Hahner Péter

Legújabb 100 történelmi

tévhit
avagy

Amit biztosan tudsz a történelemről – és mind rosszul

tudod…

 
 
© Hahner Péter, 2015
Szerkesztette: Árkos Eszter
Borítóterv: Beleznai Kornél
Korrektor: dr. Dobosi Beáta
ISBN 978 963 324 361 9 (papír)
ISBN 978 963 324 366 4 (epub)
ISBN 978 963 324 370 1 (mobi)
Kiadta az Animus Kiadó 2015-ben
Felelős kiadó: a kiadó igazgatója
info@animus.hu
www.animus.hu
Az 1795-ben alapított
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.
 
„Könnyebben elhisszük azt, amit igaznak óhajtunk… Száz meg
száz, gyakran fel sem ismerhető módon torzítja el és fertőzi
meg értelmünket az érzelem…”
Francis Bacon

1. A bumeráng ausztrál találmány

Az európaiak a XIX. század elején figyeltek fel erre a különös

ausztrál eszközre. Olyannyira divatba jött, hogy egy dublini lap
így ír róla 1838-ban: „Mióta szerkezetének titkát felfedték, a
műasztalosok mintha nem is érdeklődnének más iránt. A
játékboltok kirakataiban gyakorlatilag nem is állítanak ki mást.
A botok és ernyők kimentek a divatból, s ebben az esős időben
nem lépünk ki otthonról bumeráng nélkül.” (Les Collections de
l’Histoire, No 66. 2015. január-március. 27. o.)
A bumeráng neve valószínűleg Új-Dél-Wales keleti részének
dharug nyelvű népeinek wo-mur-rang szavából származik. A
XVIII. század végén vagy a XIX. elején került be az angol
nyelvbe. A bumeráng maga azonban a közhiedelemmel
ellentétben nem csak Ausztráliában jelent meg. 1983-ban
Lengyelországban találtak egy bumeráng formájú, legalább 23
000 éves, mamutagyarból készült eszközt. 9000 éves, észak-
afrikai barlangfestményeken is felismerhetőek már
bumerángok, és Tutanhamon fáraó sírjában voltak olyan
„hajítóbotok”, amelyek valószínűleg visszatértek. Az észak-
amerikai navahó indiánok is ismerték. A föld más részein
azonban az íj és a nyíl elterjedése feleslegessé tette a
használatát. Mivel Ausztrália őslakói használták a legtovább, a
világ úgy ismerte meg, mint tipikus ausztrál eszközt.
A legrégebbi ausztráliai bumeránglelet 10 000 évvel ezelőtt
készülhetett. E sajátos hajító-botot kemény fából faragták ki
kőbaltával, kovakővel vagy éles kagylókkal. A legkülönbözőbb
célokra használták: késként, kalapácsként, ásóként,
tűzgyújtáshoz vagy ütőhangszerként. Három fő változata van:
a nem visszatérő, a visszatérő és a szertartásoknál
használatos. A nem visszatérő hajítóbotot harci vagy vadászati
célra használták, éles vége komoly sérülést okozhatott. Nagy
volt és nehéz, hokibot méretű, s el tudta törni egy emu vagy
egy kenguru lábát. A leghíresebbet, a visszatérő bumerángot
jóval később alakították ki. Főleg Ausztrália délkeleti és
délnyugati területein használták sport vagy játék céljaira.
Mérete 30 és 75 cm között változott, két egyenes karja
hajlított vonalban találkozott, egyik oldala lapos volt, a másik
domború. Vadászatnál fel lehetett használni az állatok
csapdába vagy hálóba való terelésére.
A bumeráng mindmáig Ausztrália egyik legismertebb
szimbóluma. A canberrai parlament Romaldo Giurgola által
tervezett, s 1988-ban felavatott épületegyüttesének alaprajza
két, egymás mellé helyezett bumerángra emlékeztet.

2. A marathóni csata döntő katonai

győzelem volt

Kr. e. 499-ben a kis-ázsiai ión városok fellázadtak a Perzsa

Birodalom ellen, s a következő évben az athéniak katonai
segítséget nyújtottak nekik. I. Dareiosz (Dárajavaus) perzsa
király ezért büntető hadjáratot indított Hellász ellen. Az első
hadjárat (Kr. e. 492) eredményeként Trákia és Makedónia
elismerte a perzsa fennhatóságot. A két év múlva megindított
második hadjáratnak az volt a célja, hogy minél több szigetet
alávessen a perzsa hatalomnak, s büntetést mérjen Athénra
és Spártára, mivel e városokban meggyilkolták a perzsák
követeit.
Datisz és Artaphernész irányítása alatt mintegy 600 hajón
25 000 katona indult útnak. Előbb Rodoszra támadtak, majd
Naxosz szigetén égették fel a várost, s lakói egy részét
rabszolgasorba vetették. Más szigeteken csak túszokat
szedtek, majd az Euboia (ma: Évia) szigetén fekvő Eretriát
felégették, s lakosait rabszolgává tették. Ezután partra szálltak
a marathóni öbölben, mintegy 40 kilométerre Athéntól. A
perzsákkal érkezett Hippiász is, Athén elűzött türannisza
(zsarnoka). Az athéni sereg Miltiadész vezetésével elzárta a
marathóni síkság kijáratait, Pheidippidész (vagy Philippidész)
futárt pedig a spártaiakhoz küldték, segítséget kérve. A
spártaiak egy ünnep miatt csak később indulhattak útnak, de
Plataiai város küldött ezer harcost.
A csata napját nem sikerült pontosan meghatározni, a
gregorián naptár szerint vagy Kr. e. 490. augusztus 12-én,
vagy szeptember 12-én került rá sor. A görögök oldalán 10-11
000, a perzsák részéről 25-26 000 harcos vett részt az
ütközetben. N. G. L. Hammond szerint „amikor a görögök
elhagyták a tábort, hogy felálljanak a harchoz, arcvonaluk kb.
1250 méter hosszúságú lehetett, ha nyolcfős mélységben
álltak fel, szokásuk szerint, egy méter harci teret hagyva
minden élen álló emberre, s 10 000 fővel számolva”.
(Cambridge Ancient History. IV. köt. Cambridge, 1998,
Cambridge University Press. 510. o.) A görögök
előrenyomultak a két szárnyon, majd bekerítették a perzsa
hadsereg centrumát. A perzsák a tábor és a hajók felé kezdtek
menekülni, a görögök üldözték őket, s hét hajót el is foglaltak.
A csatában Hérodotosz szerint 192 athéni és 11 plataiai esett
el, valamint 6400 perzsa, bár a mai történészek inkább 1-
3000-re becsülik a görögök és 4-5000-re a perzsák
veszteségét.
A perzsa hadsereg számára ez egyáltalán nem volt
megsemmisítő vereség, hiszen 600 hajója közül mindössze hét
veszett el. Folytatták a hadjáratot, és a Szunion-fokot
megkerülve kísérletet tettek Athén megtámadására. A görög
csapatok azonban gyors hadmozdulattal átkeltek a
félszigeten, Athén elé vonultak, hogy most délről védelmezzék
a várost. Megérkezett 2000 spártai is. Csak ekkor döntöttek
úgy a perzsa parancsnokok, hogy befejezik a hadjáratot.
Céljaik többségét elérték, a Kükládokat meghódították,
Naxoszt és Eretriát megbüntették – az athéniak és spártaiak
megfenyítését pedig nyugodtan elhalaszthatták.
„A csata következményei nem voltak jelentősek Perzsiára
nézve. A mindeddig példa nélküli határozottsággal vezetett
hadjárat teljes sikerrel járt egészen a csatáig, a vereséget
pedig könnyű volt a perzsa gyalogság gyengébb minősége
helyett a lovasság megkésett visszatérésének tulajdonítani. A
birodalmat nem rázta meg a nyugati határain túl elszenvedett,
6000 fős emberveszteség. Dareiosz pedig még jobban
elszánta magát arra, hogy nemcsak megbünteti Athént és
Spártát, de meghódítja a görög szárazföldet is.” (Ugyanott,
515–516. o.)
A marathóni csata tehát távolról sem döntötte el a háború
kimenetelét, a görögök még hosszú háborúskodásnak
nézhettek elébe. Az ütközet lélektani szempontból sokkal
fontosabbnak bizonyult, mint katonai szempontból. Az
athéniak ugyanis meggyőződtek róla, hogy le tudják győzni a
perzsákat, még akkor is, ha azok túlerőben vannak. Mivel
Hippiász a perzsák táborában volt, méltán érezhették úgy,
hogy szabadságukért harcoltak. Sőt, azt terjesztették, hogy
istenek, Pán és Pallasz Athéné, vagy héroszok keltek a
védelmükre. „Marathónnál a méd seregek ellen harcoló
csapatok látni vélték, hogy Thészeusz szellemalakja teljes
fegyverzetben rohamra vezeti őket a barbárok ellen” – írta
Plutarkhosz. (Párhuzamos életrajzok. I. kötet. Bp. 1978,
Magyar Helikon. 39. o.) Rendkívüli tiszteletben részesítették az
elesetteket, emlékműveket emeltek számukra a csata helyén,
s sportversenyeket rendeztek Marathónban. Aiszkhülosz, a
nagy drámaíró nem azt íratta fel sírkövére, hogy óriási
sikereket aratott tragédiáival, vagy azt, hogy harcolt a
szalamiszi ütközetben, ahol valóban döntő győzelmet arattak
480-ban a perzsa hajóhad felett. Csak azt tartotta említésre
méltónak, hogy Marathónnál ő is részt vett a küzdelemben „a
hosszú hajú médek” ellen.
„Marathón harcosait olyan tiszteletben részesítették
városukban – írja Patrice Brun francia történész –, mint az
1914–18-as háború »borostásait« Franciaországban.”
(L’Histoire, 2010. november. 76. o.) Az Akropoliszon
emlékművek és feliratok hirdették dicsőségüket. Marathón
emléke rendkívüli mértékben felerősítette az athéniak
öntudatát és elszántságát, s a déloszi szövetség kiépítése
során is azzal indokolták meg hegemón szerepüket, hogy ők
védelmezték a civilizációt a „barbárok” ellen. A későbbi
századokban pedig a marathóni dicsőség a görög-római
civilizáció közös örökségévé vált. Egyes ókori történetírók 300
000-re vagy 600 000-re tették a legyőzött perzsák létszámát,
hogy ezzel is megnöveljék a győzelem jelentőségét. A Kr. e. I.
században már azt terjesztették, hogy 700 000 perzsát
győztek le, a Kr. u. II. század egyik szónoka szerint pedig a
perzsák vére oly bőségesen ömlött, hogy magával ragadta
menekülő hajóikat. Azóta is úgy tanítják az iskolákban, hogy
Marathónnál a nyugati demokrácia aratott győzelmet a keleti
zsarnokság felett.
A II. században vetette papírra Lukianosz a marathóni futó
legendáját. Szerinte Pheidippidész (vagy Philippidész) nem a
spártaiakhoz futott segítséget kérni, hanem a marathóni csata
után Athénba vitte meg a győzelem hírét. „Örvendezzetek,
győztünk!” – kiáltotta, majd kiadta a lelkét. (Lukianosz összes
művei. I. kötet. Bp. 1974, Magyar Helikon. 484. o.) Mindennek
semmi alapja sincs, de a maratoni futóversenyek azóta is őrzik
e legenda emlékét.

3. Nagy Sándor a civilizációt

terjesztette

A hódítóknak kezdetben ugyanolyan ésszerű és korlátozott

terveik vannak, mint mindenki másnak. Csakhogy váratlanul
látványos sikert aratnak. A győzelem pedig csak újabb
győzelmekkel biztosítható, és ha erőforrásaik nagyságának
vagy ellenfeleik hibáinak köszönhetően a hódítók halmozni
kezdik a sikereket, akkor egyre biztosabbak lesznek abban,
hogy számukra semmi sem lehetetlen. Józanabb társaiktól
elfordulnak, csak a gátlástalan hízelgőkre hallgatnak,
hamarosan vezérré, császárrá, istenné nyilváníttatják
magukat, s nem veszik észre, hogy kezdenek nevetségessé
válni. Előbb-utóbb olyan konfliktusokba bocsátkoznak,
amelyekhez már az ő erőforrásaik is elégtelenek. A birodalom
látványosan összeomlik, a hódító elpusztul, kortársai
megkönnyebbülten felsóhajtanak. Aztán jön a következő
nemzedék, amelynek nincs közvetlen tapasztalata a
történtekről, és elkezdi kiszínezni a fennmaradt legendákat a
rendkívüli emberről. Szobrokat állít, költeményeket ír,
nagyszerű célokat tulajdonít a hódítónak, zsarnoki
intézkedései mögött bölcs politikai törekvéseket keres.
Kijelenti, hogy a hódító valamely magasztos eszme
megtestesítője volt, a történelem új korszakát, egy nép
öntudatlan törekvéseit képviselte, maga volt a lovon ülő
Világszellem. Végül jönnek a történészek, alaposan
utánanéznek mindennek, s kiderül, hogy a legendák túlnyomó
többségének semmi alapja sincs. Nincs itt semmiféle
Világszellem, csak egy tehetséges ember, akinek fejébe szállt
a dicsőség, és nem zavarta, hogy nagyon sokan halnak meg
miatta. A történelem pedig egészen máshogy alakult, mint
ahogyan ő szerette volna.
Pontosan ilyen kép bontakozik ki Nagy Sándorról A. B.
Bosworth életrajzi műve alapján (Nagy Sándor. A hódító és
birodalma. Bp. 2002, Osiris). Apja, II. Philipposz makedón
király kiváló neveltetésben részesítette Kr. e. 356-ban,
Pellában született fiát: az ókor legnagyobb bölcse,
Arisztotelész volt a tanítója. Görög neve, az Alekszandrosz
„férfivédőt” jelentett. A khairóneiai csatában (338), amellyel a
makedón király egész Hellász urává vált, már fia is ott harcolt.
336-ban II. Philipposz merénylet áldozata lett, és húszéves fia
a trónra ülhetett. Az arányos testalkatú, gyors felfogású,
indulatos fiatalember meg volt győződve arról, hogy Akhilleusz
és Héraklész leszármazottja, s ezért nagy tetteket kell
véghezvinnie.
 Előbb megszilárdította hatalmát Hellász területén a trákokra,
illírekre és Thébai városra mért csapásokkal, majd Kr. e. 334-
ben 32 000 gyalogossal és 5000 lovassal átkelt a
Hellészpontoszon. Már partraszállásának szertartásával is azt
jelezte, hogy át kívánja venni az uralmat egész Ázsia felett.
Először a Granikosz-folyónál mért vereséget egy perzsa
hadseregre, majd Szardeiszbe vonult, ahol állítólag
felszabadította a lídeket a perzsa uralom alól. „Az új rezsim
igen kevéssé különbözött a régitől – figyelmezteti olvasóit
Bosworth a „felszabadítás” fogalmának furcsaságaira. –
Kérdés, volt-e egyáltalán különbség: a hódoltság látható jelei,
a satrapai igazgatás és az adófizetés megmaradtak… A lídek
számára csupán az uralkodó változott, és alighanem vegyes
érzelmekkel fogadták az új királyt, aki kijelentette, hogy az ő
uralma maga a legteljesebb szabadság.” (Idézett mű, 71. o.)
Alexandrosz végigvonult az Égei-tenger keleti partvidékén,
majd benyomult Frígiába, s Gordion városban 333-ban
„megoldotta a gordiuszi csomót”. Ez egy kibonthatatlannak
tartott, híres kötélcsomó volt, amellyel a fríg dinasztia mitikus
alapítójának kocsirúdját az igához erősítették. Nagy Sándor
vagy átvágta a csomót, vagy a kocsirúd kihúzásával
bomlasztotta fel, vagyis nem megoldotta, hanem „kikerülte az
alapfeladatot”. (Idézett mű, 83. o.) Szép szimbóluma ez a
mindenkori hódítók látszatsikereinek: az emberi történelem
igazi feladványait képtelenek megoldani, de erőszakkal vagy
csalással fel tudják kelteni ennek illúzióját.
Az isszoszi csatában (Kr. e. 333) 41 850 főre duzzasztott
seregével súlyos vereséget mért III. Dareiosz perzsa
nagykirály jóval népesebb hadseregére. Innentől minden
lehetségesnek tűnt a számára. 332-ben meghódította a szíriai
partvidéket, lemészároltatta Türosz és Gáza több ezer védőjét,
majd elfoglalta Egyiptomot, s megkapta a fáraók összes címét.
A líbiai Ámon-szentélyben tett látogatása után 331-ben
megalapította az egyiptomi Alexandria várost. Ezután Szírián
át Mezopotámiába nyomult, s a gaugamélai csatában újabb,
ezúttal döntő vereséget mért III. Dareioszra. Bevonult
Babilonba és Szúzába, ahol birtokba vette a perzsa uralkodók
kincstárát. Perszepoliszt elfoglalta, kifosztotta, majd
felgyújtatta (330). Ezután a Médiába, majd Parthiába
menekülő III. Dareiosz nyomába eredt, akit helytartója,
Bésszosz letartóztatott, majd fogva tartói Baktriában
leszúrták, hogy ne kerüljön élve üldözői kezére. A perzsa
Akhaimenida-birodalom megsemmisült, a nagykirályi címet
Nagy Sándor kisajátíthatta. Uralmát elismerték az egykori
Perzsa Birodalom keleti satrapái (helytartói) is. Az északkeleti
határvidék meghódítása után, 327-ben a hadsereg megindult
az indiai fejedelmek ellen, s még az Induson is átkelt. A
Hüdaszpész-folyónál vívott csatában 326-ban legyőzte a harci
elefántokat használó Pórosz király seregét.
Nagy Sándor át akart kelni a Hyphasis (ma: Beas) folyón, de
a monszunesők hatására egyre jobban kimerülő katonái
rákényszerítették, hogy fejezze be a hódításokat. Az Indus
torkolatáig hajózva tovább pusztították a falvakat és
városokat. 325 nyarán érkeztek meg Patalába, ahonnan a
sereg egy része flottán folytatta útját a mai Perzsa-öbölbe
Nearkhosz vezetésével, maga Nagy Sándor pedig Gedrószián
át vonult nyugat felé. Plutarkhosz szerint a hadsereg
háromnegyede elpusztult a visszavonulás során.
Bosworth szerényen, de határozottan elveti a történetírói
hagyomány által szentesített megállapításokat, amelyek
általában a hódító bölcsességét hangsúlyozzák. Nagy Sándor a
civilizációt terjesztette? „Lehettek azonban olyan kortársak,
akiknek a szemében a barbárság éppen nyugatról érkezett, és
nem is lehet csodálni, ha így gondolták.” (Idézett mű, 354. o.)
Hadseregeinek útját mindenhol hullahegyek jelölték,
megszámlálhatatlan várost pusztított el, s az állandó
mészárlások krónikáját olvasva egyre rokonszenvesebbnek
tűnhet a szerző által megemlített II. Kleomenész király, akinek
„hatvan évig és tíz napig tartó uralkodásával kapcsolatban
semmi érdemlegeset nem jegyeztek fel”. (Idézett mű, 281. o.)
Ami pedig a híres szúzai mennyegzőt illeti, amelynek során a
görög katonai vezetőket perzsa főúri asszonyokkal
házasították össze, Bosworth meggyőzően cáfolja azt a
tankönyvekbe is bekerült megállapítást, mely szerint „ez egy
új, egységes görög-perzsa uralkodó osztály kialakítása felé tett
lépés” lett volna. (Idézett mű, 226. o.) A perzsa vezető réteg
férfi tagjaihoz ugyanis egyáltalán nem kényszerítettek hozzá
görög asszonyokat, s a perzsa férfiak sem kaptak jelentősebb
hatalommal járó tisztségeket. A hódítónak tulajdonított bölcs
és békés szándék mögött tehát ezúttal is csak a nyers
erőszakot találjuk meg, a megszerzett hatalom szimbolikus
megerősítését.
Életének utolsó évében „általánossá vált a vélekedés:
Sándor elvesztette kötődését a makedón hagyományokhoz.
Hangsúlyozottan keleti stílusú abszolút uralkodó lett”. (Idézett
mű, 227. o.) Opiszban 324 nyarán bejelentette, hogy
valamennyi idős és sebesült makedón katonáját elbocsátja.
Tizenhárom tiltakozót ki is végeztetett, s bejelentette, hogy
ezután perzsákkal véteti körül magát. 323-ban a nyugati világ
szinte valamennyi állama küldötteket indított útnak Sándor
babiloni udvarába, mert olyan hírek terjedtek, hogy új
hadjáratot indít. Egyesek szerint a mai Gibraltárig, mások
szerint a mai Jemenig akart nyomulni. 323. június 10-én
azonban, harminckét éves korában, egy nagyobb ivászat után
meghalt. Malária vagy mérgezés végezhetett vele.
Halála után a birodalma darabjaira hullott, mivel a hódító
személyiségén kívül semmi sem tartotta össze, utóda pedig
nem volt. Mindaz, amit Nagy Sándorról ennyi évezred
távolságából biztonsággal meg lehet állapítani, távolról sem
lelkesítő. Valószínűleg Diogenésznek volt igaza. Plutarkhosz
szerint ugyanis a híres bölcset Nagy Sándor Korinthoszban
felkereste, és megkérdezte tőle, kíván-e valamit. A napon
sütkérező filozófus pedig csak annyit kért a görög világ
mindenható urától, hogy álljon kicsit odébb, és ne fogja el
előle a napot. (Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. I. kötet.
Bp. 1978, Magyar Helikon. 594. o.) Ma sem kérhetünk mást a
hódítóktól, ha a józan eszünkre hallgatunk. Álljanak odébb –
tűnjenek el. Egész jól megvagyunk nélkülük.

É
 4. „Ép testben ép lélek!” Az ókori
szállóige a sport hasznosságát
hangsúlyozza

Számtalan tornacsarnok, stadion és tornaterem falán

olvashatjuk latinul vagy magyarul az egyik legtöbbet
emlegetett ókori szállóigét, amely azt sugallja, hogy a sport
megedzi a testet, és jó hatással van az emberi pszichikumra
is. Az eredeti szövegkörnyezetből kiderül azonban – erre László
Kálmán felhívta a figyelmemet –, hogy a kiragadott részlet épp
az ellenkező üzenetet hordozza.
Decimus Junius Juvenalis (50/60–130) római szatíraíró 102 és
131 között készítette el öt könyvre osztott, tizenhat szatírából
álló gyűjteményét. Számtalan híres szállóige eredetét
találhatjuk meg e gyűjteményben. Tizedik szatírájában
fogalmazta meg, hogy az egyszerű nép csak „kenyeret és
cirkuszt” kíván, a hatodikban pedig nemcsak a „ritka madár a
földön” kifejezést használja, de felteszi a hatalommal
kapcsolatos politikai filozófia egyik alapkérdését is: „Ki fogja
őrizni magukat az őrzőket?” Jean-Jacques Rousseau is
Juvenalis negyedik szatíráját idézte, amikor kijelentette, hogy
„életét az igazságnak szentelte”.
Tizedik szatírájában, melyben arra is keresi a választ, hogy
miért érdemes imádkozni az istenekhez, a következőket
olvashatjuk: „…orandum est ut sit mens sana in corpore
sano...” Vagyis: „Azért kell imádkozni, hogy egészséges legyen
a lelkünk az egészséges testben.” A latin mondat utolsó öt
szavát használta fel kisebb-nagyobb módosításokkal a sport
számtalan híve és propagálója, Pierre de Coubertintől az
egykori NDK Nemzeti Olimpiai Bizottságáig.
Megszámlálhatatlan atlétikai klub, oktatási, egészségügyi és
katonai intézmény nyilvánította jelszavává a világ minden
táján. Ez volt Harry S. Truman amerikai elnök kedvenc
szállóigéje, és állítólag a magas intelligenciával rendelkezők
klubja, a MENSA is a mens sana kifejezésből alkotta meg a
nevét.
Az eredeti jelentés azonban az évszázadok során
megváltozott. Juvenalis szatírájában nem arról van szó, hogy
az „ép test” biztosítja számunkra az „ép lelket”, hanem éppen
ellenkezőleg! Az ép test nem garantálja az ép lelket, ritka
adomány ez, és emiatt érdemes imádkozni az istenekhez. Akár
úgy is értelmezhetjük a mondatot, hogy egészséges lélek
nélkül az egészséges test nem sokat ér.

5. Kleopátra szépséges fáraónő volt

Ami Kleopátra címét illeti, Grüll Tibor ókortörténész úgy

fogalmazott, hogy királynő is volt, és fáraónő is. A görögök és
rómaiak számára királynő volt VII. Kleopátra Philopatór
(Apaszerető) néven, az egyiptomiak számára pedig fáraónő
Wer(et)-neb(et)-neferu-achet-seh (Tökéletes Nagy Asszony
Kinek Tanácsa Kitűnő), Weret-tut-en-it-es (Nagyságos, Apjának
Szent Képmása) és Netjeret-mer(et)-ites (Istennő, Akit Apja
Szeret) neveken. Egyik legújabb életrajzírója, Stacy Schiff
azonban a következő tényekre hívja fel figyelmünket: „Ősei tíz
nemzedéken át fáraónak címeztették magukat. Csakhogy ők,
a Ptolemaioszok valójában makedóniai görögök voltak, azaz
Kleopátra legfeljebb annyira volt egyiptomi, mint Elizabeth
Taylor… Kleopátrát 1300 év választja el Nofretetétől… A
Ptolemaioszok külföldön a Nagy Sándor-féle eredettörténetet
terjesztették, odahaza, Egyiptomban viszont a fáraók
utódainak állították be magukat… A fiatal nő… nem volt sem
egyiptomi, sem fáraó (a szó történelmi jelentésében), sem
Alexandrosz bizonyítható rokona, sem pedig igazi Ptolemaiosz,
de amennyire ez megállapítható, minden bizonnyal makedón
arisztokrata származék volt. Neve és kulturális öröksége
tisztán és büszkén makedón volt; viszont Kleopátraként
történetesen nem a hetedik volt, ahogyan az utókor
emlékezetében megmaradt. A véres családtörténet
valószínűvé teszi, hogy valaki valahol egyszerűen elszámolta
magát.” (Kleopátra. Bp. 2013, Partvonal. 13., 35., 39. o.)
Kleopátra Kr. e. 69-ben született, művészetkedvelő és a
művészeket támogató apja, XII. (Fuvolás) Ptolemaiosz
gondoskodott róla, hogy a lehető legalaposabb oktatásban
részesüljön. Ez annál is könnyebb volt, hiszen a világ első
számú kulturális központjában nőtt fel, Alexandriában, a
legnagyobb könyvtár közelében, a legtekintélyesebb
tudósokkal körülvéve. Olvasott volt, ékesszóló, Plutarkhosz
szerint kilenc nyelven beszélt, és még az egyiptomi nép
nyelvét is megtanulta. Apja Kr. e. 51-ben meghalt, s tizennyolc
éves lányára és tízéves fiára hagyta a trónt, hogy a
hagyományok szerint közösen uralkodjanak.
Három év múlva az öccse, XIII. Ptolemaiosz, nyilván
tanácsadói javaslatára, kitiltotta Kleopátrát a királyságból.
Éppen ekkor, Kr. e. 48-ban érkezett meg Alexandriába a
politikai ellenfelét, Pompeiust üldöző Julius Caesar. XIII.
Ptolemaiosz tanácsadói azzal próbálták lekötelezni, hogy
megölették Pompeiust, majd Caesart megajándékozták a
levágott fejével. A római hadvezér inkább elszörnyedt, mint
örvendezett, és szövetségre lépett Ptolemaiosz ellenfelével,
Kleopátrával, aki egy kenderből vagy bőrből készült
hálózsákba becsavarva vitette magát Caesar elé, hogy
átjusson az ellenséges őrökön.
Vajon szépségével hódította meg az ötvenkét éves Julius
Caesart? A XX. századi filmeken a legszebb színésznők
alakították a szerepét, Theda Bara, Claudette Colbert, Vivien
Leigh, Sophia Loren, Elizabeth Taylor és Monica Bellucci. A
pénzérméken látható portrék és a fennmaradt (bár kétes
hitelű) szobortöredékek szerint azonban egyáltalán nem volt
szabályos szépség. Plutarkhosz így írt róla: „Mondják, hogy
Kleopátra szépsége önmagában nem volt felülmúlhatatlan, s
nem is ezzel ejtette rabul bámulóit, hanem a vele való
együttlét ellenállhatatlan varázslatot sugárzott, és egész
lényében, meggyőző beszédmodorában, vonzó, ízléses
viselkedésében volt valami ingerlő erő.” (Párhuzamos
életrajzok. II. kötet. Bp. 1978, Magyar Helikon. 769. o.) Római
ellenfelei újra meg újra felemlegették, hogy még csak nem is
szép. Vagyis inkább a szellemével, mint külsejével hódított.
Rendkívül művelt volt, önálló gondolkodású, vállalkozó
szellemű, jó humorérzékkel és politikai tehetséggel
rendelkezett, s ha akart, rendkívül vonzó tudott lenni – mint
minden okos, gazdag és jó ízlésű nő. Caesar azonban minden
bizonnyal inkább a tehetséges uralkodót ismerte fel benne, aki
római protektorátus alatt megteremtheti a politikai stabilitást
a mediterrán térség legtöbb gabonát termelő országában.
Ezért úgy döntött, hogy Kleopátrának adja meg „a római nép
szövetségese és barátja” címet.
A Ptolemaioszt támogató egyiptomiak rátámadtak Caesar
kis seregére, amely kitartott az erősítés megérkezéséig, és
amely Kr. e. 47 márciusában elsöprő győzelmet aratott
felettük. Caesar még három hónapig Egyiptomban maradt,
Kleopátrát megszabadította valamennyi ellenfelétől, a
szeretője lett, s hajókirándulást tett vele a Níluson. Majd
júniusban távozott, hátrahagyva 12 000 legionáriust. A
királynő pedig megszülte gyermeküket, aki a XV. Ptolemaiosz
Caesar nevet kapta, de csak Caesarion néven emlegették.
Miután így biztosította magának a kor világhatalmának,
Rómának támogatását, Kleopátra igen sikeresen és
hatékonyan kormányozta Egyiptomot. Valószínűleg kétszer is
ellátogatott Rómába, s akkor is ott tartózkodott, amikor
Caesart 44-ben meggyilkolták. Ezzel elveszítette egyik
legfontosabb támogatóját, de azért továbbra is Róma
„szövetségese és barátja” maradt. Visszatért Egyiptomba,
ünnepségeket rendezett, építkezéseket indított meg, és apja
példáját követve bőkezűen támogatta a tudományos életet.
A Caesar megölését követő polgárháború azonban számára
is veszedelmesnek bizonyult. Előbb Caesar egyik gyilkosa,
Cassius követelt tőle támogatást, s mert nem kapta meg, rá
akart támadni Egyiptomra. Majd legyőzése után ellenfele,
Marcus Antonius indult keletre, hogy rendet teremtsen, s
megszilárdítsa Róma uralmát. Kr. e. 41-ben Tarzuszban
találkozott Kleopátrával, aki látványos bevonulást szervezett
magának, majd bőkezű fogadásaival képesztette el a
rómaiakat. A negyvenkét éves Antonius halálosan
beleszeretett a huszonnyolc éves királynőbe, és Caesar
példáját követve ő is eltávolított az útjából néhány veszélyes
trónkövetelőt. Hamarosan Egyiptomba utazott, ahol Kleopátra
flottát bocsátott a rendelkezésére. Az egyiptomi királynő két
gyermeket is szült neki, akiket görögösen Alekszandrosz
Héliosznak és Kleopátra Szelénének neveztek.
Bár Antonius elvette szövetségese Octavianus (a későbbi
Augustus császár) húgát, hamarosan elhagyta a feleségét
Kleopátráért, aki egy harmadik gyermeket is szült neki,
Ptolemaiosz Philadelphoszt. Antonius pedig Egyiptomnak
adományozta Ciprust, Dél-Szíriát, Kürénét, majd Kréta, Kilikia
és Fönícia részeit. Kr. e. 37-re szinte visszaállította a
Ptolemaioszok Kr. e. III. századi birodalmát. Vagyis nem egy
vazallus királyságot kormányzott, hanem inkább egy óriási,
keleti birodalom urának tűnt, amelyet az egyiptomi királynővel
közösen irányított. Sok római felháborodott azon, hogy
Antonius római birtokokat osztogat „idegeneknek”. Kr. e. 33-
ban Octavianus már a római szenátusban támadta Antonius
viselkedését, s felszította honfitársai hagyományos
gyanakvását minden hatalommal rendelkező nő iránt. Azzal
vádolta Kleopátrát, hogy Egyiptom tartományává akarja
süllyeszteni Rómát, s 32-ben hadat üzent neki.
Az egyiptomi királynő tehát csak élettársa és támogatója
miatt sodródott bele a háborúba. Az actiumi tengeri csatában,
Kr. e. 31-ben a római tengeri és szárazföldi haderők győzelmet
arattak, Antonius és Kleopátra pedig Egyiptomba menekült. A
királynő flottája odaveszett, kincstára részben kiürült,
szövetségesei elhagyták, s immár az összeomlott Antoniusban
is ő tartotta a lelket. Octavianus azt üzente Kleopátrának,
hogy megkegyelmez neki, ha megöleti Antoniust, a királynő
azonban erre nem volt hajlandó.
Octavianus Kr. e. 30-ban elfoglalta Alexandriát. Antonius a
kardjába dőlt, s Kleopátra karjai között halt meg. A királynő
pedig úgy döntött, nem vesz részt Octavianus
diadalmenetében – láncra verve. Díszes mauzóleumába
zárkózott, és ismeretlen méreg segítségével véget vetett az
életének. (Az áspiskígyót csak a későbbi krónikások találták ki.
Stacy Schiff joggal hangsúlyozza: „Könnyű rájönni, mit akar
közölni az, aki egy nőt kígyóval párosít.” 370. o.)
Aranykereveten találták meg Octavianus emberei,
díszruhában, fáraói pásztorbotot és korbácsot tartva kezében.
Az egyik római rákiáltott az oldalán haldokló szolgálólányára:
„Micsoda dolog ez, Kharmion?” A lány pedig ezzel a mondattal
adta ki a lelkét: „Bizony a legszebb dolog, és méltó királyok
sarjához!”
Illő búcsú volt ez a történelem egyik legnagyobb
uralkodónőjétől. Octavianus elrendelte, hogy királyi pompával
temessék el a Ptolemaiosz-dinasztia utolsó tagját. Sírját máig
keresik a régészek. Caesariont a római katonák meggyilkolták,
Kleopátra három másik gyermekét azonban Octavianus a saját
húgára bízta, és gondosan felneveltette. Kleopátra Szelénét
később Róma egyik szövetségeséhez, Numídia királyához
adták feleségül. Egyiptom pedig római provincia lett.
„Az ellenséges hírverés gondot fordított arra, hogy a
kortársak elferdítve lássák Kleopátrát – írta magyar
életrajzírója, Ürögdi György. – A torzítások, a szándékosan
előidézett titokzatosság miatt a történeti Kleopátra alakját az
utókor rejtélyesnek, problematikusnak és regényesnek látja.”
(Kleopátra. Bp. 1983, Gondolat. 7–8. o.) Saját népe nemes és
tiszteletre méltó személyiségként őrizte meg Kleopátra
emlékét – római ellenfeleinek, majd az ő írásaikra hivatkozó
történészeknek és íróknak köszönhetően azonban „álnok,
csábító nőszemélyként vonult be később a történelembe.
Szexuális teljesítményeinek taglalása nyilván
kézenfekvőbbnek tűnt, mint intellektuális képességeinek az
elismerése… Ha egy nő fölébe kerekedik egy férfinak, a
legkézenfekvőbb azt állítani róla, hogy velejéig romlott,
szexmániás kéjenc… Befolyását jobbára csak a nemiségéből
vezették le, nyilvánvaló okból: mindig is kívánatosabb volt egy
nő sikereit a szépségének tulajdonítani, mint az eszének…
Végzetesen bűbájosnak elképzelni őt kevésbé volt ijesztő, mint
végzetesen intelligensnek.” (Stacy Schiff: Idézett mű, 22.,
261., 385. o.)

6. Az ókori európaiak nem ismerték a

számítógépet

Amint azt Grüll Tibor könyvéből is megtudhatjuk (50 dolog,

amit nem képzeltél volna a rómaiakról. Bp. 2013, Kalligram.
52–58. o.), a XX. század elején Antiküthéra görög sziget
környékén több ókori leletet is kiemeltek egy hajóroncsból.
Egy négy darabra tört, különös tárgyat, amelyben
fogaskerekek tucatjai voltak, csak az 1970-es években
vizsgáltak meg alaposabban, röntgennel. Az 1990-es években
lézerrel is letapogatták, és arra a következtetésre jutottak,
hogy a világ legrégebbi számítógépét találták meg, amelyet
csillagászati események előrejelzésére használtak.
A 34×18×9 centiméteres dobozban tartott, vagyis egy
modern laptopnál alig nagyobb gépezet nyolcvankét
alkatrészből állt, tárcsák és fogaskerekek bonyolult
szerkezetéből, s több mint kétezer írásjel és szimbólum volt
rajta. A szakértők szerint a Hold, a Merkúr, a Vénusz, a Mars, a
Jupiter és a Szaturnusz mozgását is követni lehetett a kar
segítségével mozgatható fogaskerekekkel. Az olimpiák
dátumának kijelölésére is felhasználhatták, mert ehhez
akkoriban bonyolult csillagászati ismeretekre volt szükség: a
négyévente megrendezett játékokat a nyári napfordulóhoz
legközelebbi telihold idején nyitották meg. „A műszer
pontosságának szemléltetésére Andrew Carol, az Apple
szoftvermérnöke megépítette a szerkezet mechanikájának
pontos másolatát legóból, és ezt használva képes volt
pontosan előre jelezni a 2024. április 8-án bekövetkező
napfogyatkozást.” (Idézett mű, 55. o.) Európában a XIX.
századi svájci órák megjelenéséig nem készültek hasonló
pontosságú szerkezetek.
Az „antiküthérai szerkezet” vagy „antiküthérai óra” arra
figyelmeztet bennünket, hogy nem szabad lebecsülnünk ókori
elődeink tudását és találékonyságát. Jelenleg az athéni
Nemzeti Régészeti Múzeumban tekinthető meg.

7. A vandalizmus elnevezés egy ókori

nép pusztításaira utal

Geiserich, a germán vandálok egyik királyának, Godigiselnek

törvénytelen fia a Balaton közelében született 389 táján. A
vandálok nyugatra nyomultak, Godigisel elesett a frankok
elleni harcokban, törvényes fia, Gunderic pedig már Dél-
Hispániában vált a vandálok és alánok királyává. Gunderic
halála után Geiserichet választották királynak, aki 429-ben
Afrikába hajózott népével. Hosszas harcok után, 439-ben
Karthágót is elfoglalta. III. Valentinianus római császár 442-ben
szerződést kötött vele, amelyben elismerte az észak-afrikai
vandál állam királyának. Amikor azonban Petronius Maximus
szenátor 455-ben meggyilkoltatta a császárt, hogy a helyére
lépjen, Geiserich úgy érezte, a szerződés érvénytelenné vált,
és seregével partra szállt Itáliában. Petronius Maximus
menekülni próbált, de a dühös rómaiak halálra kövezték. I. Leó
pápa felkérte Geiserichet, hogy kímélje meg Rómát és lakóit,
amit ő meg is ígért, s 455. június 2-án bevonult a városba. A
vandálok két héten át fosztogattak, de nem romboltak.
Geiserich magával vitte III. Valentinianus özvegyét és két
lányát, akik közül az egyiket, Eudoxiát hozzáadta fiához,
Hunerichhez.
A „vandalizmus” kifejezés csak ezerháromszáznegyven év
múlva született meg, Franciaországban. Egy különös
személyiség alkotta meg, Henri Baptiste Grégoire. A
felvilágosult plébános a rendi gyűlés képviselőjeként 1789-ben
az elsők között csatlakozott a harmadik rendhez. A zsidók és a
feketék emancipációjának szószólója volt, támogatta az
egyházi reformokat. Blois alkotmányos püspöke lett, s a
Nemzeti Konvent ülésezésének első napján, 1792. szeptember
21-én a királyság eltörlését javasolta. A Hegypárt mellé állt, de
bátran szembeszegült a keresztényellenes kampánnyal. 1794.
január 10-én nevezte először vandalizmusnak a régi
műemlékek pusztítását. (Pierre Fauchon: L’abbé Grégoire.
Tours, 1989, Éditions de la Nouvelle-République. 97. o.) Az új
kifejezés ez év augusztus 31-i beszédében vált közismertté.
Indítványára a Nemzeti Konvent kimondta, hogy meg kell
védelmezni a könyvtárakat, „és a tudományok és művészetek
minden más nemzeti emlékeit.” (Ugyanott, 107. o.) Október
30-i és december 14-i beszédeiben újra visszatért erre a
problémára. „Azért alkottam meg a szót, hogy végezzek a
jelenséggel” – írta emlékirataiban.
De miért alkotott új szót Grégoire? Azért, mert a francia
forradalom során rengeteg műemléket pusztítottak el, arra
hivatkozva, hogy a „zsarnokság” (a monarchia) vagy a
„babona” (a katolikus vallás) örökségei. „Nem lehetett
lerombolni egész Franciaországot, s megtisztítani minden
emlékművétől és műtárgyától – írta Alexandre Gady. – Az
ország új urai számára azonban az sem volt lehetséges, hogy
érintetlenül megőrizzék a múlt díszleteit, amelyek állandóan a
régi időkre emlékeztettek: a liliomok a monarchia illatát
árasztották, a gótikus harangtornyok Isten dicsőségét zengték.
Ezért apró lépésekben tevékenykedtek, logikátlanul, néha
erőszakosan, néha gyengén, határozatokat hozva vagy
másokat engedve cselekedni. És pár éven belül az eredmény a
városok, kastélyok és templomok emlékműveinek felforgatása
lett. Óriási katasztrófa Franciaország számára…” (Le Livre Noir
de la Révolution française. Párizs, 2008, CERF. 251. o.)
A keresztényellenes kampány idején, 1793 őszén igen sok
kegytárgyat, oklevelet és templomi műtárgyat semmisítettek
meg. Szétverték a strasbourg-i dóm és a Notre Dame szobrait,
megsemmisítették az ősi clunyi apátságot, Cambrai és Arras
katedrálisát, Jumièges apátságát, és országszerte számtalan
templomot, kápolnát és apátságot. Ledöntötték IV. Henrik és
XIV. Lajos híres szobrait. Lerombolták Marly, Meudon, Saint-
Germain, Neuilly, Nérac, Chantilly, Saint-Maur, Anet, L’Isle-
Adam, Chanteloup, La Vauguyon, Montpezat és Sceaux
kastélyait. A vendée-i háború idején a vidék számtalan
kastélyát égették fel. A megsemmisített, beolvasztott vagy
szétvert műtárgyakat számba sem lehet venni.
A történtek érzékeltetésére érdemes felidézni Saint-Denis
esetét. Itt szentelte királlyá 754-ben II. István pápa Kis Pippint,
Nagy Károly apját. A városka bencés apátságában helyezték
el, s innen szállították át rendszeresen Reimsbe a királyok
felszentelésének kellékeit. Itt őrizték Nagy Károly és Szent
Lajos koronáját, valamint az oriflamme-ot, a vörös selyemből
készült, arany csillagokkal díszített lobogót, amelyet a
középkori francia királyok minden fontosabb ütközetbe
magukkal vittek. Itt épült meg a XII–XIII. század folyamán az
első nagy, gótikus bazilika. Jeanne d’Arc itt szenteltette fel
fegyvereit 1429 augusztusában. Itt tért át IV. Henrik
ünnepélyesen a katolikus hitre 1593. július 25-én. Saint-Denis
azonban nemcsak a francia történelem híres fordulatainak
színhelye volt, hanem a régi királyság temetkezési szentélye
is. Ötvenkét király, harminckét királyné, hatvanhárom királyi
herceg és hercegnő, valamint tíz egyéb híresség koporsóját
helyezték el az évszázadok során az apátsági bazilikában. A
Meroving-házból származó Dagobert volt az első király, akit
639-ben itt temettek el. Utódai közül pedig – hogy csak a
leghíresebbek nevét idézzük fel – itt nyugodott Szent Lajos,
Bretagne-i Anna, XII. Lajos, I. Ferenc, II. Henrik, IV. Henrik,
Valois Margit, Medici Katalin, Henrietta Mária angol királyné,
Orléans-i Henrietta angol hercegnő, Turenne marsall, XIII.
Lajos, Ausztriai Anna, XIV. Lajos és teljes rokonsága, Orléans-i
Fülöp régens, valamint XV. Lajos a fiával és leányaival.
1793. augusztus 1-én a Nemzeti Konvent kimondta, hogy
Saint-Denis királysírjait le kell rombolni. A koporsók tartalmát
közszemlére tették, s míg a bazilikát a közelmúltban
eltemetett, oszló tetemek bűze töltötte meg, a kíváncsi
látogatók emléktárgyakat gyűjtögettek: ujjakat, fogakat,
lábszárcsontokat. Főleg IV. Henrik király és a XIV. századi
legendás harcos, Bertrand Du Guesclin földi maradványai
bizonyultak keresettnek. Egy katona levágta IV. Henrik
bajuszát, s ezért a király mumifikált feje 1919 októberében
bajusz nélkül bukkant fel egy párizsi hagyatéki tárgyaláson,
ahol egy montmartre-i régiségkereskedő három frankért
megvásárolhatta. Csak a szent mártírok relikviái maradtak
meg, amelyeket az utolsó kincstáros, dom Warenflot elrejtett
egy sírban. A bátor műgyűjtőnek, Alexandre Lenoirnak pedig
sikerült átszállítatnia múzeumába néhány reneszánsz
királysírt. A koporsók tartalmát közös sírba temették, oltatlan
mésszel leöntve, az ólmot pedig begyűjtötték. November 14-
én hat szekéren szállították az apátság több évszázadon át
összegyűlt műkincseit Párizsba, hogy valamennyit a Nemzeti
Konvent rendelkezésére bocsássák. A városi tisztviselők azzal
fejezték ki a keresztényellenes kampányhoz való
csatlakozásukat, hogy a lovakra és kocsisokra püspöki
palástot, miseruhát, stólákat adtak, a bazilikát pedig
elnevezték az Ész Templomának.
A Grégoire által megalkotott új szó tehát nem egy V. századi
fosztogatásra utal, hanem a rombolásokra, amelyeket Európa
egyik legfejlettebb, leggazdagabb és legműveltebb
országában hajtottak végre. Arra emlékeztet, hogy az európai
civilizáció végtelenül törékeny, és az ideológiai-politikai
fanatizmus olyan pusztítást eredményezhet, amely messze
meghaladhatja mindazt a fosztogatást, amelyre egy ókori nép
képes lehetett.

8. A Római Birodalom 476-ban bukott

el
Ezt az évszámot mindenki megtanulhatta, aki valaha tanult
történelmet az iskolában. A hagyomány szerint ekkor ért véget
az ókor, s vette kezdetét a középkor.
Az elmúlt kétszáz évben a történészek a francia forradalom
okairól folytatták a legtöbb vitát. A korábbi évszázadokban
azonban a Római Birodalom bukásának okairól elmélkedtek
legtöbbet. Alexander Demandt német professzor nem
kevesebb, mint 210 magyarázatot gyűjtött össze a bukásra –
akit érdekel, valamennyit megtalálhatja Grüll Tibor 50 dolog,
amit nem képzeltél volna a rómaiakról (Bp. 2013, Kalligram)
című könyvének 266–268. oldalán. Egyesek még az
ólommérgezést, a forró fürdők termékenységkárosító hatását,
a nők emancipálódását, a maláriának az erdőirtás és az
elmocsarasodás miatti terjedését, valamint a VI. századi
vulkánkitöréseket is felsorolták a birodalom bukását előidéző
tényezők között.
Grüll Tibor azt is megfogalmazta, miért keresik oly
megszállottan a magyarázatot Róma bukására: „Egyrészről
talán azért, mert az ember valami veleszületett pszichológiai
kényszer hatására eleve jobban érdeklődik a romlás, a
hanyatlás, a pusztulás korszakai iránt; másfelől viszont
minden pusztulás egyben valami újnak a kezdete is, és ha az
előbbi mozgatórugóit megértjük, talán elkerülhetjük a bukást.”
(Idézett mű, 265. o.)
Manapság az a magyarázat tűnik leginkább elterjedtnek,
mely szerint az összeomlás fő oka az volt, hogy a Római
Birodalom a IV–V. század „barbár” betörései miatt már nem
tudta biztosítani a hadsereg és a központi intézmények
fenntartásához szükséges adókat. Bryan Ward-Perkins, az
Oxfordi Egyetem professzora így fogalmazott: „Általában a
birodalmak azért buknak el, mert népeik meg akarnak
szabadulni tőlük. A Római Birodalmat alkotó népek a
birodalomban akartak maradni, más népek pedig integrálódni
szerettek volna. Ennek az integrációnak a megromlása vagy
lehetetlensége okozta a birodalom bukását.” (L’Histoire, 2015.
október. 59. o.) Paul Veyne francia professzor pedig a
következőkre hívja fel figyelmünket: „Ne keressük »nagy«
okait egy olyan nagy eseménynek, mint a birodalom bukása.
Nem okozta sem a vallási eredetű demoralizáció, ahogy
Gibbon, a felvilágosodás híve állította, sem a gazdasági
hanyatlás, sem az elnéptelenedés. Inkább az a gazdasági
szint, amely nem volt képes elég katonát fenntartani egy
ekkora birodalom számára. Amely oly gazdag volt
(viszonylagosan), hogy valamennyi barbár szerette volna
elfoglalni és irányítani. A birodalom nem tudott ellenállni az V.
századi barbár támadásoknak.” (Ugyanott, 76. o.)
Nehéz megmondani, melyik volt a bukás döntő fordulata. Az
új főváros, Konstantinápoly megalapítása (330)? A gótok
balkáni letelepítése saját politikai szervezetük megtartásával
(379–395)? A császárság szétválása Kelet- és Nyugatrómai
Birodalomra (395)? A császár és a szenátus Ravennába való
menekülése (402)? Gallia germán elözönlése (406)? Róma
kirablásai (410, 455)? Odoaker germán vezér döntése, mellyel
megfosztotta hatalmától az utolsó nyugatrómai császárt,
Romulus Augustulust (476)? Itália elfoglalása a keleti gótok
által (493)? Általában 476-ot tekintjük a döntő fordulat
évszámának, de ez puszta konvenció, tiszteletadás a
történetírói hagyomány előtt.
A történészek ugyanakkor arra is figyelmeztetnek, hogy „a
történelem irtózik a teljes befejezésektől. Sok barbár (akik
közül néhány már római nevelést kapott) a római hatalom új
képviselőjének tekintette magát. Konstantinápoly császárát
még mindig legfelsőbb uruknak tartották. Az V. század végén
sokan letelepedtek közülük Gallia, Hispánia és Itália vidéki
földesurai mellé, átvették a római életmódot, s néhányan
felvették a kereszténységet… 500 táján tehát, bármi is történt
a birodalommal, egyáltalán nem ért véget egy ősi civilizáció
története.” (J. M. Roberts: The Penguin History of Europe.
London, 1996, Penguin. 82–83. o.)
És elbukott egyáltalán a Római Birodalom? 476-ban csak a
Nyugatrómai Birodalom császárát fosztották meg a
hatalomtól, a Keletrómai Birodalom, a hamarosan Bizánc
néven emlegetett császárság uralkodói azonban még csaknem
ezer éven át a Római Birodalom legitim örököseinek tartották
magukat. Grüll Tibor arra is figyelmeztet minket idézett
könyvében, hogy II. Mohamed oszmán szultán, aki 1453-ban
elfoglalta Konstantinápolyt, „felvette a Kayser-i Rum vagyis
»Róma császára« címet, amivel deklarálta, hogy önmagát és
rendszerét a Római Birodalom egyenes folytatásának tekinti…
Lehet, hogy a Római Birodalom története még ennél is tovább
tartott, és egyszer meg kellene írni az »iszlamizált római
birodalom« történetét?” (Idézett mű, 269. o.)

9. A középkor csaknem 300 évvel

rövidebb volt

Heribert Illig német matematikus, rendszeranalitikus Kitalált

középkor (Das erfundene Mittelalter, Düsseldorf, 1996, Econ
Verlag) című könyvében, amely magyarul is megjelent (Bp.
2002, Allprint), megalkotta a „fantomidő” vagy ismertebb
néven a „kitalált középkor” hipotézisét. Abból a köztudott
tényből indult ki, hogy a Julius Caesar által Kr. e. 45-ben
bevezetett naptár éve valamivel hosszabb volt a valódi évnél,
s ez az eltérés 128 év alatt tett ki egy napot. (A
naptárreformokra azért van szükség, mert az égitestek
mozgásának időtartama és a belőlük képzett mértékegységek
nem oszthatók egymással maradék nélkül.) 1582-re az eltérés
olyannyira megnövekedett, hogy XIII. Gergely pápa bevezette
a róla elnevezett Gergely-naptárt, amely elrendelte, hogy
október 4-e után 15-e következzék.
Illig arra a tényre hívta fel a figyelmet, hogy a két
naptárreform között 1627 év telt el, tehát a pápának nem 10,
hanem 13 napot kellett volna törölnie, hiszen ha 1627-et
elosztunk 128-cal, nem 10 lesz az eredmény, hanem
megközelítőleg 13. Nem vette azonban figyelembe, hogy a
niceai zsinat Kr. u. 325-ben a nap-éj egyenlőség napját
március 25-ről március 21-re helyezte át, s Gergely pápa
ehhez a nap-éj egyenlőséghez kívánt visszatérni, nem a
Caesar által kijelölt naphoz. Vagyis nem az 1627 év alatt
létrejött eltérést korrigálta, hanem csak a niceai zsinat óta,
1258 év alatt létrejött eltérést, s ehhez elég volt tíz napot
„ugrani” előre a naptárban. Illig azonban tagadta, hogy a
niceai zsinat naptárreformot hajtott volna végre. Inkább úgy
vélekedett, hogy VII. Konstantin bizánci császár, III. Ottó
német-római császár és II. Szilveszter pápa a 900-as évek
végén megegyezett abban, hogy 297 évet „beiktatnak” a
történelembe 614 augusztusa és 911 szeptembere közé.
Miért? Hogy az ezredfordulóhoz kapcsolódó várakozások még
az ő uralmuk alatt beteljesüljenek, s Nagy Károly császár
személyének kitalálásával megszilárdítsák saját uralmuk
legitimitását.
Illig könyve rendkívül sikeresnek bizonyult – üzleti
szempontból. Németországban hat év alatt tizenhat kiadást
ért meg, és számtalan nyelvre lefordították. A történészeket
azonban nem sikerült meggyőznie arról, hogy valamennyi 614
és 911 közötti tárgyi emlék korábbi vagy későbbi, s
valamennyi ekkor élt történelmi személyiség más korban élt,
vagy pedig kitalált alak. Illig szerint máskor került sor az arab
terjeszkedésre, a normannok portyázásaira, a poitiers-i
csatára, a bizánci képrombolásra, az észak-amerikai „pueblók”
megépítésére, a dunai bolgár állam, a Khmer, a Nagymorva, a
Kazár, a Türk és az Avar Birodalom, a Kijevi Rusz, valamint az
Ujgur Kaganátus megalapítására. Máskor élt, vagy talán nem
is létezett Nagy Károly, Mohamed, a kínai Tang-dinasztia, az
egyiptomi Abbászida-dinasztia, al-Manszúr és Hárún ar-Rasíd
kalifák, Pribina szláv fejedelem, a japán Fudzsivara család,
Cirill és Metód, a varég Rurik, I. Baszileiosz bizánci császár,
Nagy Alfréd, Beda Venerabilis, Szvatopluk, Oleg novgorodi
fejedelem, VI. (Bölcs) Leó császár és Árpád fejedelem.
Mindazok a vaskos kötetek és tudományos tanulmányok,
amelyek e korról készültek, s egy könyvtárat megtöltenének,
megtévesztett történészek művei.
Kik tévesztették meg őket? Azok a középkori krónikások,
akik a két császár és a pápa utasítására több nemzedéken át,
egymással összehangoltan gyártották Európa-szerte a hamis
dokumentumokat a VII., VIII. és IX. századról. Illig
használhatatlannak és pontatlannak nyilvánította a
radiokarbon (C14) datálás és a dendrokronológia (fa évgyűrűi
alapján történő) keltezési módszereit, hamisítványnak
nevezett valamennyi VII., VIII. és IX. századi forrást, krónikát
és tárgyi emléket. Szerinte a Nagy Károly korából fennmaradt
érméket ugyanúgy hamisítás céljából készítették, mint a
kolostorok névsorait, a vikingek sírjait, az uralkodók családfáit,
az összes rendeletet és gazdasági célú feljegyzést. És
mindezen évszázadokon át tartó hamisítási folyamatról
egyetlen árulkodó dokumentum sem maradt fenn. A hamisítók
közül pedig senki sem árulta el cinkosait, senki sem vádolta
ellenfeleit csalással, senki sem leplezte le a történteket, és
senkinek sem járt el a szája. Munkásságukat pedig
valószínűleg összehangolták az arab, kínai és japán krónikások
és történetírók tevékenységével, hiszen a „hiányzó”
századokat nekik is ki kellett tölteniük fejedelmeik és
császáraik névsoraival, terjeszkedésük, trónviszályaik és
népfelkeléseik történetével.
Aki minimális mértékben is ismeri az emberi természetet és
a történelemtudományt, az nem képes komolyan venni efféle
elméleteket. Aki pedig mégis úgy véli, hogy Illigen kívül az
elmúlt évezred valamennyi történésze hagyta megtéveszteni
magát, az forduljon egy valamivel egzaktabb tudományhoz: a
csillagászathoz. Elegendő, ha átolvassa Hetesi Zsolt csillagász
írásait a Rubicon 2003/5. számában (18–25. o.).
Ebből megtudhatja, hogy mind a holdfázisok, mind a római
és középkori történelem 15 éves adózási fázisai, mind a
szökőévek ciklusaiban zavar keletkezne, ha 297 év kimaradna
a naptárból. A Föld forgástengelyének úgynevezett
precessziós mozgása is ellentmond a „hiányzó 297 év”
elméletének. Ugyanis az égi egyenlítő (a Föld
egyenlítősíkjának az éggömbbel alkotott metszésvonala) és az
ekliptika (a Föld keringési síkja a Naprendszerben) két
metszéspontja közül azt a fiktív pontot, ahol a Nap látszólagos
mozgása során az északi félgömbre lép, „tavaszpontnak”
nevezzük. E pont a földtengely precessziós mozgása miatt
maga is vándorol az ekliptika mentén, 26 000 év alatt téve
meg egy teljes kört. Hipparkhosz ókori csillagász a Kr. e. II.
évszázadban lemérte egyes csillagok és a tavaszpont
szögtávolságát, s az ő méréseihez képest manapság, 2130 év
múlva 29,5°-os eltérést tapasztalhatunk. „Ha hiányzik 300 év
a történelmünkből, akkor Hipparkhosz óta 1830 év telt csak el,
ennek csak 24°-os eltérés felelne meg, mivel a precesszió
sebessége állandó. Természetesen a megfigyelések a 29,5°-os
eltérést erősítik meg, azaz Hipparkhosz óta körülbelül 2130 év
telt el.” Vagyis a csillagászat is azt bizonyítja, hogy „nincs
fiktív 300 év a történelmünkben”. (Idézett mű, 25. o.)

10. A Korán tiltja Mohamed próféta

ábrázolását

A Koránban sehol sincs kifejezetten tiltva emberek ábrázolása.

Viszont bizonyos szövegrészek aggodalmat árulnak el az
ábrázolás lehetséges következményei miatt. Az V. szúra 90.
versében a következő olvasható: „Ó, kik hisznek! Hanem a
mámoros ital, szerencsejáték, a fétisek s a varázslat, mind
becstelenség, a Sátán műve, hát vessétek félre, hátha tán
boldogultok.” Még határozottabb üzenetet közöl a VI. szúra 74.
verse: „Mondá Ábrahám atyjának, Ázárnak: Veszel-é bálványt
Istenül? Lám! Én látlak téged és népedet, a nyilvánvaló
tévelygésben.” A XXI. szúra 57–58. versében ez áll: „Allahra,
és rászedem a ti bálványaitokat, miután ti hátat fordíttok. S ő
megtevé azokat szilánkokká…” Mindebből nyilvánvaló, hogy
amit a Korán elítél, az nem az ábrázolás önmagában, hanem
az ábrázolás által megjelenített bálványok imádása. Vagyis
pontosan azt közli velünk a Korán, amit az Ótestamentum: „Ne
csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a
képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld
alatt a vízben vannak.” (Mózes II. könyve, 20, 4.)
Csak az úgynevezett Hadíszban, a Mohamed próféta
életéről, tanításairól összegyűjtött, szájhagyomány útján
terjesztett közlések gyűjteményében olvashatunk arról, hogy
az angyalok nem lépnek be olyan házba, ahol szobrok és
képek vannak. A festők és szobrászok pedig azért kapnak
majd büntetést az ítélet napján, mert műveikkel az isteni
teremtést próbálják utánozni, ami szentségtörés. Ezért nem
találhatjuk az iszlám vallás épületeinek és rituális tárgyainak
közelében az emberi és állati alakok ábrázolását. Világi
műalkotásokban azonban nagyon is sokszor ábrázoltak emberi
és állati figurákat, még a Prófétáról is maradtak fenn képek –
csak Allahról nem készült egyetlen ábra sem.
Az iszlám vallás első századaiban nem sokat foglalkoztak a
művészi ábrázolásokkal. Az utak a X. századtól váltak szét. A
mediterráneum iszlám államaiban itt-ott megjelentek emberi
és állati figurák a textileken, kerámiákon és kéziratokban,
majd egyre ritkábbá váltak. Perzsiában viszont a XII. századtól
felvirágzott a figuratív képzőművészet. A Koránt sohasem
illusztrálták, de a XIV. század félvallásos írásműveiben,
amelyek Mohamed életét ismertetik, még a prófétát ábrázoló
képek is akadnak. Két évszázad múlva azonban az ábrázolási
tilalom egyre hatékonyabbá vált, s ha ábrázolták is
Mohamedet, arcát dicsfénnyel, fátyollal takarták vagy üresen
hagyták. Az iszlám képzőművészetnek pedig a geometrikus
minták és a kalligrafikus alakzatok váltak jellemzőivé.
Az 1950-es években, Szaúd-Arábiában a vahhábiták nevű
szunnita puritánok még a televíziót is be akarták tiltani. Ma
már természetesen számtalan tévécsatorna és újság terjeszt
emberi alakokat ábrázoló képeket, s a világi vezetők arcképei
mindenhol megjelennek. Az iszlám szélsőséges hívei azonban
ezt is elítélik, s célként tűzték ki az emberi alakot ábrázoló
műalkotások megsemmisítését.
 11. A francia királyokat
megkoronázzák

Természetesen a középkori francia királyok is koronát viseltek,

amelyet egy ünnepélyes szertartás során kaptak meg,
uralmuk kezdetét azonban mégsem a „koronázás”
(couronnement) szóval jelölték, hanem „felkenés”,
„felszentelés” (sacre) néven emlegették. Ezért azt a várost,
Reimst, ahol a szertartást végrehajtották, nem
koronázóvárosnak, hanem felszentelővárosnak nevezték.
A Biblia szerint a legszentebb hatalom átruházása az ókori
Izraelben palásttal, koronával és szent olajjal történt: „És vedd
a ruhákat, és öltöztesd fel Áront a köntösbe, az efódhoz való
palástba… Tedd a süveget is a fejére és a szent koronát tedd a
süvegre. És vedd a kenetnek olaját, és töltsd az ő fejére, így
kend fel őt.” (Mózes II. könyve, 29, 5–7.) De nemcsak a
főpapokat, hanem Izrael ősi királyait is „felkenték”: „Akkor
elővevé Sámuel az olajos szelencét – olvashatjuk Sámuel I.
könyvének 10. részében –, és az ő (Saul) fejére tölté, és
megcsókolá őt, és monda: Nem úgy van-é, hogy fejedelemmé
kent fel az Úr téged az ő öröksége felett?”
A kora középkori uralkodók (és az őket támogató főpapok)
számára természetesnek tűnhetett, hogy a gyenge királyi
hatalmat a bibliai szertartások felidézésével is meg kell
erősíteni. Kis Pippin király valószínűleg minden eszközzel el
akarta feledtetni, hogy megdöntötte a Meroving-dinasztiát, s
ezért először 751-ben kenette fel magát egy püspökkel (talán
Szent Bonifáccal), másodszor pedig 754-ben Saint-Denis-ben,
ahol maga II. István pápa kente fel őt, fiaival, Karlmann-nal és
Nagy Károllyal együtt.
Jacques Le Goff francia történész szerint valószínűleg 816-
ban történt meg először, hogy egy uralkodó egyazon
szertartás keretében kapta meg a szent kenetet és a koronát,
amikor IV. István pápa Reimsben felkente I. (Jámbor) Lajost és
feleségét, Irmingarde-ot. A koronázás és a felkenés korábban
egymástól elkülönült szertartása ettől kezdve
összekapcsolódott, a királyi hatalom különleges státuszának
biztosításához mindkettőre szükség lett, s az együttes
szertartást immár felszentelés (sacre) néven emlegették.
Ugyanebben a században Hincmar, aki 845-től 882-ig Reims
érseke volt, könyvet írt Szent Remiről, Reims V. századi
püspökének életéről. Ebben jegyezte fel azt az ősi legendát,
amely szerint Klodvig frank vezér keresztelője előtt Szent Remi
imájára egy angyal (vagy maga a Szentlélek) galamb képében
leszállt az égből, és az oltárra helyezte a Szent Ampullát.
Szent Remi a keresztelő után ennek az ampullának az olajával
királlyá is kente a barbár vezért. Bár Klodvig keresztelőjére
valóban sor került 498 vagy 499 karácsonyán (a korábbi
hagyományok szerint 496-ban), a Szent Ampulla szertartását
csak a VIII. század végén kezdik emlegetni, s ezért valószínű,
hogy Klodvigot csak megkeresztelték, más szertartásra nem
került sor.
III. Károly 893-ban, I. Róbert 922-ben és Lothar 954-ben
rendezett reimsi felszentelését még a Szent Remi-apátságban
tartották, mert itt volt Szent Remi sírja, és itt őrizték a Szent
Ampullát is. I. Henriktől kezdve azonban (aki 1031-től 1060-ig
uralkodott) csaknem valamennyi középkori királyt Reims
érseke szentelte fel, az érsekség templomában. A XIII. század
végétől abban az impozáns katedrálisban rendezték meg a
felszentelések szertartását, amelyet a régi templom leégése
után, 1210 és 1285 között építettek fel. Ebben a században
alakult ki véglegesen a szertartás rendje is, amelyet kétszer is
papírra vetettek (1226 és 1250 körül), s ettől a századtól
kezdve tekintették a királyokat csodatévőknek, akik
felszentelésüknek köszönhetően meg tudnak gyógyítani
bizonyos betegségeket.
Az uralom folyamatosságának érdekében a királyokat
mindenki teljhatalmú uralkodónak tekintette, amint elődjük
végleg lehunyta a szemét. Ahhoz azonban, hogy „az egyház
legidősebb fia” és „az Úr felkentje” címet viselhessék, végre
kellett hajtani a szertartást, csak ezután váltak „teljes
egészében” francia királyokká, vagyis megszentelt
személyekké. A Szent Ampulla olajával való felszentelés
szertartása oly nagy tiszteletben állt, hogy a százéves háború
idején az angol királyok is hasonló rítus segítségével próbálták
elfogadtatni uralmukat a franciákkal.
A királynak a felszentelés előestéjén el kellett mennie a
reimsi katedrális szentélyébe, és imát mondania. A
felszentelésre csak vasárnap vagy valamilyen nagyobb
egyházi ünnepen kerülhetett sor. A tizenöt éves XIV. Lajos
számára felszentelésének szertartása 1654. június 7-e
hajnalán vette kezdetét, amikor az érseki palotában azt kellett
színlelnie, hogy mélyen alszik. Reggel hat órakor két püspök
megzörgette az érseki palota kapuját. „Kit kerestek?” –
kiáltotta a zárt kapu másik oldalán egy főkamarás szerepét
alakító herceg. „A királyt keressük!” – „A király alszik!” Még
egyszer megismétlődött ugyanez a párbeszéd, harmadik
alkalommal pedig a püspök így felelt a kérdésre: „XIV. Lajost
keressük, a nagy XIII. Lajos király fiát, akit Isten királyunkká
tett!” Erre már kinyílt a két kapuszárny, és a fő
ceremóniamestert követve a két főpap bevonulhatott, egészen
a király ágyáig. Itt feküdt XIV. Lajos, ezüsttel átszőtt hosszú
ruhában, amely alatt arannyal szegélyezett vörös
szaténtunikát és gyolcsinget viselt. Öltözékének megfelelő
helyein hasítékok voltak, hogy a felkenés céljából ne legyen
szükséges levetkőznie.
A katedrálisba ünnepélyes menet kíséretében érkezett meg.
Reims érseke itt várta a királyt, az ősi előírások szerint hat
világi és hat egyházi pairrel (vagyis a legmagasabb rangú
méltóságokkal) körülvéve. A felszentelés kellékeit Saint-Denis
apátja biztosította, ő hozta el a megfelelő öltözéket, a
sarkantyút, a kardot, a bíborszegélyes, fehér tunikát, a
palástot, a jogart és az igazságszolgáltató-pálcát, amely
kézfejet ábrázoló faragásban végződött. XIV. Lajos letérdelt az
oltár elé, s a püspökség papjai ünnepélyes menetben hozták
be a fedett előcsarnokból a Szent Ampullát, s feltették az
oltárra, a felszentelés egyéb tartozékai mellé.
Maga a szertartás a főpapok pápai felszentelésére
emlékeztetett. A király több esküt tett le nyilvánosan, az ősi
szabályok szerint: a katolikus egyháznak megfogadta, hogy
védelmezni fogja az egyházi személyeket és javaikat,
alattvalóinak pedig azt fogadta meg, hogy biztosítja a békét,
az igazságosságot, és kegyes uralkodó lesz. Ehhez járult 1215
óta az a fogadalom, hogy a király üldözni fogja az eretnekeket.
A későbbiekben esküt tett az egyház kánonjog szerinti
kiváltságainak törvényes és igazságos fenntartására,
alattvalóinak újra ígéretet tett a béke megőrzésére,
Franciaország szuverenitásának, jogainak és nemességének
fenntartására. Ezután egy karszékbe telepedett, rásegítették a
bársony magas szárú cipőt, amelyre felcsatolták az
aranysarkantyúkat. A király felemelte Nagy Károly kardját, és
megígérte, hogy az egyház, az özvegyek és az árvák
védelmében fogja forgatni.
Ezután a Szent Ampulla olajából egy cseppet elkevertek egy
balzsamban. Reims érseke egy díszes tűt a balzsamba
mártott, s előbb hét helyen (az egyház hét szentségének
megfelelően) megkente a térdelő király testét: feje tetején, a
mellkasán, a két válla között, a jobb és a bal vállán, jobb és bal
könyökén. Mindannyiszor elmondta latinul: „Királlyá kenlek fel
téged szent olajjal az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.” A
körülötte állók mindannyiszor rámondták: „Ámen.” Ezután a
király nem volt már ugyanolyan laikus, világi személy, mint
bárki más, bizonyos mértékben az egyházi rend tagja lett. Ezt
jelezte, hogy egy diakónusi dalmatikát vett magára, s ezután
két szín alatt áldozhatott. Vállaira helyezték a hermelinnel
szegélyezett királyi palástot, s ezután kapta meg a két utolsó
kenetet a két tenyerén. Az érsek megáldotta a kesztyűt, a
gyűrűt, a jogart és az igazságszolgáltató-pálcát, a király
felvette a kesztyűt, és az érsek felhúzta a gyűrűt a király jobb
kezének negyedik ujjára. Franciaország népe és uralkodója e
jelképes szertartással egy testté és egy lélekké vált, akár a
házastársak, a király lett a „nemzet” feje, a rendek a
„végtagjai”.
Ezután a király jobb kezébe vette a jogart, bal kezébe az
igazságszolgáltató-pálcát, majd az oltár elé lépett, a
koronához. Franciaország egyházi és világi pairjei kinyújtott
kézzel jelezték, hogy együtt teszik a király fejére Nagy Károly
koronáját Reims érsekével, majd közösen a kórus és a főhajó
közti keresztgalériában álló trónushoz vezették az uralkodót. A
pairek sorra odajárultak a trónon ülő király elé, csókot
váltottak vele a béke és vazallusi hűség jeleként, majd
Soissons püspöke latinul így kiáltott: „Mindörökké éljen a
király!” A jelenlévők megéljenezték a királyt, majd
megnyitották a kapukat, a nép betódulhatott a katedrálisba, a
párizsi madarászok pedig tucatjával engedték szabadon az
egyik felső karzatról a madarakat. Felzendült a Te Deum, a
testőrök háromszor sortüzet adtak, a heroldok pedig a király
és a Szent Ampulla képével díszített ezüst- és aranypénzeket
hajigáltak a tömegbe. Mise következett, a király gyónt,
áldozott (immár két szín alatt!), egy kisebb koronát tettek a
fejére, majd a jogarral és az igazságosztó pálcával a kezében,
harangszó és orgonazúgás közepette végigvonult a
templomhajón éljenző alattvalói között.
Másnap Saint-Remi templomába vonult, részt vett a misén,
délután pedig a katedrálisba visszatérve ünnepélyesen
magára öltötte a Szentlélek-rend nagymesterének kijáró
öltözéket és ékszereket. Ezt a rendet III. Henrik alapította
1578-ban, s azóta egészítették ki szertartásaival a
felszentelést. A következő napon pedig a király újonnan
megszerzett isteni hatalma jóvoltából sorra megérintette a
felsorakozott görvélykórosokat, és keresztet vetve elmondta a
hagyományos szavakat: „A király megérint, Isten meggyógyít
téged!”
A „forradalom királya”, I. Napóleon már hallani sem akart
Reimsről, ősi eskükről vagy felszentelésről, amikor 1804-ben
uralkodóvá nyilváníttatta magát. Nem akart az egyház
alárendeltjének szerepében megjelenni, és nem akarta, hogy a
szertartás a forradalom által megtagadott királyok
felszentelésére emlékeztesse a párizsiakat. Ezért az egész
középkori és újkori királyság hagyományait megtagadva
megpróbált „visszanyúlni” a Karolingok tradícióihoz: nem a
királyi, hanem a császári címet vette fel, nem felszentelték,
hanem megkoronázták, pontosabban megkoronázta magát a
pápa jelenlétében, és nyilvános áldozásra sem került sor.
Esküjében pedig nem az egyház kiváltságainak fenntartását
ígérte meg, hanem a forradalom vívmányainak megőrzését.
A császárság bukása után visszatérő, a köszvénye miatt állni
sem képes XVIII. Lajos úgy vélte, hogy jobb lesz, ha semmilyen
szertartásra nem kerül sor, hiszen aligha tudna elég
fenségesen viselkedni. Öccse, X. Károly viszont lelkesen
készült reimsi felszentelésére, amelyet 1825-ben rendeztek
meg. Miniszterei tanácsára a hosszas esküt egy rövidebb
fogadalommal helyettesítette, amelyben megemlítette az
ország alkotmányát, majd fogadalmat tett a becsületrend
fenntartására is. A Szent Ampullát ugyan Philippe Jacques Rühl
konventbiztos 1793. október 7-én nyilvánosan összetörte, egy
bizonyos Seraine abbénak azonban állítólag sikerült néhány
cseppet megmentenie a drága kenetből, s a felkenés
szertartását ezzel hajtották végre.
Napóleon koronázásának emléke és a racionalizmus józan
szelleme megsemmisítette a felszentelés hatását. A kortársak
inkább ironikusan, mint meghatottan számoltak be a francia
uralkodók utolsó felkenéséről. „A mostani felszentelés – írta
Chateaubriand – nem felszentelés lesz, hanem egy
felszentelés bemutatása.” Victor Hugo pedig a katedrálisba
lépve a „páholya” felől érdeklődött, mintha csak színházba
érkezett volna…
A két utolsó francia uralkodó, Lajos Fülöp és III. Napóleon
már nem rendeztetett magának sem koronázást, sem
felkenést. Az előbbi a képviselőtestületek támogatásával, az
utóbbi pedig népszavazásokkal szilárdította meg hatalmát. Az
állam és egyház 1906-os szétválasztása óta pedig a balzsamot
tartalmazó üveget a reimsi érsekségen őrzik.

12. A francia trónöröklés törvénye a

száli frankoktól származik
A francia Capeting-dinasztia (987–1328) szerencsés volt:
királyaik többsége sokáig élt és uralkodott, s valamennyien
rendelkeztek fiúutóddal, aki haláluk után átvehette tőlük a
hatalmat. Örökösödési problémák csak a XIV. század elején
jelentkeztek, amikor IV. (Szép) Fülöp egyetlen fia sem hagyott
maga után fiúörököst. X. (Civakodó) Lajosnak (1314–16) volt
ugyan egy kislánya, Navarrai Johanna, de kétségbe vonták
törvényességét, mert köztudott volt, hogy anyja, Burgundi
Margit megcsalta a férjét. Az 1317-ben összehívott rendi
gyűlés ezért úgy döntött, hogy a korona nem őt, hanem az
elhunyt király öccsét illeti, V. (Hosszú) Fülöpöt. Ekkor
hivatkoztak először arra, hogy a francia korona férfiágon
öröklődik. V. Fülöpnek is csak két lánya volt, s ezért halála
(1322) után öccse, IV. (Szép) Károly is előállhatott ugyanezzel
az érvvel. IV. Károly sem uralkodott sokáig (1322–28), s ekkor
az ifjú angol király, III. Edward arra hivatkozva igényelte
magának a francia trónt, hogy anyja, Franciaországi Izabella a
húga a három legutóbbi francia királynak.
Ha a francia arisztokraták elfogadták volna a leányági
örökösödést, választhattak volna a legutóbbi három király
kiskorú lányai között, vagy pedig elismerhették volna az angol
király jogait. De mind a régensség, mind a külföldi uralkodó
veszedelmes választásnak tűnt, s különösen az utóbbi
megoldást tartották végzetesnek az ország függetlenségére.
Ezért az ésszerűség azt diktálta, hogy újra arra hivatkozzanak,
mint 1317-ben: a francia korona nőágon nem öröklődhet.
1328-ban az előkelők gyűlése úgy döntött, hogy a trón az
elhalt királyok unokatestvéreit illeti. IV. Fülöp öccsének, Valois
hercegének a fia trónra is lépett VI. Fülöp néven (1328–50).
Többen is arra hivatkoztak, hogy Nagy Károly koránál is
régebbi az a törvény, amely kizárja a nőket és
leszármazottaikat az örökösödésből. Már csak meg kellett
találni ezt az ősi törvényt…
A hagyomány a Saint-Denis-apátság egyik krónikás
szerzetesének, Richard Lescot-nak tulajdonítja a száli törvény
felfedezését. II. János király (1350–64) kérésére a szerzetes
megalkotta Franciaország királyainak leszármazási tábláját, s
az apátság gazdag kéziratgyűjteményében megtalálta a száli
frankok törvényét, amely kizárja a nőket az örökösödésből.
Erre hivatkozva lehetett megtagadni a százéves háború során
az angol királyok trónigényét. Szélesebb körökben azonban
csak a XV. század második felében terjedt el. 1464-ben
hivatalosan felvették a monarchia alaptörvényei közé, s 1488-
ban közzé is tették. Egyes szomszédos királyságokban, mint
például Navarrában, Kasztíliában vagy Angliában, elfogadottá
vált a nők uralkodói hatalma, a francia jogászok azonban
Pharamond-ra, Klodvig mitikus ősére hivatkoztak, aki
véglegesen szabályozta a királyság örökösödését. A száli
törvény ekkorra „elnémított minden viszályt, és – a kortárs
angol helyzettel éles ellentétben – a béke és stabilitás záloga
lett, igazi mítosz, a királyság minden politikai szervezetének
az alapja”. (Philippe Hamon: Les renaissances. 1453–1559.
Párizs, 2009, Belin. 208. o.)
De miért nevezzük mítosznak? Azért, mert az eredeti száli
törvényben nem a királyság örökösödéséről volt szó. Klodvig, a
frankok királya (481–511) élete utolsó éveiben a társadalmi
rend megszilárdítására törekedve közzétette a királysága frank
és gall-római lakosságára egyaránt érvényes, úgynevezett
száli törvényeket (Lex Salica). (A száli név valószínűleg a
Zuiderzee korabeli nevéből, a Sallzee elnevezésből
származott, erről nevezték el Sallandnak a környékét és száli
frankoknak az itt létrejött törzsszövetséget.) E törvényekkel
Klodvig a nukleáris családokat akarta megerősíteni, fel akarta
számolni a germán matriarchális szokásokat s az anyák
hatalmát, ezért eltiltotta, hogy nők örököljenek a klánok
családi földjeiből. Ezt a föld öröklődését szabályzó törvényt
értelmezték úgy a XIV. században, hogy a királyság sem
öröklődhet női ágon – holott erről Klodvig jogászai egy szót
sem írtak le.
A száli törvény átalakítása a középkori mentalitás egyik
jellegzetességére hívja fel a figyelmet: amikor egy új
helyzetben új törvényt fogadtak el, azt is úgy tüntették fel,
mint ősidőkből származó, az ősök bölcsességét képviselő, régi
rendeletet.
 13. A lovag elnevezés a lovas
katonákat illeti meg

A „lovas” és „lovag” szavak egyáltalán nem ugyanazt jelentik.

Az előbbi szó mindössze lovon harcoló fegyverest jelent, míg
az utóbbi bizonyos társadalmi értékek képviselőjét. A lovas
katona lehet durva rabló – a lovag azonban nem, ő magasabb
rendű értékeket képvisel, védelmezi a gyengéket, s
szembeszáll minden bűnös törekvéssel. A középkori Európának
több száz évre volt szüksége, hogy felállítsa ezt a különleges
értékrendet, de ezután olyannyira megszilárdította, hogy az a
magatartás, amelyet valaha a lovagoktól várt el, manapság is
társadalmilag kívánatos értékrendnek számít: a
becsületesség, a hűség, az udvariasság, a nők tisztelete, a
gyengék támogatása, az önzetlenség és bőkezűség. A lovagok
értékrendjét előbb a nemesség tette magáévá, majd a magát
„úriembernek” tekintő társadalmi elit, hogy végül minden
tisztességes férfi kötelességének érezze példájuk követését.
Ha manapság valamilyen mesterség kiválóságai
„lovagrendnek” nevezik önmagukat, ezzel is ezen ősi
értékrend előtt tisztelegnek.
Franciaország, a középkori Európa leggazdagabb királysága
volt az olvasztótégely, ahol a rendkívül befolyásos katolikus
egyház képessé vált saját ideáljait elfogadtatni a fegyveres
előkelőség társadalmi rétegével. Itt alakították ki a lovagi
kultúrát, s innen terjedt el Anglia, a német államok és Itália
felé.
Az ókori Rómában a lovassági fegyvernemhez való tartozás
még nem jelentett előkelő társadalmi státuszt. A barbár
királyságokban viszont megnőtt a lovas harcosok tekintélye,
mivel a fegyverzet átalakulásával a lovasság egyre fontosabb
szerepet játszott a csatákban. 1000 táján Nyugat-Európában
latinul miles (többes számban milites) néven emlegették a
lovon harcoló fegyvereseket. A név ugyanazt jelentette, mint a
caballarius: lovas harcost. Ez utóbbi szóból származik mind a
francia chevalier (lovag), mind az angol és francia cavalier
(lovag, gavallér) elnevezés.
A XI. századi Franciaországban a nemeseket nevezték
militesnek, chevalier néven pedig az urak fegyveres kísérőit
emlegették. E korszakban a „nemes”, a nobilis melléknév volt:
valaki lehetett többé vagy kevésbé nemes. A miles viszont
főnév volt: valaki vagy miles (lovas harcos) volt, vagy nem
miles. A XI. században tehát nem volt minden lovas harcos
nemes – csak egy évszázad múlva tekintette valamennyi
nemes lovagnak (chevalier) magát. A XI. században a lovagok
(chevaliers) a feudális rendet kiépítő várurak fegyveres szolgái
voltak. A várban éltek, az úr közvetlen környezetében, néha
asztalánál étkezhettek, részt vettek fegyveres
vállalkozásaiban, de társadalmi helyzetük bizonytalan maradt.
Ekkoriban még nem várták el tőlük semmilyen erkölcsi
eszmény képviseletét. A lovagok angol neve, a knight az
angolszász cniht-ből származik, amely „fiút” vagy „szolgát”
jelent, s kapcsolatban áll az ófelnémet kneht, vagyis „béres”
szóval. Mindez arra utal, hogy eredetileg olyan réteg
emelkedett fel a lovagok sorába, amely a főuraknál
alsóbbrendűnek számított.
A XII. században különült el egymástól a milites előkelő
rétege a nem előkelő, csak kisegítő szerepet játszó lovas
katonákétól. Ahogy a lovagi felszerelés egyre költségesebbé
vált, úgy volt szükség egyre nagyobb jövedelmű birtokokra
annak biztosításához. A XII. században egy 150 hektáros
földesúri birtok éves jövedelmére volt szükség egy lovag
ellátásához. Háromszáz év múlva a felszerelés már
felemésztette egy 500 hektáros birtok éves jövedelmét. A
milites előkelőbb rétege a XII. században kezdte használni a
lovag elnevezést, elfogadva a hűség, bátorság eszményeit. Az
egyház és az irodalom által egyaránt terjesztett lovagi
ideológia pedig megszilárdította és összefogta a nemességet.
Georges Duby francia történész a fiatal nemesek helyzetével
magyarázta az eszmények terjedését. A birtokot az elsőszülött
fiúk örökölték, s öccseiknek nem volt más választásuk, mint
fegyveres kalandok útján keresni maguknak földet és
gazdagságot. A lovagi erények dicsőítése tehát afféle
szimbolikus kompenzációként is felfogható, amely
ellensúlyozza a másodszülött nemes ifjak hátrányos helyzetét.
Nem lett övék az apai birtok – de mégis olyan értékrendet
képviselnek, hogy senki sem tekintheti őket alsóbbrendűnek
vagyonos testvéreiknél.
A keresztény egyháznak nagyon fontos szerepe volt a lovagi
eszmények elterjesztésében. A X–XI. században az egyház
tagjai csak attól remélhették az erőszak korlátozását, ha saját
spirituális fegyvereikkel valahogyan felkeltik a pokoltól való
félelmet a rablónak és veszedelmes erőszakoskodónak
tekintett fegyveresek szívében. A X. század végén
Aquitániában kezdték meghirdetni bizonyos időszakokban az
„Isten békéjét”, amikor a harcosoknak megtiltották, hogy a
fegyvertelenekre támadjanak. A X. századi zsinatokon még szó
sem volt arról, hogy a fegyveresek védelmezzék a gyengéket
és az ártatlanokat – csak arra szólították fel őket, hogy ne
fosztogassák az egyházi javakat, s bizonyos napokon
tartózkodjanak az erőszaktól. A XI. században már kiátkozással
fenyegették azokat, akik nem tartották tiszteletben „Isten
békéjét”. Nyilvánvaló, hogy sok ilyen fegyveres lehetett, ha
ennyire komoly szankciókat kellett kilátásba helyezni
számukra.
Az egyház hamarosan kénytelen volt püspökei
közvetítésével fegyvereseket toborozni saját védelmére. Az
ilyen harcosokat milites ecclesiae, az egyház katonái néven
emlegették. Amikor pedig II. Orbán pápa meghirdette a
keresztes háborút 1095-ben, tulajdonképpen arra szólította fel
a harcosokat, hogy valamennyien váljanak az egyház
katonájává, s inkább a hitetlenek ellen harcoljanak, mint
egymás ellen. Ez volt a legfontosabb lépés azon az úton,
amely a keresztény célok érdekében alkalmazott katonai
tevékenység legitimációjához, majd hamarosan
felmagasztalásához vezetett.
A papságnak a XII. század második felére sikerült saját
értékrendjének legalább egy részét elfogadtatni a
nemességgel. Ekkorra győzte meg a harcosokat arról, hogy
feladataik közé tartozik az elnyomottak, a szegények, „a
jövevények”, az özvegyek, az árvák – és a keresztény egyház
védelmezése. A Bibliában számtalan helyen találhatunk olyan
parancsokat, amelyeket az egyház tagjai a lovagok számára is
előírtak. Már Mózes második könyvében ezt olvashatjuk az Úr
parancsai között: „Ne nyomorgassátok az özvegyeket és
árvákat! Ha mégis nyomorgatjátok őket, és hozzám kiáltanak
segítségért, bizony meghallgatom kiáltásukat!” (22, 22–23.)
Ézsaiás próféta a következőkre szólít fel: „Tanuljatok jót tenni,
törekedjetek igazságra, térítsétek jó útra az erőszakoskodót!
Védjétek meg az árvák jogát és az özvegyek peres ügyét!” (1,
17.) Zakariás már a „jövevényekre” és a szegényekre is
kiterjeszti a védelem kötelezettségét: „Igazságos ítéletet
hozzatok, szeretettel és irgalmasan bánjatok egymással! Az
özvegyet és az árvát, a jövevényt és a nyomorultat ne
zsákmányoljátok ki, és ne tervezzetek egymás ellen
magatokban semmi rosszat!” (7, 9–10.) Jeremiás próféta
szerint ezt üzente az Úr Júda királyának: „Járjatok el
törvényesen és igazságosan! Mentsétek meg a
kizsákmányoltat elnyomójától! A jövevényt, árvát és özvegyet
ne nyomorgassátok! Ne erőszakoskodjatok és ne ontsatok
ártatlan vért…!” (22, 3.)
A IX. században az egyház még Nagy Károly császár
kormányzatától, püspökeitől és grófjaitól remélt támogatást,
az ő kötelességükké nyilvánítva a Biblia parancsait, a
„gyengék”, vagyis a társadalom nem fegyverforgató tagjainak
védelmezését. A feudális széttagolódás korában az egyház
csak attól remélhette az erőszak csökkenését, ha valamennyi
előkelőbb fegyveres a magáénak tekint bizonyos normákat.
Ezért előbb a királyok figyelmét hívta fel a Biblia parancsaira,
majd a királyi hatalom meggyengülése idején, a IX–X.
században már csak a főnemesektől és az egyszerű váruraktól
remélhette a béke fenntartását. Ezt a folyamatot jól tükrözi,
hogy azok a kifejezések, amelyekkel a papság korábban a
királyi jelvényeket, majd a X–XI. században a fejedelmeket
áldotta meg, a XIII. századra bekerültek a lovagok
felavatásának szertartásaiba. Vagyis ekkorra már nemcsak a
Szentföld elfoglalására induló fegyvereseket tekinthették az
isteni parancsokat követő, különleges feladattal felruházott
lovagoknak – hanem minden lovas harcost, aki a lovaggá
avatás szertartásán megfogadta bizonyos normák tiszteletben
tartását.
A XIII. században olvadt össze véglegesen a lovagi eszmény
két eleme. Az egyik az egyházi eredetű etika volt, amely a
királyoktól megkövetelt magatartást (az egyház és a gyengék,
a szegények, özvegyek és árvák védelmét) minden
tisztességes lovagoktól elvárható viselkedéssé nyilvánította. A
másik elem világi jellegű volt, s courtoisie (udvariasság) néven
emlegették. Ez a bárdolatlan viselkedés ellentétét jelentette,
azt, hogy a lovag ismeri a királyi és fejedelmi udvarokban
elvárt magatartást. A lovagnak nagylelkűségével,
diszkréciójával, kifinomult szokásaival is bizonyítania kellett,
hogy a társadalmi elithez tartozik. Nem volt szabad
harácsolnia, ha pénzhez jutott, nagylelkűen és bőkezűen el
kellett költenie azt. Az udvari társadalom dalokban, versekben,
lovagregényekben fogalmazta meg, hogy milyen képet alkot
önmagáról. A dél-franciaországi trubadúrok a XII. századra
elterjesztették a fin’ amors, a tiszta, nemes, valódi szerelem
eszményét, amelynek semmi köze a házassághoz vagy a
mindennapok szexuális életéhez. Az igazi lovagot a legendák
szerint szűzies és tiszta érzések fűzik valamely különleges,
nemegyszer a társadalmi ranglétrán felette álló asszonyhoz,
akinek lehetőleg még a nevét sem ejti ki, olyannyira tiszteli.
A XIII. században a lovagok többsége már nem a várúr
környezetében élt, hanem a falvakban, saját udvarházában,
kisebb földesúrként. Egyre nehezebb lett bejutni a lovagok
közé: az arisztokrácia elkezdte kisajátítani a lovagi státuszt. A
XIV. század elején csak a nemesek egyharmadát avatták
lovaggá – kétszáz év múlva pedig már csak minden
huszadikat. Ugyanakkor a XV. században a lovagi kultúra
virágkorát élte: bár a megerősödő királyi hatalom lassan
aláásta a földesúri rendszeren alapuló társadalmi rendet,
ebben a században rendezték a legtöbb lovagi tornát, s ekkor
öntötték végső formába a lovagkor legendáit. Az uralkodók
hatalma megnövekedett, és ők minden dinasztikus államban
hozzáláttak az új, világi lovagrendek alapításához, amelyeknek
tagjai már nem annyira az egyházat szolgálták, az özvegyeket
és árvákat védelmezték, hanem inkább a dinasztia leghívebb
támogatóivá váltak.

14. A lovagokat a vállukra helyezett

kardlappal ütötték lovaggá

A lovagkor fénykorában, a XII–XIII. században, amikor az ifjú

harcos elért egy bizonyos kort, Franciaországban az
adoubement szertartásával fogadták be a felnőtt harcosok
közösségébe, hogy egyenjogú lovagként vehessen részt a
lovagi tornákon és a katonai vállalkozásokban. (A szertartás
neve valószínűleg az „elrendezés”, „igazítás” francia
megfelelőjéből alakult ki.) Általában egy várúr ezzel a
szertartással egyben vazallusává is fogadta az ifjút. Régebbi,
minden bizonnyal egyszerűbb formáit nem ismerjük, csak egy
XII. századi rituálét, amely egyszerre vallási és katonai jellegű.
Általában húsvétkor vagy pünkösd idején rendezték meg,
amikor a vazallusok az úr udvarába gyűltek, de az is
megesett, hogy a csatatéren került rá sor, az ütközet előtt
vagy után. A virrasztással és imával töltött éjszakát követően
az ifjú harcos egy ütést kapott a tarkójára egy lovagtól (colée
vagy paumée). Ez volt a maradványa egy ősi próbának, amely
azt bizonyította, hogy a fiatalember jól tűri a nehézségeket és
a fájdalmat. Ezután eskü következett, amellyel az ifjú
megfogadta, hogy tiszteletben tartja a lovagi erkölcs
előírásait. Fegyvereit az oltárra helyezték, egy pap megáldotta
azokat, majd felövezték velük a harcost. Az egyház ezzel
jelezte, hogy az ifjúnak ezután az egyház és az egyház eszméi
védelmében kell forgatnia fegyverét. A legfontosabb pillanat a
kard vagy a kardkötő, a derékszíjat tartó vállszíj átadása volt.
Lovagtársai ráadták a sarkantyúkat is az új lovagra, majd
megkapta a pajzsot, a lándzsát, a páncélinget és a sisakot.
Ezután misét hallgatott és áldozott, majd lakoma és ünnepség
következett. Ez utóbbi rendezvények olyannyira költségesek
voltak, hogy a várúrnak jogában állt pénzügyi támogatást
kérnie vazallusaitól. Valószínűleg ezért terjedtek el az olyan
szertartások, amelyeken egyszerre több harcost avattak
lovaggá.
A XIV–XV. századra a haditechnika fejlődésével a lovagok
felszerelése egyre költségesebbé vált. Amikor a hűbérbirtok
örökletes lett, már fel lehetett osztani az örökösök között, s
egyre jobban elaprózódott. E két század hosszú háborúi során
több nemesi család tönkrement, birtokaikat el kellett adniuk. A
főnemesség immár teljesen kisajátította a lovagi címeket, még
a lovagi tornákon is csak azoknak engedték a részvételt, akik
négy generáció óta rendelkeztek nemesi ranggal. A
szegényebb nemeseknek meg kellett elégedniük az écuyer
címmel: a köznemesi sorból származó Bertrand du Guesclin a
XIV. században csak harmincnégy éves korában kaphatta meg
a lovagi címet. (Az écuyer szó eredetileg fegyvernököt vagy
lovászt jelentett, az újkorra azonban nagyjából a magyar
„uraság” elnevezéssel írhatjuk körül jelentését.) Egyes
uralkodók törvényt hoztak arról, hogy csak lovagok fiait lehet
lovaggá avatni. S ahogy a lovagi rang örökössé vált – úgy vált
egyre feleslegesebbé az avatás költséges szertartása. Csak
ekkor vette át a költséges adoubement helyét fokozatosan az
úgynevezett accolade, a lovaggá ütés, amelynek során az új
lovag két vállát megérintették egy kard lapjával.
A francia lovagok courtrai-i (kortrijki, 1302) crécyi (1346) és
azincourt-i (1415) vereségei jelezték, hogy a
nehézfegyverzetű lovasság felett eljárt az idő. Bár a lovasság
tekintélye még évszázadokig nagyobb volt, immár a
gyalogság vált a meghatározó jelentőségű fegyvernemmé. A
katonáskodás professzionalizálódott, s már nem alkalomadtán
fegyvert fogó vazallusok, hanem hivatásos zsoldosok
döntötték el a csaták kimenetelét. A XVI. század elején a
lovagok napja végleg leáldozott a csatatéren, a lovagi
eszmény azonban fennmaradt, az uralkodók egyre több
lovagrendet alapítottak, s jó ideig még lovagi tornákat is
rendeztek. Az újkorra azonban a „lovag” szó jelentése teljesen
megváltozott. Leggyakrabban azt jelentette, hogy viselője
tagja az uralkodók által alapított valamelyik lovagrendnek,
vagyis a cím egyszerű állami kitüntetéssé vált.
Franciaországban pedig a XVII–XVIII. században az arisztokrata
családok ifjabb leszármazottai illesztették a nevük mellé a
„lovag” címet – ha tekintélyesebb nemesi címük nem volt.

15. A lovagi tornák méltóságteljes

sportrendezvények voltak

A történelmi filmekből ismert lovagi tornák ünnepélyes és

veszélytelen sportrendezvénynek tűnnek. Általában azt látjuk,
hogy két lovag csap össze egymással kopját szegezve egy
kerítés mentén. A kopják hegye fából van, s a legnagyobb
veszély, amely a vesztest fenyegeti, egy nagy zuhanás a
porba. Akit letaszítottak a nyeregből, nem veszti el sem életét,
sem lovát, legfeljebb ajándékot kell adnia a győztesnek, akit a
nézők között helyet foglaló hölgyek koszorúval jutalmaznak
meg. Ez azonban csak a lovagi tornák egyik későbbi és
udvarias fajtája, az úgynevezett joute (ejtsd: zsut). A tournoi
(ejtsd: turnoá) nevű rendezvény, amely 1060 táján jelent meg
a francia történelemben, ennél jóval zavarosabb,
kegyetlenebb és veszedelmesebb küzdelem volt.
A XII. század elején terjedt el, amikor egyre ritkábbak lettek
a belső csatározások a francia királyság főnemesei körében. A
magánháborúkat betiltották, a vitás kérdéseket a fejedelmi
bíráskodás rendezte, az élet békésebbé és civilizáltabbá vált.
Keresztes háborúkat viszonylag ritkán indítottak. A tartományi
fejedelmek udvarában egyre több nemes gyűlt össze, akik
számára immár a tournoi nyújtott alkalmat arra, hogy
bebizonyítsák bátorságukat, erejüket, ügyességüket, s hogy
megszerezzék ellenfeleik fegyverzetét és vagyonát. A
különböző tartományok, régiók lovagjai állig felfegyverkeztek,
s gyalogos kísérőikkel együtt hadrendbe állva csaptak össze
más tartományok lovagjaival egy erre kijelölt, nagyobb
terepen. A gyalogos kísérőknek a nyeregből kitaszított vagy
sebesült lovagok védelme volt a feladatuk. A páncélzat
nehézsége miatt gyalogosan már nem volt lehetőség
különösebb küzdelemre. A tournoi-t távolabbról figyelő
előkelőségek és a hölgyek aligha láthattak többet, mint jókora
porfellegeket, de az ő számukra minden bizonnyal az
összecsapást megelőző ünnepek, táncok és lakomák voltak a
fontosabbak.
A tournoi-k nem sokban különböztek a háborúk csatáitól.
Sőt, egy háborúban olykor el lehetett kerülni a fegyveres
összecsapást, a tournoi során azonban nem. Ráadásul
némelyik lovagi tornán többen estek el, mint a háborús
ütközetekben. Az efféle harci játékok pedig inkább felszították
az indulatokat és gyűlölködést, mintsem levezették volna. A
győztesek szinte mindent elvehettek a legyőzöttektől:
lovaikat, fegyverzetüket, birtokaikat, s jókora váltságdíjat
követelhettek tőlük. Csak a kötelező nagylelkűség és a tornát
megszervező fejedelmek elővigyázatossága mérsékelte a
vesztesek kifosztását.
Mégis szükség volt az efféle rendezvényekre: a nemesség
ezzel adott kifejezést felsőbbrendűségének, ezzel erősítették
meg a harcosokat egymáshoz fűző, érzelmi kötelékeket, s
ezzel építettek ki kapcsolatokat az egyes családok között. A
címerpajzsok is azért terjedtek el a XII. századi lovagi tornák
során, hogy a harcosok felismerjék egymást, s kifejezzék
összetartozásukat. Franciaországban 1125 és 1225 között
rendezték a legtöbb lovagi tornát.
Az egyház szemében az efféle tornák a hiúság, büszkeség,
fényűzés és harácsolás rendezvényei voltak. 1130-ban
Clermont-d’Auvergne-ben a zsinatra összegyűlt francia
főpapok kifejezetten tiltották a tournois-kat, s bejelentették,
hogy aki itt hal meg, nem részesülhet keresztény temetésben.
Valójában persze aligha sérthették meg az előkelőbb
családokat azzal, hogy fiaiktól megtagadják a temetési
szertartást. Mindenesetre mélyen elítélték az ő szemükben
teljesen felesleges, és a legkülönbözőbb bűnökre alkalmat adó
összecsapásokat.
1230 táján a lovagi tornák egyre látványosabbá s
ugyanakkor egyre veszélytelenebbé váltak. A XII. század
második felében a francia királyok sorra megtiltották a
tournois-k rendezését, s azt kívánták a nemességtől, hogy
inkább az uralkodók ellenfelei ellen harcoljanak, mint az
alattvalói ellen. A zűrzavaros összecsapások helyett
méltóságteljes díszszemléket szerveztek, amelyeken az
előkelőségek egyre jobban elkülönültek a közrendű
harcosoktól. A kevésbé veszedelmes páros viadalokat, a joute-
okat már az egyház sem ellenezte annyira: ezeken a két
legjobb lovag csapott össze kísérőik előtt. A győztesnek
inkább ügyességre, mint erőre volt szüksége, hogy vágtatás
közben két-három méteres lándzsájával letaszítsa ellenfelét a
nyeregből. A tömegverekedés helyét átvette a méltóságteljes
párbaj.

16. Szép Fülöp királynak a

templomosok pénzére fájt a foga

A templomosok rendjét Hugues de Payns alapította, egy

champagne-i lovag, Hugues de Troyes-nak, Champagne
grófjának a vazallusa. 1104-ben hűbérurával együtt utazott el
a Szentföldre három évre, majd 1113-ban vagy 1114-ben újra
Jeruzsálembe vándorolt. Itt alapította meg a keresztény
zarándokok védelmére 1119-ben vagy 1120-ban a „Krisztus
szegény harcostársai” nevű szerzetes testvériséget. Ekkoriban
még sok teológus úgy vélte, hogy a harciasság nem illik
egyetlen szerzetesrend tagjaihoz sem. Clairvaux-i (Szent)
Bernát azonban De laude novae militiae (Az új harcosok
magasztalásáról) című értekezésében kijelentette, hogy a
fegyveresek Isten lovagjaivá válnak az új rendbe tömörülve, s
az ő tekintélyének köszönhetően hamarosan mindenki
elfogadta a félig katonai, félig egyházi szerzetesrendeket.
„Krisztus szegény harcostársainak” a jeruzsálemi pátriárka
irányítása alatt elkészülő szabályzata 1129-ben elnyerte II.
Honoriusz pápa és a troyes-i zsinat áldását. „Krisztus és
Salamon templomának szegény harcostársai” (Pauperes
commilitones Christi Templique Salomonici) lett a hivatalos
nevük, mert II. Balduin, Jeruzsálem királya az al-Aksza-
mecsetben szállásolta el őket, amelyről ekkoriban azt hitték,
hogy Salamon temploma volt. Röviden pedig csak „templomos
lovagok” néven emlegették őket.
Szabályzatuk latinul és ófrancia nyelven maradt fenn, ami
arra utal, hogy a lovagok többsége Franciaországból érkezett a
Szentföldre, s nem tudtak valamennyien latinul. Mint minden
szerzetes, ők is szegénységi, tisztasági és engedelmességi
fogadalmat tettek, de a fizikai munka és a meditáció helyett
inkább a fegyelemre és a fizikai erőnlétre helyezték a
hangsúlyt. Szabályzatuk a szegények és az egyház védelmét
(amelyhez a francia nyelvű szövegben hozzátették az
özvegyek és árvák védelmét is), valamint a fosztogatás,
emberrablás és gyilkosságok megakadályozását nyilvánította
feladatuknak. Tartózkodniuk kellett a női társaságtól, „hogy
örökre megőrizhessék lelkük tisztaságát”. Vadászni csak
oroszlánra vadászhattak, és a lovagi tornákon sem vehettek
részt, mert felesleges hiúságnak tartották.
A rend élén egy mester állt, akit a XIII. század végétől
nagymester néven emlegettek. Hugues de Payns volt az első
mester 1136-ban bekövetkezett haláláig. Döntéseiben a
lovagok káptalanja segítette, katonai kérdésekben pedig egy
marsall. Az egyházi feladatokat a rend káplánjai, a mindennapi
munkát a kézműves testvérek, a harci feladatokat pedig a
lovagok végezték el. Ez utóbbiak fehér köpenyt viseltek, 1147-
től vörös talpas kereszttel. Minden lovagnak két lova és két
fegyvernöke volt, valamint teljes páncélos felszerelése. A XII.
században még minden szabad és törvényes születésű férfi
csatlakozhatott a rendhez, sőt, a fejedelmi házból származó
fattyúk is. A XIII. századtól azonban megkövetelték a nemesi
származást.
A fegyelmezett és elkötelezett templomosok a keresztes
háborúk legsikeresebb fegyveres testületévé váltak, mert
kiválóan ismerték mind a palesztinai természeti környezetet,
mind a muzulmánok harcmodorát. Nem csoda, hogy áradni
kezdtek hozzájuk a kegyes adományok, az örökségek, az ingó
és ingatlan vagyontárgyak. A lovagoknak egyénileg nem
lehetett vagyonuk, de maga a rend alaposan
meggazdagodott. Birtokai kiaknázását kiváltságos
birtokigazgatókra bízta, akiket a latin commendator
(megbízott) név alapján a franciák commandeurnek, a
németek komturnak neveztek. Mivel európai jövedelmeik egy
részét úgy kellett eljuttatniuk a Szentföldre, hogy útközben ne
lehessen elrabolni, a lovagrend hamarosan letéti bankként és
pénzváltóként is tevékenykedett. De nem ruháztak be
komolyabb vállalkozásokba, s nem adtak nagyobb
kölcsönöket, mert a szentföldi erődítmények építése és a
helyőrségek fenntartása rendkívül költségesnek bizonyult.
Magyarországon is sok birtokuk volt, főleg Délvidéken.
Hazánkban a nép „vörös barátok” néven emlegette őket, talán
a köpenyükön viselt kereszt színéről. A tatárok ellen vívott
muhi csatában a templomosok nagymesterükkel együtt
hősiesen harcoltak, és valamennyien elestek.
A lovagrend gazdagodása természetesen kiváltotta a világi
és egyházi hatalmasságok féltékenységét. Ellenszenvet
ébresztettek a rend kiváltságai is: tagjait csak a pápa
átkozhatta ki, felmentést kaptak a tized fizetése alól, s
káplánjai 1143-tól a kiátkozott régiókban is elvégezhettek
egyházi szertartásokat. Mivel nem hoztak létre saját államot,
mint a Teuton Lovagrend a Baltikumban vagy a johannita rend
Rodoszon, a templomosok sebezhetővé, kiszolgáltatottá váltak
a megerősödő királyságokkal szemben.
A keresztes háborúk 1291-es lezárulása után többen is úgy
vélekedtek, hogy a Szentföld visszahódításának reményében
egyesíteni kellene a johanniták és a templomosok
lovagrendjét. IV. (Szép) Fülöp francia királynak tetszett ez a
terv, s a johanniták is elfogadták volna. Jacques de Molay
templomos nagymester azonban hallani sem akart róla. Talán
ezért fordult szembe a király a templomosokkal? Nem
valószínű, hogy a rend vagyonára fájt a foga, hiszen a
templomosok elkobzott birtokainak többségét a johannitáknak
adományozta, s alig őrzött meg valamit belőlük. Valóban
elhitte volna a templomosok eretnekségéről terjesztett
legendákat, s kötelességének érezte, hogy felszámolja a
bűnös szervezetet? Esetleg azért akart bosszút állni, mert a
rend nem viselkedett nagylelkűen, amikor nagyapját, Szent
Lajost elfogták a muzulmánok és váltságdíjat követeltek érte?
Vagy csak a világi állam megerősítésére törekedett az
egyházzal és rendjeivel szemben?
Franciaországban a lovagokat a hagyomány szerint 1307.
október 13-a hajnalán, pénteken tartóztatták le, s ezért
tekintik szerencsétlen napnak a 13-ára eső péntekeket. Julien
Théry szerint azonban erre 14-én került sor, a Szent Kereszt
felmagasztalásának ünnepén, „hogy ezzel is párhuzamot
vonjanak Krisztus szenvedő teste és a királyság fenyegetett
teste között”. (L’Histoire, 2007. szeptember. 47. o.) A vádirat
szerint a templomosok eretnekek voltak, obszcén
szertartásokat végeztek, megtagadták Jézust, leköpték a
feszületet, és egy Baphomet nevű bálványt imádtak. A
homoszexualitás vádját is felhozták ellenük, holott
szabályzatuk szerint az asszonyokkal való „bujálkodásért”
csak ideiglenes kizárással sújtották a vétkest, ám a férfiakkal
„bujálkodókat” véglegesen kizárták soraikból. Ráadásul azzal
is megvádolták őket, hogy eladták a Szentföldet az iszlám
képviselőinek. Minderre azonban semmi bizonyítékot sem
találtak, a bírák kizárólag a kínvallatással kikényszerített és
egymásra feltűnően hasonlító, „beismerő vallomások” alapján
ítélkezhettek. Ezért többen is a XX. századi koncepciós
perekhez hasonlították a templomosok franciaországi perét.
Az elítéltek közül többen visszavonták, amit a szenvedések
hatására beismertek, és katolikus hitüket hangoztatva mentek
a máglyára. 1310. május 10-én Párizsban ötvennégy
templomost égettek meg, Jacques de Molay nagymestert
pedig 1314. március 18-án. Európa-szerte mintegy ezer
templomost tartóztattak le, többségük a fogságban halt meg.
Akik túlélték az üldöztetést, más szerzetesrendekhez vagy
lovagrendekhez csatlakoztak. A műveltebb kortársak közül
szinte senki sem hitt a templomosok bűnösségében, mind
Dante, mind Boccaccio kételkedett ebben.
IV. Fülöp rábírta V. Kelemen pápát, hogy oszlassa fel a rendet
(1312). Az utolsó nagymester a legenda szerint halála előtt
megátkozta ellenségeit, s nemcsak a király és a pápa halt meg
röviddel a kivégzése után, de pár évtizeden belül a Capeting-
dinasztia is kihalt férfiágon. Maurice Druon ezt a történetet
dolgozta fel nagy sikerű, hazánkban is több kiadást megért, Az
elátkozott királyok című regénysorozatában.

17. A templomos lovagok titokban

fenntartották szervezetüket

Mivel a templomosok XIV. században elkobzott vagyonát sokan

kevesellték, már a középkor végén elterjedt az a legenda,
hogy a lovagok elrejtették kincseik nagy részét, és
szervezetük titokban tovább élt. A „templomos” elnevezés is
fennmaradt. Egykori párizsi lakótornyuk johannita
parancsnokát továbbra is a „Temple” nagypriorja néven
emlegették, s ő nem tiltakozott. Európa-szerte különböző
vallási kongregációk őrizték a feloszlatott rend emlékét, mint
például az itáliai Templari di San Bernardo nevű szervezet. A
XVIII. században pedig a legkülönbözőbb szabadkőműves és
rózsakeresztes szervezetek jelentették ki magukról, hogy ők
tulajdonképpen a templomosok titkainak birtokosai. Csakhogy
semmilyen kapcsolat nem mutatható ki az 1312-ben
feloszlatott rend és azok között, akik négyszáz év múlva a
templomosok örököseinek nyilvánították magukat. Jean Flori
francia történész szavaival élve „a történelem elnémul itt,
elnyeli az ezoterizmus és az irracionalitás, lehetővé téve
minden mértéktelenséget és minden ostobaságot”. (L’Histoire,
1996. április. 24. o.)
A skót Andrew Michael Ramsay a XVIII. század elején a
legelőkelőbb francia és brit körökben élt, s vezető szerepet
játszott a szabadkőművesség franciaországi elterjesztésében.
Ő volt az, aki egy 1737-ben írt értekezésében összekapcsolta
a szabadkőművességet a keresztes háborúk lovagrendjeivel.
Talán azért, mert ő maga a Szent Lázár Lovagrend tagja volt?
Ramsay ugyan a johannita lovagokat emlegette, de mivel
sokszor felidézte a jeruzsálemi templomot, követői már a
templomos lovagok utódainak nyilvánították a
szabadkőműveseket. (J. M. Roberts: The Mythology of the
Secret Societies. Frogmore, 1974, Paladin. 52–53. o.) Nyilván
sokkal előkelőbb dolognak tűnt lovagoktól származtatni a
szabadkőműveseket, mint templomépítő mesteremberektől, a
felvilágosodás hívei pedig szívesen hangoztatták, hogy olyan
lovagok követői, akik a bigott vallásosság és fejedelmi
zsarnokság áldozatai voltak. Egyes szabadkőműves-páholyok
azonnal használni kezdték a templomosok jelképeit. Az
önmagukat rózsakereszteseknek nyilvánító, német
szabadkőművesek azonnal lecsaptak az ötletre, és ők is a
templomosoktól eredeztették mozgalmukat. Ezután a
tájékozatlanabbak számára meglehetősen nehéz volt
különbséget tenni a középkori lovagrendek és a XVIII. századi
páholyok között. Egyre szélesebb körökben terjedt az a
legenda, hogy a bibliai Királyok első könyvéből (7, 14.) ismert
tíruszi Hirám titkos tanításait a templomos lovagok fedezték
fel Jeruzsálemben, ahol megtalálták Salamon templomának
maradványait. Jacques de Molay, mielőtt IV. Fülöp francia
király máglyára küldte, átadta titkait François de Beaujeu
grófnak. Ezután pedig nagymesterről nagymesterre szállt a
titkos tanítás, egészen a mai szabadkőművesekig. Az életben
maradt templomos lovagok ugyanis állítólag Skóciába
menekültek, ahol a bannockburni csatában (1314)
hozzájárultak a skót függetlenség kivívásához. (A skót
történészek természetesen mit sem tudnak minderről.) Majd a
skót titkos szervezetek tagjai megalapították az angol
szabadkőművességet.
A francia forradalom után pedig azzal egészítették ki a
legendákat, hogy a Szép Fülöp leszármazottain bosszút álló
templomos-szabadkőművesek fejeztették le XVI. Lajos királyt.
A francia forradalom során a királyi család tagjait valóban a
Temple-be zárták, de nem azért, mert ez a templomosok
lakótornya volt, hanem azért, mert itt lehetett a
leghatékonyabban őrizni őket.
A XIX. században még jobban divatba jött a templomosokról
való spekuláció. Elterjedt, hogy van egy titkos szabályzatuk,
amelyet sohasem találtak meg, s a misztikus tanítások
kedvelői szerint ez önmagában is bizonyítja létezését, hiszen
ha megtalálták volna, már nem is lenne titkos… Párizsban a
Kereszt lovagjai nevű szabadkőműves-páholy nyilvánította
magát a templomosok örökösének. 1804-ben egy Bernard
Raymond Fabré-Palaprat nevű orvos lett a nagymestere, aki
azt állította, hogy megtalálta a templomosok titkos
„átruházási alapokmányát” a Jacques de Molay-t követő
nagymesterek aláírásával. Szerinte olyan hírességek töltötték
be a történelem során e tisztséget, mint Bertrand du Guesclin,
Franciaország XIV. századi főparancsnoka és Orléans hercege,
aki Franciaország régense volt 1715 és 1723 között. Saját
számításai szerint ő lett a rend 45. nagymestere. 1808.
március 18-án, Jacques de Molay máglyahalálának
évfordulóján megemlékezést rendezett a párizsi Saint-Paul–
Saint-Antoine-templomban. A „neotemplomosok” mozgalma
túlélte Napóleon császárságát, s csak a század közepén oszlott
fel. Joséphin Péladan francia író viszont 1891-ben
megalapította a Katolikus Rózsakereszt, Templomos és Grál
Rendet, amely híres szalonjában művészeti kiállításoknak
adott otthont.
A romantikus írók is kihasználták a templomosok iránti
érdeklődést. Walter Scott a híres Ivanhoe című regényében a
cselekmény középpontjába egy veszedelmes és szenvedélyes
templomos lovagot állított. Jókai Mór pedig Egy hírhedett
kalandor a XVII. századból című, rendkívül fordulatos és
mulatságos regényében a Stettin városában megtelepedett
templomosok kicsapongásait ismertette. Jókai bőségesen
merített a templomosok „bűnös” szervezetének
fennmaradását bizonygató, szenzációhajhász, de minden
történelmi alapot nélkülöző, XIX. századi német és francia
kiadványokból, főleg Joseph von Hammer-Purgstall osztrák
történész meglehetősen megbízhatatlan publikációiból. „De a
könyvet nem lehet letenni” – állapította meg teljes joggal
Mikszáth.
A XX. században számtalan regény és film idézte fel a
templomosok történetét, és még több szekta és társaság
nyilvánította magát örököseinek. Ezek közül többen
jótékonysággal foglalkoznak, mások inkább az ezoterikus
tanítások terjesztésével. Az 1984-ben, Genfben megalapított
Naptemplom-rend (L’ ordre du Temple solaire) tagjai például
az általuk megrendezett, kollektív öngyilkosságokról váltak
híressé, melyeknek 1994, 1995 és 1997 folyamán hetvennégy
francia, svájci és kanadai áldozata volt. A Portugáliában
létrejött Jeruzsálemi Templomos Lovagrend a zarándokok,
szegények és fiatalok támogatására, valamint a Szentföldön
élő keresztények megsegítésére törekszik. Immár tíz nemzet
körében – köztük hazánkban is – megalakultak a helyi
szervezetei.

18. A skótok a bannockburni csatában

vívták ki függetlenségüket

Mel Gibson méltán nagy sikerű, Oscar-díjas filmjének, A

rettenthetetlennek (Braveheart, 1995) utolsó jelenetében a
skót duda hangjaira bátran előretörő, középkori skót
harcosokat látjuk, a narrátor pedig a következőt közli velünk:
„Urunk 1314 évében az éhező és kisebbségben lévő skót
hazafiak rohamra indultak Bannockburn mezején. Katona-
költőkhöz méltó módon, skótokhoz méltó módon harcoltak – és
kivívták szabadságukat.” Valójában a bannockburni csata csak
egy volt a XIII. század végétől a XIV. század első harmadáig
húzódó angol–skót háború ütközetei között. Nem volt sem
döntő, sem utolsó csata.
III. Sándor skót király 1286-ban bekövetkezett halála után
kiskorú, Norvégiában élő unokájára, Margitra szállt a trón. A
főurak és főpapok azt tervezték, hogy összeházasítják I.
Edward angol király fiával, de Margit 1290-ben meghalt. I.
Edward ezután a skótokat vazallusainak tekintette, s
megalázóan bánt az 1291-ben királyukká választott John
Balliollal. A skótok erre szövetségre akartak lépni a francia
királlyal, mire I. Edward 1296-ban felégette Berwicket, és
lemészároltatta lakóit. Skóciát megszállta az angol sereg, John
Balliolt a király bebörtönöztette, s a „Végzet kövét”, amelyen a
frissen megválasztott skót királyok foglaltak helyet, Londonba
vitte, s trónusa alá helyezte. Skóciát angol kormányzókra
bízta, s minden nemestől hűségesküt követelt.
Ezt tagadta meg William Wallace, s megindította felkelését.
Jegyesét a seriff túszul ejtette, s megölte, mire ő visszatért, és
véres bosszút állt. Rengetegen csatlakoztak hozzá, s amikor
1297-ben ostrom alá vették a Dundee-kastélyt, már Glasgow
püspöke és St. Andrews érseke is támogatta a mozgalmat. A
stirlingi hídnál vívott csatában (1297. szeptember 11.) Wallace
óriási pallossal a kezében, követői élén jókora vereséget mért
egy angol seregre. Majd a király kincstárosának lenyúzott
bőréből készített magának övet. Serege élén betört Angliába,
de a falkirki csatában (1298. július 22.) I. Edwarddal került
szembe, aki legyőzte.
Ezután Edward évente végigvonult Skócián, de mivel nem
tudott ugyanolyan sok állandó helyőrséget létrehozni, mint
Walesben, nem sikerült véglegesen felszámolnia az ellenállást.
A helyzeten nem változtatott, hogy 1304-re néhány skót
főnemes megadta magát, s az sem, hogy egy év múlva
elfogták, és a vérpadon kibelezték Wallace-t.
 1306-ban azonban egy tapasztalt és mindenre elszánt
főnemes, Robert Bruce királlyá választatta magát. Angliában
pedig egy év múlva a gyengekezű II. Edward váltotta fel apját
a trónon. Robert rá tudta venni a skót parlamentet, hogy
szavazzon meg adót egy állami hadsereg számára. A háború
polgárháborúval járt együtt, mert Robert ellenfelei az angolok
mellé álltak. 1314 nyarán Robert az angol kézen lévő Stirling
várát fenyegette, s ezért II. Edward egy hadsereggel a vár
felmentésére sietett.
Robert ügyesen választotta ki a csatateret egy folyó és egy
árok között, ahol az angol túlerő nem érvényesülhetett. A
skótok létszáma 6 ezer lehetett, az angol hadseregé 15 ezer
körül. (Magnus Magnusson: Scotland. New York, 2000, Grove
Press. 182. o.) A híres bannockburni csatát megelőző napon,
június 23-án egy angol lovag rátámadt a katonáitól eltávolodó
Robert Bruce-ra, s kis híján lándzsája hegyére tűzte. A skót
király az utolsó másodpercben kitért, s a baltájának egyetlen
mozdulatával szétverte ellenfele koponyáját. A skót hadsereg
lelkesen éljenzett, s meg volt győződve a másnapi
győzelemről.
Június 24-én a skót király Shakespeare-hez méltó
szónoklatot intézett katonáihoz: „Nyolc vagy több éve
harcolok fáradhatatlanul a királyságra való jogomért és a
tiszteletre méltó szabadságért! Elveszítettem testvéreket,
barátokat és rokonokat. A ti rokonaitokat is foglyul ejtették,
püspököket és papokat zártak börtönbe! Nemességünk
háborúban ontotta vérét! Azok a bárók, akik szemben állnak
veletek, talpig páncélban, azon vannak, hogy elpusztítsanak
engem, eltüntessék királyságomat, ha nem éppen az egész
nemzetünket! Nem hiszik, hogy ezt túléljük. Nekik harci
lovaikban és felszerelésükben rejlik dicsőségük. Számunkra az
Úr neve ad reményt a győzelemre a harcban! Mert az öröm
napja ez: Keresztelő Szent János születésnapja! Jézus urunk
parancsnoksága alatt Szent András és a mártír Szent Tamás
harcol ma Skócia szentjeivel országuk és nemzetük
becsületéért! Ha szívből megbánjátok bűneiteket, győzni
fogtok Isten irányításával!” (Simon Schama: A History of
Britain. I. London, 2000, BBC Books. 186. o.)
Amikor a skót sereg letérdelt, hogy imádkozzon, az angol
király azt hitte, kegyelmet kérnek. A lándzsáikat előreszegező
skót egységek (schiltromok vagy sheltronok) gyors támadása
azonban hamar meggyőzte az ellenkezőjéről. Amikor a skót
sereget követő „civilek” is nekiestek az angoloknak, azok azt
hitték, egy újabb sereg támad rájuk, s a vezetők már csak a
király megmentésével törődtek. Az angol katonák ezután
menekülni kezdtek, s legalább 4000-et lemészároltak közülük.
A csatát megnyerték, a háborút azonban még nem. A
következő évben Robert Bruce szövetségre lépett az írekkel,
de egy ír éhínség és polgárháború véget vetett az
együttműködés reményének. A skótok Észak-Angliára
támadtak, de csak kétéves fegyverszünetet sikerült
kicsikarniuk (1319–21). Az arbroathi apátságban közzétett
nyilatkozatban (1320) skót főurak és főpapok a pápa
támogatását kérték a skót szabadságharchoz, s fogadalmat
tettek a harc folytatására. A háború azonban újra fellángolt, a
skótok Yorkot fenyegették, és kis híján foglyul ejtették II.
Edwardot. Végül a francia király és a pápa egyaránt elismerte
Robert királyi rangját, Izabella királyné pedig Roger
Mortimerrel összefogva megdöntötte II. Edward királyságát
(1326–27). A királyt a Berkeley-kastélyban ölték meg, a
hagyomány szerint tüzes vasat döfve a végbelébe (egyrészt
azért, hogy ne legyenek a testén nyomok, másrészt
homoszexualitására utalva).
A skót háborút azonban III. Edward is folytatta, amíg a
parlament meg nem tagadta tőle az anyagi támogatást. Az
angol király végül 1328 tavaszán mondott le a Skócia feletti
szuverenitásáról. Ekkor már Skóciának is volt parlamentje:
1326-ban Robert Bruce már nemcsak a főurakkal és
főpapokkal tárgyalt, hanem a városokat is felszólította, hogy
küldjenek hozzá képviselőket.
 19. A torinói lepel Krisztus testének
nyomait őrzi

A torinói lepel egy 4,41 méter hosszú és 1,13 méter széles,

egy 1532-ben kitört tűzvész miatt több helyen sérült,
lenvászon szemfedő, amelyen egy meztelen, megkínzott férfi
kettős lenyomata látható, szemből és hátulról. A sebei
keresztre feszítésre utalnak.
A francia Lirey városban bukkant fel, ahol Geoffroi de Charny
lovag 1353-ban alapított egy káptalani templomot. VI. Ince
pápa a lovag kérésére negyvennapos bűnbocsánatot
adományozott azoknak, akik meglátogatják templomát és
annak ereklyéit. 1356-ban a lovag elesett a poitiers-i
csatában. Özvegye, Jeanne de Vergy minél több zarándokot
akart templomába vonzani, s 1357-ben nyilvánosan
bemutatott egy ereklyét, amely állítólag Krisztus szemfedője
volt, s testének lenyomatát őrzi.
A XIV. század második felében a lirey-i kanonokok már olyan
jelvényeket osztogattak a zarándokoknak, amelyeken egy
meztelen férfi kettős lenyomatát ábrázoló lepel látható. A
százéves háború veszedelmei közepette, 1418-ban a
kanonokok felkérték Geoffroi de Charny unokáját, Marguerite
de Charnyt, hogy helyezze biztonságba az ereklyét. Sose
kapták vissza, mert Marguerite 1453-ban eladta Savoya
hercegének, I. Lajosnak. Savoya hercegei ettől kezdve
dinasztiájuk „palladiumának”, vagyis az isteni támogatás
jelének tekintették a leplet, ezzel kívánták megerősíteni a
nagyhatalmak által kétségbe vont szuverenitásukat. 1502-től
Chambéry hercegi kastélyának kápolnájában, 1578-tól pedig
új fővárosuk, Torino katedrálisában helyezték el. 1983-ban
leszármazottjuk, az utolsó olasz király végrendeletének
értelmében a lepel a Szentszék tulajdona lett.
Az egyház műveltebb vezetői kezdettől kételkedtek az
ereklye eredetiségében. Az evangéliumokban nem
olvashatunk szemfedőről, „tiszta gyolcsot”, „lepedőket”,
„lepleket” és „kendőt” emlegetnek. A középkorban több
városban is ereklyeként mutogatták Jézus állítólagos
szemfedőit, olyanról azonban nincs feljegyzés, amely a test
nyomait is megőrizte volna. Troyes XIV. századi püspökei,
Henri de Poitiers és Pierre d’Arcis hamisítványnak tekintették
az ereklyét. Ez utóbbi azt állította, hogy a kanonokok „a
fösvénység és mohóság tüzében égnek, nem jámborságból,
hanem érdekből” mutatták be a „mesterségesen gyártott”
ereklyét. A püspök szerint „egyes lefizetett egyének”
csodálatos gyógyulásokat játszottak el az ereklye
bemutatásánál, „hogy alattomosan pénzt zsaroljanak ki az
emberekből”. Pierre d’Arcis szerint elődje, Henri de Poitiers
„leleplezte a hamisítást, hogy ezt a szövetet mesterségesen
festették be, és ezt az a művész is elismerte, aki festette”.
(L’Histoire, 2012. február. 43. o.) Mindkét püspök betiltotta az
ereklye bemutatását, a kanonokok azonban nem
engedelmeskedtek.
VII. Kelemen pápa mindkét felet ki akarta elégíteni
döntésével, és 1390-ben azzal a feltétellel engedélyezte az
ereklye bemutatását, hogy közlik: ez nem az igazi szemfedél,
csak annak „reprezentációja”. A liège-i Szent Jakab-apátság
egyik bencés szerzetese, aki 1449-ben megtekintette a leplet,
e szavakkal dicsérte meg: „Rajongásra méltó módon van
megfestve.” (Idézi: Charles Freeman: The Origins of the
Shroud of Turin. History Today, 2014. november. 40. o.) A lepel
korai ábrázolásain egy meztelen férfi testének lenyomata
látható – 1578 után azonban furcsa módon ágyékkötő került
rá. Valószínűleg azért, mert Francesco Lambertini, az
akkoriban Savoyához tartozó Nizza püspöke és Carlo
Borromeo, Milánó érseke, aki többször meglátogatta a torinói
leplet, egyaránt aláírta a tridenti zsinat 1563-as rendeletét,
amely betiltotta a vallásos művészetben a meztelenség
ábrázolását. Vagyis ők is műalkotásnak tekintették a leplet.
1898-ban kezdődött meg a lepel tudományos vizsgálata,
ekkor engedélyezték lefényképezését. Ulysse Chevalier
kanonok, a középkori francia történelem szakértője
bebizonyította, hogy a leplet a középkor végén festménynek
tekintették, s nem lehet régebbi a XIV. századnál. (Étude
critique sur l’origine du saint suaire de Lirey-Chambéry-Turin,
Párizs, 1900, Alphonse Picard.) Bár XI. Pius pápa (1922–1939)
meg volt győződve a torinói lepel eredetiségéről, VI. Pál pápa
(1963–1978) csak azt hangsúlyozta, hogy meditációra és mély
tiszteletre serkenti a hívőket. A művészettörténészek arra
hívták fel a figyelmet, hogyha egy háromdimenziós testet
borítottak volna be a lepellel, a kiterített lenyomatnak sokkal
torzabbnak kellene lennie. A test megnyújtottsága és a sebek
hangsúlyozása a gótikus művészet hatására utal. Ráadásul a
test elölről és hátulról való ábrázolása között 7 centiméter
különbség észlelhető. A lepelről több festmény készült a
középkorban, s ezek tanúbizonysága szerint ekkoriban a test
sokkal jobban látható volt – különben aligha vonzott volna
nagy tömegeket. Csakhogy minden széthajtogatással és
összehajtással lepergett róla a festékanyag, ezért ma már az
alak alig kivehető.
1978-ban a Torinói Lepel Kutatási Program (Shroud of Turin
Research Project, STURP) nevű, amerikai csoport tagjai
megvizsgálták az ereklyét. Nem volt köztük egyetlen
szakértője sem az ereklyéknek, sem a régi szöveteknek, sem a
középkori ikonográfiának. A lepel felszínéről vett mintáikat
nem hozták vissza Torinóba, s nem őrizték meg későbbi
vizsgálatra. Amikor egy szakértő (Walter McCrone)
festőanyagot, cinóberfestéket és vörös okkert talált a
mintákban, s a XIV. század termékének nyilvánította azokat, a
STURP-csoport visszavette tőle a mintákat. 1981-es végső
jelentésük szerint (lásd:
https://www.shroud.com/78conclu.htm) a kép nem művész
keze nyomát őrzi, hanem egy valódi, keresztre feszített
személy testének lenyomatát. A vérfoltokban pedig
hemoglobint és albumint találtak, amely szerintük vérből
származhatott. A modenai törvényszéki orvostani intézet
munkatársai azonban pár évvel korábban, 1973-ban nem
találtak vérnyomot a szöveten, s a vér legfontosabb
összetevőjét, a káliumot a STURP-csoport tagjai sem tudták
kimutatni. A csoport által emberi vérnek nevezett anyag
Charles Freeman szerint állati kollagén lehetett, nyúlbőrből
kivont ragasztó, amelyet gyakran használtak kötőanyagként a
középkori festményeken. „A foltok túlságosan vörösek ahhoz,
hogy alvadt vérből legyenek.” (Charles Freeman: Idézett mű,
43. o.) Bár azt állították, hogy festéknyomot nem találtak, a
STURP-csoport tagjai elismerték, hogy kalcium-karbonátot
annál nagyobb mennyiségben, márpedig a középkorban
kalcium-karbonátot tartalmazó gipsszel kezelték a vásznak
felületét, hogy a festék megtapadjon rajtuk.
Különböző kutatók és amatőrök egyaránt feliratokat véltek
felfedezni a leplen, amelyekről Andrea Nicolotti, a torinói
egyetem kutatója úgy vélekedett, hogy ezek
szennyeződésekből, szövési hibákból vagy a fényképezés
során keletkezett foltokból származtak. „Sok foltot láthatunk,
melyeket mindenki úgy értelmez, ahogy akar. Kissé olyan ez,
mint amikor alakokat fedezünk fel az égen szálló felhőkben.”
(L’Histoire, 2012. február. 47. o.) A lepel segítségével
természetesen abszurd dolgokat is megpróbáltak
bebizonyítani: egyesek szerint Leonardo da Vinci vagy Giotto
festette rá az alakot, mások szerint Jézus csak látszólag halott
rajta, s olyanok is akadtak, akik a földönkívülieknek
tulajdonított gabonakörökkel hozták kapcsolatba.
1988-ban szálakat emeltek ki a szövetből, hogy három
különböző (oxfordi, zürichi és tucsoni) laboratóriumban
radiokarbonos vizsgálatnak vessék alá őket. Az eredményeket
Anastasio Ballestrero bíboros, Torino érseke tette közzé egy
sajtókonferencián: 95%-os bizonyossággal állítható, hogy a
szövet az 1260 és 1390 közötti kornál nem régebbi. Az érsek
ezután ereklyéből ikonná nyilvánította a leplet, vagyis olyan
tárggyá, amely nem állt közvetlen kapcsolatban szent
személyekkel, de liturgiai funkcióval bír, és érdemes imádkozni
hozzá. A szövetek szakértői szerint a szövés technikája XIV.
századi, európai mintákat követ. A hosszúsága alapján olyan
pedálos szövőszéken készülhetett, amely csak Kr. u. 1000
táján jelent meg Európában. II. János Pál pápa (1978–2005)
ezek után úgy nyilatkozott, hogy az egyház meghagyja
mindenki szabadságát, hogy előítéletek nélkül foglalkozzon a
torinói lepellel, „illő tisztelettel mind a tudományos
módszerek, mind a hívők érzékenysége iránt”.
A hívők természetesen nem sokat törődtek az ikon és az
ereklye különbségeivel vagy a tudósok véleményével. Vallási
szempontból nem a tárgy eredetisége számít, hanem
szimbolikus és felidéző értéke. A XVII. században tizenhat, a
XVIII. században kilenc, a XIX. században öt alkalommal
mutatták be az ereklyét. A XX. században 1931-ben, 1933-
ban, 1973-ban (ekkor a televízióban is látható volt), 1978-ban,
1998-ban és 2000-ben rendeztek bemutatást. 2010-ben több
mint kétmillió zarándok érkezett Torinóba, 2013-ban újra
bemutatta a televízió a szertartást, s 2015-ben is közel
egymillió látogató vonult el a légkondicionált vitrinbe helyezett
lepel előtt.

20. A Térdszalagrend neve egy erotikus

gesztusra utal

Még a magyar nyelvű Wikipédiában is ezt olvashatjuk. A

legenda szerint III. Edward angol király (1327–77) a Calais
1347-es elfoglalásának megünneplésére rendezett bálon saját
kezűleg helyezte vissza Salisbury szépséges grófnőjének
lecsúszott harisnyakötőjét az asszony lábára. Mivel a
jelenlévők ezen kissé megütköztek, a harisnyakötőt egy lovag
nyakába akasztotta e francia kifejezés kíséretében: Honi soit
qui mal y pense. (Szégyen arra, aki rosszat gondol róla.) Majd
megalapította a Térdszalagrendet, amelynek szalagján máig ez
a mondat olvasható.
Az eltorzult történelmi ismereteket parodizáló 1066 And All
That című, 1930-ban készült kötet, W. C. Sellar és R. J.
Yeatman alkotása már így ismerteti a történteket: „III. Edward
nagyon jól nevelt volt. Egyszer egy királyi bálon észrevette,
hogy néhány udvaronc csúfolódik egy hölggyel, akinek leesett
a harisnyatartója. Hogy segítsen rajta, a király megállította a
táncot, és megalkotta a híres epitáfiumot: »Honi soit qui mal y
pense.« (Honey, lóg a selyemharisnyád!) Miután romantikus
gesztussal visszatette a harisnyatartót, a neveletlen
udvaroncoknak kiadta az Order of the Bathot, ami szélsőséges
kínzás volt a középkorban.” (48–49. o. Az Order of the Bath
egyaránt fordítható Bathi Lovagrendnek és fürdési
utasításnak.)
Az erotikus történet azonban csak a XVI. században bukkant
fel, a kortársak nem tudtak róla. III. Edward lovagkirályként
viselkedett, és szívesen idézte fel Arthur király legendáját.
Miután győzelmeket aratott a százéves háború első
ütközeteiben, majd foglyul ejtette az Angliára támadó II. Dávid
skót királyt, 1348-ban „Szent György napján (április 23-án – H.
P.) nagy ünnepet rendezett a windsori kastélyban… A
résztvevők a királlyal együtt valamennyien kék szalagokkal
díszített, háziszőttes talárt viseltek, hasonló szalagokat a jobb
lábukon és kék palástot, Szent György címerpajzsával. Így
felöltözve, s fedetlen fővel, istenfélően misét hallgattak… és
azután megfelelő rendben közös asztalhoz telepedtek a szent
mártír tiszteletére, akinek nemes testvériségüket szentelték, s
társaságukat a Térdszalag Szent Györgyéről nevezték el.”
(Geoffrey le Baker krónikáját idézi: John Cannon–Ralph
Griffiths: The Illustrated History of the British Monarchy.
Oxford, New York, 1998, Oxford University Press. 285. o.)
A „Legnemesebb Térdszalagrendnek” a királyon (a
„Térdszalagrend urán”) és a trónörökösön, Wales hercegén (a
„Térdszalagrend lovagtársán”) kívül huszonnégy lovag lehetett
a tagja, akik részt vettek a Franciaország elleni hadjáratban. A
rend jelmondata és díszruhájának színei egyaránt az angol
király francia trónigényére utaltak. Vagyis nem annak kell
szégyellnie magát, aki helyteleníti egy hölgy
harisnyatartójának felerősítését, hanem annak, aki helyteleníti
az angol király francia trónigényét. A későbbi századokban e
trónigényről természetesen megfeledkeztek, de a Viktória- és
György-kereszt után mindmáig a Térdszalagrend számít a
legnagyobb királyi kitüntetésnek. A XVIII. századtól
megtiszteltetés gyanánt „szám feletti tagokat” is kineveztek
az angol vagy más uralkodók családjából. Az Egyesült
Királyság mai királyi címerének négy részre osztott pajzsát
mindmáig a Térdszalagrend övezi, a hagyományos felirattal.

21. Az orosz Monomah-korona a bizánci

császár ajándéka volt

A XV. századtól, Bizánc bukása után az orosz papság Moszkvát

„Harmadik Róma” néven kezdte emlegetni, mint a görögkeleti
vallás központját. Ezért a moszkvai nagyfejedelmeket, majd
cárokat természetesen Moszkvában koronázták meg – még
akkor is, amikor a XVIII. századtól már Szentpétervárt
tekintették fővárosnak. A szertartásra a Kremlben, a Mária
mennybemeneteléről elnevezett katedrálisban került sor. A
helyén már a XII. században templom állott, mai formáját
1479-ben nyerte el. Az utolsó cárt, II. Miklóst 1896-ban
koronázták itt meg. A cár a felkenés révén ugyanolyan
különleges státuszt kapott, mint a francia királyok, hogy ezzel
is személye szentségét hangsúlyozzák.
A XIV. századi Dmitrij Donszkoj nagyfejedelemtől I. Péter
cárig az úgynevezett Monomah-koronát vagy Monomah-sapkát
helyezték a cár fejére. Azért nevezik egyesek – az orosz
szokást követve – sapkának, hogy ne tévesszék össze a
Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött, XI. századi, hét lemezből
álló, valószínűleg egy nő számára készített Monomakhosz-
koronával. A legendák szerint e fejdíszt IX. Konstantinosz
Monomakhosz bizánci császár ajándékozta Vlagyimir
Monomah kijevi nagyfejedelemnek (1113–1125). Csakhogy IX.
Konstantinosz ötven évvel Vlagyimir koronázása előtt halt
meg. A fejdíszt a XIV. században készülhetett, Közép-Ázsiában.
Egyesek szerint Üzbég kán, az Arany Horda uralkodója (1312–
1341) adhatta I. (Kalita, vagyis Pénzeszsák) Ivánnak, Moszkva
fejedelmének, Vlagyimir nagyfejedelmének. IV. (Rettegett)
Iván kijelentette, hogy azért használja a cár címet, mert a
koronát ajándékozó személy, IX. Konstantinosz is cár, vagyis
császár volt, s az epheszoszi pátriárkával küldte a koronát.
„A Monomah-sapka igen súlyos darab: több mint hatszáz
grammos, nyolc aranylemezből készült, igazgyöngyökkel,
rubinnal és más drágakövekkel díszítették, cobolyprém
szegélyezte, a kereszt azonban csak később került rá” (a XV–
XVI. században) – írja Kiss Ilona. (Oroszország. Bp. 2011,
Jószöveg Műhely. 46–48. o.)
A szertartást a pátriárka, majd miután I. Péter e tisztséget
felszámolta, a moszkvai metropolita végezte, de a koronát
maga a cár helyezte a fejére. Amikor I. Péter császárrá
nyilvánította magát, 1721-ben új koronát készíttetett
magának. II. Katalin számára is új korona készült 1762-es
koronázására, s utódai ezt viselték.

22. A rózsakeresztesek ősi

testvériséget alkottak

A rózsakeresztes mozgalom három XVII. századi könyvre épült,

amelyeket megjelenésük idején rengetegen olvastak és
vitattak, majd kilencven évre megfeledkeztek róluk.
Kassel német városában 1614-ben megjelent egy kötet a
korban divatos, rendkívül hosszú címmel: Az egész nagyvilág
általános és teljes megreformálása, amiképpen a Rózsakereszt
Tiszteletre Méltó Testvériségének Híre Európa valamennyi
tudósához és fejedelméhez szólván leírja, valamint ama
Haselmeyer Úrnak rövid válasza, akit a Jezsuiták ez okból
tömlöcbe vetettek, majd gályapadhoz láncoltattak. A könyvet
csak Fama Fraternitatis Roseae Crucis (A rózsakeresztes
testvériség híre) címen emlegették. Egy év múlva ugyanitt
megjelent egy másik, Confessio Fraternitatis Roseae Crucis (A
rózsakeresztes testvériség hitvallása) címmel, majd 1616-ban
napvilágot látott Strasbourgban a mozgalom harmadik
„alapműve” is, a Christian Rosenkreutz kémiai-menyegzője,
1459. év.
Az első könyv egy bizonyos Christian Rosencreutz
pályafutását ismertette, aki 1378-ban született, s 106 éves
korában halt meg. Zarándoklatai során bejárta Jeruzsálemet,
Damaszkuszt, Egyiptomot, s útja során beavatták őt az arab
és az ősi keresztény bölcsek titkaiba. Visszatérése után a célja
az volt, hogy Európa tudósaival „megismertesse mesterségük
tévedéseit, tudassa velük, hogyan kell korrigálni azokat, hogy
irányt mutasson egyeseknek az eljövendő századok során, s
hogyan egyeztessék össze mindezt az elmúlt századokkal,
valamint hogyan kellene megreformálni az egyház és az egész
erkölcsfilozófia hibáit”. Mivel az európaiak nem hallgattak rá,
maga mellé hívta három tanítványát, megépíttette a
„Szentlélek házát”, amelyben 1407 körül megalapította a
rózsakeresztes testvériséget. Ennek tagjai betegeket
gyógyítottak, őrizték a titkot, évente egyszer találkoztak, és
gondoskodtak saját utódlásukról. Rosencreutz halála után a
testvériség harmadik nemzedékének tagjai megtalálták a
„Szentlélek házában” a sírját is, melyre ez volt felírva: POST
CXX ANNOS PATEBO (Százhúsz év múlva kinyílok). A mester
teste tökéletesen ép volt, mintha csak a feltámadásra várna.
Hétfalú és hétszögű sírkamrájában pedig ott voltak a titkos
könyvek, s mindazon eszközök, amelyekre a tudományos
tevékenység során szükség lehet. Ezután a testvériség tagjai
úgy határoztak, hogy a világ elé tárják mesterük tanításait.
A két másik kötet a testvériség filozófiáját fejtette ki,
határozott katolikusellenes és millenarista módon, azt ígérve,
hogy nemcsak a természet titkait tárják fel, de a keresztény
egyházat is megreformálják. Egyesek Luther Ágostai
hitvallásának, mások Tomasso Campanella Napállam című
utópiájának a hatását ismerték fel a Confessio… szövegén.
Johann Valentin Andreae (1586–1654) német teológus
bevallotta, hogy a harmadik könyvet ő írta, s afféle
gúnyiratnak szánta, amelyben be akarta bizonyítani, hogy az
alkímia és az asztrológia nem komoly tudomány. Legnagyobb
meglepetésére azonban a fejtegetéseit rendkívül sokan
komolyan vették. Egyesek neki tulajdonították a másik két
kötet szerzőségét is. Ahogy Umberto Eco megfogalmazta A
Foucault-inga című regényében: „Andreae ettől fogva élete
végéig esküdözik égre-földre, hogy a manifesztumokat nem ő
írta, és hogy különben is az egész csak egy lusus, egy
lubridium, egy diákcsíny; rámegy az akadémikusi jó híre,
begurul, kijelenti, hogy a rózsakeresztesek egytől egyig
szélhámosok voltak, ha ugyan léteztek egyáltalán. De hiába. A
kiáltványokra úgy csapnak le az emberek, mintha másra sem
vártak volna. A tanult fők Európa-szerte igenis írnak a
rózsakereszteseknek, és mivel nem tudják, hogy merre
keressék őket, nyílt leveleket, brosúrákat, nyomtatott
könyveket címeznek nekik.” A rózsakeresztesek pedig
hallgatnak, mint a sír. „Szerintem épp a hallgatásuk izgatta fel
a kedélyeket. Ha nem válaszolnak, akkor aztán biztos, hogy
tényleg léteznek.” (Bp. 1992, Európa. 242–243. o.)
A mai szakértők szerint a mozgalom „alapműveit” nem szó
szerint kell értelmezni, ahogy Nostradamus híres próféciáit
sem. Ezek allegorikus értekezések voltak. Diarmaid
MacCulloch, az Oxfordi Egyetem professzora szerint „a
rózsakeresztes irodalom… a harmincéves háborúhoz vezető
lázas atmoszféra tünete maga is, s az érintett iratok tele
vannak a Frigyes pfalzi választó eljövendő szerepére
vonatkozó indirekt utalásokkal. A tanult lutheránus lelkész és
kollégái által írott művek egy új, felvilágosult kultúrájú,
harmonikus világot ígértek, melyben az emberi tevékenység
kiteljesedhet.” Mindez „mágikus-misztikus lelkesedés,
hermetikus és paracelziánus beütésekkel. Ha Frigyes végre
lép, elkezdődhet az emberi történelem új korszaka, s a
rózsakeresztesek fikcióból valósággá lehetnek.” (A reformáció
története. Bp. 2011, Európa. 728. o.) Néhány éven keresztül
több száz könyv és röpirat foglalkozott a rózsakeresztesek
tanításaival. Az amszterdami Bibliotheca Hermetica
Philosophica nevű gyűjteményben mintegy négyszáz vitairat
található a rózsakeresztesekkel kapcsolatban, melyek az
említett három könyv megjelenését követő tíz évben láttak
napvilágot.
Az efféle értekezések és fantáziálások azonban rendkívül
szorosan kötődtek a reformátusok politikai reményeihez.
Miután a cseh felkelők által királlyá választott V. (Pfalzi) Frigyes
vereséget szenvedett az 1620-as fehérhegyi csatában, a
rózsakeresztes irodalom is megszűnt. Francis Bacon angol
filozófus kijelentette, hogy a rózsakeresztes iratok csak „az
ókori auktorok és misztikus titkok iránti túlságos tisztelet
ostoba voltát” bizonyítják. 1623 nyarán Párizs utcáin
megjelent még két plakát, amely a testvériség bölcsességét
hirdette, ez azonban a kortársak szerint is csak afféle
diákcsíny volt. Egyesek később arra hivatkoztak, hogy
Descartes, Leibniz és Comenius is a rózsakeresztesekhez
tartozott, ezt azonban egyáltalán nem sikerült bebizonyítani.
Leibniz egyik levelében kijelentette, hogy „mindaz, amit a
kereszt és a rózsa testvéreiről írtak, néhány fantáziadús
személy kitalációja”.
A XVIII. században azonban bőségesen akadtak olyan
személyiségek, akiket egyáltalán nem zavart, hogy a
rózsakeresztesek sohasem léteztek. Először 1710-ben, a
sziléziai Boroszlóban jelentetett meg Samuel Richter
prédikátor Sincerus Renatus álnéven egy alkimista értekezést
A bölcsek kövének igaz és tökéletes elkészítéséről az Arany
Rózsakereszt rendjének társasága által címmel. Ezután Kelet-
és Közép-Európában számtalan kisebb csoport állította
magáról, hogy a rózsakeresztesek titkos tudásának birtokosa.
Tagjai kijelentették, hogy a rózsakeresztes mozgalom régebbi
a szabadkőművesek szervezeténél, ők alapították a
szabadkőművesek páholyait, ismerik az életelixír titkát,
képesek kommunikálni a szellemekkel, s még a
szabadkőművesek jelképeinek igaz jelentését is csak ők
ismerik.
Mivel a rózsakeresztesek közül sokan a
szabadkőműveseknek is tagjai voltak, egyes páholyok
elismerték a kapcsolatot, és 1760 körül létrehozták a
„rózsakereszt lovagja” rangot. A rózsakeresztesek jelképeit
azonban a szabadkőművesek a saját tanításaik szerint
értelmezték, s ezért hamarosan megalakult az elkülönült,
rózsakeresztes szabadkőművesség „Arany- és Rózsakeresztes
Rendje” néven. Tagjai kilencfős „körökbe” tömörültek,
kilencfokozatú rangokat osztogattak egymás között, melyek
közül a „mágus” volt a legmagasabb. A badeni Franz Anton
Mesmer is közéjük tartozott, aki az „állati magnetizmus”
elméletét hangoztatva vált divatos orvossá Münchenben és
Párizsban. 1777-ben egy porosz tiszt, Johann Rudolf von
Bischoffwerder és Johann Christoph Wöllner lelkipásztor
Berlinben megalapította a „Régi rendszerű Arany Rózsakereszt
rendjét”. Nekik már nem volt elég a XIV–XV. századi Christian
Rosencreutz mítosza, ők már azt állították, hogy magától
Ádámtól származik az a tanítás, amely bibliai pátriárkák, titkos
szekták, püthagoreusok, kelta druidák és alexandriai papok
közvetítésével jutott el a keresztesekig, akik elhozták
Európába. A mozgalom alapítói komoly politikai befolyásra
tettek szert II. Frigyes Vilmos király kormányában (1786–
1797), s állítólag az uralkodó is csatlakozott a rendhez.
A XIX. században pedig a legkülönbözőbb, mágikus,
ezoterikus és misztikus tanításokat hangoztató francia, brit,
német, osztrák és amerikai csoportok nyilvánították magukat
a rózsakeresztesek örököseinek. A portugáliai Sintra egyik
birtokán, Quinta da Regaleirában a XX. század elején még „a
beavatás kútját” is megépítették, amelybe spirális lépcsőkön
lehet alászállni, s odalent a rózsakeresztre helyezett „szelek
rózsája” várja a turistákat. Az angol nyelvű Wikipédia nem
kevesebb, mint harminchárom rózsakeresztes szervezetet
sorol fel. Elmondhatjuk tehát, hogy a XX. században sokkal
több „rózsakeresztes” volt, mint a XVIII. században – nem is
beszélve a korábbi századokról, amikor egyetlenegy sem.
A művészek fantáziáját pedig megragadta a rózsakeresztes
legendakör. A költők közül Goethe és Pessoa idézte fel, az írók
közül pedig Edward Bulwer-Lytton, Jorge Luis Borges, Sunao
Yoshida és Dan Brown. A legemlékezetesebb módon azonban
Umberto Eco írt róluk A Foucault-inga és Szerb Antal A
Pendragon legenda című regényekben.
 23. A velencei inkvizíció rettegett
hatalom volt

Egyes régebbi történészek úgy vélekedtek, hogy „az újkorban

a Velencei Köztársaság volt minden diplomácia anyja”. (J. W.
Thompson–S. K. Padover: L’ espionnage politique en Europe de
1500 à 1815. Párizs, 1938, Payot. 13. o.) A mai történészek
már úgy látják, hogy elődeik az 1425 óta vezetett diplomáciai
regisztereknek, és ezek 1839-es kiadásának köszönhetően
kissé túlbecsülték a velencei diplomaták hatékonyságát. (M. S.
Anderson: The Rise of Modern Diplomacy. 1450–1919. London,
New York, 1993, Longman. 23. o.)
Annyi azonban bizonyos, hogy a XV. században Velence volt
az egyetlen nagyhatalomnak tekintett állam Itáliában.
Elsőként kötött kereskedelmi egyezményeket az Oszmán
Birodalommal. Az európai uralkodók afféle „tiszteletbeli
királyságnak” tekintették, vagyis nem tartották
alsóbbrendűnek köztársasági államformája miatt, és úgy
vélekedtek, hogy alkotmányában nagyszerű egyensúlyt
alkotnak a monarchikus, arisztokratikus és demokratikus
elemek. Nagyhatalmi státusza részben földrajzi fekvésének
volt köszönhető: kereskedelmi útvonalak központjában
helyezkedett el, fővárosa vízre épült, s ezért könnyű volt
védeni. Mivel a lakosság táplálása jelentősebb erőfeszítéseket
követelt, mint a szárazföldön fekvő városokban, könnyebb volt
a közérdek nevében biztosítani a társadalmi fegyelmet, mint
más államokban, s a részben választott uralkodó réteg is
viszonylag nyitottnak és igazságosnak bizonyult.
Hatékony volt a hírszerzés, és sikeres volt a belső biztonság
megteremtése is. A velencei állam élén a dózse állt, afféle
tiszteletbeli államfőként. A Nagytanácsban minden nemesnek
helye volt, de mivel az ezres nagyságrendű gyűlés nem
gyakorolhatta hatékonyan a hatalmat, ezt kisebb
szervezetekre bízták. A külügyeket és hadügyeket az egy évre
választott, 300 fős Szenátus irányította, a belső végrehajtó
hatalmat pedig a 9 fős Kistanács. Három „bölcsek kollégiuma”
afféle minisztérium gyanánt tevékenykedett, a háromfős
főtörvényszék szolgáltatott igazságot, a hírszerzésről és a
belső biztonságról pedig a XIV. században alapított Tízek
Tanácsa gondoskodott.
A Tízek Tanácsa cenzúrázta a kiadványokat, irányította a
rendőrséget, és ide futottak be a feljelentések is. Mivel egyre
nyilvánvalóbbá vált az európai nagyhatalmak erőfölénye, s
ügynökeik virágzó kereskedelmet folytattak Velencében
egymás államtitkaival, a Tízek Tanácsa 1539-ben három állami
inkvizítorra bízta az állam biztonságának megerősítését. Egy-
egy évre választották meg őket, s ha azonnal nem is, de pár
év múlva újra lehetett választani bármelyiket. A „Hármak”
néven emlegetett testületbe két főt a Tízek Tanácsából, egy
főt pedig a dózse személyes tanácsadói közül választottak
meg. Kémek és besúgók hálózatát irányították, s közvetlen
levelezést folytathattak a nagykövetekkel és a tartományi
kormányzókkal. Előbb csak az államtitkokkal való
kereskedelem felszámolására törekedtek, majd a nemesek
által elkövetett bűnöket kísérték figyelemmel. (Az alapító
rendelet szövegét lásd: Giovanni Comisso: Velencei kémek.
Bp. 1982, Helikon Kiadó. 17–18. o.)
Az eljárásokat titokban folytatták le, a vádlottak nem kaptak
védőket, s nem szembesítették őket vádlóikkal. Fellebbezésre
nem volt mód, és az ítéleteket gyorsan végrehajtották.
Ugyanakkor kizárólag komoly vizsgálatok után rendelték el a
letartóztatást, ragaszkodtak az eljárási szabályokhoz, az
ítéletek pedig csak ritkán voltak szigorúak. A velencei állami
inkvizíció – mint minden inkvizíció – a valóságban jóval
kevésbé volt kegyetlen, mint ahogy azt a történelmi legendák
alapján gondolnánk.
A velencei inkvizícióról minden bizonnyal Giacomo Casanova
(1725–1798), ez a nagyszerű író és kalandor terjesztette el,
hogy kegyetlen és rettegett hatalom. Őt ugyanis 1755. július
26-án tiltott könyvek birtoklása, a közrend megzavarása,
adósságai és szerelmi kicsapongásai miatt az inkvizíció a híres
Ólombörtönbe záratta. A börtönt azért nevezték így, mert
tetejét cserepek helyett ólomlemezekkel fedték be.
Casanovának egy év és három hónap után sikerült kalandos
módon megszöknie, s Európa-szerte nagy sikert ért el
rabságának és szökésének újra meg újra elmesélt
krónikájával.
Csakhogy a „Hármak”, vagyis az inkvizíció tevékenysége a
velencei nép körében kifejezetten népszerű volt, mert
hatékony védelemnek tekintették az arisztokrácia túlkapásai
ellen. A XVIII. századra a Velencei Köztársaság politikai és
gazdasági jelentőségének csökkenésével mind az inkvizítorok
hatalma, mind személyzetük csökkenni kezdett. 1718-ban
még háromfős irodát működtettek, ötven év múlva pedig már
csak egy alkalmazottjuk volt. Amikor Bonaparte Napóleon
1797-ben felszámolta a Velencei Köztársaságot, ugyancsak
meglepődött, amikor kiderült, hogy egyetlen politikai fogoly
sincs a börtönökben.

24. Prága a defenesztráció városa

Ezt a különös kijelentést a cseh író, Milan Kundera tette Az élet

máshol van című regényében. (Bp. 1991, Európa. 330. o.)
Defenesztrációnak az ablakon való kivettetést nevezzük.
Richard Percival Lister angol író és költő verset is szentelt neki
(A Choice of Comic and Curious Verse. London, 1975, Penguin.
362. o.), amely saját fordításomban így hangzik:
 
Volt szerencsém ismerni egy filozófust – említettem már
önöknek?
Akit egyszer emeleti ablakból tiszteletteljesen kilöktek.
Zuhanás közben, mesélte, teljesen lekötötte a spekuláció:
Hogyan is születhetett meg ez a különös szó:
defenesztráció?
 Hiszen nincs külön szó arra, ha a tetőről legurulunk a
csatornába.
Egyetlen igével sem lehet kifejezni, hogy valakit golfütővel
vernek halálra.
Melléknév nem minősíti, akit odakötöztek a 1210-es ealingi
gyors ütközőjére.
S egy elvont főnév sem illik arra, akit fejjel lefelé fellógattak
a szoba mennyezetére.
 
Ha egyszer oly sok visszataszító tett nem válik az emberi
nem becsületére,
Miért éppen ez az egy volt méltó a szótárírók
megkülönböztetett figyelmére?
Érdekes megállapításokat tettem, mesélte, a szóalkotó
tevékenység véletlenszerűségéről,
S tized másodperccel később egy bokorban landoltam,
melyet a nénikém hozott Mauritius szigetéről.
 
Jól tudom, hogy a defenesztráció fogalmának kiterjesztése
nem korlátozható.
Ez alkalommal azonban mégis csak egyetlen személyre –
énrám volt vonatkoztatható.

Prágában valóban híres defenesztrációkra került sor. Az elsőt

1419. július 30-án hajtották végre, amikor a husziták
megrohanták az Új Városházát, és egyesek szerint hét, mások
szerint tucatnyi városi főtisztviselőt kihajítottak az ablakán. Ezt
tekintik a huszita forradalom és háborúk kezdetének. A
prágaiak számon tartanak még egy hasonló eseményt,
amelyre 1483. szeptember 24-én került sor, s olykor
„másfeledik defenesztráció” néven emlegetik. Miután II.
Ulászló király visszaállította a katolikusok uralmát, a lázadó
husziták megölték a polgármestert, s hét tanácsost, majd
holttestüket az utcára dobták.
A leghíresebb prágai defenesztráció a harmincéves háborút
kirobbantó incidens volt 1618. május 23-án. Miután a cseh
rendi gyűlés hiába kérelmezte II. Ferdinánd cseh királytól és
német-római császártól a protestánsokat sújtó intézkedések
visszavonását, a dühös küldöttek bevonultak a Hradzsinba,
ahol a király két régensét (Jaroslav Bořita z Martinic, Vilém
Slavata z Chlumu a Košumberka) a titkárukkal együtt (Filip
Fabricius) kidobták az ablakon. A 21 méteres zuhanást
mindhárman túlélték, a katolikusok szerint angyaloknak, a
protestánsok szerint a fal alatt felhalmozott szemétnek
köszönhetően. Hiába lövöldöztek utánuk, sikerült
bemenekülniük a Lobkowitz-palotába. Fabricius Bécsbe sietett,
hogy értesítse a császárt a történtekről, s később felvehette a
Hohenfall (magasról eső) nemesi előnevet.
A következő prágai defenesztráció áldozata Jan Garrigue
Masaryk, Csehszlovákia első elnökének fia, az ország
külügyminisztere (1940–48) volt. A prágai kommunista puccs
(1948. február 21–25.) után ő volt a kormány egyetlen nem
kommunista tagja. 1948. március 10-én holtan találták a
Černín-palota, a külügyminisztérium épületének udvarán,
pizsamában, fürdőszobájának ablaka alatt. A történteket a
kommunista sajtó öngyilkossággal magyarázta, a csehek
azonban a következő viccet terjesztették: „Masaryk olyan
rendes ember volt, hogy miután kiugrott az ablakon, be is
csukta azt maga mögött.” A 2004-es cseh vizsgálat szerint
gyilkosság állt az ügy hátterében. Két év múlva Leonyid Parsin
orosz újságíró közzétette, hogy anyja szerint, aki a szovjet
hírszerzésnek dolgozott, Mihail Iljics Bjelkin, a közép-európai
szovjet hírszerzés vezetője dobta ki az ablakon Masarykot. Jan
Srb, a Kommunizmus Bűncselekményeit Dokumentáló és
Kivizsgáló Hivatal szóvivője szerint 2001-ben már felkérték az
orosz hatóságokat Parsina asszony kihallgatására és a
dokumentumok megtekintésére. Azt a választ kapták, hogy az
asszony meghalt, a dokumentumokat pedig titkosították.
De vajon valóban Prágában került sor a legtöbb
defenesztrációra? Milan Kundera még Konstantin Biebl cseh
költő 1951-ben végrehajtott öngyilkosságát is
defenesztrációnak nevezi, de ebben téved, e furcsa
elnevezéssel az ablakon való kivettetést szoktuk emlegetni,
nem az öngyilkosságot. Viszont defenesztrációval végeztek
Jézabellel, Akháb izraeli király feleségével (Kr. e. IX. század) és
I. Kallixtusz pápával Kr. u. 222-ben. 1345-ben Károly Róbert
magyar király fiát, András herceget Aversában ellenfelei
kivetették az ablakon, s kötéllel megfojtották. Legalább tizenöt
patríciust dobtak ki 1378-ban a lázadók a leuveni városháza
ablakán, s így végeztek a lisszaboniak is Dom Martinho
püspökkel, amikor I. (Kasztíliai) János a városukat ostromolta
(1383–84). 1452-ben II. Jakab skót király saját kezűleg ölte
meg és dobta ki Stirling kastélyának ablakán Douglas 8.
earljét. Nagy Akbar mogul sah 1562-ben nem is egyszer, de
kétszer dobatta ki az agrai erőd ablakán egyik tábornokát,
Adham kánt. Párizsban, 1572-ben, Szent Bertalan éjszakáján
Coligny admirális ablakon való kivettetésével indult meg a
hugenották lemészárlása. 1640-ben Lisszabonban a felkelők
ugyanígy ölték meg Miguel de Vasconcelost, a spanyol király
utolsó lisszaboni államtitkárát. 1794. július 27–28-a éjszakáján,
amikor a Nemzeti Konvent fegyveresei megrohanták a párizsi
Városháza épületét, Robespierre-nek mind az öccsét, mind az
általa kinevezett nemzetőrparancsnokot, François Hanriot-t az
ablakok alatt találták meg, félholtan. Az előbbi valószínűleg
kiugrott, az utóbbit kihajították. Louis-Alexandre Berthier,
Napóleon egyik marsalljának holttestét 1815-ben ugyancsak
egy ablak alatt találták meg, valószínűleg fehérterroristák
ölték meg.
A XX. században nemcsak I. Sándor szerb királyt és Draga
királynét dobták ki az ablakon (1903), de Gabriele D’Annunzio
olasz írót is 1922-ben, aki túlélte a gyilkossági kísérletet.
1951-ben Jonuz Kaceli albán üzletembert, aki szembeszállt a
kommunistákkal, kilökték a belügyminisztérium ablakán. Az
1960-as években a hivatalos jelentések szerint több
bebörtönzött spanyol baloldali fogoly (Manuel Moreno
Barranco, Julián Grimau stb.) kivetette magát az ablakon, de
valószínűleg inkább kidobták őket. A kínai „kulturális
forradalom” során több reakciósnak minősített személyt
vörösgárdisták dobtak ki az ablakon, vagy úgy bántak velük,
hogy maguk ugrottak ki, ahogy 1968-ban Teng Hsziao-ping fia,
Teng Pu-fang tette. Iván Ivanovics Szafronov orosz újságíró
2007-ben kizuhant ötödik emeleti lakásablakából, s bár a
hivatalos vizsgálat öngyilkosságot állapított meg, barátai és
ismerősei kételkedtek ebben.
A legtöbb defenesztrációval végrehajtott gyilkosságra
azonban 1682 májusában került sor, Moszkvában. A hat évvel
korábban elhunyt Alekszej cár lánya, Zsófia úgy szerezte meg
a hatalmat, hogy fellázította a sztreleceket, e különös katonai
szervezet tagjait, akik a fegyveres szolgálat fejében jogot
kaptak kereskedéshez és iparűzéshez Moszkvában. Több
napon át tartó mészárlás során mintegy negyven személlyel
végeztek Alekszej második feleségének, Natalja Nariskinának
a rokonai közül. (Lindsey Hughes: Peter the Great. A
Biography. New Haven, London, 2002, Yale University Press.
14. o.) Többségüket kivetették az ablakokon és az erkélyeken
a lent várakozók lándzsáira. Ezután a két kiskorút, V. Ivánt és I.
Pétert társuralkodóvá nyilvánították, s a tényleges hatalmat a
régensnő, Zsófia szerezhette meg hét évre.
Vagyis a defenesztráció krónikáinak oldalain Prága neve
valóban többször is előfordul – de azért egyáltalán nem
sajátíthatja ki „a defenesztráció városa” nevet.

25. Guy Fawkes volt az angol

puskapor-összeesküvés vezetője

1605. november 5-e óta az angol gyermekek minden

november 5-én rongybabát készítenek, Guy-nak nevezik el
Guy Fawkes emlékére, majd este tűzijáték és örömtüzek
közepette elhamvasztják. Közben ezt énekelik: „Remember,
remember the Fifth of November, / The Gunpowder Treason
and Plot, / I know no reason / Why the Gunpowder Treason /
Should ever be forgot.” (Emlékezzetek, emlékezzetek
november ötödikére, / a puskaporárulásra és az
összeesküvésre! / Semmi okunk arra, / hogy a puskaporárulás
/ valaha is feledésbe merüljön!) Ez volt az egyetlen korábbi
ünnep, amely Cromwell kormányzása idején is fennmaradt,
bár nem egészen világos, hogy a királyt kivégző és a
parlamentet feloszlató katonatisztek miért hagyták
megünnepelni a király és a parlament megmenekülésének
évfordulóját.
Guy Fawkes arcát idézi fel az a maszk is, amely először egy
brit képregényben (David Lloyd: V for Vendetta, 1982), majd a
képregényből készült amerikai filmben (V mint vérbosszú,
2005) bukkant fel. Később a legkülönbözőbb pénzügyi és
politikai intézkedések elleni európai, ázsiai és amerikai
tüntetések résztvevői rejtették arcukat e maszk mögé. Bár
mind Szaúd-Arábiában, mind Kanadában tiltották a viseletét,
évente több százezer darab kelt el belőle. A Time Warner
nagyvállalat pedig – leányvállalata, a Warner Bros. Filmstúdió
révén – részesedést kap minden eladott maszk után, így a
nagyvállalatok ellen tüntetők a maszk megvásárlásával az
egyik legnagyobb vállalat profitját növelik.
De ki volt a történelmi Guy Fawkes? Nem a vezetője, csak az
egyik tagja annak híres összeesküvésnek, amelyről azóta is
megemlékeznek az angolok.
1570-ben született Yorkban, egy kisnemesi ügyvéd
családjában. Apja halála után anyja beházasodott egy
katolikus családba, s fia a yorki Szent Péter Iskolában is
katolikus neveltetésben részesült. Az ifjú Fawkes eladta
birtokát, átkelt a kontinensre, ahol a katolikus Spanyolország
zsoldosaként harcolt Hollandia és Franciaország ellen. Ezután
az ír katolikusokat támogatta, majd újra Spanyolországba
utazott, ahol felajánlotta, hogy Angliában lázadást robbant ki
az anglikán egyház és I. Jakab király ellen. Vörösesbarna hajú,
nagy bajszú, szakállas óriás volt, akiről az a hír terjedt, hogy
igen tapasztalt katona.
Az elnyomott katolikus nemesség azt remélte, hogy I. Jakab
király, aki 1603-ban került a skóciairól az angol trónra,
könnyíteni fog helyzetén. A korábbi uralkodó, I. Erzsébet
királynő idején ugyanis a katolikus mise tartása
bűncselekménynek számított, kötelező volt a részvétel az
anglikán úrvacsorán, s a katolikus papokra tortúra és kivégzés
várt. A skót kálvinisták által felnevelt új király azonban az
angol katolikusok minden reményét megsemmisítette:
bejelentette, hogy mélyen megveti a „babonás pápista
vallást”, s előkészületeket tett a katolicizmus törvényen kívül
helyezésére.
A csalódott katolikus nemesség egy kis csoportja erre 1604-
től összeesküvést szőtt az előkelő családból származó Robert
Catesby, egy magas, vonzó, karizmatikus és forrófejű
fiatalember vezetésével. Társai, Thomas Percy, Francis
Tresham, Robert Keyes és a többiek mellé csatlakozott Guy
Fawkes is. Azt tervezték, hogy felrobbantják a londoni
parlament épületét, amikor a király és a walesi herceg részt
vesz a két ház ülésezésén, s így egy csapásra
megszabadulnak a királyság politikai vezetőitől, több mint
félezer embertől. Ezzel egy időben vidéken is felkeléseket
robbantanak ki, trónra ültetik a király ifjabb gyermekeinek
egyikét, lehetőleg a népszerű Erzsébet hercegnőt, s külföldi
segítséggel visszaállítják az országban a katolikus
államvallást.
Állítólag először egy kibérelt házból próbáltak alagutat ásni a
parlament épülete alá, ezt az alagutat azonban a vizsgálat
során nem találták meg, s talán nem is létezett. Annyi viszont
bizonyos, hogy bérbe vettek egy pincét, közvetlenül a Lordok
Háza alatt, ahol nem kevesebb, mint harminchat hordó
puskaport helyeztek el. A hordók tetejére vasrudakat
halmoztak a nagyobb hatás kedvéért. Guy Fawkes nem az
összeesküvés vezetője volt, 1605 májusában Európába
utazott, hogy támogatást szerezzen, visszatérése után pedig
magára vállalta a robbantás végrehajtását. 1605. november 4-
én betelepedett a sötét pincébe, és várta, hogy mikor rakhat
tüzet a felhalmozott faanyagból. Nem volt öngyilkos merénylő:
abban reménykedett, hogy a tűz csak lassan terjed át a
hordókra, s neki még lesz ideje a Temzén keresztül
elmenekülni.
Az egyik összeesküvő, Francis Tresham lelkiismeretét
azonban bántotta, hogy a robbanásnak a katolikus vallású
lordok is áldozatául esnek majd. Catesby ezt elfogadható
áldozatnak tekintette a „nemes ügy” érdekében, Tresham
azonban október 26-án a következő levelet írta sógorának,
Lord Monteagle-nek: „Azt tanácsolom neked, hogyha kedves
az életed, találj valami kifogást, és ne vegyél részt a
parlament ülésezésén. Mert Isten és ember úgy döntött, hogy
megbünteti e kor gonoszságát. És ne vedd könnyen e
figyelmeztetést, hanem vonulj vissza vidékre, ahol
biztonságban várhatod az eseményt. Mert bár látszólag semmi
jele a nyugtalanságnak, rettenetes csapást zúdítanak e
parlamentre, és ők mégsem látják majd, hogy kitől kapják. Ne
vesd meg e tanácsot, csak javadra válhat, nem károdra, a
veszély pedig el is múlt, ha elégeted e levelet!”
A lord ismertette a levelet a magántanács tagjaival, a király
is tudomást szerzett róla, s elrendelte, hogy ellenőrizzék a
környező épületeket. November 4-e délutánján a lordkamarás
egy ellenőrző csapat élén benézett a pincébe, de Fawkes meg
tudta győzni, hogy ő csak egy szolga, aki a tüzelőt őrzi. Ezután
még nyolc órán át várakozott, s csak a sarkantyúit csatolta fel,
hogy ezzel már ne kelljen időt töltenie a menekülésnél. A
király furcsállta a jelentéseket, és Thomas Knyvet
fegyvermestert visszaküldte a pincékbe. Ő tartóztatta le Guy
Fawkest, akinél zsebórát és gyufát találtak, s azt is felfedezték,
hogy a vasrudak és a szén alatt puskaporos hordók vannak.
Fawkest november 5-e hajnalán vezették a király elé. Amikor
egy lord nekiszegezte a kérdést, hogy mit akart csinálni ennyi
puskaporral, így válaszolt: „Visszarobbantani benneteket, skót
koldusokat ősi hegyeitekbe!” Jakab király csodálattal adózott
Fawkes bátorságának, s az ókori rómaiakhoz hasonlította őt.
De azért átadták a hóhéroknak, akik csak többnapos
kínvallatással tudták kiszedni belőle társai nevét.
Az összeesküvők természetesen elmenekültek Fawkes
letartóztatásának hírére. Catesby követőinek kis csoportjával
Straffordshire-be vágtatott, ahol az a szerencsétlen ötlete
támadt, hogy egy tábortűz mellett fogja megszárítani a
magukkal hozott, s az esőben megnedvesedett puskaport. Egy
szikra jóvoltából így aztán mégiscsak sor került egy jókora
robbanásra, ha nem is éppen ott, ahol az összeesküvők
szerették volna. Többen összeégtek, az egyikük megvakult,
maga Catesby pedig tűzharcba kezdett az érkező katonákkal,
és végül egy Szűz Mária-képet magához szorítva halt meg.
Az első négy összeesküvőt 1606. január 30-án végezték ki.
Guy Fawkesra másnap, 31-én került sor, Thomas Wintour,
Ambrose Rookwood és Robert Keyes társaságában. Az efféle
főbenjáró bűnöknek az volt a büntetése, hogy az elítéltet
felakasztották, de mielőtt meghalt volna, levágták a kötélről,
kiherélték, kibelezték, lefejezték és felnégyelték. Fawkes lépett
utoljára a vérpadra. Bár hangosan bocsánatot kért a királytól
és az államtól, nem vált meg keresztjétől. Amikor pedig
nyakára tették a hurkot, olyan ügyesen ugrott le a vérpadról,
hogy azonnal kitörte a nyakát, és az eljárás további részét már
csak a holttestén végezhették el. Három másik összeesküvőt
külön végeztek ki.
A puskapor-összeesküvés, ahogy oly sok más merénylet,
pontosan az ellenkezőjét érte el, mint amire eltervezői
törekedtek. Angliában alaposan felerősödött és rendkívül
tartóssá vált a katolikusellenesség. Ellesmere lordkancellár e
szavakkal adott hangot felháborodásának: „Szégyellem, hogy
angolok, szégyellem, hogy keresztények – de legalább nem
mások, mint római keresztények!” Ezek után katolikus nem
lehetett se jogász, se katonatiszt, se gyám, fegyvert csak
bizonyított önvédelem esetén használhatott, és nem
szerezhetett egyetemi végzettséget. A katolikusokat anglikán
házasságra, keresztelőre és temetésre kötelezték. Egészen
1797-ig nem szavazhattak a helyi választásokon, a parlamenti
választásokon pedig 1829-ig. Egy 1613-as törvényjavaslat azt
is felvetette, hogy a katolikusok viseljenek vörös kalapot, mint
a zsidók Rómában, vagy csíkos zoknit, mint a bolondok. A
parlament üléseinek megnyitása előtt pedig mindmáig
átkutatják a Lordok Háza pincéit.
 26. Báthory Erzsébet koncepciós
eljárás áldozata lett

Báthory Erzsébet Magyarország egyik legelőkelőbb

családjában született 1560-ban. Apja, Báthory György a család
ecsedi, anyja, Báthory Anna a somlyói ágából származott.
Báthory Anna Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel
király húga volt, ő hívta össze az első protestáns zsinatot.
Erzsébetet 1575-ben hozzáadták Nádasdy Ferenc báróhoz, a
kiváló katonához, akit „fekete bégnek” is neveztek. Az
esküvőre a Habsburg-dinasztia tagjai is küldtek
nászajándékokat. A házasság nem szerelemből született,
inkább afféle érzelemmentes szerződés volt két arisztokrata
család között. Az asszony a csejtei várban élt (ma: Čachtice,
Szlovákia), sok gyermeket szült, de csak három vagy négy
érte meg a felnőttkort. 1604-ben megözvegyült. Thurzó
György nádor 1610-ben váratlanul letartóztatta Erzsébetet. A
vád így hangzott: „Több leányt és szűzet és más nőket, akik a
lakosztályában tartózkodtak, kegyetlenül és a halál különböző
nemeivel megölt és megöletett.” Perre nem került sor, Báthory
Erzsébetet a csejtei várban tartották fogva. Szobáját
befalazták, s csak egy szűk nyíláson keresztül kaphatott vizet
és élelmet 1614-ben bekövetkezett haláláig. Három bűntársát,
két asszonyt és egy férfit, kivégezték.
A XVIII. században kezdtek terjedni azok a legendák, melyek
szerint Báthory Erzsébet azért gyilkolt, hogy szépségét a fiatal
lányok vérében fürödve megőrizhesse. A korabeli
vallomásokban ennek semmi nyoma sincs, s köztudott, hogy a
kiontott vér igen gyorsan megalvad, fürödni legfeljebb hígítva
lehetne benne. A XIX. század romantikus írói és történészei
azonban tovább fokozták a borzalmakat, s Báthory Erzsébetet
több száz lány haláláért nyilvánították felelősnek. A horror- és
vámpírtörténetek népszerűségének köszönhetően a XX.
században a „csejtei várúrnő” világhírűvé vált. Számtalan
novella és regény hősnője lett, dalokat, operákat írtak róla,
több videojáték, képregény és színdarab, s mintegy félszáz
film idézte fel alakját. Az Erkölcstelen mesék (1974) című
francia filmben a híres festő lánya, Paloma Picasso is
eljátszotta a szerepét. A szórakoztatóipar termékeinek persze
egyre kevesebb közük volt a történelemhez, Báthory
Erzsébetet egyes filmekben „Drakula grófnő” néven
emlegették, máskor pedig „Frankenstein nagynénjének”
nevezték. A híres McFarlane Toys játékgyártó vállalat harmadik
szörnysorozatának készletében is helyet kapott Attila, Drakula,
Raszputyin, Hasfelmetsző Jack és Billy the Kid mellett.
Miközben a nagyvilág szórakoztatóipara egyre rettenetesebb
színben tüntette fel Báthory Erzsébetet, hazánkban az 1970-es
évektől ezzel ellentétes folyamat játszódott le: egyre többen
megkérdőjelezték bűnösségét. Hetyéssy István (Igazságot
Báthory Erzsébetnek, kézirat, OSZK. Fol. Hung. 3303, 1969),
Nagy László (A rossz hírű Báthoryak. Bp. 1984, Kossuth),
Szádeczky-Kardoss Irma (Báthory Erzsébet igazsága. Bp. 1993,
Nesztor) és Várkonyi Gábor (Mítoszaink nyomában. Kolozsvár,
2013, Komp-Press–Korunk. 113–124. o.) is úgy vélekedett,
hogy a „csejtei várúrnő” egy koncepciós eljárás ártatlan
áldozata volt.
A legalaposabb magyarázatot Nagy László dolgozta ki.
Szerinte Báthory Erzsébet arra készült, hogy szembeforduljon
a Habsburg-uralommal, s át akart pártolni rokonához, Báthory
Gábor erdélyi fejedelemhez. Mivel ezzel a teljes
vagyonelkobzás büntetését vonta volna magára, az örökség
miatt aggódó fia és vejei, Nádasdy Pál, Zrínyi Miklós és
Homonnai Drugeth György olyan bűnt fogtak rá, amellyel
félreállíthatják az útból, de halála után mégis átvehetik a
vagyonát. Megalkották a szolgálólányokkal való
kegyetlenkedés vádját, mert az ezért járó büntetés nem vont
maga után vagyonelkobzást.
Péter Katalin azonban az iratok áttanulmányozása után arra
a következtetésre jutott, hogy „elméletben a gondolatsor
egyetlen eleme sem elképzelhetetlen. A nyomozáshoz
kapcsolódó tények ismerete nélkül csak maga az alapszituáció
gyanús, mert a Habsburg-uralommal elégedetlen arisztokrata
asszony alakja 1610-ben nem életszerű.” (A csejtei várúrnő:
Báthory Erzsébet. Bp. 1985, Helikon. 70. o.) Ekkorra ugyanis
véget ért Bocskai István felkelése, és a magyarországi
arisztokraták nemcsak megbékéltek a Habsburg-uralommal,
de egymás után kapták a kitüntető figyelem jeleit az új
királytól, II. Mátyástól. Ezeket az éveket Péter Katalin
kifejezetten „az új király és a rendek mézesheteinek” nevezi. A
politikával nem foglalkozó Báthory Erzsébetnek semmi oka
sem volt arra, hogy az erdélyi fejedelemhez pártoljon, és
bizonyítékokat sem találhatunk erre. Érdemes rápillantani a
térképre is: Csejte közelebb van Bécshez, mint Budához, az
erdélyi fejedelemséghez való csatolását a legvadabb
álmodozók sem tudták volna elképzelni.
Thurzó György nádor ráadásul igen alaposan kivizsgálta az
ügyet. Nehéz elképzelni, hogy egy koncepciós eljárásról
levelezett volna éveken át II. Mátyás királlyal. Ráadásul a
nádor magánleveleiben ugyanúgy számolt be a feleségének a
történtekről, mint hivatalos irataiban a királynak. Az általa
elrendelt nyomozás során mintegy 290 tanút hallgattak ki,
akik hasonlóan adták elő a történteket, s „az eltérések inkább
arról vallanak, hogy a tanúk nem beszéltek össze, de nem
ébresztenek kételyeket az eset megtörténtével kapcsolatban”.
(Idézett mű, 37. o.) Az egyszerű tanúk vallomásai nagyjából
megegyeznek a kínvallatásnak alávetett bűntársak
vallomásaival: „minden állításuk szerepel a tortúra mellett
kiszedett vallomásokban”. (Idézett mű, 39. o.) Olyan tanú
pedig egyáltalán nem akadt, aki ne látta volna a kínzások
nyomait. Az eljárás során egyáltalán nem a terhelő tanúkat
végezték ki, ahogy ezt egyesek állítják, hanem a
bűnrészeseket. Az ügyet pedig nem zárták le az ő kivégzésük
után sem. Az is kiderült, hogy Magyari István evangélikus
prédikátor még Nádasdy Ferenc életében nyilvánosan
„kiprédikálta” Báthory Erzsébetet, és felszólította, hogy
hagyjon fel bűntetteivel. Az asszony erre nem tagadással
válaszolt, hanem fenyegetőzéssel.
Olyan elképzelések is napvilágot láttak, hogy II. Mátyás a
kincstár tartozásai miatt indított Báthory Erzsébet ellen olyan
pert, amely fej- és jószágvesztést vont volna maga után.
Csakhogy „nem minden Habsburg uralkodó volt állandóan
azzal elfoglalva, hogy a magyarok ellen pereket koholjon… A
Bocskai-szabadságharcot koncepciós perek robbantották ki
közvetlenül, II. Mátyás éppen ezért nem engedhetett meg
magának ilyeneket. Nem volt nagy kaliberű politikus, de…
annyit még ő is megértett, hogy nem vezetheti be újra a
szabadságharc előtti módszereket.” (Idézett mű, 81. o.) Az
eljárást ráadásul nem is a király kezdeményezte, hanem a
nádor.
Minden jel arra mutat, hogy Thurzó György bizonyítottnak
találta a szadista gyilkosságokat, a tettenérést és a
vizsgálatokat a rokonok kérésére hajtatta végre, majd az ő
kérésükre mondott le a per megrendezéséről is. A bíróság
ugyanis kénytelen lett volna fejvesztésre ítélni Báthory
Erzsébetet, a vérpadon történő kivégzés azonban végtelenül
megalázó lett volna az egész családra nézve. Ezért a nádor a
korabeli jogszokást követve kijelentette, hogy az egyszer már
tetten ért személyt nem lehet újra megidézni, s az asszonyt
per nélkül, élethossziglan bezáratta.
Péter Katalin alapos elemzése arról győzheti meg az olvasót,
hogy Báthory Erzsébet valóban szadista gonosztevő volt.
Valószínűleg a XX. század megszámlálhatatlan politikai
perének tulajdoníthatjuk, hogy oly sokan akadnak, akik el sem
tudják képzelni, hogy személyében az ország főtisztviselői
valóban a bűnösre és nem az ártatlanra sújtottak le.

27. A harmincéves háború harminc

évig tartott
A XVII. század leghosszabb háborúját a Német-római
Császárság vallási és politikai konfliktusai, a spanyol–holland
és a francia–Habsburg ellentét, valamint az egyes uralkodók
külpolitikai ambíciói robbantották ki. A császárságban két,
egymással ellenséges szövetség alakult ki: a donauwörthi
protestánsok elűzése (1607) miatt létrejött a protestáns
államok Uniója (1608), majd Jülich-Kleve-i örökösödési válság
(1609) során a katolikus államok Ligája. A francia és Habsburg
uralkodók a mantovai örökösödés ügyében kerültek szembe
egymással (1617). A németalföldi szabadságharc 1609-ben
csak egy fegyverszünettel zárult le, amely 1621-ben járt le.
Ráadásul ebben a korban szinte mindenki úgy vélekedett,
hogy az állam csak akkor lehet szilárd és egységes, ha
állampolgárai egyazon vallás hívei.
A háború első, úgynevezett cseh–pfalzi szakaszát (1618–23)
II. Ferdinánd német-római császár prágai tanácsosainak
protestánsellenes intézkedései robbantották ki. 1618. május
23-án az emiatt felháborodott cseh nemesek Heinrich Matthias
Thurn gróf vezetésével a Hradzsin ablakán kidobtak két
tanácsost és egy titkárt. A lázadáshoz még ebben az évben
csatlakoztak Lausitz, Szilézia és Felső-Ausztria, a következő
évben pedig Morvaország és Alsó-Ausztria protestáns rendjei.
A csehek 1619-ben hadjáratot indítottak Bécs ellen, segítséget
kértek a német államok protestáns Uniójától, és királlyá
választották annak vezetőjét, V. (Pfalzi) Frigyest. Bécset a cseh
seregek Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel szövetségben
1619 novemberében újra megostromolták.
A protestánsok sikerei megriasztották a katolikus
uralkodókat, akik II. Ferdinánd segítségére siettek. Alsó-Pfalzot
spanyol (1620), Felső-Pfalzot bajor seregek szállták meg
(1621), s ezzel a cseh háború európai háború lett. Tilly gróf, a
katolikus Liga hadvezére a császári csapatokkal közösen a
fehérhegyi csatában (1620. november 8.) egyetlen óra alatt
döntő vereséget mért a cseh rendekre. V. Frigyes elveszítette
cseh királyságát, s már csak abban bízhatott, hogy apósa, I.
Jakab angol király támogatni fogja. Bár Bethlen Gábor több
hadjáratot is indított a császár ellen (1619–21, 1623), és az V.
Frigyessel szövetségre lépő Hollandia 1621-ben újra háborúzni
kezdett Spanyolországgal, II. Ferdinánd helyzete
megerősödött. Tilly Stadtlohnnál (1623. augusztus 6.) végleg
legyőzte V. Frigyes német szövetségeseit. Ezzel Bethlen Gábor
békekötésre kényszerült, a bajor választófejedelem pedig
birtokaihoz csatolta Felső-Pfalzot.
A háború második, dán–holland szakaszát (1625–29) a
hódításokra törekvő IV. Keresztély dán király indította meg.
1625 végén dán–angol–holland szövetséget kötött. 1626-ban a
szövetséghez csatlakozó Bethlen Gábor megindította újabb
hadjáratát. A dán király seregeit azonban Tilly gróf Lutter-am-
Barenbergnél (1626. augusztus 27.) legyőzte, Wallenstein
herceg, a császári csapatok főparancsnoka 1625-től
kiszorította a császárságból a dán királyt, aki a lübecki békével
(1629. május 22.) el is ismerte vereségét.
Úgy tűnt, a protestánsokat legyőzték, a katolikus fejedelmek
pedig „benyújthatják a számlát”. II. Ferdinánd 1629. március
6-i úgynevezett restitúciós ediktumával elrendelte az 1552 óta
szekularizált egyházi birtokok visszaadását. Ezzel
megriasztotta a német választófejedelmeket, akik a spanyol
Habsburgoktól is tartottak, és rábeszélték a császárt az egyre
hatalmasabb és önkényesebben viselkedő Wallenstein
elbocsátására (1630).
A háború svéd szakaszát (1630–35) II. Gusztáv Adolf svéd
király indította meg, aki a protestantizmus védelmének és új
hódításoknak céljával 1630. július 6-án partra szállt
Pomerániában. Szövetségre lépett Franciaországgal (1631),
majd a német protestáns államokkal (Brandenburg,
Szászország), s a breitenfeldi csatában (1631. szeptember 17.)
a szászokkal együtt vereséget mért a Tilly vezette
császáriakra. 1631–32 telét már Mainzban töltötte. 1632-ben
Bajorországra támadt, november 17-én Lützennél vereséget
mért a visszahívott Wallenstein seregére, de az ütközetben
elesett. A svéd hadseregeket ezután Axel Oxenstierna
kancellár irányította. A kancellár a szövetséges német
fejedelmekből létrehozta a heilbronni ligát (1633), ez azonban
a spanyol Ferdinánd bíboros infáns nördlingeni győzelme
(1634. szeptember 6.) nyomán felbomlott.
Wallenstein eközben szinte független fejedelemként tárgyalt
a szász, brandenburgi, svéd és francia diplomatákkal. A
császár kettős játékkal gyanúsította, mire ő 1634-ben
Pilsenben saját hűségére eskette fel tisztjeit. A bécsi kormány
megfosztotta a fővezérségtől, árulóvá nyilvánította, tisztjei
összeesküdtek ellene, és a csehországi Egerben (ma Cheb)
1634. február 25-én alabárddal végeztek vele.
A szász és brandenburgi fejedelem megkötötte az egyre
pragmatikusabban politizáló császárral a prágai békét (1635).
A Franciaország körüli spanyol tartományok „gyűrűjének”
széttörésére törekvő Richelieu bíboros és XIII. Lajos számára
ezzel elkerülhetetlenné vált a közvetlen beavatkozás, ha el
akarták kerülni a Habsburgok győzelmét és svéd
szövetségesük vereségét. A háború svéd–francia szakasza
(1635–48) a Spanyolországnak küldött francia hadüzenettel
kezdődött 1635. május 19-én. Francia hadjáratok indultak
Észak-Itália, Dél-Németalföld és a Rajna-vidék felé, a svédek
pedig Szászországra támadtak. Az új császár, III. Ferdinánd
1640-ben felfüggesztette a restitúciós ediktumot, hogy
elnyerje a német protestánsok támogatását, de Brandenburg
mégis békét kötött Svédországgal (1641), a svéd seregek
pedig a következő évben bevették Lipcsét.
A császár szövetségesei tárgyalni kezdtek a franciákkal.
Spanyolországot a katalán és portugál lázadás (1640)
gyengítette meg, flandriai hadseregét pedig a rocroi-i
csatában (1643. május 19.) a francia Condé herceg legyőzte.
Münsterben és Osnabrückben már 1643-tól megindultak a
béketárgyalások. 1643-ban Svédország Dániával is harcba
keveredett, de legyőzte, és aláíratta vele a brömsebrói békét
(1645. augusztus 13.), majd a Bajorországra támadó
franciákkal egy időben Csehországra támadt. I. Rákóczi
György erdélyi fejedelem is hadjáratot indított a császár ellen
(1644–45).
1645-től felgyorsultak a béketárgyalások, s 1648-ban
Münsterben és Osnabrückben megkötötték a vesztfáliai
békeszerződéseket. Ezzel véglegesítették a német
széttagolódás több évszázados folyamatának eredményeit: a
nagyobb német államok megerősödtek, a császári hatalom
visszaszorult. A háború felerősítette a német államok
gazdasági és demográfiai válságát, lakosságuk legalább 20%-
kal csökkent. A spanyol nagyhatalom megsemmisült,
nyugaton Franciaország és Hollandia, északon Svédország vált
vezető nagyhatalommá. A harmincéves háború egyszerre volt
az utolsó nagy vallásháború, amely a katolikus és protestáns
vallások egyenrangúságának szellemében rendeződött, és
dinasztikus, nagyhatalmi küzdelem, amely az európai
egyensúlykeresés jegyében zárult le. Ezután sem a
Habsburgok terjeszkedése, sem a vallási kérdések nem
idézhettek elő nagyobb nemzetközi konfliktust.
Bár már a kortársak is használták néha a „harmincéves
háború” elnevezést, 1648-ban a harcok csak a német
tartományokban értek véget. A francia–spanyol háború
folytatódott, mert a francia kormányt irányító Mazarin bíboros
abban bízott, hogy a vesztfáliai békeszerződések után
nagyobb vereséget mérhet a spanyol államra. A Fronde nevű
felkelések (1648–53) azonban egy időre elvonták a francia
erőforrásokat a külső háborútól. Mind az északi fronton, mind a
fellázadt Katalóniában elhúzódtak a harcok, s most a lázadó
Condé herceg is spanyol szolgálatban aratott győzelmeket. A
nápolyiak lázadását a spanyoloknak sikerült leverni, s
Franciaország kifejezetten gyengének bizonyult a tengereken.
A patthelyzetet a maga korában nagy botrányt jelentő
angol–francia szövetség változtatta meg: Mazarin előbb
barátsági és kereskedelmi (1655), majd spanyolellenes katonai
szövetségi egyezményt írt alá a „királygyilkos”, protestáns és
köztársaságpárti Cromwell-lel (1657). 1658-ban francia–angol,
közös hadműveletet indítottak Dunkerque ellen, s a dűnéknél
megvívott csatában (1658. június 14.) nagy győzelmet
arattak. A várost Mazarin átengedte angol szövetségeseinek.
Turenne marsall elfoglalta Flandriát, és már Brüsszel ellen
készült, amikor megkezdődtek a béketárgyalások.
 Az 1659. november 7-én megkötött pireneusi békeszerződés
megerősítette a vesztfáliai béke következményeit.
Spanyolország átadta északon Artois, délen Roussillon
tartományt, XIV. Lajos IV. Fülöp kérésére megkegyelmezett
Condé hercegnek, és megegyeztek, hogy a francia király
feleségül veszi Mária Terézia infánsnőt. Csak ekkor ért
ténylegesen véget az 1618-ban megkezdett háború.

28. I. Károly angol király rászolgált a

kivégzésére

Mark Kishlansky angol történész furcsának találta, hogy „I.

Károly részesül a legnagyobb megvetésben a brit történelmi
emlékezetben. Tekintetbe véve, hogy elődei között voltak
gyilkosok, nemi erőszaktevők, pszichopaták és mentális
problémákkal küszködők, ez elég nagy megtiszteltetés. A
legtöbb modern beszámoló hitvány, kicsinyes, gyűlölködő
zsarnoknak tünteti fel, aki nyomorba taszította alattvalóit, s
romlást hozott nemzetére.” (Charles I. London, 2014, Allen.
IX.) A király józan, mérsékelt, vallásos, családszerető ember
volt, aki újra meg újra kísérletet tett az ellentétek békés
rendezésére. Problémáját valószínűleg a XVII. századi John
Hackett fogalmazta meg pontosan: „Nem hiányzott e nemes
királynak a bölcsesség és az ész – a szerencse hiányzott.”
1600-ban született VI. (Stuart) Jakab skót király fiaként.
Kemény munkával kerekedett felül a beszédhibájából és
angolkórjából fakadó nehézségeken. Alapos nevelésben
részesült, kiváló ízlése volt, nagyon szerette Shakespeare
műveit. Apja az angol trónra lépett (I. Jakab néven, 1603), s
bátyja halála után (1613) ő lett a trónörökös, Wales hercege.
Ifjúkorában apja kegyence, a nála nyolc évvel idősebb George
Villiers, Buckingham hercege volt a legközelebbi barátja. I.
Jakabnak az volt a terve, hogy lányát a protestáns pfalzi
választóval, fiát a spanyol király katolikus lányával házasítja
össze, s így közvetít békét Európában. A terv kudarca után
Károly XIII. Lajos francia király húgát, Henrietta Máriát vette
feleségül.
Apja halála után I. Károly „a parlamentek fejedelmének”
nevezte magát, s együttműködésre törekedett első
parlamentjével (1625). De minél többet engedett, a képviselők
annál többet követeltek. Gyűlölték Buckinghamet,
gyanakodtak Károly katolikus királynéjára, megszokták az
alacsony adókat, s csak egy szánalmas összeget szavaztak
meg adományként. A második parlament (1626) már
méregkeveréssel vádolta Buckinghamet, majd bizonyíték
nélkül az eltávolítását követelte, ettől téve függővé az adókat.
Károly ezért természetesen feloszlatta a parlamentet.
Az áremelkedés miatt I. Károly kénytelen volt a társadalom
fokozottabb megadóztatására, akár a parlament beleegyezése
nélkül is, de ezzel nagy felzúdulást váltott ki. A francia
protestánsok megsegítésére induló expedíció pedig kudarcot
vallott. 1628-ban Károly elfogadta a harmadik parlamentje
(1628–29) által elé terjesztett Jog kérvényét (Petition of Right),
s Buckingham meggyilkolása eltávolította a kiegyezés egyik
akadályát. A király véget vetett a spanyolok és franciák elleni
hadműveleteknek. Most azonban a vallási sérelmek kerültek
előtérbe. Károly ugyanis azzal a protestáns irányzattal
rokonszenvezett, amely a prédikáció helyett a
szertartásosságra helyezte a hangsúlyt, s a teológiában
járatlan angol nemesek egy részének szemében mindez a
rettegetett „pápizmus” bevezetésére tett kísérletnek tűnt. A
képviselők erőszakot alkalmaztak az alsóház elnökével
szemben, mire Károly feloszlatta a parlamentet.
Parlament nélküli kormányzata (1629–40) meglepően
sikeresnek bizonyult. Több egykori kritikusát és ellenfelét
meghívta a magántanácsába. A béke és a takarékos
kormányzat megnövelte az állami jövedelmeket, a kormány
szabályozta a békebírák és a milícia tevékenységét, s
nagyszabású hadihajó-építési programot indított meg. A király
nem vetett ki új adókat, csak a régóta elfogadott jövedelmeket
terjesztette ki: a hajópénzt eddig csak a parti területeken
szedték be, 1635-től azonban mindenhol. Sikeres
jövedelemforrás volt, de sokan vitatták törvényességét. Az
anglikánok és puritánok ellentétét Károly egy yorki
konferencián próbálta rendezni, de kibékíteni nem tudta őket.
A radikalizálódó puritánok William Laudot, Canterbury érsekét
és a püspököket támadták. A király a békesség kedvéért
eltiltotta a vitákat a predesztinációról. A cenzúrát két
magántörvényszéke, az úgynevezett Csillag Kamara és a
Legfelsőbb Bizottság Törvényszéke irányította.
A vallási ellentétek rendkívül megnehezítették a béke
fenntartását a három királyságban. Anglia anglikán vallású
többsége a katolikus és puritán kisebbség miatt aggódott.
Skóciában a radikális és mérsékelt protestánsok (puritánok és
presbiteriánusok) vitáztak, s megmaradt egy jelentős katolikus
réteg is. Írországban a katolikus ír többség gyűlölte az angol
megszállók anglikán egyházát. Ebben a helyzetben bármilyen
valláspolitika bevezetése elégedetlenséget szított a királyság
valamelyik részén. Amikor a király a skótokkal megpróbálta
elfogadtatni az anglikán imakönyv használatát, lázadás
robbant ki (1637–38). Károly mindent megtett a békés
rendezésért, de végül kénytelen volt hadat indítani. Az
úgynevezett „püspökök háborújában” (1639–40) vereséget
szenvedett. Mivel megfelelő jövedelem híján nem
háborúzhatott, összehívta az angol parlamentet.
A rázúduló panaszáradat és a kompromisszumkészség teljes
hiánya miatt három hét múlva fel is oszlatta a „Rövid
Parlamentnek” elkeresztelt gyűlést (1640). Katonai vereségei
és a pénzügyi csőd miatt azonban újra össze kellett hívnia. Az
úgynevezett „Hosszú Parlamentnek”, amely 1653-ig ülésezett,
egyes tagjai a skótokkal konspiráltak, s mivel újabb
feloszlatástól tartottak, vádakat emeltek a király két fő
tanácsadója, Strafford earlje és Laud érsek ellen. Majd
különböző törvényekkel korlátozták a király és a püspökök
hatalmát. Károlytól megvonták a parlament összehívásának és
feloszlatásának jogát is.
 A Strafford earlje elleni vádakat nem sikerült igazolni, ezért
a parlament úgy döntött, hogy bírósági ítélet nélkül, puszta
határozattal kivégezteti. Károly féltette családját az egyre
erősebb lázongástól, s ezért aláírta a halálos ítéletet.
Straffordot 1641 májusában lefejezték. Károlyt ezért élete
végéig lelkifurdalás gyötörte. Úgy döntött, hogy kézbe veszi az
események irányítását, s kiegyezett a skótokkal, elfogadva
minden követelésüket. Csakhogy ekkor a harmadik
királyságában, Írországban is lázadás tört ki. Az írek által
végrehajtott mészárlások alaposan felerősítették az angolok
írellenes és katolikusellenes előítéleteit. A növekvő feszültség
közepette Londonban mindkét hatalmi csoportosulás
szélsőséges szándékokkal gyanúsította a másikat: a király
köztársasági törekvésekkel a parlamentet, a képviselők pedig
zsarnoki szándékkal a királyt.
Károly 1642 januárjában megpróbálta letartóztatni a
parlament vezetőit. Kísérlete hatalmas népi felzúdulást váltott
ki. Mivel már a királyné vád alá helyezését tervezgették, a
királyi család elhagyta a fővárost. A parlament Tizenkilenc
javaslat nevű tervezete szerint Károlynak le kellett volna
mondania a törvények ratifikálásáról, a hadsereg
ellenőrzéséről, kegyelmi jogáról, s még gyermekei nevelőit
sem választhatta volna meg. Ezért a tervezetet elutasította, s
hozzálátott a hadsereg felállításához.
A első polgárháborúban (1642–46) a király mellett harcoltak
Anglia északi és nyugati grófságai, s a gazdagabb, királypárti
földbirtokosok többsége, akiket „gavalléroknak” neveztek. A
parlament mellett harcoltak a déli és keleti grófságok, London,
az alsóbb és középső rétegek, valamint a puritánok, akiket
„kerek fejűeknek” gúnyoltak. A társadalom többsége azonban
egyik oldal mellett sem foglalt állást, szenvedett a háborúktól,
a magas adóktól, és várta a békét. A királyi hadsereg több
alkalommal elmulasztotta a győzelmet. A parlament
szövetségre lépett a skótokkal, a király pedig kiegyezett az
írekkel, hogy áthozhassa Angliába írországi seregeit. A
mérsékeltek mindkét oldalon kiegyezésre törekedtek, a
radikálisok viszont attól rettegtek, hogy feláldozzák őket a
béke fejében. „Károly nem akart kapitulálni ellenfelei előtt, de
sokkal rugalmasabbnak bizonyult a parlament tagjainál, akik
lényegileg katonai kapitulációját és alkotmányos kiherélését
követelték.” (Kishlansky, M.: Idézett mű, 90. o.)
Marston Moornál (1644) és Nasebynél (1645) elszenvedett
vereségei után I. Károly a skótokhoz menekült, akik átadták őt
az angoloknak. A királytól nemcsak a püspökségek
felszámolását, katonai hatalmáról és kinevezési jogairól való
lemondását követelték, de abba is bele kellett volna egyeznie,
hogy leghűségesebb híveit árulás miatt kivégezzék, vagy
elkobozzák birtokaikat. Károly ezt nem fogadhatta el. Csak
abba egyezett bele, hogy három év próbaidőre bevezetik a
presbiteriánus rendszert, s tíz évre lemond a milícia
ellenőrzéséről.
A döntést 1647-ben a hadsereg kényszerítette ki. Önálló
követelésekkel állt elő: a király ossza meg hatalmát egy
államtanáccsal, s csak hét royalistának ne adjon kegyelmet,
ha vád alá helyezik. Károly úgy érezte, hogy a hadseregnek
nincs joga az alkotmány módosítására, s nem hitte, hogy el
tudja fogadtatni a parlamenttel enyhébb békefeltételeit. Úgy
érezte, hogy a társadalom mellette áll, s a királyság
visszaállítását kívánja. Ebben igaza volt, de már nem a
társadalom, hanem a hadsereg hozta meg a döntéseket.
Károly a skótokhoz szökött, de a második polgárháborúban
(1648) gyorsan vereséget szenvedett. Elfogása után kapitulált.
Minden követelést elfogadott a püspöki birtokok elkobzásán
kívül: nem idegenítheti el azt, ami nem az övé! A hadsereg
azonban véget vetett minden alkunak. Két alkalommal is
tisztogatást hajtott végre a parlamentben (1647. augusztus,
1648. december), és vád alá helyezte a királyt. Károly
méltóságteljesen viselkedett a perén, s nem ismerte el egy
fegyveres kisebbség által létrehozott törvényszék jogát arra,
hogy ítélkezzen felette. Azzal vádolták, hogy hadat viselt népe
ellen, s halálra ítélték. Az ítélet kimondása után nem kapott
szót, mire csak ennyit mondott: „Nem engednek beszélni?
Képzelhetjük, milyen elbírálásban fognak részesülni mások!”
 Kivégzése napján (1649. február 9-én, a helyi, Julianus-
naptár szerint január 30-án) melegen öltözött fel, nehogy azt
higgyék róla, hogy a félelemtől reszket. A tőkére hajolt, imát
mondott, és karjai kiterjesztésével jelezte a hóhérnak, hogy
készen áll.

29. Mazarin Ausztriai Anna szerelme

volt

Richelieu első miniszter 1642-ben és XIII. Lajos francia király

1643-ban bekövetkezett halála után Jules Mazarin bíboros volt
az, aki folytatta és betetőzte az uralkodó és a miniszter
életművét. Ő erősítette tovább a francia király hatalmát az
országban, s ő tette vezető nagyhatalommá a francia államot
Európában.
A vonzó, kulturált és ügyes férfi, egy római kisnemesi család
sarja, eredeti nevén Giulio Raimondo Mazarini 1602-ben
született. Apja az egyik leghatalmasabb római arisztokrata
család, a Colonnák intézője volt. A jezsuiták iskoláiban igen
alapos neveltetésben részesült, s pápai diplomataként kezdte
pályafutását. A világ akkor figyelt fel rá, amikor 1630. október
26-án bevágtatott a Casale előtt éppen összecsapásra készülő
francia és spanyol hadsereg közé. Kalapját vagy a frissen aláírt
fegyverszünet ígéretét lengette kezében, s így kiáltozott két
nyelven: „Béke! Béke!” A híressé váló, tehetséges
személyiséget Richelieu-nek 1639-re sikerült a francia állam
szolgálatába csábítania. Bár sohasem volt pap, sem püspök, a
francia királyi támogatásnak köszönhetően 1641-ben a pápa
bíborosi ranggal jutalmazta meg. Richelieu a halálos ágyán
XIII. Lajos figyelmébe ajánlotta Mazarint, s a király nemcsak
tanácsába fogadta be, de őt kérte fel fia, XIV. Lajos
keresztapjának.
 A király halála után a francia régenstanács elnökeként és
Ausztriai Anna anyakirályné bizalmas politikai tanácsadójaként
az ország kormányzója lett. Anna ugyanis belátta, hogy a
francia főnemesekkel szemben Mazarin az egyetlen, aki
mindent neki köszönhet, aki teljesen tőle függ, akinek
nincsenek befolyásos rokonai az országban, s akiben ezért
teljesen megbízhat. Jól ismerte a nemzetközi kapcsolatokat, és
még spanyolul is beszélt, Anna anyanyelvén. Mazarin első
sikerét a harmincéves háborút lezáró vesztfáliai
békeszerződés (1648) során érte el, amikor Elzász déli részét
Franciaországhoz csatolta, és megszilárdította a királyság
nagyhatalmi státuszát.
A király kiskorúsága azonban remek alkalom volt arra, hogy
a politikai hatalmukat visszaszerezni kívánó főnemesek, az új
királyi hivatalnokokra féltékeny, régi bírói és pénzügyi
tisztviselők, a hataloméhes intrikusok és a kalandvágyó
szépasszonyok megpróbálják átvenni az ország irányítását. A
háborús terhek miatt kimerült, éhező tömegek pedig készen
álltak arra, hogy az utcára vonuljanak. A bűnbakot mindenki a
külföldi bíborosban találta meg, s 1648-ban kezdetét vette a
párizsi utcagyerekek parittyájáról Fronde-nak nevezett
felkeléssorozat, a politikai rendszer általános válsága.
Előbb a legfelsőbb bíróságok követeltek adócsökkentést, s
azt tervezték, ők fogják elfogadni vagy elutasítani a királyi
rendeleteket. Vezetőik letartóztatása után Párizs utcáit
ellepték a barikádok. 1649 januárjában az udvar Saint-
Germainbe menekült, Párizs népe felfegyverkezett, Condé
herceg pedig a királyi hadsereg élén ostromolni kezdte a
fővárost. A bírák erre megelégelték a lázongást, s kiegyeztek a
kormánnyal. Az egyre nagyobb hatalmú és sértően viselkedő
Condé, Conti és Longueville hercegeket Ausztriai Anna és
Mazarin letartóztatta, mire fellázadt több tartomány, és az ifjú
királynak személyesen kellett lecsendesítenie valamennyit. A
párizsi bírák újra mozgósították a népet, majd pert indítottak
Mazarin ellen, aki kénytelen volt a kölni érsekhez menekülni.
Ezután csak leveleiben adhatott tanácsokat az
anyakirálynénak és keresztfiának.
 1651-ben a nemesek Párizsba gyűlve azt követelték, hívják
össze rendszeresen a rendi gyűlést, s kapjon olyan hatalmat,
mint az angol parlament. Anna ezt meg is ígérte, majd XIV.
Lajost 13 évesen nagykorúvá nyilvánították, s az ifjú királyt
egyetlen ígéret sem kötötte, amelyet korábban anyja tett a
nevében. Mivel Mazarin elhamarkodottan visszatért, újra
általánossá vált a lázongás. A sértett és nagyravágyó Condé
herceg szövetségre lépett Spanyolországgal, és 1652-ben
Párizst is elfoglalta. A király katonái ostromolni kezdték a
fővárost, mire maga a király nagynénje, Montpensier hercegnő
nyittatott tüzet rájuk a falakat védő erőd, a Bastille bástyáiról.
Mazarin bölcsen másodszor is száműzetésbe ment, a párizsi
előkelőségeket pedig megriasztotta a fokozódó anarchia, s így
az ifjú király 1652 októberében bevonulhatott fővárosába. Pár
hónap múlva Mazarin visszatért, s az utolsó tartományi
lázadásokat 1653 nyarán verték le. A polgárháború egész
tartományokat tett tönkre, Franciaország lakossága
kétmillióval csökkent, s az anarchia mind a társadalmat, mind
a fiatal XIV. Lajost meggyőzte az erős királyi hatalom
szükségességéről.
A belső rendet Mazarin irányításával, ügyes
engedményekkel állították helyre. Lajost felszentelték (1654),
a bíboros alapos politikai oktatásban részesítette, a királyi
hivatalnokokat visszaküldték a tartományok élére, a párizsi
bírákat pedig a szigor, a hízelgés és a vesztegetés megfelelő
adagolásával csendesítették le.
Mazarinnek a Cromwell-lel kötött katonai szerződés (1657)
és a német fejedelmekkel létrehozott Rajnai Szövetség (1658)
segítségével sikerült lezárnia a spanyolokkal vívott háborút is.
A pireneusi békével (1659) Franciaország megkapta Roussillon
és Artois tartományokat, Condé hercegnek megkegyelmeztek,
XIV. Lajos pedig házasságot köthetett Mária Teréziával, IV.
Fülöp spanyol király jelentéktelen leányával. Ő ugyan Mazarin
unokahúgába, a szép és okos Marie Mancinibe volt szerelmes,
de Mazarin bebizonyította, hogy nem családja, hanem
választott hazája érdekei az elsődlegesek számára. Hosszas
veszekedés és általános sírás-rívás után végül a fiatalember
lemondott szerelméről, s belátta, hogy Európa egyik
legnagyobb uralkodójának az államérdekre és nem a szívére
kell hallgatnia.
Amikor az oly sokat gyalázott Mazarin 1661-ben meghalt,
nemcsak a belpolitikai nyugalmat, az európai békét és
Franciaország nagyhatalmi helyzetét hagyta XIV. Lajosra,
hanem az általa kiválogatott, legtehetségesebb
főtisztviselőket is. Mazarin egykori kliensei, Lionne, Colbert, Le
Tellier és mások, családtagjaikkal, rokonaikkal és utódaikkal
együtt afféle „politikai nemességet” alkotva vezető szerepet
vállaltak a következő évtizedekben a monarchia
kormányzásában.
Mazarin ellenfelei természetesen azt terjesztették, hogy
Ausztriai Anna szerelmes volt a bíborosba, ezért támogatta oly
tartósan. Állítólag Richelieu azzal a maró megjegyzéssel
mutatta be az itáliai diplomatát a királynénak, hogy
rokonszenvesnek fogja találni, mert hasonlít Buckingham
hercegére. A XVII. századi pletykákat komolyan vevő írók máig
azt hangoztatják, hogy Anna és Mazarin titokban össze is
házasodott. (Guy Breton: XIV. Lajos kegyencnői. Bp. 2005,
Európa. 11–19. o.) A szaktörténészek ezt tagadják, de
levelezésük egyes fordulatai alapján elképzelhetőnek tartják,
hogy szerelmi viszony fűzte össze őket. (Claude Dulong: Anne
d’Autriche. Párizs, 1980, Hachette. 416–424. o.)
Ez azonban több okból sem valószínű. Ausztriai Anna
végtelenül büszke volt spanyol királyi származására, s bár
Mazarint bíborosi rangja a főnemesek közé emelte, mégiscsak
egy kisnemes fia volt, akit egy világ választott el tőle. Viszonyt
folytatni fia keresztapjával – ez a mélységesen vallásos
királyné szemében bűnös és szinte vérfertőző kapcsolatnak
számított. Mazarin többször jelezte, hogy szemet vetett a
pápai tiarára – egy titkos házasság vagy viszony alaposan
megnehezítette volna a megszerzését. Ráadásul a XVII.
században az uralkodócsaládok tagjai a nyilvánosság előtt
éltek, szinte nem is volt magánéletük. Anna mindig
udvarhölgyekkel körülvéve járt-kelt, étkezett, aludt és utazott
– vagyis titkos szerelmi viszony fenntartása lehetetlen volt a
számára. Levelezésének érzelmes részletei legfeljebb
barátságról, szeretetről, bizalomról, királynéi kegyről
árulkodhatnak, de nem szerelemről. Ráadásul egykori
barátnője, az elragadóan szép és kalandvágyó Chevreuse
hercegnő (akiről Dumas a Mylady alakját mintázta A három
testőr című regényében), „mindig kételkedett abban, hogy
viszonyuk lenne”. (Jean-Christian Petitfils: Louis XIV. Párizs,
1995, Perrin. 35. o.) Márpedig neki hihetünk, mert ugyancsak
járatos volt az efféle kérdésekben.

30. Zrínyi Miklós a magyar

függetlenségért harcolt

Zrínyi Miklós, a szigetvári hős dédunokája 1620. május 3-án

született, Csáktornyán. Öccsével, Péterrel 1626-ban elárvultak,
a Batthyányak családjába kerültek, neveltetésükről pedig
maga Pázmány Péter gondoskodott. Tanulmányaikat a grazi,
nagyszombati és bécsi jezsuita kollégiumokban folytatták.
Miklós 1628-ban királyi főlovászmester, 1637-től III. Ferdinánd
császár és király kamarása, 1640-től légrádi és muraközi
örökös főkapitány lett. Itáliai körutazás után a testvérek
megosztoztak birtokaikon, Miklós a muraközi részeket kapta.
Harcolt a harmincéves háborúban a svédek, majd I. Rákóczi
György seregei ellen (1642–44). Zala megye főispánja (1645),
a Habsburg Birodalom első magyar vezérőrnagya (1646), majd
horvát-szlavón bán lett (1648-tól). 1659-ben leverte a horvát
parasztlázadást, és a titkos tanács tagja lett. Széles körű
irodalmi tevékenységet folytatott, írt barokk eposzt dédapja
hőstettéről (Szigeti veszedelem, 1648), verseket, történelmi és
hadtudományi értekezéseket. 1661-ben török hódoltsági
területen felépítette Új-Zrínyivárt. 1663–64-ben a magyar
hadsereg főparancsnoka volt, a bécsi hadvezetéssel közösen
eltervezett, híres téli hadjáratán több kisebb várat
visszafoglalt, s a Dráván felégette a török utánpótlást biztosító
eszéki hidat. Köprülü Ahmed nagyvezír ennek következtében
nem a Duna mentén, hanem a Dél-Dunántúlon indított
hadjáratot. 1664. november 18-án egy vadkan halálra
sebezte.
A XIX. és XX. század tankönyvei és történelmi feldolgozásai
a magyar függetlenség előkészítőjeként, az önálló magyar
hadsereg eltervezőjeként mutatták be Zrínyi Miklóst. Még a
magyar nyelvű Wikipédiában is a következő fejezetcím jelzi
célját: „A függetlenség felé”.
Pálffy Géza joggal hangsúlyozza kiváló tanulmányában, hogy
nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat az államkereteket,
amelyeken belül Zrínyinek tevékenykednie kellett. „Neki nem
egy, hanem három állam színpadán kellett politizálnia,
helytállnia, maga, famíliája és országai érdekeit
érvényesítenie… Az 1640-es évek végétől Zrínyi már
egyszerre volt a Habsburg-dinasztia állandó hadseregének
főtisztje, a Magyar Királyság második főméltósága, a horvát-
szlavón rendek első embere, miközben kincstári támogatással
védelmezhette saját birtokait.” (Költő és hadvezér? Határok
fölött. Tanulmányok Zrínyi Miklós halálának 350. évfordulóján.
Bp. 2015, MTA BTK TTI. 871., 874. o.) Ezért minden bizonnyal
nem önálló magyar hadseregben gondolkodott, hanem a
birodalom erőforrásaiból fenntartott, a déli határokon
bevethető magyar haderőben. Az Oszmán Birodalom a XVII.
század közepén olyan erőfölényben volt, hogy végleges
kiűzésére egyelőre nem kerülhetett sor. Évtizedek múlva is
kizárólag nemzetközi összefogással, a Szent Liga (1684)
létrehozásával, a Német-római Császárság és a Habsburg
Birodalom erőforrásainak fokozott kiaknázásával vált
lehetségessé Magyarország felszabadítása.
A legendákkal ellentétben Zrínyi Miklós terveit egyáltalán
nem mellőzték a bécsi haditanácsban, téli hadjáratát közösen
tervezték el, német birodalmi és egyéb külföldi csapatokat
rendeltek a parancsnoksága alá, s őt nevezték ki a beteg
nádor főkapitányi posztjának ellátására is. IV. Fülöp spanyol
király minden bizonnyal nem osztrák rokonaival
szembeszegülve, hanem az ő tanácsukra nevezte ki Zrínyit
Európa egyik legtekintélyesebb lovagrendjének, az
Aranygyapjas Rendnek a tagjává. Zrínyi tehát nem afféle
mellőzött, magyar ellenzéki volt, hanem a Habsburg Birodalom
államhatárok feletti arisztokráciájának megbecsült tagja.
Családi kapcsolatai is erről tanúskodnak. Első felesége,
Draskovics Mária Euzébia horvát–magyar–stájer családból
származott, második felesége, Maria Sophia Löbl az udvari
haditanács elnökének lánya volt. Kultúrája arisztokratikus
módon sokszínű volt: a magyart és a horvátot tekintette
anyanyelvének, de beszélt németül, latinul, olaszul és törökül
is.
Csak 1664 nyarán került kisebb konfliktusba a bécsi
kormányzattal, mert erőteljesebb fellépést követelt a török
ellen. Ez a konfliktus azonban távolról sem volt olyan éles,
hogy Zrínyi ne tudta volna az uralkodó iránti hűségét
összeegyeztetni a magyar és horvát érdekek védelmével.
Közvetítők révén francia diplomatákkal is tárgyalt annak
érdekében, hogy közös fellépéssel rákényszerítsék Lipót
császárt a háború folytatására. Olyannyira azonban nem került
ellentétbe a bécsi kormányzattal, hogy szükségessé válhatott
volna a dinasztia hatékony és tehetséges hivatalnokának, a
horvát-szlavón bánnak, a titkos tanács tagjának, az
Aranygyapjas Rend lovagjának fondorlatos, vadászbalesetnek
álcázott meggyilkolása. Ezt kizárólag azért érdemes
megemlíteni, mert az utóbbi években egyesek újra
megkísérelték bebizonyítani, hogy Zrínyivel merénylő végzett.
(Nemes István–Tolvaj Balázs: Zrínyi Miklós rejtélyes halála.
BBC History, 2015. június. 70–71. o.) Holott Bene Sándor és
Borián Gellért egy 1988-ban megjelent kötetben (Zrínyi és a
vadkan. Bp. Helikon) valamennyi korabeli dokumentum alapos
elemzésével meggyőzően bebizonyították, hogy Zrínyi Miklós
vadászbaleset áldozata lett.
Sajnos a szerzőpár megállapítása semmit sem veszített
aktualitásából: „A mai magyar közgondolkodás egyik
legmeghatározóbb eleméről, jellegzetes sémájáról van szó. »A
magyar hős–Habsburg orgyilkos« panel beépült a
nemzettudatba, a maga formájára hasonított sok más…
szituációt, s így amellett, hogy a XIX. század második felére
jellemző köznemesi romantika továbbéléseként
anakronisztikus módon sokszor ma is
identitásmeghatározásra, önigazolásra szolgál, jól szemlélteti
a magyar társadalomban élő és ható kommunikációs
zavarokat is.” (Ugyanott, 72. o.)

31. XIV. Lajos alacsony, műveletlen,

bigott, szívtelen, agresszív uralkodó
volt

A Napkirály halálának (1715) háromszázadik évfordulóján

megjelent megemlékezésekben számtalan régi történelmi
tévhit köszön vissza.
Újra meg újra elhangzik, hogy a király alacsony volt, ezért
hordott magas sarkú cipőt. Ez a tévhit azért terjedt el, mert a
történészek egy kisebb, a Velencei Köztársaságtól kapott
páncél alapján próbálták kikövetkeztetni az uralkodó
testmagasságát, és arra a jutottak, hogy 168 centiméter
magas volt. „Minden kortárs az ellenkezőjét tanúsítja: a »nagy
király« nagy volt.” (Jean-Christian Petitfils: Louis XIV. 1995,
Perrin. 171. o.) A mai szakértők szerint elérte az 184
centimétert, ami a XVII. században nagyon is feltűnő
magasságnak számított.
Saint-Simon herceg azt állította az emlékirataiban, hogy
„alig tanították meg írni és olvasni a királyt. Olyan tudatlan
maradt, hogy a történelem, az események, a vagyonok, a
viselkedés, a születések és a törvények legközönségesebb
elemeiről egy szót sem tudott.” Egyesek azzal vádolták a
király nevelését irányító Mazarin bíborost, hogy ő akart
kormányozni, ezért szándékosan tudatlanságban hagyta
felnőni az uralkodót. XIV. Lajos azonban hétéves korától alapos
oktatásban részesült, megismerte a latin nyelv, a katekizmus,
a közjog, az erkölcstan alapjait, később pedig tanították olasz
és spanyol nyelvre, szépírásra és matematikára is.
Lovaglóórákat, táncórákat és vívásórákat is vett, hiszen egy
királynak mindezekhez értenie kellett. A hadtudományt és a
történelmet különösen szerette, első lakája, Pierre de La Porte
minden este felolvasott neki François Eudes de Mézeray
Franciaország történetét ismertető művéből. Megtanult lanton,
csembalón és gitáron játszani, valamint rajzolni. Tizenéves
korában pedig Mazarin bíboros minden reggel egy-másfél órát
foglalkozott vele egy államtitkár jelenlétében, s bevezette őt a
kül- és belpolitika rejtelmeibe. Egy királytól különben nem azt
várták el, hogy nagy lexikális ismeretanyagra tegyen szert,
hanem azt, hogy képes legyen kiválasztani azokat, akik
értenek az egyes szakterületekhez. Ha pedig arra gondolunk,
milyen nagyszerű miniszterek, tábornokok, tengerészek,
tudósok, zenészek, építészek, iparművészek, festők és írók
kaptak támogatást XIV. Lajostól, el kell ismernünk, hogy képes
volt felismerni és értékelni a tehetségeket.
Bigottnak azért szokták nevezni, mert 1685-ben visszavonta
a hugenottáknak (a francia kálvinistáknak) vallásszabadságot
biztosító, 1598-as nantes-i ediktumot. Valójában sohasem volt
bigott, fiatalkorában nem hagyta magát befolyásolni a
vakbuzgó katolikusok Oltáriszentség Társaságától, sőt, 1666-
ban fel is oszlatta azt. A nantes-i ediktum visszavonása egy
hosszas folyamat eredménye volt. Ebben a században szinte
általános volt a meggyőződés, hogy a királyság egységének a
vallási egység a feltétele. Először a legkülönbözőbb
jutalmakkal próbálta áttéríteni katolikus hitre a hugenottákat,
majd 1681-től elkezdtek dragonyosokat beszállásolni a
hugenotta családokhoz. A húszmilliós Franciaország katolikus
többsége szenvedélyesen követelte a 800 000-nél is kevesebb
hugenotta kiváltságainak megszüntetését, a helyi tisztviselők
pedig elhitették a királlyal, hogy a többségük már át is tért, s
nem érdemes fenntartani a nantes-i ediktumot. Ráadásul a
király személyes vallásossága kezdett elmélyülni, s
ugyanakkor konfliktusba került XI. Ince pápával egyes egyházi
jövedelmek kérdésében. Ezért a „gallikán kártyát” kijátszva
próbálta megfélemlíteni Rómát: egy rendkívüli egyházi gyűlést
hívott össze, amely 1682-ben közzétette a gallikanizmus négy
cikkelyét. Ezek szerint a francia király szuverenitását világi
ügyekben a pápa sem kérdőjelezheti meg, a zsinatok hatalma
a pápai hatalom felett áll, a francia királyság ősi eljárásait,
szokásait mindenképpen fenn kell tartani, s nem tekinthetik
tévedhetetlennek a pápát. Vagyis a francia (gallikán) egyház
távolról sem rendeli magát mindenben alá a pápai
hatalomnak. Nagy feszültség jött létre Róma és Versailles
között, s hogy a francia egyház támogatását megnyerje, XIV.
Lajos végleg szembefordult a protestánsokkal. Angliában
ekkor lépett trónra a katolikus II. Jakab, és úgy tűnt, a
katolicizmus az egész kontinensen előrenyomulóban van.
Ráadásul Bécs 1683-as ostroma óta, amelyben a francia király
nem sietett Lipót császár segítségére, ellenfelei azt hirdették,
hogy már nem tartozik a kereszténység nagy uralkodói közé.
A nantes-i ediktum visszavonása azt jelentette, hogy a
református vallás gyakorlását tiltotta, templomait
leromboltatta, iskoláit bezáratta, lelkészeit száműzette.
Mintegy 200 ezer módos és művelt hugenotta emigrált ugyan,
s ezentúl Franciaország ellenfeleit (Hollandiát, Angliát,
Brandenburgot) gazdagították, de ez csak a francia népesség
1%-a volt, s távozásuk közvetlen hatása jelentéktelennek
bizonyult. Mai felfogásunk szerint ez elfogadhatatlan
intolerancia, a XVII. században azonban a katolikus alattvalók
lelkesen helyeselték – talán ez volt uralkodása legnépszerűbb
rendelete.
A romantika korának történészei szívtelenséggel vádolták a
királyt. Ennek annyi alapja van, hogy amilyen sokat követelt
önmagától, ugyanolyan sokat követelt családtagjaitól is. Akkor
is meg kellett jelenniük az udvari szertartásokon, ha
betegeskedtek, s elvárta tőlük, hogy ne érzelmeikre, hanem az
államérdekre hallgatva kössenek házasságot. Amikor
unokanővére, Montpensier hercegnője szerelmes lett Lauzun
hercegébe, és hozzá akart menni, a király nem hagyhatta,
hogy az ország egyik leggazdagabb és legelőkelőbb
örökösnője a fegyelmezetlen és engedetlen herceg
rendelkezésére bocsássa óriási vagyonát. Ezért 1670-ben
megtiltotta, hogy összeházasodjanak, de nem viselkedett
szívtelenül: átölelte térdre rogyó unokanővérét, és együtt sírt
vele.
Fiatalon maga a király is szerelmi házasságot szeretett volna
kötni Marie Mancinivel, de a spanyol király lányát kellett
feleségül vennie, mert ezt kívánták az állam érdekei. Felesége
halála után viszont, amikor már örökösei is felnőttek, a szívére
hallgathatott. 1683-ban feleségül vette a nála három évvel
idősebb Françoise d’Aubignét, aki egy bűnöző nemesember
korán elárvult leányaként gyermekkorában pulykákat őrzött,
majd egy rokkant párizsi költő, Paul Scarron felesége lett.
Özvegyasszonyként a király törvénytelen gyermekeinek
nevelőnője volt, s Lajos felfigyelt arra, hogy milyen szeretettel
bánik a kicsikkel: „Ő aztán tud szeretni… Gyönyörű dolog
lehet, ha ő szereti az embert!” Intelligensnek és vonzónak
találta, s előbb a Maintenon márkinő címmel jutalmazta meg,
majd elvette feleségül. A házasság morganatikus volt, vagyis
egyházi szempontból törvényes, de az asszony nem vált
hivatalosan királynévá, állami feladatai nem voltak. XIV. Lajos
pedig élete végéig imádta feleségét, és második házassága
után más nőkre rá sem nézett.
Ami pedig a háborúskodást illeti, XIV. Lajos semmiben sem
különbözött a korabeli uralkodóktól: valamennyien úgy vélték,
hogy egy királynak ki kell terjesztenie birtokait, s az igazi
dicsőség a harcmezőn terem. A francia királynak azonban
nagyobb erőforrások álltak a rendelkezésére, s ezért tőle
jobban tartottak, mint másoktól, sőt, újra meg újra
összefogtak ellene. Első háborúját, a devolúciós háborút
(1667–68) a király gyorsan lezárta, miután meghódított két
tartományt, s egyezséget kötött a császárral a spanyol
örökség felosztásáról. Második háborúját, a holland háborút
(1672–79) valóban ő kezdeményezte, s igen agresszív módon
folytatta, amíg az irányítás ki nem csúszott a kezéből, s a
konfliktus európai méretűvé vált. Ezután háború nélkül
próbálta kiterjeszteni uralmát a Franciaországgal szomszédos
tartományokra. Az augsburgi liga háborúját (1688–97) már el
akarta kerülni, s azt remélte, ellenfelei nem fognak fegyvert,
ha elég fenyegetően lép fel. A spanyol örökösödési háború
(1701–14) kirobbanását pedig éveken át próbálta megelőzni
különböző felosztási szerződésekkel. E két utóbbi háború
esetében tehát a felelősség megoszlik.
Élete végén maga is úgy érezte, hogy túl sokat háborúzott, s
halálos ágyán a következő szavakkal búcsúzott ötéves
dédunokájától: „Drága gyermekem! Maga a világ legnagyobb
királya lesz. Sose feledkezzék meg Isten iránti
kötelezettségeiről! Ne utánozzon engem a háborúskodással.
Törekedjen arra, hogy békében éljen szomszédjaival, és
könnyítsen népe életén, amennyire ez lehetséges, mert sajnos
én ezt az állam szükségletei miatt nem tehettem meg.”

32. III. Vilmos ölette meg Johan de

Wittet

1672 nyarán az apró Hollandiára rázúdult XIV. Lajos francia

király 120 000 katonája. A 9-10 000 fős holland sereg gyorsan
vonult vissza, a tengeren az angol flotta támadott, a keleti
határon Münster püspökének seregei törtek át. A franciák
ellenállás nélkül keltek át a Rajnán, és három tartományt
megszálltak. Július 3-án XIV. Lajos bevonult Utrechtbe, és várta
a kegyelemért könyörgő követeket.
Ezek meg is érkeztek, s felajánlották a Rajnától délre fekvő
területeket és tízmillió gulden hadisarcot. XIV. Lajos ezzel
elérte volna háborús céljait: francia tartományokkal keríthette
volna be Spanyol–Németalföldet. Ő azonban elfogadhatatlan
követeléseket támasztott: 24 millió gulden hadisarcot, a
vámok felszámolását, az ország déli egyharmadát, a hollandiai
katolikusok számára pedig a hivatalok megnyitását – s
ráadásul azt is, hogy évente holland küldöttség keresse fel, s
köszönje meg neki egy aranyéremmel a kegyelmes
bánásmódot, amelyben Hollandiát részesítette. A követek
távoztak, s nem tértek többé vissza.
Megjelent viszont helyettük a tenger: Muydennél
megnyitották a gátakat, Amszterdam szigetté vált, s Holland
tartomány két éven át a víz alatt maradt. III. Vilmos, Oránia
hercege erélyesen kézbe vette a védelem irányítását, és
követeket küldött szövetségeseihez. A nemzeti válsághelyzet
természetesen bűnbakkereséshez vezetett. A papok a
szószékről árulásról prédikáltak, a nép pedig lázongott, s az
ország korábbi vezetőit okolta a vereségért.
Hollandia politikai életét a régensek és a helytartók ellentéte
határozta meg. A helytartó, Oránia hercege volt a hadsereg és
a flotta főparancsnoka, hágai rezidenciája egy kisebb királyi
udvar funkcióját látta el, és a helyi hatalommal ellenszenvező
kisemberek mindig tőle vártak igazságot. 1650 óta azonban a
hatalmat a régensek, a politikai tisztségeket betöltő
nagypolgárság gyakorolta. Holland tartomány penzionáriusa
(főtisztviselője), Johan de Witt az Össztartományi Gyűlés
nagypenzionáriusaként államfői szerepet játszott. Tisztességes
és hatékony államférfi volt, Hollandiát a világ vezető
kereskedelmi és gyarmati nagyhatalmává fejlesztette. A
belpolitikában a köztársasági formák megerősítésére
törekedett, s ezért Holland tartomány eltörölte a helytartói
hatalmat saját területén. Legfeljebb annyit lehetett Witt
szemére vetni, hogy nem ismerte fel a francia fenyegetést, és
a megváltozott helyzetben képtelen volt a hatalom átadására,
az Orániaiak pártjával való békés kiegyezésre. A háborús
helyzetben ezért a nép őt okolta a vereségért.
Augusztus 4-én Johan de Witt lemondott a nagypenzionáriusi
hivatalról. Ekkor már Hágában bebörtönözték a bátyját,
Cornelis de Wittet, mert egy provokátor azzal vádolta, hogy
meg akarta gyilkoltatni III. Vilmost. A bíróság ártatlannak
találta, de nem tudta kiengedni a börtönből, mert a vádlója,
Willem Tichelaar lázadást szított ellene. Hágában ilyen versike
szállt szájról szájra: „Lucifer kiált az égre: / Megkapom de
Wittet végre? / Hágából kapja a választ: / Estig még nyugodtan
várhatsz!” (Herbert H. Rowen: John de Witt, Grand Pensionary
of Holland, 1625–1672. Princeton, 1978, Princeton University
Press. 874. o.)
1672. augusztus 20-án vagy Cornelis hívta magához a
börtönbe öccsét, Johant, vagy egy összeesküvő hamisított a
nevében egy üzenetet. Johan a hágai börtönbe sietett, de
távozni már nem engedték őket. A polgárőrség feltartóztatta a
börtön előtt gyülekező tömeget, csakhogy olyan álhírek
érkeztek, hogy fosztogató bandák vonulnak Hága ellen. A
polgárőrséget ezért a várost védő hidakhoz irányították, s
délután négy körül a lincselésre kész tömeg behatolt a
börtönbe. Cornelis éppen francia drámákat olvasott, Johan
pedig a Bibliát – amely Jézabel halálánál maradt nyitva.
Kirángatták őket a házból, s a lépcsőn még el tudtak búcsúzni
egymástól. Johan de Witt utolsó kiáltása ez volt: „Emberek!
Polgárok! Mit csináltok?”
A vérpad felé vonszolták őket, de már az utcán nekik estek
lándzsákkal, kardokkal és puskatussal, majd hosszan
lövöldöztek a holttestekre, amelyeket fejjel lefelé
felakasztottak a vérpadra. Előbb ruháikat tépték le, majd
testrészeiket vagdalták le, s végül kibelezték őket. Ezután
néhány dühöngő megsütötte a testrészeket, és evett is
belőlük. Csak éjfél után merte pár barát és szolga
összegyűjteni a két áldozat maradványait. Spinozát, a
Hágában élő filozófust a történtek úgy felháborították, hogy ki
akart helyezni egy táblát a helyszínre Ultimi barbarorum
(Végső barbárság) felirattal, de rázárták az ajtót, nehogy vele
is végezzenek.
Ellenfelei azzal vádolták III. (Orániai) Vilmost, hogy ő
rendelte el a gyilkosságokat. Alexandre Dumas ezt
készpénznek vette, s magyarul is több kiadást megért
regénye, a Fekete tulipán elején arról olvashatunk, hogy a
gyilkosságnál jelen volt egy „ólomszín arcú, vézna, beteges
testű alak, aki nyugtalanul lopakodott az üvöltöző sokaság
nyomában…” (Bp. 1967, Európa. 23. o.) Ő volt Oránia hercege,
aki személyesen tette el annak a kapunak a kulcsát, amelyen
a Witt fivérek elmenekülhettek volna. Az író mellesleg
Hallgatag Vilmosnak nevezi a herceget, vagyis összetéveszti
dédapjával, I. (Orániai) Vilmossal, a németalföldi
szabadságharc vezetőjével. (Ugyanott, 40. o.)
III. Vilmos a gyilkosság napján nem Hágában volt, hanem
Woerdenben és Alphenben. A hírre elsápadt, és felháborodott,
de nem indíthatott vizsgálatot saját hívei ellen egy háborús
helyzetben. Később kijelentette, hogy ha Johan de Witt élne,
mindenkinél többre becsülné a tanácsait. A gyilkosok
kifejezetten arra hivatkoztak, hogy a herceg Hágába érkezése
előtt végezni kell áldozataikkal, mert Vilmos túl jószívű. Nem
használt fel bérgyilkosokat: évekkel később, amikor megtudta,
hogy legnagyobb ellenfelét, XIV. Lajost merénylők fenyegetik,
megüzente neki, hogy vigyázzon az életére. Egyesek azzal
vádolták, hogy később megjutalmazta a gyilkosokat. Valójában
annyi történt, hogy négy év múlva szerény járadékot
biztosított egy lázító pap özvegyének, huszonhét év múlva
alamizsnát küldött az egyik megöregedett és bebörtönzött
gyilkosnak, s húsz év múlva Tichelaar is kapott tőle pénzt. „Ha
mindez a bűn vérdíja volt, elég sokáig kellett várni rá, s az
inflációt figyelembe véve nem is volt jelentős összeg. Inkább
nélkülözők számára adott alamizsnának tűnik, akiknek,
bármilyen érdemtelenek is, lehettek hozzátartozóik.” (Nesca
A. Robb: William of Orange. I. köt. London, 1962, Heinemann.
309–310. o.)
Hollandiát végül három tényező mentette meg: de Ruyter
admirális tengeri győzelmei, a franciák késlekedése s főleg III.
Vilmos diplomáciája, aki a nemzeti válság pillanatában
visszakapta helytartói hatalmát. Az ő vezetésével folytatták a
kilátástalannak tűnő harcot. 1673-ra már sikerült
franciaellenes koalíciót létrehozni, s az év végén a több
fronton harcra kényszerülő franciák kivonultak Hollandiából.

33. Sobieski János nagy uralkodó volt

A lengyel történelem egyik leghíresebb uralkodója, Jan
Sobieski lovagias, karizmatikus személyiség volt, bátor katona
és tehetséges hadvezér. A családi hagyomány szerint egy
éjszakai vihar és tatár támadás idején született, 1629.
augusztus 17-én a galíciai Oleskóban. Apja, Jakub Sobieski
Ruténia vajdája volt, anyja pedig, Zofia Teofila
Daniłowiczówna, annak a Żółkiewski hetmannak az unokája,
akinek a serege 1610-ben megszállta Moszkvát. Jan elvégezte
a krakkói egyetemet, s Marek nevű bátyjával beutazta Nyugat-
Európát (1646–48). Mire visszatértek, mind apjuk, mind IV.
Ulászló király meghalt, az országot kozákok pusztították, a
lengyel hadsereg Piławcénél csúfos vereséget szenvedett, s
anyjuk közölte velük, hogy kitagadná őket, ha ők is így
elfajultak volna.
Jan bebizonyította, hogy nem fajult el. Végigharcolta a kozák
felkelést (1648–57), az északi háborút (1655–60) és a lengyel–
orosz háborút (1654–67), amelyek korát a lengyel történetírói
hagyomány Potop, vagyis „Özönvíz” néven emlegeti. Jaworówi
sztarosztaként Żółkiewben lakott (ma Zsovka, Ukrajna), s
állandó katonai szolgálatot teljesített. 1655 októberében pár
hónapra csatlakozott ugyan az országra támadó svéd
seregekhez, de 1656-ban már fő koronazászlósként harcolt
ellenük Jerzy Lubomirski főmarsall parancsnoksága alatt.
1655-ben ismerte meg az udvarnál leendő feleségét, Marie-
Casimire de la Grange d’Arquient, egy ősi francia nemesi
család sarját, aki négyévesen került Lengyelországba II. János
Kázmér király (1648–68) felesége, Gonzaga Lujza Mária,
Nevers hercegnője udvarába. 1658-ban hozzáadták Jan
Zamoyski kijevi vajdához. Egy jelentéktelen, köszvényes,
alkoholista zászlósúr szépséges, elhanyagolt felesége lett.
Sobieski gyakran meglátogatta szomszédját, majd levelezni
kezdett a feleségével, akit lengyelül Marysieńkának becéztek.
Bonyolult intrika vette kezdetét, a királyné Marysieńka
közvetítésével próbálta megszerezni Sobieski támogatását
abból a célból, hogy egy francia herceget juttasson trónra férje
halála után. Marysieńka megszökött a férjétől, majd visszatért
hozzá, s a férj halála után, 1665-ben a királyné rajtakapta a
szeretőket. Megparancsolta, hogy azonnal házasodjanak
össze. Erre azért volt szükség, mert éppen kirobbant egy
kisebb polgárháború: az árulóvá nyilvánított Lubomirski
főmarsall osztrák és brandenburgi támogatással hadsereget
szervezett lengyel követőiből, és betört az országba. Ebben a
helyzetben a királynak szüksége volt Sobieskire. Előbb titkos,
majd nyílt esküvőt tartottak Marysieńkával, s külön egy
harmadikat a karmelitáknál. Ahogy Tadeusz Boy-Żeleński
megállapította: „Kevés ember volt oly alaposan megesketve
és megházasítva, mint Sobieski.” (Felség és feleség. Bp. 1969,
Európa. 128. o.)
A házasságot a lengyel előkelőség botrányosnak tekintette,
Marysieńkát Kleopátrához és a férjgyilkos Klütaimnésztrához
hasonlították, de Sobieski boldog volt, és élete végéig
szenvedélyesen imádta feleségét. Azonnal kinevezték
főmarsallá és hetmanná. A mątwyi csatában (1666. július 13.)
ugyan Lubomirski vereséget mért a királyi hadseregre,
amelynek Sobieski volt a parancsnoka, de furcsa módon a
győztes volt az, aki kegyelmet kért, és száműzetésbe vonult…
Sobieskiné asszony éveken át próbálta előkészíteni, hogy
Franciaországba költözzenek, régi családi birtokaira. De túl sok
mindent kért férje számára XIV. Lajostól: Szentlélek-rendet,
400 000 livre értékű birtokot, marsalli és hercegi címet.
Amikor gárdafőhadnagyi rangot kért bátyjának, önmagának
pedig azt a jogot, hogy tabouret-ra (támla és karfa nélküli
székre) ülhessen a király jelenlétében, a Napkirály megsokallta
követelőzését. A sértődött asszony visszatért
Lengyelországba, ahol kiderült, hogy mialatt ő apró
kiváltságokért harcolt Versailles-ban, férje megalapozta
számukra a lengyel trónt.
Sobieski előbb 8000 katonával Podhajcénél mért vereséget a
betörő kozák, tatár és török csapatokra (1667), majd I. Mihály
lengyel király (1669–73) halála után egy nappal (1673.
november 11-én) a Dnyeszter partjánál, Chocimnál elsöprő
győzelmet aratott a törökök felett. Ezért az 1674-es
királyválasztó szejmen (országgyűlésen) előkelő
származásának, katonai sikereinek és felesége intrikáinak
köszönhetően III. János néven királlyá választották.
A XVII. század utolsó évtizedeiben a kelet-európai
erőviszonyok radikális megváltozása még egyáltalán nem vált
nyilvánvalóvá. Miközben Oroszország, Brandenburg és a
Habsburg Birodalom csak lassan erősödött, a török és a svéd
katonai hatalom utolsó fellobbanásai miatt joggal tűnhetett
úgy, hogy az igazi veszélyt még mindig Isztambul és
Stockholm képviseli. A lengyel politikai vezetők ezért (Sobieski
vezetésével) a törökök, majd utóda uralkodása idején a svédek
ellen harcoltak, s önkéntelenül is elősegítették a hosszú távon
sokkal veszedelmesebb szomszédos nagyhatalmak
megerősödését.
III. Jánosnak az oszmán hatalom Európából való kiszorítása
volt az álma, s úgy látta, ezt csak egy erős, örökletes,
független, régi tartományait visszaszerző lengyel királyság
érheti el. Külpolitikáját is ez határozta meg: először XIV. Lajos
szövetségese volt, de amikor felismerte, hogy a francia király
Habsburg-ellenes politikai irányvonala miatt nem fog
szembefordulni az oszmánokkal, a Habsburg Birodalomhoz
közeledett. A királyság örökletességéről pedig több más
lengyel uralkodóval együtt Sobieski is úgy vélekedett, hogy
legjobb lenne a lengyel királyságon kívül egy önálló
fejedelemséget (a Porosz Hercegséget vagy Moldvát)
megszereznie fiai számára, amelyre támaszkodva majd
biztosíthatják maguknak a lengyel trónt.
A lengyel nemesi ideológiának megfelelően az egyéni
hősiességtől, hazafiasságtól és önfeláldozástól remélt
sikereket, nem az állami bürokrácia módszeres fejlesztésétől.
Személyes vagyonát magánhadserege fejlesztésére fordította,
és hasonló áldozatokra késztette az ország nemességét is, az
államgépezet hatékonyságának fejlesztését azonban
elhanyagolta. A hadsereg létszámát sikerült 18 000-ről 54
000-re emelnie, megfelelő adóbehajtás híján azonban gyakran
nem tudta fizetni katonáit. „Sobieski lenyűgöző férfi,
»botcsinálta hős«, aki folyvást be akarja magát mocskolni, de
nem bírja, vagy nem képes rá, aki mindig a legkönnyebb úton
akar menni, s közben a legveszedelmesebben,
legmeredekebben halad, akinek leghőbb vágya, hogy
életjáradékos papucsférj legyen, s közben egyre ő a lovag, a
halálraítélt, a határok fáradhatatlan őre, a haza pajzsa.”
(Idézett mű, 19. o.)
1675-re Podóliából űzte ki az oszmánokat, s a żurawnói
fegyverszünetben (1676) a szultán lemondott a lengyelektől
kapott éves járadékról. Ez a béke tette lehetővé a francia
szövetséghez egyelőre ragaszkodó III. János számára, hogy a
francia nagykövet közvetítésével francia–lengyel–erdélyi–kuruc
szerződést kössenek (1677), bár Thököly törökbarát politikáját
igen veszedelmesnek tartotta. Mivel XIV. Lajos Habsburg-
ellenes, III. János pedig törökellenes európai szövetséget
szeretett volna létrehozni, a francia befolyás csökkenni kezdett
a lengyel király udvarában. III. János a magyar kurucokat sem
támogatta tovább, s miután 1682 nyarán sem sikerült
bevonnia Franciaországot egy oszmánellenes szövetségbe,
1683. április 1-én megkötötték a lengyel külpolitikát átalakító
szerződést a bécsi udvarral. A szövetség csak az oszmánok
ellen irányult, nyitva maradt minden más nagyhatalom előtt,
Bécs és Krakkó ostroma esetén pedig azonnali támogatást
ígértek egymásnak.
1683. augusztus 15-én az elhízott, nehézkes, asztmás férfi,
dagadt lábakkal, három agyvérzés után megindult Krakkóból
új szövetségese fővárosának, Bécsnek védelmére, s két hét
múlva egyesítette seregét Lotaringiai Károly császári
főparancsnok hadseregével. „Kissé a vidéki színészre
emlékeztet – írja róla Boy-Żeleński –, aki akkor érzi meg
géniuszát, mikor végre megadatik neki, hogy nagy színpadon
játszhat…” (Idézett mű, 248. o.) A 76 000 fős szövetséges
hadseregből mintegy 25–26 000 katona volt lengyel.
Szeptember 12-én zajlott le a híres kahlenbergi csata,
melyben III. János a nagyvezír sátráig kergette a törököket, és
az éjjel már ebből a sátorból írhatta meg híres és sokat idézett
levelét imádott Marysieńkájának: „Alig lehet leírni, milyen
gyönyörűségek voltak a nagyvezír sátrában. Volt fürdője,
kertje, forrásai, nyulai, macskái, még egy papagája is, de
mivel ez repülni tudott, nem sikerült megfognunk.” Most sem
felejtett el „milliom csókot küldeni, hogy legalább egy jusson
belőle szerelmetes teste minden kis porcikájára”. (Idézett mű,
20. o.)
E győzelem megnövelte Lengyelország nemzetközi
tekintélyét, visszaállította a nemesség megtépázott
önbizalmát, s megindította a török kiszorítását
Magyarországról. A lengyel király vezető szerepét valamennyi
résztvevő elismerte, csak I. Lipótnak esett rosszul, hogy nem
várta meg őt, és 13-án elsőként lovagolt be a felszabadított
Bécsbe.
III. János ezután a menekülő törökök üldözésére indult, részt
vett a párkányi csatákban és Esztergom visszavételében. Egy
kis időre úgy tűnt, hogy ő lesz a közvetítő a kurucok és a
császár között. De aztán egy megkésett litván csapat
szétkergette az Árva várát védő kurucokat, akik ezért
elfordultak a lengyel királytól, Bécsben pedig már arra
gyanakodtak, hogy III. János magyar király akar lenni, s nem
kértek a közvetítéséből. A sértődött király erre seregeivel
együtt hazatért. Magyarország viszont nyitva állt a császár
csapatai előtt, s a következő évben Lotaringiai Károly már
Budát ostromolhatta.
Elsőként III. János írta alá 1684. március 5-én Krakkóban a
XI. Ince pápa felhívására létrehozott oszmánellenes Szent Liga
okmányát. Ehhez hamarosan a császár és Velence is
csatlakozott. III. János Moldva elleni hadjárata (1686) ugyan
sikertelen volt, vissza kellett vonulnia, s Iaşi felégetésével a
moldvaiak rokonszenvét is elveszítette. Hadműveletéből csak
az osztrákok (és a magyarok!) húztak hasznot, akiknek ezalatt
sikerült elfoglalniuk Budát, a tatárok viszont újra betörtek
Lengyelországba, és Lwówig hatoltak.
Mivel III. János továbbra is az oszmán háborúra akart
koncentrálni, megkötötte az Orosz Birodalommal a lwówi
örökbéke-szerződést (1686. december 22.): megerősítették az
1667-es andruszovói békét, szövetségre léptek az Oszmán
Birodalom ellen, és vallásszabadságot ígértek a görögkeleti
vallás lengyelországi híveinek. Egyes történészek szerint III.
János nagy hibát követett el szerződéseivel: nem foglalkozott
az olyannyira szükségessé vált belső reformokkal,
elhanyagolta berlini és moszkvai ellenfeleit, katonailag
kimerült országát pedig egy olyan háború folytatására
késztette, amellyel hozzájárult az Orosz és Habsburg
Birodalom megerősödéséhez. III. János azonban nem tudta
elfelejteni, hogy egész életét az oszmánok elleni harcokkal
töltötte, s nyilván ezúttal is úgy érezte, hogy mindent meg kell
tennie a „hitetlenek” Európából történő kiűzéséért.
Uralkodásának utolsó évei a kudarcok és konfliktusok
jegyében teltek el. A katonai akciókat viták késleltették, a
szejm üléseit liberum vetókkal (egyszemélyi
ellenvéleménnyel) bénították meg. A második moldvai
hadjáratnak (1691) gyorsan vége szakadt a járvány és az
élelemhiány miatt, s III. János halálos betegen tért vissza.
Hamarosan szánalmas papucsférj és megkeseredett
öregember lett belőle. Amikor egy püspök végrendelete
megírására szólította fel, csak ennyit mondott: „Nem akarnak
meghallgatni életemben, miért engedelmeskednének hát
halálom után? Nincs, akiben őszintén megbízhatnám…”
1696. június 17-én szélhűdés terítette le, de környezetében
mindenki részeg volt, és nem tudtak a segítségére sietni. Úgy
halt meg, hogy egyetlen célját sem sikerült megvalósítania:
nem tudta teljesen megtisztítani hazáját a török
hadseregektől, nem tudta elérni, hogy fiai kövessék a trónon,
a kimerült országban újabb polgárháborúk érlelődtek, a
szomszédos nagyhatalmak pedig mindent megtettek a
lengyelországi anarchia fenntartásáért. Halála után pedig vad
viszály tört ki elkényeztetett fiai és követelőző özvegye között.
Marysieńka Rómába, majd 1714-ben XIV. Lajos engedélyével
Blois-ba költözött, s itt halt meg.
III. János inkább nagy hadvezér volt, mint nagy uralkodó.
Viszont vezető szerepet játszott a török uralom magyarországi
felszámolásához vezető harcok megindításában, hazája felől
elhárította a török fenyegetést, s a karlócai békében (1699)
Lengyelországnak visszaadott Podólia is tulajdonképpen az ő
hódítása volt.
 34. Károlyi Sándor a Rákóczi-
szabadságharc árulója volt

Köztudott, hogy Görgei Artúrt politikusok, írók, művészek és

honvédegyletek nyilvánították az 1848–49-es magyar
szabadságharc árulójának a világosi fegyverletétel miatt.
Károlyi Sándort viszont, aki százharmincnyolc évvel korábban
ugyancsak egy fegyverletétellel fejezett be egy
szabadságharcot, kortársai nem sújtották efféle
megbélyegzéssel. Rákóczi Ferenc ugyan „árulónak” nevezte, s
olyan külföldi források is akadnak, amelyek szerint Rákóczit
„Károlyi gróf és mások aljasan elárulták”. (An historical and
geographical account of the ancient Kingdom of Hungary…
London, 1717. In: A Rákóczi-szabadságharc. Szerk. R. Várkonyi
Ágnes és Kis Domokos Dániel. Bp. 2004, Osiris Kiadó. 319. o.)
Károlyi Sándor kortársainak és honfitársainak túlnyomó
többsége azonban inkább tisztelte, mint elítélte őt, a
megbékélés emberének tekintették, aki megmentette hazáját
a háború pusztításaitól. A fegyverletétel után is vezető
szerepet játszott az ország politikai életében, egyáltalán nem
közösítették ki, „a rendek azért voltak hálásak Károlyinak,
mert részt vett a megsemmisítő katonai vereség elhárításában
és az ország alkotmányos jogainak elismertetésében, a
Habsburg-ház pedig azért, mert a megegyezéssel lehetővé
vált a szabadságharc gyors és az európai közvélemény előtt is
»szalonképes« lezárása”. Ezután pedig „közéleti tevékenysége
és reformjavaslatai egyértelműen azt bizonyítják, hogy a
szatmári békekötő – a Habsburg-birodalom keretein belül is –
felelősséggel és fáradhatatlanul munkálkodott a magyar
viszonyok fejlesztésén.” (Kovács Ágnes: Károlyi Sándor. Bp.
1988, Magvető. 132–133., 221. o.)
A XIX. század legnagyobb magyar történészei valamennyien
hasonlóan vélekedtek. „Károlyi Sándor ezentúl odafordítá
minden törekvését, hogy a békeszerződés teljes megelégedést
és nyugodalmat adjon a nemzetnek” – írta Horváth Mihály.
(Magyarország történelme. VI. kötet. Pest, 1872, Heckenast.
632. o.) Acsády Ignác pedig így fogalmazott: „Nem alacsony
önérdek, hanem az a tudat vezette, hogy a magyarságot s
annak minden fiát, Rákóczitól kezdve az utolsó jobbágyig,
menti meg vele a végromlástól… Az egykorúak hálával és
megnyugvással üdvözölték a szatmári békét…” (Magyarország
története I. Lipót és I. József korában. Bp. 1898, Athenaeum.
683–684. o.)
Miközben a történészek többsége efféle nézeteket vallott, a
század folyamán a Rákóczi-kultusznak, a Habsburg-
ellenességnek, a nemzeti függetlenség igényének, majd a
kiegyezés kritikájának következtében terjedni kezdett egy
mindezzel homlokegyenest ellenkező meggyőződés is. „Ugyan
mit tudnak az urak az ilyen… emberen magasztalni… hiszen
apja, nagyapja, szépapja hazaáruló volt!” – vágta oda Petőfi
1846 szeptemberében Nagykárolyban a hangoskodóknak egy
kortestanyán, amikor megelégelte Károlyi Lajos gróf
dicsőítését. (Hatvany Lajos: Így élt Petőfi. I. köt. Bp. 1967,
Magvető Könyvkiadó. 896. o.) Ady Endre verseiben és
cikkeiben „Kártevő” néven emlegette a Károlyiakat. A Rákosi-
és Kádár-korszakban pedig a Rákóczi-szabadságharcot a
társadalmi progresszióért folytatott küzdelemként
értelmezték, ezért többé-kevésbé elítélték a harc lezárását
meggyorsító Károlyit.
A változás csak az 1980-as években következett be. Kovács
Ágnes kiváló életrajzi monográfiájában gyökeresen
átértelmezte a Károlyi-problémát: „Eléggé általános vélemény,
hogy ez az a pont (a szatmári béke – H. P.), ahol Rákóczi és
Károlyi céljai összeegyeztethetetlenek, ahol útjaik végképp
elválnak egymástól. Valójában a két pálya itt fonódik össze a
legszorosabban. Hiszen Rákóczi nyolc éven át tartó
küzdelmének sikerei nélkül az udvart nem lehetett volna
rávenni a konfliktus tárgyalásos rendezésére. Károlyi
»megalkuvása« nélkül pedig teljesen megsemmisültek volna a
szabadságharc eredményei… Rákóczi és Károlyi, illetve a
szabadságharc és a szatmári béke kapcsolatában nem a
szétválasztó, hanem az összekötő elemek a meghatározók. A
Habsburg-önkényuralom felszámolását ugyanis a
szabadságharc és a megegyezés együtt tette lehetővé,
függetlenül attól, hogy Károlyi a fejedelem nélkül és
tiltakozása ellenére kötött békét. Éppen ezért e két jelentős
történelmi személyiség szembeállítása helyett inkább arra
kellene felhívni a figyelmet, hogy tulajdonságaik szerencsésen
kiegészítették egymást, s ennek köszönhetően Rákóczi sok
áldozattal járó harca nem volt hiábavaló.” (Idézett mű, 220–
221. o.)

35. A XVIII. század a kémkedés

aranykora volt

Egyes XIX. századi történészek felháborodva hangsúlyozták a

XVIII. századi diplomácia korruptságát: „Európát elözönlötték a
titkos ügynökök. A szerepkör annyira hízelgőnek látszott, hogy
mindenki vágyott reá. A pénzemberek, kiknek mindenütt
voltak levelezőik; az irodalmi emberek, kik előtt minden ajtó
megnyílt, hiúságuk tárgyává tették e hivatalokat; önösségük
új táplálékát találták azokban, hogy így – ha csak az
előszobában is – játszhassák az alkudozót és az államférfit… A
szín aljában, a folyosókon és színfalak mögött csak úgy
hemzsegtek a kalandorok. Elárasztották a vendéglőket,
hallgatózva minden kulcslyukon, belopózva minden folyosóra,
kereskedve titkokkal, üzletet csinálva újságokkal; mint
valóságos politikai alkuszok, kik készek eladni mindent, ami
megvehető volt, és megvenni mindent, ami eladó volt.”
(Albert Sorel: Európa és a franczia forradalom. Első rész. Bp.
1888, MTA. 98–99. o.)
Ma már úgy tűnik, a XVIII. század semmivel sem volt
romlottabb a megelőzőknél vagy a következőknél, viszont az
emelkedő életszínvonal és gazdasági fellendülés miatt jóval
több pénz jutott kémkedésre és hírszerzésre, mint korábban. A
kémkedés azonban mindig is elválaszthatatlan volt a
diplomáciától. Egy olyan korszakban, amelyben nem léteztek
sem elemzés alá vethető tömegkommunikációs termékek, sem
megbízható adattárak, sem atlaszok, egy kormányzat csak
akkor ismerhette meg egy másik kormányzat helyzetét,
erőforrásait és szándékait, ha odaküldte a saját embereit,
hogy személyesen szerezzenek információkat. Az ütközetek
előtti, úgynevezett taktikai hírszerzés természetesen már
ősidők óta létezett, de a külpolitikai tervezéshez szükséges,
úgynevezett stratégiai hírszerzés eredményességének
feltétele a diplomácia fejlődése volt. Művelt, tapasztalt
diplomatákat kellett elküldeni egy-egy távoli országba, akik a
társasági élet során vagy kémek alkalmazásával megszerezték
a szükséges információkat.
Az új diplomáciai eljárások és hivatalok először Itália
államaiban jöttek létre a XIV–XV. században. Ezek az
egymással rivalizáló államok viszonylag kicsik voltak és
sebezhetőek, de gazdagok, és a reneszánsznak köszönhetően
sok művelt hivatalnok állt a rendelkezésükre, akik hatékony és
tájékozott kormányzatokat hoztak létre. Először konkrét
ügyekben, rövid időre küldtek egymáshoz diplomáciai
megbízottakat, akiket a legkülönbözőbb neveken emlegettek:
baiulo, orator, procurator, commissarius, nuncius, deputatus,
legatus, consiliarus. Csak a XVI. század folyamán vette át
valamennyi elnevezés helyét a hosszabb időre kinevezett
ambassador, vagyis nagykövet. A pápák azonban továbbra is
nunciusokat és legátusokat küldtek a világi fejedelmekhez.
Római udvarukban, az intrikák és a kémkedés központjában
születtek meg a diplomáciai érintkezés szabályai.
A velencei nagyköveteket gondosan választották ki,
részletes utasításokat kaptak, és egy 1269-es előírás szerint
kéthetente jelentéseket kellett küldeniük. Már a középkortól
kódolt üzeneteket küldtek államukba, s a titkosírásuk olyan
sikeresnek bizonyult, hogy egyes kódokat csak a XIX.
században sikerült feltörni. A XVI. század elején élt velencei
Giovanni Sorót tekintik „a modern kriptográfia atyjának”. A
velencei Ermolao Barbaro (il giovane, vagyis ifjabb) szentelt
elsőként könyvet a nagykövetek feladatainak De officio legati
címmel (1490), mely azt hangoztatta, hogy a nagykövet fő
feladata saját állama és uralkodója érdekeinek a védelme. A
velencei diplomaták olyan hatékonyan tevékenykedtek, hogy
sikerült számtalan titkos ügynököt eljuttatniuk XI. Lajos francia
király (1461–1483) udvarába, VII. Henrik angol király pedig
1506-ban lovaggá ütötte a velencei nagykövetet.
A XV. század végétől vált általánosan elfogadottá, hogy
nagyköveteket csak szuverén uralkodó küldhet egy másik
uralkodóhoz. Milánó hercege járt az élen: már az 1420-as
években követe volt Zsigmond magyar király és német-római
császár udvarában, s a császár is követet küldött Milánóba. A
hagyomány szerint Nicodemo Trincadini da Pontremoli volt az
első állandó diplomáciai képviselő, aki 1446-tól Milánó
hercegét képviselte Firenzében több mint húsz éven át, s
Milánóból érkezett állandó követ a francia (1463) és az angol
udvarba is (1490). Az itáliai francia háborúk 1494-es
megindításával a félsziget jó néhány évtizedre a nagyhatalmi
rivalizálás fő színterévé vált, ezért az itt kialakult diplomáciai
szokások gyorsan elterjedhettek előbb Nyugat-, majd Észak-
és Kelet-Európában is.
A XVI. század elején a nagyobb itáliai államoknak már
állandó követségei voltak egymás fővárosában, és a pápa is
állandó nunciusokat küldött az európai fejedelmekhez.
Aragóniai Ferdinánd 1488-ban, Miksa császár pedig öt év
múlva létesített állandó diplomáciai képviseletet Londonban. A
francia és az angol király 1509-ben küldött először állandó
nagyköveteket külföldi udvarokba, s az előbbinek 1547-re már
tíz állandó követe volt más államokban. Európa keleti és
északi államai némi fáziskéséssel sajátították el a diplomáciai
gyakorlat szabályait.
A nagyköveteket egyrészt hivatalosan tárgyalások
folytatására küldték a külföldi udvarokba, másrészt pedig a
reprezentáció, a fogadások és ünnepségek rendezése révén
hangsúlyozniuk kellett fejedelmük tekintélyét. Be nem vallott,
de legfontosabb feladatuk azonban az információszerzés volt.
Ez annyira köztudottá vált, hogy sok uralkodó nem is szívesen
fogadott nagyköveteket, s I. Miksa császár (1493–1519)
katonákkal őriztette a velencei nagykövet szállását, nehogy
bárki felkeresse. VIII. Henrik angol király (1509–1547) le is
tartóztatta az egyik pápai követet, mert állítólag államtitkokat
árult el a francia nagykövetnek, utódját pedig kínpadra
vonással fenyegette. A nagykövetek általában nem vitték
magukkal feleségüket (mivel úgy vélték, az asszonyok
hajlamosak az indiszkrécióra), szolgáikat és főleg szakácsaikat
azonban elvitték, hogy nagy fogadásokat rendezhessenek, s
vendégeik révén információkhoz jussanak.
A társasági élet fontosságát Niccolò Machiavelli, a XVI.
század elejének legnagyobb politikai gondolkodója is
hangsúlyozta, egy levelében, amelyet a Spanyolországba
induló Raffaello Girolaminak írt: „Tisztelet néked, Raffaello. A
követség azon dolgok egyike, amelyek egy város polgárára
nézve megtisztelést jelentenek, és aki követi rangra nem
alkalmas, arra nem lehet magas állami tisztséget sem bízni…
Nehéz a folyamatban lévő dolgok megtudakolása és a
végeredményre való következtetés, mert csak találgatásokra
és saját ítélőképességünkre szorítkozhatunk. Tekintve
azonban, hogy az udvaroknál mindig akadnak a zajló
eseményeket éberen megfigyelő, különböző beosztású
személyek, célszerű mindezekkel barátságot kötni, és
mindegyikből kiszedni valamit. Az ilyenek barátságát
lakomákkal és játékokkal nyerhetjük meg. Rendkívül komoly
emberek házában is adnak ünnepségeket azért, hogy az
említettek eljöjjenek és beszéljenek. Amit nem tud az egyik,
azt tudja a másik, de legtöbbször mindenki mindent tud. De
aki azt akarja, hogy mások elmondják neki, amit hallottak, az
szükségszerűen el kell mondja másoknak, amit ő hallott, mert
a hírek szerzésének legjobb módja a hírek közlése…
Részletesebben elsősorban az uralkodó természetét kell
megfigyelned, megállapítva, hogy kormányoz-e, avagy mások
irányítják, hogy fukar-e vagy nagylelkű, hogy a háborút
kedveli-e, avagy a békét, hogy a dicsőséget hajszolja-e, vagy
más szenvedély mozgatja, hogy szereti-e a nép… Nézd meg,
milyenek a tanácsosai, és mire befolyásolják… mennyire
tudnak hatni rá, gyakran cseréli-e személyüket… Utána kell
nézni annak is, hogy mekkora a tőle távolabb élő főurak
hatalma, mennyire elégedettek, hogyan árthatnának neki,
amennyiben elégedetlenek, és hogy Franciaország meg tudná-
e valamelyiket vesztegetni. Híreket kell még gyűjteni testvére
felől is: miként bánik vele, számíthat-e szeretetére, elégedett-
e a testvére, nem szándékozik-e felfordulást okozni
Spanyolországban és annak birtokain. Ki kell puhatolni, miként
vélekednek a leigázott népek… hogy milyen szándékokat
táplál a császár Itália iránt… szándékában áll-e Rómába
látogatni és mikor; hogyan vélekedik az egyház felől, és
mennyire bízik a pápában, és itáliai látogatása mi jót vagy
rosszat hozhat Firenzére.” (Niccolò Machiavelli művei. II. kötet.
Bp. 1978, Európa Könyvkiadó. 463–466. o.)
Amint az idézett levélből is kiderül, a diplomaták rendszeres
levelezést folytattak megbízottaikkal. Mindent megtettek
üzeneteik elrejtése érdekében, s megesett, hogy leveleiket
kardhüvelyekbe, testnyílásokba, kenyerekbe, kutyák
nyakörvébe rejtették, vagy üzeneteiket láthatatlan tintával
írták egy érdektelen levél sorai közé. A miniszterek ennek
ellenére kölcsönösen elfogták egymás diplomatáinak
jelentéseit, és elolvasták azokat. Ezért e leveleket gyakran
nem a postaszolgálatra, hanem diplomáciai futárokra vagy
kereskedőkre, bankárokra bízták, és gyakran több futárt
indítottak útnak ugyanazzal az üzenettel, hogy biztosan célba
érjen. Annak elkerülése céljából, hogy illetéktelen személyek
elolvassák az üzenetet, a rejtjelezés használata tűnt megfelelő
megoldásnak. Itáliában már a XIII. századtól elterjedt a
használata, a XVI. század közepére pedig valamennyi
kormányzat ehhez folyamodott. Megjelentek az első könyvek
is, amelyek a titkosírást ismertették: a német Johannes
Trithemius Polygraphiae libri sex (1508), a nápolyi Giovanni
Battista Della Porta De furtivis literarum notis vulgo de Ziferis
libri quinque (1563), valamint a francia Blaise de Vigenère
Traicté des chiffres ou secrètes manières d’escrire (1586) című
kötete. Az első kódok meglehetősen kezdetlegesek voltak, a
kormányok csak ritkán változtatták meg azokat, s ezért
feltörésük sem volt nehéz feladat.
A velencei diplomaták ott is sikereket értek el, ahol más
államok diplomatái tehetetlennek bizonyultak. 1598-ban
például mind a hollandok, mind az angolok szerették volna
megismerni a francia–spanyol vervins-i békeszerződés
titokban tartott részleteit. Contarini velencei nagykövet
viszont lefizette egy dél-franciaországi fogadó tulajdonosát.
Amikor a Spanyolország felé utazó futár megszállt itt,
álomport kevertek az italába, s amíg aludt, lemásolták a nála
lévő szerződést – pedig lepecsételt fémhengerben szállították
azt, amely a futár testéhez láncolt, lepecsételt táskában volt.
A francia és spanyol hatóságok semmit sem vettek észre a
történtekből.
A „kémek” elnevezés helyett, amely ma már hivatásos
hírszerzőket jelent, talán jobb lenne „ügynökök” néven
emlegetni az újkor alkalmi megbízatásokat teljesítő hírszerzőit.
A kémkedést nem tekintették hivatásuknak, inkább ideiglenes
pénzszerzési lehetőségnek. Az újkori társadalom szinte
valamennyi rétegében találhatunk olyan egyéneket, akik
híreket továbbítottak egy másik állam számára. Louise de
Kéroualle (1649–1734) francia nemesasszony például II. Károly
angol király szeretője lett, megkapta tőle a Portsmouth
hercegnője címet, mégis rendszeresen küldte jelentéseit XIV.
Lajosnak és nagyköveteinek. Az uralkodóházak elégedetlen és
lázongó tagjai közül sokan érezték úgy, hogy becsületbeli
kötelességük felvenni a kapcsolatot uralkodójuk ellenfeleivel, a
legszegényebbeket pedig könnyű volt megvásárolni vagy
megzsarolni.
Elsősorban azok vállalhattak hírszerző tevékenységet, akik
feltűnés nélkül és gyakran utazgathattak: a nemzetközi
kapcsolatokkal rendelkező kereskedők, bankárok, zenészek,
színészek és a különböző nagyurak háziszolgái. Az egyház
tagjai számára több tényező is megkönnyítette a
kémszolgálatot: a klérus számtalan kiváltsága, államok feletti
kapcsolatai, az új egyházi nevek felvételének a lehetősége,
sőt, még a sajátos öltözék is, amely megkönnyítette a
rejtőzést. Szívesen álltak külföldi szolgálatba a sértődött
arisztokraták, a polgárháborúk vesztesei, a száműzöttek, és
azok is, akik úgy érezték, hogy érdemeiket nem ismerték el.
Egyesek a rokonsági kapcsolataik, mások a vallásuk miatt
érezték kötelességüknek más államok információkkal való
ellátását. Számított a meggazdagodás vágya is: az
életveszélyes szolgálatot bőkezűen meg kellett jutalmazni,
hiszen a leleplezett kém kivégzésre és kínvallatásra
számíthatott. A szegényebbeket és kiszolgáltatottakat pedig
bármilyen hatalom könnyen megzsarolhatta.
A XVI. század második felében a vallásháborúk miatt a
diplomáciai kapcsolatok több állam között is megszakadtak, és
a következő század első évtizedeiben építették ki ezeket újra –
hogy aztán egyre szorosabb hálózatot alkossanak. A hírszerző
szolgálatok azonban általában nem folyamatosan
működtetett, személytelen állami hivatalokat jelentettek,
hanem egy-egy miniszter vagy államtitkár által kiépített,
személyes kapcsolati hálózatot, amely az illető miniszterek
bukása vagy halála után fel is bomlott.
A XVII–XVIII. században a diplomácia egyre szorosabban
fűzte egymáshoz az európai államokat. A harmincéves háborút
lezáró vesztfáliai béketárgyalásokon már egymást jól ismerő,
tapasztalt diplomaták tárgyaltak, s a háborúkat egyre
gyakrabban zárták le nemzetközi kongresszusokkal. Az eddigi
„peremállamok” is integrálódtak a nemzetközi versengés
rendszerébe: I. Péter cár halálakor, 1725-ben már tizenkét
orosz nagykövetség működött különböző európai
fővárosokban. A diplomata foglalkozása egyre tekintélyesebb,
önálló hivatássá vált, és egyre több arisztokrata választotta
ezt a foglalkozást. A diplomaták immunitását tiszteletben
tartották, vagyis nem zaklathatták őket, és lakóhelyük
területen kívüli jogokat élvezett. Egyes nagyköveteket
rendszeres fizetéssel láttak el, ez azonban nem vált
általánossá, és teljesen elfogadott volt, hogy drága
ajándékokat kapjanak mindazon fejedelmektől, akik igénybe
vették a szolgálatukat.
 Több államban megjelentek a külügyre specializálódott
központi hivatalok, a külügyminisztériumok első formái. A
XVIII. századi Franciaországban a külügyi államtitkár lett a
legtekintélyesebb tagja a kormányzatnak, akárcsak a
Habsburg Birodalomban, ahol Wenzel Anton, Kaunitz hercege
államkancellárként 1753-tól negyven éven át irányította a
külügyeket. A brit külügyminisztériumot azonban csak 1782-
ben hozták létre két államtitkári hivatal összevonásával. Egyre
több állam követte a spanyol példát, és külügyi levéltárakat
alapított. Bécsben 1749-ben került erre sor Geheimes
Hausarchiv (Titkos Családi Levéltár) néven, amelyet a XIX.
században már Haus-, Hof- und Staatsarchiv (Családi, Udvari
és Állami Levéltár) néven emlegettek.
A diplomácia nyelve a XIV. század végéig a latin volt, ezután
azonban az olasz terjedt el. I. Erzsébet angol királynő még
olaszul levelezett a velenceiekkel, és képes volt latin beszédet
rögtönözni az őt latinul köszöntő lengyel küldöttségnek. A XVII.
század első felében a francia királyhoz írott levelek már
francia nyelvűek voltak, de a skandináv, német és lengyel
diplomaták a latin, az itáliaiak az olasz, a madridiak pedig a
spanyol nyelvet használták. A XVII. század második felében
azonban a francia állam hegemóniájának és a francia kultúra
rendkívüli tekintélyének hatására a francia nyelv használata
vált általánossá.
A diplomaták szervezett és rendszeres képzésére csak kevés
kormány tett kísérletet, pedig erre a hírszerzés szempontjából
is nagy szükség lett volna. Torcy márki, avagy Jean-Baptiste
Colbert, a híres miniszter unokaöccse, a francia külügyi
államtitkár (1696–1715) 1712-ben létrehozott a Louvre-ban
egy Politikai Akadémiát a diplomaták képzésére, amely 1719-
ig működött. Iratkezelésre, idegen nyelvekre és történelemre
oktatták a hallgatókat. II. Frigyes porosz király 1747-ben
hasonló intézetet hozott létre Nagykövetek Szemináriuma
néven. A nem Európába küldött diplomaták képzését Mária
Terézia kezdte meg a bécsi Keleti Akadémia (teljes nevén:
Keleti Nyelvek Császári-királyi Akadémiája) 1754-es
felállításával. Itt a fiatalembereket felkészíthették a török,
perzsa és arab nyelvű diplomáciai szolgálatra.
A XVIII. század végére általánossá vált a diplomaták
osztályainak elkülönítése. A nagykövetek voltak a
legtekintélyesebbek. A „rendkívüli küldöttek” és a
„meghatalmazott miniszterek” is tárgyalhattak az
uralkodókkal, s utánuk következtek a rangsorban a rezidensek
vagy „rezidens miniszterek”. Az „ügynök” elnevezés eltűnt,
megjelent viszont az ügyvivői és a követségi titkári hivatal. A
titkárok a hírszerzés szempontjából is jelentőssé váltak: egy
megsértett, elbocsátott vagy visszahívott követségi titkárt
könnyű volt rábeszélni, hogy jó pénzért tárja fel a követség
titkait.
A nagykövetek fő feladata természetesen továbbra is a
hírszerzés maradt. XIV. Lajos kijelentette, hogy „semmi
olyasmi sem történhet a világban, ami elkerülné egy jó
nagykövet figyelmét”. William Trumbull angol nagykövet 1685-
ben a következő utasítást kapta, mielőtt elindult párizsi
állomáshelyére: „Jobb szolgálatunk érdekében, és azért, hogy
különböző tárgyalásaik során kölcsönösen informálják és
támogassák egymást, folyamatos levelezést fog fenntartani
külföldi udvarokhoz küldött követeinkkel. Jó kapcsolatot és
levelezést tart fenn azon fejedelmek és államok
nagyköveteivel, küldötteivel és minisztereivel is, amelyek
baráti viszonyban vannak velünk. Amennyire lehetséges, meg
kell ismernie különböző feletteseik tervezeteit, és amit e téren
fel tud tárni, arról állandóan beszámolókat kell küldenie főbb
államtitkáraink egyikének.” (M. S. Anderson: The Rise of
Modern Diplomacy. 1450–1919. London, New York, 1993,
Longman. 42–43. o.)
A kormányok továbbra is felnyitották a hozzájuk küldött
nagykövetek leveleit, és mindent elkövettek a kódolt üzenetek
megfejtéséért. A nagykövetek pedig egyre nehezebben
megfejthető kódokat használtak: a francia Antoine Rossignol
de Roches (1600–1682) titkosírását például, amelynek a kódja
elveszett, csak a XIX. század végén sikerült egy francia
szakértőnek megfejtenie. A XVIII. században kezdték a francia
cabinet noir, vagyis „fekete iroda” néven emlegetni a
levélfelbontó hivatalokat. A Habsburg Birodalomban VI. Károly
császár (III. Károly magyar király) uralkodása idején (1711–
1740) jelent meg a hasonló feladattal ellátott Geheime
Kabinets-Kanzlei, a titkos kabinet-kancellária. A Habsburgok
helyzetét megkönnyítette, hogy a birodalmi postaszolgálatot
hű alattvalóik, a Thurn und Taxis hercegi család megbízottai
irányították. Kaunitz kancellár így megkaphatta a diplomaták
összes sürgönyét, amelyeket lefordítottak, és öt másolatot
elküldtek belőlük Mária Teréziának, aki így értesíthette
mindenről fiait, a majdani II. Józsefet és II. Lipótot. Keith brit
nagykövet egyszer panaszkodott Kaunitz kancellárnak, mert
az eredeti levele helyett a másolatot kapta meg. „Ejnye,
milyen ügyetlenek ezek az emberek!” – csóválta a fejét a
kancellár, és az ügy ennyiben is maradt.

36. Hadik András balkezes kesztyűket

hozott Mária Teréziának

A hétéves háború (1756–63) elején II. (Nagy) Frigyes porosz

király, aki egyszerre háborúzott Habsburg, francia, orosz és
svéd ellenfeleivel, olyan súlyos veszteséget szenvedett el,
hogy kénytelen volt védelem nélkül hagyni fővárosát, Berlint.
Lotaringiai Károly, a Habsburg-hadsereg főparancsnoka ekkor
felszólította Hadik András altábornagyot, hogy a helyzetet
kihasználva, egy gyors hadművelettel alaposan félemlítse meg
a brandenburgiakat. A bécsi haditanács és Mária Terézia
császárné jóváhagyásával 1757. október 8-án Hadik 3000
gyalogosból és 2100 lovasból összeállította expedíciós
hadseregét. Hat ágyút is magával vitt. Kisebb hátvédek
hátrahagyása után 11-én Elsterwerdából, a Szászországhoz
közeli brandenburgi városból indult meg 3460 magyar, német
és horvát katona élén a 160 kilométerre fekvő Berlin ellen.
 Nappal elrejtőztek, éjszaka vonultak, s a városokban talált
hadikészleteket megsemmisítették vagy elszállították. Königs
Wusterhausen palotájából Hadik hadizsákmányként
megszerezte II. Frigyes gyermekkori csizmáját.
Október 16-án ért Berlin falaihoz, s a városi hatóságoknak
megüzenték, hogy azonnal kezdjenek tárgyalásokba, különben
támadni fognak. A porosz királyné az udvarral Spandauba
menekült, a városi hatóságok pedig halogató nyilatkozatokat
tettek, mire Hadik felsorakoztatta seregét a városfallal
szemben. Az 5521 fős helyőrség védekezni próbált, de az
összecsapás során öt tisztjük és 233 közkatonájuk elesett, s
440-en fogságba kerültek. Hadiknak tíz katonája meghalt, 28
megsebesült. Az életben maradt porosz katonák elvonultak, s
Hadik hozzáláthatott a hadisarc behajtásához.
Némi alkudozás után a városi elöljáróság 185 000 tallért
készpénzben, 50 000 tallért pedig váltóban szállított át kilenc
szekéren Hadik táborába. Ebből 25 000 tallért szétosztottak a
katonák között. Másnap, október 17-én pedig a megszállók
máris megkezdték a visszavonulást, mert Berlin felé porosz
felmentő seregek közeledtek. Az oldalvéd kisebb
összecsapásaitól eltekintve, harc nélkül sikerült visszatérniük a
Habsburg-seregek ellenőrzése alatti területre. A különböző
porosz városok megsarcolása következtében Hadik 269 474
tallér és 33,25 garas összegű hadisarcról számolhatott el az
udvari haditanácsnak. A „huszárcsíny” a háború menetét nem
befolyásolta, de alaposan megnövelte az altábornagy
tekintélyét, akit a császárné a Mária Terézia-rend
nagykeresztjével tüntetett ki.
Számtalan kötetben és honlapon olvasható az anekdota,
mely szerint Hadik András két tucat, Berlin monogramjával
díszített női kesztyűt kobzott el a városból. Mária Teréziának
szánta ajándék gyanánt, de kiderült, hogy valamennyi
balkezes kesztyű volt. Mindez puszta legenda. Soós István
történész arra hívja fel a figyelmet egy cikkében, hogy „Hadik
szigorúan megtiltotta, hogy csapatai a városba bemenjenek,
és ott bárminemű hadizsákmányt rekviráljanak. Ismert tény,
hogy sem maga, sem serege nem vonult be a város
központjába, és a helyőrségi csapatok feletti gyors győzelmet
követően Berlin falain kívül táborozva várta a városra kirótt
hadisarcot.” (Egy nevezetes huszárcsíny – Berlin
megsarcolása. IPM, 2014. augusztus. 37. o.) A legenda alapja
az lehetett, hogy a Hadik seregében szolgáló Ried ezredes és
Walterskirchen kapitány, akik a berliniekkel a hadisarcról
tárgyaltak, mindketten kesztyűket kértek a berliniektől
ajándék gyanánt. A berliniek pedig olyan pontosan
végrehajtották Hadik előírásait, hogy még a 75 000 tallérról
szóló váltóra is kifizettek a következő hónapban 62 500 tallért.
Egyáltalán nem valószínű, hogy balkezes kesztyűkkel
próbálták volna felbosszantani a győzedelmes ellenséget –
akiről még nem tudhatták, hogy nem fog visszatérni.

37. Az illuminátusok egy ősi, titkos

társaság tagjai voltak

Johann Adam Weishaupt 1748-ban született, a bajorországi

Ingolstadtban. Apja korai halála után keresztapja, Johann
Adam von Ickstatt báró, a német felvilágosodás egyik
képviselője, az Ingolstadti Egyetem igazgatója gondoskodott a
neveltetéséről. Weishaupt egy jezsuita kollégiumban szerezte
meg műveltségének alapjait, s tizenöt éves korában, magas
rangú pártfogójának köszönhetően bekerült a XV. században
alapított, immár a jezsuiták irányítása alatt álló Ingolstadti
Egyetemre. 1772-től maga is a jogi fakultás tanárainak sorába
léphetett.
Minden jel szerint a fontoskodó, intrikus, karrierista, örökké
elégedetlen egyetemi oktatók közé tartozott, s ezért csak
1773-ban kaphatta meg a kánonjog professzorának címét. A
következő évben Weishaupt csatlakozni akart a
szabadkőművesekhez, de a tagdíjat túl magasnak, a társaság
„titkait” és szertartásait pedig túlságosan érdektelennek
találta. A magányos és népszerűtlen professzor sokat
tanulmányozta olyan ókori titkos társaságok történetét, mint
az eleusziszi misztériumok beavatottjai és a püthagoreusok. A
feloszlatott jezsuita rendet is csak afféle önző, saját céljait
követő, titkos társaságnak tekintette. Saját megfogalmazása
szerint ő is „vakon, feltétlenül engedelmes” tanítványoknak
szeretett volna parancsokat osztogatni, politikai befolyásra
kívánt szert tenni, s minden bizonnyal túl szorosnak találta a
kapcsolatot a katolikus egyház és a bajor választófejedelmi
dinasztia között, ezért hangoztatta a racionalizmus
terjesztésének szükségességét.
1776. május 1-én alapította meg legjobb tanítványaiból a
már működő diáktársaságok kapcsolataira építve a
„Legnagyobb tökéletességre törekvők szövetségét” (Bund der
Perfektibilisten). Három év múlva felvetették, hogy inkább a
„Méhek Társasága” nevet fogják használni – de végül az
„Illuminátusok (vagyis megvilágosultak) Rendje” nevet
választották. Mindenki új nevet kapott a társaságban:
Weishauptot „Spartacus”, első tanítványait „Cato”, „Ajax” és
„Tiberius” néven emlegették. Később felbukkantak a rendben a
„Shaftesbury”, „Konfucius” és „Timurlenk” elnevezések is. Úgy
látszik a rend tagjai a bölcsességükről és hatalmukról híres
történelmi személyiségekhez vonzódtak. Szimbólumuk
Minerva baglya lett.
Weishaupt „rendjét” kezdetben csak öt, majd tizenkét diákja
alkotta, akiket szabadkőműves mintára fokozatosan „avatott
be”. Előbb a klasszikus moralisták, majd a felvilágosodás
radikálisabb, materialista képviselőinek az írásaival kellett
megismerkedniük. Ezután a „novíciusoknak” különböző írott
vizsgákat kellett letenniük, hogy elérjék a „Minervale” és a
„Minervale Illuminato” nevű fokozatokat. Weishaupt
legszívesebben a húszas éveikben járó, gazdag, hiszékeny és
engedelmes fiatalembereket szervezte be, nőkkel, hívő
keresztényekkel és zsidókkal nem foglalkozott. A legmagasabb
fokozat neve „Areopagus” volt, ebbe a körbe tartoztak a rend
igazgatói, akik egyedül ismerték a titkos, végső célokat. E
célok között ott volt az elmaradottság és a hagyományok
elleni harc – ami a gyakorlatban minden bizonnyal a jezsuiták
fennmaradt befolyása elleni küzdelmet jelentette az
egyetemen. A távolabbi cél a társadalom átalakítása volt
Rousseau, Morelly és Mably tanításai alapján – nem
erőszakkal, hanem a rend tagjainak vezető pozíciókba való
juttatásával. A mozgalomhoz csatlakozók többsége minden
bizonnyal nem tudott a radikális politikai célokról, csak a
felvilágosodás terjesztésének nemes szándékáról.
J. M. Roberts, az Oxfordi Egyetem professzora szerint „a rend
egyszerre volt a közkeletű felvilágosult eszméket és
álláspontokat terjesztő ügynökség és egy kvázi vallási szekta,
mely megfelelt a hit hagyományos forrásaival elégedetlen
emberek igényeinek, akik a társadalom végső, utópikus
megújulásáról álmodoztak”. (The Mythology of the Secret
Societies. St. Albans, 1974, Paladin. 137. o.) Antiklerikális,
republikánus, vallásellenes tanításokat terjesztettek, s ha egy
könyvet valahol betiltottak, ők azonnal megszerezték azt.
Az illuminátusok életét sokkal szigorúbb rendeletek
szabályozták, mint a szabadkőművesekét. Meg kellett
tagadniuk családjukat és barátaikat, s ráadásul kötelezővé
tették az egymásra irányuló kémtevékenységet. Ez utóbbira
azért volt szükség – Rüdiger Safranski német történész szerint
–, hogy felbecsülhessék, mekkora „haladást tettek az erény
terén, kiválaszthassák a jelölteket és felruházhassák a tagokat
az őket megillető ranggal. »Tartsa jól szemmel – olvasható az
illuminátusok egyik utasításában – minden egyes alárendeltjét,
figyelje meg olyan alkalmakkor, amikor valami arra ingerli,
hogy más legyen, mint amilyennek lennie kellene: ez az a
pillanat, amikor meg kell mutatkoznia, hogy mennyire vitte
addig.« A kémkedés e rendszere következtében bizonyos
emberekre nézve valóban veszedelmes tudás halmozódhatott
fel a szervezet középpontjában, azért veszedelmes, mert a
másik magánéletére vonatkozott. Zsarolhatóvá váltak a belső
emberek és nyilván azok a kívülállók is, akiket azért figyeltek
meg, hogy befolyással lehessenek rájuk.” (Friedrich Schiller,
avagy a német idealizmus felfedezése. Bp. 2007, Európa. 240–
241. o.)
 Weishaupt nagyszabású levelezést folytatott, s egyik
tanítványa, Franz Xaver von Zwackh javaslatára társaival
együtt megpróbálta átcsábítani az elégedetlen
szabadkőműveseket a saját szervezetébe. Beléptek a porosz
nagypáholyba, saját müncheni szervezetüket pedig „Jó Tanács
Tivadara” néven emlegették, hogy ezzel is megnyerjék
Wittelsbach Károly Tivadar bajor választófejedelem jóindulatát.
A kívülállók számára valószínűleg nem tűntek másnak, mint
egy új szabadkőműves páholynak.
1779-re már négy bajor városban hoztak létre úgynevezett
„kolóniákat”, s a tagok száma meghaladta az ötvenet.
Hamarosan egyes német, itáliai és francia városokban is
megjelentek, s az 1780-as évek elejére tagjaik száma
megközelítette a háromszázat. Olyan hírességek is
csatlakoztak, mint Joseph von Sonnenfels (a bécsi egyetem
professzora), Ludwig von Cobenzl gróf (Mária Terézia
diplomatája), Goethe, Schiller, Mozart, Wieland, Herder és a
majdani Metternich osztrák kancellár apja. Még II. József
császárt is megpróbálták beszervezni.
A Weishauptnál hat évvel fiatalabb, hannoveri születésű
Adolph Knigge báró, Szász-Weimar fejedelmének kamarása
maga is szerette volna megreformálni a szabadkőművesek
mozgalmát, ezért 1780-ban Frankfurtban örömmel
csatlakozott az illuminátusokhoz. Weishaupt arra szólította fel
– mielőtt közölné vele a rend magasabb rendű céljait és titkait
–, hogy toborozzon új tagokat. Knigge ezt meg is tette, és
várta a titkokat. Weishaupt kissé zavarba jöhetett, mert
ilyesmit nem tudott felmutatni, viszont felszólította Kniggét,
hogy hozzák létre közösen a rend magasabb rendű fokozatát.
Az illuminátusok közül ekkorra egyre többen megelégelték
Weishaupt ígérgetését, hazudozásait és erőszakos irányítási
módszereit. Knigge közvetíteni próbált, arra törekedve, hogy
összeegyeztesse a mozgalmat a vallással, amit a legtöbb
kortárs a társadalom fontos alkotóelemének tekintett.
Ráadásul azt javasolta, hogy ne az egyetemista fiatalemberek
közül toborozzanak új tagokat, hanem a tekintélyes
szabadkőművesek közül. Javaslatára új fokozatokat vezettek
be szabadkőműves-mintára. Az első „osztályba” tartoztak a
noviciátus, a „minervale” és az „illuminatus minor” fokozatok
birtokosai, a másodikba a szabadkőműves-inasok, -segédek és
-mesterek, a harmadik osztály pedig a „misztériumoké” lett,
melyből négy volt: pap, régens (vagy herceg), mágus és király.
1782-ben a müncheni „Jó Tanács Tivadara” páholy teljesen
függetlenné vált. A szabadkőművesek wilhelmsbadi
konvencióján nagyobb szabadságot engedélyeztek az egyes
páholyok számára, s ez növelte az illuminátusok befolyását.
Weishaupt egyre bonyolultabb páholyközi
szövetségrendszereket próbált elfogadtatni, abban a
reményben, hogy a szabadkőműves páholyok felett álló,
irányító központ vezető pozícióit az illuminátusok foglalhatják
el. 1783 elejére sikerült hétre növelni az illuminátuspáholyok
számát, és egyes szabadkőműves-szervezetek is az
illuminátusokéhoz hasonló szabályzatokat fogadtak el.
Az illuminátusok terjeszkedése 1784-ben érte el
csúcspontját. Ekkoriban a híveik megjelentek Svájcban,
Varsóban és Pozsonyban is. Bár Weishaupt később azzal
dicsekedett, hogy 2500 tagjuk volt, ezt a számot vélhetőleg a
szabadkőművesek beszámításával érte csak el, valószínűbb a
650-es létszám. Hazánkban – többek között – Pálffy Károly
grófról, Podmaniczky József báróról és Berzeviczy Gergelyről
állították, hogy az illuminátusok közé tartoznak.
Az 1780-as évek közepére a rend tagjai és vezetői minden
jel szerint elbízták magukat. Rengeteget fecsegtek, „titkaikat”
eltúlozva adták tovább, s a szabadkőművesek egyre jobban
elhatárolták magukat a radikális eszméket hangoztató
illuminátusoktól. II. József császár arra törekedett, hogy a
Habsburg Birodalomhoz csatolja Bajorországot, s ezért az
osztrák kapcsolatokkal rendelkező illuminátusokat azzal
vádolták, hogy a Habsburgok ügynökei. Weishaupt és Knigge
pedig összekülönbözött, s az utóbbi „álruhás jezsuitának”
nyilvánította a rend alapítóját, majd kivált az illuminátusok
közül.
1784. június 23-án a bajor választófejedelem megtiltotta
alattvalóinak a titkos és engedély nélküli társaságokhoz való
csatlakozást. Hamarosan az illuminátus rend ellen intézett
támadások jelentek meg a sajtóban. A bajor
szabadkőművesek elhatárolódtak a vallástalannak, intrikusnak
és romlottnak nyilvánított illuminátusoktól, azt hangoztatva,
hogy ők hűek az országukban uralkodó Wittelsbach-
dinasztiához. A papok is elítélték a rendet, amelyet végül egy
1785. március 2-i uralkodói rendelet betiltott. Weishaupt
elveszítette egyetemi állását, menekülnie kellett, s egyre
többen vádolták meg különböző bűnökkel, hogy önmagukat
mentegessék. A rendőrség átkutatta az illuminátusok
vezetőinek házát, az ott lefoglalt dokumentumokat később
több kötetben megjelentették. Kiderült, hogy a rend vezetői
élet és halál urainak tartották magukat a beavatottak felett.
Hatalmas felháborodás fogadta a rend vallásellenes
nyilatkozatait, rengeteg vád, ellenvád és védekezés látott
napvilágot, alaposan eltúlozva az illuminátusok tényleges
befolyását és jelentőségét. Többek között megvádolták őket
Zweibrücken hercege örökösének meggyilkolásával, valamint
az önkielégítés, a szodómia és a prostitúció propagálásával.
1787-től Bajorországban már halálbüntetés várt arra, aki új
tagokat próbál beszervezni a betiltott rendbe. Weishauptnak
Szász-Gotha-Altenburg szabadkőműves és illuminátus
fejedelme, II. Ernő herceg adott menedéket. Az egykori
professzor az 1830-ban, Gothában bekövetkezett haláláig több
könyvet írt, amelyekben az illuminátusokat mentegette.
A vádaskodásnak az lett a következménye, hogy az 1780-as
évek végére már csak nagyon kevesen tudták elkülöníteni
egymástól a békés szabadkőműveseket, a radikális
illuminátusokat és a misztikus rózsakereszteseket, s
valamennyi társaságot mélységes gyanakvással emlegették.
Korábban még a szabadkőművesek ellenfelei sem állítottak
olyasmit, hogy a páholyokon belül egy nagy, egyetemes
összeesküvés szálait szövögették – a rend bukása után
azonban egyre szélesebb körökben terjedt el ez a
meggyőződés.
Az összeesküvés-elméletek a francia forradalom kirobbanása
után váltak igazán népszerűvé. Az egykori jezsuita, Barruel
abbé 1797-ben megjelentette Mémoires pour servir a l’histoire
du jacobinisme (Emlékiratok a jakobinizmus történetének
feltárására) című könyvét, amelyben az illuminátusokat és a
szabadkőműveseket vádolta a francia forradalom
kirobbantásával. Tézise rendkívül nagy sikert aratott. Nesta
Webster szélsőjobboldali angol írónő, aki a XX. században több
könyvet is szentelt az illuminátusok, szabadkőművesek és
zsidók konspirációinak feltárására (nem zavartatva magát
attól a ténytől, hogy az utóbbiakat az előbbi két csoport
kizárta soraiból), így fogalmazott: „A német szabadkőművesek
és illuminátusok páholyai azok a források, amelyekből a
terrorban kulmináló anarchikus tervezetek származnak. A
szabadkőművesek Frankfurt am Main-i, három évvel a francia
forradalom kezdete előtt tartott gyűlésén tervezték el először
XVI. Lajos és III. Gusztáv svéd király halálát.” (The French
Revolution, a Study in Democracy. London, 1919, Constable.
21. o.) A kötet utószavában pedig arra hívta fel a figyelmet,
hogy „az illuminátusok által kitanított francia jakobinusok
ördögi módszereit Oroszországban ismételték meg rettenetes
hatással… A civilizációt fenyegető veszély nem új, hanem a
francia forradalomból származik. A Weishaupt által szított
lángok sosem hunytak ki.” (Idézett mű, 493. o.)
Nem csoda, ha a XX. században számtalan regény, film, dal
és (az utóbbi években) számítógépes játék idézte fel az
illuminátusok világhódító terveit, összekeverve őket a
szabadkőművesekkel és a rózsakeresztesekkel, s őket téve
felelőssé olyan eseményekért, mint Napóleon waterlooi
veresége vagy Kennedy elnök meggyilkolása. Alighanem
alaposan túlbecsülték azoknak a XVIII. századi német uraknak
a világtörténelemre gyakorolt befolyását, akik – bármilyen
hírességek csatlakoztak is mozgalmukhoz – idejük nagy részét
fontoskodással és intrikákkal töltötték, majd szervezetük az
első szigorúbb fejedelmi szóra úgy omlott össze, mint a
kártyavár.
 38. Pompadour harácsoló kegyencnő
volt

Madame Pompadournak, XV. Lajos szeretőjének meglehetősen

rossz a híre. Sokan élősködő kegyencnőknek tekintik a királyok
szeretőit, és politikai befolyásukat is alaposan eltúlozzák. Guy
Breton francia újságíró így írt róla több kiadást megért
történelmi sorozata egyik kötetében: „Pompadour asszony…
félt, hogy egyedül marad Versailles-ban, ahol annyian
gyűlölték; és hogy a királyt maga mellett tartsa, már jó ideje
azon törte a fejét, miként fogadtathatná el vele a
békeszerződés gondolatát… Azt tanácsolta a királynak, hogy
semmit ne követeljen, és engedje át a meghódított
területeket… Így született meg az ostoba aacheni
békeszerződés, amely kivívta a nép haragját…” (Libertinusok
kora. Bp. 2005, Európa. 83. o.)
A gyönyörű, művelt és szellemes márkinő Jeanne-Antoinette
Poisson néven látta meg a napvilágot 1721. december 29-én.
Egy gyanús ügyleteket folytató, párizsi üzletember lánya volt.
Apja a gyermek születése után négy évvel otthagyta a
családját, de feleségét, a szép Louise-Madeleine de La Motte-
ot azonban kislányával együtt befogadta egy módos bankár,
Charles François Paul Le Normant de Tournehem. Könnyen
elképzelhető, hogy ő volt a gyermek valódi apja. A bájos
kislányt „Reinette”, vagyis „királynőcske” néven becézték, s
kilencéves korában közölte vele egy jósnő, hogy egy király
szívét fogja meghódítani. Gondos nevelésének köszönhetően
értett a botanikához, zenéhez, tánchoz, rajzoláshoz,
drágakövek csiszolásához, valamint a társalgás és
vendégfogadás művészetéhez. Húszévesen a nevelőapja
jókora hozománnyal hozzáadta unokaöccséhez, Charles
Guillaume Le Normant d’Étiolles-hoz, s mivel nemcsak szép és
gazdag volt, de igen művelt is, szalonjába írók és filozófusok
jártak. Az asszony két gyermeket szült, s bár szerette férjét,
nem feledkezett meg gyermekkori álmáról: neki egy király
szívét kell meghódítania!
Erre 1745 februárjában került sor, ekkor ismerkedett meg
egy versailles-i bálon a harmincéves XV. Lajossal. Pár hónap
múlva a király beköltöztette őt a versailles-i palota egyik
lakosztályába, amelyet titkos lépcső kötött össze a szobájával.
Az asszony férje ájuldozott, felháborodott leveleket írt, majd
belenyugodott a helyzetbe, a család pedig örvendezett, hogy
lesz egy pártfogójuk az udvarban. Az udvaroncok fel voltak
háborodva, mert a király ezúttal polgári származású szeretőt
választott, nem arisztokratát. Aydie abbé így háborgott:
„Melyik ringyó merészel majd bemutatni egy ilyen asszonyt a
királynénak?” Mire Conti hercegnő, a király unokahúga így
felelt: „Ne mondjon többet, abbé, mert én leszek az!”
A király gondosan kitaníttatta szerelmét az udvari
szokásokra, s mivel a limousini Pompadour-család éppen
kihalt, kinevezte Pompadour márkinőjévé. A kegyencnő olyan
kedvesen és tapintatosan viselkedett, hogy mindenki
megkedvelte. Még a királyné, Leszczyńska Mária is
megállapította, hogyha a királynak szerető kell, inkább a
márkinő legyen az, mint bárki más. Csak a király fia, Lajos
Ferdinánd gyűlölte, s „ringyó mama” néven emlegette.
Pompadour öt éven át volt XV. Lajos szeretője, és haláláig
bizalmas barátnője maradt. A királyt nem is annyira szexuális
vonzerejével hódította meg, mint inkább jó kedélyével,
tréfáival, szellemességével. Egyesek frigidnek tartották. A
szerelmi élet ugyanis kimerítette, még gyógyszerekkel is
kísérletezett, hogy felszítsa szenvedélyét, de erről barátnői
lebeszélték, mert ártott vele az egészségének. Viszont mindig
készen állt Lajos szórakoztatására. A nyugalomra és
magánéletre vágyakozó király egyedül az ő lakosztályában
engedhette el magát, ez volt egyetlen pihenőhelye az udvar
szertartásai közepette.
Pompadour márkinő számtalan írót és tudóst támogatott.
Voltaire-t ő neveztette ki a király történetírójává és a
lakosztályába is belépésre jogosult, udvari nemesemberré. Az
akadémiai tagság megszerzésében is a segítségére volt.
Montesquieu-t megvédelmezte a támadásoktól, Marmontelnek
állást és lakást szerzett, Crébillonnak nyugdíjat biztosított, s
amikor d’Alembert-nek a porosz király évjáradékot juttatott,
Pompadour rábeszélte XV. Lajost, hogy adományozzon neki
kétszer annyit. Barátai és pártfogoltjai közé tartozott a
természettudós Buffon gróf, a közgazdász Quesnay, valamint
Boucher, de La Tour és van Loo festők. Ő keltette fel a király
érdeklődését az Enciklopédia iránt, amelynek ezért
folytatódhatott a kiadása. Támogatta a sèvres-i
porcelángyárat, közreműködött a Katonai Iskola
megalapításában, s a király az ő számára kezdte el Kis-Trianon
megépítését. Könyvtárában 3525 kötet volt, s többségüket el
is olvasta.
Politikai befolyását eltúlozták, az államügyekhez nem értett,
és nem is foglalkozott velük. Guy Breton idézett
megállapításával ellentétben az osztrák örökösödési háborút
lezáró, 1748-as aacheni békekötéshez semmi köze sem volt.
XV. Lajos „úgy döntött, hogy nem kufárként, hanem királyként
kíván békét kötni”. (Évelyne Lever: Madame de Pompadour.
Bp. 2003, Európa. 153. o.) Ragaszkodott a nagylelkű
békeszerződéshez, az elfoglalt területek visszaadásához, mert
abban bízott, hogy így a béke tartósabb lesz. Ezért lemondott
Dél-Németalföld megszállt területeiről, hogy visszakapja a
kanadai francia gyarmatokat. Az utókor történészei azért
bírálták e békét, mert tudták, hogy a következő, a hétéves
háborúban Franciaország el fogja veszíteni kanadai birtokait –
XV. Lajos azonban nem láthatta ezt előre. A Nagy-Britanniával
kötött békeszerződés értelmében ki kellett utasítania
Franciaországból a párizsiak körében népszerű Stuart
trónkövetelőt, Károly Edwardot. Ezen sokan felháborodtak – a
márkinő ellenségei pedig Pompadour befolyásával indokoltak
meg minden népszerűtlen intézkedést.
Azt terjesztették róla, hogy mohó, költekező asszony, aki
tönkreteszi az államot. Holott az udvar kiadásai ekkor már az
összes állami kiadás 10%-át sem érték el, s az asszony sokkal
több pénzt költött magánvagyonából a király
szórakoztatására, mint amennyit tőle kapott. Az 1750-es évek
elején a királynak új szeretői lettek, de továbbra is
rendszeresen látogatta Pompadour asszonyt, akinek továbbra
is megjelentek fogadásain a főnemesek és a nagykövetek. Az
1756-os osztrák–francia szerződéshez a diplomaták az ő
befolyását is felhasználták. A hétéves háború idején (1756–
1763) a király dolgozószobaként használta a márkinő
lakosztályát, s úgy éltek együtt, mint egy idősödő, dolgos,
egymáshoz ragaszkodó házaspár.
Az 1760-as évek elején már sokat szenvedett a
tuberkulózistól. Negyvenkét éves korában, 1764. április 15-én
halt meg versailles-i lakosztályában. Amikor az utolsó kenetet
feladó pap menni készült, mosolyogva utánaszólt: „Még egy
pillanat plébános úr, és együtt távozunk!” Az etikett előírásai
szerint a király nem vehetett részt a temetésén, csak palotája
ablakából figyelte a távolodó temetési menetet. Könnyezve
jelentette ki: „Mindössze ennyit tehettem érte!”

39. Patyomkin díszletfalvakkal

tévesztette meg Nagy Katalint

Amikor a később Nagy Katalin néven emlegetett,

harminchárom éves asszony 1762. július 9-e (a helyi, Julianus-
naptár szerint június 28-a) hajnalán Szentpéterváron a Téli
Palota udvarára lépett, hogy végrehajtsa államcsínyét, a
Preobrazsenszkij gárdaezred egyenruháját viselte. Lóra szállva
észrevette, hogy a bojtos szíj hiányzik a neki átnyújtott
kardról, mire egy nagydarab gárdista odavágtatott, s átadta
neki saját kardbojtját. A tiszt lova azonban arra volt kiképezve,
hogy más lovak mellett ügessen, s most Katalin lova
közelében akarta folytatni útját. Lovasa csak némi küzdelem
árán tudta rávenni, hogy visszatérjen a katonák közé, s Katalin
jót nevetett ezen. A gáláns tiszt, akit Grigorij Alekszandrovics
Patyomkinnak neveztek, később sokszor mondogatta, hogy
mindent egy engedetlen lónak köszönhet.
1739-ben született, Csizsovo faluban, köznemesi családban.
Az elsők között iratkozott be az új Moszkvai Egyetemre, ahol
díjat kapott, majd gárdatiszt lett. A sikeres államcsíny után
befogadták II. Katalin belső udvari körébe, ahol Alkibiadésznek
nevezték, mert ugyanolyan vonzónak, érzékinek,
intelligensnek és bátornak találták, mint az ókori athéni
politikust. Különböző diplomáciai és kormányzati megbízatások
során bizonyította tehetségét. Miután tisztázatlan
körülmények között elvesztette egyik szemét, másfél évre
visszavonult az udvartól, s azt beszélték, szerzetes akar lenni.
A cárnő hívására azonban visszatért, s kitüntette magát az
1768–74-es orosz–török háborúban. Előbb II. Katalin bizalmas
tanácsadója lett, majd 1774-től szenvedélyes szerelem
bontakozott ki köztük. Ez év júniusának egyik éjszakáján
valószínűleg még titkos házasságot is kötöttek. Katalin több
levelében is úgy utalt Patyomkinra, mint a férjére.
A két egyenrangú, erős egyéniség között boldog szerelmi
kapcsolat és eredményes politikai szövetség jött létre. Az
államtanács tagjaként Patyomkin vette kézbe a hadügyeket,
és ő irányította a Pugacsov-féle lázadás (1773–75) leverését.
Átvette a Preobrazsenszkij gárda, majd a lovasgárda
parancsnokságát, a kozákok főparancsnoka és a hadi
kollégium elnöke lett. Az Oszmán Birodalommal megkötötte a
kücsük-kajnardzsi békeszerződést (1774), mellyel Oroszország
birtokba vehette a Dnyeper és a Bug közti területet, a Krími
Kánságot pedig függetlenné nyilvánították. 1776-ban Katalin
megszerezte a számára a Német-római Császárság hercegi
címét, és számtalan kitüntetéssel halmozta el.
1776-tól megegyeztek abban, hogy egymástól független
szerelmi életet élnek, de politikai szövetségüket és
barátságukat megőrzik. Katalin újabb szeretői, akik közül
többet Patyomkin mutatott be a cárnőnek, „bátyuskának”
szólították a herceget, mintha csak a rokonuk lenne. Katalin
pedig udvarhölgyeivé nevezte ki Patyomkin szeretőit, akik
többsége a herceg saját unokahúgai közül került ki.
 1783-ban a Krími Kánságot az Orosz Birodalom bekebelezte,
és Novorusszija (Új-Oroszország) kormányzósághoz csatolták.
A Tauria (Krím) hercege címet viselő Patyomkin ekkor
elképesztő energiával látott hozzá a déli tartomány
fejlesztéséhez. Sorra alapította a városokat és kikötőket,
létrehozta a fekete-tengeri orosz flottát, és több százezer
bevándorlót telepített le. Amikor pedig Nagy Katalin 1787-ben
az európai nagyhatalmak nagykövetei és II. József császár
társaságában féléves utazás során megtekintette az új
tartományt és a Krím-félszigetet, nagyszabású fogadásokat
rendezett a tiszteletükre. Bemutatta az új falvakat, városokat
és a flottát.
Ekkoriban terjesztették el politikai ellenfelei az udvarnál,
hogy mindez csak látszat, díszletfalvakat mutogatott, és
ugyanazokat a telepeseket szállította egyik helyszínről a
másikra. Azóta nevezik Patyomkin-falvaknak azokat a
mesterségesen megszépített helyszíneket, amelyeket a
külföldiek megtévesztésére hoztak létre. A problémát
alaposabban megvizsgáló orosz (Панченко А. М.: Русская
история и культура: Работы разных лет. Szentpétervár,
2000, Izd-vi Azbuka) és nyugati történészek (Simon Sebag
Montefiore: Prince of Princes: The Life of Potemkin. London,
2000, Phoenix) egyaránt úgy vélik, hogy a Patyomkin elleni
vádaknak semmi alapjuk sincs. A herceg valóban rendkívüli
sikereket ért el a kormányzása alatti területek fejlesztése
során, és semmivel sem tévesztette meg látogatóit.
Patyomkin afféle keleti despotaként élt szeretőkkel,
tisztekkel, püspökökkel és zsidó rabbikkal körülvéve Iașiban
berendezett udvarában, vagy népes kísérettel körülvéve
száguldozott Szentpétervár és a Krím között. A cárnővel
mindig hálásan és tiszteletteljesen viselkedett. Fényűző
lakomáin gyémántokat szolgáltak fel desszertként a
vendégeknek, a házigazda pedig egy ócska köntösben sétált
köztük, amely alatt meztelen volt. Sikeresen harcolt az 1787–
92-es orosz–török háborúban is. Az állandó tevékenység
azonban kimerítette, 1791. október 16-án a besszarábiai
sztyeppen megállíttatta utazókocsiját, s így kiáltott: „Elég!
Nincs értelme továbbmenni!” Mezítláb, hálóruhában kifeküdt a
fűre, és meghalt – valószínűleg tüdőgyulladás végzett vele.
A történészek sokáig csak afféle kegyencnek tekintették, aki
kizárólag a hálószobában vitézkedett. „Katalin és Patyomkin
sokáig saját sikerük áldozatai voltak – írta róluk Simon Sebag
Montefiore. – Hivalkodásuk és szexuális szabadságuk
történelmi anekdotává változtatta őket. Főleg Patyomkin vált a
Katalin-ellenes propaganda, az oroszellenes rágalmak, az
erotikus gúnyolódás, a viktoriánus prüdéria és később a
szovjet puritanizmus áldozatává. Ellenfelei lekicsinyelték óriási
teljesítményét, és feltalálták a Patyomkin-falvak kifejezést…”
(The New York Review of Books, 2005. február 24. 33. o.) Ma
már elismerhetjük, hogy a cárnő és Patyomkin, ez a „furcsa
pár” a XVIII. század legsikeresebb politikusai közé tartozik.

40. Az amerikai alkotmány az Irokéz

Konföderáció hatását tükrözi

A mindössze tizenegy éve független Egyesült Államokban

1787. május 25-én Philadelphiában összegyűlt tizenkét állam
ötvenöt küldötte. Őket nevezi az amerikai hagyomány „alapító
atyáknak”, gyűlésüket pedig Alkotmányozó Konvenciónak. Ők
hozták létre 1787. szeptember 17-re az Egyesült Államok
mindmáig érvényben lévő, vagyis a világ leghosszabb ideje
lényegileg változatlanul működő alkotmányát.
Először a XIX. század végén említette meg egy tudós, Lewis
Henry Morgan, hogy az irokézek már a XVIII. században azt
javasolták a fehéreknek, hogy gyarmataik ugyanúgy lépjenek
szövetségre egymással, ahogy az északkeleti erdővidék irokéz
nyelvű népei, az Ontario-tótól délre és keletre élő móhak,
onejda, onandága, kajúga, szeneka s tuszkaróra törzsek. Az
1970-es években több tanulmány született az Irokéz
Konföderációnak az amerikai alkotmányozásra gyakorolt
hatásáról, majd a Szenátus (1987) és a Képviselőház (1988)
egyaránt elfogadta az úgynevezett 76-os számú határozatot.
Ez pedig kimondta, hogy az Irokéz Konföderáció „hozzájárult
az USA alkotmányának kialakulásához, valamint azt, hogy az
irokéz törzsszövetség politikai rendszere hatott mind a
gyarmatok egy nemzetté válására, mind az amerikai
alkotmány létrejöttéhez vezető demokratikus elvek
kialakulására”. Szentmihályi Gergely azonban joggal hívja fel
figyelmünket egy kiváló tanulmányában arra, hogy „bár sokan
e határozatra is az elmélet igazolásaként hivatkoznak, ez
alapvetően egy – sokszor vitatott – politikai aktus volt csupán”.
(Irokéz gyökerek? Kommentár, 2014. 5–6. 41. o.)
Politikai aktus helyett én inkább politikai gesztusnak
nevezném, amely szervesen következik az amerikai
kormányzat 1960-as évek óta követett indiánpolitikájából. A
fejlesztés politikájának jelszavával a kormányok mindent
megtettek az indián önkormányzat és önellátás, valamint a
kulturális újjáéledés támogatásának érdekében. Könyvek,
filmek, kiállítások és a legkülönbözőbb programok
hangsúlyozzák az amerikai őslakosság kultúrájának
fejlettségét és az Egyesült Államok fejlődéséhez való
hozzájárulását. Politikai szempontból tehát teljesen érthető a
Kongresszus két kamarájának gesztusa: ha az amerikai
őslakosság öntudatát és büszkeségét, valamint a számukra
valaha oly sok kárt okozó amerikai kormányzattal való
szolidaritásukat megerősíti annak elismerése, hogy az
alkotmánynak „irokéz gyökerei” vannak – akkor azt el kell
ismerni.
De vajon történelmileg is igazolható ez az állítás? Az
európaiak érkezése előtt kialakított Irokéz Konföderáció célja a
belső konfliktusok rendezése volt, majd fegyveres akcióik
összehangolása. Laza szövetségi rendszerüknek mindössze
egy főnökökből álló nagytanács állt az élén. Bár az egyes
törzseket különböző számú főnök képviselte, minden törzsnek
csak egy szavazata volt, és az ősi társadalmak szokásaihoz
hasonlóan itt is egyhangú döntésekre volt szükség. Ahogy a
törzseken belül sem volt teljes az egyenlőség, hanem
megjelentek kiváltságos családok, ugyanúgy a nagytanácsban
is volt egy csoport, a móhakok képviselői, akiket
tekintélyesebbnek tartottak a többinél. Ők elsőként
tárgyalhattak a felmerülő kérdésekről, s döntésüket a többi
törzs nem változtathatta meg. Az Irokéz Törzsszövetség
távolról sem egyenrangú felek társulása volt, a móhakok és a
szenekák képviselték az irokéz népesség kétharmadát,
szálláshelyeik közrefogták az onejdák, onandágák és kajúgák
területeit, akik így alárendelt, de védett helyzetbe kerültek. E
törzsszövetség tulajdonképpen nem volt más, mint a
hagyományos, törzsi hatalmi viszonyok kiterjesztése több
törzsre. Szentmihályi Gergely találó megfogalmazása szerint
„feltehetően a számtalan tárgyalást, egyeztetést preferáló
rendszer és a konszenzuskeresési attitűd téveszti meg a
felületes szemlélőket” (Idézett mű, 53. o.), ezért tűnhet
demokratikusnak a döntési folyamat. A nagytanács tagjait
nem választották, hanem a kiváltságos családok asszonyai
delegáltak egy-egy főnököt (mivel a leszármazást nőágon
tartották számon). „Feltűnő azonban a klánrendszer
kiváltságos családjainak teljesen kizárólagos szerepe a
jelölésben. Ebben az értelemben a szövetség oligarchikus
működésű, nem pedig demokratikus: a kiválasztás
konszenzuális, de csak egy elitcsoport konszenzusa. Ráadásul
a kiváltságos családok igen csekély hányadát adták a teljes
népességnek.” (Idézett mű, 54. o.)
Lehetséges, hogy a XVIII. századi amerikai politikusok
ismerték az Irokéz Konföderációt, s a gyarmatok vitái során
olykor elismeréssel emlegették. Egyes indián neveket és
jelképeket is felhasználtak, hogy hangsúlyozzák
függetlenségüket az európaiaktól. De bármilyen gyakran
emlegették a felvilágosodás divatjának engedve a „nemes
vadembereket”, ebben a korban az őslakos amerikaiakat óriási
társadalmi szakadék választotta el a fehérek elitjétől, amely a
politikát irányította. Mai fogalmaink szerint a közfelfogás
rasszista volt, és a magukat felsőbbrendűnek tekintő
csoportok tagjai aligha tarthatták példaértékűnek egy
alsóbbrendűnek tekintett csoport politikai szerveződését.
 „Európai mércével mérve az irokéz kormányzat
szélsőségesen primitív volt, és nem gyakorolt hatékony
ellenőrzést a társadalom egyéni tagjai felett.” (The New
Encyclopedia of the American West. New Haven, London,
1998, Yale. 554. o.) Az amerikaiak pedig egyáltalán nem ilyen
laza konföderációt akartak létrehozni. Ilyesmivel már
rendelkeztek: az 1781-től életbe lépett Konföderáció Cikkelyei
(Articles of Confederation) elnevezésű alkotmányuk mindössze
egy egykamarás Kongresszust állított az Egyesült Államok
élére törvényhozó szervként, nemzeti végrehajtó és
igazságszolgáltató szervet azonban nem hozott létre. E
Kongresszusnak sikerült rendeznie a gazdátlan területek
kérdését, megteremtette a közoktatás anyagi alapjait, s
meghatározta az új államok kialakulásának módját. A külügyi
és pénzügyi problémákkal azonban nem tudott megbirkózni.
Az európai nagyhatalmak nem tartottak tiszteletben egy olyan
államot, amely nem rendelkezett hadsereggel: Nagy-Britannia
északon, Spanyolország pedig délen tartott megszállva olyan
területeket, amelyekhez az amerikaiak szerint nem volt joguk.
Az államadósság kamatai vészesen növekedtek, az ország
hitele megsemmisült, a háború idején kiadott kontinentális
kötvények értéke rohamosan csökkent, az államokat
elárasztotta az értéktelen papírpénz. A Kongresszusnak
azonban nem volt joga adót szedni vagy vámokat kivetni.
Amikor pedig Massachusetts nyugati részén Daniel Shays
vezetésével 1786-ban fellázadtak az eladósodott farmerek, a
gazdagabb amerikaiak némi túlzással úgy érezték, hogy
társadalmi anarchia fenyegeti őket. Mindhárom problémát a
végrehajtó hatalom megerősítésével akarták megoldani.
Vagyis sokkal erősebb, hatékonyabb, centralizáltabb
kormányzatot állítottak fel, mint amilyennel az irokézek
rendelkeztek.
A törvényhozó hatalmat egy kétkamarás Kongresszus
kezébe adták, amelynek felsőházába, a Szenátusba minden
állam törvényhozása két-két szenátort delegál (hogy a
nagyobb államok ne szavazhassák le a kisebbeket),
alsóházába, a Képviselőházba pedig az államok népességétől
függően választanak képviselőket (hogy a kisebb államok se
szavazhassák le a nagyobbakat). E Kongresszusnak már joga
volt adók és vámok kivetésére (ezzel vált lehetségessé a
hadsereg és haditengerészet létrehozása), s olyan törvények
alkotására, amelyek kötelező érvényűek valamennyi
állampolgár számára. A döntéshozatal nem konszenzusos volt,
mint az irokézeké, hanem többségi. A végrehajtó hatalmat egy
közvetett úton megválasztott elnökre ruházták, aki a
szárazföldi és tengeri haderők főparancsnoka, kegyelmi joga
van, ő irányítja a külügyeket, ő nevezi ki a főtisztviselőket,
nagyköveteket és főbírókat, speciális ülésre hívhatja össze a
Kongresszust, s szükséghelyzetben rendkívüli hatalmat is
gyakorolhat. Az igazságszolgáltató hatalom élén a legfelsőbb
bíróság kilenc bírája áll, akiket az elnök nevez ki, a Szenátus
egyetértésével.
Az első pillantásra nyilvánvaló, hogy e kormányzat nemcsak
erősebb az irokézekénél, de olyan európai minták (a brit
politikai rendszer) és olyan európai elvek (hatalmak
szétválasztása, „fékek és ellensúlyok rendszere”) alapján
hozták létre, amelyeknek semmi köze az irokézek tradicionális
törzsi összefogásához. Vitáik során az „alapító atyák” nem az
Irokéz Konföderációt alapító Deganavidára és Hiawathára
hivatkoztak, hanem Locke-ra, Montesquieu-re, Bolingbrooke-ra
és Blackstone-ra. Nem a konfliktusok elkerülését és a békés
együttélést biztosító konföderációt akarták létrehozni, hanem
egy olyan erős uniót, amely egyenrangú hatalomként szállhat
szembe az európai államokkal.
A szövetségi alkotmány rendkívüli tartósságát valószínűleg
annak tulajdoníthatjuk, hogy az „alapító atyák” egy elveiben
határozott, részleteiben azonban rugalmasan újraértelmezhető
politikai rendszert vázoltak fel, s elfogadták egyik társuk, John
Dickinson tanácsát: „Csak a tapasztalat vezéreljen bennünket!
Az ész félrevezethet!” Ezzel természetesen nem a racionalitást
tagadták meg, hanem az ideális megoldások helyett optimális
és pragmatikus célok elérésére törekedtek. De amikor a
„tapasztalatot” emlegették, nem az irokézek tapasztalataira
gondoltak.
41. Európa reakciós hatalmai háborúra
készülődtek a forradalmi Franciaország
ellen

A forradalmi és napóleoni háborúk (1792–1815) kapcsán

gyakran találkozhatunk azzal a megállapítással, amely szerint
a háborút a régi rend Európája robbantotta ki. „Szerveződött
az arisztokrácia és az ancien régime tábora, s háborúra készült
Poroszország és Ausztria. II. Frigyes Vilmos és II. Lipót osztrák
császár 1791 augusztusában a pillnitzi nyilatkozatban nyíltan
háborúval fenyegette meg Franciaországot” – olvashatjuk a
BBC History című magazinban (2012. szeptember. 17. o.)
II. Lipót német-római (és nem osztrák!) császár, a francia
királyné bátyja és II. Frigyes Vilmos porosz király XVI. Lajos
francia király 1791-es szökési kísérlete után valóban úgy
érezte, hogy ki kell fejezniük szolidaritásukat a francia királyi
család iránt. A szász választófejedelem nyári rezidenciájából,
Pillnitzből közzétett, augusztus 27-i nyilatkozatuk azonban
csak üres diplomáciai gesztus volt. Így fogalmaztak: „Őfelsége
a Császár és Őfelsége Poroszország királya… közösen
kijelentik, hogy Franciaország királyának jelenlegi állapotát
valamennyi európai uralkodó közös érdeklődése tárgyának
tekintik. Őfelségeik azt remélik, hogy e közös érdek nem kerüli
el a segítségre felhívott nagyhatalmak figyelmét, s hogy
ennek következtében az említett felséges személyekkel együtt
nem fognak visszariadni az erőikhez illő, leghatékonyabb
eszközök alkalmazásától sem… Ekkor és ebben az esetben
Őfelségeik, a Császár és Poroszország királya készek a
kölcsönös egyetértéssel történő, azonnali cselekvésre a
javasolt és közös cél eléréséhez szükséges haderővel.” (A
nagy francia forradalom dokumentumai. Bp. 1999, Osiris. 213.
o.) „Ekkor és ebben az esetben…” – vagyis kizárólag
nemzetközi összefogás esetén, valamennyi európai
uralkodóval közösen lépnének fel fegyveresen. Erre azonban
ekkoriban semmi esély sem volt.
Egyes történészek szerint a XVIII. század végének háborúja
szükségszerű következménye volt az európai nemzetközi
rendszer sajátosságainak, amelyben a dinasztikus szempontok
és a hatalmi egyensúly elvei végzetesen leszűkítették a békés
kompromisszumok lehetőségét a kedvező stratégiai
helyzetben lévő, egyre erősödő peremhatalmak (Nagy-
Britannia, Oroszország) és a sebezhető központi hatalmak
(Franciaország, Poroszország, Habsburg Birodalom) között.
Maga a francia forradalom azonban nem volt szükségszerű,
hiszen több országban is sikerült elkerülni az efféle válságokat.
(Paul W. Schroeder: The Transformation of European Politics.
1763–1848. Oxford, 1994, Clarendon Press. 1–83. o.) Vagyis
valamilyen nagyszabású háborúra előbb-utóbb mindenképpen
sor került volna, akkor is, ha nem tör ki a francia forradalom. A
stratégiai és taktikai újítások pedig már jóval korábban
megjelentek, mind az amerikai függetlenségi háborúban, mind
az orosz–oszmán háborúkban. (T. C. W. Blanning: The French
Revolutionary Wars. 1787–1802. London, 1996, Arnold. 17–31.
o.)
Az a háborúsorozat, amelyet francia forradalmi és napóleoni
háborúknak nevezünk, tulajdonképpen már 1787-ben
megkezdődött, az orosz–oszmán háború kirobbanásával,
amelybe szövetségi szerződése miatt a Habsburg Birodalom
kénytelen volt bekapcsolódni. A porosz diplomácia azonnal
megpróbálta kihasználni a Habsburgok lekötöttségét: brit
szövetségben fegyveresen helyreállította a holland helytartó
hatalmát, területi engedmények reményében támogatást ígért
a lengyel reformereknek, majd lázadásra ösztökélte a
magyarokat és a dél-németalföldieket. Az orosz erőfölény
azonban hamarosan érvényesült, a cári seregek győzelmeket
arattak mind az oszmánok, mind a helyzetet kihasználni
próbáló svédek felett, s Nagy Katalin már arra készült, hogy
helyreállítja befolyását a nagyszabású reformmozgalmat
kezdeményező lengyelek körében is. 1791-re lehetővé vált,
hogy az új császár, II. Lipót is rendezze problémáit. Lezárta az
oszmánok ellen vívott háborút, egyezményt írt alá
Poroszországgal, kibékítette a magyarokat, s visszafoglalta
Dél-Németalföldet. Franciaország viszont teljesen
tehetetlennek bizonyult, belső problémái miatt nem tudott
segíteni sem a holland hazafiakon, sem a dél-németalföldi
felkelőkön, sem szövetségesén, a spanyol kormányon, amely a
britekkel keveredett konfliktusba a Vancouver-sziget melletti
Nootka-szorosban. 1790. május 22-én ráadásul az
Alkotmányozó Nemzetgyűlés ünnepélyesen lemondott minden
hódító háborúról, amit a nagyhatalmak a gyengeség
elismeréseként értelmeztek.
Feltételezhető, hogy a forradalom bizonyos lépései
mindenképpen nemzetközi konfliktust eredményeztek volna
hosszabb távon, hiszen az Alkotmányozó Nemzetgyűlés
megváltoztatta a nemzetközi kapcsolatok játékszabályait. Egy
nemzet állítólagos „akarata” immár magasabb rendű érvnek
számított, mint a hagyományos nemzetközi szerződésekre
vagy a nagyhatalmi egyensúlyra való hivatkozás. Előbb a
határ menti német fejedelmek és püspökök franciaországi
járadékok iránti igényeit tekintették érvénytelennek, majd
egyoldalúan felrúgták a pápai állammal kötött régi
szerződéseket, s Avignont a Venaissin Grófsággal együtt 1791.
szeptember 14-én a francia államhoz csatolták. Az
ellenségesség azonban nem azonos a háborúval, és a kutatók
többsége egyetért abban, hogy a nagyhatalmaknak eszük
ágában sem volt forradalomellenes keresztes háborút indítani
Franciaország ellen. II. Lipót császár békét kívánt, II. Katalin
Lengyelország újabb felosztását készítette elő, II. Frigyes
Vilmos porosz királynak is a lengyel területekre fájt a foga,
William Pitt brit miniszterelnök pedig 1792. február 17-én
kijelentette az alsóházban, hogy „sohasem volt még ilyen
időszak ennek az országnak a történetében, amikor több okkal
remélhetünk tizenöt év békét, mint a jelenlegi pillanatban!”
(Michael Duffy: The Younger Pitt. New York, 2000, Longman.
178–179. o.)
François Furet megfogalmazása szerint „a háború… nem a
riasztó nemzetközi helyzetnek a következménye volt, hanem
inkább az »arisztokrata összeesküvés« elleni forradalmi
szenvedély újraélesztésének… Ezzel kezdődik azok története,
akiket Gironde-nak fognak elnevezni, s akik elfogadták azt az
eszmét, hogy a háborúval és a monarchia vereségének
eszközével élesszék újjá a forradalmat. Ez az eszme nem is
annyira abból a republikánus filozófiából származik, amelyet
különben Brissot elfogadott, hanem inkább az arra irányuló
akaratból, hogy magukhoz ragadják a forradalom irányítását, s
hogy legyőzzék a Feuillant Klub tagjait, akiket azzal
gyanúsítottak, hogy kezükben tartják a királyi családot és a
minisztériumot. A forradalmi dinamika újra a hatalomért vívott
harcból táplálkozott.” (François Furet–Mona Ozouf: La Gironde
et les Girondins. Párizs, 1991, Payot. 201–202. o.)
A Gironde vezetői ekkorra már minden jel szerint
meggyőzték önmagukat arról, hogy a forradalom összes
belpolitikai problémáját egy gyors és sikeres háborúval
lehetne a legkönnyebben megoldani. E politika legaktívabb
propagálója Jacques Pierre Brissot volt, a Törvényhozó
Nemzetgyűlés diplomáciai bizottságának vezető személyisége.
Ő kapcsolta össze elsőként a belpolitikai problémákat a külső
fenyegetéssel, s fejtette ki, hogy a francia emigránsok elleni
fellépés során először is az őket támogató fejedelmeket kell
megbüntetni. A Gironde más képviselői pedig szenvedélyes
szónoklatokban bizonygatták, hogy a háborút vállaló
Franciaország Európa népeinek felszabadítója lesz. Hamarosan
a legkülönbözőbb csoportosulások egyaránt a háború
eszközével kívánták megoldani a belpolitikai válságot, és
1792. április 20-án a Törvényhozó Nemzetgyűlés hadat üzent
„Magyarország és Csehország királyának” (akit azért neveztek
így, mert II. Ferencet még nem koronázták német-római
császárrá).
Közel negyedszázados háborúskodás vette kezdetét. A
franciák pedig oly gyakran énekelték, hogy „Ellenünk tört a
kény uralma…”, hogy maguk is megfeledkeztek róla, melyik
fél kezdeményezte ezt a háborút.
 42. 1792-ben demokratikus
köztársaság jött létre
Franciaországban

Franciaországban a monarchia megdöntése után, 1792

szeptemberében országszerte megválasztották az új
alkotmányozó testület, a Nemzeti Konvent 749 képviselőjét. A
választójogot minden 21 év feletti férfinak megadták a
háziszolgáktól és a lakhely nélküliektől eltekintve. Elméletben
ez lehetett volna a korabeli világ egyik legdemokratikusabb
választása.
Csakhogy a választásokat éppen akkor rendezték meg,
amikor az országba betört a poroszok, osztrákok és
emigránsok hadserege, Párizsban pedig börtönmészárlásokra
került sor. E rendkívüli belpolitikai válság miatt a részvétel
igen alacsony maradt. A forradalom legradikálisabb
törvényhozó gyűlését a franciák forradalmi kisebbsége
választotta meg, a 28 milliós lakosság választásra jogosult
állampolgárainak mindössze 18%-a, talán 1 100 000
választópolgár. (Patrice Gueniffey: Le nombre et la raison. La
Révolution française et les élections. Párizs, 1993, Éditions de
l’École des hautes Études en sciences sociales. 179., 186–187.
o.) A forradalom híveit azonban egyre kevésbé zavarta, hogy
mindössze egy kisebbség nevében hoznak törvényeket: Pierre
Amable Soubrany képviselő már a nyári tüntetések idején
megfogalmazta, hogy megelégszik „a nép lényeges részének”
támogatásával. (Louis Madelin: La Révolution. Párizs, 1911,
Hachette. 221. o.)
1792. szeptember 21-én a Nemzeti Konvent első nyilvános
ülésén a képviselők beköltözhettek a Tuileriák lovardájának
épületébe, ahol korábban az Alkotmányozó és a Törvényhozó
Nemzetgyűlés ülésezett. Jean-Marie Collot d’Herbois és Henri
Baptiste Grégoire abbé indítványára felszámolták a
királyságot, majd másnap Jacques Nicolas Billaud-Varenne
indítványára kimondták, hogy az iratokat „a Francia
Köztársaság első évétől” fogják keltezni. Vajon hányan vettek
részt e szavazáson? Szeptember 20-án a 749 képviselőből
egyelőre csak 371 volt jelen. (Jean Massin: Almanach de la
Révolution française. Párizs, 1988, Encyclopaedia Universalis.
174. o.) Másnap, 21-én az esti szavazáson mindössze 349-en
szavaztak. (Alphonse Aulard: Histoire politique de la
Révolution française. Párizs, 1903, Librairie Armand Colin. 268.
o.)
Vagyis minden jel arra utal, hogy a franciák kisebbsége által
megválasztott gyűlésnek csak a kisebbsége számolta fel a
királyságot. Ma ezt meglehetősen antidemokratikus eljárásnak
tekintenénk, a Konvent képviselői azonban nem tiltakoztak. A
felvilágosodás hívei úgy vélekedtek, hogy nekik inkább az ész
szavára kell hallgatniuk, mint a nép akaratára, Rousseau
követői arra hivatkozhattak, hogy az „általános akarat” nem
azonos a „magánszemélyek véleményével”, s már az
Alkotmányozó Nemzetgyűlés mentesítette a képviselőket azon
követelmény alól, hogy tiszteletben kell tartaniuk választóik
akaratát.
Elhangzott tehát a bűvös szó: köztársaság. A franciák
többsége számára semmit sem jelentett, a Montesquieu elveit
jól ismerő, felvilágosult kisebbség számára pedig annyit, hogy
a köztársaság állampolgárainak feltétlenül magasabb erkölcsi
színvonalat kell képviselniük, mint a monarchia alattvalóinak.
„Nem kell sok becsületesség ahhoz, hogy egy monarchikus
kormányzat vagy egy önkényuralmi kormányzat
fennmaradjon… − olvashatjuk A törvények szelleméről
harmadik könyvének harmadik fejezetében. − Az egyikben a
törvények ereje, a másikban a fejedelem mindig fölemelt karja
szabályoz vagy fegyelmez mindent. Egy népi államban
azonban eggyel több rugóra van szükség, és ez az erény.”
(Montesquieu: A törvények szelleméről. Bp. 2000, Osiris–
Attraktor. 72. o.) Rousseau még pesszimistább volt: „Ha volna
nép, amely csupa istenből állna − írta A társadalmi
szerződésben −, az a nép demokratikus kormányzat alatt élne.
Az embereknek azonban nem való ilyen tökéletes
kormányzat.” (Jean-Jacques Rousseau: Értekezések és filozófiai
levelek. Bp. 1978, Magyar Helikon. 533. o.)
A forradalom vezetői tehát olyan rendszert hoztak létre,
amelynek életképességében még az általuk legtöbbre becsült
politikai gondolkodók is kételkedtek. De nem volt más
választásuk, mert egyszerűen nem találtak olyan személyt,
akit megbízható, alkotmánytisztelő uralkodónak
nyilváníthattak. XVI. Lajost a haza ellenségének kiáltották ki, a
trónörökös kiskorú volt, a király fivérei emigráltak,
legközelebbi rokonát, a szánalmasan viselkedő Orléans
hercegét pedig senki sem tartotta alkalmasnak az uralkodásra.
Roland belügyminiszter szeptember 21-i, hivatalos
kiáltványa pontosan jelzi, milyen ambivalens érzelmekkel
tekintettek a forradalom Montesquieu és Rousseau írásain
nevelkedett vezetői a köztársaságra: „Nem kell letagadnunk
önmagunk előtt, hogy bár ez a dicső rendszer javakat kínál a
számunkra, ha méltóak leszünk rá, ugyanakkor megoszlást is
kiválthat köztünk, ha nem akarjuk ezen új kormányzathoz
illően átalakítani erkölcseinket. Már nem diskurzusokról és
maximákról van szó, jellemre és erényekre van szükségünk…
Eddig azért rajongtunk az erényért, mert szép, most úgy kell
gyakorolnunk, mint szükségszerűséget. Viselkedésünknek
emelkedettebbnek, elkötelezettségeinknek nagyszerűbbeknek
és rigorózusabbaknak kell lenniük… mert ez az ára a
KÖZTÁRSASÁG létrehozásának.” (A nagy francia forradalom
dokumentumai. Bp. 1999, Osiris. 264–265. o.)
Roland tehát a hivatalos belügyminiszteri körlevélben
hirdette meg, hogy az új államnak erélyesebb, jellemesebb
állampolgárokra van szüksége a régi rend alattvalóinál. Ez
nagyjából annyit jelentett, hogy egyéni és csoportérdekeik
helyett ezentúl mindig a közérdeket kell szem előtt tartaniuk.
A közérdeket viszont a nemzeti akarat meghatározását
kisajátító törvényhozó testület fogja megfogalmazni. Roland
körlevele azt bizonyítja, hogy a mérsékeltebbnek tekintett
Gironde politikusai ugyanolyan szükségesnek tekintették az
erkölcsi megújulást, s ugyanolyan szigorú kormányzatot
ígértek, mint amilyet hegypárti ellenfeleik egy év múlva, a
terror bevezetésével megvalósítottak. A politikai elit mintha
eleve alkalmatlannak tartotta volna honfitársai többségét arra,
hogy egy köztársaság állampolgárai legyenek, s mintha már a
politikai konfliktusok kibontakozása előtt elszánta volna magát
a társadalom többségének akaratától független s
keménykézzel való kormányzásra.
A francia forradalmárok elvei és gyakorlata között egyre
élesebbé vált az ellentmondás. A népszuverenitásra és a
nemzeti akaratra hivatkoztak, de meg voltak győződve róla,
hogy ezt a szuverenitást csak azon kevesek gyakorolhatják,
akik „jobban ismerik” a társadalom szükségleteit, mint maga a
nép. Már az 1789-es „labdaházi eskü” során olyan feladatot
jelöltek ki önmaguk számára, amelyre választóik nem
hatalmazták fel őket: egy új alkotmány létrehozását. Az
Alkotmányozó Nemzetgyűlés tagjai azzal kezdték a
reformokat, hogy nem vettek többé tudomást
követutasításaikról. Mivel a Nemzetgyűlés a nemzeti
szuverenitás megtestesítőjének nyilvánította magát, egyre
kevésbé kellett foglalkoznia a tényleges nemzet, a francia
társadalom igényeivel. Egyre inkább aktuálpolitikai és
ideológiai szempontok szerint alakították át Franciaországot,
nem úgy, ahogy ezt a franciák túlnyomó többsége szerette
volna. 1792-től pedig valamennyi választás azt bizonyította,
hogy a politikusok mögül hiányzik a társadalmi támogatás. Ezt
próbálták áthidalni előbb a terrorral (1793–94), majd a
direktórium államcsínyeivel (1795–99), s végül egyetlen
személy uralmának, Bonaparte konzulátusának
létrehozásával.
Az egyetlen viszonylag szabad és békés körülmények között
megrendezett választáson, 1797-ben a társadalom a
forradalom vívmányait megőrző, alkotmányos királyság
képviselőire szavazott. A köztársaság politikai vezetői azonban
ezt nem ismerhették el és nem fogadhatták el. Napóleon
ideiglenesen meg tudta szerezni azt a társadalmi támogatást,
amelyről a forradalmárok csak álmodozhattak, majd állandó
háborúi miatt ő is elveszítette. A társadalmi támogatás
hiányában pedig demokratikus rendszer nem hozható létre.
 43. Az árulást a francia forradalom
találta fel

A francia Le Point magazin 2013. július 11-i számában 16

oldalas összeállítást szentelt a történelem legnagyobb
árulóinak. A cikksorozat meglepően kevés híres árulót sorol fel
a francia forradalom előtti időkből: mindössze Júdást, Delilát,
Brutust és Cinq-Mars márkit, Richelieu pártfogoltját, aki
szembefordult a bíborossal. Talán az árulók csak a francia
forradalom után sokasodtak meg? Emmanuel de Waresquiel
francia történész kifejezetten úgy fogalmazott egy könyvében,
hogy az „áruló” alakját a francia forradalom találta fel.
(Talleyrand. Dernières nouvelles du Diable. Párizs, 2011, CNRS
Éditions. 116. o.)
Inkább úgy kell fogalmaznunk, hogy a korábbi századok
során nem vont automatikusan erkölcsi elítélést maga után,
ha valaki megszakította vagy módosította kapcsolatait egy
egyénnel vagy szervezettel, amelyhez korábban a hűség
szálai kötötték. A francia történelemben erre számos példát
találhatunk. III. Charles de Bourbon herceg, a királyság
connétable-ja (katonai főparancsnoka) 1523-ban egy
örökösödési vita miatt szembefordult I. Ferenc francia királlyal,
s V. Károly német-római császár tábornoka lett. A király ezért
büntetésként elkoboztatta a vagyonát, de csak azok tartották
Bourbon herceget árulónak, akik közvetlen áldozatai voltak
katonai akcióinak. Mások úgy értelmezték a történteket, hogy
a herceg a király igazságtalansága miatt hagyta el az
országot, s mivel bizonyos birtokai alapján a császárnak is
vazallusa volt, az őt ért jogtiprás miatt egyszerűen hűbérurat
váltott.
Hasonló lépésre szánta el magát II. Louis de Bourbon, Condé
hercege is, aki a Fronde viszályai közepette a Mazarin által
vezetett királyi kormányzat ellen hadakozott, majd 1652-ben
végleg hátat fordított Franciaországnak, és IV. Fülöp spanyol
király tábornoka lett. E főurakra természetesen büntetés várt,
de elpártolásuk nem vont maga után súlyosabb erkölcsi
elítélést. A visszaút is nyitva állt előttük. Bourbon herceget
halála után, 1530-ban, az egy évvel korábbi cambrai-i
békeszerződés előírásai szerint rehabilitálták V. Károly császár
kérésére. Condé herceg évekig hadakozott Franciaország
ellen, majd az 1659-es pireneusi békével kegyelmet kapott, és
XIV. Lajos egyik legsikeresebb és legtekintélyesebb tábornoka
lett. A francia történelmi emlékezet nem árulóként, hanem „a
Nagy Condé” néven őrizte meg az emlékét.
Az árulás vádja, egyesek árulóként való megbélyegzése a
XIX. században vált egyre gyakoribbá. Nem állíthatjuk, hogy a
francia forradalom találta volna fel az „áruló” alakját, annyi
viszont bizonyos, hogy a forradalom során, majd a XIX.
században a megváltozott politikai és ideológiai viszonyokhoz
igazodva új érzelmi tartalommal töltötték fel az „áruló” és
„árulás” fogalmait. E fogalmak természetesen korábban sem
voltak ismeretlenek. Dante Isteni színjátékában az árulók
helye a pokol fenekén van, s a költő annyira megveti őket,
hogy az egyik elkárhozottnak megtépi a haját, a másikon
pedig nem segít, mert „jótett volt vele gonoszul bánni”.
(Dante összes művei. Bp. 1962, Magyar Helikon. 676., 681. o.)
A legnagyobb bűnösöket, a legfelsőbb értéket képviselő
Krisztust eláruló Júdást, valamint a Dante számára olyannyira
fontos császárság eszméjét eláruló Brutust és Cassiust maga a
Sátán gyötri. A középkorban és az újkorban azonban a politikai
hatalom széttagolódásával, az egyházi és világi hatalom
egymás mellett élésével a legtöbb ember oly sok hatalomhoz
és hatósághoz kötődött, hogy az ezek közötti manőverezés
természetesnek tűnhetett, s nem mindig illették a
mélységesen megbélyegző árulás fogalmával.
Az árulás megbélyegzése és az árulók üldözése olyan
időszakokban erősödött fel, amelyekben különböző válság
vagy veszedelem miatt fontosnak tekintették egy-egy
közösség valamilyen hiedelemrendszerhez való ragaszkodását
és az összetartozás megerősítését biztosító hatalomhoz való
hűségét. Ahogy az Isteni színjátékban a legfőbb árulók az igaz
hitet, valamint az ezt támogató intézményt, a császárságot
árulták el, úgy tekintették árulónak azt, aki megtagadja a
közösség hiedelemrendszerét, és nem lojális az ezt fenntartó
hatalomhoz. A más vallású kisebbségeket ezért kevés
kivételtől eltekintve minden újkori államban idegennek,
ellenséges ügynöknek, potenciális árulónak tekintették. A
megbüntetésükre irányuló törekvések azonban csak
válsághelyzetben erősödtek fel, s ha valaki hol egyik, hol
másik felettes hatalomhoz (pápához, császárhoz, királyhoz,
tartományúrhoz, püspökhöz, kolostorhoz, földesúrhoz stb.)
való hűségét hangsúlyozta, ahogy ez érdekeinek a legjobban
megfelelt, nem feltétlenül ítélték el érte.
A XVIII. század folyamán azonban ez a helyzet megváltozott.
A felvilágosodás és a francia forradalom új hiedelemrendszert
(a fejlődés, az újjászületés hitét) és új megvédelmezni való
közösséget (az egységes nemzetet) állított a régi helyébe.
Ezzel új tartalmat adott az árulásnak, és rendkívül felszította
az ellene irányuló indulatokat.
A felvilágosodás elterjesztette a fejlődés lehetőségének
gondolatát, a francia forradalom korában pedig olyannyira
hittek e fejlődés meggyorsításának lehetőségében, hogy új
nevet adtak neki: elkeresztelték „újjászületésnek”. „Az
újjászületés szó – írta Mona Ozouf – a maga rendkívüli
energetikai töltetével elárasztotta a rendi gyűlés
összehívásával együtt járó, gyakran névtelen brosúrák,
gúnyiratok és pamfletek lapjait.” (Furet, François–Ozouf, Mona:
Dictionnaire critique de la révolution française. Idées. Párizs,
1992, Flammarion. 373. o.) Korábban az „újjászületés” szóval
a keresztelés által bekövetkező, spirituális újjászületésre vagy
az egész emberiség feltámadás utáni újjászületésére utaltak.
Most viszont a forradalom hívei az egész nemzet társadalmi,
erkölcsi, politikai és fizikai újjászületésének programját
hirdették meg. Ennek a retorikának természetesen az lett a
logikus következménye, hogy magyarázatot kellett találni a
teljes megújulás elmaradására, a rohamos fejlődéssel
kapcsolatos, túlzott elvárások miatti csalódásokra. A
legegyszerűbb magyarázat az árulókra, árulásra és
összeesküvőkre való, egyre gyakoribb hivatkozás volt.
 A nemzeti egység eszméjéhez való ragaszkodásból is az
következett, hogy egyre gyakrabban emlegették az árulókat. A
francia forradalom politikusai a nemzetet homogén egésznek
tekintették, és a felvilágosodás örököseiként hittek abban,
hogy az emberek lényegileg egyformák, nem követhetik
egyéni vagy csoportérdekeiket, hiszen minden racionális
emberi lény képes belátni, hogy mit követel a közérdek, és ha
egyszer belátta, akkor eszerint kell cselekednie. A forradalom
vezetői azonban nemcsak a felvilágosodásnak voltak örökösei,
hanem az abszolút monarchiának is, s ezért a
népszuverenitást ugyanolyan egységes és osztatlan
hatalomnak tekintették, mint a régi rendszer idején a királyi
hatalmat. Egy többmilliós, modern társadalom azonban
sohasem egységes, hanem különböző helyzetű, kultúrájú és
érdekeltségű csoportokból áll. Az egységes nemzetre és
szuverenitásra vonatkozó nézetekből az következik, hogy a
különbözőség képviselői megtévesztett, elmaradott vagy
rosszindulatú egyének, akik nem tartoznak a nemzethez.
Vagyis belső ellenségek, összeesküvők, árulók. Mi sem
természetesebb annál, hogy a francia forradalom összes
szereplője árulónak nyilvánította ellenfeleit, hiszen a gyors
politikai fordulatok következtében az egyik napon még
természetesnek tűnő tetteket másnapra gyalázatos
gonosztettként is értelmezhették. Idézzük újra Waresquiel
szavait: „A forradalom manicheus volt. A szembenállás
kultúráját vezette be Franciaországban, amely szép jövőnek
nézett elébe. A népszuverenitásnak és a nemzet
oszthatatlanságának nevében nem ismert el sem ellenfeleket,
sem ellenzéket, csak ellenségeket és árulókat. A valódi vagy
képzeletbeli árulás a forradalom egyik motorjává vált.”
(Waresquiel, E. de: Talleyrand, l’homme aux treize serments.
In: Le Point, 2013. július 11. 56. o.) Ehhez csak azt tehetjük
hozzá, hogy nemcsak a forradalom, hanem a XIX. és XX.
század politikai történetének motorjává.
 44. Robespierre-t egy Merda nevű
csendőr lőtte le

Az 1793-ban kiépített francia forradalmi kormányzatot a

fleurusi csatában (1794. június 26.) kivívott győzelem katonai
szempontból feleslegessé tette. Mind a társadalmat, mind a
politikai vezetőket megrémítette a végsőkig fokozott terror,
amelyet ekkor már szinte mindenki szemében Maximilien
Robespierre testesített meg. Számára a terror már nem egy
háborús szükségintézkedés volt, amellyel a katonai győzelem
után fel lehet hagyni. Az ő szemében a terror szükséges
rosszból kifejezetten hasznos és jó dologgá vált, az erény
megnyilvánulásává, egy tiszta és boldog nemzetközösség
létrehozásának eszközévé. Akadtak nála kegyetlenebbek a
francia forradalom vezetői között, a kegyetlenség teoretikus
igazolásában azonban senki sem múlhatta őt felül. David P.
Jordan amerikai történész arra hívja fel a figyelmet, hogy
„szomorú tapasztalat, de jobb, ha valaki végrehajtja a tettet,
mint ha igazolja. A politika már jóval azelőtt is az erőszak és a
csalás mestersége volt, mielőtt Machiavelli megírta A
fejedelem című könyvét. Mégis a firenzei republikánus neve
azonosult a kétszínűséggel, a hitszegéssel és a politikai
erőszakkal, s nem Spanyolországi Ferdinándé vagy Cesare
Borgiáé, akik valóban gonosztetteket követtek el. Machiavellit
idézve, az emberek könnyebben megbocsátják apjuk
meggyilkolását, mint annak nyilvános igazolását.”
(Robespierre. Szerk. Colin Haydon–William Doyle. Cambridge,
1999, Cambridge University Press. 32. o.)
A forradalmi kormányzat tagjai is szembefordultak
Robespierre-rel, s 1794. július 27-én (a forradalmi naptár
szerint thermidor 9-én) a Nemzeti Konventben drámai vita
során zsarnoksággal vádolták meg. Robespierre egyre
elkeseredettebben követelt szót, de nem adták meg neki.
Vajon valóban elhangzottak a zűrzavarban a híres kiáltások?
„Takarodj innen, ez Vergniaud helye volt!” „Danton vére
fojtogat!” Ő pedig valóban azzal vádolta az elnököt, hogy
gyilkosokat támogat? A korabeli dokumentumokban hiába
keressük e sokat idézett mondatokat, de valószínűleg jól
tükrözik az ülés hangulatát.
Két óra és fél három között végre Louis Louchet hegypárti
képviselő formális indítványt tett Robespierre letartóztatására.
Ez volt a Nemzeti Konvent 10 126. számú határozata, amelyet
közfelkiáltással elfogadtak. Az ifjabb Robespierre osztozni
kívánt bátyja sorsában, amit Robespierre barátainak, Georges
Couthonnak és a megvető némaságba burkolózó Louis Saint-
Justnek a letartóztatása követett. Philippe Le Bas, Saint-Just
barátja azt követelte, hogy őt is fogják el. A határozatokat
olyan lárma és zűrzavar közepette fogadták el, hogy az elnök
többször is kénytelen volt feltenni a kalapját, így jelezve, hogy
kénytelen lesz felfüggeszteni az ülést. Végül a zsandárok
elvezették az öt letartóztatottat.
Az ülést öt és fél hat között függesztették fel, hogy a
képviselők vacsorázhassanak. Mire hétkor visszatértek,
Párizsban kongtak a vészharangok, peregtek a dobok, s Jean-
Marie Collot d’Herbois, a Konvent elnöke e szavakkal fogadta
őket: „Polgártársak, eljött az ideje, hogy meghaljunk a
posztunkon!”
A Városházán ugyanis Robespierre hívei meghirdették a
népfelkelést, amikor hírt kaptak a letartóztatási parancsokról.
Nem mindenki engedelmeskedett, de azért este hét felé több
mint háromezer fegyveres állt a rendelkezésükre. François
Hanriot, a nemzetőrség parancsnoka azonban ekkor már
fogoly volt. Délután öt felé ugyanis részegen berontott a
Közbiztonsági Bizottsághoz, a Brionne-palotába, hogy
kiszabadítsa a letartóztatott képviselőket. Az öreg Philippe
Rühl képviselő azonban bátran elé állt, és megparancsolta a
zsandároknak, hogy vegyék őrizetbe saját parancsnokukat.
Hanriot-t csak este nyolc óra körül szabadította ki Jean-
Baptiste Coffinhal, a Forradalmi Törvényszék elnöke, a
Városháza ezer fegyverese élén. Ott álltak tehát a Városháza
elsöprő túlerőben lévő nemzetőrei pár lépésre a Nemzeti
Konvent üléstermétől, mert a Brionne-palotát csak egy
deszkafolyosó választotta el a Tuileriáktól. Konkrét parancsok
hiányában vagy a törvényhozó hatalom iránti tiszteletből
mégis visszavonultak a Városházához. A Konvent
megkönnyebbült képviselői pedig azonnal törvényen kívül
helyezték a felkelést meghirdető tisztviselőket és a börtönüket
elhagyó, letartóztatott képviselőket. A főváros fegyveres erőit
Paul Barras parancsnoksága alá rendelték, s hét képviselőt
neveztek ki mellé, akik közül végül Léonard Bourdon indult
meg nemzetőreivel a Városháza ellen.
A letartóztatott képviselők ekkor már a Városházán voltak.
Öt különböző börtönbe küldték őket. Az idősebb Robespierre-t
azonban a Luxembourg nevű börtön fegyőre nem merte
befogadni, mert a Városháza ezt megtiltotta neki. Robespierre
ezért az Orfèvres rakparton lévő rendőrség irodájába ment, és
csak a második delegáció tudta rábeszélni, hogy menjen a
Városházára. Mire este 11-re megérkezett, az öccse, Couthon,
Le Bas és Saint-Just már ott várta őt: a Városháza tisztviselői
szabadították ki őket.
A Jakobinus Klub ahelyett, hogy testületileg fegyvert
ragadva Robespierre segítségére sietett volna, úgy határozott,
hogy folyamatosan ülésezni fog, és időről időre hírvivők útján
tájékozódik az eseményekről. A negyvennyolc párizsi szekció
közül harminckettőből a nemzetőrök azonnal a Nemzeti
Konvent mellé álltak. A szekciók forradalmi bizottságai már
jobban megoszlottak, tíz bizottság állt a Városháza mellé,
tizennyolc a Konvent mellé, a többi tétovázott. A szekciók
polgári bizottságai közül nyolc azonnal a Konventhez
csatlakozott, a legtöbb pedig olyan kései időpontban ült össze,
amikor a harc már el is dőlt. „A felkelt Községtanács a
forradalmi gyakorlatra alapozta reményeit; ezt a gyakorlatot
azonban leszerelte a diktatórikus gépezet, amely végül is azok
ellen fordult, akik oly sokat tettek a kialakításáért: a
jakobinusokra támaszkodó robespierre-ista csoport ellen.”
(Albert Soboul: Népi mozgalom és forradalmi kormány
Franciaországban. 1793–1794. Bp. 1983, Kossuth. 428. o.)
Ez a csoport pedig a Városháza egyenlőségről elnevezett
termében összegyűlve nem nagyon tudott mit kezdeni
visszanyert szabadságával. Már abban is bizonytalanok voltak,
hogy kinek a nevében szólítsák fegyverbe a párizsi szekciókat.
Couthon azt javasolta, tegyék ezt a Konvent nevében: „Nem
ott van, ahol mi vagyunk?” Robespierre inkább „a francia nép
nevében” írt alá néhány kiáltványt. Mindenesetre elkészítették
a letartóztatandó képviselők listáját. Mialatt a Városházán
tanácskoztak, az előtte lévő, egykori Grève tér, amelyet most
a Kommün Épülete terének neveztek, egyre jobban kiürült. A
Városháza mellé állt nemzetőrök nem kaptak parancsokat, s
kisebb-nagyobb csoportokban hazatértek. Sokan emlegetnek
egy éjszakai zivatart, amely a megmaradt fegyvereseket is
szétkergette, a korabeli meteorológiai feljegyzésekben
azonban ennek nincs nyoma.
Éjjel két óra tájban Bourdon a teret megkerülve, nyugatról
hatolt be egy kisebb csapat élén a Városházára. Az események
pontos sorrendje nem ismert, csak a végkifejletük: Le Bas főbe
lőtte magát, az ifjabb Robespierre kizuhant az emeleti
ablakon, Couthon kiesett a kerekes székéből és súlyos
sérüléseket szenvedett, Robespierre pedig lőtt sebet kapott az
állán. Saint-Justöt sértetlenül fogták el. Vajon e sérüléseket az
érintettek ejtették magukon a Konvent fegyvereseinek
megérkezése előtt, mert kilátástalan helyzetüket felismerve
öngyilkosságra szánták el magukat? Vagy pedig közelharc és
dulakodás következtében sérültek meg? Bourdon a
Konventben bemutatott egy huszonegy éves zsandárt,
Charles-André Merdát, azt állítva róla, hogy ő lőtte le
Robespierre-t. (Maga a zsandár Méda formában írta le a nevét,
Bourdon pedig Médalnak nevezte, mert az eredeti név, Merda,
meglehetősen csúf hangzású, ugyanis az „ürülék” szó francia
megfelelőjére emlékeztet.) A történteket alaposabban
megvizsgáló történészek azonban valószínűbbnek tartják,
hogy Robespierre öngyilkosságot kísérelt meg, mert a sebész
szerint sérülése egy kisebb pisztolytól származott, nem a
zsandárok nagyobb fegyverétől. Az eseményeket alaposabban
ismerő kortársak a következő napokban valamennyien arról
beszéltek, hogy Robespierre főbe lőtte magát. Ez olvasható a
Moniteur című lap július 29-i számában is. Merda viszont, aki
azt állítja, hogy ő lőtte meg Robespierre-t, nyolc évvel a
történtek után vetette papírra emlékiratát, amelyből érezhető,
hogy dramatizálta a történteket, és saját szerepét kívánta
felnagyítani. (A nagy francia forradalom dokumentumai. Szerk.
Hahner Péter. Bp. 1999, Osiris. 397–402. o.)
A Nemzeti Konvent azonban nem akarta elismerni, hogy
Robespierre elég bátor volt ahhoz, hogy végezzen magával, és
szívesebben tulajdonította egy „népi hősnek” a „zsarnok”
megsebesítését. (Daniel Somogyi: Le gendarme Merda:
fanfaron mythomane ou gloire militaire ? In: Bulletin AMRID n°
25. 2003. január) Később pedig Robespierre híveinek is jobban
tetszett az a verzió, amely szerint hősükkel aljas (és igen csúf
nevet viselő!) merénylő végzett, mint az, amely szerint
reménytelen helyzetében főbe lőtte magát – ráadásul
sikertelenül. Ezért hangzik el Romain Rolland drámájában e
furcsa gratuláció: „Merda, neved most bekerül a
halhatatlanságba!” (Robespierre. Bp. 1966, Magyar Helikon.
265. o.)
A négy életben maradt képviselőt és legközelebbi híveiket,
huszonkét személyt, július 28-án végezték ki. A következő
napokban pedig azok kerültek sorra, akik a Városházán
melléjük álltak: összesen 108 személyt fejeztek le a thermidor
9-i események következtében.

45. XVII. Lajost megszöktették

börtönéből

Lajos Károlyt, XVI. Lajos francia király és Mária Antónia fiát a

királypártiak emlegették XVII. Lajos néven apja kivégzése után
– bár sohasem uralkodott. 1785. március 27-én született
Versailles-ban, s a Normandia hercege címet kapta. Bátyja,
Lajos József Xavér Ferenc (1781–89) korai halála után ő lett a
dauphin, vagyis a trónörökös.
 Hatéves korában részt vett szülei Párizsból való menekülési
kísérletében: 1791 nyarán titokban megpróbáltak elutazni egy
királyhű, vidéki helyőrséghez, de feltartóztatták őket, s vissza
kellett térniük a fővárosba. Az 1792. augusztus 10-i felkelés
után szüleivel, nővérével és nagynénjével együtt őt is a
templomos lovagok egykori lakótornyában, a Temple-ban
tartották fogva. 1793. január 21-én kivégezték az apját,
október 16-án az anyját, 1794. május 10-én pedig a
nagynénjét, XVI. Lajos húgát. A kisfiút már 1793. július 3-án
elvették az anyjától, és Antoine Simon idős csizmadia és
felesége felügyelete alatt élt tovább a Temple-ban.
Valószínűleg nem bántak vele rosszabbul, mint bármelyik
másik korabeli gyermekkel, de az volt a nevelésének a célja,
hogy „eltávolítsák családjától, s elfeledtessék vele rangját”.
Amikor új nevelői úgy találták, hogy „egészségére ártalmas
illetlenségeket” követ el, aláírattak vele egy vallomást, amely
szerint ezeket anyjától és nagynénjétől tanulta. Mária Antónia
perén már azzal vádolták a királynét, hogy vérfertőző
kapcsolatot létesített saját fiával. Az asszony kijelentette, hogy
„maga a természet tiltja meg egy anyának, hogy efféle vádra
válaszoljon” – mire még a vele ellenséges hallgatóság is
helyeslő zúgásban tört ki.
1794 januárjában a forradalmi kormányzat feleslegessé
nyilvánította Simon nevelői szerepét, s a gyermeket ezután
egyszerűen az egyik szobában őrizték, mint egy foglyot.
(Simont Robespierre-rel együtt végezték ki.) Az elzártság
testileg és szellemileg tönkretette, rüh és tuberkulózis kínozta,
s ez utóbbi végzett vele a börtönben, 1795. június 8-án. Több
mint kétszáz megbízott látogatta meg időről időre a halála
előtti hónapokban, tehát nem cserélhették ki egy másik
gyermekre, mert ezt észrevették volna.
Másnap az orvosok felboncolták. Philippe Jean Pelletan
sebész kiemelte a szívét, alkoholban tartósította, s a gyermek
egyik hajfürtjét is eltette. A testet a Sainte-Marguerite
temetőben oltatlan mésszel öntötték le, és később sohasem
találták meg. 1828-ban Pelletan Párizs érsekének adta a
szívet, s 1975-ben egy kristályurnába zárva a Saint-Denis-
apátság bazilikájában helyezték el.
A gyermek őrzését és temetését is olyan titok vette körül,
hogy egyre szélesebb körökben terjedt el életben
maradásának és megszöktetésének legendája. A királypárt
távolról sem volt egységes. XVI. Lajos emigrációban élő
öccseinek, Provence grófjának (a későbbi XVIII. Lajosnak) és
Artois grófjának (a későbbi X. Károlynak) saját táborukon belül
is sok ellenfelük volt, akik szívesebben harcoltak volna a
megszöktetett gyermekért, mint értük. A brit kormányzat
túlságosan reakciósnak találta a kivégzett király öccseit, és
szívesebben támogatott volna helyettük egy alkotmányos
monarchiát, amelyet a gyermekkirály nevében hoznak létre.
Thugut osztrák külügyminiszter is úgy vélekedett, hogyha
„elsietve” elismernék királynak Provence grófját, „ez több
kényelmetlenséget jelentene, mint előnyt”. (L’Histoire, 1989.
május. 53. o.)
A titkok, bizonytalanságok és remények zűrzavara kedvező
légkört teremtett a szélhámosok számára. Már 1796-ban nem
kevesebb, mint négy személyről terjesztették, hogy XVI. Lajos
megszöktetett fia. Jean-Joseph Regnault-Warin 1800-ban
megjelent könyvében azt is megírta, hogyan szabadították ki a
királypártiak a dauphint: egy hintaló üreges belsejében
elhelyeztek egy beteg, árva kisfiút, bevitték a Temple-ba, majd
a trónörököst egy nagy kosárban, mosásra szánt ruhák között
kicsempészték.
A XIX. század első évtizedeiben sorra bukkantak fel az
áldauphinek. Akadt, aki három liliom formájú tetoválást tudott
felhozni bizonyíték gyanánt, volt, aki valamilyen rá váró
büntetéstől próbált ilyen módon megszabadulni, mások a
királyi család különböző tagjaitól vagy külföldi fejedelmektől
reméltek anyagi támogatást. Az áldauphinek között akadtak
elmebetegek és olyanok is, akiket a szenzációhajhász
újságírók kiáltottak ki trónörökösnek – haláluk után. Pierre
Benoît argentin építészt például az unokája nyilvánította
dauphinnek. Eliézer Williams, egy irokéz apától és egy fehér
anyától származó anglikán hittérítő 1842-ben Wisconsinban
leesett egy fáról, megütötte a fejét, és ezután oly sikeresen
játszotta el a trónörökös szerepét, hogy még könyvet is írtak
róla. A legmakacsabbnak egy porosz órás, Karl-Wilhelm
Naundorff bizonyult, akinek 1833-ban még Mária Antónia
egyik szobalányát is sikerült meggyőznie arról, hogy ő az
eltűnt trónörökös. Amikor azonban az „öröksége” érdekében
pert akart indítani a száműzött Bourbonok ellen, a francia
kormány letartóztatta és kiutasította. Mark Twain Huckleberry
Finn című regényének egyik szélhámos főszereplője is azt
állítja magáról, hogy ő XVII. Lajos.
A legkülönbözőbb spekulációknak és legendáknak egy 2000
folyamán végrehajtott vizsgálat vetett véget. A Leuveni
Katolikus Egyetem professzora, Jean-Jacques Cassiman és a
münsteri egyetem munkatársa, Bernd Brinkmann DNS-
vizsgálatnak vetették alá a Temple-ban meghalt gyermek
szívét és Mária Antónia királyné egyik hajfürtjét. A vizsgálat
eredménye szerint a két DNS hordozója közeli rokonságban állt
egymással. Mivel a királyné első fiának szívét megőrizték
ugyan, de bebalzsamozták, Pelletan doktor pedig egyszerűen
csak alkoholban tartósította a trónörökös szívét, azt sem lehet
állítani, hogy a két fiúgyermek szerveit összekeverték volna. A
Temple-ban meghalt, szerencsétlen gyermek valóban XVI.
Lajos és Mária Antónia második fiúgyermeke volt.

46. A francia császárt egy bizonyos

„Szent Napóleonról” nevezték el

Mi már megszoktuk e furcsa keresztnevet, I. Napóleon császár

kortársainak azonban igen különösnek tűnt, és gyakran
feltették a kérdést: vajon honnan származhat? Henri Grégoire
belga történész szerint a germán Nibelung névből. Mások
Nápoly városával hozzák kapcsolatba, szerintük ebből a
városból származó embert jelent. Egyes feltevések szerint a
„Leone” névtöredék oroszlánt jelent, a teljes név pedig „Leone
di Napoli” formában Nápoly oroszlánját.
A császárság idején Giovanni Battista Caprara bíboros,
Milánó érseke elhitette a francia uralkodóval, hogy egy
bizonyos IV. századi Szent Napóleonra, „Santo Neopolis”-ra
utal a neve. Arra is rábeszélte, tegye át névnapját augusztus
15-ről 16-ra, hogy ne essen egybe Nagyboldogasszony
ünnepével. Napóleon bukása után azonban az egyház
beismerte, hogy ilyen szent nem létezett. Csakhogy addigra
olyannyira elterjedt a híre, hogy a franciaországi Le Chesnay
székesegyházában máig látható a nem létező szent portréja
egy XIX. századi színes üvegablakon.
Az őszinte történészek bevallják, hogy a név eredete
ismeretlen, csak annyi bizonyos, hogy Közép-Itáliában a XII.
századtól kezdett el terjedni Napoleone, Nepoleone, Nepolone
és Nevolone formában. Korzikán a XVIII. században ismert volt
Napoleoneként, Napulioneként vagy Lapulionként. A császár
szülei második fiukat egy nagybácsiról nevezték el, aki hősi
halált halt Korzika függetlenségéért, a franciák ellen harcolva.
Az anyakönyvbe Napoleone Buonaparte formában került be, s
a császárt kiskorában a rokonai Nabulio néven emlegették. A
kisfiú francia iskolatársainak olyannyira furcsán hangzott ez a
keresztnév, hogy viselőjét így csúfolták: La Paille-au-Nez,
vagyis „Szalma az orrában”.
Bonaparte 1796. március 9-én megkötött, első házassága
után kezdte következetesen francia módon leírni a nevét,
Napoléon Bonaparte-ként, ami franciás kiejtéssel így hangzik:
„napoléó bonapart”. Mivel rossz helyesírása miatt gyakran
elhagyta az ékezetet, magyar életrajzírója, Feleki László
szerint „Napoleon” formában kellene leírnunk a nevét. A
franciák a Napoléon Bonaparte írásmódot használják, amelyet
(mivel uralkodóról van szó) a magyar hagyományok
tiszteletben tartásával nyugodtan átalakíthatunk Bonaparte
Napóleonra.
47. Napóleon elől az ablakon kiugrálva
menekültek a képviselők

Ez a történet olyan jól hangzik, hogy André Castelot francia

történetíró hazánkban is kiadott Napóleon-életrajza hosszabb,
eredeti változatában ilyen címmel mutatta be a brumaire-i
államcsínyt: „A képviselők ablakon való kidobásának
művészete.”
Mint tudjuk, 1799. november 9-én (a forradalmi naptár
szerint brumaire 18-án) Bonaparte tábornok támogatói
elérték, hogy a törvényhozó szerv felsőháza (a Vének Tanácsa)
egy mondvacsinált összeesküvésre hivatkozva kinevezze
Bonapartét a párizsi csapatok parancsnokává, majd áthelyezte
a törvényhozás ülésezését Saint-Cloud-ba, távol a párizsi
tömegektől. Ezután a végrehajtó szerv (a Direktórium) három
tagja lemondott, kettőt pedig a katonák őrizetbe vettek.
Másnap, 10-én Saint-Cloud-ban Bonaparte személyesen
próbálta meggyőzni a képviselőket az alkotmánymódosítás
szükségességéről, de az alsóház (az Ötszázak Tanácsa)
képviselői rátámadtak, zsarnoknak nevezték, majd törvényen
kívül akarták helyezni.
A helyzetet Bonaparte öccse, Lucien mentette meg, aki a
tanács elnökének szerepében felszólította a parkban
állomásozó hadsereget az erőszakhoz folyamodó képviselők
szétkergetésére. A katonák erre dobszóval benyomultak az
Ötszázak Tanácsa üléstermébe. Murat tábornok a hagyomány
szerint így kiáltott: „Polgárok, fel vagytok oszlatva!”, majd a
következő felszólítást intézte katonáihoz: „Csesszetek ki innen
nekem mindenkit!” (Foutez-moi tout de monde-là dehors!) A
megrémült képviselők erre kiugráltak az ablakokon, s
elmenekültek a parkon át, ahol a bokrok ágain képviselői
palástok és kalpagok maradtak hátra. A mulatságos látvány
még Sacha Guitry 1955-ben készített, Napoléon című
filmjének hatvanötödik percében is megtekinthető, s a Murat
szerepét alakító Henri Vidal ki is neveti a szánalmasan
menekülő törvényhozókat.
Mindez azonban puszta kitaláció, amelyet azért
hangsúlyoztak olyannyira a Napóleont tisztelő politikusok,
történészek és filmrendezők, hogy nevetséges színben
tüntethessék fel az Ötszázak Tanácsa tagjait, vagyis az ország
törvényhozó szerve alsóházának képviselőit. Hiszen ha
nevetségesen, szánalmasan ugrabugrálnak, akkor szinte meg
is érdemlik, hogy a „rendkívüli ember”, a „nemzeti hős”
fegyveres erőszakkal elkergesse őket! A hangsúly így a
parlamentáris kormányzat tehetetlenségén, gyengeségén van
– nem a törvényesen megválasztott nemzeti képviseletet
felszámoló államcsíny brutalitásán.
Auguste Petiet tábornok pontosabban idézi fel
emlékirataiban a történteket: „Apám gyakran elmondta
nekem, hogy a fegyvereseknek a Saint-Cloud-i Orangerie-be
való benyomulása máshogy zajlott le, mint ahogy a konzulok
hivatalosan közzétették. Szerinte amikor a gránátosok élén
vonuló főtiszt így kiáltott: »A becsületes emberek vonuljanak
vissza, vagy nem felelek semmiért!« – akkor mindenki
egyetlen szó nélkül elhagyta a termet, s nem igaz, hogy bárki
is az ablakon ugrott volna ki, hogy gyorsabban elmeneküljön.”
(Idézi: Thierry Lentz: Le 18 Brumaire. Párizs, 1997, Jean
Picollec. 335. o.)
Ma már csak kevesen tudják, hogy az 1870–71-es
háborúban elpusztult Saint-Cloud-i kastély Orangerie nevű
termének, ahol az Ötszázak Tanácsa ülésezett, hatalmas,
földig érő, ezért ajtóként is használható ablakai voltak. Amikor
a katonák megjelentek a terem végén, a képviselők és a nézők
nyugodtan és méltóságteljesen elhagyhatták a termet ezeken
az ablakokon keresztül – minden groteszk ugrándozás,
erőszakos és komikus jelenetek nélkül. Valószínűleg a
legtöbben vacsorázni mentek.
Ezután Lucien Bonaparte utasítására a katonák a Saint-
Cloud-i fogadókból gyűjtöttek össze az elmenekült képviselők
közül pár tucatot, akik engedelmesen megszavazták, hogy két
bizottság módosítani fogja az alkotmányt, s addig a végrehajtó
hatalmat három ideiglenes konzulra bízzák, Bonapartéra,
Sieyès-re és Ducos-ra. A „brumaire 18-i államcsíny” tehát
tulajdonképpen brumaire 20-a, november 11-e hajnalán vált
teljessé.

48. Talleyrand beszélte rá Napóleont

Enghien hercegének kivégzésére

A császári trónra Bonaparte Napóleon egy kivégzett Bourbon

holttestén keresztül lépett fel. Ez a személy Louis Antoine
Henri de Bourbon-Condé volt, Enghien harminckét éves
hercege. 1789-ben emigrált, s harcolt a nagyapja, Condé
herceg által vezetett ellenforradalmi hadseregben (1792–97,
1799–1801). De hogy terelődött rá az első konzul figyelme?
Bonaparte tudott arról, hogy királypárti összeesküvők
tevékenykednek Párizsban. Az egyik elfogott bevallotta, hogy
Georges Cadoudal, a vendée-i parasztháború egykori
résztvevője öt hónapja tervezgeti a francia fővárosban az
államfő elrablását az emigrációból visszatért Pichegru
tábornokkal, s terveiket tudatták Jean Victor Moreau-val is, a
konzulátus egyik legsikeresebb és legnépszerűbb
tábornokával.
Mi legyen Moreau-val? „Túl fontos ember – jelentette ki
Bonaparte. – Túlságosan szemben áll velem, túlságosan is
érdekemben áll végezni vele, de nem tehetem ki magam a
közvélemény változásainak!” Vagyis komoly bizonyítékra volt
szükség ahhoz, hogy egy befolyásos és népszerű tábornokot
letartóztassanak, különben a társadalom a konzuli zsarnokság
áldozatának fogja tekinteni őt. Bonaparte bizonyítékokat kért
Pichegru Párizsba érkezésére, s pár órán belül meg is kapta
ezeket igazságügy-miniszterétől. Moreau-t 1804. február 15-én
letartóztatták, de a népszerű republikánus tábornok
bebörtönzése hatalmas felzúdulást keltett a párizsi nép és a
hadsereg köreiben. Plakátok hirdették az utcákon, hogy a
tábornok ártatlan, Bonaparte pedig „az idegen korzikai, aki
bitorlóvá és zsarnokká vált!” Feltétlenül meg kellett győzni a
francia társadalmat arról, hogy nem Moreau, hanem
Bonaparte védelmezi a forradalom örökségét.
Először Pichegru lakhelyét árulta el valaki százezer frank
nyomravezetői díj fejében, s pár nap múlva Cadoudalt is
elfogták kalandfilmbe illő utcai hajsza, lövöldözés és
verekedés után. Immár nem lehetett kétségbe vonni az
összeesküvés tényét. Cadoudal bevallotta: „Csak akkor kellett
volna megtámadnom az első konzult, amikor egy francia
herceg Párizsba érkezik.” De ki lehet ez a francia herceg? XVI.
Lajos idősebb öccse Varsóban volt, az ifjabbik pedig Nagy-
Britanniában. Enghien hercege viszont jó ideje a francia határ
közvetlen közelében, a badeni Ettenheimben telepedett le, pár
kilométerre Strasbourgtól. Két végzetes félreértés pedig
végképp meggyőzte Bonapartét arról, hogy ő az a bizonyos
előkelőség, akit Cadoudalék vártak. Franciaország ausztriai
nagykövete megírta, hogy a jelentések szerint Enghien utazást
akar tenni német földön. A rejtjelező azonban tévedésből azt
írta, hogy Franciaországba készül. Egy Lamothe nevű kém
pedig ellátogatott Ettenheimbe, ahol megtudta, hogy a herceg
környezetében van egy tábornok, Thumery márki, valamint
egy bizonyos Schmidt hadnagy. A németül rosszul beszélő kém
Thumery nevét Dumouriez-nek értette, s ezt írta be március 5-
i jelentésébe.
A több hete tartó feszültség most robbant ki Bonapartéból.
Nem elég, hogy Cadoudal, Pichegru és még tucatnyi
összeesküvő Párizsban tör az életére – a határok mögött ott
várakozik ugrásra készen, az emigránsok élén Condé herceg
unokája! Mellette ott áll Dumouriez, a valmyi csata egykori
győztese, aki 1793-ban emigrált! A kém által emlegetett
Schmidt hadnagy pedig nyilván nem lehet más, mint a
Württembergben tevékenykedő Spencer Smith, a brit
kémhálózat vezető személyisége, akinek a szervezetét
Bonaparte már nagyon régóta szét szerette volna zúzni.
Enghien, Dumouriez és Spencer Smith – ez túl nagy fogásnak
ígérkezett ahhoz, hogy ne csapjanak le azonnal rájuk.
Ráadásul az ő letartóztatásukkal a francia társadalmat meg
lehetne győzni a zsarnokság ártatlan áldozatának tekintett
Moreau bűnösségéről.
Enghien hercegét március 15-én francia katonák elhurcolták
Ettenheimből. Se Dumouriez-t, se Spencer Smitht nem találták
meg a környezetében, és nyilvánvalóvá vált, hogy nem ő az a
herceg, akit az összeesküvők vártak. Bonaparte azonban nem
léphetett vissza, mert attól félt, hogy nevetségessé válik, vagy
gyengének tűnik. Engedje ki az országból a herceget, akit
nemzetközi felzúdulást okozva raboltak el egy független állam
területéről? Hiszen mégiscsak harcolt Franciaország ellen, brit
járadékból élt, és bármikor készen állt újrakezdeni a harcot a
köztársaság ellen! Ezért egy rendkívüli katonai törvényszék elé
állította, amely halálra ítélte a herceget, és március 21-én,
hajnali háromkor a vincennes-i vár árkában a „Királyné tornya”
(tour de la Reine) mellett agyonlőtték. (A kivégzés helyét ma
is fehér kereszt jelzi.)
Több kortárs is állítja, hogy Talleyrand külügyminiszter egy
1804. március 8-i levelében e szavakkal ösztökélte az első
konzult a herceg elpusztítására: „Ha az igazság szigorú
büntetésre kötelez, a politika megköveteli a kivételezés nélküli
büntetést…” (Chateaubriand, F.-R. de: Mémoires d’outre-
tombe… Párizs, 1997, Gallimard. 934. o.) Barras, az egykori
direktor így írt: „Azt mondják… Talleyrand a Bourbonok
elkötelezett ellenségének mutatta magát, azt javasolta
Bonaparténak, hogy vérfolyóval válassza el magát tőlük, s
amikor Bonaparte elfogadta a tanácsot, Enghien hercegének
elveszejtését, Talleyrand nemcsak együttműködött vele, de ő
volt a fő ösztönző és a döntő tanácsadó.” (Mémoires de
Barras, membre du Directoire. III. köt. Párizs, 1896, Hachette.
508. o.)
Talleyrand levelének eredeti példánya nincs meg.
Fennmaradt azonban egy másik levele, amelyet 1804. március
12-én írt Fouchénak, a volt és majdani rendőrminiszternek.
Ebben arra utal, hogy ő, az egykori emigráns aligha veheti rá
Bonapartét arra, hogy hagyja békén Enghien hercegét, de egy
egykori terrorista, Fouché talán megteheti ezt. „Használja ki
befolyását az első konzul megnyugtatására, akit idegesíteni és
felizgatni akarnak! Mivel el akarja kerülni a látszatát, hogy
irányítják őt, egy olyan valaki tanácsának, aki nem miniszter,
nagyobb súlya van, mint négy miniszterének.” (Talleyrand:
Mémoires. I. köt. Párizs, 1957, Librairie Plon. 352. o.) A
külügyminiszter tehát saját helyzetének biztosítására a
nyilvánosság előtt támogatta Napóleon kemény intézkedését,
a színfalak mögött azonban megpróbálta lebeszélni
Bonapartét a vérontásról.
Bonapartét viszont nehéz volt lebeszélni valamiről, amit a
fejébe vett. Az Enghien hercegének kivégzéséhez vezető
folyamat tipikus napóleoni intézkedéssorozatnak tekinthető.
Az alacsony sorból érkező tábornok és államfő sohasem
léphetett vissza, sohasem ismerhette el, hogy hibát követett
el, sohasem volt képes megalkudni, mert attól félt, gyengének
tekintik. Az Enghien hercegének sorsáról folyó kormányzati
viták során is kijelentette: „Amikor ennyire előrenyomultunk,
már nem lehet meghátrálni!” Később sem tagadta saját
felelősségét az ügyben. Dühöngései során néha ugyan a
szemére vetette Talleyrand-nak vagy másoknak, hogy
rábeszélték a herceg kivégzésére, de halála előtt húsz nappal
Szent Ilona szigetén a következő kiegészítést fűzte
végrendeletéhez: „Letartóztattam és elítéltettem Enghien
hercegét, mert ezt követelte a francia nép biztonsága, érdeke
és becsülete, amikor Artois grófja a saját bevallása szerint
hatvan bérgyilkost alkalmazott Párizsban. Hasonló
körülmények között mindig így tennék.”

49. Napóleont 1814-ben a marsalljai

mondatták le
1814. március 31-én a Napóleon-ellenes koalíció hadseregei
bevonultak Párizsba. Április 3-án a szenátus és a törvényhozó
testület megszavazta a császár trónfosztását. Napóleon
Fontainebleau-ban még arra készült, hogy 35-40 000
katonájával megtámadja a Párizst megszálló, 110-150 000 fős
hadseregeket. Ezt Marmont marsall híres „árulása”
akadályozta meg. Talleyrand, a szenátus által kinevezett
ideiglenes kormány elnöke ugyanis elküldött a hiú marsallhoz
egy királypárti ügynököt, aki meggyőzte, hogy neki kell
visszaadnia a nemzetnek királyát. Talleyrand így értelmezte a
történteket Courlande hercegnőjének írott levelében: „Íme,
drága barátnőm, egy jó hír! Marmont marsall kapitulált a
hadtestével. Ez kiáltványaink és írásaink következménye. Nem
akarta Bonapartét szolgálni a haza ellenében.” (Talleyrand:
Mémoires. II. köt. Párizs, 1957, Librairie Plon. 378. o.)
Egy legenda szerint Napóleont Fontainebleau-ban a
fenyegetően fellépő és szemrehányásokat hangoztató
marsalljai kényszerítették rá a lemondásra. Egy kronológia „a
marsallok lázadása” napjának nevezi április 4-ét. (Jean Massin:
Almanach du Premier Empire. Párizs, 1965, Club français du
livre. 325. o.) André Castelot életrajzában pedig a
következőket olvashatjuk: „– A hadsereg nem fog elindulni –
közli Ney. – A hadsereg engedelmeskedni fog! – erősködik
Napóleon. – Felség, a hadsereg a tábornokainak
engedelmeskedik. – Csend. Majd a Császár megtörten kérdezi:
– Végtére is mit akarnak, uraim? – Hogy mondjon le. – Állítólag
Oudinot és Ney ajkáról hangzott el a szörnyű követelés.
Lefebvre remegő hangon kissé nevetséges megjegyzést fűz
hozzá: – Lám, mit nyert vele, hogy nem fogadta meg egy
jóbarát tanácsát, aki kérlelte, hogy kössön békét!” (Napóleon.
Bp. 1972, Európa. 688. o.)
Thierry Lentz francia történész kötetéből (Les vingt jours de
Fontainebleau. Párizs, 2014, Perrin) azonban megtudhatjuk,
hogy mindezen mondatokból egy szó sem hangzott el. Először
a Journal des débats című királypárti lap április 9-i számában
jelent meg efféle tudósítás (Lentz: Idézett mű, 215–216. o.),
amely azt akarta hangsúlyozni, hogy a császárral még saját
marsalljai is szembefordultak. Majd az újságok tovább
színezték a jelenetet, Ney és Lefebvre pedig alaposan
felnagyította saját szerepét. Már 1814-ben metszetek jelentek
meg, amelyeken a marsallok fenyegetik Napóleont, majd még
ebben az évben egy dráma és egy röpirat is közzétette a fent
idézett kijelentéseket. Ezután a bonapartisták is terjeszteni
kezdték a történteket, azt hangsúlyozva, hogy a császárnak
nem vereségei, hanem lázadó marsalljai miatt kellett
lemondania. Egyes republikánusok kifejezetten helyeselték a
marsallok fellépését. „A történészeket olvasva – írja Jules
Michelet – meglepve látom, hogy még a nem bonapartisták is
a zsarnokkal éreznek együtt, és nem a tábornokaival, akik
megmentettek minket. Ezek az emberek, mondják, neki
köszönhették vagyonukat. Hát ő, a császár talán nem nekik
köszönhette mindenét, akik Oroszországban és máshol
megvédelmezték őt, gyakran a saját testükkel? Nem számít,
ezeket az elbeszélőket csak a nagy bűnös érdekli.” (Du 18
Brumaire à Waterloo. Párizs, é. n. Calmann-Lévy. 339. o.)
Számtalan emlékiratba bekerült a lázadás jelenete, s Adolphe
Thiers hiába írta meg a konzulátus és a császárság
történetéről 1859-ben megjelent műve XVII. kötetében, hogy a
jelenet feszült volt ugyan, de tiszteletteljes és méltóságteljes,
már senki sem hitt neki.
1814. április 4-én Fontainebleau-ban nem a marsallok
nyomultak be Napóleon dolgozószobájába, ahogy több
könyvben is olvashatjuk, hanem a császár hívta be tisztjeit a
díszszemle után. Ők pedig egyszerűen közölték vele, hogy az
ötszörös-hatszoros túlerőben lévő szövetségesek elleni
támadást nem tartják megvalósíthatónak. Az egyik marsall
valóban felvetette, hogy a császárnak le kellene mondania a
fia javára, de fenyegetőzésre, parancsmegtagadásra,
szemrehányásokra nem került sor, az etikettet mindenki
tiszteletben tartotta. Végül a tisztek visszavonultak, és
Caulaincourt külügyminiszternek sikerült meggyőznie a
császárt, hogy jelentse be lemondását – azzal a feltétellel,
hogy a trón a fiáé lesz. (Lentz, T.: Idézett mű, 83–88. o.)
 50. A waterlooi csata dicsőséges
vereség volt

Méltánytalan lenne I. Napóleon császárt a XX. század

tömeggyilkos diktátoraihoz hasonlítani. Egyetlen szempontból
azonban méltó elődjüknek bizonyult: a propaganda mesteri
felhasználásában. Az 1815. június 18-án megvívott waterlooi
csatát ő kiáltotta ki elsőként dicsőséges vereségnek, ő
hárította a felelősséget marsalljaira, s az ő nyomdokaiba lépve
a romantika nemzedéke tovább szépítette a történteket. Victor
Hugo így jellemzi az ütközetet A nyomorultak című
regényében: „Waterloo a világegyetem arcvonalának
megváltozása… A történelemben valaha ismert legnagyobb
hősiesség összeomlása… Waterloo nem más, mint a
szabadság megdermedésének napja…”
Csakhogy Napóleon ekkor már aligha képviselte a
szabadságot. 1804-ben kikiáltott császársága fokozatosan
nyílt, egyszemélyi zsarnoksággá alakult át. A forradalmat
kiteljesítő, lezáró és befejező, egykor oly sikeres és hatékony
kormányzatból a forradalmat megtagadó, annak vívmányait
veszélyeztető kormányzat lett. 1813-ban e kijelentéssel
függesztette fel a törvényhozó testület ülésezését: „A nemzet
igazi képviselője én vagyok.” Külpolitikája egyre
dinasztikusabbá vált, s egyre többen ismerték fel, hogy
határtalan hódításai kizárólag katasztrófához vezethetnek.
1814-ben a Franciaországba benyomuló koalíció hadseregeit
egy fásult, a béke kedvéért a megszállásba is belenyugvó
társadalom fogadta. A győztesek Elba szigetére száműzték
Napóleont, s visszaültették trónjára a Bourbon-dinasztiát. Az
első restauráció békésnek ígérkezett, az 1814. május 30-án
megkötött párizsi békeszerződés pedig kifejezetten
nagylelkűnek bizonyult. A huszonkét éven át tartó forradalmi
és napóleoni háborúk után a legyőzött Franciaország
visszakapta 1792-es határait, Savoya két kerületét,
gyarmatait, s nem esett szó jóvátételről, megszállásról vagy a
francia hadsereg létszámának korlátozásáról. Még az elhurcolt
műkincsek visszaadását sem követelték.
XVIII. Lajos pedig mindent megtett a belpolitikai kiegyezés
érdekében. Ez volt az egyetlen XIX. századi rendszerváltás,
amely nem járt megtorlással és politikai tisztogatással. A
restaurációval nem a régi rend és nem az ellenforradalom
győzedelmeskedett, hanem egy liberális alkotmányos
monarchia jött létre, amely megőrizte a forradalom és a
császárság valamennyi vívmányát. Természetesen voltak
népszerűtlen és irritáló intézkedései is, de minden bizonnyal
megszilárdult volna, ha Napóleon nem tér vissza Elba
szigetéről.
Ő azonban 1815. március 1-én partra szállt
Franciaországban, ügyesen elkerülte a királypárti régiókat, s
húsz nap múlva újra bevonult párizsi palotájába. Bár a
rendszerváltásra vérontás nélkül került sor, ezt kizárólag a
hadsereg támogatásának köszönhette, vagyis klasszikus
katonai államcsíny zajlott le. Egy bonapartista kisebbség
mindenhol megéljenezte a császárt. A franciák többségének
magatartása azonban inkább óvatosságról árulkodott, mint
lelkesedésről. A helyreállított császárság áprilisban közzétett,
új alkotmányáról rendezett népszavazáson csak a szavazásra
jogosultak 23,5%-a vett részt. A májusban megrendezett
választásokról a részvételre jogosultak közel 70%-a távol
maradt, s a megválasztottak öthatoda nem bonapartista volt,
hanem a császári hatalmat korlátozni kívánó liberális. A
helyhatósági választásokon pedig a királyi kormányzat által
korábban kinevezett polgármesterek 80%-át újraválasztották.
Vagyis a társadalom többségének véleményét valószínűleg az
a polgármester fejezte ki legőszintébben, aki Cannes
közelében e szavakkal fogadta Napóleont: „Már kezdtünk
boldogan és nyugodtan élni, s maga most mindent
összezavar!”
A politikai és katonai elit kifejezetten húzódozott a
kormányzati szerepvállalástól. Miniszterei csak azzal a
feltétellel vállalták a hivatalt, hogy a császár komolyan
törekszik majd a békére. Húsz elérhető marsallja közül
mindössze hat állt mellé. Napóleon eljátszotta, hogy a
forradalom örököseként tért vissza, s megpróbált a
liberálisokra támaszkodni, de valójában abban reménykedett,
hogy hamarosan helyreállíthatja autokratikus egyeduralmát.
Az európai nagyhatalmak nem voltak hajlandóak elfogadni a
császárság restaurációját. A bécsi kongresszuson tartózkodó
képviselőik törvényen kívül helyezték Napóleont, s
megindították hadseregeiket. Vagyis a franciák békét akartak
és alkotmányos kormányzást, Napóleon viszont az előbbit nem
tudta biztosítani, az utóbbit pedig csak ideiglenes
engedménynek szánta, amelyet az első katonai győzelem után
visszavonhat. Amikor a képviselőház komolyan vette szerepét,
és politikai vitákat kezdeményezett, Napóleon e szavakkal
„nyugtatta meg” egyik miniszterét: „Hat héten belül elfojtom
ezt a hiú fecsegést!”
A katonai győzelem minden tárgyilagos politikus számára
lehetetlennek tűnt. Németalföldön ott állomásozott Wellington
herceg 100 000 brit, holland és német katonával, valamint
Gebhard Leberecht von Blücher vezértábornagy 116 700
porosz katonával. Keletről egy 150 000 fős orosz és egy 210
000 fős osztrák sereg közeledett. A déli határokat 40 000
spanyol valamint 50 000 osztrák és szárd katona fenyegette, s
Nápolyból is útnak indult egy 25 000 fős hadsereg. Napóleon
azonban szerencsejátékos volt, s akkor is vállalta a kockázatot,
ha alig volt esélye a győzelemre. „A »lehetetlen« szó csak a
gyávák réme és a nyúlszívűek mentsége!” – jelentette ki. Egy
122 000 fős hadsereg élén hagyta el Párizst 1815. június 12-
én, abban reménykedve, hogy külön-külön legyőzheti
Wellingtont és Blüchert, mielőtt még az orosz és osztrák
hadsereg megérkezik, majd megszállja Brüsszelt, s onnan
diktálja a békefeltételeket.
A császár egyáltalán nem volt hajlandó figyelembe venni az
erőviszonyokat. Még ha Belgiumban le is tudta volna győzni
túlerőben lévő ellenfeleit, a megérkező orosz és osztrák
hadseregek újra elsöprő erőfölényben lettek volna.
Franciaország pedig egyáltalán nem állt egységesen Napóleon
mögött. A nyugati és déli régiók királypártiak maradtak,
Bordeaux-ban, Montpellier-ben és Toulouse-ban a hadsereg
összecsapott a royalistákkal, Marseille-ben pedig több száz
áldozata volt a fehérterrornak. A kimerült országot a
polgárháború fenyegette, s aligha lett volna hajlandó adóival
támogatni az újabb háborút egész Európa ellen.
Napóleon sem volt a régi. Fáradtnak és betegnek tűnt,
nehezen ült lóra, gyomorfájás, aranyér vagy vizelési zavarok
kínozhatták. Sorra követte el a hibákat, ellentmondásos
parancsokat osztogatott, s vezérkara sem működött
megfelelően. Június 15-én az egyik hadtest nem kapta meg
időben a parancsot, s megkésve kelt át a határon. Másnap
Lignynél Napóleon 70 000 katonával összecsapott Blücher 85
000 fős hadseregével. Vereséget mért a poroszokra, de csak
megkésve gondoskodott az üldözésükről. Ráadásul meg volt
győződve róla, hogy kelet felé menekülnek, holott észak felé
vonultak, Wellington seregének közelébe. Ugyanezen a napon
egy Quatre-Bras nevű útelágazásnál Ney marsall 20 000
katonával támadt Wellington 30 000 fős seregére. Mindkét fél
jelentős veszteséget szenvedett, de megőrizték állásaikat, s
Wellington csak másnap, június 17-én vonult vissza észak felé.
Napóleon hagyta, hogy ellenfele válassza meg a csatateret,
amely a Soignes-erdőtől délre, Braine-l’Alleud, Waterloo és
Mont-Saint-Jean körzetében feküdt, 18 kilométerre a várostól,
egy lankás, dombos területen. Majd a császár a poroszok után
küldte Grouchy marsallt 33 000 katonával. Ez a sereg
felderítésre túl népes volt, támadásra túl kicsi, s ugyancsak
nagy szükség lett volna rá a másnapi ütközetben.
Június 18-án Napóleon 73 000 katonával és 266 ágyúval
szállt szembe Wellington 68 000 katonájával és 184 ágyújával.
Ha kora reggel támad, talán győzelmet aratott volna a
poroszok megérkezése előtt. De az eső csak hajnalban állt el,
a tüzérségnek szárazabb talajra lett volna szüksége, s még
néhány francia egység nem érkezett meg. Így aztán fél
tizenkettő felé kezdődött meg az ütközet.
Napóleon Wellington balszárnyára akart lecsapni, hogy a
herceg kénytelen legyen északnyugati irányba, a tenger felé
visszavonulni. Ezért először a Hougoumont-kastélyra zúdította
öccse, Jeromos egykori vesztfáliai király hadosztályát, abban a
reményben, hogy Wellington majd átirányít ide egységeket az
arcvonal közepéről, amelyet a császár ezek után áttörhet. A
kastélyt azonban nem sikerült elfoglalni, órákon át tartó, véres
harcok folytak itt, amelyek a francia gyalogságnak mintegy
negyedrészét lekötötték – teljesen feleslegesen. A tüzérség
könnyűszerrel szétlőhette volna a kastélyt.
A császár csak egy óra tájban menesztett futárt Grouchy
marsallhoz, akit korábban a poroszok után küldött, azzal a
paranccsal, hogy most csatlakozzon hozzá. Az üzenet öt felé
jutott el a négy-öt óra távolságban tartózkodó marsallhoz, aki
akkor is későn ért volna a csatatérre, ha azonnal megindul.
Háromnegyed kettőkor Napóleon úgy vélte, sikerült lekötnie
Wellington jobbszárnyát, s megindította a gyalogsági
támadást az arcvonal közepe ellen, La Haie-Sainte és
Papelotte között. A francia ágyútűz nem sokat ártott a dombok
mögött álló ellenségnek, a sűrű oszlopban vonuló francia
gyalogságot azonban súlyos veszteségek érték, mialatt
lovassági fedezet nélkül megtett 1200 métert. Egy holland–
belga egység megfutamodott előlük, de Picton tábornok
ellentámadása helyreállította az arcvonalat. Két óra elteltével
Wellington nehézlovassága visszaverte a támadókat.
Négy óra körül a távolban megjelentek az első porosz
egységek, de egyelőre egy hadosztálynak és két
lovasdandárnak sikerült feltartóztatni őket. Napóleon újra
középen, Hougoumont és La Haie-Sainte között indított
támadást. Ney marsallnak úgy tűnt, az ellenség sorai
meginogtak, s ezért tüzérségi és gyalogsági támogatás nélkül,
kardot rántva nekivágtatott ötezer lovas élén az ellenség
centrumának. Napóleon szerint Ney elsiette a dolgot, de azért
küldött neki erősítést. Wellington katonái négy sor mélységű
négyzetekbe tömörültek a tisztek, tüzérek és a sebesültek
köré. Az első sor térdelve kitámasztotta szuronyos puskáját, a
többi állva tüzelt közvetlen közelből. „Close up!” és
„Aufgeschlossen!” kiáltásokkal zárták soraikat, s a francia
lovasság két órán keresztül vágtatott jobbra-balra tehetetlenül
a tizenhárom négyszög körül. La Haie-Sainte-ot és Papelotte-ot
mégis sikerült elfoglalni a franciáknak. Ney gyalogsága még a
mögötte álló brit vonalakat is áttörte, de Napóleon nem küldte
oda a gárdát a támogatására. Wellington már így beszélt
tisztjeihez: „Isten adja, hogy vagy az éjszaka, vagy Blücher
megérkezzen!”
A waterlooi csatában tehát semmilyen meglepő
hadmozdulatra, ötletes manőverezésre nem került sor. A
franciák részéről frontális támadások követték egymást,
ellenfeleik pedig kitartottak a helyükön. Este hét felé azonban
már 33 000 porosz zúdult rá a franciák jobbszárnyára. Mind
Papelotte-ból, mind La Haie-Sainte-ból vissza kellett vonulniuk,
Napóleon pedig parancsba adta: terjesszék azt a katonái
között, hogy Grouchy érkezett meg! Wellington ezek után
átirányíthatott a balszárnyáról egységeket a közép és a
jobbszárny megerősítésére. Napóleon már csak abban
reménykedhetett, hogy egyetlen végső erőfeszítéssel sikerül
áttörnie ellenfelei vonalát. Hét óra tájban megindította a
Császári Gárda gyalogságát Hougoumont-tól keletre. A
gárdistákat azonban olyan tűz fogadta szemből és oldalról,
hogy meghátráltak, Wellington pedig erre az egész vonalon
elrendelte az előrenyomulást.
A császárnak pedig nem sikerült rendezetten visszavonulnia.
„A Gárda hátrál!” – szállt a kiáltás, és a még mindig
tekintélyes létszámú francia hadsereg pánikszerű
menekülésbe kezdett. A katonák eldobálták fegyvereiket, azt
kiáltozták, hogy elárulták őket, s egymást taposták le. Minden
felszerelést hátrahagytak, az ágyúkat, szekereket az árkokba
döntötték. Csak a Császári Gárda gyalogos vadászai, az „öreg
gárda” tagjai vonultak vissza olyan fegyelmezetten, hogy még
az ellenség is megéljenezte őket. A híres gesztusok és
jelszavak („A Gárda meghal, de magát meg nem adja!”) csak
az utókor képzeletében születtek meg.
Wellington és Blücher este tíz körül rázott kezet egy
véletlenül éppen La Belle-Alliance (A szép szövetség) néven
emlegetett tanyán. Blücher keveréknyelven kiáltott fel: „Mein
lieber Kamerad! Quelle affaire!” (Kedves bajtársam! Micsoda
eset!) Majd a fáradhatatlan, hetvenkét éves vezértábornagy
Genappe-ig üldözte a menekülőket. A csatát is szívesen
nevezte volna La Belle-Alliance-i ütközetnek, mások viszont
Mont-Saint-Jean-i csata néven emlegették. Wellington a
leginkább angolosnak hangzó Waterlooról nevezte el az
ütközetet kormányának írott jelentésében, így ez a név terjedt
el.
Napóleon június 21-e reggelén érkezett meg Párizsba, s
máris ideiglenes diktátori hatalmat kért a képviselőháztól,
hogy megmentse a nemzetet a megszállástól – amelyet ő
idézett elő. A képviselők azonban úgy érezték, hogy abszurd
lenne háborút folytatni egész Európa ellen azért, hogy ne
áldozzanak fel egyetlen embert, akiért már épp elég francia
halt meg. Mindkét kamara Napóleon ellen foglalt állást, aki
június 22-én aláírta lemondási nyilatkozatát. „Feláldozom
magam Franciaország ellenségei gyűlöletének” – írta, mintha
máris a meg nem értett megváltó szerepét próbálta volna
eljátszani. Elhagyta Párizst, de június 29-én Malmaisonból még
egyszer felajánlotta a kormánynak, hogy nem császárként,
hanem egyszerű tábornokként legyőzi a poroszokat, majd
emigrál Amerikába. „Hát gúnyolódik velünk ez az ember? –
kiáltotta Fouché, a kormánybizottság elnöke. – Talán nem
tudjuk, hogyan tartaná meg az ígéreteit, ha a javaslatát
elfogadnánk? Mondja meg a császárnak, hogy javaslatait nem
fogadhatjuk el! A tárgyalásnak még a reménye is elveszne!”
Napóleon még aznap este útnak indult az óceán felé.
Elbáról való visszatérésével a császár semmit sem
változtatott saját sorsán. A nagyhatalmak már az év elején
felvetették, hogy a közeli Elba helyett a távoli Szent Ilonára
kellene száműzni őt – s most ezt a tervet végre is hajtották.
Franciaország azonban súlyos árat fizetett a száznapos
uralomért. A waterlooi csatában 6800, az egész hadjárat során
pedig 11 500 francia esett el, és 33 900 sebesült meg. A
külföldiekkel együtt a mindössze négy napig tartó hadjárat
során összesen 23 700 ember halt meg, és 113 800 sebesült
meg. A katonai kiadások, az ellenség fosztogatása a
hadisarccal együtt legalább kétmilliárd aranyfrankba került
Franciaországnak. Az 1815. november 20-án aláírt, második
párizsi békeszerződéssel pedig Franciaország nemcsak újabb
területeket veszített az első, 1814-es párizsi békéhez képest,
de a győztesek 700 millió frank jóvátételt követeltek, s 150
000 fős megszálló hadsereget hagytak öt évre az országban,
amelyet a franciáknak kellett eltartaniuk. A Louvre-ba hurcolt
külföldi műkincseket elkobozták. Tízezrek veszítették el az
állásukat, s immár sor került politikai megtorlásra, perekre,
száműzetésekre és kivégzésekre is. Dél-Franciaországban
fehérterror tombolt. Vagyis Napóleon 1815-ös visszatérése
szinte lehetetlenné tette az újra több táborra szakadt francia
társadalom békés kormányzását. Ez volt a császár öröksége.
 51. Delacroix Talleyrand fia volt

1797. július 14-én a francia végrehajtó hatalom élén álló, ötfős

Direktórium fontos személycseréket hajtott végre a
kormányban. Charles-François Delacroix külügyminisztert azért
akarták leváltani, mert a háború folytatásának híve volt,
ráadásul sebészeti beavatkozás előtt állt, mert altestét
hatalmas kinövés torzította el. A helyére Charles-Maurice de
Talleyrand-Périgord-t nevezték ki, aki az Alkotmányozó
Nemzetgyűlés egyik legaktívabb tagja volt, több diplomáciai
küldetésben vett részt, és írásaival, valamint előadásaival is
bebizonyította, hogy ért a külügyekhez. Ráadásul azt
remélhették, hogy közismerten mérsékelt nézetei miatt a
törvényhozó szervek tagjai számára is elfogadható lesz. Mivel
senki sem látott a jövőbe, nem tudhatták, hogy olyan
személyt állítottak a külügyek élére, aki egy rövidebb
megszakítással tíz éven át irányítja majd a minisztériumot, s
csak harminchét év múlva mond végleg búcsút a
külpolitikának.
Talleyrand kinevezéséhez kapcsolódik egy híres legenda.
Állítólag elődje, Delacroix külügyminiszter feleségének a
szeretője volt, s ezért Talleyrand a valódi apja a XIX. század
egyik legnagyobb romantikus festőjének, Eugène Delacroix-
nak, A Szabadság vezeti a népet című és más, híres
festmények alkotójának. Ezt Márai Sándor is elhitte (A teljes
napló. 1970–73. Bp. 2015, Helikon. 260. o.), s olyan népszerű
történészek is terjesztették, mint Simon Schama, aki így írt
Polgártársak című könyvében: „Felváltva a köztársaság
külügyminiszterét, Charles Delacroix-t, Talleyrand felváltotta őt
Madame Delacroix ágyában is. Feltételezhetjük, hogy a hölgy
szívesen fogadta közeledését, a férjét ugyanis már jó ideje
mindenben meggátolta egy irdatlan méretű daganat, amely a
hasától az ágyékáig terjedt… Madame Delacroix tehát nem
kérette magát. És frigyük gyümölcse lett Eugène, a
csodagyermek, az új kor legnagyobb romantikusa, akinek atyja
a legfélelmetesebb szkeptikusa volt. A forradalmi szenvedély
vére a forradalmi ész húsából származott.” (Bp. 2001, Európa.
36–37. o.) Ez a legenda olyan jól hangzik, hogy mélységesen
megértem Talleyrand azon életrajzíróit, akik szíves örömest
hitelt adnak neki. Eugène Delacroix-t „a hivatalos apa
elismerte fiának, de Talleyrand közreműködése abból is
nyilvánvaló lehetett, hogy a felnőtt Eugène Delacroix nagyon
is hasonlított hozzá” – olvashatjuk még egy XXI. századi
kötetben is. (Niederhauser Emil: Talleyrand–Metternich. Bp.
2004, Pannonica. 52. o.)
Így fogadnak el a történészek egy olyan állítást, amelyet
szeretnének elhinni. Mert ha elfogulatlanul vizsgáljuk
Delacroix portréit, semmilyen hasonlóságot nem találunk
közte és Talleyrand között. Pisze orra volt a festőnek? Így igaz,
csakhogy Charles-François Delacroix-nak is, akit 1797
szeptemberében megműtöttek, és ettől kezdve semmi
akadálya sem volt annak, hogy fiút nemzzen. A kortársak
közül senki sem tudott arról, hogy Talleyrand-nak viszonya lett
volna Victoire Oebennel, a külügyminiszter feleségével. Ez a
legenda először Madame Jaubert emlékirataiban bukkant fel,
amelyet az 1870-es évek végén írtak, és 1881-ben adtak ki.
Még Jean Orieux is elismeri – pedig ő négy oldalon át fejtegeti
könyvében ezt a legendát –, hogy „az apa és a fiú hallgatott
azon kötelékről, amely egymáshoz fűzte őket”. (Talleyrand ou
le Sphinx incompris. Párizs, 1970, Flammarion. 272. o.) Nyilván
azért, mert nem tudtak efféle kötelékről. Talleyrand gondosan
figyelemmel kísérte törvénytelen gyermekei neveltetését,
Eugène Delacroix iránt azonban nem érdeklődött, és sohasem
találkoztak. A majdani festő hét hónapra született meg ugyan,
de ennek egy közlekedési baleset volt az oka. Anyját pedig
hűséges asszonynak tartották, és senki sem gyanúsította
csapodársággal. A legendát azonban hiába cáfolta meg
Maxime du Camps 1883-ban, Paul Loppin, Casimir Carrère és
Léon Noël az 1970-es években, majd Michel Poniatowski 1982-
ben – máig él, és még az internetre is felkerült.

52. Hugh Glass történetét a hollywoodi

forgatókönyvírók találták ki

2016-ban mutatják majd be a mozikban az Alejandro González

Iñárritu által rendezett A visszatérő (The Revenant) című
filmet. Főszereplőjének elképesztő kalandjai azonban nem a
forgatókönyvírók fantáziájának szüleményei. Csak azért
érdemes felidézni, mert a segítségével némi képet
formálhatunk azon nehézségekről, amelyekkel az amerikai
Nyugat első hódítóinak meg kellett birkózniuk.
Hugh Glass ifjúságáról alig tudunk valamit. A feltevések
szerint 1780 táján született, Pennsylvaniában. Egy kortársa,
George C. Yount azt mesélte róla, hogy tengerész volt, s 1817-
ben a Mexikói-öbölben Jean Lafitte, a híres kalóz foglyul
ejtette. A Galveston-szigeti kalóztanyán csatlakozott a
kalózokhoz, de csak az alkalmat várta a szökésre. A megfelelő
pillanatban egy társával együtt megtömték a zsebüket, és
Galveston-öbölben partra úsztak. Északi irányban átkeltek
Texason, s a mai Kansas területén a pauni indiánok fogságába
estek. Társát a paunik feláldozták a hajnali csillagnak, vagyis
megégették, ő azonban cinóberfestékkel ajándékozta meg a
főnököt, aki ezért megkímélte az életét.
Hugh Glass az 1820-as években a „hegyi emberek” néven
emlegetett prémvadászok között bukkant fel. Ott volt a hetven
„trapper” között, akik 1823-ban a virginiai William H. Ashley-
vel felhajóztak a Missourin a Yellowstone folyóig. Itt azonban
rájuk támadtak az arikara indiánok, és sokat megöltek
közülük. Glass is golyót kapott a combjába, de nem törődött
vele, és csatlakozott Andrew Henry őrnagyhoz, Ashley
partneréhez, aki kilenc emberével a szárazföldön próbált
eljutni a Yellowstone-hoz.
Augusztusban a mai Dél-Dakota északnyugati sarkában, a
Grand-folyó közelében, Glassre rátámadt egy bocsait
védelmező grizzlymedve. Társai a segítségére siettek, s nagy
nehezen végeztek az állattal, de az addigra összeharapdálta
Glass hátát és vállát, összekarmolta a testét és sebet ejtett a
torkán. Henry hordágyat készíttetett, és a súlyos sebesültet
két-három napon át magukkal vitték. Mindenki meg volt
győződve róla, hogy az öregnek tekintett (több mint
negyvenéves) prémvadász haldoklik. Végül Henry kijelentette,
hogy itt kell hagyniuk, de ketten maradjanak vele, hogy
tisztességesen eltemessék. A tizenkilenc éves Jim Bridger és a
huszonhárom éves John Fitzgerald vállalta a feladatot. Glass
mellett maradtak, néha vizet adtak neki, s elhajtották róla a
legyeket. A sírt is megásták, hogy minél hamarabb társaik
után siethessenek. Glass azonban nem akart meghalni, ők
pedig aggódtak a közelben cserkésző indiánok miatt. Így aztán
két-három nap múlva odavitték egy folyó közelébe, hogy
igyon, ha szüksége van rá, és magára hagyták. Mivel biztosak
voltak abban, hogy hamarosan meghal, magukkal vitték
fegyvereit és valamennyi felszerelését.
Glass azonban nem adta fel. Bogyókon élt, majd kővel
agyoncsapott egy csörgőkígyót, és megette a húsát. Pár nap
múlva fél lábát és az egyik karját használva csúszni-mászni
kezdett a folyó mentén. Gyökereket és hangyatojás evett.
Talált egy bölénytetemet, széttörte a csontjait, s kiszívta
belőlük a velőt. Majd egy farkasok által széttépett bölényborjú
maradványaiból merített erőt. Bár a hátán a sebek
elfertőződtek, pár nap múlva talpra tudott állni. Októberre
eljutott a száz mérföldre lévő Missourihoz. Itt szerencséje volt,
mert egy barátságos sziú csapatba botlott, akik kitisztították a
sebeit, és elvitték a folyó mentén a százötven mérföldre délre
fekvő, francia prémvadászok által lakott Kiowa-erődbe.
Pár nap alatt talpra állt, s egy hétfős francia csapattal
megindult északra a folyón. Megint szerencséje volt: éppen
vadászott, amikor az arikarák rátámadtak a többiekre, s egy
menden harcos felkapta őt maga mögé a nyeregbe, hogy
megmentse üldözőitől. Eljutott a Columbia Szőrme Társaság
Tilton-erődjébe, majd magányosan útra kelt, hogy 250
mérföldet megtegyen észak felé, a Henry-erődhöz, ahol
Andrew Henry őrnagy csapata gyűjtötte a prémeket. Mire
odaért, az erőd üres volt, s ő vándorolhatott tovább a
Yellowstone mentén a „második Henry-erődhöz”, amelyet már
a Bighorn folyó torkolatánál építettek meg.
1824 januárjában ért oda, s egykori társai elhűlve ismerték
fel a két lábon járó, puskát cipelő, havas holttestnek tűnő
alakot, aki az erődhöz közeledett. Bár 1000 mérföldes útja
során Glass újra meg újra elmondta, hogy véres bosszút fog
állni azokon, akik cserbenhagyták és kirabolták, amikor a
rettegő Jim Bridger elé állt, megsajnálta. Tudta, hogy
Fitzgerald beszélte rá, hogy hagyják sorsára, ezért kisebb
szónoklat kíséretében megbocsátott neki. Fitzgeralddal
szívesen leszámolt volna, de ő már korábban lehajózott a
Missourin – minden jel szerint elkerülték egymást az úton.
1824. február 28-án Glass négy kísérővel együtt és
levelekkel megrakodva megindult vissza az Egyesült
Államokba. Eljutottak a Platte folyóhoz, s innen bölénybőrből
készült csónakokban hajóztak kelet felé. A Laramie folyónál
megláttak egy nagy tábort, azt hitték, a pauniké, és
odamentek, hogy kereskedjenek velük. Néhány szó után
azonban Glass rájött, hogy az ellenséges arikarák közé került.
Valamennyien rohantak a folyóhoz, és szétszóródtak.
Májusban a mai Nebraska keleti határán megépített
Atkinson-erődbe megérkezett két prémvadász, Dutton és
Marsh, s közölték, hogy két társukat Glass-szel együtt
megölték. „Az öreg Glasst azonban megint lebecsülték. »Bár
elvesztettem a puskámat és minden zsákmányomat, mesélte
később, egész gazdagnak éreztem magamat, amikor
megtaláltam a késemet, a kovakövemet és vasamat a
lőszereszacskómban.«” (WildWest, 2000. június. 78. o.) Ez
valóban több volt annál, mint amivel fél évvel korábban
elvonszolta magát a Kiowa-erődig. Elszántan megindult észak
felé, júniusban újra eljutott a Kiowa-, pár nap múlva pedig az
Atkinson-erődbe. Itt talált rá Fitzgeraldra, s fennhangon
követelte az életét és a régi puskáját. A puskát meg is kapta,
Fitzgerald azonban már belépett a hadseregbe, s a tisztek
közölték a prémvadásszal, hogy nem ölhet meg egy katonát.
Glass ezt maga is belátta, és megelégedett azzal az
összeggel, amit a katonák összegyűjtöttek a számára.
Még kilenc évet élt, kereskedett a Santa Fe-ösvényen, de
1828-tól újra a magányos prémvadászok életét élte a Sziklás-
hegységben. A Bear-tónál rendezett prémvadász-találkozón
1828-ban megsebesült, de túlélte. 1833-ban végeztek vele és
két társával az arikarák a befagyott Yellowstone-on.
Legendás túlélőképessége végre megragadta a filmrendezők
fantáziáját. Korábban John G. Neihardt írt róla egy elbeszélő
költeményt (The Song of Hugh Glass, 1915), majd Frederick
Manfred dolgozta fel regényben az életét Lord Grizzly (1954)
címmel.

53. Guizot kijelentette:

„Gazdagodjatok meg, és lesz
választójogotok!”

François Guizot-t, ezt a zseniális történészt és önzetlen

politikust Marx és Engels alaposan befeketítette a baloldal
szemében, amikor a Kommunista kiáltvány bevezetésében az
európai reakció képviselői között sorolták fel: „Kísértet járja be
Európát – a kommunizmus kísértete. Szent hajszára
szövetkezett e kísértet ellen a régi Európának minden
hatalma: a pápa és a cár, Metternich és Guizot, francia
radikálisok és német rendőrök.” Metternich és Guizot között
csak annyi hasonlóságot találhatunk, hogy mindkettejük
kormányzatát az 1848-as forradalmak döntötték meg.
Guizot volt az első református, aki vezető szerepet játszott
Franciaország kormányzatában – IV. Henrik minisztere, Sully
herceg óta. 1787-ben született, a dél-franciaországi Nîmes-
ben. Nagyapja még törvényen kívüli, üldözött református
lelkész volt, apját pedig, a sikeres ügyvédet a forradalmi terror
idején fejezték le, 1794-ben.
A Genfi Akadémia volt „intellektuális bölcsője”, majd 1805-
ben Párizsba ment, ahol jogot tanult, s egyre nagyobb
sikereket aratott cikkeivel. 1812-ben a napóleoni egyetem
vezetői kinevezték a Sorbonne újkortörténeti tanszékének
élére. Arra kérték, székfoglalójában ejtsen néhány dicsőítő
szót a császárról, ő azonban úgy vélekedett, hogy a diákok
előtt csak tudományról beszélhet, politikával nem
foglalkozhat. Komoly fiatalember volt, egyszerű szokásokkal és
mélységes tudásvággyal. Magánélete nem volt különösebben
boldog, mert két felesége is fiatalon hunyt el.
1814-ben, Napóleon első távozása után belügyminisztériumi
titkárként részt vett a liberális alkotmány kidolgozásában.
Egész életében a forradalom és a monarchia összebékítéséért,
egy szilárd, parlamentáris, mérsékelt monarchia kiépítéséért
tevékenykedett. Az igazságügy-minisztérium munkatársaként
(1815–20) a „doktrinérek” néven emlegetett liberális
politikusokhoz tartozott, akik elsőként használták az „arany
középút” fogalmát. Ezen azt értették, hogy egyaránt el kell
távolodni az abszolutizmus és a forradalom hagyományaitól.
Nem voltak túl sokan: azzal csúfolták őket, hogy elférnének
egy kanapén.
A restauráció korának (1815–30) egyik legjelentősebb
történészeként ő alapította meg Franciaország Történetének
Intézetét (1833), s kiadta Nagy-Britannia és Franciaország
történelmi forrásait. A történelmet ő nevezte először
osztályharcnak, frankok és gallok, urak és parasztok, majd
nemesek és közrendűek küzdelme történetének. Ezért a
történelmi materializmus előfutárának is tekinthető. Írásaiban
azt hangsúlyozta, hogy a modern történelem két alapvető
folyamata a nemzetállam kialakulása és az emberi szellem
felszabadulása.
Úgy vélekedett, hogy a politika terén az ő nemzedékének
feladata a stabilizáció, az új elveknek megfelelő, szilárd
kormányzat létesítése. Nézetei szerint a képviselet nem
akaratok kifejeződése, hanem a közös ész megalkotásának
folyamata, felhasználva a társadalom valamennyi ésszerű
elgondolását. A társadalom tagjainak eltérőek a képességei,
senki sem állíthatja, hogy ő testesíti meg az észt, de egyes
személyek kétségkívül több tehetségről tettek bizonyságot
másoknál. Ezért nem a többség, hanem az ész képviselőinek
kell kormányozniuk, nem a nép, hanem az ész
szuverenitásának kell érvényesülnie.
Guizot nem volt ellenfele a demokráciának, de ezt a polgári
jogok területére szűkítette. A civil társadalom az egyenlőség
világa – a politikai társadalom azonban szerinte nem lehet az,
mert a politikai kérdésekkel a felvilágosult és független
állampolgároknak kell foglalkozniuk. Az észnek pedig semmi
köze a nagy többség akaratához! Vagyis létre kell hozni a jogi
egyenlőséget és az esélyegyenlőséget, de erős társadalmi
hierarchia fenntartásával, a „tehetség arisztokráciája” nyitott
uralkodó rétegének vezetésével.
Guizot mindent megtett annak érdekében is, hogy minél
többen bekerülhessenek ebbe a vezető osztályba. Ő
fogadtatta el az 1833-as iskolai törvényt, amely kimondta,
hogy minden községnek általános iskolát kell létesítenie. Az
elemi oktatás nem vált sem ingyenessé, sem kötelezővé, de a
legszegényebbek pályázhattak ösztöndíjra, s a francia
általános iskolák száma 31 420-ról 43 514-re növekedett az
1847-es esztendőre.
Méltóságteljes fellépésű, komoly, magányos férfi volt. Azt
mondták róla, hogy a kultúrája alapján párizsi, de a
viselkedését tekintve angol, és Lord Guizot-nak csúfolták.
Victor Hugo úgy látta, hogy „amint a lába a szószékre lépett,
feje az égig ért!” Rachel, a híres színésznő pedig kijelentette
róla: „Szeretnék tragédiában szerepelni ezzel az emberrel!”
Igazi tanár volt, professzor a politika világában, aki
tudományos igazságként kezelte saját politikai
meggyőződését. Ezzel természetesen mindazokat
felbosszantotta, akik nem értettek egyet vele. Különösen
akkor dühönghettek, amikor így válaszolt bírálóinak:
„Akármilyen magas halomba gyűlnek is rágalmaik, nem érik el
megvetésem szintjét!”
1830-ban lett képviselő, majd Lajos Fülöp királyságának
(1830–48) vezető politikai személyisége, belügyminisztere
(1830), közoktatási minisztere (1832–37) és londoni
nagykövete (1839–40). 1840-től külügyminiszterként (1840–
47) majd miniszterelnökként (1847–48) ő irányította a francia
kormányt. A képviselőházban a jobbközép vezetője volt,
helyeselte a király politikai szerepvállalását, s tőle származik a
híres kijelentés: „A trónus nem üres fotel!”
Külpolitikájának alapelve az volt, hogy jó viszonyt kell
fenntartani Nagy-Britanniával. A nacionalisták ezért
megvetették, pedig ezzel biztosította a békét Európában, s
egyben megalapozta a két ország későbbi együttműködését.
Az ő külügyminisztersége idején hangzott el először az
„antant” kifejezés. Lajos Fülöp 1843. december 27-i
trónbeszédében a brit és francia kormány „szívélyes
együttműködését” (entente cordiale) emlegette. (Gabriel de
Broglie: Guizot. Párizs, 1990, Perrin. 289. o.) Ennek persze
nem mindenki örült. A romantika és a nacionalizmus korában
sokan úgy vélekedtek, hogy béke helyett inkább némi
dicsőségre és nagyságra lenne szüksége Franciaországnak.
A politikai jogok kiterjesztését Guizot a gazdasági fejlődéssel
bekövetkező kulturális változásoktól tette függővé. Ellenezte a
választójogi reformot, mert úgy vélekedett, hogy a politikai
jogokat csak akkor lehet kiterjeszteni, amikor az egyéneket
fokozatosan gazdagabbá teszi a munka, a takarékosság és a
művelődés. Valószínűleg ezért tulajdonították neki a következő
mondást: „Gazdagodjatok meg a munka és takarékosság által,
és lesz választójogotok!” Ő sohasem tett ilyen cinikus
kijelentést. Életrajzírója, Gabriel de Broglie szerint politikai
ellenfelei torzították el szántszándékkal azt a beszédét,
amelyet 1843. március 1-én mondott a képviselőházban: „Volt
olyan időszakunk, dicsőséges időszakunk, amelyben a nemzet
napirendre tűzte a társadalmi és politikai jogok
meghódítását… Ez az ügy lezárult, a hódítás véget ért, térjünk
át másra! Maguk a saját útjukon akarnak haladni, meg akarják
tenni, amit apáik nem tettek meg. Önöknek igazuk van,
egyelőre azonban mégse folytassák a politikai jogok
meghódítását, ezt atyáiknak köszönhetik, ez az ő örökségük.
Most inkább éljenek e jogokkal, alapítsák meg kormányukat,
szilárdítsák meg intézményeiket, világosodjanak fel,
gazdagodjanak meg, javítsák meg Franciaországunk erkölcsi
és anyagi állapotát – íme, ezek az igazi újítások!” (Idézett mű,
334. o.) Guizot ellenfelei e beszédből kizárólag két szót idéztek
fel: „Gazdagodjanak meg!” S ezzel sikerült az intézményes,
erkölcsi, szellemi és anyagi gyarapodásra ösztökélő felhívást
cinikus és gúnyos kijelentéssé változtatni.
A gazdasági és kulturális fejlődés azonban lassabb volt, mint
ahogy ezt Guizot remélte, s ezért a reformerek úgy érezték,
hogy akkor is ki kell szélesíteni a választójogot, ha ezt nem
előzte meg a gazdagodás és a felvilágosodás terjedése.
Ráadásul szilárd pártrendszer híján Guizot a kormányt
támogató többséget csak állami hivatalok osztogatásával
tudta biztosítani. Az új nemzedék számára már ez sem volt
elfogadható: „Guizot személy szerint megvesztegethetetlen –
írta Victor Hugo –, mégis vesztegetéssel kormányoz. Olyan,
mint egy tisztességes nő, aki bordélyt vezet.”
Az 1848-as francia forradalomnak Guizot megbuktatása volt
az első vívmánya. Február 23-án Lajos Fülöp király magához
hívatta, és közölte vele, kétséges, hogy meg tudja tartani
kormányát. Guizot kijelentette, hogy ez a kétség már el is
döntött mindent, és ő ezennel beadja lemondását. Közel
másfél évre Angliába kellett menekülnie, ahol nagy tisztelettel
fogadták, de sem pénzt, sem oxfordi professzorságot nem
fogadott el. Hazatérése után elbukott az 1849-es választáson,
s ezzel mindörökre búcsút mondott a politikának. Soha többé
nem tett politikai megjegyzéseket, s nem támogatott egyetlen
pártot sem. Inkább történelmi és vallási problémákról írt
tanulmányokat, s befejezte régebben elkezdett könyveit.
1874-ben halt meg nyugodtan és méltóságteljesen gyermekei
és unokái körében. Utolsó szavai őszinte vallásosságról
tanúskodtak: „Viszontlátásra! Ebben senki sem biztosabb
nálam!”
 54. Petőfi elszavalta a Nemzeti dalt a
Nemzeti Múzeum lépcsőin

A legjelentősebb Petőfi-kutatók Hatvany Lajostól (Így élt Petőfi.

Második kötet. Bp. 1967, Magvető. 263. o.) Kerényi Ferencig
(Petőfi Sándor élete és kora. Bp. 1998, Unikornis. 94. o.)
valamennyien egyetértenek abban az 1848. március 15-e
eseményeit bemutató történészekkel (Pl.: Spira György: Petőfi
napja. Bp. 1975, Akadémiai. 44–46. o.), hogy Petőfi nem
szavalta el a Nemzeti dalt a múzeum lépcsőinél.
A költő négy alkalommal adta elő új versét ezen a napon.
Először valamivel reggel nyolc után a Pilvax kávéházban,
másodszor kilenc tájban az orvosi egyetem hallgatói előtt,
harmadszor pedig röviddel tíz után, az Egyetem téren, a
mérnök- és jogászhallgatók csatlakozása után. Ezután a
tüntetőkkel a Landerer-nyomdához vonultak, ahol
kinyomtatták a 12 pontot és a Nemzeti dalt. Itt, a nyomda
előtt szavalta el Petőfi negyedszer a versét, fél tizenkettő
körül, kezében a kinyomtatott példánnyal.
Maga a költő is feljegyezte a Nemzeti dal egyik kéziratára:
„Elszavaltam először az ifjak kávéházában, azután az orvosi
egyetemben, azután a szeminárium terén (most már 15-dik
március tere), végre a nyomda előtt…” (Petőfi Sándor összes
prózai művei és levelezése. Bp. 1967, Magyar Helikon. 395. o.)
Délután, a Múzeumkertben tartott népgyűlésen már nem
adta elő. „A Nemzeti Színház esti, félbeszakadt Bánk bán-
előadásán Egressy Gábor… szavalta el a közönség
kívánságára kétszer, de elhangzott ugyanitt a színházi férfikar
előadásában is. A nap délutánján a szöveget Egressy Béni
alkalmazta meglévő dallamra és Szerdahelyi József
hangszerelte meg. Hevenyészett fordítása még aznap
megjelent röplapon… két nap múlva Pozsonyban Joseph Weyl
szabad fordításában olvashatták. »Hor’ sa Slovák…« kezdetű
szlovák átírását a Pesten tanuló Ján Botto készítette, még
szintén márciusban. Magyar versnek ilyen hatása még nem
volt közönségére. Ebben közrejátszhatott Petőfi négyszeri
szavalata is…” (Kerényi F.: Idézett mű, 95–97. o.)
Akkor minek tulajdonítható, hogy a köztudatban fennmaradt
a múzeum lépcsőjén szavaló Petőfi képe? Minden bizonnyal az
1953-ban készült Föltámadott a tenger című, számtalanszor
bemutatott magyar filmnek, amelynek első negyedórája
végén máris ott látjuk a múzeum lépcsőjénél Görbe Jánost,
amint Petőfi szerepében a Nemzeti dalt szavalja.
Természetesen nem ez volt az egyetlen pontatlanság a
filmben, amely minden bizonnyal azzal lepte meg leginkább a
nézőket, hogy a magyar hadseregek győzelmével végződött.
Róna Tibor szerint ennek az volt az oka, hogy „a személyi
kultusz éveiben nehéz helyzetben voltak a történelmi filmek
alkotói… Úgy kellett ábrázolniuk a különböző
szabadságharcosok bukását, hogy az ne hangolja le a nézőt,
hanem a fejlődésbe vetett hittel töltse el… Egy időben például
a Népművelési Minisztérium nem akart hozzájárulni ahhoz,
hogy Világosnál letegyük a fegyvert!” (Több nyelven
beszélünk. Bp. 1966, Szépirodalmi. 332–333. o.)

55. 1848 volt az a fordulópont, amikor

Európa elmulasztotta a fordulatot

A címben idézett kijelentés A. J. P. Taylor brit történésztől

származik. Vajon igaza volt? Valóban eredménytelen volt az
1848-as nemzedék küzdelme?
Az 1780-as évektől az XIX. század közepéig azért tört ki oly
sok forradalom, mert a gazdasági átalakulás már szétzilálta a
régi társadalmi-politikai rendet, de arra még nem volt képes,
hogy munkát és elfogadható életkörülményeket biztosítson a
társadalom többsége számára. A modern állam még nem
kínált törvényes lehetőséget a tiltakozó mozgalmakra, még
nem voltak sem széles körű, jól szervezett politikai pártok,
sem szakszervezetek. Az állam elnyomóapparátusa pedig
fejletlen maradt, a kormányok még nem készültek fel nagyobb
megmozdulások lecsendesítésére, szükség esetén
felszámolásukra.
Az 1848-as forradalmak egy gazdasági és politikai válság
egymásra hatásának következtében robbantak ki. Az 1845-ös
és 1846-os rossz termés miatt megnövekedett az élelmiszerek
ára. Mivel a társadalom kevesebb iparcikket vásárolt, a válság
átterjedt az iparra is. Bár az 1847-es termés már bőséges volt,
a munkanélküliség, az eladósodás és a bizonytalanság érzése
nem csökkent. Ugyanakkor a hatalomból kizárt polgári,
értelmiségi vagy köznemesi rétegek Európa több országában
is heves politikai harcokat vívtak. Közép-, Dél- és Kelet-
Európában a fejedelmi abszolutizmus és a rendi társadalom
eltörlését követelték, valamint az alkotmányos, parlamentáris
rendszer bevezetését. Nyugat-Európában pedig a
parlamentáris rendszer demokratikus reformját, a választójog
kiterjesztését. A külföldi uralom alatt álló országokban és
tartományokban nacionalista mozgalmak indultak meg. Az
olasz és német hazafiak egyszerre reménykedtek a politikai
demokratizálódásban és a nemzeti egység létrehozásában.
Azokban az országokban nem került sor megmozdulásokra,
ahol a gazdasági válság kevésbé volt érzékelhető
(Spanyolország, Portugália), ahol már kiterjesztették a
választójogot, (Nagy-Britannia, Hollandia, Belgium, Dánia,
Svédország), s ahol az elnyomás igen hatékony volt
(Oroszország). A lengyeleket megtörte 1846-os felkelésük
veresége, de emigránsaik bekapcsolódtak más országok
küzdelmeibe, abban reménykedve, hogy idővel hazájukat is
felszabadíthatják.
A válság miatt több politikai rendszer is elveszítette
hagyományos támogatóit. Ha nem sikerült időben
engedményekkel lecsendesíteni az elégedetleneket, a
legcsekélyebb incidens is tömeges felkelést válthatott ki. A
városi rendfenntartásra kellően fel nem készült
kormányzatokat az ellenzéki erők közös fellépése
megbénította, több uralkodó sietve engedett a liberálisok
legfontosabb követeléseinek.
Az európai forradalmak láncreakciószerűen követték
egymást, az egyik államban kirobbant forradalom híre
aktivizálta más államok liberális és radikális csoportjait. A
január 12-i palermói felkelés volt időrendben az első, amelyet
a piemontei (február 8.) és toscanai megmozdulások követtek
(február 17.), de a legnagyobb nemzetközi hatást a február
23–24-i francia forradalom gyakorolta, amely kikiáltotta a
köztársaságot. Ennek hatására tört ki márciusban a bécsi,
római, pesti, milánói, berlini és velencei forradalom. A Szárd
Királyságban uralkodó Savoyai-ház Itália egyesítése céljával
hadat üzent a Habsburg-háznak (március 23.). Áprilisban a
magyar kormány elfogadta az első reformokat, májusra a
frankfurti Pál-templomban megnyílt az össznémet
alkotmányozó nemzetgyűlés, júniusban pedig a prágai szláv
kongresszus. A porosz király liberális minisztériumot alakított,
nemzetgyűlést hívott össze (május 22.), s egy ideig azt sem
bánta, hogy a lengyelek szervezkedni kezdenek az orosz
uralom alatti lengyel területek felszabadítására. Miután a bécsi
kormány kísérletet tett a nemzetőrség és a diákok akadémiai
légiójának feloszlatására, új felkelés tört ki, s május 17-én a
Habsburg-udvar Innsbruckba menekült. Úgy tűnt, a „népek
tavasza” során mindenhol győznek a függetlenségi és
alkotmányos törekvések.
Az első győzelmek után több állam irányítását átvették a
liberális polgárok és köznemesek. Általában megelégedtek a
mérsékelt, politikai reformokkal, és ragaszkodtak a
monarchiához. A radikálisok viszont köztársaságot és
társadalmi reformokat követeltek. A szocialisták és a
mozgósított tömegek vörös zászlóik alatt több államban is
megriasztották a tulajdonosokat, és a rend képviselőinek az
oldalára állították őket. A konzervatív erők mindenhol
megőrizték a hadsereg irányítását, és húzták az időt, hogy
erőt gyűjthessenek.
Míg a középosztályok a politikai jogok kiterjesztését
követelték, a városi és falusi néprétegek megélhetési
gondokkal küszködtek, s egy idő után megelégelték a
forradalmakat, abban reménykedve, hogy a „régi renddel”
együtt a prosperitás is visszatér. A parasztság
Franciaországban, Ausztriában, egyes itáliai és porosz
területeken is elfordult a forradalomtól. Ahol a radikálisok és a
szocialisták saját erejükből próbálták folytatni a forradalmat,
ott gyorsan vereséget szenvedtek a hivatásos hadsereg
jobban felszerelt és kiképzett katonáitól.
Közép- és Kelet-Európa soknemzetiségű birodalmaiban
különböző fejlettségű nemzetek és etnikumok éltek egymás
közelében, egymásba ékelődő területeken. Nemzeti
mozgalmaik egymással összeférhetetlen célokat tűztek ki
maguk elé. Egyes népek ragaszkodtak a birodalmak
fenntartásához, belső önkormányzatot kívánva, mások viszont
nemzeti önállóságot követeltek. Mindebből számtalan
konfliktus származott, amelyeket az uralkodók könnyen
kihasználhattak, szembefordítva egymással e népeket.
A forradalmak megtorpanása is láncreakciószerűen
következett be. Párizsban a felerősödő szocialista agitáció
olyannyira megriasztotta a városi és vidéki tulajdonosokat,
hogy konzervatív többségű nemzetgyűlést választottak, amely
előbb bezárta a munkanélküliek „nemzeti műhelyeit”, majd
véresen leverte az emiatt kirobbant júniusi munkásfelkelést.
Bár a francia baloldal támogatást kívánt nyújtani az
olaszoknak és a lengyeleknek, a konzervatív francia
kormányzat letett erről. Nagy-Britannia ugyanis ellenezte
volna a francia beavatkozást, mert a Habsburg Birodalmat
nélkülözhetetlennek tekintette az európai hatalmi egyensúly
fenntartásához. I. Miklós cár pedig el volt szánva a lengyel
területek megtartására, és a forradalmak elleni fellépésre.
Egyes német radikálisok egy oroszellenes hadjárattól
remélték a német egység megvalósítását, a francia támogatás
elmaradása miatt azonban ebből nem lett semmi. Egy erős és
egységes Németország létrehozásától a francia, brit és orosz
kormány is tartott. Ezért Poroszországban felülkerekedett a
reakció, a Habsburg Birodalom nemzetközi helyzete
megszilárdult, s képessé vált a forradalmak leverésére.
 1848 májusában a porosz hadsereg lefegyverezte a lengyel
felkelőket. Itáliában a custozzai csatában (július 23–25.) az
osztrák hadseregek legyőzték a szárdokat, a szeptember 18-i
frankfurti felkelést porosz csapatok verték le, október végére
pedig a harmadik bécsi felkelést is felszámolták.
Decemberben a franciák köztársasági elnökké választották I.
Napóleon unokaöccsét, akit a konzervatív rendpárt
támogatott.
1849 tavaszán Károly Albert szárd király újra elszánta magát
a harcra a Habsburgok ellen, de ezúttal a novarai csatában
(március 23.) szenvedett vereséget. Ekkorra már csak
Magyarország, a Római Köztársaság, Velence, Firenze és
Szicília felkelői harcoltak. Hiába ismerte el 28 német
kormányzat a frankfurti nemzetgyűlés birodalmi alkotmányát,
a porosz király elutasítása (április 28.) miatt nem léphetett
érvénybe. A küldöttek többségét hazarendelték, a
republikánus kisebbség átköltözött Stuttgartba, ahol a
württembergi csapatok június 18-án szétoszlatták őket. Az
utolsó szász, pfalzi és badeni felkeléseket leverték, a Német
Szövetséget helyreállították. Májusra a nápolyi királyi seregek
visszafoglalták Szicíliát, az osztrákok leverték a Toscanai, a
franciák pedig július 3-ra a Római Köztársaságot. A magyarok
augusztus 13-án, a velenceiek augusztus 22-én kényszerültek
kapitulációra. Végül az osztályellentétek vagy a nemzetiségi
ellentétek miatt valamennyi államban felülkerekedtek a rend
konzervatív képviselői vagy éppen a régi, abszolutisztikus
állam irányítói. A kortársaknak úgy tűnt, hogy a forradalmak
mindenhol elbuktak.
A kiharcolt eredmények egy része azonban fennmaradt: a
szárd, svájci, dán, porosz és belgiumi alkotmány, a francia
általános választójog, valamint a közép-európai jobbágyság
minden maradványának eltörlése. Egy időre megszilárdult az
elnyomás, a rendőri és katonai szervezeteket mindenhol
megerősítették. A liberálisok több országban is lemondtak a
forradalmi törekvések támogatásáról, s elfogadták az erős
kormányzatok szükségességét. A konzervatív politikai
csoportok helyzete megszilárdult. A kormányok pedig a
politikai stabilitás érdekében ezután nagyobb gondot
fordítottak a gazdasági élet és a közoktatás fejlesztésére, a
nemzeti egység hangsúlyozására.
A meginduló gazdasági fejlődés hamarosan csökkentette a
létbizonytalanságot, s ezért a megerősödő és magabiztosabb
államok idővel csökkentették az elnyomást is, és elfogadták a
legkülönbözőbb reformokat. A politikai pártok és a
szakszervezeti mozgalmak törvényes kereteket kínáltak a
tiltakozásnak is. Ezután az európai történelemben
forradalmakra általában csak háborúk hatására vagy
szélsőséges elnyomás esetén került sor.

56. A magyarok 1849 óta nem

koccintanak sörrel

A közismert legenda szerint az 1848–49-es szabadságharc

leverését az osztrákok sörivással és nagy koccintásokkal
ünnepelték meg – s ezért azóta magyar ember nem koccint
sörrel. A részletesebb történet szerint a megtorlást irányító
Haynau és tisztjei koccintottak sörrel a magyar vértanúk
kivégzése után. Olyanok is akadnak, akik szerint a tilalom csak
150 évre szólt, s ezért ma már nyugodtan koccinthatunk. A
szabadságharc és következményeinek történelmét
alaposabban ismerő történészek azonban azt állítják, hogy
mindennek semmi alapja sincs.
Katona Tamás 2000-ben azt nyilatkozta a Hajdú-bihari
Naplónak, hogy a németek nem is koccintottak sörrel, inkább
az asztalhoz csapták korsójukat. A történész csak egyetlen
ábrát ismert a győzelemre koccintó osztrákokról, de ezen is
pezsgőt isznak, nem sört. Hermann Róbert több interjúban is
kifejtette, hogy ez a hagyomány egyetlen XIX. századi
forrásban sem bukkant fel. Szerinte az is elképzelhető, hogy a
borkereskedők találták ki valamikor a XX. században, hogy
hazafias színben tüntessék fel a borivást a sörivással
szemben. Ugyanakkor természetesen az is lehetséges, hogy a
sörivás „hazafias”, koccintás nélküli módszerét a
sörkereskedők alkották meg, hogy nagyobb fogyasztásra
ösztökéljék vásárlóikat.
A Marketing Centrum közvélemény-kutató 2005. júniusi
felmérése szerint a magyar sörivók 45 százaléka (főleg a
fiatalabbak) már nem törődött a koccintási tilalommal.
Valószínűleg ennek ellenhatásaként alakult meg Szegeden
2006-ban a Sörrel Nem Koccintunk Mozgalom. Koháry Nándor,
a mozgalom vezetője szerint meg kell őriznünk a koccintási
tilalom hagyományát, mint a szabadságharc vértanúira való
megemlékezés egyik szimbólumát. Szerinte nem az a fontos,
van-e történelmi valóságalapja a legendának, hanem az, hogy
a nemzeti hagyományok részévé vált. „Félő, hogy egy
generáció múltán az aradi vértanúk emlékezete már csak a
hivatalos évenkénti megemlékezések során fogalmazódik
meg, de a hétköznapok világából kivész” – olvashatjuk a
mozgalom honlapján (http://sorrelnem.uw.hu/).

57. Noszlopy gerillavezér el akarta

fogni Ferenc Józsefet

Noszlopy Gáspár 1820-ban született, egy kis, somogyi faluban,

Vrácsikon, amelyet ma Újvárfalvának neveznek. Pápai jogi
tanulmányok után jegyző, ügyvéd, majd a marcali kerület
szolgabírája lett. 1848 nyarán megszervezte a nemzetőrség
helyi egységeit, és szeptember 26-án hétszáz népfelkelő élén
elfogta Jellasics horvát határőreinek egyik szállítmányát.
1849 márciusában bátyjával, Antallal együtt felkereste
Kossuthot, aki felhatalmazást adott nekik népgyűlések
tartására, népfelkelés szervezésére és az árulók
letartóztatására a Dél-Dunántúlon. Hasonló megbízatást
kaptak Perczel Mórtól, a bácskai hadtest parancsnokától is.
Noszlopy ezután határozott és erőskezű kormánybiztosként
Somogyban általános népfelkelést hirdetett meg. Nemzetőrei
és önkéntesei élén bevonult Kaposvárra, s innen kormányozta
a megyét, s a császári haderők kénytelenek voltak elhagyni
Somogyot és Zala megye nagy részét. Május 23-án megvívott
ütközete másnapján felszabadította Barcsot, júliusban
kiszorította az ellenséget Nagykanizsáról, s közben
önkéntesekből sorra szervezte a legkülönbözőbb katonai
egységeket. Sikereinek hatására Szemere Bertalan
miniszterelnök kinevezte őt Tolna, Baranya, Zala és Somogy
kormánybiztosává. 1849 augusztusában, amikor a
szabadságharc veresége elkerülhetetlennek bizonyult, átkelt a
Balatonon, katonáit Komáromba küldte Klapkához, ő maga
pedig bátyjával együtt a Bakonyban készült a gerillaharcra.
A császári hatóságok vérdíjat tűztek ki a fejére. Először 1850
áprilisában, Tiszabőn fogták el. A pesti Újépület rabkórházából
azonban másodmagával sikerült elszöknie. A körözőplakáton
így írták le külsejét: „Termete kicsiny, sovány, nincs ötlábnyi;
ábrázatja hosszúkás, barna, orra nagy, hajlott, mit sasorrnak
neveznek, ajka keskeny, szemei feketék, haja setét
gesztenyeszínű, szeme forgása és tekintete alattomos, hangja
beszédében éles, bajusza kevés, szakálla ritka, barna.” (Idézi:
Dér Dezső: Vértanúk könyve. Budapest, 2007, Rubicon-
könyvek. 296–297. o.) Ezt az apró termetű, szúrós szemű,
sasorrú férfit több mint két és fél éven át nem sikerült elfogni,
pedig távolról sem maradt passzív. Megírta Kossuthnak, hogy
terroristaeszközök felhasználására is készen áll „a zsarnokok
ellen, a szabadság védelmében.” Katonai felkelésre készülő,
országos hálózattal rendelkező, titkos szervezet kiépítését
tervezte, s szabadcsapatok felállítására készült a Bakony és a
Mátra erdeiben. Még honvédegyenruhák elkészítését is
megindította, ez azonban meggondolatlan intézkedés volt.
1852. július 16-án ugyanis Kecskeméten letartóztatták Vasváry
Ferenc szabómestert, aki az egyenruhák kiszabását vállalta.
Noszlopy mégis hozzálátott a felkeléshez szükséges pénz és
fegyverzet összegyűjtéséhez. Más megoldás híján a császári
hatalommal együttműködőktől próbált pénzt követelni. 1852.
november 10-én hét társával együtt rátámadt Gindly Antal
nagytengelici földbirtokosra, aki megtagadta az anyagi
támogatást, mire Nagy Albert, az egykori honvéd agyonlőtte
őt. A hatóságok alapos vizsgálatot kezdeményeztek, és az
akció öt résztvevőjét el is fogták. Noszlopy két társával Pestre
szökött, de november 16-án a Bástya utcában letartóztatták.
Hamarosan társai is kézre kerültek. Gindly meggyilkolása és az
összeesküvésben való részvétel miatt a pesti hadbíróság
ítélete alapján december 20-án Pakson hat, 31-én pedig
Pesten két személyt végeztek ki. Magát Noszlopyt Sárközy
Somával és Gál Józseffel együtt a bécsi hadbíróság elé
állították. Kormánybiztosi tevékenysége, forradalmi
szervezkedése és a gerillacsapat megszervezése miatt 1853.
február 25-én Noszlopyt és Sárközyt halálra ítélték. A Makk
József egykori honvéd alezredes szervezkedésében részt vevő,
s ugyancsak halálra ítélt Jubál Károllyal és Andrásffy Károllyal
szállították őket Pestre.
Március 2-án beengedték a népet az Újépület udvarára,
hogy megtekinthessék a siralomházzá nyilvánított
helyiségben, töltött fegyverrel őrzött Noszlopy Gáspárt.
Másnap, március 3-án az Üllői úti határhoz szállították őket,
ahol Andrásffyt agyonlőtték, Noszlopyt, Sárközyt és Jubált
pedig felakasztották. Noszlopy utolsó kiáltása így hangzott:
„Engem felakaszthatnak, de a szabadságot nem! Annak a fája
a mi vérünkből fog felnőni!” A rendőrség képtelen volt
megakadályozni, hogy a ferencvárosi temető szélén a
kivégzettek sírját az ítélet végrehajtásának évfordulóin újra
meg újra virágokkal borítsák el.
Vasváry Ferenc visszaemlékezéséből származik a legenda,
mely szerint Noszlopy azt tervezte, hogy foglyul ejti az 1852
nyarán Magyarországon tartózkodó Ferenc Józsefet, s addig
tartja fogva, amíg ígéretet nem tesz az 1848-as alkotmány
visszaállítására. Ez a történet még egy 1971-ben kiadott
összefoglaló műben is felbukkant. (Magyarország története. II.
kötet. Bp. Gondolat. 27. o.) Meglehet, hogy egy pohár bor
mellett megvitattak ilyen lehetőséget, de Noszlopy, a művelt
ügyvédből lett gerillavezér minden bizonnyal tisztában volt
azzal, hogy követőinek kis csapatával nem képes elfogni az
uralkodót, s a kényszer hatására, fogságban kicsikart
ígéretekkel aligha lehetne biztosítani az alkotmányos,
képviseleti rendszer helyreállítását. A romantikus történeteket
kedvelő kortársai fantáziáját azonban megragadta a történet,
amelyből Rényi Tamás Élve vagy halva címmel filmet is
forgatott 1979-ben.

58. Kossuth Lajos 1851–52-ben sikeres

körutat tett Amerikában

Az 1848–49-es magyar szabadságharc menekültjei arra kérték

fel az Egyesült Államok kormányát 1850-ben, hogy tegye
lehetővé az immár világhírű Kossuth Lajos amerikai
letelepedését. A Kongresszus felhatalmazta az elnököt, hogy
hívja meg a magyar szabadságharc vezetőjét, s ezzel
szabadítsa ki őt törökországi kényszerlakhelyéről. Kossuth
1851. szeptember 11-én hagyta el Nyugat-Anatóliát a
Mississippi nevű amerikai hajón, amelynek kapitánya és
személyzete hősként üdvözölte őt.
Amerika felé tartva Kossuth szeretett volna átutazni
Franciaországon, az államcsínyre készülő Louis Bonaparte
kormánya azonban ezt megtiltotta neki. Ahhoz viszont
ragaszkodott, hogy amerikai látogatása előtt utazást tegyen
Angliában. Ezzel máris elidegenítette magától az amerikai
közvélemény egy részét, és sokan hálátlansággal vádolták. A
Kongresszus pedig úgy döntött, hogy az amerikai kormány
európai ügyekben való semlegességének fenntartása
érdekében a magyar szabadságharc vezetőjének fogadtatását
rábízza az amerikai népre.
Kossuth Lajos 1851. december 5-én érkezett New Yorkba, s
La Fayette márkinak, a függetlenségi háború francia hősének
1824-es látogatása óta az amerikai társadalom senkit sem
részesített ekkora ünneplésben. Kitört az úgynevezett
„Kossuth-láz”, divatba jöttek a magyar dalok, táncok és borok,
a Kossuth-szakáll, a Kossuth-kalap, s Iowa legnagyobb
megyéjét is az „illusztris magyarról” nevezték el. Daniel
Webster külügyminiszter egy banketten így beszélt: „Örömmel
látjuk majd amerikai modellünket az Alsó-Dunánál és
Magyarország hegyein!”
Kossuth nagyszabású tervekkel érkezett Amerikába. Abban
reménykedett, hogy az amerikai kormány elismeri a magyar
függetlenségi nyilatkozatot, majd egy amerikai–brit szövetség
megakadályozza, hogy Oroszország beavatkozzon a magyar
ügyekbe. Hiszen ez (szerinte) csak az 1823-as Monroe-elv
kiterjesztése lenne Európára! Ő pedig bejárja az Egyesült
Államokat, pénzt gyűjt, s az ebből vásárolt fegyvereket
hajókon juttatja majd el a magyar felkelőkhöz. Nem csoda,
hogy egyes amerikaiak úgy érezték, kissé visszaél a
vendégszeretetükkel, amikor meg akarja változtatni a
kormányzat külpolitikai alapelvét, az európai ügyekkel
kapcsolatos semlegességet.
Kossuth december 24-én érkezett meg Philadelphiába, s 30-
án a szövetségi fővárosba, Washingtonba. A vasútállomáson
William H. Seward és James Shields szenátorok üdvözölték.
December 31-én Millard Fillmore elnök fogadta Kossuthot a
Fehér Házban. A magyar emigráns hangot adott azon
reményének, mely szerint „a szabad és hatalmas ország fő
elöljárója közölhetné a világgal, hogy… nem maradhat
érdektelen, amikor egy külföldi hatalom erős karja bármelyik
országban elfojtja a szabadság szellemét”. (John H. Komlos:
Louis Kossuth in America 1851–1852. Buffalo, New York, 1973,
East European Institute. 102. o.) Fillmore úgy érezte, Kossuth
arra próbálja rávenni, hogy erkölcsi és anyagi segítséget
ígérjen a magyar szabadságharc újrakezdéséhez. Ezért előre
elkészített beszédét félretette, és őszintén közölte vele, hogy
egyénileg rokonszenvez ugyan „bátor harcával szülőföldje
függetlenségéért és szabadságáért”, elnökként azonban
ragaszkodnia kell a George Washington által megfogalmazott
elvekhez, vagyis nem avatkozik bele az európai ügyekbe.
Feljegyezték, hogy Kossuth még másnap is rendkívül
rosszkedvű volt. Nem csoda: azt remélte, hogy úgy tárgyalnak
vele, mint egyenrangú államfővel, Magyarország
kormányzójával, de csak úgy fogadták, mint száműzött
hazafit.
Kossuth 1852. január 7-én felszólalt a Kongresszusban
(szobra máig ott áll a Kongresszus szoborgyűjteményében),
majd bankettet adtak a tiszteletére. Reményeiben azonban
csalódnia kellett. Az Egyesült Államok nem kockáztathatott
semmilyen külpolitikai kalandot pár hónappal az után, hogy
Franciaországban felszámolták a kontinens utolsó
parlamentáris köztársaságát. Kossuth egyre irreálisabb
terveket szőtt: New Orleansban John T. Pickett ezredessel azt
tervezték, hogy Haitiben hoznak létre egy nemzetközi
fegyveres erőt, majd Philadelphia német lakóival tárgyalt egy
„Amerikai Forradalmi Liga Európáért” nevű szervezet
felállításáról. Eközben népszerűsége rohamosan csökkent. Az
ír-amerikaiak hallani sem akartak egy angol–amerikai
szövetségről, az abolicionistákat felháborította, hogy Kossuth
taktikai okokból nem ítélte el a rabszolgaságot, a déliek pedig
megérezték, hogy a lelke mélyén mégiscsak ellenzi a
rabszolgatartást. Azt remélte, sikerül egymillió dollárt
gyűjtenie a magyar ügy támogatására, de csak 85 000 dollár
adomány gyűlt össze, amelynek nagy részét eltékozolták, s a
megvásárolt puskákat kénytelenek voltak elzálogosítani.
Amikor pedig a közelgő elnökválasztás kapcsán Kossuth állást
foglalt a Demokrata Párt jelöltje mellett, úgy tűnt, immár az
ország belügyeibe is beleszól. Július 14-én hagyta el Amerikát
– minden ünneplés nélkül, s ugyanolyan szegényen, ahogy
megérkezett.

59. Cynthia Ann Parkert

kiszabadították az indiánok fogságából
1836. május 19-én több száz kamencsi (komancs) indián
támadta meg a Parker család erődítményét a kelet-texasi
Navasota folyó mellett. Öt embert megöltek, két nőt és három
gyermeket elraboltak. Az utóbbiak egyike a kilencéves Cynthia
Ann Parker volt. Fogsága első napjaiban megverték,
megalázták, s végig kellett néznie unokanővére és nagynénje
megerőszakolását. Ezután rabszolgaként dolgoztatták, majd
befogadták a törzsbe.
A nomád kamencsi indiánok nemeruh, vagyis „a nép” néven
emlegették önmagukat. A koh-mahts nevet a jút indiánoktól
kapták, akiknek a nyelvén ez „örök ellenséget” jelentett.
Egymással segítőkészek voltak, foglyaikat viszont
megkínozták és megölték. Texasban két idegen civilizáció
képviselői éltek egymás mellett, s egyik sem tekintette
embernek a másikat. A fehérek a kamencsik szemében földjeik
elrablói voltak, megszállók, akik minden ígéretüket
megszegték. A fehérek szemében a kamencsik szadista
vademberek voltak, nők és gyermekek gyilkosai. Ha pedig
nem ölték meg az elrabolt nőket, az a sors a fehérek szerint
„rosszabb volt a halálnál”. Természetesen nem erőszakoltak
meg mindenkit, de nagyon kevés fogolynak sikerült visszatérni
a kamencsik fogságából súlyos testi vagy lelki sérülések
nélkül. A texasiak hajlandóak voltak fizetni az elrabolt nők és
gyerekek szabadon bocsátásáért, s ebből a kamencsik azt a
következtetést vonták le, hogy érdemes minél több személyt
elrabolni, s alaposan megkínozni, mert akkor rokonaik többet
fizetnek értük. A megkínzottak látványa pedig bosszúra
ösztökélte a fehéreket, amelynek nem egyszer ártatlanok
estek áldozatául.
Cynthia Ann Parkert egy gyermektelen kamencsi pár örökbe
fogadta, s elvitték a Red Riveren (Texas északi határán) túli
területre. Naduahnak vagy Nautdahnak nevezték, ami vagy
azt jelenti, hogy „kecses tartása van”, vagy azt, hogy „melegít
minket”. Pár év múlva az elrablásában részt vevő
Puhtocnocony nevű harcos felesége lett, és több gyermeket
szült neki.
 James W. Parker, Cynthia nagybátyja éveken át kutatott
elrabolt lánya, unokája és unokahúga után. A lányát sikerült
visszavásárolnia, Cynthiáról viszont csak tíz év múlva hozott
hírt két indiánügynök: a Washita folyónál élt, de nem akart
visszatérni a fehérek világába. 1852-ben egy katonatiszt is
találkozott a kamencsikkel élő, fehér asszonnyal.
1860 novemberének végén több száz kamencsi harcos kelt
át a Red Riveren. Puhtocnocony vezette őket, akit a fehérek
Peta Nocona néven emlegettek. Arcuk feketére volt festve,
ami azt jelentette, hogy nem adnak kegyelmet senkinek.
Nappal meglapultak, éjjel pedig folytatták az útjukat dél felé
Clay megyében. Velük vágtatott több asszony és Cynthia Ann
Parker is. Jack megyében lecsaptak James Landman farmjára,
feleségét és hatéves fiát megölték, s elraboltak két kislányt.
Az egyiket kötélen vonszolták maguk után, majd öt nyilat
lőttek bele. Még ugyanezen a napon rátámadtak a Sanders és
Gage család gerendaházaira. Egy asszonyt megöltek, egy
másikat eszméletlenre vertek, egy másfél éves kislányt pedig
addig dobáltak, amíg meghalt. Két lányt megerőszakoltak,
majd elengedték őket, egy harmadikat viszont lenyilaztak.
Parker megyén keresztül vágtatva Cynthiának valószínűleg
fogalma sem volt róla, hogy az ő egykori családjáról nevezték
el a megyét. A Brown család gyermekeit nem bántották, csak
a családfőt ölték meg, s lovaikat vitték el. Palo Pinto
megyében az állapotos Martha Shermant megerőszakolták és
megölték, a többi szomszédtól csak lovakat raboltak. Mivel a
Eubanks család három lánya férfiruhát öltve, fegyverekkel
fogadta a kamencsiket, nem ostromolták meg házukat, s
mintegy 300 lovat hajtva magukkal, ellovagoltak északnyugat
felé. (WildWest, 2010. augusztus. 36–43. o.)
A lovasság, a texasi lovas rendőrség és a hozzájuk
csatlakozó tonkava indiánok mintegy 140 fegyverese
december 18-án találta meg a kamencsik táborát a Pease
folyónál. Az üldözőkkel tartott a később oly híressé vált
marhatenyésztő, Charles Goodnight is. Sok harcos már
hazament, Peta Nocona is ellovagolt az előző napon két fiával,
Quanah-val és Pecosszal. A fehérek bekerítették a tábort, majd
megöltek öt harcost, kilenc asszonyt és gyermeket. Egy indián
asszony lóra kapott kislányával, és egy mérföldön keresztül
vágtatott vele, amikor utolérték. „Americano! Americano!” –
kiáltott, s ekkor a kék szeméről felismerték, hogy fehér
asszony. Amikor meghallotta a Cynthia Ann nevet, így felelt:
„Én, Szinszi Enn!”
Kiszabadították volna? Inkább újra foglyul ejtették. Isaac
Parker, egyik nagybátyja vette magához kislányával, Toh-tsee-
ah-val (Prérivirággal) együtt. Az asszony sírva emlegette két
fiát, Quanah-t és Pecost, majd újra meg újra megpróbált
visszaszökni a kamencsikhez. Régi családja számára már csak
egy egzotikus vadállat volt, egy meggyalázott, tönkretett
pogány. Rokonai kézről kézre adták, s nem tudtak mit kezdeni
vele. A látogatók elől az ágy alá menekült, a nyers tehénmáj
volt az első étel, ami ízlett neki, nem ágyban, hanem a padlón
aludt, bölénybőrbe burkolózva, és minden éjszakára be kellett
zárni, különben elszökött volna. Mindenkinek arról beszélt,
hogy ajándékokkal fogják elhalmozni azt, aki visszaviszi őt a
kamencsikhez. Fehér rokonai fel voltak háborodva, hogy nem
igazolja az ő civilizációjuk és vallásuk felsőbbrendűségét,
hiszen nem tér vissza boldogan „igazi családja kebelére”,
hanem hálátlanul azzal vádolja a fehéreket, hogy elrabolták.
Kislánya iskolába került, de 1864-ben végzett vele a tüdőbaj.
Cynthia Ann mély depresszióba süllyedt, és 1870-ben halt
meg. Ő is a texasiak és kamencsik háborújának volt az
áldozata, mindkét fél elrabolta és meggyötörte. Isaac Parker,
aki magához vette, elismerte, hogy ez az asszony volt a
legboldogtalanabb emberi lény, akit valaha látott.
Cynthia Ann sokat emlegetett fia viszont az egyik
legtekintélyesebb indián híresség lett Quanah Parker néven.
Fiatalon együtt harcolt a kamencsikkel, majd 1875-ben
megadta magát. Sikerült gyökeresen új életet kialakítania: ő
lett a félig fehér, félig indián közvetítő a két világ között, a
„Béke Embere”. Többször megfordult Washingtonban, ahol úgy
emlegették az indiánügyi hivatalban, mint „a kamencsi
indiánok legfőbb főnökét.” Nagy házat épített az oklahomai
Cache-ben, a Still-erőd közelében. Tizenkét csillagot festett rá,
hogy minden tábornoknál több csillaga legyen. Itt élt hét
feleségével, tizenkilenc gyermekével és számtalan
vendégével. Elfogadta a fehérek templomát és iskoláit, de
meg akarta őrizni saját identitását, így a többnejűséget sem
adta fel. Amikor egy tisztviselő rá akarta beszélni, hogy
válasszon egyet a feleségei közül, így felelt: „De a többinek
majd maga mondja el!” (Glenn Frankel: The Searchers: The
Making of an American Legend. New York, 2013, Bloomsbury.
143. o.)
Békebíró lett, rendkívül ügyesen védelmezte népe érdekeit,
s még azt is elérte, hogy az oklahomai territóriumi
törvényhozás ne tiltsa be a peyote-kultuszt. Hálószobája a
legmodernebb bútorokkal volt felszerelve, itt tartotta anyja
arcképét, fegyvereit, a földön pedig egy bölénybőrt. Anyja és
húga holttestét exhumáltatta, s új temetésükön így beszélt
Cynthiáról: „Annyira szerette az indiánokat, hogy nem akart
visszamenni saját népéhez. Isten szerint valamennyi nép egy
és ugyanaz…”
1911-ben halt meg, anyja sírja mellett temették el. Egyes
feleségei már autón érkeztek a szertartásra. Egyik özvegye
1965-ig élt a „Csillagos Házban”, s ha a látogatók skalpok iránt
érdeklődtek, egy parókát mutatott meg nekik. Operák,
színdarabok, regények és képregények őrizték a „Kamencsik
Fehér Főnökének” emlékét. Ma már a fehér és az indián család
leszármazottai évente találkozót rendeznek. Cynthia Ann
Parker sorsát Alan Lemay The Searchers (A kutatók, 1954)
című regénye idézte fel, s ebből készítette el két év múlva
John Ford azonos című filmjét, amelyet 2008-ban az Amerikai
Filmintézet minden idők legjobb westernjének nyilvánított.

60. Engels afféle „másodhegedűs” volt

Marx mellett
Friedrich Engels 1820-ban született az akkoriban
Poroszországhoz tartozó Barmenben (ma: Wuppertal), egy
gazdag textilgyáros családjában. Fiatalon fellázadt pietista
családja vallásossága ellen, és a liberális reformok, valamint a
romantikus világszemlélet híve lett. A magas, vonzó,
barátságos, életvidám, elegáns fiatalember a berlini
egyetemen előbb a hegeli filozófia, majd Ludwig Feuerbach
materialista filozófiájának követőjévé vált, s Moses Hess
hatására kezdett közeledni a kommunista elmélet felé. A nála
két évvel idősebb Karl Marxszal először 1842-ben találkoztak,
a kölni Rheinische Zeitung című lap szerkesztőségében.
Engels apja egy manchesteri textilgyár résztulajdonosa volt,
s 1842-ben odaküldte a fiát, hogy eltávolítsa a német
forradalmi köröktől. Engels itt ismerkedett meg az ipari
forradalom társadalmi következményeivel, itt győződött meg
az osztályharc szükségszerűségéről, s itt írta meg A
munkásosztály helyzete Angliában (1845) című, a kommunista
elmélet számára úttörő jelentőségű könyvét. Az ifjú
hegeliánusok elidegenedéselméletét a politikai gazdaságtanra
alkalmazta. „A kapitalizmusban az ember elszakad önmagától,
és dolgok rabszolgájává válik… Ami pedig az elidegenedés
folyamatát megindítja, ami a politikai gazdaságtan
középpontjában áll, s amit Owen, Fourier hívei és a chartisták
figyelmen kívül hagytak, az a magántulajdon… Arra a
következtetésre jutott, hogy a magántulajdon a kapitalizmus
lényegi előfeltétele, s vele együtt ezt is fel kell számolni.”
(Tristram Hunt: Marx’s General. The Revolutionary Life of
Friedrich Engels. New York, 2009, Holt. 97–98. o.) A
magántulajdon felszámolásával pedig létrejön a kommunista
társadalom, amelyben az emberiség kibékül a természettel és
önmagával.
Engels 1844-ben, Párizsban találkozott újra Marxszal.
Kezdettől arra ösztökélte barátját, hogy ne vesztegesse az
idejét politikai viszálykodással, hanem írja meg a politikai
gazdaságtan szintézisét. Együtt léptek fel valamennyi
ideológiai riválisuk ellen, s közösen írták meg a marxizmus
olyan alapműveit, mint A szent család (1844), A német
ideológia (1845–46) és a Kommunista kiáltvány (1848). Ez
utóbbinak Engels egyik írása, A kommunizmus elvei képezte
az alapját. Engels már 1848-ban megkezdte Marx tanításainak
népszerűsítését, amikor e három pontban foglalta össze a
marxizmus lényegét: „(1.) A proletariátus érdekei
érvényesülésének biztosítása a burzsoázia érdekeivel
szemben, (2.) a magántulajdon felszámolásával, (3.) s e célra
egyetlen eszközt ismerve el, az erőszakos, demokratikus
forradalmat.” (Hunt, T.: Idézett mű, 138. o.) Együtt
szervezkedtek francia, német, belga és brit forradalmárokkal,
amíg sorra ki nem utasították őket a kontinens államaiból.
Engels 1849-ben részt vett Elberfeld és Kaiserslautern német
városok felkeléseiben, s ezután Marxék a „Tábornok” néven
emlegették. (Marx beceneve a „Mór” volt, sötét bőre miatt.)
1849-ben a Marx család végleg Londonba költözött. Engels
támogatása nélkül valószínűleg éhen haltak volna. Hét
gyermekük közül egy holtan született, három pedig fiatalon
meghalt. Marx teljesen képtelen volt pénzt keresni. Mindössze
kétszer folyamodott állásért: 1852-ben egy fényezőpasztát
próbált forgalmazni, tíz év múlva pedig a vasútnál próbált
elhelyezkedni, de olvashatatlan kézírása miatt elutasították.
Ezért Engels életének fő célja barátja támogatása lett.
Manchesterben nagypolgári életet élt, a legelőkelőbb
klubokhoz csatlakozott, frakkban járt, és rókavadászatokon
vett részt. Mindent megtett, amit apja követelt tőle, s húsz
éven át robotolt a családi vállalatnál, pedig halálosan unta.
Viszont éves jövedelme (olykor 1000 font, ami manapság 150
000 fontnak felel meg) felét rendszeresen elküldte Marxéknak,
akik bármilyen pénzzavar esetén számíthattak Engelsre.
De nem csupán anyagi értelemben támogatta Marxot, aki
nehezen írt angolul: németül megírt tanulmányait nemegyszer
ő fordította le. Amikor a New York Daily Tribune című amerikai
lap két fontot ígért Marx cikkeiért, ezek nagy részét Engels írta
meg barátja nevében. A Marx család olyannyira hozzászokott
ehhez, hogy Jenny von Westphalen, Marx felesége egyszer
meg is kérdezte Engelstől: „Hogy tetszik a felzúdulás, amit a
férjem okozott a maga írásával Amerikában?” (Hunt, T.: Idézett
mű, 197. o.) Marx 1857-ben szerződést kötött a The New
American Cyclopaedia szerkesztőivel, de elvállalt szócikkei
nagy részét újra Engels írta meg, s mikor betegsége miatt
késett a munkával, Marx még sürgette is.
Marx támogatása olykor egészen különös formákat öltött.
Jenny von Westphalen egyik európai utazása során Marx
teherbe ejtette a velük élő Helene Demuthot, aki a
házasságuk óta a házvezetőnőjük és mindenesük volt. Engels
ezt is magára vállalta – minden bizonnyal annak érdekében,
hogy ne bomoljon fel Marx házassága, és ne kelthessék rossz
hírét a „tudományos szocializmus” megalapítójának. Jenny
valószínűleg tisztában volt a történtekkel. (Françoise Giroud:
Jenny Marx, avagy az ördög felesége. Bp. 2005, Európa. 106–
122. o.) De hallgatott, s az 1851-ben megszületett Henry
Frederick nevű kisfiút a nőcsábász hírében álló Engels
törvénytelen fiának tekintette. Nevelőszülőkhöz adták, s
mindenki úgy vélekedett, hogy Engels nem nagyon törődik
vele. A Marx házaspár halála után Engels magához költöztette
Helenét, akit a fia a cselédlépcsőn közlekedve néha
meglátogatott. Engels csak a halálos ágyán közölte Marx egyik
lányával, hogy ki „Freddy” valódi apja.
Csak egyetlenegyszer fordult szembe barátjával: 1863-ban,
amikor Marx sértő közönnyel fogadta Engels élettársának,
Mary Burns írástudatlan, ír munkáslánynak a halálhírét. Marx
gyorsan bocsánatot kért, Engels pedig megbocsátott, és
átutalt 100 fontot.
Engels gyakran elmondta, hogy ő csak afféle másodhegedűs
az igazi zseni, Karl Marx mellett. „Nem tagadom – írta barátja
halála után –, hogy Marxszal való negyvenéves
együttműködésem előtt és alatt volt némi független részem az
elmélet megalapozásában. De a fő alapelvek legnagyobb
része… Marx műve… Marx lángelme volt; mi többiek,
legfeljebb tehetségesek.” (Hunt, T.: Idézett mű, 117. o.) Pedig
különböző írásaiban Engels az elsők között fogalmazta meg,
hogy az ipari proletariátus a kommunista forradalom
előhírnöke. Marx kizárólag tőle fogadott el módosítási
javaslatokat tanulmányaihoz, az ő könyvéből merített érveket
a kapitalizmus embertelensége mellett, s ő ismertette meg
vele egy nagyvállalat működését. A tőke első kötete sem
készült volna el 1867-ben Engels sürgetése, az általa nyújtott
információk és anyagi támogatása nélkül. Ezt Marx is
elismerte barátjához írott levelében: „Nélküled sose lettem
volna képes befejezni ezt a művet, s biztosíthatlak,
lelkiismeretemre rémálomként nehezedett, hogy engedted
energiáid elfecsérelni és a kereskedelemre vesztegetni,
nagyrészt az én érdekemben, s ráadásul meg kellett osztanod
velem petites misère-eimet (apró gondjaimat – H. P.) is.”
(Hunt, T.: Idézett mű, 234. o.) De azért nem Engelsnek
ajánlotta művét, hanem Wilhelm Wolffnak, aki a
végrendeletében rátestált 843 fontot. Engels mégis mindent
elkövetett annak érdekében, hogy a tudomány képviselőinek
figyelmét felhívja Marx főművére, s még azt is megfontolta,
nem kellene-e neki támadást intéznie A tőke ellen, hogy
nagyobb vitát váltson ki.
Negyvenkilenc éves korában Engels eladta részesedését a
vállalatából. Úgy szabta meg a vételárat, hogy évi 350 font
jövedelmet biztosíthasson Marx számára. Londonba költözött,
közel barátjához, s első szabad napját nagy sétával ünnepelte
meg Marx legkisebb lánya társaságában. Támogatta barátját
az I. Internacionálé politikai küzdelmeiben Bakunyin ellen, s
bárki ellen, aki nem ismerte el Marx vezető szerepét.
Marx 1883-as temetésén, amelyen mindössze tizenegyen
vettek részt, természetesen Engels tartotta a búcsúbeszédet,
majd hátralévő éveit Marx „harca” folytatásának és lányai
támogatásának szentelte. Mindent megtett a dialektikus
materializmus terjesztése érdekében, amit ő még
„materialista dialektikának” nevezett. Sorra írta a marxizmust
ismertető műveit: Anti-Dühring (1878), A szocializmus
fejlődése… (1880), A természet dialektikája (1884), A család, a
magántulajdon és az állam eredete (1884). A tőke második
(1885) és harmadik (1894) kötetének sajtó alá rendezésébe
szinte belevakult, s még kokainnal is serkentette magát, hogy
kisilabizálhassa Marx olvashatatlan kéziratait.
 A Marx klánhoz való hűsége rendíthetetlen volt. Barátja
lányaival úgy bánt, mintha a sajátjai lettek volna, s nemcsak
őket, de élettársaikat, Paul Lafargue-ot és Edward Avelinget is
támogatta anyagilag (bár nem érdemelték meg). Az egész brit
szocialista mozgalommal konfliktusba került a szélhámos
Avelinget védelmezve. Helene Demuthot betegsége idején
gondosan ápolta, majd Karl és Jenny Marx mellé temettette. A
II. Internacionálé 1893-as zürichi kongresszusán pedig így
beszélt: „Csakis mély meghatódottsággal fogadhatom a
váratlanul nagyszerű köszöntést, amelyben részesítettek, s
nem magam nevében fogadom el, hanem annak a nagy
embernek a munkatársaként, akinek a portréja ott függ!”
(Hunt, T.: Idézett mű, 342. o.)
Engels 1895-ben halt meg. Marx lányaira hagyta vagyona
hatnyolcadát, s kölcsöneikről természetesen megfeledkezett.
Úgy rendelkezett, hogy hamvait szórják a tengerbe – minden
bizonnyal azért, mert nem akarta megosztani az utókor
figyelmét Marx sírja és a sajátja között.
Aligha volt nála jobb barát a világtörténelemben.

61. Castiglione grófnő történelmi

szerepet játszott

Európa legszebb asszonyának, „az isteni grófnőnek”

mindössze két alkalommal sikerült politikai eseményekbe
beavatkoznia – azt azonban aligha állíthatjuk, hogy jelentősen
befolyásolta volna a világtörténelmet.
1837-ben született Firenzében. A Virginia Elisabetta Luisa
Carlotta Antonietta Teresa és Maria keresztneveket kapta.
Apja, Filippo Oldoini márki rokona volt Cavour grófnak, az
egységes olasz állam egyik „alapító atyjának.” Anyja, Isabella
Lamporecchi márkinő La Speziában, a tenger partján álló
Oldoini-palotában nevelte fel imádott lányát, akit alaposan
elkényeztetett. Telt mellei, karcsú dereka, fekete haja és kék
szemei ugyanolyan sikert arattak a férfiak körében, mint „a
világ legszebb szája”.
Az intelligens, büszke és akaratos lány különleges
szépségéről Castiglione gróf, a Szárd Királyság királynéjának
szolgálatában álló egyik nemesember, Londonban értesült.
Felkereste őt, s 1854-ben elbűvölten feleségül vette. Amikor
Torinóban bemutatták II. Viktor Emánuel szárd királynak,
Virginia a következő szavakkal jegyezte fel az eseményt
naplójába: „Azeglio bemutatta nekem a királyt…”
A kényeztetést a férj folytatta: ruhákkal és ékszerekkel
halmozta el ifjú feleségét. Mégsem voltak boldogok:
Castiglione gróf már egy hónappal az esküvő után válással
fenyegetőzött, Virginia pedig levélben kérte anyját, hogy
szabadítsák meg férjétől. Egy viharos vita után végül csak
annyit engedett meg születendő gyermeke apjának, hogy
négyszemközt tegezze őt… Giorgio nevű fia születése (1855)
után többször megcsalta férjét, aki sorra vette fel a
kölcsönöket, s egyre több birtoka került jelzálog alá.
Cavour miniszterelnök meggyőzte II. Viktor Emánuelt arról,
hogy a Szárd Királyság csak a Francia Császárság
szövetségeseként egyesítheti a széttagolt Itáliát. Úgy
döntöttek, hogy a nőbolond III. Napóleon császár
támogatásának biztosítására minden eszközt bevetnek. Ezért
1855. november 16-án II. Viktor Emánuel szárd király
meglátogatta a grófnőt. Rábeszélte, hogy költözzön Párizsba,
csábítsa el III. Napóleont, és nyerje meg őt az olasz egység
ügyének. A felkészítés során maga is elcsábította a grófnőt.
Virginia 1856 januárjában a férjével együtt érkezett meg
Párizsba. Cavour így sürgette őt leveleiben: „Arasson sikert
unokahúgom, olyan eszközökkel, amilyenekkel kíván, de
arasson sikert!”
A császár először unokahúgánál, Matild hercegnőnél
találkozott egy elképesztő szépségű, kihívóan öltözködő,
mindössze tizenkilenc éves grófnővel, aki a jelek szerint
élénken érdeklődött iránta. Ezután egy bálon mosolygott rá az
éjfélkor belibegő szépségre: „Nagyon későn érkezik,
asszonyom!” Virginia így felelt: „Nem, felség, maga távozik
nagyon korán!” Január 29-én már a Tuileriákba, az uralkodó
palotájában rendezett bálra is meghívták, ahol mindenkit
elkápráztatott. Hercegek, nagykövetek udvaroltak neki, a
császár pedig újra váltott vele pár szót. Februárban
megérkezett Cavour, és egész nyíltan arra ösztökélte
unokahúgát, hogy hazája érdekében csábítsa el végre III.
Napóleont.
Erre 1856. június 27-én került sor, amikor az asszonyt
meghívták Villeneuve-l’Étang-ba, Saint-Cloud közelébe. Egy
tóparti mulatság során a császár kettesben átevezett
Virginiával egy kis szigetre, ahol meglepően hosszú időt
töltöttek el. A nagykövetek azonnal megírták kormányaiknak a
történteket, a császár orvosai pedig aggódni kezdtek
páciensük egészsége miatt. Csak a szárd nagykövet volt
rendkívül elégedett.
Ősszel Castiglione grófnő már a császári különvonaton
utazhatott el a Compiègne-ben rendezett, udvari
ünnepségekre. Oly sok ékszert viselt, és olyan kihívóan
öltözködött, hogy azt már a jobb társaságban túlzásnak
tartották. Amikor az egyik bálon a „szívek asszonyának”
jelmezében jelent meg, Eugénia császárné a következő
megjegyzést tette dekoltázsának fő díszítményére: „A szív
kissé alacsonyan van…” A férfiak el voltak ragadtatva, a nők
azonban gyűlölték és kiközösítették, mert rendkívül
megvetően viselkedett velük. Hálószobája falait és plafonját
tükrök borították. Két kézzel szórta a pénzt, s amikor egyre
idegesebb férje takarékosságra próbálta rábeszélni, csak
megvető mosoly volt a válasz.
III. Napóleonnal egy Passyban fenntartott lakásban
találkozgattak. A viszony olyannyira közismert volt, hogy a
republikánus olasz forradalmárok 1857 áprilisának egy
reggelén itt próbálták meggyilkolni a császárt, miután kilépett
szeretője lakásának kapuján. Csak az mentette meg, hogy
kocsisa a lovak közé csapott, és sikerült elrobogniuk.
A szárd kormány elégedett lehetett: III. Napóleont egyre
komolyabban foglalkoztatták az itáliai ügyek, és 1858 nyarán
Plombières-ben titokban tárgyalt Cavourral a Habsburg
Birodalom elleni háború mielőbbi kirobbantásáról. Nehéz
megállapítani, hogy ebben mekkora szerepe volt a Castiglione
grófnővel folytatott viszonynak. Kapcsolatuk 1857-ben szakadt
meg, valószínűleg azért, mert Napóleon indiszkrétnek és
unalmasnak találta a grófnőt. Állítólag az is zavarta, hogy az
ágyban, levetkőzve sem vált meg ékszereitől, és ha
hozzányúltak, csörgött.
Virginia számára nagy csalódást jelentett, hogy a császár el
tudott szakadni tőle: „Még alig éltem, és szerepem már véget
is ért…” – jegyezte meg szomorúan. Hisztérikus és boldogtalan
életének az a nem egész két év volt a legemlékezetesebb
időszaka, amelyben a császár szeretője volt. Halála előtt úgy
rendelkezett, hogy abban a fekete csipkés hálóruhában
temessék el, amelyet 1857-ben viselt, compiègne-i látogatása
során.
Castiglione grófjának nem volt könnyű dolga a felesége
mellett. 1857 májusában egy hosszú levélben sorolta fel
sérelmeit: az asszony nem hajlandó érintkezni vele, nehogy
újra teherbe essen, idegenek előtt úgy bánik vele, mint egy
bolonddal, illetlenül viselkedik a nyilvánosság előtt,
költekezésével tönkreteszi őt, elhanyagolja vallási
kötelezettségeit, semmi szeretetet sem mutat gyermekük
iránt, s ráadásul rendszeresen indokolatlan dührohamokban
tör ki. Virginia nem kívánt a férjével élni, 1858-ban a Torino
melletti Villa Gloriába költözött. Itt főleg heverészéssel és
álmodozással töltötte az időt, s csak II. Viktor Emánuel
udvarlásának engedett olykor. Olyan „jelentéktelen” hódolókra
viszont, mint Gustave de Rothschild báró, a század egyik
leggazdagabb embere, aki halálosan szerelmes lett belé,
ügyet sem vetett, csak arról álmodozott, hogyan lehetne
visszahódítani a francia császárt.
1861-ben felhagyott önkéntes száműzetésével, és sorra
látogatta Firenzét, Londont és Párizst. A legelőkelőbb és
leggazdagabb férfiak ostromolták, ő pedig rengeteg pénzt
kölcsönzött, és csak keveset fizetett vissza. Boldogtalan volt
és magányos. Egyedül a szépségére volt büszke:
harmincévesen még néha szívesen megmutatta magát
meztelenül egy-egy barátjának, hogy lássák, milyen egy
tökéletes test. Galliffet tábornok, aki ebben a
megtiszteltetésben részesült, úgy nyilatkozott, hogy a
grófnőnek izzadságszaga volt. Amikor pedig a fia tizenkét éves
lett, egy ideig inasnak öltöztette: ne gondolják róla, hogy ilyen
nagy fia van… Közben pedig efféle megjegyzésekkel
fűszerezte leveleit: „Minél többet látom a férfiakat, annál
jobban kedvelem a kutyákat.”
Németh Andor így mutatta be a grófnőt: „Szemmel verő
volt, jettatore, aki mindazokra szerencsétlenséget hozott,
akiknek körében felbukkant. Ez többször beigazolódott, a
legdöbbenetesebben az aostai herceg esküvőjén, amelyre a
grófnőt könnyelműen meginvitálták. Részvétele a
szerencsétlenségek egész sorozatát idézte elő. Az esküvő
reggelén… a menyasszony udvarhölgye felakasztotta magát.
Dermedt ujjai között a menyasszony rokolyáját szorongatta…
A menyasszony természetesen irtózott attól, hogy felvegye: új
rokolyáról kellett gondoskodni… Az ezredes, akinek a
díszkíséretet kellett volna vezényelni, ájultan lezuhant a
lováról és összetörte a fejét a kövezeten. Kellemetlen, de hát
megtörtént – a vezényletet átveszi egy kapitány, a menet
indul. Egyszerre csak kiderül, hogy a kastély vaskapuja zárva
van, a szolgálatban lévő tiszt nem intézkedett, hogy
kinyissák… A vőlegény ingerülten lehordja, mire az, mihelyt a
nászmenet kivonul, bemegy az őrszobára és szolgálati
fegyverével főbe lövi magát. Ez még mind semmi. Útközben,
míg a templomhoz érnek, a nótáriust megüti a guta, a
menyasszony tanúja pedig szíven szúrja magát. Az esküvői
szertartás után az ifjú pár az állomásra hajtat. Alig érnek oda,
az állomásfőnököt elüti a villámgyorsan berobogó fejedelmi
különvonat. A vőlegény erre lemond a nászútról, a társaság
visszahajtat a kastélyba. Meleg van. Castiglione gróf, hősnőnk
férje, ki az ifjú pár mellett lovagol, ájultan lefordul a lováról, a
kerekek alá, melyek szétroncsolják a mellét. A hintóban ülők
észre sem veszik a balesetet. Hol a férje? – kérdezi a vőlegény
a palotában a grófnőtől. Meghalt, felség! – feleli a grófnő…” (A
császár-diktátor. Bp. 1939, Renaissance. 60–61. o.)
Az 1870-ben kirobbant porosz–francia háború idején
kapcsolatait mozgósítva hozzásegítette Adolphe Thiers francia
politikust, hogy tárgyalhasson Bismarckkal. Thiers levélben
köszönte meg támogatását, Bismarck pedig lehetővé tette,
hogy a grófnő megbízottja beutazzon a poroszok által blokád
alá vont Párizsba, és elszállítsa az értékesebb tárgyakat
Virginia párizsi otthonából. Ilyen megkülönböztetett
bánásmódban még III. Napóleon, a bukott császár sem
részesült. A grófnő ezután egy rendkívül ékesszóló levelet írt
1870 őszén Bismarcknak, amelyben arról próbálta meggyőzni
a porosz miniszterelnököt, hogy az ő hazájának is elsődleges
érdeke fűződik a nagylelkű békekötéshez. Valószínűleg a
francia követség munkatársai diktálták a levelet, amelynek
eredménye nem volt, de a francia politikusok nem felejtették
el a grófnő segítőkészségét. Amikor 1872-ben visszatért
Párizsba, Thiers, aki akkor már a köztársaság elnöke volt,
barátian válaszolt leveleire.
Időskorában egyre jobban elzárkózott a világtól. A Vendôme
tér 26. számú házban élt, szobájába csak bonyolult
ajtórendszereken áthatolva lehetett bejutni. A falakat fekete
tapéta, a padlót fekete szőnyeg, a bútorokat fekete selyem
borította. A tükröket eltakarta. Csak éjjelente ment ki az
utcákra elfátyolozva, két csúf, kövér kiskutyával. A
szomszédok „a Vendôme tér bolond asszonyának” nevezték.
Ideje nagy részét fekete selyemágyán töltötte, s a lakás
kutyapiszoktól bűzlött. Még azt a szégyent is meg kellett érnie,
hogy 1894-ben kilakoltatták.
Végül gerincbántalmai miatt az ágyából sem moccant ki.
Végakaratában húsz pontba szedve sorolta fel, mit nem kíván
temetésekor: ne legyen se kereszt, se pap, se templom, se
szertartás, se virágok, se virrasztás, se értesítések, se
örökösök… 1899. november 28–29-e éjjelén halt meg, s
koporsóját a Père-Lachaise temetőben helyezték el.

Á
62. Pinkerton volt az Egyesült Államok
Titkosszolgálatának főnöke

Az amerikai polgárháború idején (1861–1865) mind az északi

Unió, mind a déli Konföderáció kormánya, minisztériumai,
állami kormányzói és hadseregei számtalan ügynököt,
hírszerzőt, detektívet és besúgót alkalmaztak. Tevékenységük
koordinálatlan maradt, központi vezetés nem jött létre. A
Konföderáció az úgynevezett Jelfigyelő Hadtest és
Titkosszolgálati Iroda mellett számtalan külföldi és belföldi
kém szolgálatait is igénybe vette. A legtöbb információt
azonban (a sajtószabadságnak köszönhetően) az északon
megjelenő újságok cikkeinek elemzéséből nyerték, az északi
tábornokok nagy felháborodására. Az északiak megpróbálták
követni a példájukat, de délen sokkal kevesebb újság jelent
meg. Abraham Lincoln elnök a hadügyminisztérium távíró- és
kódfejtőosztályát látogatta információkért, ahol David H.
Bates, Arthur B. Chandler és Charles A. Tinker ismertette vele
a kódok feltörésének eredményeit. Az elnök figyelemmel
kísérte a légi felderítésre tett kísérleteket is. Thaddeus S. C.
Lowe vezetésével rövid időre egy hét hőlégballonból álló,
úgynevezett légi felderítőegységet is létrehoztak.
Allan Pinkerton már 1861 februárjában figyelmeztette
Lincolnt egy készülő merényletre, majd felkínálta szolgálatait a
kormánynak. Pinkerton a skóciai Glasgow-ban született 1819-
ben, s 1842-ben vándorolt ki az Egyesült Államokba. Előbb az
abolicionistákat támogatta, majd 1850-ben Chicagóban
megalapította az Észak-nyugati Rendőr Ügynökség nevű
magándetektív-irodát, amely később Pinkerton Nemzeti
Detektívügynökség néven működött. Pontos leírásokat
készítettek minden bűnözőről, és sohasem zártak le egy
ügyet, amíg elkövetőjét hivatalosan halottnak nem
nyilvánították. Az ügynökség szimbóluma egy szem volt, a
következő felirattal: „Sohasem Alszunk”. Ezért nevezik az
amerikai angol nyelvben mindmáig „private eye”
(magánszem) néven a magándetektíveket.
Pinkerton az amerikai polgárháborúban George B.
McClellannek, a Potomaci Hadsereg parancsnokának
hírszerzésért felelős főnöke lett. Detektívjei több déli ügynököt
is lelepleztek, mint például a híres Rose O’Neal Greenhow
asszonyt, aki Washingtonból küldte kódolt üzeneteit délre, s
nagy szerepe volt a Konföderáció első Bull Run-i csatában
(1861) aratott győzelme előkészítésében. A félszigeti hadjárat
(1862) során azonban Pinkerton elkövette a felderítők egyik
szokásos hibáját: olyan információkat adott McClellannek,
amilyeneket a tábornok várt tőle. Vagyis rendkívül túlbecsülte
a déliek erejét, ezért az Unió hadserege visszavonult.
McClellan leváltása után Pinkerton is lemondott.
Pinkerton az emlékirataiban úgy emlegette magát, mint az
Egyesült Államok Titkosszolgálatának főnökét, s ebből sok
félreértés származott. Az Egyesült Államok Titkosszolgálatát
ugyanis csak a háború befejezése után, 1865-ben hozta létre a
pénzügyminisztérium. Pinkerton a háború idején mindössze
saját ügynökségét működtette.
A polgárháború másik híres északi kéme, Lafayette C. Baker
is használta „az Egyesült Államok Titkosszolgálatának főnöke”
címet, holott valójában csak Winfield Scott tábornok
megbízásából kémkedett Virginiában. 1862 szeptemberétől
egy éven át biztonsági főnök (provost marshal) volt
Washingtonban. Kémelhárító egysége a külügy- és
hadügyminisztériumnak küldött jelentéseket. A Lincoln elleni
sikeres merénylet után az ő ügynökei fogták el az
összeesküvők többségét.
A hadseregek mellett működő legjobb felderítő szolgálatot
Joseph Hooker tábornok, a Potomaci Hadsereg parancsnoka
hozta létre 1863-ban Katonai Hírszerző Iroda néven. George H.
Sharpe ezredes állt az élén, akinek mintegy hetven
ügynökéből tíz meghalt a polgárháborúban. Sharpe pontosan
felmérte az ellenség erejét, de Hooker nem volt képes
hatékonyan felhasználni az információkat, és ezért vereséget
szenvedett a chancellorsville-i csatában (1863. május 2–6.).
Leváltása után Sharpe hírszerzői hozzásegítették az Uniót a
gettysburgi győzelemhez (1863. július 1–3.). Sharpe ezután
Ulysses S. Grant főparancsnokot látta el információkkal.
A Katonai Hírszerző Irodát a polgárháború végén
megszüntették, és az Egyesült Államok Titkosszolgálata lett az
első állandó jellegű, szövetségi hírszerző ügynökség.
Eredetileg a pénzügyminisztérium a pénzhamisítás elleni harc
céljából hozta létre. Két év múlva fennhatóságát
kiterjesztették a csempészek, postarablók, a Ku-Klux-Klan és
más bűnszövetkezetek elleni harcra, majd a William McKinley
elnök elleni sikeres merénylet után, 1901-ben megbízták az
elnökök őrzésével.
Allan Pinkerton pedig a polgárháború után folytatta a
bűnözők üldözését. 1867–68-ban letartóztatták a
vonatrablással foglalkozó Reno-banda több tagját. Pinkerton
túlélt egy agyvérzést 1869-ben, s bár irodája megsemmisült a
nagy chicagói tűzvészben (1871), átvészelte az 1872-es
pénzügyi válságot is. 1874-ben két Pinkerton-detektívet is
holtan találtak, akik Jesse James bandája után nyomoztak
Missouriban. Megtorlásként 1875. január 25–26-a éjjelén a
detektívek bekerítették Jesse James anyjának házát. A
bűnözők azonban nem voltak ott, a házba hajított
világítórakéta pedig letépte anyjuk karját, s megölte
kilencéves féltestvérüket. Jesse James ezután hosszasan
tervezgette Allan Pinkerton megölését, s állítólag még
Chicagóba is ellátogatott. Végül mindketten belátták, hogy
nem bírnak egymással.
Pinkerton detektívjei nyomoztak Sam Bass vonatrabló után
is, akit végül a Texas Rangers nevű lovas csendőrség tagjai
lőttek le. Egy másik vonatrabló testvérpárral, a Burrows
fivérekkel azonban Pinkerton emberei végeztek 1888-ban, s ő
előlük menekült Butch Cassidy és Sundance Kölyök 1901-ben
Dél-Amerikába. Az ügynökség szerepet vállalt az első
munkásszervezetek sztrájkjainak felszámolásában is, ipari
ügyosztálya 1937-ig működött.
Allan Pinkertonnal 1884-ben agyvérzés vagy malária
végzett. Halála idején olyan országos bűnügyi adattár
összeállításán dolgozott, amilyet később az FBI készített el. Az
ügynökséget ezután fiai vezették. Ma is működik, honlapja:
www.pinkerton.com.

63. A „Vaskancellár” vérrel és vassal

hozta létre a német egységet

John Maynard Keynes brit közgazdász szerint nem a Bismarck

által emlegetett „vér és vas”, hanem a szén és a vas volt az
egyesítés alapja. Az ipar fejlődése nélkül ugyanis a polgárság
nem sürgette volna az egyesítést, a vasutak tették lehetővé a
hatékony mozgósítást, a szén- és acéltermelés teljesítménye
pedig a hadiipar sikereit. A német társadalom csak a gazdaság
fellendülése miatt bírt ki hat éven belül három háborút
pénzügyi összeomlás nélkül. Amikor pedig a XIX. század
közepén Poroszország átvette a vezetést a gazdasági élet
terén, a német államok felett, már csak egy tehetséges
politikusra volt szükség ahhoz, hogy magához ragadja a
vezetést a politikában is. Ez volt Otto von Bismarck (1815–98),
e robusztus külsejű, intelligens, feszült személyiség. A királlyal
való tárgyalásai után olykor a kezében maradt az ajtó kilincse,
vagy falhoz vágott egy vázát. Amikor megkérdezték tőle, hogy
valóban „vaskancellárnak” tartja-e magát, ezt felelte:
„Egyáltalán nem. Olyan nyugtalan vagyok, hogy életem egyik
legfontosabb feladata az önuralom megőrzése.”
Apja tipikus vidéki junker, anyja viszont művelt
polgárasszony volt. Bismarck tőle örökölte intelligenciáját és
érzékenységét. A göttingeni és berlini egyetemen folytatott
tanulmányok után se közhivatalnokként, se katonaként, se
gazdálkodóként nem találta meg a helyét. Ultrakonzervatív
képviselő, a Német Szövetség frankfurti gyűlésének porosz
követe, szentpétervári, majd párizsi nagykövet lett. Úgy vélte,
hogy nem szabad „Ausztria féregrágta, vén csatahajóján
keresni menedéket”. Amikor 1862-ben a hadsereg reformjához
támogatást kereső porosz király megkérdezte tőle, hogy
milyen feltételekkel vállalja a miniszterelnöki hivatalt, így
felelt: „Minden feltétel nélkül! Egy brandenburgi vazallus
vagyok, aki látja, hogy ura veszélyben van, és nem akarja
magára hagyni őt. Felséged rendelkezésére állok.”
Negyvenhét évesen, minden kormányzati tapasztalat nélkül
lett miniszterelnök. Opportunista reálpolitikusként tudott
taktikázni, de sohasem veszítette szem elől végső célját: az
államérdek érvényesítését és Poroszország vezető szerepének
kivívását.
Bismarck felismerte, hogy hatékony gazdaságpolitikával és
népjóléti intézkedésekkel ki lehet elégíteni a különböző
társadalmi rétegeket, és csökkenteni lehet a társadalmi
konfliktusokat. Azzal is tisztában volt, hogy lehetséges
konzervatív politikát folytatni az általános választójog
elfogadásával – Metternich korának konzervatív politikusai
erről még hallani sem akartak. Bízott benne, hogy erélyes,
nacionalista külpolitikával meg lehet szerezni a társadalom
támogatását: „Büszke nemzet vagyunk, azon is
felháborodunk, ha nem tudunk dicsekedni. Sokat
megengedünk egy kormánynak, amely növeli külpolitikai
fontosságunkat, s ennek fejében erszényünk megcsapolását
sem bánjuk.”
A parlament tiltakozása dacára bevezettette a katonai
reformokat, de nem oszlatta fel a képviselőházat. A képviselők
hangot adtak erkölcsi felháborodásuknak, de a kormányt nem
dönthették meg. Vagyis erőskezű kormányzást vezetett be –
de a képviseleti rendszert nem akarta felszámolni, inkább
ügyes külpolitikai lépésekkel megnyerte magának a pártok
támogatását.
A rövid, népszerű, nemzeti színezetű porosz–osztrák–dán
háborúval (1864) Dániát lemondatta Schleswig és Holstein
hercegségekről. A porosz–osztrák–olasz háborút (1866) lezáró
prágai békében az osztrák kormány elismerte a Német
Szövetség megszűnését, Poroszország pedig bekebelezte
Hannovert, Nassaut, Hessen-Kasselt, Schleswiget, Holsteint és
Frankfurtot. Ezzel elhárult a Habsburg Birodalom által képviselt
akadály a német egyesítés elől. Bismarck létrehozhatta az
Északnémet Szövetség nevű, Poroszország hegemóniáját
biztosító szövetségi államot. A tagállamok belpolitikailag
függetlenek maradtak, de a szövetségi kormányra bízták a
külügyek és a hadügyek irányítását. Az új kormányzat
alsóháza a választás útján létrehozott Birodalmi Gyűlés
(Reichstag), felsőháza pedig a fejedelmek által kinevezett
küldöttekből álló Szövetségi Tanács (Bundesrat) volt.
Mivel Franciaország támogatta a déli német államok
függetlenségét, Bismarck ügyesen kiprovokálta a francia–
porosz háborút (1870–71). 1871. január 18-án került sor a
versailles-i palota tükörtermében a Német Császárság
kikiáltására. Az Elzásszal, Észak-Lotaringiával és a mindezidáig
független, déli német államokkal kibővített Északnémet
Szövetség alkotmánya átalakulhatott a Német Császárság
alkotmányává. A porosz király lett a császár és a hadsereg
főparancsnoka, ő nevezte ki a porosz miniszterelnököt, aki
(vagyis Bismarck) a Szövetségi Tanács elnöke és a birodalmi
kancellár lett. Az általános választójoggal megválasztott
Birodalmi Gyűlés képviselte a demokrácia elvét. A hadügyek, a
külügyek, a vámok, a kereskedelem, a posta és a közlekedés
szabályozása birodalmi ügy lett, a közigazgatási, jogi és
kulturális ügyek a tagállamok kezén maradtak.
1890-re a lakosság 50 millióra nőtt, s e hatalmas belső piac
tette lehetővé, hogy gazdasági téren az új nagyhatalom 1890-
re utolérje Nagy-Britanniát. Robbanásszerűen nőtt a szén- és
az acéltermelés, a kereskedelmi flotta pedig 1900-ra a világ
második legnagyobb flottájává fejlődött. 1914-re a németek
egynegyede már modern nagyvárosokban élt. Egyesek a
német oktatásügy magas színvonalával, mások a
nagyvállalatok korszerű szervezetével vagy a befektetési
bankok szerepével magyarázzák e rendkívüli fejlődést
A kancellár a nemzeti egység megszilárdítása érdekében
előbb a liberálisokkal szövetkezve kormányzott. Ekkor fordult
szembe a katolikus Centrumpárttal, amelyet a nemzeti egység
ellen fellépő, külföldi és pápai befolyás alatt álló szövetségnek
nyilvánított. A kortársak „kultúrharc” (Kulturkampf) néven
emlegették a kancellár antikatolikus intézkedéseit (1872–78).
Ezután a liberálisok és szocialisták tűntek veszélyesebbnek, s
Bismarck a konzervatívok támogatásával kormányzott. Egy
merényletkísérlet miatt (1878) szocialistaellenes törvényeket
szavaztatott meg a Birodalmi Gyűléssel. A szocialista szavazók
száma azonban gyorsan növekedett, s Bismarck belátta, hogy
meg kell nyernie ezt a tábort is. Ezért a hagyományos junker
és keresztény jótékonyság, valamint a reálpolitika nevében
szociális törvényekkel nyerte el a munkásság támogatását: a
betegellátás állami támogatásával (1883), a munkaadó által
fizetett balesetbiztosítás (1884) és az öregségi nyugdíj (1889)
törvényével.
Az erős kormányzat és az agresszív német katonai
nagyhatalom megalapítása miatt néhány történész Hitler
előfutárának tekintette Bismarckot, s a náci propaganda is
szívesen hangsúlyozta ezt. Az újabb történészek azonban
inkább a Hitler és Bismarck közti különbségekre hívják fel
figyelmünket. Bismarck fenntartotta a parlamentáris
rendszert, óvatosan és elővigyázattal folyamodott a hadsereg
bevetéséhez, s 1870 után a béke fenntartására törekedett,
megelégedve az európai hatalmi egyensúly módosításával.
Vallásos maradt, s mélyen megvetette mind a német
terjeszkedés szélsőséges híveit, a pángermán mozgalom
vezetőit, mind az antiszemitizmust.
Külpolitikai téren fő célja a béke megőrzése volt, mert tudta,
hogy egy új háborúban Németország ellenfelei
összefoghatnának. Franciaország elszigetelésére előbb
megkötötte Oroszországgal és Ausztria–Magyarországgal a
három császár szövetségét (1873). Miután a keleti kérdés
miatt Oroszország eltávolodott szövetségeseitől, Bismarck
létrehozta Ausztria–Magyarországgal a kettős szövetséget
(1879), amely Olaszország csatlakozásával hármas
szövetséggé bővült (1882). Az orosz szövetséget az 1887-es
viszontbiztosítási szerződéssel őrizte meg. Vagyis valamilyen
formában valamennyi európai nagyhatalommal szövetségre
lépett, amelyek támogathatták volna az Elzász–Lotaringia
visszaszerzésére törekvő Franciaországot.
Egyetlen hibája az volt, hogy a politikát függetlennek
tekintette a gazdasági kapcsolatoktól. Korlátozta a tőkekivitelt
Oroszországba, ezért legerősebb kelet-európai szövetségese
közeledni kezdett Franciaországhoz. Bismarck azonban ekkor
már nem volt kancellár. A nagyravágyó új császár, II. Vilmos
maga akarta irányítani a külügyeket, s amikor a sértődött
Bismarck 1890-ben elbocsátását kérte, az uralkodó örömmel
hagyta lemondani a Német Császárság öreg megalapítóját.

64. A harmadik francia köztársaság

megalapítása a republikánusoknak
köszönhető

Pontosabb lenne, ha úgy fogalmaznánk, hogy a harmadik

köztársaság egyszerre köszönhető a republikánusok
ügyességének és egy trónkövetelő makacsságának.
Amikor a porosz–francia háború mindenki számára
váratlanul, 1870-ben elsöpörte a második császárságot, az
1871 februárjában összegyűlt nemzetgyűlésben a
monarchisták voltak többségben. A 630 képviselő közül 420-
an voltak valamelyik trónkövetelő hívei. Mintegy kétszázan X.
Károly unokáját, Chambord grófját támogatták, ugyanennyien
Lajos Fülöp unokáját, Párizs grófját, egy kisebbség pedig a
száműzött császár fiát. A köztársaság kizárólag azért
győzhetett, mert a republikánusok vezetői már nem a
Lamartine-féle idealista nemzedékhez tartoztak, hanem egy
újabb, jóval realistább generációt alkottak, amelynek a
köztársaság már nem az eszmék megvalósítását jelentette,
hanem a társadalmi érdekek védelmét. Az öreg Adolphe Thiers
állt az élükre, aki bordeaux-i paktum néven emlegetett,
március 10-i beszédével tartotta féken egy ideig a
monarchistákat: „Esküszöm az ország, s ha oly nagyra
tartanám magam, hogy a történelemről beszéljek, azt
mondanám, esküszöm a történelem előtt, hogy egyikőjüket
sem vezetem félre, hogy alkotmányos kérdésekre hivatkozva
nem készítek elő olyan megoldást, amely árulás lenne
részemről… Monarchisták, republikánusok, sem egyikük, sem
másikuk nem lesz becsapva!” (Pierre Guiral: Adolphe Thiers.
Párizs, 1986, Fayard. 372–373. o.) Mindezzel azt sugallta, hogy
az államforma egyelőre ugyan köztársasági lesz, de nyitva
marad a kapu a monarchia előtt.
Ha csak a hagyományok döntöttek volna, akkor
Franciaországban is olyan alkotmányos monarchiát hoznak
létre, mint Nagy-Britanniában. Bár a francia történelem
közelmúltbeli fordulatainak köszönhetően a királypártiak
megosztottak voltak, a megegyezés lehetősége nem volt
kizárva.
Chambord grófja 1820. szeptember 29-én született, hét
hónappal azután, hogy apját, Berry hercegét, a későbbi X.
Károly király fiát a párizsi Opera bejáratánál leszúrta egy
merénylő. Ő volt a biztosíték a Bourbon-dinasztia idősebb
ágának fennmaradására, ezért hatalmas ünneplések
közepette keresztelték meg a Jordán folyó vizével, amelyet
Chateaubriand, az író hozott Keletről. A Henrik keresztnevet IV.
Henrik után kapta, a Károly-Ferdinánd nevet apja után, a
Dieudonné (Isten ajándéka) nevet pedig azért, mert
ugyanolyan lelkesen várták a megszületését, mint XIV. Lajosét.
A királytól a Bordeaux hercege címet kapta, mert 1814-ben ez
a város állt elsőként a Bourbonok mellé. A királypártiak pedig
1830-ban nemzeti adakozásból megvették számára Chambord
kastélyát.
Az 1830-as forradalom után nagyapjával együtt hagyta el
Franciaországot. Előbb Skóciában, majd Prágában és később
Goriziában, 1845-től pedig az ausztriai Frohsdorf-kastélyban,
„a száműzetés Versailles-ában” élt. A legitimisták V. Henrik
néven emlegették, ő azonban inkább a Chambord grófja címet
viselte, mert ez a francia nép ajándékára és szeretetére
emlékeztette. 1845-ben feleségül vette Modena hercegének
lányát, Habsburg-Lotaringiai Mária Terézia főhercegnőt. A
férjénél idősebb, csúnyácska asszonyt mélyen elszomorította,
hogy nem tudott gyermeket szülni, s ezzel a Bourbon-ház
idősebb ágát kihalásra ítélte.
Az 1848-as forradalom, majd III. Napóleon államcsínye után
Chambord grófja kiáltványokat tett közzé, amelyekben
biztosította a francia népet, hogy mindig számíthat rá, s
tiszteletben fogja tartani a törvény előtti egyenlőséget és a
politikai szabadságjogokat. Elfogadta a képviseleti rendszert,
de a királynak is szerepet szánt a törvényhozásban. Szép
gesztusokat tett: amikor francia mérnökök megépítették a
Szuezi-csatornát, ő is hozzájárult a költségekhez, s ezért még
III. Napóleon is „nagy fejedelemnek” nevezte. Párizsban több
ügynöke tevékenykedett, de a császári rendőrség nem
zaklatta őket, mert tudták, hogy Chambord grófja nem sző
összeesküvést.
A trónkövetelő a második császárság összeomlása és a
párizsi kommün leverése után térhetett vissza Párizsba. 1871.
július 2-án szállt ki a vonatból a Gard du Nord-on, s mivel hívei
nem várták, egy fiákeren járta be a fővárost. Hosszan
imádkozott a Notre-Dame-ban, kalapot emelve üdvözölte IV.
Henrik lovas szobrát, s a Tuileriák üszkös romjai között meg
tudta mutatni, hol volt a gyerekszobája. A kocsis így
vigasztalta: „Nyugodjon meg, majd újjáépítik! Láttam
rosszabbat is! A disznók velem még csúnyábban elbántak! Az
ostrom alatt két lovamat megették!”
Már korábban jelezte, hogy ragaszkodni fog ősei fehér
lobogójához. Támogatói térden állva kérték, hogy erről
mondjon le, a nemzet megszokta már az 1789 és 1814 között,
majd 1830 óta használt háromszínű zászlót. Chambord grófja
viszont így fogalmazott július 7-én megjelent kiáltványában:
„Nem hagyhatom, hogy kitépjék kezemből IV. Henrik, I. Ferenc
és Jeanne d’Arc zászlaját… Szent letétként kaptam az öreg
királytól, elődömtől, aki száműzetésben halt meg. Mindig
elválaszthatatlan volt számomra távoli hazám emlékétől. Ott
lobogott bölcsőm felett, s azt akarom, ez vessen árnyékot
síromra. E makulátlan lobogó legdicsőségesebb hajtásaiban
fogom elhozni önöknek a rendet és szabadságot. Franciák! V.
Henrik nem hagyhatja el IV. Henrik fehér zászlaját!” (Jean-
François Chiappe: Le comte de Chambord. Párizs, 1990, Perrin.
231. o.)
A kiáltvány hatalmas szenzációt okozott. Thiers gúnyosan
kijelentette: „Tagadhatatlan, hogy Chambord grófja a
köztársaság igazi megalapítója!” A Journal des débats című lap
így írt: „A fehér zászló csaknem ugyanolyan aggodalmat kelt,
mint a vörös zászló. Csak egyetlen dolog juttathatja
győzelemre a vörös zászlót – és ez a fehér zászló. Ez egy más
világ nyelve… A pápaság teokratikus doktrinája ez, egyaránt
abszolút és dogmatikus az államban és az egyházban!”
(Idézett mű, 323. o.) A Le Temps című lap ezt a következtetést
vonta le: „Ez nemcsak a francia forradalom és minden
következményének megtagadása, hanem magának a modern
gondolkodásnak és logikus törvényeinek is!” Victor Hugo el
volt ragadtatva a trónkövetelő gesztusától, és versben
ünnepelte „a büszke öngyilkost”, aki „nem adja zászlaját még
egy királyságért sem!” Párizs grófja pedig, az orléans-isták
trónkövetelője udvarias levélben lemondta a tervezett
találkozót.
Hónapok teltek hiábavaló alkudozással. Még Dupanloup
püspök is engedményekre ösztökélte Chambord grófját, de ezt
a választ kapta: a zászló kérdése puszta ürügy „azok számára,
akik elismerve a hagyományos monarchiához való visszatérés
szükségességét, mégis meg akarják őrizni a forradalom
szimbólumát”. (Idézett mű, 243. o.) Mivel Chambord grófjának
nem volt gyermeke, az orléans-isták számára magától
értetődő volt a megoldás: legyen a gróf király, s nyilvánítsa
utódának Párizs grófját! 1873. augusztus 5-én sikerült
megszervezni a két trónkövetelő barátságos találkozóját.
Egyesek felvetették, hogy a zászló egyik oldala lehetne fehér,
a másik pedig kék-fehér-vörös. Mások azt javasolták, hogy a
trikolór legyen a nemzeti zászló, s a királynak legyen egy
saját, fehér zászlaja.
Chambord grófja visszatért Ausztriába, s hívei rendszeresen
felkeresték, hogy megpróbálják engedményekre bírni. „Ha a
fehér zászló becsületbeli kérdés a fejedelemnek – jelentette ki
Charles Chesnelong legitimista képviselő –, a háromszínű
zászló ugyanaz egész Franciaországnak!” (Idézett mű, 272. o.)
Évek teltek el az alkudozással, s ezalatt a nemzetgyűlésben
elszivárgott a monarchisták többsége. 1872. november 13-i
beszédében Thiers is felmondta a bordeaux-i paktumot, és
nyíltan kiállt a köztársaság mellett: „A köztársaság létezik, ez
a törvényes kormány, mást kívánni forradalmat jelent,
mégpedig a legvisszataszítóbbat.” A republikánusokról
kiderült, hogy képesek megvédelmezni a tulajdont, a békét, a
biztonságot, s jobban megfelelnek a társadalom
arisztokrataellenes előítéleteinek, egyenlőség iránti vágyának,
mint a királypártiak. Ráadásul ez utóbbiak támogatták a pápa
világi hatalmának visszaállítására irányuló mozgalmat, s ezzel
úgy tűnhetett, háborút készítenek elő Olaszország és az éppen
katolikusellenes politikát folytató Bismarck ellen. 1874-ben
már leszavazták a királyság visszaállítására tett javaslatot,
1875-ben pedig egyetlen szavazattöbbséggel úgy határoztak,
hogy a kialakult rendszert véglegesnek fogják tekinteni. Vagyis
Gambetta szavaival élve „belehátráltak a köztársaságba”.
„És mindez egy kendő miatt történt!” – kesergett IX. Pius
pápa. Chambord grófja 1883. augusztus 24-én halt meg
Frohsdorfban. Párizs grófja és fiai meglátogatták halálos
ágyán, és érzelmes búcsút vettek tőle. De az orléans-ista
trónkövetelő már nem II. Lajos Fülöp, hanem egyszerűen csak
Fülöp formában írta alá a nevét az európai uralkodók számára
küldött gyászjelentéseken. Ő is érezte, hogy a királyság
visszaállításának lehetőségét elszalasztották.

65. Calamity Jane részeges prostituált

volt
Martha Jane Cannary (vagy Canary) 1852-ben született
nagyapja, James Cannary farmján, a missouri Princeton
közelében. Egy hatgyermekes család legidősebb lánya volt.
Apja, Robert W. Canary a nagyapa földjén dolgozott, majd a
montanai aranyláz hatására 1863-ban a család elindult
nyugatra az Oregon-ösvényen. De nem volt szerencséjük,
Virginia Cityben a gyermekek már kéregetésre kényszerültek,
s 1867-re teljesen elárvultak. Salt Lake Cityben fogadták
örökbe őket, Jane is egy évig élt egy mormon családnál.
Ezután nyugati erődökben és vasútépítésnél vállalt munkát, s
egyre többször viselt férfiruhát.
Egy Jean Hickok McCormick nevű, háromszoros
özvegyasszony 1941-ben bejelentette, hogy ő Calamity Jane
és a híres mesterlövész, „Vad Bill” (James Butler Hickok) lánya.
Az általa bemutatott dokumentumok szerint szülei Abilene
közelében, a prérin házasodtak össze W. F. Warren tiszteletes
előtt. A házasságlevél egy Biblia két kitépett oldala volt, 1870.
szeptember 1-i dátummal. Az említett pap kézírása azonosnak
tűnik a Biblia lapján látható írással. Jane állítólag 1873.
szeptember 25-én szülte meg magányosan a lányát egy
gerendaházban. Ezután rábízta egy gyermektelen
hajóskapitányra, James O’Neilre, hogy jobb életet biztosítson
számára, leveleket és naplót írt hozzá, s néha meglátogatta. A
bemutatott napló és levelek hitelességét több szakértő
kétségbe vonta, mindazonáltal könnyen elképzelhető, hogy a
férfiakkal kóborló tizennyolc éves lányt elcsábították, teherbe
ejtették, s egy esküvőt imitáló szertartással vigasztalták meg.
Csak annyi bizonyos, hogy Jane-t többször látták „Vad Bill”
társaságában, s élete végén azt kívánta, hogy mellé
temessék.
Nem tudjuk, ki adta neki a Calamity (kalamajka, zűrzavar)
nevet. Egyesek szerint egy indiántámadás során felkapta a
lovára egy sebesült ismerősét, és elvágtatott vele, s az illető
később így mondott köszönetet: „Kalamajka esetén jó, ha
kéznél van egy ilyen barát, mint te!” De könnyen lehet, hogy
csak a Cannary vezetéknevet torzították el.
 Jane Kansas és Montana között kóborolt, segédkezett
terelésekben, s dolgozott ökörhajcsárként is. 1874-ben
„táborkövetőként” részt vett a Black-hegységet felmérő
katonai expedícióban, a következő évben pedig
katonaruhában csatlakozott a Walter P. Jenny vezette geológiai
és topográfiai expedícióhoz. Egyes tisztek az ezred
kabalájának tekintették, s békén hagyták, mások elzavarták,
de újra meg újra visszatért, s végül az öszvérhajcsárok
fogadták be. Nem prostituált volt tehát, hanem hol
nyomkereső, hol kocsis, hol hajcsár, s néha sürgönyöket
szállított. Stella Foote-nak valószínűleg igaza volt, amikor így
írt róla: „Ha egyszerű kurva lett volna, sohasem emlékezne rá
a történetírás… s a korai újságok sem szenteltek volna neki
oly sok cikket.” (A History of Calamity Jane. Our Country’s First
Liberated Woman. New York, 1995, Vantage Press. 53. o.)
A nagy sziú háború (1876–1877) kezdetén a wyomingi
Fetterman-erődben csatlakozott George Crook tábornok
katonáihoz, de a hadjáratban nem vett részt. Viszont 1876
nyarán imádott „Vad Billje” társaságában érkezett meg a
Dakota Territóriumon alapított Deadwood városba. De nem
lehetett sokáig boldog, mert augusztus 2-án Billt agyonlőtték
pókerezés közben. Később azt állította, hogy ő tartóztatta fel
egy bárddal a kezében a menekülő gyilkost, Jack McCallt, amíg
a férfiak oda nem értek.
Ezután Deadwood környékén élt, az őszt és a telet
erődökben töltötte, férfiruhát viselve, ivott, bagózott,
szivarozott, s jól forgatta a hajcsárok hosszú korbácsát. Olykor
levélhordással, aranyásással vagy lelőhelyek adásvételével
foglalkozott. Egy indiántámadás során a sebesült postakocsis
helyére ült, s hat utasát megmentve elhajtotta a kocsit.
Tífusz-, himlő- vagy diftériajárvány idején hívás nélkül
megjelent a Black-hegység bányásztelepein, s ápolta a
betegeket. Kimosta a férfiak ruháit, ha gyengélkedtek,
megmosdatta, s meg is borotválta őket – bár némelyikről
kijelentette, hogy inkább el kellett volna vágnia a nyakát. Ő
ápolta Johnnie Bornert is, aki később elvette Lena nevű húgát,
s többször is ő hajtotta Borner áruszállító szekereit. A
halottakat eltemette, bár csak egyetlen imát ismert, a „Now I
Lay Me Down To Sleep” kezdetűt, amely gyerekek lefekvés
előtti imája volt. Pénzzel, élelmiszerrel, itallal mindig bőkezű
volt, a gyerekeket is szerette, s kérés nélkül édességet
vásárolt nekik.
Megesett, hogy a deadwoodi színházban bagóval köpte le
egy ellenszenves szerepet alakító színésznő ruháját, majd
arannyal tette jóvá durvaságát. A bizalmaskodást nem tűrte,
aki a fenekére ütött, annak vizeskancsót vert szét a fején. Az
állatkínzókat utálta, egyszer megkorbácsolt egy ökreit véresre
verő hajcsárt. Amikor egy másik hajcsár korbáccsal ütötte le a
kalapját, előrántotta 45-ös Coltjait, s így kiáltott: „Így nem
viselkednek egy hölggyel! Ha felveszed, leporolod azt a
kalapot, és udvariasan átadod, hálás leszek! Ha nem, oly sok
lyukat lövök beléd, hogy a holttested eső ellen sem lesz jó!”
Egy ideig Lena nevű húgának családjánál élt, Landerben,
majd újra kóborolni kezdett Montanában, Wyomingban és
Coloradóban. A denveri Windsor Hotelben egészen az 1950-es
évekig rézkörrel körülvéve őrizték meg a golyót, amelyet a
mennyezetbe lőtt, amikor a csapos nem akarta kiszolgálni.
Középmagas, barnára égett bőrű, férfinak látszó asszony volt,
semmivel sem érdemelte ki, hogy később olyan szépséges
színésznők alakítsák a szerepét, mint Jean Arthur, Jane Russel,
Doris Day és Ellen Barkin.
Az 1880-as évek végétől a montanai Canyon Creek
közelében élt egy gerendaházban, amelyben korábban
törvényen kívüliek húzódtak meg. 1893-ban Buffalo Bill
meghívta vadnyugati show-műsorába, s bár alkoholizmusa
miatt nem vehette hasznát, barátként váltak el. Ebben az
évben egy chicagói kiállítás színpadán is fellépett. Amikor
elutasított egy pohár italt, egy férfi kijelentette róla, hogy nem
is ő az igazi Calamity Jane. Erre fegyvert rántott, s e szavakkal
lőtt az illető lába elé: „Na, te lógó fülű, hórihorgas, mocskos
nyakú, bütykös térdű, csámpás lábú, lúdtalpas kurafi,
megmutatom neked, ki vagyok! Én vagyok az igazi Calamity
Jane, Crook ezredes nyomkeresője! Keserű-patak vonyító
prérifarkasa vagyok, melyen minél feljebb mész, annál
keserűbb lesz, s én a forrásától jövök! Most kérj bocsánatot,
mielőtt ellövöm az átkozott lábujjaidat!” (Idézett mű, 125. o.)
Ezek után mindenki elhitte, hogy ő az „igazi” Jane – de
durvasága miatt felmondtak neki.
1894-ben Jacob S. Coxey vezetésével munkanélküliek
akartak Washingtonba vonulni, hogy közmunkaprogramok
megindítását követeljék. Jane csatlakozott. Eltérítettek egy
vasúti szerelvényt tíz vagonnal, de a katonák feltartóztatták és
leszállították őket a montanai Forsythe-nál. (Washingtonban
Coxey-t letartóztatták, mert a park füvére lépett, követői pedig
szétoszlottak, s ezzel elhárult a társadalmi forradalom
veszélye…)
1895-ben Jane a montanai Ekalaka közelében élt (állítólagos)
második férjével, Clinton Burke-kel és két házasságából
származó kislányaival. Októberben Deadwood lakói nagy
szenzációra ébredtek: Calamity Jane visszatért a városba,
hogy iskolába adja az egyik gyermeket. Régi ismerősei
azonnal gyűjtést rendeztek neki, mert – a The Times véletlenül
jelen lévő újságírójának szavaival élve – úgy emlékeztek rá,
mint „akinek erszénye mindig nyitva volt, hogy kisegítsen egy
éhes fickót, s betegség, balesetek vagy bármilyen baj esetén
az elsők között ajánlotta fel segítségét.” (Idézett mű, 127. o.)
A hálás asszony mindenkit meghívott, s kis híján elitták a
gyermek egyéves iskoláztatására összegyűjtött pénzt.
Ekkor már országszerte híressé vált, rengeteg
ponyvaregényt írtak kitalált kalandjairól. A minneapolisi Kohl
and Middleton’s Palace Múzeum meghívta egy bemutatóra,
felöltöztették, s fényképeket készítettek róla. Állítólagos
második férje, Burke is megjelent a városban, s miután
megtömte a zsebét, örökre eltűnt. Jane azonban továbbutazott
Chicagóba, St. Louisba és Kansas Citybe, ahol rövid életrajzát
és fényképeit árulta.
Az 1890-es évek végén szánalmas alkoholistává vált, s
gyakran okozott botrányt. Néha bordélyokban fogadták be
éjszakára, de semmi bizonyíték, hogy ilyen helyeken
„dolgozott” volna. Negyvenkilenc éves korában hetvennek
nézett ki, s 1899-ben Bozeman szegényházában helyezték el.
1901-ben Josephine Winifred Brake írónő és emberbarát vette
magához, aki egy fekete prostituált Yellowstone-parti
kunyhójában találta meg betegen. Elvitte New York államba,
Buffalo és Niagara Falls közti otthonába. Gondosan ápolta, s
persze ezután írásai is jobban fogytak, mert arról vált híressé,
hogy magához vette a „síkság hősnőjét”. Jane a buffalói
Pánamerikai Kiállításon is megjelent, de már azzal vádolta
jótevőjét, hogy kihasználja őt. Többször lerészegedett, de a
hatóságok eltekintettek megbüntetésétől. Végül régi barátját,
Buffalo Billt kérte meg, hogy vegyen neki vonatjegyet hazáig.
Bill ezt meg is tette, Jane azonban a vonatjegyeket újra meg
újra italra váltotta. Csak 1902-ben érkezett meg Dél-Dakotába,
betegen, azt hangoztatva, hogy ”Mindenki hagyjon békén, s
hadd menjek a pokolba a magam módján!” Mrs. Brake még
nyugdíjat is próbált szerezni neki, mint egykori
nyomkeresőnek. Canyon Creek-i birtokát adóhátralék miatt
lefoglalták, egyre agresszívabb alkoholistává vált, s többször
csak azért vitték börtönbe, hogy kijózanodjon, s egyen
valamit.
A dél-dakotai Terryben, a Calloway Hotelben végzett vele
1903. augusztus 1-én a bélgyulladás, de minden bizonnyal az
ivás és az éhezés tette tönkre. A halottasházban oly sokan
vagdaltak fürtöket a hajából emléknek, hogy holttestét el
kellett zárni. Deadwood város nagyszabású temetést rendezett
számára, amelyen több százan vettek részt, s kérésének
megfelelően „Vad Bill” sírja mellett helyezték örök nyugalomra.
Jean Hickok McCormick, aki a lányának vallotta magát,
három férje elvesztése után ugyanolyan szegényen és
magányosan halt meg 1951-ben, mint állítólagos anyja –
akinek az önéletrajzát és leveleit lemásolta, s azok
értékesítéséből próbált megélni.
A BBC History című lap 2014. szeptemberi számában
olvashatjuk, hogy „a »síkság hősnője« valójában nagyivó
prostituált volt”. (39. o.) Részeges prostituált azonban nagyon
sok volt az amerikai vadnyugaton, a társadalom peremén
éltek, s mélységes megvetés volt az osztályrészük. Calamity
Jane-t azonban nem így kezelték. Felnéztek rá, mindenki
megtiszteltetésnek tekintette, ha fizethetett neki egy italt,
több alkalommal is pénzt gyűjtöttek a számára, s a törvény
emberei rendkívül elnézőek voltak vele. Minek köszönhette
mindezt? Valószínűleg annak, hogy fiatalabb korában rendkívül
nagylelkűen bánt a betegekkel, sebesültekkel és minden
rászorulóval. Erről meséltek a deadwoodiak az újságíróknak,
ezt emlegette mind H. A. Scheffer, aki befogadta a haldoklót
szállodájába, mind a pap, aki elbúcsúztatta őt. Aligha
tekinthetjük „korán érkezett” feministának, „szabad nőnek”
vagy „a jótékonyság angyalának”, ahogy néhányan emlegetik.
Annyi azonban elképzelhető, hogyha nagyvárosban születik,
és megfelelő képzést kap, akár egy nagyszájú, keménykezű,
de segítőkész és megbecsült ápolónő is lehetett volna belőle.

66. Boulanger tábornok nagy veszélyt

képviselt a harmadik köztársaság
számára

1887-re egy Boulanger nevű hadügyminiszter olyannyira

népszerű lett Franciaországban, hogy a történelmet jól ismerő
republikánusok máris egy újabb bonapartista államcsínytől
tartottak. De vajon valóban olyan nagy volt a veszély?
Georges Ernest Jean Marie Boulanger 1837-ben született
Rennes-ben, gazdag polgári családban. A Saint-Cyr Speciális
Katonai Iskola elvégzése után kitüntette magát Algériában
(1857), az 1859-es háborúban, Indokína meghódítása során
(1861–64) és a porosz–francia háborúban (1870–71). 1880-ban
dandártábornokká nevezték ki, mert megbízható, republikánus
tisztnek tekintették. Kitűnő fellépésével nagy sikert aratott egy
küldöttség élén Amerikában (1881), a hadügyminisztérium
munkatársaként (1882–84) és a Tuniszt megszálló hadsereg
parancsnokaként (1884). A karizmatikus, vonzó férfi
mindenhol feltűnést okozott, a sajtó és a radikális
republikánusok kedvenceként 1886 elején hadügyminiszterré
nevezték ki.
Katonai reformokat vezetett be, hazafias gesztusokat tett, és
közkatonák életkörülményeit is oly sok intézkedésével
javította, hogy rendkívül népszerű, legendás személyiséggé
vált. Amikor egy képviselő kérdőre vonta a decazeville-i
bányászok sztrájkjába való katonai beavatkozás miatt, így
felelt: „Hadseregünk ma a nemzet! Van-e félnivalója
munkásainknak, a tegnap katonáinak a mai katonáinktól, a
holnap munkásaitól? Ne panaszkodjanak, mert talán éppen
ebben az órában, amelyben beszélek, minden katona
megosztja egy bányásszal levesét és kenyéradagját!” E
kijelentése bejárta az egész országot. Igazi sztár lett, az 1886.
július 14-i nemzeti ünnepen nem is annyira az államfőt és a
kormányfőt éljenezték, mint inkább a fekete ménen, tollas
kalapban, kitüntetésekkel borított díszegyenruhában lovagló
hadügyminisztert. Amikor egy lap a címoldalra helyezte
arcképét, 800 000 példányt vásároltak fel belőle. „Reváns
tábornok” néven emlegették, arra utalva, hogy majd ő
bosszulja meg az 1871-es vereséget. Az Egykori Önkéntesek
Társasága tiszteletbeli elnökévé választotta, s őt dicsőítette a
soviniszta Paul Déroulède Hazafiak Ligája nevű, 100 000 fős
szervezete is. A republikánusok aggódni kezdtek, de a
december 11-én megalapított, új kormányból nem merték
kihagyni.
1887-ben Bismarck német kancellár növelni akarta a
hadsereget, s ezért néha a Boulanger által képviselt,
fenyegető francia fellépésre hivatkozott. A francia
hadügyminiszter erre a tartalékosok behívását javasolta, s
kijelentette Jules Grévy köztársasági elnök előtt, hogy készen
áll a háborúra. Áprilisban német területen letartóztattak egy
francia rendőrbiztost, akit kémkedéssel vádoltak, mire
Boulanger előkészületeket tett a mozgósításra. Amikor a
rendőrbiztost szabadon bocsátották, elterjedt, hogy Bismarck
meghátrált „Reváns tábornok” elől. A republikánusok erre
május 17-én megbuktatták a kormányt, s az új kabinetbe mást
neveztek ki hadügyminiszternek.
 A nacionalisták azonban már nemzetárulásnak tekintettek
egy Boulanger nélküli kormányt. Elneveztek róla órát, sálat,
hajót, pipát, kártyajátékot, egy étvágygerjesztő likőrt, amelyet
úgy reklámoztak, hogy nincs benne német eredetű alapanyag,
valamint egy keljfeljancsiszerű tábornokbabát, amely mindig
felállt, hiába próbálták feldönteni… A májusi kormányválság
idején a barátai már államcsínyre akarták rábeszélni
Boulanger-t, ő azonban „túlságosan katona és túlságosan
republikánus volt ahhoz, hogy megdöntse a rendszert, amely
előléptette”. (Jean Garrigues: Le général Boulanger. Párizs,
1991, Olivier Orban. 90. o.) A kormány megijedt, s kinevezte a
Clermont-Ferrand-ban állomásozó 13. hadtest
parancsnokának. A tüntetők július 8-án elözönlötték a
pályaudvart, és a sínekre feküdtek, hogy a tábornok ne
hagyhassa el Párizst. Sokan azt kiabálták: „Az Élysée-be!” –
vagyis arra ösztökélték, vonuljon be az államfő palotájába.
A republikánusok ekkor végleg szembefordultak a
tábornokkal, a parlamentáris rendszer jobb- és baloldali
ellenfelei azonban köré tömörültek. A királypártiak a
monarchia visszaállítását, a bonapartisták Elzász-Lotaringia
visszahódítását remélték tőle. A részleges választáson tízezrek
szavaztak rá, széles körben terjesztették életrajzát, portréját.
Megjelent az önmagát nyíltan „boulanger-istának” nevező La
Cocarde című lap, amely így foglalta össze programját:
„Feloszlatás, revízió, alkotmányozás!” Egy kiáltvány ezt
hirdette: „Franciaország elutasít minden diktatúrát. Nem
egyetlen ember hatalomra juttatásáról van szó, hanem egy
republikánus és hazafias katona nevében a nemzet létének
megerősítéséről. Boulanger neve a belügyekben
szabadságjogokat és demokratikus reformokat jelent, a
külügyekben pedig méltóságot!” (Idézett mű, 138. o.)
A republikánusok 1888. március 26-án vizsgálóbizottság elé
állították Boulanger-t. Mivel engedély nélkül elhagyta
állomáshelyét, és levelet tett közzé a sajtóban egy miniszter
ellen, büntetésül nyugdíjazták. Ezzel viszont felszabadult a
fegyelmi előírások alól, s immár politikai pályára léphetett. Új
célja az volt, hogy megszerezze a köztársaság elnökének
rangját. Hol bonapartista, hol monarchista, hol szocialista
szólamokat hangoztatott, programjának fő sajátossága
azonban a parlamentellenesség volt: „A parlamentarizmus
nem elmebajjal vagy vérontással fog végződni, hanem
rothadással… A boulanger-ista párthoz tartozom, amely
lemond a politikáról, hogy csak a nemzeti érdekkel törődjön…”
(Idézett mű, 149. o.) Hívei sorra hozták létre a különböző
szervezeteket, és alapították a lapokat.
Több választáson is győzelmet aratott, s amikor 1888. április
19-én megérkezett Párizsba, hogy helyet foglaljon a
parlamentben, nyitott kocsija alig tudott haladni a 100 000
fős, ünneplő tömeg közepette. Hívei így kiabáltak a kocsi előtt:
„Helyet! Helyet! Nem magukat akarjuk eltaposni, hanem a
parlamentet!”
Boulanger zavaros politikai programjából csak az volt
világos, hogy erős, egyszemélyi elnöki hatalmat szeretett
volna létrehozni, a parlament hatalmának csökkentésével és
sok népszavazás megrendezésével. A miniszterelnök, Charles
Floquet így intette mérsékletre: „Nem tudom, ki engedte meg
kollégánknak, hogy ilyen fensőbbséges hangot üssön meg e
gyűlés előtt, s úgy beszéljen, mint Bonaparte tábornok,
győzelmei után az Ötszázak előtt: »Mit csináltatok
Franciaországgal?« De nyugodjunk meg!… A maga korában,
Boulanger tábornok úr, Napóleon már halott volt!” (Idézett
mű, 172. o.) Amikor pedig Boulanger július 12-én a parlament
feloszlatására tett javaslatot, olyan felzúdulás és sértegetés
fogadta, hogy lemondott képviselői rangjáról. A sértések miatt
párbajra hívta ki Floquet-t – és mindenki meglepetésére a
hatvanas politikus kis híján felnyársalta a hírneves
katonatisztet…
1888 nyarán újra megválasztották képviselővé a kiegészítő
választásokon, de tábora bomladozni kezdett. Egyesek
társadalmi reformokat, mások monarchista államcsínyt
reméltek tőle, s támogatói türelmetlenkedni kezdtek. Ő pedig
csak várt, és arról beszélt híveinek, hogy a forradalma lassan
és törvényesen fog győzni. Azt tervezte, hogy az 1889
októberében rendezett választáson egyszerre indul majd
harminc megyében, s akkor nem tagadhatják meg tőle az
államfői rangot.
Előbb azonban Párizsban kívánta megnyerni az 1889. január
27-i időközi választást. A heves küzdelem során győzelmet is
aratott. Hatalmas tömeg ünnepelte este a háza előtt, és sokan
felvetették, hogy most kellene az elnöki palotába vonulnia. Ő
azonban mindebből furcsa módon azt a következtetést vonta
le, hogy passzív maradhat: „Hagyjuk cselekedni a népet! Hat
hónapon belül, az általános választáson 8 millió szavazattal
pártomnak juttatja a győzelmet. És amikor majd felszólítjuk,
hogy nevezze meg az államfőt, mint Amerikában, még
nagyobb többséggel fog engem kijelölni!” (Idézett mű, 227. o.)
Egyik támogatója erre az órájára nézett, és így szólt: „Éjfél
múlt öt perccel, uraim. A boulangizmus öt perce hanyatlóban
van.”
Egyesek szerint a szerelme, Marguerite de Bonnemains
fogadtatta meg vele, hogy ezen az éjszakán semmit sem
kezdeményez. Mások szerint gyenge volt, félt a
polgárháborútól, vagy valóban tisztelte a köztársasági
intézményeket. A republikánusok pedig akcióba léptek, és
törvényt hoztak arról, hogy szeptemberben minden jelölt csak
egy körzetben indulhat. Majd feloszlatták a szélsőséges
Hazafiak Ligáját, Boulanger támogatóinak szervezetét.
Márciusban egyre szélesebb körben terjesztették, hogy a
kormány a tábornok letartóztatására készül. Boulanger arról
beszélt, hogy pisztolylövésekkel fogadja majd a
letartóztatására érkező rendőröket – majd 1889. április 1-én a
szeretőjével együtt titokban vonatra szállt, és örökre elhagyta
Franciaországot. Brüsszelből megüzente, hogy itt várja meg az
őszi választásokat…
Egykori híveit hideg zuhanyként érte a szökése. Azt
mondogatták, hogy „úgy kisiklott, mint egy beöntés!” A Le
Temps című lap így búcsúztatta: „Vonatra ugrik, mint egy
közönséges csődbe ment alak, micsoda kiábrándulás!” A
megkönnyebbült republikánus képviselők felfüggesztették
mentességét, és vizsgálóbizottságot állítottak fel.
 Boulanger előbb a brüsszeli Hôtel Mengelle-ben lakott
kedvesével, akit mellhártyagyulladás kínzott, majd a belga
kormány kiutasította, s Londonba távozott. Franciaországban
pedig kezdtek megfeledkezni róla. Augusztusban a szenátus
összeesküvés és felkelésre való felbujtás vádja miatt
távollétében élethossziglani száműzetésre ítélte, s
polgárjogaitól is megfosztotta. A szeptemberi választáson még
győzelmet aratott az egyik kerületben, de a kormány ezt
érvénytelenítette. Boulanger-t Jersey szigetén látogatták meg
egykori hívei, ahol beteg szerelmét ápolta, de hiába próbálták
rábeszélni, hogy térjen vissza Franciaországba. Végül
Déroulède az arcába vágta, hogy „magának van katonai
bátorsága, de nincs civil bátorsága!”
A mozgalom megsemmisült, Marguerite de Bonnemains-nel
pedig 36 éves korában, 1891. július 16-án, Brüsszelben
végzett a mellhártyagyulladás. Déroulède eljött a temetésére,
s amikor visszatérésre kérte Boulanger-t, ezt a választ kapta:
„Én már ehhez a sírhoz tartozom.” A tábornok ettől kezdve
egykori kedvese ágyában aludt, naponta kijárt a sírhoz, és
1891. szeptember 30-án a síron ülve főbe lőtte magát. Ruhája
alá, a szíve fölé Marguerite hajfürtjét és fényképét rejtette.
A boulanger-ista válság a bonapartista hagyományok erejét
jelezte. E nézetek szerint sok ember parlamentáris
kormányzata csak azt jelenti, hogy a pártok saját, önző
céljaikat követik – egy rendkívüli ember viszont képes lenne
arra, hogy a nemzet egészének az érdekeit tartsa szem előtt.
Boulanger azonban nem volt képes kihasználni ezeket az
érzelmeket. Georges Clemenceau azt a kegyetlen javaslatot
tette, hogy a következőt kellene felíratni sírkövére: „Itt
nyugszik Boulanger tábornok, aki úgy halt meg, ahogyan élt:
alhadnagyhoz méltóan.”

67. Az indiánok csak a

westernfilmekben üldözték oly
 hosszadalmasan a postakocsikat

Több híres westernfilm (Hatosfogat, A vadnyugat hőskora, Kis

Nagy Ember stb.) egyik csúcspontja, amikor az indiánok
rátámadnak a postakocsira vagy a telepesek
szekérkaravánjára, és vad kiáltozással, hosszasan üldözik a
menekülőket. Ilyesmi biztosan csak a hollywoodi filmekben
történhet meg, morognak a nézők. Hogy lehet az, hogy az
indiánok oly váratlanul zúdulnak rá a postakocsira, s a kocsis
nem vette észre korábban a közeledésüket? És miért nem
lövik le az indiánok azonnal a lovakat, mielőtt az üldözés
megkezdődhetne? Miért bizonyulnak mindig sikeresebb
lövésznek a védekező fehérek a támadó indiánoknál?
Az első kérdésre az 1865. július 3-án Oregon délkeleti részén
lejátszódott jelenet adja meg a választ. Egy lovasokkal
körülvett szekérkaraván utasai a nyílt terepen csak akkor
vették észre ötven pajút támadását, amikor közvetlen
közelükben felbukkantak a fűből és tüzelni kezdtek. Az
indiánok ugyanis olyan ügyesen kötözték le lovaikat a magas
fűben, hogy teljesen észrevétlenek maradtak, s a kötél
elvágásakor úgy tűnt, hogy a földből bújnak elő. Az indiánok
híresek voltak rejtőzködőképességeikről és váratlan
támadásaikról.
1864. augusztus 9-én Bob Emery postakocsis kora reggel
kihajtott a délkelet-nebraskai Kiowa Station nevű állomásról
John Ames fegyveres őr és öt utas társaságában. Együtt
utazhattak volna egy nagyobb karavánnal, de lassúnak
találták a tempót, és előrehajtottak. Két mérföldre az
állomástól az út kétfelé ágazott: az egyik ág a síkságon, a
másik a dombon folytatódott. A dombokon vezető utat
választották, és szerencséjük volt: hamarosan meglátták, hogy
alattuk, a síkságon több tucat lovas indián várja őket. Azonnal
visszafordultak, de az indiánok is észrevették őket, s
megkezdődött a hajsza. A harcosok kissé emelkedő terepen
vágtattak, hogy elébük kerüljenek az útelágazásnál, a
postakocsi pedig lejtős terepen száguldott, s mintegy ötven
méterrel előzte meg az indiánokat. Minden pontosan úgy
zajlott le, mint a filmeken: az utasok és az őrök a bakról és az
ablakon kihajolva tüzeltek üldözőikre. Senki sem talált el
senkit, a lovak sem sérültek meg, csak két utas kalapját lőtték
keresztül. Emery mintegy három mérföldet vágtatott nyolc
perc alatt, mire elérte a karavánt, az indiánok pedig négyszáz
méter távolságban megálltak, és felhagytak az üldözéssel.
Emery ezek után úgy döntött, hogy a karaván közelében
folytatja útját a kocsival.
Gregory Michno amerikai történész szerint számtalan efféle
üldözés játszódott le. „A postakocsik elleni indiántámadásokról
elmondható, hogy ugyanolyan gyakran került rájuk sor a
valóságban, mint a filmvásznon.” (Stagecoach Attacks –
Roll’em. WildWest, 2015. április. 43. o.) A lovakat azért nem
lőtték le az üldözések során, mert a ló a gazdagság és a
tekintély szimbóluma volt az indiánok számára, és nem
elpusztítani, hanem megszerezni kívánták. A védekező
fehéreknek pedig általában sokkal modernebb és hatékonyabb
fegyvereik voltak, mint a támadó indiánoknak, ezért halt meg
mintegy háromszor több indián az 1850 és 1890 közti
támadások során, mint fehér. Hollywood westernjei olykor
sokkal megbízhatóbban idézték fel a vadnyugat világát, mint
ahogyan azt a városi közönség el tudta képzelni.

68. Hasfelmetsző Jack a királyi család

tagja volt

A londoni East End városrész központját az 1880-as évek

végén a Whitechapel és a Spitalfields nevű egyházközségek
alkották. Az itteni ódon épületekben, tömegszállásokon és
éjjeli menedékhelyeken élt a legtöbb szegény bevándorló,
munkanélküli és hajléktalan. A főutakból apró utcák és
sikátorok ágaztak el labirintusszerűen, sok zsákutcával, szűk
átjárókkal és belső udvarokkal, amelyekben a bűnözők
könnyen menedéket találhattak. Becslések szerint mintegy
1200 prostituált élt itt. Mivel általában éjszaka, sötét
sarkokban, elrejtett, rosszul megvilágított helyeken kínálták fel
magukat, könnyű prédának bizonyultak az erőszakos bűnözők
számára. Ebben a környezetben került sor 1888-ban azokra a
bűntényekre, amelyeket hivatalos nevükön „Whitechapel-
gyilkosságoknak” neveznek.
1888. február 25-én egy Annie Millwood nevű, harmincnyolc
éves özvegyet egy ismeretlen férfi késszúrásokkal
megsebesített. Senki sem figyelt fel a triviális bűntényre, csak
később tekintették sokkal rettenetesebb gyilkosságok
előfutárának. A negyvenöt év körüli, alkoholista Emma
Elizabeth Smithre 1888. április 3-án, hajnali fél kettő felé
támad rá több férfi a Brick Lane-en. Leütötték, kirabolták, s
egyikük egy tompa tárgyat a hüvelyébe döfött. A sérüléseiből
származó hashártyagyulladás másnap végzett vele. Augusztus
7-e hajnalán a George Yard (ma: Gunthorpe Street) nevű sötét
sikátor 35. számú házának lépcsőfeljárójánál találták meg a
harminckilenc éves Martha Tabram (született Martha White)
nevű, alkoholista prostituált holttestét. Harminckilenc döfést
kapott, többségük zsebkéstől, egy pedig tőrtől vagy szuronytól
származott.
A szakértők nem tudják eldönteni, hogy e három erőszakos
bűntény elkövetője azonos volt-e a későbbi, egyre
rettenetesebb gyilkosságok tettesével. Augusztus 31-én
hajnali háromnegyed négykor a Buck’s Row (ma Durward
Street) nevű utcában találták meg a következő áldozatot. A
negyvenhárom éves, elvált, dologházban élő, alkoholista Mary
Ann Nichols torka el volt vágva, és csak a hullamosónál derült
ki, hogy halála után nagy vágásokat ejtettek az altestén is.
Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy valaki egyre merészebb és
kegyetlenebb módszerekkel pusztítja a Whitechapel
egyházközség középkorú, alkoholista prostituáltjait.
Szeptember 8-án, reggel háromnegyed hatkor a Hanbury
Street 29. számú házának hátsó udvarán találtak rá a
negyvenhét éves Annie Chapman (született Annie Eliza Smith)
holttestére. Olyan erősen elvágták a torkát, mintha le akarták
volna nyakazni. Hasát felvágták, belső részeit a válla mellé
helyezték, méhét, hüvelyét és hólyagja egy részét
eltávolították – ezeket a szerveket a gyilkos nyilván magával
vitte.
E bűntény már széles körű sajtónyilvánosságot kapott, az
újságírók gúnyolták a tehetetlen rendőrséget, amely képtelen
elfogni ezt az „Emberi Szörnyeteget”. A környék lakói egy
bizonyos Bőrkötény néven emlegetett egyént gyanúsítottak,
aki prostituáltakat rabolt ki. Egy George Cullen (vagy Squibby)
nevű bűnözőt a rendőrségnek kellett megvédelmeznie a
lincseléstől, mert azt hitték, ő Bőrkötény. William Thick
őrmester pedig egy John Pizer nevű papucskészítőt tartóztatott
le, akit már késelésért elítéltek. Csakhogy alibije volt a
gyilkosság idejére.
Szeptember 27-én a londoni Központi Hírügynökség egy
vörös tintával írott levelet kapott. Állítólag a gyilkos írta, aki
gúnyosan megígérte, hogy egy levágott fület küld majd a
rendőrfőnöknek. Levelét így írta alá: „Tisztelettel – Jack the
Ripper. Adják csak meg nekem a márkanevemet!” A levél
valószínűleg egy tréfás kedvű újságírótól származott, az
aláírás azonban közismertté vált, s a gyilkost ettől kezdve
angolul Jack the Ripper, magyarul pedig Hasfelmetsző Jack
néven emlegették.
A tettes ezek után egyetlen éjszaka két asszonyt gyilkolt
meg. Szeptember 30-án éjjel egykor a Berner Street 40. számú
épületnél, egy bejáróban találták meg a svéd származású,
eredetileg Ericson nevű, negyvenöt éves Elizabeth Stride
hivatásos prostituált elvágott nyakú holttestét. Ugyanezen az
éjszakán, a Mitre Square sarkában háromnegyed kettőkor
talált rá egy rendőr a negyvenhat éves Catherine Eddowesra.
Nyaka és hasa fel volt vágva, beleit a jobb válla mellé tették,
bal veséje és méhe hiányzott, füle és orra darabjait levágták.
A tettes újra bebizonyította, hogy ért az anatómiához.
Londonban fellángolt a nyugtalanság, a sajtó a rendőrséget
bírálta, s többen is díjat tűztek ki a nyomravezető számára. A
Whitechapel egyházközség lakói polgárőrséget állítottak fel,
amelynek elnöke, George Lusk október 16-án egy gúnyos
levelet kapott az állítólagos gyilkostól, amelybe egy fél vesét
csomagoltak. A korabeli orvosok nem tudták eldönteni, hogy a
vese valóban az egyik áldozattól származott-e.
A következő gyilkosság még brutálisabb volt. Mary Jane
Kelly, a huszonöt év körüli, vonzó, ír, alkoholista prostituált
felismerhetetlenségig megcsonkított holttestét november 9-e
reggelén találták meg a Dorset Streetről (ma: Duval Street)
nyíló Miller’s Court nevű, szűk udvar 13. számú házának apró,
földszinti szobájában. Nyakát átvágták, karjait
megcsonkították, combjáról lenyúzták a bőrt, melleit levágták,
egyiket a feje alá, másikat a jobb lába mellé helyezték, szívét
elvitték. Altestét kiürítették, tartalmát elosztották az ágyon és
az asztalon.
Az East End forrongott. A rendőrfőnökség azonnal
bűnbocsánatot hirdetett minden cinkos és bűnöző számára,
aki képes bármilyen információt nyújtani a gyilkosról. Viktória
királynő a skóciai Balmoral-kastélyból táviratozott Lord
Salisbury miniszterelnöknek, határozott akciót sürgetve. Sir
Charles Warren rendőrfőnök 1888. november 9-én lemondott,
utóda, James Monro pedig 1890 júniusában.
A gyilkosságsorozat viszont váratlanul véget ért. Londonban
természetesen a következő hónapokban is találtak
holttesteket, e bűntények azonban nem mutattak
hasonlatosságot a korábbiakkal. A rendőrség éveken át
vizsgálódott, de csak megbízhatatlan tanúvallomásokat
kapott, téves nyomokat talált, vagy vakvágányokra tévedt. A
bűnüldözés élén ekkoriban még nem bűnügyi szakemberek,
hanem egykori katonatisztek álltak, s a korabeli technika
fejletlensége még nem tette lehetővé az ujjlenyomatok
megbízható azonosítását sem. A gyilkos pedig elképesztően
szerencsésnek bizonyult.
Efféle bűntények esetén minden közösség a kívülállókat
szokta gyanúsítani. Az East Enden sokan a Kelet-Európából
bevándorolt zsidókat vádolták a gyilkosságokkal: ők azok,
akiknek saját mészárszékük van, csak ők tudnak úgy átvágni
egy nyakat, hogy nem lesznek véresek, Mózes könyvei pedig a
bűnös asszonyok elpusztítását követelik! Mások a külföldieket
vádolták: angol ember biztosan nem követne el ilyen
szörnyűségeket! Viktória királynő megírta a
belügyminiszternek, hogy meg kell vizsgálni a Londonban
kikötött, külföldi hajók személyzetének tevékenységét. Az East
End bűnözői viszont közölték a hatóságokkal, hogy a gyilkos
biztosan nem az ő köreikből való, hanem kizárólag előkelő,
gazdag ember lehet. Lord Sydney Godolphin Osborne azt írta a
The Timesnak, hogy szerinte asszony volt a tettes. (Holott
valamennyi áldozatot utoljára férfiak társaságában látták.)
Sokan keresték a tettest őrült orvosok, bábaasszonyok,
mészárosok és külföldi tengerészek között, egy Wight-szigeti
levelező pedig az állatkertből elszökött, emberszabású
majmokra gyanakodott. (Talán túl nagy hatást gyakorolt rá
Edgar Allan Poe novellája, A Morgue utcai kettős gyilkosság,
amelyben egy orángután végez egy anyával és lányával.)
Sir Melville Macnaghten, Nagy-London Rendőrségének
helyettes rendőrfőnöke 1894-es jelentésében három személyt
gyanúsított. Az első Montague John Druitt volt, egy elbocsátott
tanár, akinek a holttestét a Temzéből fogták ki 1888 végén.
Macnaghten szerint Druitt családja is arra gyanakodott, hogy ő
a gyilkos. Ezt azonban semmivel sem tudta bizonyítani, Druitt
távolabb lakott, nem látták Whitechapelben, s az egyik
gyilkosság idejére alibije volt. A második gyanúsított Aaron
Kosminski (született Aaron Mordke Koźmiński) volt, egy
Whitechapelben lakó, nőgyűlölő, gyengeelméjű, lengyel zsidó,
aki 1891-ben elmegyógyintézetbe került. 2014-ben
összehasonlították leszármazottainak DNS-ét és az egyik
áldozat, Eddowes állítólagos sálján található DNS-nyomokat.
Russel Edwards brit írót a vizsgálat arról győzte meg, hogy
Kosminski volt a tettes. Független szakértők azonban nem
erősítették meg az eredményt, a kétes eredetű sálat pedig
rengeteg ember adhatta kézről kézre. Eddowes két
leszármazottja ráadásul 2007-ben három napig a sál
közelében tartózkodott, vagyis ők is hagyhattak rajta
nyomokat. Macnaghten harmadik gyanúsítottja Michael Ostrog
volt, egy orosz tolvaj és csaló. Erőszakos akcióiról azonban
nem tudunk, s kiderült, hogy a gyilkosságok idején francia
börtönben ült.
Frederick Abberline rendőrfelügyelő szerint a George
Chapman néven ismert, lengyel származású Seweryn
Kłosowski, a „Southwarki Méregkeverő” lehetett a gyilkos.
Sebész volt, s a Whitechapel High Street egyik
borbélyműhelyében dolgozott. Mivel három felesége
megmérgezéséért akasztották fel 1903-ban, aligha túlzás
nőgyűlölőnek nevezni őt. De csak a gyilkosságok után kapott
munkát Whitechapelben, s a méregkeverőkre nem jellemzőek
a brutális öldöklések. Egyesek azt állították, hogy amerikai
utazása során New Yorkban a londoniakhoz hasonló,
csonkításos gyilkosságra került sor. Carrie Brown prostituáltat
valóban megölték egy szállodában, de az alaposabb kutatások
kimutatták, hogy Chapman ekkor még nem ért oda.
John Littlechild főfelügyelő a homoszexuális csalót és tolvajt,
Francis Tumbletyt tartotta Hasfelmetszőnek. Nőgyűlölő volt,
egy megbízhatatlan tanú szerint dolgozószobájában női
méheket tartott spirituszban. Csakhogy környezete nem
tartotta erőszakosnak, és semmi bizonyíték sincs arra, hogy a
tetthelyek közelében járt volna. 1888. november 7-én
homoszexualitás miatt tartóztatták le, 20-án Franciaországba,
majd az Egyesült Államokba szökött, de az amerikai
rendőrségnek olyannyira ártalmatlannak tűnt, hogy nem adták
ki.
A komolyabban vehető gyanúsítottak között volt még James
Maybrick liverpooli gyapotkereskedő, akit fiatal felesége
mérgezett meg 1889-ben. Az asszony 1941-ig élt, és sohasem
állította, hogy férje lett volna a Hasfelmetsző. 1992-ben
azonban megtalálták Maybrick állítólagos naplóját, amelyben
leírta, hogyan követte el a gyilkosságokat. Csakhogy semmi
sincs a naplókban, amit ne lehetett volna megtalálni a korabeli
lapokban, sőt, a tudósítók tévedései is felbukkannak benne. A
„megtaláló” be is vallotta, hogy ő hamisította a naplót.
Felmerült még Thomas Hayne Cutbush, egy őrült késelő neve,
aki elmegyógyintézetben halt meg. Patricia Cornwell írónő
pedig Walter Sickert impresszionista festőt nyilvánította
gyilkosnak, s egy könyvet is írt róla 2002-ben. Cornwell szerint
Sickert az impotenciája miatt gyűlölte a nőket, s ő írta a
leveleket a rendőrségnek. Csakhogy Sickertnek több szeretője
volt, és legalább egy törvénytelen fia. A legtöbb szakértő
pedig úgy véli, hogy az egymástól mindenben eltérő levelek
írói egészen biztosan nem azonosak a gyilkossal.
1970-ben Dr. Thomas Stowell a Criminologist című
magazinban Albert Viktort, Clarence és Avondale hercegét, a
majdani VII. Edward fiát, Viktória unokáját nyilvánította
bűnösnek. A legenda szerint a herceg szifiliszt kapott,
beleőrült, s ezért vált gyilkossá. Tapasztalt szarvasvadász
létére azt is tudta, hogyan vágja fel a testeket. Csakhogy a
kettős gyilkosság reggelén Albert Viktor a nagyanyjával,
Viktóriával reggelizett a skóciai Abergeldie-ben. A legenda
cifrább változata szerint titokban elvett egy katolikus
asszonyt, aki gyermeket szült neki. A katolikus örököstől
rettegő királynő orvosa, Sir William Gull ezért egy
elmegyógyintézetben lobotómiával tette tönkre a feleség
emlékezetét. A gyermek dajkája viszont az East Endre szökött,
a prostituáltakkal közölte a történteket, s arra készültek, hogy
közösen megzsarolják a kormányt. Robert Cecil miniszterelnök
és Gull, akik szabadkőművesek voltak, Sickert bevonásával
sorra foglyul ejtették és egy udvari hintóban meggyilkolták a
prostituáltakat, majd a „szabadkőműves-rítus szerint”
megcsonkították őket. Talán felesleges hangsúlyozni, hogy
mindebből semmit sem sikerült bebizonyítani.
A gyanúsítottak között felmerült még James Thomas Sadler,
Frances Coles szeretőjének a neve, aki azonban alibit igazolt.
Leonard Matters a The Mystery of Jack the Ripper (1929) című
könyvében egy bizonyos „Dr. Stanley-t” tett meg gyilkosnak,
aki egy Buenos Aires-i lapértesülés szerint a halálos ágyán
bevallotta, hogy ő végzett a prostituáltakkal, mert a fia
szifiliszt kapott Mary Jane Kellytől. 1905 áprilisában Arthur
Conan Doyle, a Sherlock Holmes-történetek írója is végigjárta
a gyilkosságok helyszínét dr. Frederick Gordon Browne
vezetésével. Arra a következtetésre jutott, hogy a tettest
inkább Hasfelmetsző Jill néven kellene emlegetni. Nem csak ő
gyanakodott asszonyokra: Edwin T. Woodhall 1937-es
könyvében egy Olga Tchkersoff nevű orosz asszonyt
nyilvánított gyilkosnak, William Stewart 1939-es könyve
szerint pedig Mary Pearcey volt a tettes, aki 1890-ben leszúrta
szeretője feleségét és gyermekét. Donald McCormick azt állítja
1959-ben megjelent, The Identity of Jack the Ripper című
könyvében, hogy a gyilkosságokat Dr. Alexander Pedachenko
cári összeesküvő követte el, aki az Ohrana nevű orosz
titkosrendőrség megbízásából diszkreditálni akarta a Scotland
Yardot. (S mindezt ráadásul Raszputyin francia nyelvű, írásos
vallomásából következtette ki…)
A gyanúsítottak közül felsorolhatunk számtalan jól ismert
személyiséget: William Gladstone brit miniszterelnököt, II.
Lipót belga királyt, Lewis Carrol írót, Joseph Merricket, az
„Elefántembert”, Oscar Wilde írót, Lord Randolph Churchillt,
Winston Churchill apját, Vincent van Gogh festőt, Sir John
Williamst, Beatrix királyi hercegnő szülészét, valamint James
Kenneth Stephen költőt, Albert Viktor egyik cambridge-i
tanárát, aki állítólag szerelmes volt a hercegbe (csak annyi
bizonyos, hogy Albert Viktor halála után halálra éheztette
magát).
A kevésbé ismert gyanúsítottak közé tartozik Joseph Barnett,
Mary Kelly szeretője, Robert Mann, a Whitechapel Dologház
halottfelügyelője, William Henry Bury feleséggyilkos, Thomas
Neill Cream titkos abortuszokat végző orvos, Frederick Bailey
Deeming, aki megölte két feleségét és négy gyermekét, Carl
Feigenbaum tengerész, aki New Yorkban elvágta egy nő
torkát, Robert Donston Stephenson újságíró, a fekete mágia
megszállottja, Joseph Silver és David Cohen lengyel zsidók,
Francis Thompson ópiumfüggő író és költő, Jacob Levy
mészáros, George Hutchinson munkás, aki tanúvallomást tett
Mary Jane Kelly ügyében, valamint James Kelly feleséggyilkos,
aki elszökött az intézetből a gyilkosságok előtt, és csak 1927-
ben adta fel magát.
1988-ban felkérték John Douglast, az FBI speciális ügynökét,
hogy foglalja össze, amit a gyilkosról tudni lehet. Szerinte
Hasfelmetsző Jack átlagos külsejű férfi, fehér és agglegény
lehetett, 28 és 36 év között, egy jelentéktelen helyi lakos, aki
jól ismerte az utcákat. Talán volt valamilyen fizikai elváltozása,
de első pillantásra mégsem különbözhetett a járókelők
többségétől. Elképzelhető, hogy anyja erős egyéniség volt,
akinek szeretői voltak, és nem vetette meg az italt, apja
viszont gyenge, engedékeny férfi lehetett. Minden bizonnyal
olyan hivatást választott, amelyben gyakran volt egyedül, s
kiélhette agresszív fantáziáit. Talán mészáros volt, orvos vagy
temetkezési vállalkozó asszisztense. Nagyon valószínű, hogy
szomszédjai szelíd, félénk, visszahúzódó, tiszta embernek
tartották, aki sokat sétálgatott magányosan.
Ha másban nem is – ebben az egyben biztosak lehetünk.

69. Geronimo a hazáját védelmező

szabadságharcos volt

Az amerikai nép a leghíresebb apacs harcost olyan tiszteletre

méltó, indián törzsfőnöknek tekinti, aki a népe élére állva
próbálta védelmezni szülőföldjét a fehérek agresszív
terjeszkedésétől. A második világháborúban vált
hagyománnyá az ejtőernyősök körében, hogy Geronimo nevét
kiáltva ugranak ki a repülőgépből. Több hadműveletet is róla
neveztek el – többek között az Oszáma bin Láden
likvidálásával végződő, 2011 májusában végrehajtott akciót.
Ezzel ki is váltották az amerikai őslakosság szervezeteinek
tiltakozását. Jeff Houser, a Fort Sill-apacsok törzsi vezetője így
nyilatkozott: „A gyáva Oszáma bin Ládennel ellentétben
Geronimo több csatában és összecsapásban szembenézett az
ellenfeleivel. Talán ő az egyik legnagyobb szimbóluma az
őslakos amerikai ellenállásnak az Egyesült Államok
történetében.”
(http://www.komonews.com/news/national/121279269.html)
Valóban így lenne?
A Gila folyó felső folyásánál, a mai Arizona állam délkeleti
részén, 1823-ban megszületett apacs ifjúságáról nem sokat
tudunk. A csirikava apacsok bedonkohe nevű, kisebb
csoportjához tartozott. Ezeknek az indiánoknak nem voltak
törzsfőnökeik, minden banda kis csoportokra oszlott,
családokra, s azokra, akik csatlakozni kívántak hozzájuk. E
csoportoknak több főnökük is lehetett. Geronimót mintegy
harminc apacs követte, akikhez olykor többen is csatlakoztak.
Eredetileg a Goyahkla (ásító) nevet kapta. Geronimo néven
húszéves korától emlegették őt a mexikóiak.
Tizenhét éves korában fogadták be a harcosok közé. Ő
mesélte el, hogy első feleségéért egy egész kis ménessel
fizetett – csak azt nem közölte senkivel, hány embert ölt meg
a lovak megszerzése során. Első feleségét, anyját és három
gyermekét 1851-ben a mexikóiak ölték meg. De ennek a
történetnek is van előzménye. Geronimo 1851-ben mintegy
150 apaccsal tört be a mexikói Sonora tartományba.
Elhajtottak 350 szarvasmarhát, s megöltek mindenkit, akivel
találkoztak. Száz mexikói katona támadt rájuk, de az apacsok
Pozo Hediondónál 26 főt megöltek és 46-ot megsebesítettek
közülük. Ezt nem lehetett megtorlás nélkül hagyni, s amikor
másfél hónap múlva az apacsok a Chihuahua tartománybéli
Janos városba mentek kereskedni, a sonorai katonák lecsaptak
táborukra. Geronimo ekkor veszítette el családját. Gyásza
idején egy hang négyszer szólította a nevén (ez a szám az
apacsok számára bűvös hatalommal bírt), és közölte vele,
hogy egyetlen golyó sem tudja megölni. Mivel sokszor
megsebesült, de sohasem halálosan, maga is elhitte ezt.
Amikor kitört az amerikai–mexikói háború (1846–48), az
apacsok barátságosan fogadták az amerikaiakat, mert azok az
ő ellenségeikkel, a mexikóiakkal harcoltak. Csak azt nem
értették, miért nem hagyják, hogy annyi mexikóit öljenek meg,
amennyit csak tudnak, s minél több gyermeket raboljanak
tőlük. Eszük ágában sem volt, hogy felhagyjanak ősi
ellenségeik öldöklésével. Nem skalpoltak, és nem követtek el
nemi erőszakot, de egész családokat kínoztak meg és
mészároltak le módszeresen, nőket és gyermekeket sem
kímélve. „Sok mexikóit öltem meg – ismerte be Geronimo az
emlékirataiban. – Azt sem tudom, mennyit, mivel sokszor meg
sem számoltam őket. Néhányuk még azt sem érdemelte meg,
hogy számon tartsam őket” – tette hozzá nagyvonalúan.
(Geronimo. A legendás apacs vezér önéletrajza. Bp. 2002,
Szenzár. 127. o.)
Az amerikai polgárháború (1861–1865) után a hadsereg
hozzálátott, hogy az apacsokat rezervátumban telepítse le.
1876-ban Geronimo is beleegyezett ebbe, de meggondolta
magát, és inkább eltűnt a hegyekben követőivel. Ekkor már őt
tekintették minden „renegát”, vagyis szabadon kóborló apacs
vezetőjének.
Először 1877-ben fogták el a katonák, s a San Carlos
Rezervátumba vitték. A hatalmas területen az apacsok ott
vadásztak, ahol jólesett, s csak a napi élelemosztásnál
számolták meg őket. Geronimo 1878-ban elszökött, majd egy
év múlva visszatért. 1881-ben szökött el újra, s társaival a
mexikói határig mindenkit lemészároltak, aki csak az útjukba
került. Bevetették magukat a mexikói Sierra Madre
hegységbe, folytatták az öldöklést, és több üzenetet küldtek a
rezervátumban maradt rokonaiknak, hogy csatlakozzanak
hozzájuk. 1882 áprilisában vissza is mentek értük, és több
százat elvittek magukkal. Erre már az amerikai katonák is
megszegték a nemzetközi jogot, és Mexikó területén vették
üldözőbe őket. A Sierra Madre-hegyi rejtekhelyeiken azonban
sebezhetetlennek bizonyultak.
Crook tábornok 1883 májusában mintegy kétszázötven
katonával benyomult Mexikóba, s bekerítette a tábort.
Geronimo beleegyezett, hogy visszatérnek a San Carlos
Rezervátumba. De 1885. május 17-én újra elhagyta a
rezervátumot harmincnégy apacs férfival, százkilenc
asszonnyal és gyermekkel. Hamarosan tizenhét civil áldozat,
valamint százötven agyonhajszolt vagy levágott ló és öszvér
jelezte a szökevények útját. A hadsereg természetesen a
nyomukba eredt, s 1886 márciusában érte utol őket. Geronimo
kezet rázott Crook tábornokkal, megígérte, hogy követni fogja,
de másnap huszonkét férfi, tizennégy nő és hat gyermek
kíséretében elszökött. Mexikóba visszatérve újra öldöklésbe
kezdtek. Ennek a szökésnek már katasztrofális
következményei voltak. A hatóságok azokban az apacsokban
sem bíztak meg, akik a rezervátumban maradtak: eldöntötték,
hogy valamennyit ki fogják telepíteni. Geronimo pusztulást
hozott a népére.
Miles tábornok öt hónapon át vadászott az utolsó harminc-
egynéhány csirikavára, amíg 1886 szeptemberében a mexikói
határhoz közeli Skeleton Canyonban Geronimo meg nem adta
magát. Társaival együtt a floridai Pickens-erődbe, majd öt év
múlva az oklahomai Sill-erődbe kerültek. Úgy kezelték az öreg
harcost, mint egy köztiszteletben álló hadifoglyot:
ellátogathatott az omahai nemzetközi kiállításra (1898), a
buffalói pánamerikai kiállításra (1901) és a St. Louis-i
világkiállításra (1904). 1905-ben Washingtonban részt vett
Theodore Roosevelt elnök beiktatási felvonulásán. A Sill-erőd
közelében a családjával élt, saját házában, amely mellett
szabadon kertészkedhetett. A hadsereg felderítőinek
egyenruháját hordta, s zsoldjukat kapta. Aláírásaiért,
fényképeiért és a nevével díszített emléktárgyakért mindig
szép összegeket tehetett zsebre a látogatóktól. 1909-ben egy
éjszakai hazatérés során valószínűleg részegen leesett a
lováról, s csak reggel találták meg. Február 17-én
tüdőgyulladás végzett vele.
Az amerikaiak hamarosan megfeledkeztek Geronimo
számtalan áldozatáról, csak arra emlékeztek, hogy két óriási
állam hadserege sem bírt vele és harminc-negyven
harcosával. Csakhogy ő nem a szülőföldjét védelmezte, mint
Tecumseh, Ülő Bika, Fékevesztett Ló és más indián hírességek.
„Geronimo és vezértársai felnőttkoruk nagy részét Mexikóban
töltötték, mexikóiakat támadva és fosztogatva, s elkerülve az
őket elfogni próbáló mexikói és amerikai katonai egységeket.
Mexikó nem a hazájuk volt. A csirikava törzs, amelyhez
Geronimo tartozott, Új-Mexikó és Arizona déli részére
formálhatott jogot, s a törzs egyik bandája Mexikó északi
határvidékére. Itt csak ritkán harcoltak a hadsereggel vagy a
náluk is hatékonyabb apacs felderítőkkel, itt is inkább
portyáztak és fosztogattak, vagy a rezervátumban éltek.
Mindez távolról sem emlékeztet a szülőföldért vívott
harcokra… Ő saját értékeiért és életmódjáért harcolt.” (Robert
M. Utley: Geronimo. New Haven & London, 2012, Yale
University Press. 4., 263. o.) Csakhogy ez az életmód más
életmódot folytató emberek kirablásából, megkínzásából,
megcsonkításából és megöléséből állt. Ezt pedig semmilyen
békés társadalom sem tűrte volna el sokáig.

70. A szüfrazsettek nevetségesek

voltak

Ha egy választójogért harcoló asszony megjelenik egy filmben,

általában komikus szerepet tölt be. Gondoljunk csak a Mary
Poppins című film Sister Suffragette című dalára! Még
nevetségesebbnek tűnnek az angol szüfrazsettek a korabeli,
XX. század elején készült képeslapokon. (Lásd például a BBC
History válogatását: 2015. január. 84–88. o.) A karikaturisták
nőietlen, nagy fogú, formátlan, öregedő, kiguvadt szemű,
idétlenül kiabáló asszonyoknak tüntetik fel a női választójogért
harcoló aktivistákat, de olyan is akad, aki egyszerűen
libákként ábrázolta őket.
A nők politikai jogaiért való küzdelem először a
legdemokratikusabb országban, az Egyesült Államokban vált
szélesebb körű, szervezett mozgalommá. A New York-i Seneca
Fallsban ülésezett 1848. július 19–20-án az a konvenció,
amelynek mintegy 300 résztvevője közül százan aláírták a női
egyenlőséget követelő záróokmányt, az Érzelmi Nyilatkozatot
(Declaration of Sentiments). Az újságírók egy része már ekkor
a gúnyolódás fegyveréhez nyúlt, s afféle kérdéseket tett fel,
hogy ha a nők a politikával foglalkoznak, akkor ki fog zoknikat
stoppolni. Az első amerikai állam, amely megadta a
választójogot a nőknek, Wyoming volt, 1869-ben. A Brit
Birodalomban az akkoriban önkormányzattal rendelkező
gyarmat, Új-Zéland adott elsőként választójogot a nőknek
1893-ban, majd egy év múlva Dél-Ausztrália gyarmat is
követte példáját.
A XIX. századi brit parlamenti reformok (1832, 1867, 1884)
idején újra meg újra felmerült a női választójog kérdése, s
1866-ban a Kensington Társaság petíciót is benyújtott ennek
érdekében a parlamenthez. Egyre több hasonló szervezet
alakult, 1897-ben pedig két társaság egyesítésével létrehozták
a Női Választójogi Társaságok Nemzeti Unióját (National Union
of Women’s Suffrage Societies, NUWSS). A Millicent Fawcett
vezetése alatt álló mozgalom békés és törvényes eszközökkel
kívánta elérni célját. Résztvevői tömeggyűléseken
magyarázták el céljaikat és törvényjavaslatokhoz próbáltak
támogatást szerezni. Fawcett azt hangoztatta, hogy
mozgalmuk „olyan, mint a gleccser: lassan halad, de
megállíthatatlan”.
E lassú haladást elégelte meg Emmeline Pankhurst, aki
1903-ban Christabel és Sylvia lányaival és még három másik
nővel megalapította a Nők Társadalmi és Politikai Unióját
(Women’ s Social and Political Union, WSPU). Jelszavuk így
hangzott: „Tetteket, ne szavakat!” 1906-ban kezdtek tüntetni a
brit parlament közelében, s akciójuk több aktivistájuk
letartóztatásához vezetett. Amikor Henry Campbell-
Bannerman miniszterelnök azzal nyugtatott meg 300 női
tüntetőt, hogy csak „alkalmatlankodjanak tovább, s
gyakorolják a türelem erényét”, ezzel nagy felháborodást
okozott. A Daily Mail című lap újságírója, Charles Hands ekkor
nevezte el a szélesebb körű oktatási és foglalkoztatási
egyenlőséget követelő női tüntetőket „szüfrazsetteknek”.
(Korábban a suffragist elnevezést alkalmazták, amely nem
csak nőkre utalt.)
1907-ben a mérsékeltebbek kiváltak, megalapítva a Nők
Szabadságligáját (Women’s Freedom League). A WSPU saját
lapot (Votes for Women) és saját nyomdát hozott létre, s
mozgalma egyre radikálisabbá vált. A bebörtönzött
szüfrazsetteket kényszertáplálásnak vetették alá, s ez olyan
felháborodást okozott, hogy 1913-ban egy törvénnyel lehetővé
tették az életveszélyesen lefogyott éhségsztrájkolók
ideiglenes elengedését a börtönökből. „Macska–egér-
törvénynek” nevezték, mert a meggyógyult elítélteket vissza
lehetett vinni a börtönbe.
1912-ben a szüfrazsettek kirakatok bezúzásával, üres
épületek felgyújtásával és bombamerényletekkel is
megpróbálták felhívni a figyelmet követeléseikre. Emberélet
veszélyeztetését elkerülték, de telefonvonalakat vágtak el,
üvegházakat törtek össze, jelszavaikat sportpályák gyepébe
égették vagy vágták, egyes politikusokat és rendőröket pedig
leköpködtek. Mary Leigh 1912. július 18-án Dublinban baltát
dobott Herbert Henry Asquith miniszterelnökre, de mást talált
el. Emily Davison, akit kilencszer börtönöztek be és
negyvenkilencszer vetettek alá kényszertáplálásnak 1913.
június 4-én az Epsom Derby nevű, híres lóversenyen az V.
György király által birtokolt ló elé futott, hogy egy zászlót
erősítsen rá. A zsoké megsérült, s a felbukó ló halálra taposta
az asszonyt. Mary Richardson, akit összesen kilencszer
tartóztattak le, 1914. március 10-én a londoni National Gallery
nevű múzeumban megvagdalta Diego Velázquez Vénusz
tükörrel című festményét. 1913 folyamán a szüfrazsettek 54
000 font értékű kárt okoztak.
Az első világháború kitörése után a bebörtönzött aktivisták
kegyelmet kaptak. Emmeline Pankhurst bejelentette, hogy
felhagy a kampánnyal, és támogatja hazája kormányát. A
mozgalom tagjainak többsége csatlakozott hozzá, s a WSPU
1917-ben feloszlott. A háború alatt a brit nőknek oly sok
munkát kellett elvállalniuk a férfiak helyett, hogy egyre többen
elismerték: méltóak a politikai jogok gyakorlására is. Végül
1918. február 6-án kaptak választójogot az úgynevezett
népképviseleti törvénnyel, amelyet negyedik
reformtörvénynek is neveznek.
Bár a szüfrazsettek elenyésző kisebbségben levő képviselői
hóbortos akcióikkal inkább ártottak, mint használtak a női
választójog ügyének, többségük azonban erőszak nélkül
küzdött a női egyenjogúságért – egy olyan társadalomban,
ahol ezt a harcot eleve nevetségesnek találták. Talán nem
komikus figurákként kellene megőriznünk az emléküket.

71. Jaurès megakadályozhatta volna,

hogy Franciaország belépjen az első
világháborúba

Jean Jaurès 1859. szeptember 3-án született, a Tarn megyei

Castres-ban. Paraszti ősei a kereskedők soraiba emelkedtek, s
ő egy vidéki birtokon nőtt fel, népes és szerető családja
körében. Párizsban elvégezte az École Normale Supérieure-t
(1876–1881), s első díjat kapott szónoklattanból. Albi
líceumában erkölcstant (1881), majd a Toulouse-i Egyetemen
filozófiát tanított (1883-tól). A testes, rosszul öltöző, állandóan
ápolatlan s ügyetlen fiatalember anyja és annak barátnői
tanácsára 1886-ban feleségül vette a nála fél fejjel magasabb
Louise Bois-t, egy gazdag sajtnagykereskedő lányát.
Templomban esküdtek meg, mert Jaurès nem gyakorolta
ugyan a vallást, de tiszteletben tartotta. Gyermekei
megkeresztelése és lánya elsőáldozása ellen sem volt kifogása
(amiért a szocialisták részéről sok támadás érte).
1885-ben képviselővé választották, s kisebb időszakoktól
eltekintve élete végéig az is maradt (1885–89, 1893–98,
1902–14). 1890-ben tett szocialista hitvallást: „A szocializmus
kezdettől benne rejlett a köztársasági eszmében, s a
legabszolútabb szocialisták önmaguk ellen dolgoznak, amikor
elhatárolódnak a nagy republikánus párttól… Célunk nem
lehet az, hogy szocialista szektákat hozzunk létre a
republikánus többségen kívül, hanem tisztán és világosan fel
kell ismertetnünk a forradalom pártjával, hogy szocialista
párt.” (Marcelle Auclaire: La vie de Jean Jaurès ou la France
d’avant 1914. Párizs, 1954, Seuil. 180. o.) A francia
szocialisták ekkoriban hét, egymást kölcsönösen gyűlölő
csoportra oszlottak. Jaurès független maradt, s arról próbálta
meggyőzni a republikánusokat, hogy a szocializmus az ő
eszméik megvalósítása és továbbfejlesztése: „A szocialista
mozgalom abból a köztársaságból tört elő, amelyet önök
megalapítottak!” (Auclaire, M.: Idézett mű, 236. o.) A
képviselők álmodozónak tartották, aki naiv, mint egy
kisgyerek, és jó, mint egy pátriárka. Ha politikai ellenfeleiről
beszéltek neki, ő témát váltott. Állandóan könyveket cipelt
magával, s gyakran elveszítette ruhadarabjait. Jules Renard
így jellemezte: „Arca egy kedves mackóra emlékeztet…
Külsőre olyan, mint a negyvenöt év körüli családapák
általában, tudják, ugye, azok a papák, akikhez így fordul a
nagylányuk: »Gombold be a felöltődet, papa. Papa, egy
kicsivel följebb húzhatnád a nadrágtartód«.” (J. R. naplója. Bp.
1967, Gondolat. 199. o.)
Kora egyik legnagyobb parlamenti szónokának tekintették.
1896-ban Albiban közreműködött egy új üveggyár
megalapításában, amelyet a munkások önkormányzata
vezetett. A baloldali polgári pártokkal való együttműködés
szükségességét vallotta, s a Dreyfus-ügy idején (több
szocialista vezetővel ellentétben) kiállt a kapitány
védelmében. A szocializmust ugyanis nem a kapitalista
köztársaság tagadásának, hanem értékei továbbfejlesztőjének
tekintette, s ezért, némi vívódás után 1899-ben támogatta az
első szocialista politikusnak, barátjának, Alexandre Millerand-
nak belépését egy polgári kormányba. Jules Guesde, a sovány,
dogmatikus, szocialista „apostol” elutasította a polgári
kormányokhoz való csatlakozást: „Az osztályharc tiltja az
üzletelést az osztályok között!” A kerek képű, kövér, optimista,
rugalmasabb Jaurès azonban úgy vélekedett, hogy a
klerikálisokkal, reakciósokkal és királypártiakkal szemben a
köztársaság méltó a védelemre. Követőik még össze is
verekedtek a francia szocialista pártok nemzeti
kongresszusán.
 Jaurès történetíróként is nagy hatást gyakorolt kortársaira.
Histoire socialiste de la Révolution française (A francia
forradalom szocialista története, 1901–04) című
könyvsorozatával megalapozta a forradalom történetírásának
marxista irányzatát. Így idézte fel a későbbi kommunista
összeesküvő, Babeuf véleményét az első mészárlásokról:
„Emlékezzetek rá, hogy 1789-ben, amikor a munkások és
polgárok tömege egy pillanatra átadta magát a gyilkosság
kegyetlen megrészegülésének, az első kommunista, a
proletariátus első nagy felszabadítója úgy érezte, hogy a szíve
összeszorul.” (Auclaire, M.: Idézett mű, 410. o.). A terrort
elítélte, a szocializmust a demokráciával kívánta
összeegyeztetni. Kedvenc Victor Hugo-idézete a következő
volt: „Szeretek minden napfényt és minden hazát.”
1901-től híveivel a Francia Szocialista Párt nevet használták,
s 1904-ben megalapította a L’Humanité című lapot. Pártja
1905-ben a II. Internacionálé amszterdami kongresszusának
utasítására beolvadt a Munkás Internacionálé Francia
Szekciójába (Section Française de l’Internationale Ouvrière, S.
F. I. O.), az egységes francia szocialista pártba. Jaurès a
gyarmatosítás és a militarizmus ellenfele volt, ellenezte a
katonai szolgálat kiterjesztését. L’ Armée Nouvelle (Az új
hadsereg, 1910) című könyvében népi milíciák felállítását és a
laktanyák felszámolását javasolta. A katonai szolgálatot hat
hónapos kiképzésre, s 34 éves korig tartó, helyi
gyakorlatoztatásra kívánta korlátozni. „Minden háború bűnös,
ha nem nyilvánvalóan védekező” – jelentette ki. Úgy
vélekedett, hogy a Kommunista kiáltvány híres kijelentésének
dacára a munkásoknak igenis van hazájuk, a hazafiság
egyáltalán nem csak a burzsoázia szemfényvesztése, s
nagyon is érdemes bekapcsolódni a parlamentáris politikai
küzdelmekbe. 1914-ben a Francia Szocialista Pártnak már több
mint száz képviselője ült a törvényhozásban.
1914 elején arról beszélt, hogy egy széles körű, baloldali
minisztérium közvetíthetne az európai konfliktusokban. A
szarajevói merénylet után többször hangot adott reményének,
hogy a nemzetközi proletariátus általános sztrájkkal
megakadályozza a háború kitörését. Július 31-én a
képviselőház folyosóján kijelentette, hogy „A forradalom
Franciaországa nem masírozhat a muzsikok Oroszországa
mögött a szociáldemokrácia Németországa ellen!” Majd
elsietett a L’Humanité szerkesztőségébe, s este beült
vacsorázni a közeli Croissant kávéházba. Háttal az ablaknak
helyezkedett el, amelyet a meleg miatt csak egy könnyű
függöny takart. Kilenc óra negyvenkor két lövés dördült el az
utcáról, és a golyók azonnal végeztek a francia szocialisták
legtehetségesebb vezetőjével. Gyilkosát, a huszonkilenc éves
Raoul Villaint helyben letartóztatták. Az Elzász-Lotaringia Ifjú
Barátainak Ligája nevű soviniszta szervezet tagja azért
gyűlölte Jaurèst, mert a szocialista vezető a hároméves
katonai szolgálat ellenfele volt.
A kortársak szemében szimbolikus erejű tragédiára került
sor a német–francia közeledés szorgalmazójának és a háború
ellenzőjének meggyilkolásával. Sokan felvetették, hogy ha
életben marad, talán meg tudta volna akadályozni a
világháború kitörését. Ez azonban nem valószínű. Ha
megtudta volna, hogy a német szocialisták megszavazzák a
hadikölcsönt, a hazafiassága kerekedett volna felül. Többször
elmondta, hogy elítéli ugyan, ha katonákat küldenek a
sztrájkoló munkások ellen, de támogatja a haza védelmét a
külső támadókkal szemben. „Ha Franciaországot minden
béketörekvése dacára megtámadják – jelentette ki –, növeljük
meg, amennyire csak lehet, a megmenekülés esélyét, a
győzelem eszközeit.” (Auclaire, M.: Idézett mű, 541. o.) Július
18-án így írt a L’Humanitében: „Nincs semmi ellentmondás
abban, hogy mindent megteszünk a béke biztosítására, s ha a
háború akaratunk ellenére mégis kirobban, mindent
megteszünk, hogy a rettenetes vihar közepette biztosítsuk a
nemzet függetlenségét és integritását.” (Auclaire, M.: Idézett
mű, 616. o.) Adolphe Messimy hadügyminiszter ki is jelentette:
„Ha Jaurès életben maradt volna, fő szerepet játszott volna a
nemzeti védelemben.” (Auclaire, M.: Idézett mű, 596. o.) Fia,
Louis Jaurès pedig úgy érezte, kötelessége bebizonyítani,
„hogy a filozófiai internacionalizmus nem összeférhetetlen a
haza védelmével”. Bevonult a hadseregbe, és 1918
júniusában elesett.
Jaurès hamvai 1924-ben a Panthéonba kerültek. Gyilkosát
1919-ben az esküdtszék felmentette. Kisebb
bűncselekmények és öngyilkossági kísérletek után először
Gdańskba költözött, később Memelbe, majd Ibiza szigetére,
ahol az előéletéről mit sem tudó spanyol anarchisták végeztek
vele 1936-ban.

72. Az első világháború kirobbanásáért

a német politikusok a felelősök

Az első világháború után valamennyi részt vevő állam azonnal

hozzálátott, hogy a háborús felelősséget ellenfeleire hárítsa.
Ezt legkönnyebben a győztesek tehették meg, akik a
versailles-i békeszerződés 231. cikkelyében kimondták, hogy
„Németországnak és szövetségeseinek vállalniuk kell a
felelősséget mindazon veszteségért és kárért, amelyet a
társult és szövetséges kormányok és nemzeteik elszenvedtek
a Németország és szövetségesei agressziója által rájuk
kényszerített háború következtében”.
A történészek körében is megindult a vita, s oly nagy
tömegű dokumentum kiadásával próbálták hazájuk
ártatlanságát bizonyítani, hogy ezt a folyamatot Bernhard
Schwertfeger „a dokumentumok világháborújának” nevezte el.
A két világháború között a figyelem a hosszabb távon ható
tényezőkre irányult. A háború kitörését nem az 1914-es
döntésekkel magyarázták meg, hanem azzal a ténnyel, hogy a
XX. század elején az európai államok biztonsága a
megállapodások helyett inkább a szövetségeken alapult. Ezen
szövetségek fenntartása és az ellenfél szövetségének
megtörése pedig fontosabb céllá vált, mint a béke megóvása,
vagyis a háború kitöréséért egyik államot sem terheli
különösebb felelősség. Az 1960-as években azonban Fritz
Fischer német történész közzétette saját értelmezését, amely
szerint Németország volt a felelős a világháborúért, mert
tudatosan kirobbantotta azt a német hegemónia biztosítására.
Több történész mindmáig a német kormányzat és II. Vilmos
császár súlyos felelősségét hangsúlyozza. (Lásd erről John
Röhl véleményét: Az első világháború. A XX. század
őskatasztrófája. Bp. 2010, Napvilág. 37–43. o.)
A háború kirobbanásának századik évfordulójára megjelent
kötetek szerzői mintha felhagytak volna a „bűnösök”
megbélyegzésével, és inkább „az interakciók multilaterális
folyamatait” vizsgálgatták. Tanulmányköteteik azt
hangsúlyozzák, hogy az első világháború 1914-es kirobbanása
„távolról sem volt elkerülhetetlen, hanem inkább rendkívül
rossz döntési folyamatok következménye… E történetekből
olyan benyomásunk támad, hogyha a főszereplők egy kissé
kevésbé gyenge akaratúak, hiúk, inkompetensek, rövidlátók,
önámítók és ostobák lettek volna, a világot megkímélhették
volna több év borzalomtól.” (Lawrence D. Freedman: The War
That Didn’t End All Wars. Foreign Affairs, 2014.
november/december. 150. o.)
Tekintsük át a tényeket! 1914. június 28-án Szarajevóban,
egy boszniai szerb diák, Gavrilo Princip agyonlőtte Ferenc
Ferdinánd osztrák–magyar trónörököst és feleségét. A
merénylő és társai Szerbiából kapták a fegyvereiket, s szerb
határőrök segítettek nekik átkelni a határon. Vagyis azokat a
szerb politikusokat is terheli némi felelősség a
következményekért, akik a trónörökös megöléséhez vezető
soviniszta kampányt megindították.
Az Osztrák–Magyar Monarchia vezetői egy Szerbia elleni
korlátozott háborúval akarták helyreállítani tekintélyüket a
Balkánon, s megfékezni nemzetiségeik függetlenedési
törekvéseit. Mivel nem kívántak a Szerbiát támogató
Oroszországgal is háborúzni, szükségük volt Németországra,
hogy Oroszországot visszariassza. „Ha a Monarchia azonnal
cselekedett volna, anélkül, hogy Németország hozzájárulását
kéri, lehetséges, sőt talán valószínű, hogy a szerbek…
elszigetelt helyzetben találták volna magukat… s ezért
kénytelenek lettek volna engedni. Ausztria–Magyarország
húzódozása attól, hogy egyedül cselekedjen, volt az a
tényező, amely egy helyi válságot általános európaivá
változtatott.” (John Keegan: Az első világháború. Bp. 2010,
Európa. 112. o.)
Július 5-én mind II. Vilmos császár, mind a német
koronatanács támogatást ígért az Osztrák–Magyar
Monarchiának Oroszország beavatkozása esetén. Nem
kívántak háborút, csak diplomáciai sikert. Egyelőre úgy
gondolták, sem Oroszország, sem Franciaország nem fogja
hagyni, hogy belekeverjék a válságba.
Az osztrák–magyar kormányra idáig rokonszenvvel tekintett
egész Európa, Szerbiáról pedig meglehetősen rossz
véleménnyel volt. Csakhogy a Monarchia július 23-án olyan
ultimátumot küldött Szerbiának, amely nem volt alkalmas a
konfliktus elsimítására. A szerb kormány a legtöbb követelést
elfogadta, kivéve azokat, amelyek sértették a nemzeti
szuverenitást. Ezzel az európai közvélemény elfordult a
Monarchiától. Két nap múlva az ultimátum határideje lejárt, a
diplomáciai konfliktus háborús válsággá fejlődött.
Július 20-án Poincaré francia államfő és Viviani
miniszterelnök partra szállt Kronstadtban, s a Szentpétervár
melletti Peterhofban találkoztak II. Miklós cárral. Másnap, július
21-én a két államfő abban egyezett meg, hogy az orosz–
francia szövetséget továbbra is fenntartják. A sajtójelentések
közétették, hogy mind Franciaország, mind Oroszország
„egyaránt céljának tekinti a békét az erő, a becsület és a
méltóság jegyében”. Az orosz kormány vezetői nem akartak
háborút, s július 24-én mindkét felet kiegyezésre szólították
fel. Csakhogy tisztában voltak azzal, hogy országuk méretei és
a rossz vasúthálózat miatt hátrányba kerülhetnek, ha nem
kezdik meg a készülődést. Ezért a cár elrendelte négy katonai
körzetben a mozgósítás előkészítését, a „háborús felkészülési
időszakot”. Ez volt az „indítóimpulzusszerű hatás”. (Keegan, J.:
Idézett mű, 126. o.) Az egyik állam mozgósítása
automatikusan a többi mozgósítását vonta maga után.
 A szerb kormány az orosz mozgósításról értesülve
elutasította azt a követelést, hogy osztrák hivatalnokok
vehessenek részt a szerb területen folytatott vizsgálatokban.
1914. július 28-án ezért Ausztria–Magyarország hadat üzent
Szerbiának. Ugyanezen a napon az orosz kormány úgy
döntött, hogy „háborús felkészülési időszak” helyett a
részleges mozgósítást jelentik be. Egyes történészek szerint ez
a lépés volt az, amely a háború megakadályozásának minden
lehetőségét meghiúsította. Oroszország biztonságát ugyanis
egyáltalán nem veszélyeztette a Szerbia ellen megindított
háború. II. Vilmos német császár egy magánlevelében azt
javasolta II. Miklós cárnak, hogy maradjon külső szemlélője a
szerb háborúnak. A cár egyelőre nem is adta ki az általános
mozgósítás parancsát.
Mire Poincaré és Viviani július 29-én Párizsba érkeztek
Dunqerque-ből, a Gard du Nord-on Franciaországot éljenző
tömeg fogadta őket. Azonnal minisztertanácsot hívtak össze
az Élysée-palotában. Az igazságügy-miniszter ismertette a
legfrissebb híreket: az orosz kormány részleges mozgósítást
rendelt el. A brit kormány azt javasolta, hogy az Osztrák–
Magyar Monarchia zálog gyanánt foglalja el Belgrádot, majd
kezdjenek nemzetközi tárgyalásokat. Ezt a német kormány
elfogadta volna, a bécsi azonban elutasította, s ezután a
németek sem erősködtek.
A német katonai vezetés úgy látta, hogy a számára
Oroszország részleges mozgósítása is nagy veszélyt jelent,
mert előnyhöz juttatja az oroszokat. Ha az osztrák–magyar
hadseregek Szerbia ellen vonulnak fel, akkor meggyengítik
Németország keleti határának védelmét is. Ezért a német
kormány rávette osztrák–magyar szövetségeseit az általános
mozgósításra. Az orosz külügyi és hadügyi vezetők is az előny
elvesztésétől rettegtek, a francia nagykövet pedig semmit
sem tett, hogy elriassza szövetségesét a válság további
élezésétől. Július 30-án II. Miklós cár engedett a
követeléseknek, és elrendelte az általános mozgósítást. Bár az
1892-es szövetségi szerződés szerint előbb tárgyalnia kellett
volna a francia kormánnyal, s a francia nagykövet, Maurice
Paléologue is óvatosságot javasolt, Poincaré és Viviani
látogatása óta a cár meg volt győződve arról, hogy számíthat
a francia kormány támogatására. Csak huszonnégy óra
elteltével értesítették az általános mozgósításról a francia
külügyminisztériumot. A francia kormány erre riadót rendelt el
a hadseregnél, de egyelőre tiltotta a német határ tíz
kilométerre való megközelítését.
Július 30-a és 31-e éjszakáján az egész osztrák–magyar
hadsereget mozgósították, pedig még meg sem érkezett az
orosz általános mozgósítás híre. Egyetlen nagyhatalom
kormánya sem vállalta, hogy országa a mozgósítás
elmaradása miatt hátrányosabb helyzetbe kerüljön
ellenfeleinél, s az egymás megelőzésére tett lépéseik
dinamikája egyre közelebb sodorta őket a háborúhoz.
Amikor kiderült, hogy Oroszország mozgósított, Poincaré
francia elnök már elkerülhetetlennek tekintette a háborút. De
távolról sem volt olyan harcias és uszító, ahogy ezt a
pacifisták később állították. Július 31-én még arra kérte fel a
brit uralkodót, hogy szövetségük megszilárdításával riasszák
vissza a németeket a háborútól: „Ha Németország biztos lenne
abban, hogy az Entente cordiale megszilárdul, adott esetben
akár a csatatéren is, akkor nagy valószínűsége lesz, hogy a
békét nem zavarják meg.” A király egyelőre kitérő választ
adott.
A német kormány intézkedései alaposan felszították
külföldön a németellenes indulatokat. Ezen a délutánon
Párizsban megtudták, hogy a háborús veszélyre hivatkozva
Németország lezárta határait. Este pedig a német nagykövet
közölte Viviani miniszterelnökkel, hogy kormánya
ultimátumban követeli az orosz hadsereg negyvennyolc órán
belüli demobilizálását. Majd feltette a kérdést: mit tesz
Franciaország egy német–orosz háború esetén? Viviani kitérő
választ adott, előbb tárgyalni kívánt minisztereivel. A német
nagykövet azt már el sem mondta neki, hogy kormánya
francia semlegesség esetén biztosíték gyanánt birtokba
kívánja venni Toul és Verdun erődjeit – ez olyan sértő követelés
volt, hogy minden bizonnyal fokozta volna a franciák
elszántságát.
Augusztus 1-én a délelőtti minisztertanácson Viviani
közzétette az örvendetes hírt: a bécsi kormány tudatta vele,
hogy ha az orosz kormány lemond a katonai előkészületekről,
akkor elfogadja a nemzetközi konferenciát. Joseph Joffre
dandártábornok azonban a váratlan német támadás
megelőzésére azt követelte, rendeljék el az általános
mozgósítást, s a miniszterek ezt el is fogadták. Ugyanezekben
az órákban ugyanilyen intézkedésre került sor Berlinben, s a
német kormány hadat üzent Oroszországnak. A német
nagykövet előző napi kérdésére most adták meg a hivatalos
választ: orosz–német háború esetén Franciaország az
érdekeinek megfelelően fog cselekedni. Az Oroszországnak
küldött német hadüzenet híre augusztus 2-a reggelén érkezett
meg Párizsba. Kiderült, hogy német őrjáratok két helyen is
megsértették a francia határ és Luxemburg függetlenségét.
Erre már felharsant a Marseillaise a francia városok utcáin, és
itt-ott rátámadtak a német boltokra.
Az augusztus 2-a és 3-a éjjelén Belgiumnak küldött német
ultimátum nagy felháborodást váltott ki Londonban. A német
hadvezetés ugyanis csak akkor reménykedhetett a gyors
győzelemben, ha Belgiumon keresztül tör rá Franciaországra.
3-án a brit külügyminiszter bejelentette, hogy Belgium
segítségére sietnek, és ha a németek Franciaországra
támadnak, a franciák számíthatnak a brit flotta támogatására.
A brit parlament pedig megszavazta a szükséges hiteleket a
mozgósításra. Ezeket a híreket már aggódva várták Párizsban,
de még mielőtt befutottak volna, Viviani meghívta a
külügyminisztériumba a német nagykövetet. Ő azonban csak
egy minden alapot nélkülöző feljegyzést küldött: mivel francia
repülők bombázták Nürnberg és Karlsruhe vasútvonalait,
bejelenti a hadiállapotot. Pár órán belül a berlini brit
nagykövet is ultimátumot nyújtott át Theobald von Bethmann
Hollweg kancellárnak: ha Németország huszonnégy órán belül
nem mond le Belgium megszállásáról, hadba lépnek.
 Augusztus 4-én az első német csapatok behatoltak belga
területre, Nagy-Britannia pedig hadat üzent a Német
Császárságnak. Másnap, 5-én Ausztria–Magyarország hadat
üzent Oroszországnak. A francia és brit kormány pedig 12-én
bejelentette az ellenségeskedés megkezdését Ausztria–
Magyarországgal. Ahogy ezt Keegan találóan megállapította:
„A szerbeket, a válság kirobbanásának okozóit már el is
felejtették.”
A korabeli politikai vezetőknek, akik ezt a rettenetes háborút
megindították, két mentségük volt. Az egyik az, hogy
ekkoriban még rendkívül fejletlenek voltak azok a nemzetközi
szervezetek, amelyek közvetíthettek volna a nagyhatalmi
konfliktusokban. A másik pedig az, hogy többségük csak rövid
és gyors háborút tudott elképzelni, és fogalmuk sem volt róla,
hogy a modern haditechnika milyen kegyetlen és soha nem
látott pusztítást tud előidézni a csatatereken. Az európai
állam- és kormányfők távolról sem voltak háborúpárti uszítók –
inkább attól tartottak, hogy elveszítik hitelüket, ha nem
támogatják szövetségeseiket, és sebezhetővé válnak, ha nem
próbálnak minél gyorsabban felkészülni a legrosszabbra.
Ráadásul valamennyien meg voltak győződve arról, hogy a
győzelmet a minél korábbi akció biztosíthatja számukra, s ha
tovább várnak, nagyobb lesz a kockázat. „A konfliktus nem
háborús uszítás következménye volt. Inkább rendszertényezők
komplex interakciójából keletkezett, amelyekkel valamennyi
döntéshozónak számolnia kellett, a sajátos vezető csoportok
tulajdonságaiból és gondolkodásmódjából, valamint
véletlenszerű tényezőkből.” (Freedman, L. D.: Idézett mű, 151.
o.)
„A háború kitörése nem valamiféle Agatha Christie-dráma
volt, amelynek végén ott áll a tettes az üvegházban, kezében
füstölgő forgópisztollyal a holttest fölött. Ebben a történetben
nincs forgópisztoly – vagy inkább minden fontosabb szereplő
kezében van egy. Ilyen megvilágításban szemlélve a háború
kitörése nem krimi, hanem tragédia. Ennek elismerése nem
azt jelenti, hogy alábecsüljük az osztrák és német
politikacsinálók harciasságát és imperialista dühét… Csakhogy
nem egyedül a németek kívántak hódítani, és nem ők voltak
az egyedüliek, akiket elragadott a paranoia. Az 1914-es
háborúhoz vezető válság egy közös politikai kultúra gyümölcse
volt, de egyben sok, egymásra ható tényező és szereplő
története is – ez teszi a modern kor legösszetettebb
eseménysorozatává, és ez az oka annak, hogy az első
világháborúval kapcsolatos viták változatlanul folynak száz
évvel azután is, hogy Gavrilo Princip a szarajevói Ferenc József
úton leadta azokat a végzetes lövéseket.” (Christopher Clark:
Alvajárók. Bp. 2015, Park Kiadó. 568. o.)

73. A tömegek Európa-szerte lelkesen

fogadták 1914-ben a háború kitörését

Az első világháború után megszületett egy mítosz: a

nacionalista szenvedélytől elvakított tömegek nagy örömmel
fogadták a háború kitörését. A bevonuló francia férfiak például
virágokat tűztek puskáik csövébe. A brit sajtó olyan képeket
tett közzé, amelyeken mosolygó férfiak állnak a sorozóirodák
előtt. A korabeli magyar fényképeken rezesbandák zenéjére
vonulnak a behívottak állomáshelyükre. „Amikor az egyik
őrmester a hadüzenetet felolvasta – írta egy müncheni diák
1914. augusztus 1-én az anyjának –, mindenki ujjongott;
szalmakalapok repültek a levegőbe.” (Az első világháború. Bp.
2010, Napvilág. 53. o.)
Jochen Bölsche német szerkesztő és író szerint „nagyszámú
forrás bizonyítja ténylegesen is azt a nézetet, hogy a háborús
lelkesedés uralkodó voltának tézise valójában egy olyan
konstrukció volt, amelyet az irányított sajtó és a célzatos
propaganda, továbbá később a nemzetiszocialista ideológusok
mítosszá fújtak fel… Még a berlini központban is – ahol a
dokumentumfelvételek… a mindenen eluralkodó lelkesedést
szuggerálták – korlátok között mozgott a hurráhangulat. »Sok
könnyes arcú asszonyt« látott egy szemtanú, aki
»komolyságot és nyomott hangulatot« regisztrált: »Semmi
ujjongás, semmi lelkesedés.«… A vidéki lakosság soraiban a
szorongás és a levertség a meghatározó. Dél-Bajorországban
csendőrök, iskolamesterek és plébánosok »nyomott, komor
hangulatról« (Pfarrkirchen), »nyilvánvaló szorongásról« (Ering)
és »nagy szomorúságról« (Aretsried) számolnak be.” (Idézett
mű, 54–55. o.)
Catriona Pennell brit történész szerint „nagyon
leegyszerűsítő Nagy-Britannia akkor 40 milliós lakosságának
érzelmeit egyetlen szóval, a lelkesedéssel leírni… Az
augusztus 4-i hadüzenetet megdöbbenés és sokk fogadta. Az
ezt követő két hetet a káosz és a felfordulás jellemezte
leginkább, ahogy az emberek próbáltak belerázódni ebbe az új
és félelmetes helyzetbe… Elfogadták, hogy országuknak
harcolnia kell, de ezt nem lehet vak lelkesedésként
értelmezni.” (BBC History, 2014. szeptember. 21. o.)
Párizs Város Történelmi Könyvtárának 2014 januárjában
megnyitott kiállításán bemutatták azokat a fényképeket is,
amelyeket a sajtó nem közölt 1914 nyarán. (L’Histoire, 2014.
január. 8–13. o.) Nagyon is sok szomorú arcot láthatunk rajtuk.
A franciák többségét éppen az aratás foglalkoztatta, így
érzelmeiket inkább a meglepetéssel és megdöbbenéssel
jellemezhetjük, mint lelkesedéssel. A harcias revánsvágy csak
kisebb csoportokra volt jellemző. Marc Bloch így idézte fel
emlékeit 1914 augusztusának első napjairól: „A kép, amit
Párizs nyújtott a mozgósítás első napjaiban, a legszebb
emlékem marad, amit a háborúról őrzök. A város békés volt és
kissé ünnepélyes. A nagyon lelassult forgalom, az autóbuszok
hiánya, a taxik ritkasága szinte elcsendesítette az utcákat. A
szívek mélyén lévő szomorúság egyáltalán nem volt
hangsúlyos, csak éppen sok asszonynak volt dagadt és vörös a
szeme… A férfiak többsége nem volt vidám. Elszántak voltak,
ami többet ér.” (Vincent Duclert: La République imaginée.
1870–1914. Párizs, 2010, Belin. 541–542. o.)
Csak a hivatalos politika támogatói emlegettek lelkesedést
lapjaikban, a sajtó pedig valamennyi országban kizárólag
olyan képeket közölt, amelyeken a mozgósítottak elszántnak
és boldognak tűnnek. Az önkéntesnek állt értelmiségiek is a
lelkesedést hangsúlyozták – de csak saját
megrészegültségüket vetítették ki a társadalom egészére. Ők
minden bizonnyal jobban rajongtak a háborúért, mint a
társadalom többi része. A háború után pedig a puskacsövekbe
tett virág a nép naivitásának és az elitek manipulációjának
jelképévé vált, azt sugallva, hogy a nép ártatlan áldozata volt
a bűnös politikusoknak.

74. Károlyi Mihály nemzeti hős /

hazaáruló volt

1875. március 4-én született nyúlszájjal és farkastorokkal a

magyar főnemesség egyik legrégebbi és leggazdagabb, grófi
családjában. Tizennégy éves korában egy operációval rendbe
hozták szájpadlását. Harmincnégy éves koráig nem érdekelte
a politika, a századforduló nemzetközi arisztokráciájának
extravagáns és pazarló életét élte. 1909-ben azonban az
Országos Magyar Gazdasági Egyesült (OMGE) elnökévé
választották, s ezután komolyabban vette főrendházi tagságát
és képviselői rangját.
1912-ben, amikor Tisza István miniszterelnök rendőrökkel
vezettette ki a Parlamentből az obstrukciót folytató ellenzéki
képviselőket, Károlyi élesen szembefordult vele, s még
párbajra is sor került. A következő évben az újraegyesült
Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt ügyvezető elnöke lett.
1914-ben feleségül vette Andrássy Katinka grófnőt. A
világháború első két évében passzív maradt, s ahelyett hogy
külföldi útjain támogatókat szerzett volna Magyarország
számára, 1915-ben önként bevonult katonának. Majd
határozottan szembefordult a kormánnyal, békét, általános
választójogot, földreformot és nemzeti függetlenséget
követelt. Az 1916-ban létrejött Függetlenségi és
Negyvennyolcas Párt nevű csoportját (mivel már volt egy ilyen
nevű párt) csak Károlyi-párt néven emlegették. A nemzetközi
kapcsolatok felvételére azonban megkésve, 1917 végén
szánta el magát, nem foglalkozott a függetlenné válás
nemzetközi előkészítésével, s a nemzetiségeknek is megkésve
ajánlott fel autonómiát. 1918. október 23–24-e éjszakáján a
budapesti Károlyi-palotában alakult meg a békét követelő
Nemzeti Tanács, s Károlyi újra késlekedett, mert a királytól
remélte miniszterelnöki kinevezését. A Károlyi-kormány végül
a forradalom győzelmével vette át a hatalmat október 31-én,
szociáldemokrata és polgári radikális politikusok részvételével.
Az utókor számtalan hibát vetett a tapasztalatlan
miniszterelnök szemére, de azt is hangsúlyozni kell, hogy
rendkívül nehéz körülmények közepette vette át a
kormányzást. Késlekedve kiáltotta ki a köztársaságot
(november 16-án), s bár kimondta az általános férfi- és női
választójogot, nem sikerült alkotmányozó nemzetgyűlést
összehívni, s új alkotmány sem született. Linder Béla
hadügyminiszter azonnali fegyverletételre szólította fel a
katonákat, majd a visszatérőkből nem próbált nemzeti
hadsereget szervezni. A hadsereg szilárd parancsnoksága,
kiépített hierarchiája megszűnt. A belgrádi katonai konvenció
november 13-i aláírásával a kormány biztosítani tudta a déli
demarkációs vonalat, a román hadsereg azonban benyomult
Erdélybe. A kormány sem a megszavazott leszerelési
összeget, sem a munkanélküli segélyt nem tudta kifizetni, s
nem kerülhetett sor diplomáciai hálózat kialakítására sem.
A decembertől sokasodó területi veszteségek miatt Károlyi a
saját pártjában is elveszítette népszerűségét, kormányából
többen kiléptek, s nagyobb, polgári koalíciót nem sikerült
létrehoznia. Csak a kisgazdák támogatását szerezte meg egy
új kormányhoz. 1919. január 11-én lemondott a
miniszterelnökségről, s a Magyar Nemzeti Tanács köztársasági
elnökké nevezte ki. Berinkey Dénest bízta meg
kormányalakítással, de továbbra is a kormányzat vezetői közé
tartozott. Amikor nyilvánosságra hozták a tervezett földreform
törvényét, azonnal felosztotta Kál és Kápolna között fekvő
birtokát. „Károlyi világnézete 1919 elején nagy változáson
ment át. Nem a távoli jövőben, hanem a jelenben törekedett
kompromisszumot teremteni a kapitalizmus és a
kollektivizmus között, lényegében a magántulajdon alapján
állva, de az állam gazdasági hatalmának növelésével, a
nagytőke korlátozásával és… a nagybirtokrendszer
megszüntetésével. Utóbbi elhatározása eleve kihívta ellene az
arisztokrácia gyűlöletét… családja is elfordult tőle.” (Hajdu
Tibor: Károlyi Mihály. Bp. 1978, Kossuth. 313. o.) A kormánnyal
szembeforduló Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE)
nevű tiszti szervezetet feloszlatták, s letartóztatták a
kommunisták vezetőit is.
A rövid politikai stabilizációnak a párizsi békekonferencia
újabb területi követelése vetett véget. A szociáldemokraták
balszárnya erre – a történelemben egyedülálló módon –
koalíciós kormányzási javaslatot tett „az ő pártjuk által
börtönbe kényszerített (kommunista) politikusoknak, akik egy
kisebbségi pártot képviseltek”. (Ormos Mária: Világháború és
forradalmak. 1914–1919. Bp. 2009, Kossuth. 75. o.)
Nem tudjuk, hogy Károlyi aláírta-e 1919. március 21-én a
hatalomról való lemondását, s annak átadását „Magyarország
népei proletariátusának”. (Proletariátuson természetesen a
szociáldemokrata és kommunista politikusokat kell érteni.) Ő
maga tagadta ezt. (Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül. Bp.
2013, Európa. 189. o.) De akár önként átadta a hatalmat egy
diktatúrára készülő, elenyésző kisebbség által támogatott
csoportnak, akár megtévesztették és puccsal kiszorították a
hatalomból – egyik esetben sem tekinthető sikeres
politikusnak.
1919 júliusában emigrált feleségével és három gyermekével.
Párizsban, majd Angliában telepedtek le. Magyarországon
1923-ban hazaárulásért vagyonelkobzásra ítélték, birtokai
felét az állam, másik felét öccse kapta meg, aki a jövedelem
egy részét eljuttatta hozzá. Az igazságtalan ítélet és a
gyűlölködő rágalmak hatására egyre közelebb került a
kommunista mozgalomhoz. Emlékiratai arról tanúskodnak,
hogy amilyen ügyetlen maradt a mindennapi életben
(cipőfűzője megkötését csak nagy nehezen tanulta meg),
ugyanolyan naiv maradt a politikában is.
A Szovjetunióról az volt a véleménye, hogy „először
szüntették meg valahol az embernek más emberek
meggazdagodása érdekében történő kizsákmányolását”.
(Károlyi M.: Idézett mű, 320. o.) Nem ismerte fel, hogy ez jóval
nagyobb kizsákmányoláshoz vezetett egy totalitárius állam
szolgálatában. 1931-es látogatása idején megkérdezte
Buharint, nem fenyeget-e az a veszély, hogy a
kolhozparasztok meggazdagodásuk után „egy új burzsoá
osztály megalapozói” lehetnek. (Károlyi M.: Idézett mű, 338.
o.) A Szovjetunió éppen olyan éhínség előtt állt, amelyben 5-7
millió ember pusztult el, s a jelentések kannibalizmusról
számoltak be. Károlyi azonban úgy látta, hogy a parasztok
számára „a gépesítés a kimeríthetetlen bőség forrása”, és „a
kollektív munka évről évre gyümölcsözőbbé válik”. (Hajdu T.:
Idézett mű, 441. o.) Itt még a társadalmi igazságtalanság sem
zavarta: „Szép és élvezetes hajóutunk volt lefelé a Volgán –
írja emlékirataiban. – Az utasok zömét nem engedték fel a
fedélzetre, így a hajó tiszta maradt.” (Károlyi M.: Idézett mű,
351. o.)
1945 után hazatért, s elvállalta a párizsi nagyköveti posztot
(1947–49). A kommunisták újra ki tudták használni naivitását,
eltűrte a magyarországi demokrácia minden elemének
felszámolását. Mindszenty bíboros letartóztatásáról és
megkínzásáról így vélekedett: „Ha egy pap politikusként
viselkedik, nem szabad meglepődnie, hogy úgy kezelik, mint
egy politikust.” (Károlyi M.: Idézett mű, 452. o.) Kizárólag a
kommunisták elleni koncepciós perek háborították fel annyira,
hogy lemondjon, s emigráljon. 1955. március 19-én halt meg a
franciaországi Vence-ban.
Tagadhatatlanul önzetlen, meg nem alkuvó és elvei által
vezérelt, jó szándékú politikus volt. Ezt ellenfele, Tisza István
is elismerte, aki így vélekedett róla: „Károlyi Mihály gróf nem
hazaáruló, Károlyi Mihály gróf igen hazafiasan gondolkodó
magyar ember. De… az ország valódi életérdekei
fölismerésének és a helyes szolgálására szükséges
ismereteknek… hiányában van.” (Hajdu Tibor: Ki volt Károlyi
Mihály? Bp. 2012, Napvilág. 56. o.) Az önzetlen arisztokrata
nem tudott felemelkedni a történelmet formáló államférfiak
közé, mert a gyakorlati politikában járatlan maradt, s azt sem
értette meg, hogy a XX. század első felében nem csak
jobboldalról fenyegette veszély az emberi civilizációt.

75. Az ópium hozzájárult Kína

hanyatlásához

Kínában a XVIII. században kezdtek ópiumot fogyasztani.

Indiában termelték, és brit hajók tették partra Kanton
kikötőjében. 1839-ben a császári kormányzat meg akarta
akadályozni az ezüst kiáramlását az országból, ezért
elkoboztatta és megsemmisíttette a kantoni raktárak
ópiumkészletét. Nagy-Britannia a két ópiumháborút (1839–42,
1856–60) követő, úgynevezett egyenlőtlen szerződésekkel
(1842, 1860) kötelezte Kínát arra, hogy új kikötőket nyisson
meg az ópium kereskedelme számára. Sanghaj ezután vált a
legnagyobb kereskedelmi kikötővé.
A XIX. század második felében az ópiumszívás elterjedt, s
1890-re már a Kínában megtermelt ópium vette át az indiai
helyét. A század végén az ópiumfogyasztást Európában afféle
tipikus kínai szokásnak tekintették, a kínai értelmiség viszont
hazája alávetése, megalázása és tönkretétele szimbólumának
tartotta. Még az 1894–95-ös japán–kínai háborúban
elszenvedett vereséget is az ópiummal indokolták meg. A
császári hatalom 1906-ban megindította a harcot az ópium
betiltásáért. Kínát elárasztotta az ópiumellenes propaganda. A
császárság felszámolása (1911) után az új kínai hatóságok
folytatták a kampányt, a központi hatalom megszűnésével
azonban az 1920-as évekre újra elterjedtek az
„ópiumbarlangok”.
A kínai kommunisták ugyanúgy Kína hanyatlása jelképének
tekintették az ópiumszívást, mint a császári hatóságok, az
imperialisták, a Kuomintang „reakciós elemei” és a japánok
által terjesztett, dekadens szokásnak. A kommunista uralom
megszilárdulásával a szigorú büntetéseknek köszönhetően az
1950-es évek közepére az ópium szinte eltűnt Kínából. 1999-
ben a hatóságok még az Yves Saint Laurent cég Opium nevű
parfümjét is kitiltották az országból, arra hivatkozva, hogy
„szellemi szennyezés” forrása.
De vajon valóban oly súlyos társadalmi és egészségügyi
következményekkel járt az ópium fogyasztása, ahogy azt a
propagandisták terjesztették? Valóban emberi ronccsá váltak a
fogyasztók, és egész családok mentek tönkre miatta? Ez a kép
jórészt az európai hittérítőknek köszönhető, akik az ópiumban
látták a kereszténység kínai elterjedésének egyik fő akadályát.
A mai szakértők szerint az 1930-as években Kantonban
legfeljebb a lakosság 5%-a volt rendszeres ópiumfogyasztó.
Amikor az 1890-es években a legszélesebb körökben elterjedt
az ópiumszívás, akkor is csak a lakosság 10%-a fogyaszthatta.
A tizennyolc év alatti fiataloknak nem engedték, és a nők
körében sem terjedt el a szokás.
A fogyasztók többsége felnőtt férfi volt, aki nem vált a
szenvedély rabjává. Csak nagyon kevesen adták el
mindenüket, és tették tönkre családjukat azért, hogy némi
ópiumhoz jussanak. A legtöbben speciális vendéglátóhelyeken
hódoltak szenvedélyüknek, amelyek távolról sem voltak oly
veszedelmes bűntanyák, mint amilyenekről a korabeli
regényekben olvashatunk. Voltak fényűzően berendezett
létesítmények a gazdagok számára, de a legtöbb
„ópiumbarlang” a mindennapos társasági élet helyszíne volt,
ahová a kínaiak pihenni és társalogni jártak. A legtöbben ebéd
és vacsora után keresték fel ezeket, jó pénzért átvettek egy
adag ópiumot és egy pipát, majd kerestek egy üres díványt,
ahol már várta őket a lámpa, a pipa tisztításához való
felszerelés és némi tea is, a torok kiszáradása ellen. A
fogyasztók csak ritkán aludtak el, hiszen a vendéglátó
létesítmény tulajdonosai nem örültek annak, ha sokáig
elfoglalnak egy helyet. Ezért inkább üldögéltek és
beszélgettek szomszédaikkal, néha jókora lármában.
Vagyis az ópium természetesen káros szenvedéllyé is
válhatott, de távolról sem volt olyan pusztító erő, amilyennek
ellenfelei feltüntették. Egy nagy birodalom hanyatlását pedig
aligha okozhatta.
76. II. Miklós cárt a helyi kommunisták
végeztették ki

II. Miklós, az utolsó orosz cár (1894–1917) világnézetét néhány

mondatban összefoglalhatjuk. Hatalma istentől való, a jó orosz
nép a cár mellett áll, a rosszat, a meghasonlást pedig az
értelmiség képviseli. Alacsony, álmodozó pillantású, egyszerű,
szelíd, érzékeny ember volt. Valószínűleg mindig gyermeknek
érezte magát hatalmas apja, erős rokonai és agresszív
felesége mellett. Hétköznapi ember volt, akit a történelem
megsemmisítő erejű kihívások elé állított, ő pedig csak azt
kívánta, bárcsak mindenki békén hagyná, és élhetne szeretett
családjának.
Benckendorff gróf így jellemezte a cárt: „Nagyon fiatal volt,
amikor trónra lépett, sem az életre, sem az államügyekre
nézve nem volt még elég tapasztalata, és jelleme is kiforratlan
volt. Egész életében nem is tudott aztán már szert tenni a
szükséges kiegyensúlyozottságra, s azokat az alapelveket sem
tudta elsajátítani, amelyek ismerete nélkülözhetetlen egy ilyen
nagy birodalom kormányzásához. Ebből eredt egész
uralkodása alatt megmutatkozó határozatlansága és
ingatagsága. Nagyon intelligens volt, azonnal megértette,
miről van szó, de döntéseinek nem voltak meg az elvi politikai
alapjai, mert ilyeneknek egyszerűen híján volt.” (Elisabeth
Heresch: II. Miklós. Bp. 1995, Magyar Könyvklub. 293. o.)
Imádta feleségét, Alizt, Hessen-Darmstadt hercegnőjét, ezt a
nála egy fejjel magasabb, szorongós, hisztérikus, babonás
asszonyt, aki képes volt órákon át kibámulni az ablakon, régi
ruháit pedig nemcsak eladta az ócskásoknak, de még
alkudozott is velük. Először azért volt bűntudata, mert négy
lányt szült egymás után, majd azért, mert ő örökítette át a
vérzékenységet az 1904-ben megszületett trónörökösre. Ezért
a legkülönbözőbb szélhámosokhoz és csodadoktorokhoz
folyamodott, amivel nagyon sokat ártott az uralkodó
tekintélyének. Férje viszont kijelentette, hogy senki másban
nem bízik, csak a feleségében.
Oroszországban egyre gyorsultak a gazdasági, társadalmi és
kulturális változások, a cár viszont változatlanul fenn akarta
tartani az autokráciát. Mindenről ő akart dönteni, gimnáziumi
ösztöndíjakról, falusi iskolák megépítéséről – és egyszer
személyesen járult hozzá, hogy négy új ágyat helyezzenek el a
Nyizsnyij Novgorod-i kórházban…
Egyetlen sikeres külpolitikai kezdeményezése a leszerelés és
a világbéke érdekében tett, 1898-as felhívása volt, amely a
hágai Nemzetközi Bíróság megalapításához vezetett. De nem
hallgatott a gazdaság fejlesztésén tevékenykedő, s ezért
békepolitikát követelő Szergej Juljevics Vitte
pénzügyminiszterre, s hagyta, hogy kirobbanjon a Japán elleni
háború (1904–05). Az 1905-ös forradalom során Vitte és egy
nagyherceg nyomására elfogadta a képviseleti rendszer
bevezetését, összehívta az Állami Dumát, s megszüntette a
cenzúrát. Vittét azonban leváltotta, s inkább a szélsőjobboldali
„feketeszázas” mozgalmat támogatta. Az első forradalom után
Pjotr Arkagyijevics Sztolipin kormányfő (1906–11) reformjai
biztosították a további gazdasági és társadalmi fejlődést,
amelynek az első világháború kirobbanása vetett véget.
Bár Miklós 1914 júliusában még azt kérte távirataiban II.
Vilmos császártól, hogy őrizze meg a békét, s vigyék a hágai
Nemzetközi Bíróság elé az osztrák-magyar–szerb konfliktust,
mégis aláírta a kiáltványt a hadba lépésről. A háború során
pedig a cárné azt kérte tőle, hogy mindig hallgasson őrá, s
1915. szeptember 15-i levelében arra szólította fel, hogy a
minisztertanács ülése előtt mindig simogassa meg egy
fényképen Raszputyin szakállát… (Edvard Radzinszkij: Az
utolsó cár. II. Miklós élete és halála. Bp. 1995, Európa. 213. o.)
Az 1915-ös vereségek hatására a cár azt a katasztrofális
döntést hozta, hogy átveszi a főparancsnokságot. Ezután
természetesen minden kudarcért őt okolhatták.
 1917 elejére II. Miklós megtört, szomorú, szétszórt
személyiséggé vált, úgy tűnt, hogy várja az elkerülhetetlen
katasztrófát. Hiába kérték tőle rokonai is, hogy nevezzen ki a
dumának felelős kormányt, és feleségét tartsa távol az
államügyektől. A forradalom kirobbanása után, március 3-a
hajnalán lemondott a trónról mind maga, mind
gyógyíthatatlanul beteg fia nevében. Kerenszkij kormányfő
szerint „úgy vált meg hivatalától, mint más a
díszegyenruhájától, megkönnyebbülve, hogy megszabadult a
tehertől”. (E. Heresch: Idézett mű, 274. o.)
Abban reménykedett, hogy visszavonulhat családjával a
Krímbe vagy Angliába. Először Carszkoje Szelóban tartották
fogva őket az egyre tiszteletlenebb katonák, majd
augusztusban a szibériai Tobolszkba kellett költözniük.
Egyetlen külföldi rokonuk sem tett jelentősebb erőfeszítést a
kiszabadításukra. A bolsevik hatalomátvétel után a bánásmód
megszigorodott, személyzetüket egyre csökkentették, s 1918
áprilisában Jekatyerinburgba szállították őket. Itt Nyikolaj
Nyikolajevics Ipatyev bányamérnök elkobzott házában kaptak
négy szobát. Az épületet kettős kerítés vette körül, az ablakot
sem nyithatták ki, s már csak egy doktor, egy lakáj, egy
szobalány, egy szakács és egy kukta állt a rendelkezésükre.
1918. július 16–17-e éjjelén, három körül felkeltették a cári
családot, és lekísérték a pincébe Jevgenyij Szergejevics Botkin
doktorral, Alojzij Jegorovics Trupp lakájjal, Anna Sztyepanovna
Gyemidova szobalánnyal és Iván Mihajlovics Haritonov
szakáccsal együtt. A helyi CSEKA elnöke, Jakov Mihajlovics
Jurovszkij a következőt közölte velük: „Tekintettel arra, hogy a
rokonaik tovább támadják Szovjet-Oroszországot, az Uráli
Szovjet Végrehajtó Bizottsága azt a határozatot hozta, hogy
agyon kell lőni magukat.” A cár visszakérdezett: „Hogyan?
Hogyan?” A cárné és az egyik lány keresztet vetett, mire a
kilencfős osztag tüzet nyitott. A lányokról a fűzőikbe rejtett
briliánsok miatt lepattogtak a golyók, ezért szuronnyal
végeztek velük. A kisfiút fülbe lőtték, kutyáját puskatussal
verték agyon.
 A hivatalos szovjet álláspont szerint az uráli területi szovjet
(tanács) döntött a cári család kivégzéséről. „A fehérek
jekatyerinburgi betörésének veszélyére az uráli munkások
egyszerűen és érthetően, a forradalmi logika szabályai szerint
reagáltak…” (M. K. Kaszvinov: Huszonhárom lépcsőfok a
halálba. Bp. 1987, Kossuth. 407. o.) Vagyis nem Lenin
kormánya végeztette ki őket, hanem „az uráli munkások”. Az
idézett szerző szerint a helyi szovjet július 12-én döntött a
kivégzésről, de még ő is megemlítette, hogy a szovjet elnöke,
Saja Iszakovics Goloscsokin e napon érkezett vissza
Moszkvából. A népi önbíráskodásnak feltüntetett akciót
valójában csekisták hajtották végre, s jelentették személyesen
Leninnek. „Ki döntött így?” – kérdezte pár nap múlva Trockij
meglepetten Jakov Mihajlovics Szverdlovtól, az
Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottság elnökétől. A
következő választ kapta: „Mi döntöttük el, itt. Iljics úgy vélte,
hogy nem lenne szabad a fehéreknek meghagynunk egy élő
jelképet, kivált a jelen nehéz körülmények között.” (Richard
Pipes: Az orosz forradalom története. Bp. 1997, Európa. 308.
o.) Az érvelés kissé sántít, hiszen a Romanov-dinasztia
olyannyira kiterjedt volt, hogy „élő jelképből”, vagyis
trónjelöltből a cár kivégzése után sem volt hiány – pedig sokat
meggyilkoltak közülük. Azt pedig végképp nem magyarázták
meg, miért kellett az önkényuralom képviselőjével együtt tíz
másik személyt is kivégezni.

77. Pancho Villa volt a mexikói Robin

Hood

José Doroteo Arango Arámbula névre keresztelték 1878-ban,

amikor megszületett a mexikói Durango szövetségi állam
egyik legnagyobb, a López Negrete család Rancho de la
Coyotada nevű birtokán. Apja szegény paraszt volt. Villa a
saját elbeszélése szerint tizenhat éves korában rálőtt a húgát
zaklató Don Agustín López Negretére, majd a hegyekbe
menekült, s Ignacio Parra banditáihoz csatlakozva marhatolvaj
lett. Állítólag kétszer fogták el, ő kétszer is elszökött, s hogy
lerázza üldözőit, felvette a Francisco Villa nevet. Végül Pancho
Villa néven emlegették.
Harmincéves kora körül tanult meg írni és olvasni. Mire
1910-ben kirobbant a mexikói forradalom, már híres
banditavezér volt. A Porfirio Díaz diktátor megdöntésére
készülő politikus, Francisco Madero egyik támogatója
rábeszélte Villát, hogy csatlakozzon a forradalomhoz. Villa
1911-ben Maderóval és Pascual Orozcóval szövetkezve
elfoglalta Ciudad Juárezt. Ezzel elérték, hogy Díaz lemondjon, s
emigrációba vonuljon. 1911 novemberében Madero Mexikó
elnöke lett, de a korábbi rendszer sok tisztviselője csatlakozott
hozzá, s ezért a forradalom szegényebb hívei közül többen
elfordultak tőle. Victoriano Huerta tábornok veszedelmes
ellenfelének tartotta Villát, s mivel nem volt hajlandó
visszaadni bizonyos ellopott lovakat, 1912-ben kis híján
kivégeztette, majd bebörtönöztette Mexikóvárosban.
Karácsonykor Villa elszökött, a texasi El Pasóba menekült, a
mexikói forradalmárok menedékhelyére. Az Elite Confectionery
nevű cukrászda volt a kedvenc vendéglője, mert nagyon ízlett
neki az itt kapható fagylalt.
1913 februárjában egy államcsíny során Maderót
lemondatták és meggyilkolták. Huerta vette át a hatalmat.
Délen Emiliano Zapata követői fogtak fegyvert, a diktátor
északi ellenfelei élére Venustiano Carranza állt, s bár Villa nem
kedvelte őt, hajlandó volt szövetkezni vele Huerta ellen.
Mindössze nyolc társával tért vissza az Egyesült Államokból,
de egyre több bandita csatlakozott hozzá, majd a parasztok is
megjelentek táborában. Fegyvereseit Los Dorados (az
aranyak) néven emlegette. Sok nő követte seregét, ők voltak a
híres soldaderas (női katonák), akik főztek, és sebesülteket
ápoltak. Hamarosan Villa bandavezérből egy 12 000 fős sereg
parancsnokává vált. A hadműveletek anyagi hátterét néha
zsarolással, néha vonatrablással szerezték meg, de elfoglalták
Torreónt, Ciudad Juárezt, Tierra Blancát s végül Chihuahua
várost is.
A helyi fegyveresek 1913. szeptember 26-án Villát
választották meg a Mexikó Alkotmányos Hadserege északi
hadosztályának (Division del Norte) parancsnokává és
Chihuahua állam katonai kormányzójává. E hivatalt négy
hónapig töltötte be. Földeket osztott, s a korábbi adósságokat
semmissé nyilvánította. Embereit jól tartotta, arannyal fizette,
a sérülteket ápoltatta, az elesettek családját támogatta. A
lopott vagy kizsarolt pénzeket özvegyek és árvák
támogatására, iskolák építésére és Chihuahua elektromos
hálózatának kiépítésére fordította. Saját papírpénzt adott ki,
amelyet egy ideig az Egyesült Államokban is elfogadtak. Egyre
híresebbé vált, 1913-ban Ambrose Bierce amerikai író kereste
fel (aki ekkor tűnt el örökre), majd 1914-ben John Reed
újságíró, s állítólag ő nevezte el mexikói Robin Hoodnak, mert
nagylelkűen viselkedett a szegényekkel.
Indulatos férfi volt, ha érzelmei elragadták, nyilvánosan
elsírta magát. Ugyanakkor sok ártatlan civilt lemészároltatott,
kilencven női katonát kivégeztetett, s megengedte, hogy az
ellenfeleit támogató Namiquipa város asszonyait
megerőszakolják. Az a hír járta, hogy minden kínait megöl
vagy megölet, aki csak elé kerül. Nem ivott, nem dohányzott,
és nem fogyasztott kábítószert. Viszont hírhedt nőbolond volt,
szinte minden városban volt egy felesége s számtalan
törvénytelen gyermeke. Egy amerikai újságírónak be is
vallotta: „Kurafi vagyok, ha nőkről van szó.” Az első feleség,
Maria Luz Corral azt nyilatkozta, hogy a nőügyeinek nincs
jelentősége, amíg őt tiszteletben tartják.
1914-ben eljutott népszerűsége csúcsára, a hollywoodi
Mutual Film Company jó pénzért engedélyt kapott, hogy
lefilmezhesse egy csatában. 1912 és 1916 között öt
némafilmben szerepelt. Imádta, ha fényképezik, hivatalos
fényképésze mindenhová vele utazott. Az amerikai sajtó
ontotta a híreket róla, még azt is közzétették, hogy Colt Single
Action Army revolvert viselt, s kedvenc puskája az 1895-ös
Winchester.
 Huerta kormányát Woodrow Wilson, az Egyesült Államok
elnöke sem volt hajlandó elismerni. Tűzszünetre és szabad
választásokra tett javaslatot, majd fegyvert szállíttatott Huerta
ellenfeleinek. Amikor Tampicóban több amerikai tengerészt
letartóztattak, az Egyesült Államok haditengerészete elfoglalta
Veracruzt (1914), hogy a németek ne segíthessék
fegyverszállítással Huertát. Ezt már Huerta ellenfelei és a
latin-amerikai országok is elítélték. A háborút csak Argentína,
Brazília és Chile közvetítésével sikerült elkerülni.
Az alkotmányos kormányzatért harcoló Carranza
kezelhetetlennek és megbízhatatlannak tekintette Villát.
Saltillo város megtámadására utasította, amit Villa végre is
hajtott, majd tisztjeire hallgatva egy rendkívül véres
ütközetben elfoglalta Zacatecast (1914. június). Ezzel Huerta
helyzete tarthatatlanná vált, s egy hónap múlva emigrációba
vonult. Carranza bevonult Mexikóvárosba, bejelentette az
alkotmányosok győzelmét, elítélte az amerikai beavatkozást,
és a megszállók távozását sürgette. Wilson ezt hálátlanságnak
tartotta, de kénytelen volt elismerni Carranza elnökségét.
Északon Villa, délen egy másik népi felkelő, Emiliano Zapata,
az ország közepén pedig Carranza szerezte meg a hatalmat.
Villa nem bízott Carranzában, ugyanolyan diktátornak tartotta,
mint Díaz volt. Carranza különböző ellenfeleivel együtt előbb
egy forradalmi konventet hívott össze, majd 1914 végén
bevonultak Mexikóvárosba. Pancho Villa ekkor valószínűleg a
hollywoodi jelmeztervezőktől kapott egyenruháját viselte.
Carranza azonban földreform és munkaügyi törvények
ígéretével meg tudta növelni támogatottságát, s 1915 elején
Zapata visszavonult délre, Villa pedig északra. A celayai
csatában (1915. április 6–15.) Carranza támogatója, Álvaro
Obregón nagy vereséget mért Villára, aki 10 000 katonáját
veszítette el.
Ezután Villa követőinek száma egyre csökkent, s végül pár
száz katonájával Chihuahua hegyeibe vonult vissza. 1915
októberében Wilson kormányzata elismerte Carranza
rendszerét törvényes kormányzatnak. Ez Villát felháborította, s
úgy döntött, kiprovokálja az amerikai beavatkozást, hogy ő
tűnjön a nemzeti függetlenség védelmezőjének.
Előbb Mexikóban fogott el egy vonatot, s öletett meg több
amerikai utast, majd áttört a határon. 1916. március 9-én
hajnali 4-kor 484 fegyveressel rátámadt az új-mexikói
Columbus városkára és annak apró helyőrségére. A két órán át
tartó harcokban 18 amerikai és több mint 100 mexikói esett
el. Egyesek szerint a támadás előtt Villa kapcsolatba lépett
korábbi ellátójával, Felix Sommerfelddel, aki 1915-ben a
német titkosszolgálat tagja lett. A németek azt remélték, hogy
egy mexikói háború távol tarthatja az Egyesült Államokat a
világháborútól. E támadás miatt a washingtoni kormány 13
repülőgépéből 8-at Columbusba szállított, s itt épült meg az
első háborús légibázis.
John J. Pershing tábornok vezetésével 10 000 amerikai
katona hatolt be Mexikóba 1916 márciusában, hogy elfogja
Villát. Köztük volt a később oly híressé váló George Patton is.
Végigvonultak Chihuahua államon, s 1917 februárjában úgy
tértek vissza, hogy még csak nem is látták Villát. Egyes
szakértők szerint a mexikói beavatkozás az amerikaiak katonai
felkészületlenségéről győzte meg a németeket, s ez
hozzájárult a korlátlan tengeralattjáró-háborúzásról való
döntésükhöz.
1917-ben egy mexikói alkotmányozó gyűlés új alkotmányt
fogadott el, amely lehetővé tette a lassú konszolidációt. Villa
még megindított kisebb támadásokat egyes városok ellen, de
amikor Carranzát Obregón tábornok kiszorította
Mexikóvárosból (1920), majd megölték, Villa úgy döntött, nem
harcol tovább. Táviratot küldött az új köztársasági elnöknek,
elismerte kormányzatát és amnesztiát kért. Egy személyes
találkozó után békét kötöttek. A kormány adott Villának egy
nagy haciendát Chihuahuában, ötvenfős lovas testőrséget
tarthatott maga mellett, katonái pedig földet és nyugdíjat
kaptak. De túl sok ellenséget szerzett magának ahhoz, hogy
békésen, ágyban fejezze be életét. 1923. július 20-án nyitott
Dodge kocsijában Parral városból hajtott hazafelé, amikor egy
tökmagárus odaszaladt, és így kiáltott: „Viva Villa!” Erre a
jelszóra hét fegyveres bukkant fel az úton, és több mint
negyven golyót lőttek autójába. Kilenc dumdum-golyó azonnal
végzett Villával. Egyesek szerint régi ellenfelei, a Herrera
család tagjai álltak a merénylet mögött, mások szerint az
elnöki hivatalra készülő Plutarco Elías Calles belügyminiszter.
Bár politikai programot, kiáltványokat és a jövőre irányuló
terveket sohasem készített, legendás személyiséggé vált.
Egyesek terroristának, mások önzetlen, népi forradalmárnak
tartották. Egykori otthona múzeum lett. Felesége 1981-ig élt.
Rengeteg pisztolyt adott el a látogatóknak, azt állítva, hogy
Villáé volt valamennyi, és az autót is mutogatta, amelyben
megölték. Villa alakja több mint harminc filmben bukkant fel.
1926-ban sírrablók ellopták holttestének a fejét, amely máig
sem került elő. A rablással a chicagói egyetem frenológusait
vagy a Yale Egyetem Skull and Bones Society (Koponya és
Csontok Társasága) nevű szervezetét gyanúsították. Több
mexikói város mellett az amerikai Tucsonban is ott áll lovas
szobra, amit 1981-ben a mexikói kormány ajándékozott a
városnak. 1989. március 9-én (a Columbus elleni támadás
évfordulóján) egy helyi tanár kis fehér kereszteket helyezett
alá – annyit, ahány amerikait megölt. A következő évben
azonban ellentüntetők megakadályozták, hogy folytassa ezt a
különös megemlékezést.

78. Minden forradalmat teljes

egészében kell elfogadnunk vagy
elvetnünk

Ezt Clemenceau jelentette ki 1891. január 29-én, amikor a

francia képviselőház arról vitázott, tegyen-e intézkedéseket
Sardou Thermidor című drámája kapcsán, amely kedvezőtlen
színben tüntette fel a francia forradalmat. Így szónokolt:
„Uraim, akarjuk vagy sem, akár tetszik, akár nem, a francia
forradalom blokk. Azt hiszik, a képviselőháznak hatalmában áll
csökkenteni vagy növelni a francia forradalom örökségét?”
(Jean-Baptiste Duroselle: Clemenceau. Párizs, 1988, Fayard.
263. o.) Szavait azok szokták felidézni, akik kegyeletsértésnek
tekintik a forradalmak alaposabb vizsgálatát, s szívesebben
vennék, ha csak ünnepelnénk, de nem elemeznénk őket. Ha
egy történelmi eseményt forradalomnak keresztelünk el,
egyesek szerint ezután kizárólag csak levett kalappal és
lesütött szemmel járulhatunk elébe, mert az olyasmi, amit
Madách szavaival élve, „Csak hódolat illet meg, nem bírálat.”
Hazánkban a Kádár-rendszer idején mindenki egyetértett
abban, hogy a forradalmakat meg kell ünnepelni, csak abban
nem volt egyetértés, melyek ezek a forradalmak. Mind a
rendszer hívei, mind az ellenzéki csoportok megünnepelték
bizonyos forradalmak évfordulóit, a másik fél által
megünnepelt eseménytől pedig lehetőleg megtagadták a
forradalom elnevezést. A rendszer hívei november 7-ét, április
4-ét és március 21-ét tekintették az „igazi” forradalmak
évfordulójának, március 15-éről egy ideig megpróbáltak
elfeledkezni, majd azzal kísérleteztek, hogy beleolvasszák az
úgynevezett „három tavasz ünnepébe”. Az 1956-os
eseményekre viszont az „ellenforradalom” bélyegét sütötték.
Az ellenzék számára pedig március 15-e és október 23-a volt
az ünneplésre méltó forradalmak évfordulója, az 1917.
november 7-én történteket viszont sokan egyszerűen bolsevik
puccsnak minősítették. Nem csoda, ha néhányan máig sem
biztosak benne, hogy melyik történelmi esemény számít igazi
forradalomnak, és miért is kell megünnepelnünk évfordulóit.
A Kádár-korszak dilemmáinál is nagyobb zavart okozhat
azonban az a tény, hogy az elmúlt évszázadokban rettenetes
bűnöket követtek el különböző forradalmakra hivatkozva.
Forradalmárok voltak a guillotine működtetői és a Gulag
szigetvilág létrehozói. Forradalmak védelmezésével igazolta
ártatlanok tömeges kivégzését Robespierre és Sztálin, Mao és
Pol Pot. Fel kell tennünk a kérdést: vajon nem igazoljuk-e
önkéntelenül is az ő tetteiket, ha megünnepeljük egy
forradalom évfordulóját? Nem vetül-e némi fény, némi
dicsőség rájuk is, ha a magyar forradalmak hőseit ünnepeljük?
Erre nyugodtan tagadó választ adhatunk, mert nemcsak a
forradalmak különböznek egymástól, hanem egyetlen
forradalom különböző időszakai is. Clemenceau-nak nem volt
igaza, a forradalmak nem egységes egészt alkotó „blokkok”,
„tömbök”, hanem egymásnak ellentmondó jelenségek és
folyamatok alkotják őket, amelyek közül nemcsak lehet, de
kell is válogatnunk. Már a nagy francia forradalom is kettős
örökséget hagyott ránk. 1789-ben a francia Nemzetgyűlés
képviselői arra esküdtek meg, hogy alkotmányt adnak
Franciaországnak, s megfogalmazták az Emberi és Polgári
Jogok Nyilatkozatát. 1793-ban azonban Saint-Just így
szónokolt: „A köztársaság jelenlegi körülményei közepette az
alkotmányt nem lehet életbe léptetni... Az alkotmány csak a
szabadság elleni merényleteknek kedvezne, mert nem képes
erőszakkal felszámolni ezeket... Lehetetlen forradalmi
törvényeket végrehajtani, ha maga a kormányzat nem
forradalmi.” Saint-Just tehát nem úgy beszélt a törvényekről,
mint mindenki számára érvényes, az elfogadott alkotmányra
alapozott, egyetemes előírásokról, hanem úgy, mint egy
önmagát forradalmivá nyilvánító kormány önkényes és
erőszakos intézkedéseiről, amelyekkel lesújthat a forradalom
ellenségeire. Az új nemzetgyűlés, a Nemzeti Konvent
tulajdonképpen ideiglenesen lemondott 1789 nagy
vívmányáról, az írott alkotmányon alapuló, egyéni jogok
egyenlőségéről. A konkrét, megvalósítható és közvetlen célok
eltűntek, helyettük megjelentek az utópista elképzelések, az
emberiség megújításának tervei, amelyek mögött egyetlen
közvetlen és mindenek feletti fontosságú cél húzódott meg: a
magát forradalminak nyilvánító kormányzat fenntartása –
bármi áron és minden erővel.
A francia forradalom e kettős öröksége miatt nem
fogadhatjuk el Clemenceau híres és sokat idézett
megállapítását. A különböző forradalmak baloldali hívei
egyetértenek Clemenceau-val, s az egész örökség
elfogadására ösztökélnek bennünket, amikor jelentéktelenné
szeretnék nyilvánítani a véres népirtásokat az elért
eredményekre hivatkozva. A forradalmak jobboldali ellenfelei
is egyetértenek Clemenceau idézett kijelentésével, azzal a
különbséggel, hogy ők az egész örökség megtagadását
követelik, amikor csak az áldozatokra figyelmeztetnek, s az
eredményeket nem veszik figyelembe. A francia forradalom
azonban olyannyira ellentmondásos örökséget hagyott ránk,
amelynek nem lehet valamennyi elemét nyugodt
lelkiismerettel megünnepelni. Nem ünnepelhetjük egyszerre
az emberi jogok demokratikus kiterjesztését és azok
megtagadását. Nem ünnepelhetjük egyszerre az alkotmányos
jogrend bevezetését és az erőszak univerzális célokra
hivatkozó kultuszát. Választanunk kell, ahogy választaniuk
kellett valamennyi európai forradalom vezetőinek: melyik
örökséget vallják magukénak?
1848-ban a magyar és más hazafiak egyaránt 1789 eszméit
választották és nem 1793 gyakorlatát. Szabadságot adtak a
jobbágyoknak és képviseleti rendszert állítottak fel, amelyben
minden hatalom kizárólag a kormányzottak beleegyezésén
alapulhatott. Az 1917-es bolsevik forradalom vezetői is
választottak: ők az 1793-as jakobinusok által képviselt hatalmi
formákhoz maradtak hűek, a terrorhoz és diktatúrához – de
radikálisan megtagadták 1789 eszméit, az emberi jogokat, az
egyéni szabadságot, a képviseleti rendszert, a törvény és az
alkotmány uralmát.
1917 óta az európai baloldal nagy része attól tartott, hogy
nem tagadhatja meg a forradalmi örökség egyik oldalát,
anélkül hogy a másik oldalát el ne vetné. Nem kritizálhatja a
leninista és sztálinista politikát, mert ezzel 1789 és 1848
szellemét is meg kellene tagadnia. Még 1989-ben, a francia
forradalom kétszáz éves évfordulóján sem tudták feloldani ezt
az ellentmondást. Mitterand francia államfő megkérdezte a
forradalom történetírásának legjelentősebb személyiségét,
François Furet-t, hogyan képzeli el a bicentenárium
megünneplését. Furet válasza így hangzott: kizárólag 1789 és
az emberi jogok öröksége vállalható. Mitterand-nak ez nem
tetszett, s az ünnepségek megszervezését nem Furet-re bízta,
hanem jelképesen Clemenceau egyik közeli munkatársának
unokájára, Jean-Noël Jeanneney-re. Ő pedig úgy döntött, hogy
nem választ az örökség két oldala között, egyszerre ünnepli
meg 1789-et és 1793-at.
Csakhogy mire az ünnepségek lezajlottak, 1989 nyarán
Kelet-Európa népei már választottak. Nem tétováztak, mint a
forradalom különböző örököseit összebékíteni kívánó francia
elnök, nem 1793-at és nem 1917-et választották, hanem
1789-et és 1848-at. Az emberi jogok kiterjesztésének nevében
megtagadták azt a szovjet típusú rendszert, amely a legjobban
ragaszkodott a forradalmi diktatúra és a terror örökségéhez.
Olyan politikai rendszert választottak, amely nem a múlt
felszámolásán, a világ végső tökéletesítésén és az ember
átformálásán alapul, hanem 1789 és 1848 hagyományain. És
Magyarországnak volt a legkönnyebb dolga 1989-ben – mert
felidézhette annak a megtagadott és eltagadott forradalomnak
az emlékét, amely a szovjet megszállás alatti Kelet-Európában
elsőként vetette el a francia forradalom egyik örökségét, a
terrort és a diktatúrát, hogy annál határozottabban zászlajára
– lyukas zászlajára – tűzze másik örökségét, az egyéni
szabadság, az emberi jogok és a közösség akaratán alapuló
kormányzati rendszer jelszavait.
Ezért semmi okunk rá, hogy forradalmunk ünnepén zavarba
jöjjünk. Az 1956-os forradalmat nyugodtan ünnepelhetjük,
hiszen éppen az 1789-es és 1848-as örökséget megtagadó,
1917-es forradalmárok által kiépített s hazánkra erőltetett
hatalmi formák ellen robbant ki – az emberi jogok
kiterjesztésének nevében. Sokan azt mondták: 1956
helyreállította a magyar név becsületét. Én inkább azt
mondanám: a magyar nép 1956-ban helyreállította az európai
forradalmak becsületét, a forradalom eszméjének vonzerejét,
mert bebizonyította, hogy nemcsak a szabadság felszámolása
lehet egy forradalom következménye a XX. században, hanem
a szabadság és az emberi jogok helyreállítása is.
 79. Magyarországra 1920-ban olyan
büntetést szabtak ki, amilyet még
soha, egyetlen országra sem

A címben olvasható megállapítás Mátyás-Kulcsár Éva és

Mátyás Szabolcs Tudnom kell, mert magyar gyerek vagyok
című történelmi olvasókönyvében található (Debrecen, 2010,
M. Sz. és Társa. 7. o.) A trianoni békediktátum valóban az
ország történetének egyik legnagyobb tragédiája volt. Az
ország területe harmadára, 282 000-ről 93 000
négyzetkilométerre csökkent, népessége pedig 18,2 millióról
7,9 millióra visszaesve, a korábbinak csupán 43 százalékát
tette ki. Mintegy 3,2 magyar került külföldi uralom alá, s több
évszázados gazdasági és kulturális kapcsolatok szakadtak
meg.
1920 és 1945 között a trianoni béke revíziója volt a magyar
külpolitika fő célja. 1945 és 1989 között viszont a trianoni béke
afféle politikai tabunak számított. Aki felemlegette, arra
ráfoghatták, hogy soviniszta, és megsérti a szomszéd népek
nemzeti érzelmeit. Az 1970-es években használatos
középiskolai történelmi atlaszból alig lehetett észrevenni, hogy
a XX. században változtak Magyarország határai. Az első
világháború előtti korszakot bemutató térképeken az Osztrák–
Magyar Monarchián belül alig látszódtak a magyar határok. A
világháború térképén a frontvonalak mindent eltakartak, majd
a következő térkép már a két világháború közötti Európát
ábrázolta, a trianoni határokkal, a szomszédos államok
területén pedig semmi sem jelezte, hogy bizonyos területeik
valaha hazánkhoz tartoztak. Az 1938–1941-es visszacsatolt
területek úgy jelentek meg a térképen, mint „a
tengelyhatalmak területi hódításai 1939. IX. 1-ig”. (Történelmi
atlasz. 23. kiad. Bp. 1981, Kartográfiai Vállalat. 29. o.)
De nem esünk-e át a ló túlsó oldalára, ha most történelmileg
példátlan veszteségként tanítjuk a trianoni békediktátum
történetét? Valóban „soha, egyetlen ország” sem veszített
ekkora területeket, ahogy ezt a fentebb idézett olvasókönyv
állítja? Szerzői sohasem hallottak talán az 1846–48-as
amerikai–mexikói háborút lezáró Guadalupe Hidalgó-i
békeszerződésről? Ebben Mexikó arra kényszerült, hogy
lemondjon területe 55%-áról. Igaz, Mexikó viszonylag új állam
volt, s az elcsatolt területekhez nem fűzték szorosabb
kapcsolatok. Lengyelországot viszont, amelynek történelmi
fejlődése több szempontból is emlékeztet Magyarországéra,
nem kevesebb, mint négy alkalommal osztották fel a
szomszédos nagyhatalmak. Az első felosztási szerződéssel
(1772) elveszítette területének 29%-át, 14 milliós
lakosságából pedig mintegy 4 millió főt. A második felosztási
szerződéssel (1793) elveszítette megmaradt területe és
népessége felét. A Tadeusz Kościuszko által vezetett felkelés
leverése után pedig, a harmadik felosztással (1795)
Lengyelország eltűnt Európa térképeiről. Az egykori lengyel-
litván állam területének 63%-át Oroszország, 19%-át
Poroszország, 18%-át a Habsburg Birodalom kapta meg. Az
első világháború után helyreállított Lengyelországot az 1939-
es náci–szovjet paktummal újra eltüntették a térképekről,
területe 50%-át a Szovjetunió kapta meg, 48%-a a németeké
lett, akik egy részét a birodalomhoz csatolták, más részén
létrehozták „az elfoglalt lengyel földek főkormányzóságát”. A
maradék 2% Szlovákiához került.
És vajon csak területe elcsatolásával lehet csapást mérni
egy nemzetre? Lakosainak elpusztítása nem sokkal súlyosabb
csapás? Kínában a maoista politika által előidézett, 1958–
1962-es éhínségnek a becslések szerint minimum 45 millió
halálos áldozata volt. (The New York Review of Books, 2011.
február 10. 28. o.) A kambodzsai vörös khmerek 1975-től
1979-ig kiirtották saját országuk lakosságának egynegyedét.
A trianoni veszteségek miatti fájdalmat természetesen
semmivel sem csökkenti más népek veszteségeinek és
fájdalmainak az ismerete. De a történelemben sajnos
túlságosan gyakoriak a tragédiák ahhoz, hogy „méricskélni”
lehessen a szenvedést, s ki lehessen jelenteni, hogy hazánkra
vagy más országokra „olyan büntetést szabtak ki, amilyet még
soha, egyetlen országra sem”. Az egyes nemzetek és népek
veszteségei, tragédiái nem összemérhetőek, hiszen, ahogy a
régi bölcsek megállapították: „Aki egyetlen embert veszejt el,
egy egész világ vesztét okozza.”
Hogyan érdemes akkor beszélni Trianonról? Valahogy úgy,
ahogy Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita
Hitközség vezető rabbija szerint a holokausztról: „Valamely
szenvedéstörténetnek különösséget egyetlen adottság
kölcsönözhet: ha különös, szimbólumértékű üzenete van, ha
más, mélyebb tanulságokat, fájdalmakat képes magába
sűríteni – és ha megismerésének, átélésének folyamatában a
közös katarzis lehetőségét adja, mely mély reflexiókkal
gazdagíthatja a közösséget. Ha az így szimbólummá
emelkedett egyedi történetből a közösség számára
általánosan megfontolandó útmutatás vonható le, akkor nem
kérdezzük, hogy vajon miért nem valamelyik más, hasonló
eseményt állítjuk e megfontolások középpontjába.”
(http://tev.hu/koves-slomo-hogyan-beszeljunk-a-holokausztrol/)
Ugyanezt a párhuzamot alkalmazhatjuk, ha azt a kérdést
tesszük fel, hogy mi a feladatunk a trianoni békediktátum
emlékének ápolásával. „A mi kötelességünk csakis az, hogy ha
fizikailag nem is lehet, szellemileg restauráljuk azt, amit
elvettek tőlünk. Építsük újra azt, amit elpusztítottak és
megcsonkítottak, felmutatván mindannak értékeit és
dicsőségét saját magunk és mások számára is. Erkölcsi
kötelességünk a veszteség konstatálásán túl felmutatni, hogy
van erőnk, rátermettségünk, tehetségünk, erkölcsi
elköteleződésünk, bátorságunk és nem utolsósorban
büszkeségünk arra, hogy azt a közös, össznemzeti javunkra
újrateremtsük.” (Ugyanott)

80. Gömbös Gyula Mussolini és Hitler

követője volt
Gömbös Gyula 1886. december 26-án született egy
evangélikus tanító családjában, a tolnai Murga faluban.
Nyolcéves korában a család Sopronba költözött, s az itteni
evangélikus líceum elvégzése után a fiú alapítványi helyet
kapott a pécsi hadapródiskolában. 1905-ben 150 hadapród
fejezte be tanulmányait, s közülük ő végzett a 13. helyen. A
Magyar Királyi Honvédség tisztje lett, aki a budapesti és bécsi
tiszti tanfolyamok sikeres elvégzése után az első világháború
szerbiai és keleti frontjain harcolt. 1915-ben feleségül vette
Greta Reichertet, egy bécsi mikroszkópgyáros lányát. Három
gyermekük született. A magyar honvédelmi minisztériumban
(1916–1917), majd a közös hadügyminisztériumban (1917–
1918) szolgált, és 1917-ben személyesen is találkozott a
példaképként tisztelt Hindenburg és Ludendorff német
tábornokokkal.
1918-ban a függetlenséget elfogadta, s két hónapig zágrábi
katonai attasé volt. A magyar katonák forradalom utáni
leszerelése azonban mélységesen felháborította. A
hadügyminisztérium munkatársaként elítélte a
népmozgalmakat, s azt hangoztatta, hogy erős hadsereggel és
nacionalista politikával kellene megvédelmezni az
országhatárokat. 1919. január 19-én a tisztek érdekvédelmi
szervezete, a Magyar Országos Véderő Egyesület (MOVE)
elnöke lett. Bécsben csatlakozott az ellenforradalmi
szervezkedőkhöz, s megindította a Bécsi Magyar Futár című
lapját. „Közzétett gondolataiban itt kapcsolódott össze először
markánsan a nemzeti és keresztény jelző, a társadalom
egészséges működésének nélkülözhetetlen kritériumaként.”
(Vonyó József: Gömbös Gyula. Bp. 2014, Napvilág. 80. o.)
Szegeden Károlyi Gyula kormányának hadügyi
államtitkáraként fontos szerepe volt a Nemzeti Hadsereg
megszervezésében, s itt alakított ki jó viszonyt Horthy
Miklóssal. Politikai nézetei szerint a parasztságra támaszkodó,
harcosan nacionalista, keresztény és fajvédő kormányzatra
van szükség, amely „számarányuknak megfelelően”
korlátozza a zsidók közéleti szerepvállalását. A MOVE
elnökeként részt vett a baloldali erők megfélemlítésében,
Horthy kormányzóvá való megválasztásának előkészítésében
és IV. Károly király hatalomátvételének megakadályozásában.
Gömbös (Vonyó József megfogalmazásával élve) a radikális,
szélsőjobboldali mozgalmak informális vezérévé vált. 1920-
ban kilépett a hadseregből, hogy küldetéstudattól áthatva
politikai pályára lépjen, s ez évtől haláláig Abádszalók
képviselője volt. Az Országos Kisgazda- és Földmívespárt
fajvédő csoportjának vezetőjeként fontos szerepe volt az új
kormánypárt, az Egységes Párt létrehozásában (1922),
amelynek ügyvezető alelnöke lett. Bethlen István
miniszterelnök konzervatív nézeteivel szemben ő „a
társadalmi különbségeket elhomályosító, felülről, egy erős
központi hatalom által vezérelt nemzeti egység
megteremtésére törekedett”. (Idézett mű, 111. o.) 1923-ban
fajvédő csoportjával kivált a kormánypártból, s egy év múlva
létrehozta a Magyar Nemzeti Függetlenségi (röviden: Fajvédő)
Pártot. Első feleségétől elvált, s 1926-ban feleségül vette
Szilágyi Erzsébetet.
Fajvédő politikájának egyik eleme a zsidóság
visszaszorítására, politikai jogainak korlátozására,
bevándorlásának megakadályozására való törekvés volt. A
másik az agrárérdekek képviselete, a földreform végrehajtása,
a nemzeti kultúra támogatása, a szegény, de tehetséges
vidéki fiatalok bevonása a közoktatásba. Az ő pártjának
programjában kapott először hangsúlyos szerepet a testi
nevelés, a sport szorgalmazása. A nemzeti érdeket a jogrend
felett állónak nyilvánítva, a társadalomnak felülről, egy erősen
centralizált hatalom által irányított megszervezésére
törekedett.
1928-ban a Fajvédő Párt felbomlott, Horthy honvédelmi
államtitkárrá, majd honvédelmi miniszterré nevezte ki
Gömböst, aki a hadseregfejlesztés terén jelentős sikereket ért
el. A gazdasági világválság hatására a kormányzó újra
közeledni kezdett a radikális jobboldalhoz, s az erőskezű
kormányzást követelő Gömböst miniszterelnökké nevezte ki
(1932–1936).
 Mivel nem választási győzelemmel került a kormány élére,
tekintettel kellett lennie a konzervatív kormánypárt, az
Egységes Párt törekvéseire. „Nem támogatottja, hanem rabja
volt saját pártjának. Az adott politikai viszonyok között nem
gondolhatott radikális változtatásra.” (Idézett mű, 169. o.)
Programja, a Nemzeti Munkaterv egyrészt a
hatalomkoncentrációra irányult, másrészt a mezőgazdaság
érdekeinek előtérbe helyezésére. Megerősítette a magyar–
olasz kapcsolatokat, az állam- és kormányfők közül elsőként
látogatta meg Hitlert, abban a reményben, hogy segítséget
nyújthat a revízió előmozdításában és a mezőgazdaság
értékesítési gondjainak enyhítésében. Ugyanakkor 1934-ben
az olasz és osztrák kormánnyal egyezményt írt alá, amellyel
biztosították Ausztria függetlenségét, s felvette a diplomáciai
kapcsolatokat a Szovjetunióval.
Belpolitikai intézkedései ígéretéhez híven a mezőgazdaság
támogatására irányultak. Az oktatásügyben a valláserkölcsi és
hazafias nevelést erősítették fel. Bár a kormányfő bejelentette,
hogy felülvizsgálta antiszemita nézeteit, „a magyarságot
minden tekintetben egyértelműen a zsidók rovására kívánta
erősíteni”. (Idézett mű, 198. o.)
A kormánypártot Gömbös átalakította, s csak Nemzeti
Egység Pártja (NEP) néven emlegették. A konzervatív körök
befolyását azzal próbálta csökkenteni, hogy szinte minden
településen létrehozatta a szervezett tömegpárttá fejlesztett
NEP helyi szervezeteit. Az egész országra kiterjedő
pártszervezéssel próbáltak a „vezéreszme” érvényesítésével
támogatást biztosítani a „Vezér” néven emlegetett
miniszterelnök számára, s így megvalósítani Gömbös régi
elképzelését, „a lelkek feletti uralmon alapuló diktatúrát”. Az
1935-ös képviselő-választásokon követőinek sikerült többséget
szerezniük a képviselőházban. Az olasz mintára eltervezett,
korporatív érdek-képviseleti rendszer kialakítása azonban nem
sikerült. A pártok inkább szaporodtak, mint csökkentek,
Gömbös kormányzása idején, a szakszervezetek a
munkásokat, az egyházak a híveket tartották távol a NEP-től, a
Független Kisgazdapárt vezetői pedig olyan élesen támadták
Gömböst, hogy a miniszterelnök még párbajt is vívott Eckhardt
Tiborral. A társadalomszervezési kísérletet a NEP képviselői
sem támogatták egységesen, s Horthy is elfordult Gömböstől.
Veseproblémái miatt a miniszterelnök 1936 tavaszán már
kivonult a politikai életből, és október 6-án egy München
melletti kórházban meghalt.
Mind a kortársai (akik Gömbölini néven csúfolták), mind az
utókor történészei közül sokan úgy vélekedtek, hogy Gömbös
Gyula Mussolini és Hitler követője volt. Mussoliniről így
beszélt: „Én szívesen vallom őt mintaképemnek, és szívesen
tekintek reá, mint akinek példáját érdemes követnünk.” A
nácik lapja, a Völkischer Beobachter pedig 1932. október 8-i
számában megállapította, hogy Gömbös kormányprogramja
„alapvonásaiban figyelemre méltó módon egyezik az NSDAP
programjával”. (Vonyó József: Jobboldali radikálisok
Magyarországon. 1919–1944. Pécs, 2012, Kronosz. 149. o.)
Vonyó József azonban több tanulmányában is arra hívta fel a
figyelmet, hogy Gömbös politikai nézetei (radikális
nacionalizmusa, antiszemitizmusa, parlamentarizmus-,
szocializmus- és liberalizmusellenessége) korábban alakultak
ki, mielőtt még Mussolinit és Hitlert megismerhette. Az 1920-
as évek elején, amikor Hitler és Mussolini még pályája
kezdetén állt, Gömbös már a magyar szélsőjobboldal
legbefolyásosabb politikusa volt. Eszmeviláguk gyökerei
azonosak, s radikális politikai nézeteik a hagyományos
liberális rendszerek válságának, az első világháborút követő
összeomlás zűrzavarának, valamint az elszenvedett nemzeti
sérelmeknek következtében alakultak ki. „A nézetek
hasonlóságának okát tehát elsősorban nem az átvételben,
hanem a hasonló problémákra történő, hasonló
reagálásokban, illetve a források és szellemi hatások (nyilván
részleges) azonosságában kereshetjük.” (Vonyó J.: Jobboldali…
196. o.)
A hatalomgyakorlás körülményei eltérőek voltak: Gömbös
jobban alá volt rendelve az államfőnek, mint a német és olasz
diktátor, s kénytelen volt egy konzervatív-liberális parlamenti
többséggel kormányozni. Bár antiszemita volt, „kormányzása
idejéből egyetlen zsidóellenes megnyilatkozás sem idézhető
tőle, s 1932–1936 között egyetlen törvény vagy rendelet sem
korlátozta a zsidóság jogait”. (Vonyó J.: Jobboldali… 164. o.)
Hitlertől eltérően nem követelt fizikai erőszakot, csak
korlátozást és részleges kitelepítést, inkább „szelektív”, mint
totális antiszemitizmus jellemezte. Viszont ő is kitűzte maga
elé a társadalom egész életének totális megszervezését –
amellyel kudarcot vallott.

81. Sacco és Vanzetti ártatlan volt

1920. április 15-én a Bostontól húsz kilométerre fekvő South

Braintree városban a Slater & Morrill cipőgyár főpénztárosától,
Frederick A. Parmentertől és az őt követő őrtől, Alessandro
Berardellitől elrabolták a munkások egyheti bérét, s
mindkettejüket agyonlőtték. Hamarosan letartóztatták a
gyanúsítottakat, Nicola Sacco 29 éves cipészt és Bartolomeo
Vanzetti 32 éves halkereskedőt. Mindketten olasz bevándorlók
voltak, akik anarchista körökkel álltak kapcsolatban, és a
világháború idején Mexikóba költöztek, hogy ne kelljen
bevonulniuk. Fegyvereket találtak náluk, nem tudták
megmondani, mit kerestek a környéken, s a rablótámadás
szemtanúi közül többen is felismerték Saccóban az egyik
támadót. Bár Vanzettit csak egy tanú azonosította,
mindkettejük ellen vádat emeltek.
Az Egyesült Államokban ekkor került sor a „vörös
veszedelem” nevű tömeghisztériára (1919–20). Az első
világháború lezárását sztrájkok és bombamerényletek
követték. Ezért mintegy hatezer baloldali aktivistát
letartóztattak, s 1919 végén 249 állítólagos radikálist
Oroszországba deportáltak. New York állam törvényhozása öt
törvényesen megválasztott képviselőtől megtagadta a
mandátumot, mivel szocialistának vallották magukat.
 Ebben a közhangulatban Sacco és Vanzetti aligha
számíthatott tárgyilagos bíráskodásra. A tárgyalás 1921.
május 31-én kezdődött Dedhamben, Webster Thayer, a
massachusettsi legfelsőbb bíróság bírájának elnökletével. Hat
hétig tartott. A vádlottaknál talált egyik fegyver olyan volt,
mint amelyet a meggyilkolt őr használt, ezért Vanzettit azzal
vádolták, hogy tőle vette el. A Saccónál talált fegyverről pedig
a szakértők megállapították, hogy ebből lőttek az őrre. Hét
tanú állította, hogy látta Saccót a városban a bűntény előtt
vagy után.
A vádlottak azt állították, hogy azért hazudoztak a
rendőröknek, mert féltek, hogy megbüntetik őket a náluk lévő
anarchista iratok miatt. A védelem több tanúja azt vallotta,
hogy együtt voltak a vádlottakkal a bűntény idején, távol
annak helyszínétől. Mivel valamennyien olaszok és anarchisták
voltak, nem hittek nekik. Július 14-én az esküdtszék bűnösnek
találta Saccót és Vanzettit. Egyik barátjuk, az anarchista Mario
Buda állítólag emiatt robbantott fel szeptember 16-án száz
font dinamitot J. P. Morgan székháza előtt a New York-i Wall és
Broad Street sarkán, fényes nappal, csúcsforgalomban. Több
mint harminc személy halt bele sérüléseibe.
A védelem egymás után adta be az újratárgyalási
kérelmeket, Thayer bíró valamennyit elutasította.
Megpróbálták megcáfolni a fegyverszakértő vallomását. Majd
egy bűnöző bevallotta, hogy részt vett a rablásban, de Sacco
és Vanzetti nélkül. Csakhogy kiderült róla, hogy nem ismeri a
helyszínt. 1927-ben Felix Frankfurter, a Harvard Egyetem
jogászprofesszora elítélte a dedhami tárgyalást, mert a
kommunistaellenes hisztéria hatása alatt állt. Eközben a két
halálraítélt fogságban maradt, s világszerte tiltakozó
mozgalom bontakozott ki a védelmükben. A kommunisták és
más radikálisok az osztályharc mártírjainak tekintették őket. A
liberálisok azzal vádolták a bíróságot, hogy az
idegenellenesség előítéleteinek engedett. Tüntetésekre került
sor Párizsban, Londonban, Mexikóvárosban, Buenos Airesben
és Berlinben. Uruguayban sztrájkoltak, a párizsi amerikai
nagykövet lakásán és a nizzai amerikai konzulátuson pedig
bombák robbantak.
1927. augusztus 23-án végezték ki a két elítéltet
villamosszékben. Sacco utolsó szavaival az anarchiát éltette,
Vanzetti pedig ártatlanságát hangsúlyozta. Temetési
menetükön oly sokan vettek részt, hogy nyolc mérföldön át
húzódott.
Francis Russel amerikai író több évtizeden át vizsgálta a
történteket, s végül arra a következtetésre jutott, hogy Sacco
bűnös volt, Vanzetti viszont ártatlan, aki nem akart társa ellen
vallani. Ezt a korabeli bostoni anarchista körök vezetőinek
leszármazottai is megerősítették. 1961-ben pedig a
fegyverszakértők megállapították, hogy a gyilkos golyót
valóban Sacco pisztolyából lőtték ki. Mások azonban azzal
érvelnek, hogy ezt csak az egyik golyóról lehetett
bebizonyítani, holott a tanúk szerint ugyanazon fegyverből
adták le mind a négy lövést. Akik lehetségesnek tartják
ártatlanságukat a fegyveres rablásban, azok is úgy
vélekednek, hogy közvetett bizonyítékok szerint részt vehettek
az 1919-es bombamerényletekben. „Amikor Sacco és Vanzetti
letartóztatásuk után hazudtak a rendőrségnek, talán valami
súlyosabbat akartak eltitkolni, mint azt, hogy tagjai egy
radikális szervezetnek; nagyon is valószínű, hogy…
robbanóanyagot akartak szállítani, nem pedig radikális
irományokat.” (Paul Aron: Megoldatlan rejtélyek az amerikai
történelemben. Bp. 2001, Palamart. 150. o.)
2005-ben megtalálták Upton Sinclair radikális író 1929-ből
származó levelét. Ebben a következőket írta egy Los Angeles-i
ügyvéd barátjának: „Egy hotelszobában, egyedül Freddel
(Moore-ral, Sacco és Vanzetti védőügyvédjével – H. P.),
könyörögtem neki, hogy mondja el a teljes igazságot. Erre
elmondta nekem, hogy bűnösök, és minden részletét feltárta,
hogyan hamisított alibiket a számukra. Ez a levél csak neked
szól, zárd el a páncélszekrényedbe, és valamikor a távoli
jövőben a világ majd megtudhatja az igazságot az ügyről.”
(David Pietrusza: 1920. The Year of the Six Presidents. New
York, 2007, Basic Books. 450. o.)
 82. Kirovot Sztálin ölette meg

Szergej Mironovics Kosztrikov, ismertebb nevén Kirov, a

leningrádi pártszervezet negyvennyolc éves elnöke 1934.
december 1-ének délutánján bement a Szmolnij Intézetbe, a
pártszervezet székházába. Felment a második emeletre, s fél
öt tájban balra befordult az irodája felé vezető, kisebb
folyosóra. Testőre, Mihail Boriszov követte, de ide már nem jött
utána. A harmincéves Leonyid Vasziljevics Nyikolajev
szembejött Kirovval, félreállt, maga elé engedte, majd hátulról
fejbe lőtte. Önmagával is végezni akart, de az odarohanó
testőrök és alkalmazottak ezt megakadályozták. Kirov azonnal
meghalt. Robert Conquest az évszázad gyilkosságának
nevezte a történteket. „A következő években ugyanis több
száz szovjet állampolgárt fognak agyonlőni, a forradalom
legnevesebb politikai vezetőivel együtt, közvetlenül e
gyilkosság miatt, s szó szerint milliók mennek majd a halálba,
akiket a gyilkosság mögött álló, nagy összeesküvésben való
cinkossággal vádolnak.” (The Great Terror: A Reassessment.
New York, Oxford, 1990, Oxford University Press. 37. o.)
A gyilkos leningrádi munkáscsaládban született, s angolkór
miatt tizenegy éves koráig nem tudott járni. Beteges volt és
veszekedős, de származásának köszönhetően bejutott a
Komszomolba és a pártba, s még a leningrádi területi
pártirodán is kapott munkát. Konfliktuskereső magatartása
miatt azonban sorra elveszítette munkahelyeit, s egyre
fenyegetőbb hangvételű levelekben folyamodott állásért.
Felesége, a vonzó Milda Petrovna Draule is a Szmolnijban
dolgozott, s a pletykák szerint Kirov szeretője volt. A
mentálisan labilis Nyikolajevnek tehát több oka is volt arra,
hogy bosszút forraljon.
Sztálin már másnap megérkezett Leningrádba, s ezt az
utasítást adta a belügyi népbiztosság, a rettegett NKVD
tisztjeinek: „Keressék a gyilkosokat Zinovjev hívei között!”
(Oleg V. Khlevniuk: Stalin: New Biography of a Dictator. New
Haven, London, 2015, Yale University Press. 131. o.) Vagyis
arra használta ki a gyilkosságot, hogy nagyszabású
leszámolást rendezzen egykori politikai ellenfelei körében.
Több száz személyt azonnal letartóztattak, s Sztálin
személyesen tárgyalt az NKVD, az ügyészség és a bíróság
illetékeseivel. Még Nyikolajev feleségét is ő hallgatta ki. „Az
ezt követő években a legkülönfélébb bűntényekkel vádolt
szovjet állampolgárok millióit semmisítik meg: a Kirov-
gyilkosság adja meg a végső lökést a »nagy terror«
elindításához.” (Mihail Heller–Alekszandr Nyekrics: A
Szovjetunió története. Bp. 1996, Osiris–2000. 230. o.)
Nyikolajevet még december 29-én halálra ítélték és
agyonlőtték, három hónap múlva a felesége hasonló sorsra
jutott, s gyermekük árvaházba került. Valamennyi rokonukat
kivégezték, vagy lágerbe vitték.
A gyilkosságot követő terror miatt, amely véglegesen
megszilárdította a főtitkár hatalmát, sokan feltették a kérdést:
vajon nem Sztálin ölette meg Kirovot? Állítólag a XVII.
pártkongresszuson több vezető tisztviselő felvetette, hogy
Sztálint le kellene váltani a főtitkári posztról, s Kirovot lehetne
a helyére ültetni. A központi bizottság ülésén többen is Sztálin
ellen szavaztak, aki ezért a szavazócédulákat
megsemmisíttette. Tíz hónap múlva pedig megszervezte Kirov
meggyilkolását, hogy megszabaduljon egy veszedelmes
riválistól. Az NKVD vezetője, Genrih Grigorjevics Jagoda
elintézte, hogy a korábban már letartóztatott Nyikolajev
fegyvert kapjon, és bejuthasson a Szmolnijba. A gyilkosság
után pedig azonnal megölték Mihail Boriszovot, Kirov testőrét,
hogy eltüntessék a nyomokat: az autót, amely kihallgatásra
vitte, baleset érte, s Boriszov a kórházban meghalt.
Robert Conquest sok más történésszel együtt Sztálint
tartotta felelősnek Kirov meggyilkolásáért (Idézett mű, 37–52.
o.) Anna Kirilina (Неизвестный Киров, Szentpétervár,
Moszkva, 2001, OLMA-Pressz) és Matthew E. Leone (The Kirov
Murder and Soviet History. New Haven, London, 2010, Yale
University Press) kutatásai azonban ezt az értelmezést
megkérdőjelezik. Kirov pályafutása egyáltalán nem arról
árulkodik, hogy önálló politikai vonalat képviselt volna.
Egyszerű „apparatcsik” volt, minden szempontból Sztálin
embere. Csak ritkán utazott Moszkvába, nem állt kapcsolatban
ellenzékiekkel, és semmi nyoma, hogy reformokat tervezett
volna.
Nyikolajev nem közvetlenül a gyilkosság előtt, hanem még
1918-ban szerezte meg a pisztolyt, amellyel megölte Kirovot,
és engedélye is volt rá. Mindössze egyszer vették őrizetbe a
gyilkosság előtt Kirov irodája közelében, de papírjai
ellenőrzése után hazaengedték, mert kiderült, hogy régi
párttag, a Szmolnijban dolgozott, és csak állást akart kérni
Kirovtól. Boriszov valóban nem követte Kirovot az irodájáig, de
ennek az volt az oka, hogy főnökét idegesítette testőrei
közelsége, többször megszökött tőlük, s Boriszov nem akarta
felbosszantani. Ráadásul Kirov beszélgetett az arra járókkal a
folyosón, s a diszkréció úgy kívánta, hogy Boriszov ne
közelítse meg. A gyilkosság másnapján oly sok NKVD-tiszt
érkezett Leningrádba, hogy minden jobb kocsit lefoglaltak, s
Boriszovot ezért vitték egy ócska teherautón kihallgatni,
amely meghibásodott, és belerohant egy épületbe. Boriszov a
falba ütötte a fejét, s nem tért többé magához. Rajta kívül más
testőrei is voltak Kirovnak, egyikük, Durejkó éppen a
gyilkosság helyszínén, a folyosón tartózkodott. Ha Boriszovot
meg kellett ölni, őt vajon miért hagyták életben? A leningrádi
NKVD sok tisztjét börtönbüntetésre ítélték, mert nem őrizték
jobban Kirovot, viszont egyet sem végeztek ki közülük, s
később a táborok őrségében alkalmazták őket.
Sztálin tagadhatatlanul hasznot húzott Kirov halálából, mert
erre hivatkozva felerősíthette a terrort, de ez a tény még nem
bizonyítja, hogy ő szervezte volna meg a gyilkosságot. A terror
szélsőséges felerősítésére pedig csak másfél év múlva került
sor. Sztálin ismerősei valamennyien úgy vélekedtek, hogy a
vezér kifejezetten kedvelte Kirovot, s halála őszintén
megrendítette. Húsz települést neveztek el Kirovról (azóta
több visszakapta a régi nevét), számtalan kulturális
intézményt, iskolát, üzemet, utcát és parkot, egy
metróállomást, egy hadihajót és egy balettkart. Az egyszerű
pártemberből mártír lett, akit a Kreml falánál temettek el.
Hruscsov 1956-ban többször is utalt arra, hogy a Kirov-
gyilkosság körülményei tisztázatlanok. De sem az általa, sem
a Gorbacsov által felállított bizottságok nem találtak semmi
bizonyítékot Sztálin bűnrészességre, és a Szovjetunió
összeomlása, a levéltárak megnyitása óta sem került elő
semmilyen dokumentum, amely ezt bizonyította volna.

83. Mao „hosszú menetelése” sikeres

és dicsőséges hadművelet volt

Az 1930-as évek elején Kínában a Csang Kaj-sek által vezetett,

Kuomintang nevű párt nemzeti kormányzata megpróbálta
visszaszorítani a tartományok hadurainak, vagyis katonai
diktátorainak hatalmát. A Csianghszit uralma alatt tartó Kínai
Kommunista Párt vezetői úgy döntöttek, hogy feladják a
tartományt, s elvonulnak a szovjet határ közelébe, ahol
felfegyverezhetik őket.
Előbb megszabadultak több ezer megbízhatatlannak tartott
személytől. „A kivégzéseket egy lezárt völgyben hajtották
végre, ahol hatalmas gödröt ástak. Az áldozatokat leszúrták,
majd belerugdosták a gödörbe. Amikor a gödör megtelt, a
többi halálraítélttel megásatták a saját sírjukat, majd megölték
vagy élve temették el őket.” (Jung Chang–Jon Halliday: Mao. Az
ismeretlen történet. Bp. 2006, Európa. 143. o.) 1934
októberében nyolcvanezren vonultak ki Csianghszi
fővárosából, Zsujcsinból nyugat felé. Hunan tartományban a
Hsziang folyón már csak negyvenezren keltek át, a többiek
dezertáltak vagy szétszóródtak. Csang Kaj-sek nem
akadályozta meg négy napig tartó átkelésüket, inkább
egérutat adott nekik, mert azt akarta, hogy a kommunisták
útjába eső tartományok hadurai őt hívják segítségül. Moszkvát
sem akarta megharagítani, ahol a fiát túszként fogva tartották.
Hosszabb távon pedig abban reménykedett, hogy ha kitör a
japán–kínai háború, Moszkva a kommunistákat is mozgósítja
majd Japán ellen. Az észak-nyugati Senhszi tartományban nem
is akadályozta meg a kommunista bázis megnövekedését.
Ezzel „létrehozta a karámot, amelybe beterelheti a Vörös
Hadsereg összes haderejét, miután kihozta őket Kína szívében
lévő állásaikról. Az volt a stratégiája, hogy útközben
meggyengíti őket, de nem végez velük.” (Idézett mű, 151. o.)
A párt vezetői nem gyalogoltak a katonákkal, őket
hordszéken vitték. Akik a szalmaszandálokban menetelők
közül sebesülés, betegség vagy kimerülés miatt elmaradtak,
azokkal a parasztok végeztek. A létszámot zsarolással és
erőszakkal besorozott fiatalokkal töltötték fel. Tizenegy-
tizenkét éves gyermekeket is elraboltak. Mao szerint a
menetelés során 12 500 kilométert tettek meg, két mai brit
kutató szerint azonban az út hossza inkább 6000 kilométer
lehetett.
Cunji városában 1935 januárjában pártértekezleten vitatták
meg, ki a felelős Csianghszi elvesztéséért. A negyvenegy éves
Mao itt került be a párt titkárságába, s itt határozták el, hogy
Szecsuan felé folytatják útjukat. Mao azonban nem akarta
egyesíteni csapatait az északon rájuk váró Csang Kuo-tao
nyolcvanezres hadseregével. Rávette vezetőtársait, hogy
támadják meg a Kuomintang mögöttük vonuló hadseregét, és
teljesen felesleges csatákat vívtak óriási veszteségekkel.
Ezután újra bevonultak Cunjiba, ahol Mao elérte, hogy egy
háromfős vezetői csoport tagja legyen Csou En-laj és Vang
Csia-hsziang oldalán. Mao ekkori élettársa, Kuj-jüan ez idő tájt
szülte meg kislányát, akit hátrahagytak, s hamarosan meg is
halt.
1935 áprilisában Jünnan tartományba szorultak. Csang Kaj-
sek továbbra is nyitva tartotta az utat Szecsuan felé, s még a
Jangce átkelőhelyeit sem védelmezte. Hujli város sikertelen
ostroma után Mao háttérbe szorította ellenfeleit a vezetésben,
s beleegyezett, hogy végre meginduljanak észak felé. „Négy
hónapja halogatta ezt a döntést, aminek egyenes
következményeként harmincezer katona esett el, vagyis a
Vörös Hadsereg eredeti állományának több mint a fele. A
menetelők az ő hibájából legalább 2000 kilométerrel többet
tettek meg a kelleténél.” (Idézett mű, 167. o.)
A Tatu folyó Luding (vagy Luting) nevű függőhídján való,
május 29-i átkelés vált később a „hosszú menetelés”
leggyakrabban felidézett hőstettévé. A legenda szerint a
deszkákat felszedték, s a kommunisták a híd láncain
kapaszkodva, ellenséges tűzben keltek át a folyón. Valójában
azonban semmilyen ütközetre sem került sor, a Kuomintang
katonái elvonultak, jelentéseik nem említenek összecsapást, s
a helybéliek sem tudtak ilyesmiről. A híd hiányos deszkáit a
helyi lakosság ajtóival és koporsófedeleivel pótolták, hogy a
hadsereg áldozatok nélkül átvonulhasson rajta.
A Min-hegység 3000 méter magasan fekvő hágóján való
átkelés sokkal nehezebb volt a hideg, a tífusz és vérhas miatt.
A hágó túloldalán azonban már Csang Kuo-tao emberei várták
a katonákat, s június 25-én Fu-pien faluban a két legnagyobb
Vörös Hadsereg egyesülhetett.
Csang Kaj-sek tervének egy része bevált: a „hosszú
menetelés” következtében az uralma alá vonhatta Kujcsou,
Jünnan és Szecsuan tartományokat. Fiát azonban nem kapta
vissza, a szovjet vezetők arra hivatkoztak, hogy nem akar
hazatérni. Amikor pedig Japán-ellenes katonai szerződésre tett
javaslatot, azt a választ kapta tőlük, hogy előbb rendezze
kapcsolatát a kommunistákkal.
Mao hadseregéből ugyan csak tízezer ember maradt, s a
legfőbb katonai tisztséget át kellett engednie Csang Kuo-
taónak, de sikerült pártvezetővé nyilvánítania saját embereit,
Lo Fut, Csou En-lajt és Po Kut, akiket a háttérből irányíthatott.
A további csapatmozgásokat ő tervezte el, Csang Kuo-tao
katonáit nehéz terepen indította útnak, majd cserbenhagyta
őket, hogy elsőként vehesse fel a kapcsolatot a szovjetekkel.
Mielőtt eljutott volna Észak-Senhszibe, újra elveszítette
seregének több mint a felét dezertálás, lemaradás és
betegségek miatt. Követe viszont október közepén átadta
üzenetét Moszkvában, s a Kreml ettől kezdve Maót tekintette a
Kínai Kommunista Párt vezetőjének.
A tömegmészárlással kezdődő, s tömegmészárlásnak beillő
vereségekkel járó „hosszú menetelés” tömegmészárlással
végződött. Mao az északnyugat-kínai löszfennsík kommunista
vezetőjét, Liu Csi-tant jobboldalisággal vádolta meg,
pártküldöttei és vöröskatonái pedig öldökölni kezdtek. „Csi-tan
egyik munkatársának izzó dróttal égették csontig a jobb
combját. Többeket elevenen eltemettek… Ekkor ért oda Mao –
épp idejében ahhoz, hogy eljátszhassa a jóságos bírót.
Elrendelte a letartóztatások és kivégzések felfüggesztését…
Ezzel úgy buktathatta meg a helyi vörös vezetőséget, hogy
közben megmentőjükként tetszelgett. Így olyan pozícióba
került, hogy átvehette a bázisterületet.” (Idézett mű, 188. o.)
Mivel Kínát egészen az 1970-es évekig azok a kommunisták
vezették, akik részt vettek a „hosszú menetelésben”, a
hivatalos propaganda afféle diadalmenetnek tüntette fel,
amelyben a kommunisták dicsőségesen törtek előre. Elsőként
valószínűleg maga Mao Ce-tung írt verset róla. Weöres Sándor
így fordította le egy 1959-ben megjelent kötet számára: „A
Vörös Had nem retteg vonulni napról napra, / nem akadály
előtte száz folyam, ezer szikla, / s mint fodrozó hullámok, az
Öt Hegy minden orma: / Vu-mang hatalmas bérce szinte sárrá
taposva. / Folyó arany homokja a szirteket csapdossa, /
függőhíd jeges láncát a Ta-tu habja mossa, / Min-hegység
haván átkel a hadsereg hatalma, / nincs akadály előtte, megy
boldogan kacagva.” Azóta is számtalan festmény, dal, film és
színdarab idézi fel hasonló hangnemben a történteket.

84. „Az igazi Trebitsch” Rejtő Jenő

fantáziájának terméke
Rejtő Jenő könyveinek valamennyi kedvelője emlékszik a
Piszkos Fred, a kapitány egyik hősére, egy bizonyos Buzgó
Mócsingra, aki újra meg újra arról biztosítja a regény
főszereplőjét, az alvilágba tévedt St. Antonio főherceget, hogy
ő „az igazi Trebitsch”. Jómagam, minden bizonnyal az olvasók
többségével együtt, éveken át úgy gondoltam, hogy ezt a fura
hangzású nevet ugyanúgy az író találta ki, mint Fülig Jimmyét
vagy Piszkos Fredét. Mit sem tudtam arról, hogy a regény
megjelenése idején, 1940-ben a legkülönbözőbb legendák
terjedtek egy hírhedt nemzetközi kalandorról, Trebitsch
Ignácról. Azóta szinte elfelejtették a nevét, pedig az Egyesült
Államokban Bernard Wasserstein (The Secret Lives of Trebitsch
Lincoln. New Haven, 1988, Yale), Franciaországban Gyomai
Imre (Trebitsch Lincoln. Les plus grand aventurier de siécle.
Párizs, 1939, Les Éditions de France), Németországban Henryk
Kesler (Ignatius Trebitsch-Lincoln oder Vom Talmudschüler zum
Buddha-Priester. Fulda, 1989, Verlag freier Autoren),
Magyarországon pedig Gömöri Endre írta meg az életrajzát (Az
igazi Trebitsch. Bp. 1985, Kozmosz).
Pakson született 1879. április 4-én, tizennégy gyermekes,
ortodox zsidó családban. 1887-ben Budapestre költöztek, s
Ignác sikeres riportokat publikált valódi vagy képzeletbeli
külföldi utazásairól az Egyetértés című lapban. Apja halála
után Hamburgba emigrált, ahol az ír presbiteriánus egyház
missziója 1898-ban megkeresztelte. Az immár Timotheus
keresztnevet viselő fiatalember 1901-ben a kanadai
Montrealban elvégezte a McGill Egyetem teológiai fakultását.
Lelkésszé szentelték, megházasodott, majd egy anyagi vita
miatt áttért az anglikán hitre. 1904-ben már az angliai Kent
grófság Appledore nevű falujának lelkésze volt.
Hamarosan a londoni antialkoholista mozgalom egyik
népszerű szónoka lett Ignatius Timothy Trebitsch-Lincoln
néven, majd 1906 és 1909 között a brit titkosszolgálat
megbízásából Belgiumban tevékenykedett. A brit
állampolgárság megszerzése után az 1910 januárjában tartott
parlamenti választáson sikerült a Liberális Párt képviselőjévé
választatnia magát. Az ugyanezen év novemberében
megrendezett újabb választásokon azonban már nem indult,
inkább a galíciai és romániai olajmezőkön próbált
meggazdagodni. Az első világháború előtt valószínűleg
felvette a kapcsolatot a német és osztrák–magyar
hírszerzéssel, valamint Basil Zaharoff-fal, a hírhedt
fegyverkereskedővel.
A világháború első hónapjait a brit hadügyminisztérium
cenzúrahivatalának alkalmazottjaként töltötte. Majd a brit
titkosszolgálat megbízásából Hollandiába utazott, ahol felvette
a kapcsolatot a német kémszolgálattal. Kémtevékenysége
azonban sikertelennek bizonyult, s mielőtt egy
váltóhamisításért letartóztatták volna, 1915-ben az Egyesült
Államokba menekült. Itt a New York World című lapban már
arról írt, hogy mindig a német kémszolgálat ügynöke volt. A
brit kormány kérésére letartóztatták, de nem adták ki, mert az
amerikai kémelhárítás német táviratok megfejtésére
alkalmazta. 1916 elején megszökött az őrizetből, jó pénzért
cikkeket és könyveket publikált, amíg újra le nem tartóztatták,
s májusban ki nem adták a brit hatóságoknak. Londonban
három év börtönre ítélték, s megsemmisítették brit
állampolgárságát. Büntetése leteltével pedig, 1919-ben
felrakták egy Hollandiába induló hajóra.
Gömöri Endrének igaza volt, amikor így fogalmazott:
Trebitsch „sohasem szakított meg teljesen egy már létrejött
titkosszolgálati kapcsolatot. Ezért nem lehet mindmáig tudni,
hogy voltaképpen hány kémszolgálatnak dolgozott, és éppen
mikor melyiket adta el a másiknak”. (Idézett mű, 140. o.)
Németországi tevékenysége különösen meglepő. Berlinben a
német forradalom zűrzavaros hónapjai során a jobboldali,
militarista körök vezető személyiségeinek közeli munkatársa
lett, és részt vett a szociáldemokrata kormány elleni
összeesküvésekben. Az Erich Ludendorff tábornok körül
kialakuló csoport kétszer is Trebitschet küldte el a Hollandiába
száműzött II. Vilmos császárhoz, s vele üzenték meg, hogy az
lenne a legjobb, ha fia javára lemondana a trónról. Eközben
Hágában az amerikai nagykövetet is informálta a
tárgyalásokról. Majd Bécsen át Budapestre utazott, s tárgyalt a
Gellért Szállóban Horthy követőivel.
Berlinben 1920 folyamán Trebitsch lakásán szervezték meg
azt a márciusi államcsínyt, amely Kapp-puccs néven került be
a történelembe. Ludendorff tábornok és Max Bauer ezredes
mellett ő is vezető szerepet játszott a puccs végrehajtásában.
Egyesek szerint a Dietrich Eckart társaságában Berlinbe repülő
Hitler ugyancsak felháborodott, amikor kiderült, hogy a
puccsisták kormányának sajtófőnöke egy magyar származású
zsidó, aki valaha brit állampolgár volt.
A puccs bukása után Bauerral és Fritz von Stephani
őrnaggyal hármasban nagyszabású tervet főztek ki a bajor,
osztrák és magyar szélsőjobboldali körök tevékenységének
összehangolására, valamint a fehéroroszok hamis rubelekkel
történő támogatására. 1920 májusában megérkeztek
Budapestre, ahol Horthyval, Eckhardt Tiborral, Gömbös
Gyulával és Prónay Pállal is tárgyaltak. Trebitsch az
olaszországi Trentóba is elutazott, de Stephani őrnagy ekkor
már arra gyanakodott, hogy elárulta őket a francia
kémelhárításnak. A megrémült Trebitsch erre Bécsben
felajánlotta az összeesküvés leleplezését az amerikai, francia,
majd cseh követség vezetőinek.
Mivel a csehek ajánlották a legmagasabb összeget, Trebitsch
Prágába utazott, átadta az összeesküvés dokumentumait, és
még a családját is magához hívta Angliából. A pénzt mégsem
kapta meg, mert azzal vádolták, hogy hamis dokumentumokat
adott el. Hosszas huzavona után családjával Bécsbe költözött.
Itt Trebitsch három hónapot töltött vizsgálati fogságban. Az
osztrák hatóságok végül kiutasították. A család szétszóródott,
Trebitsch fia beállt a brit hadseregbe, felesége Hamburgba
költözött, ő maga pedig újra az Egyesült Államokba utazott. Itt
egy nyilvános sajtóközleményben kért politikai menedékjogot,
arra hivatkozva, hogy a legkülönbözőbb csoportok törnek az
életére. Az amerikai hatóságok kiutasították – s ezután a
történészek Tokióban akadtak a nyomára, ahol 1922-ben
közölte az amerikai követség munkatársaival, hogy úton van
Kína felé. Talán kapott valamilyen titkos megbízatást
Amerikában? Könnyen lehet, mert a sanghaji amerikai
konzulátuson is bejelentkezett.
Kínában ekkoriban katonai diktátorok, kommunista
hadseregek és külföldi hatalmak marakodtak a nemzeti
kormánnyal. Ha Trebitsch Európában képes volt több állam
kémszolgálatával is fenntartani a kapcsolatot, nem
csodálkozhatunk rajta, hogy Kínában azonnal felvette a
kapcsolatot Szun Jat-szen köztársasági elnök
titkosszolgálatának egyik vezetőjével, Morris („Kétpisztolyos”)
Cohennel, a híres kalandorral. Valószínűleg az ő ügynökeként
utazott el előbb Csungkingba, majd Lojangba, Vu Pej-fu
hadúrhoz, Szun Jat-szen ellenfeléhez. A paksi zsidó
gabonakereskedő fiának pedig sikerült rábeszélnie (vajon
milyen nyelven?) a rettegett hadurat, hogy egy négytagú
küldöttség élén küldje el őt Európába, s vegye fel a
kapcsolatot német nagyvállalatokkal. Hogy ezt Szun Jat-szen
kormányának, a brit kormánynak vagy a német hírszerzésnek
a felkérésére tette-e – erre nem tudjuk a választ.
Trebitsch a Vu Pej-futól kapott mandarin cím birtokosaként,
magyar útlevéllel, Tolnai Lajos álnéven érkezett meg
Velencébe. Ide hívta régi cinkosát, Bauer ezredest, s az ő
kapcsolatai segítségével próbált kölcsönt szerezni Vu Pej-
funak. Hitler müncheni „sörpuccsának” a híre (1923)
Zürichben érte el őket, s Bauert állítólag Trebitsch beszélte le
arról, hogy csatlakozzon az államcsínyhez. (Így aztán tíz év
múlva, amikor Hitler hatalomra került, mind Bauer, mind a
„sörpuccsot” leverő Hans von Seeckt tábornok Kínában kötött
ki – de nem a hadúr, hanem Csang Kaj-sek szolgálatába
álltak.)
Trebitschnek egy osztrák gyárostól sikerült kölcsönt
szereznie Vu Pej-fu számára. A pénz azonban nem érkezett
meg Kínába, Trebitsch újra visszatért Zürichbe, ahol vádat
emeltek ellene hamis útlevél használata miatt. Természetesen
visszamenekült Kínába Vu Pej-fu mellé. A hadúr éppen Sanghaj
ellen indított meg egy támadást, hiába próbálta Trebitsch
lebeszélni róla. A hadjárat megindult, Vu Pej-fu katonáira
azonban mind Feng Jü-siang tábornok, mind a japánokkal
együttműködő Csang Cso-li seregei rátámadtak. Trebitsch a
pekingi Tiltott Városban közvetített a béketárgyalásokon, majd
megszervezte, hogy az utolsó, immár hatalom nélküli kínai
császárt, Pu-jit japán fennhatóság alatti területre szállítsák. A
japánok ezután kinevezhették a bábcsászárt az általuk
alapított kínai állam, Mandzsukuo uralkodójának.
Trebitsch ezek után letette a mandarinköntöst. 1925 őszén a
manilai brit konzulátuson bukkant fel, majd Ceylonba utazott,
és beköltözött egy buddhista kolostor cellájába. Talán úgy
érezte, hogy biztonsága érdekében el kellene tűnnie egy
időre? Vagy misztikus hajlamai hatalmasodtak el rajta?
Megtanulta a szerzetesek nyelvét, és felvette a Csao Kung
nevet.
Fiát, John Lincolnt ezalatt egy angliai betörés és gyilkosság
miatt halálra ítélték. Trebitsch erre elhagyta Ceylont, de
mielőtt Angliába érkezett volna, a fiát 1926 márciusában
kivégezték. Ezzel végleg elszakadt Európától. A következő
éveket egyre magasabb rangú szerzetesként töltötte
Sanghajban és Peking szomszédságában. Az 1930-as évek
elején a japánok megbízásából kísérletet tett buddhista iskolák
európai és kanadai alapítására, de mindenhonnan
kiutasították, s végül Sanghajban hozta létre iskoláját. A város
japán megszállása (1937) után nyíltan a japánok szolgálatába
állt.
Ekkor már olyan legendás személyiséggé vált, hogy Az Est
című magyar napilap azt terjeszthette róla, hogy a japánok
Kína császárává akarják koronázni. Trebitsch ezt egy levélben
cáfolta meg: az ő nevét (Csao Kung) összetévesztették Cao
Kun tábornok nevével, aki 1923–24-ben Kína elnöke volt.
Ekkoriban azt tervezgette, hogy visszatér Magyarországra.
Ezért 1936-ban, Sanghajban megjelent könyvéből egy
példányt elküldött Horthy Miklósnak is, Csao Kung aláírással.
Majd 1938-ban Budapestre küldött egy Tao-La nevű, borotvált
fejű, buddhista szerzetesi palástot viselő, litván származású
asszonyt, akit Horthy Miklós nem volt hajlandó fogadni.
Valószínűleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy a magyar sajtóban
több találgatás látott napvilágot Trebitschcsel kapcsolatban, s
Rejtőnek is az ő neve jutott eszébe a Piszkos Fred, a kapitány
megírása közben.
Egyes brit hírügynökségek szerint Trebitsch britellenes
rádióadót működtetett Tibetben. A The Sydney Morning Herald
című napilap 1945. április 7-i számában pedig az volt
olvasható, hogy a dalai láma halála után Trebitsch megüzente
Tibetbe, hogy az új dalai láma benne testesült meg. A japánok
támogatták ezt a tervet, a tibetiek azonban nem, s ezért
Trebitsch (a lap téves információja szerint) harakirit követett
el. Csak annyi valószínű, hogy a második világháborúban
kapcsolatot létesített a tengelyhatalmakkal, s a britek elleni
fellépésre ösztökélte a buddhistákat. Az angol nyelvű
Wikipédia szerint a holokauszt miatt tiltakozó levelet írt
Hitlernek, aki ezért a japánokat felkérte, hogy öljék meg
Trebitschet. Nem tudjuk, mi igaz mindebből, de hősünk
Sanghajban halt meg, kórházban 1943. október 4-én,
gyomorbántalmak vagy bélcsavarodás miatt.
Ezután természetesen még évekig felröppentek a hírek arról,
hogy Trebitsch egyáltalán nem halt meg Sanghajban, hanem
valahol még mindig él, és terveket sző. Pályafutása
ismeretében – amely sokkal fordulatosabb és valószínűtlenebb
volt minden Rejtő-regénynél – ezen nem is csodálkozhatunk.

85. A spanyol polgárháború a

demokrácia és a fasizmus küzdelme
volt

A spanyol Primo de Rivera tábornok diktatúrájának (1923–30)

bukása és a köztársaság kikiáltása (1931) után „nyilvánvalóvá
vált, hogy a republikánus centrum beszorul a tradicionális
Spanyolország vereségüket csupán átmeneti kudarcnak
tekintő erői és a kiváltságok nélküli tömegek kétségbeesett
várakozásai közé”. (Antony Beevor: A spanyol polgárháború.
Bp. 2002, Európa. 46. o.) Az első világháború után
megnövekedett születésszám következtében a munkaerő
megduplázódott, a társadalmi elvárások megnövekedtek, a
szegények nem voltak hajlandóak türelmesen várakozni a
reformokra, a baloldal pedig fegyverkezni kezdett.
Egyes történészek szerint a polgárháború nem 1936-ban
robbant ki, hanem 1934-ben. Az 1933-as választásokon
ugyanis a jobboldal 3 365 000, a középpártok 2 051 000, a
baloldali pártok pedig 3 118 000 szavazatot kaptak. (Joseph
Pérez: Histoire de l’Espagne. Párizs, 1996, Fayard. 742. o.) A
baloldal azonban nem fogadta el az eredményt, s fasiszta
veszélyre hivatkozva 1934 októberében felkelést robbantott ki.
„A szocialista és anarchoszindikalista szakszervezetek
fegyvereseinek felkelése csaknem ugyanolyan határozott
kísérlet volt a demokratikus rendszer megdöntésére, mint a
nacionalistáké két évvel később… A kudarcra ítélt felkelés,
melynek során kísérletet tettek a vörösterror bevezetésére,
megölve negyven embert, akik közül egytucatnyi pap volt,
csak arra volt jó, hogy megriassza a jobboldali és jobbközép
erőket, s megerősítse elszántságukat, hogy minden eszközzel
megakadályozzák Spanyolország »bolsevizálódását«.” (Antony
Beevor: Harmony? No! Times Literary Supplement, 2005.
március. 11. 3. o.)
Minden bizonnyal a német szociáldemokrácia nácik általi
szétverésének tulajdonítható, hogy a szocialisták
Spanyolországban egyre szélsőségesebb nézeteket
hangoztattak. Francisco Largo Caballero, aki mérsékelt
szocialistaként kezdte pályafutását, hamarosan kijelentette,
hogy ő lesz „a spanyol Lenin”. 1934-es programjában a
Spanyol Szocialista Munkáspárt meghirdette a földbirtokok
államosítását, a szerzetesrendek feloszlatását, tulajdonuk
elkobzását, a hadsereg és a polgárőrség feloszlatását.
„Német- és Olaszországgal ellentétben az utcákon és a
munkahelyeken csaknem kizárólag a baloldal nyúlt a politikai
erőszak fegyveréhez. A jobboldal csak 1936 elején kezdett
visszaütni, amikorra a parlamentáris rendszer tekintélyét
megsemmisítették. A történészek nagy és talán
megválaszolhatatlan kérdése úgy hangzik, hogy vajon a
baloldal vezetői saját sikerük érdekében kényszerítették
követőiket veszélyes utakra, vagy egyszerűen megrészegítette
őket saját retorikájuk?” (Beevor, A.: Harmony?... 3. o.) A
spanyol kommunista pártot pedig a Kommunista
Internacionálé olyan vezetői pénzelték és irányították, akik
semmit sem tudtak Spanyolországról, s azt hitték, Gascogne is
hozzá tartozik.
Az 1936-os választásokon a politikai polarizálódás
felerősödött, a mérsékelt pártok támogatása minimálisra
csökkent, de a baloldal többsége is csak 2%-os volt, a leadott
közel 10 millió szavazatból csak 150 ezerrel győzte le
ellenfeleit. A mérsékelt jobboldali José María Gil-Robles így
figyelmeztette képviselőtársait: „A nemzet fele nem nyugszik
bele, hogy meghaljon! Ha nem védheti meg magát egy
módon, megvédi más módon… A polgárháborút azok hozták
ránk, akik a hatalmat forradalmi módon akarják megszerezni…
A fegyvereket az a kormány töltötte meg, amely nem
teljesítette kötelességét a törvényesség keretein belül maradó
csoportok iránt.” (Paul Johnson: Modern Times. New York,
1983, Harper & Row. 325. o.) A baloldali népfrontkormány
vezetői azonban egyrészt meg voltak győződve róla, hogy
hatalmat kaptak egész Spanyolország átalakítására, másrészt
nem voltak képesek kordában tartani saját szélsőséges
támogatóikat. A kommunisták „a munkáspártok és a
szakszervezetek teljes integrációját tűzték ki célul, hogy
azután a kulcspozíciókba saját képviselőiket és titkos
támogatóikat helyezve egyik puccsot a másik után
szervezhessék”. (Beevor, A.: A spanyol… 88. o.) A forradalmi
mozgalom erősödött, az anarchisták gyárakat, a parasztok
földeket foglaltak el. 1936 júniusában Gil-Robles közzétette,
hogy 160 templomot égettek fel, 269 politikai gyilkosságot
követtek el, 69 hivatalt és 10 lapszerkesztőséget vertek szét,
113 általános és 228 részleges sztrájkra került sor, majd így
figyelmeztette a képviselőket: „Egy ország élhet monarchikus
vagy köztársasági, parlamentáris vagy elnöki rendszerben,
kommunizmusban vagy fasizmusban. De nem élhet
anarchiában!”
Miután szélsőjobboldali fegyveresek megölték a baloldal
egyik tisztjét, az áldozat barátai július 13-án a tettesek helyett
a parlamenti jobboldal vezetőjét, José Calvo Sotelót hurcolták
el és lőtték agyon, mert a képviselőházban szót emelt a
zavargások ellen. Ezzel a jobboldal számára a köztársaság
elleni lázadás erkölcsi igazolást nyert.
A felkelés július 17-én robbant ki Marokkóban, majd másnap
Spanyolország európai részeire is átterjedt. De sem a
jobboldali tábornokok nem voltak képesek a gyors győzelemre,
sem a szervezetlen baloldal a lázadásuk gyors leverésére.
Ezzel a konfliktus nemzetközivé vált: az olasz és német
kormány azonnal a felkelők segítségre sietett, s augusztus
végén a szovjet tanácsadók is megérkeztek. Sztálin
természetesen most is kizárólag saját hatalma biztosításával
törődött, s úgy támogatta a spanyol köztársaságot, hogy ne
provokálja a brit és francia kormányt. A Marokkóban, Franco
tábornok háta mögött tervezett felkelést például kifejezetten
moszkvai utasításra fújták le, mert Sztálin nem akarta
megriasztani az észak-afrikai gyarmatok francia irányítóit. „A
köztársaságiak és az oroszok közötti kapcsolat leglényegesebb
következménye az lett, hogy a spanyol aranytartalékok
mintegy hetven százalékát a Szovjetunióba szállították;
biztonságos megőrzésre, úgymond.” (Beevor, A.: A spanyol…
261. o.) A republikánus propaganda azt hangoztatta ugyan,
hogy a polgári demokráciáért, a parlamentáris köztársaságért
folyik a küzdelem, a fasizmus ellen, valójában azonban két
diktatúra támogatói harcoltak egymással. Ahogy a baloldal
nem volt demokrata, ugyanúgy ellenfelei sem voltak fasiszták.
A republikánus győzelem pedig minden bizonnyal egy újabb
polgárháborúhoz vezetett volna a Moszkvának
engedelmeskedő és az önállóbb baloldali csoportok között.
Az 1939 áprilisáig tartó spanyol polgárháború áldozatainak
számát félmillióra becsülik, s csaknem ugyanennyien
elmenekültek az országból. Franco híveinek kegyetlensége
még német támogatóit is megdöbbentette. A háború utáni öt
év során közel 200 000 republikánust végeztek ki. (Pérez, J.:
Idézett mű, 800. o.) Ugyanakkor azt is hangsúlyozni kell, hogy
„mindazokat, akik fegyvert fogtak a köztársaság oldalán, hogy
a szabadságot védelmezzék, tökéletesen bolonddá tették… A
spanyolországi konfliktus sohasem a liberális demokrácia és a
fasizmus közötti választás volt. Csak két lehetséges végkifejlet
létezett: egy sztálinista diktatúra, amely szétzúzza minden
szövetségesét a baloldalon, vagy az a kegyetlen rendszer –
reakciós, militarista és klerikális, de csak jelentéktelen fasiszta
sajátosságokkal –, amelyet a győztes Francónak sikerült
létrehoznia. A szabadság jelszavát, nem is beszélve azok
áldozatáról, akik részt vettek a harcban, sohasem árulták el ily
gyalázatosan. Az igazság volt az első áldozat.” (Beevor, A.:
Harmony?… 4. o.)

86. Horthy Miklós nemzeti hős /

háborús bűnös volt

Jómódú, középbirtokos nemesi családban született 1868.

június 18-án. A debreceni református kollégiumban, majd a
fiumei Haditengerészeti Akadémián végezte tanulmányait. A
négy idegen nyelvet beszélő, határozott és kötelességtudó
tiszt gyorsan haladt előre a ranglétrán: korvett- (1909),
fregatt- (1911) és sorhajókapitány (1914) lett, majd 1909-től
1914-ig Ferenc József császár és király szárnysegéde volt.
1901-ben elvette Purgly Magdolnát, házasságukból négy
gyermek született. Kenderesi birtokukon éltek.
Az első világháborúban több kitüntetésben részesült, az
otrantói tengeri ütközetben meg is sérült. (A cattarói
matrózlázadás leverésében nem vett részt.) 1918-ban az
osztrák–magyar hadiflotta parancsnokává és
ellentengernaggyá nevezték ki. Október 31-én altengernagy
lett, s át kellett adnia a flottát a délszláv nemzeti tanácsnak.
 Az 1918-as forradalom után a jobboldali, radikális tiszti
körökkel került kapcsolatba, amelyeknek fokozatosan
vezéralakjává vált. Bethlen István javaslatára 1919. június 6-
án Károlyi Gyula kinevezte a szegedi ellenkormány
hadügyminiszterévé, majd július 12-én a mintegy ötezer fős
hadsereg fővezérévé. Bár a szegedi kormány lemondott,
Horthy kinevezését augusztus 15-én a kormányzóként fellépő
József főherceg is megerősítette, majd Nemzeti Hadseregét
szeptember 7-én az antant is elismerte.
A mintegy 1200-1300 halálos áldozatot követelő fehérterror
gyilkosságairól (melyek közül mintegy 400 írható az ő
különítményesei számlájára) Horthy is értesült. „Abban, hogy
Horthy ténylegesen nem vonta felelősségre a gyilkosságok
elkövetőit, a katonáival való szolidaritása és az
ellenforradalmárok közötti nagyfokú egymásrautaltság
játszhatott szerepet. Ezt – minden bizonnyal – a
bolsevizmusról kialakított egyaránt lesújtó véleményük is csak
megerősítette… Horthy sosem tagadta a gyilkosságok
megtörténtét. De véleménye szerint ezeket a lakosság egyes
csoportjainak, valamint a hadsereg tagjainak visszavágási
vágya indukálta, az ország jövőjének biztosítása és a majdani
konszolidáció ezt előfeltételezte és indokolta.” (Bödök Gergely:
Vörös és fehér – Terror, retorzió és számonkérés
Magyarországon. Kommentár, 2011. 3. sz. 25. o.) „Minden
kétséget kizáró módon azonban nem igazolható, csupán
feltételezhető, hogy Horthy parancsot adott volna
tisztogatások végrehajtására. Az viszont jól látható, hogy a
szörnyűségek teljes joggal összekapcsolhatók a fővezér
személyével, ahogyan – mint az emlékirataiban írottakból
kiderül – közvetett felelőssége sem lehet vita tárgya.” (Turbucz
Dávid: Horthy Miklós. Bp. 2011, Napvilág. 79–80. o.)
Bár Nemzeti Hadserege sem a vörösökkel, sem a
románokkal nem vette fel a harcot, a propaganda
„nemzetmentő” vezérként mutatta be. 1919. november 16-án
bevonult Budapestre. Többen a katonai diktatúra bevezetésére
próbálták rábeszélni, de Bethlen István meggyőzte, hogy
követnie kell az antant elvárásait. Somogyi Béla és Bacsó Béla
február 17-i meggyilkolásában való közvetlen felelőssége nem
bizonyítható, a kormányzóválasztás előtt ez érdekében sem
állt, s a különítményeseket a gyilkosság előtt eltiltotta az
efféle akcióktól. 1920. március 1-én az ideiglenes
nemzetgyűlés a legitimista és szabad királyválasztó csoportok
kompromisszumaként „előzetes politikai egyeztetéseknek
megfelelően és nem az Országház épületében tartózkodó
különítményesek nyomására választotta meg a nemzetgyűlés
titkos szavazás során Magyarország kormányzójává Horthyt”.
(Turbucz D.: Idézett mű, 91. o.)
Ettől kezdve fokozatosan eltávolodott a fajvédő, radikális
jobboldaltól, és konzervatív politikusokkal kormányzott.
Antiszemita volt, aki szükségszerűnek tartotta a zsidók
jogainak korlátozását, s ezért aláírta a „numerus clausus”
törvényét (1920) – majd ennek 1928-as enyhítését is. A
nagyhatalmak és a szomszéd államok fenyegetésére
hivatkozva szembeszállt a Habsburg-restaurációra tett
kísérletekkel. Mindenben támogatta Bethlen István
konzervatív konszolidációra törekvő kormányát (1921–31),
amely megszilárdította a jogrendet, a korlátozott
parlamentarizmust és a belpolitikai stabilitást. A napi politika
irányításába nem szólt bele, de a fontos döntéseket nem
lehetett nélküle meghozni. A királyi várban élt, annak 814
helyiségéből családja csak 9-et használt, kerülte a fényűzést,
példás családi életet élt, megvetette a korrupciót, s pozícióját
nem használta fel vagyonszerzésre.
Bár 1934-ben diplomáciai kapcsolatokat létesített vele, fő
külpolitikai céljának a Szovjetunióval szembeni nemzetközi
összefogást tekintette. Az 1930-as évek második felében nem
tudta ellensúlyozni a jobbratolódást, s a náci Németország
melletti elköteleződést. Bár a nyilasokat megvetette, s 1939.
március 15-én az Operaházban fel is pofozta a Szálasit
éltetőket, a szélsőjobb erősödését nem tudta megfékezni. Az
egykori radikális antiszemita ekkor már a „szelektív”
antiszemitizmus nézeteit hangoztatta: elismerte, hogy az
ország sokat köszönhet az asszimilálódott, régóta
Magyarországon élő, társadalmilag hasznos tevékenységet
végző zsidóknak, a szegényebb, kevéssé integrálódott vagy
baloldali mozgalmakhoz csatlakozó zsidóságot azonban
megvetette. Ezért külső, német nyomás nélkül is elfogadta az
állampolgári jogegyenlőséget felszámoló első zsidótörvényt
(1938), bár a másodikat (1939) csak kisebb módosításokkal.
A trianoni békeszerződés revíziójának alárendelt külpolitika
szűk mozgásteret engedélyezett a politikai vezetés számára.
Az 1938-as első bécsi döntéssel Magyarország 11 927
négyzetkilométer területet kapott vissza, s ezzel
elköteleződött a náci Németországnak. Turbucz Dávid joggal
hívja fel a figyelmet arra, hogy ez nem Horthy hibája volt: „A
kormányzóval az élen a magyar társadalom jelentős része
nem tudott önmérsékletet tanúsítani a revíziós igények terén,
azaz a német szövetségből fakadó hátrányos
következményekre nem volt tekintettel.” (Idézett mű, 154. o.)
A második világháború kitörésekor Horthy nem járult hozzá a
német csapatok Magyarországon való áthaladásához, de
amikor a második bécsi döntéssel (1940) Magyarország
visszakapta Észak-Erdély 43 104 négyzetkilométernyi
területét, új politikai engedményekre kényszerült: a
háromhatalmi egyezményhez való csatlakozásra és a
szélsőjobboldaliakat sújtó intézkedések enyhítésére. Horthy a
további revízió reményében Teleki Pál öngyilkossága dacára is
helyeselte a részvételt a Jugoszlávia elleni német támadásban
(1941), majd a kassai incidens után a Szovjetunió elleni
háborúba való bekapcsolódást is. Semmit sem tett a harmadik
zsidótörvény (1941), valamint a hazánkba menekült orosz és
lengyel állampolgárságú zsidók kitoloncolása ellen, s ezzel
hallgatólagosan hozzájárult 11 000 ember lemészárlásához
Kamenyec-Podolszkijban. Újabb deportálásokra azonban 1944
tavaszáig nem került sor.
1942-ben Bethlen Istvánra hallgatva Kállay Miklóst állította a
kormány élére a további engedmények elkerülése és az
angolszász hatalmakkal való kapcsolatfelvétel reményében.
Bár tovább korlátozták a zsidók jogait, Horthy fellépett a
munkaszolgálatosokkal való kegyetlenkedés ellen, s nem
engedett a zsidóság ellen irányuló, újabb német
követeléseknek. Fia, Horthy István repülőbalesetben történt
elvesztése (1942) azonban meggyengítette személyiségét,
gyakran viselkedett zavartan, figyelmetlenül. Klessheimi
találkozójukon (1943. április 16–17.) elutasította Hitlernek a
magyar zsidóság megsemmisítésére irányuló követelését.
Azzal áltatta magát, hogy elkerülheti Magyarország feltétel
nélküli megadását és szovjet megszállását, s Hitler
beleegyezésével állhat át a szövetségesek oldalára.
Magyarország 1944. március 19-i német megszállása után
végzetesen rossz döntést hozott, amikor nem mondott le, s
ezzel jóváhagyta a németek minden igényének kielégítését és
a vidéki zsidóság (437 402 személy) deportálását. „Neve tehát
úgy kapcsolódik a népirtáshoz, úgy vált e folyamat passzív
szereplőjévé, hogy korábban két és fél éven keresztül ellenállt
a német követeléseknek.” (Turbucz D.: Idézett mű, 202. o.) A
deportálásokat csak július 6-án állíttatta le, s ezzel a budapesti
zsidóság megmenekült. „Először történt meg, hogy egy
vezetőnek katonai fenyegetést alkalmazva sikerült leállítania a
zsidók deportálását.” (Deborah S. Cornelius: Kutyaszorítóban.
Magyarország és a II. világháború. Bp. 2015, Rubicon. 354. o.)
Bár Sárvárról 2800 zsidót ezután is deportáltak.
Horthy bizalmas tanácsadóival kísérletet tett a
fegyverszünet megkötésére a Szovjetunióval, de ezt a
németbarát vezérkar megakadályozta. Amikor fiát, Miklóst a
németek elrabolták, s szőnyegben vagy zsákban vitték ki az
országból, teljesen tehetetlenné vált. Nem államférfiként,
hanem aggódó apaként viselkedett, s október 16-án a
németek követelésére kinevezte miniszterelnökké Szálasi
Ferencet. A németek foglyaként hagyta el Magyarországot,
majd amerikai fogságba került, de Sztálin lemondott a
felelősségre vonásáról. Utolsó éveit családjával a Lisszabon
közelében lévő Estorilban töltötte. 1957. február 9-én halt
meg.
Nem volt sem nemzeti hős, sem háborús bűnös. Egy XIX.
századi úriember volt, aki a XX. századi jobb- és baloldali
totalitárius fenyegetés közepette nem tudott megfelelően
tájékozódni és cselekedni. Sokáig jól játszotta a megbízható,
tiszteletre méltó, erőskezű vezető szerepét, s ezzel sikerült
megszilárdítania egy konzervatív rendszert. Úgy vélekedett,
hogy „meg kell semmisülnie annak a hatalomnak, amelyik
meg akarja semmisíteni az emberi kultúrát, amelyik
megfordítja a tízparancsolatot, amelyik nem ismeri az erkölcs
fogalmát, és a rabszolgaságot ideális állapotnak, a szabadság
gondolatát pedig bűnnek tekinti. A világ lebecsüli a
veszélyt…” (Turbucz D.: Idézett mű, 136. o.) Ebben igaza volt,
csak azt nem ismerte fel, hogy a XX. század első felében nem
egyetlen ilyen hatalom fenyegette az emberi kultúrát. Hazája
megcsonkításának orvosolását csak az egyik totális
diktatúrától remélhette, s előbb nem ismerte fel az iránta való
elköteleződés veszélyeit, majd amikor felismerte, már nem
volt képes hatékonyan fellépni ellene.

87. A második világháború a

Lengyelország elleni támadással
kezdődött

A legtöbb történész és tankönyvíró a német hadsereg 1939.

szeptember 1-én indított, Lengyelország elleni támadását
tekinti a világháború kezdetének. Antony Beevor azonban arra
hívja fel a figyelmet legújabb összefoglaló műve első
fejezetében, hogy Távol-Keleten jóval korábban súlyos
összecsapásokra került sor (A második világháború. Bp. 2013,
Gold Book).
Georgij Konsztantyinovics Zsukovot 1939 júniusában az 57.
speciális hadtest parancsnokává nevezték ki, amely magában
foglalta mind a szovjet, mind a szövetséges mongol
csapatokat. Ennek az volt az oka, hogy a Mandzsúriát
megszálló japán Kvantung Hadsereg 1937-től sorra követte el
a határsértéseket. A szovjet állam ugyanis kínai ellenfeleiket
támogatta. 1939. május 12-én a mongol lovasság lovaik
legeltetése céljából átkelt a Halhin-golon (vagyis a Halhin nevű
folyón), s olyan területre tévedtek, amelyet a japánok
sajátjuknak tekintettek. Ezt két héten át elhúzódó, kisebb
összecsapások követték. Május 28-án a szovjet és mongol erők
már egy 200 fős japán egységet semmisítettek meg, s június
közepére Nomonhan faluig nyomultak. Zsukov erősítéseket
vont össze a bajkálontúli katonai körzetből, június 27-én pedig
a helyi japán parancsnokok légi csapásokat rendeltek el a
külső-mongóliai (vagyis a mai Mongólia területén lévő) szovjet
bázisok ellen.
Július 1-én a japánok áttörtek a Halhin-golon, de Zsukov
tankjai háromnapos harc során visszaszorították őket. Ezután
a szovjet katonák azt színlelve, hogy védekezésre
készülődnek, előkészítették a támadást. Július 23-án a japánok
megindultak, de nem tudták áttörni a szovjet vonalakat.
Zsukovnak ekkor már 58 000 katona, mintegy 500 tank és 250
repülőgép állt rendelkezésére.
1939. augusztus 20-án hajnali háromnegyed hatkor dörögni
kezdtek a szovjet tüzérség ütegei, majd három óra múlva
megindultak a tankok, a repülők, a lovasság és a gyalogság is.
A harckocsik és a mongol lovasok bekerítő hadműveletet
hajtottak végre. Augusztus 31-re a halhin-goli csata véget is
ért. A japán hadsereg 61 000 főt veszített, megsemmisítő
vereséget szenvedve. Zsukov egységei 7974 halottat és 15
251 sebesültet számoltak. Mivel ezalatt augusztus 23-án
megkötötték a Molotov–Ribbentrop-paktumot, a japánok nem
számíthattak német szövetségeseik támogatására. A szovjet
hadsereg pedig Lengyelország keleti részének megszállására
készült, ezért Sztálin elfogadta a japánok tűzszüneti javaslatát.
Zsukovot kitüntették, a „Szovjetunió Hőse” lett.
A halhin-goli csata nem egy jelentéktelen hadszíntér
elszigetelt összecsapása volt: nagyon is sok szálon
kapcsolódott a második világháborúhoz. A japán
kormányzatban és hadseregben a vereség hatására azoknak a
csoportoknak a befolyása erősödött fel, amelyek nem észak,
hanem dél felé, a francia, holland, brit kelet-ázsiai gyarmatok,
majd az Egyesült Államok ellen tervezték a háború
megindítását. Halhin-gol tanulságaira emlékezve a japán
katonai vezetés nem kívánt csatlakozni Hitler Szovjetunió
elleni háborújához. 1941. április 13-án Moszkvában
Vjacseszlav Mihajlovics Molotov szovjet és Macuoka Jószuke
japán külügyminiszter aláírt egy semlegességi egyezményt.
Ebben kölcsönösen elismerték egymás bábállamainak, a
mandzsúriai Mandzsukuónak és a Mongol Népköztársaságnak
a területi integritását. A Szovjetunió ellen pár hónappal később
megindított német támadás után ezért a szovjet állam nem
kényszerült kétfrontos háborúra. A halhin-goli csata tehát
szerves része volt a második világháborúnak, és meghatározó
befolyást gyakorolt annak végkimenetelére.

88. Nagy-Britannia Franciaország

bukása után egyedül folytatta a harcot
Hitlerrel

David Low-nak, az Új-Zélandon született brit karikaturistának

van egy híres rajza, amely az Evening Standard című lap 1940.
június 18-i számában jelent meg, négy nappal azután, hogy a
német csapatok bevonultak Párizsba. Egy magányos brit
katonát látunk rajta, aki egy hullámok ostromolta sziklán állva,
elszántan rázza az öklét az égen közeledő, német bombázók
felé. A kép feliratát (Very well, alone) így fordíthatjuk
magyarra: „Rendben, akkor egyedül!” A rajz a harc
folytatására irányuló, brit elszántságot hangsúlyozza,
amelynek Winston Churchill miniszterelnök május 28-án e
szavakkal adott hangot: „Meg vagyok győződve róla, hogy
valamennyien felpattannának és lerángatnának a helyemről,
ha egy pillanatra is megfontolnám a tárgyalást vagy a
kapitulációt! Ha szigetünk hosszú története véget is ér, csak
akkor érjen véget, amikor már valamennyien a földön
fekszünk, vérünkben fuldokolva!” (Simon Schama: A History of
Britain. III. London, 2002, BBC. 397–398. o.)
De vajon valóban egyedül szállt szembe a brit nép a náci
Németország hadseregével? Aki ilyesmit állít, megfeledkezik
arról a támogatásról, amelyet a Nemzetközösséggé átalakuló
brit gyarmatbirodalom nyújtott az anyaországnak. E birodalom
lakossága 410 millió volt a század elején, s 1964-re 750
millióra növekedett. A domíniumok (Ausztrália, Új-Zéland,
Kanada, Dél-Afrika) rendkívül jelentős anyagi és fegyveres
segítségben részesítették Nagy-Britanniát. Több mint egymillió
kanadai teljesített fegyveres szolgálatot, akik közül 42 000-en
estek el. Ausztrália hétmilliós lakosságából 727 200 férfi és nő
lépett az ausztrál hadsereg soraiba, közülük 557 800-an
szolgáltak „a tengeren túl”, s 39 700-an estek el. India a világ
legnagyobb önkéntes hadseregét állította fel: több mint két és
fél millió férfi fogott fegyvert, akik közül körülbelül 36 000
esett el. De nem feledkezhetünk meg az Egyesült Államok
által nyújtott anyagi segítségről, sem a 220 000 lengyelről,
akik a britek oldalán harcolták végig a háborút. (Adam
Zamoyski: Poland. A History. London, 2009, Harper Press. 320.
o.)
Vagyis a britek harci elszántsága minden tiszteletet
megérdemel, azt azonban nem állíthatjuk, hogy a Szovjetunió
és az Egyesült Államok 1941-es hadba lépéséig „egyedül”
szálltak volna szembe Hitlerrel.

89. A japán kamikazék önként vállalták

az öngyilkos küldetést

1944 nyarán a szövetségesek a Fülöp-szigetek

felszabadítására készülődtek. A japán katonai vezetés ezt
mindenképpen meg akarta akadályozni. Ónisi Takidzsiró
altengernagy ekkor tudta elfogadtatni, hogy egy-egy
könnyebb repülőgép becsapódásával próbálják meg
elpusztítani az óriási repülőgép-anyahajókat.
A japán kamikaze szó „isteni szelet” jelent, és arra a két
viharra utal, amely a XIII. században elpusztította a Japánra
támadó Kubiláj mongol nagykán hajóhadát. A japán
haditengerészet öngyilkos, légi támadóegységeit „isteni szél
különleges támadóegységek” néven emlegették, s bár az első
két szóra más nevet használtak (sinpu), ezt az úgynevezett
kínai–japán írásmóddal pontosan úgy írták le, mint a XIII.
századi vihar nevét. Ezért a világban a kamikaze szó terjedt el,
s a háború után már a japánok is átvették.
Elkeseredett pilóták már korábban is belecsapódtak
repülőgépükkel az ellenséges hajókba, az első előre
eltervezett és sikeres kamikazetámadásra azonban 1944.
október 25-én került sor a Leyte-öbölért vívott tengeri
ütközetben a Fülöp-szigeteknél. A támadónak sikerült
felrobbantani az amerikai St. Lo nevű repülőgép-anyahajó
lőszerraktárát, a hajó elsüllyedt, s a halálos áldozatok száma a
százat is meghaladta.
Az ütközetet a japánok elveszítették, de ettől kezdve
speciális fegyvereket is kifejlesztettek a kamikazék számára.
Az óka (japánul: cseresznyevirág) egy csak egyszer
felhasználható, mert leszállásra is képtelen vitorlázógép volt,
másfél tonna robbanószerrel felszerelve. Pilótája nem
hagyhatta el, csak az volt a feladata, hogy egy ellenséges hajó
parancsnoki hídjára vezesse, ahol felrobban. Az amerikai
katonák csak baka (japánul: hülye) néven emlegették, mert
többségüket a levegőben ki lehetett lőni. A kaiten (japánul:
visszatérés az égbe) a benne ülő ember által irányítható,
tengeralattjáróból kilőhető torpedó volt. Amerikai források
szerint mindössze három hajót sikerült megsemmisíteni ilyen
fegyverrel.
Az ókák ennél sokkal sikeresebbnek bizonyultak. Hivatalos
jelentések szerint a 44 hónapon át tartó háborúnak mindössze
utolsó 10 hónapjában használt „öngyilkos repülőgépeknek”
tulajdonítható a hadihajókat ért károk 48,1%-a, valamint az
elsüllyedt hajók 21,3%-a. Csakhogy a kamikazék akcióinak
mindössze 7–14%-a okozott olyan kárt, amely
mozgásképtelenné tett egy-egy hajót. S ahogy telt az idő, az
amerikaiak egyre sikeresebben védekeztek, a japán pilóták
pedig egyre tapasztalatlanabbá, gépeik pedig pontatlanabbá
váltak. 3800-ra becsülik az öngyilkos akciókban elesett férfiak
számát. (Constanze Sereni: Enquête sur les pilotes-suicides.
L’Histoire, 2015. július–augusztus. 94. o.)
A japán háborús propaganda úgy mutatta be a
kamikazepilótákat, mint akik önként vállalják a halált
hazájukért, s büszkén kötik fel homlokukra a vörös
napkoronggal díszített fehér kendőt. Ünnepélyes szertartással
indították útnak őket, egy pohár szaké kiürítése után, tisztelgő
társaiktól körülvéve. Utolsó üzenetüket megőrizték, olykor le is
fényképezték őket.
De vajon valóban önként vállalták a halált? Általában
csoportos szertartások közepette szólították fel a tisztek a
katonákat, hogy jelentkezzenek önkéntesnek. Kezdetben
valóban sokan jelentkeztek. A japán katonaélet kegyetlensége
miatt sok fiatalember valószínűleg oly csekélynek tartotta
túlélési esélyeit, hogy inkább a családja számára is dicsőséget
jelentő, ünnepélyes és gyors halált választotta a háború
mindennapos szenvedései helyett. A háború utolsó
hónapjaiban azonban már a tisztek jelölték ki az
„önkénteseket”, akik nem tiltakozhattak. Aki megpróbálta,
megalázó bánásmódban s testi fenyítésben volt része.
Olyanok is akadtak, akiket halálra vertek. Családjuk számára
írt búcsúleveleiket pedig a katonai hatóságok szigorúan
cenzúrázták. Nem csoda, ha a fennmaradt levelek
többségében az önként vállalt áldozatról olvashatunk.
De azért olyan üzenet is fennmaradt, amelyben megalázó
bánásmódra panaszkodnak. Hajasi Tosimasza például ezt
üzente családjának: „Íme a nyilatkozatom: egyáltalán nem a
császári haditengerészetért harcolok. Hazámért élek és halok,
és ha őszinte lehetek, személyes büszkeségemért. Csak
ellenszenvet érzek a császári haditengerészet iránt… Minket, a
13. osztály mozgósított tanulóinak pilótáit, rettenetesen
elnyomnak…” (Ugyanott, 96. o.) E sorok írója 1945. augusztus
9-én halt meg repülőgépében.

90. Magyarországon 1945 és 1948

között demokrácia volt

Az 1950-es, 1960-as és 1970-es években a politikusok és

történészek „a népi demokrácia kora” néven emlegették
Magyarország 1945 utáni történelmét. Ennek két előnye is
volt. Egyrészt elkerülték a nyilvánvalóan megtévesztő, s
ráadásul fenyegető, erőszakra utaló „proletárdiktatúra” nevet,
másrészt hangsúlyozták, hogy a „polgári demokráciákkal”
ellentétben, ez a rendszer sokkal közelebb áll a néphez.
Amikor lehetségessé vált a Rákosi-korszak alaposabb bírálata,
a „népi demokrácia” elnevezéssel immár az 1945 és 1948
közti időszakot illették. Ezt a megoldást választották a
Magyarország a XX. században (Szerk. Balogh Sándor. Bp.
1985, Kossuth. 252–320. o.) című kötet szerzői. Bár ők is
elismerték, hogy e korszakban nem tűnt minden intézkedés
demokratikusnak, ezt a fasiszta maradványok következetes
felszámolásának szükségességével indokolták meg: „Ily
módon a demokrácia kezdeti »korlátozásai« nálunk is
ténylegesen magának a demokráciának a teljesebbé tételét,
szabadabb érvényesülését szolgálták.” (Idézett mű, 256. o.)
Hamarosan lekopott a jelző a szóösszetételből, s ahogy egyre
nyíltabban el lehetett ismerni, hogy a Rákosi-korszak diktatúra
volt, úgy tűnt egyre demokratikusabbnak a világháborút
követő három év.
Amikor Gyarmati György A Rákosi-korszak címmel jelentetett
meg egy kiváló összefoglaló művet Magyarország 1945 és
1956 közti történetéről (Bp. 2011, ÁBTL-Rubicon), többen
kétségbe vonták, hogy hozzá lehet-e csatolni Rákosi korához
az 1945 és 1948 közötti időszakot. Standeisky Éva inkább „a
közvetlen és irányított demokrácia” vagy „a kudarcos
demokratizálódás” elnevezéseket használta, arra utalva, hogy
„1944 végén, 1945 elején olyan önigazgató szervek jöttek
létre – népi bizottságok, üzemi bizottságok, szakszervezetek,
új kulturális társaságok –, amelyeket nem a kommunisták,
hanem maguk a változásban érdekeltek hoztak létre… Azzal,
hogy a könyv szerzője ezt a periódust a Rákosi-korszakhoz
csatolja, végső soron megfosztja az 1944–45 fordulója utáni
kétéves időszakaszt demokratikus jellegétől…”
(www.es.hu/standeisky_eva;tetova_ujraertelmezesek;2012-
01-11.html)
De mi is a demokrácia? E fogalom a XIX. században vette fel
mai jelentését. Szűkebb értelemben olyan politikai
berendezkedést jelent, amely a képviseleti rendszert az
általános választójoggal kapcsolja össze, vagyis a társadalom
minél szélesebb rétegei számára lehetővé teszi a politikai
folyamatokba való bekapcsolódást. Tágabb, nem politikai,
hanem társadalmi értelemben „a viszonyok egyenlőségén”
alapuló világot jelenti, amely a régi, az egyenlőtlen
életviszonyokon alapuló társadalmi rend helyére lépett. Ezért
válhatott hatalmas erejű legitimációs elvvé: a XX. századra
már csak akkor vált igazolhatóvá egy hatalom, egy politikai
folyamat vagy bármilyen politikai intézkedés, ha a társadalom
széles rétegei kinyilvánították iránta helyeslésüket, és
ugyanakkor a társadalmi viszonyok egyenlőbbé tételét
szolgálta.
Gyarmati György azzal indokolta meg címválasztását, hogy
„Rákosi Mátyás 1945 januárjában érkezett Magyarországra
moszkvai emigrációból, s 1956 nyarán ugyanoda tért –
menekült? küldetett? – vissza. Eközben – szinte megérkezése
pillanatától távozása napjáig – ő volt a legmeghatározóbb
szereplője a korabeli magyar belpolitikai életnek.” (Idézett mű,
24. o.) Az Ideiglenes Nemzetgyűlés csak virtuálisan létezett a
megalakulása után, az első magyar kormányról pedig Molotov,
a szovjet külügyminiszter kijelentette, hogy ő hozta létre. A
Szövetséges Ellenőrző Bizottság magyarországi tevékenységét
előbb Vorosilov altábornagy, majd helyettese, végül pedig
Puskin szovjet nagykövet határozta meg. Ők jelölték ki, mely
pártok indulhatnak az 1945-ös választáson, és ők döntötték el
a pártok közti vitákat is, például azt, milyen jellegű
földreformot hajtsanak végre. A Magyar Államrendőrséget
kezdettől a kommunista párt uralta, a Politikai Rendészeti
Osztály pedig kifejezetten kommunista pártrendőrségként
működött. A magyar külpolitikát a szovjet elvárások
határozták meg. A háborús jóvátételt úgy szabták meg, hogy
„Magyarország összességében legalább két és félszeres
túlfizetést könyvelhetett el”. (Gyarmati Gy.: Idézett mű, 95. o.)
A demokráciákban a választások eredményei döntik el, hogy
melyik párt alakít kormányt. Az 1945-ös választáson az
abszolút győzelmet arató Független Kisgazdapárt nemcsak
kormányt nem alakíthatott egyedül, de még a miniszteri
posztok elosztásánál sem érvényesíthette akaratát. A
belügyminisztérium és a Gazdasági Főtanács kommunista
vezetés alá került, s a helyi közigazgatási szervek
többségében is kommunista és szociáldemokrata vezetés
érvényesült. A politikai rendőrség maga dönthette el, hogy
szabadon engedi-e azokat, akiket a népbíróságok
felmentettek. „Ezáltal már a koalíciós kormányzás időszakában
is felülírta a politikai ambíció a jogállamiság normáit.”
(Gyarmati Gy.: Idézett mű. 72. o.) 1946-ra még nyilvánvalóbbá
vált a parlament törvényhozási szerepének korlátozása s a
rendeleti kormányzás előtérbe kerülése. A főbb kérdések nem
a kormány ülésein dőltek el, hanem a politikai egyeztetés
fórumain, az úgynevezett pártközi értekezleteken, amelyeken
a pártok nem a parlamenti erőviszonyok szerint képviseltették
magukat, s a választáson kisebbségben maradt pártok mindig
leszavazták a kisgazdavezetőket.
A közalkalmazotti kar csökkentése során a kisgazda-
szimpatizáns hivatalnokokat távolították el. Amikor 1946
szeptemberében a parlament leszavazta a kommunista
belügyminisztert, ennek nem az ő lemondása lett a
következménye, hanem a többségben lévő kisgazdák ellen
kibontakozó politikai kampány. 1946 végén megindultak a
letartóztatások, s az őrizetbe vett személyektől főleg kisgazda-
képviselők elleni vallomásokat igyekeztek kicsikarni. A
gyanúsított képviselők mentelmi jogát felfüggesztették,
Kovács Bélát a szovjet katonai elhárítás 1947 februárjában
egyszerűen a Szovjetunióba hurcolta, ahol huszonöt év
kényszermunkára ítélték. Több száz ártatlan elítélése és
internálása után Nagy Ferenc miniszterelnököt lemondatták, s
szovjet nyomásra olyan kormányfőt neveztek ki, aki
mindenben kiszolgálta a kommunistákat.
Ezután került sor a „többszörösen elcsalt” 1947-es
választásokra. A hírhedt „kék céduláknak” és csaknem
félmillió személy szavazattól való megfosztásának dacára is a
polgári parlamentarizmust képviselő pártok arattak győzelmet.
„A magyar választók többsége immár másodszor utasította el
a felsejlő szovjet mintájú politikai rendszert.” (Gyarmati Gy.:
Idézett mű, 109. o.) Amikor pedig a Magyar Függetlenségi Párt
a választási csalás miatt a Választási Bírósághoz fordult, a
bíróság kommunista nyomásra ennek a pártnak
érvénytelenítette valamennyi mandátumát.
Vagyis 1945-től a társadalom többségének akarata
egyáltalán nem érvényesülhetett Magyarországon. Farkas
Mihály nyugodtan kijelenthette 1947 októberében, hogy „itt
csak az fog történni, az helyes a magyar nép számára, amit a
kommunista párt akar”. (Idézett mű, 114. o.) De ha politikai
demokráciáról nem is beszélhetünk, vajon nem került sor
társadalmi demokratizálódásra, az életviszonyok egyenlőbbé
válására? A kommunista mozgalmak valóban az egyenlőséget
tekintik az egyik legfontosabb értéknek, „és főleg az anyagi
javak élvezésének egyenlőségét. Eltúlozva ez azt jelenti, hogy
kevésbé számít, sok vagy kevés dologgal rendelkeznek az
emberek, amíg mindenből ugyanannyival rendelkeznek. Ha
választani lehet aközött, hogy javítsunk a szegények
helyzetén, de meghagyjuk az egyenlőtlenséget, vagy hagyjuk
békén a szegényeket, és süllyesszünk le mindenkit az ő
szintjükre, akkor ezt a második lehetőséget kell választani.”
(Leszek Kołakowski: Main Currents of Marxism. New York,
2005, Norton. 153. o.)
 A Magyar Kommunista Párt is így tett. A parasztság adóját
már 1945 tavaszán egyharmadával megemelték az előző
évihez képest. Egy 1946 nyarán végzett felmérés szerint „a
munkáskategóriában foglalkoztatott férfiak egynegyede,
valamint a munkásnők egyharmada békebeli
életszínvonalának 10%-át sem érte el, míg a férfiak további 57
és a nők 60%-a helyzetét a békebeli szint egyharmada alatt
jelölte meg”. (Gyarmati Gy.: Idézett mű, 81. o.) A forint
bevezetése után pedig a bérszintet átlagosan az 1938-as
bérszint 50%-ában jelölték meg, de ez csak az átlag volt, a
pedagógusok bére például alig haladta meg az 1938-as
bérszint 20%-át. A nyugdíjellátásra jogosultak körét
szűkítették. A stabilizációs árarányok pedig mintegy felére
csökkentették a mezőgazdasági termékek és a paraszti munka
árát.
Mindezt tekinthetnénk sajátos társadalmi
demokratizálódásnak is, az életviszonyok egyenlőbbé
válásának. Csakhogy aki a társadalmi demokrácia fogalmát
kidolgozta, Alexis de Tocqueville (1805–1859), nem általános
elszegényedésként írta le ezt a folyamatot. Az Egyesült
Államokban tett látogatása után alkotta meg
demokráciaelméletét, márpedig a szélesebb tömegek
életszínvonala ekkoriban itt volt a legmagasabb. Amikor a
társadalmi demokrácia franciaországi térhódítását ismerteti,
arról ír, hogyan emelkedtek a papok a nemesek körébe,
hogyan foglaltak helyet a jogászok a királyi udvarokban,
hogyan gazdagodtak meg a közrendűek a kereskedelem
jóvoltából. A társadalmi különbségek nem az uralkodó rétegek
lesüllyedésének, hanem az alsóbb rétegek felemelkedésének
köszönhetően csökkentek fokozatosan. (Alexis de Tocqueville:
Az amerikai demokrácia. Bp. 1993, Európa. 24–25. o.) A
társadalom olyan „elszegényítését” tehát, mint amilyenre
Magyarországon került sor, aligha ünnepelhetjük a társadalmi
demokrácia győzelmeként.
Ráadásul nem csak az „anyagi javak élvezésének” területén
jöhet létre egyenlőtlenség. Ennél jóval riasztóbb az olyan
egyenlőtlenség, amely a teljhatalmat élvezőket választja el a
teljesen kiszolgáltatottaktól. Márpedig Magyarországon
pontosan ilyen rendszer épült ki – nem 1948-tól, hanem már
1945-től.

91. J. Edgar Hoover, az FBI igazgatója

néha női ruhában járt

Alexander Mitchell Palmert, Woodrow Wilson kormányzatának

(1913–21) keménykezű igazságügy-miniszterét (1919–21),
„the Fighting Quaker” (a harcos kvéker) néven emlegették az
Egyesült Államokban. 1919 nyarán az anarchisták egy
bombamerényletet követtek el az otthona ellen, ami alaposan
megviselte az idegeit, s a szójátékokat kedvelő amerikai
újságírók elnevezték „the Quaking Fighter”-nek (a reszkető
harcosnak). Palmer úgy döntött, hogy lecsap a radikális
mozgalmakra, s ennek jegyében kinevezett egy huszonnégy
éves fiatalembert az igazságügy-minisztérium 1908 óta
működő nyomozóirodája általános hírszerző osztályának élére.
A fiatalembert J. Edgar Hoovernek hívták, s csak két éve
végezte el a George Washington Egyetem jogi fakultását.
Olyan elsöprő lendülettel látott munkához, hogy két év múlva
az iroda igazgatóhelyettesévé, 1924-ben pedig az
igazgatójává nevezték ki. Ő keresztelte át 1935-ben
munkahelyét Szövetségi Nyomozóirodára, amelyet angol neve
(Federal Bureau of Investigation) kezdőbetűi alapján azóta FBI
néven emleget a világ.
J. Edgar Hoover két év híján fél évszázadon keresztül volt az
FBI igazgatója. Amikor átvette az iroda vezetését, annak 650
alkalmazottja volt, 1960-ban azonban már 16 000.
(Napjainkban több mint 35 000 fő.) Hoover hozta létre az iroda
tudományos laboratóriumát, ujjlenyomat-nyilvántartó
rendszerét, s nagy gondot fordított detektívjei megfelelő
képzésére, felszerelésére és utánpótlására. Az FBI ügynökei
igen sok gengsztert fogtak el vagy lőttek le az ő irányításával.
Sikeresen szorították vissza a Ku-Klux-Klan befolyását is, majd
több náci és szovjet kémet letartóztattak. Az FBI szakértői
fontos szerepet játszottak a brit–amerikai, úgynevezett
VENONA-programban is, amellyel sikerült megfejteni a szovjet
hírszerzők kódjait.
Az 1930-as évek leghíresebb bűnügyének tettesét is Hoover
emberei találták meg. 1932. március 1-én elrabolták egy
„amerikai nemzeti hős”, az Atlanti-óceánt egyedül átrepülő
Charles A. Lindbergh pilóta másfél éves kisfiát. Bár az apa
megfizette a kért váltságdíjat, gyermeke holttestét később
megtalálták egy erdőben, három kilométerre a házától. A
gyermek valószínűleg még az elrablása idején meghalt. A
kizsarolt pénz egy részét 1934 szeptemberében találták meg a
büntetett előéletű Bruno Richard Hauptman bronxi
otthonában, akit a bíróság halálra ítélt, s villamosszékben
kivégezték. Bár a „Lindbergh-bébi” ügye ugyanúgy az amatőr
detektívek kedvenc kutatási területévé vált, mint később a
Kennedy-gyilkosság, a tárgyilagos szakértők szerint az FBI
ezúttal is jó munkát végzett. Nyomozói hamarosan népszerűvé
váltak, s az amerikai szleng „G-man” (Government Man,
vagyis a kormány embere) néven emlegette őket. Állítólag
George Francis Barnes, ismertebb nevén „Géppuskás Kelly”, a
híres gengszter szólította így az FBI ügynökeit, amikor
letartóztatásakor könyörgött, hogy ne lőjék le. Hollywood
pedig immár nem a gengsztereket, hanem az ellenük harcoló
szövetségi ügynököket választotta filmjei hőseinek. Az FBI
vezetői 1935-ben elégedetten nézhették meg a mozikban a
James Cagney főszereplésével készült G-Men című filmet
(amely hazánkban A rend katonái címet kapta).
J. Edgar Hoover egyre hiúbb lett, hízelgőkkel vétette körül
magát, irodáját bűnügyi trófeákkal rendezte be, s íróasztala
mögött, egy magasított emelvényen ülve fogadta látogatóit.
Saját szerepét szívesen felnagyította, sikeresebb
munkatársaira pedig féltékenykedett. Túlságos szabadon
osztogatta a „kommunista” jelzőt, s törvénytelen eszközökkel
egyre több titkos dossziét állított össze baloldaliakról,
szocialistákról, liberálisokról és a polgárjogi mozgalmak
vezetőiről. Anyagot gyűjtött Franklin Delano Roosevelt elnök
feleségéről, akit leszbikus kapcsolatokkal próbált megvádolni,
William O. Douglasről, a legfelsőbb bíróság tagjáról és Martin
Luther Kingről. A McCarthy-féle boszorkányüldözés éveiben
készségesen együttműködött a Képviselőház Amerika-ellenes
Tevékenységet Vizsgáló Bizottságával. Charlie Chaplin részben
az FBI fellépése miatt döntött úgy 1952-ben, hogy nem tér
vissza az Egyesült Államokba. 1956-tól 1971-ig a hivatal
rendszeres rágalmazó hadjáratot folytatott a legkülönbözőbb
egyének és csoportok ellen, akiket Hoover veszélyesnek
tekintett az Egyesült Államok biztonságára. (Ezt emlegették
COINTELPRO, Counter Intelligence Program, vagyis
hírszerzésellenes program néven.) A polgárjogi mozgalmak
résztvevőiről Hoover makacsul azt állította, hogy a
kommunista párt irányítása alatt állnak. Az FBI figyelme még
olyan, politikailag jelentéktelen személyiségekre is kiterjedt,
mint Jean Seberg színésznő, akiről azt terjesztették, hogy a
Fekete Párducok mozgalom egyik tagjától esett teherbe.
Az Egyesült Államok elnökei nem nézték jó szemmel Hoover
tevékenységét, ugyanakkor szükség esetén mégiscsak hozzá
folyamodtak információért. Harry S Truman a feleségéhez írott
egyik magánlevelében így füstölgött: „Ha
megakadályozhatom, nem lesz sem NKVD, sem Gestapo
ebben az országban. Edgar Hoover szervezete jó kezdőlépés
az állampolgári kémrendszer felé. Nem az én ízlésem…”
(David McCullough: Truman. New York, 1992, Simon &
Schuster. 553. o.) Az elnök mégis az FBI-ra bízta
„hűségprogramjának” irányítását, amely a szövetségi
alkalmazottak megbízhatóságát ellenőrizte. Amikor 1960-ban
John Fitzgerald Kennedyt elnökké választották, többen is
megkérték befolyásos barátai közül, hogy váltsa le Hoovert. Ő
azonban el akarta kerülni, hogy az FBI kellemetlen tényeket
szivárogtasson ki magánéletéről, s Hoovert a helyén hagyta.
Az FBI igazgatója ezt azzal hálálta meg, hogy 1962-ben
tudatta vele, egyik szeretője, Judith Campbell Exner a chicagói
maffia vezetőjével, Sam Giancanával is szerelmi viszonyt
folytat. A Kennedy-gyilkosság idején Hoover egyáltalán nem
segítette megfelelően a történteket vizsgáló Warren-bizottság
munkáját, sőt, dossziékat készíttetett a bizottság tagjairól.
Részben az FBI-nak köszönhető, hogy a társadalom kétségeket
táplált a Warren-bizottság jelentését illetően, s nem hitte el,
hogy Lee Harvey Oswald magányos gyilkos volt.
A következő elnök, Lyndon Baines Johnson komolyan
fontolóra vette Hoover eltávolítását az FBI éléről, hiszen
elnöksége idején az igazgató már túl volt a szövetségi
alkalmazottak kötelező nyugdíjkorhatárán. De aztán mégis úgy
döntött, hogy kevesebbet árthat, ha a helyén marad. Ezt
Johnson a tőle megszokott stílusban, a következő szavakkal
fogalmazta meg: „Jobb, ha bent van a sátorban, és bentről
pisál ki, mint ha kint marad, és kintről pisál be.” 1964-ben
még arra is megkérte, hogy titkos jelentéseket küldjön a
számára közvetlen felettese, Robert Kennedy igazságügy-
miniszter tevékenységéről, aki Johnson riválisa volt a
Demokrata Pártban. De azért éreztette vele, hogy ki a főnök,
és egy telefonbeszélgetés során így kiáltott rá: „Edgar, nem jól
hallom, amit mondasz! Mi van, lehallgattatod ezt a telefont?”
Hoover csak egy ideges nevetéssel válaszolt. (Randall B.
Woods: LBJ. Architect of American Ambition. Cambridge,
Mass.–London, 2006, Harvard. 534. o.)
Richard Nixon 1970-ben úgy vélekedett, hogy az FBI, a CIA,
a Védelmi Hírszerző Ügynökség és a Nemzetbiztonsági
Ügynökség túl sok alkalmazottal rendelkezik, pocsékolja a
pénzt, rivalizál egymással, és rosszul látja el feladatait. Azt
tervezte, hogy ezentúl az ő embere, Tom Huston fogja
összehangolni a feltételezett terroristák elleni
telefonlehallgatásokat, betöréseket, a besúgók toborzását és
az ügynökök beépítését. Mindenki legnagyobb meglepetésére
Hoover alkotmányellenesnek tartotta ezt a tervet, s rávette
John Mitchell igazságügy-minisztert, hogy beszélje róla le az
elnököt. Valószínűleg azért nem támogatta Nixon elképzelését,
mert a terv csökkentette volna az FBI hatalmát. Pár év múlva
pedig kiderült, hogy az FBI már régóta olyan módszereket
használt, amilyenekről Hoover az alkotmányra hivatkozva
lebeszélte az elnököt.
Amikor Hoover 1972-ben, 77 éves korában szívbajban
elhunyt, még mindig az FBI igazgatója volt. A Kongresszus
épületében ravatalozták fel, s Warren Burger főbíró mondta a
gyászbeszédet. A következő évben pedig az FBI új székházát J.
Edgar Hoover-épületnek keresztelték el.
Az FBI leghíresebb igazgatójának magánélete azonban
számtalan pletykára adott lehetőséget. Hoover sokáig élt
együtt idős édesanyjával, és nem volt saját családja.
Szabadkőműves volt, és igen sok kitüntetést kapott e
társaságtól. Egyesek szerint Dorothy Lamour színésznő
szeretője volt, többen pedig úgy vélték, hogy feleségül fogja
venni egy másik színésznő, Ginger Rogers anyját, Lela
Rogerst. Hoover azonban inkább az egyik helyettesével, Clyde
Tolsonnal járt vacsorázni, lóversenyezni és vakációzni, s ezért
sokan homoszexuális hajlamokkal gyanúsították.
Életrajzíróinak véleménye megoszlik e kérdésben. Nem
valószínű, hogy aki évtizedeken át kampányt folytatott a
homoszexuálisok ellen, azt hangoztatva, hogy nem lenne
szabad kormányhivatalt kapniuk, ilyen viszonyt folytatott
volna. Valószínűleg közelebb állnak az igazsághoz azok, akik
mindössze elfojtott homoszexuális hajlamokat tulajdonítanak
neki.
Hoover azonban élete végén olyan ellenszenvessé vált a
baloldali és liberális körökben, hogy immár mindent elhittek
róla. Rengetegen állították, hogy látták, amint barátja lábán
lakkozta a körmöket, női ruhát vett fel, és homoszexuális
orgiákon vett részt. Az efféle vádakat még senkinek sem
sikerült meggyőzően bizonyítania. A sors iróniája, hogy az
utókor pontosan úgy bánik Hoover emlékével, ahogy ő bánt
kortársai egy részével: megrágalmazza, kigúnyolja, majd
elhiszi és elterjeszti az alaptalan híreszteléseket és a
legvadabb szexuális pletykákat. A történésznek szinte nincs is
kedve megcáfolni ezeket a legendákat – hiszen J. Edgar
Hoover pontosan azt kapta az utókortól, amit megérdemelt.
 92. Veres Péter mindig népben,
nemzetben gondolkodott

Az 1897-ben született, balmazújvárosi, négy elemit végzett

parasztember megjárta az első világháború olasz frontját,
majd egy romániai internálótábort. Volt pásztor, napszámos,
gulyás, részes arató és vasúti pályamunkás. A
szociáldemokrata egylet könyvtárából szerezte autodidakta
műveltségét, s írásait az 1920-as évek végén kezdték közölni
a baloldali orgánumok.
Rendkívül vonzó férfi lehetett, ízesen és sokat tudott
beszélni. Kortársai pedig csak bámultak: „Jé… Paraszt! És ír,
olvas, beszél! Elképesztő!” Ez az ájuldozó tisztelet
végigkísérte egész pályafutásán. Amikor csak annyit jegyzett
meg, hogy „nagyon csúnyák azok a fellegek arra lenn…”,
akkor a társaságában lévő írók e szerény közlésből a
következőket vonták le: „Fáradhatatlan elme; minden irányban
nyílt a befogadásra, ugyanakkor önálló véleménye van minden
új jelenségről.” (A pátriárka. Veres Péter emlékezete. Szerk.
Tüskés Tibor. Bp. 2002, Nap. 209. o.) A titka a következő volt:
sikerült meggyőznie mind magát, mind környezetét arról, hogy
amit mond, az nem egy gyarló ember vitatható véleménye,
hanem a Magyar Paraszt kinyilatkoztatása. „Nincs senki a
parasztok között – jelentette ki szerényen –, aki a gondolkodás
útján messzebb hatolt volna, mint én, de különösen nincs
senki, aki annyira parasztnak maradt volna, mint én.” (Veres
Péter: Mit ér az ember, ha magyar? Bp. 1989, Püski Kiadó. 13.
o.)
Az Alföld parasztsága (1936) és a Számadás (1937) voltak a
legsikeresebb művei, mert ezekben arról írt, amit valóban jól
ismert, a magyar parasztság életéről. Papp István azonban
teljes joggal hangsúlyozza, hogy Veres „nagyon könnyen
általánosított, egy-egy pontos meglátását széles körben
érvényesnek gondolta. Itt ütköztek ki Veres Péter autodidakta
műveltségének korlátai: kétségkívül merészen, nem egy
esetben ötletesen szőtte gondolatait, de ez könnyen tévutakra
vitte, mivel nem ismerhette sem a tudományos kutatás
módszertanát, sem az általánosítás korlátait.” (A magyar népi
mozgalom története. 1921-1990. Bp. 2012, Jaffa. 100. o.) Gaál
Gábor 1932-ben megírta neki, hogy „ne az irodalom felé
nevelje önmagát, hanem a dokumentáció irányába”. (A
pátriárka… 29. o.) Ő azonban nem hallgatott rá, s nyilatkozott
belpolitikai problémákról, a költészetről, a nőkérdésről, a
freudizmusról, a filmekről, a magyar történelemről,
„világnézet-tudatosításról” és „mozgalombírálatról” (A
pátriárka… 44. o.), valamint a színházról. Ez utóbbiról például
megállapította, hogy „mesterség, nem művészet. És
romboló… A színész és a színésznő mesterséges és túlzott
szekszepilje fokozott vágyat kelt maga iránt, és elégedetlenné
teszi az embert házastársával szemben.” (A pátriárka… 36. o.)
Szocializmus, nacionalizmus (1939) című könyvében a
marxizmust és a nemzeti érzést próbálta összeegyeztetni, azt
hangoztatva, hogy a dolgozó parasztság a legalkalmasabb a
jövő kollektív társadalmának megépítésére. Sajnos a könyvben
„vaskos antiszemita megállapítások egész sora köszönt vissza
hosszú oldalakon át… ” (Papp I.: Idézett mű, 134. o.) Márai
Sándor is felhívta a figyelmet ekkoriban arra, hogy Veres Péter
„kimondva-kimondatlanul a tehetség helyett a származást
tette a kiválasztás szempontjává”. (Idézett mű, 139. o.)
Illyés Gyula azt is felismerte, hogy a Veres Péter-i „önistenítő
fejedelmeskedés” mögött egyszerű hatalomvágy rejlik. (A
pátriárka… 71–72. o.) Hivatal kellett neki, hatalom, befolyás.
Nem is titkolta ezt, Az ország útján című könyvében így idézi
fel 1944-es érzéseit: „A jó bolsevik forradalmár azonban (ilyen
egyébként nagyon kevés volt itt) úgy gondolkozott, s még
inkább így érzett: Haj, mennyi dolgunk lesz, és milyen jól kell
azt csinálni, hogy a szocialista becsületet folt ne érje, inkább
növekedjék az égig, a történelem olyan magas csúcsaira, ahol
még sohasem járt ember! Ha ez a közösségi becsületerő nem
volna, soha, semmiféle eszmét nem lehetne megvalósítani.
Hogy a győzelem után tábornok lesz-e belőlünk vagy
megyefőnök, párttitkár vagy gyárigazgató, képviselő vagy
miniszter, az eszükbe se juthatott, mert ezt a
forradalmárbecsület nem engedte. Ez nem az önmagunk
jövőjéről való tervezgetés ideje! »Majd, ahova párt állít!«”
(Veres Péter válogatott művei. Bp. 1973, Szépirodalmi
Könyvkiadó. 624. o.) Ahhoz képest, hogy nem kívánt
tervezgetni, a „jó bolsevik forradalmár” egész sok hivatalról
elábrándozott, s kettőt valóban meg is kapott később a párttól.
Mivel a kapitalizmus terjedésében kizárólag negatív
jelenségeket látott, s a parasztság polgárosodását
értékvesztésnek tekintette, 1945-ben „a kommunistákhoz való
csatlakozás gondolatával kacérkodott, csupán Darvas beszélte
rá az önálló parasztpárt megalapítására. Vagyis a Nemzeti
Parasztpárt úgy született újjá 1944/45 fordulóján, hogy
legfontosabb vezetői egyöntetűen az MKP politikai törekvéseit
támogatták… Bár sokáig uralkodott az a történetírói
megközelítés, hogy Veres Péter képviselte a párt centrumát,
személyesen sokkal inkább a kommunistabarát szárnyhoz
sorolható… Szívesen tetszelgett a pártegységet képviselő
bölcs vezető szerepében, a kritikus alkalmakkor azonban
szinte mindig az Erdei Ferenc és Darvas József vezette
balszárnyat, így közvetve az MKP politikai elképzeléseit
támogatta.” (Papp I.: Idézett mű, 184–185. o.)
1945-ben a Nemzeti Parasztpárt és az Országos
Földbirtokrendező Tanács elnöke lett. Miközben más
parasztpolitikusokat emigrációba kényszeríttek (Nagy Ferenc,
Varga Béla), vagy a Szovjetunióba hurcoltak (Kovács Béla), ő
építés- és közmunkaügyi (1947), majd honvédelmi miniszter
lett (1947–48). Ez utóbbi szerepében kifejezetten
nevetségessé vált. 1948-ban még könyvet írt a szovjet típusú
termelőszövetkezetek ellen, majd hamarosan a szövetkezeti
gazdálkodás előnyeit hangsúlyozta sematikus novelláiban és
regényeiben, miközben a Nemzeti Parasztpártot
elsorvasztották, a falvak lakosságát pedig megalázták és
kifosztották. A kommunista hatalom viszont két Kossuth-díjjal
jutalmazta meg (1950, 1952), s 1954-ben az Írószövetség
vezetőjévé választották. Amint ezt A pátriárka című könyvből
megtudhatjuk, 1955-ben fekete Buickkal és sofőrrel járta az
országot, ha utazni támadt kedve.
Amikor 1955 végén az ellenzéki írók között emlegették, a
következő riadt levelet írta a pártvezetéshez: „Mondjátok meg
nyíltan, hogy mit csináljak, mert ezekben a vitákban lelki
beteggé válok én is, és nem tudok írni se. Nem tudom, kell-e
ismételni, hogy mint 1948 után is bebizonyult – művekben és
nem nyilatkozatokban –, hogy a forradalom mellett való
hűségemet semmi sem ingatja meg, még az se, ha a
forradalom néha felfalja némely gyermekeit, mert ennek
ellenében felemeli a népeket…” (Petőfi Irodalmi Múzeum,
Horváth Márton-hagyaték, Standeisky Éva kutatásai alapján.)
1956. október 23-án csatlakozott a valódi forradalomhoz, és ő
olvasta fel a Magyar Írók Szövetségének kiáltványát a Petőfi-
és Bem-szobornál, majd pár hónap múlva ő is aláírta a
tiltakozást az ENSZ magyar kérdéssel foglalkozó bizottságának
a tevékenysége ellen.
1970-ben bekövetkezett haláláig aktív maradt, sokat írt,
kiadták életműsorozatát, a Magyar remekírók című sorozat
negyedik kötete pedig több mint ezeroldalas válogatás volt az
életművéből. Írásai megjelentek a Gyorsuló idő című
sorozatban is. Az ötvenes években írott műveiről
megfeledkeztek, s gondolkodásmódjának polgárellenessége,
városellenessége, modernizációellenessége és
demokráciaellenessége nagyon is megfelelt a Kádár-korszak
ideológiájának. „Nincs igaza a pártnak, ha hagyja, hogy úgy
menjen az emberi nem, ahogy a bolond feje viszi!” – jelentette
ki egyik utolsó művében (A pátriárka… 219. o.). Legnagyobb
sikere az volt, hogy kortársai egy részét meg tudta győzni
arról, hogy ő még a sztálinistákkal való legszorosabb
együttműködés idején is valahogy hű maradt a magyar
néphez, „mindig népben, nemzetben gondolkodott”. Egy jó
szlogen pedig sok mindent el tud feledtetni.
 93. A CIA 1953-ban megbuktatta a
demokratikus iráni kormányt

Az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) a világ

különböző pontjain hajtott végre vitatható törvényességű
akciókat – változó sikerrel. Különös, hogy éppen azt az esetet
emlegetik leggyakrabban, amelyben ártatlan volt: Mohammed
Moszadik iráni kormányának 1953-ban végrehajtott
megbuktatását.
A második világháború után az iráni olajlelőhelyek az Angol–
Iráni Olajtársaság kezén voltak. Az iráni elit nagy része vissza
akarta szerezni az ellenőrzést felettük, s e mozgalom élére állt
Moszadik, a modernizáció programjával fellépő Nemzeti Front
nevű politikai párt vezetője. 1951 áprilisában a parlament
Moszadikot miniszterelnökké választotta, s azt is egyhangúlag
támogatta, hogy állami kézbe vegyék az olajlelőhelyeket.
Mohammed Reza Pahlavi sah nem mert tiltakozni, a brit
kormány azonban ettől kezdve mindent megtett az iráni
olajszállítások akadályozására, arra hivatkozva, hogy lopott
termék cserél gazdát. Megtorlással fenyegette az iráni olaj
felvásárlóit, s ezzel leállította az ország exportját. Harry
Truman amerikai elnök közvetíteni próbált: a brit kormányt
arra kérte fel, ismerje el az államosítás törvényességét, az
iránit pedig arra, hogy biztosítson kárpótlást. Moszadik szerint
azonban minden gesztus összeférhetetlen lett volna az ország
szuverenitásával.
1952-re a brit embargó miatt Iránban gazdasági válság
bontakozott ki, s Truman attól tartott, hogy ennek
következtében az iráni kommunisták támogatottsága
megerősödhet. Moszadik pedig a helyzetre hivatkozva
speciális hatalmat kért a parlamenttől a fegyveres erők és a
hadügyminisztérium irányítására, holott ezek a sah
ellenőrzése alatt álltak. Az iráni papságot és középosztályt
ugyanúgy sikerült elidegenítenie magától, mint a
tisztogatásokat elszenvedő hadsereget.
 1953 februárjában az udvar bejelentette, hogy a sah
egészségügyi okokból elhagyja az országot. Ezt mindenki az
uralkodó elégedetlensége jelének tekintette, az egyházi,
politikai és katonai vezetők közeledni kezdtek egymáshoz, s
tüntetésekre is sor került Moszadik ellen. A sah megérezte a
közvélemény fordulatát, s nem utazott el. Moszadik arra
készült, hogy feloszlassa a vele szembeforduló parlamentet, s
pártjának képviselői július 14-én lemondtak. A miniszterelnök
népszavazást hirdetett meg, amelyre erőszakos jelenetek
közepette került sor, majd közzétette az eredményeket:
állítólag a szavazók 99%-a támogatta intézkedéseit. Ezután
Moszadik azzal próbálta zsarolni az amerikai nagykövetet,
hogy pénzügyi segély nélkül Iránban forradalom törhet ki, s ha
nem kap Washingtontól, Moszkvához fog fordulni, vagy olajat
ad el a keleti blokk országainak. Hasonló kéréssel fordult
Eisenhower elnökhöz is.
A brit titkosszolgálat ekkor már felmérte, hogy az iráni
politikai vezetők közül kik lépnének fel aktívan Moszadik ellen
amerikai és brit támogatással. A CIA nem bízott a britekben,
de végül elfogadta a TPAJAX elnevezésű titkos tervet. Eszerint
propagandakampánnyal kell aláásni a Moszadik iránti
bizalmat, el kell terjeszteni róla, hogy hataloméhes, korrupt és
zsidó származású. Ezután tüntetéseket kell szervezni, s
erőszakos akciókat kezdeményezni az állami intézmények
ellen. A sah pedig végül elbocsátja a miniszterelnököt. Július
11-én Eisenhower elfogadta a tervet.
Reza Pahlavi sah azonban ezt nem várta ki. A húga, az iráni
rendőrök kiképzését vezető amerikai tiszt és egy CIA-
tisztviselő tanácsára 1953. augusztus 13-án elbocsátotta
Moszadikot, és Fazlollah Zahedi tábornokot nevezte ki
miniszterelnöknek. Moszadik nem fogadta el a sah üzenetét,
letartóztatta testőreivel a küldöncöket, mire Zahedi
illegalitásba vonult, a sah pedig külföldre menekült. Moszadik
a rádióban bejelentette, hogy egy államcsínykísérletet
hiúsított meg, csak azt felejtette el közölni, hogy a sah már
leváltotta őt. Mind a CIA, mind a brit titkosszolgálat azt a
következtetést vonta le a történtekből, hogy kudarcot
vallottak.
Innentől kezdve az események a titkosszolgálatok befolyása
nélkül vettek új fordulatot. A sah ekkor még népszerű volt,
távozása országszerte megmozdulásokhoz vezetett. Az iráni
kommunisták vörös zászlók alatti tüntetései és a Nemzeti
Front támadásai a monarchia ellen széles körű felháborodást
okoztak. A sah külföldről bejelentette, hogy nem mondott le,
Zahedi pedig azt tette közzé, hogy az uralkodó már
elbocsátotta Moszadikot. Immár nem a CIA szervezte a
tüntetéseket, hanem a papság: a mullahok Moszadik és a
Nemzeti Front ellen mozgósították a hívőket. A miniszterelnök
hiába akarta felhasználni a hadsereget, több katona a sahot
éltető tüntetőkhöz csatlakozott.
Augusztus 19-én a sahpárti katonák megszállták a teheráni
rádióállomást és több minisztériumot. Moszadik előbb bujkálni
próbált, majd feladta magát. Bíróság elé került, árulással
vádolták, melyért halálbüntetés járt. A bíróság azonban magas
kora (71 éves volt) és az országnak tett szolgálatai miatt
csupán három év börtönre ítélte, majd 1967-ben
bekövetkezett haláláig szülőfalujában tartották őrizet alatt.
Az 1979-es forradalom után Iránban úgy értelmezték a
történteket, hogy az Egyesült Államok már 1953-ban
ellenségesen viselkedett az országgal. Egyes amerikai
beszámolók pedig alaposan eltúlozták a CIA szerepének
jelentőségét. Valójában a CIA vezetőit meglepte Moszadik
bukása. Loy Henderson amerikai nagykövet jelentése szerint a
miniszterelnök bukásának az volt az oka, hogy „a fegyveres
erők legtöbb tagja és az iráni civilek nagy része hűséges
maradt az uralkodóhoz, akiről azt tanították nekik, hogy ő a
nemzeti egységnek és az ország stabilitásának a
szimbóluma”. Charles P. Cabell, a CIA igazgatóhelyettese
pedig azt jelentette Eisenhowernek, hogy „Moszadik
miniszterelnök kormányzása olyan váratlanul erős népi
felzúduláshoz vezetett, amelynek következtében a Teheránból
érkező legújabb sürgönyök szerint a várost szinte megszálló
erők kinyilvánították hűségüket a sahhoz és az általa
kinevezett Zahedi miniszterelnökhöz”. (Ray Takeyh: What
Really Happened in Iran. Foreing Affairs, 2014.
július/augusztus. 12. o.)
A későbbi elemzők arról szoktak megfeledkezni, hogy 1953-
ban a sah még népszerű volt, aki tiszteletben tartotta mind
Irán politikai és vallási vezetőit, mind saját hatalma korlátait.
Az 1970-es években pedig, amikor az amerikaiak heves
kritikával illették a CIA külföldi tevékenységét, már el sem
tudták hinni, hogy nem a szervezet állt egy külföldi államcsíny
mögött. „Valójában a CIA 1953 eseményeire gyakorolt hatása
végső soron jelentéktelen volt. Függetlenül mindattól, amit az
Egyesült Államok megtett vagy nem tett meg, Moszadiknak
mindenképpen el kellett buknia, és a sah mindenképpen
megőrizte volna trónját, s kiterjesztette volna hatalmát. Az
amerikai bűnösség narratívája azonban olyannyira
megszilárdult, hogy ma már meghatározza, ahogyan sok
amerikai az iráni kapcsolatokat értelmezi, és befolyásolja az
amerikai vezetők Iránról való gondolkodását is. Az Iszlám
Köztársasághoz közeledve az Egyesült Államok a korábbi
kihágásait megbánó bűnös szerepét osztotta magára. Ez pedig
lehetővé teszi az iráni teokrácia számára, amely ezer módon
visszaélt a történelemmel, hogy az erkölcsbíró szerepét vegye
fel, s meg nem érdemelt előnyre tegyen szert Washingtonnal
és a Nyugattal szemben olyan ügyekben is, amelyeknek
semmi köze az 1953-as eseményekhez.” (Idézett mű, 2. o.)

94. Lumumba haláláért az ENSZ is

felelős volt

Idézet egy 1961-es nyilatkozatból: „A Béke Világtanács

Titkársága teljes mértékben osztja azt a felháborodást…
amelyet Patrice Lumumba kongói miniszterelnöknek és
társainak a gyarmatosítók, mindenekelőtt a belga
gyarmatosítók zsoldosai által történt borzalmas meggyilkolása
az egész világon kiváltott… Az ENSZ főtitkára és a kongói
ENSZ-csapatok parancsnoksága közvetlenül felelős azokért a
törvénytelen és bűnös tettekért, amelyeket a kongói néppel
szemben követnek el… A bűnös tetteket Hammarskjöld
minden módon fedezte.” (Pók Attila: A nemzetközi élet
krónikája. 1945–1948. Bp. 1986, Kozmosz. 108. o.) Mi igaz
mindezen súlyos vádakból? És ki volt ez a Lumumba, akit a
kommunista világban afféle mártírként tiszteltek, Moszkvában
egyetemet, hazánkban több utcát neveztek el róla, s egyes
filmek (Raoul Peck: Lumumba, 2000) a nyugati világ
mohóságának áldozataként idézik fel emlékét?
Kongó volt a harmadik legnagyobb, s természeti erőforrásait
tekintve a leggazdagabb egykori gyarmat Afrikában. Belgium
egyáltalán nem készítette fel társadalmát az 1960-ban
kikiáltott függetlenségre. Egyetlen kongói sem szerezhetett
kormányzati tapasztalatokat, a hadseregnek nem voltak helyi
tisztjei, s a 13,5 milliós lakosságból tizenheten rendelkeztek
egyetemi végzettséggel. Brian Urquhart szerint, aki 1961-ben
az ENSZ képviselőjeként érkezett Katangába, „soha, egyetlen
gyarmat sem volt ennyire felkészületlen a függetlenségre”.
(The New York Review of Books. 2001. október 4. 4. o.)
Lumumba 1925-ben született, postai alkalmazott volt, s az
általa Stanleyville-ben (1958) megalapított, törzsek felett álló
Nemzeti Kongói Mozgalom vezetőjeként az elsők közt követelt
függetlenséget hazájának. 1960. június 30-án Baudouin belga
király függetlenné nyilvánította Kongót. A hadsereg fellázadt,
elkergette belga tisztjeit, az európaiakra rátámadtak, a fehér
lakosság menekülni kezdett, s védelmükre belga ejtőernyősök
érkeztek. Az anarchia általánossá vált. Katanga, a bányáinak
köszönhetően leggazdagabb tartomány Moise Csombe
vezetésével és a belgák támogatásával bejelentette kiválását
Kongóból. Lumumba miniszterelnök és Joseph Kaszavubu
köztársasági elnök az ENSZ-hez fordult segítségért.
Dag Hammarskjöld ENSZ-főtitkár a Biztonsági Tanács elé
vitte az ügyet, amely július 14-én felszólította Belgiumot
katonái visszahívására. Mintegy 10 000 békefenntartó ENSZ-
katona és több civil szakértő érkezett Kongóba. Az előbbiek
rábírták a belga fegyveresek nagy részét az ország
elhagyására, az utóbbiak hozzáláttak a bankok, az iskolák, a
közlekedési eszközök, a rendőrség és a kórházak
működésének megindításához. Lumumba rendkívül
türelmetlennek bizonyult, azzal vádolta azt ENSZ-t, hogy
együttműködik Belgiummal, majd azt követelte, hogy katonái
segítsenek a katangai lázadás leverésében. Augusztusban
Hammarskjöld Katangába utazott a helyzet rendezésére, de
Lumumbát nem vitte magával, attól tartva, hogy
mindkettejüket megölik.
Lumumba felháborodott ezen, durván kritizálta az ENSZ
tevékenységét, s nem volt hajlandó találkozni Ralph Bunche
Nobel-békedíjas ENSZ-diplomatával sem. Szovjet katonai
segítséget kért, s a kapott szállítóeszközökre és tanácsadókra
támaszkodva a kongói nemzeti hadsereg egységeit Katanga és
Kasai lázadói ellen küldte. Kasai lakosai közül több mint ezer
embert lemészároltak, s 250 000 fő menekültté vált. Majd
Lumumba júliusban Washingtonba látogatott, ahol irracionális
viselkedésével arról győzte meg a külügyminisztert és
helyettesét, hogy ő lesz az afrikai Fidel Castro. Az Eisenhower-
kormányzatot olyannyira megriasztotta a léopoldville-i szovjet
nagykövetség tevékenysége s Lumumba fenyegetőzése, hogy
felhatalmazta a CIA-t Lumumba likvidálására. A Kongóban
állomásozó ENSZ-katonák miatt azonban erre nem kerülhetett
sor, pedig komolyan felvetették fogkrémje vagy élelme
megmérgezésének tervét.
A CIA mégis működésbe lépett. Két ellenzéki szenátort
rávettek, hogy bizalmi szavazással buktassák meg Lumumba
kormányát. Kaszavubu köztársasági elnök inkább a belgákra
hallgatott, és a szavazás előtt két nappal leváltotta az
önkényesen kormányzó és polgárháborút előidéző
miniszterelnököt. Lumumba megtagadta az engedelmességet,
és rádión felkelésre szólította fel a kongóiakat. „A nyugati
nemzetek Kaszavubu, a szovjet blokk Lumumba mellé állt, az
ENSZ-küldöttség pedig a kettő közé került… Valamennyien –
Belgium, az Egyesült Államok, a szovjetek, Lumumba és
Joseph Mobutu, Lumumba katonai tanácsadója – fennhangon
kritizálták az ENSZ-t, megelőlegezve a harminc évvel későbbi,
boszniai helyzetet, amelyben az ENSZ oly sokat bírált
semlegessége és pártatlansága senkinek sem nyerte meg a
tetszését.” (Urquhart, B.: Idézett mű, 5. o.)
A CIA által felbátorított és megfizetett Mobutu szövetségre
lépett Kaszavubuval, szeptember 14-én bejelentette, hogy az
év végéig felfüggeszti a parlament működését és az
alkotmányt, s addig „szakértőkkel” irányítja az országot.
Lumumba erre azzal fenyegetőzött, hogy szovjet csapatokat
hív be az országba, „hogy brutálisan kikergessék az ENSZ-t
köztársaságunkból… Ha az ördöghöz kell fellebbezni, hogy
megmentsük országunkat, tétovázás nélkül meg fogom tenni,
arról meggyőződve, hogy a szovjetek totális segítségével
mindennek dacára győzedelmeskedni fogok.” (Urquhart, B.:
Idézett mű, 5. o.) Talán mondani sem kell, mennyire
megriasztotta az ilyen beszéd az afrikai és nyugati államok
vezetőit. Pár nap múlva Lumumba mégis Hammarskjöldhöz
fordult, az ENSZ segítségét kérve, s együttműködéséről
biztosította a főtitkárt.
Hammarskjöld távolról sem volt a nyugati hatalmak eszköze:
nem volt hajlandó elismerni Mobutu kormányát, s Lumumba és
Kaszavubu kiegyezését, az alkotmányos, parlamentáris
kormányzatot tűzte ki célul. ENSZ-katonákkal Lumumbát is
megvédelmezte a letartóztatástól. Az amerikai kormány ezzel
szemben elérte, hogy az ENSZ közgyűlése elismerje Mobutu
rendszerét. Lumumba pedig megpróbálta titokban elhagyni
Léopoldville-t és eljutni stanleyville-i támogatói közé. Nem
hallgatott az ENSZ katonáira, akik közölték vele, hogy ha ezt
megteszi, nem tudják megvédelmezni, mert nem
avatkozhatnak belügyekbe. Ekkor fogták el Mobutu katonái két
társával együtt, 1960. december 1-én.
Először Kasaiba akarták elküldeni, ahol a helyi vezetők
megesküdtek, hogy virágvázának fogják használni Lumumba
koponyáját. Az ottani repülőteret azonban ENSZ-katonák
ellenőrizték, ezért Kaszavubu és belga támogatói rábeszélték
Csombét, hogy vigye Lumumbát a katangai Elisabethville-be.
Brutális bántalmazás után Csombe és a katangai
„miniszterek” kivitték a szavannára, ahol Joseph Okitóval, a
szenátus korábbi alelnökével és Maurice Mpolóval, a kongói
nemzeti hadsereg parancsnokával együtt 1961. január 17-én
agyonlőtték. A gyilkosság belga támogatói később kiásták,
feldarabolták és savashordóban feloldották a holttesteket,
hogy eltüntessék a bűnjeleket, maradványaikat pedig
szétszórták a szavannán.
A kongói politikusok többsége törzsek szövetségét kívánta
létrehozni, Lumumba viszont egységes nemzetállamot akart
megalapítani, olykor demagóg szónoklatokkal és
meggondolatlan intézkedésekkel, amelyekkel rendkívül
felszította ellenfelei gyűlöletét. Sajnos maga is nagymértékben
„hozzájárult ahhoz a zűrzavarhoz, erőszakhoz, félelemhez és
ellenségeskedéshez, amely véget vetett a kongói
függetlenséghez fűzött reményeknek… Az sem bizonyos, hogy
egy kongói szovjet beavatkozás és azon háborúk aktív
támogatása, amelyeket Lumumba szükségesnek talált ahhoz,
hogy elbánjon ellenfeleivel, különösebb áldás lett volna Kongó
és Afrika számára.” (Urquhart, B.: Idézett mű, 6. o.) Az
Egyesült Államok kormánya azonban csak a hidegháború
összefüggéseiben tudott foglalkozni a kongói kérdéssel, s egy
választott miniszterelnök megölésének terve joggal
háborította fel a közvéleményt.
Hruscsov szovjet kormányfő és pártvezető azzal vádolta
meg az ENSZ közgyűlése előtt Dag Hammarskjöld főtitkárt,
hogy ő és katonái végezték el a „piszkos munkát” a
neokolonialista összeesküvők számára, akik meg akarták
védelmezni a nyugati érdekeltségeket Kongóban. Ez
mélységesen igazságtalan vád volt, Hammarskjöld ugyanúgy
szembeszállt az amerikai és belga törekvésekkel, mint a
szovjet igényekkel. Fő célja az volt, hogy távol tartsa a
hidegháborút Kongótól, s ezért tekintette mélységesen
felelőtlen gesztusnak, hogy Lumumba szovjet katonai
segítséget kért. A főtitkár Lumumba kormánya mellé állt,
Katanga elleni katonai vállalkozásait azonban nem
támogathatta, mert ezt a Biztonsági Tanács megtiltotta neki, s
csak 1961-ben engedélyezte, hogy fegyveres erőt használjon
a polgárháború megakadályozására. A belgák és amerikaiak
kifejezetten fel voltak háborodva amiatt, hogy az ENSZ katonái
oly sokáig védelemben részesítették Lumumbát.
Meggyilkolásáért elsősorban Kaszavubu, Mobutu, Csombe és
belga tanácsadóik voltak felelősek, a nyugati hatalmak pedig
hallgatólagosan elfogadták, és semmit sem tettek ellene.
Az igazi tragédia azonban Lumumba halála után kezdődött,
a hatalmi harcok felerősödésével. A polgárháborúban mintegy
100 000 afrikait és 300 európait és amerikait öltek meg. Bár
meglehetősen csekély volt az esély arra, hogy a
kommunizmus győzedelmeskedjen Kongóban, az amerikai
kormány mégis Mobutut támogatta, mert megbízható,
antikommunista szövetségesének tekintette. Mobutu 1965-
ben szerezte meg a hatalmat, s korrupt és erőszakos
rendszere 1997-ig fennmaradt. 1972-ben felvette a Mobutu
Sese Seko Nkuku Ngbendu Wa Za Banga nevet, ami magyarra
fordítva így hangzik: A Mindenható Harcos, Aki Kitartása És
Rendíthetetlen Győzni Akarása Miatt Győzni Fog, Hódításról
Hódításra Halad Tűzcsíkot Húzva Maga Mögött.
„Visszapillantva nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok
tisztviselői, akik Kongó politikáját irányítani kívánták, hibát
követtek el, amikor európai, ázsiai és latin-amerikai
hidegháborús tapasztalataikat vetítették rá Afrikára, ahol a
körülmények teljesen eltérőek voltak… Minden okunk megvan
azt hinni, hogy Lumumbával, s más demokratikus erőkkel
együttműködve jobban szolgálták volna mind az Egyesült
Államokat, mind Kongót.” (Stephen R. Weissman: What Really
Happened in Congo. Foreign Affairs, 2014. július/augusztus.
24. o.)

95. Lyndon B. Johnson sohasem volt

népszerű
Lyndon B. Johnson az elnöksége (1963–69) végén valóban oly
népszerűtlen volt, hogy csak katonai támaszpontokon vagy
olyan helyszíneken mert megjelenni, ahonnan az ellene
tüntetőket ki lehetett zárni. Mégis volt egy olyan pillanat,
amikor az amerikaiak egy rövid időre úgy érezték, hogy olyan
elnökük van, aki mindent megtesz a szegények és
kisebbségek támogatására. És ezt egy dalnak köszönhette.
A dal egy XIX. századi gospelből, vagyis az evangéliumi
tanításokat kifejező, vallásos énekből származott. Robert A.
Caro amerikai történész szerint mai formájában 1945
októberében kezdte énekelni egy sztrájkoló, fekete bőrű
asszony Dél-Karolinában: „We shall overcome / We shall
overcome / We shall overcome some day / Oh, deep in my
heart / I do believe / We shall overcome some day…” (Győzni
fogunk, győzni fogunk, egy napon győzni fogunk. Ó, szívem
mélyén hiszek benne, egy nap győzni fogunk.) (Means of
Ascent. The Years of Lyndon Johnson. New York, 1990, Vintage
Books. XIII.) A dalt 1959-ben egy fehér folkénekes
megtanította a Diákok Erőszakmentes Koordinációs Bizottsága
alapító konferenciája fekete tagjainak, s fokozatosan a
polgárjogi mozgalmak indulójává vált. Ezt énekelték a feketék,
amikor bántalmazták és letartóztatták őket, mert a fehérek
számára fenntartott helyekre ültek a déli városok éttermeiben,
s ezt énekelték 1963. augusztus 28-án, a washingtoni
felvonuláson, amelyen Martin Luther King megtartotta
leghíresebb beszédét.
Ezt énekelték 1965. március 15-én is a tüntetők a Fehér Ház
előtt, amikor Johnson elnök beszállt az autójába, hogy a
Kongresszusba menjen. Ahogy kigördültek a kapun, a dal
erősebben hallatszódott, s bár az elnök rezzenéstelen arccal
tanulmányozta tovább dossziéját, asszisztense, Horace Busby
később kijelentette: „Meghallotta…” Pár perc múlva az elnök
közölte a képviselőkkel, a szenátorokkal, a kabinet és a
legfelsőbb bíróság tagjaival a nagykövetek jelenlétében, hogy
új polgárjogi törvényt fog előterjeszteni.
Beszédét e szavakkal fejezte be: „Az ő ügyüknek a mi
ügyünkké kell válnia. Mert nemcsak a négereknek, hanem
mindnyájunknak le kell győznünk a bigottság és
igazságtalanság bénító örökségét!” Megállt, felnézett, majd
még hozzátett pár szót: „És győzni fogunk!” „Szavait egy
másodperc csend követte. Ahogy egy megfigyelő
megállapította, mintha a hallgatóságnak egy másodpercre lett
volna szüksége ahhoz, hogy felismerje: az elnök magáévá
tette a fekete tiltakozás jelszavát, s azok mellé a férfiak és nők
mellé állt, akik e nagy hatású himnuszt énekelték. Aztán
feldübörgött a taps.” (Idézett mű, XX.) Ebben a pillanatban az
alabamai Selmában fekete polgárjogi aktivisták a televízió
előtt rápillantottak vezetőjükre, Martin Luther Kingre, és
döbbenten látták, hogy folynak a könnyei. Mire a fekete autók
Washingtonban visszagördültek a Fehér Házhoz, már egy
tüntető sem volt ott.
Lincoln óta senki sem tett többet a polgárjogok érdekében,
és senki sem támogatta jobban a társadalom hátrányos
helyzetű csoportjait, mint ez a nagydarab, bárdolatlan texasi,
Lyndon B. Johnson. Egy elszigetelt, szegény, texasi farmon
született, a Pedernales folyónál, 1908. augusztus 27-én.
Kisgyermekkorától arról álmodozott, hogy elnök lesz belőle.
Pedig szülei nem tudták egyetemre küldeni, csak egy
jelentéktelen, vidéki tanárképző főiskolára. Emiatt élete végéig
kisebbrendűségi érzése volt. „Nem hiszem, hogy bármiért is
elismerést kapok majd, amit egész életemben tettem – közölte
elnöksége idején egyik munkatársával –, hiszen nem jártam a
Harvardra…”
Előbb egy kongresszusi képviselő titkára volt, (1931–34),
majd a Nemzeti Ifjúsági Igazgatóság nevű munkaügyi
segélyszervezet texasi irodájának igazgatója (1935–37). A
Kongresszus demokrata párti képviselőjeként (1937–49), majd
szenátoraként (1949–61) a parlamenti taktika mesterévé vált.
Az 1960-as választáson Kennedy az alelnökévé jelöltette, hogy
biztosítsa a déli demokraták támogatását, s a gyilkos
merénylet utáni órákban tette le az elnöki esküt 1963.
november 22-én Dallasban az iszonyattól félájult Jacqueline
Kennedy mellett, az elnöki repülőgép, az Air Force One
fedélzetén.
 Az új elnök 1964 májusában így beszélt a Michigan
Egyetemen: „Megvan a lehetőségünk, hogy ne csak a gazdag
és a hatalmas társadalom felé haladjunk, hanem felfelé, a
Nagy Társadalomig! A Nagy Társadalom a mindenki számára
elérhető bőségen és szabadságon alapul. Ehhez véget kell
vetnünk a szegénységnek és a faji igazságtalanságnak.” E
program keretében sajátos megfogalmazással élve „hadat
üzent a szegénységnek”. Létrehozatta a gazdasági
lehetőségek hivatalát (1964), amely szakképzési
lehetőségeket biztosított a hátrányos helyzetű fiataloknak,
önkéntes oktatókat küldött a nagyvárosi gettókba, a munka–
tanulás programmal kereseti lehetőséget nyújtott a
szegényebb egyetemistáknak, támogatást biztosított a
szegényebb családfőknek, iskolai felkészítést kínált a
hátrányos helyzetű gyerekeknek, idős önkénteseket
mozgósított az intézetekbe zárt fiatalok emocionális
támogatására, és jogi segélyszolgálatot létesített a
legszegényebbeknek. A Medicare nevű program egészségügyi
biztosítást nyújtott a hatvanöt évnél idősebbeknek, a Medicaid
nevű pedig orvosi ellátásban részesítette a szegényeket
(1965). A vízminőségi (1965), víztisztaság helyreállítását előíró
(1966), az autók gázkibocsátását szabályozó légtisztasági
(1965) és légminőségi (1967) törvénnyel jelentős előrelépésre
került sor a környezetvédelem területén. A megfelelő
csomagolás és címkézés (1966) törvényével, valamint az
1967-es hústörvénnyel a fogyasztókat védelmezték, a nemzeti
közlekedésbiztonsági és az autósztráda-biztonsági (1966)
törvénnyel a közlekedőket.
Az elemi és középiskolai oktatási törvénnyel (1965)
egymilliárd-hatvanmillió dollárt biztosított az alacsony
jövedelműek kerületeiben működő iskolák fejlesztésére. A
felsőoktatási törvénnyel (1965) ötvenmillió dollárt különített el
a helyi közösségeknek nyújtott szolgáltatóprogramokra,
amelyeket az egyetemek biztosítottak, ötvenmillió dollárt
könyvtárfejlesztésre, tizenötmilliót a könyvtárosok képzésére,
harmincmilliót pedig a nehézségekkel küszködő főiskolák
támogatására. A XXIV. alkotmánykiegészítésben (1964)
kimondták, hogy annak is van választójoga, aki olyan szegény,
hogy nem tud adót fizetni. Az 1964-es polgárjogi törvény
megtiltotta a faji diszkriminációt a munkahelyeken, a
szállodákban, az éttermekben és más nyilvános
létesítményekben, s lehetővé tette az iskolai szegregáció
teljes felszámolását. Johnson az 1965-ös szavazati jogok
törvényére volt a legbüszkébb, amely lehetővé tette a
diszkrimináció által sújtott kisebbségek politikai jogainak
gyakorlását. Ő nevezett ki elsőként afrikai-amerikait a
kabinetbe (Robert C. Weaver lakásügyi és városfejlesztési
minisztert) és a legfelsőbb bíróság tagjai közé (Thurgood
Marshallt). Az 1968-as polgárjogi törvény büntetést írt elő a
polgárjogi törvények megszegői számára, meghatározta az
indiánok jogait, s betiltotta a diszkriminációt a lakóhelyek
eladásánál vagy bérbeadásánál.
1966-ban azonban a tüntetők visszatértek, s egy rettenetes
mondókát kezdtek skandálni: „Hé, hé, LBJ, hány gyereket öltél
ma?” Éjjel és nappal ezt kiáltozták a Fehér Ház előtt,
Johnsonnak még a visszavonulása után is ott zengett a fülében
ez a mondat. A belpolitikai sikerekről ugyanis a külpolitikai
problémák terelték el az amerikai társadalom figyelmét, és
rohamosan megsemmisítették az elnök iránti bizalmat.
Johnson abban reménykedett, hogy ha Kennedy külpolitikáját
folytatja, támogatni fogják belső reformjait. Saigonban korrupt
és gyenge kormányzatok követték egymást, ő pedig egyre
több katonát küldött a véres és kegyetlen háborúba. Nem
sikerült ellenfeleit a tárgyalóasztalhoz ültetni, s az amerikai
társadalommal sem tudta megértetni és elfogadtatni a
háborús célokat.
Népszerűsége oly rohamosan csökkent, hogy 1968. március
31-én a televízióban bejelentette: leállítja a
csapatszállításokat, nagyobb szerepet szán a dél-
vietnamiaknak a harcokban, és nem indul az
elnökválasztáson. Még csak el sem ment a demokraták
elnökjelölő konvenciójára. 1969 januárjában visszavonult
texasi ranchára.
 E szomorú szavakkal foglalta össze kudarcának
magyarázatát: „Azoknak a kölyköknek igazuk volt. Én szúrtam
el. Kezdettől tudtam, hogyha elhagyom azt az asszonyt, akit
igazán szerettem, a Nagy Társadalmat, hogy harcoljak azért a
szajháért, a háborúért… akkor mindent elveszíthetek otthon.
Minden reményemet… minden álmomat.” 1973. január 22-én
szívroham végzett vele autójában, az országúton, miközben a
titkosszolgálat ügynökei a San Antonió-i kórház felé robogtak
vele.

96. Nixonnak nagyobb bűne is volt a

Watergate-ügynél

Az Amerikai Egyesült Államokban Richard Nixon vált a

leggyakrabban felidézett bűnbakká. A tömegkultúra számtalan
alkotása mutatja be őt afféle „Sötét Nagyúrként”, minden
rossz forrásaként. A történészek is hajlanak arra, hogy egyre
újabb történelmi bűnöket tulajdonítsanak neki, vagy pedig
felelevenítsék a régi vádakat. Egy ilyen régebbi vádat
olvashattunk újra mind egy közelmúltban megjelent, amerikai
összefoglaló műben (Nigel Hamilton: American Caesars. Life of
the US Presidents from Franklin D. Roosevelt to George W.
Bush. London, 2011, Vintage Books. 226–227. o.), mind a BBC
History című lap magyar kiadásában (2012. augusztus. 12–13.
o.).
Eszerint Nixon cinikus és önző módon szabotálta elődje,
Lyndon B. Johnson elnök kísérletét, amellyel véget lehetett
volna vetni a vietnami háborúnak. 1968 októberének elején
(az elnökválasztás előtt pár héttel) az észak-vietnami kormány
készen állt tárgyalóasztalhoz ülni a dél-vietnamival Párizsban –
feltéve, hogy az Egyesült Államok felfüggeszti a
bombázásokat. Johnson készen is állt erre, s a gyors béke
ígérete olyan sikert jelentett volna a Demokrata Pártnak, hogy
Hubert H. Humphrey, demokrata párti elnökjelölt talán
megnyerte volna a választást. 1968 novemberében ugyanis
csak mintegy félmillió népi szavazattal maradt le Nixon
mögött, mindketten 31 millió feletti szavazatot kaptak, s egy
ilyen jelentős külpolitikai siker talán biztosította volna a
demokrata párti jelölt számára a győzelmet. Csakhogy Nixon
állítólag fondorlatos módon rábeszélte a dél-vietnami
politikusokat, hogy ne vegyenek részt a béketárgyalásokon. A
Nixont támogató republikánus nőszervezet egyik vezetője,
Anna Chan (vagy Chen) Chennault meggyőzte Nguyen Van
Thieu dél-vietnami elnököt, hogy nem áll érdekében részt
vennie a tárgyalásokon, mert az új amerikai kormányzat,
Nixon kormányzata majd sokkal kedvezőbb feltételeket biztosít
a számára. Chennault asszony állítólag felhívta telefonon
Thieu elnököt, és ezt közölte vele: „Tartsanak ki, nyerni
fogunk!” Így aztán a tárgyalásokból semmi sem lett, és Nixon
a népi szavazatok 0,7%-ával valóban megnyerte a
választásokat.
A felháborodott Johnson elnök hazaárulásnak nevezte a
történteket, de nem akarta a nyilvánosság elé tárni az ügyet,
mert nem volt cáfolhatatlan bizonyítéka arra, hogy Nixon áll
mögötte. J. Edgar Hoover, az FBI igazgatója elhitette Nixonnal,
hogy minden kiderült, és hallgatásáért cserébe állásának
meghosszabbítását kérte. Nixon pedig kiadta az utasítást
1971-ben, hogy törjék fel a Brookings Intézet
páncélszekrényét, mert ott a bizonyíték arra, hogy ő
torpedózta meg a béketárgyalásokat.
Vagyis a szerepek már 1968-ban ki voltak osztva: Johnson
befejezte volna a háborút, Nixon meghosszabbította azt,
Hoover pedig a cinkosaként lépett fel. Tehát valamennyi
később elesett katona pusztulását Nixonnak tulajdoníthatjuk.
Ráadásul a Watergate-ügy előtt egy évvel már elrendelt egy
betörést, hogy eltüntesse a bizonyítékokat. Csak az a kár,
hogy még ennek a történetnek a terjesztői is elismerik, hogy a
betörésre végül nem került sor, mert az akta, amelyet el
akartak tüntetni, nem létezett. Mindegy – a lényeg az, hogy
határozottan hisznek Nixon bűnösségében.
 Jonathan Aitken, Nixon életrajzírója viszont már 1993-ban
megjelent könyvében is alaptalannak nyilvánította ezt az 1968
óta hangoztatott vádat. Annyi bizonyos, hogy amikor
Chennault, egy második világháborús tábornok özvegye
meghallotta, hogy küszöbön állnak a béketárgyalások,
hívogatni kezdte saigoni barátait, és ellenállásra ösztökélte
őket. Az amerikai titkosszolgálat természetesen lehallgatta
beszélgetéseit. Innen tudjuk, hogy egyszer felhívta a dél-
vietnami követség egyik munkatársát, és azt tanácsolta neki,
hogy ne fogadjanak el békefeltételeket a választások előtt. A
tisztviselő megkérdezte tőle, hogy tud-e Nixon erről a
telefonhívásáról. A hölgy válasza így hangzott: „Nem, de a
barátunk Új-Mexikóban igen!” A lehallgatók sokat törték a
fejüket, kire is utalhatott, s arra a következtetésre jutottak,
hogy valószínűleg Spiro Agnew-ra, Nixon leendő alelnökére,
aki a hívás idején az új-mexikói Albuquerque-ban kampányolt.
Amikor ezt Johnson megtudta, azonnal elrendelte Agnew
telefonjainak, majd Nixon kampányrepülőgépe telefonjainak
lehallgatását. „E lehallgató tevékenységgel nem sikerült
semmilyen együttműködésre utaló bizonyítékra szert tenni.
Johnson mindazonáltal meg volt győződve arról, hogy Nixon
tábora minden tőle telhetőt megtesz, hogy Chennault asszony
közvetítésével aláássa békeszerződésre irányuló kísérleteit. Az
elnök paranoiája s az ebből következő kiszivárogtatások
képezték az alapját a Nixon szabotázsa miatti
vádaskodásnak.” (Jonathan Aitken: Nixon: A Life. Washington
D. C. 1993, Regnery Publishing, Inc. 365. o.)
John Newton Mitchell, Nixon egyik munkatársa valóban
beszélt Chennaulttal, és elmondta neki, hogyha a
béketárgyalások kudarcot vallanának, ez ártana a demokrata
párti elnökjelölt ügyének. Ez azonban mindenki számára
nyilvánvaló volt. Nixon pedig túlságosan öreg róka volt a
politikában ahhoz, hogy béketárgyalásokat akadályozzon meg
belpolitikai céljai elérése érdekében. Ha efféle tevékenységet
lehetett volna rábizonyítani – márpedig ő tisztában volt azzal,
hogy munkatársai beszélgetéseit lehallgatják – ez az ő
választási esélyeinek ártott volna a legtöbbet. Chennaultot
ismerte, 1967-ben ugyanis az asszony megjelent egy Csang
Kaj-sekkel rendezett találkozóján, és kérdésekkel zaklatta őt.
Nixon a következő kéréssel fordult Pat Hillings nevű
munkatársához: „Tartsa távol tőlem, Hillings, ez a nő nem
használ nekünk.” (Aitken, J.: Idézett mű, 365. o.) Nem
valószínű tehát, hogy a tapasztalt Nixon éppen ezt az asszonyt
kérte volna fel közbenjárásra a számára legfontosabb politikai
ügyekben. Az amerikai demokraták azonban meg voltak
győződve róla, hogy Nixon elszabotálta a béketárgyalásokat,
és arra ösztökélték Humphrey-t, tegye közzé a lehallgatott
beszélgetés tartalmát. Humphrey ennek semmi értelmét sem
látta, hiszen a lehallgatott beszélgetés éppen tagadta, hogy
Nixon kapcsolatban lett volna Chennault asszonnyal.
Thieu dél-vietnami elnöknek viszont a maga részéről minden
oka megvolt arra, hogy ne fogadja el Johnson javaslatát. Mind
kormánya, mind a dél-vietnami nemzetgyűlés többsége
ellenezte, hogy részt vegyen a kommunistákkal rendezett
tárgyalásokon. 1968-ban a dél-vietnami gazdaság
fellendülőben volt, a kormány tagjai a korrupciónak
köszönhetően gyorsan gazdagodtak, s úgy látták, az idő nekik
dolgozik. Mintegy félmillió amerikai katona állomásozott
hazájukban, és minden jel arra utalt, hogy Észak-Vietnam
hamarosan feladja a harcot a bombázások miatt. Thieu
Chennault asszony beavatkozása nélkül is tökéletesen
tisztában lehetett azzal, hogy a köztudottan „keményvonalas”,
hírhedten kommunistaellenes Nixon jobban szolgálja majd az ő
érdekeit a Fehér Házban, mint a demokrata párti elnökjelölt.
Ezért nem vett részt a béketárgyalásokon Johnson
felszólítására. Amikor pedig Nixon győzelme után mégis
diplomatákat küldött Párizsba, olyan követelésekkel állt elő,
amelyek lehetetlenné tettek minden megegyezést. Az is
kérdéses, mennyire volt komoly 1968-ban az észak-vietnamiak
békevágya, akik ekkoriban éppen több ezer tonnányi
hadianyagot szállítottak dél felé a Ho Si Minh-ösvényen. Ezt a
tényt Nixon tette közzé a választás napján – csakhogy ettől
még igaz volt. Semmi sem bizonyítja, hogy egy demokrata
párti győzelem a választáson meghozta volna a békét Vietnam
számára.
Azt a kérdést is érdemes felvetni, vajon mennyire
befolyásolta az 1968-as amerikai elnökválasztást az a tény,
hogy Thieu nem küldött diplomatákat Párizsba. Ezt a hírt
ugyanis november 3-án tették közzé, és másnap került sor a
választásra.
Vagyis el kell fogadnunk James T. Patterson véleményét:
„Nincs rá szilárd bizonyíték, hogy Nixon ösztökélte volna
tettekre Chennaultot vagy tudott volna arról, amit tesz.
Valószínűbb, hogy a tapasztalt Thieu-nek nem kellett
elmagyarázni, hogy jobb feltételeket várhat egy republikánus
washingtoni kormányzattól. Komoly nyomásnak volt kitéve
dél-vietnami politikai szövetségesei részéről is, akik érthető
módon tartottak az amerikai elkötelezettség minden
csökkenésétől. Ezért nem engedett az amerikai nyomásnak.
Hanoinak, jelentette ki, formálisan hozzá kell járulnia a háború
leépítéséhez, és közvetlenül kell tárgyalnia Dél-Vietnammal. E
pozíciójából a választás után két héttel sem lépett vissza,
amikor még komolyabb nyomás nehezedett rá az Egyesült
Államokból.” (Grand Expectations. The United States, 1945–
1974. Oxford, 1996, Oxford University Press. 703–704. o.)
Vagyis mindazon történetírói és újságírói törekvésekről,
amelyekkel új bűnöket kívánnak felróni Nixonnak (vagyis
inkább régi politikai vádakat melegítenek fel ellene),
elmondhatjuk, hogy puszta bűnbakképzési eljárások. Azt
kívánják bebizonyítani, hogy aki egyszer nagy hibát követett
el, az mindig is ilyen ember volt, s minden rossz kitelt tőle. A
világban vannak rossz és vannak jó emberek – minden rossz
az előbbiektől származik. Ez nagyon megnyugtató lenne, ha
igaz lenne. Világunk azonban nem a fehér és a fekete színek,
hanem a sokszínűség és az árnyalatok univerzuma, amelyben
sajnos nem csak a szörnyetegek követnek el rossz tetteket.

Á
 97. Az Egyesült Államok vereséget
szenvedett a vietnami háborúban

1945-ben Japán pár hónapra megszállta egész Francia-

Indokínát, s függetlenné nyilvánította Laoszt, Kambodzsát és
Vietnamot. Mire a franciák az év végén visszatérhettek,
uralmuk végzetesen meggyengült. Hanoiban a kommunista Ho
Si Minh 1945. szeptember 2-án kikiáltotta Vietnam
függetlenségét. A francia–vietnami tárgyalások kudarcot
vallottak, s a következő év végén Hai Phong kikötőjének
francia bombázásával megkezdődött az indokínai háború.
Az Egyesült Államok kormányzata úgy érezte, hogy
Indokínában a globális erőegyensúly forog kockán, ezért
Truman elnök évi 200 millió dolláros katonai
segélyprogramban részesítette Franciaországot. A Dien Bien
Phunál elszenvedett vereség (1954) után a francia kormány a
genfi egyezmények aláírásával véget vetett az indokínai
háborúnak. Tűzszüneti vonalat jelöltek ki a 17. szélességi kör
közelében. Ettől északra kialakult a kommunista Ho Si Minh
vezette Vietnami Demokratikus Köztársaság, amely a
társadalom elé a déli területek elfoglalását tűzte ki célul, ahol
a Vietnami Köztársaság jött létre, Ngo Dinh Diem elnökletével.
A genfi egyezmény szerint 1956-ra választásokat terveztek
az országok egyesítésének céljával. Ngo Dinh Diem azonban
tartott a kommunisták győzelmétől, és nem bízott az általuk
szervezett választás ténylegesen szabad jellegében sem, s
ezért a választásokat nem tartotta meg. A nép támogatását
biztosító politikai, katonai és gazdasági reformokat azonban
Diem nem vezette be. Elnyomó, népszerűtlen kormányzatát az
Eisenhower-kormányzat mégis támogatta, mert a
kommunizmus terjedését egy független, nem kommunista
vezetésű Dél-Vietnam fenntartásával kívánta megakadályozni.
A déli kommunista gerillák tevékenysége állandósult, „1960-ig
körülbelül 2500 dél-vietnami hivatalnokot gyilkoltak meg
évente… Az országépítés és a káosz, a demokrácia és az
elnyomás közti küzdelemben a gerillák óriási előnnyel
rendelkeztek.” (Henry Kissinger: Diplomácia. Bp. 1996,
Panem–McGraw-Hill–GRAFO. 636. o.) 1959 novemberében
estek el az első amerikai katonák a Dél-Vietnamban
tartózkodó hétszázhatvan amerikai katonai tanácsadó közül.
Észak-Vietnam vezetése 1960-ban megszervezte a Dél-
vietnami Nemzeti Felszabadítási Frontot, amelynek vietkong
elnevezésű gerillái 1961-ben 4000 dél-vietnami tisztviselőt
öltek meg. Az észak-vietnami hadsereg a Laoszon és
Kambodzsán át húzódó, úgynevezett Ho Si Minh-ösvényen
keresztül támogatta őket. Kambodzsában az észak-vietnamiak
kommunista támaszpontokat hoztak létre a dél-vietnami határ
mentén, ahová a vietkongok szükség esetén
visszahúzódhattak. Ezért John F. Kennedy amerikai elnök 16
300-ra emelte a Dél-Vietnamba küldött amerikai katonai
tanácsadók számát. „Amerika még nem értette meg, hogy a
valódi választás a teljes elkötelezettség és a kivonulás között
van, és hogy a legveszélyesebb döntés a fokozatos
eszkaláció.” (Kissinger, H.: Idézett mű, 648. o.) Azzal, hogy
bátorította Diem megbuktatását és Nguyen Van Thieu-vel való
felváltását, az Egyesült Államok még jobban elkötelezte magát
Dél-Vietnam védelmére.
Lyndon B. Johnson amerikai elnök nem hagyott fel Kennedy
vietnami politikájával, de a szélesebb konfliktustól tartva
továbbra sem vetette be az USA teljes haderejét. Végzetesen
alábecsülte a vietnami kommunisták harciasságát és
áldozatkészségét, és rendkívül túlbecsülte a dél-vietnamiak
képességét rendszerük megvédelmezésére. A Tonkini-öbölben
lezajlott haditengerészeti incidensekre (1964. augusztus 1., 4.)
hivatkozva elérte, hogy a Kongresszus felhatalmazza őt
„minden szükséges intézkedésre az Egyesült Államok hadereje
elleni fegyveres támadás visszaverése és a további agresszió
megakadályozása érdekében”. Ez a „Tonkini-öböl-határozat”
tette lehetővé, hogy Johnson hadüzenet nélkül is egyre több
katonát küldjön Vietnamba, s megtorló légi csapásokat
rendeljen el északi célpontok ellen. Az északi kormányzat
azonban semmi áron sem mondott le végső céljáról, Dél-
Vietnam elfoglalásáról, s nem tette fel a kérdést, hogy
akarnak-e a déliek kommunista vezetés alatt élni.
1969-re már 543 000 amerikai katona tartózkodott Dél-
Vietnamban, s a teljes háború idején összesen 2,7 millió
katona szolgált itt. Egységeiket a dél-vietnami hadsereg és
kisebb ausztrál, új-zélandi, thaiföldi, Fülöp-szigeteki és dél-
koreai kontingensek támogatták. Az észak-vietnamiak oldalán
a déli gerillákkal együtt nagyjából 200 000 katona harcolt. Az
amerikai egységek valamennyi nagyobb ütközetben
győzelmet arattak, a vidéket azonban nem sikerült
folyamatosan ellenőrzésük alatt tartani. Fő harci
tevékenységük a vietkongok bázisainak felkutatásából és
megsemmisítéséből állt. 1965 márciusától 1968 októberéig
mintegy 750 000 tonna bombát zúdítottak észak-vietnami
katonai célpontokra, hogy megakadályozzák a déli gerillák
támogatását. Ezalatt az észak-vietnamiak 990 amerikai
repülőt lőttek le. 1965 októberében az észak-vietnami
hadsereg az Ia Drang folyó völgyébe nyomulva próbálta
kettészakítani Dél-Vietnamot, de visszaverték. 1967
januárjában a Saigontól északra fekvő „acél háromszög”
elnevezésű vietkong bázisok ellen indult meg a „Cédrus-
vízesés Hadművelet”. 1967 végén a dél-vietnami Dak To
körzetébe benyomult észak-vietnami hadosztályt őrölték fel.
1968. január 31-én az úgynevezett Tet-offenzíva során az
északiak egyszerre intéztek támadást minden nagyobb dél-
vietnami város és amerikai katonai létesítmény ellen. Kis híján
lerohanták a saigoni amerikai nagykövetséget is, és legtovább
Hue városban tartottak ki. Az offenzíva során a támadók 58
000 fős veszteséget szenvedtek, a vietkongok nagy része
elesett, a dél-vietnami nép pedig nem fogott fegyvert
mellettük. Az amerikai háborús áldozatok megsokasodásával
viszont 1968-ra előbb az amerikai média, majd az amerikai
közvélemény egy része is a háború folytatása ellen foglalt
állást. A média rendkívül elfogultan és egyoldalúan ismertette
a történteket, s az északiak által elkövetett atrocitások
egyáltalán nem váltak ismertté. A békemozgalom fekete-
fehéren értelmezte a történteket, azt hangsúlyozva, hogy az
amerikai kormány arrogáns, öntelt és „imperialista”, Vietnam
„népe” pedig a függetlenségért harcol.
1968-tól mind Johnson, mind utóda, Richard Nixon elnök
béketárgyalásokra törekedett, s arra, hogy Dél-Vietnam
nagyobb terhet vállaljon a háborúból. 1969 nyarán
megkezdték az amerikai csapatok kivonását, s ugyanakkor
bombázták az észak-vietnamiak kambodzsai bázisait, hogy
ezzel is rábírják az északi vezetést a tárgyalásokra. A nagyobb
egységek hadműveletei ritkábbak lettek, s 1970 tavaszán
amerikai egységek hatoltak be Kambodzsába, hogy
felszámolják az ottani észak-vietnami bázisokat. Nixon pekingi
és moszkvai látogatásával (1972) is megnehezítette ellenfelei
diplomáciai helyzetét. Végül az 1972-es „karácsonyi
bombázásokkal” tárgyalóasztalhoz kényszerítette az észak-
vietnami vezetőket.
1973. január 27-én aláírták a fegyverszüneti egyezményt a
két Vietnam és az Egyesült Államok között. Ezzel azonban csak
azt érték el, hogy az amerikai csapatokat kivonhatták Dél-
Vietnamból annak végső katonai összeomlása előtt. A
Watergate-ügy elterelte az amerikaiak figyelmét Indokínáról, s
az amerikai törvényhozás drasztikusan csökkentette a Dél-
Vietnamnak nyújtott katonai és gazdasági segélyt. 1975
januárjában Észak-Vietnam a fegyverszüneti egyezményt
megszegve megindította az úgynevezett Ho Si Minh-
hadjáratot, s tavasszal sor került a végső offenzívára. Ford
elnök 722 millió dollár értékű katonai segélyt kért a
Kongresszustól, amely azonban csak 300 millió dollárt
szavazott meg az evakuálás és a humanitárius segély céljából.
Április 29-én kiürítették a saigoni amerikai követséget, s
másnap az északiak elfoglalták Saigont. Több százezer dél-
vietnami menekült külföldre az északi kommunisták elől, az
Egyesült Államokban mintegy félmillióan telepedtek le.
A vietnami háború amerikai áldozatainak száma 58 220, az
észak- és dél-vietnami áldozatok száma a vietnami szakértők
szerint meghaladta a 3 milliót. A két Vietnamot 1976-ban
egyesítették, a hatalom az északi vezetés kezébe került, még
a déli kommunistákat is félreállították. A déli középosztályt
több ezer kivégzéssel és több százezer politikai fogoly
elzárásával megsemmisítették. A háború következtében
Laoszban és Kambodzsában is kommunista csoportok
szerezték meg a hatalmat, ez utóbbi országban népirtást
megindítva.
„Az amerikaiak technikai értelemben nem veszítették el a
háborút; kliensállamuk veszítette el. Az Egyesült Államok
patthelyzetet hozott létre az észak-vietnamiakkal, majd 1973-
ban visszavonta hadseregét, a vietnamiakra hagyva, hogy
drága amerikai repülők, tankok és más hadianyag átadása
után vívják meg saját háborújukat… Az Egyesült Államok népe
mindenből elegendőt adott, a harci kedvet kivéve – ezt pedig
kívülről nem lehetett biztosítani.” (Thomas A. Bailey–David M.
Kennedy: The American Pageant. Lexington, 1991, D. C. Heath.
962. o.) Annyi viszont bizonyos, hogy az amerikai kormány
sokat veszített nemzetközi tekintélyéből, jelentősen csökkent
mind az amerikai társadalom önbizalma, mind összetartása,
mind a kormányzat iránti bizalma. A vietnami háború egyik
következményeként a szovjet vezetők önbizalma megnőtt,
befolyásukat egyre több országra próbálták kiterjeszteni.
Ennek azonban pár év múlva túlterjeszkedés és összeomlás
lett a következménye.

98. A CIA főszerepet játszott Allende

kormányának megbuktatásában

Chilét a XX. század közepén Latin-Amerika

legdemokratikusabb államának tekintették. 1973. szeptember
11-én azonban a hadsereg puccsal átvette a hatalmat, minden
demokratikus intézményt megsemmisített, feloszlatta a
kongresszust (a törvényhozó szervet), elégette a választói
listákat, betiltotta a politikai pártokat, s még az egyetemek
élére is tábornokokat vagy admirálisokat nevezett ki.
Hadiállapotot vezettek be, cenzúrát és titkosrendőrséget
hoztak létre. A tízmilliós lakosságból több mint 3200 személyt
megöltek, több mint 35 000-et megkínzott a rendőrség vagy a
hadsereg, s a lakosság 2%-a emigrált. A diktatúra 1990-ig
tartott. Mi okozta mindezt?
Az ország a puccsot megelőző negyedszázad alatt gyors
fejlődésen ment keresztül. Népessége 1952-ben 6 millió volt,
1973-ra 10 millióra nőtt. Gazdasága fellendült, főleg a réz, a
cellulóz és a halászati termékek exportjának köszönhetően. Az
1930-as évek óta a politikai életet a balközép Radikális Párt és
a jobbközép Kereszténydemokrata Párt irányította, bár a
hidegháború és a kubai forradalom hatására a szélsőséges
irányzatok felerősödtek. A Népi Egység nevű tömörülést a
szakszervezetek által támogatott baloldali (szocialista,
kommunista, radikális és más, kisebb) pártok hozták létre
1969-ben. Az 1970-es választáson az ő elnökjelöltjük kapta a
szavazatok relatív többségét: Salvador Allende.
Allende 1908-ban született, radikális hagyományokkal
rendelkező, polgári családban. Orvostanhallgatóként
csatlakozott a baloldali mozgalmakhoz, s 1933-ban Chile
Szocialista Pártjának egyik alapítója, majd 1943–44-ben
főtitkára volt. 1937-ben képviselő, egészségügyi és népjóléti
miniszter (1939–42), majd 1945-ben szenátor lett. A chilei
jobboldal aggodalommal figyelte, hogy többször Moszkvába
látogatott, baráti kapcsolatot tartott fenn Fidel Castróval, s
országjárókörútjain Volodia Teitelboim, a Chilei Kommunista
Párt politikai bizottságának tagja kísérte el. (Ioszif Lavreckij:
Salvador Allende. Bp. 1976, Kossuth. 77. o.) Három
elnökválasztáson indult (1952, 1958, 1964), mielőtt 1970-ben
győzelmet aratott.
Ez a győzelem azonban távolról sem volt elsöprő. 1969-ben
a Szocialista Párt központi bizottságának csak 12 tagja
szavazott Allendére mint elnökjelöltre, 13-an tartózkodtak. A
baloldali pártok kijelentették, hogy az elnöknek valamennyi
pártra támaszkodva kell kormányoznia, „és nem egyeduralmat
gyakorolnia”. (Lavreckij, I.: Idézett mű, 115., 121. o.) A
választáson Allende a népi szavazatok 36,3%-át, a jobboldal
jelöltje 34,9%-át, a kereszténydemokrata jelölt pedig 27,8%-át
kapta meg. Az alkotmány szerint ilyen esetben a szenátust
illette meg a döntés. Azzal a feltétellel, hogy tiszteletben tartja
a politikai pluralizmust, az oktatásügy, a szakszervezetek és a
sajtó szabadságát, s nem változtat a választási rendszeren, a
kereszténydemokrata szenátorok Allendére adták
szavazataikat.
Vagyis Allendét egyáltalán nem hatalmazta fel a választók
többsége átfogó reformokra. „Az új elnöknek semmire sem
volt mandátuma, s ha igaza volt Thomas Jeffersonnak, aki
szerint nagy újításokat nem alapozhatunk szűk többségre,
akkor az egyszerű ügyintézésre kellett volna koncentrálnia.
Allende azonban gyenge ember volt, megosztott, részben
forradalmár követőkkel, akik felett gyorsan elveszítette az
ellenőrzést.” (Paul Johnson: Modern Times. New York, 1983,
Harper & Row. 724. o.) Bár az 1971-es helyhatósági
választásokon a Népi Egység elnyerte a szavazatok 49,8%-át,
az 1973-as, márciusi választásokon csak a szavazatok 43,9%-
át kapta meg. Vagyis nem sikerült tényleges többséget
állítania maga mögé.
A rézbányák államosítását a kongresszus még megszavazta,
a fizetések emelését, a szénbányák, a fémipar, valamint a
szállítás és a bankok egy részének államosítását azonban
elnöki rendeletekkel hajtották végre. A szélsőbaloldal a
parasztság mozgósításával kívánta meggyorsítani az
agrárreformot, s aktivistái birtokokat szálltak meg. 1973-ra az
infláció Chilében volt a legmagasabb a világon, s az állam
egyoldalú moratóriumot jelentett be adósságai törlesztéséről
(vagyis csődöt). A tőke elmenekült az országból, a boltok
kiürültek. A középrétegek megriadtak, a kereskedők, orvosok,
majd szállítók sztrájkolni kezdtek, s a feszültséget Fidel Castro
látogatása is fokozta. 1972 novemberében Allende
katonatiszteket vett be kormányába, hogy letörhesse a
sztrájkot. Bár azt ígérte, hogy „a demokrácia, a pluralizmus és
a szabadság” tiszteletben tartásával fogja „felépíteni a
szocializmust”, egyre többen úgy látták, hogy egy marxista
kisebbség kényszeríti rá akaratát a demokratikus többségre.
 1973 májusában a legfelsőbb bíróság törvénytelenné
nyilvánította a kormány tevékenységét. Augusztus 22-én a
képviselőház többsége felszólította az elnököt, hogy hagyjon
fel alkotmányellenes intézkedéseivel. Allende visszautasította
a vádakat, s felvetette, hogy „a kormány törvényt készít elő,
amelynek segítségével felszámolhatják a reakciós
kongresszust, és hogy e törvény elfogadására népszavazást
fog rendezni…” (Lavreckij, I.: Idézett mű, 214. o.) Ezután
folyamodott a jobboldal 1973-ban a katonai puccs eszközéhez,
melynek során Allendét lelőtték, vagy öngyilkos lett.
Széles körökben elterjedt az a meggyőződés, hogy a puccs a
CIA támogatásával zajlott le. Ennek az a magyarázata, hogy
1970-ben Richard Nixon felszólítására a CIA valóban
megpróbálta megakadályozni Allende kormányának
megalakulását. Ezt azonban akkoriban sem a chilei hadsereg,
sem a chilei társadalom nem támogatta, sőt, amikor
októberben megölték René Schneider főparancsnokot,
kifejezetten megnőtt Allende támogatottsága. Nixon arra
utasította a CIA-t, hogy óvatosan támogassa az új elnök
ellenzékét, de ne tegye lehetővé, hogy Allende kihasználhassa
az Egyesült Államok elleni érzelmeket. A CIA tisztviselőit
szigorúan utasították, hogy csak hírszerzés céljából vegyék fel
a kapcsolatot a tisztikarral.
Jack Devine, a CIA egykori ügynöke szerint kollégái
megismerkedtek ugyan Augusto Pinochet tábornokkal, de
gyenge személyiségnek tartották. Inkább a kormány elleni
tüntetéseket támogatták, például az üres edényeken doboló
asszonyok felvonulását. A sztrájkoló szállítók támogatásához
az USA chilei nagykövete először a Fehér Ház engedélyét
kérte, amit nem kapott meg. (Jack Devine: What Really
Happened in Chile? Foreign Affairs, 2014. július/augusztus. 31.
o.)
1973 júniusában nyolcvan-egynéhány katona fellázadt, és
tizenhat tankot irányítottak az elnöki palota elé. A
főparancsnok, Carlos Prats tábornok azonban személyesen
csendesítette le őket, s ebből a CIA azt a következtetést vonta
le, hogy a katonai puccs lehetősége ki van zárva. A
katonafeleségek azonban augusztusban annyira megalázták
Pratsot egy tüntetésen, hogy a tábornok lemondott, s Pinochet
került a helyére. Jack Devine bevallotta, hogy a puccs
meglepetésként érte a CIA Chilében dolgozó ügynökeit.
Örültek a történteknek, úgy látták, hogy sikerült
megakadályozni egy kubai stílusú forradalmat Chilében, s
abban bíztak, hogy a hadsereg megszilárdítja a gazdasági
életet, majd kiírja a választásokat. A katonák brutalitása
azonban őket is meglepte.
„Meg vagyok győződve róla – írja Jack Devine –, hogy ha a
chilei hadsereg nem lép fel 1973 szeptemberében, fedett
akcióprogramjaink fenntartották volna az ellenzéket a
következő választásig, amelyen az Allende-kormány vereséget
szenvedett volna – ami sokkal kívánatosabb eredmény lett
volna a Pinochet-rezsimnél. Amikor az új főnök megérkezett
1974-ben, röviddel Chiléből való távozásom előtt, megkért,
hogy írjak egy jelentést az ország helyzetéről. Egy
meglehetősen őszinte dokumentumban azt a javaslatot
tettem, hogy az Egyesült Államok ugyanolyan fedett akciókat
irányítson a Pinochet-rezsim ellen, mint amilyeneket Allende
ellen indított, hogy visszatérhessenek a demokratikus
kormányzáshoz. Kétlem, hogy a főnök egyetértett velem, s
aligha továbbította jelentésemet Washingtonban, ha más
okból nem is, karrierem védelmében.” (Idézett mű, 34–35. o.)
196

99. A kambodzsai népirtásért az

amerikai kormány felelős

Kambodzsának fontos szerepe volt a vietnami háborúban.

Keleti határa mellett húzódott a Ho Si Minh-ösvény, a
tengerparttól a laoszi határig pedig a Szihanuk-ösvény. Így
nevezték azokat az útvonalakat, amelyeken az észak-
vietnamiak fegyvert és élelmiszert szállítottak a dél-vietnami
kommunista gerilláknak. A keleti határ mellett voltak azok a
„menedékek” is, ahol a Dél-Vietnamból kiszorított gerillák
meghúzódhattak.
Az amerikai kormány 1969-től rendszeresen bombázta
ezeket a bázisokat, 1970-ben pedig szárazföldi csapatokkal is
támadást intézett ellenük. A bombázások okozta káosz
következtében számtalan falu elnéptelenedett, s a vidéki
lakosság a városokba menekült. Norodom Szihanuk egykori
király, majd köztársasági elnök kormányát baloldalról a „Vörös
Khmerek” néven emlegetett kommunista gerillák fenyegették,
jobbról pedig Lon Nol katonai főparancsnok, aki 1970
márciusában puccsal átvette a hatalmat. Szihanuk Kínába
menekült, ahol szövetségre lépett egykori kommunista
ellenfeleivel.
Az 1973. január 27-én aláírt fegyverszüneti egyezmény után
Kambodzsában polgárháború tört ki. Szihanuk a Ho Si Minh-
ösvényen visszatért, hogy csatlakozzon a Vörös Khmerekhez.
Nixon kormányzata a bombázások folytatásával akarta jelezni,
hogy továbbra is támogatja dél-vietnami szövetségeseit és
Lon Nolt. Az amerikai törvényhozás azonban 1973 júniusában
megtiltotta a bombázásokat, a kínaiak által felszerelt és az
észak-vietnamiak által támogatott Vörös Khmerek pedig a
főváros, Phnompen felé nyomultak. Hamarosan az észak-
vietnami vezető politikusok beismerték, hogy egyre kevesebb
befolyásuk van az önállósuló Vörös Khmerekre, akikhez a
bombázások következtében hontalanná vált parasztok is nagy
számban csatlakoztak. 1975. április 12-én a Vörös Khmerek
bevonultak Phnompenbe. Már a polgárháború alatt is többször
annyi civil áldozatuk volt, mint az amerikai bombázásoknak,
három és fél éves uralmuk alatt pedig elpusztították
Kambodzsa lakosságának egynegyedét, mintegy kétmillió
embert.
Széles körökben elterjedt az a meggyőződés, hogy a
kambodzsai népirtásért az Egyesült Államok a felelős, mert
bombázásával és indokínai beavatkozásával hozzájárult a
térség társadalmainak „brutalizációjához”. Ben Kiernan, a Yale
Egyetem történésze kifejezetten úgy fogalmazott, hogy „a
Vörös Khmerek a bombatölcsérekből másztak elő”. Ezzel
azonban alaposan leegyszerűsítette a történteket.
Pol Pot és a Vörös Khmerek más vezetői távolról sem voltak
kitéve a bombázásoknak, márpedig a népirtást eredményező
parancsok tőlük származtak. „Valamennyien Franciaországban
végezték tanulmányaikat az 1950-es években, ahol
elsajátították a radikális baloldal által terjesztett ideológiát az
erőszak szükségszerűségéről. Sartre gyermekei voltak” –
jegyzi meg némi túlzással Paul Johnson (Modern Times. New
York, 1983, Harper & Row. 655. o.) A kambodzsai
kommunistákat Kína fegyverezte fel, az utakat pedig az észak-
vietnamiak biztosították a számukra. Az észak-vietnamiak
később szembefordultak a túlságosan kínai befolyás alatt álló
Vörös Khmerekkel, és ők döntötték meg kormányzatukat
1978–79-ben. Korábban azonban mind Kína, mind Észak-
Vietnam abban reménykedett, hogy csatlós államot hozhat
létre Kambodzsában, s ezért támogatták oly határozottan a
Vörös Khmereket. Az Egyesült Államok kizárólagos
felelősségének tézise tehát aligha fogadható el.

100. Az Iszlám Állam csak egy újabb

terroristaszervezet

A magát röviden Iszlám Államnak nevező szervezet, Irak és as-

Sám (vagyis Levante) Iszlám Állama (angol rövidítés szerint:
ISIS) az Egyesült Államok Irak elleni, 2003-ban megindított
háborúja következtében jött létre. A magva szunnita
szélsőségesek 1999-ben alapított csoportja volt, akik
egyszerre harcoltak az amerikaiak és a síita mohamedánok
ellen. Az al-Káida iraki csoportjának nevezték, s vezetője, Abu-
Muszab az-Zarkávi hűséget fogadott Oszáma bin Ládennek.
Zarkávival 2006-ban amerikai légi csapás végzett, követői
pedig az iraki börtönökben új hálózatot hoztak létre, amelynek
2010-ben Abu-Bakr al-Bagdádi lett a vezetője. A szíriai
polgárháborút kihasználva a csoport 2011-ben elfoglalta Szíria
északkeleti részét, 2014-ben pedig Irak jelentős területeit is.
Kikiáltották az Iszlám Államot, al-Bagdádi pedig 2014. június
29-én felvette az Ibrahim kalifa címet. Nemcsak iraki szunniták
csatlakoztak hozzá, hanem az Egyesült Államok ellen harcoló
korábbi felkelők, és Szaddám Huszein egykori katonatisztjei is.
Amerikai hírszerzők szerint mintegy nyolcvan országból
havonta legalább ezer önjelölt harcos csatlakozik hozzájuk.
Az ENSZ vizsgálóbizottságai emberiség elleni bűnökkel
vádolják az Iszlám Államot: vallási és más kisebbségek
üldözésével, hadifoglyok tömeges kivégzésével, több ezer civil
lemészárlásával, tíz évnél fiatalabb gyermekek katonai
kiképzésével, szexuális erőszakkal, nők rabszolgaságba való
taszításával, újságírók megkínzásával és megölésével,
valamint a kulturális örökség elpusztításával.
Mivel az ISIS ideológiája hasonló az al-Káidáéhoz, s a két
csoport korábban szövetséges volt, sok megfigyelő úgy
vélekedett, hogy az Iszlám Állam is csak egy újabb
terroristaszervezet, amellyel a régi eszközökkel kell felvenni a
harcot. Barack Obama amerikai elnök is ilyen kijelentést tett
2014 szeptemberében. Audrey Kurth Cronin, a virginiai George
Mason Egyetem professzor asszonya és nemzetközi biztonsági
programjának igazgatónője azonban egy tanulmányában arra
figyelmeztetett, hogy az Iszlám Állam egészen új típusú
fenyegetést képvisel. „Az olyan terroristahálózatoknak, mint
az al-Káida, általában csak tucatnyi vagy pár száz tagja van,
civilekre támadnak, nem birtokolnak területet, és nem lehet
katonai erőkkel közvetlenül szembeszállni velük. Az ISIS
viszont 30 000 harcossal dicsekedhet, iraki és szíriai
területeket tart birtokában, kiterjedt katonai szervezetet tart
fenn, kommunikációs vonalakat ellenőriz, infrastruktúrával
rendelkezik, anyagilag fenntartja magát, és összetett katonai
hadműveletekbe bocsátkozik. Az ISIS egyszerűen nem más,
mint egy pszeudoállam, amelyet egy konvencionális hadsereg
irányít. Ezért mindazon terrorizmusellenes stratégiák, amelyek
jelentősen csökkentették az al-Káida részéről fenyegető
veszélyt, eredménytelenek lesznek az ISIS ellen.” (ISIS Is Not a
Terrorist Group. Foreign Affairs, 2015. március-április. 88. o.)
Az al-Káida mozgósítani kívánta az iszlám közösségeket a
világi államok ellen. Az ISIS „tiszta” szunnita iszlám államot
hozott létre, megváltoztatva a közel-keleti politikai határokat.
Az al-Káida vezetői hegyvidékeken rejtőztek, ahol alacsonyabb
volt annak a kockázata, hogy az utánuk való vadászatnak
civilek is áldozatául esnek. Az ISIS városokban telepedett meg,
ahol vezetői a civil társadalomba integrálódtak. Bonyolult
bürokratikus gépezete pénzügyi, vallási és kommunikációs
rendszereket működtet, amelyeket vezetőik kiiktatásával sem
lehet tönkretenni. Az al-Káidát kívülről pénzelték. Az ISIS
viszont önellátó, mert elfoglalta Szíria és Irak olajtermelő
létesítményeinek jelentős részét, Szíria gyapot- és
búzatermelő régióit, megszerezte Moszul tartományi bankját,
megvámolja a nyugat-iraki kereskedelmet, s régiségeket
értékesít a feketepiacon. Ráadásul pénzt követel túszokért, és
megzsarolja az ellenőrzése alatt álló terület vállalkozóit.
Az al-Káida vallásos érveléssel toborzott, aszkétikus
életmódot hirdetett, amelyben nem volt helye az alkoholnak, a
nőknek és a modern világ kísértéseinek. Az ISIS kalandot,
hatalmat, közösséget kínál, lehetőséget az erőszakra, valamint
önkéntes vagy rabszolgasorban tartott szexuális partnereket.
Az al-Káida iszlám szélsőségeseket vonzott magához a világ
minden tájáról, de nehéz volt összehangolni az egymást nem
ismerő, egymástól távol tevékenykedő csecsen, indonéz,
kasmíri vagy Fülöp-szigeteki csoportok működését. Az ISIS
saját területtel rendelkezik, az iraki hadseregtől megszerzett
amerikai harci eszközökkel van felszerelve, képzett, egykori
iraki katonatisztek irányítása alatt áll.
Egy hagyományos típusú hadjárat természetesen
elképzelhető az ISIS ellen, de az elmúlt évtized háborúi után
az amerikai társadalom aligha támogatná azokat az intenzív
küzdelmeket és a hosszabb távú megszállást, amit egy ilyen
háború maga után vonna. „Egyelőre legalábbis a céloknak és
eszközöknek, valamint az Egyesült Államok érdekeinek
legjobban az offenzív visszaszorítás felel meg: a korlátozott
katonai hadjárat kombinálása nagyobb diplomáciai
erőfeszítéssel az ISIS meggyengítése érdekében,
összehangolva azon országok érdekeivel, amelyeket a csoport
előrenyomulása fenyeget. Az ISIS nem csak amerikai
probléma. A szíriai és iraki háborúkban nemcsak regionális
játékosok érdekeltek, hanem olyan globális hatalmak is, mint
Oroszország, Törökország, Irán, Szaúd-Arábia és más
öbölállamok. Washington nem viselkedhet tovább úgy, mintha
katonai erővel meg tudná oldani a régió problémáit, inkább
vissza kellene térnie a diplomáciai szuperhatalom szerepébe.”
(Idézett mű, 97. o.)
 Table of Contents
1. A bumeráng ausztrál találmány
2. A marathóni csata döntő katonai győzelem volt
3. Nagy Sándor a civilizációt terjesztette
4. „Ép testben ép lélek!” Az ókori szállóige a sport
hasznosságát hangsúlyozza
5. Kleopátra szépséges fáraónő volt
6. Az ókori európaiak nem ismerték a számítógépet
7. A vandalizmus elnevezés egy ókori nép pusztításaira utal
8. A Római Birodalom 476-ban bukott el
9. A középkor csaknem 300 évvel rövidebb volt
10. A Korán tiltja Mohamed próféta ábrázolását
11. A francia királyokat megkoronázzák
12. A francia trónöröklés törvénye a száli frankoktól származik
13. A lovag elnevezés a lovas katonákat illeti meg
14. A lovagokat a vállukra helyezett kardlappal ütötték
lovaggá
15. A lovagi tornák méltóságteljes sportrendezvények voltak
16. Szép Fülöp királynak a templomosok pénzére fájt a foga
17. A templomos lovagok titokban fenntartották szervezetüket
18. A skótok a bannockburni csatában vívták ki
függetlenségüket
19. A torinói lepel Krisztus testének nyomait őrzi
20. A Térdszalagrend neve egy erotikus gesztusra utal
21. Az orosz Monomah-korona a bizánci császár ajándéka volt
22. A rózsakeresztesek ősi testvériséget alkottak
23. A velencei inkvizíció rettegett hatalom volt
24. Prága a defenesztráció városa
25. Guy Fawkes volt az angol puskapor-összeesküvés vezetője
26. Báthory Erzsébet koncepciós eljárás áldozata lett
27. A harmincéves háború harminc évig tartott
28. I. Károly angol király rászolgált a kivégzésére
29. Mazarin Ausztriai Anna szerelme volt
30. Zrínyi Miklós a magyar függetlenségért harcolt
31. XIV. Lajos alacsony, műveletlen, bigott, szívtelen, agresszív
uralkodó volt
32. III. Vilmos ölette meg Johan de Wittet
33. Sobieski János nagy uralkodó volt
34. Károlyi Sándor a Rákóczi-szabadságharc árulója volt
35. A XVIII. század a kémkedés aranykora volt
36. Hadik András balkezes kesztyűket hozott Mária Teréziának
37. Az illuminátusok egy ősi, titkos társaság tagjai voltak
38. Pompadour harácsoló kegyencnő volt
39. Patyomkin díszletfalvakkal tévesztette meg Nagy Katalint
40. Az amerikai alkotmány az Irokéz Konföderáció hatását
tükrözi
41. Európa reakciós hatalmai háborúra készülődtek a
forradalmi Franciaország ellen
42. 1792-ben demokratikus köztársaság jött létre
Franciaországban
43. Az árulást a francia forradalom találta fel
44. Robespierre-t egy Merda nevű csendőr lőtte le
45. XVII. Lajost megszöktették börtönéből
46. A francia császárt egy bizonyos „Szent Napóleonról”
nevezték el
47. Napóleon elől az ablakon kiugrálva menekültek a
képviselők
48. Talleyrand beszélte rá Napóleont Enghien hercegének
kivégzésére
49. Napóleont 1814-ben a marsalljai mondatták le
50. A waterlooi csata dicsőséges vereség volt
51. Delacroix Talleyrand fia volt
52. Hugh Glass történetét a hollywoodi forgatókönyvírók
találták ki
53. Guizot kijelentette: „Gazdagodjatok meg, és lesz
választójogotok!”
54. Petőfi elszavalta a Nemzeti dalt a Nemzeti Múzeum
lépcsőin
55. 1848 volt az a fordulópont, amikor Európa elmulasztotta a
fordulatot
56. A magyarok 1849 óta nem koccintanak sörrel
57. Noszlopy gerillavezér el akarta fogni Ferenc Józsefet
58. Kossuth Lajos 1851–52-ben sikeres körutat tett
Amerikában
59. Cynthia Ann Parkert kiszabadították az indiánok
fogságából
60. Engels afféle „másodhegedűs” volt Marx mellett
61. Castiglione grófnő történelmi szerepet játszott
62. Pinkerton volt az Egyesült Államok Titkosszolgálatának
főnöke
63. A „Vaskancellár” vérrel és vassal hozta létre a német
egységet
64. A harmadik francia köztársaság megalapítása a
republikánusoknak köszönhető
65. Calamity Jane részeges prostituált volt
66. Boulanger tábornok nagy veszélyt képviselt a harmadik
köztársaság számára
67. Az indiánok csak a westernfilmekben üldözték oly
hosszadalmasan a postakocsikat
68. Hasfelmetsző Jack a királyi család tagja volt
69. Geronimo a hazáját védelmező szabadságharcos volt
70. A szüfrazsettek nevetségesek voltak
71. Jaurès megakadályozhatta volna, hogy Franciaország
belépjen az első világháborúba
72. Az első világháború kirobbanásáért a német politikusok a
felelősök
73. A tömegek Európa-szerte lelkesen fogadták 1914-ben a
háború kitörését
74. Károlyi Mihály nemzeti hős / hazaáruló volt
75. Az ópium hozzájárult Kína hanyatlásához
76. II. Miklós cárt a helyi kommunisták végeztették ki
77. Pancho Villa volt a mexikói Robin Hood
78. Minden forradalmat teljes egészében kell elfogadnunk
vagy elvetnünk
79. Magyarországra 1920-ban olyan büntetést szabtak ki,
amilyet még soha, egyetlen országra sem
80. Gömbös Gyula Mussolini és Hitler követője volt
81. Sacco és Vanzetti ártatlan volt
82. Kirovot Sztálin ölette meg
83. Mao „hosszú menetelése” sikeres és dicsőséges
hadművelet volt
84. „Az igazi Trebitsch” Rejtő Jenő fantáziájának terméke
85. A spanyol polgárháború a demokrácia és a fasizmus
küzdelme volt
86. Horthy Miklós nemzeti hős / háborús bűnös volt
87. A második világháború a Lengyelország elleni támadással
kezdődött
88. Nagy-Britannia Franciaország bukása után egyedül
folytatta a harcot Hitlerrel
89. A japán kamikazék önként vállalták az öngyilkos küldetést
90. Magyarországon 1945 és 1948 között demokrácia volt
91. J. Edgar Hoover, az FBI igazgatója néha női ruhában járt
92. Veres Péter mindig népben, nemzetben gondolkodott
93. A CIA 1953-ban megbuktatta a demokratikus iráni
kormányt
94. Lumumba haláláért az ENSZ is felelős volt
95. Lyndon B. Johnson sohasem volt népszerű
96. Nixonnak nagyobb bűne is volt a Watergate-ügynél
97. Az Egyesült Államok vereséget szenvedett a vietnami
háborúban
98. A CIA főszerepet játszott Allende kormányának
megbuktatásában
99. A kambodzsai népirtásért az amerikai kormány felelős
100. Az Iszlám Állam csak egy újabb terroristaszervezet