K. W.

JETER
AZ EMBERI TÉNYEZŐ

MÖBIUS

1998
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

K. W Jeter: Blade Runner 2 - The Edge of Human

Bantam Books

Copyright © 1995 by the Philip K. Dick Trust

Fordította: Kollárik Péter

Borító: Gyenge Balázs és Mosonyi Szilárd

Eurocam Kft.

Hungarian translation

© 1998 Kollárik Péter

ISBN 963-85875-3-9

ISSN 1219-9036

N&N Könyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó: Németh Attila

Szerkesztő: Csathó Gizella

Tördelés: Szegedi Gábor

Borítóterv: Szigeti Sándor

Nyomtatta és kötötte: Egyetemi Nyomda Kft. fa.

Munkaszám: 98.5642

Felelős vezető: Török Csaba

Az élő és az élettelen dolgok kicserélhető kellékek...

- Philip K. Dick

Laurának, Isának és Christophernek

 Los Angeles

2020 augusztusa
 1

Amikor már minden gyilkosság egyformának tűnik, ideje

kiszállni.
- Megszívlelendő tanács - motyogta magának Bryant. - Erre
inni kell - Nyelt egy nagyot; s gyomorfekélyét mintha
kocsonyás benzin árasztotta volna el. Levegőt is alig kapott, de
visszarakta a kis poharat az íróasztalra, és töltött még egy
kupicával. - Én is ezért csaptam fel irodakukacnak.
Látóterébe beúszott a bölcs szavakkal telefirkált, ragadós
hátoldalú papírfecni. Bryant csak azért húzta ki az alsó fiókot,
hogy elővegye a lapos üveget, de a múlt úgy tapadt hozzá, mint
egy félig már levedlett kígyóbőr. Oda dugdosta be a hajnali
háromkor, italgőzös fejjel lefirkantott összes ragyogó
gondolatát, valóra váltatlan öngyilkossági terveinek megannyi
búcsúlevelét. A fiókban sárgás papírlapok ferde tornya
halmozódott - egy zsaru egész istenverte pályafutásának
maradványai - valamint némi készpénz, amely éppen elég volt
ahhoz, hogy nyugdíjazása után belefújhassa az orrát. A
gondosan összehajtogatott, vagy éppen csak begyömöszölt
lapok mintha csak azt akarták volna illusztrálni, mi van a
fejében; bármelyikbe pillantottak volna bele a rendőrség
agyzsugorítói, ő azon nyomban kaphatott volna egy beutalót
valamelyik szép elmegyógyintézetbe... - Nyavalyások! - Két
gondolat között úgy kiürült ismét a pohár, hogy Bryant szinte
észre sem vette. Egyik ujját bedugta a tokája alá, és
meglazította a nyakkendőjét. Tüdejét ingerelte az őrszoba
félelemmel és kétségbeeséssel teli oxigénje Az iratszekrény
tetején levő ventilátor erőlködve küszködött, hogy
megmozdítsa a portői nehézkes levegőt.
Talpa alatt, krumpliorrú rendőrcipőjén keresztül is
érezhetően, megremegett a föld. A megvilágítatlan alagutak
egyikében a replikánsvonat végigsiklott a vassíneken, ahogy
csöndesen szemlélődő rakományát az egyik sötétségből a
másikba szállította. Bryant megdöntötte az üveget, barna
folyadék csapódott a pohár falának.
- Túl sokat iszol.
Bryant tudta, hogy nem a saját hangját hallja. Az ő belső
hangjai sosem mondtak volna ekkora ostobaságot.
Hunyorognia kellett, hogy az iroda távoli végét is élesen lássa.
Az arccsontjára vetődő árnyékban felismerte a másik személyt.
- Azért iszom - felelte Bryant mert innom kell. Ki vagyok
száradva
Ez legalább még igaz is volt. Bryant egy rendőrségi
temetésről jött vissza az őrszoba barlangszerű szentélyébe. A
tűző napon kellett ácsorognia, miközben egyik emberüket
besüllyesztették a földbe vájt szögletes üregbe Gaff, az a
tökéletlen barom végül sikeresen lyukat beszélt a saját hasába.
Akkora golyó ütötte azt a lyukat, hogy majdnem két koporsóra
volt szükség. A rendőrség két sorba állított ünnepi díszőrei az
égnek emelték ezüstlencsés arcukat, tüzeltek, visszadugták a
fegyvereiket a pisztolytáskába, ragyogó bakancsaikban sarkon
fordullak és elmasíroztak. Bryant érezte, hogy a gallérja alá
izzadságcseppek furakodnak. Olyan melegek voltak mint a vér.
Miután mindenki elment, ő még ott maradt, és csak nézte a
halottsárga füvet meg a réztáblát a porban. Gaff neve alá
dühítően érzelgős szöveget véstek Ekkor sajnálta csak igazán,
mennyire kiszárította a gyötrő forróság: máskülönben
kirántotta volna a réztáblát a helyéről, és a saját nevét írta volna
a gőzölgő fémlapra. Sosem szerette Gaffet.
Az irodában a másik alak ki-be fújta a füstöt; a lassan forgó
ventilátor pedig kékes ködé maszatolta.
- Ha a whisky tengervíz lenne, mostanra már elúszhattál
volna Kínába. - A cigarettafüst mögött egy száj halvány
mosolyra húzódott.
- Tudod, mit? Segíthetnél. Hogy meg ne fulladjak - A
fiókból elővett egy másik poharat, lerakta a sajátja mellé, és
teletöltötte. Aztán nézte, ahogy a másik kihúzza az íróasztali
lámpa fényéből. - Rossz szokás egyedül inni.
- Akkor talán tovább kellene megtartanod a barátaidat.
- Sosem voltak barátaim. - Bryant nikotinsárga fogakkal és a
kelletnél is jobban csillogó szemmel elmosolyodott. - Csak
azok a szerencsétlen nyavalyások, akik nekem dolgoznak. -
Újabb tüzes körív. - A fejvadászok pedig túl nagy utat tettek
meg a Görbén ahhoz, hogy bárkinek a barátai lehessenek.
Válaszként még az övénél is hidegebb mosoly.
- Ők is ezzel mentegetőznek.
Bryant elfordította tekintetét a másikról, s az ablakot
elsötétítő, leeresztett redőnyre nézett. A keskeny réseken át
nem a levegőtlen forróságban küszködő éjszakai Los Angelest
látta, hanem a rendőrség földszintjének még komorabb sötétjét.
Amikor visszajött a temetésről szomjasan és megvetve a
rendőrség istenverte primitív véres szertartását - Ha rám kerül a
sor, tűnődött, elég lesz, ha hátra, a szeméttelepre hajítják, ami
megmaradt belőlem. - elhaladt az elitosztagosok mellett is.
Azok magasak voltak, és nem verejtékeztek magas szárú
csizmáikban és csillogó-villogó, fekete szerelésükben. Bryant
úgy érezte magát mellettük, mint egy gyűrött szárnyú bogár.
Metsző pillantásuk tűként fúródott lapockái közé. A kegyetlen
szépség megvető pillantása alá szegezve irodájának rothadó
biztonságába menekült, s egy röpke óra alatt sikerült leinnia
magát a sárga földig.
Istenverte rohamosztagosok, mind elmentek már, mint
megannyi fekete bőrbe öltözött angyal, amelyek a nap
lenyugodtával felemelkednek a rendőrség körkörös emeleteiről.
A horizonton végigsöprő száraz szelek miatt az éjszakai
hőmérséklet olyan volt ebben az évszakban, mint annak idején,
a kilencvenes évek közepén, s ez elég alacsony volt ahhoz,
hogy a város lakói előbújjanak odúikból, a járőregységek pedig
ki rajzzanak az égre, hogy mindent megfigyeljenek, majd újra
leereszkedjenek...
 - Akkor esett az esti - mormolta Brvant a szavakat a pohár
pereme fölött. - Emlékszem... - Los Angeles monszunjai egy
viharláncolat első láncszemét alkották a Csendes-óceán fölött,
a végső láncszem Bangkok volt. Gömbvillámokként villantak
fel Brvant fejében az emlékképek; látta saját magát, ahogy
visszafordul a légautó felé, miközben az esővíztől felhígult vér
a csatornákba szivárog, és sorsára hagyja azt a szerencsétlen
balekot. A megfigyelő-kamera szalagja megőrizte Gáti utolsó
szavait: Te meg igyál egyet helyettem is! Ő is mindig ezt
tanácsolta mindenkinek.
Volt ott még valaki más is; az utca túloldaláról figyelte őket
a szakadó cső függönyén keresztül. Egy nő volt. Bryant már a
visszapillantó tükörben észrevette őt. Szólhatott volna Gaftnek,
hogy fordítsa vissza a légautót, vagy visszamehetett volna,
hogy személyesen végezzen a nővel, mégsem tette. Azt akarta,
hogy Deckard tegye meg
Régen történt, amikor még esett az eső
- Annyira nem is régen... - suttogta, és letette az asztalra az
üres poharat. Figyelme a múlt emlékeitől újra a redőny
mögötti, homályos, boltozatos helyiség fele fordult, amely
most elhagyatottan, lezárva, üresen tátongott.
Még egy gondolat nyomasztotta Bryantet, kínzón égette
koponyájának belsejét. Megpördült a székével.
- Hogyan jutottál be ide?
- Megtaláltam a módját. - Az árnyékba burkolózott alak a
poharat szemlélte a kezében. - Mindig meg lehet találni a
módját. Ezt te is tudod.
- Ja, képzelem. - Kösz volt maga a kérdés. - De miért? Miért
jöttél ide? Nem számítottam rá, hogy megint itt fogunk
találkozni,
- Hoztam neked valamit.
Bryant nézte, ahogy az alak leteszi az épp csak kiürített
poharat az Övé mellé. Az a másik előredőlt a székben. a
kabátja zsebébe nyúlt, és egy tenyérnyi fekete fémtárgyat
húzott elő. Bryantnek elállt a lélegzete, amikor felismerte, mi
az.
Újabb lélegzetvételre nem is maradt idő. A dörrenés
visszhangzott az irodában, s olyan hangos volt, hogy a
redőnyök lemezkéi is összekoccantak.
A golyó egyenesen szíven találta. Felemelkedett a székből,
szétvetette a karját, s ahogy a feje hátrabicsaklott, megfeszült a
torka. Még látta, hogy a hangszigetelő falicsempére
térképszerű foltokat rajzol a ráfröccsenő vörösség.
Ez aztán a meglepetés, gondolta Bryant. A szék felborult, s
ő az iroda padlójára zuhant, ahol ámulva tapasztalta, hogy
eddig nem ismert sötétsége borul rá. Öntudatának utolsó
másodpercei gumiszerűen megnyúltak, pontosan úgy, ahogy
mindig is hallotta. De hát tudnom... tudnom kellett volna...
Látta, hogy fölötte lebeg a másik arca, hogy meggyőződjön
róla, valóban meghalt-e. Vagy legalábbis az utolsókat rúgja. A
sárga papírdarab, amelyen valaha még fontosnak tűnő dolgok
voltak, lassan kicsúszott érzéketlen ujjai közül.
A redőny már nem csörömpölt, és a rendőrség üres zugai is
elnyelték már a lövés visszhangját. Bryant hallotta a
messzeségben, hogy kinyílik az irodaajtó, és hallotta még a
másik távozó lépteit.
A szája megtelt vérrel, és nem tudta lenyelni. Utoljára arra
gondolt, de jó is lenne, ha tudna kiáltani, hogy a másik után
szóljon, aki már elment...
Hogy elmondhassa, mennyire hálás azért, amit tett vele.
 2

Fénypenge hasított az égboltba.

Deckard az egymásba fonódó ágak, az erdő fáinak sűrű,
kusza szövevényén át felnézett az égre. Csend volt; bármi is
hagyta azt a hajszálvékony sebet az éjszaka testén, tüzet
eregetve, túl messze volt ahhoz, hogy hallani lehessen.
Deckard követte az útját a szemével a csillagok hideg pontjai
alatt: délről haladt észak felé, majd bedőlt és keletnek fordult.
Los Angelesből jött; máshonnan nem is jöhetett.
A hosszúkás szikra elhalványult, s csak egy vörös csíkot
hagyott, azt is inkább Deckard szemében, mintsem a felső
légkörben. Deckard hátrahajtott fejjel még akkor is nézte,
amikor letérdelt, hogy még néhány gallyat tegyen a
mellkasához szorított nyaláb tetejére. Bárki is volt odafent,
alighanem lelassította a hajtóműveket, ezért tűnt el olyan
hirtelen a fénycsík. A légautó százkilométeres körzetben
szállhatott le valahol.
Deckard egyik karjával átölelte a nyalábot, felállt, majd
lassan, fülelve megfordult, noha tudta, hogy mire meghallja a
járművet, az már a feje fölött lesz. Másik kezével a
kabátzsebébe nyúlt, és megragadta az ott lapuló pisztoly
markolatát.
Csend volt, csak a kis lények csaptak némi zajt, ahogy a
talpa alatt elterülő avar- és fenyőtűszőnyegben kúsztak-
másztak. Deckard még egyszer az üres éjszakai égre pillantott,
majd lassan caplatni kezdett a hegyoldalon a faház felé.
- Megjöttem, szívem!
Gyenge vicc volt: odabent ugyanaz a néma csend honolt,
mint kint. Miért nem szegezed a pisztolyt a homlokodhoz? Az
is ugyanilyen vicces lenne. Sarkával berúgta a deszkaajtót
maga mögött, és a rozsdásodó tűzhely mellé, a sarokba
borította öléből a fahasábokat. Órákkal ezelőtt hagyta kialudni
a tüzet, s amíg szunyókált, a lehelete jégvirágokat rajzolt a
házikó egyetlen kicsi ablakára. Kihámozta magát a padlóra
dobált takarókból kialakított vackából. Mindig a fekete koporsó
mellett aludt, mintha bármikor átkarolhatná a lány vállát, és
magához húzhatná. Anélkül ölelhetné magához, hogy megölné,
és egybeolvaszthatná szótlan álmát a lány álmaival, miközben
az óra a lány életének utolsó perceit ketyegi.
Ám ehelyett egyedül aludt, és csak a kezét nyomta oda a
gépezet hideg fémtestéhez, mintha a többrétegű
mikroáramkörök alatt erezné a lüktetését, és hallaná a
lélegzését, az órákig tartó lélegzetvételeket...
Egyszer, majdnem egy évvel ezelőtt odahúzta a faház
rozoga faszékét a koporsó mellé, leült, és a lány mellkasának
láthatatlan mozgását nézte, ahogy a belélegzett oxigéntől
szabad szemmel észrevétlenül emelkedik. Megpróbált
mozdulatlan maradni, és két öklének támasztott állal előredőlt,
hogy a koporsó üvegfedele alatt megfigyelhesse a lány fél-
életének jeleit Amikor egy hosszú be- és kilégzés után ismét
hátradőlt, árnyékok töltötték meg a szobát, és a tüdeje alatti
űrt...
Tüzet gyújtott a kályhában, beállította az égésszabályozókat,
és felállt. Egy pillanatig a kezét melengette, és összegörnyedt a
hosszú kabát alatt, amely a városban hasznos volt, ám idefönt
korántsem elég. Élettelen ujjaiból kidörgölte az erdő fagyát,
majd a válla fölött hátranézett. A lány még mindig aludt és
haldoklott, ugyanúgy, ahogy ott hagyta. És így is marad
mindaddig, amíg ő föl nem ébreszti, nem csókkal, csak egy
apró állítással a koporsó belső kapcsolótábláján.
- Nahát... - Hangosan beszélt magában. - Így már jobb. -
Nem azért beszélt fennhangon, hogy a saját hangjai hallja a
némaságban, hanem azért, hogy a lányéra emlékezzen. Arra,
hogy milyen volt... és milyen lesz legközelebb. A jégkristályok
hideg könnycseppekké olvadtak az ablaküvegen.
- Nézzük csak, mi van veled. - Úgy van, lázadó vagy, semmi
gond. A kezéből már eléggé kiállt a merevség ahhoz, hogy
gondoskodhasson a lányról, ahogy még tudott. Letérdelt a
fekete koporsó mellé, úgy-ahogy a tűzhely mellé, amit két
összekalapált, alacsony állvánnyal emelt fel a faház
felsöpretlen padlójáról. Körmével felfeszítette a panel szélét. -
Kicsit gyors az anyagcsere... - Úgy megszokta már a készülék
üzemeltetését, a feltárt mérőműszereket és kiírásaikat, hogy
már a kerozinlámpást sem kellett odavinnie az asztalról, ha le
akarta olvasni őket. - Kendben van - dünnyögte. Úgy érezte
magát, mint aki koromsötétben hajol előre, hogy megtaláljon
egy csókra nyíló szájat. - Én majd gondoskodom róla helyetted.
- Ujjhegyével addig piszkálta a gombokat, amíg a világító
számok a normális értéket nem mutatták, aztán lezárta a panelt.
A koporsó feletti falra felakasztott egy naptárt, amit még a
kunyhó előző lakói hagytak ott. Amikor ő és Rachael idejöttek,
még egy árva pók sem lakott a mennyezeten sorakozó ősrégi
pókhálókban. A naptár már jó régen lejárt (két évtizeddel
ezelőtt); egy kifakult holokép volt rajta, amely a New York-i
Times Square-en megtartott millenniumi ünnepi fesztivált
ábrázolta. Mindez mit sem számított. Deckard csak arra
használta, hogy a napokat kihúzgálja rajta, és lássa, mennyi idő
múlva ébresztheti fel a lányt, amint ezt elméjének még épen
maradt részével eldöntötte.
Eleinte minden hónapban felébresztette, s hosszú álmát
mindig egy egész napra szakította meg. Egy egész napi
ébrenlét, huszonnégy együtt töltött óra. Ilyenkor minden
másnak várnia kellett, őrá még inkább, mint a lányra. A lány
legalább aludhatott, amíg haldoklón. Ő nem engedhette meg
magának ezt a fényűzést.
Mostanában azonban már csak kéthavonta ébresztette fel és
már csak tizenkét órára. Együtt hozták a döntést,
takarékoskodva a lány hátralevő idejével. Nem is, gondolta
Deckard. Az enyémmel.
Ismét felállt. A keresztek alatt lapuló számok, amelyeket ő
firkált tél egy félig elszenesedett, kályhából kikotort
fadarabbal, szép temetőkerti sorokban álltak a felkunkorodó
naptárlapon. Még két és fél hét, és újra együtt lehetnek.
Nyugtalanul megint kisétált a kunyhóból. A fák szűk
katedrálisában megtapogatta a kabátjába rejtett pisztolyt, és
eltűnődött, mi lenne, ha most rögtön véget vetne mindennek.
- Tudom, mit forgatsz a fejedben - szólalt meg egy hang a
háta mögött.
Érezte, hogy egy kéz megérinti a vállát. Nem mert
körülnézni, mert azonnal felismerte a hangot.
A lány hangja volt.
- Naná, hogy tudod - felelte Deckard. Erőt vett rajta a
gyengeség, a végső legyőzöttség érzése. Eddig abban
reménykedett, hogy meghal, mielőtt még hallucinálni kezdene.
A hold árnyékában mintegy szent félelemmel iszkoltak tova a
halott levelek közt az aprócska élőlények - Hiszen te is csak az
én fejemben létezel.
- Valóban? - kérdezte a suttogó hang, és Deckard érezte,
hogy a kéz - Rachael keze! - lágyan végigsimítja a nyakát, -
Miből gondolod?
Felsóhajtott. Most ért végleg zsákutcába a szerencséje, most
maradtak alul a logikus érvek saját hallucinációival szemben,
- Abból - mondta, de még mindig nem fordult meg, hogy
épp olyan a hangod, mint Rachaelé. Ő viszont odabent fekszik
a koporsóban, és a végét járja.
- Akkor nézz rám! Nem kell félned.
A kéz elengedte a nyakát. A férfi lassan megfordult, de csak
azért, hogy teljessé tegye ezt a képzelődést. Látta, hogy
Rachael áll mögötte a sötétségben, a hold derengő fényében a
hulláénál is sápadtabbnak tűnő arccal. Sötét haját ugyanolyan
rendezetten fésülte hátra, mint amikor Deckard először
találkozott vele egy másik életben, egy távoli, másik világban.
Ugyanígy viselte annak idején, a Tyrell Társaság félhomályos
irodáiban.
- Mit látsz? - kérdezte a lány.
 - Téged látlak, Rachael. Innen tudom, hogy elment a józan
eszem. - Győzött hát a bánat és a magány, végigsétált, és nyitva
hagyta az összes kis ajtót a fejében, az összes, sarokvasáról
leszakadt ajtót. Egy válaszfal sem maradt aközött, amire
vágyott és amit érzékelt - Ezt nevezik őrületnek - mondta a
képnek, amit maga előtt látni vélt. - De nem érdekel. Te
győztél.
A kép szájának sarka szomorú mosolyra húzódott. A
szeretett nő képmásáé.
- Nincs más lehetőség? - Rachael képmása megérintette a
kezét. Deckard érezte a bőrén a lány hideg ujjait.
- Hogy mégis valóságos vagyok?
- Dehogyisnem. - Deckard nem lett vidámabb a gondolattól.
- Lehet, hogy máshogy kattantam be. - A saját szeme és a saját
érzékszervei hazudnak neki, a saját gondolatai hagyják cserben.
- Lehet, hogy tényleg itt vagy... és még odabent, a házban
vesztettem el az eszem, amikor rád vigyáztam. Biztos azt
hittem, hogy alvásra állítottam be a kapcsolókat... talán akkor
képzelődtem. - Ez az elmélet is volt olyan jó, mint bármelyik.
- És talán úgy állítottam be őket, hogy újra felébredj. Fel is
ébredtél, most meg itt vagy. - Azt kívánta, bárcsak igaza lenne.
Hogy a lány tényleg felébredt az üres faházban, úgy fogta
össze a haját, ahogy azelőtt viselte, aztán pedig kijött, és
rátalált itt, a sötétben. - Jó is lenne, ha valóságos lennél. Kinn
maradhatnánk, és nézhetnénk a csillagokat... egész álló éjjel -
Megfogta a lány kezét. - De… che gelida manina. - Régen, a
lakásában mindig ezt játszotta a zongorán, hallás után, a világ
legismertebb operadallamát. - „Megfagytak kicsi kezeid.”
- Nem muszáj lefordítanod. Ismerem a dal szövegét - A lány
hangjába egy kiesi keménység lopózott.
- És nem fázom.
- Hát igen, talán ez is az egyik előnye annak, ha valaki
halott. Vágy majdnem halott. Mindent másként lát az ember. -
Eleresztette a lány kezét, és ismét benyúlt a kabátja alá. A
fémdarab olya hideg volt, mint a lány ujjai, akár valódiak
voltak, akár csak hallucinálta őket. Nem tudta kiűzni saját
hangjából a keserűséget. - Akkor hát randizunk. Ha addig nem
fagyunk halálra, átgondoljuk majd a lehetőségeinket, ha felkel
a nap. - Deckard előhúzta a fegyvert, a tenyerébe helyezte és a
lány felé nyújtotta. Kimondta azt, amit azelőtt csak a fejében
forgatott.
- Miért várjunk?
- Te szegény, ostoba tökfilkó. Szánalmas vagy - A lány
kiverte a pisztolyt a kezéből. A fegyver pörögve zuhant a
sötétségbe. - Miért hajtják túl magukat annyira a magadfajta
fejvadászok, hogy végül ki kelljen szállniuk? - A hangban most
már a lesújtó megvetés zengett.
A pisztoly eltűnt valahol a rothadó avarban. Ezek szerint
mégis valódi, gondolta a férfi. Annyira sosem ment volna el az
esze, hogy elhajítsa a saját fegyverét. Ha ezt megtette valaki, az
utolsó lehetősége is odalett.
- A Görbe miatt. - Ismét a lány felé fordult. - Amit a
Wambaugh-görbének neveznek. Ez az oka. Ha túl messzire
jutsz el rajta, elkezded azt hinni, hogy az öngyilkosság jó ötlet.
Hacsak nincs egy jó okod rá, hogy ne tedd.
- Légy szíves, kímélj meg a zsaru mítoszaidtól - rázta meg a
fejét a lány - Te már réges-rég kiégtél. - Még erősebben nézett
a férfi szemébe. - Tehát, mi volt az oka?
- Te voltál az, Rachael. - A hiányzó pisztoly mintha meg
mindig nyomta volna a mellkasát. - Már azelőtt is, hogy
megismertelek.
- Jaj, de édes. - Kinyújtotta a kezét, és megérintette Deckard
arcát; ha a férfi egy kicsit elfordítja a fejét, akkor
megcsókolhatta volna a tenyerét - Gyerünk... - Visszahúzta a
kezét. - Menjünk fel a kunyhóba! - Miközben a távoli, sárga
lámpafény felé lépdeltek, a lány hátrafordult szőrmegalléros
válla fölött. - Ja... egyébként tévedsz. Én nem Rachacl vagyok.
 - Tessék? - Deckard megtorpant, és rábámult. - Miről
beszélsz?
- Sarah vagyok - A lány félmosolya és hátravetett feje
győzelmét jelezte. - Én vagyok az igazi.
Deckard csak nézte, hogy a másik megfordul és elindul
felfelé. Egy pillanattal később ő is a nyomába eredt.
- Elég kísérteties dolog, ugye? - Sarah a koporsóról
Deckardra nézett - Te nem így gondolod?
- De igen. - Deckard a fakályha mellett állva hátrapil-
lantott. Ahogy kinézett a nő melletti kisablakon, látta a légautó
hatalmas árnyékát. Jól gondolta, amikor észrevette a fénycsíkot
az éjszakai égen. Megdörzsölte a kezét, hogy a kályha melege
ne csak a bőréig hatoljon. - Ha az ember halottakkal él együtt,
előbb-utóbb hozzászokik az ilyesmihez.
- Azért ő nem egészen halott. - Amikor Sarah belépett a
kunyhóba, rögtön az irdatlan műszerhez lépett, letérdelt az
alacsony faállványok mellé, és szakértő szemét gyorsan
végigfuttatta a kapcsolótábla számlapján és mérőműszerein.
Aztán újra felállt. - Látom, elég jól vigyázol rá. Ezeket a
hordozható altatómodulokat nem is olyan könnyű működtetni
- Használati utasítással együtt jutottam hozzá.
- Tényleg? - Sarah lenyűgözve bólintott. - Biztosan ügyes
kezű tolvajokat kellett béreltél fel. - Rátenyerelt az üvegfedőre,
és belenézett a tükörképszerű arcba. - Az ilyenek pedig
rendszerint nem olcsók.
- Volt néhány régi adósságuk. - Deckard a nőt nézte, és nem
tudta, mit gondoljon arról az emberről, aki külsőleg Rachael
szakasztott mása, mégsem ő az. - Mondjuk úgy, hogy amikor
még benne voltam az üzletben. - Vagy mégis ő lenne? Deckard
még most sem tudta eldönteni.
Sarah továbbra is a koporsóban nyugvó lányt nézte.
- Új élet - mormolta, és úgy simított végig az üvegen,
mintha a kishúga homlokát cirógatná. - „Új élet jár a
megholtnak...”
 Deckard felismerte a sort. Nem operából idézték.
- „A gyászos, összetört szívek örvendnek..." - Az egyik
nagynénje énekelte ezt gyakran, amelyik állandóan templomba
járt. A férfi még emlékezett félszeg, kislányos hangjára, ahogy
kiszűrődik a konyhaablakból, és az anyja temetésén is ezt
énekelte a templomkórus tagjaként. - A szerény szegények
hinni fognak.
- Pontosan - nézett rá a nő - Charles Wesley: Énekeljen, ó,
ezernyi torok. A legtöbben nem is ismerik ezeket a
tizennyolcadik századi himnuszokat. Protestánsnak neveltek?
Fej rázás.
- Nem igazán neveltek semminek. Ugyanolyan vagyok, mint
a többi ember.
- Azt hiszem, nekem egy kicsit túladagolták a vallást
azokban a bentlakásos lányneveldékben, ahova olyan sokáig
járogattam. Életem nagy részét azokban töltöttem el. -
Félrehajtott fejjel elmosolyodott. - Akkor viszont... máris
látható a különbség, nemde? Mármint közte... és köztem. -
Szeme sarkából a koporsóra pillantott. - A te imádott
Rachaeled bizonyára nem ismert metodista himnuszokat, vagy
igen? A belé táplált emlékek szerint római katolikus volt,
ugye?
Deckard bólintott.
- Kőkemény latin. Tridenti. Mint a régiek.
- Ez is a bácsikám egyik agyafúrt ötlete. Azt akarta, hogy
alaposan ismerje a bűn és a jóvátétel fogalmát - gondolom,
azért, hogy még könnyebben kordában tudja tartani. A jelek
szerint nem vált be. - Sarah egy másodpercig figyelmesen nézte
másodpéldányát. - Sok minden féléi kitalált, ugye? Én a
legtöbb kitalációjáról tudok. Deckard nem felelt. Volt ideje,
hogy hozzászokjon: akadnak olyanok, akik a betáplált
emlékeiket valóságosnak hiszik.
- Ebben reménykedtél? Az új életben? Abban, hogy
valahogy' kigyógyíthatod Rachaelt, hogy kijátszód a beépített
korlátot, a négyéves élettartamot, amelyet ezek a Nexus-6
replikán sok kapnak?
- Nem. Azt hiszem, ezen már mindketten túltettük
magunkat. - A férfi vállat vont. - Nem is tudom, mit akartunk.
Csak annyit tudtam, hogy a replikánsokat ilyen
szállítóegységekben viszik el a Tyrell Társaságtól, mert így
nem használják fel az élettartamuk nagy részét, mire a
távolabbi gyarmatvilágokba érnek. Úgy okoskodtam... hogy'
miért is ne? Tegyünk úgy, hogy az együtt létünk hosszabbnak
tűnjön. Ennyi volt az egész.
- Tudom jól, hogy mire valók a egységek; nekem aztán
fölösleges elmagyaráznod. - Sarah a kezével leporolta a
szoknyáját, mivel a koporsófedél elég poros volt.
- Minden bizonnyal azzal is tisztában vagy, hogy egy ilyen
eszköz birtoklása bűncselekménynek minősül. — A nő, aki
magát Sarah-nak nevezte, ugyanolyan félmosollyal nézett a
férfira, mint amilyet az réges-rég Rachael arcán is látott. -
Nincs is hozzá engedélyed. Ezenkívül pedig a Tyrell Társaság
tulajdonát képezi.
- És ez miért olyan fontos neked?
Az unott mosoly most még jobban elhalványult.
- Nézd, Deckard: ha a Tyrell Társaság tulajdona, akkor az én
tulajdonom. Tudod, ki vagyok én?
- Hogyne - vont vállat a férfi. - Biztos egy másik replikáns,
valószínűleg ugyanolyan Nexus-6 példány, mint ő - Fejével a
koporsó félé bökött. - Mint a Rachael-kópia Alighanem azért
küldtek ide, mert úgy gondolták, a látvány végleg szétcseszi
majd az agyamat.
- És így történt?
- Nem mondhatnám - felelte Deckard egyenletes,
érzelemmentes hangon. - Lehet, hogy már nem vagyok
fejvadász, de maradt még bennem a hivatásomból. Már rég
nem tudok meglepődni. Semmin. - Deckard a fatüzelésű kályha
melegétől kipirult kezét tanulmányozta, majd ismét a nőre
nézett. - Azért neked is vannak ám hibáid. Biztos nagyzási
hóbortot is programoztak beléd. Dehogy a tiéd a Tyrell
Társaság! Te vagy a Társaságé.
- A te hibád meg az, hogy képtelen vagy végighallgatni. -
Merev tekintete még fagyosabb lett. - Nem figyeltél, mit
mondtam? Én vagyok a valódi. Én vagyok Sarah Tyrell. Fadon
Tyrell unoka húga. Emlékszel rá? Hogyne emlékeznél. Te meg
a többi fejvadász a Los Angelesi Rendőrségtől még azt sem
tudtátok megakadályozni, hogy a szökött replikánsok
átjáróháznak tekintsék a Tyrell-székházat. Ha tisztességesen
végezted volna a munkádat, a nagybátyám még ma is élne.
- Többek közt ezért is szálltam ki Nem hiszem, hogy a
munkaköri kötelességeim közé tartozik a Tyrell-család
tagjainak életben tartása, - Olyan érzés volt szembenézni a
nővel, mintha egy tomboló hóvihar közben a kunyhó nyitott
ajtajában állna. - Szóval te vagy Fádon Tyrell unokahúga, mi?
A Társaság valami hihetőbb hazugsággal is ideküldhetett
volna. - Megrázta a fejét, és szinte sajnálta ezt a lényt. - Az
nem jutott az eszedbe, hogy a rendőrségen belenéztem a Tyrell-
család aktáiba? Jó régen történt már, még mielőtt eljöttem
volna Los Angelesből. Eldon Tyrellnek nem volt unokahúga,
sőt, unokaöccse és gyermeke sem; semmi. Ő volt a legutolsó ág
a családfán. Hála az égnek.
Sarah ismét elmosolyodott,
- A rendőrségi aktában vannak fehér foltok. Nem a Földön
születtem. Csak akkor kerültem volna nyilvántar- tásba, ha a
bácsikám is úgy akarja. Ő azonban mindig tiszteletben tartotta
a család titkait.
- Derék dolog. De a nyilvántartásban azok is szerepeinek.
akik a gyarmatvilágokon születtek. Születhettél volna a Marson
is, vagy akár a Peremvidéken, akkor is benne lennél.
A lány fél fenékkel ráült a koporsó szélére. Magas gal- lérú,
drágának tűnő kabátja szétnyílt a vállán.
 - Nem a gyarmatvilágon születtem. - Lesöpört egy darabka
megfeketedett falevelet a műszőrméről. - Utazás közben. És
nem az ENSZ hajóján, hanem egy magánűrhajón.
- Az lehetetlen Magánűrhajók már rég nem járnak, mióta...
- Úgy van. - A lány tudta - és ezt Deckard is látta hogy
sikerült meggyőznie a férfit, - A Salander-3-mal történtek óta.
Az volt az utolsó, mielőtt az ENSZ megszigorította a
magáncégek csillagközi utazásait. Az volt az utolsó ilyen út; a
szóban forgó cég pedig a Tyrell. Ott születtem én. A Tyrell
társaság tulajdonán - jobban mondva: benne - s mindez kívül
esett az ENSZ hatáskörén.
- A Salander-3-on… - Deckard lassan bólintott, jól megrágta
az információt, és agyának mélyéről megpróbálta előbányászni
mindazt, amit tudott róla. A dátum stimmelt. Éppen elég idő
telt el azóta, hogy valaki, aki a hajó fedélzetén született,
időközben felnőtté cseperedjen. Nem is ez volt a probléma.
Egy oka volt, hogy az ENSZ megtiltotta, hogy a föld
atmoszféráján kívül magánszektorban utazzanak. A Salander-3
volt az a bizonyos ok. Egy expedícióra készült a Proxima-
rendszerbe, de dacára a sok milliárdnak, amit a Tyrell Társaság
beleölt, mégis kudarcot vallott... legalábbis ennyit tudott a
közvélemény, s ezt a tudást még jobban szétrágta a közös
emlékezetzavar. De a rendőrségi akták sem tudtak többet.
Egyszer, amikor elkezdte szökött replikánsok kiiktatásával
keresni a kenyerét, Deckard belekukkantott a rendőrség
aktáiba, mert keresett valamit, ami segíthetett neki elkapni
járkáló, gondolkodó zsákmányát. Amikor kutatás közben
felütötte a Tyrell címszót, napokig tartó bogarászást spórolt
meg a rendőrség belső feljegyzéseiben és jelentéseiben.
Rátalált a társaság saját sajtótermékeire, a termékek vázlataira,
a bioenergetikai laborokban végzett kutatások papírjaira és
még sok minden egyébre. Amikor bepötyögte a Salander-3-at,
egyre-másra jelentek meg a képernyőn a BELÉPÉS
MEGTAGADVA vagy a CSAK BELÉPÉSRE
JOGOSULTAKNAK feliratok, és olyan jelszavakat kértek
tőle, amelyhez az ő beosztása messze nem volt elegendő. Már
régebben is tudta, mi a dörgés az ügyosztályon, így azt is tudta,
hogy ha egy ilyen sok riasztóval és zárral ellátott dolgot
feszeget, akkor semmi mást nem kaphat, legföljebb fekete
pontokat saját személyi aktáiba.
Még kísértetiesebb volt lemenni az alagsori hullaházba, és a
számítógépes információk helyett a kézzelfogható tényeket
megtekinteni. Emlékezett rá, ahogy ott áll egy ütött-kopott
fémszekrény mellett, a sistergő neonok fényében, miközben
egy törött csőből víz csöpög az amúgy is már csak ujjnyi
vastag betonpadlóra. Ott állt egy vékonyka köteg szamárfüles
iratgyűjtő dossziéval a kezében, amelyek mindegyikén a
Salander-3 felirat díszelgett, s amelyek mindegyike mégis
teljesen üres volt, leszámítva a megsárgult menetirányítási
papírkákat, amiket réges-rég nyugdíjba vonult titkárok írtak
alá, megannyi szellem monogramja...
Az emlék végigvillant az agyán, feketén és cikcakkosan,
akár egy villám negatívja. Csak állt a legmélyebb alagsorban,
szitálva hullott a vállára a por, ahogy a replikánsvonatok
végigdübörögtek felette a kivilágítatlan alagutakban, mellette a
jobbra-balra düledező iratszekrények végeláthatatlan sora, a
falakat kriptaszerűvé tették a megfeketedett rozsdafoltok... Az
aktákat fentről vonták be legfelsőbb kormányparancsra. Mint
amikor Isten avatkozik be a halandók dolgaiba. Soha nem is
kerültek vissza. falán már a menetirányítási papíron jelzett
időpont másnapján hamuvá is égtek. Ilyen lehet meghalni,
gondolta Deckard akkor és most is, vagy legalábbis ez a régi,
jól bevált, kényelmes elképzelés a halálról. Az ember
felemelkedik az égbe, a földön hagyja kiürült dossziéját, és
nem tér vissza soha többé.
- Hova tűntél? Hol vagy?
Deckard továbbra is lehunyt szemmel járta a tejében levő,
visszhangzó kis szobákat. Kicsit még böngészett akkor a
számítógépes adattárakban, és néhány dolgot mégiscsak talált:
többek között egy kisfelbontású képet a Salander-3
küldetésének vezetőiről, Anson Tyrellről és a feleségéről,
Ruthról, amint széles mosollyal útnak erednek a Proxima felé...
majd egy hat évvel későbbi levelet a temetkezési vállalattól,
egy nappal azutánról, hogy a Salander-3 visszadülöngélt San
Pedro dokkjaiba. Nem kellett hozzá nagy zsaruszimat, hogy az
ember gyanakodni kezdjen. Nem volt elég vastag a lepel
ahhoz, hogy palástolja: a Föld és a Proxima között
lefagyasztott testek a gyilkosság romlott szagát árasztják.
Most meg itt állt (több évtized és egy világ választotta el
attól a naptól), előtte pedig Tyrellék közben felnőtt, árva
gyermeke.
- Ide figyelj Deckard, nincs most időm arra, hogy elgyengülj
itt nekem. Erre soha sincs idő.
A nő hangja, amely ugyanolyan volt, mint Rachaelé, csak
egy kicsit erőteljesebb és élesebb, visszazökkentette Deckardot
a mába. Látta, hogy Sarah még mindig a fekete koporsó mellett
ácsorog.
- Szóval Anson Tyrell lánya vagy, így van?
- Bravó. Nagyon jól ismered a Tyrellek családfáját. És mivel
apám egyetlen testvére Hídon Tyrell volt, nekem pedig nem
volt más rokonom - Így hát most én vagyok a Tyrell Társaság -
Sarah pillantása az övébe fúródott. - Én örököltem a világ
leghatalmasabb magánkézben tartott vállalatát. Az egészet.
Nem is rossz,
- De még azelőtt - mikor még élt a nagybátyád arra használt,
hogy te legyél a... hogy is hívják? - A szakkifejezés beragadt a
memóriájába, és nem akart előjönni. A mintasablon?
- Templáns. A Tyrell laborok szakszava a templáns.
Akárcsak a replikáns. És nagyon igazad van - erre használt
engem a nagybátyám. A te Rachaeled modellje voltam. - A
szeme összeszűkült, késpenge vágta sebhez hasonló mosolya
még vékonyabb lett. - És az ő Rachaeljéé.
 A nő hangjában még kísértetiesebb dolgokat hallott, elhunyt
emberek hátborzongató históriáját.
- Voltak többen is?
- Rajta kívül? - Sarah belenézett a koporsó fedelén az alvó,
haldokló nő arcára, majd ismét Deckardra nézett. Megrázta a
fejét. - Csak ő Rachael nem egy afféle futószalag-termék volt.
Mondhatni inkább egyéni megrendelésre készült, ha érted, mire
gondolok. Hídon bácsikám saját részére.
Deckard tudta ezt. Már akkor, ott a városban is gyanította,
amikor meglátogatta a Tyrell Társaság székhazát, és először
beszélt az igazgatóval. Az oszlopos irodában a hideg is kilelte
az embert, a levegőben ott vibrált az a fajta pislákoló
feszültség, amit a zsaruk, akárcsak a kutyák, képesek voltak
megérezni. És látta Hídon Tyrell önelé- gült mosolyát: szája
sarkait mintha láthatatlan horgok húzták volna fel. A körülötte
levő némaság mind felfedte a csalást.
- Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen valaki, mint te,
belemegy abba, hogy templáns legyen.
- Pedig tényleg, Deckard - felelte a nő már-már sajnálkozó
hangon. - Nem mintha lett volna más választásom. Amikor a
bácsikám még élt, én is Tyrell-tulajdon voltam, ebben igazad
van. Az ő tulajdona. Különben pedig, ha nem lett volna
belőlem templáns, Rachael meg sem születik. Csak én lettem
volna. És Hídon.
Deckardnak tudomása volt ezekről a dolgokról, vagy
legalábbis némelyikükről, bár Rachael sosem beszélt róla.
Mégis rájött - éppen a hallgatásából, meg abból, ahogy néha
megmerevedett a karjában, és elfordította az arcát tőle. Egy
férfi arcától.
- Talán... azzal, hogy készített rólad egy másolatot... talán
ezzel azt akarta kimutatni, hogy mégiscsak szeretett téged.
- Ó, az biztos, hogy valakit szeretett - mondta Sarah
savanykás hangon és arccal - Csak éppen nem én voltam az.
 Az erdő csendje átszivárgóit a falakon, s megdermesz- tett
mindent, élőt és holtat. Deckard úgy döntött, hogy nem kíván
többet hallani a nő személyes problémáiról. Csak abban nem
volt biztos, hogy van-e más választása.
- Hogyan bukkantál nyomunkra?
- Könnyen. Miután elkövetted a hibát. - Sarah egyik
körmével az üvegtetőt kocogtatta. - Ügyesen elrejtőztél egész
addig, amíg cl nem lopattad ezt a szállítóegységet. Egy zsarutól
ez nem volt valami ügyes húzás. Tényleg azt hitted, hogy a
tolvaj cimboráid nem a társaságnak dolgoznak? Már azután
elcsiripelték, hol vagy, hogy elvégezték a szállítást.
Nem is történhetett másként, de Deckardot nem érdekelte;
ez is egy újabb olyan helyzet volt, amikor nem nagyon
válogathatott. Vagy ellopatja a szállítóegységet és idehozatja a
rejtekhelyükre, vagy végignézi, ahogy Rachael meghal, ahogy
négy évre szavatolt replikáns életének maradéka elolvad, akár a
hó.
- Ezért jöttél ide? - bökött Deckard a fekete koporsóra -
Hogy visszakapd a jogos tulajdonodat? És mi lenne, ha
megtenned nekem azt a szívességet, hogy itt hagyod még egy
pár hónapig? Nem olyan hosszú idő.
- Örökre a tiéd lehet, amennyire engem érdekel. El is
temetheted benne, ha akarod. - Egy pillanatra lepillantott saját
alvó arcmására. - Nem ezért akartalak megtalálni. A hangja
lágyabb lett, a metsző él eltűnt belőle
- Zürichben voltam, amikor... megtörtént. Odarepült a
bácsikám egyik szolgája, és elmondta, hogy meghalt
Visszautaztam Los Angelesbe, ott tudtam meg a többit.
Találtam szalagokat. Találtam embereket, akik elmondtak
néhány dolgot. Rólatok is meséltek. Rólad... és róla
- Egy pillanatig a férfit nézte, aztán odalépett, megfogta a
kezét, és odahúzta magával a koporsóhoz. - Gyere!
Szorosan a nő mellett Deckard nézte, ahogy a kabát lehullik
a válláról szabaddá téve meztelen karjait és az egyik csuklóján
fityegő vékony aranykarikát. Orrába bőr- meleg orchidea illata
hatolt, szinte még az ízét is érzete a torkában. Sarah letérdelt
elé, és egy pillanatra megfogta a férfi csípőjét, hogy el ne
veszítse az egyensúlyát. A padló érdes deszkáján térdelve a
tarkója mögé nyúlt, és kiengedte a haját. Egy fej rázás, és a haj
kibomlott, sötéten és puhán lógott sápadt nyakánál.
- Látod? - Szinte suttogott ilyen közelségben. Egy kicsit
feljebb emelkedett, éppen csak annyira, hogy ráhajolhasson a
koporsó üvegfedelére, és mindkét kezét a sima felületre
helyezte. Arcát egyik karjára fektetve felnézett a férfira, -
Tökéletes, nem?
Deckard egyidejűleg láthatta Sarah és Rachael arcát A kettőt
csak néhány centiméter választotta el. Sarah pillantása átfúrta
és fogva tartotta: az üveg mögött pedig ugyanazt az arcot viselő
nő aludt és haldoklón, szája kissé nyitva volt, hogy kiengedjen
egy órákig tartó lélegzetet. Mindkét nő haja ugyanolyan színű,
ugyanolyan állagú volt, ahogy szétterült a koporsó párnáján
illetve a tükörsima üvegfelületen. Deckard lenézett, a világ
még a kunyhónál is kisebbé vált körülötte- - Csak tudni
akartam... - Sarah az üvegnek fordította az arcát, hogy lássa
saját képmását alatta. - Olyan furcsának tűnt, amikor
hallottam... hogy képes voltál szeretni valamit... ami nem is
volt valódi. Milyen érzés lehetett... - Felemelte a léjét,
pillantása ismét elkapta a férfiét. - Nem is neked. Hanem neki.
- Nem tudom - Deckard lassan megrázta a fejét. - Sosem
beszélt róla.
- Ami azt illeti... sok mindent nem tudsz. - Sarah felállt, és
szoknyája szegélyéről leporolta a padló porát. Aztán felvette a
kabátját és beleburkolózott. Hangjába visszaköltözött a kezdeti
csípősség. - Igazából ezért jöttem ide - hogy ezt elmondjam.
Sok mindent nem tudsz még. De hamarosan mindent meg
fogsz tudni.
Elsétált mellette, kinyitotta a kunyhó ajtaját, és kilépett
anélkül, hogy egy pillantást vetett volna hátra.
 Deckard a kis ablakból nézte, ahogy a légautó felemelkedik
az éjszakai égbolton. Egy pillanatig egy helyben lebegett,
úgyhogy Deckard láthatta egy másodpercig Sarah-t a
vezérlőpultnál, majd megfordult, és eltűnt a tűhegynyi
csillagok alatt. Délnek tartott. Los Angeles felé.
Másfajta fények is mozogtak odafent. Deckard felnézett, és
két fénycsíkot vett észre, majd egy harmadikat is. Feléje
tartottak. Eddig bizonyára várakoztak gondolta. Aztán Sarab
szólt nekik, Okosabbik énje szinte még örült is, hogy
elvesztette a fegyverét, amikor az erdőben kiütötték a kezéből.
Mert máskülönben lehet, hogy valami nagy ostobaságot művelt
volna vele. Például megpróbálta volna felvenni a harcot.
A faház egyetlen székében ücsörgött, amikor a különleges
osztag szürke, jelvény nélküli egyenruháját viselő ügynökök
betaszították az ajtót,
- Deckard? - Vezetőjük - fél tucat másik sorakozott még
mögötte (micsoda pazarlás!) - egy rövid csövű puskát szegezett
a mellének. Az összes férfinak nullásgéppel rövidre nyírt haja
és gépszerű arca volt; alighanem a Los Angeles-i Rendőrség
elitcsapatához tartoztak, bár Deckard egyiküket sem ismerte
fel. Mielőtt még válaszolhatott volna, a vezető elmosolyodott,
és a mennyezet felé fordította a fegyvert - Jó. Okos fickó maga.
Deckard felsóhajtott. Ezektől a minden-rendben-típusú
emberektől mindig görcsbe rándult a gyomra.
- Mire számított?
- Velünk kell jönnie, Deckard.
- Nem lehet. - fejével a mellette levő koporsó felé intett. -
Vigyáznom kell rá.
- Megvárja magát. - Két másik ügynök lépett a szék mögé,
és karját hátracsavarva felrántották róla. - Nem tart soká.
A légautókon sem volt jelzés.
- A Tyrelltől jöttek, fiúk? - Deckard a csapat vezetőjét
tanulmányozta, miközben a pilótafülke teteje visszacsússzam a
helyére. A férfi mellén lévő táblán az ANDERSSON név
virított.
- Azt nem kell tudnia. - A csapatvezető a pilótafülke FEL
gombjára csapott. A talaj eltávolodott alattuk.
Deckard hátradőlt, és fejét oldalra fordítva nézte, ahogy a
többi légautó közrefogja őket.
- Hová megyünk?
- Ne legyen ostoba! - A vezető le sem vette a szemét a
műszerekről. - Tudja maga nagyon jól.
Tényleg tudta Keze ökölbe szorult.
- Minek?
Éles pillantás volt a válasz.
- Azt is tudja. - Gúnyos mosoly. - Túl sok befejezetlen ügyet
hagyott ott, azért.
Deckard lehunyta a szemét. Hazafelé tartott. Los Angelesbe.
 3

- Hogy van a betegünk?

Az ápoló széles válla fölött hátrapillantott a kérdezőre. Egy
ugyanolyan zöld műtősruhába öltözött, cipőjén ugyanolyan
steril, eldobható zacskót viselő férfi mosolygott rá.
- Kiről beszél? - kérdezte az ápoló. Nem ismerte fel a pasast;
vagy új volt, vagy a kórház egy olyan részlegéből való, ahol ő
még nem járt.
- A kardiopulmonáris esetről a nyolcvanharmadik emeleten
- jelezte a pont fölöttük levő szintet a férfi egy fej mozdulattal
és szemének gyors mozdulatával. - Milyen az állapota?
- Azt hiszem, kielégítő - vont vállat az ápoló. - Mármint
hogy... lélegezni tud. Amíg valaki ki nem húzza a dugót. -
Ennél azért többről volt szó: a műszerekkel megrakott,
krómozott kocsiban, amelyet az előbb tuszkolt el a liftajtóig,
ott volt egy tízmilliméteres edény, benne vörös köpettel, amit
épp az imént szivattyúzott ki a morfiummal telenyomott
páciens hörgőiből. Ha ezt a kis műveletet nem végezte volna el
néhány óránként, a szerencsétlen fickó azzal az öklömnyi lőtt
sebbel a mellkasában bizony jobblétre szenderült volna, hiába
aggattak rá annyi csúcstechnológiájú pumpát és csövet. - Miért
akarja tudni?
A másik megvonta a vállát.
- Csak kíváncsi voltam. - A mosoly ott maradt az arcán a
keskenyre húzott szemek társaságában, amelyek egyáltalán
nem mosolyogtak. - Úgy tűnik, jó nagy a felhajtás. Lezárták az
egész emeletet, meg minden. És az a sok zsaru is, aki itt
ácsorog. - A férfi tettetetten megborzongott, a szeme pedig
még jobban összeszűkült, késpenge-vékonyságúról
tűszondányira. - Hátborzongató, mi? Amúgy ki ez a fickó?
- Rejtély. - Az ápoló ismét megnyomta a felvonó hí-
vógombját, és közben felpillantott az ajtó fölött lévő üres
emeletkijelzőre. Mint a legtöbb dolog a kórházban, ez is
elromlott, vagy talán soha nem is működött - Amennyire én
tudom, csak egy kupac hús az életfenntartó rendszereken. - A
liftaknában csikorgó hangok visszahangoztak, majd végre
kinyílt a liftajtó. A fülke padlóját törött injekciós fecskendők és
átvérzett kötszer- darabkák piszkították. - Nem rám tartozik. -
Betolta a műszeres kocsit, majd ő is belépett. Talpa alatt
ropogtak az üvegszilánkok. Megfordult, és megnyomott egy
gombot. - És tudja mit? Magára sem. - Még egy csikorgás, és a
liftajtó bezáródott.
A kérdezősködő kinyúlt, fehér, bütykös kezével megragadta
az egyik horpadt, rozsdamentes acél ajtót, és nem csak hogy
megállította, hanem vissza is erőszakolta a nyílásba. Behajolt a
fülkébe, s már maga a tekintete is annyira elszánt volt, hogy az
ápoló a műszeres kocsival együtt a sarokba húzódott. Aztán
újra elmosolyodott.
- Igaza van - bólintott lassan és kimérten. - Egyáltalán nem
rám tartozik. Ezt sose feledje! - Elengedte az ajtót, és
hátralépett. Még akkor is mosolygott, amikor az ajtók végleg
összecsúsztak, és a lift elindult lefelé.
És még neki borzong a háta - lökte el magát az ápoló
a műszeres kocsitól. Úgy látszik, a kórház adminisztrációján
fűt-fát felvesznek.

***

Szőrmók Ezredes és a Cincogó Huszár végigmasírozott az

oldalra dőlt világon. Nyűgös terhet cipeltek magukkal.
- Óvatosan! Le fogtok ejteni! - Sebastian még szorosabban
fonta az ezredes nyaka köré a karját. A csillagok halvány
fényében kivillant az acél és a teflon a játék mackó barna,
gyapjas bundája alól. - Gyerünk, gyerkőcök! Én majd jobban
összeraklak benneteket!
Csillogó gombszemek néztek hátra Sebastianra; az el-
rongyolódott játék mackó felmordult, hátratekerte a nyakát,
pisze orrú pofácskáján kivillantak a krómozott agyarak.
Sebastian tudta, hogy Szőrmók Ezredes egy kicsit mindig dilis
lesz, ha az elemei merülni kezdenek. Tényleg jobb lett volna
újakat tenni bele erre az útra, aggodalmaskodott. Elég meredek
lett volna kikapcsolni a mackót - Szőrmók Ezredesbe még jó
régen beszerelt egy önvédelmi hajtóművet, hogy itt, az oldalra
dőlt világban jobb esélyei legyenek a túlélésre. Az ezredesnek
hosszabb és élesebb karmai voltak, mint egy valódi medvének,
és egyáltalán nem volt mókás a közelükbe kerülni, ha az ember
a kikapcsoló gombot kereste a kifakult Napóleon-kabát alatt Az
meg még kevésbé lett volna mókás, ha a könnyebb, gyorsabb
ám gyengébb Cincogónak kellett volna visszacipelnie őt a
közös fészkükbe.
Az életre keltett játék mackó tovább cammogott, Sebastian
pedig feljebb rántotta magát a bőrszíjas hátizsákjában, és
visszanézett oda, ahonnan jöttek. Itt minden új volt, ő meg az
ezredes meg a huszár még sohase járt errefelé, vagy legalábbis
azóta nem, hogy otthagyták Los Angeles óvárosának
kanyonjait, ahol az épületek még mindig függőlegesen álltak.
Akkor persze még voltak lábai, máskülönben sosem sikerült
volna.
Volt néhány környék ebben az övezetben, ahol a ledőlt
irodatornyok nem feküdtek a földön, hanem mindenféle
szögben meredeztek erre-arra. A legtöbb ablak, amely
déltájban úgy ragyogott a tűző napfényben, mint megannyi
fehéren izzó üllő, ütésálló, nyújtható lemez- hői készült,
úgyhogy nem nagyon lehetett bemászni és utat találni a ferde
bírósági irodákban és a bankárok el- néptelenedett szobáin
keresztül. Hogyha Szőrmók Ezredest ki kellett volna kapcsolni,
Cincogónak nem sok hasznát vette volna, ha át akar jutni ezen
a ravaszul megdőlt tengeren. Az meg nem volt ínyére, hogy
kúszva tegye meg az utat hazafelé, és csak a megmaradt
karjaival vonszolja magát odáig.
 Istenkém kérlek, imádkozott a zsémbes mackó hátán utazva
Add, hogy legyenek elemek! Ennyit kérek csak, legalábbis
egyenlőre.
- Sebastian! Ide süss! - hallatszott Cincogó csirögeszerü,
magas hangja a kőtörmelékek mögül. - Megtaláltam!
Megtaláltam!
Az ezredes cammogás nélkül felgyorsított, ujjatlan kezének
karmait kieresztette, és négykézláb mászni kezdett az előtte
emelkedő töredezett betonon. Amikor a tetejére értek,
Sebastian feljebb tornázta magát az ezredes vállán, és
odanézett, ahol a huszár mutogatva fel-le szökdécselt. A
ledobott segélycsomag becsapódási pontjától egy tompa hegyű
csillag sugározta vakító, egyezményes narancsszínű fényét.
- Óvatosan, gyerekek! Hadd nézzem meg először én! - A
mackó félig futva, félig csúszva életre keltett bajtársa mellé
került. Mindketten türelmetlenül topogtak miniatűr lábaikkal az
épület vízszintes falán. Szőrmók Ezredes mély, torokhangú
nyüszítést hallatott, amikor Sebastian előásta piszkafájának
darabkáit, és összecsavarozta őket. - Nem akarom, hogy
valamelyikünk megsérüljön...
Átnyújtotta a krómozott csápot a mackó válla fölött, és
megpiszkálta a horpadt konténerből kiömlött idomtalan
csomagokat. Nem ártott a túlzott óvatosság: a kormány
ügynökei telerakták az oldalvilágot álcázott csapdákkal.
Akármikor felrobbanhatott egy norilemezeket tartalmazó
doboz, s a köztársasági kiáltványok és az ötéves tervek
csíkokra szaggathatták a guberálókat. A piszkavas még
melyebbre süllyedt a konténerben, de nem talált villanó-
áramköröket.
- Gyerünk már, Sebastian... - Cincogó Huszár türelmetlenül
topogott, törött orra, amely most rövidebb volt. mint a tüske a
sisakja tetején, most sóvárgón meredt a segélycsomag felé.
Élénk babaszeme tágra nyílt. - Mindig csak várunk, csak
várunk...
 - Jól van, jól van. Egyszer majd jól beledurrantanak a pici
feneketekbe, de az nem az én hibám lesz. - Visszahúzta a
piszkavasat, majd elkezdte szétszerelni és visszapakolni maga
mellé a hátizsákba. - Rendben, akkor nézzük meg, mit
találtunk!
A szerencse becsomagolt galvánelemek képében köszöntött
rájuk, s ami még jobb: találtak néhány háborúból visszamaradt,
cseh akkumulátort is, azt a nagy, szögletes fajtát, amelyet két
kézre foghatott volna, ha nem vesztette volna már el a balt.
Szőrmókot és Cincogót is úgy alakította át, amikor elvágta
magát a Tyrell társaság ellátóvonalától, hogy rohanjanak
mindenért, amiben töltés van. Ezek éppen megfeleltek.
- Mi van még? - Sebastian az alkarjára támaszkodva
felemelkedett, az ezredes pedig kivette a hátizsákból, és a falra
fektette, hogy jobban turkálhasson a konténerben. A huszárral
együtt máris odabent termett, és elkezdték kihajigálni az
elemes csomagokat, löncshús- konzerveket, konyakmeggyes
dobozokat, és a gyarmatvilágok kivándorlási
formanyomtatványait. - Két kis manócska! - Aztán felkacagott:
Szőrmék és Cincogó egy liofílizált türingiai kolbászfüzérrel
bukkant elő, amelyet mind a ketten a nyakuk köré hurkoltak. -
Most már hagyjátok abba a bohóckodást, és csomagoljunk!
Elkezdték hazafelé vonszolni a zsákmányt. Sebastian az
egyik cseh akkumulátort a Szőrmók molyrágta mellkasában
levő krokodilcsipeszre akasztotta, így a mackó elég erőt nyert,
hogy őt is vigye és a huszárnak is segítsen húzni a táskát. Az
ezredes már nem volt bogaras; a vállapjai alatt Sebastian érezte
a fogaskerekek és a szolenoidok elégedett dorombolását

Amikor Sarah Tyrell visszatért Zürichből - nem egészen egy

éve, amikor a most már őneki dolgozó emberek felkeresték, és
elmesélték neki, mi történt lepecsételtette az ajtókat és az egész
emeletet, ahol a nagybátyja dolgozott és élt. És meghalt. így
egy kis múzeum lett belőle, egy Hídon Tyrell-emlékmű, egy
hely, ahol foglyul ejtették és bezárták a múltat. És ahonnan a
múlt nem menekülhetett. nem juthatott ki, és nem árthatott
senkinek.
Most feltörte a pecsétet. Az épület oldalában felfelé kúszó
lift leállt, és megszólalt egy testetlen hang.
- Ebbe a szektorba a belépés a Tyrell Társaság
személyzetének és mindenki másnak megtagadva. Engedély
jelenleg nem szerezhető. Kérem távozzon, és térjen vissza
kijelölt munkaterületére. A testület biztonsági embereit már
értesítettük.
- Minden rendben - mondta Sarah a senkinek. Egyedül volt
a liftben. - Én vagyok az. A belépési protokoll hatástalanítva -
Nem tudta, mennyi hangmintára van szüksége a komputernek,
hogy felismerje. - Hmmm... Godiam, fugace e rapido, é il
gaudio dell’amore, é un fior che nasce e muore, né piú si puó
goder. A szavak egy nem túl régi emlékből származtak; az
ágyában feküdt, a Tyrell Társaság székházában, a saját
lakosztályában, a feje fölött kékes füst szállingózott, és a régi
klasszikus Sills féle Traviata szólt. Ez volt a kedvence: Callas
csipogását még mindig nem kedvelte. Az ő sipítozása nagyon
hasonlított a saját fejében sikító hangokhoz.
A másik hang - a komputeré - nem felelt. Az egyetlen jelzés
az volt, hogy a lift újra elindult felfelé az épület oldalában. Pár
pillanat múlva félrecsusszantak az ajtók. Sarait pedig belépett a
szobába, ami azelőtt nagybátyja magánbirodalma volt.
Már régebben is járt itt. Egyszer, egy pár percig, amikor
visszatért Los Angelesbe. Éppen csak annyi ideig, hogy
körülpillanthasson, majd a testületi lakájokból álló kíséretéhez
fordult, és elhalmozta őket utasításokkal. Le- pecsételtette az
egész épületet, ugyanúgy, mint akkor, amikor Eldon Tyrellt
meggyilkolva találták. Persze a teste most hiányzott; azt már
elszállították, el is hamvasztották, a hamvakat pedig ő kapta
meg valamiféle törzsi őrségváltás-szerű ceremónia keretében,
amikor ott állt fekete fátyolban az emelvényen a társaság
összegyűlt alkalmazottai előtt. A nagybátyja nevével ellátott
kicsi urnát aztán visszavitte saját lakosztályába. A szürke hamu
szintje azóta nap mint nap magasabb lett, valahányszor
megpöccintette a cigarettáját a nyitott urna felett.
Csak emiatt tartotta az éjjeli asztalkáján.
A levegő állott és áporodott volt a hatalmas, boltozatos
termekben, hiába dolgoztak a bonyolult szellőztető- és
szűrőrendszerek. Valami megrekedt bennük, amit még a gépi
légzés sem tudott kiűzni. Nem csak az egy éve történtek,
nemcsak Eldon Tyrell halála, hanem a sok évvel azelőtt
történetek, és a sok kicsi, felhalmozódott halál. Hz mind Sarah
öröksége lett.
Az ismerős hálófülkében látta a bőrén fényleni a sorokba
rendezett templomi gyertyák fényét. Ebben a fényben egy kis
csöpp a saját véréből is rubinvörös színt öltött. A gyertyák
most csupán viasztócsák voltak, középen fekete
kanócmagocskával, fehér viaszzuhatagok, fagyottan csillogva a
lepedők gyűrött selymén. Nagybátyja vállalnak és hátának a
lenyomata még most is látható volt a masszív fejtámlának
polcolt párnákon. Itt meditálgatott késő éjszakánként, az agya
még akkor is ketyegett, amikor csak a vlagyivosztoki és a
pekingi értéktőzsdék működtek; a távoli játéktáblák, ahol még
előnyösebb pozíciókba tudta rendezni a készpénzek és
részvények gyalogjait.
Ezt a játékot most már nélküle játszották tovább. A másik
véget ért, sakk-mattal fejeződött be. Amikor Sarah átsétált a
félhomályos hálószobán, a lábujja beleütődött egy
sakkfigurába: a fekete királynőbe. A többi figura is ott hevert
szétszóródva a padlón; a sakktábla leverődött, amikor a holttest
a földre zuhant. Sarah eltűnődött, ki nyert vajon, a nagybátyja
vagy az ellenfele. Nehezen képzelete el, hogy a nagybátyja
veszítsen.
A többi szobából feléje szüremlő gyenge fényben valami
mást is megpillantott a lábainál. Egy fekete kontinenst egy
határok nélküli térképről. Elég nagy volt ahhoz, hogy egy
kinyomott szemű arc elférjen benne, miközben nedvesen terjed
szét a kihűlő kezek mellett. Valaha piros volt ez a folt, de azóta
eltelt csaknem egy év alatt lassan megfeketedett. Sarah rálépett,
cipőjének tűsarka úgy kopogott rajta, mintha vékony
lakkrétegen járt volna. A túloldalon megállt és visszanézett az
üres hálószobába. Gyertyaviasz, hideg lepedők és felborult
sakkfigurák. Jobban tetszett neki így a szoba: halottan és
biztonságosan.
Valahonnan fémről egy suttogó hang szólította meg:
- A tranzakció megszakadt. További utasításokat várok.
Kívánja folytatni?
A nagybátyja alkuszprogramja. Buta volt és híján a
kezdeményezőkészségnek, s csak a kapott utasításokat volt
képes követni. Mivel a férfi a kései órákban hunyt el, bizonyára
épp ezzel foglalkozott, amikor a kócos, fehér hajú replikáns -
Sarah látta a róla készült képekét - őrült mosollyal besétált a
hálószobába. Az alkuszprogram lágy hangja fájdalom nélküli
emlék volt Sarah számára, vagy legalábbis a fájdalom másik
oldalát juttatta eszébe azokról az éjszakákról, amikor a
nagybátyját még nem gyilkolták meg, de Sarah erről
ábrándozott. Arcát a selyempárnákba fúrta, a program pedig
csak mormolta a számokat...
- Kérem válaszoljon! - A program hangjába némi
kétségbeesés vegyült. - Érdeklődtek a folyószámla iránt.
Utasításokat várok.
Sarah-nak eszébe jutott, miért is jött. Egy befejezetlen üzlet
miatt. Hogy elvegye, ami az övé - ami önmagában mégsem
elég ahhoz, hogy átvegye a Tyrell Társaság fölött az irányítást,
hogy az egész az övé legyen. Más utakat is végig kellett még
járni.
Ez lesz az egyik legutolsó. Meg még néhány apróság utána.
- Az utasítás a következő. - Tudta, hogy az alkusz- program
most már az ő hangjára is reagálni fog. Ugyanarra a
hangazonosító áramkörre volt kapcsolva, mint az ajtó
biztonsági rendszere. - Fejezz be mindenféle értékpapír-
tevékenységet! Zárold az összes folyószámlát! Fizesd ki és
helyezd letétbe a személyi folyószámla összes hozadékát!
Tyrell, Sarah.
A program nyűgösen válaszolt.
- Az aktív folyószámla Tyrell, Eldon néven van.
- Amint mondtam: az a folyószámla lezárva.
Néhány másodperc múlva a program befejezte, és mintegy
hálálkodva deaktiválta magát. Egy kissé különböző. ám
ugyanúgy testetlen hang olvasta fel az egyenleget, amely
semmit sem mondott Sarah-nak. Ha akkora vagyonról volt szó,
mint a Tyrell Társaságé, a pénz ugyanolyan elvont erő volt,
mint a gravitáció. Senki sem vette észre, amíg el nem tűnt.
Nem szólt hozzá több hang. amikor az oszlopok árnyékát
maga mögött hagyva áthaladt az irodán. És a hangok a fejében
- azok a suttogások is kezdtek elenyészni. Szája elégedett
mosolyra húzódott.
Eldon Tyrell privát világa, a hálószoba mellett voltak az
iroda nyilvánosságnak szánt részei. Sokkal nagyobb helyiség
volt, több ezer négyzetméternyi üresség, amit úgy terveztek,
hogy lenyűgözze és meg is felemlítse a látogatót, Sarah egy
lökéssel szélesebbre tárta a kétszárnyú ajtót. A dagadt oszlopok
között porszemcsék lógtak a levegőben. A délutáni nap feléje
fordította forró tekintetét; egy régóta szunnyadt érzékelő
jelezte, hogy ember tartózkodik a szobában, és figyelmesen az
ablakok elé húzott egy polarizáló szűrőt.
A cipő sarkai itt még hangosabban kopogtak, és úgy
visszahangoztak, mint az aprócska puskalövések. Sarah az
alkalomhoz illően öltözött, a pénz és a hatalom láthatatlan
jelenléte ezt kívánta, fiz a kettő nem követte a sírba földi
megtestesülésüket, és bizonyos tiszteletet követelt magának.
Kisétált egy üres, T alakú állvány előtt, a keresztgerenda a
válla magasságában helyezkedett el. Amikor lezáratta a
lakosztályt, az egyik lakáj felhívta a figyelmét a bagolyra,
rövidlátó nagybátyja hunyorgó totemállatára. Azóta
valószínűleg éhen pusztult volna, vagy a telepei merültek volna
le - Sarah maga sem tudta, melyik a valószínűbb. Az
épületkomplexum egy másik részében most is etették vagy
valahogy máshogy vigyáztak rá. Amikor Sarah összepakolt,
hogy elrepüljön északra, az is átfutott az agyán, hogy a baglyot
is magával viszi, és szabadon engedi a tiltott erdőben, ahol
üldözöttjei is rejtőztek. Ám aztán jobban meggondolta; az állat
túl szelíd vagy rosszul programozott volt ahhoz, hogy életben
maradjon a vadonban Az erdő varjai ízekre szedték volna
üreges csontjait. Akár valódi, akár nem.
Leült a nagybátyja - most már a saját - íróasztala mögé. Egy
XIV Lajos korabeli hatlábú bureau plat volt And- ré-Charles
Boulle műhelyéből. Alig volt még tizenéves, amikor a korszak
egyetlen ismert hatlábú bureau platja (az, amelyik először
Givenchy, majd Lord Ashburnham tulajdonát is képezte)
intarziákkal, sárgaréz szilánkokkal és teknőspáncél
berakásokkal, egy ládában megérkezett nagybátyja irodájába.
Eldon Tyrell nem elégedett meg azzal, hogy ilyen muzeális
értékű tárgy birtokosa lehet; azt akarta, hogy az övé legyen az
egyetlen darab Sarah néha- néha sürgető kényszert érzett, hogy
belevágjon egy baltát az íróasztalba. Mindig ellenállt a
késztetésnek, habár, gondolta, miközben végigfuttatta kezét a
csillogó-villogó asztallapon, még mindig ott bujkált benne.
Szunnyadt, de nem halt meg.
Sarah meghallotta, hogy kinyílnak a magánlakosztály
folyosóra nyíló ajtói. Felnézett, és meglátta a lassan feléje tartó
alakot. Mögötte a távolban behúzták az ajtókat, de Sarah-nak
sikerült még egy pillantást vetnie Anders- son gyanakvó, ámde
elégedett képére.
- Már jártam itt. - Deckard megállt és körülnézett. Csak egy
egyszerű bejelentés volt. - Réges-régen.
Sarah hátradőlt a székben.
 - Annyira azért nem volt az régen.
- Pedig úgy tűnik. - Deckard hangjában nyoma sem volt az
örömnek vagy akár a meglepődésnek. - Mintha egy másik világ
lett volna. Egy másik élet.
Sarah felállt az íróasztal mögül, és a bárpulthoz lépett.
- Egy italt esetleg? Megbízható forrásokból tudom, hogy azt
szereted, ha minél mocskosabb az íze.
- Minél északibb - felelte Deckard annál jobb. De bármi
megteszi. Már régóta nem kicsinyeskedem.
A nő átnyújtott neki egy kis poharat. Ugyanaz volt benne,
mint a sajátjában.
- Egészségedre!
- Nem gondoltam volna, hogy érdekel az egészségem. -
Deckard egy húzásra felhajtotta az italát. Minden fejvadász,
akit Sarah látott, ugyanúgy ivott: mintha egy kis tüzet szerettek
volna eloltani a hasukban. - Jól elvoltam ott, ahol rám találtál.
Los Angeles nem nekem való hely.
Sarah kimén fejbólintással válaszolt a férfi szavaira.
- Akkor hát azt hiszem, adhatnék egy jó ajánlatot.
Kárpótlásként a téged ért... kényelmetlenségekért.
Deckard a pohárért nyúlt, és töltött magának még egy ujjnyit
- Nem hiszem, hogy tudsz olyat, úgy sem lesz elég jó.
- Azért csak gondolkodjunk rajta! - Visszavitte a poharát az
íróasztalhoz, és leült. A szemben levő szék felé intett. -
Helyezd magad kényelembe! Sok mindent kell megbeszélnünk.
Deckard magához vette a sörösüveget.
- Például? - Nehézkesen, szétterpesztett lábakkal leült a
székre,
- Tehát mint mondtam, van egy ajánlatom, ügy munka.
Szeretném, ha valakit megtalálnál nekem. Jobban mondva
valamit. Ez neked jól megy, ugye?
- Egy időben ment. Mostanra egy kissé már
berozsdásodtam. - Most csak egy kicsit kortyolt, ahelyett, hogy
megint felhajtotta volna az egészet. - Talán valaki mást kellene
felbérelned. Aki még nem esett ki a gyakorlatból.
- A te szaktudásod egyedülálló. - Sarah megengedett
magának egy mosolyt a szája sarkából - Ahhoz, ami nekem
kell.
- Vannak más fejvadászok is. Valódiak. Akik szeretik
csinálni. - Deckard a hüvelykujjával a pohara peremét
dörzsölgette. - Az egyik volt munkatársam például igen
kemény fickó. Holdennek hívják, Dave Holdennek. Csörgess rá
- lehet, hogy már kiengedték a kórházból. Nagyobb szüksége
lesz erre a munkára, mint nekem - bizonyára jó pár számlát kell
kifizetnie.
- Nagyon érdekes, hogy ezt a Holden nevű pasast ajánlgatod
nekem. - A nő hátradőlt a székben. - Mert nem először ajánlod.
Igaz, ezelőtt nem nekem ajánlottad... hanem a régi főnöködnek,
Bryantnek
- Lehetséges - vont vállat Oeckard. - Már nem emlékszem.
- Ó, bizonyítani is tudom, - Sarah kihúzta az íróasztal
fiókját, ügy kis bicska mellett egy távirányító hevert. Kivette,
A fal egy darabkája egy gombnyomásra félrecsú- szott. - Nézd
csak!
Sarah-nak nem kellett látnia a kivetítőernyőt, hiszen
elégszer látta már Inkább Deckardot nézte, ahogy a szalagon
látható, régről ismerős, gyengén megvilágított alakok felé
fordítja a tekintetét.
Csak a hangokat hallgatta.
Add az ügyet Holdennek. Ő erre jó.
Ez Deckard hangja volt. Aztán a Bryanté.
Jó lett volna. Most akkor lélegzik, ha nincs áramszünet.
Egy újabb gombnyomással kimerevítette a képet.
- Most már emlékszel?
- Ezt meg honnét szerezted? - Deckard gyanú és ha- ragvó
tisztelet keverékével nézett a nőre. - Ez a Los Angelesi
Rendőrség tulajdona. A megfigyelő-kamerák vették fel Bryant
irodájában.
- Mint már mondottam, megvannak a módszereim. Nem
olyan ellenséges ám a viszony a rendőrség és a Tyrell Társaság
között, mint ahogy azt hiszik! Vagy legalábbis nem mindig.
Néhány dologban együtt tudunk működni. Vagy másképp
fogalmazva: mindig találok együttműködésre kész embereket a
rendőrök között. - Vékony mosolya nem változott. - Akik
megtesznek nekem bizonyos dolgokat. Akik megszereznek
bizonyos dolgokat. Mint például ezt.
- Nahát.
- Akarsz többet is látni?
Deekard megrázta a fejét.
- Nem igazán. Elsőre sem élveztem valami hű de nagyon.
- Most talán egy kissé... tárgyilagosabban nézheted. Figyeld
csak! - A távirányítóval visszatekerte a szalagot oda, amikor
Deekard épp, hogy belépett az iroda ajtaján.
Bryant hangja szólalt meg a szalagon.
Van egy kis munka. Négy alany járkál a városban.
- Hallottad? - Sarah kimerevítette a képet. - Amikor Bryant
megbízott a munkával - amikor a Los Angelesben kószáló
szökött replikánsokról beszélt - mit mondott, hányan vannak?
- Nem... - Deckard bosszúsan vállat vont. - Nem emlékszem
pontosan, mit mondott. De talán négyről beszélt, biztos annyi
volt. Annyit is kaptam el.
- Az ám. Most pedig hallgasd meg, mit mondott egy-két
perccel később! - Megnyomott egy újabb gombot: a szalag
előretekeredett, majd lelassított. - Jól nyisd ki a füled!
A képernyőn egy másik szoba tűnt fel, de Deckard ezt is
felismerte. Ő és Bryant a kis vetítőteremben ültek az ócska
iroda mögött. Ott volt Bryant üveg skót whiskyje is.
Monitor a monitoron - a felvételen Bryant és Dec-
 kard azt a beszélgetést nézte, amely Dave Holden és a
Kowalski nevű replikáns között zajlott le a Tyrell Társaság
székhazában.
Volt már egy IQ-tesztem...
Közelkép Kowalski csapott állú arcáról.
De ilyen, azt hiszem, még nem...
- Az adat-visszakereső rendszer úgy van beállítva, hogy a
témából a legaktuálisabb képet keresse elő. - Sarah a
képernyőre mutatott. - Holden készítette a legutolsó képet
Kowalskiról. Mármint élve. - Növelte a hangerőt - Most azt
figyeld, mit mondott Bryant: hány replikáns szökött meg a
külső világtérből, és jött a Földre!
Ismét Bryant reszelős hangja.
Hat replikáns... három férfi és három nő...
- Hat. - Deckard tétován meredt a képernyőre. - Most már
emlékszem... hat szökevény replikánsról beszélt. - Lassan
csóválta a fejét, mintha ennek az információnak csak nagy
nehezen tudna éneimet adni.
- Látom, kapiskálod már - mondta Sarah továbbra is lágy
hangon. - Bryant ezek után pedig tovább beszél öt rcplikánsról.
Az egyiket nem nevezi meg: azt aki szétégett a Tyrell Társaság
biztonsági elektronmezőben, amikor először próbáltak
behatolni. Aztán pedig megmutatja a képeket, elmondja a többi
replikáns nevét és egyéb adatait. Ezt bizonyára érdekesnek
fogod találni.
Lejátszotta a szalag hátralévő részét: a felsorakozó arcokat,
a Bryant monitorán megjelenő személyazonosító képeket.
Szeme sarkából látta, hogy Deckard haragosan összehúzott
szemmel nézi a nagyobb képernyőn látható kisebb képernyőt.
- Számolj csak utána - mondta Sarah. Kikapcsolta a
képernyőt, mindössze egy sima, kék téglalap maradt a helyén.
Feltartotta aprócska kezét. - Volt a halott replikáns, amelyiket
megsütött a Tyrell Társaság védőkerítése. Az egy. - Felemelte
a hüvelykujját. - Aztán ott volt Kowalski, aki lelőtte Holdent.
Majd pedig a két nőnemű, Pris és az a barna hajó, Zhora. Plusz
a Roy Batty replikáns. - Mindegyik névnél felemelkedett egy
ujj, s a végére egy nyitott tenyér maradt a monitor fényében. -
Ez így összesen öt. Nem pedig hat.
Deckard nyakán észrevehetően megfeszültek az izmok Roy
Batty nevének hallatán. Az utolsó szökevény replikáns, aki
majdnem a vesztét okozta.
- Talán... Bryant talán tévedett. Amikor először beszélt
velem. - Deckard legyintett egyet a képernyő felé. - Öt vagy
hat... ki tudja? A pokolba is, a pasas úgy ivott, mim a kefekötő.
Biztos összezagyválta a számokat.
- Tényleg hatan voltak - mondta halkan Sarah. - Bryant nem
zagyváit össze semmit... legalábbis akkor nem. Hat replikáns
szökött Los Angelesbe. A külső világtér biztonsági
ügynökségeinek hírei is ezt erősítik meg. Mivel azokhoz is
hozzáférek. Ráadásul amikor Bryant egyszer lekérte az
adatokat a replikánsok személyazonosítójáról, azt azért tette,
hogy kitörölhesse az egyiket. És itt szúrta el: hagyott egy
lyukat. Az azonosítók ugyanis meg voltak számozva aszerint,
ahogy beírták őket a gépbe. Azt, aki szétégett, nem írták be,
mivel ő már nem jelentett problémát. De a Koswalski-replikáns
volt az egyes szám, Batty a kettes, a két nő, Zhora és Pris pedig
a négyes és az ötös. És ott a lyuk középen, ahol a maradék
replikáns azonosítója és adatai voltak az előtt. Bryantnek vagy
nem volt elég esze, hogy eltüntesse azt a lyukat, vagy nem is
érdekelte.
Sarah keresztbe fonta két karját.
- Számolj utána, Deckard! Ma összeadod őket, hat jön ki
végeredménynek. Tehát a hatodik szökevény replikáns és még
mindig szabadon kószál. Kint van a városban. Csak épp azt
nem tudjuk, hol.
- Na és ha így van? - fintorgott Deckard bosszúsan. - Miért
érdekelne ez engem?
 - Mert én megígérem, hogy nem jársz rosszul, ha érdekelni
fog. - A félrecsúszott falrész bezáródott, és eltakarta a
képernyőt. A nő visszaejtette a távirányítót az íróasztal
fiókjába. - Pontosan ezért vagy most itt. Azért hozattalak vissza
Los Angelesbe.
- Azt ugye tudod, hogy csak fecséreled a drága idődet? Akár
velem, akár bárki mással. - Deckard a nő félig leeresztett
szemhéját nézte. - Brvant nagy piás volt, és össze-vissza
beszélt. Lehet, hogy hatot mondott, amikor pedig ötöt akart
mondani Én is biztosan ezért nem tulajdonítottam akkor olyan
nagy jelentőséget a dolognak. Tudtam, hogy forog az a
szétívott agya. Törd csak a fejed ezen a hatodik replikánson,
aki valójában soha nem is létezett
- Még nem beszéltem a másik információról, amihez a külső
világtér hatóságaitól jutottam hozzá. A jelentésük a replikánsok
szökéséről, amely Brvantnek is megvolt, csak te nem láttad,
szintén megerősíti, hogy összesen hatan voltak, akiknek
sikerült eljutniuk a Földre.
- Létezik ilyen jelentés? - Deckardból rövid, harsogó
nevetés tört ki. - Akkor semmi probléma! Kukkants bele, és
máris megtudod, ki a hatodik szökevény replikáns! Nem is
kell, hogy én nyomozzam ki.
- Sajnos ez lehetetlen. - Sarah minden ellenvetésre alaposan
felkészült. - Már mondtam, hogy maga Bryant törölte ki az
adatokat a rendőrség aktáiból, még azelőtt, hogy téged
berendelt és megbízott volna a feladattal. Az összes információ
a hatodik replikám személyazonosságáról eltűnt.
- Nagydolog! A Los Angeles-i Rendőrség bármikor
megkérheti a gyarmatvilágok hatóságait, hogy küldjék el újra a
szökésről szóló jelentést.
- Úgy látom, hogy nem vagy képes megérteni, Deckard. -
Sarah előrehajolt az íróasztal fölött. A Los Angeles-i
Rendőrség nem is tud a problémáról. Lezárták a fájlt erről az
incidensről. Amikor a Roy Batty replikánst holtan találták,
törölték az egész ügyet, finito! És én nem akarom, hogy a
rendőrség újra előszedje. A Tyrell Társaság nem akarja.
- Miért nem? Úgy tűnik, hogy egy Nexus 6-os modell még
mindig a város utcáit rója. Ebből még nagy zűr lehet - higgy
nekem, én aztán tudom. Gondolom, hogy olyan gyorsan el
akarod varrni ezt a szálat, amilyen gyorsan csak lehet.
- El bizony. A Tyrell Társaság el akarja. A rendőrség
azonban nem. Az összes hatóságot ki akarom hagyni ebből Az
ENSZ már így is elég fejfájást okozott nekünk, amikor
továbbra is használni akarta a Tyrell Társaság termékeit, a
replikánsokat a külső világtér gyarmatosítási programjában.
Volt néhány probléma... és akkor még keveset mondtam. Nem
csak azokkal, akik megszöktek és visszajutottak a Földre,
hanem azokkal is, akik ott maradtak.
Deckard felvonta a szemöldökét.
- Az én munkám során - mármint a régi munkám során ~
eljutottam addig a pontig, hogy amikor az emberek
problémákról beszéltek, az halált jelentett.
- Az embereknek nem kell mindenről tudniuk. - Hűvös
hang. - Az ENSZ és a külső világtér gyarmatosítói maguknak
keresték a problémát - ha úgy tetszik: a halált. Ők akartak
egyre jobb és jobb minőségű rabszolga- munkaerőt. Olyan
replikánsokat akarnak, amelyek egyre közelebb állnak az
emberiességhez, akik hasonló szintű intelligenciával
rendelkeznek. És hasonló szintű érzelmekkel. A hang még
hűvösebb lett, s némi megvetés is vegyüli bele És nem azért,
mert a munka így hatékonyabb vagy eredményesebb, mint
amilyet a közönséges, buta robotok végeznének. Hiszen a régi
Nexus- modelljeink és bőven megfeleltek erre a feladatra.
- Akkor mién?
- Ti, fejvadászok, tényleg olyanok vagytok, mint a gyerekek
Mint a gyilkos kedvű gyerekek. - A nő sajnálkozva nézte -
Tudjátok, hogyan kell ölni, de mit sem értetek az emberi
természethez. Hogy miért akarnak a gyarmat világokon sok
gonddal járó, emberszerű rabszolgákat, és miért nem inkább jó
kis hatékony gépeket? Egy szem a válasz. A gépek nem
szenvednek. Nem képesek ilyesmire egy gép nem tudja, mikor
követnek el erőszakot rajta, egy ember és egy gép közt nem
lehet hatalmi viszony. Pontosan ez az ENSZ legnagyobb
dobása, az vonz annyi mindenkit a gvarmatvilágokra. A nagy
emberi izgalom, Szenvedjenek csak a replikánsok, hadd érezze
a tulajdonosa, hogy ő az úr, amaz pedig a rabszolga - ezért kell,
hogy legyenek érzelmeik. - A nő ajka mosolyra görbült. -
Amikor Bryant a Nexus-6 modellekről beszélt, tudatosan
félrevezetett téged A replikánsok érzelme nem tervezési hiba.
A Tyrell Társaság szándékosan látta el őket érzelmekkel, mivel
az ügyfelei ezt akarták.
- Úgy tűnik, többet kaptak, mint amit akartak.
- Pontosan azt kapták, amit akartak; csak éppen nem
akarnak fizetni érte. Soha nem akar senki. Mert mi az ára egy
olyan rabszolgának, aki szenvedni tud? Az, hogy előbb-utóbb
fellázad. Mihelyt lehetőségük nyílik rá, odaszorítják a kést az
uraik torkához. - Sarah elmosolyodott, és az univerzum zordon
bölcsességét ízlelgette - Nézzünk szembe a tényekkel,
Deckard: ilyen az emberi természet. És ezt élesztettük fel újra a
Nexus-6 replikánsokkal. Ez okozott akkora fejfájást a
gyarmatvilágokra felügyelt ENSZ-hatóságoknak, Csak éppen
nem hajlandóak tudomásul venni és beismerni, hogy elszúrták
Hogy az egész stratégiájuk, amivel vonzóvá akarták tenni a
gyarmatokat a potenciális letelepedők szemében, kudarcot
vallott. Hogy olyan katonai államok jöttek így létre, mint az
ókori Spárta, ahol mindenkinek nyakig fel kellett
fegyverkeznie saját helótái ellen - vagy tömegsírok más
bolygókon, ahol a replikánsok felkelése sikerrel jár. és az
ENSZ-nek katonákat kell küldenie, hogy megtisztogassa a
helyet, nehogy tovább terjedjen a „fertőzés". Ott kinn, a
gyarmatokon rengeteg olyan dolog történik, amit a hatóságok
elhallgatnak a földiek elől. Nem lenne valami jó
toborzópropaganda, ugye?
Deckard csendben maradt az íróasztal túloldalán. Sarah
szinte látta, ahogy a férfi agyában lassan összekapcsolódnak és
beindulnak a fogaskerekek.
- Azt hiszem... - mondta Deckard. és egy kicsit megfordult a
székben - azt hiszem, tudom, mire akarsz ezzel kilyukadni. Azt
akarod bemesélni, hogy az ENSZ és a rendőrség egy követ
fújnak. Hogy egy összeesküvésről van szó; azt a látszatot
akarják kelteni, hogy a replikáns- probléma a Tyrell Társaság
hibája, nem pedig az övék.
- Valamit elfelejtesz. Deckard. Az összeesküvés nem csak a
Tyrell Társaság ellen irányul. A fejvadászok ellen is. Vagy
hogy még pontosabban fogalmazzak: az összeesküvésben
felhasználják a fejvadászokat is. Mármint a halálukat. Az
ENSZ-hatóságok még veszélyesebbnek akarják feltüntetni a
replikánsokat, mint amilyenek valójában, még alkalmasabbnak
arra, hogy elhitessék magukról: emberek, és még
alkalmasabbnak arra, hogy elkerüljék a rendszert, amelynek fel
kell kutatnia és ki kell iktatnia őket. Ez a rendszer pedig te
vagy, Deckard. Te és a többi fejvadász. És hogy lehetett ezt a
legjobban elérni? Rájuk kellett állítani egy fejvadászt, hogy
aztán az kudarcot valljon. Dave Moldennel pontosan ez történt.
El kellett hitetni mindenkivel, hogy a fejvadászoknak semmi
esélyük a Nexus-6 replikánsokkal szemben, és máris igazolva
volt, hogy a Tyrell-társaságot be kell záratni. Mindörökre.
Vége a társaságnak, vége a replikánsoknak; a megmaradt
gyarmatvilágok meg boldoguljanak, ahogy tudnak!
- Talán. - Deckardot nem hatották meg a hallottak. -
Legalábbis addig, amíg valaki ki nem találja, hogyan
működhetne ismét a társaság. Lalán egy újfajta replikáns-
modellel, egy olyannal, amely nem annyira eszes és nem
annyira veszélyes.
 - Á, azért az nem úgy van. - Sarah erre is fel volt készülve. -
Ha már egyszer bezáratták a Tyrell Társaságot - úgy, ahogy az
ellenségei szeretnék - nem lehetne ismét működtetni. Soha
többé. Ez az egész építmény... - az iroda falaira és a székház
mögötte lévő épületeire mutatott - az egész komplexum az
ENSZ követeléseinek megfelelően kellett, hogy felépüljön,
csak így kaphattuk meg tőlük azt a jogot, hogy a
gyarmatvilágokra küldött replikánsok kizárólagos forgalmazói
lehessünk, itt van a társaság összes kutató- és tervező-
laboratóriuma, ugyanúgy, mint a gyártóegységek, a
futószalagok mindem egyes centije. Itt készülnek a
replikánsok, és innen is szállítják el őket. Még a Tyrell család
lakásai is itt találhatók, ez is az ENSZ kívánsága volt. Ők
döntöttek az épületek alakjáról, arról, hogy a tornyok is
egymással szembe nézzenek, egyszóval mindenről. S mindez
azért, hogy ha megnyomják azt a bizonyos piros gombot, és
beindítják a beépített önpusztítási folyamatot, a Tyrell
Társaságot úgy tudják megsemmisíteni, hogy a környező
házakban a lehető legkevesebb kárt tegyék.
Deckard szeme egy árnyalattal tágabbra nyílt,
- Ön pusztítás? Miről beszélsz?
- Csak nyugalom, Nem valószínű, hogy ez akkor történne
meg, amíg te itt ülsz. - Vállat vont. - De megtörténhetne. A
kezdet kezdetétől fogva így tervezték a Tyrell Társaság
székházát, tehát körülöttünk mindenhol elegendő mennyiségű
robbanótöltetet ágyaztak be az alapokba és a falakba, hogy az
adott pillanatban egy gombnyomásra szétporlaszthassák az
egész épület- komplexumot.
Sarah már hozzáedződött, hogy felindultság nélkül beszéljen
ezekről a dolgokról, nap mint nap elszavalta magában. Késő
éjszakánként elalvás előtt, mint valami esti mesét.
- A porkupacban esetleg maradna egy két öklömnyi darab az
épületből. Vagy akár belőlem, ha történetesen én is jelen
vagyok, amikor megtörténik. Bár szerintem senki sem venné a
fáradságot, hogy' utána idejöjjön szétnézni. Mindent úgy
terveztek, hogy robbanáskor befelé omoljon, ezen is dőlnek
egy kissé egymás felé a tornyok. Gondosan kitervelt
apokalipszis: senki másnak nem esne bántódása. Remélem,
érted már, Deckard: ha a Tyrell Társaság megszűnik - ha az
ENSZ bizonyítva érzi, hogy igenis meg kell nyomni azt a piros
gombot aligha fog ismét szerepelni az üzleti életben.
- És szerinted ezt akarják tenni?
- Inkább, mintsem hogy beismerjék a hibájukat! Hogy
tévedtek, amikor fel akarták lendíteni a külső világtér
gyarmatosítást programját! - Sarah hátrahajtotta a fejét, és
megeresztett egy röpke, örömtelen kacajt. - Naná! Ez is az
emberi természetre vall. Inkább gyilkolunk bocsánat kérés
helyett.
Deckard csendesen szemlélte az üres poharat. Csiszolt
talapzatánál fogva tartotta a kezében.
-Sajnálnom kellene... - morogta alig hallhatóan. - Sajnálnom
kellene, ha a Tyrell Társaságot felrobbantanák apró darabokra?
- Nem érdekel, mit gondolsz róla. Azt gondolsz, amit
akarsz. De egy biztos: én nem fogom hagyni, hogy a Tyrell
Társaságot elpusztítsák. Mert az az enyém, - Az ablak felé
fordult, és kinézett a lenyugvó nap fényétől sötétvörösben
játszó tornyokra. - Nem várom el, hogy ugyanannyira
aggasszon a társaság sorsa, mint engem.
Mindössze annyit akarok, hogy végezd el a munkát, ami
miatt idehozattalak.
- Ugyanazt tudom mondani, amit annakidején Bryantnek is
megmondtam. - Előrehajolt, és az íróasztalra helyezte az üres
poharat, a nőé mellé. - Már nem dolgozom itt.
- Most lógsz. Nekem.
- Azért ne légy olyan magabiztos! - Deckard szeme
összeszűkült. - Még azt sem tudom, mit akarsz tőlem.
- Hát nem elég nyilvánvaló? Valahol a városban még
mindig szabadon kószál egy szökött replikáns - hogy egészen
pontos legyek, a Tyrell Társaság Nexus-6 modellje. Azt
akarom, hogy kutasd fel, és - hogy is mondják? - Iktasd ki!
Még mielőtt az összeesküvés a következő fázisba érne. Mielőtt
a Tyrell Társaságot és mindazt, amit a nagybátyám hozott létre,
a földdel tennék egyenlővé.
- Amint már mondtam - ingatta Deckard a fejét nem
tartanám olyan nagy tragédiának.
- Meg tudom érteni. - Sarah egymás után körbesimította a
két pohár peremét. - Akkor hát... meg kell neveznem a tétet.
- Nincs annyi pénzed. Senkinek sincs.
- Lehet, hogy' tényleg nincs. Ellenben... van valami más,
amit fel tudnék ajánlani. Amit te is értékelnél.
Mondjuk... a nő, akit szeretsz?
Deckard fölegyenesedett ültében.
- Mit jelentsen ez?
A nő felállt az íróasztal mögül, és az iroda magas ablakához
lépett.
- Gyere csak! - Kezének egyetlen mozdulatával elsötétítette
az ablaküveget, mesterséges éjszakát teremtett a szobában. -
Mutatok valamit. - A fotokróm rétegen át olyan volt a nap
karikája, mint egy kettévágott ér vége.
Deckard néhány pillanatig mozdulatlanul nézte, aztán talpra
állt. Miközben a nő felé közeledett, az hátranyúlt, és kiengedte
a haját.
- Ezt egyszer már mutattad - lépett szorosan elé Deckard. és
nézte, ahogy a nő megrázza sötét, hullámos haját, amely
kibomolva a vállára omlik. - Semmi szükség rá, hogy újból
megmutasd. Látom a hasonlóságot.
- Ez nem hasonlóság. - Sarah a hajába túrt az egyik kezével,
majd ismét elengedte. - Ez azonosság. Ezzel te magad is
tisztában vagy, nem? Nem számít, hányszor próbáltad
bemagyarázni magadnak az ellenkezőjét... ő és én egyek
vagyunk. Amikor Rachaelt szereted... akkor engem szeretsz.
 A férfi behunyta a szemét. Egyik kezét felemelte, hogy
megérintse a nő karját, de félúton megtorpant.
- Én vagyok az eredeti. Rachael csak másolat - suttogta
Sarah. - Ezt sose feledd...
Deckard keze megremegett az akarat és a vágy küszöbén. A
nő jelenléte - aki mindezt tudta, látta - átsugárzott rajta, forrón
és ragyogón, mint a fénytompítós ablaküvegen a nap.
Sarah kezével a férfi mellkasának támaszkodva a füléhez
emelte ajkait.
- Tudod... - suttogta tudod, hogy én vagyok az... Eddig is
tudtad.
- Nem... - rázta meg a fejét a férfi, s szemét még mindig
nem nyitotta ki. - Te nem lehetsz...
Sarah szempillát most kirekesztették a megmaradt kevés
fényt is. Csak érezte, ahogy ajka végigsimítja a férfi arcát.
- Rachael haldoklik. Valójában már halott is... ez az
egyetlen különbség - suttogta. - Miért szeretnéd a halottat? -
Hangja olyan halk volt, akár a lehelet. - Amikor engem is
szerethetnél.
Deckard nem válaszolt. A keze azonban villámgyorsan
felemelkedett, megragadta a nőét, és úgy kulcsolódott a
törékeny csuklóra mint a satu.
A múlt szalagon volt, de Sarah tudta, hogy nem kell
lejátszania neki. A férfi saját rejtett kamerái vették tel a másik
helyen, másik ablak melled elhangzott szavakat. Ott, ahol a
gyanakvás, a fejvadászok munkájával járó veszélyérzet
összemosódott a vággyal A szalagok Deckard régi lakásában
maradtak, onnan hozták el neki ide. Úgyhogy jól tudta, mi
hangzott el azon a másik helyen, abban a másik időben, abban
a másik világban.
Sarah néhány centivel hátrébb húzódott
- Mondd... Mondd, hogy akarsz...
Mintha álmából riadt volna fel, Deckard elfordította a fejét,
és figyelt.
 - Mondd! - suttogta most a nő szinte parancsolón.
A férfi megszólalt. A szavak lassan jöttek a nyelvére.
- Mondd, hogy akarsz...
Az idő összezárult körülöttük. A férfi múltja és a jelen
pillanat; a férfi szavai és Rachael szavai. Réges-régen.
- Akarlak.,,
Elengedte Sarah csuklóját, de csak azért, hogy beletúrhasson
kibontott hajának sötétjébe, a másik kezével pedig szorosan
megmarkolta a karját, és magához vonta a nőt. Magához
préselte. A csókban ki nem mondott szavak bújtak meg,
körülöttük kinyílt a múlt, ami mindig jelen volt.
Aztán egy hirtelen jött indulattal akkorát taszított rajta, hogy
a nő feje megbicsaklott, mintha megütötték volna. Nyitott ajkai
közt remegve megrekedt a lélegzet. Szédelegve látta, hogy a
férfi ismét feléje fordítja a fejét, összeszűkült szemével mintha
az imént eszmélt volna fel egy áruló látomásból. A múlt
emlékeiből most visszazökkent a jelen világába, és egy
pillanatig nem tudta, a kettő közül melyik volt képzeletének
szüleménye.
Kezének egy újabb mozdulatától az ablak visszanyerte
szűrődén áttetszőségét. A beáramló izzó fény vörös óceánja
elöntötte őket. Aztán határozottan és rendíthetetlenül Deckard
szemébe nézett. Hlüínődött, mit láthat a szemében a férfi.
Valami másféle emberi jellemvonást, amely valószínűleg a
vesztét okozza majd. Ésszerűtlenség és hűség - Nem, mondta
magának. A végzet...
- Rendben van. - Deckand a tenyerével megtörölte a száját. -
Elvállalom a munkát. Megkeresem azt a hatodik replikánst.
Sarah a férfi jeges, acélos pillantásából láthatta, hogy az
gyűlöli őt.
- Miért? - Őt magát is meglepte ez az egyetlen szó. Saját
hangja tette fel a kérdést.
 Nézte, ahogy a férfi még egy pohárkával tölt magának az
íróasztalra helyezett üvegből. Felhajtotta, majd megfordult, és
ránézett.
- Mert az eszembe juttattad őt. - A hangja tompa és üres
volt, mint a pohár a kezében. - Már majdnem el is felejtettem.
Győztem. Sarah vaksin pislogott az egyre sűrűbb sötétségbe.
Győznöm kellett. A tornyok szélei elmosódtak, ő pedig sós ízt
érzett a szája szögletében,
Deckard hangja a háta mögül érkezett, valahonnan a
kettejüket fogva tartó roppant ürességből.
-Te juttathatsz vissza a leggyorsabban Rachaelhez. - Sarah
hallotta a lehelyezett pohár tompa koppanását. - Ezt kérem
fizetségül.
 4

- Mi a terve? - Andersson - már ha tényleg ez volt a neve -

felpillantott a légautó műszerfalából.
Deckard vállat vont
- Megvannak a módszereim. - A légautó elég alacsonyan
vágott be az Oh éra Streetre ahhoz, hogy Deckard még láthassa
az áltat kereskedőket, akik aznapi dolguk végeztével
Összepakolták éjszakára az árujukat. Az állatkópiákat ponyvák
alatt kellett tartani, nehogy a nap melege összeégesse
színaptikus áramköreiket; a ritkább és drágább valódi
állatoknak vízre és hőszabályzás ketrecekre volt szükségük az
életben maradáshoz.
- Azt hiszem, elég replikánst elkaptam már, úgyhogy
emlékszem, hogyan kell.
Szemét félig lehunyva tartotta. Amikor Sarah Tyrell
ügynökei elvitték a találkozóra, és újra látta a várost, tűz-
cseppecskék törtek fel a sötét égboltra, és egyre-másra
gyulladtak ki a Los Angeles remegő földjéből fel-felszivárgó
földalatti gázok. Ezek a kiabáló lámpások mostanra
eltünedeztek a nap egyre erősödő fényében.
- Lehet, hogy ez a hatos számú replikáns egy kicsit más
tészta lesz. - A másik férfi nyilván mindent tudott Deckard
megbízatásáról. - Keményebb, mint várná.
Deckard eleresztette a füle mellett a megjegyzést. Minél
hamarabb a város utcáin lesz, annál hamarabb belemerülhet
ebbe a sajnálatos ügybe. Utána pedig ismét irány észak.
- Hová megyünk? - kérdezte, és kinézett a pilótafülke
oldalsó ablakán, észrevett egy csapat mesterséges emut. Éppen
egy sikátorba terelték őket. A piactér lassacskán kihalt, a
többnyelvű neontáblákat kikapcsolták
- Meg fogja látni. - Andersson előre nyúlt, és bekapcsolta a
leszállást előkészítő kapcsolókat. - Hamarosan.
 A legnagyobb neontábla felkapcsolva maradt. Deckard
emlékezett rá, hogy ezt az egyet mindig úgy hagyták, mindegy
volt, hány óra van vagy milyen az idő, úgy lebegett a
kerületben kötött üzletek fölött, mint valami néma áldás. A
méretes betűk versenyre keltek az ott cirkáló ENSZ
hirdetőhajójával, amelynek lapos képernyője dörögve
buzdította az ott lakókat, hogy hagyják el a bolygót és
versenyre keltek a város többi reklámáradatával.
VAN NUYS ÁLLATKÓRHÁZ. Rózsaszín betűk, széleiken
némi kék fény is derengett. És egy rajzfilmkutya arca, amely
kétmásodpercenként váltakozott: először szomorú és sebesült
volt, majd boldog és bekötözött. Deckard világéletében azt
hitte, ilyen egyszerű a feltámadás.
A légautó elkezdett leereszkedni az épület tetején kialakított
leszállópályára.
- Miért jöttünk ide? - kérdezte Deckard. – Fülatkái vannak a
macskájának, vagy mi?
- Nem. - Andersson automatára állította a leszállást, és
elengedte a műszerfalat. Kedvetlenül elmosolyodott - Miss.
Tyrell utasítása. Valaki inár várja önt.
Deckard hagyta, hogy- betuszkolják a liftbe, még mielőtt a
másik két légautó leszállt volna. Egészen eddig nem tiltakozott,
semmi értelme nem lett volna most belekezdeni egy
verekedésbe. Nézte, ahogy a mellette álló férfi bezongorázik
egy biztonsági kódot. A liftajtóik összecsúsztak, s a kis felvonó
ereszkedni kezdett. Deckard orrát fertőtlenítő és állati ürülék
enyhe de semmivel össze nem téveszthető szaga csapta meg.
Az emeletkijelző lámpát mutatták, hogy a lift az épület
közepéig ereszkedik. Amikor kinyíltak az ajtók, Deckard egy
alacsonyabb termetű, szemüveges emberrel találta szemben
magát. A férfi orvosi köpenyt viselt, s karjai közt egy
ernyedten alvó cirmost ringatott.
- Itt maradjak, Mr. Isidore? - kérdezte Andersson, és nem
engedte visszacsukódni a lift ajtót.
 - Nem... azt hiszem, sz-sz-szükségtelen. - A gnómszerű
figura oldalra biccentette a fejét, összeráncolta a homlokát, és
megvakargatta a cirmos füle tövét. - Biztos vagyok benne,
hogy a v-v-vendégünk jól fog viselkedni,
- Van más választásom? - kérdezte Deckard.
- Nos... - Isidore tűnődve elhúzta a száját. - Azt hiszem, n-n-
nincs.
- Ne csináljon - suttogta Andersson Deckard fülébe - semmi
ostobaságot. - Aztán visszalépett a liftbe, megnyomta a
gombokat, és eltűnt a rozsdamentes acélajtók mögött.
- Nem kell aggódni. - A cirmos megmoccant, és ásított
egyet. - Azért f-f-fizetik őket, hogy így v-v-viselkedjenek.
Csak megjátsszak m-m-magukat. Ezt önnek t-t-tudnia kéne.
Deckard követte a férfit.
- Néha azért többről van szó.
- Na igen,.. - Isidore hátrapillantott. - Látom, ezt is t-t-tudja.
Ilyenkor esik b-b-baja az embereknek... és m- m-másoknak. -
Védőn magához szorította a cirmost.
A betonpadlós előtér egy folyosóvá szűkült. Mindkét fala
mentén ketrecek sorakoztak, meg itt-ott három vagy négy
nagyobb, tágasabb kutyaól. A csupasz neonok alatti levegőben
különböző állati szagok keveredtek. Amikor Isidore elhaladt
mellettük, a kicsiny lények - macskák, nyulak, kölyökkutyák és
néhány tengerimalac - a drótajtókhoz nyomakodtak, és
nyávogva vagy éppen csaholva próbálták felkelteni a férfi
figyelmét.
Deckard alaposabban is szemügyre vette őket. A ketrecekbe
zárt állatok némelyike nem is állat volt. Nem valódi.
Egy félig szétszerelt kópia néhány izgő-mozgó kiscicát
szoptatott. Lehántott, visszahajtott fehér bundája látni engedte
az alumínium bordák alatti polietilén csöveket és szöveteket,
koponyájából anyai szelídséggel lestek kifelé az optikai
érzékelők. Egy darázsderekú agár remegő izgalommal
ugrabugrált, s mellső lábával a ketrec ajtaját kaparászta: mind a
négy lába acélból és miniatűr hidraulikus hengerekből készült.
Egy fejetlen nyúl nekiütődött a vizes tálkának. Társa -
Deckard szerint hús-vér - orrával megböködte a horpaszát.
- M-m-mi a baj? - A mögötte lépdelő Isidore észrevehette,
hogy visszatartja a levegőt.
- Ezektől a dolgoktól a falra mászom.
- Tényleg? - torpant meg Isidore. Úgy tűnt, csodálkozik, s
még a cirmos is kinyitotta a szemét a karjában. – És miért?
- Nem valódiak. - Számtalanszor látott már kópiaállatokat a
kereskedőknél, és sosem bosszantották. Azoknak viszont
érintetlen volt a boruk. Ezek ellenben feltárt elektromechanikus
belsejükkel valósággal fitogtatták nyers meztelenségüket.
- N-n-nahát. - Ez új volt Isidore-nak. Egy pillanatig lenézett
a cirmosra. - Én ezt n-n-nem így l-l-látom. Nekem mind
valódinak tűnnek. Szóval… meg lehet f-f-fogni őket. -
Deckardhoz hajolt, és közelebb nyújtotta a macskát. - Tessék!
Deckard megvakarta a macska fejét, s az jól hallható
dorombolással válaszolt. Tényleg lehetett akár valódi is. Vagy
jól elkészített, jól beprogramozott kópia
- Halja? Ez biztos valódi. - Isidore kinyitotta az egyik üres
ketrecet, és belerakta a cirmost. - Menj csak, t-tigris! - A
macska egy pillanatig panaszosan nyávogott, majd
összegömbölyödött, és becsukta a szemét. - Jöjjön! Az irodám
oott van, ni. Bezárom az ajtót... tehát semmit nem k-kell látnia,
amit nem akar. - A férfi szeme összeszűkült a szemüveg
mögött. Megfordult, és elindult.
- Mit jelentsen ez?
- Ó semmit... - Isidore elfordította a kulcsot a zárban, és
megeresztett egy halovány mosolyt. - Cs-csak azt, hogy nem
hittem volna, hogy ennyire... é-érzékeny lesz - Belépett az
ajtón. - Mármint ha arra gondolok, hogy mit tart az otthonában.
- Igaza van. - Deckard belépett az alacsony mennyezetű.
ablaktalan szobácskába A falakat megsárgult naptárak és
rajzszöggel felrakott fotók díszítették az állatokról és
gazdáikról. Elégedett gyerekek, gondolta Deckard. - Csakhogy
Rachael egy darabban van. Ennyi a különbség. - Folyamatosan
arra gondolt, hogy meg kell őriznie a hidegvérét, és akkor cl
tudja végezni azt, amiért idehozták. Hogy visszajuthasson
északra az alvó, haldokló, várakozó kedveséhez,
- Kérem... ü-üljön le. - A másik levetette magát egy
forgószékbe. Előtte, az íróasztalon papírok és üres műanyag
poharak tornyosultak. - D-de tényleg... a-azt akarom. hogy
kényelmesen üljön. Sok mindent meg kell beszélnünk.
- Ezen az áll, hogy Hannibál Sloatnak hívják - emelt fel
Deckard egy olcsó, fa névtáblát az íróasztalról. Az egyik
végénél fogva feltartotta. - Ez maga vagy valaki más?
- Mr. Sloat a főnököm volt. R-r-réges-rég. Aztán meghalt. -
Isidore körülnézett az iroda málló falain, aztán kinyújtotta az
ujját. - Az ott ő.
Deckard oda nézett, és meglátott egy megsárgult
újságkivágást a falon. A fotón éppen egy himlőhelyes, kövér
férfi nyújtott át egy macskát egy házaspárnak, a nő gyengéden
simogatta az állatot, a férfi pedig enyhén zavart vigyorral
fordult a fényképezőgép objektívje felé. Deckard megfordult a
székkel.
- Rendes ember volt?
- Az ám. De még m-milyen rendes. A végrendeletében... r-
rám hagyta az állatkórházat. - Deckard szemébe nézett. - Rám
testált... mindent. Komolyan. - Összekulcsolta ölében a kezeit,
s úgy tűnt, mintha megnőtt volna a forgószék, hogy elnyelje őt.
- Nagy felelősség.
- Micsoda? Szopornyica elleni oltásokat adni? Vagy
beolajozni a nyikorgó pincsit? Nem tűnik valami nehéz
munkának.
- E-eleinte én is azt hittem. M-más dolgom nem is nagyon
volt. Még akkor sem, amikor a jó öreg Mr. Sloat m-még élt, és
én neki dolgoztam. Én is azt hittem, hogy a Van Nuys Állat
kórházban cs-csak ezt kell csinálni. Ahogy ön is mondta: o-
oltásokat adni és j-javítani.
- Hát ha nem csak ezt - tette vissza közben Deckard a
névtáblát az íróasztal sarkára akkor még mit?
- Nos... ön most arra gondolhat, h-hogy hamisítványokkal
foglalkozunk. Mint odakinn a piactéren. Hahamis
aranyhalakkal, m-macskákkal, kutyákkal meg mindenfelével.
Amiket meg sem lehet különböztetni a valódiaktól. Mármint...
az élőktől. Az u-ugynevezett élőlényektől.
- Miért, nem? Azt hittem, ebben van a nagy pénz. Ezt
szeretik az emberek. A mű állatokat. A valódiak... azokkal csak
zűr van. Sokkal egyszerűbb kópiaállatot tartani.
A másik lassan bólintott. Selymes fehér hajfürtjei lebegtek
rózsaszín fejbőrén.
- Igen, így g-gondolkodik az, aki f-fejvadászként keresi a
kenyerét. Ön sajátos módon f-foglalkozik a k-kópiákkal. igaz?
Deckard az asztal túloldalán ülő köpenyes alakra meredt.
- Mi van, ezért hoztak ide? Hogy az erkölcseimmel
heccelődjön, vagy ilyesmi? Ezért ugyan kár volt fáradniuk. - A
szék karfájára tette a kezét, mint aki fel akarna állni és kisétálni
az irodából. - Ha ilyen jól ismeri a fejvadászokat, akkor
bizonyára hallotta már a „Görbe" kifejezést is.
Meglehet - vont vállat idegesen Isidore - Valami zs-zsaru
szleng.
- A Wambaugh-görbe. - Fura érzés volt hangosan beszélni
róla. Olyan dolog volt ez, amiről a Los Angeles-i Rendőrségen
mindenki tudott, mindenkinek nyomta a szívét mint egy
ólomgolyó, mégsem beszélt róla senki. Mert ez is azonnali
belépőt jelentett a rendőrség agyzsugorítóihoz, akik aztán, ha
úgy találták, hogy az illető teljesen becs avarodon, már vették
is el a fegyverét és ezzel együtt a megoldást minden
problémájára. - Ez egy képzeletbeli grafikon, az öngyűlölet
egyfajta fokmérője. A fejvadászok gyorsabban végigjutnak
rajta, és a következmények is súlyosabbak, mint a többi zsaruk
esetében. Mondhatni szakmai ártalom.
Isidore együtt érzőn pislogott ki a szemüveg mögül.
- És aztán mi történik?
- Az attól függ, - Ha már megkezdődött a boncolás,
könnyebben mélyebbre hatolt a szike. - Attól, hogy a Görbe
mely pontján van az ember. - Deckard rengeteg- szer
gondolkodott ezen éjszakánként a lakásában, mélyen a
túltömött díványba süppedve: az egyik kellemesen drága
dologba, amelyet a fej pénzek révén megengedhetett magának.
A válását követő magányos fényűzésben, keze ügyében egy
üveg huszonöt éves Orkney-szigeteki árpasörrel, amely
ugyanúgy a füst és mocsok ízét idézte, mint a pénz. Soha nem
állította senki, hogy a fejvadászok nem kapnak jó pénzeket.
Néha elüldögélt ott, tűnődve és zsibbadtan, míg a mellén még
mindig díszelgett az aznap odafröccsent replikánsvér Amikor
felemelte a poharát, még a kezén is látta a vörös pettyeket. És
csak iszogatott lehunyt szemmel, és nem érzett semmit. - Majd
végül... ha a Görbe elég meredek lesz, akkor leesik. Én így
jártam.
- És onnantól már nem is volt fejvadász.
Másodpercek teltek el, mire Deckard felelni tudott.
- Nem... - Megrázta a fejét. - Azt hiszem, már nem.
- Sz-szomorú - hallatszott Isidore acéltű vékonyságú hangja.
- Kicsit késő már azoknak, akiket megölt.
Deckard szigorú szemmel nézett rá.
- Idefigyelj, haver... Fegyvercső lsidore homlokánál.. Csak a
munkámat végeztem.
- Tudtam, hogy ezt fogja mondani. - Isidore-nak szeme sem
rebbent, nem is dadogott. - Mind ezt mondják Az összes
gyilkos.
 Az ügyeletes rendőr egyenesen a férfi mellének szegte a
puskát. A következő mozdulat a tüzelés lett volna, az automata
rock-and-roll.
- Van biztonsági engedélye erre az emeletre? - A különleges
osztag egyensapkása alatt durva szempár villogott
- Hé, hé... ne olyan hevesen, ember! - A kórház zöld
műtősruhájába öltözött alak feltartotta üres kezét. Köny-
nyedén mosolygott, de a tekintete hideg volt. - Rossz gombot
nyomtam meg, és véletlenül itt szálltam ki, ennyi az egész. -
Lassan leeresztette a kezét. - Azért még nem kell kilyuggatni a
bőröm, pajtás.
- Rossz gombot, mi? - Az őr nem engedte el a ravaszt.
Szükségtelen volt a váll-lap alatt mesterlövész-kitüntetést is
viselnie, amikor egyenesen a kórházi alkalmazott
mellcsontjához dughatta volna a puska üreges szemét, -
Forduljon meg szépen, szálljon vissza a liftbe, és nyomja meg a
jó gombot! Akkor nem lesz semmi galiba.
- Amúgy mi van itt? - A mosolygós ember lábujjhegy- re
emelkedett, és az őr feje fölött bekukucskált a nyitott részlegbe,
ahol az emelet egyetlen páciense feküd bugyborékoló
masinákkal és fél tucat orvossal és ápolónővel körülvéve, akik
inkább technikusoknak és elektromágusoknak néztek ki. Egy
sor videóképernyőre lassan pityegő pontocskák rajzoltak
hegyes nyomokat. – Ez a pasas valami nagyon fontos személy?
- Az ágy és a test mögött a mennyezetig értek a városra néző
ablakok - Régóta itt van már, ugye? - A magmaszerű Los
Angeles-i nap rátűzött a tornyokra, a ragyogás elvakította az
arra cirkáló ENSZ-propagandahajó képernyőjét, amely
szakadatlanul ontotta kivándorlást reklámjait.
- Sokat kérdezősködik - felelte az őr, és nem tett mást, csak
a mutatóujját nyomta szorosabban a fémbillentyűhöz. A
puskában kis, fényes dolgok kattogása jelezte, hogy tüzelésre
kész - Nem valami jó ötlet.
 - Csigavér, barátom - emelkedtek fel újra a kezek. A két
széttárt tenyér közt még mindig lebegett a mosoly. - Maga is
végzi tovább a munkáját, én is megyek a dolgomra. - A férfi
koponyájában, a hideg szemek mögött egyetlen ki nem
mondott szó visszahangzott. Bunkó. Az őr háta mögött néhány
méternyire ott állt a fémdetektor kerete. A zöld ruhás látta,
hogy ki van kapcsolva, alighanem azért, hogy ne jelezzen
fölöslegesen, valahányszor a részleg műszeres kocsijai
áthaladnak rajta. Igaz, neki az sem jelentett volna gondot, ha -
még mindig mosolyogva - át kellett volna lépnie rajta, hogy
megtudja, amit meg kell tudnia: a háta mögé dugott kicsi, de
hatékony puskát elegendő mikroprocesszor-vezérlésű elterelő
polimerrel vonták be ahhoz, hogy feltűnés nélkül átsétálhasson
vele egy nyavalyás radaron. A profizmus hiányáról tanúskodó
lusta nyugodtság viszont bosszantotta. Ezek a puccosak mind
amatőrök voltak, fekete bőrbe bújtatott, krómszerű jampecok,
de a részletekre nem figyeltek. Jellemző.
Hátranyúlt, és megnyomta a felvonó hívógombját. Az ott is
volt, ő pedig hátralépett. Viccből még mindig feltartotta a
kezét, és a mosoly sem tűnt cl az arcáról. A bezáródó ajtó kis
résén át még integetett is. - Na, viszlát!
Miközben lefelé ereszkedett a lift, a férfi szemei is
elmosolyodtak. Mögöttük, az agyában nem voltak szavak, csak
egy térkép: a részleg pontos elrendezése, az őrök, a gépek, az
orvosok és a kórházi ágyon fekvő férfi, akinek a szíve és a
tüdeje helyén egy lyuk tátongott.
A következő emeleten ki is szállt. Itt nem voltak őrök. Egy
használaton kívüli raktárszekrényből előhúzta a kocsiját, amely
nagyobb és sokkal iparibb kinézetű volt mint a kórház
szokásos, krómozott műszeres kocsijai, és betolta a szülészeti
osztályra. Kikezdte széthajtogatni a nehéz merevítőrudakat: a
szétágazó acéllábak belesüllyedtek a kopott linóleumba.
 - Mi a fenét csinál? - Már sietett is felé egy csipeszei
írótáblát lengető főnővér-féie. - Nem hozhatja ide azt az izét!
Bármi is az!
A mosolygós a nő felé fordult.
- Jaj, dehogyisnem. - A szülészet folyosójának mindkét
oldalán terhes nők figyelték a szóváltást. Hatalmasnak és
fenyegetőnek tűntek, ahogy ott feküdtek a szorosan egymás
mellé tolt ágyakon, és felemelték a fejüket, hogy kerek hasuk
felett láthassák, mi ez a zaj közömbös, gyógyszerrel vagy
endorfinnal telepumpált arcukról buddhista nyugalom
sugárzott. - Különben pedig - szélesedett ki és vált egyre
kevésbé biztatóvá a mosolya - nem leszek itt sokáig.
- Hívom a biztonságiakat! - A főnővér már sarkon is fordult,
és a központi állomás felé indult
- Nem valami jó ötlet. - A férfi abbahagyta a műszer
összerakását, a háta mögé nyúlt, es elővette a puskát J
műtőskabát alól. Egy fémkattanás elég volt ahhoz, hogy a nő
megtorpanjon. Szélesre nyílt a szeme, amikor hátranézve
meglátta, hogy a kis fekete lyuk egyenesen fehér sapkájának a
szegélye alá szegeződik. - Minek zavargásszuk őket? - Azzal a
pulthoz kényszeríttette a nőt. A puskacső alig egy centire volt a
főnővér homlokától, úgyhogy az engedelmesen hátrált A
zöldruhása másik kezével a pult felé nyúlt, amely mögött egy
fiatalabb, még rémültebb nővér üldögélt, felemelte a telefont,
es egy rántással kitépte a falból a zsinórt - Mivel nincs is itt
semmi probléma. Hacsak maguk nem okoznak. - Mosolya
kiszelesedett, amikor elvette a puskát a fő nővér homlokától, és
a másik székre bökött vele. - Foglaljon helyet!
Visszasétált a szülészet közepén guggoló alaktalan
szerkentyűhöz. Az összes terhes nő szeme őrá szegeződött.
Néhányan, akikben nem volt annyi nyugtató, csöndesen
sírdogálni kezdtek, és megpróbáltak elbújni a vékonyka
lepedők mögé.
 - Hölgyeim… önök így gyönyörűek, ahogy vannak. - A
puskát a füle mellett tartotta, csöve a foltos hangszigetelő
mennyezet felé szegeződött. - Maradjanak is így!
szerkezet utolsó támrudját, és bedugta a helyére. - Úgyhogy
csak nyugi. Egy pillanat az egész.
Műtős kabátjának zsebében volt egy távirányító egyik
oldalán két piros, jelzés nélküli gombbal. Hátralépett egy
lépést, és előhalászta a fémdobozt. Elég komoly művelet volt
ez ahhoz, hogy a mosolyt egy pillanatra leradírozza az arcáról.
Aztán hüvelykujjával megnyomta a felső gombot.
A kétmásodperces késleltetési idő alatt gyorsan elfordította
az arcát, két kezével pedig (egyikben a távirányító, másikban a
puska) betapasztotta a fülét: A robbanás lökéshulláma úgy
söpört végig a hátán, mint egy felhevült óceán hulláma, és
olyan erővel, hogy néhány lépést előre is tántorodott, mire
visszanyerte az egyensúlyát.
Az ezt követő csendet megtörte a terhes nők visszafojtott
zokogásból bömbölő jajveszékelésbe csapó hangja. Ehhez
járult még az atomjaira robbantott épületszerkezet darabkáinak
kopácsolása. Hófehér por és elszenesedett fém záporozott a
vállaira.
Egy pillanatig sem tétovázott: egyből visszarohant a
szülészetre betolt kocsihoz, és felnézett a mennyezeten
keletkezett csipkézett szélű lyukra. A közepét betömte az a
hidraulikus faltörő kos, amely az előbb úgy ugrott ki a
szerkentyűből, mint a krampusz a dobozból. Az olajtól csillogó
fémtárgy félretolta a megperzselődött, meggörbült gerendákat.
A műszer egyik széléhez előzőleg egy krómból és mintázott
fekete neoprénből készült diplomatatáskát szíjazott. Most
visszadugta a kabátzsebébe a távirányítót, kiszabadította a
táskát, és mászni kezdett; puskát tartó kezének csuklójával a
kos oldalához szegecselt fogantyúkba kapaszkodott.
A fenti szinten a kórházi személyzet és a biztonsági őrök
még mindig azt a tompa kúpalakzatot nézték megkövültén, ami
egyszer csak feltörte a padlót közöttük. A zöldruhás gerincét
végigdörzsölte a csipkézett fém, ahogy előbukkant a füstben és
a lassan leülepedő porfelhőben. Gyorsan körülnézett, felhúzta
maga után a táskát, és lecsüccsent a kerek nyílás szélére. Látta,
hogy a beteg pont ott van, ahol várta. A rácsos ágyat sustorgó
gépek vették körül. A monitorok képe vibrált, a pityegő
vonalak görcsösen trillázó, szirénázó fénycsíkokká váltak a
robbanás erejétől. A férfi elengedte a táskát, de a puskát még
mindig szorosan markolva feltornászta magát a lyukon
keresztül.
Az orvosok és az ápolónők - már akik állva maradtak - a
robbanástól a falnak lökődtek. Közülük legalább egyet el is
talált egy repülő szilánk, arcán és orvosi köpenyén élénk színű
hálót formált a vér, mielőtt az orvos a térdére esett volna. Az
ágyon fekvő beteg az altatás és az ébrenlét határán
megmoccant a tömlők és csövek szövevénye alatt.
- Hé, cimbora! - A mosoly újból kiült a zöldruhás arcára, a
szeme pedig csillogni kezdett, amikor odaszólt az egyik őrnek,
aki a pár méterrel odébb leesett puskája felé vonszolta magát.
A szavak megtettek hatásukat; az űr akkor hagyta abba a
kúszást, amikor az ujjat már csak néhány hajszálnyira voltak a
puskatustól. Amíg habozott, az épp elég volt. Az őr felemelte a
fejét, a mosolygós férfi, pedig abban a pillanatban tüzelt. A
golyó szétzúzta az őr koponyáját, és a válla még bele is ütődött
a puskába a földön.
A férfi hallotta, hogy a kórház más részein is felvijjognak a
riasztok. Egyre fogyott az idő, így előhúzta a zsebéből a
távirányítót, és megnyomta a második gombot.
A kórterem magas ablaksorán kívül, a vibráló napfényben
megmozdult egy fényesebb szikra. Mintha a nap egy darabja
lenne, röppályára állt a város tornyai között. Egyre növekedett,
egyre közeledett, ahogy a férfi távirányítójának keskeny sugara
egyre közelebb húzta.
 Miután ezzel is megvolt, elhajította a kis fémdobozt.
Felkapta a diplomatatáskát, és gyorsan az ágyhoz lépett.
- Mi... - hallatszott a hang, amely nem suttogás volt, még
csak nem is sóhaj, csupán néhány molekulányi kilélegzett
levegő. A beteg szeme megrebbent, majd kinyílt. - Mit...
csinál... A légcsövébe helyezett homályos műanyag csőben
megremegett egy vörös buborék.
- Nyugalom, pajtás. - A férfi keze csak úgy röpködött,
ahogy az ágy fölé hajolt. Kirángatta a csöveket és a barázdált
tömlőket a beteg véres hasából. - Feküdj szépen vissza, és
hagyd, hogy én csináljam! - Lerakta a puskát a legközelebbi
kocsira, és felnyalábolta az éles késeket és a steril fehér
ragasztószalagot. Előre tudta, hogy ott lesznek. - Vicces, az a
nő is ezt mondta nekem tegnap éjszaka. Ne nevess, még
felszakad a varratod!
Felsziszegett a tiszta oxigén, ahogy kirántotta a legnagyobb
csövet a mellcsont közepébe ágyazott teflonfoglalatból, A
Ringer-oldattal teli, lötyögős tasak úgy toccsant szét a padlón,
mint holmi tréfacsináló vízzel töltött léggömbje, ahogy a
könyökével meglökte az infúziós állványt. Gyorsabban
dolgozott, a diplomatáska kinyitva hevert a páciens mellett az
ágyon. Odakint fülsértő kórusban visítottak a biztonsági
szirénák, a padlón pedig érezte a távoli futás dübörgő zaját.
Fülét megütötte egy helyére csusszanó tár gyors, halk
kattanása, de nem nézett fel. Időre kiszámolta a szükséges
időt. Visszatükröződő napsugár fúródott az arcába. Felpillantva
meglátta az ablakhoz közeledő légautót, egy átalakított
könnvűteher-szállító modellt. A pilótaülésben nem ült senki: a
távirányító gombjának megnyomásával beindított program
irányította a légautót. Az acéllal megerősített orr egy méterre
csillogott az ablaktól, majd még közelebbié került.
A férfi alkarjával félresöpörte a kihúzott gépeket. Felborult
egy újabb állvány, az ernyedten lógó csövek úgy terültek szét a
padlón, mint egy béna polip karjai. A ragtapasszal összekötötte
a diplomatatáskából kilógó kis csöveket, és a végüket szorosan
beleillesztette a páciens törzsét díszítő beültetett csatlakozókba.
- Na, gyerünk! - Megpöccintett egy kapcsolót a táska
fedelébe épített üvegnégyzet alatt: a monitoron egyenes, zöld
csík kúszott végig. - Mi lesz már, te szarházi! - A mosoly
haragos tekintetté változott. A férfi ököllel belecsapott a sűrűn
telepakolt gépezetbe; egy miniatűr fújtató kezdte szívni és fújni
a levegőt egy hálószem szűrőn keresztül, de a zöld vonal
tökéletesen vízszintes maradt. Összefonta két kezét, és az
ágyon heverő férfira sújtott vele, és olyan erővel találta el a
vörös szélű csövek és beteg torka közötti részt, hogy a beteg
térde a melléhez szorult, mint egy bicska.
- Jézusom... - suttogta a haldokló. Egyik keze kiszabadult az
ágy korlátjához kötözött szíjból, s erőtlenül próbálta odébb
taszigálni a támadót. - Szentsége» Jézus... tűnjön el innen...
A zöldruhás föléje hajolt, és száját a másik szájára
tapasztotta, előzőleg egy szívócsövet is illesztett a csókba Egy
hatalmas fújást követően a páciens mellkasa megemelkedett.
Az aktatáskából madárszerű csiripelés hallatszott, s a monitor
zöld csíkja megmerevedett, majd kétütemű hegyeket rajzolt ki.
A művi pulzus lelassult és egyenletes lett, a férfi pedig újra
elmosolyodott, megtörölte a száját, és beállította a kapcsolót a
vérnyomáshoz.
- Remélem most már útra kész vagy.
Alig mondta ki ezt, amikor betörtek a magas ablakok, és a
csillámló üvegdarabok nagy ívben repültek át a szobán. A
széttört fémkeret meghajlott, a falból és a padlóból pedig
kiszakadtak a csavarok, ahogy a teherszállító légautó orra be-
nyomakodott az épületbe. A mosolygós lesöpörte a csillogó
üvegszilánkokat a beteg nyers, felnyitott mellkasáról, aztán
mögé nyúlt, és felemelte a beteget, a másik kezével pedig
körbetekerte a ragasztószalaggal, hogy szorosan a testéhez
erősítse a csövekkel teli diplomatatáskát.
 - Kitartás! - A lába alatt ropogott az üveg, miközben a
légautó felé lökdöste a kerekes ágyat. A jármű most
mozdulatlanul lebegett a tátongó építészeti seb kellős közepén.
Puskatűz ropogott fel mögötte. Hátranézett, és meglátta a
fénylő torkolattüzeket és a Los Angeles-i Rendőrség térdelő
biztonsági embereit. A többi rendőr az egymás mellett
elhelyezkedő liftajtóból tolult előre. Leszegett fejjel és
puskákkal a kézben rohantak felé a sötét egyenruhás emberek,
és a kórterem keskeny ajtaja körül alakzatba rendeződtek. Egy
golyó megpattant az agy hajlított fémrácsán, és gellert kapott, a
többi golyó a falakba fúródott. Az átszakított padló (közepén a
még mindig ágaskodó faltörő kossal) és a félrelökdösött orvosi
műszerek egy kis barikádot alkottak a behatoló és az újonnan
érkezők között, s ideiglenesen megvédte öt a közvetlen
támadástól.
A háta mögé nyúlt a saját puskájáért, de nem talált semmit.
Eszébe jutott, hogy a fő lélegeztetőkészülék tetején felejtette,
az ágyról lerángatott csövek mellett. Most is látta, ott
feketéllett a csillogó krómon. Túl messze volt, hogy elérje,
főleg a puskagolyók vízszintes záporában, úgyhogy
visszalendült a betört ablakok felé, és átnézett az ágyon heverő
beteg fölött. Odakint megfordult a teherszállító légautó, és
nyitott raktérajtaja az ablaküveg cikkcakkos fogsora elé került.
A vakító napsütés úgy megcsapta az arcát, mint az
olvasztókemencéből kihömpölygő forró vas.
A légautó egyik bordázott szellőző nyílása beakadt az ablak
törött és meghallott keretébe. A tolóhajtóművek
felnyüszítettek, ahogy a beprogramozott robotpilóta
nekinyomta a járművet az akadálynak A raktérnyílás ott
maradi, ahol volt, majdnem két méterre a kórházépület hasadt
szélétől.
A férfi a visszhangzó puskatűz lármájában is hallotta, hogy
a biztonságiak beljebb hatolnak a kórterembe. Néhány lépést
hátralépett, magával húzta az ágyat, majd mindkét kezét az ágy
lábánál levő korlátra kulcsolta.
- Ne... - sóhajtotta a beteg, amikor meglátta, mihez
készülődik a másik. - Ezt nem teheti... Lehe... tetlen...
- Pofa be! - rivallt rá a másik, majd teljes erejével meglökte
az ágyat. Egyre gyorsabban tolta, a fejét leszegte mint egy
bika, izmai megfeszültek a zöld műtősruha alatt. A guruló ágy
egy másodperccel később nekiütközött a padlónál lévő alsó
ablakkeretnek. A lendület átfordította az ágyat, amely a kint
lebegő légautó felé repült, a célpont a raktér közepe volt. A
férfit saját lendülete majd a végén egy fejesugrás vitte utána.
A betegre zuhant. Az felnyögött, és gyenge, érzéketlen
karjával megpróbálta lelökni magáról. Az ágy egyik kereke
beakadt a fülke ajtajának küszöbébe; a krómkeret a matraccal
együtt kizuhant a légautóból, és miközben pörögve az utca felé
esett, neki-nekiütődött a kórház külső falának.
Golyók csapódtak a lecsupasztott rakodótérbe. A kórházban
a biztonságiak kirohantak az ablakhoz a szétzúzott padlón, s
futás közben lövöldöztek is.
A férfi lemászott a betegről, és még térden állva a
pilótafülke üres székeihez araszolt. Rácsapott a robotpilóta
KÉZI VEZÉRLÉS gombjára a vezérlőpulton. Rácsapott a
tolóerő-szabályozókra is. A légautó előrelódult. A férfinak
könyökkel át kellett karolnia a pilótaülés fejtámláját, nehogy
visszazuhanjon a raktérbe.
A tülke homorú üvegén át meglátta a törött ablakkeret
acélkampóját, amely egyre jobban beakadt a motor
szellőzőrácsába. A légautó negyvenöt fokos szögben megdőlt,
ahogy megpróhált elszabadulni a durva horgonytól. Az oldalsó
panelekbe kis horpadásokat ütött a fém zápor.
A férfi hátranézve észrevette, hogy a beteg tehetetlenül a
raktér nyitott ajtaja felé csúszik. A pilótaülésbe kapaszkodva
hátranyúlt, és sikerült is megmarkolnia a hullámzó lepedőt. A
beteg altatóit szinte közömbösítette a beléhasító félelem,
teljesen magához tért, a szeme majdnem olyan tágra nyílt, mint
tátogó szája. Lenézett maga mögé, a szédítő mélységben
kanyargó utcákra.
A másik férfi megrántotta a parittyaként megfeszülő
lepedőt. Sikerült betuszkolnia a beteget a másik ülésbe. A
melléhez erősített telt aktatáska monitorja és a mérőműszerei
riadtan sikoltoztak és táncoltak.
Egy fordulat a kormánylapáton, s a légautó megszabadult a
beakadt ablakkerettől. Az addig visszafojtott tolóerő most nagy
ívben lendítette a járművet a felhőtlen égboltra. A biztonságiak
a kórház falán levő nyílásban még akkor is kitartóan tüzeltek,
amikor amazok már odébb repültek, csak úgy dörömböltek a
golyók a bezáródó rakodótér ajtaján.
- Uhh... - a betegnek még a szava is elállt. Sápadt kezével a
diplomatatáskát csapkodta, a finoman zümmögő gépet, amely
életben tartotta. - Uh... uhh...
- Fejezd már be! - A másik férfinak még nem tért vísz-
sza az arcára a mosoly. Bosszúsan nézett a betegre. Keze
továbbra is az útvonalat pötyögte be a légautó fedélzeti
komputerébe. - Idegesítesz.
Napfény csillant meg a légautó fémtestén, fehér és vakító
fény, miközben a jármű egyre feljebb emelkedve elhagyta a
várost.

***

- Mindig is ezt mondták,

Deckard az íróasztal túloldalán ülő köpenyes alakja nézett.
- Mit jelentsen ez?
- U-ugyanaz az ócska duma. - Szinte sajnálat költözött a
vastag lencsék mögé. Undorodva csóválta a fejét - Az emberek
a-akárhányszor m-mentegetőzni akarnak, mindig u-u-ugyanezt
mondják: „Csak a munkámat végeztem! Csak parancsra
tettem!" - Amikor gúnyolódott, nem akadozott a nyelve. -
Ugyanezt a v-vacak dumát szajkózták a nürnbergi p-perben is.
- Aha. Talán nekik is igazuk volt.
- Ó, n-nagyon jó, Deckard! - A Van Nuys Állatkórház
vezetője az asztalra tenyereit, és hirtelen kiélesedett pillantással
előredőlt. - J-jó kis szónoki t-taktika. Meg tudja v-védeni
magát és a Harmadik Birodalmat is e-egyszerre
- Na, álljon meg a menet! - Most Deckardon volt a fejrázás
sora. - Azért hozatott ide, hogy az ókori történelemről adjon
nekem előadást? Ne strapálja magát! A holtakat eltemették, a
gyilkosok hamvait pedig kiszórták az árokpartra.
- Le vagyok nyűgözve. Maga aztán érti a d-dolgát.
- De még mennyire. - Deckard hátradőlt - Akkor elmehetek
végre? Mert ha csak az erkölcsi hozzáállásomra volt kíváncsi,
akkor fölöslegesen fáradt. Amint mondtam: otthagytam ezt a
munkát.
- De lehet - felelte Isidore hogy a m-m-munka nem hagyta
ott magát,
Deckard felsóhajtott.
- Mert... - A másik hangja halkabb és lágyabb lett. - Mert azt
sosem mondta, hogy magával a fejvadászattal baj van. Csak
éppen maga már megutálta. Ahogy mondta, túl messzire jutott
a Görbén.
Az iroda megtelt csönddel. A papírok és a régi naptárak
mozdulatlanul lógtak a falon, de a levegőben szinti tapintható
volt a feszültség. Deckard becsukta a szemét.
- Valakinek el kellett végeznie ezt a munkát. Azok
veszélyesek voltak.
- K-kik?
- Tudja maga jól. A replikánsok. Veszélyesnek gyártották
őket. Harci egységek voltak... hogy elvégezzék a piszkos
munkát a gyarmatokon. Tehát gondoskodni kellett róluk. Ki
kellett iktatni őket.
- És ezt megtették a magafajták.
 Deckard kinyitotta a szemét.
- Pontosan.
- H-hát nem vicces, hogy ők sosem h-bántottak senkit, amíg
őket nem bántották? Egy olyan jelentést sem lehet o-olvasni,
hogy egy szökött replikáns megölt volna egy cinben...
legalábbis itt, a Földön nem... csak ha sarokba szorították őket,
és nem tudtak máshogy elmenekülni.
- Igazán? - nevetett föl erre élesen Deckard. - Ezt talán
mondja el Eldon Tyrellnek is!
- A-az az eset m-más volt. Sz-személyes ügy. - lsidore
arckifejezése borongós lett. - Különben pedig, Eldon Tyrell r-
rászolgált a halálra. Szemét pasas volt. Higgyen nekem, én
aztán t-tudom.
Deckard ezen nem akart vitatkozni. Tyrelltől már akkor is
borsódzott a háta, amikor még élt. Az azóta történtek - az a
halvány pislákolás, amit a férfi unokahúga, Sarah keltett fel a
szívében - sem változtatták meg a véleményét.
- Jól van - mondta Deckard - Vegyük úgy, hogy egy
replikáns maga a megtestesült ártatlanság. Viszont mégsem
ember.
- Most m-maga beszél? Vagy' a fejvadász?
- Döntse el.
- Mégis szeretett egyet. Egy replikánst. Lehet, hogy még
mindig szereti. Hiszen együtt alszanak.
- Attól még nem lesz ember. - Deckard hallotta a hidegséget
a saját hangjában. Nem Rachaelnek szólt ez a hidegség,
minden másnak a világon. - Ha ember lenne, most nem
haldokolna. Úgyhogy igaza van Tyrell-lel kapcsolatban: nagy
ötlet volt az a négyéves élettartam. A Ne- xus-6 replikánsok
megteremtésével Istent játszhatott, és ő mégis csak arra
gondolt, hogy bele kell építeni a sejtjeikbe a halált.
lsidore egy pillanatig szomorúan nézett rá.
- Ha attól sem lesz ember, hogy maga szereti, akkor mitől?
 - Semmitől - rázta meg a fejét Deckard. - Van egy alapvető
különbség az emberek és a nem-emberek között. Ezt vizsgálják
a tesztek. A Voigt-Kampft tesztek. - Tudta, hogy most úgy
beszél, mint egy fejvadász. Ez volt a munka alapszabálya, a
hite - Amikor a legelőször megcsináltam vele a tesztet a Tyrell
Társaság főhadiszállásán, megbukott rajta. - Kíváncsi volt,
vajon mennyit tud erről lsidore. Kellett hogy legyen valamiféle
kapcsolat lsidore és Sarait Tyrell között, csak még azt nem
tudta, micsoda,
- Már akkor tudtam. Beletelt egy kis időbe, de tudtam, hogy
replikáns.
- D-de ez nem csak a v-Voigt-Kampff teszteknek kö-
szönhető; nemcsak annak a g-g-gépnek, amit maguk állandóan
magukkal hurcolnak. Valami másnak. Valaminek
- önben. Az a valami mondja: „Ez ember, ez meg nem." Ez
az egésznek a lényege, nem? Ettől lesz valaki f-fejvadász, hogy
képes k-különbséget tenni ember és nem-ember között. Innen
tudja, hogy ki az, aki csak úgy járkál, úgy beszél és úgy csinál
mint az ember Ugye?
Deckard felemelkedett a székben, mintha a másik szondázó
szavait próbálná kikerülni.
- Azt hiszem.
- Ez n-nagyon érdekes, Mr. Deckard. - lsidore
megkocogtatta szemüvegének lencséjét. - Tüdja, én e-egész jól
látok, legalábbis ezekkel, de ezt s-sosem tudtam meglátni Ezt a
különbséget ember és android között. A v-valódi és a m-
másolat között. Szerintem még akkor sem tudnám ha lenne
ilyen híres Voigt-k-Kampfí szerkentyűm. - kéjével az ajtó felé
intett - Azt hiszem, ez is a sz-szakterüléten múlik. Az én
szakterületem odakint van az állatok között. Azt mondta, a h-
hamisítványoktól a falra mászik… azaz azoktól, amelyekről
meg tudja mondani, hogy hamisítványok. mert teszem azt
eltörtek Akkor, egy pillanatig fogalmam sem volt, m-mi a
fenéről beszél. - Még mindig zavart volt. - Én meg tudom
különböztetni egyiket a másiktól... itt fent - kocogtatta meg a
fejét de nem tudok különbséget tenni itt lent - kocogtatta meg
ugyanazzal az ujjával a mellkasát. - De szerintem ebben nincs
semmi különös, vagy igen? Ha nem így lenne, Voigt-Kampff
tesztekre sem lenne szükség. Vagy fejvadászokra.
A fickó kezdett Deckard idegeire menni. Az enyhe
szarkazmus meggyújtotta a védekezés szikráját a szívében.
- Valamiről elfeledkezik. A Voigt-Kampff gépek, a tesztek,
a fejvadász-képességek... mind olyasmit vizsgálnak és mérnek,
ami létezik. Ez pedig az empátia. Tudja, mi az?
- Van róla elképzelésem.
Deckard előredőlt, és metsző tekintetét Isidore-éba
mélyesztette.
- Ez egyfajta képesség, hogy megérezzük, mit éreznek más
élőlények. Az emberekben megvan ez a képesség. A
replikánsokban nincs. Nem ugyanolyan szinten; nem eléggé.
Ettől olyan veszélyesek.
Isidore egyik szemöldöke felemelkedett.
- Rachaelben n-nincs meg ez az empátia?
Deckard szívében lángra kapott a szikra; úgy érezte,
meg tudná ölni ezt az embert.
- Nem valószínű - felelte végül. - Különben nem hagyta
volna, hogy beleszeressek. Tisztában lett volna a
következményekkel.
Isidore felsóhajtott, és megcsóválta a fejét.
- Ugye, hogy saját magának bonyolítja meg a dolgokat?
Azzal v-vacakol, hogy mi a hamis és mi a valódi. Az a n-
nagyszerű Voigt-Kampft gép is mit mér? Mit mér vlójában?
Azt a töredék-másodpercnyi különbséget a pillák tágulásának
gyorsaságában. A hajszálértágulást a pimlórellex során: hogy
valakinek az arca nem lesz annyira rózsaszínű, mint az előírt
norma. Mondja, mire emlékeztették maguk, amikor botcsinálta
fejvadász módjára ide-oda rohangáltak? Olyanok voltak, mint
egy Rassen- prüfer a Harmadik Birodalomban. - Ahogy Isidore
egyre dühösebb lett, úgy tűnt el a dadogás a hangjából. -
Emlékszik, mik voltak ők? Fajvizsgálók! Kezükben körzővel
és vonalzóval járták Berlin utcáit, és megmérték az emberek
orrát a nyílt utcán! Ha egy milliméterrel nagyobb volt a
kelletnél vagy nem megfelelő volt az alakja - bumm! már nem
is voltál ember Mehettél egyenesen Auschwitzba. Bár a nácik
legalább jobban szerették, ha ott tesznek el láb alól valakit,
ahol senki sem látja - ebben a tekintetben nagyságrendekkel
felülmúlták a maga fajtáját
Deckard csendben maradt, hagyta, hogy a másik szavai
arcul üssék, majd leperegjenek róla, mint a jégeső éles
kristályai. Ismerte ezt az egész históriát. Benne volt a
könyvekben. Néha még el is gondolkodott rajta azokon a
bizonyos hosszú éjszakákon, véres ingben, üveggel a kézben.
Mígnem eljutott odáig, hogy nem gondolhatott rá többet, mén
lezuhant volna a Görbéről. És valahol a legalján én volna
földet, a szívéhez szorított pisztollyal- Ez lett volna az utolsó
lövése.
- Nézze! Már mondtam magának. - Érezte, hogy a másik
fenyegető hangját hallva csillogó izzadságréteg ül ki a
tenyerére. - Én már kiszálltam. Bryant, a volt főnököm azonban
visszaráncigált. Lehet, hogy azt kellett volna mondanom, hogy
menjen az anyjába... de nem mondtam. Nem volt hozzá pofám
Úgyhogy vessen meg, ha akar! - Hátradőlt a székben, és
megszorította a karfát. - De azt soha, senkinek sem mondtam,
hogy fejvadásznak lenni élvezet.
- Nem is lehetett élvezet, Deckard, mert egy nagy sz-sz- szar
volt az egész. - Isidore csak nem húzta ki a horgot. - Az
empátia-tesztek, a Voigt-Kamph gépek... fityfenét sem értek.
Még csak nem is m-muködnek tisztességesen. Hallott már a
tévpozitívakról? Azokról, akik megcsinálták a tesztet,
megállapították róluk, hogy replikánsok, közben meg nem is
voltak azok?
 Deckard egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt. Teltették
már neki ugyanezt a kérdést, csak épp más szavakkal. Megrázta
a fejét.
- Nem.
- A nagy f-f-francokat. Hát a St Paul-incidens?
Deckard fejében összekapcsolódtak a fogaskerekek,
és megpróbáltak kidolgozni egy analízist arról, mit akar ez
az emberke. Túl sokat tud - gondolta; a St. Paul-incidenst a
legszigorúbb titoktartással kezelték. Miután eltakarítottak
mindent, és a részleteket fel sem jegyezték, nem voltak akták,
amiket meg kellett volna semmisíteni. Csak az emlékek,
amelyeket a fejvadászok bezártak a homlokuk mögé.
- St, Paul... - A szavak lassan jöttek elő a szájából. - Az csak
baleset volt.
- Én n-nem hiszem, hogy ez lenne rá a megfelelő kifejezés.
Már ha egyáltalán van rá megfelelő kifejezés.
A tettest (a hamvait legalábbis) valahol Minnesotában
temették cl. Ha valakit halálra ítéltek, az ugyanolyan
kellemetlen volt, mint ha valaki történetesen szökött replikáns.
A téli influenzajárvány tetőzésekor egy gyógyszerész St. Paul
középső részén kiárusította a raktáron
maradt köptetőszereit, amelyek valaha igen népszerűek
voltak, ám egy ideje visszavonta őket az Élelmiszer- és
Gyógyszeradminisztráció. A Los Angeles-i Rendőrség egyik
fejvadásza karácsonykor hazatért meglátogatni a földijeit, az
egyik gimnáziumi osztálytársnőjével jól berúgott, és poénból
elvégeztette vele a Voigt-Kampff tesztet. A pult alól szerzett
influenza elleni szer a központi idegrendszerre ható nyugtatót
is tartalmazott, éppen eleget ahhoz, hogy lelassítsa a
pupillafluktuációt és a pirulóreflexeket. A vakációzó fejvadász
erre előkapta a pisztolyát, és lelőtte a barátnőjét. Aztán
mindenkivel megcsináltatta a tesztet a környéken (még saját
idős Norman Rockwell-típusú szüleivel is), és úgy érezte, hogy
egy csapat emberként viselkedő replikáns-szökevény veszi
körül. Az ezt követő tizenkét órában csak azért állt meg, hogy
néha újra töltse a tárat.
Pech a javából. Deckard egyik munkatársának, a
fejvadászcsapatból a legkönyörtelenebbnek kellett odautaznia,
hogy leállítsa a fickót, aki addigra teljesen begolyózott, és már
mindenütt szökött replikánsokat látott. Végezni kellett vele. A
lövöldözős ámokfutó holttestét hazaszállították Los Angelesbe
és tisztességgel eltemették. A részletekről nem beszéltek. St.
Paulban mindenkinek lakatot tettek a szájára, ez annak a köteg
csúszópénznek volt köszönhető, amelyet Bryant varázsolt elő
íróasztala legalsó fiókjából. Mindenki hallgatott az ügyről...
amíg ez az Isidore nevű figura ki nem nyitotta a száját.
- Honnan tudja, mi történt St. Paulban?
Önelégült kifejezés telepedett Isidore képére.
- Mr. Deckard, a munkámhoz tartozik, hogy tudjak az ilyen
dolgokról, Erről szól a Van Nuys Állatkórház Ez az igazi
dolga.
- Igen? Egész pontosan micsoda?
Isidore a falra szegezett képekre pillantott.
- Én sem t-tudtam, amíg szegény öreg Mr. Sloat cl nem
hunyt. Én csak m-megcsináltam neki, amire kért:
megjavítottam a tönkrement állatokat... az Ön sz-szava- ival
élve a kópiákat. De amikor meghalt, és mindent rám testált... -
ismét Deckardra nézett amikor örökül hagyta rám... a nagy
feladatot, a felelősséget, akkor jöttem rá. mi is az igazság. - A
kerek lencsék mögött bölcsen és sajnálkozva csillogott a
szeme. - Maga kudarcot vallott már azelőtt, hogy abbahagyta a
fejvadászatot. Sőt, kudarcot vallott ez az egész fejvadász-stikli.
A-az lett volna a dolga, hogy megszabadítsa a Földet az ide
szökő replikáitoktól, akik maga szerint „veszélyesek”. De e-e-
elszúrta. Az összes többi fejvadásszal együtt. És tudja, miért?
Mert nem lehet a nyomukra bukkanni. Soha nem is lehetett. A
fejvadászok cs-csak egy nagy csapat svindler, szórják az
adófizetők p-pénzét. Jobb lett volna, ha a Los Angeles-i
rendőrség nyugdíjazza őket vagy visszaadja az egyenruhájukat
és t- forgalom irányítót csinál belőlük. Az legalább hasznos
feladat. Mert egy ilyen eset, mint a St. Paul-i meg a többi,
amiről nem is tud - mit bizonyít?
Deckard összegörnyedt a székben. Gyűlölte ezt a fickót.
- Majd maga elmondja.
- Pontosan e-ezért van most itt, Deckard. Nem csak arról
van szó, hogy a Voigt-Kampff tesztekben lehetnek
tévpozitívak. Hogy voltak olyan fejvadászok, akik embereket -
v-valódi embereket! - intéztek el, mert valami miatt megbuktak
a teszten. Arról is szó van, hogy ha e- egyszer már beismerte,
hogy ennek az empátiatesztes módszernek is vannak gyenge
pontjai, akkor azt is be kell ismernie, hogy léteznek
tévnegatívok is. Olyan replikánsok, akik átmentek a teszten,
akik most is itt sétálnak köztünk, mert az a nagyszerű Voigt-
Kampff teszt azt állapította meg róluk, hogy emberek.
- Lehetséges - vont vállat Deckard. - Na és? Minden
lehetséges. De nem jelenti azt, hogy tényleg történt is ilyesmi.
- Cs-csakhogy, tudja - Isidore összefonta az ujjait az ölében
-, én bizonyítani is tudom, hogy igenis történt. Hogy voltak
olyan replikánsok, akik átmentek a teszten, akik túljártak azon
a híres Voigt-Kampff masina eszén. Már jóval a Nexus-6
replikánsok előtt is. Évek, d-de az is lehet, hogy évtizedek óta
járkálnak szökött replikánsok a Földön. Még itt, Los
Angelesben is. És maga vagy a többi fejvadász semmit nem tud
tenni ellenük. Mert nem találják meg őket.
- Metafizika. - Deckard ránézett a férfira. - Süket duma.
Vallásos fecsegés. Olyan, mint a hit, ahol feltételeinek egy
láthatatlan személyt - aki létezik, de nem lehet látni. Senki sem
látja. Replikánsok, akiket embernek hisznek? Azt hiszi, hogy
létezniük kell, ergo léteznek is? Ha ezt be akarja bizonyítani,
akkor sok szerencsét hozzá!
- Ez n-n-nem hit, Deckard. Hz valóság. Én már találkoztam
velük, beszéltem velük, láttam őket jönni-menní... - lsidore
pillantása kihunyt, mintha befelé tekintene. - Ó, és ez még nem
minden. Én mindent tudok róluk. M-m- mókás, nem? Én, aki
sosem láttam a különbséget ember és replikáns, h-hamis és
valódi között. Maga látta, de én nem. Én vak voltam. Mégis
sikerült. Valóságossá vált minden, amit láttam. Itt -
megkocogtatta a fejét és mindenhol, - Elvette a kezét a
koponyájától, és széles kört írt le vele. - Én tettem valóságossá,
Deckard csendben maradt és figyelt. Néhány perccel ezelőtt
még meg volt győződve róla, hogy a másik őrült. Most már
nem volt biztos benne. Semmiben sem volt biztos.
lsidore a beavatottak, a mindentudók tekintetével nézett rá
ismét.
- Hát nem érti, Deckard? - A hang most finom és lágy volt, a
dadogás eltűnt. - A Van Nuys Állatkórháznak ez volt a feladata
- illetve ez lett, mielőtt még a jó öreg Mr. Sloat rám testálta. Ez
az ő öröksége. Amikor rájöttem, mit csinált eddig, hogy mit
csinált itt eddig, nem maradt más választásom. Folytatnom
kellett.
- Micsodát? - hajolt közelebb Deckard.
- Hogy valódit varázsoljak a másolatokból. Azokból- amit
maga hamisítványoknak nevez. Először az állatokkal kezdtük,
addig építgettük, addig javítgattuk őket, amíg nem lehetett őket
megkülönböztetni a természetes úton születettektől. Az
állatokkal legális ez a tevékenység, Hannibál Sloat csak
megtette a következő logikus lépést. A szükséges lépést. A Van
Nuys Állatkórház olyan a szökött replikánsoknak, mint a
metróvégállomás. Amikor otthagyják a gyarmatvilágokat, és
elérik a Földet, egyenesen ide jönnek. Egyenesen a fejvadászok
és az összes többi rendőr orra elé, mert hát ugyan kinek jutna
eszébe betörni egy állatkórházba? Hm? Aztán, amikor a
szökött replikánsok ideérnek... én megjavítom őket. Miután a
javításukkal végeztem... át tudnak menni az empátiateszten.
Bütykölök az akaratlan írisztágulásuk idején, a pupillájuk
változásán, az arcuk elpirulásán, és máris úgy átmennek a
Voigt-Kampff teszteken, mint a pinty. Mindig átmennek -
Isidore lassan bólintott, mintha éppen most jutott volna eszébe
valami. - léhát ha figyelembe vesszük, hogy vannak olyan
emberek, akik megbuknak a teszten... akkor szerintem
elmondhatjuk, hogy az én javított replikánsaim valódibbak a
valódinál. Mit szól?
- Már ha léteznek egyáltalán. - A másik szavai beléfúródtak
és visszaszögezték őt a gondolkodásnak, a létezésnek egy
olyan szintjére, hogy már-már feladta. - De ha léteztek volna
ilyenek... végül úgyis elkaptuk volna őket. Néhányukat
legalábbis. - Deckard érezte, hogy hangja acélosabb lesz, ahogy
visszalopózik belé a régi durvaság - És ehhez nem kell
fejvadásznak lenni. Csak zsarunak. És tudni, amit a zsaruk
tudnak. Maga összeesküvésről beszél, barátom. A nagy számok
törvénye alapján azonban némelyiküknek meg kell törni.
Néhányuk nem lesz olyan erős, mint a többi, nem fog tudni
olyan jól elbújni, nem fog tudni olyan türelmesen várni, amikor
tudja, hogy vadásznak rá. Csak egy ilyen kell, és máris vége az
egész játéknak. így kaptuk volna el a maga javított replikánsait.
Ha léteztek volna.
- Ez igaz - bólintott lassan Isidore. - Ahogy mondja, nem
mindenki olyan erős idegzetű, hogy el tudjon bújni és
folyamatosan rejtőzködjön. Maga meg a többi fejvadász büszke
lehet, hogy ilyen félelmet tud kelteni. M- mint a terroristák. De
ezt az öreg Mr. Sloat mind tudta.
Mint ahogy azt is tudta, hogy mit lehet tenni ez ellen. Egy
szökött replikán són nem csak a pirulóreflexet lehet meg.
javítani. Ott az emlékezet: azon is javíthatunk.
- Most már tudom, hogy csak szédít engem, A replikánsok
hamis emlékeit az üzembe helyezésük napján ültetik be.
Amikor elkészültek. Az álemlékek a kezdetektől a replikánsok
részei.
- Téved. Deckard. Legalábbis részben. Az üzembe helyezés
napja az a nap, amikor a Tyrell Társaság beülteti a tetszés
szerinti hamis emlékeket. Ez igaz, csakhogy nem csak akkor
lehet ezt megtenni. Az idegi bemenet útját a replikánsok
agykérgébe építik. Sőt, a Nexus-6 replikánsok egyik fő
jellemzője a szélessávú adatcsatorna. A vázlatokat is meg
tudom mutatni. Azért tervezték őket ilyenre, hogy a társaság
még több emléket tudjon bezsúfolni az agyukba, mielőtt végleg
lekerülnek a futószalagról. De ott marad a hozzáférhetőség a
memóriában, mint egy ajtó, amin még zár sincs. Cs-csak azt
kell tudni, hol keresse az ember, és máris használható.
- Ezt tette maga is Állítólag.
- Bizony. - Isidore szemüvege mögött diadalmas tekintet
jelent meg. - Semmi „állítólag ” Tényleg ez a munkám.
Nagyon jól is csinálom. És ha kész vagyok... - Ismét metszővé
vált a pillantása. - Néhány ember, akiről azt gondolta, hogy
hús-vér, valójában replikáns volt, úgy, hogy ő maga sem tudott
róla. Meglepődne, ha tudná, kik voltak ők. Hogy kik ők.
A szoba hirtelen összezsugorodott körülötte, mintha rá
akartak volna dőlni a falak.
- Mit akar ez jelenteni?
- Ahogy mondtam. Deckard, - A másik hangja olyan sima és
szúrós volt, mint egy injekcióstű. - Meglepődne. Igencsak
meglepődne.
 5

Amikor a guberálók feljutottak az utolsó nagy emelkedő

tetejére (az ötvenemeletes irodaépület úgy hevert a földön,
mint egy kubista obszidiánkígyó), a hajnal füstös pírja már
felkúszott a látóhatár szélére. Meleg napunk lesz, gondolta
Sebastian, és már érezte is, hogy a nap hólyagosító csókokat
nyom az arcára. Amíg a monszunok vissza nem térnek, minden
nap ilyen forrónak ígérkezett.
Fönn az égen még mindig olyan sötét volt, hogy látszottak a
csillagok. A levegőt érdesre sikálta a sivatagon végigsöprő
Santa Ana-i szél. Miközben hazafelé mentek, az égbe három,
egymástól egyenlő távolságra lévő tűzcsík hasított. Észak felől
jöttek, és a belváros felé haladtak. Sebastian megfordult, hogy
lássa a légautókat a távolban, s azon tűnődött, ki vezetheti őket.
Biztosan fontos etnberek, gondolta. De ez nem rá tartozott.
Szorosan Szőrmók nyakába kapaszkodott, hogy megtartsa
megfogyatkozott erejét.
Amikor hazaértek, szólt a barátainak, hogy várjanak a
folyosón. Bemászott kuckója ferde ajtaján, egyetlen kezével
fáradhatatlanul vonszolta magát.
- Hé, Pris! Drágám! Hoztam valami különlegeset! - A
csuklójához volt bogozva egy zsineg, azzal húzta maga után az
egyik édességes dobozt a segélycsomagból. - Hol vagy,
édesem?
Betelt egy kis időbe, míg a szeme hozzászokott a szoba
sötétjéhez; az ablakokon összekapcsolt fémfüggönyök,
beleértve azt is, amelyik az épület felborulásakor a nap. tény
félé került, csupán egy vékonyka csíkot eresztettek be az egyre
erősödő fényből. A sarokban susogva meg. mozdult egy fehér
hajcsomó. Az arc, amely még Sebastian ősöreg arcánál is
ráncosabb és múmiaszerűbb volt, felemelkedett a lapos, kis
lányos mellhez szorított térdekről. Vaksi, csak a hő érzékelésre
képes szemgödrök fordultak a lábatlan, félkarú guberáló felé.
- Nézd csak! - mondta Sebastian, noha tudta, hogy Pris,
vagy legalábbis ami megmaradt belőle, nem lát, De a
körülmények között elég volt csak eljátszani is, mintha tényleg
látna. Sebastian feltekerte a csuklójára a madzagot, hogy'
közelebb húzza a dobozt, majd megfogta és átnyújtotta. - Ezt
hoztam neked...
A bőrszem álkapocs néma sikollyal szélesre tárult, és a
Prisnek nevezett összegörnyedt valami talpra szökkent.
Csontos kezével kiverte a dobozt Sebastian markából, s a
felfordított falakon és a mennyezeten ragacsos sebeket ejtettek
a szanaszét repülő konyakos meggyek. Csörgő sziszegéssé
torzult sikoly tört fel a torkából, megragadta a Sebastiant, és
áthajította a szobán.
- Igen... - Sebastian szemét elömölték a fájdalom és az öröm
könnyei. Onnan, ahol földet ért, csak nézte, ahogy kedvese
hisztérikus dührohamban rángatózik, és körbe-körbe hadonászó
karral odébb botorkál. Lassan bólintott. - Igen... Én is szeretlek.

- Ez már régi vicc. - Deckard egyenesen sajnálta az

íróasztal túloldalán gubbasztó emberkéi. Egy másik macska is
befurakodott Isidore ölébe; ennek még hús sem volt
acélcsontjain. - Sarah Tyrell azért hozatott ilyen messzire, hogy
maga komédiázzon velem?
Isidore a gépmacskát simogatta, mintha nem is tűnt volna fel
a különbség közte és az előző macska között. A szerkezet
dorombolt, és elégedetten behunyta a szemét, azaz polietilén
membránokat eresztett az üvegszemek elé. Isidore
megvakargatta ott, ahol a fülének kellett volna lennie.
- Nem k-komédiázom én senkivel.
Deckard undorodva csóválta a fejét.
 - Akkor hát mire megy ki ez a célozgatás? Mi az, hogy
meglepődnék, ha tudnám, ki az, aki emberként jár-kel, pedig
replikám? Ráadásul még csak nem is tudja magáról, hogy
replikám? Aztán meg ez a nagy, jelentőségteljes nézés. Oda ne
rohanjak! - Erősen a másik szemébe nézett. - Nem gondolja,
hogy ez a legelső dolog, ami egy fejvadásznak az eszébe jut?
„Hé, talán én is replikáns vagyok." A zsaruknak talán még
gépmacskáik is vannak, amelyek gépegereket fognak. Mert az
épp ilyen lenne.
Higgye el, a fejvadászok jobban ismerik a rendőrök
észjárását, mint maguk, civilek. És mivel mi túl jól ismerjük az
empátiateszteket ahhoz, hogy magunkon is kipróbáljuk, így
valami más módszer kell, hogy biztosan tudjuk: mi nem
vagyunk replikánsok.
- És m-mi az?
- A Görbe. Mindig a Görbe. Az egész öngyűlölet mutató
„utazás” a grafikonon. - Érezte, ahogy összeszűkül a szeme,
mintha a saját lelkét fürkészne helül. - A fejvadászok a végére
olyan rosszul lesznek saját maguktól, hogy maga lenne a
megkönnyebbülés, ha megtudnák magukról, hogy replikánsok.
De ez sosem fordul elő Gyűlöld tenmagad - a fejvadászok
innen tudják magukról, kicsodák-micsodák. Úgyhogy kár is
ezekkel a trükkökkel fárasztania magát.
- Hát... t-tulajdonképpen nem is számít - vont vállat Isidore
hogy maga replikáns-e vagy sem Emiatt kell a legkevésbé
aggódnia.
- Jelenleg nem is aggódom semmi miatt. Egyedül az
érdekel, hogy kiiktassak valami szökött replikánst, aztán pedig
visszajuthassak oda, ahonnan iderángattak.
Északra Ott vár rám valaki. - Egész idő alatt, amíg ez a fura
figura szónokolt neki, a fekete koporsó járt az eszé- ben, az
alvó, haldokló Rachaellel. Egy ideig magától is üzemelt, de
nemsokára ismét szükséges lesz, hogy a fér- fi szerető keze
benyúljon a kapcsolótábla fémszoknyája alá. - Barátom, maga
első osztályú erkölcstanórát tartott, de nézzünk szembe a
tényekkel: az egész csak falra hányt borsó. Miért nem mondja
meg inkább, hogy mi miatt kellene annyira aggódnom? - Az
ajtó felé biccentett. - Utána akár el is mehetnék.
- Tudja, d-Deckard - felelte Isidore, ölében az acélcsontváz
pedig felemelte a fejét, és ugyanúgy nézett a fejvadászra, mint
a gazdája mint a legtöbb dolog magával kapcsolatban, ez az
öngyűlölet-duma sem ér semmit. Amíg a saját bőrét épségben
tudja, nem érdekli, mi történik másokkal. Ezért tudom, hogy ez
egy testre szabón feladat lesz. - Előredőlt, a macskát magához
szorította. - Ez a munka, amit elvállalt - hiszen mindig van
ilyen „még egy utolsó” munka - nem lesz valami könnyű.
- Hagyjuk a figyelmeztetést. Egyet már kaptam.
Isidore folytatta.
- Nem fog tudni csak úgy k-kimenni az utcára, hogy
elkezdje a vadászatot. Nagy bajban van, Deckard. De még
mekkora nagy bajban. Mondja, csak: mi a legbiztosabb módja,
hogy eldöntsük, ki az ember és ki a replikáns?
A másik csöndes hangja visszalökte Deckardot a székbe.
- A halál utáni - felelte végül. - A csontvelő-analízis Eltart
egy ideig...
- Tudom, m-meddig tart. És pontosan ebből tudom, hogy
bajban van. Ugyanis én láttam a csontvelő-analízis
eredményeit. Az egyik replikáns, akit kiiktatott... nem replikáns
volt. Egy ember megölése pedig nem kiiktatás. Deckard.
Hanem gyilkosság.
- Francokat. - Deckard visszanézett a másik szemébe, de
érezte a tenyere és a szék karfája között a molekulányi vastag
izzadságréteget. - Melyikről beszél?
- Nem melyikről, Deckard, hanem kiről. Emberi lényekről
beszélünk, úgyhogy vigyázzon, milyen szavakat használ. Arról
a lányról beszélek, aki Erisnek nevezte magát. Emlékszik rá? -
Isidore lassan lehajtotta a fejét, és megcirógatta a gépmacskát. -
Voltak problémái, az i-i-Isten tudja, miért. De ember volt.
Valódi ember. A csontvelő-vizsgálat bebizonyította. Persze
csak miután maga megölte.
- Ez lehetetlen. - Deckard még jobban megszorította az
összeizzadt karfát. - Biztos, hogy replikáns volt. Még az
empátiatcsztet sem kellett elvégeznem rajta. - Gondolatai egy
pillanatra elkalandoztak, szíve a torkában dobogott. - Megfelelt
a személyleírásnak, amit kaptam róla. És... erős volt. Mint a
replikánsok. Maga nem látta. Majdnem ő ölt meg engem.
- Erős, mi? - A másik ember harsányan felhahotázott. -
Mármint magánál erősebb. 1 la egy nő seggbe rúgja, akkor az
már nem is ember. Tehát meg kell ölni. De most t-tényleg,
Deckard. Maga szerint hogy hangozna ez a bíróságon?
- De a személyleírás... a videofelvétel, amit láttam ..
- Az csak egy k-kép volt. - Isidore hangja lágyabb és
szomorúbb lett. - Egy kép miatt ölte meg. Hat nem ezért
kapott Voigt-Kampff gépet? Nem ezért mondták, hogy csinálja
meg az empátiateszteket? Nem azért, hogy ne ámokfutó
módjára rohangásszon az utcákon, és ne lövöldözzön
mindenkire, aki replikánsnak néz ki? Hogy biztos legyen
benne, ki ember és ki nem? - Lenézett saját kezére, amely a
macska gömbölyű fémkoponyáját simogatta. - Amennyiben
persze egyáltalán hajlandó lett volna odafigyelni erre az
aprócska különbségre.
Csönd. Deckard nem tudott mit felelni. Lelke mélyén tudta,
hogy az ember az asztal túloldalán igazat mond. A csontvelő-
vizsgálatról, arról, hogy ki ember és ki nem... mindenről.
- Ki...- tudta, hogy ez a megfelelő szó, és nem a mi ki voltő?
- Amint mondtam, Deckard. Egy ember. A csontvelő,
vizsgálaton nem sokat tudtam kideríteni róla. Tényleg Prisnek
hívták. Ez is igaz. A külső világtérben született, valószínűleg
az egyik marsi ENSZ-kolónián. Nem szívesen beszélnek róla,
de azokon a telepeken tényleg elég sz- szép számmal fordulnak
elő s-sérült emberek. Be lehetőn dilizni. Sokan be is diliznek.
Akadnak olyanok is, mint szegény Pris. Akik m-már nem is
akarnak emberek lenni. Csak létezni akarnak. Átesnek a másik
oldalra: replikánsokkal barátkoznak, elkezdenek úgy
viselkedni, mint ők., és a másik végletbe esnek. Ellentétben az
olyan replikán- sokkal, akik azt hiszik, már-már tudják
magukról, hogy emberek... az olyanok, mint szegény
megboldogult Pris, kezdik azt hinni magukról, hogy
replikánsok Ez egy lelki összeroppanás. Azáltal, hogy a
szomatikus idegrendszerük teljesen átalakul, még a rcplikánsok
fizikai tulajdonságát is felveszik. Megnő az erejük, f-fokozódik
az ellenálló képességük. Azzal szórakoznak, hogy izzó vasakat
fognak a kezükbe, és még csak meg sem sérülnek. Zavarodott
elméjük ezzel tudja csak bizonyítani, hogy ők replikánsok, nem
pedig emberek. Ez a folyamat akkor teljesedik ki. amikor
Erishez hasonlóan megszöknek a gyarmatokról, és a Földre
jönnek. Ahol megölik őket. Az olyanok, mint maga. - Isidore
egy pillanatra lehunyta a szemét; a gépmacska is ugyanígy tett.
- Onnantól már nem akarnak létezni. Meg akarnak halni.
Deckard most már pontosan tudta, miért izzad. Tudta, miért
kell aggódnia.
- De... először ő akart megölni engem...
- Önvédelemből. Teszi a dolgát Los Angelesben, amikor
egyszer csak felbukkan valami bepöccent zsaru egy pisztollyal,
és rátör a lakásában... hé, az a lány csak önmagát próbálta m-
megvédeni! Ehhez minden embernek joga van.
Deckard agyában csapongtak a gondolatok, megpróbáltak
kiutat keresni.
- Na jó, de., őt akkor már gyilkossággal vádolták.
Megszökött a gyarmatról ez sok ember életébe került...
Isidore vállat vont.
- Nincs rá bizonyíték, hogy Pris b-bárkit is megölt volna.
Ám ha mégis, ez m-magát akkor sem jogosította volna fel,
hogy végezzen vele. A zsaruk dolga - még a fejvadászoké is -
az, hogy letartóztassák az embereket, és előállítsák, nem pedig
az, hogy tárgyalás nélkül lepuffantsák őket. Vagy talán majd
odaáll a bíró elé, és azt mondja, hogy jogosan végezte ki,
mielőtt még bűnösnek találtatott volna? Mert akkor sok
szerencsét. A bírók gyűlölik az olyan zsarukat, akik nem
tudnak uralkodni magukon. Még a teremből sem fogják
kivezetni. A bíró csak felhúzza majd a fekete csuhát, és rálép a
ny-nyakára, és addig áll majd rajta, amíg csak mozdulni tud.
- Téved. - Deckardot dühítette a másik önelégült hangja. - A
Los Angeles-i Rendőrség védi a saját embereit. Valamit úgyis
kitalálnak. Ki fognak állni mellettem. Előszednek bármilyen
bizonyítékot, vagy éppen elve- szejtik őket a Belső
Ügyosztályon, hogy soha senki ne is lássa őket - magy arázta
dühösen. — Én csak a munkámat végeztem. Jó, ez persze nem
mentség. De a rendőrség úgysem hagyná, hogy egy zsaru így
járjon... - Elszállt a dühe, a hangja elhalkult. Valami az eszébe
jutott.
- Látom, kezdi érteni, Deckard - mondta Isidore
győzedelmesen és sajnálkozva. - A jó öreg rendőr-észjárás, mi?
Csak egy dologról feledkezett el: hogy otthagyta a rendőrséget.
Maga már nem zsaru többé. Sarkon fordult, és elment a
rendőrségtől. Elmenekült északra, a kis búvóhelyére. A
rendőrség most már nem tartozik magának semmivel. Tudom,
hogy forog az agyuk. Nem csak hogy nem fognak kiállni maga
mellett - Ők fogják a bíróságra juttatni, hogy jobb színben
tüntessék fel magukat. Így megy ez, Deckard. Mihelyt
rájönnek, hogy a városban van, úgy fognak vadászni magára,
mint a farkasok a nyúlra. És ha mégsem végeznék ki, sem az
utcán, sem a tárgyalás után északra sem mehetne vissza,
legalábbis egyhamar nem. Sokáig, nagyon sokáig fog a
hűvösön csücsülni.
Deckard kezén jéggé fagyott az izzadság. Lenézett rájuk
Olyanok voltak, mintha nem is az ő kezei lennének, hanem egy
halottéi.
- Tudják - nézett fel Isidore-ra - hogy a városban vagyok?
 - Én nem szóltam a rendőrségnek. De tudják. Valaki m-más
már elmondta nekik.
- De kicsoda? Csakis ő lehetett... Sarah Tyrell.
Isidore megrázta a fejét.
- Nem. Ő éppen azért h-hozatta ide hozzám, hogy
figyelmeztethessem. Nehogy r-rögtön kiszambázzon az utcára
és szitává lövesse magát.
Deckardnak nem ez számított. Az egyetlen dolog, ami
tényleg érdekelte, nagyon messze volt innen.
- Akkor most mi lesz?
- Nem tudom. Ez a maga dolga, Deckard. B-bár a
legvalószínűbb, hogy meghal.
- Segíthetne elmenekülni.
Isidore halványan elmosolyodott, és megcsóválta a fejét
- Nem tudom, hogyan segíthetnék. Ez nem igazán az én
szakterületem. Ha innen valaki kiteszi a lábát, onnantól már
nem tudok segíteni neki
Deckard körülnézett a piciny szobában.
- De a rendőrség nem tudja, hogy itt vagyok Az ön
állatkórházában. Különben már megtaláltak volna. - Mint a
farkasok a nyulat - volt kollégái nem fecsérelnék az időt. -
Segíthetne elrejtőznöm idebent, amíg ki nem találok valamit.
- Nem. - Ez a fejcsóválás sokkal érzelemdúsabb volt - Ha
nem is tudják még, hogy itt van, előbb-utóbb úgyis megtudják.
Ezt pedig nem kockáztathatom. Sok dologért vagyok f-felelős.
A maga irhája viszont nem tartozik közéjük.
- Szóval az összes többi csak duma volt - mondta Dec- kard
keserűen, mintha sav került volna a nyelve alá. - A maga nagy
elkötelezettsége az élők iránt. Akár emberek, akár nem.
Gondolom, ez a fejvadászokra nem terjed ki.
- Ki kellene? - Isidore keze finoman mozgott a gépmacska
nyaka alatt. - A lények, akiken segítek, legyenek replikánsok,
emberek vagy amit akar, nem önszántukból kerültek a
kutyaszorítóba. M-maga viszont igen. A vadász ne
panaszkodjon, amikor űzött vad lesz belőle. Most Legalább
megtudja, m-m-milyen érzés, ha az életéért kell futnia.
Megtudja, mi az a félelem.
Kegyetlen dolog félelemben élni, ugye?- hallotta fejében azt
a múltbéli hangot. - Ezt jelenti a szolgaság...
- Már tudom - felelte Deckard. - Semmi újat nem fogok
tanulni.
- De kár Pedig n-n-nagyszeréi lehetőség lett volna. - Isidore
az asztallapra helyezte a gépmacskát, s még egyszer utoljára
megpaskolta a csillogó fejet. Az hangosan dorombolt. - De
azért mégis... lehet, hogy fog. Mármint tanulni valamit Azt,
hogy hogyan legyen ember - Kinyújtotta a kezét, és
megnyomott egy kis piros gombot az íróasztal oldalán. - Én
valódivá alakítom át a dolgokat. Amilyen valódivá csak lehet.
Maga sosem volt valódi. itt az alkalom.
Deckard tudta, mire való az a gomb. Az egyik gorilla, aki
idehozta, már jött is érte; hallotta a nehéz lépteket a folyosón,
amint az iroda felé közelednek.
Talpra szökkent, mintha a szék valami csapda lenne. Nem
bírt tovább ülni Felállt, a vérében megnőtt az ad- rcnalinszint
az idegességtől. A néhai Hannibál Sloat képére meredt a falon,
a réges-régi fotóra és a megsárgult újságcikkre. A fényképen
kövér volt, és még volt haja, az újságcikk képén még kövérebb,
és teljesen kopasz. Az idő eljárt a kísfelbontású világ fölött.
Nem is csak Sloatot, a Van Nuys Állatkórház alapítóját
nézte. Ahogy pár centire volt az orra a faltól, ki tudta venni a
többi embert is a képen. A képaláírás egy Ginjer nevű - talán
valódi - macskáról szólt, aki készen állt, hogy elinduljon a
csillagok felé „…miután átesett az utolsó ellenőrzésen,
nekivághat az útnak a Proxima- rendszerbe.”
A mogorva külsejű állat ernyedten pihegett gazdája
kezében. A másik férfi akárki lehetett, Deckard nem ismerte
fel.
A nő a képen pedig Rachael volt.
 Nem - tűnődve lehunyta a szemét. És nem is Sarah
A nő Sarah édesanyja. Ruth volt És bizonyos szemszögből
Rachael anyja is Egyformák voltak, mint az ikrek, mint a
hármas ikrek. Az egyedüli különbség csak az volt, hogy Ruth
sötét haja rövidre volt vágva, csak egy kis hosszabb hajtincs
lógott a tarkójánál. Praktikus frizura volt, pont megfelelő
annak, aki épp beszállni készül a Salander-3-ba - erről szólt a
cikk is, hogy elinduljon a Proxima felé férjével, Ansonnal és
lekvárszín macskájukkal. És lányuk néhány sejtjével, aki akkor
már növögetett Ruth méhében. A házaspárról sugárzott a
boldogság, azokban a régi, szép napokban, amikor
megtalálhatták, amit kerestek, egy másik világot a csillagok
között.
- Miért jöttek vissza? - dünnyögte csodálkozva Deckard,
miközben az újságcikket tanulmányozta. Nem kapott választ. -
Miért jöttek vissza ide? Ebbe a koszfészekbe? - Akkor is ezt
kérdezte volna, ha az utcák nincsenek tele zsarukkal
(olyanokkal, mint amilyen ő is volt), akik mind az ő vérét
akarják.
- Nem tudom - érkezett Isidore válasza a háta mögül - Senki
sem tudja. Ez rejtély. Talán Sarah tudja. Talán egyszer tőle
kellene megkérdeznie. Ha még 1-lesz rá lehetősége v-valaha.
Deckard hátrapillantott. Több kérdésre már nem volt idő.
Hallotta a lépéseket, majd azt is, hogy kinyílik az iroda ajtaja.
Az a sötét egyenruhás férfi nézett be, aki idehozta őt a
légautóval.
- Mr. Deckard menni készül. - Isídore megpaskolta az
íróasztalon heverő gépmacskát, és egyik férfira sem nézett,
mintha valami miatt hirtelen elszégyellte volna magát. - Kísérje
ki, legyen szíves!
-Boldogan. - A pilóta megragadta Deckard karját.
Megrántotta, majd kituszkolta az ajtón, és végigtaszigál- ta a
drótketrecek mellett.
 Deckard néhány pere múlva egy nagyobb és súlyosabb,
szegecselt acélajtó túloldalán találta magát az utcán. A Van
Nuys Állatkórház teherhajó-dokkjának ajtaja döngve
bevágódott, visszhangja végigverődött a környező épületek
alkotta keskeny szurdokban.
Cipőjére finom por telepedett, s a perzselő szél apró dűnéket
halmozott fel az üres utcában sodródó szemétből.
Deckard felemelte a fejét, belenézett a napba, és hagyta,
hogy a szeméből elpárologjanak a ki nem pislogott könnyek.
A lángoló napkorong előtt elsuhant egy távoli, fekete pötty.

Holden látta a képernyőn végigfutó fényes zöld vonalat.

Olyan volt, mint egy púpos kígyó. A szívverésem, gondolta.
Úgy nézett ki, mintha sok millió kilométerre lett volna, pedig
tudta, hogy ha kinyújtaná a kezét, meg is érinthetné. A fekete
diplomatatáska ragtapasszal volt a mellkasához erősítve. A
légautó pilótafülkéjében sikerült egy kissé felemelnie
ólomsúlyú fejét a párnázott ülésből.
- Mi... - A nyelve száraz és vastag volt, de érezte, hogy a
torkába már nincsenek belegyömöszölve a műanyag légcsövek.
Az összes szükséges cső a mellkasában volt. - Mi folyik... - Az
átlátszó szelepben minden egyes kimondott szónál
megremegett egy aprócska buborék. - Mi folyik itt?
A másik székben ülő férfi feléje fordult, a kezét le sem vette
a vezérlőpultról, és elmosolyodott.
- Egy ideig nem voltál eszméletednél. - Odahajolt, és
ellenőrizte a kiírásokat a diplomatatáska kijelzőjén. - De most
már jobb. Tudod, ki vagy?
- Hogy ki... - A kérdés meglepte. És a mosolygós ember
arca is. látta már ezt az arcot, csak nem tudta, mikor és hol
őrült mosoly - már-már a téboly határán - és rövidre vágott,
fehér haj. Az arc azonban öregebb, ráncosabb és barázdáltabb
volt, mint amilyenre halványan emlékezett Mit akart ez
jelenteni? - Hogy ki... vagyok én?
 - A neved, pajtikám. Mi a neved?
- Ó... - Nem is volt olyan nehéz, főleg most, hogy a
kórházban kapott gyógyszerek hatása kezdett elmúlni. A mellét
szúrták a csövek, ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy
kihúzza őket, mégsem tette, mert tudta, hogy ostobaság lenne. -
A nevem... - vett egy mély lélegzetet, a kis labda a csőben
feljebb táncolt, - Holden... Dave Holden...
- Nagyszerű. - A mosolygó férfi odanyúlt, és egyik ujjával
megkocogtatta a homlokát. - Itt legalább nem barmoltak össze
semmit.
Holden is kezdett emlékezni. Egyre nőtt a fájdalma, de
egyre tisztábban látott, mintha csak a tűző nap tette volna,
amely szétoszlatta a vastag köd függönyt a homályos
pilótafülke fotokróm üvegén túl. Tudta, hogy kórházban volt,
és sokáig nagy gépekre volt kapcsolva. Meddig is? Egy évig?
Talán még több ideig. Most már átlátott a fejében levő,
óceánnyi terjedelmű ködön. A teherszállító légautó maga
mögött hagyta Los Angelest.
A köd távoli peremén lebegett utolsó tiszta emléke. Még a
furcsa, ködös kórterem előttről.
Írja le egyszerűen a jó emlékeket az édesanyjáról! - hallotta
a saját hangját, az utolsó kimondott mondatát abban a másik
világban. Hol is történt? Koncentrált, és beugrott neki: a Tyrell
Társaság székházában. Két szék volt a szobában, a
mennyezeten egy ventilátor, amely néha megkavarta az
áporodott, állott levegőt, valamint egy asztal, rajta a Voigt-
Kampff géppel. Fújtató ugyanolyan tempóban emelkedtek és
süllyedtek, mint most a melléhez erősített diplomatatáskáé. A
másik hangot is hallotta; vaskos volt, ostoba és sértett: Az
édesanyámról? Mindjárt mesélek róla...
Többi emlékének semmi hasznát sem vette. Az orvosoknak
egyszer lel kellett éleszteniük a gyógyszeres kábulatból - akkor
látta először az ágya körül sorakozó gépeket, s a csöveket és
tömlőket a bordái helyén hogy a rendőrség beteges külsejű
nyomozói kihallgathassák.
Most már emlékezett. Akkor látta ezt a fickót is. Nem
mosolygott a képen, amit akkor mutattak neki, mégis ő volt.
Ugyanaz az arc.
- Várjon... egy percet! - Hallotta, hogy a diplomatatáska
szerkentyűinek fordulatszáma felpörög, hogy lépést tartson a
hirtelen megnőtt adrenalinszinttel. - Kicsoda maga...?
A férfi, ha lehet, még szélesebben és még őrültebben
mosolyogta ismét odafordult hozzá.
- A nevem Roy - mondta, és szája szinte gyerekes mosolyra
görbült. De jó vicc - Roy Rattynek hívnak.
- Ó. .. a francba! - Holden vaksin tapogatózott maga mögött
a pilótafülke kilincsét keresve. Nem érdekelte, hogy a légautó
több száz méterrel a város fölött repül. Minden az eszébe jutott,
amit erről a replikánsról meséltek neki, hogy ez volt a
legerősebb és a legkegyetlenebb a szökött Nexus-6 modellek
közül. De hát úgy volt, hogy már meghalt, gondolta páni
zavarában.
- Nana! - A mosolygó alak megragadta Holdent és
visszarántotta a székbe. - Nem mész sehová. Csak velem
együtt.
Holden tehetetlenül nézte, ahogy Batty állít valamit a
diplomatatáska műszerein. Akár akarta, akár nem, lelassult a
szívverése. Fekete pöttyök kúsztak a szeme elé, míg Batty
végre el nem csavarta a gombot a másik irányba.
- Így már jó. - Mosolygott, s ismét a vezérlőpultra tette a
kezét. - Pihenj csak, Dave, Elviszlek egy jó kis helyre. Tetszeni
fog. A csőben lebegett a golyóbis, és minden mesterségesen
előidézett lélegzetvételnél megrezdült. Holden behunyta a
szemét. Nem akarta látni a mellkasába kötözött csöveket. Nem
akart látni semmit. A légautó tovább szelte Los Angeles sárga
egét.
6
 Sarah Tyrell az íróasztal egyik fiókjából elővette az
odakészített rádiótelefont. Belebámult a délutáni nap fényét
elhomályosító füst- és ködrétegbe, felnyitotta a telefont, és
megnyomta a BESZÉL gombot. Váltakozó magasságú gépi
trillázást hallott, ahogy a sugár a Los Angeles fölött repülő
műholdakról kikeresett egy biztonsági csatornát, és
ráhangolódott. Bezongorázta a számokat, és várt. Közben
beletúrt a fiókba. Skarlát- vörös, ovális körmei bele-
beleütköztek egy-egy gémkapocsba, a távirányítóba, egy
Francis Harache-féle arany burnótosszelencébe, és egy olcsó,
ronda bicskába. Valahol a város másik végében megcsörrent
egy telefon, csörgése megegyezett a nő telefonjának bugásával.
Aztán valaki felvette.
- Tessék, mondja! - szólt bele egy férfihang.
- Gondolom, tudja, ki vagyok. - Sarah hátradőlt, a szék
alacsony támlájának pereme belevájt a lapockájába.
- Csak azért hívtam, mert kíváncsi vagyok, hogyan alakultak
a dolgok a vendégünkkel.
- Hmm. Gondolom, jól van. Bárhol is tartózkodik most.
Sarah már hozzászokott Andersson nyers, hivatalos
hangjához. A hatékonysága miatt alkalmazta a férfit, és nem
csak erre a munkára, sok minden másra is. O felügyelt arra,
hogy Deckardot megkeressék az oregoni vadonban, aztán
visszahozzák a városba; még a légautót is ő vezette. A férfi
másik gépszem erénye a hallgatás volt. Mindig tudta tartani a
száját.
Az iroda magas ablakaiból jó kilátás nyílt a város kanyargó
útvesztőjére. Deckard most ott bolyongott valahol.
- Rakott rá nyomkövetőt, hogy megtudjuk, hová megy?
- Nem sok értelme lett volna - felelte Andersson hozzáértő,
unott hangon. - Az olyan ember, mint ő, érti a dolgát. Ha
észreveszi a nyomkövetőt magán, azonnal leszedné. Mi meg
követhetnénk a nyomot a csatornában, le egészen az óceánig,
miközben ő már több száz mérföldre jár. Merő időpocsékolás
lett volna.
Sarah-nak rossz előérzete támadt, a szívverése felgyorsult.
Nem azért hozta vissza Deckardot ide, ahonnan megpróbált
elmenekülni, hogy aztán elveszítse a nyomát
- És mi van, ha nem bukkan fel újra? Ha csak úgy... eltűnik?
- Jelentkezni fog. Muszáj neki ha életben akar maradni. -A
néhány másodpercnyi csöndben Sarah eltűnődött az imént
hallottakon. Gyenge hangokat hallott Nem nagybátya régi
irodájában, hanem odakinn, a Van Nuys Állatkórház felől. A
hangok állatok valódi vagy hamis sírása volt. Tudta, hogy
Anderssonnak is volt egy kis szeglete eldugva a ketrecek és a
kutyaólak folyosóján, ahol űzhette saját kis üzelmeit. Távol
Isidore-tól, aki minden bizonnyal elszomorodott volna, ha
tudja, mi minden folyik ott.
Erről jutott eszébe, hogy más dolgokkal is foglalkozni kell.
- És mi sült ki a beszélgetésből? Mármint Deckard és Isidore
között.
- Nagyjából az, amit várt. Ezt szeretem az ideológusokban.
Tényleg hisznek abban, amiről papolnak. Isidorc jól
megkavarta Deckardot, már nem is volt olyan magabiztos,
amikor a végén kitessékeltem. Majd elküldöm önnek a
szalagokat. Biztosan jól fog szórakozni rajtuk.
Sarah tudta, hogy a férfi bepoloskázta Isidore irodáját, azt a
szűk kis lyukat. Olyan szag volt ott, mint egy kisebb
állatkertben, s ezek a szagok keveredtek a gépolaj és a kiégett
műanyag szigetelések bűzével. Sarah maga is járt ott egyszer,
hogy megnézze az állatkórház tulajdonosát, és begyűjtse róla
saját benyomásait. Sejtette, hogy Isidore is tud az elhelyezett
lehallgatókról; elvégre nem volt annyira ostoba, nem volt úgy
elvágva a valós világtól. Sőt, meglehetősen okos is volt, mivel
meg sem kísérelte eltávolítani a poloskákat. Andersson szerint
ideológus természet volt, s nem volt semmi rejtegetnivalója -
Sarah előtt legalábbis nem. Talán úgy gondolta, hogy
fellengzős prédikációi majd megváltoztatják Sarah
gondolkodásmódját, és gyökeret vernek a szívében. Mert ez is
elképzelhető volt.
De nem most.
- Isidore sokat tett értünk, nem gondolja? - A nő kinyújtotta
a kezet, és megérintette az ablaküveget. Egy kicsit érezte rajta a
nap melegét. A napkorong színe kénsárgáról vörösre váltott,
ahogy lassan átvándorolt a horizonton. - Elég sokat.
- Én is azt hiszem - felelte Andersson egy pillanatnyi
habozás után.
Sarah ujjai közt vöröses fény szivárgott át.
- Azon tűnődöm... hogy van-e még valami, amit
megtehetne.
- Céloz valamire? - törte meg Andersson hangja ismét a
csendet.
- Kell-e céloznom?
- Nem... - Andersson alighanem a fejét rázta a vonal túlsó
végén - Azt hiszem, nem
- Akkor jó. - Az iroda és hálószoba egyre árnyékosabb lett. -
És ha kész van...
Andersson nem felelt, csak várt.
-...akkor ugorjon be hozzám! - fejezte be Sarah,
megszakította a vonalat, és visszarakta a telefont az
íróasztalfiókba.
Kifelé menet megállt nagybátyja ágyának lábánál. Most már
ez is az övé lehetett - ha akarta.
Ujjai közt megcsillant a selyem, ahogy felemelte az
ágynemű szélét. De a hálószobában megrekedt levegő- tői
dohos szag költözött bele. Sarah elhatározta, hogy majd
idehívatja a személyzet egyik tagját áthúzni az ágyat, és
mindenből újat varázsokat.
Aztán mégis meggondolta magát. Észrevett valamit, amit
eddig nem látott: ugyanolyan színű vérpöttyök díszítették az
ágyneműt, mint a padlót, egészen a párnáig.
 Kiejtette a selymet az ujjai közül, s az finoman az ágyra
hullott. Aztán megfordult, és az ajtó felé indult.

Mosoly, mosoly és mosoly... és ezenkívül? Dave Holden

semmit sem tudott az alakról, aki mellette ült a pilótafülkében.
Mindössze annyit tudott feldolgozni a melléhez erősített
diplomatatáskából pumpált oxigénnel telített vérével ellátott
agya, hogy' igen nagy szarban van.
Mindegy, gondolta Holden. Egyébként is haldokoltam. Ott,
a kórházban. Arra gondolt, hogy a mellette ülő alak (aki most
nem mosolygott, hanem a vezérlőpultra koncentrált, hogy
leszálljon vele a város egyik kivilágítatlan peremkerületében,
az egyik csőbe valami filozofikus hatású vegyszert öntött.
Kezdeti félelme jószerivel elmúlt, s ezt valamiféle furcsa
kíváncsiság váltotta fel. Kíváncsi lett, hogyan fog alakulni a
sorsa.
Bryant és a fejvadász fiúk azt mondták neki, hogy Batty
halott. Kalapjukkal a kézben Holden vaságya köré gyűltek,
bepréselték magukat két bugyborékoló gép közé; az orvosok
pedig arra az időre egy kicsit lejjebb vették az infúzióból
csöpögő fentanilszintet, hogy egy kicsit magához térjen, és
hallhassa a főnökét, aki elmeséli, hogy a szökött replikánsokat
- akiket először neki kellett volna elkapnia - egytől egyig
sikeresen kiiktatták. Mintha érdekelte volna.
A rendőrségen (ők tudják, miért) még ki is tüntették a
sikeres nyomozás miatt, noha annak a nagydarab Kowalskinak
köszönhetően csak lélegezni tudott, azt is csak a mellcsontjába
hírt lyukon keresztül. A csapat hangulatát viszont rontotta
volna, ha egyik emberüket tüdőn lövik, s az mindezek után
még fizetésemelést sem kap. Amikor Bryant megsárgult fogai
között a szokásosnál is több whiskygőzt eregetve meglátogatta
a kórházban, megmutatta neki a fotókat, amelyek a hullaházban
készültek a halott replikátokról. Köztük volt Rov Batty is, aki
az erőszakos kis csapatot vezette - habár Holden el volt
kábítva, és csak homályosan látta, semmivel sem tudta
összetéveszteni azt az arcot: a kócos haj, és az az őrült pillantás
akkor is nagy hatást gyakorolt rá, amikor a test már a
márványtábla alatt nyugodott. Nem lehetett elfelejteni.
- Hé, nem lehetne felkapcsolni a villanyt? - szólt Batty a
légautó kommunikátorába. Holden csendben figyelte, ahogy
Batty összehangolja a rádiót valami azonosítatlan földi
állomással; a vezérlőpulton lévő számok egyetlen ismerős
frekvenciát sem juttattak az eszébe. - Ha vakon kell letennem
ezt a gépet, valakit nagyon seggbe fogok rugdosni!
Holden kinézett a pilótafülke ablakán. Sötét volt, messze
jártak már Los Angeles fényeitől. Mekkora utat tettek meg? Az
áttetsző üvegbuborékon átnézve észrevette a látóhatárt
csipkéző hegycsúcsokat a csillagok és a hold sápadt fényében.
Egy másfajta kékes fény is megvilágította a tájat. Nem a
hold volt, mert pislákolt. Holden körülnézett - nem kis
erőfeszítésébe került, érezte is, hogy fárad - és meglátta, hogy a
pislogó fények egy téglalap alakú leszállópályát szegélyeznek.

- Jöhet! - recsegett egy hang a vezérlőpult hangszórójából. -

Csak siessen, ha lehet! Már bőrkeményedés nőtt a seggünkön,
annyit vártunk magára.
- Hol... - hallotta Holden saját elhaló suttogását. A beszéd is
fárasztotta, azonkívül öntudatánál kellett maradnia, és fél
kellett emelnie a fejét a párnázott fejtámláról. Erezte, hogy
kezd kimerülni. A fekete diplomatatáska mutatói kilendültek,
ahogy a műszer még több oxigént pumpált a testébe. - Hol...
van ez a... - Mire az utolsó szavakat is kimondta, fekete
pöttyök ugráltak a szeme előtt.
Batty nyugtalanító mosolyával ránézett. A diplomata- táska
felé nyúlt, és állított egy kicsit a szelepeken.
- Mondtam már. Egy érdekes helyen, - A mosoly szélesebb
lett, és még mélyebb barázdákat vájt a cserzett arcbőrbe. -
Valahol, ahol előbb-utóbb úgyis kikötött volna.
 Holden úgy látta, a leszállópálya nincs lezárva. Batty kézi
vezérléssel tette le a gépet. Mozdulatlanul megállt a kék fények
központjában, majd nyílegyenesen leereszkedett. A légautó
futóműve olyan erősen ütődött a talajnak, hogy Holden nagyot
zökkent a székben.
- Elnézést kérek - mondta Batty, és elkezdte kikapcsolni a
hajtóműveket. - Ezekkel a tcherjárgányokkal baromi nehéz ám
manőverezni.
- Semmi... baj - suttogta Holden a fájdalomtól elhaló
hangon. Talán még nem késő, hogy megkedveltesse magát a
túlvilág főnökeivel. - Biztos vagyok benne... hogy kitesz
magáért...
Batty ránézett és elmosolyodott.
- Még nem is látta, milyen az, amikor igazán kiteszek
magamért.
Holden is ettől félt. Hallotta, ahogy kinyílik raktér ajtaja, s
mögötte meghallotta a guruló kerekek és a rohanó léptek zaját.
- Aztán vigyázzanak ám erre a fickóra! - Batty nézte, ahogy
a beteget kiemelik és felszíjazzák egy kerekes ágyra. - Nem
azért szabadítottam ki és hoztam el idáig, hogy maguk leejtsék
itt nekem! Mint a hímes tojásra!
- Ahogy akarja - felelte egy unott képű, fiatal,
fehérköpenyes férfi, majd firkált valamit egy mappára, és
felnézett. - Kér róla elismervényt? - kérdezte, és felemelte a
rózsaszín, indigós nyomtatvány csücskét.
- Elismervényt? - Batty a szemét forgatta. - Kell a halálnak.
- Ez a szabály, uram - felelte a fiatal férfi.
- Szabály? Mindjárt letépem azt az üres fejedet, és a
gatyádba dugom, öcsi!
- Hé, hé! Ha nem kell elismervény, akkor csak szóljon! * A
mappával intett a körülötte ácsorgó embereknek. - Fiúk,
segítenének bevinni ezt a beteget a rendelőbe? - Holdenhez
hajolt, és megpaskolta a férfi leszíjazott karját. - Sok
szerencsét, cimbora - súgta oda neki. - Ön meg addig járjon
egyet! - javasolta Battynek, aki hagyta, hogy a többiek eltolják
mellette a kerekes ágyat.
A pokol vagy a túlvilág azon része, ahol leszálltak, igencsak
rozogának tűnt Holden szemében. Rozsdás fémbódék
sorakoztak mindenfelé, hengerszerű oldalukhoz homokdűnéket
épített a szél, másutt meg ócska, előre gyártott elemekből épült
kockákat látott, melyek illesztékei közül úgy szivárgott ki a
habarcs, mintha az éjszaka forrósága olvasztotta volna meg, és
mindent ugyanaz a finom kőpor borított, amely Los Angeles
utcáin is fölhalmozódott. Fejét elfordította az ágy vékony
párnáján, nézte, ahogy elgurulnak a csúnya és alig használt
épületek mellett, amelyeket megvilágított a kátrányos
facölöpökre erősített, gömb alakú nátriumgőzlámpák beteges
fénye.
A mesterséges fényen túl, inkább már csak a hold és a
csillagok megvilágításában elhagyott rendőrségi járművek
álltak pengésdrót kerítéssel bekerítve: légautók és nagyobb
cirkálók; kipufogócsöveiket megfeketítették a leálló
hajtóművek lángjai, a pilótafülkék ablakai pedig vagy be voltak
törve, vagy csak pókhálószerű repedéseket rajzoltak rajtuk a
nagy kaliberű automata fegyverek golyói.
- Ez az?
Holden felnézett, és egy borostás arcot pillantott meg. Az
arc szájából egy gyászkeretes körmű kéz vett ki egy félig
elszívott cigarettát. Szürke hamu pergett le, amelyet
beszippantott a fekete diplomatatáska egyik lélegeztető csöve.
Akár orvos volt, akár hentes, a borotválatlan férfi hosszú,
fehér köpenyét alvadt vérfoltok tarkították. Holden nem tudta
eldönteni, melyik lehetőség töltötte el rosszabb előérzet tel.
Batty odalépett, és kikapta a csikket a kezéből.
- Legyen már tekintettel erre a szerencsétlenre! - Piros
félkörív rajzolódott a levegőbe, majd szétcsapódó szikrák
jelezték a helyet, ahol a csikk földet ért.
 - Ezek mind szerencsétlenek - A borotválatlan férfi a
bosszúság legkisebb jelét sem mutatta, úgy látszott, sajnálja a
fáradságot, hogy nehezteljen -Jól van, vigyük be és lássunk
neki! Semmi értelme itt ücsörögni. - Nikotin- sárga ujjai a
diplomatatáska kapcsolóit kezdték babrálni
- Hé... - Holdent páni félelem töltötte el, amikor
meghallotta, hogy a táska szerkentyűi zümmögve
elcsendesülnek, a kattogó és nyeldeklő neszek lelassulnak,
majd megállnak. - Várjon... egy percet... - Szürke lepel
ereszkedett a szeme elé, a forró sivatagi levegő ellenére
hirtelen úgy érezte, hogy keze-lába lefagy'. Béna ujjaival a
mellkasán lévő kapcsolók és gombok után tapogatózott, de az
ágy szíjai miatt képtelen volt elérni őket. A kis golyóbis
lesüllyedt, a csövek és a tömlők is ernyedten fittyedtek le.
-Aggodalomra semmi ok. - A borostás orvos (vagy hentes)
előkotorta a cigarettát fehér köpenye zsebéből, és rágyújtott
egy másik szálra. - Még van kábé három perce, mielőtt
maradandó károsodás kezdődne az agyában. - Mélyet szívott a
cigarettából, felköhögött, majd a körülötte álló
asszisztenseknek intett. - Hé, fiúk, jöjjenek már segíteni!
Gyerünk, munkára!
- Türelem, cimbora - lebegett be a ködbe Batty háborodott
mosolya. - Találkozunk a másik oldalon.
Holdent ágyastól begörgették a legnagyobb és legrozogább
panelépületbe.
A férfi még el tudta olvasni az ajtó fölötti feliratot, mielőtt
eltűntek az épület belsejében. JAVÍTÓ KÖZPONT. Hát persze,
gondolta, a szerelők is szétszedik kint a légautókat. Most már
minden értett. Biztosan benne is maradt még egy pár ép szerv.
Becsukta a szemét.

Deckard megvárta, amíg lemegy a nap.

Még szürkületi órákban is könnyedén kiszúrhatták és
elkaphatták volna. Tudta, hogy nemcsak a sötétségre van
szüksége, de a tömegre is, a Los Angeles-i éjszaka lökdösődő,
tolakodó emberekkel teli utcáira. A nyomasztó hőség
napközben mindenkit a lakásába űzött, mint a sivatagi
állatokat, akik a lapos, hűvös sziklák alatt keresnek menedéket,
de éjszaka tömegestül csődültek elő. Közöttük elbújhatott, úgy
mozoghatott, mint egy kés a feltűnően megvilágított vízben, a
vibráló neonfények mérgező színe ugyanolyan maszkot
varázsolt az arcára, mint amilyet a többi ember is viselt.
Meg sem próbált elmenekülni a Van Nuys Állatkórház
közeléből - mihelyt a gengszterképű Andersson kituszkolta a
teherdokk ajtaján egy akkora lökés kíséretében, hogy majdnem
orra bukott, és döngve becsapódott mögötte az ajtó, máris
bevetette magát a legelső sikátorba. A nap elég magasan járt az
égen ahhoz, hogy az a sikátor az épület oldalában csak egy
árnyékba borult repedésnek tűnjék. Deckard bemászott egy
szemétből és elhajított dobozokból álló alagútba. A csillogó
szemű rágcsálók, akiket megzavart, miközben a tábort bontott
csavargók rongyai és kincsecskéi között kutakodtak, sziszegve
dobálták meg felkapart aszfaltdarabkákkal. Deckard beljebb
mászott a fészekbe, a fény és a hőség mint egy pórázra vert
kutya botorkált a sarkában, a kis állatok pedig visszavonultak,
felkuporodtak egy málló téglarakásra, öregasszonyos
mancsukat szürkés hasukra szorították, és nézték, mit csinál.
Még itt, az árnyékban, a nap tűző sugaraitól rejtve is elég
meleg volt, hogy beleizzadjon a ruhájába. A Santa Ana-i szél
vörös port söpört végig a sikátoron, ledörzsöJte a nedvességet a
végtagjairól és kiszívta a szájából. A nyelve duzzadt volt és
száraz, szemei pedig csikorogtak szemgödreiben. Kibújt a
kabátjából, és a ruhadarabot a vállánál fogva az alagút
bejáratára akasztotta, hogy se a délutáni nap maradék sugarai,
se üldözői ne találjanak rá.
A zsebében ott lapult egy doboz gyufa, amellyel az oregoni
házikóban szokta begyújtani a kályhát. Most meggyújtott
egyet, s pislákoló fénynél alaposan szem- ügyre vette a helyet.
A fészek mocsoktól és az előző lakó izzadságától bűzlött. Aki
minden bizonnyal egy maradi könyvbarát lehetett, a piszokkal
bevont, rongyokból készült ágyban ugyanis több ódivatú,
analóg könyv lapult. Hangyaszerű tintapötty-szavak álltak a
sárguló, nyirkos lapokon, amelyek halottnak tűntek a szikrázó
digitális jelek nélkül. A borítók - nem mindegyiknek volt -
szőke nőket ábrázoltak, akik félig lehunyt szemei
fegyverekhez, szájuk vérvörös sebekhez hasonlítottak, meg
néhány sebhelyes, borostás arcú férfit. A könyv lapjai
elporladtak, ahogy Deckard félrehajította a múlt emlékét.
Meggyújtott még egy gyufát, és tovább turkált a lomok
között, hátha talál valami használhatót.
Meg is találta az előző „lakó” Nyilvántartott Hajléktalan-
kártyáját. A köröm nagyságú fotón egy szenvedd szem arca
volt látható, vállára omló, Krisztus-szerű hajjal. Ő sem élt már.
A Jóléti Hivatal beültetett monitorja jelen volt a férfi utolsó
szívverésénél, a férfi szemét ugyanis két X takarta el az áttetsző
lemezen, így a kártyát senki más nem használhatta fel. Az
élelmiszerjegy mikrocsipjén is lenullázódtak a számok.
Deckard elhajította a vékony téglalapot.
Talált egy praktikusabb dolgot, az egészségügyisek ott
felejthették, amikor a holttestet elszállították teherautójukkal.
Egy egyszerű acélrúd volt, olyan hosszú, mint Deckard alkarja.
Jó kis súlya volt, ha tisztességesen megsuhintották, bárki
koponyáját be lehetett szakítani vele. A gyufaszál elégett,
Deckard azonban ki tudta tapogatni a kidomborodó betűkkel írt
figyelmeztetést: CSAKIS ÖNVÉDELEMRE! TÁMADÓ
VAGY RABLÁSI CÉLLAL TÖRTÉNŐ
FELHASZNÁLÁSÁT A TÖRVÉNY AZONNALI
SEGÉLYMEGVONÁSSAL BÜNTETI. Ez a rúd a város utcai
népének szokásos felszereléséhez tartozott, csakúgy, mint a
Sally Anne hálózsák, amelyet általában elsőként téptek le
áldozatukról a támadók.
 Most már nem érezte magát annyira meztelennek. Lerakta
maga mellé az aszfaltra, a keze ügyébe. Leült, két karját össze
fonta a térde körül, és lehajtott fejjel várta, hogy az utolsó
napsugarak is eltűnjenek. Közben már szövögette is a terveit.
Álmából egy mozgó alak hangja riasztotta fel. Az a valaki
nagyobb volt, mint a morgolódó rágcsálók. Deckard rögtön
feleszmélt az ideges kimerültségből. Felpattant a feje, a keze
pedig máris megragadta és felemelte az acélrudat. A rúd
hegyével arrébb húzta a kabátjából készített vékonyka pajzsot,
hátát a téglafalnak vetette, és miközben a rágcsálók szökellve
elinaltak, végignézett a sikátoron.
Elég csipás volt a szeme, így csak homályosan látott, s az
első eszement gondolata az volt, hogy egy kísértet közeledik
felé. Egy tetőtől talpig fehérbe öltözött alakot látott. Bár a nap
már lenyugodott, a fullasztó hőség nagy része még a levegőben
maradt, és az alak úgy tűnt, mintha sápadtan derengett volna.
Deckard hátrébb araszolt, hogy rejtve legyen, és szabad
kezével megdörgölte a szemét Már látta is, hogy az a valaki
egy férfi valami fehér, trópusi ruházatban.
- Charlie? - A fehér ruhás ember félúton megtorpant a
sikátorban, és Deckardra pislogott. Egyik hóna alatt egy kis
batyut cipelt. - Hazajöttél, haver? Hoztam neked valamit. - A
papírba bugyolált, összezsinegezett csomagot feltartott
ujjhegyeire illesztette. - Gondoltam ám rád...
A név a hajléktalan kártyán Charlie valakié volt. Deckard
arrébb húzta a kabátot az acél rúddal mint valami függönyt
- Itt van, nesze - mosolygott egy aranyfogakkal teli száj,
miközben a fehérruhás közelebb poroszkált. - Legközelebb
meg hangosabban szólj! Majdnem elsétáltam melletted...
Elég közel volt. Deckard elengedte az acélrudat, ami
csörömpölve hullott a sikátor szeméttel borított kövezetére, és
megragadta a férfi elegáns nyakkendőjét. A kis csomag
szétbomlott, miközben nagy ívben kirepült a férfi kezéből, és a
földre esett. Még több cafatos könyv került a szemétkupac
tetejére.
- Hé, haver... - A nyári öltönyös piperkőc kinyögött néhány
szót, és az arca vörösödni kezdett a gallér fölött. Lába a sikátor
köve fölött kalimpált. - Ne olyan hevesen...
- Szépen és csöndben - helyeseit Deckard, és marokra
fogta a férfi nyakkendőjét, bütykeivel pedig felfeszítette a
férfi hegyes állát. - Beszéljünk csak halkan. - A naplementével
elkezdődött az esti parádé az utcákon. A sikátorba még egy
járókelő sem pillantott be. - Megértetted?
- Igen, hogyne, - Mindkét keze Deckard csuklójára
kulcsolódott, mintha lebegve imádkozna. - Megértettem, haver,
megértettem... - Visító de engedelmes suttogás. - Akármit
akar,., én benne vagyok...
Deckard enyhített a szorításon, így a másik Lábujj hegyre
tudott állni.
- Ennek örülök. - Fenyegetőn babrálta a fehér hajtókát. - Jó
kis zakó.
- Uh? Hol van Charlie?
- Gyengélkedik. Be kellett volna jelentkezni. - Az a másik
olyan vézna, volt, hogy akár ketté is törhette volna vagy
csomót köthetett volna rá. A fehér zakó viszont elég bő volt.
úgy lötyögött a vállainál, mint egy zászló. Pont az Ő mérete
lesz. - Ide figyelj! - Deckard elengedte a férfi nyakkendőjét,
hátranyúlt, és előhúzta saját hosszú fekete kabátjai a téglafal
mélyedéséből, ahová felakasztotta. - Cseréljünk!
- Micsoda? Cseréljünk? - A férfi előbb zavartan majd
undorodva nézett a remegő kezébe nyomott kabátra. Nem volt
valami jó állapotban, azonkívül már jócskán magába szívta a
sikátor bűzét. - Erre?
- Ez a legkönnyebb megoldás. - Deckard lehajolt, felvette az
acélrudat, és a másik végét könnyedén a tenyerébe fogta. - De
van más megoldás is.
 - Áll az alku! - A férfi olyan könnyen bújt ki a zakóból,
mintha egy puha, meleg szobából lépett volna ki.
A nyakkendő valami vékony, szivárványszínű anyagból
készült; Deckard azt is elvette. Lazán a nyakába hurkolta, még
csomót sem kötött rá, és kilépett a sikátorból. Befurakodott az
azóta összegyűlt éjszakai tömegbe. Egyik kezét a
nadrágzsebébe dugva szorosan fogta a nadrágszárba rejtett
acélrudat, a másik vége minden lépésnél megkarcolta a
térdkalácsát
Feltámadt a szél.
Deckard érezte megszokott forró csókját az arcán, mint
minden száraz évszakban, amit Los Angelesben töltött. A
csatornák megteltek a sivatagból odahordott finom vörös
homokkal. A viliódzva életre kelő, kígyózó neonok alatt úgy
festett a vas-oxid színű por, mintha azt akarná illusztrálni,
milyenek a marsi homokdűnék. Ha a város teherautói nem
szívták volna fel huszonnégy óránként az utcák porát - az egyik
hatalmas konténeres jármű már ott is vánszorgott zümmögve az
út szélén, a gyalogosok, az araszoló furgonok és a tetőre szerelt
radiátor-szűrőkkel ellátott, felújított veterán autók mellett végül
az egész hely ugyanúgy nézett volna ki, mint a gyarmatok
kunyhóinak túlnyomásos ablakaiból látható dimbes-dombos
vidékek. Mi értelme lett volna kivándorolni? Az ember enged a
feje fölött lebegő ENSZ-hajó károgásnak, s a végén ugyanazt a
vörös darát kell bámulnia, sőt, még az esős évszak
mihamarabbi beköszöntében sem reménykedhet, A porszívó
teherautó szélvédője mögött a sofőr unott szeme a steril fehér
légzőmaszk fölött nézte, ahogy a tekergő, széles orrlyukú
mechanikus ormány ideiglenesen megtisztítja a járda- szegélyt.
Másfajta maszkokat is lehetett látni az utcán, az éjszakai
arcok legalább egy harmadán. Néhányat rögtönözve raktak
össze, ezek nem voltak annyira megmunkáltak, mint a kormány
által kibocsátott típus, de voltak hivalkodóbbak is: kis mű-
narancsvirágokkal kiegészített, zilált selyem-organza esküvői
fátylak, az előző század harmincas éveit idéző, oldalra csapott,
kerek sapkák fekete pöttyös kendővel, ortodox vagy iszlám
utánzatú maszkok, durva, nomád berber turbánok a férfiaknak
vagy az androgénnel telepumpált butchoiknak, finom,
csengettyűs arany arcvédők a feketére festett szempillájú,
keleties nőknek.
Az előtisztogató törpék kis csapata (az az agresszív
kereskedő fajta, aki nem várja meg, hogy eldobják a kis
alkatrészeket, hogy újrahasznosíthassák őket a későbbiekben)
eredeti katonai gázálarcot viselt, amely nem csak a szélhordta
portól védte őket, hanem a gázolaj és a freongáz füstjétől is,
ami a mechanikus egységekből eredt, amikor lerángatták és
eltávolították azokat a forgalomban megrekedt, sebezhetővé
vált járművekről. Az autóvezetőket bombázópilóta-
szemüvegek védték a kénes permettől, amikor kimásztak a
volán mögül, ha hallották az autó tetején tapisgáló aprócska
lábak dobogását. A rendes méretű emberek autóskesztyűbe
bújtatott öklüket rázták a törpék felé, miközben azok a
mellékutcákba vonszolták olajos hadi zsákmánytukat, ahol a
cigánynegyed kereskedőinek mozgóirodái üzemeltek.
Deckard megpillantotta önmaga miniatűr tükörképét egy
obszidián szemvédőn; nem tudta, férfi volt-e vagy nő, akibe az
örvénylő tömegben egyenesen beleütközött Hátralépett - nehéz
volt árral szemben - és meglátta a saját arcát és vállban egy
kissé szűk, fehér zakóját.
- Mi a hézag, hapsikám? - hallatszott egy füsttől reszelős
férfihang a szemvédő alatti kirúzsozott szájból. -
- Új fiú errefelé, a városban? Tengerész, vagy mi a csuda? -
A magas, vékony bársonygalléron elhelyezett vokóder egy pár
oktávval mélyebbé tette a nő hangját. - Még ha vesz is valamit,
én nem adok el semmit, úgyhogy legyen szíves menjen odébb,
és engedjen elmenni egy hölgyet!
- Bocsánat. - Deckard ügyesen beverekedte magát az
áradatba az egyik oldalon. Az utolsó dolog, amire vágyott, egy
nyilvános veszekedés volt, amellyel magára vonhatta volna a
sarkon álló rendőrkőbán figyelmét. Tudta jól, hogy a kis
őrbódéban figyelő egyenruhás zsarunak van egy plakátja róla a
falra szögezve, pontosan mellette pedig a Los Angeles-i
Rendőrfőkapitánysággal közvetlen vonalú telefon.
A másik ember rámosolygott és továbbment. Eltűnt,
beleveszett a sok hát közé.
Deckard tülekedve próbálta tartani az iramot a többiekkel, a
válla közben bele-beleütődött néhány járókelőbe. Elhaladt a
kőbán mellett, s ezalatt mintegy véletlenül elfordította az arcát.
A szeme sarkából látta, hogy a rendőr a bódéban már felvette a
piros telefont, és valamit kiabál bele, de a szavait elnémította
az üvegfal és az utcai tömeg duruzsoló moraja. Összeszorult
gyomorral nézte, hogy a rendőr izgatottan felemeli a másik
kezét. Deckard kordában tartotta a végtagjait, és leküzdötte a
késztetést, hogy futásnak eredjen a tömegben - a hátát mutatva
a legelső golyónak, amit a rendőr ellőne, mihelyt kilép a
bódéból.
Csak nyugi, hallotta saját hangját a fejében. Lehet, hogy
nem is téged keresnek, tehet, hogy egészen mást…
- Új élet vár rád!
Ez nem az ő hangja volt. Egy öblös hang bömbölt fölötte, és
ki is húzta szorult helyzetéből.
- Az egzotikus gyarmatokon!
A rendőr kilökte a bódé keskeny ajtaját, kiugrott az utcára,
és felnézett az égre, a piros telefonkagylót még mindig a
füléhez szorította. Most már lehetett hallani a hangját, de az
izgatott kiabálásban egy szavát sem lehetett érteni.
- Mindent újra kezdhetsz...
Deckard is megállt és felnézett, ugyanúgy, mint mindenki
más az utcán. Annyira belefeledkezett a kőbán tiszt nézésébe,
hogy nem is vette észre az égen megjelenő kerek alakot, amely
úgy nézett ki, mint egy csiszolt hold. Csak éppen sokkal
nagyobb és közelibb volt.
 - ...a korlátlan lehetőségek és kalandok világában! - A
hangot, a harsogó szavakat már azelőtt is oly gyakran lehetett
hallani, mielőtt szerves részei lettek volna a város éjszakai
háttérzajának. A torz hanghullám végighömpölygött a felemelt
arcok és a mutogató kezek tengerén. Az ENSZ hirdetőhajója
lomhán lejjebb ereszkedett az épületek közé, olyan alacsonyra,
ahogy Deckard úgy érezte, ha felnyúlna, meg tudná érinteni
duzzadt alját.
A masszív képernyő a hajó szárnyán reszkető képet
közvetített, ragyogó kaotikus pára söpört végig a marsi
öntözést bemutató filmrészleten. Remegtek a sokszínű
csatornák, a zöld szójababmezők úgy rezegtek, mintha
földrengés lett volna. Deckard már látta, hogy a hajó
antennáktól tüskés bőrének egynegyede lángokban áll a szél
szántotta levegőben már érezhető volt a hőség, miközben nézte,
a szemben lévő sikátorból egy füstöt ere- gető szikra repült elő,
s tompa morajlás közepette hulló vakolat borította be a
nézelődőket. A lövés a hajó barázdált keretét találta el. és
jókora mélyedés vájt ki a fémtestből. A másodperc törtrésze
alatt tüzes száj nyílt a hajón, szélein tógákra emlékeztető,
fekete fémdarabkákkal.
A messzeségben, a város legmagasabb tornyának tetején a
gésaarc kacsintott és elmosolyodott, mintha helyeselné a
hirdetőhajó pusztulását. Mintha az óriásira nagyított nő nyelve
is a tűz része lett volna. A hajó oldalra dőlt, hogy megmutassa
sebét. A narancssárga tűz- labda olyan édesen fanvar volt, mint
az umebosi szilva.
Az egész utca narancssárga színt öltött, egy új, keményebb
és gyönyörűbb nap hajnalán.
A tűzgolyó csapott le elsőként, a csökkentett nyomású
hidrogén és oxigén robbanó ölelése. A kavargó gömb formájú
lángcsóva vakító fényében a zuhanó ENSZ hirdetőhajó alig
látszott. Az óriási lángkéz lelapította az utcát, az egyre
növekvő hő- és lökéshullám pedig a járdára lökte a sikoltozó
embereket, akiknek haja lángra lobbant, selyem fátylaik
elhamvadtak, szempillájuk leégett.
Deckard érezte a puha, forró lüktetést, hlég távol állt,
úgyhogy őt csak a mellette lévő épület falának lökte a
légnyomás. Beverte a fejét a téglába és a fémbe, s egy
pillanatra megszédült. A neonkígyók, a kandzsiboh fényei
sziszegő szikraesőt eregettek, az üvegcsövek pedig széttörtek a
feje fölött, és szilánkjaik beterítették a többi embert is, akiket a
lökéshullám ledöntött a lábukról. Deckard a falnak vetett háttal
felegyenesedett. Körülötte az emberek még mindig négykézláb
próbáltak odébb mászni a törött ablakok üvegszilánkjain, vagy
lélegzet után kapkodtak a földfelszínen dúló pokoltűzben.
A hirdetőhajó váza mint egy tojásra rajzolt délkörhálózat
derengett át a mindent elnyelő lángokon. Megszólalt még egy
aknavető, ám ezúttal gyújtótöltet nélkül. Ehelyett egy
kutatóhorgony akadt a hajóroncsba, egy tüskés szirmú
vasvirág, melynek végén a kötél az utca másik végén volt
rögzítve. Deckard legörnyedt a lángok hőereje elől, elernyőzte
szemét, és hunyorogva nézte, mi történik a feszes kötél túlsó
végén.
A hajótest nagy erővel a földhöz csapódott, a vázból még
több szegecs szakadt ki, a tompa orr lángolva vájt cikkcakkos
barázdát a betonba, a szárny zömök vezérsíkja pedig kitört egy
sor tizedik emeleti ablakot, mielőtt leszakadt a hajótestről, és
felfelé sodródott a felcsapó lángok között.
A sikátorban búvó alakok most kézzel dobtak át egy újabb
vashorgot az emberek feje fölött, és húzni kezdték, mintha az
égő űrhajó egy haláltusáját vívó állat lenne, ami elszabadulhat,
és ismét visszaszökkenhet a füstfelhős égboltra. Deckard látta
is az embereket: úgy fél tucat lehetett. Fehér, tűzálló azbeszt
ruháikban fogcsikorgatva vonszolták a kötelet a ronccsal a
végén. Hátradőltek, és lábukat megvetették a hamu lepte
járdán.
 A hajó hirdetőoszlop méretű képernyőjének alja nagy
zökkenéssel csapódott a földhöz, s az ütődéstől még egyszer
felcsillant benne az élet. A képi program gyorscsévélő
üzemmódra váltott.
A képeket kísérő hang sikoltozni kezdett. Nem volt már
csábító, rábeszélő, hangja, egyre csak azt csivitelte: „Új élet!”.
Mintha félne, a hangszín még magasabb lett: „Új élet! Vár!
Új!” Lassan már hallani sem lehetett az egyre magasabb
sipítozást, amely megrezegtette az épületek ablakkereteiben
maradt törött üvegdarabkákat is. „Mindent újra kezdhetsz!”
Az egyik támadó előrohant a sikátorból. A feje fölött
lasszóként lengetett egy újabb kötélre erősített horgot. Lába
mellett hevertek a robbanás halott és még élő áldozatai.
Elengedte a horgonyt, ami az elgörbült képernyő felé süvített.
Az ágas fém egyenesen a színes fotonok gyors játékának
közepébe csapódott. Azok szanaszét repültek, az őket fogva
tartó merev membrán borotvaéles szilánkokra tört, mögötte
pedig túlterhelődtek és megolvadtak az áramkörök. Deckard
megpördült, és karjával védte az arcát. Az üvegdarabok és az
izzó végű drótok úgy záporoztak a vállára, mint a jégeső.
- Hazugság az egész!
Ismét felharsant egy felerősített hang, ám ezúttal nem az,
amelyik az előbb bömbölt majd sikoltott a lezuhanó
hirdetőhajóból. Deckard visszafordult. A parányi üvegdarabok
apró harangjátékként csengtek-bongtak a kiürült utcában. Az
aknavetőt kezelők egyike - alighanem az, aki az utolsó
horgonnyal előre rohant; Deckard nem tudta biztosan -
felugrott az egyik meghajlott fémgerendára, magányos alakja
kirajzolódott a kialvó lángok előtt. A férfi vad arcát szénnel
rajzolt fekete csíkok díszítették, vastag kesztyűs kezében egy
megafont tartott.
- Hazudnak nektek! - kiabálta a tölcsérbe, hangja
visszaverődött a környező tornyok falairól. - Mindig is
hazudtak!
 Deckard ellépett a faltól a járdaszegélyhez, majd a
törmelékkel borított utcára lépett. Az aszfaltot a hirdetőhajó
égő és olajos, fekete füstöt eregető darabkái tarkították Távoli
szirénák vijjogása hasított a nemrégen még az utcán nyüzsgő
emberek kiáltásaiba és sikolyaiba, a messzi utcákon és az égen
is egyre közeledtek.
- Meg kell hallgatnotok! - harsogott a megafonból egy
fanatikus hívő remegő hangja. - Nem engem... őket! - Deckard
még ilyen messziről is látta a férfi szemében csillogó tébolyult
fényt, - Azért jöttek vissza... hogy szóljanak hozzánk! - A férfi
megfordult, és a felderítőhajó vázának egyik felfelé álló
gerendájába kapaszkodott, hogy el ne veszítse az egyensúlyát,
A szélrózsa minden irányába harsogott a megafonjával. - Ők
tudják az igazat! Nekik megmutatták a fényt! A csillagok
fényét!
Deckard a szeme sarkából észrevett még egy mozgó alakot.
Akobanbódé felborult a robbanásban, és a földhöz nyomta az
egyenruhás rendőrt. A véres arcú rendőrnek most sikerült csak
kimásznia alóla, és kínlódva próbált talpra állni. A nehéz fekte
puskát már le is csatolta az övéről.
- Emberek! Jézus Krisztus nem szeret többé titeket! - A
tölcsérből visító hanghoz hozzácsapódott még az elektromos
visszacsatolás fájó nyüszítése is. - Elfordította tekintetét, amely
csak a szenvedést látja meg! Titeket már nem lát a Szánalom
Szeme!
Deckard elfordult a kiabáló alaktól, aki pulpitusként
használta a hajó parázsló maradványait, és meglátta, hogy az
egyenruhás zsaru kinyújtott karral lőni készül.
A kántáló fehér azbesztruhájának mellén vörös virág jelent
meg. Elhallgatott és lenézett. Aztán térdre rogyott, kesztyűs
keze elengedte a váz gerendáját. A teste összecsuklott
szétzúzott mellcsontja körül, és a lángpcttycs kövezetre esett.
- Hé! - Deckard egyik kezével megmarkolta a nadrágjába
bújtatott súlyos fém rudat, és a rendőr felé rohant. Ügyet sem
vetett rá, hogy a fegyver fekete csöve most őrá szegeződik. -
Akik ezt tették... ott vannak! - Amikor a rendőr lövése
elcsendesítette a megafont, a többi merénylő az aknavetőt
otthagyva elrohant Deckard két közelebbi épület közé mutatott.
- Láttam, merre mentek!
Tudta, hogy gyorsnak kell lennie, mert nemsokára le-
szállnak a Los Angeles-i Rendőrség légautói. Azok már he is
kapcsolták a keresőfényeket, és most az alattuk levő roncsot
pásztázták.
A véres arcú rendőr még mindig döbbenten nézett. Hagyta,
hogy Deckard megragadja a karját, és magával rántsa egy
kivilágítatlan zugba.
- Itt vannak, ni. -- Az épület árnyékában egy lépéssel maga
elé lökte a rendőrt.
- Micsoda? - A rendőr felemelte a fegyverét, de nem tudott
mire célozni. - Nem látok itt sen...
Elakadt a szava, amikor Deckard a torkához szorította az
acélaidat. Deckard mindkét kezével a rúd két végét fogta, térdét
pedig erősen a rendőr gerincének nyomta.
Egy erősebb rántás és egy másodpercnyi szorítás a
légcsövön, s a rendőr már vörös arccal küzdött és kalimpált,
aztán már csak kalimpált. Deckard elengedte, a rendőr pedig
tátott szájjal elhasalt a sikátor hőségtől repedezett betonján.
Deckard hátranézett, és leguggolt az eszméletét vesztett
rendőr mellé. A rendőrségi légautók közben leszálltak, kék-
vörös villogóik színesre festették az épületek falát és a lezuhant
ENSZ hirdetőhajót. Fölöttük lebegtek a mentőosztagok
járművei, és arra vártak, hogy a különleges alakulat emberei
befejezzék a terület megtisztítását. A sebesültek a fekete
egyenruhások térdeibe kapaszkodtak, de a tisztek odébb
rugdosták őket, és az összes irányba szegezett fegyvereikkel
egy szabályos kört alakítottak ki.
Deckard a rendőr hóna alá nyúlt, és beljebb húzta a sötétbe.
Csak egy- pár percébe telt, hogy leszedje a rendőr ernyedt
testéről az egyenruhát, és magára öltse az összes csattal és
egyéb bőr- és króm tartozékkal együtt. Saját mocskos ruháját a
fehér zakóval együtt összegyűrte és félrehajította.
A rendőr, aki egy szál alsónadrágjában meglehetősen
sebezhetőnek tűnt, mozgolódni kezdett, és kinyitotta a szemét.
Deckard leakasztotta a bilincset az egyenruha övéről, és a
rendőr kezét egy közeli lefolyócsőhöz bilincselte. Mielőtt az
egy szót is szólhatott volna, Deckard az arcára nyomta a
gázmaszkot, az oxigénáteresztő membrán még a férfi suttogó
légzését is elnémította.
Végezetül a vastag, fekete bőrkesztyűket is felhúzta. A
levetkőztetett zsaru fészkelődését és fenyegető tekintetét
figyelmen kívül hagyva átnézte az övön csüngő többi
tiskácskát, amíg meg nem találta azt, amit keresett. Egy
hitelkártya méretű, szürke műanyag téglalapot egyik peremén
egy sor nyomásérzékelő ponttal.
Több esze volt, mintsem hogy a saját aktivációs kódjával
próbálkozzon. A belépőkártyák mind egy magas frekvenciájú
rendőrségi hálózathoz csatlakoztak, az ő régi számai
kétségkívül beindítottak volna minden egyes riasztót a
rendőrkapitányság nyomkövető részlegében.
A rendőr fegyvere néhány méternyire feküdt a földön.
Felvette, aztán újra lehajolt, és a csövet az előző tulajdonos
homlokához szegezte.
- Beszéljünk nagyon halkan? - Másik kezével lehúzta a
gázmaszk egyik sarkát - Csak suttogjunk, rendben? - A zsaru a
homlokának szegezett fegyverre pillantott, majd ismét
Deckardra, - Mondja el szépen a belépőkódját!
- Baszódj meg!
- Helytelen válasz. - Jól ismerte a rendőrség hagyományos
kézifegyvereit. Azonkívül a rendőr elég fiatalnak látszott, tehát
biztos újonc volt - mi másért dugták volna be egy kőbán
dobozba? - ennélfogva törékeny. Deckard épp csak annyira
húzta vissza begörbített mutatóujját, hogy a fegyver egy
idegborzoló kattanást hallasson. - Próbálja meg újra!
A rendőr ezúttal nem hősködött. Eldarált egy hosszú
számsort - minden bizonnyal a születési dátumát arca
gyöngyözni kezdett a hirtelen kiült izzadságtól. Deckard
bepötyögte a kódot a kártyába. Az mint egy kaméleon,
halottszürkéről irizáló, lassan halványuló pirosra változott.
Tehát működik.
- Kösz. - Deckard ellenőrizte, hogy a maszk elég szorosan
tapad-e a zsaru szájához. Még egy pillanat erejéig hozzá
nyomta a fegyvert a nedves homlokhoz. - Tudod, ezt tényleg
meg kellene tennem... - Ám gyorsan le is zárta ezt a vitát
magában. Először is nem akarta annak a seggfej Isidore-nak
alátámasztani azt a véleményét, hogy képes embereket
gyilkolni - ehhez nagy megelégedésére eddig tartotta is magát.
Másodsorban pedig két külön fogalom volt a Los Angeles-i
rendőrségnél a gyilkos és a zsarugyilkos. Bármilyen
kutyaszorítóban volt is, az semmiség volt ahhoz képest, amit
egy ilyen húzással elérhetne. Még ha sikerülne is elmenekülnie
a városból, úgyis utána mennének, hogy hidegre tegyek. Ilyen a
csapat- szellem. Úgyhogy elvette a fegyvert a férfi homlokától,
és visszadugta a pisztolytáskába. - Maratdj csak itt szépen,
csendben!
Ami elég hosszú időt jelentett, legalábbis neki eleget ahhoz,
hogy megtegye a szükséges lépést, a következőt most összeálló
tervében, Deckard ki kukucskált a sikátor végébe és a mögötte
levő utcába. A többi ott termett rendőr elfoglaltnak látszott, a
nyomozást pont a másik irányban kezdték, ahol eltűnt a
felderítőhajót lelövő csapat. Erre a kis zugra valószínűleg csak
órák múlva kerülne sor. Fogalma sem volt, mi végre történt ez
a nagy ribillió - aknavetők és megafonok, az isten szerelmére
de az ő malmára hajtotta a vizet. Most már körülbelül kétszer
annyi eséllyel indulhatott neki...
Ami még mindig csak egy hajszállal volt több a nullánál.
 Szorosan a téglalap mellett, nehogy észrevegyék, tovább
araszok egy másik utcácskába.
Egészen egy ajtóig, könnyedén berúgta. Egy alacsony
lépcső tetején találta magát. A madzsong dominók halk
kattogása alábbhagyott, s angol és ázsiai arcok fordultak feléje.
- Ez egy zártkörű klub - libbent elébe egy magas nyakú
brokátruhát viselő, túlbuzgó nő. - A pénz az asztalon kizárólag
dekorációs célokat szolgál.
- Jó, rendben. - Az alagsori terem széleiben szemmel
láthatóan pajgót játszottak, méghozzá félelmetesen nagy
tétekben. A játékosok akkor sem néztek volna fel, ha odakint
beköszönt a világvége. Deckard átment az alacsony
mennyezetű szobán, felkapott egy maroknyi bankjegyet az
asztal közepéről (ez volt a rendőröknek szánt kenőpénz), és
zsebre vágta. Ez is jól jöhet még. - Maradjon is így! - tette
hozzá.
Egy másik lépcsőn feljutott az épület háta mögötti utcára. A
tömeg itt sokkal kisebb volt, a legtöbb ember egy háztömb
mellé furakodott, hogy a lezuhant hirdetőhajót és a katasztrófa
helyszínét körülvevő, RENDŐRSÉGI VIZSGÁLAT feliratú
sárga műanyag szalag mögött zajló eseményeket bámulja.
Deekard leszegett fejjel felgyorsította a lépteit; az emberek
félreálltak az útjából. Ilyen tempóban nem tarthat soká elérni a
rendőrkapitányságot.
 7

Holden kinyitotta a szemét.

- Várj egy percet! - szólalt meg. Már nem feküdt, hanem ült.
A fekete diplomatatáska sem volt már a melléhez szíjazva.
Holden lenézett jobb kezére, és megböködte mellcsontját.
Nyakában egy tengerészkék textilcsík fityegett. - Mi a... - A
hangja is erőteljesebb volt, a szavak szinte fülsiketítőén
visszhangoztak a koponyájában. - Mi történt... ?
- Be kellett törnöm a raktárszekrényedbe a belvárosban,
ahová a cuccaid zárták, miután kipucolták a régi lakásodat -
hallatszott a közelből az immár ismerőssé vált hang. -
Bocsánat. Valakinek biztos elküldheted a számlát a tönkretett
lakatért.
Holden odanézett, és meglátta a fémszéken hintázó, hátratett
kézzel terpeszkedő Roy Battyt. Őt bámulta. Újból magára
nézett és meglátta, hogy az a textilcsík az egyik saját selyem
nyakkendője. A fehér ing, a szürke öltöny - minden ruhája a
sajátja volt. Egy másik életből, még mielőtt a Tyrell Társaság
főhadiszállásán lepuffantották. Egy másik életből, egy másik
világból.
- Hogy érzed magad? Jól vagy? - Batty előreszökkent a
fémszékkel. Egy kis távirányítót nézegetett a kezében. - Az
orvosok azt mondták, hogy ezek a szerkentyűk éppen
megfelelnek a testsúlyodnak meg mindennek. Elsorvadtak egy
kissé az izmaid, amíg olyan sokáig feküdtél a kórházban A
beültetett műszerek automatikusan be fogják állítani magukat,
amikor elkezded majd visszanyerni a régi formádat.
Gondolom, a vérellátásod is egy kicsit jobb lesz.
Holden félretolta a nyakkendőjét és kigombolt néhány
inggombot. Mellkasán nyoma sem volt már a nyílt sebnek, sem
a kiálló csöveknek. Sápadt bőrén sebek és fekete öltések
térképe virított.
 - Azokat ne nagyon piszkáld! Nem túl sérülékenyek,
rávettem őket, hogy tartós cérnát használjanak, de nem akarom,
hogy esetleg elfertőzd őket.
Holden végigfuttatta az ujját az egyik függőleges varraton.
Tompa, hasító fájdalmat érzett, mintha a húsát is
összedrótozták volna. Emellett halványan érezte (vagy csak
képzelte), hogy az újjáépített hús és csontok alatt halkan
kattognak és szuszognak a műszerek.
- Mi folyik itt? - nézett Battyre, - Mit műveltek velem?
- Mi van, a számláért aggódsz, öregem? - Batty csodálkozva
rázta a fejét. - Fölösleges, minden ki van fizetve. Új életet
kaptát barátom. Méghozzá ingyen, grátisz, a semmiért.
Úgyhogy ne idegeskedj miatta, inkább élvezd!
- Implantátumok... - Holden összevarrt mellére fektette a
tenyerét és érezte a zümmögő, izgő-mozgó gépeket - Egy teljes
készlet... szív és tüdő... - Nagyot sóhajtott, s az agyából eltűnt
az utolsó pókfonál is. Nyelőcsövénél pedig műanyag és
rozsdamentes acél ízét érezte.
- A legkorszerűbb. Jobbat keresve sem találnál. - Batty
felemelte a távirányítót. - Szóltam az ittenieknek, hogy a
legjobb szerveket használják. Ne azokat, amik más munkákból
maradtak meg, és most egy szemetesvödörben hevernek
valahol.
- De nekem azt mondták...a kórházban.., - kezdte csalódott
hangon egyszer azt mondták, amikor bevitték, hogy nem
tudnak implantátumokat beültetni. Annyira súlyos volt a
sérülés...
- Tényleg? Akkor hazudtak. Egyszerű.
Ettől semmi sem lett érthetőbb.
- Miért hazudnának? Hiszen orvosok, Bryant meg a többiek
pedig... ennek semmi értelme.
Batty vékony, mindentudó mosolya ismét megjelent az
arcán.
 - Dehogy nincs értelme Van, csak attól függ, kit tartasz a
barátaidnak Az igazi barátaidnak.
Batty összeesküvésre célzó megjegyzése gondolkodásra
késztette.
- Megnézhetem? - nyújtotta a kezét a távirányítóért,
- Persze.
A műszeren csak néhány gomb volt.
- Ez kapcsol ki mindent? Ez kapcsol ki engem?- Holden
meg sem várta a választ Lerakta a távirányítót a padlóra, és
összetiporta a sarkával Hallotta a szilánkokra zúzódó műanyag
és a mikrocsipek hangját, a szívverése felgyorsult, majd
visszatért a normális ritmusba.
- Ezt nevezem! - Batty hátravetett fejjel felkacagott. A
vékony panelfalak megremegtek a hahotázástól. - Biztosra
veszem, hogy van itt még egy tartalék valahol, de egyáltalán
nem értékelem a hozzáállásodat. Három-négy órája még a halál
küszöbén voltál. A szó szoros értelmében. Abban a rohadt
kórházban Ember, oda kinyuvadni jár mindenki! A dokik még
segítenek is. Te viszont itt vagy - mutatott Holdenre. - A
nyakam rá, hogy úgy érzed magad, mint rég. Ez a modem
tudomány csodája Semmi okod a panaszra. - Holden az ablak
felé nézett, amelyen nem volt behúzva a függöny Látta, hogy
odakint még mindig sötét van, de azt nem tudta, melyik
éjszaka. Ugyanaz, amelyiken Batty elrabolta a kórházból?
Vagy már eltelt azóta néhány hét vagy hónap? - Gyorsan
dolgoznak az embereid - nézett vissza Battyre.
- Értik a dolgukat. Gondolom, nem ma kezdték
Holden érezte szervezetében biomechanikus gépek
folyamatos működését - az új szerveket, a teflon-ötvözeteket és
a hatékony kis motorokat, melyeket a Dave Holden- testbe
ültetlek fel támasztották halottaiból. Ennek ugyanúgy része volt
az öltöny és a nyakkendő, a megjelenés gépi tökéletessége is. A
kórházban halott volt, még azelőtt meghalt, hogy odaért volna.
Már akkor hullának számított, hogy egy nagy kupac hússá vált,
amely vérzett a közepén füstölgő lyuk körül. Az a gyenge,
ernyedt test a kórházi ágyon, amelyből testnedvek szivárogtak
és műanyag csö vek álltak ki - az nem ő volt, nem a valódi
Dave Holden Kezét a térdére helyezte, mintha először látná.
Minta szikék, gondolta. Nem csak a keze, minden egyes
testrésze olyan volt, mint egy tökéletes vágóeszköz, amely
éppen most jött ki a gőzsterilizálóból, üzért is végezte olyan jól
a munkáját. Replikánsokat hajtott fel és iktatott ki. Kenterbe
verte az összes többi fejvadászt, még azt a nyivákoló
Deckardot is, végigment a Görbén és sértetlenül jött elő a
másik vegén. Úgy, mintha több lenne, mini az emberek.
Mígnem Kowalski...
- Még mindig azon rágódsz? Hogy lepuffantott az a
nagyidarab mamlasz? - Batty szinte olvasott a gondolataiban,
mintha az ő szeme is olyan mérőműszer lenne, mint azok a
nagy gépek, amelyekre rákapcsolták. - Tedd már túl rajta
magad! - Vállat vont és elmosolyodott. - Bár, ahogy akarod.
- Dehogy... - csóválta Holden a fejét. - Én csak úgy .,
elgondolkoztam. - A közöttük lévő asztalon észrevett egy
doboz cigarettát és egy öngyújtót. Hogy Battyé volt-e vagy az
övé, nem tudta. - Megengedi? - Odahajolt, és elvette a dobozt.
A másik arcán rosszallás jelent meg.
- Tudod, hogy kétszer olyan gyakran kell cserélni a szűrőket
a testedben, ha megint rászoksz!
- Annyi baj legyen. - Holden hátradőlt, és kifújta majd
mereven bámulta a kékes füstöt. A gépi vérkeringésébe kerülő
nikotintól még hatékonyabbnak, még magabiztosabbnak érezte
magát, mintha kenőolajat csepegtettek volna a testébe ültetett
szelepekre. Ismét a régi volt. - Annyit megér.
- Ahogy akarod. - Batty mosolya visszatart. - Szóval min
gondolkodtál?
Holden tudta, hogy óvatosnak kel lennie Az egyetlen dolog,
amit még szeretett volna visszakapni, nagy fekete fegyvere
volt. A fekete bőrdzsekiben látott viszont egy ki- dudorodó.
aszimmetrikus tárgyat, amit Batty elrakott.
- Ó... - Holden körbehordozta tekintetét a düledező falakon.
Néhány meztelen nőt és trópusi tájat ábrázoló, újságból
kivágott kép éktelenkedett a falon, Gyűröttek voltak a
lyukakon befújó, forró, száraz széltől. - Csak azon, hogy hol a
pokolban vagyunk.
- Nem láttad a táblát, amikor begörgettek? Ez a
Javítóközpont.
- Sosem hallottam róla.
- Még szép hogy nem - mondta Batty - Nem is lehetne
szigorúan titkos intézmény, ha minden magadfajta jöttment
tudna róla.
- Nekem úgy tűnik, hogy a rendőrség lestrapált járműveit
szedik szét
- Kinézett az ablakon, hogy lássa a kerítés mögötti
roncstelepet. - Mi olyan szigorúan titkos ezen?
- Viccelsz? - Batty éles, ugató röhögésben tört ki. - Tudod
mi történne a hitelkerettel, ha az állam vagy a szövetségiek
megtudnak, hogy helyrepofozzuk a légi járgányainkat? Úgy
megvonnák tőlünk, mint a pinty, egy centet sem adnának.
Máskülönben meg. - Vállat vont.
- Ha egy ilyen dolgot titokban tartunk, sokkal könnyebben
tudjuk a többi dolgunkat is fű alatt végezni. Például azt is, hogy
ilyen szép új műszívet raktunk beléd. - Mutatóujjával Holdenre
bökött. - Ismerd el, hogy becsületesen gondodat viselték az
itteni fiúk!
- A kórházban is a gondomat viselték volna,
- Ez igaz. - Batty gonosz mosolya még szélesebb lett.
- Mondtam már; itt minden attól függ, kit tartasz a
barátodnak.
Holden egy pillanatig elmerengett ezen.
- A rendőrség vitt be a kórházba. Amikor lelőttek...
 - Na igen, a rendőrség... de van egy másik rendőrség is.
Barátom, ha valaki benn akar maradni a játékban, vigyáznia
kell magára.
Holden összeszűkült szemmel vizslatta a vele szemben ülő
alakot.
- Biztos igaza van. Én csak azt szeretném tudni, melyik
rendőrség alkalmaz replikánsokat.
Batty megrázta a léjét.
- Amennyire én tudom, egyik sem. Ez nem jellemző a
rendőrségre. Ott inkább végeznek a replikánsokkal.
- Akkor te mégis mit csinálsz itt?
- Hogyan? - Batty mosolya elhalványult. - Hogy érted ezt?
- Ugyan már. - Holden kissé izgatott lett, és érezte, hogy
veszélyesen felgyorsul a pulzusa. - Mondd csak, tudják itt,
hogy replíkáns vagy? Vagy' sikerült eltitkolni?
- Hogy én replikans? - Batty őszintén elképedt, a szeme
tágra nyílt a csodálkozástól Aztán bömbölve hahotázni kezdett.
Teljesen belevörösödött, s arcszíne érdekes kontrasztot alkotott
tüskésre nyírt fehér hajával. Ráncos szemhéját könnyek
nedvesítették meg. - Hát ez jó. - A panel falak megremegtek a
nevetésétől.
- Mi olyan vicces? - A férfi jókedve kezdett már Holden
idegeire menni
- Hogy azt hiszed... - Batty a hasát fogva hátradőlt a
székben, és szemmel láthatóan megpróbált lehiggadni. -
Bocsánat. De csak most jöttem rá, mit gondoltál eddig Mi járt
eddig a fejedben, legalábbis amióta felbukkantam. Azt hiszed,
replikáns vagyok, igaz? Egy Roy Batty replikáns. - Kitörölte a
könnyeket a szeméből. - Hát ő nagyon tetszik.
- Látott valamit az Alvaradónál történtekből? Ahol az a
hirdetőhajó lezuhant.
Beletelt egy kis időbe, amíg Deckard válaszolni tudott a
kérdésre, amit a mellette álló férfi tett fel. Hátat a felvonó
falának vetette, miközben az, az épület alagsora felé
ereszkedett.
- Egy kicsikét.
- Engem Slausonból hívtak oda. Még tíz perc, és lejárt volna
a műszakom. A diszpécserek akár a holdon is kereshettek
volna. - A rendőr szinte hangsúlytalanul, mindenféle érzelem
nélkül beszélt.
- Ja, szeretnek hülyét csinálni az emberből - felelte Dcckard
is hasonlóan halott, fenyegető hangon, azzal a lassú, hüllőszerű
nyugalommal, ami annyira jellemző volt a rendőrökre. Tudta,
hogy a korához képest sokkal több csíknak kéne lennie az
egyenruháján. A rendőrség előléptetési listáján heves darwini
viselkedésmód uralkodott: a gyengéket felfalták, hogy saját
maguk megélhetését biztosítsák. A munka legnehezebb része a
túlélés volt Ha Deckard észrevétlenül akart beosonni a
kapitányságra, nagyon oda kellett figyelnie a gammasugarakra
Felnézett a liftajtó feletti emeletkijelzőre. Még húsz emelet
volt hátra. Sikerült behozatnia magát egy megyei rabszállító
légautóval, a rácsos ablakéi, nagy, szürke légibusszal, amely
útban volt a kapitányságon lévő rögtön - ítélő bíróságra.
Álruhája, amelyet a sikátorban hagyott rendőrtől vett el. nem
tűnt fel sem a pilótának, sem az őrnek. A kártyával és a
belépőkóddal sikerült bejutnia a leszállódokkba, onnan pedig
az épületbe, felcsillant benne a remény, hogy észrevétlenül el
tud siklani az ott portyázó rendőrök mellett, és beszélhet
Bryanttel.
Ez volt az egyetlen terve. És az egyetlen reménye is. Csak
úgy tudott kijutni Los Angelesből, csak úgy térhetett vissza a
fekete koporsóban alvó Rachaelhez. Arra a helyre, amelyet
baglyok és más éjszakai életet élő állatkák Őriznek, mint
valami tündérmesében.

Bryant az adósa volt attól kezdve, hogy cipelte neki a

vödröt, sót az egész fejvadász-egységnek, vagy tágabb
értelemben az egész Los Angeles-i Rendőrségnek. Olyan
sokszor húzta ki a többiek nyakát a hurokból, hogy össze sem
tudta számolni.
Valami láthatatlan órán a mutatók azt mutatták, hogy eljött
az idő, amikor Bryantnek viszonoznia kell a neki tett
szívességeket. Csak abban reménykedett, hogy a felügyelő is
látja ezt az órát. Mindössze információra volt szüksége és ez
nem is tűnt olyan nagy kérésnek.
- Ha engem kérdez... - szakította félbe Deckard tűnődését
egy hang szerintem ki kéne nyírni az összest.
Akkor ki oldaná meg az ügyet? - töprengett Deckard. Nem
tudta. A mellette álló rendőrre pillantott. Egy pár pillanatig
elmerült aggodalmas gondolataiban. Hz nem volt valami jó
dolog - tudta, hogy rendkívül ébernek kell lennie, ha ki akar
jutni az épületből.
A rendőr megnyugodott, és vállárai a fülke falának
támaszkodott. Anélkül, hogy a szemüvegét levette volna,
fekete kesztyűs kezével megtörölte a homlokát. Hosszú műszak
állt előtte, az sem volt elképzelhetetlen, hogy- huszonnégy'
óráznia kell majd. Azt számolgatta, mennyit kaphat a
túlórákért, és hogy vajon megéri-e ezt a rizikót.
Deckard szinte sajnálta a srácot. A fejvadászoknál legalább
az volt a jó, hogy az ember maga oszthatta be a munkaidejét.
Hz a szerencsétlen flótás már mindörökre járőr marad, és még a
személyi aktájába is bele fog kerülni, hogy futni hagyott egy
körözött személyt, miközben vele együtt liftezett az állomás
földszintjére.
- Kiket kéne kinyírni? - kérdezte Deckard.
- Azokat az átkozott repszimpiket - húzta össze
bosszúsan a szemöldökét a fiatal zsaru. - Ha annyira oda
vannak azokért a nyavalyás replikánsokért, akkor velük is
ugyanúgy kellene bánnunk. - Felemelte a kezét, majd
begörbítette a mutatóujját, mintha egy pisztoly ravaszát húzná
meg. - Bamm! Azonnali kiiktatás.
 A repszimpi kifejezés új volt Deckardnak. A repli- káns-
szimpatizáns rövidítése lenne? Ez tűnt a legvalószínűbbnek.
Valami új mozgalom, ami azóta alakult, hogy ő elhagyta Los
Angelest?
A rendőr arra van, hogy Deckard válaszoljon, és be*
szélgetésbe elegyedjenek.
- Ja - bólintott Deckard. - Tiszta őrültek,
- Nem az őrült a helyes kifejezés. - A rendőr szája
undorodva lefittyedt. - Inkább az áruló. Van saját fajuk, ahová
tartoznak Ha nem tetszik nekik, hogy embernek születtek,
akkor ne arra várjanak már, hogy majd mi megoldjuk a
problémáikat. Nekik is vannak fegyvereik, sőt, igen komoly
tűzerővel rendelkeznek. Zabáijanak meg néhány
kilencmilliméterest, akkor már nem emberek lesznek, hanem
hamburgerek.
Deckard arca rezzenéstelen maradt, csak a szeme mozgott,
ahogy megint felpillantott az emeletkijelzőre. Már csak néhány
emelet volt hátra. A lift lassulni kezdett.
- Amit azok a repszimpik összehordanak... - kezdett bele
egy rövid monológba a rendőr. - Hogy honnan szedték?
Hallotta, mit mondott az a kis köcsög, mielőtt lepuffantották?
Még ilyen baromságot!
A lift zökkenve megállt, az ajtók félrecsúsztak.
A rendőr ellökte magát a lift hátsó falától Hátra sem nézett,
csak kilépett az ajtón az állomás földszintjére.
Deckard kinézett a fémkeretes nyíláson a boltíves elő-
csarnokba. Az épület belső biztonsági rendszereinek jeges, kék
fénye vonalakat rajzolt az ablakokra, A rendőrkapitányság
alatti ősrégi földalatti-állomáson rossz volt a légkondicionálás.
A díszes mennyezetek alatt felgyülemlett a forróság, és finom
köd ülte meg az előcsarnokot. Ugyanúgy érezni lehetett benne
a zsaruk izzadtságát, mint az állandó félelem sokkal erősebb,
avas szagát.
 Deckard körbekémlelt.
Az állomás földszintjén csak úgy hemzsegtek a zsaruk
Deckard nem emlékezett, hogy valaha is ilyen sokan lettek
volna. A fekete egyenruhák, a térd fölötti csizmák és a csúcsos
sapkák úgy ragyogtak, mint az olajozott láncok. Eltartott egy
ideig, míg rájött, mi történik. Sosem járt még a rendőrségen
műszakváltáskor. A fejvadászok mindig az üres órákra
időzítették a találkozóikat.
Ahogy ott állt a nyitott lift fényes fülkéjében, arra is rájött,
hogy ha nem mozdul meg azon nyomban, minden szem ezüst
szemüveges és anélküli - rögtön rá fog szegeződni Még a
megrekedt, gyilkos párában is megéreznek az előttük álló konc
szagát.
Kilépett a liftből, és átverekedte magát a tömegen, fekete
bőrbe bujtatott vállai nekiütköztek a többieknek, az arca
ugyanolyan maszkszereién merev volt, akár az övék.
Roy Battyről. Bármit súgott hatodik érzéke, éles fejvadász-
ösztöne, az is mind homályos és bizonytalan volt. Ugyanakkor
tapasztalatból tudta, hogy a gyarmatvilágok szökevényei úgy
maradtak életben - vagy legalábbis úgy próbáltak életben
maradni hogy agy tornákat játszottak
- Azt akarod mondani, hogy nem is vagy repiikáns?
- Valami olyasmit. - Batty már nem nevetett. - Kicsit
nehezen kapcsolsz, cimbora. Igen, amikor azt mondtam, hogy
Roy Batty vagyok, akkor nem valami selejtes másolatra
gondoltam. Úgy gondoltam, hogy én, pont. Én vagyok a valódi
Roy Batty. Az ember. Én vagyok a... hogy is mondják?
Mintasablon?
- Templáns - javította ki Holden. Ez a lehetőség eddig meg
sem fordult a fejében. - Hz a helyes szakkifejezés,
- Igen... szóval az, én vagyok a templánsa annak a bizonyos
Roy Batty replikámnak, akit neked és a haverjaidnak, azoknak
a forrófejű fejvadászoknak ki kellett iktatnotok.
 - De hát az... - Holden hangja lágy, tűnődő lett. - Bryant azt
mondta, az a replikám halott.
- Ebben kivételesen igaza volt. - Batty undorodva rázta a
fejét. - A hapsikáin kipurcant. Egyszerűen csak kilehelte a
lelkét. A négyéves időtartam, amit a Tyrell Társaság épített a
Nexus-ó replikán sokba, csak normális üzemeltetés mellett
jelent négy évet. Olyan, mint mikor valaki űj légautót vesz: ha
túlterheli az ember, a garancia érvényét veszti. Az ürgéből is
csak egy nagy kupac döglött hús maradt. - Az arca még
komorabb lett. - Tudod, azért elég kínos, hogy mennyi vacak
termék járkál az én fejemmel a testén.
- Várj egy percet! Azt mondod, hogy több is van, nem csak
egy?
- Hát persze. - Batty oldalra biccentette a fejét, és egy
pillanatig Holdent méregette. - Már régebben is észrevettem,
hogy ti, fejvadászok nem is konyítotok a modern elméletek
gyakorlati alkalmazásához. A gazdaságtanhoz meg
ilyesmikhez. Azt hittem, legalább annyira énetek hozzá, hogy
nagyjából tudjátok, mivel foglalkoztok. Hogy megismerjétek a
fenevad természetét, költőien szólva. Hát persze, hogy több
Koy Batty replikáns is van. Vagy talán azt hitted, hogy a Tyrell
Társaság megcsinálja a futószalagot, aztán pedig egyetlen egy
replikánst készít? Az áldóját, lehet, hogy most, ebben a
pillanatban is gyártanak belőle. És viszik őket a gyarmatokra, a
szállítóegységekbe csomagolva, mint a jó öreg Barbie és Ken a
dobozban. Úgy tudom, a Koy Batty replikáns nagyon népszerű
modell. Rengetegen rendeltek belőle. - Az arckifejezése
bosszús lett. - Na nem mintha a jogdíjnyilatkozatokból tudnám,
amiket a Tyrell Társaságtól kapok. Én mondom, ember: a
tököm tele van már, hogy sosem kapom meg a részemet.
Holden egy pillanatig csendben maradt, megpróbálta újra
összeszedni a gondolatait. Érezte az ürességet az óriási,
néptelen sivatagban, az épület vékony falain túl.
 Ismeretlen terület volt ez a számára, messze a jó,
megszokott Los Angelestől. Ugyanígy szokatlan volt neki az is,
amiről Batty beszélt.
- Jól értettem? Szóval te jogdíjat is kapsz? - Más kérdés nem
jutott hirtelen az eszébe. - Na és mire föl? A személyiségedért?
- Naná! - Batty háta megfeszült. Sértődöttnek tűnt. - A
személyiségemért, a szaktudásomért - a tapasztalataimért.
Mindenért, ami itt van - kocogtatta meg a homlokát. -
Majdnem egy fél évszázad tudását gyűjtögetem itt; van, ami
velem született, van, amit kemény munkával tanultam meg
Alig volt pihés az állam, amikor már dolgoztam. És
rengetegszer a kezembe adták a saját seggemet. Ma valaki
olyan fiatalon lesz zsoldos és harci specialista, mint én, akkor
legföljebb ágyútölte- léknek használják. Akkor csak egy
minimálbérrel fizetett nulla vagy, öregem. - Karba tette a kezét
- Néhány szaros replikáns azt hiszi, hogy hű de nagy' bajban
van, de még a felét sem látta annak, amit én. Voltam néhány
olyan bevetésen, ahol csak minden huszadik ember maradt
életben: Schweinfurtban, Provóban, Novaja Zemlján. A
pokolba, Caracasban ötven emberből csak egy maradt életben.
De az az egy én voltam. - A térdére rakta a kezét, és
előrehajolt, a szeme úgy csillogott, mint a gyémánt. - És tudod,
miért?
Holden mellkasában megremegett az egyik biomechanikus
szívbillentyű.
- Miért?
Batty arcán ismét megjelent az a pengeéles, őrült mosoly.
- Azért, mert... az agyam egy része fordítva működik, így
születtem. Egyedülálló vagyok a magam nemében, ott lcgbelül.
- Egyik ujjhegyével megnyomta a halántékát, és egy kicsit
megforgatta, mint egy csavarhúzót - Neurális deformáció,
kalciumlerakódás mindkét oldali amygdalán. Ez az agynak az a
része, ahol a félelem nevű
 érzelmi reakció keletkezik. A magam fajta emberek - nincs
belőlük sok! - egész egyszerűen nem éreznek félelmet. Nincs
sem fiziológiai sem érzelmi reakció. Az én fejem még ennél is
jobb. Az amygdaláim a szerotoninreceptorai mát szövik át. Az
olyan helyzetek, amelyekben más összecsinálná magát - engem
hidegen hagynak. Sőt, még szeretem is őket, - Szája sarka még
szélesebb mosolyra húzódott, a szeme csak úgy csillogott. -
Semmitől sem ijedek meg. Minél inkább próbálnak rám
ijeszteni, annál rosszabb dolgok történnek… és én annál
boldogabb vagyok.
- Praktikus dolognak hangzik.
- Hát, igen... - Batty vállat vont, és láthatóan igen meg volt
elégedve magával. - Ez ugyanolyan, mint amikor az ember
nem érzékeli a fájdalmat, tudod? Nagyon óvatosnak kell
lenniük, nehogy véletlenül megsértsék magukat. Nem érkezik
visszajelzés arról, hogyan viselkedjenek. Sokáig tartott, míg
meg tudtam érteni, mi lehet az a félelem. Majdnem az egész
életemet annak szenteltem, hogy megtanuljam. Csak azért,
hogy felismerjem mások arcán. És hogy ne kerüljek
meggondolatlanul olyan helyzetekbe, ahol biztosan
megölnének. De igazad van, tényleg praktikus dolog. Mert
mindig maga vagyok a megtestesült nyugalom. Gondolj bele,
milyen jó lenne, ha nektek, nyúlszívű fejvadászoknak is így
lenne felépítve az agyatok! Akkor aztán tudnátok pusztítani! -
Arckifejezése sajnálkozó lett. - Egy szó mint száz: ezért nincs
semmi esélyetek a Tyrell Társaság Nexus-6 replikansaival
szemben... főleg a Roy Batty replikánssal szemben. Az összes
Nexus-6-ban van ebből egy kicsi, na de az a modell -
mivelhogy az én szakasztott másom -, szóval az összes Roy
Batty replikáns igen komoly seggszétrúgó üzemmódban van.
Nagy mázli, ha az egyiknek épp lejár az élettartama, és ott hal
meg a szemed előtt, mert csakis így lehet túlélni a találkozást
egy Roy Batty replikánssal.
Holdent idegesítette a másik hencegése.
 - Én nem futottam össze azzal a Batty replikánssal.
- Még az a szerencséd, téged a Leon Kowalski modell
csinált ki, amelyik egy tökkelütött barom a másikhoz képest.
Ha a Roy Batty félét kapod el, most nem lett volna mibe ültetni
a mű szívet.
- Meglehet - felelte Holden továbbra is higgadt, nyugodt
hangon. - De attól még szívesen találkoznék eggyel.
- Nem valószínű, hogy ez megtörténne. A Los Angelesben
futkosó Roy Batty replikáns volt az egyetlen, akinek sikerült
visszajutnia a Földre. Az ENSZ-hatóságok tudják, hogy
olyanok, mint egy időzített bomba, úgyhogy vagy a
legnagyobb titokban tartják vagy a legtávolabbi
gyarmatvilágokra szállítják őket Dolgoztam az ENSZ
biztonsági részlegénél is, úgyhogy nagyon jól tudják, mire
képesek a rólam készült kópiák. Valaki nagyon elcseszett
valamit, így lehetséges, hogy az a példány visszaszökhetett a
Földre. Nem figyelték eléggé.
Egy kicsit tisztult a kép.
- És mit csináltál a Tyrell Társaságnál?
- Hát, egy kis hibakeresés, egy kis ipari kémkedés némi
erőszakkal megspékelve, mivel akkoriban még sok cég gyártott
replikánsokat. Eldon pedig a fejébe vette, hogy ő ugyan nem
akar versengeni többé senkivel. Úgyhogy szépen
megsemmisültek. Egyik a másik után. Majd néhány évig
alkalmazott voltam, és közben alaposan megvizsgáltak a
társaság laborjaiban. Belenéztek az agyamba is, és akkor
fedezték fel a fordítva bekötött amygdalámat. Tulajdonképpen
ez adta meg a kezdőlökést a Nexus-6 fejlesztési programnak. -
Batty vállat vont. - Miután beindították a futószalagot, én
átkerültem a személyi testőrséghez. Én vigyáztam az öreg
Tyrell bőrére.
Holden úgy döntött, próbára teszi Battyt, hogy lássa, mit
lép.
 - Nem végezhetted valami jól a munkádat. Mesélték a
kórházban, hogyan öltek meg Tyrellt.
- Akkor nem én vigyáztam rá. Már hónapokkal azelőtt
kiszálltam. Apukám, akkor mar régen eldöntöttem, hogy nem
dolgozok többet azoknak a szemétládáknak. - Batty arca
elkomorodott, mintha valahová befelé nézett volna - En
mondom, van ott néhány eszement ember. Hídon Tyrell a
legrosszabb közülük, de a többinek sincs ki mind a négy
kereke. Amiket en láttam... - mondta fejcsóválva. - Tudod, a
Tyrell 'társaság székhazában van egy piros gomb. Az ENSZ
szereltette be velük, amikor felépítették Olyan, mint egy kis
biztonsági őr. Arra az esetre, ha valahogy' elszabadulna a
pokol. - Hangjába keserű gyűlölet vegyült - Hej, de szívesen
megnyomnám azt a gombot, hogy lássam, hogy dől össze az
egész rohadt kupleráj! Megérdemelnék a rohadékok.
A Holden agyában készülő aktába bekerült még néhány
megjegyzés. Bármire készült is ez a Batty, bárkinek a parancsát
teljesítette, ő is kapott egy saját kartont benne.
- Mondok én valamit. - Miközben Battyt hallgatta, tövig
szívta a cigarettáját, A szék karfáján nyomta el a csikket. -
Mondjuk, hogy egyelőre elhiszem a históriáidat. Elhiszem, de
mondom; csak egyelőre, hogy rólad mintázták a Roy Batty
replikánsokat. Hogy ember vagy.
- Ó, köszi! - Batty arcára kényszeredett vigyor ült ki. -
Miért, talán azt akarod, hogy bebizonyítsam? Biztos porosodik
itt egy Voigt-Kampff gép valamelyik polcon. Végeztess el
velem egy empátiatesztet, ha az megnyugtat!
Holden a fejét rázta.
- Egy ilyen emberről, mint te, úgysem kapnék valamire való
eredményt. Túl profinak látszol, biztos kívülről fújod az összes
kérdést és választ. Nem tudom, milyen alapértéket állítsak be
az akaratlan reakcióidődre, - Felvette az öngyújtót, és
végigfuttatta a hüvelykujját sima műanyag felületén. - Ne
fárasszuk magunkat; amint mondtam, egyelőre elfogadom,
hogy ember vagy. Miért is ne lehetnél az? Csak az a haj, hogy
még ez sem magyaráz meg szinte semmit. - Felkattintotta a
gyújtót, és a vékony. rezgő lángocskán át nézett Battyre. -
Például azt, hogy miért raboltál el a kórházból. És miért hoztál
ide.
- Ez a legjobb hely - mutatott Batty az épület falai felé. -Van
itt egy pár barátom. Volt időm. hogy lekötelezetteket szerezzek
magamnak, egy párat most lefizettem, hogy szerezzenek neked
új tüdőt. De most nem csak erről van szó. A Los Angeles-i
Rendőrségnél nem mindenki olyan ostoba, mint ti, fejvadászok.
Néhányuk igencsak szeretné tudni, mi a fene folyik itt. Én meg
segítek nekik kideríteni.
- „Hogy mi folyik itt...” - Holden kikapcsolta a gyújtót. -
Miről beszélsz?
- Fogalmad sincs, mi? - Ismét az a sajnálkozó pillantás. -
Ébredj fel, és erezd az égő szinapszisok szagát. Holden! Mit
gondolsz, hogyan juthattál el odáig, hogy lepuffantson az a
Kowalski replikáns? Mármint attól függetlenül, hogy nem
voltál valami ügyes. És mit gondolsz, mi történt a többi
fejvadásszal? Tudod te, hány cimborádat kaparták el már
azelőtt is, hogy te is a kórházi ágyon végezted?
- Nem szoktam számon tartani az ilyesmit - vont vállat
Holden. - Szakmai ártalom.
- Hát akkor igen ártalmas a te szakmád, barátocskám.
Egyedül annak a Deckard gy ereknek volt valami sütnivalója a
csapatodból. Ő legalább elég okos volt, hogy félre- ugorjon a
golyó elől. - Holdenre mutatott. - Egy olyan golyó elől, mint
amilyet te is bekaptál.
- A nagy túrót. Én nem kaptam be semmiféle golyót.
Kowalski egész egyszerűen csak készületlenül talált.
- Készületlenül, na persze. A Tyrell Társaság székhazának
biztosított területén. Hé, én aztán tudom, milyen jó biztonsági
rendszerük van, hiszen jómagam is a tanácsadójuk voltam. Van
róla fogalmad, hány meg hány fémdetektoron és riasztón
kellett volna Kowalskinak át mennie azzal a mordállyal? Nem
tudta volna megcsinálni. Vagy a biztosított területen adta oda
neki valaki azt a fegyvert, pont mielőtt te elkezdted
kérdezgetni, vagy kikapcsolták a detektorokat. Mindenesetre
valaki olyan csinálta, akinek a legfelső szintre is van belépési
engedélye.
- Ez csak találgatás. - Holden kényelmetlenül felemelkedett
a székben. - Van valami bizonyítékod?
- Ó... csak kisebb kapaszkodók. - A mosoly öntelt
magabiztosságról árulkodott. - Amikor elvégezted Kowalskin a
tesztet, be volt kapcsolva a felvevőd. Meghallgattam a szalagot
- Az egyik cimborám az ügyosztályról csempészett ki nekem
egy másolatot. Nagyon drámai... főleg az a rész, amikor mellbe
trafálnak. De nem az a legérdekesebb, amit te vagy a Kowalski
replikáns mondotok rajta, A legérdekesebb a háttérben
hallható: az egyik biztonsági asszisztens hangja. „Figyelem...
B-l-es biztonsági riadó!" Tudod, mit jelent ez? A Tyrell
Társaság belső kódja arra az esetre, ha felfedezik, hogy valaki
megpiszkálta a biztonsági rácsot. Mialatt Kowalskival
beszélgettél, az összes ember az adminisztrációs irodákban
lótott-futott, hogy megpróbáljanak rájönni, hol van a rés a
hálón. Persze mire rájöttek, te már hanyatt dobtad magad, és
akkora lyuk tátongott a testeden, amin még egy kiskutya is
átért volna.
- Elromlott egy riasztó, na bumm - vont vállat Holden - Ha
lett volna bármi jelentősége, ha kapcsolatban lett volna azzal,
hogy engem lelőttek, a rendőrség azonnal utánanézett volna.
- Na ja. Feltéve, hogy a rendőrségnek nem volt benne a
keze.
- Hé - mondta Holden - te összeesküvésről beszélsz! És itt
bukik meg az egész elmélet. Ugyanis minden ilyen irányú
nyomozást Bryant felügyelő vezet. És tudod, én nagyon sokáig
dolgoztam Bryantnek. Biztosíthatlak, hogy nem bánt volna
kesztyűs kézzel azzal, aki
 kicsinálja az egyik emberét, Bryant mellében fejvadászszív
dobog. És ha valaki beleköp a levesébe, Bryant azon nyomban
kilukasztja a bőrét. - Holden hátradőlt a székben. - Ez egyszer
biztos.
Hat tv lassan bólogatva végighallgatta, s közben mosolygós
száját egyre keskenyebbre húzta össze
- Nahát Dave... lehet, hogy nem vagy egy lángész, de a
kitartásod bámulatra méltó. - Felállt, és két karját hátrafeszí
tette, hogy kiűzze a görcsöt a gerincéből. - Gyere csak, mutatok
valamit. - Miközben az ajtó felé indult, hívogató kézmozdulatot
tett. - Olyan dolgot mutatok neked, hogy leesik az állad.
Holden kilépett Batty nyomában a javítóközpont kerítéssel
körülvett, homoktorlaszokkal teli pusztájába. Ilyen messze a
várostól a csillagok úgy ragyogtak az égen, mint megannyi
tűhegynyi gyémántpötty, a szmog nem homályosította el a
fényüket. A föld ontotta magából a nappal beszivott melegei,
mintha izzó szenén keresztül vitt volna az útjuk
- Itt is volnánk. - Rattv megállt egy hullámacél barakk előtt.
Az illesztékekből rozsda szivárgott kabátja zsebéből
előhalászott egy kulcscsomót, és kinyitotta a lakatot
- Ne félj a sötétben!
Holden mintha egyensúlyozna, széttárta a karját, és megállt
a keskeny folyosón. Hirtelen egy csillagoknál is kékebb fény
vetődött rá. Megfordult, és Batty alakját látta kirajzolódni egy
videomonitor előtt. Ahogy a szeme hozzászokott a
félhomályhoz, meglátta a szerkezet többi részét is, ami egészen
a csupasz fémmennyezetig tornyosult. A leselejtezett katonai
monitorok még mindig nem voltak bekapcsolva.
- Na ide süss! - Batty felpöckölt néhány kapcsolót, és
beállított néhány műszert. Kék szikra csapta meg az izmait -
Az istenit! Hányszor mondtam, hogy szereljenek fel egy
páraelszívót... - Egy kép derengett lel a monitoron
- Tudod, mi ez?
 - Persze. - Hóidén felismerte az elektronikus jegyzőkönyvet.
- A Los Angeles-i Rendőrség adattára.
- Bizony ám. Közvetlen távolsági vonalunk van a
rendszerhez, egy kábel ezerötszáz méterrel a föld alatt,
lépcsőzetes ismétlőáramkörökkel Most ezt figyeld! - Batty
levett a kulcscsomóról egy műanyag kártyát, melynek egyik
sarkában egy lyuk volt, az oldalán pedig egy mágneses csík.
Bedugta egy lyukkártya-leolvasóba. - Produkciói
- Jesszusom... - Holdennek a látványtól a szava is elállt. A
belépési szint számlálója négy nullánál állt meg. Úgy tudta, a
rendőrségé a nulla-nulla-nulla-egyes szint.
- Meg ne próbáld elcsenni tőlem! - Batty visszatette a
kártyát a kulcscsomóra. - Amúgy is az én verítékem
genotípusára van kódolva.
Holden tátott szájjal nézte, ahogy Batty egymás után adja ki
a hangos parancsokat. A fickó, úgy látszik, tudta, mit csinál.
- Itt is van, amit meg akartam mutatni.
Harisnvasapkás fejek jelentek meg a képernyőn, és
360 fokos fordulatot tettek. Először a Roy Batty replikáns,
majd egy furcsa külsejű, fiatal, szőke nő, utána egy idősebb
barna. Végezetül pedig Kowalski; Holden gyomra akaratlanul
is görcsbe rándult. Mindegyik azonosító kép alatt információk
sorakoztak, az altípusok meghatározásai meg hasonlók
- Na és? - Holden a képernyőről Battyre pillantott. - A
rendőrség megőrzi a fájlokat. Mit vártál el tőlük?
- Látom, nem esik le a tan túsz, barátom. - Batty a körmével
megkocogtatta a képernyőt - Nézd meg a dátumot! Azt a
dátumot, amikor ezek az információk az azonosító képekkel
együtt bekerültek a rendszerbe. - Mosoly. - Nézd csak meg jó
alaposan.
Holden felsóhajtott.
- Ha ez boldoggá tesz... - Ismét a monitorra nézett.
Egyszerű számjegyek voltak. Az év 2019-et mutatott, a
tavalyi évet, a nap pedig 24-ét. Közöttük pedig egy tízes je-
 lezte a hónapot egy héttel Mindenszentek előtt, gondolta
Holden. Azok a régi pogány rítusok és mulatságok...
- Október - mondta ki hangosan. Félreérthetetlenül hasított
bele a felismerés. - Ez az információ októberben került a
rendszerbe.
- Pontosan. Bryant pedig 2019 novemberének első hetében
küldött ki téged a Tyrell Társaság székhazába Anélkül, hogy
megmutatta volna ezeket az azonosító képeket.
- Nekem azt mondta... - Holden alig hallotta a saját hangját,
mintha ki tudja, milyen messziről érkezett volna. - Azt mondta,
hogy nincsenek képek vagy fotók a szökött replikánsokról. Azt
mondta, hogy a gyarmati hatóságoknak nem volt, az adatokat
nem tudták elküldeni, vagy valami ilyesmit. Nekem pedig át
kellett mennem a Voigt-Kampff géppel, és a Tyreil összes új
alkalmazottján el kellett végeznem a tesztet, hogy megtudjam,
melyikük replikáns...
- Nézd meg a belépési jelentéseket! - Batty bekapcsolt egy
másik képernyőt. Ismét megkocogtatta az újjával az üveget. -
Bryant háromszor is előhívta ezeket a fájlokat a rendőrségi
adatbankból, mielőtt megbízott téged a munkával. Még ki is
nyomtatta. A fotók a szökött replikánsokról - amelyek
segítségével mindenféle teszt elvégzése nélkül felismerhetted
volna őket - minden bizonnyal az egyik fiókjában csücsültek
akkor is, amikor utoljára beszélt veled az irodájában.
- De ez azt jelentené... - A részletek egésszé álltak össze a
fejében. Csak időbe telt kimondani. - De ez azt jelentene, hogy
Bryant azért küldött a Tyrell székháziba, hogy megölessen.
- Gondolkodj csak el rajta - mondta Batty, kezét Holden
vállára téve. A hangja lágy volt, majdhogynem kedves. - Ila
tényleg összeesküvést szőttek, hogy eltegyék láb alól a
fejvadászokat, bármi oknál fogva is, ki lenne erre a
legalkalmasabb, ha nem a saját főnökük?
 Holden koponyájában aprócska fény gyúlt. A monitor tiszta,
üres fényébe nézett, és úgy érezte, kezdi érteni. Ugyanolyan
tiszta öröm öntötte el a lelkét.
Egy kisebb hely, egy külön világ. Deckardnak ugyanolyan
ismerős volt, mint a másik, amin épp az imént gyalogolt át.
Megvolt a saját szaga, még a saját pora is, a régmúlt emléke.
Deckard bezárta maga mögött az ajtót. Az üvegtáblán
keresztül, amely Bryant nevét mutatta tükörírással, az állomás
földszintjének tort fénye árnyakat rajzolt az íróasztalra és az
iratszekrényekre.
Deckard mozdulatlanul állt a sötét szobában. Senki sem
ismerte fel. senki sem állította meg, amíg ideért a liftektől. A
gépek fő erénye (legalábbis a mostani alkalommal) a
névtelenség volt.
Az iroda ablakán a redőnyök senkinek sem engedték, hogy
meglássák őt odabent, ahhoz azonban elegendő fény szűrődött
át közöttük, hogy fokozatosan kivehesse a patkány fészekbe
illő rendetlenséget a zsúfolt kis helyiségben.
- Bryant? - kérdezte halkan, és a szoba közepére lépett.
Amikor látta, hogy az ajtó nincs kulcsra zárva, és hátrapillantva
megbizonyosodott róla, hogy senki sem látta őt bemenni, arra
számított, hogy bent találja volt főnökét. Igaz, az íróasztali
lámpa nem égett, de tudta, hogy Bryant gyakran lekapcsolt
villany mellett és whiskysüveggel a keze ügyében meditált. A
felügyelő olyan sokat éjszakázott, hogy a bőre a gondozatlan
tarlószakáll és a borvirágos orr alatt olyan kóka volt, mint egy
barlangi gőte vagy egy holttetem. - Itt vagy? - kérdezte, és még
egy lépési tett az íróasztal leié.
Kék fénysugár világította meg. Egyik kezét a szeme elé
tartotta, és meglátta maga előtt a videomonitor négyszöget,
pont olyan magasságban, ahol Bryant fejének kelleti volna
lennie. Az íróasztal mögött a székben egy rövid, háromlábú
állvány foglak most helyet, erre volt erősítve a monitor, a
mögötte levő konnektorból pedig egy kupac kábel kígyózott
bele.
- Szevasz, haver. - Bryant tokás képe jelent meg a
képernyőn. Apró szemei megvillantak a videoadás kisfel-
bontású képén. - Örülök, hogy újra látlak. - Ápolatlan fogai
még a fekete-fehér képernyőn is sárgállottak - Kösz, hogy
beugrottál.
- Mi az ördög folyik itt? - Deckard az íróasztalon észrevett
egy motorizált nyomkövető forgócsapra szerelt kis
videokamerát. A készülékből egy piros pontocska sugárzott, és
a mellkasán állapodott meg. Amikor oldalra lépett, a kamera
követte a mozgását. - Mi akar lenni ez az egész?
- Egy nagy szúrás a hátsómba, az akar lenni. - Mintha a
monitor egy pici szobácska lett volna, amibe bezárták, Bryant
előrehajolt, rövid ujjú ingéből kikandikáló könyvökével
valahova máshova támaszkodott. Az őt vevő kamerának kellett
egy pár másodperc, hogy átállítsa a fókuszt. - Karanténban
vagyok. Elkaptam valami bacit - vagy legalábbis olyan helyen
jártam, ahol esetleg elkaphattam. Az egyik vacak vírus, ami
most jött Belizéből. - Lihegő hangja az íróasztalon levő
házitelefon kis hangszórójából jött. - Voltam olyan marha,
hogy átmentem a lakásom mögötti kupiba egy gyors menetre.
A francba is, nem voltam szolgálatban, és nem tudtam mit
kezdeni magammal. De bárcsak inkább otthon döglöttem volna
ahelyett, hogy meghágok egy ilyen fertőzött, ferdeszemű
lotyót, mint valami kanos kiskutya. Utána meg már csak a
rendőrségi orvos mondta, hogy akkora antitestek vannak a
véremben, mint egy-egy Buick. - Szőrös kezével a képernyő
felé intett. - Hé, helyezd kényelembe magad! Csüccsenj le!
Deckard odahúzta a másik széket, és leült. Közben gyorsan
túlesett a redőnyök közötti keskeny réseken.
Odakint még senki sem vette észre, mi zajlik az irodában.
Pár centivel hátrébb tolta a széket, hogy ne vakítsa annyira a
monitor.
 - Gondolom, hallottad, hogy a városban vagyok.
- Hallottam hát. Egy ilyen helyen gyorsabban jönnek-
mennek a hírek. A dokik bedugtak ebbe a kórterembe, mindent
távirányítással irányítanak, mégis tudok róla.
Deckard közelebb hajolt, és belebámult a képernyőbe.
- Meg fogsz gyógyulni? - Bryantről még szemtől szembe is
nehéz volt eldönteni, hogy jól van-e, beteg vagy éppenséggel a
végét járja - Ki fogsz lábalni ebből az akármiből?
- Már hogy az ördögbe ne! Én miattam ne aggódj. Inkább te
vagy az, aki nyakig van a szarban. Engem úgy te- lenyomtak
jobbnál jobb gyógyszerekkel, hogy már-már egy két lábon járó
patika vagyok. Egy-két nap, és szerintem ki is engednek,
- Merthogy égető szükségem van rád. Tartozol nekem,
Bryant, méghozzá nem is kevéssel. - Lágy ámde sürgető
hangon beszélt, hallotta az elhaladó zsaruk lépteit és fojtott
hangjait az iroda vékony falai mögött. - Sokszor kihúztalak már
a csávából. Most rajtad a sor.
- Nocsak, nocsak. Minő érdekes fejlemények. - A monitor
képernyőjén Látható arc szadista gyönyörtől sugárzott. - És én
még azt hittem, hogy torkig vagy már a fejvadász-egységgel.
Úgy tűnt, hogy már nem szeretsz minket. Fájt ez nekem,
Deckard. Majd a szívem szakadt meg, mivel te voltál a legjobb
a csapatban. Mindig te voltál. Aztán meg úgy elmész, mint akit
sosem érdekelt az egész... - A házitelefon hangszórója Bryant
cöcögő hangját közvetítette. - Főleg a legutóbbi ilyen lelépé-
sed. Messzire utaztál, haver, nem gondoltam volna, hogy ismét
felbukkansz a környéken.
- Ha rajtam múlott volna, nem is bukkanok.
- Ez a hozzáállás nálam nem nyerő Ha azt akarod, hogy újra
barátok legyünk, akkor kezdj is el barátságosan viselkedni! és
akkor talán még segítek is neked. - Bryant keze kinyúlt a
kamera hatóköréből, majd egy üveggel és egy üres pohárral tért
vissza. - Legyünk barátok! - Öntött egy pohárkával. - Na, mi
lesz már? Tudod, hogy jóféle itókát tartogatok az irodában. És
utálok egyedül inni.
Deckard érezte, hogy nedvesedül kezd a homloka, és
csúszós lesz a szék karfája, ahogy kiveri a veríték. Ez hülyét
csinál belőlem, gondolta, és mint egy izzó szikladarab,
irtózatos düh telepedett a szívére. Ez egyike volt Bryant
annyira imádott kisded játékainak. Az íróasztal sarkán ott
csücsült egy másik üveg, szakasztott mása a karanténba zárt
Bryant kezében lévőnek, és két pohár
- Tessék. Most örülsz? - Az alkohol végigmarta a
nyelőcsövét. Bryant elképzelésével arról, hogy mi a jóféle
itóka. néha kedve lett volna vitába szállni.
- Jól van, na, te goromba fráter. - Bryant gondterhelt arccal
lerakta saját üres poharát. - Akinek olyan ellenségei vannak,
mint neked, annak jobban kéne ápolni a baráti kapcsolatait.
Hátha még jók lesznek valamire. - Kitöltött még egy felest,
körbelötyögtette a pohárban, s közben meredten bámulta. - Az
a nagy igazság, hogy gőzöm sincs, miért akarna bárki is
visszarángatni téged ide. Az biztos, hogy nekem semmi közöm
nem volt hozzá. - Kortyolt egyet. - És hogy mién érdekled
annyira a Tyrell Társaságot... úgy értem, mindazok után, hogy
a múltkor elcseszted, és hagytad Eldon Tyrellt megöletni... ez
már tényleg magas nekem. Már fel ís adtam a reményt, hogy
kiigazodjam azokon az embereken. - Még egy korty. - Ahogy
én elnézem...
- Az isten szerelmére, Bryant! - Deckard hangja és gyomra
megremegett. - Nekem erre nincs időm. Szóval, segítesz? Vagy
továbbra is ott szándékozol ülni abban a műanyag buborékban,
leiszod magad és dünnyögsz magadnak? - Egyre jobban
elöntötte a méreg, de a hangja továbbra is ideges suttogás
maradt. - Mert én nem maradok itt, hogy a hülyeségeidet
hallgassam, miközben a város összes zsaruja az irodád ajtaja
előtt parádézik.
 - Higgadj le. - Bryant kiitta az utolsó cseppeket is. - Segítek
neked. Mindig segítettem Na nem mintha te barmikor is
értékelted volna.
- Azt nem értékeltem, hogy állandóan hülyét csináltál
belőlem. Akkor is, amikor visszajöttem hozzád dolgozni.
Szóval mi van ezzel a replikánssal, aki állítólag még mindig
szabadon kószál? Ezzel a bizonyos hatodik replikánssal?
Bryant bedobta rusnya vigyorát.
- A Tyrell Társaság téged kért meg, hogy kutasd fel?
- Tehát igaz. - Deckard előredőlt. - Van még egy. És te nem
akartad, hogy megtudjam. Miért?
- Nézd, ööö.. ez lényegtelen - Bryant kényelmetlenül
fészkelődött a képernyőn. - Te is mondtad, hogy nincs időd
szarakodni. Maradjunk annyiban, hogy elszámoltam. A dolgok
nem egészen a terveim szerint alakultak,
- Na jó - Deckard érezte saját hangjában az idegességet és a
dühöt. - Bármit is játszottál, nem akarok hallani róla. Kérek
viszont valamit. Vagy szerzel nekem egy lég- autót teli tankkal
és az összes engedéllyel, hogy elhagyhassam Los Angelest...
- Lehetetlent kérsz, haver. Innen nem tudom benyújtani a
jármű igénylést.
- Jó. Akkor viszont keresd elő az adatokat, amiket kitöröltél
a fájlokból a maradék szökött replikánsról. Képi azonosító,
név, leírás, miegymás.
- Ez is elég húzós. Mindent biztosított fájlokba töltöttem.
Alaposan le vannak zárva.
- De megvannak, igaz? - Deckardnak sikerült továbbra is
nyugodt hangon beszélni. - léhát hozzájuk tudsz férni Pont ez
kell nekem. Add meg a hatodik replikáns adatait, a többit majd
én elintézem.
A képen Bryant ismét megrázta a léjét.
- Nem lesz egy leányálom megkeresni. Főleg nem az egész
Los Angeles-i Rendőrséggel a sarkadban.
 - Nincs más választásom. - Deckard besüppedt a székbe, és
szétrakta fényes, fekete csizmás lábait. A dühét csillapítandó
felhajtotta a kitöltött italt. - Ők az egyetlen reménységem. — A
csendes irodában hallotta az állomás alatti sötét alagút bán
tovarobogó replikánsvonat tompa moraját. Azok a
szerencsétlenek a fedélzetén már megtalálták a kiutat a
városból. A zaj elenyészett, mint egy kisebb földrengés
visszhangja, ismerős érzés öntötte el. Eszébe jutott, hogy
régebben is mindig így érzett, valahányszor Bryant irodájában
járt. Ugyanazt gondolta is: Én legalább mindig egyenként
végeztem velük. Ez volt egyetlen etikai önigazolása.
Deckard elűzte sötét gondolatait. Erre most tényleg nem volt
idő.
- Na, mi lesz? Megkapom az információt?
- El fog tartam egy ideig - válaszolt Bryant képe a
monitoron.
- Meddig?
A kép vállat vont, a szép kis képek megjelennek a
képernyőn.
Deckard egy pillantást vetett az irodaajtó felé. Elhaladó
lépteket hallott, aztán csönd lett.
A hang folytatta.
- Ahogy te is mondtad, haver, a város összes zsaruja a
sarkadban liheg. Nem valószínű, hogy valamelyik is egyhamar
besétál az irodámba. Maradj szépen a fenekeden, és talán
kihúzod addig, amíg kisebb lesz a tömeg. Lehet, hogy addig is,
amíg feljön a nap, és behúzódnak a kis odúikba. Akkor
kiosonhatsz. - A kép vállat vont. - Utána már minden csak
rajtad múlik. Ahogy akartad.
Deckard vállában elernyedtek az izmok. Eddig minden
simán ment. Bejutott, és ki is fog tudni jutni. Hogy utána mi
lesz, amiatt ráér később is aggódni.
 - Rendben van - bólintott - A nap feljön, én meg kimegyek
innen. Kiitta az utolsó cseppeket is. - De igazán meleg
helyzetbe te fogsz kerülni, ha kiderül, hogy segítettél nekem.
- Amiatt hadd aggódjam ént - Bryant elvigyorodott. - Azok
a kis nyikhaj gyerekek az osztályon évek óta a zsebemben
vannak. Mit tehetnek velem? Netán kirúgnak? Vagy
feljelentenek? Nem tehetik: én vagyok az egyetlen, aki elvégzi
nekik ezt a piszkos munkát, és ezt ők is tudják. Egyébként
pedig van itt egy listám - a tokás, borotválatlan férfi képe
megkocogtatta a homlokát - arról, hol temették el az összes
holttestet. Van egy pár lőszer a vezérkarban, akt igencsak nem
örülne, ha előásnám őket. Ha valaki a belső ügyosztályról vagy
a rendőrfőnöki hivatalból keresztbe akarna tenni nekem, akkor
garantálom. hogy nem csak az én síromra kell virágot hozniuk.
A skót whisky felizzott Deckard gyomrában.
- Nem csak a rendőrség fejesei miatt kell aggódnod. Az
ellenségeim, akikről beszéltél, veled sem fognak barátkozni
- Nem rezelek be tőlük, haver. Az, hogy léged bedobtak a
forró vízbe, még nem teszi őket istenekké. Régóta vigyázok
már a saját kövér, fehér popómra. Mivel még mindig élek,
sejtheted, hogy elég rafinált vagyok. Hát jól sejted. Mondom:
hadd aggódjak miatta én!
Deckardnak sikerült erőltetetten a volt főnökére
mosolyognia.
- Semmi esély, mi?
- Semmi esély. - Az íróasztal túloldalán, a képernyőn
látszott Bryant féloldalas mosolya, lassan bólintott. - A
segítségemet kérted, hát tessék. - Bryant hátradőlt, és a
karanténszoba asztalára tett whiskys üvegért nyúlt. - Különben
is, kit érdekel engem, ha rájönnek, hogy én segítettem? Öreg
vagyok már, Deck. Legalábbis annak érzem magam A májam
alighanem már olyan, mint a felmosórongy, ráadásul van egy
akkora gyomorfekélyem, hogy átférne rajta az öklöm, és
bábszínházát játszhatna a gyomromban. Ha eltesznek láb alól,
ám legyen. - A kép hunyorogva belenézett a pohár sötét
mélységeibe, - Te mindig beváltottad a hozzád fűzött
reményeimet, Deckard. Amikor ide hozattalak, hogy kapd cl
azokat a szökött replikánsokat...
- Micsoda? - Deckardnak azonnal megfeszült az összes
csigolyája, mintha a gerincébe fűzött zsinórt hirtelen
megrántotta volna egy láthatatlan kéz Valami nem stimmel,
súgták az ösztönei, azok a villámgyors megérzések, amik miatt
fejvadász lehetett.
Úgy tűnt, Bryant nem hallotta meg a kérdést. Ábrándozva
beszélt tovább.
- Tudtam, hogy sok baj lesz még azzal a csapattal. A szökött
replikánsokkal egyébként is sok baj van, de ezektől a Nexus-6-
osoktóI igencsak le izzadtam.
Ez nem Bryant. Deckard most már tudta ezt, rájött, hogy
eddig a bolondját járatták vele egy hamisítvánnyal. Az
egyenruha fekete ujjai alatt szinte ráfagyott a karjára az
izzadság. Volt főnöke nem volt semmiféle karanténban; a
monitoron látható kép csak egy számítógépes grafikával
készített arc volt, amelyeket a Bryant irodájában lévő kamera
több száz órányi felvételét felhasználva alakítottak ki. Egy
valós idővel dolgozó, több- ágú szövegkönyves válaszmeghajtó
adta a szavakat Bryant samplerelt hangjába. Egy ilyen csapda a
rendőrség nagy fejlettségű forráshálózatáról tanúskodott
Ahhoz, hogy ilyen pótszemélyeket megalkossanak és
észrevehető processzorkésés nélkül lefuttassanak, milliónyi
szinkronba hozott hardver szükségeltetett.

Egy hibát viszont elkövettek, és Deckard ebből jött rá a

turpisságra. Bryant ilyet sosem mondott volna - elég sokszor
hallgatta már végig a felügyelő szónoklatait, hogy tudja,
milyen ordenárén tud beszélni. Másfelől pedig, ha a
replikánsokat kezdte gyalázni, különösen ha még ivott is (ami
gyakran előfordult), állandóan kedvenc kifejezését, az alanyt
használta ahelyett, hogy megadta volna az embereinek a
szükséges információkat a nyomozáshoz. Akárki is írta meg az
arcprogramot, megfeledkezett a rendőrség számítógépeibe
szerelt nyelvhelyességi áramkörről, amely arra ügyelt, hogy a
rendőrségi szóvivők nehogy véletlenségből kevésbé
szalonképes kifejezéseket közvetítsenek az adás során. A város
derék adófizető polgárainak semmi kifogásuk sem volt a tökös
rendőri erők ellen, amíg szépen és udvariasan beszéltek.
Ez az egész elemzés kevesebb mint egy pillanat alatt futott
át Deckard agyán. Ki akarnak faggatni, gondolta. Ezért is
engedték meg, hogy olyan sokáig bent üljön a kelepcének szánt
szobában, és ezért nem csaptak le rá azon nyomban - a
hatóságok, akik ezt az egész helyzetet megszervezték, azt
remélték, hogy jól betintázva majd elbeszélget Bryanttel a régi
szép időkről, miközben azt hiszi, hogy biztonságban van Most
is figyelnek, gondolta, ami egyúttal azt is jelentette, hogy
látták, amikor felkapta a fejét és megmerevedett a háta
jelezvén, hogy észrevette; valami nincs rendben. Ezek szerint...
Hirtelen oldalra siklott a tekintete. A redőnyök résén át látta,
hogy az állomás földszintjén megtisztítottak és szabadon
hagytak egy üres sávot. Egy tucat elitkatona rohant felé
előrántott fegyverrel, már csak néhány lépésnyire és
másodpercnyire voltak az irodától.
- Hé! Most meg hová mész? - Bryant felügyelő
mesterségesen létrehozott képmása döbbenten nézte, ahogy
Deckard felugrik a székből. - Mi az ábra, haver? - Papírok
röppentek szanaszét, amikor Deckard megragadta a súlyos
iratszekrényt, és felbontotta. Szilánkokra hasadó fa hangja
hallatszott. Éppen időben: az elsőként érkező rendőr már neki
is rohant páncélos vállával az ajtónak Ahogy a rögtönzött
barikád az ajtónak csapódott, a rendőr visszazuhant mögötte
lévő társai közé.
Deckard hallotta az elitosztagosok ordítását és
szítkozódását, átvetette magát az íróasztalon, s közben
félrelökte a monitort és az állványt. Bryant grafikus képe
eltűnt, s a képernyőn először rövid ideig csak hangyák
látszottak, majd vakító fényesség, amely elöntötte a padlót, A
kékes fényben a szeme sarkából azt is észrevette, mi történt
Bryanttel: az íróasztal mögött feketévé száradt, alaktalan
vérfolt borította a parkettát.
Látván Bryam halálának bizonyítékát, négykézláb mászni
kezdett. Az iroda ablakait golyók zúzták szilánkokra, a
redőnyök úgy csapkodtak, mint fémtollas madárszámyak,
ahogy kiszakadtak a he hőikről a szemközti falba csapódó
golyók vízszintes záporában. Az iroda berendezése - a többi
iratszekrény, tetejükön az ősrégi, könnycsepp formájú lapátos
ventilátorokkal, a sárga papírokkal meg mappákkal csordultig
töltött papírkosarak, az íróasztali lámpa - mind éles szilánkokra
tört, s a kisebb darabok összevissza röpködtek az elsüvítő
golyók nyomában.
A fülsüketítő zaj kapóra jött Deckardnak. A feje fölé emelte
a felborult széket, amelyen az előbb még a videó- állvány volt,
és az egyetlen épségben maradt ablakba hajította, amely az
állomás barlangszcaí előcsarnokára nézett. A törött üveg
darabkái kifelé záporoztak, a szék pedig beakadt a redőny
zsinórjába, majd kiszakította a helyéről, és maga után rántotta a
fém léceket. Deckard kibucskázott a kitört ablakon, és
miközben megpróbált földközelben maradni, hogy el ne találja
egy golyó a szakadatlan pus- katűzben, ellökte magát az ablak
csipkézett párkányától. Vállal előre az üvegdarabok közé
zuhant, majd a hátára fordult, és előkapta a pisztolyát az
egyenruha pisztolytáskájából
- Ott van! - ordította az egyik zsaru a nagy lármában, és
Deckardra mutatott. Deckard golyója mellbe kapta, széttárt
karral zuhant az irodaajtótól néhány méterre álló társai közé.
Géppuska tépdeste meg a padlót, de Deckard arrébb gördült,
majd ismét célzásra emelte a fegyverét, és ismét tüzelt.
 Hallotta, hogy a puska nagy csattanással a padlóra esik,
talpra állt, de nem állt meg, hogy hátranézzen. Az alagsori
szintekre vezető csigalépcső csak néhány méterre volt tőle.
Csupasz fénycsövek zuhantak le észveszejtő villogással a
repedezett, fehér csempés mennyezetről. Deckard az ívelt
nyílás felé rohant.
Mögötte több lövés dörrent, de ő már el is érte a lépcsőt,
megragadta a rozsdás fémkorlátot, és a falnak dőlve lecsúszott
rajta. Közben néhány jól sikerült lövéssel visszavonulásra
késztette üldözőit. Aztán sarkon fordult, és hármasával szedve
a lépcsőfokokat rohanni kezdett a rendőrség épülete alatt
tátongó sötét mélység felé.
 8

Isidore az ajtóban álló alakra nézett.

- M-mi az?
A Tyrell Társaság biztonsági ügynöke belépett az irodába.
Szürke egyenruhájában és a névtáblával a mellén olyan
magasnak hatott, hogy úgy tűnt, a fél szobát elfoglalja, tüskére
nyírt haja szinte a plafont söpörte, Andersson körülnézett,
mintha most látná először a falakat borító újságkivágásokat és
régi naptárakat.
- Ó... semmi komoly. - Az ügynök halott, érzelem nélküli
pillantással fordult a Van Nuys Állatkórház tulajdonosa felé. -
Csak el szeretnék beszélgetni önnel egy kicsikét. KI akarom
mondani, hogy néhány apróbb változtatásra lesz szükség.
- V-valóban? - Kedvenc macskája, amelynek gépi
csontvázát sem hús, sem bőr nem fedte, becsússzam a nyitott
ajtó résén, és felugrott az íróasztalra. - P-p-példá- ul mire? -
Felvette a macskát és a melléhez szorította. Megsimogatta
szőrtelen acélfejét; mély, monoton dorombolás volt a válasz.
- Nos, nem dolgozom többé errefelé. Más teendőim akadtak.
- É-értem - bólintott lassan Isidore. - Hz az ön d-dol- ga. E-
egyébként sem n-nekem dolgozott, hanem annak a hölgynek. -
Közben a saját kezét nézte, amely azt a pontot vakargatta a
műmacska fején, ahol rendes körülmények között a fülnek
kellett volna lennie. - G-gondolom, át kell értékelnem a
helyzetet, hogy megtudjam, m-mire van igazán sz-szüksége a
kórháznak. Hogy aztán megtegyem a szükséges lépéseket.
- Arra nem lesz szükség. - Andersson szinte kedvesen nézett
rá. - A szükséges lépéseket már megtették.
- Ó. - Isidore tudta, mit jelent ez. Ez a tudat megerősítést is
nyert, amikor látta, hogy a férfi fekete egyenzakója zsebébe
nyúl. Még mielőtt megpillantotta volna, már tudta, mi lesz a
kezében - Tudja, s-s-sejtettem, hogy ez lesz. 1 la úgy vesszük,
már v-vártam is.
 - Tulajdonképpen egy kicsit sajnálom a dolgot - Andersson
a súlyos, fekete fegyverre nézett a kezében, - Nem mintha nem
segítettem volna szívesen, de hát tudja, hogy megy ez.
- Persze. - Isidore megsajnálta a férfit. - Értem. - Felállt az
íróasztal mögül, s még mindig a macskát ringatva hátratolta a
széket. - Nem baj, ha inkább k-kim egyek? - Fejével az ajtó
felé bökött. - Az állatok közé? Jobban szeretnék o-ott lenni...
amikor m-megtörténik.
- Miért ne? Semmi gond.
Egy pillanattal később már az állatkórház központi
folyosóján állt, a ketrecek és kutyaólak hosszú sorát nézte,
hallgatta az üdvözlő ugatásokat és egyéb kisebb zajokat.
Eltűnődött, hogy vajon abban a pillanatban el tudná-e dönteni,
melyik a valódi és melyik a kópia. Megkönnyebbülten
tapasztalta, hogy még mindig bizonytalan a kérdésben.
A gépmacska panaszosan nyávogott az ölében, és hideg
orrát az állához dörgölte. Szegény pára tudta, hogy valami
nincs rendjén, hogy valami történni fog.
- Menj csak, aranyom! - Lehajolt, és lerakta a macskát a
földre. - Nem akarom, hogy bajod essen. - Az állat nem szaladt
el, hanem tovább dörgölte acél- és műanyag testét a férfi
bokájához.
- Kész vagyok - szólt Isidore. Nem nézett hátra, noha érezte,
hogy a folyosón alig észrevehetően megmozdul a levegő,
ahogy Andersson felemeli a pisztolyt.
Aztán csak repült. Pontosan ilyen érzés volt. Az óriási ütés
erejétől szinte nem is érezte u fájdalmat a hátában. Aztán,
amikor már a drótketrecek között hevert a földön még mindig
úgy érezte, hogy mozdulatlanul lebeg a levegőben. Keze alatt
olyan puhának tűnt a beton, mint a gomolygó felhők. Csak
éppen hideg volt.
Ilyen érzés lehet repülni - hallotta szinte a saját gondolatait.
Tudta, hogy meg fog halni, hogy az utolsó másodperceit éli,
mert más hangok is érkeztek hozzá, iszonyú messzeségből,
pontosan mellőle.
Az összes ketrec és kutyaól ajtaja felpattant. A zárakat
annak a pici műszernek a jele hozta működésbe, amelyet
Isidore a saját szíve mellé ültetett be. Régóta tudta, hogy
egyszer ez a nap is eljön.
A Van Nuys Allatkórházban maradt összes emberi lénynek
magának kellett megbirkóznia a problémával. A nem emberiek,
valódiak és másolatok egyaránt, ugatva, visítva viharzottak az
ajtók felé, amelyek szintén kinyíltak. Isidore már csak
elképzelni tudta, hogy a papagájok tarka kavalkádja a város
fölött repked, az acéllábú agár és a terrierek a forgalomban
elakadt járművek mellett iszkolnak...
Vakon és távolról érezte, hogy néhány állat az arcát bökdösi
az orrával, a gépmacska pedig felmászik a mel
lére, és összegömbölyödik a lőtt seb mellett.
-Jól van - suttogta. Megpróbálta felemelni a kezét, de nem
sikerült. - Ne aggódj... miattam...
Az állatok vonyítani kezdtek, amikor elszállt belőle az élet.
És abba sem hagyták.
-Ez... ez egyszerű. - Holdent elöntötte a boldogság, s
biomechanikus szíve eufórikus örömmel felgyorsult.
Mosolyogva nézte a képernyőn az adatokat, amelyeket Batty
újból lekért. A számok és a betűk egy csak neki de sosem volt
rá lehetősége. Úgy nem, hogy bent vagy a kórházban, és
közben mindenütt orvosok, akik a gé- peeskéiket működtetik.
De mihelyt megtudják, hogy élsz és virulsz, ismét vadászni
fognak rád. Pláne, mivel gondolják, hogy egy ilyen magamfajta
fickó elmesélt neked mindent, amiről ők nem akarták, hogy
tudj.
- Ők... - Holden még erősebben nyomta a kezét a
képernyőhöz, mintha be akarná törni, hogy aztán benyúljon, és
kihúzza a szükséges információkat. - Kik azok az ők? Ki van
még benne Bryanten kívül?
 - fiz jó kérdés. Ha tudod a választ, lehet, hogy van esélyed
az életben maradásra. Az a nagy kérdés, hogy milyen magasra
ér el az összeesküvés. Merthogy Bryant nem egymaga találta
ezt ki Hányán vannak még benne, akik fölötte állnak a
ranglétrán? fisétleg még feljebb nyúlik-e az összeesküvés a
fejvadászok ellen, talán még az ENSZ is benne van? Az is
lehet, hogy még a gyarmati hatóságok is - nagyon valószínű,
hogy ők szervezték meg annak a hat replikánsnak a szökését a
Földre. Egyetlen dologban lehetsz biztos: valaki, akinek igen
nagy a politikai befolyása, nem szereti a fejvadászokat.
- Fura - csóválta Holden a fejét. Kezdett elszállni iménti
jókedve. A lyukacskákat, ahová a kirakó darabkáit kellett volna
beilleszteni, sötétség töltötte meg. - Miért akarná bárki is ezt
tenni velünk? Csak a munkánkat végeztük, miért kellene
eltenni minket láb alól?
- Barátom, ennek kismillió oka lehet. Az, hogy eddig ez
eszedbe sem jutott, csak azt mutatja, milyen naiv lélek vagy
Sosem találkoztál olyan magas beosztású emberekkel, mint
amilyenekkel én. - Batty hangját és arcát keserűség fátyolozta.
- Egytől egyig zsugori bunkók. Az olyan kis emberek, mint te
vagy én. nem is érdeklik őket. Mindenben csak a pénzt látják.
A bőrödet is lenyúzzák, ha meg akarják nyirbálni a
költségvetésüket.
Holden lelkét a boldogság utolsó cseppje is elhagyta. Már
nem örült annyira annak, hogy ami történt, nem az ő hibája
volt. Egy másik érzelem költözött a helyére, miközben
csendben nézte a mellette álló férfit. Most ő érezte a sajnálatot.
Sokkal jobban látta már a férfi arcát szántó barázdákat, az öreg
bőr mély ráncait éppúgy, mint az apró szarkalábakat. Az arca
beesett volt, a szeme besüppedt sötét szemgödrébe, és olyan
kéken csillogott, mint a számítógép monitorja. A férfin látszott,
hogy már jócskán eljárt felette az idő. Igaza lehet, gondolta
Holden. Nem mai gyerek...
 - Ugye, nem is te léptél ki? - Holden szerette volna tudni,
pontosan hány éves lehet a férfi. - Sem a Tyrell- től, sem a
régebbi munkahelyeidről. Hanem kirúgtak. Útilaput kötöttek a
talpadra.
Batty tüzes pillantást lövellt felé.
- Kezdesz rájönni, mi itt a dörgés. - Gyerekes mogorvaság
költözött a hangjába. - Lehet, hogy Bryant azért ment bele az
összeesküvésbe, mert meg akart szabadulni tőletek, és friss
húst akart a sok töketlen barom helyett, akik mind a Görbe
végén jártak.
- A Görbe nekem sosem jelentett problémát - nézett vissza
Holden ugyanolyan szigorú szemmel. - Ha már kiszélesítettem
a területemet, tudok magamra vigyázni.
- Mit tudsz te, öregem? Egy dolgot elárulok neked, hogy
szántszándékkal akartak kicsinálni, és máris két lábon járó
enciklopédiának hiszed magadat. - Ismét az a gonosz mosoly. -
Több szintű összeesküvésről van szó, és a lényeget még nem is
említettem.
- Azaz?
- Bryant az elejétől fogva hazudott. Először neked, majd
amikor Deckardot küldte a szökött replikánsok nyomába, neki
is. - Önelégült kifejezés jelent meg Batty arcán. - Volt még egy
szökött replikáns, akiről nem szólt nektek egy szót se. Egy
hatodik replikáns.
- Ennek semmi értelme. - Eszébe jutott még egy emlék a
kórházból. Bryant elmondta, hogy az összes szökevényt - mind
az ötöt - elkapták. Megrázta a fejét. - Miért falazna Bryant egy
replikámnak?
- Ah, hát ez itt a rejtély. - Battyn megint csak látszott,
mennyire élvezi a helyzetet. - Ha ehhez veszed még azt a
feltételezést, hogy benne volt egy összeesküvésben a
fejvadászok ellen... akkor már elgondolkodsz rajta, hogy kinek
az oldalán állt Bryant, nem?
 Holden elhallgatott és Batty szavain tűnődött; megpróbálta
összerakni a részeket.
- Egy hatodik replikáns... - mondta fennhangon. Agya
legmélyén a kósza, nyugtalan gondolatok mellett valami más is
megmozdult. - Egy hatodik. - Az a fejvadász-ösztön, ami
mindig életre kelt, valahányszor újabb megbízatást kapott
Bryanttől. Hogy felhajtsa, megtalálja és kiiktassa a zsákmányt.
Sosem értette igazán, hogy Deckard meg a többi balfék miért
ócsárolja és pocskondiázza annyit ezt a munkát. Neki mindig
ez volt az élet értelme. Ahogy azt valami nagyokos művész is
mondta réges-rég: minden más mellékes. - Még egyet el kell
kapni...
- Csak nyugt - mondta Batty. - Tudom, hogy lázba hoz az
ötlet, de egy kicsikét még pihenned kell. Az a mesterséges
szív-tüdő implantátum még nem működik tökéletesen.
Holdent mindez nem érdekelte. Tudta, hogy ha elkapná azt a
hatodik replikánst, az sok problémát megoldana.
Bebizonyíthatnám, gondolta komor elégedettséggel, hogy még
mindig a csúcson vagyok, Bryant, az a hazug, dagadt disznó
felültette, csak így tudták félreállítani a fejvadász-ellenes
összeesküvők. Még mindig nyomta a szívét, hogy az emberek
szórakoztak rajta, amikor hallották, hogy a kórházi ágyat
nyomja, és nem más, csak egy darab ernyedt húscsomó lé legez
tetőkre kötve Itt volt az alkalom, hogy megmutassa nekik: még
mindig ő a legjobb.
Ezenfölül logikusnak tűnt, hogy ez a megmaradt replikáns
valami miatt nagyon különleges, máskülönben mién hagyta
volna Bryant, hogy a többit levadásszak és kiiktassák, és miért
védte ezt az egyet? Ha megtalálom - Holden biztos volt benne,
hogy megtalálja vigyáznom kell, nehogy túl hamar iktassam ki.
Addig ne, amíg ki nem sajtolt belőle mindent az
összeesküvésről. Hogy mién próbálta megöletni Bryant és a
többi rejtélyes ismeretlen - a többi fejvadász nem is érdekelte,
saját, személyes ügyének tekintette a történteket erre a kérdésre
Los Angeles utcáin járkált a válasz, embernek adta ki magát, s
mivel az arcát senki sem látta, bárki lehetett.
- Ez aztán nem lesz piskóta - bólintott Holden, ahogy a terv
elkezdett kibontakozni a fejében Tudta, hogy óvatosnak kell
lennie, és a legnagyobb titokban kell dolgoznia, az
összeesküvők ugyanis bizonyára megtudták, hogy
megszöktették a kórházból, s mivel Batty olyan nagy
csinnadrattával szöktette meg, afelől sem lehetett kétségük,
hogy vele van. Időzített hómba, gondolta Holden. Az Őrült
mosoly és a tébolyult szem miatt azon is eltűnődött, mennyire
bízhat meg Battyben. Vagy hogy ne szabaduljon-e meg tőle
valahogy...
Hirtelen erőt vett rajta a fáradtság, s a szörnyű
kimerültségtől térdre rogyott. Bele kellett kapaszkodnia a
monitorba és a többi elektromos műszerbe, hogy el ne essen.
- Ugye, mondtam? - jött Batty hangja valahonnan a
közelből. - Nem szabad még ugrálni. Eltart egy kis ideig. amíg
ismét a régi leszel. Ha leszel.
- Cseszd meg. - Holden minden erejét megfeszítve talpra
állt. - Miattam ne fájjon a fejed. Nem fogom hagyni, hogy egy
műszív meg egy műtüdő meggátoljon. - Harsányan felröhögött.
- Hé, csak az jutott eszembe - mosolygott Battyre hogy ezzel a
szerkentyűvel, amit az orvosok dugtak be nekem, már nem is
vagyok száz százalékig ember. Jó mi?
- Nem száz százalékig ember… - Batty rámeredt. - Mit
akarsz ezzel mondani?
- Hát nem érted? - Lehet, hogy ez a fickó olyan öreg, hogy
már meszes az agya, gondolta Holden, és ezért rúgta ki Tyrell -
Tudod, mivel ez az új szív meg tüdő nem rendes szerv, hanem
gép...
- Te szerencsétlen hülye. Te nem érted. - Batty megcsóválta
a fejét. - Hát azt hittem, tudod. Ezért volt olyan mulatságos,
hogy eleinte még te hittél engem replikánsnak.
 Holden érezte, hogy a hideg csigolyáról csigolyára végigfut
a gerincén.
- Miről beszélsz?
- Sosem voltál ember, Holden - nézett rá sajnálkozó
mosollyal Batty. - Kettőnk közül te vagy a replikáns. Mindig is
az voltál.
 9

- Oké, oké, most már tudom, hogy a bolondját járatod

velem. - Hőiden gyengeséggel vegyes undort érzett - Most már
azt is elhiszem, amit a fordítva működő agyadról mondtál.
Ilyen humorérzéke csak egy kitekert agyú ürgének lehet.
- Dehogy járatom a bolondját. - Batty karba tette a kezét. A
kunyhó hullám acél falai között kékesen derengett át a férfi
színtelen haján a monitor fénye. - Nem viccelek. Miért
tenném? Ugyan miért csinálnék ebből viccet? Hidd csak el!
Replikáns vagy.
- Higgyem el? Na jó. - A pasas vagy csak szórakozni akar
velem, gondolta Holden, vagy tényleg olyan hibbant, mint
amilyennek az örökös mosolya és a furcsa nézése mutatta. -
Add fel, Batty! Nem tudom, mit akarsz elérni a kisded
játékaiddal, de hogy én nem dőlök be neked, az egyszer biztos.
- Hé, hapsikám, a játék még el sem kezdődött Menjünk csak
vissza az orvosi részlegbe! - Odanyúlt a monitorhoz, és
kikapcsolta. A sötétben az ajtó komor négyszöge felé indult, és
kilépett a csillagfényes éjszakába. - Ha azt akarod, hogy
bebizonyítsam, nem hülyéskedek, akkor gyere velem! Van még
valami, amit meg kell mutatnom.
A nagyobbik épület előtt a zilált külsejű orvos ugyanúgy
nézett, mint amikor begördítette Holden ágyát a műtőszobába.
Nem lehetett tudni, hogy a számtalan vérfolt a fehér köpenyen
az övé-e vagy valaki másé. A forró éjszakai levegő egyre
növekvő izzadságfoltot varázsolt a férfi hónaljára.
- Hé, lenyúlhatok egyet? - kérdezte, s a választ meg sem
várva kivette Holden cigarettásdobozát a zsebéből. - Kösz. -
Elpöckölte a gyufái, ami úgy repült cl, mint egy parányi
üstökös, nagyot szívott és felköhögött. - Ugye tudja, hogy még
nem lenne szabad járkálnia? - Ugyanazzal a kezével
megdörgölte vizenyős szemét, s a cigarettával Holdenre bökött.
- Nem olyan régen raktam be azt a szerkentyűt. - Battyre
nézett. - Ha túlterheli ezt a figurát, és felszakadnak a varratai,
nem lesz könnyű helyrehozni. öregem.
- Miatta ne aggódjon! Szívós fejvadász gyerek ez. - Az
orvos felé tartotta a tenyerét. - Adja ide a fagyasztó kulcsát,
legyen szíves!
Az orvos megvakarta borotválatlan állát, beletúrt a zsebébe,
és előhúzott egy kulcscsomót.
- Ha kész van, kérem vissza! Nem akarom, hogy valamelyik
zsírmajom megint oda húzódjon be szundikálni. Nem érdekel,
milyen az idő. Elég baj az, hogy odabent tartják a motyóikat.
- Nyugi, egy perc az egész. - Batty megpörgette az ujján a
kulcscsomót. - Na gyerünk, Miszter Szkeptikus. Készülj fel.
hogy le fog esni az állad!
Holden követte Battyt az épület hátsó végébe. Az ajtókkal
övezett folyosók ágyakkal, tolókocsikkal, katéterekkel és
fémállványokkal voltak telezsúfolva. Észrevette a fekete
diplomatatáskát is, ami nemrég még az ő mellére volt erősítve;
most egy krómozott infúziós állvány összecsuklott
madárijesztőjére volt hajítva.
- Itt bent. - Batty kinyitotta az utolsó ajtót és belökte. - Az
összes bizonyíték, amire valaha is szükséged lehet. - A szoba
csípős huzatot lehelt ki. - Legalábbis ezen a világon
- Király - mondta Holden, és körülnézett. - Egy hullaház. -
Annakidején rengeteg hullaházban megfordult.
Látott már ennél jobb állapotban lévőt is. Az egyik falon
sorakozó fém fiókokon jégcsapok lógtak. - Ez lenne az?
Batty odalépett a mennyezeti beépített fénycső alá, az
egyetlen asztalhoz.
- Tudod, magam sem tudom, miért, de valahogy úgy
éreztem, hogy hasznos lesz még ez. Még jó, hogy megkértem
őket, hogy hagyják itt. - Megragadta a lepedő szélét, és
félrehúzta. - Nézd csak!
Az asztal krómozott szélénél állva Holden lenézett.
És saját magát látta.
 Nem tükörkép volt. A másik szeme be volt csukva. Olyan
volt, mint aki alszik - olyan mélyen, hogy a mellkasa nem is
mozgott a lepedő alatt. Sértetlen volt a teste, egyetlen lyuk sem
volt a szegycsontjában. Nem csoda, hogy olyan békésen
alszom, gondolta Holden.
- Hasonlít, mi? -Batty csípőre tett kézzel bólintott, miközben
az asztalon heverő hullát csodálta. - Szidhatod a Tyrell
embereit, ahogy csak tetszik, de azt el kell ismerned, hogy
ügyes kis munkadarabok kerülnek le a futószalagjaikról. A
tűréshatár olyan kicsi, mint egy szúnyogfítyma. Valószínűleg
egy hangyányi különbség sincs közted és e között a drága
között - vagy a széria többi darabja közön. Mind egyformák
vagytok. Eltekintve néhány... apróbb változtatástól.
Holden az egyik ujjával megérintette az alak homlokát. A
hús (ugyanolyan hús, mint az övé) hideg volt, és úgy
megbizsergett a karja, mintha az áram rázta volna meg.
-Ki... - A hullaház szaga, a bomlás hűtéssel megállított bűze
a szájába telepedett. - Ki ez?
- Na, szerinted ki? Biztos az ikertestvéred, akiről anyukád
elfelejtett szólni. Kiment a fejéből. - Batty derűs képpel várta,
mit reagál, - Nem egyértelmű? Ez is egy Dave Holden
replikáns, akárcsak te. Csodálom, hogy még eggyel sem
futottál össze. Igaz, nem a Tyrell Társaság legnépszerűbb
modellje, mégis szép számmal fogyott belőle.
Holdon visszahúzta a kezét, és a kabátjába törölte, mintha a
saját halálát próbálná letörölni róla. A kezdeti megrázkódtatás,
amit akkor érzett, amikor meglátta a saját arcát a hullaházban,
tovatűnt; most undorodva méricskélte a holttestet.
- Honnan van ez az izé?
- Nahát, beléd aztán nem sok családi együttérzés szorult!
Ráadásul olyasvalakivel szemben, aki ugyanabból a gyárból
jött ki. - Batty széttárta a kezét a Holden-arcú test fölött,
mintha meg akarná áldani. - Hz az „izé”, ahogy te nevezed,
eredetileg a Tyrell Társaságnál készült, ahogyan te is. Ott is
halt meg. Port a pornak, húst a húsnak. De a két állapot között
nagyon nagy utat tett meg: a külső világtér gyarmatain járt. Ez
a Dave Holden replikáns egyike volt annak a hatnak, amelyek a
Földre szöktek, vissza Los Angelesbe, és betörtek a Tyrellhez.
Az a brigád, amelyet neked kellett volna kiiktatnod a főnököd
megbízásából. Ez az egy azonban már halott volt, amikor
Bryant megbízott a munkával. Ez égett szét az
elektronmezőben, amikor megpróbáltak betörni a társaság
székhazába. - Batty magasabbra emelte a lepedő csücskét. - A
hason láthatók is az égésnyomok. Meg akarod nézni?
- Nem, köszönöm. Elhiszem. - Furcsamód megkönnyebbült,
hogy a replikáns viszonylag gyorsan és fájdalommentesen múlt
ki; a Tyrell Társaság biztonsági műszerei ugyanis
idegbénítóval működtek, és először elkábították az illetéktelen
behatolókat, csak utána végeztek velük. Jobb is így - az a
gondolat sem volt lelkesítőbb, hogy egy fejvadász golyóját
kapja a homlokába az az illető, akinek ugyanolyan volt az arca,
mint az övé. Elfordult. - Eleget láttam.
- Szerintem nem. - Batty teljesen lehúzta a lepedőt az
asztalról. - Nézd csak meg jobban!
Holden visszanézett, és majdnem hanyatt esett. A
csodálkozástól alig hogy meg nem állt vadonatúj szíve.
Az asztalon heverő hullának mellei voltak. Kicsik, mint egy
atlétának, de határozottan női mellek voltak. Odalent pedig női
nemi szerve.
- Remek - motyogta Holden. Visszanyerte a lélekjelenlétét. -
Csinálnak belőlem egy másodpéldányt, az meg nővé operáltatja
magát.
- Azért az nem egészen így történt. - Batty mintegy a halott
iránti tiszteletből, visszatérítette a lepedőt. - Eleve így készült.
Ugyanolyan Holden-replikáns, mint te, egyetlen apró
különbséggel: női kromoszómákat választottak neki a férfi
helyett. A Tyrell Társaság ezt is meg tudja csinálni. Elég
egyszerű.
 Holden nem is tudta, mit gondoljon
- Mi volt a neve? - kérdezte végül.
- Gondolom, valami D-vel kezdődő, talán Deirdre? Esetleg
Daniellé. A társaság tervezőműhelyeiben dolgozók elég
fantáziátlanok. A vezetékneve természetesen ugyanúgy
Holden. Egy bizonyos modell minden darabja ugyanazt a
vezetéknevet kapja. Mint az én esetemben is a Roy Batty
replikánsok.
Holdent nem igazán a név érdekelte. Ezzel a kérdéssel csak
időt próbált nyerni, hogy gondolkozzon, míg a hullát bámulta.
Időt akart, hogy megtalálja az összefüggést a kézzelfogható
bizonyíték - egy holttestnél semmi sem kézzelfoghatóbb - és a
félnótás Batty meséje között. Ami jóval kevésbé volt hihető.
Valaki megmenti az életét, üj tüdőt és szívet ad neki, és máris
azt hiszi, hogy azt teszi vele amit akar. Ezt azért nem volt
hajlandó vita nélkül elfogadni.
-Jól van - szólalt meg végül. - Itt van ez a halott replikáns.
Nyilvánvaló, hogy Dave Holden replikáns. Csak éppen női
változat. Ám ez még nem bizonyítja azt, hogy magam is
replikáns vagyok. Lehet, hogy ennek a modellnek én vagyok a
templánsa.
- Valóban? - Batty felvonta az egyik szemöklöket -
Emlékszel rá, hogy akár egy jogdíjcsekket is kaptál a Tyrell
Társaságtól az utóbbi időkben? Mert ha rólad mintáznak egy
replikánst, akkor fizetniük is kell érte.
- Akkor bepaliztak Jézusom, inkább elhiszem ezt, mint...
mint amiről meg akarsz győzni. Azt, hogy egyáltalán nem
vagyok ember He, pont te mondtad, mekkora rohadékok
vannak a Tyrell Társaságnál! Biztos nekem is tartoznak.
Rendben, majd benézek hozzájuk, és bevasalom rajtuk a
pénzemet.
Ismét a hullára nézett, majd vissza Battyre.
- Különben is: mi értelme lenne? Rcplikáns létemre
beraknak a replikánsvadászok közé? És ne gyere nekem azzal,
hogy egy bizonyos egeret egy bizonyos macskával fogatnak
meg! Ha lenne egy replikáns alkalmazott az emberi
fejvadászok között, előbb-utóbb úgyis rájönnének, nem? Ha
engem nem is bíztak meg a szökött Dave Holden replikáns
felkutatásával, attól mást még megbízhattak vele. Az pedig
vagy szól. hogy én is replikáns vagyok vagy egyszerűen fejbe
lő ott a rendőrségen. Akárhogy is, de úgysem maradhatna
sokáig titokban.
- Tudod - sóhajtott fel Batty ez a te nagy problémád. Ez a
sok okos feltételezés. Közben pedig beleringatod magad abba a
hitbe, amiről nem is bizonyítható, hogy igaz.
- Azaz?
- Azaz, hogy egyáltalán léteznek-e emberi fejvadászok.
Holden egy pillanatra elhallgatott. Erre nem számított.
Amikor ismét megszólalt, alig tudta türtőztetni magát.
- Nem nekem van problémám, Batty, hanem neked Nem
vagy normális. A klasszikus párán óid skizofrénia
mintapéldánya vagy
- Na de kérlek! - Batty arcára méltatlankodás telepedett. - Ez
a hála, amiért ilyen rendes pasas vagyok, és megpróbálok
segíteni az embereken? Amatőr orvosi tanács? Akár elhiszed,
amit mondtam, akár nem, én nem bánom. De az az igazság,
hogy a fejvadászok a kezdet kezdetétől replikánsok voltak.
Jóval azelőtt, hogy az Egyesült Államokban is elkezdték a
replikánsok gyártását, Stuttgartban volt az ipar székhelye. A
technológia fejlesztői - mint például Paul Derain meg
Sudermann meg Gozzi, akiket Eldon Tyrell végül eltetetett láb
alól - tudták, hogy veszélyes dologgal foglalkoznak, ezért
először biztonsági embereket gyártottak.
Holdennek be kellett ismernie, hogy a másik tudja, mit
beszél. A neveket ő is hallotta már, a replikánsgyártás hőskorát
idézték.
- Azoknak a cégeknek - folytatta Batty - már kezdettől fogva
voltak olyan működő replikánsaik, akiknek egyedüli feladata
volt megakadályozni, hogy a többi replikáns megszökjön és
embernek adja ki magát. Ezt is tették, szépen csendben
végezték a dolgukat. Az ezredfordulón a legtöbb embernek
fogalma sem volt, menynyit fejlődött közben a replikáns
technológia. Aztán Tyrell meg az ENSZ mindent áthozott az
Államokba, és a szökött replikánsok elfogása a rendőrség
feladatkörébe került.
- Jó kis történelmi lecke volt, Batty, de nem bizonyít
semmit. Miért használnának replikánsokat más replikánsok
üldözésére? Hiszen ott a kockázat, hogy rájönnek: egyívásúak,
és a főnökeik ellen fordulnak.
- Ha tudnák magukról, hogy replikánsok. - Batty Holdenre
mutatott. - Te sem tudtad. És te voltál az egyik legjobb a Los
Angeles-i rendőrség kötelékében. Hz a pláne abban, hogy
replikánsokkal végeztetik el a piszkos munkát. A fejvadász-
természet nem más, mint a törvényes gyilkolás A legtöbb érző
lénynek ez igen kimerítő életforma.
Holden vállat vont.
- Nekem semmi bajom sem volt vele.
- Vicces, ha belegondolsz. - Batty szeme vidáman csillogott,
- A fejvadász szakma kiszipolyozza az összes emberséget
abból, aki űzi. Az olyanokból, mint te. Ugyanakkor az üldözött
replikánsok egyre inkább megpróbálnak emberként viselkedni.
Hát szerinted nem mulatságos? A vadász egyre inkább az
üldözött vad tükörképévé alakul át. És fordítva. Ezért olyan
nagyszerű dolog... ironikusan szemlélve. - Továbbra is
mosolyogva megrázta a lejét. - Imádom ezt az univerzumot.
- Meg tudom érteni. - Holden könnyedén ellent tudott állni a
másik vidám hangulatának - Pont neked való.
- Igen, nos, a rendszer igenis működik a maga nyomasztó,
lélekölő módján. Ezért is olyan fontos, hogy a fejvadászok
maguk is replikánsok legyenek Brvant bizonyára elmondta
neked, hogy a Nexus-6 replikánsok csak négy évig élnek, Hz a
beépített korlát arra jó, nehogy lelépjenek és a saját fejük után
menjenek Ez nem újdonság. A fejvadász replikánsokat mindig
is ezzel a korlátozással építették. Négy év éppen optimális
időtartam egy fejvadásznak. Eddig tud a Görbén maradni, és
maximális hatékonysággal működni, mielőtt elkezdene kiégni.
Ott az a négy évnyi lehetőség, a betáplált álemlékek miatt azt
hiszik magukról, hogy emberek, ellátják őket az alapvető
nyomozói ismeretekkel.... és bumm! máris a Görbe csúcsán
vannak. Aztán pedig, ami még jobb, belefásulnak, de
meghalnak, mielőtt teljesen becsavarodnának és veszélyessé
válnának. Elhajítják a testüket, új darabokat hoznak a Tyrelltől
ugyanabból a szériából, ugyanúgy programozzák be az
agyukat, mint az előzőekét, és már mehetnek is. Nagyszerű
rendszer - Zavart bocsánatkérést színlelve vállat vont, - Azt
leszámítva persze, hogy te közben meghalsz. Újra meg újra. De
erről általában nem is tudsz, tehát minden rendben.
Holden a másikra nézett. Csontjaira az eddiginél is
fagyosabb érzés telepedett.
- Amit az előbb mondtam... - Elfordult a saját arcát viselő
holttesttől, mert már kezdett az idegeire menni, - Ügyesen
lököd a sódert, de még mindig nem bizonyítottál be semmit.
Más magyarázat is lehetséges. Semmi olyat nem mutattál fel,
amitől nem hinném azt magamról, hogy nem a Dave Holden
replikánsok templánsa vagyok. Nincs bizonyíték.
- Nem is lehet. - Batty megigazította a lepedőt a holttesten. -
Nem úgy, ahogy te akarod. Van egy másik probléma is veletek,
fejvadászokkal - a fejetekbe vettétek, hogy meg lehet mutatni a
különbséget ember és replikáns között. Abban a hitben
ringatjátok magatokat - máskülönben képtelenek lennétek
elvégezni ezt a munkát hogy a Voigt-Kampff gépek és az
empátiatesztek megmutatják, ki ember és ki nem. Ugyanakkor
azonban azt is beismeritek, hogy néha abszolút semmit sem
jelent a tesztek eredménye. - Metsző tekintettel nézett
Holdenre, nem mosolygott. - Ezen el kell gondolkoznod. Vedd
például azt a Roy Batty replikánst, amelyet neked majd később
Rick Deckardnak kellett volna kiiktatni Tételezd föl, hogy
valamelyiktek nyakon csípi, és elvégzi rajta a tesztel
Megbukott volna, mert replikáns? És ha az eredeti személynek
tökéletes mása? Ha mondjuk nekem nem sikerül a teszt, pedig
én vagyok az eredeti, de a kópiám sem megy át rajta, akkor mi
különbség van kettőnk között? A replikáns szakma lényege - a
módszerük, ami alapján megmondják, hogy ez ember, az meg
nem - csalóka. Megtévesztő. Nem működik, mert nem is
működhet. - Batty ismét a betakart hullára nézett. - talán fel
kéne tenned magadnak a kérdést: mi igaz abból, amit eddig
igaznak hittél? De te ezt figyelmen kívül hagyod, mén nagyon
zavarna.
Holdent ez nem érdekelte. Hz a vita, hogy ki vagy mi ember
és ki vagy mi nem, és hogy hogyan lehet eldönteni, vagy hogy
egyáltalán nem is lehet - az agya belesajgott, hogy megtalálja a
helyes utat ebben a nyakatekert útvesztőben, a látszólag
végtelen folyosókon. Igen, gondolta Holden, valóságos
labirintus. Az okos elmebetegek alapvető gondolkodási
mintája. Ragályos lehetett; Holden tudta, hogy jó lesz vigyázni.
így legyengülve, még mindig a mellébe ültetett műszív és
műtüdő hatásával küszködve könnyedén a magáévá tudta volna
tenni Batty észjárását. Ha más nem is, ez kitűnően megmutatta,
mién a Roy Batty replikáns lett a szökevények vezére. Az
eredetije született cserkészparancsnok, móka- és
játékmestervolt. Veszélyes játékokat űzött, és nem adta olcsón
az életét
- Menjünk ki innen! - Batty Holden vállára tette a kezét, és a
hullaház ajtaja télé terelte. - Biztos nem vagy valami vidám,
most, hogy megtudtad, replikáns vagy, meg minden.
Gondolom, jól heteit az önmagadról kialakított képnek.
Tüdőm, hogy én is rosszul viselném. Ráadásul még egy hullát
is láttál, ami ugyanúgy nézett ki, mint te... legalábbis majdnem.
- Megborzongott. - Elég morbid jel, nem igaz?
 10

Lezajlott a műszakváltás, a szürke acélszekrényeket

bezárták, a közöttük levő padokat fényesre csiszolták a pucér
rendőrfenekek és a fekete szerzs egyennadrágok. A levegőben
izzadság és gombaölő szer szaga terjengett. Deckard ismerte
ezt a szagot, emlékezett rá még abból az időből, amikor ő is
járőr volt, az előléptetése és a kilépése előtt. Minden egyes
ziháló lélegzetvételével egyre mélyebbre hatolt saját múltjában,
amit a legszívesebben teljesen elfelejtett volna. Vállai alig
fértek el a szűk helyen. a fekete egyenruha ujjai egyre
szakadoztak, ahogy a zsanéroknak és a fémsarkoknak ütközött.
- Ott van! Kapjátok el!
Hallotta a kiáltásokat és a lépcsőn dübörgő rendőr-
csizmákat. Anélkül, hogy hátranézett volna, kinyújtott kézzel
hasra vetette magát, miközben szorosan markolta a fegyverét.
Akkor érkezett a csupasz, nyirkos betonra, amikor géppuskatűz
lyuggatta át a szekrényajtókat. Csúszás közben a hátára
gördült, a másik kezét is a pisztolyra kulcsolta, és vakon tüzelt.
A három gyors egymásutánban leadott lövés ereje még néhány
centivel hátrébb lökte.
Legalább egy lövése emberi húsba talált; hallotta a döbbent
kiáltást, majd a géppuskatűz vadul végigszaggatta az öltöző
mennyezetét, és szilánkokra törte a lámpákat. A sötétben
féltápászkodott, de a balra lévő fémajtók közelében maradt.
Összegörnyedt árnyéka csak úgy ugrált előtte, ahogy a lépcsők
tövében meg-megvillanó puskacsövek vörös fénye
megvilágította.
Csizmája félcentis vízbe taposott. Ebből és az orrlyukába
hatoló nyirkos levegőből arra következtetett, hogy elért a
zuhanyozókhoz. Oldalra nyúlt, és nedves csempét érintett.
Megállt, és kínlódva szedte a levegőt, amíg a szeme
hozzászokott az egyetlen épségben maradt villanykörte gyenge
fényéhez. Megpróbált visszaemlékezni, hogyan lehet kijutni a
rendőrség alagsori szintjeiről.
- Nem mész sehová, pöcsfej!
Mielőtt felemelhette volna a pisztolyt, egy alkar csapódott a
gégéjéhez. Az ütés ereje a levegőbe repítette és a falnak
szegezte. Tarkóját bevágta a krómozott zuhany- csőbe. Leejtett
pisztolya a vízbe esett. Kezével hiába markolta az álla alá
feszülő csupasz, izmos férfikart.
Szórt fény világította meg a férfi meztelen felsőtestét, és
megcsillant a szemében. Mellkasa és karja még szappanhabos
volt, sötét haja ragyogott vaskos feje fölött. Valószínűleg már a
zuhanyzóban volt. amikor az öltözőben kezdetét vette a
hajtóvadászat, és eddig csendben várt.
- Te vagy az akit keresnek! - Deckard szeme előtt fekete
csillagok jelentek meg, ahogy a zsaru vigyorogva a csúszós
falnak préselte. Egy tompa végű, X-alakú tárgy került a keze
ügyébe. A könyöke saját bordái közé fúródott, amikor
megnyitotta a csapot.
A zsaru felüvöltött, amikor forró víz tört elő a cső végéből,
és az arcába csapott. Deckard egy pillanatig szintén érezte,
hogy forró víz csurog a füle mellett és az arcán, de aztán hátát a
csempének vetve fenékre csúszott. A pucér zsaru előtte térdelt,
és mindkét kezét leforrázott arcának nyers, vörös pépére
szorította. A víz nagy ívben folyt át a háta fölött, és gomolygott
a gőz, ahogy a padlóra ért.
Deckard észrevette az egy méterre heverő pisztolyt,
előrevetette magát, és a fegyver után nyúlt. Fájdalom és düh
ordítása visszhangzott a zuhanyzóban. A zsaru megragadta az
egyenruháját, és talpra rántotta. Deckard a rendőr mellkasának
nyomta a fejét, és egyetlen lökéssel a falhoz vágta a férfit, elég
erősen, hogy az egy pillanatra engedjen a szorításból. Deckard
lehajolt, felemelte a pisztolyt, és csövét a rendőr mellkasának
szegezte, majd meghúzta a ravaszt.
 A csempék darabokra törtek, a vakolat pedig szétporladt,
ahogy a rendőr háta és válla a falnak csapódott. Betontörmelék
hullott Deckard karjára, a vízcsövek pedig meghajlottak és
eltörtek. A rendőr lehanyatló keze kiverte kezéből a pisztolyt,
A holttest elterült a lába előtt, a víztócsa pedig sötétvörös tóvá
alakult.
A gőzfelhőn át Deckard látta a többi rendőr homályos
alakját, akik az öltöző keskeny folyosóin rohantak feléje. A
szétzúzódott csövek és a szilánkokra tört csempék mögött egy
sötét üreg tárult fel. Vállát a fal homorú részének vetette, és
neki feszült. Majdnem orra bukott, ahogy a cement utat adott,
és köhögve tántorgott át a fehér por záporában. Forró
vízcsövek égették a kezét, miközben tapogatózva botorkált
végig a kesze-kusza vízvezetékek között.
Gyorsan hátrapillantott, és észrevette a nyílás közé gyűlő
üldözők alakját. Az első már át is bujt rajta, félretolva az
összegabalyodott csöveket és a korhadozó fagerendákat.
Deckard sós ízt érzett a szája sarkában, arca egyforma
hőmérsékletű vízben és vérben fürdött. Lehajtotta a fejét a
szennyvízcsatorna hasa alatt, és minden erejét megfeszítve
futni kezdett. Üres kezével vakon tapogatta ki maga előtt az
utat.

Holden visszavonult a gondolatai közé, és hagyta, hogy

elerőtlenedett testét a másik vezesse kifelé,
- ügy látszik, ma is forróság lesz. - A Javítóközpont orvosi
részlege előtt, az orvos elhajigált cigarettái között.
Batty a távolba mutatott. A hajnal első sugarai lilásvörös
maszatként a távoli hegylánc fölé kúsztak a felhőtlen égbolton
- Öregem, ha itt az esős évszak, mindenki azt szidja, de amikor
vége, mindent megadnának, hogy napi huszonnégy órán
keresztül essen az eső.
Holden talpa alatt hőt sugárzott a föld. A sivatag még nem
fejezte be a napközben beszívott meleg kibocsátását, és most
még többet fog magába szívni, mert a nap már elkezdett
feljönni az égre. Ott, ahol a férfi állt és elnézett a pengésdrót
kerítés mellett, a feltámadó Santa Ana-í szél száraz port söpört
végig a csenevész, kefeszerű fűcsomók között.
Mindenki ezt mondja, gondolta. Állandóan. Egyik forró nap
a másik után. Egy nap a kört már az éves esőzések sem fogják
megszakítani. Folyamatosan hőség lesz, és egyre nő majd,
amíg a homok is tükörsima, fényes üveggé olvad, és visszaveri
a nap tüzes sugarát az égre. Ugyanez fog történni a városban is,
az utcák fekete aszfaltlávává olvadnak majd, aztán obszidián
tükrökké keményednek. Látni fogjuk magunkat benne, indult
be Holden képzelete. Mindenki lenéz majd, és eltűnődik, hogy
az állandósult éjszakában visszanéző tükörkép vajon emher-e
vagy valami más...
Le kellene ülnöm, gondolta, és olyan öregnek érezte magát,
mint amilyennek Batty kinézett. Vagy lefeküdni, hogy ne
terhelje túl az új szívet. Az orvosnak igaza volt: ha nem vigyáz,
az egész szerkentyű felmondja a szolgálatot, mint egy
túlhajszolt motor. Ezt pedig nem engedhette, amíg meg nem
tette, amit eltervezett. Takarékoskodnia kellett az erejével,
hogy eleget tegyen a feladatának.
A szeme sarkából Battyre pillantott. A másik - ember volt
vagy replikáns, még mindig nem tudta biztosan - szó nélkül
álldogált. Ez a csönd lehetővé tette Holden számára, hogy
összeállítsa a listáját azokról az emberekről, akik kitoltak vele.
Természetesen Bryant neve is szerepeit a listán, Las- san
bólintott, és belebámult a vöröses napfelkeltébe. Ma másról
nem is, Batty legalább egyvalamiről meggyőzte: a fejvadász-
egység vezetője csapdát állított neki, hogy a Kowalski
replikáns lelőhesse. Hogy miért, azt nem tudta. Batty
fellengzős szövege a magas szintű fejvadászellenes
összeesküvésekről nem győzte meg igazán,
 A zsaruk sokkal egyszerűbben döntötték el, kinek a
nyomába eredjenek. Az első és legfontosabb kérdés mindig az
volt: ki húzhatott hasznot az ő halálából?
Nem sokat kellett törnie a lejét a válaszon. Deckard... öreg
cimborám. Az a szemétláda. Deckard vette át az ő munkáját,
hogy elkapja a szökött replikánsokat. Jó nagyot kaszálhatott
értük fejenként. Lehet, hogy az is csak egy ócska trükk volt,
hogy kilépett. Biztosan Bryanttel együtt főzték ki, hogy ő azt
higgye, most már végre szabad a pálya, régi riválisa a
fejvadászoktól eltűnt a színről Bryant és Deckard talán még
osztozkodtak is a pénzen? Ez is elképzelhető volt. Ki tudja,
miért gonoszak az emberek?'falán újra kéne tervezni a
teszteket, amelyek eldöntik, ki ember és ki nem. Nem ez az
empátiás baromság kellene, inkább... Rosszul érzi magát, ha a
barátja hutába kell mártania a kést? Nem? Gratulálunk, az
összes képessége megvan, hogy hálátlan, kétszínű ando legyen,
tehát ön ember. Az ötös ahlaknal megkaphat ja LIZ
azonosítóját és a lőszerigénylő kártyáját. Hz biztos beválna.
Holden ismét Battvre pillantott. Egyelőre rá is szüksége
volt; Holden tudta, hogy jelenlegi, műtét utáni állapotában nem
tudna mindenről gondoskodni. így darabig még vele maradok,
gondolta. Ameddig szükségem van rá.
A másik kinyitotta a szemét, és ravasz tekintetet kor-
behordozta.
-Húzós éjszakád volt - Batty ismét megvillantotta őrült
mosolyát - Nincs igazam? Az a sok dolog, amit megtudtál...
Jól van, gondolta Holden, de nem mondott semmit A listára
viszont Batty is felkerült. Akár ember, akar nem - ami továbbra
is megoldásra váró rejtély maradt - lehet, hogy ő az egyetlen,
aki be akarja beszélni, hogy Holden replikáns. Ezt pedig akár
igaz volt, akár nem. nem szívesen hangoztatta volna senki előtt.
Döntött. Viszonozta Batty mosolyát. Ha meg kell ölnie a
fickót, hogy bebizonyítsa: ő maga ember... vagy legalábbis
másokkal elhitesse...
 Ez nem okozott volna neki problémát.

A rendőrkapitányság falai mögötti folyosó annyira

összeszűkült, hogy Deckard alig bírta keresztülpréselni magát
rajta. A durva betonfelületek kiszakították a lopott egyenruha
elejét. Otthagyott egy vizes vérnyomot az egyik masszív
cölöpön, amelyet a földbe süllyesztettek, hogy megtartsa a
fölötte emelkedő sok emeletes építmény súlyát. A sötét
veremben egyre hidegebb lett, ahogy mélyebbre és mélyebbre
hatolt be a föld alatt, s Deckard minden egyes nehezen vett
lélegzetével kő és perzselő tűz szaga csapott az arcába és hatolt
a tüdejébe.
Hirtelen kiszélesedett a vállát összeszorító nyílás, és kitárult
véresre horzsolt kezei előtt. Az apróra morzsolódott betonon
megcsúszott a lába, és előrezuhant. Egyedül a feje fölött pár
centire kiálló esti mentette meg a zuhanástól, hadonászó
kezével elkapta és szorosan megragadta, miközben szíve
hangos zakatolásán át hallotta, hogy néhány kavics egy szinttel
lejjebb koppan. Magát a földet is tompa moraj rázta meg.
Tudta, hogy üldözői még mindig utána nyomakodnak;
fojtott hangjuk átszűrődött a résen, és az eszközeik zaja is: a
hidraulikus emelőké és a sziszegő acetilén lángvágóké,
amelyekkel csatornát vájtak a rendőrkapitányság támgerendái
között. Csak idő kérdése volt, hogy utolérjék, hacsak
patkányhoz illő menekülése nem egy sziklás és eltemetett
acélgerendás sarokban fog véget érni.
Ahogy a morajlás egyre hangosabb lett, halovány fény
derengett fel az alatta tátongó mélységben. Kitartó gépi
ritmusban közeledett valami. Deckard most már látta, hogy egy
boltíves alagút tetejét törte át, és látta a hosszában végigfutó
vassínpárt is. Még egy régebbi földrengés rázhatta meg a
rendőrség alapzatát annyira, hogy létrejöjjön az a hasadék,
amin az imént bújt át. Téglák és nagy betondarabok hevertek
szerteszét az egyik régi metróalagútban, amely a masszív
építmény alatt futott. A fény egyre világosabb lett. Az egyik
közeledő replikánsvonat lámpájából jött, amely épp most
fordult be a kanyarban. A forró dízelolaj szúrós szaga arcon
csapta, mintha a föld magjából tört volna fel a Santa Ana-i szél.
Üldözőinek hangja is egyre közeledett, talán már csak
néhány méternyire voltak a nyílástól, amin átmászott. A
hangokat elnyomta a replikánsvonat kattogó zaja. Most
pontosan alatta járt. Deckard leguggolt, majd Jelógatta a lábát
az alagút tetején tátongó lyuk szélén. Egy pár másodpercig még
ebben a helyzetben maradt, amíg a mozdony sötét árnya el nem
haladt alatta, aztán széttárt karral ellökte magát, és leugrott.
Hangos becsapódással landolt az, egyik tehervagon tetején.
Kapaszkodót keresett a faléceken, és a lécek közötti résen be
kukucskálva meglátta a felé forduló arcokat. Az egymáshoz
préselődő emberszerű alakok egyike sem szólt egy mukkot
sem, üres tekintetűket érzelmek nélkül fordították félé.
Nem tudott tovább kapaszkodni. A zötykölödő mozgástól
véres ujjal elengedték a lécet. A vonat nagyot rán- dult, ahogy
bekanyarodott, s Deckard hason csúszott végig a vagon tetején.
A következő kanyarban pedig akkorát lódult, hogy Deckard
leesett a tetőről.
hgyik behajlíum karjával megkapaszkodott egy vízszintes
deszka és egy rézsútos keresztléc között. Háta és válla a vagon
oldalának vágódott, és sajgó tüdejéből ki prése lődött az utolsó
csepp levegő is. Az alagút fala, a cikkcakkos kövek és a
rozsdásodó oszlopok néhány centire süvítettek el a feje mellett,
míg ő állatias kétségbeeséssel próbált kapaszkodót keresni a
másik kezének a vagon oldalán.
Saját súlya miatt egyre jobban lecsúszott a keze a vízszintes
deszkáról. Kínlódva nézte a tehervagon utasait: meztelen
alakjukat meg-megvilágította a mozdony fénye, ahogy ide-oda
ugrándozott az alagút ívelt mennyezetén. A vagon tolóajtaja
mögött hím-és nőnemű replikánsok szorongtak. Az ajtót csak
egy egyszerű acél retesz zárta le.
 Az alagút sötétjében levő többi kocsi is ugyanilyen volt, tele
a Tyrell Társaság futószalagjáról lekerült selejt- tel - álemlékek
nélküli replikáitokkal, akik a szellemi és testi vizsgálatok során
alkalmatlannak bizonyultak a gyarmatokon elvégzendő
rabszolgamunkára. Alkották elvitték őket a rendőrség által
igazgatott púsztítóállomásokra, ahol megszámozták és
elkönyvelték őket, mint megsemmisítésre váró darabokat. Nem
kiiktatás volt ez, hanem egy iparosított folyamat: gyors
fulladásos halál.
Égő húsuk bűzét a kémények böfögték ki.
Elmondhatatlan volt, mi mindent látott Deckard, és micsoda
félelmet és kimerültséget idézett elő benne a látvány, amint a
replikánsvonat valósága eggyé fonódott az ő múltjával. Egy
csapott állú alak komor, szótlan nehezteléssel elfordította az
arcát, pucér karja izzadságtól csillogott. Kowahki. Deckard
emlékezett az arcra, amely ugyanígy nézett ki, hiszen
ugyanannak a sorozatnak a darabja volt Mit is mondott akkor
az a másik Kowalské Reges-rég. egy másik világban, fönn, a
messzi város utcáin Ébresztő! Lejárt az időd...
Egy másik Nexus-6-os is ránézett a férfi replikáns meztelen
válla mellett. Sötét haj, hosszú karok és lábak... a neve hirtelen
nem jutott eszébe, csak a látvány, amint egy ugyanilyen
péklány egymás után töri át a kirakatüvegeket, vérzik a háta, s
a fejvadász pisztolygolyója szárny nélküli angyallá változtatja,
aki fényes, borotvaéles üvegkristályok között repül...
- Segíts... - Deckard nem tudta, vajon a saját hangját hallja-e
vagy csak a múltbeli emlék szól a fejében. - Segíts nekem... -
ugyanezt kérte akkor egy másik replikámtól. A karja egyre
jobban lecsúszott a kereszt lécről, amely tartotta őt, nehogy a
vassíneken szikrázó kerekek közé zuhanjon
A tehervagon sarkában egy másik nő is kuporgott. A Tyrell
Társaság elég tudást ültetett a fejébe, hogy legyen miért félnie;
sápadt karjaiba hajtott arcát könnyek áztatták Barna hajának
kócos fürtjei a térdére omlottak.
 - Rachael... - suttogta Deckard, bár nem tudta, tényleg így
hívják-e, vagy egyáltalán kapott-e nevet. Ismét megszólította. -
Kérlek ..
A nőnemű replikáns felemelte a fejét, és ránézett. És nem
tudta, ki ez a férfi.
Deckard hirtelen azt érezte, hogy megragadja a hátát egy
kar, és testét a vonat oldalához szorítja. Az egyik replikáns -
nem látta, melyik - átnyúlt a lécek közölt, és megragadta,
nehogy lezuhanjon. Lenézett, és meglátta a síneket néhány
centivel kapálózó lába alatt elszáguldani.
Hirtelen éles fény vakította el. A replikansvonat kiért az
alagútból a szabadba. A reggeli vörös tény sivár tájat világított
meg, amely sötét volt az évek során lerakodott olajfoltoktól és
koromtól. Elhagyatott teherjárművek és rozsdarnarta
tartálykocsik alkotlak párhuzamos bariká- dókat a sínpárok
mindkét oldalán.
Deckardnak sikerült szabad kezét a mellkasa és a deszkák
közé dugni. Ellökte magát a kar szorításából, a replikáns pedig,
aki továbbra is láthatatlan maradt, megértette a szándékát, és
elengedte.
A vállára esett, és elgurult a vonatkerekek közeléből. Arccal
a köveknek és a törmeléknek feküdt, amíg a vonat zakatoló
hangja bele nem veszett a messzeségbe. Óvatosan felemelte a
fejét, és látta, hogy az utolsó vagon is eltűnik néma
rakományával együtt.
Deckard négykézlábra állva átnézett a jobb oldalán sorakozó
mozdulatlan teherkocsik fölött. A Los Angeles-i látóhatár
tornyai szögletes darabokra szeletelték a felkelő nap fényét.
Tudta, hogy a városon kívül van, valahol a környező, néptelen
gyártelepek egyikén.
Száraz, testmeleg szél simogatta végig a hátát. Nagy
nehezen feltápászkodott. A lopott rendőregyenruha rongyai
megszaggatva lógtak lehorzsolt testén, lassan botorkálni
kezdett a sínek közötti kődarabokon.
 Nem északra ment, ahová nyughatatlan szíve hajtotta volna,
hanem egy olyan helyre, ahol tudta, hogy megbújhat.
Legalább egy kis időre...
11

Sarah a megbeszélt időben igyekezett a megbeszélt helyre.

Erőlködés, szinte akarat nélkül: hőérzékelők észlelték a
jelenlétét a kis fülkében, egy testetlen hang pedig megkérdezte,
hogy az épület tetejére akar-e menni, az épületek sűrű
szövevénye és a fények fölé, amelyek a város statikus óceánját
alkották. Neki csak igent kellett mondania.
így emelkedünk fel, gondolta, behunyta a szemét, és a fejét
a lift függőleges koporsójának támasztotta. Nem mint az
angyalok, akikre nem hat a gravitáció, és könnyűnek tűnnek az
isten szemében, hanem mint egy tehetetlen, nehéz
teherrakomány, amit kábelek és csörlők vonszolnak a magasba.
Miféle gép fogja majd magához ölelni, amikor eljön a halál,
és milyen gép fogja az ég felé emelni, mint most a lift?
Semmilyen, gondolta rosszkedvűen, és önmagát okolta.
Mindent, amit tett, és mindent, amit eltervezett, az a szándék
vezette, hogy egyedül maradjon.
A sors, ami olyan egyenes vonalú volt, mim a vonatsín.
Úgy gondolta, hasonlóan fogja végezni, mint Fadon
bácsikája, akit elszigetelten, jéghideg magányában talált meg a
halál, miközben egy sakktábla fölött elmélkedett, akár a
bagoly, amely egy elrohanó egérkére vár az erdő halott levelei
és száraz gallyai között. Hacsak...
Hacsak mi? Felemelte a kezét, a hüvelyk- és a mutatóujját a
szemhéjához nyomta; kék szikrák kezdtek ugrándozni előtte.
Hacsak életre nem kelnek és lélegzeni nem kezdenek az
élettelen dolgok, a sírok fel nem nyílnak, mint az érett magház,
és a vízbe fúltak hínáros hajjal, gyönggyel a szájukban fel nem
jönnek ismét a víz színére. Megtörténhet még. Nem gondolat
volt ez, nem is hit. de legszívesebben ebben hitt volna, ha
tudott volna még hinni valamiben.
A férfi már várta. Az igazgatónak fenntartott leszállópályán,
amelyet annakidején csak Eldon Tyrell használhatott, de ő
ritkán használta Kilépett a liftből, és a jeltelen légautó meg a
szárnyának támaszkodó, karba tett kézzel ácsorgó alak felé
indult.
- Hogy ment?
Andersson vállat vont.
- Nagyjából úgy, ahogy vártam. Nem ellenkezett. Na nem
mintha sokat változtatott volna, ha mégis megpróbál.
- Ejha - mosolyodon el Sarah. - Maga aztán érti a dolgát,
mi?
- Azért fizetnek.
- Amiről maga azt mondja, hogy meg fog történni, az meg is
történik. Mintha megnyomnánk egy gombot... azon a liften. - A
zárt ajtó felé intett a fejével. Az összekarcolt rozsdamentes
acélt is kikezdte a nap perzselő melege. Sarah elfordult a
férfitól. A fény és a hőség az összes létező könnyet
felszántotta. Őszintén sajnálta Isidore-t; szerencséden kis
hígagyú, a nyaka azzal a reszkető, pápaszemes fejjel a tetején
bizonyára pont belefért Andersson markába. Lehet, hogy úgy
csinált, mintha egy Dóm Pérignonos üvegből csavarná ki a
dugót. Azt azonban még valószínűbbnek tartotta, hogy az
előzékeny Isidore önként ajánlkozott, amikor rájött, mit
akarnak tőle. Sz-szere tné. ha v-végeznék magamal? E-ezer
örömmel.
- Ön az, aki a gombokat nyomogatja
- Valóban? - Az elképzelés még mindig furcsának tűnt neki.
- Én is azt hiszem. - Emlékezett, amikor három éves volt, és
felnézett a nagybátyjára - a Salander-3 ajtói feltárultak, egy
nővér levezette a rámpán, utána jöttek a hosszú dobozok,
amelyek a szülei porhüvelyét rejtették - és látta vastag
szemüvegét, a lencsék olyan alakúak voltak, mint a hajón az
ablakokat helyettesítő számítógépképernyők. a mögöttük ülő
hideg szemek pedig egyre csak vizsgáltak, becsültek és
kalkuláltak. Megsimogatta a kislány haját, és úgy tapogatta két
ujjal a hajfürtöket, mintha azt vizsgálná, megfelelnek-e valami
újfajta ipari technológiának.
- Mit csinál? - kérdezte éles, döbbent hangon. Érezte, hogy
megfeszül a gerince és minden izma, hogy ellenálljon a
támadásnak. Az álmodozásból visszacsöppent a valóságba, a
Tyrell Társaság székhazának a tetején lévő leszállópályára, a
jelenbe. A nagybátyja simogató keze helyébe Andersson keze
lépett. A férfi még mindig a légautónak dőlve cirógatta a nő
tarkóján a barna hajfürtöket. Az ujja hegye milliméterekre volt
Sarah reszkető bőrétől. - Mit... én nem...
- Dehogynem. - Andersson közelebb hajolt és megcsókolta.
Megcsókolta, és a leszállópálya betonjára estek. Mindkét
kezével a nőt ölelte. Sarah elfordította a fejét, és meglátta a
légautó alvázát, a kiálló leszállóművet, a vezérsíkot és a
szellőzőrácsokat, érezte az üzemanyag átható szagát és a
sűrített gőzt, amely össze keveredett a férfi izzadság- szagával.
Andersson kigombolta az egyenruháját. Sarah már nem tudta
egymástól megkülönböztetni az összekevert szagokat, nem
tudta, a gépből jönnek-e vagy az emberből. De nem is
számított.
Becsukta a szemét. Ez is része volt a fizetségnek, ebben
mindig megállapodtak. Andersson részben emiatt dolgozott
neki, plusz a csekkek miatt, amelyeket a Tyrell Társaság nem
hivatalos bankszámlájáról utaltak át egy mexikóvárosi
elektronikai raktár címére. Ez a megállapodás bizonyára
kielégítő volt Anderssonnak; Sarah már nem tudta fejben
tartani, ez pontosan hányadik részlet is. Hamar elfelejtette,
hogy ezt ő is ugyanúgy akarta, mindent ugyanúgy akart, ahogy
a férfi...
Később talán majd sajnálni fogja, hogy a megállapodás a
végéhez ért. Sarah tudta ezt, a férfi viszont még nem. Felig-
meddig tudatosan érezte, hogy a keze eltávolodik a férfi
hátától, benyúl saját kabátzsebébe, hogy elővegye a nagy
bátyja íróasztal fiókjában talált tárgyat.
Anderssonnak elállt a lélegzete, de már késő volt, a nő
érezte, hogy a férfi teste megborzong a meglepetéstől.
Andersson felpúpozott háttal eltolta magát Egyik kezével
megfogta a hátát, az ujjai belemártódtak az ott tátongó vöröses
lyukba.
- Az istenit... - Oldalra hengereden, és végül sikerült kihúzni
a hátába döfött kést. Bánatosan megrázta a fejét - Tudtam,
hogy ez lesz a vége. Tudtam... - A kés csörömpölve a
leszállópálya betonjára hullott. Andersson kínlódva ülő
helyzetbe tornázta magát, és hátát a légautó oldalának
támasztotta. Vére világított a fekete fémen. - De hát nem... -
nyögte elhaló hangon -... ez olyan...
- Kérem, ne kérdezze meg, miért tettem - mondta Sarah
hivatalos, udvarias hangon. Felállt, és most összezilált ruháját
rendezgette, majd lehajolt, hogy a szoknyáját is megigazítsa. -
Fárasztó lenne elmagyarázni. - Felegyenesedett, és észrevett
egy vérfoltot a blúza elején. Selyemblúz volt, tehát tönkrement.
Andersson kínlódva föl nevetett.
- Nem baj... - Szinte csodálattal nézett a nőre. - Ez is benne
van... a pakliban...
Sarah először a napra majd a karórájára nézett, hogy tudja,
mennyi az idő. És várt. Mint mindig, most is azt remélte, hogy
nem fog sokáig tartani.
Néhány perc kellett hozzá, hogy a férfi testét a
leszállópályát körülvevő alacsony mellvédhez tudja vonszolni,
cipője felkiáltójel alakú mintát hagyott a vértócsában.
Meglepődött, hogy halottan milyen könnyűnek tűnik a férfi, a
várinál is kevesebb gondol okozott neki, hogy elég magasra
emelje, és átbillentse a Tyrell Társaság egymás felé dőlő
tornyai között tátongó mélységbe. A jó öreg adrenalin,
gondolta; ahogy futkározott a vérében, talán észrevétlenül
segített a kívánt erőtöbblet elérésében.
Andersson holtteste szétvetett kezekkel és lábakkal zuhant
alá a mélybe. Sarah a mellvédbe kapaszkodva nézte, amíg el
nem tűnt szem elől. A társaság munkásait, akik az
épületkomplexum alsó szintjein dolgoztak a replikánsgyártó
részlegekben, biztos meglepődtek.
Még meg kellett tenni a szükséges intézkedéseket. Sarah
felegyenesedett, kabátzsebéből elővette a mobiltelefonját, és
beütötte a biztonsági részleg számát.
- Baleset történt - szólt bele a haját igazgatva. - A társaságon
belül is tudjuk kezelni az ügyet. Nem szükséges kihívni a
rendőrséget. - Kimondott néhány részletet (némelyik igaz volt),
aztán kilépett a vonalból. Andersson vezetése nélkül a
biztonságiak olyanok voltak, mint a méhkaptár heréi; Sarah
számíthatott rájuk: tudta, hogy nem fognak többet tenni annál,
amit ő akar Még a leszállópályán szétkenődött vérfoltokra sem
fognak rákérdezni. Tartják a szájukat - és megtartják a
munkájukat.
Sarah elfordult, és a lift felé indult, de hirtelen megtorpant.
Egész testében megremegett, szédülés és hányinger fogta el, és
a légautónak kellett dőlnie, hogy el ne veszítse az egyensúlyát.
Az adrenalin és a többi hormon elszabadult, s most ügy tűnt,
hogy elillant a véréből. Lehunyta a szemét Érezte, hogy
felgyorsul a pulzusa, a légzése pedig szapora és felszínes lesz.
- Sajnálom - mondta ki fennhangon, mintha valaki is
meghallhatná, és mintha ez javítana a helyzeten. Erős
késztetést érzett, hogy remegő tikiét és könyökét magához
szorítva, összegörnyedve lefeküdjön a leszállópálya betonjára,
de ellenállt.
A roham elmúlt. A légzése ismét lassú és mély lett.
Visszalépett a mellvédhez, és lenézett a feneketlen mélységbe
és a Tyrell Társaság székhazának három másik tornyára.
Önmagában is olyan volt, mint egy egész város, melyet a
zsúfolt Los Angeles vett körül. A négy torony egymás felé dőlt,
közöttük pedig egy csonka tetejű piramis emelkedett. Úgy
nézett ki, mint egy kinyílni készülő kubista virág. Amikor
Sarah hazatért Zürichből a most már neki dolgozó szolgák
kíséretében, megtette a nagy körutazást a komplexum összes
szektorában, olyan helyeken, ahová sosem léphetett be, amikor
a nagybátyja még élt. Napokig tartott, míg bejárt mindent,
kimondták neki mindent, az összes titkot. Még arról a bizonyos
piros gombról is beszéltek neki. Igaz, maga a piros gomb nem
létezett, csak egy egymást fedő parancssorozat, amelyet hídon
Tyrell hangmintájára kódoltak, s utána nem kódolták át az
övére. Egyedül e fölött nem volt hatalma. A szolgák viszont
elmesélték neki, mi történne, ha ki tudná mondani a
varázsszavakat. Az elképzeléstől öröm töltötte el a szívét.
Ahogy most átnézett a többi toronyra, ez a látomás eltakarta
őket. Tűz és erő, ezt a világot, ami az övé volt, most
szétszaggatta saját magán-apokalipszise. A robbanások az
építmény alapzatánál kezdődnének, és egyre feljebb
terjednének, követvén a kezdettől beléjük programozott
wagneri szekvenciát...
Brenni das Holz beilig briünstig und bell, sengt die Glut
sebrend den glánzenden Saal...
- „Ha a fa lángra kap - mormolta csukott szemmel és
ünnepélyesen, fényesen égni fog, a lángok elpusztítják a dicső
csarnokot...”
Wagnernek legalább ebben igaza volt. Nem is prog ramozás
ez, Sarah tudta, hogy a szó ostobán cseng - A végzet volt a
megfelelő kifejezés.
I)er ewigen Götter Ende dammert ewig da auf..
- „Az örökkévaló istenek utolsó napja is felvirrad.
Kinyitotta a szemét. A látomás eltűnt, csak a társaság
paralelogramma alakú tornyai álltak ott rendíthetetlenül.
Elfordult és a lift felé indult, hogy visszaereszkedjen az
épület szívébe.
 Meghozta a döntést. Vagy legalábbis megtette az első lépést
gyorsan összeálló tervéből.
Mi hasznom ebből a félnótás majomból? Dave Holden
Battyre nézett, aki mellette ült a teherlégautó pilótafülkéjében,
Nyugat felé repültek, a sivatagi Javítóközpontból vissza a
hatalmas város felé. Ugyanaz az erős napfény, amely a hajlított
üveg fényszűrő membránját elsötétítette, felforrósította a Los
Angeles levegőjében a szennyező anyagokat; olyan volt előttük
az ég, mint egy ősöreg, rojtos szőnyeg a gőzölgő épületek
föllött. Batty keze a vezérlőpulton zongorázott, kézi vezérléssel
irányította a járművet. Amikor elfoglalta magát valamivel, nem
volt olyan megszállott külseje. De a helyzeten ez mit sem
változtatott.
A kérdésre nem is várt választ - már régen megválaszolta
magának. Voltak azonban más kérdései is.
- És, ööö, téged miért érdekei a dolog?
- Már mondtam - villantotta rá ismét megszállott mosolyát
Batty. - A hatodik replikáns miatt. Amelyik még mindig nincs
meg.
- Mit akarsz tőle?-A mosoly még mindig felidegesítette. -
Kezet akarsz fogni vele? Vagy kérni egy autogramot?
- Semmit sem akarok tőle Csak megtalálni és megölni. És
elvinni a bizonyítékot a megbízóimnak, hogy lássák,
elvégeztem a munkát.
- És ki azok?
- Nem mondhatom el - emelte fel Batty a fejét. - Titok
-A nagy túrót. - Holden belső radarja, az éles fejva-
dászösztön azonnal befogta a másik pillanatnyi zavarát.
- Engem ne kábíts! - Közelebb hajolt, és farkasszemet nézeti
Rattyvel. - Nem is tudod, hogy ki a megbízód, ugye?
- Hát... mindenesetre sejtem. - Ratty állított a műszereken. -
Talán a Los Angeles-i Rendőrség. Vagy talán a kormány
ügynökeit. Az is lehet, hogy a szövetségiek, de az is, hogy az
ENSZ, a csúnya, rossz replikánsok ügye igen magasra felhal
látszik. Akárkik is, lényeg, hogy nem a hivatalos csatornákon
dolgoznak, hanem álcázva. Senki nem ismer senkit, én is egy
futárszolgálat közvetítésével kapom a megbízást és a pénzt, és
fogalmam sincs, ki küldi nekem.
- Na és hogy találtak rád? Talán fellapozták a Yellow
Pagest? - Biztos az I-betűnél, mint Időzített Bomba, gondolta
Holden önmagát szórakoztatva.
- Az, hogy egyáltalán megtaláltak, az is csak azt bizonyítja,
hogy valahonnan nagyon fémről jött a parancs. Öregem, én
rengeteget gondolkodtam, mi lesz, ha idő előtt nyugdíjba
akarnak küldeni, úgyhogy minden centet félretettem, amit csak
tudtam, már akkor is, amikora Tyrell Társaság még fizette a
jogdíjat a Roy Batty replikánsok után. Úgy terveztem, hogy
öregkoromban csak a gint vedelem, és Mahlert hallgatok egész
hátralevő életem során. - Megcsóválta a fejét. - Tudod, nekem
nem kell embert ölnöm, hogy jól erezzem magam.
- De az is segít benne.
Batty vállat vont.
- Csak a magad nevében beszélj. Nem is lett volna muszáj
elfogadnom ezt a munkát...
- Mégis elfogadtad. - Most Holden szája húzódott mosolyra.
- Úgyhogy most már nincs mese, el kell végezned. Ha ezek az
emberek, akikről beszélsz, tényleg olyan nehézfiúk, akkor nem
örülnének, ha átvernéd őket,
- Nekem mondod? - Batty arca hirtelen éveket öregedett, az
arca pedig mogorvább lett. - Nem először csinálom. Az
általános szabály: mutass fel valamit, vagy meghalsz.
Különben sem tudok teljesen a munkára figyelni - motyogta
Batty amikor egy ilyen hálátlan bunkóval kell foglalkoznom,
mint te.
- Mit csináltam?
- Inkább arról van szó, hogy mit nem csináltál. - A mogorva
arckifejezés egyszerre haragossá volt. - Elintézem neked, hogy
új szívet és tüdőt varrjanak beléd, és még csak azt sem
mondod, hogy köszönöm.
- Jaj, istenem... adj egy kis időt! - Holden megrázta a fejét. -
Jó, jó, őszintén hálás vagyok neked. Meg vagy elégedve? -
Előrenézett a közeledő városra, majd vissza Battyre. - Noha te
sem önzetlenül csináltad, igazam van? Biztos megvolt rá az
okod, hogy kihozz abból a kórházból meg minden.
- Igaz. Hz az én nagy bajom. Hogy szükségem van rád
Holden megemelte az egyik szemöldökét.
- Mire kellek neked?
- Ugyan már! - sóhajtott föl Batty. - Te is tudod, hogy
kijöttem a gyakorlatból. Évek óta akkor voltam először Los
Angelesben, amikor kihoztalak a kórházból. Sokkal nagyobb és
csúnyább a város, mint amikor utoljára láttam. Szükségem van
valakire, aki ismeri a járást. Mert különben úgy elbújik ott az a
hatodik replikáns, hogy ha lezöldülök, sem találom meg
- Aha. - Holden hitetlenül felhorkant. - Akkor máris vegyél
egy térképet!
- Nem az utcanévtáblákra gondoltam, te hülye, hanem az
összeköttetésekre. Neked vannak kapcsolataid, nekem
nincsenek. Amikor otthagytam Los Angelest, mindenkivel
szakítottam, akitől addig híreket kaptam. Gyanítom, hogy a
legtöbb munkatársam azóta már meg is halt. Ahová ők jártak,
ahol ők dolgoztak, ott nem valami nagy az átlagéletkor. - Vallat
vont. - Nem is lenne nagy probléma, ha gondoskodtam volna
az utánpótlásról. De erre most nincs idom. A hatos replikáns
igen ügyesen felszívódott. Nem tökörészhetek, hogy
megtaláljam, szükségem van valakire, aki tudja, mi a dörgés.
Egy fejvadászra. És te vagy ez a fejvadász, Dave. Ezért
vagy most itt.
Holden nem felelt semmit. Ha Batty tényleg olyan
nélkülözhetetlennek hitte, ő nem szándékozta meggyőzni az
ellenkezőjéről. Igaz, afelől is voltak kétségei, hogy neki olyan
jó kapcsolatai lennének. Hiszen majdnem egy évig csak
infúzióból táplálkozott, egy év kényszerpihenő pedig hosszú
idő, főleg Los Angelesben. Battynek fogalma sem volt róla,
hogy milyen gyorsan változnak a dolgok, még mindig azt hitte,
úgy van minden, mint az ő idejében. Ráadásul neki magának is
bujkálnia kellett egykori főnöke, Bryant és még isten tudja, ki
elől, akik ezért vagy azért cl akarták tenni láb alól, és nem
repestek volna az örömtől, ha megtudják, hogy még mindig él.
Habár ez is pozitívum, tűnődött Holden, ugyanis ha tényleg
olyan összeesküvők áldozatává váltam akik ki akarják irtani a
fejvadászokat, akkor a többség az én oldalamra fog állni.
Kénytelenek lesznek, ha életben akarnak maradni. Legalábbis
az okosabbja, gondolta. Amennyiben Batty sejtése igaznak
bizonyul; márpedig elég bizonyítékot felsorakoztatott. Tényleg
príma hírforrásai voltak, a legjobbak a Los Angeles-i
Rendőrség kötelékében, Bryant és a többiek orra előtt, akik
tőrbe csalták.
Maradék kétsége is eltűnt, s csak a fejvadászok vaskos
magabiztossága maradt benne. Még mindig munkált benne az
emberi tényező. A légautó közben elérte Los Angeles
külvárosait, amelyek jóformán ugyanolyanok voltak, mint a
zsúfolt belső kerületek. Valahol ott sétált a válasz, emberi
alakot öltve. De vajon kinek az alakját?
Hamarosan úgyis megtudom. Holden ismét a mellette ülő
alakra nézett. Ismét elgondolkodott rajta, hogy meddig lehet
még Batty a hasznára. Vagy hogy nem lenne-e jobb inkább
nélküle folytatni a vadászatot.
-Jól van - szólalt meg végül. - Segítek. Végül is... így
tisztességes.
Batty ránézett a vezérlőpult mögül.
- Akkor partnerek vagyunk.
- Ja... meghiszem azt - mosolygott vissza rá Holden.

Deckard tudta, hová megy. Csak azt nem tudta, hogyan fog
eljutni oda.
 Könnyebb dolga volt, amikor még a jelöletlen légautóval
járt a titkos lakáshoz, éjszaka, kikapcsolt nyomkövető
fényekkel, szinte teljesen elnémított motorral, ez akkor volt,
amikor még fejvadász voltam, gondolta Deckard. Valódi. Az
ezzel járó egyre növekvő mellékjövedelemmel cs
kiváltságokkal. Most úgy kellett kúsznia- másznia a földön
mint egy civil, vagy ami még rosszabb, mint egy űzött vad.
A lopott rendőregyenruha, olyan szakadozott volt, hogy már
szinte nem is emlékeztetett rendőregyenruhára. A lyukakon
átlátszott a férfi varas, össze horzsolt bőre. Keze kis vörös
nyomokat hagyott, ahogy átmászott az úszó jégtáblákra
emlékeztető betondarabokon.
Egy magas kaptató tetején megállt szusszanni egyet. A
száraz, forró levegő égette a légcsövét. Egy pontosan
derékszögben csatlakozó márvány- és acélfal, amely utóbbi
egykoron függőleges volt, most azonban hosszában hevert a
földön, jelezte a helyet, ahol a körzet egyik tornya ledőlt.
Néhány épület palacsintává lapult egy régi földrengés
következtében, de a legtöbbjük csak hosszában eldőlt, ám
sértetlen maradt az ostorszerű földmozgás után. A körzetet
valaha egy autópálya osztotta ketté, a felezővonal most abszurd
graffitiként díszítette a fallá vált utat.
Deckard hátranézett, de az égen nyoma sem volt
üldözőknek. A felborult épület gerincébe kapaszkodva
eltakarta a szemét, és végignézett az Övezeten, hogy lássa, nem
figyeltek-e fel a küszködésére. Senki és semmi. A rendőrök,
akik a kapitányságon még a sarkában voltak.
Minden bizonnyal azt föltételezték, hogy a replikánsvonat
kerekei alá esett, és alighanem még most is az alagutat fésülték
át, hogy megkeressék, ami maradt belőle, de az is lehetséges
volt, hogy felhagytak az üldözésével egy időre, és várták,
mikor bukkan fel újra a környéken. Köztudott volt. hogy
rengeteg bűnöző típusú ember - Sawney Bean-típusú
fogyatékos családok, Dahmer-féle proteinfetisiszták - hiszi a
magáénak az oldalra dőlt világot. Odaküldeni egy egyenruhás
csapatot olyan volt, mint bőrbe öltöztetett pulykákat vinni a
farkasok konferenciájára. Nem érte meg, hogy borotvaéles
fogak harapjanak a rendőrcsizmás lábakba, amikor jó esély volt
rá, hogy a keresett személlyel már ugyanez meg is történt
valahol a zónában.
Deckard a kitört ablakokba kapaszkodva leereszkedett a
másik oldalon Csak addig jussak el - az üzenet nem csak
elgyengült végtagjának szólt, hanem az agyának is. Hogy
kimerült, az enyhe kifejezés volt, a replikánsvonat, benne a
rémálomba illő látvánnyal, az előtörő emlékekkel és az
ismerősnek vélt arcokkal - kiváltképp az utolsóval - nagyon
megrázta a lelkét Ha ugyan volt még neki.
Ezen azonban később is ráért még gondolkodni. Agyának
még működő része jelen pillanatban azt tervezte, mi lesz,
amikor majd eléri a titkos lakást. Nem lesz sok ideje a
pihenésre, és az elvégzésre váró munka még mindig előtte áll.
Nem csak hogy jól befürdött, amikor régi főnökével Bryannel
fel akarta venni a kapcsolatot, hanem sokkal rosszabb lett a
helyzet: a hatodik replikáns felkutatását most még több sötét
rejtély övezte. Valaki eltette Bryantet láb alól - mi a fenét
jelenthetett ez? Talán, gondolta Deckard, éppen a hatodik
replikáns tette. Megölte. Az, amelyiknek az adatait Bryant
kitörölte a rendőrség adattárából. Amíg Bryant életben volt,
nem lehetett tökéletes az álcázás, hiszen egyvalaki még tudta,
ki a hatodik. Miután Bryantet kiterítették, az adatok kitörlődtek
a legutolsó helyről is: az emberi emlékezetből.
Deckard pedig tudta, hogy ezek szerint iszonyatosan nehéz
lesz megtalálni azt a hatodikat. Egyedül Bryant révén tudott
volna belenézni a rendőrség feljegyzéseibe, Bryant
komputergrafikus képe a videomonitoron az azonnali
válaszaival biztos hazudott neki, hogy feltartsa, amikor arról
beszélt, hogy a hatodik replikáns adatait még mindig le lehet
hívni az adatbázis valamelyik szupertitkos részlegéből, ezt
immár lehetetlen volt eldönteni. A rendőrségre sem lehetett
visszalopózni az információkért. A zsaruk biztos, hogy két
másodperc alatt a képére másznának, ha elég ostoba lenne
ahhoz, hogy újra betolja oda.
Akkor hát mi legyen? - töprengett Deckard, miközben
tovább araszolt az oldalra dőlt világban. Ássa elő régi Voigt-
Kampff gépét a titkos lakásban elrejtett cuccok közül, aztán
kezdjen el Los Angeles összes lakosán empátiateszteket
végezni? Röpke néhány évszázad alatt kész is lenne.
Eszébe jutott egy másik lehetőség is. Megpróbálhatna
közvetlen kommunikációs kapcsolatba lépni a gyarmati
hatóságokkal, kiadhatná magát egy magasabb beosztású
rendőrnek - mondjuk Bryantnek is, ha a külső világtérbe még
nem jutott el a halálhíre - és kérhetné, hogy küldjék el még
egyszer az eredeti adatokat az összes szökött replikánsról. így
megkaphatná a hatodik replikáns személyleírását is. Az
egyetlen problémát csak az jelentette, hogy ez majdnem olyan
nehéz volt, mint feltámasztani Bryantet, és kisajtolni belőle az
információt. A külső világtér biztonsági ügynökségeit nem
lehetett csak úgy felhívni, kizárólag az ENSZ-en keresztül
lehetett kommunikálni a Föld és a gyarmatok között. Ha valaki
mégis kitalálta volna, hogyan lehet belépni a vonalba, és elérni
őket, akkor is ott volt a következő gond: hamis rendőrségi
kölcsönösségi kódokkal meg kellett volna győzni a
gyarmatiakat, hogy küldjék cl újra az adatokat, erre valami
agyafúrt, mondvacsinált ürügyet kellett volna találni - s persze
mindezt anélkül, hogy közben a zsaruk rá ne jöjjenek, mit
csinál és hol csinálja.
Nem örült, hogy ilyen kevés lehetősége van, de
pillanatnyilag ez volt az egyetlen épkézláb terve. Inkább ez,
minthogy kihirdesse: visszatért a városba, és várja a hatodik
replikánst, hogy megölhesse.
Erre még csak gondolni is felesleges volt. Deckard a fogát
csikorgatta, ahogy a naptól áttüzesedett sziklák szúrták a
tenyerét, a fejében pedig kavarogtak a tervek és a lehetőségek.
Ez éppen elég volt ahhoz, hogy sóvárogva gondoljon vissza,
milyen jó is volt még, amikor bár utálta ezt a munkát, mégis
tudta, mit tegyen. Eszébe jutott, amikor megvetett lábbal állt,
az cső verte az arcát, ő pétiig két kézzel felemelte a nehéz,
fekete fegyvert, kinyújtotta a karját, és célzott, a tömeg pedig
ketté nyílt előtte, mint egy arcokból álló tenger...
Aztán lőtt; a visszarúgó Fegyver alaposan mellbe vágta, az
ülés érezhető visszhangja végigfutott a testén és megállt a
gerincénél, a fegyver pedig szinte a saját súlyától ereszkedett
le. A célpont a nőnemű Zhora volt, a legutóbbi
replikánsszökevényck közül az első, akit ő iktatott ki. Deckard
még most is maga előtt látta a repülő testet, amelynek saját
lendületét megsokszorozta a becsapódó pisztolygolyó, és egyik
kirakatüveget a másik után törte át. Végül összeesett, s a vére
összekeveredett az esővel. Deckard lenézett rá, a fényes
üvegszilánkok mint olva- dozó jégkristályok hevertek a
lábánál. Zhora rövid élete véget ért, nem maradt más belőle,
csak egy halott húscsomó.
Deckard elűzte agyából az emlékképet. Ha ilyesmikre
gondolt, mindig elszomorodott. Keserűen gondolt arra. mi lett
belőle. Nem azért lépett ki, nem azért hagyott fel a
fejvadászattal, meri annyira gyűlölte... hanem mert kezdte
túlságosan megszeretni.
Miután megnyugodott, tovább mászott a törmelékeken át.
Az a csipetnyi szerencséje, hogy eljutott az oldalra dőlt világig,
egészen az útja végéig kitartott: senkivel sem találkozott, sem
emberrel, sem mással, noha időnként hallotta, hogy imitt-amott
futkosó lábak dobognak, amikor az övezet félénkebb lakói
elmenekültek előle. Nem is tévedt el az egy más hegyén-hátán
heverő romok között, sőt, madártávlatból meg is nézte, meddig
kell még elkec- meregnie. Az autóút volt a tájékozódási pontja:
tudta, hogy ha jobb félé halad, és maga mögött hagy tíz ég felé
meredező kocsifelhajtót, akkor nagyjából el is éri a célját.
 Egyszer csak ott állt előtte. Deckard a nagy zihálás
közepette kipréselt magából egy megkönnyebbült sóhajt, és a
kora századelő stílusában épült emeletes bérház felé botorkált.
Az épület folyosói sötét alagutak voltak, és inkább szélesek,
mint magasak. A zónában még működött néhány kezdetleges
elektronikus szerkezet, az ezredfordulón virágzásnak indult
aram kalózkodás jóvoltából. Deckard remélte, hogy senki sem
fúrta ki a lakás biztonsági funkcióién felelős kábelek
védőburkát; jó régóta nem használta már a lakást
Megtalálta az ajtót. Hosszában elterülő téglalap volt, a szám
alig látszott a sok ráfújt festék alatt. Egy szőrös
denevérszárnyas, foszforeszkáló agyarú rém díszíttette a
bejáratot. Deckard letérdelt a betömött kulcslyuktól néhány
centire lévő apró fémrács elé.
- Én vagyok az. - Amennyire csak tudta, megpróbálta kiűzni
a hangjából a remegést. - Gyerünk nyílj ki!
Egy piros LED villant meg a rács mögött.
- Ismerem magát? - kérdezte a dobozba zárt női hang, amely
ott lakozott a legtöbb kisméretű műszer csípjeiben. - Kérem, ne
zaklasson! Menjen el, és hagyjon
magamra!
Deckard nem ért rá bajlódni a makacs zárral; összeszo-
rította a szemét, és ököllel nagyot sózott a szerkezetre.
- Nyílj ki, vagy bizisten darabokra szedlek! - Ha muszáj lett
volna, a körmét is használta volna csavarhúzó gyanánt.
- Szégyellheti magát.
Homlokát a kis lyukakhoz dugta.
- Meg több hangminta kell? Jól van. - Kétségbeesetten
kotorászott kimerült agyában, hogy mondjon még valamit,
amivel működésbe hozhatja a zár hangfelismerőjét. - Négy
pont és... valami évekkel ezelőtt... - Nem jutott eszébe, hogy
van tovább. - Hmm. Egy sivatagban van. Sétál a homokban, és
hirtelen egy tortugát lát. Egy tortugát lát, amint...
 A rács mögött éles kattanás hallatszott. Ahogy az ajtó
kinyílt, alig tudott megkapaszkodni, hogy át ne essen rajta.
Becsukta az ajtót, és hogy el ne veszítse az egyensúlyát, a
falnak támaszkodott, amely azelőtt padló volt. Belül még
sűrűbb sötétség honolt, az ablakokat ugyanis bedeszkázták,
Deckard felismert néhány bútort, maradványokat abból a
korból, amikor a ház még állt: egy túlpámázott heverőt egy sor
bekeretezett Keane-festmény mellett (a nagy szemű
utcagyerekeket lábnyomok tarkították), egy mennyezeti
lámpát, amely most az egyik sarokba lógott le, a konyhába
nyíló ajtó mögött pedig egy felborult, avokádózöld, kihúzott
hűtőszekrényt, mágneses ajtaja tárva-nyitva.
A biztonságos fészekben - a külső falak tele voltak hő- és
hangérzékelő és nyomkövető tőrökkel, amikor még titkos
lakásként funkcionált - érezte, hogy' a villáiban kissé enyhül a
feszült merevség. De csak egy pillanatig Miután a szeme
hozzászokott a sötétséghez, lenézett, és meglátott egy aprócska
porosz katonát, bohócosan piros arccal, és letört hegyű, hosszú
orral, amint visszabámul rá. A kis katona szeme tágra nyílt a
rémült döbbenettől
- Ismerlek téged! - kiáltotta mókásan magas hangon. - Már
láttalak! - Sarkon perdült lovaglócsizmájában, és a
hálószobaajtó felé szaladt. - Sebastian! Sebastian! Itt van egy
ember! Egy nagyon rossz ember! Gyilkos! Sebastian!
Mielőtt Deckard bármit tehetett volna, felpattant az ajtó,
kilincse ahhoz a falhoz vágódott, amelyen Deckard állt. Valami
kirepült, és félresodorta a pici katonát, Valami, ami egyre
pörgött-forgott, majd mellbe vágta, mielőtt Deckard ellephetett
volna a sikoltozó jelenés útjából.
Hanyatt esett. A torkára fonódott valami, ami leginkább két
karra emlékeztetett. Egy fehér hajú rém alak térdelt a mellére, a
fogait csikorgatta, és gyilkos gyűlölet sugárzott a szeméből
Deckard felismerte, bár amikor utoljára látta, egy fiatal nő arcát
viselte, most azonban csontvázszerű, cserzett bőrmaszkot.
Csuklói olyanok voltak, mint a befáslizott csontok Deckard
kezében, ahogy a fojtogató szorításban küszködött
- Pris! - harsam fel egy másik hang a felborult szoba másik
végéből. - Ne csináld! Még valami baja esik!
Deckard a szemére telepedő vörös ködön át meglátott egy
férfit. Ráncos csecsemőarca volt, és egy élő játék mackó hátára
volt rákötözve. Az emberke egyetlen kezével rántott egyet az
őrjöngő figura karján, amelynek rongyos balett-trikója még
tovább hasadt. Deckard érezte, hogy tovasodródik a
rémálommal kombinált emlékkép látomásától, elállt a
lélegzete, és a szemére boruló vöröses köd teljesen elfeketedett.
 12

- Igazán sajnálom - Az aggodalmaskodó, ideges hang

nagyszerűen illett az emberhez, illetve a2 embermarad-
ványhoz. - Pris néha rám is így rám támad. Elég lobbanékony
természet, tudja? Belül biztos tele van dühvel.
- Alighanem. - Deckard a csupasz matracon fekve Se-
bastiant nézte, a genetikus mérnököt, aki régebben
szabadúszóként a Tyrell Társaságnak dolgozott. Emlékezett a
fickóra a rendőrségi aktából. Az emberke kávét főzött. Nem
volt egyszerű feladat: a játék mackónak, akinek a szeme
ugyanolyan fényevesztett volt, mint tizenkilencedik századi
kabátkáján a gombok, háttal a felfordult mosogatóhoz kellett
állnia, míg a hátizsákjában ülő háromszorosan csonkolt
emberke a konyhaszekrény oldalára pakolta a kávédarálót és a
kávéfőzőt. - Lehet, hogy emlékszik rám. - Deckard felhorzsolt
nyakát simogatta. - Lehet, hogy emlékszik, hogy' én lőttem le.
Akkor meg tudom érteni.
- Hűűű... én aztán nem tudom. - Sebastian nagy nehezen
lenyomta a dugattyút, - Nem tudom biztosan, mire emlékszik
Pris. - Fekete kávézacc fröccsent szét a segély- szállítmányt
tartalmazó tusukból. - Amikor még élt, én voltam a legjobb
barátja a világon, mégis néha elgondolkodom azon, vajon
emlékszik-e rám. - Kitöltötte a kávét, a csészéket pedig rátette
egy repedt porcelántálcára, - Cincogó, légy szíves, szolgáld ki a
vendégünket!
Az aprócska, huszársipkás katona, akivel Deckard először
találta szembe magát a lakásban, kelletlenül odavitte neki a
kávét. Vészjóslóan pislogott hosszú orra mögött, és még
mindig gyanakodva nézte a férfit. Úgy látszott, kifogástalanul
működik a memóriája. Deckard ülő helyzetbe tornászta magát,
és elvette a csészét.
- Mennyit tudott megmenteni az agyából?
 - Ó, majdnem az egészet - felelte Sebastian, és ivott egy
kortyot a kávéscsészéből. Olyan ráncos volt, mint egy
madárfióka, aki még enni sem tud magától, kezén és arcán
áttetsző, gyűrött pergamenszerű volt a bőr - De ezek a Nexus-6
áramkörök igen macerásak. Alapvetően megbízhatatlan te
nézés, rengeteg baj van velük. Figyelmeztettem is Mr Tyrellt,
hogy baj lehet, ha piacra dobja őket. Az ember elkezdi
visszaszállíttatni őket a gyarmatokról, és bumm, máris lesheti a
haszon kulcsot! Ha csak azt számoljuk. egyedül a postaköltség
mennyibe kerül... - A hátizsákon ülő megrövidített test
megborzongott. - Szóval nem lehet csak úgy ráragasztani egy
bélyeget, és hazaküldeni.
- Ez igaz. - A kávé hideg és keserű volt Deckard szájában. -
Állandóan baj van velük.
- Ühüm... - Sebastian megint belekortyolt a kávéba. - De
mondom, a legnagyobb gondot a hibás áramkörök jelentik.
Képesek álmodni, látomásaik vannak meg miegymás.
Majdnem olyan rosszak, mint az igazi emberek.
- Ha maga mondja. - Fölöslegesnek tűnt ezen vitatkozni. A
küszöbön túl, a lakás még sötétebb hátsó részeiben duzzogva őt
bámulta a mozgó madárijesztő, a Fris-replikáns. Szeme mint
két vörös zsarátnok izzoit hófehér, boglyas parókája alatt. A
férfit még most is kirázta a hideg, ha ránézett, ahogy eszébe
jutott, hogy majdnem megölte őt: ráült a vállára, és mindkét
öklével halántékon vágta, aztán pedig megtekerte a nyakát,
mintha csak egy törött baba lett volna. - Gyorsnak kellett
lennie, hogy egyáltalán megmenthesse. - Amikor utoljára látta,
Pris hanyatt fekve vonaglott a földön, s haláltusájában
köpködött és sivalkodott. Deckard golyója teste középső részét
szakította át.
- De még milyen gyors voltam - bólintott Sebastian. - A
rendőrségi hullaházból loptam ki, és felraktam a furgonomra.
Volt rá engedélyem. Már elvégezték rajta a vizsgálatokat,
úgyhogy szerintem nem is bánták. Na nem mintha
szándékomban állt volna megkérdezni tőlük. Tudtam, hogy
hamarosan kiadják ellenem a letartóztatási parancsot, mert
megpattantam egy őrzött kórházból. Amikor a Tyrell
magánlakosztályban rám találtak, alighanem halottnak hittek,
főleg a rozzant külsőm miatt, de csak eszméletlen voltam, és a
mentőautóban sikerük újraindítani a szívemet. Aztán rájöttem,
ha ott maradok, biztosan lecsuknak, mivel segítettem Battynek,
hogy bejusson az épületbe, és megölje Mr. Tyrellt. Úgyhogy
fogtam Pris testét, szóltam a kis barátaimnak, és ide jöttünk,
ahol nem találhatnak ránk.
- Okos gondolat volt. A gyilkosságban való bűnrészességet
igen keményen büntetik ebben a városban. Pláne, ha a
bizonyíték még szalagon is van,
- Igazságtalanul büntették volna. - Sebastian vizenyős
szemébe felháborodottság költözött. - Sohasem ártottam volna
Mr. Tyrellnek. Tudom, hogy nem volt valami kedves ember, de
akkor is a barátom volt. Ezért próbáltam figyelmeztetni is,
hogy valami furcsa dolog történik. - Sebastian hangja egyre
izgatottabb lett. - Amikor Roy és én felfelé mentünk a lifttel
Mr. Tvrel! magán lakosztálya felé, azt kellett volna
mondanom, hogy sikerült kiokoskodnom a következő lépést a
sakkpartinkban, igazság szerint Roy találta ki, én csak azt
ismételtem el, amit ő mondott. Csakhogy - és a nyakam rá,
hogy a biztonsági kamera ezt is felvette - amikor azt kellett
volna mondanom: „sakk-matt", ahelyett én azt mondtam:
„Sakk-matt, azt hiszem”. Ezzel próbáltam figyelmeztetni Mr.
Tyrellt, hogy valami nincs rendben, anélkül, hogy Roy
megsejtette volna a szándékomat.
Csacsogó szóáradat özönlött ki a kis emberből.
- Tudjuk, akkor még nem tudtam - folytatta Sebastlan - de
ez olyan volt, mint egy híres sakkjátszma, amit Mr. Tyrell
állított össze A Halhatatlanok Játéka. Réges-régen játszotta
néhány nagymester, és Roy beszélt róla, amikor megmutatta
nekem a lépéseket. A sakk is a beültetett emlékek része volt,
Mr. Tyrell maga programozta be Roy agyába. Magamtól sosem
jöttem volna rá, Mr. Tyrell pedig nagyon jól tudta, hogy
messze nem tudok olyan szinten sakkozni, mint ő Úgyhogy
mikor azt mondtam, hogy azt hiszem, rá kellett jönnie, hogy
nem valami könyvből tudtam meg, mit kell lépnem, hanem
valaki megmondta nekem, az a valaki pedig valószínűleg akkor
is ott van velem, úgyhogy ahelyett, hogy beenged minket,
inkább hívnia kellett volna a biztonságiakat, mert én már
láttam, hogy Batty rosszban sántikál...
- Jól van, jól van, hiszek magának. - Deckard felemelte a
kezét, hogy megállítsa a szóömlést. Nem igazán értette miről
beszél a másik. - Nézze, nem számít. Nem azért jöttem, hogy
letartóztassam.
- Nem? - Sebastian rámeredt. - Én pedig azt hittem.
Merthogy Mr. Tyrellt megölték, én meg betörtem ide...
Elnézést kérek. Csak azért tettem, mert láttam, hogy működik
az összes zár meg minden, és nem úgy nézett ki,
mintha laknának benne.
- Nem kell félni. Erezze csak otthon magát! Csak éppen itt
laktam én is, amikor olyan replikánsokra vadásztam, akikről
feltételezhető volt, hogy átszöktek ebbe a zónába. Semmi
különös.
- Replikánsokra vadászott... - Sebastian szeme tágra nyílt a
hirtelen rémülettől. - De nem Prist keresi, ugye? Amiért...
megmentettem? Egyszer már meghalt. Nem öli meg újra,
ugye?
Nem tudja, gondolta Deckard. Még mindig azt hiszi. hogy>
replikáns volt. A Nexus-6 neurocerebrális áramkörökről szóló
locsogás is megerősítette, hogy Sebastian nem hallott a Prisen
végzett csontvelő-elemzés eredményéről, addigra már semmi
köze nem volt a Tyrell Társasághoz. Miután pedig befészkelte
magát ide, nem is tudhatta meg sehonnan. Es magától sem
jöhetett rá - egyedül a csontvelő-vizsgálat tudta kimutatni a
fiziológiai különbséget ember és replikáns közt.
 Furcsán alakultak a dolgok - a titkos rendőrlakásban
Deckard egy olyan emberrel találkozott, aki nem tartotta
gyilkosnak. Pedig ennek az egy embernek lett volna a legtöbb
oka rá, hogy gyilkosnak nézze.
- Biztosan nagyon szerette. - Deckard együtt érzett a
megcsonkított emberrel. - Nagyon. Ha így... összerakta utána.
- Nem szerettem - rázta Sebastian a fejét. - Még most is
szeretem. Olyannak, amilyen. Semmi sem változott. Legalábbis
a mi számunkra nem. És a szívem mélyén tudom, hogy Pris is
szeret engem.
A kísérteties, vörös szemű, fényes fehér hajkoronás lény
meghallotta, hogy azt a nevet mondják, amire ó hallgatott,
amikor még élt. Szorosan a falhoz lapulva becsúszott a
konyhába, és óvatosan szemügyre vette Deckardot. Az életre
kelteti játék mackó mellé lépett, és lehajolt, hogy minél
közelebb legyen Sebastianhoz. Száraz bőrű arca az emberke
ráncos újszülöttszerű arcbőréhez ért. Buta szemeit azonban le
sem vette a konyha másik végében ülő alakról.
- Látja? - Sebastian nem bírta ki, hogy ne hetvenkedjen a
nagy eszével. - Nem volt könnyű, de sikerült működésbe
hoznom a fontosabb részeket, tudja, ki vagyok, meg ilyesmiket.
- Egyetlen kezével megsimogatta a fehér hajcsomót. - Ő
valójában itt van belül. Igaz, a test többi részéről le kellett
nyúznom majdnem az összes bőrszövetet, - Tárgyilagosan
beszélt, mintha csak egy tönkrement rádió szerelését ecsetelné.
- Megvolt még minden szerszámom és sok tartalék
alkatrészem, úgyhogy túl sok gond nélkül be tudtam szerelni a
szenzoraktivációs reléket és az izompálló motorokat. De még
így is rengeteg karbantartást igényel, nem igazán tud
gondoskodni önmagáról Szüksége van rám. Úgyhogy amikor
vele kész voltam elvégeztem magamon is, amit el kellett
végeznem.
Végignézett a saját testén, illetve azon, ami megmaradt
belőle.
 - Az orvosok a városban azt mondták, hogy Matuzsálem-
szindrómám van - felgyorsult öregség, tudja? de ez lelassítható,
sőt, egy időre meg is állítható, ha a szervezetem szükségleteit
minimálisra csökkentem. Ez abetegség ugyanis főként a
keringési és az idegrendszer fokozatos összeomlásából ered.
Úgyhogy magamat is meg kellett farigcsálnom, ahogy azt
Prisszel is tettem. Úgy gondoltam, hogy amire szükségem van,
az mindössze egy kéz, amíg kis barátaim segítenek közlekedni,
- Megpaskolta a mackó gyapjas fejét, az pedig hátranézett, és
acélfogaival rámosolygott. - Egész jól elvagyunk egymással,
igaz, Ezredes?
- És használt? - Deckard az üres csészével a kezében az
emberkére bökött. - Úgy értem... lelassult az öregedés?
- Nem igazán tudom - Gombszemű pajtásának hátán
Sebastian féloldalasán vállat vont. - De még mindig itt vagyok,
és ez a lényeg. A szeretteim között. - A másik teremtménye, a
csúcsos sisakos, hosszú orrú kis katona szintén bejött a
konyhába, és szorosan melléjük állt. Olyanok voltak, mint egy
családi csoportkép. - Más nem is számít, nincs igazam?
Deckard szerint igaza volt. Nem tudott ellent mondani az
emberkének. Addig faragta magát, míg egykarú torzó lett
belőle, két játék törpe volt a barátja, és egy nőnemű lény,
gyilkos csontvázzá operálva, akit szeretett. Deckard irigyelte a
kis embert. Szeretni a halottat, szeretni a megmaradt
testrészeket, szeretni magát a puszta emléket - lehet, hogy ettől
ember az ember. A halottakon múlik, tűnődött Deckard, vagy
saját magunkon? De nem tudott rá válaszolni.
Miközben Sebastiant és a feltámasztott Prist nézte, egy
halvány reményszikra gyűlt fel benne. Sebastian talán Ra-
chaelt is ugyanígy át tudná alakítani; nem azért, hogy megóvja
a haláltól, viszont valamilyen megváltoztatott, de azért még
felismerhető formában visszahozhatná az életbe A szikra
ugyanilyen gyorsan ki is aludt, s hideg hamu lett belőle. Tudta,
hogy ha ez lehetséges lenne, ő akkor sem akarná. Nem tudná
elviselni. Jobb együtt élni az emlékekkel és a bánattal, mint egy
életre keltett hullával, amely a szeretett személy üres húsából
készült maszkot viselni. Szerencsétlen flótás, gondolta. A kis
embermaradvány nem is fogta fel, milyen pocsék helyzetben
van. Mintha a valóságé érzékelését is elvesztette volna a
végtagjaival együtt, mert úgy érezte, nélküle is elboldogul.
De talán... talán ő segíthetne, hogy elejtsék ellenem a
gyilkosság vádját. gondolta Deckard, miközben a hideg kávé
utolsó csöppjeit szűrcsölte. Talán elvihetné a hatóságokhoz ezt
a Pris-lényt, ezt az élőhalottat, és elmondhatná, hogy ő nem tűt
meg egy embert sem: tessék, itt van, még mindig él és virul
Ám elvetette ezt az ötletet A Pris-lénv nem lenne túl meggyőző
bizonyíték az ártatlanságát illetően. Elég lenne egyszer ránézni,
őt pedig máris fognák és főbe lőnék, a testét pedig kihajítanák
az utcára. Merő undorból.
Nem is spekulált tovább ezen. Úgy érzete, hogy különben
sem számít Az egyetlen, ami számított neki, hogy még mindig
nagyon messze volt a szerelmétől. Aki haldoklóit.
- A következőket fogjuk tenni - A teherszállító légautó
besüvített a tornyok felett Los Angelesbe. - Először is
megkeressük Deckardot. Elkapjuk és...
- Micsoda? El kell mennünk egészen Oregonig? - Holden
döbbenten nézett Battyre, - Miféle terv ez?
- Oregonig? - A légautó műszerei elmozdultak Batty keze
alatt. - Miről beszélsz?
Holden a fejét csóválta. Még egy bizonyíték, hogy olyan
emberrel foglalkozik, aki már a szenilitás küszöbén van.
- Oda menekült Deckard - magyarázta türelmesen. - Bryant
mondta, amikor a kórházban voltam.
- Az akkor volt. Én a mostról beszélek. - Batty lenézett a
városra. - Deckard pedig most itt van, Los Angelesben.
- Hülyeség. Minek jönne vissza?
- Nem is jött. Visszahozták. Ismeretlenek, valószínűleg nem
is rendőrök. Az egyik cimborám a Javítóközpontban hallotta,
hogy csiripelték a madarak a rendőrségen, ő meg
továbbcsiripelte nekem. Deckardot kirángatták a búvóhelyéről,
és lehozták ide.
Holden a mellette ülőt fürkészte.
- És most kinél van?
- Senkinél. - A légautó egy nagy hurkot csinált, Batty
pedig hátradőlt. - Vagy elszökött, vagy elengedték. Így vagy
úgy, nekünk meg kell találnunk.
- Miért?
- Nahát, okosabbnak hittelek, - Batty arcán megjelent az a
jól ismert keskeny mosoly. - Nem jöttél még rá? Deckard az a
bizonyos hiányzó hatodik replikáns.
Holden erre is majdnem azt mondta, hogy „hülyeség”, de az
agyába befészkelte magát a kétely. Mi van, ha mégis Battynek
van igaza?
- Elmondanád, hogy okoskodtad ezt ki?
- Mi sem egyszerűbb. - Batty mosolya kiszélesedett. -
Milyen replikánst nem tud egy magadfajta megtalálni és
kiiktatni? Egy másik fejvadász-replikánst. Nem bízzák meg
soha ilyesmivel, mert azonnal kiderülne a turpisság. Ha
szemtől szembe találod magad a saját tükörképeddel, vagy
valaki ni ásnak a tükörképével, akiről mindig a2t hitted, hogy
emberi fejvadász... na, dereng már? - Batty megkocogtatta a
homlokát. - Nem kell egy nagy lángésznek lenni hozzá, hogy
rájöjj, valami nem stimmel. Elkezdenének kérdezősködni, a
fejesek pedig mindenféle hazugsággal kábítanának. És máris
veszélyessé válnál Ilyenkor kell megszabadulni az okoskolbász
replikánsoktól akik túl sokat tudnak.
Lehet, hogy van henne igazság, gondolta Holden. Még ha
Batty teljesen bolond is, és azért nem tart engem embernek...
még akkor is elképzelhető, hogy Deckarddal kapcsolatban
igaza van. Minél többet gondolkodott rajta, annál hihetőbbnek
tűnt az egész. Sosem szerette a társát, mindig is egy érzékeden,
ellenszenves fickónak tartotta Deckardot, akibe ráadásul jókora
adag morális póz is szorult a munkát illetően Már régen ki
kellett volna szállnia, nem pedig csak szapulni a munkát, és
idáig eljutni
Az is lehetséges volt. hogy Batty abszolút tévedésben él.
lehet, hogy Deckard is és én is emberek vagyunk. Vonzó volt
ez az elképzelés. Először is az egyszerűsége miatt: Holden a
saját borén tapasztalta, hogy ha valaki kételkedni kezd a
külsőségekben, a valóság látható szintjében, akkor az az ember
egy végtelenbe nyúló útvesztő kellős közepén találja magát,
ahol semmi sem az, aminek látszik Akkor pedig ugyanolyan
bolond lesz, mint Batty, akit talán már csak egy lépés választ el
attól hogy magáról is azt higgye, replikáns. Vagy ha meg
tényleg az, gondolta Holden, akkor viszont...
Ezt a gondolatmenetet azonnal szoros satuba fogta az
agyában. Pillanatnyilag mit sem számított. Most azt a
lehetőséget kellett szem előtt tartania, amiről Batty' az imént
beszélt.
- Ha Deckard Los Angelesben van, akkor nem lesz nehéz
megtalálni. - Holden könnyed magabiztosságot erőltetett a
hangjába. - Tudom, hova mehetett.
- Tényleg? - A másiknak felragyogott az arca, és a
vezérlőpult gombjaihoz nyúlt. - Avass be engem is!
Holden megadta Battynek az irányt. Egy pillanat múlva már
a város egykori, Los Eeliznek nevezett kerülete fölött lebegtek.
- Ó, hapsikám. - Batty becsmérlőn rázta a fejét. - Ez a te
nagy eszed? Úgy gondoltad, hogy Deckard csak úgy
visszamegy a régi lakásába? Senki nem lenne olyan hülye.
Nézd csak! Láthatod, hogy a rendőrség már járt itt, és
ellenőrizték a terepet.
Holden kinézett a pilótafülke oldalsó ablakán, és látta a
RENDŐRSÉGI NYOMOZÁS - BELÉPNI TILOS feliratú
sárga műanyag szalagokat, amelyeket mostanra már
szétszaggatták és földbe tapostak a ház között összegyűlő majd
távozó járművek.
 - Na és? - vont vállat. - A hülye zsaruk nem tudják
Deckardról, amit én tudok. Mindketten fejvadászok voltunk.
Olyanok voltunk, mint a testvérek.
- Ne fárassz.
- Csak szálljunk le, majd meglátod.
Deckard bejárati ajtaján át voltak ütve a zárak. A 9732-es
szám alatt behorpadt és visszagörbült a lágyacél. Batty egy pár
percig a rendőrségi pecséttel bíbelődött, nehogy aktiválja a
riasztót. Belökte az ajtót, és Holdennel együtt belépett a
kivilágítatlan, csöndes folyosóra.
- Na, mit mondtam? - Batty végignézett a Frank Lloyd
Wright készítette „eredeti” maya fejdísz-utánzatokkal borított
falig éréi romhalmazon. - Nincs itt senki. Ha volt is, a rendőrök
már réges-rég nyakon csípték.
Holden nem felelt, hanem beljebb sétált a lakásba. Tudta a
járást; volt már itt egy párszor, még azelőtt, hogy közös
megegyezéssel úgy döntöttek, nem tesz jót, ha két fejvadász
ugyanabban a szobában iszogat.
A szobát felforgató zsaruk feldöntették a zongoraszéket. A
padlón szanaszét hevertek a régi, megbámult szélű kotta lapok,
a múlt távoli világát idéző bekeretezett és keret nélküli
fényképekkel együtt. Komor tekintetű, mégis kedves arcú
nőalakok bámultak fel a fekete-fehér mélységekből.
Megtalálta, amiről sejtette, hogy még mindig ott lesz
Egyszer Deckard mutatta meg neki, a zongoraszék aljára
volt ragasztva egy széles, postai ragtapasszal. Lerángatta, és
erősen megmarkolta.
- Mit találtál? - Batty háttal állt neki, de hallotta a tépés
zaját. - Hé... mi az?
Holden rá sem hederített. A lakás végében lévő fürdőszoba
felé indult.
- Egy perc, és megmutatom.
- Nem, most azonnal meg fogod mutatni.
 Hallotta, hogy Batty követi. Fel sem kapcsolta a villanyt,
csak letérdelt, és a vécé mögötti csőre kattintottá a tárgy egyik
felét. Deckard tartalék bilincse volt az. Felállt, amikor Batty
megjelent az ajtóban.
- Nézd csak! - mutatta Holden.
Batty mögéje lépett, lehajolt, és hunyorogva erőltette a
szemét. Holden egy gyors mozdulattal hátralépett, és mindkét
kezével megragadta a férfi fejét. Térddel erősen Batty arcába
rúgott. Batty orrából vér spriccelt ki. és kábultan
hátratántorodott. Ellenállás nélkül hagyta. hogy Holden
felemelje kabátjának bélelt gallérjánál fogva. Tiszta erőből
gyomorszájon vágta, Batty elterült a padlón.
Holden bódultán kapkodott levegő után, mellében a hirtelen
megerőltetéstől vadul dörömbölt biomechanikus szíve, az új
tüdő pedig küszködve szedte a levegőt. Egy lépést hátralépett,
hogy Batty ne érhesse el, és nézte, hogy a másik vértől csöpögő
állal bizonytalanul rázza a fejét. Mintha az agyában átállították
volna a KI BE kapcsolót, Batty hirtelen felpattant a fürdőszoba
kövéről, és azon nyomban ráncigái ni kezdte a csuklójára és a
vécécsőre szorított bilincset.
- Te rohadt strici! - Batty dühtől liluló fejjel letérdelt, és
Holden után kapott, de nem érte el. - Azonnal szedd ezt le
rólam!
- Bocs... - Holden visszahátrált az előszobába. - Sajna, nem
tehetem. Oda kell érnem egy találkozóra. - Megfordult, a lakás
ajtajához ment, és kilépett a folyosóra.
- Holden! - Batty csapkodott és üvöltözött mögötte, a hangja
csak ügy visszahangzott a csempézett fürdőszobában, -
Szétrúgom a segged!
Még akkor is hallotta a másik válogatott szitkait, amikor
bevágta a bejárati ajtót. A szervezetében dörömbölő gépekre
fittyet hányva hit ni kezdett a lift felé. Nem tudta, meddig
fogják Battyt ott tartani a bilincsek, a férfi elég dühösnek tűnt
ahhoz, hogy egyszerűen kitépje a csövet a falból. Holden
megnyomta a földszint-gombot, és a lift falának dőlt. Több
száz fekete folt ugrabugrált a szeme előtt.
Néhány perc múlva már a légautóban ült. Bevett egy éles
kanyart, majd felgyorsított, és egyenes vonalban száguldott
tova. Oda, ahol Deckardnak sejtései szerint fel kellett
bukkannia.
Miközben a jármű a város egét szelte, Holden látta, hogy
nyugatra visszatükröződik az óceán vizéről a forró nap sugara.
A távolban sötét felhők gyülekeztek.

Hallották, ahogy valaki betöri az ajtót. A játék mackó

felemelte a fejét, mintha ki akarná szimatolni, ki lehet a
betolakodó. A csúcsos sisakos katona Sebastian elé állt. hogy
megvédje a konyhaajtóban nemsokára megjelenő ismeretle n
veszedelemtől.
Deckard ösztönösen a csípőjéhez kapott - és nem talált
semmit. Megfordult, kihúzta az egyik fiókot, és elővett egy
repedt nyelű hámozókést.
Hallani lehetett, hogy valaki áthalad a lakás elülső részén. A
közlekedést megnehezítették az oldalukra fordult szobák.
Végül az ajtóban megjelent egy alak. lehajolt, hogy megnézze
őket.
- Holden... - Deckard úgy meglepődött, hogy’ majdnem
elejtette a kést. - Mit keresel te itt?
- Úgy érted, miért nem valamelyik kórházban dög- lődöm, a
belemből kilógó csövekkel? - A másik férfi bedugta a fejét az
ajtónyíláson, majd behuppant a konyhába. A Deckard kezében
lévő késre pillantott. - Én is örülök, hogy látlak. - Végignézett a
konyhában álló alakokon. - Nahát, micsoda üdvözlőbizottság!
- Ők egy család. - Deckard letette a kést a konyhaszekrény
tetővé vált oldalára. - Bár mi is ilyen szerencsések lennénk.
A Pris-lény vörös szemét Holdenre meresztette, majd
felsziszegett, és macskamódra felpúpozta a hátát. Sebas- tian
egyetlen kezével megsimogatta a lény vállát.
 - Nyugi, Pris, erre nincs semmi szükség. Az úr nem akar
bántani.
- Mi a franc... - Holden arcára undorral vegyes csodálkozás
ült ki.
- Ne izgulj - mondta Deckard ő csak a srác barátnője, Az
egyik szökött replikánk Újra... hasznosították. Vagy valami
ilyesmi. - A mackó hátán gunnyadó alak felé bökött a fejével. -
Sebastian ebben nagy koponya.
- Pris! Várj! Nem kell... - A csonka torzó hangja
jajveszékelésbe csapott, ahogy a kedvese teste ellendült
mellőle, és eltűnt a lakás egyik sötét zugában Sebastian keze
hiába nyúlt a csontvázszerű figura után, az már elrejtőzött szem
elől.
- Bravó, Dave. - Deckard alaposabban megnézte az előtte
álló alakot. - Tudod... az.t hittem, már rég meghaltál. Vagy
ilyesmi.
- Ja, lehet, hogy ez is volt a terv. De én újjászűlettem! -
Tenyerével megütögette a mellkasát, elsápadr, majd
visszanyerte arcszínét. - Mintha kicseréltek volna. Legalábbis
részben. És ezt annak a szarkupae Bryantnek köszönhetném, de
nem köszönöm. - Holden tekintete haragos lett. -Átvágott a
rohadék. De biztos vagyok benne, hogy hamarosan átkapcsol
„fizetés” üzemmódba - Várj csak egy percet! - Deckard nem
nagyon értette, miről beszél egykori társa, de egy dolog világos
volt - Hát te nem is tudod? Bryant halott.
Holden a falnak tántorodott a hír hallatán. Deckard szinte
látta, hogy a másik fejében pörögnek a fogaskerekek, hogy
feldolgozzák ezt az új adatot.
- Halott... - Holden felemelte a kezét, mintha egy fátyol
lenne a szeme előtt, amit félre kell hajtani, hogy tisztábban
lásson. - Hogyan hah meg? Szívroham vitte el, vagy ilyesmi?
Már régóta esedékes lett volna a dagadt disznónak.
- Tiszta vér volt az irodája. Láttam a foltokat. Akárhogy is
távozott, nem lehetett valami könnyű. Se kellemes.
 - Öregem... - Holden a fejét ingatta. - Hz mindent mást
megvilágításba helyez. Ugyanis ha Bryantet lepuffantották,
akkor... - Felemelte a fejét, és tett egy lépést Deckard felé. -
Figyelj, én megértem, hogy ezek az emberek vagy micsodák a
barátaid meg minden. - Halkabbra fogta a hangját. - De nagyon
komoly dologról kell beszélnem veled.
- Hohó, miattunk ne aggódjon! - csendült fel Scbasti- an
hangja a konyha másik végéből. Könnyes volt a szeme. -
Tudjuk, mikor nincs ránk szükség. Gyertek, gyerekek! Nézzük
meg, mit csinál Fris!
- Ez a pacák nem Tyrellnek dolgozott régebben? - Holden a
nyakát nyújtogatva nézte, ahogy az eleven játék mackó
hátizsákjában Sebastiannal a lakás túlsó végbe botorkál. A
csúcsos sipkás katona haragosan hátranézett, majd eltűnt
társaival együtt. - Nem kellene ilyen emberekkel barátkoznod,
legalábbis amíg alaposan ki nem kérdezted őket. Tényleg, mit
csinálnak itt? - Holden az elfordult falak felé mutatott. - Te
engedted be őket? Ezt a helyet eredetileg a fejvadászok
munkahelyének szánták...
-Tedd magad takarékra! - Deckard a konyhaszekrénynek
támaszkodott. A kés ott volt a keze ügyében; régi partnere
kezdett egyre izgatottabban és zavarosan beszélni, félő volt,
hogy mindjárt méregbe gurul. - Ártalmatlanok.
- Ártalmatlanok? Ez jó! - Holden szeme összeszűkült.
- Ezen a világon senki sem ártalmatlan. Ezt már
megtanultam. Neked is tudnod kéne.
- Lehet, hogy tudtam is. Lehet, hogy elfelejtettem.
- Akkor itt szúrtad el. Így csavarodtál be, Deckard.
Replikánsokba szeretsz bele... - Megint a fejét csóválta.
- Megbízol bennük... Nem vagy normális. Már régen rá
kellett volna jönnöd, hogy a fejvadász csakis egy emberben
bízhat: egy másik fejvadászban.
- Akkor ez rám nem vonatkozik. Én már nem vagyok
fejvadász.
 - Nem igaz. Aki fejvadász volt, az is marad. Ebből a
munkából nem szállhatsz ki. Legalábbis élve nem. Nézd csak
meg, mi történt, amikor megpróbáltad.
Deckard látta, mi lesz a vége.
- Az az érzésem, hogy mindjárt arra kérsz, bízzam meg
benned.
- Mondtam már: én vagyok az egyetlen, akiben
megbízhatsz.
-Nem is tudom... - Sivár kilátásnak tűnt. - Ha majd netán le
akarok szokni erről a megbízós szenvedélyemről, te leszel az
első, akinek szólok. Ezt bízvást állíthatom.
Holden átkukucskált az ajtókeret fölött, hogy
megbizonyosodjon róla, Sebastian és a többiek nem hallgat
óznak, aztán szúrós szemmel Deckardra nézett
- Ne idétlenkedj már, te paraszt! A sírodban is röhögni
akarsz? Mert az lesz a következő állomás. Valaki a tejvadászok
vesztét akarja. Sőt, az is lehet, hogy több valaki, egyr egész
összeesküvés. Magas szintű és aljas összeesküvés. Bárkik is
ők, egyenként ki fognak csinálni bennünket, amíg majd
hírmondónk sem marad.
- Nem kellene megvizsgáltatnod azt a szerkentyűt a
testedben? Az agy oxigénhiánya gyakran üldözési mániát
eredményez.
- A műszerekkel minden rendben. - Hokién előhalászott a
zsebéből egy doboz cigarettát, meggyújtott egy szálat, és egy jó
nagyot beleszívott. A konyhában egy másodperc múlva kékes
füst gomolygott, Holden mellkasában pedig hangosan beindult
egy szűrőmechanizmus - Amit meg kellene vizsgáltatni, az
inkább a te agyad. Úgy látom, még mindig nem érted: valaki
vadászik ránk. Az összes fejvadászra. Tavaly engem akartak
lelövetni, most kinyírták a főnökünket, Bryantet... no és itt van
ez az egész fura ügy, hogy visszarángatnak téged is Los
Angelesbe, ennek is biztos van valami köze hozzá. - Holden
felnézett, úgy belemerült ebbe a gondolatmenetbe. - Alighanem
azért, mert amíg szabadon mászkálsz, még ha ott fönn,
északon, akkor is elvarratlan szál vagy' nekik. Az összeesküvés
nemcsak arról szól, hogy egyenként megöljék az összes
fejvadászt, hanem, hogy az egész működésünket beszüntessék
Teljesen ki akarnak törölni a történelemkönyvekből.
- Ugyan már. - Deckard torkából erőtlen sóhaj szakadt fel. -
Ezt egyszerűbb módszerekkel is el tudnák érni. Az ég
szerelmére. Bryantnck minden évben meg kellett küzdenie,
hogy az osztagunk beleférjen a rendőrség költségvetésébe. Ha
ezek az összeesküvők olyan nagyhatalmúak, miért nem zárják
el egyszerűen a pénz- csapot? A város összes fejvadásza a
környékbeli olasz gyorsbüfékben kötne ki tányérmosóként.
Nem mintha olyan nagy mesterek lennénk
- Beszélj a magad nevében, jó? - Holden majdnem kiejtette
a kezéből a cigarettát, ahogy a túl sok nikotintól
összegörnyedve köhögni kezdett. Amikor fölegyenesedett,
öregnek és szürkének tűnt, mellében a pumpa szemmel
láthatóan levegőén küszködött - Nézd, ez amúgy is mind
mellékes dolog. Honnan tudjam, hogy miért akarnak megölni
minket, ahelyett, hogy szépen csak kitennék a szűrünket az
utcára? Lehet, hogy az egész kollektív emberi emlékezetből ki
akarják törölni, hogy létezett valaha fejvadász-egység - ám ez
esetben nem hagyhatnak minket életben. Az istenit, Deckard...
- Holden dühödt kézmozdulatára a cigaretta üstökösszerű
tűzcsóvát húzott. - Ha tudnám, mit akarnak, miért próbálnak
kiirtani bennünket, akkor én is benne lennék az
összeesküvésben.
- Van még valami, amit nem tudsz, Dave. - Deckard a másik
fellengzős szónoklata közben meredten bámult fölfelé a régen
még falként szolgáló mennyezetre; most ismét a társára nézett.
- Rólam.
- És mi az?
- Az, hogy nem érdekel. - Deckard Holden szemébe nézett. -
Nem érdekel, hogy létezik-e ez az összeesküvés a fejvadászok
ellen. Talán létezik, talán nem, nem tudom. De megvan nekem
is a magain baja. Elhagytam ezt a várost valakivel, és nem is
esett nehezemre. Itt legfeljebb csak megölethettem volna
magamat. Valaki még mindig meg akar ölni? Megijedtem,
Dave, nagyon megijedtem. Komolyan. - Összefonta a karját. -
Visszarángattak ide, és el kell végeznem még egy munkát.
Minden vágyam, hogy elvégezzem, és utána eltűnjek a
pokolba. Mert várnak rám
- ügy munka, mi? - Holden végigmérte. - Az egyetlen dolog,
amit bárki is akarhat tőled, a replikánsvadászat. Csak nincs
köze ehhez a legutóbbi csapathoz? Netán egy hatodik
replikámhoz?
- Mit tudsz te erről?
- Ohó... - Holden elmosolyodott. - Lehet, hogy mindent.
Még azt is, amit te nem tudsz, Deckard. Ezért kellene
együttműködnöd velem. Mert egyedül semmi esélyed.
-Felejtsd el - rázta megvetően a fejét Deckard. - Egyedül
sokkal több esélyem van, hogy megtaláljam és kiiktassam, mint
egy ilyen töklözött-foldozott pancserral a nyakamon.
- Várj egy percet...
- Nem, te várj! Mert nincs időm a süket dumádat hallgatni,
Holden. Téged még csak nem is érdekel, hogy megtaláld azt a
hatodik replikánst. Beoltották a fejedbe ezt az összeesküvés-
elméletet, és nem tudsz szabadulni tőle. Ez nem az én
problémám. Nekem nem érdekem összeesküvéseket
meghiúsítani, megmenteni a fejvadász-egységet vagy bármi. Ez
mind a te világod. Az enyémbe nem fémek bele az ilyen
dolgok. Már nem.
- Te hülye barom. - Holdenből szánalom sugárzott, meg-
megszakítva magasabb frekvenciájú gyűlölettel. - Nem te
döntőd el, hogy milyen világban élsz. Miből gondolod, hogy
hagyni fognak visszabújni a kis vackodba? Még ha sikerül is
elkapnod a hiányzó replikánsukat. Túl sokat tudsz. Nem fognak
futni hagyni.
 Deckard habozott, majd visszahúzott a tűből, amelyet a
másik szúrt a gondolatai közé.
- Mégis cl fogok menni. Akár akarják, akár nem. Mondtam
már, hogy valaki vár rám.
- Jó duma, Deckard. - Holden szája sarka vigyorra görbült. -
És hosszú séta. Az egyetlen légautó a ház előtt az, amelyikkel
idejöttem. És eszedbe ne jusson... - Villámgyorsan a zsebébe
nyúlt, ahonnan a cigarettát is elővette, ám ezúttal egy apró
krómpisztolyt rántott elő. - Csak arra az esetre, ha mondjuk
arra gondolnál, hogy kölcsönveszed tőlem.
- Megfordult a fejemben - Deckard a másik kezében lévő
fegyverre nézett. - Ez meg honnan van? Nem ilyet szoktál
használni.
- Manapság abból élek, amit találok. Egyébként egy közös
ismerősünké volt - tőle szereztem a légautót is. Ezt meg a
pilótafülkében hagyta. - Holden lassan bólogatott. - Leesne az
állad, ha elmondanám, ki az.
- Ne fáradj. Mondtam már: nem érdekel ez az ügy.
- El fogod cseszni, Deckard. Mindkettőnknek. - Holden
hangja szigorúbb lett. - Ha együtt maradunk, még van valami
esélyünk Ha nem, leszednek minket egymás után.
Deckard vállat vont.
- Hé vigyázz csak a saját bőrödre. Én is vigyázok az
enyémre.
- Jól van, bunkókám. - Holden gépszíve dühödt véráramot
küldött a férfi arcába. - Nem mondd, hogy nem
figyelmeztettelek!
Deckard csukott szemmel, a fölágaskodó konyha-
szekrénynek dőlve hallgatta, amint a másik nagy dérrel- dúrral
kicsörtet a lakásból. Néhány perccel később azt is hallotta,
ahogy egy légautó emelkedik az égre az épület előtti
kőhalomról. Aztán megint csend lett.
De csak egy pillanatig. A csöndet megtörte egy kopogás a
bejárati ajtón.
 Senki sem jött he. Deckard van, amíg megismétlődött a
kopogás, aztán ellökte magát a konyhaszekrénytől. Át-
bukdácsolt az elfordult szobákon, megragadta a kilincset, és
felrántotta az ajtót.
Rachael állt a folyosón, és lehajtott fejjel kukucskált befelé a
nyíláson.
Nem. - Deckard kiűzte az emlékképet az agyából, ez nem
Rachael.
- Azt hittem, már sosem megy el. - Sarah Tyrell elfordította
a fejét, hogy végignézzen a sötét, néptelen folyosón, aztán újra
Deckardra nézett
- Bejöhetek? - kérdezte mosolyogva.
 13

Gyújtogatni jöttek.
Semmi hűhó, a fának és rongynak mindössze egy egyszerű
gyúlékony anyagra van szüksége, hogy hamarabb
meggyulladjon.
- Oda rakjátok! - mutatott a csapat vezetője a faháztól
néhány méterre lévő tisztásra. - Először még valami mást is el
kell intéznünk.
A többiek a Tyrell Társaság emblémájával díszített
overallokban elkezdték a földre pakolni a piros fémdobozokat,
csizmájuk alatt ropogott az avar és a sok száraz fenyőtű. Egy
nappali álmából felvert bagoly hangos szárnycsattogással
elrepült, széles szárnyai egy pillanatig el is takarták a napot.
A csapat vezetője kezével a szemét árnyékolva kísérte
röptét, míg a madár el nem tűnt a távoli hegy tető sűrűbb
lombkoronája alatt. A három légautó, amivel feljöttek délről,
visszaverte a fém szárnyakra tűző nap sugarait. Nem is
vesződtek vele, hogy eltakarják a társaság emblémáit, itt fent
az isten háta mögött nem volt szükség titkos akciókra. Az
egyetlen aki láthatta volna őket, most abban a városban volt,
ahol ők a parancsokat kapták.
-Bemenjünk? - kérdezte mögötte egy hang. A csoportvezető
megfordult, és meglátta a türelmesen várakozó
parancsnokhelyettest. A gázolajas kannákat már szép fényes
piramisalakzatba rendezték. Túl sokat hoztunk, gondolta a
parancsnok. Tudta jól, mekkora a rozoga kis faház, de nem
gondolt a következményekre, A vékony. mohlepte falú és
megereszkedett mennyezetű piciny házikóban alig tértek el az
ott lakók: az elő férfi és az álom es a halál között lebegő nő.
Mintha egy babaházat akartak volna felgyújtani, egy törékeny
kis játékszert, amely olyan védtelen volt a környező gonosz
világgal szemben, mint egy aprócska buborék.
 A faház ablakát belülről egy cafatos rongydarab borította. A
parancsnoknak az volt az első dolga, miután leszálltak, hogy
odament, és belesett a hideg ablaküvegen a benti sötétségbe.
Látta a berendezési tárgyakat: a lejárt naptárt a málladozó
vakolatéi falon, a felborult faszéket, egy ósdi, koromtól
feketéllő tűzhelyet. És volt ott egy még feketébb valami, egy
csiszolatlan, alacsony faállványon nyugvó hosszúkás tárgy: egy
üvegfedeles koporsó. Az ablakból nem lehetett látni, kit rejtett
A parancsnok azonban tudta, hogy a lány van benne. Látta
amikor legutoljára itt jártak, amikor ő volt a
parancsnokhelyettes, és Andersson a parancsnok. Akkor
mindannyian jelzés nélküli egyenruhát viseltek, csak a
névtáblájuk volt a ruhán, de a Tyrell-embléma nem, sőt, a
járműveken sem. És éjszaka jöttek, mint a sötétség ragadozói.
Megvárták, míg a munkaadójuk elintézi ügyes bajos dolgait a
faházban tartózkodó férfival, akire aztán lecsaptak és
elhurcolták, mint egy bagoly az elejtett kisegeret.
- Idekint már semmi dolgunk - mondta a parancsnok
helyettes. A többiek is ott álltak várakozva A Tyrell cég
biztonsági alkalmazottai türelmesek voltak - órabérben fizették
őket, nem teljesítménybérben.
- Rendben van, - Egy kis ideig úgy érezte, mintha a kis erdei
tisztás a faházzal a szelén valami csodálatos idősíkban létezne,
ahol az idő múlását nem jelzi sem óra, sem fontosabb esemény.
Mozdulatlanul, mint a tetszhalott nő a szállítóegységben két
lélegzetvétel, két szívdobbanás között. - Essünk túl rajta. -
Lalán ha egymaga jött volna, akkor egyedül is elintézte volna,
amit kellett. De így, a többiek körében nem maradhatott
megtöretlen a varázs. - Gyerünk!
Belökte a faház ajtaját. A délutáni nap fénye elöntötte a
padló csupasz deszkáit. Belépett, a többiek pedig követték.
Most már nyugodtan elfeledkezhetett a jelenlétükről.
Megállt a fekete koporsó mellett, és lenézett a benne nyugvó
nőre. A sötét hajfürtök beterítették a selyempárnát az üveg
alatt. Csukott szemmel feküdt, szája enyhén nyitva, mintha az
életet adó oxigénmolekulákra, vagy egy csókra várna, fehér
kézfeje pedig a hasán pihent.
A parancsnok nyugodtan megcsókolhatta volna. Már
régebben is megfordult a fejében, hogy lehajol és ajkát a hideg
üvegfedélre nyomja, alig néhány centire a nő ajkától. Akkor,
amikor Anderssonnal volt itt mindössze néhány napja, hogy
magukkal hurcolják a nő szeretőjét Los Angelesbe. Mégsem
tette, mén tudta hogy Andersson nem értené meg. Vagy ami
még rosszabb: megértette volna. Tudta, hogy Andersson
szerelmes a nőbe. akinek ugyanilyen az arca, csak éppen nem
tanja fogva a halál Ez persze akkor volt. amikor Andersson
még élt. Ő is annak a biztonsági csoportnak a tagja volt, akik
elvitték Andersson holttestét a Tyrell Társaság tornyai tövéből.
Tudta mi történt, noha a hivatalos jelentésben erről nem
tehetett említést. Andersson szerette a nőt. és halállal lakolt
ezért a bűnéért. Ez volt a baj. Talán akik a haldoklót, a halottat
szeretik, örök életet nyernek ezáltal. Saját mozdulatlan szíve
mélyén a parancsnok átérezte Dec- kartl sanyarú sorsát,
Egy pillanatig még bámulta a nőt, aztán hátrébb lépett, és
intett az embereinek.
- Jól van vigyétek ki innen! - Ő is így akarta, de a parancs is
ugyanígy szólt, amit az alvó nő hasonmása adott ki Nézte,
ahogy a fogantyúknál lógva felemelik a fekete koporsót az
összetákolt faállványról – Óvatosan.
Az emberei kivitték a tisztásra, és a légautók felé indultak
vele. Egy perc múlva már vissza is tértek, hozták a gázolajjal
teli fémdobozokat, a parancsnoknak kérnie sem kellett ókét.
Minden a megbeszéltek szerint történt Amikor a faház belsejét
alaposan meglocsolták gázolajjal. a külső falakra is öntöttek
egy keveset, majd egy olajcsíkot húztak a földön a parancsnok
lábáig Onnan indult a napfényben halványan pislákoló tűz, és
beszaladt a faház nyitott ajtaján. Egy pillanat múlva bömbölve
csaptak ki a lángok az egy szem ablakon, és végignyaldosták a
falakat meg a tetőt.
Addig nézték az égő kunyhót, amíg az elszenesedett
deszkák egymásra nem roskadtak. Néhány nyomás a Iég-
autókból előszedett poroltókon, és már el is oltottak a tüzet.
Szürke füst szállt gomolyogva az égre.
A parancsnok az egyik légautó pilótafülkéjéből meg lenézett
a földet csúfító fekete foltra. A jármű feljebb emelkedett, a
faház üszkös romjai pedig belevesztek a környező fák közé.
Megfordult az ülésben, becsukta a szemét, és addig úgy is
tartotta, amíg csak maga előtt nem látta az alvó haldokló nő
arcát. Los Angelesig úgy utazott.

- Jó kis lakásod van.

Sarah körülnézett, mintha ingatlanügy nők lenne, es egy
értékes lakás piaci árát próbálná éppen megbecsülni. Belépett a
szobába. Az, hogy az egész az oldalara van fordulva, szemmel
láthatóan nem zavarta. Önhitten mosolygott, a pénz nagyobb
hatalom volt számára, mim a gravitáció. - Nagyon eredeti.
- Nekünk tetszik. - Deckardé volt a barátságos házi
gazda szerepe. - Fő, hogy otthonos legyen
- EI tudom képzelni. - Sarah a kabátjába burkolódzott, a
szómicgallért felhajtotta hátul összefogott hajáig, és úgy tűnt,
teljesen elszigetelte magát a lakás falai közt megrekedt
hőségtől. Megfordult, és fürkésző szemmel nézett a férfira. -
Az ég szerelmére Deckard, úgy nézel ki. mint egy
madárijesztő. - Megbirizgálta a lopott egyenruha szakadt ujját.
- Ha a Los Angeles-i Rendőrség babtermesztésbe fogna,
kirakhatnának egy póznára. Riogathatnád a madarakat egész
álló nap.
- Vannak rosszabb munkák is.
A nő követte Deckardot a másik helyiségbe. Le kellett
hajtania a fejét, hogy átférjen az ajtókeret alatt. A szoba
alighanem gyerekszoba lehetett, mielőtt a földrengések
mindent fel fordítottak. A bedeszkázott ablak fölötti karnisról
megfakult függönyök lógtak oldalvást, még mindig lehetett
látni a kiscsibéket és kiskacsákat ábrázoló mintát. Deckard
érezte, hogy Sarah őt bámulja, miközben kinyitotta az egyik
szekrény ajtaját, és előhalászott belőle néhány ruhadarabot. Az
ő tartalék ruhája volt; ebben a körzetben gyakran több napig is
eltartott, míg elvégezték a rájuk bízott feladatot. Holden is itt
tartotta a ruháit, igényesen szabott öltönyei gondosan fel voltak
akasztgatva a cédrusillatot árasztó műanyag zsákokban.
Deckard most nem látta az öltönyöket. A karjára vetett
ruhákkal kivonult a vécére.
A nőnek hátat fordítva levette az egyen kabátot és az inget, a
saját vérével átitatott bőr és textil ruhadarabokat. Érezte ahogy
a nő keze a vállán levő sebhelyhez ér. de meg sem rezzent,
mintha elhaltak volna az idegvégződései.
- Izekkel csinálni kellene valamit - mondta a nő egy
árnyalatnyival kedvesebben ha nem akarod, hogy
elfertőződjenek.
Kiderült, hogy a fürdőszoba nem csak oldalra dőlt, hanem
megmagyarázhatatlan módon 180 fokos szögben megfordult,
így most a mennyezet, középen a beépített villannyal lett a
padló, Deckard letérdelt mosdókagyló maradványai mellé és
két tenyeréből csészét formált, hogy a repedt porcelán szelén
vékony patakocskában lecsordogáló víz belefolyjon. Óvatosan
lemosta a testére és a karjára száradt vért, és az összegöngyölt
rendőringgel szárította meg. A törött tükör egyik darabja elég
nagy volt, hogy megnézhesse magát benne: az arca a
fáradtságtól gyűröttebbnek és öregebbnek látszott, a szeme
pedig még annál is öregebbnek. Amikor elvette kezét a
homlokáról és beesett szemétől, a víz áttetsző rózsaszín volt
A hálószobában felöltözött és tudta, hogy a nő még mindig
nézi. Az új ruhák enyhén dohos szagúak voltak, amiért olyan
sokáig álltak a szekrényben. Nyakig begombolta a
pepitakockás inget, a legfelső gomb sértette lehorzsolt ujjait. A
hosszú kabát ugyanolyan volt, mint amit azelőtt viselt
Mindkettőt egyszerre vette egy paraguayi divatárustól, aki a
zsúfolt belvárosban, a Cooper Üzletház egyik kis zugában
dolgozott. Belebújt, bár érezte milyen fülledt meleg van a
lakásban az odakint fújó Santa Ana-i széltől. A horzsolások
miatt elég vért vesztett ahhoz, hogy a testhőmérséklete néhány
fokkal lehűljön. De az is lehet, hogy a nő miatt fázom,
gondolta. A nő mindenhova magával vitte a telet.
- Nagyon elegáns - szólalt meg mögötte Sarah Deckard
hátranézett, és látta, hogy a nő a hálószoba falának dőlve, karba
tett kézzel mosolyog - Rachael is így szeretett beléd? Így látott
először?
- Nem tudom. Biztos. - Kézbe vette a szekrényből kivett
utolsó ruhadarabot is. - De az is lehet, hogy nem látott semmi
mást, csak egy zsarut - Behelyezte a durva pamutnyakkendőt a
gallérja alá, majd elkezdte megkötni a csomót Szinte érezte
magán Sarah tekintetét. - Miért jöttél utánam?
Sarah egy pillanatig meredten nézte.
- Gondoltam, leellenőrizlek már Megnézem, hogy
boldogulsz.
Ez volt a baj, ha az ember másoknak dolgozott. Sarah
alighanem azt akarta, hogy már most odanyújtsa tálcán a
hatodik replikáns fejét.
- Hogy találtál ide?
- Könnyen. Régi barátodnak egy szép új szív-tüdő készülék
működik a mellkasában. A Tyrell Társaság egyik
melléküzemágában készült; a replikánsgyártás és a mesterséges
emberi szervek gyártásában sok közös van. - Elmosolyodott. -
Tudtuk, hogy kinek kellett az a darab. Min ti megrendelésre
készülnek, egyedi darabok, de hát ez nem is lehetne másként.
Úgyhogy beleépítettünk egy miniatűr irányjeladót, oda, ahol
kattognak a szívbillentyűk. Akárhová megy Dave Holden,
tudunk róla. Én tudok róla, ez a lényeg. Ezért is nem féltein
attól, hogy nem talállak meg Mehettél volna bárhová, tudtam,
hogy Holden úgyis rád talál. A fejvadászok jól ismerik
egymást, nem? Ugyanúgy jár az agyuk.
- Lehet - felelte Deckard - egy bizonyos pontig. De nem
mentem vele, látod? Pedig velem is üzletelni akart.
Felajánlotta, hogy legyünk megint társak, de én nemet
mondtam.
- Miért?
- Mert nem érdekelt. Különben is - vonta meg a vállát -, már
van munkám.
- Óh! - Sarah felvonta a szemöldökét. - Értékelem a
hűségedet. De ez a munka... érdekel, ugye?
Deckard a szeme sarkából észrevett valamit. Elfordult
Sarah-tól, és meglátta a törölt tükröt a fürdőszobából. Látta
benne saját szilánkokra tört tükörképét, egy képet, amit
felszabdaltak, darabjait összekeverték, majd ügyetlenül
megpróbáltak újra összeilleszteni.
Tűnődését hirtelen félbeszakította valami nesz, egy sziszegő
lélegzet, amely elég magas és hangos volt ahhoz, hogy akár
rémült kiáltás is lehessen. Ezzel egyidejűleg valami
megragadta a karját, és két kéz markolt erősen a kabátujj vastag
szövetébe Oldalra nézett, és látta, hogy Sarah mintegy
menedéket keresve a háta mögé húzódik, arcán gyűlölet és
undor keveréke.
- Hát ez meg mi a franc? - Egyik kezével elengedte a térti
karját, és előrebökött.
A hálószoba ajtajában, az oldalára dőlt téglalap közepén ott
kuporgott Pris, Illetve ami megmaradt belőle, amit kedvese,
Sebastian meg tudott menteni. A csont és bőr figura, rongyos
balett-trikóban egyik vézna kezével az ajtókeretbe
kapaszkodott, fésületlen, fehér haja alatt vörös tűzpontként izzó
szemei a hálószoba belsejét fürkészték, majd a bent álló másik
nőnemű lényre szegeződtek.
 - Ne aggódj ! - Deekard nézte, ahogy a Pris-lény pókszerű
mozdulatokkal bevonszolja magát a szobába. - Nem fog
bántani.
A lény alacsonyan tartotta a fejét, és miközben óvatosan
közeledett, körülnézett, mintha veszélyt szimatolna, majd ismét
Sarah-ra meredt.
- Ebben igazad van. - A másik kezével is elengedte a férfi
karját, és beletúrt saját kabátja mély zsebébe.
- Pris! Pris! - visszhangzott végig a folyosón Sebastian
sipákoló hangja - Ne menj be oda! Hagyd azokat az embereket!
Sarah mindkét karját felemelte. Deekard látta mit vett elő a
zsebéből: a nő egy fekete fémtárgyat tartott összekulcsolt
kezében.
A Pris-lény ugyanebben a pillanatban felegyenesedett,
gerince úgy működött mint egy rugós teleszkóp. A sziszegő
légzés meglepett csodálkozás hangjába csapott át, a tágra nyíló
szemek, most még többet láttattak a koponyája mélyén ülő
élénkpiros lencsékből. Remegő karja, csontvázszerű keze a no
arca felé nyújtotta fehér ujjait, aki az ösztönös irtózattól
hátrahőkölt. Száját szélesebbre tátotta, egy szó, egy név, akarta
kínlódva áthidalni a gyenge szinapszisokat, hogy felbukkanjon
a kerepelő bőrnyelven...
Deckard megpróbálta megállítani Sarah-t, megpróbálta
karon ragadni és félrehúzni, de már túl késő volt. Mindössze
ujjúnak egy apró mozdulatára volt szükség. A vissza rugó
fegyver remegése megingatta a megvetett lábbal álló nőt, és
egy pillanatra a férfi oldalához nyomódott a háta. A torkolattűz
elsötétítette a Pris-lény szétzúzott arcát, amely csak
centiméterekre volt a pisztoly fekete csövétől. Deckard
retinájáról még el sem tűnt az utókép, de már látta, hogy a
könnyű kis teremtményt a magasba emeli a becsapódó lövedék
ereje, a szétzúzott arcból és homlokból száraz csontdarabok
záporoznak szerteszét, gerincoszlopa pedig íjként megfeszül,
ahogy a válla hátrabicsaklik.
 Az ajtóban álló Sebastian létsíkokon. Egyetlen karjával
feljebb húzta magát a játék mackó hátán, így mindent látott a
történtekből. A játék katona félrelökte a mackót, aztán földbe
gyökerezett lábbal megállt, és a szeme az orrával együtt
követte a szemközti sarokba csapódó Pris- lény rop pályáját.
Deckardot hányinger fogta el. Amikor Pris legutóbb meghalt
(amikor ő ölte meg), a feltépett hasfalú test a földre zuhant, és
veszett sikoltozásba kezdett, nem is annyira a fájdalomtól, mint
inkább a felgyülemlett és ki nem adott vad energiától. Most
viszont összecsuklottan hevert a földön az immár kétszeresen is
halott Pris, mint egy rongybaba, törzse a derekánál előrehajlott,
a kificamodott karok hátratekeredtek, a fej pedig
előrebicsaklott feltárva a hófehér négerbaba-frizura alatti vörös
hasadékor A piros szemek fekete pontokká váltak, ahogy az
utolsó elem is kimerült
- Ezt nem kellett volna. - A hányingerből mély bánat lett, és
Deckard elszorult szívvel nézte Sebastiant, aki lemászott a
térdelő játék mackó hátáról, és az összetört holttest felé
vonaglott.
Sarah nyugodt szemmel nézett rá.
- Dehogyisnem.
Sebastian közben odaért a szoba túloldalán heverő
halotthoz, egyetlen karjával átölelte, és most ide-oda ringatta
Könnycseppek gördültek le arca ráncai közt, és torkából
gyötrelmes zokogás szakadt fel. A mackó hiábavaló kísérletet
tett, hogy megvigasztalja, és az egyik mancsával megsimogatta
az emberke vállát, A játék katona is csatlakozott a gyászoló
csoportképhez, antik sisakjának csúcsa a halott vérfoltos lábai
fölött meredezett, ahogy lehajtotta a fejét.
Deckard átment a szobán, és az emberkére nézett,
- Nem lehet - intett a holttest felé - tudja, valahogy...
összerakni?
- Ne legyen ostoba - felelte Sebastian a könnyeit nyelve. -
Nézze meg! Az agya... teljesen tönkrement. Nem tudom
megcsinálni. Senki sem tudja. - Az arcát a lány maradványaira
hajtotta - Meghalt. Végleg meghalt. -A férfi könnyei
összekeveredtek a lány alvadó vérével A holttest karomszerű
ujjai megkaparták a falat, mintha valamelyik elemben még
pislákolt volna egy cseppnyi energia.
- Milyen megható - hallatszott Sarah jéghideg hangja
Deckard hátranézett, és látta, hogy a nő visszasüllyeszti a
fegyvert a kabát zsebébe. - Talán akkor vissza is térhetnénk az
üzlethez.
Deckard felegyenesedett előtte.
- Felismert téged, ugye? - Mélyen a nő szemébe nézett,
mintha a Voigt-Kampff gép segítsége nélkül szeretett volna
elkapni egy áruló válaszreakciót. - Mi volt ez az egész?
Amikor meglátott rögtön tudta, hogy ki vagy.
- Kétlem. - Semmi pirulóreflex, semmi írisztágulás. -
Valószínűleg azt hitte, hogy Rachael vagyok. Bizonyára azt
hitte, hogy talált egy ugyanolyan replikánst, mint ő.
Nem. Mint amilyennek hitte magát. Már majdnem
kijavította Sarah-t, majdnem emlékeztette arra, amit a nő maga
is tudott - hogy Pris ember volt de nem szólt egy a szót sem. A
különbségek ismét egybemosódtak. Megölt, meggyilkolt egy
Pris nevű emberi lényt, aki meg volt győződve, hogy replikáns,
olyannyira, hogy ha elvégezte volna rajta a tesztet, talán még
meg is bukik. És mivé lett, miután Sebastian életre keltett egy
szikrát zavart agyában, és újra mozogni tudott? Élő volt vagy
halott?
Ember vagy replikáns? Nem tudta, úgy érezte, hogy eljutott
addig a pontig, amiről lsidore beszélt még a Van Nuys
Állatkórházban. Ahol már nem látja többé a különbséget.
Több gondolata is kimondatlan maradt. Ha akit a Pris-lény
felismerni vélt, Rachael volt és nem Sarait, akkor vajon honnan
jött? Lehet, hogy maradt valami emlékük még a futószalagról,
talán a Tyrell Társaság az összes Nexus-6 modellt, az összes
Prist, Zhorát és Rov Battyt egy helyen tárolta, mielőtt a
gyarmatokra szállították volna őket. Azonnal tudta, hogy ez
nem lehet, hiszen Pris típusú rep- likánsok sosem léteztek.
Csak a lány agyában. Talán ott kint találkoztak, gondolta
Deckard, az ENSZ gyarmatokon. Lehet, hogy Pris másokat is
meg tudott győzni, hogy replikáns, és Raehaellel együtt
dolgozott a törvényes katonai bordélyban. Ettől az
elképzeléstől össze kellett szorítania a szemét, mintha
kitörölhetné az agyából a képet. De ez amúgy sem lehetett igaz,
hiszen Sarah is megmondta, hogy Rachael nem futószalagon
gyártott modell volt, hanem egyedi darab Eltlon Tyrell saját
megrendelésére lehet, hogy hazudott, ezt nem lehetett tudni...
Lezárt szemhéja mögött felvillant egy emlékkép. Nem is
olyan régen - látta őt. Most is maga előtt látta azt az arcot a
replikánsvonatban, a rendőrkapitányság alatti sötét alagútban
Összezsúfolva a többi replikánssal, az ipari sekjekkel. Olyan
rémülten zokogott, hogy ezt az érzést semmi más nem tudta
kifejezni, csak meztelen vádainak remegése, szája sarkába sós
könnyek szivárogtak. Ezek szerint több olyan is létezett, mint
Rachael. Kellett, hogy létezzen, hacsak nem valami
kimerültség és félelem szülte lázas vízió volt, hanem valóság.
- Na, mi lesz már, Deckard? - szólalt meg Sarah pengeéles
hangon - Beszélhetünk?
Deckard kinyitotta a szemét. És ránézett Sarah-ra vagy
Rachaelre vagy arra aki a zakatoló replikánsvonat lezárt ajtaja
mögött zokogott. Az emléktakarók rétegenként elhalványultak,
és Deckard ismét tisztán látott.
- Nem... - jelezte egy sóhaj az ismét rátörő gyengeséget. -
Nincs időm. Dolgom van. - Erezte, hogy a háta mögött ott van
Sebastian és a többiek, a különböző élő és nem-élő lények, a
halott szorosan kedvese karjában. - Nincs miről beszélnünk.
- Tévedsz. Mindenről beszélnünk kell Már épp itt az
ideje. - Ugyanazzal nyugodt pillantással méregette a férfit. -
Meg akarom könnyíteni a dolgodat, Deckard. Azt akarom,
hogy most rögtön gyere ki velem a légautóhoz. Amilyen
szívesen láttak itt minket, jobban szeretném inkább valahol
másutt folytatni a beszélgetést.
- Miért mennék?
- Mert nincs más választásod - Pejét oldalra hajtotta, a kabát
szőrmegallérjára. - Vagy velem jössz most, vagy elmegyek
egyedül. És értesítem a rendőrséget, hol bujkálsz. Tudok
telefonálni a légautómból, néhány percen belül már itt is
lesznek. - A szoba másik végében kuporgó figurákra nézett. -
Gondolom, akkor már az egész szobát kitakarítják.
- Ugyan már - nézett vissza rosszallóan Deckard. - Ez a
szerencsétlen nyomorult nem csinált semmit.
- Az nem számít. Ha beviszik, addig vallatják majd, amíg
kiderül, hogy bűnös. Tudod, hogy megy ez, Deckard. Te is
ugyanezt csináltad. Persze, ha nem akarod, hogy így legyen...
Deckard a markában volt, ezt a férfi is tudta. Régen
elmúltak már azok az idők, amikor még elküldhette volna a
pokolba, és néni érdekelte volna, hogy ennek majd mások
isszák meg a levét. Visszaél ezzel, gondolta Deckard. Már-már
csodálta is a nőt, amiért ilyen jól meglátta, hogy egyre kevésbé
fejvadász... és egyre inkább ember. És mim ilyen, sokkal
kihasználhatóbb.
- Rendben. - Sebastianra nézett, de inkább nem mondott
semmit. Nem volt mit mondania. Kezét hosszú kabátja zsebébe
mélyesztette. - Gyerünk!

Holden addig rámolt a teherlégautó pilótafülkéjében, amíg

meg nem találta, amiket keresett. A pisztoly volt az első és
legértékesebb lelet; jól jön majd, ha fizzál az idióta Deckarddal
kell beszélgetni.
Meg is ölhettem volna, gondolta Holden. Ott, helyben.
Eredetileg ez is volt a szándéka, az a mocskos Deckard mégis
legyőzte. Ráadásul ott volt az a többi furcsa figura a titkos
lakásban, például az a szétfűrészelt Sebastian, aki a felhúzható
játék mackón lovagolt. Ki tudja, miben sántikált a kis törzs-
vendég? Holden megcsóválta a fejét. Tudta, hogy különösen
óvatosnak kell lennie, amíg vissza nem nyeri az erejét.
És a megszokott fegyverét. Egyelőre megtette az is, amit a
légautóban talált. Kisebb és könnyebb volt, mim az a nagy
fekete mordály, amely a fejvadászok alapfelszereléséhez
tartozott. Ennek megvolt most az előnye, ugyanis kezdte egyre
gyengébbnek érezni magát, levegőt is nehezebben kapott,
mintha a mesterséges szív-tüdő berendezés kezdett volna
összeroskadni a rárakott nagy teher alatt. Ez a sok rohangálás
és idegeskedés nem tesz jót az embernek ilyen állapotban. Régi
fegyvere úgy húzta volna a vállát, mintha egy üllőt raktak
volna rá.
A másik használható dolog, amit talált, egy tokozott
felbontóképességű optikai áramkörökkel ellátott Zeiss távcső
volt. A segéd feliratok a képmező jobb felső sarkában ugyan
németül voltak, de így is sikerült működésbe hoznia. Rá is
irányította a felborult épületre, amely a titkos lakást rejtette.
Ügyesen elrejtette a légautót a betontörmelék mögött. A
lakásban tartózkodó régi partnere, Deckard azt hihette, hogy
visszarepült Los Angeles központjába. Amikor a beszélgetés
végén felhúzta magát és kiabált, az csak egy színjáték volt; azt
akarta elhitetni a másikkal, hogy a lehető legmesszebbre akar
tőle kerülni. Korántsem végzett még Dcckarddal, és ahogy
elnézte, más sem.
Alighogy elrejtette ugyanis a járművet, máris észrevette a
következő látogatót. Biztosan végig itt volt, és azt várta, hogy
elmenjek, gondolta. Hason fekve, könyökével a durva betonra
támaszkodva Holden a nőre irányította a távcsövet, amikor az
bement az oldalra dőlt bérházba. Az arcát sajnos már nem
láthatta, de az a rendezett fekete haj és az a szőrmebunda -
ráadásul ilyen melegben? Krionikbéléses darab volt, és arról
árulkodott, hogy a nő igen gazdag lehetett. Nem lep meg,
gondolta keserűen. Úgy látszik, az a sunyi Deckard későn
tanulta meg, hogy annak adja el magát, aki a legtöbbet kínálja.
 Előzőleg már feltúrta az összes ládát és rejtekhelyei a
légautóban, hátha talál egy nagy hatótávolságú mikrofont,
amivel lehallgathatná, mi folyik odabenn a lakásban, de nem
járt sikerrel. Tudta, hogy csúcsminőségű, profi felszerelés
kellene, hogy meghalljon bármit is; amikor az épületet
lefoglalták a fejvadász-akciók számára, hangelnyelő
szigeteléssel párnázták az ablakokat és a külső falakat. Annak
sem lenne semmi eredménye, ha odakúszna az épülethez, és
rátapasztaná a fülét.
Valamiben mesterkednek odabenn. Holden frusztrál- tan a
hátára gördült, a mellkasára helyezte a távcsövet, és
megpróbálta a saját akaraterejével lelassítani a gépi szívverést.
Az nem engedelmeskedett. - Az istenit - dünnyögte Holden, és
az eget bámulta. Lehet, hogy helyrehozhatatlanul túlerőltette a
műszert, mert most még rosszabbul érezte magát, mint amikor
Roy Batty társaságában elhagyta a sivatagi Javítóközpontot.
Olcsó, silány kis vacak, gondolta, és azon tűnődött, vajon
milyen ócska műszert használhattak a Los Angeles-i
Rendőrségnél az ilyen esetekhez. Amennyire azokat a
kuruzslókat ismerte, beültettek volna neki egy rozsdás
bádogdobozt, meg egy gyerek szülinapi zsúrjárói megmaradt
luftballont.
Mélyeket lélegzett, és a szeme előtt ugráló fekete foltok-
amelyek az oxigénhiány és a közeledő agykárosodás
figyelmeztető jelei lehettek - lassan szürkévé változtak, majd
teljesen eltűntek Majdnem teljesen. Visszafordult a hasára, és a
távcsövet a másik légautóra irányította, amelyikkel az
ismeretlen nő érkezett, és ott hagyta szem előtt a bérház másik
oldalán
Bekerült a képbe a jármű aljára nyomtatott vonalkód.
Holden bekapcsolta a távcső leolvasóját, A kijelzőn néhány
másodperc múlva megjelentek az aprócska betűk:
NYILVÁNTARTÁSI SZÁMA TITKOS. A JÁRMŰRŐL
NINCS ELÉRHETŐ INFORMÁCIÓ, Holden nem lepődött
meg: egy ilyen járgánynak csakis olyan ember lehetett a
tulajdonosa, akinek volt pénze arra. hogy kitöröltesse a
nyilvántartásból.
Holden egyre közelebb hozta a képet, amíg be nem látott
egészen az utólag felszerelt turbóhajtóművek elosztócsöveibe,
amelyek a légautó oldalán meredeztek. A nap betűzött a görbe
titáncsövek szájába, úgyhogy a távcsővel el lehetett olvasni a
gyári számukat. Holden magában ismételgette a számsort,
miközben visszacsúszott a teherlégautóhoz, és bekapcsolta a
vezérlőpult számítógépét. Egy pillant múlva meg is kapta a
kívánt információt: az utólag felszerelt hajtóműveket az
érvényes ENSZ beszerzési parancsra szállította az Ad Astra
Járműalkatrész-kereskedés. Meg sem kellett néznie a
számítógépben, anélkül is tudta, hogy a cég intézi a Tyrell
Társaság szállításait. Emblémája, egy csiricsáré szocreál
stílusban rajzolt férfialak, aki egy masnival átkötött csomagot
emel fel egy névtelen égitest felé, a kamionok oldalán is láthaló
volt, amelyek hibernált replikánsokat szállítottak a San Pedró-i
dokkokba, hogy aztán elszállítsák őket a kolóniákra.
Szóval Tyrell.. ez érdekes. Holden megpróbálta előkotorni
egyik emléket még a Kowalski előtti időkből Hryant azt
mondta neki a kórházban, hogy Eldon Tyrell meghalt - de nem
volt egy lánya vagy valakije, aki az örököse lehetett volna?
Nem, unokahúga volt, ez az. Lehet hogy ez a nő Tyrell
kisasszony, a replikansgyártó társaság új főnöke, aki idesüvített
a vállalati légautóval, hogy beszéljen Deckarddal. Tudta, hogy
hol találja meg a férfit, ezek szerint vagy Deckard kereste meg
a nőt, hogy itt várja, vagy már korábban is találkoztak. Mert
magától semmi esetre sem találhatta meg a rejtekhelyét.
Tehát ez a nő - és az ő személyében az egész Tyrell
Társaság-egy gyékényen árul Deckarddal, a volt fejvadásszal
vagy legalábbis azzal az emberrel, aki régen fejvadásznak
vallotta magát: Holden egy kicsit már bizonytalan volt ezt
illetően. A Tyrell Társaság és a fejvadász-egység mindig is két
ellentétes érdekű hatalom volt, mivelhogy a társaság mindig
arra törekedett, hogy replikánsai egyre hasonlóbbak legyenek
az emberekhez - vajon mennyi idő kellett még ahhoz, hogy
Nexus- vagy Nexus-8 egységekkel is elárasszak az utcákat? - a
fejvadászok viszont arra, hogy megtalálják okét. cs
bebizonyítsák róluk, hogy replikánsok. Kialakult közöttük
egyfajta ragadozó- zsákmány viszony, ahol mindkét fel
felváltva lehetett hol a farkas, hol meg a bárány. De vajon
Deckard most miben mesterkedik? - tűnődött Holden, Ágyba
bújik az ellenséggel?
Tűnődését egy hang szakította félbe, amelyhez nem kellett
csúcsminőségű lehallgató-berendezés, ugyanis olyan hangos
volt, hogy áthallatszott még az épület hangszigetelésén is
Ösztönösen behúzta a fejét, ahogy a dörrenéstől megremegett a
légautó körüli betontörmelék. Egy lövés, aztán néma csend.
Holden óvatosan kidugta a fejét a vezérlőpult mögül, és a
távolban fekvő épület felé lesett.
Egyre érdekesebb dolgok történtek: most éppen azon
spekulált, hogy vajon ki lőtt le kit. Deckardnak nem volt
fegyvere, ebben biztos volt, bár ez nem sokat számított, hiszen
akár a nőtől is elvehette annak pisztolyát. Hacsak a nő nem
azzal a határozott szándékkal jött ide, hogy megölje Deckardot,
és ezt meg is lenne. Az összeesküvők összerúgták a port? Nem
ez lett volna az első ilyen eset.
Akármi történt is odabenn a lakásban, Holden tudta, a
legokosabb, ha visszafekszik és tovább leskelődik. Valaki volt
bent, élesre töltött fegyverrel. Neki is volt pisztolya, de
jelenlegi siralmas állapotában nem biztos, hogy használni is
tudta volna anélkül, hogy remegjen a keze. Még a távcső is
mintha tonnás súlyú lett volna, amikor a betongerincre
visszamászva a szeméhez emelte.
Mi a... Még nagyobbra nyílt a szeme a nézőkében amikor
két alakot látott kijönni. Deckardot és a sötét hajú, fiatal nőt,
aki szerinte a Tyrell Társaság új tulajdonosa lehetett. Nem
lőtték le egymást, mindkettő épnek es egészségesnek látszott.
Deckard szokásos savanyú képéről nehéz volt leolvasni,
mennyire lehetett meghitt kettejük között a viszony, a nő
mindazonáltal úgy tűnt, mint aki meg van elégedve magával.
Deckard a régi önmagára emlékeztetett, miután abból a lopott
rendőrgúnyábol átöltözött civil ruhába, olyan volt, mint régen,
fejvadász korában, még az a hosszú kabát is ott lógott rajta,
amit annyira szeretett.
A távcsövön keresztül végignézte, hogy Deckard és a Tyrell
lány beszáll a feltuningolt régi légautóba és felszáll. Elfogta a
kísértés, hogy bemásszon a teherléghajóba és a másik jármű
nyomába eredjen, de letett az ötletről: azonnal észrevették
volna.
Egy pillanatig még a légautót nézte, egy tüzes tarkó fekete
pöttyöt, amint egyre jobban elihalványodik és eltűnik város
tükröződő tornyai fölött. A Santa Ana-i szél elállt, a levegő
pedig meg mindig tűzforró maradt, de már jelen volt az a szinte
tudatküszöb és bőr alatt érezhető remegés, mintha
kimondhatatlan erősségű töltéstől vibrálna.
Egyik kezével a földre támaszkodva Holden talpra állt és
felegyenesedett. Azon nyomban meg is bánta: elöntötte az
émelygés, és olyan bizonytalannak érzete a talajt a lába alatt,
mintha egy újabb földrengés készülődne. Mű- szíve veszettül
vert a mellkasában, előrehajolt, tenyerével a térdére
támaszkodott. Valami megakadt a torkában, amitől alig kapott
levegőt. Úgy tűnt, az utolsó szikrányi erejét is kiszívja az
erőlködés, hogy felköhögje. Amikor kinyitotta szemét, egy
nedves, vörös foltot látott maga előtt a betonon.
- Az istenit... - Kísérletképpen megtapogatta a mell-
csontját, hogy megpróbálja kideríteni, nem ment-e valami
tönkre a beültetett műszervekben. A szájában érzett sós
váladékot inkább lenyelte, de nem merte kiköpni. Úgy tűnt.
minden rendben tudott lélegezni, és a szíve is még mindig
dobogott Megpróbált visszaemlékezni, hogy vajon csak képzelt
ezt a kereplésszerű zajt, vagy eddig is hallatszott, csak ő nem
vette észre hamarabb.
Egy dologban biztos volt. Gyengébbnek érezte magát, mint
valaha, közel járt a végkimerüléshez. Nagyszerű időzítés,
gondolta elkeseredve. Túlterhelt teste azt tanácsolta, hogy
heveredjen le valami sötét szobában, és várja meg, amíg új
szíve és tüdeje végképp beilleszkedik a testszövetbe. De erre
nem volt idő. Túl gyorsan történlek körülötte a dogok, így nem
pihenhetett, bármekkora szüksége is lett volna rá. A légautó
Deckarddal és a Tyrell lánnyal eltűnt szem elől, elvitte őket az
összeesküvés egy másik helyszínére. Itt talán már végeztek is;
összeszövetkeztek, hogy lelőnek egy harmadik valakit a
lakásban.,.
Mély levegőt vett, és beleerőltette géptüdejébe, közben
pedig megpróbálta kitisztítani az agy át. Gondolkozz,
parancsolta magának. Kit ölhetett meg odabent Deckard és a
Tyrell lány? Rajtuk kívül az egyetlen emberi lény az a kis
nyiszlett mitugrász volt, akinek egy kar kivételével az összes
végtagját levágták. Holden megpróbált visszaemlékezni a fickó
nevére, de nem tudott. Elismerte, hogy a háromszorosan
csonkolt emberke idegesítő kis pasasnak tűnt, ám ez
önmagában még nem lett volna elegendő ok, hogy örökre
elhallgatassák. Kellett lennie egy másik, fontosabb indítéknak
is. De mi lehetett az?
Az emberke a Tyrell Társaságnak dolgozgatott, ennyire
határozottan emlékezett. Mi is volt a foglalkozása? Genetikus
mérnök. Holden bólintott, és szinte maga előtt látta a fickó
teljes rendőrségi aktáját. Szakterületé: rcpli- káns terve zés
Még pontosabban: a Tyrell Társaság Nexus-6 modelljeinek
tervezése. Ez az!
Most már tudott valamit. Nem is valamit: nagyon sokat Az
egy karú kis figura mindent tudott a Nexus-6 replikánsok
tervezéséről és gyártásáról Ha az ember valamiről többet tud a
kelleténél - olyat is, amit mások titokban akarnak tartani -
akkor az a legjobb módja annak, hogy megölesse magát.
Hirtelen világosodott meg előtte, olyan hirtelen, ahogy a
Csendes-óceán fölött látott gyülekező fekete felhőkbe
belehasított a villám. Hát persze, gondolta. A kis emberke tudta
ezt. tízért kellett megölni uh...
Egyedül az volt a probléma, hogy hiába jött rá, nem volt
elég jó formában, hogy a tettek mezejére lépjen. Rájött arra is,
bár nem örült neki, hogy segítségre van szüksége. Egyedül nem
tudta megcsinálni, bármennyire szerette volna.
Holden felnézett az égre. Az ismét üres volt, a légautó már
régen eltűnt Deckarddal és a növel, s piros csíkja sem látszott
már. Megfordult, és lassan, óvatosan a teherlégautó felé indult.
Gyűjtögette az erejét a találkozásra, amelyet már szépen el is
tervezett.
 14

- Indulás, gyerekek! - A férfi körülnézett az üres szobákon,

amelyekben most néma csend honolt, pedig ugyanannyi élet
volt bennük, mint rég. - Szerintem már mindent
összepakoltunk. - Ő és egyedüli barátai minden tőlük telhetőt
megtettek, hogy feltakarítsák a falak sarkában szétkenődött vért
és a maradványokat, amelyek a szeretett kedves halála után
maradtak. A második halála után, emlékeztette magát
Sebastian. Még szomorúbbá tette a gondolat, hogy szegény kis
Prisnek kétszer kellett átélnie ezt a borzalmat. Hz nem volt
tisztességes; a lány sosem bántott senkit, legalábbis nem
nagyon.
Pillanatnyilag ezt sem tudta, hol lehet a lány. Nem volt szíve
kiszedni a szétlőtt fejű hulla testéből az elemeket és
kikapcsolni a különféle kapcsolókat, így a test erőtlenül még
tudott mozogni. Alighanem elmászott, gondolta bánatosan. Ki
a törmelékek közé, hogy' a többi törött és hasznavehetetlen
tárgy közé feküdjön. Ha maradt is benne az életnek egy
halovány szikrája, úgyis ki fog hunyni a hamvak, rongyok és
összetört csontdarabok között.
Szőrmók Ezredes és Cincogó Huszár visszajöttek érte.
Odahajoltak hozzá, egész közel került az arcuk az övéhez,
úgyhogy Sebastiannak el kellett fordítania a fejét, nehogy
kibökje a szemét Cincogó hosszú orra. Tudta, mit csinálnak.
Minden egyes beépített érzékszervükkel - főleg optikai
szenzorok voltak, habár a mackó kerek, megnyirbált füle jobb
volt, mint az embereké, Cincogó hosszú orra pedig remek
szaglószervi receptorokat rejtett - azt próbálták megbecsülni,
milyen testi és szellemi kondícióban lehet gazdájuk és barátjuk.
Tudták, hogy valami nagy tragédia történt, ami a férfi lényében
is elpusztított mindent. Sebastian ügy érezte, mintha egyetlen
végtagjának igényeit sem tudná már kielégíteni a szervezete,
szíve pedig kiszakadt volna törékeny mellkasából, Cincogó és
Szőrmók tisztában voltak vele, hogy a halál jött el hozzájuk
látogatóba, tűsarkakon parádézott, és amikor zajt csinált,
egyikük elhagyta az élők világát, és átment a lemerült elemek
és kialudt fényű gombszemek világba. Aggódtak és féltek,
hogy barátjuk is oda készül.
- Semmi baj. - Sebastian odanyűlt, és megvakarta a mackó
füle tövét. Cincogóra nem volt jellemző az efféle bizalmas testi
kontaktus, Sebastian tudta, hogy nagyon nagy bánatnak kell
megbújni a csúcsos sisak alatti áramkörben, ha ilyen közeire
merészkedett. - Ne aggódjatok miattam! Rendbe fogok jönni.
Elcsodálkozott, honnan vették ezt a viselkedést, hiszen ezt
nem ő programozta beléjük. A kezdet kezdetétől fogva vidám
kis fickóknak, boldog lényecskéknek szánta őket, ők voltak a
napsugarak szomorkás életében.
Épített viszont az agyukba olyan logikai ösvényeket,
amelyek segítségével a játék mackó és a játék katona képes
volt új dolgokat tanulni a környező világról, és viselkedésüket
az így szerzett adatok alapján módosíthatták is, de ez a
gyengédszívű érzelgősség valami egészen más volt. Vagy
mégsem? Ha új helyet találnak, ezen el kell még gondolkodnia.
Cincogó segített beszíjazni őt Szőrmók Ezredes
hátizsákjába. Az élelmet, az elemeket és a többi, túléléshez
nélkülözhetetlen kelléket már összecsomagolták és rákötötték a
guberáláshoz is használt hurokra.
- Várjatok egy picit, gyerekek! Üzenetet szeretnék hagyni.
A játék mackó, aki szeretett volna még a sötétség beállta
előtt útra kelni, türelmetlenül topogott a tappancsaival.
- Türelem, hé! - nyugtatta Sebastian. - Csak egy perc az
egész.
Megkérte az ezredest, hogy álljon háttal a lakás leg-
csupaszabb falához. Úgy gondolta, az éppen megfelelő vászon
lesz. Azok az emberek annyira elfoglaltak voltak, olyan
gyorsan jöttek-mentek - és öltek meg másokat így nem akarta
megkockáztatni, hogy ne vegyék észre az üzenetét. Elővette a
hónapokkal ezelőtt turkált, festőknek szánt Chaka Signature
Li’l-típusú falfestő készletből a fekete bádogdobozt, és
óvatosan, betűről betűre elkezdte felfújkálni a mondandóját.
KEDVES MR. DECKER... Kicsit rosszul hallotta, amikor a
nő a férfi nevét mondta. Megharapta a nyelvét, és felírta a
következő szavakat. A BARÁTAIM ÉS ÉN ELKÖLTÖZÜNK
INNEN. TÚL SOK FÁJDALMAS EMLÉKÜNK FŰZŐDIK
EHHEZ A HELYHEZ, EZÉRT NEM MARADHATUNK Ez
enyhe kifejezés volt. Arca minden egyes alkalommal
összerándult, amikor végigpörgött agyában a képzeletbeli
filmszalag: szegény Eris, amint szétlőtt fejjel repül a
levegőben. KÖSZÖNJÜK, HOGY MINKET NEM ÖLTEK
MEG. Mihelyt meglátta a maszatos szélű betűket a falon, már
meg is bánta, hogy felírta a szavakat, mert elég nagy- butaság
volt. Az lenne a természetes, hogy az emberek nem lövöldözik
le a másikat. De már nem volt idő átírni az üzenet, a mackó
ugyanis egyre türelmetlenebb lett, úgyhogy sietve be is fejezte.
REMÉLEM, MEGTALÁLJA, AMIT KERES.
ÜDVÖZLETTEL: SEBASTIAN.
Ennek jónak kellett lenni; a doboz majdnem kiürült. A
kezére is jutott a fekete festékből. Elhajította a dobozt, és
feltűzött ujjú és nadrágszaru overalljába törölte a kulimászt
- Jól van, jól van. Most már mehetünk. - Zötykölődni
kezdett a hátizsákban, ahogy Szőrmók Ezredes nagy sebbel-
lobbal az ajtó felé indult. - Ne olyan hevesen, hékás! Lerázod a
fejemet!
A három barát kelet felé indult, árnyékaik előttük rohantak.
Miközben a mackó menetelt, Sebastian hátranézett A távolban
épp csak hogy látta még a Los Angeles-i látóhatárt, a
napnyugta vérvörös foltokkal színezte a sötét tornyok
körvonalait. Úgy gondolta, a dolgok egyforma jól és rosszul
alakulnak a számára a világ ezen szegletében. Találkozott az
igaz szerelemmel, amire mindig is vágyott a szíve, de
másodszor is elvették tőle. Nem haj, gondolta. A lényeg, hogy
legalább egy kis ideig az enyém volt.
Elfordult, és állát a mackó feje búbjára helyezte. Becsukta a
szemét, de nem aludt. Nagyon sokáig nem tudott még elaludni.

Sötétség és élet. Mindkettő újra kezdődött. A város az

éjszaka eljöttével újra mozgásba lendült. Most minden
előmászik, gondolta Holden, ahogy a pilótafülke ablakából a
városra boruló fényszőnyeget nézte.
Amikor elhagyta az oldalra dőlt zónát, felvázolta magában,
mi mindem fog tenni. A körülmények - egy re fogyatkozó
ereje, riasztóan zakatoló és ziháló, túlterhelt műszíve és
műtüdeje és a negatív hópelyheknek tűnő, szeme előtt ugráló
fekete foltok - azt diktálták, hogy keressen segítséget. Nem
később, amikor már elrendeződtek az események, hanem most,
Csak akkor fognak úgy nézni rá, ahogy szerette volna, mint a
történelem legnagyszerűbb fejvadászára, nem pedig úgy, mint
egy kórházi ágyhoz szíjazott szuszogó növényre.
Szörnyű látomás kezdte gyötörni, amikor a légautó még egy
kört megtett Los Angeles belvárosa fölött: látta, hogy
biomechanikus belső szervei elérik azt a pontot, amikor már
nem lehet tovább terhelni őket, átváltanak félig működő
üzemmódba, amely ahhoz éppen elég, hogy életben tartsa őt a
pilótaszékben, csak éppen nem lesz eszméleténél. Az még
rosszabb lenne, mint ha a kórházban maradt volna. Nem lenne
mar emberi lény, csak egy pumpákkal és mesterségesen felfújt
hólyagokkal életben tartott húscafat az ő arcával és az ő
ruháival, és örökkön-örökké csak körbekeringene a város felett
azon a pályán, amit akkor táplált be, amikor még működött az
agya. Körözne éjjel, körözne nappal, körözne a száraz
évszakban, és körözne akkor is, amikor az eső veri a
pilótafülke átlátszó kupoláját, a görbe üveg eltakarná üres, vak
szemeit...
 Hát, örökké azért nem, gondolta Holden komor
megkönnyebbüléssel. Sejtette, hogy a rendőrök előbb utóbb
úgyis leszednék a teherlégautót az égről, amiért megszegte a
légi közlekedés szabályait. Vagy egyszerűen csak hagynák,
hogy lezuhanjon a földre, amikor kifogyott az utolsó csepp
üzemanyaga is. Lelki szemeivel látta a szemellenzős,
egyenruhás zsarut, amint egyik csizmás lábát a roncs
lökhárítójára téve kiszabja a bírságot a tilosban való
parkolásért.
Közben végleg beállt az éj. A látóhatár sötét ibolyaszínt
öltött, s a nap utolsó sugarai is eltűntek a tornyosuló felhők
meredek partja alatt. Most már elég sötét volt, hogy
nekiláthasson megvalósítani, amit eltervezett. Amennyiben
tényleg segítségre volt szüksége, hogy megóvja akár a haláltól,
akár az eszméletvesztéstől, akkor csak egy helyre mehetett,
csak egyvalakihez fordulhatott. A rendőrségre sem hivatalos
céllal nem mehetett, sem azért, hogy felvegye a kapcsolatot
régi barátaival és ismerőseivel. Ki tudja, mennyire gyűrűzött be
az összeesküvés a központi rendőrkapitányság épületébe, bárki
azok közé a gazemberek köze tartozhatott, akik a fejükbe
vették, hogy csak a halott fejvadász a jó fejvadász. Deckardhoz
pedig, aki feltehetően ugyanolyan célpont volt, mim bárki más,
szintén nem mehetett Számos érv szólt ez ellen. Holden repülés
közben számba is vette némelyiküket
A vezérlőpulthoz nyúlt, és kikapcsolta a robotpilótát. A
jármű még befejezte az utolsó kört visszavitte a Los Eeliz nevű
városrész sűrű, gyengén kivilágított, zsúfolt lakótelepei felé.
Holden átkapcsolt kézi vezérlésre, és leeresztette a légautót az
épületre, ahol egykor az ex- partnere lakott.
Az épület tetején kialakított leszállópályáján megdermedve
ült a pilótaülésben. tenyere és botkormány élettelen fénye
között vékony izzadságréteg formálódott. Gyerünk már,
nógatta lényének egyik része a többit. Mire vársz? Ne most
kezdj el töketlenkedni? A gyomrát görcsbe szorító félelmet új
tüdejének működési hibájával magyarázta: mivel az agya nem
kap elég oxigént, veleszületett állati rettegéssel reagál. De
tudta, hogy a gyáva test szövetségben van hűvös
racionalitásával. Roy Battyt a vécé mögötti csőhöz bilincselve
hagyta a lakásban; emlékezett rá, ahogy Battv átkozódva
csapkod a rövid lánc végén, mint valami veszedelmes,
feldühödött darázs-bivaly hibrid. s ettől ismét rengeteg
adrenalin áramlott át polietilén szívbillentyűin. Most pedig
menjen vissza és mondja ezt Battvnek, hogy legyenek ismét
pajtások? Sok szerencsét, súgta a fülében egy kételkedő hang.
- Talán akkor essünk is túl rajta - szólalt meg fennhangon.
Kinyitotta a pilótafülke ajtaját, és kimászott.
A lakásban érdekes rejtély fogadta: a bilincsek ott voltak,
Fityegett a fényes króm tárgy a porcelán alatt, ám Roy Batty
eltűnt. Holden térden állva nézegette a bilincset, majd felállt, és
a mosdókagyló fölötti tükörben meglátta saját elképedt
ábrázatát. A neoncső fényében még halottibbnak, még
sajtszerűbbnek tűnt arcbőre és homloka.
Meglépett, gondolta Holden. Ez nyilvánvaló volt, bár semmi
nem árulkodott arról, hogyan sikerült neki. Az épületet nagyon
spórolósan építették - némely része bár betonnak tűnt,
valójában domborított vinilhabból készült így még egy olyan
öreg ember, mint Batty is könnyedén kiránthatta volna a csövet
a fürdőszoba falából De bizonyára nem bajlódott volna azzal,
hogy aztán visszarakja a helyére, és még be is vakolja
fogkrémmel és szappannal. Ráadásul ez esetben a bilincs még
mindig Batty kezén lenne, nem pedig a vízvezetéken.
Holden nem is tűnődött tovább a rejtélyen, hanem csak
lekapcsolta a villanyt, és kiment a lakás folyosójára. Abban a
pillanatban a falhoz vágták; a háta akkorát nyekkent, hogy a
maradék levegő is kipréselődött a tüdejéből, az új szív pedig
vadul verdesni kezdett.
- Te ostoba tahó! Meg kellene, hogy öljelek! - Batty
barázdált arca vörös volt a dühtől és az energiától, és Holden
képébe nyomódott. - Ami azt illeti, már tervezem is, hogyan.
Remélem nem lep meg.
Holden megmarkolta Batty csuklóját, és megpróbálta
lefejteni a kezeket a torkáról, hogy levegőhöz jusson. Agyának
egy különálló része pedig tudomásul vette, hogy a bilincs
eltűnt.
- Várj... várj egy percet! - Úgy préselte ki a szavakat,
miközben mindkét lába a padló fölött kalimpált. - Beszélnem...
kell veled ..
- Dehogy kell. - Batty még magasabbra emelte és még
mindig a falhoz nyomta. - Eddig is rengeteget beszélgettünk.
Annyira ráhangolódtam már arra a szánalmas agyadra, hogy
nem is kell többé beszélnem veled. Tudtam, hogy vissza fogsz
jönni értem, ha végre rájössz, hogy semmit sem érsz el
egyedül. - Cápamosoly úszott el Holden szeme előtt. - Látod,
tudom, mit fogsz mondani, mielőtt kimondanád.
Végre jutott egy kis oxigén a légcsövébe. A másik kezeiéit
fáradni, igaz, ezt nem lehetett látni, csak érezni abból, hogy a
karja egy kicsikét elgyengül, és a súly lefelé húzza. A fekete
pettyek Holden szeme előtt, amelyek úgy ereszkedtek az ő arca
és Batty arca közé, mint egy babos kendő, egy kicsit
halványabbak lettek.

- Figyelj ide... nagyon fontos... - törtek fel a szavak

elszorított gégéjéből. - Nem jöttem volna vissza... ha csak
segítségre lenne szükségem ...
- Na ja - felelt Batty lekicsinylő mordulással. -Tényleg...
Rájöttem... - rángatta a másik csuklóit
rájöttem... ki a hatodik replikáns...
Batty oldalra biccentette a fejét, úgy nézte a falhoz szegezett
figurát.
- Miről beszélsz?
- legyél le... és elmondom...
Batty még egy pillanatig nézte összeszűkült szemével.
 - Rendben. - Letette Holdent a földre, és eleresztette az
ingét, majd hátralépett, és összefonta a karját. – így már jobb.
Holden összegörnyedt, kapkodva szedte a levegőt, a fejét
pedig a műszív magasságában tartotta, hogy a két szerv között
még könnyebben áramolhasson a vér. Erőtlenül
fölegyenesedett, és egyik kezével a falnak támaszkodott. Aztán
betámolygott a nappali szobába, Batty pedig követte.
- Pofonegyszerű. Tényleg. - Lehuppant Deckard egyik
pihepuha foteljébe, és arrébb rúgta a zongoraszéket, hogy
kinyújthassa a lábát. - Ha az ember jobban belegondol. -
Zsibbadt végtagjai bizseregni kezdtek, ahogy a vérkeringése
visszatért a normálisba, - A hatodik replikáns... akit még nem
kaptak el. Nem más, mint Deckard.
- Te idióta! - nézett rá Batty megvetően. - Ezt én mondtam
neked! - Nehézkesen leült a párnázott zongoraszékre,
könyökével pedig leütött két hangnem nélküli akkordot, ahogy
hátradőlt a billentyűkre. Felháborodva rázta a fejét. -
Jézusmária. Nem hiszem el. Ha eddig amiatt aggódtál, hogy az
új pumpád miatt az agyad nem kap elég oxigént - idáig hallom,
hogy sípol a tüdőd akkor nem kell többet aggódnod: az agyad
helyén már úgyis csak kása van.
Holden nyugodt arccal a fotel kerek karfájára tette a kezét,
és még egy mosolyt is kipréselt magából.
- Az biztos, hogy mondtál valamit arról, hogy Deckard a
hatodik replikáns. De én tudom, hogy jár az agyad. Sosem
lehetett volna belőled jó fejvadász. Te ahhoz túl felületes vagy.
A magadfajtának az a munkamódszere, hogy megöl valakit,
aztán, ha kiderül, hogy mégsem azt kellett volna, akkor megöl
valaki mást. Amíg végül el nem találja. - Egy pillanatra
megállt, hogy levegőhöz jusson. - A fejvadászok viszont
megpróbálják pontosan tudni, hogy kit öljenek meg
- Menj a fenébe.
 Holden tudta, hogy az elevenére tapintott. Előredőlt,
élvezve visszanyert önuralmát és a felcserélődött
erőviszonyokat.
- Érted már? - Megérte visszajönni ide, vállalni kockázatot,
csak azért, hogy felidegesítse Batty-t. Mégpedig a legjobb
módszerrel, saját szavait fordítva ellene. De egy kis
különbséggel - Tudod, hogy igazam van. Amikor te azt
mondtad, hogy Deckard a hatodik replikám, az csak egy ötlet
volt. Nem tudtad biztosan így van?
Batty kényelmetlenül fészkelődött a zongoraszéken, de nem
szólt semmit.
- Én viszont nyugodtan állíthatom, hogy Deckard a hatodik
replikám, mert be is tudom bizonyítani, - Diadalmasan
besüppedt a fotelba.
- Folytasd csak. - Batty nyugalmat erőltetett magára.
Hallgatlak.
- Van egy titkos lakás az. oldalra dőlt világban - tudod, a
földrengés sújtotta övezetben amit Deckard és én meg a többi
fiúk rendeztünk be a fejvadász-egységből. Nincs is
kapcsolatban a rendőrséggel. Megfigyelésre használtuk titkos
akciók esetén. Tudtam, hogy Deckard oda fog menni. És
igazam volt. - Holden mély levegőt vett. - Miután rólad
gondoskodtam, egyből odamentem. Megtaláltam, beszéltem
vele...
- Ki kellett volna nyírnod. És ha tényleg olyan átkozottul
okos Jennél, akkor nem hagytál volna itt, ahol hozzáférek a
fogselyemhez és a borotvapengéhez. Ezek a bilincsek szart sem
érnek, ha az ember tudja, mit csinál
Holden eleresztette a füle mellett a megjegyzést.
- Mindenesetre nem sokra jutottam vele. Úgy gondoltam.
hogy egyesült erővel talán megtalálhatjuk és kiiktathatjuk a
hatodik replikánst, Deckard viszont nem volt vevő az
ötletemre. Elküldött melegebb éghajlatra. Úgyhogy ott is
hagytam.., de nem mentem el. Kintről szemmel tartottam a
helyet. Jól tettem, mivel Deckardnak hamarosan látogatója
érkezett. Egy nő...
- Ó! - Battv felvonta a szemöldökét, - fiatal, sötét ha-
jú? Drága ruhákban?
- Valahogy úgy - bólintott Holden. - Rájöttem, hogy most ő
a Tyrell Társaság tulajdonosa.
- Sarait Tyrell. Jól gondoltad.
- Egy darabig mindketten a lakásban voltak, aztán egyszer
csak egy lövést hallottam. Aztán Deckard is meg a nő is
kijöttek, bemásztak a Tyrell Társaság légautójába, és
elrepültek. Aki viszont nem jött ki a lakásból, az egy igen fura
kis fickó volt. aki szintén odabent tartózkodott. Régebben a
társaság egyik legjobb genetikus mérnöke volt, úgy hívják,
hogy Sebastian.
- Ja, ismerem. Jelentős része volt a Nexus-6 modellek
tervezésében. Egyszer találkoztam vele, amikor a Roy Batty
replikáns prototípusát szerelték össze.
- Erre akarok én is kilyukadni. - Holden műszíve egyre
gyorsabban vert az izgalomtól. - Deckard és ez a Sarah Tyrell
kinyírták az egyik embert - a francba, talán az egyetlent -, aki
azonosítani tudta volna a Nexus-6 replikátokat. Miért tették
volna, ha nem azért, hogy biztosak legyenek abban: már senki
sem nyúlhat egy ujjal sem a hatodik replikánshoz? És ki lenne
ebben érdekeltebb, mint maga a hatodik replikáns? Tehát
biztos, hogy Deckard az. Az, hogy északra menekült, csak
trükk volt, egy alibi, hogy úgy tűnjön, mintha innen már eltűnt
volna. De itt volt, és szép sorban mindenkit eltett láb alól, aki
azonosíthatta volna. Mint például Bryantet is. Nyilvánvaló,
hogy Deckard ölte meg az egyetlen embertt, aki látta a
gyarmati hatóságok eredeti jelentését a szökésről. Hryant
ezután ki is törölte az információt a rendőrségi fájlokból. Ez is
azt mutatja, milyen alapos ez a szemét Deckard: nem hagy
elvarratlan szálakat.
Batty töprengve simogatta az állát.
 - Téged miért nem ölt meg Deckard? Ott a lakásban.
- Azért mert nekem volt fegyverem, neki pétiig akkor még
nem. Alighanem az a Tyrell nevű nő hozta neki azt, amelyikkel
lelőtték Sebastiant.
- Hmm. - Batty lassan bólintott. - így már érthető. - Vállat
vont, - Nézd, nagyon örülök, hogy végre te is kezdesz úgy
gondolkodni, mint én...
- Gondolkodni? Ne túlozz!
- Jó, jó. - Batty mentegetőzve feltartotta a tenyerét. -
Elismerem, hogy gyakrabban hallgatok az ösztöneimre, mint az
eszemre - ha úgy tetszik, vess meg érte. De amit most
elmeséltél, az megerősíti az én megérzéseimet Deckarddal
kapcsolatban. Tehát minden bizonnyal igaz, nemdebár?
Holden egy kicsit elengedte magát. Sikerült egy kissé
lehiggasztania a másik ember megszállott lendületét. Olyan
lett. mint egy megszelídített farkas. Az volt a legfontosabb,
hogy nem volt szabad kimutatni a félelmet, nehogy a
vadállatnak eszébe juttassa, ki igazából az erősebb.
- Most, hogy tudjuk - mondta Holden ki a hatodik replikáns,
már csak azt kell kitalálnunk, mitévők legyünk.
Előrehajolt, Batty pedig szintén előredőlt a zongoráikén, és
összedugták a fejüket. Együtt lélegeztek. Holden agyának hátsó
részéből pedig előbújt az emlék: ezt jelenti az a szó, hogy
összeesküvés.

***

Az éjszakai tüzek néhány emberben ünnepi hangulatot

keltenek. Meg néhány másfajta lényben is, javította ki magát a
férfi. Az a lény, aki alatta volt, táncikálni kezdett zömök
lábacskáin, bár több volt benne a lelkesedés, mint a tánctudás,
amikor meglátta a távolban a lobogást. és a gomolygó
füstoszlopban pattogó szikrákat.
 - Hóóó! - Sebastian a mackó nyakába kapaszkodott, nehogy
kipottyanjon a hátizsákból. - Csak finoman, hékám! Még a
végén tengeribeteg leszek!
Cincogó Huszár is észrevette a tüzet.
- Mi az? Mi az? - Fel-le ugrándozott és mutogatott. - Mi a
manó az ott, Sebastian?
- Én sem tudom. - A batyuban, amit az életre keltett jáiék
mackó és a katona vonszolt maga után, volt valahol egy
amolyan kalóz-stílusú rézteleszkóp is. De itt kinn, a sötétben
nem akarta előkotorni. - Gondolom, emberek. —
Visszacsúszott a hátizsákba. - Méghozzá elég sok ember.
Látom az árnyékaikat is.
- Hmm... - Cincogó lecsillapodva az égnek emelte az orrát,
mintha megpróbálná kiszimatolni, miféle emberek lehetnek ott
a messzeségben. - Gondolkodjunk csak!
A játék katona nem tudott gondolkodni, legalábbis elemző
szinten nem - Sebastian nem programozta be erre —, de
nagyon jól tudta mímelni, talán azért, mert annyiszor látta a
készítőjétől. Sebastian tudta, hogy mint mindig, most is neki
kell gondolkodnia mindhármuk helyett. Nem mintha én olyan
okos lettem volna valaha is. Lehet, hogy eljött az idő, amikor
Cincogó és Szőrmók Ezredes is kiveheti a maga kis részét
ebből a fontos feladatból. Egyszer még, nem is olyan régen
négy ember helyett gondolkodott, beleszámolva Prist is, noha
amikor még élt, igazán élt, nem az a fajta lány volt, akire
gondolva az ember túljuthatott az élet megpróbáltatásain. És mi
lett a nagy gondolkodás vége? A halál, az abszolút és végleges
halál. Az ő halála Sebastian számára is a halált jelentette, mivel
most már csak egy láb nélküli, félkarú, összeaszott magház
volt, amelyből a mag Pris élénk, állandóan fürkésző, vörös
szemének kihunytéval egyidejűleg kiszáradt. Egy Pinokkió-
orrú játék katona most már nem sokat ronthat a helyzeten.
 Várt, de Cincogó nem mondott többet. Szőrmók Ezredes
hátrafordította a fejét, és ránézett, gombszemei félősen
csillogtak.
- Jól van, na... - sóhajtott fel tudván, hogy mindketten tőle
függenek. - Gondolkodjunk! Itt kinn, éjszaka azokat a
dolgokat, amelyektől félnetek kell, nem látjátok. Így van? - A
mackó és a katona bólintott. - Ezek az emberek, bárkik
legyenek is - mutatott a távolba - nem úgy néznek ki, mint
akiket érdekel, hogy látjuk őket. Úgy értem, hogy még tüzet is
raknak meg ilyesmi. Tehát logikusnak tűnik, hogy nem kell
félni tőlük. Értitek?
- Lehet, hogy vademberek! — Cincogó szeme tágra nyílt, és
magát ijesztgette, - Ragancsozók!
- Jaj, ne beszélj már! Azok csak a rossz filmekben vannak.
Világvége utáni zagyvaság, semmi értelme. - Sebastian elég
meggyőzőnek találta saját érvelését. Megsürgette Szőrmék
Ezredest. - Gyerünk, nézzük meg őket! Lehet, hogy grillsütés
van. Ingyen virsli, mályvacukor.,, ti szeretitek az ilyet, nem,
srácok? - A játékok ugyan nem ettek, de nagyon élvezték, ha a
kardjukon mindenféle ételt tarthattak a tűzbe.
Ez az ötlet végre mozgásra késztette a barátait. Az
élelmiszer-, ital- és elem tartalékaikat bedugták egy repedésbe,
hogy később majd megtalálják. Átmásztak egy kis árus bódé
oldalán, és elindultak a tüzek felé. Mielőtt még az emberek
alakját kivehettek volna, már hallották is az egyik hangos és
harsogó hangjai. Szőrmők Ezredes fülei ide-oda forogtak a feje
mindkét oldalán, Cincogó pedig igencsak meghökkent.
- Olyanok, mint a hívők!
A játék katona elképzelései a hívőkről a tévé réges- régi
Tele-evangélium műsorából eredtek, de igaza volt. a hangok
tényleg olyanok voltak. Sehastian nem értette, mit mondanak,
amíg oda nem értek a táncoló árnyakig, és elég közel voltak,
hogy a saját arcukon is érezzék a tűz melegét.
 - Ezzel a bölcsességgel a felvilágosult tanok megfékezik
majd a szertelen vágyakat! - Az odakészített dobozon egy fehér
overallos ember állt - az overall egyik ujja el volt szakadva, az
elejét pedig szenes foltok feketítették, mintha túl köze! ment
volna a tűzhöz, vagy felrobbant volna mellette valami -, és egy
ütött-kopott, régi papírfedeles könyvből olvasott. - Minden élő
lény, akár tojásból kelt ki, akár anyaméhben növekedett, akár
átalakulással fejlődött ki és jött a világra, akár rendelkezik
tudással, akár vannak természetes érzelmei, akár nincsenek; a
létezés eleme folyvást változó állapotában parancsolom
tinéktek: keressétek a szabadulást!
- A férfi hangja egyre erősebb és lelkesebb lett. - Akkor
majd kiszabadultok az érző világból, ahol nincsenek számok,
nincsenek határok! A valóságban nem is létezik érző világ; a
felvilágosultak agyában ezek az elvont fogalmak már nem
léteznek többé...
Több tucatnyi ember állta körbe és hallgatta. Normális
méretű, normális kinézetű emberek, nem olyanok, mint
amilyenné ő vált. Mindannyian egy kissé topisak voltak, ezen a
területen lehetetlen volt elegánsnak maradni. Kiváncsi arcok
fordultak Sehastian és pöttöm barátai felé.
- Bocsánatot kérünk. - Sehastian védekezőn emelte a kezét a
mackó feje fölé. - Miattunk ne zavartassák magukat. - A
szentbeszéd, már ha az volt egyáltalán véget ért, Sehastian
azonban nem tudta, hogy tényleg most lett vége, vagy csak ők
zavarták meg az áhítatot. - Folytassák nyugodtan!
A fehér ruhás férfi lelépett a dobozról, és feléjük indult Úgy
nézett ki, mint valami szellemi vezető, csontos, istenfélő arcát
kusza, őszülő szakáll keretezte, ami szintén meg volt
pörkölődve egy kissé.
- Azért jöttek, hogy elkergessenek minket? - A
nyilvánvalóan szent ember lehajolt, és Sebastian arcába
bámult. - Talán a törvényügynökök felderítői, azoké, akik
eltapossák kis csoportunk eretneknek tartott tagjait? Ez lenne a
helyzet?
- Ööö, nem... - Sebastian hátrébb húzódott a férfi átható
pillantása elől - Mi inkább amolyan magunknak való típus
vagyunk.
- Értem, - A férfi visszaegyenesedett. Többen is
összegyűltek körülötte, és hallgatták a beszélgetést. Vezetőjük
felsóhajtott. - Ez bizonyos szempontból, sőt, több szempontból
is kár. Mivelhogy a mi hitünk megköveteli a vértanúhalált.
Mint az utolsó vacsora esetében. Enélkül sok dolog, amit
cselekszünk, ha ugyan nem mindegyik, hiábavaló.
- Hát... - Sebastian nem tudta, mit mondhatna erre. -Akkor
azt hiszem, még várniuk kell.
-Könnyű ezt mondani. Kérem, jöjjenek velem! - A szakállas
vezető megfogta Szőrmók Ezredes egyujjas kesztyűre
emlékeztető mancsát, mintha Sebastian testének része lenne, és
a dízkör közepére vezette őket. A többi ember is ott volt;
Sebastian kényelmetlenül fészkelődött a hátizsákban tudván,
hogy ő került a figyelem központjába. - Ez a célja a mi
gyűléseinknek itt kinn, a szabad ég alatt, mint ahogy- őseink
gyülekeztek a réteken és a legelőkön. Hasonlóak vagyunk a
régi szabadelvűekhez, akik a maguk korában elutasították az
uralkodó osztályok gonosz tanait. Noha a gonoszság
természetesen örökkévaló, csak éppen az álarcait váltogatja.
- Ó. - Sebastian összeszoruló gyomorral döbbent rá, hogy
egy csapat elmebeteg őrültbe botlott. Ez az én formám,
gondolta elkeseredve. Ha az emberre elkezdett rájárni a rúd,
nem hagyta abba egyhamar. Ez volt a világ rendje.
- Inkább elnyomják az igaz embert. - A vezető gondolataiba
merült, de továbbra is hangosan beszélt. Fehér overallba
bújtatott, törékeny vállait leejtette, és úgy nézett ki, mint egy
pihenő rovar. - Noha a valóságban az Álarcos Gonosz, a csaló
és az elnyomó szolgálja is gonoszságával az igaz embert. Ez
egy ellentmondás. Mivelhogy az ember csakis az elnyomás, a
szenvedés révén válik igazán emberré. A szenvedéssel
szánakozás tárgya lesz. Ezt ön is tudja, nem? A Szánalom
Szeme, aki csak a szenvedést látja, így vesz tudomást az ember
létezéséről. Nem lát semmi mást. Teljesen vak, csak azokat
képes meglátni, akik szenvednek.
A vezető hosszú, csontvázszerű ujjaival a szakállába túrt, s
alig hallható hangon tűnődött tovább.
- Egykor az emberek, az olyan emberek, mint mi,
szenvedtek. Ez a szenvedés volt a létezés kenyere és sója. Ez
azonban már nagyon régen volt. Most azzá váltunk, aki a
szenvedést okozza - nem egyenként, hanem faji szinten; mi
lettünk az egyik álarc, amely mögé az univerzumunkban
megnyilvánuló csaló és gonosz rejtőzik. Ezek után fel kell
tennünk a kérdést.., - Az egyik hívő, egy beesett arcú, lázas
tekintetű fiatal férfi ott állt mellette, és serényen jegyzetelte a
régimódi öregember szavait egy gyorsírótömbbe. - Vajon az
Álarcos azáltal, hogy szenvedést okoz, szükséges előfutára
szánakozó ellentétének? - A szakállas a szeme sarkából
körülnézett.
A nézés és az azt követő várakozásteljes csönd idegessé
tette Sebastiant.
- Nem tudom - Alkarjával erősen kapaszkodott Szőrmók
nyakába.
- Biztos benne - kérdezte reménykedve a vezető hogy nem a
rendőrségtől jött?
- Biztos.
- Hát.., akkor várunk, ahogy tanácsolta. Azokért, akik
emberibbek, mint mi. Az áldottak kedvéért.
Sebastian hirtelen rádöbbent, kikezek. Ördög és pokol,
gondolta, ezek repszimpik. Mielőtt az oldalra dőlt világba
költözött, hallott már róla, hogy az övezetet időről időre hívők
látogatják. Mivel azonban remeteéletet élt, eddig még nem
találkozott velük.
 - Nézze, azt hiszem, önök rosszul csinálják. - Nyugodtan
segíthetett nekik, hiszen nem ártottak neki. Elengedte a játék
mackót, hogy elhessegesse a füstöt, amely behatolt az orrába,
és tüsszentésre ingerelte. - Ha tényleg azt szeretnénk, hogy a
rendőrök meghupálják önöket, akkor oda menjenek, ahol
rendőrök vannak. Itt, Nekeresden hiába várják őket. A
rendőrök addig nem is akarnak törődni önökkel, amíg egy ilyen
helyen gyülekeznek. Menjenek a városba!
- Már voltunk ott is - szólalt meg egy férfi Ugyanúgy nézett
ki, mint a vezető, csak fiatalabb volt és a szakálla is sötétebb. -
A városban is megtettük, amit kell.
- Úgy ejtette ki a szót, mintha káromkodás lett volna. -
Elvittük az üzenetünket. Nem csak szavakban, tettekben is.
Lángra gyújtottuk a csaló egyik szószólóját, és a kiégett váz
tetején kihirdettük az igét.
- Hű! - Félelmetesen hangzott még akkor is, ha Sebastian
nem értette pontosan, miről beszél a férfi. Abban mindenesetre
biztos volt, hogy valamiféle bűncselekményről lehetett szó,
ezek a vallási megszállottak végül is bármire képesek voltak.
Ha nem is a gyakorlati megvalósítás terén, de morálisan
mindenképpen. Kezdte úgy érezni, hogy jobb lenne távozni a
köreikből; lehet, hogy a rendőrség mégiscsak eljön ide, ahogy
szeretnék, és ha kellőképpen felingerlik őket, szétcsapnak
köztük, és felírják neveiket.
- Ha tényleg a véleményemre kíváncsiak, akkor amondó
vagyok, hogy még egy szer végig kellene gondolniuk, mit
akarnak - mondta végül. - Mármint ezzel az egész
vértanúsággal. - Sebastian azt kívánta, bárcsak inkább
kikerülték volna a tüzeket és mentek volna tovább ahelyett,
hogy beleütötték az orrukat a dolgukba - Nem értem, mi haszna
ennek - Csak ti értitek azzal a rögeszmés fejetekkel, tette hozzá
magában. - Teljesen fölösleges kihívni magatok ellen a sorsot.
A szenvedés egyáltalán nem olyan nagyszerű dolog. Higgyetek
nekem, én már csak tudom.
 Az összegyűltek egymásra néztek. Jelentőségteljes
pillantásukból látszott, mennyire aggódnak a közéjük csöppent
idegen miatt
- Figyeljetek rám! - folytatta Sebastian hangosabban és
szenvedélyesebben, mintha ő hirdette volna az igét - Tudom,
miről beszélek. A szenvedés pocsék érzés. Éppen most
veszítettem el a szerelmemet, méghozzá másodszor. A szemem
láttára lőtték le. És ő is replikáns volt...
A szakállas vezető közelebb hajolt hozzá, és a szemébe
nézett. Egy pillanatig meredten bámulta, Szórni ók Ezredes
pedig sziszegve hátrébb hőkölt.
- Igen - szólalt meg végül. - Látom, hogy igazat beszél. -
Ráncos, lőporszagú kezét Sebastian fejére tette. -
Úgy gondolkodik, mint az áldottak Hz a szenvedésnek
köszönhető. Őn is majdnem emberi már.
- Hát... kösz. Szerintem is, - Mi az ördögről beszél ez a vén
salabakter?
- De még többet kell szenvednie. - A vezető felemelte a
kezét, mintha áldást osztogatna. - Ahhoz, hogy elérje az úti
célját.
- Badarság. - Még azt sem tudta, hová megy.
- Jöjjön velem! Szeretnék adni önnek valamit. Sebastian a
mackó hátán lovagolva követte az öreget.
Cincogó mögöttük cammogott, hátra-hátranézett a többi
emberre, és gyanakodva rángatta hosszú orrát.
- Nem maradhat velünk. - A tűz pislákoló fényénél az
öregember egy düftintáskát húzott elő egy katonai sátorból, és
beletúrt. - Más az úti célja. De talán ez majd segíteni fog. Ez
egy szent ereklye. - Megfordult, és egy tégla alakú tárgyat
nyomott Sebastian kezébe.
Könnyű alumíniumból készült fémtárgy volt, horpadások és
karcolások jelezték a korát. Amikor Sebastian megfordította,
kisebb tárgyak zörögtek benne, a hangjukból ítélve fémből és
üvegből lehettek. Felemelte, hogy megvilágítsa a halvány,
narancsvörös fény. A doboz fedelén egy feltűnő vörös kereszt
virított.
- Egy elsősegélycsomag, - Ez tényleg hasznos volt, a
magukkal vonszolt csomagban ugyanis nem volt ilyen.
- Nézze meg jobban!
Közelebbről is megnézte, az orra majdnem hozzáért a
fémhez. Apró betűs szavak voltak a tetejére nyomva. Sebastian
kibetűzte.
- Salamander... nem, mégsem - Hunyorogva erőltette a
szemét. - Salander. Ez az. Salander-3. - Úgy vélte, ez a hajó
neve lehet, ahonnan az elsősegélycsomag származott.
Valahonnan ismerősen csengett. Biztosan egy csillaghajó
lehetett, egyike a felfedezőknek, amelyek elhagyták a
Naprendszert.
Az öregember bólintott.
- Én ott voltam... amikor visszajött hozzánk, és a halottak
szemére írva elhozta az üzenetet, - A loboncos szürke szakáll
felemelkedett az overall melléről, ahogy az öreg az éjszakai
égboltra emelte a tekintetét. - Ők tudták meg legelőször, amit
egy nap majd mindenki meg fog tudni. Elutaztak és
visszatértek. Látták és visszahozták az üzenetei...
- Miféle üzenetet?
Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a vezető meg sem hallotta.
- A kárhozatunkról - mondta végül. - Vagy az
üdvösségünkről... - Halványan az előtte álló figurákra
mosolygott. - Még magunk sem tudjuk pontosan.
Akkor talán lassan el kéne gondolkodnotok rajta, gondolta
Sehastian. Nem nézett az öregemberre, továbbra is a fémdobozt
babrálta.
- Van valaki, aki tudja... - A szakállas vezető tovább
tűnődött - Neki kell tudnia, neki muszáj tudnia... de lehet, hogy
nem is tudja, hogy tudja.
- Ez nem hangzik túl értelmesen. - Sebastian
homlokráncolva nézegette a doboz rozsdamarta fogantyúját.
 - Kisgyerek volt még - mondta halkan a vezér amikor a
kinyilatkoztatás történt. Egy gyerek a csillagok közölt, egy
kislány... szegénykém - csóválta a fejér. - Látnia kellett neki is,
csak éppen nem értette. Talán jobb is. Az édesanyja és az
édesapja... En is segítettem kihozni a koporsóikat az űrhajóból.
Azért haltak meg, mert túl sokat tudtak. Mert meglátták a
fényt.
- Túl sokat tudtak? - Sebastian a hátizsák csatjához
szorította a dobozt, és a hüvelykujjával ütögetní kezdte. -
Miről?
- Arról, hogy változnak a dolgok, hogy minden más, mint
rég - Az öregember az cg felé fordította csipás szemét. - Arról,
hogy aki ember volt, már nem ember többe Aki pedig nem volt
az... - Hangja suttogássá halkult, és ismét Sebastianra
mosolygott. - Ez így nagyon bonyolult. Majd talán ő
visszaemlékezik egy nap... azokra, amiket gyermekkorában
látott. A kinyilatkoztatásra. Amit elfeledett. És akkor majd
elmondja nekünk is.
Sebastian nem kérdezte meg, ki az az ő. Végre sikerült
lefeszegetnie az elsősegélycsomag fedelét. Az ampullákban és
üvegcsékben egyszerű fertőtlenítők és antibiotikumok voltak,
de már beszáradtak és elvesztették a hatásukat. Sebastian úgy
gondolta, hogy abból baj nem lehet, ha magával viszi,
különben sem akarta megbántani az öregembert.
- Köszönöm szépen. - Visszapattintotta a fedelet, és
felemelte a dobozt. - Ezt is és mindent.
- Menjen békével!
Visszatértek oda, ahová a holmijukat rejtették. Sebastian
megkérte Cincogót, hogy rakja be a csomagba a dobozt. A
repszimpik tüzei kialudtak, így Cincogónak a csillagok
fényénél kellett visszacsomóznia a gumiszalagot.
A csillagok pedig nem sok fényt adtak. Sebastian felnézett,
és meglátta a kelet felé vonuló ezüstös felhők tompa ujjait.
Eltűnődött rajta, hogy vajon mit jelenthetnek.
 15

- Szükségem lesz valami járműre. - Deckard a fejével a

Tyrell Társaság leszállópályáján hagyott légautó felé intett. - A
tiéd tökéletesen megfelel.
- Rendben van. - Sarah megértőn rámosolyodott. - Végül
is... nem járkálhatsz csak úgy az utcán. Mint tudjuk. A férfi
elfordult a székház épülete alatt elterülő város fényeitől.
- Miattad van az egész, tudtad jól, mit fog tenni ez az
lsidore. - Nézte, hogy reagál a nő. - Nem is értem, miért
akartad, hogy így legyen.
Sarah még jobban elmosolyodott.
- Mondjuk, hogy mindketten tanultunk valami újat. Amit
máskülönben nem tanultunk volna meg. Életben maradtál,
vagy nem? így most már biztos lehetek benne, hogy a hiányzó
replikánsunk felkutatása nem fogja meghaladni a
képességeidet. - Ismét nyers, hivatalos stílust vett fel. - Menj
csak, és vidd el a légautót. Gondoltam, hogy szükséged lesz rá,
így aztán... előkészíttettem neked. Meg ne próbálj elszökni a
városból! Nem volna tanácsos. A légautó egy bizonyos körön
kívül nem tud tovább menni, a kör középpontja pedig itt van. -
Nem is kellett sehová mutatnia, Deckard anélkül is tudta, hogy
a Tyrell Társaság székhazára gondol - Ha ezen a körön
túlmész, felvillan egy piros figyelmeztető jelzőfény a
műszerfalon. Ha mégis megpróbálsz tovább menni, apró,
lángoló darabokban fogsz lehullani az égről.
Deckard nagyjából erre számított Miért is bízna meg benne
a nő? A legutolsó parányi, értelmetlen reménysugár is kihunyt
a szívében. Ha a légautó nem lett volna így lekorlátozva,
lóhalálában észak felé vette volna az irányt, Rachaelhez repült
volna, aki aludt, haldoklóit, és rá várt.
Otthagyott volna csapot-papot, Sarah Tyrellt és mindenféle
eltűnt replikánst.
 - Ne aggódj! - mondta Dcckard. - Épségben visszahozom a
társaság tulajdonát. Kivéve a hatodik replikánst. Az egy kissé
kék-zöld lesz, amikor a lábad elé hajítom.
- Valóban? - Sarah megemelte az egyik szemöklökét. -
Örülök, hogy látom, mennyire... lelkes vagy munkáddal
kapcsolatban. - Sarah megfordult és a lift felé indult, amely
majd az épület belsejébe röpíti őt. Aztán megállt és
visszanézett. - Itt várok rád. A hangmintádat betápláltam a
biztonsági rendszerbe. Úgyhogy egyenesen idejöhetsz... miután
végeztél.
- Ennyi? - szólt utána a férfi. - Azt hittem, akarsz még
mondani valamit.
- Kérlek... - Megnyomta a gombot, és az ezüstös ajtók
szétnyíltak. - Ez csak ürügy volt, Deckard. Látni akartalak, és
kész. - Belépett a liftbe, és a tenyerével megfogta az ajtókat,
hogy még ne csukódjanak be - Rád gondoltam. Lehet, hogy
csak tudni akartam, te is gondolsz-e rám. - Elvette a kezét, az
ajtók összecsukódtak, és már ott sem volt.
Deckard egy perc múlva már az éjszaka egét szelte, alatta
végiggördült a gombostűfejnyi fényekkel pettyezett város.
Mellette mindkét oldalon portyázó rendőr járművek suhantak
el. A radarok nem is érzékelték, vagy ha mégis, a fedélzeti
számítógépek kiírták, hogy nagyon fontos személy utazik a
légautóban, így nem állították meg. Jócskán maga mögött
hagyta a város tornyait. Lenézett a pilótafülkéből, és csak
sötétséget látott meg a felhők márványozta égboltot. Úgy
látszott, az oldalvilág ledőlt épületeivel és az égnek emelkedő,
üres autópályájával még belül esett a jármű engedélyezett
körének kerületén. Ez megkönnyítette a dolgát, mert még
mindig szüksége volt egy nyugodt helyre, ahol összeszedhette
a gondolatait, és átgondolhatott mindem - mint azelőtt, hogy
Sarait Tyrell felbukkant és magával csábította azzal a
mondvacsinált ürüggyel, hogy odaadja a légautóját. A távolban
vörösen izzóit valami, mint egy remegő kísértet, úgy látszott,
tűz volt valahol a zónában
Az oldalvílágot kettészelő acél- és betoncsíkon túl ott hevert
a titkos lakás felborult, ismerős épülete. Deckard lejjebb
ereszkedett a járművel, egy darabig lebegett, majd leszállt a
mellette levő sima kis felületre. Miután kiszállt, és csizmája
alatt megcsikordult az övezet felszínét borító cement- és
rozsdásfém-törmelék, bekapcsolta a légautó összes biztonsági
berendezését, és alaposan bezárta a pilótafülkét. Ezekben a
sötét órákban mindig aktívak voltak az alkatrészrablók,
csakúgy, mint a különféle vandálok Nem akarta, hogy mire
visszajön, ízekre szedjék a járművét. Zsebre tette a Sarah-tól
kapott kis távirányítót, és belépett az épület sötétjébe.
A titkos lakás még mindig halálszagot árasztott, az
elektromos szagsemlegesítő hálózatot ugyanis kikapcsolták,
mert egy jó ideje már senki sem fizette a számlát. Többé-
kevésbé ugyanez történt Prisszel is. Nem kiiktatták (a
bocsánatkérő eufémizmus szavával élve), hanem
lemészárolták. Az összes elemet kiszedték belőle, vagy talán
újakat kapott, amelyek inkább kiszívták az ál-életet, nem
táplálták. Ez a kép nehezedett Deckard gondolataira, úgy
érezte, hogy fej vadász-pályafutása során o is csak egy véres
kezű villanyszerelő volt és semmi több.
De csak voltam fejvadász, emlékeztette magát, miközben
lehajolt, hogy beférjen a bejárati ajtó nyílásán, majd újra
fölegyenesedett. Ezen a tényen az sem változtatott, hogy
visszahívták még egy munkát elvégezni. Hátranyúlt, felemelte
az ajtót, és bezárta Most még inkább úgy érezte, hogy nem akar
többet gyilkolni, mint amikor Bryant erőszakolta rá a munkát
Különben sem voltak fényesek a kilátások: felkutatni, megölni,
megint felkutatni, megint megölni, amíg csak ki nem pipálta az
összes szökött replikáns nevét a listán. Most azonban csak
 eggyel kellett törődnie. Es már azt is tudom, gondolta
Deckard, miközben a szemét szoktatta a sötétséghez, hogy ki
az.
Kinyújtott kézzel ment végig a lakáson, hogy megtalálja
valamelyik áramfejlesztő működtette villany kapcsolóját. Az a
kis vakarcs Sebastian a barátaival mindent felforgatott, bár
Deckardnak eszébe jutott, hogy neki is ugyanannyi joga volt
hozzá, mint akárki másnak. Aztán megtorpant. Saját lélegzésén
kívül még valami másik nesz is megütötte a fülét. Csetlő-botló
leptek zaja.
- Túlságosan megkönnyítőd a dolgomat.
Felismerte a hangot - nem is olyan rég hallotta utoljára de
válaszolni már nem maradt ideje. A levegőben megsuhintottak
egy vékony, kemény tárgyat; Deckard hétrét görnyedt a
fájdalomtól, amikor gyomorszájon találta. A következő ütés
leverte a lábáról.
Felgyulladt a villany. Levegőért kapkodva nézett fel Dave
Holdenre, aki fölötte állt, és a konyhaasztal lábát tartotta a
kezében.
- Az istenit... - nyögte ki nagy nehezen Deckard. - Hát ezt
meg... miért kaptam...
- Azért, mert már túl sokszor csináltál bolondot belőlem. -
Holden Deckard vállához nyomta az asztallábat, és a falhoz
szegezte vele a férfit. - Nem csak a múltkor, amikor ugyanitt
beszélgettünk, hanem régebben is. - Még erősebben döfte
Deckard vállába az asztallábat. - Biztosan hülyére röhögted
magad, amikor kisétáltam innen.
Deckard térdre esett, és kezének élével arrébb lökte az
asztallábat.
- Azt sem tudom, mi a francról beszélsz.
- Nem-e? Akkor mindjárt megtudod. - Holden egy lépést
hátralépett, és átkiáltott a válla fölött. - Hé, most már
bejöhetsz! Én kiszórakoztam magam! - Önelégült képpel nézett
ismét Deckardra. - Most ketté fog állni a füled, öcsi.
Bemutatom régi kedves ismerősödet.
Miközben felállt, Deckard hallotta, hogy valaki előjön a
lakás hátsó zugaiból. Két emberrel már bajosabb lett volna
elbánni, Holdennel bírt volna, akár köztük van az asztalláb,
akár nincs. Egykori társa ugyanolyan rossz bőrben volt, mint
amikor utoljára találkoztak, hallani lehetett, ahogy erőlködve
kattog a szervezetében a biomechanikus szív, hogy ellássa a
feladatát. Akárki is jött ide Holdennel, a pasas önbizalma
jócskán megnőtt tőle, mert még el is hajította durva, ám nem
túl hatékony fegyverét.
- Köszönj szépen! - intett Holden a fejével a szoba
túlsó ajtaja felé. - Azt hiszem ismeritek egymást. Bizonyos
szempontból legalábbis.
Deckard a jelzett irányba nézett...
És érezte, hogy kiszalad a lába alól a talaj.
- Atyaúristen... - Elöntötte az adrenalin, és a hideg is
végigfutott a hátán. Döbbent agya egy másodpercig üresen
pörgött.
Az alacsony ajtónyíláson egy halott ember lépett keresztül,
éppen akkor húzta fel a sliccét.
- Ha valaki gyengélkedik, mindig jönnek hozzá látogatók. -
Roy Battv fölegyenesedett, és csillogó szemmel megvillantotta
eszelős mosolyát. - Hé, de jó, hogy téged is látni!
- Nem... - Deckard akaratlanul is hátralépett a vigyorgó
embertől, keze tapogatózva keresett kapaszkodót a háta
mögött. - Te meghaltál... tudom, hogy meghaltál. Ezzel a két
szememmel láttam. - Egy egész tekercsnyi emlékezet-film
szalag csévélődött végig szélsebesen a fejében, látta a rozsdás
fémre csöpögő, esővízzel hígított vért, majd egy koszos, fehér
galambot, a város szárnyas patkányát, amint a szétnyíló és soha
többe össze nem csukódó tenyérből az égre röppent - Te
meghaltál, Batty...
 - Nos, igen is meg nem is. - Batty képmása (Deckard még
mindig nem volt biztos benne, valódi-e vagy csak képzelődik)
megfontoltan vállat vont. - Az egyik kópiám halt meg A
pokolba is, rengeteg kópia készült belőlem. De én még élek.
Úgy látszik, az eredeti példány tartósabbnak bizonyult.
- Így igaz, Deckard. - Most, hogy már nem volt a kezében az
asztalláb. Holden a kabátja zsebébe nyúlt, és elővette ugyanazt
a pisztolyt, ami azelőtt is nála volt. - Legalábbis azt hiszem.
Egyelőre. Ez a pasi az összes Roy Batty replikám templánsa.
Beleértve azt is, amelyikkel már volt szerencséd találkozni.
Ez a magyarázat logikusnak tűnt. Jobban szemügyre véve az
előtte álló alakot Deckard látta, hogy az öregebb, mint amelyik
az ő emlékezetében élt. A keze csontosabb, a nyakánál egy
kicsivel petyhüdtebb a bőr, arcát az idő múlása barázdálta. Egy
Batty replikáns sosem kerülhetett volna ilyen állapotba a
beépített négy éves időtartam korlátja miatt. Hacsak - erre a
lehetőségre is gondolni kellett - nem tettek valamit, hogy ennél
a pontnál is tovább létezhessen.
Hogy az okialt fekvő szobában tartózkodó Roy Batty ember
volt-e vagy sem - most ez izgatta a legkevésbé. Eltűnt a kezdeti
megrázkódtatás is, amit akkor érzett, amikor újra maga előtt
látta ezt a mosolygós arcot. Sokkal inkább nyomasztotta a
pisztoly Holden kezében, és az a tény, hogy a két férfi igen jól
megértette egymást.
- Mi a helyzet? - nézett egyikről a másikra. - Van egy olyan
érzésem, hogy nem csak köszönni jöttetek.
- Ez is igaz. - Holden továbbra is rászegezte a pisztoly
csövét. - Magunkkal viszünk, és átadunk a belvárosban a
rendőrségnek.
- Na és milyen alapon? Köztulajdon elleni vétség vádjával?
- Úgy gondolta, ha azok ketten nem tudják, hogy pris ember
volt, s hogy őt ezen most gyilkosság miatt körözik, akkor nem
köti az óraikra. Azt meg nem hitte el, hogy ez a két városi
cowboy a Los Angeles-i Rendőrség megbízásából dolgozik; el
képzelhetőbb volt, hogy csak blöffölnek. - Az, hogy engedély
nélkül elvittem a rendőrség egyik légautóját, amikor itt
hagytam ezt a várost - ez nem valami súlyos vétség.
Kifizethetik maguknak a nyugdíjamból.
- Hagyjuk a hülye dumát! - Holden egyértelmű utálattal
csóválta a fejét. - A replikánsokat nem állítják bíróság elé
lopásért.
- Miről beszélsz?
A két férfi mosolyogva egymásra, majd ismét Dec- kardra
nézett.
- RepJikáns vagy. Te is tudod, és most már mi is tudjuk. Szó
sincs itt nyugdíjról; szépen kiiktatunk és kész.
- Ami azt illeti, Roy, így nem jutunk ötről a hatra. -1 lóidén
szabad kezével megvakarta az állát. - Mit cseveré- szünk ezzel
az izével? Már megállapítottuk, hogy replikáns akkor miért
nem lőjük le? A hulláját is ugyanolyan könv- nyen
elcipelhetnénk az őrsre. Sőt, úgy még könnyebb is lenne.
- Ne legyél már ennyire ostoba! - Batty bosszúsnak
tűnt. - O nem csupán egy Földre szökött replikáns. O az
egyetlen támpontunk a fejvadászok elleni összeesküvéssel
kapcsolatban. Ha kinyiffantjuk. mielőtt kihúznánk belőle
mindent, amit tud, honnan fogjuk megtudni, ki állította neked a
kelepcét, ki ölte meg Bryantet meg az összes többit?
- Jó, jó, igazad van.. - Holden zavartnak tűnt, pillantása a
fenti fal egyik pontjára vándorolt. Arca fehér volt, a torka
kiszáradt, mintha kezdett volna szétesni a szerkezet, amit az
orvosok beleszereltek. - Várj egy percet!
- Még csak el sem vihetjük a rendőrségre, amíg meg nem
tudtunk minden szemétséget - torkolta le Batty - Tudnunk kell,
hogy a rendőrségről kik vannak még benne ebben az egészben.
Mert ha ezt nem tudjuk, akkor lehet, hogy pont azoknak a
kezébe adjuk, akikkel együtt dolgozik, aztán a végén minket
puffantanak le
 - Mondom, hogy várj... - próbálta meg Holden felemelt,
remegő kézzel elhárítani a másik érveit.
Deckard egyikről a másikra nézett. Mint két buta vénember,
gondolta. Mintha az öregek otthonának kihelyezett részlegébe
tévedt volna be.
- Teljesen elment az eszetek. - Villámgyorsan oldalra lépett,
és felkapta a fa asztallábat, amit Holden elhajított. Mielőtt a
másik bármit tehetett volna, perdült egyet, és kiverte a pisztolyt
a kezéből. A legyengült Holden az ütés erejétől elterült a
földön.
A másik viszont gyorsabb volt. Deckard érezte, hogy Batty
átveti magát a szobán. A pillanat törtrésze alatt a földre került,
a férfi pedig a hátára térdelt, és az alkarjával elszorította a
torkát. Összegabalyodva csapódtak az ajtó melletti falhoz.
Egyik kezével elérte a nyakát, és sikerült lehámoznia róla
Batty fojtogató karját. A ráncos ábrázat Deckardra vigyorgott,
aki tenyerét a másik vállára tette, és ellökte magától.
- Öreg vagy te már ehhez - mondta Deckard a fejét csóválva.
Felemelt térdét Batty hasához nyomta, lefeszítette a ráncos
kezeket magáról, és a földön fekvő, kába
Holdcnre dobta a férfit.
- Rohadj meg! - Batty a néhány méterre heverő pisztoly felé
botorkált.
Egy röpke pillanat alatt megbecsülte, mennyi az esélye,
hogy hamarabb eléri majd a fegyvert mint a másik. Deckard
megfordult, és a lakás bejárata felé ugrott, felrántotta az ajtót,
és kibukdácsolt a kivilágítatlan folyosóra, egy golyó éppen
akkor tépett ki egy- darabot a vakolatból a feje fölött.
Feltápászkodott és fúrni kezdett.
- A francba! - Az épületből kiérve vette észre, hogy a
Battyvel folytatott küzdelemben kiszakadt hosszú kabát-

jának a zsebe, bitunt a légautó biztonsági rendszerének

távirányítója, valószínűleg bent maradt valahol a lakásban.
Ököllel a pilótafülke gömbölyű üvegére sújtott, de nem történt
semmi.
Az épület elülső része felől zajok hallatszottak. Hátranézett,
és látta, hogy Batty Holdennel együtt előjön Valamin
összekaphattak, mert Deckard hallotta, hogy ingerülten
ordítoznak egymással. Ahogy a légautó túloldala felé indult,
azt is látta, hogy Holden a Batty kezében levő pisztoly után
kap. Egymásnak estek, és egy darabig dulakodtak, majd egy
lövés dörrent az éjszakában, Holden az épület oldalának
vágódott, s kezét a kabátja szakadt válla alól kiszivárgó
vérfoltra szorította.
- Deckard! Állj meg! - ordítozott Batty Deckard ellökte
magát a lezárt légautótól, sarkon fordult és rohanni kezdett.
Egy újabb lövés betondarabkákat és port vert fel a lábai alatt. -
Gyere vissza!
Még mit nem! Deckard amilyen gyorsan csak tudott, tovább
rohant az egyenetlen, csipkézett terepen. Csíllag- fény-
darabkák hatoltak át a felhőkön, s a törött kődarabokat
fényevesztett ezüstté varázsolták.

Talán már haldoklom? Nehéz lett volna megmondani. Most

úgy érezte, hogy mindjárt szétrobban a feje, de nem a
fájdalomtól, hanem attól a sok energiától, ami azóta ott
bugyogott benne, hogy talpra állt a lakásban. Az a rohadék
valamit elcseszett bennem, gondolta Holden, miközben egyik
kezét vérző vállához szorítva a kihalt épületnek támaszkodott.
Zakatoló szívében furcsán működött valamelyik
vezérlőmechanizmus, a pulzusa kétszer olyan gyors volt, mint
valaha.
A seb inkább csak bosszantotta, de sikerült talpra kec-
meregnie. Arra gondolt, egykori társa megérdemelné, ha éppen
az asztallábtól kapott ütés miatt lenne képes utolérni és elkapni,
mert biztosan beleverné egy párszor a fejét a betonföldbe,
mielőtt eldönti, hogy mit tegyen vele Hogyha nem robbanna
előbb szét felgyorsult szíve, mint egy túlfűtött motor. Deckard
aljasul kihasználta pillanatnyi gyengeségét, amikor a
mesterséges szíve és tüdeje nem pöfögött teljes erőbedobással.
Most a régi Dave Hoidennel találná magát szemben a
szemétláda. Sőt, még jobbal, mint a régi, gondolta keserűen.
A falnak támaszkodva észrevett valamit maga mellett a
földön. Műszíve még hevesebben kezdett verni, amikor
meglátta, mi az. Batty pisztolya hevert a földön. Annyira sietett
Deckard után a nyavalyás, hogy nem volt ideje keresgélni.
Holden lehajolt, hogy felvegye a fegyvert. Azonnal rá is
jött, hogy hiba volt. Amikor a feje alacsonyabbra került a
szívénél, megszédült a megnövekedett vérnyomástól. Az
eszméletét is elveszette, és elesett, markában a pisztoly
markolatával.
Forgott körülötte a világ, és érezte, hogy izzad a tenyere a
pisztoly korul. Egy pillanatra sikerült felemelnie a fejét, de
miközben végignézett a szögletes tájon, vörös ködben úszott
előtte minden.
Mozgást vett észre a mozdulatlanságban. Meglátta
Deckardot, sőt, mi több, azt is látta, hogy a replikáns és az
egykori fejvadász zsákutcába került. Deckard addig- addig
rohant a törmelékes talajon, hogy végül az elhagyatott
autópálya kellős közepénél kötött ki, amely még a réges-régi
földrengések következtében fordult oldalra. Az éjszakai égbolt
felé egy üres, szaggatott vonalakkal három részre osztott fal
emelkedett, amelynek a tövében egy' aprócska emberforma
alak álldogált.
Megjelent a színen egy másik alak is. Rohamosan csökkent
kettejük között a távolság. Elég volt egy pillantást vetni a
kócos fehér hajra, hogy Holden felismerje Battyt.
- Ne kínlódj, Deckard, úgysem mész sehová! - hasított az
éjszakába Batty kárörvendő kiáltása.
Holden szeme előtt remegett az egész vidék, de látta, hogy
a hosszúkabátos alak mászni kezd, kezei az autópálya
függőleges felszínének repedéseibe kapaszkodnak, csizmás
lábai pedig a porladozó betonkiszögelléseken és a fém
merevítőrudak végén tápodnak. Mire Batty megtette az utolsó
métereket, Deckard már a középső sávig tornázta fel magát.
- Nehogy... megöld... - suttogta Holden elhaló hangon. -
Élve kell... nekünk,.. - Pisztollyal a kézben feltérdelt a földről.
Ez volt az utolsó erőfeszítése. Azonnal elterült a földön, és
elsötétült előtte a világ. Csak a pisztoly hideg súlyát érezte az
ujjai közt, meg az arcának préselődő borotvaéles köveket.

Batty szemébe kőpor hullott fentről, ahol Deckard mászott

egyre feljebb és feljebb az autópálya teteje felé.
Megkapaszkodott, és ő is feljebb húzta magát. Lenyúzott bőrű
ujjainak hegyéből vékony patakocskákban csordogált a vér
feszes csuklóira.
Az éjszakai eget beborító felhők miatt egy időre elveszítette
Deckardot szem elől, s csak akkor látta meg újra, amikor az
már belekapaszkodott az autópálya felső peremébe, s egyik
majd a másik térdét is felhúzta a vízszintes felületre. Batty
kuporogva nézte, ahogy a férfi végigszalad a keskeny csíkon.
Az autópálya alapzata az eredeti rengés során elszakadt a
földtől, s most mindkét oldalon sötét mélység határolta az alig
egy méter széles sávot.
Batty látta, hogy a hosszúkabátos előtt fekete mélység
tátong. Az út egy szakasza már korábban elporladt, leomlott, s
a szakadék minkét oldalán egy-egy sziklaki- szögellés maradt.
Dcckard megtorpant, és majdnem le- bucskázott a morzsolódó
partról. Batty re pillantott, majd visszalépdelt a nekifutáshoz.
A pillanatnyi habozás elég is volt: Batty előrevetette magát,
és az egyik kinyújtott keze éppen akkor kapta el Deckard lábát,
amikor az felemelkedett a peremről. Együtt zuhantak eL Batty
vállal érkezett a betonra, és jobb kezével álkarolta Deckard
térdét Deckard átgördült a hátára, és tenyere alsó részét Batty
homlokának nyomva megpróbálta öt a perem szélére tolni.
 Alattuk csattogó és recsegő hangok hallatszottak. A két test
becsapódása több volt, mint amit az út ezen része kibírt volna;
a függőleges felületen hirtelen kiszélesedtek a hálószerű
repedések, a porladozó cementdarabok pedig leváltak az alatta
lévő rozsdás vas rácsozatról. Batty érezte, hogy megnyílik
alatta a mélység, s a sötét levegő szinte tapintható lett a sok
szürke portól, amely betömte a száját és az orrlyukait. Míg az
autópálya omladozott. Deckard bokája kicsúszott a szorításból,
Batty pedig az oldalára fordult, és kétségbeesetten nyújtogatta
a karját, amíg végre sikerült elkapnia egy kiálló végű kajla
fémrudat. Elfordította a fejét, és látta, hogy a betontömb és a
beleszőtt fém óriási, mennydörgő robajjal a földbe csapódik.
Batty kitartóan kapaszkodott, a másik kezével pedig elérte
az autópálya keskeny peremét, felhúzódzkodott rá, s a
mellkasát végíghorzsolta az érdes felületen. A középső rész
összeomlása lehámozott magával még egy réteget a maradék
függőleges falból, s csak egy kötélvékonyságú, néhány centis
csík maradt középen. Térdelve, egy kézzel a perembe
kapaszkodva nézte a kiszélesedett hasadékor, miközben a por
szétszóródott a halvány holdfényben.
Deckardnak is sikerült odafönn maradnia, a távoli perembe
kapaszkodva felmászott a vízszintes csíkra, amelynek mindkét
oldalán feneketlen mélység tátongott. Batty látta, ahogy
Deckard feltápászkodik, karjával egyensúlyoz a sötétben,
óvatosan hátrébb lép a szakadéktól, majd megáll.
Deckard sehová sem tudott menni. Az autópályának az a
része, ahol állt, két méter hosszú sem volt, alatta a törmelékből
egy keskeny sziget emelkedett felfelé. Hátranézett a mögötte
levő meredek lejtőre, az egyik sarka éppen a morzsolódó
peremen volt, majd vissza az üldözőjétől elválasztó
áthidalhatatlan szakadékra.
Ismét mennydörgő hang moraj lőtt végig az égen, az
esőfelhők olyan alacsonyan gyülekeztek, hogy szinte már Batty
vállára nehezedtek. Érezte, hogy a levegőben recsegve vibrál
az elektromosság.
- Ne menj el, Deckard! - kiáltotta Batty, majd elmosolyodott
tudván, hogy a túloldalon csapdába esett alakot ez még jobban
idegesíti. - Máris ott vagyok!

Deckard, miután felmászott a hasadék oldalán, levegő után

kapkodott. Szíve a torkában dobogott, amikor átnézett a
tátongó mélység másik oldalán álló alakra. Az arcára néhány
csepp eső cseppent, olyan meleg volt, mint a vér az ereiben, Ő
pedig csak nézte, ahogy Batty néhány lépést óvatosan hátratép.
Nem sikerülhet neki,., lehetetlen. Deckard agya csupán
gondol attöredé ke két közvetített. Túl messze van...
Batty lefejtette magáról a bőrdzsekijét, és félrehajította. A
forró, szitáló eső összekeveredett a vállán és a mellén
gyöngyöző verítékkel, a mosolya pedig egyre jobban eltűnt,
ahogy a szeme összeszűkült és Deckard szemére szegeződött.
Az arc még mindig öregnek, ráncosnak és barázdáltnak tűnt,
ám a meztelen felsőtest most nagyobbnak látszott, a szálkás,
eres izomzat hihetetlen életerőtől dagadozott. A vízcsöppek
összegyűltek Batty arcának gödreiben, majd legördültek az
állkapcsán és a nyakán, ahogy előredőlt, az egy ik keze pedig
előrenyúlt, mintha rezzenéstelen ujjai a nedves levegőt is meg
tudnák markolni.
Deckard koponyájában a gondolatok helyet néma em-
lékképek vették át, amikor látta, hogy Batty feléje rohan Egy
másik időben, egy másik helyen történtek jutottak az eszébe.
Jóval a város sötéten megvilágított utcái fölött, ahol egy másik
szédítő mélység tátongott a zuhogó esőben A múlt átmenet
nélkül egybeolvadt a jelennel, s ő elakadt lélegzettel csak nézte,
ahogy a csillogó, már nem emberi test végigszáguld a
betoncsíkon. Egy utolsó láb- dobbanás a porladozó peremen, s
Batty már repült is a sötét szakadék fölött.
 A múltbeli és a jelen pillanat megszűnt, az idő Deckard
szívverésével együtt megállt. Hirtelen villámfény világ íuuta
meg a viharfelhők alját, s a kékesfehér fényben Batty teste1
olyan volt, mint egy acél- és gyémántangyal, aki a komor föld
vonzásának nem engedelmeskedve csak lebeg vég nélkül a
levegőben,
Deckard lerázta magáról a látvány varázsát, és hátrahőköl u
de az egyik Lábát rossz helyre rakta, s az lecsússzam a
peremről. Cementdarabkák ütődtek a falnak. Deckard térdre
vetette magát, és mindkét kezével megragadta a mellkasa alatti
vízszintes felületet.
- Most megvagy! - hallotta maga fölött Batty hangját. Batty
ugyanebben a pillanatban megragadta Deckard ingét. Esővíz
szivárgott az átázott ruhadarabból, és végigcsorgott Batty
bütykös öklein, miközben felemelte Deckardot a keskeny
betonról. Elmosolyodott, ragyogó szeme Deckard kábult arcára
világított. - Erre nem számítottál. - Batty felrántotta a karját, a
csuklói egymásnak nyomódtak, össze- szorított öklei
hátrafeszítették Deckard állát. - Igazam van?
Deckard nem válaszolt, csak térddel hasba rúgta Battyt, s ez
elég volt ahhoz, hogy az elengedje a torkát. Batty elgyengült
karral visszatántorodott, s épp csak hogy meg tudott állni a
szakadék előtt.
Deckard estében megpördült, a gerince a betonnak
csapódott, két karja pedig a levegőben lógott. Mielőtt odébb
mászhatott volna, Batty rávetette magát.
- Ez ügyes volt - csúsztak ki a szavak Batty összeszoritott
fogai közül. - Tudod... tényleg te vagy a legjobb. - Keze
szorosan Deckard nyakára kulcsolódott. - Nem szívesen öllek
meg.
Deckard vakon megragadott egy hátába nyomódó éles
betondarabot. Nagy ívben körbe lendítette a karját, és a
kődarabbal halántékon vágta Battyt.
 Az ütés ereje hátrébb lökte a férfit, kezének szorítása
engedett Deckard torkán. Egyik kezével el is engedte, és
megérintette az arca oldalán csurgó, vízzel hígított vén. Batty
elismerően bólintott.
- Ez... igazán fájt.
Deckard néhány centivel arrébb kúszott. Még mindig a
kezében tartotta a kődarabot, és pihegve nézte a fölötte
kuporgó férfit. Egyszerre beléhasított a felismerés.
- Te… te vagy a hatodik replikám... - Most már érette; két
Roy Batty típusú replikáns is volt a szökevények között -
Ugye? Csak te lehetsz az...
A vér Batty mosolygós szájának sarkába szivárgott.
- Nem... - rázta lassan a fejét - Nem hiszem, hogy én lennék.
- De... az az ugrás... - Deckard felemelte a fejét, és kitörölte
az esővizet a szeméből. - Nagyon nagy volt a távolság. Az a
másik is ekkorát ugrott... a másik Batty. Aki... aki meghalt.
Tehát biztos, hogy te is replikáns vagy... ugyanolyan, mint az a
másik...
- Nem - rázta meg ismét a fejét Batty. - Minden úgy van,
ahogy azt a barátodnak is elmondtam. Egyszerűen csak
nagyon, nagyon jól csinálom, amit csinálok. Ezért is béreltek
fel erre a munkára. - Batty mosolya elhalványult Elfordította a
fejét, tekintetét a sötétségbe fúrta. - Ha mégis... replikáns
lennék... - tűnődött halkan az azt jelentené... hogy néhány
ember hazudott nekem. Egész végig hazudtak nekem. Es ennek
egyáltalán nem örülnék. - Deckardra nézett, és a szája sarkában
újra megjelent a mosoly. - Mindegy, nem számít. Akár én
vagyok a replikám, akár te, akkor is meg foglak ölni. Aztán
pedig elviszem a megbízómhoz, ami megmaradt belőled, es
megkapom a pénzem. - Előrehajolt, és Deckard torka felé
nyúlt. - Ennyi az egész.
Deckard Batty feje felé lendítette a kődarabot, de az kivédte
az ütést a karjával. A kő kiesett Deckard kezéből, és
dörömbölve az elhagyatott autópálya falának csapódva
lezuhant. Ugyanabban a pillanatban omladozni kezdett alattuk
a fal. Deckard néhány centivel tovább csússzam a mélység léié,
de Batty keze még midig szorosan fogta a nyakát.
- Csak rajta, Deckard! - Batty lepillantott oda, ahol Deckard
kezével a fal tetejének támaszkodott. Ha a fejvadász egyet lök
magán, mindketten lebucskáztak volna a mélybe. - Kn lehet,
hogy túlélem... - Batty szemében megcsillant egy őrült szikra
de te nem!
Deckardnak már majdnem szétpattant a tüdeje a beszorult
levegőtől, A szeme elé ereszkedő vörös ködön át látta a másik
vigyorba torzult arcát. Érezte keze alatt a málladozó követ, a
húsába apró kődarabkák vájódtak. Hátát végigkaristolta a fal
pereme, és az összes vér a fejébe tolult, ahogy lelógott a
levegőbe...
Esőcseppek hullottak a szájpadlására, amikor az éjszakai
levegő hirtelen elárasztotta a tüdejét. Batty szorítása enyhült a
nyakán. A vakító köd eloszlott, s a fölé hajló ember elszánt
pillantását érteden csodálkozás váltotta fel. Vörös vér
csöpögött le Batty szemöldökéről. A vér összezúzott
homlokának maradványából szivárgott. A fekete,
pisztolygolyónyi átmérőjű üregből mint egy hosszú ujj, vércsík
ereszkedett le, és finoman megérintette Deckardot a két szeme
között. A lövés visszhangját az eget borító felhőkből jövő
dörgés követte.
Batty összeesett, teste Deckardra roskadt, majd széttárt
karral lebucskázott az autópálya fala mentén. Deckard
négykézláb kapaszkodott a betonperembe, nehogy a holttest
magával rántsa.
A kimerültségtől lihegve végigmászott a keskeny vízszintes
csíkon. Mellkasa és az arca a falhoz lapult, s minden erejét
összeszedve kapaszkodott az ujjaival. Hátát verdeste a zuhogó
eső.
 A holttest egyik sarka beakadt egy kiálló acélrúdba, s a test
ott maradt himbálódzva néhány méterrel az oldalra dőlt világ
törmeléklepte felszíne fölött. Batty karjai oldalra lógtak, mint
egy fordított feszület két szára, az arca pedig hátrabicsaklott,
így az eső kimosta a vén a fején tátongó sebből. Rózsaszín
patakocskák csörgedeztek a talajra.
Holden leeresztette a pisztolyt. A fém átmelegedett a kilőtt
golyó súrlódásától. Műszíve hevesen vert a mellkasában,
óvatosan szedte a levegőt, nehogy ismét elveszítse az
eszméletét. Idáig is alig bírt elvergődni az üres épülettől, ami
előtt összecsukott. Tudta, hogy majdnem túl későn érkezett;
szinte minden erejét össze kellett szednie, hogy kél kézzel
megmarkolja és a feje fölé emelje az ólonisúlyú fegyvert.
Miközben zuhogott az arcára az eső, visszatartotta a lélegzetét,
célzott és lőtt.
Más hangokat is hallott; felnézett, és meglátta az autópálya
repedezett falán lefelé mászó Deckardot.
Odabicegett a másikhoz, miközben alig bírta el a tegy- vert.
Még rosszabbul néz ki. mint én, gondolta Holden. Az a
rohadék Batty jól megdolgozta.
- Deckard... hallottam... - Holden zihálva szedte a levegőt -
hallottam... mit mondtál ott fönt. - Lehajtotta a fejét, átázott
inggallérja kidörzsölte a nyakát. - Igazad volt. Batty volt a
hatodik replikáns. Csak ő lehetett... - Most már értett mindent. -
így próbálta álcázni magát... mint aki a hatodik replikánst
keresi...
Deckard hidegen nézett rá fásult szemével.
- Lehet. - Vállat vont. - De úgy van, ahogy Batty is mondta.
Nem számít. - Deckard sarkon fordult és elindult.
Holden megragadta a karját
- De... még mindig nem tudjuk biztosan! - Kétségbeesetten
kapaszkodott Deckard karjába, azért is, hogy el ne essen meg
azért is, hogy Deckard figyeljen rá. - Még nem tudjuk, hogy ki
vadászott ránk. Ki akart megszabadulni a fejvadászoktól...
 Deckard lerázta magáról.
- Emiatt aggódj csak egyedül! Nekem még más dolgom van.
- Hát nem érted? - kiáltott utána Holden, akinek a tüdeje
oxigénért erőlködött. - Együtt kell maradnunk...!
Meghallott valamit maga mögött, az oldalra fordult
autópálya falánál. Deckard is hallotta. Mindketten sarkon
perdültek.
A függőleges kőfal és a kiálló fémrúd a k árnyékából egy
majdnem emberi alak mászott elő. Egy sötét szemgödrei és
gubancos hajú lény. A haja ugyanolyan fehér volt, mint a
himbálózó halotté. A cafatokra szakadt balett-trikó alól
kilátszottak a csontvázszerű izmok és ízületek. A lény testén
halottsápadt bőr feszült.
Holdennek ritmustalanul kezdett verni a szíve, amikor
felismerte, ez az a másik replikáns! gondolta döbbenten, A nő.
A nevére már nem emlékezett. A színtelen hajat vér itatta át, s
a feketére száradt tüskék most ismét vöröses, ragacsos indákká
olvadtak a zuhogó esőben. Holden tudta, hogy ez volt az, akibe
az a kis nyomorék Sebastian annyira szerelmes volt, hogy
minden élő dolgot megcsúfolva újra életre tudta kelteni.
Valami történt vele, mert ugyanolyan seb volt a fején, mim a
Battyén. Fehér csontszilánkok és megkocsonyásodott
agyvelődarabok látszottak ki a menthetetlenül összeroncsolt
koponya alól.
Halott volt, de még mindig mozgott. Holden undorral és
félelemmel eltelve nézte, ahogy valami vak ösztön a holttest
felé vonszolja az egykor élő dolgot. A lény felnyújtotta a kezét,
és remegve megsimogatta Batty beesett arcát. Aztán az arcához
nyomta saját szétzúzott arcát, mintha meg tudná csókolni azzal
a tátogó szájával. Vérrel keveredett esővíz csurgott le a két
halott arcán.
Holden megborzongott, majd lövésre emelte a fegyverét.
Nem bírta tovább elviselni a látványt. Mielőtt azonban
meghúzhatta volna a ravaszt, pisztolyt tartó kezét íélretolta egy
másik kéz.
- Ne tedd! - mondta Deckard. - Hagy őket magukra!
Holden leeresztette maga mellé a pisztolyt, és nézte, hogy
Deckard az üres bérház felé indul. Az adrenalin tápláló
szivárgása visszahúzódott az ereiben. Lecsücscsent a talaj
neves köveire. Nagyokat lélegzett, és hallgatta saját,
kiszámíthatatlan szívdobogását a zuhogó esőben.
 16

A korábban falként szolgáló padló olyan ferde volt, hogy

minden összegyűlt a titkos lakás sarkában. Deckard néhány
perc keresgélés után megtalálta a légautó biztonsági
rendszereinek távirányítóját. Felkapta, és visszament az épület
elé a légautóhoz.
Miközben a jármű felemelkedett és átrepült az autópálya
fala fölött, kinézett a pilótafülke ablakán, és meglátta Holden,
kicsivel arrébb pedig Batty és Pris parányi alakját. Aztán ők is
eltűntek szem elől; a légautó felgyorsított és felemelkedett,
majd nekivágott beprogramozott útvonalának Az oldalra dőlt
világ sötét alakjai belevesztek a semmibe, amikor a látóhatáron
felderengtek a város fény pontos tornyai.
Ahogy közeledett a Tyrell Társaság székhaza, az egyik ferde
tornyának tetején kékes fénnyel felvillant egy téglalap. A
leszállópálya érzékelői válaszoltak a légautó kódolt jelzéseire.
Egy terelősugár befogta a járművet, és spirálvonalban lehozta a
tetőre.
Ki kellett volna hoznom a pisztolyt, gondolta Deckard.
Könnvűszerrel elvehette volna Holdentől. Lehunyt szemmel a
felvonó hideg falának dőlt. Még egyszer leereszkedett, talán
utoljára. De azt is tudta, hogy úgysem lenne szükség a
fegyverre. Amiért jött, azt üres kézzel is el lehetett intézni.
A fémajtók szétnyíltak, és feltárult Sarah Tyrell magan-
lakosztálya. Hatalmas, oszlopos szoba terült el Deckard előtt, s
a pislákoló gyertyák sora árnyakat táncoltatott a távoli
sarkokban. Nem tudta, vajon a nő gyújtotta-e meg őket, vagy a
társaság valamelyik lakójának a feladata volt- c, hogy minden
este végigjárja a termeket egy hosszú viaszgyertyával, s
megérintsen aprócska lángjával minden egyes fekete kanócot.
De nem is érdekelte Most egyedül a nő volt az épületben, az
egymásba nyíló szobákban, és senki más. A térd érezte ezt,
akárcsak az éjszakai levegő légnyomásváltozását a bőrén.
 Deckard kilépett liftből, és hagyta, hogy becsukódjanak
mögötte az ezüstös ajtók. Annyira teljes volt a nyugalom, hogy
a lélegzetétől még a legközelebbi kovácsoltvas állványon álló
gyertyák lángja is megremegett.
Hallotta a másik lélegzetét is; egy sóhajt, mintha valaki
álmában sóhajtana. Az ágy felé fordult, és meglátta a nőt; az
arca a selyem párnán pihent, sötét haja pedig kibontva omlott
le a vállára, Egy pillanatig megállt még a szívverése is, ahogy
lenézett az alvó nőre, és kinyújtotta a kezét. Aztán habozni
kezdett, az ujjai pedig megremegtek egy centiméterre a sápadt
arcbőrtől.
Volt valami más is az ágyon, kisebb és sötétebb. Egy
fémtárgy; egyik része úgy volt formálva, hogy éppen beleférjen
az ember kezébe, az ő kezébe. Felemelte a pisztolyt, és a
tenyerére fektetve méricskélte. Vagy a sajátja volt, vagy egy
másik, ugyanolyan darab. A néhány grammos
súlykülönbségből megállapította, hogy egy teli tárat tettek bele.
Ez igazán kedves figyelmesség volt tőle Deckard a
pisztoly ravaszvédő kengyelén belüli félholdra helyezte a
mutatóujját. Kinyújtotta a kezét, és a fegyver hideg csövét az
alvó Sarah Tyrell homlokához fogta.
- Tényleg megtenned? - jött a háta mögül a nő hangja.
Deckard hátranézett, majd megfordult. Most másképpen
világított a halomba gyűjtött gyertyák fénye. Most látta csak,
hogy a díszes íróasztalt közelebb húzták a hálószobát jelző
oszlopok közé. Vastag kábelek kígyóztak a nagyképernyős
kivetítőtől a falmélyedésig, ahol azelőtt volt elhelyezve, Egy
mozgásérzékelő kamera Deckardra irányult, a lencsék fölött
egy piros pontocska villogott. A monitor képernyőjén Sarah
arca jeleni meg hátrasimított és összefogott hajjal.
Elmosolyodott, amikor látta a szobában zajló jelenetet.
Deckard nem mondott semmit, csak lassan, óvatosan elhúzta
a fegyvert az ágyon szundikáló lánytól. Attól a másiktól...
 - Nem voltam biztos benne, vajon megtennéd-e vagy sem -
szólalt meg ismét Sarah hangja a monitor hangszórójában. -
Úgy gondoltam tehát, hogy nem árt az óvatosság. Kemény
dolgok történtek veled az utóbbi időkben. Ilyenkor mindenki.,
kiszámíthatatlan lesz.
- Idehoztad őt, - Egyszerű kijelentés volt, látta ő is, hogy ez
a helyzet. - Elküldtél valakit északra, hogy idehozza - Megint
az alvó lányra nézett. Rachaelre, aki aludt... és haldoklóit. -
Nem lett volna szabad kivenni a szállítóegységből. - Mikor
utoljára látta a lányt, az a fekete koporsó üvegfedele alatt
feküdt. Ott órák teltek el két lélegzetvétel között, itt pedig látta,
hogy puha nyakán az ér lüktetve veri a másodperceket és a
perceket. Dühösen nézett a másik, ugyanilyen arcra a monitor
képernyőjén. - Nincs már olyan sok ideje.
- Hz relatív. - Sarah képe elmosolyodott. - Úgy vélem, több
ideje van, mint amennyi nekem lett volna, ha vagyok olyan
ostoba, és testi valómban jelenek meg a találkán, így hát
remélem, hogy elnézed nekem ezt a szerkentyűt, ezt az...
elektronikus távolságtartást kettőnk között. De mint mondtam,
nem tudtam, mire leszel még képes. - Szinte sajnálkozva nézte
a férfit. - Jól eltávolodtunk egymástól, nem igaz?
Deckard tudta, hogy gúnyolódnak vele. Alig tudta legyűrni a
késztetést, hogy fölemelje a pisztolyt, és átlyukassza a
monitort. Bármit megtett volna, hogy elhallgattassa.
- Miért csináltad? Miért hoztad ide?
- Most mit mérgelődsz? - A monitor tetején levő kamera
elmozdult, lencséje az ágyon fekvő lányra nézett, majd
visszafordult Deckard felé. - Hát nem ezt akartad? Hogy ót újra
láthasd? Én meg azt hittem, örülni fogsz. Hát nem ez a legtöbb,
amit egy nő megtehet? I)e tényleg. Deckard... ennél semmit
sem tartok megalázóbb dolognak. Még akkor is. ha tényleg
szakasztott olyan, mint én. Azért ez mégsem az igazi, vagy
tévedek?
Deckard egy másodpercig az arcára meredt.
 - És a pisztoly? Mire volt jó?
- Nem tudtam, mit fogsz tenni.,, de meg akartam tudni.
Fontos, hogy az ilyesmit mindig tudja az ember. A képmás
felvonta a szemöldökét. - Te is elég sok dolgot megtudtál.
Vagy nem?
- Mindent, amit akartál tőlem.
- Tényleg? Például?
Deckard egy gyertyafényes szobában állt, mögötte az ágyon
egy alvó lány, egy fémdobozban, foszfo rész káló pettyek és
ragyogó üveg képében pedig ugyanannak a lánynak az
arcmása. Mintha valahogy helyet cserélt volna az élő és a holt.
He kellett csuknia a szemét, és kire- kcszteni minden mást az
agyából, hogy összeszedhesse a gondolatait, mielőtt folytatná.
- Nincs semmiféle hatodik replikáns. - Deckard kinyitotta a
szemét, és egyenesen a monitorba nézett.
- Lehet. - Sarah képe nemtörődöm módon vállat vont.
- Soha nem is volt. Csak Bryant lepusztult agysejtjei.
Megbotlott a nyelve a sok alkoholtól. Ha bepiált, kettőig
sem tudott számolni.
A kép megrázta a fejét.
- Na és mi van a rendőrség adattárából kitörölt
információval? A gyarmati hatóságok jelentésével a szökésről?
- Én sosem láttam. Arról csak te meséltél. - Leeresztette
maga mellé a pisztolyt. - Te pedig hazudtál. Mi sem
egyszerűbb.
- Aha - bólintott Sarah képmása. - Ha így állnak a dolgok..
az sok mindent megmagyarázna. Ugye? Most már, hogy ilyen
sok mindenen keresztülmentél miattam, azt hiszem, késő azt
mondani, hogy teljesen őszinte voltam hozzád.
- Igazad van Tényleg késő.
A képmás szomorúan, szánakozva nézte.
- Akkor viszont mindegy, hogy elmondom-e, hogy tényleg
hiányzik egy hatodik replikáns, vagy nem. Úgysem hinnéd el.
Sem ezt, sem mást.
 - Az meglehet. Mást viszont elárulhatnál nekem. Például
hogy mién bíztad meg Dave Moldcnt is a hatodik replikáns
felkutatásával.
- Az... valaki másnak az ötlete volt. Én eredetileg Roy Battyt
béreltem fel. Az igazit, az embert, nem egy repli- kánst -
legalábbis azt hiszem. Szerintem ő szervezte be Holdent. De ez
lényegtelen.
- Egyetértek. - Deckard hátranézett; Rachael megmozdult
álmában, de nem ébredt fel. - Főleg most, hogy Batty már
halott. Már megint halott.
- Tudom, hogy az - mosolyodott el Sarah képmása. - Már
abban a pillanatban tudtam, amikor megtörtént. Megvoltak
hozzá a módszereim, hogy Figyelemmel kísérjem az egészségi
állapotát,
- Rögtön gondoltam.
A képmás ránézett.
- Te is akkor tudtad meg? - kérdezte,
Deckard bólintott.
-Láttam meghalni. Es nem ugyanolyan élmény volt
ám, mint a másiknál. Belenéztem Batty szemébe, és lát-
tam, hogy nem replikáns, hanem ember. Es azt is tudtam,
hogy úgysem számít.
- Ó! - A képmás szája mosolyra görbült. - De titokzatosak
vagyunk! És akkor mi számít?
- Csak a kérdés - felelte Deckard. - Hogy miért csináltad ezt.
Velem vagy bárki mással. És hogy miért Ölted meg Btyantet.
- Igen... - A képmás láthatóan elégedetten bólintott. -
Tudtam, hogy rá fogsz jönni. Nézzünk szembe a tényekkel: te
magad jellemezted az előbb, milyen ember volt. Egy
alkoholista, aki mindent elfelejtett... nem lehetett rá számítani.
Én legalábbis nem számíthattam volna. Jobban szeretem, ha a
titkaim tényleg titokban maradnak. Bryantre szükség volt egy
darabig, hogy előkészítse a dolgokat. Aztán pedig már nem
csak hogy nem volt rá szükség, de még terhes is lett a
számomra. Ezért el kellett távolítani. - Ismét egy vállrándítás. -
Ezt pedig magamnak kellett megtennem. Nem azért, mert
élvezem az ilyesmit. Hanem azért, mert ismert engem.
Védekezni nem is nagyon tudott
- Jól van... - bólintott Deckard. - Nem fogom megsiratni. De
most válaszolj a másik kérdésre! Miért kellett összeesküvést
szőni a fejvadászok ellen? Nehogy valaki megtalálja a drága
replikánsaidat, ha netán megszöknének?
A szánakozó pillantás visszatért a képmás arcára.
- Nem gondolkodsz elég logikusan. Már mondtam: neked
fogalmad sincs, hogyan működnek a dolgok a mai világban. Ha
a fejvadászokat eltették volna láb alól, és a látszat azt mutatta
volna, hogy egy rejtélyes, azonos ítatlan Nexus-6 rephkáns
keze van a dologban, aki nem elég, hogy megszökött, de még
másokat is megölt, nehogy őt öljék meg hamarabb, akkor az
ENSZ bezáratta volna a Tyrell Társaságot. Megnyomták volna
azt a piros gombot, és elpusztították volna ezt a veszélyes
technológiát.
Deckard ismét bólintott.
- Erről már meséltél.
- Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy hazudtam neked.
Most már be kell ismernem. Azt mondtam neked, hogy
szeretném, ha elkapnád a hatodik rcplikánst és megmentenéd a
Társaságot. - A képmás előrehajolt a képernyőn, és mereven a
férfira szegte a tekintetét.
- Az volt a hazugság, Deckard. Azt akartam„ hogy kudarcot
vallj, Azt szerettem volna, ha mindannyian kudarcot vallótok,
és egymással is végeztek. Mert mi mást tudtatok volna tenni?
Mivel nincs semmiféle hatodik replikáns, akit
megkereshetnétek, előbb-utóbb egymás torkának ugrottatok
volna. így nem csak a fejvadászok tííntek volna el a színről,
hanem mindenki akinek megvan a képessége, hogy szökött
replikánsokat kutasson fel, mint például Roy Batty Az ENSZ
pedig tudott volna róla. Arról nem, hogyan történt, csak arról,
hogy megtörtént. Ennyi pedig éppen elég lett volna az én
céljaimhoz.
Deckard most már mindent értett.
- Azt akarod, hogy elpusztítsák a Tyrell Társaságot.
- Már nagyon régóta ezt akarom. Előtte pedig... meg
akartam ölni Hídon Tyrcllt. A nagybátyámat. Ügy, ahogy ő is
megölt engem: lassan, belülről. Apránként. Tudtam, hogy’ van
benne még valami lélekhez hasonló dolog Nem sok, csak
annyi, hogy szeretni és gyászolni tudjon - egy rövid ideig.
Ennyi maradt csak benne... de ennyi elég is lett volna. Régen
szerelmes volt Ruthba, az anyámba, de elveszítette. A saját
testvére csapta le a kezéről. - A képmás arcán olyasmi mosoly
jelent meg, mint egy borotvapenge ejtette seb. - Elég bibliai,
nem gondolod? Abban a világban, ahol én élek, ahol ilyen sok
pénz és hatalom van, nincsenek valódi bonyodalmak. Minden a
végletekig le van egyszerűsítve. A legalsó szintekig. A
bonyodalmak a kisembereknek valók... az olyanoknak, mint te.
Deckard. Kisember vagy Eldon Tyreühez képest. Hs hozzám
képest is. Ennyit jelentesz nekem, semmi többet.
- És mit jelentettetek... te és a nagybátyád... egymásnak?
- Nem lenne helyes, ha azt mondanám, hogy szeretők
voltunk. Nem voltunk azok. - A monitorból jövő hang
elhalkult. - De talán a vérfertőzés enyhébb kifejezésének
megteszi. Mindenesetre én nem szerettem 01-ő pedig nem
engem szeretett. A halottat szerette., akárcsak te. Mert a halott
ember emlék. Moha nem lepi, rozsda nem marja többé - nem
igaz, Deckard? Nézz csak hátra!
Deckard úgy tett, ahogy a kép parancsolta. Látta az alvó,
haldokló lányt az ágyon, Ugyanaz az arc volt, mint a
monitoron, csak a szeme volt csukva, arccsontján a bőr enyhén
kipirult, a homloka megráncolódott, mintha rosszat álmodna a
feje fölött kavargó szavak miatt, egyik keze pedig remegve
ökölbe szorult a párnán.
 - Látod? - Rachael hangja és mégsem az övé; Sarah
suttogott a monitorról. - A végét járja. Ezzel te is tisztában
vagy, ugye? Csak az idő az, ami itt tartja... az pedig nagyon
kicsi dolog, Deckard, Az emlék pedig sokkal... igazabb. A
suttogás hangosabb és finomabb leu, majdnem olyan, mintha a
fülét csókolgatták volna. - Felajánlottam neked ezt a
lehetőséget annak idején. Az lehetnék neked... ami én voltam a
nagybátyámnak. Nem az igazi... nem az a nő akit szerettél...
nem a halott. De ott lennék melletted.
Deckard nem felelt. Ügy tett, mint aki nem is hallott
semmit. Rachael homloka felé nyúlt, és megsimogatta, hogy
elűzze a rossz álmokat. Gyöngéden az arcára tette a kezét, s
Rachael szem pillái megremegtek az ujjai alatt.
- Tudtam, hogy nemet mondasz - jött a keserű hang a
monitorból. - Sohasem fogod meggondolni magad
- Nem... - felelte a férfi úgy, hogy oda sem fordult Sarah
képmása felé.
- Tudtam, hogy ez lesz Jobban szereted a halottat az élőnél,
a hamisat a valódinál. Az emléket... nálam. - A hang egyre
harsányabb és fülrepesztőbb lett - Ugyanilyen volt ő is! Ezért
kellett ilyesmiket művelnem! Talán ha én is meghaltam volna...
ha belőlem is emlék válik... akkor lett volna esélyem!
Megszólalt egy harmadik hang is. Ugyanaz, mégis más. Azt
suttogta:
- Deckard...
A férfi lenézett az ágyra. és látta, hogy Rachael kinyitotta a
szemét. Nyugodtan félelem nélkül nézte a férfit, mint egyszer,
reges-régen Amikor a férfi ébredt fel egy halálszerű álomból.
Szreretsz? - emiekezett Deckard a saját szavaira.
Szeretlek.
Bízol bennem?
Deckard lehajolt és megcsókolta.
- Ne aggódj... - Ujjait a szájara tette, mielőtt a lány
megszólalhatott volna. - Nemsokára elmegyünk innen
 Bízom...
- Nagyon megható - szólalt meg Sarah hangja monitoron -
Csodállak a hűségedért Nem hazudok. Mit nem adnék érte,
ha... - A hang egy pillanatra megakadt majd egyenletesen es
harsányan folytatta. - Igazad van ideje menni Ideje... mindent
befejezni
Deckard a válla feleit hátranézett A képernyőre,
- Hol vagy?
Itt vagyok veled az épületben. - Kényszeredetten kinevetett -
A világért sem hagynám ki, ami most következik Ezer éve
várok erre.
A lakosztály távoli ablakai mögött látszott, hogy cikkcakkos
villámok csapnak elő a saját súlyuktól egyre lejjebb nyomuló
felhőkből. Emberi fül számára szinte alig hallható, mely hangú
morajlás rázta meg a feszült levegőt.
- Hallottad ezt? - A monitoron a kép oldalra nézett és a fülét
hegyezte.
- Mennydörgés - felelte a férfi egyszerre a képmásnak es
Rachaelnek. - Csak dörög az ég.
- Ó, dehogyis. - A képmás visszanézett rá. Sarah lassan ugra
nyíló szemekkel rázta a fejét. Örömtől ragyogott az ana - Most
kezdődik a vége mindennek...
- Miről beszélsz? - Végigfutott a hátán a hideg
- Sosem emlékszel arra, amit mondok Elmesélek egy csomó
mindent... de úgy látszik, nem is akarsz emlékezni rá -
Sajnálkozó arc, sajnálkozó hang. Sarah folytatta - A piros
gomb... igaz, hogy gomb nem létezik, amit meg lehetne
nyomni. Ha ilyen könnyen menne, magamtól is megcsináltam
volna már nagyon régen. Nem gomb, hanem egy
utasítássorozat az ENSZ-hatóságoktól, hogy induljon be az
önpusztító folyamat, hogy robbanjanak fel a Tyrell Társaság
székhazának falaiba épített robbanótöltetek.
 Az épületen újabb mély hang morajlott végig. A
gyertyalángok megremegtek. Deckard lenyúlt, átkarolta
Rachael vállát, és közelebb húzta magához.
- Bizonyára most hozták meg a döntést. - A képmás úgy
beszélt, mintha a saját szavait ízlelgetné. - Az ENSZ végig
figyelemmel kísérte, mit teszel. Nem olyan közelről, mint én,
de ahhoz elég alaposan, hogy megtudja az eredményt. Hogy- te
meg Batty meg Holden kudarcot vallottatok. Hogy egyikőtök
sem volt képes megtalálni azt a bizonyos hiányzó hatodik
replikánst. Hogy az végül is túljárt az eszeteken.
- De azt is tudják, hogy ez mind hazugság! Muszáj tudniuk!
- Szorosabban markolta Rachael felkarját. - Hogy ezt csak te
főzted ki a magad kedvéért...
- Ez nekik nem számít. Az ENSZ arra keresett egy jó
ürügyet, hogy bezárathassa - azaz megsemmisíthesse - a Tyrell
Társaságot. Most már van is nekik. Hogy az egész miért
történt, az őket nem érdekli. Most bevezethetik a
gyarmatosítási programba a változtatásokat, amiket már oly
régóta szeretnének. Tyrell Társaság nélkül... és replikánsok
nélkül. - A képmás elmosolyodott. - Amint most
bebizonyosodott: túlságosan veszélyesek. Túlságosan
olyanok... mint mi.
Az épületet most az eddigieknél jóval erősebb lökéshullám
rázta meg. Deckard érezte, hogy inogni kezd a lába alatt a talaj,
a lakosztályban hosszában sorakozó oszlopok pedig
megrepedeztek a talapzataik körül. Most már végképp nem volt
szükség pisztolyra. Deckard elhajította. Rachael nem
ellenkezett, amikor lehúzta az ágyról és talpra rántotta.
- Akkor most megkapod, amit akartál. - A távoli ablakokon
át Deckard látta, hogy a többi ferde torony oldalán fények,
lángok és tajtékzó füstgomolyagok kúsznak egyre feljebb. -
Semmi nem marad abból, amit Eldon Tyrell teremtett. Most
bizonyára boldog vagy.
 - Nem... - rázta meg a fejét Sarah képmása. - Nem vagyok
boldog. Esetleg elégedett. Addig a kis ideig, amit még együtt
tölthetünk...
Egyre erősebbek és fülsiketítőbbek lettek a robbanások;
Deckard alig bírt talpon maradni. Rachaelt erősen magához
szorítva ügyetlenül hátrébb lépett. Oszlopok dőltek ki és
csapódtak a földbe, ahogy a falak kiszakadtak, s az egyre
szélesedő üregek túloldalán nyers szélű sötétség tátongott.
Üvegszilánkok repültek keresztül a szobán, amikor a hatalmas
ablakok kifordultak kereteikből és darabokra törtek.
Közvetlenül előtte az antik íróasztal felágaskodott, majd
eldőlt, a monitorból pedig kiszakadtak a kábelek. A monitor a
földre zuhant, a képernyő üvege fényes szilánkokra tört, a hang
pedig egy csapásra elhallgatott.
- Nyomás! - Deckard a lakosztály ajtajai felé húzta Rachaelt.
A faragott fatáblák szétrepültek, az ajtók leszakadtak
zsanérjaikról, s a mennyezeten vastag füst hömpölygött.
A folyosón pokoli lárma tombolt. Vijjogtak a
riasztószirénák, a háborgó fekete füstben vörös fények
villództak. A liftakna nyitva tátongott, s az alsóbb szintekről
tűz özönlött felfelé. A padló futás közben hirtelen megdőlt a
lábuk alatt Deckard a vállára zuhant, és a földön csúszva
rángatta Rachaelt maga után. Egy acélgerenda kiszakadt a
rögzítékéből, végigszántotta a mennyezetet, akár egy irdatlan
kasza, és egyenetlen árkot vájt pár centire tőlük a padlón.
Deckard nem hallotta Rachael rémült sikolyát; az
épületeken végígkúszó robbanások zaja teljesen megfosztotta a
hallásától A lány lehet, hogy azt gondolta, ez meg mindig
ugyanaz a rémálom, ami akkor gyötörte, mielőtt felébresztették
- Deckard nem tudta. Átölelte a lány vállát, tántorogva
fölegyenesedett, és a szikrákkal csipkézett füstben a folyosó
távoli végén alig látható lépcsősor felé botladozott vele.
 Holden észrevette az alant igyekvő két emberi alakot.
Eltörpültek az óriási füstfelhők között, amelyek az égbolton
tornyosuló sötétebb fellegek felé gomolyogtak. A többi torony
már ledőlt, amikor oldalszárnyaikat egymás után
szétszaggatták a robbanások, az acélkeretek megcsavarodtak,
majd az egykori TyreLI Társaság székhazának lángba borult
központja felé zuhantak.
Verte az cső a teherlégautó pilótafülkéjének ablakát; a nehéz
cseppek sisteregve gőzzé váltak, amikor a város szívében
tomboló pokoltűzbe csapódtak. Holden lélegzet után
kapkodott, a hőségtől összevissza vert a pulzusa, de a
vezérlőpult fölé hajolva átkormányozta a járművet a felfelé
áramló léghuzat kavargó hurrikánjában.
Az oldalra dőlt világból nyílegyenesen ide repült, hogy csak
még nagyobb felfordulást találjon. Bármi is történt,
véglegesnek tűm. Miközben megpróbált lefelé ereszkedni a
légautóval, újabb robbanássorozat rengette meg a megmaradt
tornyot, amely egyre közelebb volt hozzá, hogy bedőljön a
néhai épületkomplexum közepébe.
Az épület hirtelen rándulása ledöntötte a két embert a
lábáról. Holden az ablakból felismerte volt társát, Deckardot
egy sötét hajú növel. Az épület tetején parkoló légautóhoz
próbáltak eljutni, ám ez az utolsó lö-
kés végleg meghiúsította ezt: az üres jármű lebucskázott a
torony széléről, pörögve belezuhant a lángokba, és egy újabb,
kisebb robbanással gyarapította az egész környéket megrengető
többit.
Holden a tenyerével a rakodótér ajtajának nyitó- gombjára
csapott. Majdnem tömör hő- és füsthullám vágta hátba, amikor
a teherlégautó középső része kinyílt. Látta, hogy Deckard egyik
kezével a nőt támogatva felnéz rá, és közelebb manőverezett a
járművel. Benyomta a robotpilóta lebegtető gombját, majd
kitornászta magát az ülésből, és a jármű fara felé indult. A
raktér gerendáiba kapaszkodott, hogy el ne essen.
 - Deckard! - Az ajtóba kapaszkodva feléjük nyújtotta a
másik kezét. - Add a lányt! - A sötét hajú nő alig volt magánál
a felfelé gomolygó, fojtogató füsttől. Holden a lángok
bömbölésén keresztül is hallotta, hogy műtüdeje sípolva
követeli az oxigént. Deckardnak sikerült a derekánál fogva
felemelni a lányt, így Holden el tudta kapni a csuklóját és a
könyökét, és felhúzta a légautóba, A lány nem vesztette el az
eszméletét; amikor Holden letette a raktér ferde padlójára,
belekapaszkodott a fémbordákba, és elhúzta magát a nyílás
aljától.
Holden most Deckard kinyújtott kezéért nyúlt, t'jja- ik
hegye már majdnem összeért, amikor egy minden eddiginél
hangosabb és közelebbi robbanás tépte tel a tető utolsó
megmaradt paneljét. Holden észrevette a vakító fényhullámot,
de egy töredék másodperc múlva a lökés megrántotta a
járművet is. Hátrazuhant, de még látta, hogy Deckard
kétségbeesetten ugrik a nyílás tele.
A légautó orral előrebukott. Holden gerince a pilótaülés
hátuljának vágódott. Megpördült és rácsapott a vezérlőpultra.
Hgy tűzgolyó emelkedett telteié, hogy elnyelje a járművet.
Hátrapillantva látta, hogy a raktér- ajtó a helyére csúszik,
Deckard pedig összeszorított foggal kínlódva kúszik befelé. A
nő az ő nevét sikoltotta, odanyúlt. megragadta a kezét és az
alkarját, és maga felé húzta. Az ajtó széle felhasította Deckard
ingét és alatta a bőrét is, Deckard az ajtókerethez rakta a lábát,
és egy végső görcsös lökéssel bejutott. A sötét hajú nővel
együtt a szemközti válaszfal felé csúsztak.
A tűzgolyót ebben a pillanatban hasította ketté a ledőlő,
utolsó torony. A robbanás szele szédítő lökést adott a
teherlégautónak, Holden pedig azon küszködött, hogy el ne
szakadjon a vezérlőpulttól. Felnézett a fekete viharfelhőkre. A
monszuneső cseppjei dörömböltek a pilótafülke görbe ablakán.
Egyetlen csapással gázt adott. A légautó fölfelé lódult, Holden
pedig a növekvő gravitáció miatt a pilótaülésbe kapaszkodott.
 Aztán csak a csillagokat látta, a látóhatár egyik peremétől a
másikig húzódó gyémántszőnyeget. Maguk alatt hagyták a
viharfelhőket. Holden a vezérlőpulthoz húzta magát, és
megállította a nyílegyenesen felfelé száguldó légautót.
- Várj, hadd vegyem át! - Deckard előre jött a raktér- ből.
Holden kimerültén lihegve nézte, hogy egykori társa bemászik
a pilótaülésbe. Biomechanikus szíve egy darabig még hevesen
vert, majd lassabb, egyenletesebb ritmust vett fel.
Deckard ujjai végigzongoráztak a vezérlőkön. Haja az esőtől
feketén csillogva tapadt a homlokához, s az egyik arcán lévő
hosszanti vágásból rózsaszínné hígított vér csörgött a nyakára.
Átázott kabátja úgy lógott rajta, mint egy nedves szemfedél. A
navigációs monitort nézte, és a felhőkön keresztülvágva ismét
alább ereszkedett.
Deckard lejjebb vette a sebességet, és lassan a Tyrell
Társaság székház felé úszott. Illetve a székház helyéhez. Los
Angeles központjából kivágtak egy gigantikus négyzet alakú
részt, és most úgy nézett ki, mint egy földdel egy szinten levő
tűzhányó krátere. A szélrohamok és a szakadó csendes-óceáni
eső eléggé visszaszorította a lángokat, hogy látni lehessen az
elhajlott vázgerendákat, az eltorzult építészeti hálókat.
Mindössze ennyi maradt a tornyokból,
Az ilyen magasságból fekete pöttyöknek látszó emberek és a
nagyobb járművek az apokalipszis kerülete köré gyűltek,
üvöltő szirénák hasítottak az éjszakába.
Holden lenézett a pilótafülke üvegén kígyószerűen
végigfutó patakocskák között.
- Mi az ördög okozta ezt? - kérdezte,
Deckard felemelte merev tekintetét az alattuk levő
jelenetről, és ismét a vezérlők felé nyúlt. - Nem voltak róla jó
véleménnyel - felelte, azzal gázt adott.
Holden néhány perc múlva - vagy néhány óra múlva? nem
tudta, mén teljesen elvesztette az időérzékét, és csukott
szemmel hagyta, hogy a légautó végigszáguld jón a város felett
- azt érezte, hogy a jármű lelassít, és újból leereszkedik.
Amikor leszálltak, kinézett, s a hold és a csillagok fényében
ezüstösen csillogó kopár tájat pillantott meg. Az évenként
beköszöntő monszunesők még nem hatoltak be idáig a
szárazföld belsejébe. Épületeket és kerítéseket sem látott; a
Javítóközpont. ahová Batty vitte, nyilván mérföldekre lehetett.
Deckard kikapcsolta a hajóműveket, miután a légautó
leereszkedett a kavicsos homokra. A kihalt táj csöndje behatolt
a pilótafülke üvegén. Deckard Holdenre nézett.
- Beszélnünk kell - mondta. Megnyomott egy újabb gombot,
s az oldalfalak szétcsúsztak.
Miközben lábnyomokat hagyva a homokban arrébb mentek
a légautótól, Holden előhúzta a kahátzsebéből pisztolyt.
- Tudod... akár be is vihetnélek a rendőrségre. És
átadhatnálak nekik.
- Tudom hát. - Deckard ránézett. - De nem fogod megtenni.
- Azt hiszem, nem. - Eltette a pisztolyt. - Az a Batty nevű
fickó jól megkavarta a fejemet. Már azt sem tudom, vajon én
replikáns vagyok-e vagy sem. - Megrázta a fejét, és még
mindig a darabkákat próbálta összeilleszteni. - Úgy látszik a mi
szakmánkhoz nem kevés hit is szükségeltetik. Hogy elhihessük
magunknak; emberek vagyunk.
- Nem csak a mi szakmánkhoz. - Sörétes él költözött
Deckard hangjába, mintha hosszú mély tűnődés terméke lenne.
- Mindenkinél így van ez. Akkor is ha nem ember.
- Hát, ja... talán. - Holden nem volt biztos benne, hogy érte-
e, miről beszél a társa. - Én viszont, azt hiszem. feladom
magamat a rendőrségen. Hátha ők meg tudják mondani, mi
vagyok. Persze nem mintha sokat számítana.
- Tégy, ahogy jólesik.
- És te mit fogsz csinálni? - Holden megállt, és fejével a
teherlégautó felé intett. - Az a nő, odabent. Ő...
 - Rachaei. Ő Rachael. - Deckard egy pillanatra becsukta a
szemét, aztán lassan bólintott. - A másik - Sarah - halott.
Odaveszett a Tyrell Társasággal együtt Ez volt a célja.
A nyugat felől gyülekező fekete felhők a látóhatárhoz közeli
csillagokat már eltakarták. A viharok kis idő múlva
végigsöpörnek a sivatagon, és elérnek a hegyláncokig. És még
azon is túlra.
- El akartok menni innen? Te és a nő? - Holden érezte, hogy
hideg érzés kúszik a műszíve felé. - Ha vissza akartok menni
északra... én nem mondom el nekik. Persze keresni fognak, és
meg is találnak majd, de nem azért, mert én mondtam.
- Nem ... - Deckard megrázta a fejét, - Nem északra
megyünk. Az nincs elég messze...
Holden nézte, ahogy a másik félig lecsukott szemmel
hátrahajtja a fejét. Kék fénycsík érintette meg a halántékáról
lecsurgó vízcseppet.
- Messzebbre kell mennünk… - morogta Decard, s hangját
elsodorta a sivatagon átsöprő szél. – Amilyen messzire csak
tudunk…
 Később

A pult mögött ülő tisztviselő mosolyogva adta vissza a kék

műbőr dossziét.
- Remélem, kellemesen fog telni az utazás, Mr. és Mrs.
Niemand. - Kedvesen nézett rájuk, noha ez is csak a munkája
része volt. - És azt is. hogy megtalálják, amit keresnek.
- Köszönjük. - Deckard bedugta a zakója alá a dossziét,
amelyen rajta volt az ENSZ kivándorlási hivatalának pecsétje
és az aranyozott, domborított betűk: ÚJ ÉLET! - Biztosan
megtaláljuk.
Felvette a bőröndjét a földről. A gyomrát görcsbe szorító
félelem elillant - a hamisított személyi igazolványok és a többi
okmány lepecsételése volt az utolsó akadály, amin át kellett
lépniük. Elfordult a pulttól.
- Gyerünk, szívem! Nehogy lekéssük a gépet.
Rachael végig a karjába kapaszkodott, amíg át nem vágtak a
San Pedró-i űrkikötő folyosóján. A csillogó, krómozott falakat
a gyarmatok boldog életét ábrázoló fényképek borították,
Norman Rockwell-stílusú képek korai szocialista realizmussal
keverve: nevető gyerekek a gabonaföldeken. Rachael még
akkor is Deckard vállára hajtotta a fejét, amikor elfoglalták az
ülőhelyüket a hajón, mintha máris félne a viszontagságos
utazástól.
Csukott szemmel hallgatta végig a kél egyenruhás
utaskísérő tájékoztatóját a különféle biztonsági előírásokról.
Talán már el is aludt. Deckard hagyta, hogy a lány keze az
övéhen pihenjen, és érezte a csuklóján a pulzusát.
Végre mély vibrálás remegett végig az utasfulkében.
Deckard átnézett az ülések fölött. Rajtuk kívül csak néhány
utas - emigráns - tartózkodott a fedélzeten.
- Álmodtam...
Rachael szeme remegve kinyílt. Deckardra nézett.
 - Miről?
A lány megrázta a fejét.
- Nem emlékszem. - Kinézett a kis kerek ablakon. Nem is
igazi ablak volt, csak egy szimuláció, egy videofelvétel az
űrhajó külső kameráiból A palaszürke Csendes-óceán
végignyűlt a horizonton, lehetett látni görbülő vonalát.
- „Sebesen hagyjuk magunk mögött a Földet” - mormolta a
lány - „És szállunk szülőföldünk felé..."
Egy régi dal sorai voltak - eltelt egy pillanat, míg Deckard
felismerte a protestáns himnuszt. Előhívott benne egy emléket
is, de nem a gyermekkorából, hanem egy másik világból,
abból, amit a messzi északon álló kis fa ház gyalu lat lan fából
készült falai vettek körül. És az a pillanat, amikor egy nő hajolt
egy fekete koporsó fölé, hogy az üvegfedél alatt saját alvó
tükörképét lássa. Akkor egy másik himnusz sorait idézte, de
Deckard mindkettőt jól ismerte.
- „Félre a bánattal, félre a félelemmel” - mondta ki
fennhangon a dal címét.
A lány feléje fordult és ránézett. Szeme tágra nyílt a hirtelen
felismeréstől, hogy elárulta magát.
- Ne aggódj. - Deckard az ülés támlájának hajtotta a fejét, -
Nem fontos. - Eszébe jutott a többi ősi sor is.
Hamarosan hazatérünk; megjelenik az angyalok városa,
eljön az örökkévalóság napja...
Még mindig a lány kezét fogva lehunyta a szemét.

***

Új szívet kapott - egy újabbat, csúcsminőségűt, jobbat, mint

amilyennel született. És új munkát is, egy könnyebbet,
legalábbis egyelőre. Az áruló nyomokat kellett megörökítenie a
rendőrségi aktáknak.
Vetett egy pillantást a csuklójába ültetett LED-kijelzőkre,
hogy ellenőrizze pulzusát, vérnyomását és az oxigénkeveréket
mesterséges tüdejében. Mindent rendben talált. Dave
Holdennek nem kellett erőlködnie, hogy a tisztáson hagyott
rendőrségi légautótól felgyalogoljon az ösvényen. Csizmájának
minden egyes lépésére megmozdultak a talpa alatt a száraz
fenyőtűk. Kis élőlények iszkoltak tova az erdő sűrű, sötét
árnyai közé.
A faházból csak hamvak és elszenesedett fadarabok
maradtak; nem is számított másra. Az emberek, akik Sarah
Tyrellnek dolgoztak, részletesen elmesélték neki, mi volt itt a
teendőjük, az utolsó munka, amivel a nő megbízta őket. Azt,
hogy mit csináltak, és mit hagytak hátra maguk után. Holden
felemelte a fényképezőgépet, és csinált egy pár képet
dokumentációnak.
Átlépett ott, ahol a küszöb volt, amikor még állt a faház, és
körülnézett a fekete négyszögben. A hamuban üvegdarabok,
egy hőtől betört ablak maradványai, egy oldalára dőlt tűzhely,
és néhány bizonytalan alakzat: szék és asztal lehetett, mielőtt
még let lobogott körülöttük a tűz ...
És még valami, érintetlenül. Tökéletes állapotban - a férfiak
hagyták így, mert így szólt az utasítás. Kivették a fekete
koporsót, a szállító-altató modult a faházból, biztos
távolságban elhelyezték, majd dolguk végeztével visszavitték a
helyére. Azzal együtt, ami benne volt. Aki már nem aludt, már
nem haldoklóit többé.
Holden a koporsó üvegfedelén át benézett a halott arcára.
Csukott szemek, sötét haj szétterülve a selyempárnán. Rachael,
gondolta, tudta, hogy ő az. Akit egykor társa, Rick Deckard
úgy szeretett. Mindvégig itt volt.
Vetett egy pillantást a szállítóegység kapcsolótáblájára, es
látta, hogy az összes életfolyamat leállt. Minden kijelző nullát
mutatott. A koporsó életfenntartó mechanizmusait
kikapcsolták. Nem gyilkosság volt ez, legalábbis technikai
értelemben nem, hanem hivatalos eljárás a Tyrell Társaság
tulajdonával.
 A fekete koporsót nem fotózta le. Nem volt szüksége ra. Az
agyában készült képen mindig aludt a lány.
Miközben visszasétált a légautóhoz, eltűnődött. Miért
hagyták itt Rachaelt? Így érintetlenül? Azt tudta, vagy
legalábbis sejtette, hogy a többit miért tette Sarait Tyrell. Az
egész szerepjátszósdit, mintha ő lenne Rachael a Tyrell-
magánlakosztály ágyán. Miközben a komputer alkotta
hasonmása, egy beszélő, válaszoló szimuláció beszélt a
videokivetítő képernyőjén. Elég bizonyíték maradt a Tyrell-
székház parázsló romjai között, hogy kiderüljön, mit csinált
Ugyanazt a trükköt vetette he. amelyet a rendőrség is használt
Deckarddal a rendőrkapitányság ócska irodájában, hogy a férfi
azt higgye, Bryant még mindig él. Deckard akkor átlátott a
szitán. Furcsa, hogy Sarah kis tréfájának viszont bedőlt.
Úgy gondolta, minden attól függ, hogy megkapja-e az
ember amit akar. Az égen egy sólyom körözött, aztán eltűnt.
Sarah is ezt tette, megkapta, amit akart. Rachael lé vált, hogy
szeressék...
Talán Deckard is megkapta. Holden akkor is erre gondolt,
amikor először kitalálta, mi történt. Lehet, hogy Deckardot
egyáltalán nem is tették lóvá.
Visszament a rendőrségi légautóba, és hagyta, hogy
bezáródjon körülötte a pilótafülke üvege. Talán, gondolta
Holden, ő is megkapta, amit akart. Valahogy Tahin megkapta.
Nem mintha tényleg számított volna.
A légautó egy pillanat múlva felemelkedett az égre, délnek
fordult, és elindult Los Angeles felé.
 Szerzőnkről

K. W. Jeter, kötetünk amerikai szerzője 1950-ben született.

Első regénye, a Seeklight (Keresőfény), 25 évvel később jelent
meg. Kezdettől fogva a sci-fi kísérletezőbb, „újhullámos”
irányzatai vonzották, ezt bizonyítja egy sokáig kiadatlanul
maradt kézirata is, a Dr Adder. Ez keltette föl Philip K. Dick
figyelmét, aki tíz éven át agitálta aztán a kiadókat a regény
megjelentetésére. A Dr Adder azóta már trilógiává bővült, és a
korai kiberpunk legendájává vált.
Jeter karrierje a 80-as évek óta töretlenül ível fölfelé, és
munkásságában jól megférnek egymással a sci-fi (mint a
magyarul is megjelent A morlockok éjszakája ill. Isten veled,
láthatár), a horror (Soul Eater), valamint az igényes, rendelt
művek (többek közt az Alien Nationhözy a Star Trekhez és a
Star Warshoz).
Mintegy tisztelgésként mestere, Dick előtt, írta meg a
klasszikus Elektronikus bárány (filmváltozatban Szárnyas
fejvadász) folytatását, ezzel is bizonyítva sokoldalúságát.