Professional Documents
Culture Documents
ALEXANDRA
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Martina Cole: The Good Life
Headline Publishing Group, 2014
An Hachette UK Company, 338 Euston Road, London NW1 3BH
Copyright © Martina Cole, 2014
„The Good Life”
Zene: Sacha Distel
Francia dalszöveg: Jean Brousolle
Angol dalszöveg: Jack Reardon
A Prosadis engedélyével.
A történet szereplői kitalált személyek, mindennemű egyezés
a valósággal csupán a véletlen műve.
Hungarian translation © Alexovics Ingrid, 2018
Minden jog fenntartva.
Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani,
információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában
vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül;
tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben,
mint amilyen formában kiadásra került.
Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2018
7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1.
e-mail: kiado@alexandra.hu
www.alexandrapiac.hu
www.alexandrakiado.hu
Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója
Felelős szerkesztő Bosnyák Gabriella
Tördelte Bocz József
A borítót Müller Péter tervezte
ISBN 978 963 447 268 1
Ajánlás
Gyönyörűséges unokámnak,
Natalia Noonie Whiteside-nak, nagyi kicsi Magetjének!
Köszönet Yvonne-nak és Osmannak – nagyszerűek
voltatok.
Ui.: Én lettem volna a soros.
Csak semmi selyem nyaksál, kérlek!
Canim Boonak.
Prológus
Természetesen ott van a szerelem. De mellette
ott van az élet is, a szerelem ellensége.
Jean Anouilh
Jenny korán ébredt. Hosszú pillanatokig feküdt az ágyban, élvezte, hogy meleg
van a takaró alatt, aztán hirtelen eszébe jutott, miért olyan nyugtalan. Ez volt az
a nap, amire olyan régóta várt. Most, hogy végre eljött ez is, nem volt benne
biztos, hogyan fognak alakulni a dolgok, mit várjon tőle, és hogy mire a nap
végére ér, vajon megbánja-e azokat a döntéseket, melyeket annyi évvel ezelőtt
hozott. Rosszullét környékezte, mert nem tudta eldönteni, vajon tényleg jól
döntött-e. Halálra volt rémülve – egyszerre volt ijedt és izgatott.
Végigsimította a testét, érezte a bőre puhaságát, megmarkolta a még mindig
telt melleit, de már nem voltak olyan kemények, mint fiatalkorában. Olyan régen
tartotta a férfi a karjában, hogy már szinte álomnak tűnt az egész. Annyira régóta
volt szerelmes belé, hogy az már szinte megszállottságnak tűnt. Cain Moran volt
minden, amire valaha is vágyott. Még mindig ő az – de vajon a férfi is ugyanezt
érzi iránta? Olyan sok évet töltött tőle és a való világtól távol. Vajon még mindig
bűntudata van a fiuk, a férfi nevét viselő gyermek halála miatt? Ez a tragédia
örökre velük marad?
Mindennap hiányzott neki a fia; olyan volt ez az egész, mint egy elmérgedt
sebhely, ami soha nem gyógyul be igazán. Egy dal, egy szó, egy kép képes volt
egy pillanat alatt visszahozni a fájdalmat, ami egyre mélyebb és kínzóbb lett,
ahogy múltak az évek. Tudta, hogy beszélniük kell róla, el kell rendezniük
maguk közt végérvényesen ezt is, de most nem erre a beszélgetésre vágyott. A
börtönben nehéz volt erről nyíltan szót váltani, a temetéskor pedig nem volt idő
arra, hogy rendesen megbeszéljék a dolgot. Olyannyira eltöltötte mindkettőjüket
a gyász és szívfájdalom. Bár egy csodálatos éjszakát együtt töltöttek, és a férfi
embert ölt miatta azon a napon, Jenny a lelke mélyén egy kicsit haragudott rá,
amiért ilyen nagy árat kellett fizetnie mindezért. Sikerül vajon túljutniuk ezen?
Képesek lesznek ennyi idő után ott folytatni az életüket, ahol abbahagyták?
Nos, ma este választ kap a kérdéseire. Felkelt, és kiment a konyhába.
Miközben feltette a teáskannát a tűzhelyre, kinézett az ablakon; hajnalodott, az
égbolt egyre világosabb lett. Milyen más a kilátás most, mint kislánykorában
volt a kelet-londoni lakótelepen. Akkoriban nem bírta kikerülni, hogy be ne
lessen mások házába és életébe, pont úgy, ahogy mások is belebámultak az
övébe. Annyi kisszerű drámát látott kibontakozni: verekedést, veszekedést,
rendőrségi rajtaütést, szerelmeskedést, és persze látta, ahogy a mindenféle korú
gyerekek játszanak, és élik az életüket, ahogy tudják – pont úgy, ahogy ő. Egy
iszákos anya és egy sosem látott apa éppenséggel nem a csodálatos gyermekévek
záloga.
Aztán találkozott Cain Morannel, és minden kezdett értelmet nyerni
számára. Végzetesen beleszeretett a férfiba, aki az első pillanattól fogva élete
értelme lett, bár évekig nem volt a része.
Annyi mindent elveszített – a gyermekét, a fiatalságát –, de amíg Cain
mellette van (vagy legalábbis ebben bízott), addig képes megbirkózni a sorsával.
Most, hogy szembe kellett néznie a ténnyel, hogy a férfit végre kiengedik,
rémület lett rajta úrrá. Vajon öregnek fogja találni őt Cain? Másik nőt akar majd,
aki nem ment keresztül ennyi mindenen, akinek feszesebb a bőre, és akin még
érezni a fiatalságot? Mert könnyen találhat ilyen nőt is. Az olyan férfiak, mint
Cain Moran, mágnesként vonzanak bizonyos nőket – ezt ő is nagyon jól tudta.
Huszonöt év egymástól távol bizony sok idő, mégis eltelt valahogy. És ez a
lényeg – végül csak eltelt ez az idő is, és most Jenny azért imádkozott, hogy
Cain is annyira akarja őt, ahogy ő akarja a férfit. Mert, Isten a tanúja, nagyon is
akarta Caint.
Caroline Moran magas, nagy mellű és vészesen kövér nő volt. Imádott enni, és
ezt nem is röstellte bevallani – mindig evett valamit. Ha valaki évek múltán most
látná őt viszont, elképedne a változáson. Fiatal nőként csodálatosan nézett ki –
hosszú, sötét haja, mogyoróbarna szeme, karcsú, épp a megfelelő helyeken
domborodó alakja volt. Megfordultak utána az emberek.
Most ott ült az út menti kávézóban, és óriási adag, zsírban sült reggelijét
fogyasztotta, csak úgy tömve a szájába az ételt, miközben fia, Michael undorral
nézte. Caroline hatalmas volt, de már senki nem merte szóba hozni ezt előtte;
különben sem volt semmi értelme – csak felhúzta magát rajta. Az evés volt
Caroline egyetlen öröme, és semmiféle kritikát vagy egészségügyi tanácsot nem
volt hajlandó elviselni ezzel kapcsolatban. Szerinte ő teljesen rendben volt;
Michael pedig már régen megtanulta, hogy emiatt nem érdemes veszekedni vele.
A különös az volt, hogy a bőrét és a haját rendesen ápolta. A sminkje mindig
tökéletes volt, a körmei pedig gondozottak, és a rá annyira jellemző vörös színre
voltak festve. Ha lefogyna, kétségtelenül ugyanaz a gyönyörű nő lenne, aki
korábban volt.
Caroline abbahagyta a rágást.
– Szóval a mindenható isten ma hazajön, mi? – tette fel a kérdést támadóan.
Michael bólintott. Az átlagnál magasabb termete, sűrű, sötét haja és mély
kék szeme miatt épp olyan vonzóan ír kinézete volt, mint az apjának. Nem tudta
a hasonlóságot elrejteni, ami – és ezt ő is tudta – minden bizonnyal nehéz
lehetett az anyjának. Megvetette a fiú apját, a férfit, aki úgy hagyta el őket,
amikor talált egy jobbat, hogy vissza sem nézett.
– Minden rendben lesz, anya?
Caroline horkantott egyet.
– Menjen a picsába! Semmit sem jelent nekem ez a kétszínű, mocskos
disznó. Választott. Ennyit a szerencséjéről azzal a nővel. Én megmondtam neki,
hogy Isten nem pénzben kéri vissza az adósságot, és nézd csak meg, mi történt.
Minden akkor fordult rosszra számára, amikor találkozott azzal a nővel.
A gyűlölet Caroline hangjában nem csapta be a fiát; Michael tudta, hogy
mindattól függetlenül, amit az anyja mondott, valahol mélyen még mindig
szereti a férfit. Ez a nők gyengéje. Soha nem volt más férfi az asszony életében,
és eleinte nem az udvarlók hiánya miatt. Jöttek azok sűrű, tömött sorokban.
Caroline sokat tudott volna nyújtani – nem csak a külsejével, hanem azzal is,
hogy meglehetősen tehetős volt. Kiváló üzletasszony, aki rendbe hozta ezt a
kávézót, és amerikai stílusú étkezdévé alakította át, ahol még a piros bőrrel
borított bokszok meg a jellegzetes zenegép is megvolt. Mindig tömve volt a hely
– nem csak a szokásos teherautósofőrökkel, hanem olyan családokkal is, akik a
hangulat és a kiváló ételek miatt jöttek ide. És a kaja tényleg első osztályú volt –
Caroline gondoskodott róla.
Caroline megvajazott még egy pirítóst, aztán vastagon megkente lekvárral.
Miután nagyot harapott belőle, néhány másodpercig elgondolkodva rágott, majd
komoly hangon megszólalt.
– Fogadni mernék, hogy eljön meglátogatni. Fogadni mernék, hogy nem
tudja megállni, és amikor idejön, akkor azért beolvasok neki. – Szinte feldobta a
lehetőség, Michael Moran pedig egyszerűen csak felsóhajtott, nem akarta
eloszlatni az anyja illúzióit.
David Hannah hajnal óta ébren volt, de csak ült, és a kávésbögréjét melengette a
kezében, egészen indulásig. Izgatott volt, hogy ő mehet Cain Moranért – hiszen
az a férfi egy legenda! Évekre lecsukták, de azelőtt ő volt az egyik
legkeményebb figura Londonban, aki hatalmas vagyont halmozott fel, amit aztán
senki sem talált. A férfi volt David példaképe egész gyerekkorában; az apja
rengeteget mesélt neki a férfi hősies küzdelmeiről.
David a nagy nap tiszteletére frissen kitisztíttatta az öltönyét, az inge és a
nyakkendője pedig vadonatúj. Tudta, hogy jól fest – megszállott testépítő volt, és
alaposan gondját viselte magának minden szempontból. Az első gyerek születése
– a kislányt Mae-nek hívják – újabb lendületet adott neki, hogy jó karban
maradjon. Ma jó kis összeget szakít ezért a pár órás munkáért, mégis ideges volt.
Az emberek megváltoznak, ha ennyi évet töltenek rács mögött. Mi sem
természetesebb, gondolta David. A családtól, barátoktól távol, gyakorlatilag egy
vákuumban élnek, ami biztosan nagyon nehéz lehet. Cain Moran legendája még
a sitten is nőtt. Két gyilkossági kísérletet is túlélt, és mindkettőből ő jött ki
győztesen. Nem könnyű dolog ez egy ilyen ellenőrzött helyen, főleg úgy, hogy
ott általában azok irányítanak, akiket előbb csuktak le.
David reménykedett benne, hogy Morannek lesz kedve kicsit beszélgetni;
óriási lenne, ha mondana pár dolgot az életről, meg arról, hogyan lehet a
legjobban érvényesülni. Akárhogy is, már az is feldobta, hogy elmesélheti majd
az unokáinak, hogy valaha négyszemközt tölthetett egy kis időt a nagy emberrel
– ez önmagában is kincset ért. Tudta, hogy mindez jót tesz majd a renoméjának,
és hogy ezentúl az emberek jobban figyelnek majd rá. Eltökélte magában, hogy
jó munkát fog végezni, és megszolgálja a belé vetett bizalmat.
Joe Biggs bosszús volt. Bár mindig tudta, hogy egyszer eljön ez a nap is,
egyáltalán nem örült neki. Ha volt ember, akit szívesen látott volna holtan, az
Cain Moran – és tényleg nem arról van szó, hogy ő ne próbálta volna meg.
Olyan volt, mint egy kibaszott macska – még a seggében is új életeket hordott.
Joe-nak ki kell várnia, mit kezd majd Cain az újdonsült szabadságával, és
megpróbál-e megint vezető szerepre törni, vagy sem. Még mindig sokan vannak,
akik készek Cain mellé állni – a hírneve nem kopott meg. Jó sokat ült, és ez már
önmagában is tekintélyt parancsol. Ezt még Joe is készséggel elismerte.
Gondoskodott róla, hogy elmenjen valaki Cainért; egy rendes fiatal srácot,
David Hannah-t bízta meg a feladattal – nem akart valami öreg sittest küldeni
érte –, és megbeszélték azt is, hogy isznak egyet egy helyi vendéglőben. Joe-nak
kötelessége volt – ezt várták tőle, mint a város legfontosabb figurájától. De
összeszorult a torka, ha arra gondolt, hogy hajbókolnia kellene ennek a kibaszott,
vén főszernek. A férfi egyszer régen mindent elvett a családjától, ő pedig nem
felejtette el, és nem is fogja soha. Szar alak, az volt. Joe-nak volt elszámolni
valója Cain „Nagy és Magasztos” Morannek
Kibaszott szemétláda volt, ám elragadó és rejtélyes szemétláda. A férfiak és
a nők is odavoltak érte – egyszerre volt macsó és jóképű is –, de azért tudott
nagyon kegyetlen is lenni, ezt persze elfelejtették az emberek. De Joe nem. Ő
sosem felejtette el, hogy kivel van dolga, ha Cain Moranről volt szó.
Nem fogja hagyni, hogy elvegyék tőle mindazt, amiért megküzdött – túl
sokáig és túl keményen dolgozott ahhoz, hogy hagyja ezt megtörténni. Egyelőre
sodródik az árral, aztán ha kiderül, mik a férfi szándékai, majd eldönti, mi
legyen a következő lépés. Moran végül is egy minden hájjal megkent, kemény,
öreg fickó, akit semmilyen szempontból nem lehet semmibe venni.
Joe Biggsről sok dolgot el lehetett mondani: hogy gonosz, bosszúálló és
erőszakos, ugyanakkor nagyon türelmes is tudott lenni, ha éppen arra volt
szükség. Most annak volt itt az ideje, hogy kivárjon, figyelje a történéseket, a
fülét a földre szorítsa, míg el nem jön az ő ideje. Ráér – végeredményben már
elég sokat várt eddig is. Mit számít az a néhány plusz hónap?
Cain Moran összepakolt – nem mintha túl sok dolgot kellett volna magával
vinnie. A legtöbb holmiját már szétosztogatta a rabtársai között. Csak néhány
könyve maradt és pár ruhadarabja. Nem mutathatta, de kicsit félt, ha arra
gondolt, hogy hazaengedik. Tudta, hogy ennyi idő után ez normális reakció, de
számára ismeretlen volt a félelem, ami most hevesen rátört.
Ki akart innen kerülni, ehhez kétség sem férhetett, de aggasztotta, hogy
milyen lehet a világ most odakint. Sokáig volt távol, és nem tudott semmit a
külvilágról azon kívül, amit a látogatói meséltek, és amit a fia temetésén látott
belőle.
Valami egészen más világba tér most vissza. Olvasott újságot, képezte
magát, minden információt magába szívott, amihez csak hozzá tudott férni,
mégse volt fogalma arról, milyen irányba változott a világ valójában. Honnan is
tudhatta volna? A börtönben mindig minden ugyanolyan volt, egyik nap
egyszerűen áttűnt a másikba. A tévé nem volt elég ahhoz, hogy felkészüljön,
hétvégi eltávozásokat pedig nem engedélyeztek számára. Pár nappal ezelőtt
egyszerűen csak szóltak neki, hogy pakoljon, mert kiengedik – ilyen egyszerűen.
Olyan sok dolgot várt már, főleg Jennyt, az ő gyönyörű Jennyjét. Alig várta,
hogy újra a karjában tarthassa; az hiányzott neki a legjobban, hogy magához
szoríthassa. Még csak nem is a szex – csak az, hogy a közelében legyen, a nő
illata, a bőre puhasága. Vágyakozva hunyta be a szemét; ezt legalább tényleg
várja – hogy végre együtt tölthessenek egy éjszakát. Nem kell majd a férfiak
nyögését hallgatnia álmukban, az őrök zörgését, ahogy körbejárnak, nem kell
ébren fekve bámulnia a semmibe azt várva, hogy végre reggel legyen és
kimehessen a cellájából. Ahogy arról sem kell tovább álmodoznia, hogy végre
normális ételt eszik egy igazi sörözőben, vagy azon gondolkodnia, vajon mi
történik másokkal, és azt kívánnia, bárcsak még mindig része lehetne a kinti
világnak.
Most eljött az idő – amit annyira várt a hosszú évek során –, de egy kicsit
vegyes érzések kerítették hatalmukba. Ki akart kerülni innen, ám a gondolat,
hogy vajon mit talál majd odakint, visszatartotta. Nem volt más választása;
kifelé vitt az útja. Már csak néhány adósságot kellett törlesztenie – jó és rossz
adósságokat is. Találkoznia kell Joe Biggsszel, és át kell beszélniük, mihez is
kezdjenek azzal a helyzettel, amibe kerültek.
Ez volt az első a programpontok között – fizessen csak meg érte a
szemétláda, hogy nem volt képes tiszteletben tartani a játékszabályokat. A
gondolat azonnal jobb kedvre derítette, úgy érezte, hatalma van.
Fütyörészve lépett be a nappali helyiségbe, hogy egy utolsó csésze kávét
készítsen magának.
Első rész
1979
Cain Moran tajtékzott. A dühe még abban a világban is legendás volt, amikor a
legendás düh egyenesen elvárásnak számított. Megfordult, és a másik férfi
szemébe nézett.
– Ne bassz fel, megvakította?
Johnny MacNamara, akit egyszerűen csak Johnny Mac-nek becéztek, nagyot
sóhajtott. Pontosan tudta, mire megy ki a játék.
– Csak az egyik szemére, Cain…
Cain Moran nevetni kezdett, mélyről jövő, szarkasztikus nevetés volt ez.
– Ó, hát miért nem mondtad előbb? Tehát csak fél szemére vak? Mekkora
fasz vagyok, mi? Azt hittem, hogy a haverom fiát egészen megvakították, de hát
csak az egyik kibaszott szemére.
Johnny Mac önkéntelenül is Sean Bowers elé állt, próbálta kicsit oldani a
helyzetet, de Sean – aki egész jó srác volt ugyan, de mindig előbb járt el a szája,
semmint egészen felfogta volna a szituációt – szomorúan így szólt:
– Azt mondtad, tanítsuk móresre, Cain. Megtanítottuk alaposan. Ennyi.
Cain Moran hitetlenkedve rázta a fejét. Johnny Mac fürgén ellépett Cain
öklének útjából, ami Sean szemét találta telibe. A srác átrepült az irodán, és
nekicsapódott a vasiratszekrénynek. Johnny Mac tehetetlenül nézte, ahogy Cain
megérdemelten, de alaposan ellátja a fiú baját, és záróakkordként egy nehéz,
konyakkal teli, díszes kristályüveget tör szét a szerencsétlen fickó fején.
– Te kibaszott idióta! Tudod, mennyire felbosszantottál? Tudod? Az apja a
kibaszott haverom.
Johnny Mac az ajtóhoz ment, és intett két fiatalembernek, hogy jöjjenek be.
Mindketten nagyon kényelmetlenül érezték magukat attól, hogy el kell
távolítaniuk a zavaró objektumot. Sean mostanra csupa vér volt, és alig kapott
levegőt. Kinézett neki néhány nap kórházi ápolás.
Amikor kivitték, Johnny Mac töltött két nagy pohár whiskyt, és az egyiket
átnyújtotta a barátjának.
– Jót akart, Cain, csak jó benyomást akart tenni rád.
Cain elnevette magát. Az inge csupa vér, az öklén az ízületek tele voltak
horzsolással, de Johnny látta, hogy lassan alábbhagy a haragja.
– Hát, meg is tette. Kibaszott idióta! Megvakította Vic Malone fiát. Tudom,
hogy kihúzta nála a gyufát, lógott is neki pár fonttal, de ettől még nem kellett
volna kiszedni a kis köcsög egyik szemét. Most ki kell majd engesztelnem Vicet,
baszki, az egyik legrégebbi cimborámat!
Johnny felsóhajtott.
– Le van szarva Vic, nem kellett volna hagynia, hogy idáig fajuljanak a
dolgok.
Cain felnevetett.
– Jaj, Johnny, elsősorban az a fasz Vic akarta, hogy tanítsuk móresre a
kölyköt. Azt akarta, hogy megtanulja, milyen komoly dolog, ha túl messzire
megy.
Mindketten nevetni kezdtek a helyzet iróniáján.
– Hát, nézd a dolog jó oldalát, Cain. Szerintem most jól móresre lett tanítva.
Újra felnevettek mindketten.
– Hadd húzzak egy másik inget, kurvára utálom a vér szagát. Gyorsan le is
zuhanyozok. Takaríttasd már ki valakivel ezt a helyet, jó?
Cain kilépett az irodából, és felment a rozoga lépcsőn a hevenyészett
hálószobája melletti fürdőbe. Pont az ilyen esetek miatt csináltatta magának ezt a
két helyiséget – és ezek az esetek, ha őszinte akart lenni magához, egyre
gyakoribbak mostanában.
Második fejezet
Doug nagyon jól érezte magát; amennyire meg tudta ítélni, a két kislány
elsőrendű áru. A fiatalok mindig azt hiszik, különlegesek az olcsó táskájukkal
meg a sok sminkkel. Doug azonban már elég régóta volt a prostibizniszben
ahhoz, hogy tudja, talán ha nyolc jó évük van, mielőtt az élet elkezdi
megbosszulni magát. A fiatalság elenyészik – ez a természet rendje. Már két italt
beléjük diktált, most itták a harmadikat. Amikor már kellőképpen részegek
lesznek, gyorsan felhív valakit, aki felszedi a lányokat. Amint kijuttatja őket
innen, hozzá tartoznak.
Amikor Cain Moran és Johnny Mac megérkezett, nyomukban Jack
Bartonnal, a pultos, Jasmine, aki azt szerette, ha ezen a néven szólítják,
megkönnyebbülten fellélegzett.
Cain odalépett a pulthoz.
– Végre egy férfi! – szólalt meg Jasmine. – Mr. Moran, Doug Havers
lecsapott arra a két kedves kislányra, nem prostiknak valók, gyerekek még.
Esetleg megtenné, hogy… – Nem fejezte be a mondatot.
Cain felsóhajtott.
– Úgy nézek én ki, mint egy kibaszott szociális munkás, Jas?
Jasmine megrebegtette a szempilláit.
– Szépen kérem! Ezek jó lányok, meg tudom állapítani, és kurvára be
vannak ijedve. Már három italt beléjük erőszakolt a pali, jó nagyokat, meg
minden. Mielőtt felocsúdnának, már rájuk is mászott valaki egy mocskos kis
hotelben. Ez egy szemét geci.
Johnny és Cain odanéztek, ahol a lányok ültek, és amikor Cain meglátta,
hogy a rendkívül csinos lány éppen próbálja elhúzni Doug kezét az ölétől,
mélyet sóhajtott, aztán odament hozzájuk, Johnnyval szorosan a nyomában.
– Hagyd békén a lányt, Doug! Vedd le róla a mocskos kezed!
Doug meglepetten nézett Cainre.
– Nézze, Mr. Moran, én Kenny Barkernek dolgozom, Kenny pedig nem
szereti, ha valaki belepofázik a dolgaiba, ha érti, mire gondolok.
Cain felnevetett. Szinte tapintani lehetett a két lány félelmét.
– Kenny Barker egy kibaszott kis köcsög. Hogy én mennyire leszarom! – A
gallérjánál fogva megragadta Dougot, kisétált vele az ajtón, és a csatorna mellé
penderítette. – Megmondod Kennynek, hogy az irodám itt van az utcában, és a
kurva ajtóm mindig nyitva áll. Ha nem jön el hozzám bocsánatot kérni holnapig,
amiért meg mertél fenyegetni, én megyek el hozzá. Értve vagyok, te idióta?
Visszament a sörözőbe, ahol Johnny már a kis barna hajú, nagy szemű lány
mellett ült, és együttérzéssel ölelgette a lány vállát, aki sírt a
megkönnyebbüléstől. A másik, a szőke lány, olyan halálsápadt arccal bámult rá,
hogy attól tartott, mindjárt elájul. Cain nagyot sóhajtott, aztán leült mellé,
barátságosan rámosolygott, és gyengéden csak annyit mondott:
– Ne aggódj, kedves, soha többet nem hallasz róla.
Jasmine két nagy whiskyt hozott Cainnek és Johnnynak.
– A vendégeim vagytok, fiúk, amiért kimentettétek szorult helyzetükből a
kisasszonyokat. – A lányokra nézett, és annyit mondott nekik: – Ti meg
maradjatok inkább a kluboknál a jövőben. Sokkal biztonságosabbak, oké?
A két lány bólintott, megpróbáltak mosolyogni. Johnny Bella álla alá nyúlt
az ujjával, és maga felé húzta a lány arcát.
– Azt hiszem, Cain, a két lánynak ennie kellene valamit, ami felszívja ezt a
rengeteg alkoholt.
Cain sóhajtott egyet. Johnny volt a legjobb haverja, és nagyon szerette, de
mindig kitalált valami hülyeséget. Caroline megöli, ha épp ma este nem megy
haza időben. De éhes volt egy kicsit, úgyhogy miután felhajtotta a whiskyt,
beletörődve így szólt:
– Elvihetjük magunkkal Jacket is. Menjünk az olasz étterembe, ami itt van a
sarkon túl.
Segítenie kellett a szőke lánynak felállni, pedig már eleve bosszantotta, hogy
ilyen helyzetbe hozták. Az igazat megvallva, csinos lány volt – fiatal, mégis
igéző. Még így, félrészegen, elkenődött sminkkel is legalább kilences volt
bárkinek a listáján. Caroline-ra gondolt, és felsóhajtott. Nem akarta ezt az új
házat. A felesége volt az, aki szerint szükségük van egy ilyen kibaszott nagy
helyre, úgyhogy hadd kínlódjon vele ő. A legkevésbé sem hiányzott neki, hogy a
felesége anyja, Jane, és a nagynénje, Dolly, szorgos kis hangyaként
rohangáljanak körülötte.
Félig-meddig kicipelte Jennifer Riley-t a Dean Streatre, és Jack segítségével
betámogatta az étterembe. Jó szamaritánusként viselkedett, ahogy a nagymamája
mindig tanította, segíteni kell az elesetteken és a szükséget szenvedőkön.
De minden józan megfontolás ellenére azt is tudta, mivel szeretné még
segíteni ezt a lányt, bármilyen fiatal is.
Hatodik fejezet
Jenny Riley felébredt, és néhány pillanatig fogalma sem volt róla, hol van. A
szája kiszáradt, a feje pedig élesen lüktetett a szemürege mögött. Amikor felült,
örömmel állapította meg, hogy fel van öltözve, és a saját hálószobájában van,
arra viszont nem emlékezett, hogyan került oda. Kénytelen volt mélyeket
lélegezni, hogy legyűrje a hányingerét. Ez volt élete első másnapossága, és csak
arra tudott gondolni, vajon hogyan képes az anyja minden áldott reggel így
ébredni?
Az előző este homályba veszett. Jenny az ágy szélén ült, és csak valami
ködös emléke volt arról, hogy egy tál tésztát próbál megenni. Szorosan lehunyta
a szemét, megvárta, míg a szoba végre megszűnik forogni körülötte, aztán
kiment a fürdőbe. Letépte magáról a koszos ruháit, és addig állt a hideg zuhany
alatt, míg nagyjából rendbe nem jött. Az előző éjszaka emlékei fehér
fényfoltokként villogtak a szeme előtt, de sehogy sem tudta összerakni a teljes
történetet.
A fürdő ajtaja kicsapódott, az anyja hangja szinte kettészelte a koponyáját.
– Felébredtünk ezek szerint, mi?
Jenny fáradtan hunyta le a szemét. Hosszú nap lesz a mai.
Nyolcadik fejezet
– Ha soha többé nem látom annak a selyemfiúnak a pofáját, akkor is túl sokat
láttam már!
Cain Moran elnevette magát Johnny szavain.
– Úgy beszélsz, mint anyád!
Johnny vigyorgott, mert igazat adott Cainnek. Az egyik fiú, a nagydarab
Paulie Jameson benyitott az irodába, és gyorsan annyit mondott:
– Kenny a Strici odalent van, és azt mondja, beszélnie kell veled.
Cain és Johnny döbbenten néztek egymásra, aztán mindketten
elmosolyodtak, amikor eszükbe jutott az előző esti izgalom.
Johnny Paulie-hoz fordult.
– Küldd csak fel, Paul.
Cain sóhajtott egyet.
– Már csak ez hiányzott, Johnny, de hát essünk túl rajta.
– Jó kis páros volt, nem?
– A csajok vagy a cicijük?
Johnny elvigyorodott.
– Mindkettő.
Kenny a Strici úgy sétált be az irodába, akár Uriah Heep egy adag valium
után, és bár látszott az arcán, hogy fél, amikor Cain Moranre nézett, megpróbált
mosolyt erőltetni az arcára. Cainnek volt érzéke a játékhoz, ezért csak állt ott a
másik férfi fölé magasodva, és tényleg vészjóslónak tűnt.
– Beszélni akartál velem?
Kenny bólintott.
– Hallottam, mi történt tegnap éjjel, és biztosíthatlak, hogy komolyan
elbeszélgettem Douggal. Elismeri, hogy nem cselekedett helyesen. Az italt
hibáztatja, tudod, hogy van ez. – Kezdett belemelegedni a mondókájába, és csak
mondta tovább ebben a stílusban. – Mondtam neki, hogy legyen
elővigyázatosabb, és figyeljen oda, hogy ne üsse az orrát más ügyeibe, de mit is
mondhatnék, Cain? Doug egy fasz.
Cain felnevetett
– Hát sokan vannak ezzel így, Kenny.
A sértést nyugtázták, de megtorlástól nem kellett tartani, és ezt mindketten
tudták. Csak amolyan diplomáciai ügy volt ez, semmi több.
Cain az asztala mögé lépett, leült, és rágyújtott egy cigarettára. Hosszan fújta
ki a füstöt, aztán megszólalt.
– Az a helyzet, Kenny, hogy Doug rátette a mocskos kezét ezekre a kedves
kislányokra. Be voltak rúgva, és be voltak ijedve, de ez őt kurvára nem
érdekelte. Ha nem lépek közbe, egy hotelben ébredtek volna valami izzadt fickó
alatt, ez pedig tönkretette volna őket. Szóval, ha még egyszer meglátom azt a
kibaszott faszfejet ennek az utcának az öt mérföldes körzetében, megölöm, Isten
engem úgy segéljen. És aztán bepattanok az autómba, elmegyek Brixtonba, és
megöllek téged is. Mert az olyan faszok miatt, mint te, van ekkora rendőri
jelenlét a Sohóban és a környékén. Fogd az üzletedet, húzz el az utcáról, és
használd végre az eszed. Mindjárt a nyolcvanas években járunk, most már más
világ van. Ez az én kibaszott világom. Ne cseszd el nekem!
Kenny a Strici nyelt egyet. Egy dolgot biztosan tudott Cain Moranről: hogy
nem beszél a levegőbe. Kenny hangosan megköszörülte a torkát, az idegei
romokban voltak.
– Hát hogyne, ha így látod jónak.
Cain Moran felpattant. Látta, hogy a férfi összerezzen.
– Így látom jónak, igen. Úgyhogy húzz el a picsába!
Kenny a Strici gyorsan lelépett, a két férfi nevetése kísérte végig, ahogy
ment lefelé a rozoga lépcsőn.
– Ki nem állhatom a striciket, Johnny. Így kihasználni a nőket. Söpredék.
Johnny egyetértően bólogatott. Akárcsak Cain anyja, az övé is prosti volt,
így kezdődött a barátságuk is évekkel ezelőtt. Szörnyű szégyenfolt volt ez,
amivel együtt kellett élniük, de ez volt az igazság, és senki nem tudott ezen
változtatni. Johnny és Cain emlékezett arra, milyen nehéz volt nekik, bár erről
nem túl gyakran beszélgettek. Főleg késő este, jó néhány pohár után hozták fel a
témát, és merengtek el neveltetésük csodálatos momentumain. De mindketten
bálványozták az édesanyjukat – és ez volt a lényeg. Megértették, hogy akkoriban
a kényszer és a pénztelenség nem nagyon hagyott más választást a gyerekeiket
egyedül nevelő anyáknak.
Mindig is Cain volt a nagyobb darab kettőjük közül. Felsőben egy fejjel
magasabb volt a többi srácnál. Johnny ezzel szemben a korához képest alacsony
volt és fekete, ami nem igazán könnyítette meg a helyzetét akkoriban. Ami azt
illeti, ők jól elvoltak a saját kis világukban, a barátságuk pedig igaz volt, és
kitartottak egymás mellett. Johnny kedvelte Cain Morant, és tudta, hogy ez
kölcsönös; közelebb álltak egymáshoz, mint sok testvér. Nem volt semmi, amit
ne tettek volna meg egymásért.
– Megsajnáltam azokat a lányokat tegnap este, de amit mondtam, az igaz…
az új törvények vissza fogják szorítani a prostitúciót… a fiatal lányokét
mindenesetre. A ravaszabb kurvák már most is szobát bérelnek, modellként
hirdetik magukat, vagy franciaórákat ígérnek. A lényeg, hogy az olyanoknak,
mint Doug és Kenny befellegzett, még akkor is, ha ezzel nincsenek tisztában.
Muszáj idővel megváltozniuk. Úgy értem, ha befektetnének egy ingatlanba,
tulajdonképpen legálisan csinálhatnák a dolgot. Mert azt csinálsz, amit csak
akarsz a kibaszott ingatlanodban. Így működik a törvény. De ez az ostoba fasz
nem érti ezt meg.
Johnny felvette a zakóját.
– Gyere, Cain, jelenésünk van Kelet-Londonban egy órán belül. Richie
Jakobs elhozza a haverját, aki valami tuti üzletet akar nekünk mutatni.
Cain felsóhajtott.
– Ja, hát gondolom, illik elmenni, és úgy csinálni, mintha érdeklődnénk, de
én egy percig sem bízom meg abban a szemétládában.
Johnny elvigyorodott.
– Senki nem bízik meg abban a szemétládában, de van üzleti érzéke, és ez
az, ami mindenkinek számít.
Cain egyetértően bólintott, de óvatos volt. Jakobs agyafúrt gazember volt,
úgyhogy nagyon kellett rá figyelni. Cain Moran tudta magáról, hogy senkibe
nem akar ennyi energiát fektetni, főleg nem egy ilyen Jakobs-félébe. De
megígérte, hogy találkozik vele, úgyhogy el kell mennie, és legalább meg kell
hallgatnia, mit akar mondani.
Kilencedik fejezet
Jenny Riley gyorsan felkapta a telefont, mert valódi kínzás volt hasogató fejének
a zaj. Még mindig érezte az előző éjszaka hatását, és amikor időnként eszébe
jutott a férfi, aki megmentette, égett az arca a szégyentől. Egészen hazáig
oktatta, milyen bajjal járhat, ha valaki fiatal és csinos, és hogy micsoda
veszélyek leselkednek rá, ha nem viselkedik egy kicsit okosabban. Azóta már
kristálytisztán emlékezett az este minden részletére, és azt kívánta, bárcsak
elfelejthetné örökre.
– Halló! – Még a hangja is törékenynek tűnt.
De hiába reménykedett abban, hogy Bella hívja, csak a helyi kocsmáros,
Paddy Cartwright telefonált, és azt ordította, hogy jobb lesz, ha azonnal eljön az
anyjáért, különben kihívja a fakabátokat. Jenny, miután lecsapta a telefont, fogta
a dzsekijét, és kisietett a bejárati ajtón.
Kora este volt és elég hideg, de ettől legalább kitisztult a feje. Úton a The
Highwayman nevű kocsmába csendesen szitkozódott. Remélte, hogy Paddy nem
hívta ki a rendőröket, mert az anyja csak egy hajszálnyira volt attól, hogy
őrizetbe vegyék garázdaságért, italozásért, rendbontásért és bolti lopásért. A bíró
már hányingert kapott, ha meglátta – ez alkalommal biztos lecsukja. Paddy jó fej
volt amúgy – próbált vigyázni az anyjára, és Jenny tisztában is volt ezzel.
De ahogy közeledett a kocsmához, csüggedten felsóhajtott. Már messziről
hallotta az anyja kiabálását, aki kész volt harcba szállni mindenkivel. Jenny
futott, ahogy csak bírt, hogy megpróbálja lecsendesíteni az anyját; jó volt ebben,
mert ezt csinálta, mióta csak az eszét tudja.
– Anya! Mi a fene folyik itt?
Eileen a lánya felé fordult, de nem engedte el a sötét hajú nő torkát; úgy
rázta a nőt, mint egy terrier a zsákmányát, az áldozat pedig halálra volt rémülve.
– Hagyd békén a hölgyet, anya!
– Majd hülye leszek. Elcsórta a kibaszott piámat.
Kisebb tömeg gyűlt össze, hogy megnézze, hogyan dulakodik a két nő,
Jenny pedig a nézőkhöz fordult, és kiabálni kezdett.
– Jól kinézelődték magukat? Felnőtt férfiak, akik azt nézik, hogyan
verekszik egy részeg nő, annyi eszük persze nincs, hogy közbelépjenek vagy
segítsenek.
Az egyik fickó visszakiáltott.
– Eileen Riley-nak ugyan nem kell a segítség, szivi, úgy verekszik, mint egy
férfi! – Ezen mindenki röhögött.
Jenny kiszabadította a zokogó nő haját az anyja ujjai közül, és megpróbálta
odébb húzni az anyját. De Eileennek ez egyáltalán nem tetszett. Ellökte magától
a lányát, és újra nekiesett a nőnek, ez alkalommal a hajánál fogva cibálta,
miközben erőteljes ütéseket mért a fejére.
– Majd én móresre tanítalak, te tolvaj kurva!
Jenny akkor tápászkodott fel a földről, amikor megérkeztek a rendőrök.
Teljes volt a káosz. A kocsiból Magnus Billings rendőrtiszt szállt ki, egy
nagydarab férfi, aki annyira el volt hízva, hogy félő volt, egyszer kibuggyan az
egyenruhájából. Nem kedvelték se a helyiek, se úgy általában a rendőrök.
Jenny minden reménye odalett, amikor rájött, hogy Billings jött
szétválasztani a verekedőket; a rendőrt szinte már a mánia határát súroló
bosszúvágy fűtötte az anyja ellen. Eileen egy alkalommal nyakon öntötte egy
vödörnyi vizelettel, és ezt nem tudta elfelejteni. Az is igaz, hogy más se. Olyan
gyorsan ment híre a környéken, ahogy már az ilyen esetekkel kapcsolatban lenni
szokott. Még a rendőrtársai is csak Húgyos Billyként emlegették, aminek ő nem
nagyon örült.
Amikor Billings fojtófogással megragadta az anyja nyakát, Jenny látta, hogy
valóban fájdalmat okoz neki, és gondolkodás nélkül az anyja védelmére kelt.
– Hé, elég lesz már, ez fáj neki!
Billings kárörvendően felnevetett.
– Húzzál innen a picsába! Kurvára le van tartóztatva.
A másik rendőr egy magas, nyurga fiatalember volt piszkosszőke hajjal és
kidülledő, kék szemekkel. Ő az áldozaton próbált segíteni, aki, mint kiderült,
Eileennél is részegebb volt.
Jenny nem tágított.
– Ez fáj neki! Beszélni sem tud, olyan szorosan fogja a nyakát.
Eileen Riley valóban rosszul festett. Biliing furcsa szögben tartotta a nőt,
ami minden bizonnyal borzalmas fájdalmat okozott neki.
– Ha végre sikerült elhallgattatnom ezt a hülye picsát, annak kifejezetten
örülni fogok. – A tömegre nézett, tőlük várt megerősítést, de ők már nem
nevettek. A zsaruk természetes ellenségeik voltak, és bármilyen elviselhetetlen is
volt Eileen, fura módon mégis kedvelték. Sok unalmas napot tett derűsebbé a
régi történeteivel. Ráadásul, ha ki volt tömve, mindig bőkezű volt, és szívesen
osztotta meg a szerencséjét másokkal, még ha hanyatt fekve is kereste meg a
pénzt.
Így most, hogy a rendőrség is képbe került, Eileen Riley agresszorból
áldozat lett. Egy kopasz, magas, sörhasú fickó mérgesen kiabált.
– Engedd el!
Billings válaszul erőszakkal a rendőrautó felé vonszolta a nőt, és a válla
fölött kiabált vissza.
– Te is jönni akarsz, köcsög? Megoldhatjuk.
Jenny nekiugrott a rendőrnek, aki erőszakkal próbálta betuszkolni az autóba
a rugdalózó, verekedő Eileent. Gondolkodás nélkül rávetette magát a férfi
hátára, és minden erejét latba vetve próbálta elhúzni az anyjától. Billings
elengedte Eileent, megfordult, és durván a földre taszította a lányt. Eileen ezt
látva, ismét nekitámadt a rendőrtisztnek, leverte a sapkáját, és belekapaszkodott
a hajába. Mindeközben a nézelődők, akik szerették volna látni, hogy valaki
végre ellátja Húgyos Billy baját, hangosan biztatták. Eileen pedig nem okozott
csalódást.
Tizedik fejezet
Cain azonnal megérezte a feszültséget a két férfi között, amint leült. Johnny
italokért ment a pulthoz, Cain pedig kezet rázott Jamie-vel, de nem tette meg
ugyanezt Richie-vel, amit mindenki megjegyzett magának.
– Bocs a késésért, fiúk, úgy fest, sikerült belesétálnom egy igazi burleszk
jelenetbe. – Nem csinált nagy ügyet a dologból, de tudta, hogy már megindult a
szóbeszéd arról, miért vette a fáradtságot, hogy megvédje Eileen Riley-t meg a
lányát. – Az emberek elfelejtik, hogy ez itt az én játszóterem, és utálom a
zsarukat, különösen azt a dagadék seggfej Billingset. Ha van valaki, aki
megérdemel egy kurva nagy pofont, hát ő az.
Johnny Mac felnevetett.
– Azért vicces, ez az Eileen. Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt összeverte
azt a fickót, mi is volt a neve? Tudod, Cain, azt a köpcös kopasz görög palit…
Cain is nevetni kezdett, amikor eszébe jutott az eset.
– A kurva életbe, el is felejtettem. Costas, így hívták. Volt egy kávézója a
High Roadon. Nem fizette ki a nőt, pedig hátrament vele, amíg az asszony
dolgozott. A kerítést is megbaszta volna az a fasz. A csaj meg begőzölt. Úgy
elkalapálta, mint még senki életében, aztán elmesélt szépen mindent az
asszonynak.
Richie nevetett a leghangosabban, majd rosszindulatúan hozzátette:
– Így bízzon az ember egy prostiban, mi? Kibaszott ribancok. Egy tyúkban
sem lehet megbízni, aki így keresi a kenyerét.
Nyilván nem gondolta végig, amit mondott, de Cain és Johnny arca eszébe
juttatta, pontosan kikkel is beszél.
Cain belekortyolt a whiskyjébe.
– A kurva életbe, uraim, csak nem a világ legfaszább fickójával ülünk egy
asztalnál? Ki gondolta volna? Jut eszembe Richie, anyám prosti volt, és Johnny
anyja is, ahogy nyilván tudod, mert nem éppen titok.
Jamie nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el azon, micsoda
kutyaszorítóba került a nagy ember. Ez a helyzet mindenkinek kapóra jött, mert
Richie rossz színben tűnt fel, így könnyebben ki lehetett golyózni az üzletből, ha
már egyszer felvázolásra kerül. Jamie óvatos tiszteletet érzett Cain Moran iránt,
aki szépen kihasználta az adódó alkalmat. Arra gondolt, öröm lesz vele
megismerkedni.
– Azt hiszem, ezután a fasza kis beszólás után, a következő kört te állod,
Richie.
Richie Jakobs felugrott a székéről, és a bárpulthoz sietett. A többiek teljes
egyetértésben mosolyogtak egymásra. Aztán nekiláttak az üzleti
megbeszélésnek.
Tizennegyedik fejezet
Jenny körülnézett a lakásban, ahova Cain vitte. Félig volt csak részeg, de a szíve
mélyén tudta, hogy sosem szabadott volna beleegyeznie abba, hogy feljön ide a
férfival, és megisznak még egy utolsó pohár italt.
A szoba gyönyörű volt – bársonyfüggönyök és antik bútorok. Miközben
bizonytalanul gubbasztott egy bőrkanapén, ámulatba ejtette ez a környezet. Cain
a kezébe nyomott egy pohár konyakot, mellé ült, és átkarolta. A lány
hozzásimult, Cain pedig érezte a teste körvonalait, s a lélegzete is elállt attól,
amit ígért. Jenny felnézett rá, mélyen a szemébe, de annyi bizalommal, hogy a
férfin egy pillanatra úrrá lett a bűntudat attól, amit a lánnyal tenni készült.
Lehajtotta a fejét, és megcsókolta; konyak- és fokhagymaíze volt – nem tűnt
rossz ízkombinációnak ebben a pillanatban. Olcsó kölni és dezodor illata volt, és
Cain azon tűnődött, hogyan is lehetséges, hogy olyan fantasztikus hatással van rá
ez a lány, mintha megint tizenöt éves lenne.
– Te itt laksz? Úgy értem, ez a feleséged otthona is?
A férfi felnevetett.
– Viccelsz, ugye, kedves? Ha a feleségem tudná, hogy itt vagyok veled,
azonnal donort kellene keresnem a golyóimnak! Nem, ez az én kis városi
lakásom arra az esetre, ha nem tudnék hazamenni éjszakára.
Jenny elmosolyodott. A bor és a konyak együtt még jobban ellazította.
– Szóval ide szoktad hozni a barátnőidet?
A férfi pimaszul nézett rá.
– Fején találtad a szöget, kicsikém. Nem hiszem, hogy az asszony
különösebben el lenne ragadtatva attól, ha hazavinném őket.
A férfi nagyon szép volt, Jenny pedig azt sem bánta, ha kihasználja. Volt
valami ebben a férfiban, ami olyan érzéssel töltötte el, amit korábban sosem
tapasztalt. Lazábbnak érezte magát, de jól gondolta: ezért a bor, a konyak és
Cain társasága együttesen volt felelős. Ha csak egyetlen éjszaka jut neki a
férfival, akkor ennek így kellett történnie, de életében először végre tudatosodott
benne, milyen hatalma van egy másik ember felett. A férfiak mindig is
megbámulták, de ő óvatos volt. Tudta, hogy nem akar olyan életet, mint az
anyja, ezért kiharcolta magának a tiszteletet.
De ma éjjel nem törődött semmivel. Ma éjjel szenvedélyesen akarta ezt a
férfit. Mellette csodásan érezte magát, és órákig tudta volna boldog csodálattal
bámulni. Egész egyszerűen gyönyörű volt.
Miközben felállt, gyengéden így szólt a férfihoz:
– Akkor jól van.
Aztán levette a ruháját, és ott állt a férfi előtt az olcsó, piacon vett
fehérneműjében, és a bőrhatású, műanyag magas sarkú cipőjében. Cain még egy
nőre sem vágyott ennyire életében. A lélegzete is elakadt ettől a páratlan lánytól,
és úgy érezte, minden születésnapi és karácsonyi ajándékát egyszerre kapta most
meg. A karjába vette, és boldogan vitte a nagy ágyba, ami türelmesen várt rájuk.
Öt perccel később, amikor rájött, hogy a lány még szűz, egy világ omlott
össze benne.
– Mi a picsáért nem mondtad, hogy szűz vagy?
Jenny gondolatai annyira máshol jártak, hogy hirtelen azt sem tudta, mit
mondjon.
– Azt hittem, tudod. – Aztán leesett neki, és dühösen kifakadt. – Ó, már
értem. Azt gondoltad, olyan vagyok, mint az anyám, és a te anyád, ha igaz, amit
meséltél. Hát, sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de én még soha nem
voltam senkivel. – Olyan megalázónak érezte az egészet. Odaadta magát ennek a
férfinak, ő meg ordítozik vele.
Cain elbizonytalanodott. Jenny alaposan átírta a történetet, és ahogy lenézett
a kedves arcra, döntött. Mély lélegzetet vett, majd csendesen így szólt:
– Számomra a megtiszteltetés, kedvesem.
Miközben megcsókolta a lányt, azon gondolkodott, mégis mi az ördögbe
keveredett bele. De a fenébe is, férfi volt, és mégis miféle férfi tudna ennek a
lánynak ellenállni? Ráadásul még szűz is. Csak egy nála erősebb férfi lett volna
képes elsétálni.
Tizenhetedik fejezet
Micky Plattot még sosem érte ekkora inzultus életében. Hogy merészeli ez a fasz
Cain Moran felajánlani neki, hogy lépjen ki a saját klubjából? A saját
ingatlanából? Felháborító, mást nem is lehet erre mondani.
– Te mégis mit tolsz, Cain, hogy azt gondolod, csak úgy odébbállok, és
átadom neked a kibaszott megélhetési forrásomat minden harc nélkül?
Cain számított erre a reakcióra, úgyhogy hagyta, hogy Micky kicsit kifújja a
mérgét.
– Úgy sétálsz be ide, mint aki már megkaparintotta ezt a helyet, és
megmondod nekem, mit tehetek és mit nem? Hallod te egyáltalán saját magad?
Cain Jamie Jonesra és Johnny Macre pillantott: mindketten szótlanul ültek,
és engedelmesen várakoztak, pont úgy, ahogy várta tőlük. Kétstaubos Micky volt
a legnehezebb dió, de ha ő egyszer felteszi a kezét, a többiek követni fogják.
Ezért is mentek hozzá elsőként.
– Idehallgass, Micky. Ez nem képezi alku tárgyát, haver. Nem azt kérem,
hogy add el ezt a helyet… azt mondom, hogy eladod. Korrekt piaci árat fizetek
érte, mert olyan jószívű vagyok és így tovább. Sajnálatos tény számodra, hogy
szükségem van erre az ingatlanra, de ez van. Nem finomkodok, őszinte vagyok.
És el fogod adni nekem a helyet végül. Mert eltökélt vagyok, Micky.
Kétstaubos Micky kis híján gutaütést kapott.
– Na nem, kurvára nem fogom! És kibaszottul nem érdekel, hány gengsztert
hozol magaddal. Láttam ám a többieket is kiszállni a kocsiból, te hatalmaskodó
kis köcsög. Hát, engem kurvára nem ijesztesz meg, te izgága pöcs.
Cain felállt, sóhajtott egy nagyot, majd csendesen ennyit mondott:
– Nos, jobb lenne, ha félnél tőlem, Micky, mert én mindig megkapom, amit
akarok. És én ezt a helyet akarom.
Ekkor Johnny Mac és Jamie Jones is felállt, és Kétstaubos Micky megértette,
kikkel áll szemben. De nem érdekelte. Ez az ő klubja, és ez a jövőben is így
marad.
– Menj a pokolba, Moran!
Cain kárörvendően vigyorgott.
– Oda akkor sem mennék, ha nagyon szépen kérnél rá. Látjuk még egymást,
Micky.
Miután elmentek, Micky rájött, hogy reszket – hogy a dühtől inkább vagy a
félelemtől, azt nem tudta volna megmondani. Amit viszont tényleg tudott, hogy
a klubjának annyi; már csak az a kérdés, hogy előbb vagy utóbb hajt-e fejet.
Felvette a csomag Benson & Hedgest, kinyitotta, de üres volt. Összegyűrte a
dobozt, és az iroda másik sarkába dobta, miközben mindennek elmondta Cain
Morant, ami csak eszébe jutott.
Huszadik fejezet
Másnap Johnny Mac azt mondta, ez a legviccesebb sztori, amit valaha hallott.
– Nem olyan vicces, Johnny, majdnem kirúgta a tökeimet a zacskóból.
Kurva fájdalmas volt, hogy őszinte legyek.
– Hát, Cain, mindig is tudtad, hogy Caroline tűzről pattant menyecske. Ezért
is volt az a nagy és drága esküvő, emlékszel?
Bár Johnny Mac nevetett, amikor ezt mondta, volt valami rosszalló a
hangjában, és Cain azonnal rá is kérdezett.
– Azt gondolod rólam, Johnny, hogy egy balfasz vagyok?
Johnny néhány pillanatig elgondolkodott, mielőtt válaszolt a barátjának.
– Az igazat megvallva, Cain, kedvelem Jennyt. Nagyon szeretetreméltó
fiatal lány. A hangsúly a fiatalon van. De neked van egy feleséged és egy kisfiad.
Tudod, hogy ha Caroline egyszer szagot fog, mindent megtesz majd azért, hogy
kiderítse az igazságot. Én csak azt akarom kérdezni, készen állsz-e arra, hogy
elvidd a balhét? Egyszerűbben kérdezem; ér Jenny annyit, amennyi bajt okoz? A
halálos ítéletedet írod alá, haver. Gondolkodj el ezen! Van egy csodás otthonod,
egy csodás feleséged és egy nagyszerű kiskölyköd. Ennek mind búcsút
mondhatsz, ha Caroline rájön az igazságra.
Cain tudta, hogy a barátjának igaza van. Muszáj jegelnie a kapcsolatát
Jennyvel a házastársi béke érdekében – és a heréit is. Csakhogy sokkal
nehezebbnek bizonyult jegelni a kapcsolatot, mint amilyennek eleinte gondolta.
Minél többet találkozott Jennyvel, annál inkább érdekelte a lány. Amikor
vele volt, semmi más nem számított.
Johnny Mac figyelte, ahogy a barátja arcán egymásnak ellentmondó
érzelmek kavarognak, és most másodszor is megsajnálta. Cain tényleg szerelmes
volt – márpedig a szerelem a legveszélyesebb érzelem a világon.
Huszonkettedik fejezet
– Komolyan, Jimmy, te leszel a következő. Azt akarja, hogy az összes nagy klub
a Cain Moran név alatt fusson a South Easten. Kurvára fel vagyok háborodva.
Ha megkapja, amit akar, akkor baszhatjuk. O fog irányítani mindent.
Jimmy Boy Banks nem volt nagydarab ember, de ami a méretből hiányzott,
azt egyszerűen őrültséggel kompenzálta. Tizenöt évesen lecsukták emberölésért,
pedig mindenki tudta, még a zsaruk is, hogy gyilkosság volt. A férfi, akit
ötvennégy késszúrással ölt meg, egy helyi főnök volt, aki összejött Jimmy Boy
anyjával. A nő fénykorában igazi szépség volt, de mindig az olyan férfiakat
vonzotta, akiknek nem volt ki mind a négy kereke. Odavolt az erőszakért és a
durva szexért, és minden számítását megtalálta ebben a Reg Pointer nevű
fickóban. Reg hat hónapig kínozta a fiút, mire az visszavágott. Ez pont hat
hónappal több volt, mint amit bárki más elviselt volna.
Jimmy a Borstal javítóintézetben ült, és úgy jött ki onnan, hogy gyűlölte az
egész világot. Maga harcolta ki magának a hírnevet és az üzleti sikert, és hallani
sem akart arról, hogy Cain Moran csak úgy besétáljon hozzá, és elvegye tőle
mindezt – legalábbis nem harc nélkül.
Kétstaubos Micky minden kétséget kizáróan a megfelelő emberhez ment.
Jimmy Banks annyira fel volt fegyverkezve, hogy még azt az embert is
megijesztette, aki segítségért jött hozzá – márpedig ez azért nem volt könnyű
dolog.
Jimmy Boy Mickyre nézett, majd vészjóslóan így szólt:
– Elrendezem ezt a dolgot, még akkor is, ha ez lesz az utolsó dolog, amit
teszek életemben.
Huszonhatodik fejezet
Elvis Munróra sok mindent lehetett mondani, de hogy hülye lett volna, azt nem.
Sokat gondolkodott a megbeszélésről, és arra a következtetésre jutott, hogy
kizárólag egy teljesen elmebeteg megoldással lehetne csak Cain Morant eltenni
láb alól. Moran gyakorlatilag egy egész hadsereget fizetett, és olyan lojalitásra
inspirálta az embereit, ami egészen szokatlan volt ebben a műfajban. Fiatalokat
toborzott, akiknek ő volt a példaképe, és kitüntetés volt az emberei közé tartozni.
Cain Moran tudta, mi az a tisztelet, és azt is, milyen hatalmas előnyökkel
járhat ez számára. Úgy nőtt fel, ahogy ezek a fiatal srácok, és tisztában volt vele,
hogy a legtöbb esetben a tisztelet volt az egyetlen dolog, amivel rendelkeztek, és
amiért küzdöttek. Olyan környéken felnőni, ahol a pénzből mindig kevés van, és
alig-alig nyújtanak valamit az iskolák, ahol a nyers erő garantálja a
társadalomban elfoglalt helyet, ott a tisztelet egészen különleges dolognak
számít. A fiúk többségének két választása volt: vagy egy fegyveres testülethez,
vagy az alvilághoz csatlakoznak. Ezenkívül legfeljebb valami alulfizetett munkát
vállalhattak volna, de az meg nem volt elég jó. Jó ruhákat akartak, jó autókat és
pénzt – jó pénzt, komoly pénzeket. Fontos embereknek akartak látszani, és
pontosan ezt ajánlotta nekik Cain Moran. Ha valaki neki dolgozott, nem csak a
pénz volt kibaszott jó, de garantálva volt a tisztelet is, ami ezzel járt.
Cain Moran meglátta a lehetőséget abban, hogy egy hadseregnyi munka és
kilátások nélküli, nem túl iskolázott, mégis elég agyafúrt fiatalt toborozzon maga
mellé munkatársnak, akik nem akartak mást, csak jól élni. A hetvenes években
nem volt se munka, se remény, és senki nem törődött velük. Cain Moran
pénzzel, presztízzsel és lojalitással szolgált nekik, és ők ezt százszorosan is
meghálálták; gyakorlatilag istenítették. Cain Moran reményt adott nekik, ami
olyasmi volt, amiről ezek a fiúk álmodni sem mertek.
Ráadásul Moran a békét is garantálta; nem volt többé nyilvános lövöldözés,
se gyakori bankrablás. Tett róla, hogy simán menjenek a dolgok, és ezért még a
zsaruk is hálásak voltak neki. Kár, hogy az újságok nem értették meg, hogy a
feketegazdaság mindig is jelen lesz, és hogy mindenki számára jó, ha egy olyan
kaliberű ember felügyeli az ügyleteket, mint Cain Moran. Cain főnöksége előtt
olyan volt az itteni világ, mint a vadnyugat – csak hát Londonban nem volt egy
tökös seriff sem, aki rendet tudott volna tenni. Mindennapos volt a lövöldözés, a
késelés és az uzsorakölcsönök – és Cain Moran volt az, aki megváltoztatta az
alvilági ügyleteket, és szinte tiszteletreméltóvá tette. Az emberek hallgattak rá,
és az ötletei jobb munkakörülményeket teremtettek minden érintett fél számára.
Elvis tudta, hogy most, amikor Cainnek kihívásokkal kell szembenéznie,
megtérül majd a jó hírébe fektetett rengeteg munka. Még ha egyesülnek is, nincs
elég emberük, hogy ellenszegüljenek, és legyőzzék. Ha megölnék Caint, meg
kellene ölniük Johnnyt is, és az sem menne könnyen. Ha meg még Jamie Jonest
is beleveszik a játszmába, az biztosan katasztrófába torkollna. Nos, Elvis tudta,
kinek a pártjára áll majd végül, és az biztosan nem a szemét, áruló Jimmy Boy
Banks lesz. Ő is csak egy kibaszott parazita, aki mindenkit kihasznál maga
körül, akár csak Kétstaubos Micky; ha egyszer vezető szerepet kapna, akkor ott
vér folyna – szó szerint. Ha kinyírná Cain Morant és Johnny Macet, világgá
kürtölné a dolgot.
Egy dolgot azért elképesztőnek talált Elvis. Miközben ott ült a
megbeszélésen, és hallgatta őket, feltűnt neki, hogy senki sem akarta maga
megoldani a problémát – és ez már önmagában is eleget mondott Elvisnek.
Harmincadik fejezet
– Hát, Elvis, számítottunk arra, hogy ez lesz, de azt gondoltuk, csak Kétstaubos
Micky próbálgatja majd a szárnyait, egyébként csodálom Jimmyt, hogy mindjárt
a legnagyobbakhoz fordult. Ez olyan ravaszságra vall, amit nem néztem volna ki
belőle.
Elvis Cain szavai hallatán vállat vont.
– Egy fasz. Micky is elég gáz, de Jimmy Boy? Olyan, mint egy pióca,
tudod? Mindenkinek a vérét szívja, aki a közelébe kerül.
Cain és Johnny egyetértően bólogattak.
– Szóval mind le leszünk puffantva, mi? – Johnny Mac hangja tele volt
élcelődéssel, és Cain vele nevetett.
Elvis ideges volt, de nem látszott rajta. Azért jött el hozzájuk, hogy
megakadályozzon egy vérfürdőt, de nem pusztán azért, mert kedvelte őket. Elvis
érdeke az volt, hogy megmaradjon a béke, neki pedig megmaradjon, amije van.
De volt egy hátsó gondolata is – olyasmi, amit szerinte Cain Moran és Johnny
Mac is megértene. Már kész volt arra, hogy átadja a klub tulajdonjogának ötven
százalékát – miért is ne? Visz-sza fogja kapni a pénzét, sőt még többet is. Ő
szállította a gandzsa nagy részét a South Eastre, úgyhogy ez az üzlet sok
szempontból hosszú távon is hasznára lehet majd.
– Úgy fest, ki kell csinálnunk Jimmy Boyt meg azt a két stricit, Richie-t és
Mickyt. Ami jó hír, nem hiszem, hogy a törvény emberei túl sokat nyomoznának
az eltűnésük ügyében, és azt hiszem, így is kell történnie. El kell tűnniük. A
többi érintett nem idióta. Fel fogják ismerni a dolog jelentőségét, és számukra,
ezután a kis közjáték után, nyilván ugrott az ötven százalék részesedés.
Elveszem a klubjaikat, és tanulnak tőlem valami fontosat az életről: soha ne
harapj bele a kézbe, ami enni ad.
Johnny egyetértően bólintott.
– Van is ötletem, hova tűnjenek, Cain. Ismerek egy öreg fészert, aki ipari
savval üzletel. Lóg nekünk a bukiknál egy rakás lóvéval. Nincs ennél jobb
módszer arra, hogy örökre megszabaduljunk tőlük.
– Tökéletes, haver. Akkor ezzel meg is volnánk. Szólok pár fiúnak, hogy
gyűjtsék be őket, te meg majd elintézed a többit. – Cain Elvisre nézett, és
elmosolyodott. – Ne aggódj, te helyesen cselekedtél. Nem olyan, mintha
beköpted volna a haverjaidat; ők senkinek nem a haverjai. Mondjuk Danny
Gunnt mindig csíptem, úgyhogy örülök, hogy ő egyetértett veled, hogy ez a
legjobb lépés. Kemény öreg csóka. Jimmy meg mindig a saját legnagyobb
ellensége volt.
Megcsörrent a telefon Cain asztalán, gyorsan fel is vette.
– Oké, oké, Caroline, nyugodj le. Azonnal indulok… A kurva életbe,
édesem, mondom, hogy már indulok is… – Cain egy pillanatra megállt, majd
Johnnyra nézett. Az arcából kiszaladt minden vér, Johnny pedig rögtön tudta,
hogy nagy a baj.
– Mi van, Cain?
Cain hitetlenkedve rázta a fejét, aztán komoran csak annyit mondott:
– Jane, Caroline anyja. Meghalt. Ripityára törte az autóját az A13-ason.
Mindhárom férfi csendben ült pár másodpercig, aztán Johnny felugrott.
– Gyere, haver. Hazaviszlek.
Cain leintette, majd csendesen így szólt:
– Nem. Te foglalkozz a többi dologgal. Minél előbb eltűntnek nyilvánítják
azt a hármat, annál jobb. Majd később felhívlak, jó? Látni akarom, ahogy azok a
szemetek a porban csúsznak, és nézni akarom, ahogy megdöglenek. A
szemtelenség az egyetlen dolog, amit nem tudok elviselni, a kurva pofátlan
mindenüket!
Cain Morant hallva Elvis Munro annyira megkönnyebbült, mintha épp most
ugrott volna félre egy golyó elől. És ha őszinték akarunk lenni – pontosan ezt is
tette.
Harminckettedik fejezet
Caroline Moran össze volt törve, és még Cainnek is be kellett ismernie, hogy ez
nem a szokásos szerepjáték volt – valóban gyászolt. Cain anyja, Molly, mindent
megtett, amit csak tudott, de az anyja és a felesége közti kapcsolat sosem volt túl
erős. Molly azonban azzal is meg volt elégedve, hogy a kis Michaelről
gondoskodhatott, és ez is nagy segítség volt.
Caroline, mióta a gyerek megszületett, még egyszer sem viselte gondját egy
teljes napon át egyedül – olyan volt, mintha Jane velük lakott volna. Cain nem
bánta ezt, a feleségének legalább volt társasága, amikor ő távol volt. Amikor
átölelte a feleségét, azon gondolkodott, ezek után vajon mit hoz majd számukra a
jövő. Még ebben a pillanatban is, amikor ilyen friss volt a felesége fájdalma, és
amikor nagyobb szüksége volt rá, mint valaha, gondolatban Jennyvel
hasonlította össze. Nem volt helyes, de nem tudta megállni.
Jenny olyan közel került hozzá, mint még soha senki, ami egyszerre volt
veszélyes és megnyugtató; Jenny nagyon nyugodt nő volt, és azok után, hogy
micsoda őrjöngés volt a Caroline-nal közös életük, jólesett neki úgy együtt lenni
valakivel, hogy nincs láncra verve. Ha Caroline-nal volt, mindig a felesége volt a
középpontban, arról szólt minden, hogy neki mire volt szüksége, hogy ő mit
akart. Jenny viszont semmit sem akart tőle, csak a társaságát. Érezte a felé áradó
szerelmet, olyan volt ez számára, mint valami balzsam – problémamentes és
könnyű.
Caroline, mintha megérezte volna, mire gondol a férje, kitépte magát a férfi
karjából, berohant a fürdőszobájába, és úgy bevágta az ajtót, hogy kis híján
kiszakadt tokostul együtt. Cain gondterhelten felsóhajtott. Ez most nehéz lesz, de
ezt rögtön tudta, amikor meghallotta a hírt. A felesége a végletekig ki fogja
használni a helyzetet.
Harmincharmadik fejezet
Jenny tudta, hogy Cain feleségének most szüksége van a férfira, ezért nem bánta,
hogy egy időre háttérbe kellett vonulnia. Ami azonban nagyon is meglepte, az a
férfi anyjának látogatása volt. Ő maga engedte be a lakásba. Örült, hogy rend és
tisztaság van, és hogy az anyja nincs otthon. Az élet apró örömei.
Cain gondoskodott róla, hogy a lány anyjának mostanában legyen rendszeres
jövedelme, és ez nagy könnyebbség volt Jennynek. Nem voltak mindig pénz
szűkében, így Eileen sem volt annyira kiszámíthatatlan, és annak az esélye is
kisebb volt, hogy ismeretlen férfiakkal találkozzon reggelente. A férfi megígérte,
hogy vesz a lánynak egy saját lakást, de Jenny nem élte bele magát ebbe az
ígéretbe.
Amit Cain nem igazán értett, hogy a lány nem akar tőle semmit – soha nem
is akart. Boldog volt, hogy vele lehet – és ez éppen elég volt számára. Néha
inkább azt érezte, a férfi az, akinek ez nem elég, ő az, aki többet akar. Most itt
állt Cain anyja az ajtóban, és nem volt benne egészen biztos, hogy is kellene
viselkednie. Bevezette Mollyt a nappaliba, és hellyel kínálta. Jenny még soha
életében nem volt ilyen ideges; amikor Molly az ajtóban állva bemutatkozott
neki, majdnem elájult ijedtében. Cain anyja eljött hozzá, és beszélni akart vele.
Molly ránézett az előtte álló lányra, és egyáltalán nem volt meglepve, hogy a
fia odavan érte. Nemcsak hihetetlen nyugalmat árasztott magából, ami már
önmagában véve is vonzó volt, hanem igazán különleges is volt – ez volt a
legjobb szó rá és a szeme bármely férfit megigézte volna.
A nő leült a viharvert, régi kanapéra, és elmosolyodott Jenny nyilvánvaló
aggodalmát látva.
– Ülj le, gyermekem! Ha veszekedni jöttem volna, akkor már nekiláttam
volna mostanra. – Végig mosolygott, hogy enyhítse a szavak súlyát, Jenny pedig
láthatóan megkönnyebbült.
A lány úgy döntött, kedveli Cain anyját, még akkor is, ha azért jött, hogy a
bűneit a fejére olvassa. Egyszerűen csak elfogadja majd, amit a nő mond – mi
mást is tehetne?
– Kér egy csésze teát vagy valami mást?
Molly örömmel bólintott.
– Az nagyszerű lenne.
Cain anyja követte Jennyt a kis konyhába, és alaposan megfigyelte, hogy
készíti elő a tálcát a teának. Kis híján sírva fakadt ezt a gyereket látva – mert az
volt, csak egy gyerek, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy szépen előkészítse
a dolgokat. Egy teatálca egy ilyen házban! Bátorságra vall. Ez a lány többet akar
az élettől. Molly tudta, mivel foglalkozik az anyja, de ki ő, hogy ítélkezzen?
Végeredményben ő sem volt sokkal jobb virágkorában.
A csend nem volt vészterhes, mint Caroline-nál. Úristen, sokszor akár egy
órája is ott volt, amikor végre megkérdezte tőle, nem inna-e valamit. Caroline
mindent szeretett a férjében, csak őt nem – az anyját. Inkább csak elviselte –
talán ezzel a szóval lehetett a legjobban leírni a menye hozzá való viszonyulását.
Ha Cain nem hozta volna el azt a szegény kisfiút, hogy meglátogassák, soha nem
is láthatta volna. Caroline-nak ez éppen meg is felelt volna, nyilván úgy
gondolta, jobb, ha az exprosti nagymama kimarad az életükből. De majd
megtanulja, hogy az embernek mindig legjobb tudása szerint kell folytatnia az
életét, különösen most, hogy eltemette az anyját. Jane Harding rendkívül kedves
nő volt, és hogy hogyan lehetett ilyen gyereke, azt igazából csak találgatni
lehetett.
Jenny az asztalra tette a tálcát, Molly pedig hirtelen gyengédséget érzett
iránta.
– Cukorral issza?
Jenny udvarias volt, sőt elegáns. Ez a lány nem a neki megfelelő életet éli –
ha pénzesebb családba születik, mindent elérhetett volna, amit csak akar,
gondolta Molly.
Miután leültek a teával, Molly kis kortyokban itta az övét, es szomorúan azt
mondta:
– Caroline édesanyja tegnap éjjel meghalt. Autóbalesetben. Isten
nyugosztalja. – Önkéntelenül is keresztet vetett.
– Ez szörnyű. Annyira sajnálom.
– Azért jöttem, hogy elmondjam, Cainnek most mellette kell lennie. Érted,
amit mondok?
Jenny alig láthatóan bólintott.
– Természetesen. Remélem, Caroline rendben lesz. Borzalmas lehet így
elveszíteni egy anyát.
Molly egyetértett.
– Ott halt meg az út szélén, esélye sem volt. Tudod, Caroline nem viseli túl
jól a történteket. Érthető persze, de nagyon temperamentumos nő, ha érted, mire
gondolok.
Jenny diplomatikusan mosolygott; mindenki ismerte Caroline Moran
temperamentumát és sznobizmusát. Pedig nem volt valami jó családból való –
legalábbis nem jobból, mint bárki más –, mégis úgy csinált, mintha nemesi vér
folyna az ereiben.
Minden hibája ellenére Caroline a fiához ment feleségül, Molly így
kénytelen volt az ő pártját fogni, még akkor is, ha örök problémaforrás volt
számára. A nőt Cain választotta, és neki is kell együtt élnie vele – meg sajnos
neki is.
– Cain küldte ide? – Szomorúság volt a lány hangjában.
Molly megrázta a fejét.
– Mesélt nekem rólad, Jenny. Azért jöttem el, hogy megértessem veled, most
hagynod kell őket egy darabig. Caroline-t hatalmas sokk érte, és most óvatos
bánásmódot igényel. Gyászol.
Jenny igyekezett magába fojtani csalódottságát.
– Természetesen. Megértem. Hogy van Cain?
Molly a kérdés hallatán elmosolyodott. Ettől az egész arca megváltozott,
Jenny pedig képet kaphatott a nő valamikor szépségéről.
– Nos, van épp elég intéznivalója, a kis Michael pedig még csak négyéves,
úgyhogy nem nagyon érti, hogy a nagyija nincs többé. Mindennap találkozott
vele. Ezért lesz ez olyan nehéz Caroline számára, tudod. Jane nem csak az
édesanyja volt, hanem az egyetlen jó barátja is. Nagyon közel álltak egymáshoz.
Jenny apránként kortyolgatta a teáját, és még mindig nem tudta elhinni, hogy
Cain anyja ott ül vele szemben, és úgy csevegnek, mintha ez egy mindennapos
dolog volna.
– Remélem Caroline rendben lesz.
Molly elmosolyodott, és megragadta a lány törékeny kezét.
– Fontos vagy a fiamnak, Jenny. Túlzottan is, hogy őszinte legyek. De adj
nekik időt, gyermekem. Már most is épp elég Cain baja. – Aztán elmosolyodott,
és vidáman így szólt: – Nem lakom innen messze, eljöhetsz, és meglátogathatsz.
Mit szólsz hozzá?
Jenny őszinte, szívből jövő mosollyal válaszolt.
– Nagyon szeretnék, Mrs. Moran.
Molly harsányan felnevetett.
– Jézusnak ereje, gyermekem! Soha életemben nem voltam férjnél. Szólíts
csak Mollynak.
Harmincötödik fejezet
Richie Jakobs és Kétstaubos Micky tisztában volt vele, hogy nekik befellegzett.
Mindketten halálra voltak rémülve – ez alkalommal rossz lóra tettek. Egy olyan
raktárban voltak megkötözve, ami tele volt olajoshordókkal, a bűz pedig csípte a
szemüket. Tudták, hogy hamarosan meghozzák Jimmy Boyt is, és akkor a sorsuk
beteljesedik.
Odakint közben besötétedett, ők pedig óráról órára jobban féltek.
Éhesek, szomjasak és ijedtek voltak, úgyhogy szinte megörültek, amikor
odakint megállt egy autó. Egyikük sem gondolta, hogy megmenekülnek, de arra
azért még mindig volt esély, hogy valahogy kidumálják magukat ebből a nehéz
helyzetből.
Cain Moran egy utazótáskával a kezében sétált be a hatalmas raktárépületbe,
és barátságosan intett a két megkötözött férfinak. Kifogástalanul nézett ki, mint
mindig, még egy Levi’s 501-es farmerban és Fred Perry pólóban is kőgazdag
üzletembernek látszott. Kinyitotta a táskát, kivett belőle egy üveg skót whiskyt,
pár papírpoharat, egy hatalmas fogót és több csapszegvágót.
A két férfi tágra nyílt szemmel figyelte a tárgyakat, Cain pedig barátságosan
rájuk mosolygott.
– Nem gondoltátok, hogy ezt büntetlenül megússzátok, ugye, fiúk? –
vigyorgott, élvezve a félelmüket. – A haverotok, Jimmy Boy, a harmadik gyilkos
gazember is itt lesz perieken belül. Micsoda mesterhármas, mi? Mintha én
lennék .t szövetségi kapitány. – Töltött magának egy nagy pohár whiskyt, aztán
egy hajtásra kiitta. – Micsoda nap volt az Angliának, mi? Megint jól hazavágtuk
a németeket – nevetett a saját viccén.
Látta, hogy a két férfi irigykedve nézi az üveget, és miután egy újabb nagy
adagot töltött magának, ismét rájuk emelte a poharát.
– A halálotokra!
Néhány perccel később hallották, hogy megáll egy újabb autó, és a két
fogoly tudta, hogy lejárt az idejük.
Cain hangosan felnevetett, a whisky már kezdett hatni.
– Showtime, barátaim! – kiáltotta.
Harmincnyolcadik fejezet
Molly hazament, mert tudta, hogy még ilyen körülmények között is jobban örül
a menye, ha magára hagyja őket. A jelenléte valószínűleg csak rontana az
állapotán; Caroline ugyanis nem bánt éppen finoman a férje édesanyjával. Nem
könnyű egy anyának, ha a fia felesége így félreállítja, de a világ már csak ilyen,
ám akkor is bántotta a dolog. Cain legalább néha áthozta hozzá a kis Michaelt –
ennyivel kellett beérnie.
Miközben a whiskyjét és a gyömbérsörét kortyolgatta, a lányon merengett,
akibe a fia szemlátomást olyan nagyon beleszeretett. Nagyon tetszett neki is. De
mi lenne a következménye, ha a fia faképnél hagyná a feleségét, a családját?
Caroline Moran többé nem lenne képes végigaludni egy éjszakát, ezt Molly
biztosan tudta. És minden követ megmozgatna azért, hogy Cainnek míg él, soha,
egyetlen boldog napja se legyen többé.
Molly már sokszor figyelmeztette a fiát, hogy a saját sírját ássa, de sosem
hallgatott rá, és miért is hallgatna? Felnőtt ember volt, és minden figyelmeztető
jel ellenére elvette Caroline-t. Férfiak! Egész életükben vigyáz rájuk valaki – az
anyjuktól azonnal a feleségükhöz költöznek.
Molly maga is meglepődött, mennyire megkedvelte Jenny Riley-t. Volt
benne valami természetes, életkorát meghazudtoló őszinteség. Mindenféle
szempontból nő volt, és nagyszerű nő, az biztos. Kedvességet sugárzott, és ez
olyasmi, amit csak kevés ember mondhat el magáról.
Krisztus a tanúja, ő azt szerette volna, ha a fia olyan feleséget választ
magának, akit legalább kedvelni lehet. Ez azonban képtelenség, ha nap mint nap
Caroline-nal kell találkoznia az embernek. Mollyt egyszer hívták meg
karácsonyi vacsorára; nem aratott nagy sikert a dolog, és onnantól kezdve jobban
örült, hogy nem erőltették. Az egész nap feszültségtől volt terhes, és végig érezte
a menye neheztelését, amíg ott volt. Alig tudta megenni a vacsorát, pedig ő
főzte. Egész nap gályázott, de Caroline egy szóval sem köszönte meg a
munkáját, bár az édesanyja, Jane mindent megtett, hogy otthon érezze magát.
Az az ostoba tyúk mindig vetélytársat látott benne, ami tényleg nevetséges,
hiszen ő Cain anyja. Molly remélte, azzal, hogy Caroline-nak gyereke született –
fia méghozzá –, majd jobban megérti anya és fia kapcsolatát, de egy fikarcnyi
változást sem tapasztalt. Mollyt mindig a szörnyű, vén kurvának tartotta, aki
nemtörődöm módon nevelte a fiát, és akit semmibe lehet venni, és nevetségessé
lehet tenni az élete hátralévő részében. Molly szemét elfutotta a könny a
gondolatra – az igazság gyakran sokkal fájdalmasabb, mint ahogy az emberek
képzeli.
De Cain legalább odaadóan szerette; soha nem úgy látta, mint egy vén
prostit – a körülmények áldozatának tekintette. Ez sok szempontból igaz is volt.
A saját naivságának és szépségének az áldozata volt. Mindig a férfiak okozták a
vesztét – soha nem választott jól.
Volt valami Jenny Riley-ban, ami vonzotta Mollyt, talán az, hogy
rokonlélekre talált benne; egy másik emberi lényre, aki teljes szívéből szerette
Cain Morant.
Kopogtak a bejárati ajtón. Meglepte, hogy ilyen későn jön hozzá valaki
látogatóba, és a szokásos félelemmel a szívében nyitott ajtót. Csak nem a
rendőrök jöttek, hogy közöljék, a fiát letartóztatták, vagy még rosszabb, hogy
meghalt? Hogy meggyilkolta valaki?
Remegő kézzel nyitott ajtót, de nagy örömmel látta, hogy Jenny Riley az.
– Tudom, hogy késő van, Mrs. Moran… Molly…
Aztán sírva fakadt, és Molly Moran, mert olyan volt amilyen, átkarolta a
lányt, és szorosan magához ölelte, miközben kedves dolgokat mondott neki.
Jenny váratlanul tűnt fel, és megszabadította gyötrő magányától. Molly Moran
számára Isten ajándéka volt ez a lány.
Harminckilencedik fejezet
A dolgok még sosem mentek ilyen jól Cain Morannek és Johnny Macnek. Azt
beszélték róluk, hogy kinyírták Jimmy Boy Bankset és még két fickót, név
szerint Kétstaubos Mi-ckyt és Richie Jakobsot, de ez inkább csak spekuláció
volt. A törvény emberei még csak nem is szaglásztak a környékükön, úgyhogy
tudták, szabadok, és gyanú felett állnak. Jöhetett a következő lépés.
Petet Parkes jobb munkát kapott, ő vezette az egyik nemrégiben megszerzett
klubjukat, és igen jól végezte a dolgát. Meg voltak elégedve vele, akárcsak az
élettel úgy általában – úgy tűnt, minden, amihez hozzáérnek, arannyá változik,
és annyi pénzük volt, hogy azt sem tudták, mihez kezdjenek vele.
Találtak egy szélhámos ingatlankereskedőt, aki segített nekik tisztára mosni
a pénzt úgy, hogy a készpénzért vett ingatlanokat újabb jelzáloggal terhelte meg.
Sok pénzt fektettek be Spanyolországban is, úgyhogy mostanára
ingatlanmágnások lettek. Nagyon beindult az üzlet odaát, Cain és Johnny pedig
elhatározták, hogy már a kezdetektől fogva benne lesznek. Olyan időszak volt
ez, amikor jól jövedelmezett, ha volt az embernek befektetni való pénze. A
lehetőségek végtelenek voltak, mindennap újabb üzlet bontakozott ki, ők pedig –
hiszen ők voltak a nagykutyák – megkapták a maguk százalékát. Olyan volt,
mintha egy jóindulatú isten vigyázott volna rájuk, akinek az volt a szándéka,
hogy sikerre vezesse őket.
Miközben az üzleti élet jól alakult, Cain magánélete napról napra rosszabb
lett. Jenny terhességének sokkoló híre óta küldetésének tekintette, hogy véget
vessen a házasságának. Bár Jenny felajánlotta, elveteti a gyereket, hogy Cainnek
könnyebb legyen, a férfi látta a lány arcán az iszonyatos félelmet, amiért ilyesmit
kénytelen tenni. Ám az a tény, hogy még ezt is képes lenne megtenni érte,
mindennél többet mondott neki. Minél többször találkoztak, annál jobban
beleszeretett a lányba, és az anyjával ápolt jó kapcsolata már csak hab volt a
tortán. Kizárt, hogy Molly ne kapjon részt ennek a kisbabának az életéből. Az,
hogy az anyja, aki odaadó katolikus volt, elnézte a házasságtörését, már
önmagában véve is őrület volt, de Molly és Jenny között igazi, szereteten és
tiszteleten alapuló barátság alakult ki, ami hihetetlen örömmel töltötte el a férfit.
Jennyt nem zavarta Cain anyjának múltja, hiszen a saját anyja is hasonlóval
dicsekedhetett. Cain azon morfondírozott, hogy vajon azért jönnek-e ki olyan jól
ők ketten; hiszen mindketten megalázó helyzetben nőttek fel, és mindenki
lenézte őket. Tudták, ez micsoda fájdalmat okoz egy gyereknek, ennek ellenére,
a maguk módján mégis szerették a kellemetlen szüleiket. Jenny a hibái ellenére
is – amiből pedig rengeteg volt – imádta Eileent, és Cain megértette ezt, hiszen ő
is ugyanígy érzett Molly iránt. A férfi anyja, Isten áldja meg, nagyon
megkedvelte Jennyt; mostanában minden idejüket együtt töltötték. Cain érezte,
mennyire izgatott az anyja attól a gondolattól, hogy végre lesz egy unokája,
akinek az életében része lehet. Mámorító érzés volt ez azok után, ahogy Caroline
bánt vele évekig. Cain szégyellte magát emiatt, mert minden bizonnyal
csírájában kellett volna elfojtania Caroline viselkedését, de békességet akart. És
most úgy érezte, pontosan ezt a békét találná meg Jenny mellett.
Az énjének egy része gyűlölte magát amiatt, hogy kész kilépni a
házasságából, elhagyni a törvényes feleségét, sőt még az elsőszülött gyermekét
is. De Cain Moran jobban akarta Jenny Riley-t, mint bárkit vagy bármit addigi
életében. Minden alkalommal, amikor megérintette, még most, a terhesség vége
felé is, igazi elragadtatásban volt része. Mintha ezért küldte volna őt Isten a
Földre – hogy együtt legyen ezzel a lánnyal, hogy vele élje le az életét.
Jenny Riley-t szeretni könnyű volt; ami komoly fejfájást okozott neki, az
volt, hogyan mondja meg a feleségének, hogy válni akar. Pedig muszáj
megmondania neki, inkább előbb, mint utóbb. Még mindig csak néhány hónap
telt el Caroline anyjának halála óta, és ez mindenki helyzetét megnehezítette. A
felesége igyekezett minden tekintetben visszaélni a veszteségével; olyan volt,
mint egy viktoriánus regény szereplője, egész nap feküdt, és hogy vigasztalja
magát, evett. Hízni kezdett, és a férjét hibáztatta érte.
Cain végigsimított az arcán, szerette volna elhessegetni ezeket a
gondolatokat. Aztán felkelt, és olyan halkan, amilyen halkan csak tudott, bement
a háló melletti fürdőszobába; pont nem hiányzott neki, hogy Caroline ilyen
korán felébredjen, és leüvöltse a fejét. De a szerencse nem szegődött mellé, és
miközben vizelni kezdett, hallotta, hogy a felesége hozzá beszél.
– Mikor sikerült hazatalálnod végül?
Cain dühösen forgatta a szemét.
– Ja, hát neked is jó reggelt, Caroline. Tudod, hogy üzleti megbeszélésem
volt tegnap este. Beszéltél erről Johnnyval.
Hallotta, ahogy a felesége hitetlenkedve morog valamit, még mindig meg
volt győződve róla, hogy Johnny is az ellene szőtt összeesküvés része. Ha tudná,
hogy Johnny volt talán az egyetlen olyan ember, aki azt tanácsolta neki, alaposan
gondolja meg, mielőtt felrúgja a házasságát. Ő volt az egyetlen ember, aki
Caroline oldalán állt.
– Ma felkelsz?
Hallotta, ahogy a nő felsóhajt.
– Miért? Mondd meg nekem, mégis mi értelme felkelni?
Cain összeszorította a fogát.
– A kis Michaelért például – mondta olyan nyugodtan, ahogy csak tőle telt. –
Dolly nénikéd sem maradhat itt örökké, gondolom.
Caroline felült a hatalmas ágyában, és hangosan ásított. A férfi visszament a
szobába, és végignézett a feleségén. Előző este későn ért haza, fáradt volt még,
de ahelyett, hogy visszabújt volna az ágyba, hogy tovább aludjon, lehajolt,
felvette a földről a farmerját, és gyorsan belebújt. A felesége lassan akkora lesz,
mint egy ház. Cain látta, hogy az éjjeliszekrényén csokipapírok hevernek,
nyilván nassolt egy kicsit még éjfélkor. Az arca telt lett, és bár még mindig
csinos nő volt, a folytonos elégedetlenség átírta az arcvonásait.
Nagy veszteség érte, ezt Cain is elfogadta. De annyi minden volt még az
életében, amit most veszni hagyott. Az önsajnálat mocsarába süppedt, és az
egész nő egy rémálom lett – pedig eleve nem volt könnyű eset a
temperamentuma miatt.
– Ami azt illeti Cain, Dolly igenis maradhat. Már megkérdeztem tőle, és
majd’ kiugrott a bőréből.
Cain lenyelte, amit visszavágásként mondani akart volna, mert a tény, hogy
Dolly odaköltözik hozzájuk, hosszú távon megkönnyítette a dolgát.
– Nem kellett volna ezt esetleg megbeszélned velem, drágám?
Caroline kikászálódott az ágyból, és gyorsan kiment a fürdőbe.
– És mégis miért kellett volna, Cain? Mégis mióta kell nekem a kibaszott
engedélyed ahhoz, hogy bármit tegyek, ami a házzal vagy az életünkkel
kapcsolatos? Nekem könnyebb lesz, ha itt lakik. A kis Mike eleven, nekem pedig
gyászolnom kell.
Cain hallotta, hogy a felesége beveszi a valiumot – már azt is utálta hallani,
ahogyan kinyitja a gyógyszeres dobozt. Úgy ette a tablettákat, mintha cukorka
lenne, aztán elaludt tőlük. Jó lett volna, ha valaki alaposan gatyába rázza, de
nemigen akadt olyan, aki a közeljövőben erre vállalkozott volna. Mindenki, aki
Caroline körül élt, engedte, hogy azt tegyen, amit akar, még akkor is, ha az
hatással volt a saját életükre. Állandóan kesergett, de mindig ilyen panaszkodó
típus volt. Caroline-ból csak úgy áradt a negatív energia; még a pórusaiból is ez
szivárgott, és mindenkit megfertőzött maga körül. Most, hogy a férfi
visszagondolt arra, hogyan manipulált a felesége minden egyes szituációt, maga
is elcsodálkozott, hogyhogy nem tűnt ez fel neki eddig.
Lement a földszintre, ahol Dolly éppen a kis Michaelt reggeliztette. Helyes
kisfiú volt, és szélesen mosolygott az apjára, amikor belépett a konyhába.
– Főtt tojást eszem, apa.
Cain megcsókolta a gyerek feje búbját. Nehéz lenne elhagyni a kisfiát,
hiszen teljes szívéből szerette.
– Szerencsés fiú vagy.
Dolly a virágmintás köntösében éppen teát készített, és kedvesen a férfira
mosolygott.
– Ülj le, csinálok neked egy kis sonkát meg tojást – tett elé egy bögre teát, a
férfi pedig hálásan kortyolgatni kezdte.
– Hallom, hozzánk költözöl.
Dolly feléje fordult és ránézett, a mosoly azonban eltűnt az arcáról.
– Szerintem így lesz a legjobb, nem gondolod?
A levegő hirtelen vibrálni kezdett a feszültségtől, Cain pedig rájött, hogy a
nő tud Jennyről.
– Kurvára ki lesz akadva, amikor megtudja, és ha kedves az életed, meg azé
a lányé is, jobb, ha teszel róla, hogy Caroline ne találkozzon egyikőtökkel sem.
Ha terhes a lány, ha nem, Caroline a szart is kiveri belőle.
Michael az apja válla fölé nézett, és amint elkiáltotta magát, hogy, apu, Cain
már érezte is, ahogy a felesége ökle oldalról nekicsapódik az arcának. Caroline
erős volt, Cain érezte, ahogy kiemelkedik a székéből. Ahogy a konyha padlójára
zuhant, a nő már rá is ugrott. A kis Michael jajveszékelt, Dolly sikoltozott,
Caroline pedig ném látott a dühtől. Szétterpesztett lábbal ráült, és tépni kezdte a
férje haját, akinek minden erejét össze kellett szednie, hogy le tudja rúgni
magáról a feleségét.
Beletelt egy kis időbe, mire sikerült lefognia a nőt, és amikor végre
felhagyott a küzdelemmel, Cain engedett egy kicsit a szorításon. Caroline egy
hatalmas nyálgombócot köpött a férje arcába. Mentolos fogkrém illata volt, de
Cain nem törölte le, nem akart tovább lazítani a fogásán. A felesége úgy tudott
verekedni, mint egy férfi, most pedig annyira dühös volt, hogy bármire képes lett
volna.
– Ki az, Cain? Ismerem?
Belenézett a felesége tébolyult szemébe, és gyengéden annyit mondott:
– Sajnálom. – Komolyan is gondolta, amit mondott, és ez a tudat még
jobban fájt a feleségének
– És terhes, mi? Hány hónapos?
– Majdnem hét. Komolyan, Caroline, nem így terveztem.
A nő hangosan fújtatott.
– Tényleg ennyire kell neked ez a csaj?
Cain bólintott. Hirtelen, mintha minden erő elhagyta volna Caroline testét, a
padlóra hanyatlott. Nem könnyezett, színtelen és erőtlen hangon így szólt:
– Akkor legjobb lesz, ha hozzá költözöl.
Cain aznap csak egyszer mosolyodott el, a Sohóban lévő irodájukban,
amikor Johnny Mac, meglátta a monokliját és a felrepedt ajkát.
– Ezek szerint Caroline megtudta? – kérdezte lazán. Ahogy a helyzet
abszurditásán nevettek, Cain érezte, ahogy ellazul az egész teste. Kiderült
minden, most már törődhetett a jövővel. A Jennyvel közös jövőjével.
Negyvenkettedik fejezet
Jenny Riley el sem akarta hinni, ami történt. Ott állt az anyja nappalijában, és
Cain Morant bámulta. Azon gondolkodott, vajon csak a képzelete játszik-e vele.
Annyit álmodozott erről a pillanatról, de sosem hitte, hogy egyszer tényleg
valóra válik.
Eileen vigyorgott.
– Látom, nem fogadta jól a hírt.
Cain óvatosan megtapogatta feldagadt arcát.
– Volt már ennél rosszabb is – próbálta oldani az állapota és a helyzet
súlyosságát. Jenny már így is nagyon sápadt volt, semmi szükségét nem látta a
véres részletek ismertetésének.
Eileen alaposan végigmérte a férfit. Hirtelen, akarata ellenére is tiszteletet
érzett iránta; meg volt győződve róla, hogy csak kamuzik a lányának arról, hogy
egyszer majd együtt lesznek. Hallotta eleget ezt az ócska dumát, de úgy tűnt,
Jennyben van valami különleges. Eileen csak remélni tudta, hogy végül mégis
megérdemli a fickó a bizalmat – a legtöbb férfi úgysem. Ha egyszer alábbhagy a
hév, olyan, mint amikor munkába megy az ember; a férfi olyan meló, amit életed
minden egyes napján csinálnod kell. De ezt majd tapasztalja meg Jenny maga.
Eileen kiment az előszobába, a vállára dobta a kabátját, aztán bekiáltott:
– Magatokra hagylak benneteket szerelmetes madárkáim.
Cain Jennyre nézett, az ő csodálatos Jennyjére, és amikor a lány
hozzásimult, olyan boldognak érezte magát, mint évek óta soha. Még mindig
nem tudta elhinni, hogy Caroline elengedte – gondoskodik majd róla és a
kisfiáról is. Érezte, ahogy rúgott egyet a gyerek, és a férfi örömében felnevetett.
– Úgy tűnik, a kicsike már szívesen kijönne.
Jenny vele nevetett.
– Tiszta apja, nagy barátja az éjszakai életnek.
– Na, gyere, pakolj össze, hozzám költözöl a lakásba.
Jennynek nem kellett kétszer mondani.
Negyvenharmadik fejezet
Peter Parkes ambiciózus ember volt, ösztönös üzleti érzékkel megáldva. Tudta,
kiben bízhat, kit kerüljön – és ami a legfontosabb, ha éjszakai klubja van az
embernek: ki az, akinek tényleg van mit költenie.
Mindig nagyon jól bánt az igazi nagymenőkkel, még egy VIP bárt is
berendezett a legfelső emeleten, ami sok pénzt hozott, de privát találkozókra is
megfelelt: szét lehetett így választani az egymással haragban lévőket, no meg
arra is jó volt, hogy ámuljon az a rengeteg csaj, akikre mindig hajtott.
Ma este, vasárnap lévén, egy nagyon fontos találkozót tartottak itt, és Peter
Parkes odavolt, hogy ő lehetett az, aki ezt megszervezte. Egy liverpooli
nagyfőnök kért találkozót Cain-től Peteren keresztül, ő pedig közvetített, és
hihetetlenül kivételesnek érezte magát attól, hogy olyan valaki kereste meg, mint
Lenny McAvoy. A fickó egy élő legenda volt, akinek a neve még a legbátrabb
szívekben is félelmet ébresztett. Úgy hírlett, az ellenségeit megkínozza, és hogy
a nézeteltéréseit mindig személyesen rendezi – akárcsak Cain Moran.
Peter Parkes úgy gondolta, a két férfi épp ezért kerülhetett abba a pozícióba,
ahol voltak. Ő maga is szeretett volna bekerülni az alvilágnak ezekbe a
legfelsőbb köreibe. A mai este után a legjobb úton haladt e felé, ami izgalommal
töltötte el.
Cain és Johnny Mac érkeztek elsőként. Peter a makulátlanul tiszta bárpult
mögött állt, készen arra, hogy italokat készítsen nekik; már volt egy üveg skót
whisky a pulton, feltételezve hogy Cain a szokásos kedvencét rendeli. Peter
Parkes, hogy bálványa előtt tisztelegjen, mostanában maga is skót whiskyt ivott.
Tudta, hogy meg kell alkotnia egy figurát – a főnökség elengedhetetlen kelléke
ez. Dohányozni is elkezdett, ugyanebből az okból kifolyólag.
Kitöltötte Cainnek és Johnnynak a whiskyjüket, és nézte, ahogy helyet
foglalnak az egyik ajtó melletti asztalnál. Peter észrevette, hogy mindkettőjüknél
sok fegyver van, ami meglepte. Ez elvileg egy baráti találkozó volt. Szimpatikus
volt neki Lenny McAvoy hangja a telefonbeszélgetésük során; úgy érezte,
nincsenek hátsó szándékai. De aztán emlékeztetnie kellett magát, hogy neki
ehhez semmi köze, és amíg Cain vagy Johnny nem kérdezi a véleményét,
bölcsebb dolog, ha megtartja magának, amit gondol.
Amikor Lenny McAvoy megérkezett, Petert nagyon meglepte a fickó mérete
– hatalmas volt. Cain is magas volt, még a férfiak között is, de ez a fickó föléje
magasodott. Nagyon sápadt is volt, világosszőke, a bőre fehér, olyan, ami megég
a nyári napon. A legfeltűnőbb azonban a hangereje volt. Csak úgy dübörgött, és
miután kezet rázott Cainnel és Johnnyval, a két testőr, akik majdnem olyan jól
megtermett fickók voltak, mint Lenny, leültek egy másik asztalhoz.
– Nos, Cain, örülök, hogy lejöhettem délre pár napra. Kibaszott egy durva
hely ez a London! Hogy a picsában tudtok ti ilyen forgalomban közlekedni?
A férfiak egy darabig csevegtek, Peter Parkes italokat szolgált fel nekik,
aztán ott hagyta a whiskysüveget az asztalon, hogy töltsenek maguknak. Peter
mindent megfigyelt, ami történt. Észrevette, hogy a két testőr nem ivott, viszont
gyakorlott szemmel mérték fel a terepet. Ekkor már tudta, hogy a dolgok nem
mennek olyan frankón, ahogy eredetileg tervezte.
Cain egy viccen nevetett, amit Lenny mesélt neki egy ír fickóról meg egy
németjuhászról, aztán hirtelen így szólt:
– Hallom, itt jártál nálunk délen pár hónapja, Lenny. – Cain hangja metszően
éles lett, amire mindenki felfigyelt a helyiségben.
Peter látta, hogy a két testőr felegyenesedik a hang hallatán. Johnny Mac
feléjük fordult a székében, és szigorúan rájuk nézett.
– Üljetek csak szépen nyugodtan, és ne próbáljatok megmozdulni, különben
velem gyűlik meg a bajotok.
A fickók értették a célzást, úgyhogy hátradőltek a székben.
Volt Johnnyban valami, amitől még a legnagyobb darab fickók is tartottak.
Leginkább talán azért, mert úgy tudott verekedni, mint egy részeg
tengerészgyalogos, és mindig ő győzött. Peter úgy hallotta, Johnny Mac
sikerének az a titka, hogy nem tudják a földön tartani, hiába teperik le – mindig
feláll, és mindig folytatja a verekedést. Cain gyakran viccelődött azon, hogy
Johnny egyszerűen lefárasztja az ellenfeleit; hagyják, hogy győzzön, hogy végre
hazamehessenek vacsorázni. Ezen mindig Johnny Mac nevetett a
leghangosabban. Peter most tanúja volt annak, hogy Johnny Mactől valóban
érdemes tartani.
Cain folytatta:
– Ne gyere ide, és ne nyomasd itt nekem a vicces faszságaidat, oké? Tudom,
kivel találkoztál, és tudom, mit beszéltetek. Most tőled akarom hallani az
egészet.
Hogy mindez alaposan meglepte Lenny McAvoyt, az enyhe kifejezés; padlót
fogott attól, hogy Cain mindent tud a viselt dolgairól. Tisztában volt vele, hogy
jó mentséget kell találnia minderre, különben bajba kerül.
Feszült lett a légkör, Peter Parkes gerincén végigfutott a hideg. Lenyűgözte
Cain Moran és Johnny Mac; kibaszottul kemények voltak, ehhez kétség sem
férhetett.
Lenny McAvoy felemelte a poharát, és egy hajtásra kiitta a whiskyt, aztán
töltött magának még egy nagy adagot.
– Hát, ezt benéztem, mi?
A hangja bűnbánónak tűnt, és Peter látta, hogy Cain megnyugszik egy kicsit,
bár a kezét nem vette ki a zakózsebéből, tehát a fegyverét azért nem engedte el.
– Ahogy mondod, faszikám. Na, ne baszakodj, hanem mesélj!
– Jackie Cliff-fel találkoztam. Én szállítom neki az anyagot, bár ezt nyilván
tudjátok. Úgy tűnik viszont, hogy nektek is megvan a saját beszállítótok, aki
viszont nem Jackie. Sok pénzt kerestem rajta keresztül, és nagyon szoros volt az
együttműködésünk, Cain. Most meg ki van velem baszva, ezért akartam ezt a
találkozót.
Cain felnevetett, hangosan és felszabadultan.
– Hát hadd meséljek neked egy kicsit Jackie Cliffről, csak hogy képbe kerülj
vele kapcsolatban. Én akkor se üzletelnék azzal az áruló faszfejjel, ha az életem
múlna rajta. Annyiszor felütötte a cuccodat, hogy a végén kétszer annyit
keresett, mint amennyit ért, téged meg jól átbaszott. A kontinensről is kap
anyagot, nem csak drogot, hanem keménypornót is. A kamionosok hozzák be
neki. Pénzt ígér embereknek, aztán visszatáncol. Elég sokan vannak itt errefelé,
akik szívesen elbeszélgetnének vele egy baseballütő társaságában. Én nem
dolgozom vele, se azokkal, akiknek hozzá van köze, mert egy kibaszott spicli.
Senki sem csinál ekkora faszságokat, hacsak nem magát menti. Minden riválisát
elég hamar lecsukják, ha érted, mire gondolok. Hát most tudod, miért estél ki, és
miért dolgozunk együtt olyan szállítókkal, akikre nem fizetünk rá, és akik
kevésbé veszélyesek. Johnny és én tartunk az ellenőrzésünk alatt mindent a
Watford Gap felénk eső oldalán, és te, barátom, jobb, ha tisztában vagy ezzel. Ha
megint idelátogatsz, tégy róla, hogy mi jóval előtte értesüljünk róla.
Konkrét fenyegetés volt ezekben a szavakban, de Lenny McAvoy állta a
próbát; sőt, ahogy Cain később megjegyezte, nem tért ki a pofon elől, amit
nagyra értékelt egy férfiban.
– Értem. Felteszem, pontosan tudod, miről beszélsz, Cain, és meghajlok a
tudásod előtt, ami erre a helyzetre vonatkozik. De a tény attól még tény, hogy én
jövedelem nélkül maradok.
Peter kezdte megkedvelni Lennyt; sokat elárult valakiről, hogy egy ilyen
komoly ellenállással szemben is képviseli a saját érdekeit. És őszintén szólva
volt igazság abban, amit mondott.
Mivel Johnny Mac mindig belenyugodott Cain döntéseibe, az utóbbi fogja
kimondani az utolsó szót ebben az ügyben. Cain töltött mindenkinek még egy
kört, és lefegyverző-en mosolygott hozzá, majd komolyan így szólt:
– Azt gondolom, megegyezésre tudunk jutni ebben a kérdésben, Lenny, de
csak egy feltétellel.
Lenny kétségtelenül örült, hogy van esélye bekerülni az üzletbe.
– És mi volna az a feltétel?
– Hogy részesedést kapunk az északi bevételeidből.
Elég meredek húzás volt ez Caintől, olyasmi, amit vagy elfogad a másik fél,
vagy háború lesz.
– És miért adnék neked részesedést, Cain? – Most jól érezhető volt a
szarkazmus Lenny hangjában.
– Azért, barátom, mert Johnny és én leszünk az új beszállítóid. Jobb anyagot
szerzünk, és nemcsak olcsóbb, de mindenki számára biztonságosabb lesz az
üzlet, mert közvetlenül a kolumbiaiakkal és a jamaicaiakkal állunk kapcsolatban.
Nincsenek közvetítők, és a mennyiségekre való tekintettel ez mindenki számára
előnyös.
Lenny McAvoy majd’ kiugrott a bőréből örömében. Köszöntésre emelte a
poharát, mielőtt felhajtották az italukat. Lenny fejben már a hasznát számolgatta,
és azon gondolkodott, hogyhogy nem jutott eszébe előbb találkozni ezzel a
fickóval. Igaz volt hát, amit hallott róla – a fickó egy kibaszott pénztárgép, mi
több, Lenny úgy döntött, még kedveli is. Moran egyenrangú partnernek
tekintette, és ez mindig pozitív dolog egy üzleti kapcsolatban. És ebből még
előnye is származhat.
– Ó, és majd’ elfelejtettem, igyunk még valakire.
Cainre néztek, aki mindenkinek töltött, aztán feltűnően a Rolexére pillantott,
majd szívélyesen így szólt:
– Igyunk a nemrégiben körünkből eltávozott Jackie Clifif-re, aki éppen
negyvenöt perce szabadult meg a földi lét béklyójától.
Mindenki nevetett.
Negyvennegyedik fejezet
Jennynek megfájdult a háta, ezért forró fürdőt vett, és köz-íren gyenge teát
kortyolgatott. Sosem gondolta volna, hogy létezik ilyen óriási boldogság. Néha
meg kellett csípnie magát, hogy megbizonyosodjon róla, nem álmodja-e az
egészet. Cain olyan jó volt hozzá, úgy vigyázott rá, mintha porcelánból lett
volna. Mindenben, amit csak tett vagy mondott a férfi, érezte a szerelmét, és ó, ő
hogy viszontszerette érte! Rajongott a férfiért.
A terhesség alatt alig szedett fel pluszsúlyt, és szemben sok más nővel,
gyakorlatilag problémamentes volt a terhessége. Még mindig csodálatosan nézett
ki – mint egy nyíló virág, ahogy Cain mindig mondogatta neki. Úgy bánt vele,
mint egy királynővel, és ragaszkodott hozzá, hogy legyen pénze, legyenek új
ruhái, és bármit megadott neki, amit csak akart.
Átalakítottak egy szobát a babának, és Jenny hihetetlenül élvezte, hogy
megtervezheti a berendezést és a színeket. Mintha a saját, személyre szabott
mennyországába került volna.
Érezte, hogy megmozdul a gyerek, és ezzel együtt egy aprócska félelem is
befészkelte magát a leikébe; félt a szüléstől. Mivel csak tizenhét éves volt, a
szülésznő azt mondta, a fiatalság az ő oldalán áll, ami a szülést illeti. Nos, ha
akarja, ha nem, akkor is meg fog történni, jobb, ha elfogadja a tényt.
Ahogy kiszállt a kádból, meglátta magát a tükörcsempékben a falon, és
önkéntelenül is elmosolyodott. Volt egy kis pocakja, de egyébként nagyjából úgy
nézett ki, mint a terhesség előtt, bár a mellei jóval teltebbek és lágyabbak lettek.
Bebugyolálta a testét egy hatalmas, fehér fürdőlepedőbe, és lassan átsétált a
konyhába, hogy elmossa a csészéjét. Megszállottan takarított; olyan szép volt a
lakás, hogy nem tudta elviselni, ha valami nem volt a helyén. Állandóan felrázta
a párnákat, vagy törölgette a port mindenhol, amitől az egész hely ragyogott.
Tudta, hogy Cainnek ez kedvére való – szerette, ha Jenny „háziasszonykodik”,
ahogy ezt mindig emlegette.
A konyhában volt, amikor megérezte, hogy valami nem stimmel, de első
pillanatban nem jött rá, mi lehet az. Ahogy megfordult, hogy kimenjen a
konyhából, a fejére mért iszonyú csapástól csillagokat látott. A térde
összecsuklott, Jenny a földre zuhant, a kezével és a karjával ösztönösen a hasát
és a még meg nem született gyermekét védte.
– Te kibaszott kurva! Azt hitted, hogy megúszod ezt szárazon, mi? Azt
hitted, én majd egyszerűen félreállok, és egyszerűen hagyom, hogy lelépj a
férjemmel?
Caroline volt az, miközben rugdosta, egyfolytában beszélt, Jenny pedig
érezte, hogy árad a nőből a gyűlölet. A lány halálra volt rémülve. Egy különösen
erős vesetáji rúgástól görcsös fájdalom száguldott végig a hátán, ő pedig
hangosan felnyögött. A törölköző leesett róla, a csupasz hasa és mellei pedig
szemlátomást még jobban feldühítették Caroline-t.
A hajánál fogva megragadta Jenny fejét, és a földhöz csapkodta, a lány pedig
sikoltozva kérte, hogy hagyja abba, amikor dörömbölni kezdtek az ajtón,
Caroline pedig rájött, hogy valaki minden bizonnyal értesítette a rendőrséget.
Lenézett a lába előtt fekvő véres csomóra, és kétségbeesetten lehunyta a
szemét. Aztán már csak azt hallotta, hogy darabokra törik a bejárati ajtó, amikor
valaki berúgja. Imádkozott, hogy a rendőrség legyen az, ne Cain, mert tudta,
hogy ha meglátja, mi van itt, gondolkodás nélkül megöli.
Negyvenötödik fejezet
– Jézusnak ereje! Én kinyírom azt a kurvát! – Eileen magán kívül volt a dühtől.
Nagyon aggódott a lánya miatt.
Molly Moran a nő karjára tette a kezét, és higgadtan annyit mondott:
– Maradj nyugton, Eileen, biztos vagyok benne, hogy Cain elintézi a dolgot.
Figyelmeztetésnek szánta, Eileen pedig tudomásul is vette, de egyszerűen
elborította a bánat. Ha Jenny elveszíti ezt a gyereket, sosem lesz a régi; a
gyerekért és Cain Moranért élt ebben a pillanatban, és mi lett belőle. Micsoda
alávaló ember támad meg egy terhes nőt? Mindegy, miféle indokot hoz fel, a
terhes nők tabunak számítanak. Megkérdőjelezhetetlenül.
Caroline-tól élete legalaposabb verését kapta Eileen lánya, ehhez kétség sem
fért. Jenny arca úgy feldagadt, mint egy focilabda, és az egész testét zúzódások
borították. A szemöldöke és az ajka is felrepedt, és komolyan vérzett. A kisbaba
is kapott eleget, legalábbis a hasán és a hátán lévő zúzódások alapján erre
lehetett következtetni.
Cain bement a kórházba, csak egy pillantást vetett Jennyre, és miután beszélt
az orvosokkal, azonnal el is ment. Molly Moran elővette a rózsafüzérét, és
imádkozni kezdett. Nem csak Jennyért és a gyerekért, hanem Caroline-ért is,
mert nem akarta, hogy egy ilyen söpredék miatt csukják le a fiát.
Negyvenhatodik fejezet
Cain és Jenny fia, a kis Cain Junior, drámai módon, császármetszéssel jött a
világra azon az éjszakán. Azt mondták, soha nem lehet több gyerekük, Jenny
olyan súlyos belső sérüléseket szenvedett az ütlegelésnek köszönhetően. De a kis
Cain az első pillanattól fogva szépen fejlődött, és Jenny Riley életében
másodszor is halálosan beleszeretett valakibe.
Cain ránézett a fia édesanyjára, és legszívesebben sírva fakadt volna. Tudta,
hogy minden az ő hibája, és ha más ember lenne, jobb ember, akkor sosem lett
volna viszonya egy ilyen fiatal lánnyal, különösen házas emberként. De Isten a
tanú rá, olyan erősen szerette ezt a lányt, mint soha senkit életében. Olyan volt
ez a lány, mintha megtestesült volna benne minden, amire a férfi valaha is
vágyott: a hajától, a szépségétől, a kecsességétől kezdve, a kedvességéig és a
benne lévő békéig annyira más volt, mint azok a nők, akikkel eddig dolga volt.
Volt benne egy belső erő, és nem volt könnyű préda, annak ellenére, hogy
istenítette Caint, és mindenbe, amit a férfi mondott, zokszó nélkül beleegyezett.
Jennyvel nem voltak hangos veszekedések, ha későn ért haza, se megjegyzések,
se játszmázások. Semmi hátsó szándék. Jenny olyan volt, mint a napsütés, ez a
legjobb szó rá. Alapvetően boldog típus volt, és minden szituációból ki tudta
hozni a legjobbat. Nem lehetett nem szeretni érte.
Most, ahogy ott feküdt a lány, meggyötörve, tele véraláfutásokkal, csak
egyetlen kisfiú maradt neki, akinek megmutathatta a hatalmas szeretetüket, és
mindez Cain hibája. Jenny még tizennyolc éves sem volt, és már több dolgot
átélt, mint sokan egész életükben. Ennek ellenére is igyekezett mosolyogni rá,
hogy meggyőzze, jól van, és minden rendben lesz.
Hihetetlenül boldog volt a fiuktól, és igyekezett Caint is jobb kedvre
deríteni. Azt mondta, nem fogja Caroline-t hibáztatni, és Cain se felejtse el, hogy
a feleségének is nagyon fájhat, ami történt. Egyszerűen csak nevetni lehetett
azon, mennyire jó tudott lenni ez a nő. Jenny azt akarta, hogy béke legyen; Cain
viszont inkább hajlott a „ne dühöngj, de vegyél elégtételt” mentalitásra. És
igenis elégtételt fog venni azon a kurván, akkor is, ha ez lesz az utolsó dolog,
amit tesz életében.
Azok után, amit Caroline Jennyvel tett, Cain úgy érezte, nem kell többé
kesztyűs kézzel bánnia vele. Ha látványos harcot akar váláskor, akkor pontosan
ezt fogja kapni.
Negyvennyolcadik fejezet
1988
– Hogy őszinte legyek, Johnny, én se kaptam szikrát. Úgy értem, ki merné
feltartóztatni az egyik szállítmányunkat?
Johnny Mac is pontosan ezen morfondírozott. Semmi értelme nem volt az
egésznek.
– Mennyit buktunk?
Peter Parkes megvonta a vállát.
– Nagyjából százezret. A liverpooli szállítmány volt. Tudod, mennyire
odavannak a drogokért az országnak azon a részén.
Johnny Mac el sem hitte, milyen nyugodtan beszél erről a botrányos
dologról Parkes.
– És mindez az elosztó központban történt? – kérdezte.
Peter bólintott.
– Ja.
– És csak úgy kíváncsiságból, mégis milyen fegyvereket használtak?
Peter Parkest szemlátomást meglepte ez a kérdés.
– Nem tudom, Johnny.
Johnny Macnek most már elfogyott a türelme, és ráordított a másikra.
– Akkor menjél bazmeg, és tudd meg!
Amikor Peter elhúzott, Johnny hátradőlt a széken, rágyújtott egy cigarettára,
és hosszan beleszívott. Komolyan elégedetlen volt Parkesszal. Fogalma sem volt
róla, mi ez az egész. Biztos, hogy senki nem merné meglopni őket. Még a fiatal,
feltörekvő csapatok sem – ráadásul mindig juttatnak nekik valami pénzes melót,
így a minimumra csökkentik az engedetlenkedést. Sehogy sem stimmel a dolog.
Ha megtudja, milyen fegyver volt náluk, felhívja a fegyverkereskedőket, és majd
kiderül, ki vett ilyen modelleket az elmúlt pár hónapban. Ez sok tekintetben
leszűkíti a lehetőségeket. De akkor is, ilyen égbekiáltó szemtelenséget nehezen
tudott elviselni.
Felemelte a kagylót, hogy felhívja Caint. Kíváncsi volt, ő mit szól ehhez az
egészhez. Spanyolországban volt Jennyvel és Cain Juniorral, úgyhogy nem lesz
túl boldog attól, hogy Johnny megzavarja a nyaralását, de a szükség törvényt
bont.
Ötvennegyedik fejezet
Cain Moran Junior imádta az apját, különösen, amikor a férfi csak rá figyelt,
mint most is. Született vízi gyerek volt, és semmit nem szeretett jobban, mint az
úszómedencét. Imádta Spanyolországot és a tágas Marbella villát, amit
otthonnak neveztek, amikor itt voltak. A legjobb fejesugrásait produkálta, az
apja pedig egyre csak biztatta. Látta, ahogy az anyja egy nyugágyon fekve olvas,
de tudta, hogy igazából a látványos próbálkozásait figyeli.
Nagyon szerette, amikor együtt volt a család. Angliában az apjának szinte
mindig dolga volt valahol; nagyon fontos a munkája. Cain Junior nem pontosan
tudta, mivel foglalkozik az apja, de hogy valami fontos dologgal, az biztos, mert
anyukája azt mondta. Ráadásul az emberek mindig nagyon kedvesek az
apukájához, és a kisfiú ezt is szerette. Jenny figyelte, ahogy élete két fontos
férfija együtt játszik, és mint mindig, most is nagy elégedettség töltötte el a
családja láttán. Mindennap hálát adott Istennek, hogy ilyen csodálatos élete van.
Tudta, milyen szerencsés ember; Cain odavolt minden porcikájáért, és még
mindig, ennyi év után is, hihetetlenül boldogok voltak. Úgy éltek, mint a
királyok, de ahogy Cain viccelődve megjegyezte néha, a gazemberség sosem
megy ki a divatból, így nekik soha nem kell úgy aggódniuk, mint mindenki
másnak. Ezeket a pillanatokat szerette a legjobban, ilyenkor egyedül voltak, és
nem kellett Caroline-ra meg az újabb követeléseire gondolnia.
Sajnálta a kis Michaelt; nemigen volt választási lehetősége, és nehéz volt
számára igazi kapcsolatot kialakítani az apjával. Jenny tudta, hogy ez nagyon
bántja Caint. Hiába, hogy közel tíz éve külön élnek, Caroline-nak olyan volt
minden, mintha csak tegnap történt volna. A nő hű volt az ígéretéhez, és teljes
erőbedobással harcolt a válás ellen. Egyik nap azt mondta, beleegyezik a
válásba, ha Cain megadja neki, amit akar; aztán amint megkapta, meggondolta
magát, vagy újabb követeléssel állt elő. Ez egy soha véget nem érő csata volt.
Mindeközben Jenny továbbra is az a nyugodt és gyengéd nő maradt, akibe
Cain annak idején beleszeretett. Nem zavarta, hogy a világ minden kincsénél
jobban szeretett volna hozzámenni Cainhez; úgy döntött, megadja a férfinak azt
a nyugodt életet, amiben Caroline mellett sosem volt része. És akárhogy is, de
összetartoztak; akár volt az ujjúkon jegygyűrű, akár nem. Mindennek ellenére
Jenny úgy érezte, hogy nagyon boldog.
Intett Rosának, a spanyol házvezetőnőnek, hogy terítsen meg az ebédhez.
Még mindig alig tudta elhinni, hogy házvezetőnője van! Álmodni sem merte
volna, hogy ilyen csodálatos élete lesz. Néha félt, hogy egyszer majd meg kell
fizetnie ezért a boldogságért, de az anyja azt mondta, ez csak a katolikus
bűntudat, inkább élvezze az életet, és szarjon mindenkire. Lehet, hogy ez az
életfilozófia működött Eileen Riley számára, de Jenny nem volt benne biztos,
hogy neki is megfelel.
Tíz perccel később, amint éppen az árnyékban üldögélve ebédeltek, és az
aznapi történésekről csevegtek, hatalmas robbanás rázta meg a villát.
Ugyanebben a pillanatban Londonban is bomba robbant, méghozzá a
Wardor Street-i klubjukban. Egyik robbanás sem követelt halálos áldozatot, de
ez inkább csak a szerencsés véletlennek volt köszönhető.
Úgy tűnt, valaki üzent nekik. A kérdés már csak az, hogy ki?
Ötvenötödik fejezet
Johnny Mac és Cain egy kis konténerben találkoztak a Manót Parkban; úgy
döntöttek, valószínűleg ez a legbiztonságosabb hely egy találkozóra a jelen
körülmények között. Egy nemrégiben megszerzett roncstelep volt, ami egy
szerencsejáték-adósság fejében lett az övék. Tovább akarták adni, de most
egészen jó kis találkozóhelynek tűnt. Az embereik közül alig volt, aki tudott
róla, és kénytelenek voltak beismerni, hogy bárki is állt a merényletek
hátterében, belső informátora volt.
Hihetetlen volt, mégis kénytelenek voltak ezt a lehetőséget is számításba
venni, és jobban zavarta őket, mint amennyire elismerték. Mindig is ügyeltek rá,
hogy az embereikkel jól bánjanak, és jól meg is fizették őket. Úgyhogy csak
valamiféle vélt vagy valós motivációval bíró bosszúról lehetett szó. De kinek
ártottak vajon? Hiába törték a fejüket, senki nem jutott eszükbe. Senkinek az
útját nem keresztezték semmiféle formában. Kurva nagy rejtély volt az egész
ügy.
Cain mindkettőjüknek töltött egy emberes adag italt, aztán leült a
hevenyészett íróasztal mögé. Az éjjeliőr és a dobermannjai csodálkoztak, hogy
ott látják őket; Cain odacsúsztatott neki pár bankjegyet, hogy hallgattassa el a
kutyákat, és azonnal figyelmeztesse őket, ha bárki közeledne. Az éjjeliőr odavolt
az extra juttatástól, és biztosította őket arról, hogy minden tőle telhetőt megtesz.
Cain nevetve kortyolt az italába.
Szegény öreg balfék! Megvan vagy nyolcvanéves, és ő őrködik. Egy kicsit
megijed, és már fizethetjük is a kárpótlást az asszonynak!
Johnny Mac vele nevetett, és örült, hogy legalább humoruknál vannak még.
Aztán józanul megkérdezte:
– Mekkora kár esett a villában?
Cain felsóhajtott.
– Semmi olyasmi, amit ne tudnánk rendbe hozatni. Egy autósbomba volt,
abból sem valami nagy szám. Eléggé elbaltázták, hogy őszinte legyek, de azért
okozott némi kárt. Maradjunk annyiban, hogy ha bent ebédeltünk volna, akkor
azért lett volna problémánk.
Johnny Mac bólintott.
– Hogy van Jenny és a kislegény?
Cain vállat vont.
– Nem jól. Tudod, Jenny amúgy is ijedős típus. Gyűlöli az erőszakot. Bár ha
belegondol az ember, hogy Eileen Riley nevelte fel, akkor ez azért kissé
ellentmondásos dolog.
Mindketten újra felnevettek.
– Te mit gondolsz, Johnny?
Johnny elmondta neki, hogy lenyúlták az egyik szállítmányukat, és történt
pár dolog, aminek eddig nem tulajdonított különösebb jelentőséget.
– Az a helyzet, páran, akiktől hetente pénzt kapunk, arról panaszkodtak,
megkeresték őket mások, hogy nekik fizessenek, ne nekünk. Az érintettek
elküldték őket a picsába, és úgy tűnt, ezzel le is zárult a dolog. Hogy őszinte
legyek, nem izgatott különösebben. Csak pár kölyök, aki bepróbálkozott. A
szokásos. De most már nem vagyok benne olyan biztos. Azt hiszem, utána
kellett volna járnom a dolognak.
Cain elvigyorodott.
– Hát utólag már mindenki okos. Miért kellett volna foglalkoznod az
üggyel? Biztos vagyok benne, Johnny, hogy nem olyasvalakiről van szó, akivel
üzletelünk. Ez belső munka. Száz százalék. Senki nem tud rólunk annyit, hogy
ezt az összehangolt akciót összehozza. A klubnak önmagában jobb biztonsági
rendszere van, mint a koronaékszereknek. Ez valami személyes ügy.
Johnny bólintott; észszerűnek tűnt Cain érvelése. Ám ehhez sokkal okosabb
fickóra volt szükség, mint akikkel együtt dolgoznak.
– Vagy mi van akkor, ha valaki beszivárgott, aztán a jobb embereinket
megkente, és hozzájutott a szükséges információhoz? A pénz elég erős
motiváció, ezt mindketten tudjuk, Cain.
– Panaszkodott valaki? Mondta valaki, hogy mellőzöttnek érzi magát, vagy
hogy nem becsüljük meg? Megkeresett valaki azzal, hogy több pénzt szeretne?
Johnny a fejét ingatta.
– Nem. Viszont ha ezt ki tudnánk deríteni, akkor valószínűleg eljutnánk
azokhoz a szemetekhez, akik a robbantások mögött állnak.
Egy autó állt meg odakint, a fényszórói egy pillanatra bevilágították a
helyiséget. Johnny Mac kinézett az ablakon, és fesztelenül így szólt.
– Itt az a seggfej a bombaszakértőktől, és vele van Danny Gunn is.
– Danny Gunn-nak nagy tapasztalata van. Üzletel az írekkel, úgyhogy tudni
fogja, sima vagy katonai robbanószerkezettel van-e dolgunk.
Betessékelték a férfiakat a kis irodába, és nekik is töltöttek egy italt. A
feszültség szinte tapintható volt. Frank Harper detektívfelügyelőt évek óta
pénzelték, de ez volt az első alkalom, hogy a személyes megjelenésére is igényt
tartottak, amitől nem volt túl boldog. Szerette az extra bevételt – azt azonban
nem gondolta, hogy valaha is szükség lesz a szakmai hozzáértésére. Most
azonban ez volt a helyzet. Kissé ideges volt, és azon gondolkodott, vajon
helyesen cselekszik-e.
– Nos, Harper, mi a véleményed?
Frank Harper jó szakember volt, és hozzászokott ahhoz, hogy a munkatársai
tisztelték érte. Ugyanakkor kapzsi, alakoskodó, kétszínű seggfej is volt, de ezt
azért még senki nem mondta a szemébe. A whiskyjét kortyolgatta, aztán
belefogott a dagályos mondataiba.
– Ebben a pillanatban nem tudok teljes bizonyossággal nyilatkozni. Ez nem
valamiféle precíz tudomány.
Cain ekkor közbevágott.
– Nos, bárcsak felvilágosítottál volna minket erről évekkel ezelőtt, amikor
elkezdtük fizetni neked azt a rakás pénzt a szolgálataidért, amire, ha szabad
emlékeztesselek, eddig a pillanatig még soha nem tartottunk igényt.
Johnny és Denny próbáltak nem felnevetni.
Frank Harper rájött, hogy komoly hibát követett el, úgyhogy próbálta
menteni a menthetőt.
– Egy dolgot biztosan mondhatok, Mr. Moran, nem az írek voltak.
Danny Gunn felnevetett.
– Nos, Mr. Harper, ezért vagyok én itt. Ezt én is meg tudtam volna mondani
nekik.
Frank Harper zavarba jött, nem tudta, mit tegyen ebben a helyzetben.
Denny sóhajtott egy nagyot, mielőtt folytatta volna.
– Kibaszott amatőr munka, Cain. Nem volt rendes detonátor se, aki csak egy
kicsit is ért a kémiához, jobbat készít. Ez a fickó nem profi, az életemet teszem
rá. Ha profi lett volna, akkor most nem beszélgetünk itt.
Nagyon kijózanító gondolat volt.
– Az egész akciót ilyen módon hajtották végre. A Wardor Street-i klubban
lévő bombának szar volt az időzítője, sokkal korábban lépett működésbe, mint
tervezték. – Szinte bánatos volt, amikor ezt mondta; nagyon szerette a
szakterületét, és nagyon elszomorította, hogy valaki ilyen rosszul dolgozott. A
bombákban és a fegyverekben gyönyörűséget talált, még ha veszélyes
gyönyörűséget is. – Ó, és mielőtt elfelejtem, Johnny, tudni akartad, honnan
lehetnek a fegyverek, amiket a rablásnál használtak. Nos, annyit tudok ezzel
kapcsolatban, hogy egy Shane Dwyer nevű fiatalember vásárolt az egyik
emberemtől két ugyanilyen fegyvert három héttel ezelőtt. Tulajdonképpen nem
tagja az IRA-nak, de van köze hozzájuk: a bátyja a Maze-ben tölti az
életfogytiglaniját. Egy nagyon szeszélyes fiatalember Belfastból; jó katolikus, és
hűséges köztársaságpárti, de nem mondhatnám, hogy kiegyensúlyozott.
Tulajdonképpen sosem csatlakozott a szervezethez. Azt hiszem, ha megtalálod
őt, megtalálod a tégládat is. Kis gengszter, akit könnyen fel lehet bérelni.
Ismered ezt a típust. Vakmerő, de esze egy csepp sincs. A bátyja, Eamonn
nagyszerű srác… abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy többször is
találkozhattam vele. Közületek való, nagyszerű katona. Kiismeri magát egy
kibaszott nyomtatott áramkörön is.
Frank Harper tágra nyílt szemmel hallgatta mindezt. A terroristaelhárítóknál
volt, és csak most tudatosult benne, mibe keveredett.
– Shane Dwyer – vigyorgott Cain. – Micsoda egy lúzer lehet, ha még az IRA
sem tart rá igényt.
Denny Gunn vállat vont.
– Volt már velük dolgod, tudod, hogy ők valóban egy katonai szervezet.
Nem akarnak kockáztatni, és ki hibáztatná őket érte?
Cain és Johnny egyetértően bólintott.
– Szóval van valami ötlet, merre lehet?
– Ami engem illet, én először körülnéznék Kilburnben. Nagy ír közösség, az
IRA tagjai megbújhatnak az ottani építkezéseken melózva. Bár manapság inkább
csak pénzzel támogatják az ügyet. – Hangosan nevetett. – Ne felejtsétek, amit
mondok, szerintem az ifjú Gerry Adams egy szép napon még a parlamentbe is
bejut.
Cain vele nevetett.
– Anyám odalenne tőle. Köszönöm, Denny, sokat segítettél, haver.
Frank Harper csodálkozva bámult rájuk, és azon gondolkodott, hogy van az,
hogy ez a Gunn nevű fickó többet tud a terrorizmusról, mint ő. Úgy érezte,
mintha arcul csapták volna. Amennyi időt és energiát fektettek a titkos
megfigyelésekbe, pedig nem kellett volna mást tenniük, mint megkérdezni egy
észak-londoni fegyverkereskedőt arról, mi a helyzet. Ez kurvára szánalmas.
Ötvenhetedik fejezet
Huszonnégy órába telt megtalálni Shane Dwyert, bár nem úgy sikerült kézre
keríteniük, ahogy tervezték.
Shane maga jött el a sohói irodájukba, és ott állt előttük teljes
életnagyságban. Olyasféle ember volt, akit ha meglátnak az utcán, átmennek a
másik oldalra.
Magas volt, erős, vállas férfi, nagyon vékony lábakkal. Hosszúkás, csúcsos
feje volt, és ragyogó, de görbe, fehér fogsora. Leginkább a szeme árulkodott
arról, hogy ennek a fickónak nincs ki mind a négy kereke. Hatalmas,
halványszürke szemeit olyan sűrű szempillák vették körül, hogy akár szép is
lehetett volna, de nem volt bennük egy csepp élet sem. Üres tekintettel meredt
maga elé, és szinte nem is pislogott. Homokszínű hajával és ritkás
szemöldökével úgy festett, mint a szellemileg visszamaradottak reklámarca.
Cain és Johnny Mac nem tudta mire vélni a férfi hirtelen felbukkanását.
Fülig ért a szája, és szemlátomást élvezte, hogy felkészületlenül érte őket a
látogatása.
– Hallom, hogy kerestek!
Johnny és Cain meglepetten bámultak egymásra, de szórakoztatónak találták
a jelenetet. Ez a fickó egy igazi, hamisítatlan idióta volt.
– Jól hallottad – Cain hangja már tele volt szarkazmussal, a fickó arcátlan
viselkedése felrázta a hitetlenkedésből.
– Nos, akkor itt vagyok, Mr. Moran. Utálok csalódást okozni. – Mély,
dallamos hangja volt, és a szülővárosa révén kissé belfasti kiejtése.
Johnny Mac legszívesebben nevetett volna; az egész annyira szürreális volt.
Cain hangosan beszívta a levegőt, mielőtt komoly hangon megszólalt volna.
– Anyádnak a Daniel nevet kellett volna adnia neked, mert épp most sétáltál
be az oroszlánbarlangba, haver.
Shane Dwyer erre örömében elvigyorodott.
– Ó, szeretem, ha valakinek van humora.
Cain intett Johnnynak, aki hátracsavarta a fickó karját, Cain pedig ütni
kezdte. Amikor elveszítette az eszméletét, Johnny a földre dobta.
– Hát ez micsoda egy kibaszott idióta, Johnny. Bár el kell ismerni, van vér a
pucájában. Ha ezt túléli, vegyük be a szervezetbe!
Johnny Mac hitetlenkedve csóválta a fejét, és azt hajtogatta „bazmeg
hihetetlen”. Tíz percen belül már egy furgonban volt a fickó megkötözve. Shane
Dwyer el fogja mesélni, amit tud, akkor is, ha életében ez lesz az utolsó dolog,
amit elmond.
Ötvennyolcadik fejezet
Jenny és Molly is azt latolgatta, hogy mi fog történni ezek után. Egyértelmű volt,
hogy sokkal komolyabb a helyzet, mint Cain eleinte gondolta, különösen azért,
mert a londoni robbantás még a hírekbe is bekerült. Nem gázrobbanás volt, még
ha a tudósítók ezt nem is tudták. Molly töltött maguknak egy pohár hideg
fehérbort, és Jenny, aki egyébként csak ritkán ivott, egy hajtásra kiitta a bor felét.
Molly elvigyorodott.
– Úgy tűnik, megszomjaztál.
Jenny bólintott.
– Állandóan aggódom, Molly. Tudod, akármit is mond Cain, úgy érzem,
valami történni fog. Valami nagyon nyomaszt. Nem tudom megmagyarázni.
Molly elgondolkodva kortyolt egyet a borból. Értette, miről beszél Jenny – ő
is ugyanígy érzett.
– Nos, ismered Caint, tudod, miféle életet él. Ez együtt jár azzal, ha valaki
ilyen emberrel van együtt.
– Tudom. Mégis megrémiszt. Mi is megsérülhettünk volna, Cain Junior és
én. Sokkal inkább testközelbe hozza a veszélyt, gondolom.
Molly töltött még Jenny poharába a borból, és komolyan így szólt:
– Cain nagyon sokáig jó munkát végzett a béke fenntartásában. Régebben
London öntörvényű hely volt, különösen azok után, hogy kinyírták
Richardsonékat és Krayékat. Hirtelen mindenkié lett az utca. Mindenki kurvára
azt csinált, amit akart. Hidd el, azok veszélyes idők voltak. Cain és Johnny Mac
sok tekintetben visszaadta az utcát a tisztességes embereknek. Most valakinek
arra fáj a foga, ami az övék. Természetétől fogva ilyen kegyetlen világ ez. De a
fiamat ismerve nem sok reményük lehet az elkövetőknek.
Jenny nagyot sóhajtott.
– Pontosan ez aggaszt engem, Molly.
Molly nem válaszolt, inkább megtartotta magának a véleményét; ugyanúgy
aggódott, mint Jenny, de nem hagyhatta, hogy a lány lássa rajta – Jenny már így
is egy idegroncs volt. Kétségtelenül nagyon is gyanús dolgok történtek, és
világos volt, hogy azzal ellentétben, amit a külvilág felé mutat, Cainnek is
vannak aggodalmai. Ha egyszer valaki rászáll a családodra is – ami ebben a
közegben abszolút tabu –, az világos jelzés arra nézve, hogy nagyon is komolyan
gondolják a dolgot, és tulajdonképpen bármit hajlandóak megtenni annak
érdekében, hogy elérjék a céljukat. A cél pedig ebben az esetben természetesen
az volt, hogy elvegyék Caintől és Johnnytól amijük van.
Ötvenkilencedik fejezet
A zene az ilfordi Parakeet éjszakai klubban olyan hangos volt, hogy az egész
épület rázkódott tőle. Diszkó volt ezen az estén, és éppen Sinitta „Toy Boy”
című száma üvöltött a hangszórókból. A táncparkett tömve volt mulatozókkal, a
pénztárgép pedig egyre csak csilingelt.
A tetőtérben volt egy hangszigetelt szoba, melyet a piszkos munkák
elvégzésére tartottak fenn. Shane Dwyer egy székhez volt kötözve, de még
mindig azon az éneklő hangján csevegett, mintha ez volna a világ
legtermészetesebb dolga.
– Be fogod egyszer végre a kibaszott pofádat?
Shane ismét elnevette magát.
– En még álmomban is beszélek, legalábbis ezt mesélik rólam.
Johnny és Cain, minden józan érv ellenére sem tudták nem kedvelni ezt a
fickót. Teljesen zakkant volt, és tökéletesen őszinte. Kedves volt a maga furcsa,
David Cronenberg-szerű módján. Nagyon látszott rajta, hogy igyekszik, de
teljesen tökkelütött volt. Shane Dwyer leginkább egy nagyra nőtt iskoláshoz
hasonlított. Bár kétségtelen, hogy egy nagyon veszélyes nagyra nőtt iskoláshoz,
tényleg volt benne valami, ami meglepte az embert. Ha nem lett volna olyan
kifejezéstelen a tekintete, egészen szerethető lett volna.
– Szóval, Shane, hallom, a bátyád, Eamonn rendes srác. Van valami köze
ahhoz, ami történt?
Logikus volt ezzel kezdeni; az írek mindig szerettek beleavatkozni mások
ügyeibe.
Bár Gunn szerint nem érdekelte őket Cain, különben már rég hallott volna
felőlük. Cain kedvelte Denny Gunnt, és kész volt elhinni, amit mond, de ettől
függetlenül meg kellett kérdeznie.
Shane megrázta a fejét.
– Rossz felé kapiskáltok. Hosszú távon marad bent, haver. Nem jön az ki,
míg nem lesz egyesült Írország, vagy míg meg nem hal.
Johnny Mac gondterhelten felsóhajtott. Ez a fickó csupa faszságot hord
össze, és elvárja, hogy higgyenek is neki. Johnny Mac végül a türelme végére
ért, ami a szokásosnál sokkal hosszabb ideig tartott. Minden erejével akkorát
húzott be Shane-nek oldalról, hogy kis híján a földre zuhant a székkel együtt,
amihez oda volt kötözve. Johnny ökle alaposan megfájdult, úgyhogy biztosan
fájt az ütés Shane Dwyernek is. Shane olyan férfiasan tűrte az ütést, ahogy csak
tudta, és még mindig mosolygott, bár a szájából dőlt a vér.
Johnny Mac lehajolt, és Shane arcába üvöltött.
– Hol az a kibaszott pénz, amit tőlünk loptál el? Tudjuk, hogy te jártál az
elosztónál. Te vetted a fegyvereket, mert lenyomoztuk őket. Jobb, ha köpsz,
mielőtt eldurvulnak a dolgok.
De Shane Dwyer továbbra is csak mániákusan mosolygott.
– Én mindent kibírok, haver, amit csak kitaláltok nekem. Remekül
megleszek. – És megint vigyorgott, véres fogakkal, amiből Cain Moran és
Johnny Mac tudta, hogy nehéz dolguk lesz ezzel a fickóval.
Cain sóhajtott, aztán meggyújtotta a forrasztólámpát. Ezt a fickót meg kell
győzniük, és ez minden bizonnyal sok fájdalommal jár majd. Egy dologgal
azonban Cain és Johnny is tisztában voltak: ez az eszement semmit nem fog
elmondani, amíg meg nem dolgozzák. Tényleg kár, mert mindketten eléggé
megkedvelték.
Hatvanadik fejezet
Denny Gunn kimerült volt, és már alig várta, hogy ágyba kerüljön.
Denny igazi magányos farkas volt, se gyerek, se feleség nem zavarta meg
magányos napirendjét. Ez megfelelt neki, de azért alkalmanként elszórakozott
egy-egy prostival, hogy kiélje férfiúi vágyait is. Úgy döntött, szerez magának
egy nőt ma estére, hogy lazítson egy kicsit. Rég volt ilyesmire példa, és az igazat
megvallva, rá is fért egy kis testmozgás.
Legutóbb egy fiatal orosz lányt vásárolt magának – Szvetlána? Irina? Valami
ilyesmi. Csúnyán festett haja, szép szeme és kőkemény cicije volt. De egész
kedves volt – még ha a combja kicsit vaskosabb volt is a kelleténél. Biztos az
itteni étrend miatt van, gondolta, ezért is akarnak mind Londonba jönni, ahol
jobb az életszínvonal, több a pénz és a lehetőség. Nem volt olcsó, de azért nem
ment tőle csődbe, és szinte mindenre hajlandó volt.
A lakásából felhívta a lány számát, és megbeszélte vele, hogy jöjjön el hozzá
egy órán belül. Meg kellett ígérnie, hogy a tarifa dupláját fizeti neki, de hajlandó
volt rá. Most, hogy a lányra gondolt, egyre jobban várta a találkozást. A nő egy
török párosnak dolgozott Dél-Londonban; két fivérnek, akiknek megvolt a
magukhoz való eszük, de elég normálisan viselkedtek, ha a lányokról volt szó.
Jó áron tudtak fegyvert is szerezni, főleg orosz fegyvereket Iránból és
Irakból. Az ilyesminek jó piaca van. Cain hozta velük össze. És Denny egy
kölcsönösen kifizetődő jövőbeli együttműködés reményében jó kapcsolatot ápolt
velük.
Egy pillanatig elgondolkodott azon, mi lehet Cainnel és Johnny Mackel, és
önkéntelenül is elmosolyodott. Okos srácok; biztos volt benne, hogy megtalálják
azt a szemétládát, aki a merényletek mögött áll. Nem szívesen lett volna a
helyében, amikor erre sor kerül.
Tíz perccel később széles mosollyal az arcán nyitott ajtót, de nem az
érkezett, akire számított.
Hatvanegyedik fejezet
Shane-ben már nem sok élet volt, de továbbra sem köpött. Jóval a szokásos
fájdalomhatáron túl kínozták már, és hiába húzták ki a fogait egy harapófogóval,
továbbra is vigyorogni próbált rájuk. Ám se a talpához és a heréihez használt
forrasztólámpa, se a fogak és a körmök harapófogóval történő eltávolítása, se a
bokájába fúrt lyuk nem oldotta meg a nyelvét.
– Hát ez a világtörténelem legkeményebb seggfeje. – Volt Cain szavaiban
valamiféle őszinte csodálat, bár kétségtelenül bosszantotta is a férfi kitartása.
Hogy ennyi mindent kibírjon anélkül, hogy egyáltalán megnyikkanjon,
félelmetes és egyben furcsa is volt. Bár mostanában semminek nem volt semmi
értelme. Miért pont ez lenne másképp? – Nyírjuk ki, aztán szabaduljunk meg a
holttesttől. Meglátjuk, annak lesz-e valami hatása.
Johnny Mac egyetértőén bólogatott.
– Szar érzés. Őszintén szólva, ez a fickó egy szupersztár. Meg se nyikkant.
Cain a hajánál fogva hátrahúzta a férfi fejét, és egy mozdulattal elvágta a
nyakát.
– Abszolút egyetértek, haver. Nagy kár. Kurva nagy kár.
Aztán ittak egyet mindketten, és azon gondolkodtak, mi legyen a következő
lépés.
Hatvankettedik fejezet
Denny Gunn nagyon elcsodálkozott azon, hogy valaki, akit a barátjának gondolt,
képes eljönni hozzá, és megfenyegetni. Felháborító dolog volt, de amikor ezt
szóvá tette neki, a férfi csak nevetett.
Denny az első találkozásuktól fogva kedvelte Peter Parkesot, úgyhogy ez
most nagy sokk volt számára, különösen, hogy a férfi meg is rugdosta – tudhatta
volna, hogy nem kell ilyen messzire mennie. A picsába is, ő az IRA fizetett
katonája! Ha gazemberségről van szó, ő a kibaszott királyi család tagja, most
meg itt lökdösi egy őrült seggfej! Parkes kurva nagy hibát követett el, és ezt meg
is mondta neki.
Peter bosszúsan felsóhajtott.
– Nézd, Denny, ez nem személyes ügy, haver. Már próbáltam elmagyarázni.
Sokan úgy gondolják, hogy Cain Moran és Johnny Mac túl mohó volt. Ideje
kiiktatni őket, hogy másnak is jusson a jóból.
Ebben volt ugyan igazság, de Denny meg volt róla győződve, hogy a béke,
ami pillanatnyilag fennállt Londonban, jobb, mint az a sok viszály régen, amikor
ugyanazért a koncért többen is versenyeztek.
– Ezt nem fogod megúszni, Peter. Hallgass rám, haver!
Peter vállat vont.
– Nem akarlak megölni. Ez nem szerepel a napirendi pontok közt. Csak
azért jöttem, hogy tegyek róla, nem köpsz a levesünkbe. Azt hiszed, az írek
mögötted állnak? Pedig mögöttem. Ezt intézi Lenny McAvoy, haver. Meg akarja
törni a faszfejek uralmát London és az északi rész fölött. Én is ezt akarom. Cain
és Johnny Mac túl sokáig voltak a csúcson.
Denny Gunn úgy érezte magát, mint egy rémálom kellős közepén. Lenny
McAvoy ugyan főnök volt az ír közösségben, de minden bizonnyal nagyon jó
alkut ajánlhatott nekik, ha belementek ebbe. Ezt jó régóta tervezgethették.
Denny hirtelen nagyon megsajnálta Caint és Johnny Macet – de akárhogy is,
nekik befellegzett. Kár volt értük, de az élet ebben a közegben már csak ilyen.
Ez a brutális világ olyan gyorsan köpte ki az embert, amilyen gyorsan hatalomra
segítette.
– Kérsz egy italt?
Denny nem tehetett semmit, ezt kénytelen volt elfogadni. Le kellett nyelnie
ezt a békát, meg kellett törölnie a száját – nem tehetett mást.
Hatvannegyedik fejezet
Caint és Johnny Macet akkor kapták el, amikor kiléptek a klubból. Senki nem
gondolta volna, hogy ilyen könnyen megy majd. Körülvették őket a parkolóban,
semmit sem tehettek. Meg voltak győződve róla, hogy biztonságban vannak,
hogy sebezhetetlenek – egyikük sem gondolta, hogy árulás fenyegeti őket.
Olyan volt, mintha percek alatt megszűntek volna létezni, és sok
szempontból pontosan ez történt.
Egy sloughi raktárba szállították őket, amit még ők vettek évekkel korábban,
de közben már megfeledkeztek róla. Amikor végül odaértek, olyan volt, mintha
az egész világ kifordult volna sarkaiból.
Amikor magához tért a hideg betonon, Cain emlékezett rá, hogy megverték,
de ami még rosszabb volt, arra is emlékezett, hogy Johnnyt agyonlőtték: annyi
lövést adtak le rá, hogy a lövések ereje a mocskos helyiség másik végébe
repítette a testét.
Cainnek eszébe jutott, hogy őt is meglőtték. És ráadásul azt is tudta, ki volt
az elkövető, tudta, hogy olyasvalaki, akit családtagként kezelt. De tehetetlen
volt. Amikor elveszítette az eszméletét, azt gondolta, sosem fog magához térni.
Ám minden várakozással ellentétben mégis magához tért. Az öreg, aki
éjjeliőrként dolgozott, későn érkezett, de kihívta a mentőket és a rendőröket is.
Megmentette Cain életét. Johnny Macen viszont már nem tudtak segíteni.
Hatvanötödik fejezet
Jenny, Eileen és Molly a kórházban voltak. Cain Moran élete egy hajszálon
függött. Öt golyó volt a testében, éppen operálták, és a helyzet nem adott okot
optimizmusra. Johnny Mac halott volt, és úgy festett, Cain hamarosan
csatlakozik hozzá. Jenny magánkívül volt az aggodalomtól és a félelemtől, hogy
elveszíti azt a férfit, akit az életénél is jobban szeretett.
Miután öt órát töltött a műtőben, a sebész kijött, és azt mondta nekik, ha
Cain megéri a reggelt, akkor van esélye arra, hogy életben maradjon. Erős férfi
volt, de most nem csak a fizikai, hanem a lelki erejére is szüksége lesz. Jenny
majd’ kiugrott a bőréből örömében. Biztos volt benne, hogy Cainben megvan
mindaz, amire a túléléshez szükség van, és ezt meg is mondta az orvosnak.
Miközben a jó hírt ünnepelték, feltűnt a rendőrség. Ekkor kezdődött az igazi
baj.
Hatvanhatodik fejezet
Cain Moran öt nappal később tért magához, és azonnal őrizetbe is vették csalás,
valamint nem csak Johnny Mac, hanem Kétstaubos Micky, Jimmy Boy Banks és
Richie Jakobs meggyilkolásáért is. Shane Dwyert még azelőtt csapták az
áldozatok sorához, mielőtt az ügy a bíróságra került volna. Ahogy Molly
megjegyezte, a fickó néma volt, mint a sír. De a nagy meglepetés az volt, hogy a
védelem tanújaként Peter Parkes szólalt meg. Övé volt a főszerep.
Jenny mindent elveszített, és nem tehetett semmit. A rendőrség gyorsan
begyűjtött mindent, amiről feltételezte, hogy valamiféle bűncselekményhez van
köze. Cain Morant alaposan rászedték. Számíthatott volna rá, de ahogy
másoknak is, akik a csúcson érezték magukat, az ő számára is elképzelhetetlen
volt, hogy bárki is ki akarná játszani.
Jennynek volt annyi esze, hogy elrejtsen némi készpénzt; ahogyan Cain
elmagyarázta neki évekkel azelőtt, sosem tudhatja az ember, mi történhet, a
készpénz pedig készpénz, egyszerű, könnyen használható. El kellett hagynia az
otthonukat, és mindent elveszített, csak a ruháit és a fényképeit nem. Olyan volt,
mintha hirtelen becsapták volna az orra előtt az ajtót, ami mögött az az élet volt,
amit ismert és szeretett. De nem érdekelte semmi, csak Cain.
Caint csak az érdekelte, hogy Johnny halott. Nagyon megviselte, hogy
elveszítette azt a férfit, akit testvéreként szeretett.
Tudta, hogy veszített, és azt is, hogy ha garantálni akarja Jenny és Cain
Junior biztonságát, akkor ezt a békát most le kell nyelnie. Meglátogatták a
kórházban, és drámai részletességgel ecsetelték a helyzetét. Az élete megmaradt
– ami, akárhogy is nézzük, pozitív dolog volt –, de ha az akarja, hogy a szerettei
életben maradjanak, akkor azt kell tennie, amit mondanak neki.
Túl nagy lett a hatalma, és ezzel szembe kellett néznie. Bizonyos
szempontból ezt meg is értette. Cainnek nem volt választása – ha harc nélkül kell
feladnia Cain Junior és Jenny érdekében, akkor kész volt ezt megtenni. Időnként
az ember kap egy nagy pofont az élettől. Az eddigi életének vége volt; csak a
bírósági tárgyalás formalitása volt hátra, és előre tudta, mi lesz az ítélet.
Garantáltan bűnösnek mondják ki.
Maga a tárgyalás a londoni rendőrség kirakatpere volt, és nagy
sajtónyilvánosságot kapott. Cain Moran fényképe mindenhol ott volt, és brutális
alvilági főnökként festették le, aki erőszakosan és véres kézzel uralkodott a
birodalmán. Rémes emberként mutatták be, és minden vélt vagy valós tettéről
beszámoltak az újságok, melyeket az olvasók örömmel olvastak. A fogságába
esett emberek megkínzásáról kegyetlen részletességgel számoltak be, és a régi
főnökök mind előkerültek, hogy elmeséljék a saját történetüket Cain Moran
vakmerőségéről. Óriási kudarc volt ez Cain számára, de nem tehetett mást,
együtt kellett élnie a következményekkel, és el kellett viselnie a tárgyalást nap
nap után.
A bíróságra rabszállító autóval vitték motoros felvezetéssel és egy rakás
kísérőautóval; még rendőrségi helikopterek is voltak odafent. Nem akartak egy
csepp kétséget sem hagyni az esküdtekben afelől, hogy Moran valóban veszélyes
ember.
A bíró záróbeszédében azt mondta, hogy Cain Moran különösen veszélyes
alak, akinek félelmen és rettegésen alapuló uralkodásának szerencsésen vége
szakadt. A londoniak végre nyugodtan alhatnak az ágyukban. Morant végül
huszonöt év letöltendő börtönbüntetésre ítélte. Más szavakkal mondva, Cain
nem bocsátható feltételesen szabadlábra, míg le nem tölti a huszonöt évet. Az
újságoknak megint volt egy jó napjuk, Cain Morant pedig visszavitték a
kórházba: ott várt, míg át nem szállították egy fegyházba. A kórházban jól
bántak vele a többiek, mindannyian tisztában voltak azzal, hogy Cain saját
sikerének lett az áldozata.
De Cain Morant tisztelték, és ez a tisztelet olyasmi volt, amit senki sem
vehetett el tőle.
Tudta, hogy mostantól ez lesz az élete, Jenny és a kis Cain érdekében
legyűrte a gyűlöletét, és a vágyat, hogy bosszút álljon azokon a szemétládákon,
akik tönkretették.
Ám amikor minden fény kialudt, amikor sötét lett a börtönben, és csak a
többi cellából átszűrődő suttogás és csörgés hallatszott, a fejére szorította a
párnáját és végre sírva fakadt.
Hatvanhetedik fejezet
1998
A börtön sok szempontból is különös hely volt. Azoknak a férfiaknak, akik ott
landoltak, két választásuk volt: vagy fejet hajtanak és túlélik valahogy, vagy
minden erejükkel küzdenek a rendszer ellen. Cain Moran az első mellett döntött,
és számára ez a stratégia működőképes is volt. Elég jó híre volt ahhoz, hogy
békén hagyják, és a bebörtönzésének körülményei olyannyira felháborítóak
voltak, hogy a rabtársai kilencvenkilenc százaléka úgy érezte, alaposan
kibabráltak vele. Természeténél fogva könnyen megkedvelték a többiek, és ez
felbecsülhetetlen értékkel bír, ha lecsukják az embert. Durva világ volt az ott
bent, de elboldogult; egyik napról a másikra élt, csak így lehetett túlélni egy
ilyen hosszú büntetést. A legsötétebb pillanataiban Jennyre és Cain Juniorra
gondolt, ez segített neki kibírni odabent.
Az állandó monotónia volt a legrosszabb, különösen azért, mert
felbátorította azokat a férfiakat, akik magáért az izgalom kedvéért szerettek
izgalmat generálni. A jelentéktelen dolgokat hetekig dajkálták és nevelgették,
míg aztán végül erőszakos leszámolásra nem került a sor. A börtönben az ember
könnyen elvesztheti az életét valami triviális, említésre sem méltó dolog miatt.
Képzelt sértések, egy kis hiányzó drog elég indok arra, hogy két ember, akik
egyébként jól kijöttek egymással, egymásnak essenek.
Cain még mindig a Parkhurstben volt, az egyik olyan szárnyban a kettő
közül, ahol a legszigorúbban őrzött rabokat tartották fogva. Az M-szárny a kettő
közül a kisebbik volt, és Cain szinte élhetőnek találta ott a mindennapokat, mivel
szinte mindig a cellákon kívül tartózkodhattak. Terroristákkal, gyilkosokkal és
nagymenő bankrablókkal volt egy helyen. Még ötfős kosárcsapataik is voltak,
ami sok vetélkedéssel járt együtt. Saját konyhájuk volt, és Cain mostanára kiváló
szakács lett; maga is csodálkozott azon, milyen nagy örömét leli abban, hogy
különféle ételeket alkot saját maga és gyakran a rabtársak számára is.
Az volt a legjobb, hogy saját cellája volt; olyan fényűzés volt ez, amit
egyáltalán nem tekintett magától értetődőnek – sok pénzt fizetett érte. Akkor
olvasott, amikor akart, és az őr, akinek este nyolckor le kellett volna kapcsolnia a
világítást, jó pénzért késő estig hagyta, hogy égjen nála a villany. Volt egy jó
rádiója is, és ahogy a legtöbb életfogytos, ő is a Rádió 4 nagy rajongója lett; a
bent lévők számára ismeret-terjesztő és pozitív tartalmat szolgáltatott ez a
csatorna.
Cain Moran minden rossz ellenére is valamiféle életet teremtett magának
odabent. Még jócskán volt vissza a büntetéséből, de minden azon múlt, hogy
boldogul az ember ilyen helyzetben, és hogyan tudja kihozni a legjobbat ebből
is.
Néhányan, akik hosszú időt töltöttek odabent, szakítottak a feleségükkel
vagy a barátnőjükkel, mert abban hittek, hogy könnyebben letöltik a
büntetésüket, ha nem kell azon aggódniuk, kivel lép félre a nő, akit szeretnek.
Szomorú, de elkerülhetetlen dolog volt ez sokuk számára. Megértették, hogy
odakint is nehéz az élet. Egyszerűen csak nem akartak az a fél lenni, akit elhagy
a szeretett nő, a gyerekeik anyja, mert szüksége van mindennapos emberi
érintésre. Ezt pedig nem kaphatták meg az egyórás látogatások alkalmával egy
olyan szobában, ahol nemcsak a rabtársak, hanem az őrök is figyelték őket.
Nehéz volt annak a nőnek az élete, akinek a férjét lecsukták; ők is szenvedtek,
pedig ők nem csináltak semmi rosszat.
Jenny csodásan viselkedett – még mindig feltétel nélkül szerette őt. Cain azt
kívánta, bárcsak a brit büntetés-végrehajtási rendszer olyan lenne, mint az
amerikai, ahol a házastársi látogatásokat is támogatják a család összetartásának
érdekében. Mindennap jobban hiányzott neki Jenny és a nő érintése, és tudta,
hogy az érzés kölcsönös. Cain gondolatai közt mind ott volt annak lehetősége,
hogy valaki lecsap Jennyre, mire ő kijut a börtönből. Még mindig gyönyörű nő
volt, és olyasvalaki, akinek szüksége van arra, hogy szeressék, méghozzá
gyakran. Keserédes van arra gondolni, Jenny mennyire élvezte a
szeretkezéseiket, és Cain maga is milyen nagyon osztozott ebben az élvezetben.
Csak egy dolog töltötte el boldogsággal: hogy sosem dugott félre. Gyakran
idézte Paul Newman mondását:
„Miért mennék valahova hamburgert enni, ha otthon steaket kapok?” Cain
valóban hitt ebben a mondásban, és most is hisz benne. Azt kívánta, bárcsak
elvehette volna feleségül már évekkel korábban, amikor Cain Junior
megszületett. De Caroline megakadályozta ezt. Sok protekcióra volt szüksége, és
sok jó magaviselettel töltött időre, mire végre zöld utat kapott; feleségül vehette
az ő Jennyjét, és a nevét adhatta neki. Hogy a börtön kápolnájában házasodnak
össze, nem éppen ideális, de mindketten nagyon vágytak rá. A rabtársakkal
elhitette, hogy mindez csak Jenny miatt van, belül azonban majd’ kiugrott a
bőréből, hogy végre a jog szerint is házasok lesznek.
Miközben Jenny és Cain Junior gondolata vigaszul szolgált neki, Johnny
Mac emléke meggyötörte, beszivárgott az álmaiba, és megzavarta a nyugalmát.
Az a tény, hogy senki nem hitte el, hogy csak rákenték a gyilkosságot, nagyon
rosszulesett neki. Mindenki tudta, bármennyire megátalkodott is volt Cain,
akkora esély volt arra, hogy Johnny Macnek ártson, mint a saját gyerekének. De
semmit sem tehetett, hogy helyrehozza ezt a dolgot – amíg be van ide zárva,
addig semmiképpen –, ráadásul most az volt az elsődleges, hogy Jenny és Cain
biztonságban legyenek, és ha ez azt jelenti, hogy fejet kell hajtania, és letöltenie
a büntetését, akkor ezt fogja tenni az ő érdekükben.
Besétált a konyhába – pontosabban egy két cella összenyitásával és
felszerelésével kialakított helyiségbe: egy pöcegödör volt, de a semminél jobb.
Kinyitotta a hűtőt, és kivett egy nagy csomag darált húst. Bolognai spagettit fog
főzni a szárny lakóinak – ez volt a kedvencük –, és csinál mellé fokhagymás
kenyeret, a megrögzött északiaknak meg vastagra vágott sült krumplit mellé.
Cain szerette a napnak ezt a részét. Késő délután volt, és a tudat, hogy
hamarosan egy újabb napnak lesz vége idebent, legtöbbjüket örömmel töltötte el.
Újabb huszonnégy órával közelebb kerültek a szabaduláshoz. Na, nem mintha
erről bárki is beszélt volna, de mindig foglalkoztatta őket a gondolat. Még az
olyan földi dolgok, mint a főzés is öröm volt, mert telt vele az idő, segített
eltölteni bent még néhány órát.
Cain kezdte elővenni a szükséges edényeket, amikor belépett a konyhába
egy börtönőr egy bevásárlótáskával. Kinyitotta, kivett belőle egy üveg skót
whiskyt, három, literes üveg vörösbort, és végül lendületes mozdulattal egy üveg
grappát is.
Cain elvigyorodott, és betette az üvegeket a mosogató alá.
– Ez igen, fiam! A fasza grappa jól fog csúszni.
A férfi egyetértően vigyorgott. Barátságos smasszer volt – ami azt jelentette,
hogy le lehetett fizetni –, és az ilyesmi megkönnyítette az életet odabent.
Odakint fizették ki, hogy bent ne cseréljen gazdát pénz. Csak így tudtak
alkoholhoz vagy droghoz jutni bent; bár a családtagokat nem motozták meg
látogatáskor, ők nem tudták volna behozni a szükséges mennyiségű drogot –
alkoholt meg egyáltalán nem. A börtönőröket ártatlan báránykának állították be,
de ki a francot érdekelte ez, amíg meg tudták tőlük szerezni, amire szükségük
volt.
Ezt az őrt Tommy Westnek hívták, rendes fickó volt, és azon az állásponton
volt, hogy azoknak is kell valami szórakozás, akiket ilyen hosszú időre csuktak
le. Nem az a fajta börtönőr volt, aki úgy gondolta, rájuk férne még egy ítélet;
végül is a bíró már elítélte őket egyszer, ami éppen elég durva lecke volt.
Tommy West úgy érezte, a szabadság elvesztése éppen elég nagy büntetés.
Kedvelték és tisztelték, ő pedig minden tőle telhetőt megtett, hogy könnyítsen
nehéz helyzetükön. Ennek persze megvolt az ára, amivel aztán a saját kis
luxuskiadásait finanszírozta. Mindenesetre elkövetett mindent, hogy az M-
szárny lakói továbbra is embernek érezzék magukat.
– Figyelj csak, Cain, nem akarok belepofázni a dolgokba, de hamarosan
hoznak majd valakit, aki, ha jól hallottam, rengeteg pénzt fizetett azért, hogy ide
kerüljön.
Cain érezte, hogy végigfut a hátán a hideg a jól ismert félelem miatt. Ismerte
a börtönben használatos nyelvet, és értette, mit próbál értésére adni a
beszélgetőtársa. Ettől függetlenül kedvesen mosolygott. Cain Moran pontosan
tudta, hogy kell játszani ezt a játékot. Ha ez a fickó ingyen, puszta jóindulatból
figyelmeztette, akkor nyilván fontos dologról van szó.
– Szóval ki az?
Tommy West nagyon kedvelte Cain Morant. Úgy gondolta, kurva nagy
büntetést kapott ahhoz képest, hogy nem is ő követte el az összes
bűncselekményt, amiért elítélték. Moran ügyének körülményei nagyon is
ismertek voltak az igazságszolgáltatás berkeiben. A közvélekedés úgy tartotta,
hogy minél magasabbra jutsz, annál nagyobbat buksz, Moran pedig óriásit
bukott.
– Jimmy Boy Banks fia. Bosszút akar állni az apjáért, legalábbis ezt
beszélik.
Cain Moran néhány pillanatra behunyta a szemét. Ez végképp nem hiányzott
neki – egy fiatal, ígéretes verekedő, aki hírnévre áhítozik. Ráadásul Jimmy Boy
Banks magasról tett a gyerekeire – bármelyikre is a számtalan nőtől, tegyük
hozzá. Mindenki tudta, hogy egy szar alak. Felcsinálta a nőket, aztán lelépett. De
ez a fiú kész volt megvédeni az apját. Nevetséges dolog volt, de nem váratlan.
Volt pár fiatal az elmúlt években, aki konfrontálódott vele, azt remélve, hogy
nagyobb lesz az ázsiójuk, ha elkalapálják Cain Morant. Nos, mindig ő volt az,
aki elkalapálta őket, és megmutatta nekik, hogy egy kicsit több kell a szándéknál
ahhoz, hogy legyőzzenek valakit – különösen olyasvalakit, mint ő.
– Mikor érkezik?
Tommy felsóhajtott.
– Holnap késő délután. Durhamből hozzák át. Jó sok lóvét fizetett, hogy
ebbe a szárnyba kerüljön, de gondoltam, jogod van tudni róla.
Cain könnyedén elmosolyodott.
– Kösz a figyelmeztetést.
Aztán nekiállt a vacsorakészítésnek.
Hatvankilencedik fejezet
James Banks Junior furcsa férfi volt; több volt benne az apjából, mint gondolta.
Na, nem mintha igazából ismerte volna a férfit. Volt pár fényképe róla, amin
kisbaba korában őt tartja, de nagyjából ennyi. Az anyja mindent elmondott neki,
amit tudnia kellett, de hiába tett meg minden tőle telhetőt, a fiú továbbra is
bálványozta az apját. Ami azt illeti, az tartotta benne a lelket, amíg felnőtt, hogy
megpróbálja majd túlszárnyalni a férfit, aki megteremtette, aztán eltaszította
magától. Pont úgy nézett ki, mint az apja, és ez sem sokat segített a dolgon –
néha azon kapta az anyját, hogy őt figyeli, és látta azt a kendőzetlen megvetést
rajta, amit az iránt a férfi iránt érzett, aki gyereket csinált neki.
James Banks története meglehetősen hétköznapi volt. Iskolai balhékkal
kezdődött, aztán egy idő után már nem járt suliba. Szabadon kószált az utcákon,
végül erőszakos bűncselekményekbe keveredett. Nem volt könnyű, de addig
igyekezett, míg be nem jutott a Parkhurstbe, hogy végre kinyírja Cain Morant, és
ezzel elégtételt vegyen rajta, no meg hogy hírnevet szerezzen magának azzal,
hogy kicsinált egy legendát. Ezzel garantálná magának a hírnevet és a
csodálatot, amire vágyott. Nem volt bolond – tudta, hogy Cain Moran nem fogja
küzdelem nélkül megadni magát, de James hajlandó volt mindent beleadni.
Sorsdöntő pillanat volt ez James Banks Junior számára. Már alig várta a percet.
Hetvenkettedik fejezet
Az egyik őr egy nagydarab skót fickó volt, akit Jock McFarlandnek hívtak, és
akit kedveltek és tiszteltek a társai és a rabok is. Ő volt felelős a rendért, és
természetéből adódóan vezető alkat volt. Őt is lefizették, ahogy az őrök
többségét. Mindegyikük elfogadott pénzt bizonyos dolgokért cserébe, illetve
különböző szolgáltatásokért. McFarland zsírozta le, hogy James Banks az M-
szárnyba kerüljön. Nem sokat vizsgálgatta a dolgot; miért is tette volna?
Átalánydíjas dolog volt ez, a szárny népszerű volt – főleg ha sok évet kellett
valakinek ülnie.
Most azonban volt benne egy kis bizonytalanság, és nem tudta eldönteni, mit
is tegyen. Nagyon kényes helyzet állt elő, különösen, ha számításba vesszük, ki a
két főszereplő. Cain Moran előtt még jó sok letöltendő év áll, azonban olyan a
temperamentuma, hogy ha kihozzák a sodrából, az soha nem látott vérengzésbe
torkollhat a szárnyban. A fiatal srác pedig, James Banks, pont az volt, aki – egy
fickó, aki bosszút esküdött, és hírnevet akar szerezni. Ez csak tragédiába
torkollhat. Öldöklés lehet a vége, ami azonban senkinek sem lenne jó. A
kormányzó nem lenne túl boldog, a tévécsatornák is felkapnák a hírt, és ez
senkinek sem hiányzik. A börtönök mostanában inkább kerüli a feltűnést. Fontos
volt a politikusoknak, hogy valójában senkinek se kelljen ezekkel az emberekkel
foglalkoznia, csak a büntetés-végrehajtó intézeteknek. Mindenkinek
kifizetődőbb, ha bizonyos rabok elégedettek – hosszú távon legalábbis.
Most majd el kell rendelnie a cellák átkutatását, pedig ilyesmire évek óta
nem volt példa. A legtöbbjüknél majd találnak valami anyagot vagy gyógyszert –
a csempészet a börtön pénzügyi rendszerének elfogadott része. Adósságokat
fizettek ki, bizonyos dolgokat meg lehetett vásárolni, és ez a gazdagság és a
biztonság érzetét keltette a bentlakókban. Most majd átfogó kutatást kell
foganatosítaniuk, hogy megtalálják a fegyvereket, mert fogadni mert volna rá,
hogy legalább egy veszélyes fegyver van valahol, talán több is. A kés volt a
legegyszerűbb – egy sniccerpenge fogkefébe ágyazva gyors és hatékony fegyver
lehet, akár csak egy zokniba csúsztatott biliárdgolyó. De fogadni mert volna,
hogy valami kés lesz, és a zuhanyzóban vagy az egyik cellában várható a
késelés. Gyors és brutális az ilyesmi, úgyhogy most rohadtul fájhat miatta a feje.
Muszáj ellenőrzés alatt tartania a helyzetet, és nyitott szemmel járnia.
Ráadásul volt egy olyan érzése, hogy több is van ebben a történetben, mint
ami első pillantásra látszik, és beletelik majd egy kis időbe, mire a felszín alá tud
hatolni. Megbeszélést hívott össze a többi tiszttel, hogy megpróbálja kideríteni,
mit tudnak, hogy aztán valami olyan megoldást rakjon össze mindebből, amiben
nincsenek se kibaszott koporsók, se intenzív osztály.
Amikor a tisztek betódultak a közös helyiségbe, McFarland sóhajtott egy
nagyot. Hosszú napnak néznek elébe. Az őrök fele csak azért volt a büntetés-
végrehajtásnál, mert a katonaságnak nem kellettek, vagy mert más munkára nem
voltak alkalmasak. Különös fajtájú emberek azok, akik másokat akarnak fogva
tartani; ezt megtanulta már az elmúlt évek során. És nem is a megfelelő
motiváció hajtotta mindet.
Könnyen eldurvulhat a helyzet – és az ilyesmi klikkesedést és bizonytalan
reakciókat idézhet elő, és halálhoz is vezethet. Azt remélte, valahogy majd
sikerül minimalizálnia a károkat. De azért erre nem vett volna mérget.
Hetvennegyedik fejezet
Eileen Riley tudta, hogy Freddie Marks mindig is bolondult a lányáért. Amolyan
kisfőnök volt – és jóképű is úgyhogy elintézte, hogy összefussanak párszor a
sörözőben. Hát kinek árt ezzel?
A vak is láthatta, hogy a fickó odavan Jennyért. Nagydarab, sötét hajú, kék
szemű fickó volt, akárcsak Cain – egyértelműen a lánya esete. Eileen nem
tekintette ezt hűtlenségnek – csak egy kis mellékes elfoglaltságnak, míg a lánya
nagy szerelme éppen mással kénytelen törődni, és abban mindenki egyetérthet,
hogy kurva hosszú ideig.
Eileen tisztában volt azzal, hogy működnek a Cainhez hasonló férfiak;
amikor kikerül, fiatal nőket fog hajkurászni, és úgy érezte, anyai kötelessége
gondoskodni róla, hogy a lánya élvezze egy kicsit az életet, mielőtt túl késő
lenne. Nagyra értékelte, hogy Jenny ilyen hűséges – olyan tulajdonság volt ez,
amit nem tőle örökölt, az is biztos! De rossz volt nézni, hogy a lánya elpazarolja
a legszebb éveit.
Eileen leadta a drótot Freddie Marksnak, hogy a lányával a The
Highwayman nevű helyen találkozik egy italra; a férfi majd’ kiugrott a bőréből
örömében, hogy a lány közelében lehet. Eileen, mert ő már csak ilyen volt, azt
mondta a férfinak, hogy a lánya benne van mindenben, amit szeretne. Nem volt
ez igaz, persze, de legalább felbátorodik tőle a fiú – olyan volt, mint az agár,
csak arra várt, hogy kinyíljon előtte a kapu. Jóképű, kedves fickó volt, és ami a
legfontosabb, elég esze volt ahhoz, hogy lakatot tegyen a szájára, ha esetleg
történik valami. Nyilván nem akarta, hogy holtan találják csak azért, mert eljárt a
szája. Ami Eileent illeti, ő úgy gondolta, a férfi tökéletesen megfelel a lánya
ízlésének; és ha időnként jutna Jennynek egy kis öröm, az rettenetesen jót tenne
neki. Nem természetes dolog férfi nélkül lenni ilyen sokáig – ez volt Eileen
életfilozófiája.
Amikor a lány belépett a sörözőbe, Eileent elöntötte a büszkeség; Jenny jó
lány volt, de hogy hogyan is sikerülhetett ilyen jól, az mindenki számára rejtély
volt, a saját anyját is beleértve. Amikor Jenny leült, Eileen végigmérte. Jennyvel
az volt az egyetlen baj, hogy sosem tudta elengedni magát, mert nem volt férfi az
életében. Megőrizte a szépségét annak a férfinak, akiért rajongott, még ha egy
világ is választotta el őket egymástól. Micsoda kár érte.
Eileen odament a pulthoz, és hozott maguknak egy-egy italt, de tett róla,
hogy a lányáé tripla adag legyen, aztán rávette, hogy igya is meg gyorsan.
Néhány ital után Jenny becsípett – szemben az anyjával –, de hát ő nem is ivott
keményen mindennap. A nap végén esetleg megivott egy pohár bort, de sosem
csinált belőle rendszert. Jenny mindenben nagyon visszafogott volt; Eileen
viszont mindent habzsolni szeretett – hátha legközelebb már nem jut hozzá.
Most azonban Jenny már dülöngélt, és ez sokat segít majd. Eileen örömmel látta,
hogy Jennyben mégis van néhány az anyja DNS-éből.
Hogy Freddie Marks csatlakozott hozzájuk, végül teljesen természetesnek
tűnt. Jenny barátságosan fogadta a férfit, aki szemmel láthatóan örült a
találkozásnak, és sütkérezett a társaságában. Eileen hátradőlt, és nézte, ahogy az
anya-természet elrendezi a többit. Ahogy ők ketten felidézték a közös iskolai
élményeiket, az igazán nagyszerű látvány volt. Eileennek nem volt több dolga
itt.
Hetvenhetedik fejezet
Az őrök idegei pattanásig feszültek, és ezt mindenki látta. Amikor Cain vagy
James mentek valahova, ott voltak a nyomukban, még akkor is, ha ellenkező
irányba indultak. Egy ilyen nem túl nagy szárnyban ez elég zavaró volt. De
szükség volt rá, és nemigen lehetett mit tenni ezzel.
Ma Cain valami újat próbált – halat készített sült zöldségekkel, és
természetesen az elmaradhatatlan sült krumplival. Az idősebb fickók többsége
mást nem is volt hajlandó megenni – a sült krumpli elengedhetetlen része volt az
étrendjüknek, különösen az északiaknak, akik minden adandó alkalommal
leöntötték szafttal is. Cain szemmel tartotta az ifjú Jamest, aki szintén nem
tévesztette szem elől a férfit, mivel Cain egy különösen nagy késsel dolgozott
szinte egész délután.
Bobby Vincent, egy negyvenöt éves essexi elítélt kifejezetten mulatságosnak
tartotta a helyzetet. Ő volt a szárny tréfamestere, aki mindig készen állt arra,
hogy elmeséljen egy mulatságos történetet vagy egy viccet. Emellett persze
erőszakos bűnöző volt, aki éppen harminc évet ül gyilkosságért és
drogdílerkedésért. A harmincat főleg a dílerkedés miatt kapta – a bíróságok
mindig inkább statuáltak példát a tulajdonnal és pénzügyekkel kapcsolatos
bűncselekményekkel, mint emberélettel kapcsolatosakkal. Bobby ismert
verekedő volt, ugyanakkor kedvelték, és szervesen hozzátartozott a szárnyban
élők csoportjához. Gyakran volt, meglepő módon, döntőbíró egymással
ellenséges csoportok között – a humorérzéke gyakran segített oldani a feszült
helyzeteket.
Ott lebzselt a konyhában, és Cainnel csevegett, míg a férfi főzött.
– Pimasz kis fasz ez a James.
Cain elvigyorodott.
– Elég rendes kölyök… csak egy kicsit el van tévedve.
Bobby felnevetett.
– El van tévedve? Még a farkát se találná meg egy iránytűvel. Pofátlan kis
szemét. Nyírd ki a picsába!
Cain is nevetett.
– Nem nekem kell megtennem az első lépést, úgy gondolom. Úgy értem,
nekem nincs vele bajom. Bár úgy fest, neki baja van velem, azt elismerem.
Bobby önelégülten mosolygott, aztán komolyan hozzátette:
– Hogy védheti azt a szar alakot, Cain? Az a szemét le se szarta egész
életében. Kezet kellene ráznia veled, amekkora szívességet tettél mindenkinek,
különösen neki.
Cain vállat vont.
– Talán úgy érzi, annál inkább meg kell fizetnem érte. De legalább azt
gondolja, hogy helyesen cselekszik.
Bobby néhány pillanatig nem válaszolt.
– Mindig is igazságos ember voltál, de meg kell mondjam, ha rajtam múlna,
kurvára elverném, és pár hónapra kivonnám a forgalomból. Egyszer megbasztam
az anyját. Egy buliban találkoztunk Blackheathben. Nem az volt életem legjobb
dugása, de pár csík kokó után nagyon készséges volt, azt meg kell hagyni.
Gondoltam, megemlítem a srácnak, de haragtartó típusnak tűnik…
Cain még akkor is csuklott a nevetéstől, amikor Bobby magára hagyta, és
elment az edzőterembe, de belátta, hogy a rabtársának igaza van. Talán el kellene
beszélgetnie a fiúval, és meg kellene próbálnia tiszta vizet önteni a pohárba.
Nem volt köztük igazi ellenségeskedés, de Cain Moran pontosan tudta, hogy
ennek az ő világukban semmi jelentősége nincs. Mindannyian szigorúan őrzött
elítéltek ebben a szárnyban – mindannyian kiszámíthatatlanok. Súlyos
bűncselekmények miatt kerültek ide, és tudtak magukra vigyázni, ha úgy hozta a
helyzet. Itt élték az életüket együtt, de bármikor történhet valami. Cain Moran
tudta, hogy a többiek azon gondolkodnak, vajon mi lesz ennek a dolognak a
kimenetele – és ő maga is kíváncsi volt rá. Úgy érezte, hagynia kell, hogy a fiú
tegye meg az első lépést. Ő volt a baj hírnöke, nem Cain.
Később, vacsoránál, az ifjú James barátságosan így szólt Bobbyhoz:
– Jut eszembe, Bobby, anyám azt mondta, mondjam meg, hogy üdvözöl.
Ártatlan mondat volt, és amikor Bobby és Cain felröhögtek, látták a fiú
arcán a zavart, mert fogalma sem volt, mi olyan vicces abban, amit mondott.
Az idősebbek többsége rögtön fogta az adást, de ez nem olyasmi volt,
amivel nagy plénum előtt viccelődniük kellett volna. Ez megszilárdította James
elhatározását. Az egyik idősebb rab aznap éjjel elmagyarázta neki a viccet,
amitől egy cseppet sem lett boldogabb. Többé-kevésbé bármit lehet mondani a
másiknak a börtönben, de soha nem szabad befeketíteni a másik anyját. Elég baj
volt, hogy Cain megölte az apját, nem kellett volna még sértéssel is tetéznie a
dolgot. Jimmy úgy érezte, megalázták, bár tudta jól, hogy az anyja nagyon is
könnyedén osztogatta a kegyeit. Több bácsikája volt gyerekkorában, mint az
összes haverjának együttvéve. De akármilyen is volt, az anyja volt, és ő szerette.
De a kár már megesett, és nem volt visszaút.
Hetvennyolcadik fejezet
Freddie Marks hazavitte Jennyt, a nő pedig behívta egy kávéra. Jól sikerült este
volt, és Jenny nagyon élvezte a férfi társaságát. Jó volt lazítani egy kicsit,
kimozdulni otthonról egy időre, és végre elbeszélgetni egy másik felnőttel.
Furcsa volt, hogy egyedül volt otthon, de Cain Junior a nagyanyjánál aludt –
másnap ugyanis Eileen elviszi a Román roadi piacra, hogy vegyenek pár
apróságot, és a kedvenc kajájával tömje a gyereket.
Freddie Marks és Jenny már óvodás koruk óta barátok voltak, és most
egymással versengve igyekeztek felidézni az emlékeiket. Hirtelen olyan nevek
és helyek kerültek elő, akikre a nő évek óta nem gondolt, és most olyan elevenen
jelentek meg előtte, mint akkoriban. Rég elfeledett tanárokról beszéltek – és
főleg gúnyolták őket. Jenny nagyon jól érezte magát. Freddie jóképű volt, és a
nő tisztában volt vele, hogy a férfi mindig is odavolt érte; és sok évvel ezelőtt
neki is tetszett. De aztán jött Cain, és most már soha nem lesz más férfi az
életében.
Jenny újabb adag kávét öntött mindkettőjüknek, aztán gondolt egyet, és azt
kérdezte:
– Volna kedved egy konyakhoz?
Freddie nagyon szívesen maradt még. Jenny csodásan festett, és egészen
levette a lábáról a nő kedvessége.
Jenny nem alakoskodott, mindig azt mondta, amit gondolt. Jól is öltözködött
– semmi hivalkodás nem volt benne, mintha leárazáson vette volna a dolgait, de
Freddie-nek nagyon is tetszett, amit látott. Nagyon odavolt a nőért már tizenéves
koruk óta, és szinte el sem merte hinni, hogy ott van a lakásán, konyakot iszik,
és azt hallgatja, ahogy nevet, miközben egy újabb ifjúkori történettel traktálja.
A férfi közben Cain Moranre gondolt, de nem igazán aggódott egy olyan
férfi miatt, akinek még jó tizenöt évet le kell húznia a börtönben, mielőtt gondot
okozna. Az világos volt számára, hogy Jenny szerette Morant – egyfolytában ezt
hajtogatta egész este, olyannyira, hogy kis híján megkérdezte tőle, mégis kit
szeretne meggyőzni erről, őt vagy saját magát? Végül természetesen nem
kérdezte meg – semmi olyasmit nem akart tenni, amitől a nő jókedve elmúlt
volna. Szerette hallgatni, szeretett vele lenni. Szerette, ahogy hullámzott a melle,
amikor nevetett, és ahogy ránézett, azzal a bájos félmosollyal, amikor hallgatta.
És tényleg figyelmesen hallgatta, ami nemigen volt jellemző a nőkre, legalábbis
szerinte. Felszínes, nevetgélő, mindent viccesnek találó nőkhöz volt szokva,
olyanokhoz, akik őt általában vonzónak találták. Addig, amíg rá nem jött, hogy
azt hiszik, jelentenek neki valamit, akkor aztán csúnya szakítás és sok
veszekedés következett, pedig ő nem akart mást, csak egy szép estét, meg egy jó
kis dugást. De Jenny Riley annyira koncentrált arra, amit mondtak neki, hogy az
ember elhitte, tényleg fontos dolgokat mond. Csodálatos érzés volt, ő pedig
tudta, hogy komolyan beleszeret a nőbe.
Freddie csak rövid ideig élt együtt egy lánnyal, volt egy kislányuk is, akit
imádott, de néhány hónap alatt rájött, a kislány anyukája nem hozzávaló. Andrea
csinos volt, cserfes, és a teste olyan, akár egy pornósztáré. Sajnos azonban egy
esetleges eredeti gondolat, kurva nagy magányában, csendesen el is hunyt volna
a fejében – tulajdonképpen olyan buta volt, mint a föld. Szerencsétlen dolog ezt
mondani valakire, de az ő esetében nagyon is igaz volt. Órákig tudott fecsegni,
miközben mégsem volt igazi véleménye semmiről, úgyhogy Freddie hamar
elveszítette az érdeklődését. A hároméves lányával jobban el lehetett beszélgetni,
és bármennyire is fájt Andreának, amikor elhagyta, képtelen lett volna tovább
együtt maradni vele.
Freddie ambiciózus volt, és tudta, hogy ilyen típusú személyiség kell neki –
egy nyugodt, magabiztos nő, aki nem ijed meg tőle, és kitart az elképzelése
mellett akkor is, ha ő más véleményen van. Évek óta először érezte magát jól női
társaságban, és különösen örült annak, hogy ez az öröm élete első szerelmének
társaságában érte. Nem akart már mást, csak megcsókolni a nőt, levetkőztetni, és
szeretkezni vele. De megvolt a magához való esze, és tisztában volt vele, hogy
óvatosan kell bánnia Jennyvel. Várnia kell addig, amíg el nem érkezik a
megfelelő pillanat.
Mint akit hirtelen visszarántottak a földre, eljutott az agyáig, mit mondott a
nő, és hangosan közbevágott.
– Bocs, Jenny, de megismételnéd, amit mondtál?
Jenny felnevetett.
– Azt mondtam, hogy jövő héten férjhez megyek! Végre valahára
hozzámegyek az én Cainemhez.
Freddie igyekezett mosolyt erőltetni az arcára, bár legszívesebben sírva
fakadt volna.
– Hát ezt nem verted nagydobra, nem igaz?
Jenny vállat vont.
– Nem akartam nagy felhajtást. Csak törvényesítjük, tudod.
Freddie bölcsen bólogatott, miközben igyekezett elnyomni magában egy
frusztrált üvöltést.
– A volt felesége még mindig keresztbe tesz nekünk, tudod? Gondoltuk,
jobb, ha nem kerítünk nagy feneket az egésznek. Nem akartuk az orra alá
dörgölni.
Freddie, maga sem tudta hogyan, de tovább mosolygott a nőre. Aztán
felkiáltott.
– Caroline Moran gondot okoz, ki hitte volna?
Jenny vele nevetett.
– Komolyan mondom, egy kibaszott rémálom az a nő!
– Hát sokat kellett rá várnod, Jenny, megérdemled a boldogságot.
– Köszönöm, Freddie, sokat jelent, hogy ezt mondod.
– De Cain előtt még elég sok év áll, úgy értem, biztos vagy benne, hogy
helyesen cselekszel? Még mindig fiatal nő vagy.
Jenny rámosolygott a férfira, jólesett neki, hogy aggódik érte.
– Tudom, mit csinálok, Freddie. Ő az egyetlen férfi számomra. Mióta
tizenhat éves koromban találkoztam vele, ő az egyetlen számomra.
Belekezdett a történetbe, és miközben arról mesélt, hogyan futott bele első
alkalommal Cain Moranbe, Freddie-nek más sem járt a fejében, csak az, hogy
micsoda kibaszottul elpocsékolt élet.
Ettől függetlenül mosolygott, mert fogalma sem volt, mi mást tehetne,
miközben a nő arról mesélt, mennyire szereti a leendő férjét.
Hetvenkilencedik fejezet
Egy fiatal elítélt, Stevie Harper félrevonult Jamesszel a cellájába. Eljött az ideje,
hogy James megvalósítsa a tervét, és Stevie-t fogadta fel segítőnek. A rabtárs
egy pengéről tárgyalt a fiúval, amit másnap szállítanak le neki az edzőterembe.
Nem lesz probléma az sem, hogyan csempésszék be a szárnyba, mert az
unokatestvére gondoskodik róla – jó kis summáért cserébe persze.
James Banks úgy döntött, tisztességes pengére van szüksége, nem valami
hevenyészett késre, mert egy szúrással ki kell nyírnia Caint; mert ha a fickó
feláll, akkor neki annyi. Sosem becsülne alá egy olyan főnököt, aki olyan sokra
vitte az életben, mint Cain Moran.
Stevie örült, hogy ő szállíthatja a pengét; tudta, hogy ezt senki nem róná fel
neki, még ha ki is derülne. Neki is meg kellett élni valamiből, mint bárki
másnak. Ami őt illeti, a pénzét Cain Moranre tette – nagyon korán kellene ahhoz
felkelnie valakinek, hogy legyűrje. Másrészt viszont az ifjú James Banks eltökélt
harcos volt, és sosem lehet tudni, hogy alakulnak az ilyen dolgok. A fogadás már
nyitva állt természetesen; az idősebbek és a fiatalabb rabok egy része is Cainre
tette a pénzét, de senki sem írta le Jamest, ami egyfajta bók volt a fiatalember
irányában. Legalább volt egy kis izgalom, és ez már magában is sokat jelentett
ezen a helyen.
– Mikor teszed meg, James?
Stevie-t valóban érdekelte a dolog, és James nem gondolta, hogy azért akar
kideríteni valamit, hogy neki ártson, mert már jóban voltak.
Vállat vont.
– Alaposan át kell gondolnom, tudod, Steve? Nem akarom elbaszni a dolgot.
De valamikor az elkövetkező napokban.
Stevie bölcsen bólintott.
– Hát, én sem halogatnám sokáig. Tudni fogja, hogy van fegyvered. Így
mennek a dolgok ezen a helyen. De ő is fair volt, azt gondolom. Úgy értem, a
konyhában gyakorlatilag bármihez hozzáférhet, amire csak szüksége van. Igazad
van, hogy nem a konyhai kések közül akarsz használni egyet… az nagy
felháborodást keltene, különösen, ha emiatt bezárnák a konyhát. Hidd el, akkor
szereznél magadnak jó néhány ellenséget. Itt a főzés kurvára az egyik
legfontosabb dolog lett.
Együtt nevettek.
– Nem vagyok egy fasz. Cain Morant akarom, nem akarok mindenkivel
kibaszni!
Stevie elvigyorodott, mielőtt komolyan hozzátette:
– Csodállak, James, és én aztán tényleg nem akarok belepofázni abba, mit
csinálsz, de azért itt úgy gondolják a többiek, hogy jobban járnál, ha
megpróbálnád erőszak-mentesen elintézni ezt a dolgot. Nem akarok tiszteletlen
lenni, a faterod nem volt egy népszerű alak. Érted, mire gondolok?
James egyetértéssel bólintott.
– Kemény dolog ez, Stevie… akármilyen volt, akkor is a faterom volt. És
kinevette az anyámat, ami kurvára nincs rendben. Tudom, hogy elég
komolytalan csaj volt, de akkor is az anyám. Mellettem volt jóban, rosszban.
Nem számított, mit tettem, ő mellettem állt, nem kérdezett semmit.
Stevie elmosolyodott.
– Ne is folytasd! Holnap megkapod a pengédet.
Kezet ráztak, és ezzel el volt intézve a dolog.
Nyolcvanadik fejezet
Cain Moran teljesen ébren feküdt az ágyában. Későre járt, és a legtöbb rab már a
saját, egyéni mennyországáról álmodott. Csendben felkelt, arrébb húzta az ágyát,
levette a matrac borítását, és addig tapogatózott, míg meg nem találta, amit
keresett. Már több mint hét éve a birtokában volt ez a tárgy, és biztos volt benne,
hogy eljön majd egyszer az a nap, amikor használnia kell. Úgy tűnt, most jött el
ennek az ideje.
Kézbe vette, hogy érezze a súlyát – nehéz volt és veszélyes. Egy igazi
csontozókés, amilyet a halászok is használnak. Tökéletesre volt élezve, így
könnyedén fel lehetett volna szeletelni vele egy őrjöngő elefánttól kezdve egy
emberig bármit, például az ifjú Jamest is. Sajnálta, hogy kénytelen lesz
használni, de csak két lehetősége volt: vagy ő csap le először, vagy megvédi
magát. Cain továbbra sem tudta, melyik történik majd meg.
Visszatette a kést a rejtekhelyre, és megágyazott. Visszafeküdt az ágyába, és
azon őrlődött, megölje-e a fiút egyszer s mindenkorra, vagy inkább csak
csonkítsa meg annyira, hogy ne merjen a közelébe jönni többé. Az utóbbira
hajlott, de a józan esze azt diktálta, hogy ha már egyszer csinál valamit, akkor
azt csinálja rendesen – fejezze be a dolgot, és ezzel üzenjen mindenkinek, aki
hasonlón töri a fejét. Cain
Moran úgy sejtette, valami más van az ügy hátterében, mint amit James
Banks Junior mond, de fogalma sem volt róla, mi.
Mióta lecsukták, Cain most először aludt el úgy, hogy valaki másra gondolt,
nem az ő Jennyjére.
Nyolcvanegyedik fejezet
Egy bölcs ember egyszer azt mondta, a börtön a bosszú és a büntetés helyszíne.
Ezt az embert harminc évre ítélték, és már huszonnyolc évet letöltött a
büntetéséből, úgyhogy tudta, miről beszél.
Az ifjú James szemlátomást lehiggadt egy kicsit, néhányan pedig csendes
megkönnyebbüléssel sóhajtottak fel; egy gyilkosság a szárnyban kibaszottul sok
kellemetlenséget okozna. Mások úgy gondolták, a srác csak kivárja az alkalmas
pillanatot, amikor lecsaphat, úgyhogy volt a levegőben némi várakozás is.
Mindenesetre feldobta a rabok napjait, miközben az őrök lassan a teljes
idegkimerültség szélére sodródtak. Az ifjú James úgy tett, mintha minden
rendben lenne, Cain Moran pedig semmiféle jelét nem adta az aggodalmának.
Úgy tűnt, mindez leginkább a körülöttük lévőknek okoz fejfájást.
Igazság szerint Cain ugrásra készen várakozott. A legnagyobb félelme az
volt, hogy ha túl hamar kerül sor az összetűzésre, akkor az hatással lehet az
esküvőjére, ezt pedig semmiképpen sem akarta. Már csak három nap volt vissza,
és azt szerette volna, ha akadálytalanul zajlik minden. Ez volt Jenny nagy napja,
úgyhogy olyan csodálatosnak kell lennie, amilyen csodálatos csak lehet az adott
körülmények és a helyszín ellenére. Magára vállalta, hogy komoly összeget
áldoz a rendes tortára, szép virágokra, ráadásul az egyik őr azt is megígérte,
hogy eltölthet egy órát kettesben az újdonsült menyasszonnyal. És azt különösen
várta.
Cannabis illatot érzett, és anélkül, hogy felnézett volna, tudta, Stevie Harper
lépett be a konyhába. Stevie szerette betépve tölteni a büntetési idejét. Sok fiatal
volt ezzel így. Az öt adag zöldség egyikének tekintették – végül is zöld volt, és
könnyen lehetett zöldségnek nézni, gondolta Cain. Neki magának sem volt
ellenére egy-egy joint, de a heroinhasználókat sosem értette, pedig olyan is sok
akadt a fiatalok között. Persze mindenki úgy tölti bent az idejét, ahogy akarja,
ezt senki nem vitatta el tőlük – különösen, hogy az anyagot a börtönőrök
szállították sokszoros felárral.
– Minden rendben van, Stevie fiam?
Stevie alaposan be volt tépve ma; a szeme úgy festett, mintha a hóba pisába
volna valaki. Amúgy szerethető gyerek volt, és ritkán okozott bajt.
– Rám jött a kurva nassolhatnék. Van valami édesség?
Cain nem tudta megállni, hogy ne nevessen.
– Elég sok van még Blokko szülinapi tortájából.
Stevie nagyon megörült.
– Te egy igazi, kibaszott Escoffier vagy, haver. Az a faszi igazán tudott
főzni.
Cain elvigyorodott. Stevie-n kívül aligha ismert volna itt bárki egy francia
séfet. A haszontalan információk igazi aranybányája volt ez a fiú –
csillapíthatatlan étvágya volt, ha olvasásról volt szó, az agya mint a szivacs. A
társai egyfolytában mondták neki, hogy szerezzen diplomát, használja ki a bent
töltött időt bölcsen. De Stevie-t nem érdekelte. Azt mondta, annak idején a suli
helyett a rablást választotta, nem fog most visszatérni oda, ahonnan elindult.
Nagy kár érte, mert nagyon okos srác volt, ha éppen érdekelte valami.
– Figyi, Cain, tudom, hogy nem kéne pofáznom, ha nem kérdeznek, de nézz
a hátad mögé holnap, haver. A srác buzgó és elszánt.
Cain abbahagyta az előkészületet, és Stevie-re nézett.
– Megtennél nekem egy szívességet? Megkérnéd rá, hogy várjon az esküvő
utánig? Csak szeretnék túl lenni rajta, tudod?
Stevie bólintott.
– Hát, ja. Nem hinném, hogy ne várhatna addig. Úgyis kudarc az egész.
Kész öngyilkosság, ha engem kérdezel.
Cain nem is válaszolt. Arra gondolt, talán beszél a sráccal ő maga, hátha
sikerül megoldást találni – legalábbis átmenetileg. Jenny annyira várta már, hogy
felvegye a nevét, és hogy a felesége legyen – ez volt az egyetlen vágya. Nem
egy nagy dolog, ha jól belegondol az ember. Egy csoda ez a nő. Cain azon
mélázott, vajon megérdemli-e, hogy valaki ilyen hűségesen szeresse. Jenny csak
egy villanásként érzékelte ezt az egészet; de az álmatlan éjszakákon ez egy kurva
hosszú villanásnak tűnt Cain számára. Tudta, micsoda szerencsés fickó, hogy
Jenny boldogan vár rá. A gondolatát sem bírta elviselni annak, hogy a nő mással
legyen; ha csak arra gondolt, hogy valaki hozzáér, kis híján megőrült. Eleinte
számított rá, még akkor is, ha imádkozott érte, hogy soha ne történjen ilyesmi.
Látta már, milyen hatással van az elítéltekre ebben az élethelyzetben, ha a
feleségük másik szexpartnert és szponzort talált. Sokszor nehezebb volt nekik,
mert olyan férfiak voltak, akiket azért tiszteltek, mert nem mutatkoztak
gyengének. Nem mutathatták ki, micsoda fájdalmat okoz nekik, hogy elárulták
őket. Gyönyörű, élettel teli nőket hagytak odakint, akik kiváló fizikai formában
voltak, és akik sokkal szebbek voltak, mint amilyeneket ezek a férfiak
érdemeltek volna. Ha nem tartoztak volna az alvilághoz, ezek a nők rájuk se
bagóztak volna. Miért is hibáztatná őket bárki azért, hogy elegük lett a
várakozásból, és más pénzügyi támaszt találtak maguknak?
Olyan sok nő használta a szexet arra, hogy előnyhöz jusson, hogy a
kiszemelt férfi otthagyja a feleségét és a gyerekeit egy jobb dugás és egy jobb
élet reményében. Csendes, gyerekmentes menedéket kínáltak, finom skót
whiskyt és egy pár kemény cicit, ami mámorító érzés volt a férfiak számára,
akikre kivetették a hálójukat. Otthagyta már férfi a gyermekei anyját ennél
kevesebbért is. A hűség talán a legfontosabb dolog az alvilágban, de ha
feleségekről volt szó, akkor ez csak az egyik félre volt érvényes. A férfiak
elvárták a társuktól, még akkor is, ha ők maguk nem voltak hűségesek hozzá.
De a fiatal lányok csak nem fogják a legszebb éveiket azzal tölteni, hogy egy
olyan idős pasit látogatnak, aki az apjuk lehetne. Bár tetszett nekik a név, a pénzt
és a presztízs, amiben azért volt részük, mert egy bűnöző a társuk, és akivel úgy
dugtak, mintha az életük múlott volna rajta. Ám ha a fent nevezett bűnözőt szép
hosszú időre bevarrták, akkor azért ezek a fiatal lányok újra átgondolták a
dolgot. Általában még a tárgyalás vége előtt leléptek. A karma szar ügy.
Cain Moran egyike volt a szerencsés férfiaknak. Nemcsak a Jenny iránt
érzett szerelme miatt, hanem azért is, mert Jenny rendíthetetlen és lojális volt, és
tényleg hitt a hűségben. Ezért örült annyira, hogy Cainnek sosem volt egyetlen
futó kalandja sem a kapcsolatuk alatt – a férfi úgy érezte, így tudja viszonozni a
nő hűségét. És ez azt is jelentette, hogy joggal várja el a nőtől a hűséget az
éjszaka azon sötét óráiban is, amikor azon gondolkodott, Jenny vajon tényleg
olyan jó-e, mint amilyennek mutatja magát. A hosszú büntetésüket töltő rabok
másik buktatója volt ez – az éjszakai gondolatok, amikor mindent kétségbe von
az ember önmagával és az életével kapcsolatban, amikor rátelepszik az emberre
a paranoia, és amikor az ember olyan gondolatokkal kínozza magát, amelyek
nem igazak, mégsem lehet őket elhessegetni. Elképzelte Jennyt egy másik
férfival, meggyőzte önmagát arról, hogy Jenny a háta mögött kineveti, hogy a
bolondját járatja vele, és érezte, hogy a frusztráció és az elhagyatottság keserű
könnyei csorognak végig az arcán hajnalig, amikor végre néhány órára mégis el
tudott aludni, és a világ visszatért a rendes kerékvágásba. Egészen a következő
alkalomig, természetesen. Az éjszakai rettegés a börtönélet velejárója volt, ezt
mindenki tudta.
Úgyhogy muszáj volt tenni róla, hogy Jenny megkapja azt, amit szeretne.
Egy olyan napot, amire mindig emlékezhet.
Nyolcvankettedik fejezet
Blokko Barnes izmos férfi volt, akinek az egész testét sűrű szőr borította, mint
valami kabát, és aki olyan lefegyverzően tudott mosolyogni, hogy az bárkinek a
szívét meglágyította volna. Fontos része volt a szárny életének, mert mindig ő
volt az, aki először hallott, látott vagy tudott meg valamit. Szinte mindent be
tudott szerezni – kivéve a nőket. De már dolgozott az ügyön.
Eltűnődött Cain Moran és az ifjú James Banks helyzetén. Blokko nem
kedvelte Jamest. Már az apját is utálta, és az volt a meglátása, hogy hülyét csinál
magából ezzel a macsó szarakodással. A lényeg az, hogy a fiú azt akarta, amit
Cain Moran birtokolt, és nem engedett az elképzeléséből. Volt egy olyan gyanúja
is – csak egy apró –, ami miatt Blokko azt gondolta, több is van az ügy
hátterében, mint ami elsőre látszik. A srácnak mintha kimeríthetetlen pénzügyi
forrásai lennének. Nem volt egy nagymenő, mint a legtöbben, akik itt voltak, és
nem volt odakint jövedelme, amiből fedezni tudta volna a bűnös szokásait.
Szóval valaki nyilvánvalóan pénzelte, ő meg szívességet tett neki, miközben
persze ő is jól járt. Olyasmi volt ez, amit Blokko ösztönösen is tudott, és azon
gondolkodott, miért nem jutott ez eszébe másnak is, különösen Cain Morannek,
aki nagyon is dörzsölt volt. Bár az is igaz, hogy tíz év a hűvösön egy kicsit
eltompítja az érzékeket.
Blokkónak volt egy őr szeretője, aki az edzőteremért volt felelős. Jóképű,
izmos fiatalember volt, aki olykor megengedte Blokkónak, hogy bizonyos
anyagi ellenszolgáltatásért cserébe használja a telefonját, és aki olykor-olykor
letérdelt elé, hogy leszopja. Blokko csak bent volt meleg, kint nem. Ez a
börtönlét egy másik furcsasága. De ahogy a mondás tartja, a kényszer nagy úr.
Blokko úgy döntött, felhív pár embert, és majd kiderül, mire jut vele.
Kedvelte Cain Morant, és nem nagyon volt ínyére a dolog, hogy ártatlanul
gyilkoljanak meg valakit. Az ilyen dolgok miatt teljesen értékét veszítette a
valódi gyilkosság, melyet komoly indokkal követtek el; a gyilkosság nem
olyasmi, amit bárkinek is könnyedén kellene venni.
Ahogy az edzőterem felé ment, látta, hogy Cain James celláját nézi, és
Blokko arra gondolt, hogy a fiú talán már halott lesz a következő vacsoraidőre.
Ha így lesz, ő a maga részéről meg lesz elégedve. Ettől függetlenül érdekelte, mi
az ábra. Blokko meglehetősen kíváncsi tudott lenni, ha éppen olyanja volt.
Nyolcvanharmadik fejezet
– Minden oké, James? Válthatnék veled pár szót? Semmi trükk, esküszöm.
James vállat vont.
– Persze. – Azért elővigyázatos volt, hátha Cain nekiront, és lerendezi a
dolgot.
– Kérni szeretnék tőled egy szívességet, James. Tudom, hogy úgy érzed, van
elrendezni való ügyünk egymással, és ehhez jogod is van, de szeretnék
fegyverszünetet kérni az esküvőm utánig. Az én Jennym nagyszerű csaj, kedves,
gyengéd, igazán nagyszerű ember, aki a légynek sem tudna ártani. Miatta kérem,
az a helyzet.
James hirtelen elmosolyodott.
– Persze, haver. Nagyon szívesen megteszek ennyit.
Cain Moran visszamosolygott rá.
Nyolcvanötödik fejezet
Jenny Riley Caroline Moranen ült, és kis híján agyonverte. A sok éves düh, a
késő éjszakai telefonhívások utálatos sértései, a gyerekét ért összes inzultus, és a
sok bosszúság meg pénzügyi követelőzés végül kifordította Jennyt önmagából.
Valójában azt a verést akarta visszaadni a nőnek, amit ő kapott tőle. Azt a verést,
ami kis híján tönkretette az egész életét, és ami miatt soha többé nem lehet
gyereke, és ami majdnem megölte az egyetlen gyereket, akit valaha
megszülhetett.
Molly, Eileen és Bella, akárcsak a sörözőben lévő többi vendég ámulattal
figyelte Jennyt, aki saját testméreteit meghazudtoló, hihetetlen vehemenciával
kalapálta Caroline-t. Hidegen és számítóan. Jenny ellenfele szemére és orrára
koncentrált, mely testrészek mostanra már alaposan fel voltak dagadva, és
vérben áztak, és ami a legrosszabb volt az egészben, hogy Jenny egy hang nélkül
tette a dolgát. Végül Freddie Marks rángatta le Jennyt Caroline-ról, aztán kilökte
a sörözőből, hogy egy kicsit lenyugodjon. Freddie azt remélte, összefut Jennyvel
a sörözőben, de amikor ezzel a jelenettel kellett szembesülnie az ajtón belépve,
azt hitte, talán hallucinál. A kedves, gyengéd Jenny Riley egy kövér csajt vert
éppen, méghozzá úgy, mintha ez lenne a hivatása. Mindig érik az embert
meglepetések.
Jenny küzdött, hogy visszamehessen a helyiségbe, és befejezhesse, amit
Caroline Moran annyi évvel korábban elkezdett. Soha nem volt még ennyire
dühös, és soha nem gyűlölt még senkit ennyire életében. Még azelőtt
meghallották a rendőröket, mielőtt meglátták volna a járőrkocsit, amit egy mentő
követett. A szirénák hangja tudatosította végül Jennyben, hogy mit tett. Freddie
karjába hanyatlott. Csak utána kezdett el sírni. Freddie boldog volt, hogy a
karjában tarthatja, és vigasztalhatja, míg el nem jön az ideje, hogy a
hatóságokkal foglalkozzon Jenny nevében. Úgy érezte, ő a hős lovag, aki
megmenti a veszélytől szíve hölgyét.
Nyolcvanhatodik fejezet
Blokko nem tudta, mitévő legyen. Nem volt benne biztos, mit kellene tennie az
újonnan tudomására jutott információval. A telefonhívások olyan különös
dologra derítettek fényt, amire álmában se gondolt. Dühítette, hogy lehet valaki
ennyire kibaszottul nagy szemét. Szemét, de okos – nagyon, nagyon okos.
Annyira pontosan ki volt tervelve minden, hogy a leghalványabb fogalma sem
volt, hogyan lehetne segíteni anélkül, hogy ő személyesen bele ne keveredjen.
Személyesen meg nem szívesen ártotta bele magát semmibe. Életfogytos
volt, és egy ilyen börtönben könnyen élő céltáblává válhat – akár a többiek. Csak
meg kell nézni ezt a szaros ügyet Cain Moran és a kibaszott idióta Banks között.
Mindenki úgy tett, mintha kurvára semmi köze nem lenne semmihez, ám ha
odakint lennének, mindenki azt tanácsolná Cainnek, hogy essen túl rajta, és lője
már le a kis gecit. De idebent a való életet felfüggesztették, és mindenki úgy tett,
mintha úriember lenne. Ez volt a baj ezzel a kurva börtönélettel. Színfalak között
játszották az életüket, és kénytelenek voltak olyanokkal együtt tölteni a
napjaikat, akiket, ha meglátnak odakint, átmennek az út túloldalára.
Idebent elfogadónak kellett lenniük, engedményeket kellett tenniük a másik
embernek, mint a fiataloknak, akik szétheroinozták az aprócska agyukat, mert
nem tudtak mit kezdeni magukkal unalmukban, és nem tudták értelmes dologgal
kitölteni az idejüket. Sosem jutott eszükbe, hogy elkaphatják őket, hogy
kénytelenek lesznek ráhúzni az eredeti büntetésükre, aztán itt tölthetik életük
legszebb éveit ebben a szigorúan őrzött fegyházban, és nézhetik, hogyan
öregszenek meg, míg a barátaik odakint megnősülnek, apává lesznek, és
mindennap elmennek a hétköznapi munkahelyükre, és napfényes helyeken
nyaralnak.
Blokko elindult Cain cellájához. Muszáj elmondania neki, mi az ábra.
Nagyon megszívta már eddig is – ideje, hogy egy kicsit megszakadjon a rossz
széria, és ami a lényeg, figyelmeztetnie kell. Sokkal bonyolultabb ez az egész,
mint bármelyikük gondolta volna.
Blokko végigsétált a részlegen, körülnézett, és felsóhajtott, mert egy
elpocsékolt élet hiábavalóságára gondolt – egy olyan életre, ami az elkövetkező
időben amúgy sem haladt volna sehová.
Nyolcvanhetedik fejezet
Jenny Riley megnézte magát a tükörben, és tetszett neki, amit látott. A hotel
tökéletes volt. Közel volt a börtönhöz, és nem ez volt az első eset, hogy egy
főnök leendő felesége itt tölti az éjszakát. Tisztában voltak a dolgokkal, ezért
nem is nagyon kérdezősködtek, viszont felküldtek neki egy üveg pezsgőt meg
némi csokoládét. Jennyt nem zavarta, hogy börtönfeleség lesz, csak újdonsült
feleség akart lenni – Cain Moran újdonsült felesége. Olyan régóta várt erre a
napra, és végre ez is elérkezett. Jóleső bizsergést érzett, amikor bele-kortyolt a
pezsgőjébe, hogy egy kicsit megnyugtassa az idegeit.
Az anyja és Molly még készülődtek, Cain Junior a recepción várt rájuk
türelmesen az új öltönyében: csodálatosan jóképű volt, akárcsak az apja. Ezek
voltak az utolsó pillanatok, amikor Jenny egyedül volt, saját tükörképére emelte
a poharát, és ivott egyet Cain egészségére. Érezte, hogy könnyek szöknek a
szemébe, de legyűrte az ingert. A mai nap a boldogságé, és semmi és senki nem
ronthatja ezt el.
Miközben behunyta a szemét, Caroline-ra gondolt. Még azok után is, ami
történt, sajnálatot érzett a nő iránt, akinek pedig, és ezt jól tudta, eltökélt
szándéka volt, hogy tönkretegye ezt a napot. Caroline elvetemült képzeletében
Jenny orrának kellett volna eltörnie, és az ő szemét kellett volna monoklinak
csúfítania, nem fordítva. Jenny még most sem tudta elhinni, hogy eltörte a nő
orrát! Annyira nem volt rá jellemző az ilyesmi, hogy még mindig sokkolta a
dolog. De Caroline megérdemelte – ahogy egy East End-i mondás tartja, ha elég
sokszor rúgsz bele egy kutyába, egyszer majd ellened fordul, és megharap.
Aznap éjjel Jennyt elvakította a düh: mintha valaki felkapcsolt volna benne egy
kapcsolót, amitől teljesen kivetkőzött önmagából.
Szerencsés volt, hogy viszonylag sértetlenül megúszta a verekedést az
esküvője előtt. A kézfejére tett jó sok jég és az árnikapakolás az elmúlt
negyvennyolc órában szinte teljesen eltűntette a sérüléseket a kezéről, a többivel
meg megbirkózott a manikűrös.
Szerencsére Caroline nem tett feljelentést, és Freddie Marks segítségével
rendes gondoskodásban volt része. Freddie jó barátnak bizonyult, Jennynek
pedig mostanában nagy szüksége volt barátokra. Erezte, hogy Bellával
eltávolodtak egymástól. Más életet éltek, és a tény, hogy Bella nem mert eljönni
az esküvőre, sokat elárult a kapcsolatukról.
Nos, most nem fog erre gondolni. Jenny ma csak ki akarta élvezni az
esküvője napját, aztán csendben és békében eltölteni élete hátralevő részét.
Olyan sokat kellett erre a pillanatra várnia. Még egyszer belenézett a tükörbe, és
elégedett volt magával. Már csak abban reménykedett, hogy Cain is örül majd
annak, amit lát. De ebben is biztos volt. Végeredményben Cain ugyanúgy szereti
őt, mint ő a férfit – más nem is számított.
Kilencvenedik fejezet
Molly és Eileen nem találkoztak túl gyakran. Eileen különösen féltékeny volt
arra, milyen közeli viszonyban volt Jenny Cain anyjával. De mára tűzszünetet
kötöttek. Molly egy halványkék, jól szabott kosztümöt viselt, amit Jenny
választott neki, és aprócska kalapot, ami egyszerre volt finom és szemtelen is.
Eileen a zöld selyemkosztümjében volt, és a két nő nem győzte csodálni
önmagát, ahogy ott álltak egymás mellett a lakosztályban.
– Csodásan nézel ki, Eileen, ez a zöld szín különösen jól megy a szemedhez.
Eileen elmosolyodott.
– Tudom. Az én Jennym nagyon ért a ruhákhoz. A tököm tudja, honnan
örökölte… biztos nem tőlem.
Mindketten nevettek.
– Jól nézel ki te is meg minden, Molly. Illik hozzád ez a kék szín.
Eileen töltött még a pezsgőből mindkettejük poharába, és koccintottak az
ifjú feleségre és férjre.
Eileen felsóhajtott.
– Sosem gondoltam volna, hogy az én Jennym esküvője a Parkhurstben lesz.
– A hangja szokatlanul szomorúan csengett, Molly pedig vigasztalásképpen
gyengéden a nő karjára tette a kezét.
– Hát igen, Jenny jó lány, és bármilyenek is a körülmények, szeretik
egymást.
Eileen egyetértően bólintott.
– Tudod, én mindig azt gondoltam, klasszikus esküvője lesz. Templom,
koszorúslányok meg minden ilyesmi. Szerette volna, ha Bella eljön, de sajnos az
a lány képtelen volt rá. Bella, az ég áldja, megijedt ettől az egésztől.
Molly kortyolt egyet az italából, és óvatosan leült az ágy szélére, nehogy
összegyűrje az ünnepi kosztümjét.
– Hát, lehet, hogy így van, de a te Jennydnek helyén van az esze. Őszintén
csodálom. Csodásan neveli a fiát, és mindig tudja, mit vállal. Okos nő. Már
évekkel ezelőtt összeházasodtak volna, ha Caroline nem vétózott volna meg
mindent, amit Cain ajánlott neki. Esküszöm, ha csak egy pillanatig is azt
gondoltam volna, hogy Jenny rosszul döntött, megmondtam volna neki. De
tudod, én őszintén úgy gondolom, hogy egymásnak szánták őket az égiek. És azt
hiszem, az, hogy ennyi éven keresztül kitartottak egymás mellett, ezt bizonyítja.
Még soha nem volt ennyire, és ilyen sokáig szerelmes a fiam senkibe. Úgy
szeretem Jennyt, mintha a saját lányom lenne, mert annyi jóság van benne, és
olyan hihetetlenül hűséges. Büszke lehetsz rá, Eileen, tudod? Valamit nagyon jól
csinált, hölgyem.
Eileennek nagyon jólesett a bók, bár közben azt gondolta: Na persze, te vén
tyúk. Csak a fiad érdekeit nézed, nem azt, hogy a lányom az egész életét
elpocsékolja, miközben egy olyan férfira vár, akit még csak a karjában sem
tarthat. De nem mondta ki, amit gondolt – nem volt teljesen idióta. Inkább
megemelte a poharát, és kedvesen azt mondta:
– A menyasszonyra és a vőlegényre! Isten segítse őket!
Kilencvenegyedik fejezet
James Banks Junior pont olyan izgatott volt, mint Cain Moran – bár más okból
kifolyólag. Hamarosan támadni fog. Napok óta ezen gondolkodott. Cain Moran
azt hiszi, haladékot kapott az esküvője utánra, pedig nem. Váratlanul éri majd a
dolog – ahogy mindenki mást is.
James feltűrte az ingujját, és elkezdett melegíteni egy kis H-t – csak egy kis
bizsergésre vágyott, hogy lenyugtassa, és összeszedett maradjon. Stevie
ismertette meg vele a heroin gyógyító hatását, és úgy találta, hogy valóban segít
eltölteni az időt idebent. Miközben előhalászott egy kis sárga diazepám zselét a
kis bőrtasakból, hogy a porral együtt megolvassza, elképzelte, milyen lesz majd
belemártani a kést Cain Moran két lapockája közé. A gondolattól elakadt a
lélegzete. Egyszerre volt ideges és izgatott. Egy életre jó helyen lesz, és ezt a
világon mindennél jobban akarta: valaki lenni, felérni a csúcsra.
Az nem jutott eszébe, hogy ha sikerül neki, akkor pont abba a helyzetbe
kerül majd, mint most Cain Moran. Mindig lesznek fiatalok, akik őt akarják
majd eltenni láb alól, hogy a helyére kerüljenek. Ennyire azonban már nem volt
előrelátó az ifjú James Banks.
Kilencvenharmadik fejezet
A lelkész egy középkorú jamaicai férfi volt, bizonyos Leon Sparks, és már
nagyon várta, hogy összeadhassa ezt a párt ma. Körülnézett a kis kápolnában, és
boldogan elmosolyodott; a hely szinte ünnepi díszbe öltözött. Végignézett a
drága virágokon és a díszes esküvői tortán, ami akár a Hello! magazin címlapján
is szerepelhetett volna. Mindig elámult azon, mi mindenre képesek itt az
elítéltek. Még szerencse – ő nem az az ember volt, aki úgy gondolta, hogy
minden nap és minden percben be kellene zárni őket. Szeretett esketni,
változatosságot jelentett ahhoz képest, hogy csupa olyan férfinak prédikált, akik
csak azért jöttek a templomba, hogy nyélbe üssenek egy üzletet, vagy üzeneteket
továbbítsanak. Nem volt hülye – tudta, hogy mennek itt a dolgok.
Miután végignézett a helyiségen, hogy biztos legyen benne, semmit sem
felejtett el, elkezdte lerakosgatni az énekeskönyveket arra a néhány székre, ami
ott volt, és ellenőrizte, hogy a zene a megfelelő helyre van-e beállítva a nagy
teljesítményű lejátszóján. Még akkor is mosolygott, amikor kiment a
recepcióhoz, hogy találkozzon a pironkodó menyasszonnyal. Kedvelte Jenny
Riley-t, akiből hamarosan Moran lesz. Szolid, megbízható nő volt, aki olyan
szenvedéllyel szerette a leendő férjét, hogy nézni is fájdalmas volt néha. De az
ember azt teszi, amit Isten kíván tőle – mi mást tehetne?
Kilencvennegyedik fejezet
Az őrök még mindig idegesek voltak a James Banks és Cain Moran közti
feszültség miatt. Hogy valami történni fog, az elkerülhetetlennek látszott.
Mindegyikük csak abban reménykedett, hogy nem az ő műszakjuk alatt fog az a
valami megtörténni – kurva sok papírmunka lesz vele. Fel kell venni a
tanúvallomásokat, a helyi zsaruk meg majd elözönlik a helyet, és úgy bánnak
velük, mintha valami kibaszott biztonsági őrök lennének egy plázában. Tiszta
rémálom lesz.
Az esküvő sokat javított a közhangulaton. Jó hangulatban ugratták egymást a
reggelinél, miközben pezsgőt és narancslét ittak, Cain Moran pedig még
tojásrántottát is csinált füstölt lazaccal. A hangulat jó volt, mindenki a
vőlegényre emelte a poharát, és pikáns vicceket eresztettek meg az esküvőt
követő délutánról; mindenki tudta, hogy egyedül maradhat az újdonsült
feleségével egy kis időre. A többiek egyszerre irigykedtek, és voltak lenyűgözve.
Egy dolog biztosnak tűnt, Cainnek ez nem kevés pénzébe került. Látták a nő
fotóját is, úgyhogy ma éjjel minden bizonnyal lesz pár maratoni maszturbálás.
Jól nézett ki a csaj, és nagyon hűséges is volt, sose volt semmiféle botrány
körülötte.
Ennek ellenére Jock McFarland sehogy sem tudott szabadulni a rossz
előérzetétől. Már régóta dolgozott ebben a szárnyban, és tudta, hogy valami
készülődik. Érezte a felszín alatt, a bajtársias megjegyzések és a viccelődés alatt
megbúvó rosszindulatot. Csak egy picit volt más minden, mint egyébként –
semmi konkrét, semmi megfogható, de ettől függetlenül ott volt. Amíg nem
történik semmi, addig csak azt tudta tanácsolni az embereinek, hogy legyenek
résen, és a baj első jelére lépjenek közbe, amilyen gyorsan csak tudnak.
Pillanatok alatt vége lesz az egésznek, de még évekig nyögik majd a
következményeket.
Amíg James Bankset ide nem ette a fene ebbe a szárnyba, jó kis munkahely
volt ez. Kemény fickók voltak az elítéltek, ez kétségtelen, de megvolt a
magukhoz való eszük, és a lehető legnagyobb kényelemben és nyugalomban
szerették volna tölteni a büntetésüket. Most tiszta feszült volt a helyzet. Jock
szerette volna, ha a lehető legkisebb hűhóval tennének pontot az ügy végére.
Ettől függetlenül tett egy tízest Cain Moranre. Ha már úgyis megtörténik a
dolog, legalább legyen pár font nyeresége belőle. Az emberi természet már csak
ilyen.
Kilencvenötödik fejezet
Az autó egy fehér Rolls-Royce volt, és Jenny, miközben a családja beszállt, nem
tudta mosolygás nélkül megállni, hogy a szálloda vendégei barátságosan
integettek neki. Azon tűnődött, vajon hányán tippeltek arra közülük, hogy egy
börtönben fogja kimondani a boldogító igent. De nem érdekelte, mit gondolnak
– egy dolgot akart, férjhez menni a férfihoz, akit már tizenhat éves kora óta
szeret.
Libabőrös lett a gondolattól, hogy egy órát együtt tölthet majd vele
kettesben, ahogy Cain megígérte neki. Jenny tisztában volt vele, hogy ez talán
többe is került, mint húsz lepedő, de nem volt ez nagy ár azért, hogy újra
ölelhessék egymást, ő pedig újra befogadhassa magába a férfit. Alig aludt, annyit
gondolt Cainre, és arra, mennyire hiányzik neki. Megpróbált nem túl sokat
gondolni a testi kapcsolatukra, pedig nagyon fontos volt ez mindkettőjük
számára, és ha eszébe jutott, milyen jól érezték magukat együtt, milyen
nagyszerűek voltak a szeretkezéseik, egészen elszomorodott. Istenem, mennyire
hiányzott neki a férfi, az illata, az íze. Elhessegette a gondolatot – ennek nincs
még itt az ideje.
Rámosolygott a fiára, aki a nagyikkal csevegett, tele volt izgalommal a nagy
nap előtt. Ő volt a vőfély, és állandóan kivette a gyűrűket a zsebéből, hogy
ellenőrizze, nem hagyta-e el őket.
Molly és Eileen csodásan festettek, Jenny rájuk mosolygott, még mindig
izgatott volt attól a gondolattól, hogy hamarosan a szeretett férfi tartja a
karjában. Alig tudta pislogással visszakényszeríteni a szemébe gyűlő
könnycseppeket. Cain Junior ránézett, és komolyan így szólt:
– Legszívesebben én is sírnék, anya. Nem mindennapos dolog, hogy az
embernek összeházasodnak a szülei!
Eileen és Molly felnevettek, de nekik is elszorult a torkuk. A fiú nagyon
boldog volt, és örömmel várta a nap eseményeit. Keserédes pillanat volt ez, még
a nem túl romantikus Eileen szemét is elfutotta a könny.
Kilencvenhatodik fejezet
Peter Parkes sokat fejlődött az elmúlt tíz évben, és élvezte, hogy tapasztalt
emberként tekintenek rá. Peter mindenhol ott volt. Tisztában volt vele, hogy az
emberei nem igazán kedvelik, de legalább tisztelik, és igazságos, bár kemény
főnöknek tartják. És ha volt valami, amit megtanult Cain Morantől, akkor az,
hogy ha a csúcson akarsz maradni, mindig egy lépéssel kell járnod nem csak a
versenytársak, de a közeledben dolgozó, feltörekvő fiatalok előtt is.
Az, hogy része volt Cain bukásában és Johnny halálában, egy cseppet sem
zavarta. Sosem kedvelte Johnnyt, és ez az érzés kölcsönös volt; gyanította, hogy
Johnny sosem bízott meg benne teljesen – nos, igaza volt. Jobban szerette volna,
ha Cain Moran is meghal, és most igyekezett ezt a szálat is elvarrni. Cain Moran
hírneve odabent még jobban csillogott, mint idekint. Általános beszédtéma volt,
hogy igazságtalanul bántak vele, és Peter tudta, hogy ez sokat számít az idősebb
üzletemberek szemében.
Mióta az írek beszálltak az üzletbe, Lenny nagyon is világossá tette számára,
mit akar, mivel foglalkozzon a szervezet. A drog volt a fő bevételi forrás, de hát
ez már csak így megy manapság. Továbbra is ők ellenőrizték a szállítmányokat,
és ők határozták meg az árakat. Ha tanult valamit abból, hogy Cain Morannek
dolgozott, akkor azt, hogy oda kell figyelni arra, hogy mindenki tisztességesen
meg legyen fizetve – így sokkal kevesebb olyan ember lesz, aki külön
ügyletekbe bocsátkozik a saját hasznára. Akit ilyesmin kaptak, azt halállal
lehetett büntetni. Így vették elejét az ilyesminek.
Az egyetlen, aki beleköpött a levesébe, Lenny McAvoy volt. A fickó még
mindig a 60-as években élt, ami idegesítette Pétért. Lenny sok szempontból jó
pali volt, de már réges-régen eljárt felette az idő. Az a helyzet, hogy Peternek
már nem volt rá szüksége. Ha Caint végre véglegesen is kivonják a forgalomból
– feltéve, ha az az ostoba James Blanks sikerrel jár a küldetésében –Peter Lennyt
is kinyírja majd. El fog tűnni, és ennyi.
Peter Parkes felesége, Lola magas, hosszú lábú, vörös hajú nő volt, dögös
cicikkel és elég komoly kokainfüggőséggel. Amint Peter belépett a házba, már
hallotta is, hogy a felesége úgy üvölt az ikerfiúkkal, mint a sakál. Peter
ingerülten forgatta a szemét, amikor belépett a hipermodern konyhába. A fiúk
csak tizennyolc hónaposak voltak, de a felesége elvárta tőlük, hogy felnőttként
viselkedjenek; kurvára nevetséges volt az egész. Látta a reggelizőpulton a tükröt
a kokaincsíkok maradványával, és egy feltekert húszfontos bankjegyet a
maradványok mellett.
– Kussoljál már egy kicsit, te hülye picsa! – A két fiú odatotyogott hozzá,
örültek, hogy látják az apjukat. – Hol a picsában van a bébiszitter? Miért
fizetem?
Lola kárörvendően felnevetett.
– A bébiszitter kurvára ki lett rúgva, mert szokás szerint dugott a
munkaadójával. Most komolyan, nem bírsz a farkaddal, mi?
A férfi szomorúan hunyta le a szemét. Tényleg nem kellene már megdugnia
ezeket a fiatal svéd lányokat; mindig rosszul végződik a dolog az összes érintett
számára.
– A következő, aki idejön, alacsony lesz, kövér és szőrös. Talán olyan
mélyre még te sem süllyedsz.
Peter nem válaszolt a feleségének; nem tudott volna mit mondani erre.
Kilencvenhetedik fejezet
Caroline részeg volt – részegebb, mint évek óta bármikor. Az arca még mindig
csupa zúzódás és fájdalmas duzzanat volt, úgyhogy az alkohol és a
fájdalomcsillapítók miatt még elviselhetetlenebbül viselkedett, mint általában.
Michael próbált rajta segíteni, de hiábavaló vállalkozás volt.
– Alaposan meg fogja szívni az a ribanc, majd csak figyeld meg.
– Anya, kora délután van, és már most alig tudsz kimondani egy mondatot.
Miért nem mész, és pihensz le egy kicsit? Vagy legalább egyél valamit. –
Michael sosem gondolta volna, hogy egyszer arra kéri az anyját, hogy egyen,
ebből látszott, milyen állapotban volt. Általában inkább azért könyörgött neki,
hogy hagyja már abba az evést; meg volt győződve arról, hogy infarktust fog
kapni, ha nem változtat a szokásain.
Caroline most már motyogott, egyre csak azt hajtogatta, mennyire gyűlöli a
fia apját, és hogy egy új lotyó miatt hagyta el őket. Ezt a történetet már azóta
hallgatja, amióta az eszét tudja. Különös, de nem érzett semmiféle
ellenségességet Jenny Riley iránt. A nő csak ártatlan elszenvedője a
csatározásoknak, akárcsak ő, és igyekezett párszor felkeresni a testvérét. Kétség
sem férhetett hozzá, hogy ugyanaz a férfi az apjuk, és a srác jó gyereknek tűnt.
Michael az apját hibáztatta mindenért, mert mióta elhagyta őket, Caroline
csak árnyéka volt valamikori önmagának.
Régen jó humora volt, vidám volt, és sokat nevetett, de azok az idők már
sehol sem voltak. Bárcsak tovább tudna már lépni, de, ahogy Dolly nénikéje már
sokszor elmagyarázta neki az elmúlt években, az anyja nem akarta túltenni
magát a dolgon. Az anyja szeretett a bánatban dagonyázni, és az élete azt
diktálta, hogy soha ne tapasztalja meg a boldogságot úgy, mint a normális
emberek. Állandóan csak búslakodott, és az egyetlen hely, ahol valamennyire is
megközelítette a normális állapotot, az az étkezde volt. Ott egy kicsit megtelt
élettel, nevetett és viccelődött a vendégekkel, gondoskodott róla, hogy az ételek
hibátlanok legyenek, a légkör pedig megfelelő. Ez volt az egyetlen sikeres dolog
az anyja életében, és nagyon sokat jelentett számára. De Michael saját maga
miatt azt kívánta, bárcsak el tudná engedni az anyja a dühét. Anyára volt
szüksége, nem egy részeges picsára, akinek az élete soha szűnni nem akaró
szitkozódás.
Michael emlékezett még arra, milyen volt, amikor az apja hozzájuk jött
haza, nem Jenny Riley-hoz. Boldog kisgyerek volt akkoriban, és élt-halt az apja
figyelméért, de most már tudta, hogy ez nem volt elég. Cainnek rúgni kellett
volna vele a focilabdát, el kellett volna mennie érte a suliba, de az a helyzet,
hogy az apja sosem csinált ilyesmit. Mindig dolgozott, legtöbbször hajnalban járt
haza, és szinte soha nem volt otthon, kivéve a zűrös szombat éjjeleket követő
vasárnap délelőttökön. Bár Michael emlékezett azokra a kényelmesen elköltött
reggelikre, amikor az anyja dőzsölt, és amerikai palacsintát ettek juharsziruppal
meg sonkás tojásrántottát. Ez már nagyon régen volt.
Mégis jó volt rá emlékezni néha; szerette felidézni azokat a nagyszerű
időket, amikor ott volt az apja. Volt ilyen – bármit is gondolt az anyja. De az rég
volt, az apját pedig lecsukták. Nem kár érte.
Nos, az apja ma új családot kap, minden aláírva, és elrendezve. Remélte,
hogy az új Moran család jobban boldogul majd, mint a régi. Mert az apjának
kurva sok mindenért kell megbűnhődnie.
Kilencvennyolcadik fejezet
– Hogy mit mond? – Eileen hangja minden szónál egy oktávval magasabbra
csúszott, miközben próbálta felfogni, mit mond az őr.
Molly és Cain Junior is hitetlenkedve bámult, Jenny pedig a sokktól
falfehéren kérdezte:
– Hol van? Jól van?
John McFarland szívét mindig meglágyították a csinos nők; kedvelte Jenny
Riley-t, és tényleg nem örült annak, hogy ő a rossz hír hozója.
– Életben van, Jenny, de csúnyán megszúrták. Egészen nyilvánvaló, hogy
önvédelem volt, de mivel a támadója halott, muszáj lefolytatnunk a vizsgálatot.
Micsoda szerencsétlenség, hogy épp ezen a napon történt.
Jenny lerogyott egy székre, és fejét a kezébe temetve keserűen zokogott.
Képtelen volt elhinni. Annyi mindent elviselt ez alatt a sok-sok év alatt, mert
erre a napra gondolt. És most minden kútba esett. Cain életmódjának
köszönhetően megint tönkrement valami, ami fontos volt számára, és most
először életében, iszonyatos haragra gerjedt a férfi iránt. Soha nem kért tőle nagy
dolgokat – ez volt az egyetlen dolog, amit magának akart.
Most az álmai összetörtek, és úgy állt ott, mint egy kibaszott Hamupipőke –
szépen felöltözve, csak sajnos az a kurva bál elmaradt.
Molly Moran magánkívül volt az aggodalomtól, és azon gondolkodott,
hogyhogy Jenny nem tűnik nyugtalannak ;izok után, hogy megtudták, Cain
megsérült.
– Láthatjuk őt? Vagy legalább a felesége bemehet hozzá?
Jenny hirtelen felállt, és csendesen megszólalt.
– Nem vagyok a felesége, ugyebár. Te menj be hozzá, ha akarsz, Molly. Én a
magam részéről most hazamegyek, egyelőre nem tudok mihez kezdeni ezzel az
egésszel. Ha beengednek hozzá, mondd meg neki, hogy azt üzenem, elmehet a
picsába.
Azzal Jenny az ajtóhoz ráncigálta a fiát, az anyja pedig döbbent csendben
követte. Eileen nem várta volna Jennytől ezt a reakciót.
Molly utánuk kiabált.
– Hallottad, mit mondott a fickó, nem Jenny? Nem Cain hibája volt!
Jenny le sem lassított.
– Nem, kurvára sosem az ő hibája, ugye?
Jock McFarland nem tudta, hogyan reagáljon, úgyhogy azt tette, amit az
anyja az efféle kínos helyzetekben, és erőltetett jókedvvel megkérdezte Molly
Morant:
– Hozhatok egy csésze teát, kedves?
Százkettedik fejezet
Caroline Moran iszonyatosan izgatott volt azóta, hogy bekerült a hírekbe, Cain
megölte James Banks Juniort. Úgy érezte, Isten végre meghallgatta az imáit. Mit
nem adott volna, ha láthatta volna annak a lotyónak az arcát, amikor rájött, hogy
kútba esett az esküvő, mert a leendő férj inkább megölt valakit, semmint hogy
elvegye feleségül. Évek óta ez volt a legjobb hír, amit hallott, és meg akarta
ünnepelni.
Látta Caint maga előtt a cellájában, a sebei összevarrva, reményvesztetten,
és Caroline vidáman kacagott. Diadalmámorában még a saját sebeiről is
megfeledkezett. A hírek szerint önvédelem volt, tehát nem tervezte el előre a
dolgot. De már önmagában az is örömmel töltötte el Caroline-t, hogy elmaradt
az esküvő. Aznap reggel fizikai rosszullét környékezte a gondolattól, hogy Cain
elveszi azt a rosszindulatú kis dögöt, és pont valami ilyesmiért imádkozott. A
legvadabb álmaiban sem gondolta, hogy ilyen nagy csapás éri őket. Jenny Riley
szerencsés csillagzat alatt született, de most aztán fordult a kocka! Madarat
lehetett volna fogatni Caroline-nal örömében. A tudat, hogy Jenny megérkezik a
börtönbe, ahol aztán azt mondják neki, hogy a leendő férje megint embert ölt…
Szinte tökéletes volt.
Caroline töltött magának még egy pohárral, és örömét lelte a pezsgő ízében,
ahogy a buborékok végigcsúsztak a torkán. Egy üveg Cristalt bontott fel; olyan
alkalom volt ez, limit méltón kellett megünnepelni.
Csendes köszöntésre emelte a poharát. Jenny Riley-ra! Mert még mindig
Jenny Riley-nak hívják, és ez belátható időn belül nem is lesz másképp. Még
mindig nem ment hozzá a férfihoz, aki összetörte az igazi felesége szívét, és
fakép-nél hagyta az elsőszülött fiát. Nos, Caroline legalább tett róla, hogy
Jennynek több gyereke ne is legyen. Ha valamit elért, hát ezt legalább elérte.
Rendelt két adag kaját – egy kínait és egy indiait. O megtartja a kis privát
lakodalmát. Az a mocskos ribanc mindent elvett tőle, ami fontos volt neki,
úgyhogy senki sem hibáztathatja, ha ma este ünnepel. Bekapcsolta a híreket, és
várta a következő közleményt a Parkhurts börtönben történt késelésről. Nem
tudott betelni vele, és elképzelte, milyen megaláztatás ez Jenny Riley-nak. Isteni
érzés volt.
Aranyélet – mindig ez volt Cain mantrája. A pénz és a még több pénz
érdekelte kizárólag. Aranyéletet ígért Caroline-nak a nászéjszakájukon, a nő
pedig hitt neki. Azon tűnődött, vajon ugyanezt ígérte-e a kis szeretőjének. A
gondolatban rejlő gúnyt csak a volt feleség értette igazán.
Caroline olyan jól érezte magát, hogy évek óta először kívánta meg a szexet.
El se merte hinni, hogy Jenny Riley terve meghiúsult. Egyszer végre az a nő sem
kapta meg, amit akart. Hihetetlenül csodálatos érzés volt, és bebizonyította
Caroline Morannek, hogy néha nem is kell mást tenni, csak türelemmel várni.
Úgy tűnt, Isten tényleg nem bottal ver.
Kitartott Cain Moran mellett jóban és rosszban, elviselte a nőcskéit, hogy
egész éjjel kimaradt, és azt is, hogy rohadtul semmibe vette a családi életet.
Türelemmel várt, és hitt abban, hogy egy napon a férje majd ráébred, mi mindent
birtokol, és megbecsüli végre a családját, de ez sosem történt meg. Most már
tudta, hogy nem volt más a férje számára csak egy trófea – ő volt az örök
második. Jenny Riley volt az a nő, akibe Cain igazán beleszeretett.
Sosem fogja megbocsátani ennek a nőnek, hogy elvette tőle Caint. De most
fordult a kocka, és Caroline nagy elégtétellel vette tudomásul, hogy most az
egyszer nem úgy alakult minden, ahogy az a sovány lotyó szerette volna.
Százhatodik fejezet
Freddie Marks el se merte hinni, hogy ekkora szerencséje van. Jenny Riley ott
feküdt mellette anyaszült meztelenül, és finoman horkolt. A leghihetetlenebb
szexen voltak túl, és Freddie még mindig szédült belé. Jenny kis híján elevenen
felfalta, és nem is csak egyféleképpen! Részeg volt, de azért nem annyira, hogy
ne tudta volna, mit csinál. Freddie-nek még soha nem volt része ilyen
élményben, de azt remélte, hamarosan ismét átélheti majd. Nem csoda, hogy
Cain Moran otthagyta a régi asszonyt Jennyért! Ez a nő igazi ritkaság: minden
porcikáját szexre teremtették, és élvezte is annak minden pillanatát.
Freddie behunyta a szemét, és hagyta, hogy a gondolataiban megjelenjenek
az elmúlt órák emlékképei, amitől ismét merevedése lett. Soha nem érezte még
magát ilyen jól – szó szerint felemésztette ez a nő. Jenny most aludt, kedves arca
békés, a teste ellazult. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen vadmacska rejtőzik a
tisztes úrinő külső alatt.
Freddie úgy érezte, komolyan beleszeretett a nőbe, akibe nem szabadott
volna beleszeretnie. Jenny Cain Moranhez tartozott, aki aligha nézné jó
szemmel, hogy egy magafajta fickó annyiszor dugja meg a nőjét, ahányszor
fizikailag egyáltalán lehetséges. Mégis, hiába volt ezzel tisztában, képtelen volt
visszavonulót fújni. Jenny olyan volt, mint valami drog. Freddie nem tudott vele
betelni, és azt remélte, ez az együtt töltött éjszaka egy viszonylag állandó
kapcsolat kezdete.
Gyengéden átölelte Jennyt, és ahogy a nő hozzábújt, megcsókolta a haját, és
beszívta a nő jázmin és Ghanel illatát. Istenem, micsoda fantasztikusan jó nő
volt, és hihetetlen lendülettel élvezett el. Freddie-t nem érdekelte, milyen
veszélyes lehet ez a kapcsolat. Jennyt akarta – ilyen egyszerű volt az egész.
Százhetedik fejezet
Cain Moran az ágyán hevert, és hallgatta a börtön hangjait maga körül. A cella
vékony falán keresztül hallotta, hogy valaki köhög, hogy halkan szól egy rádió,
és hallotta az őrök és az elítéltek távoli beszélgetésének moraját is. A börtön
zajos hely volt, és néha az ember tényleg úgy érezte, mintha elevenen lenne
eltemetve a zaj alatt.
Olyan kurva jól indult a nap, de mostanra itt fekszik összevarrva, testi és
lelki fájdalmaktól elgyötörve, miközben olyan kemény a farka, mint egy
baseballütő. Tisztában volt vele, hogy olyasmit tett, ami teljesen elképzelhetetlen
– azt feltételezte, hogy minden rendben lesz. Ilyen környezetben ez ostobaság –
a mai nap bebizonyította, hogy bármikor elromolhat bármi. Cain pedig megölt
egy szerencsétlen hülyét, aki jobban tette volna, ha használja egy kicsit azt az
ostoba fejét.
Amikor becsukta a szemét, maga előtt látta Jennyt, a nő ragyogó, sűrű haját
és a fehér bőrét. Hányszor feküdtek együtt az ágyban? Mindig csodálatos volt. A
mai nap lett volna az, amikor tíz kibaszott év után végre ismét szeretkezhetett
volna vele, de abban a pillanatban, amikor beledöfte a kést Banks nyakába,
szertefoszlott ez a lehetőség. Tízszer hívta fel Jenny anyját, de Eileen minden
alkalommal azt mondta, hogy a lánya nem akar vele beszélni. Cain most Jennyre
is dühös volt, bár tisztában volt vele, hogy nem volt ehhez joga, mégis szerette
volna elmagyarázni a nőnek a mai események körülményeit.
Úgy érezte, képtelen lesz megbirkózni a börtönbüntetésével, ha elveszíti
Jennyt. Ő volt az élete – semminek sem volt értelme Jenny nélkül. A rémület,
hogy a nő esetleg elhagyja, leírhatatlan volt, és az volt benne a legrosszabb, hogy
még csak nem is hibáztathatja, ha tényleg megteszi. Még mindig egy fiatal nő, és
neki is megvannak a maga igényei, Cain pedig tudta, hogy sokat kér, amikor azt
várja tőle, hogy hű maradjon hozzá. Eddig az volt. Jennyben nem volt semmi
alattomos, és nem is játszmázott – azt kaptad, amit láttál. Ez volt az egyik oka
annak, hogy ennyire beleszeretett a nőbe. Természetéből adódóan őszinte volt, és
bár sok tekintetben szöges ellentétei voltak egymásnak, mégis jól működött a
kapcsolatuk, mert a nő sosem kérdőjelezte meg Caint és azt, ahogy élt. Jenny
teljes mértékben elfogadta őt és a pozícióját.
De vajon mit tesz majd Jenny ez után a fiaskó után? Annyira számított az
esküvőre, és szinte minden este arról írt neki, mennyire reménykedik abban,
hogy együtt élnek majd a jövőben, és hogy ez minden álma. Jenny szavai
balzsamként hatottak meggyötört lelkére. Az a szerelem tette lehetővé, hogy
kibírja egyik napot a másik után, amit a nő a leveleiben szavakba öntött, éjszaka
pedig felidézte az arcát és a testét, és gondolatban újra átélte ezek minden apró
örömét. Még most is ez a nő az egyetlen gyengéje.
Nyugtalansággal töltötte el az a gondolat, hogy elveszítheti, és
legszívesebben szétvert volna valakit vagy valamit. A fájdalom, amit a karjában
érzett, semmiség volt a szív-fájdalmához képest. Úgy érezte, megszakad a szíve.
Másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy egy másik férfi tartja a karjában. A
gondolat pedig, hogy mást is beenged a testébe, az életébe, hogy szerelmes
szavakat suttog valaki másnak, és széttárja a lábát, hogy örömmel befogadja azt
a másikat, gyötrelmes volt.
Nos, hát először is rohadtul kinyírná a nőt. Ezt nem teheti meg vele. Ez
volna a végső megaláztatás Cain számára. Puszta kézzel tépné le a kibaszott
fejét.
Ahogy elborította a düh, Cain nem tudta tovább türtőztetni magát. Úgy
érezte, agyonnyomják a cellája falai, és a tudat, hogy mi mindent veszített el,
felemésztette. Le akart rombolni valamit, ahogy Banks is lerombolta minden
reményét ezen a napon.
A cellája utolsó épségben lévő dolgait hajnali négy tizenötkor zúzta szét.
Három őrre és két ápolóra volt szükség, hogy megfékezzék, és benyugtatózzák.
Reggel hatkor már a magánzárkában volt.
Eileen ebédet főzött másnap, amikor Jenny végre besétált.
Száznyolcadik fejezet
– Hát, kislányom, a kurva életbe, pont úgy nézel ki, mint akit épp most dugtak
meg!
Jenny megpróbált elmosolyodni, de szörnyen érezte magát. Kezdte érezni a
pia hatását, és az a tudat sem tett jót neki, hogy lefeküdt Freddie Marksszal.
– Jaj, anya. Mit tettem? – fakadt sírva.
Eileen átölelte a lányát, és szorosan magához húzta.
– Elmondom neked, mit tettél. Elmentél szórakozni egy helyes pasival, és
dugtál egyet. Aligha vetheti ezt a szemedre manapság bárki. Ki voltál borulva,
borzalmas napod volt, és muszáj volt elmenekülnöd egy kis időre az életedből.
– De, anya… Szegény Cain. Olyan kurvára dühös voltam rá, és akkorát
csalódtam benne tegnap. És most fogtam magam, és lefeküdtem egy másik
férfival.
– És élvezted?
Jenny bólintott, érezte, hogy a szégyentől elvörösödik.
– Figyelj ide, kislányom, nem te voltál az első, és biztosan nem is te leszel
az utolsó. Ami engem illet, szerintem nagyon is jót tett ez neked. Senkinek sem
árt egy kis szenvedély, Freddie meg jóképű fickó. Nekem se lenne ellenemre, de
hát én már egy kicsit öreg vagyok hozzá!
Jenny ekkor már nem tudta megállni, hogy ne nevessen fel. Eileen vicces
tudott lenni néha, és ez alkalommal talán igaza is volt. Jenny jól érezte magát, és
szerette volna máskor is. Miért érezte mégis árulásnak? Freddie Marks olyan
kedves volt, csupa olyasmit mondott, amire szüksége volt, szorosan magához
ölelte, és Jenny biztonságban érezte magát vele. Éppen fordult el, hogy
felmenjen a hálószobájába, amikor Eileen megállította.
– Jut eszembe, Jen, ki nem találod kit lőttek agyon tegnap a saját otthonában.
Jenny az anyjára nézett, és megvonta a vállát.
– Kit?
– Peter Parkesot! És tudom, hogy nem vagyok egy nagy észkombájn, de
azért különös, hogy ugyanaznap történt a két dolog. És úgy fest, Cain rátalált
régi önmagára. Több tekintetben is, ugyebár.
Jenny nem nagyon értette, mit magyaráz az anyja. Peter Parkes meghalt?
Lelőtték a saját otthonában? Kizárt dolog, hogy véletlen az időzítés; ezt azért
biztosan tudta.
– Minden esti híradóban benne volt… ki is ütötte a te Cained gyilkosságát az
első helyről, szívem. A puska mindig előbbre való, mint a kés, ha gyilkosságról
van szó. Úgyhogy nyilván van pár dolog, amiről nem tudsz, szívem.
Jenny nem válaszolt az anyjának. Leült a konyhaasztal mellé, és töltött
magának egy csésze teát.
– Idetelefonált tegnap éjjel. Azt mondtam neki, hogy nem akarsz beszélni
vele. Kurva idegesnek tűnt.
Jenny az égre emelte a tekintetét. Csak most kezdte felfogni, mit is tervezett
Cain az esküvőjük napjára. A házassági évfordulójuk napja mindig az a nap lett
volna, amikor Peter Parkes meghalt, és úgy tűnt, Caint ez egyáltalán nem
érdekelte. Úgy érezte, valami szörnyű hidegség járja át, amikor rájött, mire
képes az a férfi, akit szeret.
Jenny keservesen sírni kezdett.
– Gondolom is. Kihagyott egy dugást, mi? Húsz lepedőt fizetett azért, hogy
velem tölthessen egy órát. Én meg együtt töltöttem az éjszakát Freddie
Marksszal, és tudod, mit, anya? Fantasztikus volt. Végig igazad volt. Élnem kell
egy kicsit. Végre saját életemet akarom élni.
Eileen a fejét ingatta.
– Azt azért el kell ismernem, Jen, hogy te soha semmit nem csinálsz
félgőzzel!
– Tuti, hogy elment az eszem, anya. Ennyi éven át vákuumban éltem.
Mindent, amit tettem, Cainért tettem… megpróbáltam megkönnyíteni az életét,
amíg rács mögött van. írtam neki, látogattam, meggyőztem magam arról, hogy
nem is olyan nehéz dolog ez, hogy a magánnyal is meg lehet birkózni, elég csak
erre koncentrálni. És magányos voltam, anya, olyan kurva magányos, de
elviseltem, mert tudtam, hogy ő is így érez. Mégis arra a napra tervezett egy
gyilkosságot, ami életünk legboldogabb napja lett volna. Jézusom, mennyire vak
voltam. Sosem láttam a valódi énjét, ugye? Olyannak láttam Cain Morant,
amilyennek látni akartam.
Eileen leült a lányával szemben az asztalhoz, és gyengéden megfogta a
kezét. Sosem hallotta még Jennyt így beszélni a férfiról, akit mindennél jobban
szeretett.
– Nos, kislányom, most rajtad áll, mit teszel.
Jenny felsóhajtott.
– Most már tudom, anya. Alaposan el kell gondolkodnom azon, mihez is
kezdjek most az életemmel.
Százkilencedik fejezet
Freddie Marks és Jenny együtt voltak Freddie lakásán. A férfi boldogan nézte,
ahogy Jenny a bort kortyolgatja a poharából. Bár nem volt ideális a helyzet,
elfogadta a nő kérését, hogy maradjon a kapcsolatuk titokban. Freddie szeretett
volna együtt mutatkozni Jennyvel, szerette volna elvinni helyekre, és
kényeztetni. A pasija akart lenni. De Jenny Riley tisztában volt vele, hogy ez
sosem történhet meg, és bár dühös volt Cainre a hülyesége miatt, azzal is
tisztában volt, hogy mindig szeretni fogja, és hogy elfogadja azokat a
megkötéseket, amelyekkel kénytelen együtt élni. Világosan Freddie értésére
adta, hogy ha őt akarja, akkor be kell tartania az ő feltételeit, és hallgatnia kell a
viszonyról. Bár a férfi is világossá tette számára, hogy többet szeretne ennél,
Jenny nem akarta meggondolni magát.
Jenny Riley-t a vágy és nem a szerelem hajtotta, és ez nagy különbség.
Freddie-vel szenvedélyes és rendszeres volt a szex, és Jenny nem is tudta volna
letagadni, hogy élvezte. De még mindig Cain Moranbe volt szerelmes, és ezen
semmi sem változtatott. Mióta ezt beismerte magának, belenyugodott abba a
ténybe, hogy mindig Cain lesz az első számú férfi az életében, bármi is történjék.
Az elmúlt néhány hónapban sok mindent megtanult, és a Cainhez fűződő
kapcsolata is komoly átalakuláson ment keresztül. Ettől fogva semmit sem
tekintett magától értetődőnek, mindent megkérdőjelezett vele kapcsolatban. Ez
az elmozdulás jót tett neki, és elhatározta, hogy nem lesz többé olyan hiszékeny
és tudatlan, mint eddig. De mindegy volt, mit tett vagy mit fog tenni a jövőben –
Cain mindig élete szerelme lesz.
Freddie Marksszal a szex fizikailag kielégítő volt, de Jenny nagyon is jól
tudta, hogy soha nem tudná szeretni a férfit. Ami közte és Freddie között volt,
idővel kifárad majd, és akkor visszatér oda, ahol korábban volt: várja, hogy Cain
hazatérjen.
Ahogy Jenny nézte Freddie-t, megsajnálta, de csak egy futó érzés volt ez is.
A férfi éppen vetkőztette, Jenny pedig türelmetlen volt.
A szex a legjobb orvosság, és már eléggé felnőtt volt ahhoz, hogy tudja,
néha egyszerűen csak szüksége van az embernek bizonyos dolgokra az életben.
Ha Cainre gondolt a Freddie-vel való szeretkezés közben, az az ő kiváltsága volt.
Mivel nem jutott hozzá a valódihoz, hajlandó volt beérni a második helyezettel.
Eileen mindenben támogatta, és megtette, amit tudott, hogy a lánya élvezze
újonnan megtalált szabadságát. Jenny számára jó érzés volt, hogy kell valakinek,
hogy vágyik rá valaki. Ahogy Freddie után belépett a férfi hálószobájába, egy
csepp megbánást sem érzett. Ha tanult valamit Caintől, akkor azt, hogy csak úgy
lehet életben maradni, ha az ember minden adódó lehetőséget kihasznál. Jenny
egyszerűen csak átültette a gyakorlatba a férfi filozófiáját.
Száztizedik fejezet
Cain éppen edzett, bár semmi kedve nem volt hozzá, de tudta, hogy kénytelen. A
tervezett esküvő napja óta sokkal nehezebben tudott elaludni.
Jenny nagyon megváltozott, de ezért Cain csak magát okolhatta. Nem jött
olyan rendszeresen látogatni, mint korábban, és amikor eljött, sokkal kevésbé
volt passzív, többet beszélt a saját életéről, és kevésbé érdeklődött arról, hogy mi
újság Cainnel. Korábban utált az életéről mesélni, mert az odakint történt, és
nem akarta, hogy a férfi kirekesztve érezze magát. Mostanában minden
gondolatát megosztotta a férfival. Kétségtelen, hogy Jenny más lett, de hogy is
hibáztathatná? Cain sok tekintetben magára vállalta a felelősséget, és úgy érvelt
magában, hogy talán jobban is járnak ezzel az őszintébb kapcsolattal. Egyenlő
társak lettek.
Cain Junior is megváltozott, és már nem volt olyan odaadó az apja iránt,
mint korábban. Cain tudta, hogy a fia nyilván sok dolgot olvasott róla az
újságokban, és sok pletykát hallott. De Cain gyakorlatias ember volt, tudta, hogy
egy napon majd a fia is megtudja az igazat. Csak azt remélte, hogy meg is érti.
Nem sokat tehetett ellene úgy, hogy odabent ült, úgyhogy kénytelen volt bízni
benne, hogy Jenny minden tőle telhetőt megtesz, hogy megbirkózzon a
helyzettel. Frusztráló a tehetetlenség, ha olyan emberekről van szó, akiket szeret
az ember.
Ami Cain maffiafőnöki hatalmát illeti, abban messze nem volt ilyen
tehetetlen. Most, hogy eltette láb alól Parkesot, és az Osman fivérek az üzleti
partnerei lettek, ismét a csúcson volt. Jó volt újra dolgozni, használni a fejét, és
könnyebb volt odabentről visszatérni a szervezetbe, mint gondolta. Az Osman
testvéreknek jól jött az ő hírneve, neki pedig szüksége volt rájuk odakint, hogy
újra gyűlni kezdhessen a pénz. Cain visszatért a szervezetbe, és igyekezett
behozni a lemaradást; bár az ítéletet nem tudta megmásítani, azért jó kis summát
kereshetett odakint. Az Osman fivérek jó haverok voltak, és most már volt
mobilja is, így aztán könnyen tarthatta velük a kapcsolatot.
Ez az új technika fantasztikus volt, de ráébresztette a férfiakat odabent, hogy
mekkorát változott a világ odakint. Úgy tűnt, minden héten valami új dolgot
dobtak a piacra, és kirekesztve érezték magukat, hiszen nekik esélyük sem volt
rá, hogy hozzájussanak. A bűn világa is megváltozott emiatt, és ez még csak a
kezdet volt. Cain mindig is nagyon képben volt, úgyhogy most is igyekezett
felzárkózni, amilyen gyorsan csak tudott. A fiatalok nagyon szívesen
elmagyaráztak neki mindent, hiszen érdemes volt elébe menni a változásoknak –
különösen most, hogy visszatért az üzletbe.
A börtönben lefolytatott vizsgálat arra az eredményre jutott, hogy James
Banks Junior halála önvédelem volt Cain részéről – nem kapott érte büntetést,
aminek rendkívüli módon örült. Bár bizonyos szempontból örült volna egy
tárgyalásnak, mert akkor kikerült volna egy időre erről a rohadt helyről.
Rengeteg elítélt volt, aki állandóan fellebbezett, csak hogy egy kicsit
kiszabaduljon a börtönből. De összességében véve Cain nagyon
megkönnyebbült, hogy visszakapta az ő Jennyjét, és hogy volt munkája, amivel
eltöltötte az idejét, és ez egyelőre elég volt számára.
Az alváshiány azonban zavarta – sokszor órákig feküdt ébren. Blokko úgy
gondolta, ez sok életfogytossal előfordult már, és szerinte ez a depresszió egyik
formája. Lehet, hogy Blokkónak igaza volt. Egy dolgot Cain is biztosan tudott,
ideje volt, hogy aludjon végre egy jót, mert kezdte ez az egész kikezdeni az ép
elméjét. Az edzés fizikailag lefárasztotta, és azt remélte, ha egyre keményebben
dolgozik, végül csak elalszik majd a kimerültségtől. Érdemes volt legalább
megpróbálni.
Száztizenegyedik fejezet
Eileen Riley még mindig gyászolta Freddie Marksot. Nem volt benne biztos,
hogy valaha is megbocsátja Molly Moran-nek, hogy felhívta Cain figyelmét
Jenny és a férfi viszonyára. A kapcsolat katalizátora Eileen volt, aki bízott
abban, hogy nagyon nagy jót tenne a lányának, ha egy időre lenne egy férfi az
életében. Most azonban Freddie halott volt, és mindenki tudta, miért.
Korábban sosem érzett bűntudatot semmi miatt. Eileen mindig is önző
ember volt, elvette, amit akart, és egy pillanatig sem gondolt a
következményekre. Most azonban kísértette a férfi szörnyű és tragikus halála, és
a tudat, hogy részben felelős a haláláért, még akkor is, ha nem állt szándékában
ártani neki. Eileen pontosan tudta, mire képes Cain Moran, de hogy ilyen
gyorsan reagáljon, arra álmában sem gondolt volna.
Jenny, a lánya, azonban nagyon meglepte. Az ő kedves, aranyos Jennyje
keményebb volt, mint amilyennek gondolta. Lerázta magáról Freddie halálát, és
minden energiájával azon volt, hogy visszaszerezze Cain Moran szerelmét.
Valódi megvilágosodás volt ez Eileen számára. Azt gondolta, hogy a lánya majd
messzire elkerüli Cain Morant azok után, amit a férfi tett, ehelyett úgy festett a
dolog, jobban szereti, mint valaha.
Jenny most ment látogatóba Cain Moranhez először az incidens óta, és
furcsa módon Eileen azt remélte, a férfi nem fogadja vissza a lányát. Még azt is
kész volt elfogadni, hogy az életmódjuk jelentősen megváltozik ebben az
esetben. Nem volt kedvére a gondolat, hogy a kedves Jenny – a legkedvesebb
lány, akit valaha ismert – ilyen könnyedén elfogadja annak a férfinak a halálát,
aki szerette. Talán ezért illik olyan jól össze Jenny és Cain. Talán Jenny sokkal
jobban hasonlít Cainre, mint ahogy gondolták. Érdemes volt ezen elgondolkodni.
Száztizenhatodik fejezet
Jenny Riley a kanapén feküdt, kezében meleg, mézes whisky és egy szál
cigaretta, és igyekezett felidézni az aznapi találkozását Cainnel. Nagyon félt,
amikor odaért – nem attól, hogy a férfi bántja, hanem attól, hogy elhagyja. Azt
kívánta, bárcsak másképp érezne, de szerette a férfit, és ezen nem tudott
változtatni. Még attól a tudattól sem érzett haragot a szeretett férfi iránt, hogy az
ő lelkén száradt Freddie Marks halála. Zavarta egy kicsit, hogy sosem volt képes
megítélni Caint és a tetteit úgy, ahogy elvárható lett volna, de a szerelme
komplikált volt, hiszen olyan férfit szeretett, aki egyszerre volt erőszakos
bűnöző, és a legszeretetreméltóbb ember, akit valaha ismert.
A szíve mélyén biztos volt benne, hogy Cain nem fogja bántani – még ha
esetleg kedvet is érzett volna hozzá –, és hogy nem is bíz meg ezzel senkit. Cain
minden porcikájával szerette őt, ezt bizonyították az elmúlt időszak történései is.
Jenny feltette magának azt a kérdést is, hogy miért nem érdekelte, mit tett
Cain Freddie Marksszal, aki tulajdonképpen ártatlan szereplő volt csupán. Jenny
nagyon sajnálta a férfit – kegyetlen halál volt a jutalma, pedig csak vele akart
lenni. Mégsem alakult ki Jennyben ellenséges érzés Cain iránt emiatt. Jenny
mindig is tisztában volt azzal, mi mindenre képes Cain, és tudta ezt Freddie
Marks is.
Cain szívében végül megbocsátást nyert, és tulajdonképpen csak ez az egy
dolog számított. Miután olyan közel került ahhoz, hogy elveszítse, Jenny
ráébredt, milyen nagyon szüksége van a férfira. Mostanra megértette, hogy Cain
nélkül képtelen volna élni. Soha többé nem tesz olyasmit, ami miatt Cain
megkérdőjelezné a hűségét, és megesküdött rá magában, hogy az energiáit arra
fordítja, hogy megóvja a kapcsolatukat. A látogatás végén Cain arra kérte,
álljanak neki újra az esküvői készülődésnek. Jenny majd’ kiugrott a bőréből
örömében, és természetesen beleegyezett, hogy újra nekiálljanak, amint csak
lehet. A férfihoz akart tartozni, jobban, mint valaha. És ha ez azt jelentette, hogy
az elkövetkező tizenöt évben egyedül kell lennie, hogy bizonyítsa a hűségét,
akkor ez nem tűnt nagy árnak Jenny számára. Meg akart tisztulni Cain számára,
hogy az a Jenny lehessen újra, akit a férfi ismert és szeretett.
Jenny nagyon megbánta, hogy viszonya volt Freddie Marksszal, nemcsak a
szívfájdalom miatt, hanem azért is, mert okot adott Cainnek arra, hogy
kételkedjen benne – olyan dolog volt ez, amit soha nem bocsátott meg magának.
Nos, megbolondult egy kicsit, de szörnyen nagy árat kellett érte fizetnie.
Mostantól azonban fáradhatatlanul azon fog dolgozni, hogy megadja Cainnek azt
az életet, amivel tartozik neki, és amit ő maga is szeretne.
Cain azt ígérte, hogy együtt aranyéletük lesz. Ez még egyelőre messze volt,
de ettől függetlenül ott volt valahol. Jenny pedig minden tőle telhetőt meg fog
tenni annak érdekében, hogy hűségesen várja, és hogy a férfi valóra válthassa az
ígéretét, amikor kikerül.
Száztizenhetedik fejezet
Cain Moran az ágyában feküdt, és Jennyre gondolt, meg arra, hogy mi mindent
mondott neki a nő a látogatáskor. Egy dologban biztos volt, hogy Jenny soha
nem hazudna neki. Amikor azt mesélte, hogy rá gondolt, miközben együtt volt
Freddie Marksszal, azonnal tudta, hogy igazat mond – hogy mindvégig csak rá
vágyott, nem arra a fasz Marksra. Ahányszor csak eszébe jutott a férfi,
légszívesebben újra kinyírta volna.
Na, nem mintha ebben a pillanatban kizárólag édes gyengédséget érzett
volna Jenny iránt; még mindig fájt neki, és megalázva érezte magát attól, amit a
nő tett vele. De ahogy a szárnyban fogvatartott férfiak megjegyezték, nem ő volt
az egyetlen nő, aki egy hosszú büntetési időt töltő férfit megcsalt, és
nyilvánvalóan nem is ő lesz az utolsó. Tíz évig hűségesen kitartott, és ez
önmagában már elismerésre méltó dolog. Végeredményben amilyen csinos, nem
volt híján a figyelemnek.
Cainnek vissza kellett fognia az érzelmeit. Még mindig szenvedélyesen
szerette az ő Jennyjét; mindig is szeretni fogja, ahogy a nő is mindig szeretni
fogja őt. Okét egymásnak szánták az égiek, és Cain nem akart senki mást. Ha
majd elmúlik a megcsalás felett érzett fájdalma, minden visszatér a régi
kerékvágásba. Jenny tanult a történtekből, ami tulajdonképpen hasznos is volt.
Cain ismét megkérte a nőt arra, hogy házasodjanak össze, ezzel is
bizonyítékát adva annak, hogy hajlandó elfelejteni az affért. Annyi mindent
túléltek már – Caroline keserűségét, a gonosz támadást Jenny ellen, a férfi
hosszú börtönbüntetését. Ezt is túl fogják élni, és sokkal erősebb lesz a
kapcsolatuk, mint valaha. Felbonthatatlan kötelék az övék.
Most, hogy Cain visszanyerte vezető szerepét a szervezetben, Jenny értékes
eszköz lehet: segíthet üzeneteket átadni, és felügyelheti a pénzmozgás bizonyos
aspektusait. Az ő Jennyje nem bolond. Egyszerűen csak el kell felejtenie neki ezt
a baklövését, ezt pedig Cain el is határozta magában. Jenny még fiatal nő volt,
szüksége volt arra, hogy szerethessen, és hogy érezze, szeretik, és arról, hogy
soha többé ne érezze magát elhanyagoltnak és magányosnak, Cainnek kell
gondoskodnia. A házasság bizonyíték lesz a szerelmére, és ha feladatot kap az
üzletben, akkor majd nem érzi kirekesztve magát Cain életének abból a részéből
sem.
Beszélni fog az Osman fivérekkel a dologról – és ezzel együtt szemmel is
tarthatják neki. Talán úgy döntött, hogy megbocsát neki, de ez nem jelenti azt,
hogy automatikusan meg is bízik benne újra. Ehhez még időre volt szüksége, de
úgy döntött, megpróbálja, és ez a lényeg. Az álom megint elkerülte, ő pedig ott
feküdt, hallgatta a börtön neszeit, és az új életét tervezgette. A férfiak többsége
általában ezt csinálta a börtönben. Éjjel muszáj volt meggyőzniük magukat arról,
hogy nem az lesz örökké, ami van – hogy egy nap majd odakint lesznek, és újra
aranyéletük lesz. Ez segített nekik életben maradni.
Negyedik rész
2008
Cain Moran a mobiltelefonján beszélt a sportudvaron, míg a többi rab ötfős
csapatokban focizott. Cain Hasan Osmannal beszélt telefonon, méghozzá egyre
feldúltabban. Valójában vitatkoztak, ami sosem volt jó hír. Az elmúlt néhány
hónapban futottak bele az első nagy nézeteltérésükbe, ami lassanként oda
vezetett, hogy semmiben sem értettek egyet. Egy északi főnök miatt volt az
egész, akit Jason Biggsnek hívtak – egy nagydarab, hangos, vicces figura, aki
legendásan hirtelen haragra tudott gerjedni, ha valaki keresztbe tett neki. Három
fivére volt, akik mellette dolgoztak, és őket se volt érdemes hülyének nézni.
Jason az elmúlt néhány évben alapozta meg a hírnevét, és mostanra a drog-
és a prostituáltbiznisz nagy részét ő bonyolította Anglia északi részén. Sok pénz
volt a szexben, és rengeteg lány jött Kelet-Európából és Kínából, akiknek kellett
a pénz. Ráadásul sok olyan férfi is akadt, aki szívesen leszállította ezeket a
lányokat; kegyetlen és gonosz iparág volt, ami zavartalanul virágzott, hiszen
nagy volt a kereslet és a kínálat is. Jason az oroszokkal üzletelt, ami a lányokat
illeti, és – eddig legalábbis – az Osman fivérek szállították neki a drogot.
Nemrégiben azonban egy jobbnak tűnő ajánlatot kapott az oroszoktól,
aminek Ali és Hasan Osman nem igazán örült. Most mindannyian azon voltak,
hogy kiiktassák Jason Biggset az üzletből.
Cain Moran viszont nem gondolta, hogy ez jó ötlet lenne. Régóta ismerte
Jasont, és tudta, ha őt elteszik láb alól, túl sok ember szeretné majd
megbosszulni a halálát. Túlságosan is személyes színezetet kapna a dolog, ez
pedig senkinek sem állt érdekében ebben a pillanatban. Muszáj volt észszerűen
dönteniük – valamiféle megegyezésre kellett jutniuk. Nagyon sok fejfájást
megspórolna ez mindenkinek.
Cain tudta, hogy az Osman fivérek nem nagyon kedvelik Jasont. A férfi
ugyanis nagyon szeretett viccelődni, méghozzá gyakran mások kárára.
Valószínű, hogy a fivéreknek nincs különösebben ínyükre az ilyenfajta élcelődés
– különösen, hogy Ali, a fiatalabbik testvér, gyakran bántódott meg mindenféle
vélt vagy valós sérelmen. Ettől függetlenül Cain nem engedhette, hogy
elszabaduljanak az indulatok.
– Nézd, Hasan, én kategorikusan nemet mondok erre. Nem nyírhatod ki
Jasont, mert az egy kibaszott öldökléshez vezetne. A testvérei minden követ meg
fognak mozgatni, hogy bosszút álljanak, és attól tartok az oroszok is kurvára ki
lennének akadva. Próbáljuk meg együtt megoldani a problémát. Hadd beszéljek
Jasonnel, és meglátjuk, mire jutok vele.
Hasan a tőle megszokott megfontoltsággal válaszolt.
– Hadd beszéljem ezt meg Alival, Cain, aztán majd visszahívlak.
Cain kinyomta a mobilját, majd becsúsztatta a melegítőalsója zsebébe, és
csatlakozott a focizókhoz. Minden oka megvolt rá, hogy aggódjon. Sokáig jól
mentek a dolgok, és ha nem törődik ezzel a problémával, az könnyen egy rohadt
háborúhoz vezethet. Nem tanácsos a Biggs családnak keresztbe tenni, hacsak
készen nem áll az ember arra, hogy elfogadja a nehézségeket, melyekkel
kénytelen lesz szembenézni. Ilyenkor a tény, hogy rács mögött ül az ember,
alaposan behatárolja az alvilágban hatalommal bíró főnök mozgásterét.
Száztizenkilencedik fejezet
Cain Moran Junior a húszas éveiben járt, és pontosan úgy festett, mint az apja
ugyanennyi idős korában. Nagyon magabiztos fiatalember volt, keményen tanult
az iskolában, aztán főiskolára ment, majd szép lassan beletanult az apja üzleti
vállalkozásába. Úgy tűnt, az alvilági élet a vérében van. Ő legalábbis szerette ezt
hinni.
Pénzbehajtó és mindenes lett az Osman fivéreknél, és néha az anyjánál is.
Úgy tűnt, Jenny Morannek kiváló érzéke van azokhoz az üzleti
vállalkozásokhoz, melyeket felügyelt, és amelyek a törvényeket betartva szépen
virágoztak. Bizonyos üzleti megbeszélésekhez szüksége volt valakire, aki vigyáz
rá, a fia pedig szép szál, nagydarab fiú volt, ezért gyakran vitte magával. Az
Osman fivérek meg voltak vele elégedve – Cain Junior emlékeztette az
embereket az apjára, ami jól jött.
Cain hihetetlenül büszke volt rá, hogy a fia az ő nyomába szeretne lépni –
mindig is arról álmodott, hogy behozza valahogy az üzletbe. És azokból a
beszámolókból ítélve, amiket Cain Juniorról hallott, a fia jól tette a dolgát. Nem
riadt vissza az erőszaktól, és soha nem nyitotta ki a száját, csak ha valami fontos
mondanivalója volt. Ezek pozitív jellemvonások voltak ebben a szakmában.
Cain Junior olyan fiatalember volt, akit kedveltek és tiszteltek. Az apjának pedig
nagy tervei voltak a Moran családot illetően, amikor majd kikerül.
Megállíthatatlanok lesznek.
Cain Juniornak egy Linda Lloyd nevű lánnyal volt találkozója – egy apró
termetű, vörös hajú, kék szemű lánnyal, akinek olyan alakja volt, amiért ölni is
érdemes lett volna. Akkor találkoztak, amikor a fiú az egyik fogadóirodából
szedte be a részesedést. Caint lenyűgözte a lány kinézete és temperamentuma.
Linda tizenkilenc éves volt, nagyhangú és vicces, és nagyon törékeny –
harmincötös lába volt, és olyan pici keze, tökéletes manikűrrel, amilyet a fiú
még sosem látott. Sűrű, göndör, vörös haját épp olyan nehéz volt megszelídíteni,
mint a lányt magát. Ez még csak a harmadik randijuk volt, de a fiú máris fülig
szerelmes volt belé. Ahogy ott ültek az étteremben, a lány pedig a munkájáról,
az életéről és a családjáról fecsegett, Cain Junior hihetetlenül boldog volt. Linda
igazán különleges lány volt – mindig vidám, jókedvű. Ragályosan.
Ráadásul Linda már mindent tudott a szervezetről, úgyhogy nem kellett attól
tartani, hogy aggódik, amiért a fiú későig kimarad, és nem kellett
magyarázkodnia sem, hogy mivel keresi a kenyerét. Ez volt a gond a becsületes
lányokkal – fogalmuk sem volt az alvilág üzleti ügyeiről. Cain olyan valaki
mellett képzelte el az életét, aki megérti, és nem olyan mellett, akinek hazudni
kényszerülne arról, hogy mivel is foglalkozik valójában. Lindának megvan a
magához való esze, és nem kérdezősködne feleslegesen; amiről nem tud, az nem
fáj az embernek. Tényleg odavolt ezért a lányért – Linda olyan lány volt, akit a
fiú anyja „megtartó” típusnak hívott. Cain Junior pedig valóban meg akarta
tartani, méghozzá egész életére. Cain Moran Junior szerelmes volt, és élvezte az
érzést.
Linda Lloyd a maga részéről pontosan ugyanígy érzett. Már olyan rég
kiszemelte magának Caint, hogy saját magának se merte bevallani, és ez a fiú
volt számára a tökéletes férfi minden szempontból. Linda egy helyi család tagja
volt, úgyhogy pontosan tudta, ki ez a fiú, kik a szülei, és hogy miből él. De ez
nem vette el a kedvét – sőt még hozzá is tett a vonzerejéhez.
Lindának tetszett a fiú sötét haja és élénk kék szeme, borostás álla, és az is,
hogy úgy tudott rá nézni, mint aki el sem hiszi, hogy ekkora szerencséje lehet.
Az Isten is egymásnak teremtette őket, és amikor együtt ebédeltek, mindketten
tudták, hogy megtalálták a lelki társukat.
Százhuszadik fejezet
Jenny Moran alaposan elfáradt, de boldog volt, hogy egy megbeszélésekkel teli
nap végére ért. Körbejárta a lakást, felkapcsolta a villanyokat, aztán feltett egy
kanna kávét, és boldogan sóhajtott fel. Nagyon jól sikerült ez a nap; alig várta,
hogy egyen valami könnyűt vacsorára, vegyen egy jó hosszú fürdőt, aztán korán
ágyba bújjon. Igazi jutalom volt az ilyen nap, mert alaposan elfáradt, és jót tudott
aludni utána.
Ugyanis gyakran nehezen jött álom a szemére; úgy tűnt, az agya azonnal
működésbe lép, amint lekapcsolja a villanyt, és ilyenkor a várva várt felejtés
elkerüli. Jenny ezt természetesnek tartotta. Ennek ellenére sem változtatott volna
soha az életén. Igyekezett a lehető legjobban kihasználni a napjait, melyek
többnyire örömet okoztak neki. Néha azonban annyira hiányzott neki a férje,
hogy a hiányt fizikai fájdalomként élte meg. Szinte hihetetlen volt, hogy már
húsz éve távol van. Néha röpült az idő, máskor vánszorgott, de végül mindig
eltelt valahogy. Ezt mondogatta magának éjjel a sötétben, amikor minden
reménytelennek tűnt, és amikor azon tűnődött, vajon elpocsékolja-e az életét
azzal, hogy a férfira vár, akit bolondulásig szeret. Ha már ennyit várt rá, mit
számít még néhány év? Erre a következtetésre jutott mindig, többnyire akkor,
amikor már hajnalodott, és megint kimerültnek érezte magát az álmatlanul töltött
éjszaka után.
Cain Junior felhívta, hogy tudassa vele, otthon lesz vacsorára. Ha volt
valami, amire Jenny igazán büszke volt az életben, akkor az a jóképű fia volt.
Bár nem örült, hogy belekeveredett a szervezetbe, végül elfogadta, hogy ez az,
amit a fia csinálni szeretne. Nem is nagyon volt más választása; Cain már a
maga útját járta, és sok szempontból az apja nyomdokaiba lépett. Annyira
hasonlított az apjára, hogy Jennynek néha majd’ megszakadt a szíve, amikor
ránézett.
Cain Junior jól beilleszkedett a szervezetbe, és kivívta a többiek tiszteletét.
Természetes képessége volt arra, hogy eligazodjon az ügyekben, és Jenny
gyanította, hogy ezt is az apjától örökölte. Az elmúlt években apa és fia közel
kerültek egymáshoz – amikor belekerült az üzletbe, Cain Junior mintha ráébredt
volna, hogy szüksége van az apjára –, és ez rendkívüli örömmel töltötte el Jennyt
és Caint is. Jenny mindig emlékeztette magát arra, hogy sok dologért lehet hálás:
úgy éltek, mint a királyok, és szinte soha semmiben nem szenvedtek hiányt.
Még az a féleszű Caroline is kezdett leszállni róluk. Bár a késő esti, részeg
telefonhívásokat el kellett viselnie, azért a mobilszámukat sokkal nehezebb volt
megszereznie, főleg, hogy Jenny gyakran változtatta. Az agyára ment, de hát mit
tehetett volna? Caroline nem az az ember, aki elengedi a dolgokat.
Sóhajtott egyet, aztán nekiállt a Cézár-salátának, amit magának és Cainnek
készített. Ma este nem volt kedve főzni. Inkább ivott volna egy pohár bort, és
vett volna egy jó meleg fürdőt. Ebben a sorrendben. Bár örült, hogy a fiával ehet
– mostanában nemigen került haza emberi időben. Jenny azon tűnődött, vajon
egy lány van-e a dologban; mostanában jobban odafigyelt a kinézetére, és
állandóan üzeneteket váltott valakivel. Legyen szerencséje! Abban a korban van,
amikor már el kell gondolkodnia azon, hogy megállapodjon egy rendes lány
mellett.
Cain Junior elkezdett lakást keresni. Szeretett volna külön költözni, és Jenny
meg is értette ezt. Bizonyos szempontból meglepő is volt, hogy ilyen sokáig vele
maradt, de tudta, hogy ez leginkább azért volt, mert a fiú aggódott, nehogy
magányos legyen. Cain jó gyerek volt ebből a szempontból, Jenny pedig nagyra
értékelte, hogy törődik vele. Olyan sok időt töltöttek együtt életükben, csak ők
ketten, és olyan közel álltak egymáshoz. Furcsa lesz, ha végül kirepül a
fészekből, de Jenny tudta, hogy ez elkerülhetetlen. A gyerekek felnőnek, és
elköltöznek otthonról – ez a világ rendje. Csak abban reménykedett, hogy a fia
nem megy messzire; sok szempontból ő volt Jenny egyetlen támasza. Cain majd
a maga útját járja, ebben biztos volt. Végeredményben az apja fia.
Százhuszonegyedik fejezet
Hasan Osman már hajlott arra, hogy igazat adjon Cain Morannek, de a fivére,
Ali már nem volt benne olyan biztos.
– Mi a picsának kellene engednünk neki, Hasan? Mégis mit gondol ez a
Biggs magáról, ki a fasz ő? Most akkor álljunk félre, miközben úgy bánik
velünk, mint valami kibaszott pinákkal? Kizárt dolog! – Ali hangja agresszívan
és határozottan csengett.
Hasan egyre növekvő elégedetlenséggel hallgatta az öccsét. Ali
temperamentuma minden logikától mentes volt. Ha egyszer a fejébe vett valamit,
semmi nem tudta eltántorítani attól, hogy véghezvigye, amit akar. Ez
alkalommal azonban Hasan valóban úgy gondolta, hogy az öccse nem látja át
teljesen a szituációt. Rossz előérzete volt, és bár más érveket azon kívül, hogy ez
Cain Moran véleménye, nem tudott felhozni, úgy érezte, könnyen elfajulhatnak a
dolgok, és ezt ő éppen annyira nem szerette volna, mint Cain.
Ali és Biggs között kezdettől fogva volt valami ellenszenv egymás iránt;
néha előfordul az ilyesmi bizonyos emberekkel. Attól a pillanattól fogva, hogy
találkoztak, volt valami ellenérzés, vagy ha pontosabban akarunk fogalmazni,
bizalmatlanság kettejük között.
Jason Biggs kerek perec kijelentette, hogy nem szeret törökökkel üzletelni –
úgy érzi, mindig át akarják verni, bár ez tulajdonképpen egyszer sem történt meg
a hosszú évek alatt, amióta üzletelt velük. Csak azért volt szent a béke eddig,
mert Cain Moran ott állt közöttük. Most hirtelen minden megváltozott, és ha
egyszer megszűnik a párbeszéd, akkor háború lesz.
Hasan meglátása szerint Cainnek igaza van, amikor azt mondja, túl sok
Biggs van a porondon ahhoz, hogy ne kelljen tartaniuk a bosszútól, hajasont
elteszik láb alól. És különben sem lennének képesek ellenőrizni Anglia északi
részét teljes egészében. Ez lehetetlen feladat lenne, különösen Londonból.
– Ne haragudj, Ali, de én ebben Cainnel értek egyet. El kell ezt most
engedned, és meglátjuk, sikerül-e valamiféle kompromisszumra jutnunk. Ha
tetszik, ha nem, Jason Biggs pillanatnyilag túl nagy falat számunkra. A mi
erősségünk abban áll, hogy kurva jó árut tudunk szállítani. Ez az, ami miatt az
üzlet csúcsán vagyunk. Nem hinném, hogy az oroszok túl boldogok lennének
attól, ha berontanánk kibaszott füstölgő puskacsövekkel, és leszednénk a legjobb
újdonsült haverjaikat. Muszáj egyezségre jutnunk.
Ali Osman úgy nézett a bátyjára, mintha a szeme láttára növesztett volna
még egy fejet. Sokkolta és el is keserítette, amit hallott. Soha nem fordultak
szembe egymással korábban; mindig a végsőkig támogatták egymást. Ali öt
évvel volt fiatalabb a bátyjánál, és úgy nőtt fel, hogy istenítette Hasant, de
mostanában szeretett volna nagyobb beleszólást kapni a mindennapos üzleti
ügyekbe. Úgy érezte, Hasan lépten-nyomon akadályozza, és csak most kezdte
felismerni, mennyire zavarja ez.
– Miféle kibaszott kompromisszumról beszélsz? Azzal a fasz Bigsszel és a
szemét testvéreivel? Komolyan beszélsz? Az ilyen stricik csak az erőből
értenek… ha nem sózunk neki oda mi elsőként, akkor a kibaszott oroszokkal
találjuk magunkat szemben. Ezt akarod?
Hasan dühében az égre emelte a tekintetét.
– Őszintén, Ali? Nem, nem akarok az oroszokkal ujjat húzni. Ök túlzottan
szervezettek hozzánk képest, ennyi. Mentsük, amink van, és ne hívjuk ki
magunk ellen a sorsot. Ez elkerülhetetlen, előbb-utóbb úgyis megtörténik. Lépj
ezen túl, kérlek, és használd az eszed, baszd meg!
Ali most már nem csak dühös, de megbántott is volt.
Hasan nagyot sóhajtott.
– Ez az utolsó szavam. Szervezünk egy találkozót északra Biggsszel.
Meglátjuk, miféle kompromisszumra tudunk jutni. Ha olcsóbban kell adnunk a
drogot, akkor ezt fogjuk tenni, de ami engem illet, én nem akarom, hogy az
oroszok betegyék a lábukat északra. Ilyen egyszerű.
Ali túl dühös volt ahhoz, hogy bármit is mondjon a testvérének. Cain Moran
rács mögött van, de még mindig ő dirigál. Nyilván van valami tanulsága ennek a
történetnek, de kurvára nem látta, mi is lehet az.
Százhuszonkettedik fejezet
Cain Moran rendezett egy kis saját ünnepséget odabent a szárnyban lakó
elítéltekkel. Báránycombot sütött zöldségekkel, és persze a sült krumpli sem
maradhatott el. Sosem sikerült rábeszélnie az idősebb tagokat az egészséges
étkezésre. Desszertnek túrótortát sütött. Volt pár ismerős arc az asztal körül, és
néhány új is, akiket az elmúlt években ítéltek el.
Blokko most fent volt Durhamben; a béke jó humorú őrének sikerült kis
híján agyonvernie egy ifjú írt. Meglehetősen vicces történet volt, de a vége
valahogy senkinek nem szolgált megelégedésére. Szerencsére Cainnek azért
maradt még néhány régi haverja a Parkhurtsben, akivel jól elvolt. Újra a csúcsra
jutott, és ez olyasmi volt, amit soha nem vett magától értetődőnek. Szerette,
hogy megadják neki a tiszteletet, és hogy megint olyan státuszba került,
amilyenben lenni szeretett volna. Lassan húsz éve volt bent, úgyhogy már csak
öt év volt vissza. Ez nem kevés, de legalább nem veszített el mindent, amíg
odabent volt, se a munkáját, se az életét tekintve. Es jóval többet letöltött már,
mint a fele – ez már önmagában is szép teljesítmény.
Ettől függetlenül különös érzés volt arra gondolni, hogy a fia ma este
hivatalosan is megismerteti a családdal a menyasszonyát, méghozzá úgy, hogy
az apja nincs jelen. De majd rákerül a lány neve is a látogatók listájára, és
hamarosan ő is találkozhat vele. Hála istennek, a közösségen belülről való; a fasz
tudja, mi lett volna, ha nem. Hallott már olyan családokról, ahol a gyerek
házastársa nem volt hajlandó eljönni a börtönbe látogatni, és még az unokákat is
megpróbálta megakadályozni ebben. Természetesen az ilyen szituációknak soha
nem lett jó vége. Miután alaposan elbeszélgettek az illető nőkkel, a gyerekeik
általában eljöhettek látogatóba.
Mindenkinek töltött egy pohár Barolo bort, és büszkén emelte köszöntésre a
sajátját.
– A fiam eljegyzésére! És a csodálatos menyasszonyára, Lindára!
A férfiak is emelték poharukat, de volt egy kis szomorúság a levegőben –
különösen a kisgyerekeseket emlékeztette mindez arra, hogy sok-sok évnek kell
majd eltelnie, mielőtt újra együtt lesznek odakint. Mint Cain Moran, ők is
börtönben töltik a legszebb éveiket, miközben a gyerekeik felnőnek, a szeretteik
pedig élik tovább a maguk életét. Sok szempontból is kijózanító gondolat volt.
– Szóval hogy lesz? Beszéltél már az ügyvédeddel a kivételes
eltávozásodról, hogy elmehess az esküvőre?
Cain bólintott.
– Ó, igen. Még sosem voltam eltávon, még egy temetésen sem, szóval azt
gondolja, megkapom. Remélem. Nagyon utálnám, ha ki kellene hagynom Cain
Junior életének nagy napját. – Egy nagy falat bárányhúst lapátolt a szájába,
mielőtt folytatta volna. – Még sose kérvényeztem, ugyebár. Mindent megtettem,
amit kellett. Ha eljön az ideje, mindenért elnézést kérek a feltételes szabadlábra
helyező bizottságtól, és minden lószart megígérek nekik, amit csak hallani
akarnak. Csak így lehet itt életben maradni. Az ő kibaszott szabályaiknak
megfelelően kell játszani.
A férfiak egyetértően bólogattak.
– Aztán ha odakint vagy újra, utánad a vízözön!
Mind elkezdtek röhögni.
Desmond Harker, egy magas, fekete, manchesteri fazon raszta hajjal és
lefegyverző mosollyal vidáman így szólt:
– Egyetértek. Azon a napon, amikor a bíró tizennyolc évre ítélt, az anyám
azt mondta neki: „Nem a fiam tehet róla, hanem azok, akikkel együtt lóg!”
Semmi sem tudta ebben megingatni ennyi éven keresztül. Még mindig hisz
ebben.
A férfiak nevettek. Annál is inkább vicces volt ez, mert Desmond Harker
igazi bűnöző lángelme volt, aki a bankrablásokra specializálódott. De jó fickó
volt, és nagyon jóban volt Jason Biggsszel annak idején, úgyhogy mindketten
örültek, hogy jól kijöttek egymással odabent. A tény, hogy Cain és Desmond
hasonló korúak voltak és hasonló háttérrel rendelkeztek, szinte azonnal
megalapozta a barátságukat. Cain információt kapott Jasonről Desen keresztül –
ami felbecsülhetetlen értékkel bírt a mindennapokban. Mostanra közeli cimborák
lettek, akik nagyon szerették együtt tölteni az időt. Ráadásul ők voltak a
legidősebbek a szárnyban, ami azt jelentette, hogy kisebb civódásokban is ők
voltak a döntőbírók, és ők szerezték be a többieknek a csempészárut, ha valamire
szükségük volt.
Ma este Cain Moran érezte a hosszú börtönbüntetés hátrányait. Mindig azt
volt a legnehezebb elviselni, hogy nem vehetett részt a családi összejöveteleken:
a legrosszabb a karácsony és az újév volt. Cain Moran ismert valakit, aki azért
akasztotta fel magát, mert nem tudott ott lenni az egyetlen lánya elsőáldozásán.
Egy hűséges katolikus, aki elkövette a legsúlyosabb bűnt, amikor magányos és
levert volt a magánzárkában. Botrányos eset volt, az őrök pedig jó ideig
elővigyázatosak voltak. Tudták, hogy a többiek őket okolták a férfi haláláért,
mert elválasztották őt tőlük, amikor a legnagyobb szüksége lett volna a társaira.
Azért kapta a büntetést, mert lefejelt egy tisztet, de nem következett volna be a
sajnálatos esemény, ha kiengedik arra a pár órára, hogy megnézhesse a lányát a
nagy napon. Még a kurva kemény fickókat is annyira le tudta hozni az életről az
ilyesmi, hogy képesek voltak véget vetni a szenvedésnek.
Ezért kellett az embernek erősnek maradni, és a megfelelő emberekkel
körülvennie magát, mert voltak olyan pillanatok, amikor kurva reménytelen volt
minden, a büntetés pedig a végtelenbe nyúlt. Cain olyan jól kihasználta az időt,
amilyen jól csak tudta – mostanára profi szakács volt, és csak úgy falta a
könyveket. De azért ezek egyike sem vetekedhetett azzal az érzéssel, hogy az
ember akkor sétál ki az ajtaján, amikor csak akar, hogy felhajtson egy korsó sört,
vagy hogy akkor csókolja meg a feleségét és a gyerekeit, amikor kedve tartja.
Cain felszolgálta a desszertet, aztán felhívta a családját a privát mobilján,
majd körbeadta a telefont az asztal körül, hogy mindenki sok boldogságot
kívánhasson a leendő házaspárnak, vagy elismerően füttyentsen egyet a
nászéjszakához fűzött megjegyzésre. Vidám kis este volt, de mindenki elég
szomorúan indult vissza a cellájába. Néha a legrosszabb éppen az volt, ha
emlékeztették őket a valódi világra.
Százhuszonhetedik fejezet
Hasan Osman aggódott a fivére, Ali miatt. Emberemlékezet óta ez volt az első
olyan alkalom, amikor tapintható volt köztük a feszültség, és Hasan tudta, Ali
érzi, hogy nem tartja sokra a véleményét. Miközben tisztában volt ezzel, meg
kellett értenie, hogy néha az a legjobb, ha az ember passzív marad. Az alvilági
életben az embernek használnia kell a fejét, nem mindig az erőszak a dolgok
elintézésének legjobb módja.
Hasan hitt abban, hogy Cain Morannek a helyén van az esze, és minél többet
gondolkodott erről, annál jobban látta, miért is úgy gondolkodott Cain a
helyzetről, ahogy. Ha minden igaz, amit az oroszokról hallott, akkor nagyon is
félelmetes ellenfelek, akik még a legtriviálisabb helyzetekben is hajlanak az
extrém erőszakra. Hasant nem könnyen ijesztették meg, de az ilyen ellenfeleket
érdemes volt respektálni. Alira nézett, aki görnyedten ült a székén, az egész
testtartása arról árulkodott, nem éppen boldog a dolgok alakulásától.
– Figyelj, Ali, hallgass rám csak most az egyszer! Emlékszel, amikor
fiatalok voltunk, és Isztambulban a Cercezs család ellen harcoltunk? Azt hittük,
már miénk a győzelem, de nem vettük figyelembe azokat a barátokat, akik az ő
oldalukon álltak. Ez ugyanaz a kibaszott helyzet, haver. Az oroszoknak nagyon
fontos barátaik vannak. Most ésszel kell harcolnunk. Még nincs vége a
küzdelemnek. Majd ha már tudjuk, mivel állunk szemben, annak megfelelően
cselekedhetünk. Nyilván megérted ezt.
Ali nem válaszolt.
– Amikor ma találkozunk Jasonnel, azt akarom, hogy normálisan viselkedj,
oké? Mindegy, mit mond, ne kapd be a csalit. Ő az a fajta fickó, aki szándékosan
hergeli az embereket, ha látja, hogy ugranak arra, amit mond.
Ali sóhajtott, és meglehetősen rosszalló arckifejezéssel nézett a testvérére.
– Szeretnéd, ha a seggét is megcsókolnám, ha már itt tartunk, vagy az azért
picit túlzás lenne?
Hasan dühösen az égre emelte a tekintetét.
– Tudod, mit? Néha olyan vagy, mint egy kibaszott gyerek. Ha nem tolnál a
hülye agyadba annyi cuccot, talán belátnád, hogy van értelme annak, amit
mondok. Emlékezz csak arra a mondásra: sose vegyél anyagot attól a dílertől,
aki többet tol, mint te. Kezd rossz híred lenni. Mindenki tudja, hogy minden
áldott éjszakát valami alternatív világban töltesz. Te vagy az, aki elbassza ezt az
üzletet, nem az a fasz Jason Biggs. Térj már észhez a picsába, vagy keress
magadnak másik üzleti partnert, mert őszintén mondom, hogy kibaszottul
elegem van belőled.
Hasan még sosem beszélt így az öccsével, és Ali Osman arcára kiült a
döbbenet. Ali felállt, Hasan pedig felkészült egy verekedésre. Ali szerette a
késeket, ezért majd arra is oda kell figyelnie. Jól ismerte a testvérét – jobban,
mint ő saját magát.
– Szóval erről van szó? Te és Cain Moran most már a legjobb barátok
vagytok, engem meg kihagytok a buliból? Szerintem te meg a Cain haverod
hülyének néztek engem. Egy első osztályú, díjnyertes idiótának.
Hasan Osman a testvére iránti szeretet és a között a nagyon erős késztetés
között őrlődött, hogy iszonyatosan elkalapálja a fiút. Vett egy mély levegőt, hogy
kicsit lecsillapodjon, és olyan józanul szólalt meg, ahogy csak tudott.
– Hallod, amit mondasz, tesó? Mintha valami hülye, nyafogó libát
hallgatnék. Most mondom el utoljára. Amikor ma este találkozunk Jason
Biggsszel, egy kurva szót nem akarok tőled hallani, bármi is történik. Értve
vagyok?
Ali Osman vonakodva, de beleegyezett. Még mindig dühítette, az
igazságtalanság, és meg volt róla győződve, hogy a testvére és Cain Moran
összejátszanak ellene. Túlságosan be volt állva ahhoz, hogy racionális
döntéseket hozzon. Nem értette, hogy Cain és Hasan egy olyan háború kitörését
próbálják megakadályozni, amelyben semmit sem tudnak az ellenségről. És a
világ minden kincséért sem akarta felfogni, hogy a másik két férfi csak időt akar
nyerni, hogy kiderítsék, kivel is van dolguk, mielőtt megtennék a következő
lépést. Ali csak azt érzékelte, hogy nem hallgatják meg, és ez az ő felfogása
szerint egyenértékű volt a lázadással.
Mint mindig, Hasané kellett, hogy legyen az utolsó szó.
– Komolyan mondom, Ali. Ha ma este elbaszod, akkor mi ketten végeztünk
egymással. Most hideg fejjel kell gondolkodni. Szóval próbálj meg nem
felszippantani egy egész nyolcast a találkozó előtt, jó?
Ali annyira undorodott az egésztől, hogy nem is válaszolt.
Százhuszonnyolcadik fejezet
Eileen igyekezett nem odafigyelni arra, ahogy Molly Moran, az az ütődött, vén
tehén a csodálatos fiáról áradozott. Nézte az asztal túloldalán Cain Juniort és a
leendő feleségét, és elöntötte a büszkeség. Kész volt elsőként beismerni, hogy
nem volt a legjobb anya. Eileen nem volt igazán anyatípus, és a szíve mélyén
nagyon is tisztában volt vele, hogy nem sok része volt abban, hogy a lánya ilyen
csodálatos nő lett. Gyerekként gyakran hagyta egyedül otthon, amikor elment
inni valahová, mindenféle férfiakat hazavitt az otthonukba, és soha nem is volt
különösebben jó háziasszony. De a maga módján igenis szerette a lányát, ahogy
szerette ezt a keménykötésű unokáját is. Most, hogy lassan megnősül, Eileen azt
remélte, hogy lesznek további kisbabák is, akikért rajonghat, még ha a saját
lányáért annak idején nem is volt oda különösebben. Az utólagos bölcsesség
csodálatos dolog.
Hirtelen elkapott egy félmondatot abból, amit Molly mondott, ezért
megkérte, hogy ismételje meg.
– Ne haragudj, Molly, megismételnéd, amit mondtál?
Molly Moran egyenesen Eileen szemébe nézett, majd lassan és
szarkasztikusan így szólt:
– Azt mondtam, hogy a fiam hamarosan kint lesz. Már letöltötte a büntetése
nagyját, csak néhány év van vissza. – Ekkor Lindára nézett, aki már sejtette,
hogy a beszélgetés el fog fajulni, és így folytatta: – Akkor majd meglátod, mi
hogy van ebben a családban, amelynek része leszel.
Még Jenny is zokon vette ezt a célozgatást, Eileen pedig azonnal felcsattant.
– Ez meg mi a picsát akar jelenteni?
Cain Junior ijedten hunyta be a szemét. Miért kell a nagyinak mindig
borítani a bilit pár pohár whisky után? Linda keze után nyúlt, és erősen
megszorította.
– Azt akarom ezzel mondani, hogy amint a fiam újra elfoglalja jogos helyét
ennek a családnak az élén…
Ennyi volt. Eileen már neki is ugrott Mollynak.
– Miféle kibaszott családnak az élén? Az én lányom miatt működik még ez
az egész kurva család évek óta, kedves. És ő viszi a fiad kibaszott üzleti
vállalkozását is, míg ő odabent ül. Ha végre kijön, majd szépen térdre esik a
lányom előtt, és megköszöni neki, hogy minden várakozásunk ellenére ilyen
olajozottan működött minden.
Molly felnevetett.
– Hát, mind pontosan tudjuk, mi is működött olajozottan, ahogy ilyen
pontosan megfogalmaztad, de az bizony nem a kibaszott üzlet volt.
– Nagyi! Ez az én különleges estém Lindával. Elég ennyi ősrégi történet
egyetlen kibaszott estére, ha meg nem sértelek.
Molly meghökkent az unokája szavain. Soha nem gondolta volna, hogy
egyszer így fog beszélni vele. De Cain Juniornak tényleg elege lett.
– Nehéz eset vagy, nagyi. Azt hiszed, ezt a történetet csak a te
nézőpontodból ismerem? Hát én ismerem mindkét nézőpontot, szóval hagyjuk
már ezt a picsába! Elcseszted a helyedet ebben a családban, méghozzá a
rosszindulatod miatt. Bármennyiszer is próbálod magad meggyőzni az
ellenkezőjéről. Tudom, mi az igazság, és apám is tudja. Beszéltem vele erről.
Molly a sokktól és a félelemtől falfehér lett. Mit mondhattak róla Cainnek a
háta mögött?
– Neked minden rohadt alkalommal muszáj volt beleszólnod mindenbe, ha
kérdeztek, ha nem. Hát ennek most itt van a vége, oké? Anyám a
legcsodálatosabb a világon. Teljesen egyedül nevelt fel, és mindent megadott,
amit csak tudott. És mondok neked most valamit: szinte örülnék, ha lenne egy
fickó az életében. Pontosan tudom, milyen kurva magányos otthon ülni a seggén,
és nem is hibáztatnám érte, ha néha-néha összejönne valakivel, még akkor sem,
ha te igen. Szeretem az apámat, de az élet arra való, hogy éljük, anyám meg
igazából sosem élte a saját életét. És ez azért van, mert a te fiadat szereti, és ha te
ezt nem látod, akkor még annál is ostobább vagy, mint gondoltam.
Az asztalnál ülők mindannyian döbbenten néztek Cain Juniorra. Eileen
odavolt örömében attól, amit az unokája mondott; épp ideje volt kimondani
ezeket a dolgokat, és örült, hogy nem neki kellett megtennie.
Molly bizonytalanul felállt, a szeme megtelt könnyel; az arca égett a
szégyentől. Hogy az unokája képes volt így beszélni vele ez előtt a fiatal lány
előtt, az már túl sok volt neki. Megalázták, ráadásul a lelke mélyén igazából
tisztában volt azzal, hogy mindezt meg is érdemelte.
– Ülj vissza, Molly, nem mész sehova! – Jenny halkan szólt, de volt a
hangjában valami, amire mindenki felfigyelt, akik az asztal körül ültek.
– Hívok egy taxit, anya. Kizárt dolog, hogy ma este hazaviszem. Arról volt
szó, hogy eltöltünk egy kellemes estét együtt a menyasszonyommal, családi
körben. Gratulálok, nagyi, jól tönkretetted.
Amikor Cain Junior kiment a szobából, Molly Lindára nézett, aki lehajtott
fejjel ült, és szemmel láthatóan nagyon zavarban volt.
Jenny szomorúan ingatta a fejét.
– Nos, ez kétségtelenül váratlan fordulat. Te hívtad ki a sorsot magad ellen,
Molly.
Molly Moran állva maradt. A megaláztatása teljes volt, és fogalma sem volt,
hogyan hozza helyre a dolgot az unokájával és a fiú menyasszonyával. Tudta,
hogy mostantól fogva ez mindig közéjük áll majd.
– Hát, Cain Juniornak igaza van, ha engem kérdezel – mondta Eileen. – Sok
bánatot okoztál ennek a családnak, Molly. Igazság szerint a lányomnak soha nem
szabadott volna megengedni, hogy még egyszer átlépd a kibaszott küszöböt a
cirkusz után, amit rendeztél. Én biztos végigrugdostalak volna az utcán a
helyében. Ha a te Cainednek választania kellene kettőtök közül, épp úgy Jennyt
választaná, mint a fia. Ő az, aki mindvégig szerette mindkettőjüket, aki mindig
ott volt számukra. Cain Junior dióhéjban összefoglalta a lényeget, amikor azt
mondta, bárcsak lenne az anyjának valakije, még ha csak futólag is. Jenny
egyetlenegyszer kóborolt el. Húsz kibaszott év alatt egyszer. Ha ez nem elég,
hogy belásd, milyen hihetetlen szerencséje van a fiadnak, akkor nem tudom, mi
kellene még.
Linda felnézett, Jenny pedig csendesen így szólt hozzá:
– Annyira sajnálom, Linda. Rokonok, mi? Az ember a barátait
megválogathatja…
Linda Lloyd idegesen elmosolyodott.
– Ne aggódjon, Mrs. Moran, az enyémek sem különbek pár pohár után.
Eileen jóízűen felnevetett. A lány szavai valahogy enyhítettek a feszültségen.
– Jó tudni. Anyádat sem kell félteni, úgy hallottam.
Linda vigyorgott.
– Főleg nyolc Pernod and black után.
Jenny ekkor felállt, és gyengéden visszaültette Mollyt a székére, aztán töltött
neki még egy pohár whiskyt.
– Idd ezt meg, Molly! Sokkot kaptál. – Aztán az ajtó felé fordult, és
elkiáltotta magát: – Honnan jön az a kurva taxi? Romániából?
Cain Junior visszajött.
– Bocs, csak ki kellett mennem egy helyre. Már jön. – Azzal leült Linda
mellé, és töltött maguknak még egy kis bort. Átkarolta a lány vállát, és magához
ölelte. – Ne haragudj, drágám!
Linda hozzásimult.
– Nincs semmi baj, Cain – felelte gyengéden.
Cain magához szorította a lányt.
– Pont ez a lényeg, Linda, nagyon is baj van. – A fiú a nagyanyjára nézett. –
Komolyan mondom, nagyi. Ha még egyszer ilyen jelenetet rendezel, soha többet
nem állok veled szóba. Se te, se apám, se a magasságos Atyaúristen nem
kritizálhatjátok anyámat. Ezt vésd az eszedbe!
Jenny büszke volt a fiára amiatt, amit mondott, de sajnálta is Mollyt.
Akaratlanul is összetörte annak az egy embernek a szívét a családban, aki
valóban szerette őt.
Cain Junior köszöntésre emelte a poharát.
– A családomra! Képtelenség velük élni, de nélkülük élni is képtelenség.
Eileen felemelte a poharát, és koccintott a lányával, majd vidáman
megszólalt:
– Ámen.
Jenny Moran megfordult, és koccintott Mollyval is.
– Cainre! Bárcsak ő is itt lehetne velünk ma este.
Molly ünnepélyesen mosolygott, megkönnyebbült, hogy volt legalább egy
olyan ember a szobában, aki odavetett neki néhány kedves szót.
Cain Junior újra felemelte a poharát.
– Anyára!
Jenny és a fia egymás szemébe néztek, és amikor Cain rákacsintott, arra
gondolt, vajon mivel érdemelte ki, hogy ilyen csodálatos, hűséges és csinos
fiúval áldották meg az égiek.
Százharmincadik fejezet
Cain jókedvűen gyúrt az edzőteremben. Épp most hallotta, hogy Hasan Osman
rendezte az ügyeket Jason Biggsszel. Kétségtelenül nagy kő esett le Cain
szívéről. Ahogy Biggs is, ő is azt gondolta, eljöhet még az az idő, amikor össze
kell fogniuk az oroszok ellen. Túl sokan szerették volna beverekedni magukat a
meglévő üzletekbe. Ilyen volt ez a világ, úgyhogy tanácsos volt jó kapcsolatokat
ápolni azokkal az emberekkel, akikre a jövőben még szükség lehet. Ma már más
világ volt, és minél előbb rájön erre az ember, annál jobban boldogul benne.
Cain Moran egyre inkább úgy érezte, elevenen el van temetve a börtönben.
Még a tanulási lehetőségekkel együtt is, melyeket a Parkhurst biztosított, semmi
sem volt olyan, mint amikor kint van az ember, és saját maga tapasztalja meg az
életet. Ijesztő volt, hova fejlődött a technika. Cain Des Harkertől hallotta, hogy
Jason Biggs számítógépes csaláshoz toboroz embereket, ami egészen
fantasztikusan hangzott. Semmi korrupció – az ember csak kattint egyet, és övé a
pénz –, és ez nagyon is érdekelte Cain Morant. Azt akarta, hogy Jason Biggs és a
fivérei elégedettek legyenek. Ha a későbbiekben megfelelő együttműködést
tudna kialakítani velük, komoly pénzeket kereshetnének együtt.
Cain sosem szeretett lányokkal dolgozni, de manapság ez is elkerülhetetlen
volt; olyan sok lány érkezett Kelet-Európából, különösen most, hogy az oroszok
ennyire aktivizálták magukat. Ok még a saját nagyanyjukat is eladnák, ha jó árat
kapnának érte. Az emberkereskedelem olyasmi volt, aminek Cain eddig ellenállt,
de ha változik a világ, vele kell változnod. Ez a keserű igazság.
Az oroszok, akik bekerültek a börtönbe, kemény fickók voltak, nagy
nyomorban nőttek fel. Az elítélteket meghökkentette, milyen kemény életük
volt, különösen azoknak, akik Ukrajnából jöttek. Még az idősebbek is, akik
átélték a háborút, és bombák mellett töltötték a gyerekkorukat, elcsodálkoztak
azon, hogyan nőttek fel ezek a férfiak. A szegénység nevelte őket bűnözővé –
ilyen egyszerű volt ez.
Az egyik dolog, ami meglepte Caint, az volt, hogy ezek a férfiak a
tetoválásaikkal adták egymás tudtára, miért csukták le őket, és mi mindenre
képesek. Bizonyos minták azt jelentették, hogy bérgyilkosok, mások azt, hogy
rendőrgyilkosok, esetleg más bandák tagjait ölték meg önvédelemből vagy
pénzért. Mindegyikük tele volt varrva, a tetoválásaik pedig egyszerre voltak
furcsák és színesek. Ez volt a londoni rímelő szleng orosz megfelelője – abszolút
érthetetlen egy kívülálló számára, de világos, mint a nap azoknak, akik benne
vannak. Az oroszok veszélyes fickók voltak, és extra óvatossággal kellett velük
bánni.
Cainnek azonban be kellett ismernie, hogy ő személy szerint kedvelte azokat
az oroszokat, akikkel találkozott, és csodálta azt a sztoikus nyugalmat, amivel a
büntetésüket fogadták. Abból, amit meséltek, kiderült, hogy a brit büntetés-
végrehajtás egy vicc az oroszhoz képest, ahol a rabok még a legalapvetőbb
dolgokhoz sem igen jutnak hozzá. Még az ételt is úgy kell beszerezni, és fizetni
kell érte – ez is meglepetés volt Cain számára. Okos fickók voltak az oroszok, és
méltóak a hírnevükhöz. Cain pontosan tudta, hogy jó oka van az óvatosságra
velük kapcsolatban, úgyhogy elégedett volt amiatt, hogy Hasan és Ali Osman
hallgattak rá, és most ott áll mellettük Jason Biggs a jövő zálogaként, ami
egyszer majd előnyükre válhat.
A fia valamivel később bejön meglátogatni, Cain pedig alig várta, hogy
láthassa. Cain Junior nagy hasznára volt az apjának, közvetlen összeköttetést
jelentett neki a kintiekkel, és jobban működött ez az egész, mint Cain remélte. A
fiúnak természetes tehetsége volt az alvilági ügyekhez, és szerette intézni a
mindennapos tennivalókat is, melyek ezen a szinten nagyon unalmasak is tudnak
lenni. Cain szerencsés ember volt, hogy ilyen jól gondját viseli valaki az
ügyeinek a távollétében.
Korábban beszélt Jennyvel is. Mindig elcsodálkozott, milyen sokat jelent
neki a nő még mindig, ennyi év után is. Már rég megbocsátott neki Freddie
Marksért, és csak nagyon ritkán engedte, hogy a férfi gondolata elrontsa a
napját. Már Jenny hangjának hallatán is erekciója támadt. Még mindig ő volt a
legszexibb nő, akit valaha látott, és ezt meg is mondta neki minden alkalommal.
Annyira hiányzott neki Jenny, mint amennyire a családi élet is. Ha jól értette a
történteket, az anyja mindenkit kiakasztott Cain Junior eljegyzési vacsoráján,
Cain pedig azt kívánta, bárcsak ne ütné az orrát állandóan mások dolgába.
Hűséges öreg tyúk, ezt el kell ismernie. A baj csak az, hogy mások nem így
vannak ezzel, az anyja pedig ezt sehogy sem bírja felfogni.
A múlt a múlté, és néha jobb nem törődni vele, ha az ember azt akarja, hogy
jövője is legyen. Cain végre úgy érezte, lassan eljön annak is az ideje, hogy a
jövő valósággá váljék, és ez jó érzés volt. Régen arra vágyott, hogy aranyélete
legyen, és az meg is adatott neki egy ideig. Most már csak jó életet akart, ami
egészen más.
Miközben zuhanyozott, jóleső izgalom töltötte el a gondolatra, hogy újra
láthatja a jóképű fiát; Cain Junior és Jenny látogatásai voltak számára a
legfontosabb dolgok az életben. Csak miattuk volt elviselhető ez a kibaszott
lepratelep. Értelmet adtak az életének, és okot adtak arra, hogy reggelente
felkeljen az ágyból. Nem is tudta, nélkülük hogyan boldogult volna az elmúlt
években.
Százharmincegyedik fejezet
Ali Osman egy kis kocsmában ivott az Old Compton Streeten. Ez egy
magánklub volt, amit egy volt elítélt működtetett, és ahol gyakran tűnt fel sok
régi haver meg a társaik, hogy megbeszéljék az ügyeiket, és hogy a régi időkről
csevegjenek. Olyan hely volt ez, ahol egyedül is lehetett iszogatni, és ebben
biztosan nem zavarta meg senki az embert, hacsak másképp nem akarta.
Ali azért volt ott, mert egy férfival volt találkozója, akit régi ismerősökön
keresztül sikerült lenyomoznia – Kevin Donovan jól ismert főnök volt a maga
idejében. Kevin már visszavonult, és csak néha vállalt egy-egy gyors és jól
jövedelmező megbízást, feltéve, ha diszkréten kezelték a személyes érintettségét.
Nagy gyakorlata volt abban, hogy mindent az utolsó részletekig megtervezzen,
és a lehető legkisebb feltűnéssel intézte el a dolgokat. Hatvanhét éves volt, de
egy jó tízessel fiatalabbnak látszott, köszönhetően egészséges életmódjának és az
új feleségének, aki csak harminckét éves. Volt egy ötéves kisfia, akiért rajongott,
és egy sor idősebb unokája.
Ali Osman eltökélte, hogy elrendezi az ügyét Jason Biggsszel, és így akarta
elintézni a dolgot; nagyon örült, hogy kezet rázhatott Kevin Donovannel, és
hogy együtt tervelhetik ki, mi legyen a következő lépés. Ha a fivére, Hasan nem
érti, mi megy itt, akkor, ami Alit illeti, jobb is, hogy ő egyedül terveli ki az
egészet.
A két férfi egy félreeső, sötét sarokba ült le az italával, Ali csak utána szólalt
meg halkan.
– Nagy munkáról van szó.
Kevin elvigyorodott, és kivillant a drága fogsora.
– Ezt valahogy én magam is sejtettem.
– Gyilkosságról. Jason Biggséről.
Kevin Donovan hátradőlt a széken, és Ali látta, hogy sokkolta a név. A férfi
egy hajtásra kiitta az italát, aztán gyorsan felállt.
– A világ minden kincséért sem, Ali. Ne haragudj, fiam, de szeretnék még
élni. És ha adhatok egy jó tanácsot, én a helyedben elfelejteném, mielőtt még
késő lenne. – Azzal elment.
Ali Osman üldögélt még egy darabig az asztalnál, Kevin szavain
gondolkodott, és azon tűnődött, hogyan tovább. Nem fogta fel, hogy ha egy
olyan férfi, mint Kevin Donovan, még csak hallani sem akar az ajánlatáról,
akkor aligha talál könnyen valaki mást a munkára. Kevin kemény fickó volt, aki
gyakorlatilag bármire hajlandó volt, ha rendesen megfizették érte. A tény, hogy
faképnél hagyta, nagyon is árulkodó volt. Csakhogy Ali Osman nem
gondolkodott józanul. Jason Biggs volt a gyenge pontja, és még mindig neheztelt
rá, amiért Jason megpróbálta megalázni. Amúgy meg túlságosan be volt állva a
kokaintól, hogy észszerűen viselkedjen. A kokain már csak ilyen hatással van
arra, aki sokáig használja. Reggel az volt az első dolga, hogy szívott, az orra
gyakran vérzett, és zsibbadt az arca. A fogai meglazultak, az ínye pedig minden
fogmosáskor vérzett. Rendszeres fejfájások és pánikrohamok kínozták – mindez
a hosszú távú kokainfogyasztás mellékhatása volt. Ali meg volt róla győződve,
hogy az emberek kibeszélik és kinevetik a háta mögött, és lenézik. Amikor a
bátyja – akit egyébként imádott – nem értett vele egyet minden egyes
apróságban, úgy nézett rá, mintha az ellensége lenne. Ali Osman kábítószer-
függő volt, és mint minden függő esetében, borítékolható volt, hogy a
szerhasználat nem csak őt teszi tönkre, hanem mindenki mást is körülötte.
Százharminckettedik fejezet
Cain Juniornál már ott volt a tea és a keksz, amikor az apja besétált a
látogatóhelyiségbe. Cain Morant mindig elöntötte a büszkeség, amikor meglátta
a fiát: Cain Junior nagyon jóképű volt, legalább egy fejjel a többiek fölé
magasodott a teremben. Ha adni lehet a nők elragadtatott pillantásaira, a fiú
minden bizonnyal hasonlóan népszerű az ellenkező nem körében, mint az apja.
Amikor meglátta Cain Juniort, Cainnek mindig eszébe jutott, hogy van egy
másik fia is valahol. Cain sokszor írt Michaelnek, és fájt neki, hogy soha nem
kapott egyetlen sort sem válaszul. Továbbra is minden évben küldött neki egy
lapot a születésnapjára, bár gyanította, hogy az összes a kukában végzi. Gyűlölte
Caroline-t, mert miatta veszítette el az első fiát, és gyűlölte azért is, mert tett
róla, hogy Jenny-nek soha ne lehessen több gyereke. Caroline sok rosszat tett
életében, de Cain azt remélte, hogy egyszer majd kamatostul megfizet érte a nő.
Cain Junior futólag átölelte az apját, aztán leültek a látogatóasztalhoz. Már
olyan sok éve járt ide, hogy nem is volt neki furcsa a helyzet. A látvány, hogy az
apja börtönben van, megszokott része volt az életének – mióta az eszét tudta, ez
volt a helyzet.
– Hogy vagy, fiam, és hogy van a csodás barátnőd?
Cain Junior elvörösödött, az apja pedig vigyorgott.
– Jól, apa. Az a helyzet, hogy nagy hírem van, és azt akartam, hogy te tudd
meg először. Linda terhes, az én gyerekemet várja.
Cain Moran lélegzete egy pillanatra elakadt. Aztán sugárzó mosollyal
ragadta meg a fia vállát, és szorosan magához ölelte, amin a körülöttük ülők jót
mulattak.
– Gratulálok, fiam! A kurva életbe! Anyád odalesz az örömtől. Imádja a
kisbabákat. Mondjuk, azt nem tudom, Eileen hogy fogadja majd…
Dédnagymama lesz!
Ezen mindketten jót nevettek.
– Anyám is nagyon fog örülni. Ne légy hozzá túl kemény, fiam. Ha a
családról van szó, anyámnál nincs hűségesebb ember. Ezt sose felejtsd el!
Cain Junior egyszerűen csak bólintott; ma nem volt kedve ezen vitatkozni az
apjával.
– Neked akartam elmondani először, apa, mert tudom, milyen rossz lehet
mindig mindent másodkézből megtudni. Ma este fogjuk elmondani anyának.
Cain Moran hirtelen legszívesebben elsírta volna magát, és pislognia kellett,
nehogy könnyezni kezdjen. A fiából kedves és gondoskodó férfi lett, és ez Jenny
érdeme. Isten a tanúja, hogy ő nem tudta a fiút idebentről nevelni – Jenny vállán
volt minden, és meg is lett az eredménye: egy rendes, szerető férfi.
– Nagyon sokat jelent ez nekem, fiam, és igazad van. Olyan jó elsőként
értesülni valamiről. Annyira örülök nektek, fiam. Egy új kisbaba, én meg
nagyapa leszek! Hogy van Linda?
– Nagyon jól. Eltökélte, hogy nem hízik sokat, megfelelően táplálkozik meg
ilyen faszságok. Még csak párhetes terhes.
Cain jól mulatott a fia rezignáltságán. Úgy tűnt, Linda már alaposan
megrendszabályozta a fiát.
– Nem mondtuk el még az ő szüleinek sem. Azt akartuk, hogy a tiéd legyen
először az örömhír. Mindenki más várhat.
Cainnek újra a torkát szorongatta a sírás, és azon tűnődött, hogy ez már az
öregedés jele-e. Mostanában sokkal szentimentálisabb volt, mint régen, és azt
kívánta, bárcsak mellette volna még a régi haverja, Blokko, akivel
elbeszélgethetne erről; Blokkónak mindig mindenre megvolt a válasza, ami a
hosszú börtönbüntetésekkel volt kapcsolatos. Cain tudta, hogy ez ismét egy
olyan fontos családi esemény lesz, amit idebentről fog végignézni, és ezzel nem
volt köny-nyű megbarátkozni.
– Csak annyit mondhatok, fiam, nagy megtiszteltetés, hogy én tudhattam
meg elsőként. Ez igazi mérföldkő az életedben.
Miközben a fia felvázolta a jövőre vonatkozó terveit és álmait, Cain Moran
azon ámult, hogy a fiából micsoda férfi lett. Annyira büszke volt rá, és olyan
nagyon örült a jó hírnek, de közben nem tudott nem arra gondolni, hogy először
ebben az ócska helyiségben tarthatja majd kezében az unokáját, miközben
minden faszfej őt figyeli. De ahogy mindig is mondogatta magának, ezen kár
agyalni. Aranyéletet akart, most kénytelen megfizetni az árát.
Százharmincharmadik fejezet
Sally Lloyd és Jenny Moran Eileen lakásában ültek, míg a férfiak intézték az
ügyet a rendőrökkel. Linda számára nagy megrázkódtatás volt az este, de
gyakorlatilag sértetlenül úszta meg. A sörözőben azonban jelentős károk
keletkeztek. Fantasztikus volt, hogy Caroline Moran milyen gyorsan mozgott,
ahhoz képest, hogy közel százhetven kilót nyomott.
Utólag mindenki jól mulatott, ahogy az már lenni szokott. Eileen egy tálca
teával jelent meg, és jó hangosan így szólt:
– Az a nyomorult férfi! Amikor Caroline rajta landolt, azt hittem,
agyonnyomja a szerencsétlent. És láttátok a felesége arcát?
Ezen aztán mindenki jót nevetett.
– Azért ez annyira nem vicces, anya. Miattad kezdődött a verekedés, amikor
azzal a sátras poénnal jöttél.
– Ugyan már! Mindenki nevetett a sörözőben!
Jenny elvigyorodott.
– Hát hamar abbahagyták, amikor a Megatonna Donna neked rontott a
picsába!
– Számomra a legfurább az volt, hogy hallottam beszélni. Hihetetlenül szép
hangja van. – Sally Lloydnak magának rekedtes, mély hangja volt; amit utált.
Sosem hitte el, amikor mások azzal jöttek, hogy ez mennyire szexi.
– Ez már csak igaz. Még káromkodni is elegánsan tud.
Ezt újabb rekedtes nevetés követte.
– Ez az én csengőm. Fogadni mernék, hogy a fiúk jöttek meg a rendőrségről.
Ám helyettük Michael Morant, a férje elsőszülött fiát találta Jenny az ajtó
előtt. Rögtön látszott, hogy Cain és ő rokonok – nem volt benne semmi az
anyjából –, és Jenny úgy érezte, mintha a saját fia idősebb kiadását látná maga
előtt. Jenny a fiú szemébe nézett, és határozott hangon megszólalt.
– Nem akarunk semmi problémát.
A fiú megrántotta a vállát.
– Nem akarok bajt keverni. Csak azért jöttem, hogy elnézést kérjek az
anyám miatt.
– Nos, ez nagyon kedves tőled, Michael – válaszolta Jenny óvatosan. Le sem
tudta venni a szemét a férfiról: a fia bátyjáról, a férje elsőszülöttjéről. Mit akar
vajon? Nem akart gyanakvónak tűnni, de furcsának találta, hogy annyi év
hallgatás után most egyszerűen csak bekopog hozzájuk. Ettől függetlenül
bekísérte a nappaliba a többiekhez. – Hogy van? Úgy értem, anyád?
Eileen tágra nyílt szemmel és némi nehezteléssel figyelte őket, de volt annyi
esze, hogy hallgasson.
Sally Lloyd, aki maga volt a megtestesült diplomáciai érzék, gyorsan így
szólt:
– Gyertek csak ti ketten velem, csináljunk még egy kanna teát. – Azzal
kiterelte őket a konyhába, és becsukta az ajtót maguk mögött.
Michael Moran ránézett a nőre, aki ellopta az apját – nem az a szörnyeteg
volt, akit várt. Ami azt illeti, valójában nagyon kedvesnek tűnt.
– Ülj le, kérlek.
Ahogy a férfi leült a kanapéra, Jenny észrevette, hogy a keze is pont olyan,
mint Cainé.
– Caroline jól van?
Michael elfintorodott
– Kórházban van. Nagyon odafigyelnek rá amiatt, hogy iszik, meg a súlya
miatt is. Állandóan mondom neki, hogy kezdjen ezzel valamit, de nem hallgat
rám.
– Nagyon nagydarab, de ahhoz képest meglepően könnyedén mozog.
Michael ezen elmosolyodott.
– Hát igen. Az a helyzet, hogy évek óta segítséget kap a mentális problémái
miatt. Vannak ilyen epizódok… a pszichiáter legalábbis így hívja őket. Úgy
tűnik, világ életében instabil volt lelkileg.
Jenny nem tudta, mit mondjon erre; csak bólintott. Annyira szürreális volt ez
az egész.
– Csak szerettem volna, ha tudja, hogy ha bármi történt volna azzal a terhes
lánnyal, azt sosem bocsátottam volna meg anyámnak. Nem akarom mentegetni,
de pillanatnyilag nem beszámítható. Úgy éreztem, tartozom ennyi magyarázattal.
– Hozhatok valamit inni? Egy teát vagy valami erősebbet?
– Egy pohár skót whisky jólesne.
Jenny mindkettőjüknek töltött egy nagy pohár whiskyt. Amikor a kezébe
adta a poharat, a fiatalember rámosolygott, ami Jennyt megint Cainre
emlékeztette.
– Anyám iszik is, de a gyógyszerei miatt ettől még kiszámíthatatlanabb.
Egész normálisnak tűnik hónapokig, aztán valami miatt bekattan, és… Hát a
többit ki lehet találni.
Jenny nagyot kortyolt a whiskyből.
– Hogy őszinte legyek, Michael, a ma este nem csak az ő lelkén szárad.
Anyám tett egy szerencsétlen megjegyzést a súlyára.
Michael komolyan bólintott.
– Igen, hallottam hírét.
Jenny Moran maga sem akarta elhinni, hogy azt a nőt védi, aki olyan sok
fájdalmat okozott neki. De volt valami ebben a fiúban, ami miatt szeretett volna
könnyíteni a terhein. Igazán kedves fickónak tűnt.
Michael szomorúan nézett rá, aztán vett egy nagy levegőt, és csendesen csak
annyit kérdezett:
– Ő hogy van?
Jenny kiitta az italát, aztán felállt, hogy újratöltse mindkét poharat.
– Hiányzol neki, Michael, én ennyit tudok.
A fiatalember Jenny szemébe nézett.
– Tudom. Olykor megmentek egy-egy levelet, amit küld. De tudja, mi a
helyzet az anyámmal. Ha megtudná, hogy csak a közelébe megyek, még a
maradék józan eszét is elveszítené. Évekig gyűlöltem az apámat, de ahogy egyre
idősebb lettem…
Jenny szörnyen sajnálta a fiatal férfit, amiért magára maradt, és egyedül
kellett megküzdenie a bolond anyjával.
– Tudod, sosem késő. Oda lenne az örömtől, ha írnál neki pár sort.
Michael keserűen felnevetett.
– Anyám szerint hallani sem akarna egy kibaszott buziról. Ő mondta így,
nem én.
Jenny szomorúan csóválta a fejét.
– Ez őt pont annyira nem zavarná, mint engem. Büszke lenne rád, mert
tudja, milyen jól gondját viseled anyádnak. Csak látni szeretne, és tudni, hogy jól
vagy.
Michael Moran csodálkozva húzta fel a szemöldökét.
– Elég biztosnak tűnik ebben.
Jenny elmosolyodott.
– Igen, mert az is vagyok. Apád tudja, hogy meleg vagy, Michael. Az
ilyesmit nem lehet sokáig titokban tartani. A maga módján mindig figyelemmel
kísérte a sorsodat, másokon keresztül persze. Ő már csak ilyen.
– Tudja?
Jenny újra bólintott.
– Hát nem titok, ugyebár.
Michael gondterhelten felsóhajtott.
– Gondolom, nem.
Ekkor érkeztek vissza a férfiak a rendőrőrsről. Jenny Moran majd’ kiugrott a
bőréből örömében, hogy végre bemutathatja a fiának a bátyját. Kétségtelenül
különös éjszaka volt.
Ahogy a szobát megtöltötte a csevegésük, egyszer csak Eileen zengő
hangján így szólt:
– Az az igazság, Peter, hogy Michael olyan meleg, mint egy kályha.
Cain Junior csüggedten hunyta be a szemét, és már épp elnézést akart kérni a
bátyjától, amikor Michael megszólalt.
– De legalább nem úgy nézek ki, mint egy kibaszott travi.
Ezen mindenki nevetett, és a szörnyű éjszaka valahogy mégis jóra fordult.
Százharmincötödik fejezet
Cain Moran el sem merte hinni a híreket az idősebb fiával kapcsolatban. Ennyi
év után, nem is tudta elképzelni, hogy Michael visszatérhet az életébe. Bár
imádkozott egy ilyen fordulatért, valójában sosem hitte el, hogy ez megtörténhet.
Úgy tűnt, Caroline gyűlölete és rosszindulata tartotta távol a fiút az apjától. Most
ugyanez a gyűlölet hozta őket össze újra. A világ valóban különös hely.
Caint nem érdekelte, hogy a fia meleg – ez Michaelre tartozott. És különben
sem lett volna helyénvaló bármiféle véleményt formálnia. Ő csak annyit akart,
hogy a fia boldog legyen, és ha ehhez arra volt szüksége, hogy egy másik
férfival legyen, hát akkor legyen így. Ha jól értette a helyzetet, inkább Caroline-
nak voltak ezzel problémái. Meggyőzte a fiút arról, hogy az apja sosem fogadná
el melegként, és ez olyasmi volt, amit Cain nehezen tudott neki megbocsátani.
Való igaz, hogy Cain megcsalta évekkel ezelőtt, de ez már a múlté volt. Ehelyett
Caroline sok-sok éven keresztül életben tartotta a gyűlöletét, és ez Cain és a fia
kapcsolatára is hatással volt. Ezt sosem tudta megbocsátani a volt feleségének.
Miközben zuhanyozott, és készülődött az előtte álló napra, olyan
könnyedséget érzett, amiben évek óta nem volt része. Mindkét fia része az
életének – mi többre vágyhatna?
Százharminchatodik fejezet
Cain Junior és Jenny Moran együtt voltak a Soho-beli irodában; itt végezte
Jenny az üzleteikhez kapcsolódó könyvelés nagy részét. A fogadóirodák nagyon
hasítottak, és minél rosszabbul ment a gazdaság, az emberek annál több pénzt
költöttek szerencsejátékokra. Különös dolog, de tény. Mindenki nagyot akart
kaszálni, és minél gyorsabban. Az éjszakai szórakozóhelyekből mindig sok pénz
folyt be – ez mindig így volt és a többi vállalkozás is egész évben jövedelmező
volt.
Miközben kávéztak és csevegtek, a szó akaratlanul is Michael Moranre
terelődött.
– Apád nagyon örült, hogy beszélhetett vele. Alig várja, hogy ő is engedélyt
kapjon a látogatásra, hogy végre élőben is találkozhassanak.
Cain elvigyorodott.
– Tényleg jó fej srác, anya. Kibaszott szar élete volt az anyjával, nem?
Olyan türelmes vele. Tényleg nagyon sajnálom.
Jenny vállat vont.
– Úgy van, ahogy Michael mondja: Caroline nem tehet róla. Bárcsak tudtam
volna ezt már évekkel ezelőtt! Gyűlöltem azért, amit velem tett, másrészt viszont
úgy érzem, megérdemeltem. Úgy értem, elvettem tőle a férjét.
Jenny nagyon igyekezett igazságos lenni Caroline-nal, de nem volt könnyű.
Végül is Caroline Moran sokkal többet elvett Jennytől.
– Tudok mindent, anya. Nagyi mindent elmesélt. Megértem, miért gyűlölöd
annyira.
Jenny bosszúsan sóhajtott.
– Ő meg az a nagy szája! Soha nem kellett volna ezt elmondania.
Cain Junior elmosolyodott.
– Legalább Michael nem tudja. De majd meglátod, mivel mindig ott lóg
nagyival a klubban, elég nagy a valószínűsége, hogy végül tudomást szerez róla.
Egyébként meg travi maminak hívja, Eileen meg imádja.
Jenny elnevette magát.
– Jól beilleszkedett, az ég áldja meg, ahhoz képest, hogy milyenek a
körülmények. Jár most valakivel? Olyan jóképű gyerek.
Cain Junior elhessegette a kérdést.
– Én nem kérdezek tőle ilyeneket. Az ő dolga, bár elég gyakran emlegeti egy
Alan nevű barátját.
Jenny boldogan nevetett.
– Helyes, megérdemli, hogy legyen valakije. Hihetetlen, hogyan nőtt fel a
szerencsétlenje. Még Dolly nénikéje is lelépett évekkel ezelőtt, mert elege lett.
Cain megint megvonta a vállát. Annyira olyan volt, mint az apja, hogy Jenny
kis híján sírva fakadt.
– Tisztán látszik, hogy testvérek vagytok. Kiköpött Cain Moranek vagytok
mindketten. Olyan jó ez nekem! Egy kicsit mintha visszakaptam volna az
apátokat.
– Nagyon hiányzik, ugye?
Jenny azt a picit szomorkás mosolyát eresztette meg, amit az ilyen és
hasonló kérdésekre tartogatott.
– Döntöttem… Nem bánom. Teljes szívemből szeretem az apádat, és
szükségem van rá az életemben. Tudom, hogy az emberek azt gondolják, ostoba
vagyok, de a szívnek nem lehet parancsolni. Nem mondom, hogy könnyű volt,
de megteremtettem egyfajta életet magunknak.
– Anya, te kibaszottul csodálatos vagy, és csodállak. Linda is odavan érted.
Alig hiszem el, hogy gyerekünk lesz. Egyszerre ijesztő és izgalmas.
– Nagyszerű lányt találtál magadnak; vigyázz rá!
Jenny minden szavát komolyan gondolta – Linda csodálatos lány volt. Jenny
annyira boldog volt az életével ebben a pillanatban; az egyetlen dolog, amitől
még jobb lehetne, ha a férje hazatérne. De gyakorlatias ember volt, és már sok
évvel ezelőtt megtanulta, hogy az ember nem mindig kaphatja meg azt, amit
szeretne. Nevetni kezdett. Tudta a Stones, hogy miről énekel.
– Hamarosan karácsony lesz. Gondold csak el, Cain, jövő ilyenkor egy
kisbabával együtt fogunk ünnepelni!
Cain Junior boldogan nevetett.
– Istenem, erre még nem is gondoltam. Remélem, fiú lesz. Szeretnék
focistaapuka lenni.
– Hát az még nem most lesz, barátocskám! Én nem bánnám, ha kislány
lenne, mindig szerettem volna egy kislányt. – Volt a hangjában egy csepp
szomorúság, Cain Junior pedig felállt, odalépett hozzá, és szorosan magához
ölelte.
– Ha ez a baba most nem lesz lány, akkor majd a következő, jó? Nagy
családot szeretnénk.
Mindketten nevettek, Jenny pedig így szólt:
– Majd meglátjátok, mit gondol az első gyerek után Linda. Lehet, hogy
szívesebben várna egy kicsit, mielőtt újabb gyereket vállal.
– Azt hiszem, igazad van, anya. Jut eszembe, nem tudod, mi van Hasan és
Ali Osmannal? Arról volt szó, hogy ma este találkozom velük egy egyeztetésre,
de egyikük sem veszi fel a telefonját.
Jenny tanácstalanul ingatta a fejét.
– Ez nem vall Hasanra. Mindig nagyon ragaszkodik a találkozókhoz. Talán
közbejött valami. Biztos felhív, ne aggódj!
Cain felvette a kocsi kulcsait az asztalról, és arcon csókolta az anyját,
mielőtt kisétált volna az irodából, hogy visszamenjen dolgozni.
Százharmincnyolcadik fejezet
Cainhez hajnali egykor jutott el a hír. Nem akart hinni a fülének, és bár Hasan
biztosította róla, hogy mindent megold, Cain tudta, hogy itt a vég. Jason Biggs
ezt nem fogja annyiban hagyni – miért is tenné? És mindeközben Cain ott van
bezárva a cellájában, és azon kívül, hogy fel-alá sétált, és azon tűnődik, vajon
Jason miféle bosszút forral, nem tehet mást.
Hasan Osman ígéretet tett Cainnek arra, hogy megöli a testvérét, amint
sikerül a nyomára bukkannia. De neki aztán magyarázhatott egész álló éjszaka a
drogokról, a piálásról, meg mindenről, a lényeg, hogy eleve nem engedhette
volna meg, hogy a testvére ilyen elcseszett állapotba kerüljön. Hosszú évek
együttműködése és a Cain és Jason Biggs közti jó viszony esett kútba pillanatok
alatt csak azért, mert az a kibaszott Ali Osman nem értette a kurva viccet. Ha
nem volna az egész ennyire tragikus, akkor még nevetni lehetne rajta. Cain újra
és újra próbálta elérni Jasont, de még csak be sem volt kapcsolva a telefonja.
Nyilván túlságosan lefoglalja, hogy lecsendesítse a zsarukat, és hogy
megvigasztalja az anyját meg a testvére gyászoló özvegyét. Jacknek volt pár
kisfia, ha jól emlékezett.
Cain töltött magának egy nagy pohár konyakot, és évek óta először úgy
érezte, kedve lenne alaposan megverni valakit. És az a valaki a fasz Ali Osman
volt. Jason Biggs nem az az ember, akinek keresztbe lehet tenni bármilyen
tekintetben, de amíg idebent, Cain semmit sem tehet annak érdekében, hogy
megoldják a problémát. Ez Hasanra vár most. Bár Cain kedvelte Hasant, azt is
tudta, hogy nem ő a megfelelő ember erre a feladatra. Legalábbis nem most.
Jason Biggs szakértő eljárást igényel, és erre csak néhány ember alkalmas.
Cain nem aludt. Ivott, és bámulta a mobiltelefonját, azt akarta, hogy
megszólaljon végre; még soha életében nem érezte magát ilyen elhagyatottnak.
Jason Biggs olyan ember, aki valódi kegyetlenségre képes -- persze mind
képesek erre a maguk módján. Ez tette őket azzá, akik lettek. De Jason Biggset
úgy ismerték, mint aki csak a szórakozás kedvéért is szívesen okoz fájdalmat;
szívesen volt erőszakos. Most majd elmegy a végsőkig, hiszen bosszút akar állni.
Cain évek óta először imádkozott Istenhez, és azt kérte, áldja meg Hasan
Osmant jó beszélőkével, mert kurvára nagy szüksége lesz rá – mindannyiuk
érdekében.
Száznegyvenegyedik fejezet
Jenny és Eileen aggódtak. Úgy tűnt, Cain meg van győződve arról, hogy Ali
Osman tettének messzemenő következményei lesznek. Cain figyelmeztette
Jennyt, hogy legyen óvatos, nézesse át az összes ingatlanukat, nehogy bomba
legyen valahol, és hogy ne menjen az irodáik közelébe a közeljövőben. Jenny
úgy gondolta, Cain túloz, és minden tőle telhetőt megtett, hogy megnyugtassa,
de Cain nem hallgatott semmiféle érvre, és egyre csak azt hajtogatta, hogy Jason
Biggs az a fajta ember, aki mindig megfizet az ellenfeleinek. Jason testvére
halott, neki pedig az volt a meggyőződése, hogy a golyókat neki szánták. Ami
természetesen igaz is volt, de Ali ötlete volt az egész, senki másnak nem volt
köze hozzá.
– Komolyan mondom, Jenny, ha hallaná valaki, miket mond, azt hihetné,
hogy egy horror Keresztapába vagy mibe keveredtünk.
Jenny elmosolyodott.
– Fel van fújva az egész, anya. Mindennek óriási jelentőséget tulajdonítanak.
Cain aggódó típus, csak ennyi az egész. Úgy érzi, vigyáznia kell ránk.
– Közben inkább a frászt hozza ránk!
– Próbáld őt megérteni, anya. Már régóta távol van, és úgy érzi, nem tud
minket úgy megvédeni, mint régen. De hagyjuk már a fenébe ezt a témát, jó?
Jenny rosszkedvű volt, mert őszintén szólva a férje paranoiája valóban
megrémítette. Cainre sok dolgot el lehetett mondani, csak azt nem, hogy ostoba.
Ha ő úgy gondolta, hogy fenyegeti őket valami, akkor Jenny igenis komolyan
veszi, amit mond – még ha más nem is. De azzal is tisztában volt, hogy nem
szabad megijesztenie a családját az aggodalmaival. Linda gyereket vár, és pont
nem hiányzik neki, hogy azon pánikoljon, valami történni fog. De hamarosan
karácsony, és az majd eltereli a figyelmet erről az egészről.
Cain Junior nagyon izgatott volt, ez lesz az első közös karácsonyuk
Lindával, és Jennynél fogják tölteni. Ő fog főzni mindannyiuknak, Linda szüleit
és Mollyt is beleértve. Nem hagyhatta ki szegény öreg csajt ebből, bár mindenki
a háta közepére kívánta.
– Mondok neked valamit, szerintem ez a karácsony nagyon jól fog sikerülni,
Jen. Már alig várom.
Jenny elmosolyodott.
– Hát, ami azt illeti, én is.
– Mindig szerettem a karácsonyt.
Jenny erre nem mondott semmit. Túl sok olyan karácsony jutott eszébe,
amikor idegen férfiak voltak náluk, vagy az anyja éppen eltűnt valahová
napokra. Ezt persze nem említette, mert rég a múlt része volt mindez. Egy dolgot
megtanult a hosszú évek alatt: felesleges a múlton merengeni. Nem érti meg
idegeskedni rajta – csak újra megszakad tőle az ember szíve, aminek semmi
értelme a világon.
A karácsony nehéz időszak volt Jenny számára; ilyenkor hiányzott neki Cain
a legjobban. De szerette magát körülvenni emberekkel – ilyenkor értelme volt az
életének –, sütött-főzött, kiszolgálta a vendégeket, és jól elfáradt, mielőtt ágyba
bújt és magányosan kisírta magát. Őszintén gyűlölte a karácsonyt, mert arra
emlékeztette, mennyi minden kimaradt az életéből a hosszú évek alatt.
Természetesen sohasem mutatott ebből semmit. A fiának jó emlékekre volt
szüksége, Jenny pedig eldöntötte, hogy igenis jó emlékekkel fog szolgálni a
fiának. A jó emlékek miatt volt érdemes élni. Ő már csak tudta – az emlékek
tartották benne a lelket hosszú éveken át.
Száznegyvennegyedik fejezet
– Apa magánzárkában van, anya. Megvert valami Kevin Walker nevű csávót.
Úgyhogy most egy hónapig nincs látogatás.
– Na, akkor el van cseszve a karácsony. – Jenny majdnem elsírta magát.
Cain Junior szorosan magához ölelte.
– Hát azért nem feltétlenül. Még mindig itt vagyunk neked mi. Biztos
vagyok benne, hogy volt ennek oka, anya.
Jenny tudta, hogy a fia mindenáron megvédi az apját, bármit is tett, és erre
anyaként büszke is volt. De addig nem lesz boldog, amíg Cain vissza nem kerül
a szárnyba. Nagyon jól tudta, mit jelent a magánzárka: nincs se könyv, se
kommunikáció, se semmi. Barbár dolog. És Cain a karácsonyt is ott fogja tölteni.
Jenny, miközben nézte az embereket, ahogy szaladgáltak a karácsonyi ajándékok
után, és ahogy folyt belőlük a sok jókívánság, azon tűnődött, miért is izgatja
mindez. Nem akart már mást, csak ágyba bújni, a fejére húzni a takarót, és újév
napján felkelni, amikor már vége az egész karácsonyi időszaknak. De nem
tehette meg; nem volt választása, tennie kellett a dolgát.
– Igazad van, fiam. Nyilván oka volt, hogy ezt tette, és hát amúgy sem tudott
volna velünk lenni.
Cain Junior újra megölelte.
– Jól van, anya. Sose hagyd, hogy elszomorítsanak a szemetek! Tényleg,
hallottad, mi történt Hasan Osmannal?
Jenny zavartan ingatta a fejét.
– Mi van vele?
– Tegnap éjjel agyonlőtték Manchesterben. Három lövés a mellkasába. –
Cain Junior látta, ahogy a vér kiszalad az anyja arcából. – Gyere, anya, ülj le!
Jenny hagyta, hogy a fia a kanapéhoz kísérje. Cain töltött az anyjának egy
pohár whiskyt, és nézte, ahogy Jenny egy hajtásra kiissza az egészet.
– A kurva életbe, nem is gondoltam, hogy ennyire kedvelted!
Jenny szomorúan nézett a fiára.
– Csak a sokk, fiam. Apád jó barátja volt.
– Tudom, anya, én is együtt dolgoztam vele. Ali pedig eltűnt azóta, hogy
Jack Biggset lelőtték.
Jenny úgy érezte, hogy rögtön rosszul lesz. Hirtelen minden a helyére került
a fejében. Ezért van Cain ilyen állapotban. Jason Biggs azt hitte, hogy ő és az
Osman fivérek álltak a testvére meggyilkolásának hátterében. Ezért van most
magánzárkában – időt akar nyerni.
Jennyre hirtelen rátört a hányinger. Cainnek minden oka megvolt, hogy
paranoid legyen. Egy háború kellős közepén voltak, és a legtöbbjüknek az
égvilágon semmi fogalma nem volt arról, hogy valójában mi is történik. Nem
tehetett mást, mint hogy figyel és vár.
De a félelem most teljesen rátelepedett, és azért imádkozott, hogy valahogy
megoldódjanak a dolgok. Milyen ironikus lenne, ha hiába várt volna ennyi éven
át Cainre, mert a férfi a börtönben hal meg. Muszáj volt megnyugodnia, nem
akarta, hogy a fia lássa rajta, mennyire aggódik. Már csak az hiányzott, hogy
Cain Junior megsejtse, mennyire szorong; semmi értelme nem lett volna, hogy a
többi családtagot is ilyen stressznek tegye ki.
– Na jó, anya, ha rendben vagy, akkor indulok, találkozóm van Michaellel.
Elmegyünk ajándékokat venni a Bondt Streetre.
Jenny mosolyt erőltetett az arcára.
– Nagyszerű ötlet, csókoltatom.
– Átadom. Biztos, hogy rendben leszel? Fel is hívhatom, áttehetjük
máskorra.
Jenny újra elmosolyodott.
– Ne hülyéskedj! Menj csak, és érezd jól magad. Csak sokkolt, amit
Hasanról meséltél.
Miközben a fiú után nézett, rémület szorította össze a mellkasát. Imádkozott
Istenhez, és könyörgött neki, hogy ne vegye el tőle a férjét; ne vegye el akkor,
amikor már csak néhány év, és hazajöhet. Az már túl sok volna.
Száznegyvenhetedik fejezet
Szenteste volt, és Jenny éppen a töltött pulykát készítette elő, hogy éjfélkor csak
betolja a sütőbe, és alacsony lángon sütni kezdje. Hatalmas állat volt, Jenny
pedig rengeteg szalonnával és vajjal borította be. Ha így is kiszárad, nem lehet
mit tenni – ő mindent elkövetett.
Évek óta nem érezte magát ilyen boldognak. Mióta Des Harker tudatta vele,
hogy Cain biztonságban van, Jenny szinte gondtalannak érezte magát. A
gondolat, hogy esetleg elveszítheti Caint, kis híján tönkretette, de most ismét
képes volt szembenézni a világgal, és élni az életét, úgy ahogy eddig.
Hallotta, hogy az anyja és Michael csevegnek; tényleg furcsa pár voltak.
Hihetetlenül jól kijöttek egymással, és Michael tényleg szerette Jenny anyját.
Eileen pedig, akárkivel találkozott, boldogan újságolta el, hogy ő egy igazi buzi-
boszi, és imádja. Michaelnek meg valahol igaza volt abban, hogy Eileen
sminkjét egy transzvesztita is megirigyelhetné. Michael még pár melegbárba is
elvitte Eileent, ahol állítólag nagy sikert aratott a barátai körében.
Jenny örült, hogy Michael eljön hozzájuk karácsony másnapján, még ha
vacsorára nem is tud maradni.
Karácsony első napját a fiú az anyjával tölti, bár abból, amit mesélt, az
derült ki, hogy ezek a napok sosem sikerültek túl jól egyikük számára sem. Nagy
kár, mert Michael jó fiú, Caroline pedig értékelhetné mindazt, amit érte tett.
Caroline megint ész nélkül ivott, ami egyre paranoiásabbá tette. Jenny vett
egy mély levegőt. Szomorú dolog ez, de az élet nem mindig arról szól, hogy az
ember megkapja, amit akar; gyakran inkább arról, hogy az ember kénytelen
kompromisszumokat kötni. Volt egy régi ír pohárköszöntő, ami így szólt: „Isten
adja, hogy mind azt kapjuk, amit szeretnénk, és ne azt, amit érdemlünk!” Jenny
sosem szerette ezt a pohárköszöntőt, de az anyja mindig viccesnek találta.
Jenny végzett a pulykával, és beborította alufóliával, aztán fehérbort
kortyolgatva gyorsan rendet tett a konyhában. Nagyon ünnepi hangulata volt
mindennek, ő pedig már alig várta az elkövetkező nagy napot. Evek óta most
először nem rettegett a karácsonytól; ami elég nagy meglepetés volt, már ami őt
illeti. Befejezte a rendrakást, aztán még egyszer végignézett a konyhán, majd
csatlakozott a nappaliban lévőkhöz.
Cain Junior és Linda együtt ültek a kanapén; a lány hasa egyre jobban
kerekedett, bár nem sokat hízott a terhesség alatt. A fa csodásan nézett ki, és
halomban álltak az ajándékok mindenhol. Volt néhány kis ékszeres zsákocska is
a fa ágaira aggatva, és Jenny azon tűnődött, vajon Cain milyen ajándék
vásárlására kérte meg a fiát. Te jó ég, hogy hiányzott neki a férje! A karácsony
igazi családi ünnep volt, ezért különösen feltűnő volt a férfi hiánya. De Jenny
igyekezett kiverni ezeket a gondolatokat a fejéből; ma este és holnap boldog
lesz, ha fene fenét eszik is.
– Hé, asszonyom, magához beszéltem!
Az anyja hangja szakította félbe Jenny merengését.
– Ne haragudj, anya, nagyon elgondolkodtam.
– Mostanában állandóan valahol máshol jársz. Szomorkodsz valami miatt?
Eileen hangja tényleg aggodalommal volt teli, Jennyt pedig elárasztotta az
anyja iránti szeretet.
Eileen felé nyújtotta a karját, és nevetve így szólt:
– Gyere ide, hadd öleljelek meg, te vén csatahajó!
Jenny anyja boldogan tette, amire kérték, megölelte a lányát, és már nagyon
sokadszor tette fel magának azt a kérdést, hogyan is lehet ennyire szerencsés
ember. Tudta, hogy más már régen szóba sem állt volna az anyjával, ilyen
gyerekkor után. Mindennek ellenére, úgy tűnt, hogy Jenny hisz abban, hogy
mindenből ki lehet hozni a lehető legjobbat. Eileen teljes szívéből szerette a
lányát, és boldog volt a gondolattól, hogy a lánya is ugyanígy érez iránta.
Michael füttyentett a két nőt látva, és így kiáltott:
– Egy transzvesztitát ölelgetni! Hadd csináljak egy fotót…
Cain és Linda hahotáztak. Michaelnek volt egy új digitális kamerája, és
egyfolytában fényképezett vele.
– Majdnem kilenc van. Ne hagyjátok, hogy elfelejtsem, be kell raknom azt a
kurva pulykát a sütőbe éjfélkor. – Jenny Lindára nézett. – Még mindig úgy van,
hogy maradsz ma éjszakára, drágám?
Linda boldogan bólintott.
– Igen, ha nem gond.
Cain Junior megölelte a lányt.
– Persze, hogy nem gond. Hiszen a következő Moran-generációval vagy
várandós, édes.
Linda nevetett, és zavarában elvörösödött.
– Ki kér még egy italt? – Ez annyira jellemző volt Eileen-re, ki nem állhatta
az üres poharak látványát.
Éppen, amikor Jenny kiment a konyhába, csöngettek az ajtón, Cain pedig
felugrott, hogy ajtót nyisson.
– Fogadni mernék, hogy már megint a francos betlehemesek. – Aprót
keresgélt a zsebében, miközben kifelé ment az ajtóhoz.
Amikor Jenny meghallotta az első lövést, egy őrült pillanatig azt gondolta,
hogy talán egy autó kipufogója durrant egyet. Amint meghallotta a második
lövést, sikítva rohant ki az előszobába.
Cain Moran Junior ott feküdt a küszöbön, a csodálatosan szép arca
szétroncsolva. Aztán többen is sikoltozni kezdtek, Jenny pedig ott térdelt a fia
mellett, és próbálta újjáéleszteni. De erre már semmi esély nem volt.
Százötvenedik fejezet
Michael Moran még mindig sokkos állapotban volt. Ott ült Eileen kezét fogva,
miközben a kórházban várakoztak arra, hogy megtudják, mi lesz szegény
Lindával. Jennyt benyugtatózták, hála istennek, mert úgy sikoltozott, mint
valami vadállat. Linda szülei is ott voltak velük, és mindannyian csendben
várakoztak, hogy megtudják, vajon rendben lesz-e. Szegény lány teljesen
romokban volt.
Michael újra megtörölte a szemét, Eileen pedig magához szorította a fiút. Ő
is sírt csendesen, és még mindig nem hitte el, micsoda tragédiát hozott nekik az
este. Jason Biggs kegyetlensége, hogy megvárta a gyilkossággal a szentestét,
olyasmi volt, ami nem fért Eileen fejébe. Gonosz dolog volt. De ilyen az alvilág,
és ha ezzel nem tud mit kezdeni valaki, jobb, ha nincs köze hozzá. Mégis, a
látvány, ahogy szétlőtték az unokáját, egy életre vele marad. Ez a kedves, csinos
fiú, aki éppen apa lett volna, és aki előtt még ott volt az egész élet. Gonosz dolog
volt ez valóban, és örökre tönkreteszi Jennyt, az biztos. Az egyetlen fiát – az
egyetlen gyerekét – vették el tőle kíméletlenül.
Eileen még keservesebben sírt most, miközben továbbra is ölelték egymást
Michaellel, Jenny pedig egy kórházi ágyon feküdt, mit sem tudva a világról, és
az igazak álmát aludta. Egyszer persze majd fel kell ébrednie, akkor újraindul a
rémálom.
Százötvenkettedik fejezet
Cain két börtönőrhöz volt bilincselve, de legalább volt bennük annyi jóérzés,
hogy igyekeztek a háttérbe húzódni, amennyire csak lehetett. Jenny borzalmasan
nézett ki, és miközben Cain mellkasának dőlve zokogott, a férje igyekezett a
lehető legszorosabban átölelni. A szertartás gyönyörű volt, és amikor kiléptek a
templomból, havazni kezdett. Rettenetesen hideg volt aznap, Cain pedig egészen
a gondolataiba merült azzal kapcsolatban, hogyan fizessen meg Jason Biggs
mindezért.
Linda szülei támogatták a lányukat, amennyire csak tőlük telt. Az egyetlen
jó hír az volt, hogy a kisbaba rendben volt – ha őt is elveszítette volna, az
elviselhetetlen lett volna számára. De, ahogy Jenny hajtogatta, a fia egy része
tovább fog élni.
Lassan indultak el a sírhoz; Cain körülnézett, és azon tűnődött, mégis hogy
lehetséges, hogy ő temeti el az ő csodálatos fiát. A könnyeivel küszködött akkor
is, amikor Michael fia a vállára tette a kezét, és szomorúan elmosolyodott.
Michael jó fiú; ehhez kétség sem férhetett.
Ahogy közeledtek a sírhoz, Cain látta, hogy Eileen Mollyt támogatja. Az
anyja nagyon nehezen viselte Cain Junior meggyilkolását – ahogy mindannyian.
Hogyan másképp lehetne viszonyulni egy ilyen halálhoz?
– Tudtam, hogy ha elég sokáig várok, csak megkapod végül, amit
kibaszottul megérdemelsz!
Mindenki behunyta a szemét, amikor meglátta Caro-line-t, akiből, ahogy az
már lenni szokott, csak úgy fröcsö-gött a gyűlölet.
– Imádkoztam azért, hogy mindent elveszíts, és így is lett!
Caroline most már nevetett, de amikor megpillantotta a fiát, Michaelt,
annyira meglepődött, hogy elakadt a szava.
– Menj haza, anya! Ez most nem az a pillanat.
Amikor Michael elindult az anyja felé, a nő úgy hátrált, mintha a fia pestises
lenne.
– Hát már te is az ő pártjára álltái? Mindent elvett tőlem ez a ribanc, és most
még a fiamat is, erről van szó?
Caroline egyre hisztérikusabb lett. Mindenki őt bámulta; erre igazán nem
számítottak, és azt sem tudták hirtelen, sírjanak vagy nevessenek.
Jenny csak állt, és bámulta a nőt, aki annyi éven keresztül megkeserítette az
életét, végül annyit mondott jó hangosan:
– Tényleg őt hibáztatod, te őrült? Menj haza, és engedd, hogy méltósággal
temethessük el a fiunkat!
Michael elrángatta az anyját a temetőből; bár ez a nőnek cseppet sem volt
ínyére. Caint sokkolta a volt felesége látványa, egyszerűen nem értette, hogy
nézhet ki úgy valaki, mintha valami horrorfilmből lépett volna elő, pedig régen
gyönyörű és élettel teli nő volt. Ebből is látszott, milyen régóta van rács mögött.
Kissé esetlenül, de magához húzta Jennyt, és folytatták az útjukat a fiuk
sírjához. A hó egyre sűrűbben esett, a föld pedig keményre fagyott. Cain
körülnézett, és örömmel állapította meg, milyen sokan eljöttek a fia miatt; ez
igazán megmutatta, milyen népszerű volt. Ott volt az összes régi iskolatársa, a
volt barátnői, a munkatársai, és még sokan, akiket az elmúlt években megismert.
Cain ettől úgy érezte, hogy még mindig a közösség része, és nagyon hálás volt
azért, hogy nem felejtették el – még mindig van helye abban a világban, amit
annyi évvel ezelőtt választott magának. Tele volt minden virággal, a hó pedig
lassan kezdte belepni őket. Úgy tűnt, hamarosan hóvihar kerekedik. Cain
homlokon csókolta a feleségét, és szorosan fogta a kezét, miközben a pap
belekezdett az utolsó imádságokba.
Százötvenharmadik fejezet
Jason Biggsnek új csaja volt, akit Jemimának hívtak. Nagyon elegáns kis nő
volt, és volt egy kedves háza Manchestertől nem messze, ami nagyon is kedvére
volt Jasonnek, hiszen távol esett a felesége fürkésző tekintetétől. Jemimának sok
pénze volt, és eléggé el is volt telve magától – ahogy az már lenni szokott, Jason
megint egy zakkant nőt választott. Jemimának sötét haja volt, élénkzöld szeme,
és apró, zamatos kis cicije. És neki volt a legszűkebb puncija is, amivel valaha
találkozott, ez pedig sokat hozzátett a vonzerejéhez.
A nő meztelen volt, előtte térdelt, és éppen eszméletlenül jól szopta. Jason a
mennyországban érezte magát. Jemima korábban sosem járt a környéken, a férfi
pedig hinni sem akart a szemének, amikor besétált a klubjába, és rögtön odament
hozzá. Nem csak a hangja volt olyan, mint Anna hercegnőnek, de ráadásul
istenien dugott is; mindene megvolt, amire a férfi vágyott, halványszürke
Mercedes sportkocsiba csomagolva. Amikor érezte, hogy mindjárt elélvez,
hagyta, hogy elkalandozzanak egy kicsit a gondolatai. Meg akarta őrizni ezt az
érzést magában, amíg csak lehet. Olyan kevés csaj élvezte a szopást, úgyhogy ha
talált egyet, igyekezett kiélvezni az aktus minden pillanatát. Ki mit szokott meg,
ugyebár. De amikor kinyitotta a szemét, egy férfit látott magával szemben,
kezében puskával. Ekkor jött rá, hogy Jemima lépre csalta.
A nő felállt, és erős londoni akcentussal így szólt:
– Végezz már vele a picsába, vissza kell érnem Canning Townba.
A férfi pedig örömmel engedelmeskedett a felszólításnak.
Százötvennegyedik fejezet