SZÉPIRODALOM, SZOCIOGRÁFIA, MŰVÉSZET

Joszif Brodszkij: Szónoklat

Győri László, Bogdán László,
Afra János versei
Oravecz Imre, Juhász István,
Vass Norbert prózája
Tillmann J. A.: A lényeglátásról
Csáki László képei

202(1 JANUÁR
 52. ÉVFOLYAM 2020. 1. szám

Joszif Brodszkij 3 Szónoklat a kiömlött tejről (vers – Soproni András

fordítása)
Oravecz Imre 14 Feljegyzések naplemente közben
Áfra János 17 Remény; A partvonal átrendeződése (versek)
László Liza 18 Befűzni; Régi ismerős (versek)
Juhász István 19 Záróakkord
Bencsik Orsolya 27 Modelljeim a szabadban
Seres Lili Hanna 30 Kutyafül
Győri László 32 Oszlop és háló; A vendég; Tomiból megy a levél;
Imadaddin Naszimi kaszídája (versek)
Bogdán László 37 Ott túl, nem messze, már egy másik világ volt
(versciklus)
Ferdinand von Schirach 43 Tizennégy; Harmincöt (Tatár Sándor fordításai)
Vass Norbert 49 Honvéd
Purosz Leonidasz 52 Béka; R. mondja (versek)
Gálfalvi György 54 Űr a tornácon
Kozma Huba 56 Barátnak mehetős… (Gáspár György: Alattvalónak
alkalmatlan – pályakép Gálfalvi Györgyről)
Iványosi-Szabó Tibor 61 „Egy korrajzi versezet…” 1679-ből
 Kerpics Judit 73 „A mit külföldi divatlapok adni nem képesek”
(A nyugati és a nemzeti divat vetélkedése a Nővilág
hasábjain az 1850-es és 1860-as évek fordulóján)
Boldog Zoltán 82 Arany János rejtett politikai és poétikai programja
(Történelmi balladákká tördelt nemzeti eposz)
Nyerges Gábor Ádám 89 Biográfia és én-konstruálás Orbán Ottó
életművében
Tillmann J. A. 99 A lényeglátásról (Csáki László Letörölt rajzairól)
P. Szabó Dénes 117 Sorsokból épült város (Juhász Tibor: Salgó blues)
Pintér Kitti 119 Terhelő többes szám (Seres Lili Hanna: Várunk)
Fekete J. József 123 A nem létező tökéletes keresése (Vasagyi Mária:
Cézár)
Czini Zoltán 125 (Poszt)monarchikus élmények (Bence Erika:
Utazások Posztmonarchiában)

Csáki László képei

SZÉPIRODALMI, SZOCIOGRÁFIAI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT•

Megjelenik havonként • Főszerkesztő: Füzi László • Kecske-
mét Megyei Jogú Város és a Katona József Társaság folyóirata •
Kiadja a Kecskeméti Kortárs Művészeti Műhelyek Nonprofit Kft.;
Felelős kiadó: Füzi László • A szerkesztőség címe: 6000 Kecskemét,
Kápolna u. 11.; Telefonszáma: 76/482-223; Honlapcím: www.
forrasfolyoirat.hu; E-mail cím: forras@forrasfolyoirat.hu • Tördelés:
VideoPix Bt., Kecskemét; Tel.: 76/508-160; videopix@fibermail.hu •
Nyomdai kivitelezés: Print2000 Nyomda Kft., Kecskemét, Nyomda u. 8.;
Tel.: 501-240; Felelős vezető: Szakálas Tibor
A szerkesztőség tagjai: Buda Ferenc (főmunkatárs), Füzi Péter, Pál-Kovács Sándor Attila,
Pintér Lajos (szerkesztő), Bosznay Ágnes (szerkesztőségi titkár). A szerkesztésben
közreműködnek: Bahget Iskander, Komáromi Attila • Szerkesztőségi órák munka­
napokon 10–12 óra között. • A borítón Benes József Forrás című munkája •
A borítót és a tipográfiát tervezte: Zalatnai Pál • Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza!
Terjeszti a Lapker Rt. 1097 Budapest, Táblás u. 2. • Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Zrt.
Postacím: 1900 Budapest. Előfizetésben megrendelhető az ország bármely postáján, és a
kézbesítőknél, www.posta.hu WEBSHOP-ban (https://eshop.posta.hu/storefront/), e-mai-
len a hirlapelofizetes@posta.hu, telefonon 06-1/767-8262, levélben a MP Zrt. 1900 Budapest.
Külföldre és külföldön előfizethető a Magyar Posta Zrt.-nél: www.posta.hu WEBSHOP-ban
(https://eshop.posta.hu/storefront/), 1900 Budapest, 06-1/767-8262, hirlapelofizetes@posta.hu
Belföldi előfizetési díj: 4800,– Ft • Index: 25947 • HU ISSN 0133–056X
Joszif Brodszkij

Szónoklat a kiömlött tejről

I
1
Zsebemben vas se Karácsony napjáig,
Kiadóm a regényemmel totojázik,
Moszkva naptárán iszlám-jel mászik.
Nem mehetek sehová vendégnek,
se cimborához, hol a kölykök rínak,
se családhoz, se csajhoz, bárhogy hívnak.
Mindenhova kell, ami nincs: a pénzmag,
Csak csücsülök, és ráz a méreg. 

2
Ó, átkozott mesterség a poéta.
A kagyló néma, vár a diéta.
Kunyerálhatnék tán szocsegélyt a
szakszervezettől – de képem égne.
Függetlenséged veszteni rosszabb,
mint szüzességed. Álmodozhat
férjről a lány órák hosszat,
kimondani jó: „Ideje lenne”.

3
Menyasszonyom tudja már, hogy állok,
ötödéve etet, én meg csak várok,
hogy hol lehet most – az igazságot 
az ördög se tudja kiverni belőle.  
„Ne lógasd az orrod – mondja – potyára!
Az érzés a fő! A papírt ki bánja?”
Jó neki, persze, ha ő így látja.
Bezzeg ahol van, a pohara töltve.

3
 4
Feleim a bizalmamat ne várják.
Élősdi gyomrom sérti a konyhát.
Tetejébe könnyen keltenek botrányt
Nézeteim az ember szerepéről.
Hogy bandita volnék, ógnak-mógnak,
Az étvágyamon csak gúnyolódnak.
Hitele nincs náluk a szómnak.  
„Töltsetek neki a híg levéből!”

5
Egy agglegény néz rám a tükörből.
Hogy érhettem meg – kérdem önöktől –
Karácsony napját – itt dörömböl – 
ezerkilencszázhatvanhétnek?
Huszonhat évig citerázni,
üres zsebekben kotorászni,
packázó bírákkal cicázni,
mutatni magamat tökhülyének.

6
Az élet körültünk ünnep szinte.
(Mármint a széles tömeget tekintve.)
Marx igazolva. Igaz, szerinte 
ki kellett volna nyírni régen.
Nem tudom, kinek kedvez a szaldó.
Hogy mi vagyok? Paradox halandó. 
Kiugrom a korból, ez ám a szaltó!
Pardon, hogy a szájam tépem!

7
Hisz tényleg itt a nyugalmas óra!
Nem ordít senki: „Fegyverbe, lóra!”
A nemesség a porba tiporva. 
Nincs Pugacsov, se Sztyenyka.
A Téli bevéve, így szól a fáma.
Dzsugasvili lekonzerválva.
Hallgat az ágyú a hajó orrába’.
A fejemben nincs, csak a suska.

4
8
Pénz rejtőzik széfben, dobozban,
harisnyaszárban, plafonban, falban,
befőttesüvegben, perselymalacban.
A Természetbe is bevackolt!
Bankókkal ébredek, bankókkal hálok,
Bankókként susognak nyírek, akácok,
Tiszta ideg vagyok, hallucinálok.
Ide egy oxigénpalackot!

9
Éjszaka. Hó hull sustorogva.
A járdát deszkalapát csiszatolja.
Szemközt az ablakban mécs fényfoltja.
Acélrugók kaparásznak. 
Csak a mécs az ott, az ikon nem látszik.
Két lépés a balkon ajtajáig.
A hó a tetőn paplanná válik.
Idegenként állnak a házak.
 

II
10
Az egyenlőség kizárja a vágyott
testvériséget, jobb, ha belátod.
A szolgaság nem szül, csak szolgaságot.
A forradalom sem segíthet.
A kapitalista nemz kommunistát.
Komcsikból lesznek karrieristák.
Kölykeik lesznek morfinisták.
Megírta Lucius mindezt.
 

11
Hozzánk nem úszik aranyhalacska.
Marx a termelést nem is ugatja.
Nem lehet piaci áru a munka. 
Ki mást mond, a munkást sérti.
A munka a lét formája, célja. 
A pénz a munka segédmotorja,
hogy a táplálékszerzést meghaladja.
Világos már? Mindenki érti?

5
 12
A cucc több mint a puszta ára.
Bizony, a gazdaság a központ mára.
Egyesít minket vallás módjára. 
Magyarázza tetteink magját.
Az egyes ember, akár a lányka,
Az egyesülést óhajtja, várja,
Ez neki mindig a leghőbb vágya.
Szoknyát áhít a nadrág.

13
A csontgolyó a lyukba igyekszik. 
(Kínozlak, Múzsám, semmi kétség.)
Nem ám a Verseny: a Szövetség
a záloga a szép jövőnek.
(Prófétaságra nem törekszem.
Könnyen lehet, hogy ez a versem
sietteti, hogy az időm leteljen:
„Számítson egy év kettőnek”.)

14
Ütött az óra, eljött végre
a Munka s a Tőke szent frigyére,
A megvetett fém sárga fénye
(később a bankók metszett képe)      
kellemesebb a zseb-vákuumnál,
egyszerűbb zsarnok-fogócskánál, 
jobb, mintha narkós népet látnál,
fecskendőn nőtt társadalmat.

15
Nem a bűnbeesés tett árvává minket.
Bár sokan az állatit kedvelnétek.
Hasonlónál mást lelni könnyebb: 
„Más a Munka, és más a Tőke”.
Nem az Iszlám szerint lettünk nevelve.
Nem ám! Sóder a fele-fele elve.
A vonzalom a nemek nyelve.
A bolygót a pólusok tartják össze.

6
16
Mint agglegény, vágyom a házasságra.
Nem várok, persze, szent csodákra.
A családnak is van gödre, árka.
De kit a pár kéjben teremtett,
övék lesz csak, mindenki tudja.
Nem kell a „Ne lopj!” parancsolatja
nekik. Vagy jutunk koldusbotra. 
Vigyázzatok, kincsünk a gyermek!

17
Nekem, költőnek, ez cseppet se fekszik.
Persze, tudom: „Ki mint cselekszik…”
Méghogy én lennék – képtelenség! – 
a Törvény hatalma ellen?
Ha rosszul ítélnek, az idő felment.
Botrányos híremből elegem lett.
Rossz politika rontja erényeinket.
Erről már lehet véleményem.

18
A pénz az erényhez hasonló.
Allah tanúm: nem égből hulló
manna, de többnyire úgy elszáll, ó,
könnyedén, mint a szép ígéret.  
Kölcsönt ne kérj soha, semennyit.
A pénz a sírba nem kísér senkit.
Fialjon minden rubel ezernyit,
lásd a Krilov tanmeséket.

19
A hátsó szándék győz az elülsőn.
A lélek túltesz a jégmezőkön.
Tudós, lakatos kell, ám e földön
a prédikátor jobban elkel.
De míg várunk a prófétára,
hogy ne essünk a bűn karmába,
vigyázzon ki-ki jól magára:
kezdjetek valamit a kezetekkel.

7
 20
Nem érdekel a mások üdve.
Ez üres gesztus is lehetne.
De én belsőm fejlesztem tökélyre: 
éjfél – fél üveg – líra.
A fa nekem fontosabb, mint az erdő.
A közízlés számomra nem az első.
Tetejébe gyorsabb bennem a belső
fejlődés, mint a világ bírja.

21
Az elvonulásnak ez az alapja.
Szűk kört ragad meg a Mélység hatalma,
az ilyesmi afféle hóbortnak hat ma.
Ráadásul nem fér össze
a testvériséggel, nem is szólva
az egyenlőségről, s kár a próba:
a nemesség nem ellensúlyozza.
Férfiembernek veszte.

22
Így hát, tekintélyért epedve
(mint erdő uraként a Medve)
zengem a munkát lelkendezve.
Hogyha a fent említett módszert
mindenki rendesen megérti,
a köz a legjobbjait beéri,
a szellem fáklyáját el nem ejti,
boldoggá tesz minden fószert.

23
Vagy győznek a hibbant rajongók,
a spiritiszta hókuszpókok,
a freudisták, idegbogyósok.
Kába kéje ópiátnak
lesz a törvényeink érve.
A narkós szert tesz rangjelzésre.      
A tű kerül szentképe helyére 
Megváltónknak és Máriának.

8
24
Lelkünkre nagy fátylat terítve,
kötnek, spirállá tekerintve
etil-morál áramkörére.
A nyelvet eligétlenítik. 
Egy frankó belövésnek hála,
keringünk, ringlispilen szállva
az égben, és csak hébe-hóba
jövünk le, kapni egy döfésnyit. 

25
Látom világunkat előre
laborok hálójába szőve.  
Röppálya-hálót a mennyezetre
szőttek a fürge férgek.
Látni is rossz, s még mi lesz addig!
Az emberiség megháromszorozódik.
A fehér rassz pácban ázik. 
Már látni a mészárszéket.

26
Vagy a színesek nyírnak ki minket,
vagy mi küldjük pokolra mindet.
Söréhez ki-ki visszatérhet.
Csakhogy ez se, az se keresztényi.
Pravoszláv vérek! Ez nem járja!
Mit bámultok, szájat tátva?
Isten Testének elárulása
lenne így teret nyerni.

27
Mestereim nem a szofisták.
Nőiesek a pacifisták.
De eldönteni: kik a tiszták,
kik nem – erre jogunk nincsen. 
A kőtáblákat most csak hagyjuk.
A színesektől szorongattatunk.
De az életüket nem mi adtuk,
el se vehetjük ekképpen.

9
 28
Jusson sokaknak a kényelemből.
(Hobbesnál is olvashatunk erről.)
Százig számolok, s kezdem elölről.
A tisztogatás mocskos procedúra.
Síron táncolni illetlenség.
Szűk világunkban legyen bőség
mindenkinek. A kereszténység
ez volna. Sőt, tán a Kultúra.

29
Kik hívei a bölcs igének:
„A vallás ópium a népnek”,
úgy érzik: szabadságban élnek,
az ilyen az aranykort köszönti.
Süket szöveg (bocs!), mert silány a
nem választás szabadsága.
Az, ki köp Isten orcájába,
az embert szokta előbb leköpni.

30
„Isten nincsen. A föld feltúrva.”
„Nincs hát. Vigasznak kell egy kurva.”
De mindenségünk alkotója
objektumok közt portyáz folyton
a mérhetetlen űrbe veszve.
Az Ő országa ott van, messze,
világunkból nem látszik, persze.  
Ülhettek a széken nyugton.

31
Éj. Blokád. Fagy. Mellékutca. 
A járdák mentén hegynyi bucka.
A bolygók lámpásként imbolyogva
függnek, mintha Isten
megannyi szentelt lángja lenne
egy titkos Kép elé helyezve
(a költészet: bizonyítékszemle)
mint ikonszekrényben. 

10
III
32 
Újév éjjelén ülök a széken. 
Lábasok tündökölnek a fényben.
Kortyolom a gyógykeverékem.
Idegem tombol – palackban az ördög.
Tarkómban enyhe tűz ütött ki.
Fejemben kiivott palack, de mennyi,
vologdai őrség, Kreszti, Butirki.
Fogom a szám, ücsörgök

33
Egy nagy lakásban ülök a széken.
Niagara zúg az üres vécében.  
Céltábla vagyok céllövöldében.
Minden neszre rezzenek újra.
Becsuktam az ajtót, kulcsra zárva,         
de az éj felszúrna a Kos szarvára,
rám szegzi, Ámor-nyíl módjára,
mint Sztálin a puskát a kongresszusra. 

34
Begyújtom a gázt, melegítem a csontom.
Ülök, a dühtől rángatódzom.
Nem túrok gyöngyöt trágyadombon!
Igen, bátrabb vagyok annál!
Böngésszen trágyát, aki akarja!
Nem kapirgálhat a patrióta.
A szerveknek értem ne álljon a farka.
Ne kuncogj bélésemben, krajcár!

35
Ezüstöt lélegzem, rézből a turhám.
Szigonnyal, hálóval vadásznak rám. 
Ludakat gúnyolok, öröklétbe tartván,
ide egy fűzfavesszőt!
Tombolok, mint egér a szuszékba’.
Az ikont s a Főtitkárt rejtsd el a sutba!
Künn az erdőben csattog a balta.
Fejest a hóba, hátha lehűlök.

11
 36
Dehogy hűlök le! Szó sincs róla!
Már-már vágyom a lázadásra!
Nem esküdtem fel a kancsi Budhára!
Egy százas? Nyúllal versenyzek érte!
Elhallgasson – hol van egy bunkó! –
a jasznajai kenyérpusztító.
A szembe-nem-szállás elborzasztó.
Mint tökömön a sarló éle!

37
Vagyok görög bölcs, kútfenéken,
hogy mi honnan van, sejtelmem sincsen.
A rossz azért van, hogy tartsuk féken.
Nehogy már méricskélgess!
Ki az individumért jajveszékel,
aki csak pisszenni merészel,
az anyjába sorra, nincs kivétel:
demokrácia, de teljes!

38
Kedvesek itt a mezők, a rétek, 
folyók, tavak, gyűrt dombvidékek.
Szép. De a férfiak szart se érnek:
melák, de a lelke gyenge.
Tuti, hogy így van, fiúk, frankón!
Törli a képit a fényes sólyom.
Zúznál üveget ablakon-ajtón! 
Hogy tűrhet az asszonyféle?

39
Ülök a bánat éjszakáján.
A falról egy régi százas les rám.
Elfogadná, ha a kurvákra szánnám,
a numizmata kuplerosnő.
De rest vagyok, hogy levakarjam.
Hát marad a böjt így egymagamban, 
vetve keresztet, míg az ablakban
dereng a mécs, a vöröslő.

12
40
„Zöldje a nyárnak, hej, zöldje a nyárnak!
Mit sugdosnak a zelniceágak?
Búcsút mondunk a kiskabátnak!
A nyár zöldje itt van.
Tarka a rét, hej, kislány benne,
Sétál, virágot szedegetve,
Hej, ha a lányom, a lányom lehetne!
Az égen fecske villan”.

Soproni András fordítása

13
Oravecz Imre
Feljegyzések naplemente közben

(Értük, ellenük) A bambuszt egyik kiadómtól kaptam, aki Japánból személye-

sen importálta kertjébe a növényt. Földbe helyeztem, öntöztem, és hamarosan
örökzöld ligetecskévé fejlődött. Annyira tetszett, hogy tovább telepítettem. Csak
aztán jöttem rá, hogy hozatala nem volt jó ötlet. Vesszőitől távolabb is hajtások
jelentek meg a fűben, jeléül annak, hogy agresszívan terjeszkedik, és gyökerei
már behálózták a fél udvart. Akkor kezdtem irtani. Nem sok sikerrel. A kiindu-
lási pontokról eltüntettem, de a kutyakarám mellett, jellemző módon még min-
dig van egy fertőzött zóna. A repkényt is jóhiszeműen ültettem a ház hátához.
A kontár kőműves görbére rakta a falat, és a szemet bántó, nagy púpot akartam
vele eltakartatni, bár az is közrejátszott, hogy úgy gondoltam, egy repkénnyel
részben befuttatott ház kellemes látvány. Sikerült. Csakhogy az indaszövevény
egy idő után elérte az ereszt, és átterjedt az utcai frontra is, és azzal fenyegetett,
hogy felkúszik a tetőre, illetve benövi az ablakokat. Ezeket elkerülendő, tenyész-
időben kéthetente visszanyesem a zsenge hajtásokat. Fontos ez a gyakoriság,
mert ha ritkábban teszem, és hagyom megerősödni, hiába távolítom el, a végleg
feltapadt, lekaparhatatlan tartókorongok örökre elcsúfítják a vakolatot. A boros-
tyán a sziklakertet hajtotta uralma alá. Nem abba szántam. A sziklakert helyén
eredetileg egy befüvesíthetetlen kopár lejtő volt, és azzal akartam a füvet helyet-
tesíteni, de nem eredtek meg a tövek. Egyet kivéve. De ez akkor derült ki, mikor
már kavicsra ágyalt kő borította az oldalt, és hézagaikban, üregeikben mindenfé-
le szárazságtűrő virágok nyíltak. Az egyik méretes, lapos homokkő alól tört elő.
Letéptem az elérhető részét. Hiába. Újra kihajtott, és máshol is felütötte a fejét,
mígnem beterítette az egész kőmezőt, és ezzel véget vetett a sziklakertprojektnek.
Nem adtam meg magam egészen. Egy darabig megakadályoztam, hogy folytassa
hódító útját lent és oldalt a pázsiton is. De ma már csak fent, a ház felőli oldalon
védekezem ellene. Nyaranta többször levágom az átfolyását, hogy ne vegye el
tőlem a teraszt. Így jártam egykori védenceimmel. Időt, fáradságot nem sajnálva
évekig neveltem, védtem őket, de miután ellenségeimmé váltak, már legalább
egy évtizede, csak küzdök ellenük.

(Irigység) Arany Zsuzsanna Kosztolányi élete című vaskos könyvét olvasom.

Tengernyi adat, tény, utalás. Egy Kosztolányi-kutatónak bizonyára valóságos
aranybánya, de engem nem minden érdekel, és bizonyos részeken átugrom. Az
első három fejezetből azonban, amely a származást és a gyermek- és ifjúkort

14
ismerteti, egy mondatot sem hagyok ki. Jómódú középosztálybeli származás,
jóságos, verselő matematika–fizika szakos tanárapa, a művészeteknek hódoló,
rokoni Brenner-ház, Csáth Géza mint unokatestvér, siker már az önképzőkör-
ben, publikálás kamaszfejjel, Szabadka virágkorában, Babits, Juhász Gyula, Tóth
Árpád, Oláh Gábor, Laczkó Géza barátsága Budapesten. Micsoda kedvező csa-
ládi, társadalmi háttér és pályatársi környezet! Ennél szerencsésebb eredetet és
indulást kívánni sem lehet. Hát, így könnyű volt, állapítom meg irigykedve, noha
tudom, hogy az írónak, még ha burokban született is, soha nem könnyű.

(Csináltatott öltöny) Ruhaszobámban öltönyök sora porosodik. Nem hordom őket.

Kihíztam, kivastagodtam belőlük. El kellene ajándékozni, de kinek kell divatja-
múlt, használt öltöny, amely ráadásul még gyári konfekció is. Kidobni meg nincs
szívem. Inkább értelmetlenül tárolom. Jobbféle felöltőm egyszer volt életemben.
Csak egyszer csináltattam, enyhén csíkmintás, jó minőségű, galambszürke gyap-
júszövetből, a 60-as évek végén. Fogalmam sincs, miből tellett rá. Állásom nem
volt, nyelvóraadásból éltem. R. S., fordítói ösztöndíjjal Magyarországon időző
és tőlem is fordító, svájci író beszélt rá, aki nagy piperkőc volt. Vonakodva hall-
gattam rá, érezvén, hogy ez helyzetemben nem helyénvaló. A drága Budapest-
belvárosi szabóhoz is ő vitt el, aki pontosan úgy vett fel méretet, és utána a
próbákat is úgy celebrálta, mint Kosztolányi Tailor for gentlemen című remekének
mestere, azzal a különbséggel, hogy nem kontár volt, és az eredmény jól álló,
kifogástalan öltöny lett, amelyet illő alkalmakkor felvettem, noha különben
utálom az öltönyt mint olyat. Nem tudom, hova lett, mi történt vele. Utoljára
második esküvőmön fedte testemet, mikor 31 éves voltam és 25 kilóval kevesebb.
Fénykép is van róla, amelyen hunyorogva állok a II. kerületi házasságkötő terem
ajtaja előtt. Eredetileg volt rajta még egy személy, közvetlenül mellettem, a
feleségem, de a válás után csalódottságomban ollóval levágtam. Szerencsére nem
karolt belém, így a keze nem maradt nálam.

(Temetés) A családtagok, rokonok, barátok, ismerősök nem azt gyászolják, akit

elvesztettek, szerettek, vagy csak elviseltek, hanem egy másik személyt, egy
halottat, aki nem azonos azzal, aki élt, egy idegent, akiről mit sem tudnak, akihez
semmi közük. Érte hullatnak könnyet, őt búcsúztatja a pap, a szónok. Ez képte-
lenség. Ez nem az ő dolguk, erre ott van a többi halott, akik mint közéjük valót,
már várják a földben, az urnafülkékben, és nem búcsúztatják, hanem az élők
tudatlanságát megmosolyogva üdvözlik, és méltó módon fogadják.

(Anza Borrego) Kaliforniának sokféle tája, arca van. Van óceánpartja, alföldje,
dombsága, középhegysége, óriáshegysége, sivataga. A Teremtőnek nagylelkűségi
rohama lehetett, hogy mind iderakta, amiből a többi államban csak egyet-kettőt
helyezett el. Mindegyiknek megvan a maga szépsége, de én legjobban a sivata-
got szeretem, a Colorado-sivatagot délen, az Anza Borrego Desert State Parkban.
Nem olyan hőn már, mint 1985-ben, mikor először jártam benne. Továbbra is
lenyűgöznek hegyei, kanyonjai, alakzatai, színei, illatai, de nem tudom többé úgy
átadni neki magamat, mint régen. Már csak rövid túrákra vállalkozom benne,

15
nem kapaszkodom szikláira, előnyben részesítem a komfortos (értsd: ahol van
ivóvíz) táborhelyeket, mióta nehéz felállnom, nem alszom már a földjén, nem
hajlom le mélyen, nehogy felegyenesedve megszédüljek, nem viselek többé pólót,
mert a bőrömben beállt változás következtében felég a karom. Megöregedtem,
hanyatlom. Ennek ellenére hiányzik, ha nem vagyok ott. Nehéz megválnom
tőle, ha távozom belőle. Ráadásul, legalább tíz éve már búcsúzáskor óhatatlanul
mindig arra gondolok, lehet, hogy utoljára látom. És ezen a vonzalmon az sem
változtat, hogy ő sem a régi már. Feltehetően a globális klímaváltozás következ-
tében maga is megváltozott. Legutóbb például azzal lepett meg, hogy április
hónapban, amely neki már nyár, telet produkált. Felcserélte a száraz évszakot az
esőssel, vizet hullatott az égből, és zöldbe, virágba borította minden növényét,
holott azoknak addigra a tetszhalál állapotába kellett volna jutniuk. Éjszakára
lehűtötte a levegőt, nappal pedig viharos szelet küldött rám, és minduntalan
eloltotta gázfőzőm lángját. Olyan ez, mint az igazi, nagy szerelem. Megcsalhat,
elhagyhat bennünket tárgya, megcsúnyulhat, elöregedhet, sőt, meghalhat, de
tovább él szívünkben.
(Lista) Legutóbbi elutazásom előtt készítettem M.-nek egy teendőlistát arra az
esetre, ha útközben vagy Kaliforniában meghalnék. Napokig halogattam, féltem
tőle, mint egy temetéstől. Végül nem bizonyult olyan nehéznek, de megkönnyeb-
bültem, mikor túl voltam rajta.
(Egy feltételes lelkiállapot megértése) Már tudom, mit éreztek volna annak idején az
erre honos avarok, gótok, longobárdok, ha később feltámadnak, és látják, hogy
eltűntek a hegyekről, völgyekből az erdők, a pompás őstölgyesek, amelyekben
életükben vadásztak, gyűjtögettek, a talaj pedig feltörve, és hatalmas fák, szép
tisztások helyén az őket követő népek, így a magyarok is szokatlan dolgot,
földművelést űznek. Dühöt, döbbenetet, kétségebeesést. Vagyis azt, ami szüle-
im nemzedékének még élő tagjait kerítette hatalmába, mikor a szajlai határban
megszűnt a mezőgazdálkodás, és parlaggá változtak a földek, amelyeken egykor
látástól vakulásig dolgoztak, de amelyeket szerettek, mert eltartották őket, és
olykor örömöt is okoztak nekik.
(Vágyott és rettegett) Márai évtizedeken át írta az emigrációban naplóját, és nem
remélhette, hogy életében megjelenik Magyarországon. Innen csak egy lépés a
teljes, megfelelniakarás-mentes, vágyott és rettegett írói állapot: úgy írni, hogy
soha nem jelenünk meg, és soha senki nem olvas bennünket.
(Vigasz) Az ember a topográfiát nem tudja nagy léptékben megváltoztatni.
A szajlai határban megszűnt a földművelés, elnéptelenedtek a dűlők, megválto-
zott a növénytakaró, de a hegyek szerencsére megmaradtak, és némi kopástól
eltekintve meglesznek a következő, akár csak évmilliók múlva bekövetkező geo-
lógiai kataklizmáig, amely majd lelapítja vagy tovább emeli őket.
(Sóhaj) Az öregség állítólag meghozza a nyugalmat, a bölcsességet, a derű álla-
potát, amelyben az ember mindent elfogad, mindent tud, és semmi nem lepi
meg, mert minden volt már, és tanult belőle. De jó volna, ha így lenne, és ez nem
csupán az éhes disznó álma a vágyott makkról.

16
Áfra János
Remény
Élelemért merészkedik közel,
heteken át próbálják vissza-
kergetni, de már nincs hová,
úgyhogy lerángatják róla
gyermekét. Végül félholtan
találnak rá a falu szélén,
szemei helyén vér csordogál,
testében hetvennégy sörét.
Az elrabolt csecsemő is előkerül,
nem sikerült túladni rajta,
ám a tízórás mentésbe belehal.
Anyjához sebész érkezik,
a műtét után reménynek csúfolják.
Mikor teheti, sarokba húzódik
a menhelyen, hogy hallgassa
a fal túloldalán cseperedő
kismajmok szelíd sípolását,
kifakadt szeme alatt sós ér.
Az üvegtiszta kárhozat.

A partvonal átrendeződése
Hónapos felhőszakadás
és hegyekből lezúdult
árvíz után a lassú száradás.

Felhígult lápok és megtelt

vízgyűjtők felett omló
betonfalak törmeléke.

A megsüllyedt város
tűzforró aszfaltján
égre emelt arcok
hulláma csattan.

Milliók hitetlen
várakozásban.

17
László Liza
Befűzni
És idővel felgyűrődik, majd kilyukad a családnak
tartogatott rongymosoly. Penészedő, szétázott
ruhák váltják fel az egykor tiszta, vasalt arcomat.
Még anyám tanította, hogyan kell jól fércelni
a kényes anyagot.

És idővel húgom gyűszűnyi szája sem védi

ujjam a sebektől. Valahányszor átfordul a tű hegye,
kiserken a vérem. Apám szigora mint tűfegyelem.
Nekicsapódik a gyűszű kemény tetejének.

És idővel mindegyiküket vékony szállal hímzem

újra. Így nem lesz túl erős a kötelék, arcuk gyenge
szövedéke eltéphető bármikor. Szétszakíthatom,
elvarrhatom egy mozdulattal őket, kidobhatom
a varródobozt a gyerekszobából.

Régi ismerős
Kérlek vigyázz mit csinálsz, kettéhasadok,
kettőbe török különben. Apám a térdéhez,
mint jóbaráthoz, a kéretlen óvás nyelvén beszél.

Aztán elfelejti ezt a nyelvet, és kalapáccsal

veri szét a térdét, majd drótokkal kötteti össze azt.
A legtöbb barátság ezúton születik: néhány
illesztéket a sérülés helyére, ha jól becsavarnak.

Fémkapcsokkal a lábában jár ezután, és beszédében

újra óvatos. Mintha egy rég nem látott barát
ajtajában állna ilyenkor, hogyan szólítsa majd, mikor
beengedi őt otthonába.

Apám a térdéhez, régi ismerőshöz, egy elmúlt

időszak sérelmeit vágja. Mint két gyerekkori barát,
mikor újra felismeri egymást: betörhetetlen hallgatás,
néhány kéretlen, sánta félmosoly.

18
Juhász István
Záróakkord

I.
Ez rettenetes! – sikoltott Klára a nappali ajtajában, amikor a helyszínelésre
kirendelt rendőr és a nyomrögzítő megérkezett. Kézfogás nélkül bemutatkoz-
tak – Pataki zászlós és Sebők bűnügyi technikus –, előreengedték őket a lakásba.
Hosszasan várakoztak rájuk toporogva, suttogva, egymást nyugtatva a folyosón
a betört üvegablakú, kétszárnyú ajtó előtt a feltételezett bűntényben érintett
ingatlan őrizetére odaállított, szenvtelen, szófukar egyenruhás társaságában.
Őt reggel fél hétkor küldték ide. Annyit hajlandó volt nekik elmondani, hogy
valamikor hat óra után az idős szomszéd néni jelentette a körzeti kapitányságon,
hogy a lakók távollétében ismeretlenek jártak az első emelet négyben, Betky
Milánéknál. Ugyanekkor késedelem nélkül értesítette a károsultakat. Szokás sze-
rint meghagyták nála elérhetőségüket, ha elutaztak. Most éppen Kára szüleinek
székesfehérvári telefonszámát. Náluk vendégeskedtek a meghosszabbított hétvé-
gén, szombat reggeltől, és csak kedden estére tervezték a hazatérést. Álmukból
riasztotta fel őket a hír. Klára egész úton sírógörccsel küszködött, Milán a zsúfolt
vonaton sem tudta megnyugtatni. Zaklatottan léptek ki a szemerkélő október
végi esőben nehezen szerzett taxiból a háromemeletes, egykor szebb napokat és
jobb lakókat látott belvárosi bérpalota kapujában. Nem sejtették, mi vár odafönt
rájuk, mi történt az éjszaka otthonukban.
A tágas, polgári ízléssel, neobarokk szalongarnitúrával berendezett nappali
valóságos kis csatatér képét mutatta egy viszonylag gyors, nem romboló szándé-
kú, inkább félelmet keltő ostrom után. Megrendítő látvány tárult eléjük: a feldúlt
szoba közepén halomba szórva mindenféle tárgyak rendezetlen sokasága. Kisebb
bútorok, a választékos berendezési tárgyak némelyike helyükről elmozdítva, de
megrongálva, összetörve egyik sem. Az különös volt, hogy Klára csellója hátával
keresztbe fordítva feküdt a tokján, s vonója, mint valami felkiáltójel, függőlegesre
támasztva meredezett.
A zászlós kötelességszerűen figyelmeztette őket: az általuk kijelölt, jobb
híján „hatóságilag is elfogadott” tanúk megérkezéséig ne nyúljanak semmihez.
Következhetett az adatfelvétel, amihez a zászlós bekapcsolta a magnetofonját.
A tulajdonosok: Betky Milán negyvenkét éves közgazdász, egy budapesti OTP-
fiók hitelezési csoportfőnöke. Felesége, Éliás Klára csellóművész, harminckilenc
éves, a Rádiózenekar szólamvezetője. Gyermektelenek és büntetlen előéletűek,

19
haragosokról nincsen tudomásuk, a tett elkövetésével kapcsolatban senkire nem
gyanakszanak. Kérdezett még születési helyükről, iskolai végzettségükről és több
efféléről a szokásos protokoll szerint. Ingatlanuk az ÁB-nál évek óta biztosított.
Sebők, a köpcös, bőrzakós technikus már egy ideje szorgosan kereste az ujjle-
nyomatokat, s barátságosan közölte a fotelben kuporgó, szepegő háziasszonnyal,
hogy a művelethez használt festékanyag nedves ruhával mindenről könnyen
eltávolítható.
Pataki zászlós körbejárta a helyiségeket, mindent lefényképezett, és első
benyomásai alapján a vigasztalás enyhe árnyalatával hangjában megjegyezte, a
nagy riadalom ellenére nincsen komoly veszteségük, már ami a károkozást, pusz-
títást illeti, az eltulajdonított értékeket pedig majd a tanúk jelenlétében listázzák.
Kiválasztásuk egy kis vita árán sikerült. Abban megegyeztek, hogy egyikük
Hoffmann Dezsőné legyen, a decens szomszédasszony, hajdan jómódú textil-
kereskedő özvegye, aki, miután gyönyörű Váci utcai üzletüket államosították
és ötszobás budai lakásukat elvették, férjével együtt nem csekély anyagi áldozat
árán ide költöztettek az első emelet háromba, egy leválasztott garzonba. Hites
ura, az önérzetes és idegérzékeny zsidó üzletember nem tudta sokáig elviselni
a kisemmiztetés jogtalan gyalázatát, szívelégtelenségben hamarosan meghalt.
Második jelöltként Ágnes szerette volna az elvált tanárnőt a magasföldszintről.
Őt nem találta otthon, így kénytelen volt beletörődni a lépcsőházban éppen haza-
térő, leszázalékolt buszsofőr, Zanik József elvtárs kényszerű közreműködésébe.
Róla mindenki tudta, hogy hithű munkásőr megalakulásuk óta, és tevékenysé-
gében az sem zavarta, hogy egy baleset során évekkel ezelőtt súlyosan megsérült
a bal lába.
Hoffmanné, a jól ápolt, régi divatú ruhákban járó hölgy, a kedves Gréta néni a
hajnali jó cselekedet büszke tudatában érkezett. Ha ő a kora reggeli friss zsömle
felhozatalakor nem veszi észre Betkyék félig nyitott ajtaját a szilánkokra zúzott
üvegablakkal, s nem intézkedik rögvest, annak beláthatatlan következményei
lehettek volna.
Zanik a napindító féldecik áldásos hatására „ördögadta luciferkóját, ezt bitan-
gul megcsinálták!” kurjantással fogadta a látottakat, majd összecsapott bokával
üdvözölte a „főtörzs elvtársat”, aki ezt szerényen visszautasította, mondván:
„elég, ha zászlós úrnak szólít”.
Rögzítve az újonnan érkezők személyi adatait, a szemle elején indigóval tiszta
papírt fűzött a kopott „szolgálati” írógépbe, és arra biztatta a házaspárt, hogy a
készülő hivatalos jegyzőkönyv lepecsételt példányával mielőbb keressék föl az
illetékes biztosítót, hogy elindíthassák a károk kifizetését, kivéve az esetleges
készpénzveszteséget, mert arra ez nem vonatkozik.
– Mostantól mindent megnézhetnek, esetleg visszarakhatnak a helyükre, vagy
kirámolhatják a fiókokat. Önök tudják, miféle holmikat lophattak el. Általában
ékszerre, szőrmebundákra, értékes dísztárgyakra, könyvritkaságokra utaznak.
Mivel Sebők technikus felderítő munkája eredménytelennek bizonyult, mond-
ván, „a jövevények bizonyára műtőskesztyűben dolgoztak”, a zászlós sürgős
családi ügyek intézésére kivételesen elengedte. Mialatt kikísérte, az ajtóban egy
fura grimasszal fülébe súgta:

20
 – Megnézted ezt a művészi építményt? Valóságos szemétdomb aljas szándék-
kal két ember életéből összehordva. Sokéves pályámon ilyet még nem láttam.
Ezek értették a dolgukat. – S vállon veregetve útjára indította bajtársát. Mintha
csak belelendült volna, és folytatni akarná a személyes megjegyzések sorát,
félrehívta, és a többieknek hátat fordítva figyelmeztette Milánt: – Ez ugyan tel-
jesen szabályellenes, Betky úr, amit mondani fogok, de mi is lenne, ha mindig
és mindenkinél mereven ragaszkodnánk a rideg szabályokhoz… néha érdemes
megszegni valamelyiküket. Kérem tehát, ez most maradjon köztünk, de a maguk
társadalmi helyzetére tekintettel kivételt teszek. A lényegre térve: ne csak azzal
törődjenek, mi hiányzik a lakásból, mi mindent tulajdonítottak el önöktől, hanem
arra is kitartóan figyeljenek a kutatás során, nem hagytak-e itt valamit.
– Ezt hogy érti, zászlós úr?
– Nem lehet sokféleképpen. Példának okáért ágyak alján, szekrények fiókjá-
ban, könyvek mögött a polcon… akárhová el lehet dugni kis rosszindulattal egy
kézbe való tárgyat.
– Fegyverre gondol?
– Ezt én nem mondtam… nem is utaltam rá. Idegen holmi, ami sosem volt az
önöké.
– Köszönöm – sóhajtotta elsápadva a másik, és tétova léptekkel átbotorkált
a szomszéd szobába a többiekhez, hogy gyorsabban túljussanak a megaláztató
procedúrán.

II.
A hiánylista összeállítása a veszteség okozta felháborodás meg a váratlan ráta-
lálás örömének nehezen titkolható hangulatváltásai között zajlott. Ami szembe-
szökő volt: hiányzott a komódról a 19. századi, még működő, sárgaréz szerkeze-
tű, üvegablakos úti óra és a fölötte függő Czimra Gyula-csendélet, amivel ötödik
házassági évfordulójukra lepték meg egymást. Klárának fájdalmas veszteséget
jelentett Kodály Zoltán 1915-ben komponált „Szólószonáta gordonkára” című
zenedarabjának első, 1921-es bécsi kiadású kottája, Milán pedig szívből sajnálta
azt az ereklyének számító arany pecsétgyűrűt családja címerével, amit nagyapjá-
tól örökölt. Emellett őrizte az öregúr ezüst cigarettatárcáját az öngyújtóval, s noha
nem dohányzott, ez mérgét nem csillapította. Klára száraz szemmel, döbbenten
vette tudomásul, hogy soha többé nem teheti nyakába az édesanyjától elsőáldo-
zásra kapott aranyláncot, a rajta lévő aranykeretes porcelán Szűz Mária-medállal.
Milán rövid keresgélés után sorra bediktálta eltűnt, szám szerint időrendben
és tartalmában gondosan katalogizált videokazettáit. Ezek a közelmúlt megha-
tározó történelmi eseményeit örökítették meg: a tüntetést a vízlépcső felépítése
ellen, a március 15-i megmozdulást a Szabadság téren a televízió jelképes vissza-
foglalásáról, az 56-os, kivégzett mártírok újratemetéséről június 16-án a Hősök
terén. Természetesen a Toshiba videónak, a hozzá tartozó távirányítóval, is „lába
kelt” – ezt a sajátságos kifejezést használta. A mindenre éberen figyelő munkásőr
nem hagyta szó nélkül. Gúnyos, már kissé megvető hangon fordul hozzá:
– És maga ezt a sok rendszerellenes felforgatást itthon nézegeti?

21
 – Én nem itthon nézegetem! Én ezeken mind jelen voltam!
– Én a helyében szégyellném magam.
– A maga helyében én is, ha olyan szürke egyenruhát hordanék.
– Én erre büszke vagyok! – és megsimogatta munkásőrkabáját.
A szépen fejlődő ideológiai afférnak Pataki vetett véget:
– Kérem, most szíveskedjenek mellőzni a politikai nézeteltéréseik megvitatását!
A felbukkanó Gréta néni nem óhajtott lemaradni az érdeklődésben. Egy dör-
zsölt hírlapi tudósító elszántságával termett Zanik mellé. Azt kezdte firtatni,
megtalálhatják-e valaha is azokat, akik itt jártak az éjjel. A kérdezett fölegyenese-
dett az írógép mellől, válaszát a kárvallottnak címezte:
– Holnap reggel ne késlekedjék befáradni a kerületi kapitányságra. Ott már
várni fogják. Megteheti a feljelentést betöréses lopás megalapozott gyanújával,
ismeretlen tettes ellen. Ám tekintettel arra, hogy pillanatnyilag több tucat hasonló
ügyünk van, és az elkövetők nem hagytak értékelhető nyomot, az eljárás formá-
lis. A kötelező egy hónap után lezárjuk az aktát. Azt hiszem, így járnak legjobban.
A biztosító előbb-utóbb köteles fizetni, a tolvajoktól viszont, ha netán elcsípnénk
őket, évekig perelhetik a pénzt… Azt tanácsolom, próbálják mihamarabb kihe-
verni a súlyos, fájó megrázkódtatást. És szereltessenek riasztót a bejárathoz.
Lassacskán véget ért az egész megrázó tevékenység. Azt a kétcsatos, borjúbőr
útitáskát, amibe a jövevények pakolták a szajrét, még összeg szerint fölbecsülték:
ára nagyjából négyezer forint. Klára a kétségbeesés új lendületével rohant ki a
hálóból:
– Képzeld, Milán, a kéziratod lapjait legyezőszerűen szétteregették a szófán,
és közepére illesztették, piramist alkotva, mindkettőnk diplomáját!
– Igazán örvendetes, hogy a készülő tanulmányt nem tépdesték miszlikre és
hajították a szemétbe. Ámbár meglehet, hogy puszta témája miatt a kiadónál
majd odakerül… – és a rendőrtiszt váratlan érdeklődésére rövid magyarázattal
tartozott: – Lám, azt is előbányászták a fiók aljáról! Terjedelmes esszét írok egy
híres, ám nálunk máig tiltott közgazdasági könyvről. „A kicsi szép.” A német
származású, Angliában elhunyt zseniális közgazdász korszakos alapvetése
ez, ami megjelenése után globalizációellenes mozgalmat indított világszerte.
1973-ban jelent meg, nagyon sokáig csak titokban forgathattuk, mert a terv-
gazdálkodók rettegtek tőle, akár ördög a tömjénfüsttől. Friedrich Schumacher
emberléptékű gazdaságtant hirdetett, ahogy a címe is pontosan mutatja: „A kicsi
szép.” Gigászi multicégek helyett kicsi termelőüzemek, vállalatok… No de miért
is untatom – …elnézést… Amint látom, hamarosan betelik az oldal. „Akárhogy
is lesz, immár kész a leltár. Éltem. És ebbe más is belehalt már.” – Lemondóan
legyintett, mintha valami ijesztő madarat akarna elhessenteni. A másik, mielőtt
kitekerte volna a gépből a papírt, megfordult, mélyen arcába nézett.
– „Magamban bíztam eleitől fogva – ha semmije sincs, nem is kerül sokba
az embernek” – S egy tétova, majdnem cinkos félmosoly kíséretében – Tudja,
én tanárnak készültem, de a bölcsészkarra helyhiány miatt… hiszen ismerős az
indok. Viszont a testületnél bőven volt hely, így kerültem ide. – Majd szétszedte
a jegyzőkönyv példányait, odaszólította a tanúkat, tollat nyomott a kezükbe: – Itt
tessék olvashatóan aláírni, a mai dátum fölött: Kelt 1989. október hó 23. napján.

22
 Felállt, gyorsan összepakolt, indult kifelé. Félúton, óráját nézve, szinte a fogai
között mormolta a háziaknak: – Tizenegy harmincötre befejeztük. Délre még
kiérhetnek a Parlamenthez.

III.
Nem tudható, mióta gubbasztottak döbbent mozdulatlanságban, mint két
üldözött veréb a menedékül talált kanapén a reggeli társaságtól való elköszö-
nés percétől. A fájdalom időmértéke sokszor az örökkévalóság. Milán ocsú-
dott föl előbb a különös, kábulatszerű állapotból, s a lassú öntudatra ébredés
félszédületében óvatosan kihúzta bal kezét Klára görcsösen szorongató jobb keze
alól. Felegyenesedett, és maga sem tudta, miért, odalépett, és belerúgott a kupac-
ba. Az asszony összerezzent a furcsa zajra, s noha valójában nem aludt egy percet
sem, szemeit dörzsölve szórta urának kérdéseit:
– Mi van, Milán? Most mit csinálsz? Mi történt itt?
A férfi kezdetben nyugodtan, halkan, mondhatnók pianóban, majd egyre
indulatosabban, hangosabban, a fortissimóig jutva adta elő válaszul tirádáját, ami
beillett egy panaszáriának.
– Az történt, szeretett hitvesem, hogy mielőtt Gréta néni elköszönt tőlünk,
mutatott valamit, ami sajnos elkerülte a figyelmünket. Ugyanis a bejárati ajtó
ablakának üvegtörmelékei kint, a lábtörlőn hevertek. Ebből egyenesen következik,
hogy a tettesek távozóban, az akciójuk végén belülről, utólag verték ki a kémlelőt.
Tehát az ajtón sétáltak be, erre alkalmas kiváló pajszerek segítségével, könnyen és
csöndben. Nagyon valószínű, hogy jól képzett, hivatásos szakemberek jártak itt,
nem holmi hitvány betörők, és házkutatást tartottak, nem romboltak és fosztogat-
tak, mint afféle elelvetemült tolvajok. Mi tagadás, erre csupán közvetett bizonyí-
tékokat sorolhatok. Nagy kegyesen itt hagyták a látra szóló takarékbetétkönyvün-
ket, a méregdrága éremgyűjteményemet, az ezüst, háromágú gyertyatartókat, a
Medgyessy-kisplasztikát, vagyis mindazt, ami igazán érték. Ráadásul a rendőrök
lekötelező jóindulata is arra utal, attól kezdve, hogy szétnéztek, pontosan tudták,
kik is látogattak minket és honnan jöttek. Az egész sunyi gazság, a rendszer többi
ócska gazságának része. Kísértetiesen hasonlatos az agyonlapozgatott, több hóna-
pos késéssel ajtónk elé vetett külföldi kiadványokhoz, a visszhangos, lehallgatott
telefonhoz, édesapád ’56 miatt kirótt börtönéveihez és a testvérem Nyugatra
távozása rám gyakorolt következményeihez. A felismerés vakító villámfényénél
hirtelen minden megvilágosodott, amikor a zászlós arra intett, keressünk elrejtett
fegyvert a lakásban. Ezt a régi, rohadt módszert a ti családotokban is alkalmazták.
És a hatóság embere feltételezte, hogy a szolgálat emberei még mindig itt tartanak.
És folytatni akarják, mintha ma délben nem radírozták volna ki az első szót dicső
államformánkból. Egyébként erre a történelmi eseményre is kaptunk meghívót a
feltehetően új bordában szőtt rendőrtiszttől. Mostantól a Köztársaság közszolgái
fognak pucérra vetkőztetve téged megmotozni Ferihegyen, fölszállás előtt, a zene-
kart is késleltetve. Eltelt harminchárom év, és az évfordulón végre szabadon ünne-
pelhetünk. Éljen a szabadság! – Befejezve közönsége elé lépett széttárt karokkal,
enyhe meghajlással, mint a színpad művésze, aki tapsot vár.

23
 Taps helyett Klára föltápászkodott helyéről, a kupachoz botorkált, fölvett a
tetejéről egy fényképet. Fátyolos szemmel merengett a kép fölött, amit immár
együtt néztek.
– Az én kedves családom. Apa és anya ötvenhat nyarán, a kislányukkal.
Emlék egy ritka, hétvégi kirándulásról a Mátrafüred fölötti Máriácskánál.
Nézd apám törődött arcát, az értelmetlen robotra fogott tehetséges mesterem-
ber szomorúságával. Ötvenben elvették a műhelyét, csak patinás gyalupadját
sikerült kimentenie az államosítók karmaiból. A műbútorasztalos sorsa, akit
gyerekjátékok esztergálására alacsonyítottak a darabbér két műszakos rab-
szolgaságában.
Klára szavai nyomán Milán előtt is képek lobbantak fel az emlék ódivatú mag-
néziumlángjánál. Látta a kisfiút, aki az utcai harcok elcsitultával kimerészkedett
apjával, végigsétált a Nagykörúton, és elborzadt a lerombolt házaktól meg a
kiégett lakásoktól. A képsortól megriadva átkarolta asszonyát, aki szelíden von-
szolni kezdte őt a konyha felé.
– Széthasad a fejem… reszket a gyomrom. Gyere, próbáljunk enni valamit,
mielőtt összeesek. A fejvesztett rohanásban nem is reggeliztünk. Mindjárt fél
négy… hosszú még a nap vacsoráig.
– A hűtőben hagytunk pár palack burgundit. Ha ünnep – legyen ünnep! Ezt az
évfordulót mi soha nem fogjuk elfelejteni!

IV.
Öreg este lett, mire koccintásnyi szünetekkel és a „csakazértis!” konokságával
fölszámolták a szoba közepén éktelenkedő kupacot. Helyére került az elemes
kisrádió, a vaskos fényképalbum, a nagy angol szótár, a kétkötetes Ibsen-összes,
amelyből most esett ki Milán levélmásolata. Két éve állásért folyamodott egy
kereskedelmi nagyvállalatnál, persze, hiába. S más egyebek az iskolai rolós
tolltartótól a megőrzött zsebnaptárokig. Már csak a szőnyeget kellett fölseperni.
Klára erőt akart gyűjteni a takarításhoz, felnyitotta a zsúrkocsin lévő, kézzel fes-
tett porcelán bonbonier tetejét és kivett belőle két rumos meggyet. Már kezében
volt az édesség, amikor meglepetésében felkiáltott:
– Ide nézz, Milán! Rábukkantam a Janus-plakettre… a lehető legváratlanabb
helyen! – Férjével együtt örvendeztek a kincs fölött. A kis arasznyi átmérőjű
arany medál a négy év előtti, Római Zeneakadémia nemzetközi csellóversenye
első helyezettjének jutalma volt, hátuljára a győztes nevét gravírozták. Az egyet-
len külföldi megmérettetés, ahová a művésznő elmehetett, minden egyéb alka-
lommal csak a párttagokat javasolták. A kitüntetéssel járó olasz nyelvű diplomát
le kellett adnia a Magyar Rádióban. Lelkendezve arcához szorította a hűvös,
nehéz érmét, a boldogság halvány, röpke mosolyával.
– Isten hozott, kétarcú isten! Te ősrégi jelképe kezdetnek és végnek! Segíthetnél
minket ebben a sorsfordító órában okosan a múltba és a jövőbe nézni egyszerre.
Hidd el nekem, Milán, így kell tennünk, soha nem felejteni a múltat és soha nem
kételkedni a jövőben. A férfi átölelte feleségét, az elhangzott tüzes szavak mély
hatással voltak rá.

24
 – Lám, mennyit változhat az ember egyetlen napon, reggeltől estig. Nem taga-
dom, egyszerre erőt ad és kétségbe ejt újszülött biztatásod. – Majd kezébe vette a
borospoharat, s mielőtt koccintásra emelte volna, váratlan ötlettel bekapcsolta a
rádiót. Teljes erővel Beethoven Egmont-nyitánya szólt, kísérőzene egy szomorú
játékhoz. Megilletődötten hallgatták. – Azokban a fényes napokban is ezt játszot-
ták… ez jelképezte egy nép hősies küzdelmét a zsarnokság ellen.
– Felséges zene… figyeld… szavak nélkül milyen elemi erővel hirdeti a sza-
badság eszméjét. A mi reményünket, hogy a jövő szörnyű terheit kidobhatjuk
életünk léghajójából, hogy messzebbre és magasabbra jussunk. Ne legyen igaz,
amit eddig gyarló módon elhittünk, nagy általánosságban, hogy a svéd szőke, az
olasz vidám, az angol hidegvérű és a magyar sikertelen. Mostantól nem veszíthe-
tünk, drágám!
Milán két tenyerével megsimította Klára arcát, hangjában most bizonytalanság
rezdült.
– Lesz időnk a győzelemre? Mit gondolsz, mennyi idő kell „lemosni a gyaláza-
tot”? Az atommag hasadásának felezési idejét a tudósok pontosan kiszámították.
Az is egyértelmű ma már, hogy a sejtek hétévenként teljesen kicserélődnek szer-
vezetünkben. Valószínűleg minden rombolásnak van felezési ideje. Egy ilyennek,
mint ami itt történt, mennyi lehet?
– Hallgasd a zenét. Megható és magával ragadó… végigkísérte eddigi éle-
tünket.
– Valamennyien egy gyalázatos diktatúra sugárfertőzöttjei vagyunk. Meddig
várjunk, Klára, amíg valami földereng szépséges ragyogással? Mennyi lehet a
tisztulás felezési ideje?
Az asszony színültig töltötte a kristálypoharakat, az egyiket férje kezébe adta,
lassan a szoba közepére indult, a felszámolt kupac helyén a szőnyegre kucoro-
dott, úgy, hogy lábait felhúzta, és két karjával átfogta elöl a térdeit.
– Figyeld jól… ez most a kísérőzene záróakkordja. Nekünk talán új korszak
nyitánya. – Milán, kezében poharával Klára mögé ül a padlóra. Hátuk és fejük
szorosan összeért. Akaratlan olyan formát öltöttek, akár valami élő Janus-szobor.
Mozdulatlanságuk is szoborszerű volt a félsötétben.
– Ha abból indulunk ki, amit az imént mondtam, hogy az ember sejtjei hét esz-
tendő alatt egyfajta újjáteremtődés ígéretével kicserélődnek, a társadalom, a nem-
zet testében is remélhetőleg megtörténhet valami hasonlóan nagyszerű folyamat.
– Erre hét esztendő ijesztően kevés.
– Tizennégy?
– Talán a lélek romeltakarítására elegendő?
– Huszonegy?
– A megalázottság és megnyomorítottság feledésére?
– Huszonnyolc.
– Az új alkotmány és törvénykönyvekhez.
– Harmincöt.
– Ha tágabb hazánk, Európa, ahová majd csatlakozhatunk, segít példával,
pénzzel.
– Negyvenkettő.

25
 – Félő, talán addig tart a múlt. Janus vigyázó szeme ekkortól élesebben látja
a jövőt.
– Negyvenkilenc.
– Új, szeplőtlen nemzedék hittel és akarattal.
– Ötvenhat.
– Nemzeti egység, összefogás. Minden magyar minden magyarért a forrada-
lom szellemében.
– Igen. Múltunk és jövőnk. Ötvenhat.
Egyszerre emelték ajkukhoz és itták ki a bíborszín portóit az Egmont kísérő-
zene záróakkordjainál.

26
Bencsik Orsolya
Modelljeim a szabadban

Jön Kuku, veri az ajtót. Úgy csinálok, mintha nem lennék itthon. Nem kell
csöndben maradnom, úgysem hall. A lényeg, hogy ne lásson fényt, mozgó
árnyat. A szobában vagyok, fekszem a franciaágyon és olvasok, pedig Imrének
azt mondtam, ma is írni fogok. Nem mintha Imre valóban olvasna engem, sőt
lehet, hogy nem is olvas kortárs magyar prózát, csak képben van pár névvel.
Anna barátnőm Pszichomókusnak hívja, Gábor haverom időnként Inkompetens
Sarlatánnak, időnként Perverznek, én maradok az Imrénél. A terápián mindig
megkérdezi, erről az íróról vagy amarról mi a véleményem. Szakmailag, ter-
mészetesen. De legtöbbször rossz nevet mond, például Vámos Miklósét, akit én
speciel egyáltalán nem olvasok, viszont az igaz, hogy Vámos Miklós lehetőséget
teremt arra, hogy elmeséljem Imrének, Tolnai Ottóért például miért rajongok.
Imre persze nem ismeri a vajdasági magyar irodalmat (leszámítva a szadista
hajlamú Csáth Gézát és a kokainista Kosztolányi Dezsőt), viszont szívesen
meghallgat, nem értetlenkedik, nem vág közbe, amikor az árvacsáth-tal való
találkozásomról beszélek, vagy Bori Imre egyik könyvének a borítóját (Varázslók
és mákvirágok) festem le. Hajladozó, meztelen lánykoszorú. Öt egyforma, szőr-
telen, rózsaszín test. Gömbölyűek, mintha hiányozna belőlük a csont. A négy
azonos, ritmikusan elmozduló vörös konty közül egy szőke, borzas hajkorona
tűnik ki. De amikor anyámat, a nővéremet, a mamát és a dédmamát hozom fel
témául, Imre nem figyel. A családomról már elég sok kispróza született, ha job-
ban belegondolok, szinte kizárólag csak róluk írtam, éppen ezért jobb lett volna
már vagy húsz évvel ezelőtt szembesülnöm azzal, hogy anyámék ilyen unalma-
sak. Unalmasak, de nem álmosítóak. Olyan unalmasak, mint András, a komoly
párkapcsolatom, akiről viszont mind ez idáig, talán szerencsémre, nem írtam.
A kispolgárok. Természetesen a minirózsákat fotózó, nyugdíjas apámmal az élen,
aki a már meghalt tatámról, serényen ontja magából a jobbnál jobb szépprózaso-
rokat.
Imrére a disszertációírásom közben, 2018. július 14-én, a neten találtam rá,
és hát lássuk be, szegénynek fogalma se volt arról, hogy mibe csöppen. Ahogy
nekem meg arról nem volt, hogy kit válasszak. Miközben az Európa Kiadó Küldj
egy jelet slágerét dúdoltam magamban, a Google őt dobta ki első találatként. Egy
kissé megfáradt ötvenest, egy szociális szorongót, aki sokat ingázik (Gábor have-
rom szerint haknizik) Budapest és a vidék között. A flegma pszichomókust, az
inkompetens sarlatánt, a cvikkeres perverzt, aki ismeri Vámos Miklós, de nem
ismeri Tolnai Ottó nevét, és aki azt mondja, írjam le az álmaimat. Rippl-Rónai

27
kukoricás festésmódjával, a technika leplezetlen voltával, a dekoratív külsőségre
koncentrálva, ami ugyanakkor lehűti az élet melegét. Én meg azt válaszolom
neki, hogy rá kell döbbennem, szeretem, ha megmondják, miről írjak. De most
nincs miről, mert semmit se álmodtam, sőt alig aludtam, egész éjjel András hor-
kolását hallgattam. Úgyhogy ébredés óta a bevetetlen franciaágyban fekszem,
csak pisilni és enni kelek fel. A kiálló rugók nyomják a meztelen fenekemet, a
keményfedeles, vaskos könyv sarkai szúrják a meztelen mellkasomat. Kuku
dübörög, nem tágít, tudom, hogy a burjánzó, rózsaszín verbénák mellett állva
lesi, várja feltűnni a sziluettemet. Csak nehogy napszúrást kapjon! Ilyenkor,
háromkor épp odatűz a nap, a délelőtt még éltető sugarak most már nagy erők-
kel sütik, égetik a bejáratomat és az ott szobrozó, egyre feszültebb Kuku kopasz,
öregecske fejét. Pirosodó kobakját, ami többre nem, csak arra való, hogy egy fiatal
kéz barackot nyomjon rá.
Nem akarok felöltözni, nem akarok Kukuval beszélni, mert soha nem értem,
mit mond. Mindig jön és idegesít. Elkap a kapuban, a lépcsőházban, a gangon,
elkap, és már nyomulna is be a lakásomba. A huszoncöt négyzetméternyi sze-
mélyességbe: ahol előszoba sincs, hanem rögtön a konyhába, a mosogatótálcába
és a vízcsapba futsz bele. Ha beengedném, Kuku a forró fejét rögtön a csap alá
nyomhatná, persze ha odaférne a sok mosatlantól. Talán Imrének mégiscsak
írhatnék ma egy tüzes színű, brutális formaszerkezetű álmot! Kuku piros, göm-
bölyű feje a piszkos edények, tányérok között, folyik rá a víz. Én oldalt, mezte-
lenül, borzas szőke hajjal. A nyitott bejárati ajtón a konyhába dől be a délutáni
sárga fény. Imre amúgy ismeri Kukut, sokat meséltem neki róla. Például arról,
hogy mi az úristent akarhat tőlem. Vajon szemrevételezni akarja, hogyan élek? Le
akar szidni? Valami bizalmas információt akar közölni velem? Prózát, verset, kis
magyar realista drámát ír? Vagy tetszem neki? Imre azt is tudja, hogy Kuku látja,
egész nap egyedül vagyok. Azt viszont már nem, ahogy meztelenül az ágyban
olvasok. Imre érdeklődése kiterjed Kukunéra, mert van Kukuné, egy mindenki
számára roppant szimpatikus, drága asszony, akivel a többi szomszéd szerint
Kuku harminc éve nagy boldogságban él együtt. Szerintem Imre, a megfáradt
ötvenes a kissé kényelmetlen tonettszékében ülve azt gondolja, ez egy ménage á
trois. Pedig az az igazság, hogy engem már attól elfog a rosszullét, ha csak meg-
hallom, Kuku kint nyüszít az udvaron. Olyankor sunyítás van, és egész nap bent
maradok a dohszagú, penészes falak között, csak nehogy összefussak vele. Ha a
gangon bámészkodik, háttal a lakásoknak, alamuszi módon elsurranok mögöt-
te. A legtöbb esetben ilyenkor észre sem vesz. Nemcsak Imre, András is tudja,
hogy megütközést vált ki belőlem, ahogy nyöszörög. Ahogy erőlködik. Kuku,
a béna, megkötözött, de szerelmes állat. Az ideális álom-gobelinterv. Egy erőtől
duzzadó, követelőző férfipaca, aki megzavarja az évek óta tartó, egész napos
sziesztáimat. A viszolygást keltő, süketnéma projektum, aki hozzám beszél, de
egy üzenete sem ér el. Kuku, akitől hánynom kell, és mégis a terápiák kitüntett
beszédtárgya. Vámos és Tolnai, a kokainista Kosztolányi, a szadista hajlamú
Csáth vagy a dekadens, a perverz és az epigon Rippl-Rónai mellett, burjánzó
rózsaszín verbénák társaságában meg egy mosogatócsap alatt ábrázolva, vastag
kontúrok közé helyezett kisebb-nagyobb színkockákba írva. Kuku talán maga is

28
tudja önmagáról, nem egy dekoratív külsőség. Hogy egy brutális formaszerkezet.
Kezemben lapos ecsettel (hol egy kényelmetlen tonettszéken, hol a bevetetlen
franciaágyon, örökké meztelenül) a bennem dolgozni vágyó életerőt lehűtő
álmokról egy Perverz, Inkompetens Sarlatán parancsára próbálom kipiszkálni
magamból a pontosabbnál pontosabb mondatokat, miközben az álmok tulajdo-
nosaként tudom, nincs olyan, hogy pontos. Olyan meg pláne nincs, hogy tűpon-
tos. Csak pettyek vannak, kezelések és tiszta színekkel való festés. Meg Kuku,
Kuku, Kuku. Aki jön, nyomul, veri az ajtót, és véget vet a sziesztának.

(A szövegben idézetek szerepelnek Hárs Éva Rippl-Rónai: Park aktokkal címmű

képelemzéséből.)

29
Seres Lili Hanna
Kutyafül

Ne lépj bele a szilánkokba! – Mi a francért lépnék? – Hát nem szándékosan.

Csodálkozik, hogy remeg a keze, nem egyszerű felsöpörni. Kata segítene, de

nem akarja. Visszamegy az ezeréves asztalhoz, ami helyett újat kéne venni, nagy
nehezen leül. Kata is, rá se néz, az ablakon kezd kibambulni. Az ablakot is ki kéne
cseréltetni. Szeretne hozzáérni Kata kezéhez, de inkább nem teszi.

Feljebb raknád a fűtést? – Persze. – Köszi.

Újra feláll, nem sóhajt, mint máskor, amikor Kata később kér valamit, mint
kéne. A konvektor kattog párat, a fűtést kicseréltetné modernebbre, visszaül,
hallgatnak. Nem akartam ilyen drasztikusan reagálni, mondja hirtelen Kata, és
nem tudja visszafogni a mosolyát. Ő sem. Kata csak a helyzet filmszerűségén
mosolyog, hogy meglepetésében kiejtette a kezéből a borospoharát, ő azon, hogy
Kata mosolyog, és minden oké lesz. De Kata újra elkomorodik. Ő is. Hát, ha
így érzel, akkor passzol a drasztikusság. Nem akarja ilyen kelletlenül mondani.
Persze, hogy így érzek, néz rá Kata, ez egy kibaszott villámcsapás a derült égből!
Kimereszti a szemét, mert erre azért nem számított, de látja, hogy Katát ez a
reakció még jobban felingerli.

Mit gondoltál, hogy mindent ott hagyok?

Á, nem is ez a baj. – Akkor mi? – Tudod, hogy mi.

Nem tudja. Oké, váratlan volt, lassan akarta felvezetni, de na, nem volt türel-
me. Rögtön át akarta adni a boldogságát, legszívesebben csak annyit mondott
volna: Költözzünk ide! Legalább odatett néhány mondatot elé. Kihúzza a lábát
a papucsból, lábujját a hideg csempéhez érinti, ezt is ki kéne cseréltetni. Ami
nyaralóba jó, állandó otthonnak kevés. Főleg, hogy a gyerekek biztos mindig
elfelejtenének papucsot venni.

Nem, nem tudom, mondd el. Kata előveszi a csúnya nézését. Ez általában elné-
mítja. Mondd már el, jön ki most belőle mégis, nem tudja, hogyan, utolsó léleg-
zetvételek. Istenem, hát az, kiáltja Kata, hogy te ezt már eldöntötted! Most némul

30
el. Nyel egy nagyot. Erről eszébe jut, hogy ihatna bort. És hogy Kata is ihatna.
Kimegy a konyhába, amit fel kéne majd újítani, rendes étkészletet venni bele
meg minden, és hoz egy poharat Katának. Már csak kettő maradt. Kérdés nélkül
tölt, ezt már eldöntötte, mondja valaki belül, jólesik neki, váratlanul magabiz-
tos. Magának is tölt, és kortyol egy nagyot. Kata is. Halványan az jut eszébe, ha
például ez a döntés is jó, akkor. Nem ül vissza. Odamegy az ablakhoz, igen, egy
komoly festés is kellene, és elkezdi ő is nézni a szomszéd kutyáját. Nagy testű,
dús szőrű, szép. És valamit nagyon bármul. Mi lehet az ebben a zsákutcában,
ami most még üresebb, mint nyáron? Az egyik füle hiányzik. Amikor elfordítja
a fejét, és ő meglátja a fül helyét, eszébe jut a tegnap estéjük. A kitalálós játék a
szomszédokról, a kutya füléről. Aztán a spontán szex. Meg a reggeli. Dühös lesz.
Miért gondolta, hogy ennyi elég a hosszú távú boldogsághoz?

Kata felsóhajt. Most hátra kéne fordulni. De nem. Ő így döntött. Egyedül.
Hátrafordul. Kata félrehajtott fejjel ül, már nem a kutyát nézi, hanem a terítőt.
Olívamintás viaszos vászon. Sajnos együtt vették. Arról, hogy Kata a terítőt
nézi, neki az a nap jut eszébe, a keszthelyi bevásárlás, a spontán éttermezés, az
esti balatonozás, az éjszakai vetkőzős póker. És az, hogy mennyire menő lenne,
ha elmondhatná, hogy a felesége profi pókerjátékos. Lehetne a nászútjuk Las
Vegasban. Néha játszhatnának és nyerhetnének online, és nagyon néha élőben
is. Melyik plázában is van élő póker? És mennyibe fájhat a regisztráció? Azért
rászokni nem kéne. Bár, amilyen ügyes Kata. Nyerő páros. Sajnos az. Mire gon-
dolsz, kérdezi Kata. Visszaül mellé. Nem tudom, hogy elmondjam-e. Kata vállat
von. Elmondom, de előbb mondd el te. Kata újra vállat von.

Arra, hogy mennyire szeretlek, milyen szépen bambultál most is, mennyire
idilli lehetne ez, de sajnos teljesen félreismertelek. Na és te? – Én arra, hogy
milyen nyerő páros vagyunk, hogy mennyire baromi jól pókerezel és hogy vajon
Budapesten hol és mennyiért lehet élőben pókerezni.

Kata gúnyosan elmosolyodik. Szóval Budapest, kérdezi édeskés hangon, ő meg

megijed. Igen, de nem azért. Hát persze, komorodik el Kata újra, de valld már be,
hogy jelenleg nem tudsz másban gondolkodni, csak Budapestben. – Nem vallom
be. – Oké, akkor hagyjuk. De azért én tudom, hogy ez csak egy fellángolás.

Nyög egyet, és egész testével Kata felé fordul, jézusom, de gyerekes vagy, nem is
értem, miért lepődtem meg a reakciódon. Ez bukik ki belőle, Kata ránéz, megint
azzal a gyilkos, megrökönyödött pillantással, nem felel. Kiissza a maradék renge-
teg borát, feláll, magára borítja a kabátját és felszedi az asztalról a cigijét. Kinyitja
az ajtót, amit persze ki kéne majd cseréltetni, de egy hideg széllökés megállítja.
Egy picit tovább áll a küszöb előtt, aztán kimegy. Az ajtó mellett megcsillan egy
szilánk.

31
Győri László

Oszlop és háló
Kikorhadt a vén akácoszlop,
oldalára dőlt a drótháló ölében.
Aki ideásta – tudjuk a folytatást.
A többi is ebből az utcasorból.
A temetőbe dőltek, a föld jó szoros.
A drótfonat, mint asszonyi jóság,
az tartja még le-leroskadóban.
Miért nem rózsasor, miért nem illatteli rózsák?
Most egy, aztán a többi.

Csak ne látnám!
Mindig a látható világ gyötri a szemem.
Kézért könyörög az oszlop.
Megadjam neki? Mit nem adnék,
ha túllátnék rajtuk, hogyha észrevétlen,
ha láthatatlan lenne valamennyi!
Ha csak koponyám sűrűjébe látnék!

Kézért könyörög az oszlop?

Másért könyörgök lankadatlan.
Még elérhetem a benső világot?
Hol vannak a láthatatlan hálók,
amelyek mindent szilárdan tartanak
erős, kemény, hűséges anyagukkal?
Oszlop és háló: egybeszögezve a kettő.
Ne kerítsetek körbe, látható halandók,
miért az oszlop, minek a szögesdrót!

A vendég
Benyit az ajtón. De köszönni? Nem.
Hiszen családtag, dehogy idegen!
Testvér? Kié? Mohos ős? Unoka?
Milyen rokon miféle rokona,
hogy egyszerre a metszett poharat

32
kiveszi, tölt, cseveg, leragad
örökre, itt van, hozzánk tartozik,
a miénkből kínál, s ha bort iszik,
böfög, kicsinyel, hátba ütöget,
bútort rendez, akár az üteget,
lőtáblát akaszt, amit gondolunk,
rokkantra őrli, belerokkanunk,
belénk szorul a lélegzete is,
áporodott lesz az is, ami friss
volt, a levegő, dohos lesz az otthon
családi mélye, akár a halotton,
mert itt van már a legelső halott,
s jön a többi, mindenki jönni fog,
mindenki meghal, zavartan indul el
a túlotthonba, ha lesz még benne hely.

Tomiból megy a levél

Tomiból megy a levél,
Tomiból fut a levél,
az útja de hosszú!
Mire ahova szánom,
bánatom annyira bánom!
Az bölcs, aki lassú.

De Tomi nem kikötő,

de Tomi mélybe kötő,
Acheron a mélyén.
De Tomi mélybe lökő,
tengerbe, mélybe lökő
a sors meredélyén.

De Tomi messzire van?

Tominak tengere van?
Mi dolga levélnek?
De Tomi nincs eleve,
Tominak más a neve,
mért így nevezétek?

Tominak más a neve,

Bosszú a híre, neve,
Tomi neve: Bosszú.

33
 Száműzni akarátok,
bosszulni akarátok,
a meséje hosszú.
A kegyet nem kegyelem,
Rómában nincs kegyelem,
irgalmat nem ismer.
Az, aki Tomiban él,
örökre Tomiban él,
mint örök az Ister.

Nem is kell oda más,

jobb az elnyugovás
abban, ami érte.
Tomiban senki sem él,
Tomiban egyedül él,
Pontus remetéje.

Hitte, hogy ír levelet,

kezdte a hírlevelet,
de tengerbe szórta.
Vigye mélybe a delfin,
vigye éjbe a delfin!
Nyoma sincs azóta.

Imadaddin Naszimi
kaszídája
Məndə sığar iki cahan, mən bu cahanə siğmazam

Abdullajeva Szvetlana fordítása nyomán

Bennem elfér két világ,

de ebbe a világba én nem férek bele.

Én vagyok a lényeg,
de nincs helyem sehol, a létbe nem férek bele.

Minden, ami volt, van és lesz, bennem egyesül.

Ne kérdezz! Kövess! A válaszaidba nem férek bele.

A világegyetem az én hírnököm,
az én kezdetem, az én életem.

34
Jelekből vagyok, de a jelekbe nem férek bele.
Vélekedésekkel, kételyekkel
senki sem jut el az igazsághoz.
Féligazságokba nem férek bele.

Mélyre áss, hogy megtudd, ki vagyok,

a lényegemet próbáld megérteni.

Én vagyok a lélek és a test,

de a lélekbe, a testbe én nem férek bele.

Én vagyok a kagyló és én vagyok a gyöngy.

Én vagyok a híd, mely pokolba is, mennybe is vezet.

Kincsesházam násfái, gyöngyei nem férnek bele

a világ összes boltjaiba sem.

Az én kincseimet nem láthatja senki,

én vagyok az egész látható világ.

Én vagyok, akiből minden érték ered,

mégsem férek bele a tenger, a föld mélyeibe.

Itt vagyok lélek szerint a világban,

egybeesem az idővel, de az időbe nem férek bele.

Parány vagyok, a Nap vagyok,

a világ hat oldala, a négy jelenség.

Nézd meg fölfedett arcomat,

de nyílt tükrébe nem férek bele.

Egyszerre vagyok a lényeg, a látszat,

a fele méz, a fele rózsa.

Az ítélet vagyok maga és a bizonyíték,

de a némaságba nem férek bele.

Fa vagyok az emésztő tűzben,

kő, amely az égboltra repül.

Lángom lobogó, gyönyörű,

de ebbe a lángba én nem férek bele.

A kaptár minden méze bennem,

35
 a Nap vagyok és a Hold.
Én lehelek lelket a lelketlenbe,
de a lelkes lélekbe nem férek bele.

Egyszerre vagyok öreg és fiatal,

én vagyok a nyíl meg a fölajzott íj.

Én vagyok a hatalom, az örök gazdagság,

de a századokba nem férek bele.

Naszimi vagyok, a hívő, az eretnek.

Kisebb vagyok, mint az én dicsőségem,

de a dicsőségbe mégsem férek bele.

36
Bogdán László

Ott túl, nem messze,

már egy másik világ volt

„Engem, mint egy folyót,

Nehéz idők utamból eltereltek,
Kicserélték az életemet. Másik
Mederben zúg, a régit elkerülve,
A magam partjait nem ismerem.”
(Anna Ahmatova: Az ötödik elégia)

Setét Viola, Kátó Sándor, Técsy Sándor,

Váradi Bejer László, Mózes Attila és Egyed Péter emlékére

46. A tükörlidérc

dolce stil nuovo

Ó, hogy elsuhant minden. Zuhogott érvre év.

Vegzáltak és besúgtak. Ködbe veszett a rév.
Süllyedt kísértethajónk erdélyi tengeren.
Elvesztek mind a társak, már mindenki idegen.
Holnapra tört arcunk is vodka tükrébe vész.
Lamentálunk. Kitartunk. Elmenni is nehéz.
És hová húzhatnánk el? Kibicsaklik az élc.
Friscóba? Firenzébe? Tükrünkből a lidérc
Fityiszt mutat röhögve, s mi várjuk a csodát:
Gróf Rettegit, Danit, Baászt, Sziszt, Elődöt, Zsigát.
Hómezőn vadlúd, vadnyúl. Vissza is jöhetnének.
Tátongó képkeretben salto mortale – végzet.
Idézetek, tanulság, szerelmek, könyv, gyerek…
Ha mit még hátra hagyunk. S ha lesz majd még kinek

37
 47. A démon válla fölött még visszaszól

Maszkok. A kétkedés labirintusai. Kati óhaja.

Meztelen arcom. Puszták. Sóhaj. A tenger moraja.
Évi nevetése. Csikkek. Vodkák. Rulett csend.
Dübörgés. Viola zöldje. Unikornis. Lent, mint fent.
Sziszegés. Felhőcápák. Vad hieroglifák.
Kísértetek. A démon válla fölött visszaszól. Élő libák.
Az a gágogás. Az a szívemnek forduló dárda.
szemükből. Varjak. Hámló falak. Apácazárda.
Olvasót pergetek. Előző életemben boldog-
talán apáca. Vigyázz, int a démon. A dolgok, ó, a dolgok.
Szállhatsz. Foroghatsz. Bármit tehetsz. Kiabálhatsz.
Térdelő lány a sarokban. Rácsok árnyéka arcán.
Imádkozik. Átkozódik. Szavak vermébe hullván
Mereng. Delirálsz. El is mehetsz, vagy várhatsz.

48. A démon elfordul

Mivel ittam is és lábon elhúztam,

végig azt is hittem, hogy megúsztam,
de azóta se ér véget az éjjel.
Hajnali kakas, amint kukorékol,
tudhatjuk már: elég volt a jóból.
Múlhatna már, múlhatna az éjjel.
De ha meg nem gyógyulok reggelre,
gondolkodhatok: meddig? Hova, merre?
Telíteni lehetne szenvedéllyel,
tovább baktatva, nem is nézve széjjel,
hogy múljon el már, haljon meg az éjjel.
Hátam megett ott szobrozik a másik.
Ki tudhatná igazán, mire vágyik?
Unottan fordul el a démon. Ásít.

49. Hazafelé

„Igen – lép közelebb Attila,

most ő van itt, de hova tűnt Viola? –,
én tényleg végig azt hittem,
hogy lábon fogom elhúzni!
Hogy megúszom.

38
Sok mindennel így vagyunk.
Te sem fogod megúszni, ne félj!
Mi ott lebegünk. Várunk!
Alakja foszforeszkálva tűnik a semmibe.
A lombkatedrálisokban erősödik a zúgás,
Fénycsíkok jelzik, közeledik a hajnal.
Megfordulok és elindulok kifelé a sötét erdőből.
Még nem jött el az idő, hogy átmenjek.
Még nem jött el,
De eljön-e valaha egyáltalán?
Visszanézek.
A fák mint őrkatonák szobroznak
a feltámadó fényben.
Aranykezükkel intenek is, de nem nekem.
Igen, ott túl, nem messze,
már egy másik világ volt.
Ahol zajlott a másvilági parti.
Ahol számontartanak, várnak rám,
De elérhetek-e valaha oda?
A tisztáson váratlanul megjelenik Péter.
Mondtam, amikor utoljára
beszélhettünk telefonon,
hogy elmegyek ebből a világból, Lacuskám,
de még nem tudtam akkor, hogy hova.
Valahol hiba csúszott a számításba.
Valamit nem kalkuláltam be,
valamire nem gondoltam,
valamit nem gondoltam végig,
valamit figyelmen kívül hagytam,
s már nem lehet korrigálni.
Elmehettem volna hamarabb is,
néz rám jelentőségteljesen, érted!
Amikor a Kurszk bemutatóján
Moszkvában sétálgattunk, ismeretlen férfi követ,
oda is jön hozzánk,
menjünk vissza a hotelbe, figyelmeztet,
itt, most veszélyben vagyunk,
de nem részletezte, hogy mégis,
milyen veszélyben,
kik akarnának megtámadni és miért?
Forgatott az örvény, beindult az időlift.
Bukarest vagy Tusnádfürdő,
ahol, ma sem tudom miért,
leszálltam a vonatról. Éppen
Szentgyörgyről jöttem, nem is tudtam

39
 mit akarok én itt, fáradt voltam,
aludni szerettem volna, lazítani.
Fény derengett a benzinkút melletti
szálló ablakai mögött, bementem,
a bárpult mögött álló nő
kedvetlenül pillantott rám,
kértem valami italt, gondolkodni kezdtem,
s ekkor váratlanul testes milicista lépett mellém,
„Ba… flacaule… ce cauti aici…
Ia da buletinu’, ba!”1
Átadtam közöltem szállást keresek,
Itt szeretnék aludni.”
„Vrei sa dormi aicu, he…asa deodata…
sunt frumosi muntii nostri…
te-ai ratacit si chiar aici…asa deodata…
na ia sa…”2 Erre egy magas, tréningruhás
férfi lépetta?” mellénk.
„Lasa-l ba, nu vezi ca e artist.”3
Erre a milicista, amekkora volt,
akkorát lépett is le. Megkérdeztem
újdonsült pártfogómat, kicsoda is ő,
nevetett, asztalukhoz invitált.
„Sint de la Echipa de Baschet
F. C. Bihor, sau, ma rog,
Armatura Zalau, cum vrei tu…”4
Körülnéztem. A sportolók
hangtalanul nevettek,
kék szemük villogott,
mellém libbent egy ugyancsak
edzőruhás Delilah. „Simpaticule,
te-ai ratacit –ce vorbesc, artistule,
ce dragut baiat.”5 Akkor nem féltem,
most sem, Moszkvában,
hát mitől is félhettem volna?
De megkértem vendéglátóimat,
mégiscsak halasszuk el egy nappal
a pétervári utazást, elfáradtam.
Hosszú volt az út,
Reggel hallottam a tévében,
hogy bomba robbant azon vonaton.
Buborékká válhattam volna én is,
akár a hőseim, az orosz tengerészek
Akkor pontosan jelzett a műszer.
Nem, nem láttam előre a jövőt,
de rossz előérzetem volt.

40
 Ha tudtam volna, hogy mi következik,
talán mégis felülök a vonatra,
de erről nem most,
ne mindig mindent idő előtt,
ne mindig mindent elsietve!
Voltak élményeink, a Murgó, emlékszel?

Jegyzetek

1 Hej, legény, mit ke­re­sel itt… Add­sza a bu­le­ti­ned, hej…” (román)

2 Itt akarsz alud­ni, hej… így hir­te­len… szépek a mi he­gye­ink… eltévedtél, és éppen
itt… így hir­te­len…” (román)
3 Hagy­jad, nem látod, hogy művész?” (román)
4 A F.C Bi­hor kosárlab­da­csa­patától va­gyunk, vagy ha aka­rod, az Armătura
Zalăutól…” (román)
5 Ked­veském, eltévedtél… mit beszélek, művészkém…mi­lyen szép fiú!” (román)

50. Uzonka, nyár, kutyák I.

A Murgón, harmincnyolc esztendeje

hörgő juhászkutyák fogtak körül.
Sajtért indultunk az esztenára,
nem találtuk a pásztort.
A dögök megszegve minden szabályt
(vagy éppen erősítve?)
fogukat csattogtatva zúdultak felénk,
tágra nyílt szemükben villódzott
a személytelen gyűlölet.
Csaholtak, vicsorogva védték a területük.
Kiűzni a betolakodókat.
Ez volt a dolguk, és nem is kevés!
Egymásnak vetett háttal markoltuk a botot.
„Az orrukra üssél. Ez az érzékeny pontjuk.
Esélyünk így sincsen sok.
De meg nem adhatjuk magunk.”
És rohamoztak máris mindenfelől.
Éreztük ázott bundáik bűzét.
Egy borjú nagyságú eb közelített meg,
amikor az esztena mellett megjelent
az ásítozó pásztor és füttye leállította őket.
Lesunyt fejjel, restelkedve kullogtak el.

41
 51. Uzonka, nyár, kutyák II.
A véletlen játékai, másodszor

Uzonkán, régi nyáron hörgő juhászkutyák

fogtak körül. Megszegve minden törvényt, szabályt,
vagy épp érvényesítve? Heten jöttek felénk.
Láttuk égő szemükben az acsargó veszélyt.
Nem tettek mást, csak védték saját területük.
Csaholva vicsorogtak, lesunyva nagy fejük.
Egymásnak vetett háttal markoltuk a botot.
„Az orrukra üssetek, védjétek magatok.
Esélyünk nincs. Igaz. De meg nem adjuk magunk.
Ne mondhassa senki, hogy beszariak vagyunk.”
Rohanva jönnek nekünk. Villog a foguk.
Borjú nagyságú zúdul. És bot csattan fején.
Véres szemébe vész remény, csalóka fény.
Látjuk árnyát a hegyen, amint messzire fut.

52. Totálbrutál
Igen, történeteink mindig
több irányba evoluáltak,
Te mindig azt kérdezted tőlem,
állhatatos makacssággal, ami nem
volt jellemző rád, hogy igen a véletlenek,
de mi a véletlen?
Talán akkor azt a találkozást, tudod,
Akkor (mikor?) Soha többé
nem térnek vissza azok a beszélgetések,
azok az alkonyi utcák,
azok a hóemberek, a Szamos-parton,
azok a szürke ruhás, kék szemű férfiak,
akik állandóan szembejöttek velünk, elkerültek,
de feltűntek megint, s te megint
és újult erővel kérdezted mi a véletlen,
tudta-e a filozófia, a pszichológia,
a szociológia, a behavioristák,
a strukturalisták, a marxisták,
az egzisztencialisták, az anarchisták
definiálni a véletlent?
De talán nem is ez a lényeg,
hanem a totalitarizmus,
igen, minden kontextuális,
csakhogy ez a kontextus a totálbrutál.”

42
Ferdinand von Schirach
Tizennégy

Pár évvel ezelőtt Brazíliába kellett utaznom. Egyik védencemet ott tartóztatták
le, miután megpróbált néhány száz kilogramm kokaint átcsempészni Európába.
Ilyen nagy mennyiségben nehéz drogot szállítani; a profi bűnözők elsőszámú
szabályát – egyedül követni el a bűncselekményt és senkinek nem beszélni róla –
ilyen üzleteknél szinte lehetetlen betartani. Védencem nem fizette meg vagy nem
fenyegette meg kellőképp bandájának valamelyik tagját; az illető befújta, ő pedig
hat hónapja ült bebörtönözve Rio de Janeiróban.
Rettenetes hely volt az a börtön. A kőpadlón koszos víz állt, a foglyok felhúzott
lábbal kuporogtak a priccseken; olyan bűz volt, mint egy kloákában. A cellák
nyolc-nyolc rabra voltak tervezve, de húszan-harmincan voltak bennük össze-
zárva; a vécé egyszerűen egy lyuk volt a padlón. A foglyok közül sokan voltak
betegek, hullottak a fogaik, ekcémák támadtak a bőrükön; a nedves falakon nagy
rovarok futkostak. Gyakoriak voltak a börtönlázadások, százával haltak az embe-
rek; helyi bűnözőszindikátusok kínozták vagy ölték is meg a foglyokat; a hullákat
földarabolva a csatornarendszerbe dobálták.
A Copacabana Palace-ban laktam, egy, a 20-as években épült, kellemes hotelben,
közvetlenül a strand mellett. Marlene Dietrich, Orson Welles, Igor Sztravinszkij
és Stefan Zweig lakott itt hosszabb-rövidebb ideig. A szállodának úszómedencéje
is volt, terasza a tengerre nézett. Órákig ültem ott tolmácsokkal és helybéli ügy-
védekkel, védelmi stratégiákon meg azon gondolkodva, miként lehetne elérni
védencem Európába való kiadatását. Sajátos zamata volt a dolognak: szemünk
előtt a világ leghíresebb strandja – kis bárok, napernyők alatt, a fehér homokon,
beolajozott testű férfiak mindenféle harcművészeti balettet mutattak be vagy
lábtengóztak, egy csomó fiatal nő azt a jelképes fürdőruhát viselte, amelyet a
helybéliek „fio dental”-nak, fogselyemnek hívnak. Mi viszont a börtönök halálo-
zási indexéről és Brazília megfejthetetlen jogrendjéről beszélgettünk.
Utolsó nap egyedül ültem a teraszon, és egy, a szálloda könyvtárából köl-
csönvett portugál–angol szótár segítségével próbáltam lefordítani magamnak a
bírósági végzést. – Jeges teát ittam és melegszendvicseket ettem hideg uborkasze-
letekkel, amikor egy gyűrött vászonöltönyös kövér fickó állt oda az asztalom elé.
Szívélyesen köszöntött és a nevemen szólított, de én nem ismertem meg.
– Nem tudod már, ki vagyok, mi? – kérdezte nevetve. Hibátlanul beszélt néme-
tül, épp csak némi angol akcentussal.
– Ne haragudjon…
– Oké, oké, semmi baj – szakított félbe. – Megváltoztam egy csöppet, szó se
róla – mondta a hasára téve a kezét. Aztán megmondta a nevét: – Harold.

43
 Ekkor leesett – több mint harminc éve egy esküvőn ismertem meg Haroldot;
egy másod-unokafivére az egyik barátnőmet vette el. A házasság két év után
válással végződött; Harold „tévházasság”-nak nevezte. Ő akkoriban sörfőzde-
üzemgazdaságtant, germanisztikát és filozófiát tanult Münchenben; „teljesen
természetes”-nek állítva ezt a kombinációt.
A szemeszterek közti szünetekben párszor meglátogattam őt Észak-Angliában.
Egy 18. században épült kastélyban lakott ott a családjával; a kastélyt csak „a
ház”-nak nevezték. Harold szerint a háznak „úgy nagyjából százhúsz szobája”
volt; természetesen ő se számolta meg őket soha.
Harold az egyetlen gyermeke volt a családnak. Eleve el volt döntve, hogy ő
örökli majd az apja titulusát, a házat, a tájkerteket, a termőföldeket és az erdőgaz-
daságot, a sörfőzdéket és a haltenyészetet. A család rokonságban állt Bertrand
Russell-lel és a Mitford nővérekkel; Harold néha azzal viccelődött, hogy hánya-
dik ő a trónöröklési sorrendben. A müncheni egyetem egyik filozófiatanára jóval
később azt mondta, Harold volt a legtehetségesebb tanítványa. Ez így is lehetett;
Harold sugárzóan intelligens volt, ugyanakkor teljes mértékben hiányzott belőle
a becsvágy. Szünidőben egész napokat töltöttünk azzal, hogy epret eszegettünk a
ház tetején heverészve, miközben újabb és újabb anekdotákat mesélt a rokonairól.
Harold letelepedett mellém. Piros volt a bőre a naptól, valaha szőke haja most
ősz volt. Odaintett egy pincért.
Szabadságon van-e itt, kérdeztem.
– Itt lakom, körülbelül két éve – mondta. – Valahogy ittragadtam. Jó a kaja meg
a klíma, tetszik a tenger, csak ezért a strandért nem vagyok oda.
A családjáról kérdeztem. Az apja, mondta, pár éve meghalt. – Anyám huszon-
öt évnyi házasság után lelépett egy másik pasassal; valami befektetési bankárral
vagy lovaglásoktatóval vagy mivel.
Harold apja mindennap háromrészes öltönyt hordott, de a lábán soha nem
láttam mást, mint fekete gumicsizmát.
– És miért nem vagy Angliában?
– Na ja… – mondta, és rendelt egy hideg Brahma sört. – Apámat padlóra
küldte a válás. Nem anyagilag, az ellen voltak szerződéses garanciái, de minden
egyéb tekintetben. A házasságuk alatt valószínűleg nem volt a leggyöngédebb
anyámhoz, de a válásuk után elkezdett inni. Aztán pedig…
A pincér kihozta a sört. A pohárra lecsapódott a pára.
– …azután pedig – folytatta Harold – a National Trustra hagyta a házat. Holtig
tartó lakhatási jogom van még négy szobára vonatkozóan. Csakhogy most rend-
be van téve és ki van takarítva minden, és már nem valami otthonos. Mindennap
jönnek a látogatókat hozó buszok. Négy font húsz penny belépődíjat fizetnek és
képeslapokat meg kulcsra akasztható fityegőket vásárolnak a ház képével.
– És miért tette ezt apád?
– Hát igen; én vagyok a sorban az utolsó örökös; nagyon valószínű, hogy
utánam már nem jön senki. Előbb-utóbb minden bizonnyal nekem kellett volna
megtennem; lehet, hogy csak le akarta venni a vállamról.
Meséltem neki a házukban megélt egyik reggelemről. Korán keltem, még
nedves volt a fű: az esős idő szürke-zöld fényei. A csónakházban csupa elfelejtett

44
holmi: egy törött nyelű fejsze, bádogdobozokban beszáradt lakk, mentőöv sza-
kadt zsinórral. A csónak világoskék festése lepattogzott. Kieveztem a tóra. Csend
volt és hideg. Aztán odaföntről a vadludak gágogása. Több százan is lehettek.
Még soha azelőtt nem láttam olyat.
– Igen, a vadludak – mondta Harold. – Sokszor gondolok rájuk. Afrikába
repülnek; a földmágnesesség segítségével tájékozódnak. Éjszakai utazóknak
hívta őket az apám.
– És nem hiányzik mindez?
Harold elgondolkodott. Megpillantottam az arcában azt a fiatalembert, aki
akkor volt.
– Nem hiszem, barátom – mondta némi idő után. – Nem. A haza nem egy hely
valahol, a haza: az emlékeink.
Később azután Harold magával vitt vacsorázni a barátaihoz. Hamar beso-
kalltam a társaságtól, taxit rendeltem és visszavitettem magam a szállodába.
A strandnál kiszálltam, és végigsétáltam a boulevard fekete-fehér hullámmintás
márványán. Újra hűvösebb lett a levegő, a tenger nyugodt volt. Hirtelen apám
jutott eszembe. Mezítláb áll a folyóban és horgászik. Napszítta szalmakalap van
a fején, szája sarkában cigaretta. Sovány, magas és napbarnított, fehér ingének
ujja fölgyűrve, órájának üvege újra meg újra visszaveri a napot. Frissen kaszált
fű illatát érezni. Hat-hét éves lehetek; van egy apámtól ajándékba kapott piros
svájci bicskám. Ágakat hegyezek vele egy kövön ülve. Miután apám kifogott két
pisztrángot, bedörzsöljük őket sóval, fölszúrjuk a botokra és a tűz fölé tartjuk.
Fekete és ragacsos a kezem a gyantától, még a folyóban sem igen sikerül lemos-
nom. Apám azt mondja, a gyantából szurkot lehet csinálni. Mesél egy ausztrál
fizikusról, aki arra volt kíváncsi, mennyire folyékony a szurok, ezért forrón
egy henger alakú edénybe töltötte, hagyta megdermedni, majd megfordította
az edényt. Az első csepp, mondta, nyolc év múlva csöppent le, és újabb kilenc
év múlva a második, aztán pedig meghalt a tudós. De a henger megvan még; a
kísérlet ma is folyik.
A pisztrángok szeme kifehéredik a forróságtól, húsuk csupa szálka, és förtel-
mes íze van, de úgy teszünk, mintha valami ínyencséget ennénk. Elhatározzuk,
hogy elutazunk Ausztráliába, hogy lássuk lecsöppenni a következő cseppet.
Meglátogatjuk a bennszülötteket, mondja apám; ők csak a jelent ismerik, se a
múltat, se a jövőt – ezekre szavak sincsenek a nyelvükben. Meg kell kérdeznünk
őket, mit gondolnak a szurok folyási sebességéről; biztosan el fogják árulni a tit-
kukat. A tűzbe bámulunk, és a világ leglassúbb kísérletére gondolunk.
Akkoriban nem volt idő, ahogy az emlékezés általában sem ismeri az időt.
Csak a nyár volt, amikor odalent voltunk a folyónál, pisztrángot fogtunk, és én
azt gondoltam, hogy soha semmi nem fog változni.
Most öregebb vagyok, mint ahány évesen apám meghalt – korán ment el, és
soha nem utaztunk Ausztráliába.
Azóta eltelt egy fél évszázad, és minden megváltozott. Megszűntek a nagy
háztartások, s velük együtt eltűntek a szobalányok, a szakácsnők, a kertészek,
a sofőrök és az erdészek a kutyáikkal, amelyeket annyira szerettem. Rég a másé
már a buja, sötétzöld park, amelyben felnőttem. A tavacskák a tündérrózsákkal,

45
az ívelt fahíd, a teniszpálya a fehér nadrágot belepő és a cipőkre tapadó vörös
salakkal, az uszoda, amelynek víztükrén levelek sodródtak, az üvegház és a
viharvert kertészet, a lóistállók – mindez rég nincsen már. Haroldnak igaza volt:
gyerekkorom végtelennek tűnően lassú napjai, apám cigarettáinak füstje, az
enyhe nyári esték borostyánfénye – ez a világ már csak bennem létezik.
Másnap reggel a hotelportás egy vastag borítékot adott át. Harold azt írta,
nem tud lejönni reggelizni; túl sokat ivott, de jó utat kíván hazafelé. A boríték-
ban egy könyv volt – fogalmam sincs, hogy tudta fölhajtani –: Eichendorff köl-
teményeinek egy régi kiadása. Jóval később, az Európába tartó éjszakai repülő-
járaton eszembe jutottak az éjszakai utazók, és lapozgattam a könyvben. Harold
egy, a házat ábrázoló, rettenetes képeslapot tett be a lapok közé. Az egyik vers
két sorát aláhúzta; ha valaki a hazáról beszél, én óhatatlanul is mindig ezekre
gondolok:

Mindnyájan hazavágyunk,
És nem tudjuk, hová.

Harmincöt
Egy művészettörténésszel lesz találkám hamarosan. Az egyik újságban az állt,
hogy 1938-ban, Bécsben a nácik kifosztottak egy családot; egy korábban az ő
tulajdonukban álló festményt később a dédapám „vásárolt meg”.
Háború után a szövetséges hatalmak lefoglalták a dédapám és a nagyapám
vagyonát. Néhány évvel később a nagyanyám Münchenben visszavásárolhatta a
képet a hatóságoktól – nevetséges összegért. Pár nappal később, írja a továbbiak-
ban az újság, nagy nyereséggel adott túl rajta.
Az illető család leszármazottai ma New Yorkban élnek. Soha nem kapták vis�-
sza a képet.
Tanácsot kérek a művészettörténésztől, mi az, amit most tehetek. A számtalan
büntetőeljárás, amelyben védőügyvédként részt vettem, azzal a felismeréssel
szolgált, hogy olykor segít az áldozatok felvilágosítása. Csak ha ismerjük a
gonoszt, akkor tudunk tovább élni vele a világban.
A taxiban újra megnézem az elrabolt festményről az újságban közölt képet.
Csinos, békés táj Hollandiában, piros tetős ház cégérrel, a háttérben kéttornyú
templom, férfiak és asszonyok, gyerekek, fák, kékesszürke ég. A kép alighanem
csak másolat, olvasom a cikkben, úgyszólván értéktelen. Ám ez nem igaz.
Georg gyerekkori barátom volt. Kezdetben a szüleink nem látogathattak min-
ket az internátusban, csak szünidőben utazhattunk haza, és csak háromhetente
volt szabad telefonálnunk a szüleinknek. Csak a harmadik korcsoportban (ami-
kor tizenhárom évesek voltunk) lazítottak a páterek a szabályokon. Nem tudom,
azért-e, mert idősebbek lettünk, vagy egyébként is belátták, hogy abban az idő-
ben életszerűtlen már a régi szigor, mindenesetre attól kezdve minden harmadik
hétvégén elutazhattunk.

46
 Georg mindössze nyolcvan kilométerre lakott az internátustól, így aztán gyak-
ran töltöttem náluk ezeket a hétvégéket. A Boden-tó mellett laktak egy 18. szá-
zadból való kiskastélyban. Georg szülei kövérek voltak, és úgy néztek ki a piros
arcukkal, mint nyáron a kertjükben az almák.
Ezeken a vasárnapokon mindig meg kellett látogatnunk Georg nagyanyját is;
ehhez a szülők ragaszkodtak. Az idős hölgy két alacsony szobát lakott a felső
szinten. Már régóta nem hagyta el az ágyát.
Mi Georggal mindig a visszautazásunk előtti utolsó pillanatig halogattuk ezt
a látogatást. A nagymama szobájában télen-nyáron működött a fűtés, amitől ret-
tenetes hőség volt. Kellemetlennek éreztük az öregasszony hangját, a tekintetét
és a szagát. Amikor odafönt voltunk nála, egymás mellett kellett állnunk az ágya
előtt, ő az iskoláról, a jegyeinkről és a tanárokról kérdezgetett, és ha jól válaszol-
tunk – szinte mindig hazudtunk –, mindketten kaptunk tőle egy-egy pénzérmét,
amelyet az erszényéből halászott ki vékony ujjaival.
Georgék házában rengeteg kép volt fölakasztva; megsötétedett csendéletek,
fácánokkal és foglyokkal, páncélt vagy bársonyruhát viselő ősök, vadász- és
lovasjeleneteket ábrázoló rézkarcok. Csupán az öreg hölgy szobájában volt
egyetlenegy kép, amely sem a házhoz, sem a lakóihoz nem illett. A nagymama
az ágyával szemben akasztotta fel: déltengeri környezet, két ruhátlan nő hever
a tengerparton, közöttük egy sárga kutya hempereg. Ragyogóan élénk színek,
nagy felületek, árnyék nélküli figurák. Mindig is szerettem volna alaposabban
szemügyre venni a képet, de az öreg hölgy szeme előtt sosem mertem.
Sok évvel később meglátogattam Georgot a hamburgi házában. Már felnőttek
voltunk, Georg gyerekei egyetemisták voltak. Gyerekkori barátom beházaso-
dott egy jómódú családba, és ingatlankereskedéssel komoly vagyonra tett szert.
Hamburgi házuk a 20-as években épült, és úgy volt berendezve, ahogy az ilyen
házak mind: Bauhaus-lámpák, Eames & Jacobsen bútorok, dekoratív könyvsorok
és zöld kanapék. A teraszon álló kényelmes fotelekből látni lehetett az Elbát és a
túlpartot.
A kandalló fölött ott lógott a Georg nagymamájának halottas szobájából való
kép. Georg azt mondta, hamisítvány; egy Gauguin roppant silány másolata.
Olvasta a nagyanyja naplóit, amelyeket a halála után az éjjeliszekrényében talál-
tak. A nagymama a háború után néhány évig Madridban élt; ezt a családban
már senki nem tudta. Alighanem azért ment oda, hogy megszabaduljon végre az
állandó rokoni felügyelettől.
Madridban lett egy szeretője, egy festő. Ez a férfi ajándékozta neki a képet.
Georg nagyanyja, akit mi mindig szigorú, sótlan öregasszonynak láttunk, ezt írta
a naplójában: „Ő az egyetlen férfi, akivel teljes egész vagyok. Meghalni nem rossz
dolog, de rossz, ha valaki megszűnik szeretni. A hátralévő életemben már mindig
csak egy fél leszek.” És Michelangelo egyik szonettjéből idézett: „Nel vostro fiato
son le mio parole – szavam a lélegzetedben születik.” A naplóíró akkor huszon-
három éves volt; három évvel később hozzáment Georg nagyapjához és a Boden-
tó melletti kastélyba költözött vele.
Sokáig álltunk a déltengeri jelenetet ábrázoló kép előtt. Végül Georg azt mond-
ta, ez az értéktelen kép a legnagyobb kincse.

47
 Berlinben az illető művészettörténész beszámol arról, mire jutott. Bonyolult
a jogi helyzet a hivatalosan kisajátított, valójában elrabolt műkincsek dolgában,
mondja, mesél a kérdéssel foglalkozó nemzetközi konferenciákról, hatóságokról
és alapítványokról, vázolja a kutatómunka nehézségeit. E tudományágnak még a
sztenderdjei sincsenek teljeskörűen kidolgozva, mondja.
A déltengeri szigetek festőjére gondolok, meg Georg nagymamájára, és arra,
hogy az emlékeinkkel vagyunk azonosak. A múlt nem halott, írta valahol William
Faulkner. Sőt, még csak el sem múlt.
Tatár Sándor fordításai

Ferdinand von Schirach (1964 –) német védőügyvéd, író, publicista. Hosszú, iro-
dalmi munkássága kezdetétől egy darabig azzal párhuzamosan futó védőügyvédi praxis
után döntött az irodalom hivatásszerű művelése mellett. Ügyvédi élményei, tapasztalatai
messzemenően meghatározzák negyvenöt évesen kezdett írói tevékenysége tematikáját.
Regények, novellaciklusok és színdarabok nemzetközileg is elismert szerzője, könyvei
eddig negyven országban jelentek meg, és példányszámrekordokat döntögettek. (Díjai is
főként nemzetköziek, de német nyelvterületen is sztárszerző.)
Itt közölt írásai a Luchterhand Kiadónál 2019-ben megjelent Kaffee und Zigaretten
(Kávé és cigaretta) című vegyes prózakötetéből valók.

48
Vass Norbert
Honvéd

Unalmasabb volt ez az óra most, mint a Hegedűs Bazsi nővérének a Boney

M-kazettáján a B oldal. Kedd volt, amikor környezetismeret az utolsó, és a Braun
Marika néni a folyami rák ollóiról beszélt, mi meg az amőbára figyeltünk már inkább
a Varga Zoltival. Jobban szerettem, ha az x-szel van a Zolti, mert olyan bumfordi
köröket tudott csak rajzolni, hogy elnéztem sokszor a sort, és mire észrevettem, ott
volt már addigra neki átlóban három, de úgy, hogy az egyik végén se volt iksz, és
berajzolt egy negyediket is ilyenkor a rotringjával a Zolti, és húzta is be magának a
strigulát az oldal tetején. Öt-kettőre vezetett most, és olyan nehéz lett volna innen
fordítani, mintha a Bőzsöny Zsolti ment volna ennyire a brazilokkal gombfociban,
mert olyankor kipasszolgatta már valahogy mindig, hogy Romário, Mazinho, Aldair,
Dunga. Pont, mint az a négy kör most a Zoltinál. Mondtam is neki, hogy ő nyert, és
a Takács Bélát kezdtem nézni, ahogy a cafus kulcstartójának a hátsó felét nézi, de
hiába, gondoltam, mert azon úgyis huszonöt fokot mutat a hőmérő mindig, mintha
megcserélték volna az amőbaállás számait, hiába mondta neki a trafikban a Géza
bácsi, hogy ez a hőmérős azért több egy százassal, mert mér is, ha egyszer nem mért.
Nyáron a mélyhűtőbe is betettük, de meg se mozdult a piros csíkja. Meg akkor se,
amikor a Husztiknak a vízforralós fóliájába tettük egy percre bele, amit valamelyik
túlélőcsomagból szedett ki a Husztik. Akkor meg, gondoltam, hiába lehelgeti, meg
dörzsöli a Béla, nem mozdul az meg most se, mert műanyag van abban, nem higany,
csak nem szerette a Béla, hogy becsapta a Géza bácsi, úgyhogy nézegette a hőmérőt
mindig, hogy egyszer majd beindul. A Marika néni be volt viszont már indulva, és
mondta, hogy miből fog legközelebb kérdezni, aztán kicsöngettek végre.
A Husztik jött óra után oda, és kérdezte, hogy van-e kedvünk ebéd előtt a túlélő-
csomagos csokijából törni, és hát persze, hogy volt. Roszogott az a csoki az ember
fogai között, mintha a sóderkupacba harapott volna a Nagy Laci bácsiék építkezé-
sén, vagy a homokba, de közben finom is volt, mert a túlélőcsomagot az amerikaiak
rakták össze, azok meg finomra csináltak mindent, a pépes valamijeiket kivéve.
A nagybátyja hozta a Husztiknak a túlélőcsomagokat, aki a taszári bázison volt éjje-
liőr, és ahogy a sorompónál az út döccent, leestek ezek a túlélők a kamion platójáról
mindig, a Husztik így mondta. Jó szeme lehetett a nagybátyjának nagyon, mert bar-
nák voltak a csomagok, és az nem látszik valami jól éjszaka, de azért volt a nagybátyja
éjjeliőr, mondta a Husztik, mert jól látta a sötétben a barnát is. Nem volt különben a
túlélőcsomag egy nagy téglánál sokkal nagyobb, annyi minden volt viszont benne,
hogy ötször is jól lehetett belőle lakni, de egy éhesebb katonának is elég lehetett négy
evésre, legalább. Vastag műanyagba volt mindegyik túlélő csomagolva, amit kony-
hakéssel lehetett felbontani csak, vagy a Béla bicskájával esetleg. Egyetlen egy szám

49
volt a csomagokra nyomva, más semmi, abból lehetett tudni mindent, és a Husztik
szerint a hetesben voltak a legfinomabb dolgok, de az ritkán esett csak le a kamio-
nokról, sajnos.
Most viszont szerencsénk volt, mert a hetesben volt ez a csoki is, mondjuk, mondta
a Husztik, amivel kínált meg mogyoróvaj, de nem édes az, mint a Nutella, hanem sós
fajta, van akkor egy tenyérnyi, fehér valami is benne, ami kinézetre a puffasztott rizs-
re hasonlít, az íze meg olyan, mintha egyszerre harapna az ember szárított almába,
szőlőcukorba és narancsba. Volt akkor a túlélőben egy kis üveg Tabasco, ami jobban
csípett a pirosaranynál, úgyhogy a halászléba meg a babgulyásba is egyet szabadott
csak belőle csöppenteni, ha meg megnyaltuk, akkor viszketni kezdett először tőle a
nyelvünk, utána meg elzsibbadt.
A Béla hőmérőjére is rá kellett volna csöppenteni egyet a Tabascóból, beindult
volna talán az is, de az amerikaiak jobban bírhatták az erőset nálunk, és ha már oda
volt nekik csomagolva, ráöntötték a Husztik szerint az egészet arra a valamire, ami-
hez a forralófólia volt a túlélőben. Ebből lett a pép. Olyan volt ez a fólia, hogy beleön-
tött egy kis vizet az ember, és pezsegni kezdett, mint a Plussz, csak forró is lett közben
egyből, és át is melegítette azt a löncsszerű pépet, ami mellé volt csomagolva, de úgy,
hogy perceket kellett várni, mire kihűlt. Fura volt ez az egész nagyon, szokatlan, úgy-
hogy nem mertük mi megkóstolni se melegen, se kihűlve, inkább a Béláék kutyájának
adtuk, vagy a Jani bácsi macskájának, a Mircinek. Az egye. Hány fokot mutat most a
cafus hőmérő, kérdeztem a Bélát, ő meg a fejét ingatta, hogy huszonöt, és hogy kiteszi
majd délután a nagyító alá, otthon, a napra, és mondta, hogy ne szarakodjunk, együk
meg a kelkáposztafőzeléket inkább.
Lassan ment a menzán a sor, de be is mondta a Dicső Erzsike néni a hangosba az
évnyitón, hogy ez lesz, mert kiment az amerikaiakhoz az a kontyos konyhás dolgozni,
a bázisra, és itt, nálunk a Juliska néni maradt csak. Biztos azokat a pépeket főzi akkor,
a kontyos meg szárítja, amiket a nagybátyja hoz néha a Husztiknak, gondoltam,
nekünk meg kelkáposztafőzeléket adnak most majd, száraz héjú kenyérrel. A Hudi
Klau állt előttünk a sorban, és hátrafordult, és mondta, hogy be van. Arra mondta ezt
a Klau, hogy a naplóba, úgy látta, be van a Hoppár írva, még mindig. Egyszer sem
láttuk ezt a Hoppár Adriánt pedig, csak a Klau a nevét a naplóban, és nem is mondott
a Kati néni se róla semmit, abból sejtettük viszont, hogy jönni fog majd, hogy huszon-
kettőt kellett idéntől a hetesnek a létszámra mondani, ami úgy jöhetett csak ki, ha
valaki új jön, és akkor meglátta a Klau ezt a nevet a naplóban, tegnap, hogy Hoppár
Adrián. Kicsoda, kérdezte mindenki, kicsoda?
Találgatni kezdtük, amíg álltunk a sorban, hogy milyen fiú lehet vajon a Hoppár,
és hogy gyűjti-e a Turbo rágós papírt például, vagy hogy takonylabdázni szeret-e, és
hogy felteszi-e a ziccert pincérrel, ahogy a Pippen szokta a Bullsban, vagy a nagyszü-
netben a Papcsik Matyi nálunk, és hogy rálőné-e a Zubor Zolinak egyből, vagy lepas�-
szolná inkább a Baranyai Ferikének a labdát. Azt is mondta a Husztik, hogy a Hoppár
amerikai szerinte, mert tud valami színészt is hasonló nevűt, és hogy a bázison dol-
gozhat az apja, biztos, és azért nem jön szerinte még be, mert nem tud elég jól magya-
rul. Ismer ilyet a nagybátyja is kint, Taszáron, hogy az egyik takarító egy katonához
költözött, és ülnek vasárnap a Disney előtt együtt, és várják, hogy a lányuk milyen
nyelven szólal majd meg, hogy Kacsamesék, vagy hogy Duck Tales. De hát, mondta a
Zolti, amiatt nem kellene aggódnia, hogy hogy beszél, mert a Deutschmobilból vették
már ők is a Ludwig das Gespensterkindet biztos, és elég lenne elénekelnünk együtt,

50
hogy féljünk, és utána egyből jóban is lennénk. Meg amőbázni is tudnánk vele kör-
nyezetismeret alatt attól, hogy magyarul nem tud, mondtam, mert abban tenni kell
csak, a Bélának meg az jutott eszébe, hogy bicajozni is elhívhatnánk a gyogyeszhoz
a Hoppárt, lemérni, mennyit megy, a Husztik meg mondani kezdte, hogy pingp-, de
befogta inkább a száját.
Ő meg elvihetne a játékterembe minket, amit az amerikaiak a könyvtár helyén
nyitnak Taszáron majd, mondta a Váldi, aki ott állt mögöttünk végig, és hallgatta
eddig, mit beszélünk. Milyen játékterem, Váldi, kérdezte a Béla, és a Váldira nézett
most mindenki, aki ritkán beszélt, meg ritkán jött a menzára is enni, mert hülyén
mondta az sz-t, meg hülyén jártak a buszai Taszárra, de a kelkáposztafőzeléket, azt
szerette, úgyhogy úgy lehetett vele, hogy a mait megvárja, mindenképp. Azt ő nem
tudja, mondta, mert nem nyitott még ki, de jó nagy, hát, amekkora volt a könyvtár.
Nyár végén vették meg az amerikaiak a könyvtárt, és elhordtak már mindent onnan,
a polcokat is mind kidobták, és kaptak egy levelet ők is, a Váldiék, hogy minden
taszári, aki be volt a könyvtárba iratkozva, elvihet tíz könyvet ingyen, de neki csak két
Pókember kellett, három régi Süni, amiknek érdes volt a borítója még, meg a Vadölő.
És, hogy amikor bement ő ezekért, bent volt még négy vagy öt Kaland-Játék-Kockázat
is, A halállabirintus bajnoka meg A gyíkkirály szigete biztos, mondta a Váldi, meg a
MAGUS is, mert nem ismerik azt Taszáron, egyáltalán. A Szegedi hogy örülne pedig
annak, mondta a Béla, és amire megkaptuk a kelkáposztafőzeléket, biztosak voltunk
addigra benne mind, hogy amerikai a Hoppár apja, és hogy akkor ő is amerikai, hogy
végigment a MAGUS-on már legalább kétszer, és vártuk, hogy jöjjön, mert biztos jó
kis G.I. Joe-i vannak, meg Transformersei, és megbeszéltük, hogy nézzük majd este a
Cartoon Networköt a parabolán, hogy tanuljunk belőle valamennyi angolt.
Edzésre mentem a napköziből, és mondtam az öltözőben a Szegvári Sziszónak,
hogy tudja-e, hogy nyitnak az amerikaiak egy játéktermet Taszáron, és hogy meglesz
ott majd a Sega Rally meg a Mortál is szerintem, de ezt csak úgy mondtam, és az is
lehet, hogy ki fogunk majd tudni oda hétvégén járni, mert az új osztálytársunk, az
amerikai. Ott van az apja a bázison, és talán éppen az anyja rakja azt a sok szép koszo-
rút össze, amik az amerikai zászlót adják ki virágból, és amilyenből vittek a taszári
katonák a Kossuth-szoborhoz legutóbb is, március 15-én. Kérdezte tőlem a Sziszó,
hogy hogy hívják ezt a fiút, én meg mondtam neki, hogy Hoppár, hogy Hoppár
Adrián, és hogy a Husztik szerint valami színésznek is a rokona, a Sziszó meg nézett
csak, és mondta, hogy nem amerikai ez a Hoppár, hanem Igalból költöztek be a nyá-
ron, és úgy volt, tényleg, hogy oda fog majd jönni hozzánk suliba, de ott laknak most
a Pipacs utcai panelban, úgyhogy a Honvédba íratták inkább, a B-be. És hogy együtt
van velük a tornaórájuk, és ügyetlen a Hoppár nagyon, de rárúg mégis, mindent, de
mondjuk körbekínál óra után csokival mindenkit. Egyszerű, barna csomagolásban
van a csokija, nincs ráírva semmi se, és olyan kicsit az íze, mint a fűrészpornak, de
mégis valahogy nagyon finom. A számban éreztem a túlélőcsomagos csokinak az ízét,
és néztem a Sziszóra, de megszólalni, azt nem tudtam. És odaért a Tóth Matyi is köz-
ben, ledobta a cuccát a padra, és kérdezte, hogy, na, mi van, pöcsösök, úszni inkább,
vagy meghalni? És akkor azt mondtam majdnem neki, hogy úszni azt nagyon nincs
most kedvem, de inkább csak néztem.

51
Purosz Leonidasz

Béka
Mikor R. kért, üssem meg az ágyban,
féltem, hogy csak imponálni akar.
A mértéket kell tudni, mondtam másnap D.-nek.
Ha a kezet szűznek érzi, szégyenben marad.
Ha nagyon tapasztaltnak, magam előtt szégyen.

Összebújtunk, átcsókolóztuk az Arsenal-meccset.

Ki volt a te apád?
Vagy egyszerűen ugyanazt a pornót nézzük.
Összetörve fekszik, azt nyöszörgi: még.
Melyikünk fantáziája?

Az erőszak olyan, mint a lassan melegített víz:

a béka észre sem veszi, hogy megfő,
idéztem politikai összefüggésben.
Így van, mondta szomorúság nélkül.
Engem is csak egyszer kellett kérni,

soha nem beszélgettünk a szexről.

Kirándultunk, tanultunk és főztünk,
néha megjelentünk nyilvánosan is.
Fantáziánk közös, sötét titok maradt,
pedig semmi fantáziánk nem volt.

R. mondja
„Gimnazistaként professzor
akartam lenni. Professzor asszony!
Hazaköltözöm.
Az oktatók paradicsomában
ennyit tanultam:
a legtöbb férfi brutális vagy gyáva,
a nők pedig rosszindulatúak.
Évek óta álruhában élek.
Engem nem kell felszabadítani.”

52
De nem miattam, ugye?

„Hazaköltözöm, és dolgozom
a helyi kisközértben.
Mivel szolgálhatok?
Egy tavaszi napon jégeső esik,
pedig nem mondta a rádió.
Ez lesz a szabadság:
vásárlóink otthon maradnak.
A mélázó biztonsági őrt
figyelem, mint egy anya.”

De nem miattam, ugye?

„Egyetlen pillanatra felejtsd el,

amit férfiról és nőről gondolsz.
Nézz végig rajtam.
A szerződést betartottad
elsőtől az utolsó betűig.”

53
Gálfalvi György
Űr a tornácon

Immár rítusommá vált: esténként, ha ráérek, kiülök a teraszra a naplementét

bámulni. Ahány naplemente, annyi fény-árnyék orgia, s én nem tudok betelni a
színek kavalkádjával. Napszentülte után a félig szürkülőtől a vaksötétig rendsze-
rint a helyemen maradok a háncspadon, meglesem a csillagok feljövetelét. Ezen
a nyáron esténként gyakran volt szélcsend mifelénk, de az illatcsend szerencsére
elmaradt. Az orgona elvirágzása után a terasz violái sem dúdolnak bársonyosan
bőrközelből, de a kert végéből a jázmin még mindig idáig üzen emlékeket pen-
dítve: „Az alkonyatban kerítések mentén érezd a jázmin súlyos illatát, illat, nyár, csók,
alkony, így van ez csak rendjén, s ha így van, akkor dalban illan át.”
A verset Majtényi Erik írta, nem olyan régen, 1954-ben, Közérdekű hozzászólás
címen, harmincnégy évesen arra biztatva nála is fiatalabb társait, köztük név
szerint megszólítva az akkor huszonegy éves Páskándi Gézát, hogy harcos köz-
életi verseik mellett ne engedjék elsenyvedni a szerelmi lírát. A hívó szóra – illat
– Lászlóffy Aladár is odaáll közénk, s belesuttogja a csendbe: „suhog az illat náda-
sa, Zsuzsanna fürdik valahol”. Nem vagyok tehát egyedül a teraszon, még akkor
sem, ha vénemberesen egyre hajlamosabb lettem a magányomról rinyálni, s a
feleségem túl éles fülével azon kapott, hogy suta automatizmussal motyorgom
a sötétbe: magamra maradtam. Nem, nem vagyok egyedül, ott vannak velem a
barátaim, mellettem van egész életem. Teraszomról nappal négy toronyra látni.
Ha távol vagyok, négy torony harangja szól utánam. Azokról a tornyokról akkor
is tudok, amikor nem látom őket.
Barátaim korán észrevették, fokozottan hajlamos vagyok az emlékezésre. Szász
János 1977-ben számomra teljesen váratlanul tette közzé az Utunkban: „Gálfalvi
Gyurka bajsza belelóg az emlékek borába.” Talán mégsem ferde hajlam az emlékezés.
Illyés Gyula a Hitelben nemrég közölt naplójegyzetei között olvasom: „Tudásunk:
az emlékeink. Egyéniségünk: emlékeink. Egész lényünk ennyi: emlékeink. Minél több
emlék, annál több emberség tehát. A teljes emberséget a vége felé éri el az ember, öregedve.
Ha emlékeink épen maradnának, halálunk pillanata volna a leggazdagabb pillanatunk.”
Preszenilis állapotomban felborult a menetrend megzápult agyamban (a
gyémánteszű Székely Jánosnak volt írásban és szóban gyakori siráma e kifeje-
zés: megzápult agyam). Logikátlanul merülnek fel a libikókán az emlékek, az
események, a verssorok, a gondolatok. A kicsillagosodott ég alatt önkéntelenül
is dúdolni kezdek. Felgyúlnak a havasi pásztortüzek, amelyek egykori tábortü-
zeinkre válaszoltak ősi távközléssel, de a zsákutcás magyar történelmen ezúttal
nem megyek dalolva végig. Azon tűnődöm – az ördög tudja, miért ez jut eszem-

54
be a tábortüzekről –, hogy nehezebb hasznosnak lenni, ha úgy érzed, már nincs
szükség reád. Semmirekellő lett belőlem, borongok, pedig valaha hemzsegő
voltam. Nem kell fölöttem a tiszta égnek elborulnia ahhoz, hogy éles legyen az
emlék. Amikor Hamvas Béla mondatát olvastam: „Minden ember éhségben éli le
az életét” – azonnal hozzátettem: de nem mindegy, mire volt éhes. Tisztelettel
jelentem: én éhes maradtam. Hogy ne érezzem túlságosan patetikusnak a
mondatot, azonnal alkalmi versikém rémlik fel bennem, amelyet a kórházban,
csövekkel kipányvázva holtmereven a plafonra szegezett tekintettel morogtam:
„A karomban tű, a farkomban katéter, csoda-e, ha nem ízlik sem élet, sem étel.” Kórházi
kalandjaim során, az intenzív osztályon való vendégszerepléseimet és a sebészeti
belémavatkozásokat is ideértve, tudtommal nem pánikoltam a szükségesnél job-
ban. Visszatérő mondatomnak – megúsztam az életemet – csak mellékesen volt
egészségügyi vonatkozása. Az ösztöneim azonban jelezték a veszélyt. Az, hogy
megúsztam az életemet, nem jelenti azt, hogy nálam okosabb ösztöneimnek nem
volt igazuk. Volt mit megúsznom. Ne tűnjék téves általánosításnak: Mi, nemzeti-
ségi sorban élők kihegyezetten hajlamosak vagyunk arra, hogy a vészjósló jeleket
érzékeljük, van a lelkünknek egy csücske, amely tapasztalatainkat begyűjtve
szinte predesztinál a veszélyérzetre. Én hiszek az ösztöneimnek, s utólag igazat
adok Székely Jánosnak, akivel húsz évet végigvitáztam többek között erről is az
Igaz Szó szerkesztőségében: „Sohasem lehetünk eléggé pesszimisták.” Úgy tudom,
alapjában véve derűs, bőnedvű embernek ismertek, de vénségemre magamra
száradtam, s mint ilyen, jó ideje terhemre vagyok. Írásban és szóban évek óta
kényszeresen ismételgetem: idegen ez az évezred. Egyre kevesebb okom van
remélni, hogy eljön az én időm, eljön a mi időnk, s egyszer majd otthon érzem
magam időben és térben. Elismerem, hogy idegenségemnek alapvetően két oka
van: Én és a világ, a világ és én.
Elhallgatnak a tücskök, hűvösen lebben a szél, a denevérek megjelennek a
fejem fölött, s bár sohasem viszolyogtam tőlük, ideje becsoszognom a szobába.
Ügyelek, nehogy megbotoljak a papucsomban, s akkorát repüljek, hogy már
a levegőben sajnáljam magam. A könyvespolcomhoz araszolok, megkeresem
Lászlóffy Aladár Mezőség című versét, mert kétségeim támadtak. De jól emlé-
keztem, valóban így olvasni a szövegben: „suhog az illat nádasa”. Marad a kétely
árnyéka: Valóban így írta a szerző? Nem tévedett egy betűt a korrektor vagy a
szedő? Nem vagyok benne biztos, hogy találkozunk, de ha mégis összefutunk
egy égi kocsmában vagy könyvtárban, ez lesz az első kérdésem: Suhog vagy
susog az illat nádasa, Aladár?

55
Kozma Huba
Barátnak mehetős…

Aki ismerte boldogult úrfikorában is, emlékezhet rá, milyen nehezen tudta féken tarta-
ni indulatait egykoron. Felpofozta az őt megszégyeníteni próbáló gimnáziumi tanárát,
visszaütött a szekuritátés verőlegénynek, moziplakátot – Talpra, Győző! – ragasztott
pecsovics főszerkesztője ajtajára. S jól tudja persze róla bizonyára azt is az írásait ismerő,
mondatait felidézni tudó emlékező, hogy Gálfalvi György barátnak mehetős, alattvalónak
alkalmatlan.
A marosvásárhelyi író, szerkesztő, közügyek fáradhatatlan robotosa legutóbbi meg-
jelent – a titkosszolgákat társszerzőként felhasználó – önéletidéző könyvének kiadásakor
(Kacagásaink, 2016) hetvenötödik életévéhez közelít. S most, 2018-ban a kolozsvári Polisz
kiadásában a Petőfi Irodalmi Múzeum főmuzeológusa, Gáspár György Alattvalónak alkal-
matlan címmel a vele és általa készített múltidéző írások felhasználásával megkésett szü-
letésnapi ajándékként pályaképét, az „összegző jelentést” is megrajzolta, -írta. Hatékony
szerkesztői segítséget kapott gyűjtőmunkájához a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum
munkatársa a kinti világ egyik legalaposabb ismerőjétől, a romániai zord időt maga is ala-
posan megszenvedő folyóiratszerkesztő-irodalomtörténésztől, Dávid Gyulától, a könyv
szerkesztőjétől.
A pályatárs, Markó Béla szavait használva múltidéző breviárium ez a könyv, melynek
gyakori forgatása révén jobban megismerkedhetünk múltunk mindmáig nehezen érthető,
értelmezhető nyomasztó fejezetével.
Gálfalvi György irodalmi pályája, „pályairányultsága” szülővárosához, Maros­vásár­
helyhez köthető. A nálánál kilenc esztendővel idősebb irodalomkritikus-szerkesztő bátyja,
Zsolt jóvoltából házhoz megy hozzájuk az irodalom, már diákkorában megismerkedik
az előtte járó nemzedék íróival, költőivel. Sokat olvas, és kicsapott gimnazistaként egy
szakszervezeti könyvtárban, diákmunkát végezve, rátalál a mészkői unitárius pap, Balázs
Ferenc Rög alatt című könyvére is, amely majdani felelősségteljes közösségszervező mun-
kájának példatárává, kovászává válik. Egyetemre Kolozsvárott jár, és az ott szerveződő
Gaál Gábor Körben is mellészegődik a kötelékben repülés igénye. Én a közös erőfeszítés
öröménél intenzívebb örömöt nem ismerek – mondja 1994 májusában Tóbiás Áronnak egy
interjúban. Az irodalmi körben és – alighanem – az egyetem környéki kocsmákban szer-
veződik a kortárs erdélyi irodalom. A Forrás első nemzedékének tagjai az ő megszerve-
ződésükkor már elhagyták az egyetem padjait és a várost, Gálfalvi György korosztályos
társaival a hatvanas évek végén a Forrás második nemzedékének számítanak (mint
például Csiki László, Farkas Árpád, Király László, Kenéz Ferenc, Pusztai László, Kocsis
István, Vári Attila; róluk, velük interjúkötetet is összeállít később Marad a láz? címmel).
Az őszinteség a kulcsszavuk, összeköti őket a kimondás bátorsága és az egymásért érzett
felelősség. Azután, az élet kipróbált rendjét követve, új utakat keresve szétszélednek, mint
a fészekhagyó madarak.

56
 Gálfalvi György Bukarest városában talál kedvére való munkát, az Ifjúmunkás munka-
társa lesz. Törik-szakad természete és a műfaj, amit a hetilapnál művelhet, egymásra talál.
Irodalmi szociográfiát ír – mint korábban példaképe, Balázs Ferenc –, fogyhatatlannak
tűnő kedvvel és lendülettel. A pályakezdés évei még Ceauşeşcu hatalmi tébolyának kitel-
jesedése előtti esztendőkre esnek, és ez, valamint a főszerkesztő Dali Sándor szabadelvű-
sége a lapnál gyakorlattá teszi az elfogulatlan szólás lehetőségét. A száguldó riporterré váló,
szólni bátor ifjú munkatárs szívesen keresi fel a hozzá hasonló karakterű ifjúmunkásokat,
akik hozzá hasonlatosan örömüket lelik az őszinte, tiszta beszédben. Az Ifjúmunkás szel-
lemi bölcsőhely is, több fiatal író, költő első nyilvános közlései jelennek meg itt, többek
között az akkor kézdivásárhelyi gimnazista, Markó Béla versei. (A tehetséges fiatal erdélyi
írók-költők első itteni közlési lehetőségének megteremtésében jelentős szerepe van – ter-
mészetesen – Gálfalvi Györgynek is.) De a felnőtt erdélyi irodalom jeles képviselői is gyakori
vendégei a hetilap kulturális mellékletének. Közülük Szilágyi Domokos, Hervay Gizella,
Páskándi Géza, Majtényi Erik, Szemlér Ferenc nevét olvashatjuk a leggyakrabban a szer-
zők sorában, a legjobb korszakában közel harmincezer példányszámot elérő hetilapban.
A valóságfeltáró irodalom művelése diktatúrákba hajló időkben mindig kockázatos vállal-
kozás, Gálfalvi György azonban a főszerkesztő, Dali Sándor bizalmát és védelmét élvezve
töretlen kedvvel halad a népi írók által két háború között kitaposott úton. Feljelentettek a
terepmunka idején – meséli el Gáspár Györgynek 2007-ben a vele készített Életinterjúban
– különböző vidéki kiskirályok vagy nem is annyira kiskirályok, hanem megyei főnökök. Közölték
velem, hogy kitörik a nyakamat vagy megperzselnek. Általában a magyar megyei főnökök mondták
azt, hogy kitörik a nyakamat, és a román főnökök, hogy megperzselnek. Igazán szavatartó emberek
voltak, mert tényleg megpróbáltak megperzselni vagy kitörni a nyakamat. Nem sikerült.
Az Ifjúmunkásnál eltöltött évek akár el is altathatnák Szerzőnk veszélyérzetét.
Visszhangos sikereket ér el az olvasók körében szókimondó valóságfeltáró írásaival, szíve
szerinti emberekkel dolgozik együtt, a megperzseléssel és nyaktilóval fenyegető hatal-
masságok dühét főszerkesztője békévé szelídíti. Mintha csihadna az ifjúkori láz, amely
társai körében egyetemi évei alatt hevítette. Megnősül, megszületnek lányaik. Elérkezik a
meglett férfikor kapujához.
A bukaresti Ifjúmunkásnál fogant első kötete, a Szülőföldön, világszélen csak 1974-ben jele-
nik meg már Marosvásárhelyen, ahol akkor él és dolgozik. Mert Dali Sándor a hatvanas
évek végén a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör főszerkesztője lesz, az Ifjúmunkás munkatár-
sainak java része szétszéled, s mert így a korábban ideálisnak mondható szerkesztőségi
légkör is megromlik, és mindezek hatására Gálfalvi György elfogadja a marosvásárhelyi
Igaz Szó főszerkesztőjének megismételt állásajánlatát. Elfogadja az ismételt felkérést annak
ellenére, hogy hírből már jól ismeri az ajánlattevő főszerkesztőt. Úgy mentem oda – mondja
egy 1994-ben készült interjúban Tóbiás Áronnak –, hogy majd magam mellé állítom a szerkesz-
tőséget – az lehetetlen, hogy ne lássák, milyen gazemberrel van dolguk.
Hajdu Győző 1953 óta alapító főszerkesztője a marosvásárhelyi Igaz Szónak.
Pozícióját és annak tartós birtoklását elsősorban minden bizonnyal a feljelentéseiben
gyakran dicsekvően megvallott őszinte román patriotizmusának tulajdoníthatja. Az
immáron nyilvánosságra kerülhető titkosszolgálati dosszárok tanúsága szerint följelent
szinte mindenkit környezetében. Munkatársait, színjátszó felesége játszótársait, főnö-
keit. Mi mozgatja Hajdut, mikor a maga jól kiépített birodalmába fogadja Gálfalvit?
Valószínűleg ugyanaz az eltökéltség, ami a fiatal írót az ajánlat elfogadásakor: hogy
megszelídítse és maga mellé állítsa még ezt az öntörvényű, törik-szakad embert is. Az
önmaga mindenhatóságában feltétel nélkül megbízó, akkor már teljhatalmú főszerkesz-
tő rutinfeladatnak tartja a gerinctörést. Még élvezetét is lelheti ebben, hiszen teljesített ő
már ennél nehezebb feladatokat is.

57
 Mikor Gálfalvi György a szerkesztőség tagja lesz, Hajdu Győző már öt főszerkesztő-
helyettest – Gagyi Lászlót, Gálfalvi Zsoltot, Papp Ferencet, Márki Zoltánt, Sütő Andrást
– elfogyasztott, köztük az új munkatárs bátyját. Közülük az egykori munkáskáder, Papp
Ferenc a lapnál marad, s ő beszéli rá a szerkesztőségbe frissen odakerülőt, hogy lépjen be
a pártba, mert így könnyebben elbánhatnak majd az Igaz Szó főszerkesztőjével. Az össze-
esküvésre buzdító tervezet annyira csábítóan hangzik, hogy Gálfalvi György hamarosan
tagja lesz a román kommunista pártnak. A meghozott áldozat azonban csak későn terem
gyümölcsöt, a főszerkesztő leváltása még majd’ két évtizedet késik. Az új munkatárs a kri-
tikarovatot kapja munkája fő teréül, ezenfelül ő gondozza a szociográfiai írásokat, s ennek
is tulajdoníthatóan a jelenkori magyar irodalomban az Igaz Szó a szociográfiai riportok
egyik fontos és rangos műhelyévé válik.
A főszerkesztővel kialakult egyre fagyosabb viszonyt némileg ellensúlyozza, hogy
szerkesztőségi munkatársai közül korrekt munkakapcsolat köti össze a nagy műveltségű
főszerkesztő-helyettessel, Jánosházy Györggyel, s a munkahelyi párttitkár Papp Ferenccel,
valamint a kor kimagaslóan jelentős költőjével-drámaírójával, az íróasztalszomszéd
Székely Jánossal. Tartós örömet jelent a még mindig renitensnek, örökös ellenzékinek
számító Gálfalvi számára, amikor 1976-ban sikerül a laphoz felvetetni a nálánál kilenc
esztendővel fiatalabb költőt, Markó Bélát. Vele nem csak munkatársi, inkább baráti a
kapcsolatuk, s bár alkatilag különbözőek, mindvégig talál közöttük a szó. Markó Béla így
beszél barátságukról az ugyancsak Gáspár György által 2015-ben készített Életinterjúban:
Immár fél évszázada a legfontosabb és legtartósabb barátságom az, ami Gálfalvi Györggyel összeköt
... Ismerjük egymás gondolkodásmódját, egymás szokásait, és nagyon sok mindent csináltunk végig
együtt. Közösek voltak az elégedetlenségeink, a harcaink, a reménységeink, miközben nem vagyunk
egyformák.
Az ekkor már az élénken ráfigyelő szervek nem kis bosszúságára szélesednek Gálfalvi
György külhoni kapcsolatai is. Közülük az egykori szegedi Szerkesztő, később egyete-
mi tanár, folyóirat híján is az egyetemes magyar irodalom szervezője, Ilia Mihály neve
szerepel a titkosszolgálati jelentésekben legjelentősebb számban (nem sokkal marad el
mögötte a majdan országos hírű politikussá váló Lezsák Sándor sem), bizonyítván azt az
érintettek köreiben elterjedt felismerést, miszerint romolhat, csonkulhat a két szocialista
ország politikai kapcsolata, az illető országok titkosszolgálatai erről dacosan tudomást
nem véve, változatlanul példásan, csorbulatlan lelkesültségű lendülettel működnek
együtt. A Romániában végbemenő gazdasági mélyrepülés – figyelemelterelő szándék-
kal is – az ország homogenizálásával társul. Ennek a nyolcvanas években felgyorsuló
folyamatnak, mivel az országban élő szászokat és zsidókat már exportálták, a magyarok
lesznek a kivételes kárvallottjai. Betiltják a magyar helységnevek használatát, a magyar
intézményeket egyre gyorsuló ütemben leépítik, megnehezítik a magyarországi határok
átlépését, meghozzák a vendégfogadási törvényt (melynek értelmében a benti magyarok nem
fogadhatják lakásukban a kinti magyarokat). A romániai magyarok ettől kezdve magyarul
beszélő románok lesznek. Gálfalvi György könyvei sem jelenhetnek meg ebben a szigorodó
időben. Illetve egyetlenegy riportkötet, a Találkozásaink 1989-ben mégis – a cenzúra kénye-
kedvéhez alkalmazkodva kényszerűen megcsonkítva –, a „változás” előtt néhány nappal.
Eddigi életpályája után maga előtt szégyenülne meg, ha elmenekülne a lelkesülten
szerveződő erdélyi magyarság önvédelmi pártja, az RMDSZ marosvásárhelyi megszer-
vezése elől. Bátran szembemegy a széllel, a tüntetéseken az első sorban menetel, átveszik
az irányítást Markó Bélával a szerkesztőségben is, az Igaz Szó nevét Látóra változtatják,
s a folyóirat új főszerkesztő-helyettesét beválasztják az újonnan szervezett magyar párt
városi vezetőségi tagjai közé. Mégis, folyamatosan rossz közérzettel éli meg ezeket a lel-
kesült napokat. Nem hisz a szónoki emelvényekről gyakran hangzó felhőtlen jövőt ígérő

58
fogadkozásoknak, a tegnapi népvezérek álságos szavainak. Nem látja fedezetét a román–
magyar megbékélés hibátlanul gyors megvalósulásának. Így aztán úgy látja helyénvaló-
nak, ha politikai tisztségeit átadja a mögötte állóknak, maga pedig hazatér az irodalomba.
Az irodalom mindkettőnk számára az életet jelentette – mondja Markó Béla Gáspár Györgynek
Életinterjújában. De neki az irodalom inkább az élete volt, mint nekem, ebben otthonosabban
mozgott, mint én. Miközben az a tény, hogy én a politikai életben mozogtam, bizonyos védettséget
jelentett a Látónak.
Újjászervezik a szerkesztőséget, anyaországbéli segítséget is igénybe véve megbirkóz-
nak anyagi gondjaik java részével. Épületet vásárolnak a kapott pénzből, fedél alá kerülhet
így a frissen szerzett nyomdagép és a könyvkiadó. Úgy tűnik, minden a helyére kerül végre.
A megfiatalodott szerkesztőség ehhez igazodó lelkesültséggel lát munkához, létrehozzák
a Látó Irodalmi Színpadát, amely alkalmanként több száz fős olvasóközönséget vonz a
folyóirat rendezvényeire. S fellépnek erre a frissen ácsolt színpadra a Kárpát-medencei
írástudók legjelesebbjei, Csoóri Sándor, Konrád György, Eszterházy Péter, Cseres Tibor,
Kányádi Sándor, Vári Fábián László, Závada Pál, Tolnai Ottó, Grendel Lajos és még sokan
mások. A temérdek szervezőmunka kevés időt hagy viszont a főszerkesztők számára az
alkotói tevékenységre. Barátját/harcostársát az országos politika, őt a szerkesztéssel és az
ezzel járó közösségszervező feladatok, elsősorban az irodalmi színpad szervezése kötik le.
Pedig ő szeretne a művekkel szegülni ellen a pusztulásnak. 2007-ben bekövetkezhető nyug-
díjaztatásáig azonban ebbéli eltökélt szándékának egyetlen egyszer tud eleget tenni, az
ezredfordulón az Egy áruló monológja címmel megjelent monológokat, naplójegyzeteket
tartalmazó kötete megjelentetésével. Nehezen beszélek a könyvről – mondja Antal Erikának
2001-ben a Krónika című erdélyi napilapban –, mert nehezen adtam ki a kezemből, mint ahogy
minden eddig megjelent könyvemet nehezen adtam ki a kezemből. Tulajdonképpen mindig írni
szerettem a legjobban. De az az ember vagyok, aki túlságosan sokat olvas és keveset ír. Könyves
emberként és kiadói lektorként egyaránt elkeserít, hogy ma egész másként csobbannak a szavaim.
Idegen számomra az évtized, az évszázad, és attól félek, hogy már nem is fogom megszeretni soha.
Nyugdíjba menetele után is gyötrik az írás és a saját könyvek közreadása nélkül eltelt
meddő évek. Ráadásul a világ is alaposan megváltozott a „változás” óta. Az emberek most
már szabadabban, nyíltabban alkotnak véleményt – egymásról is.
Barátaim hazaárulózzák egymást. Mindketten cinkosaim, világos tehát, hogy kétszeresen is
áruló vagyok – írja a könyv címadó írásában. Ráadásul én két hazát árulok… Röhögnöm kellene
magamon – magunkon –, hiszen valaha teli szájjal tudtam kacagni.
De szitává lőve nem lehet hahotázni.
Alkalmi beszédeit, hozzászólásait, visszaemlékezéseit még szűkebb baráti körben
is mindig nyomdakész pontosan, a tollforgatók igényességével fogalmazza, az írásra
azonban csak nem áll rá a keze. Ebből az írói válságból a régi barát, az országos vezető
politikussá emelkedő Markó Béla menekíti ki azzal, hogy hozzásegíti egykori titkosszol-
gálati anyagának kézhezvételéhez. Hatezer oldal. Ennyit tesznek le elé a szekuritátés
időket megidéző intézet asztalára. Hatezer oldal. Talán csak magyarországi mentora,
Ilia Tanár Úr „dicsekedhet” rajta kívül még ilyen nagymértékű hivatalos figyelemmel a
Kárpát-medencében. A Szekuritáté egykori buzgó jelentgetői lesznek hát a szerzőtársai a
következő emlékirat, a Kacagásaink (2016) megírásakor. A célszemély előbb a Gherasim,
később a magyarosabb Kelemen fedőnevet kapja a friss keresztségben. Lakását bepolos-
kázzák, lehallgatókészülékeket helyeznek a munkahelyi irodáikba, még a főinformátor
főszerkesztőjébe is. A szapora napi jelentések fölidézik számára a múlt már elfelejtett ese-
ményeit, a régvolt beszélgetéseket, a telefonos értesítéseket. És fölidézik persze a könnyen
beazonosítható jelentők arcát, azok álságos törleszkedéseit. Találkozásaikkor – meséli el
Gáspár Györgynek – közülük néhányan még mindig úgy köszönnek rá, hogy „ölellek”!

59
Írói válság beköszöntésekor nagy segítséget jelent az ilyen, akár a pokolból is jövő emléke-
zetfrissítés. Önkínzó érzés végigolvasni az egykori álbarátok készséges, már-már örömteli
hatalomszolgálatát, az elszámolási kényszer parancsa azonban legyőzi az undort.
A Kacagásaink felidézésekor érdemes figyelni az egykori munkatárs, Láng Zsolt Élet és
Irodalomban írt könyvismertetésére, melyet Gáspár György is segítségül hív az idézett mű
megértéséhez. Végül is nem a dossziéit dolgozza fel, hanem az életét írja, és ennek az életnek a
része az a hatezer oldal, aminek a puszta átolvasása (megfejtése) felér egy regénnyel. Nem is az életét
boncoltatja, hanem saját magát: kicsoda Gálfalvi György? Ebből a szempontból nézve érthető igazán,
miért lényegesek számára a személyes pillanatok. Nem csak az olyan emlékek, mint az apjával folyta-
tott telefonbeszélgetés harminc év elteltével olvasott szövege. Egyéb apróságok is. Milyen a besúgók,
az ügynökök, a jelentéstevő+k kézírása. Milyen volt a kihallgatótiszt hanghordozása. Ki rejtőzhet
az irodalmilag igen képzett elemző mögött … Nem vagdalkozik, igyekszik megfontoltnak maradni.
Sőt mi több – ezen könyvének tanúsága szerint is – megőrizte tisztánlátását és – jellemző – oda-
odavágó humorát – egészíti ki Monostori Imre Láng Zsolt szavait a Marosvásárhelyi kacagások
című írásában.
A legutóbbi kötet, a Beszélgetéseink (2017) mintha összegzés lenne. Búcsú a fegyverektől.
Ebben a négyszáz oldalt is meghaladó könyvben Gálfalvi György még egyszer egybehívja
korábbi beszélgetőtársait. Az őt kérdezőket és az őáltala megszólaltatottakat. Leülteti őket
almafa alatti asztalához, és folyik a diskurzus vég nélkül. A pincéből bor is kerül eléjük,
szóba jönnek, s melléjük települnek a már elszólított egykori barátok, Bella István, Szőcs
Kálmán, Páll Lajos, Szepesi Attila, népesedik a tábor. S egyetértően bólogatnak poharukba
nézve a kipróbált bajtársak, mikor a házigazda megvallja: nem félek, hanem féltek, féltem a
családomat, féltem az enyéimet, a hozzám közel álló embereket, a magyarokat.
Emlékirat ez a kötet, melyben mi, kortársak is benne vagyunk, s ha nem, hát odakíván-
kozunk.

(Gáspár György: Alattvalónak alkalmatlan – pályakép Gálfalvi Györgyről – 2018 – Polis

Könyvkiadó)

60
Iványosi-Szabó Tibor
„Egy korrajzi versezet...” 1679-ből

Kulturális életünk egyik fontos területe a gyökerek feltárása és hagyomá-

nyaink ápolása. Ez a nagyon összetett tevékenység távolról sem kényelmes.
A kutató-feltáró munka hosszadalmas, és az eredmény többször bizonytalan. Az
ápolás pedig újabb szempontok alapján történő értékelést követel, ami nemritkán
a megszokásokkal való ütközéseket eredményez. Mivel a helyi nyilvántartások
szertelen adattömegében évtizedeken át bolyongtam, nemcsak felfigyelhettem
irodalmi emlékeinkre, hanem fel is kellett azokat használnom a vizsgált korok
és folyamatok elemzése és bemutatása során. Ezekre azonban érthetően merő-
ben más szemmel néztem, értékeiket másként osztályoztam, mint egy esztéta.
Vívódásaim egyik lecsapódása e rövid írás.
Kevés olyan városunk van, amely már a kora újkorból számottevő irodalmi
alkotást tudott megőrizni. Kecskemét szerencsére ezen kevesek közé tartozik.
Városunk kulturális hagyatékát elsőként Orosz László dolgozta fel igényesen.1
Megállapítása szerint Kecskemét középkori irodalmi öröksége teljesen homályba
vész. Ez a homály még akkor is alig oszlik, ha figyelembe vesszük, hogy már
ekkor komoly vonzáskörű iskolája volt. Jól tudjuk, hogy ebből az intézményből
a középkor utolsó századában jelentős számú tanuló jutott külföldi főiskolákra
és egyetemekre. Tehát évtizedeken át nemcsak az akkor szokásos műveltséget,
hanem számottevő irodalmi érdeklődést is szerezhettek itt ezek a fiatalembe-
rek.2 A városhoz, a korai cívistársadalomhoz köthető legelső irodalmi munka
azonban csak a XVI. században, a reformáció kibontakozása során jött létre. Ez
viszont olyan kiemelkedő, hogy immár évszázadok óta a korabeli legkiválóbb
verseink között idézik. A kecskeméti születésű Kodály Zoltánt is megihlető zsol-
tárfordítás — a zene nemzetközi nyelvének közvetítésével — méltán lett világhírű.
Irodalomtörténészeink joggal emelik ki, hogy e munka lényegesen több, mint
egyszerű fordítás. A mű szerkezete, határozott íve és szuggesztív lírai hangvétele
Kecskeméti Végh Mihály valódi alkotása.3

1 Orosz László, Kecskemét irodalmi öröksége. Kecskemét, 1990. Kecskeméti Füzetek 2. – Orosz László –
Füzi László: Kecskemét irodalomtörténete. 2003. Kecskemét.
2 Ezek száma közel egy tucatra tehető. Iványosi-Szabó Tibor: Kecskemét története 1541-ig. 2002.
159–161.
3 Orosz László: 1990. i. m. 10–13. – A szerző személye körüli bizonytalanság máig sem szűnt meg
teljesen. Egyik biztosnak tűnő kiindulópont az lehet, hogy a fordítás versfői megőrizték nevét:

61
 A város szellemi-irodalmi örökségének számbavétele során talán nem árt még
arra is utalni, hogy már Hornyik János egy tucatnyi olyan írót, prédikátort és
tanárt sorolt fel a XVI. század végéről, akiknek neve, illetve előneve Kecskeméti.
Ők vélhetően vagy a helyi iskolák valamelyikében kezdték tanulmányaikat, vagy
itteni hosszabb-rövidebb munkálkodásuk révén kapták ragadványnevüket.4
Aligha kétséges, hogy személyük a helybeli szellemi igényességnek, esetenként
az irodalom iránti számottevő érdeklődésnek a tanúi.
Ami a város későbbi irodalmi örökségét illeti, tudomásul kell vennünk, hogy
a XVII. században a Psalmushoz hasonló alkotás nem készült. Orosz László
összegző munkájában még azt volt kénytelen rögzíteni, hogy ebben a században
itt mindössze egyetlen „korrajzi versezet” született, amelyet 1679-ben László
deák jegyzett le, és valószínűleg az ő munkája. Kétségtelen, hogy ez művészi
sajátosságait tekintve nem hasonlítható Végh Mihály alkotásához. Jeles irodalom-
történészünk ítélete vele kapcsolatosan igencsak elmarasztaló: „Gyarló versekben
beszéli el, melyik napon milyen csapatok fordultak meg a városban…”5 Ennek a sommás
ítéletnek az esztétikai megalapozottságát nem kívánom vitatni.
És mégis.
Régóta motoszkál bennem, mire jutnék, ha nem egy XX. századi jeles eszté-
ta normái, igényei alapján fognám vallatóra ezt az alkotást, ezt a „versezetet”,
hanem a hódoltsági viszonyaink nagyon megfogyatkozott írott emlékeinek mor-
zsáit gyűjtögető és vallató szemével tekintenék rá, aki naivan minden — csaknem
olvashatatlannak tűnő — feljegyzéshez is nem csekély várakozással fordul, és
éppen ezért különösen értékel minden ránk maradt, viszonylag sok adatot felvo-
nultató emléket.
Aligha kétséges, hogy a lejegyzett negyven négysoros versszakra nem művészi
megformálása miatt érdemes ismételten figyelmet fordítani. Azonban úgy érzem,

MICHAEL VÉGKECSKEMÉTI. A másik a mű keletkezésének időpontja: 1561. Ennek alapján nem

indokolatlan annak feltételezése, hogy a zsoltárfordító azonos azzal a kecskeméti Mihály diákkal,
aki 1521-ben Krakkóban, az egyetemen tanult. Az évszámok alapján azonos lehet Kecskemét város
1564. évi főbírójával, Végh Mihállyal, akinek házában megkötötték a katolikusok és a protestánsok
a templom használatáról szóló, méltán híressé vált egyezségüket. E szikár megállapításokat egy
újabb adattal bővíthetjük. A kecskeméti tőzsérek a hódoltságot megelőző évtizedekben is számottevő
szerepet vállaltak e tájegység távolsági kereskedelmében. Mégis igen sokatmondó adat, hogy Buda
elfo­glalása után „Az első Pest[-Pilis-Solt] megyei kereskedő, akit — ezúttal Ausztriából hazafelé igyekezve —
az ország nyugati határainál felfedezünk, kecskeméti Végh Mihály, aki 1544. július 20-án 1-1 bála boroszlói
és iglaui posztót jelentett be elvámolásra Zurndorfnál.” Szakály Ferenc: A hódolt vármegye. In: Pest megye
története I/2. 2001. 368. — Tekintettel arra, hogy a Krakkóban egyetemi tanulmányok végzésére induló
egykori fiatalember mindenképpen komoly vállalkozó szellemmel rendelkezett, nem indokolatlan ez
esetben rá gondolni. Annál inkább, mivel ezekben az évtizedekben egy szerényebb vagyonú ember
vagy katonaként — főként, ha nemes volt —, vagy pedig kereskedőként alapozhatta meg szerencséjét
és családi vagyonát. Ennek az állításnak valóságtartalmát a kecskeméti tőzsérek ebben és a következő
évszázadban jelentős számban igazolták. Érdemes e nevek és az alkotó beazonosítását még egy meg-
jegyzéssel kiegészíteni. A Vég, avagy Végh családnév csak a XVI. századi iratokban és nyilvántartá-
sokban lelhető fel Kecskeméten. Azonban egy-egy összeírásban mindig csak egyetlen ilyen családnév
található. A XVII. századi nyilvántartásokban pedig már sehol sem leljük. Tehát a tévedés lehetőségét
ez a tény is leszűkíti.
4 Hornyik János: 1861. II. 119–121.
5  Orosz László: 1990. i. m. 16., ill. Orosz László – Füzi László: 2003. i. m. 15–16.

62
igazságtalanok lennénk vele szemben, ha nem vennénk észre, és nem tudato-
sítanánk néhány valós értékét. Mivel rendkívül szegényes e korszak irodalmi
öröksége — a helybeli pedig különösen az —, úgy döntöttem, nem fölösleges
közel negyedfélszáz év elteltével e strófákhoz és annak szerzőjéhez közelebb
hajolnom, és vizsgálódásom eredményét pár oldalon rögzítenem. Hisz aligha
véletlen, hogy e korszak első alapos feltárója és elemzője, Hornyik János — az
akkor még sokszorosan bőségesebb forrásanyagon belül — felfigyelt erre a több
oldalnyi terjedelmű bejegyzésre, és indokoltnak látta, hogy ennek teljes szövegét
monográfiájának második kötetében 314. számú dokumentumként közreadja.
A rövid regesztát így fogalmazta meg: „1679. Egy korrajzi versezet tüzetesen a török
viszonyokra vonatkoztatva, mely a város jegyzőkönyvébe, az akkori jegyző által van beír-
va, hihetőleg készítve is.”6 (L. Függelék)
Hornyik a szerző nevére nem tesz pontos utalást, pedig ő még a tanácsi jegyző-
könyvek birtokában könnyebben azonosíthatta volna. A még megmaradt forrása-
inkban a város nótáriusainak nevét több alkalommal felleljük, de a nagyon héza-
gos adatok nem mindig utalnak arra, kit tekinthetünk első nótáriusnak, és kit segí-
tőtársának. A hatvanas évek végétől azonban gyakran találkozunk Czimbalmos
László nevével, akit általában László deáknak mondanak, de mi már nem tudjuk
megállapítani, hogy eleinte jegyzőként, vagy annak helyetteseként, vagy esetleg
csupán egyszerű írnokként alkalmazták-e. Az viszont kétségtelen, hogy néhány
éven át Pontáni György nótáriussal együtt segítették a választott tisztségviselők
munkáját. Aligha kétséges, hogy „László deák” azonos Czimbalmos Lászlóval. Az
ő bérét is az adószedő bíró évről évre rögzítette. Szerény vagyona alapján a kisbir-
tokosok közé sorolhatjuk. Jegyzőként, majd néhány esetben tanácstagként 1694-
ig találkozunk nevével több alkalommal. Tehát hasonló vagyonú polgártársainak
többségével szemben ő hosszú éveken át szolgálta a várost, mivel a magisztrátus
alkalmazottja volt. Így a különféle kisebb-nagyobb tisztségviselőket, azok tetteit
és egyéniségét érthetően jól ismerte. Személyéről, munkálkodásáról sajnos ennél
több nem gyűjthető össze a ránk maradt nyilvántartásokból. Az kétségtelen, hogy
a versezetben rögzített eseményeket maga is átélte, és közvetlen benyomásait,
frissen szerzett ítéletalkotásait, olykor érzelmi reflexeit örökítette meg.
A legtöbb irodalmi alkotás érthetőbbé válik, ha keletkezésének körülményeit
ismerjük. Egy krónikaszerű leíró versről pedig egy rövid háttérrajz felvillantása
nélkül aligha lehetne tárgyilagos képet alkotni. A lejegyzett események — miként
a versezet címéből is kitűnik — Deák Pál főbíró szolgálati idejének utolsó hónap-
jaiban történtek.
A hódoltság csaknem másfél évszázados időszakában alig volt néhány évti-
zed, amikor érdemi biztonságot éltek meg az életben maradottak. Az idegen
uralom utolsó három évtizedében pedig e téren fokozatos, majd rohamos rom-
lásról tanúskodnak számadáskönyveink és nyilvántartásaink bejegyzései. Ezt

6 Hornyik János: Kecskemét város története, oklevéltárral. 1861. II. (Később: 1861. II.) 498–503. —
A versezet végén a forrásmegjelölés: „Az 1678/9-ik évi szolgálati lajstromból.” A forrás helyét tehát eltérő
módon határozta meg. Az utóbbi megfogalmazás a helytálló. Ma ezt a sorozatot Robotlajstromként
tartja nyilván a levéltár fondjegyzéke. A város egykori jegyzőkönyveinek sorozata a háború végén
eltűnt, valószínűleg elpusztult.

63
a folyamatot kétségtelenül gyorsította a kuruc mozgalom kibontakozódása.
Korábban évenként csak három-négy alkalommal lepte meg egy-egy török aga
vagy bég csapatával Kecskemétet. A hetvenes évek elejétől viszont megszaporod-
tak a hasonló bejegyzések: „Annak megtudása, Sz. Katalin napkor mely várbeli török
volt városunkban: bajai, szabatkai, szegedi, jankoi [Jankovác, majd Jánoshalma], pecsih
[Pécs], pargy (sic!), tonai [Tolna], földvári [Dunaföldvár], fejérvári [Székesfehérvár],
budai, pesti, hatvani, egri, hevesi, szolnoki, váradi [Nagyvárad], csongorádi, sárközi,
kalocsai, adonyi, ercsi, pentelyei, vacsi, szekszárdi.”7 Miként látjuk, a kéttucatnyi
kisebb-nagyobb sereg nem a szomszédságból ruccant át kíváncsiskodni, hanem
a hódoltság jelentős részéből csábította őket az évszázadok óta nevezetes „soka-
dalom”, ahonnan sosem távoztak üres kézzel. Ha a közel egy hétig tartó országos
vásár eltérő napjain jelentek is meg, jutott belőlük naponként három-négy csapat.
Az évtized végére pedig — a részleges feljegyzések alapján is — már csaknem
követhetetlen állapotok rajzolódnak elénk. Ezeknek lett eredménye, hogy 1676-
ban mind Bécsben, mind pedig a Portán — súlyos pénzösszegek lefizetése elle-
nében — engedélyt kért és kapott a kecskeméti magisztrátus az országos vásárok
felfüggesztésére. Az előrelátás nem volt indokolatlan. Csak 1677 júliusától 1679
novemberéig 198 csapat lepte meg a várost. Pontosabban ennyire utaló feljegy-
zést tudtam összegyűjteni az erősen töredékesen ránk maradt nyilvántartások-
ból! Ezen csapatok közül csak alig több mint negyvennek a létszáma volt 20 fő
alatti. Tizennyolc esetben viszont száznál nagyobb létszámú sereg hatolt be a
városháza udvarára és a környező utcákra. Egy francia tábornok pedig több mint
ezerfős seregével keltett rémületet.
Ezeken túlmenően külön is ki kell emelnem, hogy a török hatalom — a keleti
despotizmusok gyakorlatát követve — rendkívül kíméletlenül megbüntette, ha
valamely település bármely gonoszkodó török hivatalnokkal vagy katonával
szembeszállt, ellenük fegyvert fogott, vagy velük szemben erőszakot alkalma-
zott. Tehát a magisztrátus és a lakosság részéről a legcsekélyebb ellenállásra sem
nyílt semmiféle lehetőség! Másfél évszázadon át csak egyetlen módon tudták a
legtöbbször rablószándékkal érkezőket leszerelni: a parancsnokot pénzzel vagy
különféle értékes tárgyakkal, „ajándékokkal” megvesztegették, a csapat tagjait
pedig élelemmel, borral és takarmánnyal követeléseiknek megfelelően ellátták.8
Mivel a versezet sok alkalommal említi a kurucokat, néhány mondattal utal-
nom kell a hódoltsági mezővárosokkal való kapcsolatukra is. Velük a komo-
lyabb ütközések már fél évtizeddel korábban megkezdődtek. Mivel az uralkodó

7 IV. Kecskemét város Levéltára 1504. m/ Összeírások, Robotlajstrom 1672/1673. 113. Az egyes csa-
patokon belüli katonák számára nincs utalás, de ha csak tucatnyian voltak is, néhány napon belüli
megjelenésük érthetően komoly félelmet kelthetett.
8  A mohamedán katonák ritkán tartották be az alkoholtilalmat. A kocsmárosok következetesen
rögzítették, kiknek milyen mennyiségű bort adtak, amelyért nem fizettek. Az 1678 és 1681 közötti
évekből sajnos nem maradt ránk értékelhető adat. De az 1686 előtti negyedszázadból összesen 17 év
teljes anyaga volt kigyűjthető. Ezek alapján éves átlagban a törökök 3249 pint (csaknem 60 hektoliter!),
a kurucok és végvári katonák éves átlagban 2244 pint (csaknem 36 hektoliter!) bort fogyasztottak a
város kocsmájában fizetés nélkül! A különféle elfogyasztott élelem és elrabolt takarmány stb. men�-
nyiségéről, értékéről nem áll rendelkezésünkre megbízható adat. Az előző számok alapján azonban
megalapozott következtetést lehet levonni.

64
megtiltotta, hogy az összeesküvés miatt Erdélybe menekült kuruc generálisnak
Kecskemét — korábban bátyjának, Wesselényi Ferenc nádornak járó, de általa
teljesen jogtalanul követelt — földesúri cenzust kifizesse, 1673-ban „Wesselényi
Pál urunk őnagysága városunkba érkezvén hadaival, [és közel két hétig itt maradt, amíg
a város nem fizetett] adtunk őnagyságának az adónk miatt tall. 400, id est négyszáz tal-
lért.”9 Erőszakos fellépése kétségtelenül mintául szolgált a kuruc tisztek számára.
Az egyik legkirívóbb eset 1676-ban történt: „Die 24. 8-bris. Lakatos András crucz
hadnagy itt lévén 240 magával...” keltett nem csekély rémületet, és ellátásuk pedig
sok-sok gondot.10
Kecskemét kora újkori kultúrájáról a Forrás az elmúlt évek során több írást is
közölt. Ezeket később még néhány elemmel sikerült bővítenem. A ma már töre-
dékére zsugorodott egykori nyilvántartásokból (1633–1705) 211 különféle jellegű
irodalmi idézetet, és ezen belül több tucatnyi vers részletét, illetve teljes verset
sikerült összegyűjtenem. Ezek az irodalmi emlékeink azt érzékeltetik, hogy a
város iskoláiban nemcsak hatékony tanítás folyt, hanem azt is, hogy ezekben az
évtizedekben egészen szerény vagyonú emberek sokasága szerzett figyelemre
méltó tájékozottságot és műveltséget. Tehát az összegyűjtött anyag ismeretében
kétségtelen, hogy nem csak László deák próbálkozott itt ezekben az évtizedekben
verseléssel. A közreadott alkotások között több az övénél lényegesen igényesebb,
néhány pedig egyenesen figyelemre méltó.
A versezettel kapcsolatos következő néhány észrevételem célja nem az lesz,
hogy szakszerűen elemezzem és értékeljem. Kizárólag egyfajta figyelemfelkel-
tésre törekedtem. Talán ennek hatására fog vállalkozni szakember arra, hogy
esetleges túlzásaimat korrigálja.
Az első megállapításom az lehet, hogy László deák, Czimbalmos László régi
normákat követett strófáinak megformálása során. Tinóditól Balassiig tart a nagy
elődök sora. Ha műfaját szeretnénk meghatározni, azt mondhatjuk, hogy talán
még korábbi időre nyúlt vissza. A rendkívül mozgalmas évek és hónapok ese-

9 IV. 1508. Kecskemét város Adópénztárának iratai, c/ Adólajstromok 1673. 198–199. — Az összeg
súlyát jelzi, hogy egy ökör ára ekkor 8-10 tallér értékű volt. — 1673-ban több más keserűség is
érhette a várost. Erre utal a nyilvántartásokban fellelhető két vers is. — „Oh nyomorúságos esztendő, /
Homályban beborult idő, / Voltál nekünk csak bút szerző, / Gyakran méreggel emésztő...” (első versszak) —
Illetve: „Óh kegyelmes Isten szánj meg, / Ez nyomorult háztúl ments meg, / Hogy házunkban nyughassunk
meg, / Többé ne is ismerjük meg...” Mindkét idézet: Iványosi-Szabó Tibor: Írott emlékek Kecskemét XVII.
századi nyilvántartásaiból (1633–1700) I. 110. — Talán érdemes utalni arra, hogy a hivataluktól búcsúzó
bírák sok esetben a városházát nevezték nyomorúságos háznak. Erősen valószínű, hogy a szöveget
lejegyző maga is kisbíró volt, így közvetlenül átélte a különféle zaklatásokat.
10  IV. 1510 Kecskemét város számadási iratai i/Főbírói számadások 1676. 87. A Rákóczi-szabadság­
harc tudatunkban már rávetül az egész korábbi kuruc mozgalomra, és ennek alapján indokolatlanul
többféle pozitív elemet tulajdonítunk az előzményeknek. — Nem lehet véletlen, hogy ez a szokás, ez
a gyakorlat a korabeli népköltészet egyik visszatérő témája lett: „Gyerünk alá, jó katonák, / Az Alföldre,
Kecskemétre, / Ott próbáljunk jó szerencsét…” Oláh Gergő című vers. Hét évszázad magyar versei I. 471.
A szerencse megkísértése azonban nem a török vagy labanc csapatokkal szembeni harcban, hanem
a falvak és a mezővárosok fegyvertelen lakosaival szembeni zsákmányszerzésben testesült meg. —
Talán nem felesleges mentalitásukkal kapcsolatosan még a közismert Csínom Palkó című vers utolsó
előtti strófáját idézni: „Az paraszt embernek / Fogd meg az szakállát, / Hajtsd el a marháját — / Verd pofon
ő magát.” Uo. 539. — Az alföldi falvak és mezővárosok parasztjai sokszor megszenvedték a kurucok
közé került, lecsúszott nemesek gőgjét.

65
ményeiből egy rövid szakaszra korlátozódó krónikát készített, melynek szövegét
azonban a szokásokat követve vers formájába öltöztette. Éppen ezért leíró jellege
végig meghatározó. Tehát aligha várhatjuk tőle az ettől eltérő irodalmi műfajok
fogásait, elemeit. Kétségtelen, hogy kortársai jobban kedvelték a líra különfé-
le formáját. Ráadásul ez a versezet minden bizonnyal alkalmi alkotás. Erősen
valószínű, hogy a strófák többsége rögtönzött. Tartalmát mindvégig a külön-
féle megszenvedett katonai atrocitásokra összpontosította. A viszonylag rövid
munkán belül érdemi belső szerkezet kialakításáról nem beszélhetünk. Még az
időpontok meghatározása sem egységes. Első felében viszonylag következetes a
jelölés, később már csak a hónapokra utal. A közepén pedig egy betoldás osztja
két részre az események monoton felsorolását, melynek külön címet adott. Ebben
a négy strófában valójában Kovács András — korábbi kisbíró — váratlan rangbeli
emelkedésén, ispánságán ironizál.
Tagadhatatlan azonban, hogy a sorok magyaros ritmusa elég következetes.
Ezt azért is ki kell emelnem, mert valamelyest ellensúlyozza az elbeszélés való-
ban csaknem bántó egyhangúságát. A strófák tizenkettes szótagszáma pedig
szinte hibátlan. Négysoros rímei számunkra lehangolóan egyhangúak ugyan, de
tudomásul kell vennünk, hogy kora újkori verseink számottevő része még ezt
a formát követi. Tagadhatatlan viszont az is, hogy több esetben felcsillan benne
egyfajta kifejezőerő. El kell azt is ismernünk, hogy a tömörségre (Dichtung!) való
törekvése pedig csaknem töretlen és eredményes. Egy-egy rajtaütés vezetőinek
nevét, követeléseit, zsákmányait, a város vezetőivel szembeni fellépését, a
helybeliek reagálását, a csapatok külső megjelenését, mozgásuk irányát és az
esetleges eseményeket sorra egyetlen versszakba képes zsúfolni.
Kétségtelen érdemei között kell kiemelnem, hogy bár tömören, de a szemtanú
szuggesztivitásával tudja felidézni nemcsak a szaporán ismétlődő eseménye-
ket, az egyes csapatok és parancsnokok fellépése nyomán nemcsak a kikövetelt
zsákmányok jellegét, mennyiségét, hanem mind a követelődzők arroganciáját és
változatos praktikáit, mind pedig a bírák kényszeredett tetteit és lelkiállapotát is.
Tehát ne legyünk vele szűkkeblűek. Próbálkozását akár egyedülálló kísérletnek is
tekinthetjük, hiszen a török és a kuruc portyázók önkényeskedéséről ilyen tömör
és ennyire sokszínű összképet az elszórtan rögzített feljegyzésekből nem tudunk
szerezni. Bár kerüli a hatáskeltést, elbeszélése alapján lesz nyilvánvaló, hogy az
erőszak alkalmazásának milyen széles skáláját vették igénybe mind a törökök,
mind pedig a kurucok. Ezért történelmi forrásaink között — formai gyengeségei
ellenére — kétségtelenül különleges színfolt. A sorokat vallatva még néhány
szerencsés hasonlatra is lelhetünk. Egyik figyelemre méltó erényének pedig azt
tartom, hogy az események tömör ismertetése során a folyton változó helyzete-
ket nemcsak fel tudja eleveníteni, hanem a gyakorta ismétlődő inzultusok között
képes volt érzékeltetni a fokozatokat, a magisztrátus tagjainak eltérő riadalmát,
olykor a szenvedő fél habitusát és az egyéni sérelmeikre adott erősen különbö-
ző válaszaikat is. Vegyük észre azt is, hogy — ilyen körülmények között — ott
motoszkált benne csaknem folyamatosan egyfajta ironizálás, amelyen belül az
önirónia is elég markánsan feltűnik. Végezetül még egy fontos elemre célsze-
rű utalnom. A század költészetének egyik meghatározó témája — persze nem

66
véletlenül — a halálfélelem és az elmúlás. A felidézett háttér és a frissen megélt
borzalmak ellenére ez a manír itt mégsem tűnik fel. Kérdés persze, hogy emögött
a város polgárainak egyfajta fásultsága, a szerző kifejezőkészségének a hiánya,
avagy egy fiatalember vitalitása, netán a szokásoktól való tudatos távolodása
áll-e.
A népi megfigyelés úgy tartja, hogy akinek nincs aranya, annak a bronz is
érték. Az előbbi észrevételek után sem állítom, hogy ez a „versezet” mint iro-
dalmi alkotás jelentős, akár csak bronz értékű is lenne. De szerencsénkre ránk
maradt, és joggal tartjuk nyilván kulturális értékeink között. És remélem, hogy
még sokak figyelmét fel fogja kelteni. Ezek után talán bízhatok abban is, hogy —
mivel ma már tudjuk — városunkban ennél lényegesen igényesebb versek sora
született ezekben az évtizedekben, nem kell attól tartanunk, hogy ezentúl is csak
ennek alapján alkotnak véleményt e közösség kora újkori kultúrájáról. Mivel van
elégséges alapunk ahhoz, hogy merőben másként tekintsünk ennek a század-
nak szellemi hagyatékára, talán nem leszünk vele szemben annyira szigorúak,
és megértőbben tekintünk olykor csaknem bájos esetlenségeire. Megítélésében
segíthet az is, hogy most már nem a csodálatos Psalmus mellé kell állítanunk,
hanem a jóval halványabb, bár mindenképpen értékes kortárs alkotásokhoz, azok
irodalmi, formai értékeihez lehet hasonlítani. Biztos vagyok abban, hogy meg
lehet találni a többi vers, a többi alkotás, főként pedig a többi történelmi forrás
között a helyét.

Bízom abban, hogy ez a közlés mindezt segíteni fogja.

FÜGGELÉK
Városunk ma még hozzáférhető nyilvántartásaiban — miként erre már utaltam —
nemcsak különféle témájú rövid idézeteket, részleteket találunk, hanem több mint egy
tucat verset is. Ezek között van néhány, amely kétségtelenül helyben keletkezett. Azt
viszont nem tudjuk, hogy közülük hány mondható valóban helybeli szerző munkájának. A
„Probae pennae 1645–1705” című összeállításba csak a még publikálatlan irodalmi szöve-
gek, idézetek kerültek be.11 Mivel Hornyik János több mint másfél évszázaddal ezelőtt köz-
readott munkái ma már nagyobbrészt csak közkönyvtárakban lelhetők fel, így viszonylag
nehezen hozzáférhetők. Több mint másfél évszázad múltán talán nem felesleges ennek a
„versezetnek” ismételt közreadása. A közlés révén lehetőség nyílik arra, hogy László deák
munkáját ne csak emlegessük, hanem a vele kapcsolatosan elhangzott véleményekről bárki
tárgyilagosabban ítélkezhessen, munkájához könnyebben hozzáférhessen.

11 Iványosi-Szabó Tibor: 2008. i. m. 90–147.

67
 Nemzetes Deák Pál Fő Bíróságában
holmi Vitézekről való Jedzés

Mense Januar.
Tizenharmad napján Ibrahim Agával
Jőnek az Szu Bassák sok vitéz gyalogval.
Nyolcad nap itt lévén, sok Daru tallakval
Elmenvén Pest fele harmincz négy kocsival.

23. January.
Csongrádi Szarvasi Törökök most jőnek
Huszonöten lévén letelepedének
Estve Szőke Jánossal veszekedének
Reggel Csongrád fele tíz szánon menének.

Bas Aga Csutora az Látó Agával

Szent Pál fordulásán jőnek egy Zászlóval,
Mennek Izsák felé szép Daru tollakval
Bass Aga és Látó az két-két Tallérval.

Ugyanazon napon Kuruczok jövének

Ők is szokás szerint nem is éhezének;
Azomban egymás közt itt összve veszének
Egyiknek kezébűl pecsenyét ejtének.

28. January.
Dobval és Zászlóval Kuruczok jővének,
Étellel abrakval megelégedének,
Az Biróra borért sokat üvöltének,
Nagy száraz gégével Kőrösre menének.

Februarius.
Estve Farkas Ali jőve nagy haragval
Hogy megrakodhassék az szép juh sajtokval.
Zaklattyák az Birót, nem gondolnak azzal
Hogy ők innen mennek üres tarisznyával.

8. February.
Nem késik Kőrösön vitéz Kara Hasszán
Siet Kecskemétre, hogy jó bor az torkán
Folyna, nem gondollya hogy végtére osztán
Zörgene csobolyó szegénynek a hátán.

68
Öszve vesze itten a szegény biróval
De Kozicza fogá pártyát egy gyalogval,
Úgy megüté Hasszánt egy nagy csobolyóval
Hogy reggel Kécskére mene nagy haragval.

Nem tudom mi okon Kis Ali serege

Ide az Városra mái nap kerenge,
Nyolcad egész napig épen itt tekerge
Város Kanásza is vélek Pestte mene.

13. Febr.
Az Várost Csutora nem igen tágíttya,
Kőrös utzán maga seregét szállíttya
Az kanta korsókat mind rendbe állíttya
Szőke János előtt valóban ásíttya.

Eodem die.
Izzad az homloka az szegény birónak
Mert rosz kedve vagyon az sok manóságnak.
Bezzeg volt kelete abrak, méznek vajnak,
Ezek Csutorának bort nem juttatának.

Szőke János uram szegény kisbírákval

Valóban protestált füstös lisztes házzal,
Füstölög gőzölög, de az manóságval
Nem méne ő szembe a sánta lábával.

Eodem die.
Nyolcz szánnal Budárúl gyalogok jővének,
Félő Kecskemétre bút ne kergetnének,
Az jó lakás után Csongrádra menének,
Hogy tolvaj ráczokban Budára vinnének.

16. Febr.
Híres nevezetes Urunk Csanádi Bék
Jőve nagy seregvel, mint egy ijesztő kép,
Az köntöse neki bezzeg valóban szép
Deli Haszán pedig az borért igen tép.

18. Febr.
Az nyolcz szán Gyalogok Budára menének
Az tolvaj Ráczokban el is emelének
Az sok tracta után Budán békéllének
Az szegény bírák is csak haza jővének.

69
 19. Febr.
Vad ludak jővének az hideg tél után
De csak kávolyognak szegények az uczán
Nagysereget gyűjtvén, lévén öten csupán
Mennek az Nyír felé az jó lakás után.

23.
Mégis az Pestiek bennünk látogatnak
Lévén harmincz öten, csak ide rándulnak
Az vásárbíróval valóban tractálnak
Végre itt az Pinczén csak megzajdulának.

Az város disznaját konyhára metéllik

Az vásárbírót is talán annak vélik,
Jobb fülét elvágá Durák, mint beszélik
Az város jegyére szegényt megbélyegzik.

Ns. Deák Pál úr főbíróságában.

Minden esztendőben változ az uraság
Mint az czigányok közt az tisztes Vajdaság
Kovács Andrásra is rá száll az ispányság
De félő hogy rajta ne történnyen birság.

Az Urat illeti bűnért esett birság

Ámbár az Ispáné legyen a bitangság
Gondolom lekopik róla az uraság
Végre imitt amott hever az Ispánság.

Megböcsüli magát felemelt tisztében

Audentia nélkül nem mégy elejében
Rá is tartja magát az feír mentében
Mert az vont 8 tallér forog elméjében.

Véget vetek immár csekély Rythmusimban

Megalázom magam gyenge verseimben
Ispán uramrúl is nem szólok mérgemben
Concludálom ezzel: légyen egésségben.

8. Marty.
Vass Rostha serege jőve nagy csoportval
A kőrös uczára méne sok roszakval
De mégis az Rostha bánik az abrakval,
Megrakodik, mégyen nagy merő zsákokval.

70
Most az Kovács Bencze Tóth György uram házát
Csak heteg magával megszállá utzáját,
Az bor ivás közben ajánlja ő magát
Kiért elemelé szegénynek két zsákját.

Szabadka Szegedi nagy fekete Dandár

Jőve nagy seregvel mint egy falka madár
Mind az egyes fákat kipusztíttyák immár
Nyolczvan fertály árpát elvisznek hidgyed bár.

Héj ha láttad volna szintén estve felé,

Az fa vágatóra miként jőnek elé,
Vágják törik az fát, mindenik emelé,
Tíz szekér kár fáját az bíráknak tevé.

Jankói és Paksi Pajazit Agával

Jőnek nagy csoporttal három nagy zászlóval,
Jól megrakodának zabbal és árpával,
De jól nem lakának a város borával.

Aprilis.
Érkeze nagy híre az Horváth Gergelynek
Mongyák hogy két százan egyűvé gyűlének
Azonban csakhamar ide bé jővének
Borral és abrakval torkig megtelének.

Elmaradott fele az kétszáz lovasnak

De izzad homloka az Szőke Jánosnak
Nem teczczik az utzán mondgya sétálásnak
Az üres erszénnyel csak haza hajtának.

Holmi praktika szót ő reá fogának

De ártatlan lévén nem is búsulának
Kívánságok szerint hitre fordulának,
Igaz lévén, rajta semmit vonhatának.

Nagy fekete sereg jőve napkeletrűl

Gyalogval lovasval foga környös kőrűl
Akár hova fordulj de csak reánk kerűl
Város háza előtt seregestül térűl.

Jádzik az Szerencse, forog az hamarján,

Sok jó vitézeknek pendül az kantárján,
Galló Takácsnak is Szent Király Határán
Fogsága megesik, búsul az kalafán.

71
 Inség és koplalás az jó lakás után
Az kedves víg öröm keserűség fogytán
Ezek virágoznak az szerencse bottyán
Így fizet az idő kinek-kinek osztán.

Nagy hírrel érkezék, egész rémülésvel

Az Újvári Pasa holmi gyülevészvel,
Az sok Manóságnak rettentő képével
Bé szálla mi hozzánk Udvara népével.

Az egész Biráknak változik az színe

Hányván zöld karikát minden szeme fénye,
Úgy megvonná magát kiki az enyhére
Szőke János uram nem mén az melegére.

Ispán uramra is nem hogy tekintnének

De hamar ő véle számot is vetének
Egy darab som pálcát hátára tevének
Kakulya Jánosnak is ezzel fizetének.

Ki Kasznár, ki sánta merő félelmében

Rekedez némelynek torka félelmében
László Deáknak is halavány képében
Nem vala ábrázat az levél nézésben.

Kőrös János uram megfutá pállyáját,

Igen futamodá az kertek kutyáját
Nem is tudakozá az Városnak házát
Hol imitt hol amott kullogtatá magát.

Vidács Mátyásnak is nagy hírű voltárúl

Bőven is szólhatnék megijedtségérűl
El is feletkezék az sovány szérdékrűl
Feír spanyol viasz csepege órrárúl.

5. May.
Három zászló alatt seregek jővének,
Négy katonát hamar csak meg kötözének
Az Biro hátára rosz köppölt vetének
Így a biróságtúl búcsút is vevének.

Finis Anni.12

12 Vége az évnek. — A bírókat és a tisztségviselőket egy esztendőre választották. A bíróválasztás

mindig Szent György-napkor, április 24-én történt. A következő nyolc-tíz nap során számoltak el a
pénzügyekkel, és ettől kezdve vált felelőssé az új tisztikar.

72
Kerpics Judit
„A mit külföldi divatlapok adni nem
képesek”
A nyugati és a nemzeti divat vetélkedése
a Nővilág hasábjain az 1850-es és 1860-as évek
fordulóján

A nemzeti egységről, annak megmaradásáról és helyzetéről folytatott társadalmi dis-

kurzus a 19. századi Magyarországon nem korlátozódott az írott és beszélt nyelv médiu-
mára. 1854-ben megszűnt a szabadságharc leverése után hirdetett statárium, és az 1850-es
évek végére a politikai szigor enyhülni látszott.1 A nyomtatott sajtótermékek terjesztését
előzetes cenzúra helyett utólagos rendőrségi engedélyhez kötötték,2 amely ellenőrzés
megengedőbbnek, vagy legalábbis kijátszhatónak tűnhetett. A kísértésbe eső szerkesztők
és laptulajdonosok azonban továbbra is komoly retorziókra számíthattak: így például
1862-ben a Nővilág tulajdonosát, Heckenast Gusztávot pénzbírságra, szerkesztőjét, Vajda
Jánost pedig nyolcnapi fogságra ítélték, miután egy problémás cikk miatt elmulasztották
a lap köteles példányainak beszolgáltatását.3
Az 1849 után apránként újraszerveződő sajtóirodalomban a megszüntetett politikai
lapok hagyta űr teret adott a frissen induló – és a hatósági engedélyeket megszerző –
divat- és családi lapoknak. A felszínen politikamentes női magazinok azonban a felszín
alatt nem voltak semlegesek. A nemzetről szóló diskurzusnak nemcsak a nyelve változott
meg – az utólagos ellenőrzés okozta öncenzúra miatt –, de a résztvevői is. A korszakban
nagy számban jelentek meg női szerzők a publicisztikában.4 A női célközönségnek szóló
lapok egyik legfontosabb és legolvasottabb rovata a divattudósítás volt. Az öltözködés
formanyelve politikai állásfoglalást tett lehetővé a társaságban való megjelenéskor, egyet-
len szó kimondása nélkül. Lukács Anikó Nemzeti divat Pesten a 19. században című doktori
értekezésében így fogalmaz:

1 Buzinkay Géza, A magyar sajtó és újságírás története a kezdetektől a rendszerváltásig (Budapest, Wolters
Kluwer, 2016) 144.
2 Buzinkay Géza, Magyar hírlaptörténet 1848–1918, (Budapest, Corvina 2008) 31.
3 D. Szemző Piroska, „A Nővilág megszűnési körülményei”, Magyar Könyvszemle 95. 2. sz. (1979) 134.
4 A nők értelmiségi pályán való térhódítását lehetővé tevő történelmi és társadalmi tényezők ismer-
tetése nem tárgya jelen dolgozatomnak.

73
 A kortársak számára a magyar nemzeti öltözet – a nyelvvel, a nemzet erkölcseivel és szokásaival
együtt – a magyar nemzeti jelleg kifejezésének eszköze, a nemzetet reprezentáló jel, egyúttal a nem-
zet megőrzésének egyik biztosítéka, egyesek szemében egyik kritériuma volt.5
Az 1857-ben indult Nővilág főmunkatársként nyilvántartott divatszakembere az első
számtól kezdve Jósika Júlia volt. A brüsszeli emigrációban élő szerző, Jósika Miklós fele-
sége politikai menekültként élt a belga fővárosban, ahonnan levelezés útján mindketten
aktívan részt vettek a magyar kulturális életben. Jósika Júlia tudósításai elsősorban a
párizsi divatról, illetve annak belga vagy angol adaptációjáról szóltak, és egészen 1860-ig
nagy népszerűségnek örvendtek. 1860-ban a rovatot a pesti magyar és magyaros divatot
propagáló Bajza Lenke vette át tőle. Az átmenet nem volt minden előzmény nélküli, és
Jósika Júlia sem hagyta ott a lapot egyik napról a másikra, így lehetőségem van összevetni
az egymással versengő nyugati és nemzeti divat különböző narratíváit az említett évfo-
lyamban.
A Nővilág első számaiban Vajda János folytatásokban közölt értekezésben fogalmazta
meg a lap programját Szépről a szépekhez címmel. A nemzeti jelleget, nagyságot, sőt a nem-
zet megmaradását a jelentős esztétikai értékű művészi alkotásokban, s szép eszméjének
művelésében látta. A nemzet karakterét nem önmagába zárva, saját történeti múltjához
viszonyítva vizsgálta, a kulturális fennmaradást inkább európai összefüggésekben, más
népek művészetének tükrében határozta meg. A jóval későbbi Magyarság és nemzeti önérzet
című értekezésében így nyilatkozott: „Fegyveres erőszakkal nem, csak müveltségünk fényével
hódíthatunk.”6 Az esztétikumnak kizárólagos fontosságot tulajdonító Vajda elvetette a
nemzeti irodalom népköltészeti alapokra helyezését, a fennmaradáshoz vezető egyetlen
útnak az antik görög művészethez való visszanyúlást, egyúttal az európai kultúrához
való kapcsolódást látta.7 (Álláspontját később az 1861-ben szintén a Nővilágban közzétett
Széptani levelekben finomította. Továbbra is elutasította a fejlődést hátráltató keleti orientá-
ciót, illetve a Petőfi-epigonok népies költészetét, azonban revideálta a valódi népköltészet
elmaradottságáról és egysíkúságáról alkotott korábbi nézetét.8)
A Nővilág tehát Vajda tudatos nyugati orientációjú esztétikai programja szerint épült
fel a középrendű nők művelődésének, gazdasági szerepvállalásának és emancipációjának
segítése céljából – habár ez utóbbi törekvés végül nem vezetett sikerre, nem ez adta a
hetilap fő arculatát.9 Indulásakor kétezer-ötszáz (harmadfélezer) előfizetőt tudhatott a
magáénak. Ez a szám a hetilap 1864-es megszűnésekor nyolcszázra csökkent.10 Szinte
közhelyes megállapítás, hogy a Nővilágot a tulajdonos és a szerkesztő mintegy nőknek
szóló Vasárnapi Újságként képzelte el.11 Az addigra elavultnak számító irodalmi divatlap12
helyett irodalmi műveltséget (is) terjesztő, színvonalas divatmelléklettel bíró női hetilap
szerkesztése koncentrált munkát és erős szerzőket igényelt a versenytársaknál magasabb

5 Lukács Anikó, Nemzeti divat Pesten a 19. században (Budapest, Budapest Főváros Levéltára, 2017) 9.
6 Vajda János, Magyarság és nemzeti önérzet, Kóros áramok (Budapest, Singer és Wolfner, 1896) 11.
7 Szajbély Mihály, A nemzeti narratíva szerepe a magyar irodalmi kánon alakulásában Világos után,
(Budapest, Universitas, 2005) 314.
8 Uő, uo. 316–317.
9 Kosáry Domokos és Németh G. Béla (szerk.), A magyar sajtó története II/1. 1848–1867, Szabolcsi
Miklós (főszerk.) A magyar sajtó története (Budapest, Akadémiai, 1985) 435–436.
10 D. Szemző, „A Nővilág megszűnési...”, 127.
11 Miklóssy János, „Irodalmi folyóirataink a Bach-korszakban”, Az Országos Széchényi Könyvtár
Évkönyve (Budapest, 1973) http://epa.oszk.hu/01400/01464/00012/pdf/ 274–275.
12  Uő, uo. 272.

74
színvonal megtartása érdekében. Később Vajda János szerkesztői befolyásának gyengülé-
sével a hetilap is hanyatlásnak indult.
A legelső lapszámtól kezdve főmunkatársként foglalkoztatott Jósika Júlia kétségtelenül
húzónévnek számított. Brüsszeli divattudósításait és egyéb cikkeit maga Vajda a Nővilág
legnépszerűbb írásai közt tartotta számon – habár az emigráns írónő iránycikkeit a sajtó-
rendőrségtől való félelmében Vajdának olykor szerkesztenie kellett. A következőképpen
fogalmaz az 1859-ben Jósika Miklóshoz írott levelében:
A „bátorság” cimü cikket, mint a Mélt. bárónő minden levelét, csak revisionál olvastam először.
Világos, hogy politikailag ártatlan volt, de mi tudjuk itthon, hogy a sajtórendőrség, kivált egy elter-
jedt ujságban, és a jelen mozgalmak közt [...] mindjárt a sorok közt olvas. Bizonyos, hogy letiltotta
volna lapomat, melyen már egy irásbeli intés súlyosbodik, azonkivül, hogy harmadéve alig mene-
kedtem hat heti fogságtól egy pár meggondolatlan soromért. Tehát szerfölött óvatosnak kell lennem.
Föl kelle áldoznom a „Bátorság” cimű cikk helyesebb értelmét, s változtattam a hogy tudtam, s a
hogy hamarjában lehetett.
[...] Belátom, hogy a brüszeli levelek teszik lapom legfőbb értékét, ezért nagy figyelmet fordítok
rájuk, s nagy zavarban vagyok, ha néha egy egy ismeretlen divatműszót a kéziratban nem tudok
elolvasni.13
Az idézett levélrészletből témám szempontjából két fontos tényező is kitűnik. Egyfelől
Vajda János tanúságot tesz Jósika Júlia divattudósításainak rendkívüli népszerűségéről.
Ezt egyébként az írónő előfizetési felhívásokra nyomtatott nevének egyre növekvő betű-
mérete is mutatta; rovata Barla Gyula szavaival élve az eladhatóságot tekintve a Nővilág
„legjobban csalogató értéke” volt.14 Másfelől rávilágít a hetilap érzékeny kapcsolatára a
sajtórendőrséggel, illetve a felfokozott óvatosság szükségességére bármilyen politikai,
vagy akár csak annak értelmezhető téma esetében. A Bátorság című cikkben politikai üze-
netet sejteni nem volt egészen alaptalan. A Jósika-levelezésből egyértelműen kitűnik, hogy
a házaspár az emigráció idején is élénk kapcsolatot ápolt Kossuth Lajossal és családjával.
Kossuth 1859 januárjában Londonban bekapcsolódott a Klapka György és Teleki Pál vezet-
te szervezkedésbe, amely a magyar szabadságharc újbóli kirobbantását tűzte ki célul.15
Az 1849-es magyar emigránsok csoportja a küszöbön álló szárd–francia–osztrák hábo-
rútól remélt politikai átrendeződést próbálta felhasználni a magyar ügy támogatására.16
A törekvés ugyan kudarcot vallott, de az emigráns magyarok külföldi szervezkedése
visszhangot vert az anyaországban. Mindez összefüggött a nemzeti öltözet viselésének
hirtelen fellángolásával is, hiszen ilyen körülmények között kényelmes és valamelyest
biztonságos terepet jelentett a divat és az öltözködés témaköre a nemzeti narratívában.
A francia divatról szóló cikkeivel olvasottságot szerző Jósika Júlia a brüsszeli emig-
ráció ideje alatt kétirányú kulturális transzferben találta meg az írói alkatához és a piaci
igényekhez leginkább illeszkedő szerepet. Pályája Jósika Miklós regényeinek németre
fordításával indult, majd egymást követték saját, magyar nyelvű szépirodalmi művei;
szerkesztett kalendáriumot, és több pesti hetilap állandó munkatársa volt a nyugat-
európai kulturális, tudományos és gazdasági hírek, valamint a brüsszeli hétköznapok
közvetítésével. A magyar szellemi javak nyugat-európai terjesztése munkásságában nem
korlátozódott a fentebb említett fordításokra: 1860-ban például részletgazdag és alapos

13 Vajda János Jósika Miklóshoz (Pest, 1859. március 19.) Vajda János Levelezés, sajtó alá rendezte
Boros Dezső, Vajda János Összes Művei X., szerk. Barta János (Budapest, Akadémiai, 1982) 12.
14 Barla Gyula, Boros Dezső (kiad.) Vajda János, Kisebb költemények, Barta János (szerk.) Vajda János
Összes művei I. (Budapest, Akadémiai 1969) 295.
15 Uő, uo. 10–12.
16 Uő, uo. 10–12.

75
kortárs magyar irodalomtörténetet közölt francia nyelven a párizsi Revue Contemporaine
irodalmi szemlében.17
A magyar kulturális élet európai közegbe helyezett felpezsdítésének igénye tökéletesen
egybevágott Vajda János és a Nővilág programjával, különös tekintettel az ilyenformán
körvonalazódó női társadalmi szerepvállalásra. Mégis az ideológiai egyezés és hallatlan
népszerűség ellenére 1860-ban Jósika Júlia elvesztette a divatrovatot, majd hamarosan
írásai egészen kikoptak a Nővilágból.
A nyílt sajtóvitává sohasem fejlődő publicisztikai vetélkedés másik főszereplője, a fiatal
és ambiciózus Bajza Lenke 1858-ban csatlakozott a Nővilág szerkesztőségéhez.18 Ahogyan
Jósika Júliának, úgy neki is komoly lépéselőnyt jelentett a családja az irodalmi életben való
érvényesüléshez. Bajza József lányaként megfelelő műveltségre tett szert, korán lépett írói
pályára, és idővel a 19. század második felének egyik legnépszerűbb, és kétségtelenül a
legtöbb könyvet kiadó írónőjévé nőtte ki magát – ha művészi szempontból nem is tartozott
a konszenzusosan tehetségesebbnek ítélt szerzők közé.19 Karrierjének gyors felívelésében
rendkívüli írói termékenysége mellett fontos szerepet játszott Heckenast Gusztávval
kötött házassága, akinek a gondozásában első kötete is megjelent Beszélyek címmel 1858-
ban.20 Itt fontos megjegyezni, hogy Heckenast, a Nővilág tulajdonosa, egyben a Jósika
házaspár kiadója is volt; egyéb tényezők mellett tehát ez is közrejátszhatott abban, hogy
a két szerző és szövegeik versengése végig a felszín alatt húzódott, és egyikük sem vállalt
nyílt konfrontációt. A Nővilág biztos talajt és nagy publicitást biztosított az induló szer-
zőnek, akinek a neve csak később, az írói munkáját szintén odaadóan támogató Beniczky
Ferenccel kötött második házasságát követően vált országosan ismertté.21
Bajza Lenke első megjelenése a Nővilágban az írónő első könyvének kiadásához kap-
csolódik. Vajda János lelkes beharangozót írt Beszélyek című novelláskötetéről – ezenkívül
a lap további hirdetésekkel is igyekezett reklámozni az érkező kiadványt.22 Az ismertető
kisebb részben szól Bajza Lenke szövegeiről, Vajda inkább a Gyulai Pál által kirobbantott
nőíróvitában való állásfoglalásra használja fel az alkalmat. A novelláknak elsősorban az
erkölcsi értékét dicséri, és megengedő kritikával illeti az eredetiség hiányát és a nyelvi
megformáltság csorbáit – különös tekintettel arra, hogy elsőkötetes, nagyon fiatal szer-
zőről van szó.23 Ezt követően Bajza Lenke a Nővilág állandó munkatársa lett. Beszélyeket,
később útleírásokat közölt nyugat-európai körútjáról, 1860-tól pedig a divattudósítás-
rovatot is ő jegyezte. D. Szemző Piroska tanulmányából kitűnik, hogy pozícióját 1859
nyarán erősítette meg, amikor Vajda betegsége és vidéki gyógykezelése idejére átvette a
Nővilág szerkesztését.24 Ez minden bizonnyal csak rövid ideig tartó, átmeneti megoldás

17 Julie de Jósika „La Littérature Hongroise, Pendant les dix dernières années” Revue Contemporaine
2. série, tome 17. (1860) 125–147.
18 Török Zsuzsa, „Legtermékenyebb összes női iróink között”, Irodalomtörténet 46 (96) évf. 4. sz.
(2015.) 378.
19 Fábri Anna, „A szép, tiltott táj felé”. A magyar írónők története két századforduló között (1795–1905),
(Budapest, Kortárs, 1996) 133.
20 Török, „Legtermékenyebb...” 378–379.
21 Uő, uo. 381–382.
22 Uő, uo. 380.
23 Vajda János, „Könyvismertetés. Bajza Lenke beszélyei – Két kötet. – „»Az eskü«, »A különcz«”
Nővilág, 2. évf. 26. sz. (1858. június 27.) 408–411.
24 „Hogy a lapot szerkeszteni akarja, az kiviláglik abból, hogy 1859. júl. 24-től átveszi annak szer-
kesztését. A lap Galambpostájából megtudják az olvasók, hogy Vajda beteg, és vidéken gyógykezelik;

76
volt, mert nevét nem tüntették fel a szerkesztő Vajda neve mellett, és az aktuális előfizetési
felhívásokban sem szerepelt.
Annál nagyobb hírverés kísérte a rákövetkező évben a divatrovat – és ezáltal a Nővilág
arculatának – átalakulását a magyaros öltözet robbanásszerű elterjedésével és Bajza Lenke
divattudósításainak megjelenésével.
Ezzel el is érkeztem dolgozatom központi kérdéseihez, melyek a kortárs cikkírókat is
élénken foglalkoztatták. Divattá válhat-e a hagyomány? Alávethető-e a magyaros viselet
a természetéből fakadóan minden évszakban megújuló, folyton változó divathullámok
szeszélyeinek? Megtartható-e a nemzeti öltözet az időbe fagyasztott, egyetlen állapotában
a divatsajtó és a társas események újdonságra éhes figyelmének kereszttüzében?
Az 1859-es év nagy változást hozott a művelt pesti polgári társaság divatjában.
A Napkelet, a Nefelejts, a Divatcsarnok és a Nővilág novemberi-decemberi divathírei már
magyar dolmányokról, külföldön is kapható női és férfi atillákról, illetve magyar kanász-
kalapokról és más, szintén a nemzeti viselethez sorolható ruhadarabokról szóltak. A külső
megjelenés kérdése minden addiginál erősebb ideológiai felhangot kapott, s a szimbolikus
jelentéssel feltöltött divat olyan politikai beszédmódot hozott létre, mely alól – az öltözkö-
dés szükségszerűsége által – senki nem vonhatta ki magát.25
A 17–18. századból hagyományozódott, tulajdonképpen nyugati és törökös elemekből
összeálló nemesi viselet nem a magyar kulturális eredet révén, hanem változatlansága
által nőtte ki magát nemzeti szimbólummá. A korszakban póriasnak tartott paraszti,
népies öltözet elemei továbbra sem kerülhettek be a polgári-nemesi nemzeti viseletbe.
A nemzeti divat korszakokon átívelő, időszakos fellángolásai közt kapcsolatot feltéte-
lezhetünk. A 19. században új jelentésmezővel gazdagodott nemzeti öltözet az 1820-as,
1830-as évek fordulóján megjelent a magyar úri társaság külhoni eseményein is: például
1829-ben Párizsban magyar táncestélyt rendeztek. Az eseményről szóló tudósítás, mely
részletes leírást adott a résztvevőkről, a táncrendről és a magyaros öltözetekről, először
a Tudományos Gyűjteményben jelent meg 1829-ben.26 A beszámolót 1859-ben a Vasárnapi
Ujság27 az aktuális divathullámra reagálva, a táncestély harmincadik évfordulója alkalmá-
ból újra közreadta28 Figyelmet érdemel a cikkhez fűzött szerkesztői megjegyzés, amely az
új közlést indokolja:29 „E közlemény, melly megjelenésekor, mint idősebb olvasóink emlékeznek,
igen örvendetes hatást gerjesztett, most sem vesztette el érdekét, midőn annak épen 30-ik évforduló-
ját értük.”30 E sorok tanúsága szerint az 1859-es farsangi szezonban már nem volt ritkaság
az 1829-es cikkben leírtakhoz hasonló ünnepélyeken a magyaros viselet.
A nemzeti viselet általános divatja tehát erősen támaszkodott a hagyományra, a cikk-
írók rendszeresen hivatkoztak régebbi megjelenésekre a folytatólagosság benyomását
keltve, de a magyar öltözet iránti rajongás hamar elcsitult. Az 1850-es, 1860-as évek fordu-
lóján kialakult, és széles körben hordott nemzeti öltözet a század második felében aztán

vagyis a látszat szerint Vajda betegsége miatt vette át Heckenastné a Nővilág szerkesztését.” D.
Szemző, „A Nővilág megszűnési...” 129.
25 Lukács, Nemzeti divat... 5.
26 Fekete Gáspár, „Magyar táncz Párisban (Február 9-én 1829)”, Vörösmarty Mihály (szerk.),
Tudományos Gyűjtemény, 13. évf. 1. kötet (Pest, Trattner J. M. és Károlyi I. 1829) 114.
27 Fekete Gáspár, „Magyar táncz Párisban (Február 9-én 1829)”, Vasárnapi Ujság, 6. évf. 6. sz. (1859.
február 6.)
28 Gere Zsolt, Szebb idők, Vörösmarty epikus korszakának rétegei, Fórizs Gergely (szerk.) Irodalomtörténeti
Füzetek 174. (Budapest, Argumentum, 2013) 200.
29 Uő, uo. 200. (49. lábjegyzet)
30 Vasárnapi Ujság, 6. évf. 6. sz. (1859. február 6.)

77
csak díszöltözetként élt tovább a felsőbb társadalmi rétegben, a módos parasztság azonban
bizonyos darabjait átvette és beépítette a népviseletbe.31
A divat követésének – vagy elutasításának – alapvető funkciója egy adott csoporttal való
azonosulás vagy éppen elkülönülés jelzése. Eszerint – hagyományosan – a társadalmi állás
csalhatatlan kifejezője, mely összetett jelrendszere által a vagyoni státusnál sokkal többet
mond el viselőjéről. A külső megjelenés formanyelvét nyíltan politikai identifikációra
felhasználó cikkírók a Napkelet hasábjain élesen elválasztották egymástól az ideológiailag
töltött, magasabb rendűnek tartott öltözet fogalmát az ideológiától mentes divat fogalmá-
tól,32 más lapokban azonban e két fogalom gyakran szinonimaként maradt használatban.
A magyaros öltözet esztétikai szempontok szerinti megítélése sem volt egységes pár-
tolói körében. A Napkelet egy névtelen szerzője 1860-ban egyértelműen leválasztja a vál-
tozatlanságból és hagyományból építkező magyar öltözetet a szépség és csinosság évente
változó követelményeinek alárendelt divatról. Szerinte a nemzeti öltözet viselésében nem
lehet az szempont, hogy a ruha jól áll-e; annál sokkal fontosabb az elv, amit az képvisel.33
Esztétikai kategóriából etikai kategóriába helyezi át a ruházkodás kérdését, ezáltal leszá-
mol a változás és változatosság igényével is. Vajda János 1859-es cikke a Nővilágban éppen
a magas esztétikai értéke felől ragadja meg a magyar viselet nagyszerűségét és alkalmas-
ságát arra, hogy divattá váljék nemcsak Magyarországon, de külföldön is, mely szerinte a
fennmaradás záloga.
Elpusztulhatunk a föld szinéről, és elváltozhatunk, szétolvadhatunk idővel csakugy, mint más
hatalmasabb népek, elenyészhetik nyelvünk is, de öltözetünk fennmarad, mig a föld jelen nemzedéke
el nem pusztul, s mint a latinok nyelve a papságnál, ugy a huszáregyenruha Európa hadseregében
– általános lesz.
És midőn jelenleg ujra viselni kezdjük a közéletben is nemzeti ruhánkat, elfogulatlan s méltó
büszkeséggel mondhatjuk, hogy nem csak sajátlagosan magyar de egyszersmind – európai divatnak
hódolunk.34
Vajda a katonai egyenruhák példáin keresztül mutatja be, hogy a magyar huszár-
egyenruha európai térhódítása önmagában elegendő bizonyíték a magyar öltözet pozitív
fogadtatására más nemzetek divatjában, szépségében pedig semmivel sem múlja alul az
angol, vagy akár a francia divatot. Vajda felfogásában a magyar ruha expanziója és divattá
válása kifejezetten előnyös és kívánatos. „A magyar öltözet halhatatlansága” című cikke már
a következő év változásait és a divatrovat átalakulását készítette elő, egyben meghatározta
a Nővilág viszonyulását a kérdéshez.
A Nővilág divatra vonatkozó arculatváltása nem volt előkészítetlen, azonban a magya-
ros divathullám diktálta változás mértékét az év elején még nem kommunikálták az
olvasók felé. Lehetséges, hogy Vajda és Heckenast maga is csak később döntött a gyökeres
átalakulásról. Az 1860 januárjában több lapszámban is közzétett előfizetési felhívás még
a Jósika Júlia által szerkesztett, az éves előfizetések mellé ajándékba járó Hölgynaptárral,
illetve az írónő divattudósításaival csalogatja az olvasókat: „Eredeti divattudósitásainkat
hetenkint jövőben is az e részben páratlannak ismert b[.] Jósika Júlia irandja; ezenkivül általáno-
san kedvelt élettani irányczikkeit is folytatni fogja lapunk szépirodalmi részében.”35 Valójában a

31 Lukács, Nemzeti divat... 6–8.

32 Hites Sándor, Még dadogtak, amikor ő megszólalt; Jósika Miklós és a történelmi regény, (Budapest,
Universitas, 2007) 250.
33 Uő, uo. 251.
34 Vajda János, „A magyar öltözet halhatatlansága”, Nővilág 3. évf. 52. sz. (1859. dec. 25.) 821–824.
35 „Előfizetési felhívás”, Nővilág, 4. évf. 2. sz. (1860. jan. 8.)

78
brüsszeli divatjelentések az előfizetési felhívást alig több mint egy hónappal élték túl: 1860.
február 12-én jelent meg az utolsó Eredeti divattudósitás Jósika Júlia tollából.
A magyar öltözetről 1859. december 11-én adott hírt először a Nővilág. A mellékelt
divatképen női menték láthatók, a hozzáfűzött magyarázat szerint pedig a már elterjedt
magyaros férfiöltözet mellett annak női megfelelője is kibontakozóban van. Jósika Júlia
a divattudósításában említi, hogy egy brüsszeli boltban olyasféle női atillát talált, amiről
egy pesti divatlapban olvasott. (Korábban, 1857-ben is írt már a magyaros öltözet külföldi
megjelenéséről, akkor még azonban a magyarnak öltözött belga urak maskaráját nevetsé-
gesnek és harsánynak ábrázolta.36 Ugyanebben az évben Magyarországon báli viseletként
felbukkant a magyaros párta, ingváll, zsinóros pruszlik és hímzett kötény,37 ez tehát akár
a magyar öltözet 1859-ben kezdődő virágzásának előjele is lehetett.)
Az 1859-es évfolyam utolsó előtti számában közlik Jósika Júlia arcképét (melyet már
a júliusi előfizetési felhívásban megígértek az olvasóknak), majd az évfolyam utolsó szá-
mában Jósika Júlia emberi erényekről szóló életvezetési tanácsadó cikksorozatának sokat
mondó darabja következik: a Hallgatás. Ugyanebben a számban – rendhagyó módon – a
divatról Vajda János értekezik a korábban már tárgyalt, A magyar öltözet halhatatlansága
című terjedelmes cikkében. A divattudósításokban Jósika Júlia innentől kezdve a párizsi
és brüsszeli divat híradásai mellett mindig ejt néhány szót a zsinóros, sújtásos magyaros
díszítményekről a párizsi divatban, a divatképek leírásait pedig a „hirtelen keletkezett
magyar divat”38 népszerűsítésének szenteli a Nővilág. A lapszám végén, az 1860-as
évfolyamra vonatkozólag, a szerkesztőség ígéretet tett a magyaros divat átfogó és teljes
bemutatására, továbbá a tárcarovat a következő évre szóló előfizetéseket propagálva így
buzdította az olvasókat a Nővilág megvásárlására:
[...] méltóztassanak előfizetni divatlapunkra, már csak azért is, mert ez legolcsóbb, s ugyancsak
[...] eddig legelterjedtebb is volt – és ha ugyan eddig is szerencsés volt magas megelégedésüket
kiérdemelni, bizonyos, hogy jövőben erre még méltóbbá teendi magát, adandván rendesen azt, a mit
külföldi divatlapok adni nem képesek: eredeti magyar divatképeket [...]39
Nem meglepő, hogy a magyar öltözet elterjedésével a külföldi divathírek egyre inkább
háttérbe szorultak. A cikkekből az derül ki, hogy ebben az időszakban már igény sem
mutatkozott a párizsi divat újdonságaira, mert aki nem akarta, hogy a társaság megbélye-
gezze, az magyar ruhát öltött.40 (Pontosan ez volt az a felfogás, ami ellen később a Napkelet
szerzői kikeltek, mert úgy tartották, hogy ezáltal elveket és politikai öntudatot nélkülöző
hóborttá silányul a nemzeti viselet.)

36 „Két uri ember magyar öltözetben jelent meg – de minőben! – azt hiszem a guta ütötte volna meg ijedtében
Kostyál urat, ha hirtelen megpillantja a két compatriótát. – Képzelj csak két köpcös belga urat, nem épen a leg-
fiatalabbikat, vörös bő pantalonban arany paszománttal, magos csizmákba dugva, melyeken ökölnyi arany bojt
függött. Ahoz kék mellényt – szintén paszománttal – s ezenfelül zöld rövid fr akkot, arany csipkével s paszo-
mánttal kicifrázva. Fejeiken roppant gránátos föveget viselt e két szeretetre méltó egyéniség, melyet C olbag -
nak méltóztattak nevezni, mig hosszu egyenes kard csörgött oldalaikon! Nesze neked magyar!” Jósika Júlia,
„Eredeti divattudósitás”, Nővilág 1. évf. 18. sz. (1857. máj. 10.)
37 F. Dózsa Katalin, A női divat változásai 1850–1895 között, F. Dózsa Katalin, „Megbámulni és megbá-
multatni”. Viselettörténeti tanulmányok. (Budapest, L’Harmattan, 2014) 302.
38 „Műterem”, Nővilág, 3. évf. 52. sz. (1859. dec. 25.)
39 „Tárcza”, Nővilág, 3. évf. 51. sz. (1859. dec. 11.)
40 „[...] már is sokan vannak, és napról napra többen lesznek olyanok, kik nem annyira nemzeties előszeretetből,
de csupán azon természetes okból is kénytelenek magyar ruhába öltözködni, hogy az uralkodó, az ellenállhatatlan
divatnak hódoljanak, és nem magyaros viseletük által föl ne tűnjenek.” Vajda János, „A magyar öltözet...”
822.

79
 Jósika Júlia utolsó Eredeti divattudósitásában örömmel üdvözli a magyaros öltözet
immár mindent elsöprő térhódítását, egyúttal – olvasói igény híján – lemond a továbbiak-
ban a francia divat közvetítéséről.
Szép dolog és örvendetes ez a kedves magyar viselet; s szivemből örülök, hogy ismét napvilágot
lát – de meg kell vallanod, hogy ez örömben részemről nagy az önzéstelenség; mert ugyan meggy-
ült ezáltal a bajunk, szegény divattudósitóknak! Nincs többé szükséged franczia divatokra – tehát
minek szóljak ezekről? Ez igen logicus conclusio; bár csak épen annyira tisztában volnék már a
fölött is hogy miről irjak. Azonban magyar köntösök is selyemszövetekből készülnek, még pedig
szép szövetekből, s azokhoz is kell csipke, szalag, ékszer stb. Tehát ezekről fogok ezután szólni [...].41
Rovatának jövőjét felvázolva megkísérli ugyan az új áramlathoz való alkalmazkodást
a külföldi kelmék magyaros viseletben való felhasználásának ismertetése által,42 ez azon-
ban – ebben a formában – nem valósul meg. Továbbra is közöl olykor-olykor divattémájú
cikkeket, de azokat már más címmel, más rovatban teszi. Megkezdi a brüsszeli mindenna-
pokról és ünnepekről szóló cikksorozatát, mely a divattudósítás formai követelményei alól
felszabadulva a maga teljességében mutatja be – és élteti – a magyar vigasságokhoz képest
jóval takarékosabb belga ünnepi szokásokat és öltözeteket. Korábbi stílusához híven a
magyar estélyek és bálok túlzó és pazarló voltára rámutatva kínálja fel a nyugat-európai
alternatívát a kiadásaiban visszafogott, cserébe gyakrabban megrendezhető vigalmakra.
Nem hallgatja el a belga társasági élet fonákságait sem, éles hangon bírálja például a tánc-
estélyeken szolgáltatott zenét, illetve bizonyos kosztümöket.43 A közvéleményt leginkább
foglalkoztató magyar viseletről ellenben ezek a cikkek hallgatnak.
Meglepő módon a magyar öltözet okozta zsongás közepette a Nővilág késlekedett az új
divatszakember kinevezésével. Rendszeresen közölték a legfrissebb pesti divatképeket és
azok leírását, de Heckenast-Bajza Lenke első divattudósítása – egyben hittétele a magyar
öltözet mellett – csak két hónappal később, április elején jelent meg, ekkor még név nélkül.
A szerző méltatta elődjének színvonalas és közkedvelt munkásságát, egyben le is zárta azt:
[...] feladatom könnyebb elődöménél, mert hiszen magyar nőnek magyar divatról könnyebb s
kétségkivül örvendetesebb dolog irni, mint a bár európailag közös, de mégis idegennek mondható
ugynevezett párisi divatról.44
Az új divattudósító nevének kezdeti elhallgatása minden bizonnyal kiadói fogás volt
az érdeklődés felkorbácsolására. 1860. április 29-én tüntették fel először Heckenast-Bajza
Lenke nevét az Eredeti divatjelentésen. Ehhez rövid szerkesztői megjegyzés is társult, misze-
rint – a Nővilág drágulását elkerülendő – Bajza Lenke „honleányi áldozatból” (ti. ingyen)
veszi át a rovat szerkesztését; egyúttal biztosították az olvasókat arról, hogy Jósika Júlia
továbbra is a lap munkatársa marad.
A rendesen júliusban közzétett, második fél évre vonatkozó előfizetési felhíváson már
megjelent Heckenast-Bajza Lenke neve is, méghozzá nagyobb betűkkel szedve, mint
Jósika Júliáé. Összességében véve az 1860-as évfolyamot még Jósika Júlia novellái, külföldi
beszámolói és egyéb cikkei uralták, azonban az 1861-es évfolyamra vonatkozó decemberi
előfizetési felhívásról már lekerült a neve, és 1861-től az időközben főmunkatárssá előlé-
pett Heckenast-Bajza Lenke fokozatosan kiszorította a Nővilágból.
Az új sodor elvetette a párizsi divat beszivárgását; az ún. „magyartalan”, csak a francia
ízlésnek megfelelő, „bizarr” elemek beépítését a magyar öltözetekbe. Ostorozta a nyugati

41 Jósika Júlia, „Eredeti divattudósitás”, Nővilág, 4. évf. 7. sz. (1860. febr. 12.)
42 Uő, uo.
43 Jósika Júlia, „A farsang Brüsselben”, Nővilág, 4. évf. 8. sz. (1860. febr. 19.) és 4. évf. 9. sz. (1860.
febr. 26.)
44 Heckenast-Bajza Lenke, „Eredeti divatjelentés”, Nővilág, 4. évf. 14. sz. (1860. ápr. 1.)

80
divat gyakori és radikális változásait, szemben a hagyománytisztelő, állandóságra törek-
vő magyar viselettel, melyet kényelmi és esztétikai szempontból is a párizsi divat fölé
helyezett. Hívei azonban nem zárkóztak el bizonyos módosításoktól, melyek az eredetileg
díszöltözetnek tervezett ruhákat mindennapi viselésre alkalmassá tették.
1860 nyarára a divatjelentések tanúsága szerint már teljesen általánossá vált a magya-
ros viselet kortól, nemtől, lakóhelytől és társadalmi állástól függetlenül. Heckenast-Bajza
Lenke divattudósításainak gyenge pontja – a Vajda által első novelláskötete kapcsán is
kritizált – nyelvi megformálatlanság. Döcögős, olykor értelemzavaróan alulszerkesztett
mondataiért45 azonban bőségesen kárpótolta az olvasót a magyar közélet ismert asszonyai
által viselt „szebbnél szebb ősmagyar öltözékek” leírásával.46 Az előfizetőknek nyilvánva-
lóan többet jelentett a saját köreikben ismert nevekkel és rendezvényekkel találkozni, mint
egy-egy jeles márkiné vagy belga hercegnő szereplése magyar hölgyek számára lényegte-
len, ám igényesen leírt gálaesteken.
Mégis hiába teltek meg a hetilapok, a boltok és a szalonok nemzeti divatcikkekkel, a
magyaros viselet reneszánsza a pesti és vidéki öltözködésben mindössze pár évig tartott.
Hiába küzdöttek a divattudósítások szerzői a magyar öltözet felszínes divattal való össze-
mosása ellen, hiába dolgozott a sajtó a ruházat nemzeti ideológiával való feltöltésén és
állandósításán. Az 1857-es első báli megjelenések után 1858-ban beszivárgott a nappali
viseletbe is, majd 1860-ban csúcsosodott ki, egészen kiszorítva a divatlapokból és a társa-
sági eseményekről a francia divatot. Ez a kizárólagosság azonban csupán egy évig tartott,
1862-ben pedig már Alexandra angol hercegné ruháit kezdték utánozni a magyar hölgyek
is. 1865-ben egyre lankadt a honleányi lelkesedés a női ruházkodás terén, 1868-ra pedig
egészen kikopott a divatból.47
A nemzeti öltözet viselése a – Bécsben is népszerű – párizsi divat darabjai helyett, a
saját hagyomány felértékelése az idegen áramlatokkal szemben egy rövid időre a nyelv
megőrzésével került azonos szintre a nemzeti egység megtartásának narratívájában.
A magyar viselet általános, egész nemzetre kiterjedő elterjesztésének nemzetmegtartó
eszménye végül pontosan annak bizonyult, amit a leginkább megvetett: egy-két évadon át
meghatározó, a külsőségeken túllépni képtelen, kérészéletű divatnak.

45 Pl.: „Ezen szempontból kiindulva előttünk nem csupán az érdekes a mi uj, hanem az a mi érdekes.”
Heckenast-Bajza Lenke, „Eredeti divatjelentés”, Nővilág, 4. évf. 16. sz. (1860. ápr. 15.)
46 Heckenast-Bajza Lenke, „Eredeti divatjelentés”, Nővilág, 4. évf. 16. sz. (1860. ápr. 15.)
47 F. Dózsa, A női divat... 305–314.

81
Boldog Zoltán
Arany János rejtett politikai és poétikai
programja
Történelmi balladákká tördelt nemzeti eposz

„[V]olt-e nekünk valaha ős eredeti eposzunk?” – teszi fel a kérdést Arany János Naiv eposzunk
című írása elején, majd az esszé végén a választ is megkapjuk tőle: „a felidézett nyomokból
is kiviláglik már, hogy volt nálunk naiv eposz s hogy az, mint általában a népköltemény, költői
formában nyilatkozott”. A nyomok közül Arany néhányat nagyra becsül, másokat viszont
elutasít, mert nem felelnek meg azoknak a követelményeknek, amelyeknek szerinte a
történetet előadó költői műveknek eleget kell tenniük. Erről a következőképpen fogalmaz:
„A klasszikai epopoeák eme ragyogó naprendszerén kivűl még nagyon sok bolygó és üstökös kereng
az elbeszélő poézis egén, amelyek bár különböző irányba futnak, s különböző kördedségű utat írnak
le, annyiban mindnyájan megegyeznek, hogy pályájok nem egyenes vonalként halad a sivár vég-
telenbe, hanem azon pontra, honnan kiindúlt, visszatér; vagy – mellőzve a kissé mindig biccentő
hasonlítást – mindnyájan kerek egésszé, életműves költői alkotmánnyá hajlandók idomúlni.”
Aranynak két fontos követelménye van a történetet elmondó költői művekkel szemben:
a körkörösség és a kerek egésszé válás. Erre szerinte nem voltak képesek sem Tinódi,
sem Ilosvai alkotásai, sem pedig a költőiségtől elzárkózó történetíróink művei. Néhányan
azonban elismerést kapnak a szigorú Aranytól. Az egyik ilyen kivétel Zrínyi Miklós a
Szigeti veszedelemmel. A másik, ráadásul a szerző jelenéből származó két példa a követ-
kezőképpen fest: „a Fehér László című zsiványballadára hivatkozom, melynek benső alkata,
dacára a silány verselésnek, tökéletes költői kompozicio; vagy a közelebb Gyulai által ismertetett
Aigó Mártont hozom fel, melyet szebben műköltő sem alkothatna. Meg van tehát, nagyon meg van
népünknél a forma iránti érzék elbeszélő költeményeknél is; csakhogy az alkotó tehetség, darab idő
óta, gyéren mutatkozik.” Látható, hogy a ciklikusság és a kerekség mellett Arany azokat az
alkotásokat hiányolja, amelyek ezeket a követelményeket nem silány módon, hanem esz-
tétikai, műfaji értelemben tökéletesen valósítják meg.
Ebből a két megjegyzésből könnyen kirajzolódhat egy olyan program, amely szerint
a 19. század második felében az eposztól érdemes elmozdulni a ballada felé. A Gyulai
Pál-féle balladagyűjtésre hivatkozó Arany tisztában volt a kor poétikai divatjával, költői
követelményeivel is. Erről több, Garay Jánosnak és Tompa Mihálynak írt levele tanúskodik,
amelyekben a Petőfi-utánzókkal szemben kel ki, és Világos után folytathatatlannak tartja
az addigi lelkesítő hangvételű lírát.
Arany János a balladákban figyelhetett fel mindarra, amit a kerek egésszé válás és a
körkörösség kapcsán hiányolt például Ilosvainál és Tinódinál. A történelmi balladák ezen
esztétikai szempontokon kívül politikai igényeket is kielégítenek. Kronologikusan olvas-

82
va őket létrehozhatjuk belőlük a 11. és 16. század közötti időszakot felölelő eposzunkat,
amennyiben figyelembe vesszük az 1850-es évek történelmi-irodalmi emlékezetét. Így
Arany rejtett programként eleget tesz annak a felé irányuló irodalompolitikai elvárásnak,
amely szerint neki a nemzet költőjeként eposzt kell írnia. Történelmi balladáinak nagy
része ezzel párhuzamosan eddig soha nem tárgyalt, vagy csak elvétve említett aktuál-
politikai tettként is megközelíthető. Ezen ki nem mondott kettős (poétikai és politikai)
programot mutatja be a jelen esszé.

Zrínyivel összekacsintva
Ez a kettős program jól szemléltethető a Szondi két apródjának utolsó versszakával, ahol
a két dalnok a következő átkot mondja: „Apadjon el a szem, mely célba vevé, / Száradjon el a
kar, / mely őt lefejezte; / Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé, / Ki miatt lőn ily kora veszte!”
Úgy tűnik, mintha az átok a Szigeti veszedelemben valósulna meg Szulimán halálával.
Bár a csapásnak közvetlenül a Drégelyt elfoglaló Alit kellene sújtania, a katonai erők főpa-
rancsnoka a török szultán, Szulimán, így az 1552-es hadjárat sem tekinthető kizárólag Ali
magánakciójának. A dalnokok, a költők átka tehát Zrínyi művében úgy lép működésbe,
hogy Allecto fúria a pokolból útnak indul, és Szelim képében megjelenik Szulimán álmá-
ban. Végül ennek következtében indul meg a török sereg 1566-ban többek között Szigetvár
ellen, ahol a szultán életét veszti, ezzel az átok beteljesül.
Látható, hogy a Szondi két apródjának befejezése akár a Szigeti veszedelem előtörténete-
ként is olvasható. Ezt a megközelítést erősítheti, hogy Zrínyi Miklós életműve erőteljesen
jelen volt a 19. századi gondolkodásban, elég itt Kölcsey Ferencre utalni, aki a kanonikus
értelmezés szerint azért nem sorolhatta fel tételesen a magyarság bűneit, mert ezt Zrínyi
Miklós megtette korábban barokk eposzában. De említhetnénk a Zrínyi énekét, Zrínyi
második énekét is a Kölcsey-életműből. A század második felében is komoly hatása lehetett
Zrínyi Miklós figurájának, hiszen Mikszáth Kálmán Új Zrínyiásza csak a régihez képest
válhatott termékeny alkotássá.
A Szigeti veszedelem azonban politikai síkon is összekapcsolható a Szondi két apródjá-
val. Az idősebb Zrínyi Miklósnak, a dédapának a fiatalabb Zrínyi Miklós, a dédunoka
a dalnoka, míg Szondi Györgynek a két névtelen apród. Az idősebb Zrínyi Miklós a
törökkel szembeni ellenállás szimbóluma, a fiatalabb Zrínyi egyszerre a törökkel és a
Habsburggal szembeni fellépés jelképe. Ha a Szigeti veszedelemhez kapcsolva, annak
előtörténeteként olvassuk a balladát, akkor látható, hogy a drégelyi ostromnál a dal-
nokok ellenállása felértékelődik, hiszen a 17. századi Zrínyi egyszerre tud fellépni a
törökök és az osztrákok ellen. Ráadásul az általuk kimondott átok Szulimán halálá-
val hatásos is lesz. A hazához való hűség, amely egy mozzanatnak tűnik az Arany-
balladában, körkörösen visszatér a Zrínyikhez kapcsolva. Az átok fog a törökön,
ezzel kerek egésszé válik a történet, az apródok önfeláldozása termékenyítően hat a
szigetvári ostromra, és így a ballada több szempontból eleget tesz a Naiv eposzunkban
felvázolt követelményeknek.
Ha viszont egy allegorikus történelmi olvasat keretében a dalnokokat a Világos utáni
költőkkel azonosítjuk, akkor a Szondi két apródjának zárógesztusa iránymutatásul szolgál-
hat a kor íróinak. Ugyanis azt érzékeltetheti, hogy az átokmondás poétikájával néhány
évtizeden belül kiiktatható Ferenc József. Hiszen a Drégelynél mondott 1552-es átok
1566-ban fogott Szulimánon. Talán az évtizedekig kitartó költői ellenállásnak is hasonló
következménye lehet?

83
Politika és poétika kézen fogva jár
A fentiek alapján látható, hogy Arany János a korábbi költői hagyományra támaszkodva
nemcsak költőivé tette a történelmet, hanem jó érzékkel nyúlt ahhoz a témához, amely
poétikailag és politikailag is játékba hozott egy-egy balladát. Vajon megállja-e a helyét a
fenti megközelítés más történelmi balladák esetében is? Programszerűnek vagy legalább
tendenciózusnak mondható-e Arany korai, 1850-es években keletkezett balladáiban a fenti
gesztus, az eposz balladával pótlása, a poétikai és politikai tett összefonódása?
A kérdés megválaszolásához érdemes segítségül hívni egy kevésbé ismert balladát, a
Rozgonyinét. A történet a 15. századba, Zsigmond király idejébe ad bepillantást. Az 1852-es
mű elején, a cím alatt ott szerepel a műfajmegjelölés (ballada). Arany nem bízta a vélet-
lenre a besorolást, szükségét érezte a ma már elég didaktikusnak tűnő megjegyzésnek.
Ügyelt arra is, hogy hivatkozási alapja ne feltétlenül a történetírók munkája legyen, hanem
a szájhagyomány. A Rozgonyiné ugyanis a folklórral hitelesíti saját történetét: „Híre futott a
csatának / széjjel az országban. / Egy árva szó sem beszéli / Zsigmond győzedelmét; / Mind a világ,
széles világ / Rozgonyi Cicellét.” Tehát azért is gondolja fontosnak újramesélni az eseményt,
mert saját korában, a 15. században „híre futott”. Ez elsősorban az oralitás útján történ-
hetett, hiszen az alfabetizmus alacsony szintje és a tömegtájékoztatás hiánya egyedül ezt
tehette lehetővé. Arany tehát egy olyan szóbeli hagyománnyal kerül fiktív párbeszédbe,
amelyet Anonymus a Gesta Hungarorum előszavában mélyen megvetett, amikor a „parasz-
tok csacsogó énekeiről” mesél. A névtelen történetíró ezen attitűdjét Arany erőteljesen
kritizálja a Naiv eposzunkban, hiszen éppen ezekből a töredékekből lehetett volna összeál-
lítani a magyar őseposzt, ahogy azt Elias Lönnrot tette a Kalevalával. A Rozgonyiné annak
példázataként is olvasható, hogy nem szabad elkövetni az Anonymus-féle hibát, azaz meg
kell írni a műköltészet segítségével a népköltészetben lappangó „csacsogó énekeket”.
Aranynak a Rozgonyinéban tapasztalható, a múlt „híreinek” megmentésére irányuló
szándéka másként is megközelíthető. A ballada elbeszélője eljátssza azt, mintha hozzá-
férne az egykori történethez, és ő is a korabeli hír egyik közvetítője lenne. A Rozgonyiné
keretei között elhiteti velünk az egykori naiv (népi, orális) történetek hozzáférhetőségét.
Ezzel pedig saját tevékenységének balladába bújtatott teoretikusává válik. Így az említett
alkotás azért is válhat az Arany-balladák kitüntetett darabjává, mert egyszerre elméleti
és gyakorlati darab. Elméleti, hiszen érzékelteti, hogyan kell költői szintre emelni a régi
történeteket. Gyakorlati, hiszen megvalósítja azt.
Hogyan válhat ez az esztétikai tett az 1850-es években konkrét politikai utalássá?
A törökkel szembeni ellenállásról szóló történet híre éppen azért lehetett népszerű, mert
egy nő a főszereplője, aki megmenti a szorult helyzetbe került férjét és magát Zsigmond
királyt. A címben még Rozgonyinéként emlegetett nő hőssé válik, és így már nem csak
egyszerűen Rozgonyi felesége lesz, hanem „Cicelle, Szentgyörgyi leánya”. A hős saját
nőiségének is nevet szerez, ezzel pedig az ellenállás új aspektusára hívja fel a figyelmet:
a férjét csatába kísérő, a férfit megmentő nő szerepére. A Rozgonyiné ebből adódóan akár
úgy is olvasható, mint tisztelgés azon nők előtt, akik az 1848–49-es szabadságharcban a
legkülönbözőbb módon támogatták férjüket.
A történet politikai értelmezése tovább szűkíthető. A Jókai Mórt megmentő Laborfalvi
Róza alakja párhuzamba hozható Rozgonyiné figurájával. Mindketten a harcban részt
vevő férjüket mentették meg. Laborfalvi Róza menlevelet, amnesztiát szerzett férjének,
Rozgonyiné egy hajót szerzett neki. Jókai felesége ezzel a gesztussal a királyt, Ferenc
Józsefet is mentesítette az alól, hogy az 1848-as forradalom egyik irodalmi vezéralakját
meg kelljen büntetnie, és ezzel tovább mélyítse a szakadékot a magyarság és a Habsburg-

84
udvar között. Hasonlóan tett Rozgonyiné, aki férjével együtt a királyt is kimentette szorult
helyzetéből.
Arany politikai gesztusai talán még annál is finomabbak, mint ahogy korábban sejtet-
tük az egyértelmű aktuálpolitikai allegóriaként is felfogható Szondi két apródja és A walesi
bárdok olvasása után. Történelmi balladáiban az esztétika és a politika kézen fogva jár.
Egyik erősíti a másikat, de mindkettő önállóan is megáll a lábán.

A szerb–magyar Hunyadi és társai

„Előhang akart lenni a Hunyadi-balladakörhöz” – olvasható a Hunyadi csillaga című vers
előtt. A megjegyzés, hogy csak „akart lenni”, visszaigazolhatja a kudarcot: nem sikerült
összeállítani a balladakört. Pedig a Hunyadiak történelmileg kiválóan dokumentált ideje
hatalmas nyersanyagot biztosíthatott Arany Jánosnak. Ő látszólag mégis lemondott erről
az egységről. Csak találgathatunk, pontosan miért. Annyira élő lehetett még az irodalmi-
történelmi emlékezet, mint Zrínyi Miklós Szigeti veszedelme esetében, hogy nem volt szük-
ség a történtek megverselésére? Ha Kölcsey Ferenc Hymnusára gondolunk, akkor vissza-
igazolódhat ez az élő emlékezet. Az „itt törtek össze rabigát Hunyadnak karjai” és a „nyögte
Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára” sorok azt bizonyítják, hogy a reformkorban Kölcsey
számára hasonló nemzeti identitásképző erővel bírt a Hunyadi-történetkincs, mint Arany
Jánosnak harminc évvel később, a világosi fegyverletétel után.
Elkészült azonban ebből a balladakörből többek között a Hunyadi János „születését”
bemutató darab, a Szibinyáni Jank. Ez összeköti a Rozgonyinéból ismert Zsigmond király
idejét a Hunyadiak időszakával. Röviden elmeséli, ahogy Zsigmond király és császár
Rácországban felfedezi magának Janko Szibinyánit, aki egy farkas után eredve bizonyítja
harcedzettségét. Ezután az uralkodó udvarába hívja a fiút, a későbbi Hunyadi Jánost.
A ballada zárlata azonban nem magára a hős felfedezésére helyezi a hangsúlyt: „Most is
vallják, egyre dallják, / Szerbhon ifjai, leányi, / Guliczájok hangja mellett: / Ki volt Janko Szibinyáni.
/ De magyar ajakon is / Neve, híre általános: / Mert hisz él még… él örökké / A dicső Hunyadi
János.” Szibinyáni kapcsán az válik fontossá, hogy őt több népcsoport sajátjának tekinti (a
magyarokon és a szerbeken kívül a balladában fontos szerepet kap az erdélyi kötődés is).
Hunyadi figurája mind a szerb, mind a magyar szájhagyománynak sajátja a ballada
sugallata szerint. Szibinyáni nemzeti hőssé érése, Hunyadi „születése” azonban a magyar-
sághoz kötődik, és az európai ügyekért való munkálkodáshoz. Vajon miért lehetett szük-
sége Arany Jánosnak arra, hogy a magyar olvasók előtt bizonyítsa a szerb–magyar közös
hagyomány létezését Hunyadira vonatkozóan?
A magyar szabadságharc bukása szorosan összefügg a nemzetiségi kérdéssel,
amelynek megoldása nélkül nehezen lett volna rendezhető a Magyar Királyság helye a
Habsburg Birodalomban. A Szibinyáni Jank a nemzetiségekkel való közös hagyományra
irányítja a figyelmet, és a világosi fegyverletétel után a velük szembeni vádló magatartás
helyett egyfajta megbékélés, kulturális közeledés, a közös történelemmé olvasás lehető-
ségét veti fel.
A politikai megközelítés azonban itt sem ennyire egydimenziós. Gondoljunk csak az
aradi vértanúkra, akik között szép számmal találunk olyanokat, akik nemzetiségi szár-
mazásuk ellenére a magyar szabadság hősei lettek. Tipikus példája ennek Damjanich
János, aki szerb származásúként is magyarnak vallotta magát, és a szabadságharc legen-
dás tábornokává vált. Akár egyedül az ő sorsával is megfeleltethetnénk Szibinyáni Jank
karriertörténetét, de tekinthetjük annak bizonyítékaként is, hogy a magyarság képes volt
integratív erővel hatni a nemzetiségekre, és azok válhattak hősökké közülük, akik vállal-
ták a magyarrá válást.

85
 Mindkét olvasat, a megbékélést és az integrációt hangsúlyozó is releváns lehetett az
1850-es években, mint ahogy helytállónak bizonyulhat ma is a szabadságharcra és az azt
követő időszakra vonatkoztatva. Voltak közös hagyományai a Kárpát-medencében élő
népeknek, de a kulturális közösség nem válhatott politikaivá, hiszen a magyar vezetőré-
teg ettől elzárkózott. A nemzetiségek nem kaptak kollektív politikai jogokat, de egyénileg
lehetőség adódott a felemelkedésre: Szibinyáni Janknak és Damjanich Jánosnak is. Így
válhat a Szibinyányi Jank egy allegorikus olvasatban Damjanich János dicsőségét zengő
költeménnyé, amennyiben allegorikusan, az 1849-es események politikai kontextusából
tekintünk rá.
Az egyik legérdekesebb darab az el nem készült Hunyadi-balladakörből a Stanzák
„Mátyás dalünnepe” című, amely az „eposzi kísérletből” alcímet viseli. A műfajmegjelö-
lés jelzi, hogy Arany ezt a témát alkalmasnak látta volna eposzi formájúvá és méretűvé
formálni. Emellett arról is árulkodik a megjegyzés, hogy Arany esztétikájában milyen
közel állt egymáshoz az eposz és a ballada. Egy eposztöredék, egy eposzkísérlet akár egy
balladasorozatba is beilleszthető, hiszen az említett vers könnyedén olvasható a Hunyadi
csillaga, Both bajnok, Szibinyáni Jank, Kapisztrán (befejezetlenül maradt), V. László és a Mátyás
anyja képezte történet egyik elemeként.
A Stanzák azonban az alkotói önreflexió miatt is fontos. A versbeszélő a következő-
képpen látja eddigi tevékenységét: „…engem eléget a szégyen rozsda-pírja, / Hogy időmhöz
képest oly keveset tettem / És hogy az én könyvem még nincsen megírva.” A Naiv eposzunkban
láthattuk azt a követelményt, amely szerint a klasszikus epopoeák „mindnyájan kerek egés�-
szé, életműves költői alkotmánnyá hajlandók idomúlni”. A Stanzák kesergése vonatkoztatható a
Hunyadi-balladakörre, de utalhatnak arra is, hogy a történelmi balladasorozat részei még
készülőben vannak, és együtt olvashatók könyvvé, összefüggő egységként.

A legtöbb századnak egy-egy balladát

Ha Arany János 1850-es években született történelmi balladáit kronologikusan olvas-
suk, és az általuk megjelenített időszakot kiegészítjük az irodalmi-történelmi emlékezet-
nek akkor köztudatban lévő elemeivel, azt vehetjük észre, hogy a választott események
átívelnek történelmünkön a 11. századtól egészen a 16. századig.
A 11. századot képviseli az István örökje című töredék, amelynek másfél versszaka a
következőképpen zárul: „Üle István szent király fejedelmi székén, / A soknyelvű nemzetet birja
vala békén;…” A problémafelvetés hasonló ahhoz, mint amit a Szibinyáni Jankban olvashat-
tunk. István is a nemzetiségekkel való kiegyezésre, egy soknemzetiségű ország kialakítá-
sára törekedett, és a vers korabeli sugallata is hasonló lehetett ehhez.
Egyszerre meríti témáját a 11., 12. és a 14. századból a Szent László, amely a Legenda
alcímet kapta, bár műfaji jegyei alapján a balladákhoz sorolható. A Legenda megjelölés fel-
tételezhetően azért kerülhetett a cím alá, mert ez szolgált forrásként a műhöz. Ha a Szent
Lászlót példázatként olvassuk, akkor arra következtethetünk, hogy a magyarságnak szük-
sége van hősökre, olyan legendákra, akik a sírból kikelve segítenek a döntő ütközetekben.
A halálon túlról visszatérő lovagkirály az 1848–49-es ütközetek hőseire emlékeztetve akár
a szabadságharc folytatásának lehetőségét is fölvethette egy korabeli olvasóban, azzal
a megszorítással, hogy mindehhez isteni segítségre, isteni beavatkozásra lenne szükség
(ez utóbbi miatt is különösen eposzi a hatása a Szent Lászlónak). Csakis olyan hősök vis�-
szatérésével lehetne elérni a tatárokat visszaszorító Szent László csodáját, akik még az
emlékezetben élnek, akár 1345-ben (az Arany-versben említett csodát ekkorra datálják)
az 1095-ben elhunyt és 1192-ben szentté avatott király. Látható, hogy a kulturális emlé-

86
kezet ezen séma alapján körülbelül 250 évre terjed ki. Tehát a 19. században ezen minta
mentén Zrínyi Miklós és II. Rákóczi Ferenc testesíthette meg azt a még emlékezetben élő
hőseszményt, aki a sírból kikelve a magyarok segítségére siet. Ők ugyanis az 1848–49-
es szabadságharcot megelőző 250 évben éltek. Ezt a megközelítést erősítheti Kölcsey
Ferenc korábban említett gesztusa a Zrínyiről szóló versekkel, majd Mikszáth Kálmán Új
Zrínyiásza. Azt is érdemes hangsúlyozni, hogy Kölcsey Hymnusa előtt a Rákóczi-nóta volt a
katolikus magyarság nem hivatalos himnusza, így a 18. századi szabadságharc vezetője is
élő alakja lehetett a nemzeti emlékezetnek.
A 14. század elejére, Károly Róbert hatalomra kerülésének idejére kalauzolja el az olva-
sót a Zách Klára. A gonosz, idegen királynőnek, Erzsébetnek a figurája a korban ismerős
lehetett az olvasóknak a Katona József Bánk bánjában megjelenített Gertrudisnak köszön-
hetően. Az viszont új elem a szüzsében, hogy a király is idegen, és támogatja felesége
bosszúját. Így válik Zách Felicián cselekedete a magyarság szükségszerű, lélektanilag
indokolt bosszújává a becsületében meggyalázott Zách Klára miatt.
Az aktív magyar ellenállás, a fegyveres, véres bosszú azonban a nemzet pusztulásá-
hoz vezet. A versbéli királynő kiirtja Zách Felicián „minden nemzetségét”. Ha Zách és a
magyarság sorsa között párhuzamot vonunk, akkor a ballada óva inti attól a magyarságot,
hogy fegyvert ragadjon, hiszen a következmények hasonlóak lehetnek ahhoz, mint a balla-
dában olvasottak (a nemzetség kiirtása). A vers nem mentegeti a királyt és a királynőt sem.
A címben szereplő Zách Klára a magyarság becsületén esett sérelmeket szimbolizálhatja.
Az ő figurájának ellenpontja Erzsébeté, a király hitveséé. Egy olyan Erzsébeté, aki nevé-
ben egyszerre idézi meg Károly Róbert és Ferenc József feleségét. A Habsburg uralkodó
házastársa ugyanis Wittelsbach Erzsébetként az a később legendássá váló királyné volt,
aki köztudottan szimpatizált a magyarsággal, és Sissiként hatalmas kultusz övezte
Magyarországon. Ez a rajongás a ballada keletkezése idején (1855-ben) még nem verhetett
gyökeret a magyar közgondolkodásban, ugyanis Ferenc József és Wittelsbach Erzsébet
1854-ben házasodott össze. Amennyiben a Zách Klárát ennek fényében olvassuk, akkor
Arany gesztusa egy erős, egyszerre irodalmi és politikai tettként is értelmezhető, hiszen
a balladában szereplő Erzsébet attribútumaival (gonosz, infernális, bosszúálló figura)
ruházza fel Ferenc József fiatal feleségét. Ez a megközelítés később érvényét veszthette
azzal, hogy Erzsébet népszerűvé vált a magyarság körében. Ez viszont egyáltalán nem
gyengíti azt az olvasatot, amely szerint Zách Felicián a jogos bosszút követelő magyarsá-
got testesíti meg a túlzottnak mondható uralkodói terrorral szemben.
Zách Felicián rokona a Katona József ábrázolta Bánk bánnak. Bánk bán élénken jelen
lehetett a 19. század közepének irodalmi gondolkodásában. Elég itt a darabból készült
szimbolikus előadásra utalni, amelyet 1848. március 15-én játszottak. Jelen gondolatmenet
szempontjából viszont éppen ez magyarázza, hogy Arany János miért hagyhatta ki a 13.
századot a történelmi balladasorozatból. Katona József ugyanis megírta, és így a kulturális
emlékezet számára megmentette ezt az időszakot.
A 14. század látszólag hiányzik a történelmi balladák által megjelenített időszakok
sorából. Nem szabad azonban elfelednünk, hogy Arany Toldija innen meríti témáját. A 14.
század legnagyobb hőse, ezzel Nagy Lajos időszaka külön elbeszélő költeményt kap, majd
a Toldi estéjével látszólag kiteljesedik, hogy a Toldi szerelmével trilógiává váljon.
A Rozgonyiné és a Hunyadi-balladakör fent bemutatott darabjai lefedik a 15. századot,
sőt a magyar történelem ezen szelete uralja tematikailag, mennyiségileg a történelmi bal-
ladákat. A 16. századot Arany a Török Bálinttal, a Szondi két apródjával jeleníti meg.
A fentiek azt mutatják, hogy Arany János balladái kerek egésszé olvashatók, így nem
kizárólag Hunyadi-balladakörről, hanem történelmi balladasorozatról beszélhetünk, ame-
lyet az értelmezőnek kell kronológiailag elrendeznie. Ebben az esetben hasonló tevékeny-

87
séget kell végeznie ahhoz, mint az Arany által nagyra becsült folklórkincs gyűjtői, akik
a töredékekből, változatokból egységet teremtettek, a számtalan, szájhagyományban élő
változatból gyakran egy saját verziót konstruáltak. Így építheti fel magának saját eposzát
az olvasó a történelmi balladákból.
A történelmi balladák eposztöredékként való értelmezését támogathatja a Naiv epo-
szunkban olvasható gondolatmenet, amelynek keretében Arany az ősi elbeszélő hagyo-
mány maradványairól beszél: „Egy-egy rideg monda, töredékben, zilált prózában, hullong
itt-amott; rajta műalkatnak semmi nyoma. Mátyás előtti királyait, vezéreit elfeledte a magyar… De
amit tud, az is inkább adomaszerű, mint költői vonásokkal bír; és ha a hagyomány némely töredékét
megőrzeni, a jelenkorra juttatni képes volt, nem látszik, hogy ebben a műalak által elősegéltetett
volna. A közelebbi korok állameseményei: a törökkel folyt utóküzdelmek, a múlt század elején és
derekán (Péró-lázadás) történt népi mozgalmak, sőt a legújabban elzúgott politikai vihar is, nyom
nélkül maradtak a naiv eposzra nézve.”
Arany éppen ezen töredékeknek biztosíthatott „műalkatot”, „költői vonásokat”, sőt
néhány Mátyás előtti hőst is felelevenített. A „legújabban elzúgott politikai vihar” pedig
egy allegorikus olvasat keretei között jelenhet meg a balladákban, a Szulimánnal azono-
sítható Ferenc Józseffel, a Zách Klára Erzsébetével összemosható Sissivel, a Damjanich
Jánossal megfeleltethető Szibinyáni Jankkal, vagy a Laborfalvi Rózával kapcsolatba hozha-
tó Rozgonyinéval. Így vetül egymásra esztétika és politika Arany Jánosnál, aki levelezése
alapján kifejezetten ügyelt a politikai öncenzúrára.
Miért nem rendezte Arany saját maga kronologikusan olvasható sorozattá történelmi
balladáit? – merülhet fel a jogos kérdés. Erre talán éppen az lehet a magyarázat, hogy
a köztük lévő hézagok, maga a távolság esztétikailag jobban tükrözik a széttöredezett
naiv, népi hagyomány természetes létezési formáját. Emellett nyitottabbá teszik az egyes
darabokat a politikai megközelítésre, hiszen nem egy sorozatban elfoglalt helyet keres az
értelmezői tudat, hanem önmagában vizsgálja az adott mű jelentéslehetőségeit.
Arany írói bátorsága a fentiek szerint éppen az elrejtésben keresendő, és abban a
lehetséges ráismerésben, amelyhez az 1850-es évek olvasójának még nagyon merésznek
kellett lennie, a mai értelmezőnek pedig mindössze elég a maximális nyitottság.

88
Nyerges Gábor Ádám
Biográfia és én-konstruálás Orbán Ottó
életművében

A „soha el nem készülő önéletrajz”

Orbán Ottó életművének legátfogóbb tendenciája minden bizonnyal az önéletírás kísér-
lete, illetve kísérletei. Ez nemcsak a versek tematikai áttekintése során észlelhető tapasz-
talat, melyet az önéletrajzi jellegű leírások sokasága bizonyít, hanem Orbán Ottó számos
olyan nagy vagy nagyobb lírai kompozíciója, melynek fő szövegszervező eleme a biográ-
fiai tematika (ilyen például1 a Gyökér a földben című versciklus, de az 1983-as Helyzetünk
az óceánon kötet is, melynek már – kettős – műfaji meghatározása [Versregény. Válogatott
prózaversek] sem lényegtelen e szempontból2) is mutat. Az alábbi, a szerző élete vége felé
készült nyilatkozat is alátámasztja, hogy Orbán Ottó maga is életműve hiányos-hiányzó,
de töredékeiben-töredékességében mégis meglévő, alapvető fontosságú elemének tartotta

1 Egy jóval részletesebb, teljesebb felsorolást ld. Prágai Tamásnál: „A személyes élettörténet tehát
egyfelől nyersanyag, amivel a költő dolgozhat. Ehhez az anyaghoz újból és újból visszatér. Ez a stra-
tégia leginkább az Emberáldozat (1973) Gyökér a földben prózaversciklusától jelenik meg folya-
matosan az életműben – ennek már véleményem szerint poétikai szempontból előzménye a Szigetek
(1962–1963), illetve a Csillagöv (1966–1968) ciklus – ennek része az az R. Z. című vers, melyet önélet-
írásában maga is a Gyökér a földben előzményének tart; majd továbbíródik a Királysír (1971–1972), a
Szigetvilág (1974), A folytatás (1975–1976), Az új világ (1978–1979), majd, már verssorokba tördelt
formában, a Sárkányvér ciklusaiban (1982; 1983–1986; 1986–1988; 1988–1991); de a kilencvenes évek
közéleti költészete után ehhez az önértelmező formához tér vissza a Tudósítás a kés alól (2001–2002)
verseiben. Bár tartalomjegyzéke kicsit bővebb, nagyjából e korpusz anyagából állt össze a Helyzetünk az
óceánon – Versregény (válogatott prózaversek) anyaga (Magvető, 1983). Ez Orbán fő verstípusa.”
Prágai Tamás, „Az ürességet töltötted belém…”. Orbán Ottó összegyűjtött verseit lapozgatva, Kortárs,
2005/1., online: http://epa.niif.hu/00300/00381/00089/pragai.htm (letöltve: 2017.11.03.)
2 Ahogy ugyancsak sokatmondó Kulcsár Szabó Ernő a kötetről írt korabeli folyóirat-kritikájának
címe is: Szemlélettörténet versprózában, valamint néhány ugyancsak idevágó megállapítása: „A mű törté-
net-jellege mégsem a »regényiségben«, hanem a prózaversekből kirajzolódó szemlélettörténetben és az Orbán-féle
magatartásmodell folyamatszerű leképezésében ragadható meg. Éppen a lírai indefinitivitás következtében olvas-
ható ez a könyv úgy, mint lírai családtörténet, mint költői curriculum vitae, de úgy is, mint a legújabb magyar
történelem tragikus-ironikus lírai epizódsora, sőt, esetleg akár az egyetemes történelemre vonatkozó reflexiók
gyűjteménye gyanánt is. (…) A kötet prózaverseit lényegében két műteremtő elv alakítja, s mindkettő endogén
fejlődésű minőség Orbán Ottó költészetében: az önéletrajzi személyesség és a metaforizált tárgyszerűség egyide-
jű jelenléte az ironizáló karakterű, de elemeit tekintve rendkívül összetett hanghordozásban. Az önéletrajzi elem,
s vele a versbeszéd személyessége különös módon nem az én kiemelését, kitüntetését szolgálja, de nem is az objek-
tivizmus híres Michaud-féle elvére (»Az ÉN nem egyéb egyensúlyi helyzetnél«) rímel: ha lehet, a legbensőbb
lírai tartalom hordozója ez Orbánnál, csaknem azzal a lélektani logikával, amellyel Emil Staiger határozta meg
líraiság, belsővé válás és emlékezet (Erinnerung, »Innerlich-Werden«) egybefonódását. Persze, ez a személyesség
inkább a jelentésessé emelt emlékkép, epizód lírai hitelességének letéteményese, ugyanakkor, funkciója szerint
a szubjektív alanyiság ellensúlya is; mintegy ellenőrzése alá vonja, reflektálja a közvetlen beszédhelyzetet.”
Kulcsár Szabó Ernő, Szemlélettörténet versprózában, Jelenkor, 1984/5., 474–476.

89
mind az életrajziságot, mind pedig egy nagy, egységes, „teljes” önéletírás (akár) prózában
történő megalkotását. Egyszersmind azt is, hogy (2000-ig, tehát az interjú készültéig meg-
írt) addigi életművére lényegében e létrehozni tervezett-vágyott, nagylélegzetű önéletrajzi
műhöz hasonló jellegű és funkciójú egységként is tekintett3 – s ez a szemlélet a recepciótól
sem teljesen idegen4 (voltaképp a pálya egésze során keletkezett versekből szilánkosan,
töredékesen egy többé-kevésbé egységes önéletrajzi narratíva műegészként is szemlélhe-
tő, azzá is összeáll[íthat]ó feldolgozásaként):
„– Újra és újra kiderül, hogy sodró lendületű, sok fénytörésben játszó, izgalmas prózát is tud
írni. Legutóbb gyógyulásának krónikája az ÉS-ben győzött meg erről. Köteteiben szétszórva már
olvashatók egy lehetséges emlékirat némely részletei. Tervezi-e, hogy egyszer megírja az egészet,
egyben, folyamatosan?
– Azt hiszem, hogy ez a valószínűleg soha el nem készülő önéletrajz az írói becsvágy ábránd-
képe marad, holott sok éve gyűjtöm hozzá a dokumentumanyagot, folyóiratokat, lapokat, leveleket.
Egyvalamit nem sikerült összegyűjtenem, az elszántságot, hogy nekifogjak egy ilyen hosszú távú
vállalkozásnak. Regényterjedelmű prózához különleges indíttatás kell, ilyen egy volt eddigi írói
életemben: India. Ahogy versesköteteimben, ebben a könyvemben is sok önéletrajzi részlet található:
lehet, hogy az igazi önéletrajzom ezek összeolvasásából fog kikerekedni. Emellett szól az is, hogy a
verseimből kiolvasható önéletrajz noha szaggatott, nem töredékes – a versek sora folyamatosan rakja
ki egy élet képeit a gyerekkortól a mai napig, és prózaszerűbben teszi ezt, mint a költői életművek
többsége. Mindez persze sovány vigasz. Meg kéne írni: »egyben, folyamatosan«, tudom, a fene
egye meg!”5
Miközben a magától értetődő (noha leegyszerűsítő megfogalmazásában esetleg félreve-
zető, torzító) kérdésre (miről szólnak Orbán Ottó versei?) az életmű minden egyes darabjá-
ra egyaránt helytálló válasz természetszerűleg nem adható, ha azt vizsgáljuk, hogy van-e
olyan tematika, amely tendenciaszerűen a pálya lényegében minden egyes szakaszában
egyforma erővel hatott és alakította a létrejövő Orbán-oeuvre-t, a (kisebb-nagyobb egysé-
gekben feldolgozott) önéletírási szándék folyamatos munkálására lehetünk figyelmesek.
E szándék nemcsak a versek tematikai „kategorizálásából” rekonstruálható (tehát: vélel-
mezhető), hanem bizonyíthatóan Orbán alkotói koncepciójának is fontos, tudatosan kidol-
gozni, megvalósítani igyekezett része is volt (pl. „Válogatott verseim kötete kordokumentum,
családregény és önéletrajz keveréke versekben”.6 vagy: „Sokat írtam erről [ti. „a felnőtté válás
keservei”-ről – Ny. G. Á.], és a nyomai megtalálhatók a különféle köteteimben, nagyon sok lenyo-

3 Ezt igazolja például az 1998-ban A magyar költészet kincsestára sorozatban (a szerző saját kezű válo-
gatásában) megjelent Orbán Ottó-kötet Orbán jegyezte utószavában leírt életmű-szemlélet is (nem
csak a konkrét kötetbeli válogatásra vonatkoztathatóan): „A gyűjtemény versei nagyjából időrendben
követik egymást, de nincsenek szoros időrendbe állítva. Az egymást folyamatosan követő verseskötetek egy-,
két-, többéves időhatárán belül nem az egyes versek keletkezési dátumát tekintettem a gyűjteményben elfoglalt
helyük legfőbb meghatározójának, hanem a szövegfolyam belső összefüggését, érzelmi és logikai folytonosságát,
azaz a kötetcímeket elhagyva és a válogatott anyagot kerek egésznek tekintve is meghagytam benne az egyes
kötetek ívét…” Orbán Ottó, A magyar költészet kincsestára: Orbán Ottó (válogatott versek), Bp., Unikornis
Kiadó, 1998, 305.
4 pl.: „Orbán Ottó költészetéből egy bizonyos személyes és nemzedéki történet bontakozik ki…” Pomogáts
Béla, Tragédia és irónia. Orbán Ottó képe a történelemről, Hungarológiai Közlemények, 1997/1–2., 7. vagy:
„Mai tapasztalatainkkal olvasva a válogatott verseket, általánosságban az mondható el, hogy egy költői szem-
lélet következetesen »végigírt regényét« foghatjuk kézbe, mely ráadásul az egész pálya – ha nem is radikális,
de – részleges átértékelésére-átértelmezésére ad támpontokat, méghozzá úgy, hogy ez magának a szerzőnek az
újfajta hagyományteremtése” – írja Dérczy Péter A magyar költészet kincsestára Orbán-válogatásáról szóló
kritikájában. Dérczy Péter, Vagy-vagy – is-is. Orbán Ottó válogatott versei, Élet és Irodalom, 1999/16., 17.
5  Orbán Ottó – Nádra Valéria, Írófaggató, Könyvhét, 2000/3., 14.
6  Uő, i. m., uo.

90
mata van ennek a történetnek, utalások is rá, különféle versekben, és a történet is úgy nagyjából meg
van írva abban az önéletrajzi darabomban [a Honnan jön a költő? című, 1984-es esszékötetében –
Ny. G. Á.], amiben valami pályaképet, vagy nem tudom, minek nevezzem, próbáltam adni magam-
ról.”).7 Ez az említett önéletírási szándék szétválaszthatatlanul összefügg az Orbán-életmű
egyes darabjaiban megszólaló, egységes és önazonos szubjektum kérdésével. Fontos
azonban észrevennünk az Orbán Ottó verseinek túlnyomó többségében megszólaló lírai
szubjektum állandóságtörekvése mellett a versek legtöbbjének fókuszában álló, azokban
megképződő, leírt-bemutatott versbeli „én” hozzávetőleges önazonosságát is.
Orbán Ottó verseinek esetleges „alanyi” vonatkozásai, önéletrajzi referenciái ugyanis
nem kizárólag az életút adott történéseinek, konkrét eseményeinek rögzítésére, elmesélé-
sére szolgálnak, hanem legalább ugyanolyan erős hangsúllyal kísérlik meg e megverselt
„én” világ- és történelemszemléletének, művészet-, irodalom- és nyelvfelfogásának,8
teljes­ként láttatott személyiségének (újra- és újra)bemutatását.9 A versek (mindig, eleve
töredékekben megvalósuló) biográf törekvései tehát egyben elválaszthatatlanok egy egy-
séges (ön)identitás megrajzolási, leírási kísérletétől.10 Vagy, ahogy Vári György fogalmaz:
„[H]a ez a sors a költészet részévé válik, ha az életműben létrejön egy figura, akinek alakja rávetül
az életrajzi szerző alakjára, akkor már aligha vitatható Szerb Antal megállapítása: a sors maga is
szöveggé válik és része lesz az életműnek. Orbán Ottó költészete olyan költészet, mely egy költősze-
rep megalkotásáért küzd, számot vetve ennek a szerepnek az elbizonytalanodásával.”11
Orbán Ottó életművében azonban folyamatosan megvannak olyan műfaji határát-
lépési gesztusok, amelyekhez hasonlatos átjárhatóságot a pályatársak közül leginkább
Tandori Dezső munkássága esetében figyelhetünk meg.12 S noha Orbán Ottó művészetére
nem igaz, hogy „…könyveinek hagyományos műfaj szerinti besorolása maga a megtestesült
képtelenség”,13 az Orbán-esszék, -cikkek és -nyilatkozatok, valamint a versek oda-vissza
és egymásra utalások, tematikus metszéspontok olyan kusza összefüggésrendszerét14
hozzák létre, melyben eligazodni hovatovább a Tandori-oeuvre műfaji feltérképezéséhez
hasonlatosan képtelen vállalkozás volna. Egy (minden esetben) közös pont azonban mégis
megfigyelhető e más-más műfajű írások képezte közös halmazban: nevezetesen a rend-

7  Orbán Ottó – Kabdebó Lóránt (szerk. és jegyz.: Nyerges Gábor Ádám), Színpompás ostrom lángoló
házakkal, Bp., Magvető Könyvkiadó, 2016, 212.
8  „Kritika-, tudomány- és elméletbírálata, valamint töredékes műhelyvallomása és ars poeticája azonban
lappangó párhuzamos életrajznak látszik.” Bodnár György, Orbán Ottó esszéi és az irodalomtudomány,
Hungarológiai Közlemények, 1997/1–2., 63.
9 „A nyelvbe való temetkezés képzetköre az önéletrajzi elemeket szoros kapcsolatba hozza poétikai vonatkozások-
kal…” – írja Bónus Tibor Orbán Hatvanadik évére című verse kapcsán. Bónus Tibor, „Én ejtem a szót, de
más beszél” (?). Imitatív formációk Orbán Ottó költészetében, Hungarológiai Közlemények, 1997/1–2., 49.
10 Prágai Tamást idézve: „Orbán Ottó költészetének besorolhatatlansága szerintem sem olyan vonás,
amit mentegetni kellene (…), hanem egyfajta »aktuális« létértelmezési problémára adott költői válasz, vagy,
éppenséggel megfordítva, olyan létértelmezési stratégia megnyilvánulása, melyben maga az alkotás hangsúlyos
szerepet kap.” Prágai Tamás, i. m.
11 Vári György, A megtalált szerep. Orbán Ottó: Az éjnek rémjáró szaka, Jelenkor, 2003/5., 527.
12 „Tandorinál egy idő óta mintha elszakadtak volna az irodalom műfajhatárai, s szövegei rejtélyes, de
áttekinthető módon, átfolynak egymásba…” Margócsy István, A komplett Tandori = M. I., Eleven hattyú.
Kritikagyűjtemény, Pozsony, Kalligram Kiadó, 2015, 174.
13 Uő, i. m., uo.
14 Pl.: „Az ő esetében nem egyszerűen magánhasználatra szánt újraolvasásról van szó, amely megerősít-
hetné a költői opciókat, összevethetővé tenné a saját teljesítményt másokéval. Egyben azt is jelenti, hogy a
korai/korábbi versek olvasatai feltűnnek az írásaiban: értelmező jellegű szövegekben és versekben egyaránt.”
Balázs Imre József, Az újraolvasás feltételei. Orbán Ottó: Összegyűjtött versei, Jelenkor, 2006/2., 226.

91
kívül sűrűn felbukkanó én-momentumok, én-leírások tárgyának egységes kép(zet)e.15
Nem csak arról van itt szó (habár a vizsgálati szempontok kitágítását a líra műnemén túlra
már talán önmagában ez is indokolná), hogy Orbán Ottó értekező prózájának, esszéinek
megannyi önéletrajzi és ars poetikus, mesterségről, világszemléleti és -felfogásbeli kérdé-
sekről (s ezeknek az életút konkrét, referenciális pontjaihoz történő, asszociatív hozzákap-
csolásával) szóló, egyes passzusai gyakran nagyfokú, nemritkán szövegszerűen is kimu-
tatható16 egyezést produkálnak későbbi vershelyekkel17 (lehetővé téve ezeknek akár más
műfajú-műnemű, korai „versvázlatokként”-változatokként való olvasását is), valamint,
hogy Orbán Ottó esszéiben és nyilatkozataiban rendre „újramond”, újraértelmez (ismét:
a konkrét versekkel, vershelyekkel szövegszerűen nagyfokú egyezést mutatva) korábbi
verseiben is „feldolgozott”, megírt témákat, emlékeket, eseményeket.18 Orbán Ottónak e
megnyilatkozásai nem pusztán verskommentárok, hanem, ahogy Faragó Kornélia is írja

15 A nyilatkozatok és versek konstruálta szubjektumok szorosnak tételezett kapcsolata nem

kizárólag jelen írás leleménye, hiszen például Vári György korábban már idézett kritikájának
szellemiségétől sem áll távol: „Orbán interjúiban is gyakran elmondta, hogy háborús félárvaságát,
gyermekéveit és hosszú, súlyos betegségét költői szempontból szerencsének tekinti… (…) A versek beszé-
lője szintén így, ennek a történetnek megfelelően formálódik meg.” (kiemelés tőlem – Ny. G. Á.)
Vári György, i. m., 528.
16 Pl.: „De ez a valami nem csak a háborús csontozat volt, illetve az, de valamiképpen az irodalom által is
megedzve, hisz csalódni csak azért csalódhattam az irodalomban, mert már otthon voltam benne. Gazdagabban a
fölismeréssel, hogy még az olyan változékonyság is, mint az enyém, rejt valami szilárd magot; legföljebb ez a mag
egyébben sem szilárd, mint a kitartásban, mellyel változékonyságát őrzi.” Orbán Ottó, Honnan jön a költő?,
Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1980, 98–99. Vö. (Angyalosi Gergellyel jóval később lefolytatott vitá-
ját, melynek lényeges, szimbolikus pontja lett a „sugárzó, szilárd mag” képe-képzete): „Miféle szilárd
mag sugárzik a romok alól, / (…) / Darabjaira széteső személyiségünk / minden szilánkjával az Egészre mutat.”
Orbán Ottó, Egyik oldaláról a másikra fordul; él, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1992, 40.
17 Ld. pl. Orbán Ottó – Kabdebó Lóránt, i. m., 244–245. (különösen: 161. lj.) Egy másik példa
ugyanerre: „De visszatérve a versírási lázhoz, amikor ez kitört, Zoli meghívta hozzánk Weöres Sándort.
Török Erzsi, Farkas Ferenc és Weöres Sándor együtt jöttek ki. Arra emlékszem, hogy Sanyikán egy hihe-
tetlenül koszos fehér ing volt, és hogy egyáltalában nem olyan volt, mint amilyennek egy költőt, például
Petőfit, elképzeltük. A költőről annyit akkor már tudtunk, hogy féloldalt fekszik a földön, és a vérével írja
a porba, hogy »Hazám!«, vagy valami ilyesmit. Ezt nagyon nehéz volt elképzelni erről a kis emberről” –
nyilatkozza Orbán Kabdebó Lórántnak folytatásos életmű-interjújukban 1987. december 1-én.
Vö.: az alábbi részlet az 1990-es A kozmikus gavallér kötet Merülő Orfeusz című („A 75 éves Weöres
Sándornak” ajánlott) verséből való – 1988-as datálással: „A józan észt fölháborítja, hogy a költészet
nem való semmire. / Mentve a menthetőt, egy falvédőt remekel s fölakasztja a falra: / a költő oldalvást
elnyúlva a földön haldokol / s vérével írja a porba: »Hazám!«” Orbán Ottó – Kabdebó Lóránt, i. m., 66.
Orbán Ottó, A kozmikus gavallér, Bp., Orpheus Kiadó, 1990, 83.
18 Számos hozható példa közül ragadtam ki a Szabó Lőrinccel való majdnem találkozás anek-
dotáját (ebben az esetben megfigyelhető, hogy a vélhetően már sokszor újramesélt „sztori”
végső retorikai-frazeológiai és narratív szerkezetét a versben „rögzített” történetváltozat szi-
lárdítja meg a későbbi felemlegetésekhez; amennyiben Orbán itt lényegében képektől lecsupa-
szítva, de ugyanazt a narratív-logikai struktúrát használva „átteszi élőbeszédbe” a felidézett
vershelyet): „– Élőben nem találkoztál vele? – Ebben az utolsó kötetemben, azt hiszem, benne van
az a vers, amit arról írtam, hogy miért nem találkoztam vele. Mert figyelmeztettek, mielőtt elmentem
volna, megkérdezte, nem szó szerinti nyíltsággal, de félreérthetetlenül, hogy nem valami zsidó gye-
rek-e az, akit hozzá akarnak küldeni. Mire fölfortyantam, és mondtam, hogy akkor találkozzon vele a
franc, és nem mentem el hozzá. Úgyhogy nem találkoztam vele, csak költőként volt jelen az életemben.”
Orbán Ottó – Kabdebó Lóránt, i. m., 119–120. Vö.: „Süvölvény-költő koromban be akartak mutatni egy
klasszikusnak. / Szabó Lőrinc nyöszörgött: Aztán… az a fiú… nem olyan? / Nem tartoztam egy földi fajhoz
sem, tizennyolc éves voltam, / angyalnemű, a nyelvemen egy tűzgomoly: / ezt kérdezte? találkozzon vele a
franc! / Aztán felnőttem és a sötét, kátyús kanyargás egy szakaszán / az ő versei voltak az útmenti lámpasor”
Orbán Ottó, Ember és műve = A kozmikus gavallér, Budapest, Magvető, 1987, 58.

92
az orbáni értekező prózáról: „Orbán Ottó ezt a műfajt mint számára érvényes kifejezésmódot egy
világ- és önértelmezési pozíció kialakításának segédtereként vette birtokba…”19 A kapcsolódási
pontok döntő relevanciáját ugyanis, úgy gondolom, az adja, hogy a belőlük kirajzolódó,
bennük megképződő személyiség egyazon identitáskonstrukció jegyeit mutatja mindvé-
gig: az Orbán-versek, valamint -esszék és -nyilatkozatok megszólalója és tárgya is jellem-
zően ugyanaz az „én”.
Ez az összefüggés teszi számomra indokolttá, hogy az Orbán-versek „én”-jének
vizsgálata során ne valamiféle vélelmezett alkotói autoritásból eredeztetett jusztifikálási
szándékkal, hanem a „teljes” Orbán-életműben folyamatosan megképződő és azt alakító
identitásrajz minél pontosabb elkészítése érdekében idézzem és értelmezzem Orbán Ottó
versei mellett időnként értekezéseinek, esszéinek, cikkeinek és bizonyos (nagyobb léleg-
zetű) nyilatkozatainak – tehát „önállító, önérvényesítő, énlétrehozó”20 beszédének – is
egyes, a versek „én”-jével kapcsolatba hozható,21 az „én” megkonstruálása szempontjából
releváns szöveghelyeit.

Hagyományviszony, „egyéniségprobléma”
Az Orbán-líra egyik lényeges problémacsoportja a költői-irodalmi (tágabb értelemben
véve a „teljes” kulturális) hagyományhoz való viszonyulása. Ez esetben valóban indokolt
problémák csoportjáról is beszélnünk, mivel a kérdés nem pusztán arra korlátozódik,
milyen hatástörténeti jegyeket mutatnak Orbán költészetének egyes időszakai. (Noha
fontos megjegyezni, hogy a pályakezdő Orbán Ottó – a maga idejében konzervatívabbnak,
konvencionálisabbnak ható – költői hatásbefogadó gesztusai és eljárásai többnyire eltér-
nek az akár az 1970-es, ’80-as években, akár a későbbi időszakokban Orbán művészetére
jellemző korábbi, illetve a vele kortárs irodalmi teljesítményekhez, művekhez, alkotókhoz
kialakított viszonyulás jellegadó metódusaitól, mintázataitól.)
Orbán (mindenkori) hagyományviszonya, -felfogása ugyanis érdemben befolyás-
sal volt ars poeticájára (s ebből következően verseinek jelentékeny hányadát kiadó ars
poetikus csoportjára is), parodisztikus eljárásaira (egyáltalán, paródiái külön műfajként,
külön verscsoportként való létrejöttére avagy létre nem jöttére is), esszéírói-értekező
munkásságára is éppúgy, mint adott alkotói periódusa költői eszköztárának kialakítására,
összetételére és annak arányaira is.
S mindezek mellett, illetve ezektől korántsem függetlenül, legfőképp: ez a költői
önkép, identitás meg- és mindenkori újraképzésének egyik legfőbb befolyásoló tényezője,
változója.22 Számos felhozható példa közül álljon itt egy idézet az orbáni ars poetikus-

19 „Orbán Ottó, esszéiből ítélve, a másként-szólásnak azt a módját választotta, amely – a költőitől
nem távolesően – a tanú számára lehetséges dimenziókat is kidomboríthatja, az extratextuális mező-
ből gyűjtve információt, referenciális szöveg módjára. Ez a szövegfajta a világ történéstényeiből poetikus
alakítás, átalakítás nélkül, konstituálódó én megnyilvánulásmódja.” (kiemelés tőlem – Ny. G. Á.)
Faragó Kornélia, Esszépróza, performativitás, Hungarológiai Közlemények, 1997/1–2., 65–66.
20 Uő, i. m., 66.
21 A fentiek értelmében ugyanis Faragó Kornélia általánosítását [„A költői énnek a költőétől világosan
megkülönböztethető identitása van. Az esszében konstituálódó identitás közelebb áll a szerzői személyiség-
hez” (kiemelés tőlem – Ny. G. Á.)] legalábbis az orbáni versbeli, esszébeli és szerzői énkonstrukciók
kapcsolatrendszerében nem találom helytállónak. Uő, i. m., uo.
22 Noha más szempontból szemlélve az Orbán-lírát, részben más eredményre is jutva, Bónus Tibor
is hasonló észlelésről tudósít hagyományviszony és identitás kapcsolatára (is) utalva: „Az életért való
küzdelem tematikus »megjelenítése« és A költészet hatalmának rekontextualizáló műveletei ezen értelmező

93
önidentifikációs dokumentumok egyik legfontosabbikából, az 1980-as Honnan jön a költő?
című esszékötetből: „[A]z irodalmi hatás – szellemi bankügylet. Minden a felek hitelképességén
múlik. A plágium – vetjük a magunk érvét az Illés Endréé23 mellé – mindenekelőtt: egyéniség-
probléma.”24 A kifejezést („egyéniségprobléma”) nemcsak találó mivolta miatt tartom fon-
tosnak kiemelni Orbán költészetével kapcsolatban, hanem akár azt is megvilágítandó,
hogy a fentiek fényében milyen fontos identifikációs, „egyéniségproblematizáló” gesz-
tusokkal él (számos alkalommal) önmagáról, költői attitűdjéről nyilatkozva25 a szerző,
mikor önleírásaiban, -értelmezéseiben rendre (általában több-kevesebb iróniával, de – a
kontextusból mindig kideríthető módon – sosem csak viccelve) komoly hangsúlyt kap
önnön, kvázi „kalóz”26, „rabló” vagy „szarka” természete. Egyszersmind fontos nemcsak
leírandó jelenségként, hanem annál összetettebb (egyéniség)problémaként is tekintenünk
a hagyomány által is nagymértékben befolyásolt-alakított önidentifikációs kérdésre,
melyről gondolkodva az önironikus felhangok mellett érdemes felfigyelnünk az „én”
meghatároz(hat)atlanságának állandó újra- és újrakonstruálásával járó eljárások, ha át is
ironizált, de korántsem elviccelt reprezentációjára is: „A kisebb versek között volt egy Walt
Whitmanról szóló darab, egy poétikai öszvér, afféle zárt szabadvers, melyben rajta kívül senki más
nem volt jelen, csak én, de ez az ÉN többé nem volt azonos azzal a személlyel, akitől oly hevesen
óhajtottam megszabadulni: már érződött rajta a kétirányú kísérlet szakmai tapasztalata. Az történt
tehát velem, ami minden korok fiatal költőjével, aki újra és újra két pisztollyal a kezében áll ki az
országútra, hogy megállítsa az arra haladó postakocsit: »Mars ki«, mondja tisztelettől elfúló hangon
az elődöknek, majd zsebében a zsákmánnyal eltűnik abban a sűrű ködben, melynek köznapi neve: a
jövő. Ami engem illet, arcátlanságomért ott bűnhődtem meg, ahol az a legérzékenyebben érintett, a
verseimben. És ez így volt rendjén, egy zokszavam sem volt. Tiltakozni én mindig is az ellen tilta-
koztam, hogy becsületes, országúti rabló létemre sanda zsebtolvajként fogjanak pörbe.”27 Valamint
hasonló, belső küzdelmekkel járó (s a más költőkhöz való viszonyulás, hatásbefogadás

mentén egy olyan nyelvkritikai attitűd poétikai megnyilvánítóiként is figyelembe vehetők, amely nem hajlandó
belenyugodni a beszélőnek a nyelvbe való szükségszerű és folyamatos beletemetkezésébe, vagyis abba, hogy
az írás (écriture) leválik írójáról. Az az orbáni erőfeszítés, amely arra irányul, hogy a költő kötetről kötetre
újjáélessze verseit s önmagát mint nyelvi fikciót, az újraéledés »mellékzöngéivel« is terhes kötetcímekben is
megnyilvánul (A keljföljancsi jegyese, Egyik oldaláról a másikra fordul; él)…” Bónus Tibor, i. m., 50.
23 „Illés Endre a múlt századi magyar dandy, az Anyegint fordító Bérczy Károly plágiumügye kapcsán
időproblémának nevezi a plágiumot.” Orbán Ottó, Honnan jön a költő?, Budapest, Magvető Könyvkiadó,
1980, 55.
24 Uő, i. m., 57.
25 Hogy mennyire alapvető szövege az orbáni identitáskonstruálásnak az alábbi mű, az is szemléltet-
heti, hogy Orbán Ottó később, Kabdebó Lóránt vele készített életműinterjújában „magamról írt pályaké-
pem” gyanánt aposztrofálja. Figyelembe véve, hogy a magyar irodalomban szinte egyedülálló jelenség
a saját költészetnek egész kötetnyi pályaképet, afféle sajátos önmonográfiát szentelés gesztusa, úgy
vélem, e jelenség (természetesen megfelelő távolságtartással kezelt) vizsgálata és figyelembevétele
nagyon is indokolt. A Honnan jön a költő? (és annak kvázi „holdudvaraként” a szerző számos más
helyütt olvasható önértelmezése, prózai ars poeticája) az orbáni önmitizálás és identitáskonstruálás
olyan nagyságrendű, formabontó gesztusa(i)t dokumentálja, melyek megléte az értelmező számára
is szokatlan helyzetet teremt – elsősorban figyelembevételük és a velük foglalkozás metódusa tekin-
tetében.
26  Csak a legkézenfekvőbb példával élve, 1993-as kötetének egyöntetűen önironikus önarckép-
változaként értelmezett címét említhetjük: Kocsmában méláz a vén kalóz.
27 Orbán Ottó, Honnan jön a költő?, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1980, 62–63. Vö.: „Na most az
történt, hogyha én valóban egy zsebtolvaj lettem volna, mint ahogy sok helyütt úgy tűntem föl, akkor az érté-
kemnek nagyot kellett volna esnie ezen a tőzsdén. És ez a tőzsde valahogy nem úgy reagált, ahogy egy lopott
érték esetében szokásos.” Ezt Orbán Lengyel Balázs egy kritikájának egyik állítására visszautalva mond-

94
felől közelítve levezetett) identifikációs folyamatleírásba, vallomásba ütközünk a Honnan
jön a költő? egy másik fontos szöveghelyén is: „A föltámadás elmarad verseiben éppúgy meg-
található más költők rám tett hatásának nyoma, mint korábbi köteteimben, de a viszonyom ezekhez
a költőkhöz alapjában más lett. Hatottak rám, ez volt az egész. A szó köznapi értelmében hatottak
rám; mondhatnám, a szarkaösztön működött bennem, egyszerűen nem volt szívem otthagyni vala-
mit, ami olyan csábítóan csillogott. De a hatástól többé nem vártam mást, mint bármelyik költő;
időleges fölfrissülést, a meleg fürdő pezsdítő hatását a bőrömön; a csontjaimig többé nem ért a mele-
ge. Mármost hogy miért? Azért-e, mert csontjaim csak időközben lettek? Kétségkívül magyarázat
lehetne ez is, de ez a magyarázat bosszantóan biblikusnak tetszik. »A tékozló verstolvaj megtérése.«
A baj csak az, hogy engem már a romlásba is az »egyénietlen« egyéniségem vitt, kellett tehát
csontnak lenni eszmei lényemben korábban is, legföljebb nem egészen tudtam, hogy mi az; más-
felől viszont »egyéni« egyéniségként sem tértem jó útra, gyűjtögető életmódom megátalkodottan
tovább folytattam, fütyülve az illemszabályokra, mint eddig is, igazi vadorzóként. Épp csak többé
nem vártam valami olyat a verstől, amit csak naiv fiatalember várhat tőle, hogy irodalomként is a
csontomig hasson; az irodalomtól azt, hogy megoldás lenne bármire, akár csak arra, hogy én magam
hogyan írjam verseimet. Az eltelt évek valahogy mégiscsak fölszabadítottak. Többé nem kellett teljes
lényemet ütköztetnem azokkal a költőkkel, akiktől valamit el akartam tanulni. Valami megszilár-
dult bennem. De ez a valami nem csak a háborús csontozat volt, illetve az, de valamiképpen az
irodalom által is megedzve, hisz csalódni csak azért csalódhattam az irodalomban, mert már otthon
voltam benne. Gazdagabban a fölismeréssel, hogy még az olyan változékonyság is, mint az enyém,
rejt valami szilárd magot28; legföljebb ez a mag egyébben sem szilárd, mint a kitartásban, mellyel

ja (Kabdebó Lóránt 1987–88-ban, vele készített életműinterjújában). Orbán Ottó – Kabdebó Lóránt,
i. m., 235.
Az említett cikkben így fogalmaz Lengyel (az angol nyelvű írást saját nyersfordításomban idézem):
„Egyik mesterének, akinek igen sokat köszönhet, egy alkalommal tudtára adta, hogy számos másokhoz tartozó
szó [az eredetiben: „many words of others” – Ny. G. Á.] hallható a verseiben; Orbán erre, büszkeségében
megsértve, egy esszében reagált. Kritikusai, köztük én is, megpróbálva helyrehozni a helyrehozhatatlant, rámu-
tattunk ezekre: Pilinszky szikár verselésére és Ginsberg zabolázatlan szabadversformájára. Válasza e jogtalannak
érzett vádakra egy fél esszékötetet tett ki (Honnan jön a költő?, 1980). Új verseskötetében viszont (Szép nyári
nap, a párkák szótlanul figyelnek) a következő sorokra bukkanunk Egyéniség című versében: „Fiatal fejjel
egyéniség akartam lenni, / ezért aztán kiraboltam Ginsberget és Pilinszkyt; / megvártam, amíg befordulnak a
sarkon, és zutty… / Ma már fütyülök az antológiákba zsúfolt lehetőségekre”. Ez azonban nem más, mint egy
már jóval korábban végbement változás regisztrálása. A felnőttlét, érettség és egyediség jeleié. Orbán
ma már megengedheti magának, hogy ne törődjön az antológiákkal, a mások által kínált költészeti lehetőségek-
kel, hiszen ma már nem kell keresgélnie saját egyéniségét, költői hangját és világát. Ezek megléte tényszerű és
tagadhatatlan.”
Lengyel Balázs, Vintage poetry in. The New Hungarian Quarterly, 1985/97, 167.
28 Weöres és Illyés kapcsán is hasonló szavakkal fogalmaz meg hasonló jelenséget („egyéniségproblé-
mát”) Orbán: „Ha ez nekünk hihetetlenül hangzik is, Oklahomából nézve Weöres és Illyés sok tekintetben rokon
költőnek látszanak. Épp legnagyobb erényük, egyéniségük mindent vagy majdnem mindent magukba olvasztani
képes hódító ereje látszik kaméleon természetű barokknak, színes gyöngeségnek. Röviden: a hozzászólók egy
része a jellegzetesen magyart hiányolja Weöresből, és – itthon hasznosítható tanulságként említem – a beszél-
getés során szóba került Illyésből nem kevésbé. (…) »Hanem – fejeztem be – egyvalamit ne felejtsünk el. Ennek
a próteuszi alakzatnak vasból van a gerince; a szemre állhatatlan gomolygásnak szilárd magja van, melyet ha
másról nem is, makacs vonzásáról biztonsággal fölismerhetünk: Illyésnél a »nép« eszméje, Weöresnél – képzel-
jünk el egy fordított atommodellt – maga a mindenség a mag – a kiindulópont ellentétes, az eredmény mégis
hasonló: a költészetükön átsugárzó, a kétségbeesés hangszerén is játszó, mégis mindent magába békítő ember- és
emberiségszeretet.«” Orbán Ottó, Oklahoma aranya = O. O., Cédula a romokon. Esszék és egyéb arcátlanságok,
Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1994, 37.

95
változékonyságát őrzi.29 Azaz föltaláltam a magam relativitáselméletét. Az egyéniség kérdéskörét,
melyet nagy naivan meghaladni óhajtottam, persze nem haladtam, mert nem haladhattam meg, de
valamin azért sikerült túllépnem. Sikerült kikényszerítenem az új föladatot. Magamat, most már
akár iskolás értelemben vett egyéniségként is; a viszonylagosságoknak ebben az újonnan fölfedezett
világában ez már nem fenyegetett a lemerevedés veszélyével. Kezdett a valóság másképp érdekelni.
Kezdtek érdekelni a részletek.”30
A fenti idézetben felvázolt határtapasztalat leírása egy olyan személyiség rajzát rejti,
mely valójában változékonyságában, változásra képes mivoltában (is) őrzi31 önazonos-
ságát. Orbán Ottó kedvelt eljárása ez a fajta paradoxitással operáló érveléstechnika: egy
nem stabil identitáskonstrukció (mely instabilitásában is valamiféle rejtett, biztos alappil-
léreken nyugszik, tehát, mondhatni, „mélyszerkezete” mégis stabil) éppen instabilitási
képességének tulajdonságában képes folyamatosan önmagához hű maradni. A kötetben
1976–77-re datált írásból kirajzolódó személyiségkonstrukció érdekes összecsengést mutat
a Kulcsár Szabó Ernő 1993-as irodalomtörténetében olvasható orbáni költészetleírás egy
fontos megállapításával: „olyan reflektált szemléletmód [uralja a versek hangnemét – Ny. G.
Á.], amely sajátos, kettőző értéktávlatot vetít vissza a változatlan alaphelyzetre”. Ahogy nem is
kézenfekvő, úgy nyilvánvalóan nem is véletlen, hogy az Orbán Ottó által a ’70-es évek
második felében (nyilvánvalóan „belülről”) megrajzolt identitáskép és a Kulcsár Szabó
Ernő által (kívülről), más szempontok alapján felvázolt orbáni pályakép egy lényeges pon-
ton nagyon hasonlót állít. Az önmagát (csak?) folyamatosan megújítva, állandó megújulás-
ban megőrizni képes identitás rajza, valamint a lírai hagyománnyal jellemzően megújítva
megőrző viszonyt ápoló költészet leírásai olyan költői attitűdöt sugallnak, amely esetében
voltaképp belső működési elvéből, saját identitását folyamatosan (át- és újra)formáló,
belső törvényszerűségből következhet, hogy a rá jellemző „…utómodern alapozású nyelvi
magatartás éppen azzal utal vissza a maga költészettörténeti eredetére, hogy attól eltávolodva sem
olvad bele az új szenzibilitás poétikájába.”32

Don Quijote és a recepció

Nem véletlen, hogy Dérczy Péter Orbán Ottó-esszékötete bevezetésében épp az orbáni
személyiségkonstrukció e sajátosságában fedezi föl a költő recepciója sajátos diszkrepan-
ciáinak eredőjét, megítélésének, kánonbeli helyzetének mindig „köztes” mivoltát (mely
köztességet közelítése egyik vezérmotívumának is megtesz). („Mindez visszavezethető az
általában vett egyéniség, személyiség problémára.”)33 Összefoglaló leírása kihangsúlyozza,
hogy Orbán korai költészetének kritikai fogadtatása során a szerző legtöbb kritikusa épp
azt nehezményezte, „hogy versei mögött nem érezhető egy határozott, azonosítható alany, beszé-
lő”.34 Mikorra pedig „az irodalom és az esztétika terén többféle megszólalási módnak, illetve szem-
léletnek is megnyilatkozási lehetősége teremtődött – tehát a hatvanas évek végétől kezdve a hetvenes

29 Vagy pl.: „Földhöz ragadt alak vagyok; / a mindenség úgy játszik velem, ahogy akar. / De miért lennék
éppen én más, mint a lényege, / az állhatatlanságában szilárd változatosság?” Orbán Ottó, A fényes cáfolat,
Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1987, 13.
30  Orbán Ottó, Honnan jön a költő?, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1980, 98–99.
31 „…a jelenben beszélő beszédhelyzetét az önazonosság megőrzésére való törekvés határozza meg…” –
írja Bónus Tibor az Orbán-versek alakmegidéző stratégiái kapcsán. Bónus Tibor, i. m., 50.
32 Kulcsár Szabó Ernő, A magyar irodalom története 1945–1991, Bp., Argumentum Kiadó, 1993, 137.
33 Dérczy Péter, Között. Esszé Orbán Ottó költészetéről, Bp., Magvető Könyvkiadó, 2016, 13.
34 Uő, i. m., uo.

96
években –, akkor az Orbán Ottó-féle líra már könnyedébben integrálódhatott az akkori kánonba, s
az orbáni szubjektum-nélküliség, vagy inkább úgy fogalmazok, individuum-probléma kevésbé tűnt
föl, sőt az időközben jelentkező újabb lírai törekvések fényében jószerivel már fel sem tűnt, noha
költészetén a gyanú árnyéka rejtve mégis rajta maradt.”35 Ennek oka pedig, hogy az úgyneve-
zett lírai „posztmodern fordulat” után „ugyanez az individuum-probléma újra előkerült, csak
épp ellenkező előjellel, mint korábban. Az új kritika ekkor az orbáni líra és versbeszéd legnagyobb
problémájának a túlzottan is, túl direkten is határozott személyiséget láttatja, amely személyiség-
nek és a rajta keresztül megalkotásra kerülő beszédnek a hitelességét vonja kétségbe a posztmodern
korszakban.”36 Mivel „az értékek relativizálódásának idejében, amikor nem beszélhetünk centrális
igazságokról, vagy pontosabb így: igazságról, amikor valójában nincs mihez viszonyítani, s amikor
a klasszikus modernséghez mérve is az individuum elemeire esik szét, akkor csak beszédmódok és
szubjektumok hierarchizálatlan egymás mellett létezéséről szólhatunk, amiben az én-nek nincs
kitüntetett szerepe”.37 Ebből a paradigmából, líraértelmezési horizontból nézve könnyen
belátható, miért tűnhetett Orbán Ottó költészetének nagyszabású kísérlete, tehát az én
egységes egészként való elgondolásának és felmutatásának pályája egészén végigvonuló
törekvése, a változékonyságot nem egy töredezett vagy többnemű, hanem egyazon egy-
séges identitás szerves alkotóelemeként elgondoló felfogás megkésettnek vagy avíttasnak,
de legalábbis a regnáló véleményformáló paradigmába nem problémátlanul beilleszthető
teljesítménynek. Emiatt jut Dérczy arra a következtetésre, hogy Orbán pályaképének
(vagy legalábbis: befogadástörténetének) fő kérdése ez a bizonyos „egyéniségprobléma”:
„Tehát annak, aki meg akarná írni Orbán Ottó költészetének történetét, azt kellene megírnia, (...)
miképpen fogható föl egy olyan költészet és beszédmód, mely ugyan a befogadás számára alapvetően
mindig azonos és állandó (vagy legalábbis viszonylag keveset változó) struktúrákat, poétikai és
nyelvi, szemléleti és világképi értékszerkezeteket kínál föl, a hatása és értelmezése mégis koronként
akár homlokegyenest ellenkező lesz.”38 Egyben ez a belátás és helyzetelemzés szolgálhat talán
legékesebb magyarázatul arra, hogy rendre miért pozicionálja magát (ismételten: verses
és esszé- vagy interjúbeli megnyilatkozásaiban egyaránt) Orbán Ottó tragikomikus módon
rossz korba született, megkésett, fonák módon (irodalmi értelemben véve) konzervatív
alakként, mely szerepkört-pozíciót afféle sajátos Don Quijote-pozícióként értelmezek.
Nem véletlen, hogy Orbán egyik kedvelt paradoxa, a balek-értékőrző (anti)hősé egyik
legkorábbi megjelenési formájában, A föltámadás elmarad kötet Ugatás üdvösségért című ver-
sében így, a „balekség” toposzát épp La Mancha lovagja figurájának megidézével össze-
kapcsolva tűnik föl, akinek szélmalomharcában egyszerre fedezhető föl a megkésve, rossz
időbe született hős figurájának szomorú komikuma és dacos, kvázi-heroikus egyedisége,
vállalt szubjektivitásának, a társadalom egészéhez asszimilálódni való képtelenségének
pozitívként megítélt felfogása is.39
Ezt a szerepfelfogást a legszemléletesebben talán a Cédula a romokon esszékötet Önarckép
mocsári szörnnyel című írása tükrözi (mely egyszersmind az Egyik oldaláról a másikra fordul;
él kötet fülszövegeként is szolgál):

35 Uő, i. m., uo.

36 Uő, i. m., 14.
37 Uő, i. m., uo.
38 Uő, i. m., 15.
39 „nincs több álmatag utazás, a nyomorral szembesít minden ismeret, / a gyászos magánügy gyászosabb
közügyekre kancsít, / (...) / halandó vérem és valóm, hasadt tudatom vörös remekműve, / ki kőszén-orral utálod
egy-a-sok közül emberarcomat, / tátsd ki a szád, te néma, a mozdulatoddal ugasd, / (...) / sejt a sejtnek, csont
a csontnak jelentse, / nád-dárdájával a balekok balekja, Don Quijote eljött / a fekete szélmalommal vívni”.
Orbán Ottó, A föltámadás elmarad, Magvető, Budapest, 1971, 117.

97
 „Harminc éven át birkóztam a mocsári iszapban megbújó szörnnyel, mely a poétikai állathatá-
rozóban a Költői Én nevet viseli. Az előző nemzedék utóvédjeként kóválygó, lelkes ifjú, aki 1954-
ben aktatáskájában ezer örökbecsű remekművel járkált Budapest utcáin, még épen és sértetlenül
kapta örökbe a költészet kozmikus elhivatottságába és világhódító hatalmába vetett hitet, de csak
azért, hogy néhány év múlva ugyanő, a nála is fiatalabbak frontharcos földerítőjeként vetődve a
klasszikus értékek kiégett kastélyába, a föltépett nyelvi padozat és a megrendült egyéniségkép látvá-
nyától lesújtva e hit maradék foszlányait sebkötözésre használja. (…) Most tehát, hogy kezemben
győzelmem tanújelével, a hagyományosan merev énszerkezet helyett egy modernül hajlékonnyal
nagy nehezen kievickéltem a partra, a helyzetem legalábbis tragikomikus. Körülöttem egy mélyen
kispolgári kor, a posztmodern dicső korszaka. Meggyőződése szerint a vers bohóság, a felnőtt férfi
műfaja az esszé…”40

40 Orbán Ottó, Önarckép mocsári szörnnyel = O. O., Cédula a romokon. Esszék és egyéb arcátlanságok,
Magvető, Budapest, 1994, 105.

98
Tillmann J. A.
A lényeglátásról
Csáki László Letörölt rajzairól

A rajz akkor jó, ha absztrakció. Ami annyit jelent: lényegre törő. Csáki rajzai a lényegre
törnek, elvonva a látszatokról a lényegtelen részeket. Az absztraháló tevékenységnek ez a
lényege. Elvonja a lényegtelent. Azt, ami egyébként elvonná figyelmünket a lényegről. Az
ember Arnold Gehlen filozófus szerint „az a lény, aki a valóságot nem fogadja el egyszerűen, és
környezetétől el tud tekinteni, absztrahálni tud”.1
A hétköznapi életben az elvont jelző nem megy dicséretszámba. A jelentése hozzáve-
tőlegesen az életidegennel, az elszállttal, az érvénytelennel rokon értelmű. Kissé hátrébb
lépve a mindennapi helyzetektől az absztraháló rajzról, a rajzos absztrakcióról az mond-
ható – ha jól sikerült –, hogy kiábrázol. Ez a szó szinte kihalt a köznyelvből; jószerivel
csak azok használják, akik a Bibliát Károli fordításában olvasták. Pedig ez a szó másként
mondhatatlan pontossággal fejezi ki azt, hogy valamely tárgynak – légyen az konkrét vagy
képletes tárgy – megmutatja: kiábrázolja olyan vonatkozását, tulajdonságát vagy minő-
ségét, ami az adott tárgy megjelenésében nem mutatkozik meg – jóllehet lényegi része,
avagy egyenesen lényege annak.
Ősrégi antropológiai adottsága ez az embernek; erről szól Hans Jonas Homo Pictor című
tanulmánya: Fogja egy kő felületét, a vizes parti homokot vagy egy papírlapot mint indif-
ferens alapot a vonások és vonalak számára, amelyeknek nem kell leképezniük azt, amit
lát. Tárgyiassá rajzai csak az absztrakció révén válnak.2
Csáki László rajzai ilyen módon ábrázolják ki is a dolgok, emberek és egyebek lényegét.
Erre akkor figyeltem fel először, amikor megláttam a Monoszkóp adásszünetre című mun-
káját, amelyen a nullmédium, a televízió velejét ábrázolta ki a monoszkóp intarziává ala-
kításával. És így volt ez olyan átütő erejű kiábrázolások esetében is, mint A miniszterelnök
portréja (szalonnaszeletek mozaikjából), vagy A sör és a foci titkos kapcsolatának megvilágító
erejű rajzában.
A rajzok lényegretörőek. A lényeg, ahogy az építész John Pawson a filozófiai meghatá-
rozásoknál is pontosabban definiálja: „redukálhatatlan minimum (...) olyan tökéletesség, amit
az ember kezének csinálmánya akkor ér el, amikor az már kivonás és további redukció révén sem
válhat tökéletesebbé. Amikor már minden lényegtelen részt elvettek belőle.”3
Erre – a lényeglátásra – született képességünk van, csak ezt idővel a sok lényegtelen
tömeges látványa és tapasztalata lerontja. Az ember „csak absztrakció révén képes új világokat

1 Arnold Gehlen: Der Mensch. Seine Natur und seine Stellung in der Welt, Wiesbaden 1978, 31. o.
2 Hans Jonas: Homo pictor, in: Organismus und ferheiheit. Ansätze zu einer philisophischen Biologie,
Göttingen 1973, 223. o.
3 John Pawson: Minimum, Phaidon, London, 1996; Előszó, Veres Bálint fordítása,
https://www.academia.edu/29041366/John_Pawson_Minimum_Hungarian_translation

99
felvázolni és megkonstruálni – írja Hannes Böhringer. – A konstrukció destrukciót feltételez,
tevékeny absztrakcióját annak, ami jelenvaló.”4
Az újabb kutatások szerint már a csecsemők is lényeglátók. Képesek a közvetlen jelen-
ségek és események legfőbb elemeit és irányait felfogni. „Korai életszakaszban az emlékezés
elsősorban arra szolgál, hogy kiszűrjük a különböző információkból azokat az általánosítható ele-
meket, amelyek a közösségünk kultúrájának alapját képezik” – mondja Király Ildikó, az ELTE
Babalabor kutatója.5
Annak ellenére, hogy a közkeletű fordulat is tudatja: a lényeg a lényeg, kifinomultabb
diskurzusokban a lényeg szót, még inkább fogalmát nem szokták szeretni. Kétségtelenül
sokan visszaéltek vele, leginkább a német kultúrkörben. És nem csak filozófusok. Volt
egy macskaszakkönyv a kezemben, az egykori NDK-ban adták ki, melynek első fejezete
a Wesen und Wandel der Katze in der Geschichte (A macska lényege és változása a történelemben)
címet viselte. Ami annyira abszurd, hogy máig maradandó emléknyomot hagyott... Ez
kétségtelenül azt mutatja, hogy a lényeg egy időben tényleg elharapódzott; a lényegtelen-
be is lényeget láttak bele.
A lényeg fogalmának ellenfelei, a dekonstruktivisták, még lényegesebbet akartak
állítani azzal, hogy lerántották róla a leplet; hosszasan taglalva tarthatatlanságát, kötetek
sokaságával szaporítva a lényegtelen óceánját.
Amikor egy gyerek már rajzolni is képes, akkor az eredendő emberi lényeglátó képes-
ségről tesz tanúbizonyságot. A gyerekrajzokon ez a képesség képileg is megmutatkozik:
az embert testtel, fejjel és végtagokkal, a házat tetővel, ajtóval és ablakkal ábrázolják.
Amivel korántsem azt akarom állítani, hogy Csáki rajzai gyerekrajzok volnának. Mondtak
ilyet annak idején Paul Klee képeiről is – jóllehet nálánál magasabb fokú reflektált meg-
formálás nemigen lelhető a művészetek történetében. Ezt az írásai, főként Naplójában és
Bauhaus-előadásaiban olvasható látás–relativitáselmélete elég meggyőzően mutatják.
Kiállított munkái közül egyet emelnék ki: a Kereszthuzat című képet, ami egy kockahá-
zat mutat a huzatos Kárpát-medencében. Ez a háztípus a helyi kultúra (történelem, gaz-
daság, politika, etika és esztétika etc.) esszenciája. A népi, nemzeti formáló erő autentikus
fejleménye. Abszolút hungarikum, sehol a világon nincs hozzá hasonló. Ezt Katharina
Rothers Hungarian Cubes című albumában a külvilág számára is nyilvánvalóvá tette.6
A Kereszthuzat című képen a magyar kockaház, ahogy vélhetően a benne lakozó
kockafej is huzatban áll. Fú a szél, az egyik függöny balra, a másik jobbra lebeg el.
A tetőből kimeredő két parabolatányér más-más égtájra irányul. Bár a rajzon nincsenek
színek, véljük, hogy az egyik antennája piros-fehér-zöld hullámokat vesz, a másik pedig az
árpádsávokra állt rá. Egyik jobb, mint a másik; a világ viszonylatai felől minden kétséget
kizáró pontossággal és igazságérvénnyel igazítanak el a virtuális magyar világban.
Csáki az ilyen vidéki élet- és formavilág kiábrázolásának mestere. Ez a vidék nem a
főváros vidéke, lévén a főváros is ennek szerves része, mi több: az egész Kárpát-medence
és környéke – egészen az Urálig az, sőt még sokáig azon is túl, ahol a tarka farkú kismalac
túr... Úgy tűnik, e majdhogynem végtelen kiterjedésű vidéken az éleslátás, az irónia és a
kiábrázolás ilyen példái a túlélési készlet elengedhetetlen részét képezik.

4 Hannes Böhringer: Sweet nothing, 2000 2005/9., https://hannesmagyarul.wordpress.com/2012/01/11/

hannes-bohringer-kiszolittatas/
5 Interjú Magyar Narancs, 2019. 05. 23.
6 Katharina Rothers Hungarian Cubes, Park Verlag, Zürich, 2014.

100
R.I.P. Hazai Attila

Abszolút anyósnyelv
Adják, kapjuk, néha választhatunk

Az ember a legkreatívabb, ha a másikat kell bántani

Biztonságos játszótér

Dummy kamerával megfigyelt ültetett erdő

Egy multi parája

Elfelejtett mozdulatok 05.

Ért valamihez kifejezés

Forgalomirányítási túlkapás
Hálapénz átadásának módszerei 01.

Hazai ízek
Kereszthuzat

Kijelölt helyen dohányzó bokrok

Kurvára nincs jó kedvem

Közhelyes jelenetek 01.

Közhelyes jelenetek 02. Sohasem az történik, amire az ember vár

Kulcsos gyerekek a strandon

Kovács Ákos első gitárja

Lovasi András első gitárja

Magyar hipszterek az Adria felé

Magyar szabvány – apa betonozni ment

Megőrülök, nem tudom megszokni, hogy nem tudok undozni

Megvan minden: ház, autó, nyaraló, sírkő

Mézesmadzag és korbács

Orvos, aki szeret vadászni

Pingpongból is lehet focit csinálni

Pörkölt a síron
Szép, nyugodt, békés meccs

Tapéta sikeres filmrendezőknek

Toronyiránt

Ünnepeink: karácsony
P. Szabó Dénes
Sorsokból épült város
Juhász Tibor: Salgó blues

Ha a Salgó blues című kisregény első lapjain nem szerepelne egy fotó a huszonhat
éves szerzőről, az olvasó azt hihetné, a könyvet egy legalább a negyvenes éveiben járó,
sokat tapasztalt szerző írta. Merthogy Juhász Tibor olyan érzékkel és olyan részletes
tárgyi tudással mutatja be szülővárosát, annak lakóit és múltját, mintha nem is 1992-ben
született volna, hanem a hetvenes években, amikor Salgótarjánt még Kismoszkvaként
emlegették az országban. Juhász novellaregénye ugyanis sorra járja be a város jellegzetes
és egyben kultikus helyeit, úgymint a kolduspalotákat, az acélgyárat, a tizenkét tömbből
álló Napsugár lakótelepet, a Kistarján út emeleteseit, a Salgó utat, és kiemelt helyszínként
a Kék Acél nevű sörözőt, és mutatja be azok tipikus és rendhagyó szereplőit. S bár a tör-
ténet a jelenben játszódik, a múlt emlékei minden novellában folyamatosan jelen vannak,
mintegy beárnyékolva az „itt és most” történéseit. Éppen ezért a Salgó blues szereplői
egytől egyig a múltjuk foglyai, jövőbeli lehetőségeik erősen lehatároltak. Juhász mégsem
ítélkezik felettük, hanem egy szociográfus elszántságával tudósít helyzetükről.
Persze a fiatal szerző tisztában van vele, hogy a valóságról – jelen esetben a társa-
dalmi valóságról – tudósítani korántsem egyszerű feladat, az okfeltárás és történések
lényegének megragadása sohasem lehet teljes körű. Épp ezért kezdi kisregényét egy
Mészöly-idézettel Az atléta halálából: „Aki sosem írt, csak élt, azt könnyen megtéveszthetik
az ilyen kikötések: azt hiheti, hogy ami az ujjbegyében, az mindjárt a papíron is. Én nem áltatom
magam.” Novellaregény révén az egyes fejezetek egy-egy apróbb történést vagy múltbéli
történetet mutatnak be, melyből kaleidoszkópszerűen épül fel egy kép Salgótarjánról
mind térben és időben. Juhász ügyel arra, hogy minden kimondott szó, mozdulat és tárgy
akarva-akaratlanul tudósítson egy érzésről, így a regényben sehol egy felesleges történés,
a környezet és az emberek halkan, de szakadatlanul mesélnek: „Három ajtó nyílt az előszo-
bából. Az első zárva volt, utána fogasok következtek, szatyrok, kabátok, pulóverek lógtak rajtuk.
A parkettán szétdobált cipők, táskák, kötszerek.”
Más esetekben viszont Juhász szinte csak leír, rögzíti a tényeket, de azok mégis beszé-
desen mutatnak be egy emberi sorsot vagy létállapotot: „Egy öregasszony lakik a szemben
lévő lakásban, Sára néni. Zárkózott, de Ferivel mindig kijöttek. A férfi felfúrta neki a polcokat,
megszerelte a csapot, cserébe Sára néni hozott neki meg Margitnak ezt-azt a piacról.” A felsorolá-
sok viszont olykor kifejezetten dinamikus és drámai képsorokat mutatnak be: „Többször is
betörtek hozzá, legutóbb tavaly nyáron, elvitték a tévéjét meg a feszületet a falról, aztán szétszórták
a ruhákat és az evőeszközöket a nagyobb szoba szőnyegén, mintha kerestek volna valamit.” Az erő-
szak képei és az erőszak kitörésének lehetősége az egész kötetet végigkíséri, így teremtve
szorongató hangulatot a műnek. A brutalitás azonban vagy fenyegetés formájában, a
fizikai atrocitás megtörténte nélkül zajlik le, vagy egy múltbéli esemény felidézéseként. A
több novellában is visszatérő Ágyas Janiról például a következőt tudjuk meg: „Akkor sem

117
szólt semmit, amikor Márk egy vascsövet szorongatva rontott be a kocsmába, és ordibálni kezdett,
hogy ha még egyszer Pirosra nézel, ezzel a rúddal verem ki a fejedből az agyad.” Az erőszak képe-
inek felvillantásával Juhász érzékletesen jelzi a város mindennapjai mögött rejlő indulato-
kat, a szereplők között feszülő lezáratlan és feldolgozatlan konfliktusokat.
A Salgó blues jelenében viszont elmaradnak a drámai tetőpontok, a konfliktusok bete-
tőzése mindig a múltban történik, de annál pontosabban tudósít Juhász a következmé-
nyekről. A Kék Acél című novellában például egy Barna nevű öregembert ismerünk meg
közelebbről, amint járókerettel indul el a címbéli talponállóba. Juhász katalógusszerűen
listázza életének történéseit – Barna robbantómesterként dolgozott, a felesége zsarnok
volt, fiai hajón dolgoztak, a szülők később váltak, az asszony Pestre, Barna Salgótarjánba
költözött –, majd rögtön „visszatér” a jelenbe, hogy megmutassa Barna kilátástalan
élethelyzetét és leromlott egészségi állapotát. Betérve a Kék Acél nevű sörözőbe, a nyug-
díjas a Feri nevű ismerősével találkozik, aki arra kéri az idős urat, hogy nézzen fel vele a
lakására. Feri életéről ezúttal nem tudunk meg semmit, de otthonába érve a rendezetlen
szobák, a szétdobált tárgyak és az ágyon heverő feleség jelzik egy tragédia bekövetkeztét.
Juhász rövid, zárt novellái önmagukban is megállják a helyüket, de együttesen egy
töredékes, mégis erős atmoszférájú képet nyújtanak Salgótarjánról. A város történetét
különösen a Kismoszkva és a Múltaknák című novellák idézik meg, előbbiben egy, a Sirilla
Bútorgyárban dolgozó Sanyó, utóbbiban két bányász életéből ismerünk meg jelenete-
ket, sőt a Múltaknákból az is kiderül, hogy nem áll fényes jövő a város előtt, ugyanis
„Salgótarján alá van aknázva, csak idő kérdése, és beszakadnak a vájatok”. Az atmoszféra azon-
ban nem csak konkrét, helytörténethez köthető töredékekből születik meg, s mert a szerző
behatóan ismeri szülővárosának összes terét, szegletét, hanem mert szereplőihez kellő
empátiával viszonyul. Különösen az Éva című novellája remek példa erre, melyben az
elbeszélő egy idős nőnek segít szatyrokat cipelni a lakásáig, majd másnap egy cukrász-
dában rögzíti diktafonon az életét. A nő készségesen válaszol, kiderül, hogy „tizenkét éve
laknak itt, elvált, a Sirilla Bútorgyárban dolgozik, három gyereke van”, majd szóba kerül a volt
férj, a válás mint fordulópont, és a tényekből lassan egy sors sejlik fel.
Ugyancsak érdekes párba állítani az Éva című novellát a kötet utolsó, Helytörténet című
önreflexív szövegével, melyben az elbeszélő egy, a Kék Acélban üldögélő ismeretlen nőt
figyel meg, majd írja meg gondolatban a hölgy kitalált történetét. Felvázolja, hogyha oda-
menne hozzá, elbeszélgetne vele, és netán novellát írna róla, majd a honoráriumot neki
adná, hogyan folytatódna a nő élete. Majd ezután Juhász továbbszövi a fiktív történetet:
elnevezi a nőt Vicának, saját múltat és családi hátteret teremt neki. Az ismeretlen nő,
„Vica” így élővé válik, vagyis ugyanolyan szereplővé, mint a többi novellában Barna, Feri,
Ágyas Jani és a többiek, akik immár nemcsak a valóságban, de fiktív módon is „léteznek”.
Az utolsó fejezet önreflexív játékával így Juhász egy mélyebb igazságra is rátapint, neveze-
tesen arra, hogy az emberi életek, narratívák milyen lehetséges, olykor hasonló mintázatok
szerint zajlanak le. Vagyis kellően érzékelteti, hogy bármelyik személy, – legyen az egy
bányász, nyugdíjas vagy egy családanya – önálló hőse saját drámájának.
Erről szól halkan, de magabiztosan a Salgó blues.

(Scolar Kiadó, 2018)

118
Pintér Kitti
Terhelő többes szám
Seres Lili Hanna: Várunk

Seres Lili Hanna első verseskötete már címében is az értelmezés nehézségeire mutat rá:
a várunk kifejezésben kiütköző feszültség a birtokos személyjellel ellátott főnév és a többes
számú ige homonímiájában áll. Utóbbi szójelentést igazolja a borító is, amelyen egy fürdő-
ruhás nő ácsorog combig vízben, ugyanakkor a kötet címadó versében egy építmény sajá-
títja ki magának a szóalakot főnévként. „Minden szó értelmezés”, mondja a szöveg, miközben
Seres lefekteti – talán ironikusan – utolsó versében (Intelmeink) a kötet szabályrendszerét.
A sorok folyamatosan reflektálnak saját nyelvükre, az elmondás problematikájára –
hogy maga a nyelv az, ami ellehetetlenít. A megszólaló a szövegekben sokszor nem találja
a szavakat, többek között ilyen a Majomszkafander is, amiben a poszthumán kontextusba
ágyazott versesemény szerint az elbeszélő beleszeret egy űrbe kiküldött majomba. Amikor
az állat végül egyedül marad a légszomjban, megbénul a nyelv is („szólítgatjuk, de már egye-
dül van. / Foszlik a látvány, lassulnak a léptek, / Az ember kínjában makogna, de nem.”). A trauma
elszenvedésekor az elbeszélő egyfajta közelítést kísérel meg (már a Majomszkafanderben is
makogna), bele igyekszik tagolni az elveszített lényt az identitásába egy későbbi versben
is: „Egyesek macskának képzelik magukat, / én majomnak.” (A fény országa). Az ezt követő
vers alapszituációja folytatja ennek a közelítő mozgásnak a bemutatását: két gyerek
találkozását írja le, akik nem ismerik egymás nyelvét, így kitalálnak egy néma harmadi-
kat („A porba vonalakat húzni némán is lehet”), miután „Hátrahagyták régi énjüket” (Tovább).
A szövegben kiütköző nyelvi relativizmus bizonyos szempontból újrastrukturálja a két
szereplő személyiségét, ugyanakkor felfedi a művelet hiátusát, hogy nem sikerült befejez-
ni a nyelvet, így az érzések végül nem kaptak nevet, „Úgyhogy csak üvöltöttek, amikor / az
egyik család tovább ment”. A porba írás metódusa, amely az ovidiusi mozzanattól kezdve
– Io történetében a tehénné változott lány valódi identitásáról a porba írt szó ad hírt – a
bibliai mitológiáig nyúlik (Jézus története a házasságtörő asszonnyal), a kötetben is fon-
tos szerepet kap. A Tovább mellett a versfolyam névadó alkotásában is (Reumás hátország)
megjelenik ez a motívum, amikor a krónikást egy emlék hátba támadja: „kibukó nyálam
piros tinta, / így írom a porba ezt a verset.” Az sem véletlen tehát, hogy a könyvcím a borítón
pirossal van szedve.
Az első ciklus leszögezi utolsó versében: szöveg és test szétválaszthatatlanok.
A Szakaggyon ezt az alaptételt bontja ki, amikor a málló falfeliratot a bőrre olvassa a rá („És
persze a test mállani képes, / mint a vakolat.”), a strófákat pedig organikus lényként gondolja
el („Ebben a versszakban hol a helye a szívnek.”). Innentől például a Polip című vers utolsó
két sorát szinte lehetetlen nem az írásjel felől olvasni, az ember (?) mint kérdőjel görnyed
a szövegben: „domború űr, amiben saját elesett alakunk reszket, / egy végső kérdőjel, egy végső
biztatás (...)”.
A megszólalásnak mindig tétje van a Seres-univerzumban: a már korábban is említett
A fény országában az elbeszélő, aki az első három versszakban beleolvad a többes számba,
az utolsó strófában aggódón leválik róla („Nem merek szólni senkinek”). A vers narrátorát
aggasztja, hogy a fény lassan a testüket sárgává festve stigmatizálja, mintegy birtokba veszi

119
(a férfiak távozása után a helyüket átvéve?). A birtokviszony jelentősége visszatérő prob-
lémája a szövegeknek, és a névadás (a névnek és a névadás gesztusának burjánzó elméleti
irodalma van, Platón Kratüloszától kezdve Nietzschén át Derridáig vagy Kripkéig, talán
nem véletlenül, és Seresnél is jelentőséggel bír) animizmusában is tetten érhető: „Reumás
hátország, talán így hívtak minket, / mikor a férfiak elmentek. Vagy éppen, hogy gerincesnek mond-
tak, / egyenes nőknek, akikben van tartás?”, így találgat az első versszak, megnevezett alany
nélkül a magára hagyott többes számban. A szöveg egyik nagy erénye emellett, hogy
meggyőzően utal vissza több ízben is a majom-traumára, amit úgy visz végig a versben,
hogy közben árnyalja egy gyönyörű, félironikus fallikus metaforával („én meg itt kuksolok,
banánt eszem”), abban a világban, amiből eltűntek a férfiak. Megjegyzendő ugyanakkor
a vers kapcsán, hogy a Várunk szövegei sokszor kívánnak groteszk hatást kelteni, és
megesik, hogy ez működik is („komikusan összecsuklom / végre, mint egy rajzfilmfigura, / len-
getem fehér zászlóm”), ugyanakkor a sikerültebb képek mellett az inkább kínos szójátékokra
épülő komikum felterjesztése – gondolok itt a fentebb idézett gerinces sorokra, vagy a
Szakaggyon című vers utolsó versszakának első soraira: „Mit szólnak ehhez az oldalbordák? /
Akik készségesen szolgálják fel a sertésbordát” – inkább csak feszengést eredményez.
A partvonal című költeményben, amely az utolsó ciklus első darabja, a vers narrátora
egy fiút néz sportolás közben, miközben annak apja megkérdezi tőle, nem akar-e beállni
– azon a becenéven szólítja meg, amit a lány a fiútól kapott. A sorok egy felnövéstörténet
vagy énkeresés kezdőpontjaként is olvashatók, ahol akár a becenév kisajátításából kiindul-
va is felgöngyölíthető az erotika („pont amikor felhúzod a pólódat, / hogy megtöröld a homlokod,
/ odajön az apád, és megkérdezi, azon / a becenéven szólít, amit te adtál nekem, / hogy nem akarok-e
beállni”). Ebben a szövegben is fontos szemmel tartani a személyes névmásokat, a „ti”-ből
hogyan válik „te”, hogy aztán ismét feloldódjon a T/2-ben.
Mindhárom ciklusra egyaránt jellemző a fentebb kirajzolódó elbeszélői diverzitás:
például a gyermeki beszéddel szemben sok esetben erősen lirizáló nyelv lép fel („Beesni
az avarba, az nem rossz dolog. / Koccanni össze a levegővel. Kirepíteni a gondolatokat. Ernyedni
végre, ájulni el.” (Avarbőr), vagy a Szakaggyonban egy közönségesebb nyelv pereg le a versbe
egy feliratról („Szakaggyon le az oldalbordád.”), aminek nekifeszül a többször is előbukkanó
értelmiségi irónia („meg azt akartam mondani, / hogy az arcod a vízben / az az arcod a vízben /
semmiképp sem / a tudatalattid zavaros képe.” [Døde]). A krónikás elbeszélői kategóriájának
játékba hozása legitimálja ezt a nyelvi varianciát, ugyanakkor szétforgácsolódik benne
a hagyományos szerepkör, ahogyan a személyesség befúrja magát a versekbe. (Ezt a
benyomást a tipográfiai megoldás is erősíti, ami nem mellesleg komoly mediológiai-
kultúrtörténeti problémákat elevenít fel – a nyomtatott versek elé/közé a (porba írt?) cik-
luscímek kézírással ábrázoltatnak.) Ez a közeliség ugyanakkor olykor megbicsaklik és for-
mulákba borul, néha a sorok nyakába zúdítva még egy jó adag aforizmát is: „Vajon a feledés
betegsége elfeledteti-e / a bűnöket, kérdeztem hitetlenként is az eget, / ahová beleképzelnem sikerült,
/ remélem, rátaláltál a békédre, mondtam neki, / és figyeled lépteink” (Bolyongó). Ezt némiképp
ellensúlyozzák azok a szövegek, amelyek éppen ezt a megszólalásmódot figurázzák ki:
„Szárnyaim vannak, mint a kapunak, / ezt mondtad, és nekem nem maradt időm, / hogy rákérdez-
zek, miért nem angyal – elrepültél. Búcsú nélkül, köszi.” A Bölény az írógépnél egyébként talán
az egyik legtalálóbb darabja a gyűjteménynek: nagyon könnyed nyelven szólaltatja meg
a tétlen hiány és az emlékezet szólamait, ráadásul az értelmezés kilátástalanságát ismét
hangsúlyossá teszi az utolsó sorral – „Angyalkeresés, adnám ki a parancsot, / de te szárnyas
kapu vagy, azzal / nem tudok mit kezdeni” –, miközben a kapun keresztül átlép a kötet egy
következő központi motívumához, az otthon kérdéséhez.
A könyv ugyanis gyakorlatilag az összes nyelv- és kultúrtörténeti dimenzióját bejár-
ja a fogalomnak. Otthon lehet-e lenni a nyelvben, a saját életedben, az emlékeidben, a

120
nemzetben, vagy a lakásodban úgy egyáltalán? A könyv első ciklusa, a Reumás hátország
tematizálható így leginkább. Az olvasót egy fiktív univerzumba, „a túlélők városába”,
vagy „a fény országába” kalauzolja, ahonnan kivonultak a férfiak, helyükre pedig min-
denféle „betolakodók” érkeztek. Ezen a helyen a törvények némák, a lakókat pedig
lassan stigmatizálja a fény: „Fénysárgák leszünk, mint a híg tea, ez az új bőrszín. / Aggasztó.
/ Ugyanis eddig nem volt megkülönböztető jelünk, / külső tényező, ami összeköt, stigma, a nem-
zetünké. Azon kívül, hogy mind nők vagyunk.” Az első ciklus adja meg az olvasó otthonhoz
való hozzáállását, amit vagy az ingerszegénység (Négyszín), a hiátus (Tovább, Bolyongó),
vagy a fenyegetettség (Törvény a bölcseknek, A fény országa) ír körül. Az otthon Seres
világában valami kísérteties és vészjósló, valamilyen módon a tér birtokviszonya, ahol
még a nyelv sem uralható, a hasonlatok és értelmeik okafogyottak (Døde) az ingersze-
génységben (Négyszín). A versek nagyon hatékonyan görgetik tovább ezt a motívumot
a következő ciklusokban is, ahol a szövegek már közelebb lépnek a személyes térhez.
A Leső című nyitóvers például már egy lakásra fókuszál, az emberi mikroverzumra – ahol
a szereplő mégsem lehet soha egyedül: „Ne félj, ajtónyitás után eltűnik. / Ott van az ajtó
mögött, de / te is tudod, hogy sose fogod látni.” Mégis valami nagyon pontos és baljós magány
sejlik fel a sorokban: „Zokniban aludni biztonságosabb. / Csuklód erekkel fölfelé ne fektesd, /
legfeljebb a takaró alatt”, ahogy a bölény-versben sem tudja hová tenni az otromba állatokat
(emlékeket) az elbeszélő, beléjük ütközik folyton, rakosgatja őket.
Még közelebb lép az emberi objektumhoz a már többször is említett Szakaggyon, amely
ebben az olvasatban a testet mint erodálódó otthont ábrázolja, amit a Várunk okos térpoéti-
kai megoldásai írnak újra: az otthonon hagyott nyomok a test történelmének monumentu-
mai („Az ott borfolt, néha össze is keverem a vérrel [...] Látod ezt? Milyen jó kis kampó? / Itt fogom
szárítani a pelenkát.”), bár ezen a ponton már soknak hat az emlékezet tendenciózusan
rámutató önértelmezése.
A szövegfolyam mindezek mellett elég egyértelműen játszik rá a közelmúlt közéleti/
politikai viszonyaira (gondolok itt a bevándorláspolitikai eseményekre, a metoo kezdemé-
nyezésére, általánosságban a hatalmi rendszerek megkérdőjelezésére stb.), néhol didakti-
kusan érzékenyítő modalitásban, olykor pedig kifejezetten programszerűen. Néhány fen-
tebb – leginkább az első ciklusból – kiemelt vers a közéleti/politikai költészet esztétizálására
tesz – mindenképpen dicséretes – kísérletet, több-kevesebb sikerrel. A nyitó szövegegység
alapszituációjának felvillanyozó gondolatkísérlete (ti. elmentek a férfiak) társadalmilag,
politikailag, pszichológiailag és szexuálisan is rendkívül izgalmas távlatokat nyit meg, de
Seres kötete leginkább a feminista irodalomkritika felől közelít ehhez a sokoldalú kérdés-
körhöz, a versszerkesztés pedig sokszor meg sem próbál kilépni a jól ismert mechanizmu-
sokból. Az Elönti című szövegben egy egyedül várakozó ember előtt hirtelen megjelenik
a főnök, aki, ha nem lenne elég egyértelmű a hierarchikus viszony: a „világ legszebbje”.
A másik erre „izzadni kezd. / Hasa görcsbe rándul, teste hirtelen elernyed, / feje lekonyul, min-
dene fáj.” Amikor a felettes kimondja az ítéletet, „Nedvességet érez a lábai között. Elönti a
szégyen”, majd: „felébred, magához tér. Elfolyt a magzatvíz.” Az elbeszélt történet, az álomból
való felébredés, a magzatvíz vizeletnek való észlelése, és a sokatmondóan eldönthe-
tetlen „Elönti a szégyen.” megjegyzése (vajon a bevizelés ténye vagy a nőisége miatt?),
mind önmagyarázó jellegű, hatásvadásznak tűnő, ugyanakkor kiszámítható gesztusok.
A vízmotívum azonban, amihez ez a szöveg is kapcsolódik, nagyon izgalmasan feldol-
gozott, nem pusztán a nőiesség attribútumaként tolmácsolt hálózat. Az első ciklusban
a nedvesség elsősorban a szemhez: „A betolakodók szeme mindig száraz. / A miénk nedves,
de ez most nem segít” (Törvény a bölcseknek), és az otthonhoz: „Ahol az eső áztatni nem,
csak nedvesíteni tud” (A vakond laikus rajongói) kötődik, de magába olvasztja például a
második ciklusban váratlannak tűnően felbukkanó tengeri állatot (Polip), ráadásul ez

121
a vers a kötet alapfelvetéseiből (ti. nőiség) kiindulva, akár a méhtest felől is olvasható.
A Várunkban a szintén hangsúlyos erőszak kérdését a szerző a vízmotívumba is beépí-
ti: az Ahogy kellett volna című mintha a testet erodálná, de mindenképpen alávetné
valamiféle metamorfózisnak: „Habdarabok tapadnak a bőrére (...) Algás haja a szemébe lóg, /
fekete háromszögekké ázott szempilláiba, / tengerzöld pupillájába.” Ez a költemény már nagyon
finoman és érzékletesen fonódik össze a magzatvízzel, az anyasággal – és a mozaikból
most pusztán két tényezőt emeltünk ki. A légszomj mintázata ugyancsak szorosan össze-
függ a vízzel és az erőszakkal, ez a tűpontosan szerkesztett együttállás végig nyomon
követhető, azonban Seres a Prés című versben nyilvánvalóvá is teszi a kapcsolódást:
„Ha akkor ott bent / mégis megfojt / a köldökzsinór. / És így, hogy mégsem, / maradtam volna /
lebegni benned, / míg meg nem halsz. Talán ezért a tó, / a fojtva élvezés, / a jóleső zuhany.” Ez az
önleleplezés vagy túlírás nemcsak a kötet szimbólumrendszerét bomlasztja, a szerző az
egyes versekben is gyakran egyértelműsít, oldja a feszültséget a kimondással, mintegy
ellenszegülve saját intelmeinek, „Semmiképp sem értelmezhetsz”. Bár ez a tény nem szá-
molja fel a Várunkban kiépített rendszer komponenseinek szigorú egymásra utaltságát.
Szemléltetésül a Porcelánnal sokkal kevésbé lenne súlyos az identitásvesztett krónikás
alakja, vagy az első ciklus verseiben felbukkanó hiányallegória nélkül („Miért a hiányok
határoznak meg?”), és egyszerű toposznak tűnnének a versben a „settenkedő árnyak”, ha
a Leső című vers nem ágyazná magába a sorokat. De „valaminek a figyelemmel követése”
is komplexitást mutat a könyvben: az imént említett szöveg az egyik legkirívóbb eset a
kísértetiesség bemutatására, de a Bolyongó felülírja a figyelem negatív felhangját: „remélem,
rátaláltál a békédre, mondtam neki, / és figyeled lépteink”, míg A partvonalban a nézéshez kife-
jezetten erotikus képzettársítás következik, az ébredező szexualitásé: „úgy nézlek titeket, /
hogy majdnem elfeledkezem magamról, / de csak majdnem, / végig érzem a testem a partvonalon,
/ a tömörüveg mögött, / és akkor, pont amikor felhúzod a pólódat (...)”. Az odafordulás tehát a
Seres-dimenzióban megejtően összezavart és kétarcú – de a szavak még egy ilyen világban
is megfeszülnek, hogy képesek legyenek elbeszélni.
Az imént ábrázolt példákból talán kiviláglik, hogy nehéz volna szétszálazni a Várunk
kiterjedt motívumhálózatát: hasonlóan finoman kezeli a zenét, a dalokat (Bölény az írógép-
nél, Céklatest), de egy halovány antik-téma is átsejlik a verseken, a porba írás toposza, az
átváltozás, vagy akár a Moira-mítosz a Négy nő című költeményben: „kilógó tincseik billeg-
nek, mint egy elromlott óramutató”, illetve, ha már szóba került, a négyes szám misztikája
is érdekes lehet, amit a kezdő ciklus első (Négyszín) és a harmadik utolsó verse, az előbb
említett Négy nő (amennyiben az Intelmeinket a tipográfia szerint elkülönítjük) egyértel-
műen kiemel.
A Várunk azt a kérdésfelvetést igyekszik körüljárni, hogy hogyan lehet valamilyen
szükségszerűen alárendelt pozícióban (akármilyen létezőként: majomként, gyerekként,
identitásvesztettként, de főként nőként) létezni, egy hierarchikus viszony kényszeréből
megszólalni. A versnyelv ugyanakkor néha nem működik az ehhez szükséges elemi erővel,
didaktikus önértelmezésbe és ismétlésbe torkoll. Ugyan az emlékezés, a traumafeldolgozás
mechanizmusai az ismétlést eszközként használják fel, a szerző ez esetben inkább magá-
nak a feldolgozásnak a tényét ismétli. Bár nagyon tudatosan építkezik poétikaelméleti
szempontból, néha az az érzésünk támadhat, hogy maguk a tanulmányozott sémák és
rendszerek akadályozzák. Mindezek mellett a Várunk egy nagy műgonddal összerakott
első kötet, amelyet szinte túlfeszítenek az érzékeny megoldások. A szövegek fontos kérdé-
seket tesznek fel – és talán éppen a terhelő többes szám miatt nem teljességgel kielégítőek
a válaszok.

(Fiatal Írók Szövetsége, 2019)

122
Fekete J. József
A nem létező tökéletes keresése
Vasagyi Mária: Cézár

Az utóbbi másfél évtizedben közel fél tucat kötettel lepte meg olvasóit Vasagyi Mária,
köztük kisregény, elbeszélés, regény egyaránt olvasható. Ha nem ismerném életútját,
miként eddig mindegyik műve, most a legutóbbi könyve kapcsán is fölvetném a kérdést,
hol rejtegette páratlan tehetségét évtizedeken keresztül ez a végtelenül szerény szerző.
Munkái lehengerlők, akár önéletrajzi, vagyis inkább családi indíttatásúak, akár történelmi
fikciók, legutóbbi, Cézár című regénye ezek szintézise, tobzódás a történelemben, a művé-
szetben, fantáziában, mindemögött életrajzi vonatkozások pókhálórajzolatával, valamint
egy teremtett elbeszélői nyelvvel, amit a szerzőn kívül más nem beszél, de mindenki meg-
ért, ha van képzelőereje és nyelvlogikai készsége.
Vasagyi Mária szépirodalmi írásokkal kezdte pályáját, majd a néprajz kedvéért felha-
gyott a fikcióteremtéssel, dolgozott fordítóként, levéltárosként, töltekezett az archaikus
magyar szókinccsel, holt és idegen nyelvekkel, történelemmel, zenei képzettségét gyer-
mekkorából hozta magával, testközelbe került a képzőművészettel, majd, amikor újra
írni kezdett, már nagyon nem akart olyan prózát kiadni a keze alól, amit másoknál már
olvasott.
Ez korábbi munkái ismeretének hiányában is nyomban kiderül Cézár című regényéből,
ami voltaképpen néma prózai monológ. Kissé furcsa és ellentmondásos az általam kitalált
műfaji elnevezés, de igyekszem megindokolni.
A regény beszélője, pontosabban „némázója” Cezárusz Franciszkusz Küncsös
Bombardusz, a hájszentlőrinci dominikánus klastrom orgonistája, laikus dominikánus
testvér, aki megosztott időben létezik. Bő hatszáz éve az ITT-nek nevezett, jelent és jövőt
nem ismerő téridőben, ahol megszűnt a nyelvek bábeli zűrzavara, feledésbe taszíttatott
a „pompás latin s a fönséges görög meg […] a malomkő nyikorgású magyar és a bugybori rác”
(35.), az ITT-ben hangok, szavak, mondatok nélkül cserélődnek a gondolatok, és az OTT-
ban, ami az élő valóság, és mint olyan, idődimenzióval rendelkezik. A csecsemőkorától
dagadtra hizlalt, behemót testű, viszont a herélteket is meghazudtoló szépségű ének-
hanggal megáldott, apjához hasonlatosan ambicionált képzőművészi hajlamú orgonista a
testetlenség könnyedségével közlekedik az ITT és az OTT között, akár egyetlen, hosszan
elnyúló gondolaton belül is pozíciót cserél. A létezésnek ezt a formáját képtelenség olyan
írók modorában megjeleníteni, miként azok teszik, akik „a jelen vizein ringatózva, a MOST
és a VOLT dolgain csámcsogva bontanak vitorlát a jövendőnek” (10.). Az 1490-ben született
Cézár, a hányatott sorsú orgonista távolra került a Czoborok családja alapította klast-
romból, tanulhatott, de behemót teste, érzékeny mivolta a folyamatos megaláztatások
célpontjává tették. Akadtak támogatói, tanítói, majd azok is zömmel elmenekültek előle.
Mindeközben az 1500-as évek nagy eseményeinek volt tanúja az OTT-ban, reformáció,
vallásháborúk, hódítások, a művészetek kibontakozása, egyszóval sok mindené, amiről
bőséggel „némázhatott”, gondolatátvitellel beszélhetett az ITT-ben mellé sodródottaknak,

123
de leginkább a hiány alakjában megképződő Dáriusznak. Ráadásul Cézár az OTT-ban
látnoki képességekkel rendelkezett, ami még gyűlöletesebbé tette szerzetestársai előtt.
Szókimondása nemkülönben viszályokat szült.
A sohasem-lét (ITT) és az arany Idő (OTT) között Cézár némázása a kapcsolat, és pom-
pás elegyben találkoznak általa az anakronizmus ékkövei, az időugrások, az anyanyel-
vét veszített Ajtósi Albrecht Dürer botanikája és haláltánc-ábrázolása Kazimir Malevics
szuprematizmusával, Branislav Brankov lélegzetelállító rajzainak démonikus vízióival, a
keresztes hadjáratok a magyar 1956-tal, a népirtások vezérei az évezredeket átfogó tab-
lón, a szépség és elegancia ideje a mocskot és szennyet éltető, dicsőítő korral, Gilgamesz
Dzsimi Hendriksszel, Ájszkhülosz, harcosból lett drámaköltő Dusán fia, Milenkó Mile
Uzélác Titót kiszolgáló, a göröghöz hasonlóan meghasonlott bóraccal, „mert végtelenek és
kifürkészhetetlenek a Nihilben csavargó emlények összefutásának és kapcsolódásának lehetőségei”
(107.), a „Memoria Mundiána szakadatlan hömpölygésében” (108.).
Mindezek ellenére a két léttér közt iringáló Cézár joggal veti föl a kérdést: „Léteztem-e
egyáltalán?” (125.)
A világ moralitását feszegető, óhajtó-tagadó textusban két hosszabb, kinyilatkoztatás-
szerű passzus a keresztény egyháznak a keresztes hadjáratok során tanúsított förtelmeiről
(84. oldal), illetve a gyilkolás és a népirtás megállíthatatlanul pörgő pokolkerekének gépe-
zetéről (95–96. oldal) szól. Ezek a bekezdések Szentkuthy Miklós hatalmas háborúellenes,
és a pénz hatalmával szembemenő nagy tirádáit juttatják eszembe a Véres Szamár című
regényéből.
Ha már Szentkuthyt említettem, Vasagyi hozzá hasonlóan tobzódik az anakronizmu-
sokban és anatopizmusokban, a különböző történelmi korok jelenségeinek és helyszíne-
inek azonos színpadon mozgatásában, a kortárs tudományos eredmények narratívába
vonásában, és az epika nyelvének a kánonok alóli föloldozásában azzal, hogy Vasagyi
nyelvi szabadságigénye vadabb és kérlelhetetlenebb Szentkuthy prózájánál. Vasagyi
ugyanis egy teljesen sajátos prózanyelvet kreált, amiben régi magyar kifejezések együtt
röpködnek a XXI. század vokabulárával, s tegyük hozzá: saját szókreációival. Mert
Vasagyi szívesen talál ki dolgokat, amelyekkel a történelemírás hiátusait tömi be, például
a mai Zombor, Baja, Vaskút térségét maga kifundálta toponímiákkal színesíti, miközben a
helyszínek, intézmények, a kor eseményei, azok szereplői, akár megnevezetlenül, semmit
se veszítenek hitelességükből, sőt felismerhetőbb alakot öltenek.
Az írónő leleménye a helyesírásnak az ITT követelményeihez alakítása, ahol a
némáskodás vagyis a gondolatátvitel az oralitás megfelelője, aminek következtében az
idegen szavakat, neveket egyaránt fonetikus átírásban közli – képzelem, miként hadako-
zott ez ellen a benne élő lektor! –, amivel jelentősen megkönnyítette az olvasó dolgát (csak
tudhatott valamit a szerb nyelvet egységesítő Vuk Karadžić!).
Az ITT-ben áradó néma narratíva, az óriásmonológ megszólítottja Dáriusz,
a Gyönyörűséges, Cézár elérhetetlen szerelme, akinek kiléte még az írónő szerint
is talányos: „Ki vagy te? Léteztél OTT egyáltalán? Vagy Cézárusz Küncsös Bombardusz
rútságtól szenvedő hájpocséta, középszerű orgonamester óhajtva keresett másik énje voltál?
A legmagasabb rendű szépség? A tökéletes? A nem létező?” (132.)

(zEtna, Zenta, 2019)

124
Czini Zoltán
(Poszt)monarchikus élmények
Bence Erika: Utazások Posztmonarchiában

Bence Erikának, az újvidéki Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék rendes tanárának

neve irodalmi berkekben már régóta ismert. Számos irodalomtörténeti értekezés,
tanulmány, a kortárs irodalmi alkotásokról írt kritika, ugyanakkor szépirodalmi
alkotások is fűződnek a nevéhez. Opusának alakulástörténeti szempontjából megem-
líthetjük, hogy a szépirodalomtól már a 2001-ben megjelent Ibolya utca címet viselő,
novellákat tartalmazó kötetének zárszavában búcsút vett, ugyanakkor időről időre
vissza is tért hozzá (Családszótár címmel jelent meg szótárregénye, valamint a Híd
2007-es és 2008-as évfolyamának számaiban újabb novellákat publikált). A szerzőt
elsősorban tanulmányaival, kritikáival kapcsolatban méltatják, de a 2017-ben megje-
lent Tigrislélek című, vajdasági szerzők tollából született, novellákat tartalmazó anto-
lógiába beválogatták egyik szépprózáját is.
A legutóbb megjelent, Utazások Posztmonarchiában című kötete az Életjel Könyvek
179. darabja, mely olyan bírálatokat és elemzéseket tartalmaz a magyar irodalom
köréből, melyeket a szerző az utóbbi néhány évben, elsősorban 2015-ben és 2016-ban
publikált különböző folyóiratok hasábjain, de egy 2018-as kritikája is helyet kapott a
könyvben.
Ebbe a könyvbe – ahogy arra a címből is reflektálhatunk – elsősorban olyan írá-
sok kerültek, amelyek valamilyen módon kapcsolódnak az egykori Osztrák–Magyar
Monarchiához, megidézik a korabeli világ hangulatát, vagy pedig az egykori biro-
dalom felbomlása utáni időszakban született irodalmi alkotásokat veszi górcső alá,
amelyek motívumvilága, vagy maga a tematika az egykori soknemzetiségű vidéke-
ket, multikulturális identitást idézik meg. A szerző elsősorban olyan Monarchiával
kapcsolatos tanulmányokat emel be kötetébe, amelyek többsége a Vajdasághoz mint
tájegységhez köthetők, tudniillik ő maga is vajdasági, mondhatni, ezzel a kötettel
kíván tisztelegni az egykori letűnt osztrák–magyar monarchiabeli idők, valamint az
általuk megihletett írók, irodalmárok vagy kultúrtörténeti jelenségek stb. előtt.
A könyv borítója, melyet Kreszánkó Viktória tervezett, tökéletesen illeszkedik a
könyv tematikájához, így a küllem és a tartalom kapcsolódási pontja közötti átfedés
sikeresen megvalósult. A borító egy sínpárt illusztrál kék alapon, amelynek sem a
kezdő-, sem a végpontja nem látható, ezáltal a bizonytalanság érzetét kelti az olvasó-
ban, ugyanis a valahonnan valahova történő igyekvés képbeli leképződése ez, amely
nem tartalmaz konkrét fogódzót a szemlélő számára. Ugyanakkor tökéletesen illesz-
kedik a Monarchia-témához, ugyanis – ahogy azt a szerző többször is megemlíti – a
magyarországi vasúthálózat éppen a kiegyezést követő időszakban épült ki, s ennek

125
köszönhetően a vonat lett a legmegbízhatóbb, legbiztonságosabb és legnépszerűbb
közlekedési eszköz, amellyel keresztül-kasul át lehetett szelni a Kárpát-medencét,
így a vonat és a vasúti sínpár tökéletesen szimbolizálja a történelmi Magyarország
multikulturális jellemvonásait, a különböző kultúrák egymáshoz való kapcsolódását,
ezáltal előrevetíti mindazt, amivel majd a könyvben találkozhatunk: kulturális és
interkulturális kontextusok, az irodalomtörténet szempontjából érdekes, újjáélesztett
helytörténeti jelenségek, majd a Trianont követő időszak marginalizációja, amikor
már a vasút nem tudja kiszolgálni a multikulturális kapcsolódási eszköz szerepét, így
már nem tudhatjuk, hogy a sínpár honnan hova, mettől meddig vezet.
A fejezetek rendezési elve elsősorban tematikus, de a műfaji megkonstruálás
igénye is megfigyelhető. A kötet hét fejezete a vizsgált téma alapján került összeállí-
tásra, ezen belül viszont az írások műfaja szerinti elhelyezést érvényesíti, úgy, hogy
a tanulmányoknak, hosszabb értekezéseknek biztosít elsőbbséget, s ezeket követik a
valamivel rövidebb terjedelmű könyvkritikák. A Románc és történelem című fejezet két
hosszabb tanulmányt tartalmaz (az egyik a Toldi szerelmében vizsgálja a románc, a tör-
ténelmi regény és a verses regény diskurzusát, a másikban pedig Kemény Zsigmond
A rajongók és Spiró György Messiások című művek komparatív vizsgálatát végzi el),
amelyekben a szerző olyan témákat boncolgat, amelyek mindig is érdekelték, ezek
pedig a történelmi regény – doktori disszertációjának témája is a történelmi regén�-
nyel kapcsolatos –, valamint az ehhez szorosan kapcsolódó műfajelméleti kérdések:
az eposz, a románc, a verses regény stb. metamorfózisa, az évszázadok során bekö-
vetkezett átalakulásaik miértjének vizsgálata, valamint a kortárs irodalom reflexiói a
műfaji előzményekre.
A Kulturális kontextusok című fejezetben olyan regényekről, folyóiratokról érteke-­
­­zik, amelyekről az idő folyamán megfeledkezett a kollektív emlékezet. A nagy-
becskereki Fáklya-Világ című folyóirat 1903-ban megjelent egyetlen számáról egy
felettébb érdekfeszítő írást olvashatunk, amely oknyomozói munka eredményeként
született meg. A folyóirat egyszemélyes szerzője, Guttmann Dániel (Dalos Dani)
életéről és irodalmi munkásságáról nem sok mindent tudunk, ezért Bence számos
forrásanyagból próbálja megfesteni a nagybecskereki különc alakját, vagy legalább
a sziluettjét, hogy ha már komplex elemzést csak a Guttmann által írt és szerkesztett
Fáklya-Világ egyetlen számáról végezhet. Forrásanyagként szolgálnak az egykori
Torontál című napilap számai, de még Guttmann Dánielnek az 1931. évi népszám-
lálásból fennmaradt kartonjai is, amelyek a Nagybecskereki Történelmi Levéltár
tulajdonát képezik. A tanulmány szövegéből levonható legfontosabb konklúzió az,
hogy a Guttmann-féle kezdeményezés a térségi (vajdasági) folyóirat-kultúra alakulás-
története szempontjából minősül jelentős vállalkozásnak, ugyanis annak bizonyítéka,
hogy már 1918 előtt is léteztek ilyen jellegű regionális kísérletek. Ebben a tematikus
egységben olvashatunk még a két világháború közötti magyar bestsellerekről, jelen-
tős hangsúlyt fektetve Markovits Rodion Szibériai garnizon és az Aranyvonat című
regényére, de délvidéki szerzők (Munk Artúr, Darvas Gábor, Szabó István – Andreé
Dezső) világháborúhoz köthető regényeit is analizálja.
Az Interkulturális párbeszéd című egységből a vajdasági magyar irodalom 21. szá-
zadi tematizációiról szóló tanulmány emelkedik ki, amelynek vizsgálata az utazás
motívuma köré épül. Trianon után a vajdasági magyar irodalom az államhatárok, s
az ebből egyenesen következő szellemi határok áthidalásának nehézségeibe ütközött.
A határ ettől kezdve a távolságtartás mezsgyéje, ugyanakkor nyitási lehetőség a

126
délebbre húzódó hegyvidéki és tengermelléki területek felé. Ebben a tanulmányban
Juhász Erzsébet, Nagy Abonyi Árpád, Kontra Ferenc, Danilo Kiš és Fenyvesi Ottó
műveit elemzi az utazás köztes létformájára, a Monarchia-nosztalgiára és a nyelvi
és kulturális kódok keveredésének alapgondolatára fektetve a hangsúlyt. Ebben a
blokkban kaptak még helyet Végel László Neoplanta avagy az Ígéret Földje, Kontra
Ferenc Idegen-trilógiája és Gulyás József Ludas könyve I–II. című kötetekről írt
tanulmányok is.
Az Utópiák korában olyan műfaji szempontból vegyes (regény, verses regény, novel-
la) művekről szóló kritikákat olvashatunk, amelyek hol a közelebbi, hol a távolabbi
jövőben játszódnak, de közös bennük az, hogy az európai, és ezen belül a magyar
társadalmi állapotok utópisztikus képét tárják elénk, s mondanunk sem kell, hogy
ezek mind negatív utópiák. Nemcsak magyar szerzők műveivel ismerkedhetünk
meg, hanem a francia Michel Houellebecq Behódolás című regényébe is betekintést
nyerhetünk. Ebben a regényben a valós emberi kapcsolatok hiányáról, valamint az
elkerülhetetlen társadalmi csőd bekövetkeztéről értesülünk, amely nem gazdasági
hanyatlás vagy természeti katasztrófa következménye, hanem intellektualitás-
eredetű.
A Háborúk százada című fejezetből a naplókról szóló kritikákat emelném ki,
mert nagy valószínűséggel ezek keltik fel leginkább a (laikus) olvasó érdeklődését.
Andrássy Ilona grófnő, valamint Gyarmati Fanni (Radnóti Miklós hitvese) naplói
posztumusz kiadások, de jegyzeteik elrendezéséből, újragépeléséből arra lehet
következtetni, hogy mindketten még életük folyamán kiadásra szánták kéziratai-
kat. Andrássy Ilona az arisztokrácia szempontjából mutatja be az első világháború
eseményeit, ő maga is tapasztalatot szerez a galíciai és az oroszországi hadszíntéren
mint ápolónő. Gyarmati Fanni pedig a saját nézőpontjából világítja meg az antisze-
mitizmus korszakát, valamint fedi fel magánéleti titkait, olykor nem zárkózva el azok
kényes voltától sem.
A könyv utolsó egysége a Hazugságok kora, mely hat szerző (Spiró György, Schein
Gábor, Ferber Katalin, Sándor Zoltán, Végel László, Kontra Ferenc) legújabb alkotása-
ival foglalkozik. Mindegyiküknél olyan motívumokat fedezhetünk fel, amelyek a 21.
századi valóságunkat is jellemzik: háborúk, népirtások, nincstelenség, egyének poli-
tikai indíttatású ellehetetlenítése, „győzzön a hozzá nem értés”. Ebben a fejezetben
kapott helyet az egyetlen 2018-ban kiadott könyvről szóló kritika, Kontra Ferencnek
Az álom hídja című regényéről szóló is, mely a Bence által vizsgált anyag legfrissebbike
ebben a kiadványban.
A Farkas Geiza A fejnélküli ember című regényének európai kulturális kontextusa
című tanulmány egyik lábjegyzetében a szerző felfedi, hogy az egyik korábbi (2014-
es, a Hungarológiai Közleményekben megjelent) írásában tévesen közölte Farkas
Geiza édesanyjának a nevét. A korábban Bobor Rozáliaként emlegetett anya az író
nagyanyja volt, ezúttal viszont korrigálja korábbi hibáját, s helyesen Bobor Máriaként
nevezi meg a szerző anyját. Itt említem meg, hogy az Utazások Posztmonarchiában
című kötetben további két apró hibát fedeztem fel. Kontra Ferenc Drávaszögi keresz-
tek című regényének első kiadása 1988-ban jelent meg, nem pedig 1998-ban, ahogy
azt Bence említi, valamint a Renaissance című folyóirat nem Szabadkán, hanem
Nagybecskereken látott napvilágot, bár ez Fenyvesi Ottónak a Halott vajdaságiakat
olvasva I. című verseskötetében is hibásan szerepel, Bence innen automatikusan
átveszi a folyóirat kiadási helyére vonatkozó hibás megállapítást.

127
 Bence Erikának az Életjel Kiadónál megjelent könyve immár a tizenegyedik tanul-
mányokat, kritikákat és bírálatokat tartalmazó kötete, amely egyértelmű tisztelgés az
éppen száz éve felbomlott Osztrák–Magyar Monarchia, s a hozzá kapcsolható kultu-
rális identitások előtt, amelyek az eltelt évszázadban is hatást gyakoroltak a térség
irodalmi gondolkodására. Az Utazások Posztmonarchiában vizsgálódási anyaga ebből
indul ki, de figyelembe veszi azt is, hogy a történelmi süppesztő mélyére került egy-
kori birodalom korszaka után más szelek kezdtek fújni, amelyek fuvallatai a vajdasá-
gi magyar irodalom kabátja alá is beszivárogtak, s megsokszorozták az itteni magyar
és a szerb nyelvű irodalom interakcióit, a köztük lévő kulturális párbeszédek számát.
A kötetet dicséri még, hogy számos, a régióbeli lokalitás szempontjából fontosnak
vélt történelmi érdekességeket is becsempészett tanulmányaiba – ilyen például az,
hogy Farkas Geizáról megtudjuk, hogy édesanyja Kiss Ernőnek, az aradi vértanúnak
volt az unokája stb. –, valamint az, hogy olyan témákhoz nyúl, amelyek a 20. század
történelmi forgatagában feledésbe merültek. A kötet olvasása közben rájövünk, hogy
a vizsgált regények, irodalmi jelenségek többek tanulmányoknál és bírálatoknál,
mindvégig magukon viselik egy letűnt történelmi korszak lenyomatát is. Nem mellé-
kes továbbá, hogy Bence mindvégig olvasmányélmény-központú elemzéseket végez,
melynek köszönhetően megnyitja kapuit a laikus olvasóközönség előtt is, így nem
csak az irodalomtörténészek és kritikusok figyelmére számít.

(Életjel, Szabadka, 2018)

E számunkat nyomta és kötötte a Print 2000 Nyomda Kft.

6000 Kecskemét, Nyomda u. 8.

Tel.: +36 76 501 240; Fax: +36 76 501 249
E-mail: info@print2000.hu
www.print2000.hu

Folyóiratunk megjelentetését az Emberi Erőforrások Minisztériuma és

a Nemzeti Kulturális Alap támogatja.

Nemzeti Kulturális Alap

128
 Ára: 500,- Ft
2 0 2 0 JANUAR (előfizetőknek 400,- Ft)
 SZÉPIRODALOM, SZOCIOGRÁFIA, MŰVÉSZET

Tandori Dezső: Kintzengés

Ágh István, Mohai V. Lajos,
Maurits Ferenc versei
Ferdinandy György, Szilasi László,
Kiss Benedek prózája
Borda Réka: A technokapitalista
Keresztesi Botond képei

202(1 FEBRUÁR
 52. ÉVFOLYAM 2020. 2. szám

Tandori Dezső 3 Kintzengés; „Hamlett”; Kiti; További: „Hamletnek”;

Elég fontos betű-gyakorlások (gyarlások), alkotások;
Függelét (fügelét); Függelék II. (versek)
(Sajtó alá rendezte és jegyzetekkel ellátta: Tóth Ákos)
Ferdinandy György 11 Két szerelem
Ágh István 16 Hollóvá lett rokonság; Kedves nővérek;
Megrendítő (versek)
Péter Márta 19 azóta is; csendhangok; tér; ünnep; zaj (versek)
Szilasi László 24 Kései házasság
Maurits Ferenc 30 Berlini versek (versek)
Eva Liszina 36 Mielőtt beköszönt a tél (Takács Melinda fordítása)
Kiss Benedek 43 Élettöredékek
Mohai V. Lajos 57 Kavicsok ölén; Fölmutatod az angyaloknak;
A rózsakert (versek)
Gion Nándor 59 Hátrahagyott írásai VII. rész (Naponta két hamutartó
– közreadja Kurcz Ádám István)
*** 70 A csapatépítő (Staar Gyulával Németh Géza beszélget)
 Borda Réka 98 Keresztesi Botond, a technokapitalista Magritte
(Keresztesi Botond képeiről)
Simoncsics Péter 117 Légy, aki vagy! (Vekerdy Tamás 1935–2019) emlékezete
Sinkovicz László 123 „Mi lenne, ha…” (Térey János: Káli holtak)
Melhardt Gergő 128 Mától lázadok (Térey János: Nagy tervekkel jöttem
Rosmersholmba)

Keresztesi Botond képei

SZÉPIRODALMI, SZOCIOGRÁFIAI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT•

Megjelenik havonként • Főszerkesztő: Füzi László • Kecske-
mét Megyei Jogú Város és a Katona József Társaság folyóirata •
Kiadja a Kecskeméti Kortárs Művészeti Műhelyek Nonprofit Kft.;
Felelős kiadó: Füzi László • A szerkesztőség címe: 6000 Kecskemét,
Kápolna u. 11.; Telefonszáma: 76/482-223; Honlapcím: www.
forrasfolyoirat.hu; E-mail cím: forras@forrasfolyoirat.hu • Tördelés:
VideoPix Bt., Kecskemét; Tel.: 76/508-160; videopix@fibermail.hu •
Nyomdai kivitelezés: Print2000 Nyomda Kft., Kecskemét, Nyomda u. 8.;
Tel.: 501-240; Felelős vezető: Szakálas Tibor
A szerkesztőség tagjai: Buda Ferenc (főmunkatárs), Füzi Péter, Pál-Kovács Sándor Attila,
Pintér Lajos (szerkesztő), Bosznay Ágnes (szerkesztőségi titkár). A szerkesztésben
közreműködnek: Bahget Iskander, Komáromi Attila • Szerkesztőségi órák munka­
napokon 10–12 óra között. • A borítón Benes József Forrás című munkája •
A borítót és a tipográfiát tervezte: Zalatnai Pál • Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza!
Terjeszti a Lapker Rt. 1097 Budapest, Táblás u. 2. • Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Zrt.
Postacím: 1900 Budapest. Előfizetésben megrendelhető az ország bármely postáján, és a
kézbesítőknél, www.posta.hu WEBSHOP-ban (https://eshop.posta.hu/storefront/), e-mai-
len a hirlapelofizetes@posta.hu, telefonon 06-1/767-8262, levélben a MP Zrt. 1900 Budapest.
Külföldre és külföldön előfizethető a Magyar Posta Zrt.-nél: www.posta.hu WEBSHOP-ban
(https://eshop.posta.hu/storefront/), 1900 Budapest, 06-1/767-8262, hirlapelofizetes@posta.hu
Belföldi előfizetési díj: 4800,– Ft • Index: 25947 • HU ISSN 0133–056X
Tandori Dezső

Kintzengés
kinttengés
lentlengés
kintzengés
tengése kinti
zengése benti
kelt egy-egész
csendjét teremti
szilencze lenti
szilencze fenti
bentije kinti
kintije benti
vagy-vagy ha kinti
vagy-vagy ha benti
a kinti „vagy-vagy”
nyugodni nem hagy.
Nyugodj békével,
nyugodj pedig te
a lenti bentje
a benti kintje
a fenti lenti
jelenti csendjét
szilencze sokrét
ne szegje kedvét.

„Hamlett”
Kint tengés
bent lengés
Aranynál Hamlet
végső vérengzés
végső vérengző
végső elkezdő
fenti ha lenti
fent se lent se ő
ha fenti lent ő

3
 fentre szilenczző
benti szilenczre
némán is kezdő
nemán is kezd ő
kinti szilenczet
a többi néma
csend fölösleg lett
lent csent fölösleg
csendlent fölös lett
fölös példánya
Hamlet halála
Arany aránya
fent-lent: Utána!

Kinti szilencze
vagy-vagy a csendje
benti szilencznek
kedvét ne szegje.
Ne szegje kedvét
kintitlenenség.
Meghozza kedv-ét
eszem-isz kedvét.
Kedv, eszemissza!
Megtámaszkodom;
semmi se vissza,
csak minden oda,
csak minden össze.
Össze vagy vissza,
eszi vagy issza,
ha issza: ezi
ha eszi: azi.
Az ezi-azi
de összevissza!
Csak minden oda,
ha kimódolta.
Én kimódoltom
lenti fiókon.

4
Kiti
Szilencz, ez-azé
Hamlet, Aranyé
Arany: Gáboré
fenti a fenté
lenti a lenté.
Igen kifent-é?
Élre-él élté.
Napra-nap napja
Hamlet holnapja,
holnap honlapja.
Lenti a fenti
benti alapja.
Alap a kinti;
alap a benti
kinti, ha hagyom
benti, nem nagyon.
Nagyon vagy-vagyom,
kicsit meghagyom.
Arany szilencze
Hamleté-lette
Hamletté lett
kinti keretje
bent lekerítve
kint kiterítve
én te ő miti kiti előtte.

További: „Hamletnek”
Vagy fenti-lenti
vagy kinti, benti
vagy kint mi,
bent ti,
vagy benti, lenti.
Vagy vagy le, benti
vagy vagy felenti
Felenti lenti,
egészti-kenti.
Vagy kintti, mint mi
vagy kint ti minti
vagy kintilenti

5
 vagy csönd szilenczi
Gábor Miklósnak,
Arany Jánosnak.
Gábornak lenti
Aranynak fenti
Gábornak kinti
Aranynak benti
vagy vagy, vagy nem vagy
T. D. leinti
Hamlet legyinti.

A kint a lenti
a lent a kinti
vagy-vagy a kinti
nem vagy a benti
a bentifenti
a lentikinti
a kintifenti
a benti lent
kinti szilenczi
benti szilenczi
csendjét jelenti
vagy-vagya: kell-e
kinti a bent-e
bent-e a kinti
kint-e a lenti
lent-e a kinti
kinti a lenti
csendje a kinti
csendje a benti
a bentikintit
a kintibenti
Hamlet vagy Arany
vagy-vagy jelentik.

6
Elég fontos
betű-gyakorlások
(gyarlások), alkotások

 gyengül.

Ákos, Gyuri, bajban

vagyok. Mi lesz?
A lakásból már
rég nem nagyon tudok
kimenni.
Z = ez zé. Azzá, ezzé etc.
Ld. a végét járom,
de járok (ez link
optimistáskodás).
Műalkotás helyett
csak ezt írhatom
őszintén és lényegien
(ah, a LÉNY EGE!):
bajban vagyok. Az al-
kotás (felkotás etc.) nem
segít. Ez több, mint
hurut. Vese-csőd??
AZ ÉLETEM? AZZÁ LETTEM. EZZÉ.

Függelét (fügelét)
pl. éltem. Ezzé-azzal,
azzá-ezzel pléltem.
Pléh. Nem bádog. Nem
bádog semmi sem.
Minden: pl. Én.
Például-éh. Pléh.
Ihlet, írtam, éhlet.
A lapok sorrendje
mindegy, és nem. Mert

7
 nem lapokról van
szó. Minden: lapra
tartozik, de nem
más lapra és nem
ugyanarra a lapra.
A gumilepedő a
súlyos urológiai bán-
talmaim miatt. Lé-
nyegtelen, és a lényegesnél
lényegebb. A lény ege.
A lény pokolbugyra,
drégelien szólva.

2019. I. 11. TD

Függelék II.
Hatalmas urológiai
bajom, van, Gyuri,
és közben mintha
tréfálnék, mű-alkotnék.
Betegségem el(pusztít)
(el)pusztít. Joyce-i,
drégeli. (Hagyjuk, hogy
„kafkai”.) A lapok
„sorrendjéről” szól-
tam már. Nem rontom
el a művet a sza-
bályok ócska tisztázásával.
Ah, bár csak felfázásos hurut lenne.
Gyuri, bajban vagyok.
Elég, igazi nagy baj.
Ezt mondanom kell,
holott a műalkotás
„szempontjából”
indifferens. Kedves
Ákos, köszönöm, hogy
begépeled ezt a „Plusz
Galambocskám”-at,
el kell mondanom
Neked is, bajban vagyok,
bár „alkotásilag” ez közömbös.

8
A szerkesztő jegyzete:

Az itt olvasható művek Tandori Dezső kéziratos hagyatékában maradtak ránk.

A verseket tartalmazó nagyalakú borítékot – mely egy dossziéban két kisebb („Kieg.
I.” és „Kiegészítés II.” feliratokkal ellátott) borítékot, valamint azokba szétosztva
számos kézzel írt művet foglal magába – 2019. január 14-én adta postára a szerző,
azzal a céllal, hogy szerkesztője egyesítse e szövegeket az előző hetekben keletke-
zett, s hozzá hasonlóképpen eljuttatott alkotásokkal. A „Kieg. I.” jelzetű borítékban
található, most közölt versek egy hosszabb, cím nélküli sorozat első részét alkotják,
a közlésünknek megfelelő sorrendben követve egymást. Keletkezésükkel és lehetsé-
ges irodalomtörténeti párhuzamaikkal kapcsolatban érdemes összevetni a verscso-
portot a tágabb együttesből kiemelt más szövegekkel, valamint figyelembe venni a
rájuk vonatkozó korábbi, itt is érvényesnek tűnő megállapításokat (Ld. Tempevölgy
2019/3. szám, 30–40. oldal).
A versekre jellemző kombinatorikus technika, akárcsak az utolsó időszak költői
termésének döntő részében, néhány hívószóhoz, jelen esetben az Arany János név-
hez kapcsolódó különféle konnotációk feldolgozására koncentrál. A költői beszéd
sajátos paralelizmusai és előállított-előállt szimmetriái, egy még nem leírt, igen
komplex stilisztika képviseletében, az uralhatatlannak tűnő asszociációk meto-
nimikus rendbe állításán, megszervezésén fáradoznak, mindegyre formát adva a
tudat megformálatlan, szorongó anyagának. A „szilencz” saját(os) kifejezésének
s az általa elérhető közelségbe vont Hamletnek a vershorizonton való megjelenése
különleges, többértelmű „irizálást” ad az egyes soroknak: azokban ugyanis egyszer-
re idéződhet meg a Tandori-életmű legendás kezdeteként ismert Töredék Hamletnek
(1968) versvilága, a „dán királyfi” egzisztencialista példaképpé vált alakja és pl.
Gábor Miklós Tandori által mindig nagy elismeréssel emlegetett Tollal (1968) című
kötetének a Hamlet-szerep megformálásáról szóló hosszú vallomása. A közölt
verscsoport összetartozását, látens szerkesztettségét megerősítő jelzésnek vehetjük
az eddig említetteken túl a beiktatott zárlatok (Függelékek) hangsúlyos szerepelte-
tését. A magánközlésként, mintegy levélfunkcióban megjelenő művek a nyilvános
beszédnek és privát megosztásnak olyan ismerős feszültségét, dilemmáit szállítják,
melyek a kései Tandori-művek olvasása során rendre felmerülnek/felmerülhetnek
a saját pozícióját tudatosító olvasóban, leghatásosabban pedig a kézírásnak (mint
választott „technikának”) a személyest is folyton kódoló működése során jutnak
szóhoz. A versekben szereplő megszólítottak: Kurtág György zeneszerző, Tandori
barátja, több művének megzenésítője, valamint Tóth Ákos, az író műveinek szer-
kesztője.
E művekkel, melyek Tandori utolsó heteinek felkavaró művészi és emberi
le­nyomatát adják, az író célja az általa megvalósított, de meg nem valósult Felplusz­
tulás – leplusztulás anyagainak gazdagítása volt. A vegyes műfajúként elképzelhető,
verseket, esszéket, tanulmányokat és Tandori magában is eldönthetetlen státusú
ideogrammáit egyszerre felvonultató kötet értelmi-érzelmi centruma(i) a plusztulás-
értelmű pusztulás, a leállíthatatlanul keletkező, könyvvé fogalmazódó plusztulás-
mű és a vele összefüggésben újra aktuálissá váló – bár Tandori számára igazán
sosem avuló – Ottlik-próza lehetnek. A kiadás előtt álló posztumusz munka, a ter-

9
vek szerint, egyszerre lesz az írói szándék tiszteletben tartásából következő sorkö-
tet, Tandori mindig tovább haladó, hérakleitoszi szellemének paradox lenyomata,
és az életműzárlatként is olvasható szöveg közreadásának irodalomtörténeti fele-
lősségére – Tandori máris korszakhatárként értékelhető halálának tényére – utaló,
a szükséges filológiai-textológiai szempontokat előtérbe helyező, kritikai jellegű
kiadás. Arra a kérdésre, hogy e kettős elvárásnak hogyan lehet eleget tenni a művek
bemutatása során, a Tiszatáj Kiadó gondozásában várhatóan 2020-ban megjelenő
könyv döntései, valamint a kötet kiadását megelőző szövegközlések, így mostani
publikációnk választott módszerei kínálnak válaszokat.

A szöveget gondozta, a jegyzetet írta: Tóth Ákos

10
Ferdinandy György
Két szerelem

A szerelemről gyakran álmodoznak a hozzám hasonló magányos skriblerek.

Az elsőről, a nagyról, és így tovább. Szeretném, ha szeretnének. A jelzők sora
végtelen. Az én esetem más. Az én írásaimban hol furcsa, hol idegen a szerelem.
Csupa mellébeszélés. Sehol egy igazi, őszinte érzelem. Ez a levél, amit itt tartok
a kezemben, talán az utolsó alkalom arra, hogy végre-valahára kimondjam, mi
történt velem. Az utolsó postával érkezett. Már összecsomagoltam, éppen csak a
taxira vártam lent a kertkapuban. Leheletfinom boríték, rajta kézírással a nevem.
Benne pedig egy gyászjelentés. Egy fekete keretes, ösztövér parte-cédula.
„Szomorú szívvel tudatjuk – közölte a szokványos szöveg – mindazokkal,
akik ismerték és szerették…” Alatta a név: özv. Kovács Istvánné. Egy ismeretlen.
Gyorsan a zsebembe gyűrtem, és beültem a sofőr mellé a kocsiba.
Elsuhant előttem az utcám, az üvegverandás ház, ahol születtem. Áthajtot­tunk
a Gellért-hegyen, az Erzsébet hídon. A reptéren a sofőr markába nyomtam mara-
dék aprópénzemet. Csak fent a gépen akadt a kezembe a boríték. Már a felhők
között járt a gép, amikor apránként, akár egy-egy ébredező napsugár, minden
eszembe jutott. „Életének nyolcvankettedik évében.” És Laskay Judit. Annak
idején élt a közelemben egy Jutka nevű apró, szőke lány. Augusztus harminc-
egyedike. Ma van – talán éppen itt, alattam – a temetése. Talán éppen itt száll a
felhők között ő is, a kabinom ablaka alatt. „Kell legyen ott fenn egy ország / Amit
sohasem rontunk el…” A gyásztávirat felső sarkában nincsen csak ez az ügyetlen,
kurta-furcsa idézet. Merthogy ezt itt lent elrontottuk, mind a ketten. Alaposan.
A gép már az Óceán felett lebeg. Rendezgetem az emlékeimet.
*
Az ötvenes évek, kamaszkorom évei a legsötétebb idők voltak az ország éle-
tében. Nekem mégis csupa szép, napsugaras emlék jut róluk eszembe. Világot
jártam, az éhező pesti gyerekek különvonatával még Belgiumba is elvitt a
Vöröskereszt.
Otthon persze minden megváltozott. Budai házikónk garázsában húztuk meg
magunkat, anyám, öcsém és kishúgom. Gimnáziumba jártam, késve, de mégis-
csak felvettek a kegyesrendi papok. Nyáron a metró építkezésén dolgoztam, télen
havat lapátoltam – azokban az időkben mindig bőségesen havazott.
Később előkelőbb foglalkozást találtam: a Tánctanárok Ötödik kerületi
Munkaközössége ruhatáros fiút keresett. Este hat és kilenc óra között volt a
munkaidőm, hatkor beszedtem, kilenckor kiadogattam a nyirkos télikabátokat.

11
 Közben – ez is a feladataim közé tartozott – én kértem fel a petrezselymet áruló
lányokat. Mimi néni, a tánctanárnő csak a szemével intett, és én már tudtam,
hogy melyikük van soron. Csupa pacsuliillatos, nyirkos kezű lányka, kipirult
arcocskák, hálás mosolyok.
Minden szám után vissza kellett kísérni őket a körös-körül üldögélő anyu-
kákhoz. Gardedám nélkül nem járhatott tánciskolába egy iskoláskorú leány-
gyerek sem.
Már nem emlékszem, hogy miért éppen ezt a kis szőkeséget, a Jutkát kísértem
haza. Mert ez is szokás volt: hazakísérni a lányokat. Talán mert neki volt a leg-
szebb édesanyja. Vagy mert itt a közelben: a Szövetség utcában lakott.
Tény, hogy a fűtetlen garázs helyett hamarosan náluk töltöttem a délutánokat.
Jutka helyes kis fruska volt, emlékszem, felvarrta a lógó gombjaimat, és néha még
valami vacsorafélét is összeütött nekem.
Van róla valahol egy fényképem, keringőzik a tánciskolában, és közben kétség-
beesetten a kamerára mered.
Aztán véget ért ez az év. Egy kicsit sajnáltam, hiszen nagyon kedves volt. De
hát én azokban az időkben nem vettem komolyan a lányokat.
Az Autóbuszüzemnél dolgoztam, amikor befejeztem a gimnáziumot. Ott talál-
koztam utoljára vele, a kettes busz végállomásán. A templomból jött – mondta.
Aztán már csak ült a csengő alatt. Talán várt valamit, de én feléje se néztem. Azt
sem tudom, hol szállt le. El sem búcsúzott.
Az egyetemen francia szakon felvételiztem, megint csak hiába, évekig.
A belga lányka járt a fejemben, akivel hosszú évek óta leveleztem. De ez már
egy másik történet. Az éhes pesti gyerek és a belga gyáros lánya. Az első
reménytelen szerelem.
*
Amikor végre-valahára felvettek, megint csak történt valami váratlan. Valami
rettenetes. 1956 őszén kitört Budapesten a forradalom. Néhány hónapra megnyíl-
tak a határok, én pedig meg sem álltam Belgiumig. Azt képzeltem, hogy ott fog
várni belga szerelmem. Nem is gondoltam rá, hogy közben elszálltak az évek.
Hogy a kisfiúból, aki – így mondták – feltáplálásra került egy belga családhoz,
sápadt suhanc lett. Lise pedig férjhez ment, elvált, Párizsba költözött. Nyilván
eszébe se jutott, hogy egy ágrólszakadt menekültnek adjon szálláshelyet.
Mi mást tehettem! A kölni Ford-gyárban dolgoztam, futószalagon, segédmun-
kás voltam a dijoni pályaudvaron. Éltem a menekültek életét.
Elmúltak az évek. Amikor összetalálkoztunk, a Latin negyedben élt, régiség-
boltot vezetett. Most éppen egy gazdag kereskedő volt a férje, vele záróra előtt
gyakran összeültünk, és elmondtuk egymásnak újra meg újra a régi háborús
éveket. Én a forradalmat, ő a haláltáborokat. Lise türelmesen vezette az üzletet. 
Engem később elkapott a gépszíj. Levizsgáztam, meghívott egy amerikai
egyetem. Úgy képzeltem, hogy amikor visszakerülök az óvilágba, gazdag
amerikai leszek. Mert Lise-t nem felejtettem el, leveleztünk tovább, mint
annak idején, kamaszkorom éveiben. Ahogy múlnak az évek, egyre gyakrab-
ban felkeresi hajnali álmaimat. Ma is azokat a zenéket hallgatom, amiket vele

12
annak idején, az ágyán hasalva, tizenévesen. Bing Crosby és Charles Trenet,
a Soeurs Étienne és Édith Piaf. Forog, recseg a His Master’s Voice. A vén gra-
mofon.
Valahányszor Párizsban jártam, megfogadtam, hogy nem jövök többé nélküle
haza. Közben persze zajlott körülöttem is az élet. Gyerekeim születtek, megnő-
sültem, elváltam én is. Múltak az évek, asszonyaimmal nem volt szerencsém,
megszoktam a magányt. Számomra, úgy látszik, csak Lise emléke maradt.
*
A külvilággal levelezéssel tartottam a kapcsolatot. Anyám beszámolt minden-
ről, ami vele és az országgal távollétemben történt. Az irodalmi sajtót pedig a
Szabad Európa Rádió küldözgette nekem. Bíztam benne, hogy egy szép napon
amnesztiát hirdetnek, és hazamehetek.
Hát erre még kerek harminc évet kellett várnom. Akkor is csak egy kéthetes
látogatóvízumot ütött a menekültpasszusomba a párizsi követ.
Anyám leveleiben gyakran előfordult Jutka. Kis barátnőm életem valamennyi
eseményéről pontosan tudott.
– Keresd fel! – kérlelt anyám, miután kibeszéltük magunkat. Egy menhelyen
él, súlyos beteg.
Nem sok ismerősöm maradt a régi időkből. Megígértem, azután kifutottam
az időből. Hamar elszállt ez a két hét. Az Illetékesek – mint mondtuk – gyakran
elbeszélgettek velem. Nem tudom, ki adott a kezembe egy írást.
– Rólad szól – mondta az illető.
Érdekes sztori. Az elbeszélőre, aki egy könyvesboltban dolgozik, rátelefonál
egy öregasszony, és az én egyik párizsi könyvemet keresi. A francia polcon, mit
ad isten, valóban ott lapul a keresett kötet.
– De én nem tudok elmenni érte! – sír fel a hang.
Az eladó megsajnálja az öregasszonyt, és mivel maga is közelben lakik, elviszi
neki a könyvemet.
– Kovács Istvánnét keresse! – kérte a kagylóban a hang. A portán azonban nem
tudják, hogy ez a Kovácsné ki lehet.
„– Jutka néni! – mondtam.
– Ja, akkor második emelet!
Ragyogott az örömtől.
– Tudja – magyarázta –, én az író úr első szerelme vagyok. Még egy novellát is
írt nekem. Bizony. Vajon mi lehet vele?
Egy francia író első szerelme! Megráztam a fejem.
– Azt bizony nem tudom.”
A továbbiakban ez a Kovács Istvánné nevű öregasszony elmeséli a réges-régi
diákszerelem történetét. Férjhez ment, megözvegyült ő is harminc év alatt.
– Bizony – sóhajtja. Első látásra beleszerettem. Elhiszi? Tudja, hogy van ilyen?
– Gyurka – akkor még így hívták – mindig éhes volt – folytatódik a mese. Ha
anyám megkérdezte tőle, hogy enne-e, ő mindig bevallotta, hogy igen.
Már akkor is írt. Szerelmes verseket. Ezeket nemegyszer felolvasta nekem.
Akkor azt hittem, hozzám szólnak.

13
 – Aztán, mint mindennek, ennek is vége lett. Vége? Látja, ez sem igaz. Mert én
azt a fiút azóta is, ma is szeretem.
Nevetve sírt, így fejeződik be a novella, amit valaki a kezembe nyomott.
– Eljuttatna neki egy üzenetet? – kérdezi búcsúzóul az öregasszony.
Noná! Majd ha Párizsban járok? Micsoda fantázia!
– El, el! – feleltem. Aztán valahol elsikkadt ez az üzenet.
*
Megházasodtam én is, felneveltem három koromfekete fiúgyereket. Nyugdíjba
vonultam, beletörődtem, hogy az ő közelükben fogom leélni az életemet.
Akkor kaptam a hírt, hogy Lise, a párizsi asszony halálos beteg. Tétovázás
nélkül útra keltem.
A Latin negyedben, a régi lakásában ápolónő állta az utamat.
– Az asszonyom – mondta – nem fogad látogatót. Amikor mégis bevezette, Lise
fehér turbános fejecskéjével, bolyhos köpenyében a régi belga kislányra hasonlí-
tott. Annak idején, a luxemburgi rádió nyomán, Joséphine-nek és Krisztiánnak
becéztük egymást.
– Joséphine fürdik! – mondta most is mosolyogva. – Megmosakodtál? – kér-
dezte úgy, mint akkor. Egy jó kis zuhany rád férne ma is!
És kacagtunk és elsírtuk magunkat mind a ketten. Akkor láttam utoljára első,
egyetlen szerelmemet.
A temetőből egyenesen a követségre mentem. Hazatelepültem. Megírtam fia-
imnak, hogy küldjék utánam a könyveimet.
Otthon, a régi szobámban, nagy ládákban vártak a papírok. Mindaz, amit sze-
gény anyám megőrzött nekem. Lassan a könyveim is megjelentek. Fél évszázad
száműzetése után újrakezdhettem az életet.
Dolgoztam, fékeveszetten. Új munkatársak, barátok forgolódtak körülöttem,
felfedezett az aprócska haza. A fiaim is sorra meglátogattak. Annyi év után úgy
éreztem: sínre került az életem.
*
És akkor jött ez az újabb csapás. A betegség. Nem számítottam rá. Lassan
magamra maradtam. A baj elriasztotta mellőlem az új barátokat.
– Gyere haza! – írta az Újvilágból három fiam. Haza! Mi majd gondodat visel-
jük, itt majd meggyógyítanak az orvosok.
Csomagoltam megint. Kinyitottam a régi ládáimat is. Akkor találtam rá egy
kézírásos csomagra. A leveleket, amiket Jutka írt hozzám. A kis szöszke, aki évti-
zedek óta eszembe se jutott.
Félszáz gyöngybetűs szöveg. „Sok mindent átéltünk!” – áll az első levélben.
„Világháborút, diktatúrákat, forradalmakat. De hát itt nálunk sok fecske sem
csinál nyarat!” És végül: „Olyan jó, hogy ezt elmondhatom neked! Ha már talál-
koznunk többé nem lehet…”
„Gyakran álmodom veled!” – áll egy másik levélben. „Szembe jössz velem az
Andrássy úton, és fiatal vagy te is. A Liszt Ferenc téren leülünk egy padra, és a
vállamra hajtod a fejed. Én megsimogatom az arcodat, még most is az ujjaimban
érzem a bőrödet.”

14
 Máskor Floridáról lát egy tévéfilmet. „Csodálatos hely” – írja. „Te boldog
vagy ott?”
Kovács István kocsijával eljut a Farkasréti temetőbe. Visszafelé jövet megáll-
nak az utcánkban, a házunk előtt. „Vajon édesanyád még itt él, a garázsban?
Becsengetnék – írja –, de nem merek.”
„Téged mindez talán már nem is érdekel” – fejeződik be a levél. „Bocsáss meg,
hogy mégis megírtam neked.”
Sok hosszú írás szól a tánciskoláról. „1952 karácsonyán volt az össztánc, ami-
kor utoljára keringőztem veled. Vajon eszedbe jut-e még Mimi néni? Angéla, aki
olyan szomorúan verte a zongorát! Én minden éjjel újraélem azokat a napokat…”
Máskor elmeséli a könyveimet. Mindent tudni akar, készpénznek veszi min-
den történetemet.
Férjéről, az erdélyi menekültről keveset ír. Romhányban éltek, egy kis felvi-
déki faluban. Húsz hosszú év. Aztán meghalt ő is, és Jutka egyedül marad. Az
özvegyi nyugdíj nyomorát éppen csak megemlíti. „A kiskutyám maradt – írja –
az egyetlen örömöm.”
Csupa emlék. „Lassan mindenki elhagy” – ismételgeti. „Te egyedül maradsz
nekem.” Egyre szomorkásabb történetek. „Mikor jössz haza?” – kérdezi újra meg
újra minden levél.
Az egyik borítékban virágszál lapul. Csak a szára maradt meg. Vajon milyen
színű szirma lehetett?
*
Az utolsó levelet teljes egészében ide kellene tennem. „Üzenj, édes, hogy
mikor érkezel! – írja –, hogy legyen időm ünneplőbe öltöztetni a szívemet!”
Aztán ez a kis remény is kialszik. „Érzem, meghalok. Boldogtalanul lehet élni,
de reménytelenül nem érdemes.” „Lassan életünk végére érünk mind a ketten” –
áll még ebben az utolsó levélben. „De emlékeinket őrizzük, kedves, örökre. Te is
emlékezz néha rám, és arra, hogy nagyon szerettelek. Isten veled!”
A levél 2012 májusának végén íródott. Ez özv. Kovács Istvánné Laskay Judittól
az utolsó életjelem. Azután még hét év agónia. A gyászjelentés 2019-ben, az utol-
só postával érkezett.
Indulunk a repülőtér felé. Elmarad mögöttem az utcám. A Farkasréti temető.
Szent Gellért, az Erzsébet híd felett. Ez az egész aprócska haza.
A Fertő tó, az Alpok. Párizs, Lise. A Latin negyed. Földrészek, óceánok, embe-
rek. A belga család, aki örökbefogadott. Örökbe! Krisztián és Joséphine. Egy
száraz, lepréselt virágszál. Gyöngybetűs, kézírásos levelek.
Két világ, két szerelem. A szülőföld és az idegen. Három hontalan fiú egy apró
szigeten.
Látogatóba? – kérdi a légikisasszony.
Látogatóba, igen. Véglegesen.

15
Ágh István

Hollóvá lett rokonság

Külön csapat áll ünneplőben,

a legnagyobb dologidőben
a temetőnél, az akácfa
útszélre vetett árnyékában,

eseményre érkeztek, nyilván,

valamiképpen mégis furcsán
tétovák, mint a menekültek,
nem tudni, honnan, s mivel jöttek,

nincs mit kezdjenek a kezükkel,

feszengnek bő öltözetükben,
fehér ingükből is kifogytak,
annyit állt az almáriumban,

bábuknak tetszenek így együtt,

nagy a csend, mint a madarak közt,
mígnem valami titkos jelre
kinyújtott nyakkal fölfigyelnek,

kiderül, a gyásznépet látva

mindenki hasonlít egymásra,
azok is rokonok lehetnek.
akik az út széléről lesnek,

mikor odaér a koporsó,

boszorkányszél tör föl a porból,
a portölcsérből hollók szállnak,
s emberi nyomot hagyva hátra,

megannyi szárnyas rokon lélek,

mint egy fogadó díszkíséret,
a kegyelet útján vezetnek
a másnak ásott sírveremhez.

16
Kedves nővérek

Mindenszentek napján eszembe jutottatok,

mert szentek vagytok ti is, tán meg sem haltatok,
csak elzárt tőletek szeptembertől a zárda,
bár nincs előttetek már, ami annak utána,
egyszerre ősz lett, mikor kiléptetek a nyárból,
egyedül csörgettem a dióval telő zsákot,
szedtem az avarból, amit az októberi szél elém vert,
magamban játszó egyke gyerek voltam, és mégsem.

Kisjézussal jöttetek a hosszú advent végén,

kedvesebbek már minden drága meglepetésnél,
száncsengőre siklottatok, megtelt a ház vendéggel,
az ólomöntés vőlegényt jósolt Szilveszter éjjel,
élménnyé változott, amiben együtt volt részünk,
akkor esett a hó, amikor kértük az égtől.
s pelyhedzett, mint az angóranyulak piheszőre
a rokka körül, a fonó lassú lélegzetére.

Piros szemű angyalok szaporodtak el nálunk,

menekültek és katonák jöttek, míg egy-két vándor,
aztán a legszebb nyárral jutalmazott a béke,
napsütéssel meg életkedvvel, gazdag búzaterméssel,
ti szoktattatok hozzá a rózsák titkos illatához,
hosszúra nyúlt a selymes Szent Iván-éji álom,
királyfiak váltották egymást az ajtókilincsen,
s mint a magukét vitték, hintón a családi kincset.

Mikor az idén lakatlan házunkba látogattam,

azt álmodtam, hogy végleg megsemmisült a múltam,
csak egy szerenád bolyongott, akár a sértett lélek,
nem lelte célját, vagy nem is kellett a címzettjének,
egész éjjel hallottam, mintha a másik szobából,
a föltámadt szélből, a gondozatlan parcellából,
vagy az én kialvatlan, képzelődő agyamban
esdekelt az a felejthetetlen nyári dallam?

17
 Megrendítő

Megrendítő, nehéz részvétet érzek

szülőföldem halottjai fölött,
mint élő, hegyes felkiáltójel
szögezem magamhoz a temetőt,
keresztre rótt nevek szólítanak,
bármerre nézek, mindet ismerem,
amíg egész falum a föld alatt,
kősivatag terjed a felszínen,
mintha egyszerre haltak volna meg,
ahogy a szem egyetlen képbe zár,
mind itt van, aki nem jött el velem,
végleges már az itthon maradás,
eszeveszett népirtást gyanítok,
kis világvégeket a nagy előtt,
tömegsírba zuhantak a sírok,
elkeverve az utóddal az ős,
elődeim! mennyi rokoni csont!
apám és anyám mögött egy sereg
ismeretlen, névtelen földlakó
között találnék magamnak helyet.

18
Péter Márta

azóta is
a hangod
hangon-
túlra
vég-
közelre
végült
nagyon
világos
volt
akkor

szúrt a
fényed
utolsó
villanásod
itt

honnan
fénylődsz
bennem
ahogy
azóta
is

csendhangok
a földön minden
tárgy lesz (az
ember is csupán az)
és sokasodnak
tárgyak úsznak
láthatáron, míg
szobámban szürkület
minek pakolni
tele minden

19
 itt és ott is, én
meg bennük s általuk
mert a világ ’mit abból
felfogunk (mennyi az?)
anyagot, anyagi
folyamot, a napok
vackát, bélésterét
különülést
a kvázi mindent, mert
mi vagyunk a világ, de
a föld is ledob s ráz
és föl se fogjuk.
az ember csak
vonyít, a
teremtésnek árva teste,
ahogy fogolyként hiszi
tudatlan, s közben
agya foglya, zárva
magát önmagába, s
belül rekedt bízásába
les, míg forgolódik
helyét keresve, és
messziről ő is
csak kihullott
darabja egésznek,
töröttként testesült,
de repült mégis, ha
kellett, felszárnyalt
az égre, mit feledtünk
pedig beterít, agyon-
nyom örökre, időnkre,
s a lény föl se fogja
a csendet és
hangját
se

tér
beszédbe hullva-
zárva, hangba
mártva
szétalakzott
televénybe

20
sűrűnehéz
bábelébe
falazva falba
temetve
halva
(élve)
él(?)

ki
tudja ezt, ha
szóra nyíl’,
talán ha
másra.
vagy
szavatlan
várna
talán
szíve is
látna

ünnep
viszik az
állatokat
leölni viszik
teherautón
karámban
mozgó ólban
cél felé
(sírnak)
torlódó állat-
hús-tömeg
sok lábon dől
egyfelé, ha fékez
a kocsi (durván,
csak rakománya van)
sors ez is, állati
mindennap, reményte-
len szemek, ölés-
érzetek, úton a
vágóhíd felé
és látod az
állatokat

21
 az állatok
tekintetét, mint
történetbe ékelt
halálmotívumot
hogy szent
napra többet
ölnek, mert
szentség és vér
összefér, egymáson
megtapad, mint bűn
és emberi tekintet
mint bűn és hit
felhős árnya
törött szilánkja
egésznek
szem és szellem
sötét leple, oda-
vetettje, mert
sötét álom,
ahogy az
ember ünnepel

zaj
súlyul a föld
zaj lepi, élői
petézik tele
hanggal, én-
hordozó
kábulattal
míg forog
velünk, míg
magunkban
pörögve
vagyunk
el
vagyunk
zajunkban
énnel-telt
valónkban
teherként
nyálzódva
szét, jól

22
vagyunk
íme, az
ember, mint
alvó tömeg
magányos
léte, íme
a jó, nehéz
lesz ébredése
mert minek?
hiszi tudatlan
álmában
burokban egy
bontott csirke
emberi
formában
közelebb van
Hozzá, és ti
hiába eszitek
még jól sem
laktok, éhetek
örök, ahogy a
belőletek evőké
is az

23
Szilasi László
Kései házasság

34.
A kém, aki bejött a hidegről
Gerendának állandó vicce lett, hogy sehogyan sem tudta eldönteni: a követke-
ző évben a zalai gázkitörés vagy az új kormány volt-e a nagyobb csapás. Csak
a nevetést akarta: sem a gazdaság, sem a politika nem érdekelte igazán soha.
A kémtematika azonban nagyon érdekelte. Mindent elolvasott John Le Carrétól.
És A harmadik embertől kezdődően mindent meg is nézett.

A városban akkor már csak egy mozi volt. A Terv mozit Jaminában átalakítot-
ták, kocsma lett belőle. A Brigád mozit elbontották, pedig annak a tetejét nyári
estéken ki lehetett nyitni, holdfényben mozogtak a napnyugati képek. Csak a
Szabadság maradt meg, vagyis hát akkor már Phaedra volt a neve. Az is volt a
legszebb: szép homlokzat, hatalmas előtér, és a nézőtérről egyenesen ki lehetett
lépni oldalt a Nagy Imre-szoborhoz. Magda a filmek előtt, ott szokott találkozni
Gerendával. A Rónin című film megtekintése szükségszerű volt. Magda nem
ismerte a szót, de a férfi elmagyarázta neki, hogy mi is a helyzet.

Azt mondta, hogy a középkori Japánban a szamuráj harcosok felesküdtek, hogy

urukat életük árán is megvédik. Óriási szégyen volt ezért rájuk nézve, ha gazdá-
jukat mégis megölték. A gazdátlan szamurájok kóboroltak az országban, zsoldos-
nak szegődtek, vagy útonállásból próbáltak tengődni. Az ilyen harcosokat többé
nem hívták szamurájoknak. Az lett a nevük, hogy rónin. Ezen minta alapján a
nemzetközi helyzet enyhülésével munka nélkül maradt titkos ügynököknek is ez
lett az elnevezésük. Őket már nem a lojalitás hajtotta, hanem a pénz. Ez a film,
tette hozzá okoskodva, róluk szól. Magdának tetszett ez a kiindulópont. A filmet
végignézte, majd tökéletesen elfelejtette.

Egy hátsó sor jobb szélén ültünk, bal kezemmel fogtam az ő jobb kezét. Hatalmas volt a
keze, tiszta és száraz. Azért ültem a sor legszélén, az ő jobb oldalán, az utcán fordítva
jártunk, mert nem szerettem az idegen emberek közelségét. Undorodtam a szaguktól meg
a testük hőmérsékletétől. Az övét viszont imádtam. Fahéjas illata volt, nem valamiféle
parfüm hatására, hanem mert ez volt bőrének alapillata, a hőmérséklete pedig kifejezetten
hideg volt, mint egy szekerce nyele. És hát azért is ültem a legszélén, hogy hamar ki tudjak
menni, ha szükségem lenne rá, mondanom se kellett neki, mindent kigondolt. Ő vette a
jegyeket. Magától döntött. Szerettem ezt a mindenre kiterjedő gondosságot. Tudtam, hogy
megbízhatok benne. Fogtam a kezét.

regényrészlet

24
Sportolás közben talán igen, egyébként azonban soha, semmiféle körülmények között
nem izzadt. Most azonban, néhány különösképpen izgalmas jelenet közben, mintha
kiütött volna a víz a tenyerén, a marok felületén, a finom árkok között a bőrt beborítot-
ta egy időre valamiféle vékony, illatos burkolat. Fölemeltem a kezet. Megfordítottam.
Beleszagoltam. Gyengéden megnyaltam a felületet. Bizonyos értelemben ezek voltak
mozilátogatásaink fénypontjai. Ez a nyalintás, ez a gyöngéd, csiklandós bocimotívum.
Most sem vette észre.

Magda szinte teljesen elfelejtette azt a filmet. Az viszont megmaradt benne, hogy
egy nagyon idős francia ember modellt épít, teljes tájat, precízen kifestett, harcoló
vagy holt ólomkatonákkal, így ábrázol egy fontos mítoszt a szamurájok ősidejé-
ből. Éjszaka van. Picinyke ecset, apró fogók, nagyító, pontos fényű lámpák, épül
a régi monda pontos mása. Nagyon ráérős az ábrázolás ideje. Míves akciófilm.
De van idő az alkotásra is. Olyan volt az emberi érzet, mintha nem is a mese
hozná létre a modellt, hanem éppen fordítva. A modell már áll. Belőle születik a
történet.

Amikor kiléptek a térre, Magda meg is pendítette ezt az ötletét Gerendának.

Ő végighallgatta. Nem nagyon hitte. De azért bólogatott. Meg ingatta is a
fejét. Amikor elváltak egymástól, már alig járt ember a főutcán. Hallgatott,
aztán váratlanul visszatért az ideához. Hát, Magdám, én ezt nem hiszem.
Nem hiszek az elsőbbségben. Az elsőbbség létében. Történet és modell, ami
leképezi. Modell és történet, ami bejárja. Nem hiszem. Egyszerre vannak. Vagy
sohase.

Nézett, nevetett, elszégyellte magát. Minek erőlködni. Adott egy puszit Magdá­
nak, aztán szó nélkül elindult az övéihez.
*
35.
Teljes napfogyatkozás
Jöjjenek le! Tessék onnan azonnal lejönni!

A rendőr nem kapott világos utasítást. Semmiféle utasítást nem kapott. Magára
volt utalva, nem nagyon ment neki. A levegőt vagdosta a gumibotjával, néhány
éve még emberi testeken használta volna, nem lett volna kérdés vagy kérés,
ma már azonban nem merte. 1999. augusztus 11-e volt, a teljes napfogyatkozás
napja. Aki nem jutott ki a szabadba, a városból szemlélte a ritka természeti
eseményt. És akinek ott sem jutott hely, azok nagy nevetések közepette fel-
másztak az Ifjúsági Ház főtermének nyereg alakú betontetejére. Onnan nézték
a nem is létező Napot. Ott voltak ők is Gerendával. A rendőr tulajdonképpen
nekik kiabált. Hegesztőmaszk volt mindkettőjükön, ők voltak a Vasálarcosok,
röhögtek szegény rendőr őrmesteren, háta mögött a Múzeummal, a rendőrség
régi székházával. Figyelték a vissza nem térő égi csodát. Te meg csak kiabálj, te
szerencsétlen.

25
Magda apját a háború után azért vitték el, mert a hazatért zsidó emberek feljelen-
tették a volt rendőr főhadnagyot az oroszoknál. Irtották a zsidókat ők is, de azért
nagyon haragudtak a többi zsidóirtóra. 1955-ben jött vissza. Soha nem beszélt
régi tetteiről, de az emlékiratokból tudni lehetett, hogy nemcsak a csendőrök vet-
tek részt az üldözöttek vonatra tételében, hanem, legalábbis itt, külön parancsra,
rendőrök is, innen indultak, a későbbi Múzeumból. Bárdi rendőrt sokan ismerték
a városban meg a környékben. Ismerte az a néhány zsidó is, aki visszatért, hogy
aztán újra elmeneküljön a városból. És ismerte az a Gerlán élő körorvos is, akit
zsidó felesége miatt szintén bevagoníroztak. Nem voltak barátok, de a rendőr
szerette azt az embert, lehet mondani. Tetszett neki a hősiessége is. De azt azért
nem akarta, hogy meghaljon a férfi.

Kihívta a vagonjából. Adott neki két vödröt, elküldte vízért – meg hát aztán a hosszú
úton is jó szolgálatot tehet majd az a két edény. Visszajött a gerlai doktor, hozta a vizet.
Apám adott neki még két vödröt, visszaküldte, el is kísérte a csapig. Közben becsukó-
dott a vagon ajtaja. Belakatolták. Indulni készült a szerelvény. A kocsi zsidói azt hitték,
apám bizonyos alakokat, nyilvánvalóan: rengeteg pénzért, kiszabadított. Bújtatta őket.
Megmentette mindet. Az orvos azonban nem engedett. Volt nagy kiabálás, egy pofon
is elcsattant. Nem hagyhatom őket magukra. Mellettük van a helyem. Mindegy, hogy
hová mennek. Engedj vissza, édes öregem. Könyörgök, engedj vissza. Rohant a vonat-
hoz, csak úgy lobogott utána a ballonkabátja. Futott Auschwitzba. Elérte még az utolsó
kocsit, bekéredzkedett a kísérőszakasz magyar katonái közé. Beengedték. Aztán az első
állomáson átküldték a szomszéd vagonba, ahol eleve csak állóhely volt. De ezt az eredeti
marhavagon utasai már nem láthatták. Apám pedig közel tíz évet töltött el az orosz
fogságban.

Amikor visszatért a Nap, és a korábban elnémult madarak újra csivitelni kezdtek,

a pár lassan ereszkedni kezdett, kezükben a hegesztőmaszkokkal vonultak lefelé
a vasbeton nyeregtetőn. Magda a Munkácsy Mihályról elnevezett múzeumot
nézte. Régi képekről ismerte bentről is az épületet, szülei számtalan karácsonyt
töltöttek ott az idősebb testvérekkel, a hatalmas fenyőfa alatt. Csoportképek,
rendőr családok kicsi gyerekekkel, a férfiakon csillogó gombos díszegyenru-
ha, sapka nélkül integetnek a jövőnek. Azokat a rendőröket látta. Nem ezt a
tányérsapkásan ordítozó szerencsétlent. Nincs is összeköttetés közöttük. Ezek itt
szolgálnak és védenek, azt állítják legalábbis. A korábbiak lovagok voltak. Kései
lovagok, akik – megfelelő viselkedés esetén – befogadták maguk közé a szarvasi
parasztgyereket is. Gerenda az ő szemében a lovagok közé tartozott.
*
36.
Y2K
Magda mindig kézzel írt, szükség esetén írógéppel, de azért bele kellett tanulnia,
már csak Gerenda kedvéért is, a számítógépek használatába: szerették az e-mailt.
Kezdetleges, de szeretetteljes végfelhasználó, az volt Magda. Éppen ezért nem a
tiszai ciánszennyezés, hanem az Y2K volt számukra a következő év legjelentő-

26
sebb problémája. Meg kellett oldani. Végeredményben ennek a problémának a
kiküszöbölhetőségén alapult a kapcsolatuk.

A rövidített évszámok használata a korábbi években programozói mesterfogás-

nak számított: hatékonyabbá lehetett tenni vele a gépek működését. A lyukkár-
tyás korszakban jelentős előnyökkel járt, ha két számjeggyel kevesebbet kellett
tárolni. A 2000. év problémáját azonban éppen az okozta, hogy négy számjegy
helyett csak az utolsó kettőt használták az évek azonosítására. Ebben a rend-
szerben a 2000. évet ugyanúgy 00 jelöli, mint az 1900-at, és a gép az 1999 után
következő 00-át 1900-ként, 19.100-ként, vagy egyszerűen 100-ként értelmezi,
ami gondokat okozhat a dátumok összehasonlításakor. A dátumkiterjesztés
végül megoldotta a Millennium bugot: a kétjegyű évszámokat az évszázaddal
egészítették ki, így a továbbiakban négy jegyen tárolták őket a programokban.
Ezt tekintették a legtisztább megoldásnak, ami egyértelmű dátumokat, időtálló
és a továbbiakban alacsony fenntartási költségű programokat eredményezett.
Akárhogyan is: január elsején, szombaton, nem omlottak össze a rendszerek.
Magda írt Gerendának, és ő rendben válaszolt.

Összeköttetéseim révén vonalas telefonom mindig is volt. És ekkor már volt mobilom
is, Gerendától kaptam egyszer karácsonyra. Nokia volt, egy egyszerű alapgép, hamar
beletanultam. Nem kellett beütni azt a sok számot, megnyomtam a nevet, és már csör-
gött is a túloldalon. Biztos lehettem benne, hogy nem kell érdeklődnöm: ha felveszik,
az fogja felvenni, akit hívtam. A hely azonban mindörökre bizonytalanná vált. Eddig
biztos volt, hogy a vonalas telefon a lakásban csörög. Azon belül fogja az ott lakók
között valaki, nem tudjuk, kicsoda, felvenni, halló, halló. Most azonban, a személy
bizonyossága mellett, bizonytalanná vált, hogy az adott személy hol van. Akárhol
lehet. Bármit mondhat, bármit hazudhat, hogyan ellenőrizhetném. Eddig nem hívhat-
tam Gerendát otthon. Még a végén Ágotha Margit vette volna fel, kínos lett volna a
jelenet. Most már akármikor felhívhattam a mobilján, ha felveszik, ő lesz az. Csodás
volt ez a szabadság. És hát persze elkezdtem félni. Mi van akkor, ha az én szerelmi
érzésem túlságosan tapadós. Csak eddig, technikai hiányosságok miatt, nem tudtam
kifejteni ragadós mivoltomat. Nem akarlak zavarni, de aggódtam érted. És mi van, ha
ő ezt a ragadós-tapadós mivoltot utálja.

Gerenda is sokat idegeskedett ezen. Kevés beszédű ember volt, nem zaklatta
Magdát sokszor, de az aggasztotta, hogy hogyan viselkedik majd, hogyan hasz-
nálja az eljövendő kommunikációs technikákat. Annak viszont nagyon örült,
hogy Magdát is zavarja ez a problematika. Végül megegyeztek az sms-ek hasz-
nálatában, nem lett semmi baj, konkrét mobilhívás csak végveszély esetén. De
mindent összevetve, Magda annak örült a legjobban, hogy a másik önismereti
problémának tekintette az egészet. Hiszen hát az egész életben az a legfontosabb,
drága Magdám, nem?, az önismeret. Magda szerette ezeket az aranyköpéseket.
Némelyiknek talán még igaza is volt. Magda mégis mindet körberöhögte. Nem
tudta, hogy a férfi tudja-e, de talán nem is érdekelte.
*

27
37.
A kiflik természete
A következő évben megszűnt a főiskolai képzés a városban. A politikának nem
kellett, a többiek meg nem harcoltak érte. Hamar kiderült, hogy mennyi min-
den volt erre a jókora szögre fölfüggesztve. A hallgatók megtöltötték a Megyei
Könyvtárat. Ellátták vendégekkel a szórakozóhelyeket, nem kellett minden
egységnek már este tíz órakor bezárnia. Jártak a gyerekek moziba, néha még a
színházba is elmentek. Kongott a város. Hiányoztak belőle ezek a nagyon fiatal
emberek. Gerenda, nyugalmazott főiskolai docens, csak bólogatott a kopaszo-
dó, okos fejével. Tudtam, hogy ez lesz. Budapest: oké. Pécs, Szeged, Debrecen:
a maga módján az is oké. De egyébként, ezenfelül nem lehet szíre-szóra min-
denféle főiskolákat meg egyetemeket alapítani. Oxford, Cambridge: állami
vagy egyházi tulajdon? Olyan régi az alapítás, hogy nem lehet megválaszolni a
kérdést. Ennek az iskolának viszont nem volt semmiféle előtörténete. Anélkül
meg nem megy.

Magda hallgatta, úgy gondolta, alighanem igaza lehet. Ez a közepes kis város
többet veszített városiasságából, mint New York a WTC lerombolásával,
2819 halott. Mi kell egy városhoz, ezen gondolkodtak közben, mi kell hozzá
leginkább. A felsőoktatásnak oda. De a város azért város maradt. Ha lebon-
tanák a Csaba Centert, akkor is az maradna: nem kellenek olyan nagyon a
bevásárlócentrumok sem. Ne legyen közoktatás. Az sem baj: áthordják a gye-
rekeket a szomszéd városba, iskolabusszal. Ne legyenek munkahelyek. Ott
is át lehet járni, vagy dolgozhatsz otthonról, akárhová, akárkinek. Rombolják
le a templomokat. Kereszt, csillag, rézkakas meg mindenféle jelkép hulljon
le a porba. Az sem baj: az istentiszteletekhez a tévén, rádión is hozzáférsz.
Szűnjék meg a kultúra mindenféle szolgáltatása. Könyvtár, hangverseny-
terem, mozi, színház: szűnjék meg mind. Ne legyen sport. Aki fut, lőjék
agyon. (Ezt már azért kizáró oknak tekintette Gerenda. Nehogy már, ez volt
a véleménye.) Hallgattak, nem jutott eszükbe semmi további elvehető. Ne
legyen kocsma. Ne lehessen nyilvánosan és közösségben alkoholt fogyasztani.
Szűnjenek meg a kávéházak, teázók, cukrászdák. Ne lehessen oda se bemen-
ni. (Aj-jaj, Gerenda már csak ennyit nyögött.) Elhallgattak. Felállt, kinézett az
U betű öblébe meg a főutcára, a Csakajék Pékségére a nyitott ablakokon át.
A fák jó alaposan megnőttek az utóbbi években. Hirtelen visszafordult.

Ne legyenek terek.

A kerítéssel lezárt magánházakon kívül ne legyen a településen semmiféle szabad tér. Ne

legyen a közösségnek meg az érintkezésnek semmiféle helye. Ne tudjanak találkozni. Ne
legyenek semleges területek. Magánszféra. Csak az legyen. Legyen belőle akármennyi.
Toljuk őket közel egymáshoz. Nem lesz belőlük soha semmiféle városszerűség. Csak ha van
közöttük némi hézag. Akármiféle hézag. Használják azt a hézagot bármire. Igen, a várost
a hézag teszi. Kiitta a poharát. Legyintett. Úgy érezte, megint túlhúzta az okosságot.
Töltött még magának némi bort, aztán odafeküdt mellém a franciaágyra.

28
Gerenda a bal oldalon feküdt, nem lehetett tudni, hogy miért, mindkettejüknek
így volt természetes. Ha jó volt a kedv, úgy simultak egymáshoz, mint két kifli,
bár a férfi úgy tekintette, ha nagyon jó volt a kedve, hogy ha ő nem elöl van,
hanem hátul, akkor ő egy befli. Nem volt egy vicces figura. De ezt az egyet
megengedte magának. Befli. Igaza volt: a sík felületeken tárolt tradicionális,
görbe kiflik általában valóban balra hajolnak. Nem érnek össze. Van közöttük
egy picike rés. Magda szerint Gerendának ez a picike térköz volt az igazi
párkapcsolati mintája. Közel, nagyon közel, amennyire csak lehet. De össze azért
ne olvadjatok. Dupla kifli nem kell. Mondj határozott nemet a duflára. Ide Magda
már nem tudta követni őt.

Áll a Teszkóban a helyben sütött kiflik előtt. Sír, nevet.

29
Maurits Ferenc

Berlini versek
In memoriam Bányai János

•
cranach
két
hatalmas
tántorgó
angyala

intenzív
rózsaszín

mint
ómama
hajdani
térdig érő
téli
bugyija

•
rembrandt
arannyal
permetezett
fájdalommal
telített
önarcképe
előtt

a
berlini
szépművészeti
múzeumban

bányaira
gondoltam

30
•
mantegna
szent
sebestyén
festménye

megdermesztett

a
testi
gyötrelem
és
a
seb

ragyogó
metaforája

•
milyen
jó
volna
az
ishtar-kapun
belépni

babilonba

áldott
kék
eget
őrző
oroszlánokkal

megpihenni

a
pergamon
múzeumban

•
bellini
portréja

31
 loredan
velencei
dózéról

éles
szigorral
dekoratívan
keményen
van
megfestve

mintha
márványból
lenne
faragva

•
a
postdamer
téren

megkávéztunk

a
filmmúzeumnál

marlene
dietrich

feketén
csillogó
fényképe
alatt

•
helmut
newton

óriás
dinamikus
aktjai

megnyílnak
megrepednek

32
a
fényben

örök
mattfekete
játék
a
térben

•
több ezer
könyvet
megölni

több ezer
könyvet
elégetni

egy
szürke
üres
téren

a
belvárosban
berlin
szívében

a
bebel-téren

•
a
zsidó
múzeumban

a
száműzetés-kert

végtelen
vertikális

33
 oszlopai
között
szédelegve

agyoncsapott
a
förtelmes
történelem

•
láttam
kb.
másfél
kilométer
kifestett
berlini
falat

még
ma
is
borzalmas
látvány

e
rettenetes
fal
majd
három
évtizeden
át

felkoncolta
berlin
testét

megmérgezte
a
levegőt
berlin
egét

34
•
a
brandenburgi
kapu

pokolbejárat
és
pokolkijárat

két
város

két
világ

között

•
brezsnyev
és
honecker
csókoloznak

a
berlini
falon

ajkuk
cinóbervörösen
összeér

európa
kellős
közepén

35
Eva Liszina
Mielőtt beköszönt a tél
Anyám emlékére

Egész nap szüntelenül esik a hó. Senyjal felett ma is felhős az ég. A kövér fel-
hők lassan, egyenletesen úsznak a falu felé. A fák is – mintha csak az alacsonyan
szálló fellegek akaratának engedelmeskednének – a föld felé roskadnak.
Hevesen zuhog. A lehajló ágak a hó nyomása alól kiszabadulva időnként fel-
fellendülnek.
Korán jött ez a hó. A föld még nem hűlt át, nem hullottak le a falevelek sem.
Sinuk néni fia, Paval a házuk kertjében áll, az arcán lecsorgó könnyeket a kéz-
fejével törölgetve néz fel a végtelen felhőkre. Miért áll itt még mindig? Már rég el
kellett volna indulnia a méregért…
*­­ * *
A tegnapi nap emlékétől Paval még most is retteg. Mi lesz most… Mi lesz…
Tegnap kezdett el esni a hó. Mire beesteledett, megváltozott az egész világ: a
fák, épületek a lezúduló hó alatt egyre csak terebélyesedtek, a hótól megkímélt
helyek pedig úgy sárgállottak, akár a borostyán. Úgy tűnt, mintha az utca vége
összefolyna a felhőkkel, s közöttük a falu – csak egy vékony vonal.
Sinuk néni, aki akkor már hat hónapja betegen feküdt, egyszer csak felült, és
a fiáért kiáltott:
– Paval!
A fiú gyorsan odafutott az anyjához
– Tessék, édesanyám!
Sinuk néni hangja ekkor ellágyult. Egy olyan ember hangja volt ez, aki bűnös-
nek érzi magát amiatt, hogy kéréseivel unos-untalan meg kell zavarnia másokat.
– Szeretnék körbesétálni a házban…
Miközben beszélt, kezét a fia felé nyújtotta, akár egy kisgyerek. Volt még ereje
a járáshoz, közben egyik kezével a fia nyakát karolta át, a másikkal pedig a faház
gerendáit, az ajtót, a kemencét tapogatta. Az ablak előtt félrehúzta a függönyt, és
megtorpant a rengeteg hó láttán.
– Menjünk lefeküdni…
Az egész testében elnehezedő édesanyját Paval gyorsan visszafektette az
ágyra. Sinuk néni tekintete a mennyezetre szegeződött, kezeivel hirtelen hado-
nászni kezdett. A hozzá siető fiát észre sem véve lökte félre, majd újra felült.
– Megjött édesanyám! A bátyám!
Paval ide-oda tekingetett, majd lassan a kemence oldalának hátrált.
– Kivel beszélgetsz, édesanyám? – kérdezte bátortalanul, szinte szégyenkezve
amiatt, hogy megzavarja anyját. Tehetetlensége mégis arra ösztönözte, hogy
beszéljen hozzá.

36
 Édesanyja azonban, mintha meg sem hallotta volna, víziójában hol az egyik,
hol a másik oldalára fordulva beszélgetett réges-rég halott anyjával és testvérével.
Egy idő után megint a hátára feküdt.
Valamivel később kinyújtotta a kezét:
– Fiam!
Paval felültette édesanyját. Sinuk néni szorosan magához ölelte fiát, majd a
vállánál fogva eltolta magától és mélyen a szemébe nézett.
– Fiam… Tatjuk nénéddel már fél éve gondoskodtok rólam, akár egy kisgye-
rekről. Köszönöm szépen. Áldás vagy nekem. Ha valamivel megbántottalak
volna, kérlek, bocsáss meg. Bocsáss meg ma nekem, fiam…
Paval ilyenkor mindig igyekezett vigasztalni anyját – „meggyógyulsz, édes-
anyám, hiszen az orvosok is biztatnak…” –, de most úgy érezte, szavai hamisan
csengenének. Fogait összeszorítva megpróbálta visszafojtani könnyeit.
– Anyám… Édesanyám… Hiszen te vagy nekem áldás! Áldás vagy mind­
annyi­unknak! Boldogság!… Anyám!
Anyja ekkor elkezdte megáldani.
Odakinn hull a hó. Az ablaküveghez hozzá-hozzáütődő hópelyhek egyre csak
tornyozódnak a párkányon, a szoba pedig csak töpörödik-töpörödik…
– Légy boldog!
Nagy pelyhekben esik. Mintha beteg, borzas fehér madarak lepnék el az abla-
kot. A szoba lassan teljesen elsötétül. Aztán egyszer csak – a hókupac lezuhan a
párkányról – váratlanul kivilágosodik. Hirtelen minden újra kitágul.
– Légy áldott!
Esik a hó, vég nélkül esik. A felhők alatt szinte összezsugorodik az utca. Sinuk
néni ablaka alatt recseg-ropog a frissen hullott hó.
– Légy jó ember!
Az óra ketyeg…
A bizonytalanul támaszkodó Sinuk néni lassan visszaereszkedett a hátára,
majd elhaló hangon így szólt:
– Paval… Én vagyok a bűnös. Az Úr előtt állva majd azt fogom mondani, hogy
Paval tiszta, mindenért én vagyok a felelős. Holnap menj el az állatorvoshoz.
Mondd meg neki, hogy a tehén megbetegedett, szenved… Kérjél tőle mérget és
gyere haza. Belefáradtam a szenvedésbe, gyermekem…
– Ne beszélj így, anyám…
– Segíts rajtam. Menj el holnap.
Noha a torkát könnyek fojtogatták, Paval megadóan fejet hajtott. Érezte, hogy
most nem mondhat ellent anyja kérésének, bármi legyen is az.
* ­­* *
Ez történt tegnap. És most Paval ott áll a házuk kerítése mellett, és a föld felé
tartó felhőket kémleli.
Mintha egyszerre csak leszakadna az ég, olyan sűrűn kezd hullani a hó.
– Pava-a-al!
Anyja hangja távolian, idegenül cseng. Paval besiet a házba. A szikrázó hóhoz
szokott szem a szoba sötétjében elvakulva ösztönösen a legvilágosabb pontra – az
ajtó mellett fekvő Sinuk néni sápadt arcára – szegeződik.

37
 – Igen, édesanyám?
Anyja szenvedő hangon kérleli:
– Indulj gyorsan…
Paval gondolatai összezavarodnak, hirtelen egy szót sem bír kinyögni. Lassan
előrehajol és megsimogatja anyja őszi falevélre emlékeztető kezét.
– Rendben, anyám.
És újra kimegy a házból. A kapuban egyenesen szembetalálja magát a látoga-
tóba érkező Mikkul bácsival és Tatjuk nénivel.
– A nénénk hogy van ma? – kérdezik egyszerre.
Tudván, hogy ez a két ember mennyire szereti édesanyját, Paval még inkább
elkeseredik, de igyekszik sírásra görbülő szájára mosolyt erőltetni.
– Máris visszajövök… Jöjjenek csak be…
Már senkivel sem akar találkozni, így hát nem az utcán indul el, hanem a ker-
tek alatt, mezőkön át tör magának utat. Körülötte egy hang sem hallatszik, csak a
földön fekvő, hóval borított növények zizegnek, miközben a lábához érnek.
Egy korábban káposztáskertként használt veteményesen keresztül halad át. Az
áttetszőre fagyott kékeszöld levelek hóval keveredve hevernek a lába előtt.
*­­ * *
Paval előtt hamarosan felbukkant a két falu határát elválasztó Kasla-patak.
Erről eszébe jutott a nap, amikor édesanyja megbetegedett.
A gyerekek azon a napon hajtották ki először legelni a jószágokat.1 A hó még
nem olvadt el teljesen, a föld is cuppogott a lépteik alatt. Az elszáradt tavalyi
növények között még nem bújtak ki új hajtások, rügyek sem zöldellettek sehol,
de a tavasz friss illata már érződött a levegőben. Az állatok lassan kullognak a
gazban, patáik minduntalan a sárba ragadnak.

1 Ezen a ponton a novella csuvas és orosz változata (ez utóbbit is Eva Liszina készítette) eltér
egymástól. A később megírt orosz verzióba az írónő itt betoldott egy bekezdést, amelyet a történet
alaposabb megértése érdekében közlök (a ford.):
„A gyerekek azon a napon hajtották ki először legelni a jószágokat. Tarje [Sinuk] néni Paljukot [Paval]
a tehénnel egészen a falu végéig kísérte.
– Látod, Zsdanulka [a tehén neve], hát megértük a tavaszt! – simogatta meg a tehén kiálló bordáit.
Most már minden rendben lesz, Zsdanulka, most már a föld fog minket táplálni! – hajtogatta
kitartóan, olyan segítségkérő hangon, hogy Paljuk szabályos rettenettel nézett az anyjára.
Valóban, most már csak a tavasz segíthetett rajtuk. Egész télen Zsdankát óvták: fagyos éjszakákon
beengedték a kunyhóba, miután elfogyott a takarmány, a háztetőről szedték le neki a szénát. Nem
csak Tarje néni tette ezt – a faluban mindenki így élt.
És most, az első tavaszi eső után e hiányos fedelű kunyhók látványa felidézte Paljukban mindazt a
szenvedést, amit e rozzant tetejű viskókban ki kellett állniuk.
Paljuk még emlékezett rá, hogy nézett ki Zsdanka három évvel ezelőtt: jól táplált, fényes, sima szőrű,
színe, akár az érett dióé, egyedül a homlokán volt egy kis csillag alakú fehér folt. Már a háború
első évében kénytelenek voltak járomba fogni. Mekkora erővel, milyen elkeseredetten vergődött
az igában, mennyire rázta a fejét, hogy ledobhassa magáról a hámot… Aztán megszokta. És ezután
szinte a felismerhetetlenségig meg is változott: a nyaka és a lába megnyúlott, meginasodott a sok
szántástól és szekérhúzástól. Emellett a tejére is nagy szükség volt: táplálék, túlélés a családnak,
ráadásul enélkül nem tudták volna kifizetni az adókat, kölcsönöket… Mostanra annyira öregnek,
megviseltnek tűnt, hogy alig tudták elképzeli, hogy tud majd hamarosan szántani…”

38
 A közeli erdő felől kékesszürke köd gomolyog.
Paval megállás nélkül a falu irányába tekinget, feszülten figyel, miközben a
sapkája karimáját markolássza: a lakodalom hangja vajon hallatszik-e már? Ma
nősül Mikkul bácsi, náluk tartják az esküvőt. Anyja azt mondta, induljon haza,
mire megkezdődik.
Mindenki ezt az esküvőt várja, hiszen a háború kezdete óta Senyjalban nem
volt egyetlen menyegző sem. És most Mikkul, aki fél karral tért haza, úgy dön-
tött, megházasodik. Ebben az időben minden héten újabb halálhír jött, minden
házban könny folyt. Mikkul Sinuk nénjétől kért tanácsot, hogy vajon szabad-e így
lakodalmat rendezni. Sinuk maga sem tudta, mit válaszoljon, így végül elmentek
a falu legidősebb asszonyához. „Hallom, ahogy sír, jajong a föld – mondta nekik
az öregasszony –, de ilyen rettenetes háború idején sem szabad csüggedni. Ezért
ha van szerelem, szeressetek, tartsatok esküvőt – most minden faluban kell az
öröm.”
És most erre az esküvőre készül az egész falu. Paval minden hangra felkapja
a fejét.
A böglyöktől kínzott hátú tehenek igyekeznek minél több növényt keresni
maguknak, míg végül az erdő mellé, Kasla régi kiremetének2 helyére tévednek.
Kasla erdejének tölgyei még nem ébredtek fel téli álmukból. Mélységesen feke-
tének látszanak, körülöttük is minden koromfekete, s ez a sötétség nyomasztja a
lelket.
A télen csaknem kiszáradt Kasla-patak medrében mostanra megindult víz
csobogva sodorja magával a korhadt faágakat, rothadó leveleket. A tehenek a túl-
parti ködös, sötét erdőben megbúvó zsenge növényeket észrevéve bánatos bőgés-
be kezdenek, s egyre csak arrafelé nézegetnek. A bátrabbak a talaj szilárdságát
próbálgatva óvatosan lépdelnek a kis patak mentén, majd gyorsan átugranak a
túlsó partra. Pavalék tehene is követni próbálja őket, ám a gyenge jószág elvéti az
ugrást, s míg mellső lábai megállapodnak a túlparton, a hátsók a partfalat elvétve
belecsúsznak a patakba. A sáros mederben folyó víz csak tovább húzza lefelé a
mellső lábaival egyre ijedtebben kapálózó állatot.
A riadt gyerek fel-le szaladgál a patakparton, kődarabokat, nagyobb agyagrö-
göket dobál a tehénnek, az állat erőtlen mellső lábai azonban már nem képesek
megtartani a saját súlyát: beleesik a patakba.
Paval szélsebesen fut a falu felé. A lakodalmi ének hangját most már az erdő
susogása sem tudja elnyomni, vidáman száll a sűrű erdők, harmatos mezők
fölött.

2 A csuvasok ugyan a 18. század óta hivatalosan pravoszlávok, de egészen a legutóbbi időkig
őrizték ősvallásuk emlékeit. Eredetileg többistenhívők voltak, isteneik főleg természeti jelenségek
tiszteletéhez kötődtek. A kiremet egy tradicionális csuvas szentély, ahol áldozatokat tudtak leróni
isteneik előtt. Minden településhez legalább egy saját kiremet tartozott. A szent hely a falun kívül,
általában egy erdőben vagy erdő mellett feküdt. Fakerítéssel vették körbe, közepén egy vagy több
szent fa – legtöbbször tölgy – állt. A fákról lókoponyák, szalagok, isteneknek szánt ajándékok lógtak,
a szentély területén rendszeresen mutattak be rituális állatáldozatokat, a közelben elhaladva pedig
pénzérméket, apróbb vastárgyakat dobtak át a kerítésen. A településekhez tartozó egykori kiremetek
emlékét a csuvasok a mai napig számon tartják.

39
 A kapu tárva-nyitva. A ház ajtaját mintha kiékelték volna, Paval kénytelen
a vállával, könyökével feszegetni. Hirtelen zuhan be a vendégsereg közepébe,
koszos ruháját szégyellve aztán gyorsan el is bújik a kemence mellé.
A vendégek vígan mulatnak. Nem a nevükön szólítják egymást, mindenfelől
vidám „Barátom!”, „Néném!”, „Öcsém!” kiáltás hallatszik.
A nagy vigasság közepette csak két ember ül csendesen: az ifjú férj és feleség.
Az új asszony fejét fehér kendő takarja.3 Csak akkor húzza félre, amikor a kör-
beadott kanalat a szájához emeli: felvillan a harmatos pipacsra emlékeztető ajka.
A férje ránéz és elmosolyodik, épen maradt kezével büszkén végigsimít barna
haján.
Sinuk néni piros szaténingben, hímzett kötényben sürgölődik. Lebegő, díszes
selyemkendője úgy változtatja színét, akár a tengerparti hullámok. Kedvesen
mosolyog, miközben kiszolgálja öccse vendégeit. Őt figyelve – anyját gyakran
szólítják a vendégek – Pavalnak úgy tűnik, rengeteg idő telt el, mire sikerül meg-
szólítania.
Sinuk néni sört tölteni indult a kemence mellé. A tehenet ért szerencsétlenség-
ről értesülve az üst megremeg a kezében. A sör habja lassan a földre csorog.
– Gyermekem, senkinek se szólj a tehénről! Ne zavarjuk meg a lakodalmat.
Hadd mulassanak az emberek.
Be sem tudja fejezni mondandóját, a házigazda éppen táncba hívja. A kezé-
ben levő terítőket gyorsan egy szinte a mennyezetig érő kupac tetejére dobja.
A feltornyozott ruhák megremegnek. Sinuk néni gyorsan eltakarja könnyben
úszó szemeit. Szigorú, idegen, fehér arccal táncol, mint egy mezei katicabogár.
A tánc végeztével visszamegy a kemence mellé, fiának lepényt és sajtot ad:
– Fiam, fuss gyorsan az erdészházhoz. Jakku bácsi ott lesz, kérj tőle segítséget.
Megyek én is, amint véget ér a lakodalom.
Paval máris szalad visszafelé. Az erdészházban nincs senki. Mit tegyen hát –
visszafut a tehénhez. A patakpartról lenézve rémisztő látvány fogadja: az estére
felgyülemlett vízből már csak a tehén feje és remegő háta látszik ki, az állat riad-
tan forgatja a szemeit és halkan segítségért bőg.
– Nemsokára jön anya… – próbálja nyugtatni a gyerek az állatot és saját
magát is.
Kiveszi a zsebéből a lepényt és a sajtot, de nincs szíve a bajba jutott állat előtt
enni, végül hátat fordít neki és arrébb oldalog.
Esteledik. A föld mintha a távolban egyesülne a sötét felhőkkel, horizontjuk
egyre nyomasztóbban nehezedik a tájra. A patak zúgása hallatszik. A kiremet ősi
fáira akasztott ajándékokat szellő lengeti. A rémült, átfagyott gyermek mozdulat-
lan tekintettel mered a falu felé.
Egyszerre csak kötelet cipelve Sinuk néni és Majuk néni közeledik. Gazdáját
meglátva a tehén újra bánatosan bőgni kezd.

3 A csuvas hagyományos esküvői népviselet része a menyasszony fejét teljes egészében eltakaró, váll
alá érő fehér kendő, amelyet a szertartás alatt és után is viselnie kell. Szintén az esküvői tradíciókhoz
tartozik, hogy a rokonok három nappal a menyegző kezdete előtt sört főznek. Ezt a sört aztán az
ifjú pár összeadása után egy nagy merőkanálban körbeadják, ekkor a fiatal feleségnek is meg kell
kóstolnia.

40
 – Huska4 szívem… – szól hozzá gyengéd hangon Sinuk néni –, nem volt erőd
átkelni a patakon, te szegény…
Sinuk néni hurkot köt a kötél végére, és néhányszor az állat felé hajítja, míg
végre fennakad a tehén szarván. A kötél végét húzó embereknek a tehén is próbál
segíteni, de hiába tapos, vonaglik, teste már teljesen beleragadt a sűrű, tapadós
agyagba.
– Ezzel nem megyünk semmire, hajnalra meg fog fulladni – szól Sinuk néni,
azzal elkezd vetkőzni.
Majuk néni kiabálni kezd:
– Sinuk! Elment az eszed?
– Hagyjál, Majuk! Paval, te meg ne sírj! Egyedül ez a tehén táplál minket, mele-
gíti a házunkat. Tudjátok, hogy nélküle nem maradunk életben.
Sinuk néni jajongva ereszkedik a zúgó patak jéghideg vizébe. A jeges víz
sodrában egyensúlyozó asszonyt el-elnyelik a hullámok. A tehén egyre keserve-
sebben bőg, míg végül a patakban botorkáló Sinuk megragadja a szarvát. A jobb
kezével kapaszkodó embert a víz egyre mélyebben húzza lefelé, fuldokolva kap-
kodja a levegőt. Lassan aztán a tehén másik oldalára kerül. A víz alá bukik, csak
néha emelkedik ki levegőt venni, s közben a tehén mellső lábait a sárból kihúzva
rájuk erősíti a kötelet.
Lassan lépdelve, a tehenet a kötélen maga után húzva Sinuk néni elindul a part
felé. A felkelő csillagok megvilágítják vizes testét, körülötte csillog a víz.
A patak csobogásának hangja keveredik a tágas mezők felett szálló lakodalmi
énekkel:
Ki e szép vőlegény, ej, Mikkul az,
Ki e szép menyasszony, aj, Tatjuk az…

Sinuk néni ujjait a patak partjába vájva próbál felfelé kapaszkodni. Az ott fel-
gyűlt hókupac egyre csak csúszik, csúszik a mellének, ő azonban azt félrekotorva,
a patakparti növényekbe kapaszkodva kitartóan mászik felfelé. Majuk néni és
Paval segítségével végül kikászálódik a mederből és lehanyatlik a sáros, fagyott
földre. Majuk néni a saját kabátjába burkolja, lábait gyapjúkendőbe göngyöli,
sáros lábfejére kalucsnit húz.
Jakku bácsi futva érkezik.
– Ejj, ejj, Sinuk… Mindjárt megfagysz… Fuss! Fuss az erdészházhoz, fuss, amíg
csak kitart az erőd!
Sinuk néni apró, bizonytalan léptekkel elindul.
Az égen már kigyulladtak a csillagok. A patak tetejét lassan vékony jégréteg
fedi be, a meder körül ropogósra fagynak a növények.
A három ember hosszan próbálkozik, mire a mellső lábainál megkötött tehenet
sikerül kihúzni a partra. De aztán hiába húzzák-vonják az állatot, sehogy sem
sikerül lábra állítani: a hátáról jégdarabok hullanak, a fagytól megmerevedett
négy láb négyfelé csúszik a földön. Végül aztán a földbuckákon keresztül botla-
dozva sikerül az erdészházhoz vonszolni.

4  Csuvasul „huskának” nevezik a homlokán fehér szőrű tehenet, lovat, juhot.

41
 Mire odaérnek, Sinuk néni már a házban fekszik, egy kabáttal letakarva.
Elenkka néni épp a kemencét fűti. Jakku bácsi szénát ad a tehénnek, lábait gyapjú-
kendővel dörzsöli. A tehén egyre mélyebbeket lélegezve, lassan a saját lábára áll.
Így telt el az éjszaka. Reggel aztán Paval anyjával és a tehénnel visszatért a
faluba.
* ­­* *
Akkor még nem lehetett tudni, hogy Sinuk nénin nyomot hagy-e majd a Kasla-
patak mellett töltött éjszaka. Meg fog-e betegedni? Életben marad-e?
De úgy tűnt, Sinuk néni baj nélkül megúszta. Sőt, mintha az átélt szenvedés
még erősebbé tette volna: nyáron olyan szorgosan dolgozott, mint senki más a
faluban. A gabona betakarítása után azonban ágynak esett, beteg volt, feküdt
egész télen. A tavasz eljöttével újra lábra állt. Sok év telt már el a Kasla-pataknál
történtek óta, de Sinuk néni sosem vonta ki magát a nyári munkák alól. Ám
telenként mindig erőt vett rajta a betegség. Idén nyáron azonban már végleg
elveszítette az erejét.

… Paval megérkezik az állatorvoshoz. A magas kerítéssel körülvett épületből

kátrányszag árad. Paval megkerüli a házat, és leül egy rakás tűzifára. Ott aztán
gondolkodóba esik: minek jött ő ide? Mérget venni? Dehát ez ostobaság!
Hiába a meleg ruha, az ember már előre borzongani kezd a hidegtől, mielőtt
beköszönt a tél. Paval keresztbe fonja a karjait a mellkasán, keze fejét a hóna alá
rejti. Úgy ül ott, akár egy szárnyaszegett madár. Sokáig marad így. Semmire sem
tud gondolni.
A lába előtt egy virágszál hajladozik. A gyönyörű kis virág a szeme láttára
töpörödik össze a fagytól és a ráhulló hótól.
Paval – hopp! – hirtelen felpattan. Felkapja a fejét, körbepillant. A világ, anél-
kül, hogy eddig észrevette volna, hirtelen megváltozott. A kora reggel óta kavar-
gó felhők megálltak. Paval megrázza magát, és gyorsan elindul visszafelé.
Enyhült az időjárás. A domb teteje lassan kibújik a hó alól. A nap is, amely
már hosszú ideje a felhők fodrai mögé rejtőzött, most előbújt, hogy megmutassa
magát.
Paval gondolatai újra összezavarodnak. A nap jut az eszébe. A tudósok szerint
valamikor ki fog aludni, és minden elsötétül. De mi lesz akkor? Hogyan is lehetne
a lelket melengető fény nélkül élni?

… A fehér mező közepén fejét a két kezébe temetve egy gyermek sír.
„Napocska, ne menj el, ne menj…”
A nap lassan nyugovóra tér. Mintha egy ünnep érne véget.
„Ne hagyj itt, napsugaram…”
Az életnek folytatódnia kell… A lelkünkben ott él napfény, és egész életünkön
át ott él a vágy is, hogy újra és újra lássuk, akár csak egy pillanatra is…
„Drága napfény! Gyönyörű napfény! Hogy élhetnénk nélküled?”

(1971)
Takács Melinda fordítása

42
Kiss Benedek
Élettöredékek

Puskin-ünnepségek, Moszkvában 1973-ban

Nem tudok jól tájékozódni az időben. Az időmben. Lenyűgöz, hogy például
képzetlen tanyasi emberek szinte minden napra emlékeznek, amit megéltek,
mondjuk az 1930-as években. Én legtöbbször csak megsaccolom, mikor mi
történt velem, különösen az 1970-es évek után. De egy időpontra élesen emlék-
szem: 1973-ban kiküldtek a „hatalmasok” Moszkvába, a hagyományos Puskin-
ünnepségekre. (Hogy kik voltak, mik voltak, máig sem kutattam, pedig érdemes
lett volna.) Természetesen nagyon örültem neki, hisz még írószövetségi küldött-
ként sehol külföldön nem jártam, és kitüntetésnek vettem. Egy alkalommal előtte
találkoztam a Hungáriában Kormos Istvánnal, aki mondta, hogy előző évben
ő volt künn, mégpedig kettesben. Már nem emlékszem, ki volt a kísérője, de ő
akkor engem választott volna (s választott is) maga mellé, de az illető „felsőbb-
ség” ezt nem engedélyezte. Ekkor viszont engem magamban küldtek ki, holott
rendszer volt, hogy mindenhonnan ketten voltak a küldöttségben. Sokat nem
mondott róla, de azt hangsúlyozta, hogy készüljek rá, föl kell majd szólalnom.
Hogyan? – gondoltam, hiszen sem szerkesztői, sem könyvkiadói tapasztalataim
nem voltak, s Puskinról is csak annyit tudtam, amennyit egy középiskolát-egye-
temet végzett átlagpolgár tudhat. S még csak nyelvismeretem sem volt, még
konyhanyelvi méretekben sem. De ezekről gyorsan elfeledkeztem, gondolván,
majd csak kivágom magam.
Ám legelőbb is arról volt szó, mit is vegyek fel, miben jelenhetek meg – „ruha-
táram” ugyanis nagyon szűkös volt, s ilyesmire nem is gondolnak a „fennen
levők”. Szabadúszó, kis jövedelmű költő voltam, s bizony be kellett szereznem
néhány holmit. Volt egy drapp nadrágom, amit egy barátom segítségével párhu-
zamos szárúra alakíttattam csekély pénzen, de hát ez még nem elég. Feleségem
vett hozzá egy fekete, alexandriai jelzésű bőrdzsekit, mi faromat is alig takarta.
Egy-két ing, egy barna félcipő, s készen voltam az útra. Párom továbbra sem volt.
– Költségekbe verve magunkat, végül elindulhattam az útra. Vonaton utaztam,
akartam látni a sztyeppét. Bár lebeszéltek volna róla! Rosszul kezdődött az egész
– feleségem a csomagokat cipelve, a nagy igyekezetben nagyot esett, harisnyája
végig fölszakadt, vérző térdéről nem is szólva. De sietnünk kellett a Déli metróig.
Végül elhelyezkedtem a hálófülkés kocsiban, én jókedvűen, Kati viszont aggo-
dalmasan nézett utánam. Egyedül voltam a fülkében.
Az egész úton nem történt semmi különös, leginkább szundikáltam. A kedves
„gyezsurnájától” kértem egy-egy teát, de különben semmi nem történt. Ember

43
sehol, vetések sem – hol vannak a híres ukrán és orosz rozsmezők, búzamezők?
Legnagyobb „élményem” talán az volt, hogy Kijev után láttam egy alig paraszt-
portányi földet megművelve az óriási sztyeppe zöld birodalmában, s rajta egy
gazda kötőféken egy tehenet legeltetett. Hát ezért utaztam én vonattal?! Moszkva
felé járva végre akadt egy útitársam, egy katonatiszt, de nem jutottunk sokra
egymással – mindjárt be is vágta a szundit. Végre becsorogtunk a nagy moszk-
vai állomásra. Lekászálódtam csomagjaimmal a peronra, a tömeg eltűnt – sehol
senki, pedig úgy volt, hogy várni fognak. Én is vártam vagy tíz percet, aztán
úgy gondoltam, hogy „Szergej nem fagy meg”: kicipekedtem csomagjaimmal a
taxiállomásra, az volt, beültem az első kocsiba, s azzal irány a Szojuz Piszátyelej,
azaz az orosz írószövetség. Tudták a címet, s krajcárban fizettem. Beóvakodtam
a híres Rosztov-ház híres udvarába, s szinte ahogy igazoltam magam, berontott
nagy virágcsokorral egy fiatal lány, hogy ő lesz az én tolmácsom, s hogy tűntem
el a pályaudvarról, merthogy ő ott várt, s nem talált. Tudtam, hogy nagyot hazu-
dott, de ráhagytam, nem csináltam belőle ügyet, örültem, hogy megvagyok és jól
vagyok. Még ő duzzogott egy jó sort, végül megnyugodott. Kiderült, Nyinának
hívják, s Pesten végezte az egyetemet. Elkísért a szálláshelyemre, a Moszkva
Szállóba. Ez kellemes helynek tűnt, s aztán ahogy elhelyezkedtem, új cipőmben
nekivágtam Moszkva-látni, jól körülszemlélve, hol is vagyok, hová kell majd
visszatérnem. Bementem a városba, egy súlyra mért fagyit is elnyalogattam, s
az áruházban találtam Egri Bikavért, vettem egy palackkal. De mivel sántítottam
bejáratlan, új cipőmben, hamar visszafelé vettem az irányt. A Moszkva Szálló
előtt megálltam, s észrevettem, hogy négyzetes alapterületű, s hogy négyfelől
négy ugyanolyan bejárata van. Itt adódott az első gikszer – melyiken is jöttem én
ki? Ki tudja? Végül beléptem a legközelebbi ajtón, s emeletemre irányítottam a
liftet. De biz csalódnom kellett. A folyosón a szobaasszony váltig magyarázott,
hogy rossz helyen járok, amit csak körülbelül értettem, s csak az volt világos,
hogy bár minden ugyanolyan, ahonnan kijöttem, nem ez az. Mutattam a kulcsot,
erre ő is mutogatni kezdett, de tanácstalanságomat látva megsokallta falusias-
ságomat, elvette a kulcsot, s a folyosó végén, több akadályt megszüntetve, egy
másik ugyanolyan folyosóra vezetett, s pár kanyar után végre szobámban talál-
tam magam. Az új cipőtől lábam nagyon sajgott, hólyagos lett.
Időközben megérkeztek a delegátusok a szélrózsa minden irányából, szinte
szokás szerint kettesével. Este, a vacsora után a fiatalabbja, velem együtt, egy
tágas teremben jött össze. Ismerkedtünk. Ehhez nekem soha nem volt adottsá-
gom, két perc után elfelejtettem, akit bemutattak vagy bemutatkozott. Sör is volt,
s úgy tetszett, jó társaságban vagyok. Nagy volt a zűrzavar, próbáltunk felsza-
badultan viselkedni. Egy idő után ajánlottam, hogy énekeljünk nemzeti népda-
lokat, s ezt el is fogadták. Ez szívemhez közelálló dolog volt. Én kezdtem persze,
a Lovamat megkötöm című népdallal, s nagyon harsogott, hogy „inkább leszek
betyár az alföldi pusztán, mintsem legyek szolga a császár udvarán”. Szép sike-
rem volt, s kérték a fordítást, amit valahogy elmakogtam, s nagyon bólogattak.
Aztán persze más is énekelt, konyak is akadt, és sikerült jól becsípnünk. Jellemző,
hogy utána a szobámból megpróbáltam otthon a feleségemet fölhívni, és nem
jutott eszembe a számunk. Anyósomékat hívtam föl, akiknek száma jellemző

44
módon fejemben volt, s tőlük kérdeztem meg a miénket. Eddig hát nem történt
nagyobb baj. Nem tudom, hogyan aludtam el.
Másnap délelőtt vonatra ültettek bennünket, s indultunk a Puskin-emlékhelyek
felé. Úgy adódott, hogy a KGST-országok fiataljai egy tágas kupéban jöttek össze,
s vidám beszélgetés, viccelődés közben történt az első gikszer. Egy jópofáskodó
román „szóvivő”, akit erre képeztek ki, és természetesen jól beszélt magyarul
is, azt kívánta, hogy szentesítsem a román politikát, vagyis hogy még sehol sem
voltak olyan nemzetiségi jogok, és sehol sem oldották meg jobban a nemzeti-
ségi kérdést, mint Nagy-Romániában. Atyaisten! Jól tudtam, mi van Erdélyben
a magyarokkal, s felháborított a dolog. Nem vagyok beszélő ember, különösen
erre kiképzett csibészekkel, s nem tehettem mást, mint fölálltam, rájuk csaptam
az ajtót, fülkémbe mentem, s fölbontottam a tegnap vett Egri Bikavért, különösen
hogy láttam: a szomszédos fülkében magukba roskadva szomorkodnak a cseh és
szlovák küldöttek, akik bizonyos okok miatt szinte büntetésben vannak – közel
volt még a Dubček-féle nagy politikai botrány, a KGST-országok bevonulásá-
nak ideje. Átszólítottam hát magamhoz őket, és együtt ittuk meg a bikavért. Ez
azután nem sokat jelentett számukra, mert bár nagyon egyetértettünk, a későbbi-
ekben elég megalázkodó módon igyekeztek a társaságokba betagozódni.
Másnap reggel az első Puskin-kegyhelyen ébredtünk. A reggelinél a románok-
kal egy asztalhoz kerültünk, s Nyina irult-pirult, ebből leszűrhettem, hogy együtt
töltötték az éjszakát. Erre volt rendelve, bár nem így. Egy hajtásra húztam le a
vodkát, s bosszankodtam, különösen, hogy orosz nyelvű beszélgetésükből kivet-
tem, hogy az idősebb, a kitenyésztett pojáca azt kérdezte Nyinától – mivel máso-
dik kötetemet neki vittem –, hogy ugye rossz költő is? Mármint én. Ám Nyina azt
válaszolta, hogy egyáltalán nem, nagyon is jó költő. (A másik, fiatalabb román író
viszont jó érzésű embernek mutatkozott, távol is tartotta magát „cikizésemtől”,
s szimpatikus fiatalnak ismerhettem meg, akit az idősebbik igyekezett manipu-
lálni, de nemigen hagyta magát.) A programról semmit sem tudtam, de kiderült,
hogy megkoszorúzzuk Puskin ravatalát és katafalkját egy kegyhelyen. Majd. Erre
én vállamra terítettem borjúbőr, fekete egyiptomi lajbimat, s elkezdtem külön
utamat járni. Elsétáltam messze a városkában, amíg egy tavacskára nem bukkan-
tam. Gyönyörűen sütött a nap. Lajbimat leterítettem a tiszta fűbe, ráheveredtem,
s néztem, hogy a tó két partján milyenek az emberek. Az asszonyok, mint mindig
is, kijártak a tóra mosni, s még a sulykok tisztító csattogása is jól odahallatszott.
Csak eggyel nem tudtam mit kezdeni. A békák nem „kunkogtak”, mint nálunk,
hanem világosan azt brekegték, hogy: vot, vot, vot… Magyarán: íme, íme, íme…
Így mutatnak be különös tisztességű imádságokat az Úrnak, és utána jön a
Goszpodi pomiluj!? – Föltápászkodtam a fűből, s indultam vissza szálláshelyünk
felé, mert éreztem, hogy jól eljárhatott az idő. Jól sejtettem, mert a küldöttek ala-
kulatformát öltve jöttek szembe velem, s míg a zöme integetve elmasírozott mel-
lettem, besuttyantam az utolsó sorba. Valami templomba, urnatiszteletre jöttünk
össze, a pópák persze nagy fehér szakállúak voltak, próbáltam részt venni a szent
áhítatban, de nem nagyon sikerült.
Délután megkezdődtek a „beszélős” programok. Egy domboldali hatalmas
szabadtéri színpadon léptünk fel. Az odavezető út mellett kis bódékban könyve-

45
ket árultak, s tolmácskám ujjongva mutatta, hogy egy új, Jeszenyinről szóló ritka
tanulmánykötetet sikerült vennie. Aztán jött az ünnepi délután. Leültettek ben-
nünket körívben a tágas színpadon, pár lézengő hallgató és szép számú kivezé-
nyelt diák ült a nézőtéren: a közönség. S elkezdődtek a szónoklatok, a küldöttek
„hozzászólásai”. Röpködött egy kifejezés, a „tirázs”, s mivel nem értettem, Nyina
mondta, hogy a Puskin-kötetek különböző országokban kiadott példányszámait
jelenti. Hát ehhez ugyan én egy mondatot sem tudok elmondani – fogalmam
sincs, Magyarországon hogyan is áll ez. Mikor már a műsor felénél tarthattunk,
tolmácskám szólt, hogy hamarosan nekem is beszélnem kell. Istenatyám! Tíz
percem ha volt, hogy összeszedjem gondolataimat, és kis zsebjegyzőfüzetemben
néhány dolgot följegyezhessek. S már szólítottak is, én következtem. Puskin és
Petőfi hasonló végzetéről beszéltem, a cári politika huncutságairól és az 1849-
es szabadságharcunkat leverő cári invázióról, hogy mindketten ugyanannak a
hatalmi ármánynak estek áldozatául. – Elég jól megtapsoltak, de utána a románi-
ai „szépfiú” meg nem állhatta, hogy szóvá ne tegye: ez a magyar még a Puskin-
emlékműsorba is belekeveri Petőfi nevét.
Kora reggel újabb Puskin-emlékhelyre utaztunk az autóbusszal, s közbeejtet-
tük azt a föld- és faerődítményt, ahol a híres Rubljov-film egyes részeit forgatták.
Nevére éppen úgy nem emlékszem, mint általában az egyes helyszínek nevei-
re sem, s a jókora folyó nevére sem, aminek innenső partján megálltunk. Ám
elsőként ugrottam le a buszról, s egyenest a folyópartra futottam, s kavicsokkal
kezdtem „kacsázni” a vízbe. A fegyelmezett küldöttek csodálkozva vagy meg-
döbbenten nézték. Amerika sok-sok országából, egész Európából és Ázsiából
toborzódott a tisztes társaság. Csuda kedvem volt, az időjárás kitűnő. Aztán
átbuszoztunk a hídon, s megszemléltük, körüljártuk a nevezetes faszerkezetű
építményt. Itt is én végeztem legelőbb, s visszafelé futva a buszhoz, hanyatt
dőlve elhevertem az út menti zöld fűben. Nem sokáig maradtam egyedül: a
szimpatikus fiatal román fiú nagy mosollyal igyekezett utánam, s ő is hanyatt
vágta magát mellettem. Mindez egy szó nélkül történt. Onnan aztán Pszkovba
utaztunk, s megnéztük azt a várat is, amit Báthori István lengyel királyon és
erdélyi fejedelmen kívül soha senki sem tudott elfoglalni. Vezetőink nagyon
méltányosan beszéltek róla, dicsérve harci vitézségét is. Jó volt ott akkor
magyarnak lenni. De hamarosan mindent elrontottam. A várból visszafelé jövet
az út mentén futott egy árok, vízzel, apró, zöld levelibékákkal, és természete-
sen tavaszi virágocskákkal. Hirtelen támadt egy ostoba ötletem: jópofáskodni
akarván fogtam egy csöpp kis zöld békát, odasiettem vele tolmácskámhoz, s
mint valami ékszert, kezébe csúsztattam. Mikor látta, hogy mi az, felvisított, az
egész sereglet nyomban mellette termett, s eldobván a békácskát, hisztérikusan
rázta a kezét. A társaság is vele együtt horkant fel, s a fiatal mongol költő (akire
addig nem is figyeltem – de kire is figyeltem én akkor elveszettségi tudatom-
ban?) hirtelen az árokpart mellé kuporodott, tépett egy kis csokor virágot, s azt
nyújtotta át a még mindig vonagló Nyinának. Láttam, nem jól sült el a csíny, sőt,
eléggé magam ellen hangoltam az egész társaságot. S akkor a mongol fiú mellém
furakodott, átölelte a vállamat, s egyre azt suttogta a fülembe, hogy egyin krov!
Egyin krov! – Balgaságomra jellemző, hogy nem értettem, csak később tudtam

46
meg, mit is jelent a „krov”: vagyis azt sugdozta nekem úgy, hogy a többiek ne
hallják, hogy „egy vér vagyunk!”. Egy vér vagyunk!”…
Este aztán nagy ülőfogadás volt. Egy hatalmas terem, több mint 100 főre
terítve. Minden csillog-villog, az ember a terítékek között ki sem ismeri magát.
Rengeteg felhozatal, pezsgők, vodkák, és persze sok kaviár. Párolog a finom
leves, gyönyörű húsok mártásban vagy szűzen. Nekem inkább szűzen. És
nem csak tósztok – egyvégtében a külföldi (alattvalói?) felszólamlások. Nem
figyelek oda, mert úgysem értem, de fülembe cseng mégis a milliónyi „tirázs”,
vagyis a kiadási példányszámok, amiket a különböző jeles országok Puskin
műveiből kiadtak. S hogy kultusz van a világban – Puskin-kultusz… Én csak
eszegetek-iszogatok, mert mi mást tehetnék, tolmácskámmal már alig váltunk
szót. De hirtelen szinte elsápadok, mert az ötlik eszembe: mi lenne, ha nekem
is beszélnem kellene? Mit tudnék, uramisten, hány „tirázs”-t tudnék mondani?
S közben egy kicsit el is visz a ló – hát persze, Ivánról, Ivánról kellene szólnom!
S még végére sem érek a mentő gondolatnak, mit hallok a dübörgő műsorve-
zető „elvtárstól”? (ezt eredetiben kell ideidéznem): „A tü, Benedek Kiss, tü
nye hócses k nam nyisto szkazaty?” Magyarán: Hát te, Benedek Kiss, te nem
akarsz nekünk semmit sem mondani?! Forgott velem a világ, fölkecmeregtem,
s körülbelül a következőket mondtam: – Nem számítottam hozzászólni, mivel
otthonról erre nem kaptam felhatalmazást és adatokat, de miközben hallgat-
tam barátaimat, én is készítettem magamban egy pohárköszöntőt, engedjék
meg, hogy ezt mondjam el. 1944-ben másfél éves fiúcska voltam, szőke hajú,
és nem emlékszem semmire. Családom­ban beszélték, hogy egy orosz tiszt és
tiszti szolgája, Iván lakott egy ideig nálunk, hozzánk beszállásolva, mivel a
Duna vonalánál egy időre megálltak a harcok. Iván fiatal katona volt, s olyan
volt, mintha nagyapámék gyermeke lett volna – tüzelőt vágott, fűtött, vizet
húzott, mindenben segített, s azt mondta, hogy mivel árva fiú, senkije nincsen,
ha véget érnek a harcok, visszajön, és a mi fiunk lesz. Aztán, mikor megindult
a hadoszlop, Iván a sorban vagy két kilométeren át vitt, vitt ölében a csator-
náig, s csak akkor adott vissza a sorok mellett kétségbeesve futó édesanyám-
nak. És nem jött vissza. Dunaföldvárnál nagy harcok dúltak az átkelésnél, s
bár nagyanyámék sokáig várták, végül azt mondták: Szegény Iván, biztosan
elesett… Én most erre az árva kiskatonára, az Ivánra emelem poharamat! –
Leroskadtam, s ugyanakkor kitört az őrület. Mindenfelől poharukat felkapva
rohantak felém koccintani a küldöttek, köztük az Operaház kiváló basszistája,
ki hivatalból volt ott, és szép dalokat énekelt, mondván, hogy ő is Iván, és Iván
volt a szovjet hadsereg katonáinak fele! Nem győztem koccintani, tolmácskám
meg fordítani, tán magamnál sem voltam, de éreztem, hogy most valami
pokolitól, valami jóvátehetetlentől megszabadultam, s mint a cigarettahamu,
roskadtam magamba.
Másnap továbbvonultunk Nyugat felé, a hajdani Puskin-birtokok felé.
Útközben meglátogattunk egy működő orosz katedrálist, tele imákat mormogó,
fehér hajú és fehér szakállú pópával – ez is emlékhely volt. Aztán egy természet-
be – nagy parkba – szépen beillesztett, elég gazdag múzeumot. Onnan jutottunk
estefelé a Puskin-birtokokra. Tolmácskám már gyakran el-elhagyogatott, így

47
zömmel magamba merülten élvezhettem a langyos tavaszi estét, s az itt is, ott is
fölhangzó orosz népdalokat. De lassan-lassan (sőt: nem is annyira lassan) elkö-
zelgett a hazautazás időpontja is.
Ám még hátravolt Moszkvában egy nagy program. Bár a fiatalabbak este
hívogattak táncolni, ezt természetes módon kihagytam. De jött még utolsó napon
a búcsúest.
A Csajkovszkij-teremben kellett fellépnünk. Nyalkán (már aki hogy) meg is
jelentünk, s vártuk a színfalak közt, hogy ránk kerüljön a sor. Nekem zsongott a
fejemben előre a sok „tirázs”, a terem megtelt – atyaisten, mi készül itt? S eljött a
„bevonulás” perce is. Ösztönösen mindenkit magam elé engedtem, s mikor utol-
sónak maradva nagyot szólt a gong, hirtelen ötlettel visszatántorultam, majd kis
tétovázás után benyitottam a nézőtérre. Már zúgott a taps, de az első sorban le
tudtam ülni a főszervező „nagyasszony” és a tolmácsom mellé. Hát így! A tolmá-
csom is a nézőtéren! Engem meg be akartak küldeni az oroszlánbarlangba! Alig
emlékszem valamire. Az impozáns terem néha fel-felmordult, s az emelvényről
persze nem vers – hamuka és a „tirázs”, „tirázs” hangzott. De a színpadon a
küldöttek egyre-másra jöttek rá, hogy én a nézőtéren vagyok, s lemosolyogva
integettek. De észrevettem, hogy az egyik főnök: a dekoltált „nagyasszony” azt
súgja a tolmácskámnak, hogy szabadulj meg tőle mielőbb! Nem vettem szívemre,
különösen, hogy amikor véget ért az est, és kiszédelegtem, az áskálódó román
hapsi megvárt, és mint korábban a mongol költő, átölelt, és megnyerően azt
mondta: Honnan tudtad te megint, hogy hogyan lesz a legjobb?!
Elköszöntem, akitől kellett, és Nyina hazakísért szobámba. Megrendelte
koránra a taxit, aztán mondta, hogy hajnalban ébreszteni fog, majd ő is hazament.
Megkönnyebbült lélekkel csomagoltam – előtte vásároltam néhány ajándékot.
Nyugodtan aludtam el, s tolmácskám tényleg korán ébresztett. Mondta, hogy itt
a taxi, s hogy nem lenne-e baj, ha nem kísérne ki a repülőtérre – biztosan egyedül
is meg tudnám oldani. Nem voltam tőle elragadtatva, hiszen már érkezésemet
is hazugsággal intézte el, de azt válaszoltam, aludjon csak nyugodtan, rendben
lesz minden. Mint ahogy rendben is volt. Találtam ott egy hazatérő magyar cso-
portot, s papírjaikról lemásoltam a magam kiutazási dokumentjeit. S mikor végre
a gépen voltam, úgy éreztem, hogy most már akár le is zuhanhatunk – csak el
innen, el!
Otthon persze nagy örömmel fogadtak, s mikor kipihentem magamat, „szöve-
geimet” bevittem Nagy Lászlónak az ÉS-be, aki közölte is, majd Juhász Ferenchez
látogattam az Új Írásba. Megkérdezte, nincs-e kedvem Korfu szigetére látogatni,
mert most ott lesz költőtalálkozó. Persze, egyedül. Rémülten utasítottam vissza,
mert úgy gondoltam, magamban én már nem vagyok hajlandó külföldre menni.
De aztán eltöprengtem, hogy a Moszkvába így küldő „hatalmasságoknak”,
„potentátoknak”, akik koncként küldtek ki, s talán biztosak is voltak benne, hogy
nagy szégyent vallok, mindegy volt, hogy nemzetemre, kulturális és irodalmi éle-
tünkre micsoda rossz fényt hozhat, ha ott nagy kudarc vár rám?! – Aztán később,
mikor valakinek meséltem moszkvai megpróbáltatásaimról, ugyanazt mondta,
mint ahogy hajdan Bécsben, a magyar nagykövetségen intéztek el: Minek men-
tem oda?

48
Barátok, játékok
2018. június 20. éjjele van, tombol a kánikula, naponta 30 °C fölött a hőmérsék-
let, s nekem gyászban van a szívem. Réges régi barát fekszik holtan, akivel ezer
szállal kötődtünk egymáshoz. Angyal Jánosról, minden ismerős és barát köz-
kedvelt „Jancsi bácsijáról” van szó, aki antológiánk, az Elérhetetlen föld szerkesz-
tőjeként szerepelt, s aki Oláh Jánossal – istenem! Ő is nemrég ment el – közösen
járta a kiadóhivatalokat, szerkesztőségeket, s így elsőként kapta a sorozatos és
szégyenteljes elutasításokat. Ő nem költő volt, hanem elméleti ember, aki meg-
fordult az Új Írás szerkesztőségében, majd a Művelődési Minisztériumban, míg
végül a vidéki lapokat anyagokkal ellátó Központi Sajtószolgálat vezetője lett,
helyileg abban a nagy sajtóházban, ahol több napilap, köztük a Népszabadság
szerkesztősége is trónolt. (Innen származik a Jancsi bácsi elnevezés, aminek érde-
kes története van. Egy fiatal kislány, aki a telefonokat ügyelte, a folyosó túlolda-
láról, mikor barátomnak hívása volt, így kiáltozott: – Angyal! Telefon! Barátom
egy idő után így oktatta ki a szemtelen fruskát: – Ide figyeljen, kislány! Magának
én lehetek Angyal úr, vagy Angyal elvtárs, vagy Jancsi bácsi – de pusztán Angyal
nem lehetek! – S ettől kezdve mi, barátok is Jancsi bácsinak neveztük.
Nevezetes hely volt számunkra akkoriban a Központi Sajtószolgálat Irodája!
Nagyon sok fiatal költő és író megfordult ott, büfé is működött kávéval, hideg
sörökkel, s legtöbbször ott könyökölve vitatták meg a hozott anyagokat. De mi,
vagy 3-4-en, nem anyagokat vittünk, hanem számunkra szent kártyateremmé vált
ilyenkor (szinte napról napra) az iroda. Ennek előzménye is volt: sokáig a közeli
Népszava-szerkesztőség kulturális rovata is adott helyet az ultisoknak, a mun-
katársak is nagy zsugások voltak, sőt adódott még egy extra lehetőség: az alag-
sorban nagy pingpongcsatákat is vívtunk Kiss Dénessel és Tamás Menyhérttel, s
korán meghalt Werbőczi Tónival. Persze ide verseket is vittem az akkori Szép Szó
címen nevezetessé vált bátor rovatba, a főnök Gerő János prózaíró volt – persze
inkább kommunista, mint író –, s ő tartotta a hátát. Nagyon tisztességes ember
lévén, nemcsak engem, de Utassyt is bőven pártfogolta, aki nem ultizott, nem
pingpongozott, de bátor verseket írt, s mint akkoriban szinte utcán élő ember-
nek, elintézték, hogy napi ebédet kapjon. De itt, a Népszavánál volt újságíró az
idősebb korosztályból Szalontay Mihály is, aki aztán, mint megkerülhetetlen
barát, „lecsatlakozott”Angyal Jancsi bácsihoz, s szinte naponta találkoztunk
nála. Érdekes színfolt volt köztünk a fiatal, grafikákat és verseket egyaránt hozó
Szikszai (Papp) Karcsi is, de a Sajtószolgálat tekintélyét az is erősen fokozta,
hogy Jancsi bácsi kitalált egy pályázati formát (pénzt is szerzett hozzá): a rövid
terjedelmű kisprózák, a kiveszett tárcák pályázatát. Ez nagyon életrevaló ötlet-
nek bizonyult, sokakat (főként fiatalabb írókat) vonzott, s bár évről évre Lázár
Ervin nyerte a versengést, ez még emelte a pályázat rangját. Így csapódott pél-
dául a Sajtószolgálathoz Horváth Péter, fiatal író és színész barátom, vagy Ervin
felesége: Vathy Zsuzsa, Béres Attila, vagy – akiről külön kell szólni – Deák Mór.
Ő nagyon fiatal és nagyon ragaszkodó barátunkká vált, nagyon kusza, össze-
vissza életet élt, egyike volt a három D betűs matróznak, akik az irodalomba
nyergeltek át – Döbrentei Kornélnak, Dobai Péternek, ő meg volt – névváltoztatás

49
után – Deák Mór. Végzettsége csak a tengerészeti középiskola volt, s hányatott
életében nem is volt hajlandó magasabb, használhatóbb diplomát szerezni.
Édesanyja második házasságában Siófokon lakott, s bár mostohaapjával sokáig
nem tudott megbékélni, kényszerűen az volt az ő lakása is. És nagyon ígéretes
verseket (és kisprózát) írt. Ugyanakkor a kordivatnak megfelelően nyáron is feke-
te bőrnadrágban, kiscsizmában járt, s szerette volna az akkori „aranyifjak” életét
élni, de ahhoz pénz is kellett volna, s azt az alkalmi munkák s a szűkös édesanyai
támogatások nem tették lehetővé. De számunkra is akkor még a szemmezőnk
peremén szereplő távolabbi lehetőség volt, s nagyon messzire attól, ahogy jó pár
év múlva, hármunk barátságát (mármint Jancsi bácsi, ő és jómagam) fellengző-
sen a három királyoknak aposztrofálta. – Ez a laza ultikör tulajdonképpen, tagjai
korát illetően, három generációt képviselt: Szalontay Misi bácsi, mint korelnök,
apja lehetett volna Jancsi bácsinak és nekem is, mint ahogy mi az apjuk lehet-
tünk volna Szikszai (Papp) Karcsi bácsinak és Deák Mórnak. Betévedt néha Bella
Pista is, aki általában éttermi szalvétákra jegyzett verses rögtönzéseket hozott, s
beszállt néhány partira. – De Jancsi bácsi nemcsak mint szerkesztő volt érdekes.
Magasan, az Endrődi utcában volt, mint nekünk, lapos tetős lakásuk, s birto-
kolták a lapos tetőből kiemelkedő szobát, mint mi a Szoboszlai utcában. Ebben
a különálló szobácskában találkoztunk mi, Kilencek, havi rendszerességgel. Itt
vitattuk meg kinek-kinek a viselt dolgait, s itt szavaztuk meg azt is, hogy tehet-
séges fiatalok támogatására Kilencek díjat alapítunk. A plakettet a kis Kodolányi
készítette, s mi pedig évről évre „összedobtunk” a sajátunkból annyi pénzt, hogy
ne kelljen nekünk sem, a díjazottaknak sem szégyenkezniük miatta. Díjazott lett
többek között Lezsák Sándor, a nyírségi Dusa Lajos, és a tehetségesnek indult
Oláh Zoltán is. Sok éven keresztül rángattuk ezzel is a hivatalos irodalompoli-
tikusok bajszát. Aztán ezek a szeánszok végül úgy értek véget, hogy az Angyal
család – két gyerek is volt – elköltözött a gyönyörű, de akkor még világvéginek
számító Nagykovácsiba. Emeletes, falu végi házat sikerült venniük (kis kert és
garázsépület is tartozott hozzá), amit Jancsi bácsi, mivel érzéke volt a gyakorlati
fizikai munkához is, több éven át alakítgatott, hogy kedvére való legyen. Busszal
tudtunk kimenni – ott volt a végállomás, mert zsákfalu lévén, onnan tovább
nem vezettek utak. A fővárosiak nagyon szerették, nagyon sokan települtek ki.
De nemcsak az ultiszenvedély vonzott ki – rendszeres látogatójuk lett legjobb
egyetemi barátja, Menyhért Jenő, s a gyerekek is nagy kedvvel szálltak be – de
Jancsi bácsi újabb szenvedélynek is rabja lett, amibe úgy-ahogy engem is bevont:
a gombászásba. A falu határán kezdődött a nagyon óvott vadaspark, hatalmas
erdős területtel és hatalmas kerítéssel. Általában a kerítés tetején közlekedtünk ki
és be, ritkán volt nyitva a kapu. Kezdetben csak néhány fajtát szedtünk, amiket
Jancsi bácsi ismert. De tudását egyre gyarapította, mégpedig úgy, hogy az általa
szedett gombákat bevitte a Fény utcai piac gombaszakértőjének, aztán órák hos�-
szat mellette állt, s nézte és kérdezgette, melyiket miért dobja ki. S így bizony
alapos ismeretekre tett szert. Én magam csak 2-3 fajtát szedtem, a kedvencem volt
a közismert őzlábgomba, amit Kati remekül tudott sütni. – Aztán hamar kiderült,
hogy nemcsak náluk, Nagykovácsiban, vagy nálunk Budán, hanem Szigligeten
is kedvünk szerint találkozhatunk, ami kedves Balaton-parti kis falucska volt, s

50
mindkettőnk nagy szerelme. Mi, Utassy Dzsó barátommal gyakran látogattuk az
ott lévő Alkotóházat, ami egy hajdani Eszterházy-palota volt, ahol – kedvezmé-
nyesen úri kiszolgálást kaphattunk, nagyon sok nevesebb íróval találkozhattunk,
s a személyzetet, akik a falu fiatalasszonyai voltak, hamarosan szinte nénéinknek
tekinthettünk, s kölcsönösen jó kapcsolat alakult ki köztünk. Jancsi bácsiék, még
pár évvel korábban, családi vállalkozásként éppen ott, a Balaton-parthoz közel
építettek föl egy férhetős, emeletes nyaralót. – De ezekről majd későbben.
Nemcsak a kártya volt szenvedélyem 1970 körül (s több társaságban, idősebb
koromig), hanem a Várna utcai intézet nevelőtanári szobájából kiinduló totószen-
vedély is, ahol társaságban, közösen játszottunk. Mikor onnan eljöttem, a szen-
vedély maradt, és sokáig utána még Szalai Pali barátommal játszottunk, mind
újabb totókulcsokkal kísérleteztünk – nem sok sikerrel. De én utána is nemcsak
a híres „sárga újságot”, a Sportfogadást böngésztem, hanem beszereztem a totó-
kulcsokat tartalmazó kiadványokat is, s ezek áttanulmányozása után magam is
kezdtem újabbakat fabrikálni, hátha több találati lehetőségre találok. (Bizony, ez
éveken át tartott, rengeteg időt töltöttem vele, s legalább két új verseskötet lett az
ára, amit ezalatt megírhattam volna.) Feleségem beleegyezésével erre fordítottam
minden pénzt, amit a háztartási költségekből el lehetett spórolni. Filozófiát is
találtam szenvedélyemhez: a várható kisebb nyereményekből fogom finanszíroz-
ni játékomat, s így ráfizetés nélkül meglesz a reményem a nagyobb nyereményre.
S ebből terveztem élni, eltartani kis családomat, mert olyan munkahely, ahol iro-
dalmi készségeimet hasznosíthattam volna, nem kínálkozott. S egyszer már közel
álltam a nagy nyereményhez. Magamban játszottam, és sima, négyhasábos szel-
vényen, amikor 13+1 találatos szelvényem volt. Tulajdonképpen nem is csak teli-
találat, hanem 13+3 eredményt értem el, jó volt mind a 3 pótmeccs is, mégpedig
végig x, mivel az ember a pótmeccsekre nem szokott figyelni, hanem ami az első,
azt írja a másik kettőbe is. Ha egy vagy kettő főmeccs elmaradt volna, biztosan
nagy nyeremény lett volna belőle, mert a pótmeccseket nem hiszem, hogy más is
x-esekre vette volna. Így is szép pénzt kaptunk, többet egy Moszkvics akkori árá-
nál. És én botor módon azt hittem, hogy ez örökkéig tart majd, de bizony gyorsan
elfogyott. Annyira futotta, hogy Katit fél évre kivehettem a gyötrő napi munká-
ból, s anyámnak is, öcsémnek is adhattam tíz-tíz ezer forintot. És persze feldobott
a dolog – akkor vezették be a „kollektív” szelvényeket, s ehhez hamarosan tobo-
roztam én is egy kollektívát. Attól kezdve megint társaságban játszottam, vagyis
hetente összedobtunk pénzt a tagokkal, s mivel az én dolgom volt az adminiszt-
ráció, hetente telefonon bemondtam a megjátszott esélyeket… kinek, kinek. Így
is örömöm telt benne, s mint az ultit, ezt is idősebb koromig, több csapattal ját-
szottam, mert a tagság időről időre változott. Egy időben például beszerveztem
Csurka Istvánt is, aki ekkor a közelünkben lakott. S erről el kell mondanom egy
kis történetet. Az Ugocsa utca sarkán lévő boltban vásároltunk akkoriban, s egy
alkalommal, mikor négy-öt éves fiam is velem volt, összetalálkoztunk Csurkával
a bejáratnál. Egy kicsit beszélgettünk, s bemutattam neki fiamat, Balázst.
A nagy ember kezet nyújtott neki, s szólt lehajolva hozzá néhány gügyögős szót.
Balázs fiam csak sunyta le a fejét, majd ahogy nyújtotta feléje a kezét, hirtelen
mozdulattal rálépett Csurka lábára. Hát ilyen volt az én négyéves fiam. – De a

51
játékot illetően ekkortájt jött össze annyi nyeremény, hogy az öttagú társaságot
(Csurkával együtt) össze tudtam hívni egy vacsorás együttlétre az akkor kitűnő
hírnek örvendő halászcsárdába, a Farkasréti úton lévő Ezüstpontyba. Ragyogó
ötletnek bizonyult egybejövésünk, nagyon hangulatosan elbeszélgettünk, s a
közös kassza terhére mindenki szabadon rendelhetett. De aztán hosszabb idejű
pauza következett, a nyeremények megcsappantak, a tagok érdektelenné váltak
és kiszálltak. De én nem adtam föl, újabb és újabb társaságokat hoztam létre, ám
hiába játszottunk különböző variációkat kollektív szelvényeken, az eredmény
nem jött úgy, ahogy vártam és szerettem volna. Aztán az egész játékot megújí-
totta a központilag bevezetett tippmix, és sokkal izgalmasabbnak és ígéretesebb-
nek mutatkozott, mint a hagyományos totó. Át is álltunk erre a játékra, előbb
magam, majd egymásra találtunk a közelünkben, az Ugocsa utcában lakó Balázs
Józseffel. Ugyancsak szenvedélyes, nagy játékos volt, s nagyon szeretett volna
sokat nyerni. Sajnos már nagyon beteg volt, a veséi fölmondták a szolgálatot,
és dialíziskezelésekre járt, ugyanakkor kifejlesztette magában az öngyógyítás
képességét, mert bár közeli halált jósoltak neki a szakemberek, nem törődött
bele, és több mint egy évvel túlélte azt az időpontot, amit a hasonló betegségben
szenvedők megéltek. Nagyon szeretett – szeretett volna! – élni, s minden lehet-
ségest megtett ennek érdekében. Nagy híve volt például a talpmasszázsnak, s
önkínzó módon – mutatta is a lábait – nagy vérömlenyek kialakulásáig fokozta
talpának masszírozását, ami szerinte vérének méregtelenítését jelentette. Kevés
emberben láttam még hasonló élnivágyást és vitalitást, mint benne. Végül persze
csak kórházba került, a világvégi Bajcsy-Zsilinszky Kórházba, ahol hétről hétre
látogattam, s ő hétről hétre várt, hogy megbeszéljük a heti játékunkat. De egy-
szer csak elérkezett az a pillanat, amikor nem volt tovább, szervezete fölmondta
a reménytelen harcot. Én még egy végső nyereményfélével megajándékoztam: a
kerületi vezetőségnél sikerült elérnem, hogy Ugocsa utcai lakása falán emléktáb-
la avattasson fel, amit mint nagy író – és sajnos a magyar próza most már csak
ígérete – kiérdemelt. A jó emlékű Mitnyán György méltó körülmények között
avatta fel emléktábláját. S ezután lassan-lassan az én szerencsejátékos és nyere-
ményhajhászós szenvedélyem is elapadt, s okosabb dolgokra fordíthattam idő-
met, energiámat. Egyre többször mentünk Utassyval és később Rózsa Endrével
is ösztöndíjakkal Bulgáriába, s mivel ez többször több hónapot is jelentett, lassan
kiestem a rendszeres totózásból, tippmixelésből. És végül is úgy gondolom, hogy
bár nagy nyeremények nem jöttek is, számomra rentábilis lett ez a szenvedély.

„Kóterben.” Utassy bolondulása megfele

… Hát, bizony, ott is voltam. Egy éjszakát töltöttem az Izabella úti rendőr-
ségi fogdában. – Ártatlanul indult az egész. Az Írószövetségben voltunk egy jó
hangulatú írószövetségi összejövetelen, vitadélutánon. Hazafelé tartva négyen,
öten, valamennyien volt egyetemi társak, együtt indultunk a kis földalattin, de
mivel még sok „rekedt bennünk”, a körtérnél leszálltunk, s szinte automatikusan
indultunk a sarki Savoy étterem felé. (Ilyen „puccos” helyen azelőtt még egyi-
künk sem járt.) Jó helyet kaptunk egy sarokban, egy hosszú asztalnál, és söröket

52
rendelve folytattuk a beszélgetést. De hamarosan azt vettük észre, hogy ketten
vitatkozunk: Varga Lajos Márton és én. A téma Csoóri volt, akit Varga hihetetlen
módon támadott, én meg, ahogy tudtam, egyre hangosabban védtem. Nagyon
meglepett a dolog, mert Lajost úgy ismertem, mint aki „népibb a népinél” – leg-
alábbis antológiánkról olyan tanulmányt írt (persze annak idején ő is versekkel
kezdte!), hogy néhányan kezdtek úgy nézni ránk, mint rasszistákra, antisze-
mitákra. Vagyis szélsőséges nézeteivel többet ártott, mint használt. És most
ugyanilyen hévvel a másik oldalról támadta Csoórit. A vita elég gyorsan szinte
veszekedéssé változott, s nemcsak a vendégek, de a pincérek is felfigyeltek ránk.
Fizettünk hát, és feldúltan indultam a kijárat felé. Igen ám, de átlátszó üvegajtó-
val találtam szembe magam, amit nem vettem észre, és belegyalogoltam. Térdem
két helyen is átütötte az üveget, s pillanatok alatt ott termett néhány pincér és
csinovnyik. Mondtam persze, hogy véletlen volt, adtam az igazolványomat, s
hogy természetesen megtérítem a kárt – ne hívjanak rendőrt. A pincérek közül
az egyik, nyilván „beépített” ember volt (ilyenek mindenütt voltak), s azonnal
hívta a rendőrséget, hogy szándékos károkozás, ajtóbetörés történt. S miközben
folyt az adminisztráció, már meg is jelent egy alacsony, vörös hajú, „mitugrász”
zsaru. A pincér sutyorgása alapján ő is szándékos garázdaságnak minősítette az
esetet, ami úgy felháborított, hogy kitörve a „gyűrűből”, az ajtóhoz ugrottam, s
ököllel, fejmagasság fölött belecsaptam, azt kiabálva, hogy ha akartam volna, így
vertem volna be az ajtót, nem térdmagasságban! Persze csörömpöltek a cserepek,
az öklöm vérzett, s a körülállók egy pillanat alatt hátracsavarták a kezemet. Most
már valóban volt „casus belli”. S hamarosan hangzott is a rendőrautó szirénája,
betuszkoltak, s már vittek is. Nem messzire, ahogy kiderült: az Izabella utcai
őrsre. Kirakattak a zsebeimből mindent, s már kattant is mögöttem egy cella
ajtaja. (Később jutott csak tudomásomra, hogy másnap reggelre várták Brezsnyev
„elvtársat” Pestre látogatóba, s ezért is volt a különös készültség!) – A kóterben
volt egy hosszú pad, aztán semmi. S az ajtóban posztolt egy őr. Alvásról szó
sem lehetett, különben is, zajlott az élet, aminek hangosabb zajai behallatszottak.
Egyszer például egy haramiaféle fickót hoztak be, aki jellegzetes hangon végig-
ordította az egész őrsöt (ilyesféléket: Mit akarnak?! Mit csinálnak velem?! Nem
tehetik! Satöbbi), s annyira, hogy verni kezdtem az ajtót, mondván az őrnek:
Engedjenek oda, hadd pofozom fel! De különböző okok miatt egyre gyakrab-
ban dörömböltem az ajtón, s egyszer csak az őr ezekkel a szavakkal nyitotta ki:
Mit akar már megint, akasztói gyerek?! Tudja-e, hogy én Kiskunhalason voltam
katona, s az akasztói lőtérre jártunk lőgyakorlatra?! – Hát hogy is ne emlékeztem
volna az oda járt kiskatonákra, s a lőtérre is, ahol gyakorlatok után üres patrono-
kat szedtünk?! – Jót beszélgettünk erről a különben is szimpatikus őrállómmal,
s azt mondta végül, hogy ha nyugton maradok, beadja a cigarettámat is… És
lőn. – Miután hajnal felé a padon aludtam is egy keveset, reggel visszakaptam
a holmimat, és utamra bocsátottak. – Otthon persze nemigen örültek különös új
élményeimnek, s én sem igen tudtam mit kezdeni az egészet kirobbantó, Varga
Lajos Mártonnal való furcsa vitámmal. Hiszen egész egyetemi időnkben ismer-
tük egymást, viszonylag jóban is voltunk, s nem tudtam most mihez kezdeni a
magát szinte megtagadó vélekedésével. Tudtam arról is, hogy életre kiható nagy

53
csalódás érte, amikor – bármennyire is akarta – Czine Mihály nem őt választotta
maga mellé tanársegédnek tanszékére, hanem Vasy Gézát. De mégis tanár lett,
jó tanár központi helyen, a szakszervezeti főiskolán, s diákjai rajongtak érte. Ez
nem lehet az oka.. .Hát akkor mi? – Nem sok idő múltán erre is fény derült. Mikor
rövidesen meglátogattam a Füredi úti lakótelepen Kis Pintér Imre barátomat (ott
lakott Varga Lajos Márton, Utassy Dzsó és később Rózsa Bandi is), Imre fontos
és furcsa dolgokat mondott. A fiatal kritikusok és esszéisták kezdtek „önszerve-
ződni”, szinte maguktól találták meg egymást. Középpontjukban Balassa Péter
állt, s irányelvük – röviden – a posztmodern, a liberális demokratizmus, s még
rövidebben, hagyományos és nem igazán jó kifejezéssel: az urbánusság. (Ezek
persze nagyrészt fogalomkisajátítások.) Imrét is, mint a legújabb irodalom legte-
hetségesebbjét és legtöbbet idézettjét, maguk közé próbálták vonni és számítani,
de ő, átlátván a tendenciózus ügyön, faképnél hagyta őket… (Sajnos nem csak
őket: nagy adottságai ellenére többé egy sort, egy mondatot sem írt le az iroda-
lomról!) Varga Lajos Mártont viszont, akinek egy kicsit mentora is lett, elkapta a
gépszíj: belátva jól felfogott érdekeit, egész „köpönyegét” elég gyorsan megfor-
dítva – lecsatlakozott… – Akkoriban a Czakó Gábor által toborzott közösségben
futballozgattam – Gábor ugyanis megszerezte a szomszédságukban működő
lányközépiskola tornatermét, s nem tudom, hogyan, de én is közéjük kerültem.
Rendszeresen, szigorú kötelmek között találkoztunk, s bár a sokféle foglalkozású
társak felét sem ismertem, örömmel jártam közéjük. Közénk járt a pályája elején
járt Esterházy Péter is, akinek játékintelligenciája és -készsége kiemelkedett, de ő
is szívesen volt köztünk. Sőt, játszadozásaink végén Gábor lakásában teát lehetett
kapni, s miként én, ő is részt vett általában ezeken a „ráadásszeánszokon”. Egy
ilyen alkalommal fordultam Czakóhoz mint végzett jogászhoz, hogy kényes jogi
helyzetemben hogyan is viselkedjem? Nem vette túl komolyan az ügyet, de váltig
hangsúlyozta, hogy azt semmi szín alatt ne írjam alá, ami nem igaz. S valóban,
hamarosan jött az idézés a kerületemhez tartozó, vagyis a Maros utcai rendőr-
őrstől, hogy jelenjek meg kihallgatásra. Mentem is, s egy középkorú, női őrnagy
fogadott. Elém tárta újfent az ügyet, mégpedig úgy, hogy „besúgójuknak” legyen
igaza – vagyis hogy szándékos garázdaságról volt szó –, s azzal kecsegtetett,
hogy ebben az esetben, ha aláírom, megúszom a bírságot, nem rónak ki büntetést.
Én viszont eltökélten ragaszkodtam az igazsághoz, vagyis hogy bármennyire
indulatos is voltam, teljesen véletlen belegyalogolásról volt szó az üvegajtóba, s
mindjárt föl is ajánlottam, hogy természetesen fizetem a kárt. Ebben maradtunk,
s alaposan meg is büntettek. (Emlékként máig őrzöm erről a rendőrségi végzést.)
Ezekben az időkben – a 60-as évek végén, 70-esek elején – szinte napi vendég
volt nálunk Utassy. És Zsóka is, Horváth Erzsi, akikkel az egyetemen csoport-
társak voltunk. Zsóka rimánkodott, hogy hassak a Dzsóra, mert csak rám hallgat,
hogy végre házasodjanak össze, annál is inkább, mert lassan megszületik a kis
Dzsó – legyen apja. S hosszas, eleinte reménytelennek tűnő győzködés után ez
meg is történt, s hamarosan, 1969-ben meg is született a kis Dzsó. De ez nem
oldotta meg házaséletüket, mert hárman háromfele laktak, nem lévén lakásuk:
Dzsó élte tovább világát albérletében, Zsóka tanárkodott Bükkszenterzsébeten és
környékén, és küszködött Margit nénivel, Dzsó édesanyjával, kis Jóskát viszont

54
Zsóka édesanyja, Babi néni nevelgette Zalában. És ennek az áldatlan állapotnak
az vetett véget, hogy Utassy Szigligeten, az Alkotóházban (ahol velem együtt
gyakori vendégek voltunk) megismerkedett Örkény Istvánnal, s elmesélve
helyzetüket, ő annyira felháborodott rajta, hogy befolyását latba vetve azonnal
intézkedett, s hamarosan lakást is kaptak a Füredi úti lakótelepen, a nevezetessé
vált Ond vezér útján. – Nem sok idő (pár év) kellett aztán ahhoz, hogy barátom
– engem látogatva – egyre furcsább dolgokat kezdjen regélni. Folyamatosan,
egyre meggyőzőbben alakultak ki benne „fixa ideái” – legalábbis vaslogikával,
nagy hitető erővel adta elő, amiket (sokféléket!) összevont. Először is a nemi-
séggel összefüggésben azt, hogy a férfiak és nők különböző fajhoz tartoznak: a
nők a Hold gyermekei, kémkedni vannak a férfiak körül a Földön, összegyűjtik
tőlük a spermiumokat, s eljuttatják a Holdra, hogy a későbbiekben a Föld lakói,
a férfiak ellen fölhasználják őket. Vagy pedig: a könyvek csalétkek, ezekkel akar-
ják bizonyos erők rászedni a férfinemet, s meg kell semmisíteni őket! (A maga
részéről „meg is szabadult” az összes addig gyűjtött könyvétől.) Mindezeket úgy
adta elő, mint fontos igazságokat, vitatkozni nem lehetett róluk – hosszú időn
át semmiféle betegségtudata nem volt. Többször vetkőzött otthon is meztelenre,
s a folyosójukról egy asszonyka rendszeresen átjárt hozzá. Zsóka kétségbe volt
esve, s mindent elkövetett, hogy orvoshoz vigye. Ez nagy sokára, szinte erő-
szakkal sikerült, s azonnal ott is tartották egy ideggondozó intézetben. Persze
ott is hamis tudattal élt. Egyrészt reklamált és üzengetett, ha két-három napig
nem mentem be hozzá (pedig ő – sok alkalma lett volna rá – soha nem látogatott
meg kórházakban engem), másrészt „idegileg kivolt”, ugyanis akkor jelent meg
Páskándi Géza nagy verse, a Sárikás anyós, s mivel anyósa legjobb barátnőjét és
szomszédját szintén Sárikának hívták, magára vonatkoztatta, s teljesen kiborult
tőle. – (Egyébként a kórisme, amit megállapítottak: mániákus depresszió volt,
ami heveny állapotban érte – vagyis ugyanaz, mit nálam is korábban megálla-
pítottak, amikor azt mondta, hogy csak szimulálok, s ilyen betegség különben
sincsen…) Én kezdettől szakorvos kezében voltam, s nyomban szedni kezdtem
a sógorom, Bolla Kálmán kutatóorvos által külföldről beszerzett új gyógyszert.
Dzsónak kezdettől nem volt betegségtudata, s csak erővel lehetett orvoshoz,
majd gyógyintézetbe küldeni. Ez a betegség különben ciklikus jellegű, valóságos
szinusz hullámot ír le, ahol megvannak a mélypontok, mint ahogy máskor nor-
mális életet lehet élni. Az évtized elején egy ilyen időszakban küldtek ki kettőn-
ket Lengyelországba, a hagyományos Varsói Ősz ünnepségsorozatra. Az elején
rendben is volt minden, a repülőtéren várt bennünket a tolmács kislányunk (aki,
mint kiderült: költő-műfordító is volt), s elhelyezett a szállodai szállásunkon.
Nagyon kedves volt, s megállapodtunk, hogy másnap újfent jön hozzánk – addig
válogassuk ki két-három versünket, amit ő majd lefordít lengyelre. Ez rendben
meg is történt, valóban jött, s Dzsó verseivel kezdte. Igen ám, de Dzsó minden
szóhoz kommentárokat fűzött, s este volt, mire befejezték. Így az én verseimre
csak másnap délelőtt, „futtában” került sor. Bosszankodtam, de mit tehettem?
Aztán megint hosszú „szabad foglalkozásunk” volt, jártuk magunkban a várost,
ismerkedtünk Varsóval. Nem sok ügyet vetettek ránk később sem, s a kötelező
programokból nem is emlékszem másra – hála istennek, szerepelnünk sehol sem

55
kellett – minthogy a záró- nagy, reprezentatív fogadáson ülünk a fal mellett vala-
miféle zsámolyon, s néha-néha egy nyelvünket törő lengyel költő megáll előttünk
– ilyen is volt! –, s szól hozzánk pár kedves mondatot. De sok szabadidőnkben
én olvasgattam a magammal hozott, reprezentatív formában kiadott, híressé vált
Esterházy-könyvet, az ún. „termelési regényt” (de nem sok örömöm telt benne),
Dzsó meg sokat unatkozott. Másnap, a nagy fogadás után indultunk volna haza,
de Dzsó – előzmények nélkül – váratlanul „megcsökte” magát, s nem volt hajlan-
dó hazajönni. Teljesen érthetetlen és irreális volt, mint olyan sok dolga. Bizonyára
hirtelen kitört rajta a betegség, de ezzel együtt képtelenségnek tűnt. Tolmácsunk
is tehetetlen volt, a hiábavaló győzködés után megpróbált valamit intézkedni,
úgy tűnt, sikerrel. Erőszakkal nem lehetett felültetni a hazavivő repülőgépre. Így
én, teljes tehetetlenségben – zsebemben nem vihettem – magamban készülődtem
hazafelé. A tolmácskánkkal együtt ő is kijött velem, elbúcsúzni, a repülőtérre,
ahol fájdalmas mosollyal váltam el tőle. Viselkedésén ekkor sem látszott semmi
rendkívüli, csak egy furcsa, csökött mosolygás. Így jutottam én egyedül haza,
Utassy csak pár hét után került elő. (Jóval később aztán szememre hányta, hogy
otthagytam!)

56
Mohai V. Lajos

Kavicsok ölén

Esőhangok, olvadó hólé,

bádogseb tűlevél alatt --,
a gyermekkor odaszegez, hol
az útszéli angyalseregnek

száraz virág a jutalma csak.

Minden hely a jövőről jósol,
hiszékeny áldozatok vagyunk,
sorsunk rózsaágyban, kavicsok

ölén rejtőzik el, vágyaink

tömlöcben csitulnak, és a
csillagok pára-árteréből
éltünk fémesen lehull.

Fölmutatod az angyaloknak

Mikor újra rád lelt az élet áradása,

a világ egyetlen kertben szökött föl
az Égig; a bodzabokor alatt csodás
szívdobogás az éden zenéje, s a mesék

tündérei lábujjhegyen ágaskodnak

a hársak szakálla alatt. Vajon az angyalok
önfeledt jelenése ez? Tavaszi fecskék
születésnapi románca? A Rózsa utcában

önmagad vagy, folyton-folyvást a

diólevél erezetét nézed; tavalyról
maradt; széle töredezett az évszakok
prése alatt: fölmutatod az angyaloknak.

57
 A rózsakert

A kert csupa dallam: dombbá magaslik

fekete földje, fut körbe-körbe,
virágsörénye fölágaskodik a
pincetetőre, zöld indákat sző

selyem ég alatt, orgonaillat, tarka

pillanat, akkor is marad mindig
ugyanaz, ha vihar bántja, ha jég
darálja, ha forró katlan, ha tél

kihántja, mozdítja felhő, eső-áradat,

dongó duruzsol, rekedt pillanat,
akkor is marad mindig ugyanaz,
mindig ugyanaz.

58
Gion Nándor hátrahagyott írásai VII. rész
Naponta két hamutartó1

Személyek: Férj, Feleség, Taxisofőr

(Éjszaka egy városi bérkaszárnya valamelyik lakásában. Olykor-olykor behallatszanak

a külső zajok: egy-egy nagyobb gépkocsi zúgása, a lépcsőházból a későn hazatérő lakók
beszélgetése, ajtócsapkodása.)

Férj: (kissé távolabbról, a szomszéd szobából hallatszik a hangja) Fél óránk van még.
Elkészülsz addig?
Feleség: Elkészülök, légy nyugodt… Még néhány téli holmit kell csak becso-
magolnom.
Férj: Téli holmit? Hova akarsz te utazni tulajdonképpen?
Feleség: Azt hiszem, ehhez neked semmi közöd. Én sem kérdezem tőled, hogy
hova akarsz utazni.
Férj: Persze, persze…
Feleség: Meg aztán, fogalmam sincs, hogy hova megyek. Lehet, hogy éppen
olyan helyre, ahol szükség lesz téli holmikra.
Férj: Én nem megyek olyan helyre, ahol hideg van.
Feleség: A te dolgod. (rövid szünet után) Becsomagoltál már?
Férj: Már legalább egy órája.
Feleség: És azóta a térképeidet tanulmányozod?
Férj: Nem. A térképeket is becsomagoltam. Egy varangyos békát néztem.
Feleség: Varangyos békát?
Férj: Igen, az előbb láttam lent az úttesten egy varangyos békát. Pontosan az
úttest közepén mászott, a neonfényben szépen lehetett látni, ahogy lassan mászik
előre. Mellette meg gépkocsik robogtak, de egyik sem taposta el. Hát nem érde-
kes? (rövid szünet) Egy varangyos bé…
Feleség: Utálom a békákat.
Férj: (a szomszéd szobában kezd beszélni, de közben átjön a feleségéhez)
Gyerekkoromban mindig volt két-három békám. Vékony zsineget hurkoltam a

1 A Forrás 2017/2. számában megkezdte, 2017/7–8., 2018/4. és 10., majd 2019/5. és 12. számában
folytatta a Gion-életműkiadásból kimaradt írások közlését. A Naponta két hamutartó című rádiójáték
az előzőleg közreadott írás, a Nem akármilyen utazás tematikai rokona, hiszen benne évekkel később
ugyanaz a házaspár ugyanúgy „játszik” (vö. Berne, Eric, Emberi játszmák, Gondolat, Bp., 1987), csak
sokkal gyakorlottabban, rutinosabban, teljesen begyakorolt séma szerint – így már a teljes abszurdba
hajlóan. A két darab elképzelhető akár egyazon mű két „felvonásaként” is, amelyeket csupán a követ-
kező rendezői utasítás választana el: „(Néhány évvel később, ugyanabban a lakásban…)”.
A rádiójáték gépiratát Lakner Edit, az Újvidéki Rádió munkatársa szkennelt formában bocsátotta
rendelkezésünkre, a gépiratból a szöveget Szondi Bence rögzítette. Az ő munkájukat, valamint Gion
Eszternek a mű közzétételéhez való hozzájárulását ezúton is köszöni e sorok írója, Kurcz Ádám István.

59
lábukra, és ugráltattam őket végig az utcán. Vagy fához kötöttem őket, és legye-
ket fogdostam nekik. Esténként pedig…
Feleség: Esténként pedig bizonyára a szerszámos kunyhóba csuktad őket,
ahol a pókjaidat tenyésztetted. Légy szíves, menj arrébb. Nem látod, hogy
útban vagy?
Férj: Bocsánat, majd ide félreülök. (hallatszik, ahogy arrább megy és leül) Igen,
oda csuktam őket a pókokhoz. Nagyon jól megvoltak egymással.
Feleség: Elhiszem. De én a pókokat is utálom. Mindenképpen olyan helyre
fogok menni, ahol nincsenek varangyos békák és pókok. Csak minél messzebb a
pókoktól és a békáktól.
Férj: (gúnyosan) Azt hittem, hogy elsősorban tőlem akarsz messze kerülni.
Feleség: Ez csak természetes. Minél messzebb tőled meg a pókoktól meg a
békáktól.
Férj: És a barátok?
Feleség: (egyre ingerültebben válaszol) A barátoktól is.
Férj: És a munkatársak?
Feleség: A munkatársaktól is.
Férj: Hát a szomszédok?
Feleség: A szomszédoktól is, meg az egész… (hirtelen hangot változtat) Á, nem,
nem fogsz feldühíteni.
Férj: Dehogyis akarlak feldühíteni.
Feleség: Igazán kedves vagy. És ha már ennyire kedves vagy, szeretnélek
megkérni valamire.
Férj: Parancsolj.
Feleség: Az… Azt, amit a pókokról és a varangyos békákról mondtam, azt
komolyan gondoltam. Légy szíves, keress ki nekem a térképeiden néhány olyan
helyet, ahol nincsenek pókok és békák.
Férj: Becsomagoltam már a térképeimet.
Feleség: Egész biztosan legfölül vannak. Biztos vagyok benne, hogy az autó-
buszban is nézegetni akarod őket.
Férj: Igen, legfölül vannak. Hát jó, megnézem őket.
(Átmegy a másik szobába, hangosabban beszél, és a hangja ismét távolabbról hallatszik.)
Bár nem hiszem, hogy a térképek alapján pontosan meg tudom mondani, hol
nincsenek pókok és békák. De azért megnézem. Szeretem nézni a térképeket.
Feleség: Tudom.
Férj: Nem jöttél még rá, hogy miért szeretem annyira a térképeket?
Feleség: Dehogyisnem. Már régen rájöttem. Illetve te mondtad meg.
Férj: Én mondtam meg?
Feleség: Nem emlékszel? Legalább százszor elmondtad. (hangot változtat, a fér-
jét utánozza) Tudod, én már kissrác koromban is szerettem nézegetni a térképeket.
Csúnya kisvárosban laktam, csúnya emberek között, és én nagyon utáltam ott
lenni, és mindenképpen el akartam szökni onnan. És amikor a térképet néztem,
akkor mindig a lehetőségeket láttam benne arra, hogy van hová mennem, hogy
válogathatok a helyek között. És azóta se változott semmi. Csak a csúnya kisvá-
rosból csúnya nagyváros lett, több csúnya emberrel…

60
 Férj: Ezt én mondtam?
Feleség: Igen. Legalább százszor.
Férj: Nem hiszem, hogy így mondtam volna.
Feleség: Sokkal részletesebben mondtad, de ez volt a lényeg. Kinéztél már
valamilyen pókmentes helyet a számomra?
Férj: Hát garantálni semmit sem mernék. A térképeken az ilyesmi nincs beje-
gyezve.
Feleség: Menj a fenébe akkor a vacak térképeiddel!
Férj: Te, azt hiszem, tudom már, mit kerestem én mindig a térképeken.
Feleség: Ha nem muszáj, ne mondd el.
Férj: Hallottad már azt a szót, hogy puinavé?
Feleség: Nem hallottam.
Férj: Vagy azt, hogy csiriguanó?
Feleség: Azt sem hallottam.
Férj: Mit gondolsz, mit jelentenek?
Feleség: Nem tudom. És nem is érdekel.
Férj: (visszajön a feleségéhez) A puinavé azt jelenti, hogy emberi hulladék.
A csiriguanó pedig azt jelenti, hogy hideg ürülék.
Feleség: Remek. Ezekkel is gyermekkorodban foglalkoztál a békákkal és
pókokkal együtt?
Férj: Most jöttem rá, hogy tulajdonképpen mindig ezt kerestem a térké-
peken. Figyelj csak ide: az „emberi hulladékok” és a „hideg ürülék” egy-
egy népcsoport. Így, ahogy mondom. Ez a hivatalos nevük. Valahol Dél-
Amerikában élnek.
Feleség: Sokáig akarsz magyarázni róluk? Menj el a szekrény elől!
Férj: Valójában mindig ilyen helyet kerestem magamnak. Ahol ilyen nevű
népcsoportok élnek, mint például a csiriguanók.
Feleség: Gondolhattam volna.
Férj: Képzeld el: elmész oda, azok közé az emberek közé, és egyszerűen azt
mondod nekik, hogy ti emberi hulladékok vagytok, vagy azt mondod, hogy ti
hideg ürülék vagytok. És még csak meg sem sértődhetnek. Hiszen ez a nevük.
Hivatalosan így nevezik őket.
Feleség: Szegény ember vagy te. Istenem, hogy milyen szegény ember vagy
te! Kimondhatatlanul örülök, hogy végre nagyon messzire kerülünk egymástól.
Férj: Én is kimondhatatlanul örülök. És nem érdekel, hogy szegény ember
vagyok. Énrám legfeljebb azt mondhatják, hogy szegény ember vagyok. De én
elmegyek oda Dél-Amerikába, és azt mondom egy egész népre, hogy ti emberi
hulladékok vagytok. Micsoda különbség!
Feleség: Óriási különbség.
Férj: Itt ezt nem mondhatod, pedig néha talán kedved lenne ilyesmit mondani.
Ha végignézel…
Feleség: Akár itt a lakásban is.
Férj: Akár itt a lakásban is. Bár én most nem erre…
Feleség: Várjunk csak! Nem attól félsz inkább, hogy esetleg terád mondják,
hogy emberi hulladék vagy?

61
 (Rövid szünet)
Férj: Hm… Lehet. Azt hiszem, egyik is, meg másik is. Majd mindjárt megpró-
bálom megmagyarázni.
Feleség: Inkább ne próbáld.
Férj: Arról van szó…
Feleség: Ne kezdj el magyarázni, jó? Legalább most kímélj meg! Hiszen nem-
sokára érzékeny búcsút veszünk egymástól.
Férj: Kérem? Ó, igen. Bocsánat. Mindig megfeledkezem magamról. Valamikor
nagyon szívesen végighallgattál.
Feleség: Sohasem hallgattalak végig szívesen. Csakhogy te nem vetted észre.
El voltál foglalva önmagaddal. (emeltebb hangon) Az én elbűvölő férjem! Aki min-
denről olyan érdekesen tud beszélni. És mindenkiről.
Férj: És mindenkinek. Ezt akartad mondani?
Feleség: Igen. Mindenkinek mindenkiről.
Férj: Például?
Feleség: Például a saját feleségéről.
Férj: A saját feleségéről? Értem. Nem bánom, ma este maradjunk ennél. Mit
mondtam a saját feleségemről?
Feleség: Például ezt, hogy a mellei zöld körtére hasonlítanak, és két oldalra
meredeznek, mint az ökör szarva. Aki felöltözve látja, nem is gondolná róla.
Férj: Ezt mondtam?
Feleség: És hogy kellemetlen szaga van. Az én elbűvölő férjem. Ezzel szóra-
koztatja a barátait.
Férj: Pardon. Az a disznó nem barátom.
Feleség: Annál rosszabb.
Férj: Ezenkívül én nem emlékszem, hogy bárkinek is mondtam volna ilyesmit.
Feleség: Részeg voltál. És elbűvölő akartál lenni.
Férj: Lehet. De ez egyáltalán nem biztos. Lehet, hogy az illető nem is tőlem
hallotta. Lehet, hogy a saját két szemével látta a zöld körtére hasonlító melleket,
amelyek két oldalra merednek, mint az ökör szarva.
Feleség: (egészen halkan) Aljas vagy. Aljas és ostoba.
Férj: Tudod, az talán még nem is dühített volna fel annyira, hogy lefeküdtél
azzal a disznóval. Öt év… nem is öt év, még több… szóval ilyen hosszú házasélet
után megtörténik az ilyesmi. De a melleidet nem kellett volna megmutatni neki.
Rajtam kívül senki másnak nem lett volna szabad megtudnia, hogy olyanok, mint
az ökör szarva. Igen. Ezért vertelek meg.
Feleség: Te undorító…
(A lépcsőházból hangok hallatszanak és közeli ajtócsapkodás)
Férj: Megjöttek a szomszédok.
Feleség: Éppen jókor.
Férj: Hol is hagytuk abba?
Feleség: Ott, hogy félholtra vertél kint az utcán, az emberek szeme láttára,
holott jól tudtad, hogy nem volt rá okod.
Férj: Na jó. Itt van két hamutartó, fogd az egyiket! Először én vágom a falhoz.

62
 Feleség: Rendben van.
Férj: Tehát: (hirtelen elordítja magát) Te büdös kurva! (Hangos csörömpölés hallat-
szik, amint az üveg hamutartót a falhoz vágja. Aztán egészen halkan.) Most te következel.
Feleség: (ugyancsak ordítva) Te… te undok varangyos béka.
(Falhoz vágja a másik hamutartót.)
(Rövid szünet)
Férj: A szomszédok nem reagálnak. Nem zörögnek a falon.
Feleség: Kezdik megszokni a veszekedéseinket.
Férj: (nevetve) Nem is sejtik, hogy mi már veszekedni sem tudunk.
Feleség: (szintén nevet) Nagyon meglepődnének, ha egyszer nemcsak halla-
nák, hanem látnák is a veszekedéseinket. Egyébként mindjárt elkészülök a cso-
magolással.
Férj: Mit gondolsz, miért nem tudunk mi már veszekedni sem?
Feleség: Nem gondolok semmit sem. Ezt is legalább százszor megtárgyaltuk
már. Túlságosan ismerjük egymást, és kész. (kissé gúnyosan) Hogy is hívják azokat
a népcsoportokat, akikről beszéltél?
Férj: Nem hiszem, hogy ilyen egyszerű a dolog.
Feleség: Pedig ilyen egyszerű. Én például jól tudom rólad, hogy önző és érzé-
ketlen tuskó vagy. Tehát nincs miért veszekedni.
Férj: Nem vagyok sem önző, sem érzéketlen.
Feleség: Önző és érzéketlen tuskó vagy. Én csak tudom.
Férj: Te csak tudod! Ó! Emlékszem, egyszer félig eszméletlenül fetrengtem,
miközben a feleségem…
Feleség: Állj! Erre már tegnapelőtt ráment két hamutartó.
Férj: Persze. Igazad van. De nem is ez a lényeg. Csak azt akarom mondani,
hogy nem vagyok érzéketlen.
Feleség: Mindig is az voltál.
Férj: Gyerekkoromban például mindig könnybe lábadtak a szemeim, ha azt
énekeltük, hogy: (énekel)
„Hallod a csalogány
édes dalát?
Szívembe zengi
bánatát.”
Feleség: Eseménydús gyerekkorod volt. Pókok, varangyos békák, térképek,
dal a csalogányról…
Férj: Énekkarban énekeltük ezt, és nekem mindig könnybe lábadtak a szeme-
im. Még most is meghatódom, ha eszembe jut.
Feleség: És ettől nem hatódsz meg? Figyelj csak: (énekel)
„Esik, esik, esik.
Csókeső esik.
Az én ajakamnak
Nagyon jólesik.”
Férj: Ez mi?
Feleség: Gyerekkoromban ismertem egy vasutast, aki ettől hatódott meg.
Akkoriban egy kimustrált vagonban…

63
 Férj: Nem hiszem, hogy ettől a hülyeségtől bárki meghatódhat. Ez megint az
egyik bárgyú vicced a sok közül. Amikkel mindent elrontasz.
Feleség: (sóhajtva) Hát igen. Majdnem elfelejtettem, hogy veled beszélgetek.
(megszokott modorában folytatja) Persze hogy az én bárgyú vicceim. Akarsz még
egyet hallani?
Férj: Nem! Mindent inkább…
Feleség: Jönnek!
Férj: Tessék?
Feleség: Jönnek!
Férj: Kik jönnek?
Feleség: Szememből a könnyek! (hangosan nevetni kezd)
Férj: Te úristen!
Feleség: (egyre hangosabban nevet) Jönnek – szememből a könnyek! Jönnek –
szememből a könnyek! Kifogyhatatlan vagyok a bárgyú viccekből. Jönnek – sze-
memből a könnyek!
Férj: Igen, kifogyhatatlan vagy. Ha jól meggondolom, nem is az a baj, hogy
túlságosan ismerjük egymást, hanem…
Feleség: (hirtelen abbahagyja a nevetést, és halkan sírni kezd)
Férj: Mi az? Mi bajod van? Hallod? Mi bajod van?
Feleség: Nincs semmi bajom. (ismét a régi hangján) Olvastad azt a cikket arról
a férfiról és nőről, akik egy egész évet töltöttek a tengeren, egy csónakban? Nem
tudom már, honnan indultak, és hova mentek, a lényeg az, hogy egy teljes évet
együtt töltöttek a csónakban.
Férj: Igen. Olvastam. Azt hiszem, Amerikából indultak, és Ausztráliába mentek.
Feleség: Akkor azt is olvastad, hogy mi volt számukra a legszörnyűbb azon
az úton.
Férj: Olvastam. Azt mondták, hogy az unalom, de…
Feleség: Igen, az unalom! Nem a viharok, nem az éhség vagy a szomjúság,
hanem az unalom. Állandóan együtt voltak, gyorsan megunták egymást, és attól
kezdve pokol volt az életük.
Férj: Nem tudom elhinni. Vagy hazudtak, vagy pedig nagyon szimpla embe-
rek lehetnek.
Feleség: Miért hazudtak volna? És miért lennének szimpla emberek?
Férj: Manapság egyszerűen divatos az unalomra hivatkozni. Ide figyelj!
Egyszerűen lehetetlen, hogy két ember mindössze egyesztendei együttlét alatt
szenvedjen az unalomtól. Annyi minden, annyi új található az emberben.
Feleség: Én már három hónap múlva nem találtam benned semmi újat. És
szenvedtem az unalomtól. Már akkor össze kellett volna csomagolnunk, és
itthagyni mindent, főleg egymást.
Férj: Még egy majommal sem szabadna unatkozni egy évig a tengeren.
Mindenfélére meg lehetne tanítani ezt a majmot. Meg lehetne tanítani például
villával enni. Vagy felöltözni. Még borotválkozni is.
Feleség: Az emberek tudnak villával enni, öltözködni és borotválkozni.
Férj: Esetleg még néhány szóra is meg lehetne tanítani. Szinte észrevétlenül
elmúlna az esztendő abban a csónakban egy majom tanítgatása közben.

64
 Feleség: De ezek emberek voltak.
Férj: Ez az. És emellett még szerelmesek is. Legalábbis feltételezem, hogy sze-
rették egymást, különben nem indultak volna együtt ilyen veszélyes útra.
Feleség: Na és ha szerelmesek voltak? Annál rosszabb.
Férj: Hogyhogy annál rosszabb? Egész biztosan hazudtak. Vagy pedig rend-
kívül korlátolt emberek.
Feleség: Vagy legalábbis az egyik nagyon korlátolt.
Férj: Így van. Legalább az egyik.
Feleség: Mint nálunk is.
Férj: Igen. Mint nálunk is.
Feleség: Szegénykém! Nincs szerencséd. De azért, remélem, nem várod el
tőlem, hogy sajnáljalak emiatt.
Férj: Nem várom el. De azt a dalt a csalogányról komolyan mondtam. Képzeld el…
Feleség: Jönnek!
Férj: Rendben van. Beszéljünk azokról, akik csónakkal utaztak a tengeren.
Feleség: Ugyan már! Kit érdekel két féleszű, aki Amerikából Ausztráliába
indul egy csónakkal? Méghozzá együtt.
Férj: Becsomagoltál?
Feleség: Igen. Már csak a törülközőt és a fogkefét kell berakni. Te nem felejtet-
ted el a fogkefét?
Férj: Nem. Semmit sem felejtettem el.
Feleség: Segíthetnél becsukni ezt a bőröndöt.
Férj: Persze.
(Hallatszik, ahogy a bőrönd körül matatnak.)
 Szorítsd le erősebben azt a sarkát! Így.
Feleség: Végre! Örülök, hogy minden belefért.
Férj: Nagyon nehéz ez a bőrönd. Rengeteg holmit belegyömöszöltél.
Feleség: Rengeteg új holmit.
Férj: Új holmit?
Feleség: Csupa vadonatúj holmit. Amit sohasem mocskoltál be.
Férj: Ne légy közönséges!
Feleség: Tisztán akarok elutazni. És csupa tiszta holmit viszek magammal.
Amikhez te még hozzá sem értél. Ugye tudod, hogy mindig izzadt és mocskos
a kezed.
Férj: Ide figyelj…
Feleség: És amit te még nem is láttál. Mert amikor kigúvadnak és csillognak a
szemeid, már azzal is mindent bemocskolsz.
Férj: Ne túlozd el!
Feleség: Egyáltalán nem túlzok el semmit. És csupa narancssárga alsóneműt
viszek magammal. Te persze azt hiszed, hogy az ilyen csak nagydarab, szőke
teheneknek…
Férj: Elég!
Feleség: No nézd csak! Kiabálunk? Dühösek vagyunk?
Férj: Szépen figyelmeztettelek, hogy ne túlozd el, mert…
Feleség: Mert? Talán tehetsz valamit?

65
 Férj: Persze hogy tehetek valamit.
Feleség: Például.
Férj: Például nem telefonálok a taxiállomásra.
Feleség: Majd telefonálok én.
Férj: Kicsomagolhatom a kofferjeimet, és kijelenthetem, hogy én nem utazom
sehová.
Feleség: (rémülten) Ezt nem teheted!
Férj: Miért?
Feleség: Ennyire nem lehetsz aljas.
Férj: Miért? Miattad?
Feleség: De hiszen te is el akarsz utazni! Azokhoz ez emberi hulladékokhoz.
Férj: Persze hogy el akarok utazni. De azért megtehetem, hogy mégsem
utazom.
Feleség: Képes lennél továbbra is együtt élni velem?
Férj: Eléggé megedződtem már.
Feleség: Még akkor is, ha bevallom, hogy nem te mesélted el, hogy a melleim
két oldalra merednek, mint az ökör szarva?
Férj: Lehet, hogy nem én meséltem. De ez nem biztos.
Feleség: És ha elmondom, mi történt akkor éjszaka, amikor elrohantam
hazulról?
Férj: Nem érdekel.
Feleség: Már itt a sarkon leállítottam az első gépkocsit.
Férj: Nem hiszem.
Feleség: Holnap már el fogod hinni.
Férj: Hm. Lehet, hogy igazad van.
Feleség: És képes vagyok napokig hajtogatni, hogy jönnek – szememből a
könnyek, jönnek – szememből a könnyek.
Férj: Azt hiszem, tényleg jobb, ha most mindjárt elutazunk.
Feleség: (megkönnyebbülve) Na látod.
Férj: Vonaton akarsz utazni?
Feleség: Természetesen. Imádom a mozgó vagonokat. Azóta imádom őket,
amióta olyan sokáig egy álló vagonban laktam. Meséltem már róla, igaz?
Férj: Akkor előbb téged kivitetlek a vasútállomásra…
Feleség: Nevetni fogok egész úton, amíg megy a vonat. Ha pedig megáll,
akkor sírni fogok. Így, végig az egész úton. Nagyon szép lesz.
Férj: Tehát?
Feleség: Tehát telefonálj a taxiállomásra!
Férj: Azt az öreg, szűkszavú taxist kérjem? Ő sohasem kérdez semmit.
Feleség: Őt hívjad! Bár ő is olyan furcsán szokott nézni ránk.
Férj: De legalább nem kérdez semmit. Elveszi a pénzt és továbbáll. A többiek
viszont csodálkoznak, és mindenféle hülyeséget kérdeznek.
Feleség: Igen. Engem is idegesít, ha kérdezősködnek. Hívd az öreget!
Férj: Biztos, hogy nem felejtesz itt semmit?
Feleség: Biztos.
Férj: Megyek telefonálni.

66
 (Hallatszik, ahogyan kimegy a szobából és tárcsázik. A feleség közben a „Hallod a
csalogány”-t dúdolja, úgy, hogy a telefonáló férj szövegéből csak összefüggéstelen mon-
datfoszlányok hallatszanak. A férj 10-15 másodperc múlva tér vissza.)
Feleség: Rendben van?
Férj: Persze. Beszéltem az öreggel.
Feleség: Nem kérdezett semmit?
Férj: Nem. Tíz perc múlva itt lesz.
Feleség: Hát… akkor várjunk. Tíz percet még kibírunk együtt.
Férj: Mindig ez a legnehezebb. A taxit várni. Ilyenkor csak vár az ember, és
nem tud miről beszélni. Nem értem, miért van szüksége tíz percre, hogy ideérjen.
Feleség: Olvastam valahol, hogy kiadtak már egy társalgási kézikönyvet vára-
kozó utasok számára. Mi is vehettünk volna belőle.
Férj: Most már késő.
Feleség: Mit gondolsz, mi lehet egy ilyen kézikönyvben?
Férj: Nem tudom. A mi esetünkben például ilyesmi: „Vajon milyen arcot vág-
nak a szomszédok és az ismerősök, ha észreveszik, hogy nem vagyunk itt?”
Feleség: Szerinted milyen arcot vágnak?
Férj: Valószínűleg semmilyet. Valószínűleg észre sem veszik, hogy nem
vagyunk itt.
Feleség: Egyszer csak észre kell hogy vegyék.
Férj: Bizonyára azt fogják hinni, hogy együtt utaztunk el valahova.
Feleség: Örülök, hogy nem vettük meg azt a vacak kézikönyvet. Kell a fenének
egy olyan kézikönyv, amiben szomszédokról és ismerősökről van szó.
Férj: Esetleg még ilyesmi lehet benne, hogy…
Feleség: Mondtam már, hogy nem érdekel a társalgási kézikönyv.
Férj: Hát jó. Akkor esetleg megkérdezhetném tőled, hogy mégis hova akarsz
elutazni, de ez nem tartozik rám.
Feleség: Szerencsére egyáltalán nem tartozik rád. Meg aztán tényleg nem
tudom. Nem mondtál egyetlen olyan helyet sem, ahol nincsenek pókok és varan-
gyos békák.
Férj: Sajnos ez nincs bejegyezve a térképeken.
Feleség: Az emberi hulladékok és a hideg ürülékek be vannak jegyezve?
Férj: Azok sincsenek bejegyezve. Azt máshol olvastam. Csak akkor jutott
eszembe, amikor a térképeket néztem. És nagyon örülök, hogy eszembe jutott.
Oda kell elmennem.
Feleség: Én is örülök, hogy eszedbe jutott. Legalább azt tudom, hogy hova ne
menjek.
Férj: Ragyogó!
Feleség: De még milyen ragyogó! Tudom már: azt fogom csinálni, hogy leszállok
valahol a vonatról, természetesen ott, ahol művelt emberek élnek, bemegyek egy
idegenforgalmi irodába, kiválasztom a legudvariasabb tisztviselőt, és ezt mondom
neki: „Uram, ön többé-kevésbé emberi lénynek látszik. Kérem, javasoljon nekem
néhány olyan helyet, ahol garantáltan nincsenek pókok és varangyos békák!”
Férj: A többé-kevésbé emberi lény pedig bizonyára javasol néhány olyan
helyet.

67
 Feleség: Azt mondom majd neki: „És még nagyon fontos, hogy azon a helyen
ne éljenek emberi hulladék és hideg ürülék nevezetű népcsoportok. Mert kérdem
én önt, uram: Milyen ember az, aki ezekhez a népcsoportokhoz menekül, hogy
visszanyerje önbecsülését? Szerintem az ilyen ember még az emberi hulladék
nevet sem érdemli meg.”
Férj: Továbbá…
Feleség: Továbbá azt mondom neki: „Egyszerűen és röviden közölje velem,
uram, hogy itt, itt és itt nincsenek pókok, varangyos békák és emberi hulladékok.
Semmi többet nem akarok. És nagyon kérem, ne meséljen a gyerekkoráról!”
Férj: És ha eseménydús gyerekkora volt?
Feleség: Különösen akkor ne meséljen róla, uram! Mert akkor én mindjárt azt
mondom, hogy jönnek – szememből a könnyek. Ezenkívül még egy rakás bárgyú
viccet mondok, többnyire rímekbe szedve.
Férj: Bele fog halni. Az a félig-meddig emberi lény bele fog halni. Ezt csak én
bírtam ki, de én is nehezen. És tovább már én sem bírnám.
Feleség: Inkább ő haljon bele, mint én. De nem. Nem fog a gyermekkoráról
beszélni. Egy nagyon udvarias és nagyon emberszabású tisztviselőt fogok kivá-
lasztani. Egyszerűen megmondja majd, hogy hol nincsenek pókok, békák és
emberi hulladékok.
Férj: Nem hiszem.
Feleség: Aztán ismét vonatra ülök, és nevetek meg sírok. Ragyogó lesz. Nagyon
örülök. Elhiszed, hogy nagyon örülök? Szeretnék táncolni, vagy valami…
Férj: Én is nagyon örülök.
Feleség: Nincs kedved táncolni?
Férj: Miért ne?
(Csöngetés)
Feleség: Megjött a taxis. Kénytelenek leszünk tánc nélkül elbúcsúzni. Nem
baj, ugye?
Férj: Persze hogy nem baj. Megyek ajtót nyitni.
(Kulcscsörgés, ajtónyitás)
Taxisofőr: Jó estét kívánok. Máris megérkeztem.
Férj: Jó estét. Hát akkor… mondja, mennyibe kerülne, ha a feleségemet most
kivinné a vasútállomásra, azután visszajönne értem, és engem elvinne az autó-
busz-állomásra?
Taxisofőr: (nevetve) Mint máskor is. Maguknak csak harmincat számítok fel.
De csak maguknak. Szeretek ide jönni.
Férj: Tessék a pénz. Viszontlátásra!
Taxisofőr: Köszönöm. Holnap is hívjanak csak nyugodtan! Holnap is szolgá-
latban vagyok.
Feleség: Viszontlátásra!
Taxisofőr: Viszontlátásra! Igazán nagyon szívesen…
(Becsapják az ajtót és bezárják.)
Feleség: Már ez is szemtelenkedik.
Férj: Még hogy csak nekünk számít fel harmincat.
Feleség: Őt sem hívjuk többet. Keresünk egy egészen új taxist.

68
 (Ettől kezdve egyre fáradtabban és unottabban beszélgetnek.)
Férj: Rendben van. Én akkor megyek és kicsomagolok.
(Hallatszik, ahogyan átmegy a másik szobába.)
Feleség: Én előbb összesöpröm a hamutartók darabjait.
Férj: Reggel is ráérsz.
Feleség: Jobb szeretem mindjárt megcsinálni. Aztán én is kicsomagolok.
Férj: Ahogy akarod.
(Rövid szünet, a feleség összesöpri az üvegdarabokat.)
Feleség: Reggel mikor kelsz?
Férj: Hat órakor. Főzöl kávét?
Feleség: Ha felébredek. De azt hiszem, fel fogok ébredni. Húsért is le kell
mennem.
Férj: Itthon ebédelünk?
Feleség: Ha sikerül rendes húst szereznem.
Férj: (ásít) A telefonszámlát is ki kell fizetni.
Feleség: Majd kifizetem.
Férj: És ne felejts másik két hamutartót venni.

69
A csapatépítő
Beszélgetés Staar Gyulával, a Természet Világa
nyugalomba vonult főszerkesztőjével

… Hetvenen túl, nyolcvanon innen

ami volt s van, körbetekintem.
Favirág hull, szirma lehamvad,
de kikelnek alatta a magvak
növekedve és sokasodva.
Ne siess hát. Várj a sorodra …
(Buda Ferenc: Ha csak estig)

– Azt hiszem, mindkettőnk számára ez lesz életünk egyik legnehezebb interjúja. Neked
azért, mert jóformán mindig a másik oldalon álltál, te kérdeztél, most pedig neked kellene
magadról beszélned, amit nem szeretsz. Nekem azért lesz nehéz, mert idestova 41 éve
ismerjük egymást, ebből 37 évet dolgoztunk együtt a Természet Világa szerkesztőségé-
ben, egyszóval sokat tudok rólad. Vagy tán mégsem. Majd kiderül. Már az is csoda, hogy
ismerve szerény, zárkózott személyiségedet, sikerült rávenni erre a beszélgetésre, ráadásul
kicsit könnyebben, mint gondoltam.
– Igazad van, nem szeretek magamról beszélni, viszont így legalább lehetősé-
gem lesz olyanokról szólni, akiket nagyon megszerettem. A munkánk során sok
értelmes, okos emberrel találkoztunk, többekkel barátságot is kötöttünk, és per-
sze itt van közös szerelmünk, a folyóirat. Annak ellenére, hogy tanári diplomát
szereztem, és tanítottam is, nekem mindig elég stresszes mások előtt, a nyilvá-
nosság előtt szerepelnem. Főszerkesztőként ugyanakkor sokszor kellett kiállnom,
beszélnem nagyobb közönségnek. Ezt a gátlást az ember úgy győzheti le, hogy
ha már kell, akkor megy, és csinálja. Amikor az első néhány mondat után meglát-
tam a hallgatóság szemét, benne az érdeklődést, megnyugodtam, hozzászoktam
ehhez. Persze mindig is inkább a leírt szavak embere voltam, jobban szeretek
elvonulni, amikor megfogalmazom a gondolataimat. A mi munkánknak ugyan-
akkor hátránya, hogy nem látjuk az azonnali visszajelzést az olvasóink szemében.
Most érzem át, hogy nem volt könnyű azoknak, akikkel a pályám során interjút
készítettem. Kérdezőként viszont nagyon élveztem. Magam választhattam ki,
hogy kikkel beszélgetek, és sosem annak alapján, hogy ki milyen magas polcon
ül, hanem az emberi, szakmai értékeiket figyelembe véve. Ezekből az interjúkból
rengeteget tanul az ember. Már a felkészülés során is, aztán jó volt hallgatni a
tudományterületek kiválóságait, majd elvonulni a felvett szövegeikkel, és már
más körülmények között újra átélni a beszélgetéseket. Ezt nagyon kedveltem.

70
 – Ahogy ez a sok együtt töltött év alatt kiderült, a privát életben is elég nehezen oldódsz
fel. Vagy rosszul látom?
– Általában így van, de nem vagyok magányos alkat, mindig is szerettem
magam körül építeni a baráti kört. Visszatekintve rájöttem, hogy afféle
csapatépítő vagyok, és mindig is az voltam. Még otthon, Lajosmizsén szerveztem
a gombfocicsatákat, és a poros udvarunkon a kispályás focibajnokságokat.
Füzetbe gondosan jegyeztem az eredményeket. Amikor egyetemre kerültem,
sakkszakosztályt vezettem, és a szerkesztőségben is közösséget kellett építeni,
nemcsak a munkatársakból, hanem olyan személyekből is, akik körülveszik a
lapot. Erre a csapatépítő tevékenységre többször ráment az egyéni teljesítmé­
nyem. Például, amíg a BEAC sakkszakosztályának a vezetője nem lettem, addig
igen jó egyéni eredményeim voltak, de amikor a csapatmérkőzés közben egy sor
egyéb dologra kellett figyelnem, az a játszmáim rovására ment. De nem bántott,
mert a csapat sikeréért dolgozhattam. A szerkesztőségben főszerkesztőként sem
mindig azt csinálhattam, amit a legjobban szerettem. Helyette egyre inkább
pályázatokat kellett írnom, eljárnom pénzt kunyerálni... Sokszor mondtam, hogy
a pályázatírás az írói munkásságom része. Ehhez hozzávehetjük azt is, hogy arra
érdemes embereket felterjesztettem különféle díjakra. Hajlandó voltam késő estig
benn maradni, hogy ezeket rendesen, szépen megírjam. Bíztam abban, hogy az
elbíráláskor ez is számít.

– Mivel ez egy úgynevezett életútinterjú – nem úgy, ahogy barátunk, Szendrő Szabolcs
hegymászó szokta mondani: életunt interjú –, természetesen nem mehetünk el a kezdetek
mellett sem. Van valami jelképes abban, hogy ez a szöveg majd a kecskeméti Forrásban
jelenik meg, hiszen ezer szál köt ehhez a kiskunsági vidékhez.
– Ez igaz. Itt születtem, itt nevelkedtem Lajosmizsén. Édesanyám 1935-ben
került Budapestről Lajosmizsére, matematika–fizika–kémia szakos polgári isko-
lai fiatal tanárnőként. Egy nyolcgyermekes család legkisebbje volt. Pesten, az
angolkisasszonyoknál tanult, aztán tanári oklevelet szerzett. Lajosmizsére már
gyűrűs menyasszonyként érkezett, vőlegénye egy fiatal vegyész volt, akiből
később neves tanszékvezető egyetemi tanár lett. Ki tudja, mi lett volna, ha nem
jelenik meg akkor Apám... Édesanyám egész életében ott dolgozott, a nagyköz-
ség apraját-nagyját tanította, főleg matematikára. Mindenki ismerte, szerette,
becsülte. Édesapám Lajosmizsén született, apjának, nagyapjának is ott volt földje.
A nálam négy évvel idősebb nővéremet, Katkát emiatt kis híján nem vették fel
az egyetemre. 1958-ban érettségizett, és az ELTE fizikus szakára jelentkezett.
Először elutasították, mert a bizottságban ülő pártember kiszúrta, hogy a csa-
ládnak földjei voltak. Pedig nem volt az igazi birtok, java része gyep és mocsár,
és a Lajosmizse környéki földek nem is magas aranykorona-értékűek. Ráadásul
Apám az ötvenes évek elején lemondott a földjéről, az államnak ajándékozta,
hogy a gyerekei továbbtanulhassanak. De még ez sem minden, mert anyai nagy-
apámnak meg Inárcson volt szőlője és gyümölcsöse. Jól ment neki, egy időben
Margitsziget főkertészeként ő irányította a vadaspark és a part menti sétányok
kialakításának munkálatait, Kőbányán volt háza.

71
 Nővérem nagy szerencséjére, Nagy Károly fizikus (akkor még adjunktus,
később egyetemi tanár, akadémikus) emlékezett rá, hogy a felvételin nagyon jól
szerepelt. Hogyhogy nem vették fel? Ő már úgy gondolkozott, hogy attól még,
hogy a nagyapáinak földje volt, lehet valakiből jó fizikus. Intézkedett, és a felleb-
bezés után még abban az évben Katka elkezdhette a tanulmányait az egyetemen.
Nővérem nagyon okos és művelt volt, felnéztem rá. Kicsit ki is taposta előttem az
utat, úgyhogy 1962-ben egy jó felvételi nyomán simán bekerültem az egyetemre.
Ám az ötvenes éveket nem úsztuk meg ilyen olcsón. Lajosmizse főutcáján
volt egy szép nagy sarokházunk, ahol keresztanyámmal együtt laktunk. 1951
karácsonya után pár nappal szüleim kaptak egy félbevágott lapra írt felszólítást
– ma is megvan –, hogy záros határidőn belül hagyják el a házat, mert a Magyar
Dolgozók Pártja székházának szemelték ki. Keresem az akkor erre használatos
kifejezést, de megvan: kisajátították. Szüleim kétségbeestek, a nővérem akkor
éppen súlyos beteg volt. Fellebbeztünk, persze hatástalanul. Aztán kiutaltak
számunkra egy házat az egyik mellékutcában. 1957-ben Apám megpróbálta
visszaszerezni a régi házunkat, de az akkor már az MSZMP helyi szervezetéé
volt.
– Ha most azt mondod, hogy jelenleg is valamelyik párt székháza…
– Ma már nem. Amikor azonban a rendszerváltozás után arra jártam, már
három párt emblémája díszítette a régi házunkat. Rájöttem, hogy a szüleimtől
megörökölt végjáték, ez a játszma végleg elveszett. Ma legalább már nem párt-
ház, úgy tudom, közösségi célokat szolgál az épület.

– Családodra hogyan emlékezel?

– Elmondhatom, hogy nagyon meleg, szeretetteljes családi légkörben nőttünk
fel. Szüleink védőburkot vontak körénk, nem beszéltek a hányattatásaikról, és
mindent megtettek azért, hogy továbbtanulhassunk. Bár szerény körülmények
között éltünk, mint akkoriban mindenki, a lehető legtöbbet igyekeztek megadni
nekünk. Kaptam például egy focilabdát, ami ugyan nem is volt egészen gömb
alakú, de fűzős bőrlabda, töknek hívtuk. A katolikus templom mögött akkor még
hatalmas mező volt, szikes tavakkal, ott nagy meccseket vívtunk. Engem azért
vettek be a nagyobbak, mert hoztam ezt a szörnyű labdát, és legalább lehetett
mivel játszani. Hosszú ideig őrizgettem, még a hatéves Peti fiam is rugdosta, de
akkorra már felfeslett a varrása, néhol kilátszott a gumibelső. Aztán ez a kincs is
végleg elenyészett. Sajnálom, hogy nem őriztem meg a maradványait, olyan jó
lenne most megmutatni hatéves unokáimnak, Katának és Barnának, csodálkoz-
nának, de imádnák rugdosni.

– Háborús gyerek vagy, 1944-ben születtél. Van néhány emlékfoszlányom, amiket több-
ször is emlegettél. Például a gombapince, ami a háborúhoz kapcsolódik.
– Nem tudom, hogyan jutott eszébe a szüleimnek, hogy a front közeledtével
Lajosmizséről felmenjenek Budapestre, Kőbányára, mert ott lakott a rokonság, ott
állt anyai nagyapám háza. Már az sincs meg, lakótelepi házak épültek a Kápolna
utcában a helyén.

72
 – Ez tényleg nem lehetett szerencsés ötlet. A katonai szempontból nem túl érdekes
Lajosmizséről az agyonbombázott Budapestre…
– A kőbányai sörgyárnak volt egy mély alagútrendszere, ahol gombát is ter-
mesztettek. Légiriadó idején a szüleim oda rohantak le velünk. Milyen érdekes
véletlen… Pálmay Lóránt tanár úr, a magyar matematikaoktatás legendás alakja
az Eötvös Loránd Tudományegyetem Geometria Tanszékén dolgozott, engem is
tanított. Később lapunk matematikai diákpályázata zsűrielnökének kértem fel,
az is volt, egészen a haláláig. Egy beszélgetésünkben pár éve valahogy előjött a
háború meg a gombapince, és kiderült, hogy ők, a kőbányai őslakosok, abban az
időben szintén oda menekültek. Tehát meglehet, hogy mi akkor már találkoztuk,
ott a föld alatt.

– Térjünk vissza a családhoz. Édesapád mivel foglalkozott?

– Ő Kalocsán érettségizett a jezsuiták gimnáziumában, az iskolaévek alatt kol-
légiumukban, a Stephaneumban lakott. Azután Kecskeméten végezte a jogaka-
démiát, az abszolutóriumot megszerezte, de a diplomát már nem. Kecskemétre
járt be, életének utolsó évtizedében a Bács-Kiskun Megyei Malomipari és
Terményforgalmi Vállalat műszaki előadója volt, végül a gépjárműjavító részleg
vezetője lett. Ötvenkilenc éves korában halt meg, váratlanul. Mi akkor Katkával
már Pesten voltunk, ő, az örökmozgó elég gyakran meglátogatott bennünket,
hozta a csomagokat… Előtte való nap is találkozott velünk, a gyerekeivel, mintha
búcsúzni jött volna. Halála anyámat lelkileg annyira megviselte, hogy bár
néhány évig még tanított, de aztán hirtelen agyérgörcsöt kapott. Még tíz évet élt
úgy, hogy már a lábát sem tette ki a házból. Nem akart elesettként mutatkozni.
A szekrényben ott lógott a sötétkék, ballagáskor viselt ruhája, fehér, kikeményített
csipkegallérral, lelkemre kötötte, hogy majd abban temessék el.
Édesanyám halála után azonnal érkezett is a felszólítás, adjuk át a házat,
ahová a sajátunkból áttelepítettek minket, hiszen ott csak bérlők voltunk.
A bútorainkat szétosztogattam, csak a kisebb emléktárgyakat és a sok-sok köny-
vet, levélhalmokat hoztam el. Trabanttal, több fordulóval. Azokat sem tudtam
igazán hová tenni. Így ért véget a mi családunk hosszú lajosmizsei ottléte.
Ám soha nem szakadtam el végleg a szülőhelytől, hiszen maradtak ott bará-
tok, és sok-sok emlék. Azután szerencsés véletlen következtében az akkor már
általam irányított Természet Világa nyomdai munkálatait a kiadónk az újonnan
épült lajosmizsei nyomdájára bízta. Sokszor kellett odamennem, így végül újra
hazajártam. A nyomdában akkor még többen dolgoztak Édesanyám tanítványai
közül, s mivel őt szerették, így nekem, a folyóiratunknak is jutott többletfigyelem.
Emlékszem, amikor Simonyi Károlynak folyóiratunk különszámaként megjelenő
A magyarországi fizika kultúrtörténete (XIX. század) munkáját nyomták, előtte
szóltak, szeretnék-e ott lenni a nyomdagép indulásánál. Másnap hajnalban már
azt videóztam, amint a gép ontani kezdte a kuriózumnak számító kiadványunk
címlapját. Felemelő érzés volt, hogy mindez itt, Lajosmizsén történik. Még aznap
vittem belőle Kari bácsinak, és levetítettem neki a nyomdában felvett filmet.
Látod, már megint elkalandoztam. Te meg miért nem szólsz közbe ilyenkor!

73
 – Mert hallgattalak, Gyulám, és most én vagyok a kérdező, törődj bele. Abban, hogy a
nővéred fizikus szakra, te pedig matematika–fizika tanár szakra mentél, volt valami szü-
lői ráhatás? Közvetett nyilván volt, de kaptatok-e erre valami buzdítást édesanyátoktól?
– Valamilyen hatás nyilván otthon is ért bennünket. A gimnáziumban pedig
voltak sikerélményeim matematikában, kiváló tanárunk volt Szemerey Andor
személyében. A kecskeméti Katona József Gimnáziumba jártam, egy negyvenhat
fős tiszta fiúosztályba. Többen is bejárók voltunk, naponta ingáztunk. A Katona a
maga idejében, akárcsak manapság, jó, erős iskolának számított. Tanáraink között
még voltak olyanok, akik az 1948-ban megszüntetett Református Gimnáziumból
kerültek oda.
Az, hogy matematikai vonalon tanulok tovább, nem volt egészen egyértel-
mű. Harmadikos koromban még a Testnevelési Főiskolára akartam jelentkezni.
Sportoltam, kézilabdáztam, atletizáltam. Testnevelő tanárunk, Adamik Ferenc
igazi városi legenda. Elsőben sorba állított bennünket, és azt mondta: lépjenek
ki, akik sportolnak. Kiléptünk néhányan. Végigment a soron, kérdezte, mit spor-
tolunk. Jöttek a válaszok: kézilabda, atlétika, torna, cselgáncs… Nagyon jó! Az
egyik fiú büszkén kivágta: focizok. Mire Adamik: állj vissza, azt mondtam, hogy
a sportolók lépjenek ki! Atlétacsaládból származott, nem szerette a labdarúgást.
A gimnáziumban összehozott egy olyan kézilabdacsapatot, hogy amikor har-
madikos voltam, megvertünk mindenkit, Budapest bajnokát is, végül Győrben
a helyiek mögött másodikak lettünk az országos középiskolás bajnokságban.
A kézilabda mellett több atlétikai számban is jó voltam, elég kézenfekvőnek lát-
szott a TF. Aztán alighanem itt jött be egy kis szülői ráhatás, hogy inkább mégse
oda, hanem matematika–fizika szakra jelentkezzek, de nem gondolom, hogy erre
nagyon rá kellett volna beszélniük.

– Arra nem gondoltál, hogy matematikus szakra jelentkezz?

– Nem, mert úgy éreztem, hogy ahhoz nem vagyok elég felkészült. A sport
rengeteg időmet elvett, matematika szakkörre nem jártam. Aztán amikor egye-
temre kerültem, kiderült, hogy azok, akik például elit pesti gimnáziumokba jár-
tak, akiket matematikaversenyekre készítettek fel, már sok mindent tudtak, amit
én nem. A tanár szak viszont tetszett, volt előttem példa, ki is próbáltam magam
ezen a területen, és voltak sikerélményeim.

– Milyen tárgyakból nem voltál jó?

– Nyelvekből. Pedig életem során latint, oroszt, németet, angolt is tanulgat-
tam, de hát… A többi humán tárgy viszont elég jól ment. A jól megírt magyar
dolgozatokat fel lehetett olvasnunk, ez nekem többször is megadatott, némileg
másként írhattam meg, mint a többiek, talán kicsit több szívet vittem bele.
Magyartanárunk, egyben osztályfőnökünk, Hordós Károly volt, nagyszerű
tanár. Olyan szelíden, de mégis határozottan tudta kezelni azt a negyven­
hat eleven kamaszkölyköt…, képzelheted, milyenek lehettünk, túl a kritikus
tö­me­gen. Szeretném még megemlíteni történelemtanárunkat, Iványosi-Szabó
Tibort, egyenes, tisztességes, nagy tudású tanárunkat. A tankönyvünkben
ellenforradalomként bemutatott 1956-ot nem volt hajlandó tanítani. Ebből

74
származott is némi gond, mert érettségin Pánczél Gyula, aki később tüdőgyó­
gyász főorvos lett, pont egy ezzel kapcsolatos tételt húzott. Iványosi tanár úr
végül meggyőzte az érettségi elnököt, hogy a sok tananyag és az ismétlések
miatt erre már nem maradt időnk kitérni, így Gyulának sem lett hátránya a rossz
húzásból.
Nem mellesleg Iványosi tanár úr volt az iskola sakkcsapatának a vezetője.
1962-ig, amíg a Katonába jártam, zsinórban háromszor nyert a csapatunk orszá-
gos bajnokságot.

– Miért kaptál egyáltalán gyerekkorodban sakk-készletet?

– Akkor már valamennyire tudtam sakkozni, 11–12 éves lehettem. Az a dobo-
zos sakk-készletem ma is megvan. Nagy élmény volt meglátni a karácsonyfa
alatt. Lajosmizsén akadtak elég jó sakkozók. A férfifodrász műhelyben volt sakk-
készlet, s ha éppen nem volt kuncsaft, lehetett sakkozgatni. Kugler Zoli bácsi volt
az első tanítómesterem, ő adta a kezembe az első sakk-könyvet, egyszerű fehér
keménypapír borítású kis könyvecskét, Barcza Gedeon és Tóth László Tanulj sak-
kozni munkáját. Remek könyv volt, nemcsak az alaplépések voltak benne, hanem
például olyasmik is, hogyan kell bevinni egy gyalogot vezérnek, mi az oppozíció,
a centrum, hogyan kell megtámadnunk ellenfelünk királyállását stb. A kultúr-
házban vasárnap délelőttönként vérre menő csatákat vívtam az öreg rókákkal.
Kecskemétre tehát már úgy kerültem, hogy elég ügyesen játszottam.
Másodikos korom­ban bekerültem a nagycsapatba, ahol nagyon jó sakkozók
voltak. Kecskemét a magyar sakk egyik fellegvára volt, és ez jórészt Tóth Laci
bácsinak köszönhető, aki 1945 és 1948 között, tehát a koalíciós időkben, a város
polgármestere is lett, akkor sokban hozzájárult a helyzet konszolidálódásához.
Ő volt a nyomda igazgatója is, ott készült a Magyar Sakkvilág, a hazai sakkozók
lapja. Mindenkit ismert, Maróczy Géza nagymestertől a fiatalokig. Képzeld el,
1927-ben olyan versenyt szervezett, amire eljött Aljechin, annak az évnek a világ-
bajnoka, és több más neves külföldi sakkozó. Erről a tornáról készült egy nagyon
szép kiállítású könyv, ami manapság valódi kincs, nekem sikerült beszereznem,
nagy becsben tartom. Miután elértük ezeket az eredményeket az iskola csapatá-
val, Iványosi tanár úr elvitt hozzá bennünket. Ez nem sokkal Laci bácsi halála
előtt történt. Olyan könyvtára volt, hogy azt el sem tudod képzelni. Körben a
falakon végestelen-végig sakk-könyvek! A világ legjobb sakkozóival állt levele-
zésben, még Capablancával is, és úgy gyűjtötte össze a külföldi könyveket, hogy
cserepéldányként küldte el az általa vezetett nyomdában készült kiadványokat.
Halála után ebből a gyűjteményből lett a Magyar Sakkszövetség Tóth László
Könyvtára.

– Most megint bevillant egy emlék közös múltunkból. Tudom, hogy te is meglehetős
szenvedélyesen gyűjtöd vagy gyűjtötted a sakk-könyveket. Bárhol is volt a szerkesztőségünk
az évtizedek alatt, mindig közel esett hozzánk a Múzeum körút, ahol a hetvenes-nyolcvanas
években is már két antikvárium működött. Főleg oda jártál, én is persze, csak másért.
– Ma már nem gyűjtök sakk-könyveket, de néha-néha előveszem, olvasgatom
őket. Az antikváriumba járás azonban valószínűleg életem végéig megmarad.

75
 – Végül mesterjelölt szintig vitted. Amikor Pestre kerültél, nyilván folytattad.
– Mesterjelölt már Budapesten lettem. Az ELTE sportegyesületének, a BEAC-
nak több más erős szakosztály mellett igen jó sakkcsapata is volt. Az első
osztályban, az OB I-ben játszottak, általában a középmezőnyben, ami azért nagy
szó, mert a mienk szerény költségvetésű egyesület volt. Akkoriban már a sakk is
kezdett profi sporttá válni, a nagyobb klubokban játszottak az akkori idők hazai
legjobbjai, Portisch Lajos, Szabó László, Barcza Gedeon és mások. Ők már kaptak
apanázst, külföldi pénzdíjas tornákon szerepeltek. A mi csapatunk jobbára lelkes
amatőrökből állt, igaz, a BEAC-ban játszott Flórián Tibor nemzetközi mester,
akkoriban a Magyar Sakkszövetség főtitkára. Viszonylag hamar bekerültem az
első csapatba, egyéni versenyeken is indultam. Eljutottam a mesterjelölt szintig,
de a következő fokozat amatőrként már túl nagy ugrás, lekötöttség lett volna. Ott
volt az egyetem, mellette jártam le Lajosmizsére kézilabdázni, mert az egykori
gimnáziumi társak bevonásával szerveztünk a községnek egy csapatot. Egy ideig
sakkoztam még akkor is, amikor már a folyóiratnál dolgoztam. A lapkészítésben
azután megtaláltam az igazi életcélt, a versenysakkot abbahagytam.
A sakk érdekes módon szövi át az életemet. Soha nem tudhatjuk, hogy mit
köszönhetünk valaminek, amit mások esetleg haszontalannak vélnek. Persze, a
sakk egyáltalán nem haszontalan játék, fejleszt az emberben bizonyos készsége-
ket, tulajdonságokat. Amikor felvételiztem az egyetemre, a bizottságban ott ült
egy kiváló matematikus, Czách László, ő volt az elnök, aztán egy fizikus, és valaki
a KISZ-től. Akkor már ismerték az írásbelim eredményét, és olyanokra kérdeztek
rá, amiket nem egészen jól oldottam meg. Azután jött egy „fejkopogtató” kérdés.
Azt mondja a matematikus, rajzoljak fel a „kockás” táblára egy 10×10-es négy­
ze­tet. Ebből a négyzetrácsból, alulról vegyem el az egyik saroknégyzetet, az átló
másik végéből is a másikat, és rakjam össze őket 1×2-es téglalappá. Kérdés: a
megmaradó, megcsonkított rész lefedhető-e sok ilyen kis téglalappal úgy, hogy
minden kis négyzetet csak egy réteg takarhat? Elkezdtem próbálkozni, de ren-
geteg lefedési lehetőség adódik. A tanár mosolygott. És ha azt mondtam volna,
hogy egy 8×8-as négyzetrácsot rajzoljon fel? – kérdezte. A fenébe! Sakktábla!
A sakktábla be van színezve! Ha egy ilyen téglalapot, dominót rárakunk, az min-
dig pontosan egy fekete és egy fehér mezőt fed le, viszont amit elveszek az átló
két végéből, azok azonos színűek. Ha két feketét veszek el, akkor ebből a színből
kettővel kevesebb van, ez a téglalap meg állandóan csak feketét-fehéret fed le.
Persze, hogy nem megy. A tanár megint csak mosolygott, persze, tudta, hogy
sakkozok, később megtudtam, ő is jó sakkozó.

– Amikor Budapestre kerültél, az egyfajta kultúrsokkot jelentett számodra, vagy simán

beilleszkedtél?
– Sokk volt. Mint mondtam, otthon szinte burokban, szeretetteljes családi kör-
nyezetben éltem, tanulhattam, miután a nővérem az egyetemre került, már külön
szobám is volt.

– Mindketten kollégisták lettetek?

– Nem, a nővérem abban a bizonyos kőbányai lakásban lakott egy kis szo-
bában. Én kollégiumba kerültem, a Róbert Károly körúton az ELTE akkortájt

76
kapta meg a katonaságtól azt az épületet. Az első évben harminchatan voltunk
egy szobában. Szélről álltak az emeletes vaságyak, közöttük itt-ott szekrények.
A tisztálkodási lehetőséget a seregtől ottmaradt pléhvályú jelentette. El tudod
képzelni, bekerülsz egy idegen környezetbe, még Pestet sem ismered igazán, ott
vagy harminchat fiú között. Tanulószobák nem voltak, a hálóban állandóan égett
a villany, mert mindig akadt valaki, aki éjszakába nyúlóan tanult, asztali lámpa
sehol. A másik, hogy otthon rendszeresen elláttak, itt viszont mindenről magunk-
nak kellett gondoskodnunk, a menzakaja sem volt valami fényes. Elég nehezen
viseltem ezt az időszakot. Az is elbizonytalanított, hogy a gimnáziumban az
egyik legjobb voltam matekból, itt pedig néhányan jóval többet tudtak nálam.
Mégis akadt, amiben én voltam a legjobb, vagy az egyik legjobb: a sakk, vagy
némelyik atlétikai szám. Ez azért adott tartást.

– Katona voltál?
– Igen, de nem előtte, mint a későbbi korosztályok, hanem utána, hat hóna-
pig. Tartalékos alhadnagyot csináltak belőlem. Vácott híradósnak lettem kiké-
pezve, főleg műegyetemet végzettekkel voltam együtt. Három hónap után
Székesfehérvárra helyeztek át bennünket, akkorra már törzsőrmesterek lettünk,
éjszakai ügyeleteket adtunk, ami után járt egy-egy nap eltávozás.

– Folytassuk az egyetemmel. Az tehát hamar kiderült, hogy ott nem te vagy az ász. Ez
zavart, vagy inkább ösztönzött?
– Nem az zavart, hogy nem tartozom a legjobbak közé. Elég rossz vizsgázó
voltam, szorongtam, idegeskedtem, nem tudtam ellazulni. Az első években nem
is voltam valami jó tanuló, aztán egy évet kihagytam. Harmadévben minden
összejött. Szerelmes lettem, akkor szerveztük Lajosmizsén a kézilabdacsapatot,
közben egyéni versenyekre is jártam sakkozni… Így azután az egyik laborból
túl sok hiányzásom gyűlt össze, beteg is lettem, ezért évhalasztást kértem.
Megkaptam, tehát nem minősültem évismétlőnek. Ez év alatt a Ponty utcai köz-
gazdasági szakközépiskola esti tagozatán tanítottam. Nagy Károly professzor
javaslatára kerültem oda, főleg matematikát tanítottam. Élveztem, egy kis pénzt
is kerestem, gyakoroltam a szakmát, és éreztem, hogy ez menni fog nekem.
Harmadévben már az ELTE Rákóczi út 5. szám alatti Bolyai Kollégiumában
laktunk, kétágyas szobában, persze, sokkal jobb körülmények között, mint a volt
kaszárnyában, majd később a „Fácánosban”, a Béla király úton. Jobban lehetett
tanulni, szinte pár lépésre volt az egyetem. Elindultak azok a tantárgyak is, amik
a tanári pályára készítettek fel bennünket. Megjelent Vermes Miklós, Muki bácsi,
kis vulkánfíber bőröndjével, és a fizika tanítása tárgykörben bemutatta a tanári
munka boszorkánykonyháit, vagyis miként kell kísérleteket végezni. Ámulva
néztük, hogyan csinál szifonpatronból rakétát, csillagszórókból Segner-kereket,
és a hasonló mutatványait. Felsőbb évfolyamokon már megfontolja az ember,
hogy milyen órákra járjon be, némely előadáson kongott a terem az ürességtől,
de Muki bácsi óráin mindig zsúfolásig megtelt a nagyelőadó. Matematikából
pedig az elemi matematika tárgyai erősödtek meg, hiszen a tanári munkában
a feladatok gyűjtése és megoldása nagyon fontos. Kiváló tanárt kaptunk

77
Surányi János személyében. Ő volt az, aki 1947-ben Soós Paulával újraindította
a Középiskolai Matematikai Lapokat. Ez a lap valódi intézmény nálunk. Sokan
felteszik a kérdést, miért van ebben a kis országban ilyen sok kiváló matematikus.
Azt hiszem, a döntő tényező az, hogy még 1893-ban egy győri tanár, Arany Dániel
megalapította ezt a lapot. Jórészt feladatok voltak benne, amiknek a megoldását
be lehetett küldeni. 1959-től fizikarovattal bővült, ennek kezdeményezője az
általad is jól ismert Kunfalvi Rezső tanár úr volt.

– A legnagyobb matematikusaink is ezen a lapon edződtek.

– Így van, és mi is. Surányi János a KöMaL nehezebb faladatai közül állított
nekünk össze sorozatokat megoldásra, és ezeket a következő órán megbeszéltük.
Elemi matematikában elég jó voltam. Ugyanúgy, mint a sakkban, kerestem a nem
szokványos megoldásokat. Kezdett megjönni az önbizalmam.

– A kemény tárgyak tanárai közül kikre emlékszel a legszívesebben?

– Bennünket még a nagy generáció tagjai tanítottak, többüket a szakma istenek-
ként tisztel. Nézd meg ezt a parádés névsort! Császár Ákos és T. Sós Vera analízist
tanított, Fux László algebrát, Turán Pál számelméletet, Hajós György geometriát
és differenciálgeometriát, Szász Pál és Rényi Kató valós és komplex függvénytant,
Péter Rózsa a matematika alapjait, Prékopa András valószínűségszámítást, Rényi
Alfréd információelméletet. Tőle is őrzök egy jelest az indexemben. Ő például
kedves, megnyugtató volt a vizsgáztatás során. Lenyűgöző tudások, legkülön-
bözőbb stílusban. Novobátzky Károly relativitáselméletet adott elő, Nagy Károly
elméleti fizikát, Nagy Elemér kísérleti fizikát, Károlyházy Frigyes atomfizikát,
Fényes Imre termodinamikát, Balázs Béla és Marik Miklós csillagászatot.

– Miből írtad a szakdolgozatodat?

– Van itt egy érdekes szál, ami összeköthet kérdéseket, válaszokat, diszciplíná-
kat, ami révén még Szily Kálmánig is eljuthatunk.

– Csak nem a sakk?

– De! Sokat hezitáltam a témán, végül eljutottam oda, hogy „Matematikai
problémák a sakktáblán”. Nagyon érdekes kombinatorikai, geometriai fel-
adatok fogalmazhatók meg a sakktáblán. A végtelen sakktábla pedig lóugrás
segítségével metrikus térré tehető, ahol geometriai fogalmakat lehet defi-
niálni. Vizsgálataim során nem bukkantam Szily Kálmánra, a neves fizi-
kusra, azt sem tudtam, hogy a Vasárnapi Ujságban indult első hazai sakkro-
vatban az övé volt az első magyar feladvány, egy szép háromlépéses matt.
Ő 1865-ben a Pesti Sakk Kör vezetőségébe is bekerült. A huszadik század elején a
Deutsche Schachzeitungban pedig kétrészes cikket írt arról, miként lehet minimális
számú vezért úgy elhelyezni a sakktáblán, hogy minden mező támadva legyen, és
ezt a kérdést általánosítva is vizsgálta. Ha erről tudok, biztosan beveszem a szak-
dolgozatomba, és talán megemlítem, hogy Szily a Magyar Természettudományi
Társulat főtitkáraként 1869-ben megindította a Természettudományi Közlönyt… De
akkor sem sejthettem volna, hogy ennek az én életemben később meghatározó

78
szerepe lesz… A gráfnak ez a két pontja még nem volt összekötve. Gondold
csak meg, olyasfajta közelítés volt ez, mint Pálmay Lóránttal bombázás alatt a
gombapincében.

– Úgy tudom, te pedig a rendszerváltozás után, 1989–1991 között a Magyar

Sakkszövetség elnökségi tagja voltál.
– Ez is igaz, erről is lehetne mit mesélni… Visszatérve a megírt szakdolgoza-
tomhoz, keresnem kellett témavezetőt. Akkoriban jött haza külföldről a Rényi-
tanszékre egy fiatal tanársegéd, Szász Domokos, aki gondosan átnézte, és olyan
szép bírálatot írt róla, hogy azt ma is büszkén őrzöm. Azóta ő már akadémikus,
volt a Matematikai Kutatóintézet igazgatója és az Akadémia alelnöke is. Erre
mondta a nejem kicsit huncutul, hogy választani mindig tudtál.

– Akkor már nős voltál?

– Még nem, 1969-ben házasodtunk össze. Feleségem évfolyamtársam volt,
szintén matematika–fizika szakos tanár. Ha már itt tartunk, elmondom, hogy
ötödéves koromban megkeresett volt gimnáziumi matektanárom, Szemerey
Andor, aki a Kecskeméten akkor alakult Gépipari és Automatizálási Műszaki
Főiskola Matematika Tanszékének vezetője lett. Megkérdezte, lenne-e kedvem
odamenni. Hát persze! Aztán jött az államvizsga, a nyár, Eti pedig megjegyezte,
hogy neki ott Kecskeméten se ismerőse, se barátja, teljesen idegen a környezet,
miközben én már Pesten gyökeret eresztettem, sok minden idekötött. Erre aztán
nemet mondtam Bandi bácsinak.
Igen ám, de akkor már nyár volt, rajtam kívül szinte mindenkinek megvolt az
állása. Azt az ötletet kaptam, hogy telefonáljam végig a kerületi tanácsok okta-
tási osztályát, biztosan akad még valami. Így derült ki, hogy Csepelen van egy
állandó helyettesi státus. Ez azt jelentette, hogy ha valamelyik kerületi iskolában
valaki megbetegedett, oda raktak, ha máshol szülni ment egy tanárnő, akkor oda.
Úgyhogy jártam ki Csepelre nővéremék Etele úti lakásából, ahol gumimatracon
aludtam. Végül is szerencsém volt, mert csak két általános iskolában kellett
tanítanom. Ott aztán megismertem az élet sűrűjét, nem budai elitgimnáziumok
voltak. Az egyik iskolában – hogy is mondjam – elég vegyes volt a társaság.
Kaptam olyan osztályt, ahová a tanárok egy része be sem akart menni. Iszonyú
erőfeszítéseket kellett tennem, hogy egyáltalán nyugton maradjanak és odafi-
gyeljenek rám. Még énekórát is helyettesítettem nekik, mert más nem vállalta!
Én, aki… Amikor Kati lányunk a Rádió gyermekkórusába felvételizett, otthon
megtiltották, hogy dudorásszak, nehogy rontsam a gyerek esélyeit. Gyönyörű
hangja volt, van, nem tőlem örökölte, persze, hogy felvették, évek során bejárta
a kórussal a világot.
Aztán később kiderült, hogy Csepelen megszerettek ezek a kezelhetetlennek
tartott kölykök. Amikor egy évre rá összeházasodtunk Etivel, és bementünk a
házasságkötő terembe, meglepetésemre ők álltak kétoldalt sorfalat, ünneplőru-
hában.
Aztán valahogy ismét beleszólt az életembe a sakk. Egy alkalommal a BEAC-
cal Szkopjéba mentünk játszani a helyi egyetemre. A csapatvezetőnk Szabó

79
Kálmán dékánhelyettes volt, sokat beszélgettünk, megkedvelt. Elmondta, hogy a
Természettudományi Kar dékáni hivatalában új szerkezetet szeretne kialakítani,
egyetemet végzett tanulmányi főelőadókat keres, nemcsak adminisztratív mun-
kára, hanem arra is, hogy sokkal szorosabb kapcsolatot építsünk ki a tanszékek-
kel, ahová esetleg be is lehetne tanítani. Elvállaltam, és ott dolgoztam négy évig.

– Nem hinném, hogy álommunka volt. Azért lehetett benne valami örömöt találni?
– Igen, mert állandóan emberekkel álltam kapcsolatban. Egyrészt a hallga-
tókkal, akiknek segíteni tudtam kisebb-nagyobb problémáik megoldásában,
másrészt a tanárokkal. A tanítás ugyan nem jött össze, de felvételi előkészítőket
rendszeresen tartottam.

– Térjünk még vissza a családhoz. Közben megszületett Kati lányotok. Hogyan élt egy
kisgyermekes, fiatal értelmiségi házaspár Budapesten a hetvenes évek elején?
– Miután összeházasodtunk, egy darabig még a gumimatracon, külön lak-
tam, aztán egy évig a nejemmel a szüleinél. Nem volt benne sok köszönet.
Elmenekültünk egy kis albérleti szobába. Közben megtudtuk, hogy a Sasadi úton
épül három kilenclakásos társasház, az egyikbe még be lehetne ugrani, 75 ezer
forintért. Persze, nekünk nem volt ennyi pénzünk. Édesanyám nekünk adta azt
a nagyjából 30 ezer forintot, amit apám életbiztosítására kapott, Eti az iskolájától
kapott 20 ezret, szóval nagy keservesen összejött a beugró. A ház elkezdett épül-
getni, aztán egyszer csak szóltak, hogy be kellene fizetni még 30 ezret. Kész, vége,
visszamondjuk. Egyik este ballagtunk hazafelé a Bartók Béla úton Márki Lászlóval,
aki később neves matematikus lett, és kérdezgetett, mi a helyzet. Elmondtam neki,
ő csak hümmögött. Talán egy órával azután, hogy hazaértem, csöngettek. Ott állt
az ajtóban Laci, mondta, hogy megbeszélte a feleségével, nekik van harmincezer
forint megtakarított pénzük, kölcsönadják. Hát, ilyen is van!
Így lett végül egy 48 négyzetméteres lakásunk, 1976 végén költöztünk, pár
hónappal később Peti fiunk már oda született.

– Közben döntő fordulat állt be az életedben.

– Egy napon bejött a dékániba egy idősebb úr, akit hozzám irányítottak.
Ő volt Dala László, a Természet Világa főszerkesztője. Elmondta, hogy egy
matematika–fizika szakot végzett fiatalembert keres a laphoz szerkesztőnek.
Elkezdtünk beszélgetni, egyre jobban csillogott a szeme, és amikor az osztályve-
zető kiment, odasúgta: és magának nem volna kedve? Akkoriban már éreztem,
hogy ideje lenne váltani. Időközben írogattam is, az Egyetemi Lapokban rend-
szeresen jelentek meg cikkeim, persze a BEAC sakkcsapatának eredményeiről.
Otthon is megbeszéltük a dolgot, jelentkeztem. A belépés nem volt automa-
tikus. Elmentem a Gyulai Pál utca 14.-ben levő szerkesztőségbe, amit te is jól
ismersz. Hárman fogadtak: Laci bácsi, valamint a két szerkesztő, Keömley Éva,
Horti József, és kérdezgettek. Dala Lászlóról el kell mondanom, hogy 1957-ben
ő indította újra eredeti nevén, Természettudományi Közlönyként a folyóiratot, a
már említett alapító, Szily Kálmán szellemiségében. Újraindítani azért kellett,
mert bár a Magyar Természettudományi Társulat a háború után kiadta ugyan

80
Természettudomány címmel, de később a Társulatot megszüntették, az újak pedig
a korszellemnek megfelelően teljesen az ideológia szolgálatába állították, először
Természet és Technika, majd Természet és Társadalom címmel jelent meg, persze,
tele Micsurinnal, a címlapon Sztálin-szobor talapzatával, ahol a sorban utolsó
helyen állt az értelmiségi, lombikkal a kezében, a szovjet tudomány dicsőítésével.
Mondjuk, a matematikusaikat lehetett is volna dicsőíteni… Mindemellett a lap
impresszumában ott szerepelt, hogy a Természettudományi Közlöny ilyen és ilyen
évfolyama. Később, 1968-ban lett a neve Természet Világa.
A „kihallgatás” végén kezembe nyomtak egy írást, vigyem haza, olvassam el,
és mondjak róla véleményt. A cikk az antigravitációról szólt. A téma miatt eleve
gyanúsnak tűnt, de amikor otthon elolvastam, kiderült, hogy nagyon jól megírt
cikk. Az persze feltűnt, hogy nem jól hivatkozik Einstein általános és speciális
relativitáselméletére. Egy szerkesztőnek nem kell, nem is lehet mindenhez érte-
nie, azt ellenben tudnia kell, ki az, aki ilyenkor a segítségére lehet. Elvittem tehát
a cikket a sógoromhoz, az elméleti fizikus Solt Gyurihoz. Elolvasta. Na, ülj le
Öcsi, elmondom, hol van itt a csúsztatás. Ezek alapján leírtam, hogy a cikket ezért
és ezért nem javaslom közlésre. Laci bácsi meg volt elégedve. 1974 februárjában
felvettek gyakornoknak.
Ha végiggondolok a pályafutásomon, felvetődhet, sok esetben csinálhattam
volna valami hasznosabbat. Talán a dékániban eltöltött éveim is meddők voltak
számomra, mások ügyeivel bajlódtam, magam a szakmámban nem gyarapod-
tam. Aztán előre nem is sejtetten, hirtelen bekerültem egy olyan helyre, olyan
közegbe, ahol a korábbi, lelkiismeretesen elvégzett munka tapasztalatai óriási
hasznomra váltak. Az, hogy tudtam, a fizikusok és matematikusok között kik az
igazán értékes, ugyanakkor segítőkész emberek, akikhez lehet fordulni. A szer-
kesztői munkámhoz ezek alapján szinte készen állt egy kapcsolati hálóm.

– Rögtön abba a szobába kerültél, amelyiknek a szomszédságába négy év múlva én is

„beköltöztem”?
– Igen, az egyik kis cellaszerű szobába, amik ott sorakoztak egymás mellett.
Az elődöm egyébként Horányi Özséb volt, aki később a pécsi egyetem neves
professzora lett.

– Emlékszel még, mit csináltál az első napokban, hetekben?

– Azt mondták, először csak olvasgassam a régi számokat.

– Érdekes, nekem ugyanezt mondta a Laci bácsit követő főszerkesztő. Jó ötlet volt, mert
kincsesbánya rejtőzött mögöttünk a polcokon.
– Az egy csoda volt, én se javasolnék mást egy most belépő kezdő szer-
kesztőnek. Aztán elkezdtem ötletelni, és gyűjteni a jövőbeni szerzőket. Sikerült
összetoboroznom egy jó kis csapatot, főleg a fiatalabbak köréből, fizikából pél-
dául Patkós Andrást, Lukács Bélát, Tél Tamást, Radnai Gyulát, Bődy Zoltánt,
a matematikusok közül Lovász Lászlót, akit még az egyetemről ismertem,
később Laczkovich Mikóst, Pálfy Péter Pált, Komjáth Pétert és másokat. Patkós
Andrást és Lovász Lászlót később a szerkesztőbizottságunkba is beválasztottuk.

81
Igyekeztem tudományterületem legnagyobbjai közül is néhánynak megszerezni
az írását folyóiratunknak. Így jelenhettek meg Paul Dirac, Victor Weisskopf,
Pólya György, Halmos Pál, majd később Martin Gardner és Steven Weinberg
írásai. Weinbergnek tiszteletből elküldtük betördelt cikkének korrektúráját, hogy
legalább azt lássa, hogyan jelenik az meg a magyar folyóiratban. Jó humorérzék-
kel azonnal válaszolt: „Nem találtam benne hibát!”
Aztán felfedeztem a lapnak Bencze Gyula fizikust is. Őt korábban nem ismer-
tem, de olvastam a KFKI Híradóban megjelent vitriolos cikkeit. Egy alkalommal
a KFKI vendége volt Samuel Ting Nobel-díjas fizikus, elmentem meghallgatni.
Ott ismerkedtünk meg. Elmondtam neki, hogy olvasom a cikkeit, nagyon tetsze-
nek, kértem, írjon nekünk is. Úgy lett, de később elkövette azt a „hibát”, hogy az
akkori főszerkesztőnk könyvéről is leírta a véleményét. Ettől aztán persona non
grata lett, és csak a rendszerváltozás után reaktiválhattuk.

– A szerkesztőségi kollégák hogy fogadtak?

– Keömley Éva rendkívül kedves, csupa szív, kotlóstermészetű, csapatot
összetartó ember volt. Neki volt már jelöltje erre a szerkesztői állásra, úgyhogy
akár fogadhatott volna tartózkodással. De nem így történt, én tőle csak a szere-
tetet éreztem, és ezt mindannyian elmondhatjuk róla. Horti Jóska teljesen más
természetű volt, eleinte tartózkodó, visszafogott, talán gyanakvó is, aztán lassan
elfogadott.
Igyekeztem olyan témákat és műfajokat is behozni a lapba, amik sok külön-
munkával jártak. Egy interjú elkészítése nagyságrenddel több munka, mint egy
hozott cikk megszerkesztése. A TIT budapesti szervezetében a fizikai szakosztály
titkára lettem. Amikor Einstein születésének századik évfordulóját ünnepel-
tük, Abonyi Iván fizikussal, későbbi kollégánkkal Einstein-estet szerveztünk.
Hatalmasra nagyíttattam egy Einstein-fényképet, a rendezvényen ott függött az
előadók fölött…

– …ami aztán felkasírozva évtizedeken át ott lógott a szobád falán. Tényleg, hol van most?
– Miután végérvényesen nyugdíjba helyeztem magam, és távoztam a szer-
kesztőségből, Kapitány Katira hagytam, mondván neki, ezután már rajtad tartja
a szemét, rád vigyáz. Rövidesen Kati is eltávozott a szerkesztőségből, kimenekí-
tette onnan Einsteint, most az ő kamrájának dísze. Visszatérve a munkaigényes
vállalkozásokra, parádés összejövetel volt 1979-ben az Einstein-emlékest, Marx
Györggyel, Abonyi Ivánnal, Károlyházy Frigyessel, Kunfalvi Rezsővel, Lukács
Bélával, Patkós Andrással, Szalay Sándorral, Horváth Józseffel. A Kossuth
Klub nagyterme zsúfolásig megtelt. Az előadások szövegét lehoztuk a lapban,
a TIT budapesti szervezete segítségével könyv alakban is kiadtuk. Szerveztem
kerekasztal-beszélgetéseket, ilyen címekkel, hogy A természettudományok esztéti-
kuma – mit érez szépnek a természettudós a tudományában?, Információ és entrópia – a
természetben és a társadalomban, Van-e határa a tudományos megismerésnek? Ezeknek
a vitaesteknek anyaga azután folyamatosan megjelent a Természet Világában,
egybefűzve pedig az általam szerkesztett Kilátó folyóirat különszámában,
Gondolatközelben címmel. És idővel elkezdtem interjúkat készíteni.

82
 – Utánanéztem, a belépésedet követő harmadik évben, 1977-ben jelent meg a lapban az
első interjúd. Ha már a digitális archívumot böngésztem, az is kiderült számomra, hogy
az interjúkészítésnek, a tudományművelő ember bemutatásának nem voltak hagyományai
a Természet Világánál. Éva és Jóska ugyan nagy ritkán elejtett egyet-egyet, de ezt a
műfajt igazából te honosítottad meg. Ráadásul egy olyan személlyel, aki… De ezt inkább
mondd el te.
– 1977-ben Magyarországra jött Paul Dirac Nobel-díjas angol fizikus, a kvan-
tummechanika egyik megalapozója. Személyében a világ legrosszabb interjúala-
nyát fogtam ki, mert ő a fizika szófukar óriása volt. – Egészen kiváló indulás
– mondta Balázs Nándor, Einstein egykori asszisztense, amikor megtudta, hogy
Dirac-kal is készítettem interjút. Pedig ez a beszélgetés szenvedés volt számomra,
még ha oly megtisztelő is. Lett azonban egy nagy hozadéka, elmélyítette barát-
ságunkat Vekerdi Lászlóval, aki megdicsért ezért a teljesítményért. – Aki ismeri
ezt a hallgatag óriást, az tudja, hogy itt most csoda történt. Neked megnyílnak az
emberek, ezt csinálnod kell! – lelkesített. Hittem is, nem is, de bogarat ültetett a
fülembe, és tudtam, hogy Laci bácsi baráti bátorítása mindig elkísér.

– Összeszámoltad, hány hosszabb interjút készítettél a pályafutásod alatt?

– Elkezdtem, de aztán abbahagytam. Száznál biztosan többet.

– Itt még a töredékükre sem tudunk kitérni, de azt tudom, hogy ha a kedvenceidet kel-
lene megnevezni, az említett Vekerdi László mellett Simonyi Károly lenne a másik. Vele
hogyan ismerkedtél meg?
– A fizika kultúrtörténete című könyvének első kiadása 1978-ban jelent meg,
sokakkal együtt engem is belelkesített. Ekkor jött a gondolat, hogy vele is kellene
beszélgetni. Azt tudtam, hogy a könyv hogyan, miért született. Simonyi Károlyt
1956-ban a KFKI forradalmi bizottsága elnökének választották, utána, bár saját
elhatározásból, de ott kellett hagynia az intézetet, majd a Műegyetemen is gondjai
származtak ebből. Ő végül kiútként a könyvírást választotta. Ennek előzménye
az volt, hogy a műegyetemisták felkérték, hogy a várbeli kollégiumukban tartson
előadásokat. A fizika kultúrtörténetéről beszélt, szerteágazó kulturális beágyazás-
sal. Fantasztikus sikere lett. Ezt követően az ELTE-ről is megkeresték, ahol azután
a Múzeum körúton, a híres XI. teremben zajlottak a teltházas Simonyi-előadások.
Később megírta mindezt egy szenzációs könyvben. A már említett Kunfalvi
Rezső, a hazai fizikaoktatás egyik legendás alakja akkor már újra lapunk szerzője
volt. Még a harmincas években kezdett írni a Természettudományi Közlönybe, aztán
biztatásomra, sok éves kihagyás után folytatta. Ő jól ismerte Simonyi Károlyt, és
segített abban, hogy összehozzon bennünket egy beszélgetésre. A lakására men-
tem, a Rózsadombra, ahol azután oly sokszor megfordultam.

– Közismerten rejtőzködő, majdhogynem remeteként élő ember volt. Könnyen meg-

nyílt neked?
– Igen, viszonylag könnyen. Talán látta bennem az őszinte érdeklődést, és
tetszhetett neki, amit kérdezgetek. Az első interjút még jó néhány követte, nekem
mindegyik élményt jelentett. Elmondhatom, atyai barátság alakult ki közöttünk.

83
Az utolsó alkalommal viszont nagyon rosszul éreztem magam. Az elmúlásról
beszélt, arról, hogyan készül a halálra. De visszatérve az elsőre, mint mindegyik
interjúmat, ezt is szóról szóra leírtam magnóról. Sokat gondolkodtam a címen,
hiszen az nagyon fontos.

– Ezernyi évet fölvarázsló tudás.

– Pontosan. Bevallom, kicsit koppintottam, ha ez annak nevezhető. Baudelaire-
nek A balkon című, Tóth Árpád által fordított versében van egy sor: „Tudásom
így ezer szent percet fölvarázsol”. Ezt alakítottam át. Kicsit talán patetikus, de
nagyon illik Kari bácsihoz és a könyvéhez. Szerb Antal A varázsló eltöri pálcáját
című művében olvastam egy németalföldi humanistáról, akinek, miközben a
városát ostromolták, egy lángcsóva felgyújtotta a házát. Ő éppen aludt, barátai
vonszolták ki a házból. Amikor feleszmélt, visszarohant, és egy könyvvel a hóna
alatt tért vissza. Barátai kérdezték, mi ez a kincs, amiért visszafutott a lángok
közé. Nem is tudom, felelte, de szép… és könyv. Hogy ne legyek egyedül az
éjszakában. Ez nagyon ül Simonyira is. Egész életét körülvették a könyvek. Szerb
Antaltól ezt idéztem be a beszélgetésünk elé.

– Ezzel a te Simonyi-történetednek még koránt sincs vége. Ő, aki tényleg senkinek sem
nyilatkozott, aki még az akadémikusi felterjesztése ellen is tiltakozott, nyilvánosan talán
csak veled állt szóba.
– Talán egyszer-kétszer mással is. Miután megjelent a vele készített interjúim-
ból összeállított könyv, a De mi az igazság…, megkereste egy volt tanítványa, Esti
Judit a Rádióból, akkor leült vele is beszélgetni.

– Ebben a könyvben gyakorlatilag az egész életét elmondta. Ehhez hihetetlenül nagy

bizalom kell. Hogyan sikerült elérned? Úgy is kérdezhetném, mi a titkod, amire Vekerdi is
célzott, hogy „Gyuszi, neked megnyílnak az emberek”.
– Az első, vele készített interjúm után Vekerdi László beajánlott a Forrás szer-
kesztőségének, Füzi Lacinak, aki akkor még nem volt főszerkesztő, hogy ha akar-
nak egy Simonyi-interjút, engem kérjenek meg. Erre nagyon szívesen emlékszem
vissza, mert szinte egy nyáron át beszélgettünk. Nagyjából hetente elmentem
hozzá, és kérdéseimre elmesélte az életét. Egy interjúnál fontos, hogy ne kérdezz
akkor közbe, amikor éppen megnyílik a társad, de érezd meg azt a pillanatot is,
amikor kérdésed továbblendítheti a beszélgetést. Fölvettem nagyjából tizenhat
órányi anyagot, majd elkezdtem leírni spirálfüzetbe…

– De sokszor láttalak így, spirálfüzetek fölé hajolva. Ráadásul te nem is úgy dolgozol,
mint például én, aki már menet közben, a lehallgatáskor vágok a szövegből.
– Nézd, ez a mostani beszélgetésünk nyilván egészen más. Ha odamész valaki-
hez, persze felkészülsz, izgulsz is, ő milyen formában lesz, te milyenben, milyen
kérdéseket mikor tegyél fel, meddig engedd továbbmenni az ő gondolatmene-
tét. Amikor újrahallgatod a beszélgetést, már csak arra koncentrálsz, hogy mit
mond az interjúalany, egyedül maradsz a hanggal. Eközben, vagy inkább utána
áll össze a szerkezet. A spirálfüzetnek csak az egyik oldalára írom a beszélgetés

84
anyagát, a másikra a saját gondolataimat jegyzem le, vagy azt, hogy minek kell
utánanézni. Mindennek utána kell nézni, évszámoknak, neveknek, idézeteknek,
mert időnként az interjúalany is téved. A Simonyival készült interjúkból oszlop-
nyi spirálfüzet telt meg, ezeket persze megőriztem. Őt az életben a sikereken
kívül sok bántás érte, megpróbáltatások során kellett átesnie. Úgyhogy csinálhat-
tam volna egy olyan interjút is, ami szinte másról sem szól, mint a panaszokról.
De nem ezt tettem, mert Simonyi Károly mindezek ellenére mégis sikeresen tudta
befutni a pályáját, egyenes gerinccel, tisztességgel. Rengeteget dolgoztam azon
a beszélgetésen, a kezdettől a megjelenésig majdnem egy év telt el. Akkoriban a
MÚOSZ-nak még volt – különböző kategóriákban – az év írása díja. Beküldtem,
megkaptam rá a díjat.

– Hogyan lett ebből könyv?

– Az említetteken kívül is sokat beszélgettünk, részletekben végigjártuk az
életét. A vele készített interjúk a Természet Világában, a Forrásban, a Kortársban
és a Magyar Tudományban jelentek meg. Végül is ezekből állítottam össze a
könyvet. Talán azért is fogadott ennyire a bizalmába, mert akkor mentem oda
hozzá, amikor még nem volt divat Simonyi Károlyt emlegetni. Olyanokkal sosem
készítettem interjút, akiket fölkapott valamilyen hullám, és elkezdtek tolongani
körülöttük az újságírók. Igazán akkor nyílnak meg az emberek, ha nem kell köz-
ben a pozíciójukra is gondolni. Lovász Lacival akkor készítettem az első interjút,
amikor akadémikus lett, a legfiatalabb akadémikusunk. Az utolsót pedig azelőtt,
hogy az Akadémia elnökének javasolták. Mondtam is neki, hogy engem most
kérdezői minőségemben egy darabig nem fogsz látni. Másokat annál többet.
Visszatérve Simonyira, említettem, hogy az életútinterjúnál hetekig jártam
hozzá. Ilyenkor akadnak ihletett pillanatok, amikor a beszélgetőtársak egy időre
elfelejtik, hogy van közöttük egy magnó. Amikor a partnered a bizalmába fogad,
s olyan dolgokat is elmond, amik kettőnk között maradnak, nem kerülnek bele
a végső változatba. Nála is eljött ilyen pillanat, amikor összegezte az életét.
Miközben mondta, és már három órája beszélgettünk, ránéztem az órámra; jó
ég, már a szerkesztőségi értekezleten kellene lennem. Az ember azonban ilyen
meghitt pillanatokat nem hagyhat elveszni, nem állhatok fel azzal, hogy pro-
fesszor úr, ne felejtsd a szavad, de nekem most mennem kell. Természetesen
végighallgattam, késtem is fél órát, mire az akkori főszerkesztő példát statuált,
és hónapokig nem utalt nekem mozgóbért, amit pluszmunkákért lehetett kapni,
amiből pedig volt bőven.

– Volt azonban egy eset, pontosan 1984 decemberében – és ebben az említett főszer-
kesztőnek is jutott szerep –, amikor a fél ország egy bizonyos Természet Világa-számot
keresett. Ekkor jelent meg a Gyarmati István fizikus akadémikussal készített interjúd, ami
hatalmas port kavart.
– Annak az interjúnak a nagy része segélykiáltás volt az értelmiségért. Tudod,
milyen volt Gyarmati, ha egyszer felhergelte magát, nem válogatta meg a szavait.
Elkeseredését a beszélgetés befejezéseként Shakespeare szonettjének örök érvé-
nyű soraival nyomatékosította:

85
 „Fáradt vagyok, ringass el, óh, halál: / az Érdem itt koldusnak született / és hitvány
semmiségre pompa vár / és árulás sújt minden szent Hitet”
Ennek az interjúnak aztán óriási hatása lett. Rengetegen keresték a lapot, tőlem
is kérték, elkezdtem járni az újságárusokat, hátha maradt még valahol egy-egy
példány. Egyik újságárus, azt hiszem, a Jégbüfé környékén, meg is kérdezte, mi
van abban a számban, annyian keresik. Volt, aki ötszáz forintot is adott volna
érte. Akkoriban úgy tíz forint volt egy példány ára. Nagy szerencse, hogy a párt
lapjában, a Népszabadságban pozitív ismertetés jelent meg róla, mert pár nappal
utána a Szabad Európa is felolvasott belőle részleteket.

– Tegyük hozzá, hogy az az interjú soha nem jelenhetett volna meg a lapunkban, ha az
akkori főszerkesztőnek Gyarmati akadémikus nem a barátja, sőt példaképe.
Közben átléptünk a lap egy korszakán. Dala László nyugdíjba vonulása után követ-
kezett egy nagyjából három és fél éves intermezzo – ennek én kezdőként épp a közepébe
csöppentem bele –, ami elég keserves volt, és egy feladatának betöltésére teljességgel alkal-
matlan főszerkesztő sikkasztás miatti kirúgásával végződött. 1980 őszén nevezték ki utód-
jául az imént emlegetett személyt, akinek uralma kerek tíz évig tartott. Nem csodálnám,
ha nem akarnál beszélni róla, hiszen kegyetlenül megszenvedtük. Pedig, mondhatom,
határozottan pozitív várakozással tekintettünk elébe.
– Ez is a lap történetének része volt, úgyhogy valamennyit azért mégiscsak
beszélek róla. Értelmes ember volt, jól írt, nagyszerű előadó volt, kiváló főszer-
kesztő is lehetett volna. Pszichológiai esettanulmány lehetne, hogy miért alakult
másként. Nem az a típus volt, aki cipelte a zongorát, hanem a zongorára állva
igyekezett a tudományban nagyobbnak mutatkozni. Mivel nem ismerték el, az
frusztrálttá tette, és ez lecsapódott a szerkesztőségi életre is. Gondosan elzár-
kózott a tudományos újságíróktól, soha nem ment el olyan eseményekre, ahol
a magunkfajtával keveredni kellett volna. Magas nemzetközi sikerre számított,
s mivel az nem jött, egy idő után ez bizonyos paranoid tüneteket váltott ki nála.
Ellenségképeket keresett és talált, ilyen lett az Akadémia elnöke, majd Horti
Jóska kollégánk is, aztán róla itt nem részletezendő okból leszállt, utána követ-
keztem volna én. Egy idő után ebből elegem lett. 1989-ben Gajzágó Éva, az Élet
és Tudomány szerkesztője elmondta, hogy az ottani főszerkesztő-helyettes átmegy
egy újonnan alakuló laphoz. Rábeszélt, hogy pályázzak a helyére. Akkor már
érződött a légkörön, hogy változás lesz, a főszerkesztő-helyettes poszton nem
volt kötelező a párttagság, és kinevezésekor megkérdezték a szerkesztőségbeli
kollégákat is. Ők egy emberként támogattak, így aztán fájó szívvel ugyan, de
váltottam.

– Olyan szerkesztőségbe kerültél, aminek a munkáján még sok év után is érezhető

volt a korábbi főszerkesztő, Fenyő Béla szellemisége. Bélát mindketten szerettük, tisz-
teltük, nagy szakmai tudása, emberi tulajdonságai miatt. Ő azt a rendszert honosította
meg, hogy a szerkesztők – sőt, ő maga is – szinte minden beérkező cikket jóformán a
felismerhetetlenségig átírtak. Ettől olyan lett a lap, mintha az egészet ugyanaz az ember
írta volna. Nekem ez nagyon sokáig nem tetszett, rengeteget írtam akkoriban az Élet és
Tudományba, és minden szóért meg kellett harcolnom a szerkesztőkkel. Most már mind-

86
ezt másképpen látom. Az Élet és Tudománynak alighanem olyannak kellett lennie. Hogy
mindenki megértse. Szinte hihetetlen, de a fénykorában 170 ezer körüli példányban jelent
meg, ami ma már egy napilap esetében is elképzelhetetlen, és hétről hétre az egész ország
olvasta, nemzedékek nőttek fel rajta, én magam is.
– Fenyő Béla a tudományos újságírás nagy egyénisége volt. Keze alatt formá-
lódott profi csapattá az a szerkesztőgárda, mely a hatvanas-hetvenes években
addig nem látott magaslatokba emelte a lapot. Rendelkezett mindazokkal az
erényekkel, tudásanyaggal, szellemi háttérrel, amik ahhoz szükségeltettek, hogy
irányításával az Élet és Tudomány a művelődési országépítés alapintézményévé
váljék. Kevesen tudják, hogy 1980-ban rövid ideig a Természet Világa válságkezelő
megbízott főszerkesztője is volt. Egy nyomorúságos időszak után szerkesztősé-
günkben újra felgyújtotta az értelem fényét. Örökmozgó, fáradhatatlan, puritán
ember volt, tőle szakmát és emberséget egyaránt tanulhattunk. Azonnal átlátta,
hogy nálunk más a pálya. Értelmiségi lap lévén hagytuk kibontakozni a szerzők
egyéni stílusát – persze csak ha volt nekik. Császár Ákos, Gergely János, Csaba
György, Koch Sándor, Vekerdi László, Kecskeméti Tibor, Schiller Róbert, Bencze
Gyula és sok más szerzőnk cikkét csak fésülgetni lehet, illő alázattal.
A rendszerváltozás előtt a TIT-nek három igazán fontos lapja volt: a Valóság,
az Élet és Tudomány és a Természet Világa. A másik kettő, a Föld és Ég és az Egészség
nem sokkal a rendszerváltozás után megszűnt. A legelőkelőbb poszton a Valóság
állt, nekik a politika legfelső köreihez is közvetlen kapcsolatuk volt. Az Élet és
Tudomány is előnyösebb helyzetben volt nálunk, mert szélesebb rétegeknek író-
dott. Utánuk jöttünk mi. Dala Laci bácsi ki se merte mondani, hogy a Természet
Világa értelmiségi lap, valahogy úgy fogalmazott, hogy a természettudományok-
ban jártasabb olvasókhoz szólunk. Jellemző, hogy az akkori lapstruktúrában a
negyedik kategóriába soroltak bennünket, egy szinten az üzemi lapokkal. Ez
tényleg az értelmiség lebecsülését jelentette. Mindez lehetőségeinkben és a fize-
tésünkben is megmutatkozott a Hírlapkiadó más lapjaihoz képest.

– Az Élet és Tudománynál tehát egy másfajta stílust örököltél, miközben már fújt
a politikai változások szele. Mi az, amin te és a kollégáid változtattatok? Mit tanultál,
aminek később hasznát vetted? Kevesen tudják, de a valódi kulimunkát, a lap mindennapi
irányítását valójában a főszerkesztő-helyettes végzi.
– Már ahol van főszerkesztő-helyettes. Tervekkel és ötletekkel tele mentem
oda, ezek egy részét sikerült is megvalósítani. Az alapok természetesen ott is
adottak és jók voltak, erre szerettem volna kissé színesebben, érdekesebben
építkezni. Próbáltam emberi vonásokat belevinni a szárazabb tudománynépsze-
rűsítésbe. Ehhez igyekeztem megerősíteni a több gyűrődéssel járó interjúkészítő
munkát. Egyéni stílusú neves tudósokat próbáltam rávenni arra, hogy az Élet és
Tudománynak is írjanak. Abban az időben kezdett megérkezni hozzánk az áltudo-
mányos hordalék. Ez ellen elsők között hoztunk felvilágosító írásokat. A lapnak
két olyan rovata is volt, ami az olvasóit problémamegoldó gondolkozásra ösztö-
nözte. Egyik a Herczeg János és Bizám György által szerkesztett A gondolkodás
iskolája feladatmegoldó pontverseny, a másik Bakcsi György irodalomtörténész,
jeles feladványszerző sakkrovata volt. Mindkét rovat olvasók széles rétegeit moz-

87
gatta meg. Az utóbbit próbáltam színesíteni azzal, hogy neves nagymestereinket
gondolkodásra nevelő cikkek írására vettem rá. Mindemellett nehéz év volt az
ottani, mert a rendszerváltozáskor kitört a háború Fenyő Béla utóda és a szer-
kesztőség között. Így azután egy nem vágyott csatatér közepén találtam magam a
jobbító szándékú ötleteimmel. Végül teljesült a szerkesztőség vágya, Oláh Tamás
lett a főszerkesztő, és átmeneti nyugalom lett. Tamás azonban rövidesen az üzleti
életbe távozott, ma már költőként látni viszont. Sajnos a tudományos újságírás
több jó emberét elveszítette, voltak, akik jövedelmezőbb utakat választottak, vol-
tak, kiket a politika vitt más pályára. Az Élet és Tudomány történetét azután 1995
és 2004 között főszerkesztőként Herczeg János fényesítette ki újra, megteremtve
az alkotómunkához elengedhetetlen nyugalmat, rendezve a lap képét, kibővítve
struktúráját.
A rendszerváltozás időszakában a lapgazda, a TIT is kereste a helyét az új
világban, akkortájt alakult át egyesületek szövetségévé, korábban pártirányítás
alatt állt. Ennek a története is több nézőpontból bemutatható, megírták, megírják
majd az arra érdemesek.
Aztán történt valami. 1990 nyarán a családdal éppen Cserhátban voltunk, a
Rádióban mondták a hírekben, hogy Horti Józsefet, korábbi kollégánkat kinevez-
ték az összevonandó Hírlapkiadó Vállalat és a Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat
vezérigazgatójává. Hogy miért pont őt, most hagyjuk, írtak róla a korabeli lapok
eleget. Eljött az ősz, egyszer csak Jóska magához hívatott. Úgy látja, hogy a
Természet Világánál nem jó felé mennek a dolgok, a kollégák is panaszkodnak…

– Csakugyan így volt, a dolgok rosszul, sőt katasztrofálisan mentek, tényleg panasz-
kodtunk, bár akkor már csak ketten, Dürr Jancsival voltunk főállású szerkesztők, Abonyi
Iván külsősként vette át a helyedet.
– Vissza kellene menned, és rendbe tenni a lapot, úgyis ottmaradt a szíved –
mondta a vezérigazgató. Ebben igaza volt. A kételyeimet elmondtam neki, de
abban biztos voltam, hogy jó lapot tudnék csinálni…

– Emlékezz rá, hogy a nehéz, egyre bizonytalanabb nyolcvanas években, ha éppen vala-
mi nagyon gáz volt, sokszor ültünk ketten a szobádban, és azt mondogattuk: „nem baj,
egyszer majd csinálunk egy jó lapot”.
– Így volt. Bár akkor sem csináltunk rossz lapot. A kételyeim abból fakadtak,
hogy egyik pillanatról a másikra teljesen átalakult a lappiac, megszűnt az állami
támogatás, és ahogy akkortájt a Neue Zürcher Zeitung publicistája le is írta, a kelet-
európai országok a szabadságukért a kultúrájukkal fognak fizetni. Ez majdnem
így lett. Mondtam a vezérigazgatónak, én a menedzselési munkához nem értek.
Ne izgulj, biztatott, azt majd mi megoldjuk. Kértem egy kis gondolkodási időt.
Pár nap múlva rám telefonált, és a szokásos stílusában megkérdezte, mit gatyá-
zok annyit (nem éppen ebben a megfogalmazásban). Végül igent mondtam.
Még a lapgazdának, a TIT-nek is rá kellett bólintania a kinevezésemre. Az alel-
nök, egyben a szerkesztőbizottságunk akkori elnöke egy darabig még ellenállt,
nyilván saját emberben gondolkodott, de aztán beadta a derekát, és kineveztek
főszerkesztőnek. A TIT időközben megtalálta a legjobb első emberét, Szentágothai

88
János professzort választotta vezetőjének, aki haláláig a szerkesztőbizottságunk
elnöki tisztét is betöltötte.
A hivatalos beiktatásom kérésemre ugyanabban a parányi szobában történt,
ahonnan eljöttem. Ezzel is jelezni akartam, hogy veletek együtt, vállvetve dolgoz-
ni jöttem vissza, nem uralkodni. Ha már itt tartunk, kíváncsi lennék, ti hogyan
fogadtátok a kinevezésemet?

– Jókor jutott eszedbe megkérdezni…, most, csaknem harminc év után. Akár azt is
felelhetném, bárki, csak ne az előző, de megnyugodhatsz: a földhöz vertük a fenekünket
örömünkben. Észrevetted volna, ha ellenérzéseink vannak, abban biztos lehetsz. Ismertük
a szakmai, emberi kvalitásaidat, mi kell még?
– De idővel változhat az ember, a hatalom, ha mégoly kicsiny is, torzíthatja a
személyiséget.

– Akkor téged is kifúrtunk volna.

– Na, tessék! Jól is nézett volna ki, ha ilyen kis szerkesztőségben nem tudjuk
megtalálni a közös hangot, amikor a közös cél, amiért munkálkodnunk kellett,
mindannyiunk szívügye volt. Nekünk akkoriban nagy előnyt jelentett a kulturá-
lis-irodalmi lapokkal szemben, melyek a politika rianásai mentén széthasadoz-
tak, hogy nem osztottuk meg szerzőinket és olvasótáborunkat. A természettu-
dományokban könnyebb megteremteni a nagykoalíciót, mi sosem azt néztük,
hogy kinek milyenek a politikai nézetei, kezdetektől igyekeztünk az értelmes, jó
szándékú embereket folyóiratunk köré gyűjteni.

– Negyvenegy évet töltöttél a lapnál. Tudsz róla, hogy a történetünk folyamán volt-e
bárki is, aki ilyen hosszú ideig dolgozott ott?
– Úgy tudom, senki nem szolgálta hivatásszerűen ennyi ideig ezt a folyóiratot.

– Ebből 27 évig voltál főszerkesztő, ami egy egész korszaknak tekinthető. Mire vagy a
legbüszkébb?
– Sok mindenre. Elsősorban arra, ahogyan együttes erővel építettük a folyóira-
tunkat. A többes szám nemcsak a szerkesztőségre, hanem a szerzőinkre és olva-
sóinkra is vonatkozik. Úgy érzem, a szerkesztőségi csapatot tudtam lelkesíteni,
célokat magunk elé tűzni, amiknek egy részét persze közösen találtuk ki, és ami-
ket az olvasóink is méltányoltak. Maroknyi szerkesztőség volt a miénk. Amikor
visszajöttem a folyóirathoz, már csak ketten voltatok ott főállásban szerkesztők,
te és Dürr János. Biológus szerkesztőnek már én vettem fel Kapitány Katit az eltá-
vozott Horti József helyére, aki elvitte tőlünk magához Póta Zsuzsa titkárnőnket.
Matuska Mária lett a titkárnő, Szigetvári Ágnes segített a gépírásban. Akkor még
nem köszöntött be az új elektronikus-digitális világ, gépeltünk, újragépeltünk…
Nyelvi lektor is átnézte a folyóiratot, Süle Jenő bácsi, görög–latin–magyar szakos,
teológiát végzett nyelvész. Tervezőszerkesztőnk Fülöp Lajos volt, aki húsz éven
át, 85 éves koráig formálta egységbe igazi szakértelemmel folyóiratunk cikkeit és
képanyagát. Ők mindketten külsősként, igen szerény juttatásért tették a dolgu-
kat, magas színvonalon, a folyóirat iránt érzett szeretettel. Külsős szerkesztőként

89
Abonyi Iván is dolgozott nekünk, majd őt Silberer Vera követte, aki lapunk hon-
lapját is gondozta. Honlapunk 1996 óta működik, elsőként született meg a tudo-
mányos ismeretterjesztő folyóiratok táborában. Az első húsz évben itt kb. 1500
cikkünket tettük elérhetővé, tematikus válogatásokat közöltünk. Amikor Charles
Simonyi, aki szerkesztőbizottságunknak is tagja, a Nemzetközi Űrállomáson tar-
tózkodott, akkor a diákokkal folytatott rádióbeszélgetése a mi honlapunkon volt
elérhető. Itt lehetett megnézni a saját készítésű filmbejátszásokat, rövid beszélge-
téseket Nobel-díjas kémikusokkal.
1991. január 14-i dátummal írtam nektek, szerkesztőknek egy „Iránytű helyett”
című, pontokba szedett útmutatót. Most előkerestem, és bevallom, ma sem ten-
ném ki másként az irányjelzőket, mint akkor, csaknem három évtizede. Ne ijedj
meg, nem sorolom fel az összes pontot, azért néhányat mégiscsak újra meg kell
hallgatnod. Például ezeket:
Igyekezzünk kisebb lépéstávolsággal követni a természettudományos kutatá-
sokat, különös figyelemmel a magyar kutatók eredményeire.
Tudatosan vállaljuk a határainkon túl élő vagy ott tartózkodó magyar értelmi-
ség szellemi értékeinek összegyűjtését.
Bátrabban nyúljunk az oktatással, a tudomány művelésének társadalmi vonat-
kozásaival összefüggő kérdésekhez.
Törekedjünk a tudomány emberi arcának a bemutatására.
Mutassuk meg a természettudomány és a humán kultúra összefonódó területeit.
A passzív, tanítgató ismeretterjesztésből egyre gyakrabban kilépve álljunk ki
az értelem méltóságáért, vegyük fel a harcot az áltudományok hazai térhódítá-
sával szemben.
Vonjunk be új szerzői és olvasói rétegeket, forduljunk jobban a fiatalság felé…
Ezeket nagyrészt sikerült is megvalósítanunk. Azután még többet is. Tudatosan
törekedtem arra, hogy minél több új út haladjon át a szerkesztőségünkön, minél
magasabb fokszámú csomópont legyünk a hálózatban. Mondok néhány példát.
Simonffy Gézával és Palugyai Istvánnal együtt a rendszerváltozás első éveiben
megalapítottuk a Tudományos Újságírók Kamaráját, ami idővel (jogi okból)
kamara helyett a klub nevet kapta. Ennek székhelye, titkársága mindig ott volt,
ahol éppen én is.
Azokban az időkben árasztotta el az országot a sok szemét, a csodagyógyí-
tók, az áltudományok. A sikerük elképesztő volt. Ennek ellenében indítottuk
el a szkeptikus rovatukat és mozgalmunkat. Szentágothai János elnökletével
megalapítottuk a Tényeket Tisztelők Társaságát, Bencze Gyula segítségével
idehoztuk James Randit, az amerikai szkeptikus mozgalom egyik emblematikus
alakját, aki hatalmas show-t mutatott be a zsúfolásig telt Planetáriumban.
Elindítottuk a diákpályázatunkat középiskolások számára, ráadásul az egész
Kárpát-medencére kiterjesztve.
A Társulat mindig is adott ki könyveket. Ám a kiadója, a Gondolat levált róla,
majd megszűnt. Miért ne adhatnánk ki könyveket magunk is, hiszen a reménybe-
li szerzőket és a célközönséget a TIT-lapok révén elérjük. Gergely János alelnök,
folyóiratunk hűséges szerzője, támogatója kérésére készítettem ehhez egy terve-
zetet. Sajnos erre az elnökség nem volt vevő…

90
 – …de azért mégis megcsináltuk! A Vince Kiadónál jó pár könyv elkészítésében
működtünk közre a Tudomány-Egyetem sorozatban, nem is beszélve a szinte könyvnyi
terjedelmű különszámainkról.
– Így van. Kiadtunk közel negyven tematikus különszámot, ezek szerzőinek
egy-egy tudományterület legjobb művelőit igyekeztünk összegyűjteni. Alap­
számainkhoz képest többnyire dupla terjedelemben jelentek meg, úgyhogy
körülbelül hat évfolyamnyit tettünk hozzá a többihez. Ráadásul az utolsó évek­
ben mindezeket ingyen csináltuk. Korábban a pluszmunkákért, a diákpályázatok
gondozásáért, a különszámok szerkesztéséért tudtam nektek fizetni a Természet-
Tudomány Alapítványunkból, később már nem engedték. Pedig ezeknek a
különszámoknak a megjelentetése olyan volt, mintha a Társulat könyvki-
adó hagyománya éledt volna újjá. Csak néhány cím különszámaink közül:
Evolúció, Természetvédelem, Geológia, Matematika, Informatika, Orvostudomány,
Változások a légkörben és az éghajlatban, Mikrovilág, A fizika százada, Napjaink kémi-
ája, Idegtudomány, Feltárul a Világegyetem, Európával a világűrben, Káosz, környezet,
komplexitás, Hálózatkutatás, hálózatelmélet…, és folytathatnám a sort.
A kezdeteknél, még 1991-ben Horti Jóska felvetette, hogy létre kellene hozni
egy alapítványt, ki tudja, milyen világ jön, és az egy kis akkumulátor lehet, ha a
lapra ráoltják a villanyt, életben maradhassunk. Ez meg is történt, indulótőkeként
egy bank adott 3 milliót, a Hírlapkiadó és a TIT pedig 100-100 ezer forintot.

– Az évtizedek során mennyivel járult hozzá az alapítvány a lap és a diákpályázat

működtetéséhez?
– Több mint 160 millióval, és ezt úgy kellett összekalapozni. Beletanultam a
koldulásba is, de nem zavart, mert a folyóiratért tehettem.

– Azt se felejtsük el, hogy a pénzen kívül kellett valami más is, ami talán még fon-
tosabb, ami nélkül talán se különszámok, se diákpályázat nem lett volna. Az a szellemi
holdudvar, amit a lap köré sikerült kiépíteni. Nyilván mindenkinek a nevét most nem
tudjuk felsorolni, de néhányuké hangozzék el itt.
– A Természet-Tudomány Diákpályázatunk két alapkategóriával indult. Ebből
az évek során egy hatalmas fa nőtt ki. Már az első díjátadónkon, a Kossuth
Klubban ott volt az említett James Randi, aki rögtön különdíjat ajánlott fel a leg-
jobb szkeptikus cikkek íróinak. Odahaza rábeszélte Martin Gardnert, a Scientific
American matematika rovatának műfajában világsztár vezetőjét, aki szintén
különdíjat ajánlott fel. Simonyi Károly alapította és finanszírozta a Kultúra egy-
sége különdíjat. Bencze Gyula összehozott az Amerikában élő neves fizikussal,
Balázs Nándorral, aki a Los Alamos-i Metropolis Alapítványt vette rá egy infor-
matikai különdíj kiírására. Horváth Gábor biofizikus, aki korábban, kiskunhalasi
diákként első lett megfigyelési versenyünkön, németországi kapcsolatai révén
Varjú Dezső tübingeni biofizikust nyerte meg egy különdíj alapítására, ő Ernst
Grote agykutatót egy orvostudományi különdíj létrehozására, később Hargittai
Magdolna és Hargittai István akadémikusok a legjobb pályázatot író diáklá-
nyoknak adtak különdíjat. Rendszeresen díjaztuk a legeredményesebb felkészítő
tanárokat is. Nagyon sokakat megfogott, hogy ennek a nagy múltú folyóiratnak

91
van egy 16 oldalas melléklete, amit értelmes diákok cikkei töltenek meg. Többen
is elmondták, hogy ott kezdik a lap olvasását.
Minden évben elkészítettük diákpályázatunk forrásvidékeinek térképét, a
városok mellett kis színes négyzetek jelölték, hogy onnan pályázatok érkeztek
hozzánk. Amikor negyedszázados lett a diákpályázatunk, ezeknek a térképeknek
a fóliáit egymásra helyezve láthattuk, hogy a Kárpát-medencét szinte beborítot-
ták a színes jelzések. A térképtabló köré 36 kiváló tanár képe került, akik körül
az iskolájukban a Természet Világa kis fiókszerkesztősége alakult, tehetséges
diákokból. Tudom, nem sorolhatom fel mindannyiuk nevét, pedig jó lenne. Öt
tanárt közülük azért mégis megemlítek: Lang Ágota (Sopron), Müllner Erzsébet
(Budapest), Máthé Márta (Marosvásárhely), Dvorácsek Ágoston (Nagyenyed),
Nebojszki László (Baja). Lapalapítónk, Szily Kálmán a fiatalok írásainak biztosan
nagyon örült volna, miként annak is, hogy kitüntetett figyelmet fordítottunk a
Bolyai-kutatásra, teret adva neves Bolyai-kutatók – Weszely Tibor, Kiss Elemér,
Ács Tibor, Oláh-Gál Róbert, Szabó Péter Gábor – írásainak. Ugyanis Szily Kálmán
volt az, aki először megjelentette Bolyai János 1823. november 3-án apjának
írt híres levelét, melyben a tudománytörténeti jelentőségű mondat szerepel:
„Semmiből egy ujj más világot teremtettem”. Az Akadémia főtitkáraként pedig
ő jelentette be a kolozsvári centenáriumi ünnepségen a Bolyai-díj alapítását.
Szívügye volt a Bolyaiak népszerűsítése.

– Gondoljunk bele, azok a diákok, akik az első években pályáztak, ma már negyven körül
járnak, többen közülük egyetemi oktatók, elismert kutatók.
– Pontosan. Még mondogattam is annak idején, hogy talán éppen ezek a
gyerekek lesznek azok, akik felnőve, pozícióba kerülve életben tartják majd
folyóiratunkat. Elég csak megemlíteni Bacsárdi Lászlót, egyik legeredményesebb
pályázónkat, aki a legfiatalabb intézetvezető lett a Soproni Egyetemen, azon a
karon, mely ma már Simonyi Károly nevét viseli. Vagy említhetem másik korai
díjnyertesünket, Sárneczky Krisztiánt, aki ma a Konkoly Obszervatórium kuta-
tási koordinátora, számos kisbolygó és szupernóva felfedezője. A Tudományos
Újságírók Klubja által alapított Az év ismeretterjesztő tudósa díjazottjainak nevét
viseli több általa felfedezett kisbolygó. Így történhetett meg, hogy az ő nyertes
diákírását egykor méltató, és a díjat neki átadó Schiller Róbert neve is felkerülhe-
tett később egy Sárneczky-féle kisbolygóra. Az égi és a földi körök összezárultak.

– Voltak olyan segítőink, szerzőink, akikről okvetlenül meg kell emlékeznünk. Kiket
említenél?
– Több száz nevet kellene most sorolnom, ami lehetetlen, és az arra érdeme-
sek közül bizonyosan többen kimaradnának, ezért ne kérj most ilyent tőlem.
A tudományos ismeretterjesztő folyóirat olyan, mint egy óriás gyümölcsfa.
Sok-sok ember felhalmozott tudásából növeszt minden évben új évgyűrűt, érlel
tápláló gyümölcsöt. Erejét, szilárdságát nemcsak a frissen születő évgyűrű adja,
hanem az elődök alkotta, egymásra épülő évfolyamok is. A mi fánkat tápláló gyö-
kérzet nem ismer országhatárokat, átnyúlik azokon, hogy összegyűjtse a szellemi
értékeket. A gyökérhálónak, a szerkesztőség szellemi hálójának egészét kellene

92
itt bemutatni, ami lehetetlen. Valamit azért mégis megtehetünk, hogy kérdésed
ne maradjon válasz nélkül. Emlékszel rá, szerkesztőségünk tagjaival 1991-ben,
saját pénzből Szily Kálmán-emlékérmet alapítottunk. A díjat alapító okiratunk
szerint: „Ez a díj főhajtás szeretne lenni az értelem és hűség előtt, tiszteletünk
és szeretetünk jelképe. Olyan szerzőink kapják, akik legalább 50 éve dolgoznak
folyóiratunknak, segítik missziónkat, a tudomány közkinccsé tételét.”
A Szily Kálmán-emlékérmet első alkalommal Bay Zoltán, Kunfalvi Rezső,
Szurovy Géza és Vermes Miklós (ő már csak posztumusz) kapták. Később Barta
György, Marx György, Simonyi Károly, Almár Iván, Csaba György, Gergely
János, Berényi Dénes, Császár Ákos, Komlódi Magda, Abonyi Iván és Simon
Tibor részesült még ebben az elismerésben.
Talán megengedhető, hogy néhány olyan ember nevét is megemlítsem, akik a
folyóiratunk küldetését nagyra tartva, amikor tehették, működésünket kiteljesítő
támogatásokat szavaztak meg nekünk. Íme, akik előtt ezért főhajtással tartozunk:
Bendzsel Miklós, Both Előd, Dürr János, Fülöp Zsolt, Lévai Péter, Liptay György,
Richter Nándor, Tardy János… Ezek a támogatások tették lehetővé, hogy a
gyorsulva változó kommunikációs világunkat lehetőségeinket meghaladó erővel
követhessük. Segítségükkel olvasóinknak esetenként az alapszámainkhoz csatolt
CD- és DVD-mellékleteket adhattunk, konferenciabeszélgetést folytathattunk
távoli kutatóközpontokkal, előfizethettük folyóiratunkat határainkon túli magyar
tannyelvű iskoláknak… Megjegyzem, a két világháború közötti nehéz időkben
Klebelsberg Kunó is támogatta a folyóiratot papíradománnyal.
Főszerkesztői szolgálatom idején szerkesztőbizottságunk elnökei is jeles embe-
rek voltak: Szentágothai János, Császár Ákos, Gergely János és Vizi E. Szilveszter.
Itt még egy utolsó sakkhivatkozást teszek. Elnökünk, Vizi E. Szilveszter egykor
versenyszerűen sakkozott a Kinizsiben (átmenetileg ez volt a Fradi neve). Benkő
Loránd akadémikus 1995 és 2000 között volt a TIT elnöke, ő pedig az én időmben
a BEAC sakkszakosztályának is az elnöke volt. Sűrű a sakkháló.

– Szerkesztőbizottságunk említett elnökei közül sajnos hárman már nem élnek.

– Fájdalom, ahogyan nő az eltávozottak sora, a Természet Világához hű embe-
reké. Legutóbb Bencze Gyulát is elveszítettük. Néhány éve elhunyt három hatá-
rainkon túli vezető értelmiségi, barátaink, akik folyóiratunkat összekötötték a
szlovákiai és a romániai magyarság szellemi életével: Hecht Anna (Somorja),
Gábos Zoltán és Ajtay Ferenc (Kolozsvár)1. Elkötelezettek voltak folyóiratunk
iránt, hídszerepüket nehéz pótolni. Nekünk már az égben is sok-sok barátunk,
csodálatos szerzői gárdánk, szerkesztőbizottságunk van.

– Térjünk vissza a földre. Munkásságodat a szakma elismerte. Sok díjat, kitüntetést

kaptál, mindent, amit tudományos újságíró megkaphat. A lelked mélyén, gondolom,
jólesett.
– Persze, jólesett az elismerés. Főleg az, hogy ilyen díjakat általában úgy kap az
ember, hogy valakinek, valakiknek eszébe jut. Az utolsó díj, amit megkaptam, a

1 2019 decemberében érkezett a fájdalmas hír Weszely Tibor (Marosvásárhely) haláláról.

93
Magyar Érdemrend Tisztikeresztje, a matematikusok és a fizikusok összefogása
nyomán született. Az évek során magam is több arra érdemes ember felterjesz-
tését megírtam, mindig odafigyelve arra…, na, de ezt már elmondtam. Hidd el,
amikor ti, a szerkesztőim is megkaptatok szinte minden olyan díjat, ami tudomá-
nyos újságírónak adható, az nekem legalább akkora örömöt okozott, mint a saját
díjaim. Nagyon megérdemeltétek az elismeréseket, igaz, jól is voltak megírva az
ajánlásaitok… Az volt a szép ebben, hogy ti, a szerkesztők – Kati, Vera, Jancsi és
Te – mind külön világok voltatok, más-más értékekkel, amit mindenki szépen
betett a közösbe, hogy jó folyóirat szülessen. A lapkészítés ugyanis igazi csapat-
munka.
Amikor a Természet Világa Magyar Örökség Díjat kapott 2004-ben, majd
Millenniumi Díjat 2013-ban, bár sokan voltunk ott, főszerkesztőként nekem kel-
lett átvennem az elismerő okleveleket. Tudtam, és mindig is hangoztattam, hogy
ez a mi esetünkben generációk áldozatos munkájának elismerése. Nem csak
Newton, mi is elmondhatjuk, hogy óriások vállán álltunk. Pedagóguslelkemnek
külön öröm volt, hogy ezekben a díjakban immár ezernyi középiskolás diákszer-
zőnk munkájának az elismerése is benne van. Ha az első huszonöt évben, folyó-
iratunkban megjelent diákcikkeket megjelentetnénk egy A/4 méretű könyvben,
az csaknem négyezer oldalas kötet lenne.

– A Magyar Örökség Díjat állampolgári javaslatok alapján bírálják el. Úgy tudom, egy
vastag dossziéban őrzöd azokat, amiket másolatban elküldtek a felterjesztők.
– Ezekben a felterjesztésekben nemcsak az a megható, ahogyan, amilyen
szeretettel írnak folyóiratunkról olvasóink, hanem az is, hogy milyen széles
körből érkeztek ezek a levelek. A kis palóc falu tanító nénije és Einstein volt
asszisztense is írt az érdekünkben, tanárok, professzorok, akadémikusok,
hazai és határainkon túli iskolák, pedagógusszervezetek vezetői, elmondva
mindazt, amit számukra jelent a mi természettudományos kultúrát terjesztő
folyóiratunk. Jó lenne sokat felolvasni belőlük, talán megengedhető, hogy csak
az egyikből idézzek. Falus András akadémikus írta: „Számomra példamutató
az a kitartás, ahogy a Természet Világa végzi az ismeretterjesztés misszióját.
Mai, rohanó, egyre felületesebb és egyre romlékonyabb árut kínáló médiavi-
lágban (tisztelet a kivételnek) a Természet Világa következetesen folytatja a
tudás szétosztását, érthető és vonzó megjelenéssel, és nem engedve a talmi,
napi szenzációcsörömpölésnek, ragaszkodik a hiteles tudás terjesztéséhez. Ez
a lap minden korcsoportnak szól, elegáns és színvonalas módon végzi gyakran
kétségbeejtően nehéz munkáját.”

– Volt egy vicces mondásod. Amikor John Maddox, a Nature főszerkesztője Sir lett,
megjegyezted, hogy őt lovaggá ütötték, téged pedig… Hogy is volt?
– Ezt nem én találtam ki, hanem Bencze Gyula írta meg az egyik napilapban,
amikor a folyóiratunkat köszöntötte, hogy a 125 éves Nature főszerkesztőjét
a királynő lovaggá ütötte, bezzeg itthon az ugyanannyi idős Természet Világa
főszerkesztőjét lóvá sem tették. Később sem tettek azzá, de lovagkeresztet azt
kaptam.

94
 – Egy-egy évig a Magyar Rádió és a Magyar Televízió Közalapítványának társadalmi
kurátora voltál. Ott mit tehettél a tudományos ismeretterjesztés érdekében?
– Semmit. Lehangoló volt látni, hogy a politika mennyire átitatja ezt a terüle-
tet is. A Rádiónak 2007-ben, a Televíziónak 2008–2009 között voltam társadalmi
kurátora. Akkoriban úgy ment, hogy a társadalmi szervezetek közül kisorsol-
ták, hogy melyek delegálhatnak a közalapítványokba kurátort. A Tudományos
Újságírók Klubját kétszer is kihúzták, ők pedig engem delegáltak. A Rádió veze-
tése abban az időben alakította át a Petőfi Rádiót zenecsatornává, és megszüntette
az egyik remek tudományos ismeretterjesztő műhelyét, a Gordiusz szerkesztő-
ségét. Jól felkészültem a következő kuratóriumi ülésre, tudtam, hogy ott lesz a
Rádió elnöke. Felszólaltam, és nehezményeztem, hogy olyan műhelyt szüntetnek
meg így, amely szerkesztőség két évtizede terjeszti a természettudományos kul-
túrát, és sokszínű, érdekes műsoraival ezernyi szállal kötődött a fiatalokhoz, az
oktatáshoz. Utánanéztem a műsortár statisztikájában, azóta csaknem felére csök-
kent a Rádióban a tudomány népszerűsítésére fordított idő. Miért baj ez? – tettem
fel a kérdést. Azért, mert azt hittem, abban már közmegegyezés alakult ki, hogy
országunk egyedüli esélye, ha megpróbálunk tudásalapú társadalmat építeni.
Arról nem is beszélve, hogy – és itt elkezdtem idézni a neves amerikai tudóst,
Carl Sagant – „napjaink civilizációja úgy van megszervezve, hogy minden lénye-
ges eleme alapjaiban függ a tudománytól és a technikától, amelyeket azonban a
dolgok mai állása szerint szinte senki sem ért. Ez a helyzet felér egy beprogra-
mozott katasztrófával, amelyet ugyan ideig-óráig elodázhatunk még, de a tudat-
lanság és a hatalom vészjósló keveréke előbb-utóbb belerobban a képünkbe.”
A közszolgálati rádió egyik csatornáján sem szabadna lemondani a természettu-
dományos műveltség terjesztéséről, összegeztem a mondandómat. A Rádió elnö-
ke válaszával rövid úton lerázott, mondván, nem szereti a párhuzamosságokat.
A Kossuth Rádióban ugyanis akkor még létezett egy másik, a Szonda tudományos
magazint is működtető szerkesztőség. Mára már az sincs. Egyetlen tudományos
újságíró dolgozik a Rádiónál, Gimes Júlia. Heti 26 perce maradt a természettudo-
mányra, a Felfedező a tudomány világáról című műsorában.

– Érdemes ezt csinálni, olyan kerteket művelni, amiket időről időre feldúlhatnak, ahová
ritkán süt be a nap?
– Hogyne lenne az! Orbán Ottó írja egy helyen, hogy azé a jövő, aki minden
észérv ellenére sem adja fel. Elődeink, akik áthozták két évszázadon folyóira-
tunk lángját, hogy mi átvehessük, ők sem adták fel, pedig közben világégések,
rettenetes időszakok is jöttek. Később nekünk is megadatott, hogy továbbvigyük
a fáklyát, s most, hogy az utánunk következők átvették tőlünk, reménykedjünk,
hogy ezt a feladatot ők is életcéljuknak tekintik. Mert nem csak mi formáljuk a
lapot, a folyóirat is formál minket, különösen akkor, ha ilyen nagy és tiszteletre
méltó a múltja. Ebben azért lehet bizakodni. Én mindenesetre megtaláltam itt a
helyem, ahol hasznosan leélhettem a munkás éveimet.
Mindketten hűséges természetűek vagyunk, neked a Természet Világa volt
az első, egyben utolsó munkahelyed. Pedig nekem – s gondolom, neked is –
többször volt lehetőségem továbblépni sokkal előnyösebbnek tűnő helyekre.

95
Az ember élete döntések sorozata, és az, hogy a válaszutaknál miként dön-
tesz, egész további életedet meghatározza. Valamikor, a kilencvenes évek ele-
jén a Trabant Combinkkal mentünk le Petivel focizni Cserhátba, Felsőtoldra.
Cserhátszentivánon van egy kis nyaralónk, az ottaniak kinézték, hogy milyen
ügyes játékos, leigazolták. Jól emlékszem, az autópályán éppen a Gödöllői-
dombságnál jártunk, amikor feltettem a kérdést Petinek: mi lenne, ha majd nem-
sokára egy jobb, kényelmesebb kocsival jönnénk. Apa, valami új álláslehetőséget
kaptál? – kérdezte. – Igen. – És azon az új helyen esetleg kérhetnek majd tőled
olyat is, amit nem szívesen tennél meg? – Valószínűleg igen. Rövid hallgatás után
azt mondta: – Figyelj, apa, jó nekünk ez a Trabant, még az osztálytársaimat is
lehozhatjuk vele. Örültem, hogy a fiam is így gondolkodik.

– Tudod, hogy miért hívlak én Gyulámnak? Biztos tudod. Volt Makk Károlynak egy
1982-es filmje, az Egymásra nézve, ami jórészt egy szerkesztőségben játszódik, pár évvel
a forradalom után. Az egyik jelenetben a Bács Ferenc alakította párttitkár gyanakodva
megkérdezi a főszerkesztőt: „Gyulám, te tudsz valamit?” Annak idején, amikor eléggé a
mélyponton voltunk, ha úgy éreztem, hogy talán tudsz valamit, én is elég gyakran meg-
kérdeztem tőled. Így lettél és maradtál nekem „Gyulám”. Szóval, Gyulám, itt a végén azt
akarom mondani, amit az amerikai háborús filmekben is szoktak: megtiszteltetés volt veled
szolgálni a Természet Világánál. De ne az enyém legyen az utolsó szó. Minden beszél-
getőtársamtól megkérdezem a végén, hogy szeretne-e még valamit elmondani. Aztán ha
hozzátettek valamit, beillesztettem valahova az interjú sűrűjébe. Most az lesz a vége, amit
mondasz.
– Nem adsz könnyű feladatot. Akkor most újra emlékezem. A kilencvenes évek
elején, pont ilyen szép őszi napon, mint a mostani, elnökünknél, Szentágothai
Jánosnál jártam a Semmelweis Egyetem I. sz. Anatómiai Intézetében. Talán éppen
a szkeptikus ügyekről beszélgettünk, mögöttünk Martyn Ferenc festő alkotása,
az Anatómiaóra. Később megkérdezte, mi van a lappal. Erre lelkesen elkezd-
tem mondani, hogyan találtunk újra egymásra az iskolákkal, a határainkon túli
magyar értelmiséggel, hogy olvasóinkkal való személyes találkozás érdekében
járjuk az országot, Erdélyt, Felvidéket, jönnek velünk neves szerzőink előadá-
sokat tartani a Természet Világa mezében. Örömmel újságoltam, hogy példány-
számunk az eltelt három évben hatezerről kilencezerre emelkedett, és soroltam
tovább a terveinket, a megvalósítandó ötleteinket. Ekkor, kicsit huncut mosollyal
a szája sarkában, jellegzetes hanghordozásával így szólt: – Gyula, te megfogtad az
Isten lábát. Ez meglepett, nem is tudtam mit mondani erre, de később elgondol-
koztam rajta. Hogy megfogtam volna az Isten lábát? Lehet, de a mennyországot
azért nem ilyennek képzeltem…, bár voltak időszakok, amikor annak éreztük.

Érd, 2019 őszén

***

96
2019. december 4-én a Magyar Tudományos Akadémián az MTA, a Magyar Mérnök-
akadémia és a Tudományos Újságírók Klubja szervezésében ünnepi ülésre és baráti talál-
kozóra került sor a Természettudományi Közlöny megalapításának 150. évfordulója
alkalmából. Több neves tudósunk, kollégánk méltatta a lap múltját és szerepét a hazai tu-
dományos ismeretterjesztésben. A Tudományos Újságírók Klubja Staar Gyulának, a Ter-
mészet Világa nyugalomba vonult főszerkesztőjének kiemelkedő tudománynépszerűsítő
tevékenységéért honoris causa „Az év ismeretterjesztő tudósa” címet adományozta, és a
Nemzetközi Csillagászati Unió – a TÚK javaslatára – a 260098 sorszámú, korábbi diák-
pályázati nyertesünk, Sárneczky Krisztián által felfedezett kisbolygónak a „Staargyula”
nevet adta, valamint Enciklopédia Díjjal tüntette ki.

Az interjút készítette: Németh Géza

97
Borda Réka
Keresztesi Botond, a technokapitalista
Magritte

Megoszlanak a vélemények arról, véget ért-e a posztmodern. Egyesek szerint a poszt-

modern helyét a metamodern vette át, míg mások szerint a posztmodern még mindig
élen jár a művészetben. (És vannak, akik a posztmodernt egy bizonyos politikai pólushoz,
világnézethez kötik, amiből kifolyólag nem a folytatását vagy továbbélését, inkább a végét
kívánják.) Azt gondolom, az internet térnyerésével és a technokapitalizmus kivirágzásával
valóban megszületett a metamodern, ami egyébként is szoros összefüggésben áll a digitá-
lis forradalommal. A metamodern képviselője a modernizmus lelkesültségéből táplálko-
zik, amikor a történelem demokratizálódását látja a hálózatokban és a hiba értékességét
vallja, emellett pedig a posztmodern cinizmusa, a világ és a szubjektum megkérdőjelezése,
illetve az intertextualitás is inspirálja – e kettő (modern és posztmodern) között oszcillál,
ugyanakkor fel is szólítja követőit meghaladásukra.1
A metamodern jegyeit tükrözi a posztinternet-művészet, amire Keresztesi Botond
alkotásai remek példák itthon (többek között Bajusz Orsolya, Neogrády-Kiss Barnabás
és Menyhárt Norbert mellett). A posztinternet-alkotók a digitális és az aktuális, a két- és
háromdimenziós, a számkivetettség és a kánonképzés, a cinizmus és a technológia iránti
lelkesedés, valamint a magas- és populáris művészet között inognak.
Keresztesi többnyire az internet közhelyeiből merít és emeli be azokat a művészetébe
(és a magasművészetbe). Ám a posztinternet-alkotóktól eltérően nem a kizárólag a neten
fellelhető kommunikációs és vizuális formanyelveket (vaporwave, csetes felület, mém,
emoji) ereszti össze, hanem a digitalizáció korai szakaszának, valamint a korszak (’90-es
évek eleje) jellegzetes materiális tárgyi kultúrájának bemutatásával, megörökítésével is
kísérletezik. „A ti kánonotok a dada, Warhol és Duchamp voltak; az enyém a Cantopop, a Pokémon
és a fiatal srácok előadásában megszólaló feldolgozások”,2 jelenti ki Jennifer Chan posztinternet-
képzőművész, ami összhangban áll Keresztesi alkotói módszerével.
Ám a tény, miszerint Keresztesi nem csupán a digitális esztétikát kívánja megjeleníteni,
indukálja, hogy ne kizárólag posztinternet-alkotóként hivatkozzak rá, hanem átfogóan
metamodernként jellemezzem alkotásait (habár távol álljon tőlem, hogy zárt definíciós
mezsgyéket állítsak fel, ám könnyíti az értelmezést, ha egy előre kijelölt keretrendszer
felől közelítem meg a festészetét). A festő gyermekkorának tárgyi kultúrája, valamint az
akkoriban felkapott mese- és akcióhősök megjelenítése a rendszerváltás utáni időszak

1 Luke Turner, Metamodernista kiáltvány. https://www.helikon.ro/metamodernista-kialtvany/ U. l.:

2019.03.29.
2 Jennifer Chan, Notes on Post-Internet. https://www.academia.edu/7508373/Notes_on_Post-Internet
(111.) U. l.: 2019.03.29.

98
optimizmusát, illetve a kapitalizmusba és digitalizációba vetett hitét idézi, míg nyilván-
való irónia süt az össze nem illő, elnagyolt, az Y generáció fiatalságát felelevenítő figurák
körvonalazásából. Természetesen a képzőművészeti hagyományoktól való elfordulás nem
teljesen igaz a világhálóból, az annak vizuális eszköztárából merítő alkotóművészekre,
mindez csak „póz”. Ahogy Mehreen Murtaza (Triptych, 2009/2013) vagy Rory Laycock
(Main Ray, 2017), úgy Keresztesi sem tagadja meg a művészettörténetet – sőt szívesen
elegyíti elemeit kortársakkal.
Ezen a ponton két oldalról érdemes megközelíteni Keresztesi művészettörténeti kötő-
dését. Egyrészt a konkrét utalások felől: Keresztesi többek között Matisse (A tánc, 1910),
Hans Holbein (Követek, 1533) és ifj. David Teniers (Lipót Vilmos főherceg képgalériájában,
1651) alkotásait is inspirációként használja, és hibridizálja azokat a Teletubbie-kkal vagy
a Power Rangers-szel. Másrészt viszont tárgyközpontúsága és az előbb említett elemek
véletlenszerű párosítása akaratlanul is éppenhogy a dadának állít emléket.
Ugyanakkor a dadától szintén sokat kölcsönző, de szürrealistaként jellemzett festő,
René Magritte lenyomata is kivehető Keresztesi alkotásain, aki meghökkentő tárgykom-
pozícióival valid előképe lehet a festőnek. Ahogy Keresztesi maga jelenti ki egy interjúban,
képei „tárgyportrék”.3
Keresztesi a ’90-es évek tömeggyártási hurrájának állít emléket. Ám felmerül a
kérdés: mit akarhat kifejezni mindezzel Keresztesi? Fetisizálná a (techno)kapitalizmust?
A válasz ismét Magritte-hoz (és egyébként a posztinternet-alkotókhoz) vezet. E tárgyak
megörökítésével ugyanis nem szeretne sem pozitív, sem negatív kijelentést tenni a
fogyasztói társadalommal kapcsolatban. Ahogy az említett szürrealista alkotó is rácso-
dálkozott bizonyos tárgykompozíciók vizuális erejére, vagy ahogy a posztinternet-festők
többsége is a digitális világ látványának hatását aknázza ki és jeleníti meg a vásznon, úgy
Keresztesi is előszeretettel él ezekkel a gesztusokkal.
Fontos különbség azonban, hogy míg Magritte a szürrealizmus hatására (a tudatalatti
felszabadítása) döntött a látszólag össze nem illő tárgyak egymás mellé rendezése mellett,
addig Keresztesi és a hasonló stílusban alkotó kortársai mintha a digitalizáció és a fogyasz-
tói társadalom okozta káoszt szeretnék megörökíteni. Az általuk termelt szemétben
(trash) guberálnak, ahogy mi is nap mint nap kiszűrjük a számunkra értékes információt
a szörfölés és a közösségi médiában való bóklászás közben. A dekonstrukcióra törekvő
avantgárdokkal szemben rekonstruktív gesztus ez.
Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy a ’90-es évek és korunk ismert logóinak,
tárgyainak efféle kifordítását, eredeti környezetükből való kiragadását lehet parodizáló,
és ezáltal mégiscsak valamilyen üzenetet hordozó gesztusként értelmezni. A panelek felett
meteorként zuhanó Chrome-logók (Fallen of Drinyova, 2015), vagy a tengerben lebegő
MountainDew-s palack (Message in a bottle on fire, 2017) többlettartalmát nehéz figyelmen
kívül hagyni. (Utóbbi erősen reflektál a manapság súlyos méreteket öltő környezetszen�-
nyezésre, ahogy Lost Memories című festménye is, mely inkább a digitális szennyezést, a
szó szerinti és átvitt értelmű „trash-gyártást” fejezi ki.) Ahogy az eredetileg csak a digi-
tális térben mozgó elemek, úgy ezáltal a fogyasztói társadalom által előhívott márkajelek
lealacsonyítása, mindazonáltal pedig felmagasztalása történik, amint egy kánonformáló
térbe, tehát egy white cube-ba kerülnek. Fricska ez korunknak, melyben még a művészet-
től lehető legtávolabb eső dolgok is könnyedén válhatnak a művészet integráns részeivé.
A pénzorientált multik beteszik lábukat a szintén monetizált, mégis kreatív szigetként
kezelt képzőművészetbe. Többé nincs biztonságban sem Matisse, sem Holbein, sem mások.

3 Lang Ádám, Korunk tárgyainak lélektana: Keresztesi Botond festményei. http://urbanplayer.hu/kult/

keresztesi-botond-kepei/ U.l.: 2019.03.17.

99
 És ha már a Keresztesire jellemző képi elemekről esik szó, ne feledkezzünk meg a fest-
ményein oly sokszor szereplő kezekről sem. Ezek hozzánk tartoznak, és mégis senkihez.
VR-élménnyel kecsegtetnek, és céljuk, hogy bevonjanak minket a festménybe. Ha a webet
vizsgáljuk, az „én”, csakúgy, mint bármely más vizuális (vagy szöveges) tartalom, a „big
data” folyamában kering. Kicserélhető bárkivel, ahogy a voyeur is jön-megy a kiállításon.
Emlékeztető ez, hogy a posztinternet vizuális művészek egyszerre több személyt képvi-
selnek alkotói megnyilvánulásukban, amikor a netes felhasználók anyagaiból válogatnak.
Mindazonáltal sokkoló látvány, hogy kezeink, amik lényegében az egyedüli végtagok,
amiket magunkból látunk, és amik az evolúció során a túlélésért, a tanulásért fejlődtek
olyanná, amilyennek ismerjük őket, mostanra UV-csövek, okostelefonok és billentyűzetek
érintésével vannak elfoglalva. Keresztesi kezei torzak és visszataszítók, és inkább csöke-
vényesnek, mintsem funkcionálisnak hatnak. A kéz a művészettörténet során többnyire
kecses, érzéki testrészként jelent meg, Keresztesi festményein viszont deformált alakban
tűnik fel. Akár ezt is lehet korunk kritikájának, vagy épp egyszerű festői megoldásnak
tekinteni (hiszen a festő is csak a kezét látja festés közben).
Keresztesi alkotásai végeredményben tehát tárgy(- és kéz)portrék, melyeket egyfajta
digitális misztikum vesz körül. (Itt ismét megemlékeznék Magritte-ról, aki azt mondta,
„aszerint csoportosítom a tárgyakat, hogy szürreális misztériumot evokáljanak”.4) A megnyúló
terek, a végtelen univerzum, a kies tájak rámutatnak magányunkra és elveszettségünkre
a technokapitalizmus hömpölygésében és személytelenségében. Mindezt rejtélyesség járja
át mégis, mintha a tudatalattinkban, az álmainkban lebegnénk, ahol bárkivé és bármivé
válhatunk, és bárhová ellátogathatunk, miközben szürreális képek sorozatába botlunk.
Pontosan ez az internet, egy felgyorsult és kaotikus világ szüleménye, egy virtuális tudat-
alatti, amiben kiigazodni igazán soha nem, de mozogni és szemlélődni biztosan tudunk.
Mi lenne hát Keresztesi festészete? Paródia? Metázás? Esztétikai kísérlet? Úgy gon-
dolom, mindegyik, és egyik sem. A metamodern pontosan arra mutat rá, hogy ideje
leküzdenünk kategorizációs ingerünket. Ahogy az interneten is összemosódik a privát és
a közösségi tér vagy a pop és a magasművészet, úgy miért is kéne egy festőt kötelezően
a művészet/nem művészet vagy a paródia/mély mondanivaló skatulyájában elhelyezni.
Richard Shusterman pragmatista esztétika elmélete szerint „le kell bontani a mondvacsinált
válaszfalat az úgynevezett magas- és a populáris művészet között, mert csak így remélhető a tár-
sadalmilag és etikailag is hasznos, gyümölcsöző művészeti gyakorlat fenntartása és továbbvitele”.5
Ez a metamodern alkotók által is (gyakran nem tudatosan) követett elképzelés nem von le
egy kép (szöveg, objektum) művészeti értékéből. Egy olyan korban, amelyben a világháló
válik a művészet, a hétköznapi beszélgetések, a (fogyasztói) kultúra, illetve a vélemény-
nyilvánítás olvasztótégelyévé, Shusterman gondolata kifejezetten hasznos attitűdnek
bizonyulhat, ha a posztinternet, a metamodern jegyeit felmutató művészet és éppenséggel
Keresztesi Botond alkotásainak meghatározása kerül a középpontba.

4 Jacques Meuris, René Magritte, Párizs, Taschen, 1997, 53. old.

5 http://epa.oszk.hu/01400/01433/00015/pdf/04-4-042-Shusterman_PSzathmary.pdf%20162–163 U.l.:
2019.03.29.

100
Simoncsics Péter
Légy, aki vagy!
Vekerdy Tamás (1935–2019)
emlékezete

Jövő nyáron lesz hatvan éve, hogy megismertem a nálam tíz évvel idősebb fiatalem-
bert, Vekerdy Tamást, amikor barátjával, a forradalom utáni megtorlás elszenvedőjével,
a márianosztrai börtönből frissen szabadult Karátson Gáborral két nap alatt lekerekez-
tek Budapestről városomba, Szegedre. Teljesítményük rettenetesen imponált kamasz
lelkemnek. És elbűvölt, de leginkább fölszabadított az az éjszakába nyúló beszélgetés,
amit a Kalmár család vendégszerető otthonában folytattak ők ketten Kalmár Lászlóné
Árvay Erzsébet és Kontra György részvételével az én jelenlétemben. Hogy kerültem én,
tizennégy évesen e fölnőttek közé? Szüleim nyaralni mentek, s engem családunk barátja,
Erzsike néni gondjaira bíztak, ezért arra az időre átköltöztem Kalmárékhoz. És mi köze
volt ezeknek a résztvevőknek egymáshoz? Voltaképpen akkor lett számomra nyilvánvaló,
hogy Erzsike néni és férje, az akkor éppen távol lévő Laci bácsi (Kalmár László mate-
matikaprofesszor), Kontra György orvos-biológus-pedagógus, amint az én édesanyám
is Karácsony Sándor tanítványi köréhez tartoztak. Vekerdy Tamást, Karátson Gábort és
Kontra Györgyöt pedig a Török Sándor szerkesztette Család és Iskola folyóirat körül kiala-
kult munkatársi viszonyból született barátság kötötte egymáshoz. Erzsike néni annak ide-
jén a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma tagja volt, mint Radnóti Miklós, vagy a most
(újra) fölfedezett Karig Sára is. A mából visszatekintve a két háború közötti (és a háború
utáni) magyar progresszió eléggé széles képviselete volt tehát jelen azon a beszélgetésen,
aminek akkor nem tulajdonítottam jelentőséget (hiszen tényszerűen nem is voltak róla
ismereteim), sokkal inkább az fogott meg bennük, hogy milyen nyíltan és elfogulatlanul
beszélgettek a transzcendensről („Valami van!”), hogy Németh László is „beadta a dere-
kát”, amikor elfogadta a Kossuth-díjat és elment látogatóba a Szovjetunióba, hogy a művé-
szi vízió megelőzi a tudósi bizonyítást. Ezek az állítások és vélemények megrengették az
én racionális kamasz világom szűkre és szögletesre faragott épületét, és utat nyitottak egy
szabadabb, bár bizonytalan kontúrú világkép felé – de fölemelt, hogy egyenrangú társként
viszonyultak hozzám.
Még azon a nyáron jártam a Vekerdy család ősi fészkében, a hódmezővásárhe-
lyi Oldalkosár utcai rózsalugas kertes házban, amely úgy nézett ki, mint a Ranódy
László rendezte Kosztolányi-film, a Pacsirta színhelye. A házat sok más hasonló házzal
együtt lebontották, helyükbe egyenkockaházakat építtettek a város akkori érzéketlen
urai. (Még szerencse, hogy legalább a nevét meghagyták annak a kedves kis utcának.)
A Vekerdy-ősök protestáns prédikátorok voltak Vásárhelyen, s a ház akkori gazdája,
Tamás nagybátyja, az akkor már nyugdíjas Vekerdi Béla bácsi volt – az orvos-könyvtáros
Vekerdi László és a szanszkritológus-ciganológus nyelvész Vekerdi József édesapja – a

117
debreceni Református Leánynevelő Intézet (Dóczy) egykori igazgatója és legendás matema-
tikatanára. (Édesanyám is a növendéke volt.) Attól a nyártól kezdve sokszor találkoztam
Vekerdy Tamással, hol Kontráék József utcai lakásán, hol az ő Katona József utcai lakásán,
hol a Kontráék szervezte tahi nyári találkozókon. Mindig megragadott szinte gyermeki
kíváncsisága, nyíltsága és öniróniával hitelesített humorérzéke. Sugárzott belőle a szabad-
ság szelleme, és jelenlétében szabadnak érezhette magát a másik ember is. Vonzotta a hozzá
hasonló szabad és nonkonformista lelkeket, elsősorban gyerekeket és fiatalokat. Ezek a
találkozások magánéletemnek (és az ő magánéletének) az eseményei voltak.
Első „közszereplésére” úgy emlékszem, mint sokunk közös szabadságvágyának kife-
jezésére. Ez nagyjából tíz évvel későbbre esett, amikor 1970 januárjában bevezető előadást
tartott a Fiatal Művészek József Attila Klubjában az Állami Bábszínház „kísérleti” elő-
adásához, Samuel Beckett „Jelenet szöveg nélkül” című marionettjátékához, ami Gruber
Hugó munkája volt. Vekerdy előadása a XV. századi japán nó-színész, Zeámi mester
tanításáról szólt – a mának: „… a másik ember csak akkor engedi-fogadja be az idegen hatást,
ha az nem fenyegeti egyéniségét. És akkor nem fenyegeti, ha önmagára figyelmezteti, ha olyan
igazságra ébreszti, ami addig benne szunnyadt. A színész tehát akkor nyeri el a néző bizalmát,
ha nem kényszeríti rá saját személyiségét, hanem – mint kettejük találkozási helyét – felkínálja
neki az ábrázolt alakot, a figurát” – foglalja össze Vekerdy tudósítását Zeámi mester taní-
tásáról Heiman Ildikó A színész útja a nézőhöz (Tanulmány a színészi munka lélektanáról)
című írásában (Magyar Nemzet, 1970. március 29.). Már az is a szabadság lehellete
volt, hogy a hatalom beszűkítette tér és idő dimenziójából – a mi szemszögünkből, a
Vasfüggöny mögé szorítottak szemszögéből – kinézve időben és térben oly távoli alak
gondolkozásáról értesülhettünk, ráadásul éppen arról, hogy a művészi (sőt bármilyen)
hatás két ember ügye, s nem egyedül a „mindentudó bölcs vezéré”, akit közönségének
kutya kötelessége vakon követnie. (Szinte ugyanezt hirdeti Vekerdy „későbbi” mestere,
Karácsony Sándor is társaslélektani alapú tanításában.) És a szabadság lehellete volt
maga, az akkor frissen Nobel-díjas Beckett is, akit mint a pusztulóban lévő Nyugat
végtelenül pesszimista prófétáját prezentálták nekünk a pártközpontból irányított
véleményvezérek. Hogy nem a rothadó Nyugat, hanem maga az élet, a mi életünk ege
ilyen borús (hajaj! de mennyire!), s hogy ezt szemünkbe mondja valaki (Beckett), hát ez
volt a felszabadító, nem a népámító, még a csapból is folyó termelési statisztika. Mert
miről is szólt ez a marionettjáték? Most úgy mondom el, ahogy emlékezetembe rögzült:
A mindenféle nyeklő-nyakló darabokból álló figura előbb lassan talpra áll, kiegyenese-
dik, s törekszik fölfelé, majd összecsuklik, földre zuhan, aztán lassan újra „összeszedi
magát”, s kezdi újra a fölfelé törekvést, s aztán: „megint elölről”... A mozgást kísérő zene
szerzője is Beckett volt. Pályi András ismertetője a Magyar Hírlap 1971. december 11-i
számában részletesebben mondja el a történetet. A marionettbábut a szomjúság mozgatja,
hogy a fáról lelógó (lelógatott?), szomjat oltó vízzel teli kancsót elérje, ami azonban több-
szöri próbálkozása után sem sikerül neki. Elkeseredésében fölakasztaná magát, de a fa
ágai lekonyulnak, nem tartanák meg a kötelet, így az sem sikerül neki. Végül legyint, ülve
marad, s a már elérhető távolságban lengő kancsó után sem nyúl, föladja az ácsingózást.
A jelenet bármelyik változata a mi életünkről szól. Az első változat, ahogy én emlékszem
rá, csupa ostinato, s ekként Ravel Bolerójához hasonló, és akár Vekerdy Tamás eljövendő
életének is előjelzése lehetett volna: kisgyerekként orvos akar lenni, aztán író, de mégis
jogász lesz, mint édesapja, aztán el-, kimenekül a szakmából, színházi statiszta lesz és
házitanító, aztán szerkesztőségi kézbesítő (hivatalszolga), majd riporter-újságíró ugyan-
ott, felnőtt fejjel beiratkozik pszichológushallgatónak, a nó színházról írt könyvével ünne-
pelt színházi szakember, mégis marad a pszichológiánál, gyermek- és iskolapszichológus
lesz – közben pedig újságíró, író, nagyhatású előadó és iskolaalapító. Háromszor nősül,

118
harmadjára apa lesz, négy gyerek apja. Élete csupa keresés, fölfelé törekvés, kudarc, újra-
kezdés és – most már elmondhatjuk – győzelem.
Egy pillanatra még vissza a színházhoz. Mi vonzza olyan ellenállhatatlanul a fiatal
embereket a színház (vagy a film) világához? A fölszínes válasz az lenne, hogy elsősor-
ban a siker. Pedig ennél mélyebbről vagy magasabbról (?) jön a vonzás: egy másik világ
igézete, hogy nemcsak ez a szürke, sokszor kudarcos világ van, hanem létezik, akár álta-
lam is megteremthető egy másik, az itteni kötöttségektől mentes, színes világ, ami elérhe-
tő, még ha csak rövid időre is. Innen a színház mákonya, ami rabul ejt mint a menekülés
másik útja, az alkohol vagy a drog is. A forradalom utáni években, évtizedekben a színház
volt a szabadságba menekülés másik útja: Beckettet játszani „szöveg, sőt színész! nélkül”,
néma tiltakozás volt a sok üres szó ellen, amit kénytelenek voltunk mindenhol olvasni és
hallgatni.
Vekerdy Tamás végül pszichológus lesz, méghozzá gyermekpszichológus. Páros
vezérlőcsillagául Karácsony Sándort (1891–1952) és Rudolf Steinert (1860–1925) választja.
Karácsony Sándorhoz, a magyar pedagógiának a keleti despotizmus idején anathéma
alá vetett (és a közvélemény inerciája és közönye miatt még sokáig utána is, szinte máig
feledett, vagy éppen megvetett) nagy tanítómesteréhez családi és baráti szálakon kötő-
dött: szeretett unokabátyja, Vekerdi László (1924–2009) Karácsony legbelső tanítványi
körének volt tagja, éppúgy, ahogy barátja és a pedagógia mesterségébe őt bevezető Kontra
György (1925–2007) is. Rudolf Steiner antropozófiájához az antropozófia magyarországi
nagymesterének, a Család és Iskola főszerkesztőjének, e minőségében évtizedig hivatali
elöljárójának, az író Török Sándornak (1904–1985) a barátságán át vezetett az útja. E két
gondolkodó, Steiner és Karácsony, pedagógusként ugyanakkor a tettek embere, az ember
testi-lelki fejlődését evangéliumi alapon hasonlóképpen fogja fel, amely a kisgyermekkor-
tól a növőgyermek-, kamasz- és ifjúkoron át a fölnőttkorig tart, s amely korok lélektani
(pszichológiai) jellemzői a hús (szarksz) vagy test (szóma) és szellem (pneuma) közti
feszültségből vezethetők le. Karácsony Sándor szerint a testhez (testiséghez) legközelebb
álló jellemzők a következők:
Ami a kisgyermeknél játék, a növő gyermeknél verseny, a kamasznál totem és tabu, az
ifjúnál harc, az a fölnőttnél jog.
Kihagyva a fölnőttek világát leíró közbüleső művészet, tudomány, társadalom kategó-
riának fejlődéslélektani jellemzőit, most csak a szellemhez legközelebb eső jellemzőket
sorolom föl:
Ami a kisgyermeknél mese, a növő gyermeknél mítosz, a kamasznál eskü és átok, az ifjú-
nál kétely, az a fölnőttnél vallás.
Vekerdy gyermekpszichológusi pályáján gyakorlatban is tesztelhette ennek az emberi
fejlődést leíró nagyvonalú „tervrajznak” a helytálló (vagy éppen korrigálandó) voltát. És
közben gyakorolhatta pszichológusi és pedagógusi krédóját, hogy ti. neki, a pszichológus-
nak vagy a pedagógusnak, azaz az öregebbnek, tapasztaltabbnak, bölcsebbnek „kell viszo-
nyulnia a kisebbhez, a fiatalabbhoz, a támogatásra szorulóhoz”, s nem fordítva. Pályája
során ezer és ezer különböző korú gyermeket látva, mindegyiket a maga egyedi voltában,
mindegyikhez a maga fejlettségi fázisának megfelelő jellemzőkön keresztül próbálván
eljutni láthatta, milyen sokrétű, milyen gazdag – és milyen szerteágazó problémákkal
terhes – a gyermekek világa, amit nem lehet központi rendeletekkel és utasításokkal kor-
mányozni, sem Prokrusztész módjára rendbe rakni, azaz egyformára faragni, csak egyen-
kénti odafigyeléssel terelgetni afelé, hogy: Légy, aki vagy! Tapasztalatai megerősíthették
előzetes ismereteit, amelyek egybevágnak a pedagógus Karácsony Sándor véleményével,
hogy „Ezen innen nincs társadalom: szolgálnunk a másik szabadságát. A nevelő a növendékét.
A növendék a nevelőét és a növendéktársakét. […] a másik ember szolgálata, tehát a szenvedő fél sza-

119
baddá tétele egyúttal annak is egyetlen lehetősége, hogy az Én, az egyik ember, a cselekvő fél a saját
szabadságát megóvhassa, szolgálhassa, érvényben tarthassa, szóval: megvalósíthassa” (Ocsúdó
magyarság. Exodus, 1942: 45–46).
Ennélfogva természetes, hogy a gyermeki világot kívül-belül jól ismerő pszichológus és
pedagógus demokrata és liberális, kiváltképp, ha a zsidó-keresztyén hagyományt jól isme-
ri, és sorsában is átérzi, mint Vekerdy Tamás, apai oldalról hitvalló protestáns prédikáto-
rok, anyai oldalról pedig tudós zsidó ősök leszármazottja. (Hitvalló protestáns prédikátor,
Farkas András volt az első, aki párhuzamot vont az Ótestamentum zsidóságának és a
magyarságnak sorsa között a Gálszécsi István 1538-as kátéjának függelékeként megjelent
A zsidó és magyar nemzetről című „kisded krónikácskájában”.) „Az evangéliumi gondolkodás
igenis demokrata és liberális” – írta Karácsony Sándor 1942-ben az Ocsúdó magyarság 435.
lapján, amikor elárasztotta az országot a háborús sikerpropaganda, és túl voltunk már
néhány „zsidótörvényen” is.
Nem túl merész a következtetés, hogy ha ilyen rétegezett a gyermekek világa, a fölnőt-
teké sem lehet egyszerű. Fölnőtt életünk a pártpolitika hínáros vizében kapálózik és kap-
kod levegőért. A párt latin eredetije pars, partis (f) azt jelenti, hogy ’rész’, és társadalmunk
jelentős része vagy az egyik vagy egy másik pártra esküszik (mint egy kamasz), azzal
azonosítja magát, s nem tekint az egészre, sőt olykor ki is tagadja a nemzetből a másik
párt híveit. Ez olyan mintha a gyermekek világából kitagadnánk a kisgyermekeket, mert
őket csak a játék érdekli a növő gyermek versenye, a kamasz totemje és tabuja, az ifjú harca
és fölnőtt joga helyett, vagy még inkább azért, mert a kisgyermeket jobban érdekli a mese,
mint a növő gyermek mítosza, a kamasz esküje és átka, az ifjú kételye és a fölnőtt vallása. Ne
tagadjuk, vannak ilyen fölnőttek, de azért ők többnyire csak maguk között zúgolódnak.
Hiszen gyermekek nem szavaznak, s ezért velük még a zord pártkorifeusok is valamelyest
elnézőbbek. Igaz ugyan, hogy hivatalt viselőkként jobb szeretik, ha egyik gyerek olyan
mint a másik, s ezért nem átallnak velük kapcsolatban „minőségbiztosításról” beszélni,
sőt azt iskolákba bevezetni, mintha ezek valami cipőfelsőrész-készítő üzemek lennének,
ahol tényleg ugyanolyannak kell lenni méreten belül az egyik cipőnek, mint a másiknak.
És persze vannak olyan fölnőttek is, akik nem értek föl „a jognak asztaláig”, akik szá-
mára a testi élet csak harc, de legalábbis verseny, s akiknek nincs vallásuk, mert korábban
kételyeik sem voltak, csak esküt és átkot ismernek – a becsület és bajtársiasság nevében,
(németre fordítva a szót: ők a Blut und Boden „talaján” állnak). Arnold Toynbee (1889–
1975) a múlt század nagy brit történésze A Study of History (Tanulmány a történelemről) című
12 kötetes magnum opusában huszonhat nagy civilizációt különböztet meg, s az egyes
civilizációk fejlődésének motorját a „teremtő kisebbségben” jelöli meg. (Nesze neked több-
ség uralma! Pedig minden választás végén elhangzik mint megfellebbezhetetlen ultima
ratio, hogy „Sajnáljuk vagy örülünk neki, de így döntött a többség!”.) Nem minden civili-
záció jut el a maga potenciális csúcspontjára, több civilizáció külső vagy belső okok miatt
megreked valahol fejlődésének elején vagy közepén („arrested civilizations”), mint ahogy
az eszkimó civilizáció megrekedt a rendkívül zord természeti viszonyok miatt, ahogy a
maya civilizáció a víz hiánya miatt, vagy az aztékoké Hernán Cortés conquistadorainak
brutális inváziója miatt. Ugyanígy vannak a gyermeki fejlődés egyik-másik fokán – külső
vagy belső okokból, pl. árvaságra jutva krónikus szeretetlenségben, vagy egy brutális
szülő zsarnoksága alatt élni kényszerült – megrekedt fölnőttek, akik életkoruknál fogva,
mondhatni másodlagos nemi jellegük jogán mégis szavazati joggal rendelkeznek, válasz-
tanak és választhatók, hivatalt viselhetnek, sőt sokszor viselnek is. Jó ezt tudni! És mind-
ezt leginkább a fejlődéslélektant gyakorlatból ismerő Vekerdy Tamástól tudhatjuk, aki a
gyermekek világát a fölnőttek világához való viszonyban, s megfordítva, a fölnőttekét a
gyermekek világához való viszonyban mutatja meg nekünk. Mert ez a két világ összeér!

120
 A gyermekek és a (18 év alatti) fiatalok még mindig nem szabadok, szabadságukat
folyton veszélyezteti a – magával is békétlen – fölnőtt társadalom, holott Karácsony Sándor
közvetlenül a II. világháború után azt állította, voltaképpen inkább áhította, hogy „… ez
a mostani háború a nem teljes értékű embereket szabadította fel, térben a másodrendű népeket, a
gyarmatlakókat, időben a még fejletlen népeket, az ifjúságot. (Kiemelés tőlem! SP) Jelen pillanatban
csak három fajta ember nem szabadítható fel: az ön- és közveszélyes őrültek, a bűnözők és a betegek.”
(A magyar demokrácia. Exodus, 1945: 6) Nem, az ifjúság ma sem szabad, ellentétben az ön- és
közveszélyes őrültekkel, a bűnözőkkel és a betegekkel, akik megint (és még mindig) szaba-
don grasszálnak közöttünk az óceánon innen és túl. De most térjünk vissza az ifjúsághoz!
Vekerdy Tamás az ő fölszabadításuknak szentelte életének nagyobbik felét. S vetette bele
magát a Waldorf-óvodáért, majd -iskoláért való küzdelembe még az átkos idején, keresett
és talált pártfogókat a pártállam „süllyedő hajóján” szolgáló épeszű és ép lelkű káderei
között, vitatkozott apparatcsikokkal, szóval csupa olyasmibe „ártotta magát”, ami ereden-
dően individualista alkatától idegen volt. De megtagadta önmagát, mert szolgálni akarta
az ifjúság szabadságát, mert „ezen innen nincs társadalom!”. Számtalanszor elmondta már
ő is, mit jelent a gyermek, az ifjú szabadsága. Én csak röviden utalok rá: a gyermek, az ifjú
akkor szabad, ha nem kell életkorától idegen normák igáját cipelnie. És a Waldorf-óvoda és
-iskola ilyen szabad intézménynek ígérkezett.
Társadalomtörténeti szempontból is érdekes a Waldorf-iskola története, amelynek szel-
lemi atyja Rudolf Steiner, pénzügyi alapjainak megteremtője pedig a stuttgarti Waldorf-
Astoria dohánygyár igazgatója, Emil Molt volt, aki emlékezvén egykori árva gyerek
voltára, megőrizte szociális érzékenységét. Az 1919-ben indult iskolát a gyári munkások
gyermekeinek szánták alapítói. Társadalmunk perverz voltát mutatja, hogy az eredetileg
a proletariátus, a legközebb „köz” gyermekeinek szánt iskolafajtából nálunk mára a köz-
től elkülönülő, a társadalomból kivonuló szülők gyermekei iskolája lett – holott Rudolf
Steiner minden gyerekre vonatkozó alapelve (kiemelés tőlem! SP) szerint „a gyereket
tiszteletben kell fogadni (e földi világon), szeretetben kell nevelni, és szabadságban kell elbocsátani
(hogy saját felnőtt életét élje)” (Vekerdy Tamás. Álmok és lidércek. T-Twins Kiadó, Budapest,
1992: 185). A kivonulás, az exodus mindazonáltal az eredeti Waldorf-mozgalomban is elő-
fordult: Rudolf Steiner főiskolája, a Goetheanum végül is nem Németországban jön létre,
hanem a toleránsabb és biztonságosabb Svájcban, Bázel városában, ahol annak idején, a
XVI. században Erasmus is menedékre talált. A Waldorf-iskolákhoz hasonló történt már
korábban nálunk az Eötvös Collegiummal is, ami az alapító Eötvös Loránd szándéka sze-
rint olyan tanárképző intézmény kellett (volna) legyen, amely biztosítja az egész ország-
ban a gimnáziumi oktatás színvonalának emelését. Természetesen ennek kellett (volna)
minden egyetem feladatának lennie. Ehelyett – noha sok kiváló gimnáziumi tanárt is adott
az országnak – a Collegium mégis valamiféle elitképző lett, amíg szabadon működött
1895-től 1948-ig. A szociális igazságosságot, a társadalmi egyenlőséget azért fenntartották
benne: arisztokrata vagy nagypolgári családok gyermekei mindvégig ki voltak zárva a
Collegiumba való fölvétel lehetőségéből, a collegiumi tagság csak alsó és középosztálybéli
ifjak számára volt elérhető (leányok számára nem!). (Idetartozóan jegyzem meg, hogy az
Eötvös Collegium utolsó szabadon választott diákelnöke Vekerdy Tamás unokabátyja, a
szanszkritológus Vekerdi József volt, aki a forradalom után börtönt viselt, mert szakmai és
személyes kapcsolatait fölhasználva segítséget kért a szovjetek által Kárpátaljára hurcolt
egyetemisták érdekében az indiai nagykövettől, aki ugyanakkor Moszkvába is akkreditál-
va volt. A nagykövet teljesítette Vekerdi József kérését, és közbenjárása sikerrel járt, mert
az egyetemistákat visszahozták Magyarországra, és itt állították bíróság elé őket.)
Vekerdy Tamás mindvégig kitartott a Waldorf-iskolák mindegyikére, sőt azon túl is, a
minden iskolára vonatkozó autonómia, a minden doktrinától mentes oktatási szabadság

121
mellett. Nem hagyta szó nélkül azt sem, ha az általa alapított iskolákban működő tanítók
tevékenységében doktriner vonásokat fedezett föl, ekkor is szabad emberként viselkedett.
Különös állomása Vekerdy Tamás írói és életpályájának 2002-ben megjelent monu-
mentális Széchenyije, amelyet tizennégy éven keresztül írt 1976 és 1990 között. Szokatlan
munka ez a fikciós – méghozzá magyarázó jegyzetekkel ellátott – napló-parafrázis,
különösen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy pszichológus írta – egy bolondházba zárt,
bocsánat, „idegszanatóriumba” önként vonult történelmi személyről, aki sokszor maga
sem tudta, hogy épeszű-e még, nem beszélve környezetéről, kiváltképp orvosairól, akik
meg voltak róla győződve, hogy nem normális. Vekerdy könyvének szokatlansága abban
áll, hogy tudjuk, méghozzá tőle, hogy milyen mélyre merült a pszichológiát gyökeresen
megújító, s ekként fölforgató XX. századi gondolkodók, Sigmund Freud (1856–1939) és
Carl Jung (1875–1961) tanításába. Széchenyi alakját ő mégis a fikció megkövetelte hitel-
hez („az epikai hitelhez”) való hűség miatt a kor – innen visszatekintve kezdetlegesnek
és naivnak tűnő – pszichológiája szerint (amilyen pl. Cesare Lombrosoé volt) írta meg.
S ettől bomlásnak indult lelkű hősének küzdelme démonaival még inkább hitelessé lesz,
mert olyan hatalmas erőkről ad jelet, amiket csak Freud, Jung és az őket követő megújult
pszichológia tudott évtizedekkel később valamennyire „megszelídíteni”.
Műveiből tudjuk (pl. Naplók könyve, Kossuth, 2016) milyen elementáris élmény volt
számára 1956. Széchenyije ennek a sorsfordító élménynek, pontosabban e sorsfordító
élmény utóéletének a történelmi távlatba proiciált képe: Vekerdy, mint nemzedékének
és az utána jövő nemzedékeknek (az enyémnek is) emlékezetében az 1849 és az 1956
utáni megtorlás szorongató élményei egymásra kopírozódnak. Ez a monumentális korai
(praecox) mélylélektani utazás Vekerdy fikciójában úgyszólván gúzsba kötve táncolás
(mert egy már elavult pszichológia keretébe kényszeríti magát), amellyel mégis megküzd
hősének korabeli és személyesen a maga démonaival. Itt láthatunk bele ennek a szeretetre
méltó, bizalomgerjesztő, másoknak segíteni mindig kész embernek, továbbá pszicholó-
gusnak, írónak, közszereplőnek az álarca mögé, s láthatjuk meg, milyen hatalmas erők
dúlhattak benne, és milyen lelkierő kellett ezek féken tartásához, hogy „normális” ember
maradhasson. (Apropó, bizalomgerjesztő ember! Azt mondta róla most, halála után egy
névtelenségéhez kitartóan ragaszkodó barátom /Baráti Névtelen/, aki személyesen soha
nem találkozott vele, csak előadásait, nyilatkozatait hallotta-látta rádióban-tévében, hogy
mindig azt várta még mielőtt Vekerdy megszólalt volna, hogy „Milyen jó lesz ezzel az
emberrel egyetérteni!”.)

2019. október 23.

122
Sinkovicz László
„Mi lenne, ha...”
(Térey János: Káli holtak)

Az utóbbi években a magyar irodalomban is megfigyelhető a tendencia, mely-

ben egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a saját vagy általánosabb múlt (és annak
traumái) feltárására irányuló törekvések. Ide sorolható többek között (a teljesség
igénye nélkül) Bartók Imre Jerikó épül, Tompa Andrea Omerta, Krusovszky Dénes
Akik már nem leszünk sosem, Dragomán György Máglya című könyvei.
„E »kulturális muzealizáció« (Hermann Lübbe) annak a vágynak a kifejeződése, hogy
az idő instabillá válásával és a megélt tér széttöredezettségével szemben valami biztosnak
tűnő fogódzót találjunk, s ebben az értelmében a jövőtől való félelem helyeződik át az
emlékezésben” – írja Szabó Gábor nemrég megjelent, többek között a hazai emlé-
kezetkultúrát is alaposan körbejáró tanulmánykötetében.1
Térey János Káli holtak2 című regénye csak részben illeszthető be ebbe a ten-
denciába, hisz a szöveg fiktív terén belül ugyan szerepet kap egy nemzeti tra-
uma megjeleníthetősége, illetve elbeszélhetősége, a hangsúly ez esetben inkább
egy kulturális mező mintázatainak, mozgásainak, viselkedésmódjainak leírá-
sán van, egy kiválasztott főszereplő, Csáky Alex szemén keresztül. S bár talán
tendenciának túlzás lenne nevezni, a Térey-regény e tekintetben sem áll példa
nélkül: Bartók Imre Láttam a ködnek országát című kötetében – a nyilvánvaló és
hangsúlyos poétikai különbségek ellenére – hasonló intenciók mintha szintén
szerepet kapnának. Mindkét regény a főszereplő szemén keresztül nyújt bete-
kintést, Téreynél a színészi élet, Bartóknál a könyvkiadói szakma mintázataiba,
az ő mozgásuk mentén tárul fel ezek társadalmi, gazdasági, mentális környezete.
A „realista kód”3 e tekintetben pedig ahogy a Láttam... esetében, úgy a Káli holtak
esetében is az Ellis-regények fényében válik értelmezhetővé.4

1 Szabó Gábor, Történeteink vége = Emlékezés a kortárs magyar irodalomban. Műút Könyvek, Miskolc,
2018. 33.
2 Térey János, Káli holtak. Jelenkor, Budapest, 2018. A továbbiakban a regényre a főszövegben hivat-
kozom KH rövidítéssel és e kiadás oldalszámaival.
3 Vö.: Kálmán C. György, A hely szellemei. Elérhető: https://www.es.hu/cikk/2018-06-15/kalman-c-
gyorgy/a-hely-szellemei.html, 2019.03.29.
4 Erre tesz utalást Orcsik Roland is. Lapis József, Kortárs fórum 4. = Térey János: Káli holtak (3. epizód).
Alföld Online. Elérhető: http://alfoldonline.hu/2018/08/kortars-forum-4/, 2019.03.29.

123
 Térey regényének központjában három kulturális termék, egy filmsorozat
és két színházi előadás áll. Mindhárom alkotás egy „mi lenne, ha” poétikai
szerkezetet visz színre, azaz egy-egy olyan gondolatkísérletet mutat be, melyek
mindegyike elképzelhető, de egyelőre jelenvalóságában csak a regény terén belül
létezik. Az első, a Káli holtak azt mutatja be, hogy milyen lenne egy zombisorozat,
annak forgatása és fogadtatása, a második, hogy milyen lenne egy Hamletbe
ágyazott Trianon-elbeszélés, és a harmadik, hogy milyen lenne Schiller Haramiák
című darabjának megvalósulása egy olyan Magyarországon, amely ugyan csak e
szövegen belül létezik (pl. a budapesti Füst Milán Színház), ugyanakkor jól lát-
ható és könnyen értelmezhető kódok mentén kapcsolódik az olvasó létező, refe-
renciális valóságához. E szempontból pedig kiemelten érdekes lehet a regényen
belüli és a regényhez viszonyuló kritikai fogadtatás összeolvasása, különösen a
tekintetben, hogy a szöveg fiktív, ám nagyon is valósághű kulturális termékeit
hogyan olvassák a Káli holtak kritikusai.
A Káli holtak-sorozat kiemelten fontos e szempontból is, hiszen részben a címek
azonossága miatt értelmezhető a Térey-szöveg kicsinyítő tükreként, már csak
azért is, hogy a regényen belül és kívül az értelmezők nem tudnának dűlőre jutni
a regény, illetve a zombisorozat kritikai megítélése és az értelmezhetőségével kap-
csolatban. Úgy tűnik, a sorozatot olykor meglehetősen túlértelmezik a szereplők:
„»Géza, áruld már el nekem, a betolakodók apropóján a migránsokra kell gondolnom?«,
kérdezi huncutul, álnaivan Lívia. Úgy látom, még alig ébredt föl, de máris vág az esze.
»Nem kell a migránsokra gondolnod, gyönyörűm.«
»És a cigányokra?«
»A cigányokra sem. Gondolj úgy általában a kitaszítottakra. [...] Ide figyelj, a zombik
azok zombik.«” [KH, 98–99.]
Lívia – hacsak az irónia kedvéért is – egy anti-Wittgensteiniánus álláspontra
helyezkedik (semmi sem az, ami), amit Borombovics, a rendező határozottan
elutasít, mintha a sorozat értelmezési keretei nem ez irányba elmozdulva lehet-
nének fellelhetők. A kötet ugyanakkor számos helyen tesz említést arról, hogy a
Káli holtak egyfajta omázs az elődök, zombifilmek és rendezők előtt, ezzel mint-
egy azt sugallva, hogy az interpretáció ez esetben nem a narratívában, hanem a
zsánerben lenne fellelhető. (Vö. pl. KH, 24., 74., 397.)
A műfajiság fontosságát emeli ki Alex is, amikor egyrészt kőszínházi színész-
ként, másrészt a Saul fia szereplőjeként kérdezik tőle, miért vállalta el a sorozatbe-
li szerepet. „A Saul sokkal több akar lenni, mint amit nyújt, a Káli meg nem akar több
lenni. Az egyik művészfilm, a másik meg zsáner. Két homlokegyenest más nézőpont.”
[KH, 149.] Úgy tűnik, mintha az egyes alkotások megítélése, a kritikai viszony,
az értelmezhetőség (kereteinek) kijelölhetőségében lenne tetten érhető, ugyanak-
kor mindez esztétikai ítéletet nem hordoz magában. Alex ugyanis utal rá, hogy
a Káliban végzett munkája egyáltalán semmilyen szempontból nem kisebb helyi
értékű, mint a többi szerepe.
„Aki azt állítja, hogy egy kapitális baromságban játszom, az nem nézett a dolog mélyé-
re, és főleg nem olvasott még végig egy átlagos magyar forgatókönyvet. [...] [A] miénk
alaposan meg van csinálva: Borombovics, Ranolder Tyutyu és társaik három évig gyűrték
a könyvet. És hogy zsáner, na és?” [KH, 43–44.]

124
 A Káli holtak-sorozat kritikai megítélésének lehetőségei látszólag e két lehetsé-
ges pólus, a magasművészet és a zsáner közé szorultak, az értelmezések és kriti-
kák azért billegnek, mert a sorozat ellenáll azoknak a hagyományos értelmezési
stratégiáknak, amelyekkel a magaskultúra termékei megítélhetők (pl. bizonyos
értelemadási lehetőségek), ugyanakkor az általa működtetett kódok (pl. a zsáne-
ren belüli utalásrendszer) e bevett stratégiák vakfoltján maradnak.5
Mindez pedig rámutathat a regény lehetséges olvasásmódjaira is. A soro-
zat a regény tükreként azt sugallja, hogy a hagyományos értelmezési keretek
nem működtethetők vele szemben, illetve amennyiben igen, úgy esztétikailag
megsemmisítőek rá nézve,6 ezért a Káli holtak megítélésekor az olvasási kódok
(részben) újfajta rendszerét kell létrehozni: ahogy a sorozatban a klasszikus
zombihorrorokra tett utalások, úgy a Térey-szövegben is fellelhetők azok a pon-
tok, amelyek mentén az értelmezés kibomlik.
Mindenesetre ez a regényen belül nem valósul meg, a Káli holtak-sorozat
folyamatosan a lehetséges értelmezések és félreértelmezések, pozitív és negatív
ítéletek hálójába gubancolódik, nem találja a helyét a diskurzusban. „»Szerintem
menő lesz a Káli holtak. Pont ő meg aztán telitalálat benne.« »Elég béna, mégis csinálja.«
»Zseniális.« »Nem értem, mit esznek rajta.« »Durván jó.«” [KH, 297.]
Szerencsére a regény által modellált másik kulturális terméknek, a „trianoni
Hamlet”-nek nincsenek effajta nehézségei: a kezdetektől fogva sikeres, (magas)
kultúrába ágyazódó mű, mely nemcsak Magyarországon, de külföldön is folya-
matos sikereket arat.
Mint az a címből nyilvánvalóan kiderül, az előadás a klasszikus Shakespeare-
szöveget értelmezi újra, hogy ezen keresztül tudja új kontextusba helyezni
Trianont mint traumát. A „trianoni Hamlet” olyan kódok sorozata, melyek
hagyományosan reagensek a hazai (a regényen belül és kívül egyaránt) kriti-
kai-kulturális közbeszédben: klasszikus szöveg újszerű értelmezése, (nemzeti)
trauma feldolgozására tett kísérlet és egy klasszikus toposz új megvilágításba
helyezése.
A színmű ekképp egy olyan gondolatkísérletként értelmezhető (illetve a
regény terén belül nem csak kísérlet, hanem megvalósult vízió), amely megpró-
bál a politikai berögződésektől megtisztítani egy megcsontosodott történelmi
toposzt, és egy neutrális nyelven, semleges nézőpontból újra színre vinni azt.
(Attól persze nem tekinthetünk el, hogy a politikától való megtisztítás önma-
gában is politikai aktus.) E tekintetben pedig – egy pillanatra átjárót nyitva a
regényen belüli és kívüli referencialitás közt – Térey Kazamaták című drámájával
rokon, amely szintén ehhez hasonló gesztust kísérel meg ’56-tal kapcsolatban.
A Káli holtakkal ellentétben a „trianoni Hamlet” esetében az értelmezések inga-
tagságáról ez esetben nincs szó, maradéktalan sikert arat nemcsak mint előadás,
de mint Alex életeseménye is: e szerep igazán az övé, ebben van igazán otthon,

5 E szempontból érdekes az is, hogy a regény kritikusai javarészt a sorozat kapcsán A trónok harca
sorozat másait fedezik fel a zombikban, miközben számos ponton nyilvánvalóbb kapcsolatot mutat
a The Walking Deaddel, igaz, ez utóbbi műnek nem szentelt lapszámot a Prae – jegyezhetném meg
rosszmájúan.
6 Vö.: Kálmán C. György kritikája. Uo.

125
így nemcsak sikert jelent a karrierje során, de szilárd identifikációs pontot is.
Ironikus módon a kizökkent ember szerepében találja meg leginkább magát.
A számottevő különbségek ellenére azonban a Káli holtak és a Hamlet egy alap-
vető gesztusban mégis nagyon szorosan kapcsolódik egymáshoz: egy ellentétes
irányú, ám meglehetősen hasonló kulturális aktust hajtanak végre. A Káli holtak
egy, a hazai kultúrától idegen, hagyományokkal eleddig nem rendelkező műfajt
honosít meg, míg a Hamlet egy tipikusan magyar kódot emel el annak provin-
ciális talajáról. Az egyik tehát az idegenséget honosítja meg, a másik pedig a
„sajátot” idegeníti el.
A Káli holtak a zombifilmet úgy formálja át, hogy az a saját hagyományaitól
nem lép el, viszont a kereteit mélyen beágyazza a magyar kulturális és történel-
mi közegbe. Az élőholtak ugyanis a törökök által elpusztított káli emberek, akik
felkelnek sírjaikból, hogy megtisztítsák a területeiket a hipszter bevándorlóktól,
akik egyébként egy kulturális fétis miatt áramlottak be tömegével a medencébe.7
„Kezdetben volt Jancsó, aki idehozta a csapatát. Így jöttem, Égi bárány, Életünket és
vérünket... Divatot csinált, aztán a szocialista máz alatt fölbuzgott a nemzeti érzés. Jancsó
után szabadon a városi értelmiség falura járt a gyökereit keresni. Már aki hazafias érzel-
mű volt. Főleg ide, mert itt a táj sem akármilyen.” [KH, 89–90.]
A „trianoni Hamlet” viszont ezzel ellentétben azáltal, hogy politikailag sem-
legessé, de legalábbis privilegizálhatatlanná teszi Trianont, és ezzel egy időben
a Hamlet díszletei közé helyezi, éppen az otthonosságától fosztja meg a toposzt,
kiemeli a berögzült kódok közül, ahonnan hagyományos értelmezéseit nyeri.
„Csak jelzem, a gyászt sem sajátíthatja ki egyetlenegy politikai oldal, nincs tehát Trianon-
monopólium sem.” [KH, 435.]
Mindezen elmozdulások és áthelyeződések hiánya jelentheti a regénybeli
harmadik mű, Schiller Haramiák előadásának bukását. Hiába kísérli meg a rende-
zés leporolni az elavultnak tűnő nyelvet, végül mindebből csak a törlés marad.
A „trianoni Hamlet” nagy Hamlet-monológja is rendkívül csonkolva került
színpadra, ám Sulyok víziója, valamint az ennek köszönhetően a kihúzott szöve-
gek helyére került Ady-betétek nem csak pótolják, de újraértelmezik az eredeti
szöveget. Ezzel szemben a Haramiák szövegteste csak egyre rövidebb lesz, annak
reményében, hogy talán így befogadhatóbbá válik a közönség és eljátszhatóbbá
a színészek számára.
Felfedezhetők ugyan kísérletek a szöveghúzáson túl a darab frissebbé tételére,
például a black metál zenei betétek, ám a rendező, Gróf határozott interpretációs
aktusai nélkül ezek is inkább üres, öncélú gesztusokká válnak, hiányzik mögülük
a darab egészét átfogó koncepció és intenció. Bár Alex rendkívül tárgyilagosan
állítja egymás mellé a két rendező, Sulyok és Gróf alkatát, végül mégiscsak az
egyikük koncepciója értelmezhető sikeresként, már csak azért is, mert Sulyok
nemcsak a Hamletet, de korábban a Macbethet is sikeresen tudta leporolni és szín-

7 Mindeközben persze a regény számos helyen utal rá, hogy maga a Káli holtak forgatása szintén meg-
ismétli ezt a kulturális bevándorlást és kisajátítást, ami ellen a zombik elindulnak. E tekintetben pedig
talán érdemes lenne megvizsgálni, hogy a regény önmaga különböző referenciális szintjeit hogyan
hajtja egymásra, azaz a regényen belüli fiktív alkotás valósága hogyan hajtódik rá a regényen belüli
referenciális valóságra, és mindez milyen viszonyban van a borítón kívülivel.

126
padra állítani. A Haramiák az első évadban azonnal megbukik, ezzel egy időben
pedig Alex zuhanásának metaforájává válik.
Látszólag mind a darab, mind Alex bukásának hátterében az erőskezű ren-
dezés és vezetés hiánya állhat. Míg Sulyok (és Borombovics is) egyértelmű és
értelmezhető kódokat adtak a fiatal színésznek a szerepe és személyisége felépí-
téséhez, addig Gróf részéről mindez hiányzik.
„Sulyok mindig tudja, mit akar. Első nap kész, ezt azóta tudom, mióta tréninget tar-
tott nekünk a színművészetin. Ahhoz idomulsz, amit ő gondol a szerepről; nem mellesleg
rólad. Nagyon jó az impulzusátadásban [...] Gróf sokkal egyszerűbb és veszélytelenebb.
Mégiscsak színész, közelebb van hozzád. [...] Finoman, a háttérből segít.” [KH, 211–212.]
Ennek hiányában pedig Alex kezdi elveszíteni önmagát, amely végül önpusz-
tító aktusok és balesetek sorozatához és tulajdonképpen a bukásához is vezet.
A Káli holtak tehát csak annyiban nevezhető színészregénynek, amennyiben
Térey ezt a keretet választotta ahhoz, hogy absztraktabb dolgokat mutathasson
meg. (Mint ahogy korábban megtette ezt a Protokollban is.) E kereten keresztül
mutat be egyrészt kulturális és irodalmi mintázatokat, illetve Alex fókuszán
keresztül valóságdarabokat. (Talán ezért is keltik naplóbejegyzések hatását a
fejezetcímek.)
Ezért talán a szöveg legérdekesebb részei azok, amikor a fiatal színész a refe-
renciális fragmentumait láttatja és értelmezi, például Borombovics kiállításán.
„Leghátul állnak, mint a mindig a pogácsára és ingyen borra ácsingózó bácsik, nénik.
A legtürelmetlenebbek azonban, figyeljük meg, mindig a jól szituált, harmincas művé-
szek.” [KH, 278.]
Térey János regénye valószínűleg nem a kortárs magyar próza legújabb
csúcsteljesítménye, de a szöveg mögött meghúzódó „mi lenne, ha” poétikai szer-
kezet és az ebben megvalósuló három kulturális termék, valamint fokalizátoron
keresztül bemutatott „realista kód” egyrészt kiemeli a kánon egyhangúságából,
másrészt igazán érdekes olvasmánnyá teszi.

(Jelenkor, 2018)

127
Melhardt Gergő
Mától lázadok
(Térey János: Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba)

Térey János meghalt, és ahogy az a legnagyobbakkal lenni szokott, hirtelen

nagyon sok barátja lett. Sokan bújnak elő mint a költő régi jóbarátai, de a legtöbb-
je, persze, még ha híres szerző is, inkább csak magáról beszél a halott ürügyén.
A halott költőt viszont az ilyen önkoszorúzás meg önfelmutatás helyett valójá-
ban csak az tartja életben a közösségi emlékezet számára, ha olvassák a műveit.
Hasonlóképp felesleges „jeleket”, „utalásokat” keresni a szövegekben, mert ilye-
nek nincsenek. Mindezt most csak az értelmes megszólalás helyébe időlegesen
beállni látszó kultikus beszédmód ellenében mondom, mert – noha az életrajz
és a kortársi visszaemlékezések is fontosak, persze – a legnagyobb szolgálatot
szerintem akkor tesszük ennek a hirtelen lezárult életműnek, ha a művekről
beszélünk, és nem másról.
A halálára készülő költő által még életében összeállított, tehát eleve posz-
tumusznak szánt verseskötetnek egyébként van valamiféle hagyománya a
magyar irodalomban; ahogyan arra is bővelkedünk befogadási mintázatokban,
ha egy elhunyt szerző hagyatékából szedegetnek össze és publikálnak koráb-
ban ismeretlen szövegeket. Térey posztumusz könyve, a Nagy tervekkel jöttem
Rosmersholmba esetében e két lehetőség közül viszont egyiket sem tudjuk játék-
ba hozni (hiszen maga Térey állította össze a kötetet, ám a megjelenését nem
érhette meg), ráadásul mintha még a hirtelen halál sokkját kötelezően követő
közösségi gyászmunka – más néven a korai kultuszképződés – sem kezdődött
volna meg igazán. Persze a gyászmunka sem más, mint hermeneutikai folyamat:
a veszteség elfogadásához a legszükségesebb éppen annak a felmérése, hogy mit
vesztettünk el; ezért kell most a szöveget az ember elé, irodalmat az emlékmű
elé állítani.
A Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba című vers- és novellagyűjteményt tehát
érdemes lenne legalább egy gondolatkísérlet erejéig úgy elolvasni és értékelni,
mintha Térey nem halt volna meg, vagy nem tudnánk róla. Vagy mintha ez nem
lenne releváns információ.
És akkor kezdhetjük a címmel és annak előzményeivel, amelyek pretextusok
és részben életrajzi adatok egyszerre, de elválaszthatatlanul hozzátartoznak
a kötethez. A Rosmersholm Ibsen műve 1886-ból (a cím a főszereplő, Johannes

128
Rosmer családi birtokának neve; amúgy Csehy Zoltán költőalteregója, Rosmer
János is innen vette a nevét): nem a legismertebb, nem túl gyakran játszott, de
nem is rossz, elég nyomasztó lélektani-politikai dráma, amelynek az összes
szereplője a saját agyába bebörtönzött őrült, és amely a gótikus thrillertől a
munkásmozgalom-történeti adaptáción keresztül a kisrealista feldolgozás-
módig nagyon sokféle értelmezést megenged. Térey János a 2018. évi Pécsi
Országos Színházi Találkozó versenyprogramjának válogatójaként találkozott a
Kolozsvári Állami Magyar Színház Rosmersholmjával (amely már a bemutatója
előtt is okozott egy kisebb, de színházpolitikailag és etnikai szempontból is elég
bonyolult botrányt; hogy az egyik akkori tudósításnak csak a címét idézzem:
Magyar színésznőt bántalmazhatott az autoriter ukrán rendező Kolozsváron, index.hu,
2017. március 27.). A program válogatásáról szóló esszéjében a következőket írta
az előadásról Térey: „[…] Utána Kolozsváron esett le az állam. Rosmersholm. Elemi
színház. Megint egy Ibsen […] Tátva maradt a szám. És a lélegzetem is elállt. És a kön�-
nyem is eleredt. Hallatlan erőt adó gyöngédségek. Szóval az addigi kilencvenből egyet-
len előadás volt képes így hatni az érzékeimre, és olyan reakciót kiváltani belőlem, ame-
lyet a katarzis testi kísérőjelenségeként ismerünk. Akár csak a remegést a gyomorban.”1
A Rosmersholm meg is kapta a POSZT-on a legjobb előadásnak, a legjobb női
főszereplőnek és a legjobb díszletnek járó díjakat. (A színházi katarzisélmény
leírásában nem nehéz felfedezni Térey saját műveinek kívánt esztétikai hatásá-
ra vonatkozó kifejezéseit: az érzékekre való hatás előtérbe állítása, „gyöngéd-
ség” és „erő” együtt és így tovább.)
A kolozsvári színházi élmény pedig nem csak életrajzi tény vagy keletke-
zési adalék, mert az Ibsen-mű címadó elátkozott helyszínének vers-, ciklus- és
kötetcímmé emelkedése éppen azt példázza, hogy egy meghatározó esztétikai
élményt miként tehet a sajátjává és építhet be saját művébe egy tehetséges alkotó.
(A cím persze ironikus: a kezdeti nagy tervekből az Ibsen-hős Rebecca számára
nem lesz semmi. A nagy tervek beteljesülésének ára a megsemmisülés.)
A Rosmersholm politikumát a kolozsvári előadás egyébként kigyomlálta
Ibsen szövegéből,2 ám talán megkockáztatható, hogy a drámában megjelenő
általánosabb ideológiai és közéleti konfliktusok témája összefügg azzal, hogy
a Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba lett Térey legpolitikusabb kötete. És mint
Térey minden kötetében, ebben is vannak kiemelkedően jó, elég jó (ebből van
a legtöbb) és elég gyenge versek is. A politikai diskurzusok felé nyitott költé-
szetnyelv persze nem automatikusan jelent minőségbeli elsőbbséget. Annyit
viszont bizonyosan jelent, hogy e szövegek bátran folytatni kívánják az Ady–
József Attila–Petri-féle közéleti költészeti poétikákkal körülírható politikai
költészet hagyományait, ami elsősorban a versekben megjelenített beszédmód
szerepfelfogásában mutatkozik meg: a beszélő nem kíván kitárulkozni, magából
semmit megmutatni, de nem is akar példát mutatni vagy vezetni bárkit. A politika

1 Jelenkor, 2018/6., 610.

2 Az előadást nem láttam, ezért a kritikákra hagyatkoztam, például erre: Kállai Katalin, Ablak a nagy
fehér semmibe, https://art7.hu/szinhaz/andriy-zholdak-henrik-ibsen-rosmersholm-a-kolozsvari-allami-
magyar-szinhaz/; és erre: Pászka Gáspár-Csongor, Szellemek, https://art7.hu/szinhaz/henrik-ibsen-
rosmersholm-kolozsvari-allami-magyar-szinhaz/.

129
és az egyén világa ebben a poétikában egymástól szétválaszthatatlan, az egyes
ember élettörténete éppoly fontos, mint a közösségé (vagy mint egy épületé,
egy városé); annak teremtő, nyelvi feltárása és valamilyen művészi módon tör-
ténő feldolgozása tehát nem a magamutogatás, hanem a közösségért tenni akaró
felelősség gesztusa lehet.
Téreynél ebben a kötetben sok esetben olyan invenciózus verspoétikával és
progresszív módon (és mégis a magától értetődő természetesség eleganciájával)
hajtják végre ezt a manővert a versek, hogy bátran kijelenthető: az ebben a kötet-
ben megszólaló Térey a politikai költészet legjelentősebb jelenkori képviselőjének
tekinthető.
A nagy újdonság az, hogy ezek a pátoszt inkább kerülő, Térey korábbi köte-
teihez képest alulretorizált versek úgy beszélnek politikai közösség és egyén
viszonyáról, hogy nem metaforizálnak („Magyarország ez vagy az”), nem is alle-
gorizálnak példázatos szándékkal („Magyarország olyan, mint ez vagy az”), és nem
is moralizálnak, hanem vagy narratívába ágyazzák a közéleti szorongást („ezért
nem értjük egymást”), vagy egyszerű kijelentéseket, esetleg provokatív állításokat
fogalmaznak meg („ez így van”). A kötet nyitódarabja, a kevésbé jól sikerült
In situ viszont azonnal ellenpéldát állít: publicisztikus közhelyekkel csapja el a
különben nagyon is érdekes nézőpontból felvetett kultúrkritikai megjegyzéseket,
ráadásul olyan, a napi politikai beszédben és mémekben használt kifejezésekkel
él, amelyek öt év múlva a legtöbbeknek – remélhetőleg – semmit se fognak már
jelenteni, ez pedig végső soron a szöveg ma még látványos iróniájának ki fogja
oltani az élét, és legalábbis furcsának tűnhet majd („Ilyen zugokra mondják, hogy
no-go zóna. // Pedig itt mindenki fehér. Félholdat sem / Látni a kupolákon. […]”).
Ám nem sokkal ezután következik a kötet egyik csúcspontja, A hajdú, a nagykun,
a tót meg a jász, ami egy József Attila-idézetből és -allúziókból kiindulva mutatja
fel a saját hiteles viselkedési és beszédhagyomány megtalálását mint a jövő építé-
sének egyedüli zálogát, és a kulturális sokféleségben rejlő erőt mint létstratégiát.
De e közéleti olvasat mellett a vers motívumaival megnyitja értelmezését a kötet
más darabjai, valamint a szerző (részleteiben már ismert) önéletrajzi nagyprózája
felé is. E készülő memoártól nem függetlenül az önéletrajzi motívumok és törté-
netek egyébként Térey korábbi köteteihez képest sokkal jobban előtérbe kerülnek
itt (például Málnaföldek mindörökre, Barbaricum II: Te mit csináltál Diana hercegnő
halálakor?, Elhoztuk a leckét), de ezek alapstruktúrája sosem az emlékezés vagy
a nosztalgia, hanem a régmúlt esemény és a jelen kíméletlen összevetése, vala-
mint a saját identitás felkutatására tett (meddő) kísérlet a kettő közötti résben.
Líraiságról, alanyiságról tehát szó sincs: az egyén sosincs önmagában, szubjektív
megszólalás és közéletiség ebben a kiforrott és alaposan megmunkált versbe-
szédben csak együtt van jelen, és mindenestül az együtt haladás szolgálatába
vannak állítva. Ennek legjobb példája az életmű korábbi nagy történetfilozófiai
és politikai verseivel (például Köztisztaság tér, Hadrianus Redivivus, Mint kémnek
lenni Estorilban) szoros kapcsolatot tartó Avartalanítod, amely a 20. századi magyar
történelmet, annak közhelyesen traumatikus eseményeit sorolja, de az önsajnálat,
a „mi lett volna, ha…?” kérdése és a nemzetkarakterológiai alapú determinizmus
csapdáit egyszerre elkerülve a kíméletlen, felzaklató önmegismerés mellett tesz

130
hitet, a lassan napi élménnyé váló történelemhamisítási törekvések lehetetlen-
ségét, eleve kudarcra ítélt voltát állítva („Legalább ha a kommünt kisatírozhatnád!
/ Trianont meg a Dont… / Lakhatnál egy polgárnál is polgárabb, / Ideális Kassán. /
Tarthatnád legalább Budavárat”), összekapcsolva történelmet és jelenkort, egyént és
közösséget („Így jártál. Így jártunk.”).
A kötet súlyponti ciklusa a második, amelynek címe megegyezik a kötetével,
és amely mindössze három szöveget tartalmaz, de oldalszámra a legterjedelme-
sebb: egy prózában és versben vegyesen írt, terjedelmes novellát (Vendéglő a Zöld
Vadászhoz), Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba címmel két Ibsen-átiratot és egy
prózaverset tartalmaz. A Vendéglő a Zöld Vadászhoz egy svábhegyi házban műkö-
dő csapszék, és az ott élő család és az oda betolakodók második világháborús
történetét beszéli el, olykor misztikus-balladai módon, olykor a szöveg ajánlása
címzettjének, Zoltán Gábornak kíméletlen újrealista modorában, erős versbeté-
tekkel. Hiába van mindenre adat, hiába tud mindent az elbeszélő, minden homá-
lyos: „Mit tehet az ember, aki rádöbben, / Hogy a házában hetven évvel ezelőtt / Bűntanya
volt, vér folyt, és embert öltek?” / „Mit tudom én. Nyel egy nagyot legelőbb. / Nyomozni
kezd, ha jobban szeretne aludni.”3 A házak, különösen a budai Svábhegy környéké-
nek házai – finoman szólva – történelmileg terhelt története pedig már régóta a
költői program kiemelt témája: az Átkelés Budapesten második novellája, az Aki
élő, zajjal jár hasonló eljárást használt, a múltban ugyanott történt szörnyűségeket
viszont csak utólagosságukban, a detektívtörténet és a rémdráma műfaji kódjai
felé eltolva tudta láthatóvá tenni. A Legkisebb Jégkorszakban Győző látomásjelene-
teiben ehhez képest éppen az időbeli különbség radikális felszámolása, vagyis
több évszázad történetének egyszerre történő megjelenítése volt fontos. Itt és
most, a Vendéglő a Zöld Vadászhoz esetében pedig csak a mindentudó, de néha
kutatót játszó narráció utóidejű és mai (nyelvileg nagyon halványan jelezve),
az elbeszélés a történet jelen idejét követi és többé-kevésbé lineáris, ráadásul a
valaha megjelent Térey-szövegek közül szerintem a leginkább ez közelít a realista
poétikákhoz – még akkor is, ha a történetileg adatolható személyeket és törté-
néseket fiktív elemekkel vegyíti (akárcsak A Legkisebb Jégkorszak cselekménye):
a két minőség ismeretelméleti különbségének kérdése a szöveg felkavaró nyelvi
erejének köszönhetően felszámolja magát.
A novella legfontosabb kérdése – amely a kötet első ciklusának nagy közéleti
verseivel is összekapcsolódik – az elkövetők és az áldozatok megkülönbözte-
tésének lehetősége (lehetetlensége). Pontosabban az, hogy nemcsak forradalmi
események során, hanem szépen előkészített, lassú átmeneti helyzetekben is,
miként válhat elkövetőből áldozat és fordítva; és ha már létezik ez az őrjítő
átmenet, akkor milyen kategóriarendszert és emlékezetpolitikai kritériumokat
képes egy közösség kidolgozni a maga számára, hogy a múltjával elszámoljon.
Térey, ha jól értem, az óvatos körültekintés mellett teszi le a voksát e kérdésben:
a napi politika aktualizáló és általánosító lózungjai (az „ezek mind…” szerkezet)
helyett történeti tudatot, feltáró munkát, azaz hermeneutikai, azaz gyászmunkát

3 A költői életrajz és a mű szövete itt ismét egymásba fonódik: a Zöld Vadászhoz címzett vendéglő
épületében élt Térey János.

131
követel. Nem forradalmi rombolást, és nem is a régmúlt felélesztését, hanem
őszinteséget és világos beszédet, valamiféle közösségi minimumkonszenzust.
(Ez sem kevés.) Az életmű egyik legkimagaslóbb alkotásának, a Vendéglő a Zöld
Vadászhoznak pedig nemcsak állításai, hanem elhallgatásai is erre hívnak fel
minden olvasót.
A kötetcímadó ciklusban ezt a novellát követi a szintén Nagy tervekkel jöttem
Rosmersholmba címet viselő szöveg, amelynek első része prózai, második része
drámai formában szól. Közös bennük, hogy Ibsen drámáját annak minden
szöveghez vagy helyzethez kötöttségétől elemelik, és elvont síkra terelik (egy
helyen a Zöld Vadász-féle szöveggel való összekacsintás játékát is megenged-
ve). Itt a „Rosmersholm” szó már egyáltalán nem egy norvég kúria, és nem is
Ibsen szereplőinek tragédiája, hanem nagyjából a „rossz közérzet”, a „depres�-
szió”, a „szorongás” és az „ismeretlen eredetű egzisztenciális félelem” közös és
univerzális jelölője. Ez magyarázza a második rész zárlatában az azonosítatlan
„Hang” fontos kijelentését, miszerint „Rosmersholm bennetek van”. Nem a hely
van elátkozva tehát, a fizikai környezet nem határoz meg semmit (vidám életet
lehet élni régi nyilas kínzókamrákban is), viszont fontos belátásokkal gazdagít-
hat ennek a környezetnek a megismerése, múltjának a sajátunkkal való összeve-
tése. Innen nézve Rosmer és Rebekka öngyilkossága a Rosmersholmságra adott
legrosszabb válasz példája. Szerintem Térey költészete végső soron optimista:
ha ugyanis Rosmersholm bennünk van, akkor valahogyan ki is tud jönni onnan,
vagyis meg lehet tőle szabadulni: azáltal, ha megpróbáljuk lokalizálni, meg-
érteni, ha beszélünk róla. Saját kis Rosmersholmjainkról így kiderülhet, hogy
nagyon hasonlít másokéhoz, és ha már ketten vagyunk, hatékonyabb a terápia.
A Nagy tervekkel jöttem Rosmersholmba kötet versei formailag – ahogy
Téreynél majdnem pályája kezdetétől – igen egységesek. Ritkán rímel,
de sorai, versszakai erős lüktetéssel bírnak. A nagyobb szövegkorpuszon
elvégzett alapos verstani szempontú elemzés és bizonyítás hiányában most
csak megkockáztatni merem, hogy a Térey-életmű második fele a magyar
szimultán verselés megújítására tett jelentős és sikeres kísérlet. Ennek
a költészetnek az egyik alapvető verstani eljárása a majdnem szabályos
metrum, ami csak egy kis hiány vagy egy kis bővítés miatt nem fér bele
valamelyik klasszikus verstani struktúrába. Nagyon kissé billen ki, de
ennek az apró döccenésnek a helye mindig hangsúlyos. Ebben a kötetben
is rendkívül sok olyan sor van, amely például egy szótag vagy egy versláb
híján hexameter („Költözz el, mielőtt [–] szétforgácsol a hűség”; „Bomba se
hullott ránk, [–] front se vonult át”; „Bajba sodorhat minket, bökdösik egymást”;
„Semmi szabadverseny vagy ilyesmi, felejtsd el” stb.), és sok, majdnem sza-
bályos ötös- meg hatodfeles jambust, valamint majdnem szabályos felező
nyolcast és felező tizenkettest is találunk. A kötet verseinek csaknem min-
den sora értelmezhető volna mint valamelyik bevett metrikai struktúrától
való eltérés, vagyis mint ami a kötött formát roncsolja, de azután erre a még
felismerhető roncsra építi fel saját magát. A versformák kibillentésének,
elbizonytalanításának, megújításának igénye pedig természetes módon jár
együtt a versek gondolatiságának megújításával, „új”, a magyar lírában

132
szokatlan, korábban ismeretlen szavaknak, frázisoknak, témáknak, kép-
zetköröknek, jelenségeknek a költészetbe való bevonásával, ami általában
rövid úton megtalálja az útjait mások lírájába is.
Az első ciklus tehát a személyes és a közösségi emlékezet és felelősség
elválaszthatatlanságát járta körül, a második ezeket tágabb történeti és emlé-
kezetpolitikai keretbe emelte, a harmadik és negyedik, Udvari kultúra és Élete
augusztusában című ciklusok pedig e jól átgondolt költészetprogram jegyében
erről a Rosmersholm-közérzetről kínálnak kisebb hatókörű életképeket, pil-
lanatképeket, a személyességtől már jobbára eltávolodva. Egy-egy kis törté-
net, párbeszéd vagy gondolatfutam alkotja ezeknek a verseknek az alapját,
amint azt már a címeik is mutatják, például: Fiatal főnök a személyi edzőjével (a
machiavellista-illiberális hatalomgyakorlásba, önmaga folyamatos átverésébe
lassan beleőrülő fiatal cégvezető abszurd drámája), Régi színészek a kőszín-
házban (a politikai helyzet változásától rettegő alárendelt és kiszolgáltatott
réteg panaszkórusa), Átlagos magyar (belsőépítészeti megfigyelésből kibomló
éles-ironikus osztályharcos társadalomrajz), Az irgalmi negyedben (a nagytő-
kés, kompetitív, magát képmutató módon életmód-tanácsadónak maszkírozó
egyház kacagtatóan gúnyos szatírája) és így tovább. Érdekes módon, akárcsak
az elsőnél, itt is a ciklusok nyitóversei a legproblematikusabbak: A Júdás-kos
esetében a hosszan kibontott metafora bicsaklik meg, amikor a társait a vágó-
hídon tudtán kívül halálba csábító, Júdás-kosnak nevezett juh képe vetül a
kamaszkori első bűnbeesésekre – a teológiai megalapozottságot egyébként nem
nélkülöző és retorikailag erőteljes vers a nem kellően aládúcolt fogalmi hason-
lítás miatt nagyotmondónak tűnik. A záróciklus kezdődarabja, az Életművészet
viszont egyszerű ujjgyakorlat, gyenge bökvers, érthetetlen, hogy került be ebbe
a kötetbe. Az utánuk következő szövegeknek azonban majdnem mindegyike
telitalálat: az Átlagos magyar, az Udvari kultúra és a Régi színészek a kőszínházban
az Arany Jánosra visszavezethető nyelvi leleményességgel, vagyis a minden
szó sokféleképp értelmezhetőségével és a hirtelen egyszerre iszonyú sok kon-
textust megnyitó erejükkel, finomra csiszolt humorukkal és nem publicisztikus,
hanem a jelen közállapotaiból kiinduló, de univerzalizált politikumukkal Térey
költészetének legmaradandóbb darabjai közé sorakoznak fel. A déli falvak, a
Logisztika és az Ilyenkor, szesztilalom idején pedig finoman, de a magyar költészet-
ben eddig szerintem ilyen sikeresen még senkinél nem látott módon a techno-
lógiai utópiák toposzait, a digitális kultúra általában szemérmesen elhallgatott
ellentmondásainak kérdéseit is beépítik rosszközérzet-leírásaikba.
A kötet – és ilyenképp egyben Térey életművének – záróverse, a párbeszé-
des formájú Gyászmunkás pedig szinte egy teljes regényszüzsét a hét négysoros
versszakba sűrítve mutatja fel mindazt, amit a kötet közelről vagy távolabbról
már igyekezett lencséjébe fogni: a magánélet kis köreinek leírásától, az abban
rejlő, szinte észrevétlen ellentmondásosságtól indulva („Jó alvó vagyok. Hallom a
szomszéd / Pékség lüktetését éjjelente”), az életuntságot és paranoiát szép átmenettel
a közösségi lét ellentmondásosságára vonatkoztatva („»Kimozdulni szoktál?« /
»Kimozdulni? Küzdelmes, / Fizikai színház. Az életed múlik a könyöködön«”), majd a
fizikai és szellemi környezet múltját („Gyászmunkás, milyen volt Magyarország, /

133
Mielőtt az éjszakába fordult?”), majd annak jelenét és az anakronisztikus közösség-
felfogás konfliktusait a 19. századból örökölt tragikus irónia eszközével bemu-
tatva („Ez a föld gondolkodtat, levegője táplál, / A Csárdáskirálynő a mítoszom.”)
végül a jövő felé mutat, de úgy, hogy a vers végére eljutva az utolsó két szóban
(„Mától lázadok.”) a legegyszerűbb, legkevésbé retorikus kijelentéssel utaljon az
elképzelhető legnagyobb változásokra, olyanokra, amelyek eltüntetik egyéni és
közösségi, magánéleti és közéleti, irodalmi és politikai diskurzusok határait. Ez
nem utópikus jövőkép, és nem felszólítás semmire, hanem elhatározás. Mától
lázadok. Ironikus kis helyzetdalból így lett nagy, igen nagy vers. Mindennek méltó
befejezése.

(Jelenkor, 2019)

E számunkat nyomta és kötötte a Print 2000 Nyomda Kft.

6000 Kecskemét, Nyomda u. 8.

Tel.: +36 76 501 240; Fax: +36 76 501 249
E-mail: info@print2000.hu
www.print2000.hu

Folyóiratunk megjelentetését az Emberi Erőforrások Minisztériuma és

a Nemzeti Kulturális Alap támogatja.

Nemzeti Kulturális Alap

134
 Ára: 500,- Ft
(előfizetőknek 400,- Ft)

Emberi Erőforrások
Minisztériuma
 SZÉPIRODALOM, SZOCIOGRÁFIA, MŰVÉSZET

Villányi László, Bajtai András versei

Kontra Ferenc: Nagy fogás
Dobos István, Reichert Gábor,
Gömöri György, Kabdebó Lóránt,
Fogarasi György tanulmánya
Feledy Balázs: Parafrázisok
Magyar művészkönyvalkotók munkái

2020 MÁRCIUS
 52. ÉVFOLYAM 2020. 3. szám

Villányi László 3 Talicska; Szerénytelenül (versek)

Kontra Ferenc 4 Nagy fogás
Bajtai András 10 Halottainkat visszavárja (vers)
Nyerges Gábor Ádám 12 Valami bárgyú kedvesség
Dobos István 20 A teljes napló tanúságtétele
Reichert Gábor 44 A kommunista sajtó Márai-képe (1945–1948)
Gömöri György 53 Ötvenhatról tizenkilencben
Kabdebó Lóránt 58 A létezés megelőzöttsége
Fogarasi György 64 Az amerikai íróasztal (Törvény és mobilitás Kafka
Amerika-regényében)
Feledy Balázs 70 Parafrázisok
 Timár Judit 90 Búcsú Csatári Bálinttól
Surányi Dezső 93 A Duna–Tisza közi tanyák – pannóniai gyökerekkel?
Novák László Ferenc 105 Korai irodalmi hagyományunk a XVII. századból
Demeter Zsuzsa 122 A történetek megtalálják medrüket
(Kabdebó Lóránt: Esettanulmányok? Sorsvállalások!)
Steinmacher Kornélia 125 Berendezkedés (Nyerges Gábor Ádám verseskötetéről)

A Magyar Művészkönyvalkotók Társaságának munkái

SZÉPIRODALMI, SZOCIOGRÁFIAI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT•

Megjelenik havonként • Főszerkesztő: Füzi László • Kecske-
mét Megyei Jogú Város és a Katona József Társaság folyóirata •
Kiadja a Kecskeméti Kortárs Művészeti Műhelyek Nonprofit Kft.;
Felelős kiadó: Füzi László • A szerkesztőség címe: 6000 Kecskemét,
Kápolna u. 11.; Telefonszáma: 76/482-223; Honlapcím: www.
forrasfolyoirat.hu; E-mail cím: forras@forrasfolyoirat.hu • Tördelés:
VideoPix Bt., Kecskemét; Tel.: 76/508-160; videopix@fibermail.hu •
Nyomdai kivitelezés: Print2000 Nyomda Kft., Kecskemét, Nyomda u. 8.;
Tel.: 501-240; Felelős vezető: Szakálas Tibor
A szerkesztőség tagjai: Buda Ferenc (főmunkatárs), Füzi Péter, Pál-Kovács Sándor Attila,
Pintér Lajos (szerkesztő), Bosznay Ágnes (szerkesztőségi titkár). A szerkesztésben
közreműködnek: Bahget Iskander, Komáromi Attila • Szerkesztőségi órák munka­
napokon 10–12 óra között. • A borítón Benes József Forrás című munkája •
A borítót és a tipográfiát tervezte: Zalatnai Pál • Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza!
Terjeszti a Lapker Rt. 1097 Budapest, Táblás u. 2. • Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Zrt.
Postacím: 1900 Budapest. Előfizetésben megrendelhető az ország bármely postáján, és a
kézbesítőknél, www.posta.hu WEBSHOP-ban (https://eshop.posta.hu/storefront/), e-mai-
len a hirlapelofizetes@posta.hu, telefonon 06-1/767-8262, levélben a MP Zrt. 1900 Budapest.
Külföldre és külföldön előfizethető a Magyar Posta Zrt.-nél: www.posta.hu WEBSHOP-ban
(https://eshop.posta.hu/storefront/), 1900 Budapest, 06-1/767-8262, hirlapelofizetes@posta.hu
Belföldi előfizetési díj: 4800,– Ft • Index: 25947 • HU ISSN 0133–056X
Villányi László

Talicska
Hatvanhat évesen minek vesz az ember talicskát,
szerinte nevetséges, milyen büszkén tolom végig
a falu főutcáján, megrakva madáreleséggel, a horgany
vidáman csillog a napsütésben, süket fülekre találna,
ha elkezdeném magyarázni, miféle földmunkák várnak
rám tavasszal, hányféle növénynek készítek ágyást,
de ha sokat pattog, vessen magára, utolsó erőmmel
majd verseit dobálom a talicskába, éppen annyit írt,
hogy vakondtúrások finom földjével takarhatom,
elültetem a szerelemvirág magvait, azoknak is nyílni
fognak éklila szirmai, akik egy sort sem olvastak tőle.

Szerénytelenül
Vénségére talán majd beismeri, valójában nekem
köszönhet mindent, ennyi szerénytelenséget
igazán megengedhetek magamnak, mert nem esett
ugyan nehezemre, de végül is miatta lakoztam
költőien, poétikusak voltak racionálisnak tűnő
döntéseim, hát még a szeleburdiak sokasága,
rá gondolva indultam madárnézőbe, választottam ki
a kert virágzó cserjéit, akárha egy jó nyersfordító,
kész sorokat tettem elébe, a foci nyelvén mindez
azt jelenti, hogy én gürcöltem a pályán, ütköztem
és szereltem, sorra adtam a gólpasszokat,
ő nem tombolt, mutogatott rám, mint az manapság
divat, visszafogott volt gólöröme, de szívbaj nélkül,
kegyetlenül kihasználta az általam fölkínált helyzeteket.

3
Kontra Ferenc
Nagy fogás

Mintha füstfelhőt húzott volna maga után. Szerencsére egy letérő következett,
és a hűtőkocsi megállt.
– Nem hiszem el – szállt ki a volán mögül az idősebb. – Egy vadonatúj jármű-
nek csak úgy kigyulladjon a kipufogója.
– Dehogy gyulladt ki – térdelt le a kerék mellé a fiatalabb, hogy közelről meg-
nézze. – Szerintem a kompresszorral van valami baj. A szívó és a kipufogóvég
közötti nyomáskülönbség miatt robbant be a levegő, és csak a rárakódott szen�-
nyeződéstől füstölt.
– Egyébként sincs rakományunk. Leállítom a hűtést. – Aztán leguggolt, hogy
megtapogassa. – Megvárom, amíg kihűl…
– Miért?
– Hogy megfogjam. Talán csak kilazult itt valami. Kell egy csavarhúzó.
– Nem hinném, hogy olyan forró lenne, hagyd, majd én – fogott az ülése alól
egy flanelrongyot a fiatalabb, és újra letérdelt. – Itt van, érzem a tenyeremmel,
egyszerűen kimozdult, egy kátyú simán le is téphette volna...
Egy keskenyebb, kanyargós úton ugyanolyan sebességgel haladtak tovább,
egyre türelmetlenebbül, mint akik nem képesek egy lassú járművet megelőzni,
ezért kénytelenek poroszkálni. Pedig nem haladt előttük semmi.
– Sok idő kellett hozzá, mire rászántam magam erre az útra. Nem tudom, hogy
bízzam-e benned. És különben is, van néhány dolog már a rovásodon. Egy félté-
keny férj simán agyonlőné az ilyen semmirekellőt, mint amilyen te vagy.
– Problémás a hulla eltüntetése – gúnyolódott a fiatalabb, aki valójában csak
három évvel volt fiatalabb, de szerette ugratni a másikat, hogy az már milyen
öreg huszonhat évesen. – Egyébként honnan vetted ezt a hülyeséget?
– Láttam, amikor kiszállt az autódból.
– Hol szállt ki?
– A szomszéd utcában.
– És?
– Véletlenül ott voltam.
– És akkor mi van?
– Hát hogy megdugtad valahol.
– Mi? Ezt tőle hallottad?
– Nem.
– Hanem kitől?
– Beszélik, hogy a hátam mögött találkozgattok.

4
 – Kik beszélik? A kocsmában az ivócimboráid? Mert azok aztán jót akarnak
nekem is meg neked is. Micsoda káröröm, ha összeugrasztanak bennünket.
– Nem tisztáztad magad. Miért is voltatok együtt?
– Nem voltunk együtt.
– Hol voltatok?
– Sehol. Cipelt két szatyrot a városszéli bevásárlóközpontból. Igyekezett a jár-
dán a buszmegállóba, mert te nem szoktad elvinni bevásárolni.
– Mivel vinném?
– Ezzel a hűtőkocsival.
– Hogy kiröhögjenek?
– Mit szégyellsz? A menő furgonodat vagy az asszonyt?
– Nem vagyok én papucs.
– Persze, az én autómba való, a hátsó ülésre, egy zsák krumpli meg a sonka
közé, amit majd felzabálsz. És ha hazaviszem, még meg is gyanúsítasz.
– Szóval panaszkodott rám! És te megvigasztaltad?
– Dehogy panaszkodott. Végig csak magasztalt, hogy mekkora férj vagy!
– Akkor miért suttyomban szállt ki a szomszéd utcában?
– Mert a jó anyjánál hagyta az áru felét. Mert neki is bevásárolt. Mikor láttad
utoljára? Már csak bottal tud járni.
– Ahhoz neked semmi közöd!
Hallgattak. Egyre lassabban haladtak, a feszültség tapintható volt.
– Ez most egy fuvar? Mit szállítunk? Kinyögnéd végre, hova megyünk? Lenne
jobb dolgom is.
– Majd lesz! Útközben elmesélem. Ha nem lenne közös a vállalkozásunk, most
biztosan mást választottam volna.
– No, azt megnézném, kit találnál helyettem, akiben megbízhatnál.
Az idősebb fontolóra vette, amit hallott. Be kellett ismernie, hogy eddig még
mindenki átverte, akivel közös vállalkozásba kezdett. Idősebbek is, dörzsölteb-
bek is voltak nála. De azért azt egyik se tette meg, hogy kikezdjen a feleségével.
Ezt egy férj nem hagyhatja annyiban. Milyen tekintélye lesz ezután? De elhesse-
gette most ezeket a gondolatokat, eltökélte, hogy véghezviszi, amibe belekezdett,
és éppen oda tartottak…
– A múlt héten megálltam egy üres placcon. Figyelsz?
– Hogyne, el tudom rólad képzelni.
– Ismerem ezt a környéket, ez egy akácos, már régóta gazdátlan. Nem is
tudom, hova költözött a család, még fiatalok voltak, talán Norvégiába, szóval
haza se jöttek többé, ez a kis földdarab azóta így áll. Nem olyan nagy, hogy érde-
mes lenne megtisztítani. Lejt is. A fene se szedi ki azt a rengeteg gyökeret, ami
itt van. Csak ilyenkor lehet rajta átgázolni, mire lehullnak a falevelek, kiszáradt
már az aljnövényzet, de nyáron sem jár erre senki, embermagasságú a bodza meg
a galagonya, és ki tudja, talán megvan még a kút is, és belezuhanhat az ember,
valamikor tanya volt, de már elhordták a cserepét is.
– Akkor itt dugtad meg a lakodalmas Julkát? Suttogtak ám róla!
– Normális nőket is találok, ha akarok.
– Akkor meg miért álltál meg ilyen eldugott telken?

5
 – Rám jött a fosás.
– És azt ilyen bonyolult helyen kellett intézned?
– De! Majd kirakom a seggem az országút szélére, ahogyan te szoktad.
– És most meg akarod mutatni, hova szartál?
– Meg.
Hirtelen befékezett. Erős mozdulattal markolta a volánt, és bekanyaro-
dott az elvadult telekre, csak úgy recsegtek a száraz gallyak a kerekek alatt.
Egybefonódott kökénybokrok és krisztustövisek között találták magukat, a gyo-
mok kígyózó liánjaitól lépni is alig lehetett.
– Fogd ezt a két lenzsákot, és gyere utánam, én ismerem itt a járást. Kövess
óvatosan! A nyomomban maradj!
– Ketté akarsz fűrészelni? Azért hoztál két zsákot?
– Elfelejtettem fűrészt hozni…
Az idősebb eltökélten tört utat az elvadult akácosban, és most már komolyra
fordította a szót.
– Füvezel?
– Ez éppúgy nem tartozik rád, mint az, hogy kit dugok és kit nem.
– Üzletről beszéltünk.
– Milyenről?
– Cannabisról.
– Hamarosan legalizálják. Most írtam alá a neten a petíciót. Hogy nevelhessen
és virágoztathasson bárki termősátorokban egy nyaláb indiai nemesített vadken-
dert saját felhasználásra, és néhány grammnyi növényi származékot magunknál
is tarthassunk. Mert ez így helyes!
– Beletelik még jócskán, mire engedélyezik.
– Van jobb ötleted?
– Van. Szüretelünk. Amikor ilyen hosszú és nyárias az ősz, akkor csúcstermés
van. Véletlenül bukkantam rá.
– Mire?
– Ennyire nehéz a felfogásod? Hol élsz te? Nem hallottad még, hányan ter-
mesztenek errefelé füvet? Akitől te veszed, az honnan szerzi be? Leginkább a
saját kertjéből!
A fiatalabb elhallgatott, küszködött a sok akadállyal, alig tudta követni az idő-
sebbet, aki tepert előre, mint egy bivaly.
– Tehát ezért volt a nagy titkolózás. Oda megyünk? – Fogta fel a fiatalabb, hogy
miről van szó, de kétségei is voltak. Olyan valószínűtlennek tartotta, amit látott,
mintha a Neverending Story terült volna elé.
– Én is egy ilyen helyen termesztenék – mondta az idősebb csípőre tett kézzel,
mintha csak a saját termésére lenne ilyen büszke.
– Milyen helyen?
– Ahol nem vesznek észre, és senki földje. Ahol azért kellő nedvesség van az
elvadult környezettől, mohától. A legjobb, ha ember által nehezen megközelíthe-
tő helyet keresünk. Ilyenek lehetnek az elhagyott akácosok, melyek közepében
kisebb tisztások vannak, ahol nem tűnik fel, mi terem a paréj közt. Az illető
régóta figyelhette ezt a helyet, mert amikor a kender masszív virágzásba borul, a

6
többi növény itt már rég elhal, kiszárad, de a fák és bokrok sűrűjében lombhullás
után is takarásban marad egy magas növény, amely éppen ebben a kései, párás
napfényben bontja ki bőséges virágzatát. A legjobb, ha semmiféle út nem vezet
ide, azaz teljesen kihalt, bár manapság ritka az ilyen. A csalán a legjobb, mert
amíg a kender kicsi, szinte észrevehetetlen marad, ráadásul a csalán is kedveli
a nitrogéndús földet, kevesebbszer kell tápoldatokat hozni. Ez egyébként is jó
termőtalaj.
– Azért néha csak járt ide öntözni, nem?
– Kénytelen volt. Itt is hagyta a csöveket, egy műanyag hordóból folyatta szét.
Abba hordta szerintem kannával a vizet.
– Láttál már ilyen ültetvényt?
– Nem, ennyit még soha – bámult még mindig tátott szájjal a fiatalabb.
– De azért csak le tudod szüretelni, és a zsákba rakni.
– Hát persze. Jobban ismerem, mint te. Mint maci a málnásban. De te nem
félsz?
– Mitől féljek?
– Hogy rajtakap a termelő és elnyisszantja a torkodat.
– Előbb nyisszantom én el az övét ezzel – és a semmiből tűnt elő a kezében a
penge éle.
– Ez illegális. Mi lesz, ha elkapnak bennünket?
– Tehát az enyém is lehet. Alkalom szüli a tolvajt. Te talán nem használtad ki
az alkalmat, ami csak kínálkozott? – kérdezte az idősebb.
– De ha mégis. Ha rájönnek. Ha elkapnak?
– Az eszed bezzeg rövid. Nincs mitől félnem. A bátyám rendőr.
– Nekem nincsenek ilyen befolyásos rokonaim.
– Akkor szépen nekilátsz!
– És te? Nem azért hoztál két zsákot?
– A másik zsákkal az enyém lesz. Itt tilos parkolni, a rendőrök folyamatosan
járőröznek a határzónában. Csak ott állhatok meg, szemben, ahol van rendes,
legális, kiépített pihenőhely, a kamionok is ott sorakoznak. Asztalok is vannak
meg padok, hogy itt egyenek az autósok is családostul, akik hosszú úton vannak.
Ott várlak meg. Majd felhívsz, itt van térerőnk is.
– Attól még csinálhatnánk ketten, majd átvisszük a zsákokat.
– Még véletlenül sem! Feltűnne, hogy mit viszünk. Itt bármi gyanús lehet,
figyelik az utat. De nem is ettől tartok, hanem attól, hogy őrizetlenül maradna
legalább két órára a hűtőkocsim. Látják, hogy vadonatúj, körüljárják, ellophatják.
Erre bujkálnak, lopakodnak a menekültek is, akik éppen az ilyen átjárhatatlan
vidéken próbálnak átszökni. Rengeteg ebben a zónában a búvóhely. Onnan
szemmel tarthatom, mi történik, óvatosnak kell lennünk. Te pedig dolgozzál, és
az járjon a fejedben, hogy ez a zsákmány mennyit ér. El is pöfékelheted, vagy
bezacskózod a kölyköknek, eladogatod, de óvatosan bánj vele. Én nem füvezek,
ismerek egy viszonteladót, és a zsákomat úgy adom át neki, ahogy van. Egy
napig sem tartom magamnál.
– Jól van, te tudod – mondta bizonytalankodva a fiatalabb. A félelem és a
bizalmatlanság furcsa elegye keveredett a hangjában, de a következő pillanatban

7
már vérszemet kapott, hogy micsoda kincs van a kezében, és mennyi anyag lesz
hosszú időre, ráadásul nagyon sok pénzt hozhat.
– De mi lesz, ha mégis idejön valaki? Simán agyonlőhet.
– Folyton rezeg a gatyád, gyáva vagy! Figyelek, és egyébként is, majd hívsz,
ha teletömted a két zsákot, és elindultál kifelé. Ezek hosszúkás zsákok, könnyűek
lesznek, ne félj, csak emeld őket magasra a fejed fölé, és átfogod a két karoddal,
akkor nem akadnak folyton bele a bokrokba, és nem tépik szét őket a tövisek.
Az is beletelik fél órába, mire az autóúthoz érsz. Ott már látni foglak. Csak állj
ki az út mellé, mintha stoppolnál, mögötted a két zsákkal. Addigra ott leszek,
és bedobjuk a zsákmányt a hűtőkocsiba. Egy pillanat lesz az egész, már itt sem
leszünk.
A fiatalabb egyedül maradt az ültetvényben, és nekilátott válogatni; azt is
tudta, mire kell figyelnie. Ezért is bízták rá a munkát, úgy gondolta, mert aki
nem ért hozzá, az csak gyomlál. A cannabis termői antennaszerű nemi szervek,
amelyek a csészelevelekből emelkednek ki. Ennek a növényrésznek az a feladata,
hogy a hím növényekből felszabadult pollent felfogja. A megtermékenyítés kapu-
ja, az élvezet forrása, amikor a hallucinogén füst ereje szétáramlik az erekben. Az
aktus befejezésekor a nőivarú növények elkezdik a magok termelését. Ez már a
kitisztulás ideje. A termelő arra törekszik, hogy elkerülje a megtermékenyítést,
hogy kiváló minőségű virágot kapjon, amely nedvesen csillog, és illatos a kéjtől.
Ezeket szedegette nagy szakértelemmel és ragacsos kézzel a fiú, akit már az illat
is elbódított, és közben telt a zsákja, rakta csak egyre, amilyen gyorsan csak tudta.
Válogatta és tömte, olyan mechanikusan, mint a gyapotszedők. Nagyjából
ugyanannyi lehetett már mind a két lenzsákban. Megtorpant. Nem lesz képes
mind leszedni. Nem tudja magát átverekedni a következő tisztásig, túl mesze
van.
Arra nem gondolt, hogy ilyenkor már korán sötétedik, és éppen az a fél óra
kellett volna még, amíg az úthoz ér; indulnia kellett, cipelte a két zsákot, hiába
emelte őket a feje fölé, még így is folyton meg kellett állnia, mert hol az egyik,
hol a másik akadt bele az ágakba, vagy csúszott le az egyik. Bukdácsolva vitte
tovább, most már tiszta erejéből húzta a két zsákot maga mögött, és ment előre,
nem törődött azzal sem, hogy az arcába csapódnak az akácok, és a tüskék felsér-
tik az arcát. Mert ha még sötétebb lesz, akkor nem találja majd az utat.
Megállt egy pillanatra, az arcához szorította a zsákot, és érezte az édeskés,
könnyű illatot, ahogy lazán és frissen áthatolt a nektár a parányi réseken, és
ettől a feje is kitisztult. Közben fülelt, hogy hátha eltévedhetett. Érezte az arcán a
frissen serkenő vért. De a járművek hangja és fénye már nagyon közel volt. Ettől
megkönnyebbült. Elővette a telefonját, és tárcsázott.
– Itt állok, gyere gyorsan!
Lassan kifújta magát, de még mindig teli szájjal vette a levegőt, mint a hos�-
szútávfutók. Ott állt a sötétben az autóút mellett. Végre feltűntek a fényszórók.
Végre megérkezett. És vége lesz ennek a rémálomnak.
A következő pillanatban fékezett az autó, és két rendőr szállt ki belőle.
Bekapcsolták a villogókat. Egy szót sem szóltak. Megbilincselték, és a fejét előre-
lökve betolták a hátsó ülésre. A két zsákot pedig a csomagtartóba dobták.

8
 Hátrafeszített karja még mindig sajgott. Kattogtak a fejében a gondolatok, és
egyre tisztább lett a kép, egyre világosabban látta magát egy csapda közepén.
– Ennek a rohadéknak nem volt elég az a pénz, amit a kenderért kaptak volna,
nem akart lebukni, hát persze, életében nem szívott füvet, ezért nem is tudta
értékelni – gondolta végig. – Nála nagyobb értéke volt a látszatnak, hogy én
leszek a kisstílű drogtermelő, akit ennyire könnyű elkapni. Akkora balek voltam,
hogy kiálltam az útra, és miért is ne termeszthettem volna én itt az akácosban a
drogot, hiszen minden ellenem szól – nem mondhatta ki hangosan a gondola-
tait. – Kétség sem férhet hozzá, hogy akinek van priusza, újra szívni fogja. Akit
egyszer elkapnak, azt nyilvántartásba veszik. Még ha csak figyelmeztették is, a
neve kitörölhetetlen maradt. Ő ezt is tudta! Ez bosszú, az ő büszkeségéről szól.
Milyen boldog lehet! Nem véletlen, hogy a járőrautó éppen akkor, éppen ott állt
meg. Mekkora fogás!
Az elégedett vigyor sem lehetett véletlen a két rendőr arcán, amit megvilágí-
tott a műszerfal megannyi színes izzója. Mintha karácsony lenne, amikor nagyot
lehet kaszálni az ittas vezetők szondáztatásával.

9
Bajtai András

Halottainkat visszavárja

A gyógyuláshoz egy rögeszmékkel teli erdőn át

vezet az út, ahol csecsemőarca van a faleveleknek,
és a virágok feje körül mályvaszínű glória világít.

Most indulok. Az asztalon hagyott kulcsod

sötét piramissá változott, melynek belsejében
a bikák megvadultak a zenétől,

amit csak azok hallanak, kiknek fejét

tartotta már nehéz ölében boldogtalan szeretőjük,
mielőtt felkelt a Nap, hogy szétválassza őket,

idegen testből az ismerős és még forró testet –

de most gyanútlanul hevernek
összeizzadt lepedőjükön.

Egymást nézték akkor is, mielőtt utoljára

ölelték magukhoz a másik fekete csomagját
egy hideg tavaszi délutánon,

amikor a madarak olyan tébolyítóan

énekeltek, mintha titokban
megmérgezték volna őket.

Merre jársz most, te, aki eltévedtél a mezőn,

ahol most egyedül kószálok a vértelen virágok
lecsüngő koponyái között?

Hervadt kezeddel oldozd fel ezt a templomot,

és benne a térdeplőt, aki hiába várja
visszatérésedet! Itt állok az ösvény előtt.

Az égbolthoz fagyott énekesmadarak teste

szilánkokra tört, apró rája-szemükkel gyerekek
bámulnak rám az avarból.

10
Egyedül kelek át a mocsárciprusok és tőzegmohák
rengetegén, melynek közepén halottainkat
visszavárja szerelmünk ördögtava,

ahonnan szem nélküli halak, úszóhólyagok

és tátogó kopoltyúk buknak fel – Kolosy tér, Római part,
Alsóhegy utca. Csontjaimban süvít a szél:

nélküled járom be a tér zugait és az évszakok szúrós sarkait.

Korlát, enyhíts kezem szorításán,
lépcső, fogadd el botladozó lépteimet!

Ez az elmosódott város, amit belőled hordtak

össze, visszavár, ha az erdőből kilépve
végre elfelejtelek.

11
Nyerges Gábor Ádám
Valami bárgyú kedvesség
(részlet a Mire ez a nap véget ér című, megjelenés előtt álló
regényből)

Az anyjáról, a családjáról, betegségről. Alvásról. Kuka senkivel sem beszélt

ezekről a dolgokról, beleértve saját magát is. Erre jött a Tekla, és minden más lett.
Kuka zavarban volt, túl az alapvető zavaron, mely a megváltozott státusznak, hogy
tudniillik, van egy csaja, természetes velejárója volt. De a, ha van ilyen, érzelmi
háztartása is átrendeződött. Kuka viszont még így is üszkösnek, korhadtnak érezte
magát, pont mint régebben, boldogabb karácsonyokkor, amikor örülni kellett az
ajándékoknak. Kuka örült, vagy hát. És innentől jöttek a gondok, hogy a szülei
természetes velejárójukként (végtére is ők nem Kuka, honnan is tudhatnák), nem
találták el, hogy mit szeretne. Kuka maga sem nagyon szokta el- vagy kitalálni,
hogy mit szeretne, így volt ez a Teklával is, így számára nem is létezett rossz aján-
dék. Mindegy, hogy plüssállat vagy akciófigura, videójáték vagy játékpisztoly,
kisautó vagy rikító színű, műanyag porszívó, ami hungarocellgolyóbiskákat (játék-
port) tud felszívni, minden jó ajándék volt, azaz jó volt, mert ajándék volt. Elvégre,
ha kap valamit, gyarapszik a felhozatal valamiből, például odáig nulla műanyag
porszívóból álló készlete hirtelen egyre növekedett tízévesen, az már magában is
jó. Hát még a tudat, hogy valakinek, jelesül a szülőknek eszébe jutott, hogy vették a
fáradságot és vettek neki valamit, pedig, ezt már tízévesen is bőven felfogta, rendre
nem nagyon volt miből. Milyen kedves. Az esetek többségében csak úgy kapott
valamit. Valami bárgyú kedvességet, amit aztán, miután kicsomagolta és felfogta,
hogy akkor ez voltaképp mi is, afféle kedélyes nyugdíjastekintettel nézegetett, úgy
is mint mi a csuda, milyen jópofa, kedves kis tárgy, hát miket ki nem találnak ezek
a jó dolgukban ötletelgető, hülye emberek. Ilyenkor, de egy idő óta már inkább csak
magában meglepett röhintést hallatott, vállát rángatva, kezét a szája elé téve, egy
idő után észbekapva (Bocsánat.) kuncogott, hogy ez is van, ez a dolog, ami neki
mondjuk kurvára nem is kell, de azért nem bánja, hogy kapott. A Bocsánat. után a
Köszönöm. jutott eszébe, amit tehát ténylegesen érzett is, mert hát ez a kedves kis
szar, aranyos figyelmesség is biztosan jó lesz valamire. Ilyenkor, mondjuk, még
tízévesen, elképzelte magát, amint kicsiny hungarocellgolyóbiskákat önt ki a sző-
nyegre, hogy aztán gondosan felszívogassa őket, hogy aztán kivegye a műanyag
porszívóból, és újra kiöntse, majd újra felszívogassa azokat. És egyszerre érezte a
jelenetet rohadtul komikusnak, ahogy ő, a tízéves Kuka ezzel a foglalatoskodással
tölti a napjai bizonyos hányadát, másrészt úgy jól is esett belül, mert hát végül is ez
olyan kedves, gyermekded bohóság, ő meg voltaképp egy tízéves gyermek.

12
 Ezt nem szerette az örömteli szituációkban, legalábbis amikor valaki másnak is
volt köze az örömhöz, hogy jelezni kellett. Mármint persze, jogos, az illető, akinek
része van Kuka örömében, tevékenyen részt vállalt abból, hogy neki most így jobb
belül, ezért a minimum, hogy ő meg mosolyog, részletesebben hálálkodik, meg
miegyéb, amit ilyenkor az emberek szoktak, csak hát ez azt jelenti, hogy nyitott
szemmel, éberen kell járkálni a világban, nehogy egyszer pont ne vegye észre azt a
kurva nagy örömet, amit épp szereztek neki, s ő még neadjisten elfelejtse megfele-
lően mímelni, amit valójában ténylegesen érez is belül.
A hümmögés viszont, sajnálatosan, megfejthetetlen Tekla számára. Így nem
lehet élni!, fakad ki egy ponton a vállhúzogatós, kuncogós, mégis feszült nézéssel
párhuzamosan prezentált hümmögésre válaszul, a jelenet drámaiságát sajnálatosan
ellenpontozó körítéssel, ahogy ugyanis a hajába fűzött kis gyöngyök és kagylók
a felindult toporzékolás által fölkavart össze-vissza ugráltukban a szemüvegébe,
fából, további gyöngyökből és kagylókból készült, több sornyi nyakláncaiba és
PEACE, LOVE és SZABADSÁG feliratú kitűzőibe gabalyodnak, egyszeriben lehe-
tetlenné teszik hovatovább teljes testének komplett gesztikulációs infrastruktúrá-
ját. A picába már, bosszankodik fogszabályzója enyhén pöszítő hangeffektelésén
átszűrve, Kukából ezzel egyszerre váltva ki mind az idétlen röhigcsélés, mind a
feszült vállráncigálás terén is egyre erőteljesebb indulatokat. Teklát is már-már
rázza az ideg, mivel a jelenet a maga abszurd megfeneklett drámaiságában nem tud
kiteljesedni, hisztije hovatovább saját maga előtt is nevetségesnek tűnik fel, miköz-
ben belül tudja jól, hogy igaza van, mert ez így, amit Kuka művel, tarthatatlan, így
tényleg nem lehet élni, és. És. És megfogalmazhatatlan, hogy még mi. Nem azért,
mert Kukával olyan nehezen megfejthető, mi a baj, pontról pontra el tudja mondani,
mi minden baja van vele, ahogy a mostani kitörése előtt is épp ezt tette (azon a héten
már vagy harmadszor), de már ő maga is egyre erőtlenebbül, mintha folyamatosan
emésztené, fárasztaná és sorvasztaná belülről valami végtelen erős, egyre legyőzhe-
tetlenebbnek tetsző tehetetlenségi erő, ami, Kukából áradva, mintha egyre inkább
őt is hatalmába kerítené.
Pedig igazán nem akar ő sokat. És Kukának még az a nem sok is sok, pedig még
jócskán az idomítás, vagy hát, hogy mondja, szocializálás elején járnak. Beülne vele
a Kámforba? Persze nem, mert Kuka émelyeg a füstölőtől. Amit, persze, nem mond
meg, neki kell kitalálnia, mert Kuka feszeng. Először is el kell különítenie Kuka szo-
kásos, élettani jellegű és állandó feszengését az aktuális helyzet adta feszengéstől.
Egyáltalán, rá kell jönnie, hogy van-e épp adott helyzetben ilyen. Tehát Kuka most
azért ilyen (kuka), mert ő eleve ilyen, vagy az eleve ilyensége mellett zavarja-e még
valami körülmény, ami miatt persze nem szól, ezt tehát neki kell kinyomoznia.
Minden rendben? Persze. De tényleg? Persze. De jól érzi magát? Hát. Hatásszünet.
Ég felé bámulás, bámészkodó szemforgatás. A szokott forgatókönyv. Kuka szája
hangtalan formálgat valamit, ezt is már ismeri, lényegében keresi a szavakat. Nagy
nehezen meglesz pár, ezt onnan lehet tudni, hogy Kuka újra őrá néz már, a szemébe
is, de azért, olyan fura, sosem megszokható monalizatekintettel kicsit elsandítva
az övé mellé, mintha nem bírná közvetlenül, egy az egyben, majd enyhén oldalra
billenti a fejét azzal a halálcuki kölyökkutya nézésével, és újra épp csak elvétve a
tekintetét, már megint az ég vagy plafon felé közelítve, a homloka fölött elnézve,
sűrűn, de nevetségesen lassú mozdulatokkal gesztikulálva mondja, hogy hát, végül
is, hát persze, igen. Aztán ülnek tovább. Csend. Majd Tekla, alapos nyomozóként

13
még tízszer megkérdezi. És milyen jól teszi, hiszen lám, nagyjából tizedikre Kuka
végre az iménti műsorszám megismétlése keretében kinyögi, hogy rosszul van a
füstölőtől, tehát ezért olyan zöldes a feje, esik le Teklának. Nagy nehezen kifizetik a
zöld teát, amit ittak (hetekkel később derül csak ki, hogy Kuka gyűlöli a zöld teát,
ami szerinte egy íztelen, forró szar, olyan, mintha direkt hánytatási célból inna fel-
forralt csapvizet), és távoznak.
De Kuka persze a KFT-t is utálja, de ezt még tizedikre se vallja be. Tekla csak
érzi, csak tudja. Látja a fején. Látja azon a fadarab testén, állnak a Mező Parkban,
persze nem a tömeg közepén, mert Kuka azt utálja, sok az ember, nem bírja a
tömeget, kiújul az asztmája, oké. Állnak hát egy emberekkel kevésbé sűrűn megál-
dott részen, konkrétan egy olyan hülye ponton, ahol egy gödörben kell állni (azért
kevesebb ott az ember), nem látják jól a színpadot, kilötyög a sör és Kuka narancs-
léje is, ha csak megmozdulnak. Kuka így, meg persze, amúgy se, nem is mozdul.
De azért látja Tekla a szeme sarkából, hogyan néz rá a pasija, amikor leveszi a piros
papucsot a jobb és a narancssárgát a bal lábáról, kijjebb mászik kicsit a nagyjából
másfél emberre méretezett gödörből, hogy állhasson kicsit, mint normális ember,
a fűben, illetve legalább egy kicsit táncolhasson, legalább a kurva Afrikára, amíg
Kuka csak áll, mint valami kiegyenesített szfinx, néha ránéz, ilyen iszonyú idióta
fejjel, hogy még azt se lehet eldönteni, hogy rajta vagy vele röhög épp, megvono-
gatja a vállát, majd szépen visszafordítja a fejét a nem látható színpad irányába.
Egy órán keresztül nyámmog a kurva narancsléjével. Semmilyen más mozdulatot
nem végez, hiába könyörög neki Tekla, hogy táncoljon, vagy legalább álljon mel-
lette a fűben, amíg ő táncol.
Kuka, mikor egyáltalán elképzelte azt, aki majd a barátnője lesz, de hát nem
képzelte. Meg különben is, amennyit ő már szerelmes volt az évek során, és min-
dig mennyire más lányokba. Az Orsi, az Edina, a Kati és a Nóri még általánosban,
kicsit a Klaudia és a Niki is. Aztán az Ági, akivel a gólyatáborban beszélgetett (tehát
beszélt hozzá az Ági) jó tíz percet, pedig más osztályokba jártak. Aztán a Móni, ő
tovább tartott, aztán a másik Edina, akivel egyszer egy hosszabb buszutat beszél-
gettek végig (azaz beszélt hozzá végig a lány), aztán a közértes csaj, akinek a nevét
se tudta. És aztán a Tekla, ő lett az első, akiből barátnő is lett. De persze, lényegében
egyik sem, barátnő vagy csak jelölt, mindegy, mert hiszen egyik sem olyan volt,
mint amilyennek a majdani barátnőjét elképzelte, amikor egyébként nem képzelt
semmi ilyet, csak hát. Csak hát konkrétan a Gwyneth Paltrow.
Történt ugyanis, hogy egyszer épp moziban ült, ami ritka alkalom volt, szeretett
is volna inkább a filmre figyelni, de ez a fura gondolat nem hagyta. Holott szüle-
tésnapja volt, a családtól pedig, lévén szokásosan rossz anyagi helyzetük abban
a valamelyik évben még a szokásos rossznál is rosszabb volt, ezúttal mozijegyet
kapott egy épp frissen bemutatott, népszerű filmre. Kuka szokásos idétlen derült-
ségével fogadta az abszurdnak ható ajándékot. Nézett csak, röhögve, görnyedt hát-
tal, szája elé tett kézzel kompenzálva halk, de nagy amplitúdókban fel-felbugyogó
röhögését, amit, maga számára sem teljesen megmagyarázható módon, már akkor
is rendszeresen érzett. Elvégre egyrészt van ő, Kuka, ami már így, ebben a formában
magában is vicces. Ő maga is, ez az ő léte is, valamint az is, hogy nagyjából tízéves
kora óta Kukának szólította, nemcsak jóformán mindenki, hanem ő magát is. Hehe.
És akkor még az, hogy neki, Kukának van születésnapja, ami akárhogy is, külön
vicces nonszensz. Hát még az, hogy erre az ő születésnapjára az egyre csóróbb és

14
amúgy is többszörösen problematikus családjától egy mozijegyet kap másnapra,
egy film harmadik részére, aminek még kisebb korában az első részét is csak félig
látta a tévében. És akkor, ha már kapja ezt a tök haszontalan, ám milyen kedves,
figyelmes kis faszságot, a jegyet a Magyarországon csak nemrég (két hete) bemu-
tatott Austin Powers – Aranyszerszám egyik délutáni vetítésére, hát legalább oda
tudna figyelni. De nem tud rendesen, mert már hetek óta azon tököl, hogy milyen
is lenne neki, ha egyáltalán lenne, az ideális barátnő. És akkor jön hirtelen, az épp
lecsengő, parodisztikus akciójelenet végén ez a gyönyörű nő, a Gwyneth Paltrow,
leszáll a motorról, ilyen gyönyörű bodorított a szőke haja, mint a. Mint a, a, az izé.
Hát most nem jut eszébe, mert olyan szép, hogy arra nem lehet hasonlatokat találni.
Ilyen kék szemfesték is van rajta, ami. Ami mint az ég. Hát, ilyen sápatagabb, ködö-
sebb napon. Meg a szeme. Ajka. Minden. Satöbbi. Vékony, mint a nádszál. Szálfa.
Akármi. Milyen szép, kecses és satöbbi. És még a Szerelmes Shakespeare-ben is belé
volt szerelmes a Shakespeare. Hát, Kuka ezt most már, hogy így az Austin Powers
– Aranyszerszámban is látta, pedig már a Shakespeare-ben is szép volt, most, hogy
így utólag belegondol, szóval ezt most Kuka már így teljesen meg is tudja érteni.
Meg hát, ha a Shakespeare-nek is jó volt, hát neki is az lesz. Vágyjon akkor ezentúl
a Gwyneth Paltrow-ra, akinek amúgy több jelenet már nem is jutott a filmben, de
ez, ez a motorról ilyen ujjatlan bőrruhában leszállás, valamint szőkeség és egyebek
tulajdonképp a dolog eldöntéséhez elégnek is bizonyultak.
Teklát már rég bosszantották ezek a dolgok. Mióta csak összejöttek Kukával,
kezdte úgy érezni, mintha. Szóval úgy érezte, mintha Kuka úgy érezné, hogy neki
furának kéne éreznie magát, de ő pedig (úgy érezte, Kuka úgy érzi) eközben még-
sem érzi magát annak. Nem tudja, ezt most így mennyire értelmesen tudta elmon-
dani. Kuka röhög, hogy szerinte egyáltalán nem, nem is érti, miről van szó. De Kuka
most ne röhögjön, legyen szíves, mert ez komoly dolog. Jó. De már bugyborog.
Bugyborog a fojtott röhögés Kukából, már csak a szituáció okán is, hogy van egy-
részt ő, Kuka (hehe), és neki van egy csaja (hehe), aki még mindennek tetejében a
Flúgos Tekla (hehe), aki most komolyan lelkizik vele, a héten már vagy harmadszor,
és akkor ezt a zavaros izét mondja. Pedig a Tekla így érzi. Kuka bólint, azt se tudja,
mit érez úgy. Na jó, tudja azért. Sejti. Szerintem furi vagy. De ilyen jó. Jó értelemben.
Tekla fémes vigyora küldi felé már a megnyugtató csillanást, hogy kivételesen jó
pasija volt, valamit jól csinált, jót mondott.
Kuka, bár olyan, amilyen (kuka), azért nem teljesen süket érzelmileg. Erre most
magát is emlékezteti kicsit belül, hogy azért hátrább az agarakkal, nem olyan
hülye ő. Tudja most is, hogy miről van szó, mármint a bonyolult mondatot is érti
végső soron, hogy a Tekla úgy érzi, hogy ő Kuka úgy érzi, hogy a Teklának furá-
nak kéne éreznie magát, de ő pedig (legalábbis úgy érzi, hogy ő Kuka úgy érzi),
eközben mégsem érzi magát annak. Mármint – Tekla szerint Kuka így vélheti
– helytelenül. Érti, bár elsőre, ahogy kimondta a Tekla, tényleg nem volt teljesen
világos, valamint vicces is volt, számára is, ahogy nem értette, látta a közben
bosszankodó Teklán, miközben rászólt, hogy most ne röhögjön, legyen szíves,
mert ez komoly dolog, hogy egy kicsit azért a Tekla szerint is vicces lehetett.
De szóval az előzményét is tudja ennek, érti, honnan jön a dolog. Annak szól az
egész, hogy nem akart Pa-dö-dő-koncertre menni. Egyrészt nem szereti annyira
a koncerteket, hangos (túl hangos) a zene, sok az ember, mindenki iszik, ő nem
szeret, tömegnyomor, drága, noha oké, ez egy jogos érv, a Mező Parkban kétszáz

15
forint az akciós jegy, nem tudja, hogy éri meg nekik, biztos a pián hozzák be, de
oké, tényleg nem drága. De akkor is. Az első koncert még jó volt, a Kispált ő is
szereti. De a KFT már szar volt. És igen, már ez után is jött ez a ki mennyire és
hogyan fura probléma, más kérdés, hogy Kuka erről nem szeret, nem is igen tud
mit mondani. Hát ilyenek az emberek, ilyen a Tekla, ő meg olyan, mit kell erről
beszélgetni. Ez van. De hát az azért tényleg hogy néz már ki, hogy a Tekla bokáig
sárosan, tiszta fekete a kosztól a lába, rajta ez a buggyos ilyen dzsinngatya, vagy
hogy hívják ezt, amire rá van rajzolva egy csomó bolygó meg csillagok, fölötte
egy póló ilyen nonfiguratív, mindenféle színű mintákkal, de az legalább olyan
szűköske, mutat valami kicsit a Tekla alakjából, ami végül is tényleg nem is olyan
rossz, mióta együtt járnak, és emiatt több időt tölt vele, meg tudta figyelni, hogy
a lány tulajdonképp (szerencsére) csinosabb, mint amilyennek elsőre tűnt, ami
tényleg nagy szerencse, mert elsőre (és másodikra és további alkalmakkor is)
eleinte ugyebár elég rusnyának látta. De mindez mit sem ér, ha a pólóra rávesz
egy ilyen szőrmekapucnis, tigriscsíkos, rózsaszín és lila árnyalatokat váltogató
pufidzsekit. De ez még mind semmi, hát istenem, a Tekla ilyen. Na de az, ahogy
táncol? Hogy így fektetett vé alakban hátranyomja a seggét, és előre nyújtogatja
a fejét, a kezével meg ilyen tétova úszómozdulatokat végez, aztán kiegyenesedik,
és így ide-oda riszálja a csípőjét (ha már, ez mondjuk jobban is tetszik neki), de
közben a kezével miért csapkod úgy, mintha legyeket akarna hessegetni? Neki,
Kukának ugyan végső soron mindegy, de mondjuk tény, hogy ahányan elmentek
mellettük, mind láthatóan hülyének nézték, ami azért egy KFT-koncerten, Kuka
a látottak alapján úgy sejti, nagy szó lehet. De nem is itt volt a probléma, hanem
hogy neki ezek után valóban nem volt már különösebben nagy kedve a Pa-dö-
dő-koncerthez. Miért, kérdezi a Tekla. Hát, mert neki az nem tetszik. Miért? Mert
olyan izé, olyan, hát olyan gagyi zene. Nem meri hozzátenni, hogy nyugdíjasok-
nak való. Nyugdíjasoknak való, teszi hozzá mégis. Pedig már másodszor fut neki
a Tekla a rábeszélésnek. Hogy ingyenes lesz a koncert. Hogy a Belvárosban lesz,
megígéri, nem fog mezítláb táncolni. De, hogy nem a mezítláb, nyög ki Kuka egy
két és feledik mondatot is. Nem is az, hogy nem szereti a Pa-dö-dőt, elég, hogy a
Tekla igen. Annyira, hogy felváltva hallgatja azt és a Rádiókabarét, ez kábé a két
kedvenc dolga, és mint mondja, ő ezeket őszintén szereti, nem úgy viccből, mint
mások az Uhrin Benedeket. Végül is miért ne szeressen bárki bármit? Olyan sok a
lehetséges érv, de olyan kevés az elég meggyőző, az annyira meggyőző és végle-
ges, amit még a Tekla is belát. Neki például egy se jut eszébe, hát mondja a gagyit
meg a nyugdíjast, így hirtelen most ezek vannak a fejében. Azt a bizonyos dolgot,
amit még korábban mondott a Tekla, az igazi ellenérvet nem akarja szóba hozni.
De Tekla, naná, igen. Hogy neki ettől tényleg megváltozhat az élete, és egy ilyen
fontof pillanatban, heffegi a fogszabályzó, feretné, ha a pafija if mellette lenne.
Amikor ilyen komolykásan izgatott, még inkább felerősödnek a hangeffektek. Na
ez például még Kukát is zavarja, aki amúgy tényleg elég nyugis, nyitott és elfogadó
típus, amit a Tekla igyekszik is, minden egyes ilyen lebaszó jellegű lelkizés elején és
végén is jóváírni a javára. Kukának szinte már előre fáj újra hallani, elvégre elsőre
is épp elég fura volt a dolog, de persze, mondja csak a Tekla, nem vág a szavába,
addig inkább elmereng rajta, hogy hátha tényleg csak az ő szűklátókörűsége és
nehézfejűsége-e az akadálya (mint Tekla vélhetően vélelmezi), hogy belássa, mek-
kora lehetőség is ez.

16
 Úgy hangzik tehát a terv, hogy a Tekla nemcsak nagyon szereti a Pa-dö-dőt, de
szívesen lenne az új szövegírójuk, így a koncerten majd igyekszik az első sorba kerül-
ni, és jó hangosan énekelni, amikor jön a Bye-bye Szása, amihez ő otthon új szöveget
írt. Ha sikerül elég hangosan, és meghallja a Lang Györgyi vagy a Falusi Mariann,
biztos megtetszik nekik, felfigyelnek rá, és beveszik szövegírónak, vagy ha nem is
rögtön, de a koncert után majd beszélgethet velük, és adhat nekik pár saját verset,
dalszöveget, amik alapján majd felfigyelnek rá. Kukának ezen a ponton, ugyanúgy,
mint múltkor is ugyanekkor, a fogszabályzó hangeffektje jut eszébe, el is képzeli hát
Tekla egyszerre hajlékony és deszkaszerű (tehát: hajlékony deszkához hasonlatos)
testét, amint lehetőségei maximumáig előrefeszül, Tekla homlokát ráncolja, a nyakán
kidagadnak az erek, s borzolt szemöldökökkel, becsukott szemmel, fogszabályzóját
szablyaként villogtatva, teli torokból üvölti, hogy Máj máj Mása, koszlott dártenyen!
Elvertél és azóta a szódát szeretem! Ennyire emlékszik Kuka, a refrénre, a többinél,
traumafeldolgozási mechanizmus gyanánt, úgy véli, kikapcsolt az agya, így csak ezt
jegyezte meg. Hogy a máj máj valóban angolul értendő, de magyarosan, a májhoz
hasonlóan írandó, mert Tekla szerint úgy viccesebb, ahogy a dártenyen is. Igaz, hogy
Kuka szerint ennek így nincs értelme, mire Tekla közbeszól, hogy számára van,
meg ez különben if dada, abban máfként működnek az évtelmi konftvukfiók. Na, a
jelentéf. De azt akkor sem így kell ejteni szerinte, hogy dártenyen, ilyen nyílt, magya-
ros ejtéssel, meg mi köze is az egésznek a… Kuka még szinte el sem kezdte, már föl
is adta, mert Tekla természetesen minden művének minden sorát meg tudja magya-
rázni (és szereti is, jó hosszan), már mondja is, de Kuka agyának felfogóközpontja,
ha ugyan van ilyen, mereng el, eddigre már üzenetrögzítő üzemmódba kapcsolt.
A Máj máj Mása lehetne a Bye-bye Szása ikerdarabja, a lányos a fiús mellé. És ezt
majd a Pa-dö-dő meg fogja érteni. De Kuka akkor sem, másodikra sem szeretett
volna menni. Csakazértse, nem, és kész. De miért. Hát, nem tudja, de neki ez nem
igazán tetszik, meg csomó tézét is fognak írni, és azt a kevés kis időt, ami marad a
tanulás mellett, inkább mással. Jó, akkor mit szeretne csinálni Kuka, kérdezi Tekla,
de Kuka nem megy lépre, mint elsőre tette hasonló helyzetben, amikor még meg-
mondta, hogy túrázni, sétálni a természetben, mert már jött is a háát, hogy azt Tekla
nem, mármint a terméfet tök fép meg minden, fritty levegő, igen, tudja, de az tök
unci, ő meg a pörgéft fereti, meg zongani, meg emberek köft lenni, de azért perfe,
perfe, effer majd elmennek fétálni if. Kuka kezdett arra gyanakodni, hogy Tekla
egyáltalán nem így beszél, csak ő hallja ilyenkor ilyennek, direkt parodisztikusan,
hogy ez benne a visszavágás dühe. Erre úgy meglepte magát, hogy ő egyáltalán
képes lehet dühöt érezni, hogy a helyzet komikuma okán, nevezetesen, hogy ő Kuka
dühös (dühöf, hehe) lehet bárkire is, hát még erre a neki ajándékféleképp jött lányra,
aki végül is az első igazi társa az életben, hogy, naná, menthetetlenül elkezdett, mint
csillapíthatatlan köhögés, mikor szösz száll az ember torkába, kaparászni föl belőle
valami erősödő röhöghetnék. Léfi ne löhögj, moft eft komolyan feletném megbefélni.
Kész, nem tudott mit tenni, rángatta a vállát le-föl, hogy bocs, nem tehet róla, de nem
tud mit tenni. Röhögött. Az volt az igazság, hogy szomorú volt közben, igazából
tényleg, erre jött rá egész végig, míg ezen gondolkodott, hogy igazából elsősor-
ban szomorú volt, de közben, hát mit tehet ilyenkor az ember, ha közben annyira
röhögnie is kell. És ekkor tört ki a Teklából, hogy így nem lehet élni. Kuka erre már
felnyihogott, mert ez már végképp túl vicces, miközben, basszus, nagyon szomorú
is, hogy mennyire igaz. Milyen mélységesen és nagyon is igaz. Hehe.

17
 Aztán már csak hümmög, mert győzedelmeskedik benne a röhögés fölött ez a
rég érzett, de csak oly hirtelen felismert, nagy-nagy szomorúság. De most ezt lécci
ne csinálja Kuka. Mit? Hát, ne hümmögjön, hanem mondjon is valamit. Hát, hogy
arra jutott, szedi össze magát Kuka nagy nehezen. Eddig megvan, ezzel a mondat-
kezdéssel már régóta készül, hogy ha egyszer arra kerülne sor, hogy mindenáron
mondania kelljen valamit az érzéseiről, ezzel kezdjen bele, hogy hát, ő arra jutott.
Tekla szeme szemüveglencsés csillogású, izgatott csillanásokban pompázik nagy
izgultában, hogy mire is jutott Kuka. Hogy ők végül is két nagyon más beállí-
tottságú ember. Aha, kezdenek Tekla homlokán szabályos kis csapatba gyűlni a
viharfelhőszerű, megfeszülő ráncok. Tekla még a hatásszünetnél tart, mikor Kuka
ehhez képest szokatlanul hamar teszi hozzá, mégis, közben lassan, kimérten beszél-
ve, szokás szerint sréhen fölfelé nézve, kicsit elfelé az ő tekintetétől, hogy szerinte
szakítaniuk kéne.
Tekla fejében mintha lenne egy kis tömlő. Nem is olyan kicsi, csak valamivel
kisebb térfogatú, mint a feje. Sűrű, igazán sűrű, inkább már-már krémes állagú
vérrel van tele. És most jön Kuka, aki szerint ők két nagyon más beállítottságú
ember. Elkezd tehát hadonászni a tömlő körül. Majd egy gyors, másik félmondat-
tal, miszerint szakítaniuk kéne, egy sebészien pontos tűszúrással ki is lyukasztja
azt. És azzal a mozdulattal el is ömlik Tekla fejében, minden kis zugot és járatot,
minden apró kis rést és teret kitölt benne ez a meleg, még folyékony gipszszerű,
pempős vörösség. Tekla egész feje lángol. Arcának pattanásdombjai közt ügyetle-
nül szlalomoznak csak a könnyei, a többségük fennakad egyiken-másikon, meg-
bicsaklik, eredeti folyási útjából kitér, mire eléri a rúzstalan ajkakat, s bemászhat a
fogak fémes beléptetőrendszerén keresztül a torkolatba. Tekla leveszi a szemüve-
gét, törölgeti a szemét, ami most, a lencsék hiányában, mint szódásszifonnézésű
öregasszonyoké, megdöbbentően kicsinek, rágcsálószerűnek hat hirtelen. Zöldes
türkiz, eleve nem hibátlanul felvitt szemfestéke rémesen elkenődik. Kuka pánik-
ban, melyet korábbi passzivitásához képest aktuális passzivitása lenne hivatott
kifejezni, ha e kettő ugyan egymástól elkülöníthető és egymáshoz képest egyál-
talán észlelhető volna. Kukának végre, nagy nehezen újra eszébe jut, mivel kom-
penzálhatná Teklát magáért, aki végül is csak egy Kuka, de önmagáért is, aki meg,
azért lássuk be, végső soron csak egy Tekla. Fogja, elég esetlenül, simogatja a fejét,
enyhén zsíros és már elhasználódott, amolyan fáradtkás szagú dróthaját, biztos
ma este akart volna hajat mosni – reméli inkább, mint gondolja most, simogatja
a Tekla fejét, hátha végre abbahagyja, a másik kezével nemigen tud mit csinálni.
Tekla hegyeskés orráról, most egészen egérjellegű arcáról már őrá potyognak a
könnyei, Kuka gyanakszik rá, hogy már a szemfestékéből is lehet rajta valamen�-
nyi, ez egy tiszta, nem is olyan rég kapott, jó kis fehér póló volt, neki nincs pénze
így elpazarolni egy új, még hordható ruhát. Ott, a válla és a nyaka közt, ahol most
a Tekla hüppög épp, bizonyos, hogy a könnyben oldott, zöldes türkiz szemfesték
már takonnyal keveredik. Kuka tétova és nehezen értelmezhető fantommozdula-
tot végez a lábfejével, mint aki egyszerre akar hátrébb és közelebb is lépni. Nem
lehet azt emberi léptékkel felmérni és kiszámolni, hogy mennyi időt töltenek így,
fél perc és három év közt nagyjából bármennyi lehet. Majd Tekla végül kicsit
megnyugszik, hátrébb lép, megtörli a szemét, még bohócjellegűbbé kenve magán
a festéket, visszahelyezi a szemüvegét, és Kuka legnagyobb meglepetésére meg-
kérdezi, hogy: miért?

18
 Kuka elvben már magát is meg kellett volna, hogy lepje – aztán mégsem. Noha
valóban rögtönzött, amit nem szokott, mégsem. Ha már, inkább arra nem számított,
hogy milyen régóta milyen természetesek számára ezek a gondolatok, szinte azóta
tisztában van velük, mióta csak összejöttek a Teklával. Aki most áll vele szemben,
úgy felöltözve, úgy kinézve, úgy szétkenődve és kivörösödve, olyan könnyesen,
taknyosan és pattanásosan, hogy azt már szinte fáj látni – és hát valóban nem egy
Gwyneth Paltrow.
De hogy miért? Kuka meg volt lőve. Nem volt indoka. Mármint olyan sok a
lehetséges érv, de olyan kevés az elég meggyőző. És hát azonfelül, amit az imént
mondott, meg azon, amit azért mégsem mondhat, hogy a Tekla valóban nem egy
Gwyneth Paltrow, még mit lehetne? De akkor mégis miért? Hát valóban, végül
is miért ne szeressen bárki bárkit? Hát, nem tudom, nyögi ki végül. Ez nem elég,
hüppögi Tekla. Neki érvek kellenek. Győzze meg Kuka, hogy nem illenek össze.
Hát, például a kirándulás… A kirándulás? Most komolyan? Ezért volt ez az egész
felhajtás? (Kukában éledezni kezd a csiklandó kellemetlenséggel, igaz, menetrend-
szerűen érkező humorérzék.) Ezért csinálta Kuka ezt az egész balhét? (Kuka válla
lassú emelkedés-süllyedés mozdulatsorba kezd, a röhögés már siet, mindjárt fel is
ér valahonnan a zsigerekből, addig is maga elé üzen, hogy elnézést a késésért, csak
hát visszavonult kis délutáni sziesztájára, itt a könnyzivatar után már igazán azt
hitte, nem lesz újabb dolga, de már kapja össze magát, mindjárt meg is lesz, addig
felszólítja Kuka mosolyát, hogy átmenetileg lesz szíves helyettesíteni. És Kuka
egyre pofátlanabbul görbülő vigyora így is tesz.) Most meg min röhög, kérdezi
Tekla, és erre, mint jól időzített felkonferálásra a tökéletes antré, pont be is lép Kuka
végre megérkező röhögése. Hehe, hehe.
Van egy ötletem, mondja rá igencsak nem jellemző módon. Negyvenöt perc,
míg megjárja az utat Tekláéktól hozzájuk és vissza. Kezében a dobozzal felváltva
őrködik egyébként kifejezéstelen arcán a mosoly és a röhögés. Ez mi, pislant nagyo-
kat az értetlenség a már teljesen összezavart Tekla lila-zöld keretes lencséi mögül.
Ajándék, mondja Kuka, mert, öö, izé, te is az vagy nekem, mondja első csókjuk,
majd egy kiadós, Pa-dö-dő-hallgatással egybekötött hungarocellgolyóbis-porszí-
vózás közvetlen előzményeként. Kuka átmeneti boldogságába úgy szippantódik
fel most minden, de minden jóval hosszabb szavatosságú bánata, mintha nem is
lett volna. Így van ez még legalább egy órán át, amíg haza nem ér. Amíg nem kell
tanulnia. Amíg nem hallja a szomszéd szobából egy ismerős tüdőben a lassú, de
biztos kényelmességgel egyre rémisztőbben otthonosnak hangzó, erősödő szortyo-
gást. Amíg nem gondol az apjára. Amíg nem próbál, úgyis hiába, elaludni. Amíg
nem sikerül mégis elaludnia, szörnyű hülyeségeket álmodva mindenféle, reggelre
szerencsésen elfeledett dologról. Amíg újra nem találkozik Teklával. Amíg újra sza-
kítani nem akar vele, viszonylag elég hamar, viszonylag egyre sűrűbben. Amíg még
egy jó ideig, mikor háromszor, négyszer is felhozza talán, hogy szakítaniuk kéne,
végül mindig megakad, mindig ugyanott, a miért? kérdésnél. Amíg ahányszor újra
ajándékot kap, mindegy milyet, mikor és honnan, nem tud vele mit kezdeni. Amíg,
egy szó mint száz, tehát még elég hosszú ideig, marad és rémisztően otthonossá
válik benne ez a csiklandó röhejt keltő, bárgyú kedvesség, nagy-nagy szomorúság.

19
Dobos István
A teljes napló tanúságtétele

Jelenlét – adomány – esemény

A jelenlét adománya az írás eseményének tulajdona. Az adomány esemény jel-
legét Derrida emeli ki Heideggerhez kapcsolódva.1 A titok nélküli titok apóriája
kapcsán idézi a Lét és idő nevezetes tételét: „Die Gabe von Anwesen ist Eigentum
des Ereignens” – „A jelenlét adománya az esemény tulajdona.” Márai Sándor nap-
lójának kiterjedt szövegvilágára2 vonatkoztatva e jeligét szembetűnőek azok az
adományszerű életmozzanatok, amelyek megörökítésük során válnak magával
ragadó eseménnyé, ahogy egy jelentéktelen pillanat villanásszerűen feltöltődik,
ilyenkor a naplóírót megérinti a sejtelem, hogy talán ezért érdemes még élni.
Felismeréseinek elevensége a megfogalmazás magával ragadó nyelvi erejének s
a megörökítés eseményének köszönhető: „Holdfényben a Duna rakpartján ülök,
várom az esti hajót. A sötét város félelmetes, varázslatosan szép e baljós, ködös
fényben. A szétroncsolt Margit híd árnyképe, mint egy sebzetten térdre rogyott,
félelmes őskori állat teteme; s szemközt, a ködben és ezüst világításban, a parlament
kupolája! Most nagy Pest, igazi, valóságos, mint minden, aminek betelt a sorsa.”3
Márai teljes naplójában a bekövetkező nyelvi esemény értelmezhető tanúságként.

1 „Az adomány problémája már beleíródott Az el-különböződés című szövegbe is. Itt Heidegger egyik
mondását elemezve (A jelenlét adománya az esemény tulajdona – Die Gabe von Anwesen ist Eigentum des
Ereignens) arról volt szó, hogy világossá tegyük: »az el-különböződésnek nincs lényege, …minden általában
vett mint olyan hatalmát fenyegeti …«” Végső soron ezt mondjuk itt az adományról is. … „Az el-különböző-
dés nem az ontológiai-differencia nemének egyik »faja«. Ha »a jelenlét adománya az esemény tulajdona«, az
el-különböződés nem egy folyamat, mely a sajáttá tételre fut ki. Az (ti. az el-különböződés) annak se nem fel-
tevése (elsajátítás), se nem negációja (kisajátítás), hanem a másik. Így aztán úgy tűnik, hogy az el-különböződés,
éppúgy, mint a lét, nem az esemény egy faja.” Jacques Derrida, Az idő adománya (Budapest: Gond-Cura
Alapítvány, Palatinus, 2003), 187.
2 A teljes napló címmel adta ki a Helikon Kiadó Márai naplóit tizennyolc kötetben, nyolcezer oldalon,
a hagyatékban fellelhető, szerkesztetlen formában. Mészáros Tibor tizenkét éves munkával rendezte
sajtó alá a szöveget. A fennmaradt, nagyon rossz állapotú kézirat nem kutatható, de a Márai-filológia
számára a géppel írt, töltőtollal javított napló szöveghű kiadása ebben a formában is rendkívül
nagy érték, hiszen minden eddiginél teljesebb formában teszi hozzáférhetővé, összehasonlíthatóvá
a korábbi kiadásokkal a naplót. Márai életében ebből az anyagból hat kötet jelent meg, mely szűk
válogatás volt, és jegyzeteket sem tartalmazott. Az 1943–44-es napló még Magyarországon látott
napvilágot 1945-ben, az utána lévő kötetekből már nem jelent meg itthon, csupán néhány jegyzetet
publikált az író a Magyar Nemzetben. A továbbiakban a hivatkozások évszám és lapszám megadá-
sával A teljes naplónak a Helikon Kiadónál, Mészáros Tibor szerkesztésében megjelent sorozat kiad-
ványaira vonatkoznak.
3 Márai, A teljes napló 1943–44, 337.

20
A „szóvarázst” kísérő eleven felismerés kettős: egyszerre érinti a nyelv társalkotó
szerepét, s a megnyilatkozásban megmutatkozót, amely ugyanakkor nem tárgyi-
asítható. Egyik mozzanata tehát önkéntelen, történésszerű, a létesülés nyelvi ese-
ménye, a másik, amiről tanúskodik, részben reflektált tapasztalat. Jelesül nyelvi
esemény tanúságtételeként idézhető Márai beszámolója zavarba ejtő álmairól,
amelyek meghaladják értelmét, leírásuk közben azonban rátalál egy szóra, amely
mintegy adódik, s megvilágító erejűnek bizonyul nemcsak az archivált, de az
archiválás eseményének vonatkozásában is: „Különös álmok. Szeretkezem – nem
tudom, kivel? –, s apám fekszik közém és a partner közé. Aztán fiatalabb öcsém jele-
nik meg, haja szőke és lányosan hosszú, mert »megőrült«. Félek álmomban, hogy én
is »megőrülök«. »Vérpezsdítő« és »vérfagyasztó«. Erős, magyar szavak. Gyönyörű
a nyelvünk.”4 Az álom rögzítése a naplóírót a nyelv eredendő tapasztalatához
vezeti vissza. A jelenlét adománya nem tárgyiasítható tapasztalat, nem lehet róla
közvetlenül bizonyosságot szerezni, mással felcserélhetetlen, így azt csak tanúsí-
tani lehet. Amikor tanúságtételre vállalkozik a naplóíró, akaratlagos nyelvi meg-
nyilatkozásra, a kimondott (sagen) a gondoltról (meinen) tanúskodik, melyek
között megszüntethetetlen a hasadás: „Újév. A Duna tükörsima, mint az állóvíz.
Szelíd fénytörés a szelídített táj felett. A vízben vadludak úsznak, fürdőznek, békésen.
Ma egy éve hullák úsztak, összekötözött lábbal és kézzel.”5 Tanúsíthatja-e az olvasó
a tanúságtétel szándékát, amennyiben a tanúságtétel történése nyelvi esemény?6
Az adomány szellemének akkor felelhet meg az értekező, ha tanúskodni hagyja
a teljes naplóban kimondatlant.
A teljes napló tanúságtétel a nyelvben létező író kiszolgáltatottságáról, az anya-
nyelv feltartóztathatatlan eltávolodásáról, a jelenlét elvesztéséről, s a kívül-belül
mindent átható idegenségről: „Nem várok semmit, nem félek semmitől, nem hiszek
semmiben.”7 „de utolsó pillanatig, egy céltalan és értelmetlen univerzumban csinálni
kell valamit, aminek célja és értelme van” – írja 1971-ben.8
Márai tanúskodni akar saját koráról, tovább akarja adni az utána jövő nemze-
dékeknek azokat a történelmi tapasztalatokat, amelyeknek személyesen részese
volt, amelyekből tanúként részesült, mondhatni, amit adományként kapott, s
tanúságtételével tovább adományoz: „Az emberek most úgy omlanak össze – hir-
telen, belülről –, mint a romházak, melyek az ostrom után egy ideig állottak még,
csaknem sértetlen homlokzattal. Aztán az eső, a reménytelenség valahogy elernyesz-

4 Márai, A teljes napló 1952–53, 277.

5 Márai, A teljes napló 1946, 7.
6 Lőrincz Csongor: Az irodalom tanúságtételei. Budapest: Ráció Kiadó 2015 című könyvében kísérletet
tesz a tanúságtétel alesetének tekintett irodalom elgondolására. A munka megalapozó nyitófejezete,
a tanúságtétel esemény- és differenciaelméleti megközelítése a tanúságtételt mint tanúságtételt hozza
szóba. E döntés rejtett alapjait firtatva felvetődik a kérdés: az irodalom a tanúságtétel aleseteként
hordoz-e olyan tapasztalatot, amely mással nem pótolható? Az irodalom tanúságtevő szerepének a
létjogosultságában a legtöbben valószínűleg egyetértenénk. A tanúságtétel alesetének tekintett iro-
dalom képzete azonban nem vált az irodalomértés szerves részévé. Ahogy én látom, a tanúságtétel
létmódjaként értett „testimoniális differencia” fogalma megnyitható a tanúságtételnek nem alárendelt
irodalom felé.
7 Márai, A teljes napló 1970–73, 105.
8 Márai, A teljes napló 1970–73, 350.

21
tette belső kohéziójukat, s egy napon, »ok nélkül«, összedőltek.”9 Az átélő én, aki
elszenvedte, s a maga lehetőségei szerint alakította a történelmi eseményeket,
a térbeli és időbeli távolság változó dinamikája szerint különbözik a naplóíró
visszatekintő énjétől, s a kettő közötti átmenet médiumává lesz a létesülő napló.
Tudvalévő, hogy a tanúságtétel eseménye az adományozás kétféle értelmében
a Szentírásban van jelen paradigmatikus érvénnyel. A tanú nemcsak ad, de maga
is adományozott. János evangéliumában (3,32) a kinyilatkoztatáshoz kapcsolódó
tanúság adományoz, és továbbadományozzák.10 Nyilvánvaló – s a fenti példa
ennek szemléltetésére szolgált –, hogy a tanúságtétel archívumainak és a fikci-
ók archívumainak az összefonódásai töltik ki – feltehetőleg túlnyomórészt – a
textuális univerzumot. Márai művében is különböző típusú fikciós és nem fikciós
szövegek keverednek. Lényegesnek vélem az irodalomról szerezhető tapasztalat
forrásaként a tanúságtétel megkettőződő szerkezetében az archivált és az archiváló
esemény megkülönböztetését, amelyek valójában a textualitás redukálhatatlan
működésének következtében egymástól elválaszthatatlanok. Tanúságtételként
olvasva az irodalom nem kerülhet alárendelt helyzetbe. Derrida megkülönböz-
tetését szemmel tartva, az archivált esemény és az archiválás eseményének az
elkülönböződő mozgása megszüntethetetlen, mivel a kettő struktúrája nem azo-
nos, s az archiválás eseményében a különbséget termelő ismétlődés lezárhatatlan.
Az irodalom a tanúságtétel paradigmájaként hogyan őrizheti meg önnön
belső nyitottságát? A lényegi megőrzés a mű műként, tehát önmagában, a benne
megnyíló nyitottságban való lenni hagyása. Az adomány adományként való
lenni hagyásának a feltétele a külső vonatkozásokról való lemondás. A csere, a
számítás, és a viszonzás nélküli ajándék nem tűnhet fel ajándékként, ha akként
van jelen, ami ő maga, akkor megszűnik adomány lenni. Ebben az összefüggés-
ben az irodalom mint tanúságtétel interpretációjának a tétje abban rejlik, hogy a
középpontba helyezett alapfogalom szempontjából a nyelvi esemény ne abszt-
rahálódjék, mivel az azonosító megnevezés általában nem hagyja önnön létébe
jutni se a műalkotást, se az adományt. A jelenlét mint olyan nem absztrahálódhat,
s a jelenlét hatást előidéző nyelvi esemény sem.
A „jelenlét adományának” tételezése mintha nem lenne teljes összhangban
Derrida jelenlét (és ajándék) nélküli adományfogalmával. Nem kerülhető meg e
lényegesnek látszó ellentmondás magyarázata. Az adomány előfeltétele Derrida
szerint a felejtés, mely utóbbi a mű megőrző befogadásának az egyik mozzana-
ta Heideggernél. Mindkettő korlátozza a mű kisajátíthatóságának lehetőségét,

9 Márai, A teljes napló 1946, 183.

10 A tanúság, tanúságtétel eseményszerűségének az értelmezéstörténete lefegyverzően gazdag és
sokrétű irodalmat hívott életre, s teremt folyamatosan, kiváltképp a jogi és teológiai hermeneuti-
ka területén. Tudvalévő, hogy ennek alapját a római jog s a Szentírás vetette meg, szembesülve a
tanúság redukálhatatlan egyediségével, amely a hamis tanúság lehetőségét is magában hordozza.
A differencia, az adomány, a tanúság és az esemény olyan problémaköteg az európai gondolkodás
történetében, amelybe sokféle szál fonódik egybe. Az adomány és az esemény Heidegger nyelvvel
foglalkozó szövegeiben, valamint a tanúság a Lét és időben olyan idiomatikus láncolatot alkot, amely
– különösen Derrida magisztrális újraértelmezéseit követően – az alkalmazások széles körét hívta
létre több tudományterületen, és a kortárs irodalomelmélet jelentős kérdésévé vált, nem utolsósorban
Paul de Man nyomán.

22
amelynek az alapja A műalkotás eredetében a mű „múltbeliségében” rejlik, a jelen-
lét és ajándék nélküli adomány esetében pedig a jelentéssel bírni akarás szándé-
kában. A napló irodalmi olvasása e feszültséggel teli kettősséget kiaknázhatja, de
nem törölheti el. Márai időről időre felteszi a kérdést, miért ír. A naplóírásban
nyilvánvalóan jelen van a jelentéssel bírni akarás szándéka. A tanúságtételként
elgondolt irodalom eseményszerűsége és differenciális létmódja sokoldalúan
megmutatkozik a teljes naplóban. A tanúságtétel adománya visszavezethetetlen
az irodalmi olvasásban az archivált esemény adott jelentésére, mivel az adódik az
archiválás ismétlődő eseményében. A jelenlét adománya a naplóírásban létesülő
nyelvi esemény „tanúságtétele”. Derrida azt állítja, hogy az adomány, az ajándék
maga a „lehetetlenség”: amint bármiféle csereviszonyba kerül, a kölcsönösség
szabályának megfeleltetve, megszűnik adomány lenni. Maga a nem jelen lévő
adomány mivolta aporetikus szerkezetű, s ezt aknázhatja ki a gondolkodás köze-
lítve a lehetetlenség tapasztalatához.
Az önkéntes száműzetés állapot, amelyben a semmi, a dermesztő csend kísért:
„Abban a félelmes ürességben, ami az idegenben, a számkivetettségben töltött élet
– minden nap úgy kezdődik, mintha az öntudat megvilágosodásának pillanatában,
kegyetlen, irgalmatlan erős fényben (…) meredek szakadék szélén állna az ébre-
dő – nagyon nehéz a napot átélni, hogy ne érezzünk szédülést, belezuhanni ebbe a
szakadékba.”11 Két helyváltoztatás között az idegen jelenléte mindig átmeneti és
ideiglenes, ahogy a naplóíróé is, aki a folyton keletkező szövegben van jelen, s
amikor újraolvassa korábbi feljegyzéseit, gyakran megesik vele, hogy nem ismer
önmagára: „Fényképek, apró emléktárgyak között néha egy pillanatra megelevene-
dik az emléke annak a személynek, aki tíz vagy ötven, vagy hetven év előtt voltam.
Ezek a személyiségek számomra teljesen idegenek: nem érzek azonosságot a harminc
vagy ötven esztendő előtti magammal. A fényképeken tökéletesen idegen alak néz
vissza reám, mint egy futó ismerős, akit láttam valaha.”12 Életszíntereihez fűződő
viszonyát az idegenség fokozataival különbözteti meg: „»Európa« számunkra
ma éppen olyan idegen, mint Amerika – de Amerikában van számunkra ismerős
idegenség. Európában már csak idegen ismerősség van.”13 A „hazátlanság” térbeli
kiterjedése egyre nagyobb méreteket ölt: „Már nem tudok egyetlen helyet, élet-
helyzetet sem, ahol otthon érezném magam – Magyarország életérzés szempontjából
éppen olyan idegenné változott, mint Amerika vagy Ausztrália. Talán a tenger.”14
Márai emlékezik az elvesztett otthonokra, de elsődlegesen nem a letűnt múlt
újraélesztésének szándéka vezérli, inkább a jelen nem lévő saját világ lassú
feledésére reflektál, így védekezik a rátörő honvággyal szemben. Márai elsősor-
ban az egykori haza, az otthoni világ vonatkozásait és érzékelésének dimenzióit
veszítette el, ugyanakkor idegen környezetben elsősorban a kultúra tárgyainak és
a hozzájuk való viszonynak a jelenlét alapú rétegeit érte el, s ehhez viszonyítva
gondolta újra mindazt, amit sajátnak hitt.

11 Márai, A teljes napló 1952–53, 232.

12 Márai, A teljes napló 1978–81, 184.
13 Márai, A teljes napló 1978–81, 14.
14 Márai, A teljes napló 1952–53, 293.

23
 A teljes napló az üresség, a céltalanság, a lehangoltság, a közöny kísértésével
szemben íródva hatalmas időt terít ki. Márai évtizedeken át küzdelmet folytat
a rátörő lehangoltsággal, érdektelenséggel és a halál hívásával szemben: „Nem
várok semmit, nem félek semmitől, nem hiszek semmiben.”15 A figyelem, a gondol-
kodási képesség csökkenését érzékelve – mely alkoholfüggőségével, rövid ideig
tartó kábítószer-használatával16 és kedélybetegségével is összefügg – védekezés-
ként folyamatos írásban tartja az énjét. Márai közel félszázadon át roppant tuda-
tosan gyakorolja a szellemi összpontosítást: a napi írás és olvasás feladat teljesí-
tésével igyekszik összetartani személyiségét: „írni kell, sokat, mindennap, s olvasni
kell, sokat, mindennap, halálig. Semmi mást nem lehet csinálni, semmi mással nem
szabad törődni.”17 A depresszió gyakran úrrá lesz rajta,18 s hatalmába keríti a
rossz közérzet, de mégsem a mélabú, hanem a megfontolt közöny határozza meg
alapvetően a hangoltságát. A búcsúzás a teljes napló alapvető gesztusa: „Tizenöt
éve búcsúzok valamitől, ami nincs már, de a végén, valahogy … még mindig van.
Nem a világtól búcsúzom, nem is az ifjúságtól: egy életérzéstől búcsúzom, melyet
nincs kedvem fokozni többé. Ez a közöny soha nem »bölcs«, csak veszélyes.”19
Az olvasás olthatatlan szenvedélyének köszönhetően a kíváncsiságát azonban
soha nem veszíti el.20 A humor, a derű ritkán kap hangot a naplóban: Márai
kissé kajánul fejezi ki elismerését az Akadémia-közgyűlés munkája iránt, ahol az
idős nyelvészek heves vitát folytatnak valamilyen érthetetlen reformról. Az író
könnyen azonosul a tudósok különös szenvedélyével: „Meghalni egy igekötőért
stb.”21
Márai a jelenlét visszanyerését kísérli meg élete végéig vezetett naplójában.
A jelenlét sokrétű fogalmának egyik ismert meghatározása szerint „Ami a szá-
munkra »jelen van« (a latin prae-esse értelmében), az előttünk van, elérhető és
tapintható a testünk számára”.22 Az író személyes tárgyai szinte teljesen elpusz-
tulnak a háborúban, ami megmarad belőlük, azoknak a java jelen való dologként
hozzáférhetetlenné válik, miután elhagyja végleg az országot. A veszteséget
tudomásul veszi, s talán közvetlen jelenlétük fájó hiánya elleni védekezésként
közömbössé válik „a világ dolgai”, helyesebben a kézzelfogható dolgok birtok-
lása iránt: „Készülés a csomagolásra. Mentől kevesebb marad, antul nagyobb gond,

15 Márai, A teljes napló 1970–73. 105.

16 „Bizonyos, hogy mindannak elviseléséhez, ami van és lesz még, nagyon sok erő vagy kábítószer szükséges.”
Márai, A teljes napló 1950–51. 170.
17 Márai, A teljes napló 1952–53, 295.
18 „Gyalázatos depresszió. Valószínűleg testi állapot okozza. Szégyellem, de így van.” 1970–73. 353.
19 Márai, A teljes napló 1950–51. 243.
20 „Többet olvasni. Módszeresebben olvasni. Minden pillanatban olvasni. Ilyenkor, amikor az olva-
sási lehetőségekre és mulasztásokra gondolok, megdöbbenten érzem, milyen rövid az élet. Őszintén
nem sajnálom azt, amit nem éltem meg – de sok mindent sajnálok, amit nem olvastam.” Márai,
A teljes napló 1952–53, 28.
21 Márai, A teljes napló 1946, 96.
22 Hans Ulrich Gumbrecht, A jelenlét előállítása, Amit a jelentés nem közvetít. Ráció Kiadó, Budapest,
2010. 22.

24
mit érdemes ide-oda cipelni az óceánok felett. Azt hiszem, semmit.”23 Elfogadja
kiszolgáltatott egzisztenciális helyzetét, semmire sem vágyik, a „haza” „hor-
dozható” alakot ölt: „Ha összeszámolom, közel 80 év alatt többet éltem idegenben,
mint Magyarországon, és soha nem éreztem magam a »haza« légkörében, amikor
Magyarországon éltem. Mégis, számomra is volt egy »haza«, de valamilyen portable,
összehajtható és becsomagolható, kézitáskában magammal vihető haza – egy vers, egy
kapualj, egy arc, egy táj, mindenből egy kevés. Ezt a kézitáskába csomagolt hazát
cipelem a földrészek között.”24
Az idegen világhoz való viszonyulás módja elsősorban jelenléteffektusokon
alapul, s a rezonancia hiánya jelenlétvesztéshez vezethet: „Amerikában fokozottan,
teljesebben erős a veszélyérzet. A kietlenség világa ez. Belülről nagyon nehéz mene-
déket építeni, ahol meghúzódhat az ember. Ha nincs közünk a világhoz, nincs közünk
önmagunkhoz sem. Ez nagy veszély.”25 A kivándorolt elsősorban az érzékeivel
sajátítja el, fogadja be külföldi tartózkodási helyén a testével érintkező anyagsze-
rű környezet, az éghajlat, az ételek, a bor, a kávé, az illatok, az ízek, a szagok, az
érintések – Nápolyban az utcai cipőtisztító vagy New Yorkban az önkiszolgáló
mosoda – hatásait. Márainak a világ dolgaihoz való viszonya ingadozik a jelenlét-
és a jelentéshatások között.26 Fiatal, életre- és szemrevaló nápolyi bejárónőjükről
tárgyszerűen megállapítja, hogy a házimunka mellett egyébként az ősi foglalko-
zást űzi. Márai nem helyezkedik bele a másik ember lelkivilágába, elsősorban a
vonzó alak látványa hat az érzékeire. A helybeliek gyakorlatias magyarázatával
tér napirendre afölött, hogy a többgyermekes, egyedülálló fiatal nő kénytelen
áruba bocsátani a testét, egyszerű jövedelemkiegészítésnek tekintve a prostitú-
ciót. A naplóíró köztes helyzete poétikai következményekkel jár: a jelenléthatá-
sokat narratív előadás formájában, előtérszerűen jeleníti meg, a jelentéshatásokat
a szereplő elbeszélt tudatának a mérsékelt értelmezésével, mintegy az elsődleges
testi érzékletek háttereként. A naplóíró előnyben részesíti a jelenségek elbeszélé-
sét, a megjelenítést a fogalmi elvonatkoztatással, a dolgok reprezentációjával és
a tudat ábrázolásával szemben. Megismerni vagy érzékelni a világot, értelemmel
elsajátítani (vagy) érzékek által befogadni? Általában fenntartással él a tanító
célzatú, példázatos történetekkel szemben, amikor a szövegteret a nevelő hatást
szolgáló művészi eljárások uralják, a jelenlét rovására. Márai nem látott felold-
hatatlan ismeretelméleti ellentmondást tapasztalat és érzékelés között. A jelenlét
előállításának irodalmi formáit értelmezte. Olvasóként rámutatott arra, hogy a
vers nyelvi közegében anyagszerű jelek (látható és hallható érzéki hatások, szö-
vegkép, ritmus, rím) és szellemi jelentések között állandó közvetítés zajlik: Ezra
Pound „a század egyik legjobb költője volt – még inkább fermentum, mint költő. …
A Cantos az emberi tudat szógyökereit ásta ki a nyelvekből, a kínaiból, a provençalból,

23 Márai, A teljes napló 1978–81, 107.

24 Márai, A teljes napló 1978–81, 64.
25 Márai, A teljes napló 1952–53, 232.
26 Vö. Gumbrecht, A jelenlét előállítása, Amit a jelentés nem közvetít, 8.

25
a héberből. Rekedten, őrülten énekelt, kántált egy éneket, aminek tartalma, értelme a
Szó volt, az ősi Szó.”27
Idegen környezetben, különösen Dél-Olaszországban felerősödik a naplóíró
érdeklődése az „anyagiságok” különféle formái iránt, s ez bizonyos mértéken
túl veszélyezteti a reflektált viszonyulást igénylő alkotómunkát. Miután Márai
tudatosítja, hogy az érzéki hatások „öntudatlan” befogadása a szellemi összpon-
tosítás rovására történik, kiszakítja magát az andalító környezetből: „Ez a három
és fél év Itáliában, a Posilippón, életem legnagyobb ajándéka volt. Mindent szerettem
itt, és tudtam, hogy a maguk módján ők is elfogadtak, a délolaszok.” … „De el kellett
válni – miért is? Talán van még néhány évem, amikor tudok dolgozni. Ezt a néhány
évet a mi helyzetünkben – otthon és haza nélkül, ég és föld között – józan ésszel nem
illett a morfiumédes posilippói állandósult nyaralásra pazarolni.”28 Az anyagszerű
környezetnek és a közlés technikai feltételeinek az íráshoz való viszonya a szó
szoros és átvitt értelmében egyaránt foglalkoztatja Márait: „Meg kell tanulnom
újra tollal, kézírással írni. Ebben az üvegházban, ahol minden szem átkukucskálhat
a falakon, nem lehet az esti órákban írógéppel dolgozni. Egyáltalán, meg kell tanul-
nom újra írni.”29 Márai természetesen érdeklődést tanúsít az írás történése iránt,
kettős értelemben: összekapcsolja az írás technológiájának kérdését a materiális
jel fenomenális olvashatóságával: „azt hiszem megértettem: »toll« nélkül nem lehet
írni … és elővettem a régi, kis tollat. Ezeket a sorokat ezzel a bizalmas, meghitt,
ismerős tollal írom. Egy esztendeje először érzem, hogy »írok«. Úgy írok, ahogy
lélegzem, gondolkozok … nem egy szerszám segítségével rögzítek valamit a papíron,
hanem megint a kezemmel és az eszméletemmel írok … a toll … nem szerszám,
hanem testrész”, mondhatni hatodik ujj.30 A nyomtatott szöveg érzéki felülete
önmagában nem közvetít értelmet, de a jelentésképződés összetett folyamatába
bevonódva korlátozza a rögzített, jobbára közhelyszerű értelmek megelőlege-
zését: „Fiatal magyar költő verseskönyve: Major-Zala Lajos, Fémember az áram-
körben. 40 éves (miért »fiatal«?...). Húsz éve él emigrációban, Svájcban. Formális,
tipografikusan nyakatekert versekben néha egy értelmes, őszinte sor. Például, amikor
a gépeket védi, mert a gépekben energia van … Az általános sopánkodás közepette,
amely jajongja, hogy a Humánust elpusztítja a Gép, ez őszinte nosztalgikus val-
lomás: lehet, hogy a Gép, amely veszélyes és pusztít, új humánumot is termel.”31
A szöveg irodalmi olvasásának köszönhetően Márai nem egyszerűsíti le emberi
természet és technika viszonyát gép és humánum egymást kizáró ellentétére.
A közvetlen érintkezés erős köteléket alakít ki a környező világgal idegen
közegben, melyről a test eleven emlékezete tesz tanúságot. Dél-Olaszországból
Amerikába költöznek, s amikor a rádióban egy nápolyi dalt énekelnek, Márai
nevelt fia sírva fakad, ott jobb volt: „Megnyugtatom, hogy visszamegyünk. De
ebben nem vagyok egészen biztos. … De az biztos, hogy számomra igen nagy baj

27 Márai, A teljes napló 1970–73, 325.

28 Márai, A teljes napló 1952–53, 53.
29 Márai, A teljes napló 1952–53, 83.
30 Márai, A teljes napló 1952–53, 226.
31 Márai, A teljes napló 1970–73, 18.

26
lesz, ha belátható időn – úgy két éven – belül nem lesz egy Európa, ahová visszame-
hetek.”32 Az énekhang, anyagi tényezői által sajátos módon megérinti a hallgató
testét. Márai pályaíve hosszabb kulturális változásfolyamat részeként is felfogha-
tó, mely végeredményben a jelenléthatások fokozatos eltűnése felé vezet, amelynek
következtében felerősödik a jelenlét iránti olthatatlan vágy. A jelenlét-hatások
archiválására vállalkozó naplóírót foglalkoztatják az emlékezet megőrzésének
az új technikai lehetőségei: „Az 51-es naplóban az »Emlékezet«-ről írok, mi rögzíti
az emlékeket. Sejtek vagy a »lélek«? A tape recorder című hangrögzítő találmány
egyféle technikai válasz erre a kérdésre. Ez a keskeny, barna szalag láthatatlanul,
külső jelek nélkül, elektromagnetikus erővel rögzíti az emberi hangot. Lehet, hogy
az »emlék« is ilyen elektromágneses rögzítés az emberi agyban. A tape recorder sza-
lagja egy idő – mintegy öt év – után megszűnik »emlékezni«, a mágneses kötöző erő
elillan. Mint a lélekből az emlék.”33 Márai tizenkilencedik századot idéző képes
beszédmódja emberi tulajdonságokkal ruházza fel a hangrögzítőt, életjelenségek
hasonlóságára alapozva értelmez huszadik századi technikai vívmányt. A nem-
zet a nyelv emlékezetében él: „egy ország talán igazában nem is más, mint ami egy
versben vagy egy nemzet lelkében képzetként él belőle. Minden más mozgó, elmosódó,
változó. Magyarország talán ez a sor: »Ó, lassan szállj és hosszan énekelj, haldokló
hattyú, szép emlékezet…« Ez a valóság. Minden más ködkép, elillan az időben.”34
A napi feljegyzés esélyt ad arra, hogy az én emlékezete és a megőrzésére hiva-
tott nyelv ne enyésszen el: „biztos csak az, hogy a magyar nyelv a legerősebb kötés
az életemben, minden más köd és lidérc. (…) [N]em vágyom különösebben »haza«.
Csak a nyelvbe vágyom haza.”35 Hazatalálni az anyanyelvbe – a honvágy külö-
nös változata ez a napló tanúsága szerint: „nem egy »haza« után vágyom, hanem
egy szókép, egy jelző, egy szemvillanás után. Ez a másik »haza«.”36 Márai fél
századon át éberen figyelte, érzékeli-e a szavak jelentésárnyalatait. Folyamatos
erőfeszítést tett azért, hogy megőrizze az anyanyelv jelenlétét és elevenségét
az idegen nyelvek napi használata közben. „A napot magyarul kezdem (Biblia,
Arany, Vörösmarty), angolul, németül vagy olaszul folytatom, (Shakespeare, Goethe,
a reggeli újság) (…) megtoldva franciával (…) Bábel tornya a száműzetés nyelvi
zűrzavarához képest egy jól szervezett Berlitz-iskola lehetett.”37 Szó és értelem
aszimmetriája mutatkozik meg a napló nyelvhasználatában, amely idővel egyre
régebbivé válik saját koránál. Márai írása ugyanis megőrzi a két háború közötti
időszak nyelvállapotát. Az anyanyelvi közegből kiválva ismételten átéli a nyelvfe-
ledés fájó tapasztalatát: nem jutnak eszébe szavak, illetve nincs tisztában némely
kifejezés értelmével. Romlik a nyelvérzéke: „Tisztába írom az »Erősítő«-t, és min-
dig újra elképedek, milyen más egy szó értelme, ha a helyezési érték megváltozik.”38

32 Márai, A teljes napló 1952–53, 107.

33 Márai, A teljes napló 1952–53, 148.
34 Márai, A teljes napló 1943–44, 262.
35 Márai, A teljes napló 1950–55, 66.
36 Márai, A teljes napló 1952–53, 399.
37 Márai, A teljes napló 1950–51, 403.
38 Márai, A teljes napló 1974–77, 83.

27
A vakság retorikája mutatkozik meg a „tisztába írom” alakzatban, amelyet nem
tud egyidejűleg olvasni a nyelvtisztítással bíbelődő író. Másfelől nyelvteremtő-
ként Márai saját jelentéssel ruház fel fogalmakat, jelesül az anarchiát, amelyet az
írói létezés feltételének tekint: „Író, művész nem tud hűséges maradni önmagához,
csak ha anarchiában él: minden és mindenki ellen, aki igényekkel közeledik hozzá.”39
A politikai anarchizmust, a 68-as diáklázadásokat követő akciókat ellenben
élesen elutasítja. Márai egyéni szóhasználatában az anarchia ellenállást fejez ki
minden egységesítő, szabványt alkalmazó tudásformával szemben: „»Írni«, mi
az? …Tulajdonképpen mit akartam, amikor »írtam« valamit? … A pálya végén,
(ha ugyan pálya az írás) néha groteszk-közvetlen hangsúllyal megszólal ez a kérdés.
Miért »ír« egy ember? Valamit el akar mondani az embereknek – de mit? Néha azt
hiszem, ezt: tiltakozni és lázadni kell, mihelyst valaki vagy valakik az élet eleven,
természetes rendjéből Rendszert akarnak csinálni. Ezt akartam elmondani, amikor
»írtam«; mindegy, hogy mit és miről. Ez volt az én »témám«, mondanivalóm. Mások
másról írnak, de minden írónak van egy témája, ami csak az övé, és örökké arról
beszél, százféle változatban.”40 Márai írói szemléletének rendszerellenessége kap-
csolatba hozható a modernitás hitelét vesztett „nagy elbeszéléseinek” válságával,
amely a huszadik század hetvenes éveire világossá tette, hogy érvénytelenné
váltak az átfogó, központosított, egyetlen magyarázó elvnek alárendelt gondolati
rendszerek, a felvilágosodás egyetemesnek tekintett értékei, az ember felszaba-
dításának tervezete, az ész mindenhatóságába vetett hit s a történelmi haladás
eszméje. Máraitól idegen a világ terhét magára vevő értelmiségi magatartása.
Egyaránt veszedelmesnek ítéli a baloldal és a jobboldal evilági megváltástörté-
neteit. Csalóka ábránd azt hinni, hogy folyamatosan magunk mögött hagyjuk a
múltat, mivel nem tudjuk leszűrni a történelem változásából azokat a törvénysze-
rűségeket, amelyek cezúrát jelenthetnének a kiszámíthatatlan történések sodrásá-
ban, s megvethetnék az alapját a történelem „megtervezésének”. A napló gyanús
alakként örökíti meg Szolzsenyicint: „A televízió közvetíti a jelenetet: a nemrégiben
még (talán ma is) habzó szájúan »liberális« Harvard hallgatósága középpontjában ez
a vándorpróféta arról beszél, hogy a Nyugat elmerül az élvezethajhászásban, felületes
életörömökben, kényelemben tobzódik, nem hajlandó önfeláldozásra, aszkézisre; nem
mondja, de abból, amit mond, következik, hogy a Kelet adja meg a század nagy peré-
ben a döntő tanúvallomást. Zubbonyt visel, Dosztojevszkij-szakállt, tehát jelmezt és
maszkot, mint gyakran az orosz próféták.”41 Márai szerint nem létezik „emberarcú
kommunizmus”, amelyet A Gulag-szigetcsoport emigráns szerzője színpadiasan
követel.42 A naplóíró engesztelhetetlenül gyűlöli és megveti a kommunistákat:
„Dubcek – mielőtt letartóztatták, és állítólag elvonszolták a moszkvai tárgyalásokhoz,
ezt kiabálta: »Ezt érdemlem én, aki egész életemben a Szovjetuniót szolgáltam…«

39 Márai, A teljes napló 1967–69, 200.

40 Márai, A teljes napló 1967–69, 114–115.
41 Márai, A teljes napló 1978–81, 54.
42 Márai, A teljes napló 1974–77, 32.

28
– Igen, ezt érdemelte.”43 E jelenet ismétlődik a naplóban.44 Márai rendíthetetlen
meggyőződése, hogy a bolsevizmus a legfőbb rossz, „ami valaha is a világra
szakadt. Társadalmilag, gazdaságilag, szellemileg, erkölcsileg a legnagyobb zuhanás,
amibe ember és társadalom belezuhanhat. Semmiféle egyéni áldozat nem sok azért,
hogy ezt a rendszert megtagadja az ember.”45 Szigorúan ítéli meg a nyugati balol-
dal szerepvállalását: Sartre, a „locsogó marxista irodalmár, aki »az osztály nélküli
társadalomban« látja a »felszabadult író« jövőjét. Ez a szószátyár bölcselkedés meg-
fertőzött egy értelmiségi nemzedéket, amely ma »baloldali«-nak hirdeti magát, és nem
tudja, hogy az »osztály nélküli társadalom« (ami nincs, soha nem volt és nem is lehet,
mert osztály nélkül csak tömeg van, nincs »társadalom«) az első, aki szemétdombra
kerül: az író, akire a tömegnek nincs szüksége.”46
Az író jelenlétét a szó általános és különös értelmében a jelölőhöz fűződő
viszonya határozza meg. Márai nyelvszemlélete és írásmódja alapján koránt-
sem egyértelmű, hogyan helyezhető el a modernségben. A naplóíró számára a
nyelv elidegenedése, külsővé, másikká válása személyes tapasztalat volt. Az élő
nyelvtől elszigetelve írta műveit, amelyek megjelenésük idején visszhangtalanok
maradtak. A napló elvileg a lehető legkisebbre csökkenti az élmény és a kifeje-
zés közötti távolságot, jóllehet külső esemény és lelki történés nem eshet egybe,
viszonyukat az időbeli elkülönböződés határozza meg. Márai esetében ezen túl az
író személyiségét meghatározó elsődleges tapasztalatok forrásai korábbiak, mint
a tőlük egyre távolodó napi bejegyzések ideje, ennek köszönhetően a temporális
aszinkrónia beíródik a teljes naplóba. Az érzékek mediális bázisa sokat változott
ötven év távlatában. Márai elsősorban könyveket, napilapokat és folyóiratokat
olvasott, de naponta hallgatott rádiót, és az ötvenes évektől kezdve televíziót
is nézett, főleg hírműsorokat. Rendszeresen látogatta a filmszínházakat. Idővel
vásárolt tv-t, magnetofont, fényképezőgépet és filmfelvevőt. Egyedi megrendelés
alapján készíttet magának hosszú ékezetes Remington írógépet, de ragaszkodott
ősrégi töltőtollához is. Alapvetően a könyvkultúra környezetében élt, a könyvtár
volt az emigrációban számára a tájékozódás legfontosabb színtere. A napló a
szellemi felülemelkedés közegét, a szabad és szuverén gondolkodás műveleti
területét jelentette a legnehezebb egzisztenciális körülmények között, életének a
mélypontjain is. Az anyagi összeomlás veszélye éveken át fenyegette. 1949-ben
Lola bundájának az eladásától függ – s éppen Nápolyban –, hogy a hónap végé-
ig ki tudják-e húzni. A kilátástalan helyzetben Márai utolsó pénzén beiratkozik
a francia könyvtárba, hogy kölcsönözni tudjon. „Nem tudok másképp könyvet
olvasni, csak otthon: nyilvános helyen az olvasás szemérmetlenség.”47 Márai teljes
odaadással, szenvedélyesen olvas, öt nyelven. A könyvekről rendszeres beszá-
molókat készít: a szövegértelmezés folyamatos összpontosításra készteti. Az író
bizonytalan tulajdon létezését illetően, ezért szinte folyamatosan újraolvassa

43 Márai, A teljes napló 1967–69, 227.

44 Márai, A teljes napló 1974, 38.
45 Márai, A teljes napló 1950–51, 255.
46 Márai, A teljes napló 1970, 187.
47 Márai, A teljes napló 1949, 325.

29
a naplóját is. A jelenlét adományát hordozó naplóírás legfontosabb feltétele a
szellemi erők összegyűjtése, az állandó készenlét: „akármikor jelentkezik a feladat
hívása, rögtön dobjunk el mindent (…) s kezdjünk dolgozni”.48 Márai számára a
napló írása és újraolvasása együtt alkot olyan performatív tevékenységet, amely
önmaga jelenlétének a megszilárdítására irányul: az ő helyzetére vonatkoztat-
va írás és olvasás eseményként tételezhető a tanúságtétel történése. Ez az értelmezés
a tanúságtételt az irodalom egyik funkciójának tekinti. Márai időről időre
megerősíti írásterveit, személyes fogadkozásokkal cselekvésre sarkallja magát.
„A »Napló 58–65«-öt ezen a nyáron nyomdába adom. Aztán dolgozni kezdek,
megírom »Canudos«-t és a »Föld, Föld,«-et.”49 Gyakran él közvetett önfelszó-
lítással, az írásnak alárendelt életszabályok, magatartást vezérlő alapelvek
jelmondatszerű megfogalmazásával: „Hidegen és elszántan élni,”50 máshol:
„Az ember viseljen el mindent.”51 Blanchot azt mondja, hogy nem él, és az írás
abszolút értelmében nem is ír, aki naplót vezet.52 Ettől eltérően Márai tünékeny
jelenlétének a megszilárdítását remélte a naplótól, amelyet nem a szépirodalmi
szöveg előcsarnokának tekintett. A naplóíró alakítja a korábbi jegyzeteit, átemel
máshonnan lényegesnek ítélt gondolatokat. Újraolvasva beleír, kiegészíti, módo-
sítja a szöveget. Márai éppolyan rendszeresen írja, mint ahogy olvassa naplóját.
Nemegyszer felülvizsgálja korábbi álláspontját, helyzetértékelését: „Az 1945-ös
naplót olvasom. Igazam volt-e? Sok mindenben nem. Ez a harag, amellyel akkor
mindent és mindenkit néztem, minden, csak nem igazságosság. A részletek megítélé-
sében tévedtem, prognózisaim sokszor helytelenek, s amikor a magyar társadalommal
vitázom, nem vagyok méltányos, sem igazságos. De az »egész«-ben igaza van ennek
a naplónak. Arra, ami történt, nem lehetett igazságossággal felelni; csak haraggal
és szenvedéllyel.”53 A teljes napló – Plutarkhosz kifejezéséhez folyamodva –
ethopoiétikus szerepet tölt be, az egyik lényeges rendeltetése „az igazság éthosszá
történő transzformációja”.54 Előfordul, hogy életének elfeledett mozzanatai vilá-
gosodnak meg előtte a napló újraolvasásának köszönhetően: „Tegnap elvittem a
helybeli üvegeshez azt a fényképet, amely apámat ábrázolja 1897-ből … az utánam
küldött ládából most ez is előkerült. … este kinyitom az 1947-es naplót, és … olva-
som, hogy ez a fénykép, amelyről tökéletesen elfelejtkeztem, és fogalmam sem volt,
hogyan, mikor került hozzám, – 1947-ben, egy budapesti könyvkereskedésben idegen
emberek jóvoltából letét volt számomra.”55

48 Márai, A teljes napló 1946, 182.

49 Márai, A teljes napló 1967, 86.
50 Márai, A teljes napló 1946, 10.
51 Márai, A teljes napló 1946, 19.
52 Maurice Blanchot, „A napló és az elbeszélés”, ford. Z. Varga Zoltán, Kalligram, 7–8. (2001), 11–18.
53 Márai, A teljes napló 1952–53. 203.
54 Michel Foucault: Megírni önmagunkat. (ford. Kicsák Lóránt) In: Uő: Nyelv a végtelenhez. Tanulmá­
nyok, előadások, beszélgetések. Debrecen, Latin Betűk, 2000. 333.
55 Márai, A teljes napló 1970–73, 178.

30
A teljes napló jelentésrétegei
A roppant terjedelmű, szerkesztetlen szövegfolyam ellenáll a könnyű átte-
kintésnek.56 Alapvetően négy rétege van: az elsőt a rendszeres olvasmányokról
készített jegyzetek képezik, a második, a közelmúlt magyar történelméről szól, a
harmadikhoz a személyes emlékezet, a negyedikhez a befogadó ország kultúrá-
jának az elsajátítása szolgáltatja az anyagot. A naplónak nincsenek élesen kirajzo-
lódó belső korszakai, melyek alapján időhatárokat lehetne kijelölni.
A teljes napló jelentős részben olvasmányokról készített feljegyzéseket tartalmaz,
bizonyos szövegek így mélyen a lélekbe vésődnek. Márai az eredeti nyelven idéz,
magyarul fűzve magyarázatokat a latin, angol, német, francia, olasz textusokhoz,
amelyeket felkínál újbóli megfontolásra a napló olvasójának. E szemelvények
és kommentárok az író közvetett személyességének a hordozói. A citátumok
tárgyköre változatos, egy részük kapcsolódik a hüpomnémata, az emlékeztető-
ül szolgáló egyéni feljegyzés ókori hagyományához, amelynek készítője arra
vonatkozóan gyűjtött példákat és érveket, miként legyünk úrrá önmagunkon
és hogyan jussunk túl nehéz élethelyzeteken. Márai teljes naplójában az írás és
az olvasás tevékenysége tehát szétválaszthatatlanul összekapcsolódik. Márai
teljes naplója többnyelvű a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt. A fordítás
több szinten zajlik folyamatosan: először az idegen nyelvek és a magyar között,
másodszor az anyanyelven belül. Így nemcsak az idegenben mutatkozik meg a
saját jelenléte, hanem a sajátban is az idegen kifejezőereje. A megfontolt fordítás
lényegi tapasztalata, hogy mindig marad valami kimondatlan, amely nemcsak a
grammatika terhére róható, de a nyelvben már mindig ott munkáló különbség
következménye is. A naplóíró és az olvasó nemkülönben, mindvégig belső fordí-
tást hajt végre, kifejezéseket helyez át, kölcsönviszonyokat tár fel a tanúságtétel,
az adomány, a nyelvi esemény és az irodalom között.
Márai az írásban egybegyűjtött57 olvasmányokból teremt magának szellemi
múltat, mivel a jövő felé nem fordítja megjelölhető cél, s állandónak csak az
idegenben élés állapota mutatkozik: „Az út Münchenbe és vissza. Hálókocsiban.
Végigolvasom. A betű még mindig jobban érdekel, mint a táj. Egy tájleírás töb-
bet mond nekem, mint a táj, melyet leírtak.”58 Márai olvasmányai „Egy kihunyó

56 Kittler mintázatfelismerésről beszél az egészében átlátható, illetve a határtalan érzékelését bővítve

a techno-mediális korszakban. A könyvkultúrához kapcsolódó „mintázatfelismerés” a nyolcezer
lapra rúgó napló olvasásában is ott munkál: ismétlődő alakzatok kiemelése, újrarendezése, egészbe
illesztése és felruházása jelképes értelemmel, efféle műveletek keretezik a jelentésrétegek feltárására
irányuló értelmezést.
57 Seneca intelme szerint emlékeztetőre azért van szükség, mert a mértéktelen olvasás önmagában
szétszórttá tesz: „Szétforgácsol a könyvek sokasága.” Seneca Erkölcsi levelek. (Kurcz Ágnes fordítása).
Európa Kiadó, Budapest, 1975. 1. lev. 7. Márai gondosan rendszerezte, áttekinthető formában tárolta
a naplófeljegyzéseit: „Az index mutatása szerint megkeresem a jegyzetet, amely tizenöt, húsz év
előtti benyomásokról, olvasmányokról ad hírt – mit mond ma számomra ma ugyanaz a benyomás,
olvasmány, fenomén. Legtöbbször ugyanazt: de a kifejezésmódom ma szikárabb, tömörebb, mint volt
húsz előtt; igaz, a régi jegyzetek színesebbek, a hasonlatok spontánabbak, plasztikusabbak.” Márai,
A teljes napló 1970–73, 253.
58 Márai, A teljes napló 1950–51, 405.

31
műveltség emlékeihez”59 kötődnek, fenntartva a tiszta szellem megnyilatkozása
iránti vonzalmát: „Valéry: A lélek és a tánc. A ritka írások egyike, melyek rögtön,
az első szóval kiemelik az olvasót a köznapi gondolkozás térfogatából, a lélek lebegni
kezd e sorok olvasatára, igazi súlyát érzi. (…) Több, mint a vers és a próza; ez már
a dallamos Gondolat.”60 Rendszeres olvasmányainak szövegvilága felett Goethe
és Krúdy ikercsillaga áll. Márai azt állítja, filozófiát nem olvas, holott sok kor-
társ bölcselőre hivatkozik, forgatja Jaspers, Sartre, Lacan, Braudel munkáit.
A létezés és a szavak céltalanságáról elmélkedve beszámol a The Times Literary
Supplement összeállításáról, amely Samuel Beckett hatvanadik születésnapja
alkalmából jelent meg, tanulmányozza a párizsi Joyce-szimpózium anyagát a
hetvenes években, s kiterjed a figyelme a pszichoanalízis újabb fejleményeire is.
Tudvalévő, hogy a lélek elszakadása a bizonytalan jövőtől – a Máraihoz oly
közel álló – sztoikus és epikureus életfelfogás hagyományához kapcsolódó gya-
korlat. A teljes naplóban Márai nem tud elszakadni Magyarország történelmi múltjá-
nak a gondjaitól. Az író rendíthetetlen nyugalommal viseli el, amit a sors rárótt.
A szó szoros értelmében elveszti az otthonát, s átvitt értelemben a hazáját, mielőtt
elhagyja Magyarországot: „Számomra Trianon trauma volt; fél életen át kínlódtam
vele. Már nem az. Az igazi trauma számomra nem az a Magyarország, amely elve-
szett – a történelmi –, hanem az, amely megmaradt.”61 Márai mindig talált módot
arra, hogy szembemenjen az árral, s tevőlegesen fejezze ki viszonyát a saját befo-
lyását meghaladó eseményekhez: „1944. április 4-én, mikor elrendelték a sárga
csillag kötelező viselését, szégyenemben lehúztam ujjaimról apám címeres gyűrűjét,
és egy fiókba dobtam: nem akartam »megkülönböztető jelvényt« viselni egy időben,
mikor mások szégyenfoltot viselnek.”62 Márai élesen elutasítja a történelmi bosszút
az elszenvedett szörnyű veszteségekért. Szilárd meggyőződése, hogy súlyos hiba
eltekinteni az egyéni felelősségtől, mert igazságot és jóvátételt nem szolgáltathat
a kollektív bűnösségre alapozott büntetés.
Márai magyarságképe felkavaró. Úgy látja, hogy a modern nemzet megterem-
tésére irányuló valamennyi kísérlet kudarcra ítélt: „mennyire ugyanaz a törés
kísért minden nemesebb magyar lélekben, Vörösmartytól és Széchenyitől minden
magyarban, aki egy törzsből nemzetet akart faragni, s egy napon megtudta, hogy az
anyag, mellyel munkálnia kell, nem alkalmas erre a feladatra”.63 Márai szabadelvű,
független szellemi irányultsága, egyszerre nyitott és értékőrző magatartása, több-
szörös kötődése meghatározó jelentőségű a hagyományokhoz fűződő viszonyá-
ban: „Emlék apámról. Liberális volt és konzervatív. Nemzedéke legjobbjai ilyenek
voltak, de soha nem lehetett biztosan tudni, inkább liberálisok,mint konzervatívok,
vagy inkább konzervatívok, mint liberálisok. Az idő, ami az övék volt – a kiegyezéstől
az első világháborúig –, most már úgy tűnik, mint a béke, méltányosság és prosperitás

59 Márai, A teljes napló 1946, 244.

60  Uo.
61 Márai, A teljes napló 1946, 259.
62 Márai, A teljes napló 1946, 92.
63 Márai, A teljes napló 1947, 183.

32
ideje.”64 A polgárság értékeinek védelmezője egyaránt elhatárolódott a politika
két szélső pólusát képviselő tábortól: „Az intellektuális, polgári baloldali bolsevista
éppen olyan tűrhetetlen jelenség, mint a »jobboldali keresztény magyar úriember«.”65
Öntörvényű történelemszemlélete nehezen kisajátítható (mi több: megosztó) sze-
mélyiséggé teszi Márait: „a munkaszolgálatosok, a zsidótörvények, a politikai üldö-
zöttek, most a keresztény Bé-listások … Tíz éve mindig ugyanaz. S még sokáig nem
lesz vége. S mindig igazságtalanság, kegyetlenség és agresszió. Mikor elmegyek,
érzem, mint hatalmasodik el bennem a szolidaritás az osztály iránt, amelyhez tarto-
zom, amely tele van hibákkal, talán bűnökkel is, amelyet lehet bírálni és megítélni, de
egyetlen más osztálynak sincs joga a szemétdombra dobni, mert senki nem ártatla-
nabb.”66 A demokratikus érzületű és gondolkodású polgári réteg hiányát rövid
távon nem lehet pótolni: „Az angoloknak és franciáknak, a svédeknek és a dánoknak
is százötven év kellett a demokráciához. Ahogy nincs Blitzkrieg, úgy nincs
Blitzfrieden sem.”67 Akadnak vállalhatatlan mondatok is a teljes napló szövegfo-
lyamában, de körültekintően olvasva, ezek között találhatni több, a kéziratban
Márai által áthúzott szövegrészt, amelyeket a szerző minden bizonnyal azért
helyezett törlésjel alá, mert nem tekintette őket a sajátjának.68 Ahogy én látom,
Márai kétségbeesett kirohanásai nem hatálytalanítják a legnehezebb történelmi
időkben tanúsított példaadó szellemi magatartását: „Ha minden vád igaz lenne,
amit valaha is a zsidók ellen harsogtak: akkor is velük kell tartani minden embernek,
aki még valaha embernek akarja nevezni magát: mert szenvedésük minden elképzelést
meghalad.”69 Márai következetesen elutasít minden származási alapú megkülön-
böztetést. E vétség miatt marasztalja el Churchillt, idézve leveleiből az inkrimi-
nált részt: „»a jövőben a flottánál nem ’tiszta angol’ származású … hivatalnokokat is
lehet alkalmazni, de ’ne túl sokat’« – írja. Ez a felkiáltás Churchillt, minden emberi
erejével, visszadobja azok közé, akik miatt a világ olyan, amilyen.”70 Nemzeti azo-
nosságtudatának a megrendülésével magyarázható, hogy javíthatatlannak ítéli a
mintaadó magyar uralkodó rétegek jellemhibáit: „Magyarország a hamis tekin-
télytisztelet áldozata. Itt minden mesterséges tekintélyt tiszteltek, s mindenki gyanús
volt, aki hirdetni merte, hogy nincs más tekintély, csak az értelem, a tehetség, a minő-
ség és a nagylelkű jellem tekintélye.”71 Úgy látja, nincs, ki a polgárság kultúraalko-
tó és kultúrahordozó örökébe lépjen, ezért juthatnak műveltségellenes erők sze-
rephez hosszú időre odahaza: „Magyarország balkanizálódását (…) csak öntuda-
tos, művelt polgárság tudja megakadályozni, tehát egy emberfajta, amely nálunk
teljesen hiányzik. Az elmúlt huszonöt év kontraszelekciója tudatosan szorította hátra
a kísérleteket, melyek demokrata középosztályt akartak nevelni – mindenki gyanús

64 Márai, A teljes napló 1982–89, 234.

65 Márai, A teljes napló 1952–53, 93.
66 Márai, A teljes napló 1946, 265.
67 Márai, A teljes napló 1946, 193.
68 Márai, A teljes napló 1982–89, 227.
69 Márai, A teljes napló 1943–44, 323.
70 Márai, A teljes napló 1949, 409.
71 Márai, A teljes napló 1943–44, 235.

33
volt, zsidóbérenc vagy titkos bolseviki, aki demokrata nevelésről szólott. Most ponto-
san ez a réteg hiányzik.”72 Márai számára a műveltség jelentette az otthont, ami
elveszett: „huszonöt éven át egy társadalom megtagadta a műveltséget. A többi csak
következmény”,73 „többet … követelni, csak a származás és osztályhelyzet alapján s a
műveltség akaratának erőfeszítése nélkül: ez a magyar per.”74 Lesújtó véleménye
van a magyar „neobarokk úrhatnámság”-ról, amely a huszadik század nyugati
kultúrájában elmaradott, s joggal lenézett jelenségnek számít: a „levantei túlöltöz-
ködés, túluraskodás … ez valóban nevetséges. De ez a réteg tartja kezében a hatalmat,
ez diktálja az ízlést, divatban, irodalomban, politikában. Övék a felelősség; s a nemze-
té, amely ezt tűri.”75 Márai alapvető meggyőződése, hogy személyes felelősséggel
tartozik minden magyar a hazai életminőségért. Túlfűtött kirohanásai a kommu-
nista rendszer ünnepelt íróival szemben vég nélkül ismétlődnek a naplóban.76
Lekicsinylő megvetéssel beszél az „állam kitartottjairól”.77 Márai felháborodva
jegyzi fel, hogy a kitelepített svábok házaiba beköltözők között akad író, „szellemi
ember, akinek van gusztusa befeküdni egy ágyba, amely még nem hűlt ki egy család
melegétől – ez az, amit nem értek. Pontosabban, ez az, amit most már értek”78, „Ez
az öreg, hiú és kapzsi író úgy hiszi, itt a pillanat, mikor a történelmi változás végül
kárpótolja őt mindenért: egyszerre akar sváb házat, valamilyen rangot, s mellékesen
apró állásokat is, mindent, amit megragadhat, zsebre tehet.”79 A kivívott belső sza-
badság ellenállóvá teszi Márait a legnyomasztóbb körülmények szorításával
szemben is. Államosítják a kiadóját, megfosztják a publikálás lehetőségétől, a
szerzői önrendelkezés jogától, mindattól tehát, ami írói létezésének az alapja.
Itthon raktáron heverő saját könyveihez sem férhet hozzá. Kivándorlása előtt
felkeresi Herczeg Ferencet: „elutazok, és nem térek vissza. Ő volt az egyetlen ember,
akinek megmondottam ezt … mindent elkövettem, hogy békén és csendben itthon
maradhassak, a nyelven belül, amelyhez közöm van, a magyar nyelv atmoszféráján
belül élhessek, akár szótlanul is. De nem akarok tovább maradni, mert félős, hogy nem
engednek majd hallgatni. Bólintott, hogy ez az aggodalom jogos. – Én a te helyedben
elmennék … – De ne menj messze, – mondta csendesen – Maradj Európában.”80 Nem
marad az író számára itthon más nyilvánosság, mint a naplója, e különös státusú
szöveg, amely a benne foglalt olvasó által nyilvános, kéziratba zártan viszont
magánjellegű közlemény. Miután végleg elhagyja az országot, 1948-ban, a haza
„hordozhatóvá” válik: „számomra is volt egy »haza«, de valamilyen portable, össze-
hajtható és becsomagolható, kézitáskában magammal vihető haza – egy vers, egy

72 Márai, A teljes napló 1943–44, 155.

73 Márai, A teljes napló 1943–44, 336.
74 Márai, A teljes napló 1946, 208.
75 Márai, A teljes napló 1943–44, 136.
76 Márai a nyugati baloldal képviselőit talán még szigorúbban ítéli meg, mint a szovjet befolyási
övezet országainak rendszerhű támogatóit. Márai, A teljes napló 1970, 187.
77 Márai, A teljes napló 1974–77, 14.
78 Márai, A teljes napló 1946, 115.
79 Márai, A teljes napló 1946, 126.
80 Márai, A teljes napló 1950–51, 196.

34
kapualj, egy arc, egy táj, mindenből egy kevés. Ezt a kézitáskába csomagolt hazát
cipelem a földrészek között.”81 Márai naplója minden érzelmességtől mentes: „Sok
jó volt a »hazá«-ban. Csak, az utolsó években, mindenestől, nem volt már haza.”82
Rettenthetetlen lelki nyugalommal, fegyelmezetten, szenvtelen tartással fogadja
az élet legnehezebb megpróbáltatásait: „Anyámtól négy hónapja egyetlen sor hírem
sincs. Azt sem tudom, él-e vagy meghalt. Vagy deportálták?”83 Alig maradt egy
hónapra való pénze, nem tud utazni, ami a lételeme, amikor meghívják a rende-
zők, minden költséget vállalva Svájcba egy konferenciára, ahol Ortega és Benda
ad elő, de nem megy el: „minden mély szolidaritás mellett, amelyet a magyarság
iránt érzek, nincs lelkierőm kiállani a világ elé azok társaságában, akik ma a magyar-
ságot a világ előtt képviselik”.84 Idegenné vált az egykor otthonos világ, s a napló
némely megfogalmazásában kísért a kollektív bűnösség gondolata, mely ellen
tudatosan védekezik Márai: „A Borowski-támadás emléke nem szűnik kísérteni.
A lidércálom. Az, hogy az Ember mindenre képes, határtalanul. Elment a kedvem,
hogy még egyszer Németországba menjek; ez igazságtalan, valószínűleg nem is lesz
így, de most valamilyen iszonyat van bennem… Egy népet nem lehet azonosítani a
gazemberekkel – és a német nagy nép. De az ember mindig cinkos abban, ami történik,
akkor is, ha áldozat, vagy éppen csak szemtanú.”85 Olykor úgy tűnik, mintha nem
lenne benne könyörület a magyarországi helyzetet reménytelennek láttató otthon
maradt költők iránt: „Egy magyar verseskönyv, Pesten adták ki: Szép versek. Az év
magyar lírai terméséből válogatás: nyolcvannál több költő poémái. A több száz éves
angol irodalom évszázadokra visszamenően nem tud összeszámlálni nyolcvan költőt.
A kommunista Magyarországon falkában teremnek a költők, minden évben futja egy
antológiára való. A versek között ritka, amelyben szikrát vetne a »költészet«. Cinikus
keserűség, kétségbeesés, undor, fásultság, reménytelenség, ez a versek hangja. Az
alvilágból kiabálnak a lelkek, rekedten.”86 Márai időnként elragadtatja magát, s a
magyar társadalmat teszi felelőssé a lesüllyedésért. A Kortárs 1969. februári szá-
mát olvasva jegyzi meg: „A folyóirat közzé adja két népi demokratikus írónő elbeszé-
lését... Mindkét írás megdöbbentő. A hang, a nyelv, a jasszos és csatornaszagú kifeje-
zésmód, a mondanivaló állatias, minden elképzelést megtetéző ordenárésága. Mintha
az emberek … abban a világban már nem is beszélnének másról, mint pénzről, gátlás-
talan, szemérmetlen kapzsiságról, aljas vádaskodási lehetőségekről, egymás piszkolá-
sáról. Huszonhárom év a csatornában, egy társadalom elaljasodása; ez az elbeszélések
hangja, tartalma.”87 A fenti folyóiratszámban Hallama Erzsébet: Miből vannak az
aranyhalak és Ágai Ágnes: Katakomba című novelláját olvashatta Márai. Mindkét
írás kétségtelenül halmozza a fővárosban egyedül élő, függetlenségre törekvő
értelmiségi nők szlenges fordulatait, de az irodalmi jelentőség megítélésétől elte-

81 Márai, A teljes napló 1978–81, 64.

82 Márai, A teljes napló 1950–51, 148.
83 Márai, A teljes napló 1952–53, 104.
84 Márai, A teljes napló 1949, 402.
85 Márai, A teljes napló 1974–77, 343.
86 Márai, A teljes napló 1978–81, 55.
87 Márai, A teljes napló 1967–69, 293.

35
kintve Márai értékelése arról tanúskodik, hogy húsz év távollét után, az anya-
nyelvi környezet hiánya miatt egyszerűen nem érzékeli a szavak „napi árfolya-
mát”.
Márai kíméletlenül leleplezi a hatalommal együttműködő írók elvtelen önzé-
sét, hamis áldozati retorikáját, de szolidaritásáról biztosítja a rendszer ártatlan
áldozatait: „Figyelem a magyar értelmiséget, amint kéjes engedelmességgel engedi,
hogy megint egyszer megerőszakolja a Hatalom; egyetlen havi fizetését nem hajlandó
feláldozni a magyar középosztály elveiért, vállvonogatva siet belépni a Pártba, ame-
lyet gyűlöl, de a Családért és a Baksisért kiszolgál. … Ilyenkor mindig újra felmerül
a hitleri idők jellemtelenségeinek és aljasságainak emléke, s nem tudom sajnálni ezt a
társadalmat, amely soha nem tud továbbnézni az időben, mint elkövetkező elsejéig…
Erre azt mondják: igaz, de nincs tartaléka … Ez igaz. Nem kívánhatja senki a kis
embertől, hogy egy emberöltőn át minden elsején hős legyen, szembehelyezkedjék a
hatalommal, odadobja szűkös kenyerét… De más a kényszer és más a korrupt alkal-
mazkodás.”88 Alkotói önállóságának megőrzése érdekében folyamodik magán-
kiadáshoz. A külföldi megrendelők 1949-ben arra ösztönözték, hogy hagyja ki
kéziratainak jellegzetesen magyar vonatkozású részeit. Márai idővel kénytelen
ráébredni arra, hogy az anyanyelvi kultúra közegében megszólaló hang elvész
vagy süket fülekre talál idegen nyelvre átültetve. Hang és jelentőség nem feleltet-
hető meg egymásnak. A remekmű a „világirodalom” csendjét vonja maga köré.89
Márai tragikusnak látja a magyar irodalom elszigeteltségét a világirodalomtól:
„Ezt a végzetet nem lehet csak magányos nyelvünk titokzatosságával magyarázni.”
Léteznek fordítások jelentős művekről, „a magyar irodalom mégsem történt meg
a világirodalomban. Azt hiszem, a nyelvi magány, a fordítók hiánya, mindez nem
magyarázza ezt a siket, tragikus sorsot. Valószínűbb, hogy a magyar irodalom vala-
hol, valamiben nem kapcsol a világirodalomhoz. Nevelésük nyugati volt … de a
mű, ez a csodálatos, gazdag magyar irodalom nemcsak nyelvében, hanem szellemében
is magányos maradt, nem tudott szikrát vetni, mikor a világgal érintkezett.”90
Márai nem tesz különbséget a politikai és az üzleti hatalom között, mivel
mindkettő korlátozza az írói függetlenséget: „A szabadságnak ára van; például
ez a kézműves könyvkiadás, öregen, úgynevezett irodalmi múlt után. Inkább így
szólni még néha, mint engedélyezett pecséttel, a kommunista vagy a kommerciális
kupecek engedélyével.”91 A piac egyetlen érdeke az eladott példányszám növelése:
a „»literary market« megakadályozza, hogy más is szóhoz jusson, mint a silány,
a dilettáns és a korrupt”.92 Márai nem csak politikai értelemben hirdeti az írói
szabadságot, üzleti elvárást sem hajlandó teljesíteni: „Sok tehetséges író lemond a
szabadságról … Csak azt az írót becsülöm, aki becsüli a szabadságot, és megfizeti az
árát annak, hogy szabadon írjon – vagy hallgasson.”93 Naplófeljegyzéseinek vissza-

88 Márai, A teljes napló 1948, 81.

89 Márai, A teljes napló 1967–69, 27.
90 Márai, A teljes napló 1947, 16–17.
91 Márai, A teljes napló 1967–69, 248.
92 Márai, A teljes napló 1967–69, 131.
93 Márai, A teljes napló 1967–69, 372.

36
térő témája az amerikai média és külpolitika bírálata, mivel megítélése szerint az
Egyesült Államoknak nem érdeke Európa megerősödése s a szovjet megszállási
övezet országainak a segítése. A baloldal elítélésében nem változik a véleménye:
„az amerikai hivatalos antikommunista politika szervezői eldöntötték, hogy ennek a
nagy dialógusnak, a kommunisták által megszállott területek lakosságával folytatott
párbeszédnek nyugati oldalról csak a »progresszív baloldal«-ról lehetnek szószólói,
tehát a »csalódott baloldaliak«, a kiábrándult kommunisták, mert »azoknak hisz-
nek«”.94
A személyes emlékezetet illetően az idő kiterjedését emelném ki, amely egye-
dülálló a teljes naplóban. Az írásbeli megnyilatkozás bizonyos távolságot követel
meg az elbeszélt történettől, ezzel szemben az átélt jelen inkább közelséget feltéte-
lez.95 Márai írásmódja mintha megfordítaná ezt az összefüggést: az újraélt múlt
közelségéhez képest a jelen távolinak mutatkozik. Az emlékezés ugyanakkor a
jövőre irányul, amennyiben a jelenlét megszilárdításához segíti hozzá a naplóírót.
Nem válik el élesen az „önarchiválás”, a mindenkori jelen eseményeinek rögzí-
tése a múltba visszatekintő önéletrajzi elbeszéléstől a több mint négy évtizeden
át vezetett naplóban. Márai gyakran emlékezik ugyanarra az időszakra, a vész-
korszak történelmi megrázkódtatására, s annak a jelenig ható következményeire.
Előfordul, hogy ugyanazt a történetet többször felidézi. Vas István „hajón kíséri
Újpest felé az országúton, esőben hajszolt, menetelő öreg anyját, s aztán elveszti
szem elől. S éjjel (azt) kívánja, hogy anyját lőjék agyon a nyilas sintérek az esős
országúton. Emlékezem a menetekre. Lehet ezt elfelejteni? (…) Mit gondolnánk,
cselekednénk mi, keresztények, ilyen élmények után? Irtózatos világ, irtózatos, meg-
oldhatatlan, kibírhatatlan.”96Az ismétlődés elbeszélésváltozatokat eredményez.
A különbség ott munkál a történethez kapcsolódó kommentárokban is, átértékel-
ve az esemény példaértékét. Márai nem tud megszabadulni a meggyőzni vágyás
gondjától, kényszeresen visszatér némely történelmi kérdéshez: az elszenvedett
fájdalmakért a kárvallottak csak méltóságuk elvesztése árán vehetnek elégtételt
az elkövetőkön saját eszközeikkel. Következetesen megkülönbözteti a megszállt
és leigázott országot a hazától. A teljes naplóban akadnak efféle ismétlések a
kiadott szövegek és a kézirat többszöri újraolvasása, s bizonyos részeinek a tör-
lése után is, s ezek a visszatérő elemek különös nyomatékot kapnak. „Befejeztem
1945–52-es naplóim olvasását és jegyzetelését. Nagyon sokban tévedtem, fájdalmasan
nincs igazam sok mindenben … de az »egész«-ben, azt hiszem, nem tévedtem: így
kellett élnem, nem tehettem, nem élhettem másképp. És nem kérem felmentésemet.”97
A jelenlétvesztés hatással van a történelem értelmezésére, amely egy asszimet­
ria feltételezésére épül – Koselleck fogalmai szerint – a múlt (a tapasztalati tér) és
a jövő (várakozási horizont) között. Márai ismétlődést érzékel a történelemben,
rossz kérdések, rossz válaszok és magatartások visszatérését. Márai történelmi

94 Márai, A teljes napló 1967–69. 35-36.

95 Roland Barthes, La Préparation du roman I et II: Cours et séminaires au Collège de France 1978–1979 et
1979–1980, (Paris: Seuil-IMEC 2003), 476.
96 Márai, A teljes napló 1947, 108.
97 Márai, A teljes napló 1952–53, 242.

37
tűnődéseinek végkövetkeztetése, hogy az ember nem tanul a múltból: „Semmi
nem változott, csak a szenvedés általánosabb, csak a kegyetlenség mélyebb és találéko-
nyabb.”98 Magyarország történelmi jelene és jövője el van Márai elől zárva, nem
érzékeli azt a változó tapasztalati teret, amely befolyásolhatná jövőre vonatkozó
várakozásait. Márainak nincs új látomása a történelem jövőjéről, ezért múltról
alkotott képe sem változik.
A több évtizedet felölelő napló vezetése időben széttagolt tevékenység, amely
fokozatosan átalakul az író és az olvasó számára: a személyes gondolkodásban
megnyílt területek, a közös szemléleti elemek, a visszatérő témák és hangulatok
folytonosságot is teremtenek a rendre megszakadó szövegben. A napló bizonyos
részei időközben megjelennek. A kiadások előkészítése során az író átfésüli,
közbevetésekkel kiegészíti és megszerkeszti a jegyzeteit. A szöveg diszkrét
elemekből áll, amelyeket nemcsak az író, de az olvasó is újrarendez, egybefűz,
létrehozva saját konstrukcióját. A napló íráshasználatában az idő térbelivé alakul
át. Az alapszerkezetet napi feljegyzések alkotják, amelyek sorozattá állnak össze.
Az idő térbelivé válása a szó szorosabb értelmében is szervező elve Márai nap-
lójának: „New Yorkra nem tudok másképpen gondolni, mint »tartózkodási hely«- re:
nem »éltem« ott, csak tartózkodtam. Több volt olyan, »amitől« tartózkodtam, mint
az, amiben részt vettem.”99 Egy-egy életszakaszhoz az önkéntes száműzetésben
egy-egy választott színtér kapcsolódik: Nápoly, New York, Posillipo, San Diego.
Az idő- és térbeli viszonyok kölcsönös kapcsolatát meghatározza, hogy idegen
otthonok köré rendeződnek a napi bejegyzések, amelyeknek sűrűsége és hossza
változó. Rendszeresek a feljegyzések, de hónapok is eltelhetnek két bejegyzés
között. A megjelent kötetek elbeszélt idejének évszámok szerinti beosztása folya-
matot alkot, de az elbeszélés ritmusa nem egyenletes. Egy-egy kötet terjedelme
és a benne felölelt idő között nagy az ingadozás. 1967–69, 379 lap, 1982–89, 383
lap. Közel azonos terjedelmet tesz ki két, illetve hét év feljegyzése. Az elbeszélés
üteme a korábbi kötetben jóval lassabb a későbbinél.
A napló utólagos megszerkesztése megerősíti és kiemeli az összevont szöveg
belső kapcsolódásait. A mű összetettségét ugyanakkor fokozza korszakokon
átívelő időtávlatának köszönhetően a hatástörténeti helyzet megváltozása az
elbeszéltek idejéhez képest, s az olvasó újrarendező munkája, melyet az össze-
illesztés határoz meg, követve a könyvolvasás hagyományát. Pontszerűség és
folyamat feszültsége abból támad, hogy az olvasó élettörténetet alkot a napi
feljegyzésekből, vagyis időfolyamattá alakítja át a napló „pillanatfelvételeit”, a
kieső időszakokat pedig lélektani, poétikai vagy egyéb magyarázattal hidalja át.
Márai, ahogy erről korábban már volt szó, rendszeresen újraolvassa jegyzeteit, de
miután közlésre szánt naplót vezet, nemcsak a sorsdöntő események felidézésé-
nek és ismételt átélésének a vágya vezérli, hanem a művé alakítás szándéka. Az
írás tökéletesítésének igénye tartós késztetés Márai számára. Nemcsak az őszin-
teség, a pontosság vagy a hitelesség a mércéje a szöveg minőségének, poétikai
megfontolások is szerepet kapnak. Márai írása nem tartja elsődlegesen szem előtt

98 Márai, A teljes napló 1943–44, 48.

99 Márai, A teljes napló 1967–69, 131.

38
a tételes igazolhatóság, a nyomon követhetőség referenciális követelményét.100
Gyakran megcsalja az emlékezete. Fenyő Miksa epés cikkének állításával szem-
ben101 váltig állítja, hogy nem írt a Nyugatba, holott az Egy polgár vallomásai
ott jelent meg először folytatásokban, három egymást követő számban, tizen-
két részletben,102 s emellett két könyvismertetést is közölt.103 Az is előfordul,
hogy egyszerűen rosszul számolja ki, mennyi idő telt el valamely esemény óta:
„Hideghullám. Mint 48-ban, amikor hóesésben elhagytuk a Mikó utcai otthont, elin-
dultunk az emigrációba. Ennek huszonnégy éve”104 – írja 1967-ben, tehát valójában
tizenkilenc éve.
A bensőségesség és titkosság új keletű jellemzőivel nem határozható meg a
teljes napló. Márai önmagára irányuló figyelme nem a személyiség belső világát
tünteti ki, mintha fenntartással élne a testre és lélekre, külső megjelenésre és
belső lényegre osztott személyiség képletével szemben. Márai az alá- és föléren-
deltségek rendszerét működtető klasszikus modern én-felfogástól eltávolodva
személyteleníti a naplót, megszünteti az én kitüntetett helyzetét. Személyes feljegy-
zései korántsem bensőségesek: ha a test emlékezetéről ír, elsősorban különleges
érzéki tapasztalatokról számol be, alig érintve lelki rezdüléseket, mintha önmaga
lényegét illetően túl volna az intimitáson. Nem rejti el gondolkodásának egyetlen
mozzanatát sem, az önvizsgálatban egyfajta edzettségre tesz szert, ezért mindent
papírra vet, és semmi sem képes eltéríteni, hogy kíméletlenül szembenézzen
egykori énjével. Önkéntelen sóhajtásai, magához intézett, választ nem igény-
lő kérdései leplezetlenül személyesek: „Jó lenne még, néha, örülni valaminek”,
„Viszontlátni, kit? … Már majdnem mindenki meghalt, akit még reméltem viszont-
látni.”105 A gondolkodás, a megértés művelése az írás. Márai a napló olvasójának
nem kínálja fel a bizalmas barát helyzetét, nem teremt meghitt körülményeket,
hogy őszintén a befogadó tudtára hozza legbelső érzéseit, mert függetleníti
magát minden külső elvárástól. Semmit sem szégyell, kendőzetlen nyíltsággal
beszél szédületes ifjúkori kalandjairól, a húszas évek Németországában tett
elképesztő érzéki felfedezéseiről, amelyeknek bizonyos részleteit az Egy polgár
vallomásaiban nem bontotta ki. Az írás nem csillapítja, hanem felfokozza a test
emlékezetével járó izgatott állapotot. Már időskorúnak számít, amikor az érzéki
tapasztalat mással nem helyettesíthető, feltétlen értékét hangoztatja. A naplóíró

100 Az önéletírás és a napló megközelítése során Szávai János emlékeztet Ricoeur fogalmi megkülön-
böztetésére, amelyet a Temps et récit-ben alkalmaz, amikor fikció és történetírás viszonyát vizsgálja.
Az olvasói elvárások szerint az önéletírás és a napló referenciái „egyszerre nyomkövetőek (références
par trace), vagyis tételesen ellenőrizhetők és ellenőrizendők, és metaforikusak (référence métaphorique), ami
lényegében annyit jelent, hogy az autofikció is mű, mely teljes világot teremt.” Szávai János, „Irodalom, fikció,
autofikció” In: Mekis D. János, Z. Varga Zoltán (szerk.) Írott és olvasott identitás. Az önéletrajzi műfajok
kontextusai, (Budapest: L’Harmattan, 2008) 29.
101 „Ignotus vezette be írásaimat a Nyugathoz, amelynek egyik »megbecsült munkatársa voltam«.” Márai,
A teljes napló 1967–69, 310.
102  Nyugat, 1934, 1–3. szám
103 Török Gyula posztumusz könyve, 1919. 12–13. szám; Jules Renard naplója. 1935. 12. szám
104 Márai, A teljes napló 1967–69, 172.
105 Márai, A teljes napló 1967–69, 186.

39
számára semmiféle tiltás nem korlátozza a testről szóló beszédet, a szexualitással
kapcsolatban nem támad bűntudata. A lelkiismeret-vizsgálat, az önmagához való
viszony tisztázása, vagy más mentális feladat sem játszik elsődleges szerepet az
emlékezet rögzítésében. Márai mindvégig meg volt győződve legfontosabb dön-
téseinek helyességéről, s egy pillanatig sem támadt kétsége afelől, hogy végleg
el kellett hagynia Magyarországot: „A szerepem otthon megszűnt, munkám elvesz-
tette értelmét. Amíg az ország a Szovjet csatlósállama és a hazai bolsevisták kapzsi
és kegyetlen rabló hadjáratának zsákmánya, magyar író még a létezése, az otthon-
maradása tényével sem igazolhatja ezt a hazaárulást. Otthon oda fejlődtek a dolgok,
hogy már hallgatni sem lehet; száműzetésbe kellett mennem, önként, családommal
együtt. Nem élhettem egy országban, amely nem haza többé. Volt-e jogom elmenni?
Igen. Én nem egy állammal, nem is egy társadalmi rendszerrel szerződtem, hanem
egy hazával. Mégis, azt hiszem, nincs ennél nagyobb fájdalom. Néha fuldoklom, mint
haláleset vagy végzetes szerelmi szakítás után fuldokolnak az emberek… Mindent
elkövetni, hogy megmeneküljön az ország ebből a halálos veszélyből. Mit tehetek én?
Dolgoznom kell, a hazámért, írni valamit, ami öregbíti hazám hírét a világban – ez
minden, amit tehetek, akármilyen reménytelen is.”106
Az írásban létrejövő én megalkotott, de nem kerül kitüntetett helyzetbe, nem
válik szervező középpontjává a szövegvilágnak. Az író nem hallgat a test gond-
járól, az érzékiség s a szenvedélybetegségek átéléséről, az alkoholfüggőségről,
a láncdohányzásról vagy az átmeneti drogfogyasztásról, de az intim belső világ
pusztán az én egyik kiterjedése, a változó történelmi közegekkel, különböző kul-
túrákkal, nyelvekkel és olvasmányokkal kölcsönhatásban élő személyiség külső
kapcsolatai mellett. Márai naplójának a különlegessége, hogy benne a személyes
múltra visszatekintő emlékezés és a jelen idejű, én formájú feljegyzés egymásba
olvad, de egyik sem korlátozódik a magánszférára, mind az önéletrajzi elbeszé-
lés, mind pedig a napi események megörökítése túlhalad önnön műfaji határain.
Egyfelől az esszé, az elmélkedés, másfelől a regény irányába.
Az érzékelés, az olvasás, a megértés előzetes feltételei gyökeresen megváltoz-
nak az európai kultúrában a huszadik század második felében. Márai különböző
kulturális jelenségek és helyzetek kapcsán gondolja el az ember világhoz való
viszonyát, s a jelentésalapú kultúrákon belül az értelmezés változó feltételeivel
és műveleteivel is foglalkozik. A Rosenberg házaspár kivégzéséről jegyzi föl:
„Amikor a halálra ítélt szülők a gyermekekkel találkoznak, a televíziós mutatvány
képet vált és nagy gépkocsi reklámot mutat. Aztán megint a halálraítélteket és a
gyermekeket. Amikor ezt láttam, megértettem, hogy az egész eszmekörnek, melyet
»keresztény műveltségnek« neveztek ezer éven át, tökéletesen vége van. Valami más
kezdődik helyette.”107 Erről a korszakváltásról tanúskodik a teljes napló: „A »mi
életünk« az a huszonöt év volt, 1914 és 1939 között. Olyan volt, amilyen – tele
tévedésekkel, talán bűnökkel is –, de a mi életünk volt. … A »mi időnk« egyszerre
szűnt meg, egyik pillanatról a másikra – nem a halottak után halt az az idő, hanem
önmagában pusztult el, átmenet nélkül és maradéktalanul. … Lehet ezt »túlélni«?

106 Márai, A teljes napló 1948, 253–254.

107 Márai, A teljes napló 1952–53, 217.

40
Csak úgy, ahogy mi élünk, az élő halottak.”108 Márai alapélménye az eltűnt idő,
ahogy Proust mondja: „az a valóság, amelyet én ismertem, többé már nem létezett”.
Márai ugyanakkor, megvonva a múlt század teljesítményeinek a mérlegét, kellő
távolságtartással viszonyul az egyetemes hanyatlástörténetekhez. Felfigyel az
űrkutatással megnyíló új tapasztalati terekre. A hang örök hiányának az átélését
az űrtechnika tette lehetővé, előtte nem volt része az ember világának: „A »fény-
hiány« és a »hang-hiány« más, mint a sötétség vagy a csend. Az ember fényben és
sötétségben, lármában és csendben él: az univerzumban csak »hiány« van, nem embe-
ri a térfogat.”109 Jelenlét- és jelentéshatás feszültségét érzékeltetve úgy számol
be bizonyos eseményekről, hogy a látottak értelmével nincs teljesen tisztában:
„A televízió az »Apolló 9« visszaérkezését mutatja. Másfél órás helyszíni közvetítés,
a Telstar, a mennyei tükör segítségével, egyidejűleg »live« – és a salernói szobá-
ban, mint mindenütt a világon, a néző megéli a visszaérkezés minden pillanatát
–, amint megjelenik az űrhajó az óceán felett, tíznapos föld körüli keringés után,
kibomlanak az ejtőernyők, vízre ereszkedik három utasával a gombaszerű szerkezet
… – és ez mind egyidejűleg. Nem tudjuk, mi a jelentősége és értelme annak, amit
így látunk, de a látvány minden emberi elképzelést – a költők és a szentek vízióit
is – meghaladja. Az ember birtokába vette a Földet, elindult az Űrben, legyőzte
a távolságot és az időt… Az ember új feladatot kapott a világban. Ez az értelme
annak, amit a televízió mutat, délután hattól hétig, csütörtökön.”110 Márai izga-
tottan kísérte figyelemmel a tudományos felfedezéseket, a technomédiumok
gyors fejlődését, s bizakodva azt latolgatta, meddig terjedhetnek az ember
szellemi képességeinek határai. Mesterséges testrészeknek tekintette a technika
vívmányait: „A ravasz virágok, szellemes és zseniális hüllők, … az állatvilág zse-
nije mind előrébb járt a fejlődésben, mint az ember, aki végül is utolsónak érkezett
meg … és amit most »fejlődésnek« nevez, majd mindig csak plágium, a radartól a
rádióig leutánozza és protézisekkel pótolja azt, amit más elevenek előtte már meg-
alkottak.”111 A televízió élő közvetítéseit nézve az események egyidejű átélésé-
nek a hatásai foglalkoztatják: „Vietnam. Minden nap behozza a televízió – »live«,
valóságosan, közvetlenül – a trópusi dzsungel háborús förtelmességeit. Ez az első
alkalom a történelemben, amikor a kortárs – vacsora után, amíg csámcsog – egyide-
jűleg látva az iszonyatot, ami fiaival, apáival, tízezer kilométer távolban történik.
A képeket átmenet nélkül követik a kutyaeledel … hirdetések.”112 A technika uralma
alá hajtott világban az ember a közvetlenség látszatával igyekszik kárpótolni
magát a jelenlét-tapasztalat hiányáért. Carson tengerről szóló filmje kapcsán a
nyelv mással nem helyettesíthető médiumát magasztalja: „csak pillanatokra érezni
a képeken át valamit a tenger végzetes poézisából, ami a könyvből mindvégig sugár-
zott. A Szó mégis hatalmasabb, mint a Kép.”113 A könyvkiadók s a vezető lapok,

108 Márai, A teljes napló 1952–53, 230.

109 Márai, A teljes napló 1970–73, 323. A „térfogat” Márai egyénien használt, gyakori kifejezése.
110 Márai, A teljes napló 1967–69, 297–298.
111 Márai, A teljes napló 1967–69, 138–139.
112 Márai, A teljes napló 1967–69, 54.
113 Márai, A teljes napló 1952–53, 329.

41
jelesül a Die Zeit, az olvasási szokások megváltozásával szembesítik Márait.
A médiakonfigurációk versengő piaci igényeihez igazított elvárásaikat kímélet-
len egyértelműséggel fogalmazzák meg: korunk elfoglalt gyorsolvasójának kön�-
nyen érthető, dísztelen nyelven, a tényközlésre szorítkozva kell írni. Márai vona-
kodva veszi tudomásul a nyelvi árnyalatok iránti kifinomult érzék elsorvadását, a
nyelvi feleslegben figyelmesen elidőző olvasó korszakának a lezárulását, jóllehet
egyéni írásmódja idővel változik, s a naplóban maga idegenedik el a rá jellemző
ideolektustól, a „máraiságtól”: „Mi volt ez a »máraiság«, ami »iskolát csinált«,
amit sokan utánoztak? Gyors képzetkapcsolások, bátorság, kimondani a fonákot, a
meghökkentőt, meglátni a köznapiban a varázsosat és a groteszket egyszerre”,114
„nem bírom a hangját, öklendezem tőle: ezt a dallamos Márai-hangot, amely vége
felé – két-három éve előtt! – igazán kintornaszerű volt már, nyekergően dallamos.”115
A napló mint mű irodalomként nyer Márai számára igazolást. Folyamatosan
készülő szövegeire más tekintetével azonban nem tud nézni, mivel nincs olyan
bizalmas olvasója, akinek a véleményére egyébként szüksége volna. Felesége L.
monogrammal bukkan fel a naplóban, akiről ritkán, de mindig szeretettel beszél.
Megemlékezik első találkozásukról, viharos egybekelésükről, kerek házassági
évfordulóikról, együttérzően ír Lola baleseteiről, betegségeiről, de saját írói tevé-
kenységével kapcsolatban egyetlen szó sem utal arra, hogy több mint fél századig
tartó együttélésük során szoros szellemi közösség alakult volna ki köztük.
Az énarchiválás egyik rendszerének tekintett napló médiumérzékeny műfaj.
A személyes történelem, a történetiség szellemtudományi értelmében nyilvánva-
lóan meghatározott. Az írás átfogó ideje több mint fél századot ölel fel, amelynek
során változott a magyar nyelv és kultúra állapota, az irodalom művelésének
anyagi, szellemi és intézményes feltételrendszere, s az a társadalmi-szocio­lógiai
közeg, amelyben Márai Magyarországon, illetve az emigrációban élt. Ki termeli a
napi feljegyzésekben megformált ént? Személy vagy apparátus, esetleg mindket-
tő? A teljes napló anyagából kikövetkeztethető a megalkotottságnak az a nyelv-
antropológiai felfogása, mely szerint az emberi tudat, akarat, szándék, indíték,
autoritás összekapcsolódik a mondottal s a mondás feltételeivel. Az alkotótárs-
nak tekintett nyelvnek az egyedi tulajdonságokkal, megkülönböztethető életúttal
rendelkező ember fogalma felel meg: „nem mondok le az ékezetről, s tovább keresek
New Yorkban egy kézinyomdát, amely elvállalja, hogy a nevem ékezetes legyen. Ezt a
két ékezetet meg kell mentenem, mert a személyiségemet meg kell itt mentenem. Ékezet
nélkül nem vagyok én.”116 Az én, az „egyedüli példány” önazonossága fokozato-
san érvénytelenné válik a naplóban: „az embernek nincs neve többé, sem szemé-
lyisége, sem sorsa: csak statisztikai adat”.117 Márai tűnődik azon, hogyan változik
meg az ember helyzete a digitalizáció korában: „Nyolcvankét évben az újdonságok.
Az első telefon, első villanykörte. Az első autó, repülőgép. A rádió, televízió. Mindezt
megéltem, láttam, hallottam és tapintottam. Egy könyv, most jelent meg (Robert

114 Márai, A teljes napló 1970–73, 498.

115 Márai, A teljes napló 1946, 70.
116 Márai, A teljes napló 1952–53, 365.
117 Márai, A teljes napló 1967–69, 163.

42
Jastrow: The enchanted loom), arról riadozik, hogy ebben a szilikonos korszakban
az ember »obsolote« lesz, elavult. A komputerek és robotok nemcsak többet tudnak
tárolni, mint az emberi agysejtek, gyorsabban és biztosabban tudják felhasználni az
ismereteket.”118 Amikor megrendelést teljesít a Szabad Európa Rádiónak, felsejlik
előtte, hogy az írásmű a gép, vagy a program módjára működő lejegyző rendszer
terméke: „Most, hogy stopperórával és gépiesen kiszámított írásjelekkel írom minden
héten a rádió számára a mondanivalóm, egyszerre honvágyat éreztem a kézírás iránt
– s a naplóm iránt – (…) s azt a keveset, amit a hátralévő időben a magam számára
még írni akarok, így írom ezen túl. (…) A másodpercmutató mozgatja előre, sietteti
vagy lassítja a mondanivalót, a gondolat ritmusát.”119 A helyettesíthetetlenül egye-
di jelentés előfeltételezésén alapuló alkotásmód és a mediális közeg, végső soron
az ember és a technika feszültsége érzékelhető a teljes naplóban.
A szöveg irodalmi olvasása megőrizheti a naplót az életrajzi, kor- és eszme-
történeti kisajátítástól. A jelenlét adományának kiemelésével a fő hangsúly a
performatív nyelvi esemény tanúságtételére helyeződik. A rétegzett mű észlelő
megértése, reflektáló értelmezése és történeti olvasása fenntartja az esemény
redukálhatatlan egyediségét, az eseménytől elválaszthatatlan meglepetést, eset-
legességet és többértelműséget. Márai a tanúságtévő helyzetéből mondja el „saját
történetét”. Személyes élményei elválaszthatatlanok a magyar történelemtől,
önelbeszélése ennélfogva többféle elvárásnak is megfelel. Olvasható a huszadik
század sorsfordító történelmi eseményeinek a krónikájaként és egyedülálló önki-
fejezésként, amely saját igazságra tart igényt.

118 Márai, A teljes napló 1982–89, 37.

119 Márai, A teljes napló 1950–51, 411.

43
Reichert Gábor
A kommunista sajtó Márai-képe
(1945–1948)

Alig három hét telik el a második világháború európai harcainak befejeződése

óta, amikor a Magyar Kommunista Párt immár legálisan megjelenő napilapjában,
a Szabad Népben megkezdődik a kultúrharc a „polgári”-nak bélyegzett művészet
legkülönbözőbb irányzatai ellen. Horváth Márton Babits halotti maszkja című
cikke az egyik legkorábbi olyan, komoly publicitást kapott sajtóbeli megnyilvá-
nulás, amely híven példázza a kommunista kultúrpolitika távlati – bár a „nép-
frontpolitika” jegyében aztán ideiglenesen félretett1 – elképzeléseit. Horváth
az absztrakt képzőművészettől Molnár Ferenc színházán keresztül a „nyugati
polgári demokrácia veteránjai”-ig lényegében mindent és mindenkit a „múlt
kísértetei” közé sorol, ami és aki nem képes a kor valódi művészeti igényeinek
kiszolgálására. Ennek a szerinte provokatív módon a múltba révedő magatar-
tásnak Babits Mihály válik a szimbolikus alakjává, az élők közül pedig Márai
Sándor kapja az elsőszámú bűnbak szerepét. Horváth már ebben a cikkében szót
ejt az íróról:

A polgári írók legöntudatosabbja, Márai Sándor már nyilatkozik. Ígéri, hogy

kiszáll az elefántcsonttoronyból és megírja „Egy polgár vallomásai”-nak harmadik
kötetét. Hibátlan mondatokat mond a Dunába zuhant hidakról és az Alagút halottai-
ról, akiknek ég felé mered a szemük. Szavai és mondatai szépek, mint a zöld és aranyló
legyek, amelyek rászállnak a hullákra.2

1 A „népfrontpolitika” kulturális területen való kidolgozásáért felelős Lukács György 1945 máju-
sában, a Horváth-cikk megjelenésekor nem tért még vissza Magyarországra. A Babits halotti maszk-
ja jóval militánsabb hangot üt meg és jóval „vonalasabb” művészeteszményt vázol fel, mint az
elkövetkező három év hasonló témájú, kommunista kultúrpolitikusok tollából származó szövegei.
Horváth Márton írása a kultúrával kapcsolatos hivatalos pártálláspont kidolgozása előtt születhetett,
így történhetett, hogy „érvényessége” Lukács színre lépésével a fordulat évéig felfüggesztődött.
Ahogy Domokos Mátyás Révai Józsefet idézve rámutat Leltárhiány című tanulmányában, legké-
sőbb a Lukács-vita idejére nyilvánvalóvá válik, hogy a koalíciós időszak „népfrontos” kommunista
kultúrpolitikájára kezdettől fogva átmeneti megoldásként tekintettek a párt vezető köreiben, „ami
megmagyarázza azt is, hogy miért kellett a magyar írók java részének elhallgattatásával, az irodalmi élet
intézményrendszerének »átállításával« […] egészen a fordulat évéig várni”. Domokos Mátyás, Leltárhiány,
Újhold-Évkönyv 1986/2., 284.
2 Horváth Márton, Babits halotti maszkja, Szabad Nép, 1945. május 31., 5.

44
 Ez a néhány mondat lényegében magában foglalja a kommunista kultúrpoli-
tika 1945 és 1948 közötti Márai-ellenes sajtókampányának központi motívumait.
Az „elefántcsonttorony” mint az író arisztokratizmusának és a néppel szembeni
megvetésének bizonyítéka például már itt megjelenik, ahogy a „polgári író”
kifejezés dehonesztáló értelemben való használata is. (Márai egyébként nagyon
pontosan ír erről 1945-ös naplójában: „»Polgár« – mondják, diadalmasan, mint egy
vérvádat, mintha ezt mondanák: »Rablógyilkos.« Egyebet nem is tudnak mondani;
de forradalomban egy vádirat anyagának ez is elég.”3) Ugyancsak jellemző az esz-
tétikai szépség, a „hibátlan mondatok” megalkotásának bűnös cselekedetként
való felemlegetése – persze ez nem csak Máraival szemben alkalmazott eljárása a
kommunista kritikusoknak. A háború áldozataival szembeni teljes érzéketlenség
motívuma azonban – mint látni fogjuk – specifikusan Márai-ellenes vád lesz a
koalíciós időszak kommunista pártsajtójában.
Érdemes utánajárni, milyen „nyilatkozat” és miféle „hibátlan mondatok”
háborítják fel Horváthot, amelyekre cikkében hivatkozik. Az 1945 májusában
újrainduló Magyar Nemzet május 13-i száma riportot közöl Márai Sándorról,
amelyben az író a művészi szerepvállalás szükségességéről és mikéntjéről,
ezzel összefüggésben pedig az Egy polgár vallomásai lehetséges folytatásáról is
értekezik:

A l’art pour l’art irodalom ma nem lehet program, az írónak részt kell vennie a
nemzet vajúdásában, hozzá kell járulnia ahhoz, hogy a nemzet tisztán lássa helyzetét,
a követelményeket, amelyeket az új idők támasztanak vele szemben és a belső erőket,
amelyekkel ezeknek a követelményeknek megfelelhet. Első feladatunk bizonyára ana-
litikus jellegű. Meg kell mutatnunk a magyar társadalom minden rétegének, milyen
hibákat követtünk el a múltban és ezzel meg kell indítanunk az annyira szükséges
belső revíziós folyamatot.4

Szembetűnő, hogy Márai itt megfogalmazott célkitűzése nem sokban tér el

attól, amit Horváth Márton is elvárna az „új idők” irodalmától: a megváltozott
kornak való megfelelés, az elkövetett hibák felülvizsgálata, a „l’art pour l’art
irodalom” elutasítása egyaránt előkerül a nyilatkozatban. Kezdettől nyilvánvaló
tehát a Márai-ellenes állítások koncepciós jellege: az író nyilatkozata, és elgon-
dolása saját hivatásáról láthatóan nem sokat számítanak a neki szánt szerephez
képest. Ez még feltűnőbbé válik, ha a kultúrpolitikus által említett „Dunába
zuhant hidakról és az Alagút halottairól” szóló „hibátlan mondatok” nyomába
eredünk. Ezek a Magyar Nemzet május 20-i számában közölt – ugyanebben az
évben a Verses Könyvbe is felvett – négy rövid Márai-vers első két darabjában
lelhetők fel:

3 Márai Sándor, A teljes Napló. 1945, Helikon, Budapest, 2006, 354.

4 (f. j.), Márai Sándor megírja az „Egy polgár vallomásai” harmadik kötetét, Magyar Nemzet, 1945. május
13., 4.

45
Egy
Ez volt a híd. Itt mentél teleholdkor.
– Félúton a konflis lefékezett –
Clark Ádám építette s a reformkor.
Sirályok lengtek ívei felett
A korláton sok öngyilkos hajolt át
Vízben hever most öngyilkos, s a korlát
Az Alagúton hűs szél szalad át
Tapogatja a halottak haját.

Kettő
Vigyázz, itt vérbe lépsz, ez itt a sáros
Bástya, a hullák még az égre néznek
A melyből füstjel üzen fel az égnek
[…]

Azon persze nem érdemes meglepődnünk, hogy Horváth nem elégedett a

fenti passzusokkal, azon viszont annál inkább, hogy látszólag nem vesz tudomást
az ugyanitt közölt negyedik versről, amely mintegy utólagos magyarázatot ad
az előző darabok naturalisztikus városleírására, és amely – persze egy kevésbé
elutasító közeg számára – akár harcos írói hitvallásként is értelmezhető lehetett
volna:

Négy
Ne csittulj, szív! Ne feledj! A bocsánat
Híg levében ne oldjad föl e vádat
Ne tűrd, hogy langy közöny és nyomorúság
A kénsavat szenteltvízzé hígítsák
Égj, mint olajtorony, őrült, szökellő
Láng, melyet nem olthat el sunyi szellő
Pattogj, szikrázz, maradj izzó parázs:
Nem-engesztelt, forró, vad jeladás.5

Márai bűnbakszerepe már ekkor eldöntött tény, amelyen a legkevésbé sem

változtathat, hogy nyilatkozatával és verseivel éppen az ellenkezőjét sugallja
mindannak, amit Horváth cikke ezeknek az írásoknak tulajdonít. Ugyanebben az
évben újabb Horváth Márton-cikk foglalkozik Máraival: az 1943/1944-es naplóról
szóló kritika a Szabad Nép 1945. december 2-i számában olvasható. Itt már az ele-

5 Márai Sándor, Versek, Magyar Nemzet 1945. május 20., 4. A Magyar Nemzetben közölt első vers
Márai ugyancsak 1945-ben kiadott Verses Könyvében a harminchármas, a második a harmincnégyes,
a harmadik a harmincötös, a negyedik pedig a harmincnyolcas számot kapja. Márai Sándor, Verses
Könyv, Révai, Budapest, 1945, 39., 40., 41., 44.

46
fántcsonttoronyba vonulás és az áldozatok iránti szolidaritás hiánya képezik az
érvelés alapját, ehhez pedig jó apropót ad az időszak, amelyben a Márai-szöveg
keletkezett:

[...] Márai új könyvének témája éppen 1943 és 1944: ezeréves történelmünk két
legsötétebb éve. Ezeken a heteken és hónapokon mutatja meg, hogy méltó tud lenni –
önmagához. Utazások emlékét és szépségét, a könyvek csendjét állítja maga és a világ
közé, amely végpusztulással fenyegette a nemzetet. Legalább ebben akar Goethéhez
hasonlítani, aki a medencében cikázó halak piros pikkelyében gyönyörködött, miköz-
ben a francia forradalom csatazaja odahallatszott Verdun felől.6

Megvan tehát a sorvezető: az elkövetkező időszak Máraival foglalkozó írásai

az elefántcsonttoronyba zárkózó, sznob értelmiségi képét festik a kommunista
lapok olvasói elé. Márai naplói – amelyek újabb bejegyzéseit a Magyar Nemzet
rendszeresen közli 1945 és 1947 között – pedig állandó támadófelületet bizto-
sítanak ehhez a bírálók számára, akik jellemzően a horváthi gondolatmenetet
variálják írásaikban. Ennek legszemléletesebb ábrázolását Hauswirth Magda adja
a Pesti Izé című vicclapban, amelyben két, egymástól viszonylag távoli naplóbeli
idézet kap közös illusztrációt.7

6 Horváth Márton, Márai naplója, Szabad Nép, 1945. december 2., 4.

7 Ki mikor boldog? Két maradéktalan idézet Márai Sándor „Napló”-jából, Pesti Izé, 1947. március 30., 5.

47
 A karikatúra gúnyosságát éppen ez a nyilvánvalóan manipulatív (egyébként
jelzett, hiszen az idézetek oldalszámai fel vannak tüntetve) eljárás, az eltérő témá-
jú bejegyzések azonos kompozícióban való megjelenítése adja. A karikatúra pon-
tosan jellemzi azt a törekvést, amely nem annyira Márai művészi, mint inkább
emberi hitelének megkérdőjelezését célozza. Erre is találunk példát már Horváth
kritikájában:

[…] ha ismerjük 1943-ból a Mesternek azokat az írásait, amelyeket nem íróasztala

rejtekfiókja számára, hanem a Pesti Hírlap százezres példányaiba írt, akkor mind a
távolságtartás, mind az írói előkelőség kevésbé meggyőzővé válik. Vigyázzunk, hogy
minden golyó az ellenség szívébe találjon! – Így üvöltött egy vasárnapi Pesti Hírlap
cikkében, hogy a Magyarság is megirigyelhette volna.8

Az idézet pontatlan, és – ahogy a Márai-cikket felkutató Nyerges András egy

írásában rámutat9 – az 1943-as datálás sem állja meg a helyét, hiszen a citált
mondat egy évvel korábban, 1942-ben jelent meg. Horváth nem említi meg a
szöveg kontextusát sem: Márai Az eltévedt golyó című jegyzete egy rákospalotai
elmebeteg lövöldöző esete kapcsán íródott, akit ugyan ártalmatlanítottak a kiér-
kező hatóságok, de a tűzharc során egy eltévedt golyó az egyik próbarendőrrel is
végzett. Nem a háború adja tehát a cikk kiindulópontját, Horváth azonban nem
csúsztat azt illetően, hogy Márai gondolatmenete – meglehetősen erőszakolt és
szerencsétlen módon – igencsak kiszélesedik, és a cikk végére a veszélyben lévő
nemzet nevében biztat a harcban való helytállásra. A szöveget záró, inkriminált
mondat valójában így hangzik: „Legyen az katonai, gazdasági vagy szellemi
muníció: a fegyver ez időkben egyetlen célpontra célozhat csak, a közös ellenség szí-
vébe.”10 Horváth tehát fogást találhatna Márain, a későbbiekben mégsem az író
1944. március 19. előtti, valóban nem makulátlan Pesti Hírlap-beli publicisztikai
ténykedése határozza meg a róla sugallt képet. Sokkal nagyobb hangsúly esik
passzivitására, a közéletből való önkéntes kivonulására a német megszállást
követően. Rónai Mihály András például egy 1947-es, Márai nagy vitát kiváltó
Eupalinos című írására11 reagáló cikkében személyes emlékeit idézi fel ennek
érzékeltetésére:

8 Horváth, Márai naplója.

9 Nyerges András, Kihez mi méltatlan? = Uő., Színünk és viszályunk. Írások magyar írókról, Kronosz,
Pécs, 2016, 315.
10 Márai Sándor, Az eltévedt golyó, Pesti Hírlap 1942. február 15., 5. Márai egyébként utal Horváth
kritikájára a naplójában, de tagadja a kérdéses mondat létezését: „A kommunista lapok hevesen támadják
a »Napló«-t és személyemet. E bírálati jelmezbe öltöztetett támadások hangszerelése, frazeológiája kísértetiesen
azonos a fasiszta támadásokkal, melyek ma egy éve s azelőtt illették minden könyvem. […] De egyik magyar
kommunista támadó tovább megy, mint a fasiszták: »idéz« olyan – háborús uszítás-jellegű – mondatot vala-
milyen állítólagos cikkemből, melyet soha nem írtam le! Mindez könnyen cáfolható lenne: de miért és minek?”
Márai, A teljes Napló. 1945, 353.
11 Márai Sándor, Eupalinos vagy az újjáépítés, Magyar Nemzet, 1947. július 20., 5.

48
 [...] Eszembe jut az a szerkesztőségi este, amikor két ifjú kartársam búsan futott be
a városból a hírhedt törvény ellen tiltakozó manifesztummal, melyre aláírásokat gyűj-
töttek: Bartók aláírta, Kodály aláírta – Márai nem írta alá. Eszembe jut a keserves
éjszaka, amikor a „századkörletben” egy költőtársammal arra gondoltunk, hogy sza-
badlábon lévő, koszorús írótársaink tán szót ejthetnének értünk, s amikor erre másnap
kiszöktem a körletből s meglátogattam Márai Sándort. A koszorús írótárs megértően
fogadott: megindító hangon ecsetelte, hogy illetékes helyen mennyire nincs foganatja
a szavának, ellenben – mindenesetre – felajánlott némi pénzt. […]
Mindebből azonban – úgy gondolom – kiviláglik, hogy Márai Sándor fasisztá-
nak nem volt ugyan fasiszta (ettől már csak ízlése is megóvta, valamint az a pontos
érzéke, mely a német megszálláskor a katharzisig is eljutni látszott, írói minőségében
egy bátor gesztussal szinte osztentatíve némulván el): ám kiviláglik az is, hogy nem
morális ihletű vezére, csupán megbízható íródeákja és hűséges kifejezője volt annak a
polgári középosztálynak, melynek véréből szakadt és lelkéből lelkedzett.12

Az utolsó mondat rávilágít egy újabb, a korabeli cikkekben Máraival szemben

gyakran felhozott vádra, mégpedig a „polgári középosztály” múltbeli bűneihez
való asszisztálásra. Az író személyén keresztül valójában maga a „polgárság”
fogalma, és a fogalomhoz társított kultúra, gondolkodásmód, életforma kerül
a támadások középpontjába. A Lukács György által megalapozott korabeli
realizmusfogalom, a kollektív bűnösség elve és a polgársággal kapcsolatos pro-
pagandaszólamok sajátos összekapcsolását figyelhetjük itt meg: Márait, mint
minden magyar alkotót, elsősorban az osztálykorlátai határozzák meg, így nem
tehet mást, mint hogy osztályának „hűséges kifejezője” legyen. (Ez a gúzsba
kötöttség – amely bizonyos tekintetben áldozatszerepbe is helyezi az írót – egyéb-
ként szintén gyakran előkerül a cikkekben: „Márai – most is Márai s ezen nincsen
csodálni való” – írja Horváth Márton;13 „Igen, az egész világon úr írt s ezért éppen
úgy nem hibáztathatjuk az írókat, mint ahogyan nem haragudhatunk a gombákra,
hogy egy gombatenyésztő-telepről kikerülve gombákká lettek” – érvel Úr ír című
cikkében Pálóczi Horváth György.14) A „polgári középosztály” hatalomból való
diszkreditálása azonban a hivatalos kommunikáció szerint egyenértékű annak
teljes megszűnésével, vagyis a Márai által megszólítani és „képviselni” kívánt
osztály immár nem, vagy csak a múlt káros maradványaként létezik. Nagypál
István ekképp foglalja mindezt össze az 1943/1944-es naplóról értekezve – azzal
a kiegészítéssel, hogy szerinte polgárságról nemhogy a jelenben, de a múltban
sem beszélhetünk:

[Márai] Egy nemlétező magyar társadalmi réteg, a művelt, hagyományőrző patrí-

cius polgárság képviselőjeként lép fel; az általa kívánatosnak hitt patrícius életforma
azonban legföllebb egyénekben vagy kicsiny csoportokban volt meg Magyarországon

12 Rónai Mihály András, Márai vagy az allegória, Politika, 1947. július 26., 2.
13 Horváth, Márai naplója.
14 Pálóczi Horváth György, Úr ír. Jegyzetek Márairól és a mai magyar irodalomról, Forum, 1947/8., 609.
(Kiemelés az eredetiben.)

49
s ezek is fokozatosan felszívódtak a középosztályba vagy az uralkodóosztályokba.
Csupán Márai illúziójában volt tulajdonkép[p]en eleven ez a társadalmi képlet;
összetevő erőiből hiányzott a legfontosabb, ami egy társadalmi réteget osztállyá emel:
az osztálytudat. Márai hosszú külföldi tartózkodása alatt teremtette meg a magyar
nagypolgárság illúzióját s visszatérve azt kellett megtapasztalnia, hogy ez a réteg
nincsen meg, szerepe tehát nem is lehet.15

Horváth Márton A magyar demokrácia irodalmi életének mérlege című

előadásában ugyancsak a polgárság kimúlásával – sőt, sohasem létezésével –
magyarázza Márai időszerűtlenségét:

Nagypolgárság a szó nyugati értelmében kevéssé volt Magyarországon s ma alig

van, de irodalma, helyesebben írója akad. Márai nosztalgikus vágyódása a kultúrált
[!] és nyugalmas polgári élet felé utópikus jellegű s nem is a csökevényekben létező
nagypolgárságnál talált visszhangot és támogatást, hanem azokban a kispolgári és
értelmiségi rétegekben, amelyek épp oly utópikus és épp oly nosztalgikus vágyódással
fordulnak a nyomorúságos álmaikban elképzelt Nyugat felé, mint Márai.16

A „régi világ” felszámolásából tehát szükségszerűen következik annak az alap-

nak a felszámolódása, amelyről Márai korábban megszólalhatott, és amelynek az
„új világban” sem aktualitása, sem realitása nincs. A korabeli naplók bizonyos
bejegyzései arról tanúskodnak, maga Márai is hasonlóképpen gondolkodott erről
a kérdésről, vagyis a háború utáni időszak társadalmi átrendeződésében saját írói
megszólalásának fedezetnélküliségére ismert rá:

Szerepem ideje lejárt Magyarországon, a műveltség, melynek egyik munkása vol-

tam, leáldozott az osztállyal együtt, amelynek ideje lejárt, és amelyhez tartozom […]
Könyveim belehullanak az idő lomtárába, életem munkája raktárba, talán a szemét-
dombra kerül… de megsértődni nem szabad, mert talán ezzel az áldozattal tartozom,
hogy a magyar nép elinduljon egy úton, amely egy új műveltség felszabadulásához
vezet. Mert más nem tudja felszabadítani ezt a népet, csak a műveltség. Az én osztá-
lyom sokat alkotott, de ezt – a magyar nép egészének a műveltség erejével való felsza-
badítását – osztályérdekből elmulasztotta. Ezért fizetni kell. Hát fizetek.17

Figyelemre méltó, hogy Márai itt lényegében elfogadja és maga is gyakorolja

kritikusai osztályalapú érvelését. Annál is inkább lényeges momentumról van
szó, mivel éppen ez a gondolkodásmódbeli hasonulás vezet el 1948-ra az emig-
ráció szükségességének belátásáig. A naplóbejegyzéseken keresztül jól nyomon
követhető az ezzel szembeni ellenállás fokozatos gyengülése. A kommunista
lapok kritikáit eleinte – ha egyáltalán említést tesz róluk – mintha maguktól érte-
tődő, de esetleges támadásokként fogná fel, így nem igazán veszi magára őket,

15 Nagypál István, Márai Sándor: Napló (1943–1944), Társadalmi Szemle, 1946/4, 314.
16 Horváth Márton, A magyar demokrácia irodalmi életének mérlege, Csillag, 1948/3., 49.
17 Márai Sándor, A teljes Napló. 1948, Helikon, Budapest, 2008, 216.

50
és nem is tántorítják el eredeti elhatározásától, az itthon maradástól.18 A fent
idézett gondolatmenethez akkor jut el, amikor felismeri és érvényesnek fogadja
el az addig elszórtnak gondolt támadások mögött működő logikát. A felismerés
több lépésben zajlik, ilyen pillanat például Lukács György 1948-as, Forum-beli
kritikája,19 amellyel kapcsolatban az alábbi naplóbejegyzés születik: „A kom-
munisták irodalmi pápája, egy Lukács György nevű, Moszkvából hazatért esztéta,
folyóiratukban lefejez […]”.20 Ennél is lényegesebb dátum azonban 1948. március
25-e, amikor elrendelik a száznál több főt foglalkoztató vállalatok, köztük a Révai
Testvérek Irodalmi Intézet Rt., Márai kiadójának államosítását. A napló tanúsága
szerint az államosítás jelenti számára a végső érvet az ország elhagyása mellett. Itt
kell szót ejtenem a kommunista pártsajtónak a fennálló kiadói struktúrát támadó
cikksorozatáról, amellyel a jelek szerint Keszi Imrét bízta meg a Szabad Nép szer-
kesztősége, és amelyben ugyancsak Márai számít az egyik fő hivatkozási pont-
nak. Ezekről a cikkekről, amelyek piacorientált szemléletük miatt ostorozzák a
háború után (újra)indult, valóban piaci alapon működő kiadókat, összefoglalóan
elmondható, hogy elsősorban népnevelési szempontokra hivatkozva igyekeznek
előírni, mely művek szolgálják, és melyek gátolják az ország fejlődését. Az eddi-
giek fényében nem nehéz kitalálni, Márai melyik kategóriába kerül:

Hogy mi a szükséges könyv, ekörül aligha lehet vita. Művészi értékű, haladószel-
lemű, mély emberi tartalmú irodalmi alkotás, legyen a szerzője akár magyar, akár
külföldi, akár klasszikus, akár modern. Hogy mi a kártékony könyv? Az is, amely
a fentemlített követelmények ellenkezőjét mutatja, bár talán még kártékonyabb az a
könyv, amelyben a behízelgő, vonzó[,] látszólag művészi forma csapdája rejti maga
mögött a szellemi ürességet, vagy éppen a reakciós tartalmat. Nevezzük meg elsősor-
ban Márai Sándort? Társai is akadnak. Ezeknek a műveknek terjesztése körül fin�-
nyás és rosszhiszemű közönsége számára különösen a Révai kiadó tüntette ki magát
eddig.21

A Révai kiadó mellett annak „finnyás és rosszhiszemű” közönségét is kárhoz-

tató, Márai munkásságát pedig a „kártékony” irodalom kategóriájába soroló gon-
dolatmenet nem sok kétséget hagy a továbbiakat illetően. A cikk nyilvánvalóan
a kiadók államosítását előkészítő sajtókampányba illeszkedik, akárcsak Keszi két
hónappal későbbi, Klasszikusok a pincében című írása, amely egyebek mellett azzal
vádolja a Révai kiadót, hogy az pusztán alibiből adja ki Tolsztoj, Dosztojevszkij és
Zola könyveit, hogy azokkal „fedezze” Márai, Török Sándor vagy Camus művei-

18 Két példa a vizsgált időszakból: „A kommunista hivatalos lapban »kártékony« irodalomnak nyilvánítja
egy ítész életem egész munkáját. Ez őszinte szó. A nyílt beszéd mindig megnyugtat.” Uo., 68.; „A hivatalos
kommunista lap ítésze megállapítja bírálatában, hogy a »Sértődöttek« második kötete »finoman polírozott
semmi, a láthatatlan könnyedséggel terjengő, de rossz szagú levegő. Politikai és emberi színvonalánál már csak
írói színvonala alacsonyabb.« Ez tiszta beszéd, az ilyen őszinte szót mindig elégedetten olvasom.” Uo., 104.
19 Lukács György, Márai új regénye, Forum, 1948/2., 127–133.
20 Márai, A teljes Napló. 1948, 57.
21 Keszi Imre, Tervszerűséget a könyvkiadásba! Tallózás a rossz és drága magyar könyvek között, Szabad
Nép, 1948. február 29., 9.

51
nek megjelentetését.22 Kiadója megszűnésétől kezdve egyértelmű a helyzet Márai
számára: az első adandó alkalommal elhagyja Magyarországot.
Márai Sándor 1945 és 1948 közötti megítélése a kommunista sajtóban jól
példázza a propagandisztikus ellenségkép kidolgozásának – nem kizárólag a
kommunista sajtóban és nem kizárólag az előadásban vizsgált időszakban alkal-
mazott – módszertanát. Mint látható, ez az eljárás természetéből fakadóan nem
hagyja magát a tényektől zavartatni, és azt sem állíthatjuk, hogy a korabeli Márai-
képet kifejezetten ideologikus szempontok határoznák meg. Véleményem szerint
dolgozatomban felhozott példák sokkal inkább a rendszer pragmatizmusára
mutatnak rá: a kommunista pártsajtó Márai-képének elsődleges célja hol az volt,
hogy arcot társítson a „polgári középosztály” elvont fogalmához, hol pedig az,
hogy elrettentő példaként szolgáljon a „polgári világ” intézményrendszerének
– azon belül főként a megelőző korszak könyvkiadói struktúrájának – felszámo-
lásához.

22 Keszi Imre, Klasszikusok a pincében, Szabad Nép, 1948. április 18., 10.

52
Gömöri György
Ötvenhatról tizenkilencben

Még mindig 56. Nemzedékem nagy, életre szóló élménye volt az ötvenhatos
magyar forradalom. A nálam jóval fiatalabbakat (az unokakorúakat), meglehet,
bosszantja, miért emlékszik még, beszél és ír valaki arról a 12 napról, amely való-
ban „megrengette a világot”. Vagy nem is bosszantja, egyáltalán nem érdekli,
más gondjai vannak.
Engem azonban változatlanul érdekel. Még ma, 64 évvel később is ismeretlen
részletek tárulnak fel 56-ról, korábban ismeretlen, vérfagyasztó, vagy éppenség-
gel humoros részletek. Másrészt, mert egyre jobban kihal ez a nemzedék, annak
ellenére, hogy barátaim elég szívósak, vannak, akik úgy ugorják át a nyolcvana-
dik év lécét, hogy az meg se rezdül. Ugyanakkor egyre-másra hullanak a kortár-
sak, a fegyvertársak, az ismerősök. A nálam kicsit idősebbek, meg a pár évvel
fiatalabbak.
Az elmúlt hetekben két ilyen barátomat vesztettem el, vesztett el a magyar
irodalom: Konrád Györgyöt és Vekerdy Tamást. Mindkettő az irodalmon kívül
mással is foglalkozott: Konrád várostervezéssel és szociológiával, Vekerdy pedig
pedagógiával. Közülük Tamást ismertem régebben, még középiskolás korából,
kezdettől fogva értékes embernek tartottam. Ahogy már többször megírtam
(legutóbb a Vekerdy-nekrológomban), együtt kezdtük szervezni október 22-én a
másnapi „lengyelbarát” tüntetést, ami aztán a Sztálin-szobor ledöntéséhez, illet-
ve magához a forradalomhoz vezetett. Tamást nem csukták le 56 után, de évekig
nem tudta, mit kezdjen magával, a jogi kar elvégzése után nem akart ügyvéd
lenni, aztán 1959-ben belépett a Család és iskolához, lényegében elkezdte hosszan
tartó és eredményes pedagógusi pályáját.
De Konrád Gyurit is ismertem 1955 óta, amikor talán Csoóri Sándor muta-
tott be neki a hirtelen megújult irodalmi lap, az Új hang szerkesztőségében.
Utána sokáig nem láttam, de a forradalom alatt (megírta több ízben Konrád) én
léptettem be Gyurit az alakuló Nemzetőrségbe, s lettem ezáltal akkori élménye-
inek egyik vonatkozási pontja. Ő se került börtönbe 56 után, de évekig alkalmi
munkákból élt, aztán egy kiadóhoz került, sok könyvet lektorált, illetve fordított
oroszból – majd a hatvanas évek végén berobbant a magyar prózába „A látogató”
című emlékezetes regényével, aminek anyagát jórészt mint szociális gondozó
gyűjtötte össze. De a forradalmat nem felejtette el, harmadik, „A cinkos” című
regényében remek fejezetben idézte fel október 23-át, mint bahtyini „karnevált”,
illetve népünnepélyt. Ha 1848 márciusa Jókainak köszönheti hosszas fönnma-
radását a nemzeti emlékezetben, ugyanez áll Konrádra október 23-át illetően.
Lehet, hogy lesz, aki ezzel nem ért egyet, de hadd mondjam el: szerintem ezt az

53
„ünnepi” fejezetet középiskolákban kellene tanítani, függetlenül Konrád későbbi
politikai nézeteitől, illetve állásfoglalásaitól.
Budapest, 2019. október 22. Van egy szabad esténk, elmegyünk a Puskin moziba
a „Pavarotti” című filmhez. Ez a szelíd, szakállas óriás volt a huszadik század
egyik legnagyobb, legünnepeltebb énekese. Életének fontos magyar vonatko-
zása is van: hosszú éveken át Rudas Tibor, „Amerikába szakadt hazánkfia”
menedzselte, jelentősen növelve ezzel az énekes tömegsikerét. Megható, amint
pályájának csúcsán Pavarotti összefog Bonoval és más rockzenészekkel, együtt
koncerteznek, hogy még több pénzt szerezzen jótékony célra.
Kijövünk a vetítőteremből, és az előcsarnokban ismerősökbe ütközünk:
Kabdebó Lórántba és feleségébe, Dobos Mariannéba. (Velük van Száraz Miklós
György is, annak is bemutatnak). Üdvözlöm őket, és mivel éppen huszonkettedike
van, tréfásan megjegyzem, kicsit a feleségemnek is: „Ez Lóránt, aki lemaradt a
forradalomról!” (Megírta nemrég a Magyar Nemzetben, hogy éppen 23-án nem
volt Budapesten.)
Mire Lóránt, reflexszerűen:
– De október hatodikán, a Rajk-temetésen ott voltam! És emlékszem rád,
amikor az egyetemi tüntetés végén a Batthyány-mécsesnél József Attilát olvastál!
Méghozzá a „Hazám” utolsó szonettjét, kicsit módosítva: „hogy mi ne legyünk
idegen gyarmat”! (Átírás a „német”-ből.)
Feleségem meglepve hallgatja: lám, élnek még hiteles szemtanúk abból a kor-
ból. Lóri pedig tovább folytatja:
– És én mindig mondom annak a… (hogyishívják?) Kelemen Elemérnek, aki
váltig állítja, hogy nemcsak az Andrássy út 60.-nál, de ő olvasott a Batthyány-
mécsesnél is, de rosszul emlékszik, mert én láttalak, az te voltál!
Mire én: – Írd meg ezt Lóri! Már kevesen élnek a mi nemzedékünkből.
Igazítsad helyre Kelement.
Vajon megírta azóta?
Október 25-e, a fordulópont. De a napfényes, derűs huszonharmadikára követ-
kezett az esős, komor huszonötödike. Ezt a napot mindmáig fordulópontnak
tekintem a forradalom radikalizálódásában. Ugyanis az október 24-én hajnalban
Budapestre bedübörgő tankok és az azt követő lövöldözés ellenére (a szovje-
teknek nem volt általános tűzparancsuk, csak akkor lőttek, ha lőttek rájuk). Ha
éppen nem lőttek, akkor még barátkoztak is a budapestiekkel. Ezt onnan tudom,
hogy 25-én reggel az Astoria előtt megindult a velük való fraternizálás, ami meg-
lehet, éppen az egyik oka lett később a Parlament előtti vérengzésnek.
Mi történt ezen a reggelen? Fegyvertelen tüntetés kezdődött, olyan jelszavak-
kal, mint „Függetlenség, szabadság – nem vagyunk mi fasiszták!”, amit vagy
lefordítottak a szovjet tankosnak, vagy nem, de az az egyre dagadó tömeggel
együtt ment a Kossuth Lajos térre, ahonnan visszafordult. Itt a Parlament előtt
újabb tankok álltak, de a tömeg megrohamozta őket nemzetiszínű zászlókkal,
amiket betűztek a felfelé meredő ágyúcsövekbe. Míg az emberek várakoztak,
hogy Nagy Imre (aki ekkor nem volt a Parlamentben), vagy valaki más mérv-
adó ember (nem a bábnak tekintett Dobi István államelnök!) beszéljen hoz-
zájuk, rákezdtek a Himnuszra. Ekkor, írja „Rozsda ősz” című (Magvető, 1990)

54
könyvében Simonffy András, akit én ebben az ügyben a leghitelesebb szemta-
núnak tekintek, „gépfegyverek ropogása hangzott fel”, és valaki azt kiáltotta:
„A Földművelésügyi Minisztérium tetejéről lőnek!” A következő, vagyis szá-
zadik oldalon pedig Simonffy egy orosz kiskatonát lát, aki a tömeg közepéből
davajgitárral lövi azokat, akik a tömegre lőnek, vagyis fölfelé lő.
Kik lőttek és miért? Egy későbbi újságíró-történész, Kő András a Rubicon című
folyóiratban igyekszik cáfolni a közhiedelmet, hogy föntről lőttek a tömegre.
Ő azt állítja, „a legtöbb halott szovjet páncélos és aknavető tűz áldozata lett”.
Ez azért lehetséges, mert a teret az Akadémia utca (Pártközpont) felől is védte
egy szovjet alakulat, amelyik azt hitte, a felkelők támadják. Kő idézi a szovjet
államvédelmis Szerovot, aki korábban tűzparancsot vezényelt (szerintem csak
arra az esetre, ha megtámadnák a Parlamentet vagy az Akadémia utcát). Miután a
tüzelés elkezdődött, ebbe egész biztosan bekapcsolódtak a teret biztosító szovjet
páncélkocsik és talán a környező utcákban lévő tankok is. De nem ők kezdték
a lövöldözést! Hanem – és ezt eddig még senki sem cáfolta meg hitelesen – az
ÁVH, illetve a Partizánszövetség egy különleges, a Parlament védelmére fölfegy-
verzett csoportja, akiket megrémített a tömeg fraternizálása a szovjetekkel, és az
a lehetőség, hogy végül behatolnak az orosz őrség alatt álló épületbe.
Ami persze a közhiedelmet illeti, az sem egészen szavahihető. Simonffy
például megkérdez egy mentőorvost a téren, hányan haltak meg, és az a
halottak számát 350-re becsüli. A valós szám 70-80 halott körül lehet, két-
háromszáz sebesülttel, akik közül persze még halhattak meg többen a kórház-
ban a súlyosabban sebesültek közül. Mindenképpen a polgári lakosság tömeges
lemészárlása történt, ami után (mivel szinte minden szemtanú államvédelmi
provokációt gyanított) elkezdődött az ávósok levadászása, és az a gyanúm, ha
ez nem történik meg, talán elmaradt volna a Köztársaság téri pártház ostroma,
az azt követő borzalmas lincselésekkel együtt. Utóbbit (függetlenül attól, hogy
milyen indulati tényezők játszottak közre benne) a mai napig a forradalom
egyik szégyenfoltjának tekintem.
De magáról a Parlament előtt történtekről is olvastam nemrég valami újat
Csörsz István kitűnő, objektív hangú könyvében, a Viharjelzésben. Ez az 1989-ben
készült, de csak 2014-ben, a Napkútnál kiadott könyv riportokat, beszélgeté-
seket tartalmaz ötvenhatos magyar katonatisztekkel és katonákkal, köztük egy
hosszabb rész Solymosi János tábornok (akkor még csak alezredes) rendkívül
érdekes emlékezéseit rögzíti. A könyv 115–117. oldalán pedig egy C. Lajos nevű
ember mondja el Kossuth téri élményeit. Ő fiatalabb húgával és unokahúgával
együtt ment ki a Parlamenthez, beszámol a fraternizálásról. Amint megindul a
sortűz, C. Lajos és a lányok leugrálnak a szovjet tank tetejéről és az alatt keresnek
menedéket – a tank páncélzatáról ugyanis lepattogzanak a lövedékek. Mások is
ezt teszik, C. Lajos szerint: „Tizenheten (!) voltunk a tank alatt, megszámoltam.”
Utána mindnyájuknak sikerül berohanniuk az Országház tízes kapuján át az
épületbe, ahol egy orosz őrnagy fogadja őket: megmenekültek, utána hazame-
hetnek. A történet hajmeresztő, de jelzi azt az iszonyatos rémületet és zűrzavart,
amit akkor sokan átéltek a téren. Legtöbbet az oroszok lőttek, mégis volt, aki
nekik (egy életet védő tankjuknak) köszönhetően maradt életben.

55
 Nagy Imre szerepe. Újabban, ha Nagy Imréről esik szó, a hivatalos álláspont
legalábbis kétértelmű. Pár éve még az is elhangzott egy magánszorgalmú kor-
mánypárti hölgy szájából, hogy neki „nem hőse Nagy Imre”. (Hogy ki a hőse,
nem mondta meg). Nekem, aki elég jól ismerem a forradalom történetét, igenis
hősöm, és ezen már semmilyen propagandaszöveg nem változtat.
Október huszonharmadika váratlanul érte Nagy Imrét. Nem tudta elképzelni
az egyetemisták kezdeményezését, az „alulról jövő” feszítést, majd robbanást.
Az 53-as miniszterelnök fokozatos, lassú demokratizálódásra számított, olyanra,
amiben neki is lehet a Párt által jóváhagyott szerepe. Rákosit korábban menesz-
tették, őt is visszavették a pártba, hamarosan minden jóra fordulhat. Ezért nem
találta meg a hangot a Parlamentnél 23-án (Petri György egyik legjobb verse rög-
zíti ezt a percet), hiszen a tömeg már régen nem „elvtársakból” állt. Utána, bár
kinevezték miniszterelnöknek, pár napig a Pártközpont foglya volt, elszigetelték
az eseményektől, lényegében túszul ejtették Gerőék. Mihelyt tájékozódott arról,
mi történik az utcán, kik és mit követelnek a felkelők, javított korábbi álláspont-
ján: letiltatta a Katonai Bizottság tervét a Corvin köziek fegyveres megsemmisíté-
sére, majd fegyverszünetet hirdetett.
Más szóval kulcsszerepe volt a forradalom megmentésében. Csörsz István
könyvében erről is vall Solymosi alezredes, a piliscsabai páncélosok parancsnoka:
Nagy Imre azonnali lemondással fenyegette meg a pártvezetést, ha megtámad-
nák a Corvint. Lehetetlen volt nélküle akár egy napra stabilizálni a helyzetet.
Nélküle a corvinisták és a többi felkelő csoportok a poznani munkások sorsá-
ra jutottak volna. Vele viszont és az ő parancsait teljesítő Maléterrel és Király
Bélával nemcsak a fegyverszünetet sikerült megkötni, de meg lehetett alakítani
a Nemzetőrséget is, amelyik fenn tudta volna tartani a rendet a szovjet csapatok
ideiglenes visszavonása után is, és megakadályozta volna a népítéleteket, illetve
a Köztársaság térhez hasonló véres incidenseket.
Ugyanakkor – ez kiderül egy másik, roppant érdekes új könyvből, ami Csalog
Zsolt beszélgetéseit tartalmazza Heltai Györggyel (Hogyan kell forradalmat csinál-
ni? Magvető) – Nagy Imrének határozott koncepciója volt a magyar bel- és külpo-
litikáról: osztrák típusú semlegességben reménykedett. Lehet, hogy ez 1955-ben
reálisnak látszott, de szerintem 1956 októberére már teljesen irreális volt. Pár
hónappal korábban még Jugoszlávia látszott politikai mintának, megoldási lehe-
tőségnek, de ez a forradalom alatti többpártrendszer feléledése miatt már füstbe
ment. Ha Nagy Imre képes lett volna „finn” megoldást javasolni: vagyis nem
ragaszkodni ahhoz, hogy az összes szovjet csapatot kivonják Magyarországról,
egy szimbolikus katonai jelenlétet megtartva valahol Kelet-Magyarországon-
ennek talán lett volna valami esélye. De ezt is nehéz lett volna „eladni” a
felkorbácsolt magyar közvéleménynek. És közbejött Szuez, meg Eisenhower
nyilatkozata, hogy az amerikaiaknak eszük ágában sincs beavatkozni – ez elég
volt a szovjet Politbürónak ahhoz, hogy a tábornokok „megoldását” válassza.
Hruscsovnak ezután már csak egy dolga maradt: megkapni a beavatkozáshoz
Tito beleegyezését.
Ami ezután következik, az a jugoszláv politika teljes kudarca, aminek a többi
között áldozatul esett maga Nagy Imre is. Tito megrémül attól, hogy a magyar

56
kommunistáknak osztozniuk kell a hatalomban más pártokkal, főként emiatt
beleegyezik a második szovjet intervencióba, másrészt viszont próbálja garan-
tálni Nagy Imréék biztonságát. Utóbbi nem csak Hruscsov félelmei miatt nem
sikerülhet („nem hagyhatjuk, hogy Egyiptom után az imperialisták megszerezzék
Magyarországot is!”), de a Kádár–Münnich-kormányzat legitimációs problémái
miatt sem. Más szóval ebben a helyzetben egyáltalán nem lehet bízni abban, hogy
Kádár János betartja a szavát, illetve hogy a szovjet vezetés bármilyen politikai
kompromisszumba belemenjen. A Nagy Imre-csoport elrablása és Romániába
deportálása politikai gengszterizmus, de ideológiailag mindez megmagyarázható.
Más kérdés, hogy macbethi döntése után Kádárban életre szóló bűntudat
maradt. A sztálinizmusra emlékeztető politikai gyilkosságok árán tudta csak
megszilárdítani rendszerét. Jókor halt meg – Nagy Imre rehabilitálása és újra-
temetése napján. Száz év múlva, meglehet, úgy fognak rá emlékezni, mint 1956
egyik tragikus hősére, és végső soron áldozatára, akit nem a hübrisz, hanem a
kettős félelem mozgatott: saját múltja és jövője miatt.
De még pár szó a jugoszláv politikáról. 1956–1957-ben Jugoszláviában a független­
ség ügye ütközött a kommunisták hatalmi monopóliumával, és ebből az utóbbi
került ki győztesen. Ha Tito reménykedett is Kádárban, hogy majd uralomra
kerülése után ő is „jugoszláv”, vagyis magát a szovjeteknek nem alárende-
lő politikát folytat, súlyosan tévedett. A hírhedt „pulai beszéddel”, amiben a
jugoszláv pártvezér igazolta a szovjet fegyveres beavatkozást Magyarországon,
lényegében kiadta kezéből a „függetlenségi” kártyát – ezek után hiába próbálta
megmenteni azokat, akiket korábban Magyarországon támogatott, Nagy Imrét és
„revizionista” társait. Alulírott olvasta az 1958-as magyar–jugoszláv tárgyalások
jegyzőkönyvét, amiben Kádárék azzal vádolják a jugoszlávokat, hogy korábban
„beavatkoztak a magyar belpolitikába” (a szovjetek nem ezt tették folyamato-
san?) és hogy hagyjanak fel ezzel, mivel ők, mármint a magyarok, sem támogat-
ták Milovan Gyilaszt, akit először csak kizártak a jugoszláv kommunista pártból,
majd később letartóztattak és elítéltek. Igen, de Gyilasz ügyében igazán súlyos
ítélet föl sem merült, megúszta három évvel, viszont mit lehetett elvárni az egy-
szer már elnapolt, de 1958 áprilisában újra elővett Nagy Imre-pertől, amiben áru-
lással vádolták a volt miniszterelnököt? Az említett jegyzőkönyv utolsó mondata:
„Tito elvtárs kijelentette, hogy a Nagy Imre-per a magyarok belügye.” Azt hiszem,
ezzel pecsételődött meg Nagy Imre sorsa. Mint ahogy nem maga az ötvenhatos
szovjet katonai beavatkozás, mint az utána következő, a magyar történelemben
példátlan megtorlás volt az, ami rányomta, rásütötte bélyegét a konszolidált és
később egyre ellentmondásosabb és ingatagabb Kádár-rendszerre.

57
Kabdebó Lóránt
A létezés megelőzöttsége
(József Attila és Gaál József találkozása a teremtett világban)

Sorsszerű találkozás? Egy könyvbemutatóra szóló meghívó jelezte, hogy

az általam nagyra tartott festőművész, Gaál József ecsetrajzai alapján készült
nyomataival ékesítve megjelent József Attila legendás Szabad-ötletek jegyzéke két
ülésben című műve 300 példányban az Arcus Kiadó gondozásában, a könyvet
pedig egyik legalaposabb József Attila-szakértőnk, a pszichológiában is szakma-
béli Bókay Antal, egykori pécsi kollégám mutatja be. És a helyszínen megismer-
kedhettem Dömény Csabával, magának a műalkotássá nemesedő könyvnek a
tervezőjével. Elmentem ugyanis a bemutatóra, ahol mindent megtudtam a könyv
keletkezéséről, mindent, ami kétségbe ejthetett, mert rájöttem, hogy ez a csodála-
tos műalkotás valójában az ismeretlenség, a bizonytalanság, a feloldhatatlanság
homályában kavargott mindaddig, amíg ebben a könyvben össze nem állhatott
egy teljes műalkotássá.
József Attila csodája ugyanis a leghitelesebb sajtó alá rendező, Stoll Béla kriti-
kai szerkesztésében évtizedekkel ezelőtt már megjelent, sőt olvasható a Magyar
Elektronikus Könyvtár (MEK) digitalizált internetes változatában is. Mindent
tudunk róla, sőt keletkezéséről is, csak létrejöttének a pontosan dokumentálható
körülményeit meghaladó valódi alkotói szándékát nem ismerjük. Lényegében
azt, hogy csak valamilyen pszichiátriai lelet lenne, vagy – mint kutatói sejteni
vélik – valóságos műalkotás. Magyarázat helyett – magyarázgatjuk. Ahány tanul-
mány, annyi változat, amely egyben a többi magyarázat határozott cáfolata is.
Egy hiteles József Attila-szöveg, amely valaha, a születésem évében, percre pon-
tosan ismert időben keletkezett, de még a szakemberek sem tudják egyértelműen
értelmezni létrejötte szellemi okát, belső ihletettségét.
A „két ülésben” érvényes ugyan József Attilára, de furcsa módon a nyoma-
tok ecsetrajzolójára, alkotójára is. Ugyanis ez a könyv már majdnem megjelent
néhány évvel korábban, csak szerzői jogi okok miatt késett mostanáig. Utóbb
újra neki kellett lendülnie mesterének, és az évtizedes kihagyás szinte tükörképét
teremtette meg a képzőművész alkotásának, amelyet a könyv kialakítója, művész
szerkesztője szerencsésen ki is használhatott.
Bizonytalanság gyűlt bizonytalanságra, amely végül ebben az alakzatban
egységes műalkotásként mutat fel számunkra egy megszerkesztett-megterem-
tett alkotást. Amelyről a könyv alkotói külön-külön is, és együttesen úgyszintén
elmondhatják a Biblia Teremtőjének minősítő mértékével: ut videt quod esse

58
bonum. És mi, akik ott voltunk a teltházas bemutatón, ugyanezt érezhettük. Sőt,
a vonatját lekéső, az est végére mégis beérkező versmondó legendája a József
Attila-i alkotásnak, Jordán Tamás szintén ugyanezt suttoghatta el a számunkra.
A sok bizonytalanság összeállt egyfajta biztosság tudatává.
Bennem legalábbis.
Azóta hordozom magammal és magamban, lapozgatom, olvasom össze, való-
ságosan, meg képzeletben is. És egyben megbizonyosodom közben: József Attila
tudatosan alakítja az üres füzetet beleírott könyvvé. Minden szókapcsolással
valamilyen lényegi kapcsolatra tapint rá. Nem az Eszmélet módszerének kinyi-
latkoztató-törvényt mondó tudatosságával, hanem a kérdésfeltevő válaszvárásá-
val. Tudja, mit akarna megtudni. Önmagáról és a létező világról. Az egymásba
grammatikailag kapcsolódó tények, megtörtént esetek és utólag elképzelt jele-
netek úgy szövődnek egymásba, miként azt valaha Szent Ágoston a számunkra
létezőre teremtett világ és Teremtője egymásba fonódásáról képzelte, és ezt
előadóművész barátja számára a fiatal Szabó Lőrinc magyar szövegbe öltöztette.
És ahol játékosan mintha csak a szavak hangalakjának egymást kiváltó hatására
hagyatkozik, ott is ráismerni vélhet a létezés véletlenjeinek sajátos összefüggése-
ire. Miként kortársa, Weöres Sándor. Költőtársa verseit ismerhette József Attila,
bárha költészete kiteljesedését már nem érte meg. Az augustinusi szöveget eset-
leg hallhatta Ascher Oszkár előadásában, de nem valószínű, Szabó Lőrinc kézzel
írott fordítását láthatta volna, de akkor már a fordítónak sem volt a szöveg a
tulajdonában, hogy megmutathatta volna, és az 1940-es rádió-előadását, melyben
mindezt továbbszövi, öntudatosítja meg már nem érte meg. Magam is csak a
Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) kézirattárában ismertem meg, évtizedekkel beke-
rülése után, addig csak ott lapult az autográf tisztázat és fogalmazványa, beleköt-
ve a Te meg a világ kötet egyik példányába, mint „részben hamis, egészében igaz
Szent-Ágoston-szöveg” „1925. szept. 15.” dátummal „a Confessiones I–IV.-alapján
fogalmazva”, V. 3802 jelzet alatt. „Nagy vagy, Uram, és nagy a te dicséreted; és
nem tudom, mi néven hívjalak, mikor magamba hívlak. S hová jöhetne belém az
isten, aki az eget és földet teremtette? Hová hívjalak magamba, mikor benned
vagyok? Hová mehetnék, elhagyva eget és földet, hogy kivűlről jőjjön belém az
isten, aki így szólt: betöltöm az eget és földet? […] De befogad téged a föld s az
ég, mert te betöltöd őket? Vagy betöltöd, és túlcsordúlsz rajtuk, mert nem bírnak
befogadni? S hova ömlik ami megmarad belőled, ha már túlcsordúlt veled az
ég s a föld? Vagy nincs szükséged semmire, hogy összetartson, te, aki mindent
összetartasz, mert mindent, amit te töltesz meg, összetartva töltesz meg? Nem az
edény, lelkeddel súlyosult sok edény, építi föl roppant vázaidat, mert széttörik a
váza, törik az edény s te nem ömölsz ki belőle. S mert téged, Egész, semmi se bír
befogadni egészen, részben fogad be minden, s minden ugyanabban a részben?
Vagy egyik az egyiket, a nagyobb nagyobbat s kisebbet a kisebb? Van részed,
amelyik nagyobb, kisebb is van az egészben? Vagy mindenütt egész vagy és
semmi se fogad be egészen?”
De a csúcsok beszélgetnek egymással! Babits Az európai irodalom történetéből
is tudjuk. És tegyem hozzá: Hol találkozhattak? Talán születésük előtt! Az idő
kezdete előtt?

59
 Mindezzel pedig az Eszmélet – szerintem József Attila magára vállalt mesteré-
nek – Szabó Lőrincnek, a Te meg a világ kötet személyiséglátomásában kialakított,
világot szemlélő módszerét feszülten átvevő, és vele egyben szembehelyezkedő
módszerén még tovább is lépett. A törvénymondó módszer biztosságán felül-
emelkedő bartóki oximoron, a torz és ideális egybeszövésével a létezés értel-
mezhetőségi esélyeire rákérdező utolsó teljes verseit, az Ars poeticát, és százada
talán legnagyobb költeményét, a „Költőnk és Kora” címűt készítve elő. Minden
kérdéssel és minden ráhallgatással. A megrendelő pszichoanalitikusnak igaza
volt, amikor Vezér Erzsébet irodalomtörténész kezébe adta a kéziratot: ez tirátok
tartozik. Az író tudatossága érződik szövege mindegyik kapcsolódásán! Tudja,
mit, miért ír le. Mivel, mit kérdez. A teremtés pillanatának átélését módszerül
emelve. Mestere pedig, túlélve őt, a Tücsökzene építményében – József Attila „sza-
bad ötleteit” nem is ismerhetve – rátalál József Attila kései módszerére, beleírva
azt spirituális személyiséglátomása, Az elképzelt halál című fejezetébe. Mintha
ezzel a „szabad ötletek” szövegének a keletkezését gondolná át: „Furcsa ez. De,
hogy a Mindenség is csak egy költő Agya, úgylátszik, igaz. ––”. Elkapva mind-
ketten a létezés előtti pillanatot, amelyből – olvasóik – rátekinthetünk a létezés
narratívájára.
„Furcsa ez” – ebben az összevetésben kap számomra hangsúlyt a Szabó
Lőrinc-i minősítés. Talán ebben találom meg a „Szabad-ötletek” műfaját és
magyarázatát?
És Gaál József módszere? Tőle megkérdezhettem. Egyetlen szóval válaszolt:
feszültség. A már az ősemberben is létező feszültség. Nyomatai ebben a kötetben
számomra a méhen belüli alakulás látleleteire emlékeztetnek. Felfedezi, átéli-
átérzi, hogy az ember magzat korában is képes magába foglalni az emberlét
minden rezdülését. Eddigi pályáján az emberré válás történetét gondolta át.
A teremtett előtti pillanatból tekintve a teremtett, önmagára kérdező lény feszült-
séggel teli létezésére kérdezett rá. Az akár már az ősemberben szörnyülködő
feszültségeket átérezve. Mint egyik korábbi szövegemben mindezt már meglát-
tam. Idézzek ide most ebből!
Az idő múlásával az ember sokáig ragaszkodik ifjúsága mestereihez, a koráb-
ban megismert művekhez, alkotó személyiségekhez. Azután, ha szerencsésen
túlélheti korát, magára maradtan újra szétnéz, és újabb korok művészei között
keresi az érdeklődéséhez társítható újabb nagyokat. Így vagyok én a festőkkel-
szobrászokkal. Atyai barátaim, kortársaim egyre többen csak műveikkel elér-
hetők már itt a földön számomra. Szerencsére a felnövő újabb nemzedékek is
segítenek ebben az újabb szétnézésben. Így találtam rá a létezés csodájába révedő
művészre, Gaál Józsefre közös tanítványunk, az oly igen tehetséges és szorgal-
mas festőlány, Tóth Angelika segítségével. Csodálattal vettem birtokomba ezt az
új jelenséget, és örülök, hogy kortársa lehetek. Szinte együtt gondolkodunk. Amit
én Szabó Lőrinc poétikájának megfejtése során felfedek magamban, azt találom
az ő világviszonylatban is egyedülálló művészetének problematikájaként.
Este fejeztem be Szabó Noémi róla írott monográfiájának olvasását és a Gaál
József munkásságát bemutató könyv reprodukcióinak szemlélését. És most hajnal
van. Nem tudtam aludni. Úgy jártam, mint a gyermek, akinek jó szülei esti mese

60
gyanánt a német romantika meséskönyveiből olvasnak. Gaál József összerak egy
felizgató világot, mint a keresztény misztikusok, akik a kereszt geometriai való-
ságához társítva egyszerre érzékelték az első bűnös ember, Ádám koponyájából
kinövő kínzóeszközt, és a jóvátételként halálra gyötört Isten Fia-Embernek Fia
korpuszának mártíriummal teljes sugárzását. A könyvben reprodukált képek,
szobrok, grafikák elgondolkodtatnak: vagyunk, de miért, hogyan, honnan let-
tünk, és mivé alakulunk.
Valaha könyvet írtam a még ma sem eléggé becsült költőről, Jánosy Istvánról,
aki a háború után, majd a forradalom vérbe fojtása idején álmában átélte a szen-
vedők eltitkolt megpróbáltatásait. Ébredve leírta füzetébe, és ezekből „koholta”
verseit. Átéltem ifjúságomban Barcsay Jenő korai ikonjainak méltóságos egy-
ügyűségét és kései mozaikjainak túlvilági szenvedélyű ritmikáját. Majd Schéner
Mihály Kukulláinak maszkos bűnre kárhoztatottságát és feloldó virágálmait.
És most rátaláltam Gaál József egyedülálló világára. Olyat csinál évtizedek óta,
amelynek párját nemcsak én nem találom, de még tudós monográfusa is hiába
keresi. Akiket felsorol, nem ezt csinálják. Mit keres ő a műveiben? Az embert, a
világmindenség eme parányát úgy megmutatni, mintha őérte állna fenn ez az
egész mindenség. A teremtményt, aki várja az „Ádám, hol vagy?” kérdést, hogy
elszámoljon létezésének elhasználódásáról. Akár embrió, akár csontváz, akár
eszement boldog-boldogtalan, esetlen, együgyű, megalázott, egymást gyilkoló,
vagy éppen eközben szeretkező. Történelme nem a könyvekben megírt világtör-
ténet, hanem az ember ősi és örök küzdelme önmaga értelmezésére. Aki létével
kitölti a teret, és betölti az emberélet idejét. Gaál József művei a wagneri értelem-
ben térré vált idő megformálásai.
Egyik kiállításán leültem, és a kifacsart, kétségbeesett, realizmuson túli arc-
képeit addig néztem, amíg vissza nem alakultak harmonikus, beszédképes,
gyönyörű emberekké. Ifjúkoromban ezzel a nézési technikával mozdítottam
meg Barcsay látszólag mozdulatlan ikonjait. Most elbeszélgettem Gaál József
embereivel. Úgy, ahogy őbenne élhetnek. Bármennyire az Éden száműzöttei is
ezek az emberek, bármiként kificamodottak, mikorra közénk érkeznek, kezükbe
is foghatják a mártírpálmát. Szörnyek? Ha visszaborzadok sorsuk szenvedésétől.
Sérültek? Szenvedik a létezésüket, és ezzel részesei lesznek a megváltás esélyé-
nek. Bűnösök? Valószínűleg, de bármelyikük egy ujjmozdulattal visszahívható
emberséges létébe, mint valaha a vámos Máté (miként Caravaggio rádöbben
Rómában a francia Szent Lajos király templomban oltáron szereplő triptichon-
jában).
Minden ember önmaga pokla – mondta egy filozófus. Ha nem tud áthango-
lódni a teremtésével adódó szerepére – teszi hozzá Gaál József. Erre az esélyre
sóvárognak képeinek és szobrainak epekedő lényei. Mint a csúf békában élő szép
királyfi, a mesebeli megváltó csókra várnak: arra, hogy a nézők-olvasók jöjjenek,
figyeljék sokáig őket. Kísérve őket megváltottságuk öntudatához.
Milyen jó, hogy találtatott egy érzékeny alkotó, aki érthetően elmagyarázza
ennek a világnak nemcsak művészi értékét, de spirituális kisugárzását is. Érthető
nyelven segíti a tájékozódást benne. És okos volt a könyv kiadója, hogy figye-
lemmel volt más tájak érdeklődőire is: a monográfia szövegét angolul is elismétli

61
a könyvben. És legokosabb azért, mert oly sok reprodukcióval közvetlenül is
beléptet ebbe a különlegesen felkavaró világba. (Az önmagával viaskodó ember. Gaál
József művészete. Szabó Noémi monográfiája. T-ART Alapítvány, Budapest, 2010)
Azóta rátalált József Attilának talányos szövegére. Az emberi létezés megelő-
zöttségét éli át. Mi lehetett addig, az Isten gondolatában, amíg eljutott az embe-
rig. Az evolúció megálmodását éli át Gaál József eddigi művészetében. Mindent,
ami a mai létezésünkig elvezet.
Most, ezekben a képekből alakuló nyomatokban az egyes ember magzati
létét éli meg. Annak minden pre-emberi, mégis teljes emberi érzelmi és létezési
állapotával. Így jut el az ember létezése megelőzöttségének feltérképezéséig.
Felelősségünk vállalásáig a létezésben. József Attila narratív tájékozódását ihle-
tőként fogadva, segít megteremteni befogadásunk számára a felelősség könyvét.
Így lett, ezáltal ez a könyv – alkotás. A létezés elemzését felvállaló huszadik
századi gondolkozás, a torzat oximoronban ellenpontozó ideális – korábbi
szembesültségét felváltó – összeszövése. A teremtés kísérletező evolúciójának
a teremtőjével egyszerre eleve elrendelt, és mégis a szabad akarattal narrációt
vállaló létezési formája.
Olvasom a huszadik századi személyiségi létezést tudatosító, mondássá libbe-
nő, a teremtettségbe beleoldódó szöveget, és nézem az első látásra csúfnak látszó
nyomatokat. Csúf? Próbáld ezt annak az ifjú párnak mondani, aki büszkén hozza
magával leendő gyermeke magzati képét! Próbáld ezt szemébe mondani az alko-
tására büszke mesternek képét véleményezni! Et libera nos a malo – könyörgi,
és a gonosz támadásaként fogadná szavaidat. A legszebb! Aki belőlünk lesz, és
máris bennünk éli az evolúció feszültségeit, percenként változó irányban tovább
haladó esélyeit. Bennünk a csoda, és a csoda bízik bennünk, hogy tudjuk, miként
illesszük a létezésbe. Csakis a legjobb. És ha mégsem? Akkor majd korrigálódik a
következő pillanatban. Jó ez így? Bonum esse? Csakis az lehet. Mert csakis szép
és jó lehet. Biztos? Dávid levágja a legyőzött ellenségek fejét. De boldogan táncol
a győzelem pillanatában. Kell lenni bennünk bonum esse. Még ha félelemmel tölt
is el a látványa. Akarni kell a szépet, nemcsak a teremtőnek, de a teremtettnek is.
Miként ezt abban a két „ülésben” József Attila kihallhatta létezéséből, az agyából
kiszikráztatott, látszólag szörnyű szövegébe.
Mesterétől ezt tanulhatta? „Hogy rettenetes, elhiszem, / de így igaz. – és én majd
elvégzem magamban, / hogy zsarnokságom megbocsásd.” – „Szökünk is, lelkem, nyílik a
zár, / az értelem szökik, / de magára festi gondosan / a látszat rácsait. // Bent egy, ami
kint ezer darab! / Hol járt, ki látta a halat, / hogyha a háló megmaradt / sértetlenűl?”
Ezt tanulja pár évvel idősebb mesterétől (Szabó Lőrinc: Semmiért Egészen, Az
Egy álmai). És már ő fogalmazza önmaga számára: „[n]em volna szép, ha égre
kelne az éji folyó csillaga.” Mindent a maga helyén kell értelmezni. Minden tükör-
kép más szerepet tölt be. Minden csakis önmaga, és nemcsak része, hanem
maga is a világ egésze. Ez a magzati létmód. Borzong, fél előre a leendők-
től, és gyönyörködik a létezés teljes fényességében. Lehet ez? Olvasd a kései
József Attilát! Hallgassad Bartókot, és figyeld Barcsay részleteit. A részleteket?
A magzati teljességet, az anatómiában rejtőzködő egészet, amely egyszerre a
létező alakuló parány, és máris a teremtő szándék csodája.

62
 Hogyan látja ezt egybe utóbb Juhász Ferenc? A magzatban átélve a csecse-
mőlét fájdalmat okozó voltát, és a belőle kinövő szenvedéstömeget, és ellenében
mégis a gyönyörvágyat, a születés-akaratot, a létbe helyezkedő ember-valóságot.
A készülőt és a készültet.

És én már ugy érzem magam,

mint anya, a boldogtalan,
hisz szülni régen joga van:
magzatának már foga van!

De nem jön meg a fájdalom

és fuldoklik és nyög nagyon,
s benne szakállt eresztve nő
homlokáig a csecsemő.

És hogyan tündöklik Botticelli Vénusz születése. Vagy: „Oszlik lelkemnek barna

gyásza: Nagy, fehér fényben jön az Isten”. A Tábor-hegy áll így össze, a prófétákkal
megbeszélt Golgota. A Megváltás? A Transfiguratio (a sajátosan eltalált fényjáték-
kal kiemelt Raffaello-csoda a Vatikánban).
Mindez benne éget Gaál József József Attila Passiót átélő magzati feszültsége-
iben. A feszültségben, ami összetartja a teremtett létezést. Amit meg kell élnünk.
Szenvedve és gyönyörködve. A torz és ideális oximoronjában.

(Gaál József – József Attila: Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben, tervezte Dömény
Csaba, Arcus Kiadó, Budapest, 2019, a kőnyomatok a NALORS Grafikai
Műhelyben, Szász Gábor litográfusmester segítő közreműködésével készültek
Vácott.)

63
Fogarasi György
Az amerikai íróasztal
Törvény és mobilitás Kafka Amerika-regényében

Franz Kafka 1912–14-ben íródott legkorábbi, töredékben maradt regénye, amelynek az

író barátja és posztumusz kiadója, Max Brod az 1927-es első megjelentetéskor az Amerika
címet adta, de amelyet maga Kafka inkább Der Verschollene (magyar fordításban Az elkalló-
dott fiú) néven emlegetett, úgy tűnik, jobbára a Kafka-recepció margóján rekedt. Már maga
Brod „jelentéktelennek” nevezte, egy nemrégiben publikált áttekintő tanulmány szerint
pedig a regénytöredék még mindig a Kafka-kutatás „mostohagyerekének” számít,1 talán
mert hiányzik belőle a képzeleti gazdagság és spekulatív szellem, elmarad a metafizikai-
lag túlszárnyalhatatlannak tűnő érettebb művektől, A per (Der Prozess) vagy A kastély (Das
Schloss) kifinomultságától, és egyáltalán, mert túlontúl realisztikus. Kafka Amerika-regényét
sokan azért tartják zavaróan realisztikusnak, mert nem eléggé az. Az értelmezők gyakran
érzik szükségét annak, hogy Kafka védelmére keljenek a megannyi történelmi vagy földrajzi
pontatlanság miatt, felhívva a figyelmet a nyilvánvaló tényre, miszerint Kafka sosem járt az
Egyesült Államokban, így minden tudását kétséges forrásokból merítette, elfogult és túlzó
útirajzokból,2 vagy a modern élet különféle irodalmi ábrázolásaiból, melyek közül feltehető-
en Charles Dickens művei voltak rá legnagyobb hatással. A kritikusok sietnek megjegyezni
például, hogy a Szabadság-szobor valójában fáklyát tart a kezében, nem kardot, ahogy a
regény nyitánya mutatja; hogy az Egyesült Államokban a dollár a fizetőeszköz; hogy kép-
telenség azt állítani, miszerint New York és Boston városát egy híd kötné össze a Hudson
folyón keresztül; vagy hogy Oklahama város neve helyesen betűzve Oklahoma (mely egyéb-
ként sem a Sziklás-hegységen túl található, ahogy az utolsó fejezet sugallná).
Kérdés azonban, hogy a realisztikus megjelenítés kritériumai egyáltalán hasznunkra
vannak-e egy olyan mű értelmezésében, melynek nyilvánvaló célja bajosan ragadható meg a
mimetikus vagy dokumentáló leírás egyszerűsítő logikájával. A Szabadság-szobor kezében
lévő kard akár a szabadság helyzetéről, hatalomhoz való viszonyáról kinyilvánított könyör-
telen vélemény is lehet a „végtelen lehetőségek” hazájában,3 mint ahogy a főhős „Oklahama”
felé vezető útját szegélyező félelmetes tájak is lehet, hogy csupán az „amerikai fenséges” 19.
századi hagyományát visszhangozzák, anélkül, hogy bármiféle földrajzilag valós természeti
színteret próbálnának lefesteni. Kafka regénye talán kimunkáltabb annál, amilyennek első
pillantásra tűnik, olyan allegorikus vagy emblematikus regisztereket rejthet, melyek láthatat-
lanok maradnak a szószerintiségre hajló olvasók előtt, és könnyen lehet, hogy a szövegnek
Kafka más műveihez való viszonya is ezen aspektus mentén vizsgálható eredménnyel.

1 Manfred Engel, „Der Verschollene”, in Kafka-Handbuch: Leben – Werk – Wirkung, szerk. Manfred Engel
és Bernd Auerochs (Stuttgart és Weimar: Metzler, 2010), 183.
2 Vö. Engel, „Der Verschollene”, 177. A kutatás három korabeli publikációt emel ki: a dán Johannes
Vilhelm Jensen Der kleine Ahasverus címmel németre fordított novelláját (1909), a cseh František
Soukup útibeszámolóját (Amerika a jeji úřednictvo, 1912), valamint Arthur Holitscher fényképekkel
gazdagon illusztrált Amerika heute und morgen című útleírását (újságban: 1911, könyvként: 1912).
3 Vö. Engel, „Der Verschollene”, 184.

64
 A regény megközelítésének legjobb kiindulópontja ezért – Kafka egyéb műveihez
hasonlóan – alighanem az a rövidke darab, melyet a szerző 1922–23-ban írt a parabolákról,
vagy ahogy a magyar fordítás fogalmaz, A hasonlatokról (Von den Gleichnissen), s amely az
interpretáció kafkai elméletének enigmatikus megfogalmazását adja. Íme teljes egészében:
Sokan panaszolják, hogy a bölcsek mondásai mindig csak hasonlatok, ám a mindennapi életben
felhasználhatatlanok, viszont egyebünk sincs, mint ez az élet. Ha a bölcs azt mondja: „Kerülj
túlnan”, nem arra gondol, hogy át kellene mennünk a túlsó oldalra, ami még menne is könnyen,
ha megérné az eredmény, hanem valamiféle mondabeli „túlnan”-ra gondol, valamire, amit nem
ismerünk, amit ő maga sem tud közelebbről megjelölni, ami tehát itt nekünk semmiképpen sem
segíthet. Mind e hasonlatok voltaképpen azt akarják mondani csupán, hogy a megfoghatatlan:
megfoghatatlan, és ezt amúgy is tudtuk. Amivel azonban mindennap gyötrődünk, az csupa egészen
más természetű dolog.
Azt mondta erre valaki: — Miért védekeztek? Ha követitek a hasonlatokat, magatok is hasonlattá
váltok, s azzal máris megszabadultok a mindennapi fáradságtól.
Másvalaki így szólt ekkor: — Fogadok, ez is hasonlat.
Azt mondta az első: — Nyertél.
Mire a második: — De, sajnos, csak a hasonlatban.
Az első így felelt: — Nem, a valóságban; a hasonlatban veszítettél.4
Meg sem kísérlek kimerítő elemzést adni e rafinált szövegről, melyet Beda Allemann
még 1964-ben a paraboláról szóló parabolának minősített,5 s ezzel a magvető újszövetségi
példázatának rangjára emelt. Mindössze egyetlen dolgot emelnék ki, azt, hogy Kafka itt
egy alapvető apóriára világít rá, egy olyan nehézségre, mely talán minden olvasásban
jelentkezik, minden szövegben ott van, akár parabolának hívja magát az illető mű, akár
nem. A nehézség ugyanis éppen az, hogy sosem tudhatjuk, parabolával van-e dolgunk.
Sosem lehetünk biztosak abban, hogy egy konkrét kijelentés „hasonlatként” értendő-e,
ahogy Tandori Dezső fordítja a német Gleichnist, vagyis allegóriaként, ahogy ma monda-
nánk. S minthogy ezt nem tudhatjuk, minden egyes szövegnél kénytelenek vagyunk szá-
molni annak lehetőségével, hogy bölcstől származik és velejéig allegorikus. Ezért a para-
bolák esete általában minden szövegre nézve paradigmatikussá válik, s így a parabolákkal
járó nehézség mindig ott lappang, valahányszor csak olvasunk.6 Mi is ez a nehézség köze-
lebbről nézve? Miben rejlik a parabolák apóriája? Abban a szerkezeti szükségszerűségben,
hogy a parabolákat csakis olyanok érthetik, akiknek már semmi szükségük rájuk. A bölcs
tanács mindig azokat kerüli el, akik leginkább rászorulnának. A tanítás célközönsége
soha semmit nem tanul. Mindez eszünkbe juttathat hasonló megfogalmazásokat a német
hagyományból, például Friedrich Schlegeltől az irónia rejtélyét illetően („Aki nem képes
rá, annak számára a legnyíltabb színvallás után is talány marad”),7 vagy a keresztény exegézis

4 Franz Kafka, „A hasonlatokról”, ford. Tandori Dezső, in Elbeszélések, szerk. Györffy Miklós (Budapest:
Palatinus, 2001), 447; „Von den Gleichnissen”, in Sämtliche Erzählungen, szerk. Paul Raabe (Frankfurt am
Main: Fischer, 1987), 359.
5 Beda Allemann, „Kafka: Von den Gleichnissen”, Zeitschrift für deutsche Philologie 83 (1964), 106.
6 Jellemző, hogy amikor Kafka parabolikus műveit próbálja körülhatárolni a kutatás, az először
számszerűsíthető (14 darabból álló) korpuszról később kiderül, hogy behatárolhatatlan, lásd Rüdiger
Zymner, „Kleine Formen: Denkbilder, Parabeln, Aphorismen”, in Kafka-Handbuch, 456 és 460.
7 Friedrich Schlegel, „Kritikai töredékek” (108. töredék), in August Wilhelm Schlegel és Friedrich
Schlegel, Válogatott esztétikai írások, szerk. Zoltai Dénes (Budapest: Gondolat, 1980), 231; vö.: Paul
de Man, „Az irónia fogalma”, in uő, Esztétikai ideológia, ford. Katona Gábor (Budapest: Osiris, 2000),
175–76. A szóban forgó Schlegel- és de Man-passzusok magyar fordításai körüli bonyodalmakról lásd:
Fogarasi György, „»Egyirányú utcák« (Paul de Man, Esztétikai ideológia)”, Literatura (2003/1): 34–35.

65
klasszikusai közül, Szent Ágostontól a Szentírás olvasásának öntermelő logikájára vonat-
kozólag („Akinek van, annak még adnak”, Mt 13,12).8
Figyelemre méltó, hogy a parabolák értelmezésének aporetikus mozgása maga is a
mozgással („túlnan-kerüléssel”) kapcsolatban merül fel problémaként. Ezért aztán a
kérdés úgy is megfogalmazható: hogyan kerüljünk túlnan a „Kerülj túlnan” szó szerinti
jelentésén? Vagy rövidebben: hogyan kell túlkerülni a „túlkerülésen”? Az igazi mozgás
mozgáson túli mozgást jelent (mozgás nélküli utazást, ahogy másutt maga Szent Ágoston
mondja).9 Más Kafka-szövegek olvasása (olyan ünnepelt szövegekre gondolok, mint
A törvények kérdéséhez [Zur Frage der Gesetze] vagy A törvény kapujában [Vor dem Gesetz])
világosan bemutathatná, hogy az utazásnak ez az aporetikus logikája a Törvény logikája
is egyúttal, s ekként központi témája Kafka műveinek. A rövidség kedvéért hadd folytas-
sam e probléma kibontását egy másik nyúlfarknyi szöveggel, az Add föl! (Gibs auf!) című
elbeszéléssel, mely időben sokkal közelebb áll a parabolákról szóló darabhoz. Miként
Kafka olvasói emlékezhetnek rá, ez a mikronarratíva egy utazó történetét mondja el, aki
idegenként nem találja a pályaudvarra vezető utat a városban. Mivel szeretne eljutni oda,
ahonnan eljuthat máshová, végül egy rendőrhöz fordul segítségért, aki azonban csak
lerázza egy vélt-valós ironikus mosoly kíséretében: „Tőlem akarod megtudni az utat? […]
Add föl, add föl!”10 Ez a szöveg legalább kettős jelentőségű. Nemcsak hogy bevezeti az iró-
niát a parabolák problémakörébe, hanem magát ezt az egész kérdéskört pedig egy másik
színtérbe, a városba helyezi, ahol a tanuló szerepét az idegen vagy utazó veszi át, a bölcsét
pedig – bármilyen furcsán is hat ez – a rendőr. Így aztán az interpretáció teljes problema-
tikája az utazás figurális terébe, a városon belüli tájékozódás kérdéskörébe helyeződik át.
Az iménti előzetes megjegyzések után legfőbb ideje nekirugaszkodnunk az Amerika-
regény, Az elkallódott fiú olvasásának, és szembenéznünk New York város roppant szöve-
dékével. Ami különösen meglepő Kafka regényében, az az, hogy teljes egészében a moz-
gás témája, Karl Rossmann állandó sodródása köré szerveződik. Karl először Európából
Amerikába kerül, aztán a határtalanul szétterülő Újvilágon belül New Yorkból Ramsesba,
majd Claytonba, végül pedig minden jel szerint Oklahomába indul. Hogy Karl utazása
valóban sodródás, az világossá válik rögtön az első sorokból, ahol megtudjuk, hogy Karl
nem önszántából hagyta el otthonát, hanem „küldték” (geschickt), valamint, hogy már a part-
raszálláskor is a nyomakodó tömeg „sodorta” (geschoben) magával.11 Mindez sejthető már
magából a címből is, mely azt sugallja, hogy a mozgás ebben a regényben visszafordíthatat-
lan eltűnésként, a hős elvesztéseként, afféle nyomvesztésként értendő. A német verschollen
(a verschallen származéka) konkrétan elhalt hangra, nyomtalan eltűnésre utal, előrevetítve,
hogy a főhősnek egy ponton túl nyoma vész. Karl még a hajón, mielőtt amerikai földre
lépne, majdnem elveszíti a poggyászát, sőt ő maga is majdnem elvész a hatalmas hajó helyi-
ségeinek és folyosóinak labirintusában. A New York-i kikötő, mint később maga a város is,
a hiperbolikus leírásban roppant emberfolyamként jelenik meg, ahol mindenki szakadatlan
szállításban és szállíttatásban van, hajóval, gépkocsival, vonattal, metróval stb. A kikötő,
majd az utcák leírása „vég nélküli mozgásról” (Bewegung ohne Ende), „nyugtalanságról”
(Unruhe), „szakadatlanul nyüzsgő forgalomról” (immer drängender Verkehr) tudósít (16 és 33;
22 és 44). Így nem igazán meglepő, hogy Karl jómódú szenátor nagybácsikája, akivel vélet-

8 Szent Ágoston, A keresztény tanításról, ford. Böröczki Tamás (Budapest: Kairosz, é. n.), 39.
9 Uo. 50.
10 Franz Kafka, „Add föl!“, ford. Tandori Dezső, in Elbeszélések, 446; „Gibs auf!“, in Sämtliche
Erzählungen, 358.
11  Franz Kafka, Az elkallódott fiú, ford. Györffy Miklós (Budapest: Palatinus, 2003) 5; Der Verschollene
(Frankfurt am Main: Fischer, 1993), 7. További hivatkozások a főszövegben.

66
lenségből a hajóskapitány szobájában találkozik össze, maga is szállítmányozási vállalkozó
(számtalan teherautóval, valamint óriási termekkel, ahol a telefonhívásokat és a táviratokat
kezelik). Később, amikor Karl már nem élvezi Jakob bácsi támogatását, és arra kényszerül,
hogy maga keresse meg a betevőt, ő is hasonló munkakörben helyezkedik el, csak alacso-
nyabb szinten, midőn liftes fiúnak áll a „Hotel Occidental” nevű szállóban (e sokatmondóan
allegorikus helyen, mely a regény figurális hálózatán belül afféle mise en abîme szerepet tölt
be). Ekkorra már két alacsonyabb osztályba tartozó társa is van, két kóbor alak, Robinson és
Delamarche, akiknek neve életmódjukra utaló címke. A vége felé egyre töredékesebbé váló
regény akkor szakad végleg félbe, amikor Karl elhatározza, hogy csatlakozik az Oklahomai
Színházhoz, és sokakkal együtt vonatra ül, annak reményében, hogy sikerül megtalálnia
helyét ebben a roppant országban.
Mindez egy Nyugat felé irányuló folyamatos mozgássá áll össze, amit nemcsak a nyu-
gati partra tett visszatérő utalások nyomatékosítanak, hanem a „Hotel Occidental” beszé-
des elnevezése is. E Nyugat-„orientált” mozgás kezdeti példája az Európából Amerikába
való átkelés, melynek során az utóbbi földrész metonimikusan a Nyugat megfelelőjének,
s ekként a szüntelen mobilitás hazájának mutatkozik. Így a textuális mobilitás fentebb
tárgyalt apóriája az alábbi kérdés formájában köszön vissza: hogyan „kerülhetünk túl”
a moccanatlanságon, hogyan juthatunk át az immobilitásból a mobilitásba? Már helyet
kell változtatnunk ahhoz, hogy olyan helyre jussunk, ahol helyet változtathatunk. Ám
ha Európa itt nem más, mint Amerika másikja (valami teljességgel Amerika előtti, valami
teljesen moccanatlan), akkor hogyan lehet képes egy európai valaha is átjutni Amerikába?
Ahogy Kafka másutt is figyelmeztet rá – olyan rövid darabokban, mint A szomszéd falu
(Das nächste Dorf) vagy A császár üzenete (Eine kaiserliche Botschaft), de utalhatnánk ismét
az Add föl!-re is –, az eljutás még a szomszédba sem egyszerű feladat, hát még a tengeren
túlra, a mozdulatlanságból a mozgékonyságba.
Mindez persze túlságosan is leegyszerűsítettnek tűnhet, mintha Európa Amerikához
való viszonyának összetett történelmi-kulturális kérdése itt háttérbe szorulna egyetlen
motívum, a mozgás vagy utazás motívumának kedvéért. De menjünk egy lépéssel tovább.
Nézzük meg közelebbről a regénynek azt a fejezetét, amelyre a jelen elemzés címében utal-
tam, és vegyük szemügyre az „amerikai íróasztalt”, mely éppen azért kerül Karl figyel-
mének középpontjába, mert különbözik európai vetélytársaitól. Találkozásukat követően
Jakob bácsi mindenféle kényelmi eszközzel és szolgáltatással látja el Karlt, a szállástól az
étkezésig, a magánnyelvóráktól a lovaglóiskoláig, és ezek között van az a különleges író-
asztal is, melyet épp azért neveznek „amerikainak”, mert szemben az Európában megvá-
sárolható darabokkal, csaknem korlátlanul mobilis. Karl nyomban ráismer benne apjának
álmára, aki mindig is szeretett volna, bár sohasem szerezhetett egy ilyet. A regény komoly
időt szán az asztal mechanikájának leírására. Itt csak a legfontosabb részt idézem:

Felépítményében pl. vagy száz különféle nagyságú rekesz volt, és még az Egyesült Államok elnö-
ke is talált volna bennük alkalmas helyet minden egyes aktájának, de ezenkívül volt még az oldalán
egy szabályozó szerkezet, és a hajtókar forgatásával, tetszés és szükség szerint, a legkülönfélébb
módokon lehetett a rekeszeket átállítani és újra elrendezni. Vékony oldalfalak süllyedtek alá lassan,
és újonnan kiemelkedő rekeszek aljává vagy tetejévé alakultak át; már egyetlen fordulat nyomán tel-
jesen megváltozott a felépítmény, és attól függően, hogyan forgatta az ember a kart, minden lassan
vagy eszeveszettül gyorsan ment végbe. [35; 45]
Európa és Amerika mobilitásbeli különbségének láttán jogosnak tűnik úgy olvasni ezt a
leírást, mint kicsinyített allegóriáját mindannak, amit a regény az „Amerika” névvel illet.
Amennyiben pedig az amerikai íróasztal Amerika Európával szembeni sajátos vonásait
emeli ki, akkor a soron következő feladat az, hogy lefordítsuk ezt a sokatmondó allegóriát.

67
 Szó szerinti síkon Karl Rossmann a tulajdonos, aki az asztalt írásra használja. Az
allegória logikája szerint viszont az íróasztal Amerikát képviseli, s mint ilyen, átveszi az
irányítást tulajdonosa fölött. Radikálisan megfordul annak iránya, hogy ki helyez el kit.
Az asztal nem Karl szolgája, mivel maga Karl sem több már, mint puszta irat vagy külde-
mény, melyet ide-oda tesznek, küldözgetnek, minduntalan helyeznek vagy áthelyeznek,
írnak és átírnak, vég nélkül szerkesztenek. A dokumentumok pontosan úgy utaznak
az amerikai íróasztalban, ahogyan Karl utazik Amerikában. Az utazó a fájlok életét éli,
melyek végzete hamar eljön, amint A perből tudjuk, hiszen előbb-utóbb úgyis elvesznek
vagy megsemmisülnek. Születésüktől fogva úton vannak az elkallódás felé, egyik helyről
a másikra sodródva, funkciót és munkahelyet váltva, mindig készen az újbóli elhelyezésre,
munkába állításra, az újabb hívásra, bárhonnan érkezzék is.
Jól példázza ezt az Oklahomai Színház munkaerő-toborzó eseményét reklámozó
plakát, mely egyszerre invitálja és fenyegeti azt, akinek tekintete rátéved. Mert miközben
azzal csábítja, hogy „Mindenkit szívesen látunk!”, ellentmondást nem tűrően kényszeríti
is a plakát olvasóját: „Legyen átkozott, aki nem hisz nekünk! Irány Clayton!” (231; 300).
A toborzásra nem máshol, mint egy lóversenypályán kerül sor, ahol a versengő jelentke-
zők – így Karl is – az Utolsó Ítéletet idéző angyali trombitálás közepette várják a felvételt,
a felsőbb döntést, végső rendeltetésük helyét. Az Oklahomai Színház „a világ legnagyobb
színháza” (235; 305), egyfajta modern világszínház, maga az Újvilág mint színház. Ahogy
a plakát fogalmaz, ebben a színházban „mindenkire szükség van, s mindenkire a maga
helyén” (jeden brauchen kann, jeden an seinem Ort) (231; 300). A szervezet mindenkit tud
használni, amennyiben foglalkozásuk ismeretében mindenkit a „megfelelő helyre állíthat”
(an den richtigen Ort stellen können) (237; 309). Alkalmazásba kerülni ebben a szervezetben
nem egyszerűen színpadra kerülést, inkább „pódiumra” lépést jelent (232; 302), ahová a
nézők sorából lépnek fel az egyének, eljátszani a maguk szerepét ennél a beláthatatlanul
kiterjedt munkáltatónál. Az amerikai íróasztal iratrendező funkciója nagyítódik fel a rop-
pant munkáltatásnak ebben a megszervező, elrendező, állományba vevő, állásba helyező
működésében. Kafka regénye ilyen szempontból sokrétűen társítható a modern technika
heideggeri víziójával, ahogy ezt Samuel Weber meg is tette.12
E szüntelen mozgás gépszerűsége, amiként az írás eseményének fókuszpontba állítása
is, ama hallatlan gépezet könyörtelen működését idézheti bennünk, melyet Kafka az egyik
legborzongatóbb szövegében, A fegyencgyarmaton (In der Strafkolonie) című elbeszélésben
ír le. Az elkallódott fiú olvasóira így az a feladat vár, hogy az amerikai íróasztalt és magát
Amerikát is úgy gondolják el, hogy szemük előtt közben annak a „boronának” (Egge) a
képe lebeg, amely azok testére vési a törvényt, akik megszegik, és amely csakugyan egy
szövegszerkesztő, mely szövegfájlokat állít elő emberekből.13 A bevésésnek ugyanez a
logikája munkál, ha burkoltan is, Kafka korai regényében. Ám míg A fegyencgyarmatonban

12 Lásd Samuel Weber, „Technics, Theatricality, Installation”, in Theatricality as Medium (New York:
Fordham University Press, 2004), 54–96. Martin Heidegger vonatkozó írásai közül Weber első sorban
A kérdés a technika nyomán (Die Frage nach der Technik) című előadásra épít. Legalább ilyen releváns
lehetne az említett esszé első felének korábbi változatát, az „állításról” mint állományba vagy üzembe
helyezésről (azaz installációról) szóló Das Ge-Stell című előadást idézni, melyben Heidegger még nem
kifejezetten az energiaszektorból meríti példáit, hanem a munkáltatás általánosabb világából, az állati
vagy emberi erőforrások mindennapi alkalmazásától (Verwendung) a munkaszolgálaton (Arbeitsdienst)
át a katonai sorozásig (Gestellung), lásd Martin Heidegger: „Das Ge-Stell”, in Gesamtausgabe, 79. kötet:
Bremer und Freiburger Vorträge (Frankfurt am Main: Vittorio Klostermann, 1994), 26–27. Utóbbihoz
Kafka A sorozás (Die Truppenaushebung) című 1920-as írása kínálhat izgalmas viszonyítási pontot.
13 Franz Kafka, „A fegyencgyarmaton“, ford. Szabó Ede, in Elbeszélések, 129; „In der Strafkolonie”,
in Sämtliche Erzählungen, 101.

68
a vésés technicitása a múlttal, az egzotikummal, a déllel, avagy az „orienssel” társítódik
(sok olvasó Ausztráliát sejti az utalások mögött), addig az Amerika-regényt valamiféle
északi „okcidentalizmus” vagy jövőkép uralja.
Ez a jövő azonban kísértő múlt is, egy új rabszolgatartás fenyegető lehetősége. Karl
Rossmann „Negro” néven kerül az Oklahomai Színház kötelékébe. Ez a korábbi mun-
kahelyein ráragadt becenév, melyet elővigyázatosságból, valódi nevének elhallgatása
mellett ad meg a felvételkor, a regény kéziratában még „Leo” volt.14 Kafka talán egyik
olvasmányának, Arthur Holitscher 1912-es élménybeszámolójának hatására változtatta
meg „Negro”-ra. Holitscher „A néger” című fejezetben külön is foglalkozik a feketék
súlyos helyzetével, és kritikus-szarkasztikus kommentárral igyekszik ellenpontozni előíté-
letes társadalmi megítélésüket. „Oklahamai idill” (Idyll aus Oklahama) képaláírással közöl
például egy akkortájt szokványosnak mondható fotót, melyen fehér férfiak pózolnak
büszkén egy felakasztott fekete férfi mellett.15 A feketék gyakori meglincseléséről szólva
jegyzi meg ugyanitt Holitscher, hogy az ilyen atrocitásokról szóló beszámolók az ameri-
kai napilapokban legtöbbször csak „a festői utáni hajszából” (Jagd nach dem Pittoresken)
táplálkoznak, és minden kommentár nélkül tudósítanak az önbíráskodásokról és egyéb
feketékkel szembeni erőszaktételekről. Másutt megjegyzi, hogy a feketék, miközben
elkeseredett ellenségei a bevándorlóknak (akikben konkurenciát, versenytársat látnak),
együttérzéssel viseltetnek a zsidóság iránt, akikkel sorsközösségben látják a maguk
szegregált, gettóba kényszerített életét.16 Korábban, amikor a regény liftes fiúként ábrá-
zolta Karlt, burkoltan már utalt „néger” voltára. Ezt a munkakört Holitscher könyve több
ízben is jellegzetesen feketék, diákok vagy nyomorékok által betöltött állásként említi. Karl
a színházi felvételkor diákként mutatkozik be, „európai középiskolásnak” mondja magát,
ami – szinte a „négerrel” szinonim módon – akkora „gyalázat” (etwas so Schmähliches),
hogy a felvételi iroda munkatársa nem is ellenőrzi a kijelentés hitelességét, hiszen ilyen
becsmérlő titulust úgysem hazudna senki magának (240; 311). Mivel pedig a regény ele-
jén szó esett már róla, hogy az amerikai egyetemek „összehasonlíthatatlanul jobbak” az
európaiaknál (8; 11), nincs semmi új abban, ha ugyanez a hierarchia alacsonyabb szinten,
a középiskoláknál is érvényesül, s ha mindezek nyomán Karlból végül csak „műszaki
munkás” (technischer Arbeiter) lesz (244; 317).
A felvételt követően Karl sietve vonatra száll, mondhatni „sínre kerül” – a végső elren-
dezésnek abban a baljós kétértelműségében, amely egyszerre jelenti a biztos munkahelyet
vagy megélhetést, és fenyeget azzal, hogy valamely beláthatatlan rendezőelvtől vezérelve,
mint valami feladott küldemény, csak saját szörnyű végzete felé tart megint. Az a sietség,
amely ezt az utolsó elindulást megelőzi, s amely nemcsak a plakát sürgetésében volt már
jelen, de megannyi más késlekedő kafkai hősnek is sajátja, nemcsak a 20. század későbbi
bevagonírozásait vetíti előre (az azokat körülvevő kétségbeesett kapkodást és iparosított
szelekciót),17 de számos korábbi jelenetben úgyszintén, és megjeleníti a modern technika
mindegyre fokozódó szervezettségét is, azt a mobilizáló, áthelyező, átcsoportosító, új és új
feladatra állító működést, melyet Kafka regénye az Újvilág képében, a Nyugat vágyott-félt
jövőképeként mutat fel nekünk. Ebben a jövőben pedig a mobilitás, az állandó sodródás és
kallódás a legfőbb – felülírhatatlan, kijátszhatatlan – törvény.

14 Engel, „Der Verschollene”, 177.

15 Arthur Holitscher, Amerika heute und morgen: Reiseerlebnisse (Berlin: Fischer, 1912), 367.
16 Holitscher, Amerika heute und morgen, 367, 364–65.
17 Weber, „Technics, Theatricality, Installation”, 95–96.

69
Feledy Balázs
Parafrázisok
A Magyar Művészkönyvalkotók Társaságáról, alkotói
gyakorlatukról

Furcsa kifejezés. Művészkönyvalkotók. Kik ők? Nem minden könyvalkotó

művész? Miben más a könyv és a művészkönyv? Ne szofisztikáljuk mondandón-
kat tovább. A művészkönyvalkotó (hosszú szó, nem is biztos, hogy egybe lehet
írni a magyar nyelv szabályai szerint, de hivatalos nevükben így szerepel, s hos�-
szú ideje ebben az írásmódban figyeljük tevékenységüket…) nem könyvtervező,
nem tipográfus, nem illusztrátor, nem feltétlenül grafikus. A művészkönyvalkotó
képzőművész, aki a könyv mint eszme, és nem feltétlenül mint tárgy fogalmát tartja
központban, mikor művét megszüli. A létrejött munka lehet könyvszerű, de nem
kell annak sem lennie. Ahogy Szirányi István grafikusművész, a társaság jelenlegi
elnöke – a korábban megfogalmazott sok és szubjektív definíció mellett – fogal-
mazott: „A művészkönyv műtárgy. Valami, ami valami más, mint ami csak egy könyv.
Valami, ami a művész hitének médiuma. … A művészkönyv nem művészeti könyv.” Így
aztán fogalmazhatunk úgy is, ezen írás címéhez igazodva, hogy a művészkönyv,
mint olyan, parafrázisa a könyvnek. Átdolgozása, átfogalmazása, átírása, vagyis:
átlényegítése. Rendkívüli, hogy csak olyan művészek képesek e művek létrehozá-
sára, akik amellett, hogy a legmélyebb művészi tradíciók ismerői, abszolút érzéke-
nyek a korra, amelyben élnek, s a kor művészetére, melynek ők maguk is részesei,
s nem kívülálló figyelői.
Az euforikus rendszerváltozás után, amikor a korábbi, már nem diktatórikus, de
kétségtelenül centralizált képzőművészeti rendszer lebontása fontos követelmény
lett, igen gyorsan, 1993-ban megalakult a Magyar Művészkönyvalkotók Társasága.
Ennek immár több mint negyedszázada. Kiss Ilona grafikusművész, a társaság első
elnöke, s máig aktív tagja, így tette közzé – már a kezdetektől szinte változatlan
– ars poeticájukat: „A Társaság legszebb célja a könyvtárgy témából következően az
egyetemes könyvkultúra és a képzőművészet legjobb hagyományainak egyesítése, önálló
alkotók munkáin keresztül világunk speciális megfogalmazása és megörökítése a jövendő
generációk számára.” Az intenzív alkotómunkával induló egyesület már 1994-ben
részt vett az akkor létező budapesti Art Expón, majd a Budapesti Nemzetközi
Könyvfesztiválon, s ezt követően egyre rangosabb nemzetközi fórumokon állí-
tottak ki, szinte folyamatosan Bázelben, Párizsban, Londonban, Marseille-ben,
Milánóban, Frankfurtban, Göteborgban, Helsinkiben, Viborgban, Silkeborgban,
Lipcsében, Prágában és másutt, nagy könyvvásárokon, és rendeztek önálló bemu-
tatókat. Természetesen részesei a hazai képzőművészeti életnek is, és szinte csoda,
hogy ma is, végső soron változatlan elevenséggel képesek működni, amikor sorra-
rendre azt tapasztaljuk, hogy negyedszázad működés után a művészeti egyesü-
letek nagy része elnehezül, erősek a kifáradás jelei, sőt az egyik legizgalmasabb
társaság – kicsit közeli profilú –, a Magyar Papírművészeti Társaság meg is szűnt.
Ők nem! Ennek egyik kulcsa a jól szervezett (szerveződő), folyamatosan változó
vezetésben (az elnökök egészséges rotációjában), a tagság összetételében rejlik,
ahol a valamikori alapító tagok mellett – és sokak lemorzsolódásával együtt – folya-
matos az új tagok bekapcsolódása.
Van Hamvas Bélának egy briliáns okfejtése az úgynevezett imaginárius köny-
vekről. Pontosabban arról értekezik, hogy az az igazi könyvismertetés, amelyben
olyan művekről esik szó, melyek valójában meg sem születtek, vagyis olyanok,
mintha valódi könyvekről lenne szó… Gondolatát következetesen kifejtve oda
jut, hogy komoly esszéistát nem kötheti a reális élet fantáziátlansága (vagyis a
ténylegesen megszületett könyv), mindettől függetlenednie kell, s így nem kell
minduntalan megalkudnia a valóban megjelent művekkel… „Könyvismertetései”
előtti zárógondolata a következő: „Az a jó recenzió, amikor a szerző a könyvet, amely-
ről ír, maga választja meg, éspedig teljesen függetlenül attól az előítélettől, hogy a mű
megjelent vagy nem, vagy soha nem is fog megjelenni.”
Bár a magyar kifejezés kissé eufemisztikus a livre-objet (francia) és az object-
books (angol) kifejezéshez képest, melyek a könyvtárgyra utalnak, igen szerencsés
a magyar művészkönyv kifejezés, mert első hallásra/látásra intenzíven mutatja e
műtárgy esztétikai karakterét, s amikor ezzel az elterjedt és már ismert meg-
határozással, az ún. művészkönyvekről értekezünk tehát, akkor Hamvas Béla
eredetien abszurd gondolatmenete izgalmas kapaszkodót adhat számunkra,
több szempontból is. Használhatjuk ugyanis az imaginárius könyv szóösszetételét
a művészkönyvre is, hiszen a képzelet könyveiről, alias képzelt könyvekről, sőt
képzeletbeli könyvekről van (lehet) szó. Ám ugyanakkor tovább is kell lépnünk,
hiszen ezek a könyvek valóságosan tárgyiasulnak, kézzelfoghatóak és kézbe fog-
hatóak, tehát abban többek az induló okfejtésnél, hogy – s ez eme műtárgyaknak
az egyik, de lehet, hogy igazi gyönyörűsége – az imagináriust egyesítik a valósá-
gossal, s a kettő szintézise jelenik így meg előttünk.
Hamvas kiindulása azonban valóban lendületet ad e sorok írójának is, s fel
is szabadíthatja annak gátlásait, hiszen lehetőséget ad és legitimációt biztosít
egy olyan gondolatmenetre, melyben arról eshet szó – ad absurdum –, amely,
ami valójában nem is létezik… A művészkönyv korunk egyik legizgalmasabb
műneme lett. Kiindulása az emberi kultúra és tudomány talán legjelentősebb
hordozója lett, melyet ma úgy definiálhatunk, hogy „összefűzött belső lapokból
és két fedőlapból álló szöveget (és illusztrációt) tartalmazó nyomdatermék”, s melyet a
XV. századig csak kézzel írtak, s például kódexnek neveztek. A könyv, a valósá-
gos, hihetetlenül óriási pályát futott be csak az elmúlt négyszáz évben, s ahogy
az lenni szokott, el is következett halálának jóslata. A Gutenberg-galaxis végét
feltételező mcluhani nézetek éles ellenérvekre (és „ellenfolyamatokra”!) talál-
tak, ám minden eddiginél erőteljesebb a fenyegetés a tömegkommunikációval,
elektronizációval, digitalizációval, amikor lehetővé válik a könyvben fellelhető
információ gépből történő befogadása, egyéb veszélyeken túl, amelyekről most
szó se essék (pl. mediális jelenségek, mobil- és okostelefon, televíziós diktatúra,
életformaváltás stb.).
 Megszűnőben tehát a hagyományos könyv tárgyjellege, nyomdatermékjellege,
tegyük hozzá: egészséges fétisjellege. A „csata” természetesen folyik, nézetek
és ellenvélemények csapnak össze, statisztikákat lobogtatnak mindkét oldalon,
de a hagyományos könyv él, ám a veszély valóban nagy. A valóságos könyvek
területén az egyik érv a létezés mellett – a természetes és szükségszerű tartal-
mi lényegen túl – az anyag, a papír, a kézbe fogható tárgy jellegzetességeivel
együtt, azok mívessége, kivitelezésük gyönyörűsége, amelyre szintén a technika
robbanásszerű fejlődése, s paradox módon szintén a digitalizáció biztosít remek
lehetőségeket. A könyv mellett szóló egyik érv tehát lehet annak esztétikuma,
könyvművészeti, tipográfiai értéke, melyet nem képes helyettesíteni, divatos
szóval: kiváltani semmiféle számítógépből, laptopból, iPadből, pendrive-ból,
okostelefonból képernyőre vetített hiteles információ, jelhalmaz.
Nos, úgy hiszem ez a körülmény, ez a – valljuk meg – ádáz technológiai hábo-
rú fokozott lehetőséget ad/hat/ a művészkönyv számára. A tárgyiasult képzelet
ugyanis felkelti a néző érdeklődését és adott és szerencsés esetben egyszerre
elégítheti ki a könyv iránti és a szuverén műtárgy iránti igényét is.
Miben állhat ez a különlegesség? Az egyik az, hogy míg a könyvben a betű
talán a legfontosabb formai, megjelenítési kellék ahhoz, hogy teljesíthesse hivatá-
sát, addig a művészkönyvben a betű jelentősége parciális. Feltűnése jellemzően
pszeudo funkciójú, és esztétikai célokat szolgál, de a művészkönyvnek mint
műtárgynak nem szükségszerű tartozéka. Véleményem szerint a művészkönyv
egyik különlegessége az is – más képzőművészeti műfajokhoz, ágazatokhoz
képest, hogy a művészkönyvet kézbe lehet venni, sőt kézbe kell venni (ennyiben
akár hasonlíthat is a hagyományos könyvre). Meg lehet, meg kell tapogatni,
taktilisan is érzékelhetjük szépségeit, értékeit, miközben, ha valamelyik pozíció-
jában elhelyezzük, lehelyezzük, akkor olyan műtárggyá válik, mely látványával,
vizuális jellegzetességeivel hat (ennyiben viszont szintén más, mint az olvasható
könyv, ahol ez – talán – mégsem elsőrendű követelmény).
E fent jelzett tulajdonságok szinte minden képzőművészeti tárgytól megkü-
lönböztetik a művészkönyvet, hiszen sem a festményt, sem a szobrot (sajnos),
sem a grafikát jellemzően nem fogásunkkal, tapintásunkkal „fogadjuk be”, igaz:
a képzőművészet alapvető befogadási mechanizmusa is a látásra épül, s azért
a látás általi befogadás itt sem másodlagos. A művészkönyv különlegességei
azonban még sorolhatók, melyeket leginkább a szabadság kategóriájába sorolnék.
A művészkönyv ugyanis (tán szó esett már róla) természetesen emlékeztethet a
könyvre (formájában, motívumaiban, anyaghasználatában), de ez nem kötelező.
Vagyis az előbukkanó object-jelleg, a művész szabadsága más jellegű tárgyat is
beemelhet a művészkönyv kategóriájába, a készítés processzusába. De szabad-
ság van az anyaghasználatban is. Természetesen a művészkönyvek nagy része is
természetszerűleg papírból vagy ahhoz hasonló alapanyagokból készül, például
lefegyverző hatása van a különböző famentes rongypapíroknak, ahol már maga a
matéria önálló esztétikumot hordoz a maga ősiségével, felületeinek, textúrájának
szépségeivel, a kézművesség fontosságával, de a művészkönyv bármilyen anya-
got „elvisel”, láthatunk fémet, fát, műanyagot, egyfajta asszamblázs jellegű alkal-
mazást, a kollázsok legváltozatosabb összetételeivel. S mindettől is művészkönyv
Barabás Márton: Két világ (Chopin-átirat fényképezőgéppel), 2018
Bornemisza Rozi: Mosom kezeimet, 2018

Eszteró Anett: Textures of your limit, 2016

Pézman Andrea: Internet mint végtelen könyv, 2010

Simon Ilona: Konstans változó, 2019

Pataki Tibor: Sorskönyv, 2012

Sóváradi Valéria: J. A. emlékkönyv, 2005

Zsemberi-Szígyártó Miklós: Myeloschisis, 2017

Butak András: Vízkőrajzok, 2012

Sejben Lajos: Olvasókör, 2018
Richter Sára: Változatok, 2019
Haász Ágnes: Bábel könyve, 1993
Damó István: Fehér-fekete könyv, 1997
László Bandy: Munkakönyv, 2019
Kiss Ilona: Tengeri fűz, 2018
Márián Gábor: Hommage a Sylvia Plath, 2019
Kovács Péter Balázs: KPB Életmű, 2014
Rác Csenge: Od, 2018
Pál Csaba: Idegen szavak, 2019
Szabó Kristóf: KristofLab Document of the office workers, 2019
a művészkönyv. Miként tanúi lehetünk egyfajta recyclingnek, újrahasznosítás-
nak is, amikor már valóságosan funkcióját vesztett tárgyak, tárgyfragmentumok,
maradékok – urambocsá! –, hulladékok vagy épp más könyvek születhetnek
például újjá a művészi kreativitás keretei (és a művész kezei) között.
Sajátos és logikus kérdés (lehet) a művészkönyvvel kapcsolatosan (s ezzel
visszatérek egy korábban felvillantott problémára), hogy e tárgyakon, illetve tár-
gyakban milyen fontosságot kap a betű, a szöveg. Nos, itt is kétféle művészi alko-
tói válasz lehetséges, hiszen van, aki jelentős szerepet ad/szán a betűnek (akár
nyomdainak, tipografizáltan, akár keze kalligrafikus rajzolata által), illetve a szö-
vegnek, de ez persze ez esetben lehet pszeudoszöveg, melynek egyfajta vizuális,
képi hatása van. S természetesen ismertek olyan művészkönyvek, melyekben
nem a betű, a szöveg attribútuma kerül előtérbe, hanem egyéb esztétikai jelleg-
zetességek. S persze szabadság van stílusban is. Manapság a művészkönyvben
éppúgy jelen van az arte povera vagy a minimal art, mint a konceptualitás és a
konstruktivitás, sajátos organikus eszmeiség, megtetézve különböző fotográfiai,
printalkalmazási módozatokkal.
S a művészkönyv szabadságot ad a példányszámban is. Nincs szabály. Lehet
a tárgyat egy példányban is előállítani, s lehet többet is készíteni ugyanabból a
műből. Itt jegyezzük meg, hogy a magyar művészkönyvnek talán az az egyik
különlegessége és sajátos jellemzője a külföldi törekvésekhez képest, hogy a
hazai alkotók inkább kedvelik az egyedi darabokat, míg külföldön inkább talál-
kozni kis sorozatokban megvalósított művészkönyvekkel is.
Úgy tűnik, hogy a művészkönyv, melynek önálló nemzetközi léte csak évtize-
dekben mérhető (kezdeteit a hetvenes évek elejére, a kasseli Documentához veze-
tik vissza), mint fiatal alkotói terület lassan beépül a műtárgykultúra szövedéké-
be. Mára már eltávolodott korábbi, a rendszerváltozás előtti (egyik) funkciójától,
nevezetesen, amikor szamizdatként is megjelentek művészkönyvek vagy éppen
fordítva: művészkönyvként jelentek meg szamizdatok, s a parabolakarakternek
volt fontossága. Mostanra e tárgyaknak jellemzően nincs politikai jelentésük,
vagy csak igen áttételesen. Mára az emberi imagináció tárgyaivá válnak, melyek-
nek komplex hatásmechanizmusa, megjelenése e munkákat egyedivé teszi a
műtárgystruktúrában.
Hamvas Béla tehát arról írt, hogy milyen jó recenziót írni az általa imaginárius
könyveknek jelzett nem létező művekről. A fenti sorokban azt szerettem volna
jelezni, hogy az imaginárius jellegzetesség nagyon is megvan a művészköny-
vekben. A kapcsolódás e gondolatmenethez pedig azért szerves, mert érezzük,
hogy amíg Hamvas a nem megszületett könyvekről elmélkedik, és azok kapcsán, a
művészkönyvalkotók viszont nem konkrét könyveket hoznak létre akkor, amikor
művészkönyvet, tárgyat készítenek. Ebben ez a lebegés talán a legszebb, a köztes
minőség, az üzenet sokszínűsége, hogy míg a kiindulás a könyv, mint olyan,
mégsem könyvet kell készíteni a szó hagyományos értelmében. Tárgyiasul a kép-
zelet, s a megfogható, nézhető tárgy vadonatúj minőségeket hoz létre és – ami a
nézőt igazán érdekli – értékes impulzusokat ad számunkra. Jó szeretni a művész-
könyvet. A műtárgyat, melyben a parafrázis eszméje és alkotói gyakorlata is
manifesztálódik. 
Budapest, 2019. december

89
Timár Judit
Búcsú Csatári Bálinttól

Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Csatári Bálint oly teljes, a hiánya
miatt mégis oly rövidnek tűnő élete végén a gondolkodása fókuszában álló tér
és idő egyszerre csak mintha úgy zárult volna be, mint egy kezdőpontjából kiin-
duló, önmagába visszatérő kör. Hetvenedik évének betöltéséhez közeledve egy
70 soros írásban arról elmélkedett, hogyan vált valósággá életében a mondás,
miszerint „hét év alatt újul meg egy ember”. 2019 augusztusában kezdhette volna
meg következő ilyen ciklusát, ehelyett alig vette kezdetét, a megújulás maga lett
a végérvényes befejezés. Születésnapi köszöntői sorra alakultak át nekrológok-
ká. Csakhogy amíg jómagam például egy tudományos közönség számára írva
próbáltam Bálint földrajzának színes világát ecsetelve örömet okozni neki, most
a Forrás oldalain búcsúzom tőle. Azon kevesek közé tartozott ugyanis, aki egy
ilyen, elsősorban irodalmi folyóirat közegében is otthon érezte magát. Nemcsak
kecskeméti kötődése miatt, hanem mert – mint arról a Forrás hasábjain is vallott
− egyik legkedvesebb könyvének szellemiségét, Szabó Zoltán Szerelmes földrajzát
mélyen magáénak vallva művelte a geográfiát. A tájban, a térben és a konkrét
helyeken egyaránt meglátta a költészetet. Ettől váltak olyan emberközelivé és
szerethetővé tudományos és ismeretterjesztő előadásai. Míg kezdetben én is
gyakran tréfálkoztam az egyetlen prezentációjából sem elmaradható irodalmi
idézetek miatt, egyszer csak azon kaptam magam, hogy már kíváncsian várom
a nagy elődök minden témához gondosan kiválasztott verssorait, Bálint által
közvetített gondolatait. Jó érzékkel találta meg bennük a múlt és a jelen közti
kapcsolatot vagy hívta őket segítségül a jövőről való elmélkedéshez.
A 19. században élt Élisée Reclus földrajztudós gondolatait előhívva, s azokkal
egyetértve azt írta pár éve a Forrásban, hogy a földrajzot térbeli történelemnek, a
történelmet pedig időbeli földrajznak tekinti. Már csak ezért sem illik hát hozzá
olyan emlékezés, ami az idő kényszerű sorrendiségébe rendezi, s térben határok
közé szorítja munkásságának felidézését. Egyetemi oktatói pályafutását Szegeden
kezdte, de a városon „belülre és kívülre” egyaránt figyelve a környék tanyavilága
ragadta meg kibontakozó kutatói kíváncsiságát. Ez volt (1975-ben megvédett)
egyetemi doktori disszertációjának tárgya, s ehhez a témához számtalanszor
visszakanyarodott, sosem hagyta végképp maga mögött azt. A Berettyóújfaluban

2019. szeptember 17-én hunyt el Csatári Bálint. Barátunktól, lapunk kedves szerzőjétől Timár Judit
írásásval búcsúzunk. (A Szerk.)

90
folytatódó középiskolai tanítás sem teljesen új korszakot nyitott számára, hiszen
az egyúttal visszavitte őt egykori alma materébe. Nem szakadt ki ugyanakkor
előző életteréből sem teljesen, hiszen végül a Szegedi Egyetem Gazdaság- és
Társadalomföldrajzi Tanszékén 35 éven át tanított címzetes egyetemi docens-
ként. Az a tapasztalat viszont, amit a középiskolásoknak vezetett táborokban
szerezhetett, szintén végigkísérte egész életét. Bizonyára számos barátja tudna
sosem feledhető élményeket sorolni az Alacsony- és a Magas-Tátra hegyeiben
később vele tett kirándulásokról, de az ő szerelmes földrajza sejlik fel azokon az
unokákkal megörökített családi kirándulásfotókon is, amelyek ezért tanórákon is
nagyszerű szemléltetőeszközök lehetnek. Berettyóújfalui évei alatt is természetes
volt számára, hogy igyekezzen megérteni saját földrajzi környezetét. Az MTA
Földrajztudományi Kutatóintézet Békéscsabai Osztályának kutató tanári ösztön-
díjasaként, majd aspiránsként a Sárrét faluföldrajzából írt kandidátusi értekezést.
A mindeközben elsajátított tudása és vezetői képességei műhelyalapító szerepbe,
majd később az MTA RKK Alföldi Tudományos Intézete igazgatói pozíciójába
emelték, de már egy másik helyszínen: Kecskeméten. Immár ő fonta azokat a
szálakat, melyek összekötötték saját és mások múltját a jelennel, élete korábbi
helyszíneit az újabbakkal. Egykori berettyóújfalui, szegedi diákjai közül tobor-
zott maga mellé kollégákat, felsőbb vezetője lett a békéscsabai fiatal csapatnak
is. Idő és tér ilyen egybeszövődése rajzolódik ki nyilvánosan felvállalt kutatói
identitásában. Az Alföld iránti érdeklődését, illetve elkötelezettségét firtató inter-
júkérdésre pár éve így válaszolt: „Karcagon születtem, egy bihari faluban, Zsákán
nőttem fel, Berettyóújfaluban jártam gimnáziumba, Szegeden végeztem az egyetemet,
majd Tóth József aspiránsaként heti rendszerességű békéscsabai szakmai konzultációk
után, Enyedi György hívására költöztünk Kecskemétre, s így szűkebb családom öt tagja
az Alföld öt különböző településén – zömmel mezővárosában – született, akkor ebből lehet,
hogy az is következik, hogy számomra eleve elrendelt volt ez a feladat.”
Csatári Bálint valóban ízig-vérig Alföld-kutató volt, de sosem zárta merev
határok közé vizsgálata tárgyát sem térben, sem a megismeréséhez vezető utat
illetően. Tanulmányozta „szigorú” matematikai-statisztikai módszerekkel, az
ország más régióihoz viszonyítva-mérve, folyamatosan gondolkodott róla az
európai uniós fejlesztéspolitika kontextusában, s lengyel geográfusokkal vagy
Minamizuka Shingo japán történészprofesszor barátjával is többször megvitatva,
távoli tájakkal összehasonlítva kereste az Alföld sajátosságait. A számok, tér-
képek, politikai szándékok által kirajzolt mentális terek mellett igen fontosnak
tartotta a megélt terek tanulmányozását. A végső cél a kisvárosi, kistérségi, falu-
si, tanyai, többnyire vidéki alföldi emberek segítése volt, akár életkörülményeik
egyenlőtlenségeit tárta fel, akár a hely szellemét igyekezett megérteni. Ez a cél
például a békéscsabai fiatalkori piackutatásait éppúgy vezérelte, mint kecskeméti
nyugdíjas élete hétköznapjait. Pár éve azt írta, nemcsak vásárolni, de eszmét cse-
rélni is járt minden szombaton a kecskeméti piacra, mert „az igazi, őszinte, mélyről
fakadó emberi gondolatok személyesen átélt cseréjénél kevés jobb dolog van a világon”.
Ilyen „gondolatcserével” képzelte sikeresen megvalósíthatónak a területfej-
lesztést, s különösen a helyi bázisú tervezést. A tájat, régiót, települést igazi
kapcsolatépítőként formálta. Úgy is, mint a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat

91
kutatóintézeti munkából már nyugdíjba vonult, de tenni akarását egy percre sem
maga mögött hagyó vezetője, de már jóval korábban, az 1990-es évek nagysza-
bású Alföld-kutatási programok irányítójaként is. A geográfusok és regionalisták
mellett maga köré tudta gyűjteni az Alföldért elkötelezett hazai történészt,
etnográfust, szociológust, közgazdászt, tájépítőt vagy hidrológust. Sosem láttam
olyan sok és sokféle szakembert olyan hatalmas munkára hatékonyan egybe-
fogva kutatni, mint azokban a vizsgálatokban. Ahhoz a munkához nem kellett
innovativitást, gyakorlati használhatóságot kikövetelő „fentről jött parancsszó”.
Magától értetődően, azaz a benne dolgozók kutatói indíttatásából volt sikeres.
Csatári Bálint hiteles Alföld-szeretete igazi partnerré tette a közreműködő politi-
kusokat, döntéshozókat is.
Mint ahogy személyes ismerősévé tudta tenni mindazokat, akik érdeklődve
olvasták az ő szerelmes földrajzát. Mert becsempészte azt a kecskeméti közéletbe,
a vidéki gazdák vagy alföldi politikusok, civilek gondolkodásába, az egyetemi
hallgatóinak írt közkedvelt blogjaiba, a kirándulásokba, sőt – mint egy irodalmi
élményt nyújtó írásából sejtem – a kocsmai beszélgetéseibe is. No és, mint egy
olyan gondolkodó, aki magát elsősorban tanárnak tekintette, a hajdan volt taní-
tók igazi sokoldalúságával adta át a tudását a jövő tértudományait művelőknek
a legkülönbözőbb katedrákon.
Április végén meghívtam az ELTE-re előadást tartani a vidékkutatásról és
-fejlesztésről. Ott ültem a geográfus hallgatók között, fél szemmel őket figyelve,
ahogyan szinte kivétel nélkül itták a szavait. Volt szó izgalmas tényekről és
problémákról, új megközelítésekről; egymást váltották a tartalommal teli, sokat-
mondó térképek, a „természet világát” és a hely szellemét vagy tér és társadalom
viszonyát kifejező fotók; jelen volt ott szigorúság, humor és költészet. A hallgatók
tekintete a saját reakcióimat tükrözte vissza: szellemes, okos, kritikus, érzelem­
dús, de mindenekelőtt, hiteles előadás részesei voltunk. A pillanat visszavitt a
múltba. Azon tűnődtem, vajon hogy tudta megőrizni ugyanazt a lelkesedést,
amit akkor láttam a szemében, amikor a szegedi egyetem fiatal tanáraként elő-
ször szólított meg. Nem sejthettem, hogy már egyetlen diákcsoport sem tapasz-
talhatja meg ugyanezt az élményt, hogy abban az áprilisi előadásban múlt és
jelen is az emlékezés megismételhetővé már soha többé nem tehető terébe zárul.

92
Surányi Dezső
A Duna–Tisza közi tanyák –
pannóniai gyökerekkel?

Dr. Csatári Bálint emlékére

A tanyák kialakulásának történeti előzményeivel kapcsolatban célszerű meg-

vizsgálni, hogy az eddigi koncepció(k)ból a Kárpát-medence vonatkozásában
esetleg pannóniai etnikai (civilizációs), politikai, katonai és legfőképpen gaz-
dasági tényezőket is nem kellene-e figyelembe venni. Minden bizonnyal az új
szempontok eddig kellően ki nem dolgozott módszereket igényelnek. Másfajta
gazdálkodási és települési formákat is hozhattak, ami eltérést teremtett a
Duna–Tisza köze és a Tiszántúl között. Ráadásul a Duna–Tisza közének elmúlt
három évezrede felettébb mozgalmas volt. 1996-ban rendezték Nyíregyházán
„A Kárpát-medence történeti földrajza” konferenciát, amelyen az előadók bősé-
ges adatolásban mutatták be e földrajzi nagytáj (kb. 320 ezer km2) természe-
tességét, történeti változásait és sokféleségét – de épp ez ejtette gondolkodóba
jelen sorok íróját, és Szilágyi Zsolt vitacikke is katalizált, ami az Agrártörténeti
Szemlében (2003) jelent meg.
Somogyi (1996) korábban összefoglalta a természeti adottságok jellemzőit,
amely természettörténet, vagyis a flóra- és faunakép; a hegy- és vízrajz alapján
meghatározta a Kárpát-medence történeti arculatát és benépesedése folyama-
tát. Az Alpok, Kárpátok hegykoszorúja, délnyugaton pedig az Adriai-tenger
határolásában, a földrajzi szélesség körülményeinél melegebb klímát biztosított.
A nagy táj megközelíthetősége, beélhetősége, az élelemforrás sikeres előteremté-
se többféle módon valósult meg, így kényszerből is, saját elhatározásból is, tulaj-
donképpen vonzó „célponttá tette” az Alföldet (vö. László Gyula).
A Kárpát-medence tájtörténetében a nagyobb változások kezdetét talán nem a
spontán természeti tényezők jelentették, hanem civilizációs hatások következmé-
nyei. Ugyanis egyre több és nagyobb tájseb keletkezett a bányászat, az erdőirtás,
az erdős sztyeppe feltörése miatt. A földművelésre, továbbá telepek, települések
és úthálózat kialakulására területeket foglaltak le.
A vaskor kezdete (Kr. e 1900 táján) – a nagytáj peremén élénk cserekereskede-
lem bontakozott ki, ami gazdasági fejlődést, és ennek következtében ökológiai
változásokat indított el. A felső-ausztriai Hallstatt e jelentős kultúra névadója
lett. Később a Kárpát-medence illír törzsek, pannonok, továbbá az eraviszkuszok,
majd a kelták elszórt telepeken, falvakban települtek le, esetleg kisebb városokat

93
is alapítottak, melyeknek lakossága és gazdasága részben a római hódítás után is
megmaradt, a kelta eredetű helynevekkel együtt.
Kr. e. 1. évezred folyamán az Alföldre lovasnomád szkíta törzsek, majd a
Dunántúl római korszaka idején – a velük rokon szarmaták (jazigok) költöztek
be. Viszont nem maradt hatás nélkül a dákok és géták uralma sem. A szkíták (régi
kifejezéssel szittyák, perzsául szakák) a délorosz sztyeppékről érkeztek, akik több
évszázadon keresztül az Alföld és az Erdélyi-medence meghatározó népességét
alkották.
A Kárpát-medence terület használata a kelta korban egyre inkább megnőtt.
A La Têne-kultúra minden előbbi népcsoportnál magasabb fejlődést hozott, de
csak a Kr. e. 3. században került a Kárpát-medence egész területe a bevándor-
ló kelta törzsek uralma alá. Legfőképp a Dunántúl, de az Alföld, a Felvidék és
Erdély egy része is.

A rómaiak megjelenése Pannóniában

Pannónia meghódítása fokozatosan történt, aminek a magyarázata a Római
Birodalom már akkorra nagy kiterjedése, s abból eredően a katonai és polgári
igazgatás nehézségei megfontoltságot kívántak. Ugyanakkor a hadtáp- és keres-
kedelmi útvonalak működtetése, a segédcsapatok szervezése és az egyre fenye-
getőbb barbár betörések mégis indokolták a terjeszkedést.
Augustus császár teutonburgi veresége a római légiók allokációját megvál-
toztatta. Kr. u. 30 körül szarmaták jelentek meg a Duna–Tisza közén, szüksé-
gessé vált a keleti határrész megerősítése is. A mozgalmas történelem a Kárpát-
medencében nem gátolta a gazdasági, demográfiai és kulturális fejlődést, a latin
nyelv és írás és a római szokások terjedését. A terület a birodalom keleti védő-
bástyájának szerepét látta el, a lakosság nagy része katonáskodással foglalkozott.
Az újonnan elfoglalt illír-kelta lakosú területen az itt élő népek kultúrája
keveredett a rómaival, és fokozatosan romanizálódtak, miközben újabb kelta
csoportok is érkeztek. Pannóniának nagy kereskedelmi és katonai szerepe is volt.
A Duna mint természetes határvonal mentén egyrészt az Alföldet és a Felvidéket
ekkoriban elfoglaló szarmaták és nyugati germán törzsek, másrészt a mai Szerbia
felől terjeszkedő dákok ellen védte a Római Birodalmat. A dákok legyőzése
után a 2. század második felétől az északi határnál megtelepedett germán tör-
zsek és kelet felől a szarmaták egyre nagyobb fenyegetést jelentettek a Római
Birodalomra. A „keleti végeken” meg nőttön-nőtt az ismétlődő háborús veszély:
a barbárok erőszakos földfoglalásokba kezdtek, megszállták Brigetio légiótábo-
rát, felgyújtották Aquincumot és feldúlták mindkét pannóniai tartományt.
Római ellentámadás 172-ben indult, Marcus Aurelius légiói 180-ban súlyos
csapást mértek a barbárokra, a lakosság militarizálódott, komoly szerepet játszot-
tak a trónviszályokban a 3. század folyamán. Diocletianus reformjai s a sűrűsödő
barbár betörések miatt viszont csökkent a pannóniai légiók katonai jelentősége.
Valentinianus (364–375) megerősítette ugyan a határvédelmet, sőt az ellenséges
területekre is erődöket építtetett, talán ezzel magyarázható, hogy a római gazdál-
kodás módszerei nem tudtak igazán hatni a Duna–Tisza köze és általában az Alföld

94
„gazdálkodóira”. Az ún. nagy szarmata sáncrendszer – a Csörsz-árok, amely a
Dunakanyartól a Bánátig húzódott, épp ekkor vont el sok-sok munkáskezet.
Amikor 370 körül a hunok átkeltek a Volgán, leigáztak több népet, majd a 4.
század végén elindította a germán törzsek népvándorlását nyugat felé. Nagy
Theodosius császárnak sikerült kiűznie a Balkánról a gótokat, de csak hosszú és
véres küzdelmek árán; ekkor kezdődött Pannóniának az utolsó békés időszaka.
Viszont 395-ben a Római Birodalom végérvényesen kettészakadt. Az 5. század
elejére még inkább háborús övezetté változott a Kárpát-medence. 433-ban egész
Pannónia a hunok kezére került. A pannóniai provinciák teljesen elvesztek, és az
5. század végére bizonyos agrárvonások maradtak meg, noha a két Pannónia az
ökológiai romlásában kevésbé volt szembetűnő: sem település-, sem útszerkezet-
ben nem változtatták meg a pannonok hagyatékát.
A római kori Balaton (Pelso) vízszintje a mai szinttel közel azonos volt, amit
a Galerius császár által építtetett Sió-zsilip is segített. A meleg, száraz periódus
jellemezte a római kort – pl. a Fertő tó ki is száradt, és a Duna menti római erődök
zöme ma – éppen ezért nem volt víz alatt.
A római kori Pannóniában szemimediterrán jellegű éghajlat uralkodott, csapa-
dékhiánnyal és az élővizek vízszint csökkenésével küszködve. Régóta vita folyik
a római kori szőlőtermesztésről és annak hatásairól is. Ma sem tudjuk, hogy itt
a római telepesek mediterrán fajtákat telepítettek-e, vagy az ittenieket művelték,
netán a Szerémségből hoztak szaporítóanyagot. A római szőlőművelésről itteni
művészi alkotások árulkodnak. Persze még mindig nagyon keveset tudunk a
pannóniai gyümölcsök termesztéséről, hisz szarkofágokból előkerült magvak
származása csak a fogyasztásukra, de nem a termesztésükre bizonyíték.
Pannóniában mintegy ötszáz (!) villa rustica létezett (Bíró 1999, Firnigl 2012),
így joggal tételezhető fel, hogy a Duna sem stratégiai, sem társadalmi-demográ-
fiai és gazdasági értelemben nem volt igazi határ, az ókori „vasfüggönyt” a római
politikai-gazdasági hatások túlléphették.
A katonai táboroktól és hadi utaktól távolabbi helyeken a rómaiak jelenléte
a 2. századig alig látható; sőt a légiók segédállományát és az útbiztosító alaku-
latokat a helybeliek adták. A Csörsz-árok kiépítése viszont jelzi a késői Római
Birodalomnak és a Barbaricum itteni területén élő népeinek az együttműködését!
Hiába hiányoznak a források, a dunántúli s az alföldi, illetve egyéb tájak tanyái-
nak funkcionális szerkezeti és működési kapcsolatára okkal gondolhatunk.
A nem túl produktív, ún. vad talajváltó elvet követő gazdaságok nagyon las-
san alakultak át, s lényegében ez a módszer a villagazdaságoknál még sokáig
együtt létezett bizonyos barbár földhasználati módszerekkel. Nézetünk szerint
ez a vegyes forma bizonyosan átkerült az Alföldre is. A villagazdaságokban
eleinte az önellátás volt az alapvető cél, de később specializálódtak, felesleget
(már piacra) is termeltek. A birodalomra jellemző nagybirtokok, melyek a rab-
szolgák mellett szabad munkaerővel is folytathattak, a pannóniai területekre
sem volt jellemző.
A pannóniai szerszámleletek, vagy a fenékpusztai s balácapusztai gazdaság-
ban pl. őszi búzát termesztettek, szemben az őslakosság által használt tönkével,
talán alakort is. A szőlőtermesztést Domitianus rendelete (Mócsy 1990) nehezítet-

95
te ugyan – megtiltva új szőlők telepítését és a meglévők felének kiirtását elősegít-
ve –, azonban a rendelet nem volt hatásos. Pannónia szőlőtermesztése nem szűnt
meg, még kevésbé a Szerémségé. Mindenesetre az írott források szerint Pannónia
mégis a 4. századig borimportra szorult.
Az erdei fakitermelés és a famegmunkálás a legtöbb helyen természetes volt.
Minden gazdaságnak a legelők és erdők gazdagsága nagyon jó feltételeket terem-
tett az állattenyésztéshez, s a kapcsolódó kézművességhez. A halászat hálóval és
horoggal egyaránt történhetett.
A balácapusztai villagazdaság Pannónia egyik legnagyobb és jól feltárt helye,
az épület központjával a művelhető birtok mintegy 9-10 hektár volt. A megfi-
gyelhető egyfajta szabályos elrendeződéssel talán rokon az alföldi tanyák környe-
zete, de Pannóniában a római földkiosztási gyakorlat is felfedezhető. A Balaton-
felvidéken feltárt villagazdaságok a régészeknek információs alapot szolgáltattak
a korabeli gazdasági-működési viszonyok rekonstruálásához. A Balaton (Pelso)
környéke különösen kedvelt vidéknek számított, Itáliát idéző klímája és földjei
miatt, a Bakony sűrűjének gazdag vadállománya és a tó halbősége, a tiszta forrá-
sok és bővizű kutak jó életfeltételeket biztosítottak.
A villagazdaság (villa rustica) mai értelemben is módos majorságnak számí-
tott; a birtok (fundus) központjában igényesen megépített lakóházak, fürdő, zárt
udvarok, díszkertek (vividarium) sorjáztak. Ezt a központi részt (pars urbana)
olykor kerítéssel is elválasztották a gazdasági részlegtől (pars rustica), ahol a
műhelyek, magtárak, istállók és egyéb termelési létesítmények álltak. A központi
lakórészt fallal vették körbe, elsősorban a legelésző állatok s vadak kizárására,
amit az alföldi tanyák is követtek. Mind a villa rustica épületkörnyezete, mind a
tanyai miliő racionális díszítettségű, ebben is látunk olyan hasonlóságot, amit a
pannóniai módosabb birtokosok alföldi szolganépe eltanulhatott.

Hídfők az Alföld felé

A rómaiak gyorsan tudták a csapatokat mozgatni, akár ellenséges területre
megerősített átkelőhelyek kiépítésével. Ezeket a kis erődöket a Duna két part-
ján, egymással szemben építették fel, így szolgálhattak kompkikötőként vagy
pontonhidak hídfőjeként is. Ez utóbbi esetben nyilvánvalóan csak időszakosan
használták, mivel ezeket a hidakat télire a jégzajlás miatt le kellett bontani.
Az erődöket stratégiailag kiemelkedően fontos helyeken, leginkább a külön-
böző Barbaricumba tartó utak kiindulási pontjainál építették. A szobi erőd az
Ipoly torkolatánál ellenőrizte azt az útvonalat, melyen a Börzsöny megkerülé-
sével a Duna-kanyarhoz lehetett jutni; a verőcei a Börzsöny és a Cserhát közti
utat ellenőrizte. A Tahitótfalu-Balhavár erőd Cirpi felől biztosította az átkelést
a kvád-szarmata határvidékre. Ugyanerre vezetett Constantiamból Szentendre-
Dera patak, Horány, Dunakeszi vonalon. Ez a három átkelőhely Bernát szerint
egységet alkotott a Valentinianus-féle építkezéseknél.
A Contra Aquincum-i erőd pedig a Szolnok irányába haladó út kiindulópont-
ja volt, kapcsolódva a Csörsz-árok keleti rendszeréhez. A következő kis erődöt
Bölcskénél és vele szemben Harta-Káli-majornál találjuk; ez az átkelő volt a Körös

96
felé vezető út kiindulópontja. Délen a Lugio-Contra Florentiam átkelő szerepe
volt fontos, mivel innen indult Szeged felé az igen forgalmas út, amely a szarmata
szállásterületek központjához, a Körös–Maros torkolat közti Tisza-szakasz felé
haladt. A legdélebbi ismert és megerősített hídfőállás nem a Duna partján, hanem
Bács település melletti kis folyócskánál állt. A szőlő és az őszibarack megtelepe-
désében – gyaníthatóan – ennek szerepe lehetett.
Ismert egy korabeli beszámoló, amely a Szentendrei-szigeten létrehozott átke-
lőhelyek használatát bizonyítja, egy konkrét harci cselekmény kapcsán, vagy 375-
ben, a gödi sikertelen erődépítésnél is. Működő átkelőről Verőcénél Ammianus
leírása számolt be. Nehezen hihető viszont békésebb időkben, hogy az Alföld,
különösen a Duna–Tisza közén csak egyirányú és hadi természetű lett volna a
kapcsolat Pannónia és a Duna–Tisza között.
A Duna jobb partján állomásozó római csapatok és veteránjaik bizonyo-
san békésebb módon is érintkezésbe kerültek – és voltak az ottani lakosság-
gal, pl. a szarmata szolganéppel vagy szabad emberekkel. Vagyis az alföldi
tanyásodást azért nem látjuk középkori eredetűnek, mert a régi földművelő
tanyák épp pannon-szarmata – és már pannon elemeket is viselhettek, régen volt
épületromhalmokon épültek a 18–19. századi tanyák.
322-ben a szarmaták az Aquincumtól délre eső területekre betörtek. A bünte-
tő expedíciót maga a császár, Constantinus vezette, a római erők június-júliust
töltötték az Alföldön, majd Margumnál visszatértek Pannóniába – gazdag zsák-
mánnyal. Constantinus császár büntető expedíciója során sok foglyot ejtett, aki-
ket belső területeken telepítettéek le; ez volt a második nagy szarmata betelepítési
hullám. Az Alföldön élőkből lett alattvalók biztosan sok gazdálkodási módszert
megtanultak Pannóniában, a rómaiak jól megismerték a szarmaták világát.
Visy (2000) és mások szerint is, a Csörsz-árokrendszer megépítése idején
a szarmaták már nem voltak képesek egyedül megvédeni szállásterületüket.
Ezután válhatott szükségessé a nagyobb arányú római katonai jelenlét biztosítása
az Alföldön, amit a sáncok építése is feltételez, ez azonban korábban lehetetlen
lett volna. Az erős gót támadás után már inkább a romlás lett a jellemző, amit a
szarmata belháború csak súlyosbítani tudott. Előkelőségeik Pannóniában reked-
tek, a szolganép pedig visszatért az Alföldre.
A birodalomba szarmatákat a 4. században három nagy körzetben telepítették
le, ún. laetus telepeken. Állami földeken kaptak letelepedési engedélyt, és polgári
közigazgatástól elkülönült tömböket alkottak. De a 4. század végére e telepek
nagy része már lakatlanná vált, mert ezek a szarmaták is visszatelepültek az
Alföldre. A kényszerű szövetség mindkét nép számára ugyan előnyöket is rejtett,
de már nem tudta szolgálni a szarmata gazdálkodási rendszer fejlődését.

Népek forgataga az Alföldön

A római csapatokkal a dunai hídfőállásoknál a Dunán inneni, így a Duna–Tisza
közi és tiszántúli területekre lépve – képletesen ugyan, de megkíséreljük megke-
resni a lehetséges kapcsolatot és a hatását, ami a Dunántúlról érhette az Alföldet,
talán a Felvidék és az Északi-Középhegység peremvidékét, és természetesen

97
Erdélyt. Igaz, a Kárpát-medence középső és északi területeit a rómaiak sosem
hódították meg, mivel a barbárok sikeresen védelmezték szállásterületüket. Az
1. századtól a kelta lakosságot az Alföldön tehát a szarmaták, a Kárpát-medence
északi hegyes területein pedig a nyugati germán törzsszövetséghez tartozó népek
váltották fel. A behódolt szarmaták kisebb-nagyobb falvainak nyomát a régészek
megtalálták a Tisza és mellékfolyói mentén.
A rómaiak e népek ellen rendszeresen hadjáratokat folytattak, az elrejtett kin-
csek bizonyítják, hogy 260 körül a szarmaták az Alföld felől betörtek Pannóniába.
A 2–3. század között a gótok és vandálok vették birtokukba a dák területeket
Kárpátaljától Erdélyig. A 4. század végén ráadásul megjelentek az alánok, majd
ugyancsak a hunok elől menekülve a vizigótok és keleti gótok a Balkánon s a
Délvidéken. A 4–5. század fordulója a hunok időszaka az Alföldön, ami semmi-
képp sem kedvezett a korai népvándorlásig megmaradt pannóniai földművelési
hagyományoknak, pláne nem a kelta cseresznye- és naspolyatermesztésnek – ami
kelta hagyományokra épült.
A rómaiak 409-ben átengedték Pannónia keleti felét a hunoknak, 433-ban
pedig az egész Dunántúlt. Bár Attila hunjainak támadása súlyos következmé-
nyekkel járt, 451-ben a catalaunumi csatában Aetius római hadvezér megállította
a hun sereget. A Kárpát-medencén egy évszázadon keresztül a gótok, gepidák és
longobárdok törzsei osztoztak. Végül 567-ben a kelet felől érkező lovas nomád
avarok uralma mintegy 250 évig tartott. Az avarok állandó harcban álltak a
Bizánci Birodalommal, és a Balkán nagy részén adót szedtek az ott élő népektől.
Uralmukat a frankok törték meg, Nagy Károly legyőzte őket, és keresztény hitre
tértek át. Megszervezte ő az avar őrgrófságot, az Alföld és Erdély viszont bolgár
(bolgár szláv) fennhatóság alá került, talán innen ered az az elképzelés, hogy
bolgár fejedelmi kincs lehetett a nagyszentmiklósi aranykincs (Erdélyi István
elmélete).
825-ben Pribina fejedelem – Nyitra központtal – létrehozta az első Kárpát-
medencei szláv államot; a morvák Kárpát-medencei hatalma I. Szvatopluk idején
érte el csúcspontját. A magyarság korai földműves ismereteit a két világháború
közötti történeti szemlélet a szlávokhoz kapcsolta, amit semmiképpen sem lehet
teljesen elfogadni. Itt érdemes Anonymus krónikájára is utalni, amelyik a fehér
ló mondájával s kövér legelőkkel kapcsolatban eléggé ismert történet (Anonymus
Gestája, 16. fej.). A Duna–Tisza közi kövér legelők említése azonban III. Béla jegy-
zőjének talán a túlzása lehet, mivel a dunai homokon – réti öntéstalajok mozaikja-
inak eltemetésével – csak gyenge minőségű gyepek maradtak a 8–9. század táján.

A tanya fogalma
A tanya fogalma – valószínűleg sok kérdést vet fel az olvasóban. Legkorábban
egy 1037-ből származó okmányban szerepel a neve, mégpedig a bakonybéli ben-
cés apátság alapítólevelében: „liberam piscacione, que vulgo tana dicitur” – vagyis
szabad halászóhely, amelyet tanának neveznek; más forrásokban thona (1240),
tornya vagy tónya (1246, 1330). A Magyar Nyelv Történeti Értelmező Szótára szláv
szóként értelmezi: tônja (mély víz, mocsár, esetleg víztócsa), cseh tůň, tůně, touňe

98
(mély víz, vagy kicsi, de mély tó), a szlovák toňa jelentése folyóban lévő mély
kubik, az ukrán és az orosz egyaránt тóня-val háló kivetésére alkalmas helyet
jelölnek. „A magyar szó közvetlen forrása bizonytalan” – ezzel a nézettel teljes mér-
tékben egyetértünk.
Pusztai (1980) hat tanya jelentéscsoportot mutatott be tanulmányában, eszerint
a tana, tanya 1. halászóhely, 2. mély víz, őrvény, 3. tócsa, tó, úsztató 4. tartózko­
dá­si hely, halászkunyhó, 5. földdarab, telek, sőt 6. társasági hely jelentése is volt.
Egy történeti ökológus ritkán kerül ennyire nehéz helyzetbe, mert a vizsgálata
tárgyában, témájának jelentéstörténetében logikai, tartalmi ellent­mondá­sok
fedezhetők fel.
A tanya mindamellett mégis elsődlegesen halászóhelyre, sőt halászkunyhóra
utaló fogalomként került be a nyelvészeti irodalomba. Nézzük meg azonban,
hogy a „szárazföldi” tanya (=mezei lak, kertség, major) a tanyagazdaság milyen
formában jelenik meg a latin szótárakban: villa, vicus – és semmi több. Tehát
a formális, alaktani hasonlóság kétségtelen, de főleg történeti-ökológiai és
településföldrajzi értelemben vitára sarkall, mert a levezetése is bizonytalan.
A tana, ill. tanya, tonya származtatása – mint láttuk – a keleti szláv nyelvekre is
utalna a nyelvi szótár szerint. Még inkább sokasodik bennünk a kétség, mert az
örvény liman viszont egyértelműen s tényleg vízzel kapcsolatos fogalom, ami
viszont „kilépett a vízpartra”? Érdekességként említhető, hogy a Tisza mentén
élők a sűrű bozótost is limánnak, majd limánynak nevezik (vö. csongrádi táj-
nyelvben).
Belényessy (1948) a tanyakérdésben a kora középkorig „talált nyomokat.”
A telek jelentése sem egyrétegű, a 13. században használatos a terra culta (csak
művelt) és a terra fimata (trágyázott) telektípus-megnevezés; mégis azt látjuk,
hogy „nagyon alá volt vetve a nomád állattartásnak”. Pedig már az Árpád-kor
első századában is már sokkal nagyobb súlya volt a földművelésnek és kertészke-
désnek, mint azt eddig gondolták. De ezen állítás nem állhat szemben Belényessy
telektanya s telekbirtok (telek-praedium) típusaival, ami fogalmilag a tanya és a
hozzá tartozó földterület méretbeli különbségét és eltérő gazdálkodási irányát
jelenti. A telek a 11-12. században egy-egy nemzetség közös legelőjét jelentette; a
szerves trágyát viszont már visszajuttatták a földekre (ez már gyökeres eltérés a
nomád gyakorlattól, a váltás lényegében bajor hatásra vezethető vissza!).

A tanyák és a nomadizálás kapcsolatba hozható?

A Kárpát-medencére vonatkozó nomád állattartás értelmezése megkívánja
a népvándorlás korától kezdődően az aktuális ökológiai és természetföldrajzi
állapot értékelését is, amelyben az ún. nagyállattartás a Duna–Tisza közén és
a Tiszántúlon a „mai értelemben vett” szarvasmarhatartásnak csak korlátozott
teret biztosított. IV. Béla idején a kun és jász betelepítéseknek és állatfaji, szám-
beli értelemben a legelők szűkössége határozta meg. Ezt a nézetet erősítette
Anonymus krónikájában a kövér legelők leírása. Erdély, Felvidék és Dunántúl
egy része alapján a különbség is bizonyítható, de a mai értelemben vett tanyatí-
pusok viszont épp nem a felsorolt nagy régiókban alakultak ki.

99
 A 19. századig természetesnek tartották a tanyák középkori létezését (pl.
Galgóczy 1896, Belényessy 1948); Herman Ottó (1902) „a kifejlődött tanyarendszert,
mint atavisztikus alkotmányt” a magyarok „megfagyott nomádságának” vélte, amit
Györffy I. is vallott. Sinkó (1910) a távol eső földek megművelésének „szükség-
szerű következményeként fogja fel a tanyát, és úgy vélte, hogy „a tanyarendsze-
res település újabb eredetű, a török hódoltság előtt nem igen dívott.” Később Szabó I.
ugyancsak módosította álláspontját, kifejtette, hogy a török pusztítás előtt meg-
volt a „szállás”, később a lakóház és tanyaépület közti különbségre is felfigyeltek
a Nagykunságban.
Solymosi (1980) szerint a kertség, mint a tanya kapcsolt része (itt érintkezhet a
tanya genezise a pannon hatásokkal!), a szántóföldek egy részének örök tulajdon-
ba bocsátása után keletkezhetett. Ugyanő a földművelő és állattenyésztő szállá-
sok genetikus kapcsolatát tagadta, ami saját koncepciónk szempontjából nagyon
fontos megjegyzés. Mendöl (1963) a nomád hagyományoknak csupán módosító
szerepet tulajdonított, ami ha valóban számolhatunk a pannóniai hatásokkal is –
a kertes tanyák másféle genezisét tételezheti fel. A 18. században a tanya egész
évben majorszerű gazdasági udvarként funkcionált, s a kunyhót a ház váltotta
fel (Márkus 1943).
E gondolatokat fontosnak tekintjük, mert a Kárpát-medence földrajzi nagytájat
egységnek tekintve a nagytáj történetét nem lehet egységesnek tekinteni, ugyanis
a tényezők kölcsönhatásban állnak. A történeti-ökológiai „beláthatóságunk” a
késő paleolitikumból egyre jobban elvezet a mához, vagyis amikor a jó adottságú
talajon, viszonylag könnyen belakható térszínen van lehetőség könnyű terület-
szerzésre – és agrártevékenységre. A tanya szerepe és funkciója a Dunántúlon
más, mint Közép-Európa egészében, de az Alföldön még inkább. A falvak között
elszigetelten a tanyák ezrei tarkállnak; többségük kisüzem, a művelt föld köze-
pén lakóépület istállókkal, fészerrel s egyéb melléképületekkel – írta Hollander
(1980).

Tanyák vagy/és kertek?

Vitatjuk, hogy a kert önmagában a tanya előfutára is volt, amit mi úgy gondol-
juk, hogy valamilyen zárt terület, amely ezáltal elkülönül a környezetétől (innen
a sokféle kerttípus, s később bővült is, mert annak része lett az állandó lakóház,
az istálló, a valódi kert és szántóföld is. A kert „gyümölcsfákkal, veteményekkel,
virágokkal beültetett, a lakóház körül a szabadban való tartózkodásra is szánt terület”.
Egy 1283-as okleveles adat szerint pedig „növény- és állatvédelmi szempontból körül-
kerített terület” a kert – és amennyiben lakhatás számára valamilyen építmény
is tartozik, máris a tanya tartalmilag hasonlóvá válik hozzá. Lényegében ezzel
magyarázható nemcsak a kertek (gyümölcsös, zöldséges, virágos, káposztás,
gyógynövényes, fűszeres, szőlős, vegyes, botanikus; vadas, állatkert, ólas, szénás,
temetői stb.), hanem a tanyák sokfélesége is. 1055-ben már olvasható a ’kert hel’
kifejezés, azaz körülkerített terület, melynek oszét és kaukázusi nyelvi kapcsolata
valószínűsíthető.
Az állattenyésztés és pásztorélet egészen más volt az Alföldön (szilaj marha,
ló, kecske, juh), mint a Dunántúlon (szarvasmarha, bivaly), a Felvidéken (szar-

100
vasmarha, juh) vagy Erdélyben (elsősorban, juh, kecske, bivaly, ló). A mohácsi
csatavesztést követően az Alföldön felgyorsult az aprófalvak pusztulása, de az
Árpád-kori településrajz és aprófalvak is már eleve pusztulásra voltak ítélve.
1526 után a futóhomok és a szik (főleg juhok, kecskék és szamarak), a mocsár,
valamint az árteres öntéses területek (nagyállattartás: marha és bivaly) aránya
nagyon megnőtt. Az alföldi táj ijesztő méretű elnéptelenedése – kihalás és elván-
dorlás miatt – a török kiűzése után újra telepítéseket kívánt (vö. a Neoaquistica
Comissio-val!). Szabó István és Erdei Ferenc (ld. a könyveit: Futóhomok 1937,
Magyar falu 1940, Magyar tanyák 1942) a magyar tanyarendszer erejében, de nem
számoltak talán azzal a politikai-gazdasági fordulattal, amelyet a szocialista
korszak tagosítási, vidékfejlesztési, majd utána a privatizációs és vidékfejlesztési
politikai törekvések okoztak.
Für Lajos (1980) joggal vélte úgy, hogy a belterjes gazdálkodás, a belterjes
tanya nem kizárólag a kertészeti termelési ágak sajátja, hanem lehet az istállózott
állattenyésztésnek is jellemzője, csak nem kizárólagos formálója. Für hangsúlyoz-
ta, hogy a kertkultúrás tanyásodás Cegléd, Kecskemét, Kiskunhalas, Nagykőrös,
Szabadka, Szeged és néhány kisebb (főleg Duna–Tisza közi) körzet jellemzője
volt. Szabó 1929-ban publikálta a tanyarendszer kialakulásának történetét és
sorra vette természeti, gazdasági és társadalmi tényezőit, ezzel Erdei Ferencet
is megelőzte. Balogh (1962 és 1965) az alföldi tanyákat három csoportba sorolta:
gabonatermesztő tanyák (az Alföld délkeleti részén), gabonatermesztő és vegyes
szántóföldi kertes tanyák (Duna–Tisza közén) és főleg állattartó és csak részben
földművelő tanyák (Jászkunságban, Debrecen környékén).
Fürnek (1983) egy másik munkájából kiemeljük, hogy mely gyümölcsfa-
jok domináltak a kertes tanyák üzemi rendjében – gyűjtésünkkel kiegészítve
(Surányi 2018) meggy, szilva, dió, fehér és fekete eper, elvétve birs vagy naspo-
lya, és természetesen különféle művelésű (gyalogszőlő, lugas) szőlők tartoztak
a miliőbe.
Az elmúlt másfél évszázadban szőlőköztesként már nemcsak gyümölcsfák
jelentek meg, hanem a burgonya, paradicsom, szamóca, ritkábban étkezési pap-
rika, karós bab, vöröshagyma, sárgarépa, petrezselyem, olykor sárgadinnye;
virágok közül mályvarózsa, nőszirom, porcsinrózsa, díszbab, orgona, sövény-
szulák, hajnalka, estike stb. teszik otthonosabbá a hétvégi, gazdálkodási – olykor
a lakókörnyezetet. Sajátos a birtokhatár jelölése, az oldalakon széles és gereb-
lyézett barázda, a két végén a területnek lugasszőlő, nyesett akác, koronaakác,
bokormeggysövény és aranyribiszke- (ti. „garád’) vagy tamariska- (kizárólag a
tanyáknál) bokrok zárnak le.
Az alföldi települések határában a tanya szétszórtan álló, rendszerint egy lakó-
épületet és néhány hozzá tartozó gazdasági épületet magába foglaló, állandóan
lakott magános telep. A 20. század közepéig a tanyák kisebb-nagyobb paraszti
földbirtok legmagasabb pontján álltak, a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése
óta azonban egy részük nagyüzemi táblákba került és háztáji tanyaként (Romány
1973) élt tovább. A 20. századi állapotokat véve alapul a településföldrajz kutatói,
és részben a történészek is sokáig úgy vélték, hogy a tanyák a török uralom alatt
kialakult nagy határú óriásfalvak bomlásával, a nép széttelepülésével jöttek létre.

101
A tanyákat kezdettől fogva állandóan lakott szórványtelepülésnek tartották,
vagyis az európai települési rendszerek kategóriáit alkalmazták rájuk.
Györffy I. (1943) és Erdei (1937–1942) kutatásai nyomán lehet a tanya tartozék-
település, azaz a megosztott parasztváros külső határbeli része volt, ami nehe-
zen kapcsolható össze a villagazdaságokkal. Zavaró lehetne, hogyha az alföldi
városok környékének nagymérvű tanyásodása valójában csak a 18. században
bontakozott volna ki. A tanyák kialakulásának feltétele volt a paraszti földtu-
lajdon vagy legalábbis szabad földhasználat; úrbéres helyeken csak a 19. század
második felében, a jobbágyfelszabadítás után létesültek tanyák.

Mezei kertekből tanyák?

A tanya őse valószínűleg a több helyen mezei kertnek (réti szállás) nevezett,
szénakaszálással és részben földműveléssel hasznosított, határbeli földdarabon
kialakított állatteleltető hely lehetett. Persze a kialakulásának útja, a létrejött tele-
pek formája, rendeltetése, használati módja szinte minden régióban más és más.
Közös azonban az a vonás, hogy a magánbirtokon létrejött pusztai szálláshelye-
ket mindenütt állatteleltetésre, valamint a nyári mezőgazdasági munkák idején
meghúzódó, rakodó- és esetleg nyomtatóhelynek használták.
Rácz (1980) a földbirtoklással, határhasználattal, a különféle gazdasági ágakkal
is nagyon részletesen foglalkozott. Felfigyelt arra, hogy csak a mezei kertek után
jelentek meg a szállások, de mindig a tájbeli eltérésekre is utaltak (Rácz 1980).
Viszont alig fogadható el, hogy a futóhomok megkötésére irányuló küzdelem
csak közvetve hatott a Duna–Tisza közén a tanyásodásra.
A tanyakérdés újabban is vizsgálódások tárgya, valamelyest hasonló okok
miatt, mint az történt a két világháború között. Erdei Ferenc az 1933–1942 közötti
években világosan meghatározta a paraszti polgárosodás modelljét (Dénes 1980,
313–338. o.), ami a mostani rekapitalizációs időszakban számos nehéz sorsú
embernek lehetőséget kínálhatna. Nem tudjuk elfogadni azt a nézetet, ami a
parasztság eltűnését vizionálja – legyen annak forrása konferencia (Utóparaszti
hagyományok… 2005) vagy monográfia (Bíró – Für 2013).

A tanyák megmaradása
A tanya sajátos településtípusainak kialakulása körüli vitákba nem tud bekap-
csolódni, mert a szociológiai (Erdei F.) és geológiai (Mendöl T.) szempontok
nehezen összeférhetők, mert kronológiai, történeti és funkcionális értelemben a
nézetünk nagyon távol áll tőlük is. Abban azonban a szerzők egyetértenek, hogy
az alföldi mezővárosok fejlődésétől elválaszthatatlan volt a tanyák sorsa. Ezt a
megállapítást erősíti Csatári (1999), aki a mezővárosokból való kirajzásnak, új
falvak születésének ad hangsúlyt.
Az alföldi területek török hódoltság alatti elnéptelenedését követően a terü-
leten élő népesség lélekszáma gyors ütemben emelkedett – a betelepítésekkel.
A határrészek újbóli művelésbe vétele lehetővé tette olyan átmeneti szállások
kialakulását, melyekből idővel a tanyák is lettek. Papp (1940)., Szakály (1983)

102
kutatásai szerint Kecskemét és Szeged határában a tanyarendszer a leghosszabb
múltra tekint vissza (vö. déli átkelőhelyek a Dunán!). A tanyás gazdálkodás a
folyószabályozások időszakában tovább erősödött – a Hortobágy kivételével.
A vasúthálózat kiépítése és a közigazgatás átalakulása is segítette.
A 19. századi mezőgazdasági konjunktúra, illetve a mezővárosok határában
elvégzett parcellázások következményeként elmondható, hogy a 20. század
fordulójára közel egymillió ember élt a tanyákon. A Klebelsberg-féle tanyaiskola-
program sikeres végrehajtása (az 1930-as években) egy sajátos tanyai települé-
si-társadalmi szerkezetet formált. (A kultúrpolitikus kultusza megmaradt, de a
tanyasi kisiskolákat meg bezárták…) Az utolsó, a tanyák sorsára ható történelmi
esemény az 1945-ös földosztás volt. Enyedi (1975) szerint közel 75 ezer új tanya
épült, és közel 600 ezer ember jutott földhöz. De a tervutasításos pártállami idő-
szakban a tanyarendszer a községhálózat „sűrűsítése” áldozata lett.
Az 1951-es tanyaépítési tilalom érvénye egészen 1986-ig tartott, a tsz-ek és
ÁG-ok gyors foglalkozási átrétegződést indítottak el – és a tanyarendszer pusz-
tulását (ld. Becsei 2002 adatait). A rendszerváltozást követően, a kárpótlással
összefüggésben többen is úgy vélekedtek, hogy megindulhat a tanyavilág újjáé-
ledése. Azonban megállapítható, hogy csak az idősebb, egykori tanyás gazdálko-
dók vállalták az újbóli nehéz kihívásokat, így a valódi megújulás elmaradt.
A tanyán élők számának folyamatos csökkenésével (életkori, életmódbeli,
gazdasági okok miatt) a tanyák típusai is változtak, így az önellátásra berendez-
kedett tanyák szinte teljesen eltűntek. Kozma (2011) szerint napjainkban a tanya
már nem csak a lakhatást és a mezőgazdasági tevékenységet szolgálja, mert
belépett a turizmus és az egészségügyi rekreációs funkció is. Csatári (1999) pedig
kimutatta, jelenleg már csak a tanyák negyede végez valódi mezőgazdasági ter-
melést.

Zárógondolatok
A legutolsó eljegesedés után a halász-vadász-gyűjtögető életforma fokozatos
tájformálást indított el.
Elgondolásunk szerint sem az ázsiai aul, sem a tanyacsoport forma nem lehe-
tett a lakóhely-gazdálkodási élettér kiindulása.
A Kárpát-medence területének minimum 65-70%-a egykor alkalmas volt
mezőgazdálkodásra
Feltételezve egy hosszabb és lassú átalakulást; nagyot lépve előre – a bronzkor-
tól, majd az illír, pannon őslakosság a sík- és hegyvidéki ökológiai adottságoknál
kedvezőbb Dunántúlon a földhasználatban és települési rendszerükben mintát
szolgáltattak.
A Római Birodalom számára, amikor Dacia felértékelődött nyersanyagai (főleg
só- és színesfémbányái) miatt – és a barbár fenyegetések következtében vált fon-
tossá Pannónia.
A rómaiak (főleg leszerelt legionariusok) nagyban építettek az őslakosság kör-
nyezetismeretére és anyagi kultúrájára.

103
 Kialakult ugyan a Ripa Pannonica, és belső védvonallal együtt jól működő gaz-
dasági és igazgatási rendszer működött a két pannóniai tartományban, mintegy
félezer ismert villagazdasággal, ami nem lehetett hatás nélküli a Dunán innen
sem.
Fokozatosan a dunai határterületet és részben a védvonalat szinte a szarmaták
idetelepült, az Alföldre is kiépítették a védrendszert (Csörsz-árok); ezzel egyre
intenzívebb kapcsolat alakult ki Dunántúl és az Alföld, részben a többi Kárpát-
medencei rész között is.
Nézetünk szerint ekkor bizonyára megismerték-megismerhették az idetelepült
népcsoportok a villagazdaságokat. Feltételezhető, hogy mintául is szolgálhattak.
Elismerve minden, a tanyakutatásban biztosnak látszó elképzelést, a tanyák
keletkezési idejének és fejlődési irányának eddigi koncepcióját – a pannóniai
kapcsolatok miatt eltérően látom a Duna–Tisza közének tanyáit.
Ebből az is következik, hogy, szerintem, a másodlagos nomadizálásból
levezetett félföldműves állapot hangsúlya eltúlzott, mert volt/lehetett is minta
Pannóniából.
A tanya névetimológiai levezetése (ti. halászóhely) feltételezné az ugor halász-
vadász-gyűjtögető létforma továbbélését – amit régészeti bizonyítékok hiányá-
ban, történeti-ökológiai értelemben nehéz lehet belátni és levezetni.
A tanulmány nem tér ki ugyan erre, de a kertes tanyák „működésében” több
olyan elem fedezhető fel, ami nemcsak keleti, hanem nyugati (ill. római) hatáso-
kat is feltételez.

104
Novák László Ferenc
Korai irodalmi hagyományunk
a XVII. századból
A deák alkotó munkája Kecskeméten

A Duna–Tisza köze, a Homokhátság kiemelkedő mezővárosa Kecskemét – ugyancsak a

Három Várost alkotó szomszédos Nagykőrös – a hódoltság idején, a háborúval, létbizony-
talansággal terhelt korban nem csupán a gazdasági, társadalmi kohézió erősödésében,
hanem a kultúrában is elöl járt. A kultúra elválaszthatatlanul kötődött az egyházakhoz,
legfőképpen a református egyházhoz, az iskolákhoz, amelyek már a reformáció előtt is
– igaz katolikus intézményként – működtek Kecskemét városában is. E vonatkozásban
kiemelkedően fontos, hogy a török adóösszeírások a XVI. században már Oskola utcáról
tesznek említést a városban.1
A kiváló egyházférfiak, köztük a zsoltáríró Végh Mihály és a névtelenség homályában
maradt „oskolamesterek”, tanítók a korai irodalmi hagyományok megteremtésében is
jeleskedhettek.2 Az iskolából kikerült tehetséges diákok vagy deákok nélkülözhetetlenek
voltak a mezővárosi közigazgatásban, nem csupán az írnoki, jegyzői teendők ellátásában,
hanem fontos gazdasági és egyéb ügyek intézésében, a mezőváros diplomáciai kapcsolat-
rendszerében egyaránt.
Tekintettel arra, hogy Kecskemét irodalmi örökségének kutatása, feltárása jelentős
eredményeket mutat fel, összegzésre került, figyelmünket csupán a városi hivatal deáksá-
gának irodalmi tevékenységére célirányozzuk.
A szélesebb körű eligazodás végett szükséges idéznünk a történeti etimológia megál-
lapításait is. A görög-latin jelentésű szavunk a délszlávból került a magyar nyelvbe, s a
középkori egyház jeles alakjává vált a deák. Alapvetően írástudó embert jelentett, aki által
válhatott foglalkozásnévvé, illetve valójában vezetéknévvé is. A „Deák” családnév a tár-
sadalmi helyzetre, a társadalomban betöltött hivatásra, szerepre utaló nevek csoportjába
tartozik.3
Az „Oskola Mester” által vezetett iskolában az alsó fokú, mondhatni anyanyelvi
tanítás, alapismeretek elsajátíttatása (betűvetés, számolás, olvasás), az oktatás, a felsőbb
tagozatos, latinos műveltségű tógátusokra vagy préceptorokra (praeceptor) hárult a XVI–XIX.

1 Káldy-Nagy Gyula: A budai szandzsák 1546–1580. évi összeírásai. Demográfiai és gazdaságtörténeti

adatok. Pest megye múltjából 6. Budapest, 1985.
2 Kecskemét korai irodalomtörténetével kapcsolatban részletesen Hornyik János: Kecskemét város
története, oklevéltárral. Második kötet. Kecskeméten, 1861; Orosz László: Kecskemét irodalmi öröksége.
Kecskeméti Füzetek. Kecskemét, 1990; Iványosi-Szabó Tibor: Iskola és irodalom Kecskeméten a XVI–XVII.
században. Forrás XLVI. 2014/5. 62–76.
3 https://www.arcanum.hu › Lexikonok-magyar-etimologiai-szotar-F14D3.; Vö. MTESZ I. 628–629.

105
században. A városi tanács javadalmazásban is részesítette őket. A magisztrátus például
Nagykőrösön az egyház és iskola fenntartója volt, annál is inkább, mivel a homogén kálvi-
nista városban a városi tanács (magistratus) és az egyháztanács (consistorium) valóságosan
egy testületet alkotott még a XVIII. század idején is. A városi tanács fizette és javadalma-
zásban részesítette az „oskolát”, így a tanító deákokat is.4 Mint írástudó és ügyes kezű
fiatalember, a deák a tanítás mellett egyéb fontos feladat ellátására is képes volt, amit a
tanács kellően honorált is. Érdekességként említhető, hogy Kőrösön a román és gótikus
stíluselemeket magán hordozó templomnak megfelelő, harangokat megbíró tornya nem
volt, ezért fából ácsolt haranglábat készíttettek, amelyre a még az építés dátumát is feltün-
tették: „Az harangh labra az eztendő szam föl metczó Daniel Deakk, hozot Biro Ura’ Budarol
egÿ Lasnakot [durva, zsákszövetű vászon] 1 Tall Gret” – jegyezték fel a város kiadásai között
1639-ben. Ebben az esztendőben is kaptak a deákok a várostól ruházatukhoz lábravalót:
,,Warga Mattiastul a’ Tizedesekk es az Deakokk wettűnk 6 Bokor Czípellest f 2 dn 40. Isment az
Tizedesekk Talpallot [bocskor] ket sarut dn 50.”5
Az idősebb, tanult tógátus deák tehát sokoldalú, ügyes ember lehetett, aki a templom
haranglábára fel tudta vésni a készítés évszámát. Ugyanakkor arról is tudomás szerezhető,
hogy a városi tanács lábbelit (cipellés vagy cipellő, cipő) juttatott a deákságnak. Valójában
hat fő taníthatott ekkor az iskolában, akik hat „bokor” vagy pár lábbeliben részesültek.
Az „oskolában” tanuló fiúgyermekek, leánykák is, valamint a korosabb, műveltebb
deákok kötelességébe tartozott a jeles ünnepek és alkalmak során a köszöntés és énekmon-
dás. Rendszerint karácsony, vízkereszt, húsvét, pünkösd egyházi ünnepeken, valamint
a bíróválasztáskor Szent György napján, a deákság köszöntötte a városi tanácsot, amiért
jutalomban részesültek. Fontos más alkalommal is – nem említve a temetéseket, amikor
az „oskola” kántusa énekelt a halott búcsúztatásakor –, mint a céhmesterek választása, sőt
Kőrösön a juhnyírás vagy a Dömötör-napi bárányadomány-gyűjtés (kollektálás) alkalmával.
Számos példa említhető ezekre vonatkozóan. Minden esztendőben sor került a köszön-
tésekre, még a XIX. század első felében is. A kőrösi tanács számadásai között szerepel
például 1652-ben, „Szabo Czeh wendégsegeben walo letében adot Biro Ur’k Cantasok’k dn 30 […]
Husveti Innepkor Eörögh deakoknak Cantalasokert adtam dn 15 […] Szent György napkor Eörögh

4 Kőrösön az 1742. évi számadások részletesen szólnak erről: „Rector Losonczy István. Michaelis
Kallai Cantoris Ecclesiae Reformat Nagy Kőrösiensis, et Praeceptor Puellr. Becze János Oskolabéli Deak
Gyermekeknek Praeceptora Florenus Hung 50. Bor Ako 10. Napjában Bor Ittze 2. Privatus Tanitvanyoktul
Esztendeig Tallér 1. f. 1 „50. Kelecsényi György Deák Gyermekek Második Praeceptora. Kész Pénz f hung
48. Gomolya 2. Kila Búza 12. Font Hus 100. Font Fadgyu 20. Font So 80 Font Bors 1- Sajt 2. Pint Vaj 1. Fő
Káposzta 100. Fél Szalonna. Fél Kila Lencse. Szekér Fa 6.” A kőrösi iskola igazgatója a neves Hányoki
Losonczi István volt, a „Hármas Kis Tükör” verses tankönyv írója. Kállai Mihály (ő volt egyben a kán-
tor is) és Poroszlai János volt a leányok tanítója, préceptora, a fiúké pedig Becze János és Kelecsényi
György. Az ő javadalmazásukat is Kőrös város biztosította. Érdekességként említhető, hogy bor is
járt a préceptoroknak, így ebben az esztendőben is kaptak, különös módon meghatározta a város,
hogy napi két iccét, kb. 2 litert fogyaszthattak (MNL PML NkV SzK 1742/43) Novák László Ferenc:
A pedagógus Arany János. Forrás 51. évfolyam, 2019. 10. szám. 106. 1750-ben már négy tanítója volt
az iskolának: „Humanissimi Domini Joannis Poroszlai, Cantor Ecclesia Kőrösiensis. Domini Joannis Mádi,
Praeceptorum Puerorum. Dom. Michaëlis Kállai Praeceptor Puellarum. Dom. Gregorii Kelecsényi Praecept.
Puellarum. Földvári István leányok Tanítója. A Gyermekeket tanító Praeceptoroknak a Nemes Tanács négyük-
nek resolvalt f. Rh. 40.” Április 14-én a városi tanács pénzben váltotta meg a tógátus diákok borjárandóságát:
„A Togatus Deákokk 12 akó borokert fizettem f. 24.” A korábbi leányok tanítója, Poroszlai János ekkor
már a kőrösi református egyház kántori tisztségét töltötte be. Új tanítók, preceptorok jöttek, így Mádi
János a fiúké és Földvári István a leányoké (MNL PML NkV SzK 1750/51).
5 MNL PML NkV SzK 1639/40. 215., 219. pag.

106
Cantasokk dn 50;”6 1719-ben „Punkosdi sok rendbeli Cantalo öregebb s kisebb Deakok’k” 4 forint
73 dénár,7 1800. június 1-jén „A’ Férjfi Oskolabeli Deákoknak Pünkösdi Köszöntésért adtam az
eddigi observált szokás szerint 2, Az Oskolabeli Tanuló Szolga Seregnek ezen végre 1” forintot.8
Kecskeméten a történeti források hiányossága miatt viszonylag kevés adat ismeretes
az iskolai diákságra vonatkozóan ebben az időszakban. A városi számadásokat könyvelő
deák azonban itt is tudósít a történtekről: 1662-ben „Karacson napjan Deakokk és koldusokk
osztogattunk Tall 2. Karacsonban az szegenyek szamara attunk az Kis Birók kezehez f. 2. dn. 40
[…] Ugyan akkor az Callvinista arwa Deakok hozzank jőwen Cantalni, attunk nekiek Tall. 1. […]
Az Papista Mester számára is a gyermekek kezekben attunk Cantatioban Tall. 1.”9 1664-ben „Az
Husveti szent napokban kőltsége volt Biro Uram Deakokk koldusokk f. 6”.10 1665-ben „Karacson
napjan ket Rendbeli Deakokk attuk f. 1. […] Vízkereszt napjan Csillaggal járó Deákokk attuk
f. 1.”11 1667-ben „Pünkösd innepiben az loci scholabeli [helybeli iskolai] deakokk adtúk f. 2”.12
1669-ben „Pünkösdnapi eneklő deakokk adtúnk f 1 dn 12”.13 1675-ben „Csillaggal járo Kiralyokk
dn 40”. „Karacson napra deakoknak pro fl 1 dn 40.”14 1676-ban „Csillaggal járó Kiralyokk attúk
.dn 46”15. 1683-ban „Karácsony es Vizkereszti mendikansoknak adta’ gar 8”.16
Kecskeméten is az egyházak működtették az iskolákat. A két rendbeli diákok valójában
a római katolikus vagy „pápista”, református vagy „kálvinista” egyház iskoláinak köszön-
tő tanulói voltak (a lutheránus egyház jóval később, a XIX. század elején alapított iskolát,
amelynek kiváló tanulója volt Petrovics, a későbbi Petőfi Sándor).17
A történeti források bizonysága szerint az oskolabeli deákok verses köszöntőt mondtak
és énekeltek. Ezek szövege nem ismeretes, nem maradt írásos nyoma, de feltételezhető,
hogy a deákság az egyházi ünnep énekeit, zsoltárjait adták elő. Más esetekben – mint
névnapi és egyéb köszöntők – sajátos folklórként, népköltészetként nyilatkozhatott
meg.18 Kecskeméten a római katolikus egyház hatásának tulajdoníthatóan dramatikus
játékról is említés történik. Ugyan karácsonyi betlehemezésről nem esik szó, azonban
Vízkereszt napján nemcsak köszöntöttek, énekeltek, hanem a három királyokat – Gáspárt,
Menyhértet, Boldizsárt – is megjelenítették a deákok a kis Jézus názáreti születési helyét
jelző csillag felmutatásával. Ezért írták róluk, hogy „csillaggal járó deákok”.
A deák mint művelt, írástudó ember nélkülözhetetlen volt a városházán, a tanács
hivatalában (kancellária, szekretária). A magisztrátus esztendőről esztendőre alkalmazta a
deákot, sőt deákokat. Ez utóbbiaknak azonban ha főbb megbízatásuk nem is volt, mint
íródeák azonban nagyon fontos munkát végeztek írástudományukkal. A vészterhes
hódoltság korában hogy milyen megpróbáltatások érhették a deákot vagy nótáriust,

6 MNL PML NkV SzK 1652/53. 185–188. pag.

7 MNL PML NkV SzK 1719/20. 30. pag.
8 MNL PML NkV SzK 1800/01.
9 MNL BKML KkV SzK 1662/63. 16., 141. pag.
10 MNL BKML KkV SzK 1664/65. 151. pag.
11 MNL BKML KkV SzK 1665/66. 203. pag.
12 MNL BKML KkV SzK 16667/68. 151. pag.
13 MNL BKML KkV SzK 1669/70. 61. pag.
14 MNL BKML KkV SzK 1675/76. 224., 246. pag.
15 MNL BKML KkV SzK 1676/77. 202. pag
16 MNL BKML KkV SzK 1683/84. 225. pag.
17 Székelyné Kőrösi Ilona, 2002.
18 Novák László Ferenc: A három város néprajza. Studia Folkloristica et Ethnographia 60. DE
Néprajzi Tanszék, Debrecen, 2015.

107
különös példákkal igazolhatóak. Például a kőrösi tanács 1632-ben alkalmazott deákjának
érdekes módon írták a javadalmazását: „Az Deak szolgalattyanak yutalma, munnyi Merőgh
Boszszusagh ala fer az Torkan […] Wőttűnk egy Feÿer Nadragot Neki fl 1 dn. Wőttűnk egy
Wegh Tőrők wasznatis neki fl 2” – írta a számadást végző írnok.19 Tehát a deákság vagy jegy-
zőség zaklatással, sok bosszúsággal is járt. Hasonló – szomorú – szellemességgel jegyezték
fel Kecskeméten is egy alkalommal a deák fizetését: „1678 dje Szőke János Ur Ado Szedő
Birosagaban az Szolgaknak beriről walo Conventiojok és Fizetesek. János Deaknak Esztendeigh valo
Béri fl 38. Nadraghra Tall 3. Ruhaiara Tall 6. Sinor Ővre Tall. 1. Egy végh Aba. Egy végh felföldi
gyolcs. Egy végh Tőrők vaszon. Egy Artany [herélt kan sertés]. Két sait. Két Gömöllye. Ötven
fő Kaposzta. Őt fertaly Búza. Két szekér fa. Czizma menni Kell. Kő Só Nro 1. Az tőbbi tőrők
ütes veres katona szitok Atok.”20 A város deákja ki volt téve különböző atrocitásoknak.
A Kecskeméten is rendszeresen megforduló törökök még vertek is, de a végvári katonák
is bántalmazták a deákot, aki sok sérelmek elszenvedője lehetett, amit meg is örökítettek
az íródeákok a jegyzőkönyvben.
A városi tanács által alkalmazott deákok között ismeretes, hogy alantasabb munkára
is szegődtették őket. Kecskeméten érdekes módon tyúkszedő néven is foglalkoztatták a
deákot. Hogy valójában mi volt a feladata, nem derül ki, feltételezhető azonban, hogy
a város konyháját kellett ellátni friss baromfihússal, s a lakosságtól kellett beszednie azt
adóként. Törökök, de a magyar végvári katonaság, esetenként az átutazó erdélyi küldöt-
tek részről igen nagy volt a „vendégforgalom” Kecskeméten is, akiket élelmeznie kellett
a tanácsnak. Tekintettel arra, hogy adózásba, illetve közös teherviselésbe is számított, a
deáknak kellett azt beszednie azoktól, akikre a „sor rákerült”. A Szent György-napi bíró-
választáskor a leköszönő főbíró búcsúbeszédet mondott. Ennek irodalmi értékű szövegét
ismerteti 1684-ből Iványosi-Szabó Tibor, melyben említés történik a közösséget sújtó
terhekről, mint a „kocsisor”, „heverősor”, „fahordás”, „zsáksor”, „tiksor”.21 A cívisgazda
kötelességei közé tartozott – ha soros volt –, a fuvarozás, teherszállítás, a fahordás Budára,
a törököknek szállítandó termények, a salétrompor tárolására való zsákok beszolgáltatása,
s nem utolsósorban a baromfi (tyúk) beszolgáltatása. A beszedésre külön deákot alkal-
mazott a magisztrátus. Az 1670-es években bukkan fel az alakja, mint például 1674-ben,
amikor „Tyúk Szedő Deak[na]k in Tall[ér] 4” – fizetett a tanács éves javadalmazásában.22
A deák neve ismeretlen, de olykor megnevezésre is került. Így például 1678-ban, amikor
„D: [Deák] György Tik szedőnek flo 12. Búza 5 fertaly. Egj Uy Saru. Az többi boczkor” szerepel
az esztendei járandóságában.23 Valószínű, hogy tyúkszedőnek azt a György deákot alkal-
mazták, aki már korábban az adószedő bíró mellett is tevékenykedett íródeák megbízatás-
sal. Nagyobb bérezésben is részült, mint más tyúkszedők korábban.
Tekintettel arra, hogy a város fizette ezt a deákot is, adót nem kellett fizetnie, mint
történt 1685-ben is. Ebben az adóesztendőben – több hasonló nevű személy közül – az
egyik István deák a legnagyobb adózók közé tartozott 100 marha- vagy vadszám vagyoni
adónak és 15 tallérnak fizetésével. A másik – „Német Benedek házában” lakó – István deák,
valamint „Lud Pásztor Tik Deak” adómentességet élvezett. Szükséges említést tenni arról
is, hogy ebben az esztendőben 1 marhaszámmal és 5 talléros adóval szerepel „Szabo István

19 MNL PML NkV SzK 1632/33. 20. pag.

20 MNL BKML KkV SzK 1678/79. 306. pag.
21 Iványosi-Szabó Tibor: i. m. (2014) 71.
22 MNL BKML KkV SzK 1674/75. 231. pag.
23 MNL BKML KkV SzK 1678/79. 310. pag.

108
Törökül tudó” is, aki bizonyára nyelvtudásával a város hasznára szolgált, mint tanult
ember, deák.24
A kőrösi számadásokban is a deák sajátos foglalkozására derül fény 1701-ben.
A város „szolgái” között került alkalmazásra egy juhász ember is: „Miklos Deák Esztrenga
hajto bére Dezmalaskori bárány 4. Egész gunya. Bőr kapcza” – jegyezték fel az évi fizetését.25
A nevezett deák a város juhai mellett, a legelőn létesített esztrengánál dolgozott, segített
a juhok hajtásánál és fejésénél.
A deák foglalkozásnév akkor is megmaradt, ha az illetőt már nem a város alkalmazta.
Többségükben vagyonos emberek közé tartoztak. Földbirtokuk volt, jószágállománnyal is
rendelkeztek, de kereskedéssel is foglalkoztak, szatócsboltjuk volt, kézműipart is űztek.
A mezővárosi társadalom rangos rétegéhez tartoztak mint tekintélyes cívis emberek.
A városházán dolgozó deákot tehát sokrétű munkával bízta meg a tanács, a magiszt-
rátus. Alapjában véve írástudományával szolgálta a várost, de számolási tudományával
is hasznos munkát végzett. A nótárius, jegyző munkát végző deákok mellett írnokok,
íródeákok is dolgoztak a városházán. A számadó, második bíró mellett működtek, jegy-
ző- és számadáskönyveket írtak, egyéb lajstromokat készítettek, s különböző feladatokat
is elláttak.
A deák, nótárius tehát tanult, tájékozott, törvényismerő ember volt. A kor követelmé-
nyeinek, jogrendjének megfelelően a latin nyelvet is ismerte, olvashatta és beszélhette. Az
„oskolában” a tógátus deákságnak kötelező volt a latin elsajátítása. A nemzeti vallásnak is
tekinthető protestantizmus, nevezetesen a XVI. század második felétől egyeduralkodóvá
vált kálvinizmus nagy jótéteménye megnyilvánult abban is, hogy a hivatali ügyintézés,
írásbeliség magyar nyelvű lehetett.26
A deák erős hitű, vallásos ember lehetett, amit az írásos feljegyzések bizonyítanak.
Mivel szövegírás, illetve fogalmazás is kötelességei közé tartozott, nem véletlen, hogy írói,
költő szárnypróbálkozásai is megmutatkozhattak. A jegyzőség alkalmat adott számára,
hogy költői hajlamainak is éljen. Az íródeákok műveltsége, humora kiviláglik a jegyző-
könyvekből. Ennek bizonysága, hogy kisebb szösszenetek, megjegyzések, de versstrófák
is lejegyzésre kerültek részükről.
Kecskemét korai, XVI–XVII. századi irodalmi örökségével kapcsolatban figyelmet
érdemelnek a deákok bejegyzései, írásai, irományai, amit hivatali munkájuk során végez-
tek. Költői kezdeményezéseknek tekinthető jelentős részük. Iványosi-Szabó Tibor mutat
arra, hogy a „lejegyzések helyének megválasztása, annak módja és színvonala nagyon eltérő […]
A bejegyzéseket többségükben olyan személyek végezték, akiknek íráskészsége, írásképe elég alacsony
szintű, és a betűvetésben való gyakorlatuk is legtöbbször szerény lehetett. Nem kell szakképzett
grafológusnak lenni ahhoz, hogy megállapítsuk: a főbírók, a másodbírók, és főként a nótáriusok
kézírása összehasonlíthatatlanul nagyobb rutint, jóval magasabb intelligenciát sejtet […] minden
bizonnyal csak néhány osztályt végzett gyakornokok, esetleg gyakran változó munkára beosztott
esküdtek, hivatalnokok vállalkoztak arra, hogy a kötetekben több esetben valóban frissen vágott
lúdtollaik kipróbálása során rögzítsenek néhány eszükbe villanó vers- vagy zsoltárrészletet, és
olykor a cifraszűrökön megcsodált egy-egy hímzésmintát, vagy még ritkábban egy-egy süveget,
ruházatot, kezdetleges rajzot. Mivel a lajstromok szövegében, s a feljegyzések gazdag sorozatában
nagyritkán bukkannak fel, érthető, hogy gyakorta csak hevenyészett irkafirkát láthat bennük az, aki

24 MNL BKML KkV SzK 1685/86. Adóösszeírás.

25 MNL PML NkV SzK 1701/02. 14. pag.
26 Novák László Ferenc: Nagykőrös mezőváros, különös tekintettel a 17–18. századi írásbeliségre. In:
Mezőváros, reformáció és irodalom (16–18. század) (Szerk. Szabó András). Historia Litteraria 18.
Universitas Könyvkiadó, Budapest. 205–210.

109
nem törekszik a feljegyzések mindegyikét kibetűzni, azok értelmét kibontani, és ezeket együttesen
látni” – állapítja meg.27
Hornyik János szerencsésen még kutathatta a régi, gazdag Kecskemét városi archívu-
mot, Iványosi-Szabó Tibor azonban a töredékesen megmaradt XVII–XVIII. századi törté-
neti anyagból feltárta azokat az irodalmi emlékeket, amelyek a különböző jegyzőkönyvek-
ben, robotlajstromokban rejtőztek.28
A tekintélyes mennyiségű korabeli írásos emlékekhez kiegészítésül – terjedelmi okok
miatt is –, néhány eddig ismeretlen bejegyzést, versezetet idézünk a városi számadásköny-
vekből Kőrösről, de jelentősebb mértékben Kecskemétről.
Számos szellemes bejegyzés található a dokumentumokban. Kecskeméten például
1668-ban írták, hogy „Szaraz [szárított, »aszú«] halat wettünk az Gaz szükséghre f. 2 dn. 40”.29
A gaz tulajdonképpen a város terheire vonatkozik, amelyet kénytelenek voltak fizetni
töröknek, végvári katonának – netán a földesúrnak, vármegyének – egyaránt. 1662-ben is
hasonlóan kesergett az íródeák: „Melthosaghos Palatinus Urunk eő Nga’ szamara kedvűnk elle’
ajandék Penzt kűldőttűnk Fülekre 75. Aranyat Lossonczo’ lako Dovaly Mihaly vette el.”30
A törököknek rendszeresen fizetett adó és természetbeni (naturálé) beszolgáltatás sok
visszaéléssel járt, amit az írnok nem hagyott figyelmen kívül. Kőrösön is. Például 1676-
ban „26 Maii. Bujaki Hadurunk attunk 1 Tall. Szolnokiakk vettűnk Kalaczot dn 15. Egri Szinán
Basának attunk ayandekban fel Tall. Juszop Aga Nazur Tihajanak (a ki soha nem volt) attunk
mindenestül 6 Tall […] 19. July Biro Uram Budára lévén Uy Vezérhez Tolmácz vont bitangúl 2.
Tall.”31 1681-ben is hasonló visszaélések sújtották a kőrösieket: „Fő Bio Uramis Budara lévén
Nazur Bek vont hatalmasul rajtok a’ Vajda Aÿandékára valo penzre, Garas 13mával Nro 100 Tall.
Száz Fias Juhotis Vesztet oda…”32
Az 1680-as esztendőben is megjelentek az év elején a török csendőrök, akiknek bír-
ságot kellett fizetni annak, aki vétkesnek bizonyult: „Az Szubasáknak az ki mi bitangot ez
Esztendőben fizet. 3. 8br Szabo András Tot Palkora vallott Levelek 3 Tall. Faragho Varga Istvan
Lejanya 22 Tall. dn 60. Parthi Gyermekre… 3 Tall” – tudósít a jegyzőkönyv.33
A város emberei 1678-ban Szendrő várában jártak a felsőbb elöljáróságnál, „Német
Kapitány előt”, útközben azonban a kurucok megsarcolták őket: „Daroczon a Cruczok[na]
k Dohanyra den 24. igen rá szomjuhoztak. Gyümölczre költ el den 6. Azunkivül miwel megh
menőben a Cruczok kenyerei ket el wettek es Sajtunkat Kenyerre husra borra eget borra költ el flo 2
den 80” – jegyezték fel a város kiadásai között.34

A kőrösi tanács rendre vásárolt bort a helybeli lakosoktól is, amelyet jövedelmezően
mértek ki a kocsmákon. Például 1678-ban a „Szüret után pénzen vett Boraink folyása”, azaz
kocsmai kimérése történt. Az íródeák visszaélést tapasztalt, aminek nyomot is hagyott a
számadásában: „NB Hamissan a’ Vén Kopó Tanáczán járván az szakállába szarot megh maradván

27 Iványosi Szabó Tibor: i. m. (2014) 72.

28 Hornyik János: i. m.; Iványosi-Szabó Tibor: Írott emlékek Kecskemét XVII. századi nyilvántartá-
saiból (1633–1700) 1–2. kötet. Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára. Kecskemét, 2008.
29 MNL BKM KkV SzK 1668/69. 199. pag.
30 MNL PML NkV 1661/62. 1662. márc. 24. 150. pag.
31 MNL PML NkV SzK 1676/77. 136. pag.
32 MNL PML NkV SzK 1681/82. 197–198. pag.
33 MNL PML NkV SzK 1679/80. 219. pag.
34 MNL BKML KkV SzK 1677/78-1. 305. pag.

110
Al Korczomán el mérte.”35 A deák remeknek nem mondható fogalmazásban tesz említést
arról, hogy a bor egy részét tilosban, „Al Korczomán” vagy kurtakocsmán mérte ki a csap-
láros.
Az írnok krónikaszerű feljegyzéseket is megörökített a város hivatalos könyvében.
Például 1663-ban: „Mélto emlekezetre 10 July. Léván felűl nagy harcz lőn Tőrők és Kereszténység
kőzőt. Tőrőkben, kivaltképpen Bogdansagban egy néhány ezer ott veszet. Tekentetes és Ngos Kohari
Istvan Urk Fileki Fő Kapitány is lőves altal, el nyugodott az Urban.”36 Az 1663-ban kezdődő
nagy török offenzíva Felföldön is hatalmas háborúsággal járt. Elesett Érsekújvár, de
Lévát is ostromolta a török, azonban annak várát egyelőre nem voltak képesek elfoglalni.
Kecskemét földesura, a füleki várkapitány Koháry István itt halt hősi halált 1664-ben, amit
a tisztelettudó alattvalók, Kecskeméten krónikaszerűen meg is örökítettek.
Az adóösszeírásokban számos fohász, ima van, amelyet az íródeák jegyzett le a jegy-
zőkönyvi szövegben. A római katolikus deák írhatta 1672-ben: „Istennek sz. fia egbűl szallot
manna edes Jezus aldot Jezus.”37 Nagykőrösön 1687-ből csupán töredékként maradt fenn az
íródeák fohásza, amikor veszedelmes idők jártak a Budát felszabadító és a visszavonuló
török hadak pusztításai során: „En mindenkoron csak te benned biztam irgalmassa’got csak…”38
A kőrösi adóösszeírások sok érdekességet őriznek. Például az íródeák 1689-ben írta:
„Fl 7 dn 50 Süket Benedek 5-tőd Ott fl 7 dn 50 Kis Benedek 5-tőd
NB itt is ha vehecz”NB mi itt semmit sem vehettűnk
K[e]g[ye]’lmetek ha vehet”
Fl 45 Sánta Ferenc 4-gyed m Ott fl 9 dn 50 Miso Peti R
Ökör 4 Juh 9 Ökör 2
Tehén 5 Méh 4 „Ezen semmit sem vettünk mert
Ló 1 Szőlő 2 szolga volt”
Disznó 1
Fl 6 Kovacs Andras az Lyukba’ [putri] 4-gyed ma[gával].
„Kapufatul vett bucsut”
Fl 18 György Kovács 4-gyed m Ott fl 12 Vágó Gulyás 3-mad magáv.
Ökör 1 „magat ki tudot”
Tehén tavalyi 1 Ökör 1 „Ez is regen el szőkőtt”
Tehén 3
Fl 24 dn 75 Dus István Leánya Panna 2-sod Ott fl 5 Szűcs Gergelyné 2-sod m
Szolga 1 Szőlő 1
Ökör 3 Ott fl 1 dn 50 Szentesi Csákó Kata
Ló 1 Adott dn 25. Itt is jo ugyan ha tőbbet Méh 1 vehecz”
Szőlő 1
Fl 4 dn 50 Monori Csurgai János 3.mad Ott fl 2 Dárasi János Leánya 1. „Az szökött
tudtuk” „Itt is mi semmitse vehetűnk”
Szőlő 1
Fl 4 Kalocsai Szűcs István 4-gyed„Adott fn 4. a tőbbi oda veszet mert mert nem volt tithon
hanem az főlfőldre volt azért
Ökör 2
Szőlő 2 mind el annak a tőbbi”
Fl 1 Dobo János 4-gyed magáv.

35 MNL PML NkV SzK 1678/79. 259. pag.

36 MNL BKML KkV SzK 1663/64. 226. pag.
37 MNL BKML KkV SzK 1672/73. 236. pag.
38 MNL PML NkV SzK 1687/88. 137. pag.

111
 Szőlő 1 „Az szőlőjét magat elengedvénn ./. itt Soha se keress Semmit Bizony nem ad Sohais”.
Flf 18 dn 50 Jo György 4gyed magav. Ott fl 3 Bozok Istvánné
Az Arvak ki tudva’
Ökör 2 Mikor fel irták ennek az emberk’ a lovat, már akkor Ló 1 hámmal volt fel kőtve a’
gerendába’ akkor csak hamar Szőlő 2 Kasz 1.
meg is holt, azért a ket forint el mulik.”39

A jegyzőkönyveket, számadásokat író deákok szellemessége gyakran felcsillan a

történeti dokumentumokban. Puritán vallási erkölcsük is arra késztethette őket, hogy a
mindennapok közönségesnek tartott cselekvéseit árnyaltan fogalmazzák, s írják le. Ebben
a vonatkozásban a szexualitást emelhetjük ki.
Az erkölcsi kilengések, paráznaság rendre büntetés alá kerültek.40 Általában pénzbír-
sággal sújtotta őket a tanács, áristomba zárta, emellett jobb esetben valaki kiválthatta a
fogdából a delikvenst, azonban komolyabb büntetésben is részesültek. Kecskeméten pél-
dául 1664-ben „Polgar Andrasne paraznasagáért ki Változot az Uraktol [Nazuréktól] Tal. 10.
Balogh Gergely szeretője hasonlokepen valtozot ki Tal. 3 […] Vaida nepe volt 1. Februarÿ Takacs
Panna fizetett az Uraknak 11. Tall [...] Balog Gergely egy Vén aszonynak gyermeket épitett fizetett
Tall. 12 dn. 40”.41 A városi számadás szerint „Anno 1666 Pathai Andr Uram Fő Birosagaban
gonosz Cselekedetekért estenek Vaida kezében Király István szolgája terhben eset. Kiraly Istvanal
egy menyecske terhbe esett fizetett Tall. 10. Patai Nagy Istvan a feleségén kapta Miklos nevű Legént.
Miklosert kezes az Bese Gergely Lenard Istvan az Aszonyért kezes szeretője Miklos, Miklosert Ismet
Cseh György […] Az szegény Zág Gacso terhbe eset nihil [nincstelen lévén, nem fizetett bünte-
tést] Nagy Pálne paráznaságert fizetett Tall. 10.”42 1677-ben „N Nagy Janos Sub Birosagaban Az
Tavalÿ Esztendőben Benkő Matyas hugat megh fittyentette egy Legény melj In caplizaltatott 20
May. Jol lehet Az mely szemelyel bünben eles kivaltozot Azo’ Benkő Mátyás huga az Töröktűl.
Mindaz altall az Bika Penzt megh ne’ adta solvit Tall 7. Vette ki kezessegre Korde Andr Csuka
Thamasnal lakik.”43 Az eset érdekessége, hogy a szeretkezés vétségébe esett leányt a török
szubasáktól pénzzel megváltották ugyan, azonban a városi tanács behajtotta rajta a háza-
sodás esetén kirótt lakodalmas adót.44
A város deákja, nótáriusa fogságba vetethette a vétkező személyeket. Például 1677-
ben „Gabor Deak Ur fogatatvan Méhes Istokot Papneval walo közöskődesert. Wette ki kezességre
Sarközy Palne” – ezért a büntetéstől mentesülhetett.45
Általában gyakoriak voltak a szexuális vétkezések, akiket jelentős pénzbüntetéssel súj-
tott a tanács, de kezességre szabadon is bocsátották őket. Súlyosabb esetekben a rendszere-

39 MNL PML NkV SzK 1689/90. Adóösszeírás.

40 A szeretkezés módja árnyalt megfogalmazásra kerül. A közösülés ótörök eredetű szava (’bas’–
nyom) nem fordul elő a dokumentumokban, viszont a szexuális cselekményt szellemesen és sokféle
szóval írták le a deákok.
41 MNL BKML KkV SzK 1664/65. 210–215. pag.
42 MNL BKML KKV SzK 1666/67. 246–247. pag.
43 BKML KkV SzK 1677/78–1. 259. pag.
44 MNL BKML KkV SzK 1677/78–1. 259. pag. A közösülés miatt kirótt büntetés mellett a vétkeseknek
„bika pénzt” kellett fizetni a városnak. A korban szokás volt, hogy a házasulandó legénynek – hely-
ben lakó vagy más helyre vitt menyasszonyért – „bikapénzt”, „lakodalmas pénzt” kellett fizetnie.
A kecskeméti ügy azt bizonyítja, hogy az „elhálás”, szeretkezés jóllehet még a házasság megkötése
előtt történt, azonban emiatt nem esett nagyobb bántódása a leánynak, „bikapénz” fizetésére kötelez-
ték őket. Novák László Ferenc: i. m. (2015).
45 MNL BKML KkV SzK 1677/78–1. 222. pag.

112
sen ide járó török hatósági emberek, a szubasák büntették meg (botozták), súlyos esetben
kocsin vitték őket Pestre (ottani sorsuk felől nincsen híradás).
Egy 1677-es kimutatás szerint több vétkes válik ismertté Kecskeméten: „B. Kopras Mathe
a szolgalojaval el eset kezes erte Santa György. Kalocza Ur ’ szolgalojaert lőtt kezes a Nagy
Szakallu Varga Istvanne. Kalocza Ur szolgaja hasasitotta megh ezis captivaltat ot. Gabor Deak
szolgaloja is ben van a Foghazban.”46
A számonkérés, illetve büntetés érdekessége, hogy a nagytekintélyű Nyéky Gábor deák
szolgálója is a fogházba került, mert a gazdájával vétkezett, szeretkezett vele. Az ügy a
törökök tudomására is jutott, s rendkívül nagy bírságot rótt ki rá a tanács: Gábor deáknak
75 tallér büntetést kellett fizetnie, amit „Az Tőrőknek fizette az varas hogj megh Tekerte az
Szolgalojat”. Az ügy különössége nemcsak a nagy összegű pénzbüntetés, hanem az is,
hogy „Az Leány Tőrőkké lőtt”.47 A szolgáló feltehetően szemrevaló leány lehetett, aki a
törököknek is megtetszett, ezért magukkal vitték Pestre, és török hitre térítették, hárembe
kerülhetett.

A városi jegyzőkönyvekben kisebb fohászok, imák, erkölcsi intelmek is említésre mél-

tóak. Például 1671-ben.
„Mind ez vilagnak, im ezemeszet az
igassagtol el tevedőt.”
1680-ban is hasonlót írt a kecskeméti deák:48
„NB Vigyazz te magadra oh emberi allat
Semmi dolgaidban el ne híd te magad nem tudod”
A veszedelmes időben, 1687-ben írja a következő sorokat a kecskeméti deák:
„Az Pünkösdnek Jeles Napján
Szent Lélek Isten küldetek
erősiteni szivőket az Apostolokk”49
A verssorok nem vallanak különös költőiségre, csupán az írnok adott lelkiállapotát
világítják meg és vallásos érzületét. Istenhez való fohászkodás:50
„Mind ez vilagnak, im ezemeszet az
igassagtol el tevedőt

Uram.te. nagy haragodban

ki miat vagyok baiban
engemet ne fosz meg az ha
ragodnak tüze szünnyeh
meg sebessege kiben büntes
meg

Nekem Uram lesz Irgalmas mert vagyok

nagy fajdalmat ne hagj uttam kerlek
el rettent ezt mint es ne hagy ki
naimban – ments meg az halaltul
Magamban el Wegezem es mondom

46 MNL BKML KkV SzK 1677/78–1. 314. pag.

47 MNL BKML KkV SzK 1778/79. 6. pag.
48 MNL BKML KkV SzK 1680/81. 249. pag.
49 MNL BKML KkV SzK 1686/87. 16. pag.
50 MNL BKML KkV SzK 1671/72. 199., 210. pag.

113
 Egj dolgo’ megh tartoztatnom hogj
nyelvem oly igazne ejtene

A korabeli versezet írója, személye az ismeretlenség homályában rejtőzködik. Az

1660-as években és később a város nevezetes nótáriusa László deák volt.51 A korabeli
számadáskönyvek azt tanúsítják, hogy László deák valójában Kállay László. Az 1677-es
számadásokban szerepel többek között az is, hogy 1678 januárjában a város földesurainak,
képviselőinek mit fizettek és ajándékoztak adó fejében. „N Helczer Janos Urunk Adoja Kez
Penz in Specie Arany Nro 17. Ahoz jaro Ajandek Accidens [a várost terhelő kiadás] Csizma Par
Nro 6. Sait Nro 6. Daru Tall Nro 6 Szál. Egy Őntés Szappan. Posár [szárított hal] Nro 6. Daru
Tall Nro 6 Szál. Aranyas Jancsar [janicsár, török] Patyolat Végh 3. Kustos Andr Laszlo Deák
Urajmék administralták egy par Sastall restal.” A tekintélyes László deák Kustos András cívis
gazdával vitte az adót, amelyből egy pár sastoll azonban hiányzott. Még ugyanebben az
évben, egy másik földesúrnak is két megbízható emberével küldve fizetett adót Kecskemét
városa. Ebből kiderül az is, hogy ki is volt az a bizonyos László deák: „Az Vay Abraham
Urunk Adojat [fizettük] Kész Pénz Kemény Pénzűll [ezüst] Tall Nro 12/1 Seu [azaz] flor 25. Ahhoz
tartozando Accident Ket Szal Daru Tall, Karmasin Csizma Nro 1. Pár, Patyolat Nro 1 Végh. Vitte
fel Banó Marton és Kállay László Deák Uraink Anno dje 1678”52.
Feltételezhetően Kállay László deák – vagy még inkább valamelyik írnok – öntötte ki
lelkét, fogalmazta meg érzéseit az alábbi versben, 1665-ben:53

„Conto Elegant
Oh en Kegyelmes Istenem
mölly Igen meg veztel engemke
gyölmez meg mar ennekem, ne hag
bűnömben el vesznem
Nőm tagadom, mert vetkőztem
hitőmet gazdákban, mőgh szegtem, Rut
fertelmes volt eletem, miért Im lam
meg fizettem
Legyen azert elegh Immar sok bum,
ez szanalom melly kor rut szegen ment
ki hőrpős az lelkemben.”

A deák műveltségére enged következtetni, hogy – a korban érdekes eseményeket

„Cantio Elegant” versezetekhez hasonlóan54 – a saját élete sanyarúságának versbe szedé-
sével is próbálkozott. Megjegyzi, hogy „Conto Elegant”, ami tulajdonképpen a latin szó
módosulása azáltal, hogy az ének-énekelni (canta-cantare) szót írta „conto” (canta)-nak.
Valójában megénekelte vezeklésnek tartható bűnös mivoltát.

51 Iványosi-Szabó Tibor szerint Csizmadia László lehetett, aki művelt deák lévén, s mint tekintélyes
ember a magisztrátus szenátorai közé is bekerült, később is betöltötte a nótáriusi hivatalt. Iványosi-
Szabó Tibor i. m. (2014) 71.
52 MNL BKML KkV SzK 1677/78–1. 226–227. pag.
53 MNL BKML KkV SzK. 1665/66. 267. pag.
54 A kor jeles költője, Balassi Bálint költészetében is megtalálható, de a XVII. században, különböző
események, alkalmasint vidám történések alkalmával is íródtak. Például Bátorkeszi István veszprémi
prédikátor gályarabságáról (1674–1675) emlékezett „Cantio Elegans” művében, amelyet 1675-ben írt,
s a Szentsey-énekes könyv tartalmazza. Életrajzi Lexikon I. Budapest, 1981. 142.

114
 Az 1680-as, háborúval terhelt évek is nyomot hagytak a deákok érzelemvilágában.
A háborús viszontagságok veszélye érződik ki a Jézushoz írt fohászából – a bizonyára
római katolikus – deák versezetében, mint írja 1687-ben:55

„Hogy feletkezel el rolunk

tellesseggel Jesus Szent had
nagyunk, az pogán ságh
csufol mondván Istened hol ki
Szabadit hasson ellensegünk oly
hirt ne hincsen hogy megh bírt
bőven nyomorusagunk”

„Salve Nostra Santificata

s Idvesseges áldozat valtsagunk
ára Szivünk orvosa Idvezlegy
szentek koronaja Makula nelkül
szüznek mehebül születet az
mi valtsagunkra.”

Az 1673-as esztendőben is verset faragott a deák, amelyben szülőföldje, rokonsága

utáni vágyakozás fogalmazódik meg:

„Az egyessen Taplalo

mindenek formalo szent Je
hova Isten. Legy gondom viselő
és jol Igazgatom, keserülő I[ste]n
Oh mert Read hadtam Igye
met rad biztam, en idegen földön
nincs jo akarom, Sem gondom
viselő keserülő Istn
Wajha szüleimet édes Nem
zetimet Csak egyszer lathat
nam. eltőmet eltőkert az eő jo
voltokert le tenni nem szannam
Az kik fel tartottak en
Ream vigyaztak. szüntelen azokk
minden jot Istentűl elt Remenye
tül kivanok. azokk
Szerentsetlen utam. kerengő ős
venyen. jaj im mire hoza. gyönyö.
rű hazamtul, erdebe’ orszagatul eng.
met meg fozta
Zőngő kialtasom. siro ohaj
tasom hallzad meg istenem nezd
meg az egőket hajcz le füleidet
erez esedőzesem.
Nalad tudva vagyon. szivemben

55 MNL BKML KkV SzK 1686/87. 118., 134. pag.

115
 mi vagyon ez az mitt kivanyon te
kegyelmesseged, mi gonoz. mind. abbol
nagy szepen ki hanyon
Adgyad Latnom egyszer győnyőrű
hazamat. jo Akaroimat Ver attyam
fiait sok ismerősimet edes szomszedimat
Igen el apadot es el keserődőt
szögeny arvajm. sok gondolat miat
Sirankozas miat el epedet szivem
S. mire abba’ Igen az testiek közzül
vagyodik szivem. Csak hogy isme.
rőmet attyam fiaimat edgyet azok
közzül es
zokogo orczaval, sok könyv hulla
tassal jo sophkent, mind őket bizony
sok siratassal rajuk borulassal csokol
nam. mind őket
Ezt engedgyed ernem had lassa
meg szőmőim edes szüleimet, hajadon
hugomat en siratoimat kedves nemzetimet.
Kiket ha lathatnek szőmőimmel nez
hetnek. mint. hattyu. ugj sirnek. fogat
kozasomtol. vensegimől őket szepen
meg kővetnem
Lam, hozzad kiáltok szűntelen
ohajtok. Legy kegyelmes hozzam,
kőnyörgő bezedem, es esődezesem
lassam meg istenem
Igy oztan Nyavalyam sok keser
ves notam. meg csöndesödnenek
ez idegen főldnek keserű gyümölcze
meg edősedenek
Ambar keseregjek. szivemben
s szenvedgyek: Csak nyerjek Kegyelmet
en fel tőt czelomat igyekőzetemet
lassad meg istenem.
Lam David bujdosvan bujdosasa
utan, nyugalmat talalt igen szögeny
arva. adam. maradekja. ki az urat
varja
Draga szep Dolog volt az attya
Fiakk edgyűt ő Lakasok Nagj
szep edgyessegben Csőndes bekőssegben
valo nyugovasok
Regen azt javalta David. solta:
rokban. minden tanit abban hogy az
attyafiak. edgyűtt nyugodgyanak es
fel altudgyanak
Az ki orszagbol fel Lakta föl

116
 deből bújdosik maszwa szolgallyon
Istennek. ki ura mindennek, ne hajol
lyon balra.
Oh melly Csulatos In
az te dolgod az te Tana
Csodban nintsen, neked marad
mindeme arra vihetz az mire
akarod. mert nintsen te hozzad
senki hasonlatos
Mind Reggel, nap fennyel hogy
meg őrvendőztetz. avagy
viragokat harmattal őntőz
hecz. embőrőket azzal. ugyan
gyönyörkőttecz, ismet ha
akarod, meg is keserithecz”56
A számadáskönyvben fennmaradt versezet szerzője nem derül ki a dokumentumból,
bizonyos azonban, hogy távolról, idegen helyről, Erdély vidékéről került Kecskemét
városába.57
A töredékesen fennmaradt jegyzőkönyvek arról is tanúskodnak, hogy a magisztrátus
gondot fordított arra is, hogy leírassa mindazt, ami Kecskeméten történt, a törökök, végvá-
ri katonák milyen csapást jelentettek a város számára. A munkát a deák regisztrálta, bizo-
nyítva ékes fogalmazási készségét és írástudományát. Ez is irodalmi értékűnek tekinthető.
Különösen abban az esetben, amikor a „hivatalos” jegyzőkönyvi szöveget versstrófákban,
irodalmi stílusban is megfogalmazták vagy átírták.
Az 1678/79-es esztendő igen mozgalmasnak bizonyult Kecskeméten, ami egyben igen
nagy terhet is rótt a városközösségre, a tanácsra:
„NB. Egri Batik Szulimán it lewen dje 7 Jan Annor 1678. Két veres lóra valo czafrangot
[lószerszámon fityegő, lógó rojt, bojt, fonott lelógó dísz] Weres posztobul erőwel egy etszaka mg
csinaltatot. nagj fenyegetes alat csinaltata Kettőnek Tall 1. Ugjan akkor harom Vegbeli Tőrőkők
voltak Varosunkban Pesti Bulyokbasa Murtoval Csa Főldvari Harminczados Seregevel együt
NB Azt Egri Batik Szuliman 2 Tallert is huzott rajtunk ugy mint 7 Par Kost Es 3 szal daru
tollat 2 sajt
Az Eötvessel egy Aranyas forgot kentelen kellet csinaltatnunk [lószerszám, gyeplő karikája].
mellyre 1 Tallernyi Ezüst es fel Arany ment. A szűczök is 2 premes kesztyűt csinaltak neki Tall
0/1. Ezen kívül ugyan az ő Hadabul valo az forgot forrasztatta Item a Lakatossal Puska Aczellyat
csinaltatta. Kett Hegedüsse wolt egy czimbalmossal este’ etszaka a Tanczot jaratta. Sok Eget bort
is kivant”.58

56 MNL BKM KkV SzK 1673/74. 212., 249. pag.; Iványosi-Szabó Tibor közli a versezetet, azonban nem
az eredeti lejegyezésben, betűhíven, hanem stilizált formában, 27 versszakra tagolva. Iványosi Szabó
Tibor: Írott emlékek Kecskemét XVII. századi nyilvántartásaiból (1633–1700) I. kötet. Bács-Kiskun Megyei
Levéltár Kiadása, Kecskemét, 2008. 115–119. A hitelesség érdekében szükséges megjegyezni, hogy a
meghivatkozott számadáskönyv bizonysága szerint nem 1671-ben, hanem 1673-ban készült, s a szö-
veggyűjteménnyel ellentétben még további két versszakot tartalmaz, azzal zárul a végén a versezet.
57 „gyönyö./rű hazamtul, erdebe’ orszagatul eng./met meg fozt.a” Tehát Erdélyből, vagy közelebbről,
annak peremvidékéről, a Partiumból származott el a deák. Ha László deákra gondolunk, akkor a
Kállay vezetéknév – az ÉK szabolcsi Nagykállóból származás –, ebben erősíthet meg bennünket.
58 MNL BKML KkV SzK 1677/78. 266. pag.

117
 A deák tudósítása szerint az egri törökök nem csak ajándékokat követeltek a várostól,
hanem arra is fény derül, hogy igen jól érezték magukat Kecskemét városában. Zenekar
is játszott a töröknek cimbalmossal, hegedűssel, s egész éjjel mulatozván, táncoltak, de
közben bőséggel itták a kedvelt tömény szeszt, az égettbort.
Ugyancsak az 1678-as esztendőből ismert egy lajstrom: „Deak Pall Ur Fő Birosagaban a
mennyiszőr Tőrőkk woltak Varosunkban arrol irot szamadas 167859
1. In Mense Maji cir. djem 12 Csizmadi Csongradi Tőrőkők wolltak 17 kocsival
2. Pesti s Budai Witezek Borbely huszani es Koczan Iszpaia 19 kocival mentenek Ugjan
akkor Korponai Lewai Füleki Katonak fel wertek a Pusztan öket sok kar löt mind Törökben mind
Katonaban. 20 Mai.
3. Szegedi és Szabadkai lovas és gyalog Tőrőkők feles magokka l2. Junÿ
4. Szolnoki Tőrőkők 15 kocsival […]
1. July Az Szubasa népe Ibrahim Aga Kis Aly Iszpaiawal Budai Pesti Tőrökök 28 ko.
4. July Jancoi Pajjazat Aga es Halim Aga fia Memhet Aga Bajaiakkal együtt Lovas és kocsis
Törökök feles magokkal
Die eodem a Szubasa sok neppel rajtunk wolt Ibrahim Agaval
Die 7 July A Jancoi Törökök Wiszsza jőven Kőrőstől 4 Katonakat hoztak 2 sebes wolt
Die 22 July Balta haszan 13 kocsival Pesti Vitezekkel”.60
A Kecskemétre különböző helyekről jövő magyar végvári „vitézek” is szép számmal
megfordultak városban, s erről az itt megfordulókról a magisztrátusnak jelentést kellett
tennie a budai és szolnoki török főhatóságnak: „Hir mondokk es bujdoso Katonakk nevi Biro
György Ur Feő Birosagaban Anno 1677
Dje 29. Aug. Az Ilia Rácz Katona it be lewen szazad magaval ősszve lőwöldözöt a Pesti
Tőrőkkel Borbely Huszani es Murtoval. Budara witte hiret Patai Pall
Item mas nap az Ur Rethen nyomtatot Arpat akkor is hiret witte B. Malinczki
Item harmad nap ugy mint Szombathon a Kamaras Ur’ kertyenel 150 magaval wolt
Akkoris hiret witte B Malinczki.
Dje 5 August. Ilia Racz Katona kett szazad magawal wolt az Sz. Kiralyi Teleken
Akkoris hirt witt B Baracza Istva’
Dje 6 Aug. Penteken wolt az ala való Tőrők a kertek kőzőt a varoso’ felyül egy mely földdel,
hoztak be az el hajtot 100. marhakk hiret. Vitte hiret Budara Nyul Marto’
Dje 11 Aug Engi Imreek woltak 350 magokkal a Varoson. Meszaros Mihaly hirt Budara
Dje 17 Aug. Nacza Lukacz Hegedűs Istok 50. vagj 60 magokkal a Varos alatt woltanak
Witte hiret Budara Tolvaj Janos Szolnakban Szijarto Janos.
Dje 25 Augusti Engi Imre 25 katonakkal ben volt. Budara hiret witte Fazekas Jan Szolnakban
Balog Istvan Veje
Dje 28 Aug Erdelyi Janczi es Kando György Lewenek 40. Budara hirtet Kis Gyurka Szolnakban
Pusok Janos
Dje 6 7br Kett Csapatbeli Katonak woltak a Varos alat; Erdelyi Jancsi Zavoti Istvan Fa Janos &

59 Az 1677/78-as évben Bíró György, a következő esztendőben, Szent György napjától Nemzetes
Deák Pált választották meg főbírónak (a rákövetkező esztendő 1679. április 24-ig tölthette be hiva-
talát). A feljegyzés ezt a főbírósági időszakot jelzi 1678-es évszámmal, amit meg is verseltek 1679-es
dátummal, mint a Deák Pál főbíró idején történteket. Hornyik 1679-es esztendőt jelez közlésében.
Hornyik János id. m. 498, 501.
60 MNL BKML KkV SzK 1677/78-1. 247. pag. Az 1670-es évek vége veszedelmes volt Kecskemétre.
Például 1677–1679 időszakban 198 csapat szállt a városra.
Külön megemlítendő, hogy a haramiák is jelen voltak a térségben. Egy tábornok ezer főt meghaladó
seregével veszélyeztette Kecskemétet. Iványosi-Szabó Tibor: „Egy korrajzi versezet...” Forrás 52. évfo-
lyam 2020. 1. szám. 64.

118
 Masik rendbeli Fekete Andr Horvat Geczi mint egy 80. Vitte hiret Budara Keserű Istv Szolnakba
Domokos Benedek
Dje 10 Septembr. Racz Istok Katona mint egy Tizenőtőd magawal bent wolr a Varoson
Budara hiret Szijarto Jancsi Szolnakba vitte Borju Marto
Dje 13 7br
Voltak Katonak 150. Vas Balint Fekete Andr. Rácz Istv is it wolt. Budara hiret Barcza Istvan
Szolnakban witte Aracsi Istva’
Die 15 7br Volt ben Engi Imre katona 14 gyed magával. Vitte hiret Fekete hollo Janos Budan
Szolnakba Horvath Andr
Eodem dje N Pathai Ur’ hozta hiret 200 katonak. Kerekegyhazanal. nyert marha wolt nalok.
dje 17 7br Voltak Katonak Racz Istvanek es mas rendbe’ Szűcs Istok Hegedű Istok mind öszve 30.
Dje 23 7br 1677 Harom felekezetű katonak woltak. Egyik az Engi Imre hada. Masik az Racz
Istok. Harmadik Szasz Ferencz Hegedűs Istok. Budara witte hiret Korsos Mate Szolnakban witte
Antall Pall
Dje 27 7br Katonak woltak Fülekiek Jenei Gyurka volt az előttők járó. Budara witte hiret Petőcz
Mih. Szolnakban witte Pataj Pall.
Dje 4 8br Katonak woltak Engi Imrejek. mint egy 16 tod magukkal. de czak hamar el mentek;
szénat sem wittunk nekik. Budara witte hirt Csapo Andr Szolnakban witt Nohai László
Dje 5 8br 1677 Katonak voltak Nacza Lukacz Borbely Istvan Kőnyves Mih es tőbben. Budara hirt
hirt Rosos Szolnakban witt Mátyás Mihály
Dje 10 8br Katonak voltak Racz Istvanek. Budara hirt witt Laczi Mate Szolnakban witt Sz.
Győrgyi Győrgy
Dje 11 8br Katonak woltak kett felekezettelis. Egyik felekezet. Palfi Janos Fekete Andr. Masik
felekezet Crucz Geczi Sz: Martoni Janos, felessen. Budara hir mondani Csima Istva’ Szolnakban
Terdik Andras
Dje 12 8br Katonak woltak Nacza Lukacz az ő seregewel. ismet mas csapatban Szanto Gergely,
kik csak estve jöttek wolt. Budara Orban Mihaly Szolnakban Borda Istvan Seller
Dje 18 8br Kis János nevű katona ben wolt egy nehanyad magával Lovaikkal. Budara hiret vitte
Vendeg Janos Szolnakba’ vitte Bek Mihaly
Dje 19 Mens 8 Octobr Feles szamu katonak woltak Racz Istvannal es Fekete Andrással. Budara
vitte hiret Hegyi Marto’ Szolnak witte Szűcz Andr.
Dje 22 8br Katonak woltak Racz Ferenczek Palfi Tam. Konya Andr. Budara witt hirt Hagymási
Gerg.
Dje 25 8br Kett csapatbeli katonak woltak. Egy csapatba’ az Endi Imre serege masik csapatba’
Fekete Andr. Fa János Szász Ferencz. Budara hirt vit Nagy Jantsi Szolnakba’ Czapo Ambrus
Dje 26 8br Ugyan eze’ katonak be’ más nap is szentelenkedtek mint egy Tizen Fa Janosek
Dje 19 8br Agas egjhaza a Karacs Mihaly legelőjen fel wertek Racz Istvanekat Jancoi Tőrőkők
8-czat el wertek benne. Vit hirt Budara Kis Keresztes öcse Kis Andr.
Dje 1 9br Katonak woltak Szűcz Istok tized magaval. Budara hiret witte Bodo Mathe’ Szolnakba’
Dawid Janos
Dje 2 9br Katonak woltak Racz Istva’ hatod magaval. Budara vitte hirét Rada Andr Szolnakban
witte Patai Pall
Dje 10 9br Katonak woltak Szőke Istok Hegedűs Istok Felesen. Vitt Budara hirt Toth Győrgj
Szolnakba Patai Pall
Dje 11 9br Feles szamu Katonak woltak Fekete Andr. Budara hirt Czirkos Varga Palert a Rada
Andr. Szolnakban Bakos Mihaly

119
 Dje 11 Marty A 1678 Racz Istok Vas rosta Katona mint egy huszad magaval ben wolt. Kollat
Balas witte Budara hiret Szolnakba Szabo Janos.”61
A jegyzőkönyvekben leírt események nem csupán dokumentumértékűek, hanem arra
is alkalmasak, hogy – vélhetően az írnok – a deák költői hajlamait is kiélhesse, beszámoljon
versezetben a történésekről. Az 1677–1679-es esztendő török és magyar vendégjárás doku-
mentálása nem egyedi jelenség, a városvezetés máskor is lejegyeztette az eseményeket.
A deák költői munkásságát dicséri egy dokumentumértékű versezet, amelyet Hornyik
János közöl 1861-ben, mint „Nemzetes Deák Páll Fő Biróságában holmi Vitézekrül való Jedzés”,
„az akkori jegyző által van beírva, hihetőleg készítve is”. A 40 versszakra osztható versezet
mondja el azt, ami Kecskeméten történt a téli és tavaszi hónapokban.62 A vers fogalmazása
tanult emberre, csiszolt stílusra vall, valóságos krónika, elbeszélő költemény, mintha egy
évszázaddal korábban Tinódi Lantos Sebestyén regölte volna. Például:
„23 January
Csongrádi Szarvasi Törökök most jőnek
Huszonöten lévén letelepedének
Reggel Csongrád felé tíz szánon menének
Bas Aga Csutora az Látó Agával
Szent Pál fordulásán jőnek egy zászlóval
Bas Aga és Látó az két-két Tallérval.
Ugyan azon napon Kuruczok jövének
Ők is szokás szerint nem is éhezének:
Azomban egymás közt itt itt öszve veszének
Egyiknek kezébül pecsenyét ejtének
28. Januar.
Dobval és zászlóval Kuruczok jövének,
Étellel abrakval megelégedének,
Az bíróra borért sokat üvöltének
Nagy száraz gégével Kőrösre menének.
Februárius
Estve Farkas Ali jöve nagy haragval
Hogy megrakodhassék az szép juh-sajtokval.
Zaklattyák a Bírót, nem gondolnak azzal
Hogy ők mennek innen üres tarisznyával.
8. February
Nem késik Kőrösön vitéz Kara Haszán
Siet Kecskemétre, hogy jó bor az torkán
Folyna, nem gondollya végétére osztán
Zörögne csobolyó szegénynek a hátán.
Öszve vesze itten a szegény bíróval
De Kozicza fogja pártyát egy gyalogval.
Úgy meg üté Haszánt egy nagy csobolyóval
Hogy reggel Kécskére mene nagy haraggal.
Nem tudom mi okon Kis Ali serege
Ide a városra mái napi kerenge
Nyolczad egész napig épen itt tekerge
Város Kanásza is vélek Pestre mene.

61 MNL BKML KkV SzK 1677/78–1. 267–271. pag.

62 Vö. Iványosi-Szabó Tibor i. m. 67–72.

120
 [….]
8. Marty
Vass Rostha serege jőve nagy csoportval
A kőrös utzára méne sok roszakval
De mégis Rostha bánik az abrakval
Megrakodék, mégyen nagy merő zsákokval.
Most az Kováts Bencze Toth György Uram házát
Csak heted magával megszállá utzáját,
Az bor ivás közben ajánla ő magát
Kiért el emeli szegénynek két zsákját.
Héj, ha láttad volna szintén estve felé
Az fa vágatóra miként jőnek elé,
Vágják, törik a fát, mindenik emelé,
Tíz szekér kár fáját az bíráknak tevé.
Jankói és Paksi Pajazit Agával
Jőnek nagy csoporttal három nagy zászlóval,
Jól megrakodának zabbal és árpával,
De jól nem lakának az város borával.”
[stb.] 63

A dokumentumértékű históriás vers szerzője minden bizonnyal a város deákja volt.

László Deák lehetett, akinek családi neve is ismeretessé vált – mint utaltunk rá –, Kállay
László. A versezet alapja valójában az a jegyzőkönyvi történelmi dokumentációs forrás-
anyag, amely – fogalmazását tekintve – szintén irodalmi értékűnek tekinthető írott szöveg,
műalkotás.

63 Hornyik János: i. m. 498–505.; A nem betűhíven olvasható verset tartalmazó és a nevezetes

esztendő Hornyik szerint 1679, viszont megjegyzendő, hogy a fentiekben idézett, hasonló témájú
jegyzőkönyvi dokumentumszöveg – mely szűkösebb információt közöl ugyan az eseményekről – az
1677–1678. évi jegyzőkönyvben íródott. Éppen „Nemes Deák Pál” főbírósága idején, amely 1679
májusáig tartott. A versíró deák az esztendőben regisztrált dokumentumok alapján, ékesen, színes
– valós, korábbi esztendőkben is tapasztalt élményei alapján –, verses elbeszélésben, krónikaszerűen
írta le a városban történt eseményeket. Szükséges azt is kihangsúlyoznunk, hogy a versezet igen
csiszolt, szépen fogalmazott szövegű, azonban az is feltételezhető, hogy a későbbiek során át- meg
átírogathatták, finomították, stilizálták. Talán még maga Hornyik is, aki publikálta 1861-ben. Erre
utal a történeti forrásokban nem található szóhasználat, mint például a „manóság”: „Izzad a homloka
az szegény bírónak / Mert rosz kedve van az sok manóságnak / Bezzeg volt kelete abrak, méznek, vajnak / Ezek
csutorának bort nem juttatának / Szőke János szegény kis bírákval / Valóban protestált füstös lisztes házzal /
Füstölög, gőzölög, de az manóságval / Nem mene ő szemben a sánta lábával” (Hornyik János: i. m. 500.).
A történeti etimológia is erre a Hornyik-féle 1679-es dátumra hivatkozik, mint legkorábbi előfordu-
lása a szónak. A Hornyik-közölte szó pajkosságot, bolondságot sejtet. Eredetét illetően az etimológia
kapcsolatba hozza ugyan a középkori szóhasználatból kihalt ’monoh’ (’szerzetes’, ’remete’) szó-
val, azonban annak ellenében megállapítja, hogy a „manó pedig viszonylag újabb szónak látszik”
(MTESZ II. 838–839.): „mi a manó” – mondjuk csodálkozásunknak hangot adva mai beszédünkben
is. Tehát, kérdéses továbbra is, hogy a „manóság” kifejezés élt-e a XVII. században, vagy utólag kerül-
hetett az a korhűnek tűnő, viszonylag olvasmányos írásba.

121
Demeter Zsuzsa
A történetek megtalálják medrüket
Kabdebó Lóránt: Esettanulmányok? Sorsvállalások!

Ritkán szoktam tanulmánykötetet elejétől végéig elolvasni – főként, ha az

egyes tanulmányok szerteágazóak, ha a Nyugat költészete mellett a kortárs
magyar irodalomra, prózára és lírára, határon innen és túl egyaránt kitérnek.
Márpedig Kabdebó Lóránt kötete, az Esettanulmányok? Sorsvállalások! című,
amely elnyerte az MMA 2019. Évi Könyv Nívódíját, első látásra meglehetősen
heterogénnek tűnt ahhoz, hogy csak szemelgessek belőle. Hogy mégsem ez
lett belőle, az nem széles érdeklődési körömnek köszönhető – mondhatnám,
Kabdebó könyvének az első, Névjegy helyett – interjúkkal körüljárva magamat
című része győzött meg a továbbolvasásról, de ez csak részben lenne igaz.
Meggyőzött már maga a fülszöveg. Mert ki ne veselkedne neki egy olyan
tanulmánykötetnek, amelynek a fülszövegében ezt olvassuk: „Kevesen olvasunk
irodalomtudósi, irodalomkritikusi szövegeket. Mert hol magamutogatók, hol szűkkeblűek,
máskor meg szárazak, túlságosan tudományosak; bosszant, ha nem értjük, még jobban,
ha értjük őket.” Ritkán tapasztalt őszinte megfogalmazás – mindemellett nem
vonatkoztatható Kabdebó kötetére, hiszen, folytatva a fülszöveget: „Kabdebót
olvasni jó.” Ritkán leírható mondat egy tanulmánykötetről – mely úgy tételezi
magát tanulmánykötetnek (Esettanulmányoknak), hogy rögvest meg is kérdőjelezi
a műfajt: Sorsvállalások. Ebben a kettősségben, műfaji megkérdőjelezésben tudom
tetten érni, miért is jó Kabdebót olvasni – nem lenne pontos a megfogalmazás,
ha azt mondanám, nem tanulmányokat olvashatunk ebben a majd’ ötszáz olda-
las könyvben – Kabdebó Lóránt úgy tud az irodalomról, s azon belül – többek
között és elsősorban – Szabó Lőrinc költészetéről tanulmányokat írni, hogy a
lenyűgöző szakmai tudás mellett az irodalomhoz/Szabó Lőrinchez való „szegő-
déséről” is vall. Másként, azt hiszem, nem is lehet(ne), hiszen ez a vallomásos,
személyes, esszéisztikus nyelv az, ami átemeli Kabdebó könyvét a megszokott
tanulmánykötetek során – lenyűgöző filológusi tudással, a szerző kíváncsiságát
és lelkesedését átadva ráveszi a gyanútlan lapozgatót az egész kötet, sőt, a szerző
által tárgyalt könyvek azonnali beszerzésére és elolvasására.
„Egy interjúba nem írhatok bele egy könyvet” – mondja szabadkozva a szerző a 65.
oldalon, a Névjegy helyett fejezetben. Négy interjú nyitja a könyvet, az első kettő
(Főnix-példázat – magyar módra; Számvetés a feleségnek) amolyan fiktív interjú, ame-
lyek nemcsak arról győznek meg, hogy érdemes végigolvasni a könyvet, hanem

122
arról is, hogy a kötetben található írások – Kabdebó kutatási területe, Szabó
Lőrinchez szegődése, friss olvasmányélményei – nem véletlenül kerültek egymás
mellé. S itt nem a gondos válogatás, szerkesztés fázisaira gondolok – Kabdebó
Lórántnál minden mindennel összefügg, az egyes interjúk, kritikák, irodalom-
történeti tanulmányok, mint az örmény faliszőttesek szálai (hogy éljek a könyv
egyik hasonlatával), közösen rajzolják meg azt a képet, amely egy interjúba csak
szűkösen, de egy szerteágazó műfajú kötetbe bőven belefér: az irodalom részé-
vé váló szerző önarcképét, bárhogyan is szabadkozzon a szerző a memoárírás
műfaja ellen („Memoárokra soha nem mernék vállalkozni, mert sok eseményre bizony-
talanul emlékszem. Kimondom, aztán arra döbbenek rá: vajon tényleg így történt?”, 42.).
A különálló jeleneteket magukra hagyva, a történetek összeszövését az olvasóra
bízva kalauzol Kabdebó Lóránt nemcsak különböző korokba („minden korban
benne élek” – mondja egy helyen –, „Életemnek bármelyik pillanatát folytatni tud-
nám”), de különböző lírai és prózai műhelyekbe is: többek között két nagyobb
tanulmánnyal Kassák világába; egy „apokrif interjú” révén Szántó Piroska és Vas
István történeteibe; egy nagyobb lélegzetű, interjúkkal és esszével kísért Szabó
Magda-újraolvasás-kísérletbe, illetve A barátság járszalagján cím alatt Száraz
Miklós György regényvilágába invitál, tetten érni nagy írók jelenlétét, egy „élet
eszményének rajzolatát”, felfedezni és felfedeztetni a művet, amely által „a kert
képzetét a magunk számára (...) emlékezetünkbe tudjuk idézni”. Kabdebó értelmezései
a Kert képzetének továbbszövései, miközben önmagáról is mesél – részesévé,
sorsává lenni a vizsgált műnek, személyesen érintetté válni, érintetté tenni az
olvasót, azt hiszem, ez Kabdebó könyvének a legnagyobb tanulsága, s hogy iro-
dalomtörténészi szakmát művelni csak így lehet, így érdemes.
Mindebben persze ott lapul a kétely, az önéletíró és az olvasó, és nem utol-
sósorban a szakmabeli kételye és töprengése: „Talán az lesz a legjobb...”; „Vagy
talán kezdhetném így...”, olvassuk a Számvetés a feleségnek részben a többszöri
nekifutásra elmesélt, de mindig más-más aspektusáról megismert történetet.
Mert Kabdebó mesél és mesél, hömpölygően és megállíthatatlanul, minden
mellékszálnak, minden apró mozzanatnak fontos része lesz a történet egészében:
különböző történetszálakon indul, s jó kérdés, hogy tulajdonképpen kinek a
történetét is olvassuk, Gyöngyös városáét a tűzvésszel és feltámadással, mely
Kabdebó személyes életének példázatává is válik? Az örmény Kabdebó családét?
A Haza történetét? Vagy a Kabdebó Lórántét? Vagy Szabó Lőrinchez kötődését,
aki a II. világháború idején mindössze egyszer fordult meg Gyöngyösön? Sorsok
és városok, művek és életek, élet és halál, „az élet által életben tartott költészet”
fonódik egymásba, félnapnyi látogatások nyerik el a nagy vízióban a számukra
pontosan kijelölt helyet, mert Kabdebó világában nincsenek véletlenek: „nem
véletlenek, mondja, így rendeltetett”. Ez a meggyőződés cseng vissza több ízben is
a kötetben saját életpályájáról írva, s így az sem véletlen, hogy Kabdebó számára
tanulmányt, kritikát írni mindig személyes kérdés is egyben: ő maga Németh
László intelmét fogadja meg és idézi fel többször is a könyv lapjain: „a kritikus
pályája a tehetsége mellett elsősorban a szegődéstől függ – hogy mire teszi fel magát”.
A szegődés azonban túlmutat a szó szótári értelmén, Szabó Lőrincet idézve
nem jelent mást, mint hogy: „Sorsát magamba épitettem / sorsa magába épitett”.

123
Egyértelmű hát, hogy a Szabó Lőrinc-i életpálya és életmű lesz Kabdebó minden
írásának hivatkozási alapja – e szegődés lenyomatát egy tanulmány („Ahogy
lemondok, meg úgy értlek” – Illyés Gyula és Szabó Lórinc összecsengő versei) őrzi e
kötetben, bár ez sem igaz teljes egészében – Kabdebó a Szabó Lőrinc-i költésze-
ten keresztül olvassa a magyar irodalmat, s akár Kassákról, akár Simon Attiláról
vagy épp Fekete Vincéről szóljon, a szálak összeérnek, irodalmi víziójában ennek
a költészeti hagyománynak a továbbélésére, használhatóságára kíváncsi, általa
válik „személyes üggyé” az éppen olvasott és elemzett kötet. Mintha Kabdebót
csak azok a szerzők hoznák lázba, akik Szabó Lőrincről is elárulnak valamit –
például Fekete Vince kötete ráébreszti, hogy „miért nagy költő” Szabó Lőrinc. „És
akkor – ez már személyes ügyemmé tette a kötetet! [Fekete Vince Vak vissszhang című
könyvéről van szó, D. Zs.] – közepe táján felfedezed, hogy ez a hozzád képest taknyos
költő már az életútjának felén felfedezte azt, amit én csak a vénség kezdetekor, mostanában
pedzegetek: hogy Szabó Lőrinc miért nagy költő, miként él benne és költőutódjában
egész életpályáján át egy sajátos kettősség. Ugyanaz, amit költőutódja, Fekete Vince is
első olvasható versétől kezdődően alkotásaiba bele tudott fogni. A versalkotás szemléleti
alapozásában megnyilvánuló modellszerűség, az ugyanaz szerkesztői jelenléte és a mégis
mindegyik versben jelenlévő más csodálatos kettőssége.” (449.) Viszonyít, párhuzamot
von, ellentéteket fedez fel, sajátjává tesz, be- és felismer, töpreng és rácsodálko-
zik olvasónaplójában (Ámulatból ámulatba – a barátság járszalagján. Napló Temesi
Ferenc, Szepesi Attila, Fekete Vince, Zalán Tibor olvasása közben) – olyan őszinteség-
gel és szeretettel, ahogyan csak az a kritikus tud, aki megengedheti magának,
hogy „előre tervezetlenül” fedezze fel a maga számára az elfelejtett vagy téves
előítéletek mentén leírt írókat-költőket, vagy aki enged „baráti sugallatoknak”, s
aki kellőképpen nagyvonalú ahhoz, hogy korábbi tévedését revideálni tudja. (S
nem mellesleg, aki megengedheti magának, hogy csak azokról írjon, akikhez el
tud szegődni – vajon milyen lenne egy kabdebói bíráló kritika?) Mindeközben
az újonnan felfedezett szerzők is megtalálják a kabdebói vízióban a nekik eleve
kijelölt helyüket, egymáshoz szegődnek („Ezeknek a könyveknek a kezembe kellett
kerülniük”, mondja Temesiről. „Ezeknek a könyveknek bele kellett ivódniuk írásaim
történetébe. Mert Habent sua fata libelli.”), régmúlt korok történetei érnek össze egy
„serivástól” tartózkodó beszélgetésen a Károlyi-palota udvarán, hogy egy „élet
eszményének” rajzolatát adják. Nem tanulmánykötet, nem önéletírás Kabdebó
Lóránt kötete – hanem (a szerző szavaival élve): mértéket rejtő műalkotás.

(Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019)

124
Steinmacher Kornélia
Berendezkedés
(Nyerges Ádám Gábor verseskötetéről)

Nyerges Gábor Ádám legújabb kötetében minden eddiginél szkeptikusabb és

szarkasztikusabb lírai én mesél a kudarc számtalan formájáról, amelyek egyaránt
érzékenyen érintik, legyenek azok a legtöbb ember szemében szinte észreve-
hetetlenek, jelentéktelenek, kicsikvagys nagyok. Olykor egy adott szituációra,
olykor egy egész emberi életútra vonatkoznak, és előkerülnek önmagunkkal és
másokkal szemben megélt formái is. A csalódások diagnosztizálása és szenv-
telen iróniával átélt részletezése a versírás aktusán keresztül nemcsak egyfajta
tükörként funkcionálnak, amelyben a lírai én önmagát és a környezetét szemléli,
hanem az egyént ért traumát is segítik feldolgozni, biztosítják a lehetőséget az
újonnan kialakult helyzet elfogadására. Az a beálló, a versek keletkezése alatt
fennálló válságszituáció, amelyet a lírai én a szarkazmus burka alól megpróbál
folyamatosan kezelni, egy meghatározó kudarcról árulkodik. A verselő számára
valami tehát feltette az i-re a pontot, amely miatt úgy érzi, már nem tud többet
zsigerből lelkesedni és remélni.
Ez az állapot pedig egyfajta határhelyzetet jelöl ki: A lírai én tehát egy olyan
szituációból, élethelyzetből szemléli önmagát és környezetét, ahol a profani-
zált „tükör által homályosan, akkor majd színről színre” gondolatkörével az emberi
életutat osztja ketté. Akképp pozicionálja magát, hogy épp annyi élettapasztalat
és kudarc van a háta mögött, mint amennyivel e két szakasz határára el lehet
kerülni, és egyben könnyen át is lehet billenni a túloldalra. E kötet szemlélődő
hőse pedig úgy egyensúlyoz ezen a határon, mint egy kötélen a cirkuszi akrobata,
miközben fakír módjára, szántszándékkal zuhan alá újra és újra a „rossz” irány-
ba. Közben pedig jót röhög saját magán, vagy inkább egykori önmagán, valamint
mindenen és mindenkin, aki erre az egykori önmagára emlékezteti. Így többek
között a rózsaszín ködben leledző, dickensi szép reményekkel a szerelem vagy a
tudomány homályába burkolódzó ifjakon is jót mulat.

„..s elhiszik, ezek a kis hülyék, ezek az eddig mit sem tudó,
épp csak eszmélni kezdő kis égitestek, hogy valóban
tőlük és miattuk van remény, mert a Föld nevű helyen,
bizonyos, egyre több, komoly szakmai presztízzsel bíró
szaktudományos forrás által is megerősítve mostanában
az a hír járja, hogy egyenesen ők találták fel a szerelmet.”
(Lebegés, 47)

125
 Mindeközben ő maga meg igyekszik velük együtt érezni, s egyben otthonosan
mozogni a világban azután is, hogy elvesztette a szemellenzőjét.
A múlt és a jövő úgy opponálja magát, hogy az egykori biztonságot nyújtó,
tartósnak, akár öröknek tartott kapaszkodóknak nincs nyoma a mában. Ez a
nosztalgia azonban nem a már megszűntről és az idill és harmónia tényleges
birtoklásáról szól, hanem az illúzió elvesztéséről. A lírai én szorgosan kapargatja
a rózsaszín cukormázat az egykor voltról, s mint egy megszállott nyomozó, saját
emlékeiben kutatva teszi meg azokat a felfedezéseket, amelyek bizonyítják a
pozitívként megélt élmények hamisságát. Az új szemüvegen – vagy fényképező
lencséjén – keresztül így válik látszattá többek között az egykori nagy szerelem,
vagy tűnik végérvényesen elérhetetlenné az, hogy valami igazán rendkívülit
teremtsen az egyén a világban.

„ott tartott e hosszú, most már belátja,

túlzottan is hosszú, hosszan végiggondolt belső
hasonlata előtt, hogy e sok embernyi sok életből
melyik nap éppen melyiket élje, melyik életéhez
melyik garnitúra emlékét, élményét, frissiben szerzett
vagy varázsütésre nagyon régről előkerült,
szinte már teljesen el is feledett barátait próbálja föl,

hogyha sikerülne valami az életében,

valami nagy és jelentős,
maradandó és visszavonhatatlan.

Basszameg.”

(A síkból kiemelkedne, feltöltődne, 21)

Ráadásul maga is jól tudja, hogy milyen buktatók rejlenek már önmagában
az emlékezés folyamatában, az emlékezéstechnikában egyaránt. A csalódások
azonban nem választhatóak le egymásról – mindig valami kölcsönösséget felté-
teleznek –, a lírai én akár magával, akár más emberrel, akár a világgal kapcsolat-
ban csalódik, ennek kapcsán mindig tudatosul benne az, hogy ezért az érzésért,
állapotért egyszerre felelős ő maga és a környezete is.
Ebből is következik az a kettős, mondhatni párhuzamos és óvatos szemlélő-
dés, amelyen keresztül a lírai én úgymond egy karnyújtásnyira lesz tőlünk, a
világtól: egyszerre lesz közelebbi és elérhetőbb, miközben az is egyértelművé
válik, hogy ezt a karnyújtásnyi távolságot nem lehet már lerövidíteni. A verselő
őszinte és nyitott, ugyanakkor érzékelhető, hogy előzetes megfontolásból mindig
van olyasmi, amit nem mond ki, amit nem mutat meg magából. Szarkazmusa
ellenére empatikusság jellemzi, de ez az empatikusság sosem válik egyenlővé a
teljes azonosulással.
Eközben az idő és a tér érzékeltetésére, megjelenítésére is jellemző, hogy
olykor egész otthonosságot sugároz, ugyanakkor felbukkannak benne olyan

126
abszurd elemek is, amelyek azt jelzik, hogy a berendezkedés lehetősége maga is
csak illúzió, és akinek ez mégis tartósabban sikerül, az tulajdonképpen abszurd
dolgokat fogad el normálisnak. Ami költői képpel – és a borító illusztrációjával
– kifejezve olyan, mintha nyugodtan, mindenféle veszélyezettségérzet nélkül,
bámészkodva asszisztálnánk ahhoz, ahogy a Deák teret lezúzza egy Godzilla
méretű sárkánygyík.
A térérzékelés egy másik érdekes eleme a kávézó a benne lebzselő fényképés�-
szel, aki akárcsak a lírai én, bár egy karnyújtásnyira van ugyan a többi vendégtől,
mégis számukra elérhetetlen, beazonosíthatatlan marad.

„Ezek a jó perceink, ezek meg a továbbiak,

ez a mi terepszínű, homogén unalmunk,
amikor csak ülünk, hallgatunk, és egy csésze
vagy bögre, pohár fröccs vagy kis adag cukor,
mokkáskanál, használt szalvéta az ürügy.
Ezek a szakításaink, ezek meg a már megtörténtükkor
elfelejtett pillanatok, ezek, ahol felröhögünk,
úgy tűnik, a vicces sztorik lehetnek, amiket vagy
épp elmesélünk, vagy még csak most készülnek megtörténni.

Ez meg a fickó, aki most ismét fényképez,

ő maga persze kimarad a képből,
a jelenetből, közülünk és így a pillanatból is,
bármelyikből, amit most belőlünk teremt.”
(Kávéház, 50)

A kávézó ugyanis, akárcsak Petőfi idején, manapság is a művészek, a kor

értelmiségijének a második otthona. Itt egyedi magányukban, vagy csoportosan
az alkotók egyszerre lehetnek önmaguk és profi színészek, miközben sírva vigad-
nak a világ dolgai felett, vagy épp a papirosba – manapság laptopjukba mélyedve
teremtenek új világokat. Eszmét cserélnek, csinálják, szervezik, kritizálják a mai
magyar kultúrát. Ezek a kávézók, vagy ha tetszik romkocsmák jelképeivé és szín-
terévé váltak a kultúrának, s minden időben a kulturális-szellemi élet mentsvára-
ként funkcionálnak. Így tehát a Deák térnek mintegy inverzeként lehet tekinteni a
megjelenített kávézóra, amely valamiképp a kiveszőben lévő remény egy – nohát,
ez esetben talán mégiscsak létező – kapaszkodója lehet.
A határhelyzet a verselés módjában is megjelenik. Hol a korábbi, Az elfelej-
tett ünnep című kötet könnyedebb, szellősebb, dallamos verseihez hasonlóakra
lelhetünk, amelyek még dúdolhatóak is, hol pedig a tömöttebb, nehézkesebb,
filozófikusabb hangvételű prózaversek jelennek meg, igaz, az utóbbiak vannak
túlsúlyban.
Mégis a kétféle szövegtípus jelenléte is jelzi, hogy ez a berendezkedés nem
jelent egyet a teljes feladással és belenyugvással. Annak ellenére, hogy a lírai én
belátja, és másokkal is be akarja láttatni, hogy az élet sorozatos kudarcok folya-
mata, és a kérdés csak az, hogy mikor vesszük ezt észre, a győzködő mégiscsak

127
feltételekkel törődik bele abba, hogy milyen életet él, milyen közösségben, társa-
dalomban, világban kell megmaradnia.
Verselőnk a lehetőségek és fogódzkodók szűkölő terében sem hajlandó sod-
ródni az árral, és az sem igaz, hogy megbénítaná az állandósult kudarc, még ha
folyamatosan meg is kell küzdenie a benne magában növekvő feszültséggel és
kételyekkel. Ha máshogy nem, hát az író, a költő teremtő gesztusával újra és újra
tettre készen vág neki a dolgoknak, és bárhogy is igyekszik titkolni, a remény –
akárhányszor is próbálja ő maga vagy próbálják mások eloltani –, mint egy örök-
mécses, akkor is ott pislákol a szívében. A lelohadt ifjonti, kamaszos lelkesedés
helyett egy ügyesebb taktikus mutatkozik itt meg, akinek már jobb az ismerete,
aki végre megértette, hogy is működnek valójában a dolgok, és így talán nehe-
zebb is lesz számára a későbbiekben elveszni az élet nevű labirintusban.
Mindez aztán olyan jellegű kérdéseket generál, amelynek a veleje a következő:
Látjuk, tudjuk, és értjük mi történik velünk és körülöttünk? Hol ér véget annak
a határa, amit még el lehet fogadni, amibe még bele lehet nyugodni? Mik azok
a kompromisszumok, amiket meg lehet, meg kell hozni az életünkben, hogy
boldogulhassunk? Egyáltalán: megvan-e még a választás szabadsága, a túlélés
lehetősége? Miképp kezelhető az, hogy ahogy haladunk előre az életben és az
önmegismerésben, csak mélyül bennünk a bizonytalanság, csak sűrűsödnek a
kudarcok és sokasodnak a kényszerű lemondások?
Még ha a szerző teremtett világára mondhatjuk is, hogy benne az Istenbe vetett
hitnek bottal üthetjük a nyomát, akkor is lehetne az a mottója minden pesszimiz-
musa ellenére a kötetnek, hogy mondottam ember: Küzdj és bízva bízzál! – a költő
mondja ezt, talán tükörbe nézve, a kissé tanácstalan, koravén fiatalembernek – ól
megrázza magát, és az elkeseredettség álarca mögött tettre készen, csak azért is,
továbbra is szenvedélyesen űzi hivatását – verseket fabrikál. (Prae, 2018)

E számunkat nyomta és kötötte a Print 2000 Nyomda Kft.

6000 Kecskemét, Nyomda u. 8.

Tel.: +36 76 501 240; Fax: +36 76 501 249
E-mail: info@print2000.hu
www.print2000.hu

Folyóiratunk megjelentetését az Emberi Erőforrások Minisztériuma és

a Nemzeti Kulturális Alap támogatja.

Nemzeti Kulturális Alap

128
 Ára: 500,- Ft
(előfizetőknek 400,- Ft)

Emberi Erőforrások
Minisztériuma
 SZÉPIRODALOM, SZOCIOGRÁFIA, MŰVÉSZÉT

Fenyvesi Ottó, Belányi György versei

Géczi János, Sembery Gábor prózája
Lengyel András: Az „ördög ganéja"
Tverdota György, Sipos Lajos,
Bíró-Balogh Tamás Lengyel Andrásról
Gaál József: Face 2 Face
Szurcsik József, Ulrich Gábor munkái

2020 ÁPRILIS
 52. ÉVFOLYAM 2020. 4. szám

Fenyvesi Ottó 3 Trash Talk (vers)

Géczi János 5 Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral
Belányi György 19 A túsz; Annál alig kevesebb valami; Még mit hoz
(versek)
Kállay Eszter 24 a reggel élesítése; csatorna (versek)
Celler Kiss Tamás 26 a másik; törik (versek)
Sembery Gábor 28 Az utolsó vándor
Halmai Tamás 33 Előfeledések (versciklus)
Lengyel András 35 Az „ördög ganéja”
Tverdota György 49 ne tékozold bizalmadat (Levél Lengyel Andrásnak)
Sipos Lajos 55 „Nem dolgozik el mindent az utókor elől”
 Bíró-Balogh Tamás 58 Kiegészítés Lengyel András írásainak
bibliográfiájához
Gaál József 76 Face 2 Face (Ulrich Gábor és Szurcsik József arcaival
szemtől szemben)
Szmeskó Gábor 97 A távolság közelében I. (Simone Weil hatása
Pilinszky János misztikafogalmára)
Kontra Attila 108 „S ő harmadnap föltámadott” (A feltámadás hite
Pilinszky János publicisztikájában)
Papp Máté 121 A melankólia gyakorlása (Báthori Csaba: Melankólia)
Boldog Zoltán 124 Irodalom kocsmanyelven (Háy János: Kik vagytok ti?)

Szurcsik József grafikái és Ulrich Gábor fémszobrai

SZÉPIRODALMI, SZOCIOGRÁFIAI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT•

Megjelenik havonként • Főszerkesztő: Füzi László • Kecske-
mét Megyei Jogú Város és a Katona József Társaság folyóirata •
Kiadja a Kecskeméti Kortárs Művészeti Műhelyek Nonprofit Kft.;
Felelős kiadó: Füzi László • A szerkesztőség címe: 6000 Kecskemét,
Kápolna u. 11.; Telefonszáma: 76/482-223; Honlapcím: www.
forrasfolyoirat.hu; E-mail cím: forras@forrasfolyoirat.hu • Tördelés:
VideoPix Bt., Kecskemét; Tel.: 76/508-160; videopix@fibermail.hu •
Nyomdai kivitelezés: Print2000 Nyomda Kft., Kecskemét, Nyomda u. 8.;
Tel.: 501-240; Felelős vezető: Szakálas Tibor
A szerkesztőség tagjai: Buda Ferenc (főmunkatárs), Füzi Péter, Pál-Kovács Sándor Attila,
Pintér Lajos (szerkesztő), Bosznay Ágnes (szerkesztőségi titkár). A szerkesztésben
közreműködnek: Bahget Iskander, Komáromi Attila • Szerkesztőségi órák munka­
napokon 10–12 óra között. • A borítón Benes József Forrás című munkája •
A borítót és a tipográfiát tervezte: Zalatnai Pál • Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza!
Terjeszti a Lapker Rt. 1097 Budapest, Táblás u. 2. • Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Zrt.
Postacím: 1900 Budapest. Előfizetésben megrendelhető az ország bármely postáján, és a
kézbesítőknél, www.posta.hu WEBSHOP-ban (https://eshop.posta.hu/storefront/), e-mai-
len a hirlapelofizetes@posta.hu, telefonon 06-1/767-8262, levélben a MP Zrt. 1900 Budapest.
Külföldre és külföldön előfizethető a Magyar Posta Zrt.-nél: www.posta.hu WEBSHOP-ban
(https://eshop.posta.hu/storefront/), 1900 Budapest, 06-1/767-8262, hirlapelofizetes@posta.hu
Belföldi előfizetési díj: 4800,– Ft • Index: 25947 • HU ISSN 0133–056X
Fenyvesi Ottó

Trash Talk
(Bakó, a kályhás)

– És akkor jött a Bakó – meséli Freisinger Ede barátom. Kunkorodnak tovább a mondatai:
Ő egy kályhásmester volt, akivel nyaranta némely cserépkályhákat megépítettünk. Nem
csak a megyében, hanem mindenfelé.
Benne volt a fejében fél Európa. Vagy az egész?
Még az Andrássy út 66.-ban is rakta a csempéket.
Nagyjából mindazt tudta, amit én nem. Nem volt egy magnetofon a fejem, amit azóta is
bánok.
Bakó Sanyi bácsi (bármelyik faluba mentünk dolgozni) reggel odabökött az egyik
ablakra, hogy na, lásd, itt lakik a Mucus, nagyon feszes combja volt, és így tovább, de
megállás nélkül. Itt az Irén, ott a Rózsi, közben vittük a két szatyor szerszámot.
No, aztán ha sóher helyre tévedtünk be, azt mondta: gyere fiam, lemegyünk a
korcsmába, legföljebb majd vastagabban fog a ceruza!

Nyaranta reggel négykor találkoztunk Bakó Sanyi bátyám konyhájában.

Kinyitotta a cserépkályha ajtaját, kivette a vastag vagy a vékony kolbászt stb., merthogy
evés nélkül nem szabad elkezdeni a napot. Természetesen vadhúsos művekről volt
szó, mert Sanyi bátyámnak a vadászó ismerősök a lekötelezettjei voltak. Nyáron
a cserépkályha a legjobb hűtő az ilyen árunak, mert a huzat kondícióban tartja,
tájékoztatott. A kolbász előtt egy kis pálinka, majd falatozás, aztán indulás.

Két szatyor kellett a teljes szerszámszükségletnek.

Egyikben ott volt az arab típusú, amelyiket Hesszián szultánról neveztek el: kalapács,
harapófogók, tehát a mester személyes társasága.
A másik nálam, benne a méretre vágott drótok, agyagozáshoz való kőműves készségek,
fándli, simítók, meg a fugázáshoz a fehér cement.
Olykor jöttek értünk, olykor megvártuk, amíg felébred az első buszsofőr (ha távolabbra
mentünk, és nem helyi munkáról volt szó).
Ha helyben jártunk, akkor mesét mesére halmozva gyalogoltunk, és feldolgoztuk
magunkban a reggeli étkezés adta megelégedettséget.
Sanyi bátyám huncut és mindig vidám kék szemében ott tükröződött az ég.

A cserépkályha-építéshez szükségeltetik az előző nap beáztatott agyag egy kimustrált

gyerekkádban. Kellenek csempék, közönséges tetőcserép, tégla, homok és samot-téglák,
meg a legértékesebb rész; a kályhaajtó.

3
Ha sütőlappal együtt készül a kályha, akkor természetesen a gépüzemből hazaröptetett
centi vastag vaslap is a tartozékok tagja.
Ha megérkeztünk, vagy megkínálnak bennünket, vagy nem, ahogyan mondtam volt.
A háziasszony általában sietősen távozott, Sanyi bátyám meg mindig méregette
azt a szép nagy parabolatányér méretű ringással távozó farost, és szokás szerint
megállapította:
– Jó massza!
Minden nőt ekképpen írt körül.
(Szép mondat, ugye? Sebaj, nincs javítás.)
A massza eposzi jelzet, a világ összes általa rangsorolt asszonyának kijárt. 

A tetőcserép kettős szereposztásban volt: egyrészt megfelelő méretre törve a csempe

belsejébe kerül. Maroknyi finoman megkevert agyaggal beragasztva, platty – mondá
az agyag, mint egy Ginsberg-versbéli béka a tóba érve, másrészt apró csíkokra hasítva
a csempék közét is ezzel illett kitölteni. A cserépdarabok arra jók, hogy növeljék a hő
tárolásának raktárhelyiségeit.
A vágott drótok mindkét végét behajlítva összefoghatók a csempék az épülő
újabb és újabb sorokon. Belül a samott-téglák labirintusa, hogy a meleg már csak
végelgyengülésben távozhasson a kéményen át.
A kályha általában késő délutánra készült el; ebédidővel, mindennel együtt.
Sanyi bátyám számolt, a megrendelővel beszélgetett a konyhában, én meg fugáztam,
Bach-témákra fehér cementtel.
Hazafelé betértünk a Rózsakert vendéglőbe.
Innen le lehetett látni Sanyi bátyám otthonára.
Megkaptam bőségesen mért jussomat, és ittunk estig.
– El ne mondd az asszonynak, hogy nem haza jöttünk egyenesen! Megfáradt
munkásként kell minket fogadnia.

Egész nyáron ugyanez. Ismétlődött a rituálé és a kályharakás.

Aztán egyik reggel azt mondta: Ma nem dolgozunk, de ki ne fecsegd!
Elindultunk, fel a hegyre és kirándultunk, heverésztünk délutánig. Aztán megkaptam
a bérem, beültünk a Rózsakertbe, és megfáradt dolgozóként tértünk haza, a szokásoknak
megfelelően.

Bakó mester urat mindenhol nagyon kedvelték, talán kétszer-háromszor volt olyan karót
nyelt forma megrendelő, akinél, mint említettem, vastagabban fogott a ceruza.
Ahány lakásban jártunk, annyi különböző élet és stílus, persze a cserépkályha
mindenhol, ha begyújtották, ugyanúgy árasztotta magából a meleget.

4
Géczi János
Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy
szamárral

16. (Név)
KisAjaz. Annak neveznek. Én is kisAjaznak nevezem magamat. Rajtam marad,
holott a nevem más. Létezik rendes nevem is. KisAjaz, hopsza, mondom, ha hintalo-
vazok, na, mutasd, hogy mit tudsz, kisAjaz. Amikor nyolcéves koromban elemelem a
terepjárónk slusszkulcsát, és negyedmagam rodeózni indulok a külvárosba, végig a
kolónia főutcáján, amely rodeózáson kizárólag azok a gyerekek vehetnek részt, akik
már legalább egyszer elcsórták a család kocsiját, ámbár kisAjaz nem jut messze, az
első saroknál szembetalálkozom a tűzoltócsappal. Az autóvezetésben nem vagyok
járatos. Imádja a csíneket, mint kisAjaz, jellemez valakit a szomszéd házból Jerma,
apám leeresztett mellű guminője, abban a koromban, amikor tudom, mit jelent, ha az
ember apja szeretőt tart, és homályos elképzelésem van arról, miként szokás szere-
tőt tartani, s mi – mindenekelőtt pénz – szükséges a szeretőtartáshoz. KisAjaz sokat
alszik, mondom, szenvedélyes televíziónéző, a fagylaltok közül a csokoládést szereti
a málnással, s egy alkalommal belenyal már pápká vodkáspoharába. KisAjaznak
pápká az egyetlene. És pápkának kisAjaz.

17. (Gázolajkék)
A megnevezhetetlenek.
A mindenség egyik részének sincs neve. A darabok bármelyike megragadhatatlan,
azokat megérinteni, meglátni, szájba venni, megízlelni, megszagolni, bekeríteni nincs
mód. Egyik sem visel tulajdonságokat. A dolgok egyikének sincs kiterjedése, alakja,
tömege, színe, felülete. Nem keltenek viszonyítási lehetőségek híján érzeteket. A
szavak tartalmának kialakulása nélkül sikertelen a világ birtokba vétele. Azok nélkül
nem léteznek.
A világ nem létezik, mindazonáltal van. A tárgyak nincsenek sajátságokkal föl-
ruházva. Egy-kettőhöz fűzhető érzés, de nem egyebek, mint a biztonság valamilyen
formái. De azokhoz gondoskodó személy tartozik, mindenekelőtt etet.
Tér. Magába foglal. Ágy, amelybe bele lehet hajolni. Fehér. Rácsok. Hanggal és
színnel rendelkező, eltéphetetlen gumira fűzött, megragadható tárgyak. Asztal, törül-
köző, puha ruhadarab, edénykék. Síkos, nedves, száraz, illatos anyagok. Felnyitható,
hangtalanul csukódó tartály. Kárpitpadló. Fal. Négy fal. Ablak. Ajtó. Filcfolt.
Krikszkraksz. Fűtőtest. Szekrény. Polc. Plafon. Fürdőkád.

5
 Középen alácsüngő papírgömb, hol világít, hol nem. Üvegcse, tej. Kanál, tányér,
pohár. Dobozok. Püré. Sárgarépa, banán, borsó. Sírás. Nevetés. Szopás. Evés.
Csuklás. Büfögtetés. Ringatás. Köhögés. Mosoly. Dal. Kakas. Négyszárnyú gyík.
Fakocka. Képeskönyv.
A valószerűtlenség érzete hosszasan tart, mindaddig, amíg a hosszannak nincs
megtapasztalható időtartama. Már. Még. Majd. A viszonyítás szerepe, értelme, ha
körvonalazódik a mit és a mihez történő egybevetés. Ez ilyen, az pedig olyan. Anya.
Apa. Kisebb, nagyobb, azonos. Színes, színtelen, piros, sárga, kék.
A kék, a váratlanul felcsillanó, gyorsan megjelenő és hamar tovatűnő szín, a maga
után kiabálást és gázolajszagot hagyó szín minden színek legbaljósabbika.

18. (Microraptor )
Nagyjából tudom. KisAjaz mindent tud, állítja nemegyszer pápká a vendégeinek.
A szárnya négy, csak kettőt sosem használ, égszínkék a tolla, amikor lenyel egy gyíkot,
kővé válik. A Microraptor éjjel-nappal ott áll, mivel bírja az állást, Misa mellett. Misa az, aki
kizárólag ülni képes. Áll a Microraptor, gumiból a lába és halhatatlan. Amikor igazi, úgy
táplálkozik, hogy egészben, fejjel előre nyeli le a zsákmányát, egereket, madarakat, halakat
és gyíkokat. A fogazata éles, nem tejfog, nem tud kihullni. Ennek a gyomrában, hiszen
húsevő dinoszaurusz, egy gyík található, amikor lenyeli, megkövesedik tőle, így válnak
örök éltűvé. A többi Microraptor egy ideig a Kaukázus hegyei között él, aztán kihalnak.
A tolluk kékje ott marad az égen. Ezt, hogy megtalálják az ősrégészek, odaadják pápkának,
mert pápkát ők is ismerik, tőle kapott az ajándék, mivel szeret tovább ajándékozni.

19. (Nagyjából hat)

A talán hatéves vagyok és az éppen hatéves lehetek felezőpontjában lehet – mondja
együtt a jobb keze tenyerében meghúzódó szöveggel –, olyan eldöntetlen helyzetben,
amikor nem tudható, kisfiú még vagy már nagyfiú. Nagyjából tudható, hogy hány
éves vagyok, állítom. Nyilvánvaló bátorításból az utóbbit mondják, de kétségtelen,
hogy nem úgy van. Nem szabad a felnőttekben megbízni, pláne, ha azok férfiak.
Kivéve pápkában. Pápká azonban nem használja a nem szabad kifejezést, helyette
azt mondja, tilos.
Mi akkor vagyunk együtt, de olyankor hosszan, ha utazunk. Hazajön, az ajtó nyi-
tásából hallatszik, hogy indulunk, szól, ugrás! Az autóba. Misa, víz, ehető lepény,
Jermával vitatkozik, pokróc kerül elő, aztán kettesével vesszük a lépcsőfokokat, a
garázs ajtaja nyitva, megnézi a csomagtartót, a hátsó ülésre ültök, rám csatolja az övet,
Misa mellettem, őt nem kell bekötni.
Beszél, sűrűn belenéz a visszapillantó tükörbe, ha gyakran is, de fürgén átsiklik
rajtam a tekintete, az első ajtók oldaltükrét alig használja, vagy ha teszi, az nem érzékel-
hető. Közli, de nagyon katonásan hangzik, olyan helyre megyünk, mi, férfiak, amerre
eddig együtt nem jártunk, alaposan figyeljem meg, merre haladunk. Hát északnak
megyünk, ahol csillagok nincsenek. Amíg a városon át vezet, kizárólag nénik téblábol-
nak az utcán, át a belváros szélén, kifelé az oroszok lakta kolóniából, a keskeny, össze-

6
hugyozott közökben, szeméttel teli sikátorokban araszolunk, hosszasan, pápká nem
fixálja a néniket, tömött zacskókat, nehéz táskákat cipelnek, egyik-másik pakkból baná-
nok, narancsok villannak ki, a gyümölcsök ugyanolyan sárgák, mint a házak. Mindenki
egyedül vonszolódik a dolgára, és piros gyümölcsöt sosem vásárol. Magukban szidják
a hagyományos ellenségeiket és fohászkodnak a jótevőikhez. Az a szó, amit vélhetőleg
a leggyakrabban használnak, a talán.
A falvakban pusztán férfiakkal futunk össze, mások ostáblát játszva üldögélnek az
apró boltok előtt vagy a teaházak teraszán és életre-halálra dominóznak, olykor az
útpadkához állított széken, fa alá emelt agyagpadon pöfékelnek, szúrós szeműek és
hajlott hátúak. Az öregeknek sosincs foguk. Mintha asszonyirtóval permetezték volna
le a síkság falvait.
Pápká szidja a léhűtőket, ő bizony keményen dolgozik. Én mások ügyét alakítom.
Én fullajtár vagyok, ha kell. Én paprikajancsi. Én diótörőként vigyorgok bárkire.
Én ölök. Egy-egy jól szemügyre vehető, távoli sziklát választok ki, minél bar-
nábbat, az a megfelelő, ha messzebbről keresek, a messziségben találok rá, s minél
barnább. Nem szükséges, hogy magas legyen, az se, hogy széles, nem szükséges alak
szerint választani, bármilyen lehet a formája, mammutfog, tojás, piramis, kizárólag
a színe a fontos. Türelmesen várok, hogy a közelébe érjünk. Lőtávolságba. Ha kivá-
lasztom, célkeresztbe fogom, ügyelek, hogy a szememmel fogva tartsam. Nem kell
ahhoz egyéb, mint pislogás nélkül, kigúvadó szemmel figyelni. Ha lecsukódik az
ember szeme, annyi idő éppen elég ahhoz, hogy megugorjon avagy a földre hasaljon
a zsákmány. Körültekintően érdemes megválasztani a kősivatag vadászatra alkal-
mas szikláit, meglehet, hogy nem feléjük vezet az országút, elkanyarodunk, mielőtt
elérnénk, a becserkészésükhöz megfontolt döntés, tapasztalat és kitartás szükséges.
S az autó sebessége sem változhat, előnyös, ha pápká sem beszél, tegye a dolgát, ne
kérdezzen felesleges dolgokat, én hallgatok, mint a jó mesterlövészek. A kitartó nézés
meghozza az eredményét. A nézésemmel, ha megfelelő közel kerülök a sziklához,
sorozatlövök. A szememben van a vakítófegyver. Olykor egy-két perc, máskor fél óra
a becserkészés, és addig egyetlen golyót sem szabad kilőni, mert egyetlen pontatlan
lövés elég, hogy megugorjon a vad, és ha az út végre megkerüli a sziklát, ellenőriz-
hetem, eredményes voltam-e. Ha a sziklák előtűnő, napsütötte oldala megomlik a
kitartó nézéstől, akkor sikerre vittem a vadászatot. Ott hever előttünk a porban, jól
lelőve az eltalált kőállat, szagolható a vérszag.
Sokat hallgat, ha szól, akkor annyit kérdez, hányat ejtek el. Két számot szokásom
mondani, az első a napi eredményem, a második pedig az, amennyit a teljes életem
során lőttem. S azt kérdi, hogy fényképezze-e le a kimúlt köveket. Pápká nyakában
lóg a fényképezőgép, szereti az embereket lefényképezni. Azt hiszem, dicsekedni
akar a zsákmánnyal, ámbár velük dicsekedni csak nekem lenne jogom.
Jerma nem szereti, ha ölök. Jerma fél a haláltól.
Ha így elindulunk kettesben, mi, férfiak, sietve múlik el a reggel, a délelőtt és a
dél. Délutánra tucatnyira nő a zsákmány. Akadnak köztük kicsik, nagyok, búbosak
és tarajosak, fiatalok, korosak, ha vásárra vinném, bárki találna köztük kedvére valót.
De azt ne kérdezze senki, hogy mire jó a lelőtt, kivéreztetett, hamarosan rothadni és
büdösödni kezdő szikla. Azt mindenkinek magától kell tudnia.
Egyszer, de csak egyszer megállítanak minket. Pápká csúnyán káromkodik.

7
 Az út széléről az út közepére belépő ember tárcsával integet, uniformisban, s meg-
emeli és ránk irányítja az ócska Baikal IZS-94 Taigát. Az út melletti olajfa árnyékában
két másik rendőr áll lesben, ők is ránk tartják a fegyverüket. Nekik azonban másféle
fegyvereik akadnak, az egyiknek egy 6 mm-es BR Normája, a másiknak egy kakasos
Savage. Meg egy VZ 26-os géppisztoly a nyakában. Ennyiféle egyetlen csapatban!
Ismerem a fegyvereket. Az óvodában minden fiú ismeri azokat. Egyszer lakott
velünk egy észt kisgyerek, az apja hagyta nálunk néhány hétre, megőrzésre, ő az autó-
kat ismeri, sok márkát sorol fel, mi pedig csak bámulunk. Hogy olyanok nincsenek.
Benéznek az utastérbe, pápkát kiszállítják, aztán vissza, az iratait kiszedetik a kesz-
tyűtartóból, miközben mindhárom rendőr rá tartja a fegyvere csövét. Fehér pápká arca,
de mint mindig, derűs képet vág. Felmutatom Misát. És kiszólok a hadonászónak.
– Szabad megnéznem a tajgáját, uram?
De nem válaszol a kérdésemre senki. Aztán látom, mindegyikük övén olyan pisz-
tolytáska függ, amely a 9 mm-es Lugeré.
– Orosz? – kérdezik.
– A mackó? Igen. Bejárta a fél világot.
– Maguk? – A minket feltartóztató ember szakállas, rágja a bajszát, miközben oda
s vissza lapozgatja apám iratait. – A neve alapján az – szól az ellenőrzést vezető a
háttérben mereven állókhoz.
– Nem. Nem az – felesel pápká.
– Ketten?
– Látja. Ügyet intézek. S magammal hoztam a fiamat, lásson világot.
– Meg Misát – a három rendőr képe felderül.
Egyik sem lehet öregebb pápkánál, fekete a hajuk, a szemük fekete, a ruhájuk
pedig szürkéskék. Egyiküknek sem ép a fogazata. A fogaik alapján lehetnének test-
vérek. Vagy rokonok. Nem lehet tudni, mire föl igazoltatnak, nem mentünk gyorsan.
A forgalom gyér. Talán unatkoznak, vagy nyerészkedni akarnak, vagy feladatot tel-
jesítenek – mondja majd utólag pápká. Pápká töpreng, s nem tudja, melyik változat
szerint viselkedjen. A vadász sikere, mondja sokszor, nem csak attól függ, hogy jó
időben és pontosan húzza meg a ravaszt, sokkal inkább attól, hogy megválassza a
lövés pillanatáig elvezető időszakban a helyes magatartást.
Fel szükséges nyitni a csomagtartót. Azaz: kell.
A három ember megrökönyödötten lép hátrább. Csattognak a závárok, mind a
hárman kibiztosították a fegyverüket. Valahol fájdalmasan felbőg egy szamár. Pápká
nyugalmát a szamárhang hozza vissza. Szamárhanggal érkezik meg a nyugalom az
olajfák mellett – számolok majd be az eseményről Jermának.
– Mit keresnek ezek magánál?
– Az enyémek.
A felnyitott csomagtartóban dobozokba fektetett, olajos papirosokba bugyolált
fegyverek hevernek. Sok fegyver.
– Mi maga?
– Fegyverkereskedő. Itt a dokumentum. – Afölött aztán percekig töprengnek az
utazásunkban akadályozó rendőrök.
– Hova viszi?
– Eladásra. Tudják, félnek a nők. Időnként jól jön, ha akad a családban fegyver.
S ezeket könnyebb beszerezni, és jobbak a riasztófegyvereknél. Az mind bóvli.

8
 – Az ám! Az én feleségem rágja a fülemet, ha otthon hagyom, legyen egy a keze
ügyében.
– Vegyen neki egyet! Hosszú csövűt ne, inkább rövidet – s belekotor a felajánlott
áruba. Akad ott minden, elsősorban AKM-63-as Kalasnyikov, néhány távcsöves
Moszim Nagant. Aztán HK G11, SVD Dragunov HK G36C gépkarabély, HK MP5K
géppisztoly.
– Elég neki hosszúnak a tied! – mondja az egyik, talán a legfiatalabb. Éppen
rágyújt, a szava nehezen érthető. De én tudom, hogy a faszára érti.
– Ja. Az ezen a vidéken élők jól el vannak látva – húzza fel a felső ajkát apám, kilát-
szik az ínye. Ilyenkor olyan, mint a jól nevelt, de támadni kész farkas. Akként röhög,
ahogyan az egymást között lévő férfiak tudnak. Akik ilyenkor az övüket csapkodják
és a csatot meghúzzák. – Hát vegyen olyat, amilyenből szükséget szenved.
A rendőrök elkérik alólam a plédet, úgy rántják ki alólam, hogy el sem mozdítanak
a helyemről, leterítik az útszélre. Nagy csörömpölés közben hordják ki, s fajták szerint
szortírozzák a puskákat és marokfegyvereket. Mindegyikből legalább kettő, vagy tíz
van. Pápká nem szeretheti a köztük található számokat.
Kiszúrják a legszebbet. A SCAR-L-t. Aztán észreveszik a többi takarásában meg-
húzódó SCAR-H-t is.
– Az amerikaiak, amikor lecserélték az M4A1 Sopmodot, egy belga gépkarabélyra
váltottak. Ez a két változata.
Pápká fölemeli az egyiket.
– Ugyan a SCAR-L szabvány szerint 5,56 mm-es NATO-lőszert használhatna, de
bármikor átszerelhető orosz 7,26 mm-es lőszerrel való használatra, amellyel például
az AK-47 tüzel. Szóval az ellenségtől zsákmányolható muníció felhasználható.
– MetalStorm?
– Az a németektől beszerezhetetlen. – Lesunyt fejjel pislog pápká a rendőrökre. –
Megpróbálhatom.
– Ha elég olajat adsz nekik, adnak. Vigyél ráadásnak egy tankhajónyit, bármit kér-
hetsz érte. Te meg légy ügyes, s hozd nekünk el.
– Ezek közül lehet választani.
– Olajos lett a plédem – állapítom meg, és kiugrok az autóból. Nyitva maradt az
ajtó. Ráncigálom a plédet.
– Igazat mond a fiad, fegyverkereskedő! Viszi valamire, már ha megnő.
– Meg fog nőni!
– Sok sikert a neveléséhez – mondja az öreg. Nem tetszik a hangja, mintha beszéd
közben bogár kaparászna a torkában. – Tudom, milyen, ha az embernek elvész a gye-
reke. – Szakadt ponyvát húz elő a fa alól, s a társaival átrakja a plédemről a holmit.
Kirázza a plédem és átnyújtja. Egyszer van, oszt nagy hirtelenjében nem lesz.
– Talán ki tudják otthon mosni.
– Nekem nincs anyám! – szólok csendben.
– És nővéred?
– Az sincs.
– Valaki azért gondoz? Aki tud mosni.
– Jerma. De ő apám szeretője, sosincs ideje.
A három rendőr meggörnyedve röhög és a térdét veri. A szamár ismét megszólal,
most lehet távolodóban.

9
 – No, nézzed, ez meg tudja, hogy az apjának ágyasa van!
– Nincs azon mit titkolni – szögez le gyorsan pápká. – Ha nincs asszony, belezá-
pul az életbe az ember, nem tud magával mit kezdeni. Látom, ti is megtaláltátok.
Vigyetek fegyvert, hogy védjék magukat, ha rájuk törnének.
– Vigyázz, vigyázz, utóbb kipenderít a saját ágyadból.
Így megalkusznak. Mindegyikőjükkel, külön-külön, testvériesen. Mindhárman
kettőt-kettőt választanak, s ráadásul lövedékeket kérnek. Pillanatokra sem merev az
arcuk, s nem nevetnek gyakran. Egy-egy marokfegyvert, és persze a legdrágábbat, a
SCAR-L-t viszik. Időközben megtárgyalják, hogy ahhoz legkönnyebb a lőszermuníció
beszerzése. Csapdossák pápká hátát és a vállát, s vicsorognak. Amikor kattogva, bőgő
hangon elindul a kocsink, pápká szerint kilukadhatott a kipufogódob, a lomb alá
húzódva próbálgatják a szerzeményeiket, csattogtatnak, töltenek, céloznak, az egyik
célba fogta pápká fejét, de ő csupán rálegyint.
– Mi történik, ha meglő?
– Semmi – és grimaszt vág. – Elkésünk a találkozásról. Örülök, hogy velem voltál.
Én is tanultam és te is.

20. (Igealakok)
Az álom, mint az égszínkék ég, naponként visszatér. Az egyik szereplője a kutya,
egy zsemlebarna vizslakölyök, amely se nem zsemlebarna, se nem kutya. A másik
pedig egy asszony, hogy miként néz ki, nem tudom, nem látom az alakját, sem az
arcát, de valamiért szép. Ő az édesanyám.
Bakuban szélesek az utak, s valóságosan is széles az út, legalább hatsávos, mivel
ilyen Baku. A gyorsan felépített városrészben, az úttesttel párhuzamos, egymáshoz
tapadó tömbházak, hatalmas plakátok a csupasz falakon és a járdaszélen a gyéren
növő fák között, nem kétséges, hogy mindegyiken az államfő arcképe. Sárgák a
házak, mint Európa bármelyik fővárosában. Az útkereszteződésekben nincs fölfestett
zebra. Az autók száguldanak, s ez nemcsak éjszaka, hanem nappal is veszélyes. Akad
sofőr, aki sötétedés után sem kapcsolja be a reflektorokat, mivel az, komolyan kifej-
tett véleménye szerint, benzint fogyaszt, s előfordul olyasvalaki is, aki szlalomozás
közben az útitársával harsogva társalog, s leginkább afelől érdeklődik, hogy a család-
jának kik a megöröklött gyűlölői, s nem a közlekedésre figyel. Itt a forgalomhoz és
a város kétmilliós lakosságához mérten túlméretezett utak arra valók, hogy tágassá-
gukkal képviseljék a jövőt.
A kutya és ez az asszony, mint a felnyitott könyv egymással szemben lévő két
oldala, összetartozik. A kutya annyi mindenre képes, szagolgat, éhes, szomjas,
kedveli az embereket, hugyoz, szarik, őrködik, játszik és figyel. Jár a kutyaisko-
lába, megtanulja az emberekkel együttélést, jól reagál az utasításokra, ül, fekszik,
áll, megy. Megkeresi a pórázát, és póráz nélkül sem kóborol el. Felugrik a fedre
palánkra, nem ugatja meg se a lovakat, se a szamarakat, se a tevéket. Tépdeshető
a bundája, harapdálható az orra, a szájába be lehet könyékig nyúlni, és tűri, ha
meglovagolják.
A kutya nevét nem tudom.
Az asszonynak van neve, anya.

10
 Tulajdonképpen eltérő igealakok használandók, ha a kutyáról, s más, ha az anyám-
ról beszélek. A kutyát eltapossa a visszatérő álmom végén a kék autó, mert valaki az
aszfaltra ülteti, s nem szalad el a jármű elől. Az anyámhoz tartozó igealakok pedig
visszahúzódnak egy rejtett föld alatti barlangba vagy valamelyik hegycsúcs tetejére,
de nem kétséges, hogy léteznek.

21. (Legyek)
Májusban jelentek meg a legyek. A szobám ablakában élnek, szorosan elzárva, a
két szárny közé szorult térben röpködnek. Fényesek, zöldek, az ablakkereten lecsor-
gott, sűrű nedv mellé ülnek. Vagy kerengenek. A nagy szárnyalásban nekicsapódik
egy-egy az üvegnek, és kábultan lehull. Akkor szárnnyal lefelé fekszik, ráng a lába,
egyszerre mind a hat, majd zizegve körbe-körbeszánkózik a hátán, mígnem talpra
áll. Kering tovább, és ismét becsapódik az üvegbe. A sűrű koppanásra figyeltem fel,
mindaddig nem tudtam, hogy mivelünk élnek legyek.
A legyekről értesítettem Jermát, majd pápkát, s az első alkalommal azokat a társai-
mat is, akiket kedveltem az óvodából. Jerma, hogy elújságolom az eseményt Ivánnak,
Esperanzának és Alinak – első barátaim ők, Ivánnak a testvéreiről szólnak a legérde-
kesebb történetei, náluk mindig fennforgás áll, Esperazna minden reggel sír, amikor
átöltöztetik, s a délutánt azért várja, hogy visszakapja a szép ruháit, Alival pedig, neki
megmondhatom, mit csinálunk, megosztjuk a titkainkat –, még azon napon meg-
tudja. Jerma óbégat, hogy azt hiszik, mocsokban élünk, s még majd valami óvodába
behurcolt betegség forrásának tekintenek. Pápká este értesül a fejleményekről. Aztán
mindhárman ott állunk az ablakban, a legyek fürtben lógnak a felső sarokban, de
hogy megkocogtatom a keretet, felröppennek és zúgnak. Jerma elszörnyed, rovarirtó
szprét fúj be, hogy elpusztuljanak, majd az ablakszárnyak közül kiporszívózza őket.
A haláluk miatt éjszaka felsírok, és nem is egyszer.
Reggel bámulom a legyek után maradt ürességet. Mit csinálsz? – kérdi pápká, s a
válaszom az, hogy nézem a megmaradt semmit. Jerma megkérdezi, járnak-e az utcán.
Mondom, nem nőttem olyan magasra, hogy kilássak. Az ablak alá állítja a széket,
arra mászok, és jelentem, senkit sem látok. Ugyan, viccelek! – és nevetve ellenőriz,
igazat mondok-e. Állítom, hogy a legyeket megölő szpré az embereket kicsinálta!
Pápká megnyugtat, hogy az emberek sokkal szívósabbak, mint hogy egy palacknyi
rovarellenes szertől kipurcanjanak. A szomszédos utcából (dehogy utca az, csak egy
girbe-gurba köz, amelyben odesszai zsidók leszármazottjai laknak s ócskások, mert
az ócskaságokkal kereskednek) rendőrkocsi fordul a házunk elé, de továbbhalad, a
rendőrök jobbra-balra bámulnak, nem találkozik a tekintetünk. Járőröznek – állapítja
meg Jerma, és visszaküld az asztalhoz, ideje nekiállnom a reggelihez.
Mire befejezem a tojásomat, Jerma felveszi a hosszú szoknyáját és hozzá a fehér
blúzt. Fiatal lesz, mint egy lány. Ha az óvodába visz, ugyanabba öltözik. Máskor
jobban szereti a színes szoknyákat a hozzá való kendőkkel. Mielőtt kinyitja a kaput,
leguggol, ellenőrzi a hajamat, a ruhámat. Megnyálazza az ujját, letöröl valamit az
államról. A Zig-Hövsan yulun kézenfogva megyünk, s át kell kelnünk a Hövsan
Sosenin. Ott az a mellékutca, ahová gyakran járunk. Abban nem jár autó, ott nem

11
fogja a kezemet. Ha hideg van, autóval megyünk, ha majd nagy meleg lesz, akkor
autóval fogunk. Régebben úgy kanyargunk, hogy egy pillanatra látni lehessen a ten-
gert. Az óvodában azt mondják, a tenger nem érdekes, csupa ártalmas dolog hever a
vízben és a partján. Pedig a tenger, abból a magasságból nézve, ahol mi lakunk, szép.
Az óvodában közlöm Jermával, hogy a jelemet lecseréljük légyre. Zöld legyet aka-
rok. A dajka néni hallja és rákérdez, hogyan döntök, viráglegyet vagy ékszerlegyet
szeretnék. Nem, mondom. Nem akarok mást, mint az otthoni, ablakkeretek közöttiek
bármelyikét.
Ez 1993-ban történik, májusban. Minden más szétszóródik.

22. (Sír )
A sírásnak megvan a rendje. – Erősen gondolok a korábbi időmre: hatévesen, talán
a hetedikben járva, de semmiképpen nem arra a korszakra, amikor esténként ágas-
kodni kezd a fütyülőm. A fütyülő, állítja pápkának Jerma, el fogja állítani, hallom,
hogy suttognak az ajtóm túlsó oldalán.
Az estéli sírás akkor tökéletes, amikor egyedül vagyok, a szobában, az ágyban,
ha elnyugodnak a lakásban, akkor, amikor bizonyos vagyok abban, hogy senki rám
nem nyit. Nem nyílik bele az ajtó a sírásomba, nem zavarják meg a mélyről hirtelen
felszakadó, hosszan tartó s a végén hüppögésbe forduló sírást. Nem, ez nem afféle
jajongó sírás-rívás, amelynek kell, hogy közönsége legyen, nem egyéb formája a
közösségi zokogásnak, hanem a magányos. Amikor tudom, hogy egyedül vagyok, és
rajtam kívül senki sem fordulhat a közelemben elő. Mélyére vetve a magánynak, az
elhagyatottságnak, híján mindennek, s a mindenek páriájaként. Amikor nincs oka, de
ott lebeg a levegőben, s elegendő, ha olyasmire gondolok, ami megtörtént, de többé
nem történhet meg, vagy olyasmire, ami nincs, sem a valóságban, sem a képzeletben.
A hiányról szól és a hiányokról, mert egyik a másik kezét fogja, érkeznek, körbeállják
az ágyamat, s néhány könnycsepp gördül végig az arcomon, és rácsorog a párnára.
A pszichológus, akihez kezdetben pápkával járok, mivel a tiltakozásom ellenére
szükséges vele odamennem, az iskolában javasolják, a testvérnélküliség hatásaként
nehezen bírom a társaim froclizását, majd pedig Jerma visz hozzá, hetenként mindig
egy órára, két éven át, kártyákat rak ki elém, memóriajátékokkal ellenőrzi, milyen az
emlékezetem, s mennyire tartós a figyelmem, ez a pszichológus azt állítja, egészen
különleges vagyok, hiszen léteznek olyan emotikonok, amelyeket ha meglátok, sírva
fakadok. Azaz amelyek olykor megríkatnak. Ilyen például a sárga szmájli, amelynek
nagy a fogsora, és szeme egy fehér foltban egy kék pötty. A pszichológushoz járás
persze traumát okoz, s ennek súlyát hordozom magammal. Görbe a hátam a súlytól.
A pszichológusnál tudom meg, a pszichológusnőnek mondja pápká, nyilván vala-
milyen kérdésére válaszul, én pedig valójában értetlenkedem, mivel hirtelenjében meg-
duplázódva érzékelem a világot, hogy az anyám ugyancsak pszichológus, de ő nem
él velünk. Ettől nem leszek derűsebb. A pszichológus pedig olyasmit válaszol, hogy a
társadalmak fejlettségére az utal, mekkora bennük a pszichológusok mennyisége. Azaz
a számuk. Azaz a számosságuk. Minél magasabb, annál fejlettebb az ország.
Szerintem meg attól, hogy mennyi a titka az embernek.
Nekem például nagyon sok.

12
23. (Bicska)
Iván pajtásom bicskás. Van bicskája. Piros. Mindkét oldalán kereszttel. Az
óvodában a ruhánk meg van jegyezve, azt meg kell kérdeznem Ivántól, hogy a
bicska a piros színnel vagy a keresztekkel jelölt. Kinevet, és azt állítja, ez svájci
bicska, s tudhatnám, hogy minden svájci bicska a pirostól és a kereszttől svájci
bicska. A svájci bicska nagyon hasznos, állítja Iván, mert konzervet lehet vele
nyitni, palackot, hogy lepattintod a kupakot, benne csavarhúzó, dugóhúzó,
kisolló, na és két késpenge. A dajka elveszi Ivántól a bicskát, amikor meglátja,
hogy játszunk vele, s azt állítja, hogy gyermeknek a bicskából csak a kisollóra
lehet szüksége. Ennek a svájci bicskának a kisollójával vágja le Iván nagyra nőtt
körmeit, majd az enyéimet, de nemcsak a kezünkről, a lábunkról is. Bömbölünk,
azt mondják, mint az árva szamár.

24. (Dromov)
Pápká feketén érkezik haza. Mindene fekete, mint akit szénporban forgat-
tak meg vagy olajban merítettek alá, a szeme is telve feketeséggel. A bőrét, vagy
nem is a bőrét, a húsát vastag fekete kéreg borítja. A fekete szén és olaj elkeve-
redett egymással, és réteget képez azon, aki pápkának tekintendő. Édeskés a
szaga, a szájából, amikor nyitja, nem édes, hanem savanyú lélegzet párállik elő.
Annyira fekete, hogy meg sem merem kérdezni tőle, miért vagy mitől olyan,
mert a rettenet, amit benne tapasztalok, rajtam is úrrá lesz. Aztán így, telje-
sen feketében, elmeséli a repülőgép történetét. A történetet, amelyet akkor hall,
amikor a tanárát nagyon nagy bajban találja. Ő az, aki számára ezt elmondja.
A mesterét úgy hívják, hogy Borisz Vasziljevics Dromov. Mindenkinek van egy mes-
tere. Az én mesterem pápká.
A jenki hadvezetés megbízza a Center for Naval Analyses nevű, főként matema-
tikusokból álló kutatócsoportot, hogy vizsgálják meg a sérülten visszatérő bombá-
zókat, és tegyenek javaslatot, hogy mely részeket kell páncélzattal megerősíteni a
veszteségek csökkentése érdekében.
A több száz bevetésről hazatérő B-17 Flying Fortress tanulmányozása után a kuta-
tók megrajzolnak egy ábrát, majd első körben azt javasolják a tábornokoknak, hogy
azokat a részeket erősítsék meg, ahol a találatok a legsűrűbbek. Ez első közelítésben
logikusnak tűnik.
Aztán jelentkezett egy Wald Ádám nevű, kolozsvári matematikus, aki akkor az
USA-ban tanít a Columbia Egyetemen (családja jelentős részét akkor már elhurcolják
koncentrációs táborokba). Wald felhívja a katonai illetékesek figyelmét, hogy a CNA
téved: a repülőgépeknek pont azokat a részeit kell megerősíteni, amelyek az ábrán
nem kaptak találatot. A tudós zseniális magyarázata szerint egy repülőgép statisz-
tikailag a teljes felületén kap találatot, de azok a gépek, amelyeket megvizsgáltak,
sikeresen visszatértek, míg azok, amelyek lezuhantak, a többi, látszólag sértetlen
részeken kapták a német légvédelem találatait, s ezek nyomai a hazatért gépeken érte-
lemszerűen nem láthatóak. Vagyis a legsérülékenyebb, legveszélyeztetettebb részek
pont azok, ahol a megvizsgált gépeken nincs, vagy nagyon kevés lövésnyom van.

13
 Wald javaslata számos amerikai gépet és ezek személyzetét menti meg a második
világháború hátralevő részében.
Az eredeti téves következtetést és az ehhez kapcsolódó érvelési hibát a pszicholó-
gia úgy nevezi, hogy túlélési torzítás – survivor bias –, és azt jelenti, értelmezi szá-
momra pápká a példázatot, hogy hiányos alapinformációkra támaszkodva gyakran
csak a sikeres példákra fókuszálunk, a kudarcokra nem, s ebből téves, olykor végzetes
következtetéseket vonunk le.
– Ugye, belátod, hogy így van? – kérdezte teljes feketén akkor pápká.
– Belátom – ismételem meg a kérdésből a legfontosabbnak talált szót.
– Mivel te sem vagy elég körültekintő. Attól, hogy a hazatérő gépek nem kaptak
találatot bizonyos helyeken, nem biztos, hogy a lezuhant gépek igen. És pláne nem
biztos, hogy azért zuhantak le. A legjobb megoldás végiggondolni, mit él túl a gép
és mit nem. Ha mindenáron statisztikából akarunk kiindulni, akkor a lezuhant gépek
vizsgálata lenne a helyes, még pontosabban ezek találatainak különbsége a hazaté-
rőkhöz képest. A megközelítés legsúlyosabb hibája, hogy mivel a statisztika mindig
ad eredményt, ezért azt gondoljuk, hogy jó módszer. Az emberek azt hiszik, hogy a
matekkal meg lehet úszni a gondolkodást.

25. (Két kérdés)

Megtanítsalak dominózni? – kérdem Jermától, akit elfoglal a csipkeverés.
Azt állítja, a dominó nem csupán társasjáték, ennyit tudhatnék. Kér, adjak
neki egy pohár vizet, s ha úgyis érte megyek, az asztalról hozzam magam-
mal az aszalt gyümölcsöt. És egyek belőle. Úgy teszek, mintha nem hallottam
volna meg. Vagy úgy, hogy nem értem, mit mond. Amíg eldöntöm, hogy
melyik eshetőséget választom, felvetődik bennem, hogy szaladgáljak. Jerma
olyan hangsúllyal tud kérni, amire nehéz nemet mondani. Kiborítom a földre
a dominót, ne halljam, ha a felszólítását megismételné. Nem azért vagyok,
hogy a mások dolgát intézzem. Dúdolok, a reggeli dalt, amelynek a szövegére
nem emlékszem pontosan. Az utcán valaki kiabál, Aymo, Aymo, harmad-
jára is megismétli, Aymo. Ki az az Aymo? Becsukom a szememet, hogy ne
unatkozzak, és várok, hátha feldereng benne Aymo képe. Egy kutyáé vagy a
macskáé vagy egy fiúé? Csupán a hangból nem tudok rájönni, kiféle, miféle
a név viselője. Megtanítsalak dominózni? Engem nem kell, én tudok – vála-
szolja Jerma, és tovább dobálja az orsókat. Nem hinném, hogy társasjátékot
érdemes egyedül játszani – szögezem le, de megjegyzésem hatástalan. Egymás
mögé állítom a falapokat, minden dominólapot olyan távol helyeztem el egy-
mástól, hogy közéjük férjen keskenyebb oldalával a harmadik. Majd’ olyan
hosszú lesz az építmény, amilyen én vagyok, feltartott kézzel. A dominósor
kígyóként hullámos. A dominókat úgy sorakoztatom fel, hogy az azonos olda-
luk legyen pöttyös. A pöttyök számok, egytől hatig találhatók egy oldalon.
A pöttyös oldalon két pöttycsoport található, fehér vájattal elválasztva.
− Lehet, hogy egy kicsit abbahagyod? Elfeledkeztél a kéréseimről.
− Mondd, Jerma, neked senkid nincsen?

14
 − Hogy jut ilyen butaság az eszedbe, hát hogyne volna. Nekem vannak szüleim –
mondja, és erősen figyeli az orsókból kifutó szálakat, össze ne bogozódjanak.
− Nekem nincs anyám.
− Pedig van, mindenkit anya szül. Csak a bíróság apádnak ítélt, mivel a szüleid
elváltak. Allah akarata szerint.
− És anya hol él? – állítom újra fel az időközben hátára borult utolsó dominólapot.
Hol lakik? – de nem érkezik válasz, ezért megismételem. Hosszú ideig néma marad.
− Erről apádat kérdezzed!
− És ha neked lenne gyereked, neki azt mondanád, hogy kérdezze meg az apjától,
holott nincs jelen az apja?
− Hiszen nekem nincs gyerekem! – csattan fel Jerma.
− És miért nincs gyereked? Hiszen szereted a gyerekeket. Ne mondd, hogy nem szereted
őket!
Jerma maga elé helyezi az orsókat, szomorúan rám néz, és úgy válaszol. Én, hogy
elbukjon, előrebillentem a legutolsó dominót, sec perc alatt hasra esik a teljes domi-
nósor.
− Nem, én nem mindenkor szeretem a gyerekeket. És ha kijátszottad magad, iga-
zán idehozhatod nekem azt a pohár vizet, továbbá, ha úgyis kimégy a konyhába, az
asztalon találsz aszalt gyümölcsöt, egyél belőle és hozz nekem is. Tudod mit, hozd
be a tányérral. És ha behoztad – pattognak Jerma mondatai –, megtanítalak helyesen
dominózni. Nem lesz nehéz, a pöttyöket kell egymással egybevetni. Mert szabályai
léteznek, mint minden játéknak, de ne ijedj meg, nem túl bonyolult. Aki megjegyzi,
egész életében tud dominózni. Akadnak férfiak, akiknek ez az egyetlen szórakozásuk.
– Az asszonyok nem szoktak dominózni?
– Nem – ennek a puszta lehetőségén is elcsodálkozom.
– Az asszonyoknak, legalábbis tifelétek, ilyesmire nincs ideje.
− Pápká ugyanígy gondolja? – tudakolom.
− Hát, hát, nem tudom. Akkor ez a második kérdés, amelyet ma este feltehetsz neki.
A ledőlt dominókat körbetáncolom, s ezzel vége a napnak.

26. (Karl Klaus)

Klaus, a német osztálytársam, aki orosz is, neki van a legtöbb a barátja. Egyszer
azzal áll elő, hogy most már Karlnak szólítsuk. Hiába szóltunk hozzá, Klaus, gyere
játszani, passzold át a labdát, nem válaszolt, meg sem hallotta, hogy hozzá szóltunk.
Hosszas unszolásra mondja, hogy Karl Klaus a keresztneve, s amíg az apjával élt
együtt, Klausként szólították, de hogy átkerül az anyjához, Karl lesz. Szóval szoknia
kell az új nevét.
Moszlim osztálytársaim azzal dicsekszenek, hogy túltegyenek Karlon, hogy nekik
hat-nyolc keresztnevük lehet. Nekik az apa, az apa apjai, a nagyapák apja neveit is
viselniük kell, így aztán őket bármiképpen nevezik, minden megszólításra hallgat-
niuk kell. Karl Klaus nem német, csak az anyja német származású. Az apja, árulja
el Karl Klaus, slapaj orosz, annak ellenére, hogy vágott a szeme, ahogyan az anyja
mondja.

15
27. (Nincs cím)
A lépcsőházunkba fölvezető betonlépcső oldalán, a sarokban virágba borul egy
növény. Későn érek haza az iskolából, a busz nem a házunk előtt áll meg, hanem
percnyi sétaúttal távolabb. A környék kihalt, a hórihorgas fickó tűnik fel egyedül a fák
alatt, őt évek alatt megszoktunk, hogy a közelben téblábol. Amióta szóba elegyedik
velem, köszönök neki.
A növény gyomszerű, a tövénél tenyérnyi levelek lankadnak, elágazó szára csu-
pasz kóró. Az ágak végén négy-öt centis, ötszirmos, mélysárga virágok himbálóznak
a szélben.
− Boldog születésnapot!
Elfeledtem, hogy a nap a születésnapom. Délelőtt, amikor az iskolába indulok,
pápká nincs otthon, én legalábbis nem találom. Olykor felszívódik, s mindenki azt
gondolja, hogy valamerre jár, meglehet, sehol máshol nincs, csakis ott, ahol keresik,
Jerma pedig, a konyhaasztalon egy cetlit hagyva maga után, piacozik.
− Megérkezett az új évszak. Kivirágzott.
− Vecsernajá primróz! – állítja a vacsoraasztalnál pápká nagy lelkesen. – Hogyan
került a házunk elé? Szürkületben nyitja a szirmait, s kora délre el is virágzik.
Sejtem, hogy pápká későn ér haza, hosszú napja volt.
− Amikor gyerek voltam – folytatja, s látom rajta, hogy visszalát a múltjába –, gyak-
ran néztük, hogyan nyit ki. Amikor felpattan a bimbó, hallatszik, hogyan hasadnak fel
a csészelevelek. A hangja olyan, mintha cigarettapapírt tépnénk ketté. Na, igaz, mi a
virágnyílás közepette nagyban cigarettáztunk, lehet, az rögzül bennem. De a felnőttek
ki-kivonulnak megnézni a vecsernajá primróz nyitását. Sőt, fiatal emberként, a mes-
terem születésnapján, a dácsájában a teljes ünneplő társaság ugyancsak körbeállta az
egyre-másra nyíló, a sárga vitorlaként kifeszülő virágaival hivalkodó növényt. S amikor
nem láttuk a sötétben, megkezdődik a Borisz Vasziljevics Dromov tiszteletére szerve-
zett bankett. Ő a mesterem, azaz ő volt. A legkedvesebb tanárom! Néhány tanítványát
meghívta a hatvanadik születésnapjára! Isten éltessen, fiam! – Úgy tűnik, ebben a pil-
lanatban jut eszébe, hogy felköszöntsön. Pápká hatalmas csókot nyom a homlokomra.
Pedig készülhet a köszöntésemre, csak valami elvonja a figyelmét. Gyűrött az arca és
szokatlanul komor. Aztán előhúzza az ajándékát, a doboza alapján sejtem, hogy valami
elektromos kütyü lesz, azt remélem, egy asztali számítógép. Oleg használ egy ilyet.
− Ligetszépe – közli Jerma, és a hűtőből oroszkrémtortát szed ki. – Magyarul
ligetszépe.
− De oroszul más a neve. Enotyéra. A városiak használják a megnevezéséül, akik
elszálltak a nyugat-európaias műveltségüktől. – Pápká a szemét dörgöli, s a mozdula-
taitól még inkább véreres mindkét szeme. Újabban vörös a szeme, ez a napja a vörös
szemé. Meglehet, csak a rajzfilmek szereplőinek a szeme nem véreres.
Jerma az asztal közepére helyezi a tortát, körülményeskedik, s öngyújtóval fellob-
bantja rajta a tíz gyertyát.
− Ez maga a csoda! – sóhajt pápká, s várja, hogy magam is ujjongjak. Ami igaz,
igaz, tortát Bakuban nem sokat kapni. Oroszt pedig alig, holott az a legjobb. Ugyan
dolgozik a kolónián moszkvai cukrász, de ő többnyire drazsékat és konfettiket árusít,
meg olyasmiket, amiket az azeriak szeretnek. Tejszínest, amilyet én kedvelek, alig.
− Köszönök! – s Jermának puszit adok. Jerma kijavít:

16
 − Köszönöm! Úgy helyes magyarul! − magához szorít, piheg. Azt hiszem, pityereg.
− Reggel mentem érte. A központi parkban lévő étteremben vállalták, hogy meg-
csinálják. Na és akkor láttam, hogy már tegnap kinyílhattak az első ligetszépék. De
nem tudom, azeriul mi a neve. Meglehet, itt annyira nem ismerik, hogy neve sincs.
− Aksam sefasi – mutat rá hosszas töprengés után a növényre a langaléta ember.
Tőle kérdezem, otyec szerint ő bennszülött azeri, s nem magunkfajta gyüttment. − De
ez egy amerikai növény, s nem terjedt el nagyon a mi térségünkben. Újabban annyi
idegen élőlény jelenik meg mifelénk. Bár lehet, máshol is.
− Köszönöm, uram!
− Ne urazz engem, gyerek. Szólíts Essadnak. Azt jelenti, hogy oroszlán. A mi csalá-
dunkban régen Lev volt az elsőszülött fiú neve, de az 1900-as évektől, amikor a világ
kőolajszükségletének a felét Azerbajdzsán adta, és egyre erősebb az orosz befolyás, a
legidősebb fiúk már Essadra hallgatnak.
− Értem, Essad úr. Köszönöm, Essad úr!
− Az urat elhagyhatod. Essad. És ha itt tartunk, jól gondolom, a családodban min-
denkinek tetszik ez a ligetszépe?
− Ma vettem észre.
− Ami azt illeti, elég föltűnő jelenség.
− Nem tűnik gyomnak.
− Majd gondom lesz rá is, le ne törje valaki. Őszig virágzik, minden este új és újabb
virágokat bont.
− Hát az bármely pillanatban bekövetkezhet.
− Nem. Nem hinném – és halkabbra fogja a hangját. – Én többnyire ezen az utcán
vagyok.
− De aludnod csak kell valahol?
− Mindegy, hol alszom, majd a lépcső alá heveredem.
− Nincs lakásod?
− Bakuban nincs. Máshol volt, de most itt vagyok – s elneveti magát.
− És akkor dolgozni sem dolgozol?
− Munka? Mi az, hogy munka? Itt? – s felkacag. − Bizonyos értelemben dolgozom.
Nekem az a dolgom, hogy üljek az árnyékban, várjam, hogy valaki dob egy pénzda-
rabot vagy ad ételt. Máskor, hogy figyeljem, hogyan zúg a vihar, vagy ha megáll a
városban a levegő, miként izzadok.
− Pápká ilyen foglalkozásról eddig nem beszélt nekem. Nem tudom…
− Hát ez nagyon ritka foglalkozás. Elszántság kell hozzá. Meg, tudod, ahhoz,
hogy valaki erre adja a fejét, kell valami különleges adottság. Az azeriek egyszerre
helyben lakók és egyszerre vándorlók. A családoknak készül ház, többnyire valami-
lyen elhagyott településen, azt hiszem, azért, mert így kevésbé lesznek szem előtt.
A családfő meg járja a világot, tavasztól őszig legeltet, vagy, ha nincs tevéje, nincs
birkája, akkor elmegy messzire, ahol dolgozhat. Olajkutaknál, városi építkezések-
nél, országutak vagy gyárak és üzemek környékén keres alkalmat a megélhetéshez,
a családját akkor keresi fel, ha viszi haza a pénzt, és majd akkor, ha öreg lesz. Már
ha megéli az öregséget.
De az, hogy ez a férfi elhagyja a családját, úgy sejtem, nem ezekkel az egyszerűbb
okokkal magyarázható. Nagyon más, mint az azeriek. Mókásan colos, kirí az azeriak
tömegéből.

17
 − Mert langaléta vagy, az tette?
− Hm. Nevezzük akkor ezt langalétaságnak. De inkább arról van szó, hogy nem
áll meg a növekedésem. Amikor annyi voltam, mint te, teljesen normálisnak tűnt a
testméretem. Tizenhét éves koromra száznyolcvan centire nőttem, akkor azt mondom
magamnak, no Essad, ennél nem leszel aztán magasabb. Már akkor magasabb voltam
a népem fiainál. Az azeri férfi sovány, szíjas, teherbíró, magas is, de a száznyolcvan
centi nagyon magas. Mire húszévessé válok, elérem a két métert. Elmehettem volna
kosarasnak vagy röplabdásnak, ha vonzana a csoportos játék. De én egyedül szeretek
lenni, nem tudok más terhére lenni.
− Essad, milyen magas vagy?
− Ma szerintem semmit sem nőttem. Vagy csupán annyit, ami mérhetetlen. Tény,
hogy negyvenéves koromra kétszázharminc centi magas vagyok.
− Neked születésnapod van?
− Nem, nem. Az neked van! Egy napra elég egyetlen születésnap.
A beszélgetés akkor szakad meg, amikor Jerma lekiabál az ablakból, hogy vég-
képpen besötétedett. Nem tudtam meg, hogy honnan értesül a születésem napjáról.
Azt sem, hogy mi lesz majd, ha felnő az égig. S hogy miféle munka a munkakerülés.
A társalgás pusztán arról szól, hogy néha elég egy kinyílt virág ahhoz, hogy meg-
változzék a dolgok menete, s ennek kapcsán beszél Essad egy ausztrál teniszezőről.
− Ez a sportoló, nem mellesleg világklasszis, éppen versenyen vesz részt, ő a nagy
esélyes. De amikor felmegy a pályára, a lelátón észrevesz, éppenséggel a második
sorban, egy lányt, akiről aztán képtelen levenni a szemét.
− Na és?
− Nem tud a játékra koncentrálni.
− Na és?
− Az elvesztett szettek után a meglepett edzőjének azt mondja, hogy olyan szép az
a lány, hogy azonnal feleségül veszi.
− Na és?
− Gyermek, gyermek! – sóhajtozik Essad – Nem érted? Ez az élet! Váratlan dolog
történik velünk, olyasmi, ami minden tervünket felülírja.
− Elvette?
− Nem, dehogy. Büdös volt a lehelete.
Jerma másodjára kiabál az emeletről. Valóban, csak arra az időre ugrok le, mond-
tam neki, amíg átadok a csövesünknek egy szeletet a tortából.
Essad így válik a barátommá. Az első felnőtt barátommá. És egészen addig az
marad, míg el nem tűnik. Merthogy egy napon eltűnik. Mondják, eltűnni könnyű.
Azon a napon találkozom vele utoljára, amikor a félnótás orosz lányt megtalálják a
szeméthalomban. Pápká szerint Essaddal a védangyalunk elröppen, ideje lakóhelyet
változtatnunk. Ugyan nem költözünk el, de attól a naptól kezdve pápká úgy hordja a
pisztolyát, hogy bárki lássa, a kabátja alatt pisztolyt tart.
S Jerma kacarászva mondja, neki is meg kell tanulnia lőni.

18
Belányi György

A túsz

Egy mítoszra tégy szert.

A többi oly képzelt,
csak semmi folt.

Van úgy, hogy történik,

sokáig, sok évig –,
de sose volt.

Hanem lenn a mélyben,

nappalon át, éjen,
valami húz.

Ős erő van benne.

Létre mégse kelne –,
örökre túsz.

Jár hozzá egy nimfa.

Nincsen is meghívva;
csak épp jelen.

S mint forrás, ha tör föl,

időnként elszörföl
a végtelen.

Annál alig kevesebb valami

A múlt ha áll a mához,

mint ami ma történt,
amit magával áthoz,
afféle öröklét.

19
 De kezdeni elölről,
hol a semmi háza –,
a teremtés felőröl,
s újra elhibázza.

Csak arra van már szükség,

amit hogyha alkot,
azt fenn is, lenn is tűrjék.
Kezdetben a partot.

Kezdetben is: végül.

Mert ami van hozzá,
a történet nélkül
napfényre sem hozná.

S akkor külön áll majd,

forrást hagy a kútra,
amit bedeszkáztak,
külön csend lesz újra.

S ahogy külön égre

fordul majd az óra,
a tenger is végre
kizökken alóla.

És akkor már csak várni.

De mindig éppen máshol,
hogy névre szóljon bármi
a néma osztozáskor.

S az jut majd a fákra,

mi lehetett volna –,
s nem marad más hátra,
csak történet volta.

Az kerül majd képbe,

mi elválaszt attól,
hogy egyszer volt léte
nem látszik a parttól.

Egyik felem a földön,

a másik mellettem.
Amíg ezt kitöltöm,
azon vesztettem.

20
S ha abba fogózom,
ez fogy el tőlem.
Köztük por, fény. Ózon.
A többi – nőnem.

… Mozdulok a mélyben.
Már csak ez tart össze:
mozdulatlan éjen
sem jön semmi közbe.

(S ha elmúlna végre,
amiből származott,
majd az hozná létre
az első tegnapot.

Csak árnya kísér – mégsem,

mégsem múlik utamhoz.
Állandóan bevégzem.
Minden más csak mulandoz –,

minden más csak elvégre.

És helyettem ha volt már,
annak van még kitéve,
hogy használtabb a pornál.)

Egyik felemre dőlök,

a másikat szél járja.
Van úgy, hogy angyal, ördög
sem ismer itt magára.

S attól még, hogy közöttem,

nem tehető jóvá.
Csak hatolna-ötölne,
s venné magát olybá –,

veszem azt, hogy mellőzöm.

Egy öröklét óta,
önmagába rejtőzőn
vesz csak fontolóra.

S ha nyár vége járja,

és hull, hull a körte:
mint Istennek árnya,
nincsen ég fölötte.

21
 Csak egy kis időre
jutna tőle távol,
hogy lassan kinője,
mi távolodni gátol.

Csak volna súly még ahhoz,

hogy leváljon róla –,
s a csend, amit felhalmoz,
kibukna alóla.

…Úgy áll, mint egy kezdet.

S ha semmi nem több nála,
amit ha elkezdett,
csak össze-összezárja.

El nem térne ettől.

Nyomul folyton-folyvást.
Mintha a tengerről
néznél egy földomlást.

Egyik felem a fényhez,

a másik ott a partnál.
Akkora csönd és tér ez –,
alig kevesebb annál.

Még mit hoz

Az nincs kizárva most már,
amit a föld megrostál,
nem több az jónál, rossznál.

Ez is csak arra késztet,

hogy tűrd, mi oly nehéz lett –,
közel már minden részlet.

Ki dolgok közt téblábol,

s a dolog nincsen fából,
mi volna annak távol?

Az jár, és közben érez.

Már nincs kötve helyéhez,
s mit vinne mégis véghez...

22
Se szó, se hang nincs róla.
A fényt még lejjebb tolja:
egy tengert pásztáz róla.

Nem várja senki jöttét.

Itt mindig az a föltét,
hogy van, de meg se történt.

Csak fordul egyre, térül.

A kezdet is, ha végül
időtlen rezzenésül.

S mi munkál még ott hátul?

Az éghez majd mi járul,
sosem fogyó javául?

Ha arra húz, hol volt már,

halkabb a kihűlt pornál,
mi helyette még ott áll.

S átjár, mint könnyü este.

Hogy lenne az a veszte,
hogy lélek, avagy test-e?

Elütve így, naphosszat,

az idő még mit hozhat,
ha jót akár, ha rosszat.

Elütve, mint az óra,

kiméri majd alóla:
a földet szerteszórja.

23
Kállay Eszter

a reggel élesítése
hagyom lemerülni, táska mélye,
alvó mód. most nem lehet elérni.
az alvás lehet tiltakozás a kapitalizmus ellen,
a munka és az önkizsákmányolás megtagadása
vagy csak bekerít magamba? a tegnapi álmom ingyen volt.
de nem volt jó. éreztem, hogy sokan nem alszanak.
nem tudom, hogy hiszek-e istenben, annyian
kisajátították. de tegnap éjjel (én nem láttam, de) elmosogatott,
mosott, és a ruháim illata keltett föl, nem az ébresztő,
a telefonom mély álomba merült.
a körfolyosó belém vág, nyomot hagy a szűk, merev farmer,
indulás.

a szemem alatti foltnak nincs árnyéka.

amióta korán kelek, látom feljönni a napot,
összeszorít a többi utazóval.
muszáj beleolvasnom a telefonjaikba,
nyitott könyvüket is az arcomhoz tartják,
nem tudom levenni róluk a szemem.
nézik a nagy plakátot, kéken fenyeget a katasztrófa,
az évszakok nélkül lassan minden
évszakról szóló versem értelmezhetetlenné válik.
velem szemben vörös forradás egy tizenhat éves lányon,
a nyak és a fej találkozásától a vállig húzódik.
összevarrták, szájat, hogy ne beszéljen.
leszállok. egy pár cipő két hete ugyanazon a helyen van,
úgy nézek rá, mintha a barátom lenne, lassan szokom, mint egy
útjelző táblát,
napok óta ehhez viszonyítok mindent, mert nem indul, megérkezett.

24
csatorna
az összes aranyos babakellék azért van, hogy
elfedje, a szülés
véres dolog. ezek megnyugtató, kedves tárgyak,
mondja nekem, a szemgödre tág,
de a pupillája szűk, mint a szülőcsatorna.
közelről nézem meg
az arcát, annyira hasonlít az enyémre, a
metszőfogán
ott a nyoma annak, amikor kiskorában beverte
a kád vasszélébe.
bőgött, mint egy csecsemő, aggódtam érte,
először ötévesen.
megnézném közelről a testét, hogy milyen
változásokat hordoz
az anyaság miatt, de félek, hogy zavarba hozom.
mozdulatain megismerem
a magára képzelt túlsúly eltüntetésének
manővereit, a saját reflexeim tükrözik.
ismerős test, idegen átalakulással. megpróbálok
kérdezni,
körülöttünk lebegnek a tárgyak, kesztyű, hogy
hidegben told a babakocsit,
ez mire való, cumisüveg-hőmérő.
a kisbaba illata a vaj illatával keveredik.
meg-megmozdul álmában, szuszog.
egyirányú a szem alagútja.

25
Celler Kiss Tamás

a másik
a dudás a mai napig dolgozik, olykor csak színleli,
hogy ül. belélegzi, majd kifújja a levegőt. néha még
most is dallamokkal álmodik, vissza tud emlékezni
rájuk reggel. de kottát már rég nem ír.
belélegzi, kifújja a levegőt.

a dudás egy jól menő vállalkozásnál alkalmazott,

hangszerekkel házal. zenészfeleségek kínálgatják
kávéval és süteménnyel. komolyzenészek
nappalijának levegőjét lélegzi be, és fújja ki az utcán.

a dudás családos ember. énekel a gyerekeinek

altatáskor. vasárnaponként célba lő az apósával:
belélegez, lő, kifúj; belélegez, lő, kifúj.
ha arra kérik, játsszon valamit, szabadkozik:
nincs felhangolva a hangszer, de köszöni,
elégedett az életével, és abból, amit ő csinált,
már akkoriban se lehetett megélni.

a dudás zenekritikus. a zenésztársadalomban

mindenki a barátja. ha nem tetszik neki egy
lemez, elszámol tízig, s nem ír róla.
évente egyszer tehetségkutatóban zsűrizik.
magában örül, hogy ellenben a többivel, neki
volt lélekjelenléte, hogy időben abbahagyja.

de rosszabb napjain még gondol a másik dudásra.

képzeletben rányitja a csárda ajtaját, kikapja kezéből
a hangszert és a másik fejéhez vágja:
megtettem én is, amit meg kellett, pokolra mentem,
gyakoroltam, gyakoroltam, pokolra mentem,
nem voltam tehetségtelenebb se,
egyszerűen így alakult.

26
törik
hogy vigyázva szedjem le a szárítókötélről a ruhákat,
mert eltörnek. ezt nagyon érdekesnek találtam,
mert nem értettem. hogy törhetnek el a ruhák?
és főleg a karácsonyi abroszra vigyázzak, mondta a
nagyanyám, mert vékony, az végképp könnyen törik.
nem értettem. ahogy azt sem, ha egyszer ilyen hideg
van, akkor miért kell az udvarra teregetni, és ha ilyen
hideg van, akkor mégis hogy száradhatnak meg a ruhák?
egyszer megengedte, hogy eltörjek egy rongyot. ez is
nagyon tetszett. nehezebben tört, mint gondoltam, és miután
kiengedett a kályha mellett, olyan volt, mintha szakították volna.
aztán arra gondoltam, eltöröm a télikabátomat is, amit
annyira utáltam. lila volt és két számmal nagyobb.
majd belenősz, mondta a nagyanyám, amikor felvetettem, hogy
törjük el a lila, két számmal nagyobb télikabátomat.

ahogy később azt sem értettem, miért teregeti ki a szennyesemet

hideg számítással a családom. hogy az ő fiuk, az ő unokájuk
már megint mit csinált. ahogy ők a mai napig nem értik,
miért írom meg az ő szennyesüket a verseimben.
és így törünk egy kicsit mindig a család összetartó szövetén,
olyankor, amikor hideg köztünk a légkör, és közben az
az otthon melege a kéményen át elszökik,
nincs olyan meleg kányha, amelynél kiengedhetnének
a sérelmeink, hogy lássuk, itt és itt szakadt el.

27
Sembery Gábor
Az utolsó vándor

Amikor még egészen kisgyerek volt, karjait feje fölött összefonva hintáztatta
magát kiságyában. Később a „ringatózás” helyett sétálni kezdett…, de ne szalad-
junk ennyire előre, mindent sorjában.

Nyáry Zsombor átlagos kisfiú volt – vékony gyerekteste a megfelelő ütemben

fejlődött, feje kerek, haja homlokán egyenesre vágott, hatalmas, kék csillagsze-
mei álmodozók, mindenre nyílt ártatlansággal és kissé bandzsán tekintettek a
világba. Már ekkor sokat szemlélődött; különös világa, mintha valami távoli élet
folytatása lenne. Emlékezett születésére.
Zsombor ötéves korától kezdve, míg a többi gyerek mackókkal, autókkal és kis
konyhákkal játszott, térképeket nézegetett. Később, amikor iskolás lett, miután
befejezte leckéjét, szobájában széthajtogatott egy Budapest-térképet a padlósző-
nyegre, és elmerült az utcák labirintusában. Egy alkalommal különösen hatalmas
darabra bukkant, ami az egész padlót beterítette, és csak úgy tudta tanulmányoz-
ni, hogy rajta térdelt és mászott – úgy érezte, repül a város felett.
Nyolcéves korára Budapest összes utcáját, terét és parkját kívülről ismerte.
Egy tavaszi kora délutánon, mikor véget ért a tanítás, Zsombor kilépve az iskola
kapuján, a parkon keresztül hazaindult, de a sarkon elgondolkozva megállt, és
az ellenkező irányba eredt.
Hogy némi magyarázattal szolgáljak Zsombor különösnek tűnő viselkedésére,
e helyütt zárójelet kell nyitnom: (Nyáry Zsombor az elmúlt rendszer zűrzavaros
végén volt gyerek. Apja aluliskolázott volt anyjához képest, ami némi feszült-
séget okozott a család életében – a külvárosi munkások íratlan törvénye szerint
becsületesen ivott, ami nem erősítette ingatag lelkivilágát, így sűrűn töltötte meg
a panellakás egyenszobáit hangos vitatkozás zengése. Zsombort soha egyik szü-
lője sem szidta le vagy ütötte meg, mégis a sok kiabálás kikezdte ártatlan világát,
ezért először a ringatózás kellemes monotonitásába menekült, később, mikor már
önállóan kiléphetett a lakótelep zárt életébe, sétálni kezdett, és a ringatózás köz-
ben felmerülő képeket felváltotta a bolyongás alatt tapasztalt ismeretlen.)
E kis intermezzo után térjünk vissza a tavaszi délutánba, amikor is Zsombor
elindult a kertváros girbegurba utcáin. Kék csillagszemeivel belepislogott a
napba, ami láthatatlan sugarakat kacagva válaszolt, és akkor feltűnt előtte a világ.
Hátitáskája húzta a vállát, de ezt az apró kellemetlenséget feledtette a felfedezés
magányos öröme.

28
 Ránézett „hétzenés” karórájára, éppen egy óra tizennyolc perc volt, neki pedig
négyre kellett hazaérnie, még anyja előtt, hogy együtt tanuljanak (Zsombor nem
volt különösen jó tanuló, de ha összeszedte magát, oda tudott figyelni, azonban
amiket a tanárok erőltettek rá az iskolában, egyáltalán nem érdekelték), tehát
legalább két órája volt, beleszámítva a hazautat is.
Boldog volt, szíve szaporán vert, szeme csillogott a különös érzéstől. Senki
nem zavarta, arra ment, amerre kedve vitte, benézett a kertekbe, figyelte a keríté-
sek vibrálásában futkosó fényt, meghallgatta a kutyák ugatását, elnézte a házte-
tők és kémények titokzatos világát.
Ahogy elérkezett egy-egy kereszteződéshez, megállt, elolvasta az utcatáblát,
megvizsgált minden szétágazó utat, majd hagyta, hogy érzései, ösztönei mozdít-
sák lábait a megfelelő irányba.
A legkülönösebb az volt a kóborlásban, hogy mindig tudta, merre jár, hiszen
oly sokáig tanulmányozta a térképeket, hogy beleivódott elméjébe. Úgy érezte,
eddig madártávlatból, fentről, a levegőből látta a várost, és most, egy bátor ugrás-
sal lent termett a megragadható valóságban, ahol szagolhatja, érezheti az utcákat,
kerteket, bokrokat és fákat, talpa alatt az aszfalt kemény simulását.
Ezen a napon más volt hazatérni, leckét írni, még szülei veszekedése is valót-
lannak tűnt. Tanulás után azonnal elővette a Budapest-térképet, és megnézte,
merre járt, végigkövette délutáni barangolásának útját „fentről” is, és emlékeze-
tében hozzáidézte a valóság képeit. Kimerülten feküdt le, de izgatottan gondolt
a következő napra, és forró bizsergés áradt szét testében az elalvás utolsó pilla-
nataiban, mikor elképzelte, hogy tanítás után újra elindul a tekervényes utcákon.
Másnap nyughatatlanul fészkelődött az iskolapadban, alig várta, hogy véget
érjen a délelőtt. Még az is megfordult borzas fejében, hogy egyszerűen ellóg
az utolsó óráról, de félénksége és kötelességtudata visszatartotta. Mikor végre
kicsengettek, villámsebességgel pakolta el könyveit, füzeteit, felpattant és kisza-
ladt a teremből, végigfutott a folyosón, és boldogan lökte ki az iskola fémkeretes
kapuját.
Hónapokba telt, míg bejárta a környéket, s mikor már minden utcát, teret és
udvart ismert, egyik délután felszállt egy trolira, és elutazott pár megállót. Az új
terep új élményeket hozott, és Zsombor ráébredt: a világ végtelen.

Mikor középiskolás lett, egy másik kerületbe járt, és már az iskoláig is utaznia
kellett, így újabb távlatok nyíltak. Tanítás után egy távolabbi kiindulóponttól
kezdett kóborolni, és a város újabb szeletét falta be. Ahogy idősebb lett, már nem
kellett négy órára hazamennie – megnyílt számára az idő kapuja.
Évekig járta magányos útját, míg egyszerre rádöbbent, minden utcában járt,
minden körutat megismert, az összes közlekedési eszközzel végigutazta a teljes
távot, végállomástól végállomásig. Ekkor elhatározta, hogy mindent megnéz
újra sötétben is, és újrakezdte hosszú vándorútját a városban. Minden máshogy
hatott, mint nappal, egészen új dimenziók nyíltak a sejtelmes esti megvilágí-
tásban. Egyes utcák komorabbak, félelmetesebbek lettek a halovány éjszakai
közvilágítás sárga magányában, míg a belváros felújított lámpaoszlopai díszes
ragyogásba öltöztették a még éjjel is nyüzsgő utakat. A külvárosi házak sötéten

29
hallgattak, és valami nagy nyugalom áradt a számtalan egyforma, vak ablakból,
a város szívében pedig rendíthetetlenül álltak a büszke házak fényköntösükben.
A legkülönösebb a hajnal volt; mindenhol kéken derengett elő, valahonnan
az ősidők távoli misztikumából, és először a madarakat ébresztette, aztán haza-
küldte a macskákat, s csak ezután keltette föl az embereket a kávé illatával. Van
egy pillanat, amikor még mindenki alszik – a későn fekvők már elnyugodtak, a
korán kelők még nem ébredtek föl; Zsombor ezt az időszakot szerette leginkább,
ilyenkor érezte, hogy egyedül ő létezik, rajta kívül nincs mozgás, az életet még
nem lehelte elő a nappal.
Ezután az évszakok változását figyelte meg: nyáron izzad a város, az aszfalt
tehetetlenül árasztja magából a forróságot, és a peremváros növényei tikkadtan
próbálnak levegőhöz jutni. Csak az est hoz némi enyhülést, ilyenkor a lakótele-
pek ablakai tárva, mindenhonnan beszélgetések foszlánya szakad ki, és jólesik a
hideg sör egy kerthelyiségben.
A legszebb az ősz, mikor a nap még aláhullajtja sugarait az égből, de már nem
égeti oly forrón a várost, és elkél egy könnyű szvetter. A fák vörösbarna levelei
között szimfóniát játszik a fény, megkergeti egy hűvös fuvallat, és a körúton
színesen táncolnak az esernyők, ha megered az eső. Aztán jönnek a ködös-hűvös
reggelek és a homályos, levélszagú délutánok – lassan beköszönt a tél.
Az autók fekete sárrá tapossák a havat, de a külső kerületekben fehéren
ragyog, s a mogorva emberek bosszankodva törnek át a buszmegálló felé.
A napfény élesen csúszik meg a jeges járdákon, és megcsillan az ereszeken csim-
paszkodó jégcsapokon.
Felsóhajt a szív, mikor megérzi a tavasz illatát a hosszú tél után. Lassan ébred
a föld, felenged a fagyból, rügyek pattannak, fellélegzik az élet, és az ég esővel
áldoz. Végül virágokkal díszítik magukat, és leveleket öltenek a fák, rovarok
születnek, rajzanak ki a vizekből, a gubókból, levetik vastag, torz ruhájuk, szár-
nyaikat próbálják, s messze szállnak az égbe – újralendül a létforgatag kereke.
A megfigyelések tapasztalataihoz végül hozzákapcsolta érzéseit. A legelső
benyomások sorra változtak át, és egyre finomabb árnyalatokat öltöttek szívében,
mikor ismét ellátogatott ugyanarra a helyre. Különös volt, hogy egy elhagyott
utca nappal nyomasztó, kihalt csupaszsága hogyan változott nyugodt csenddé
éjjel, vagy egy sürgő-forgó, barátságos tér hogyan alakult fájdalmasan magányos-
sá és félelmetessé estére.
Minden meghívást elfogadott, hogy még közelebb juthasson a valósághoz, s
így behatolhatott a házak belsejébe, a zárt kapukon túlra, körfolyosók intim vilá-
gába, végül még beljebb: lakások legmélyebb személyes létébe. Előítéletei elosz-
lottak, mikor belülről nézett ki az utcákra és közterekre, és belelátott az ott élők
életébe. Érzékei kiélesedtek, és tudta, melyik utcasarkon merre kell kanyarodni,
melyik utcát kell elkerülni bizonyos napszakokban, s melyik biztonságos.
Aztán elköltözött otthonról, és belépett a teljes szabadság állapotába. Nem
kellett többet megfelelnie az otthoni elvárásoknak; ha ahhoz volt kedve, napokig
nem ment haza. Ez idő tájt indult el az országban. Egy nyári reggel kiment a vas-
útállomásra, és jegyet váltott a legközelebb induló vonatra, aminek egy Pest mel-
letti település volt a végállomása. Érdeklődése határtalan volt, figyelmesen beba-

30
rangolta a főváros környékét is; harminc-negyven kilométernyire minden hegyet,
dombot, erdőt és rétet bejárt, megismerte a falvakat és tanyákat. Megtanulta, hol
kell belépni egy faluba, hogy ne támadják meg a helyi keménylegények, és ne
tépjék meg a kutyák.

Én egy tavaszi délutánon ismertem meg Zsombort, amikor a nap erejét még
elfújta a tél hűvös lehelete. Az ég fényeskék volt, és mi késő estig sétáltunk a
kerületben, Zsombor pedig lassan és óvatosan mesélte el a legfurcsább története-
ket, amiket kóborlásai közben élt át, kiszínezve fantáziája és vágyai fékezhetetlen
képeivel. Teljesen rábíztam magam, hagytam, hogy vezessen az utcák labirintu-
sában. Szivarra gyújtottam, figyelmes elmével hallgattam a különös világ kibom-
lását, és lelkünk találkozott az ürességben.

A raktáros
Megint munkás lett. Az óra hajnalban szakítja ki rémült álmából. Idő nincs
még egy kis szunyókálásra, azonnal kell kipattannia a takaró alól a fáradt világ-
ba. Vizel, kávét főz, ürítkezik, műanyag dobozba pakolja ebédjét, és kilép a sötét
téli reggelbe.
Az utca narancssárga lámpafénybe burkolózik, és csak a szél rázza a fák
meztelen ágait. Az emberek fekete kötött sapkákban, zsebre dugott kézzel
topognak a megállóban. A buszon kedvetlen munkások gubbasztanak vagy
csimpaszkodnak fáradt-szálkás arccal a kapaszkodókba. Ha szerencséje van,
talál egy helyet, ahova befészkelheti magát és olvashat. Legtöbbször kénytelen
bezsúfolódni a meleget felpöffentő kabátok közé. A hajnal szörnyei köhögnek,
ásítoznak, és valaki szájából mindig émelyítő bűz terjed szét, megtöltve a szű-
kös teret.
Átszeli a sötétben fodrozódó Dunát, aminek vizén szikráznak a rakpartok
lámpái és a vár aranygömbjei. Budán át kell szállnia villamosra. Még sötét van,
amikor megérkezik. A megállótól a raktárig elszív egy cigarettát.
Az öltözőben állott lábszag. Lekezel a kollégákkal, aztán átöltözik munkásru-
hájába, és belebújik a fémbetétes cipőbe, ami véresre töri büdösre izzadó lábát.
Odanyomja csipogóját a beléptető érzékelőhöz, és elindul befelé.
Az automatából kávét vesz, és beül az étkezőbe. Bele-beleszól a beszélgetésbe,
közben megeszik egy zsömlét a kávéhoz. Hét óra előtt felkászálódnak, és szét-
szóródnak a raktárban.
Hátraballag az ablaktalan, hideg részlegbe, ahol aztán egész nap dolgozik.
A vendéglátóiparban használatos fémkocsikon tolják oda hozzá a könyvkupa-
cokat, amiket aztán kartondobozokba csomagol. Az asztal a derekáig ér, kényel-
metlen pózba kell meghajtania magát. Délre már minden porcikája fáj, egyik
lábáról a másikra áll, hogy pihentesse őket. Mint a sivatagi gyíkok, hogy hűtsék
végtagjaikat.
Csoportjának kilenckor van tíz perc szünete, akkor kimegy rágyújtani a raktár
elé a többiekkel. Aztán visszakullog a csomagolóasztalig, és délután egy óráig
csomagol. A kész csomagokat egy hatalmas tárolókocsiba gyűjti.

31
 Egykor fél óra ebédszünet. Bemegy az étkezőbe, megmelegíti a mikróban az
ételt. Némán eszik. Hallgatja kollégái szitkozódását és panaszkodását. Elmossa
ételhordó dobozát, visszateszi a nejlonzacskóba, fel a polcra.
Fél kettőtől hétig újra csomagol. Keveset beszél, de ha kérdezik, válaszol.
Keveset kérdezik. Még új itt. A raktárban.
Hét órakor befejezik a munkát. A kijáratnál sorba kell állni, hogy az érzékelő-
höz érintse a csipogót, majd az őr átvizsgálja, nem lopott-e. Az öltözőben tömeg
van, láb- és izzadságszag. A munkások émelyítő dezodorral fújják be bűzlő hón-
aljukat. Valaki mindig viszi a szót. Sietve átöltözik, zoknit vált, közben megcsapja
orrát saját lábának poshadt szaga.
Kilépve rágyújt. Már besötétedett. Egyedül megy a megállóba. Hazafelé állnia
kell a járműveken. Fáradt, nehezen viseli. Ha mégis le tud ülni, elbóbiskol.
Mikor hazaér, levetkőzik, és azonnal kezet mos. A felesége megkérdi, milyen
napja volt. A szokásos, feleli. Aztán oldalt lefekszik a szőnyegre, hogy játsszon
gyerekével, de közben elalszik.
Felriad. Elaludtál, mondja szánakozva felesége. Igen, elaludtam, válaszolja.
Nehezen feltápászkodik, bemegy a fürdőszobába, mosakszik, megmossa a fogát,
aztán lefekszik. Gyereke még visong, de ő már csak távolról hallja a görgő szó-
tagokat, lassan elnyeli a tompa, kegyetlen álom, hogy aztán hajnalban rémülten
riadjon fel az ébresztő vinnyogására, és elindulhasson a rettenetes raktárba.

32
Halmai Tamás

Előfeledések (XXXI–XXXV.)

Lélekműsor

Próba az élet, s izgulunk, milyen lesz

az előadás angyalpublikumnak.
Visszatapsol-e Gábriel? Szeráfok
öltöző előtt várnak majd virággal?
Hány évadot bír el a lélekműsor?
Telt ház előtt mint fény léphetni színre:
a Karma Árnyjáték vár téged is!

Pórusok

Ajeet Kaur? Vagy angyal énekel?

Torok nélküli lélegzet e hang,
mintha igénybe levegőt se venne,
testetlen rezgés, anyagtalan hullám,
a hallható fény halvány áramlása,
nem is fül hallja, hanem pórusok.
Áldó zene: tégeddé ízesül.

Mag

Csontok, inak, idegek gabalyodnak

harmóniába: összegömbölyödvést
egyetlen lelket imitál a két test.
Szöszös pokróc alatt közös a mítosz:
álmot ébreszt aranykor androgünje.
Angyalt talál, aki embert keres.
Ki magát az egymás magjába rejti.

33
 Eszmélet

Nem eszmék bélelik: a vers eszmélet.

Még pontosabb, ha úgy fogalmazunk
(ha úgy fogalmaznak pontatlan eszmék):
vers az eszmélet. Ha tudattá tisztul.
Ha tisztasággá üresíti álom,
éber semmi képzelte istenemlék.
Szeretni óhajtoz gondolat is.

Hazatérő

Ki találta föl, s mi titkot modellez

a kör, e hazatérő egyenes?
Méretlen ünnep sajdít kamrát, pitvart;
rög hullámzik lomha meder alatt;
ki végre? Aludj. Bíbor szárny palástol:
párhuzamos Isten a szerelemmel;
rózsát sebez vérig bocsátatlanság.

34
Lengyel András
Az „ördög ganéja”
A hamis realitás termelésének artisztikus tudománya

A Kosztolányi-kutatók előtt nem ismeretlen, hogy Kosztolányi Dezső Pázmány

Péternek nagy tisztelője volt. A Nyugat 1920. októberi számában elismerő esszét
írt és közölt róla A magyar próza atyja címmel (Kosztolányi 1920), majd évekkel
később a konzervatív-kommerciális Új Időkben is visszatért rá (Kosztolányi 1928).
Az 1920-as esszé a maga nemében magisztrális munka, az ellenreformáció „front-
emberét”, a militáns hitvitázó főpapot beemeli az irodalmi kánonba. Érvelése
némileg eltér a szokványos megközelítésektől, de irodalmi szempontból plauzi-
bilis, sőt meggyőző. Pázmányt nem teológiai fejtegetései, hanem nyelve alapján
ítéli meg s helyezi igen magasra. „Ő a magyar próza atyja és törvényhozója”, írta
róla; „az első, aki egy ember lüktető gondolatait ágyazza a magyar prózába. […] Azon
a nyelven, melyen még csak enni és inni lehetett kérni és meghányni-vetni a családi élet
történéseit, a földművelés kezdetleges műveleteit egyszerre leheletnyi gondolatárnyalatot
bűvöl elő, váratlanul hangot ad a harag, szeszély, önkívület és részvét minden rezzenésé-
nek. Nincs többé lehetetlen ezen a nyelven.” (Kosztolányi 1920: 911.) Hogy a Pázmány
előtti magyar nyelv jellemzése igazságos-e, vitakérdés lehet, de hogy ezen a nyel-
ven Pázmány sokat finomított, kifejezőbbé tette azt stb., nem vitás. Aki olvasta
írásait, élvezte remek képeit, igazat ad Kosztolányinak. S hogy ez az esszé nem
bocsátkozik a teológiai fejtegetések rekapitulálásába, s nem is minősíti azokat,
száz év távlatából is természetes redukciónak tetszik: az igazán fontos mai távlat-
ból kétségkívül a nyelv, amelyen Pázmány megszólal, s amely sok szempontból
máig minta lehet. A hajdani hitvita ma legföljebb néhány tucat, amúgy kitűnő és
érdemes kutató érdekkörébe tartozik.
Kosztolányi esszéje azonban ravaszul kódolt szöveg; nem csak arról szól, ami-
ről beszél, implicite sok minden más is meghúzódik benne. Így például, horribile
dictu, a hajdani hitviták „nyelvi stratégiája” is. Amit ugyanis Pázmány nyelvé-
ben dicsér, az éppen a hitvitázók nyelvi eszköztárát alkotta. Az „antipolitikai”
nézőpont csak a Nyugat olvasóinak szólt – Kosztolányit valójában a polemikus
Pázmány legalább annyira érdekelte, mint amennyire nyelve.

Összeállításunkkal szeretettel köszöntjük a hetvenesztendős Lengyel Andrást, folyóiratunk régi,

megbecsült munkatársát. (A Szerk.)

35
 Hogy Kosztolányit valójában az „egész” Pázmány érdekelte, s a nyelvet „moz-
gató”, vagy inkább a nyelvben is kifejeződő mélyebb stratégia is foglalkoztatta,
arra már egy 1919. október 31-i Pardon-glossza is elég nyíltan utal. Az Egy vélemé-
nyen a Népszavával című glosszája ugyanis nemcsak emlegeti Pázmányt, nemcsak
nyelvteremtő teljesítményét hangoztatja, de magának a glosszának is Pázmány
a mintája, s a hivatkozás is polemikus kontextusban jelenik meg. Méghozzá az
akkori aktuális (s a hajdani hitvitákkal rokon) médiacsata kontextusában hivat-
kozik Pázmányra. „Helyes a bőgés, kedves Népszava. Szóról-szóra aláírjuk, amit itt
felhoz. Az angol s amerikai urak csakugyan meg lehetnek botránkozva, hogy annak idején
sötét tömegeket vonultatott fel minden ártatlan polgári szervezkedés ellen és a magyarság
legszomorúbb idejében elvágatta a gyűléstermek villamos huzalait. Az is igaz, hogy az
ellenvélemény sajtóját elrabolták, nem is vetették máglyára, hanem egyszerűen megszün-
tették és az előre kifizetett lapokat az előfizetők nem kapták meg. Szóról-szóra való, hogy a
Népszavával puszipajtás bolsevizmus egymás után égette meg a tudományos könyveket,
máglyára rakatta például Pázmány Péter köteteit is, amelyekben a magyar nyelv örök
törvényei vannak lerakva, azon a címen, hogy »klerikális«. [Itt a cenzúra egy szakaszt
törölt.] Vagy nem erről ír a Népszava? Akkor pardon.” (PGl 79.)
A Pázmány-említés mellől sajnos hiányzik a folytatás, így csak találgatni
lehetne, mit húzott ki onnan a cenzor. (Nyilván valami aktuálisan „érzékeny”
utalást.) Két dolog azonban így is bizonyos. (1) Ez a glossza már Pázmány írá-
sainak ismeretében íródott. S mivel az első Pardon-glossza csak kevéssel előbb,
1919. október 1-jén jelent meg, talán nem megengedhetetlen a föltételezés, hogy
már a rovat ötlete és megindítása is a Pázmány-életmű ismeretében történt. De
ha (2) a Pázmány-életmű természetének tudatosulása mégiscsak október vége
felé történt volna meg, akkor is bizonyos, hogy az Egy véleményen a Népszavával
retorikai stratégiája lényegét tekintve megegyezik a hitvitázó Pázmánynak az
Öt szép levélben (1609) és az Öt levélben (1613) alkalmazott érvelési metódusával.
Azaz a közvélekedéssel ellentétben Kosztolányi Pázmánytól nemcsak „nyelvet”
tanult, hanem valami mást is.
Hogy pontosan mit, azt érdemes közelebbről is szemügyre vennünk.
*
E ponton célszerű Kosztolányinak az egyszer részben már idézett egyik mon-
datát közvetlen előzményeivel együtt újra idézni: „A protestáns harcosok, akik
annak idején lándzsát törtek az új hit mellett, csak az igazsággal akartak hatni, a
szép szavakat megvetették, képzeletüket, rokon érzésüket, vagy gyűlöletüket pórázon
tartották, a szó képzeletét éppúgy nem szerették, mint a katolikusoknak templombéli »bál-
ványos« szent képeit. Pázmány Péter az első, aki egy ember lüktető gondolatait ágyazza
a magyar prózába.” (Kosztolányi 1920: 911.) Ez a jellemzés, ha jól belegondolunk,
nem más, mint a szikár, száraz racionalitással szemben a képszerű, artisztikus
érvelés fölértékelése – s persze egy füst alatt az igazság zárójelbe tétele. Ez az
attitűd tovább finomodik az esszé egy másik helyén, ahol Kosztolányi arról ír,
hogy Pázmány „hamis gáncsok és látszat–ellenvetések özönével mesterségesen dühíti
és az ellenfelére uszítja magát, hogy aztán a harag szülte rajongás tüzében annál
tündöklőbben és lázasabban ragyogjon föl egyetlen igazsága, az, ami az ő lelkében

36
igazság.” (Kosztolányi 1920: 912.) Ebben nem nehéz fölismerni a szubjektív, vélel-
mezett egyéni igazság igazolását, amelynek verbális érvényre juttatása megenge-
di a „hamis gáncsok” és „látszat-ellenvetések” retorikai alkalmazását is. Mindez
pedig a Pardon-rovat olvasóinak már ismerős lehet, hiszen itt voltaképpen a
rovat gyakorlata pozitív, affirmatív stilizálásban jelenik meg.
S az is kiderül az esszéből, Pázmány szövegei inspirálták Kosztolányit. Az esszé
első mondataiban expressis verbis kimondta: „Pázmány Péter közelebb áll hozzám,
mint bármelyik más prózaírónk. Szinte naponta olvasom. Az a vastag kilenc kötet, melyet
a magyar tudományos egyetem adott ki, imádságos könyve, hitvitái, haragos prédikációi
és országmentő levelei, napjaim kedves enyhülete és fölfrissítője.” (Kosztolányi 1920:
911.) (NB. Vegyük észre: Pázmány „hamis gáncsokkal” operáló „levelei” itt mint
„országmentő” írások jelennek meg. Ez bizony markáns politikai, retorikai és
morális állásfoglalás.)
Nem kétséges, a Kosztolányi dicsérte pázmányi nyelvhasználat/nyelvteremtés
mögött ott van egy rejtett, ám áttételeken keresztül is nagyon hatásos kognitív
eljárás, amellyel egyaránt lehetett élni és visszaélni. S ami jelen összefüggésben
különösen fontos, nyelvnek és kogníciónak ezt az összefüggését, mint a leírásból
kiderül, Kosztolányi fölismerte. S bár „nyugatos” esszéjében, érthetően, nem ezt
hangsúlyozta, „újnemzedékes” glosszájában élt a fölismeréssel. Igazat írt persze
a Nyugatban, a teológiai témák csakugyan nem érdekelték, ám a pázmányi vita-
módszert, ezt a maga idejében nemcsak újszerű, de nagyon hatékony „kommu-
nikációs” metodikát átvette és az aktuális igényekhez alakította.
*
A Pardon-glosszák írásakor Kosztolányinak már rendelkezésére állott a
Pázmány-életmű „modern”, 1895-ös összkiadása. Az Öt szép levél az összes
művek második kötetének 503–620. lapjain, az Öt levél a IV. kötet 701–799. lap-
jain olvasható. (Mindkettőt Rapaics Rajmond adta közre.) A két – egyébként
összetartozó – szöveg a közelmúltban (2019) kritikai kiadásban is megjelent az
Universitas Kiadónál. A barokkos címe a kötetnek: Egy keresztény prédikátortól,
S.T.D.P.P. az kassai nevezetes tanítóhoz, Alvinczi Péter uramhoz iratott öt szép levél
(1609). Egy tudakozó prédikátor nevével iratott öt levél (1613). Ezt a kötetet Horváth
Csaba Péter rendezte sajtó alá, s a Pázmány Péter Művei 10. kötete. (Az alábbiak-
ban ezt az új kritikai kiadást idézem, PPM rövidítéssel.)
A két hitvitázó iratnak mára elég nagy irodalma is van; mind az 1609-es,
mind az 1613-as levélről többféle értelmezés született. (Ezekről az új kritikai
kiadás jegyzetei számot is adnak.) Szempontunkból most azok az értelmezések
a legfontosabbak, amelyek a két mű eltérő karakterét is jellemzik. A legbeszéde-
sebb distinkcióval Balázs Mihály (2008) élt, amikor leszögezte: „az 1613-as kiadás
esetében a rendkívül szellemesen, s kivételes nyelvi erővel működtetett, de kíméletlenül
elmarasztaló szatírikus beszédmód a jellemző”, az 1609-es vitairat viszont még nem
megy el idáig, és az „szinte megingás nélkül lépked a kifinomult irónia nagyon keskeny
ösvényén” (Balázs 2008: 403–404., PPM 10: 273.). Azaz az Öt szép levél 1613-ra az
Öt levélben „iróniából szatirikussá válik” (PPM 10: 273.), mondhatnánk, retorikailag
radikalizálódik.

37
 A szöveg (s ez mindkét változatra érvényes!) a hitvita-irodalom része. „A hit-
vita eredendően […] dialóguson alapuló szóbeli műfaj, amelyet a könyvnyomtatás a maga
szélesebb közönséget megszólító módján megváltoztatott”, és idővel már „nem a másik
fél meggyőzését, hanem sokkal inkább a saját felekezeti identitás megerősítését szolgálta”
(PPM 10: 268.). Pázmány 1609-es művét az irodalomtörténet-írás „a barokk kori
magyar irodalomtörténet mesterművének” tekinti, mivel klasszikus szépirodalmi
formát választott, és „az irónia eszközeivel szégyeníti meg a vitapartner protestáns
prédikátorokat” (PPM 10: 268.). A megszégyenítéshez a hitvita-irodalom teljes
„tudományos” eszköztárát és teljes retorikai potenciálját bevetette (PPM 10: 268.).
*
Van-e, lehetséges-e a hitnek igazságkritériuma? Eldönthető-e, hogy valamely
hit „igaz” hit-e?
A Gödel-féle határozatlansági elv szerint valamely tétel teljes, maradéktalan
igazolása elvileg sem lehetséges. S ha ez érvényes a szigorú logikájú matematikai
bizonyítás esetében, sokszorosan igaz az eleve hitszerű gondolati konstrukciók
esetében. Ezeknél az előzetes, nem racionális opció minden további lehetőséget
meghatároz, s így minden érv, pró és kontra, csak utólagos racionalizáció lehet.
A nem racionális racionalizálása pedig magán viseli eredete antinómikus szerke-
zetét. (Ebből a szempontból a vallási hit és a politikai hit nagyon szoros rokon-
ságban van.)
Pragmatikus igazságkritériumok természetesen vannak. Ilyen kritérium pél-
dául a történeti viszonyítás. Azaz: az elv, amelynek „igazsága” kérdéses, hogyan
viszonyul a tradícióhoz, a „szent” (szentként elfogadott) valamilyen autoritás
által kinyilatkoztatott szöveghez? Igazolja-e a szóban forgó elvet a „Szentírás”,
például valamelyik apostol, régi „doctor” vagy más ilyesféle tekintély? Ez eldönt-
hető, mondhatnánk, pusztán csak filológiai kérdés, s ilyenkor csak a régi és az
aktuális szöveg értelmezése a feladat. Az ilyen igazolás azonban csak históriai
igazolás, nem valamely elv elvi igazsága, csak hagyományba illeszkedése vagy
hagyománytól való idegensége az, ami kiderül. A saját álláspont igazolásának
nagyon hatásos eszköze, amellyel máig igen sokszor és sokféle helyzetben élnek,
az ellenfél álláspontjának diszkreditálása is – például ellentmondásainak kimuta-
tásával. Ha az ő álláspontja problémás, akkor az enyém, amely szemben áll vele,
természetszerűleg jó. Ez a logika azonban lehet hatásos, de nem elvi igazolás;
ez is csak pszeudoracionális megoldás. Vannak azonban olyan esetek, amikor
mindez már nem elegendő. A papi nőtlenség elve például már tisztán gyakorlati
kérdéseket is fölvet, és így gyakorlati igazolást is igényel. Ezzel persze a szent
szövegekhez való viszony is igencsak kinyílik, s az érdek, mint a „valóság” rejtett
szerkezete, kritériummá (s persze vitaponttá) válik. Az érdek viszont az „igaz-
sághoz” viszonyítva csak korlátozottan legitim összefüggés – ezért általában
rejtése (kódolása) is szükséges. Ezzel pedig nem átláthatóbbá, hanem éppenhogy
komplikáltabbá válik a kérdés; így többszörös igazolás válik szükségessé.
S ezzel újra igazolatlan és igazolhatatlan posztulátumok és tabuk moderálják az
értelmezést. A hitvitákban ezért áttételesen, de kimutathatók az érdek nyomai,
intenciói, ám ezek az általános igazság álruhájában jelentkeznek, hiszen az érdek
a maga meztelenségében nem vindikálhatja magának az általános érvényességet.

38
Parciális marad. Ezért minden hitvita tulajdonképpen a parciális egyetemessé
transzformálásának lehetősége/lehetetlensége körül zajlik, és az igazolás sikere
azon múlik, az érvelő megleli-e azt a médiumot, azt a mediátort, amely ezt az
átalakítást „meggyőzően” végzi el.
A leghatékonyabb médium maga a nyelv, pontosabban a nyelvi alakban meg-
jelenő, általános érvényességet hordozó kognitív sémák („sztenderdek”) össze-
rendezett mozgatása. Ezek, nyelvészeti terminológiával élve, a proverbiumok,
s a proverbiumszerű, a proverbiummá válás felé mozgó alakzatok, olykor csak
jókor és jó helyen alkalmazott frazémák. Csupa olyasmi, amiben Pázmány Péter
erős volt. Néhány ilyen nyelvi formulája: „nem mind bors, amit a Kalmár ebe hul-
lat” (PPM 10: 212.); „mint a tökben esett egér, nem tudok valahová lenni” (PPM 10:
211.); „Szaladgy Farkas, inadban az Igazság” (PPM 10: 261.); „Áruloia az Igassagnac,
a ki az Igasságért hazugságot mond” (PPM 10: 21.); „hiussag, es csak az ember agiánac
alkotmánia” (PPM 10: 22.); „kinél az igasságh es hazugsagh, az tiztességhes azzoni allat
es az hires kurua, egy nyomba iarnac” (PPM 10: 135.) stb.
A sztereotip – vagy a sztereotipizálódás irányába mozgó – nyelvi alakzatok
kognitív funkciója egy sajátos jelentésátvitelben ismerhető föl. Önmagukban
ezek az alakzatok érzékletesek, közös tapasztalatot fejeznek ki, evidenciaél-
ményt adnak, az ismerősség és az elfogadottság autoritásával bírnak. Mivel
már nem szorulnak külön igazolásra, a szemantikai hordozórakéta szerepét
töltik be, bármilyen tartalmat célba visznek. Rajtuk keresztül a parciális/eset-
leges az általánosság jegyét veszi föl. A jelentés érvényességi köre így kitágul,
merőben másféle ismeretekre is átvivődik. Ahogy Adorno mondja, az úgyne-
vezett sztenderd a közönségigényből jön létre és a közönségigényt elégíti ki,
miközben illegitim módon kiterjeszti és megerősíti azt. Ha például azt mondom,
hogy „kutyából nem lesz szalonna”, már egy kutyától és szalonnától független
tapasztalatot idézek föl, s így a kutya és a szalonna viszonya olyasmire vetül
rá, amelyet vagy jellemez ez a viszony, vagy nem, de én, a beszélő rávetítem
ezt az „evidenciát” a nem ismertre, a tapasztalat körén kívül esőre. Pázmányról
szólva Kosztolányi alighanem kimondatlanul is erre az artisztikus, de illegitim
jelentéskiterjesztésre, átvitelre utal, amikor arról beszél, hogy Pázmány alkal-
massá tette a magyar nyelvet az addig ki nem fejezett „gondolatárnyalatok”
kifejezésére, érzelmek, indulatok stb. „rezzenékeny” megjelenítésére. Ám ő nem
beszél róla, mi viszont már nem hallgathatjuk el, ezek a nyelvi alakzatok nem
mentesek a rejtett kognitív szerepvállalástól. Szemléletességük, képszerűségük
mélyén rejtve, de hatékonyan egy már nem konkrét-esetleges érvényesség is
dolgozik. A konkrét-esetleges általános érvényességre tesz szert, azaz a nyelvi
alakzat valami mást is célba juttat; a jóízű bölcsesség például hitigazságok ille-
gitim érvényesülését segíti.
Hogy ez mennyire legitim eszköze a kommunikációnak, esete válogatja.
A nyelvi-kognitív sémában mindenesetre benne rejlik az illegitim határátlépés
lehetősége is, és ezzel a hitvitázók, maga Pázmány is, éltek. Méghozzá, a jelek
szerint, tudatosan. Pázmány például expressis verbis kimondta (igaz, ellenfele
szájába adva a szót): „enis egyszer meg-tanúlhtam vala, mint kellyen mind két kézre
hánni az cselt, és útat vesztetni az ellenseggel” (PPM 10: 212.). Majd elismerte:

39
„hátunkhoz asz, a mi reank ragadott, hogy hamis Hir-költök vagyunk az Praedikatorok”
(PPM 10: 213.). Bizony az, amit ő is magas színvonalon és igen hatásosan művelt,
az már a hamis valóság termelésének modern tudományaként írható le.
Kosztolányi pedig e téren is született tehetség, és egyben igen jó tanítvány volt.
*
Az erudíció és a lelemény Pázmány szövegében kétségtelen, hatását ezek
nagymértékben előmozdították. Szempontunkból azonban ezekkel legalábbis
egyenrangú fontosságú a vita tétjének tematizációja. A vita tétje ugyanis végső
soron a hitelvekben testet öltött, vagy éppen azokban eltorzult, hamissá lett
„igazság” – a hit, amelyen megütköztek a nézetek, az „igazságon” fordul meg,
igazolódik vagy cáfolódik (hiteltelenedik). A szituáció tehát kísértetiesen hason-
lít ahhoz, ami 1919/20 Magyarországán is volt. Hitek és meggyőződések dőltek
meg, a világ kifordult sarkából, s rövid pár hónap alatt fölcserélődtek a pólusok:
ami „tegnap” támadó, offenzív erő és vélekedés volt, „ma” defenzívába szorul,
támadások kereszttüzébe kerül – ám egyik pólus képviselői sem érezhették
biztonságban magukat. Minden pozíció bizonytalan volt s ideiglenes. A „kom-
munikációs” helyzet pedig melegágya az agressziónak, amelynek a háború már
amúgy is megágyazott. Kosztolányinak tehát, sérelmei és helyezkedési kényszere
miatt, Pázmány tagadhatatlanul artisztikus, hitvitázó metodikája orientációs
segédeszközt adott.
Pázmány, már írása elején, afféle kommunikációs traktátust ad. Tételesen
leszögezi: „Ha ellenetec nincz jo Vraim […] rövid szoval megh mutatom, melly csa-
lárdul akariác a pártos Tanitok el tüntetni az Igazsaghot hogy megh tantoricsac az
Embereket, el ideghenycsec az igazssagtul, és az ö halhatatlan hazughsagokkal, ‚s ördöghi
mestersegekkel, az fö emberec akarattiat, maghokhoz hodoltassac, és az az ö hitekhez
kapcsolliác.” (PPM 10: 47.) Pázmány három részre osztja a maga programját. (1)
„Elöször megh mondom igazan, es lelki ismeretem szerént, mit higgien es tanicson az
Romai Ecclesia a Hitnec kötessegérül.” Ez alapján kiderül, „minemü lelki ismerettel
keresnec az partos tanitoc az kákan csomot, es setetseghet az vilagosságban” (PPM 10:
47.). (2) „Masodszor megh bizonitom, hogy csak Calumnia, patuarkodo vádlas”, amit
az ellenfél mond. „Ezekböl nap szyninél vilagosban ki nilatkozic, hogy a mi Atiankfiay
erouel csigázzac es tekeric gonoz ertelemre, es magyarazatra az Igassaghot.” (PPM 10:
47.) (3) „Harmadszor visza forditom es reatoc feiezem a ti karomlastokat.” (PPM 10: 47.)
S ezzel nyilvánvalóvá teszi az ellenfél elvtelenségét. „megh mutatom, hogy […] a
mire ember gyalogh megh esküszic, lo haton azt megh szeghesse, söt azon egy lábon állua,
megh esküdhetic, visza esküdhetic, es hitiuel szintén vgy kereskedhetic az ember, mind
egiéb marhaiaual.” (PPM 10: 47.)
Ha Pázmány mára zavaróan régies ortográfiájával megbirkózunk, akkor okos
és érzékletes érvelés áll előttünk. Az ellenreformáció leleményes spin doktorát
olvassuk – s Kosztolányi meg is értette ez a kommunikációs instrukciót. (Erre
már csak azért is jó esélye volt, mert Pázmány nyelvi artisztikuma olyan militáns
keresztény elkötelezettséggel párosult, amely 1919/20-ban a formálódó „keresz-
tény-nemzeti” kurzus ideológiai őseként, megalapozójaként is fölfogható volt.
Sőt még az sem lehetetlen, hogy Bangha páter, az Űj Nemzedék tényleges irányí-
tója Pázmányra mint lehetséges ősre felhívta munkatársa figyelmét.)

40
 A hitvitázó, így Pázmány is, értelemszerűen mindig saját álláspontját tekinti az
„igazság” képviseletének, vagy ha úgy tetszik, a helyes hitnek, és az ellenfeleket
tartja a hamisság képviselőinek. A vita során azonban szükségképpen nemcsak
minősíti, de érzékletesen jellemzi is ellenfeleit, s e jellemzésekből kibontakozik
a hamis realitás termelőinek módszere, gyakorlata – amelyet, paradox módon,
de szükségképpen, saját gyakorlata is demonstrál. Rövidre fogva: a központi
fogalom, amely körül az értelmezések csatája dúl, az igazság. Mert a saját hit az
igazság képviselete, a hitet az igazság igazolja, hitelesíti. A „pártos tanítók” az
igazságot tüntetik el, méghozzá „csalárd” módon. A cél az emberek „megtánto-
rítása”, „elidegenítése az igazságtól”, valamint a „halhatatlan hazugságokkal” és
„ördögi mesterségekkel” a fő emberek „magukhoz hódoltatása”, azaz megnyeré-
se – s ezzel a hitükhöz kapcsolása. S hogy hogyan ügyködnek céljaik eléréséért a
„pártos tanítók”? A „kákán is csomót keresnek” és „setétséget a világosságban”.
Azaz nem átfogó, elvont logikai elemzéssel dolgoznak, hanem beleakaszkodnak
részletekbe, és a visszájára fordítják az összefüggéseket. A hitvita tehát „kom-
munikációs” küzdelem, s a harc nem a megértésért folyik, hanem a (potenciális)
hívek meggyőzéséért. S ezt Pázmány demonstrálja is: hatni, meggyőzni akar,
bármilyen eszköz bevetésével. Ha kell, indirekt érveléssel, az ellenfél érvelésébe
belehelyezkedve, azt hiteltelenítve (mint tette az a Pardon-glossza is, amelyben
– idéztük már – a Pázmányra való hivatkozás is fölbukkant). Ha kell, érzékletes
metaforák csatába küldésével. Jellemző például, hogy amikor ellenfeleiről azt
sugallja, hogy az ellenfél hitéből az következik, hogy „amire az ember gyalog meg-
esküszik, lóháton azt megszeghesse” – voltaképpen egy klasszikus toposz variációját
mondja föl. A remekül író és jól vitatkozó, ám az erkölcs bajnokának nem tekint-
hető Sallustius is azzal vádolta, egyébként ugyancsak kvalitásos, ám ugyancsak
nem makulátlan ellenfelét, Cicerót, hogy más álláspontot képvisel ülve, és mást
állva. Azaz közönséges szélkakas. (Ld. Horváth István Károly Sallustius-esszéjét.
Tiszatáj, 1965. 7. sz.) S az efféle metaforika, szerkezetéből következően, többnyi-
re csakugyan hatásos, hiszen a vélemények „mozgása” meglehetősen általános
tapasztalat, mondhatnánk, köztapasztalat. Csaknem bárkire ráhúzható e vád. –
S a képes beszéd nagy, „kommunikációs” előnye, hogy a kívánt üzenet lényegét
a logikáról a szemantikailag mozgó, de legalábbis rögzítetlen, értelmezői szem-
pontból „szabad” képre helyezi át. Maga a kép hat, s felülírja a szikár, konkrét
logikumot, az általánosság „igazságába” emelve át azt. Pázmány nyelvének
képisége pedig igen erős, ilyen jellegű hatástörténeti potenciája igen nagy.
A metaforikus átvitel különösen akkor hatásos Pázmánynál, amikor rivális
ellenfelei, például a lutheránusok és a kálvinisták megnyilatkozásait kell egymás
ellen kijátszania. Az egyik „Lutherista” például azt írta, hogy csak „aprolec dol-
gokban” van köztük eltérés, ám gyanútlanul idézte Beza egyik mondatát is, ame-
lyet aztán Pázmány is idéz (hitelessége bizonyítékaként latinul), majd mindjárt
le is fordítja: „ved eszedbe ennek a Bezanac Istentelen Epicureassagat, kinél az Igassagh
es hazusagh, az tisztességes asszonyi állat és az hires kurva egy nyomba járnak” – majd
egy kálvinistát is idéz és fordít: „a mi tudományunkat ördögh ganéjának, mi magun-
kat pedig ördögnek hites szolgálójának […] nevez Beza” (PPM 10: 135.). Ezt követően
Pázmány az egymás ellen fordított szövegekből azt a következtetést is levonja:

41
„ezekből és sok számtalan egymás ellen való undokitásotokból megtetszik, hogy ők is
magukról bizonyságot tésznek, hogy Eretnek mind az két fél” (PPM 10: 135.).
Maga a norma, melyet elfogad, persze igen magas. Idevágó tézise, egy saját
fogalmazású tömörítvény, melyet megint latinul is megad, majd lefordít, nem
kevesebbet állít: „Árulója az Igazságnak, aki az Igazságért hazugságot mond.” (PPM
10: 21.) De mikor mondunk hazugságot? Mi az, ami már hazugság? Erről
Pázmány, nem véletlenül, hallgat.
*
Ha Pázmány hitvitázó leveleit és a Pardon-glosszákat egybeolvassuk, az időbeli
távolság (kb. 300 év) és a tematikai különbség ellenére, nem lehet nem észrevenni
egy nagyon mély szemléleti és metodikai rokonságot. Mindkettőből hiányzik az
adott kor valóságának és érdektagolódásának racionális elemzése, leírása, mind-
kettőben a hitek különbsége generálja a küzdelmet, s mindkettőben a „mi” és az
„ők” dichotómiája jelöli ki az igazság/hamisság viszonyát. Az igazság a miénk,
a hamisság az ő jellegzetességük. De az igazság/hamisság kritériumai mindig
implicitek és szubjektívek: az „ő” hamisságukkal a „mi” igazságunk áll szemben.
S mindez merőben önkényes. Az aktuális, a mozgó érdek szerint. A minősítésnek
nincs külső, „objektív” mércéje; az aktuális érdek jelöli ki mindenkor az ellenséget
(a megnevezett ellenségek névsora a Pardon-glosszákban például igen terjedel-
mes), és ez az érdek irányítja az értelmezést is. A fogalmi, diszkurzív megközelítés
csaknem teljesen hiányzik, a képi, metaforikus megjelenítés dominál, a fikció és
a realitás egybemosódik. Egy másodlagos, teremtett, nyugodtan mondhatjuk:
hamis realitás foglalja el a beszédteret. Az érdek persze többnyire kódolva van,
mint „erkölcs”, mint „igazság” jelenik meg, s mint ilyen, nem szorul bizonyításra.
„Evidencia.” Ez a későbbi születésű homo moralis ideologéma elfogadói számá-
ra meglepő lehet, de ha végiggondoljuk a glosszák funkcióját, már egyáltalán
nem az. Az Andrássy Gyula pálfordulását értelmező glossza erről világosan
beszél: „Andrássy Gyulában igenis az élet nagyszerű következetessége lüktet, míg
a jelszavak mögött a tartalmat keresi, és nem elvénhedett terminus technicusokhoz köti
fölkanyarodó pályáját, hanem a benne élő mélységes erkölcsi parancshoz. A szavakat
a történelem termi.” (PGl 312.) A kódolás jól átlátható: (1) az érdek előbb erkölccsé
magasztosul, majd (2) a posztpardonos időkben ez az „erkölcs” szükségképpen
problematizálódik. Kosztolányi ekkor már azt támadja, amit ő maga konstruált.
Ennél azonban jelen összefüggésben fontosabb és árulkodóbb egy meghatározott-
ság, amely doktrínákat ír felül és szavakat teremt. Ez az „élet nagyszerű követ-
kezetessége”, amely Kosztolányi szerint a pálfordulásban is ott „lüktet”, s amely
– vegyük észre – mint „egy ember lüktető gondolatai” Pázmány Péter „magyar
prózájába” is beleágyazódik. S bár Pázmányról a Nyugatban Kosztolányi azt hang-
súlyozza, hogy Pázmány után „ezen a nyelven nincs lehetetlen”, nincs olyan, ami
ki ne lenne fejezhető, mi – már ismerve Pázmány műveit – már tudjuk, ez a nyelv
a hitvitákban kiformálódott nyelv. Vagy ha úgy érthetőbb, a hitvitákon edzett „élet
nagyszerű következetessége” lüktet benne. Ez bizony a nyelvi differenciáltság és
a speciális érvelési metodika hallgatólagos összekapcsolása. A szofisztikált beszéd
egy formájának (indirekt) fölmagasztalása.
*

42
 Esterházy Péter azt mondja valahol, hogy „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember
nem ösmeri az igazságot” (Esterházy 2000: 9.). Ez a formula, mint érdeklődésélén-
kítő stiléma, mint bon mot jó, de mint episztemiológiai tézis, csak korlátozott
érvényességű. Az igazság teljességét sohasem ismerjük, csak közelítünk hozzá,
részigazságokat (az ontológiák alapját képező „elemi” igazságokat) azonban
ismerünk, hazugság pedig – köztapasztalat ez – van. Nagy kérdés persze, hogy
a „hiányos”, részleges tudáson alapuló hozzávetőleges ismeret, vagy éppen a
tévedés már hazugság-e, a hamis realitás része-e, vagy valami más? Bizonyos, az
emberi tudás, azaz az igazság ismerete mindig részleges, fokozatosan kibontako-
zó, a tévedés és a hazugság igazságfoka tehát, bár más-más mértékben, egyaránt
korlátozott. A kettő között mégis ég és föld a különbség. Néhány, az összefüggé-
seket megvilágító példa erre.
Ismeretes, azt szoktuk mondani, a nap lemegy, vagy éppen fölkel, és csak-
ugyan így is látjuk. Szemléletünk ezt a beszédmódot indokolja. Ám egy ideje
már tudható, nem így van. A szemléletünkben megjelenő mozgás megtéveszt
bennünket, a látvány (lemegy, illetve fölkel) perspektivikus tévedés, valójában a
Nap, a Föld és más bolygók együttes és egymáshoz viszonyított mozgását érzé-
keli így, tévesen, a közvetlen szemlélet. Ez azonban nem hamis realitás, hanem
csak látszat, amelyet a közvetlen emberi percepció hoz létre. Ez a látszat isme-
reteink gyarapodásával korrigálható, s ez a látszat nyitva hagyja a megismerés
lehetőségét.
Van Kosztolányinak egy A szörny című „báb- és rímjátéka” 1917-ből (Kosztolányi
1918), amely a műfaj szándékolt „naivitásán” belül nagyon komoly fejlemén�-
nyel, a háború bizonyos következményeivel néz szembe. Ebben, enigmatikusan
ugyan, de utal rá, hogy a háború valami nagyon bonyolult folyamat eredménye,
ugyanakkor megjeleníti a „háború okozóját” kereső katonák reakcióját, akik
végül megölik a „szörnyet”, vagyis azt, akit a „háború okozójának” tartanak. Mai
távlatból nehezen lehet tagadni (bár van, aki tagadta!), hogy a „báb- és rímjáték”
e ponton Tisza István gróf 1918 végi meggyilkolását anticipálta. Természetesen
Tisza, a szó szoros értelmében nem volt az „okozó”, a háború nem egy személy
hibája vagy bűne volt, de a háborús szenvedéseket lereagáló „néplélek” a maga
szempontjából okkal és joggal értelmezte így Tisza szerepét, amely addigra tel-
jesen összefonódott a háborúval. A gróf a gyilkosság pillanatában maga is úgy
ítélte meg, „ennek így kellett történnie”. Szempontunkból azonban most nem
is ez a legfontosabb, hanem az, hogy a gyilkosságot Kosztolányi nem előírta,
hanem prognosztizálta: kiszámította, megjósolta. S igaza lett. A szörny tehát, lénye-
gi ponton való sejtelmessége ellenére, nem a hamis realitás megteremtője, de
ellenkezőleg, a döntő ponton a realitás egyik, sokak számára akkor még rejtélyes
összefüggésének föltárása. (A bábjáték enigmatikusnak meghagyott dimenziója
egyszerre árulkodik a szerző bizonyos korlátairól, s anticipálja majdani magatar-
tásproblémáját. Egyféle hibának is minősíthető tehát, ám ez A szörny igazságfokát
nem hatálytalanítja. A valóság lényeges összefüggésének a föltárása a döntő a
valósághoz való viszony szempontjából.
Van Kosztolányinak egy nevezetes glosszája is 1920-ból (PGl 312.). Ez – címe:
A nemzeti gyászhoz – a Népszava szerkesztőjének, Somogyi Bélának a meggyilko-

43
lásával foglalkozik, egészen pontosan a gyilkosság igazolásával. Látszólag Tisza
meggyilkolása és Somogyi megölése párhuzamos fejlemény, „csak” az egyik az
egyik oldalon, a másik a másik oldalon lett az indulatok áldozata. Ha azonban a
meggyilkolt szerkesztő történetét közelebbről szemügyre vesszük, kiderül, maga
a történet is más jellegű, és a történethez való narratív viszony is más. Tiszát, a
háborús szenvedésekért elégtételt véve, katonák egy csoportja egyszerűen lelőtte,
Somogyit viszont elrabolták, megkínozták, megölték, és – demonstratív gesztus-
ként – a Dunába vetették. Somogyi meggyilkolása nem valamiféle spontán nép-
harag megnyilvánulása volt, hanem előre megtervezett, megszervezett, a bosszút
és a megfélemlítést kombináló, tudatos megtorlóakció. Még Somogyi kísérője,
a semmiben el nem marasztalható fiatal újságíró, Bacsó Béla is (pusztán azért,
mert ott volt), a megtorlás áldozatául esett. S ami szempontunkból mindezeknél
fontosabb, a glossza írója ezt nem „megjósolja”, hanem utólag, szemrebbenés
nélkül igazolja. S hogy igazolhassa, az áldozatból bűnöst fabrikál. A gyilkosságig
vezető történeti folyamat jellege, dinamikája, az érdekviszonyok valóságos ter-
mészete, „bűnt” és „büntetést” generáló logikája pedig rejtve marad. Az áldozat,
bűnössé nyilvánítva, de bűnösségét nem igazolva, az akció negatív szereplőjévé
alakul át. Azaz az áldozat és gyilkosai diametrálisan ellentétes pólusai az igazolás
során, pusztán az alkalmazott retorika révén, fölcserélődnek. Ez nem „tévedés”,
nem hiányos – részleges – tudáson alapuló naiv és hozzávetőleges elbeszélés, ez
a valósághoz való viszony tudatos és célirányos meghamisítása. A kínos valóság
átfestése, hamis realitással való helyettesítése.
Az igazság elzárásának „kommunikációs” eszköze és módja.
A glosszaíró e „tudománya” pedig, Bezának, a régi auktornak (Pázmány
magyarította) szavával: „az ördög ganéja”.
*
Igazság és hamisság relációjában nem kerülhető meg egy fontos kérdés.
A szemlélet, a látvány közvetlen percepciója elégséges-e az igazság felismerésé-
hez? Ismeretes, az emberi percepció igen nagy százaléka a látáson alapul, s tény,
a kép rengeteg olyan információt is tartalmaz, amely nem, vagy nem könnyen
verbalizálható – azaz sokszor gazdagabb részletekben, mint a szó, amelynek a
képet is le kéne írnia. Ugyanennek az összefüggésnek a másik oldala, hogy a
szöveg képisége maga is képszerűen működik, és könnyebbé teszi a megértést:
a „kép” a szövegben is jobban hat. A metaforikus narratíva „olvashatóbb”, mint
a szikár absztrakció; Pázmány írásai például könnyebben befogadhatók, mint
mondjuk Kantéi. Mindez azonban a befogadásnak csak egyik szintjére áll. A kép,
a képiség önmagában nem tudja megadni azt, ami csak a közvetlen szemléleten
„túlról”, a valóság elvont elemzésével tárható föl. Nemcsak a matematikai abszt-
rakció teljesítőképességére kell itt gondolnunk, de az emberi társadalmak műkö-
désének – látszólag konkrét szereplőkre, eseményekre, személyközi viszonyokra
stb. is fölbontható – megértésére és leírására is. Az 1914/20 közötti, korábbi példá-
inkban már jelzett fejlemények megértési kötelessége is bevezet e problémakörbe.
Hogy ki volt például a „háború okozója”, korántsem olyan egyszerű kérdés,
amelyre a közvetlen szemlélet – elvont elemzés nélkül – megadhatná a választ.

44
Rá lehet bökni ugyan valakire, például Tisza Istvánra, vagy a német császárra,
esetleg Gavrilo Principre, vagy másokra, hogy ő volt az „okozó”, ám a pró és
kontra érvek végeredménye aligha lenne megnyugtató. A kérdés megválaszo-
lásához mélyebbre kell menni, absztraktabb szerkezeteket és működésmódokat
kell átvilágítani. Hogy a közvetlenül nem szemlélhető is láthatóvá váljon. Hogy
1914/20 története, szereplőinek mozgása stb., s egyáltalán nem utolsósorban
mindezek „eredménye” érthetővé váljon. A sok erről szóló rivális elbeszélés
nem könnyíti, inkább nehezíti a megértést. Az „érthetetlen”, de legalábbis
„zavaros” fejlemények örökre rejtélyesek maradnának, ha az elemző ész nem
vetné alá analízisnek a közvetlenül nem szemlélhetőt is. Vagyis a szemlélhető
mögöttesét. Akkor ugyanis nem derülne ki, hogy ez az időszak, mai szóval
élve, a globalizáció első nagy konfliktusának volt az időszaka, amely már a
globális tőkeértékesülés lehetőségeiért vívott, addig elképzelhetetlen mértékű
és kíméletlenségű harcnak a generálója. A tét pedig a „nemzeti” (pontosabban:
nemzetinek hitt) tőke pozícióinak megerősítése vagy elvesztése, a belőlük épülő
gazdaságok megrendülése vagy/és alárendelt helyzetbe kerülése, e gazdasá-
gok politikai felépítményének, a birodalmaknak a megsemmisülése, „nemze-
ti” tradícióknak és identitásoknak a szétporlasztása stb. stb. A kockára tett,
elveszthető, s jórészt el is vesztett tétek sorolása könnyen folytatható lenne. De
a történelem camera obscurája ekkor már nagyüzemi teljesítménnyel dolgozott:
a valóságos viszonyokat, bonyolult kódolás után, a feje tetejére állította, s így
nehezen átláthatóvá tette. A szerepek pedig felcserélődtek: a rendszerkritikus
változtatni akarók, mint a nagy konszenzusból kilógó intellektuális vagy/és
politikai „deviánsok” a katasztrófa bűnbakjaivá váltak, s azok, akik e szörnyű
viszonyok privilegizáltjai voltak, pozícióik gyengüléséért elégtételt próbálván
szerezni, megmaradt hatalmuk birtokában úgy változtatták meg az erőviszony-
alakítás politikai, jogi stb. technikáit, hogy még a közösség addigi előnyei is a
visszájukra fordultak. A világ tartósan kíméletlenebbé, ridegebbé vált. 1918/20
ennek a nagy, átfogó átalakulásnak a legvégletesebb összefüggéseit vetette
fölszínre, tette közös, de jórészt meg nem értett tapasztalattá. A létharc végle-
tessége pedig a nyers erőszak és a kifinomult manipuláció lehetőségeit egyaránt
mobilizálta.
E folyamatban mindenki vesztes lett (Európa világtörténeti pozíciója például
ekkor rendült meg visszafordíthatatlanul) – de persze nem egyenlő indulási
helyzetből és nem azonos mértékben. Az elcsatolt Erdélyben birtokos arisztokra-
ta vagyona például ilyen-olyan szerződések és alkuk révén nagyrészt átmentő-
dött, Bethlennek vagy Bánfynak „Trianon” után is maradt mit a tejbe aprítania,
de sokan földönfutók lettek. Egy fiatal költő pedig hamarosan már azt írta:
„aki szegény, az a legszegényebb”. S mindez nem a „zsidók”, nem a „szabad-
kőművesek”, sőt még csak nem is a „bolsik” miatt következett be, hanem egy
absztrakt módon érvényesülő logika dinamizáló ereje révén. Mindazok, akikre
mint modern, szekularizált bűnbakokra ráterhelődött a végzetes metamorfózis
felelőssége, s akikre ezért ráégett a stigma, valami a személyesnél sokkal mélyeb-
ben fekvő, hatalmát egy elvont logika szerint érvényesítő hatalom, a tőke helyett
„vitték el a balhét”.

45
 Az absztrakt elemzés föltáró erejének figyelmen kívül hagyása, az elemzés
megbélyegző „kommunikációval” való helyettesítése persze nem volt véletlen.
A nagy megrázkódtatás után, a változó körülmények közt is ez tette lehetővé az
addigi végzetes gyakorlat folytatását, s ez lehetetlenítette el a közösség hatékony
önkorrekciójának gondolati kidolgozását.
A hamis realitás termelése ezért a modern korszak nagy vízválasztója lett. Az
emberi önemancipáció legfőbb blokkolója, a nyers erőszaknál is hatékonyabb, de
az erőszaktól nem független állagvédő eszköz és módszer.
*
A nyelvi képszerűség használatának természetesen nemcsak veszélyei vannak,
de lehetőségei is: élénkíti a szöveget, megkönnyíti a percepciót stb. – így nemigen
nélkülözhetjük. Ám szemantikai természete ideálissá teszi a rosszhiszemű hasz-
nálat számára. A nyelvi képet célirányosan lehet használni, s a kép fölszabadul-
ván a történeti és logikai összefüggések diktátuma alól, az önkényesség eszközé-
vé tehető. Jól szolgál például az ellenfél kigúnyolásához is – ha igencsak elszakad
is a tárgyi vita látszatától is. A kép, ha kell mint képletes kommunikáció, igen
hatásosan stigmatizál. Egyetlen példa erre Pázmánytól, két variációban (1609-
ből és 1613-ból). A metaforikus „üzenet” ismételt előkerülése és finom retorikai
fokozása egyaránt árulkodó. A hitszegés lehetséges „pönitenciáját” 1609-ben így
formulázza: „attúl […] ne féljenek, hogy a Hit szegéséért oly Poenitenciát adjanak, mint
Váradi Gál pap adott volt régebben, tudni illik, hogy az felső és alsó száját, mikor törlést
kívánnak, árva csalánnal törölné esztendeig” (PPM 10: 46–47.). Ugyanez 1613-ban így
jött elő: „Ne is féljen senki, hogy most a Hit szegésért oly poenitenciát adjanak, mint az
Váradi Gál Pap adott volt régenten, tudni illik: hogy esztendeig az felső és alsó száját,
mikor törlést kévánnak, árva csalánnal törölje.” (PPM 10: 189.) Mindkét formulázás
ügyes, elegáns, eufemizál és mégis brutális – az „alsó száj” ugyanis, nem kétsé-
ges, a feneke, pontosabban a végbele nyílása a hitszegőnek, amelyet csalánnal
törölni, képzelhetően, nem a legkellemesebb foglalatosság. S bár a megfogalma-
zás szerint e kínos „pönitenciától” most nem kell tartani, Pázmány gúnyszava
megsemmisítő. A „hitszegő” ilyen büntetésének már kilátásba helyezése is elítél
és nevetségessé tesz – s e retorika célja éppen ez. A diszkreditálás.
*
A hamis realitás előállításának irodalmi (írói) szempontból van egy igen érzé-
keny pontja: „technológiai” közelsége az irodalmi fikcióhoz. A fikció – per defi-
nitionem – a valóságtól való kisebb-nagyobb eltérülés megszólalási módja. De a
remekmű ezektől az eltérülésektől függetlenül vagy éppen ezek által a valóság
egy mélyebb, igazabb dimenzióját is ki tudja fejezni. Eltér például a világ konven-
cionális képétől, a fölszín domborzataitól, hogy az igazán fontosat, a mélyszer-
kezet „láthatatlan” erejét és működésmódját megmutathassa. Az erre a státusra
fölemelkedni nem tudó „közönséges” irodalom azonban megmarad olyan fikci-
ónak, a valóságtól való olyan eltérésnek, amely éppen a lényeget nem képes föl-
idézni, s akaratlanul is a látszatok és a béklyózó konvenciók rabja marad. A fikció
így megmarad önkényes és érdektelen világnak. Az ilyen „irodalom” története a
modernség korában ezért temetetlen halottak tömegsírjába süllyed.

46
 Tevékenységét maga Kosztolányi is művészetként fogta föl. Ismeretes, a „par-
donozó” Kosztolányi még glosszaírói tevékenysége művészi jellegét is hangsú-
lyozta. Ezt felesége, óvatlanul, ki is fecsegte a megsértett bécsi emigránsok előtt,
mondván, a Dezső egy művész, őt nem érdekli a politika, ő hajlandó reggel az
Új Nemzedékbe, este a Népszavába írni, mert ő egy művész. S a feleség e fecsegé-
sét utóbb maga az író is megerősítette, jóllehet ez az öninterpretáció hamis. Úgy
vélte, az újságírók megítélésének szempontjából az a döntő, hogy hogyan írják
meg azt, amit bérmunkásként meg kell írniuk – függetlenül a képviselt politikai
iránytól. Ez az interpretáció, szögezzük le még egyszer, hamis, – de nem teljesen
megalapozatlan. A hamis realitás és az irodalmi fikció nagyon-nagyon közeli
rokonok, van közöttük érdemi érintkezési felület. Nem is véletlen, hogy az egyik
kései Esti Kornél-szöveg, a Világ vége paradigmatikus tisztaságban utal erre az
összefüggésre. A fikcióbéli egyik álomleírás kapcsán olvashatjuk a vallomásér-
tékű – önreflexív – szakmai tapasztalatot. Az álom, mondja az elbeszélő, „olyan
valószerű, mint egy jó írásmű, mely a hihetetlent és a túlvilágit hétköznapi keretbe
helyezi, tények és adatok közé, s éppen ezzel teszi elfogadhatóvá, igazán meggyőző-
vé” (Pesti Hírlap, 1935. október 13., kötetben: Tengerszem. 77 történet. Bp. 1936.
153–157.). Ha a hamis realitás és az irodalmi fikció közötti alapkülönbséget
abban véljük fölismerni, hogy az előbbi önmagát realitásként adja el, az utóbbi
pedig fikcióként, azaz irodalomként, valami lényegeset mondunk ki, de nem
a teljes igazságot. A probléma lényegét így még megválaszolatlanul hagyjuk.
Relativizáljuk a valósághoz való viszonyt, s paradox módon eltüntetjük, vagy
legalábbis elmaszatoljuk a jó irodalom (a hiteles, föltáró, megvilágosító szerepű
fikció) igazságtartalmát. Azaz egyebek közt egybemossuk a jó irodalmat és a
gyönge irodalmat, pusztán azért, mert mindkettő fikciós szöveg, s így azonosító-
dik az előbbi igazsága és az utóbbi (irreleváns) hamissága. Pedig a rossz irodalom
– művészi becsvágya ellenére, a lényegét adó inautentikussága következtében –
nem kapja meg az „igazság” pecsétjét, érdektelen marad. A hamis realitás, a rossz
(hiteltelen) fikció és a jó irodalom között másban van a különbség. Tetszik vagy
sem, az erkölcsben, amely önmagában is valóságalakító tényező. A hamis realitás:
a realitás álruhájában föllépő hamisság, a hiteltelen (rossz) fikció: az irodalom
álruhájában föllépő hamisság (amelynek veszélyességét csak érdektelensége eny-
híti), a jó fikció pedig az irodalom köntösében föllépő igazság – fikció a valóság
igazságának mélyebb kifejezésére.
Mindez természetesen rossz hír az irodalmi nagyüzem munkásainak. Az iro-
dalmi címke önmagában egyetlen művet sem tesz értékessé; a fikciós szövegek
túlnyomó többsége pedig gyorsan és visszavonhatatlanul kihullik a releváns szö-
vegek köréből. Még akkor is, ha a rossz „irodalom” indái kétfelé is tapogatóznak:
a jó irodalom és a hamis realitás felé. De a kettő, végső lényegét tekintve, nem
összeegyeztethető. Vagy-vagy.
*
Kosztolányi a Pardon-rovat megteremtésével és a rovat glosszáinak rendszeres
írásával a hitvitázó Pázmány Péter jó tanítványa lett. Pázmányról szólva igazat
mondott, őt, a hajdani kardinálissal ellentétben, nem az ellenreformáció korának

47
teológiai vitái érdekelték. Ő, miként mestere is, a saját korában élt, és saját kora
ideológiai harcaiba kapcsolódott bele. De ötletesen, sok nyelvi leleménnyel, nyu-
godtan állíthatjuk: artisztikusan. Úgy, ahogy – mutatis mutandis – Pázmány is.
Ám ahogy Pázmány, ő is mélységes képmutatással, csalárdul látta el feladatát.
A morál, amely centrális szempontja volt a glosszáknak, az érvelés során amo-
rális retorikává, célirányosan alkalmazott hatáselemmé változott. Viszont ez az
alkalmazott „tudomány”, melyet egy hajdani „tanító”, mint láttuk, az „ördög
ganéjának” nevezett, Kosztolányi tollán tovább fejlődött. Tömörebb és gyilko-
sabb lett. E tekintetben sokakat megelőlegezett.

Irodalom

Balázs Mihály 2008: Hitvita és fabula = A magyar irodalom történetei, I. (A kezdetektől 1800-ig)
Szerk. Jankovits László, Orlovszky Géza. Bp.: Gondolat, 394–409.
Esterházy Péter 2000: Harmonia Caelestis. Bp.: Magvető
Kosztolányi Dezső 1918: A szörny. = Uő: Káin. Bp. 133–144.
Kosztolányi Dezső 1920: A magyar próza atyja. Nyugat, 19–20. sz. 911–917.
Kosztolányi Dezső 1928: Pázmány Péter. Új Idők, ápr. 8. 411.
Lengyel András 2001: Egy Pardon-cikk s utóélete. A publicista Kosztolányi portréjához.
Magyar Média, 2. sz. 5–15.
Lengyel András 2010: Képzelet, írás, hatalom. Irodalom- és művelődéstörténeti tanulmá-
nyok. Szeged: Quintus
Lengyel András 2013: A mindennapok szemüvegkészítői. Sajtótörténeti tanulmányok. Bp.:
Nap
Lengyel András 2015a: A „harcos templom” propagandistája. Egy Új Nemzedék-cikk néhány
tanulsága = „Inkább figyeld talán az irodalmat”. Írások Veres András 70. születésnapjára.
Szerk. Jeney Éva, Kálmán C. György. Bp.: Reciti, 103–109.
Lengyel András 2015b: A Kosztolányi-életmű sötét oldala. Eszmélet, 106. sz. 172–191.
Lengyel András 2019: A „pesszimista” presztízsértelmezés. A Babits–Leopold-vita egy tanul-
sága = Forrás, 5. sz. 62–77.
PGl = Pardon… az Új Nemzedék rovata Kosztolányi Dezső szerkesztésében 1919–1921. Szerk.
Arany Zsuzsanna. Bp. 2019: Osiris
PPM = Pázmány Péter: Egy keresztyén prédikátortól, S.T.D.P.P. az kassai nevezetes tanítóhoz,
Alvinczi Péter uramhoz iratott öt szép levél (1609) + Egy tudakozó prédikátor nevével
iratott öt levél (1613). Sajtó alá rend. és a jegyzeteket írta Horváth Csaba Péter. Bp. 2019.
Universitas (Pázmány Péter Művei 10.)

48
Tverdota György
ne tékozold bizalmadat
A 70 éves Lengyel Andrásnak

Kedves András!
Előző cikkemet, egy nyílt levelet, amelyet veled kapcsolatban írtam, ugyan-
ezzel a megszólítással kezdtem. Jobbulást kívántam egészségi állapotodban,
ahogyan most teszem, ezúttal egy József Attila-idézettel, amelyet nem vélet-
lenül választottam ki: „Ne hadd el magad, öregem”. Írásom, amelyre utaltam, a
Jelenkorban jelent meg, és polemikus válasz volt a József Attila prózai írásait köz-
zétevő, tavalyelőtt megjelent kritikai kiadásunk kapcsán tett megjegyzéseidre.
A kettőnk régi kapcsolatát ilyen – kizárólag József Attila életművével kapcsolatos
– viták szegélyezték, mióta 1980-ban először személyesen találkoztunk. Vannak
viták, amelyek nem zárják ki a partner tudományos rangjának, munkálkodása
értékes voltának elismerését. A mi vitatkozós barátságunk, úgy vélem, ezek közé
tartozott. Jelen nyílt levelemet indító megszólításom olyan mondókát vezet be,
amelynek célja ezúttal nem a vita, hanem a főhajtás a pályád és a rendkívül ered-
ményes és színvonalas munkásságod előtt. De a régi rossz szokás rabjaként, ezt a
tiszteletadást is egy vitázó gesztussal vezetem be.
József Attila Vigasz című verséről szóló töprengéseim eredményeivel szeretné-
lek felköszönteni 70. születésnapodon. Ahhoz azonban, hogy ezt megtehessem,
az út egy állításoddal kapcsolatos egyet nem értésen át vezet. József Attila egyik
legkényesebb prózai írásának, A nemzeti szocializmusnak az értelmezése során
a Vigaszt József Attila költői válaszának tekinted, amelyben a költő valamivel
korábbi, Rátz Kálmánnal való kapcsolatával számolt le. „Lengyel András arra
figyelmeztet – írja kritikai kiadásában Stoll Béla –, hogy a felületes olvasattal szemben a
vers nem valami tőkésről szól, hanem… a címzett Rátz Kálmán, az ún. nemzeti kommu-
nizmus ideológusa.” Ezzel az azonosítással szemben én a „felületes olvasat” híve
maradok, és úgy ítélem meg, hogy a célba vett személy vagy típus éppenséggel
„valami tőkés”, „ki fűtve lakik öt szobát”, akinek „szagos kis dorong szivarja”.
Azért érzem fontosnak a vitát, mert úgy érzem, hogy József Attilának ez a verse
szól ma leginkább hozzánk, ha a világ dolgaiban el akarunk igazodni, és kedves
András, a te Rátz Kálmánra korlátozó azonosításod, akár a Horváth Iváné, aki
a megcélzott személyt az akkori kommunista mozgalom egyik, jómódban élő
vezetőjének, Sándor Pálnak felelteti meg, a vers érvényét megengedhetetlen mér-
tékben mindketten leszűkítitek. A polémia tétje ugyanis annak a korszerű, marxi

49
ihletettségű gondolkodásmódnak a hitele, amelynek József Attila egyik kezdemé-
nyezője volt, és amelynek – mint nemrég olvasott kitűnő esszéd, az Ellenkultúra
peremhelyzetben című tanulmányköteted koncepcióját tovább fűző Marginalitás és
ellenkultúra bizonyítja – te magad is, hozzám hasonlóan, a híve vagy. Ez a közös
bizalom az utóbbi időben oly nagy kedvvel megrugdosott eszmerendszerben az
egyik olyan elem, amely kettőnket minden vitánk ellenére összeköt.
Említett esszédben elemzed a modern kultúra szerkezetét és rámutatsz a kul-
turális élet többszörös feltételezettségére, a veszélyekre és esélyekre, amelyek
kultúránk sorsát befolyásolják. József Attila gondolati fejlődése, különösen 1933
után, a kezdeti kultúraépítő önbizalomtól a saját közösség kultúrateremtő képes-
ségének jó szándékú, de könyörtelen vizsgáztatása, kritikája felé haladt. Esszéd
mintha ennek a József Attila-féle marxi ihletésű kultúrakritikának, kulturális
önkritikának a továbbvitelére tenne kísérletet. Az irányt, amelyben itt elindultál,
jóváhagyom. A Vigasz viszont az én számomra azt mutatja, hogy József Attila azt
is megértette, hogy minden komplikáció közepette léteznek szilárd tájékozódási
pontok, amelyek szerint még ebben a kusza, modern kapitalista társadalomban
is jól el lehet igazodni. Ilyen axiómát fogalmaz meg a költő ebben a villoni bal-
ladájában.
Arra az útra, amelyen 1933 végén a Vigaszhoz eljutott, a húszas évek elején
lépett, amikor makói diákként először nézett szembe a korszak dilemmáival,
melyek egy pályakezdő költő útjába kerülnek. A Csanád Vezér Gimnáziumban,
ahol a tanítás kezdetén és végén együtt el kellett mondaniuk a diákoknak közö-
sen Papp-Váry Elemérné Magyar Miatyánkját, azt tanulta, hogy hazánk tragikus
helyzetében költőként nem fiatal lánykák mulandó szépségén kell csüngeni,
tehát szerelmes verseket írni, hanem a magyarság sorsát kell előbbre mozdítani,
azaz hazafias lírát kell művelni. Aki magyar, velünk tart! Együtt sírunk és neve-
tünk. Minden magyar ugyanabban a csónakban evez. Déjà vu! A mai közfelfo-
gás irányítására vállalkozó megmondóemberek elődeinek mantráját idéztük.
A fiatal fiú, Nem! Nem! Soha! felkiáltással, meg is írta a maga irredenta zsengéit.
De hamar felfogta, hogy bizony nem evezünk egy csónakban. Van, aki rozoga
ladikban húzza az evezőt, és van, aki elegáns jachton siklik a hullámokon. Van,
aki napi robotjával áldozatot hoz a hazáért, és van, akinek önfeláldozása abban
merül ki, hogy alaposan kikanyarítja a maga részét a mások megtermelte javak-
ból. A nemzet – ezen a ponton Bauer Tamás A „nemzeti összetartozás” ideológiája
és politikája című írásával egyetértve – nem homogén egység. Társadalmilag
tagolt, ellenérdekű csoportok konglomerátuma, és a részek közötti fő törésvonal
az, amelyik a „tuskó kezű munka” és a „nyúlt ujjú élvezet” embereit elválasztja
egymástól. Vörösmarty egykori kemény mondatai: „Neve: szolgálj és ne láss bért.
/ Neve: adj pénzt és ne tudd mért. / Neve: halj meg más javáért” – az előbbiekre érvé-
nyesek. Hiába bélyegezték már fiatalon destruktívnak a költőt, nem engedett a
huszonegyből. Egyszer s mindenkorra átállította gondolkodását a nemzet belső
megosztottságával számoló vágányra.
Olyannyira, hogy néhány év múltán összeszövetkezett olyan társakkal, akikkel
együtt egy új, a polgári civilizációt leváltó kultúrát akart felépíteni. Ennek érde-
kében meghozta azt az aszkétikus áldozatot, hogy fegyelmet erőltetve magára,

50
bezárkózott egy rendszerkritikus szubkultúrába. Elfogadta játékszabályait. 1933-
ban, egy nagy történelmi és személyes megrázkódtatás után azonban rádöbbent,
hogy nagy hiba volt egzisztenciáját is kockára tenni ennek a választott közös-
ségnek a szolgálatában. Ráébredt, hogy a megteremtendő új kultúráról szőtt
ábrándjaiban rengeteg naivitás rejlett. Tudomásul vette a lehangoló tényt, hogy
a proletariátus adott állapotában nem képes új kultúra létrehozására. Újra kell
gondolni a továbbra is érdekviszonyok mentén megosztottnak látott társadalom-
ban és kultúrában vállalt szerepét. Gondolkodóként kritikusan és önkritikusan
számos felismerésre jutott, amelyek egy olyan, korábban figyelmen kívül hagyott
komplikációkkal számoló kultúrakoncepció felé mutattak előre, amelynek egy
változatát te, András, említett esszédben felvázoltál. Egy kultúrakoncepció felé,
amely tudomásul veszi a kultúrateremtésre vállalkozók éretlenségét, manipulá-
ciónak való kiszolgáltatottságát, felismeri az ezen a terepen rejtőző csapdákat.
Az illegális kommunista mozgalomból történt eltanácsolása és Hitler győzel-
me 1933-ban alaposan összekuszálta a szálakat, tabula rasát kellett csinálni. Eljött
az ideje, hogy újra kijelölje a maga számára a szilárd tájékozódási pontokat. Így
jutott el, stílusimitációs tehetségét is latba vetve, egyik biztató verse, a Vigasz
című villoni ballada megírásához. Ez a költemény: preludium, életműve legje-
lentősebb biztatójának, az Eszmélet-ciklusnak a megírásához. Ám a Vigaszban
nemcsak az Eszmélet nyolcsoros strófáinak prozódiai öntőformája készült el,
hanem tartalmában is a nagy ciklushoz méltó nyitány született 1933 őszén. Azt
szögezte le újra a költő, ami érvényes maradt a húszas évek eleji irányválasztása
óta. Paradox módon neked is van részigazságod, amikor úgy véled, hogy a vers-
ben József Attila a Rátz Kálmán-féle, a baloldalisággal üzletelő, jobboldali tudat-
alattival rendelkező zavaros fejű alakokkal számolt le, akik „fasiszta kommuniz-
mus”-ban gondolkodtak, s akik ebből jól megéltek. Horváth Iván feltételezésének
is van létjogosultsága, amikor arra utal, hogy a Sándor Pál-féle, jólétben élő,
moszkovita balospárt-arisztokratáktól, hivatásos forradalmároktól határolódott
el versében József Attila. De ha ítéleteinek érvényét csak ilyen szűk szigetekre
korlátozzuk, menlevelet adunk mindenki másnak, akivel szemben a költő szigora
éppígy fennállt. Tehát a teljes igazságnak az van a birtokában, aki úgy véli, hogy
a ballada célpontja igenis „valami tőkés”. Helyesebben mindenki, aki a nemzetet
megosztó belső antagonizmus napfényes oldalán sütkérezik.
A vers azáltal, hogy fölveti a hitelesség kérdését – kinek higgyünk, miben bíz-
zunk, kivel értsünk szót? –, világos demarkációs vonalat húz a társadalom kellős
közepén. Egy mozdulatot tesz, amelyet gondolatban ma is, mindannyiunknak
meg kell ismételnünk. Homogén nemzeti egységben gondolkodjunk? A társada-
lom valamely, előre jól definiált osztályára támaszkodjunk? Bizonyos történelmi
helyzetekben mindkettő lehet valóságos közösség. Gyakrabban szolgálnak azon-
ban remek búvóhelyekként minden magánérdeknek, és mindkettő jól álcázó
függöny lehet arra, hogy a társadalom belső igazságtalanságainak áldozatait
elrejtsük szem elől. Melyik tehát az a közösség, amellyel fenntartás nélkül azono-
sulhatunk? Ennek a közösségnek az újra meghatározására tesz kísérletet a Vigasz.
Mielőtt szemügyre vennénk a balladában megfogalmazott javaslatot, célszerű
egy rövid kitérőt tenni. József Attila a világirodalom szereplőinek ahhoz a szeren-

51
csés kisebbségéhez tartozik, aki halála után mindmáig töretlen népszerűségnek
örvend az olvasók körében. Voltak ellenséges kísérletek ennek a pozíciónak a
megrendítésére, és voltak szerencsétlen hitelrontó értelmezési mellényúlások.
Ez utóbbi csoportba tartoznak azok az újabb keletű megnyilatkozások, amelyek
a költőt „lúzernek” minősítették. Aki azonban egy sikerek elérésére lényegileg
alkalmatlan, reménytelen életű, kilátástalan jövőjű, extravagáns személy lírájának
látja művei sorozatát, az úgy gondolkodik, hogy az elért siker, a zsebre vágott
dicsőség és a vele járó javak mindent igazolnak. A konjunktúralovagok nézőpont-
jából értékeli a költő életművét. A Vigasz ellenáll ennek a cinikus logikának.
A még jó szándékú változatában is akaratlanul nyegle „lúzer”-mítosz csak a
lényeget nem észleli: hogy József Attila költészetével különös dolog történt az
utóbbi évtizedekben. Újra időszerűvé vált. Mintha a történelem tett volna egy
kört – és ugyan a spirál egy magasabb szintjén –, de ma ugyanoda jutottunk
volna vissza, ahol a világ a Vigasz megfogalmazásakor tartott. Hazafelé jövet,
ha hajléktalant látok egy padon aludni, József Attila Hazám szonettciklusának
megdöbbenést eláruló sora jut eszembe: „s háltak az uccán”. A villoni ballada
kiindulópontján ilyen, saját bőrén is megtapasztalt, megbotránkoztató felismerés
áll: a versbeli intést megfogalmazó személy elébe tárul a „nemzeti nyomor”, az
egységes nemzet ábrándját eloszlató tágra nyíló szociális olló, amely élesen elvá-
lasztja a szegényeket a jómódúaktól.
Az első strófa második fele negatív körülírással mutat rá erre a halmazra:
„Inkább segít a kutya szőre / a teríthető betegen, / semhogy magát miértünk törje, / aki
sorsunktól idegen.” Azaz bizalmunkat csak azokba helyezhetjük, akikkel sorskö-
zösségben vagyunk. A második szakasz azonban egy pillanatra még a közös-
ségkeresés létjogosultságát is megkérdőjelezi, felvillantva a kései József Attila
kiábrándult emberképét. Az ember ezek szerint biológiai konstitúciója folytán
önző lény, aki számára ösztöneinek kielégítése a legfontosabb. A kapcsolatokat
nem a segítőkészség, a szolidaritás vezényli: „Magának rág mind, aki rág / a fogacs-
kák azért fogannak.” A következő sorok mintha még a társadalmi önérvényesítést
is biologizálnák, a harapásra, az agresszióra, a zsákmányszerzésre való hajlam
és képesség különbségeként határoznák meg: „S mert éhes rongy vagy, a fogát /
elkoldulhatod-e a kannak?”
A strófa folytatása visszavesz ebből a végletekig kiábrándult emberképből, s
a szegények és gazdagok közötti demarkációs vonalhoz tér vissza: „Fázol. Hát
mondd, hihetsz-e annak, / ki fűtve lakik öt szobát”. Figyelmet érdemel, hogy ugyan a
különbségtétel marxi szellemben, a tulajdonhoz való viszony ellentétén alapul,
de a tulajdon itt nem a termelőeszközök birtoklását vagy a tőlük való megfosz-
tottságot jelenti, hanem a szegények és gazdagok életminősége közötti megbot-
ránkoztató távolságra mutat rá. Egyik oldalon a langyos fürdővízben heverő, a
másikon az utcasarkon hiányos öltözetben didergő – és tegyük hozzá – a kiszol-
gáltatottságot, alattvalói létbe kényszerítettséget megtapasztaló ember állapotá-
val mérhető életminőség ellentéte nem közgazdaságtani és nem politikai termé-
szetű. Az alanyok, akikre vonatkozik, nem írhatók le osztálykategóriákkal. Ezért
lehet egyaránt a vers célpontja Sándor Pál, a pártarisztokrata, és Rátz Kálmán,
egységes párti képviselő és a társadalom bármely más kedvezményezettje.

52
A sorsközösség pedig mindazokra vonatkozik, legyenek munkások, napszámo-
sok, kishivatalnokok, szegény értelmiségiek, akik az emberhez méltó élethez
szükséges javakban szűkölködnek, akik meg vannak fosztva a társadalmi fel-
emelkedés lehetőségétől.
Ezekre az ellentétekre támaszkodva teszi fel a vers a bizalomra vonatkozó
retorikus kérdést: „hihetsz-e annak…?” S a nyomatékosítás kedvéért a következő
versszakban újra megkérdezi: „Hihetsz-e?” Erre a kétszeres kérdésre csak hatá-
rozott „Nem!”-mel lehet válaszolni. Ez pedig azt jelenti, hogy 1933 őszén, annyi
változás után, annyi – gyakran kiábrándító – tapasztalattal gyarapodva, József
Attila megismételte, megerősítette azt az alapvető felismerést, amely költői pályá-
jának irányát már kezdetben is meghatározta: Nem egy csónakban evezünk! Még
a jómódú polgártárs jó szándékának megnyilvánulásait is kellő tartózkodással
kell fogadnunk, helyén kell kezelnünk: „Szivére veszi terhünk, gondunk. Vállára
venni nem bolond.” Azokkal kell közösséget vállalnunk, akikkel azonos sors:
fázás és éhezés köt össze bennünket, akikkel „Együtt vágunk a jeges télnek”. Az
ínséget elszenvedőkkel járunk egy úton: „hű társ – éhezők kisérnek.”
A versben megfogalmazott axióma azonban nem valamilyen ortodox osz-
tályharcos állásponthoz történő visszatérés jele volt, hanem épp ellenkezőleg,
a költő marxi ihletésű eszmerendszere önkorrekciós továbbfejlesztésének első
lépése. Az új, proletárkultúra projektjének szellemében a harmincas évek elején
erősen meglazultak kapcsolatai azzal a polgári értelmiséggel, amellyel érintke-
zésben pályája kibontakozott. Babitsot vérig sértette. Hatvany Lajos nyilvánvaló
politikai ellentéteik miatt felfüggesztette a nélkülöző költő anyagi támogatását.
Németh Andor barátjáról azt a súlyos ítéletet fogalmazta meg, hogy „Ellenség
ő, ellenségünk páralepte szemeivel –”. „Hölgyek, urak, ismerősök. Mosolyogni akarsz,
mint barát” – mondja korábbi barátairól. Ez a magabiztosság abból ered, hogy
úgy vélte, otthonra talált a másik oldalon: „Szíved elől nincs menekvés. Énekeld a
munkások dalát!”
E körben szerzett súlyos tapasztalatai azonban oda vezettek, hogy 1933-ra
ráébredt: „Ha egy osztály – a bérmunkásokról van szó – a maga sajátos életérzését nem
képes társadalmilag, azaz művészileg kifejezni, akkor erőtlen ahhoz, hogy az egész embe-
riség nevében lépjen föl a történelem dobogójára.” A személyes sorsában és az európai
történelemben bekövetkezett 1933-as események folytán elveszítette illúzióit a
munkásosztály harcra készsége, saját érdekeiért való fellépésre hajlandósága
tekintetében: „a munkások húst, kávét, sört akarnak, motorbiciklit és központi fűtéses
lakást szeretnének… szeretik és óhajtják az élet apró örömeit”. 1936-ban már arra a
következtetésre jutott, hogy „A munkásosztály nem váltotta meg az emberiséget,
amit pedig történelmi föladatának tekintett, hanem maga is felbomlott”. Saját választott
közönségével szembeni kritikája nem maradt következmények nélkül emberké-
pére: „Ez ideránt, az odahuz, mind fogdos, vartyog, taszigál” – fogalmazta meg mély
emberundorát.
Ilyen felismerések birtokában új alapot kellett találnia álláspontja számára.
Újraértékelte barátságát polgári értelmiségi barátaival, akikre a Vigaszban meg-
fogalmazott éles kritika kivétel nélkül ráillett. Németh Andorral megújította
kapcsolatát. Kosztolányinak, „a gyermeklelkű költőnek”, az „ötvenéves csecse-

53
mőnek”, művészi nagysága miatt megbocsátotta infantilizmusát, sőt, még nihi-
lizmusát is. Megerősítette Ignotus iránti szeretetét és megbecsülését, akivel vitába
száll „a szocializmus állásáról”. Fiával, Ignotus Pállal közös folyóiratot alapított.
Sőt, még Babitsot is, a magát emésztő szikár alakot is megkövette. Barátságába
fogadta a bigott katolikus és legitimista Barta Istvánt. Újra igénybe vette Hatvany
Lajos és unokaöccse, Hatvany Bertalan támogatását. A felsoroltakkal azonban
ezután nem egy ellenséges osztály képviselőiként bánt, hanem kivételekként,
akiknek elismerte kultúrateremtő képességét. A Vigasz tehát a költői értékrend
átrendeződésének dokumentuma. Az új szövetségesek kereséséhez csakis úgy
kezdhetett hozzá, hogy leszögezte az axiómát: a szegényekhez, nélkülözőkhöz
tartozás, a velük – minden kiábrándultságot felülíró – makacsul fenntartott szö-
vetség tényét.
Ma sem tartunk ennél előbb. „Nincsenek a munkásosztály hősiességébe vetett illúzi-
óink”, nem hiszünk abban, hogy egy új kultúra felépítése spontán, problémátlan
buzgalommal megtörténhet. Az előrelépéshez nélkülözhetetlen „a liberalizmus
házi reformját” végrehajtó, modern értelmiség együttműködése. Nem hagyat-
kozhatunk többé arra, hogy a nemzeti közösség vagy egy magát a történelem
mozgatóerejének kinevező osztály kollektívája megoldja helyettünk a problé-
mákat. De kiindulópontként meg kell őriznünk a kétszer kettő igazságát, hogy
eredményt csak a hidegben didergő és éhező ember érdekében és vele együtt
érhetünk el. Újra meg kell fogalmaznunk az egyetemességet kisajátító vallási,
nemzeti és osztályközösségek lényegi belső megosztottságának öntudatát,
amelyet József Attila versének zárósora foglal össze: „ne tékozold bizalmadat!”
Élete utolsó évében írt szonettciklusa, a Hazám az a kompozíció, amely teljes
értékűen megfogalmazza azt a nemzettudatot („Édes hazám, fogadj szívedbe, / hadd
legyek hűséges fiad”), amely ugyanakkor élénken őrzi emlékezetében e közösség
tagjai egyik felének jogfosztottságát, elesettségét, mostoha sorsát.
Visszatérve a pályaösszegzéshez, amelyhez te is eljutottál, úgy vélem, hogy
nemcsak a kultúra sorsa fölött töprengő esszéd irányvételével érthetek egyet.
Munkásságodat egészében ez a szellem vezérli. Értékrended középpontjá-
ban, úgy látom, József Attila áll. De tanulmánykötetet jelentettél meg a költő
egyik legjobb barátjáról, monográfusáról, Németh Andorról, akiről én magam
is monográfiát írtam. Kutatásaid másik központi tárgyát annak a költőnek,
Kosztolányinak a munkássága képezi, akit József Attila még legbalosabb kor-
szakában sem szűnt meg tisztelni. Tanulmányokat olvastam tőled Ignotusról, a
költő egyik legfontosabb támogatójáról, szellemi atyjáról. S a kör tovább tágít-
ható. Értékválasztásaiddal csak egyetérteni tudok. Invenciód, találékonyságod
párját ritkítja, filológusi szimatod, érzékenységed kivételes, szakmai alaposságod
elismerést érdemel, munkabírásod irigylésre méltó. Mégoly éles vitáink, nézetkü-
lönbségeink erre az alapra hímeződnek. Olykor ellentétes irányokban, de vállvet-
ve küzdünk ugyanannak a korszerű baloldali kultúrának az életben maradása és
érvényesülése érdekében. Így hát József Attila Vigaszának kezdő- és zárósoraival
köszöntelek: „Ne hadd el magad, öregem”, de „Ne tékozold bizalmadat!”

54
Sipos Lajos
„Nem dolgozik el mindent az utókor elől”
Lengyel András: Tömörkény-tanulmányok

Nagy sebességgel esnek ki azok a szerzők az irodalom kanonizáltnak jelzett

rendjéből, akik fontosnak tekintették a képviseleti elvet, a személyességet és a
jelentést. Ugyanakkor nőni látszik azoknak a fontossága, akik a dekonstruktivista-
hermeneutikus-posztmodern irodalom fogalomrendszerében gondolkoznak, s
úgy vélekednek – Jauss szavaival szólva –, az irodalmi mű „olyan beszéd, amelynek
elhangzása közben kell megteremtenie az őt megérteni képes beszélgető társat”. Ebben
a hullámban különösen méltánytalan helyzetbe kerülnek azok a szerzők, akikre
rá lehet mondani, nem kis csúsztatással: a platoni fogalom szerinti „valóság”-ot
mimetizálták. Ez utóbbi körbe soroltatnak a személyes és társadalmi helyzetüket
tematizálók, ezt irodalmi beszéddé formálók, s azok, akik látszatra a népélet
tereit, tárgyait, történéseit, fordulatait, beszédmódját is mozgósították szövege-
ikben, akiknek ihletettségét néprajzi jellemzéssel is le lehet írni. Ez utóbbi körbe
tartozónak tekinti a felületes vélekedés Tömörkény Istvánt.
Tömörkény életművének befogadását sok minden nehezíti.
Lengyel András évjelölő összeállítása szerint nyolcvankilenc napilapban, élc-
lapban, évkönyvben, szakfolyóiratban jelentek meg tárcái, tudósításai, karcolatai,
novellái, néprajzi érdekű írásai, nyelvjárási és szótörténeti közleményei az Aszód
és Vidékétől, a Borsszem Jankótól, a Hadügyi Szemlétől a clevelandi Szabadságig,
a Szegedi Híradóig, a szabadkai Tulipánig, az Ethnographiától a Magyar Nyelvig.
Ennek a hatalmas anyagnak jó része még nem jelent meg kötetben, nem tudható,
hogy azonos vagy hasonló címmel jelzett szövegek egyszerű átvételek csupán
vagy újraformált szövegek.
Akadályozza a recepció alakulását, hogy a „néprajzi hitel” szókapcsolattal
jelezhetőnek gondolt írásai, alaposabb mérlegelés után, nem a címben ígért élet-,
gondolkodás- és beszédmód reprezentációi. Jól mutatja a félreolvasás lehetőségét
az 1912-ben megjelent Levél a pusztában című szöveg. Minden kétséget kizáróan az
írásnak van egy rétege, melyben a szegedi Városi Múzeum munkatársának, majd
igazgatójának, Tömörkény Istvánnak, a néprajzi gyűjtemény gyarapítójának
személyes tapasztalata jelenik meg. A történet középpontjában látszólag Borsodi
Bálint számadó gulyás van, aki várja katonafia levelét. A szöveg el-elkanyaro-
dásaiból kiderül, miért nem a tanyára, miért a pusztába küldik az írást, milyen
úton-módon jut el a levél a címzetthez, hogyan történnek hetenként „a napszá-
mos fogadások”, miként terelik másfelé a nyájat, „ha mező füvét fölette a jószág”,
miként ebédelnek a gulyások a „cserény”-ben (A magyar nyelv nagyszótára meg-

55
felelő helye szerint „fakeret közé vesszőből vagy nádból font, hordozható, kb. 1,5 méter
magas lapokból összeállított, rendszerint fedél nélküli építmény[ben]”), miközben „[a]
gulya hever a dörgölőző fa körül”. Mindenkinek, így a várt levelet hozó „öreg pusz-
tázó lovas”-nak, Kazi Andrásnak is meg kell ismernie a nyolcszáz állat közül
a maga üszőjét. „Ez tarka jószágnál nem nehéz dolog, de a régi fajta fehér magyar
baromnál már nem olyan könnyű, mert nagyon egyformák.” Kazi Andrást a gulyások
meginvitálják ebédre. „Hát csak Isten áldásával”, mondja az üszőjét „föltekinteni”
érkezett ember.
A „néprajzi hitel”, amelybe sorolható mondatokból csak mutatóba hozott rész-
letek árulkodnak, elfedheti a szövegformálás újdonságát a kortársak többsége és
az utókor előtt. A Levél a pusztában című írásban és Tömörkény legjobb novelláiban
nem egyenes vonalú a történet, a szövegmondó és a szöveg megformálója nem
azonos, egymást váltogató perszónák, az ő nézőpontjuk keveredik egymással és
az író asszociációs bázisával. Karakteresen más ez a megformálás, mint a kortár-
saké: Csáth Gézáé, Kaffka Margité, Móriczé, Babitsé, Kosztolányié. És különleges
a novella beszédformája. A pusztai ember szófordulatai váltakoznak itt a 20.
század elején volt Osztrák–Magyar Monarchia hadseregében szolgált katonák
német–magyar kevert nyelvével, a pusztai-falusi ember gondolkodásmódjának
lenyomatával, a vulgáris múlt-jelen-jövő értelmezés toposzaival, a szövegmondó
direkt belépéseivel, az emberi viselkedés pszichológiai indoklásának leírásával.
A további mérlegelést elhagyva itt csupán jelezni lehet: Lengyel András szerint
az életmű értékvonatkozásainak autentikus felmutatása nélkül nem értelmezhető
Tömörkény István novelláiban megjelenő új szólam-kontamináció mint a magyar
modernitás egyik lehetősége.
Lengyel András a Tömörkény-novellák specifikus vonásainak hangsúlyozá-
sával értelmezte a félperifériális magyar világon belül a szegedi és a Szegedet
környező világ értékütközéseit. Ebben a régióban az 1879-i nagy árvíz után,
hármas tagozódású, egymástól látványosan különböző termelési-társadalmi-
kulturális és mentalitástörténeti vonatkozásrendszer alakult ki. Az elpusztult
történeti városrész helyén létrejött a radikálisan új modern magyar kisvilág a
maga építészeti formáival, gazdasági és kulturális tereivel, hasonlóan a millen-
niumi lázban mesterségesen formált Budapesthez. Ezt a centrumot kerítette be a
töltésen kívüli terület, benne az Alsóváros, azaz a periféria, amelyik élte a lassan
mozduló paraszti-falusi kisvilág életét. A legkülső kört az évszázadok óta vál-
tozatlan tanyavilág, a gulyákat, csordákat legeltető, nem mozduló, félig nomád
gondolkodás-, élet- és beszédformát őrző állattartók, gulyások, csordások, csi-
kósok jelentették. Hozzájuk élettérben is közel voltak a maguk valódi félnomád
életét elő, ősi törvényeiket követő cigány csoportok.
Tömörkény Istvánnak napi átjárása volt e három (esetleg négy) társadalomban.
Munkahelye, a Szegedi Hírmondó szerkesztősége, a Somogyi Könyvtár és a
Városi Múzeum a látványosan modern centrumhoz kapcsolta. Újságíróként és
a Múzeum anyagát gyarapító munkatársként-igazgatóként napi, de legalább
heti kapcsolata volt a „töltésen túliak”-kal, a perifériával. Archeológiai kutatásai,
népéleti érdeklődése a periférián túli természeti világba vitte. A Levél a pusztában
című novella – itt nem jelölt formában – mutatta, milyen mélységben élte meg

56
a külső jelekből és a párbeszédekből elképzelhető mentalitás szokástörvényeit.
Mindezeket nem a társadalom átalakítására készülő, abban részt kívánó ambíci-
ójával tette. Irodalmi alkotásaiban e három (talán négy) életszféra beszédformáit
és belső beszédét mozgósította.
A Tömörkény-tanulmányok cím jelzi, Lengyel András mindezt nem monográfia
formában foglalta szavakba. Vannak itt emlék- és köszöntő könyvekben megje-
lent, akár még alkalminak is nevezhető írások. Olvasható az író által „germán
származású adóalap”-ként emlegetett apjának két számlája köré kanyarított
eszmefuttatás. A regruta Tömörkény búcsúztatása címmel a szűkebb szakmai-baráti
kör rekonstrukciójának kísérlete. A címnél sokkal több kulturális, antropológiai
összefüggést felmutató szöveg, az „Európa utolsó nomádjai” a cigány nép Tömörkény
írásaiban címmel. A Tömörkény-életmű vizsgálatára igényt bejelentő tanulmány.
Görgey és Tömörkény címmel az agg tábornoknak küldött könyvek kísérőleve-
le ugyanakkor érdekes kapcsolattörténeti írás, Jászai Mari és az 1848–1849-es
főparancsnok közötti személyes viszony demonstrációja.
A tanulmányok, amint a szerző utószava is megerősíti ezt, előzetes mélyfúrá-
sok, egy nagyon tudatosan építkező, de sajnálatosan kevés alkotói idővel, ugyan-
akkor kivételes irodalomtudományi és társadalomszociológiai tudással és elmé-
letalkotói ambícióval rendelkező szakember munkái. A szándék is nyilvánvaló.
A „kismesterek” kategóriájába besorolt író életműve feltárásának fehér foltjait
eltüntetni akarva új összefüggésekre irányítja a figyelmet. Ki akarja szabadítani
Tömörkényt a „félreinterpretáló sztereotípiákból”. Fölvázol „egy rejtőzködő író-
és pályaívet”. A kötet végén közölt hatvannyolc írói levéllel és a hozzájuk fűzött
adatokkal pedig jelezni akarta azt a kört, Móra Ferenctől, a Dugonics Társaság
vezetőitől a Petőfi Társaság elnökségéig, amelyikkel kitüntetett kapcsolatban volt.
Lengyel András inspiráló szakmaisággal jelezte Tömörkény István újraér-
telmezésének szükségességét. De szándékosan nem dolgozott el mindent „az
utódok elől”.

(Tiszatáj Könyvek, 2019)

57
Bíró-Balogh Tamás
Kiegészítés Lengyel András írásainak
bibliográfiájához

Lengyel András írásainak regiszterbe vétele először 2011-ben történt, akkor

jelent meg munkásságának bibliográfiája.1 Ez a gyűjtemény az első, 1971 júniu-
sában megjelent publikációtól 2011. áprilisig gyűjti egybe címszerűen a szerző
szakirodalmi munkásságát; benne az (akkor) utolsó, 2011 januárjában éppen a
Forrásban megjelent tanulmánnyal együtt 560 bibliográfiai cím található. Ebben
az önálló kötet és a pár soros kis közlemény ugyanúgy egy-egy tétel. Ezt egé-
szíti ki annak a bő félszáz írásnak a sorozata, amelyet Lengyel Andrásról írtak
(interjúk, tudósítások, nyilatkozatok stb.). A keskeny kék nyomtatvány anya-
ga nem sokkal később N. Pataki Márta (1943–2017) volt könyvtáros, Lengyel
András egykori munkatársa jóvoltából az internetre is fölkerült, saját wikipédia-
szócikket kapott.
Egy lezáratlan életmű azonban tovább gyarapszik, így most, amikor Lengyel
András hetven éve kínálja az apropót, célszerű kiegészíteni a bibliográfiáját.
A nyomtatott – és az internetes – bibliográfia 560 primer tételt sorol föl, az
alább közölt „frissítés” első darabja tehát valójában az 561. sorszámot kellett
volna kapnia. (De a Bibliográfiában közölt, róla szóló írások száma miatt ezt nem
lehetett megoldani.) Az azóta eltelt időben Lengyel Andrásnak 168 publikációja
jelent meg, azaz az életmű számokban: 1971 és 2020 között 728 megjelent primer
munkából áll.
Jelen bibliográfia a 0. számú tétellel indul. A Kosztolányi Dezső, Cholnoky
Viktor és A Hét viszonyáról írott tanulmány (2011. jan.) regisztrálva lett koráb-
ban is, de lényegét illetően inkább ide tartozik. Nemcsak azért, mert vele teljes
a 2011-es év, hanem az életmű logikája szerint is: ez az első része a majd őt
követő darabokból kirajzolódó, s majd a 2015-ben kötetté formálódó Cholnoky-
tanulmánysorozatnak.
A kronologikus rendben felsorolt írások jól mutatják az érdeklődési irányokat,
illetve azok változásait. A Cholnoky Viktorral kapcsolatos kutatások lezárása
után láthatóan Ignotus alakja és munkássága kezdte el Lengyel Andrást mind
jobban foglalkoztatni. Előbb csak egy érdekes, de annál beszédesebb probléma-
felvető cikk született meg 2013-ban Ignotus nevéről (46.), aztán 2014-ben már egy
résztanulmány (73.) és egy átfogó, hosszú életrajzi eseménytörténet (83.), majd

1 Lengyel András írásai. Bibliográfia. Összeállította: Bíró-Balogh Tamás. Szeged. 2011. 78 p.

58
következtek a szisztematikusan egymásra épülő és egymást követő, saját alap-
kutatásokra támaszkodó tanulmánysorozat darabjai. (Melyekből kiderül, hogy
Lengyel András elkezdte összeállítani Ignotus levelezését és megjelent írásainak
bibliográfiáját is.)
Ha csak az adott időszakban megjelent köteteket nézzük, azok is jól reprezen-
tálják Lengyel működésének főbb irányait. Olyan tematikus tanulmányköteteket
adott ki, amelyek közt van sajtótörténet témájú (Mindennapok szemüvegkészítői,
2013), vagy marginalitástörténettel (Ellenkultúra, peremhelyzetben, 2016), modernitás-
történettel (Irodalom és modernizáció – kollíziós szerkezetben, 2017, illetve A modernség
gondolkodástörténetéhez, 2018), és három nagyobb terjedelmű, monográfiaigényű
tanulmánysorozatban szólt Cholnoky Viktorról (Az „esthajnali csillag”, 2015),
Tömörkény Istvánról (Tömörkény-tanulmányok, 2019) és Ignotus Hugóról (Ignotus-
tanulmányok, 2019).
A három utóbbi tanulmánykötet sem áll messze egymástól, hiszen választott
tárgyaik egyazon modernitástörténeti korszak alkotói. Tömörkény (1866–1917),
Cholnoky (1868–1912) és Ignotus (1869–1949) nemcsak hogy három éven belül
születtek, de ugyanannak a formálódó modern magyar irodalomnak voltak
különböző, de jellegzetes és jelentős figurái: a központi szerepű Ignotus, a margi­
nalitásba szoruló, de nagy rejtett hatású Cholnoky és a „vidéki” Tömörkény.
Az már csak „ráadás”, hogy Lengyel ezek mellett közzétette Móra szerelmes
verseit (Címtelen könyv, 2014), összeállította Juhász Gyula könyvtárát (2015), kata-
lógusát adva a létező és rekonstruálható daraboknak, és Szirtes Andor válogatott
cikkeit (Társadalomkritika és progresszió, 2016).
*
A bibliográfia megmutatja a szerző publikálási preferenciáit, magyarán hogy
mely lapokban szereti elhelyezni írásait. Ez persze nemcsak szerzőfüggő, a lapot
is jellemzi: Lengyel András tanulmányai olykor meghaladják az egy-másfél szer-
zői ívet is, ezek elhelyezésére nem mindegyik folyóirat vállalkozik. De persze
a terjedelem csak másodlagosan meghatározó; feltűnő például az Alföld teljes
hiánya.
Jól kirajzolódik, hogy Lengyel legtöbbet (és így legszívesebben) a Forrásban
közli írásait, és gyakori szerzője a Jelenkornak, a Kalligramnak és a Tiszatájnak.
Amíg létezett, rendszeresen publikált a Holmiban. Észre kell venni azt is, hogy
2013-ig az egyik legfőbb megjelenési színtere a Magyar Könyvszemle volt, a
kapcsolat azonban akkor – a bibliográfiából az is kiderül, hogy a gyakori, egy
érdekcsoportból érkező és esetenként színvonaltalan támadások miatt – teljesen
megszakadt szerző és lap között, amit csak sajnálni lehet, mert Lengyel András
az egyik legfontosabb orgánumát, a Magyar Könyvszemle pedig az egyik legfon-
tosabb szerzőjét veszítette el. (Ami az egész magyar irodalomtörténet-írásra
nézve veszteség, hiszen a Magyar Könyvszemle, mint a könyv- és sajtótörténeti
írások gyakorlatilag mára szinte kizárólagos fóruma, ezáltal lemondott a 20. szá-
zadi sajtótörténet egyik legértőbb kutatójáról, aki föl is hagyott az ilyen irányú
munkásságával.) Ezen lapok mellett Lengyel több-kevesebb rendszerességgel
publikál a Múlt és Jövő, a Kortárs és az Élet és Irodalom hasábjain, valamit alkalom-

59
szerűen a Tekintet, Múltunk, Literatura és Pannonhalmi Szemle című folyóiratokban.
De olyan határon túli lapokban is jelen van, mint az újvidéki Híd, a kolozsvári
Korunk, a szintén kolozsvári Me.Dok, illetve – Budapestre költözéséig – a pozsonyi
Kalligram.
Ha csak a publikációkhoz köthető neveket nézzük, más rendszerben szintén
kirajzolódnak a kutató érdeklődési körei. Lengyel András gyakran ír „nagy”
nevekről, a nemzeti klasszikusok közé tartozó alkotókról. Ilyen pl. Ady Endre,
Babits Mihály, Csáth Géza, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, és persze mindenek-
előtt József Attila, valamint az ő vonzáskörzete (pl. Vágó Márta, Gyömrői Edit).
A sorozatban találhatunk „naggyá tett” neveket, akiket egyesek eddig is az
élvonalba számítottak, de valódi értékelésük még nem történt meg. Ilyen – a
korábban felfedezett Németh Andor mellett – most önálló kötetet kapó Cholnoky
Viktor, Ignotus és Tömörkény István. A bibliográfiában előfordulnak „egyszeri”
nevek: egy-egy eseti, általában életrajzi adalékot közlő írást kapott olyan ismert
vagy ismertnek tűnő alkotó, mint pl. Dsida Jenő, Karácsony Benő vagy Lovik
Károly, ugyanakkor rendre feltűnnek olyan teljességgel feledésbe merült alkotók,
mint Gábor Endre, Gömöri Gyula, Lakatos Péter Pál, Storfer Adolf, Barna Sándor
és Tölgy László. Nekik, életüknek és munkásságuknak alapozó dolgozatot szánt
Lengyel, hogy ezek a marginalizálódott figurák is érdemeik szerint kerüljenek
be (vissza) a magyar művelődéstörténetbe. És persze ebben az időszakban is
megtalálhatók – ha kisebb arányban is, melynek okáról később lesz szó – az ún.
Szeged-kutatás nevei: Buday György, Juhász, Lőw Immánuel, Móra Ferenc, vagy
a már többször említett Tömörkény.
És még valami.
Az irodalomban szokás, hogy a szerző mindent minimum kétszer publikál:
először folyóiratban, később pedig ezen közléseket valamilyen szervezőelv sze-
rint egybegyűjtve, kötetként. Ez ugyanúgy érvényes a szépírókra, költőkre, mint
a szakirodalommal foglalkozókra. Lengyel András könyvei – így a jelen bibliog­
ráfiában szereplők is – azonban nem mind ilyenek. Nem egyszerűen tematikusan
gyűjteményes kötetek, hanem gyakran van bennük konceptuálisan odaszánt
dolgozat, amely esetenként máshol nem is jelent meg, csak az adott kötetben.
A legsarkalatosabb példája ennek a 2017-es Irodalom és modernizáció – kollíziós
szerkezetben egyik darabja, a maga is kisebb kötetnyi terjedelmű Az oralitásból az
írásbeliség felé. A magyar parasztság kommunikáció-technológiai félfordulatáról című
írás (135/3.), amely ha önállóan jelenik meg, akár kommunikációtörténeti kis-
monográfia műfaj-meghatározást is kaphatna. De lehetne említeni azt a nagyívű
tanulmányt, amely Ady és Ignotus fegyverbarátságáról szól, s ad alapmegfigye-
léseket az irodalmi modernitás szerveződésének történetéhez (165/12.), amely
csak a 2019-ben megjelent Ignotus-tanulmányok című kötetben olvasható. Ennek a
kötetszerkesztési elvnek mintegy iskolapéldája a 2018-ban publikált A modernség
gondolkodástörténetéhez című kötet (155.), amely „hat plusz egy vázlatot” ad a
témához – de nem „mindenkinek”. A kötet ugyanis, amelyet a budapesti Pytheas
könyvmanufaktúra állított elő, mindössze 25 számozott és aláírt példányban
készült, magába foglalva két olyan dolgozatot is, amely csakis itt jelent meg: az
egyik Babits Mihályról (Egy „rejtélyes” Babits-vers: „Hadjárat a semmibe”), a másik

60
Szabó Dezsőről szól. Ez utóbbi (Az én „betegsége”. A „nyugatos” Szabó Dezsőről)
azért is különösen érdekes, mert erről a legtöbbször csak leegyszerűsítő értelme-
zéseket kapó szerzőről több szempontból beszél.
Ez a féle „publikációelrejtés” burkoltan arra is utalhat, hogy nem minden írást
kell feltétlenül mindenkinek ismernie, olvasnia, elég, ha csupán a „vájtfülűek”
kezébe jut – a bibliofil kötetke esetében szó szerint is. Nem kell mindent „közkéz-
re” bocsátani pl. az interneten – elég, ha huszonvalahány valóban értő olvasó elé
kerül. (És ebben az esetben a szerző maga válogatja meg olvasóit.) A világhálón
való „szétterítés”, az internetes közlésekkel szembeni ellenérzést az a negatív
tapasztalat is magyarázhatja, hogy míg a papír (pláne a könyv) történetileg
bizonyítottan időtállónak mondható információhordozó, addig az internet ennek
éppen ellenkező példáit mutatja. Elég csak az oldalak megszűnésével elérhe-
tetlenné vált írásokra gondolni (pl. a Népszabadság átmeneti teljes törlésére), de
nem kell ilyen messzire menni, mert Lengyel írásai közül is nem egy így járt: a
könyves cikkeket közlő Könyv Pub oldalon (konyvpub.hu) 2013–14-ben megjelent
cikkei – az oldal tulajdonosi döntésen alapuló lekapcsolása miatt – egész egysze-
rűen eltűntek. Így a Fenyő Lászlóról és a neki szóló dedikációkról (47.), Thomas
Mann egy magyar vonatkozású dedikációjáról (52.) és egy József Attila-adalékról
(71.) szóló írások majd talán csak egy újabb gyűjteményes kötetben lesznek majd
olvashatók.
*
Lengyel András életében az utóbbi évtizedben több negatív fordulat és egy tra-
gédia is bekövetkezett. 2010-ben elküldték – „nyugdíjaztatták” – munkahelyéről,
a szegedi Móra Ferenc Múzeumból, ahol 1980 óta volt munkatárs, egyszemélyes
irodalomtörténeti osztály. Ez munkakörülményeinek megváltozásához veze-
tett: egyes anyagaihoz ezt követően nem fért hozzá, mert azok bent maradtak
a múzeumban, így kényszerűségből „ejtenie” kellett néhány megírandó témát,
kutatást. Dolgozószobáját lakásába helyezte át. Ez a váltás okozta az ún. Szeged-
kutatásának majdnem teljes felfüggesztését is.
2016. október 8-án elveszítette feleségét, Berkes Piroska tanárnőt, akinek
hosszú, szenvedésekkel teli betegségéről és haláláról (valamint a magyar egész-
ségügy áldatlan állapotairól) írta meg 2017-ben A végjátszma, avagy haldoklásunk
története című kis könyvet, amely mindössze 25 számozott és aláírt példányban
készült, könyvárusítási forgalomba – természetesen – nem került.
2018. december 7-én rosszul lett otthonában, előbb kórházba, majd hozzávető-
legesen egy hónap kezelés után további erősödésre egy szegedi nyugdíjas lakó-
centrumba került. Az egészségi problémákat nem sikerült maradéktalanul hely-
rehozni, ezért Lengyel András azóta sem volt otthonában. Életkörülményeinek
újabb teljes megváltozásával munka- és íráskörülményei is átalakultak.
Kevesebbet tudott írni, viszont így is megjelent két kötete 2019-ben (Tömörkény,
Ignotus). Mindkettő természetesen korábbi indíttatású – a kötetek szerkezete és
tartalma is még 2018-ban véglegesedett. És ugyancsak 2019 végén jelent meg
korábbi munkahelye, a Móra Ferenc Múzeum évkönyvében az a mutatvány az
ellenkulturális lexikonból, amely jelenleg csak a „legfontosabb” ötven címszót

61
mutatja meg az olvasóknak – sok új tényt és adatot közölve –, egy majdani
nagyobb egészből.
Egy vitacikket is írt, az értekező József Attiláról szóló írását (153) célzó támadá-
sokra, de ez, mutatván, hogy milyen érzékeny pontokat talált meg és sértett fel,
újabb támadásokat generált.
Végezetül: a hetvenedik életév után a „betakarítás” ideje szokott eljönni (ezt
igazolja a Tömörkény-kötet összeállítása is), és a jelek szerint várhatunk még
újabb köteteket Lengyel Andrástól. Legalábbis a bibliográfiából az is látszik,
hogy több József Attiláról szóló írás nincs még kötetbe sorolva, ugyanígy A Hét
című lapról is van egy könyvre való anyag a hazai folyóiratokban, a marginalitás
„kisebb”, de jellegzetes alakjairól szintén.
De hogy nemcsak ez lesz/várható, igazolásul – három szerkesztőség segítségé-
vel – felvettem a bibliográfiába három még megjelenés előtt álló tételt is, mutat-
ván, merre irányul Lengyel András újabb érdeklődése.
Az anyaggyűjtést 2020. január 20-án zártam.

Rövidítések:
Dm: Délmagyarország
ÉS: Élet és Irodalom
Iris: Irodalomismeret
MKSz: Magyar Könyvszemle

62
 Lengyel András bibliográfia. Kiegészítés
2011–2020
Összeállította: Bíró-Balogh Tamás

2011 A 68–74. oldalakon szövegközléssel:

Kosztolányi Dezső: Jegyzetek Téglásról.
 0. A „kifordult tény”: egy modernitás Téglás Béláról.
alakzat geneziséhez. Kosztolányi, 11. Az illegális KMP föloszlatása és József
Cholnoky Viktor és A Hét. Attila. Forrás, 2011. 10. sz. 57—63.
Forrás, 2011. 1. sz. 40–60. Kötetben: 110/10.
Kötetben: 99/7.
 1. Egy alkalmi lap: A Kis Hét (1894, 2012
1899). MKsz, 2011. 1. sz. 106–111. 12. A vezércikkíró Cholnoky Viktor.
 2. A magyar sajtótörténet válogatott bib- Forrás, 2012. 1. sz. 80–95.
liográfiája 1705–1944. I. A–J. Összeáll. Kötetben: 45/2.
Lakatos Éva. [Ism.] Kötetben: 99/4.
MKsz, 2011. 1. sz. 130–132. 13. Tömörkény útirajza elé.
 3. Egy ismeretlen Juhász Gyula-portré és Híd, 2012. 1. sz. 43–44.
készítője. Iris, 2011. 1. sz. 76–80. A 45–57. oldalakon szövegközléssel:
Gábor Endréről. Tömörkény István: Oda alá.
 4. A Hét „Toll és tőr” rovatáról (1908– 14. Lovik Károly néhány levele.
1913). MKsz, 2011. 2. sz. 206–221. Kortárs, 2012. 1. sz. 49–55.
Kötetben: 45/3. 15. Alapozó évek. Könyv, Könyvtár,
 5. A Hét két nyomdaszámlája (1901, Könyvtáros, 2012. 1. sz. 50–54.
1909). MKsz, 2011. 2. sz. 239–243. 16. A Hét kiadóhivatali igazgatójáról.
 6. Tóth Sándor (1919–2011). MKsz, 2012. 1. sz. 74—92.
MKsz, 2011. 2. sz. 258–259. Hajdú Sándorról.
 7. Szavak vándorlása. In: Szegedtől 17. A Hét álnevei. Regeszta az önleleple-
Szegedig antológia 2011. Szerk.: Tandi zésekről. MKsz, 2012. 1. sz. 126–136.
Lajos. Szeged, 2011. 18. Egy ismeretlen Dsida-levél.
Bába Kiadó. 398–404. Forrás, 2012. 5. sz. 101–103.
József Attila, Kosztolányi, Babits, 19. Cholnoky Viktor Népszava-afférja.
Juhász Gyula, Füst Milán, Tornyai János, Tiszatáj, 2012. 6. sz. 79–91.
Kiss József egyedi szóhasználata. Kötetben: 99/10.
 8. A „bűn” elbeszélhetősége. Tarján 20. Kiss József, Gottermayer Nándor és a
Vilmos, Az Est és a modern bűn- magyar könyvkötészet megújulása. In:
ügyi riport (1910–1919) = ME.dok Egy közép-európai értelmiségi napjaink-
(Kolozsvár), 2011. 2. sz. 63–81. ban. Tverdota György 65. születésnapjára.
Kötetben: 45/4. Szerk. Angyalosi Gergely, E. Csorba
 9. „Én inkább Hegellel tartok”. Egy Csilla, Gintli Tibor, Veres András. Bp.:
kései József Attila-szöveg értelmezé- Eötvös Loránd Tudományegyetem
séhez. In: Egy autonóm ember. Török Bölcsészettudományi Kar, 2012.
Gábor emlékének. Szerk. Nagy L. János. 171—179.
Szeged: Egyetemi Kiadó, Juhász Gyula 21. Milan Konjovic Bálint Sándorról.
Felsőoktatási Kiadó, 2011. 23–31. In: Szegedtől Szegedig antológia 2012.
10. Kosztolányi Dezső kiadatlan írása elé. Szerk. Tandi Lajos. Szeged, 2012: Bába,
Kalligram, 2011. 9. sz. 66—67. 367–371.

63
22. Vágyak, „törvények” és szerepek és természetvizsgálók vándorgyűlése
ütközőpontjában: Vágó Márta. Imágó Miskolcon.
Budapest, 2012. 2. sz. 73–108.
Kötetben: 110/4. 2013
23. A magyar sajtótörténet válogatott 34. A „viharágyú” szava. Ady Endre pub-
bibliográfiája 1705–1944. 2. kötet K–M. licisztikájáról, dióhéjban. [Ism.] Holmi,
Összeáll. Lakatos Éva. Bp. 2011. [Ism.] 2013. 1. sz. 105–115.
= MKsz, 2012. 2. sz. 285–287. A Ferencz Győző szerkesztette kötetről.
24. Önazonosság és művészet. Kötetben: 135/11.
Egy „zsidózó” Cholnoky-novelláról. 35. Karácsony Benő kiadatlan ars poeti-
Kalligram, 2012. 7–8. sz. 125–133. cája. Korunk (Kolozsvár), 2013. 1. sz.
Kötetben: 99/9. 113—114.
25. „Európa utolsó nomádjai”. Egy Magyar Lászlónak küldött levél-
A cigány nép Tömörkény írásaiban. ből.
Forrás, 2012. 9. sz. 53–80. 36. Búcsú Tóth Bélától.
Kötetben: 162/15. Dm, 2013. február 2. 12.
26. Csapody Tamás: Bori munkaszolgála- 37. Cholnoky Viktor antiutópiája. Kortárs,
tosok. Fejezetek a bori munkaszolgálat 2013. 2. sz. 71–79.
történetéből. [Ism.] Kötetben: 99/12.
Tiszatáj, 2012. 10. sz. 119–122. 38. Radikalizálódás és fordulat: Babits
27. Az Amanchich-novellák névadója. 1918—19-ben. Babits Mihály levele-
Cholnoky Viktor poétikájának kérdé- zése, 1918—1919. Sajtó alá rendezte
séhez. Híd, 2012. 10. sz. 70–76. Sipos Lajos. [Ism.] Holmi, 2013. 3. sz.
Kötetben: 99/5. 384—389.
28. Egy bécsi magyar könyvkiadó: a Julius 39. A glosszaíró Cholnoky Viktor. „Innen-
Fischer Verlag. onnan”-jai A Hétben (1909–1912). Iris,
MKsz, 2012. 3. sz. 360–374. 2013. 1. sz. 20–41.
Gömöri Gyuláról. Kötetben: 99/11.
Kötetben: 110/3. 40. Ki írta A Hét Ady-ellenes glosszáját?
29. Meddig volt A Hét segédszerkesztője MKsz, 2013. 1. sz. 106—107.
Cholnoky Viktor? Cholnoky Viktor egy név nélküli cik-
MKsz, 2012. 3. sz. 383–384. kéről.
Kötetben: 99/6. Hozzászólás: Sárközi Éva: A Hét
30. A szodomai magányos. Kertész Imre: „Innen-onnan” rovata szerzőinek azono-
Mentés másként. [Ism.] Holmi, 2012. síthatósága. MKsz, 2013. 2. sz. 381–388.
11. sz. 1401–1407. 41. A magyar sajtótörténet-írás néhány
Újraközölve: 136. kérdése. Emlékeztető, szempontokkal
31. Az „elgondolhatatlan kiméra”. Az első és reményekkel.
magyar újságírósztrájk és Cholnoky ME.Dok, 2013. 1. sz. 19–41.
Viktor. Forrás, 2012. 12. sz. 28–45. 42. A Lebukott és „megrendelője”.
Kötetben: 99/13. Tekintet, 2013. 2. sz. 89–112.
32. Az „alkohol gyilkos angyala”. József Attiláról és Füredi Józsefről.
A narkotikumhasználat magyarázata Kötetben: 110/7.
Cholnoky Viktor írásaiban. 43. Egy centenárium margójára. Müller
Kalligram, 2012. 12. sz. 82–90. Miklósról, röviden.
Kötetben: 99/8. Tiszatáj, 2013. 4. sz. 38–45.
33. Ferenczi Sándor elfelejtett cikke elé. Lásd még: 82.
Imágó Budapest, 2012. 4. sz. 97–98. 44. József Attila Vágó Mártához írott leve-
A 99–100. oldalakon szövegközléssel: leinek sorsa. Kis magyar kultusztörté-
Ferenczi Sándor: A magyar orvosok net. Forrás, 2013. 4. sz. 62–72.

64
45. A mindennapok szemüvegkészítői. 11. sz. 124–128. – Arany Zsuzsanna,
Sajtótörténeti tanulmányok. MKsz, 2014. 4. sz. 512–520. – Sipos
Bp, 2013, Nap Kiadó, 383 p. Lajos: Irodalmi kontextus, törté-
Tartalma: neti analízis, média-hermeneutika.
1. Előszó (5–15.) Tiszatáj, 2015. 5. sz. 110–115. = In:
2. A vezércikkíró Cholnoky Viktor Uő: Modernitások, alkotók, párbeszé-
(17–45.) dek. Válogatott tanulmányok és kriti-
3. A Hét „Toll és Tőr” rovatáról kák. Szombathely, 2016. 350–356.
(1908–1913) (46–66.)
4. A „bűn” elbeszélhetősége. Tarján 46. Neve, ha van… ÉS, 2013. ápr. 19. 2.
Vilmos, Az Est és a modern bűn- Ignotus Hugó nevéről.
ügyi riport (1910–1919) (67–88.) Kötetben: 165/2.
5. Hatvany Lajos Pesti Naplója 47. Egy elfeledett költő portréjához. Fenyő
(1917–1919) (89–147.) Lászlóról, dedikáció-történeti kontex-
6. Egy s más az Új Nemzedék Pardon tusban. konyvpub.hu, 2013. máj. 28.
rovatáról (148–179.) 48. Egy sikerületlen vers tanulságai.
7. Egy Pardon-cikk s utóélete. Tömörkény István egyik zsengéjéről.
A publicista Kosztolányi portréjához In: Szegedtől Szegedig antológia 2013.
(180–195.) Szerk. Tandi Lajos. Szeged, 2013. Bába,
8. „A nagy viadal”. Egy Kosztolányi- 379–386.
cikk és tanulságai (196–205.) Kötetben: 162/4.
9. Az Apostol-ügy. Egy 1920. őszi 49. Föltételezettség és értelemvesztés.
Kosztolányi-cikk sorsa (206–223.) Török Sophie Mulandóság című versé-
10. Az úgynevezett ál-Az Est. Egy ről. Híd, 2013. 6. sz. 44–48.
magyar médiacsata története 50. A Nyugat munkatársi gárdájának
(224–255.) összetétele (1908–1910).
11. Sebestyén Arnold és Az Est mar- MKsz, 2013. 2. sz. 196–218.
ketingstratégiája (1919–1930) Kötetben: 135/14.
(256–320.) 51. A Hét „utolsó” szerkesztőjének portré-
12. A Népszava sajtórendészeti ellen- jához. MKsz, 2013. 2. sz. 238–241.
őrzése (1929) (321–353.) Rózsa Miklósról.
13. A Szegedi Népszava 52. Egy magyar vonatkozású Thomas
„gleichschaltolása” (1948) Mann-dedikáció. konyvpub.hu,
(354–377.) 2013. okt. 24.
Ism. Tamás Gáspár Miklós: Barna Erwinnek.
Történetek lapunk évtizedeiből. 53. A Hamsun-szindróma. Irodalmi szö-
Lengyel András fontos könyve a vegek – politikai állásfoglalások:
huszadik századi magyar sajtóról. A Hamsun-jelenség. Tiszatáj. [Ism.]
Népszava, 2013. ápr. 29. 12. – 2013. 11. sz. 105–110.
[Murányi Gábor], HVG, 2013. máj. 54. Előzetes modernség-jegyzetek.
18. 39. – Kő András: Médiacsata. Forrás, 2013. 11. sz. 64–68.
Magyar Nemzet, 2013. június 1. 35. 55. Az „utóvédharcos” liberalizmus
– Tóth Ida: Ízletes sajtómérgek. Heti vakfoltja. Ignotus Pál gondolkodásá-
Válasz, 2013. jún. 27. 51. – Kabdebó nak szerkezetéről.
Lóránt: Nem ér a nevem? Palócföld, Holmi, 2013. 11. sz. 1351–1360.
2013. 4. sz. 56–62. – Gajdó Ágnes: 56. Bölcseleti Folyóirat. Repertórium
Veszélyes üzem. ÉS, 2013. aug. 30. 20. 1886–1906. Magyar Filozófiai Társaság
– Marjanucz László: A látás valósága Közleményei, Repertórium 1901–1914.
versus a valóság láttatása. Lengyel [Ism.] MKsz, 2013. 3. sz. 397–398.
András új könyvéről. Forrás, 2013. A Balog Éva és Laczkó Sándor által

65
 összeállított kötetekről. 68. Móra Ferenc: Címtelen könyv.
57. Tábori bűnös Budapestje. [Ism.] Közzéteszi: L. A. Bp.–Szeged, Wesley–
MKsz, 2013. 3. sz. 401–402. MFM, 2014. számozatlan lapok.
A Búza Péter szerkesztette Tábori Utószó is.
Kornél-kötetről (Bp., 2013). Utószó = L. A.: A földvári boldog nyár.
58. Egon Schiele, avagy a bécsi moderniz­ Móra utolsó szerelme.
mus strukturális disszonanciái. Egy Ism. Dombai Tünde: Csodabazár,
kiállítási katalógus margójára. Forrás, ezeregyéjszaka. Dm, 2014. jún. 7. 13.
2013. 12. sz. 73–81. 69. A bibliográfus dicsérete. Lakatos Éva
Kötetben: 135/18. sajtótörténeti bibliográfiájának margó-
59. Egy öndekonstrukció „maradéka”. jára. Forrás, 2014. 6. sz. 120–124.
Márai Sándor: Hallgatni akartam. 70. Az ifjú hatvanéves. Születésnapi Lap –
[Ism.] Kalligram, 2013. dec., 75—81. Marjanucz László, 2014. jún. 22., 2–3.
60. A megtartó. Scheiber Sándor emléke- 71. A „nagylelkű” kupléíró és József
zete. [Ism.] Attila. konyvpub.hu, 2014. júl. 21.
Holmi, 2013. 12. sz. 1591–1594. Halász Rudolfról.
61. A Nyugat „iskolájának” elvetélt terve 72. A Móra-értelmezés néhány kérdése.
(1918). MKsz, 2013. 4. sz. 489–493. Egy meg nem tartott előadás vázlata.
Hozzászólás: Buda Attila: Néhány gon- Tiszatáj, 2014. 8. sz. 88–93.
dolat Lengyel András A Nyugat iskolájá- 73. A testté vált paradoxia. Ignotus,
nak elvetélt terve (1918) című írásához. Lukács és „az élet zavaros kuszasá-
MKsz, 2014. 1. sz. 94–100. gának disszonanciává finomítása”.
62. Viczián János (1940–2013). Holmi, 2014. 8. sz. 925–938.
MKsz, 2013. 4. sz. 523–524. 74. Egy ünneplendő nyolcvanéves.
63. Az úgynevezett „oppó” történetéhez. Arcképvázlat Ilia Mihályról. Forrás,
Egy eltemetődött gondolkodástörténet 2014. 9. sz. 3–15.
alternatíva kibontása. Szemelvény a cikkből: Helikon
Múltunk, 2013. 4. sz. 247–268. (Kolozsvár), 2014. okt. 25. 22.
Kötetben: 110/8. 75. Az induló Az Est piaci „bevezetésé-
nek” egyik összefüggéséről és techni-
kájáról. Jelenkor, 2014. 9. sz. 986–994.
2014 Kötetben: 135/15.
64. „Könnyű, fehér ruhában”. Egy enig- 76. Ignotus „nővére”.
matikus József Attila-sor. Egy-két szó Veigelsberg Emmáról.
Jelenkor, 2014. 1. sz. 92–97. ÉS, 2014. szept. 26. 13.
65. Irodalom, marginalitás, rendszerkriti- 77. A Népszavától a Progreso y Culturáig.
ka. Egy paradigmatikus eset: Lakatos Barna Sándor (1887–1952) „könyves”
Péter Pál „története”. Forrás, 2014. 2. pályája.
sz. 87–116. Múlt és Jövő, 2014. 2. sz. 101–126.
Kötetben: 110/5. Kötetben: 110/2.
66. Ignotus és a zsidó-ügy. 78. Képek a szegedi zsidóság múltjából.
Tekintet, 2014. 1. sz. 91–96. Apró Ferenc könyve. [Ism.]
A 91–96. oldalon szövegközléssel: Szeged, 2014. 9. sz. 30–31.
Ignotus A zsidó-ügy. 79. Az éjszaka meg nem festett színei.
A címet a szerkesztő adta, teljesen Búcsú Szuromi Páltól. Forrás, 2014. 11.
önkényesen. sz. 125–128.
67. Írógép, írás, irodalom. Az írógéphasz- 80. Lakatos Éva halálára. ÉS, 2014. nov. 7. 12.
nálat magyarországi történetéhez. 81. „Ő tanított meg verset írni”. Egy külö-
Kalligram, 2014. február, 78–94. nös kapcsolat: József Attila és Tittel
Kötetben: 135/4. Margit. Tiszatáj, 2014. 12. sz. 72–76.

66
82. Müller Miklós. In: A szegedi zsidóság és 92. A Kosztolányi-életmű sötét oldala.
a fotográfia. (Back Manci, Kárász Judit, Eszmélet 106 (2015), 172–191.
Liebmann Béla, Müller Miklós.) Szerk. 93. A jubiláns. Néhány sor Gerold László
Tóth István. Szeged, 2013, Múzeumi 75. születésnapjára.
Tudományért Alapítvány, 45—52. Forrás, 2015. 9. sz. 75–76.
A 43. sz. tétel némileg rövidített változata. 94. Juhász Gyula könyvtára.
83. Egy-két adat Ignotus Hugó „magán- Kísérlet a rekonstrukcióra.
történetéhez”. Kalligram, 2014. decem- [Bp.], 2015, Pytheas, 90 p.
ber, 81–93. 95. Cholnoky Viktor „megkapaszkodása”
Kötetben: 165/3. Budapesten. Előzetes adatok és jegy-
zetek az első pesti évek történetéhez.
2015 Forrás, 2015. 10. sz. 80–89.
84. A jelaktusok elmélete. Szívós Mihály Kötetben: 99/3.
könyvéről. [Ism.] 96. A Keleti Ujság élén. Ignotus Hugó
Forrás, 2015. 1. sz. 101–105. kolozsvári epizódjáról.
85. Napló-írás – „saját jogon”. Radnóti Kalligram, 2015. 10. sz. 64–80.
Miklósné Gyarmati Fanni: Napló I–II. Kötetben: 165/23.
[Ism.] Jelenkor, 2015. 2. sz. 228–240. 97. Lehr Albert magyarázatos Toldi-
Kötetben: 135/21. kiadása. Kortárs, 2015. 11. sz. 82–91.
86. „…azonos rámpán Sziszüphosszal”. Arany-magyarázatokról.
Ideiglenes portré a 60 éves Füzi Kötetben: 135/7.
Lászlóról. Forrás, 2015. 3. sz. 34–39. 98. Jel és érték. A Nyugat Ignotus-száma.
87. Ignotus német versei. Jelenkor, 2015. 11. sz. 1236–1249.
Tiszatáj, 2015. 5. sz. 57–58. Kötetben: 165/25.
Az 58–61. oldalon Ignotus négy német 99. Az „esthajnali csillag”. Vázlatok és
nyelvű versének közlésével és adatok Cholnoky Viktorról.
Szijj Ferenc általi fordításukkal. Bp. 2015, Nap Kiadó, 329 p.
Kötetben: 165/26. Tartalma:
88. A dilettánsok irodalomszociológiájá- 1. Egy-két szó, elöljáróban (5–10.)
hoz. Egy cikk margójára. 2. A fiatal Cholnoky Viktor. Az
Híd, 2015. 5. sz. 115–121. elsődleges habitualizáció rétegei és
Előzménye: Szarvas Melinda: összetevői (11–82.)
Nélkülözött profik, nélkülözhetetlen dilet- 3. Cholnoky Viktor „megkapaszkodá-
tánsok. A dilettánsok Szenteleky Kornél sa” Budapesten. Előzetes adatok és
által kijelölt meghatározó szerepe az 1920- jegyzetek az első pesti évek törté-
as évek végén szerveződő magyar vajdasági netéhez (82–98.)
irodalomban. Híd, 2015. 2. sz. 33–46. 4. A vezércikkíró Cholnoky Viktor
89. A „harcos templom” propagandis- (98–127.)
tája. Egy Új Nemzedék-cikk néhány 5. Az Amanchich-novellák névadója.
tanulsága. In: „Inkább figyeld talán az Cholnoky Viktor poétikájának kér-
irodalmat”. Írások Veres András 70. szüle- déséhez (127–135.)
tésnapjára. Szerk. Jeney Éva, Kálmán C. 6. Meddig volt A Hét segédszerkesz-
György. Bp. 2015, reciti, 103–109. tője Cholnoky Viktor? (136–139.)
90. Csáth Géza kamaszkori antiszemitiz- 7. A „kifordult tény”: egy modernitás
musáról. Tiszatáj, 2015. 6. sz. 77–91. alakzat geneziséhez. Kosztolányi,
Kötetben: 135/9. Cholnoky Viktor és A Hét (139–177.)
91. „Magával kötve mint a kéve”. József 8. Az „alkohol gyilkos angyala”.
Attila középosztály-értelmezéséhez. A narkotikumhasználat magya-
Kritika, 2015. 5–6. sz. 17–20. rázata Cholnoky Viktor írásaiban
Újraközölve: 137. (177–197.)

67
 9. Önazonosság és művészet. 105. A modernséget megalapozó
Egy „zsidózó” Cholnoky-novelláról közös tudás. Az új tapasztalatok
(197–219.) habitualizációjának magyarországi
10. Cholnoky Viktor Népszava-afférja történetéhez. Forrás, 2016. 3. sz. 81–98.
(219–241.) Kötetben: 135/2.
11. A glosszaíró Cholnoky Viktor. 106. A „rejtélyes” Tölgy Lászlóról. ÉS,
„Innen-onnan”-jai A Hétben (1909– 2016. márc. 4. 13.
1912) (241–271.) 107. Alkalmi jegyzetek egy régi délután-
12. Cholnoky Viktor antiutópiája ról. Születésnapi Lap – Romsics Ignác,
(272–290.) 65. évf. 1. sz., 2016. márc. 20. 8–9.
13. Az „elgondolhatatlan kiméra”. 108. Agárdi Péter 70 éves. Születésnapi
Az első magyar újságírósztrájk és megemlékezés a magyar kultúra vir-
Cholnoky Viktor (291–321.) tuális miniszteréről. Népszava, 2016.
Ism. [Murányi Gábor], HVG, 2016. márc. 26. 4. Szép Szó mell.
szept. 22. 54., Murányi Gábor: A szövegbe jelentősen belenyúlt a
Lapmargó. Akit Krúdy a legfinomabb szerkesztőség, pl. a címbeli „megem-
magyar elmének nevezett. Könyv. lékezés” szó is ennek eredménye.
guru, 2016. szept. 28., Mórocz 109. Ignotus Hugó, a regényalak. Egy
Gábor: Lépéspróbák egy monográfia Babits-regény életrajzi tanulságai.
felé. Tiszatáj, 2016. 12. sz. 102–104., Forrás, 2016. 10. sz. 50–60.
Wirágh András, ItK, 2017. 6. sz. Kötetben: 165/24.
846–849. 110. Ellenkultúra, peremhelyzetben.
100. Esszé a szociológiáról. Huszár Marginalitástörténeti vázlatok.
Tibor: A magyar szociológia tör-
Szeged, 2016, Tiszatáj Alapítvány, 368 p.
ténete. [Ism.] Forrás, 2015. 12. sz.
Tiszatáj Könyvek
104–109.
Tartalma:
101. Ignotus, a „kereső”. Fölvétele
1. Előzetes megjegyzések (9–14.)
a Demokratia szabadkőműves
2. A Népszavától a Progreso y
páholyba. Múlt és Jövő, 2015. 3. sz.
Culturáig. Barna Sándor (1887—
63–69.
1952) „könyves” pályája (15–77.)
Kötetben: 165/11.
3. Egy bécsi magyar könyvkiadó: a
102. Steingassner József számlái. In:
Julius Fischer Verlag (79–100.)
Szeged antológia. Szerk. Tandi
Lajos. Szeged, 2015. Intelprint Kft., 4. Vágyak, „törvények” és szerepek
223–226. ütközőpontjában: Vágó Márta
Tömörkény István apjáról. (101–157.)
Kötetben: 162/3. 5. Irodalom, marginalitás és rend-
szerkritika. Egy paradigmatikus
2016 eset: Lakatos Péter Pál (159–214.)
6. József Attila és a „drága Danczi”
103. Szirtes Andor: Társadalomkritika
és progresszió. Válogatott cikkek. Az 1930-as évek mozgalmi
Válogatta és a bevezető tanulmányt szubkultúrájának ismeretéhez
írta: Lengyel András. Bp., 2016, (215–242.)
Syllabux, 253 p. 7. A Lebukott és „megrendelője”
A bevezető tanulmány: Egy radikális (243–269.)
demokratikus szocialista. Szirtes Andor. 8. Az úgynevezett „oppó” történeté-
5–74. hez. Egy eltemetődött gondolko-
Kötetben: 110/9. dástörténeti alternatíva kibontása
104. Egy rossz regény hozadéka. Gyömrői (271–293.)
Edit: Szemben az árral. [Ism.] Forrás, 9. Egy radikális demokratikus szoci-
2016. 2. sz. 107–112. alista: Szirtes Andor (295–341.)

68
 10. Az illegális KMP feloszlatása és Berény Róbert Ignotus-portréi.
József Attila (343–355.). Kalligram, 2017. 2. sz. 76–84.
Ism. Losoncz Alpár, Újvidéki Kötetben: 165/14.
Rádió, Szempont című műso- 120. A végjátszma avagy haldoklásunk
rában, 2017. jan. 10., Ungvári története. [Bp.], 2017, Pytheas
Tamás, Klub Rádió, 2017. jan. 27., könyvmanufaktúra, 123 p. Készült 25
Losoncz Alpár: A marginalitás mél- számozott és aláírt példányban.
tósága. Forrás, 2017. 4. sz. 103–105., 121. A szakácskönyv-szervező „Emma
Kenyeres Zoltán, Irodalomismeret, asszony”. A kollektív „irodalmi”
2017. 1. sz. 113–119., kötetben: gasztronómia mint érdeklődés­
Kenyeres Zoltán: Harmadik csön- generálás és habitusformálás.
getés. Visszahumanizálási kísérletek Kalligram, 2017. 5. sz. 76–94.
2010–2018. Szombathely, 2018. Ignotusról.
391–399., Marjanucz László: A főso- Kötetben: 165/8.
dorral szemben. 122. Görgey és Tömörkény. In: Sodrásban.
Múltunk, 2017. 2. sz. 247–255. Tanulmányok Dr. Szűcs Judit
111. Osvát Ernő négy levele. ME.Dok, köszöntésére. Szerk. Fodor Péter és
2016. 1. sz. 103–107. Gyöngyössy Orsolya. Csongrád,
112. Egy Szeged-kutató születésnapjára. 2017, Csongrádi Információs Központ
Apró Ferenc 75 éves. Szeged, 2016. Csemegi Károly Könyvtár és Tari
10. sz. 44–45. László Múzeum, 61–63.
113. Harmos Ilonka „erotikus ponyvája”. Kötetben: 162/18.
Híd, 2016. 10–11. sz. 26–42. 123. Még egyszer a barkochba játék erede-
Kötetben: 135/17. téről. Híd, 2017. 3. sz. 92–96.
114. A Tömörkény-kutatás néhány kérdé- Kötetben: 135/6.
se. Tiszatáj, 2016. 12. sz. 53–67. 124. „Éltünk rögös határain”. Ignotus
Kötetben: 135/8. Hugó „novellaszerű memoire”-jairól.
Kötetben: 162/1. Forrás, 2017. 7–8. sz. 42–58.
115. Kass Jánosról – egy fénykép kapcsán. Kötetben: 165/27.
In: Kass Galéria. Az első 30 év. 125. Az örökségápoló: Buday Margit
Visszaemlékezések Kass János grafikus- születésének centenáriumára.
művészre. Szerk. Bánki Vera és Fári Irén. Délmagyarország, 2017. júl. 12. 10.
Szeged, 2016. MFM, 69–71. Buday György húgáról.
126. Ignotus, Rippl-Rónai és a Nyugat
kaposvári estje. Kortárs, 2017. 7–8. sz.
2017 128–135.
116. A „tizedeltető” Lukács György. Egy Kötetben: 165/17.
politikai folklór-szüzsé történeti hát- 127. Finkelstein. Élet és Irodalom, 2017.
teréhez. Forrás, 2017. 1. sz. 75–92. szept. 1. 2.
Ism. [Murányi Gábor], HVG, 2017. 128. A „névtelen” álnevei. Rejtőzködés,
jan. 26. 4. sz. 56. játék, szerep- és identitáskeresés a
Kötetben: 135/19. fiatal Ignotusnál. Jelenkor, 2017. 9. sz.
117. Ékírásos „ó-babilóniai” vers és 986–995.
modernitástapasztalat. Ignotus Hugó Ism. [Murányi Gábor], HVG, 2017.
„töredelmes zsoltára”. Jelenkor, 2017. okt. 5. 52.
1. sz. 69–79. Kötetben: 165/4.
Kötetben: 165/20. 129. Egy rendhagyó fegyverbarátság tör-
118. Jelet hagyni… Kondor Béla, Pilinszky téneti sikere. Ignotus és Ferenczi szö-
János és az 1964. áprilisi kiállítás. vetsége. Tiszatáj, 2017. 10. sz. 40–69.
Szeged, 2017. 1–2. sz. 43–45. Kötetben: 165/15.

69
130. Az ifjú Sansculotte. Storfer Adolf 11. A „viharágyú” szava. Ady Endre
József indulásáról. Forrás, 2017. 11. publicisztikájáról, dióhéjban
sz. 58–95. (161–171.)
Kötetben: 135/12. 12. Az ifjú Sansculotte. Storfer Adolf
131. Ignotus első amerikai útja. A világ- József indulásáról (173–205.)
képet megváltoztató tapasztalatok. 13. Kosztolányi, „Dr. Florestan” és
Literatura, 2017. 3. sz. 167–194. a pszichoanalitikus orientáció
Kötetben: 165/9. magyarországi kezdetei (207–222.)
132. Balázs Béla Nyugat-európai „úti leve- [Décsi Imréről]
lei” (1911–12). 14. A Nyugat munkatársi gárdájának
Kalligram, 2017. 11. sz. 70–88. összetétele (1908–1910) (223–239.)
Kötetben: 135/16. 15. Az induló Az Est piaci beveze-
133. Bosnyák István „theatrum mundi”- tésének egyik összefüggéséről
járól. Híd, 2017. 11. sz. (241–248.)
134. „Minden forradalom elfeledi meg- 16. Balázs Béla Nyugat-európai „úti
indítóit”. Ignotus és A Hét alapozó, levelei” (1911–1912) (249–271.)
közös másfél évtizedéről. Múlt és 17. Harmos Ilonka „erotikus ponyvája”
Jövő, 2017. 4. sz. 55–74. (273–282.)
Kötetben: 135/10. 18. Egon Schiele, avagy a bécsi
Kötetben: 165/7. modernizmus strukturális disszo-
135. Irodalom és modernizáció – kollíziós nanciái. Egy kiállítási katalógus
szerkezetben. Fragmentumok és margójára (283–290.)
vázlatok. Szeged, 2017, Quintus, 338 p. 19. A „tizedeltető” Lukács György.
Tartalma: Egy politikai folklór-szüzsé
1. Elöljáróban. (7–11.) történeti hátteréhez (293–307.)
2. A modernséget megalapozó 20. Diagnózis és perspektíva a
közös tudás. Az új tapasztalatok Társadalmi Szemlében (1932).
habitualizációjának magyarországi Egy stratégiai tévedés gondolkodás-
történetéhez (13–28.) történetéhez (309–324.)
3. Az oralitásból az írásbeliség felé. 21. Napló-írás – „saját jogon”.
A magyar parasztság kommuni- Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni
káció-technológiai félfordulatáról Naplójáról (325–335.).
(31–67.) Ism. Demény Péter:
4. Írógép, írás, irodalom. Az írógép- Módszeres panoráma.
használat magyarországi történe- Korunk, 2018. 5. sz. 122–124.,
téhez (69–89.) Mórocz Gábor: Mélyfúrások az
5. A barkochba játék eredetéhez irodalomszociológia mezején.
(91–94.) Tiszatáj, 2018. 9. sz. 110–114.
6. Még egyszer a barkochba játék 136. A szodomai magányos. Kertész Imre:
eredetéhez (95–97.) Mentés másként. [Ism] In: Holmi
7. Lehr Albert magyarázatos Toldi- 1989–2014. Antológia III. Bírálatok,
kiadása (101–111.) viták, nekrológok. Vál. Radnóti Sándor.
8. A Tömörkény-kutatás néhány kér- Bp. 2017, Libri Kiadó, 592–600.
dése. (113–124.) A 30. sz. tétel újraközlése.
9. Csáth Géza kamaszkori antiszemi- 137. „Magával kötve mint a kéve”. József
tizmusáról (125–137.) Attila középosztály-értelmezéséhez.
10. „Minden forradalom elfeledi In: „A lélek, a lét türelme”. Tanulmányok
megindítóit”. Ignotus és A Hét József Attiláról. Szerk. Veres András.
alapozó, közös másfél évtizedéről Bp. 2017, Balassi Kiadó, 217–226.
(139–159.) A 91. sz. tétel újraközlése.

70
2018 149. Vágy, kortapasztalat és
138. Identitás- vagy/és programvers? elbizonytalanodó emberkép.
Ignotus: A 137. zsoltárhoz. Ignotus Tengerparti alkonyat című
Korunk, 2018. 1. sz. 91–101. verséről. Műhely, 2018. 3. sz. 57–62.
Kötetben: 165/6. Kötetben: 165/13.
139. Szerkesztett-e a főszerkesztő? Ignotus 150. Modernitások, alkotók, párbeszédek.
és a Nyugat viszonyához. Sipos Lajos könyvéről. [Ism.] Tiszatáj,
Forrás, 2018. 1. sz. 89–96. 2018. 9. sz. 105–109.
Kötetben: 165/18. 151. Tömörkény István egyik
140. Buzinkay Géza sajtótörténeti összeg- élclapfigurájáról.
zés-kísérletéről. [Ism.] Forrás, 2018. 9. sz. 69–79.
Forrás, 2018. 2. sz. 119–125. Kötetben: 162/17.
Buzinkay Géza A magyar sajtó és 152. Szegény Lelian. A szerep mint
újságírás története a kezdetektől a rend- minta és önkifejezés a fiatal Juhász
szerváltásig című kötetéről (Bp., 2016). Gyulánál. Forrás, 2018. 10. sz.
141. Közös múzeumi éveinkről. In: Kötetben: 155/3.
Szuromi Pál. Bibliográfia. Szerk., a bib- 153. Az értekező József Attiláról. Jelenkor,
liográfiát összeáll. Budavári Erzsébet. 2018. 11. sz. 1242–1258.
Bp. 2018, Hungarovox, 20–22. Hozzászólás: Veres András: „Lehetőleg
142. A „sztár” és a „celeb” szociológiájá- máma még?” Észrevételek Lengyel
hoz. Népszava, 2018. márc. 17. András írásához. Jelenkor, 2019. 3. sz.
Szép Szó mell. 4–5. 322–327.
143. „…e borzasztó korszak és minden- Kötetben: 155/7.
válság legerősebb sejtője”. Ignotus Lásd még: 160.
Hugó „háborús” könyvéről. 154. Az aforizmaíró Osvát. Kalligram,
Tiszatáj, 2018. 4. sz. 51–68. 2018. 11. sz. 74–82.
Kötetben: 165/21. Kötetben: 155/2.
144. „Nyelvészekről, nyelvészetről”. 155. A modernség gondolkodástörténe-
Simoncsics Péter memoár-fragmentu- téhez. Egy plusz hat vázlat.
mairól. [Ism.] Bp., 2018. Pytheas könyvmanufak-
Forrás, 2018. 4. sz. 123–128. túra. 152 p. (Készült 25 számozott és
Simoncsics Péter Nyelvészekről, nyel- aláírt példányban.)
vészetről. 33 írás a Möbius-szalag másik Tartalma:
oldaláról című kötetéről (Bp., 2017). 1. Vágy, cenzúra, szimbólum.
145. Csáth Gézáról. Följegyzés, magán- A szimbolizáció magyarázatához
használatra. (9–20.)
Jelenkor, 2018. 4. sz. 415–424. 2. Az aforizmaíró Osvát (21–40.)
Kötetben: 155/4. 3. Szegény Lelian. A szerep mint
146. Vágy, cenzúra, szimbólum. A szim- minta és önkifejezés a fiatal Juhász
bólum-funkció magyarázatához. Gyulánál (41–61.)
Kalligram, 2018. 4. sz. 69–74. 4. Csáth Gézáról. Följegyzés, magán-
Kötetben: 155/1. használatra (62–78.)
147. Egy „könyvszerűtlen” perióduszá- 5. Egy „rejtélyes” Babits-vers:
ró könyv: az Olvasás közben. Forrás, „Hadjárat a semmibe”. Líra,
2018. 6. sz. 71–90. „tudomány” és önmeghatározás
Ignotusról. (79–97.)
Kötetben: 165/10. 6. Az én „betegsége”. A „nyugatos”
148. Albert Paris Gütersloh és Ignotus. Szabó Dezsőről (98–123.)
Kalligram, 2018. 6. sz. 69–81. 7. Az értekező József Attiláról
Kötetben: 165/16. (124–151.)

71
156. A „királysértő” Ignotus. Egy „elsi- 8. „Az igazságok sorsa ez: születnek,
kált” sajtópör történetéhez. Forrás, hogy megfeszíttessenek” (99–110.)
2018. 11. sz. 74–81. 9. Tömörkény Mikszáth-képe
Kötetben: 165/5. (113–121.)
157. Háborúvesztés és irodalom. 10. „…megöli a rézkígyót is”.
Jegyzetek egy megnyugtatóan máig Egy névtelen Tömörkény-cikk
fel nem dolgozott problémakörről. azonosításához (123–129.)
Tiszatáj, 2018. 11. sz. 71–83. 11. Tömörkény István kérvénye „a
158. Egy régi Tiszatáj-szám margójára. Somogyi-könyvtár segédkönyvtár-
Docere, 2018. 3–4. sz. 61–69. noki állásáért” (131–134.)
158 a. Egy erjedő kor kreatív útkeresóje. 12. „Szeged kultúrpalotájának legna-
Buday Györgyről, történeti kontex- gyobb raritása” (137–143.)
tusban. 13. Néhány kötet Tömörkény könyv-
Kortárs, 2018. 12. sz. 80–86. tárából (147–152.)
14. Egy Tömörkény-kötet kiadástör-
ténetéhez. Vízenjárók és kétkézi
2019 munkások (1902) (153–171.)
159. A jubiláló Forrás. Fragmentumok a 15. „Európa utolsó nomádjai”.
folyóirat szerepéről. Forrás, 2019. 3. sz. A cigány nép Tömörkény írásai-
6–11. ban (173–225.)
160. Válasz Veres András cikkére. 16. „Mindig csak a bor hozta meg
Jelenkor, 2019. 4. sz. 489–491. a hangulatot”. A „bohém”
József Attiláról. Tömörkény (229–240.)
Hozzászólás: Tverdota György – 17. Tömörkény István egyik élclap­
Sárközi Éva: Az értekező Lengyel figurájáról (241–260.)
Andrásról. Válasz Lengyel Andrásnak. 18. Görgey és Tömörkény (261–264.)
Jelenkor, 2019. 5. sz. 611–615. 19. Kosztolányi Dezső Tömörkény-
Lásd még: 153. nekrológja (267–271.)
161. A „pesszimista” presztízs-értelmezés. 20. Tömörkény István hatvannyolc
A Babits–Leopold-vita egy tanulsága. levele (275–335.)
Forrás, 2019. 5. sz. 62–77. 10. Utószó (337–339.)
162. Tömörkény-tanulmányok. Szeged, 163. A 85. Jahrzeit. ÉS, 2019. szept. 27.
2019. Tiszatáj Könyvek. 347. p. A 85 éves Ilia Mihály köszöntése.
Tartalma: 164. Mutatvány az 1945 előtti magyar
1. A Tömörkény-kutatás néhány kér- ellenkultúra kislexikonából. Ötvenöt
dése (9–34.) címszó. In: A Móra Ferenc Múzeum
2. Tömörkény István írásainak bibliog­- Évkönyve 2019. Új folyam 6. Szerk.:
ráfiai számbavételéhez (37–44.) Bárkányi Ildikó – F. Lajkó Orsolya.
3. Steingassner József számlái Szeged, MFM. 189–261. (Klny is.)
(45–52.)
4. Egy sikerületlen vers tanulságai. 2020
Tömörkény István egyik zsengéjé- 165. Ignotus Hugó-tanulmányok.
ről (55–63.) Modernizáció a pallérozódás és a
5. A regruta Tömörkény búcsúztatá- barbarizálódás sodrában. Bp. 2019.
sa (67–74.) Múlt és Jövő. 558 p.
6. „Pelargos” és társai. Tömörkény Tartalma:
István álneveiről (75–77.) 1. Elöljáróban (7–14.)
7. A polgár-éthosz és a „gavallér- 2. Neve ha van... (15–16.)
világnézet” ütközése. Tömörkény 3. Egy-két adat Ignotus Hugó
István lovagias ügyei (81–98.) „magántörténetéhez” (19–40.)

72
 4. A „névtelen” álnevei. Rejtőzködés, 21. „… e borzasztó korszak és minden
játék és szerep- és identitáskeresés válság legerősebb sejtője”. Ignotus
(41–53.) Hugó „háborús” könyvéről (383–404.)
5. A „királysértő” Ignotus. Egy elsi- 22. Harminc év hontalanságban.
kált sajtópör történetéhez (54–63.) Ignotus félemigrációban és emig-
6. Identitás- vagy/és programvers? rációban (1918–1944) (407–458.)
Ignotus: A 137. zsoltárhoz (64–77.) 23. A Keleti Ujság élén. Ignotus Hugó
7. „Minden forradalom elfeledi kolozsvári epizódjáról (461–490.)
megindítóit”. Ignotus és A Hét ala- 24. Ignotus Hugó, a regényalak. Egy
pozó, közös másfél 9. évtizedéről Babits-regény életrajzi tanulságai
(78–108.) (491–504.)
8. A szakácskönyv-szervező „Emma 25. Jel és érték. A Nyugat Ignotus-
asszony”. A kollektív irodalmi száma (505–522.)
gasztronómia mint érdeklődésgene- 26. Ignotus német versei (523–528.)
rálás és habitusformálás (109–138.) 27. „Éltünk rögös határain”. Ignotus
9. Ignotus első amerikai útja. A világ- Hugó „novellaszerű memoire”-
képet megváltoztató tapasztalatok jairól (529–546.)
(139–165.) 166. Marginalitás és ellenkultúra. Közelítő
jegyetek egy érzékeny kérdéskörről.
10. Egy perióduszáró „könyvszerűtlen”
Pannonhalmi Szemle, 2020. 1. sz. –
könyv: az Olvasás közben (166–190.)
sajtó alatt
11. Ignotus, a „kereső”. Fölvétele
167. Az újrapozicionálás kísérlete. Egy
a Demokratia szabadkőműves
Löw-emlékbeszéd összetett funkciójá-
páholyba (191–201.)
ról. Tiszatáj, 2020. 4. sz. – sajtó alatt
12. Ady és Ignotus fegyverbarátsága.
168. Az „ördög ganéja”. A hamis realitás
Az irodalmi modernitás szervező-
termelésének artisztikus tudománya.
désének történetéhez (202–252.)
Forrás, 2020. 4. sz. – sajtó alatt
13. Vágy, kortapasztalat és elbi- Kosztolányi Dezsőről és Pázmány
zonytalanodó emberkép. Ignotus Péterről.
Tengerparti alkonyat című verséről
(253–262.)
14. Berény Róbert Ignotus-portréi Róla
(263–276.)
15. Egy rendhagyó fegyverbarát- 2014
ság történeti sikere. Ignotus és 169. Komlós Aladár-díjat kapott Lengyel
Ferenczi szövetsége (277–313.) András irodalomtörténész. Dm, 2014.
16. Albert Paris Gütersloh és Ignotus jan. 16. 7.
(314–334.) 170. Turi Tímea: Az alapkutató. A Komlós
17. Ignotus, Rippl-Rónai és a Nyugat Aladár-díjas Lengyel Andrásról = ÉS,
kaposvári estje (335–346.) 2014. jan. 17. 12.
Szerkesztett-e a főszerkesztő?
18. Ignotus és a Nyugat viszonyához 2015
(347–356.)
171. Hollósi Zsolt: Miről mesél Juhász
19. A főváros „művészeti szakelőadó-
Gyula könyvtára? Dm, 2015. okt. 24. 6.
ja”. Egy mellékszál az Ignotus-
életrajzból (357–370.)
20. Ékírásos „ó-babiloniai” vers és 2016
modernitástapasztalat. Ignotus 172. Kicsi Sándor András: Egy filológus
Hugó „töredelmes zsoltára” kalandozásai. Ezredvég, 2016. 4. sz.
(371–383.) 162–164.

73
2017 Finkelstein, Arthur J. 127
Fodor Péter 122
173. Újszászi Ilona: 110 éve született Füredi József 42, 110
Buday György. Szegeden lett sikeres Füst Milán 7
szervező és elismert művész. Dm, Füzi László 86
2017. márc. 16. 6. [L. A. nyilatkozik a
művészről] Gábor Endre 3
Gajdó Ágnes 45
Gerold László 93
Névmutató Gintli Tibor 20
Gottermayer Nándor 20
Ady Endre 34, 40, 135, 165 Gömöri Gyula 28, 110
Agárdi Péter 108 Görgey Artúr 122
Angyalosi Gergely 20 Gütersloh, Albert Paris 148, 165
Apró Ferenc 76, 112
Arany János 97, 135 Gyömrői Edit 104
Arany Zsuzsanna 45 Gyöngyössy Orsolya 122
Hajdú Sándor 16
Babits Mihály 7, 38, 109, 155, 161, 165
Halász Rudolf 71
Balázs Béla 132, 135
Hamsun, Knut 52
Bálint Sándor 21
Harmos Ilona –
Balog Éva 56
lásd: Kosztolányi Dezsőné
Bánki Vera 115
Hatvany Lajos 45
Bárkányi Ildikó 164
Hegel, Georg Wilhelm Friedrich 9
Barna Erwin 52
Hollósi Zsolt 171
Barna Sándor 77, 110
Huszár Tibor 100
Berény Róbert 119, 165
Bosnyák István 133 Ignotus Hugó 46, 66,
Buda Attila 61 73, 76, 83, 87, 96, 98, 101, 109, 117, 119,
Buday György 125, 158 a., 173  121, 124, 127, 128, 129, 131, 134, 135,
Buday Margit 125  138, 139, 143, 147, 148, 149, 156, 165
Budavári Erzsébet 141 Ignotus Pál 55
Búza Péter 57 Ilia Mihály 74, 163
Buzonkay Géza 140
Jeney Éva 89
Cholnoky Viktor 0, 12, 19, 24, 27, 29, József Attila 7, 9, 11, 42, 44, 64, 71, 81,
 31, 32, 36, 39, 40, 45, 95  91, 110, 137, 153, 155, 160
Juhász Gyula 3, 7, 94, 152, 155, 171
Csapody Tamás 26
Kabdebó Lóránt 45
Csáth Géza 90, 135, 145, 155
Kálmán C. György 89
E. Csorba Csilla 20
Karácsony Benő 35
Kass János 115
Danzinger Ferenc 110
Kenyeres Zoltán 110
Décsi Imre 135
Kertész Imre 30, 136
Demény Péter 135
Kicsi Sándor András 172
Dombai Tünde 68
Kiss József 7, 20
Dsida Jenő 18
Komlós Aladár 169, 170
Fári Irén 115 Kondor Béla 118
Fenyő László 47 Konjovic, Milan 21
Ferencz Győző 34 Kosztolányi Dezső 7, 10, 45, 92, 99, 135,
Ferenczi Sándor 33, 129, 165  162, 168

74
Kosztolányi Dezsőné 113, 135 Sipos Lajos 38, 45, 150
Kő András: 45 Steingassner József 102, 162
Laczkó Sándor 56 Storfer Adolf József 130, 135
F. Lajkó Orsolya 164
Szabó Dezső 155
Lakatos Éva 2, 23, 69, 80
Szarvas Melinda 88
Lakatos Péter Pál 65, 110
Szenteleky Kornél 88
Lehr Albert 97, 135
Szijj Ferenc 87
Leopold Lajos 161
Szirtes Andor 103, 110
Losoncz Alpár 110
Szívós Mihály 84
Lovik Károly 14
Szuromi Pál 79, 141
Lőw Immánuel 167
Szűcs Judit 122
Lukács György 73, 116, 135
Tábori Kornél 57
Magyar László 35
Tamás Gáspár Miklós 45
Mann, Thomas 52
Tandi Lajos 7, 21, 48
Márai Sándor 59
Tarján Vilmos 8, 45
Marjanucz László 45, 70, 110
Téglás Béla 10
Mikszáth Kálmán 162
Tittel Margit 81
Móra Ferenc 68, 72
Tornyai János 7
Mórocz Gábor 99, 135
Tóth Béla 36
Murányi Gábor 45, 99, 116, 165
Tóth Ida 45
Müller Miklós 43, 82
Tóth Sándor 6
Nagy L. János 9 Tölgy László 106
Tömörkény István 3, 25, 48, 102, 114,
Osvát Ernő 111, 154, 155  135, 151, 162
Török Gábor 9
Pázmány Péter 168
Török Sophie 49
Pilinszky János 118
Turi Tímea 170
Radnóti Miklósné 85, 135 Tverdota György 20, 160
Radnóti Sándor 136
Újszászi Ilona 173
Rippl-Rónai József 126, 165
Ungvári Tamás 110
Romsics Ignác 107
Rózsa Miklós 51 Vágó Márta 22, 44, 110
Vegelseberg Emma 76
Scheiber Sándor 60
Veres András 20, 89, 135
Schiele, Egon 58, 135
Viczián János 62
Sebestyén Arnold 45
Simoncsics Péter 144 Wirágh András 99

75
Gaál József
Face 2 Face
Ulrich Gábor és Szurcsik József arcaival szemtől szemben

Elkerülhetetlen, hogy ne találkozz önmagaddal. Ha tükörbe nézel, ha a

másikkal szemben állva keresed önmagad, keresed a másikat, keresed a kap-
csolatot. Szemtől szemben vagy, s nem mindig találod a szemkontaktust, vagy
üres a tekintet, vagy nincs szem, csak az üreg van, tátongó szemüreg, de még
az sem. Az arc valami elnyelő erő, maga a hiány, az elveszettség. Nincs szája,
nyelve, a fejen nincsenek szervek, de mégiscsak egy fej. Mégis artikulál vala-
miképpen, éppen a hiányok által akarja az elfedett valóságot a felszínre hozni.
Nagyon személyes, sokkal felfokozottabban artikulál valamit azáltal, hogy nem
képes semmi racionális dolgot közölni, nem képes és nem is akar semmi olyat
befogadni, ami az immanens pillanatnyiságokkal elterelné a figyelmet. Kizár
mindent, ami félrevezethet, csak így lehet a létezés tényleges centrumát érzékel-
ni. Inkább a majdnem arctalanság által a kiszolgáltatott csupaszságot vállalva
kell rátalálni önmagadra. Az artikulálás képtelenségben szenvedés, a bezáru-
lás- és kitörésvágy köztesállapotában. A pusztulás és újjászületés közteslétében,
a teremtetlen, a megteremtethetetlen, a teremtés előtt, vagy a szétesés, ritkulás
felemésztő állapotában. Önnemző és önemésztő egyszerre, mert az átmenet
terében létezhet. Ha létezik. A fej létezik, de nem akar élővé válni, mert jelkép
kell, hogy maradjon, mert az élőre csak utal. Nem lehet rontáselhárítás vagy
rontáshozó rituális fej. Élő mimikát képzelhetünk a felsebzettnek tűnő fejbe.
Ha közel hajolunk, csak anyagot látunk. Meggyötört anyagot, azért gondoljuk
a szabálytalan vaspántokat szenvedőnek, mert emberi fejet fantáziálunk. Az a
bezárt tér, amiben körbefog, üresség, a szabálytalan anyag, ami, mint valami
vaspántköteget, e köré az üres tér köré tekeredve megidézi a nem láthatatlan
lelket. Olyan bandázs, ami pusztán érzületként életre kelti a benne rejtőző
valamit vagy valakit. Ha közel hajolsz, elveszíted ezt az akárkit, aki általad él,
belőled táplálkozik. Igen, mert nem tudsz szabadulni attól az érzettől, hogy az
egy lény, legalábbis megidézett, illuzórikus lény, a vasabroncsok generálják, s
Te valóságossá akarod tenni. Valójában belőled ered, belőled táplálkozik, mert
képzeteid az abroncsok csapdáiba kerültek. Valami vagy valaki, mert nem vagy
biztos abban, hogy az a lényemberi vagy állati, vagy valami keverék lény. Több
ilyen lény van, itt vannak, önmagukba, saját hallgatásukba zárva. Némaságuk
zúgást teremt a fülekben, önmagadba zár, magányossá tesz. Idecsalogattak,
hogy általuk nézz önmagadba, hogy önmagaddal végre találkozhass. Tudtad,

76
hogy előbb-utóbb találkozni kell valakivel, tudtad, hogy szembesülni kell vala-
mivel. Mások által önmagaddal. Itt a szétzilált arc, tudomásul kell venned, hogy
elveszel az anyagban. Elveszíted az arcodat, a tekintetedet, az élő mimikát, azt
az elevenséget, ami egyedi, ami személyes, amiről azt hitted, hogy Te vagy.
Elveszíted nap mint nap azt a burkot, mert változol, ezért néha meglepődsz
önmagad idegenségén, idegenként nézed romló arcod és tested. Meglátod az
idegen élő organizmust, amitől megijedsz, mert nem vagy saját magad, kiléptél
egy pillanatra önmagadból. A falakon is arcok, azok meg éppen látszólagos
kiegyensúlyozottságuk által zárkóznak be. Azt sugallják, hogy hiába zárkózol
be a közömbösség nyugalmába. Hiába akarod az állandóságot, hiába akarsz
közömbös lenni a kikényszerített, halovány mosolyoddal. Magad elé nézel, és
várod, hogy valamin túl legyél, közömbösséget színlelsz. Rádöbbensz, hogy
mindenki maszkot visel, hogy az élő bőrszövet már nem a lelked burkolata. Itt
van a falakon a számtalan maszkgyűjtemény, a lehetőségek maszkenciklopédi-
ája, a színlelés végtelen variánsa. A térben elhelyezett fejek foszló csupaszsága,
arctalansága és a falakon az arcburkolatok, maszkok, arctöredékek, furcsa pro-
tézisekkel, kinövésekkel, vagy inkább csökevényekkel. Társadalmi hibridizáció,
de már a természet is hibrid és mutáns, már nem lehet visszamenekülni a
természethez. A természetes már csak egy vágymetafora valamire, ami már
elérhetetlen ködös képzet. Miféle beavatás mindez, mert szembe kell nézni
önmagaddal, de csak önmagadba tekinthetsz. Nézed a burkot, az illúziót, és
érzed a belső anyagot, a zsigeri matériát, ami valójában üresség. A valóságot
keresed, a valóságos önmagad keresed, és csak a maszkok végtelen burkolata
mögötti ürességet találod. Nézz szembe önmagaddal.
Nincs eleven arc, csak felnyíló és bezáródó maszk, ami egyszerre illúzió és
elvont jel. A fejkonstrukciók bandázsszerű, pántszerű gesztusai mégis karaktert
formáznak, személyiséggé válnak. A hiány és képzelet adja az elevenséget, a
láthatatlan belsőben végtelen számú arclehetőség van. Eltűnnek a határok, hiába
készült vasból bandázsként sejtető arc és fej, brutális mégis a meghatározha-
tatlanság, a bizonytalanság aurája veszi körbe. Az élettelen maszk egy héj, az
ürességben, a maszk általi térben mintha rejtőzne valami, a valódi arc maga az
üresség, a hiány, a megfoghatatlanság. A megformázottban van a megformázha-
tatlan, a megformázott maszk élettelenségével megidézi az élőt, az élő hiányát.
A semmiben derengő arcot burkolja a vashevederekből, pántokból, durva
hegesztés sebekből létrehozott maszksisak, ami nem óv, nem rejt, hanem feltár.
A pusztítás és teremtés között rekedt lélek átmeneti állapota lehetne, de a valódi
arc helyett csak szimbolikus, sejtető lehet a maga nyitottságában és befejezhe-
tetlenségével. A durván hegesztett pántok, fragmentumok mégis élő mimikát
formáznak egy pillanatra. Ezáltal az arc és maszk mintha összeforrna, mintha
szétválaszthatatlan lenne, mert a fejeket körbejárva újabb és újabb réseket találva
a szemek és szájak felcserélődnek, egymást kioltva, felszámolva elegyednek. Az
élő mimika illúziója csak megtévesztés. A rusztikus fejek egy pillanatra oszló
és bomló állapotot mutatnak, elhitetik, hogy valaha élő organizmusok voltak,
de nem emberi lények fejei, hanem a teremtés tévedései. Meghatározhatatlan
lények, akik emberek szerepében, emberszerű maszkot fércelnek önmagukra

77
teremtetlenül megrekedve egy átmeneti, befejezhetetlen állapotban. A hason-
lóságok megtévesztő nézőpontjai miatt csak fiziognómiák, életillúziók lehet-
nek, mert a másik pillanatban, megváltozott nézőpontból csak erodált anyagot
látunk, de a bomlás állapota is csak illúzió. Nem láthatjuk egységként, egészként,
el sem képzelhetjük teljességként, mert töredékessége lehetne csak a létformája.
Hiányok és ellentétek, összeegyeztethetetlen vagy bizonytalan kapcsolódások
az átmenetek nyugtalanító állapotában. Csak tragikus mítoszt bemutató kulti-
kus-mitikus fejmaszkjaiként képzelhetjük el a tekintet nélküli, pillantás nélküli
fejeket, aminek végkifejlete csak önfelszámoló áldozatok sora lehet a vég nélküli
apokalipszisben. A maradványok, mint a pusztító rituálék felszámolhatatlan,
vasba forrasztott bizonyítékai némaságukkal üzennek. A falak arcmaszk ábrái
sem illusztrálnak, nem kellékek, hanem önmaguk. Látszólag értelmezhetetle-
nek, csak analitikus módszerekkel vizsgálhatjuk, mint a tudattalanban ismét-
lődő és megfogalmazhatatlan érzületmítoszok őskonfliktusait, aminek nincs
eredete, ezért az időtlenségben, a múlt végtelen távlatába helyezzük. Pedig itt
vannak, elrejtve, érzületként. Aminek nem találhatjuk az eredetét és okát, de
azt érezzük, hogy állandóan kísért, hogy állandóan összezavarja a rendet. Mert
rádöbbenünk, hogy önmagunkat látjuk. Nem tükröződve, nem a felszíni illúzió
visszaverődései, hanem és átalakító erejű rejtett másságunkat nézzük. Bennünk
van, és most idegenként, rólunk leválva, tőlünk függetlenedve nézzük rejtett
valóságunkat. Lelkünk vázai, összetartó elemei, valójában zsarnok ösztöneink a
verbális világ létrejötte előtti létállapotunkból. Mindez kifordítva, a külső burok-
ból kiszabadított rejtett formák, aminek nincs rendje, nincs logikája. Ezért démo-
ninak, felforgatónak és pusztítónak gondoljuk, pedig ez a feltárás ez kibontás,
inkább beismerése az esendőségnek a sebezhetőségnek. A művészet beavató
rítusának első és legfontosabb lépcsője az összezavarás, a zavarodottság általi
elbizonytalanodás. Belesüppedés a kétségekbe, ami rákényszerít arra, hogy újra
rendet teremtsünk, újra felépítsük a valóságot.
A falakon kultuszok világának maradványai vagy kultuszok kezdeteinek
kialakuló rítusmaszkjai, de érezzük, hogy ez a variálhatóság, ez a bizonytalan-
ság egyben a valódi kultusz hiányát leleplezve groteszk panoptikummá válik.
A legfontosabb közlés talán ez a kibillentettség, a nyugtalanító ambivalencia,
hogy így együtt a szobrok és rajzok találkozásával a közösséget összetartó ritu-
ális szertartások elmúltát jelentik. A szekularizált létben az önfelszámolás, az
áldozat és újjászületés rendszere, amit természetbe ágyazódó kozmikus hitkap-
csolat tartott össze, már érvényét veszítette. Rések, repedések, töredezettségek,
arctalanná tevő vájatok, hiányok, szétziláló fragmentumok a teljesség hiányát,
a veszteségeket sorjázzák. Akit ez érzékenyebben érint, az már túlzott sulyko-
lásnak is érezheti, mert a mindennapok megszokottságában már tudattalanul
elfogadta, és hozzáidomult ehhez az immanens monotóniához. Az élvezetek
apró, de folyamatos adagolása egyben a katarzisok felaprítása.
Mintha a művek létállapotok preparátumai lennének, szemléltető ábrái
mutatják a rituális kozmikus rendszerből kiesett emberek rejtett valóságát.
Így halmozva, egymással szemben, egymás mellett kialakul egy jelentésháló,
ami akarva-akaratlanul leleplez és feltár. Sigmund Freud forradalmasította

78
önmagunkról alkotott és berögzült gondolkodást. Ugyan dogmát, mítoszt
teremtett, de a művészetben egy résnyire kinyitott világ kapuján sokkal több
fény kezdett beömleni, a tudattalanul teremtő művész mítosza, és a tudattalan
rétegzett jelentése. Jelentésrétegek, aminek héjszerkezete megszámlálhatatlan,
ezért nem fejthetjük fel a titkot, értelmezéseink újabb megfejteni való burkot
teremthetnek. Tudatosodott bennünk, hogy a felszíni tükröződés félrevezető,
és akár hamis visszaverődés. Ezért csak áttételesen, szimbolikusan tehetjük
láthatóvá azokat a szellemi, lelki erőket, amiket már manapság nagyon sok-
szor pszichikus, mentális deformációként tárgyalnak. A mitikus erők helyett
pszicho biológiai eltérésekként is tárgyalhatnánk ezeket a szimbolikus fejeket,
de akkor a lényegüket veszítenék el. Degradáló és sematizáló pszicho-biológiai
materializmussal csak jelentéktelenné tennénk a legfontosabb összetevőt, hogy
a művek korokat átható, korokon átívelő szimbolikus képi világból emelkednek
ki. Egymást megtermékenyítő kapcsolathálózatuk, aminek része az összeilleszt-
hetetlen, a disszonancia valójában a jelen létkritikája. Amiből nem vonhatjuk
ki az eredeti hitrendszereket, évezredes alakító erejét a szimbolikus világlátás
jelrendszerének. A fejekben üzenetként a jelenkori ember gyökértelenségéből
fakadó kétségbeesés tragikomédiája, abszurd élethelyzete is egy lehetséges
értelmezési héj. Nyilvánvaló, hogy a haszon- és anyagelvű társadalmi lény
biotechnológiai automatizmusával öntudatlanul ellöki magától az értelmezés
lehetőségét, és csak bántóan irracionalista zaklatásként, bizarr öncélúságnak
látja a műveket. Képekben való értelmezési jártassága megszűnt, a múlt vilá-
ga is érvénytelenné vált, és gyakorlatban haszontalan, felhalmozott archívum.
A természetinek nevezhető archaikusság és a tradicionális világképek rend-
szeréből kitépve nincs egységes kifejező nyelvezet sem a társadalomban, sem
a művészetben. A formálisnak tűnő jel- és szimbólumkombinációk kereszte-
ződéseiből olyan állandó összefonódások keletkeznek, melyeknek jelentését
archetipikus állandónak nevezhetjük, mert elemi létkifejezések, koncentrá-
tumok. Alapok, változékonyságuk ellenére ugyanaz a jelentéskörük, variált-
ságuk a mitikus imagináció egyéniesített elágazásai. A mitikusból így lesz
fantasztikum, groteszk vagy akár abszurd, mert a szimbolikus kifejezés már
a jelenben nem helyezhető, nincs táptalaja. Fantasztikusnak és irracionálisnak
tűnik, mert a pragmatikus, költőietlen realitásra már lefordíthatatlan. A rejtett,
lelki realitás felfedése abszurdnak tűnik, de nem nihilista, mert átváltozása
az elfedett lét provokatív kibontása és felmutatása. Mikor ember ilyen pőrén,
a csupaszságon túl felnyitva, szinte kizsigerelve bemutatásra kerül, akkor a
redukció, a stilizáció kiemeli az anyagba vetett immanenciából, a mulandó
test naturalizmusából. Az esztétikai megközelítés valójában összeforr az isme-
retlen, a rejtett lényegi befogadásával, ami már nem szép, aminek katarzisa
etikai belátás. Önmagunk és egyben a másik esendőségének, tökéletlenségének
elfogadása. Maya fátylának fellebbentése által az önmagában lévő gyönyörű-
séget, vagy a tragikus önfeláldozást sem találhatjuk. Talán éppen ez a duális
pólus az, ami érvénytelenné válik, az igazi beavatás egy másik harmónia
megtalálása. Valójában ez belső vívódás önmagunkkal, de kívülre kerülve,
önmagunkkal szemben a mély rétegben létrejött transzperszonális párbeszéd.

79
A szürreális fejek médiumokká válhatnak, kitárhatják a kaput a rejtett tudattar-
talmakhoz. Eszerint a fejek akár egy örökké létező, a jelenben is ható ősjelenség
kapuinak őrzői és a betekintés segítői, de nem kísérők, mert a küszöb átléphe-
tetlen. A forma és a nyelv küszöbénél kezdődik a láthatatlan és a leírhatatlan.
A fejek a maszkszerűség általi merevség által a küszöbön túliak, a személyes-
ségen túli állapot nem személytelen, hanem kizárja az esetlegességből fakadó
félreértéseket. A komikus és tragikus maszk az átváltozásban állandó, mindig
egyesülő és széthulló, lehulló állapot. A műalkotások értelme és jelentése nem
fejthető meg, további értelmezése, újabb jelentéshorizont kijelölése a viszonyok-
ból jön létre, fölösleges megszüntetni ezt a termékeny bizonytalanságot.

80
Szurcsik József – Bestiarium Humanum (2017–18)
I–VIII. (részlet)
Ulrich Gábor – Privát inkoherenciák (2018–19)
I–VIII. (részlet)
Szmeskó Gábor
A távolság közelében I.
Simone Weil hatása Pilinszky János misztikafogalmára1

Nevezhetjük-e Pilinszky Jánost a keresztény hagyomány értelmében miszti-

kusnak? A kérdés jelzi a kutatási irány alapdokumentumának tekinthető Radnóti
Sándor-szöveg (A szenvedő misztikus) intenciójától való alapvető eltérést.2 Radnóti
1981-es művészetfilozófiai esszéje Pilinszky lírai világlátásának horizontját a
marxista indíttatású Lukács-iskola belátásaira támaszkodva vizsgálja, míg jelen
kérdés a költő életművének perspektívájából kíván közelíteni a problematikához,
s Pilinszky életművén belülről, jelen esetben a prózai művekre alapozva vizsgálja
a misztika jelenlétének kérdését. Ebből következik, hogy a misztika problema-
tikájának egy olyan megközelítési módja dominál e kutatási irányban, mely a
keresztény hagyományhoz egyébként is ezer szállal kötődő életművet egységben
látó szempontrendszerként kíván működni. Ennek teljes bemutatására természe-
tesen nem vállalkozhatom, csak arra szeretnék rámutatni, hogy milyen csomó-
pontok mentén értelmezhető Pilinszky prózájából kiindulva a misztika kérdése,
valamint arra, hogy ez egyfajta keresztény misztikafogalomhoz kapcsolható.
A problematika vizsgálatában Pilinszky publicisztikája alapján két pontban
érdemes feltárni a költő misztikához való viszonyát, róla alkotott elképzelését:
egyfelől a misztika és a költészet, másfelől a misztika és a keresztény realizmus3
kapcsán. A következőkben misztika és költészet egymásba fonódását Simone
Weil Pilinszkyre gyakorolt hatására fókuszálva vizsgálom. Az elemzések tanul-
sága alapján úgy tűnik, hogy a Pilinszky-életmű – a 20. században teret nyerő –
hétköznapi misztika fogalmához közelít.4

1 Az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-19-3-SZTE-286 kódszámú Új Nemzeti

Kiválóság Programjának szakmai támogatásával készült.
2 Radnóti Sándor, A szenvedő misztikus, Bp., Akadémiai, 1981.
3 A „keresztény realizmus” fogalmát Pilinszky döntően 1961–64 között használja. A fogalom a tanul-
mány következő részében válik vizsgálat tárgyává.
4 A hétköznapi misztika fogalmáról ld. Görföl Tibor, A keresztény misztika néhány problémája, Vigilia,
2015, 7. sz., 488–497.

97
Misztika és költészet
Misztika és költészet rokonsága kapcsán három szöveghelyet érdemes idézni
Pilinszkytől. A két főszövegnek tekinthető szakasz között szoros kapcsolat van,
ugyanis az Egy lírikus naplójából című5 esszé A „teremtő képzelet” sorsa korunkban
című6 előadás átirata. Noha a szövegek fő állításai megegyeznek, vélhetően a
célközönség változása miatt át/újraírt szöveget is érdemes idézni. „Sokat írtak
misztika és művészet rokonságáról. Valójában a kettő úgy egy, hogy tökéletes ellentéte
egymásnak. Ugyanannak az útnak, ugyanannak a szeretetnek: a világból fölszálló és a
világba alászálló, de mindenképp tökéletesen egybeeső két ága, az odaadó engedelmesség-
nek és a fölszabadult extázisnak dinamikus egyensúlyában, kifürkészhetetlen békéjében.
Jákob létrája: Isten föl-alá szálló angyalaival a képzelet hazatalálásának közös és egyetlen
módja.”7
Pilinszky később ehhez a szövegrészhez a Beszélgetés Sheryl Suttonnal című
írásában kommentárt fűzött: „Maradjunk a megtestesülésnél. Bukásunk és a
Paradicsomból való kiűzetésünk óta tovább forog a világ, továbbra is megszületünk és
megtestesülünk. Megtestesülünk, de nem egészen. Értelmünkbe, akaratunkba, képzele-
tünkbe, egész világunkba valami módon beszivárgott a semmi. Egyszerre lettünk üreseb-
bek és nehézkesebbek a kelleténél. Innét, hogy – legalábbis a képzelet síkján – egy remek-
mű attól, mert valóban megtestesült (vagyis a képzelet, az akarat és az elme verítékes
munkájával visszatalált az eredendő engedelmességbe), tud ismét szabad lenni. Eljutni az
extázisig. A megtestesülés alászálló engedelmessége így lehet azonos a misztika fölszálló
önkívületével. Jákob létrája.”8
A poigny-i konferencia szövegét a következőképpen írta át Pilinszky: „Sokat
írtak a költői alkotás, közelebbről a költői ihlet és a misztikus elragadtatás rokonságáról.
Lényegében ugyanazt az utat járja mindkettő, csupán ugyanannak a keskeny útnak
ellenkező oldalán, s ellenkező irányában haladva. A teremtésben és a megtestesülésben
alászálló Istenség útjának lefele szálló ága: a költészeté, a fölfele szálló ága: a misztikáé.
Ami persze nem zárja ki a költészet misztikus és a misztika költői lehetőségeit. Hiszen
ezen az úton – mint Jákob lajtorjáján – végül is mindkét mozgás egy és ugyanaz, ahogyan
az istenszeretet és a felebaráti szeretet is egy.”9

5 A Szent István Társulat éves közgyűlésén (1970) hangzott el. Vö.: Pilinszky János, Publicisztikai
írások, szerk. Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 1999, 894. Továbbiakban: Publicisztika.
6 Az előadás az 1970-es poigny-i „Teremtő képzelet” (L’imagination créatrice) konferencián hangzott el
(1970.10.13). A konferencia főszervezője Robert Marteau volt. Pierre Emmanuel Pilinszky jegyzetével
ellentétben nem pusztán másik előadója volt a témának. Az 1970.10.9–13-a között elhangzott előadá-
sok – mind – a teremtő képzelet problematikáját tárgyalták (többek között Jutta Scherrer is előadott).
Emmanuel mindennap részt vett kerekasztal-beszélgetésen, de önálló előadást valóban Pilinszkyvel
egy napon tartott, azonban külön szekcióban. Pilinszky Mando Aravantinouval és Jože Javoršekkel
adott elő. Vö.: L’imagination créatrice, szerk. Roselyne Chenu, Neuchâtel, Baconnière, 1971. Köszönettel
tartozom Hafner Zoltánnak, hogy a kötetet rendelkezésemre bocsátotta.
7 A „teremtő képzelet” sorsa korunkban, In: Pilinszky János, Pilinszky János összes versei, szerk. Hafner
Zoltán, Bp., Magvető, 2015, 88. Továbbiakban: Versek.
8 Pilinszky János, Széppróza, szerk. Hafner Zoltán, Bp., Magvető, 2015, 199–200. Kiemelés az eredeti-
ben. Továbbiakban: Széppróza.
9 Egy lírikus naplójából, Publicisztika, 622–623.

98
 Az idézetek alapján az alábbi modell állítható fel: amikor Pilinszky a misztika
és a költészet rokonságáról beszél, a két terület hasonlóságának megvilágítására
Jákob létrájának ószövetségi képét idézi.10 A létra – talán első elképzelésünk-
kel ellentétben – nem az ember, hanem Isten mozgásának színtere. E mozgás
különböző irányainak felelteti meg a két területet, ahogy írja: a „teremtésben és a
megtestesülésben alászálló Istenség útjának lefele szálló ága: a költészeté, a fölfele szálló
ága: a misztikáé”. A kommentár alapján az extázis a misztikához csatolható, ebből
következően az engedelmesség lenne a költészet sajátja.11 Vagyis a létrán, amely
az ószövetségi leírás szerint az ember és Isten közötti kapcsolatot szimbolizálja,
ami Isten alászállásának színtere, kétféle út van: a lefele szálló költészeté, mely-
hez engedelmesség társul, s a felfele szálló ág, a misztikáé, melyhez az extázis
tartozik. Az idézetek szerint az engedelmes költészet extázisba fordul, vagyis
a két terület összeolvad, illetve a misztika és a költészet úgy azonos, ahogy az
istenszeretet és a felebaráti szeretet is egy. Kérdéses, hogy melyik szeretet, melyik
ághoz tartozik. Az idézetek alapján abban sem lehetünk biztosak, hogy Pilinszky
szerint lényegi különbség van misztika és költészet között.
Pilinszky tömény leírásának mélyebb megértésének reményében érdemes
figyelembe venni azt a két hatástörténeti szálat, mely az idézetekből kiolvasható.
Egyfelől, az istenszeretet és a felebaráti szeretet fogalmának összefonódásában
ráismerhetünk Simone Weil egyik esszéjének a Formes de l’amour implicite de Dieu
(Isten rejtett szeretetének formái) kulcsfogalmaira. Másfelől Jákob létrájának miszti-
kus elemzésében Keresztes Szent János A lélek sötét éjszakája című kommentárját
is fölfedezhetjük. Ezenkívül Pilinszky önkommentárjában és a kommentált
szakaszban is olvashatunk a képzelet hazatalálásának és a modell egyes sza-
kaszainak kapcsolatáról. E két utóbbi probléma tárgyalása szétfeszítené jelen
tanulmány kereteit.

A Weil-hatás
A misztika és a költészet kapcsolatát tárgyaló, 1970-ben írt szövegek keletke-
zésekor Pilinszky filológiailag bizonyítható módon ismerte Simone Weil Attente
de Dieu (Istenvárás) című kötetét, és az ebben olvasható Formes de l’amour implicite
de Dieu (Isten rejtett szeretetének formái)12 című tanulmányt is.13 A Weil által is

10 „Álma volt [ti. Jákobnak]: íme, egy létra volt a földre állítva, s a hegye az eget érte. S lám, Isten angyalai fel­
és lejártak rajta.” (Ter 28, 12)
11 Vö.: „Innét, hogy – legalábbis a képzelet síkján – egy remekmű attól, mert valóban megtestesült […], tud
ismét szabad lenni. Eljutni az extázisig. A megtestesülés alászálló engedelmessége így lehet azonos a misztika
fölszálló önkívületével.” Széppróza, 199–200.
12 Simone Weil, Attente de Dieu, Paris, Fayard, 1966, 91–150. Magyarul Reisinger János fordításában:
Ahol elrejlik az Isten = Uő., Ami személyes, és ami szent, vál., jegyz. Reisinger János, Bende József, Bp.,
Vigilia, 1998, 105–174. Továbbiakban: Ahol elrejlik az Isten.
13 A könyv ismeretét támasztja alá, hogy több 1964-’65 között írt esszében többször használja Weil
gyűjteményes kötetének szövegeit (vö.: Publicisztika, 871., 872., 874., 876.). A Jótékonyság és felebaráti
szeretet című esszéjében (Publicisztika,397–398) elemzi a felebarát fogalmát, Weilre is utal (műcímre
való hivatkozás nélkül). Ezenkívül az MS 5938/6 jelzetű füzet (MTA Kt) 5. lapján olvasható katalógus,
amely egy a költő tulajdonában lévő Weil-kötetből lett kimásolva (La condition ouvriere), bizonyítja,

99
használt fogalmak – istenszeretet (l’amour de Dieu), felebaráti szeretet (l’amour du
prochain) – vizsgálata képes megvilágítani Pilinszky misztika és költészet kapcso-
latát jellemző megjegyzését: „mindkét mozgás egy és ugyanaz, ahogy az istenszeretet
és a felebaráti szeretet is egy”.14

Az istenszeretet és a felebaráti szeretet a weili filozófiában

Formes de l’amour implicite de Dieu című esszéjében Weil amellett érvel, hogy
a felebarát az istenszeretet egyik közvetlen-közvetett tárgya. Az istenszeretet –
vagyis az ember Istenre irányuló szeretete – Istenhez nem, mint szeretetének köz-
vetlen tárgyához viszonyul, hiszen Weil szerint „Isten nem jelenvaló és sohasem volt
az” számára,15 hanem közvetlen tárgyakon keresztül, melyekben Isten közvetet-
ten van jelen. Eközben az ember alkalmassá válik arra, hogy Isten szeretetét jele-
nítse meg a világban – ahogy Weil írja: „sorsa […] az, hogy Isten szeretetévé váljék”.16
A francia gondolkodó Isten közvetlen-közvetett szeretetének négyféle közvetlen
tárgyát elemzi: az egyházi szertartásokat, a szépséget, a barátságot és a feleba-
ráti szeretetet.17 A felebaráti szeretet – és a többi tárgy – azért lehet közvetett és
ugyanakkor közvetlen viszonyban az istenszeretettel, mert konkrétan nem Istent
veszik szeretetük tárgyaként (emiatt a közvetettség), mégis az ember szeretetteli
cselekvésében (közvetlenség) és annak tárgyában – Jézus Krisztus egyik utolsó
ítéletről szóló példabeszéde alapján18 – Isten van jelen (közvetett-közvetlenség).
A közvetetett-közvetlenségben az ember a dologhoz való viszonyuláskor nem
csak Istenhez, hanem Istennel közösen fordul (felebarát, barát, szépség, szertartás).
Vagyis Weil úgy véli, az ember Istent nem szeretheti, hiszen nem konkrét,
közvetlen módon van jelen számára. A későbbiekben látni fogjuk, hogy az akarat
alapvető mechanizmusának következménye, hogy a közvetlen tárgyakat sem
képes szeretni. Ebből fakadóan Weil rendszerében az ember nem képes a szere-
tetre. Arra van lehetősége, hogy inautentikus létezését belátva vágyjon és várjon
Istenre, ily módon a szeretetcselekedet Isten kegyelméből jön létre, mely egyben
istenszeretet, mivel a rászorulóban Isten van jelen. Következésképpen Weil sze-
rint az autentikus létben Isten önmagát szereti. Ennek az összefonódásnak a meg-
világítására törekszem a következőkben. Először a közvetlen, felebaráti viszony
weili megközelítését vázolom fel, majd a szeretet közvetettségének hátterében
álló weili filozófiát és teológiát mutatom be.

hogy a költőnek 1965-ben már bizonyosan megvolt Weil Attente de Dieu című kötete. A datálás a
füzetben olvasható fogalmazványok alapján (11–21., 49–63.) alátámasztható.
14 Egy lírikus naplójából, Publicisztika, 623.
15 „Dieu n’est pas présent et ne l’a encore jamais été” Simone Weil, Attente de Dieu, Paris, Fayard, 1966, 91.
Az idézet Reisinger János fordításában olvasható. Ahol elrejlik az Isten, 105.
16 Ua.
17 Vö.: Ua.
18 „Mert éheztem, és ennem adtatok […]. Akkor így válaszolnak neki az igazak: Uram, mikor lát-
tunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna […] A király így felel majd nekik: Bizony, mondom nék-
tek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.”
Mt 25., 35–40. Weil idéz a szakaszból: Uo., 106.

100
 Weil szerint az interperszonális kapcsolatoknak két típusa van: vagy egyenlő
felek vesznek benne részt, vagy az egyik uralkodik a másikon. A francia gondol-
kodó axiómája szerint a szeretet igazságosság.19 Ennek megfelelően a felebaráti
szeretet a másikon való uralkodás lehetőségét elutasítja, s felkínálja a másiknak
az egyenlő viszonyt, meghagyva ezzel a másik szabad beleegyezési jogát. Vagyis
a kapcsolat két ember között jön létre amelyben a felebaráti szeretetet gyakorló
ember cselekvése nem Istenre irányul, hanem a másik emberre. Az aszimmetri-
kus viszony elemzésére használja fel Weil az irgalmas szamaritánus újszövetségi
példabeszédet,20 melyben a gyengébb felet – a szamaritánust – szerencsétlen-
nek (malheur, malheureux) nevezi.21 A francia gondolkodó talán legismertebb
fogalma, a szerencsétlenség,22 az ember teljes bukását jelöli, mely testi és lelki
szenvedéssel, valamint társadalmi elmagányosodással jár.23 Az Ahol elrejlik az
Isten című szövegben viszonyfogalomként megjelenő szerencsétlenség, s így a
szerencsétlen egyenlő partnerként, de egyáltalán emberként való észlelése Weil
szerint nem evidencia – a bibliai parabolában a pap és a levita épp ezért megy el
a szerencsétlen mellett. Találóan támasztják alá ezeket a meglátásokat az alábbi
idézetek:
„Kettejük közül az egyik [a szerencsétlen] nem több vékonyka, pőre, halott és vérző
testnél, kint az árokparton, névtelenül, kiről senki nem tud semmit. Akik elhaladnak e
jelenség mellett, alig veszik észre, s néhány pillanattal később el is felejtik, hogy észrevet-
ték.”24 Máshol: „Az út szélén heverő névtelen test élettelenségében nincs ember.” Majd
folytatja: „a szamaritánus, aki megáll és ránéz, mégis erre a hiányzó emberre szegezi a
figyelmét, s nyomon következő mozdulatai tanúsítják, hogy figyelme valóságos volt”.25
Az újszövetségi parabola alátámasztja azt a korábbi meglátást, hogy a feleba-
ráti szeretet nem Istenre, hanem a másikra irányul (vagyis csak Isten közvetett
szeretete lehet). Ennek feltétele a figyelem valóságos működése, következménye
pedig egy etikus cselekedet. Kérdéses, hogy mi teszi szükségessé, mi a sajátossá-
ga, és mi az eredete a figyelemnek. Ennek vizsgálata vezet el a felebaráti szeretet
és az istenszeretet közvetlen kapcsolatának elemzéséhez.
A figyelemfogalom kiemelt pozíciójának megértéséhez először fel kell tárni
Weil sajátos teológiájának horizontját. Eközben a „Krisztus segít Krisztuson”,
vagyis Isten önszeretetének kérdését is érdemes elhelyezni Weil filozófiájában.
A francia gondolkodó a már hivatkozott újszövetségi szakaszra utal,26 amikor a

19 Uo., 107.
20 Vö.: Lk 10, 31–33. Ld.: http://szentiras.hu/SZIT/Lk10 (Utolsó letöltés: 2019. 10. 17.)
21 Uo., 113–117.
22 Vető Miklós, Simone Weil vallásos metafizikája, Bp., L’Harmattan, 2005, 92–116., Vincze Krisztián,
A szenvedés realitása és méltósága Simone Weil filozófiájában, In: A szenvedő ember Isten színe előtt, szerk.
Puskás Attila, Bp., Szent István Társulat, 2014, 147–162.; Szmeskó Gábor, Szerencsétlenség és szeretet
kapcsolata Simone Weilnél, Ütközéspontok V., Szeged, JatePress, 2019, 128–138.
23 Vö.: Emmanuel Gabellieri, Simone Weil, Párizs, Ellipses 2001, 60.
24 Uo., 113.
25 Uo., 115.
26 Mt 25, 33–46. Ebből idézi: „Éheztem és ennem adtatok”. Mt 25, 35a. Ahol elrejlik az Isten, 106.

101
segítséget kapó emberben Jézus Krisztust ismeri fel, melynek kapcsán igyekszik
bebizonyítani, hogy nemcsak a segítséget kapó, hanem az autentikus módon
cselekvő emberben is Krisztus van jelen.27 Ez utóbbi kapcsolódás szükségsze-
rűsége Weil teremtésteológiájában és antropológiájában gyökerezik. A francia
gondolkodó szerint az ember teremtettségétől kezdve bűnös: „Csakhogy a terem-
téskor a teremtmény jobban szerette magát Istennél. Máskülönben lett volna teremtés?
Isten azért teremtett, mert jó volt, a teremtmény azért hagyta, hogy megteremtsék, mert
rossz volt.”28 Az ember bűne, hogy akarta létezését. Weil szerint az akarat, amely
az embert saját maga, a világ és Isten feletti uralkodás hamis képzetével ruházza
fel, legalapvetőbb módon jellemzi az embert, ily módon létezése inautentikus.29
Az ember feladata, az Istenhez vezető úton, hogy lemondjon képzelt hatalmát
megalapozó akaratáról, és belássa, hogy teremtmény – vagyis egy őt meghaladó
lénytől függ. Ez a belátás lemondásként valósul meg, s nem az akarat tevékeny-
ségeként megy végbe, mely Weil szerint nem számolhatja fel magát.30 Ennek
megfelelően, amikor az ember belátja akaratának inautentikus működését, csak
könyöröghet Istennek, vágyhat megérkezésére. Így Isten érkezik el hozzá – aki
eddig is erre, a szabad beleegyezésre várt – s kezdi el munkálkodását. Vagyis az
autentikus világhoz való viszonynak és minden autentikus cselekedetnek Isten
az eredője. Sőt, Weil szerint nemcsak az Istennek átadott élet cselekedetei, vagyis
Isten akaratába való beleegyezés tekinthető isteni eredetűnek, hanem az oda
vezető út gesztusai is Istent utánozzák. Ugyanis a francia gondolkodó szerint a
teremtés Isten számára – a szeretet egységének megtörése mellett – hatalmáról
való lemondás és várakozás,31 annak érdekében, hogy az ember akarata is érvé-
nyesülhessen a világban, s ne Isten uralja az embert. Az ember akaratának alap-
vetően inautentikus működése akkor válik autentikussá, ha lemond akaratáról és
várakozik Istenre – ahogy Isten a teremtésben.
Vagyis kijelenthető: Weil megközelítésében a megsegített emberben (szeren-
csétlen) és a segítőben egyaránt Krisztus van jelen. Az ebből következő állítás
szerint megérkezünk Weil intenciójához: ha egy ember autentikus cselekedetet
hajt végre, akkor Krisztus segít Krisztuson.32 Azt is láttuk, hogy a segítőben azért
van jelen Krisztus, mert ugyanazok a viszonyulások jelennek meg az én-másik
kapcsolatban, mint Isten teremtő gesztusában.
Amint említettem, az autentikus viszony kialakulása az akarat helytelen
működésének belátását feltételezi. Ez a belátás pedig a figyelem helyes műkö-

27 „De ki lehet jótevője Krisztusnak, ha nem maga Krisztus? Ember hogyan adhatna enni másképp Krisztusnak,
ha legalább egy kiváltságos pillanatra nem jut el abba az állapotba, melyről Szent Pál beszél, hol nem önmaga él
már önmagában, hol egyedül Krisztus él őbenne.” Ahol elrejlik az Isten, 106.
28 Amerikai füzetek, In: Simone Weil, Szerencsétlenség és istenszeretet, ford. Bende József, Bp., 1998,
Vigilia Kiadó, 88. Továbbiakban: Amerikai füzetek. Ld. még: „Bűnünk az, hogy létezni akarunk, s bün-
tetésünk, hogy azt hisszük: létezünk.” Uo., 92.; „Istentől loptunk egy kis létet, hogy magunkévá tegyük. Isten
nekünk adta. Csakhogy mi úgyis loptuk. Vissza kell hát adnunk.” Uo., 96.
29 Vö.: Ahol elrejlik az Isten, 171.
30 Vö.: Amerikai füzetek, 96.
31 Vö.: Ahol elrejlik az Isten, 112.
32 Vö.: Uo., 106.

102
désével van kapcsolatban. Erre utal a korábban idézett mondat: „a szamaritá-
nus, aki megáll és ránéz, mégis erre a hiányzó emberre szegezi a figyelmét, s nyomon
következő mozdulatai tanúsítják, hogy figyelme valóságos volt.”33 Weil külön esszét
szentel a figyelem problematikája körüljárásának. Eszerint a figyelem egy
fejleszthető képesség, amely (autentikus módon) a másikhoz várakozással,
önmaga felé pedig lemondással – akaratának visszaszorításával – viszonyul.34
A másikra irányuló várakozás a másik alteritásának elismerését jelenti, amelyben
az erősebb meghagyja a másik szabad beleegyezési jogát az egyenlő kapcsolatra
vonatkozóan. Ebben az önmagát felfüggesztő cselekedetben Weil Isten terem-
tő gesztusát fedezi fel. Hiszen Weil teremtésteológiájában Isten fogyatkozását,
önmagáról való lemondását jelenti a teremtés, melyben hagyja, hogy más akarat
is működjön a világban, mint az övé. Ez a más akarat – az emberé – alapvetően
inautentikus, s mikor autentikussá válik – Weil szerint –, ugyanaz a lemondás
nyilvánul meg benne, mint Isten részéről a teremtésben. Ily módon az akaratról
való lemondás, mely a figyelem helyes működésében nyilvánul meg – vagyis
lemondás és várakozás – Istennel való összekapcsolódás.
Az ember nem képes a szeretetre,35 mivel az akarat vezérli. Mikor megszületik
benne a vágy, hogy ez ne így legyen, akkor alkalmassá válik arra, hogy autenti-
kus figyelemmel forduljon – jelen esetben – a másikhoz (felebarátjához). Ennek
eredményeként válik láthatóvá az én-te viszonyban megnyilvánuló egyenlőség
és az etikus cselekedet. Ezt látjuk, és ezt nevezzük felebaráti szeretetnek. Weil
szerint azonban ennél több történik. Jézus kijelentette a rászorulókkal való
egységét (Mt 25, 35), Weil pedig amellett érvelt, hogy nemcsak a rászorulóban,
hanem a segítőben is Jézus van jelen. Vagyis a segítő mint Jézus, a bajba jutotton
mint Jézuson segít. Ilyen módon a felebaráti szeretet (a konkrét másikon való
segítség) megegyezik az istenszeretettel, azonban nemcsak ezzel, hanem Isten
emberre irányuló szeretetével is egybeesik. A teremtésben önmagáról lemondó,
és az ember beleegyezésére várakozó Isten viszonya az emberhez ugyanaz, mint
az ember figyelme – mely a viszonyulás autentikus módját bizonyítja – a másikra
vonatkozóan. Tehát a felebaráti szeretet, az istenszeretet és Istennek a szeretete
ugyanaz, mégpedig a viszonyulás módjában (lemondás, várakozás). Ezen belül
a három szeretet abban is azonos, hogy ugyanabban a konkrét cselekedetben –
Weil példájában a rászoruló megsegítése – van jelen mindhárom szeretet.
A felebaráti szeretet és az istenszeretet különbsége logikai érven alapul. Ha
nincs felebaráti szeretet – vagyis nincs az ehhez szükséges világhoz való viszony

33 Uo., 115.
34 „A figyelem azt jelenti, hogy leállítjuk gondolkodásunkat és disponibilissé (befogadásra képessé)
tesszük; üressé és áthatolhatóvá minden tárgy részére, amelyre figyelnünk kell. […] [A] szellemnek
üresnek kell lennie, hogy a maga igazságában befogadhassa a tárgyat, amely beléhatol.” Simone Weil,
Iskolai tanulás és istenszeretet, ford. Barsi Balázs, Vigilia, 1985, 9. sz., 751. Weil középpontba állított
művében: „E figyelem teremtő figyelem. Ám mihelyt bekövetkezik, lemondás lesz belőle. […] Az
ember úgy fogadja el fogyatkozását, hogy közben már arra figyel, hogyan induljon meg anélkül, hogy
kiterjesztené hatalmát, pusztán azért, hogy életre keltsen egy tőle különböző és független embert.”
Uo., 113.
35 Meg kell jegyezni, hogy Weil beszél egyfajta megelőző szeretetről (amour antérieur), de ez sokkal
inkább tekinthető a szeretetre való vágynak, mint szeretetnek.

103
–, akkor nincs istenszeretet sem, mivel az istenszeretetnek csak közvetlen-közve-
tett tárgyai vannak. Ugyanakkor, ha létrejön a felebaráti szeretet, akkor az isten-
szeretet is megnyilvánul a világban, illetve istenszeretet csak akkor jön létre, ha
közben a felebaráti szeretet is megvalósul. Mindeközben, ha a felebaráti szeretet
megvalósul, az csak Isten szeretetének közreműködésével történhet, mivel az
ember csak lemondásra képes, a felebarát felé forduló szeretet már Isten világ felé
forduló szeretetét hordozza.

Misztika, költészet és Weil

Hogyan értelmezi Weil elmélete Pilinszky misztika és költészet azonosításáról
elmélkedő modelljét? Érdemes újra idézni a költő megvilágításra szoruló mon-
datát: „mindkét mozgás egy és ugyanaz, ahogy az istenszeretet és a felebaráti szeretet is
egy”.36 Alapvető probléma, hogy vajon a lefelé szálló költészethez, illetve a felfelé
szálló misztikához melyik szeretet kapcsolható. A párosítás kialakítását az egyéni
jellemzők, vagyis a különbségek meghatározása teszi szükségessé. Weil megkö-
zelítésében az istenszeretet gyakorlásának módja a felebaráti szeretet, a felebaráti
szeretet pedig hordozza az istenszeretetet. Amennyiben a misztikának azt az
általános meghatározást adjuk, hogy nem más, mint a transzcendens bensőséges
megtapasztalása, akkor párja nyilvánvalóan az istenszeretet, mivel nem a mód,
hanem a cél foglalkoztatja (mire vonatkozik a szeretet). Így a felebaráti szeretet-
nek a költészet feleltethető meg.
Így Weil értelmezésénél maradva – habár a fogalmak párosítása mellett igen
kevés érv, sokkal inkább a megérzés vezeti a befogadót – a következő struktúrát
kapjuk a misztika és a költészet összefonódása kapcsán: a költészet gyakorlása
– vagyis a költői tevékenység – alapvetően misztikus, ahogy a felebaráti szeretet
nem valósul meg az istenszeretet nélkül. Ugyanakkor, a misztika csak akkor
lehet az, ami, ha költészetként valósul meg, ahogy az istenszeretet felebaráti
szeretetként valósul meg. Valamint mind a misztika, mind a költészet csak akkor
lehet az, ami, ha lemondás és várakozás jellemzi a külsővel szemben, s ily módon
Isten szeretete jelenik meg általa.
Habár Pilinszky a misztika és a költészet párhuzamba állításában nem nevezte
meg céljaként, Isten szeretetének megjelenése a weili megközelítésben magya-
rázhatja Pilinszky modelljének azt a részletét, miszerint a létrán Isten halad lefelé
(Vö.: a „teremtésben és a megtestesülésben alászálló Istenség útjának”).37 Weilnél mind
az istenszeretet, mind a felebaráti szeretet Isten szereteteként valósul meg. Ennek
megfelelően azért Isten halad lefelé a létrán (és nem az ember felfelé), mert Isten
a szeretet ősképe, akinek a másikhoz való viszonyát utánozza az ember.
A weili elmélet alapján misztika és költészet között nem lehet különbséget
tenni. Sőt, a fogalmak egymáshoz rendeléséből adódó látszólagos különbségek a
misztika és a költészet egységét erősítik. Amennyiben a misztika mint istenszere-
tet és a költészet, mint felebaráti szeretet kerül értelmezésre, a weili gondolatvilág

36 Egy lírikus naplójából, Publicisztika, 623.

37 Egy lírikus naplójából, Uo., 623.

104
értelmében, azt látjuk, hogy a költészet, amikor tárgyához viszonyul (költői tevé-
kenységet folytat), akkor egyben misztikus is, sőt a költői tevékenységben Isten
teremtő gesztusa nyilvánul meg.
Érdekes, hogy a weili megközelítés nem képes rámutatni misztikának és köl-
tészetnek – a modellben rejlő – különbségére. Úgy tűnhet ugyanis, hogy a felfelé
szálló istenszeretet, mint misztikus út, abban különbözik a lefelé szálló felebaráti
szeretettől, mint költészettől, hogy – evidens módon – más az iránya. Ez az irány,
vagy inkább irányultság a misztika transzcendensre irányuló elkötelezettségé-
ben, valamint a költészet a világban megbúvó transzcendenciát kutató törekvésé-
ben lenne megragadható. Úgy tűnik, ennek a különbségnek a kibontását máshol
kell keresni.

Weil és Pilinszky
Milyen pontokon kapcsolható Weil koncepciója Pilinszky életművéhez?38
Alátámasztják-e a fogalmak párba állítását a költő szövegei? A következőkben
amellett érvelek, hogy a Weil alapján értelmezett modell a költőhöz közelíthető.
Egyfelől jelzem, hogy az Isten szeretetének kérdése kapcsolatban van Pilinszky
esztétikájának megújuló tendenciájával. Másfelől a weili felebaráti szeretetnek a
modellben a költészethez való csatlakozására mutatok rá.
A felebaráti szeretet és az istenszeretet, mint Isten szeretetének megnyilvá-
nulása, amely Pilinszky modelljében Isten megelőző módon közeledő mivol-
tával állítható kapcsolatba,39 a költő esztétikájában a ’60-as években lejátszódó
hangsúlyeltolódással is kapcsolatban van. Ahogy Pilinszky 1962-ben fogalmaz:
„Az előző kor irodalma a kegyelemről írt. Nekünk kegyelemből lehet csak írnunk.
Egyedül Isten irgalmából.”40 Vagyis az idézet alapján a költői tevékenységet
mozgásba hozó dinamizmusnak gondolja el a kegyelmet. Ez megfelel annak a
megközelítésnek, mely a modellben szerepel – a létrán Isten közelít az ember-
hez. A weili gondolatvilág alapján értelmezett modell újabb kapcsolódási pont-
ja a költő életművéhez jelzi, hogy a francia gondolkodó hatása nem radikális
újdonságként jelentkezik, hiszen a Pilinszky-filológia jelenlegi állítása szerint
a költő ’64-ben kezdte el olvasni Weil szövegeit, hanem az életmű változásait
felerősítő hatásként.
Pilinszky költészet és misztika összefüggésének modelljét leíró esszéiben a
költészet eredendően vallásos eredete, nem pedig vallásos tematikája mellett
foglal állást. Ahogy írja: „Meggyőződésem ugyanis, hogy a költészet vallásos
értelmezésének másod-, vagy talán harmadrendű kérdése a tematika. A művé-

38 A fejezet szándékosan nem foglalkozik a különbségek feltárásával – terjedelmi okokból – pl. Isten
világban való jelenlétének problematikája, valamint kérdéses, hogy a „Krisztus segít Krisztuson” weili
modell befogadását alátámasztják-e Pilinszky szövegei.
39 Vö.: a „teremtésben és a megtestesülésben alászálló Istenség útjának…” Egy lírikus naplójából,
Publicisztika, 623.
40 Napló, 20. A kegyelem esztétikájának a szeretet esztétikájába való átfordulásáról ld. Hankovszky
Tamás, A megváltott lét hermeneutikája, Bp., Kairosz, 2015, 250–257. Köszönettel tartozom Hankovszky
Tamásnak, aki a szöveg formálását kérlelhetetlenül pontos kritikáival segítette.

105
szet vallásos gyökere, alapja ennél sokkalta mélyebb fogantatású.”41 Az idézetből
a vallásossághoz való kapcsolódás közvetett viszonya olvasható ki, amennyiben
a közvetettség a vallásosságnak a költeményben nem explicit – nem tematikus
– módon megjelenő jelenlétére utal.42 Ahogy a misztika elsősorban felebaráti
szeretet, s csak másodlagosan, nem nyilvánvaló, de lényegénél fogva jelenvaló
módon nyilvánul meg, úgy Pilinszky költészetének tematikájára vonatkozóan is
ezt a közvetlen-közvetettséget várja el.
Pilinszky verseinek tematikája – saját meglátása szerint – jellemzően „a
világ peremére tapadó figyelem” tárgyait, a „leglényegtelenebb” dolgokat
közvetíti.43 Strukturálisan ez párhuzamba állítható a weili felebaráti szeretet
problematikájával. A felebaráti szeretet közvetlenül viszonyul tárgyaihoz, ame-
lyek a szerencsétlenség fogalma kapcsán lényegtelenek, bizonyos értelemben
percipiálhatatlanok, pontosabban figyelemre nem érdemes objektumok, ugyan-
akkor közvetett módon mégis Istenre irányulnak. Pilinszky költői figyelmét
– reflexiói szerint – a hétköznapi, a nem különleges tárgyakra irányítja. Úgy
tűnik, Pilinszkynél a misztika és a költészet modellje, valamint a tematika kér-
dése arra utal, hogy költészetében a tematikával való közvetlen kapcsolatnak a
hátterében közvetett módon jelenik meg Isten. Vagyis a felebaráti szeretet és a
költészet párhuzamba állítása a misztikus költészet problematikájához vezet, s
felmerül annak kérdése, hogy a közvetlen-közvetettség vizsgálható-e Pilinszky
verseiben.
A Pilinszky-líra vizsgálata nem tartozik a tanulmány kérdésfelvetései közé.
Épp ezért csak jelezni tudom kapcsolódó kérdéseimet. A közvetlen-közve-
tettség körül kirajzolható misztikafogalom megragadható-e a költő lírájában?
Értelmezhetjük-e a közvetlen-közvetettséget mint allegóriát? Értelmezhetjük-e
ikonoknak a Pilinszky-verseket?44 A tárgyiasítás költői alakzata értelmezhető-e
a közvetlen-közvetettség poétikai formájaként? Hogyan viszonyul a lírai én
Pilinszky kései költészetében önmagához és a külsőhöz?45 A Nagyvárosi ikonok-
tól uralkodóvá váló privát nyelv és a szubjektív verstémák túlsúlyba kerülése
hogyan viszonyul a weili problematikához? Valóban beszélhetünk-e esztéti-
kai fordulatról a ’60-as évek második felétől, melyet az alábbi idézet fémjelez:

41 Egy lírikus naplójából, Publicisztika, 622.

42 Vö. egy a Weil-hatást megelőző idézettel: „A keresztény művészet nem mesteri ábrázolója kíván
lenni hősének, hanem felebarátja, s nem szerencséje, hanem veresége óráiban akar legközelebb férkőzni
hozzá. A klasszikus művészet maszkot visel, a keresztény meztelen, a klasszikus művész mester, a keresztény
szamaritánus.” Tűnődés az „evangéliumi esztétikáról”, Publicisztika, 200.
43 Pilinszky János, Naplók, töredékek, szerk. Hafner Zoltán, Bp., Osiris, 1995, 69.
44 Vö. Mártonffy Marcell inspiráló mondatával: „Miképp az ikon nem képmás, hanem a szöveg sugallta
kép, s feladata, hogy ablakot nyisson az érzékfeletti valóságra, úgy a szókép sem ábrázolja, hanem termékeny
szabadságával jelzi és életműködésében hordozza a Logosz teremtő erejét, az »akkor majd« feltáruló titok
ígéretét.” Martonffy Marcell, A költészet liturgiája, a liturgia költészete – Szempontok egy liturgikus poétika
meggondolásához, In: Uő.: Folyamatos kezdet, Pécs, Jelenkor, 1999, 139.
45 A kérdés kidolgozásához nagyban hozzájárulhat Kálecz-Simon Orsolya disszertációja, mely a
Pilinszky-líra elemzését a lírai szubjektum különböző viszonyaiban vizsgálta: Kálecz-Simon Orsolya,
Egzisztencialista líra a közép-európai régióban, Pilinszky János és Slavko Mihalić költészetének komparatív
elemzése, ELTE BTK Szláv Filológiai Tanszék, Bp., 2015.

106
„A töredékben fölfoghatatlan alázattal jelenik meg az egész, anélkül, hogy szó szerint
kimondaná magát.”46 Korszakolható-e Pilinszky kései lírája ezen szempontok
alapján?
***
Pilinszky prózai szövegei alapján felvázolható egy olyan modell, amely a misz-
tika és költészet rokonságát szemlélteti. Ennek mélyebb értelmezése érdekében,
jelen tanulmány Simone Weil életművére támaszkodott. A francia gondolkodó
szövegei alapján istenszeretet, felebaráti szeretet, valamint Isten szeretetének
összefüggése, mely a közvetlen-közvetettség fogalmában ragadható meg, a
költészet és a misztika szétválaszthatatlan egymásba fonódását állította. A weili
megközelítést alkalmazva a modellre a következőt látjuk: amennyiben a költé-
szet az, ami, úgy egyben misztikus is, valamint amennyiben a misztika az, ami,
úgy költészetként valósul meg. A modell esztétikai és poétikai vetületű elemzése
bizonyíthatná használhatóságát.

46 A Genezis margójára, Publicisztika, 455. [Új Ember, 1966. január, 23.]

107
Kontra Attila
„S ő harmadnap föltámadott”
A feltámadás hite Pilinszky János publicisztikájában

A testi feltámadás az a forma, melyben a kinyilatkoztatás in concreto vallja az

egyéni halhatatlanságot.1 A tényt, hogy Izrael népe évszázadokig tudott élni e hit
nélkül, nem szabad a még fejletlen üdvtörténeti elképzelések hiányosságaként
értékelni, hiszen a feltámadás keresztény hite nem helyettesíti az ószövetségi
remény evilági jellegét, hanem magában foglalja és kitágítja azt.2 A feltámadás
maradandó és intezívebbé váló viszonyt jelent ehhez a világhoz és a benne élő
emberekhez, amint ezt az Újszövetség húsvéti elbeszélései tanúsítják – nem az
eddigiek elfelejtését, hanem az itt élt élet hatályba lépését.3
Ha a feltámadás hitének Pilinszky publicisztikájában való előfordulásairól
beszélünk, a Harmadnapon egyes darabjainak és a verseskötet szerkezetének
említését sem lehet mellőzni, mielőtt rátérünk a cikkekben megjelenő gondola-
tokra.4
Balassa Péter a kötet huszonötödik évfordulóján megjelent tanulmányában a
következőket írja: „A Harmadnapon azt a folyamatot kíséri végig, melynek során
az elkülönült – éhező, szomjazó – szubjektum mintegy hazatalál, és éppen a mélypont
helyzetében, illetve csakis a nincs tovább idejében. (Ezért a kötet többszöri rájátszása
a tékozló fiú toposzára és magára a Harmadnaponra is, A harmadikban, a Piétában,

1 Vö. Schütz Antal, Dogmatika, II. kötet, Szent István-Társulat, Bp., 1937, 657.
2 Először a bölcsességi irodalom korában (ezen belül is főleg a deuterokanonikus könyvekben) talál-
kozunk a mai értelemben vett feltámadással (vö. Dán 12,1–3; Bölcs 4,20–5,14; 2Mak 7 és 12,43–44). Ez
a késői ószövetségi hit szólalt meg Lázár nővérének Jézushoz intézett szavaiban (vö. Jn 11,23–24), és
ezzel a hittel szálltak szembe a szadduceusok, amikor tagadták a feltámadást (vö. Mt 22,23–33; Mk
12,18–27). Az apostolok pedig az ő ellenkezésükkel, illetve a pogányok értetlenségével szembehelyez-
kedve hirdették (vö. ApCsel 4,2; 17,18–32; 23,6–9; 24,15; 1Tessz 4,13–16; 1Kor 6,14; 15,12–56; 2Kor 4,14;
Róm 6,5; 8,11; Fil 3,21; 2Tim 2,18; Zsid 6,2).
3 Vö. Nocke, Franz-Josef, Eszkatológia = A dogmatika kézikönyve, II. kötet, szerk. Schneider, Theodor,
ford. Válóczy József, Vigilia, Bp., 1997, 476.
4 A kötet Pilinszky 1946 és 1958 között írt verseit tartalmazza. A záróvers végén ez áll: „Szigliget,
1958. november”. A harmincnégy vers két ciklusba (Senkiföldjén; Egy KZ-láger falára) rendeződik. Az
elsőben tizenöt költeményt, a másodikban tizenkilencet találunk. A Senkiföldjén korszakhatára az
Apokrifet körülvevő versek előtti időben húzódik, az ötvenes évek elején; az Egy KZ-láger falára darab-
jai pedig 53/54–58 között keletkeztek. Vö. Balassa Péter, A látvány és a szavak. A Harmadnapon huszonöt
év után = Senkiföldjén. In memoriam Pilinszky János, szerk. Hafner Zoltán, Nap, Bp., 2000, 65.

108
illetve a rejtetten már itt felbukkanó, oly fontos jobb latormotívumra.) Ennyiben a
feltámadás emberi eseményéről mint nullpontról, egy kiüresedésről »szól« a kötet, s
interpretációnkat nem csupán a könyv- és a verscím »csábítása« vezeti. A feltámadás
ész szerint abszurd ténye a szenvedésben alámerülő misztikus megismerés és a szemé-
lyiség feloldódásának háromnap-élményében válhat csupán újra – így persze kimond-
hatatlan – tapasztalattá. A Harmadnapon tisztán a költészet közegében és minden
»irányzatosság« nélkül az Írások érintette alászállás-misztérium útját követi.”5
Jelenits István szerint a Harmadnapon nemcsak címében, hanem felépítésében
is húsvéti kötet. Amint a húsvét nem változtatta meg a világot, fényében nem vált
puszta emlékké a nagypéntek,6 általa mégis minden új értelmet kapott, úgy ren-
deződik el Pilinszky egész életműve aköré a tengely köré, amelyet a nagypéntek
keresztje és a Bárány húsvéti kiáltása jelöl ki.7 Jelenits egy másik alkalommal a
kötet két versének (Ravensbrücki passió, Harmadnapon) strukturális kapcsolatára
hívja fel a figyelmet. A később nyomtatott formában is megjelent előadásában
kifejti, hogy tudomása szerint a költő sosem adta ki vagy mondta el ezt a két
verset egymás nélkül. Amennyire mélyen összetartozik Krisztus szenvedése és
feltámadása, annyira mélyen tartozik össze az ő költészetében ez a két vers is.
A második szükségszerű folytatása az elsőnek. A ravensbrücki fogolynak a szen-
vedése és halála mögött Krisztus passiója rajzolódik ki, ami azt jelenti, hogy az ő
sorsa is értelmet nyer Krisztus feltámadásában.8
A témával kapcsolatos publicisztikai írások elemzése előtt a kötet egy olyan
versére szeretnék röviden kitérni, amely az első ciklusban épp olyan meghatáro-
zó szerepet tölt be, mint a másodikban a Harmadnapon. A Piéta című költemény-
ről van szó,9 amelynek külön érdekessége, hogy szokásától eltérően Pilinszky
maga értelmezi, és dokumentálja keletkezési körülményeit négy, édesanyjának
írt levelében.
1947. december 20-tól 1948. március 2-áig tartózkodott Pilinszky Rómában a
Római Magyar Akadémia ösztöndíjával.10 Itt írta a verset, amelyet először Sárközi
Mártának, a Válasz szerkesztőjének címzett.11 Két nappal később egy borítékban
két levelet küldött egyszerre édesanyjának. Az elsőben egyebek mellett a vers
elhelyezésével kapcsolatos kéréseit fogalmazta meg, a másodikban pedig magát a

5 Uo. 74.
6 Vö. Jn 20,27–29.
7 Vö. Jelenits István, Költői pálya a szent és a profán metszésvonalán = „Merre, hogyan?”. Tanulmányok
Pilinszky Jánosról, szerk. Tasi József, Petőfi Irodalmi Múzeum, Bp., 1997, 15–16.
8 Vö. Jelenits, Pilinszky János evangéliumi esztétikája = Senkiföldjén. In memoriam Pilinszky János, 226–229.
9 A kötet e két versének utolsó sora szinte szó szerint megegyezik, csak míg a Harmadnaponban lati-
nul, addig a Piétában magyarul olvasható a Krisztus feltámadását megidéző mondat: „S ő harmadnap
föltámadott.” Pilinszky János, Piéta, Válasz, 1948. február = P. J. összes versei, Osiris, Bp., 2001, 36.
10 Vö. Pilinszky János összegyűjtött levelei, szerk., jegyz., mutatók, utószó Hafner Zoltán, Osiris, Bp.,
1997, 499. (24. levél 1. jegyzete)
11 Vö. Pilinszky János, Sárközi Mártának, 1948. január 6. = P. J. összegyűjtött levelei, 29–30.

109
szövegét is mellékelte. Megjegyzi benne, hogy – bár e művét nem nagyon szereti
– a Válasz számára is megküldte, és arra kéri édesanyját, hogy egy-két nap múlva
hívja fel őket a válaszért. Ezután a vers rövid magyarázata következik, amelyet
Pilinszky a könnyebb megértés kedvéért ékelt közbe: „Mária ölében fekszik Jézus.
Az eleven idegrendszer, az eleven érzékek nem tudnak mit kezdeni a halottal, s kese-
rűen a gyászoló ellen fordulnak, mivel életre születtek, és csakis az élettel szemben
bizonyulnak engedelmes szolgálóknak.12 Az anyának minden érzékit meg kell ölnie
magában, a puszta, dermedt gyászba kell kövülnie, hogy méltó társa lehessen az
ölében fekvő halottnak. S most, minden fejtegetés nélkül a vers befejező sora: s ő,
mármint Jézus, harmadnapra föltámadott. Tehát ki nem mondottan azt akarom szug-
gerálni, hogy az anya áldozata a megtagadott életerőt mintegy átmenti a fiúba, s egy
ilyen feneketlen szeretet kell ahhoz, hogy a fiú dicsőségesen életre keljen.”13
A „megtagadott életerő” kifejezés kapcsán érdemes François Varillon egyik
megállapítására utalni. A jezsuita szerző szerint minden ember egyszerre kétféle-
képpen hal meg: elviselt és önként vállalt halállal. Az elporladás elkerülhetetlen,
természetes sorsunk, mindannyiunk életében van ugyanakkor áldozat is, amely a
feltámadás alapját jelenti. Krisztus életének azonban minden tette szeretet-aktus
volt, vagyis meghalt minden bűnnek, amely az embert korlátok közé szorítja.
Halála, amelyet élete minden egyes aktusával átélt (és végső halála a keresztfán),
magának az isteni szabadságnak egy emberben történő megjelenése. Ha Jézus
halála az önként odaadott élet, akkor ez a halál egyszerűen az Élet. Jézusban a

12 Szávai Dorottya úgy gondolja, hogy ebben a versszövegben a konvencionális Piéta-ikonográfiával

ellentétben a testiség felőli olvasat dominál, és Pilinszky éppen ezen inverz megközelítés által „mene-
kíti ki” az esztétikailag a kiüresedés veszélyével fenyegető témát a túlzott allegorizálás automatizmu-
sából. A szöveg egészét szerinte nem annyira a feltámadás Krisztusa uralja, hanem inkább egy már-
már blaszfemikusan emberi, testi Krisztus képe, akitől testében nem tud, vagy alig tud elszakadni
Mária. A költemény azt a drámát jeleníti meg, amelyben a Mater Dolorosa testében is anya akar marad-
ni, és a test pusztulását (is) siratja halott fiában. A tetemet pusztító enyészet „eretnek” elgondolását
megérzékítő metafora azonban nem pusztán a testében halott Fiával is egy anya képzetét hívja elő,
hanem egyben a féregszimbólumot asszociálja: nevezetesen a bibliai szimbolika azon jelentésvonat-
kozását, amely szerint a sírban a tetemet férgek lepik el, és „fészket rakva” mintegy „megeszik” a
testet (vö. Iz 14,11; 66,24). A verszárlat által szövegszerűen exponált feltámadásgondolatot is előké-
szítheti ez az értelmezés, hiszen a lárva az antikvitásban a lélek pillangóállapotát megelőző halál jel-
képe volt. Ezzel összhangban (a keresztény szimbolikában) a pillangóvá változó hernyó a feltámadás
kifejezője mint Krisztus-szimbólum. Vö. Szávai Dorottya, Bűn és imádság. A Pilinszky-líra camus-i és
kafkai szöveghagyományáról, Akadémiai, Bp., 2005, 313–315.
13 Pilinszky János, Pilinszky Jánosnénak, Róma, 1948. január 8. előtt = P. J. összegyűjtött levelei, 30. A fel-
támadás kérdését érintő bibliai szövegrészek közül a Korintusiaknak írt első levél 15. fejezete összefüggő
egységet alkot. A 4. vers tagmondata („és harmadnap feltámadt, az Írások szerint”) a 20. versben a
következő formában szerepel: „De Krisztus feltámadt a halálból elsőként a halottak közül” (1Kor 15,20).
A 15. versben a következőt olvassuk: „…Istenről azt tanúsítjuk, hogy Krisztust feltámasztotta, holott nem
támasztotta fel, ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel” (1Kor 15,15). János evangéliumában pedig Jézus
így tanít: „Azért szeret az Atya, mert odaadom az életemet, hogy majd újra visszavegyem. Nem veszi el tőlem
senki, magam adom oda, mert van rá hatalmam, hogy odaadjam, és van rá hatalmam, hogy visszavegyem”
(Jn 10,17–18). Krisztusnak az Atyaisten általi és önmaga erejéből történő feltámadása tehát egyaránt
megtalálható a Szentírásban. Az a Pilinszky-vers magyarázatában lévő gondolat azonban, amely
szerint Máriának közvetlen szerepe lett volna Krisztus feltámadásában, teológiailag nem tartható. Ez
természetesen semmit nem von le a szöveg művészi értékéből.

110
halál az Élet tökéletes kifejezése. A testében született életenergia Krisztus minden
egyes tettével valódi szabadságot hordozó aktusokba ment át, azaz átalakult sze-
retet-energiává vagy (ami ugyanaz) önként vállalt halál-energiává.14 Ha elfogad-
juk ezt a gondolatmenetet, akkor a „megtagadott életerő” Pilinszkynél sem jelent
mást, mint önként vállalt halált, áldozatot, az („egyszerűen”) elszenvedett halál
ellentétét. A feltámadás világába pedig csak az önkéntes halál gyanánt elfogadott
áldozat vezethet el.
Pilinszky három nappal később újabb levelet küldött édesanyjának, amelyben
leszögezte, hogy – amennyiben a Válasz a verset elfogadja – a korrektúrában
meg kell változtatni az interpunkciót. Az utolsó sor végén felkiáltójel állt az első
változat szerint. Ez az utolsó előtti sor végére került,15 mégpedig azért, mert a
költő meglátása szerint „másként túl kiabáló lenne”.16 A feltámadásról szóló pub-
licisztikai írásai többségében is a Krisztus-esemény e mindennek értelmet adó,
végső csodájának csendes voltát hangsúlyozza. Az erre vonatkozó szövegeket
két csoportra fogom osztani. Az elsőben a feltámadás intimitását, a másodikban
a feltámadást mint „ellen-csodát” igyekszem megragadni.
A vizsgálatot rögtön egy kései szöveggel érdemes kezdeni, melyben Pilinszky
expressis verbis vall a feltámadásban való személyes hitéről: „Valaki egyszer meg-
kérdezte tőlem, hogy hiszek-e Jézus föltámadásában, s ha igen, miért? Mert olyan
csendes volt – csúszott ki a számon önkéntelenül, de valójában ma sem tudnék ennél
hitelesebben válaszolni. A föltámadás számomra épp csendességében – isteni. Olyan,
mint a teremtés hajnala, s azóta is a hajnalok: a csírázás, születés és a fogantatás
fokozhatatlan erejű intimitása, bensőségessége jellemzi. Tökéletes természetességében
így csodálatos, igaz és reális! Ezért nincs rá egyéb, nem is lehet rá más válaszunk,
mint az, hogy valóban föltámadott.”17
Szávai Dorottya Pilinszky János költészete és az ima teológiája című tanulmá-
nyában rámutat a csönd teológiai szempontú rétegzettségére. Megállapítja, hogy
„a csönd egyfelől a kontempláció, az imát megelőző kiüresedés csöndje; másfelől
a kimondhatatlan, a szakrális csöndje; harmadrészt Isten hallgatásának, másképp
az ember Istentől való elhagyatottságának csöndje. […] A misztikusok jellegzetes
dichotómiája: az imát előkészítő kiüresedő csönd és az Isten hallgatásából születő
szorongató csönd kettőssége Pilinszky Isten- és létélményének is folytonosan vissza-
térő paradoxona.”18 A feltámadás esetében a megjelölt három szempont közül a

14 Vö. Varillon, Franҫois, SJ, A hit öröme az élet öröme. Konferenciabeszédek a keresztény hit főbb kérdéseiről,
ford. Kaposiné Eckhardt Ilona, Márton Áron, Bp., 2001, 180–181.
15 Végül pedig teljesen elmaradt, és a felkiáltójelet pontra cserélte.
16 Vö. Pilinszky János, Pilinszky Jánosnénak, Róma, 1948. január 11–12. = P. J. összegyűjtött levelei, 34.
17 Pilinszky János, Az isteni dramaturgiáról, Új Ember, 1977. április 24. = P. J., Publicisztikai írások,
szerk., jegyz., mutatók, utószó Hafner Zoltán, Osiris, Bp., 1999, 765.
18 Szávai Dorottya, Pilinszky János költészete és az ima teológiája = „Merre, hogyan?”. Tanulmányok
Pilinszky Jánosról, 60.

111
második (szakrális csönd) a hangsúlyos, noha a kiüresedésnek19 és a hallgatásnak20
is jelentős szerepe van benne. Amikor Pilinszky a feltámadást a „teremtés hajna-
lá”-hoz hasonlítva gyakorlatilag egy új teremtés kezdeteként aposztrofálja, szin-
tén a kimondhatatlan, szakrális csönd példáját látja benne. Két olyan írása is van,
amelyek ezt a liturgikus történés középpontjába állítják. Az első egy elhagyatott
kápolna kopár díszletei között, ahol az ünneplők hiánya ellenére elevenedik meg
mégiscsak valamiféle ünnepi hangulat. Időrendben is ez az első. A címe: Háború
után.
A háború befejezésének tapasztalatát megörökítő szöveg valójában egy rövid
elbeszélés. Egy németországi faluban állomásozó katonák sorakoznak a főutca
két oldalán. Az elbeszélő barátjának jut eszébe, hogy épp húsvét vigíliája, nagy-
szombat van. Egy kis kápolnát találnak a közeli dombtetőn, amelyet időtlen idők
óta nem használtak, és amelynek még az ajtaja is be van szögezve. A léceket szét-
feszítve mégis belépnek. „Végre letérdepeltem – s mintha évek óta először eresz-
kedhettem volna térdre. Imádkoztam – s mintha évek óta most imádkozhattam
volna először. Ebben a pillanatban – hihetetlen világossággal emlékszem rá – ért
véget a háború. S a világ fokról fokra, először lassan, aztán egyre sebesebben,
mint kiszikkadt medence a beáradó folyóval, ismét megtelt élettel. Igen, vége volt
a háborúnak. Egy szót sem szóltam, egy hangot sem hallottam, szemem is csukva
volt. Még csak egy árva harang sem hirdette Jézus föltámadását” – írja.21 A Jézus

19 A kenotikus krisztológia egyik leggyakrabban hivatkozott szentírási részletében (vö. Fil 2,5–11)
közvetlenül nem esik szó a feltámadásról, mivel a himnusz az ellentétek más kategóriáiban (megaláz-
tatás/felmagasztalás) mozog: „Ő Isten formájában volt és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta
olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot
öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát
és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,6–9). Deutero-Izajásnak az Úr
szolgájáról szóló kijelentései juthatnak eszünkbe: „Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki
a száját. Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta
ki a száját” (Iz 53,7). Krisztus önzetlensége érvényt szerzett Isten dicsőséges kegyelmének, amely
ott működik teljességében, ahol az emberi értelem nem fogja azt föl. Vö. Byrne, Brendan, SJ, Levél
a Filippieknek = Jeromos Bibliakommentár, II. kötet, szerk. Boros István, ford. Dr. Benyik György et al.,
Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Bp., 2003, 335–338.
20 Richard Schaeffler, vallásfilozófiai tárgyú könyvének, A fenomenológiai módszer vallástudományi
alkalmazásának lehetőségei és határai című fejezetében Friedrich Heiler koncepcióját idézi. Heiler szerint
a vallási noémák és a vallási noézissel szembeni elsőbbségéből adódóan az ige prófétai vallása és a
hallgatás misztikus vallása az Istenségnek a megnyilatkozás és az elrejtőzés kettősségében megmu-
tatkozó belső kettősségére vezethető vissza. Ez az ellentét azonban végső soron nem típusok között
áll fenn, hanem magában az Istenségben: a deus absconditus és a deus revelatus (a rejtőző és a megnyi-
latkozó Isten) kettősségében rejlik. Isten maga a logosz és a szigé coincidentia oppositoruma (a szó és
a hallgatás ellentétegysége). Vö. Schaeffler, Richard, A vallásfilozófia kézikönyve, ford. Czakó István,
Osiris, Bp., 2003, 96–97. Pilinszky az ima kapcsán szintén utal erre a kettősségre. Megállapítja azon-
ban, hogy ez nem pusztán emberi tapasztalat: „A kétségbeesést nemcsak emberek tudják; Isten éjszakáját,
hiányát, »csendjét«: maga Jézus is megszenvedte. Mégis: az imádság szívében határtalan öröm lakozik, ahogy a
természet éjszakája sem jelenti a nap halálát, csupán távollétét. […] Isten hiányának és jelenlétének megtapasz-
talása: két partja az emberi imának.” Pilinszky János, Vallomások az imádságról, Új Ember, 1965. január 31.
= P. J., Publicisztikai írások, 394–395.
21 Pilinszky János, Háború után, Új Ember, 1959. szeptember 27. = P. J., Publicisztikai írások, 82–82.

112
feltámadására jellemző intimitás tapasztalata tehát itt, a 45-ös összeomlást köve-
tő, idegen környezetben is egyfajta átvitt értelemben megnyilvánuló, személyes
élménnyé válhatott Pilinszky számára.
A második szöveg a Nagyszombat margójára. A Belvárosi plébániatemplom
szertartásán való részvétel alkalmával Pilinszkynek Mallarmé és Simone Weil
gondolatai jutottak eszébe: „…a modern francia költészet kivételes óriása szerint
a katolikus egyház liturgiája az utolsó »nagy színház«. […] S hogy mennyire igaza
volt, azt valójában ma, a megújult liturgia idején tudjuk felmérni, amikor anyanyel-
vünkön, tehát teljes drámai szépségében élhetjük át a szertartásokat. […] Minden
művészet – írta Simone Weil – eleve vallásos. De ha ez így van, a fordítottja is érvé-
nyes. És érvényes is: minden autentikus vallásos élmény liturgikus kifejezése eleve a
legmagasabb rendű művészet.”22
A továbbiakban a nagyszombati liturgia leglényegesebb pontjait járja körül,
külön kiemelve az „üres színen” kezdődő szertartás jelképes cselekedeteit, ame-
lyek még a templom előtt zajlanak. Az „elemi erejű és tűzkopár” szöveget szinte
teljes egészében idézi, majd hozzáfűzi: „Így kezdődik a »szín« hasonlíthatatlan
»bevilágítása«, ilyen páratlan tolmácsolással hitünk legnagyobb titkának liturgiája.
S ahogy a »fény«, hasonlóképpen a »jelentés« is egyre mélyülő dimenzióban terjed
a templom terében, a hívők sokaságában és a szertartás cselekményében.”23 Ehhez a
„drámához” kapcsolódnak a már korábban idézett szöveg, Az isteni dramatur-
giáról idevágó megállapításai: „Minden emberi keletkezés és elmúlás párbeszéde
szükségképpen drámai fölépítésű. Ez a dráma – nyíltan vagy lappangva – már gyer-
mekkorunkban jelen van, végighúzódik egész életünkön, s annak végső szakaszában
többnyire fölgyorsul, mielőtt végképp kisimulna. Jézus drámája utolsó szakaszában,
végkifejletében, mindannyiunk drámáját fölülmúlja.”24
Ezen a szembeállításon túl azonban más helyeken (például a Feltámadás című
Tolsztoj-regényből készült filmadaptációról írt kritikájában) Krisztus feltámadá-
sának a többi emberével való korrelációját hangsúlyozza: „»Krisztus feltámadott«,
s a válasz rá, hogy »valóban«, ami most azt jelenti, hogy bennük is föltámadott,
hogy ők is föltámadtak benne, s hogy az ő föltámadásuk is, akár a Krisztusé, min-
denkit érint, az egész szenvedő és szeretetet szomjúhozó világot.”25 Az utolsó napon
történő, minden embert érintő feltámadás tehát Jézus Krisztus feltámadásához
hasonló: nem visszaéledést jelent, hanem a test mennyei dicsőségbe öltözését.
Jézus Krisztus nemcsak föltámasztja, azaz nemcsak életre kelti a holtakat (amint

22 Pilinszky János, Nagyszombat margójára, Új Ember, 1968. április 28. = P. J., Publicisztikai írások, 552.
23 Uo. 553.
24 Pilinszky János, Az isteni dramaturgiáról, Új Ember, 1977. április 24. = P. J., Publicisztikai írások,
764–765.
25 Pilinszky János, Feltámadás, Új Ember, 1961. szeptember 24. = P. J., Publicisztikai írások, 186.

113
az Jairus leánya,26 a naimi ifjú27 és Lázár28 esetében történt), hanem testüket
átalakítja, és megdicsőült testéhez teszi hasonlóvá.29
A test feltámadását – amelyre a Pilinszky-szöveg utal –, a Biblia egyértelműen
tanítja, és a történelem végére helyezi kilátásba. A „test” szón azonban legtöbb-
ször „igazi önmagunk”-at érti.30 Hitünk „iskolája” című nagyböjti elmélkedésé-
ben Pilinszky ennek megfelelően a feltámadásra mint az ember történetiségének
végcéljára irányítja a figyelmet: „A nagyböjti időszak, végén Jézus kereszthalálával
és feltámadásának dicsőségével, az egyházi év legfontosabb fejezete. Hitünk legélesebb
kontrasztjait egyesíti magában, s oldja fel végül valamennyiünk feltámadásának
reménységében. Bűn és lemondás, szenvedés és öröm, halál és feltámadás: hitünk és
életünk minden színe jelen van itt, s méghozzá a maga teljességében, legtelítettebb
állapotában.”31
Igaz, hogy az evangéliumok leírásai a húsvéti fény világánál készültek, és a fel-
támadt Jézusba vetett hitet akarják felébreszteni, ám az apostolok Krisztus halála
utáni tanácstalanságának többszöri emlegetéséből az is kitűnik, hogy Pilinszky
számára rendkívül fontosak voltak a Feltámadottal való találkozás előtti lélekál-
lapotot rögzítő evangéliumi részletek. Erről a következőképpen vall Tél és tavasz
között című írásában: „Valamikor a tanítványokat is a feltámadás öröme a halál
legszembetűnőbb jegyei közt érte. A sírbatétel, a keresztlevétel kopár tényei után.
A halál mozdulatlansága után, mi őket is megbénította, halott Mesterükhöz hasonlít-
va őket. Nem lázadoztak, még csak nem is panaszkodtak. Egyszerűen tovább szeret-
tek. Tovább szerették a halottat, kit életében talán nem mindig tudtak követni. S itt – a
szeretet e »sötétjében« – veszik hírül, hogy akit szeretnek: föltámadott. Szakasztott
úgy, ahogy azóta is egyedül itt, a szeretet csendjében, »sötétjében« tapasztalhatja
meg ki-ki közülünk a feltámadás fokozhatatlan intimitását, mivel ez a feltámadás
véghetetlenül csendes, s akár a tanítványokra az első húsvét hajnalán, azóta is szinte
észrevétlenül köszönt ránk. Csendesen, mivel isteni, és észrevétlenül, mivel minden-
nél hatalmasabb.”32

26 Vö. Mt 9,18–26; Mk 5,21–43; Lk 8,40–56.

27 Vö. Lk 7,11–17.
28 Vö. Jn 11,1–54.
29 Vö. Fil 3,20–21.
30 A modern teológiai elgondolás szerint ez az „önmagunk” a földi életben fizikailag és kémiailag
hozzáférhető testben, azzal a legszorosabb kapcsolatban él, és azon keresztül éli meg a történetiséget,
tehát az emberekhez, az időhöz és a térhez való kapcsolatát is. Mivel pedig a történetiség lényeges
velejárója az önmagunkkal való azonosságnak, valamilyen formában ennek is, az ezt biztosító anya-
giságnak is fenn kell maradnia a halál után. Hogy milyen formában, és hogy milyen lesz az örökké-
valóságra szánt „önmagunk”, arról semmit sem tudhatunk, mert a kinyilatkoztatás nem szól a halál
utáni élet fizikai, biológiai és kozmológiai vonatkozásairól. Vö. Dr. Előd István, Katolikus dogmatika,
Szent István, Bp., 1978, 686–687.
31 Pilinszky János, Hitünk „iskolája”, Új Ember, 1967. február 19. = P. J., Publicisztikai írások, 504.
32 Pilinszky János, Tél és tavasz között, Új Ember, 1967. március 5. = P. J., Publicisztikai írások, 507.

114
 A három évvel később megjelent Nagyvárosi ikonok kötetbe felvett Ars poetica
helyett című esszé egy részlete olyan, mintha az előző szöveg kiegészítése lenne:
„A halottaknak senki élőre nincs szükségük többé, mégis külön-külön, és minden-
kinél makacsabbul hívnak minket. Ez a meghívás azonban túl van a közöny, túl a
részvét és a lázadás, sőt valamivel a kétségbeesés, egyszóval a katasztrófa még mindig
világosan kivehető határán, és egyenest a szeretet sötétjébe kalauzol. Mivel először
itt, és egyedül itt részesülhetünk mindenükből kifosztott és kiforgatott meghívóink
romolhatatlan kincséből, királyi adományából, ami nem egyéb, mint a mindenségben
az egység bátortalanul boldog és először biztos megtapasztalása. Szakasztott úgy,
ahogy a keresztlevételt követően a tanítványok is mozdulatlanul maradtak, mielőtt a
föltámadás hasonlíthatatlan intimitását hírül vitték.”33 Az Éjszaka van? című kéz-
iratban maradt, besorolatlan cikk pedig egy olyan nagyböjti elmélkedés, amely
szintén a húsvét titkának fentebb jelzett belső csendjét vetíti elénk: „Jézus újra és
újra a hajnal leplében érkezik hozzánk, szinte súlytalanul, szinte észrevétlenül. Hogy
vártuk, s mégis ő lep meg minket. Nem baj, ő szereti ezt a hajnali hűvösséget, ezt a
kicsit ámulatból ébredező, s ámulatba forduló örömöt. Ezt a csendes, józanodó örömöt,
mely épp józanodva éled, s leginkább hasonló »ahhoz a boldogsághoz«…”34
A témával foglalkozó szövegek másik csoportja arra vet fényt, hogy a feltá-
madás mint természetfeletti esemény csoda volta ellenére mégiscsak radikálisan
különbözik Jézus nyilvános működésének ideje alatt tapasztalható csodáitól. Az
Állomásról állomásra című írás a „megváltás isteni menetét” próbálja nyomon
követni. Pilinszky szerint kimutatható, hogy „Jézus minél inkább közeledik kül-
detése beteljesítéséhez, annál ritkábban tesz csodát, szenvedésének napjaiban pedig
végképp elutasít mindent, ami egy közönséges halandó erejét meghaladná.”35 A cso-
dálatos kenyérszaporítás,36 amely a húsvétot megelőző napok egyik felolvasott
evangéliumi részlete, Pilinszky megállapítása szerint nemcsak egyszerű előképe
az utolsó vacsorának – ahogyan ezt a szakaszt általában érteni szokták –, hanem
annak ellenképe is.37 „Ha az előbbi csoda volt, az utóbbit »ellen-csodának« is nevez-

33 Pilinszky János, Ars poetica helyett = P. J. összes versei, 90–91.

34 Pilinszky János, Éjszaka van? = P. J., Publicisztikai írások, 825.
35 Pilinszky János, Állomásról állomásra, Új Ember, 1968. március 24. = P. J., Publicisztikai írások,
549.
36 Vö. Mt 14,13–21; 15,32–39; Mk 6,30–44; 8,1; Lk 9,10–17; Jn 6,1–15.
37 Az ötezer ember jóllakatása a pusztában (látható) „jel”, ám amit Jézus kínál, az több, mint az
a kenyér, amelytől az ember csak átmenetileg lakik jól. Az Eucharisztiában maga az evés szintén
egyfajta „jel”, amely egyesülésre sürget, de valódi (nem látható) tartalma a Krisztussal való élet és
lerombolhatatlan összetartozás. Vö. Nocke, i. m. 295. Pilinszky Lukács margójára című cikkében a
következőket írja ezzel az utolsó vacsorán megjelenő, láthatatlan elemmel kapcsolatban: „Az utolsó
vacsora az isteni »sűrítés« csodája. »Ez az én testem, amelyet értetek adok.« Az isteni szeretet, s ugyanakkor az
ember »testi történetének« kielemezhetetlen mélységű és gazdagságú szavai ezek. Bennük egyszerre szólal meg
az, aki éhes, és az, aki enni ad. Aki búcsúzik, és aki örökre velünk marad ezentúl. Az, aki meghalt, és az, aki
legyőzte a halált. Nincs szöveg – még csak hasonló se –, melyben mélyebb és alapvetőbb ellentmondások váltak
volna tiszta és egyszerű szeretetté: egyetlen és halhatatlan gesztussá.” Pilinszky János, Lukács margójára, Új
Ember, 1969. április 6. = P. J., Publicisztikai írások, 593.

115
hetnénk a csoda megszokott értelmében” – írja.38 A „megváltás iskolájának” három
állomását különbözteti meg:
1. a hétköznapi értelemben használt csoda, amelynek megtapasztalásában az
érzékek játsszák a fő szerepet;
2. „a földi valóság súlyának maradéktalan vállalása”, amely magában a szen-
vedéstörténetben csúcsosodik ki igazán, és amelyet a „csoda elmaradásának” is
nevezhetnénk;
3. a hit rejtett csodája, más néven „ellen-csoda”, amely minden tapasztalást
felülmúl.
Pilinszky úgy gondolja, hogy az első szinten lévő csodák mindegyike az ellen-
csodát készíti elő, ezért az evangéliumban sehol sincsenek olyan csodák, amelyek
kizárólag csodák volnának. Jézus azért utasítja vissza kategorikusan ezeket, mert
nem azt akarja, hogy a csoda kedvéért higgyenek benne. Igazi célja az, hogy a
csodák által a reményt és a hitet a végső dolgok felé irányítsa.39 Ezért van pél-
dául az, hogy Jánosnál az élet kenyeréről, vagyis az Eucharisztiáról szóló beszéd
egybeépül a kenyérszaporítással.40 Varillon szerint, ha Isten „beavatkozik” – akár
az evangéliumban leírt csodákkal, akár egyes emberek életében, például gyógyí-
tásokkal – az azért történik, mert a szóban forgó esetekben legtöbbször inkább
szükségletekről, mintsem a Feltámadottba vetett hit fényénél fogant vágyakról
van szó. Ám a végső cél, hogy elvezessen a Kálváriára, ahol nincs semmilyen
beavatkozás. Ott csend van és távollét. Mégis, ott és a kereszthalált követő feltá-
madásban mutatkozik meg a szeretet a maga teljességében.41

38 Pilinszky, Publicisztikai írások, 549.

39 Bultmann is azt hangsúlyozza, hogy a csoda nem egyszerűen olyan esemény, amely valahol és
valamiképpen megfigyelhető és megállapítható a világban. Isten ugyanis nem figyelhető és nem álla-
pítható meg. A csoda mint csoda rejtve van, pontosabban elrejtve az elől, aki nem Istent látja benne.
A csoda, amelyről a hit szól, nem mirákulum, hiszen a mirákulum éppen hogy konstatálható ese-
mény. A csoda nem abban az értelemben alapozza meg a hitet, hogy mint konstatálható esemény
következtetni enged a láthatatlan Isten létezésére. Ez esetben ugyanis Isten elrejtettségét úgy gon-
dolnánk el, mint valamilyen természeti erő (például az elektromosság) láthatatlanságát, vagyis Istent
világként fognánk fel (panteizmus). A hit tekintete csak arra irányulhat, amiben hisz, nem pedig
arra, aminek segítségével hinnie kellene. Vö. Bultmann, Rudolf, A csoda kérdéséről, 1933, ford. Szabó
Csaba = Uő, Hit és megértés, L’Harmattan, Bp., 2007, 145–146. Jézus csodái jelek. A jelnek azonban csak
akkor van értelme, ha túlmutat önmagán. Ha a csodák nem volnának jelek, akkor csupán értelmetlen
próbálkozások lennének egy „rosszul sikerült” világ megjavítására. De a csoda jel: meghívás, hogy
higgyünk a Jézus által hozzánk intézett isteni szónak. „Ezért feddi meg Jézus a tömeget, amikor a csodás
kenyérszaporítás után hozzá sereglenek, hogy új csodákat követeljenek: »Nem azért kerestek, mert csodajele-
ket láttok (vagyis a csodában megláttátok a jelet), hanem mert ettetek a kenyérből és jóllaktatok« (Jn 6,26).”
Nemeshegyi Péter SJ, Mi a kereszténység?, Prugg Verlag, Eisenstadt, 1982, 19.
40 Vö. Jn 6,1–58.
41 Vö. Varillon, i. m. 87. Az Isten alázatáról és szenvedéséről szóló könyvében így ír erről: „Krisztus
kenózisa teljes volt halálában. Ezért ez a halál nyilatkoztatja ki a maga teljességében Isten Dicsőségét, amely
lényegében Szeretet mint önmaga megsemmisítésének Hatalma. A keresztre feszített Jézusban nyilvánult meg
az élő szentháromságos Abszolútum, amely tiszta »teérted«, az »önmagáért való lét« tagadása. A kereszt a
Kinyilatkoztatás központi alakja: egy eltorzított ember leleplezi az arc nélküli örök Létet. (A franciában szójáték:
»un homme dé-figuré dé-voile l’Être éternel sans figure.« [a fordító jegyzete])” Varillon, François, SJ, Isten
alázata és szenvedése, ford. Szabó Ferenc SJ, Róma, 1982, 120.

116
 A Pilinszky-szövegben Simone Weil – aki még Varillonnál is tovább megy
ennek a kérdésnek az elemzésében – azon gondolatának hatása érhető tet-
ten, amelyben a hétköznapi értelemben vett csodát és a csoda elmaradásának
tényét mint Jézus küldetésének alacsonyabb és magasabb rendű formáit veti
össze: „Amikor Krisztus meggyógyította a nyomorékokat, föltámasztotta a hol-
takat stb., küldetésének alázatos, emberi, szinte alacsonyrendű részét teljesítette.
A természetfeletti részét: amikor vérrel verítékezett, amikor hiába vágyódott az emberek
vigaszára, hiába könyörgött kíméletért, amikor úgy érezte, hogy Isten elhagyta őt.”42
Látható, hogy a harmadik szinten lévő „ellen-csoda” Pilinszky logikája sze-
rint kizárólag a hitaktusban nyilvánulhat meg. A feltámadás éppen ezért nem
egyszerűen bizonyosságteremtő csoda, hanem inkább hitre ösztönző jelek soro-
zata. Vonatkozik ez elsősorban a Feltámadott megjelenéseire, amint azt a Tamás,
a kételkedő című írásának mondatai is példázzák: „Figyeljük csak: Jézus Tamás
kételyére nem közvetlenül felel. Sebesült oldalát nyújtja a feltámadásban kétkedőnek:
szenvedése, szeretete, áldozata realitásával válaszol. Mint ahogy a világot is halálig
való szeretetével kívánta meggyőzni. Mert hol az a kétkedő szív, mely a szeretetből
érte vállalt szenvedés és halál ténye elől kitérne? Igen, csakis ennek a halálos sebnek a
mélyén érinthette meg Tamás – s érinthetjük csak meg valamennyien – kételyeinken
túl a Szeretet örökkévalóságát.”43
A tanulmány végén (mintegy az eddigiek összegzéseként) egyetlen cik-
ket szeretnék idézni, amely a húsvéti esemény megvilágításán keresztül
vet fényt az egyéni eszkatológiában tárgyalt események lényegi alapjára.
A Katolikus szemmel (XVIII.) című szövegről van szó, melynek kiindu-
lópontja a feltámadás történetisége: „Úgy tanultuk, hogy hitünk egyik
legfőbb bizonyítéka Jézus halottaiból való föltámadása. Ez a bizonyíték
azonban véghetetlenül intim, s mintha eleve csak a szeretet szintjén válna
nyilvánvalóvá. Történetileg a legkülsőségesebbnek kellene lennie, s ehe-
lyett Jézus legbensőségesebb, legrejtettebb, s talán leginkább a szemé-
lyes fölismeréshez, a személy szerint való szeretethez kötött csodája.”44
A feltámadás ugyanis nem csupán történelmi tény, hanem egyben a hit körébe
tartozó esemény. Pontosabban olyan esemény a hit számára, amely történelmi
tényt tartalmaz. Ami történelmi benne, az az apostolok tanúságtétele, akik azt
állították, hogy Jézust halála után élve látták.45 Mivel ez Pilinszky szerint csak

42 Weil, Simone, Kegyelem és nehézkedés, Pilinszky János fordításai, Vigilia, Bp., 1994, 142.
43 Pilinszky János, Tamás, a kételkedő, Új Ember, 1961. december 24. = P. J., Publicisztikai írások, 206.
44 Pilinszky János, Katolikus szemmel (XVIII.), Új Ember, 1968. április 14. = P. J., Publicisztikai írások,
551.
45 A kereszténység egyedülálló voltáról való meggyőződés alapja az a hit, hogy Jézus feltámadása
tény. Jézus Krisztuson (aki meghalt, feltámadt, megjelent az apostoloknak, és akinek a sírja üres
volt) alapul a keresztények meggyőződése, hogy amit hisznek, az Isten végső s felül nem múlható
kinyilatkoztatása. A feltámadás olyasvalami, aminek tényként való állítása példátlan a vallások törté-
netében. Nem mintha nem lennének mitológiák, amelyekben előfordulnak hasonló állítások, de mint
történelmi tényt senki, egyetlen más vallás sem állítja. Az üdvösség, az isteni kinyilatkoztatás csúcsa

117
a szeretet szintjén válhat nyilvánvalóvá, a puszta érzékek számára hozzáfér-
hetetlen.46
Ebből az észrevétlenségből logikusan következik aztán az esemény jelentő-
ségét a várthoz képest épp az ellentétes irányban kifejező hangsúlyeltolódás:
„Az evangéliumi tudósításokban nyoma sincs semmiféle győzelmes hangsúlynak.
Ellenkezőleg. Valamiféle szerény rejtezkedés lengi be az Írás idevágó lapjait. De a szív
épp e gyengédségben ismeri fel Mesterét: igen, ez a mi Istenünk, a szeretet Istene!
Valaki mintha szólított volna: megfordulunk – és ott áll előttünk. Jézus föltámadása
észrevétlenül történt. És ezt a leckét talán épp azért igazában még ma se, vagy ma
is csak alig értjük: a győzedelmesnek és az alázatosnak, az erősnek és a tökéletesen
gyöngédnek ezt a kemény, nagyon kemény húsvéti leckéjét.”47
A modern exegézis nyomatékosan hangsúlyozza azt a tételt, hogy az apostolok
küldetése éppoly fontos, mint a múltra való visszatekintés.48 Az Írások a Messiás
szenvedésével és halálával egyidejűleg felmagasztalását is megjövendölik. Az
apostolok ezért alighogy felismerték Jézust, és azonosságáról meggyőződtek, ő
máris a jövő felé irányítja tekintetüket.49 Az Írások olyan értelmezését tárja eléjük,
amely tovább megy annál, mint amit eddig megértettek belőle. Hitük újjászü-
letik, és megértik, hogy Jézusnak azért kellett szenvednie (nem annak ellenére,
hanem épp azért), mert ő a Messiás.50

és lezárása Jézus Krisztus. Vö. Zimányi Ágnes, A Vigilia beszélgetése Weissmahr Bélával, in: Vigilia, 67.
évfolyam, 2002/4., 311.
46 A képzőművészetben általában triumfalista módon, a sírból győzedelmesen kiszállva ábrázolják a
feltámadó Krisztust. Pilinszky elgondolása alapján azonban úgy tűnik, helytelen volna azt képzelni,
hogy az apostolok érzékeikkel (vagyis történetileg) megállapították, hogy az a valaki, aki előttük
megjelent, ugyanaz a Jézus, akit kereszthalála előtt ismertek, aztán pedig hittek a Feltámadottban.
Az evangéliumi szövegek is ellentmondanak ennek. Ott ugyanis szinte minden megjelenésnél azt
olvassuk, hogy a tanítványok észleltek valakit, anélkül, hogy felismerték volna (vö. Lk 24,15–16; Jn
20,11–14 és 21,1–4), és ebből az érzékelésből mentek át a hitbe oly módon, hogy most már a Jézus által
magyarázott Írások fényében és a rájuk bízott feladat világánál gondolták végig Jézussal való korábbi
életüket (vö. Lk 24,30–35; Jn 20,16–18 és 21,5–17).
47 Pilinszky, i. m. 551.
48 Lukács az exodus témáját villantja fel és a görög exageó igét használja („Ezután kivezette őket Betánia
közelébe…” [vö. Lk 24,50]), amely arra utal, ahogyan Isten kivezette a népet az egyiptomi szolgaságból.
Jézus most fejezi be az ő exodusát. Ezenkívül a mennybemenetel ApCsel-féle változatának értelmezése
is egyértelműen ekkléziológiai. Lukács itt arról beszél (vö. ApCsel 1,8), hogy Isten ekklésia-jának az
örömteli imádás pozíciójából ki kell mozdulnia, és el kell vinnie a jó hírt az ország útjaira. Vö. Karris,
Robert J., OFM, Evangélium Lukács szerint = Jeromos Bibliakommentár, II. kötet, 227–229.
49 Vö. Mt 28,18–20; Mk 16,15–18; Lk 24,44–49; Jn 21,15–23.
50 Pilinszky Párizsi képeslap című cikkében számolt be röviden arról, hogyan ismerkedett meg első
franciaországi tartózkodása alkalmával Pierre Emmanuellel, akiről a következőt írta: „nemcsak veze-
tő költő, de a katolikus balszárnynak is egyik legfőbb szellemi alakja”. Pilinszky János, Párizsi képeslap, Új
Ember, 1963. június 30. = P. J., Publicisztikai írások, 311. Barátságuk Pilinszky további párizsi látogatásai
alatt tovább mélyült, amint azt levelezésükben is nyomon követhetjük. Vö. Pilinszky János összegyűjtött
levelei, 467, F:7, F:8, F:15, F:20 és Levelek Pilinszkynek (szerk. Hafner Zoltán, Új Forrás, Tatabánya,
2012) 65, 66, 85, 88, 89, 105, 122, 123 számú levelei. Az Orfeusztól Krisztusig címet viselő írásában a
költő válogatott verseit tartalmazó kötete elé írt bevezető esszéjét vette górcső alá. A pályán megtett
út rövid keresztmetszetének ismertetését talán nem véletlenül zárta Emmanuel egy perdöntő, gyer-

118
 A szöveg végén Pilinszky Isten lényegi természetéről beszél: „A halandó
embernek meg kell békélnie azzal a gondolattal, hogy Istene nem a hatalom, hanem
mindeneken túl a szeretet Istene. Életünk, történetünk a földön talán nem is egyéb,
mint Istenre vonatkozó szavaink kínos-keserves megváltoztatása, kicserélése. »Szállj
le a keresztről!« – kiáltoztunk valamikor a hatalom Istenéhez, de a szeretet Istene nem
szállt le keresztjéről. Meg kell hát tanulnunk azt is, hogy húsvét is ugyanennek az
Istennek, a szeretet Istenének a föltámadása. Vagyis: véghetetlenül gyengéd, rejtett és
bensőséges.”51
Érdemes ezt a bekezdést összevetni Varillon idevágó gondolatmenetével,
hiszen a francia teológus szinte ugyanazokat az alapvetéseket fogalmazza meg,
mint Pilinszky: „A Kinyilatkoztatás egész története nem más, mint fokozatos áttérés
egy hatalomnak tekintett Istenről egy szeretet gyanánt imádott Istenre. Ebben a táv-
latban kellene újraolvasnunk az egész Bibliát és tanulmányoznunk a vallástörténetet.
[…] Istenben nincs más hatalom, mint a szeretet hatalma, és Jézus azzal tárja fel
előttünk a szeretet mindenhatóságát, hogy elfogadja értünk a halált. Mikor a katonák
elfogják, gúzsba kötik az Olajfák hegyén, ő maga mondja, hogy angyalok légióit hív-
hatta volna, hogy kiragadják a katonák kezéből. De a világért sem tette meg ezt, mert
akkor egy hamis istent tárt volna fel előttünk, egy mindenhatót nyilatkoztatott volna
ki, és nem a valódi Istent, azt, aki kész a halálba menni azokért, akiket szeret. Krisztus
halála kinyilatkoztatja, miben áll Isten mindenhatósága: nem eltipró, uralkodó hata-
lom, nem afféle önkényes hatalom, amely azt a kérdést kelti az emberben: ugyan miféle
tervet szövöget odafent, a maga örökkévalóságában? Nem, Ő csak szeretet, de ez a
szeretet mindenható.”52
Akárcsak Varillon, Pilinszky sem a „mindenhatóság” köznyelvi fogalmát (leg-
alábbis a szónak egy igen elnagyolt módon történő értelmezését, amely szerint
„Isten mindent megtehet, amit csak akar”) veszi alapul az isteni lényeg valódi
természetének megragadásához, hanem a szeretet mindenhatóságát. Amint lát-
tuk, a témával foglalkozó szövegek e második csoportja a húsvéti eseményt (mint
rejtett csodát) oly módon járja körül, hogy közben újra és újra kiemeli a feltáma-
dás és a csend összefüggését.53

mekkori Krisztus-élményének megidézésével: „Emlékezem – írja Emmanuel –, hogy gyermekkoromban

valahányszor kiejtettem az Írás sorait: »Megtörték kezemet és lábamat, és megszámlálták minden csontomat«
hirtelen szívembe hasított valamiféle robbanó erejű hála e gyengeség végtelenjének, totalitásának, egyetemessé-
gének gondolatára. Ez hát Ő! – szóltam magamban. Ő, aki szüntelenül elveszi a világ bűneit, nyomorúságát.
És tudtam, hogy ez a föltámadás. […] Ez oly botrány az ember számára, ki Isten mindenhatóságába fogódzkodik
és oly szenvedést jelent Istennek, hogy a világ egyikük és másikuk számára se volna egyéb tragikus komédiánál,
gyötrelmes félreértéseknél, ha nem lenne Feltámadás. Isten Igéje: maga a Föltámadott. Ő Isten beszéde, mely
átformálja kapcsolatainkat a világgal, anélkül hogy látszatra bármit módosítana rajta, jóllehet lényegében vál-
toztatja meg azt.” Pilinszky János, Orfeusztól Krisztusig, Új Ember, 1967. február 12. = P. J., Publicisztikai
írások, 502–503.
51 Pilinszky, Publicisztikai írások, 552.
52 Varillon, 2001, 23–25.
53 Schein Gábor Pilinszky csönd-poétikáját taglaló tanulmányában egy Pilinszky költészete és
esszéisztikája közötti lényeges különbségre hívja fel a figyelmet. E költészet csendjei kezdettől egy-

119
 A feltámadás hitének Pilinszky János publicisztikájában való feltárásánál a
feltámadással összefüggésbe hozható lírai művek szolgáltatták a kiindulópontot,
hiszen a Harmadnapon tartalma és felépítése tekintetében is a húsvéti misztéri-
um logikájára felfűzött kötet. A továbbiakban azt igyekeztem kimutatni, hogy
a feltámadás témáját érintő publicisztikai írások két kérdés köré szerveződnek.
Akár az esemény intimitásáról, akár a köznapi csoda fogalmát meghaladó jelle-
géről ír Pilinszky, szinte mindig megáll a Jézus feltámadására és megjelenéseire
fókuszáló evangéliumi beszámolók elemzésénél. A minden embert érintő, utolsó
napon történő, egyetemes feltámadás kérdése ezért meglehetősen háttérbe szorul
ezekben a szövegekben. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen az erre vonatkozó
részleteket a hittudományos fejtegetésekben is kizárólag a Jézus feltámadásá-
ról és megjelenéseiről szóló szentírási perikópákból lehet levezetni. Az egyéni
eszkatológia ezen végső eseményéről szóló része ugyanakkor épp a feltámadás
minden emberre történő kiterjesztésében lépi át azt a határmezsgyét, ahol már
nem a személyes sorsról, hanem a történelem befejezéséről, a végső ítéletről és az
értelem nélküli világ átalakulásának mikéntjéről van szó.

fajta krisztológia jegyében fogantak. A 70-es évek néhány versében az tapasztalható, hogy a meg-
váltás eszkatologikusan elővételezett békéje belevegyül a passió történésébe. Ez azonban nélkülöz
minden olyan tartalmat, amely az isteni meghívásban kapott végső üdvösségre utalna. A lírai és a
prózai szövegek fő különbsége éppen az, hogy az utóbbi beszél ilyesmiről. Ez mindenekelőtt abból
fakad, hogy komoly funkcióbeli eltérés van a kettő között. Míg az Új Emberben megjelent cikkek egy
jól körülhatárolható olvasóközönségnek címezve szólalnak meg, és így némiképp szükségszerűen
alkalmi jellegűek, addig a versek keletkezésének soha nincs közvetlen címzettje. Vö. Schein Gábor,
A csönd poétikája Pilinszky János költészetében = S. G., Poétikai kísérlet az Újhold költészetében, Universitas,
Bp., 1998, 226–227.

120
Papp Máté
A melankólia gyakorlása
Báthori Csaba: Melankólia

Borbély Szilárd 2012-ben az Író szanatóriuma című előadás-sorozat

vendégeként beszélt megejtően arról, hogy „gyakorló melankolikusként” hogyan
telnek a hétköznapjai; pátosz nélkül, majdhogynem eszköztelenül, néhány
Erik Satie-darabbal, Epiktétosz-töredékkel, Tibeti halottaskönyv-szemelvénnyel,
Mester és Margarita-regényrészlettel illusztrálva azokat a holtpontokat, amelyek
mintegy átvezetnek, átsegíthetnek a mindennapok szakadéka fölött…
Báthori Csaba Melankólia című verseskönyvének lírai alanya is e szakadék
szélén szédül egy-egy pillanatra bele a melankólia sötéten csillogó mélységébe –
mondhatni az elmerülés veszélye nélkül. Hisz a kötet egyik tanúságtétele szerint:
zuhanni néha boldogsággal ér fel.
Hogy milyen egzisztenciális gócpontokat céloznak meg, miféle szellemi szfé-
rákat rétegeznek egymásra a szerző szonettjei – melyekből pontosan 365 található
a lapokon –, arra szemléletes módon (és talán a szövegek beszédmódjához hű
nagyvonalúsággal) tudunk választ adni. Azaz szimbolikus példázatokat hozni:
Ikarosz és Orfeusz mitikus alakjainak árnyéka ugyanis nagymértékben lefedi
azokat az irányvonalakat, mozzanatokat, amelyek – a kisebb univerzumnyi
verssorozaton innen és túl – tulajdonképpen mindannyiunk létét meghatá-
rozzák. Ezek beazonosításához pedig nem kell feltétlenül „költőien lakozó”
lélekkel rendelkezni (bár ez utóbbi heideggeri szófordulat nem is kizárólagosan
poétikai értelemben merül fel a saját kontextusán belül). Nem szükséges hozzá
depressziót diagnosztizáló orvosi jelentés sem. Elég, ha csak – valamilyen vélet-
lenszerűnek, esetleg valószínűtlennek tűnő oknál fogva, Báthori Csaba kedvelt
szavával élve, egy percenésre – kibillenünk kissé az időből; máris megsejthetünk
valamit abból a végső soron vigasztalan állapotból, melyet a legkevésbé pejoratí-
van értett túlérzékenység idéz elő egyes emberekben. Milyen személyre szabott
tapasztalatunk lehet minderről nekünk, és milyen ismeretet közvetíthet a művek
auráját képező értelmes angyal, aki már kevésbé beazonosítható lényként – sötét
tudnivalókkal telve meg – lengi be ezt a szövegvilágot? Mintha némi nehézkedéssel,
de mindinkább éteri magasságok felé törekedve tűnne fel előttünk időről időre;
a „lehajolás” szándékát mégsem mindig érzékelhetjük nála, ami egy ilyesfajta
(isteni?) küldött hatáskörébe, szabad akaratába akár eredendően beletartozhatna,

121
beleférne. Hacsak nem a Rilke-féle angyalológia egyik iszonyú – minket „ember-
számba” nem vevő, elemelkedő – egyedéről van szó. Talán az intuitív tudásra
szomjazó szerezhet sejtelmet, sajátíthat el ismeretet róla, olykor magára maradva a
jelekkel, amiket (érzése, feltételezése, reménye, hite szerint) őtőle kapott.
Korántsem könnyű megízlelni a szonettek koordináta-rendszerének mértani
mámorát; az egyes – élére csiszolt, plasztikusan lekerekített – darabok tömbsze-
rűsége, stilisztikai homogenitása miatt pedig a szövegszervezés által megnyitott
szellemi horizontok sem közelíthetőek meg zökkenőmentesen – főleg ilyen men�-
nyiségű, kásahegynyi anyag esetében. Persze természetes, hogy egy műalkotás
küzdelmet követel annak „élvezőjétől”; ahogy az is törvényszerű lehet, hogy
bizonyos fajta poétikák arra késztetik az olvasót, hogy ne pusztán irodalomként
vegye kézbe az adott könyvet, hanem saját életrendjét alakító tényezőként, sőt,
annak potenciális átváltoztatójaként. Rilke magányetikája – nyilván szélsőséges
példaként – reprezentálhatja azt a hitvallásszerű attitűdöt, melyet (nyomokban
legalábbis) Báthori Csaba írásai is tartalmaznak. Egy helyen – Rilke levelezésé-
hez kötődő, monumentális – fordítói munkáját ahhoz a feltételhez köti a szerző,
miszerint „együtt kell élni” a közvetíteni kívánt (élet)művel. Így bizonyára nem
nehéz elszokni-elszökni az emberektől, ahogyan attól a születésétől fogva idegen
valakitől sem, akit eladdig önmagának tudott.

„Nehéz szokni magad, leszokni magadról.

A legjobb hang belőled, nem neked szól, –
de hallgatni, hallani, azt neked kell.”
(Melankólia CIV)

Báthori „hallomásainak” visszhangjaiként interpretálhatjuk e verseket – az

írott vigaszt, mely nem vigasztal, de mégiscsak felold, megköt, fixál, elenged vala-
mit abból az egzisztenciális-metafizikai szorongással kísért (mégsem szimpto-
matikus) lelkiállapotból, amely árnyak és árnyalatok közt kerengve egyszerre
képzi meg és oltja ki önnön identitását. A (mindenkori) vers valódi sötétségéhez
azonban nem fér hozzá – így az olvasó sem részesülhet beavatásban. Bár ezt
a fülszöveg sem ígéri: „Báthori Csaba kötete a magasköltészet híveinek kínál
ígéretes találkozást, ritka varázslatot és elmélyült gondolati élményt. Sőt többet:
megismerést.” Hogy mit jelent az ún. magasköltészet, arról lehet valami fogal-
munk, de ez ritkán vezet egyenesen katartikus befogadói élményhez, holott a
kötet elmélyült gondolatisága valóban megajándékozhat olyan tartalmakkal,
képzettársításokkal, amelyek fenntarthatják a találkozás ígéretét a – varázsta-
lanított világ művészi vegzálásával megközelített – „belső hangadóval”. Az
ő szólamainak mediátora nyilvánvalóan nem más, mint a költő, akit viszont
általában három ha meghall. Míg az evangéliumok jó híre alapján két-három hívő
elég a feljebbvaló jelenlétéhez, az irodalom esetében elég egyvalaki ahhoz, hogy
az megnyilvánuljon. Jelen esetben egy folyamatos metamorfózisban lévő, hol
megszilárduló, hol szétszivárgó elemmel (elemiséggel) léphetünk kapcsolatba,
amit összefoglalóan leginkább lamentumnak nevezhetünk. A lamentum, mint a
panasz, a mindenekelőtt való emberi fájdalom ősi kifejezése, Balassa Péter szerint

122
az igazán erős alkotások – s főleg a zeneművek – első mozgatója. Hogy Báthori
Csabánál – a szonett mesterfogásainak alkalmazásán, illetve az ehhez kötődő írói
vállalkozás nagyságrendjének reprezentálásán innen – mi a fő motiváció, nem
tudjuk ilyen egyértelműen megállapítani; mert a választott versforma ragyogó
túlkínálata egyszerre nyűgözheti le és tompíthatja el a szövegek „második moz-
gatóját”, az olvasót.
A mindvégig lebegtetett misztériumjelleg ugyanis inkább modorosságokat
emel ki, míg a bennfoglalt érzékiség, spiritualitás, intellektualitás, filozofikum
és humor túlzottan stilizáltan, kimérten, szentenciózusan nyilvánul meg, csak
alkalomadtán adva lehetőséget arra, hogy valóban átlendüljünk azon a beve-
zetőben említett holtponton, ami után már csak a szakadék pereme következik.
A Novalis éjszakáját, Dante sötétlő erdejét, Rilke részvétlen tavait, Ikarosz alko-
nyatát, Orfeusz alvilágát, Mnémoszüné kavargó vizét, Narkisszosz tükörképét és
még megannyi melankolikus magánvalóságot összesűrítő, majd elnyelő mélység
„ismeretelméletét” kapjuk ehelyett kézhez. Ez pedig, ha meggondoljuk, egyálta-
lán nem kevés.

„Nincs kicsiny hang a világegyetemben,

akár közelről, akár messziről hív,
melyet nem érted küld egy ismeretlen.”
(Narkisszosz)

Az egymással egyébként dialektikus viszonyban álló, helyenként paradox axi-

ómákat rejtő szonettek hang-égitestjei egymás pályáját, köreit érintve keringenek
ama rettenetes csöndmag körül, amely felé – Pilinszky poétikája, pontosabban
Hommage á Isaac Newton című verse alapján – mindannyian gravitálunk. A kötet-
ből visszafejthető szerzői intenció mintha ennek ellenében dolgozna, nem csupán
mennyiségileg írva túl azt a metaformát, amit ugyancsak Pilinszky jelöl meg a mű
ideális esztétikai (tartalmi-formai) foglalataként, hanem valamiképpen minőségi-
leg is. A vágyott szintézis pedig valószínűleg a meredély szélén való megtorpaná-
sért nem valósulhat meg, ahol a lírai elbeszélő angyali értelemmel fogja fel, hogy
ismerete eddig terjedhet; tovább tehát nem lehet képes tapasztalatszerzésre sem.
Mégsem marad meg az így kitáruló, elmélyülő csendben, vállalva akár a zuhanás
(élet)veszélyét. Az írások ezért többnyire önmagukat visszhangzó „melankóliai
gyakorlatok” maradnak. A mindennapok szakadéka bezárul. Az ismeretlen egy-
előre nem küld több üzenetet.

(Scolar Kiadó, 2017)

123
Boldog Zoltán
Irodalom kocsmanyelven
Háy János: Kik vagytok ti?

Háy János kötetének (Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom – Újraélesztő
könyv) megjelenése után úgy tört föl az elfojtott indulat az irodalmi szakmából,
mintha valaki megtámadta volna őket. Pedig az irodalomtörténészek, irodalom-
tudósok, magyartanárok legfőbb ellensége: önmaguk. Az irodalmi szakma, főleg
a bölcsészkaron dolgozó kutatók – néhány kivétellel – olyan belterjessé tették a
rendszerváltás óta a szépirodalomról szóló beszédet, hogy szinte minden szálat
elvágtak, amely az olvasókhoz vezethetne. Ehhez hozzájárult az a szemléletbeli
fordulat is, amely szerint a szerző, a kor nem olyan fontos egy irodalmi szöveg
olvasása során, mint magának az írásnak a belső szerveződése, a befogadóban
kialakuló szövegközpontú értelmezés. Az Y és a Z generáció már az iskolapad-
ban azt tanulja, hogy az írók élete talán érdekes, de főként nem életükkel megfe-
leltetve, életrajzuk alapján kell műveiket értelmezni.
Az olvasói vágy azonban megmaradt az irodalomtörténetre, a szerzőre, a
korra vonatkozóan, ezt táplálhatta az Y és Z generáció szüleinek az a beállítódá-
sa, amely az irodalmat gyakran – az irodalomtanítás berögződéseinek köszönhe-
tően – életrajzok és tankönyvi értelmezések bemagolásával azonosította. Az erre
való igény kialakult gyermekeikben is, hiszen az életrajz gyakran érdekes, és a
Mohácsy-féle irodalomtankönyv-sorozat bővelkedett a bulvárelemek halmozásá-
ban (betegségek, szerelmi kapcsolatok, aberrációk stb.). Tehát az igény megvolt
erre, és amikor Nyáry Krisztián a fókuszt a művekről ismét az alkotók személyé-
re helyezte, akkor már lehetett hallani olyan irodalomtörténészi észrevételeket,
amelyek szerint – összefoglalva és sarkítva – Nyáry Krisztián ellopta a show-t.
A szerzőközpontú szemlélet, az irodalomtörténeti megközelítés ismét nép-
szerű lett, de ehhez semmi köze nem volt a kutatóknak, a tudományos szakma
képviselőinek. Ők – kevés kivétellel – továbbra is csak egymásnak írtak a szak-
folyóiratokban, eszükbe sem jutott, hogy az olvasói vágyat kielégítsék. Megtette
ezt helyettük egy kiugrott kollégájuk a nyilvánosság új fórumán, a Facebookon.
Most pedig hasonló módon, csak az esszé műfaját segítségül hívva a Nyáry-féle
recepttel próbálkozik Háy János. Csak amíg Nyáry kiépített egy masszív, több
tízezer főt számláló követő- és olvasótábort, és utána jelentette meg könyvét,
addig Háy a kiadóra bízta a marketinget. Amíg Nyáry Krisztián a bölcsésztudó-
sok nézőpontjából a „mi kutyánk kölyke”, hiszen egykori irodalomtörténészről

124
van szó, addig Háy János szépíró. Ő tehát nem a „mi kutyánk kölyke”, maradjon
csak a kaptafánál – gondolhatják.
Miért ne beszélhetne más is alkotókról és a művekről, mint a szakirányú
végzettségű kutatók? Miért lehetséges egyáltalán az az elitista hozzáállás, amit
például a Magyartanárok Egyesületének elnökétől és fiatal irodalomtörténész-
jelöltektől olvashatunk, akik lefitymálják Háy gondolatait? Miért ne mondhatná
el és jelentethetné meg bárki az irodalomról szóló véleményét?
Elképzelhető, hogy akik eddig Háy János valóban nem túl szerencsés alcímű
kötetét (Kötelező magyar irodalom) fellapozták, elsiklottak volna a bevezető írás
felett? A könyv ugyanis a Morzsamagyarok hazája című novellával kezdődik. Ez
nagyrészt arról szól, hogy a magukat országukban hazátlannak érző magya-
rok az Istenhez fordulnak, aki azt javasolja nekik: olvassanak, a könyvekben
megtalálhatják saját magyar hazájukat. Ez a novella egyrészt a történet egyik
morzsamagyarjának pozíciójába helyezi a kötetbeli szövegek szerzőjét, aki hall-
gatott erre az isteni parancsra, és olvasni kezdett. Ezzel kapcsolatos élményeit
rögzítette a bevezetőt követő esszékben. Megkockáztatható tehát, hogy a fikció
terében kezdődő vaskos könyv erősen kötődik, sőt ki sem lép a bevezetőben
megnyitott fikciós térből. Ebből a szempontból az ezt követő esszékben (vagy
inkább esszénovellákban) az is megtörténhetne, hogy Csokonai Vitéz Mihály,
Petőfi Sándor vagy Jókai Mór nyolcvanévesen akadémiai nyugdíjból él egy
budai villában. Miért ne írhatna le valaki ilyet a szépirodalom felnőtteknek szóló
játszóterén?
Háy János azonban nem akar ilyen merész állításokat tenni, sőt kifejezetten
visszafogott. Ő annyit kísérel meg, hogy a szerző személyiségének kontextu-
sában újraolvasson bizonyos műveket. Az esszé műfaja és hagyománya pedig
feljogosítja arra, hogy olyanokat is mondjon, amiket egy irodalomtörténész a
szakmai hitelessége miatt nem írhatna le. Így Háy János nem elvesz, hanem hoz-
zátesz az irodalomtörténethez, mert azon kívül mozog, és mivel kívülálló („nem
a mi kutyánk kölyke”), ezért bármit mondhat. Szépíróként meg pláne. Viszont
íróként osztogat néhány tövist a bölcsészeknek, és a vele szembeni dühnek akár
ez is lehet a kiindulópontja: „Gyanítom, egy átlagos mai író, már itt, a kassai meg-
próbáltatások során elbukott volna, lemondva így a szép jövőről, számos sikerkönyvről
és külföldi ösztöndíjakról, hisz egy mai bölcsésznek nemhogy a zárat feltörni, de a szoba
falába egy szöget beverni is héraklészi munka.” Látható, hogy az irodalmi szakmának
van is oka a sértődésre, hiszen a könyv meg is sérti őket. Máshol konkrétan az
irodalomtudósok kapnak egy kis fricskát: „Olyan az irodalomtudomány, mint egy
megcsalt feleség, aki minden apró információban a vélt igazsága bizonyítékát látja.” De
ami minden biztosítékot kiver, hogy Háy nem kizárólag szépíróként szólal meg,
hanem olvasóként. Az olvasó pedig végképp maradjon csöndben, legfeljebb írjon
naplót vagy blogot, de ne ártsa magát a gondolkodók dolgába – ezt sugallja a
kritikai reakciók egy része.
Háy minden szemtelensége ellenére sokszor segít abban az olvasónak, hogy
inkább a fikcióhoz közelítse kötetbeli írásait, ne pedig a tanulmányhoz. Például
a Bornemisszáról szóló részben a következőképpen fogalmaz: „Oly mértékű volt
a pusztítás, hogy szinte érteni sem lehet, azt a hatéves kisfiút, aki e szöveg főszereplője,

125
hogyan kerülhette el a vérengzés.” (Kiemelés tőlem: B. Z.) De aki mégis olyan – elné-
zést – hülye lenne, hogy irodalomtörténeti tanulmányként olvassa a fejezeteket,
csak jusson el a Csokonairól szóló részig, ahol az elbeszélő (igen, az esszénovella
narrátora) többek között a klasszicizmus költő-tanító diákjaként (is) szólal meg:
„Amikor később tanított, akkor sem változott, együtt ivott velünk. Hozzánk húzott a
szíve, nem a professzori karhoz.” Akinek pedig ez sem lenne elég, olvassa végig a
Petőfiről szóló egyik részt (Hol volt, hol nem volt), amelyben azt állítja az elbeszélő,
hogy Petőfi nem létezett, hanem három ember kitalált figurája volt a reformkori
költő. De az ilyen típusú esszénovellákhoz sorolható a Sanyika című írás is, amely
Weöres Sándorról szól. Ennek egyik, talán legkidolgozottabb változata a Jókaihoz
kapcsolódó történet, ahol a nyitónovellához hasonlóan az Isten 2004-be irányítja
a regényírót. Máskor az anekdota műfaja elevenedik meg a könyvben, például a
Szabó Magdával foglalkozó fejezetben, amikor az elbeszélő személyes ismeretsé-
gükből adódóan a nagy írónőről adomázik gyermekeinek. Ez az anekdotikusság
jellemzi a Petri Györgyről szóló fejezet nyitányát is. Műfajilag tehát nagyon
összetett a Kik vagytok ti?, ebből adódóan nehéz is összehasonlítani Szerb Antal
művével, hiszen ott a műfaj és a stílus egységesebb, itt pedig inkább a változa-
tosságon, a határátlépéseken van a hangsúly. Ez a provokatív irodalmi játék csak
annak okoz irodalomtörténeti fejtörést, akinek nincs humorérzéke, és aki kizá-
rólag irodalomtörténetként szeretné olvasni a kötetet, pedig a védőborítón lévő
kiadói ajánlás is eltávolítja ettől a kategorizálástól az írásokat: „Irodalomtörténet?
Az is.” Tehát nem kizárólag az.
Miket ír tehát Háy? Talán esszéket, talán esszénovellákat, de az is lehet, hogy
portrékat rajzol, néha anekdotázik, hol erősebben, hol gyengébben zakatoló
klaviatúráján. Néhány vonás alapján felépít egy-egy alkotót, és ezek a portrék
semmiképpen sem törnek tudományos babérokra. Ezek a portrék legfeljebb olya-
nok, mint bármely festő művei egy-egy híres alkotóról: leginkább a képzőművész
látásmódjáról tanúskodnak. Ezekbe az esszékbe, esszénovellákba vagy portrék-
ba vegyülnek olykor furcsa színek, amelyek stílustörésnek tűnhetnek. Egyszer
még az irodalmi nyelv múzeumában vagyunk, máskor már egy romkocsmában
vagy egy fesztiválon (Háy is használja ezeket a képeket, hol konkrétan, hol
metaforikusan). Elég csak a Petőfiről szóló részre gondolnunk: „Milyen szar sorsa
volt, mondta Bajza, ráadásul nem elég, hogy minden sikerről lekésett, az összes verse a
nyelvújítás előttre esik, szóval tele van olyan hülye szavakkal, amit ma már senki nem ért.
Kibaszás lenni Csokonainak, mondta Vörösmarty, főleg ennyire tehetséges Csokonainak.
Meg azt hitte, hogy a bordalokhoz tényleg be kell nyomni mindennap, fűzte hozzá a min-
dig mértékletes Toldy.” Ezek a stílustörések nagyon kellenek ahhoz, hogy ébren
tartsák az olvasói figyelmet, és általában funkciójuk is van. Itt például az, hogy
érzékeltessék: Bajza József, Toldy Ferenc és Vörösmarty Mihály egy borozóban
beszélgetnek. Bár biztosan elegánsabb lett volna, ha Háy reformkori szlenget
használ, de ő a mai nyelvre próbálta lefordítani az adott szituációt, szépírói esz-
közökkel eleveníti meg a helyzetet.
Vannak azonban suta poénjai is Háynak, például amikor Reviczky eredeti
nevén élcelődik: „Balek Gyula az ő anyakönyvezett neve, s persze nomen est omen,
mondhatjuk, s nem is tévedünk. Balekunknak talán a legnagyobb fájdalmat a névvesztés

126
okozta, egész életében titkolta ezt a tényt...” Néhány évtizeddel ezelőtt ezt esetleg egy
kocsmázás alkalmával oszthatták volna meg egymással az irodalommal foglalko-
zók, és Háy ezt az irodalmi kocsmanyelvet próbálja meg legitimálni az esszében,
esszénovelláiban. A próbálkozás dicsérendő, a megvalósítás néha megbicsaklik,
és sokkal szimpatikusabb, ha egy-egy szereplő szájából hangzik el, mintha az
elbeszélőt látjuk úgy, mint aki túl van négy-öt sörön.
Háy a különböző módon hígított esszéfröccseivel próbálja beindítani a
beszélgetést a megidézett szerzőkről, így provokatív gesztusai érthetők is, túl-
zásai nemcsak szépirodalmi, hanem retorikai gesztusnak is tekinthetők. Mond
egy erőset, hogy lázba hozza az olvasót, és ez sikerült is neki. Arató László, a
Magyartanárok Egyesületének elnöke kifejezetten tűzbe jött, és ártalmasnak
nevezte a magyartanítás szempontjából Háy művét. Melhardt Gergő fiatal
irodalomtörténész pedig – akinek életéből mintha kimaradtak volna a viccek
– szinte minden, irodalomelmélettől, kutatói objektivitástól mentes állítását
kritizálta Háy kötetének.
Háy kötete azonban könnyen támadható. A fülszöveg szerint a szerző nem
szeretne szobrokat faragni, de néhol erősebben, néha gyengébben fogó vésőjével
valójában csak nyeszetel a meglévő monumentumokon. Aki eleve szobrokhoz
nyúl, az önkéntelenül is részt vesz a szobor életének alakulásában. Kísérletének
akkor lett volna értelme, ha megkerüli a már meglévő szobrokat, és bemutatja a
magyar irodalom egy másik arcát. Akkor a Kik vagytok ti? kérdés is jobban pas�-
szolt volna a tematikához, hiszen egy érettségizett ember a kötetben szereplő
szerzők nagy részéről tudja, hogy kik voltak. De Reviczky Gyula, Bródy Sándor,
Zala György (szobrász!), Kaffka Margit, Erdély Miklós és Hajnóczy Péter bemu-
tatása tényleg tágítja a látómezejét a kánon megszállottjainak, és olyanok emlékét
eleveníti fel, akik nem kaphattak szobrot a gyakran betonkeménységűnek tűnő
magyar irodalmi csarnokban.
Zavart kelt azonban a Kötelező magyar irodalom – Újraélesztő könyv alcím is.
A kötelező jelző értelmezése elég problematikus. Mit szeretett volna a szerző és a
kiadó? Kötelező olvasmányok szerzőit új szempontból bemutatni? Akkor hogyan
találják meg a helyüket a kánonon és irodalmon túli alkotók (Reviczky Gyula,
Víg Mihály, Zala György stb.) a koncepcióban? Ha ezt mindenkinek kötelezőként
vagy kötelezően el kellene olvasnia, akkor éppen azt a szabadságot tagadná meg
az alcím, amelynek jegyében születtek az értelmezések. Egyik megközelítés sem
tünteti fel túl szimpatikusan a kötetet.
Az újraélesztés pedig azért elhibázott gesztus, mert a kötetben bemutatott
szerzők többsége olyan élénken van jelen irodalmi gondolkodásunkban, hogy
halottként is élőbb a kortársnál. Melhardt Gergő okosan állapítja meg alapos
kritikájában, hogy nincs halott, akit újra kellene éleszteni.
Mint a legtöbb kötetnek, Háy könyvének is íve van, hiszen műve akár regény-
ként is olvasható. Ahol a ma élő költőknek kellene állniuk, ott egy dalszerző talál-
ható: Víg Mihály. Akkor a költészet helyét a popzene vette volna át? Ennek viszo-
nyát elég bonyolultan vázolja fel Háy, de a lényeg az, hogy bizonyos „dalszövegek
a költészet tárgykörébe tartoznak, de az azokat létrehozók nem költők”. A mai popzenét
némileg az egykori népköltészettel felelteti meg, egy koncert anyagát egy ver-

127
seskötet tartalmához hasonlítja, azt viszont tagadja, hogy a műköltészet szerepét
átvette volna a popzene (Bob Dylan irodalmi Nobel-díjával sem ért egyet).
Jelzés azonban, hogy a kortárs költészet helyett ő másról beszél, elfordítja a
fejét. Ma a kortárs költészetben mindenki ismeretlen a közönség előtt (ti. alig van
vagy egyáltalán nincs olvasó), állítja, miközben egy fesztivál popénekesét hozza
ellenpéldaként. A fej elfordítása pedig az egyik legerősebb gesztus, mert meglátni
valamit, majd beszélni róla, az vitahelyzet, de nem tudomást venni, az kíméletlen
ítélet. Ebből és a könyvben elszórt utalásokból kiolvasható a szerző feltételezett –
nem túl pozitív – véleménye a mai magyar líráról és művelőiről.
Háy azonban magával szemben is kíméletlen, hiszen ahogy a Végszóban is
mondja: a Kik vagytok ti? elsősorban róla szól. Ez azért is veszélyes önmagára,
mert nem gyakorol öncenzúrát, nem finomkodik. Amit egy kocsmában el merne
mondani néhány sör után, azt itt is elmondja nekünk – egy elég elhibázott alcím-
mel és egy kínos fülszöveggel. S mi is lehet a vágya egy megszállott olvasónak
(ha még ugyan van olyan), minthogy egy íróval kötetlenül együtt sörözzön, aki
megosztja vele legtitkosabb irodalmi kalandjait?

Háy János: Kik vagytok ti? Kötelező magyar irodalom – Újraélesztő könyv. Európa
Könyvkiadó, 2019

E számunkat nyomta és kötötte a Print 2000 Nyomda Kft.

6000 Kecskemét, Nyomda u. 8.

Tel.: +36 76 501 240; Fax: +36 76 501 249
E-mail: info@print2000.hu
www.print2000.hu

Folyóiratunk megjelentetését az Emberi Erőforrások Minisztériuma és

a Nemzeti Kulturális Alap támogatja.

Nemzeti Kulturális Alap

128
 Ára: 500,- Ft
(előfizetőknek 400,- Ft)

Emberi Erőforrások
Minisztériuma
 SZÉPIRODALOM, SZOCIOGRÁFIA, MŰVÉSZET

Markó Béla, Lövétei Lázár László

György Alida versei
Balázs Attila, Patak Márta,
Zelei Miklós, Tóth Erzsébet,
Pátkai Tivadar prózája
Bagi Zsolt: A város és képe
Babos Pálma porcelánszobrai

2020 MÁJUS
 52. ÉVFOLYAM 2020. 5. szám

Markó Béla 3 Kasszandra ujja (vers)

Balázs Attila 5 Utazás az Ivo Andrić tengeralattjáró vonattal
Lövétei Lázár László 10 „hogy megkísértetnék az ördögtől…” (vers)
Szeifert Natália 12 Látogatásra kijelölt napok
Patak Márta 20 Simon, a boldog pap
György Alida 28 Vasárnap Igorral, Sajtkrém (versek)
Zelei Miklós 30 Háttal a placcnak
Tóth Erzsébet 32 Én lettem volna
Tarcsay Zoltán 39 Mao Tei és a befejezhetetlen
Pátkai Tivadar 46 Stírölés
András László 53 Nincs térerő (vers)
 Bombitz Attila 54 Kovács Lajos válogatott műveiről
Kovács Lajos 59 Másodosztályú történelmünk
Bagi Zsolt 78 A város és képe (Babos Pálma porcelánszobrai)
Jódal Rózsa 99 Szavak és eszmék szellemes tűzijátéka
(Balázs Attila Magyarfauszt című regényéről)
Varga Réka 102 „Mélyen szívni magamba az éjszakai semmit”
(Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi?)
Kállai Katalin 106 Hatáshalász szerelmek (Réczei Tamás: Nagyon kell
szeretniök!)

Babos Pálma porcelánszobrai
(Fényképezte: Bozsó András)

SZÉPIRODALMI, SZOCIOGRÁFIAI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT•

Megjelenik havonként • Főszerkesztő: Füzi László • Kecskemét
Megyei Jogú Város és a Katona József Társaság folyóirata •
Kiadja a Kecskeméti Kortárs Művészeti Műhelyek Nonprofit Kft.;
Felelős kiadó: Füzi László • A szerkesztőség címe: 6000 Kecskemét,
Kápolna u. 11.; Telefonszáma: 76/482-223; Honlapcím: www.
forrasfolyoirat.hu; E-mail cím: forras@forrasfolyoirat.hu • Tördelés:
VideoPix Bt., Kecskemét; Tel.: 76/508-160; videopix@fibermail.hu •
Nyomdai kivitelezés: Print2000 Nyomda Kft., Kecskemét, Nyomda u. 8.;
Tel.: 501-240; Felelős vezető: Szakálas Tibor
A szerkesztőség tagjai: Buda Ferenc (főmunkatárs), Füzi Péter, Pál-Kovács Sándor Attila,
(szerkesztő) Bosznay Ágnes (szerkesztőségi titkár). A szerkesztésben közreműködnek: Bahget
Iskander, Komáromi Attila, Pintér Lajos • Szerkesztőségi órák munka­napokon 10–12 óra között. •
A borítón Benes József Forrás című munkája • A borítót és a tipográfiát tervezte: Zalatnai Pál •
Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza! Terjeszti a Lapker Rt. 1097 Budapest, Táblás u. 2. •
Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Zrt. Postacím: 1900 Budapest. Előfizetésben megrendel-
hető az ország bármely postáján, és a kézbesítőknél, www.posta.hu WEBSHOP-ban (https://
eshop.posta.hu/storefront/), e-mailen a hirlapelofizetes@posta.hu, telefonon 06-1/767-8262,
levélben a MP Zrt. 1900 Budapest. Külföldre és külföldön előfizethető a Magyar Posta Zrt.-
nél: www.posta.hu WEBSHOP-ban (https://eshop.posta.hu/storefront/), 1900 Budapest,
06-1/767-8262, hirlapelofizetes@posta.hu. Belföldi előfizetési díj: 4800,– Ft • Index:
25947 • HU ISSN 0133–056X
Markó Béla

Kasszandra ujja

Az Égei-tenger a szétnyitott ujjakhoz hasonló

Halkidiki-félsziget Kasszandra-ágán csak
nagy ritkán vet partra egy-egy kagylót,
viszont bent a kövesebb részeken
feketéllnek a repedésekben meghúzódó
tengeri sünök, én néhány évvel ezelőtt
már megjártam egy ilyennel, utána
órákon át szedegette ki a tüskéket
a sarkamból Anna, de azért minden évben
ide járunk azóta is, meleg a víz, jó a homok,
enyhe a hullámverés, mindig napos az idő,
egyébként kagylót, mint mondtam, nem nagyon,
de színes, simára csiszolt kavicsot annál többet
gyűjtünk minden évben, és amikor hazaérünk,
felfrissítjük a kerti asztalon a nagy cseréptálban
az addigi gyűjteményt, az idén pedig
egyszer csak különleges leletre bukkantunk
a part közelében, a térdig érő vízben,
a régi móló összetört, mohos betonlapjain
csupa izgalmas formájú, hosszúkás, göcsörtös,
zöldesbarna tengeri csiga, miniatűr görög
amforák, hüvelykujj nagyságú egyik-másik,
tulajdonképpen már nem csigák, hanem
csupán a házuk, úgy tűnik, lakatlan csigaházak,
némán várakoznak a víz alatti félhomályban,
gyorsan összeszedünk egy tucatnyit, felvisszük
a nyugágyak melletti asztalkára a zsákmányt,
hogy a kavicsokkal együtt majd ezeket is
betesszük egy zacskóba, egyelőre száradnak
a napon a csigaházak, aztán Anna hirtelen
megirtózva mutatja, hogy az egyikből parányi
csápok bújnak elő, nem tudom, melyikünk jön rá,
talán Balázs, hallottunk már erről, remeterákok,
de azért gyorsan megnézzük az okostelefonon,
nyilván elkezdett száradni bent a nedves odú,
ahova mi egyébként sehogy sem látunk be

3
 az amfora szűk, meghajlított száján, kiszáradt hát,
ezért jött elő a lakója, de már megelevenedik
a második, a harmadik, a negyedik is,
ezeket vissza kell dobni, lemegyek velük a partra,
a markomból a vízbe ürítem, majd figyeljük
a többit is, sorra jönnek elő a remeterákok,
visszük a vízbe, maradt még talán kettő,
hátha azokba már beledöglöttek ezek a
szörnyetegek, reménykedem, kellene nekünk
otthonra néhány szép csigaház, de nem,
feltámadnak ezek is, visszadobjuk, és ismét
elmegyünk a kövekig, válogatunk, van elég,
de most már kivárjuk ott helyben, mi lesz,
letesszük a homokba, ebben is megdöglött,
abban sincs semmi, lelkendezünk, aztán
kiderül, hogy ebben is van remeterák,
abban is van remeterák, őszintén kívánjuk,
hogy döglöttek volna bele a csigaházba, amit
úgyis csak bitorolnak, egyszerű lenne kitenni
őket a napra, kivárni, amíg tényleg beledöglenek,
de hosszú az út a gyűlölettől a tettig, ugyan már,
hiszen a légy, a szúnyog, a hangya, gondolom,
de itt most valamiképpen a cél is számít,
utáljuk a remeterákokat, de szorgalmasan
hordjuk vissza őket a vízbe, elszórakozunk ezzel
valamennyit, végül mégis sikerül egyetlenegy
üres csigát találnunk, de azt sem a vízben,
hanem kint a parton, odatesszük az összegyűjtött
kavicsok mellé, van ebben az egészben valami
furcsa tanulság, nem azért, hogy akadt egy
üres csiga, hanem azért, hogy nem mertük megtenni
még egy remeterákkal sem, amit szerettünk volna,
vagy ki tudja, csak a remeterákkal nem tettük meg,
amit így vagy úgy elkövetünk egymással naponta,
szóval azóta kísér ez a kényelmetlen érzés,
ez a remeterák-gyűlölet, ami máshonnan közelítve
szeretetnek is mondható persze, de nem az.

4
Balázs Attila
Utazás az Ivo Andrić tengeralattjáró
vonattal
(A Kutyablúz című opusból)

Mesélik erre az öregebbek, hogy valamikor rég, de nem olyan nagyon, a vaj-
dasági tanya és mesevilág iránt élénk érdeklődést mutató japán kutatók lelkes kis
csoportja ereszkedett le a Holt-Tisza mélyére az egykori, mára teljesen elhagyott
és lepusztult Gortva-birtoktól meg a sörgyártól nem messze, Becsénél. Előzőleg
nagyot szippantva a fenti levegőből merült le egy sár­ga kis tengeralattjáróval a
meleg források mélyére, a kénesen bugyborékoló sötét víz százrejtélyű birodal­
mába, ahol nagy meglepetésükre volt is mit látniuk. Furcsa, hentergő emlőst pil-
lantottak meg járművük küklopszi fényében. Megzavarhatta a fénycsóva e mese-
beli lényt, így nem tudott hirtelen ki­törni belőle. Mint egy éppen ott lustálkodó vízi
tehén, maga lehetett a valamitől éppen gondtalan Délvidéki Magyar Anya(i)ság
váratlanul tetten ért, mintegy megtestesült szimbóluma. Az ugyancsak megle-
pett japáni parancsnoknak nagyokat horkantó japáni felkiáltásokkal a hajónap-
lóba diktált szavai szerint ez az idegen (nemzetközi szakkifejezéssel: mammal),
első ijedelmén túltéve magát, mind a hét csecséből erős tejsugárral vette célba
elképedt üldözőit, ezzel mintegy függönyt varázsolva közéjük, hogy végül egy
feltehetően könnyed, ám annál határozottabb – és ha több mázsás is, de elegáns,
nőies mozdulattal – mindörökre eltűnjön a titokzatos mélységekben. Visszatérve
a felszínre újabb meglepetés várt e kis expedíció rettenthe­tetlen tagjaira. A par-
ton egy a kezét tördelő, ujjait ropogtató, jajongó, a hidegtől egészen fehérré vált,
gyér szőrzetű, aprócska idegent vettek észre, aki gyászos mivoltában mintha
egy palackot igyekezett volna kihalászni a vízből a szánalmasan vékony, töré-
keny botocskájával, amely ráadásul még rövidnek is bizonyult. Odamentek hát
segíteni neki, agy’isten! Az illető lázas, toporzékoló szomjúsággal nyúlt a kiemelt
flaskó után, melyből – minden elismerés – egy elmés szerkezetnek köszönhetően
érintésre oldalt rejtett fiókocska pattant ki. Abból pedig az idegen magyar anya-
nyelvűségét bizo­nyítandó egy papírcédulácska hullott a földre.

Fiam, öltözz föl jól! Én már sajnos soha többé nem mehetek vissza, de Te jegyezd meg:
valódi anyád én vagyok és maradok. Ne sírjál utánam, ne gyászolj, mert még életed egyet-
len értelmévé válik. Vigyázz apádra, jó ember ő, a joghurt a hűtőben. Hosszú értekezésed a
nagyváros és a falu fényeiről figyelmesen elolvastam. Lenne egy-két inkább amolyan anyai

5
megjegy­zésem, csakhogy azt majd máskor, mert még itt megfázol nekem, drága kincsem.
A felfújható ladikot a palackban mellékelem, de oh, édes egyetlen fiam, óvakodj tőlem!
Bármerre csónakázol is, sose merészkedj túl közel hozzám, mert örömömben súlyos uszo-
nyommal még ízzé-porrá ta­lálnálak zúzni, édes fiam. Magammal húználak a mélybe, hogy
ott örökké csókolhassalak, mert ez erősebb ná­lam – vésd agyadba, egyetlenem. Bármi csa-
pást mér is rád a sors, állj emelt fővel! Van tiszta zsebkendőd? Ta­lálsz a legfelső rekeszben.

Ősanyád a könnyek tengeréből

Az idegen alig hallhatót sikkantott és összeesett. Egy db ausztrál gyártmányú,
már használt gumipelenkán kívül nem volt rajta semmi. Személyit nem találtak
nála, így nem tehettek mást, mint lemérték, és ezt is bevezették a naplóba. Részint
talán a hidegtől: alig lehetett pár hüvelyknyi. Gondolták, kitömik, aztán hossza-
dalmasnak találták az eljárást, így inkább a halottnak kijáró tisztelettel gyorsan
eltemették a nádas-bugásban, a palackot pedig bevitték a kapitány kajütjébe,
majd folytatták új kalandokkal kecsegtető útjukat a Tiszából a Dunába, majd a
Fekete-tengerbe. A kapitányi kajüt ablakán át jeges csillámlással beragyogtak
a távoli csillagok. Az ablak keretei közt egy pillanatra megjelent a távoli gravi-
tációjával vonzó gigászi csapda is, a NAGY FEKETE LYUK. A kavargó káosz,
amely emberi ésszel fel nem fogható mágnesként sok-sok fényévre tőlünk, egy
spirálköd távolabbnál távolabbi középpontjában – óriási betonkeverő módjára –
csillagközi port, gázfelhőket, sőt: csillagtörmeléket hemperget, hogy kikövez­ze a
hozzá vezető utat.

A fenti darabka egy Egérút című, furcsa regényféléből származik, melynek

néhány részlete még a múlt évezred 1900-as éveiben jelent meg a kecskeméti
Forrás folyóiratban. (Személyes közreadásomban – a kissé nagyképűen hangzó
megjegyzés B. A. részéről!) A szöveg domborzatilag ugyanannak az alföldi táj-
nak a folytatásában érte el a Gutenberg-galaxist, amely tájban született, s amely
tájról részben szólt, és szól ma is. Persze politikailag némelyest eltérő körülmé-
nyek között látott napvilágot. Elbeszélője egy betegesen gyenge idegzetű, szívé-
ben és elméjében végül valószínűleg maradéktalanul összezavarodott fiatalem-
ber, akit városba hurcolkodó felmenői nem tudtak teljes mértékben megóvni a
tanyáról való beköltözés sokkhatásától, bár életének egészen korai szakaszában
jött el annak az ideje, amit ő később új honfoglalásuknak nevezett. Szóval, egy
Ausztráliába távozott rokon, bizonyos Amál néni rájuk hagyta házat próbálnak
belakni odabenn. Az ezzel járó nehézségek töltik ki az opus elejét egy kórházban
eltengetett hosszabb időszakkal együtt. Az angyalkás ablakú vajdasági tartomá-
nyi kórházról van szó, ahol a fiú újfent el kényszerül gondolkodni – újonnan szer-
zett tapasztalatai alapján – a pőre testi-lelki kiszolgáltatottság valódi mibenlétén.
Aprólékosan nincs értelme elmesélni bizonyos Szép Péter iskoláztatásának, majd
a durván egyévnyi katonáskodásának összes eseményét, bár kétségtelen, hogy
utóbbi – amelyre még Jugoszlávia széthullása előtt került sor – meglehetősen sok
figyelemre méltó profetikus elemet tartalmaz. Ennek ellenére jóval érdemesebb e
száguldó világunkban a történetnek arra az ágára összpontosítani, amely hősünk

6
sikertelen szerelmi afférját mutatja be egy ifjú hölggyel, bizonyos Etivel, és amely
fiaskó lelkileg nagyon is megterheli. Mondhatni: túlterheli. Fejében kiveri a biz-
tosítékot, lelkét szétdúlja, összeroppantja, mert tetejébe érkezik mindennek, amit
már szinte amúgy is alig tud elviselni.
Ifjú Wertherünk, aki a szürke napok sorjázásában egyre kevésbé ifjú, leg-
szívesebben az ő kis mizőr albérleti lakásában tölti idejét. Wertheim-záras ajtói
mögött, ahol valami titkot sejtvén: egyszer csak fejszével szétveri az íróasztalát,
hogy egy valaki által odarejtett hosszú írásra bukkanjon. – Itt akár elő is vehet-
nék Kierkegaard Vagy-vagy című kapitális művét, ám elmondható, hogy nem
muszáj. Lehet boldogulni nélküle is. Ami a lényeg, az annyi még főbb vonalak-
ban, hogy ugyanabban a szobában létezik egy egérlyuk, ahonnan természetesen
egy egérszerű lény mászik elő néha, hogy terepszemlét tartson a szobában.
Innentől kezdve a regény egyre nyilvánvalóbban kezd emlékeztetni egy meghá-
borodás fantasztikumokkal teletűzdelt szépirodalmi kórképére, amelyben élénk
dialógus alakul ki ember és egere között. Méghozzá olyan mértékben, hogy akár
szerepcserére is sor kerülhet.
Nos, bár annak veszélye egyelőre nem fenyeget, hogy ez az Egérút című sete-
suta, helyenként túlírt valami megjelenjen, hadd ne fecsegjük ki végig a törté-
netet. Még úgy se, hogy előre szólnánk: vigyázat, cselekményleírást tartalmaz! Elég
az hozzá, hogy az egérlyuk másik vége egy szürreális tájra nyílik, amelyik táj
mintegy görbe tükre annak, amit mi beidegződéseink alapján valóságnak tekin-
tünk, ám az a regényszint nem eléggé kidolgozott – jelenthetjük ki sajnálattal a
hangunkban. Ennél az egyszerű oknál fogva tehát nem is annyira fontos, mint
az átjárót képező lyuk innenső oldalán található való világ. Ám ami az egészét
tekintve legfontosabb végül is ebben a meglehetősen silányka műben, szűkít-
sünk, hogy egyértelműen felhívja a figyelmet arra, ami pl. az Ivo Andrić lassúzó
nemzetközi járatának ablakából is jól kivehető Újvidéktől legalább Topolyáig.
Nevezetesen az, hogy szinte az egész tanyavilágunk eltűnt. Egy egész életforma
lett kámforrá valamiért. Egy egész világ süllyedt a tudatunk mélyére, amely
világot nyilván a legkörmönfontabb japán technikával sem lehet javító-jóvátevő
mértékében és mennyiségében felszínre hozni, rekonstruálni. Hát még az egé-
szen más irányba tartó, erre már kevés hajlandóságot mutató kortárs irodalom-
mal, nemde?
Egész bácskai tanyavilágunkat mintha felrobbantotta volna valaki, akárcsak
azt a régi örmény templomot Újvidék központjában, amit – így igaz – konkrétan
emberi kéz pusztított el, mert állítólag útjában volt az épülő Tito marsall sugár-
útnak.
Egyébként ne feledjük, mert tény, és nem áltény, hogy a hely, ahová a víz meg
az áram bekötve, tetejébe’ aszfaltút vezet oda, a legközelebbi szomszéd pedig
nincs egy kilométerre sem, nem tanya a klasszikus értelemben. Mert a tanya az
petróleumlámpa, földút és gémeskút, és egyik szomszédodat sem zavarja, ha a
megbokrosodott lovadra üvöltözöl.
Egyértelmű romlás.
Némi romok azért még láthatók itt-ott a tájban: csalit, bodzás, maradék téglá-
ból hevenyészett rakás mintegy mementóként, törött cserép, de leginkább csak

7
egy-egy fogyó földhalom, az is lassan, végleg eltűnik, mert a földet visszaveszi a
föld. A fákat kivágják, a kutakat betömik, a területet utóbb beszántják, hogy az
egykori életnek ott nyoma se maradjon. Bár egy japán professzor, mesélik a fal-
vakban, ingájával meglehetős pontossággal meg tudta határozni anno a szántó-
földön, hogy hol is állt egy-egy tanya valamikor, azonban pontos magyarázattal
ő sem tudott szolgálni. Valami energiagócokat emlegetett, amiből senki se értett
semmit, és az egész annyiban maradt. Az erről született dolgozata Tokióból
sosem érte el példának okáért Becsét vagy Pecellót.

Az újvidéki vasútállomás újságosbódéinak ponyvadömpingje és giccsparádéja

kellős közepén leltem rá a minap egy felettébb érdekes kiadványra. Inkább idő-
utazást jelent, mint térbelit, azonban mindenképp vonatra valót, ahonnan időn-
ként ki lehet pislantani az ablakon át a szóban forgó tájra. Egykori Magyarország
Délvidékére. Címe: A pusztába veszettek, esetleg: Eltűntek a pusztaságban (Izgubljeni
u ravnici), szerzője Žikica Milošević tényfeltáró újságíró, aki művének alcímében
pontosítja is a témát: Kevésbé ismert fejezetek Vajdaság népeinek történetéből. A tudo-
mányos igényeknek ugyan kevéssé megfelelő, azonban mindenképp értékes mű
bevezetőjében olvasható, miszerint közismert tény, hogy a Vajdaság (Vojvodina)
tartomány régi időktől fogva, mind a mai napig, többnemzetiségű vidék, ám
kevesen tudják, hányféle nép élt itt, akik közül mára a szerbek mellett túlnyo-
mórészt magyarok, szlovákok, románok és ruszinok, nem utolsósorban horvátok
maradtak, míg a németek jó részét száműzték a második világháború után.
A többiek eltűntek a szörnyű világégések forgatagában, népirtás áldozatai lettek,
vagy csak egyszerűen kihaltak. Jószerivel beolvadtak a „nagyobbságba”, közben
közülük kevésnek sikerült visszatérnie oda, ahonnan elindult.
Zömük az Osztrák–Magyar Monarchia idején települt erre a megművelésre
kínálkozó síkságra Bécs abbéli elképzeléséből, hogy miután Savoyai apó szét-
verte Zentánál a török hadat, amit az oszmánok kivonulása követett (a tollfor-
gató Ivo Andrić szerint visszahúzódtak, mint egy óriási tenger), benépesítse a
mohácsi katasztrófa eredményeként egyébként is elnéptelenedett földet. Utóbbi
szétosztásával természetesen, ami mágnesként hatott. Maga Savoyai Jenő írta
a bécsi udvarnak, hogy milyen kitűnő, zsíros feketeföld található errefelé, amit
tiszta pazarlás lenne parlagon hagyni, s szavai meghallgatásra, sőt egyetértésre
találtak. Innentől nehéz lenne összefogni a szerteágazó história összes szálát.
Érkeztek a későbbi délszláv tartományba olyan nemzetek képviselői is, akiket ma
már legfeljebb csak turistának tudunk ideképzelni. (Nota bene! Nem beszélünk
itt az újabb idők migrációjáról, amelynek egyáltalán nem célja a mai Szerbiában
megtelepedni, a Bácskában kapát fogni, közben a zsidóság tragikus pusztulásá-
ra, ennek keretében ama hírhedt Hideg napokra se térünk ki külön, miképp a par-
tizánbosszúra sem bővebben érthető témaválasztási és terjedelmi oknál fogva.)
Jöttek ide elzászi franciák, miként olaszok is szőlőt termeszteni, bort készíte-
ni. Csehek sört főzni, lengyelek mindenfélével foglalkozni. Görögök úgyszin-
tén, hogy jelentős részük aztán a kenderipar fellendítésében vegyen részt. Ők
adták az itteni egyik drámaírót is, Alekszisz Parnaszt, aki Buljkes faluban élt és
alkotott, idetelepítve Zeuszt és társait az alföldi rónaságra. Konkrét helyszíne

8
ennek a mai Maglić (magyar tükörfordításban: Kisködös, valójában Bulkeszi).
Ugyanakkor a korai érkezők közül leghányatottabb sorsuk a spanyoloknak volt,
zömmel katalánoknak, akik jókora vargabetűvel, Szicília érintésével érkeztek ide,
hogy megalapítsák Új-Barcelona városát, a mai Zrenjanin (Becskerek) környékén.
Sajnos Bánát a török után egyadta mocsár volt, a katalánok pedig nem bírták ezt,
többségükben áldozatul estek a maláriának, így végül Új-Barcelonából nem lett
semmi.
A szóban forgó kiadvány egyik legérdekesebb története az, amelyet a szerző
végső instanciában Borivoj Mirosavljević fényképész eredeti elmondása alapján
írt bele a művébe. Konkrétan arról szól, amit így lehetne kicsit kiszínezve, ezzel
együtt tömören előadni, hogy a hatvanas évek elején az újvidéki Duna park
egyik padján, háttal a teniszpályának – ahonnan majd Szeles Mónikánk indul
világhódító útjára – minden nap délelőtt egy furcsa férfi üldögélt, újságot olvas-
va. A híres fotográfus nem tudott ellenállni, a park hattyúi mellé őt is lekapta.
A ma is létező fényképen jól látszik, hogy ez az ember olyasféle, felül göm-
bölyded kalapot visel, amilyen Mirosavljević szerint leginkább a vadnyugati
filmekből ismert. Ősz szakálla alul legyezőként terül szét bő fekete ruháján.
A fényképész nem tudta megállapítani, hogy alanya egyáltalán nem veszi észre
őt, vagy csak nem mutatja, azonban nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy 1963
egyik napján iszonyatos robbanás rázta meg a város központját, ami majdnem
lesodorta az akkor is a padon olvasó furcsa szerzet fejfedőjét, szélvészként leb-
bentve a szakállát. Erre ő csendben felnézett, első ízben rápillantott az ismét
ott settenkedő fotósra, alig láthatóan biccentett, összecsukta az újságot, majd
elment. Többé nem lehetett látni Újvidéken Samuel Polikarp atyát, a város utolsó
örmény papját. Soha többé nem tért vissza Bécsből, ahová állítólag elment. Vagy
Amerikából, ahogy tudni vélték mások.

9
Lövétei Lázár László

„hogy megkísértetnék
az ördögtől...”
– Érzelmes útiterv Boros Melindának –

„El diablo está en casa.

Ayer el diablo vino aquí.
En este lugar huele a azufre.”
(Hugo Chávez az ENSZ Közgyűlésében,
2006. szeptember 20-án)

Csíkszentdomokos, 2019. december 17.

„Jó lenne megnézni az ortodox görögök sziklába vájt Szent
György-kolostorát
Jerikótól három kilométerre azon a hegyen
Ahol negyven napig kísértette Jézust az ördög...” –

És íme
Bőven elég volt elgondolni is a fentieket
Rögtön itt termett az ördög
Természetesen csak most csak nekem:

Máris tele volt a postaládám utazási irodák jobbnál jobb

ajánlataival
S én nemhogy nem tiltakoztam
De hagytam megkísérteni magam:

Mert tényleg el kéne menni egyszer oda

Még akkor is
Ha ott maradt az ördögnek a nyoma.
*
New York City, 2006. szeptember 19.
Liften szálltam alá a „Mount of Temptation”-ről
Vagyis a 42. emeletről
Mikor kiderült hogy az orrom előtt van az ördög:

10
Pont velem átellenben az ENSZ Közgyűlésében prédikált
E föld minden országának
Ergó tilos volt kimenni a mólókra az East River partján
Ahol korábban a gyermekét sétáltatta az ember:

S én nemhogy nem tiltakoztam

De visszaliftezve a 42. emeletre
Hagytam megkísérteni magam:

Mert jó lenne még egyszer visszamenni oda

Még akkor is
Ha ott maradt az ördögnek a nyoma.
*
Csíkszentdomokos, 2019. december 17.
Életbiztosítás-ügyben jelentkezett a bankom
Természetesen csak most csak nekem
A világ legjobb pénzügyi konstrukciója

Tiltakoznom se kellett
Hagynom se kellett megkísérteni magam
Mindössze válaszolni az apró betűs rész kérdésére
Hogy igen 29 éves koromban műtöttek már rákkal

S mint ördög a tömjénfüsttől

Úgy menekült tőlem
Szegény élet-vigéc:

Jó lenne hát végre eljutni oda

Hogy ne azt keressem
Látszik-e még az ördögnek a nyoma.

11
Szeifert Natália
Látogatásra kijelölt napok

Úgy terveztem, magam készítem a marcipánvirágokat. De tegnap megláttam

a pláza melletti cukrásznál ezt a helyes, előre csomagolt tortadíszt. Ilyesmit
akartam én is csinálni. Olyan szép, egyáltalán nem látszik rajta, hogy bolti. Kerek,
fehér szirmú virágok, mint anya kézimunkái. A finom csipkeszerű horgolt hol-
mik. És a haja. Mindig olyannak láttam a haját, ahogy berakás után a fejét keretez-
te, mint a hófehér, kikeményített, horgolt díszek. Mielőtt abbahagyta a horgolást,
ezek jöttek divatba. Horgolt virágok, csillagok, angyalkák kikeményítve, mint a
habcukordíszek. Karácsonyfára, akármire.

A piskóta megbízhatatlan dolog, ha fontos lenne, hogy jól sikerüljön, mindig ös�-
szeesik, szalonnás lesz a közepe vagy megég a teteje. Apám fél háromra jön értem
a furgonnal. Tízpercenként nézek a nappali felé, az ablakból kilátni a felhajtóra.
Tojás, liszt, cukor a pulton. Meg a marcipánvirágok. Dobolok az ujjaimmal, mint-
ha valami nagy dologra készülnék. Egyszeri, megismételhetetlen dologra. Egy
nyomorult tortát akarok sütni.

Pannit hatra hozza haza az apja. Mondtam neki a telefonba, hogy ma igazán hoz-
hatná egy órával később, de nem. Persze, ilyenkor neki nagyon fontos dolga van.
Mi a fasz dolga van vasárnap este, ami nem várhat még egy órát? Olyan kimért
tud lenni néha, mintha nem is a saját gyerekéről beszélne. Nem érek rá, legyél itt-
hon. Kész. Kinyitja a kocsiajtót, esetleg a küszöbig elhozza a táskát. Újabban egy
kávéra se jön be. Csak hazadobja, ahogy ő szokta mondani. Hatra hazadobom,
legyél otthon. Biztos van valakije. Nem akarom tudni. Azt remélem, hogy nem
hozta össze Pannival a hétvégén. Nem akarom, hogy a gyerek más nőkkel lássa.
Ezt az egyet kértem. Azt mondtam neki, hogy inkább akkor ne vigye el, ha pont
azon a hétvégén nővel akar lenni. Inkább cseréljünk hétvégét. Ne hurcolja ma-
gával idétlen randikra. Tavaly mégis bemutatta neki azt a girhes picsát. Fagyizni
vitték, nem kellett volna annyira kiakadnom. Panni csak úgy elkottyintotta, hogy
azzal a Beával vagy Ritával vagy Zitával vagy ki tudja, hogy hívták, fagyiztak. De
se előtte, se azóta nem volt hasonló akciója. Ne is legyen. Akkor majdnem kika-
partam a szemét. Persze suttogva a konyhában, amikor legközelebb jött a gyere-
kért. Panni még pakolászott az emeleten a szobájában. Mindegy. Ma hatra itthon
kell lenni. Apám egy óra múlva érkezik. A céges furgonnal jön, nincs másik ko-
csija. Nem tudom rábeszélni, hogy hagyja abba a furikázást. Nem nagyon merem
neki említeni. Hetven múlt januárban. Nem mondom, semmi gond nincs vele,
csak az ember már folyton aggódik. Folyton aggódom. Az öregedés nem olyan
jópofa, nyugalmas dolog, ahogy régebben képzeltem.

12
A sárgáját a liszttel külön. Nem is tűnt fel eddig, milyen iszonyú hangos a keverő-
gép. Zörög, kerreg, szétfúrja a halántékomat. Amíg a másik tálban a fehérjéből ke-
mény habot verek, ki kell bírni. Őrjítő. Begyújtani a sütőt, hadd melegedjen. Most
jön a neheze. Nagyon óvatosan összevegyíteni a kétféle anyagot. Összevegyítjük,
így írja a szakácskönyv, kívülről tudom. Valahogy mégis csak minden második
alkalommal sikerül. A sütéssel van a gond. Vagy a hőfokot, vagy az időtartamot
nem találom el. Nem tudom. Mindegy. A fakanállal óvatosan kavarom, nem is
kavarom, szinte csak simogatom a folyékony tésztát. Vegyülj már, bazmeg. Ha
összetörik a fehérjehab, az egészet önthetem a klotyóba. Tudom, lassan kell csi-
nálni, nem két kavarás jobbra, aztán kettő balra. Tudom. Ezerszer láttam, ahogy
anya készítette. Pontosan ugyanúgy írom a széles köröket az edényben a fakanál-
lal, ahogy ő. Régen. Pontosan ugyanott van egy folt a kézfejemen. Két éve kezdett
látszani. Ez már a kor. Az öregség. Megbarnulok. Összeaszalódom és megbug�-
gyanok. Mint nyirkos helyen a gyümölcs. Penészszagom lesz, és azt sem tudom
majd, hogy mit tudom én. Hamu, mamu, mindjárt itt az öregség. Egyébként lehet,
hogy nem pontosan ugyanott van az a folt. Majd délután megnézem.

A kerek tortaformát kivajazom. Kilisztezem. Belecsorgatom a tésztát. Szerintem

elvegyült, de a franc tudja. Szétterül a sütőformában. Szép sárga. Szép sárga lesz,
ha megsül. És ha nem esik össze. Vagy nem ég meg. Nem szabad nyitogatni az
ajtaját a sütőnek, anya mondta. Anya sem nyitotta ki, mindig csak akkor, amikor
kész volt. Honnan tudta, mikor van kész? Hány éve próbálok tökéletes piskótát
sütni? Tizenkettő? Tizenhárom. Panni tízéves, szóval legalább tizenkét éve pró-
bálkozom. Néha sikerül. Nem jövök rá, mitől.

Betolom a sütőbe. Szép legyél, mondom a tésztának, suttogok. Remélem, ez még

nem a megbuggyanás. Ott guggolok előtte, figyelem, ahogy nem történik sem-
mi, aztán figyelem, ahogy a tészta emelkedni kezd. Megszólal a mobilom. Apám
az. A szívem kiugrik. Mindig kiugrik, ha ő hív. Csak arra tudok gondolni, hogy
valami baj van. Iza azt mondja, ne izguljak, ha igazán nagy baj lenne, nem tudna
felhívni. Ez aztán a megnyugtató gondolat. Iza nem is tudja, mi az igazán nagy
baj. Iza kisebbik lánya egyidős Pannival. Egy osztályba járnak az általánosban.
De van egy nagylánya, tavaly érettségizett, és Iza azt mondja, nincs annál jobb,
mint amikor felnő egy gyerek. Látszik is, hogy mennyire laza azóta. Igaz, előt-
te is laza volt. Azt mondja, megedzette már a nagyobbik gyerek. A másodikkal
sokkal könnyebb. Igaz, hogy a szülés meg nehezebb volt, ezt mindig hozzáteszi.
Mintha nem akarná, hogy azt higgyem, csupa könnyedség az élete. Pedig tudja,
hogy nem vagyok féltékeny. Nem irigylem a jó házasságát, se a könnyű gyerekét.
Tudja, de mégis mondja. Talán nem is nekem. Csak úgy, a világnak. Nehogy túl
jónak tűnjön az élete. Mert azért mindig valami árat kell fizetni. Ezt ilyenkorra
már mindenki tudja. Még ő is.

Szia, apa, mondom a telefonba. Mi van? Semmi, kicsi, csak annyi, hogy akkor
fél háromra megyek. Súlyos mézesbödönök gördülnek le a mellkasomról. Moso-
lyogva válaszolok, elköszönünk. Olvastam egy önsegítő könyvben, hogy mindig
mosolyogva telefonáljunk azokkal, akik fontosak nekünk. Ugyan nem látszunk,

13
de a hangunkon nagyon is érezni a mosolygást. A kedvességet. A mit tudom én
mit. Mindegy. Megjegyeztem. Pannival és apámmal mindig mosolyogva telefoná-
lok. Anyával is. Mindegy.

Na, most már ki kell venni, vagy még nem? Nem merem kinyitni a sütő ajtaját.
Pedig csak meg kéne szúrni a tésztát, hogy milyen. Tűpróba, mondta anya régen.
Aki nem gyakorlott háziasszony, az úgy nézi meg, hogy jó-e a süteménye. Én elég
gyakorlott vagyok, csak ez a nyomorult piskóta. Ez.

Minden konyhában van egy fiók, amit nem nagyon használnak. Vagy a konyha-
szekrényben egy polc. Szürke zóna, tele olyan tárgyakkal, amelyekre nincs igazán
szükség, de nem dobjuk ki. Mert értékesek voltak vagy szépek. Ha már megvet-
tük. Ha már kaptuk. Ha már egyszer azt hittük, hasznosak. Az enyémben főző-
óra van. Meg fémspatula. Meg csicsás borbontó készlet. Anyáméban hústűk is
voltak. Makulátlanra suvickolt tűk, az egyik végükön kerek kampó. Ezzel szúrta
át a göngyölt húsokat régebben. De nem csinálta már jó ideje. Fölösleges macera.
Sütött nagydarab húsokat egyben a római vagy a jénai tálban. Csinálta a rántott
húsokat a mély serpenyőben. Amióta a telken laktak, apám néha grillen kisütött
valamit. Vettek hosszú, sasliknak való tűket, nem is tű az már, inkább pálca. Ezek
a régiek meg a fiókban álltak hadrendben. Senki nem használta semmire. Egyszer
kiloptam, amikor orvosost játszottam. Ezek voltak az injekciós tűk. Összeszur-
káltam a mackókat és babákat. Szegény Kati babát is. A jobb karján apró lyuk
maradt utána. Később a golyóstollat illesztettem oda. Annak volt valami műszer-
szerű hangulata. Az orvosos játékban mindig injekciót kellett kapnia mindenki-
nek. A baba karján a tűszúrás helye ettől kék lett. A puha műanyagba valahogy
beivódott a tinta. Évek múltán kicsit halványult, és olyan lett, mint az öregek ke-
zén azok a furcsa, sötétkékes anyajegyek. Csak ez apró volt és szabályos. Kati
baba csecsemő volt. Az arca szép, mint egy babáé. Milyen lehetett volna. Le tud-
ta csukni a szemét. Azonnal lecsukta, ha lefektettem. Kinyitotta, ha felemeltem.
A szeme hihetetlenül kék volt. Igazi szemnek gondoltam. Jól meg volt csinálva, a
szivárványhártyáján a sugarak, valódinak látszó szempillák. Haja is volt. Rövid,
sűrűn tűzött, kissé göndör, szőke. Igényes kis baba volt. Csomagban jött külföld-
ről. Biztos apa testvére küldte Amerikából. Itthon ilyen szép baba akkoriban nem
volt. Ha beteg voltam, Kati baba is beteg volt. Anyám levest főzött. Olyankor Katit
oda lehetett ültetni az asztalra. Hurkás, görbe lábai pont úgy voltak kialakítva,
hogy ha behajlítottam, egy ponton tökéletesen megtámaszkodott. Ült. Nem olyan
bénán, nyújtott lábakkal, mint a Zsuzsi baba, amit nagymama adott. A Zsuzsi
állóbaba volt. Mereven állt a kemény műanyag lábain. Neki is csukódott a szeme.
És gyerekteste volt, neki is, de már nagyobb volt, mint Kati. Sárga, fodros ruhában
állt, hosszú haja volt és nem szabadott sokat fésülni, mert kihullik. Ha ő az asz-
talra ült, a lába szemérmetlen terpeszbe vágódott. Be lehetett látni a szoknya alá.
Nem ültettem oda. Lefektettem őket az ágyam végébe, és meséltem nekik. Zsuzsit
többször meg is műtöttem. Aztán ültem a kórházi ágya mellett és meséltem neki.
Lapoztam a mesekönyvet, amelyikből anya szokott nekem olvasni. Úgy tettem,
mintha olvasnék. Nagyon fontos voltam azoknak a babáknak. Meggyógyítottam
őket a mesével.

14
Egy életem, egy halálom, én kiveszem ezt a tortát. A pultra rakom. Eddig jó. Nem
merem kicsatolni a kerek tortaforma oldalát. Várok. A körmöm melletti bőrt pisz-
kálom. Anya ilyenkor odalegyintett a kezemre. Ne piszkáld, kisebesedik. És hozta
a lakkbőr tokos manikűrkészletet. Azt is ki szoktam lopni a fürdőszobaszekrény-
ből az orvosos játékhoz. Műtéthez kellett. A fémek az orvosos dolgok a játékban
mindig. Akkoriban orvos akartam lenni. Később egyszer sem jutott eszembe. Azt
sem gondoltam, hogy irodában fogok ülni. De csak a multik fizettek jól. Mihez
kezdtem volna a nyelvi diplomával. A nagy cégek úgy gondolkodnak, hogy ha
látnak benned valamit, majd kitanítanak maguknak. Jó bármilyen diploma. Ha
tudod a nyelvet, még jobb. Csak annyit tudtam, amennyivel felvettek. Azóta fel-
szedtem még egy kis céges konyhanyelvet. Ezzel el lehet lenni itt évekig. Sokáig.
Örökké.

Apám egyszer mondta, hogy beszállhatnék a méhészetbe. De csak kötelesség-

ből. Az ilyesmit fel kell ajánlanod a gyerekednek. Mindenki meg tudja tanulni,
mondta. Bólintottam. Nem beszéltünk róla. Nem próbáltuk ki, hogy én vagyok-e
a kivétel, aki mégsem tudja.

Anya megsimogatja a hajam. Lassan, ahogy csak az anyukák tudják, forróság

árad a tenyeréből. Büszke rám, akármit csinálok. Diploma, az nagyon jó. Büszke
vagyok rád, kislányom. Elmegyek dolgozni, nagyon jó, nagyon ügyes vagyok.
A modern nőnek már más az élete, mondja anya. Férjhez megyek, anyám sír.
Apám is törölgeti a szeme sarkát a textilzsebkendővel. A bátyámnak gyereke szü-
letik. Eladják a benti házat, kiköltöznek a telekre, a méhészetbe. A bátyám há-
zat épít a város másik végétől húsz kilométerre egy faluban. A maradék pénzből
anyám és apám kicsit felújítja a házat a telken. Apám most is ott lakik. Hetvenkét
éves. Nem költözik be a városba. Nem hagyja a méhészetet. Az alkalmazottja ren-
des gyerek, de nem bízza rá egészen. Csak egyszer említettem neki, tavaly. De
csak kötelességből. Nincs nekem semmi bajom, mondta. Azt, hogy nekem, kicsit
hangsúlyosabban ejtette a kelleténél. Bólintottam, hogy hát tényleg nincs.

Anyám végighúzza szép kezét a koponyám ívén. A hajamat selymesebbnek ér-

zem ilyenkor. Hány tortát megsütött az a kéz. Hány csipkefinomságú terítőt meg-
horgolt. Aztán jött Gabi néni a nagyhangú férjével, és elvitte mindet. A piacra. Egy
hónap múlva újra jöttek, mindig azt mondták, nem tudták mindet eladni, most
csak ennyi pénz van. De készleten tartják. És hogy van-e kész új adag. Anyám
nem vitatkozott velük. Apám egyszer elküldte őket a picsába. Anyám azután
mindig kiküldte a méhekhez, ha látta, hogy Gabi néniék kombija bekanyarodik a
telekhez. Takarít, főz, horgol. Nem vitázik. Simogat. Anya.

Muszáj most már felpattintani a csatot a tortaformán. Óvatosan emelem le a fém-

gyűrűt a tésztáról. Eddig jó. Abrakadabra.

Jól mentél férjhez, mondta anya, amikor férjhez mentem. Jól teszed, hogy ott
hagyod, mondta, amikor elmondtam, hogy válok. A konyhájában ültem, Panni
apámmal az udvaron. Anya megsimogatta a fejem. Azt mondta, nem lehet min-

15
denki olyan szerencsés, mint ő. Addig eszembe sem jutott, hogy szerencsés. Ol-
dalra nézett az ablak felé. Apám a homokozó mellett guggolt, és úgy tett, mintha
megkóstolná a süteményt, amit Panni készített neki. A homokozót az unokáinak
ásta évekkel azelőtt. Minden évben hozatott bele egy kis friss homokot. Éjszakára
lefedte. A macskák beleszarnak, mondta. Felállt, odahúzta a háromlábú széket.
A papa már nem tud annyit guggolni, mondta Panninak. Pannit nem érdekelte,
csak adogatta az újabb süteményeket.

Elképzelhetetlen volt, hogy a férjem üljön ott. Attól még nem rossz ember. Sokat
dolgozik. Sok pénzt keres. Apám és anyám mindenkinek azt mondta, igazgató a
gyárban, ahol én is dolgozom. Fölösleges lett volna elmagyarázni, hogy a gyárak-
ban ma már sok igazgató van, és mindenféle menedzsernek hívják őket. Anyámé-
kat ezek a részletek nem érdekelték.

Engem sem érdekeltek. Az érdekelt, hogy Panni nevetve játszik a homokozóban.

Hogy felszedtem pár kilót. Hogy itthon, anyámnál ez nem számít. Hogy megje-
lent egy ősz tincs a fejem tetején, és hogy olyan fehér lesz-e a hajam, mint anyá-
mé. Befestettem, persze. Panni iskolába ment, amikor elváltunk. A legrosszabb
időpont, gondoltam. Ha nem veszekedtek, akkor semmi baj, mondta anyám.
A gyerekek nem hülyék. Tudják, mi veszi körül őket. És még a felnőtteknél is
okosabban elfogadják. Te csak legyél türelmes.

Sokat jártunk ki akkoriban hozzájuk. Minden hétvégén ott voltunk. Sokszor hét
közben is kiugrottunk, ha időben el tudtam jönni. Nem tudom, mikor kezdődhe-
tett.

Emlékszem, ahogy anyám áll a ház előtt, figyeli, ahogy behajtok az udvarra. Ar-
cán egy biztonsági mosoly, mint amikor nem vagyunk biztosak benne, hogy is-
merősünk közeledik. Ugyanazzal az arckifejezéssel áll ott egészen addig, amíg
el nem indulok felé. Amikor kioldom a biztonsági övet, akkor pattan le róla ez
a műarc. Helyére a felismerés öröme érkezik. Pont nem látom a pillanatot, mert
Pannira figyelek, az ő biztonsági övét kapcsolom ki. Ez a rizs most egy kicsit oda-
kapott, mondta egy ebédnél. Valóban, barnább szemek is voltak benne. Elfelejtet-
tem kivenni a fagyasztóból a húst, mondta. Várnunk kell az ebédre. A postás ma
be akart jönni, mondta. A postás mindig bejött, mióta csak ott laktak. Egy kicsi ká-
vét elfogadok, így ült le az étkezőasztal sarkához, és tizenöt percnél sosem maradt
tovább. Anya elindult a fürdőszoba felé, és sokáig nem jött vissza, utánamentem.
A lecsukott vécétetőn ült. Elgondolkodtam, mondta. Talán sírt előtte, nem tudom.

Anyád éjjel kiment a ház mögé, leült a tuskóra. Vagy fél órát kerestem, mire meg-
találtam. Nem válaszolt a szólongatásra se. Mondta apám telefonon. Be kellett
mennem dolgozni. Másnap délután kimentünk. Semmit sem láttam rajta. Búcsú-
záskor megölelt, és azt mondta, hogy mostanában zavarosak lettek a dolgok. Én
úgy értettem, hogy a válás miatt mondja. Tudtam, hogy aggódik miattam. Ki-
csit elhúzódott a válás. Megegyeztünk, hogy Panni és én maradhatunk a házban.
Nem lenne jó a gyereket kimozdítani a jól megszokott kertvárosi környezetből.

16
Csak valahogy ki kellett fizetni a férjemet. A volt férjemet. Apám adott egy kis
pénzt. Azt hiszem, az volt az összes megtakarítása. A többiről megegyeztük, hogy
részletekben törlesztem. A ház fele. Ha tehettem volna, kettévágom, mint egy tor-
tát, hogy vigyed, bazmeg.

Hol volt, hol nem volt, ez a torta egész normálisra sikerült. A közepe talán egy
kicsit sületlen, de legalább nem esett össze. Hagyom, hadd hűljön. Addig megfő-
zöm a vaníliakrémet, ahogy anya szokta.

Most ez csomós vagy buborékos? Mindegy, átszűröm a sűrű szűrőn. A mosoga-

tóba állítok egy edényt. Billeg rajta a szűrő. Ha kiborul az egész, én kiborulok.
Most tényleg remeg a kezem? Van egy fél üveg vodka a hűtőben. Szilveszterről
maradt. Nem, nem iszom. Nagyon ritkán egy-egy kis kortyot. Nem lenne itt két
hónapja, ha innék. Ma végül is apám vezet. Mire ideér, még fogat is tudok mosni.
Vagy nem. Még fél óra. Sikerülnie kell ennek a szarnak. Jó, egy korty, nem több.
A mozdulat nyugtat meg tulajdonképpen. Az alkohol még le sem ért. Átöntöm a
folyadékot. Valami csoda folytán sikerült eltalálnom a szűrő közepét, nem billent
félre. Szerintem ez a krém túl híg. Egy nagyobb edénybe hideg vizet folyatok,
beleállítom a krémes edényt. Hűlj, mondom neki, mint egy ráolvasást. Ettől aztán
biztos jobban hűl.

Kettévágom a tortát. Cérnával, ahogy anya tanította. Egy kis metszés az oldalán,
abba illesztem a cérnát. Egy spulni fehér cérna mindig van a konyhaszekrény fi-
ókjában az evőeszközök mellett. Kétoldalt az ujjamra tekerem, lassan húzogatom
magam felé. Olyan vagyok, mint a mesebeli favágók a fűrésszel. Egyet jobbra,
egyet balra. A közepén érzem, hogy ragacsos lehet. Mindegy. A krém miatt majd
nem tűnik fel. Leemelem a tetejét. Tényleg egy kicsit tésztás, de nem vészes. Nem
folyik, nem esik össze. Éppen csak fél perccel tovább kellett volna sütni. Legföl-
jebb. Utána már megégett volna a teteje. Anya, hogy csináltad te ezt?

A krém hűlt valamennyit. Rákenem. Elfogadható. Kicsit lefolyik a szélén, majd

letörlöm. Rá a teteje. Be a hűtőbe. Nincs ennyi hely a hűtőben. Ki a narancsokat, a
doboz tojást, a margarint, és most. Most elfér. Negyed óra, aztán visszapakolok.
De ha már itt vagyok, megengedhetek magamnak még egy kis kortyot. Aztán
fogat mosok. Kicsit kellemesebb most. Már érzem a melegét az ereimben. Józan
vagyok. Csak már nem jéghideg az ujjaim vége. Nem feszül a hasam és a com-
bom. Nem vagyok ideges. Minden rendben lesz. Mindjárt jön apám, meglapo-
gatja a hátam, ahogy szokta. A bátyám szokás szerint kimentette magát. Ketten
megyünk. Jó lesz. Apámmal mindig elrendeződnek a dolgok.

Felolvasztom a csokoládét. Kiveszem a tortát. Ráöntöm a mázat. Lassan, vékony

sugárban, hogy megdermedjen. A közepére állítom a marcipán virágdíszt. A hor-
golt virág. Anyám horgolt ősz haja. A horgolt terítő az étkezőasztalon, amikor
nem használtuk. Horgolt díszpárnák a fotelokban. Kényelmesen megtámasztja
a derekat. Horgolt szatyor vastag fonalból. Horgolt mellény nekem gimiben. Fe-
kete fonalból. Laza. Menő vagyok benne a diszkóban. Horgolt babaruha a Kati

17
babának. Horgolt álom a gyerekszobában. Horgolt világ. Összegabalyodott fonal.

Apám egy rövidet csenget. Mindig egyet, határozottan, aztán vár. Kinyitom az
ajtót, belép, meglapogatja a hátam. Hogy vagy, kicsi, kérdezi. Jól, mondom, mint
mindig. A torta kész. A hűtőben van. Biccent, nem mond semmit. Leül a nappali-
ban, amíg elkészülök.

Tavaly még itt ünnepeltünk. Anya már nem igazán volt jelen. Még nagyon úgy
akartunk tenni. Utoljára, mielőtt. Hatvanhét, mondta néha maga elé a számot,
mint aki nem érti, mit jelent. A tortát akkor is én sütöttem. Mini tűzijátékot tettem
a közepére. Nézte, csillogott a szeme, és úgy mosolygott, mint két éve a ház előtt
az udvaron. Valami közeledik felé, amiről még nem tudja eldönteni, rokon-e vagy
idegen. Jó vagy rossz. Egyáltalán, felé közeledik-e, vagy amint közelebb ér, kike-
rüli. Elmegy mellette. Illedelmes mosoly. Elé tettem a tortát és láttam, hogy vala-
hova mögém néz. Nem volt ott senki. Nem fárasztottuk a gyertyafújással. Ezért
találtam ki a kis tűzijátékot. Amikor Pannit megölelte, úgy nézett rá, ahogy min-
dig szokott. Kicsikém, gyönyörűt rajzoltál a nagyinak, mondta. Panni hozzábújt,
de tudtam, hogy azt várja, hogy az unokanővérével eltűnhessenek az emeleten.
Nem is tartottam vissza. Apám becsülettel végigcsinálta az egész tortás részt, az-
tán láttam, hogy elvonult a földszinti fürdőszobába. Az egész délutánt ott meg a
hátsó teraszon cigizve töltötte. Anyám nem kereste. Mintha tudomást sem vett
volna a létezéséről. Mielőtt elmentek, apám kért tőlem egy fogkefét. Mindig van
tartalék fogkefe a fürdőszobaszekrényben. Húsz éve titokban dohányzik. Sokáig
súrolta a kezét a mosdókagylónál. Az ajtót nyitva hagyta. Akkor láttam, hogy
görbe lett és fáradt. Apám nem öregszik, apámnak húsz éve fehér a megmaradt
haja. Jó kondiban van. A kert meg a méhek, mondja. A sok idő a szabad levegőn.
De megbarnultak a ráncai. Fakóbarna lett az arca, a szeme egyre zártabb. Olyan
volt mindig, mintha valamit elejtett volna, és azt keresné a szemével, de nem
akarná megszakítani miatta a beszélgetést. Odamentem, megálltam az ajtóban.
Fontolóra kell vennünk, amit az orvos javasolt, mondtam neki. Biccentett, elzárta
a csapot. Nyárig fontolgattuk.

Eltelt az év. Új születésnap. Új torta. A karácsony nehéz volt. Hazahoztuk, mint

egy idegent. Estére visszavittük. Nem javasolták, hogy máshol aludjon.

A tortát műanyag lapra teszem, ráillesztem a kupolaszerű fedőt. Apám mellé

ülök az anyósülésre. Anyósülés, milyen hülyeség. Ez anyám helye.

Kigördülünk az útra, befelé a városba, a város szélébe, át a lehangoló vasúti átjá-

rón. Kimérten haladunk a kerület egyformán új és koszlott régi lakótömbjei kö-
zött. A vasút melletti benzinkútnál apám lassít. Vegyünk virágot? Nem tudom,
mondom. Végül továbbhajt. Ötszintes, hosszú épület. Eredetileg irodaház lehe-
tett. Minden adottsága megvolt az átalakításhoz. Teherlift, személylift, tűzlépcső
a sugárúttól távolabbi oldalon. Minden a régi, csak a berendezés változott. En-
nél jobbat nem tudtunk megfizetni. Nem vészes, de nem is kellemes. Semleges,
mustárszínű falak. A bejáratnál egy zománcos táblán festett betűkkel az áll, hogy

18
LÁTOGATÁSRA KIJELÖLT NAPOK: SZERDA, PÉNTEK, SZOMBAT, VASÁR-
NAP 14–20 óráig. Ez is régről maradhatott itt.

Állok apám mellett a liftben. Ételszag van, a földszinti konyháról szivárog. Apám
szenvtelen arccal nézi a bezáródó liftajtót. Felérünk a másodikra. Fertőtlenítőszag
és öregszag. Varródobozok vaníliaporából és ráncok mélyéből felszivárgó,
eső utáni szag. A liftből kilépve jobbra fordulunk. A tortakülönítmény léptei
nyiszognak a sötétkék műpadlón.

Ott, jobbra az utolsó előtti szobában van egy fehér hajú néni, aki ma születésna-
pos. Ha majd belépünk, én odateszem az asztalra a tortát. Aztán leülök mellé,
odahajtom a fejem. Megsimogatom a lehetetlenül selymes haját. Ő mosolyogni
fog, azzal a bizonytalan mosollyal, és nem fogja tudni, ki vagyok.

19
Patak Márta
Simon, a boldog pap
Egy dokumentumfilm előkészületei

(2018. május 23., 20.40, a stúdióban Lívia és Juli, utóbbi előtt több dosszié, amit a
SIMON PAP II. feliratú iratlefűzőből vett elő. A gróf kivágja a szőlejét című epizódot
tárgyalják meg éppen.)

LÍVIA Nem sokat habozott, nekiment a hegynek. Kivágta a szőlejét. Három álló
napig tartott, kupacokba hordta, aztán el is égette a száraz venyigével együtt a
tőkéket. Ezer tő a nemes fajtából, annak idején még Moselból vagy Liguriából
hozatta. Mellesleg most is szőlő terem a helyén ott a hegyen, persze már nem
muskotályos, hanem vörös, borszőlő, újabban talán még shirazt is telepítettek. De
ez most nem lényeges.

Juli bólint, Lívia folytatja.

Akkor éjjel, amikor a gróf elhatározta, hogy nem várja meg, amíg kommunizálni
akarják a birtokát, azt kérte a grófnétól, hogy másnap reggelre készíttessen ki neki
az asztalra savanyú uborkát meg vodkát. Nem sokkal éjfél után lehetett, a gróf
addigra már annyit forgolódott, hogy a feleségét is fölébresztette. A grófné első
döbbenetében megszólalni se tudott, félálomban volt.

Juli hátradől a széken, keresztbe teszi a lábát, berendezkedik a mesélésre.

„Savanyú uborkát meg vodkát? Mi ütött magába? Oroszokkal álmodott? Vagy

Dosztojevszkij-regényhősnek képzeli magát?” A gróf hamiskásan összecsippen-
tette a szemét, ráncos homlokán csak úgy ugrált a szemölcs, majdnem pont közé-
pen, mint az indiai férjes asszonyoknak. A grófné hitte is, nem is, hogy a kommu-
nistákkal oroszok is jönnének majd foglalni, mindenesetre reggel vodka helyett
pálinkát tett ki az asztalra, vodkát ugyanis égre-földre kereshetett volna a házban,
akkor sem talál. Mikor később kiment a konyhába, hogy ellenőrizze a cselédet,
hogy rendesen előkészített-e mindent a napi étkezésekhez…

JULI Állj, a cselédség sztrájkol. Népgyűlésen vannak, föllázadtak, nem dolgoznak.

LÍVIA (bólint) …meg se lepődött, hogy a savanyú uborka ott van érintetlenül a
tányéron, a pálinkásüvegből viszont jócskán hiányzik. (Juli nem szól közbe, a hom-
lokát ráncolja) Várj, nem is, rosszul mondom, eltűnt az üveg, igen, vitte magával a

(regényrészlet)

20
hegyre. (némi gondolkodás után) Az utolsó előtti harmadik napon járunk, a grófné
nem akarja tudomásul venni, hogy itt mostantól más világ következik. Úgy tesz,
mint aki nem is hallja, hogy a férje bejön, csodálkozást színlelve megfordul, erre a
gróf int neki, üljön le, mondani akar valamit. Kényszeredetten leül. „Készülnünk
kell a legrosszabbra. Vagy szedjük a sátorfánkat, vagy magunk látunk cselekvés-
hez. Ezek nem tréfálnak.” Az asszony bólint, magában viszont eltökéli, ő bizony
egy tapodtat se mozdul innen. Ha olyan bátrak, hát csak jöjjenek. Ha kell, ő majd
fegyverrel kergeti ki őket innen.

JULI Az asszony?

LÍVIA Igen. Miért ne? A grófné elég harcias teremtés, tud bánni a fegyverrel. Ott
tartunk tehát, hogy a kommunisták érkezése előtt három nappal a gróf kimegy a
pálinkásüvegével a szőlőbe. Eddig stimmel? Apokrif forrásom csak az ezer moseli
vagy liguriai tőkét említi, meg hogy a kommunisták érkezése előtt három nappal
satöbbi. Meglátjuk, mi lesz a jelenettel, mindenesetre én továbbgondolom.

JULI Várj! Kicsodák pontosan ezek a grófék?

LÍVIA Nevük egyelőre nincs, annyit tudunk róluk, hogy a környékbeli grófi csa-
ládok egyike.

JULI Széchenyi, Hunyady? Vésey? Bogyai? Melyik?

LÍVIA Legyen inkább egy fiktív család, csak a film kedvéért. Nemesbüky Várady
Márton és Halvay Elvira. Vagy inkább Nemesbüky Halvay Márton és Várady El-
vira.

Juli bólint, várja a folytatást.

Elvira asszony nem egy naiv teremtés, de úgy van vele, ráérnek cselekedni, ha
tényleg baj lesz, előre minek falra festeni az ördögöt, jön az úgyis magától, mikor
itt az ideje, úgyhogy mindent ugyanúgy csinál, mint előtte. Csak akkor döbben
meg, amikor a cselédje kijelenti, hogy mostantól nem főz, nem mos. Azt meg ál-
mában sem gondolja, hogy a gróf képes lesz kivágni az egész hold szőlőt, mikor
az a mindene, folyton ott tüsténkedik, felügyelet nélkül sose engedi dolgozni a
zselléreket, csak a kapálást meg a fattyazást bízza rájuk, hiába a jószágigazgató, ő
akkor is ott őrködik felettük. Nem bízik bennük, azzal érvel, ha nem tartja rajtuk
a szemét, akkor trehányabbul dolgoznak, ilyen a magyar cselédség, ilyen is volt
mindig, igénytelen, lusta, nemtörődöm népség, ostorral kell hajtani őket.

JULI (némi gúnnyal) Éljenek a sztereotípiák.

LÍVIA Juli, ne idegesíts, olvass el egy Móricz-novellát!

JULI (nevet) Jó, jó, menjünk tovább. Mit tudunk erről a grófról?

LÍVIA Márton legyen az a gróf, akit szeretnek a környékben. Kultúrkört szervez a

faluban, odafigyel rá, hogy a cselédség ne csak tenyésszen a falujában, mint vizes

21
ház falán a penész, ha már Móriczot emlegeted, úgyhogy a gyerekeiket bezavarja
az iskolába. Kártyapartnerei, a környékbeli falusi értelmiség képviselői, akikkel
rendszeresen összejár, figyelmeztetik, Márton, nem lesz ennek jó vége, meglásd,
előbb-utóbb fejedre nőnek ezek a mihasznák. De Márton nem hallgat rájuk, meg-
vonja a vállát, bele se kezd a magyarázatba, úgysem értenék meg. Ez jár a fejében
akkor is, amikor kimegy a szőlőbe.

JULI Kik a környékbeli értelmiség képviselői? Ne felejtsd el, hogy a legtöbb ta-

nár, tanító a szociáldemokrácia híve. Ők állnak le a gróffal kártyázni?

LÍVIA Miért ne? Pont az a lényeg benne, hogy Márton haladó szellemű.

JULI Te tudod. Én mindenesetre megválogatnám a kártyapartnereit.

LÍVIA Rendben. Úgyis tiéd a végső szó. (némi szünet után) A filmben persze nem
fogjuk végigmutogatni, ahogy kivág egy hold szőlőt. Annyit látunk, hogy elin-
dul, hátramegy, és a fészerből elviszi a fejszét. Egyedül indul, a vizslája esetleg
elkísérheti, az úgysem tágít mellőle. (tűnődve) Igen. Ez a kép. Márton gróf elindul
hátra, fejszével a vállán, futva jön felé a vizsla, a maga bohókás, szertelen moz-
gásával, ahogy vizslák tudnak szaladni, megáll várakozón a gazdája előtt, aztán
látja, hogy mozdul a keze, erre hullámzásba kezd az egész teste, miközben nagy
örvendezve csóválja a farkát. Igen. Ezt látjuk. Márton megáll a fészer előtt, vállára
veszi a fejszét, Berci néz rá, várakozón csóválja a farkát, aztán ahogy lassan elin-
dul, távolodik, Berci kutya ott üget mellette. A távolodó két alak elé bevágjuk a
szőlőt, más-más évszakokban, ahogy tavasszal kizöldell, ahogy kezd virágozni,
aztán ahogy megjelennek az első szemek, majd az érett, egészséges termést. Ezer
tő nemes moseli, liguriai. Vagy Alto-Adige-i rizlingszilváni, egyenesen Svájcból, a
nemesítőjétől. Tíz-tizenkét éves tőkék lehetnek. Képzelheted! Gyönyörű látvány.

JULI Nem inkább vörös? Ha már egyszer…

LÍVIA (kurtán fölnevet) Lehet, még meggondolhatjuk. Jaj.

Föláll, odalép az ablakhoz, kinéz, hátraszól Julinak:

Nem kéne innunk egy kávét? (Juli rázza a fejét, erre Lívia is visszaül) Ott tartottam,
hogy a gróf megy hátra, vállán a fejsze, mellette Berci, a vizsla. Közben, a vágó-
képek alatt, beszélhet magában. „Mióta az eszemet tudom, azt is tudom, igaz-
ságtalan ez a világ, erőhöz mérten én igyekeztem is jobbá tenni. Ok nélkül soha
senkit nem bántottam, a cselédjeimet sem, ha okot adtak rá, akkor is inkább szóval
próbáltam hatni rájuk, mint bottal. Ezt mindenki tudja rólam a faluban. Mindig
távolságot tartottam velük, a tekintély fontos. Ugyanúgy kell velük bánni, mint a
kutyával. Szeretettel, de kemény kézzel, határozottan. És akkor olyan lesz, mint a
kezes bárány.”

Márton gróf nem a népnyúzó fajtából való, csakhogy most minden egy csapásra
megváltozott. A cselédség ugyebár föllázadt, harmadik napja nem dolgoznak, a
falu központjába járnak a népgyűlés szónokait hallgatni.

22
JULI Rendben, ezt már megbeszéltük, ott tartottunk, hogy Márton gróf megy
hátra a szőlőbe, nyomában Benő.

LÍVIA A fejed lágya benő! Berci a kutya, te ló, nem Benő!

JULI Oké, Berci. Szóval Márton gróf megy hátra a szőlőbe.

LÍVIA A négy évszak vágóképei után csak azt látjuk, ahogy az első tőkét kivágja,
aztán a tőkék hűlt helyét. Fúj a szél, közelít a kamera az egyik tőke csonkjára,
egész közel hozza, azon a tőkén még látszik, hogy kihajtana, ha nem ásnák ki
gyökerestül. A gróf hangját halljuk, visszahangosítva, mintha a szél hozná vala-
honnan messzebbről. „Ennek a levéből nem isztok!” Hangosan mondja. Nincs
benne gyűlölet, puszta tényközlésként hangzik a mondata. Aztán közelről látjuk
az arcát. Teljesen érzelemmentes. Nem tudjuk leolvasni róla, hogy bántja-e, amit
tennie kellett, vagy inkább elégtételféleséget érez. Minden egyes ráncot, gödröt és
pórust látunk az arcán. Aztán a szemét. Nyílt tekintetű, vízkék szemét. És egyszer
csak higgadt, nyugodt hangon megszólal. Távoli pontra meredve mesélni kezdi
a családja történetét.

(olvassa, közben föl-fölpillantva vizsgálja Juli arcát, vajon mit szól hozzá) „Apám csa-
ládjában olyan ősöket tudhatok magaménak, mint Halvay Félix, aki Felice Halvay
néven vett részt a lepantói csatában. Sokat nem tudtunk róla, annyit mindenesetre
igen, hogy a velenceiekkel harcolt a Szent Liga oldalán, és a győztes csata után
jó ideig Velencében élt. Ott volt akkor is, amikor Famaguszta kormányzójának
ellopott bőrét Velencébe hozta az egyik hajóstársa, akivel ez a szépapánk a csata
után is ápolta a barátságot. Többet nem sikerült kiderítenünk róla, a családunk
azonban tartotta a hagyományt, és a lepantói csata évfordulóján, Rózsafüzér Ki-
rálynéja ünnepén, október 7-én, a család nőtagjai minden áldott esztendőben elza-
rándokoltak Velencébe, ahol Marcantonio Bragadin kormányzó szent bőrét őrzik
a Szent János és Pál-székesegyházban. Nem tudom, mi igaz a történetből, mi nem,
mindenesetre mi az októbert régen, még gyerekkoromban is, mindig Velencében
töltöttük. Én csak azt sajnáltam, hogy ez a szépapám nem hagyott hátra írásos
feljegyzést, ugyanis szerettem volna megtudni, kikkel találkozott, például hogy
látta-e Lepantónál Cervantest, amikor még megvolt mind a két karja. Szeretek
úgy gondolni rá, hogy látta.”

JULI Na ne szórakozz velem! Ennyire hajmeresztő dolgokat mégsem találhatunk ki!

LÍVIA (kaján vigyorral) Miért? Nem bírná el a fikció? (komolyan, szigorral a hangjában
szinte) Különben is, a tudományok között a genealógia a legnagyobb hamisító. Az
etimológia csak utána következik sorban. Miért ne vehetett volna részt a lepantói
csatában a mi Halvay Mártonunk egyik őse? Ha Halvay Félix szerinted túlzás, ak-
kor legyen anyai ágon a velencei vonalból valaki, a Bragadin fivérek fegyvertársa,
vagy Barbarigo admirális közeli barátja, aki nehezen állt ugyan kötélnek, aztán a
végén mégis sikerült meggyőznie az admirálisnak, így otthon hagyta fiatal, éppen
várandós feleségét, és velük tartott a csatába. (egyre jobban nekitüzesedve) Bármit
kitalálhatsz, érted, bármit. A lényeg, hogy elhiggyék, amit mondasz.

23
JULI Persze. De akkor is. Ne essünk túlzásba.

LÍVIA Nyugodtan lehetett volna így is. Amúgy meg ez az egész egyetlen epizód
a történetben, mindössze arra lenne jó, hogy Halvay Márton személyiségét ár-
nyaljam vele. A gróf fontos szereplő, kivágja a szőlejét, nehogy a kommunistáké
legyen. Az nem számít, hogy utána elviszik a hegyet, de szőlő ne legyen rajta.
A szőlő nemes, hozzáértő, gondos kezet kíván, nem barbárokét, akik csak a levére
szomjaznak. A szőlőt dajkálni kell, attól a pillanattól fogva, hogy tavasszal föléb-
red téli álmából, egészen addig, amíg be nem takarjuk a téli fagyok előtt. Mi lenne
belőle, ha ez a haszontalan csőcselék bitorolná? Ebek harmincadjára jutna. Márton
grófnak megszakadna a szíve, ha látná, mit művelnek vele. Ha elveszik a hegyet,
hát vegyék, csináljanak vele, amit akarnak. De szőlő már nem terem nekik rajta.

JULI Na jó, de hogy jön ide a lepantói csata?

LÍVIA (gúnyosan) Lásd Fellini hajóján a rinocéroszt. Egy hajón mindig jól jön egy
orrszarvú, nem igaz? (nevet) Nem várod meg, hogy befejezzem. Márton gróf csa-
ládjában mindig is megvolt a hajlam a társadalmi igazságosságra. Az apja azt
mondta neki, „Fiam, a cselédség tartson tőled, de ne legyen ellenséged. Mit je-
lent ez? Bánj jól velük. Ne kapasd el őket, de légy velük igazságos. A szegény
nép szereti az ellenségeskedést. Az éhes cseléd egy kiskanál vízben megfojtaná
a szomszédját, ha látja, hogy annak egy cső kukoricával több jutott. Viszont ha
tele a zsákja és jóllakik, akkor csöndben marad, és csak fél szemmel lesi, hogy
a másik mennyit kapott. Nem nehéz boldogulni az emberekkel, fiam, de ismer-
ni kell a gyengéjüket. Az eszükkel nem győzhetnek le, esetleg az erejükkel, arra
viszont remélhetőleg mindig akad majd embered, aki lefegyverezze neked őket.
Mit mondhatnék még, fiam? Ha látsz köztük eszesebbet, azt segítsd, hogy kiemel-
kedjen közülük.”

JULI (tamáskodva) Szerinted mondhatott ilyet? Nem az volt inkább a célja, hogy
minél nagyobb tudatlanságban tartsa őket?

LÍVIA Nem. Közhelyek szintjén talán igen, de Halvay Márton apját más fából
faragták.

JULI Rendben. És honnan fogok adatot gyűjteni hozzá?

LÍVIA Nem az adat a lényeg. Persze, ami adat föllelhető, azt úgyis összeszedjük,
eddig is összeszedtük. Itt most arról van szó, hogy Simon pap környezetét a lehe-
tő legpontosabban vagy árnyaltabban megmutassuk.

JULI Nem szeretnék akadékoskodni, de ilyen gróf éppenséggel nem akadt a kör-
nyezetében. Ha lett volna, akkor nem kellett volna neki az uradalmak ellen pré-
dikálni.

LÍVIA A valóság más. A filmben szükség van rá. Nem mutathatsz feketét-fehéret.
A gróf nem okvetlenül csak a rossz képviselője. 19-ben vagyunk, hatalomra jut-
nak vagy törnek a kommunisták…

24
JULI … a bolseviki...

LÍVIA …mindegy, a lényeg, hogy jönnek, Mártonnak két választása van, vagy
elmegy, és itt hagy nekik mindent, vagy marad, és a lehető legkevesebbet adja
nekik. A földet akarják? Vigyék. De a szőlőt nem adom. Hogy észszerűtlen, amit
csinál? Persze hogy az. Ő is tudja. És mégis megteszi. Nem bírná elviselni, hogy
ez a nemes birtok illetéktelen kezekbe kerüljön. Láthattad, hány helyen kárt tettek
grófi kastélyokban, birtokokon. Márton tudja, hogy a szőlőre is ez várna. Úgy-
hogy kivágja.

JULI Jó, értem, felfogtam, menjünk tovább.

LÍVIA Halvay Márton alakjáról ki kell derülni a filmben, hogy a helyiek mindig

jól megvoltak vele. Akik elfogadják a cseléd-úr viszonyt, tisztelik, de nem retteg-
nek tőle, semmi köze a kommunista dalszövegekben szereplő naplopó burzsoák-
hoz. A kommunisták persze tüzelnek a grófok ellen, na de kicsodák? A hetedik
határból vagy a Pestről érkező agitátorok. Megjelennek a faluban, és mit látnak?
Hopp, egy gróf, aki még nem lóg lámpavason. Lám, lám. Ez így nem egyezik
az elveinkkel. Gyorsan kötelet a nyakába. Ilyen egyszerű ez. (némi szünet után)
Mártonék mehetnének a bécsi rokonokhoz, de nem mennek, Elvira asszony ma-
radni akar, Márton sem erőlködik. Ő is vissza akarja hozni Simon káplánt, ő is
azt akarja, hogy Simon legyen a papjuk, mert Simon fiatal, és friss szemmel nézi
a világot. Pont úgy, mint ő harminchárom éves korában. Ifjúkori önmagát látja
viszont benne. Márton gróf azért kell a filmbe, hogy Simonnak legyen egy párja
a másik oldalon. Aki tisztában van vele, bárhogy lesz is ezután, 18 októberében
véget ért a feudalizmus Magyarországon.

JULI Vörös kontra fehér?

LÍVIA Azt azért nem mondanám. Márton egyáltalán nem vörös gróf. Lehet, hogy
Károlyihoz hasonlóan az utókor őt is annak titulálná, tőle azonban igen távol áll-
nak a kommunista eszmék, ahogy a többi eszme is. Két lábbal a földön járó ember,
tisztában van vele, hogy rendszerek jönnek, mennek, egyedül a tisztesség és az
emberség lehet komoly megítélési alap, ha egyes emberről beszélünk. Röviden
ennyi az életfilozófiája. Tisztességben élni és a másikat élni hagyni. Ennél többet
nem is akar. Elvira asszony viszont nem annyira felvilágosult, mint a férje. Ő ma-
radi. De például Simon Józsefet szereti. Akarata ellenére éppenséggel az is közre-
játszhat benne, hogy itt ez a jó svádájú fiatal pap, jó kiállású, jól beszél.

JULI A grófné szerelmes a káplánba?

LÍVIA Jaj, Juli, ne idegesíts! Elvira szereti hallgatni, ahogy prédikál, csak hát pont
a lényeg nem hatol el a tudatáig abból, amit Simon prédikál. Például amikor a
káplán március elején azt kezdi fejtegetni a vasárnapi kismisén, hogy egy pillana-
tig se gondolják, hogy ők a jók, akik idebent vannak, akik meg kint, azok a ros�-
szak, mert ez nem ennyire egyszerű. A világ nem jókból és rosszakból, vörösökből
meg fehérekből áll. Ennél sokkal bonyolultabb ez a kérdés. A beszédét sokan nem

25
értik, talán nem is akarják megérteni, sokakban nemtetszést vált ki, mert nagyon
is értik, például pontosan tudják X. Y.-ról, hogy kicsoda, micsoda egy gonosz hár-
pia, mégis itt ájtatoskodik a templomban, mint aki kettőig se tud számolni, kint
meg kígyót-békát kiabál mindenkire. Vagy Z.-ről is előre meg tudnák mondani,
ő lesz a legelső, aki hajbókolni fog az új rend elöljáróinak, mégis könnyebb nekik
nem tudomást venni róla, hogy micsoda köpönyegforgató, mondván, hogy ő is
a mi kutyánk kölyke. Elvira asszony is valahogy így van ezzel. Sejteni talán sejti,
hogy Simon pap mit akar mondani, de nem tudja vagy nem akarja továbbgon-
dolni. Aki sémákban szeret gondolkodni, annak ez roppant bonyolult fejtegetés,
annak tényleg könnyebb, ha megmondják, ki a jó és ki a rossz, mi itt benn a jók,
azok ott kinn meg a rosszak.
JULI Jó, értem, nekem nem kell magyarázni. És hol találkozik Márton gróf és
Simon káplán világlátása?
LÍVIA Simon József helyzete sem egyszerű. Mivel nagy igazságérzettel áldotta
meg a Mindenható, ő is érzi, azért nem egészen úgy van ám, hogy elveszem on-
nan, ahol van. Pusztán csak azért, mert ott nekik sok van, nekem meg semmim
sincsen. Az a föld így vagy úgy, de valakié, akár mert megdolgozott érte, akár
mert örökölte, az elődei dolgoztak meg érte vagy szerezték ősi jusson. Simon Jó-
zsef káplán nem a magánvagyont, hanem legfőképpen az aránytalanul nagy egy-
házi birtokot tartja túlzásnak.
Lívia sóhajt, Juli kihasználja az alkalmat, belenéz a dossziéjába, papírt vesz elő.
JULI És nem is ok nélkül teszi. Itt vannak az adatok. Szenyér, Simon szülőfa-
luja Marcalitól tizenhét kilométerre fekszik. A települést állítólag Bakócz Tamás
esztergomi érsek 1519-ben végrendeletileg hagyományozta az esztergomi káp-
talannak, és ez négyszáz éven keresztül így is marad. Tapsony, Felsőpuszta és
Aradpuszta uradalma veszi körbe Szenyért. Harmincezer hold egyházi birtok.
(elhallgat, Líviára néz, mint aki várja a folytatást)
LÍVIA Gondolj bele. Minek annyi föld az egyháznak? Bőven jutna belőle a sze-
gényeknek.
JULI (nem reagál, továbblapoz, a jegyzeteibe bele-belepillantva folytatja) Simon ismeri
az 1918 novemberében megalakult Papi Tanács követeléseit. Olvassa a Somogyi
Hírlapot. Meg a Somogyvármegyét is, úgyhogy pontosan emlékszik arra a bátor, fér-
fias nyílt levélre, amelyet a buzsáki katolikus plébánia káplánja, Horváth Ferenc dr. inté-
zett Somogy vármegye római katolikus papságához. Az a buzsáki káplán, aki mellesleg
alig egy évre rá el is hagyja a papi pályát, itt a neve az 1919. június 30-i körlevél-
ben, az egyházi szolgálatból kiléptek: Dr. Horváth Ferenc buzsáki káplán, Egri Jenő volt
tábori lelkész, Boros Ferenc igali káplán, Koller Miklós tapolcai káplán, Udvardy Gyula
barcsi káplán. Aztán Horváth nyílt levelére válaszol a Somogyvármegye hasábjain az
Arad megyei, szabadon gondolkodó, a kor szellemét megértő katolikus papság nevében
dr. Bodó Pál, szózatát a megye növendékpapságának címezi. Ezt a szózatot is ol-
vassa Simon, tehát nem véletlenül beszél az aránytalanul nagy egyházi birtokról
azon a húsvéti szentmisén.

26
LÍVIA Igaz. Simon valahogy úgy képzeli, józan belátása szerint mindenki juttat-
hatna valamennyit a közösbe. Vagy ha nem is a közösbe, akkor annak, akinek
semmije sincsen. Simon József nem kizárólagosan gondolkodik, és ez sokaknak
nem tetszik. A nagy eszmék feltétlen hívei mindig kizárólagosságot követelnek az
eszmének, amelyre föltették az életüket.

27
György Alida

Vasárnap Igorral
„Igor többnyire rövid hajú,
vastag végtagú nőkbe szerelmes,
szerintem.”
(Nagy Hajnal Csilla: Igor)

Amióta szombat reggel Igor

beletúrt a hajamba és
a szél megsimogatta a tarkóm,
elhatároztam, rövidre vágatom a hajam.

Aztán másnap Igor azt mondta,

nem érti a negyvenes nőket.
Mindnek rövid haja van,
pedig az nem is szexi.

Így mondta Igor vasárnap reggel,

miközben ismét beletúrt a hajamba
és még azt is hozzátette,
hogy ez az egész becsapás,
mert előbb férjhez mennek,
csak azután csinálják magukkal mind.

Szóval nem vágattam le a hajam,

mert közeleg a születésnapom
és akkor én is ilyen negyvenes nő lennék,
persze gyerek meg férj nélkül.
Igor hallotta, amikor felhívtam a fodrászt,
hogy lemondjam az egészet.
Hazug kurva, te is megvárod,
amíg el nem vesznek és csak utána.

Így mondta Igor vasárnap reggel,

közben tépni kezdte a hajamat
és még azt is hozzátette,
mindegy, mit csinálok magammal,
úgysem kellenék senkinek.

28
Akkor csókoltam meg először Igort,
aki nem értette, miért nem akarok gyereket.
Ez is csak önbecsapás,
és ezzel csak leselejtezed magad.

Így mondta Igor vasárnap reggel,

közvetlenül a csók után,
és még azt is hozzátette,
senki nem akarna így egy nőt.

Sajtkrém
Sajtkrém nélkül nem lehet élni, mondta
te nevetni kezdtél
mire kasszák préselődtek közétek és
elnyomták a szavait.

A futószalagok ledobták terheiket,

fizetés után már
senki nem néz hátra.

Napokig hordoztad magaddal a sajtkrémet.

Nem bírtál enni,
attól rettegtél, hogy
fogaid közé tekintetek szorulnak
és idegenek szavai akadnak torkodon.

Hónapok óta az ő szavait használod,

pedig nem is tudsz rendesen franciául.
Csak az emlékek dadogása maradt.
Azóta érteni kezdted a szarvasok nyelvét,
észrevétlen változol gidává.
Üldözöd a fénycsóvákat,
mellékutakat keresel,
fehér kérgű fák tövében húzod meg magad.

Egy szerdai pirkadatkor változol vissza,

de már nem mersz emberek közé menni.

Tudod, ha megérzik rajtad a verejtékszagot,

rájönnek, hogy nem is létezel,
mert akit egyszer elragadtak a szarvasok,
az soha többé nem tér vissza.

29
Zelei Miklós
Háttal a placcnak

Úgy írom le, mint egy színielőadást. Az is volt. Színielőadás, amelyet a tar-
kómmal látok. 1994. január, Szarajevói Filmhét, első nap délután a Hunnia mozi-
ban, az Erzsébet körúton. Korábban Zrínyi mozi, a Lenin körúton. Szünet van.
A pultnál ülök, a placcnak háttal. Mögöttem két összetolt asztalka körül a
Magyar Parancs című toleráns tabloid főszerkesztője, Dolnai, a tuti embere és
a teljes szerkesztőség. Vedran Smailović csellójának hangja elhallatszik-e idáig?
Hídi József hangját hallom. A szerkesztőséggel szemben foglal helyet. Nem
tudom, hogy mit mond, csak a hangját ismerem meg. A beszélgetésre attól kezd-
ve figyelek, amikor Dolnai hangosabb válasza következik:
– Nem személyesen veled van bajom.
– Hanem?
– Hanem az egésszel. Úgyhogy ne nyomulj nálunk, Hídi Józsi, háborús mene-
kült Szabadkáról! Mert te ott vagy a Pesti Híreknél.
– Ott.
– Ugyanis ma egyáltalán nem mindegy, hogy ki hol van. Melyik lapnál.
– A külpolitikai rovatnál Jugoszláviáról írok. Ha olvasod, észreveheted, hogy
egy kis sziget az, amit a Pesti Híreknél én csinálok.
– Egy kis sziget.
– Az.
– Egy kis zátony.
– Állás.
– Fekvés. Az öncsalásod egyre nagyobb szigete. Jókat napozol a fövenyen és
hallgatod a hazugságtenger mormolását. A Kádár-korszakban is mindenki azt
állította magáról, hogy ő egy kis sziget. És csinálta a genyaságokat. Na, ez a konti-
nuitás. Egy átlagolvasótól nem várhatod el, hogy fölfedezze a te kis nüanszaidat.
Én elolvasok napi négy napilapot, én észreveszem. De az átlagolvasó nem veszi
észre. Azt látja, hogy ott vagy. Ha valaki szépirodalmat ír, az is jelent valamit,
hogy az írását hol helyezi el. Melyik folyóiratnál. Ugyanígy nem mindegy, ki
melyik napilapba ír.
– Én még tudom tartani magam.
– A Pesti Híreknél? A vad bolsik között? Akik most fölfedezték magukban a
nemzetit?
– Ott volt hely, amikor átjöttem.
– És ha a Völkischer Beobachternél van hely, akkor meg odamész.
– Nem ismertem itt a viszonyokat.

(Részlet a Mandulafecske című regényből)

30
 – Akkor előbb tájékozódni kell.
– Viszont rögtön meg kellett élnem. Én is azok közé tartozom, akikkel ezen
a filmhéten szolidaritást vállalsz. A menekültáradat egy menekültje vagyok.
Aminek a filmjeihez döbbenten csápoltok itt, hogy hű, de megrendítő.
– Te egy jobboldali nacionalista vagy. Nem menekült. Veled én nem vállalok
szolidaritást. Jössz a szarból és megérkeztél a szarba. Persze! Otthon, a titói kábí-
tás Jugoszláviájában nagy házaitok voltak, nagy autókkal. Rendesen ki voltatok
fizetve, hogy tartsátok a pofátokat. Csak semmi vajdasági vérengzés, ugye?
A nagy avantgárd alku. Itt Budapesten meg szar albérletekben nyűglődtök.
– A rendszerváltás hozta, hogy van jobboldal. Hogy jobboldali lapok is van-
nak. Az miért ördögtől való?
– Magyarországon a jobboldalnak nincs üzenete.
– Ha majd manipulálni kezdik azt is, amit én csinálok, veszem a kabátom, a
kalapom, és eljövök.
– Csak nincs hova.
– És ha akkor adom ezt a kéziratot, amikor átjöttem, akkor is visszaadjátok?
A szerkesztőség csöndben van. Öntik a sörüket. Dolnai folytatja:
– Én meg is értelek téged. Átjöttél Suboticáról, és menni kellett valahova.
Vajdmagyok tenger nélkül. Megy a kiszorítósdi, aminek a szerbek a haszonélve-
zői. Itt meg nem tudtál hova beszorulni. Se tenger, se posztó. Igaz?
– A cikkem jó. Nem az számít?
– Nem az számít.
– Hát mi?
– Hogy nem akartok semmit. Már most látszik, hogy a horvátok, a bosnyákok,
a szlovének, az albánok, még a macedónok is, mind el fogják érni, amit akar-
nak. Önállóak lesznek. Csak ti nem fogtok elérni semmit. Nagy üres táskákkal
pucoltok át hozzánk. Jöttök sztrájktörőnek. És innen szidjátok az otthon maradt
szabadkai meg újvidéki haverokat, akik közé tartoztatok. Hogy megalapoz-
zátok az itteni megélhetést. Van belőled egy tucat, Hídi Józsi. Száztizenkettő!
Ezerszáztizenkettő.
– Még tegyél rá.
– Tegyek? Akkor figyelj! Maradsz a Pesti Híreknél. Beszélni tanítod a turul-
madarat. Hunnorrrka vaggyok! Maggorrrka vaggyok! Palma de Magorka. Az a
te szigeted, ott az őshaza. Oda húzzál el! Idepisálok, eddig tart Magyarország.
Láttad itt egy filmben az előbb Radovan Karadžić mellett Eduard Limonovot!
Orosz író, very famous, very famous, így mutatta be Karadžić a katonáinak. Akik
odaengedték a géppuskához. Úgy kapott rá a híres író a fényes, fekete géppus-
kára, mint tyúk a takonyra. És nyomta az elsütőbillentyűt. Kapd be, Szarajevó!
Megküldte őket rendesen. Nesztek! A te seggedbe is, Subotica. Bocsánat,
Szabadka. Nem akartam a nemzeti érzéseidbe taposni. Hát valahogy így kell
harcolni, Hídi Józsi. Ahogy a Limonov. Csak ezért mondtam el. Tudsz te angolul?
– Tudok. Vegyetek oda a külpolitikai rovatba.
A tabloidok némán bámulnak a poharukba.
– Miért? Jó vagyok. Nem?
Csöngetnek. Az előadás a filmvásznon megy tovább.

31
Tóth Erzsébet
Én lettem volna

Már megint a régi kedvenc, a Tegnap:

úgy akarok kihalni, hogy túladagoljam.
Pollágh Péter

„édes tóthom
én régen tudom, hogy p. neked nem pszichiátered de nem tudásból tudom, hanem
az ösztöneim és az empátiám súgta meg. dehogyis mentegeted magad, nincs ezen mit
menteni, inkább csak azt jeleztem, hogy ha vannak ellenségeid (kinek nincsenek), azoknak
a horga beléd akadhat ezzel a verssel. de aki szeret, és aki érti a verset, pontosan tudja,
milyen küzdelmet folytatsz, és milyen küzdelem az ilyet megírni. nekem a jelenkor idei
nyitó számának az elején volt egy ilyen versem, sokaknál ki is verte a biztosítékot. elkül-
döm, ha nem tartod tolakodásnak. amúgy, gondolod, hogy én mással küzdök? mispál
pilinszky-filmjében mondja törőcsik, hogy jánost kenyérre lehetett kenni, olyan ember
volt, aztán egyszer csak az árokban találtuk (rendszeresen egyszer csak), és olyankor egy-
két hétig csak ivott. na, ilyen vagyok én is. r.-rel átbeszéltük ezt többször. nem tudom,
mikor és hogy megyek bele – ok nem kell –, csak azt tudom, hogy mikor jövök ki belőle.
olyankor nem eszem egyáltalán (van, hogy két hét!), és annyira legyöngülök, hogy napo-
kig nem tudok levest enni, mert mire elér a számhoz a kanál, akkorra nincs benne semmi
a kezem rángatózása miatt. akkumulátor-agya van, mondja r., kisüti magát, mielőtt meg-
bolondulna. lehet. most épp nem ilyen periódusom van, hála istennek, ilyenkor egészen
olyan vagyok, mint egy ember. úgyhogy, édes tóthom, előttem nem mentegetőztél, és nem
is sajnáltalak – tudomásul vettem, amit amúgy is tudtam, hogy te is baszott nehezen élsz,
és ez sem az öregedéssel, sem a világ pusztulásával nincs szoros összefüggésben: gyenge
az idegrendszerünk, és mindent megtettünk kora ifjúságunk óta, hogy ez így legyen.
add ki magad – ahogy mondani szoktam: én már megengedhetem magamnak. te is, édes
tóthom. titkodat, amelyet megérzésre tudtam, nem adom ki senkinek, bízhatsz bennem –
ha eddig nem bíztál volna. emlékezetem szerint soha nem hagytalak cserben!

ölellek nagyon, vigyázz magadra, nem kívánok áldott ünnepeket, mert így legalább
váltunk levelet még karácsony előtt!

ölellek
p. s. kérdésedre válaszolva, a megértesz rövid sz.”

A levél 2019 végén érkezett, drága barátomtól.

Talán elnézi nekem, hogy idéztem.

32
 „Kéktiszta barátság” a mienk, lehet, hogy ő nem is vállalja. De ismer annyira,
hogy tudja, a szerelem nálam nagyon tág fogalom, alig jut, alig irányul beteljesü-
lésre. Nem tudom miért. Az ilyen barátság majdnem szerelem. Ahogy Pilinszky
írta: „Barát, barátság mindörökre. – A mi barátságunk azért lehet majdnem
szerelem, mert soha nem készült semmire, csak voltunk egymásnak, két árva
kapaszkodó a tajtékzó tengeren, amikor a hajónk már elsüllyedt, és csak egy
korhadt deszka maradt. Ki tudja, kiérünk-e egyszer a földig. Valamilyen földig,
ahol biztos lesz a talaj lábunk alatt. Ez csak metafora, amikből most lett elegem.
Elkezdtem, mertem nagyon őszinte, merész verseket írni, semmi dísz, szókép,
semmi álarc, rím, semmi kitaláció. Vadrealista képeket írok le, majdnem félek,
hogy kiadom őket. De másféle versek már nem izgatnak.”

Az amuri partizánok
Most megint meg kellene kérdeznem barátomat: az amuri rövid vagy hosszú u.
Inkább megnézem a régi helyesírási szótárban. Rövid.
Ültem Apám mellett, és tudtam, arról az ágyról már nem fog fölkelni. Innen
viszik majd a patológiára.
Beszélni régen nem tudott, a beszédközpontja nagyon megsérült, de hogy gon-
dolatai voltak, az biztos. Mert szavakat próbált formálni, mániákusan, és talán azt
hitte, értjük, amit mond. Akkor csöndben volt éppen, keze, lába lekötözve, nézett
rám szelíd szemével. Tudtam, hogy tudja. Meg fog halni. Talán órák kérdése.
Egyszer nagyon nagy erőlködés után a kezemet szájához vitte és megcsókolta.
Nem tudom, hogy éltem túl. De tudtam, hogy ez fontos neki. És láttam szemében
a megváltoztathatatlant. Búcsúzott. Ő, akinél nem ismertem ateistább embert –
bár ebben nem lehetek biztos –, mert talán éppen akkor talált rá Istenre, nemigen
kívánt volna papot maga mellé.
Rejtély, hogy jutott eszembe, de gondoltam, eléneklem neki, csöndben, fülébe
súgva az Amuri partizánok dalát.

Völgyvidéken és hegygerincen át,

tör előre a hadsereg,
a fehérek partvidékét,
hogy csatában nyerje meg.

Itt megtorpantam. Nem voltunk egyedül, bár csupa halálával küzdő ember
feküdt a szobában, meg talán nem is mertem volna a Vörös zászló leng, lengeti a
szél-t emlegetni mások előtt még súgva sem, dúdoltam lassan, aztán a lényegre
tértem:
A csaták bíbor hajnalán,
és a Csendes-óceánnál véget érnek a csaták.

Most, két év után is azt hiszem, nem énekelhettem volna neki szebb búcsúzót.
Látszólag nem reagált, de talán hallotta, és jó volt neki. Szerette az oroszokat.
Tudom, gyerekkoromban mennyit énekelt a gyalupad mellett ilyesmiket. Még

33
szerencse, hogy nem a Katyusa jutott eszembe, pedig azt is tudtam, rongyosra
hallgattuk húgommal a Karády-lemezt.
Mindegy.
Emlékszem még két tiszta mondatára.
Az egyik csak egy szó volt: Tejet.
Tejet kívánt, mindig szerette a tejet, azonnal mentem a nővérkéhez, és véletle-
nül volt is tej.
A másik mondata váratlanul ért, ott tettem-vettem az ágya körül, szerencsét-
lenkedtem, igazán nem tudtam kitalálni, mit tehetnék.
Egyszer csak megszólalt: Jól van, kislányom.
Ennyi volt, nem több. De akkor már tényleg hetek óta nem tudott egész mon-
datokat mondani. Főleg nem ilyen tisztán, érthetően.
Döbbenetes volt. Annyira megörültem, hogy azonnal elkezdtem öltözni, elbú-
csúztam tőle, talán még azt is hittem, hátha hallok még tőle ilyen mondatokat,
nem tudtam, mi lesz. Beültem a kocsiba, hazafelé belefutottam egy előttem álló
kocsiba. Ilyen még nem történt velem, több évtizednyi vezetés után. Össze is
törtem a kocsi elejét, jó sokba került helyrehozni. Már nem emlékszem, hogy volt
pontosan, de talán még utána bementem hozzá busszal egy párszor, akkor aztán
el kellett mennem Lakitelekre, a Filmszemlére. Ott hívott fel Klári, hogy meghalt.
Sírtam mindenki vállán, sírtam hazatérve is még jó pár napig, nem tudtam, hogy
ennyi könnyem van még.
Aztán a temetés.
Itt, ebben a naplóban még nem akarom eltemetni.
Majd egy másikban.

Csillagjelzések
1983. október 24. hétfő.
Több mint kilenc hónap óta nem írtam semmit. Így visszamenőleg nehéz lenne
megmondani, hogy miért. Egyszerűen nem jutott eszembe, hogy naplót írok. S
akkor most miért jutott eszembe mégis? Kezembe került ez a füzet, beleolvas-
tam, és elhatároztam, hogy újra írom. Röviden leírom az elmúlt kilenc hónap
fontosabb eseményeit, s aztán remélem, nem lesz már ilyen hosszú pótolnivalóm.
Van egy kis füzetem, amelybe P.-vel kapcsolatos dolgaimat jegyzem, nem rész-
letezem, csak annyit, hogy én telefonáltam-e, vagy ő, mikor és hol találkoztunk,
napra pontosan. A találkozásos napok mellett csillagok jeleznek valamit, érdekes,
de csak ránézek, és már tudom, mit jelent az öt vékony vagy a kilenc vastagabb,
vagy a három alig látható csillag. Most, amikor visszamenőleg írok le kilenc hóna-
pot, ez a csillagjelzés a kiindulópont. Ha így futtában visszanézek, külsőségekben
igen sok változás történt. Van egy macskám, Hideg Antitól kaptam, április végén
vagy május elején, Klári és Hugó hozta el, a személyi igazolványában az van,
hogy március 30-án született, tehát 84 márciusában lesz egyéves. A cica gyönyö-
rű. Időnként Zaratusztrának, máskor Bagolynak, leginkább Cica Cickovicsnak
hívom, de az is előfordul, hogy kurvapecérnek. (Ő lett aztán a Mirci. 13 évig élt,
remélem, boldogan.) A másik nagy változás, hogy közben festés, mázolás, tapétá-

34
zás stb. történt a lakásomban, ami nekem és családtagjaimnak, (de főleg az anyu-
nak) kisebb ideg-összeroppanást jelentett, amit mégis megúsztunk szerencsésen.
A munkában részt vettek az előfordulás gyakorisága szerint: Józsi, Lajos, Apu,
Cipy, Holtság, Novák Béla.) Anyuról és a többiekről majd később.
Tehát a mai napra rendeltetett: február.
Még annyi, hogy a maradék januárból, amiről már nem vezettem naplót, annyi
van a kis füzetemben, hogy jan. 19. és 29. mellett sok szép csillagot találtam, ami
bizonyára azt jelenti, hogy ezeken a napokon lefeküdtünk egymással P.-vel.
Képtelen vagyok visszaemlékezni, hogyan, miért és egyáltalán történtek a
dolgok. Legközelebbi emlékem egy eszméletlen hóesés február 14-én, ill. 15-én,
mert ez már akkor volt. Ugyanis elhívtam P.-t egy filmre, illetve kettőre (Ne
sápadj!, Kutya éji dala), és amikor már vége lett, már másnap volt, ráadásul félel-
metesen esett a hó. Alig találtunk taxit, és nem is nagyon szóltunk egymáshoz,
mert tudtam, hogy a gyerekeket a szomszédra bízta, és már régen haza kellett
volna mennie, de egyszerűen nem volt ereje kikászálódni. Iszonyú sokan voltak
a moziban, Filmszemle volt, és képtelenség volt kimenni. A taxiban a filmekről
beszéltünk, és mintha egy tökéletlen gimnazista lennék, még a kezét se mertem
megfogni. Mindez a hülye gyerekei miatt. Azelőtt még soha nem voltak ilyen
nagyon jelen. Illetve közöttünk. Azután már hosszú ideig nem találkoztunk.
Február 22-én volt Józsival és Cypivel a műsorunk – elég nagy sikerrel –, amire
nem jött el, azt mondta, hogy előtte egy nappal indultak síelni a Tátrába. Annyira
megdöbbentem ezen, hogy nem is gondolkodtam, igaz-e vagy sem. Az est jól
sikerült, legkevésbé izgultam az összes szereplésem közül. Persze hármónk közül
még így is én voltam a legidétlenebb. Februárnak így vége.
Még a mai napról kellene írnom valamit, hogy naplóformája legyen a dolog-
nak. Szóval a mai nap,
október 24.
Hosszú megfázás után mentem dolgozni, bent már nagy volt az izgalom, mert
őrületes pletykálkodások és gyűlölködések tartják össze ezt a kicsike vállalatot.
Józsinak megírtam a levelet, hogy meghívjuk egy költői estre, jó lenne, ha eljönne,
és nem rúgna be túlságosan. Dolgoztam is, de nem sokat. Klárit és Anyut próbál-
tam felhívni, amikor P. bejött a vonalba, ezen nagyon csodálkoztam, általában én
szoktam hívni, ő ritkábban. Kérdezte, hogy meggyógyultam-e már, mondtam,
hogy majdnem, de felőle meg is halhatnék. Nem nagyon hallottam a reagálá-
sát, mert sokan voltak a szobában és nyüzsögtek. Mondta még, hogy ő nagyon
szereti a csípős őszi reggeleket, mire én nem túl eredetien azt válaszoltam, hogy
Marokkó hősége után ezen nem is lehet csodálkozni, s még hogy én nem nagyon
élvezem ezt a csípős hideget, mert megfázásom révén nem nagyon jártam kint.
Erre fantasztikus módon emlékezett, s azt mondta, érdekes, hogy én nem kaptam
el. Mit? Kérdeztem, mert olyan hihetetlen és szokatlan volt, hogy visszaemléke-
zik egy héttel azelőtti együttlétünkre, s arra, hogy féltem, elkapja tőlem a náthát.
Afrikai utazása és egyéb dolgok miatt sokáig nem találkoztunk, s amikor úgy
nézett ki, hogy végre találkozhatunk, egy éjszaka alatt úgy megfáztam, hogy
csupa köhögés és takony voltam, mire végre szemközt ülhettünk egymással. Még
könnyeztem is a náthától. De olyan türelmetlen és magától értetődő vággyal vont

35
magához, hogy fantasztikus volt, vagy lett volna, ha nem féltem volna, hogy el
ne csöpögjön az orrom. Különös, de az első néhány perc után ez az érzés elmúlt.
Lehet, hogy csak nekem fura, de így megfázva én még nem szerelmeskedtem.
Erre emlékezett ma, amikor azt mondta, hogy nem kapta el. S ezt nem tudtam
hirtelen, mikor. Fantasztikus nap volt az, utána még sokáig heverésztünk, fél
nyolckor megkérdezte, hogy hány óra van, mert hétkor színházba kell mennie.
Szerintem ez kiszámított dolog volt, nem olyannak ismertem meg, mint aki ha
el akar menni valahova, nem megy el. Vagy ha úgy hiszi, hogy el kell mennie.
Erről is beszélgettünk még egy kicsit. Aztán tényleg elment, s ma azt mondta,
hogy nem kapta el a náthámat. Valamint, hogy furcsa a hangom, mintha nem is
az enyém lenne. Közben az övé volt furcsa, de ezt nem mondtam neki. Amikor
egy hete az a náthás nap volt, odaadtam neki A Dilettánsok Utazását, azóta egy-
folytában arra gondolok, hogy tetszett neki. Ma, amikor beszéltünk, nem mertem
megkérdezni, mert szerintem egy hét alatt még nem is volt ideje elolvasni. Alig
várom, hogy visszaadja, és újra elolvassam. De akkor már úgy, hogy minden
mondatot az ő szemével is fogok olvasni. Még annyi történt, hogy a mai beszélge-
tésben megegyeztünk, hogy a hét folyamán fölhív, s ha máshol nem, a kórházban
találkozunk. – Tudod, hogy azt nem szeretem – mondtam olyan elképesztő han-
gon, hogy magam is megrémültem, hogy tudok így hazudni. Szóval hangsúllyal
és hangszínnel egyaránt. Mintha nem éppen a múlt éjjel mondtam volna sírva
magamban, hogy a kórházba pedig többé nem megyek. Jöjjön ő, és szerezzen időt
nekem vagy magának, vagy nekünk.

október 25. kedd

Ma bent voltam dolgozni, mert holnap vezetőségi lesz. Este itt volt egy lány,
egyetemista, Szabó Ágnesnek hívják, Apáti Miklós régebben ideadta a verseit,
hogy olvassam el, mert szerinte jók. Elolvastam, de nem annyira jók. Ezt nem
mondtam a kislánynak, mert nem akartam elvenni a kedvét. Azt mondtam,
érdemes írnia. Gyűlölöm magam ilyenkor, de bizonytalan vagyok magamban is,
hónapok óta nem írtam egy sort se, s akkor én adjak tanácsot. Mit lehet ilyenkor
tenni?

október 27. csütörtök

Tegnap megvolt a vezetőségi. Egyre jobban úgy érzem, hogy nem lenne szabad
ezt nekem csinálni. Rosszul vagyok tőle. Kiderült, hogy a határozatot beolvasta a
Szabad Európa, s így kevés az esély arra, hogy a választmány pozitív véleményt
alkothasson. Valakinek úgy látszik nagyon nagy érdeke, hogy lejárasson bennün-
ket. Az állásfoglalásunk szövegét még a FIJAK tagjai is csak elolvashatják, tag-
sági igazolvány felmutatása ellenében az Írószövetség könyvtárában. Titkosítva
vagyunk önmagunk előtt is! Köztünk, a vezetőség tagjai között is nagy ellentétek
vannak. Sz. Á. valami nagy leszámolásra készül Dénessel és a vez. radikálisabb
ágával szemben. Nagyon fel kellene készülni a legközelebbi taggyűlésre, és végre
megszólalni. Lehet, hogy most jött el az ideje. Cyprián békülni akart, mert oda-
jött, megkérdezte, miért hagytuk ki a készülő estünkből? Azt mondtam, hirtelen

36
nem jutott eszünkbe. Ezt nem hitte el, de nem akartam részletezni az egészet.
Unom. Mégis kellett beszélnünk később, mert a vezetőségi végén Sz. Ákossal és
vele egy kicsit még dumáltunk a klubban, azután elkísért, és még itthon szöve-
geltünk hajnali fél háromig. Lehet, hogy pofátlanság volt akkor elküldenem, de
elegem van belőle és az erőszakosságából, valamint azt hiszi, hogy neki mindent
szabad. Azt mondtam, mostanában az Apu néha nagyon gyakran korán beállít,
valamit dolgozni. Nem nagyon hitte el, de elment. Ez a minimum.
Ma nem voltam egészen használható a DIA-nál. Várom a holnapot, bár nem
akarok elmenni P.-hez. De lehet, ha meghallom a hangját, nem tudok ellenállni.

okt. 28. péntek

Nem hallottam meg. Illetve nem akkor, amikor kellett volna.

A gyalázkodás fényűzése
Most megint megszakítom a naplót, hiszen Cs. S. nyilván akkor is ott volt a
háttérben, vagy nem is annyira a háttérben, mindig, mindenütt ott volt. Bárkibe
szerettem bele, ő ott volt. Egy levelet találtam most, ami arra enged következtetni,
hogy valamiért zaklatni akartam, nyilván a Rákosinak írt versét nem tudtam szó
nélkül hagyni, amire ezt a levelet kaptam, bár régebben, 80. január 9-én írta.

„Kedves Erzsébet,
a gyötrődő, a tiszta, a magukat is bántó emberekkel szemben védtelen
vagyok. Magával szemben is. Az igazsághoz tartozik, hogy kevesen vannak ilyenek: hár-
man, vagy négyen. Haragudni csak úgy tudok rájuk, mint a családom tagjaira. Tehát nem
is kell megbocsátanom semmit, mert mindenre joguk van. Még a gyalázkodás boldogtalan
fényűzésére is. Joguk a számonkérésre, ha világosan akarnak engem látni. Nekem pedig
arra van jogom, hogy örüljek nekik, vagy megkínozzam őket az akaratosságommal, ha
szükségét érzem.
A hívása után rögtön fölhívtam Tóth Bálintot. A maga neve említése
nélkül előadtam neki a történetet, amelynek egyik szereplője ő, a másik én voltam. Az ő
börtönévei legalább olyan abszurd hőst faragtak belőle, mint amilyen balek én voltam,
amikor egy versben leírtam Rákosi nevét. Bálint akkor épp Mindszenti híve volt. Azé a
Mindszentié, akiben dinasztikus érzelmek rekedtek meg. Fonák világ, ugye? De a vele való
leszámolás, amikor ez még vérre ment, nem volt könnyebb, mint szentségesen belenyu-
godni(?) ma, és a körülmények ismerete nélkül Döbrenteinek Soós Zoltános színvonalon
moralizálni. Ha neki az én diák-hülyeségem bűn, tiszteletem érte, de erről a nyilvánosság
előtt beszéljen vagy írjon, mert akkor én is megszólalhatok a magam nevében és a korszak
tanújaként is.
Tudja Erzsébet, a kortársaim közül erről az ügyről is talán én beszéltem
egyedül. Rosszul esik, hogy a versről, amit nemigen olvashattak, tudnak, a kendőzetlen
emlékemről viszont, amit ismerhetnének, nem beszélnek…
a bánatba az egész marhaságot. A lehiggadás után az min-
denképpen jólesett, hogy Maga megkérdezte, ami izgatta, pedig le is nyelhette volna. Sose
mondjon le erről a nyers kíváncsiságról, még ha fél is tőle.
Talán ezért nem aggódom az állapota miatt.

37
 Azt pedig, hogy él, dolgozik, okosan, szépen s gyötrődik ártatlanul, naponta eszembe
jut, már-már bűntudattal…
Sándor”

1980. január volt. Túl a könyvem megjelenésén, előtte még a szentendrei

beszédnek, valamiért bosszantani akartam, nyilván, hogy valami kapcsolatom
legyen vele. Nehéz utólag bármit is hozzáfűzni ehhez, de mai ésszel nyilván
közrejátszott a Szentendrén elmondott beszédemhez is, hogy bizonyítsam:
igenis lehet életveszélyesen őszintének lenni! Szemben az ő és társai – akkor úgy
véltem – óvatosságukkal, megalkuvásukkal, mit tudom én mivel, ma már. De
valószínűbb, hogy csupán a csalódott szerelmes akarta bosszantani a nagy költőt.

38
Tarcsay Zoltán
Mao Tei és a befejezhetetlen
kóan

Élt fenn, egy magas hegy tetején, a híres Noru-mafu kolostorban egy Mao Tei
nevű ifjú szerzetes. Társai (főleg egy vaskosabb termetű, akit Mao Tei ki nem
állhatott) csak Szerzetlennek nevezték, mert bizony elég messze volt a megvi-
lágosodástól. Azt beszélték, Mao Tei inkább talán a megsötétülést kereshette,
annyi bajba keveredett.

Történt egy napon, hogy az apát, aki elég kopasz volt, de hosszú, vékony ba-
juszt viselt, egy ifjú és bolondos szerzetesről szóló kóant mesélt a hallgatóságnak.
A történetben szereplő öreg és bölcs apát egy kóant mesélő apátról szóló kóant
mesélt a szóban forgó szerzetes társainak egy ősi kolostorban. Hiszen ez Mao
Tei, nevetett a sok kis kopasz tanonc, hol van a Szerzetlen, kérdezte valamelyik.
Az apát hosszú, kunkori bajszát pödörgetve folytatta a történetet, amely épp ott
tartott, hogy a bolondos szerzetest senki sem találta.

Mao Tei mindeközben messze járt, egyre keresett valamit.

– Te meg ki vagy és hova mész? – kiáltott rá egy roppant vonzó és titokzatos lány,
aki szembejött vele az úton. Nagyon fekete haja volt és kíváncsi tekintete.

– Mao Teinak hívnak és a megvilágosodást keresem – hadarta Mao Tei, ahogy az

ifjú szerzetesek szokták. De aztán gondolt egyet. – Igazából nem is azt. Egy rejté-
lyes történetet keresek.

– Ezen a béna úton? – vonta fel a szemöldökét a fekete hajú lány, és ettől még
kíváncsibb és számonkérőbb lett a tekintete.

– Egy végtelen, saját farkába harapó történetet, aminek semmi értelme, de valami
egészen fontos a lényege.

– És mi az a lényeg?

– Azt senki sem tudja, mert el van veszve a sok zavaros értelem között. Meg egy-
általán, az egész el van veszve – tette hozzá Mao Tei.

– Akkor majd együtt megtaláljuk – jelentette ki a fekete hajú lány, és ketten men-
tek tovább.

39
Mao Tei kissé rémülten követte a lányt, aki mintha tudta volna, merre mennek
és mit keresnek. Mao Teit az apát óva intette mindenfajta bizonyosságtól, kivéve
persze a végsőt, de attól még igen messze volt. Az egyszerű tényektől megborzon-
gott, a matematikáról nem is beszélve. Alig várta, hogy visszatérhessen a sejtések,
vélemények és balladai homály világába (persze ezzel félreértelmezte a mester
tanítását). Csodálta ezt a fekete hajat, ami alatt az univerzum ennyi magabiztos-
ságot sűrített össze, mint valami anti-Mao Tei részecskéket sugárzó szingularitás.
(A mester azt is megmondta, hogy ne olvasson annyi tudományos fikciót, mert
nincs is gonoszabb dolog, mint a tudomány és a fikció, de Mao Tei persze annál
többet olvasott.)

Mentek, mendegéltek, Mao Tei úgy érezte, hogy körbe-körbe mennek, és átvitt
értelemben igaza is volt, mert nem mentek sehová, csak úgy mentek, de Mao
Teinek csak nem jutott eszébe, hogy ez maga a lényeg. Kiderült viszont, hogy a
lányt Évának hívják, amit Mao Tei nem tudott kiejteni, csak azt, hogy Hueiwa, és
hogy éppen szökésben van otthonról valami családi konfliktus miatt, amelynek
részleteit Mao Tei elméje legnagyobb igyekezete ellenére is visszautasította.
– Úgyhogy most már te is szökevény vagy – állapította meg Éva.
– De hisz én eleve az voltam. Én már akkor elszöktem mindenhonnan, amikor
még nem is tudtam, miért. Nem is emlékszem olyanra, hogy ne lettem volna szö-
késben. Olyan előfordult, hogy elfelejtettem, mi elől, de azért kitartóan tovább
menekültem.
– Csak a szökés kedvéért – bólintott Éva.
Megálltak néprajzi mintát gyűjteni egy kis faluban egy irdatlan hegy lábánál, ahol
kizárólag öreg emberek laktak. A házakban is öregek voltak, az utcákon is, a bolt-
ban, az istállókban, a kocsmában. Egytől egyig. Ezen kicsit elcsodálkoztak, főleg
Mao Tei, aki titokban irtózott tőlük, de azért kifaggatták őket a saját farkába ha-
rapó történetről. Kiderült, hogy ebben a faluban minden történet végtelenül saját
magát ismétli, mint valami folklorisztikus nyelvi csiga vagy nukleinsav-féleség,
és addig folytatódik egyre mélyebb és árnyaltabb szinteken, amíg a mesélő el nem
alszik (ami a mesélők életkorát tekintve aránylag hamar bekövetkezett). Ebből az
is adódott, hogy soha egyiknek sem volt vége. Ez a gondolat Évát rendkívül meg-
viselte. Mao Tei ellenben egyre inkább élvezte ezeket a csigameséket. Volt olyan
is, amelyik hatvanhatszor kezdődött el egymás után, és emiatt aztán semmiről
nem szólt, csupán valaminek a kezdetéről, amiről nem derült ki semmi, csak hogy
egy történetnek a kezdetével kapcsolatos, és így tovább.

A szörnyen magas hegy pedig egyre ott hegylett felettük, végtelenbe veszőn és
sorsszerűen. Ott csókolóztak először, a hegy lábánál, amikor Éva hirtelen meg-
érezte, milyen magas és végtelen az a hegy. Mao Tei pedig most már biztosra
vette, hogy ki fogják rúgni a szerzetesrendből, szinte látta az apát rettenetes
szemöldökráncolását (az apát ölni tudott a szemöldökével). A megvilágosodás-
tól is búcsút vehetett. A végtelen történetről pedig egészen bizonyosan megálla-
pították, hogy merő közhely (Mao Tei inkább csak sejtette).

40
– Támadt egy ötletem, tájékoztatta Mao Teit Éva egy délután, amikor egymás kar-
jaiban feküdtek a fűben, ahonnan jól lehetett látni a hegy hatalmas, embertelen
sziluettjét és a sziluetten legelésző kecskéket. – Ha annyi történet van, aminek
sosincs vége, mert csak csupa eleje van, és a végtelenbe kacskaringózik, bizonyára
kell lennie olyan történetnek is, ami egyszer csak előtekergőzik a végtelenből, és
minden bevezetés nélkül szépen befejeződik. Akár egymás után többször is.
– De annak mi értelme?
– Hát semmi. De ha az ember összerakná egy eleje-történettel, az Elkezdhetetlent
Befejezhetetlennel, akkor kijönne a belőle…
– Az Elmesélhetetlen.
Ettől megint csókolózhatnékjuk támadt (vagy csak úgy magától).
Már legalább egy hete a hegyláb menti faluban voltak, és azt hitték, a lakosok sor-
ra kihalnak majd, de azok csak nem akartak, ezért aztán, és főleg mivel senki nem
tudott egy végtelenül befejeződő történetet sem, Mao Tei és Éva úgy döntöttek,
hogy fölkerekednek.
– Tudod, hogy meg kell másznunk azt a hegyet – emlékeztette Mao Teit Éva, mint-
ha ez valaha is szóba került volna, vagy inkább csak megsejtette, hogy Mao Tei
már egy hete ettől retteg, és kicsit kínozni akarta merő szeretetből.
Mao Tei halványan nyöszörgött.
– Minek?
– Mert itt a hegy lábánál találtuk a sok eleje-csigát, és logikus, hogy a hegy tetején
lesznek a vége-csigák.
Mao Tei erről nem volt meggyőződve, de mivel nem volt jobb ötlete, vállat vont,
és követte Évát fel a hegyre.
A hegy sokkal rosszabb volt, mint amilyennek Mao Tei elképzelte. Meredekebb
volt, sziklásabb, havasabb, és a kecskeszar is több volt. Arról nem is beszélve,
hogy nem volt vége. Csak mentek, mentek egyre feljebb az egyre ritkuló levegő-
ben, a csillagok alatt aludtak (néha nem), kecsketejet ittak (keserű volt), és még
mindig sehol nem volt a teteje.
– Ennek szerintem nincs teteje – vélekedett Mao Tei.
– Mindennek van teteje.
– De mi van, ha ennek nincs? Ha tényleg nem lenne teteje, mert igazából egyszer-
re mennénk fölfelé és lefelé valami négydimenziós csigavonalban?
Erre a lehetőségre Éva nem gondolt, de mivel nem tudta elképzelni, milyen egy
négydimenziós csiga, nem is aggódott miatta.

41
– Azért kell felérnünk a hegy tetejére, mert semmi más nincs a világon, csak ez a
hegytető.

– Ami vagy van, vagy nincs.

– Vagy van is meg nincs is.

Mentek tovább.

– Hueiwa – szólt félénken Mao Tei.

– Hm?

– Én attól félek, hogy ha el is érjük a csúcsot, csak csalódás lesz belőle. Legjobb
esetben egy kecske lesz ott. Vagy egy vasorrú bába.

– Vagy valami, amire még álmunkban sem számítottunk. Valami csodálatos, ami
mindent megváltoztat.

– Valami katartikus?

– Olyasmi. – Éva szeme most nagyon csillogott.

– Szóval te is olvasod Arisztotelészt!

– Kötelező olvasmány az egyetemen.

– Valahogy ezek a mai görögök szárazak nekem. Csupa körkörös érvelés…

– A második rész mindent új fénybe állít.

– Az is van?

– Nemrég jött ki. A komédiáról szól. Az a lényege, hogy a tragédia komédia és

a komédia tragédia, és az az igazi katarzis, amikor nincs katarzis, mert akkor az
ember megszabadul a katarzisvágytól, ami a drámai tapasztalat lényege.

– Nekem ez nem úgy hangzik, mintha Arisztotelész írta volna.

– Mert ez már egy kései mű, ilyen poszt-akármikus.

Éva tüzet rakott, megettek egy rizses szendvicset, és nézték, ahogy a felhők lom-
hán a sziklákra csavarodnak. Mao Tei már alig emlékezett, miért is vannak itt.
Talán úgy van, ahogy Éva mondja, és tényleg nem létezik más, mint ez a kitalált
cél, valami új és nagyszerű ennek a valószerűtlen szerpentinnek a végén. És ha
nincs ott semmi?

Éva teát szürcsölt és Mao Teit nézte, aki egyre elveszettebb volt, és úgy érezte
magát, mint egy nemrég még gondtalan pillangó, aki lassanként egyre beljebb
tekeredik egy pókhálóba, amelynek közepén ott a hatalmas és csodálatos – noha
nem túl meglepő – pók.

42
Ismét úton voltak. Szótlanul baktattak mind feljebb a hegyi ösvényen. Épp egy
legyektől hemzsegő döglött kecske mellett haladtak el (ez már ki tudja, hanyadik
volt), mikor Mao Tei úgy döntött, hogy neki elege van, hazamegy a kolostorba, és
a franc üsse a hegyet meg az egész befejezhetetlenséget. Kicsit lemaradt Évától,
mint aki megköti a cipőjét (pedig igazából ilyen régi keleti papucsban volt, ami-
nek nincs is fűzője). És amikor Éva befordult egy sziklánál, Mao Tei tudta, hogy
itt az alkalom, és csendben visszafordult.

Volt egy kis lelkiismeret-furdalása, de sejtette, hogy Éva nem értené meg, és főleg
sosem engedné szabadon, mert ki tudja, mire készül ott a hegytetőn; minden-
esetre valamit titkolt, vagy talán mindent, és Mao Teinek egy időre elege volt a
titkokból és elérhetetlen célokból, és most főleg egy forró fürdőre és új papucs-
ra vágyott, mert ez a mostani nem hegymászásra volt kitalálva. Próbált másfe-
lé menni, mint ahol jöttek, de itt is egyre-másra kecsketetemek hevertek, egyre
több, mintha az erre menekülő kecskéket utolérte volna valami szörnyű átok
vagy elektrokecskikus impulzus, ami tíz kilométeres körzetben minden kecskét
működésképtelenné tett.

Kezdett hozzászokni a dögökhöz és a halálhoz, és ismét látni kezdte mögöttük a

himalájai tájat, a havas követ és a nyeszlett fákkal szaggatott sárgászöld, körkörös
kopárságot. Felfelé menet mindig csak Évát nézte, ezért csak most jött rá, mennyire
unalmas és semmilyen ez a táj. Épp egy fél kecske félig megmaradt beleit tanulmá-
nyozta, és azon tanakodott, hogy bomolhatott le csak az egyik fele (konkrétan az
elülső), hisz az enyészet elvileg nem válogat, mikor valami neszre lett figyelmes.
Nem messze, a hegyoldalban baljósan mocorogtak a fák. Valahonnan ijedt meke-
gés hallatszott. Majd néma csönd. Egy pillanat múlva pedig ordítva kirobbant a fák
közül egy hatalmas mesebeli rém, szőrös mancsaiban két fél kecskével.

– Jaj, a Jeti! – kiáltott rémülten Mao Tei – hát te melyik legendából toppantál elő?
– Majd támadt egy ötlete. – Ne, nekem túlságosan alacsony a tápértékem. – Ezen
a Jeti mintha elgondolkozott volna. Mao Tei talált a zsebében valami édességet, és
odavetette neki. Ettől az egycsapásra megszelídült.

– Még kér – hörögte a behemót állati hangon.

Jesszus, ez beszél is.

– Nem tudom, van-e még, de hozok majd otthonról legközelebb.

– Mmm. Megy vele.

– Ez nagyon rossz ötlet. Neked itt a helyed, ahol lehet szabadon morogni és kecs-
kéket szaggatni.

Erre a rettenetes majomfajzat keservesen sírva fakadt, Mao Teinek pedig megesett
rajta a szíve. Együtt mentek tovább, a haszontalan hős és a kedves szörnyeteg.
Közben esett a sűrű himalájai hó, úgyhogy Mao Tei már hiába is próbált nyomo-
kat olvasni. A levegő is egyre ritkult, időnként meg kellett állniuk pihenni.

43
A Jetiről kiderült, hogy Pufikának hívják, ami Mao Teinek nem nagyon tetszett,
úgyhogy magában inkább Kerberosznak becézte, egy távoli nyugati mesekönyv
nyomán. Pufika eredetileg egy óriási könyvtárban élt egy hegy csúcsán, és egész
nap édességet evett, mígnem egy nap elfogyott az édesség, így hát elindult sze-
rencsét próbálni, csakhogy legnagyobb meglepetésére akármerre járt, megijedtek
tőle az emberek, és csokoládé helyett vasvillával kínálgatták. Ezért szörnyű bos�-
szút esküdött az emberiség ellen, és elbújt a hegyekben, ahol főleg kecskéken élt.
Pufika utálta a kecskehúst, ezért mérgében általában csak széttépte őket.

– És mondd, hogy lettél ilyen, hogy is mondjam, jetiforma?

Ezen Pufika megsértődött, és nem felelt semmit.

Ahogy mentek lefelé a hegyről, egyre havasabb lett a táj. A kopárságot fehér taka-
róval borított fenyvesek váltották fel. Ez azért is volt érdekes, mert Mao Tei nem
emlékezett rá, hogy felfelé menet ennyi hó lett volna.

– Itt valami nem stimmel – hümmögött, mikor egy ízben kinézett a hegygerinc
mögül, és meglátta, hogy alattuk terül el az egész hegység.

– Nem lehet, hogy igazából véletlenül felfelé megyünk? – kockáztatta meg Pufika.

– Az kizárt, hiszen lejt az út. Kétségtelen, hogy lefelé haladunk.

– De nekem olybá tűnik, mégis egyre feljebb jutunk – vitatkozott váratlan válasz-
tékossággal a fenevad.

– Miféle gonosz tréfa ez? – mérgelődött Mao Tei.

– Olyan, mint az az Escher-metszet a végtelen lépcsővel, ha jól tudom, az a címe,

hogy Emelkedő és ereszkedő. – Mao Teit kezdte zavarba hozni Pufika műveltsé-
gének hirtelen kibontakozása.

– Nem tudom, az mi fán terem, de ha olyan, mint egy végtelen, négydimenziós

csigaház, amiben mi vagyunk a csiga, akkor annak még rossz vége lesz.

Pufikának az a baljós sejtése támadt, hogy egyre távolodnak az édességtől, és et-

től kicsit elszontyolodott. – Menjünk inkább amarra – javasolta, így hát mentek
tovább amarra, mind lejjebb és lejjebb, de amikor legközelebb felnéztek, Mao Tei
már egészen biztosan tudta, hogy baj van.

– A csúcs! – kiáltott elszörnyedve. – Bassza meg – tette hozzá, és kis híján a könnye
is kicsordult. – Hogy az istenbe jutottunk a hegy tetejére, amikor végig az ellen-
kező irányba mentünk?

– A végső megpróbáltatás vár odafönt rád – dörmögte egy ismerős hang valahon-
nan közelről. – Itt dől majd el, hogy érdemes vagy-e vagy sem. – Az apát ekkor
előbukkant egy hóbucka mögül teljes apáti valójában, és noha kissé áttetsző volt és
homályos, Mao Tei már túl fáradt és elkeseredett volt ahhoz, hogy meglepődjön.

44
– Apát – nyögte Mao Tei, és odaugrott, hogy megölelje megmentőjét, aki majd
visszavezeti az apátság ismerős melegébe, és minden visszatér a régi kerékvágás-
ba, de az apát szokatlanul légnemű volt, és Mao Tei átesett rajta, arccal a hóba.

– Ne ügyetlenkedj. Eljött az idő. Most megmérettetsz. Közel a vég. És közel a

kezdet.

– De nem értek semmit. Haza akarok menni! – szipogott Mao Tei, és köpködte a
havat. – És olyan szokatlanok ezek a profetikus tőmondatok.

– Most az egyszer komolyan kell venned magad. Hagyd hátra az iróniát és a hu-
mort. – Mao Teit kissé felháborították ezek a stilisztikai utasítások. – Majd meg-
érted. Vagy nem. Az értelem lényegtelen. A lényeg értelmetlen. Menni kell előre,
mind feljebb, még akkor is, ha lefelé visz az út.

Mao Tei kezdett szédülni ezektől a zen frázisoktól, vagy mert kimerült volt és
fázott, és mert Pufika szörnyű erővel a vállát rázta.

– Nincs kedvem semmihez, Pufika – motyogta. Mondd meg az apátnak, hogy…

kapja be.

De most, hogy a csúcs, vagy leglábbis valami csúcsos képződmény egyre inkább
kibontakozóban volt a körülöttük gomolygó felhő foszlányai közt, és Mao Teiben
is derengeni kezdett a megértés az értetlenség sűrű ködében, Pufikáról hirtelen
kiderült, hogy nincs, és valószínűleg csak Mao Tei éhséghallucinációja volt, vagy
talán kecskefóbiájának manifesztációja, de még az is lehet, hogy az a kövér szer-
zetes volt, akinek Mao Tei már nem emlékezett a nevére. De nem is ez volt az igazi
fordulat (bár az igazi se volt kifejezetten katartikus, Mao Tei tulajdonképpen vé-
gig sejtette, hogy ez lesz, de legalább megszabadult a katarzisvágytól), tudniillik,
hogy a hegy tetején elősejlő csúcsos szerkezet nem más volt, mint a Noru-mafu
kolostor, ahonnan Mao Tei elindult (és amiről eleve tudni lehetett, hogy egy hegy
tetején van), és talán el sem indult, vagy csak keringett körülötte egy négydimen-
ziós csavarban, végig egy helyben; és ki tudja, még mi minden nem volt igaz az
egész kalandból, de Mao Tei mindennél jobban remélte (és sajnos ez már nem
derült ki), hogy Hueiwa valamilyen értelemben valódi volt, és sejtette, hogy a
történet, ami már nem is tudta, hanyadszor kezdődött el, még nem ért véget, csak
kanyarodott egyet, és hogy a befejezés már közel van, de még nem tudni pontosan
hol, valahol a kényelmes lehetetlenségben létezik, de a rohadt életbe, most már
jöhetne végre.

45
Pátkai Tivadar
Stírölés

Naponta kétszer vizsgáltam át udvarunk hátsó traktusában a farakásokat.

Egyszer délután, egyszer estefelé. Megnéztem, érkezett-e aznap új üzenet.
A Ságiöcsi legtöbbször ácsceruzával írta üzeneteit kettétépett barna
papírstaniclikre, amit mindig fölülről a második sorba dugott be. Azért a máso-
dikba, mert így sohase fújta el a szél. Azért írta barna papírra, mert így nem volt
föltűnő, beleolvadt a farakásba. Nem vette észre még apám se, pedig neki olyan
sasszeme volt, hogy minden apró változást észrevett a házunk táján. Ha leszarta
a fecske a kútkávát, még azt is.
Megfigyeltem a Ságiöcsit, folyton nyalogatta nyelvével az ácsceruza hegyét,
hogy jobban fogjon, ezért a szavak első betűi mindig sötétebbekre és vastagab-
bakra sikeredtek.
Sohase eresztette bő lére mondandóját, most se. Csak annyit írt: Holnap sötéte-
dés után. A szokott helyen. Hajolajat lopjál apádtól. Megtanítalak stírölni.
Hogy mit jelent a stírölés, pontosan én sem tudtam. Öregapám még a múlt
héten mondta a búcsúban: ne stíröld annyira a céllövöldés leány pucér valagát,
amikor lehajol, mert föláll majd a monyad, aztán mihez kezdesz vele?
Nem hagyott nyugodni ez a stírölés. Hazafelé a búcsúból először csak azt
kérdeztem meg tőle, miért hívják a mi falunkban mindkét boltot vegyeskeres-
kedésnek, amikor földmíves szövetkezet van föléjük írva. Nevetett rajta, annyit
mondott, hogy azér’ vegyes, mer’ a lószaron kívül még egy kis kutyaszarral is
kereskednek benne. Mindent lehet ott venni, amire nincs szükségünk, de semmit
se, amire szükségünk lenne! Most ilyen mocskos világot élünk.
Gyorsan szaladt ki a számon:
– Öregapám, hát a stírölés, az mi?
– Haggyad asztat, ráérsz te még azzal foglalkozni, te gyerek! Vínsígedre meg
is csömörlöd!
Ezután már nem mertem forszírozni a dolgot. A hangsúlyából éreztem, itt
most nem helyénvaló a további tudakolózás.
Nem maradt más, meg kell kérdeznem a Ságiöcsit. Ő biztosan ezt is tudja, mert
ő majdnem mindent tud. Amit nem, azt is. Legalábbis mindenre van kimerítő
válasza. Olyant még fölnőttek se tudnak tőle kérdezni, amire ne adna választ.
Más kérdés, hogy igazakat mond-e. Igen sokszor kaptuk hazugságon.
Megígérte, hogy szívesen kitanít a stírölés tudományára. Annál is inkább, mer’
ugye a nagyobbik fiú testvére, a Nándi, elvitte őt tavaly Sztálinvárosba, ahol egy
hétig munkásszálláson lakhatott a tanoncokkal. Azzal traktált bennünket, miu-

46
tán onnan visszajött, hogy ő vagy bányász, vagy kohász, vagy életművész lesz.
Mindenkinek ezzel a sztálinvárosi bentlakással hencegett.
– Na, ott aztán durva világ volt aranyos kisöcsém! Annyi jampecet egy rakáson
még a jóisten se baszott, életemben összesen se láttam annyit! A győri Röcsöge
kutyafasza hozzá képest. Csak úgy kapkodtam a fejem. Csörögni meg rázni jár-
tak a csajokkal a Leprába, a Kék Egérbe. Csöves naciba’, csillogó, dióolajtól csöpö-
gő hajjal. Jó, hát nappal azért overállban dolgoztak, jelvényes sapkában tanultak,
de aztán este bevadultak, mint a izé, a körösztapád bikája szokott. A nőcik se
voltak ám különbek. Megálltak nekik. Így mondták. Piszok jól keresett mindenki
a vasműben. Még a portás is. Volt ott ereszd el a hajamat. Smár meg minden. Az
hagyján, hogy a munkavörsönyben, de a toszásban is élen jártak. Akit nyakon
csíptek, hogy megcsalta az urát, azt mondjuk izével, fegyelmivel kibaszták, mint
macskát szarni, szóval pappiron kizárták a DISZ-bű. De, ha fölcsinálták, akkor
megvédték. Akkor egy ujjal se bántották.
Nehezen tudtam a dióolajat ellopni az apám borbélyműhelyéből, mert éppen
behívták továbbszolgálatra. Odakészítettem az üvegcsét a kapunk mellé, a sűrű
mályvabokor tövébe, hogy csak föl kelljen kapni, ha indulok a Ságiöcsihez.
Üzente ugye, hogy szokásos helyünkön, vagyis az Ervin-kanyarban találkoz-
zunk sötétedés után, aztán onnan megyünk, stírölni.
Átadtam a dióolajat. Meg se köszönte, természetesnek vette, hogy ez jár neki.
Azonnal öntött egy gyűszűnyit a markába, fölkente a hajára. Azt mondta, na, így
néznek ki az igazi jampecok is, csak hegyesebb a csukájuk, meg nekik valódi cső-
nacijuk van, nem ilyen ruhacsipesszel leszűkített szar. Közben nagyot szippantott
a floderigójából, mélyen letüdőzte, az összes füstöt a szemem közé fújta, ahogyan
szokta, és csak annyit mondott sejtelmesen:
– Tudod te azt aranyos kisöcsém, hogy az én amerikás öregapám mekkora
cimbalomművész volt? Művész. Érted? I-ga-zi mű-vész. Híres cimbalommű-
vész. Bekötött szemmel, hátrakötött kézzel is tudott játszani. Szájjal, bazmeg.
A csikágói meg a párizsi asszonyok aranyat pisáltak utána. Nála jobban szerin-
tem senki se értett a nőkhöz. Na. Hát asszem, tőle örökölhettem az udvarolás meg
a stírölés tudományát.
„A lónak a fasza vót az öregaptya, nem cimbalmos. Én aztán igen jól ismertem
az öreg Ágostont. Karácsonyig való esze se vót. Az is ilyen fabulálós fajta, mint
ez az Öcsigyerek. Mindig vastag bötűvel beszélt. Annyit ért a beszéde, mint a
nyeletlen bicska penge nélkül. Arra vót büszke egy időben, hogy bolhából tetű
lett. Megjátszotta a lókupecet, de azt is gyérül. Mer’ ugye a jó lókupec fölér egy
királysággal. Vótak is, akik megveszekedett gazdagok lettek a lovakbúl. De a
legtöbbjük talajveszejtett lett, mint ez a szerencsétlen.”
Ezt a bizonyítványt meg Csali öregapám állította ki róla, mert valamikor
együtt mentek a Rotterdam nevű hajón Amerikába. Azt is hozzátette, minden-
nel megpróbálkozott ez az Ágoston odakint is, de semmi se volt az ínyére. Se
a bánya, se a sínfektetés. Cimbalmot meg szerinte csak a sáskapusztai sátoros
búcsúban látott, amikor meghívták a híres Pista cigány bandáját bazseválni.
A lókupeckedés se jött be neki. Állítólag elkötött néhány lovat valamelyik
rancson. Amikor meg égett a talaj a lába alatt, eltűnt, ahogyan szegény Basáktóni

47
szamara a susnyákosba’. Csikágóból írt utoljára levelet, hogy elindult haza. Soha
nem érkezett meg. Azt híresztelték róla itt a faluban, hazafelé jövet leszúrták
valamelyik hollandus kikötőben, aztán a tengerbe lökték.
– Először is, kilesed a leányt, aranyos kisöcsém. Jó alaposan. Merre járkál,
mi’csinál. Csak nézegeted, mint otthon a képes kalendáriumot az ómáriumon.
Vigyázzál, nehogy észrevegyen! Körülbelül egy hónap figyelés után, ha újra meg-
látod, elszámolsz magadban tízig. Ekkor közelebb mész hozzá. Amilyen közel
csak tudsz. Legyen ez a hatókör mondjuk öt méter. De nem szólsz egy szót se.
Nehogy mindjárt külföldiül akarjál neki udvarolni, hogy így love, meg úgy love.
Na, ez a stírölés legfontosabb lényege. Nem kapkodni! Nem nagyképűsködni!
Aztán egészen közel mész, mondjuk, másfél méterre. Kerülgeted. Fölméred.
A pillantásaiddal megkeresed a szemét. Még ekkor se csinálsz semmit. Ha
erőssen visszanéz rád, próbálj mosolyogni. Namost, ha visszamosolyog, bátran
kacsintsál rá. De ne kirívóan, ne is ugye, olyan mittudomén hogyan, hanem
inkább közepes formán. Innen már nem lesz nehéz dolgod. Odalépsz hozzá egé-
szen közel, belelihegsz a fülébe. Ne szólj ám neki semmit még most se, hallgassál.
De mondjuk ne úgy hallgassál, mint aki beszart. Hanem csak simán hallgass.
Ilyenkor még ne is érjél hozzá. Adj neki időt. Engedd, hogy fölgerjedjen. Na, de
ez már a csábítás tudománya, aranyos kisöcsém! Szerintem ez is megérne neked
még egy másik kisüveg hajolajat. Nem?
– De meg ám! Aztán, hogyan látom rajta, hogy fölgerjedt? – kérdeztem bátor-
talanul.
– Hát úgy, hogy már nem börzenkedik semmin. A füle cimpája cinóbervöröses
lesz, a csöcse hegye meg fölfelé ágoskodik, majd’ kiveszekedik a nejlonblúza alól.
– Mind a kettő, vagy csak az egyik?
– Hát majd meglátod. Azt még ugye én se figyeltem meg annyira. Egyiknek
így, másiknak úgy. De itt észnél kell ám lenned, aranyos kisöcsém. Ettől még nem
szabad hanyatt esned. Ilyenkor megállj van. Elszámolsz magadban most már
húszig! Utána megkérdezed, hogy hazakísérheted-e? Ha beleegyezik, na, akkor
megfoghatod a kezét. De először csakis a kezét.
– Aztán később még mijét foghatom meg?
– Várjál az anyád szűzmárjáját aranyos kisöcsém, hát még el se indultatok! Na,
jó. Szóval mentek, mendegéltek, aztán ha olyan elhagyott részre értek, ahol senki
fia borja nem lát benneteket, próbálhatod megfogni a csöcsét. De egyszerre csak
az egyiket.
– Mindegy, hogy melyiket?
– Hát amelyik kézrül esik, te szerencsétlen. Ilyenkor meg arra köll igen odafi-
gyelni, hogy ne túl erőssen, meg ne is túl gyöngén. Olyan közepessen. Ne aztat
érezze, hogy csiklandozod, érted? Ez fontos, mert akkor kinevet, azután iszkiri.
Megcseszheted.
Hú, de föladta nekem a leckét a Ságiöcsi. El nem tudtam képzelni, most
akkor milyen erővel kell megszorítani azt a csöcsöt. Hát, majd még megkérde-
zem a Csambali Csabit is, mert a Csabit már két szememmel láttam smárolni a
templomkertben egyik este. Ő biztosan tudja, mert a templom falának döntötte
a nőjét.

48
 Nem sokáig kellett rajta gondolkodnom, mert közben a Ságiöcsi leszakított két
szem szép hamvas ringlót Ervin bácsiék fájáról, és az egyiket a kezembe nyomta,
a másikon ő mutogatta el, hogyan is kell majd megmarkolászni a leány csöcsét.
Aztán amikor meg szétnyomta a markában, azt mondta, hogy na, látod, aranyos
kisöcsém, így, ilyen erőssen, ilyen durván soha nem szabad.
– Most idefigyelj aranyöcsém, ha ellopod nekem öregapád gíppuskatöltényes
öngyújtóját, akkor azt is elmondom tenéked, hogyan köll rendessen
megtoszigálni a leányokat. Kivéve a szűz leányokat, mert azokhoz te még
lófaszjancsi se vagy.
Hát én az öngyújtóját biztosan nem fogom ellopni, mert agyonütne érte az
öregapám, ha megtudná. De a toszásról még senki sem beszélt nekem részle-
tesebben. Mindig csak egy-egy szófoszlányt sikerült elkapnom az apám bor-
bélyműhelyében. A kártyázó kuncsaftok részegségükben sokszor az otthoni
titkaikról hőbörögtek, jó nagyokat röhögve rajtuk. A Boldi bácsi például azt
mesélte egyikszer, hogy Janka néni toszása közben úgy, de úgy elkapta a gépszíj,
hogy az örökölt bídermájer szekrényük tetejére szép sorjában kirakott birsalmák
közül minden löketnél leesett egy-egy a döngölt padlóra. Azóta se nyúlok az
asszonypajtáshoz – mondta –, mer’ mi lesz, ha valamelyik gyerek fölébred, oszt’
megneszeli a pitykézést, ne adj’ isten, megeszi az éretlen birsalmát, aztán vér-
hasban pusztul el. Hát, én sohase gondoltam volna, hogy ilyen sok köze van a
birsalmáknak a toszáshoz.
Az öngyújtó helyett inkább beígértem neki azt a vastag képeskönyvet, amit
öreganyám padlásán találtunk az unokaöcsémmel. Amit azután jól eldugtunk a
pajtaszínben, soha senki meg ne találja, rajtunk kívül. Teli voltak rajzolva szebb-
nél szebb meztelen nőkkel. Szilveszter öregapám féltestvére hozta vagy küldte
Pestről, amíg élt, amíg le nem vágta mindkét lábát tőben egy zsólás hajnalon a
villamos. Igen híres pest-budai kávéházakban pincérkedett egész életében. Sok
érdekes könyvet kapott ott, majdnem mindegyikbe volt neki írva valamilyen
jókívánság. A legtöbbjét hazaküldte postán ide Sáskapusztára. Amikor már alig
fértek el ezek a könyvek a padláson, öreganyám hugyér-szarér’ odaadta őket egy
zsibárus cigány kompániának, akik minden évben kétszer járták végig a falut.
Volt, amikor pénzt adtak érte, volt, amikor csak égetett csetreszeket. Egyik alka-
lommal én is ott lábatlankodtam. Akkor folyton azt kérdezgette az egyik arany
nyakláncos cigány, hogy a Gyula úrtól és a Dezső úrtól van-e még aláírt könyv a
padláson, mert azokért háromszor annyit tudna adni most, mint tavaly.
Azt hazudtam a Ságiöcsinek, hogy öregapám öngyújtója fölmondta a szolgá-
latot, de helyette ezt az igen nagy ritkaságot tudom adni. Valamilyen Mihály raj-
zolta. Megmutattam neki. Ennek jobban megörült, mint gondoltam. Belecsapott
a tenyerembe, mondta, áll az alku.
Most nem az Ervin kanyarban találkoztunk, hanem a Szípasszony háza mögöt-
ti kiserdőben.
– Hát, a toszigálás egy kicsit bonyolultabb ám aranyöcsém, mint a csöcsöré-
szés, de még a smárolásnál is kacifántosabb. Ráadásul olyan is van, amikor a
kettőt együtt köll csinálni, mert a leány úgy kívánja. Úgy akaródzik nekije. Az ám
az igazi, amikor fölül smárolsz, alul meg bevágsz!

49
 – Hová vágok be?
– Hát nem is a gyomorszájába, te szerencsétlen kis hülye! Hanem a meleg
dzsumbujba. De várjunk még ezzel. Kezdjük az elején. Legelőször is, egyik
kezeddel jó erőssen megfogod a farát. A másikkal óvatosan belenyúlsz a bugyo-
gójába. Kicsit megpiszkálod neki. Nem ám ügyetlenül, hanem ügyessen. Keresse
az ujjad a szőrök között az utat. Azt valahogyan szét köll gubancolnod, mert
olyan erős a pinnaszőr, mint a szentmártoni drótostót gyökérkeféje. Itt is vigyázni
köll ám, nehogy csiklandozzad neki előszörre, mer’ megfuthat. Aztán, ha már
liheg a leány, akkor ledöntöd, mint ahogyan a kártyaváradat szoktam. Csak úgy
mondom neked, nem az árokparton legjobb a toszás, inkább a kukoricásban,
de legeslegjobb a szalmakazalban. Állva is lehet a ház falánál, a kerti budiban.
Az veszélyes, meg aszongyák, az nem esik olyan jól a leánynak. Mondjuk, ezen
lehetne vitatkozni. Mer’ az én nőimnek mindig, mindenhol jólesett.
Rágyújtott. Szokása szerint a szemem közé fújta a füstöt, miközben tétováz-
va vakarta a feje búbját. Valahogyan kezdett nekem gyanús lenni ez az egész.
Egyre jobban kételkedtem benne. Eszembe jutott, amikor kihallgattam őket.
A Csambali Csabinak éppen azt mesélte, hogy neki még nem volt szerencséje
nőhöz, úgy istenigazából, „olyan szempontból”. Smacicizni már smacicizott, de
toszni még nem sikerült. Mit nem adna érte, ha ehhez hozzásegítené a Csabi.
Mert a Csabinak vannak női. Mindenki tudta a faluban. Azt nem értik, kire ütött
ez a jóképű gyerek, igen sármos, ezt mondják róla. Olyat is hallottam egyikszer
a borbélyműhelyünkben, hogy „biztosan balkézrül gyütt ez a Csabi gyerek, mer’
az annyánál és az aptyánál keresve sem találnának rusnyább embert”.
A litánia után a Ságiöcsi megkérte a Csabit, egyik nőjét beszélje már rá, hogy
vele is izéljen. Még a pénzt sem sajnálná rá. Pedig a Ságiöcsi soha senkinek sem
adott pénzt semmiért sem. Nemcsak a perselypénzt lopkodta, még az anyja
bukszáját is ki szokta üríteni. Hogy mire költötte, azt nem tudtuk, mert ahogy
öregapám mondta, tényleg lófaszt se lehetett venni.
Úgy emlékszem, akkor azt mondta neki a Csambali, majd meglátja, de ez
nem lesz olyan egyszerű, mert a leányoknak lelkük is van, nem csak viszkető
pinnájuk. Azt köll legelőször megvenni, a lelküket.
Én hallgattam tovább a Ságiöcsit, hátha tud valami újat is mondani, mert ugye
megkapta pluszba a hajolajat. Akkor már szolgálja meg valahogyan.
– Amikor jól be van döntve a leány, el köll határoznod aranyos kisöcsém azt
is, hogy bugyogóban vagy anélkül csináljátok. Szerintem legjobb anélkül, de az
meg veszélyes, mer’ ugye, ha futni köll, akkor jobb, ha rajtatok van az alsóság.
Na, most gyün a legeslegfontosabb. Kétféle mindzsó van fazonjára kinézést.
A húsos meg a homlokos. De vigyázzál, ha húsos, ha homlokos, az a fontos, hogy
te a fölső lukat válasszad, ne az alsót! Érted? – kérdezte fellengzősen.
Na, itt besokalltam. Azt mondtam a Ságiöcsinek, hogy ne haragudjon, én ezt
már nem hallgatom tovább. Én ennél már többet is láttam a Testi szerelem című
színes könyvben. Ott egyáltalán nem ilyen marhaságokról írnak, mint amilyenek-
ről ő mesél. Erre megsértődött.
– Hát akkor ennyi volt a mai stírölés, húzunk haza a picsába, aranyos kis-
öcsém. Pedig még meg akartam mutatni neked a Szípasszonyt. Ahogyan mosa-

50
kodik pucéran a lavórban. Ahogyan lötyköli magára a hipermangános vizet
izélés után, miközben még viháncol is. Ha nem, hát nem. Mindegy, de az a szaros
rajzos könyv ott legyen nekem a nyúlketrec mögött legkésőbb holnap estig!
Két hét múltán éppen misére készülődtem. Az ünneplős nyári ruhámat vette
elő az anyám. A rövidnadrágos, kantáros sötétkéket és a vadonatúj, rövid ujjú
fehér nejloninget adta rám. Igen meleg lesz majd az úrnapi körmenetben, vigyáz-
zak, el ne ájuljak. Az inget pünkösd előtt kaptuk az amerikás csomagban, Lízi
néném küldte ezt is, Kalifórniából.
Még azért is vigyázzak magamra, mert ő nem tud eljönni velem a misére,
őneki el kell mennie a gichathalmi vasútállomásra. Hazajöhet az apám eltávo-
zásra, akit egy hónapja behívtak tartalékos katonának valahová az egyik Balaton
parti laktanyába. Öregapám szerint azért hívják be a katonaviselt embereket,
mert ez a kis kopasz be van szarva a Titótól, ezért hizlalja a níphadsereget, pedig
nem a Titótól kéne neki fílnie, hanem a saját nípítű.
Gichathalomig jön majd apám a vonattal, onnan pedig szekérrel, a Zsömlével
meg a Kajlával hozza haza anyám. Megkérdezte még, mit üzenek az apámnak.
Mondtam, üzenem neki, hogy minél előbb szereljen le véglegesen.
Most kivételesen annak örültem, hogy az Epervölgyi plébános úr nem váloga-
tott be a ministránsok közé. Olyan meleg volt már délelőtt, hogy disznót lehetett
volna pörzsölni a tűző napon. De nem azért örültem, hogy nem kell megfőnöm
a vastag ministráns ruhában, hanem azért, mert a Ságiöcsi beígért nekünk egy
igazi, stíröléssel egybekötött meglepetést a körmenetre.
Azt mondta, tákol búvóhelyet hármunknak – amolyan stírölőpontot – az öreg
Szakács borospincéje fölött. Közvetlenül az egyik úrnapi virágos sátor mögött.
Mindenki a sátorra figyel majd, minket biztosan nem vesznek észre, mert taka-
rásban leszünk. Nekünk semmi dolgunk nem lesz, csak stírölni kell a leányokat
meg az asszonyokat. Kívülről óvatosan széthúzzuk a virágos sátor leveleit, és
fölülről jól belátunk mindenhová. A Ságiöcsi szerint a leányok és az asszonyok,
akik egyesével lépnek be a sátorba, ott igazgatják meg a blúzukat a szentkép előtt.
Tavaly is így volt. Ott fognak szellőzködni, mert melegük lesz. Szerencsés esetben
még a csöcseiket is megláthatjuk. A többit bízzuk rá.
Beharangozáskor már ott ficeregtünk a sátortető mögé tákolt rejtekhelyen.
Elég meredeknek tűnt ez a pince rézsútos oldalára eszkábált stírölőpont.
Jó fél óra múlva közeledett is a körmenet, a templomi zászlókkal. Elöl a
füstölőt a Ságiöcsi lóbálta bőszen. Messziről látszott az ezüstszínű füstölő, elva-
kított bennünket, ha éppen úgy esett rá a napsugár.
Mögöttük az éneklő öregasszonyok, a sánta Zsubricili vezényletével. Ő min-
denhol ott volt, ő volt a főénekes. Annyira bele szokott feledkezni az éneklésbe,
hogy a csatkai búcsújáráskor is csak rázta, rázta a csengettyűt egy lépéssel a
plébános úr mögött, se látott, se hallott. A másik kezében elmaradhatatlan vad-
rózsafa kampósbotja a vállán. Azon himbálódzott a három napra odakészített
batyuja. Rozália öreganyám hiába szólt neki, hogy te Cili, csöpög a tejed a batyu-
ból. Rá se rántott, úgy énekelt, mint a valagadűtt veréb. Amikor már nem bírta
nézni az átázott batyut öreganyám, odalépett hozzá, meghúzta a fejkendőjét és
belekiáltotta a fülébe, hogy elfolyik az összes tejed te, Cili! De a Cili még akkor

51
se hederített rá, csak énekelt tovább: neeem folyik az, be van duuugva, boooldogságos
szűzmáriaaa…
Most is úgy énekelt a Zsubricili, olyan odaadóan, önfeledten. Egyházközségünk
sáskapusztai elöljárói egyenes derékkal, büszkén, fölemelt fejjel hozták a plébá-
nos úr feje fölé tartott umbellátumot. Előttük kisleányok és nagyleányok hintették
fonott kosarukból a virágszirmokat.
Azért is szerettem az úrnapi ünnepi körmeneteket a jó illatokon és a nyüzs-
gésen túl, mert amikor az Epervölgyi plébános kivette a tabernákulumból az
aranyozott oltáriszentséget, és miután körbehordozta mind a négy sátorban,
lehetett választani a sátor megszentelt virágaiból. Azokat haza lehetett vinni.
Rohangáltunk, egyik sátortól a másikig.
Én mindig a labdarózsákat választottam, mert nekünk ilyen nem volt a ker-
tünkben. Meg is szidott érte Julianna öreganyám. Azt mondta rá, hogy az nem
virág, az rossebbre se való gizgaz. Bezzeg ő minden fajtából begyűjtött egy nya-
lábra valót.
A díszítéshez hársfavirágot is szokott szedetni velünk a templomkertben
az Epervölgyi plébános azért, hogy minél illatosabb legyen az úrnapi sátor.
A Ságiöcsi minden évben prüszkölt ettől, soha nem is szakajtott le egy árva hárs-
favirágot se. Sőt, egyszer kijelentette a plébános úr füle hallatára, hogy minist-
rálni sem fog többé, ölöge van már az ingyenbohóckodásból. Különben meg
Krisztus koporsóját se őrizték ingyen. Fizessen érte valamit a plébános úr. Futná
bőven a pörsőpénzből. Nem is hívta többé ministrálni. Most is csak azért vihette
a füstölőt, mert Halász bácsi, a templomszolgánk éppen Úrnapjára betegedett le.
Odaért végre a körmenet. Megállt az eleje a sátor előtt. Ekkor azt vettem észre,
hogy hirtelen imbolyogni kezd velünk a tákolmány. Azt még láttam, hogy a
virágsátor is megrázkódik, földrengésre gondoltam hirtelenjében. Az umbellátum
meg úgy csuklott össze, mint a colstok. Nagy jajgatás volt és futkosás.
Arra eszméltem, hogy Julianna öreganyáméknál, akik közvetlen a paplak mel-
lett laktak, a hátsó szobában fekszem a priccsen. Percenként fordul egyet öreg-
anyám a vizes zsebkendővel, simogatja az arcomat. Az amerikai nejloningem
csurom véres és szakadt. Az egyik térdemen és mindkét könyökömön vastag
kötés van. Csak zsibbadtságot éreztem.
Kintről a konyhából beszédfoszlányok jutottak el hozzám. Megérkezhetett
az apám meg az anyám az állomásról. Az ő hangjukat egymillió hang közül is
fölismerném.
– Ezek már fölkurblizták a mentőt vagy a rendőrséget. Azt beszélik, hogy
az a böszme Ságiöcsi gyerek csinálta az egész kalamajkát. Ő fűrészelte be a
sátorrudakat meg a’ zumbellátum egyik tartóját is. Szegény plébános urunk!
Annak is csak úgy ömlött a fejéből a vér, pillanatok alatt elájult. Aszongyák.
– Majd adok én ennek stírölést! Csak gyógyújjon meg. Szíjat hasítok a hátábul,
ha mégeccer ezzel a Sági gyerekkel bandázik! Ezt a balatoni vitorlás izét, maket-
tet vagy mi a francot, amit fabrikátam neki, ezt meg sürgőssen dobgyátok el a
picsába, meg ne lássa, soha!

52
András László

Nincs térerő

Valóságos személyeknek
tekintettem a nőket,
akik a barátaimmal voltak.
A gyerekkor veszteségei után,
végül magát a gyerekkort is elveszítve,
ilyenkor úgy éreztem, újraépülhet a világ.

De mindez csupán az én fejemben zajlott,

– azt hiszem, kissé hülyének is néztek ezért
ezek a nők és a barátaim is.
Ők csak összejöttek, szétváltak, mentek tovább,
eltűntek. Sokan úgy, hogy alkalmam se volt
megszeretni őket.

Pedig én abban bíztam, hogy mind együtt

maradunk, és egyre többen
csatlakoznak hozzánk, barátok, nők,
és végül annyian leszünk,
hogy békében közlekedhetek
a szeretet által lefedett nagy területen.

De nem így alakult, és most hiába

járkálok összevissza, nincs térerő.

53
Bombitz Attila
Kovács Lajos válogatott műveiről

Kovács Lajos (1949–2017) író, költő, szerkesztő, helytörténész, tanár. Verseit a Komá­
rom-Esztergom Megyei Dolgozók Lapjában publikálta, majd bemutatták és közölték orszá-
gos folyóiratok, többek között az Életünk, a Jelenkor, a Napjaink, az Új Forrás. Elbeszélései
az Életünkben, a Mozgó Világban, az Új Forrásban jelentek meg. A tatabányai Új Forrás
szerzőjeként, majd szerkesztőjeként évtizedeken át közölte a lapban esszéit, műbírálatait,
riportjait. Megjelent az Art Limesben, a Forrásban, a Honismeretben, az Irodalmi Szemlében,
a Művészeti Műhelyben és az Új Könyvpiacban.
Ifjúsági és meseregényei a Móra Kiadó és az Új Forrás Könyvek gondozásában jelentek
meg: Nyolcadikba járni áprilisi tréfa (1981), Megmarad a meseház (1984), Ez mind az én kutya-
bajom (1987), Anyák napján szeretettel apának (1990), Ráadásnap a szupersztárok cirkuszában
(1994), Fülbemászó mesék (1998). Szerkesztője és állandó szerzője volt a Szegeden megjelenő
Kincskereső gyermekirodalmi folyóiratnak. A gyerekekkel együtt alkotó irodalmi szakcso-
portvezetőként szervezte az országos szegedi és kecskeméti, a megyei esztergomi és a
dorogi-pilismaróti Kincskereső-táborokat.
Dorog városi művészetbarát mecenatúrája és iskolateremtő, pedagógiai munkássága
felbecsülhetetlen értékű. Helytörténeti sorozatában, a Dorogi Füzetekben társszerzőivel
feldolgozta Dorog és közvetlen környéke kultúrtörténetét. Legfontosabb helytörténeti
publikációi: Tanulmányok a XX. század dorogi művelődéstörténetéből (Dankó Józseffel, 1996),
A miniszter író. Dorog szülötte: Drasche-Lázár Alfréd (1999), Dorogi lexikon (Solymár Judittal,
2000; 2008), Belépő. Dorogi irodalmi almanach (2009), Jubiláló bányász muzsikusok és zenekarok
Dorogon 1889–2014 (Molnár Villővel, 2014), A Zrínyi Ilona Általános Iskola és jogelődjének 300
éve (2016).
2019-ben, hetvenedik születésnapja alkalmából barátai, kollégái, író- és szerkesztőtár-
sai, tanítványai emlékkönyvben tisztelegtek előtte. A Forrás, a Kortárs, a Székelyföld és az
Új Forrás folyóiratok irodalmi hagyatékából közölt versekkel, mesékkel, regényrészlettel
emlékeztek rá. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán
megkezdődött irodalmi hagyatékának feldolgozása. A JATEPress kiadó gondozásában a
közeljövőben jelenik meg válogatott műveinek háromkötetes gyűjteménye.

A Versek és elbeszélések alcímű első kötet verseit, elbeszéléseit és töredékben maradt

családregényét tartalmazza.
Kovács Lajos az ezerkilencszázhetvenes évektől verseit a Komárom-Esztergom
Megyei Dolgozók Lapjában publikálja, majd bemutatják és közlik országos folyóiratok
(Életünk, Jelenkor, Napjaink, Új Forrás). Költészetének természeti és gondolati-közéleti
képalkotására hatással vannak a korszak meghatározó élő és klasszikus szerzői, József
Attila, Juhász Ferenc, Nagy László, később Buda Ferenc, Nagy Gáspár, Oravecz Imre és
Utassy József. Két költőbarát, Vaderna József és Baka István versírásával folyamatosan
párbeszédet folytat. A kilencvenes évektől verset ritkán publikál, legtöbbjük kéziratban

54
és elektronikus formában maradt ránk. Két költőbarátjának, Vadernának, majd Bakának
egyazon évben, 1995-ben bekövetkezett halála újra versírásra készteti: a Klára lányá-
nak ajánlott és saját kézzel írott verses füzet a Kéziratos új versek, 1995–96 címet viseli.
Későbbi lírai ihletforrása egy görögországi családi út, melyből egy háromsorosokból
álló versciklus születik (Görög utószezon, 2003). Jász Attila válogatásában megjelenik
néhány darabja az Új Forrásban (2003. 10. sz.). Ugyancsak ihletforrása az 1956-os magyar
forradalom és szabadságharc, melynek ötvenedik évfordulója alkalmából Dorog városi
pályaművet ír (Sírfeliratok egy kisváros virtuális temetőjéből, 2006). Utolsó verseit tudatosan
összeszerkeszti: a 2006–2008, illetve a 2013–2015 cikluscímekkel ellátott számítógépes
fájl betegségének és halálközelségének dokumentumait és pszeudofilozofikus meg-
fogalmazásait tartalmazzák, a költészetére jellemző, hol sötét és súlyos, hol játékos és
ironikus stílusregiszterben.
Korszakjellemző kisprózájának két fontos erőssége a szociális érzékenység és a nyel-
vi játékosság. A Színes fotó egy tízéves találkozóról (1977), a Magunknak ajánlom (1978), a
Tini hívja Postagalambot (1980), a Babbéri Gáspár gusztusa (1980), az Érintetlenek (1985) és
a Felfüggesztve életre ítéltetünk (1989) című elbeszélések ironikus, néha groteszk látleletet
nyújtanak a hetvenes és nyolcvanas évek magyarországi vidéki valóságáról, a periféri-
kus és központosított társadalmi rétegzettségről, a lázongó szubkultúrákról és a szürke
eminenciás belesimulásról, valamint e szegregációk nyelvi állapotairól. Prózai stílusgya-
korlatait később is folytatja, ezek közül kiemelkedik Örkény egyperceseinek abszurdjaira
hajazó magyar történelmi álgesztagyűjteménye, a Geszta Hungarikum, valamint a dorogi
születésű, Rauscher György festő életét megelevenítő, múlt század eleji hangulatot terem-
tő …és kilépnek a platánok árnyékából című novellája.
Az ezerkilencszázkilencvenes évek elején a regény műfajához fordul, folyamatosan
dolgozik a nagyregényén, mely az ezerkilencszáznegyvenes évek csehszlovák–magyar
lakossági cseréjének hátteréből meséli el a nagyszülők és a szülők történetét, piliscsabai
gyerekkorát és dorogi fiatalságát, főiskolás és katonaviselt kalandjait szimultán, időváltó
elbeszélői módszerrel, melynek segítségével kirajzolódik az emlékező – az eseményekhez
distanciával forduló – reflektált fejlődéstörténete. Előmunkának tekinthető az Apánk meséli
rólunk című monológ, melyet a Limes folyóirat számára készít (1992. 1. sz.). Az évtizedeken
át hordott családregényből életében egy fejezet jelenik meg Megteremtjük a nagyapám-
képet címmel az Ács Margit és Szakolczay Lajos által szerkesztett Hófúvás szagát (1993)
antológiában. A töredékben maradt regény két munkafájlban létezik: külön-külön feje-
zetenként, a kéziratok címével megegyező fájlnéven, illetve hét fejezet egybeszerkesztve
„nagyregény” fájlnéven. A Hosszúra nyúlt árnyékaink című önállóan is megálló elbeszélés
szintén két elektronikus változatban létezik. Egy rövidebb, lekerekített a tervezett regény
formázásának felel meg, míg egy hosszabb verzió más formázástípussal rendelkezik, és
nyitott végű. Virág Jenő közlése szerint a kérdéses elbeszélés 1990 körül az Esztergomi
Helikon számára készült. A hosszabbik feltehetően a tovább írt és retorikailag megalapo-
zott, szándékosan nyitva hagyott változat, amely a regény további, időben későbbi részét
képezheti. A válogatott művek kiadásában a „nagyregény” munkafájl hét fejezete ezzel a
virtuális, nyolcadik fejezettel kiegészítve kerül publikálásra.
A Gyermekmesék és kamasztörténetek alcímet viselő második kötet gyermekirodalmi
műfajainak legjelentősebb darabjait fogja össze: gyermekverseket, meséket, mesejátéko-
kat, kamasztörténeteket, irodalmi paródiákat. Kovács Lajos a magyar gyermek- és ifjú-
sági irodalom egyik vitathatatlanul modern szerzője. Nagyobbaknak szóló könyveiben
beleérzéssel és kellő iróniával ábrázolja a kamaszkor családi, iskolai és társas krízishely-
zeteit. Kisebbeknek írott könyveiben a gyermeki, mesés nézőpont és a hétköznapok való-
sága között fantáziadús humorral teremt átjárást. Nyelvi játékosságának és a valóságot

55
meseien átitató látásmódjának köszönhetően az ezerkilencszáznyolcvanas évek gyermek-
és ifjúsági irodalmában újító erővel és szándékkal lép fel Bálint Ágnes, Békés Pál, Csukás
István, Janikovszky Éva, Lázár Ervin, Marék Veronika, Nagy Katalin, Nógrádi Gábor,
Simai Mihály mellett.
A gyermekirodalmi válogatás, benne az egyes művek elrendezése a kötetnek anto-
lógiajelleget kíván biztosítani. Ez a válogató és váltogató szerkesztési elv igazolja az
életmű igen gazdag és sokszínű voltát, a műfajok átjárhatóságát, a különböző – kisgyer-
meki és kamaszkori – életkori sajátosságoknak megfelelő esztétikai beszédmód és nyelvi
játékosság együttállását. Egyes fejezeteken belül, mint például a gyermekversek vagy a
kamasztörténetek esetében természetesen érvényesülnek a hagyományos kiadási elvek.
Válogatásról lévén szó, ha töredékesen is, de a kötet egészéből kiolvasható az az immáron
alkotásfolyamatában is dokumentálható beszédmód, ami a gyermekirodalom műfajainak
modern megújításán alapszik. Ez az új beszédmód egyszerre érvényesül a svéd gyer-
mekvers meghonosításában, a gyermeknyelv irodalmi hasznosításában, a mese újraér-
telmezésében, a családi és iskolai problémacentrikus kamasztörténeteket illetően pedig a
társadalomkritikai potenciál kihasználásában.
A kötet anyaga újságokban, folyóiratokban, antológiákban megjelent közléseken,
valamint kéziratokon és számítógépen talált munkafájlokon alapszik. Teljes egészében
kéziratból történik a valószínűleg az ezerkilencszáznyolcvanas évek elején íródott Napló-
versek közlése – hasonló darabok ugyanekkor megjelentek a Kincskereső folyóiratban,
gyermekirodalmi antológiákban –, valamint a Kéziratos, új versek 1995–96 füzetből az Új
ujj*gyakorlatok (gyereknyersek) címmel ellátott két versciklusé is (Mondókák a legkisebb ver-
seiből, Meseháló a középső verseire). Kéziratból, illetve számítógépes fájlból kerül közlésre
három mesekönyv, az Egymesében három, a Villőmesék a nyáriszünetről és a Két hétig most
én mesélek. Az Egymesében három az ezerkilencszázkilencvenes évek közepén keletkezett.
Több változatban is létezik, közülük a szó szerint mesekönyvvé szerkesztett munkafájl
tekinthető végső műnek – ezt közölte a Forrás folyóirat a 2019. novemberi számában.
A Villőmesék a nyáriszünetről a kétezres években íródott, és szintén kész mesekönyvvé
formatált (és ugyancsak gyerekrajzokkal illusztrált) változatban került elő. A Két hétig
most én mesélek tizennégy meséjéből kilenc 1987 és 1989 között megjelent az Új Tükör
című hetilapban, Egy hétig most én mesélek címmel pedig hét mese a Te milyen majom
vagy? gyermekirodalmi antológiában (Új Forrás Könyvek 10, Tatabánya, 1992. 37–72.).
Az eredeti közlések az ezerkilencszázkilencvenes évek végén egészültek ki további
mesékkel. A kötetbe ez a teljes értékű, meseciklusként megkomponált változat került.
A mesejátékok az ezerkilencszázkilencvenes évek közepén keletkeztek, a ?Nincs több
mese! drámaírói pályázatra, az Évi rendes szabadság a Komáromi Jókai Színház számára.
Hivatalos színházi bemutatója egyik darabnak sem volt. Ugyanakkor Gajdó András az
előszállási általános iskola tanulóival színre vitte az Évi rendes szabadságot 2002. január
22-én, a magyar kultúra napja alkalmából. Nyugdíjba vonulása és búcsúztatása alkal-
mából, 2011 decemberében pedig a dorogi Zrínyi Ilona Általános Iskola alsó tagozatos
tanulói mutatták be a ?Nincs több mesé!-t. Mindkét mesejáték számítógépes fájlból kerül
közlésre a kötetkiadásban.
A gyermekirodalmi válogatás természetesen nem lehet része egy válogatott kiadásnak,
hiszen az ifjúsági regény műfaja terjedelmi oknál fogva nem képezheti részét jelen kiadás-
nak. Az egyik mintegy 240 oldalas gépirat az Idétlen szép históriánk címet viseli és az ezer-
kilencszáznyolcvanas évek közepén íródhatott. A másik a mesejátékkal azonos Évi rendes
szabadság címet kapta; ez az elektronikus kézirat négy munkafájlból került elő, ennek
megfelelően egy négy részből álló, 600 oldalt is meghaladó – befejezetlen – könyvsorozatot
tesz ki, amely 2009 és 2012 között készült.

56
 A Kritikák, töprengések, diagnózisok alcímű harmadik kötet Kovács Lajos legfontosabb
írásait tartalmazza Dorog város hely- és művészettörténetéről, Komárom-Esztergom
megye kultúrtörténetéről, a kortárs magyar irodalomról, valamint a hazai és nemzetközi
gyermekirodalomról. Rendkívül széles körű az a tanulmányírói és kritikusi munkásság,
amit Kovács Lajos életműve részeként megteremtett. Ha a pályaívét követjük, az ezer-
kilencszázhetvenes években induló költő és prózaíró nem csupán saját munkáit közli
napilapokban és folyóiratokban, hanem nyitott és érzékeny kritikusként párhuzamosan
pályatársai alkotásait is figyelemmel kíséri. Legnagyobb számú irodalmi kritikája az Új
Forrásban és a Komárom-Esztergom Megyei Művészeti Műhelyben jelenik meg, s bennük
ugyanazon intenzitással és rendszerességgel követi a már elismert nevet szerzett kollégák
megjelenéseit, mint a kezdő szerzőkéit. Szemléletében közös horizonton értékeli az orszá-
gos, megyei, vagy éppen lokálpatrióta irodalmi kezdeményezéseket. Foglalkozik többek
között Kalász Márton, Vámos Miklós, Hatvani Dániel, Csaplár Vilmos, Dobai Péter, Kiss
Benedek, Nagy Gáspár, Pálos Rozita, Pintér Lajos, Onagy Zoltán, Holló András, Vaderna
József, Balla Zsófia, Sziveri János, Papp András, Wehner Tibor, Sárándi József és Peer
Krisztián műveivel.
Gyakorló gyermekversköltőként, kamasztörténetek szerzőjeként, ifjúsági regényíró-
ként érthetően nagyon érdeklik a gyermekirodalmi műfajok esztétikai kérdései, egyáltalán
a gyermekirodalom maga. Gyermekirodalmi esszéit és tanulmányait – hasonlóan irodalmi
kritikáihoz – rendszeresen írja az Art Limes, a Forrás, az Irodalmi Szemle, az Új Forrás és
az Új Könyvpiac számára. Értékeli és védi a hagyományos, értékközpontú, leíró és tanító
jellegű elemzői módszereket, miközben óvatos kritikával támogatja az értékdevalváló,
tudományos zsargonnal érkező újabb törekvéseket. Szerző és szerkesztő nézőpontjából
visszatekintő tanulmányokat ír a legendás Kincskereső irodalmi és művészeti folyóirat
kultúraközvetítő szerepéről, a Kincskereső olvasómozgalom múltjáról és jelenéről. Az Új
Könyvpiac folyóirat gyermekkönyv-kritikai rovatának munkatársaként 2008 és 2013 között
havi rendszerességgel közöl könyvajánlókat a számára értékes és kreatív, klasszikus és
modern, világirodalmi és magyar gyermekirodalmi megjelenésekről – a Grimm testvérek
újrafordításától kezdve Móricz Zsigmond örök érvényű versmeséin át a legfrissebb hazai
antológiákig. Könnyed, stílusos nyelvezetével, érdeklődő nyitottságával folyamatosan
példát mutat, hogyan lehet a jó szándékú és élményközpontú műbírálat segítségével
áthidalni a magyar gyermekirodalom több évtizedes generációs és szakmai szakadékait.
Az Új Forrás „valóság” rovatának vezetőjeként felfedezi és feltárja közvetlen és tágabb
életvilágának kultúrtörténetét. Saját városáról, Dorogról írott és a lapban közölt tanulmá-
nyaiból nő ki helytörténeti munkássága, mely majd a Dorogi Füzetek sorozat megalapítá-
sában, szerkesztésében és kiadásában csúcsosodik ki. A dorogi bányásztelepülés múltját
és e múltat jövővé alakító egykori reprezentatív figurák életútját nagyesszékben írja meg.
Többek között Drasche-Lázár Alfréd diplomata és regényíró, Schmidt Sándor bányaigaz-
gató, Gáthy Zoltán építészmérnök, Harangy Jenő festőművész a főszereplői ennek a jó
értelemben vett, patrióta szellemű kutatásnak. Ahogyan a teremtő múltat, úgy a hatékony
jelent is folyamatosan vizsgálja: terjedelmes és díjnyertes tanulmányban foglalja össze
városa negyedszázados művészeti életét (Huszonöt év Dorog művészeti életében, 1984–2009).
Írásaival, maga szerkesztette kiadványaival, kiállításmegnyitóival segíti, támogatja a
körülötte élő alkotókat, kutatókat, tudósokat, fotósokat, képzőművészeket, a népművészet
mestereit. Folyóirat-szerkesztőként és -szerzőként ugyanilyen intenzív figyelemmel kíséri
a Komárom-Esztergom megyével kapcsolatos helytörténeti munkákat, kiadványokat,
legyen szó 1956 emlékezetéről, a csehszlovák–magyar lakosságcseréről, Tatabánya, Tata,
Környe, Kesztölc, vagy éppen Esztergom politikatörténeti eseményeinek feldolgozásáról,
helytörténetről, kultúrtörténetről, vagy akár csak statisztikáról. A megyét és Dorogot

57
folyamatosan dialógusban tartja írásaiban, az egyik legnagyszerűbb példa erre a két nagy
futballistalegenda, Buzánszky Jenő és Grosics Gyula életregényeiről készített dolgozat.

IRODALOM

Kovács Lajos Emlékkönyv. Szerkesztette Bombitz Attila és Dankó József, Dorog, Dorog Város
Önkormányzata, 2019.
Bombitz Attila: A látható és a láthatatlan. Kovács Lajos pályaképe és irodalmi hagyatéka, Forrás, 2019. 11.
sz. 40–43.
Dankó József: Kovács Lajos pedagógiai, szépirodalmi és tudományos pályafutása, Új Forrás, 2019. 9. sz.
80–89.
Monostori Imre: Dorogi műhelyünkben Kovács Lajos dolgozik. In: Uő: Levélhozta és más történetek,
Budapest – Tata, Kortárs Kiadó – Új Forrás Könyvek, 2019, 281–289.

58
Kovács Lajos
Másodosztályú történelmünk*

Az utcában mindenki a Nehéz Bandiékról beszélt. Még mi is úgy csináltunk,

mintha a játszótársunk lenne a Bandi, pedig már katona volt. Most is csak
Csikónak hívtuk, gyerekként folyton lovazott, a BELSPED udvarba járt hajnalban
befogni a telivéreket. Csutakolta, etette is őket, a lerészegedett kocsisok lovait
ő tette rendbe. A katonaságnál is jó helyre került, valószínűleg ő kérte magát a
lovas határőrökhöz.
Az öreg Nehéz akkor már nagyon beteg volt, apáéktól hallottam, hogy nem éri
meg Bandi leszerelését, pedig a tél végén hazajön a fiú, ha egyáltalán tovább nem
szolgál. Az öreg betegsége miatt előre kellett hozni a fiatalok eljegyzését. Bandin
nem múlott a dolog, bár nem volt sietős fiú, viszont elmaradt az utolsó üzenete,
pedig megígérte, hogy pontosan megírja, mikor érkezik. Még az is benne volt a
levélben, hogy a lagzit is megcsinálhatják, rajta nem múlik, hadd táncoljon ked-
vére az apja. Mintha tudott volna táncolni az a beteg, öreg ember.

(A főutca közelében laktunk, még csak három hete költöztünk ide, de apánk
már évek óta itt volt telefonszerelő, mindenki ismerte. A nagy kereszteződéstől
száz méterre volt a házunk, egy meredek, égbe futó szerpentinutca kisebb keresz-
teződésében. Dömperek keserítették később az életünket, mészkövet hordtak a
Kálvária-hegy mögül, ahol az üzem fehér, kegyetlen pora még az erdők zöld
erejét is összemorzsolta. Meszes galagonyabokrok, mésztől hamvas, halványkék
kökénycserjék bogyóit ettük hasfájós kora őszi csavargásaink során. Túlkoros
elsős voltam, akit az új fiú titokzatossága miatt fogadtak barátjukká a nagyobbak,
s magukkal vittek mindenhová. Befogadott a Botos Jóska is, a Németh Pista is, ők
ötödikesek voltak, akik az egész utcának fazont szabtak. Nagyon fiatal utca vol-
tunk. Én is elviseltem a Berberich Nácit, pedig ő úgy volt elsős, hogy nem késett
az őszi születése miatt. De náluk laktak albérletben a Botosék, és ezt nem lehetett
figyelmen kívül hagyni.
Egy egész csomag rajzszeget szórtunk szét a Kálvária utcában, hogy szétver-
jük minden dömper kerekét, így majd nem csúsznak bele éjszakánként a házunk
előtt tátongó árokba, nem is bőgetik egész éjjel a motrot, egymást rángatva a
csapdából, ahová úgy beszorultak, hogy képtelenség volt megpörgetni a beton-
oldalak közé ékelt méteres hátsó kerekeket. Sorra tönkretették apánk minden
kéziszerszámát, és folyton azzal fenyegetőztek, hogy lebetonoztatják ezt a rohadt

* Kovács Lajos tervezett regényének itt közölt részletét irodalmi hagyatékából Bombitz Attila irodalomtörté-
nész állította össze.

59
árkot. Apánk bejárt a tanácsra, könyörgött, fenyegetőzött. Amíg dömperek járták
a Kálvária utcát, sosem fedték be az árkot. Ez mentett meg bennünket az össze-
dőléstől, állapította meg apánk elégedetten. Jó az, ha sokfelé van ismerőse az
embernek.
A Rozsos Sanyi nem volt velünk, nem engedte el az apja, nagy veszekedést
hallottam náluk, de ezt nem meséltem el senkinek. A Sanyi bácsi elrohant otthon-
ról, azt kiabálta, hogy elég volt ebből, nem láttok többet ebben a kurva albérleti
kuplerájban. Ilyet sosem mondtam a Berberich Náci előtt, a Náci így is folyton
azt beszélte, hogy kirúgatja az apjával a Roszos Sanyi bácsit a mészműtől, mint
annak a rendje. A Berberich bácsi is minden mondatot úgy fejezett be, hogy
annak a rendje.
Mikor estefelé hazaértünk, a Rozsos bácsi a Berberich bácsival együtt szaladgált
a nagy kertben, és a Berberich nagymutert kurjongatták volna elő a föld alól is, ha
a nagymuter a közelben lett volna. De csak a Berberich néni szaggatta a kendőjét
a kertkapuban, és tűrte, hogy káromkodjon a Náci bácsi, mert megint nyitva
felejtették azt a kurva lakásajtót, aztán folyton világgá megy az öregasszony.
Nincs a nyomorultnak egy csöpp esze, minek az ilyen élet, venné már el tőlük az
Isten, mint annak a rendje.
Aztán a Berberich bácsi lerohant a bányászkolóniába – mint annak a rendje
–, mert a nagymuter ott nőtt fel, de előbb megkérte a Rozsos bácsit, hogy ő meg
fussa körül a Szutni-telepet, mert a nagymuter oda ment férjhez annak idején, és
nem lehet tudni, melyik mániája jött elő, hetvennel vagy hatvannal érzi-e magát
fiatalabbnak? Mi csak bámultunk szédülve, a Rozsos Sanyi alig mert közénk olda-
logni, a Náci pedig azonnal azt sziszegte, most betelik a pohár, innen is ki lesztek
rúgva meg a mészüzemtől is. Az anyjától kapott mindjárt egy hatalmas tacsnit,
telefutotta a szemét a könny, mi a Németh Pistával igyekeztünk haza, ilyenkor
nem jó, ha magyarok és svábok együtt kezdenek vitatkozni. Ezt a Németh bácsi
szokta mondani, Pista pedig mindig tudta, hogy mikor van itt az idő. A Németh
bácsi őr- meg szakaszvezető volt a háborúban, a németek oldalán, de ki nem
állhatta a helyi svábokat, mert azok mindig széthúztak, az egyik beállt SS-nek, a
másik meg aláírta, hogy ő magyar katona akar csak lenni. A szocdemekről nem
is beszélve! Akik most mind komcsik lettek.
Később mégis a Németh bácsi és a Náci apja vezette haza a nagymutert,
mert a vasút mellett kódorgott, és a Németh bácsi ott dolgozott a karbantartó
műhelyben, telefonált [itt csak nekünk volt telefonunk, és mi nem is laktunk
albérletben], a Náci bácsi pedig hálálkodott a Németh úrnak, aki a szomszédban
volt albérlő, nem őnála. Szegény nagymuternál volt egy hatalmas pincekulcs,
nem tudni, hol szerezte, azzal nyitogatta maga előtt a levegőt. Pukkadoztunk
a röhögéstől, ezért mindenkinek megígértek egy jókora verést, apa engem félig
fültövön is kapott, túl közelről akartam látni az eszelős tekintetet. Rosszabb
ütés volt, mintha telibe találtak volna, mégsem nyüszítettem, mert láttam, hogy
most megúsztam ennyivel.
Viszont kiállítottak az utcára, mert a Berberich bácsi elment keresni a Rozsos
bácsit, aminek sosem volt jó vége. Most is elkerülték egymást, a Rozsos apja
már régen otthon veszekedett a családdal, én pedig figyeltem, hogy a Berberich

60
Náci apja melyik kocsmába fordul be keresni az albérlőjét, akivel feltűnően jól
megvoltak. Csak rám lehetett bízni a dolgot, Nácinak tudnia sem volt szabad
semmiről, mert folyton a Rozsosék ellen tüzelte az apját. Mikor a sarokra ért a
Náci bácsi, nyugodtan bemehettem szólni apánknak, mert ott volt a Hoffmann
kocsma, és oda biztosan betért a Náci bácsi. Apa elment érte, elég sokáig győz-
ködte, és mire hazajött, anyánk szó nélkül megágyazott. Ilyenkor mindig korán
feküdtünk.)
Akkor reggel elaludtunk. Apa kapkodva elrohant, anya nem értette, miért
nem jött be értem a Berberich Náci, persze lehet, hogy direkt kopogott halkan,
szerette, ha nincsenek rendben a dolgok. A fiúiskola messze volt tőlünk, másfél
kilométer futás, ha késik az ember, ijesztő, hogy már senkit sem lehet látni, ennyit
csak egyedül fogok késni. De a folyosón futkostak a nagyobbak, csapódtak a tan-
termek ajtói, a tanáriból percenként ordibált ki a hivatalsegéd, hogy kuss legyen,
de sosem jött elő. Igazgatónk sem volt.
A teremben a Náci ott hasalt a padunkon, akartam mondani, hogy bedöröm-
bölhetett volna, de egészen elfoglalta az olvasókönyve. Nyálazgatta a mutatóujját
és dörzsölte az egyik képet. Ahogy meglátott, rögtön rám parancsolt, hogy csinál-
jak úgy én is a cé betűnél. Még nem tanultuk, de megismertem, mert ott volt mel-
lette a címer, azt kellett nyálazni. Nem érvényes, mondta valaki a másik padból,
ott is mindenki nyálazott. Sietnem kellett, hogy utolérjem őket, papírmorzsákat
ráztunk az ujjunkról, sajnos az én lemaradt lapom kilyukadt, de mondták, hogy
nem számít, a könyv se lesz érvényes. Ebben biztosan volt valami igazság, mert
a tanítónő sem bánta, hogy ezt csináltuk, el kellett rakni mindent, és mehettünk
haza. Kár volt korán kelni, mérgelődött az úton Náci, én nem keltem korán, de
igaza volt. Az igazgatót láttuk egy teherautón, elég sokan álltak körülötte, és ver-
set mondott, Petőfi Sándort. De Náci sietett, nem hallgattuk meg.
(Ha el akartam menni otthonról, csak fogtam a gombfocit, úgyis tudták, hová
megyek. Apánktól tanultam, az ő postás zubbonyán nagy, nehéz, tapadós gom-
bok voltak, a kedvemért kicserélték könnyű műanyagra, azt sem lehetett ugyan
szerezni sehol, apa mégis hozott belőle eleget. A kapukat gyújtósból fabrikálta,
nálunk csak vasszerszámok voltak, asztalost pedig nem ismertünk a közelben.
A maszek asztalosok telefont sosem mertek kérni, azért nem ismerték apát. Háló
nem volt a kapun, rongyot terítettünk rá, később oda is szögeltük U szeggel, amit
apa elspórolt a szerelésnél. A tintatartóról lecsavartuk a kupakot, megtöltöttük
faggyúval, attól jó nehéz lett, nem öklelték föl a gombok a kapusokat. Volt utca-
bajnokság, eleinte én nyertem, mert mindenki kezdő volt, de az ötödikesek hamar
megtanulták a technikát, és sokkal jobbakat szereztek a zubbonygomboknál.
Néhány év alatt sikerült falubajnokságot hirdetni, akkor már negyedikes voltam,
a barátaim pedig nyolcadikosok, Németh Pista verhetetlen csapatot állított össze,
folyton üzletelt, cserélt, mindig előbb fogott szagot, képes volt fél napra eltűnni a
kolóniában, aztán egy egészen új csapattal lépett pályára, csupa kúppal, azok úgy
emelték a gombfocit a felső sarokba, hogy a tintatartókupakok teljesen értéküket
vesztették. Egy méreten aluli kúpot én is szereztem, azzal visszahódítottam a
második helyemet, de napokig tartott, amíg beletanultam. Az első meccsemen

61
mindent kapu fölé emeltem vele. Németh Pista ilyet sosem csinált. Neki elsőre a
pipába vágódtak a lövései.
A Terveket is a bajnoki forduló után szívták el a présházban vagy a pincében.
Ha nem volt hideg, csak a présházig oldalogtunk, annak nem volt teteje, könnyen
szabadultunk a füsttől. Hidegben muszáj volt leszökni a pincébe. Én nem szív-
tam, anyánk a mások füstjét is kiszagolta rajtam. Engem állítottak őrnek. A két
szellőzőnyílás alá gyülekeztek, adogatták körbe a Tervet, sose volt annyi, hogy
mindenkinek jusson. Aki köhögött, kihagyták egy körből. Próbáltak karikákat
fújni, hamar megtanulták, ezt nagyon irigyeltem tőlük. A Németh néni sosem
értette, miért kértünk minden meccs végén befőttet. Neki egyáltalán nem volt
orra a füstre, ő csak a faforgácsot érezte meg a Németh bácsi siktes ruháján. Én
is szerettem a befőttet, de el kellett osztanom a többiek között. Hosszan rágták a
cseresznyét, szopták a magokat, a lével fogat áztattak. Otthon anyánknak így is
mindig gyanús voltam. Valahol mindig belegabalyodtam a mások füstszagába.)

Anya nem engedett sehová, apánk telefonált, azt mondta, ne menjünk el ott-
honról, majd siet haza, de vidéken van. Reméltem, hogy értem jönnek a fiúk,
gombfocizni mindig elengedett anyánk, most hazafelé megbeszéltük, hogy kime-
gyünk a betonbunkerhez, még a háborúban csinálták a németek. Rozsos Sanyi
azt mondta, talált egy egész doboz Tervet. De csak Berberich néni jött, megint a
nagymutert kereste, nagyon félt, hogy most végleg agyonveri a Berberich bácsi,
pedig tényleg csak egy pillanatra hagyta magára az öregmutert, az ember nem is
gondolná, mire képes, ha meglát egy rést az ajtón. Most anya sem akart segíteni,
engem bezavart a szobába, mert beleütöttem az orrom a felnőttek dolgába.
A Németh néni pánikba esett, már a kapuból azt kiabálta, hogy háború lesz, az
oroszok nem fogják hagyni, az ura ismeri őket, szakaszvezető volt a németeknél.
Anyánk mogorva lett, nem szerette, ha a férfiak a háborút hozták elő. Minden
este odáig csűrték-csavarták. Németh bácsi nagyon utálta az oroszokat, apánk
utált belebeszélni a csűrés-csavarásba, az asszonyok a másik sarokba menekül-
tek, mi gombfociztunk a szoba közepén. Apánk szerelni járt az oroszok telefonját
is, az egyenruha mindig megtette a hatását, nemcsak a közkatonák, de a tisztek
is nagyokat tisztelegtek neki, még vasárnap is, ha elsétáltunk köztük a főutcán.
Látja, hülyék ezek mind, állapította meg róluk Németh bácsi, az ilyen történetek
mindig megnyugtatták, elég is volt arra az estére az oroszokból.
Apa csak tolta a kerékpárját, kísérte a Rozsos bácsit, aki erősen fogta a nagy-
muter karját, mert a vasúti aluljáróban összefutott vele, és a nagymuter hevesen
köpködte a rabtartóját. Apánk mesélte, hogy a nagymuter eltévedt az alagútban,
föl-le szédelgett majd egy órán át, a vasutasok mesélték, de nem ismerték még
a nagymutert, hát csak szemmel tartották. A Rozsos bácsi elment megnézni a
Hoffmann kocsmában, nem keresi-e őt a Berberich bácsi. Apa ezen is nevetett,
de idegesen, mint amikor hirtelen pofon akar vágni valamiért. Vissza sem ment a
postára, ebéd után ugyan szundított húsz percet, ahogyan szokta, de csak szerelte
a biciklijét egész délután. A telefonközpontba beszólt, hogy itthon van, rossz a
bicikli, ide szóljanak, ha baj van. A Németh bácsi is korábban ért haza, ebéd után
rögtön beszólt a Berberich Náci apjának, aztán apánk rádiója köré ültek, de mi

62
anyáékkal a szobába szorultunk. Ott gombfocizni sem lehetett a kerek asztalon,
kiszaladgáltunk mindenféle ürügyekkel, a két vendég már elég hangosan
vitatkozott, apánk azzal a tudattal dőlt hátra a támlás széken, hogy nincs mit
tenni. A Németh bácsi éppen azt firtatta, kinek engedték meg itt a Rákosiék, hogy
albérlőket tartsanak. Mikor minden nagy házat államosítottak, csak a magukét
nem! A Berberich bácsi azt nem értette, milyen őrvezető volt az olyan, aki utálja
a svábokat. A Németh bácsi fölugrott, ő szakaszvezető volt, és azok igazi német
emberek voltak. Közben összeverte a bokáját, meghajolt, ahogy illik, be sem
szólt a szobába, úgyis szaladt utána a Németh néni. Ezt jól megcsinálják mindig,
mondta apa a Berberich bácsinak, de akkor már neki is mennie kellett.
A Náci fütyörészve többször is elsétált előttünk, de nem kopogott be.
A Németh Pistával végre elfoglaltuk a konyhaasztalt, de jött a Németh néni,
Pistának még dolga van otthon. Apánk megint szétszedte a biciklit, még volt fél
óra a munkaidőből. Öt perccel öt előtt készen volt a jármű, addig senki sem tele-
fonált érte. Sietve elkerekezett a postára, mikor tíz perc múlva megjött, hallottam,
amint anyánknak azt mondja: senki sincs Pesten az igazgatóságon. A biciklit meg
úgy lökte a falhoz, mintha el akarná újra rontani.
Egész este egyedül rádiózott, korán elküldött aludni, anyánk is lefeküdt,
egyikünk szemére sem jött álom, reggel megint elaludtam, senki sem volt ott-
hon rajtam kívül. Gyere, tüntetünk, kiabálta a kapuban Rozsos Sanyi és Németh
Pista. A főutcán értem őket utol, mindenfelé emberek, nagy torlaszként hömpö-
lyögtünk a kereszteződésben. Elöl egy magas férfi sétabotot lóbált a feje felett,
ez egy tamburmajor, röhögött fel Jóska, aki már tagja volt a fúvószenekarnak.
Egy ismeretlen nyakon legyintette, közben kiabálta a bot ritmusára: Rákosira
kötelet, Gerőre se egyebet. Körbefutottuk őket, de nagyon hosszú volt a sor,
pedig a járdán senki sem állt. A Királyváros felé vezető úton az erőműig lesza-
ladtunk, a kanyarból se láttuk a sor végét. Mikor visszaértünk a tanácsházához,
már kötelekkel rángatták a csillagot a falon, recsegett-ropogott a pirosra festett
pléhdarab, nehezen engedte el, össze is karmolta a vakolatot. A merészebbek
üvöltve menekültek a fal tövéből, a csillag a lépcsőre zuhant, sikongva tapsol-
tunk, valaki ráállt és csendet intett. Szavalni kezdte az Isten áldd meg a magyart,
de inkább énekelni akarták, ehhez a botot sem lengette senki, az erőműnél majd-
nem egy sorral lemaradtak az éneklők. Állj vigyázzban, bökte oldalba Rozsos
Sanyit a Németh Pista, lekaptuk a sapkánkat is, a Berberich Nácit kinevették,
mert úgy akart tisztelegni, mint egy rendőr a lépcsőről. A rendőrt föl is dobálták
a levegőbe később. Megint azt kiabálták, hogy Rákosira kötelet, most nagyon
félelmetes volt, ahogy a bot táncolt a fejünk felett. Megfordultak, hullámzott a
széles sor, a Királyváros felé indultak. Eléjük szaladtunk, de csak a buszgarázsig
merészkedtünk, a váróterem tetejéről néztük, ahogy vonultak. Rozsos Sanyi
kiszámolta, hogy a nyolc kilométert két óra alatt fogják legyalogolni, és ha ott
is leszednek egy csillagot a falról, akkor legalább öt óra kell, mire visszajönnek.
A Németh Pista szerint nem jönnek vissza, mert onnan jöttek, tehát oda mennek
vissza. Különben is, sötét lesz öt óra múlva.
Anyánk a kereszteződésnél forgolódott, megragadta a kezemet, ki engedett
el, kérdezte, és életemben először fejen vágott. Apánk állandóan hazabiciklizett,

63
elszaladt valahová, anyánk kötözte az ágyneműt, próbálgatta, hogyan fér a hátá-
ra, a párnákat nekem szánta. Bőröndbe gyömködte a ruháinkat, este nem öltöz-
tünk pizsamába, csak úgy ruhástól akartunk aludni. Ruhástól nem lehet. Apánk
végre mondott valamit. Előfordulhat, hogy éjjel föl kell költözni a Berberichék
pincéjébe, ott biztonságosabb, mint itt, a főutca közelében. Most még erősebben
füleltem, biztos voltam benne, hogy a tüntetők miatt van így, visszajönnek mégis,
azért nem biztonságos itthon lenni. A csillag még többször rázuhant az álmomra,
olyankor fölültem, megláttam apánkat, cigizett a konyhában. Kinn csend volt, a
dömperek sem jártak.

(A pincék lassan mind elpusztulnak. Először csak azokat hagyták bedőlni,

amelyek a beépített házak udvarán álltak. Beszakadtak a présházak, elrohadtak a
nagy német prések, mikor már életveszélyesen korhadoztak, szétfűrészelték őket
és tűzre kerültek. A pinceajtók a lecsorgó esőktől kezdtek foszladozni, rozsda
formátlanította el a vasakat, mállani kezdett a faragott, barokkos kőkeret. Benn
elmarjultak a téglaboltívek, csöpögött az esővíz, hódítva szétfutott a salétromtér-
képen az elhanyagoló hadműveletek fehér frontvonala.
Kiürültek a hordók, a dongák robbanva szétfröccsentek, borszagú meleget
árasztottak a kályhából a téli begyújtás után. Lomhegyek gyülekeztek a legbelső
sarkokban, később már a rend látszatára sem ügyelt senki, eltömődtek a falak
szellőzőrései, a csöves nyílások is eldugultak. Aki nem hordta tele a pincét sze-
metével és rejtegetnivalóival, az beszakította, teherautónyi földek töltötték be
a hajdan lapáttal kiásott, talicskával elhordott mélyedéseket. Kisajátított utcák
feltöltött kertjeivé változtak a pincehátak, vagy ólakat fabrikált föléjük a szükség
kapirgáló tyúkoknak, szapora nyulaknak, patkányok ellen védő kutyáknak.
Nekünk sosem volt a közös udvarban másunk, mint közös udvari vécénk,
budink, a többieknek szénkamrával, egyetlen közös disznóóllal. Disznónk
egyszer volt benne, este hoztuk, hajnalban meg is öltük, apánk egész éjjel nem
aludt, el ne emeljék a szegénységünk százhúsz kilóját valahogyan. Mi csak akkor
mehettünk pincébe, présházba, ha megengedték az utcabeliek, ha lopakodva
cigarettáztunk, ha a magasra rúgott foci a tető nélküli öreg falak közé esett. Ha
a Kálvária-dombon csavarogtunk, már pontosan tudtam, mikor emeltünk el egy
kis barackot a Berberichék államosított szőlőjéből, mikor a Biharira magyaro-
sított Bartliék sietve eladott telkéről. A panasszal is hamar felhagytak a legma-
kacsabbak, mint ahogy a kapálással, a permetezéssel, mikor senkinél védelmet
nem találtak a nálunk céltudatosabb, tökéletesebb munkát végző tolvajok ellen.
Mindenből kifosztottuk magunkat, kölcsönösen és hiánytalanul. Mindenünket
ebek harmincadjára adtuk, ha nekem, neked is, ha nekem nem, neked se. Harag
sem volt már ebben, egymás sajnálatában éltünk, a másikénál kisebb veszteség
már éltető forrásunk volt. Végül házaink falát mállasztotta, barátságunkat kop-
tatta, szerelmünket untatta el a bénító életösztön, a csigaeffektus. Beleültünk
foteljeinkbe, képernyős szobasarkaink felé fordultunk, ingerültek lettünk, ha
kopogtattak, folyton elkéstünk, ha valahol találkoznunk kellett. Új ablakokat vág-
tunk a házakra, oda nem illőt, tetőtereket ácsoltunk magunk fölé, amiben senki
sem lakik, eltüzeltük végül az ólakat is, pázsitra cseréltük az egész udvart, kertet,

64
locsoljuk és nyírjuk a tenyérnyi alföldünket, meztelenül napozunk rajtuk, a fák
helyén műanyag kerti bútorok világítanak a szemünkbe. Próbálunk emlékezni
egymásra, de nincsenek itt a tárgyak, az élőlények, eltűnt a tér, kitágult, semmit
sem találunk benne. Az sincs a helyén, ami még megvan.)

Valamelyik délután aztán tényleg fölcipeltünk minden csomagot. Mindenki

a Botosék földszinti albérletében szorongott, pedig csak egy szobájuk volt, de a
Berberich bácsi azt mondta, ilyenkor innen van a legközelebb a pince, az emelet
pedig a belövések miatt sem biztonságos. De akkor már a Rozsos bácsi két napja
nem került elő, a nagymutert pedig csak az emeleten lehetett bezárni, ő senkitől
sem kért biztonságot. A Rozsos néni egyfolytában sírt, ha csak ránézett valaki-
re, nem tudott egyedül otthon maradni a félelemtől, ezért folyton a Botoséknál
ténfergett. Rábízták a főzést, de mindent elrontott, akkor a sparhelt mellé ültették.
Két nap után már senki sem bizonygatta, hogy a Rozsos bácsi nem lehet ilyen
meggondolatlan ember. Ha semmit sem mondtak, legalább halkabban sírdogált.
Németh bácsiék is erre jártak, még üres kézzel, de mikor Berberich bácsi
kiszólt az ajtón, hogy maguknak is jobb lenne itt, percek alatt megfordultak
az összekészített csomagokkal. Hálából Németh bácsi elmesélte a tüntetést,
meglepődtünk, hogy az iskolaigazgató kezdte el énekelni az Isten áldd meg a
magyart. Pedig az is sváb, jegyezte meg gúnyosan a Berberich bácsi, de most nem
vesztek össze. Németh Pista nekem megsúgta, hogy az igazgató nem lehet sváb,
mert Kádasinak hívják, de Berberich bácsi meghallotta, és elárulta, hogy ez is
magyarosított név, eredetileg Krémer volt. Németh bácsi ígért egy fülest Pistának,
ami még sosem fordult elő, mióta Berberichékkel vitatkoztak. Pedig mindig vitat-
koztak, kivéve ezt az estét, most tele volt dunnával és bőrönddel a Botosék egyet-
len szobája, a pincebajárat előtt pedig nagy halom homokzsákot láttunk. A Botos
bácsi viszont megjegyezte, hogy szép akasztása lesz az igazgató úrnak, amin
a Berberich Náci apja nagyon felháborodott, milyen magyar emberek maguk,
kiabálta, már a Himnuszért is akasztgatni akarnak? A Botos bácsi kicsit a felesége
mögé húzódott, a Jóska mondta nekem, hogy albérletben nem lehet ugrálni, de a
Berberich bácsinak nagyon megerősödött a hallása, mert mindjárt rávágta, hogy
nem kell a gyereket ilyenekre tanítani. Jóska kapta az első nyakast, elég sokáig
csöndben maradt mindenki.
Akkor belépett a Rozsos bácsi, legalább háromnapos sarat hozott a bakancsán,
de még az előbbinél is nagyobb csöndet, amit aztán a Rozsos néni sikoltozása
fölszaggatott. A Náci szusszanva ébredt az ágyneműmön, a Rozsos bácsi elmesél-
te, hogy a Királyvárosban belelőttek a buszba ágyúval, de senki se tud pontosat
mondani, olyan pánik tört ki, órákig tartott, amíg a sebesülteket kiszabadították,
biztos, hogy van halott is, nem járnak a buszok, gyalog kellett hazajönni.
Két napig? A Botos bácsi megint rosszul kérdezett, most a Botos néni nyom-
kodta a háta mögé, hogy hallgasson. A Németh néni megállapította, hogy
igaza van a Németh bácsinak, kitört a harmadik világháború, ha már lőnek az
oroszok, az nagyon rosszat jelent. És tényleg nem hagyják annyiban. A Rozsos
néni erősen ölelgette a Sanyi bácsit, mindenki bólogatott, nem mertem elaludni,
féltem, hogy lemaradok valamiről. Berberich bácsi kiment ellenőrizni, hogy jól

65
besötétítették-e a Botosék az ablakokat. Nehéz ágytakarót akasztottak az ajtóra,
kívülről indigókék csomagolópapírt rajzszögeztek rá, a kicsi ablakon egy öreg
posztó télikabát lógott, kétszer betakarta a tenyérnyi üveget. Azért így is igazí-
tani kellett rajta.
Nagy csend volt kinn, a férfiak cigarettáztak, de a markukba burkolták a
parazsat, az is csak árulkodó fény az ellenségnek. Tanakodtak, az asszonyokkal
szerettük volna kihallgatni őket. Mikor visszajöttek, kézbe kapták a bőröndö-
ket. Álmosan szaladtam mögöttük a rám aggatott párnákkal, vaksötét volt, de
már úgy ismertük a terepet, mintha mindig itt éltünk volna. Ahogy hazaértünk,
ruhástól elvágódtunk a vetetlen ágyakon.
Apa idejében ébredt, s mikor elment, iszkoltam a sarokra a főutcán. Tankok
csikorogtak a keramitkockákon, ahogy a Királyváros felől Pestnek vették az
irányt. Derékig mosolygós katonákat láttam, az egyik közénk hajított egy
marék jelvényt, persze az egész utca itt tátotta már a száját, alig jutott valami a
kitűzőkből. Kossuth-címer, magyarázta a Németh Pista, de nekem csak tankos
aranyjelvény jutott, senki se akarta Kossuth-címerért elcserélni. Pista azt is tudta
a rádióból, hogy a Pilisliget fölött szorongatják egymást az oroszokkal, most ott
van a háborús frontvonal, csak nekünk sokkal kevesebb tankunk van, éppen ideje
lenne, ha megjönne a segítség. Arra mutatott, amerre a közlekedési tábla, Wien
220 kilométer, ezt a Botos Jóskától tanultam meg elolvasni, csak a Németh Pista
szerint vinnek kellett mondani.
Estefelé apánk nem tiltotta meg, hogy a Rozsos Sanyival meglessük a tankokat.
Csak meg kellett figyelni, hogy milyen címer van rájuk festve, és azt messziről fel-
ismertük. Mondtuk lelkesen, hogy Kossuth-címer, minden férfi ott ült a rádiónk
körül, a Botos bácsi pedig vigyorgott, elmarad a háború, Németh úr! A háború
most is tart, suttogta idegesen Németh bácsi, a zúgó rádió felé böködött, itt min-
dent pontosan megmondanak. Inkább közelebb kellene jönniük, hátha nem is azt
látták, amit mondanak! Ezt a veszekedést sokkal megnyugtatóbb volt hallgatni,
így szoktuk meg, oda se figyeltünk gombozás közben. Már nem mindig én vol-
tam a győztes, Németh Pistának akkor jutott először az eszébe, hogy bajnokságot
kellene rendezni az utcában.
Belekiabáltam a rádiós üzenetbe, gól, a fejemre csaptak, csönd legyen, de már
lekéstünk valamiről, elkiabáltam valamit, csak azt hallottam, adjatok életjelet
magatokról, aki hallja, adja át...

(Éveken át hallgattuk a Szívküldi adásait. Eleinte azzal a biztos tudattal ültünk

a rádió elé minden vasárnap, hogy valaki bemondja a nevünket. JóskaPistaAkárki
küldi szeretettel a Párizsban szép a nyár kezdetű dalt vagy a Bárhogy lesz, úgy leszt
névnapra-születésnapra-házassági évforduló alkalmából a határon túlról-a mes�-
szi távolból-Amerikából... Éveken át szerettük volna még annál is jobban ezeket
az őrülten primitív szimbólumokat, ha egyszer nekünk, értünk szóltak volna.
Nem kívántunk lehetetlent. Körülöttünk csapkodtak az éter hullámai, ismerősök,
távoli rokonok voltak az üzenetek célpontjai, néha a feladói is.
Bozai bácsi volt az első, ágyra járt nálunk, apánk mellett dolgozott, utálta az
egészet, folyton a rozsdát kaparászta az ujjairól. Mindjárt eltűnt, ahogy a tankok

66
kezdtek Pest felé navigálni, apánk soha nem volt olyan biztos a dolgában, mint
a Bozai esetében. Londonból jött a képeslap, csak annyi volt rajta, hogy boldog
új életet kíván Roboz. Apánk zenés üzenetet remélt tőle hetekig, de hálátlan alak
volt mindig a zavarelhárítós fiatalúr, évek múlva már egy újabb képeslap is meg-
tette volna. Persze címet sem hagyott, visszaüzenni meg ennyi pénzért túl nagy
kockázat lett volna.
Az utca a Rozsos bácsira vadászott az éterben, hozzá nagyon illett volna a
Bárhogy lesz, úgy lesz, és ennyit megérdemeltünk volna tőle külön-külön, nemhogy
együtt. Képtelenségnek tartottuk, hogy vette a bátorságot, hogy merészelt, kérde-
zés és bejelentés nélkül, egyszerűen és pimaszul eltűnni. Egy Kóthay az udvarból,
aki téháipszilon, és akit az éjjeli őrségig megaláztak, az nem tett volna ilyet, pedig
semmibe vette az egész utcát, akkora múltja volt, ha egyáltalán volt neki. De
Kóthay maradt a seggén, a kisujját nem mozdította az oroszok ellen, csak vis�-
szaült volna a nemesi birtokba annak rendje és módja szerint, mondta Berberich
bácsi legyintgetve, ha egyáltalán a Duna másik felén is lőtték volna az oroszokat,
aminek semmi jelét sem tapasztaltuk. Egy Kóthay kimehetett volna, neki találták
ki a disszidálást, kapott volna kárpótlást, folyton a rádiókban szerepelne, emleget-
né az utcát, mikor küldené a Szívküldiben, hogy Párizsban szép a nyár.
Mondani sem mertük, hogy mi sokkal közelebbről várjuk a magunk üzenetét,
csak innen a határon túlról, ahol a Kóthay birtokai lehettek, bár mi sose hallottuk
a nevét se azelőtt, viszont ezek szerint majdnem földiek voltunk vele, most pedig
közös udvarban élünk, ennél többet nem is lehet mondani a kapcsolatunkról.
A szépasszony feleségéről már többet mesélhetnénk, de jobb a békesség. Az
üzenet azonban nem jött, egyik nagyapánk se küldött nótát vagy operettet, sorra
elmúltak és ismétlődtek a névnapok, a házassági évfordulók eredmény nélkül.
Mások se mondták, hogy hallottuk-e, hiszen nekünk muzsikáltak, apátok vagy
testvéretek?
Meguntuk, apánk nemes bosszút állt, elszánta magát, karácsony előtt nagy-
anyánknak, nagyapáinknak, testvéreknek és sógoroknak egyszerre elküldte,
hogy Édesanyám, kössön kendőt.
A faluban többen is hallották, csak a címzettek nem értek rá rádiózgatni. Más
dolguk volt. Attól kezdve már mi sem hallgattuk rendszeresen a Szívküldit.)

Apánk ingerült lett, fölpattant, micsoda világ ez, kiabálta, az ember harminc
kilométerre lakik az apjától, de rádión kell üzengetnünk egymásnak, egy senki
postásnak, egy nagy nullának, aki még visszaüzenni se tud. Rohant föl-alá a
tenyérnyi helyen, húztuk magunk alá a lábunkat, folyton belénk botlott, de csak
Németh bácsi kért elnézést.
Anyánk szerint nem is biztos, hogy a nagyapánk volt, nem hallották tőlem,
mert belerikkantottam az örömömet, vezettem Németh Pista ellen, a kis kúppal
beemeltem a sarokba a gólomat, senkit sem érdekelt, korholtak, még Németh
néni is. Apánk teátrálisan, égnek emelt két tenyérrel bizonygatta az igazát, az ő
apja üzent, adjatok életjelet magatokról, mindenki hallhatta. Anyánk inkább nem
szólt ellene, a Botos bácsi is csak annyit jegyzett meg, hogy mondja csendesebben,
egyszer még valaki vissza ne emlékezzen, miket beszéltünk mi itt össze... Németh

67
bácsi krákogott, mint akit megsértettek, én nem szoktam senki ellen emlékezni,
morogta maga elé. Botos bácsi csak nevetgélt, az ő szájának most is parancsolt az
asszonyi tekintet. Az asszonyok megkönnyezték nagyapa kétségbeesett üzenetét,
amit hallottunk is meg nem is, hiszen apáék is beszélgettek közben, miért
éppen miattam nem hallottuk a Duna másik feléről a kiáltást? Németh bácsiban
gyülekeztek az indulatok, nem lehetett ezt ennyiben hagyni, milyen magyar
emberek maguk, még kérdezni is csak ellenségesen tudnak! Botos bácsi csitítani
akarta, félreértés, mondta volna, de Németh bácsi nem értett félre semmit, nem
lehet az ilyesmit megmagyarázni, besúgóvilág lettünk, nem bírunk mi már soha
kikecmeregni ebből, meglátják.
Mert maga különb magyar ember mindenkinél? A Botos bácsi eltolta a felesége
karját maga elől, még oda is hajolt a többiek közé, majdnem eltolta az orrával a
gombfocikapumat. A Németh bácsi fölpattant, idegesen túrt a zsebében, aztán
kicsit földes lett a pályánk, mikor odatenyerelt a középkezdésre, és három jel-
vényt hagyott az asztalon. Ez csak jó valamire, húzta ki magát, az ember elásva
őrzi a kertben, mert beszélni sem lehet arról, ami igenis megtörtént. És fölkapta
a kereszt formájú jelvényt, himbálta, ilyen biztos senkinek nincs az utcában,
gondoltam, ez miért nem az enyém, pedig kaphatnék érte tíz Kossuth-címereset.
Volt, volt, régen volt, hümmögte a Botos bácsi, aki a sántasága miatt katonának
sem mehetett, még vészhelyzetben sem, emlékeztette a Németh bácsi mérgesen,
ez rosszulesett a Botos Jóska apjának, visszadőlt a székben, hagyta, hogy újra
elnyomja az asszonyi óvatosság. Csak Németh bácsit nem fékezte soha senki,
régen volt, kérdezgette, és visszagyűrte a kitüntetéseit a zsebébe. Most is itt
vagyok, és most is az vagyok, aki voltam. Megértette, Botos úr?
Mégse kért puskát az egyetemistáktól, ugye? A Botos néni sem volt elég erős
akkor este, a kérdés már csak elhangzott, Németh bácsi beharapta a szája szélét, le
nem vette a szemét a Botos bácsi bicskájáról, azzal pucolta a körmét, ha ideges volt.
Én dolgozok ilyenkor is, a vasútnak menni kell, nem egyetemistázni, fuldokolta
a Németh bácsi, és a fejébe húzta a vasutas sapkáját, mint aki menni készül. De
inkább visszaült, úgy folytatta. Engem kell még most is háborúba küldeni? Öreg,
beteg embert? Én már megcsináltam a magamét, Botos úr, talán a fiatalabbakon
lehetne a sor, kérem szépen, és még egyszer megcsörrentek a jelvények a zsebében.
A Pista szerint nem volt érvényes a meccs, mert földes lett az asztal, sajnos, és
úgysem tudjuk pontosan helyreállítani a rendet, úgy pedig műhiba történne. Ez
most egy félbeszakadt meccs, de majd lejátsszuk legközelebb. Újrajátszás, majd
legyek itthon délelőtt. Ha nem talál, övé a két pont, ez a szabály. Fölszólítás
nélkül öltözködni kezdtek, a gombokat itt hagyták, úgyis újra játszunk. A Botos
Jóska csak az ajtócsukódás után kezdett el vigyorogni, miért hagytad magad,
semmi műhiba nem volt itt, csak kapott gól nélkül akart győzni a haverod! Sírni
szerettem volna, Jóskának igaza volt, hiszen középkezdésre kellett volna felállni,
ahhoz megvolt a rend. Az újrakezdésnek mindig megvan a rendje.
De akkor már a Botos bácsiékkal arról folyt a szó, hogy megint eltűnt a Rozsos
Sanyi apja, többen látták, hogy puskát kért az egyetemistáktól a Templom téren.
A Rozsos meg a puska, hümmögte apa, inkább elhinném, hogy Nyugatra szökik.
Kire lövöldöznek a gyáva emberek? Ezen mindenki nevetett.

68
 Akkor hirtelen ránk nyitott a Berberich bácsi, kopogtatni is elfelejtett. Belőttek
a bátyám ablakán, kiabálta izgatottan, majd megfulladt, úgy meglihegtette a tíz
lépcsőnk az udvarról. Volt náluk egy szomszéd, azt eltalálták, de a kórházba
nem lehet telefonálni, hogy mi van szegénnyel... Kicsit zavarosan összekapkod-
ta a híreit, a másik golyó a kályhacsövet fúrta át, most fűteni se tudnak, úgy
jön a lyukból a füst. Kapkodni kezdtük magunkra a megszokott csomagokat, a
Botosék szaladtak elöl ajtót nyitni, becsinálni minden ablaknyílást, csak gyer-
tyafény mellett fektettek le bennünket. Már aludtam, mikor apánk rázni kezdte
a karomat, gyere, hazamegyünk. Kétszer is elestem a sötétben, a Botos bácsi
pizsamában állt az ajtóban, esküdözött, hogy minden szó igaz, a bátyja Pesten
lakik, a mészműnél működött a telefon, ott mesélte neki, de sajnos megszakadt
a vonal...
Apánk csak nekünk morogta: a Botos úr máskor ne a Hoffmannból jöjjön a
rémhíreit kicifrázni. Akkora volt a sötétség, hogy beleestem az árokba a házunk
előtt. Könnyezni sem mertem, pedig a gólomat meg kellett volna siratni. Mikor
lefeküdtünk, folyton az ablakot figyeltem meg a kályhacsövet. A réseken át gyön-
ge fény villogott a kályhából, amíg apa dühében jól meg nem rakta. Most vörösen
izzott minden vasdarab, és éppen úgy dübörgött a tűz, mintha tankok jönnének
Pest felől késő délután.

(Nyomasztó és édeskés ízekre emlékszem. A fiúkkal folyton a keresztező-

désben ácsorogtunk, kicsit nagyobb lett a forgalom, sosem látott nagy fekete
személyautók száguldoztak Bécs felől és Bécs felé. Néha lefékeztek, kidobtak
vagy a kezünkbe nyomtak néhány csomagot, szaladtunk vele haza. Anyánk sza-
golgatta, engem is bevont a döntésbe, ez tejpor lehet, ez meg kakaó. Csokoládét
fogunk főzni. Cukrot már ő szerzett valahonnan, addig megint kiálltam a sarokra
koldusnak. Mikor üres kézzel hazakullogtam, nagy tepsikben hűlt a csokoládé,
nehéz volt kivárni, hogy ehessünk belőle. Apánk vidékről érkezett, mindig vidé-
ken voltak szakadások, oszlopkidöntések. Azelőtt vele ment a zavarelhárító, de
Roboz úrnak akkor már nyoma veszett, nem jött este aludni a díványra, anyánk
arra gondolt, hogy megjavult a Roboz úr, és visszament a családjához. Elvált
ember nem megy vissza sehová, józanította volna ki apánk, egész biztosan meg-
lépett Nyugatra. Anyánk nem akarta elhinni, van két gyereke, ennyire nem lehet
felelőtlen.
Közben fölvágták anyánkkal a csokoládétáblát, ez volt a vacsora, mindenki
gyomrát megfeküdte, hiányzott is valami belőle, egyáltalán nem olyan íze volt,
mint a boltinak. Délelőtt azért megint lopkodtam belőle, anyánk a pincében rej-
tegette, a szerszámos dobozok között, a legjobb konyharuhájával bugyolálta be,
könnyű volt megtalálni. Akartam adni a fiúknak, de mindenkinek volt a zsebé-
ben egy darab, az egész utca csokoládét főzött.)

Délben Berberich bácsi megjött a mészműtől, leállt a munka, most már biztos
történni fog itt is valami, megcsináltam a pincebejárót, jöjjön, nézze meg maga is,
hívta apánkat izgatottan. Bombabiztos pince az, a háborúban is kibírt két talála-
tot, pedig itt voltak a német állások.

69
 Németh Pista szaladt legelöl, hiába kezdtük el az újrajátszott meccset, nem
időre játszunk, mondta, hatos a meccs, különben is ő vezetett egy nullra. Fönt
én értem utol elsőnek, húzogatta a száját, ez bombabiztos? Csupa homokzsák
meg gerenda. Nekem nagyon tetszett, most két sorban voltak szépen egymásra
rakva a zsákok, nem úgy, mint eddig. Eléjük támasztottak egy kidöntött fát, még
volt az ágain levél, egész jó álcázás, állapította meg apánk, mikor megérkeztek.
Egészen kis rés maradt a bebújásra. Mikor a felnőttek elmentek, összekiabáltunk
mindenkit, a Rozsoséknak is nagyon tetszett a bejárat, de azt nem hitték el, hogy
a Berberich bácsi meg a Botos néni is beférnek rajta. Kipróbálták a szellőzőnyílást,
jól működött, volt egy egész doboz cigink, a Rozsos Sanyi hozta, az apukája
hagyta otthon, aki már majdnem egy hete eltűnt a faluból. Utána bejártuk az
egész Kálvária-dombot, de ilyen szép homokzsákokat sehol sem láttunk. Ennyi
ágyú úgysincs a közelben, állapította meg a Németh Pista, és hazamentünk
befejezni a hatos meccset.
Ebéd előtt még kinéztünk a főutcára, megállt egy busz a járda szélén, azt kia-
bálták ki belőle, hogy Bécsbe megyünk. A trafik lépcsőjén ültem, átláttam a busz
alatt, sok bőröndöt emelgettek, bakancs volt a lábakon az ősz ellen. A lépcső is
hideg volt.
Este meghívtuk a Rozsos nénit egy kis csokira, neki nem szerzett egyedül a
Sanyi tejport, meg is siratta a jó szívünket a Rozsos néni. A Rozsos bácsit pedig
nem tudta elfelejteni egy pillanatra sem. Anyánk is ideges volt, apánkat sötéte-
dés után riasztották, a vasút mellett történt valami, ott nincs idő reggelig várni.
A Rozsos bácsi elment a busszal Bécsbe, szaladt ki a számon, fulladtam volna
inkább bele a tudásomba, hiszen éreztem, hogy ezt sohasem mondhattam volna
el. A Rozsos néni térdre esett előttem, ölelt is meg rángatott is egyszerre, most
már mindent meg kellett mondani. A Rozsos néni száján kifolyt a csoki leve,
az ajtóban nekiszaladt apánknak, előbb megölelte, aztán őt is ellökte magától,
és szaladt világgá, telesikongatta az egész utcát. Sanyi ártatlanul és rémülten
kacsázott a nyomában, nem értett semmit, éppen tejport szerzett valakitől, hogy
kiengesztelje az anyját.
Attól kezdve sorra érkezett megint mindenki, ahogy esténként szokás volt,
előbb a Némethék, aztán a Berberichék a Botosékkal, gondoltam, lesz nagy
gombfocicsata, talán elkezdhetnénk az utcabajnokságot végre. De mindenki-
nek a Rozsos bácsiról kellett mesélni, hogyan lépett föl a buszra, mi volt nála,
köszöntem-e neki, vagy észre sem vette, hogy kilestem? Hallgattuk a rádió üze-
neteit, szó sem lehetett gombfociról, a Németh Pista jó hangosan leintett, csak
nem képzelem, hogy éppen most fogunk játszadozni, mikor a Rozsos bácsi...
A Botos Jóska rábólintott, a Berberich Náci lecsúszott az asztal alá, és inkább
egyedül vonatozott apánk öngyújtójával. Úgy csináltunk, mintha figyelnénk,
mit mondanak a rádióban, de mindig ugyanazt hallottuk. Mindenki jól volt,
szerencsésen megérkezett, várta a többieket, vagy adjatok életjelet magatokról.
Egyik sem a nagypapa volt, a Rozsos bácsi sem üzent semmit. A Rozsos néni
csak másnap nyugodott meg, mikor megdicsértük a csokoládéját. Az övéből is
hiányzott valami, de ezt csak a Sanyinak mondtuk meg. A Berberich Náci szerint
az ő apukája építette a legbombabiztosabb pincét az egész Kálvária-hegyen.

70
Mikor ezt elmondta, megállt mellettünk a Kóthay bácsi az udvarból, és ránk
förmedt: ti mindig csak harcolni akartok? Tudjátok ti, mi az a háború? Kifelé
innen!
Mind a két fiát eltiltotta az egész utcától, pedig Tamás volt köztünk a legöre-
gebb, rá még a Németh Pista is azt mondta, hogy nagy festő lesz belőle. Folyton
úton voltak, mindenféle rokonokkal tárgyaltak, hogy hol fognak aludni, ha ide-
érnek az oroszok. De minden éjjel hazajöttek, és itthon aludtak. Csak nappal volt
tilos az utcában lakniuk.

(Kóthay Tamásra akkor is ámulva néztünk, amikor kudarcot kudarcra halmo-

zott. Gyönyörűen festett, minden falat telerajzolt később az udvarban az amerikai
tévés rajzfilmek figuráival. Maga készítette a festékeit, állandóan régi könyveket
bújt, porokat tört, köveket olvasztott, tejeket és tojásokat kevert, büdös volt tőle
az egész fülledt, pállott udvar. Az ecseteket is ő készítette, szőröket, bundákat
és bőröket vakarászott naphosszat. Azonnal festett, sosem rajzolt elő semmit,
mégis tökéletesen dolgozott. Szinte megszólaltak a figurái. Hamar ráunt, mi még
bámultuk volna, ő már átkente a képeit. Ahol gyerek volt, mindenhová hívták, az
egész utca az ő nagy képtárává változott. Egyszer leesett egy kettős létráról, mert
lépkedni akart vele egy magas folyosón, azt a képét sosem fejezte be, összetörte
magát, hetekig nem akart a szemünk elé kerülni. Senki sem értette, mit szégyell
ennyire.
Később síelni mentünk, a két Kóthayval együtt kaptam én is a léceimet, a
Szutni lejtőin addig csak szánkósokat láttunk, most kinéztünk magunknak egy
alkalmas pályát. Az öccse csak a lejtő alján bukfencezett föl, én fenéken csúsztam
már félútról, Tamás azonban nekirohant egy telefonoszlopnak, eltörtek a lécei,
agyrázkódást kapott, hetekig került ismét bennünket.
A következő tél nagy őrülete a vasazás volt. A Kálvária út mellett még ősszel
ledobálták a hosszú, gömbölyű betonvasakat, ott is hagyták örökre. Mikor jött
a tél, kicsúszkáltuk a szánkókkal az utat, a dömperek a jeges havon kifaroltak,
árokba csúsztak, néha föl is borultak. Egészen elvadult a tél, a mészüzem is
kényszerszabadságot adott az embereknek, szénszünet volt az iskolában, reg-
geltől estig szánkóztunk. Akinek nem volt, megtalálta a megoldást: megvágták a
vasakat, meg is hajlították, aztán ráálltak, mint a korcsolyára, s a fölhajtott vasba
kapaszkodva, kézi irányítással száguldottak le a Kálvária úton, át a Bécsi úton,
tovább a Királyváros útján, egészen a vasúti aluljáróig.
Kóthay Tamás abban az árokban zúzta össze magát a próbaútján, amelyben
azelőtt a dömperek szorultak meg a házunk előtt. Szánkón vittük a kórházig,
nyílt törése volt, nem engedte, hogy bárki is meglátogassa, életében először imád-
kozott, készült a halálra, papot is hívtak hozzá.
Egy év múlva, nyolcadikban, szopogatta a műanyag vonalzóját. Kiszaladt
alóla a szék billegés közben, beverte az állát az iskolapadba, a megszorult
plexivonalzó eltörött, s a szerencsétlen mozdulatsor végén Tamás egy kisebb
darabot le is nyelt. Három nap múlva vakbélműtéten esett át, akkor az öccsével
meglátogathattuk, karácsony volt, betlehemeztünk a kórtermekben, Tamás száj-
tátva hallgatta a játékunkat, már új pap volt a plébánián, folyton cserélgették

71
őket, azzal hosszasan beszélgettek, s akkor jelentkezett ministránsnak. Az öreg
Kóthay semmibe sem szólt bele soha, de amikor Tamás megkérdezte tőle, milyen
vallás szerint keresztelték meg, azt morogta: kérdezd meg az anyádat. A szép-
asszony katolikus volt, az öregember lutheránus. Ezzel megkezdődött apa és fia
halálig tartó háborúja.)

A Rozsos Sanyi a cukrászda elől integetett kézzel-lábbal, csak a rendőrség-

nél értük utol, futott előttünk, odafigyeljetek, kiabálta messziről, és a vasboltig
meg sem álltunk. Nagy tülekedés volt a kétszárnyú ajtó előtt, bejutni sem volt
könnyebb, mint kitolakodni az erőszakosan tekergőző testek között. Egy teher-
autóra sorra földobálták a vaskályhákat, közben szerszámokkal, dobozokkal és
tekercsekkel iszkolt a tömeg szanaszét, mindenki vitte, amit csak talált, amihez
hozzáfért, gyönyörűséggel ölelkeztek össze szerzeményeikkel. Rendőrnek nyoma
sem volt, pedig ide láthattak volna, ha látni akart volna még valaki. A Berberich
nagymuter egy vastragacsot tolt ki a hátsó kapun, ahogy ezt fölfedezték a kívül
rekedtek, megrohanták a váron esett újabb rést. A nagymuter a kolónia felé
nyekergett az olajozatlan szerzeménnyel, szegény Náci és Botos Jóska minden
igyekezete hiábavalónak bizonyult a helyes útra térítés kísérletében. A nagy-
muter őket is megköpködte, akkor inkább hazaszaladtunk segítséget hozni.
A Berberich néni a Rozsos Sanyi anyját kérte, hogy menjen vele a kolóniába, ő
még tudja, merre lakott a nagymuter gyerekkorában, mert már csak erre a srófra
jár az esze, szörnyű betegség ez az agyér-elmeszesedés. A Rozsos néni legalább
nem sírt egy fél napig, a nagymuterrel kemény közelharcot vívtak, azt hitte, elve-
szik tőle a talicskát. Mikor kimerült, felváltva tolták haza az asszonyok, közben
azon imádkozott a Náci anyja, hogy a Náci bácsi haza ne tévedjen, mert most már
biztosan kettéhasítja a feleségét a baltával. Már kiabálni is mertek az öregasszon�-
nyal, aki a tragacson kicsit összeszedte az erejét, a saját lábán ment be a lakásba,
ott fölkapott egy söprűt, hadonászni kezdett, és folyékonyan beszélt perceken át.
Már csak svábul tud karattyolni, mesélte később a Náci a pincében, aki segített
levetkőztetni és lefektetni a nénit. Azt nem vette észre, hogy a nyakán ott ragadt
a nagymuter egyik köpése.
A Botos Jóska egy fapisztolyt mutatott, akkor faragta, mikor mi a vasboltnál
bámészkodtunk. Két nagy gombomért nekem is csinálna ilyet, de apánk ünneplő
télikabátjáról nem szedhettem le, a csapatból pedig pótolhatatlan volt minden
darab.
A kicsiket nem visszük ki a bunkerhez, fújta a képembe a füstöt Botos Jóska,
amivel a Rozsos Sanyi azonnal egyetértett. A Németh Pista egyelőre nem nyil-
vánított véleményt. Náci két tintatartó kupakot ígért, meg is vannak faggyúzva,
mondta, csak ki kell hoznia a házból. De aztán kiderült, hogy a nagymuter eltün-
tette mind a kettőt. Akkor hazaszaladtam a gombokért. Már a nagy verésre is
elszántam magam.
Botos Jóska két nap alatt mindenkinek faragott egy pisztolyt, csak a Német
Pista nem kért belőle, ő éppen a gombfocikapuk megreformálásán törte a fejét.
Botosnak bombacsapata lett, három kúpos gombot is összeszedett a pisztolyaival,
még szerencse, hogy egyelőre mindent fölé rúgott velük. Persze mindenki előbb

72
kapta meg a maga fegyverét, és az enyém volt a legócskább, de mikor megmond-
tam nekik, vissza akarta venni. Most legalább a Németh Pista megvédett, hagyjá-
tok már ezt a gyerekességet, mordult ránk, és elindult a bunker felé. Átbaktattunk
a Szutnin, ide jártunk ki focizni az első héten, mikor beköltöztünk az utcába.
Mondták, hogy télen jól lehet szánkózni, van két ugrató is a domb oldalán, majd
meglátom. A salakhegy mögött forrást is találtunk, lejjebb gémeskút, itatóvájú.
A fogam megrepedt, olyan hideg volt a víz, elég lett belőle egyetlen korty. A bun-
kerhez út vezet, mondta Botos Jóska, de nem találta, pedig ő már járt itt egyszer.
Biztosan tudta, hogy hol kell lennie, mégsem volt ott. Már le akartunk ülni egy
galagonyabokor mögé cigizni, mikor belecsúsztam egy gödörbe. Ez a bunker, álla-
pította meg a Németh Pista, és a Botos rögtön elismerte, hogy igaza van. Le kellett
csúszni, de nem véletlenül, ahogyan én tettem. Hárman se fértünk el benne, sötét
volt és büdös, jó szemetes. Azért nem találtam meg mindjárt, mondta a Botos,
mert mi nem a bunker miatt voltunk itt a faterral, hanem fácánozni.
Ez csak géppuskafészek, bújt ki a másik oldalon Németh Pista, és csupa pók-
háló volt a haja. De azért igazi. A németek lőhették innen a Bécsi utat. Kicsit sok
benne a föld, ki kéne tisztítani. Majd hozunk szerszámot.
A lőrésen én fértem ki a legkönnyebben, de a szemem majd kiszúrta a kökény-
bokor, ami egészen a nyílás elé terpeszkedett. Fölültünk a betontetőre, most
kaptam először egy fél cigit a Rozsos dobozából, még mindig volt elég benne.
A Nácit a pincében már felavatták, most egészet kapott, mint a nagyok. Közben a
Rozsos mesélte, hogy Pesten benzines palackot dobálnak az ilyen srácok, mint mi
vagyunk, az oroszok tankjai alá. Utána pedig agyonlövetik magukat.
Figyeltük a Bécsi út gyér forgalmát, ha autó gurult el a völgyben, szitává lőttük a
fapisztolyainkkal. A sofőr mindig a Németh Pista dolga volt, a ruhája alatt ott visel-
te az apukája vaskeresztjét. Nekünk a Kossuth-címeres jelvény volt kötelező, a kis
kúpos gombomért nagy nehezen adott egyet a Botos. Ezért volt olyan jó csapata.
Már sötétedett, mikor hazaértünk. Apánk a Hoffmann kocsma előtt toporgott,
tudtam, hogy mi fog történni, behunytam a szemem, úgy kaptam a fülem tövére
a pofont. Nem járt se autó, se tank a közelben.
Már villanygyújtás nélkül készültünk minden lefekvésre. Jött értünk a Náci, az
apukája üzente, jobban tennénk, ha mi is mennénk a pincébe, csak ránk várnak a
torlasszal. Apánk nem akart menni. Inkább eloltotta tüzet, ne árulkodjon rólunk
a kémény. Éjjel úgy fáztam, hogy bebújtam közéjük. Cigiztél, kérdezte suttogva
anyánk. Csak a fiúk, hebegtem, magam alá fújva a leheletemet. Majd meggyul-
ladt az arcom a megszégyenüléstől, szerencsére minden vereségemet elmorzsolta
az éjszaka nagy, sötét malomköve.

(A Kóthayékkal kellett volna sülve-főve együtt lenni, nem a többiekkel.

Nekünk közös udvarunk volt, köhinteni nem tudtunk anélkül, hogy a másik
lakásban meg ne hallották volna. Ha senki sem keresett az utcából, odaálltam az
ablakhoz, és órákig képes voltam várni rájuk. Biztosan tudtam, hogy ők az igazi
barátaim. Tamás komoly nagyfiú, hatodikos, Jóska pedig eggyel jár előttem. Szép
nevük van, Kóthay Tamás és József, az apjuk Géza, és az is megborzongtatott,
hogy az anyjukat szépasszonynak nevezte az egész utca. Apánk mindjárt az első

73
napon bemutatkozott Kóthay úrnak, az kérdezte, honnan jöttünk, apánk őszintén
megmondta, hogy Pilis... de tulajdonképpen a másik oldalról. Kitelepítés, állapí-
totta meg a nagyon barna arcú, szófukar öregember. Neki is ott volt mindene,
nagy uradalom, néhány falu. Jobb nem beszélni róla. Apánk már este hallotta
a Németh bácsitól, hogy téháipszilon az öreg Kóthay, de különben senki se tud
róla semmit, senkivel sem barátkozik, kicsit gőgös fajta, mintha nagy valakik
lennének. De csak a túl fiatal felesége van, már bocsánat, ebben a cselédlakásban.
Apánk megtartotta a köszönőviszonyt, a szépasszony hamar bejáratos lett
ugyan hozzánk, de apánktól tartott egy kicsit, amint hazajött, kotródott ő is az
udvar végére. Gyorsan megtanulta, mikor jár haza, olyankor véletlenül sem for-
dult meg nálunk.
Az öregember csak akkor lett kicsit mozgékonyabb, mikor belelőttek a világba,
de ez a nyüzsgés csak messzebbre vitte tőlem a fiúkat. Már nem is álltam az ablak
elé, nappal úgysem jöttek haza. Hajnalban mentek, és késő éjjel érkeztek. Nagyon
nagy csend vette körül minden neszezésüket, az én fülem, szemem, agyam nem
szokott ilyen mély rejtelmekhez.)

Megbénult az utca, mikor megállt a katonai dzsip a kapunk előtt. Apánk ola-
jozta a biciklijét, a Kálvária utcában hirtelen megállt egy dömper, mint aki nem
tudja kikerülni az orosz terepjárót. Németh bácsi megtorpant a házunk sarkánál,
megvárta, kinek szól a kocsiajtó csapódása, aztán fordult is vissza, hazafelé.
A tiszt mellett álldogált egy kölyökképű tolmács, a királyvárosi laktanyából jöt-
tek, minden vonalat elszaggattak Győr felé, meg kell csinálni azonnal. Anyánkkal
a lépcsőre tapadtunk, ellentmondani itt úgysem lehetett, csak remegett a térdünk,
mint egy rossz mesekönyvben remegnek az inak. Apánk a biciklikormányra
emelte a mászóvasakat, intettek neki, hogy a dzsipbe kell beszállnia. Elsétált mel-
lettünk, felöltözött, vitte az összes szerszámát, úgy beszállt az oroszok közé, hogy
ránk se nézett. Rohantam a dzsip után a sarokra, még láttam, hogy a Szutni előtti
bukkanó mögött elsüllyed a rohanó terepjáró. Nemsokára sötétedni kezdett,
anyánk hozott egy melegebb kabátot, csak álltam és néztem mozdulatlanul az
utat. Anyánk ugyanígy állt följebb a kapunkban, ahonnan sehová sem láthatott,
csak hozzám, a Hoffmann kocsmához.
Rossz felől vártam, megkerülték közben a fél világot, apánk mesélte, hogy
autóvilágítás mellett élesztgette a telefonvonalakat, lassan összebogozta a világ-
tájakat, nem sürgették, nem is biztatták semmivel. A háború jutott folyton az eszé-
be, meg a jugoszláv határ, ahol – nincs öt éve – rájuk lőttek ilyen éjszakai drótkö-
tözés közben. Most a pesti oldalról hallottam meg a dzsip erőszakos kerregését,
pördültem, onnan szoktak érkezni a Kossuth-címeres tankok, már napok óta nem
jött egy sem, ebből tudtuk, hogy vége a háborúnak. A dzsip elrohant Királyváros
felé, apát a postánál tették ki, onnan botorkált ismerős léptekkel hazafelé, minde-
nét a vállán cipelte, mégsem mondta, hogy elege van mindenből. A fejemre tette
nagy tenyerét, éppen ott, ahol a legutóbb fültövön csapott. Másnap a Botos Jóska
megkérdezte, hogy tényleg megőszült-e a haja. A Németh Pista elmosolyodott,
ő tudta, hogy eddig is ősz volt a halántékán. Én csak biccentgettem mindenre.

74
 Elkezdtük az utcabajnokságot, Németh Pista a Rozsos Sanyival kezdett, per-
cek alatt megverte, közben elmesélte, hogy elásták a kitüntetéseket a kertben, de
ez titok. A Botos Jóskával csak akkor akart játszani, ha a saját csapatával áll ki.
A Botos közölte, hogy éppen vissza akarja adni a gombjaimat, különben sem
olyan nagy csapat ez, mindent kapu fölé emelnek. A fapisztolyt viszont nem
fogadta vissza, nem kisgyerek ő már, hogy ilyesmikkel játsszon.
A Berberich Náci viszont lekéste a meccsét, megint a nagymutert keresték, de
már második napja nem került elő, pedig az egész kolóniát tűvé tették érte.
A pince körül játszottunk, mikor a Náci azzal a hírrel jött a kolóniából, hogy
még mindig nem lesz tanítás. Botos Jóska elmagyarázta, hogy nem erről van szó.
Eddig tényleg elmaradt a tanítás, de most szénszünet van, és az egészen más. De
a szénszünet mégis elmaradt, a cé betűvel folytattuk az olvasásórákat, kaptunk
egy macskarajzot, nagy cé betűs farka volt, cicafarok, oda kellett ragasztani a
címer helyére. Legalább a lukat is eltüntettem vele a könyvemből. Mindenki
tudott mondani a cével egy szót, csak én nem jelentkeztem, nekem semmi más
nem jutott eszembe, csak a címer.
Délután csak ketten mehettünk a pincebejáróhoz, a nagyokat komoly tanulásra
fogták otthon. Ültünk a ledöntött homokzsákok tetején, lövöldöztünk a fapiszto-
lyainkkal a madarakra. Nagyon kevés cinkénk volt abban az évben.
A kert fölső végén szögesdrót védte a termést a tolvajoktól. Három idegen
férfi sétálgatott a fölső úton, a Kálvária stációi felől érkeztek. A kerítéstől lekia-
báltak hozzánk, nem láttunk-e egy kockás kabátos embert. A Náci bácsi mindig
ilyenben járt, nem is mertük megmondani. Átbújtak a drótok között, a Berberich
nénihez is bekopogtak, sokáig magyaráztak neki. Akkor odahívtak az ajtóba, és
megint el kellett mesélnem, hogy mit tudok a Rozsos Sanyi bácsiról. Mondtam,
hogy neki nincs kockás kabátja. Nevettek. A buszt nem hitték el, mérgesen
legyintettek, elsiettek a házunk felé. Berberich néni tovább siratta a nagymutert,
mi visszaszaladtunk a pincéhez, valaki futott fölfelé a kertben, átpréselte magát
a drótokon, csak álltunk kővé dermedve, már nem láttunk mást, mint a himbá-
lózó szögesdrótokat, mikor Náci rémülten lekushadt az egyik zsákra. Bepisált.
De én csak azt hallottam, hogy a hegyen, a drótok mögött, a földúton egy busz
motorja berreg, és föllép rá a Rozsos bácsi, mégiscsak igaz, a füstje át is csap a
hegy gerincén, zúg a motor, távolodik, este bemondja a rádió, hogy szerencsésen
megérkeztem, ne aggódjatok értem, jól vagyok.
A Berberich bácsi veszekedése nyomta csak el a motorhangot, micsoda szégyent
kell még megérnünk, ekkora kölyök, és bepisál. Náci bizonygatni kezdte, hogy
valaki bujkált a pincében, attól ijedt meg ennyire, akkor bevallottam, hogy én is
majdnem úgy jártam, mint a Náci, de olyan szőrös volt az az ember, hogy nem
tudom, ki lehetett. És kockás kabátja volt, tette hozzá a Náci határozottan.
A pince, az úristenit, a pince, kapott a fejéhez a Berberich bácsi, fölkapta a
zsákokat, fújtatva szórta belőlük a homokot, összesárgította az egész környéket.
Teljesen kimerült, mire befejezte, a zsákokat közénk dobálta, vittük le a házhoz,
ő csak később jött utánunk csámpázva, azt hittük, részeg, de csak a nagymutert
hozta a karjaiban, olyan élettelenül lígett-lógott mindenfelé, mint egy rongyba-
ba. Szalajtottak, hogy telefonáljunk mentőért, a néni el volt gémberedve, kihűl

75
az istenadta, ki tudja, mióta nem evett-ivott. De a Berberich bácsi már meg sem
tudott vele állni, csak vitte lefelé a Kálvária utca szerpentinjén, mire a mentő
elindult értük, már a kórházkapuban kísértük őket nagy csapatban. Ez a maguké,
nyomta a nagymutert az elképedt mentősök kezébe, és dübörögve indult a
Hoffmann felé, pedig már napok óta nem akartak senkinek szeszt adni, tiltották
a rendőrök nagyon. A Berberich bácsi akkor énekelt a legszebben, ha nem ivott
semmit. Most is szépen, szomorúan lihegett hazafelé, rajta kívül talán nem is
hallotta más a nótát.
Reggel az új igazgató sorra hívatott bennünket. Velem kezdte, mit tudok a
Rozsos bácsiról. Megint elmondtam a bécsi buszt, de ő sem hitte el, akkor az a busz
visszafordult, mondta bosszúsan. Megmondtam neki, hogy a Nácit ne kérdezze,
úgysem tud semmit, viszont képes lesz megint bevizelni. A szünetben a Németh
Pista behúzott egy sarokba, és meg akart esketni, hogy nem beszélek a jelvények-
ről, de megmondtam neki, hogy már voltam az igazgatónál, és csak a Rozsosról
kérdeztek. Ezért délután játszhattunk egy barátságos visszavágót, kölcsönadta a
tartalék kúpos gombját, azzal két álomszép pipát akasztottam a kapujába.
Már csak a Németh bácsi járt hozzánk rádiózni esténként. Akkor hallottuk a
Bozai Béla zavarelhárító üzenetét Londonból. Üdvözölte a vonalfelvigyázó urat,
akit soha nem fog elfelejteni. Apánk nagyot csapott a levegőbe: ez a gyere kenyér
megeszlek mit akar ott kint? Hát még arra se volt jó, hogy itt rontsa a levegőt!
Szerencse, hogy nem mondtak nevet, vigasztalta apánkat Németh bácsi. Aztán
hallgatták a zenét, ilyen nóta soha nem volt, állapították meg, mikor befejeződött.
Ez még nótát se tud küldeni.

(Ministrálni a rorátékra, hajnalban, soha senki se járt, csak mi ketten a Kóthay

Tamással. A legcsikorgóbb fagyokban is mentünk, többnyire én keltem előbb,
anyánk mindig pontosan rázott föl. Bekopogtam Tamásnak, kapkodva öltözött,
szeretett aludni, de jött hűségesen, zokszó nélkül évekig. Kettőnkön kívül a
többiek mind megbízhatatlanok voltak. A többség egyszer-kétszer vette csak a
fáradságot, elment hamar a kedvük. Franci bácsi, az atya nagyon elégedett volt
velünk. Tamásnak nagybátyja, engem testvéreként szeret.
Ha temetésre kell ministráns, nagy a sorban állás. A plébános úr igazságos
ember, sorra vesz mindenkit. Aztán holnap a hajnali misére is elgyere, mondta,
mikor valamelyiket kiválasztotta helyettünk. Ránk került a legritkábban a sor. Ti
nem a pénzért csináljátok, mondta. Pedig az ünnepi ajándékhoz nagyon kellett
volna még az a húszas, amit a Gróf Öcsi kapott helyettem. Reggel ágyban marad-
tam, anyánk sem erőltetett. Hat előtt három perccel bekopogott Kóthay Tamás:
mi van, elaludtál? El, mondtam neki sietve, és hatra már a sekrestyében voltunk.
A Gróf Öcsi persze sehol.)

Azt gondoltuk, mi fogunk ministrálni a Nácival a nagymuter temetésén, de az

új káplán megkérdezte a nagyobbakat, mi a szokás. Németh Pista volt a szószó-
ló, a temetés mindig a nagyfiúké, mondta. Először a Botos Jóskát akarta maga
mellé ajánlani, de a Jóska már reggel megmondta az iskolában, hogy ő befejezte
a templomba járást, különben pedig sose szerette. Így a Gróf Öcsire került a sor.

76
 Sokan jöttek a temetőbe, a Náci alig fért a fakereszthez, amit neki kellett a
sírhoz vinnie. Az egész osztállyal ott voltunk a tanítónő körül, de csak leghátul,
hogy ne zavarjunk. A Botos nem jött el, csak a szülei, Berberich Náci hazafelé
megsúgta, hogy már biztos, hogy kirúgja őket az apja, mint annak a rendje.
A tanítónő másnap összeírta, ki nem lehet kisdobos az év végén, de csak a
Magas Géza nem volt alkalmas, neki a bátyja szállt fel a bécsi buszra. Hazafelé
a Botos Jóska elmondta, hogy az úttörők között próbaidőre tették a Rozsost, de
lehet, hogy a Németh és a Gróf Öcsi is úgy járnak.
A gyászmisén egyedül ministráltam, az új káplán úr elégedett volt velem.
Másnap mégis megkaptam a húsz forintomat a Nehéz bácsi temetésén, megve-
hettem az ajándékomat anyáéknak az ünnepre. Vártam, hogy próbaidőre tesz-
nek, de semmi sem történt. Az udvaron a temetés után elástam a fapisztolyt, mert
a Botos Jóska azt mondta, dutyiba kerül, akinél fegyvert találnak. Ő is beledobta
a kútba a magáét, most ott úszkál a víz tetején, ha abba valaki belenéz!

(Bandit a Nehéz bácsi temetésén sem láttuk, de a menyasszonyát se. És csak

a nyár végén jött meg a Csikó. A kapujuk mindig zárva volt, mintha látogatók-
tól félnének. Ha elszaladtunk az ablakuk alatt, jó nagyokat ordítottunk: Csikó!
Sosem nézett utánunk senki.
Már tél volt, jöttünk haza Tamással a hajnali miséről, Csikó ült az ablak előtt,
el volt húzva a függöny. Elnézett fölöttünk a Kálvária-domb felé, ecsettel mére-
gette az arányokat, össze is húzta a szemét, de mikor benéztünk, akkor ágyúkat
festett. Füstös, port kavaró, gyönyörű ágyúk voltak. Tamás még füttyentett is
hozzá. Mikor elkészült a kép, Csikó begyömöszölte a stokedli fiókjába. Az mind
tele volt ilyen festményekkel.
Hiába álltunk előtte, csak a hegyre figyelt és az újabb képére. Ez nagyon tud,
mondta Tamás, egyáltalán nem irigykedett, pedig itt mindenki őt tartotta csak
művészpalántának. Nincs egy rendes ecsetje, állapítottuk meg, mert szinte szőr
sem volt már a fémcsonk végén. Talán ezért lett egyre füstösebb-foltosabb az
újabb ágyú.
Délelőtt vittünk neki néhány ecsetet. Nehéz néni zavarban volt, beengedett
bennünket, de megnézte a kapuban, ki jár az utcán. Csikó gépiesen elfogadta
az ajándékot, nyöszörögve esett neki az újabb képnek, tankot kezdett festeni,
robogó, zöld, lendületes, erős és büszke tank volt. Mikor készen lett, csak nézett
a semmibe. Kellene rá egy Kossuth-címer, okoskodtam egy kicsit, de nem reagált.
Ezt nektek adja, mondta a Nehéz néni. Mire észbe kaptunk, zárta mögöttünk a
kaput.)

Nagy, szürke, erős és büszke tank szikrázott a Bécsi út keramitkockáin a

Templom tér elé. Farolva, kicsit oldalra fordulva fékezett, forgatni kezdte a
lövegtornyát, pucoltunk, amerre láttunk. Nem volt rajta Kossuth-címer, a
nagyobbak se tudták elolvasni, olyat festettek rá. Egyedül volt, mégis elnémult
tőle az egész utca.

77
Bagi Zsolt
A város és képe
Babos Pálma porcelánszobrai

A város egyik lehetséges képe a várostérkép. Ha a „Budapest” szót hallom, ma

is sokszor a metróaluljáróban lévő nagy térképek jutnak eszembe. „Párizs”-ról
azonban nem a metróban lévő térképek, hanem a metrótérképek jutnak először
eszembe. Másrészről „Róma” vagy „Firenze” egyáltalán nem ilyen képként
jelenik meg számomra, hanem megélt térként, amelyben az idő a város arcára
van írva. A Trastevere sikátoraiként, vagy az élő reneszánsz városaként. Nem
arról van szó, hogy az egyik absztrakt, a másik konkrét kép lenne. Semmi sem
konkrétabb Párizsban, mint a metrótérkép. Nem is attól függ, hogy személyes
élmények fűznek-e hozzá vagy sem, Budapesten, de még Párizsban is jóval több
személyes élmény ért, mint Rómában. Az bizonyos, hogy a képnek más a jellege,
az egyik esetben a nézőpont kívül, a másik esetben belül van rajta, de ennek oka
sokkal inkább az, hogy más-más arcot mutat egy-egy város szívesebben. Párizs
Haussmann óta felülnézetben szeretni mutatni magát, távolról. Ha a Louvre–
Tuileries–Place de la Concorde–Champs-Elysées–Étoile–Défense tengelyen az
ember végigtekint, pillantása szükségszerűen geometriaivá válik, érzékelésével
képtelen befogni a hatalmas teret, nem az érzékelés belső nézőpontja számára
készült, hanem egy gondolat-kép külső nézőpontja számára. Budapest sokban
utánozza ezt. Firenzének azonban belső perspektívája van, a szakrális főteret, a
Santa Maria del Fiore által uralt Piazza del Duomót a Piazza della Signoriával, a
polgári főtérrel egy séta köti össze, nem pedig sugárút.
Babos Pálma városai egyesítik a város képének e két értelmét. Egyrészről tér-
képek, leképezései azoknak a relációknak, amelyek a várost várossá szervezik,
másrészről a tornyok élnek.
Térképek, legalábbis relatív térképek: útvonalak, házak, azonos relatív magas-
ságok, toronyházak ablakainak rendje, szobák szabályos térfogata. Közel egy-
forma relációk (fehér porcelán-darabok) szövevényes hálózata, ahol a hasonló,
sőt az identikus hozza létre a szabálytalant, a „mást”. Itt a relációk hozzák létre
a formát, nem a forma a relációkat. Nem a „lényege” a toronyforma ezeknek a
szobroknak, hanem az eredménye. Ha térkép, akkor egy nem létező dolognak
a térképe, olyasminek, amit maga a térkép hoz létre. De mint kép nem a várost
jeleníti meg elsősorban, hanem a relációt.

78
 Az azonos vagy hasonló fehér négyszögek hálózata a hierarchia nélküli rend-
szer képe. A hálózatot az különbözteti meg a hierarchikus rendszerektől, hogy
nincs benne előre adott minta. Egy hagyományos, a modernizmust megelőző
épület mindig mintát követ. Alberti Palazzo Rucellai-ja a reneszánsz paloták
mintája, de maga is mintákat követ: kulturálisakat, mint Vitruvius oszloprendjei,
matematikaiakat, mint a kör és a négyzet, amelyek a De re aedificatoria szerint a
tökéletes formák. Itt azonban a minta néhány strukturális döntés révén alakul ki,
amelyek maguk is tisztán megjelenítettek.
Van egy alaplap, ami kétségkívül dönt a legalapvetőbb rendszerjellemzőről:
a „lent” meglétéről. Egy szobor esetében természetesen ez szinte szükségszerű
adottság, de csak szinte az. Léteznek olyan szobrok, amelyek esetében nem
lényegi, nem strukturális elem a „fent” és a „lent”. Kétségkívül igaz, hogy ez
a festmény esetében sokkal kevésbé kényszerítő. Kassák néhány képarchitek-
túráján van fenn és lenn, a legtöbb esetben azonban nincs: az architektúra nem
feltétlenül igényli a lent meglétét. A „lent” azonban itt más funkcióval is bír,
más jelentése is van: alap. Éppen azért válhatnak ezek a hálózatok egy város
képévé, mert épületek, van alapjuk, amire egy architektúra épül. A második
döntés az anyag. Ezek az épületek az alátámasztás elvén épülnek fel. A hálózat
itt alátámasztott rendszer. A modern építészet alapeleme nem az alátámasztás,
hanem a húzóerőre épülő vasbeton konzol. A porcelán nem a konzolos építés
anyaga, ezek az épületek csak formájuk összességében hasonlítanak némelyest
egy modernista toronyházra, de nem annak képei. Az alátámasztott hálózat
városának képei, amely se nem hagyományos (hierarchikus), se nem modern
(konzolos). Az alátámasztás rendszerét érinti a következő döntés. Ez legelőször
is az alaprajz megalkotását jelenti, mert ez dönt a rendszer egészéről. „Ha 10
négyzet képezte az alapot, akkor 10 négyzet is zárta a függőleges oszlopot.”
Másrészről az elemek függőleges, illetve vízszintes helyzetétől, amelytől az
emeletek relatív magassága függ. Vannak tornyok, amelyek megpróbálják tarta-
ni az alap kijelölte síkot és rendszert, vannak olyanok is, amelyek felbomlóban
vannak, az alaptól távolodóban az emeletek egyre kevésbé tükrözik az alap
síkját és struktúráját. A torony rendszere ugyanis soha nem előre eldöntött:
azért meg kell küzdeni.
Ahogy mondtam, másrészről a város képe él. A porcelán kiégetése során
közvetlenül azelőtt, hogy keményre szilárdulna, meglágyul. A tornyok meg-
roggyannak: idősekké válnak, abban az értelemben is, hogy magukon hordják
kiégetésük történetét, és abban az értelemben is, hogy valami olyannak a képe-
ivé válnak, ami maga is az időben van. A rendszer felépítésekor Babos Pálma
számol ezzel a pillanattal, az esemény bekövetkeztének pillanatával. Egyszerre
előre látott és előre láthatatlan pillanat ez: előre látható, hogy be fog következni,
de az nem, hogy miképp. A kiegyensúlyozatlan, „hibásan” kiegyensúlyozott
rendszer a kiégetés pillanatában összeomlik, és összeomlás közben merevedik
az örökkévalóságba. Éppen mivel a rendszer alátámasztott rendszer, viselheti
magán az idő nyomait, a vasbeton nem roggyan meg, vagy összeomlik, vagy
elporlad; Babos Pálma tornyai megroggyanva merevednek porcelánkemény-
ségbe. A kiégetés deformálja a porcelánlapokat, azok meghajlanak. Ez a város

79
életesemények nyomait viseli. Ami a porcelánművesség gyakorlatában a hiba
elhárításának, a kiégetés alatti deformáció elhárításának az eszköze, az itt
az esemény előállításának eszközévé válik. Maga a hiba deformálódik: válik
lényegi mondanivalóvá, eseménnyé.
Az életesemény képe mindegyik tornyon egyértelmű: a relációk elhajlanak,
összetorlódnak, elcsúsznak. Hiszen az életesemény – minthogy esemény – nem
rendelkezik formával. Az életnek csak előtte és utána van formája, közben nincs.
Egy esemény, amikor éppen történőben van, akkor megragadhatatlan. Például
ha egy élet éppen összeomlik, mert valami tragédia történik. Kétségbeesetten
próbálom az úton tartani az autót, de az életem többé nincsen a kezemben. Az
utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodom, az a pillanat, amely megelőzte az ese-
ményt, mintha még meg tudnám tartani a dolgokat a rendjükben. Semmit nem
tudok arról, mi lesz ezután, azt viszont tudom, hogy nem az lesz, mint eddig. Az
esemény kétirányú, egyszerre két értelme van – mondja Deleuze. Egyrészt valami
létrejön, és arra nézve megalapozó. Másrészt valami elmúlik, és arra nézve rom-
boló. Ezért az esemény paradox, nem leírható, mert e két egymásnak ellentmondó
értelem egyszerre van meg benne, nem egymás után. Meg lehet-e örökíteni magát
az életeseményt? Babos Pálma úgy látszik, talál rá módot: a relációk ebben a cso-
mópontban nem relációvá válnak. Puszta anyaggá, porcelántömeggé, amelynek
nincsen struktúrája. A falak összedőlnek, a porcelánlapok egymásra rétegződnek,
a csomópontok megszűnnek, a lapok többé nem kötnek össze semmit, hanem csu-
pán egymáson fekszenek. Az esemény ebben az értelemben deformáció: a formá-
tól való megfosztottság. Egyszerre jól meghatározott, és mégis a véletlenen alapul.
Azt mondom, „életesemény”, mert ez az esemény mégis folytonosságba van
ágyazva. Babos Pálma számára az esemény nem diszkontinuitás, nem a magában
való, a tiszta esemény képét akarja megalkotni, mint azt a XX. századi filozófia
számos képviselője. A tiszta esemény a mérték nélküli és az önellentmondó betö-
rése a jól formáltba. Itt egy deformációról van szó, egy folytonosságként felfogott
szakadásról, nem pedig a formátlanról. De nem is „sorsesemény” ez, abban az
értelemben, ahogy a fenomenológiai hermeneutika beszél róla: valami, ami az
élettörténetet formálja át. Nincs élettörténet. Nincs narratív egész, forma van,
amely a saját esetleges törvényeinek engedelmeskedve jött létre, egy mintát, az
alapelrendezést követve, de a véletlennek engedelmeskedve.
Az Összeomlás-sorozat felvet egy másik kérdést is. Egy toronyház nem úgy
omlik össze, mint Babos Pálma tornyai. Ezt mindenki tudja, aki 9.11 idejében él.
A retinánkba égett a magába omló torony és a porfelhő látványa. Azóta minden
katasztrófafilm erre a várostraumára építi az összeomlás látványát. Babos Pálma
nem. Az „összeomlás” itt sokkal inkább valami élőnek a földre hanyatlása.
Milyen városképről van itt szó? Egyáltalán milyen város képéről?
Biztosan nem európai városok. Az európai város mindig egy másik váro­
son jön létre, vagy egyes esetekben – például Róma – egy másik város mellett,
vagy annak réseiben. Babos Pálma tornyai a semmiben emelkednek. De nem is
amerikai város: Manhattanben a lakatlan földön kijelölt tökéletesen szabályos
alaprajz egyenlőséget jelent, a „we the people…” alapszituációját. Ezt az alapraj-
zot azonban Lower Manhattan toronyházai teljesen átírják: magasságuk a tőke

80
Összeomlás; részlet; 2013; kézzel formált mázas porcelán, 1380 °C
Pár; 2013; 38×51×48 cm; kézzel formált mázas porcelán, 1380 °C
Város; 2013; 50×30×58 cm; kézzel formált mázas porcelán, 1380 °C

Felhők a város felett; 2014; 100×10×60 cm; kézzel formált mázas porcelán, 1380 °C
Magány; 2013; festett, mázas porcelán, 1380 °C
Érintés; 2019; 34×38×64 cm; kézzel formált mázas porcelán, 1380 °C
Pár; 2013; 30×18×51 cm; kézzel formált mázas porcelán, 1380 °C
Összeomlás; 2019; 19×20×43 cm; kézzel formált mázas porcelán, 1380 °C
Szembenézők; 2019; 50×30×43 cm; kézzel formált mázas porcelán, 1380 °C
Szenvedélyes pár; 2012; 56×26×40 cm; kézzel formált mázas porcelán, 1380 °C

Összeomlás; részlet; kézzel formált mázas porcelán, 1380 °C

Összeomlás; 2013; 27×29×4 cm; kézzel formált mázas porcelán, 1380 °C
Összeomlás; részlet; kézzel formált mázas porcelán, 1380 °C
Nagyvárosi mimikri; 2016; 40×40×60 cm; kézzel formált mázas porcelán, 1380 °C
Nagyvárosi mimikri; 2014; 24×29×34 cm; kézzel formált mázas porcelán, 1380 °C
Felhők; részlet; 2014; kézzel formált mázas porcelán, 1380 °C
Elmúlás; részlet; 2012; kézzel formált mázas porcelán, 1380 °C
Szingli a városból; 2012; 21×18×62 cm; kézzel formált mázas porcelán, 1380 °C
koncentrációját képezi le. Az egyenlőség lehetőséget biztosít a tőke tornyainak
magasba szökésére. Itt az egyenlőség – a fehér porcelánlapok – nem a szabad
verseny lehetőségét teremtik meg. Az alaprajz egyenlősége egy esetleges módon
megmarad mindvégig a konstrukcióban.
Azt mondanám, ideális város, ha ez a jelző nem a reneszánsztól a kora újkorig
tartó városutópiák, a jól megtervezett városok megnevezésére volna fenntartva.
Ideális városok tornyai ezek, de nem a megtervezettség, a kigondoltság értel-
mében, hanem abban az értelemben, hogy elgondolt élő város kísérleti példá-
nyai. Egy sehol nem létező városé, amely azonban tetszőleges város képe lehet.
Minden városra tudunk Babos Pálma tornyain keresztül nézni: minden városban
megláthatjuk a megroggyant idő, vagy a szenvedélyek által összekötött épületek
képét.
A városlakó nem különbözik természetében a várostól. Attól városlakó, hogy ő
maga is relációk képe. A tornyok ugyanúgy párokba rendeződnek, szenvedélyek
vagy legalábbis esetleges testi események mozgatják őket, ugyanúgy van „fejük”
vagy záróelemük, van talpuk, alapjuk is, amin állnak. A városlakók kicsiny
városok. A város Babos Pálma értelmezésében nem egy hely, ahol lakunk, nem
üres épületek sora, amelyeket a városlakók benépesítenének. Talán inkább fordít-
va van: a város „népesíti be” lakóit, ő hálózza be a relációk sokaságával, átadja
neki struktúráját, az identikusból kialakuló másik és az időbeli esemény, mint a
relációk elcsúszása struktúráját.
A városlakók részben maguk is tornyok, házak. Ezeket gyakorlatilag csak
szenvedélyeik különböztetik meg a többi toronytól. Az élő városban a szenve-
délyek újfajta relációként jelentkeznek. Nem a fehér porcelánlapok hálózataként,
hanem hálózat és hálózat kapcsolataként. A tornyok hálózatát kezdetben csak az
alapelemeik határozzák meg: De a szenvedélyekkel más kapcsolatok épülnek ki:
hálózatok közötti vonzások és taszítások. Néha a tornyok megőrzik identitásu-
kat, néha pedig összekapcsolódnak más hálózatokkal, párt alkotnak, elkülöníthe-
tetlen lesz rendszerbe szerveződésük.
A szenvedély ezért nem az egyes relációkat (porcelánlapokat), hanem a teljes
rendszert illeti, a formát. Mondhatjuk-e, hogy először itt jelenik meg a torony
formája identikusként, egészként? Hogy a másik, a szenvedély másikja alakítja ki
először a lezárt identitást? Ez nem tűnik igazolhatónak. Először is, vannak olyan
ikertornyok („párok”), ahol eldönthetetlen, hol kezdődik az egyik rendszer és hol
fejeződik be a másik. Aztán vannak olyan tornyok, amelyek a szenvedély hatása
alatt elvesztenek relációkat: éppen nem lezárulnak, hanem bomlásuk véglegessé
válik, és végül azok a tornyok, amelyek a legszenvedélyesebbnek tűnnek egyben
a legkevésbé jól formáltak is: bennük lép fel a legnagyobb deformáció. A szen-
vedély nem zárja le, hanem megsokszorozza a relációk rendszerét. Az élet nem
a rendszerrel szemben áll, hanem az élet nem más, mint a rendszer kiteljesítése.
A „párok” ebből a szempontból a rendszer kiterjesztésének nukleuszai.
A legkisebb kiterjesztés a párba rendeződés. Husserl volt az, aki azt gondolta,
az interszubjektív világ a párképződésen alapul. Itt azonban nem pontosan
husserliánus rendszerről van szó, sőt talán éppen az ellentétéről. A párok nem az
alapjai a szenvedélyes tornyoknak, hanem az elemzéseik során létrejövő képük.

97
A legminimálisabb szenvedély képei, a tornyok összetett szenvedélyei helyett
az egyszerű szenvedélyeké. Nem azért, mert az egyszerűn alapulna az összetett,
valójában az egyszerű maga is összetett itt: kis torony. Hanem az összetett szen-
vedélyek leképeződnek a lakók egyszerű, legegyszerűbb szenvedélyében: a pár-
képződésben. Ha a hagyományos filozófiai szókinccsel akarom leírni ezt a jelen-
séget, azt kell mondanom: Babos Pálma tornyai nem monadologikusak. Számára
az összetett vagy a sokaság nem tételezi fel az egységet, éppen ellenkezőleg:
minden, ami egyszerű, csak levezetett lehet. Ellentmond Leibniz állításának,
miszerint „kell, hogy legyen egyszerű, mert van összetett”. Az egyszerű mindig
csupán eredmény, nem áll meg magában.
Éppen ezért a végső levezetett elem a szingli. A szingli a szinte absztrakt, de
még mindig rendszerként felépülő városlakó. Egy rendszer végső eleme nem
annak anyaga, nem a fehér porcelánlap, hanem az a legutolsó rendszerszelet,
amelyre még egyszerűsíthető, visszabontható. Ami még rendszer, még nem
absztrakt (a rendszertől elvonatkoztatott) építőkocka vagy tégla, hanem valami,
ami mutatja a hálózat jellemzőit, noha annak csak a minimumát. A szingli azon-
ban még csak nem is a torony egyik darabja, hanem a hálózat kiterjesztésének
tagadása, a nem kiterjesztés. Szingli az, aki nem pár. A szingli nem a hálózat
minimuma, hanem a hálózatosodás minimuma. A „még nem hálózat”, ami
azonban magában hordja a lehetőséget vagy a vágyat arra, hogy hálózattá váljék.
Babos Pálma legutóbbi munkái újfajta képek. Saját városának leképezései
síkban. Táblaképek az élő városról, az önmagát hálózatosító városról. Ezek met-
szetek vagy pillanatképek, nem pedig az élet képei. Nem az esemény, hanem az
állapotok képei, nem a szenvedély, hanem a forma képei. A tornyok a kép egy
specifikus értelmét hordozzák, az életesemény képei. A táblaképek erre nem
alkalmasak, az életesemény megjelenítéséhez toronyra van szükségünk. A tábla-
kép vagy csak forma (egy síkbeli rendszer), vagy csak puszta anyag (egymásra
vetett porcelánlapok sokasága) lehet, nem lehet esemény, nem lehet szenvedély.
Mint képek kétségkívül új értelmet hordoznak, nem egyszerű leképezései a tor-
nyoknak, de egyben bemutatnak valami mást is: a torony sajátos lényegét, az
életesemény ábrázolását.

98
Jódal Rózsa
Szavak és eszmék szellemes tűzijátéka
Balázs Attila Magyarfauszt című regényéről

Balázs Attila könyvének címét feltehetően Slobodan Šnajder horvát drámaíró legismer-
tebb drámája, a Hrvatski Faust ihlette, amelynek – legalább címében – ezúttal megírta a
magyar változatát. Tréfára mindig kihegyezett habitusával/tollával könnyen megtehette,
hisz a magyar hírességek között bizony akadt olyan – szinte felkínálkozó alany –, aki
nagyon is alkalmasnak bizonyult ilyesfajta megformálásra.
A Magyarfauszt című regény – én már csak így nevezem, mert minden érdekes formai
bravúrja ellenére mégiscsak az – igazi huszárvágás. Hogy a formánál kezdjük: a szöveg
első változata egy regényes drámai szöveg volt, a második változat viszont hangjáték lett,
amely az Ex Symposionban meg is jelent. Erre figyelt fel a szintén vajdasági származású,
azóta sajnos túl korán és váratlanul elhunyt Tóth Loon, s 2016-ban Veszprémban, a Petőfi
Színház Latinovits–Bujtor Játékszínében színpadi változatát – a szerző hathatós közre-
működésével – VoltEmber címmel meg is rendezte, méghozzá kísérletező, vetítésekkel
spékelt multimediális változatban. A címváltoztatásra azért volt szükség, mert a világ
akkor ünnepelte Tesla születésének 160. évfordulóját, s ennek jegyében a három kulcs-
szereplő közül ezúttal Nikola Teslát tették meg főszereplővé. A négyrészes hangjátékból
egy 73 perces, tudományról és vallásról vitatkozó társalgási, filozófiai krimi lett. Ezek az
„előjátékok” több szempontból is érdekesek és fontosak. Balázs Attila maga is több műfajú
író, aki nemcsak regényt, novellát és olykor-olykor verset is ír, hanem mert ismert és több-
szörösen díjazott hangjátékszerző, sőt drámaíró és filmforgatókönyv-író is. Másrészt – s
ez számunkra ezúttal a jelentősebb – ezeket a már párbeszédekbe rendezett részeket nagy
sikerrel helyezi el, s fejleszti tovább és teljesíti ki új regénye megfelelő fejezeteiben, ezzel új
dimenzióval és színekkel gazdagítva az eddig leginkább különös történetszövésű, egyéni
hangú leírásaival brillírozó alkotásait. Általuk válik ez a mű Balázs Attila „legbeszéde-
sebb”, mély tartalma/mondanivalója, sokrészű utalásrendszere ellenére a párbeszédek
könnyed, vidám pezsgésű riposztjaival bravúrosan élő regényévé.
A Magyarfauszt három jelentős tudósnak állít emléket: a XV. században élt Johann Georg
Faustnak, a német reneszánsz hírhedt asztrológusának, okkultistájának és alkimistájának.
A XVIII. században élt dr. Hatvani Istvánnak, kora legnagyobb magyar tudósának, a
„magyar Nikola Teslának”, aki teológiai és orvosi oklevelet szerezve, előbb Leidenben
volt egyetemi tanár, majd, Debrecenben telepedve le, 1749-től negyven éven át mértant,
bölcsészettant, és – Magyarországon először – vegytant tanított a debreceni református
kollégiumban. Valamint a XX. századi, immár világhírű szerb Nikola Teslának, a váltó-
áram atyjának, a rádiózás úttörőjének, akiben már „felsejlett az okostelefon lehetősége is”,
s akiről rendező-rajongója, Tóth Loon egy interjúban azt nyilatkozta, hogy: „Szerintem a
legnagyobb valaha élt tudós, Einstein és Stephen Hawking elbújhat mellette. Mindaz a technikai

99
találmány, amit ma az emberiség használ, tőle ered. Azt mondta, ingyen energiát fog adni a világ-
nak. Ez valószínűleg nem tetszett az akkori energetikai lobbinak, ezért tönkretette Nikola Teslát,
aki nagy szegénységben, egyedül halt meg egy ócska szállodai szobában.” Az író mindhármuk
életének és munkásságának minden lényeges adatát lelkiismeretesen kiemelve, keretbe
foglalva teszi közzé regényében. Ami a regényben összeköti őket, az az, hogy mindhár-
man nem csak sikeres és jelentős tudósok voltak, hanem hogy – a néphit szerint – az örök
élet és a biztos siker reményében – eladták lelküket az ördögnek. Ezt az alapmotívumot
Balázs Attila „ördögi” humorarzenáljával és könnyed, csapongó, vibrálóan élénk, egyedi
stílusával teszi festőien „sátánivá” és játékossá. Regényét művészien festik alá és gazda-
gítják „Belzebubosan ” Penovác Endre topolyai, immár világhírnévre szert tett festőmű-
vészünk „ennivaló” éjfekete pulikutya- és macskaillusztrációi. Egy kócos-göndör fekete
szőrgombóc a fedőlapon is ott villogtatja nem sok jót ígérő, fenyegető titokzatossággal
elő-elővillanó szeme fehérjét.
A huszonkilenc (29) fejezetre osztott, szerzői eligazító előszóval és epilógussal ellátott
regény egy vidéki kis kórházban játszódik, ahol dr. Hatvani és dr. Faust immár „második
életükben” praktizálnak, s minden szabadidejükben végeláthatatlan szellemes eszmecse-
réket, olykor fel-felparázsló vitákat folytatnak életről, halálról, vallásról, tudományról,
filozófiáról, irodalomról-művészetről, a titokzatos Időről, és még sok egyébről. Váratlanul,
mintegy az égből pottyan közéjük a szintén „másodszorra megszülető” láncdohányos,
beteges kinézetű Nikola Tesla, hogy most már hármasban vitassák meg a világ és az élet
kulcskérdéseit. Magasröptű beszélgetéseikben persze fel-felderengenek a múlt szemé-
lyes vonatkozású, de többnyire inkább sorsdöntő eseményei, a jövő kilátásai, s cseppet
sem kecsegtető helyzetrajzával megrajzolódik körülöttük a korrupciós, háborúra szagló,
erőszakorientált jelen is. S mindez az író – eddigi írásaiból már jól ismert, de most „új
festékanyagokra/keverékekre” lelt – varázslatos könnyedségű/ lebegésű, sziporkázóan
színes humor-fénypászmáival megvilágítva, átitatva. Mélyéről a cinkosan szarvacskáit
nyújtogató szatíra ízei/zamatai is megorronthatóak.
A huszonkilenc fejezet számtalan izgalmas, színes, olykor humoros, máskor tragikus,
vagy éppen gyomorforgató hangvételű „tablóképet”, vagy éppen fejezeteken át kalandos,
titokzatos krimiként tovahömpölygő történetet is rejteget. Ilyen a magyar Szent Korona
századokon át tartó kínos/kalandos mentése, rejtegetése, hol ki-, hol újraelásása. Esetleges
„női korona” voltának meglebegtetése. II. Szilveszter pápa bűnös-kalandos életútjának
kavargása. A vízaknai csata után a sóbányába hajigált holtak utólagos kiásása és a só
által mumifikálódottak hátborzongató látványa. Megdöbbentő életes leírását találjuk a
boncolás során felfedezett úgynevezett „sószemnek” és az orrlyukakból és a fülkagylók-
ból kiálló sókristályoknak, nem beszélve a szintén a sóbányából előkerült Kolla Mátyás
„nagytermészetű” koldusbíró utóéletéről, akinek múmiáját egész Amerikáig elhurcolták,
és transzilván vámpírként mutogatták a vándormutatványosok. Olvashatunk a táltos ujjal
és farkasfoggal született Köcsön Péter szamosháti ördöngös tudású kocsis hajmeresztő
népi horroremlékezetéről, akinek istállójában az ördög ganézott, szekerestől a levegőbe
tudott emelkedni, gémeskútja pedig maga húzta fel a vizet. Tesla erre megjegyzi, hogy ez
az örökmozgó egyik típusa lehetett. Hatvani néhány valóban meglepő gyógyítási sikere
ellenére halála után rengeteg legenda kelt szárnyra nem evilági képességeiről. Balázs
Attila, többek között, egy tömeges orgiává fajuló vacsorameghívását örökíti meg, amikor
is a doktor hat macskája emberré átváltozva az egész falut vendégeli meg ördögi módon.
Megdöbbentő hatású az öngyulladás számos példával illusztrált, megmagyarázhatatlan
indíttatású pusztításának megjelenítése, majd a szibériai tunguszkai esemény, amikor is
harminc kilométeres körzetben hamuvá égtek vagy megsültek a legelésző állatok, s az
írói fantázia nyomán egy vaddisznó gyomrában kipattogzott az előtte lenyelt maréknyi

100
kukorica… Stb., stb. A hatalmasra méretezett szöveg olykor-olykor azért egy kis üresjá-
ratot produkálva „leül”, az elfáradt vitázók fogfájásra panaszkodnak, vicceket mesélnek
egymásnak, hogy aztán pillanatokon belül szikrázó, összekacsintó pajkossággal tovább
lebegjen, tovább játszadozzon az olvasóval a lebilincselő „mese”.
A Magyarfauszt számos erkölcsi, tudományos, történelmi, művészeti, vallási, filozófiai,
népi-nemzeti, politikai kérdés megvitatását adja hősei szájába. Az író hatalmas felkészült-
séggel rendelkezik, a regény valós adatokkal, pontos évszámokkal, a felfedezéseknek,
(olykor titkos/eltitkolt) történéseknek a nagyközönség számára ismeretlen háttér-megvi-
lágításával is szolgál. Varázsos hatása mégsem (csak) és főleg nem ebben van, hanem az
óriási – persze önmagában is érdekes és vonzó, jó érzékkel összeválogatott – ismeretanyag
tálalásában. Az egész könyv egy sajátos, összetéveszthetetlen gondolkodású és stílusú, ere-
detien „gubancos” egyedi stílust alakító/formázó író utánozhatatlan remekműve, amely-
ben minden komoly gondolat mellett, mögött, alatt, fölött ott ólálkodik a kajánul mindent
megkérdőjelező, olykor a feje tetejére állító, sajátos, meghökkentő megvilágításba helyező,
gunyoros/szarkasztikus, nyelvöltögető kérdőjel, nyakon öntve egy habzóan túlcsorduló
kriglinyi erotikával. Balázs Attilát Radics Viktória a legjobb tollú, eredeti szemléletű iro-
dalmi értékeket felmutató írók közé sorolja, Fekete J. József mesemondó sziklának nevezi.
Én – talán – Csodagyereknek, aki nem tud és nem is akar felnőni, a mindenkori elvárá-
soknak megfelelni. Műveiben – Köcsön Péter módjára –, ha a helyzet megkívánja, akár a
saját fején bucskázik át.

(Forum, 2019)

101
Varga Réka
„Mélyen szívni magamba az éjszakai semmit”
(Szeifert Natália: Mi van veletek, semmi?)

Szeifert Natália második nagyobb volumenű munkája, a Mi van veletek, semmi?,

hiánypótló generációs regény arról a nemzedékről, melyet már nem lehet egy
fejlődéstörténet narratívájában megírni, hiszen valódi tragikuma sincs, pontosab-
ban tragédiája annak hiányában ragadható meg.
A cselekmény egy populáris közhellyel indul: Grafit és Pók, két harmincas
évei elején járó férfi káromkodásokkal kísért egymásba ütközésével az utcán.
Grafit, a hirtelen szakítások megszokottan teátrális jelenetének szereplőjeként,
az ablakból az utcára dobált személyes holmija megmentett részét a hóna alatt
szorongatja, Pók friss verekedés véres nyomait viseli az arcán. Az előbbit az
első találkozás alkalmával a másik tekintete ragadja meg, felidéz benne egy
gyermekkori emléket, egy rossz sorsú kutya szemét. Az állattal történő egyszeri
találkozás alkalmával mindkettejükön végigfutott a félelem, ez teremtette meg
az összetartozás érzetét: „Két félelem ha találkozik, abban riadalom van és remény.”
Ebből a közös reményből születő sorsközösség az, amely egymáshoz láncolja a
két férfit is. Hamarosan előkerül egy üveg vodka, másnapra pedig Grafit Pók
újdonsült lakótársaként ébred. A klisés kezdet egy sematizált világ eszköztárát
használja, alapvetően meghatározva annak a kettős közegnek az egyik oldalát,
amelyben ez a két identitásvesztett figura mozog, mert „Minden városnak két felü-
lete van” – ez a könyv nyitómondata. A kettősség a teljes regényt átszövi, ez úgy
a tér ábrázolásában, mint a karakterek háttértörténetében tetten érhető. Pók a
város sötét felületén drogdíler-informatikus, felsőbb utasításra mások után kém-
kedik. Grafit eleinte egy boldogtalan rajztanár, aki egyúttal az alkotásra képtelen
művész életét éli, később megélhetési problémái következtében ő is Pók mellé
szegődik. Az egzisztenciális válságból adódó paradoxon mindkét esetben meg-
jelenik. Grafit nem talál köztes pozíciót a laza pedagógus figurája – aki csak egy
rajztanár, a rajzórát pedig sehol nem veszik komolyan – és az énkereső művész
között. Néha fest, legtöbbször fotókat készít, az őt körülvevő várost pedig egy idő
után képtelen leválasztani a fényképezőgép objektívjéről. A regény a vizualitás
érzékelését végig ebben a markáns kettősségben ábrázolja, ezzel meghatározva a
kívülállóság léthelyzetét. Mindez gyakran visszatér, sokszor más művészeti ágak
viszonylatában.
„– Lassan úgy érzem, nem látok jól az objektív nélkül. (…) Állandóan ott van közted
és a világ között. Minden csak egy képkivágat, minden, az egész város, bakker, az egész

102
világ egy fényképtéma, és én, hogy is mondjam, én nem vagyok fotográfus. Engem egy idő
után zavar, hogy semmi nem ér közvetlenül hozzám.”
Az objektíven keresztül szemlélt külvilág sehogyan nem tud énazonossá,
jelenidejűvé válni. Pók, hasonlóképpen, a kamera túlsó oldaláról szemléli a
világot, embereket, helyszíneket figyel, szintén kívül marad az események
terén és idején, a város másik felületéről tudósít, melyet jól ismer, mégsem
tud a magáénak. A ráosztott feladat: utcák, helyszínek, emberek megfigyelé-
se precíziós technikai eszközökön keresztül rögzítve, ebből a perspektívából
pedig tűéles pontossággal rajzolja meg Budapest másik oldalát. A 2010-es évek
elején járunk, abban az időszakban, amikor az internet markánsan részévé vált
a hétköznapi emberek életének: Facebook-profil, mobilszám, e-mail fiók, ezek
válnak az identitás jelölőivé. Pók a város kamerái mellett ezeken a felületeken
figyeli a rejtélyes Főnök által kijelölt személyeket, többnyire maga sem tudja,
hogy miért pont őket, csak teszi a dolgát. Észrevétlenül szemléli a város titkos
oldalát, végletesen kívül maradva a másikon. Egy meghatározó rémálmában
a szoba plafonjáról figyeli önmagát a barátnője mellett, a kívülről szemlélő én
nem találja meg az azonosságot az ágyban fekvő önmagával, még saját szemé-
lyének is külső megfigyelője tud csak lenni.
Grafit és Pók valahol a végtelen jelenbe zárva léteznek. Pók lakása olyan tér,
amely Grafitban azt a benyomást kelti, hogy „aki itt lakik, csak nemrég költözött be,
és azt, hogy időtlen idők óta itt lakik”. Ez a rögzült átmenetiség, az elkezdett és soha
be nem fejezett hely az egyedüli, ami otthonossá válik. A jövő kilátástalan, a múlt
pedig a soha nem vágyott szembesülést jelenti, amely csupán kísértetként, szük-
séges rosszként van jelen. A múlt közege a család, ahová nem szívesen járnak
vissza. Az állandó halogatás, a mardosó lelkiismeret-furdalás és a szembesüléstől
való folytonos félelem jellemzi ezeket a kötelékeket.
Szeifert Natália remekül rétegezi a nézőpontváltásokat, úgy helyezi át az olva-
sót egyik tudatfolyamból a másikba, hogy végig könnyed és koherens marad.
A Mi van veletek, semmi? nem próbál posztmodern regény lenni, de játszik az
ilyen típusú szöveghagyománnyal. Az emlékezés mechanizmusa működteti az
elbeszélést, amely nem pusztán a jelent körvonalazza, hanem az elmúlt har-
minc évet, majd a szülőkhöz is visszalépve a rendszerváltás előtti időszakot,
így tulajdonképpen megszólítja a tematizált generáció mindenkori előzményét,
egyúttal keresztmetszetet teremt múlt és jelen között, felvillantja, hogy a világ
valójában ugyanolyan egy nemzedékváltást követően is, csak a keretrendszerek
változnak, hisz az előző generációnak még bevett és megmásíthatatlan szabály-
rendszerei voltak. Pók apja a Belügyminisztérium fontos embere volt valaha,
megbecsült figura, emellett pedig uralkodó, elnyomó karakter, nem áll tőle távol
a testi fenyítés sem a szabályok betartatása érdekében. „Apának mindig megvolt a
helye a világban. (…) Apa tudta, a dolgoknak rendjük van, és a rendet be kell tartatni.”
A kudarcra ítéltség rajzolódik meg a szülők figuráin keresztül, ami borítékolja a
gyerekek céltalanságát. Az apa által felépített rend később megbomlik, először
pozícióvesztéssel, majd egy leszakadt kabátgombbal, végül egy agyvérzéssel,
melynek következtében magatehetetlen lénnyé válik. Ez az apakép a fiú számára
a fájdalommal, a szorongással azonosított kísértet, a megbukott szabályok árnyé-

103
ka. A szülők felbomlott szabályai, megbukott elvei alappillérei annak a nihil-
nek, melyben az utódok léteznek, a valamikori normáktól teljesen megfosztva.
A családdal folytatott párbeszédek a megszokott sémák mentén zajlanak, hárítás-
sal terheltek és kiüresedettek.
A beszéd mint funkcióját vesztett interakció gyerekkori élmény. Grafit először
kisfiúként tapasztalja, hogy a környezetében élő nénik és bácsik tulajdonképpen
soha nem várnak választ a hozzá intézett kérdésekre. A párbeszédek kliséken
keresztül épülnek, a szavakban megfogalmazott tragédiák csupán belső mono-
lógok maradnak a család közegében. A beszéd ugyanúgy kiüresedik, mint az
ünnepek, a szokások, a régi szabályrendszerek. Ezek alapvetően a biztonságot
jelentenék, de mivel átalakultak, csak a kudarc emlékeként mutatkoznak a továb-
biakban. Így nincs más megoldás, csak a hárítás, az évente egyszer előforduló
kényszer-hazalátogatás karácsonykor, rövidre zárt telefonbeszélgetések az utca-
zajban, jelentésüket veszített nyelvi formulákkal a semmiről.
A családhoz hasonlóan az egyéb emberi kapcsolatok is determináltnak mutat-
koznak. Grafit esetében felbukkan a múltból az egyetlen nagy szerelem, de
természetesen hiába megy el néha a mesterkélt művészvilág egy-egy cseppet
sem vágyott eseményére, soha nem találkozik újra Olgával. Pók számára a kap-
csolataiban is az önazonosság hiánya élesedik ki. Egy idealizált női figura volt
mellette, Bea, akit azonban képtelen volt élettel rendelkező entitásként szemlélni.
A tökéletes lényt látta a lányban, azonosíthatatlannak érezte, nem találta mögötte
az embert, valójában nem találta sem benne, sem mellette önmagát. Mintha har-
madik szereplőként figyelné a kapcsolatot a szoba sarkából, akár a rémálmában.
Majd később egy kétes munkaakciója során megismer egy lányt, és ez a kapcsolat
még inkább leleplezi azt a sarokba szorított magányt, amely nem tudja megváltani
önmagát. Az első beszélgetést arra használja, hogy az összes információ tekinteté-
ben hazudhasson magáról, és ne történjen semmi. Az elmaradt énazonosításnak
köszönhetően kezd kötődni, pontosabban figyelni és figyeltetni kezdi a másikat.
A végletes marginalizáltság tehát még ebben a helyzetben is hangsúlyozott, kívül
marad, egy másik síkról figyel, miközben végig észrevétlen marad.
A 2010-es évek politikai eseményeit és emlékezetes tragédiáit is felvillantja
a regény, Budapest meghatározó tereinek átnevezését, az úgynevezett „trafik-
mutyit”, a West-Balkánt és a vörösiszap-katasztrófát. Ezekkel az eseménypár-
huzamokkal is a kívülállóság-történetét erősíti a regény, hiszen úgy érzékeljük,
hogy a valódi események, a valódi tragédiák is máshol zajlanak. Rajtuk kívül,
hozzájuk csupán eljutnak a hírek, tévéből, rádióból a valódi átérzésükre pedig,
bár mélységesen vágynak rá, mégsem képesek. Grafit festői munkássága fő
művén dolgozik. A festményen a vörös szín dominál, a vörösiszap-katasztrófa
jeleként, de a kép fókuszában hatalmas fehér, üres felületet marad, melyet csak
körülölelnek a vörös árnyalatok. A festmény valódi tétje nem az empatikus
fájdalom megfestése, hanem annak a hatalmas ürességnek a megragadása, ami
igazából nem mások, hanem önnön tragédiájának emlékműve. „Nem az őszinte
megrendülés, mások fájdalmának a fájdalma amiből dolgoznom kell, hanem a megnevez-
hetetlen semmi belül.” A fehér folt a vásznon állandó jele a nem múló szorongás-
nak, magának ennek a bizonyos mindent kitöltő semminek. Végül a kép a szemét-

104
ben landol. Grafit tragédiája, a gyerekkorából ismert kiüresedett párbeszédek
sémáját követve elmondhatatlan marad.
Az egyetlen hely, ahol mindez feloldódik, az a Mexikó, vagyis a kocsma,
a háztömb aljában. A jelenidőbe zárt létezés, a társas magány, a kiüresedett
nyelv, az otthontalanság, mindaz, ami Grafit és Pók létezésének tragiku-
mát adja, itt megszűnik. A család, a biztonság közegévé válik a helyszín.
A Mexikó jelentette közösségnek, hasonlóképpen a családhoz, megvan a maga
szabályrendszere, de ezek a normák és szokások elevenek és értelemmel bírnak.
Minden törzsvendégnek megvan a maga helye a gépezetben, Évának a pult
mögött, Jégermiszter belépőjének, Leveles Laci címadó köszöntésének: „Mi van
veletek, semmi?”, a gyanútlanul betévedő turisták által bevállalt tequila-kihívás-
nak, ezek mind ennek a jól működő rendszernek a szerves részei. Az egyetlen
hely tehát, ahol Grafit és Pók életében állandóság és evidens világrend található,
az a kocsma.
Még csak a szokások apropója sem tér el nagyban az otthoniaktól, a karácsonyt
a Mexikóban is ünneplik, méghozzá csak a törzsvendégek társaságában. Nem
véletlen, hogy Grafit valamiféle beavatási szertartásként értelmezi a közös forralt
borozást a zártkörű rendezvény tábla mögött. A rituálé része az is, hogy Leveles
Laci megosztja vele saját tragédiáját, a közös tudás megszerzésével hangsúlyoz-
va a kocsma törzsközönségéhez való tartozást. A történetből kiderül, hogy miért
bömbölteti Laci minden vasárnap reggel a Live is life című Opus-számot, amely
igencsak megkeseríti a lakóközösség életét. Grafit itt végre kívül tud lépni a nyo-
masztó, részvéttelen semmin. A kocsma közege ebből is képes kiszakítani.
Grafit legjobban sikerült fotója a kocsma pillanatképe. A képen a dolgoknak
megvan a helyük, bele tud helyezkedni ebbe a kimerevített térbe és pillanatba,
és a gép objektívje végre nem áll közte és a világ között. Egyesül a retinájával.
A szem és a gép egyszerre menti el a tökéletes pillanatot, megszűnik az objektív-
be zárt létezés, és Grafit képes részévé válni önnön jelenének.
A Mexikó az egyetlen helyszín, ahol valójában feloldódik a szakadék a szülők
és a gyerekek generációja között, megnyílik egy csatorna a párbeszédre, és kiéle-
sedik, hogy a tragédiák mindkét idősávban azonosak. A kocsma éppúgy szerves
részét képezi mindkét korosztály életútjának, és az elnémított, kényszeredett
kötelékek helyett választott apák és fiúk teszik ki a törzsvendégek közegét, a
párbeszéd is közöttük folyik. Tulajdonképpen ennek a megnyíló csatornának
köszönhető, hogy a kocsma a család, az otthon manifesztált helyszínévé válik.
„Csak nézett Pest felé, és arra gondolt, hogy szeretne már hazamenni. Vagy ha nem is
haza, legalább a Mexikóba, ami majdnem ugyanaz.” A pont a nagyvárosban, ami az
otthont és az állandóságot jelenti. Nem véletlen tehát, hogy a Mexikó lesz végül
az a hely, amiért megéri áldozatokat hozni, és még az egyedüli, megváltást jelen-
tő külföldre távozás lehetőségét is kockára tenni.
Szeifert Natália könyve keserédes humorával, mesterien keretezett cselek-
ményével és könnyed nyelvezetével valódi generációs regény. Folyamatosságot
teremt múlt és jelen között, ennek origója pedig, melyből dolgoznia kell, végig
ugyanaz a markánsan kijelölt semmi marad.

105
Kállai Katalin
Hatáshalász szerelmek
Réczei Tamás: Nagyon kell szeretniök!

„...ez az íróbetegség, amely nem juttatja másféle kielégüléshez

a szellemi embert, mint amit mestersége ad.”
Márai

A hatás kedvéért írom le (mutassunk szöveget, amely nem a hatás kedvéért

születik), hogy a hatásvadászat mint a nagybetűs művészet legősibb sajátja,
abban különbözik a hatáshalászattól, hogy az utóbbi jobban hangzik. Ezen túl-
menően az asszociációs mező, ahol elhelyezzük, jó esetben olyan jelentéstarto-
mányokat mozgat meg, melyek a hasonló tartalmú régihez képest (vadászat) új
tartalmakkal töltik meg (halászat) a kifejezést, továbbá  olyan asszociációhalmazt
indít el, amely a zavaros víztől ad absurdum a hidrofeminizmus 21. századi, lel-
ket melengető fogalmáig terjed.
Kezdjük a kezdetekkel. Kezdjük Nyáryval. A branddel, amely immár családi
brand lett, s amely bravúros módon megcsinálta önmagát... Nyáry Krisztián
Így szerettek ők címmel írt két kötetének sikersorozatával (melyet aztán további,
hasonló tematikájú kötetek követtek) az irodalmi recepció elsőre nem igazán
tudott/akart mit kezdeni. Többnyire csak bólogattak. Írókról (ha nem is írókat)
olvas a magyar. Olyan érzés volt, mint beülni a József Attiláról szóló musicalre a
Madách Színházba. Mindegy, milyen lesz, JA-ról szól... Aztán ilyen-olyan formá-
ban mégiscsak fölvették a kesztyűt. A távolságtartást indokolhatja, hogy Nyáry
szövegeinek már önmagában a műfaja is kérdéses. Valamifajta irodalmi ismeret-
terjesztés, amely az irodalomtörténet és a bulvár között lebeg. Mégpedig abban
az értelemben, hogy a megjelent szövegek az írók legintimebb magánéletével fog-
lalkoznak ugyan (úgymint: házasság, szex, szerelem), a szórakoztatáson túl azon-
ban „irodalomtörténeti információkat is közölnek, ami némi tájékozottságot követel a
befogadóktól”. (Fényes Erika: Irodalmi téli fagyi vagy szekuláris rítus? – Médiakutató,
XVIII. évf. 1–2. szám) Mindenesetre a jelenséget, Nyáry irodalomtörténet-interp-
retációjának előbb a közösségi médiában tesztelt, majd könyv formában elért,
gyorsan eszkalálódó sikerét eleinte negligálta, majd bizonyos aspektusaiban
erősen bírálta az irodalomtudomány. A kifogás nem annyira az írói szerelmek
némiképp bulvárosított formájának szólt, sokkal inkább annak, hogy Nyáry az
olvasók elé tárt tények mellett adott esetben irodalomtörténetnek sugallja a való-
ságból gyúrt fikciót is.
A biztosítékot irodalomkutató körökben (is) a Himnusz költőjének homoeroti-
kus hajlamára (Nyáry utólagos – immár egyértelműen a könyv jól felépített rek-

106
lámjának ható – reflexiója szerint a Szemere Pál iránt érzett „erotikus tartalmat
sem nélkülöző” szerelmére) tett utalások verték ki. Hozzátéve, hogy elsőrendűen
nem a nemzeti bálványrombolás ellen van kifogás, hanem a tények tendenciózus
beállítása, illetve a kétséget kizáró bizonyítékok hiánya ellen. Kölcsey vonzalmát
Nyáry egyebek között a Szemerének címzett szerelmes tárgyú költeményekkel
indokolja. („Ölellek, édes Palim, lepjék arcodat csókjaim, ha úgy akarod, de az enyémet
borítsák a tieid, és a kedvelt lyányé egykoron!”) Szendi Nóra értelmezése szerint azon-
ban a kor mienktől erősen eltérő, a felhevült lelkesültséget is megengedő társa-
dalmi kapcsolatrendszerében a csók a nagy lelkek összetalálkozását is jelenthette,
amellyel mély barátságokat pecsételtek meg. Ennek alátámasztására Kazinczy
Berzsenyihez írt levelét idézi. („Légy tehát barátom, derék férjfiu! íme a’ valóság
helyett a’ te szerelmes képedet [ti. az arcképét] meg tsókolom…”) Miközben Szendi
Nóra hosszan taglalja a férfiak közötti csók 19. századi szokásait, Margócsy
István Kölcsey-ügyben annyit tesz hozzá Nyáry szerinte „szakirodalmilag nagyon
sokszor teljesen korrekt” szövegéhez, hogy Kölcsey „férfi kortársai közül sokan leve-
leztek egymással hasonlóan heves [sic] szóhasználattal”. („Akkor Petőfi pedofil volt?”
– Margócsy István és Nyáry Krisztián az írók magánéletéről – Magyar Narancs
2013. 11. 07.) Jóllehet azon a nyilvánvaló tényen itt egy pillanatra elgondolkodha-
tunk, hogy az irodalomkutatás sem mindig tévedhetetlen.
A szöveget bíráló textusok közül Fényes fent citált tanulmánya az, amely az
egyik legátfogóbb képet adja a Nyáry-jelenségről. Már önmagában azzal, hogy
nem csupán a Nyáry-szövegek sikerének kulcsát vizsgálja, de ezzel egyidejűleg a
a szövegeket bíráló értelmiség attitűdjét is. „...egyebek között arra a kérdésre keresek
választ, honnan ered a polgári réteg fölött álló »valódi« értelmiség képmutató és önbünte­
tő attitűdje a populáris kultúra fogyasztásával szemben. Okot adhat-e az elutasításra az
irodalmilag, tudományosan produktív réteg egyre mélyülő frusztrációja, a közbeszéd
tematizálásában, a tömegek értékrendjének alakításában elvesztett szerepe?” – írja öt
évvel az Így szerettek ők első kötetének megjelenése után. Ekkorra datálódnak a
Nyáry-művek népszerűségét megalapozó Facebook-oldal általa közrebocsátott
statisztikai adatai is. „...követői leginkább a 25 és 34 év közötti korosztályból kerülnek
ki, és döntő többségük nő. Az oldal további adatai szerint az olvasók átlagéletkora 35 év, a
legfiatalabb 10, a legidősebb 87 éves. Döntően városlakók, diplomások, egyetemisták. Sok
közülük határon túli magyar, a legtöbben Erdélyből, Londonból és Berlinből.” Ez azért
is érdekes, mert a közösségi oldalakon való megjelenés volt a kiindulópontja
a „közösséggé integrálás” azon folyamatának, amely a tanulmány szerzőjének
olvasatában a Nyáry-féle szövegek „rituális kommunikációjának” legfőbb eleme.
(„Ugyanannak a moralizáló-orientáló történetnek különböző regiszterek számára befogad­
ható változatai élhetnek egymás mellett, azonosságukkal egységet teremtve a társadalom
tagjai között.”)
„Bulvár-e vagy?”
Szegezi Nyáry szövegének – a kortárs magyar népnyelvből kölcsönzött for-
mában – a megcélzott regisztert kutatva Fényes a kérdést, s végkövetkeztetés-
képp arra jut, hogy jóllehet „célja a szórakoztatás, mégsem tekinthető egyenlőnek
a hagyományos bulváretikával, sem morális, sem gazdasági értelemben”. Több más
mellett érvként hozza a bulvár és a tudományos szövegek között félúton elhe-

107
lyezkedő Nyáry-írások „önmegvalósító” jellegét a szakmai textusok tudományos
eredményeket felmutató célkitűzéseivel szemben. (Bár, ha jól belegondolunk,
ez a kitétel az utóbbitól sem mindig teljesen idegen, azaz előfordul, hogy az
irodalmi téli fagyi visszanyal.) S mindezek hatásos konklúziójaként Nyáry szö-
vegeit blogbejegyzésnek titulálja (degradálja?), miközben nem tagadja meg tőle a
tényt, hogy „ajtót nyit a szépirodalomra”. A bulvár helyett a szélesebb körökben
ismeretlen tabloid kifejezést tartja helyénvalónak, amely műfaji jellegzetessége-
inél fogva inkább az érzelmekre, mintsem az értelemre kíván hatni. S ha igaz,
leginkább itt csípi fülön Nyáry sikerességének a titkát, amelyhez hozzátartozik
a pikáns részletek kimazsolázása, a szex és a párok közötti – írói körökben nem
(sem) ritka – tettlegesség túlsúlyozása, továbbá a némiképp lebutított nyelvezet
ugyanúgy, akár a széles olvasótábor érdeklődésére számot tartó, jó érzékkel
megtalált, marketingszempontból is ügyesen tálalt téma és az olvasók elé tárt
hihetetlenül gazdag anyag – negyven, részleteiben tárgyalt írói, költői szerelem.
Namármost. Csináljunk-e ebből színházat?
Hangzik a kérdés, miközben a dolog már megtörtént. Az Átrium, a REÖK, a
miskolci Nemzeti, a tatabányai Jászay, a KMO Művelődési Központ, Kaszásdűlő,
Kolozsvár stb. Így szerettek ők címmel létrehozott, Réczei Tamás rendezte, rajon-
gással övezett felolvasószínházi sorozatai, alkalmi vendégjátékai mellett szüle-
tett már koncertszínházi produkció a Szabad Tér Színházban más alkotóktól,
vagy példának említhetjük a Mozsár Műhely 2017-es előadását is. Mindegyikre
elmondható, hogy nyílvánvaló széndékuk szerint a Nyáry által belőtt közönséget
lovagolják meg. Valóságos személyek (úgymint: irodalmunk nagyjai), valóságos
tényeken nyugvó szerelmi botrányai, élő szereplőkkel előadva, a jól bejáratott
Nyáry-marketing kiugró eredményei szerint mindenesetre jósolnak annyi érdek-
lődőt, hogy kisebb-nagyobb színházi nézőtereket bőségesen meg lehessen velük
tölteni. Innentől már az sem kérdés, hogy a színházi sikereken felbuzdulva könyv
formában is a közönség elé kerüljenek-e a Nyáry szövegei nyomán létrehozott
Réczei-féle felolvasószínházi előadás-sorozat évek során összeállt szövegei.
A kérdés elsőre egyetlen szó.
A nyomán jelentése.
A színházi célra született szövegeket kötetbe gyűjtő Réczei Tamás könyvének
előszavát Nyáry Krisztián írta. Ebben döntően saját könyvéről értekezik. (Nyáry
Krisztián: Így szerettek ők I–II.) A szöveg harmadik harmadában tér ki arra a műre,
amelynek előszavát írja. (Réczei Tamás: Nagyon kell szeretniök! I–II.) Az előszó
ténye mint vonzerő a könyv címlapján is szerepel. (Magyar irodalmi minidrámák az
Így szerettek ők nyomán, Nyáry Krisztián előszavával) A bevezető textus temati-
kai arányait annak jelzéseként is felfoghatjuk, miként vélekedik az előszó szerzője
saját művének szerepéről az újonnan megjelent mű keletkezését tekintve. Ezzel
valamivel közelebb jutunk a (Nyáry és Réczei jegyezte) két textus viszonyához,
legalábbis a „nyomán” kifejezés tartalmának Nyáry-féle olvasatához. Az így
kialakult képet árnyalják Nyáry konkrét utalásai a Réczei kézjegyével ellátott
alkotói folyamatban elfoglalt helyéről. Az ötletet ugyan nem tartja eredetinek (...
már ekkor [ti. Réczei megjelenése előtt] előfordult, hogy középiskolákban és művelődési
házakban irodalmi műsorok és dramatizált felolvasóestek keretében adták elő a könyve-

108
imből megismert történeteket), mégis „meglepődik”, amikor Réczei megosztja vele
nagyívű terveit a felolvasószínházi sorozatról. (A kifejezés negatív, illetve pozi-
tív töltetét nem vizsgálja.) A Réczei által dramatizált szövegeket, mint láttuk, a
„könyveimből megismert történeteknek”-nek titulálja, majd ezt finomítja tovább
az „egy-egy általam megírt párkapcsolati történet” kifejezéssel, hogy aztán a
létrejött előadások profi színészeire utaló álszerény bonmot után (Kakukktojásként
egy amatőr is akadt köztük: az első előadáson én olvastam fel Szabó Lőrinc szövegeit.) az
„általam leírt valós történetek”-kel tegye fel az i-re a pontot.
A kiemelt szerepet kapó bevezető textus szerzőjének önreflexiói után nézzük,
miről árulkodnak maguk a szövegek...
Ám előtte még meg kell említeni azt a Réczei-könyv keletkezéstörténetében
szintén fontos szerepet játszó tényt, hogy az általa rendezett előadásokat szegedi,
illetve budapesti egyetemi hallgatók filológiai munkája nyomán föltárt doku-
mentumokból állította össze. („Nagyon sokat tudnak a kutatószeminárium hallgatói
segíteni, hiszen az előadások szövege kizárólag dokumentum, amelyeket ők maguk kutat-
nak ki és fel.” – „Engem is felkavar”– Réczei Tamás az Így szerettek ők sorozatról,
Színház.org, 2017. január 7.)
Nyáry (tematikus) kiindulópontnak tekintett szövegeihez hasonlóan a Nagyon
kell szeretniök! szövegeinek műfaja szintén kérdéses. A meglévő műfajok közül
elsőre a dokumentumdrámához közelít, de, mint látni fogjuk, ennek is inkább
csak az első fele igaz. Réczei maga „minidrámának” aposztrofálja az összesen
tíz darab felolvasószínházi szöveget, ám drámaként nem tesznek maradékta-
lanul eleget a „jelenidejű interperszonális történés” műfaji követelményének.
A szereplők eredeti dokumentumokból összeollózott szövegei (eltekintve egy-két
rövid, „átkötő” mondattól) sok esetben (1) nem, vagy csak látszólag hoznak létre
interperszonális kapcsolatot, (2) a dramatizált forma jelenidejűsége lényegében
egy múltban játszódó epikus történéssort takar. A szereplők elbeszélnek egymás
mellett, oratorikus megszólalásaikkal többnyire nem közvetlenül, csupán tar-
talmilag reflektálnak egymásra, idézik meg az emlékeiket, mondanak el a saját
műveikből vett, odavágó részleteket. Más szóval a szövegtöredékekből egyfajta
„áldráma”, „látszatdráma” keletkezik, amely szándéka szerint – a maga sajátos
műfajában – a lehető leghitelesebben eleveníti fel a valóságos biográfiai törté-
netelemeket. Ez egyben azt is feltételezi, hogy a valós események konfabulációja
nem (maximum a szerkesztés sugallta tendenciákat tekintve) kap szerepet a
szövegben. A Nyáryéval ellentétben Réczei szövegének épp ez a legfőbb erénye.
A szubjektív értelmezésnek is teret engedő interpretáció helyett a szigorúan vett
tényekre koncentrál, miközben nagy magyar írók és költők – Ady Endre, Móricz
Zsigmond, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, József Attila, Molnár Ferenc,
Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Márai Sándor – magánéletének legintimebb részle-
teit tárgyalja. (Adyét kétszer.)
A keletkezésüket tekintve színházi szövegkönyvnek készült textusok doku-
mentumjellege természetszerűen hozta magával a felolvasószínházi formát.
A hagyományos értelemben vett színházi előadás nehezebben tűrné azt a fajta,
sokszor körülményesen dekódolható vibrálást, melyet a vendégszövegként
funkcionáló, más-más térben és időben keletkezett dokumentumok (széppróza,

109
versek, levelek, híradások, naplórészletek, visszaemlékezések…) színpadi jelen-
ben történő elhelyezése jelent. Ugyanakkor épp ez a vibrálás az, amely a doku-
mentumokból kibontakozó primér tartalmon túl a Réczei-féle felolvasószínház s
a belőle keletkezett nyomtatott textus izgalmát adja. Nem kész sorvezetőt nyújt
át, hanem arra készteti a befogadóját, hogy lankadatlan figyelemmel kísérje az
egyes szereplők tartalmi szempontból egymásra reflektáló, ám eltérő térben és
időben keletkezett szövegét (az érzelmi felindulást azon melegében papírra vető
szépírói munkáktól az évtizedekkel későbbi visszaemlékezésekig) s a megidézett
figurák változó nézőpontja szerint árnyalja tovább, adott esetben írja újra meg
újra az addig megszerzett ismereteit.
Az írók és költők kiválasztásának metódusa a népszerűek közt a legnépsze-
rűbbet elvét követi, azzal a megszorítással, hogy Réczei nem megy bele olyan
csínyekbe, mint például Kölcsey és az ő – Nyáry által valósnak vélt – férfiszerel-
mei, vagy Léda férjének, Diósi Ödönnek – Nyáry által tényként kezelt – homo-
szexuális mivolta. (Tegyük hozzá, konkrétan Kölcsey nem is jöhetett szóba, hisz a
nyugatosok korának alkotói közül szemezget.) A tényszerűséghez való ragaszko-
dás mellett a befogadói komfortzóna valamivel óvatosabb kerülgetése nyilván a
dolog színházi eredetéből is fakad, hiszen a „nagyívű tervet” – miszerint a lehető
legtöbb színházban fölolvasni a dramatizált szövegeket – némileg hátráltatta
volna a dokumentumokkal nem kellően alátámasztott, botrányos sztorik beeme-
lése. (Nyilván ennek a körültekintő eljárásnak is köszönhető, hogy a nyomtatott
szövegek a Corvina Diákkönyvtár sorozatában jelentek meg.)
Ami a tematikai változatosságot illeti, a Nagyon kell szeretniök! nem vetekszik
(tekintettel egy-egy előadás szövegkönyvének hosszabb terjedelmére, nyilván-
valóan nem is igazán teheti) Nyáry köteteinek tematikus gazdagságával. Réczei
tíz történetében összesen kilenc íróra jut figyelem, az egyes történetek viszont
jóval gazdagabb, terjedelmesebb és – szigorúbban vett dokumentumjellegüknél
fogva – adott esetben hitelesebb anyagot kínálnak, miközben megőrzik a Nyáry-
narratíva azon erényét, hogy nem irodalmunk szoborrá merevedett nagyjainak
elidegenült hősiességét bocsájtják áruba, hanem a közös kultúrkincsünket így-
úgy gazdagító, önnön fájdalmaikból erőt merítő, némelykor gyűlöletes, máskor
esendő emberi lények élettörténeteit. Így kap példának okáért Ady Endre és Brüll
Adél szerelme, a szereplők közé emelt Brüll Berta alakjának is köszönhetően,
olyan kontextust, amely par excellence belerántja az olvasót az adott korba,
miközben Berta különlegesen érzékeny megfigyelései egy külső szemlélő sze-
mével ugyan, mégis a saját mikrokörnyezetükben érik tetten Ady és Léda sötét
játszmákba fúló kapcsolatának borzongatóan valós pszichológiai mozzanatait.
Hasonlóan borzongató felütéssel indul a Móricz-történet. Nem az író felesé-
gét halálba kergető Simonyi Mária-sztorival kezdődik, hanem „Zsiga” önnön
ifjúi énjét megidéző vallomásával, amely a megcsalt Janka öngyilkosságának a
fényében fájdalmasan sokdimenziós hátteret ad a történetnek. („Mikor megismer-
kedtünk, maga édes, maga egy üde virág volt, rám mindig egy harmatos reggeli gyü-
mölcsvirág benyomását tette. Valami mély, természeti komolyság volt a lényében: ígéret,
komoly jövő, bizalomkeltő, rendíthetetlen nyugalom és erő, szegénységet, bajokat, veszélyt
elviselni tudó életuralom. Én ezzel szemben egy nulla voltam, egy senki, aki semmire sem

110
készül, és akiben senki sem bízott. Az egyetemet nem végeztem, állásra nem törekedtem,
a pályám titok volt.”)
Nyáry és Réczei narratívájának különbözőségei – a dokumentumokban föl-
lelhető tények rövid, tömör, zanzásított, alkalomadtán szubjektív megítélésű
tálalása, illetve maguk a dialogizált históriává gyúrt dokumentumok – nem
feltétlenül terelik más-más irányba a történeteket, ám a különböző nézőpontok
összeszikráztatása a bővebb terjedelmű Réczei-történetekben mintha több lehe-
tőséget kínálna arra, hogy a valóság árnyaltabb mintázatai rajzolódjanak ki. Az
Ady–Léda–Diósi-sztori szerelmi háromszögénél maradva, Nyáry így ír a már
említett Diósi Ödönről: „Itt [úgymint: Párizsban] a férfinek sikerült talpra állnia, s
ismét sikeres üzletember lett. Helyzetük 1903-ra rendeződött, s Adél párizsi dámaként
újra megjelent a váradi korzón.” Réczei Lédát idéző szövege szerint az igazi talpra
állástól a látszat ellenére még messze voltak: „...nem akartam, hogy a nagyváradiak
sajnáljanak bármi miatt, kiruházkodtam, és úgy indultam júniusban vissza.” Mindez
nem jelenti azt, hogy Réczei szövegszerkesztési metódusán ne „lepődne meg”
olykor az olvasó. A Karinthy–Böhm Aranka-történetben az író fia, Karinthy
Gábor beszél az apján eluralkodó kényszeres szokásokról, mintha a skizofréni-
ával diagnosztizált – Benedek István Aranyketrecében is megidézett – „fájdalom-
herceg”, Karinthy Gábor nem maga küzdött volna a kényszerességel járó elmebaj
súlyosabb formájával. („Apám gyakran volt tétovázó, különösen életének végső szaka-
szában. Ilyenkor léptei is bizonytalanokká váltak, megállt a járdán, s töprengett, hogy
merre menjen. Vagy a házak ablakaira nézett fel, mintegy onnan várva a segítséget, hogy
valaki majd kihajol, lekiált érte, felhívja, útbaigazítja. Az is megtörtént, hogy megállt egy-
helyben, megmakacsolta magát és nem akart továbbjönni.”) Ugyanakkor az egymásra
vetített, fülünkben „visszhangzó” dokumentumrészletek olyan erős drámaiságot
képesek létrehozni, mint például a Molnár Ferenc-sztori, amely a nagytermésze-
tű színpadi szerző nőügyein keresztül egy teljes életút tragikus töredékeit tárja
elénk, miközben szétmorzsolt könnyeink között a fel-felszikrázó molnári humor-
ral is szembesülhetünk. („…végig rettegtem a hajóutat az óceánon. Féltem, hogy mi
is úgy járunk majd, mint a Titanic. Fel voltam rá készülve, hogyha süllyedni kezdene
az óceánjáró, akkor gyerekeket és anyákat félrelökve, elsőnek ugrom a mentőcsónakba.”)
Hogy végül az elhagyott Fedák Sári visszaemlékezésével még mélyebbre rántson
az elmúlás csendes melankóliájába. („Akkor sokáig sírtam és azzal a sírással lelkem-
ben eltemettem. A halottakat pedig nem lehet feltámasztani. Késő éjszakáig ültem a rádió
mellett, ahogy szoktam: térdemre könyökölve, fejemet két kezembe hajtva… Csak ültem…
[…] Liliom ma éjjel alszik. Egyedül fekszik...”)
Felkavaró történetek születtek.
Nevezhetjük akár hatáshalásznak is – a szó pozitív aspektusában – a múlt szá-
zad első felének irodalmi dokumentumaiból összeállítot szövegeket, melyek az
ötlethez fölhasznált eredeti művel összhangban a közös kultúrkincsünkről való
közbeszédet hivatottak gazdagítani. Ha pedig a nyugatosok korában élt, a társa-
dalmon belül különleges sorsot képviselő, elhíresült alkotók és hozzátartozóik
– szerelmi – életútjából kívánunk messzemenő következtetéseket levonni száz év
előtti társadalmunk mentális állapotáról, akkor azt mondhatjuk, hogy az eleset-
tek, az elesett élni akarók kora volt… Köztük azoké a nőké, akiknek a maiénál

111
jóval jelentéktelenebbb társadalmi szerep jutott, s ily módon még fájdalmasabban
élték meg a családon belüli, eleve elrendeltetett kiszolgáltatottságot. Férfizsenik
oldalán – olyan alkotók oldalán, akiknek a lelkén maradandó nyomot hagyott a
világégéstől világégésig szánkázó kor – élték/halták az életüket. A szenvedély
legvadabb viharaitól övezve, szélsőséges körülmények között. Sorsuk, mintegy
a jéghegy csúcsaként, ha sarkított formában is, de tragikus szinkronban zajlott
a társadalom kevésbé kivételezettjeivel. Mindők közül a legkeményebben talán
Babits baráti szópárbajban kiharcolt felesége, a végsőkig elkeseredett Török
Sophie fogalmaz. („Oh, őrültek háza. Mindenki őrült, Ady őrült volt, Babits Mihály
még titkolja bomlott agyát a külvilág előtt, de meddig? Őrült minden író, Karinthy köz-
veszélyes őrült, őrült Kosztolányi és Mikes, őrült Baumgarten – s őrült írók nyomorult
feleségei egymás után nyúlnak méreg és kötél után.”) Akárhogy is, a tény, hogy a
valóság száz év előtt élt különleges szereplőinek (szerelmi) életében az emberi lét
tapasztalatai sűrűsödnek fájdalmasan össze, lehetőséget kínál arra, hogy némi-
képp bizarr fénytörésben szemléljük a harmadik évezred elején újrafogalmazódó,
(átmeneti) árvaságra jutott korunkat.
Más kérdés, hogy a Nagyon kell szeretniök! adott esetben kínál-e az olvasónak
esetlegesen elvárt életvezetési tanácsokat, szikárabban fogalmazva, rávilágít-e
létezésének rejtett összefüggéseire… Nos, ez attól is függ, hogy a kíván­csiság
primér vágyának a kielégítésén túl eléri-e az olvasó legbensőbb érzelmi ingerkü-
szöbét, azaz sikerül-e kibillentenie kényelmes tudásának féltve őrzött komfort-
zónájából. Erre, mindent egybevetve, ott a lehetőség.
A szerző utószava:
Javaslom, hogy a 2020 elején született szöveg bizonyos kitételeit (úgymint:
„jósolnak annyi érdeklődőt, hogy kisebb-nagyobb színházi nézőtereket bősé-
gesen meg lehessen velük tölteni” stb.) kellő fenntartással kezeljünk. Lehetőség
szerint vegyük figyelembe az azóta fölgyorsult időt. (Corvina, 2019)

E számunkat nyomta és kötötte a Print 2000 Nyomda Kft.

6000 Kecskemét, Nyomda u. 8.

Tel.: +36 76 501 240; Fax: +36 76 501 249
E-mail: info@print2000.hu
www.print2000.hu

Folyóiratunk megjelentetését az Emberi Erőforrások Minisztériuma és

a Nemzeti Kulturális Alap támogatja.

Nemzeti Kulturális Alap

112
 Ára: 500,- Ft
(előfizetőknek 400,- Ft)

Emberi Erőforrások
Minisztériuma
 SZÉPIRODALOM, SZOCIOGRÁFIA, MŰVÉSZET

Tolnai Ottó prózája

Bencsik Orsolya, Ladányi István,
Novák Anikó írásai Tolnai Ottóról
Jász Attila, Péter Márta versei
Zalán Tibor hangjátéka
Maurits Ferenc és Szajkó István képei

2020 JÚNIUS
 52. ÉVFOLYAM 2020. 6. szám

Tolnai Ottó 3 A tavasz hírnöke

Novák Anikó 26 Felmutatni a végtelent
Ladányi István 29 Belső fordítások (Tolnai Ottó verseinek horvát,
szerb és szlovén műfordításairól)
Bencsik Orsolya 43 A piros- és a ciklámenmankó
Füzi László 46 Benes József művészetének sajátos vonásai

Jász Attila – Csendes Toll 55 A bölények kipusztulása (verciklus – részletek)

Zalán Tibor 59 Anya, te vagy? (Hangjáték)
Péter Márta 80 (a hely); (a népnek, J. Attilásan); (az őrület);
(azért); (azt mondják); (külsőd-belsőd); (vers)
csendélet; életkerék;
függöny azonosság; játszma; kintorna (versek)
Jurij Levitanszkij 86 Csipkebokor piros ága; A kör szorul
(versek; fordította Soproni András)
 Veszprémi Szilveszter 89 Góc; Helyek, ahol öröm vár (versek)
Bozók Ferenc 91 Betegségszonett; Szonett a depresszióról;
Szonett az éjszakáról (versek)
Bengi László 93 Kollíziók és alternatívák a modernségkutatásban
(Lengyel András Irodalom és modernizáció – kollíziós
szerkezetben és A modernség gondolkodástörténe-
téhez című köteteiről)
Szabó Gábor 103 Variációk Bodorra (Bodor Ádám: Sehol)
Borsodi L. László 107 A számkivetett én seholvidékei (Bodor Ádám: Sehol)

Szajkó István festményei (A művész felvételei)
Maurits Ferenc festményei (Fotók: Banczik Róbert)

SZÉPIRODALMI, SZOCIOGRÁFIAI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT•

Megjelenik havonként • Főszerkesztő: Füzi László • Kecskemét
Megyei Jogú Város és a Katona József Társaság folyóirata •
Kiadja a Kecskeméti Kortárs Művészeti Műhelyek Nonprofit Kft.;
Felelős kiadó: Füzi László • A szerkesztőség címe: 6000 Kecskemét,
Kápolna u. 11.; Telefonszáma: 76/482-223; Honlapcím: www.
forrasfolyoirat.hu; E-mail cím: forras@forrasfolyoirat.hu • Tördelés:
VideoPix Bt., Kecskemét; Tel.: 76/508-160; videopix@fibermail.hu •
Nyomdai kivitelezés: Print2000 Nyomda Kft., Kecskemét, Nyomda u. 8.;
Tel.: 501-240; Felelős vezető: Szakálas Tibor
A szerkesztőség tagjai: Buda Ferenc (főmunkatárs), Füzi Péter, Pál-Kovács Sándor Attila,
(szerkesztő) Bosznay Ágnes (szerkesztőségi titkár). A szerkesztésben közreműködnek: Bahget
Iskander, Komáromi Attila, Pintér Lajos • Szerkesztőségi órák munka­napokon 10–12 óra között. •
A borítón Benes József Forrás című munkája • A borítót és a tipográfiát tervezte: Zalatnai Pál •
Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza! Terjeszti a Lapker Rt. 1097 Budapest, Táblás u. 2. •
Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Zrt. Postacím: 1900 Budapest. Előfizetésben megrendel-
hető az ország bármely postáján, és a kézbesítőknél, www.posta.hu WEBSHOP-ban (https://
eshop.posta.hu/storefront/), e-mailen a hirlapelofizetes@posta.hu, telefonon 06-1/767-8262,
levélben a MP Zrt. 1900 Budapest. Külföldre és külföldön előfizethető a Magyar Posta Zrt.-
nél: www.posta.hu WEBSHOP-ban (https://eshop.posta.hu/storefront/), 1900 Budapest,
06-1/767-8262, hirlapelofizetes@posta.hu. Belföldi előfizetési díj: 4800,– Ft • Index:
25947 • HU ISSN 0133–056X
Tolnai Ottó
A tavasz hírnöke1

Behúzódom a buszmegállóba. Mert szállingózni kezdett a hó. És nincs semmi

a fejemen. Otthon felejtettem a kalapom. Pedig szeretem. És különben is szel-
lőztetni kellene olykor. Nem a fejemet. A kalapom. És éppen ilyen ítéletidőben.
Igen, éppen ilyen ítéletidőben kellene sétáltatnom nyúlszőr kalapomat. Mert a
múltkor valami vékony, pókhálószerű fonalkákat vettem észre rajta. Azt hittem,
pók hintázott át a folyosó fogasa felett, ám ahogy le akartam söpörni, kitűnt, a
molyok szövedéke. Miközben letisztítottam a semmis pöszmetet, apró, lyuksze-
rű rágások nyomait fedeztem fel rajta.
Szinte hallani véltem, ahogy a moly eszi, abrakolja a finom nyúlszőrt.
Különös, amikor a fejemen van, miért nem hallom vad abrakolásukat. Földbe
gyökerezett a lábam. Mert hát az igazság az, hogy valamiféleképpen kedvelem
a molyokat, meg hát munka-, illetve művésztársaimnak is tudom őket egyik,
ún. mega-kísérletemben, nevezetesen a giccs gobelinek dekonstrukciójában.
A molyok által félig felzabált giccs gobelinek ugyanis egy pillanatban művé-
szeti tárgyakként kezdtek ragyogni nekem. Mozogni, élni. Mert minden igazi
műalkotás él. Ez a legfontosabb ismérve. Hogy él. Ha a moly beleesik a giccs
gobelinbe, csodálatosan megéled az. Értékes, élő műalkotássá lesz. Az antikvá-
riusok, ószeresek, kupecek, guberálók, zabrálók már tudják, minden gobelin
érdekel, amelybe a molyok már belepetéztek, illetve a molyok bármiféle nyoma,
mozgása, pusztítása, kisebb-nagyobb telepei észlelhetők bennük. A moly, mint
a rózsatetű a rózsa rózsaszínét, átveszi a fonál, a motívum színét. Láttam már
gobelint, amelyben nincs is már fonál, egyetlen egy szál sincs, jóllehet a csokor,
a zsánerjelenet akárha érintetlen volna, csak éppen nem a fonál tartja a motívu-
mot, a csokrot, a zsánerjelenetet, hanem a moly. Közben mintha beszélnének,
csevegnének, csak nem mozdulnak. Illetve csak finom tűnél is finomabb foga-
ik... Ha hosszabban nézed, csak akkor veszed észre, fénye kissé zsírosabb, az
egész pedig, mondom, csodálatosan, szinte megdöbbentően élő. Talán egy új

1 A Jelenkor Kiadónál megjelenő, Szeméremékszerek 2. A tanyasi tékából című kötet fejezete

Szeretettel köszöntjük Tolnai Ottót, folyóiratunk megbecsült szerzőjét és barátunkat nyolcvanadik

születésnapján (A Szerkesztőség)

3
eljárásról, egy új művészetről kellene beszélnünk e gobelinek kapcsán… Igaz, e
megakísérlet esetében arról nem esett szó, hogy ezek a színes, élő molytelepek
akár ellenem is fordulhatnának. És példának okáért láthatatlan gyémántfoga-
ikkal éppen az én nyúlszőr kalapomat kezdjék el támadni, kezdjék perforálni,
bombázni ritmikusan, zabálni mohón… A molyos galériám a Homokvár pin-
celejáratában található, ott érlelem, festetem újraélő színekkel gobelinjeimet…
Te is a pincébe vonultál, mondja Jocó, mint a gombások… De mondom, azzal,
bamba művész, nem számoltam, belém is belém eshet…
Szóval többször kellene használnom, ítéletidőkben le-föl sétáltatnom a
kalapomat. Szeretem a használt, régi, értékes nyúlszőr kalapokat, amelyek
itt-ott már meg is nyomoríttattak, elzsírosodtak, megsérültek, amelyeknek
egyéniségük van, egyedül csak a molyokat, a molyok nyomait vagyok képtelen
tolerálni, megpillantva mikrojeleiket a nyúlszőrben, megborzadok, elvesztem
lélekjelenlétemet, dühös leszek.
Igen, az történt, munka közben egyszer csak félni kezdtem, belém esik
a moly. És nem csak nyúlszőr kalapomba. Előbb csak a kalapomba, majd a
ruhámba, Trianon-szürke öltönyömbe is, aztán pedig immár, mint Jonathán
mondta volt, belepotyognak lényem szövétnekébe is. Úgy járok, éppen úgy,
mint egyik barátom, akinek, költözzön bárhová, minden lakása falán megjele-
nik egy nagy, nedves folt, majd gyorsan penészesedni is kezd… Mindannyian
segítkezni próbáltunk neki, a lehetséges szigetelések minden formáját kipró-
bálták már lakásaiban a szakértő mesterek, akiket mi küldtünk hozzá, ne
panaszkodjon, ne rinyáljon, amíg egy napon rá nem döbbentünk, hogy
őbenne rejtőzik, valamiféleképpen maga viszi magával lakásról lakásra azt a
nedves foltot, azt a penészt…
Ott hibáztál volt, Olivér, véltem hallani Misu reszelős hangját, ott már a
kezdetekben, hogy túl közel merészkedtél, nem tartottad be az előírt tisztes-
séges távolságot a műalkotást illetően, ott, hogy intimpistáskodni kezdtél,
intimpistáskodni magaddal, immár akár új művésznevet is választhatnál: Intim
Pista... Egy napon majd azt hallod, a mikroszkopikus gyémántfogak a szívedet
rágják-harapják, mint az almát…
Szóval, ítéletidő ígérkezik, én meg otthon felejtettem a kalapomat. Pedig
milyen jó lenne jégesőben megsétáltatni egy kicsit. Mert jégesőt is emlegettek.
Milyen jó lenne, ha ráfagyna a nyúlszőrre az eső. Ha jég, ha ónos eső horga-
nyozná, nikkelezné. Ha a nyúlszőr kalap ragyogó csákóvá tűnne… Emlékszem,
gyerekkoromban még csodálatos csákókat viseltek a tűzoltók, a mi tűzoltóink
is olyan csákókban indultak Torinóba, a világbajnokságra…
Ahogy megéreztem, kezd átnedvesedni a hajam, behúzódtam ide, a
buszmegállóba. Nem szokásom különben. Csak most látom, itt-ott még az
üvegtéglákat is kirugdosták a falából. Talán hogy még hidegebb, huzatosabb
legyen. Ez valóságos csoda, mármint hogy egy ilyen kis, szűk hely ennyire
huzatos legyen. Noha ismerem a formatervezők abszurd buszmegállóit mind.
Büntetésből napokra bezárnám őket ide. Várják a buszt. Amely még el sem

4
indult. Várják. Meg hát arról ne is beszéljünk, mindig tele szeméttel, tele gya-
nús kóbor kutyával.
Állok a palicsi buszmegállóban. A kis Falcione-kúriával, Palicsfürdő könyv-
tárával szemben. A félig leszakított menetrenden sikerül megállapítanom, még
vagy fél órát kell így állnom itt, ebben az istentelen huzatban. Kalap nélkül.
A kóbor kutyák között felfedezem fiam Rudi nevű kutyájának vadmacskaképű
fiúszeretőjét. Úgy teszek, mintha nem ismertem volna fel. Eddig még ő sem fogott
szagot, jóllehet Rudit naponta megsimogatom, megszeretgetem, talán mert ritkán
lát így, tisztességes télikabátban, mindig holmiféle kaftánokban, kacabájokban
szaladgálok ide-oda a Bartók és a Pap Pál utcán, meg átlósan – sréhen, egy sréh
pacák, mondják, nem ferde, az egészen más, sréh – a Magyar László téren, illet-
ve hát a vasútállomás meg a temető között, ahol leginkább találkozni szoktunk.
Rudi olyankor mindig hozzám szalad, megnyalja a kezem, ugrálni kezd rám,
ez a vadmacskaképű fiúszerető pedig, ha éppen Rudival van, leginkább vele
van, féltékenykedni kezd, morog, vicsorít, képes lenne megmarni. Félek tőle.
Valamiféleképpen harcban állunk. Egyszer szívesen eltángálnám. Hátat fordí-
tok neki, de azért ugrásra készen állok, mert minden pillanatban szagot foghat.
Nehogy még itt, a buszmegállóban kelljen megvívnunk végső harcunkat. A
kirugdosott falú igluban. Igen, ne pöröljek ellene, nincs kizárva, végül is még
afféle igluként vehetem hasznát ennek az üvegtéglából kombinált buszmegálló-
nak… Istenem, ezt az igluélményemet el kell mesélnem László barátomnak, vele
beszélgettem utoljára az igluról mint olyanról, arra is emlékszem, a szabadkai
GALAMB-ban, a NÉPKÖR-rel szemben, ahová akkortájt még a NÉPKÖR fűtője,
az egykor jónevű marxizmustanár is átjárt… Meg akkor már, ha nyitva találnánk
a GALAMB-ot, nagy festőnkről, Gyelmisről is mesélnék neki…

Nemrég Budán meglátogattam Gyelmis Lukács és Fehér Etelka lányát.

Írtam volt ugyanis Gyelmisről, egyetlen festőnkről, aki a Velencei Biennálén is
kiállított volt. Meg itt-ott feleségét, Fehér Etelkát is emlegettem. Etelka Palicson
született, Dobrovits-tanítvány volt a belgrádi képzőművészeti akadémián, való-
jában Ács, Hangya és Boschán nemzedéktársa. Egyszer, igaz, még élt Etelka,
jártam volt már abban a Gyelmis építette, mediterrán budai kőházban. Úgy
látszik, szenvedélyes építő volt. Egyik mérnök ismerősük, Etelka a portréját
is elkészítette, olcsón szerzett nekik jó minőségű követ az egyik dunai híd
építésénél… Na mármost láttam egy izgalmas Gyelmis-képet, egy bretagne-i
parasztasszony fekete kendőkből, valami furcsa, nehéz, fény nélküli anyagból
épített arcképét, amely az általam megsejtett életmű egyik maximumának
tűnik, még a nagy aktnál is értékesebbnek. Ez a furcsa, súlyos anyag később
majd mind több homokot vesz fel, teljesen mattá, már-már valami ellenanyaggá
lesz… És azt is elmesélném László barátomnak, valami kéziratok is előkerültek,
méghozzá meglepően sok. Tanulmányok, naplók.
És meglepő módon egy Itáliában élő vajdasági magyar – szabadkai, ludasi –
festő mutatkozik e kéziratokban, aki felhúzódik a Dolomitokba, és akárha

5
misztikus mód eszkimóvá változna, iglut épít magának, s attól kezdve komoly
méréseket végez, amelyekről rigorózus naplót vezet. És ezt a naplót hosszadal-
masan, szinte egész olaszországi tartózkodása alatt vezeti… Szenvedélyében
van valami Beuys, meg hát Mario Merz szenvedélyéből…
Etelka, látszik, ismerte Lubardát, Konjovićot. Vissza kellene hozni anyagát,
együtt tárgyalni nemzedéktársaival… Hirtelen megérteni vélem a gyelmisi
szenvedélyt, hiszen lám, minden jel szerint, én is igluba szorulok...

A hó még szálasan hullik, szép, szűz, a szelek által erre-arra döntött szövét-
nek, még nem képződnek igazi, nagy hópelyhek. Fenn az egekben még nem
döntetett el, hó, puha hó avagy eső, jégeső esik-e. Talán nem is fognak nagy,
puha hópelyhek képződni. Nem fog, mint karácsonyfára, vatta hullni ránk.
Minden bizonnyal hamarosan élő jéggé tűnik a szövétnek. Szép lenne, ha tetten
tudnám érni ezt az átváltozást, még ha netán beléje is fagynék, a jeges szálak
által be is szövetnék ebbe az ide-oda dőlő, dőlve aláhulló, mind csörgősebb
szövétnekbe…
Állok a kúriával szemben. A Falcione családra gondolok. Arra, végképp be
kellene fejeznem a nekik szentelt fejezetet. Ugyanis már több mint egy évtize-
de érlelem, gyűjtöm hozzá az anyagot, a Zomborhoz, illetve Rómához kötődő
előzményeket, a megnyúzott Michelangelo-önarckép történetét már befejez-
tem, zarándoktársaim, a világhírű ex libris-rajzoló meg a kis erdei emberke, a
kutyabőrcserző tímár, valamint egy római szerzetesfestő (aki édesapám kedves
ifjúkori barátjánál, a Dalmáciában szolgáló, később pedig kalocsai érsekké
előléptetett hősömnél, don Dukaynál szolgált, mielőtt Rómába jött volna fes-
tészetet tanulni), Prokop Péter segítségével sikerült megérintenem – a japán
szakembereken és rajta kívül talán egyedül nekem, illetve hát nekünk, a világ-
hírű ex libris-rajzolónak, a kis kutyabőrcserző tímárnak és nekem – az éppen
restaurálás alatt álló, felállványozott kápolnamennyezeten a megdöbbentő,
nyúzott önarcképet. Meg lehet-e nyúzni egy embert című versemben is újra kör-
bejártam volt már a témát. Igaz, a verset nem közöltem, hagytam elveszelődni...
Arról van ugyanis szó, lám, kezdem már, ki tudja hanyadszor elölről, hogy az
egyik utolsó Falcionét, az eredeti, kis zombori nábobot, akiről a Párizsból épp
hazatérő Konjović Milan (Czóbel és Tihanyi barátja), kitűnő portrét festett volt,
a szerb portréfestés egyik kiemelkedő csúcsát, amelyet évekig tanulmányoz-
va az egyik újvidéki képtárban tulajdonképpen műkritikussá nőttem, Tyiró
Falcionét, ez a kép címe is, a bejövő partizánok: megnyúzták…
Igen, többször nekiugrottam, megírom az esetet, hol zombori, hol itáliai
útleírás formájában, hol a Konjović-kép, hol a sixtusi Michelangelo-önarckép
felől, ám minden alkalommal visszahullottam, leperegtem a tulajdonképpeni
történésről – a nyúzás folyamatáról…
Hiába olvastam minden alkalommal újra dr. Bovary láboperációjának, a Híd
a Drinán karóba húzási jelenetének, valamint Danilo Kiš Rózsafanyelű kés című
novellájának hideglelősen szép, szinte egzakt nyúzás-leírásait, azt, ahogyan

6
például Danilo egyetlen egy szóba tudja visszahúzni az egészet, mégpedig a
rózsafanyelű késbe, a rózsafába mint olyanba (még arra is gondoltam, ennek
a rózsafanyelű késnek is helye kellene, hogy legyen a Roman de la rose című
betétregényemben – épp most olvasgatta a RÓZSA JÉZUS című iratmegőrzőt
Jonathán, és sóhajtva jegyezte meg, akárha magának, de úgy, hogy én is hall-
jam, betétregény lesz, és nagyon szép lesz, csak regény nem lesz, amelybe
beágyazódva betétnek kéne lennie, de hát Misun kívül ki mondja, hogy kellene,
kellene lennie… Flaubert leírása minden bizonnyal hathatott Andrićra, Danilo
Kišre pedig mind a kettő; ezt az összefüggést is ki kell még kutatnom, ez a kuta-
tás is jó alkalom lenne e magisztrális szövegek újraolvasására, újraelemzésére,
a nagy feladatra való felkészülés folytatására. Meg arról se feledkezzek meg,
hogy e kis antológiámba beemeljem Hajnóczy Jézus menyasszonyának prepará-
lási fejezetét is.
Jóllehet, én nem akarom újranyúzni a partizánokkal, az azokkal sodródó
barbárokkal a nábobot, kapom fel minden alkalommal a fejem. És nem
akarom leírni sem, ahogy végül a város szemétdombjára dobják e népszerű,
zseniális különc, a jelentős mecénás bőrét. Igen, mert akkor, amikor kínozni
kezdték, földjeit, házait már hivatalosan is a vármegyére hagyta, alapítson egy
mezőgazdasági iskolát a fiatalok számára; akárha a kis pepitanadrágos nábob
ezzel a gesztusával is csak megviccelni akarta volna a történelmet, ideológiákat…
Simone Weil mondja, hogy nagyon zavarja őt az Ószövetség kegyetlensége,
illetve az a mód, ahogy előadják. De ha nem akarom újranyúzni, illetve magát a
nyúzást leírni, előadni, akkor mit akarok? Mit is tulajdonképpen? Nem tudom,
mit akarok. Miközben újra és újra elemzem a szerb portréfestészet remekét, amit
valóban ott látok Čelebonović meg Mušić és Stupica portréi között. Újraírom,
újraélem, könyékig festékes leszek magam is, a nagy festő, az éppen akkor
maximális ambíciókkal Párizsból hazaérkező, hazául éppen ezt a neuralgikus
vidéket, az egykor igen prosperáló vármegye székhelyét választó (hol édesapja
az egyik első ember, lévén Pesten országgyűlési képviselő) festő gesztuális
eljárását. A hatvanas évek elején, amikor is az újvidéki képtárban, ahová mele-
gedni jártam (sőt kiáltványban is megírtam: Képtárakba járjunk melegedni! Ezt
most újra hangoztathatnám, ha még mindig melegek lennének a képtárak, de
ma már nem melegek, jéghidegek, és hát nagyrészt zártak.), felfedeztem ezt az
arcképet, én még keveset tudtam a festő zombori hinterlandjáról, csak később
barátkoztam össze magával a festővel meg barátjával, a vajdasági magyar iro-
dalom doyenjével, Herceg Jánossal, valójában a visszatérés, a visszatérés prog-
ramjaként értelmezhető hupikék párizsi műterem bartóki rezgése ragadott meg
(nem véletlen említem Bartókot, hiszen Konjović nagybátyja, Petar Konjović, e
térségek egyik ismert zeneszerzője, prágai diák, majd az eszéki, spliti, újvidéki
és zágrábi opera igazgatója, a belgrádi zeneakadémia tanára, kinek zenei mun-
kássága az orosz és cseh zeneszerzők, valamint Mokranjac és Slavenski mellett,
igen jelentős Bartók-hatásokat is mutat, érdekes, Magyarországon nincsenek
erre a zeneszerzőkre specializált tudósok, nekünk volt egy ilyen tudósunk, az

7
Ancsa [Bodor Anikó], de neki nem volt rendelése, rendes állása sem), úgy érez-
tem, valami magasfeszültségű vezetéket érintettem meg szabadkézzel, szóval
az, hogy hazajön megalkotni a Művet, haza, méghozzá maximális, nem pedig
vidéki és kisebbségi programmal, de nagyszerb programmal sem, az egyik
nagyszerbbel, Csarnojević Arzénnel érkező – igaz, olykor magyarónsággal
vádolt – család sarjaként nem volt szüksége szerbségét hangoztatni, maga volt
a szerbség, haza, ide, hogy például a karlócai pravoszláv templomról festett
híres sorozata elkészítéséhez éppen engem vigyen olykor magával, amikor is
a festés befejezése után, fölváltva ebédeltünk nagyszerb karlócai családoknál,
igazán meghitt hangulatban… És némely csendélet mellett, melyek noha még
egyértelműen Cézanne igézetében állnak, ám ugyanakkor már súlyosabbak, sőt
annyira elsúlyosodnak, hogy Soutine és Braque módjára kezdenek a nagy hőfo-
kon magukban deformálódni, lassan azokat is meghaladva, az informel határá-
ra érve, ez az arckép, ennek a tipikus monarchiabeli, jóllehet olasz származású
zombori lénynek az arcképe az egyik legnagyobb próbatétele az ifjú, magyarul
anyanyelvi szinten beszélő szerb művésznek. Ilyen-olyan semmis szövege-
ket írtam, ilyen-olyan semmis áriákat énekeltem volt róla, illetve a képről. És
ezekben a tényleg felemás értékű szövegekben valahol olyasmit is le találtam
írni, noha akkor még csak ilyen-olyan színes, vidám anekdotákat hallottam a
különös nábobról, szóval valahol olyasmit is le találtam írni, hogy az emberalak,
illetve a portréfestés is valójában egyfajta megnyúzása az embernek, mi csak a
külsejét, a bőrét látjuk – a bőrét kapjuk a kezünkbe, és úgy érezzük magunkat a
kép előtt, akárha hangyák mászkálnának rajtunk, igen, akárha valóban a modell
megnyúzott bőrét nyomta volna a kezünkbe a piktor, jóllehet éppen hogy nem,
első pillantásra éppen hogy plaszticitását dicsérjük…, az az érzésünk, a festő-
nek sikerült a lehetetlen, sikerült teljes egészében átmenteni – átmenekíteni a
zseniális kis nábobbot a kép kartonjára. Ha a barbárok tudnak a kép létezéséről,
egészen biztosan a képet semmisítik meg…

Akárhányszor álltam is így szemben a Falcione-kúriával, avagy kávéztam

a könyvtárosnők társaságában (a könyvtárat vezető hölgy, Inci, menyem
évfolyamtársa volt a Magyar Tanszéken), netán éppen közönség előtt affek-
tálva el valamelyik szövegemet, mindig újra éreztem ezt a vereséget, ezt a
megoldatlan feladatot, jóllehet maga az Infaustus (a latin szótáram, amelyben
először néztem meg e kifejezés jelentését, mert én addig kizárólag csak a
Garullus Infaustus, a csúfolkodó szajkó nevéből ismertem, azonnal gyerek-
korom egyik főszereplőjére, a béna parkőrre gondolva, akinek volt egy csú-
folkodó szajkója, amely a Szózatot szavalta, jóllehet nem hinném, hogy a béna
parkőr a Szózattal csúfolkodni akart volna, jóllehet magát igenis csúfoltatta
vele, méghozzá eredményesen, mert az én időmben már bénán is közlekedett
a parkban, bénán is talpra állt, szóval, a latin szótáram tényleg éppen e kis
kúria fekete, altdeutsch szekrényéből való), tehát maga az Infaustus lassan
épült, ha néha maga alá temetett is, de épült, szövődött, olykor valós szövő- és

8
Szajkó István munkái – Jutka és Ottó
Bakonyi fenyők
Fenyves aranybiciklivel
Homokvár fenyők
Kenesei fenyők I.
Kenesei fenyők II.
Szarvaskúti fenyők
Kerti kóró
csipkegyárakban, igen, lassan épült az Infaustus, jóllehet, mint jeleztem, Tyiro
Falcione helyén még mindig akárha egy nagy lyukkal…

Most a Víztorony felé fordulok. Lassan elálmosít ez a patyolat szövétnek.

Észrevétlen tényleg beszőtt, sőt akárha melegítene is már. A fagyhalál első jele,
gondolom.
Megfagyott a buszmegállóban. Mert Palicson egy iglu szolgál buszmegálló-
ként… Elaludt a berugdosott oldalú igluban…
Szép halál, mondják majd az infaustusok. Egyesek majd azt bizonygatják,
nem is a buszt várta, hiszen csak minden szökőévben ment volt be busz akkor-
tájt a háború alatt Szabadkára. A Falcione-kúriát fixálta végtelen. Mániákusan.
Betegesen már-már. És lassan, észrevétlen, mosollyal az arcán, megfagyott.
Egyik rokonom mesélte, hogy a Donnál látott volt az elviselhetetlen hideg elől,
döglött ló még meleg hasába bújó, és ott főtuszként megfagyott katonát, a külö-
nös az volt, mint meséjéből kitűnt, hogy akkor már a rokonomat is kerülgette
a fagyhalál, a szépen visszahajló őrület, feltűrte katonaköpenyének ujját, és
a hómező kellős közepén nekilátott az ellés levezetéséhez. Azt mondta, szép,
fényes, vadgesztenyeszín kiscsikót segített a világra, nagyokat nyerített, jóllehet
ő maga nyerített, mesélés közben is nyerített, ő inkább tán vonyított, mesélés
közben is vonyított, mint a katonaló teteme körül a farkasok, mint körüle lassan
magunk is, mint vonyítottam én is, amikor először adtam elő az esetet a GREEN
DOOR-ban, nem sokkal a Síró homár után, meg később is, mert gyakran elmesél-
tetik velem a megfagyott kanca szülésének levezetését, a gesztenyeszín kiscsikó
napvilágra segítését, az őrült rokon nyerítését, négykézláb való futkosását…
Állok a buszmegállóban. Őzbőr kesztyűmbe törölgetem az orrom. Még édes-
anyámtól kaptam volt egyszer ezt az őzbőr kesztyűt. Édesapám boltjából hozta
nekem. Leltár előtt egyszer még visszakérte, nehogy nagy legyen a hiány. Azt
mondta, ez a kesztyű megy a nyúlszőr kalaphoz. Mert szeretném, mondta édes-
anyám, ha szépen öltöznél, kisfiam, ha városba menet mindig Trianon-szürke
öltönyödet vennéd fel, és nem kaftánokban, kacabájokban szaladgálnál a fess
fürdővendégek között, mint egy neceguga. Mert, mondta édesanyám, ne hara-
gudj, kisfiam, néha nagyon elhagyod magad, ruháid ijesztően emlékeztetnek
Margaréta, hibbant húgom ancúgjára...
Állok a buszmegállóban. Miközben fejem felett egy jégcsapra leszek figyel-
mes. Kissé megijeszt ez a pontosság. Hogy ilyen pontosan alája álltam. Hogy
ilyen pontosan alája állított valaki. Igen, egy-egy pillanatra ijesztő, hogy hirtelen
minden ennyire pontos. Jóllehet tudtom nélkül. Mintha valami egzakt mód elő-
készített csapdába estem volna. A feketefenyők sora. A nemzetközi út padkája.
Az újságosbódék megfáradt, bepárásodott műanyag lepedőkkel lefedett, facsip-
tetőkkel összefogott színes kiadványai. Ennyire pontos, jóllehet minden pon-
tatlan. A világ, a világmindenség pontatlanná lett. Ide most három pontot kel-
lene tenni. De nem teszek. Mert az én jégcsapom halálosan pontos. Araszolok,
észrevétlen félrearaszolok. A kutyák nehogy felneszeljenek. Várom, jóllehet

17
mondom, sehogyan sem akarnak, igazi, nagy, puha hópelyhek képződjenek.
Igen, most már egészen biztosan jég lesz. Ónos eső. Felemelt elülső résszel egy
hótúró száguld el előttünk, hátul valami centrifugális szerkezettel ipari sót szór.
Még tényleg nincs mit túrnia. Csak sóznak pánikszerűen. Egy marék piszkos
ipari só az arcomba csapódik. Megrettenek. A nyúzott embereket be szokták
sózni… Egy fél lépést előrelépek, hogy égő arcomat kissé lehűtse, lemossa a
sréhen verő, még mindig definiálatlan, ez is, az is csapadék. Szememnek is
jólesik ez a tisztálkodás. Kitisztítja belőle a csipát, az árpa csíráit, kitisztítja,
kiélesíti, ismét olyan élessé teszi látásom, mint gyerekkoromban volt. Olyan
érzés ez, mint amikor néhány napja, éjszaka az éjjeliszekrény fiókjából kivéve
a kis flakont, műkönnyet akartam csöppenteni kiszáradt szemembe, közben én
a fülgombásodás elleni orvosság flakonját tapogattam ki, és gombásodás elleni
orvosságot csöppentettem a szemembe. És üvöltve ugrottam fel, szaladtam a
fürdőszobába. De aztán a nap folyamán azt vettem észre, azok a csöppek jót
tettek a szememnek, mert az is tele lehetett gombával… Emese megrázó szavai
jutnak eszembe, amikor is egyik narkós barátjáról mesélt, aki, ahogyan Emese
belépett volt a fürdőszobába, éppen ki akarta volt venni a szemét. Mit csinálsz,
kiáltott rá Emese. Zavar a szemem, kiveszem, mondta narkós barátja...
Igen, gyerekkorom hóeséseibe araszolok vissza. Hiszen én is künn éltem
a vadnyulakkal a puha fehér pusztában, az erdőszéli veteményeskertekben
együtt rágcsálva velük a künn felejtett lila karalábét, a kikapart, kirugdosott –
mert az őzek kirugdosták – színes gumókat, az arany csicsókát. Ahogy esővé,
jéggé válnak a hosszúkás hószálak, egyszer csak áttetszővé, átláthatóvá válik
a világ. Mintha csak a nagy szőttest félrehúzták volna. És valami határtalan,
ragyogó ablaküveg került volna közénk, jégből.
Állok a buszmegállóban. Félcipőben. Érzem, a talapzathoz fagyok. Mint sörét
a nyúl körül, kopog az eső. És akkor most, a sárga hókotró után, valami ismét
elsuhan előttem ebben az új áttetszőségben. A járdán. Valami zöldségféle. Még
jobban kilépek, hogy utánanézzek, jól sejtem-e, mi is lehetett ez az ún. zöldség-
féleség. Jól sejtettem.
Igor fűzöld kerékpárja. Az suhant el előttem. És hirtelen valami kellemes
érzés, boldogságféle jár át, jóllehet már jócskán künn állok a jégverésben. Igor
megmentett a fagyhaláltól. Ez kétségtelen. Talán azért is csinált egy kört, csak
úgy. Hiszen ki biciklizne különben ilyen ítéletidőben, vidáman? Senki. Csak
Igor. Szinte felkiáltva mutatok utána, jé, a tavasz első hírnöke! A körülöttem
fagyoskodó embereknek is szólni kellene. Meg kellene kérdezni, látták-e ők is
a tavasz első hírnökét?! Elszáguldott előttünk fűzöld kerékpárján. Igen, Igor
kerékpárja egy régi, rozoga, ám városkánk legüdébb kerékpárja. Valóban, erről
vitatkoztunk is már különben az infaustusokkal, Igor bringája nem egy egysze-
rű gép, hanem valami újfajta, eddig még nem leírt zöldségféleség.
Nevettek. Azt mondták, ne kezdjem baszatni Igor bringáját. Van éppen elég
zöldségféle a motívumaid között, mondta Regény Misu, ne szedj újakat a nya-
kadba. Első pillanatban jópofáknak tűnnek, aztán meg a sűrűjükbe gabalyodsz,

18
mindenféle kétes irányba próbálsz iszkolni velük, majd elakadsz, beleveszel a
magad gyártotta sűrű, túl sűrű közegbe...
Jóllehet én komolyan gondoltam. Mármint ezt az új zöldségféleséget.
De senki sem értette, egy egyszerű gép hogyan lehetne zöldségféleséggé?!
Növényi gépek pedig nincsenek, zárta le a vitát Gorotva. Már rég nem lát-
tam itthon Igort. Fél éve is van már. Igor, Ede cégének egyetlen munkása-
munkavezetőjeként, Zimony, illetve a belgrádi röptér, Surčin környékén fúr.
Ártézi kutakat. És évek óta nem tudják befejezni az ottani munkálatokat. Mert
állandóan új kuncsaftok jelentkeznek. Mindenki akar kutat magának. És Igorra
úgy néznek, mint egy varázslóra. Igor persze valamiféleképpen az is. Egy
sámán, aki vizet tud fakasztani, még az ő nehéz, kavicsos talajukból is. Már
többször mondtam, neki is, meg Edének is, mind körüllyuggatjátok Belgrádot
– és Nagy-Jugoszlávia, valamint az el nem kötelezett országok egykori dicső
fővárosa belezuhan önnön fekete lyukába… Mesélték, az egyik nagy ellenzéki
párt elnöke, az egyik csetnikvajda is magához hívatta, megvendégelte őket,
ugyanis ő is kutat szeretett volna az udvarába. Arról a pártelnökről van szó,
akinek az országelnöki választásokra készített hatalmas billboardja ott lóg a
leégett és félig újraépített, majd megfeneklett újvidéki Munkásegyetem falán,
szemben Róza ablakával. Amikor utoljára Rózánál jártam, elviselhetetlenül
csapkodta a kosava, akárha nyílt tengeren lennénk, mondtam Rózának – és
már szakadozik is a főárbóc, ugyanis egy félméternyire már beszakadt a
billboard vászna az omegaránc magasságában. Az elnök arca teljesen kitöl-
tötte a kis lakást. Róza de facto vele él, noha egy másik politikus is lakik a
házukban, szintén erősen jobboldali, a csetnikpárt tagja, de nem csetnikvajda,
nők talán nem is lehetnek vajdává, igaz, észrevétlen ő is a közép felé tendál,
mint különben a billboardon mosolygó pártelnök is mindent megtesz, hogy
valamiféleképpen eurokompatibilissé legyen, igen, noha közben különös mód
vajda rangját is megtartva. Ha telefonálunk egymásnak Rózával, sosem felej-
tem el megkérdezni tőle, tovább szakadt-e az omegaránc, mire Róza pontos
információval szolgál. Utoljára azt mondta, még 20-30 centiméter kell, hogy a
szakadás a vászon feléhez érjen, ha a feléhez ér, a súly hirtelen le fogja rántani,
ketté fogja szakítani az egész billboardot… Mondtam Rózának, ha leszakad,
szerezzen belőle egy kis darabot, legalább egy tenyérnyit nekem, ráragaszta-
nám egy A/4-es papírlapra, mint semmis kollázsaimat általában… Ede és Igor
kiszálltak a helyszínre, próbafúrást végeztek. És közölték az elnökkel, hogy
nem lehetséges, lévén nehéz, sehol sem olyan nehéz a talaj, mint az ő udva-
rában. A pártelnök nem értette Edééket, az államelnökségen kívül ugyanis
eddig minden sikerült neki. Vad Jocót ez a dolog kissé felzaklatta. Pedig addig
még sosem nyilatkozott ilyen jellegű, úgymond, politikai témákban. Inkább
csak az volt a szerepe, és ő ennek valamiféleképpen tudatában is volt, mi úgy
mondtuk, azért fizetjük, valóban olykor fizettünk neki egy-egy italt, ki ne
száradjon, így mondtuk viccesen, csak az volt a szerepe, hogy ellenpontoz-
za azt az idegen figurát, talán krajinai menekültet, aki állandóan közöttünk

19
üldögél, de csak havonta-kéthavonta szólal meg, mondván, hogy ő bárkinek
lerúgja a fejét, és ezt úgy mondja, mintha minket védve lenne hajlandó bár-
kinek lerúgni a fejét, de olykor meg olyan hangsúllyal, mintha miközülünk is
hajlandó lenne bárkinek lerúgni a fejét… Ezért van szükségünk Vad Jocóra.
Ha a figura netán egyszer ténylegesen is bemozdulna, megelőzze őt, mielőtt
lerúgná valamelyikünk fejét, szépen lefejelje, mert mi azt nem akartuk, hogy
Vad Jocó a fejét vegye, a fejét rúgja le, csak azt, hogy lefejelje, és ez azért nem
ugyanaz, csak fejelje le… Vad Jocó azon a véleményen volt, ez kissé váratlanul
ért bennünket, ugyanis véleményét az okoskodó politikai kommentárokra
jellemző manírban adta elő, mégiscsak meg kellene fúrni azt a kutat a párt-
elnök csetnikvajdának. Hiszen talán napok kérdése, és államelnökké lesz.
Államelnökké választjuk. A csetnikvajdát. Mi. Mármint a nép. Szerinte, tette
hozzá, még mindig nem késő. Menjetek vissza hozzá, mondjátok, új fúrófe-
jeket szereztetek be, ha nem, akkor kérjetek kölcsön valakitől, és hogy még
egyszer megpróbálnátok. És ha sikerülne vizet fakasztanotok a sziklából, így
mondta Vad Jocó, automatikusan udvari kútfúrókká léphetnétek elő, mert
akárhogy is nézem, ő lesz az új államelnökünk. És akkor Vad Jocó váratlan
fordulatot tett, azt mondta ugyanis, hogy azért kell megfúrniuk a kutat, mert
mi valamiféleképpen mégiscsak lojális polgárai vagyunk ennek az országnak,
köhögött, majd így folytatta, igaz, mi kissé nagyobb légtérben, szélesebb
felségvizekben gondolkodunk, mint ők, lévén hogy mi már örökre Nagy-
Jugoszlávia akusztikájában (kellemesen meglepődtem ezen a fordulatán)
fogunk élni, hiszen mindannyian kettős állampolgárok vagyunk, én, mondta,
nevezetesen szerb és horvát, te meg, mondta Gorotvának, szerb és bosnyák, te
meg, mondta Szanitter felé bökve, szerb és magyar… Menjetek szépen vissza
az elnökhöz. És fúrjátok meg neki, hiszen nincs kizárva, ha hatalomra kerül,
vezető magyar pártunk is koalícióra lép vele... Könnyen lehetséges, hogy az
a kút komoly szerepet játszhat még a koalíciót illetően is. Nincs kizárva, egy
napon úgy nevezik majd, hogy a koalíció kútja. Gondoltam, ebben az ügyben
az Osztrogonác Simonnak is szólni kellene, beszélje rá Ede barátját, különben
mind a ketten földrajztanárok, mégiscsak fúrja meg a kutat a csetnikvajda
államelnökjelöltnek… És a kút avatásánál mi, infaustusok is ott állunk majd.
Hiszen Szerafim-Pöcökék az antifasiszta emlékmű körüli ünnepségeknél is
mindig ott ministrálnak… Igor valójában az év legnagyobb részét ott töltötte a
röptér körüli falukban. Nem lepődnék meg, ha már asszonyt is talált volna ott
magának. Hiszen egy sámánnak ez nem jelenthet különösebb problémát. Egy
kútfúróhoz bárki örömmel hozzáadja a lányát.
Noha igaz, Igor mindig kikéri magának, ott Zimony, Belgrád és Surčin
között is, ő nem kútásó, mert Palicsi P. Howard Jenőke kútásónak nevezi,
nem kútásó, de még csak kútfúró sem, hanem: tengerész. Tengerészeti isko-
lákat végzett. Azért települt Magyarországról Nagy-Jugoszláviába. De hát a
tenger is víz, mondta Jocó. Igen, vágta rá Gorotva, a tenger még talán víz,
jóllehet a Palics már nem, előbb ólommá lett, aztán szarrá, majd úgy zsáddá,

20
vagy hát éppen fordítva… Igazad van, mondta Vad Jocó Gorotvának, itt is
fúrhatnának... Megfúrhatnátok ezt a nagy hazugságot, amit Palicsfürdőnek
neveznek...

A szél egyre erősödött, megpróbálta összetörni a ragyogóan áttetsző

ónüveget, de úgy tűnt, közben Igor már a Citromsárgaház falának döntötte
bringáját. Mire az még zöldebb lett. Szinte énekelni kerekedett kedvem.
Noha Palicsi P. Howard Jenőke a monarchiasárgán inzisztál, Palicsfürdőt egy
monarchiabeli képződménynek tekinti, amiben ugye, van valami, hiszen még
mindig az Osztrák–Magyar Monarchia kulisszájával manipulálnak, viszont
vannak, akik a zöld színen inzisztálnak, valamint szintén vannak, akik a
pravoszlávkéket tolják előre (napok kérdése, és elkészül a hatalmas új palicsi
ortodox templom), ergo Igor kerékpárját inkább a zöldpártiak kedvelik, őket
viszont még az is zavarja, ha én zöldségféleségnek találom nevezni, a zöldségfé-
leségek közé sorolom. Holott ők Igor igen komoly, nemzeti jellegű gesztusának
vélték, hogy zöldre festette, fűzöldre bringáját.
Igor tényleg Magyarországon, Pesten született. Egy echte pesti magyar.
Ám különös mód, ezt is sokszor kerülgettem már, ez a kérdés is meghalad
kissé, istenem, lehetséges, lassan minden meghalad, valami ellenállás munkál,
valami komplexus dolgozik benne Magyarországot illetően. Önkéntes volt a
háborúban, szinte tüntetőleg ment el, noha aztán mindig a szabadcsapatok
ellen pörölt, pontosan taglalva borzalmas ténykedésüket. Igor Baranyában és
Koszovón is harcolt. Kezdetben lelkesedett az új pártokért, a Ligáért, Čedóért,
meg hát, azt hiszem Djindjićtyel is találkozott, ugyanis Djindjić, ellenzéki kor-
szakában néhányszor előfordult itt, Palicsfürdőn, Deján apjánál, aki magával
Orbánnal is focizott volt egyszer, Albinnál többek között akkor is, amikor az
egyik első ellenzéki értekezletre utazott Bécsbe, a Diplomatische Akadémiára,
ahol különben T. Olivér is felbukkant… Igor igen összetett jelenség, magam
sem tudom kibogozni problémáit, noha Albinnal már többször megígértük
neki, lemegyünk vele, le mind az infaustusok, Dubrovnikba, hogy ünnepélye-
sen átvegye tengerészeti diplomáját, ugyanis valami okból a diplomát magát
sosem is vette át. Albin szerint ha átvenné, ő lehetne a palicsi katamarán kapi-
tánya. Akkor immár meglennének hozzá a papírjai. Vagy ha nem is kapitány, de
egyelőre simán lehetne a kapitány, a szlovén Kirbus helyettese, mert különben
is jobb helyettesnek lenni, kevesebb a felelősség, noha tudom, Igor akkor is utol-
sónak hagyná el a kátrányos hordókra szerelt sétahajónkat, az ún. katamaránt,
ha csak a kapitány helyettese lenne…
De ezek a dolgok mind nyitva állnak még. Egyszer majd Edét kell kifaggat-
nom ebben az ügyben, ugyanis ő ismeri legjobban Igort, ő meg Albin. De az
tényleg csodálatos, ahogy hazaérkezve mindig első dolga fűzöld bringájára
pattanni és körbeszáguldani Palicsfürdő nevezetességeit, fontosabb pontjait.
Minden bizonnyal a buszmegálló, illetve hát az iglu is szerepel ezen a listáján.
Mármint a hely legfontosabb pontjai között. Azért száguldott el előtte. Csak a

21
pörgő jég, az egyre erősödő szél miatt most kissé gyorsabban, mint különben.
Nem ismert meg. A hó szálai átszőtték, a jég, a mocskos ipari só sörétei, szi-
lánkjai szétverték az arcomat. De különben is, ha észrevesz, felismer, hirtelen
megpróbál lefékezni, elrepül, nekivágódik az iglu oldalának, összeveri magát.
Jobb, hogy nem ismert fel. Nekem különben is elég volt ez a zöld suhanás. Ez
az utolsó pillanatban kapott klorofillinjekció. Ha Palicsfürdőnek egyszer lesz
múzeuma, Igor fűzöld bringájának ott lesz a helye. Ebben már többen meg-
egyeztünk, és nemcsak a zöldpártiak, ligások, hanem a meszesek és a rotarysok
is példának okáért.

Még van tíz perc. Kivéve persze, ha a nagy hideg, a mindent behorganyzó jég
miatt nem robban le a busz. Lehet, már le is robbant. És legalább egy óra kell,
hogy pótbuszt állítsanak be. Állok a ónesőben. Jóllehet közben én egyre csak a
tavasz hírnökéről, Igorról, fűzöld bringájáról fantáziálok.
Állok a buszmegálló előtt. Vékony talpú félcipőben. Hajadonfővel. A ren-
des járat ideje már rég elmúlt. Már minden bizonnyal a pótbuszra várako-
zom. Amikor is ismét az a zöld jelenés. Az a zöldségféleség suhan el előttem
az ónos közegben. A tavasz hírnöke. És ismét sikerül felinjekcióznia. Arca
kipirult. Ismerősei alig várják, hogy fizethessenek neki a Citromsárgaházban
avagy borbély barátjánál, netán a GREEN DOOR söntésénél, mert közben
nincs kizárva, átugrott a szegedi síneken, az Orbán-kereszt alá, a GREEN
DOOR-ba, az infaustusok mostanság aktuális törzshelyére is, hogy üdvözölje
Szerafim-Pöcököt, Gorotvát, Jonathánt, Palicsi P. Howard Jenőkét, Pahulek
Domagojt, Vad Jocót, Székelyt és a többieket. És most száguld vissza a PUB-ba,
hol Albin várja, meg a sárkányrepülős tulaj. Hisz tavaszra új bizniszek a látha-
táron. Amiket sorba kell szedni, meg kell dumálni. Mert Igor telente mindig
megfogadja, tavaszra már nem megy vissza kutat fúrni. Legfeljebb még ha
egyet megfúr. A leendő csetnikvajda államelnöknek. Igaz, itt már nincs nője,
menyasszonyát, ahogy Szerafim-Pöcök mondja, mert vele is ugyanez történt,
meg ugyanez történt Sonkával, a kőműves hentessel is, használni kezdte egy
albán. Az albánok szeretik a magyar nőket. És a magyar nők is valamifélekép-
pen bemozdultak feléjük. Pedig sokáig idegenkedtek tőlük. De az igazság az,
az albánok mostanság dinamikusabbak. Több pénzük van. Sok pénzük van.
A magyarok meg lebénultak. Jóllehet az albánok konfliktusban állnak a szer-
bekkel, ám minden jel szerint csak általános szinten, illetve lent Koszovón, itt
békességben élnek. Konfliktusuk nem érinti üzleti viszonyaikat, lévén hogy
mind a két fél úgy érzi, neki van haszna, előnye belőle, csak az egyiknek rövid, a
másiknak hosszú távon… Az albánok valóban csak magyar nőket alkalmaznak.
Majd a zöldségesek, a cukrászok és a pékek is összeszűrik a levet velük. Szóval
Igor feleségét is használni kezdte egy albán. Ezért nem biztos, hogy annyira
vágyik ide vissza. Itt egy szegény tróger. Infaustus. Ott meg egy varázsló. Egy
sámán. Akit mindenki szeret. Mert Igor azonkívül, hogy sámán, valóban egy
szeretnivaló gyerek. Jutka is nagyon szereti, én is. És ő is szeret bennünket.

22
És azt mondják, már a leendő elnök is megszerette, különösen azóta, amióta
megtudta, Igor apja az ott a Cigánybáró nevű bácskai bor üvegén, lévén hogy
ő, az elnök is pálinkát főz, az sincs kizárva, ha Igor abbahagyja a kútfúrást, az
államelnök pálinkafőzdéjének lesz a főnöke…

Állok a buszmegálló előtt. A kutyák közben elsompolyogtak mögülem. Rájuk

már nem kell ügyelnem. Arra gondolok, ha Szabadkára érek (nyolc kilométer),
szépen beülök fölmelegedni az Engels utca valamelyik kávézójába. És majd
minden bizonnyal feltűnik a zseniális, műkezű pénzváltó is. Bringáját ellopták,
majd amikor a főnökök visszaparancsoltatták, s másnap valóban ott volt a brin-
ga, valaki lefűrészelte, tán hogy többé ne lopják el, fél kormányát. Ugratásként
vagy komolyan, nem tudom. Egy napon, nincs teljesen kizárva, majd ő is meg-
vicceli főnökeit. Aranyból csináltat új szarvat bringájára. Aranyból kezet magá-
nak. Mert lassan immár megteheti.
A busz nem akar jönni. A hajamon valami vékony ónréteg kezdett képződni.
Tán horganyzódom. Elhatározom, mégiscsak hazaugrok a kalapomért. Hogy
kicsit megsétáltassam. Nyúlszőr kalapomat. És valóban, már loholok is haza.
Át a síneken. A feketefenyők alatt végig az allén. Már visszajöttél, kérdi Jutka.
Vissza, mondom. A kalapomért. Miért nem a lapp sapkádat veszed fel? Lefagy
a füled. Beszaladok a fürdőszobába, megszárítom a hajam. És akkor leemelem
a fogas tetejéről nyúlszőr kalapom. Nem tisztítom le a gyanús pöszmetet. Jéggel
köveztetem agyon a molyokat. Hiszen Misu is magyarázta, meg kell húzni a
határt. Nem szabad benső terrénumaidra engedni őket… Sietek, hátha még
elérem a buszt, mondom. De visszafelé, az allén már lelassítom a lépteimet.
Lassan, méltóságteljesen sétálok. Érzem, akárha gyöngy pörögne a kalapomon.
Várom, a jég, az ónos eső kiverje a molyok seregét, várom a jég, az ón elkezdje
képezni csákómat. Elkezdje átépíteni csákóvá nyúlszőr kalapom. És tényleg,
már csillog. Látom a ZSUZSA fodrász kirakatüvegében. Csillog gyönggyel
pakolt nyúlszőr kalapom. Meg-megállok. Azt hiszem, most majd nem marad
moly a nyúlszőrben meghúzódva. Nem egy szál sem. Végre egyszer és minden-
korra végzek velük. Ez éppen olyan, mint ha átgőzöltetném… Végzek azokkal
is, amelyek már belém, úgymond lényembe húzódtak, hemperedtek át a gobe-
linekből. Mert mit ér a mega-kísérlet, ha végül engem is felzabálnak?! Fel, mint
giccs gobelinjeimet sorban. Hallom a moly fájdalmas üvöltéseit a kristálycsá-
kóban. A nagy gobelinrózsában. A sínek akárha nikkelezve ragyognak, futnak
Szeged felé, futnak Szabadkának a ZOO mellett, hol már minden bizonnyal az
oroszlánokon, majmokon is finom ónréteg ragyog. Finom ón a bölcs orángutá-
non… Igaz, a múltkor unokám kijavított, Palicson nincs orángután. És ha lenne
is, akkor sem engednék ki télidőben…
Akárha most a fény utazna a síneken, valami ragyogás. Mintha csak felújí-
tották volna őket. A platán egy-egy fennmaradt termését is nikkelbe mártották,
a fehér ivoire testek is üvegesen csillognak. A buszmegálló ismét üres. Már biz-
tosan elment a busz. Vagy a pótbusz. A kóbor kutyák falkája is továbbállt, talán

23
éppen ez a legbiztosabb jel, hogy már nincs mit várni. Beállok az előző helyem-
re, egy lépéssel előrébb, ne védje semmi kalapom, ne védje semmi lényem az
ónozás isteni eljárásától.
Szemben a Falcione-kúria is ragyog, Schönbrunn-sárgája (mert újabban, elfe-
lejtettem említeni, Schönbrunn-sárgát mondunk) arannyá tűnt az ón alatt. Nő
a fejemen a csákó. És ahogy a nemzetközi úton odaát a kis kúria is aranyként
kezd ragyogni, úgy kezd az én csákóm is aranycsákóvá tűnni át, nem csoda,
hisz annyit néztem, kutattam volt életem folyamán Rembrandt Claudius Civilis
összeesküvését ábrázoló képén azt a bizonyos aranycsákót. Érzem, már a kopo-
nyámat kezdi szorítani. Most meg azzal a bizonyos obszidián koponyával pél-
dázódnék, ha még példázódhatnék (mostanában olvastam, Lebel egy obszidián
koponyát ábrázoló képet helyezett Breton ravatalára), de érzem, nem mozog a
nyelvem, megfagy, a Szibériában is a nyelve fagyott meg először a foglyoknak,
a nyál jegébe fagyott, a nyál jege lassan kitüremkedett a szájukon, ki mint egy
képregény szövegtere, amelybe éppen csak be kellene írni a betűket, de ki írja
be, istenem, ki írja be a szöveget ezekbe a jéglabdákba, istenem, ki írja tele
a nagy jégfelületeket, ki írja tele a nagy jéglapokat, jégkönyveket, ki, amikor
immár nem maradt más írástudó rajtad kívül?!
Ilyen helyzetekben mindig újra és újra visszamenekülök római zarándok-
társamhoz, a kis erdei emberkéhez, a kutyabőrcserző tímárhoz. Az ő szemével
próbálom látni az önarckép felénk nyújtott, illetve Tyiro Falcione szemét-
dombra dobott üres bőrzsákját, amit a Párizsból hazatért mester oly merészen
feszített volt a képre, éppen egy évvel a valós megnyúzatás előtt, az ő szavait
ismételgetem, ugyanis amikor Rómában, a Sixtusi-kápolnában megkérdeztem,
milyennek tűnik neki az a fenti munka, mármint az a lenyúzott bőr a
firmamentumon, hosszú szemrevételezés után, vakarózva, motyogva végül is
azt válaszolta, hogy szakmailag hibátlan. Mert ő, tette hozzá, aki ezeregy kutyát
nyúzott volt, a legkisebb hibát is észrevenné. Később, már Michelangelo márvá-
nyai előtt (elcsodálkozott, hogy a márványok is mind nyúzottak, a tiszta, eres
húst mutatják immár csak), azt mondta, látogassam meg az adai erdőkben. Én
a Tisza menti erdőkben nőttem volt fel, ám csak Martonosig, a magyar határig
ismertem a Tisza menti erdőket (igaz, némileg ismertem a szegedi, mártélyi
és a csongrádi részt is), lefelé pedig csak Adorjánig, majd pedig Zentánál még
egy kicsit, de lejjebb Pecelló, Ada és Mohol sávjának erdeit már egyáltalán
nem ismertem. Igen, Moholnak csak a moháját ismerem, lévén hogy neve is
a mohából ered (igaz, Hazslinszky nagy moh-könyvében, A Magyar Birodalom
moh-flórájában nem tárgyalja külön a moholi mohát… Menjek el hozzá az adai
erdőkbe, ismételte mászás, imádkozás közben a Scala Santán, meg landolás
közben a Spanyol-lépcsőn is, majd megtanít szépen a nyúzás művészetére…
Zarándoktársunk, a neves zentai ex libris-rajzoló, amikor meghallotta az invitá-
lást, azt mondta, velem jön ő is, majd alapítunk ott egy kis, titkos művésztele-
pet, csupán egy szavába kerül, és a világ legjobb ex libris-rajzolói mind odase-

24
reglenek – és akkor majd azoknak a teleírt nagy jégkönyveknek, jégkódexeknek
is elkészítik az ex libriseit…

Napokig hánytam. Noha különben jól bevackoltam az egyik vályogból

rakott ólféleségbe. Azután meg szerencsémre tényleg megjelent a világhíres
ex libris-rajzoló barátunk, firenzei, római zarándoktársunk is, mert ők elma-
radhatatlanok egymás mellől, a Szentföldet is együtt járták be, a Holt-tenger
partját is... Igen, a kis tímár a Holt-tengerbe járt fürödni, ahogy a világhírű ex
libris-rajzoló barátunk mondta, áztatni magát, áztatni tanin által átjárt lényét,
lelkét… Gondoltam, ha ezt túlélem, én is elmegyek velük egyszer zarándokútra
a Holt-tenger mellé, áztatni magam… Jóllehet akkor még csak elvétve hoztak
a környék (Ada, Mohol, Pecelló, Óbecse) sintérjei, kutyapecérei tetemeket. És
kezdetét vette a mi anatómiai leckénk, elvégre, mondta a világhíres ex libris-
rajzoló, Leonardo és Rembrandt is végeztek boncolást, nyúzást…
Michelangelo nem tudta volna megnyúzni magát, ha nem néz boncolásokat,
nyúzásokat, ember- és állatnyúzásokat… Sosem is tudta volna magát kiugratni,
így mondta a kis tímár, saját bőréből ily hibátlanul… Harmadik nap után elme-
nekültem. Bus Bandi atya, rokonom, fülébe is eljutott a hír, hogy elmenekültem,
mondta, majd jelzi, mikor mennek a Szentföldre, mikor a Holt-tenger partjára,
majd üzen, már nem tudja elképzelni a zarándokutakat a mi triumvirátusunk
nélkül… De a zarándokutak váratlanul megszűntek. Valaki agyonverte Bus
Bandi atyát, akárha egy Coppola-filmben, zentai, mert közben Telecskáról áthe-
lyezték Zentára, ágyában.

25
Novák Anikó
Felmutatni a végtelent

A bezártságban a tágasság iránti vágy felértékelődik, az olvasó sokkal inkább

nyitottá válik a végtelenre. Tolnai Ottó folyton határokat feszegető, határokon
áthágó, a végtelent a legkülönbözőbb formákban felmutató opusa kitágítja a
teret, lebontja a falakat, így a szoba, ahova hetek óta be vagyunk zárva, átlénye-
gül, olyanná válik, mint a Költő disznózsírból hasábjain szereplő, félig leégett ház
nyitott padlása, mely misztikus, végtelen műteremként tűnik elő, ahová a felhők
csak úgy begomolyoghatnak.
Az így nyert napsütésben és a felhők simogatásában a végtelen megtestesülései
után kutatok a Tolnai-szövegekben, nincs nehéz dolgom, hiszen az asszociáció-
soroknak sosincs végük, az imaginárius múzeum labirintusszerű féregnyúlvá-
nyaival végtelenségig duzzasztott, végtelenek a szövegelések, az oldalazások, az
ismétlések, a bolyongások, a tapogatások, a részletekre, semmisségekre fókuszá-
ló obszervációk, a mániák, a szerző meghatározó metaforái, mint például a berli-
ni rózsaszín flamingó, a csökmői esővízcsatornák, a rizóma, Barnabás lajtorjája, a
pesti partvis, és a sor, ha nem is a végtelenségig, de hosszan folytatható.
Nem meglepő, hogy Tolnai a végtelennek is avatott szakértője, aki a föld-
mérő figuránsaként mindig magánál hordja mérőlécét, ahogy arról egy inter-
júban vall: „Egy figurális, egy naiv figurális festő által megfestett figuránsnak
tudom magam. Úgy viszem, úgy kocogok, bukdácsolok árkon-bokron át e súlyos
mérőléccel, mint Balthus nevezetes Utca-képén az a révült, jóllehet teljesen hétköz-
napi, jóllehet abszolút nyugodtan, pontosan lépkedő figura, a baguette-tel. […] Igen,
én is úgy viszem a figuráns mérőlécet, mint ahogy a balthusi figura a baguette-et,
maga elé emelve...”1 Bár a mérőlécnek is a gyermekkorban, az apa boltjában
találjuk meg a forrását, mégis a festményen látható baguette-hez hasonlóan
számtalan hétköznapi és különleges tárgy is betöltheti a mérőón szerepét.
Jégzsinór, ruhaszárító kötél, hajókötél, Dobó Tihamér vonalai, partvis, létra…
A lényeg, hogy legyen mibe kapaszkodni, legyen, ami az ég felé tör, ami összeköti
a fentet és a lentet, az ittet és a végtelent.
Mekkora a végtelen? Az egyik Tolnai-alakmás, Jonathán a Vonaton negyedik,
(Hárfakoncert) alcímű litterulájában fejti ki erre vonatkozó elméletét. Szerinte

1 Tolnai Ottó: Az interjú mint olyan (II. rész). https://litera.hu/magazin/interju/tolnai-otto-az-

interjumint-olyan-ii-resz.html

26
akkor beszélhetünk végtelenről, ha valami akár pár fokkal is, de hosszabb, mint
a hosszú, vagy a nagyon hosszú, ekkor megáll a tudományunk, kimondjuk, hogy
végtelen, de egyben el is bizonytalanodunk. Ez az elbizonytalanodás különösen
lényeges. Emmanuel Lévinas megdöbbenésről ír a végtelen ideája és annak lét-
módja, a végtelenülés kapcsán. Hangsúlyozza, hogy a végtelenülés feltárulkozás,
az idea belénk helyezése, az a valószerűtlen tény „amikor egy elkülönült, az azonos-
ságában rögzült lét, az Ugyanaz, az Én mégis tartalmazza azt, amit pusztán azonossága
által sem tartalmazni, sem befogadni nem képes. A szubjektivitás e lehetetlen követelmé-
nyeket valósítja meg: azt a megdöbbentő tényt, hogy többet tartalmaz annál, mint amen�-
nyit tartalmazni tudna.”2 E folyamatban felismerhetőek a Tolnai-textusok mindent
bekebelező mechanizmusai, a költői kategóriává válás mozzanatai.
A végtelen a legmeglepőbb helyeken, a legapróbb részletekben is megmutat-
kozhat, mint amilyen az árvacsáth egyik darabjának mocskos függönyrojtja: „nem
értik, hogy ez az egyetlen bizonyítékom / csak ezt tudtam megmenteni magamnak / a vég-
telen e csücsökre meredve nyílott meg nekem / csak ezt tudtam megmenteni / a végtelen
e mocskos véresbojtú / csücskét”.3
A Tolnai-univerzumban a végtelen elsősorban az azúr, a tenger, mely minden
egyebet magába olvaszt. A folyó és a tenger találkozása, a misztikus delta vég-
telen hasadékként az idő és a lét leglényegébe enged betekintést a művész szá-
mára. A szerző felségvizeit tanulmányozva a vízi növények végtelen gyökereire,
zsinórjaira, húrjaira bukkanunk A pompeji filatelista XIII. fejezetében: „Húzza a
zsinórt, húzza a misztikus víz alatti hangszer végtelen húrját. Ha jó oldalról közelítesz, ha
jól, pontosan fogod, ha kellő érzéssel érinted meg, minden dolog, tárgy, szó, jelenség enge-
di, hogy kiemeld végtelen látható, ökörnyálszerű avagy láthatatlan gyökerét, húrját, mert
minden ilyen végtelen gyökérrel, húrral kötődik a centrumhoz (Istenhez?), úgy, mint ami-
kor a cigányzenészek hegedűhúrral kötik a kisgyerekek lábát az asztalhoz, ne mászkáljanak
szanaszét, igen, különben minden szanaszét mászkálna, szanaszét szállna, hullana a világ-
ban, semmi sem volna a helyén, minden szanaszét repülne, akár Šejka szemétdombján-
lerakatán, akár Antonioni Zabriskie Pointjában…”4 Ilyen végtelen pókhálófonalak
szövik át Tolnai Ottó szövegvilágát is, óvatosan, figyelmesen kell bánnunk velük,
hogy nehogy elszakadjanak, hogy felmutassák az összefüggéseket. A művekhez
alkotójuk munkamódszerét követve kell közelednünk: türelemmel, végtelen
alázattal, végtelen böngészéssel, silabizálással, nyitottsággal. S ha így teszünk,
minket is olyan csodák érnek, mint az előbbi idézet szereplőit, a gyökér végén
legnagyobb meglepetésükre az ördögfej, azaz a sulyom lapult, mely végigkísér-
te gyermekkorukat, meghatározta művészetüket, de ebben a formájában még
sosem találkoztak vele, de még az is megtörténhet, hogy az óceán túloldaláról a
vízbe érő kötél víz alatti kábelként egészen az otthoni körtefáig kígyózik, mint
A ruhaszárító kötél című novellában.
A mélység helyett a magasba tör a Constantin Brâncuși Végtelen oszlopa,
abszolút kopjafája, mely a Tolnai-alkotások visszatérő motívuma, fontos viszo-

2 Emmanuel Lévinas: Teljesség és végtelen. Tanulmány a külsőről. Jelenkor, Pécs, 1999, 10.
3 Tolnai Ottó: árvacsáth. Forum, Újvidék, 1992, 96.
4 Tolnai Ottó: A pompeji filatelista XIII., Élet és Irodalom, 2001. május 18.

27
nyítási pontja, de Barnabás égig érő létrája vagy a pesti partvis is. Ez utóbbinál
szeretnék elidőzni, tolnaisan szólva, végtelen. A pesti partvis című költeményben
az apa bolti rőfjét idéző hétköznapi takarítóeszköz, melyet Pesten pillantott meg
a lírai én, a mindenség ragyogó átmérőjévé, imagináriusan ragyogó mérőrúddá
magasztosul. E különös tárgyat, a partvisok leghosszabbikát a Szerző-én kisajá-
títja, áthelyezi Pestről saját lokális világába, megváltoztatja funkcióját, majd kép-
zőművészeti problémává teszi. Egy újabb Balthus-kép villan fel, baguette helyett
gerenda, gerelyszerű rúd van az egyik alak kezében, s a gerelyszerűség festészeti
megközelítése foglalkoztatja a Szerző-ént, aki a partvis révén valóban a minden-
ség kulcsát találja meg, és a román szobrász oszlopához hasonló emlékművé
merevedik a rúddal kezében: „az imaginárius átmérő / tényleg mindent pontosítani
képes / lám a látóhatár aranykerekét is / küllőssé szerkesztette máris / netán valóban az a
pesti partvis / a pöcök / a végtelen ragyogó pesti partvis / mely apám rőfjét idézve mutat-
kozott nekem / a ragyogó végtelen pesti partvis / a pöcök / a mindenséget mint gyöngyöt
a sikló / a mindenséget elnyelő semmi torkában / álltam a pusztában zokogva / majd a
sziksóban térdre estem […] az opálszemű lánykák mintha látták volna / kezemben a vég-
telen rúd végén a fekete napot”.5
A mélység és a magasság között ismét a szobában találjuk magunkat.
Hallgatjuk, ahogy porladoznak a Homokvár falai, s a szétforgácsolódás-
ban is rádöbbenünk a végtelenülésre: „Épp mostanában bajlódtam egy vers-
sel, arról, hogyan verni szöget a függőleges homokba? Hogyan akasztani képet,
újabbnál újabb képeket a Homokvár falaira? Akasztgatni mániákusan egészen addig,
amíg a homokszemek át nem veszik a képek szerepét, amíg minden egyes homok-
szem külön képként nem kezd villózni a napon egy nagy vízszintes galériában.”6
E homokszemek messzemenően teljesítik a lévinasi végtelenülés feltételeit, töb-
bet tartalmaznak annál, mint amit tartalmazhatnak. A képzőművészeti alkotások
a homokszemekben élnek tovább, megsokszorozódva. A homoknak pedig nincs
se eleje, se vége, ahogyan a rejtélyes Homokkönyvnek sem Borges novellájában, de
ugyanez mondható el a Tolnai-opusról is, nem tudjuk hol kezdődik, hol végző-
dik, csak elkápráztat bennünket a pergő homokszemek végtelen, körkörös tánca.

5 Tolnai Ottó: Nem könnyű, Jelenkor, Pécs, 2017, 122.

6 A görbe egyenes – Tolnai Ottóval Rudaš Jutka beszélget. Parnasszus, 2012/4., 11–12.

28
Ladányi István
Belső fordítások
Tolnai Ottó verseinek horvát, szerb
és szlovén műfordításairól

Tolnai Ottó műveit, főképp a verseit – a német, francia, angol, lengyel és

alkalmilag más nyelvekre történő fordítások mellett – leggyakrabban a délszláv
nyelvekre fordítják, így nem meglepő módon a leginkább reprezentatív kép
idegen nyelven szerbül, horvátul és szlovénul létezik költői tevékenységéről.
Ezeknek a fordításoknak a vizsgálata figyelemre méltó (néha különösebb kuta-
tások nélkül is sejthető, máskor meglepő) költői nyelvi és a kulturális kontextu-
sokra vonatkozó tapasztalatokkal szolgálhat. Ezek közül mindenképp érdekes
a magyar szövegekből a délszláv nyelvi közegbe „visszahelyeződő” kulturális
reáliák kérdése.
Arról van szó természetesen, hogy Tolnai Ottó nemcsak születési helye,
hanem irodalmi és kulturális tapasztalatai révén is erősen beágyazódott az
egykori Jugoszlávia szélesebb értelemben vett kulturális közegébe, és az ország
felbomlását követően is nemcsak jelen van a délszláv térségben, hanem irodalmi
munkáiban is ott vannak ennek irodalmával, kultúrájával való azonosulás jelei.
Elmondható, hogy Tolnai Ottó magyar nyelven írt szövegei a magyar kultúra
mellett a délszláv térség kulturális közegéhez is megkülönböztetetten kötődnek,
vagyis mind a magyar, mind a délszláv közeggel kapcsolatban felmutatják a
kulturális azonosság jegyeit, természetesen egyikkel kapcsolatban sem kizáróla-
gosan. Ezek az azonosságalakzatok kulturális jellegűek, és a költészetében jelen-
tésképző erővel bírnak.
A magyar nyelven született életmű délszláv fordításai kapcsán leginkább a
következő kérdések foglalkoztatnak. Szelekciójukkal mennyire reprezentálják az
életművet a fordítások? Milyen szerzői ént képeznek meg Tolnai Ottó neve alatt
a szerb, horvát és szlovén nyelvű szövegek? Mi történik a magyar irodalmi és
kulturális referenciákkal a fordításban? Mi történik a célkultúrából származó és a
fordítással oda mintegy visszakerülő irodalmi és szélesebb értelemben kulturális
referenciákkal, továbbá a forrásnyelvi, tehát magyar szövegbe épült célnyelvi
elemekkel, idézetekkel?
Tolnai Ottónak öt versfordításkötete jelent meg szerb nyelven, illetve egy
eredeti, vagyis zömében szerb nyelven írt verseket tartalmazó kötete, egy horvát

29
nyelvű verseskötete, két szlovén nyelvű verseskötete, és nagyszámú versfordítás
folyóirat-publikációként, illetve antológiákban.1
A versválogatások reprezentatívnak mondhatók, ezekben a költői életműből a
magyar irodalmi kánonban is jelentősnek ítélt művek szerepelnek. Ugyanakkor
némiképp felülreprezentáltak a válogatásokban a délszláv referenciákkal ren-
delkező versek, és alulreprezentáltak a magyar irodalmi és művészeti hivatko-
zásokkal terhes költemények. A Tolnai-életmű jelentős darabjai alakítanak ki
intertextuális, intermediális viszonyt például Csáth Géza, Kosztolányi Dezső,
Pilinszky János, Weöres Sándor, Esterházy Péter, továbbá Bartók Béla, Kodály
Zoltán, illetve a magyar képzőművészet jelentős műveivel, alkotói világukkal,
referálnak életeseményeikre. Ezek közül csak az árvacsáth-ciklusnak van jelentő-
sebb délszláv recepciója, jelentősebb válogatást tartalmaz belőle mind a szaraje-
vói kiadású, horvát nyelvű Balkanski lovor (2009) című Tolnai-kötet, mind a Vickó
Árpád válogatásában és fordításában megjelent, szerb nyelv Studije o karfiolu
(2014). Az árvacsáth-versek válogatásanyaga egymást is értelmező erővel bír, így
nem önmagában kell egy-egy versnek közvetítenie a maga értelmezési környe-
zetét, a szerb fordítást rövid életrajzi lábjegyzet is segíti, a horvát befogadónak
pedig rendelkezésére áll az az értelmezési környezet, amely Neven Ušumović
horvát novellista 2009-es Makovo zrno (Mákszem) című könyve körül kialakult, aki
egy egész kötetnyi elbeszélést szentelt Csáth alkotói világának, intertextusokkal,
utalásokkal, tematikus és motivikus párhuzamokkal. Mindkét árvacsáth-fordítás
létrehozza az eredeti szöveg címében lévő neologizmust, voltaképpen erőtelje-
sebb szójátékot hozva létve, mint az eredeti szövegben. A horvát sirocsáth és az
ezzel identikus szerb siročat ugyanis az árvának megfelelő siroče szóra építve már
tartalmazza a Csáth szerzői név kezdőbetűjét.
A befogadói horizont érvényesülésére jellemző, hogy mind szerb, mind horvát,
mind szlovén nyelvre lefordították Tolnai Ómama egy rotterdami gengszterfilmben
című versciklusát, amely poétikai kísérleti jellege, intermediális filmes és képzőmű-
vészeti vonatkozáshálója mellett hangsúlyosan megszólaltatja a kisebbségi magyar
és a délszláv tapasztalati világot, a délszláv háborúkat és következményeiket, a
délszláv térségben rezonáló hivatkozásokkal, referenciákkal. A ciklus lírai énje
a költeményben szóba hozott, szavak által létesített, alakított ómama alakjához
viszonyulva voltaképpen a saját azonosságára és az otthonosság közegére kérdez
rá. Számba veszi az azonosság helyeit, a rég halott ómama hiányának helyétől,
vagyis az almáriumfióktól kezdve, a bácskai költözéseken-helykereséseken át

1 Oto Tolnai: Gerilske pesme. Prevela sa mađarskog Judita Šalgo. Tribina mladih, Novi Sad, 1967; Oto
Tolnai: Zoo. Preveo Danilo Kiš. Nolit – Forum, Beograd – Novi Sad, 1969 [kétnyelvű, magyar—szerb
kiadás]; Oto Tolnai: Krik ruže. Pesme. Biblioteka KOV, Vršac, 1988. Oto Tolnai: Rusma ili minijum
možda. Pesme. Preveo s mađarskog Sava Babić, Zadrugar, Sarajevo, 1990; Ottó Tolnai: Babica v
retterdamskem gangsterskom filmu. Prevedla Gabriella Gaál. Društvo Apokalipsa, Ljubljana, 2005; Ottó
Tolnai: Balkanski lovor. Katalekte. Pjesme s mađarskog preveli: Viktorija Šantić, Lea Kovács, Helena
Molnar, Darko Tomšić i Tamara Bakran. Društvo pisaca Bosne i Hercegovine, Sarajevo, 2009; Oto
Tolnai – Tolnai Ottó: Kišinjevska ruža – A kisinyovi rózsa. Prevela s mađarskog Draginja Ramadanski.
Akademska knjiga, Novi Sad, 2013; Oto Tolnai: Studije o karfiolu. Izabrane pjesme. Priredio i s
mađarskog preveo Arpad Vicko. Zavod za kulturu Vojvodine, Novi Sad, 2014; Ottó Tolnai: Kratki rezi.
Prevedla Gabriella Gaál. LUD Literatura, Ljubljana, 2018.

30
(Magyarkanizsa-Ókanizsa, Újvidék, Palics megnevezésével), majd a Jugoszláviához,
Kis-Jugoszláviához, Magyarországhoz való viszonyt érintve (annak kapcsán, hogy
melyik országnak, közegnek a képviseletében van jelen a rotterdami költészeti
fesztiválon), egészen a nagyvilágban, illetve az irodalomban és a művészetekben
való otthonosság, berendezkedés kérdéséig. A versciklus Rotterdam és a közelében
lévő Delft és Hága kapcsán bevonja a vers referenciális világába a németalföldi fes-
tészet számos alkotóját és alkotását, külön hivatkozva Eugen Fromentin 19. századi
francia szakíró legendás monográfiájára, a Régi mesterekre, megidézve a mű első
olvasását, annak szerb nyelvű, újvidéki kiadását. Mindez annak lesz nagyszabású
és ironikus kontextust kapó előkészítése, hogy a rotterdami költészeti fesztiválon
vendégeskedő költő, a versciklus lírai énje Delft érintésével ellátogat a tengerparti
Hágába is, és ha már ott van, akkor megtekinti a scheveningeni börtön épületét,
ahol akkoriban, a versben szóba hozott más háborús bűnösök társaságában ott
tölti napjait Slobodan Milošević megbuktatott szerb diktátor is. A rotterdami kikö-
tőben az Ómama című verset felolvasó, aztán a továbbiakban képzőművészeti és
irodalmi vizeken hajózó lírai én hosszú, narratív szövegegységben időzik el ennél
a problémánál, az olvasást és a művészetekben való tájékozódást javasolva egykori
elnökének. Ómama és az egykori szerb diktátor ilyen találkoztatása a vers terében
a semmis vidéki lények történelmi kiszolgáltatottságának fájdalmas színre vitele
lesz, ugyanakkor az elmúlásba visszahúzódott ómama sajátos művészi fölemelése
a történelmet irányítókkal szembeni lírai elégtételként azonosítható. Ez az attitűd
a délszláv térség történelmi mozgásait személyes és közösségi traumákként átélő
befogadói közegekben különösen sajátként rezonálhat, a versekben színre vitt kér-
dések, problémák, érzelmek, traumák voltaképpen abba a közegbe helyeződnek
vissza, ahonnan a tapasztalatuk származik – összetett nyelvi, fordítási és értelme-
zési helyzetet létrehozva együtt is és a három (szerb, horvát, szlovén) fordítás (és a
szerbiai, horvátországi, szlovéniai, bosznia-hercegovinai befogadói közegek) révén
külön-külön is. Tolnai verseinek lírai énje pedig sajátosan köztes pozíciója révén
ezekben a közegekben egyszerre jelenítheti meg a saját és a külső szempontot is.
A Vickó Árpád válogatásában és fordításában megjelent 2014-es Studije o
karfiolu (Karfiol-tanulmányok) című kötet széles panorámát kíván fölvázolni az
életműről, a kezdetektől a kései versekig, kifejezetten láttatva ennek a költé-
szetnek a világirodalmi beágyazottságát, közvetítve vajdasági kontextusait, és a
vizsgált kötetek közül leginkább érzékeltetve magyar kulturális és irodalmi kap-
csolódásait (Ferenczy Noémi festészete, Pilinszky lírája, a Kosztolányi- és Csáth-
hivatkozások – különös tekintettel Tolnai árvacsáth című kötetére). Meglátásom
szerint a válogatás reprezentatív, felmutatja az életmű értékeit, közvetíti mind
magyar, mind délszláv, illetve nemzetközi kontextusait. A délszláv képzőművé-
szeti alkotásokkal foglalkozó anyag hiányára pedig nemrégiben kaptam választ
az újvidéki Forum kiadásában megjelent, Vickó Árpád által válogatott és fordí-
tott, Tolnai Ottó képzőművészeti írásaiból és képzőművészeti tárgyú verseiből
készült válogatáskötet anyagával.2

2 Oto Tolnai: Drhturavi samuraj. Lična pinakoteka. Uredila Kornelija Farago. Izbor i prevod Arpad
Vicko. Forum, Novi Sad, 2019.

31
 Ugyancsak megképezi az életmű tágasságát a szarajevói kiadású, horvát
nyelvű, 2009-es Balkanski lovor (Balkáni babér) című kötet, noha ez nem a teljes
életműből, csak annak második feléből válogat. Ennek az időszaknak meghatá-
rozó kötetei között van a Balkáni babér és az Ómama egy rotterdami gengszterfilmben
című, Regény versekből alcímű kötet, amelyekben a fent jelzett verscikluson kívül
is számos vers referál a már széthullott Jugoszlávia egyes térségeire, problémáira,
jelenségeire. Az ebből az időszakból készült válogatás így sokkal inkább egy, az
egész délszláv térségben otthonos vagy egykor otthonos, mára az egykori egész-
ből száműzött lírai ént formáz.
Egészében csak nagy általánosításokkal lehet a fordításokról és a tetten érhető
fordítói poétikákról beszélni. Feltűnő például, hogy a szerb fordító, Vickó Árpád
fordításai szöveghűek és jelentésközpontúak, élve a szabadvers adta mozgás-
térrel, amely a prózafordításokhoz közelítő jelentésbeli hűséget teszi lehetővé.
A Tolnai-versek ritmikáját és akusztikai rétegét ugyanakkor kevésbé közvetítik,
noha a Tolnai-versek hangzásvilága, a szavak hangzásából kiinduló asszociatív
szövegmozgások hangsúlyos részei poétikájának. A szarajevói horvát nyelvű
kötet fordítói is törekszenek a jelentéshű fordításra, de akár annak kárára is
előnyben részesítik a Tolnai-vers hangzásvilágát és az egyes szavak, verssorok
hangzásából kibomló versépítkezést.
A Wilhelm-dalok című Tolnai-kötet lírai énje a félkegyelmű, falu bolondja
Wilhelm, akinek gyermeki gondolatmozgását, asszociatív kapcsolódásait erősen
meghatározza a szavak hangalakja. Ilyen például A girizdek szűz közét című vers
címbe emelt sora.
a girizdek szűz közét
láttam egy narancsot
súgja a vak vigh tibike
én is mondom
fanny bőre olyan aranymitesszeres
kettőt láttam elülről
kettőt hátulról
összesen négyet
négy narancsot
négy narancsot láttam
kívülről
fanny bőre olyan aranymitesszeres
én csak egyet
súgja a vak vigh tibike
belülről
láttam súgja még halkabban
a girizdek szűz közét
a girizdek szűz közét

A magyar szövegben feltűnnek az ismétlések, amelyek ritmusképzők, és hoz-

zájárulnak a jelentésképzéshez is, a szóismétlések mellett feltűnők a hangismétlé-
sek is, így a címbe emelt, a költemény végén kétszer megismételt sorban a z és az

32
Maurits Ferenc munkái – Kopasz angyal mosolyog
Varrottszájú angyal
Varrottszájú angyal
Varrottszájú angyal
Kopasz angyal ordít
Kopasz angyal satuban
Éneklő angyal
Kopasz angyal zuhan
sz réshangok. Vickó Árpád szerb fordítása a jelentés szintjén pontos: „Devičanski
rascep između dve kriške”, Kovács Leáé a hangzás intenzitását is megpróbálja létre-
hozni: „Čednu među krišaka”.
Az Ómama egy rotterdami gengszterfilmben délszláv kulturális hivatkozásai közül
fordítói problémaként is kiemelkedik Miodrag Pavlović Odüsszeusz Kirké szigetén
című versének megidézése és lábjegyzetben szó szerinti beidézése a magyar vers
terébe. Tolnai saját fordításának említésével vonja be a versbe a szintén a vele
együtt a rotterdami fesztiválon vendégeskedő szerb költő szövegét: „jó volt ismét
felvenni vele a kapcsolatot / jó volt látni a fesztivál füzetében szereplő / odüsszeusz kirké
szigetén hogyan ért nagy verssé / egy szuszra lefordítottam magamnak”. Ide illeszkedik
a versben jelölt végjegyzetként a könyv végére helyezett jegyzetek között a szerb
vers teljes magyar fordítása. Vickó Árpád szerb fordítása mellőzi a lábjegyzetet,
nem közli a Miodrag Pavlović-versszöveget, az olvasóra bízva, hogy Pavlović
versének utánamegy-e, esetleg emlékszik rá, vagy megelégszik a címre történő
hivatkozással. Viktorija Šantić horvát fordítása viszont az eredetihez hasonlóan él
a jegyzetelés lehetőségével, voltaképpen közvetítve ezzel az eredeti vers szerke-
zetét is, és a horvát szöveghez lábjegyzetként csatolja az eredeti szerb nyelvű ver-
set. Ezenkívül úgy dönt, hogy a horvát főszövegben sem fordítja az egymáshoz
nagyon közel álló szerb nyelvről horvátra a címet, hanem a vers eredeti, szerb
címét használja. Mindkét megoldás közel hozza a Tolnai-verset a délszláv olvasó
kulturális azonosságához, ugyanakkor a horvát szövegbe applikált szerb szö-
vegrésszel a versben színre vitt térségi problémák jegyében megteremti a szerb
szöveg másságát is, sajátos (ön)reflexióra késztetve. Hisz Miodrag Pavlović verse
a Kirké általi disznóvá változtatásról épp az ideológiáknak való alárendelődést és
az emberi beszéd röfögéssé változását viszi színre. Gaál Gabriella szlovén fordí-
tása szintén használja a lábjegyzet szerkezeti megoldását, ebben közli szlovénra
fordítva a szerb költő versét. Ezzel voltaképpen ugyanazt a viszonyt hozza létre,
mint ami a magyar szövegben létesül, tiszteletben tartva a szerb és a szlovén
nyelv közti jelentős távolságot.
Tolnai magyar verse a föntebb említett Fromentin-könyvből is bőségesen idéz,
a szabadvers adta lehetőségeket is szétfeszítve, esszéisztikus prózává alakítva
időlegesen a versszöveget. A versben létrehozott beszédhelyzet szerint a lírai
én felolvas a versben M.-nek nevezett egykori elnökének Fromentin könyvéből,
az időben bővelkedő elnök műveltségét és látókörét bővítendő. Az eredeti vers
hivatkozik ugyan Fromentin újvidéki szerb kiadására, kiadójára és fordítójá-
ra, ugyanakkor természetszerűleg Erdey Aladár igen korai, 1908-as magyar
fordítását másolja be a magyar versbe. Hosszan, szó szerint közli Hága és a
scheveningeni tengerpart festői leírását, néhány, az aktuális vers szempontjából
kihagyható részletet mellőzve, kipontozva. A vers horvát és szerb fordítója is
gondosan végigköveti a szöveget, bemásolva a fordításba a Tolnai által is említett
Nenad Jovanović-féle szerb fordítást. Ahogy Tolnai is zárójelben megnevezi
Erdey Aladárt és megjelöli a magyar kiadás évét, úgy a szerb és a horvát fordító
is feltünteti a szerb fordító nevét és a szerb kiadás évét.)
A szerb és a horvát versszövegben az egykori szerb elnöknek felolvasott, szerb
fordítású Fromentin új jelentésviszonyokat hoz létre, talán az eredeti magyar

41
szövegnél is izgalmasabb, autentikusabb és voltaképpen provokatívabb nyelvi
helyzettel. A szlovén fordító talán nem érzett rá erre a lehetőségre, talán nem
merte megkockáztatni, hogy a szlovéntól némileg távolabb álló szerb nyelvű
fordítást másolja be saját szövegébe. Ehelyett (szlovén fordítás híján) lefordítja
a magyar szöveget (még a magyar fordító, Erdey Aladár nevét is meghagyva
zárójelben). A másolás során ugyanakkor egyetlen apró csalást nem vettek észre
a szerb és horvát fordítók. Az utolsó mondatba Tolnai jelöletlenül belopott egy
apróságot Erdey Aladár Fromentin-szövegébe, ami a fordításokból kimaradt.
„Hajdan a polgárok, ma az utazók, ítéletükre váró államfők csak mozgó és változó
festői foltok, mulandó pontok, melyek századról századra nyomon követik egymást, a
nagy ég, a nagy tenger, a végtelen dűne és a hamvasszürke part között.” Az „ítéle-
tükre váró államfők” csak Tolnai szövegében kerülnek be ebbe az otthonosság
és az otthontalanság mulandóságát fölskiccelő, tág horizontú perspektívába.
A horvát és a szerb fordításban ez az ironikus játék észrevétlen maradt.
Davor Beganović és Enver Kazaz a Belső fordítások (Unutarnji prijevodi) címet
adta annak a 2011-ben megjelent könyvének, amelyben a volt Jugoszláviát jelentő
térség hét szerzőjének műveiből válogattak, a műveket összetartó erőként Danilo
Kiš irodalmi műveinek hagyományát, Szarajevót mint a délszláv háborúk jelké-
pes helyszínét, amelyben a múlt századi történelem szinekdochéjaként Tolnainak
„a halál zuhogó hutája” kifejezését emlegetik, a Szemelvények a velencei vértanúból
című verséből. Tolnai az egyetlen nem délszláv, nem valamelyik délszláv nyelven
író, ám a könyv szerkesztőinek exjugoszláv szemszögéből sajátnak tekintett alko-
tó az antológia hét szerzője közül. (Tolnai mellett Aleksandar Hemon, Vladimir
Pištalo, Miljenko Jergović, Semezdin Mehmedinović, és Tomaž Šalamun és
Biljana Srbljanović a kötet szerzői.) A kötet szövegeit szerb/horvát/bosnyák nyel-
ven publikálták, ehhez Tolnai Ottó és Tomaž Šalamun szlovén költő szövegeit
kellett ténylegesen lefordítani. A belső fordítások kifejezés paradox volta jól jelzi az
azonosságok és különbözőségek együttes jelenlétét ezeknél a szerzőknél, a közös
térség által jelen lévő kulturális azonosság felismerhetőségét a természetszerű-
leg meglévő nyelvi és kulturális eltérések ellenére is. És ugyanezt meg lehetne
fogalmazni fordítva is, az azonos vagy egymáshoz rendkívül közel álló nyelvek
ellenére meglévő eltéréseket és a kulturális közvetítés szükségességét láttatva.
Tolnai különös pozíciója – a magyar kultúrához tartozása – ebben a szerzői kör-
ben tovább árnyalja a képet – s esetében a belső fordítás provokatívan találó.

42
Bencsik Orsolya
A piros- és a ciklámenmankó

Ottónak, köszönettel
„Eltűnt a ciklámenceruzám. Még véletlenül sem
akarom azt mondani, hogy valaki eltulajdonította.”
(Tolnai Ottó)

Negyedik napja van a családom a Magánkaranténban. Én, a komoly párkap-

csolatom meg a három gyerek: kis vitorlavirág, nagy vitorlavirág, optimista
fikusz. Mások általános elképzelésével szemben könnyű ezt az életformát fenn-
tartani, persze van ennek rendes szakirodalma (meglepően kiterjedt), és mint
minden másnak, kis- és nagymestere, követője és elbukója, hátránya és előnye
is. Én az epigonja vagyok.
Amikor vagy húsz évvel ezelőtt először a Virág utca 3.-ban jártam, zsebre
vágtam egy ciklámenceruzát. A virágnyi fallosz a ház kerítésének lécei vagy a
gyommal benőtt vakvágány kövei közé szorult be, már nem emlékszem. De arra
igen, hogy amint onnan óvatos kézzel kihúztam, a farmernadrággal eltakart
Vénuszdombom fölé helyeztem. Azóta izgat, és azóta tudom, egy aprócska cik-
lámenceruzával a Magánkarantén falába, plafonjába és palatetejére 72 tökélete-
sen álcázott vészkijáratot lehet fúrni. Nem vagyok hozzászokva, hogy a munka,
az örökös létezés közben nézzenek, de nem tudok mit csinálni, még ha önkéntes
döntés is volt, mégiscsak 29 (írással aládúcolt) négyzetméterre kényszerültünk.
A komoly párkapcsolatom nem irodalmár, de nem is bölcsész, és agrármérnöki
végzettsége ellenére logisztikusként dolgozik a határ menti DHL-nél. Újabban
a Magánkaranténból, a Vadonatúj Határzónából szervez fuvarokat Berlinbe,
Kijevbe, Békéscsabára, Budapestre, Prištinába, Brnóba, Isztambulba, Bukarestbe,
Nápolyba vagy éppen Madridba. A Koronával Fertőzött Területekre reggel 8-tól
17 óráig. Nem zavarja a sok fúrás és utána a por, a cementdarab, a forgács, sőt
direkt arra buzdít, ne zavartassam magam, csak nyugodtan tevékenykedjek.
Égjen kezem alatt a munka, dolgozzon csak a ciklámeneszköz! Szeret porszívóz-
ni, az apámtól kapott kis piros BOSCH porszívóval hosszú percekig köröz körü-
löttem. Finom kefével ellátott fejet helyez a szívócsőre, azzal veszi kezelésbe a
Szófiából hozott CTA. ΠETKA eltakart faarcát, a kék mintás korondi bögréket, a
kanizsai löszbabát, Stark Danyi-féle dögeltakarítójának cementes képregényét,
a szegedi bölcsészkar routerjét, a Prince Edward-szigeten élő egykori lakótárs-
nőm vezetékes telefonját, az ismeretlen orvostanhallgatótól vett masszív köny-
vespolcokat, rajtuk a könyveket, az esernyővázról lelógó színes harisnyákat,

43
az egykori tulaj lemezlejátszóját, Hózsa kerámiabakancsát és Ilia képeslapjait.
A komoly párkapcsolatom, aki nem olvas vajdasági meg magyarországi irodal-
mat, de nem olvas délszláv szerzőket sem, csak Asimovot és Frank Herbertet,
Orwellt és Gluhovszkijt, miközben kérésére én a lopott, vágytól nedves cik-
lámenceruzámmal egyre nagyobb lyukakat fúrok a palatetőbe, hogy éjjel az
ágyban fekve ciklámenmankómat a lyukakba dugva az égbolt ciklámenpöttyeit
számolhassuk, kezében a kis piros porszívóval boldogan portalanít. Mintha a
nap végén, abbahagyva a világ szállítmányozásának koordinálását, egy magán-
égbolt ciklámenpöttyeinek, a Vajdaságból importált csillagászati térképnek a
karbantartása lenne az imádott feladata. A hobbija.
Este 11-re már mindketten elfáradunk. A komoly párkapcsolatom az ágy
mellé rakja a pirosmankót, én kezemben a ciklámennel alszom el. Négy napja
vagyunk a Magánkaranténban, életemben először végre boldog vagyok. Az
örökké csendes gyerekeink az ablakban hajtják álomra a fejüket, az üvegen túl
a sötétség lakozik, benne telefonpóznák, tetőcserepek, buszmegálló, aszfalt és
az új, ismeretlen vírus, a korona. A járvány ellenére magánvilágunkban nyu-
godtan alszunk, mégis tragédia lesz az ébredésünk. Hajnal van, és mindkettőnk
teste ég, viszket. Tele vagyunk piros pöttyökkel, ez biztos, hogy rüh, semmi más
nem lehet, egy óra internetolvasás után mindketten erre a diagnózisra jutunk.
Kis vitorlavirág, nagy vitorlavirág és optimista fikusz továbbra is csendben
alukál. A helyzet tüstént cselekvést igényel, kiabálom, azonnali beavatkozást kíván,
ordítom a megszeppent komoly párkapcsolatomnak. Én, a korábban már
bolhát, tetvet is legyőző tapasztalt gyorsan döntök, és elküldöm őt rüh elleni
külsőleges emulzióért. Félve emeli le a szatyrot a kampóról, hiába szereti a
szállítmányozást, a messzi-messzi missziókat, mégiscsak a Koronával Fertőzött
Területekre kell behatolnia. De nem mer szólni, tudja, rá hárul a hősi feladat,
hogy megmentsen minket. Alvó gyerekeink között áthajolva, az ablakból
nézem, ahogy kilép a festett vaskapun és biciklire pattan. Arra a biciklire, ami-
nek rozsdafoltos vázán, kerekén, görbe kormányán és rozoga ülésén legutóbb
ittjártakor anyám hangosan ájuldozott. Azt mondta, ő még Szerbiában se látott
ilyen girhes drótszamarat. De hát ez nem Szerbia, hanem az Ország, Ami Évről Évre
Jobban Teljesít, válaszoltam neki, hogy megnyugodjon, de anyám, az önmagát
örök optimistának tartó arcáról azóta se tűnt el a rémület. Immár ezzel kell
együtt élnie, miattunk.
A Vasas Szent Péter Gyógyszertár szerencsére csak pár utcára van tőlünk.
A komoly párkapcsolatom ír a Messengeren, sorban állok a patika előtt, hárman
vannak előttem. Két rüh elleni külsőleges emulzió jóval drágább, mint két steril
pohár, de a szállítása ugyanolyan könnyű. A komoly párkapcsolatom mégse
gondolja azt, hogy máskor is szívesen eltekerne venni két üveg emulziót.
Nem rögtönözne kis irodalmi matinét a gyógyszerésszel, annak pedig külö-
nösen nem örül, hogy a gyógyszerésznél vannak a legtöbben. Hiszen most a
magánkaranténok idejét éljük, egy olyan államban, amit nem a gazdasági felvi-
rágzása miatt hívnak úgy, ahogy. A komoly párkapcsolatom alapos kézmosása

44
után elolvassuk a betegtájékoztatót, majd mindkettőnk testét nyaktól labujjakig
körültekintően bedörzsöljük. Így telik el rühesen, dimentil-ftalát és benzil-
benzoát köntösben egy teljes újabb nap a Magánkaranténban. 72 kisebb és
nagyobb lyukon keresztül érintkezünk az éggel, ezek a lyukak a vészkijáratok,
az izgalom és a boldogság. A család lehetősége. A privát élet. 2020. március 15-e
van, vasárnap, az Ország, Ami Évről Évre Jobban Teljesít, pedig rendkívüli álla-
potban. Az emulzió maró köntöse alatt érzem, ahogyan a kicsi rühatkák bőröm
felső szarurétegében aprócska ceruzáikkal, csáprágóikkal 5–10 mm hosszú zeg-
zugos járatokat fúrnak, petéket raknak le, a túlélésért küzdenek. Csak Fertőzött
Területek vannak, mondom a mellettem fekvő komoly párkapcsolatomnak, és a
ciklámenceruzacsonk után nyúlok.

(A szövegben idézetek és allúziók szerepelnek Tolnai Ottó Virág utca 3. és

Szeméremékszerek – A két steril pohár c. műveiből.)

45
Füzi László
Benes József művészetének sajátos vonásai
– újabb fragmentumok –

A sokat idézett Tolnai Ottónak, szeretettel

Benes a művészetével mondott el mindent, írtam korábbi tanulmányomban.

Utolsó képét említettem akkor, s arra utaltam, hogy a világtól való búcsúját
ezzel a képpel fejezte ki. Most Szarka Mándity Krisztina leírását veszem kölcsön
ugyanerről a képről: „Vastag, fekete földrétegek között korábbi képein soha nem látott,
kék felület látható…”, írja, s mellé teszem Jón Kalman Stefánsson Menny és pokol
című trilógiájának mondatát: „Az ég tud a legkékebb lenni minden kék dolog közül,
mi pedig abban a hitben voltunk, hogy előbb-utóbb minket is odavisz majd magával a
halál…”
Benes valóban ezzel a képpel búcsúzott a világtól, az itteni küzdelmek után
valami éterien tiszta közegbe vágyott, de az is lehet, hogy a világnak a számára
való bezáródását fejezte ki így. Magam a korábbi mondatommal arra is utal-
tam, hogy a rajz és festészet Benes számára a legteljesebb önkifejezési lehetőség
volt, munkája során nem egyszerűen képeket teremtett, hanem a világhoz való
viszonyát is kifejezte azokkal – most, két évvel az akkori írás lezárása után talán
éppen ezért érzem fontosnak, hogy ne elégedjek meg a számomra most már
túlzóan általánosítónak tűnő mondattal, s más általánosító mondatok okán is
pár bekezdésben munkáinak s az azokban megmutatkozó világképnek a sajátos
vonásait is érintsem.

Munkásságának legfontosabb és legáltalánosíthatóbb vonása, hogy mindan-

nak, ami foglalkoztatta, egzisztenciális tétje volt.
Kettős értelemben is.
Egyrészt önmaga számára, ahogy arra fentebb már utaltam, most ezt, az
egzisztencialitásnak az önmaga világában való jelenlétét részletezem.
Az első, ezerkilencszázhatvanegyben Szabadkán megrendezett kiállításán
Bela Duranci fontos idézettel kezdte megnyitóját: „Mára már, azonban, csak az
»élethivatás nélküli«, »tiszta művészet«, a gyakorlati ürügy nélküli, személyes vallomás
maradt. Ezért ezek a bármennyire is humanisztikus vallomások, a modern életmód meg-
süketített zsivajában, pusztába kiáltott jajveszékelésre hasonlítanak…”
Jegyezzük meg a kifejezéseket, már az induló Benes sem tudta elfogadni az
élethivatás nélküli, tiszta, gyakorlati ürügy nélküli művészetet. Azt, amelyikkel

46
a művész, akár a legmagasabb művészi fokot sem kizárva, nem azonosul, s az
nem kapcsolódik valamilyen társadalmi, de mindenképpen a művészet világán
túlmutató célhoz.
Jó tíz évvel később, ezerkilencszázhetvenháromban Szombathy Bálint már az
egzisztencialitás kifejezést használta Benes képeivel kapcsolatban:

„A benesi figuralizmus kevésbé letisztult darabjain még fellelhető néhány

szürrealista nyom, máshol viszont eljut a társadalmi elkötelezettségig pél-
dául a tiszai árvizet dokumentáló képein is. Mivel eredendően az emberi
sors érdekli, nem bocsátkozik részletekbe, egyedi problémákba. Elveti a
heideggeri levezetést az általánosból az egyesre, a problémát általános
emberi szemszögből vizsgálja, melyet az »egy ember«, tudniillik a saját
tapasztalata segít elő. Az egzisztencia átélésében feloldódik a félelem.
Festészetének igazibb támasza a sartre-i elmélet, mely szerint az egzisz-
tencia kérdése nem a születéssel és a halállal lesz időszerű, hanem a tuda-
tosított semmi által: »Egyedül vagyunk könyörtelenül… Ezt fogom azzal
kifejezni, hogy az ember szabadságra ítéltetett.«
»Az ember az, amivé önmagát teszi« sartre-i tétel igazságában ott a
végső választás lehetősége, a társadalmi állásfoglalás és cselekvés, az
elkötelezettség vállalása valami mellett, dacolva a semmi felismerésével.
A létezésről beszélni annyi, mint megkérdőjelezni a létet. Ezen az úton
kell elindulni Benes egzisztencialista festészete felé, mert azt a lehetőséget
nyújtja, hogy általa éljük át egzisztenciánkat, az e világi létet.”

A közel ötvenesztendős írás kulcsmondatai: az egzisztencia átélésében fel-

oldódik a semmitől való félelem, Benes képeinek segítségével átélhetjük az
egzisztenciánkat. Az első mondat igaza Benes életében is igazolódott, a máso-
dikét képeinek befogadójaként sokan megtapasztalhatták.
Annak, hogy egzisztenciális jelentőséget tulajdonított művészi tevékenységé-
nek, fontos következménye volt az is, hogy szerette volna, ha munkáival hatni
tud, hogy mindarra, amit mondani akar, felhívja a figyelmet. Ezért választotta
a nagy méreteket, ezért a feltűnő formákat, a sokszorosított grafikai eljárási
módok adta lehetőségeket, s ezért a mellbevágó motívumokat. Tudta, képeit
vagy elutasítják, vagy elfogadják, de azt is tudta, hogy akár az egyik, akár a
másik eshetőség történik meg, ő maga mindenképpen állásfoglalásra késztette
a munkáit szemlélőket.

Az egzisztencialitás a műveket alkotójuk életéhez kapcsolja, a következetes

alkotóknál ez a kapcsolódás teremti meg az életmű egységét, s segít megérteni
annak organikus mozgását, átalakulását. Az ilyen életművekről szinte csak
genetikusan, az egyes motívumok változásait, átalakításait figyelve szabad
csak szólni. Nem arról van szó, hogy az egyes munkákat nem lehet, vagy nem
kell akár önmagukban is leírni és értelmezni, s nincs szó arról sem, hogy azok

47
nem szerepelhetnének önállóan, mint ahogy szinte mindig önmagukban szere-
pelnek, hanem arról, hogy a genetikus vizsgálódás számos fontos összefüggés
megismeréséhez vezethet el bennünket.
Így vagyunk ezzel Benes József esetében is. Az induló alkotó egyik kulcsmo-
tívuma az óra volt. Az órás képekről Tolnai Ottó írt először, megjegyezve, hogy
a Benes által Belgrádból Zentára magával hozott képeken „üres, de pasztásan,
érzéki, ehető, rózsaszínnel megfestett babák” szerepeltek, más képeken pedig óra-
belsők, „hanyag ecsetkezeléssel feldobva”. Az egyik órás festményhez kapcsolódó
Henry Moore-történetet Benes is sokszor elmesélte, ezzel ennek a motívumnak a
kiemelkedő szerepét hangsúlyozta, újabban Ninkov K. Olga foglalkozott Benes
órás képeivel. Egy ezerkilencszázhatvanötben festett, a szabadkai múzeum
gyűjteményében Vízpart 65 címmel szereplő képről írja: „Egy zsebóra vagy karóra
belső szerkezetét a kompozíció – halványkékre festett, felső képsáv – közepén helyezi
el, alatta pedig kétoldalt díszszögekkel rögzített barnás impregnált vászondarabokból
formálja meg a két púposodó földszakaszt. A napkorong így a két partszakasz találko-
zásának meghajló ívébe ékelődik, ami még jobban kihangsúlyozza központi elhelyezését.
A kerek, fémes szerkezetnek, a képtér középső-alsó szakaszán, a partot jelölő textilsávot
követően megannyi kerek, apró díszszög köszön vissza, akár a víz csillogásának játéka.
Az óraszerkezet a Nap szerepét tölti be a képen, melynek címe lehetne Nap-óra is, de a
korabeli katalógusban megmaradt az eredeti cím, a Vízpart 65 (Obala 65).”
Aztán, már Zentára kerülése után Benes festészetében következtek a tájké-
pek. A táj, a zentai Tisza-part lesz Benes képeinek legfőbb szereplője, ezeknek
a képeknek a sajátos vonásairól Benes többször beszélt, s írt róluk Tolnai is,
újabban pedig Szarka Mándity Krisztina.
Benes képeinek van egy harmadik fontos motívuma, az összevarrt szemű-
szájú-testű figura, ennek feltűnéséről általában a zentai Tisza-partok után
szoktak beszélni, noha már az induló Benes világában ott volt ez a figura is.
A Benes emlékének szentelt kecskeméti kiállításunkra Gerle Margit, Benes
József felesége behozta Benes egyik akadémiai vázlatfüzetét. Utolsó éves volt
az Akadémián, ezerkilencszázötvenhatban, amikor ebbe a füzetbe rajzolt. Mint
ahogy az író a jegyzetfüzetébe írja a feljegyzéseit, még órai jegyzetek is szerepel-
tek benne, úgy „jegyezte be” ebbe a füzetbe Benes a maga rajzait, köztük több
összekötözött-összevarrt testű figura rajzát. Van, ahol vázlatot készített, mint-
egy kísérletezett az összekötözés állapotának a megteremtésével, de a füzetben
van kész munka is, amikor a füzetet átlapoztuk, egy sárgás-rózsaszínes babát
láttunk a képen, ilyeneket láthatott Tolnai Benes Belgrádból Zentára magával
vitt festményein, a kép merev testű, összevarrt kezű-testű, az egyéniséget nél-
külöző babája egyik kezében órát láttunk. A képen az óra van központi szerep-
ben, mintha kényszerítő erejével hathatna a képet uraló mozdulatlanságra.
Ha kialakul majd a Benes-filológia, akkor ezt a füzetet mindenképpen meg
kell jelentetni. Általa válik bizonyíthatóvá, hogy Benes világában kezdetektől
ott volt az összekötözöttség-összevarrtság motívuma, hogy aztán a hetvenes
évek második felétől a képein központi szerepet tölthessen be.

48
 Noha Benes már szabadabb légkörben végezte a tanulmányait, mint az őt
megelőző nemzedék tagjai Belgrádban, s szabadabban, mint akár a nemzedék-
társai Budapesten, az elismertségért, pontosabban saját világa elfogadtatásáért
meg kellett küzdenie. Formálója volt a vajdasági magyar művészeti életnek,
ezért nem lehet azt mondani, hogy ha a hatvanas évek első felétől nem válik
nyitottá a vajdasági magyar kulturális élet, az ő művészete sem tudott volna
kibontakozni, mert az sem az ő radikalizmusa nélkül, mégis erős közegellen-
állást kellett legyőznie ahhoz, hogy rangot szerezhessen magának. Érdemes
elolvasni ebből a nézőpontból is Bela Duranci megnyitójának szövegét, amely
Benes már említett, ezerkilencszázhatvanegyes első kiállításán hangzott el. A
szöveg fontosságát jelzi az is, hogy a Híd című folyóirat szerkesztői a Benes-
emlékszámukban Bela Duranci írását újraközölték:

„Már az akadémián megkezdi a kísérletezést az óramechanizmusok szép-

ségének és értelmének kutatásával, melyek a művészi megformálásban
a természetfeletti, mozgásában megállíthatatlan gép álomszerű formáit
kapják meg. Később olvasmányai: Baudelaire, Rimbaud és Villon művei,
illetve Bartók zenéje (mely Benes alkotásainak zenei aláfestése a tárlaton)
mentén távolodik el a szétesés morbid világába, ahol a rothadás nehéz
bűzének kék dicsfényével övezett, torzult testekkel díszített part széttapo-
sott sarában meditál az élet mulandóságáról.
A kétségbevonhatatlan eredetiségről árulkodó vásznakon Benes a vajdasá-
gi virágos mezőket és a termékeny síkságot szembeállítja a mély, ragacsos
sárral, a sima víztükrön úszó tavirózsákat a kékes, felfúvódott holttestek-
kel, a csillagocska tetszetős formáit a torz testek hipertrófiás alakzataival,
a vidám mozdulatokat a velejéig kifakult emlékekkel. A szürrealista kiala-
kításban, a magát óriási, a semmiség végtelen térségei felé mutató táblává
kinövő lókoponya veti fel a kérdést: a kiállított képek, az atombomba árnyé-
kában folytatott, meddő viták visszhangjai lennének, vagy a mindenáron
eredetiségre való törekvéseké.
Mivel Benes képeinek bizarr témaválasztása semmiképpen sem sorolható a
tetszetős motívumok sorába, tolmácsolásukhoz bizonyos fokú bátorság és
tisztelet szükséges, s így jutunk el ahhoz a gondolathoz, hogy a bemutatott
formák megfelelnek a művész élményeinek.
A kiállított alkotások alapján Benes megtalálta a benyomásainak ábrázo-
lásához megfelelő formát. A bizonyos mértékben ellenőrzött módszerekkel
végzett, a domborzatos felületkiképzésű technikai kivitelezés, valamint a
leginkább alsó skálákon mozgó, és nemigen csengő hanggal visszhangzó
tónusok megfelelő anyagi struktúrát adnak a tartalomnak.”

Érezzük, a jeles művészettörténész minden mozzanatot mérlegre tett ahhoz,

hogy eldönthesse, ráütheti-e a hitelesség és az eredetiség pecsétjét Benes képei-
re. A mából nézve állásfoglalása inkább történeti jelentőségűnek tűnik, ráadásul

49
Benesnek megvolt az ereje a maga látásmódjának az érvényesítéséhez, a meg-
nyitó szövegének fontossága mégsem kérdőjelezhető meg. Bela Duranci dön-
tése a mából nézve is aláhúzza, hogy Benes nem holmi másodlagos élmények
hatására, hanem a maga világából kiindulva jutott el a szétesés és a szorongás
érzetének megjelenítéséhez. Érdemes megemlíteni, hogy a tárlat ötvenedik
évfordulójára rendezett szabadkai Benes-kiállítást szintén Bela Duranci nyitot-
ta meg. Megnyitója, ahogy azt Faragó Kornélia összefoglalta, visszapillantott
„Benes jugoszláviai korszakára, a »bomlás morbid világát« idéző alkotásokra, és azzal
zárja mondanivalóját, hogy a benesi képi beszéd a sikoly, a sejtelem, a szorongás, a
figyelmeztetés poétikáit dolgozza ki. A szöveg azt kívánja sugallni, hogy a sokkoló
élményiség gyermekkori útravaló, hogy Benest mindvégig a háborús idők emlékezete
tartotta a megkérdezettség állapotában. A Már az anyaméhben darabjai, a Túlélők,
a Félelemgyár, a Feltárás vagy a Pannon Bábel nem a Vajdaságban készültek, mint
ahogyan a nagy intenzitással terebélyesedő Husika-figurák sem… Bela Duranci meg-
tekinti egy kecskeméti kiállítás válogatását, és így érzékeli Benes gondolati következe-
tességeit, de a kétezres évek elején készült, és alapos katalógussal dokumentált Figura-
sorozat darabjairól … már csak a katalógusbeli megjelenés nyomán szól. A Fogarassy
Miklós által akárki-figuráknak nevezett alakokban a tehetetlenség félelmetes jeleit látja,
a figyelmeztetés víziószerű kreatúráit. Úgy ítéli meg, hogy Benes e kollázsokat illetően is
ragaszkodik saját jól felismerhető, személyes jelszerűségeihez, amelyek művészi módon
definiált vallomásként működnek. »Megrendítő létpoétika ez, teljes összhangban mind-
nyájunk sorsával«.”

Benes műveinek sajátos világát a maga egzisztenciális érintettsége mellett

jelzett motívumai, illetve azok változatai, valamint a megformálás egyedi
vonásai határozták meg. Világérzékelése reális mozzanatokból táplálkozott,
általa megfigyelt jelenségekből vagy éppen a történeti realitás mozzanataiból,
a partizánok által elhurcolt, aztán a halálba küldött összevarrt szemű-szájú
emberekről egy idős zentai halász beszélt neki. Az általa látott Tisza-parthoz
tartoztak ők is, miközben külön-külön képszervező erőként szerepelt nála a táj
is s az emberi alak is.
Motívumainak átalakulásáról Tolnai Ottó mondta a legtöbbet. A figurákról
a következőket olvashatjuk nála: „Partra vetett figuráját – az Embert – aztán külön
is górcső alá veszi. Valójában arról a báburól van szó, amelyet még Belgrádból hozott
órájával együtt. Két irányban mozgatja, manipulálja. Végtelenül hizlalja (fáslikkal,
borzalmas fűzőkkel, szíjakkal kötözve tartja össze), a szó szoros értelmében gólemmé
növeszti. Mintha csak azt mondaná: ürességében, lelketlenségében, gúzsbakötöttségében
fantommá – gólemmé nő az ember. Hol pedig az ellenkező irányba indul: csupasz
gerincoszloppá redukálja.”
Tolnai leírása szerint Benes az összevarrtság mozzanatát látja meg az alföl-
di táj fóliás sátraiban is, a maga motívumainak átformálásával így gazdagítja
képeinek világát. Kötődik a realitáshoz, de absztrahálja is a jelenséget, a konk-
rétból képes azonnal az elvontba átlépni. Tolnai a következőket mondja erről:

50
 „Sokszor utaltunk már rá, hogy Benes eljárásának a lényege éppen ebben
a variálásban és elvonatkoztatásban keresendő; durva, rút tényeket,
dokumentumokat variál végtelenül, emel egy elvonatkoztatott, általános
síkba. Nyilatkozatai és a mi körülírásaink nélkül legtöbbször a nyomuk
sem marad a dokumentumoknak, csupán az álomnak azok a bizonyos kro-
matikus kulisszái váltakoznak előttünk, mint belgrádi tanárának képein.
Figurájának (hősének) – (grafikában és festményekben is végtelen variált
kép, immár a fűzött-fáslizott és gerincoszloppá csupaszított változatokat
is eggyéolvasztva) – csak a hátát látjuk: a világ végén méláz el a nem léte-
ző bibliai vizek felett. Háta akár Pilinszky hőseinek a háta, akár a cserepes
föld. Beckett is éppen eddig merészkedett.”

Munkái megformálásáról még kevés szó esett az eddigiekben. Végtelenül sok

formában mozgott otthonosan: grafika, sokszorosított grafika, színezett nyoma-
tok, digitális nyomatok, festészet (akril és olaj), nagy- és kisméret, s mindegyik
formában elérte azt, amit éppen elérni akart. Emlékezésében Csernik Attila
mondja a következőket: „Egyszer, amikor itt volt Topolyán, pasztell volt-e, vagy mi,
amivel dolgozott, de ráállt, hogy csinál egy figurát. Kint voltunk egy szálláson, és volt
ott egy betonfelület. Rátette a papírt a betonra. A beton rücskös. Úgy kente a pasztellt,
hogy az rögtön visszataszító felület lett.”
Munkáinak anyagszerűségéről Virág Zoltán írt a legrészletesebben, itt csu-
pán vonatkozó tanulmányának bevezető mondatait idézem: „A közel hét évtize-
des festői, grafikusi, illusztrátori, sőt a kültéri installálásban és a térbelsők dizájnjában
egyaránt jelentékeny művészi kiteljesedés korszakolási igyekezetét valószínűleg áthatja
majd annak tisztázási szükségessége, hogy Benes József töretlenül egységes életműve
nem áll-e túlságosan ellen a szakaszokra bontásnak. A munkásságát jellemző kifejezés-
beli gazdagság és igényesség olyan vizuális kommunikációs apparátust hozott létre és
tartott mozgásban, amellyel már az 1950-es évek elejétől egyértelműsítette, hogy aligha
lehet találni afféle kivitelezési módozatot, amely közömbösséget mutatna az anyagsze-
rűség iránt. A problémátlanított élet a legkevésbé sem foglalkoztatta, az alkotásmenetet
nem tekintette a katarzis evidenciájával kecsegtető folyamatnak, és megspórolta a felele-
tet ama kérdésekre, melyekre a kérdezők többsége egyformán tudja a választ. A dekoratív
szükségletek kielégítésében kimerülő fétisfunkciós szépelgések helyett a rendhagyó, a
torzult, a visszatetszést keltő kötötte le érdeklődését, a kockázatos megismerés, a képtelen
átalakulásokban tobzódó apokaliptika vonzotta. A természet nyomása alatt közvetlenül
képződő materialitástól és az antihumán, a szubhumán, a nonhumán plaszticitástól
jutott el a történeti kontextusukból kiszakított formák egyidejű monumentalizálásáig,
heroizálásáig és banalizálásáig, amit a tárgyalkotó műveleti arzenáljába beemelt techni-
kai reprodukciós gesztusokkal és a civilizációs melléktermékek, anyagfölöslegek akkumu-
lációjával toldott meg vagy egészített ki.”

Tolnai Ottót idézve írtam már arról, hogy munkái az azokat uraló motí-
vumok, színek, anyagok kapcsolódása révén hatalmas rendszert alkotnak.

51
Hatalmas rendszert alkotnak, de nem statikus, hanem mozgásban lévő rend-
szert, mondom, amely éppen a motívumok, színek, anyagok változása révén
mutatja a maga által értelmezett idő és külső világ változásait. Merthogy Benes
munkáin számos, az idő és a tér által meghatározott változás figyelhető meg.
Ha olyasvalakivel beszélgetek, aki Benes munkáit a zentai korszakából ismerte,
azonnal a Tisza-partok markáns színeit, erős ecsetvonásait és tömbszerű formáit
említi. Ezzel szemben az újabb Folyópartok, ezekből szerepel néhány a kettőezer-
egyben megjelent katalógusában, színesebbek, összetettebbek, s talán lágyab-
bak is, mint a korábbiak.
Változás történt tehát Benes világában.
De milyen változás?
Ismét Tolnait idézem: „Mint impresszionista tájképeket, dombokat, szemétdombo-
kat fest, amelyek, ha jobban megnézzük, hullahegyek, dögtemetők valójában… Máskor
egy gyárcsarnokot látunk, ahol az embert préselik, fagyasztják kockákba, de az sincs
kizárva, óriás nyomdában vagyunk, ahol az ember, mint olyan arcát nyomják óriás pla-
kátokra… Máskor pedig fürdőznek ezek a sematikus figurák, de nem tudjuk, azúrban-e
vagy forró kátrányban.”
Benes munkáinak a rendszerszerűsége és az azon belüli változások Faragó
Kornéliát is foglalkoztatták. Ennek kapcsán írta: „Annak kell ugyanis aprólékos
pontossággal beépülnie az értelmezésbe, hogy Benes időből-térből kiragadott, határo-
zatlan hátterű, reprezentatív figuraváltozatai hogyan jutottak el a viszonyban lét hiá-
nyától, a teljes kontextusvesztettségtől a környezeti viszonyokban alakuló identitás képi
megfogalmazásáig. A szabadsághiány megdöbbentő reprezentációjától a lehetségesség,
majd a szabadulásban levés felmutatásáig. Annyi bizonyos, s ezt már a kezdetektől
tudjuk, Tolnai Ottó korai felismerései nyomán is, hogy Benes művészi koncepciójának
jellegzetessége: a végső konklúziók mindig, minden új képi gesztus esetében mélyen
összefüggnek a kiindulási pontokkal. A Vakrepülés című sorozat darabjai vállalkoztak a
minden korábbinál politikusabb asszociációk megnyitására is, olyan horizontokéra, ame-
lyek a társadalmi aktualitásokra való közvetlen reflexiónak is teret adnak. A mozdulati
dinamizmussal telített, könnyed szépségű szabadságlények, megteremtve a viszonylati
összefüggések atmoszféráját, átformálják a kép szerkezetiségét, és ezáltal prezentálják
saját másságukat, de mégis visszamutatnak minden korábbi benesi figurális gondolatra,
e gondolatok fázisaira – egészen a kezdetekig.”
A változásoknak ez a módja szintén a benesi világ sajátos vonásaihoz sorol-
ható. Nyilvánvaló, ha ez az életmű eljut majd a teljes feldolgozottságáig, akkor
a művészettörténészeknek ennek a művekből kibomló rendszernek a főbb sajá-
tosságait és mozgástörvényeit is be kell mutatniuk.

Benes nem időtől és tértől elszigetelten, hanem nagyon is konkrét időben és

térben hozta létre életművét. Ennek a nyilvánvaló ténynek fontos következmé-
nyei voltak pályája egészét tekintve is. Egyrészt neki is meg kellett küzdenie
önmaga világának elfogadtatásáért. Nem a hétköznapi szintet említem, nyilván
azon is, de a művészet világában is. Csernik Attila az emlékezésében mondja:

52
„Jó festő volt, de tőlem az a festészet távol állt. Szürrealisztikusan alkotott. Vannak
emberek, akik csak a szépet látják meg a művészetben meg az életben, és azt festik. Benes
meg éppen ellenkezőleg, a negatív oldalát látta az életnek. A nyomort, a betegségeket,
ezeket a borzasztó dolgokat. Megköti a formát középen, szorítja. … Érdekes, ő mindig ezt
kereste, ezt látta meg az életből, az árnyoldalt. … Ő ezt látta a Tisza-partban is. Nem
a szépséget kereste, hanem mindig a visszataszítót.” Csernik Attila szürrealistának
látta Benest, ahogy kezdetben még az őt mélyen értő Szombathy Bálint is a
szürrealizmus kifejezést használta munkáival kapcsolatban. Benes a munkáival
bizonyította, hogy az általa a képein bemutatott világ a valóságból nőtt ki, az
általa képviselt látásmód a valósághoz kötődik, annak elemeit hosszabbítja meg
és értelmezi. Önmagát a modern realizmus képviselőjének tartotta, vele kap-
csolatban Virág Zoltán és Szarka Mándity Krisztina is ezt a kifejezést használja.
Ez a realizmus, írja Szarka Mándity Krisztina, „a természetből, még tágabban a
valóságból történő kiindulásként, a létkérdésekkel való folytonos szembesülésként és
szembesítésként, a modernség pedig a tárgyához társított változatos kifejezőeszközök
alkalmazásaként értelmezhető”.
Ma már nyilvánvaló, hogy a valóságelemekhez való kötődése segíti a képek
világába való belépésünket, miközben a mindig tapasztalati tényekből kiinduló
intellektualizmusa révén munkái őrzik eredetiségüket és frissességüket. Soha,
egyetlen képén sem éreztem, hogy túllépett volna rajtuk az idő, még akadémista
vázlatfüzetét lapozva is a frissesség áradását érzékeltem. Láttuk, munkáit Bela
Duranci mindannyiunk sorsával összhangban lévő létpoétikaként értelmezte,
Virág Zoltán Tolnai Ottót idézte velük kapcsolatban: „konok folyamatossága a mi
folyamatosságunk”.
Tolnai formuláját kölcsönvéve elmondhatjuk, valósága a mi valóságunk.
Képei a huszadik század nyílt és áttételeken keresztül érvényesülő pusztítása-
inak, világra, tájra, emberre tett hatásának emblematikus jelentőségű kifejezői.

Felhasznált írások:

Csernik Attila emlékezése:

Multo Bene S (Csernik Attila emlékezése Benes Józsefre), lejegyezte: Gyurkovics Virág,
Híd, 2018. 1. 28–31.

Bela Duranci írása:

Bela Duranci: Szétesés, Papp Erika fordítása, Híd, 2018. 1. 32–33.

Faragó Kornélia írása:

Faragó Kornélia: Következetes stratégiák, variációs nyitottságok (Benes József szerb recep-
ciójához), Forrás, 2018. 5. 9–13.

53
Ninkov K. Olga írása:
Ninkov K. Olga: A vekkeróra – Benes József órás képei elé, Híd, 2018. 1. 34–44.

Stefánsson, Jón Kalman regénye:

Jón Kalman Stefánsson: Menny és pokol trilógia, fordította és a jegyzeteket írta: Egyed
Veronika, Jelenkor Kiadó, 2019

Szarka Mándity Krisztina írásai:

Szarka Mándity Krisztina: Benes József modern realizmusa Zentán, Forrás, 2018. 5. 5–8.
Szarka Mándity Krisztina: A fekete parttól a kék égig, Híd, 2018. 1. 81– 82.

Szombathy Bálint írása:

Szombathy Bálint: Benes József halálhírére, Híd, 2018. 1. 45–49.
Szombathy Bálint itt újra közreadja Az egzisztencialista festő című írását, mely eredetileg
a Zenta művelődési közlönye című kiadvány 1973. 6. számában jelent meg.

Tolnai Ottó írásai:

Tolnai Ottó: Rothadt márvány, Jugoplasztika, Kijárat Kiadó, 1997
Tolnai Ottó: Két új jegyzet Benes Józsefről, Híd, 2018. 1. szám 50–58.

Virág Zoltán írása:

Virág Zoltán: A lágyrészek kifordítása: természetlogika és álanatómia (Benes József művé-
szetéről), Forrás, 2018. 5. 69–76.

54
Jász Attila – Csendes Toll

A bölények kipusztulása
(részletek)

Egy időre legalábbis

háborús állapotok közt éltek

a telepi közös lakásban,
kiásott csatabárdok repkednek gyakorta a levegőben,
kis indián fiúként nem tudod, meddig fajulhatnak még a dolgok,
és hogy fél-e anyád az apádtól, vagy fordítva, de rémlik,
hogy folytonos veszekedéseket hallani a Paradicsomon kívül,

nem nagyon érted, miért, miről van szó,

így visszamászol inkább a gyümölcsfák ágaira,
aminek nagyapád nem annyira örül, fél,
hogy levered a gyümölcsöket vagy a rügyet, mikor mit,

és teljesen igaza is van, a saját szempontjából persze,

bár biztosan a nagyszüleid is látják,
hogy valami nagyon nincs rendben abban a lakótelepi tipiben,
mégse szólnak bele, hagyják, oldják meg ők, ahogy tudják,
az ő dolguk, akkor is, ha nem tudják,

a nagyszülők viszont amikor csak lehet ösztönösen maguknál tartanak,

hosszú hétvégeken, amikor kicsit később lehet feküdni, már sötétben,
és hosszan bámulni a redőny rései közt bevágódó fényszórókat az útról,

szinte alig jár még a faluban autó, főleg este, éjszaka, és így,
ebbe az álomszerű fénycsíkozásba aludni bele boldogan,
mert azért minden gyerekkor boldog, bármilyenek legyenek is
a körülmények,

visszatérő kérdésed mostanában nem hagy békén,

félt-e az anyád apádtól, de nem tudod,
és hogy félt-e apád az anyádtól, azt inkább csak gyanítod,
elképzeled, mivel kis indiánként is tartasz anyádtól, kemény nő,

55
 apádnak egyáltalán nem lehet könnyű vele, sőt, kifejezetten nehéz,
nem is bírja túl sokáig,

előkerül véletlenül egy távoli rokontól egy esküvői kép,

ők vannak rajta, gyönyörűek, mintha boldogok lennének,
abban a pillanatban talán azok is,

anyád aztán később kivágja ezekről a fotókról apád alakját,

vagy letépi a közös fotók egyik felét,

apád egyszer, erősebben ittas állapotban,

talán mert nem nagyon iszik, megpróbál bejutni abba a lakásba,
amelyben anyáddal már külön éltek, kellemes nyári estén,
az egész napos kintlét után már a térdét is leáztatta és lesúrolta a kis indián,

hűvösödik a levegő, friss virágillatok szállnak, nincs még késő,

el se tudod képzelni, mi is lehet apád célja,
talán csak látni akarja a fiát, hirtelen, alkoholból bátorságot gyűjtve,
intenzívebben törnek rá az apai ösztönök, ez is könnyen elképzelhető,

vagy esetleg vissza akar térni abba a régi családi életbe,

és így gondolja kivitelezhetőnek, de nem sikerül neki, se ez, se az,
már az ajtón se jut be, volt felesége nem nyitja ki neki,
csupán az ajtó közepén lévő kis ablakot,

ahol apád keze megpróbál bejutni, talán, hogy megérintse,

megfogja a másik kezét, vagy belülről nyithassa ki az ajtót,
de ez se sikerül, az exfeleség rácsukja, rávágja a csuklójára a kisablakot,

apád keze nem törik el, de majdnem,

ezután nem tehet mást, mint a mesebeli farkas,
szégyenkezve visszavonul,

az öregedő indiánként pedig éppen azt találgatod,

melyikük genetikája érvényesül jobban benned,
mintha ez így működne, mégis,

amikor te is többet iszol és összeszeded a bátorságod,

hogy visszajuss régi családi életedbe,
éppoly egyszerűen és nevetségesen képzeled el,
mint apád annak idején, és éppoly harciassá válsz,
mint anyád, hamar felforr tüzes indián véred,
és akár fél kézzel összetörsz egy masszív fa kisasztalt a nappaliban,

56
és kiabálsz, pont úgy, ahogy anyádék egymással,
mindkét szerepet te játszod, feleséged ijedten hallgat,
látszik a szemében a félelem, mindjárt el is sírja magát,

na ettől aztán a középkorú indián teljesen kiborul,

hogy mindez megtörténhet, hogy akit szeret,
és aki ezt talán nem érzi már elég intenzíven,
esetleg félni kezd tőle, ezért még inkább magadba zuhansz,
végül aztán feleséged is felveszi a neki szánt szerepet,

és nem sikerül visszasurranni a kisablakon át az idilli családi életbe,

épp azért, mert egy idealista álmot kergetsz egész életed folyamán,

mindig naiv, kicsit ostoba és együgyű vagy,

mint egy síksági indián a bölények kipusztulása után,

mire észbe kapsz, egy rezervátum kocsmájában ülsz,

és a már eleve rezervátumban született fiataloknak mesélsz
a régi időkről.

Bátran vállalod,

hogy igazi indián vagy,

bár ez nem nagyon érdekel akkoriban senkit,
egy gyerek hadd higgye, amit szeretne,

de igazi indián valójában csak nagyszüleid kertjében leszel és lehetsz,

és igazán otthon is csak a gyümölcsfák lombkoronájában elbújva érzed magad,
persze a házat körülvevő udvarban is nagyon jó, kutyázni, focizni,
csak ott mindig szem előtt vagy,

hiába döngeted gumilabdával a nemrég bádogra cserélt kaput,

mindig azt érzed, rajtad a láthatatlan nagyszülők vigyázó szeme,
és hiába nagyon hangos a labdapuffogás, nem szólnak,
hagyják, csináld csak,

valamennyi otthonosságérzést talán még a régi öntöttvas fürdőszobai kád jelent,

alulról melegíthető bojlerral, lehet nyakig érő vízben fürödni,
közben a mama befőttjét enni titkos jóváhagyásával, olvasgatni,
régi újságokat nézegetni, főleg, ha elég csendben vagy,
és elfeledkeznek rólad szándékosan egy kicsit,

57
 a hátsó kert el van különítve az udvartól, ahol azért találhatóak gyümölcsfák,
disznóól, kukoricagóré, tyúkudvar, a hátsó kert egy külön bejáratú világ,
oda nem lehet el- és belátni a házból, a fák és lombok között,
még inkább a ribizli-, málna- és egresbokrok mögött
simán el lehet tűnni, noha kisgyerekként nyomasztóan nagy a kert,

és nemcsak a hátsó része, az óriási kukoricás,

hanem a kert első része is, a gyümölcsfák és ágyások,
és eleinte bizony félsz is egyedül lemenni, aztán megszokod, felfedezed,
és nagyon jól elvagy ott órák hosszat, nem keresnek, faluhelyen ez normális,
ám mivel a lakótelepről jössz, barátod, játszótársad,
kivéve a korcs kiskutyát, nincsen,

ismered már a kertet jól, tudod, figyeled, mikor milyen, mikor mit ad, mit mutat,
hosszú nyarakat töltesz a gyümölcsfák lombjának nyugtató hűvösében,
ha pedig megéhezel, megszomjazol, csak szakítasz egy-két gyümölcsöt,
és csak ebédre vagy vacsorára jelentkezel
a nyári konyhában,

a termést is megtanulod megbecsülni,

egyetlen egyszer dobsz el egy félig rágott almát,
amiért nem kapsz ki nagyapádtól, csak halkan leszid, ami rosszabb,

micsoda pazarlást csinálsz, fiam, mondja, erre nagyon elszégyelled magad,

azóta is csutkáig, magig rágod a gyümölcsöket, ez is éppúgy része az indiánságnak,
fontos indián tudás, a természet adta dolgokat
nem pazaroljuk feleslegesen.

58
Zalán Tibor
Anya, te vagy?
Hangjáték

Katona Imre József emlékének

Szereplők
Anya
Fiú
Kisfiú

Képzelt instrukciók képzelt rendezőnek

A hangjáték alcíméül szomorú-játékot írhattam volna.

Szomorú dialógusok sorozatát. Hosszú és lassú snitteket
szándékoztam egymás mellé írni, melyeket a kisfiú monológ-
jai szakítanak meg, tesznek teljesebbé – de nem mindig vilá-
gosabbá. Ezek a monológok pergőbb ritmusúak, és hangula-
tukban is elütnek valamelyest az anya-fiú párbeszédektől.
A rendezőnek tisztában kell lennie azzal, hogy az egész
leírt szöveg a fiú gondolataiban jelenik meg, tehát feldolgo-
zásában kerülnie kell a reális dialógusokat és monológokat
„kikeltő” effektusokat. A párbeszédeken érződnie kell a
meditációnak, a monológok pedig olyan áthallások, melyek a
gondolkodó agyában torzulásokat szenvedtek.
Nevezetesen: az anya nem létezik, a kisfiú szövegei pedig
átitatódnak a felnőtt férfi összefüggéseket kereső tapaszta-
lataival, így nem követik a valóságban létez(het)ett kisfiú
rekonstruálható gondolkodásmódját. A leegyszerűsített szer-
kezet, a cselekménytelenség a számtalan gondolati kapcso-
lódás kibontását hivatott elősegíteni. A szokatlan hangulat
megteremtését zenei eszközökkel képzeltem alátámasztani.
A dialógusok „közeiben” dzsesszzongora-
és szaxofonfutamokat gondolok el, a dialógusok és monoló-
gok alatt „zörejzenét” tartok előmozdítónak.
A kétféle zene ne különüljön el élesen, ahogy a dialógusok-
monológok is egymásba folyhatnak.

59
Fiú Már csak egyetlen pecsét. Ennyi, amivel szolgálhat még a hazám.
Hülyeség. Megfogadtam, hogy nem fogok elérzékenyülni. Kifelé bámulok
inkább az ablakon. De nem... Gyűlölöm az embertelen, fehér fényeket. A vallató,
átvilágító fehér fényeket. Gyűlölöm az éjjeli határállomásokat. A csonton áthatoló
fényei miatt. Mióta állunk itt? Meddig fogunk itt állni? S mikor jön már a határőr?
Egy pecséttel tartozik még nekem az ország. Mindegy. (A határon túl úgyis...)
Ideges vagyok. Pedig minden rendben. A legnagyobb rendben. Harminc napig
még állampolgárnak számítok. Vajon merre lehetnek a drótok? Mikor hallottam
őket először feszülni, mikor is? Viiiiiiiiiiij, Viiiiiiiij! S fölöttük a közömbös tor-
nyok, bennük a halál mesterlövészei.... ártatlan, álmos szemű kiskatonák. Milyen
nevetséges, hogy most legálisan, kockázat mentesen.... sortüzek nélkül...

(szünet)

Mit keresnek a katonák? Kék létrákkal járkálnak az őrjítően erős fehér fényben.
Oldalukon iromba pisztolyok. Tudnának ezek ölni? Nevetgélnek, álmosak, fejük
felett madarak verődnek az éjszaki éghez. Hülyeség, most nem szépelegni kell.
Most menni kell, utazni, most élni kell megpróbálni! Azok az éjszakai mada-
rak csak denevérek. A denevér élveszülő – ezt valahol mostanában olvastam.
Élveszülő. Sötétben szüli bele a gyerekét, és sohasem látja meg, milyen is. Mert
nem meri kivinni a fénybe. Megölné mindkettőjüket a fény...

(szünet)

Jöhetnének már a határőrök. Mióta várakozunk? Elveszítettem az időérzékemet.

Itt csak fehér fények vannak, kinyitódó és összecsukódó útlevelek, zseblámpák
pásztái a kupék előtt, pisztolyok a fegyelmezetlen kiskatonák oldalán. Most
romantikus gesztussal el kéne törnöm az órámat, megállítani a pillanatot, amikor
a vonat átgördül a drótok fölött. És eltenni az órát, és egyszer, sokára elmondani
a gyermekemnek, unokámnak, hogy volt egy pillanat az életemben, amikor én
állíthattam meg az időt.

(szünet)

Anya Tudod, hogy az idő nem áll meg.

Fiú Nem, az időt nem lehet megállítani.
Anya Akkor miért próbálod most így felnagyítani a szerepedet?
Fiú Nem akarok én semmit sem felnagyítani, hidd el. Csak szokatlan.
Csak az ember életében egyszer történik meg, hogy... a szerep...
Anya Mi az, ami csak egyszer történik meg az ember életében?
Fiú Miért vallatsz? Nem tudom, ki vagy te!
Anya Nem vallatlak. Én megismertelek.
Fiú Mit mondasz?
Anya Megismertelek. Gondoltam, beszélgessünk, amíg várakoznod kell.
Fiú Ne haragudj, nem tudom, ki vagy.
Anya Fáj, amit mondasz. Konok voltál kicsi korodtól fogva.
Fiú Te ismertél, amikor még kicsi voltam?

60
Anya Természetesen. Mindent tudok rólad, ami gyermekkorodban történt.
A halántékodon még most is ott a forradás... sírtál, amikor az üvegcserépre ráestél...
Kisfiú Milyen hideg a szoba. Várj, idehozom a dunyhát. Kár, hogy te nem látsz.
Hogy neked ólomból vannak a szemeid. Ideállítalak a párkányra, s elmondom,
mit látok az utcán. Várj, feljebb húzódom! Így jó. Figyelsz? A szemközti házból
kijött egy bácsi. Sapka van a fején. Most elindul a sarok felé, tudod, arra, amer-
re a templom van. Most ér a templomhoz. A templomból kiszáll egy angyalka.
Nem hiszed? Egy igazi angyalka. A haja hófehér, mint a cukor. Ezüstös a szárnya
és piros szoknya van rajta. A szája is ki van festve piros rúzzsal. Nagyon szép
angyalka. Belekarol a bácsiba, s a bácsi már nem olyan szomorú, mint amikor az
előbb kilépett a házból.
(szünet)
Azt hiszed, nincsenek angyalok? Nappal nincsenek. Nappal én sem hiszek
bennük. Az iskolában ilyen butaságokról nem is szabad beszélni. De most csak
ketten vagyunk. És te a barátom vagy. Meg aztán, neked ólomból van a nyelved.
Te biztosan csak ólomszavakat tudsz mondani… és azt a felnőttek nem értik.
Most fordulnak be a sarkon. Már nem látom őket. Bizonyára felszálltak együtt az
égbe. Az utcán most nem jár senki. Égnek a villanyok. Mit gondolsz, mit csinál
a bácsi meg az angyalka? Az égben... Akarod, hogy megmondjam? Az angyalka
sok-sok puha párna közé fekteti a bácsit, s letörli a vért a homlokáról. Miért nézel
így rám? Nem mondtam, hogy vérzett a homloka? Biztosan indiánokkal csatá-
zott. Nagyon vérzett. A vállán kék puska lógott.

(kulcs csikordul a zárban, ajtó nyílik)

Anya, te vagy?

(szünet)

Anya Huszonhat éve nem láttál.

Fiú Nem láttalak.... soha.
Anya De sokszor gondoltál rám.
Fiú Nem gondolhattam rád, hiszen nem ismerlek.
Anya Minden este azzal feküdtél le, hogy velem álmodsz.
Fiú Nem szeretek álmodni. Az álmok bántanak. Szomorúan ébredek, verej-
tékben. Régebben sokszor ébredtem arra, hogy sírok. S tudod, mi volt a
szörnyű? Szorítottam a párna csücskét, s kiabáltam: ne menj el, ne menj
el, ne... maradj... mert azt hittem... markoltam a párnát... azt gondoltam,
hogy fogom a... fogsz…
Anya A kezemet fogod, azt gondoltad.
Fiú Nem ismerem a kezedet.
Anya Ismered. A nőknek azért fogtad meg a kezét, hátha felismered tapintá-
sukban a kezemet...
Fiú Nem született újabb gyereked.

61
Anya Nem akartam újabb gyereket. Azt akartam, ne legyen újabb gyermekem.
Fiú És boldog voltál így.
Anya Talán. Mondhatjuk úgy is, boldog voltam. De ez nem tartozik rád.
Fiú De igen. Minden rám tartozik. Mindent tudok rólad.
Anya Én is terólad. Pedig nem láttalak... Nem hallottam rólad...
Fiú Én sem hallottam rólad...
Anya Még most is, férfiként is felsírsz álmodban.
Fiú Nem szeretek álmodni.
Anya Kevesebbet kellene innod.
Fiú Te hogyan szoktál le?
Anya Nekem könnyű volt – tudod, nagyon beteg voltam.
Fiú Hetekig feküdtél, és senki nem nyitotta rád az ajtót.
Anya Elkészültem a halálra.
Fiú Elfogytál, mintha mindegyik nap kiharapott volna belőled egy darabot.
Anya Kedves vagy…
Fiú Csak a szemed, a nagy szemed fénylett a fekete párnán.
Anya Szomjas voltam, örökké szomjas.
Fiú És elkészültél a halálra. És nem volt mit innod.
Anya Ó, az ember nagyon sokszor felkészül a halálára.
Fiú Megúsztad, ezt is megúsztad, mindent megúsztál még életedben.
Anya Tévedsz! Nem úsztam meg mindent.
Fiú Mi volt az, amit nem sikerült megúsznod?
Anya Te voltál. De pontosnak kell lennem: te vagy az. Most.

(szünet)

Kisfiú Nem fázol? Én fázom. Kicsit vársz, amíg felveszem a pulóveremet, utána
elmondom neked, mit látok az utcán. Figyelj! Égnek a villanyok, minden villany
ég az utcán. Felvonulás van, olyan, amilyenen délelőtt voltunk anyával. Rengeteg
ember van lenn, szépen sorban mennek és énekelnek. Piros zászlókat visznek és
táblákat, és a táblákon feliratok vannak. Kár, hogy én még nem tudok olvasni.
A meséket is anya olvassa fel. Néhány betűt azért ismerek, ha nem is sokat. Az
utcán nagyon sokan mennek. Lehetnek százbillióan, de még az is lehet, hogy
ezerkétszázan. Nem látom mindet egészen pontosan. Képeket is visznek, a képe-
ken bácsik vannak lefotózva. A fejük. Az egyik bácsi a mi osztályunkban is ki
van téve. Nagyon szép bácsi, külföldi, szigorú, nagy bajusza van. És még itt van
a másik bácsi is, akinek a képét hordozzák, ott áll a templom lépcsőjén és inte-
get, mint délelőtt. Nagyon kedves bácsi, olyan kicsi és tömzsi. Jó lenne integetni
neki, biztosan küldene nekünk nyalókát. De nem szabad kinyitni az ablakot,
tudod, anya mondta, mielőtt elment. Mindig elmondja... és mindig elmegy. Anya
nagyon híres. Délelőtt köszöngettek nekünk a bácsik. Ő volt a legszebb min-
denki között. Pedig ott is voltak vagy háromszázbillióan. Vett nekem fagylaltot,
és taxiautóval jöttünk haza. Te figyelsz rám? Azt a bácsit, akinek ott énekelnek,
mindenki szereti. Még anya is. Olyan jóságos a mosolya. Én már filmben is lát-
tam, megsimogatta egy kisfiú arcát. Az enyémet is megsimogatja, anya mondta.

62
Most leereszkedik azért a jó bácsiért egy helikopter, beül, integet, emelkednek...
jaj... lefújta a kalapját a szél. Száll a kalap, bukdácsol a levegőben, s hova esik?
Na, hékás, hova? A templomtorony tetejébe. Ráesik a keresztre. Ott van a bácsi
kalapja a kereszten. Tudod, milyen kicsi a kereszt! A bácsi kalapja teljesen elta-
karja, nem is látszik. Most jön ki a pap bácsi, és észreveszi, hogy mi történt. Talán
imádkozik... de az is lehet, énekli azt a vidám dalt, amit a menetelő sok bácsi és
néni énekel... egy nagy ostyát tart a kezében, akkorát, mint a hold, odaszorítja a
hasához…

(kulcs csikordul a zárban, nyílik az ajtó)

Anya, te vagy?

(szünet)

Anya Meleged van. Izzadsz.

Fiú Fülledt az éjszaka.
Anya Nekem is melegem van.
Fiú Pedig te az előbb kinyitottad az ablakot.
Anya Igen.
Fiú Könnyű nyári ruha van rajtad.
Anya Igen.
Fiú Miért viselsz éjszaka is ékszereket?
Anya Jaj, látod, elfelejtettem levenni a nyakamról.
Fiú Vedd le! Irtózom tőlük.
Anya Te pedig lazítsd meg a nyakkendődet!
Fiú Jó ötlet.
Anya Te mióta hordasz nyakkendőt?
Fiú Nem szeretem a nyakkendőket.
Anya Sokáig kötögetted a tükör előtt...
Fiú Máig nem tudom rendesen megkötni.
Anya Jól sikerült.
Fiú Ezt csak úgy mondod, hogy vigasztalj.
Anya Nem, tényleg jó.

(szünet)

Anya Eladtad a zongorádat.

Fiú Nem szeretek zongorázni.
Anya Napokig ültél a széken, a zongora előtt.
Fiú Igen.
Anya Pedig már nem volt ott a zongora.
Fiú Emlékezetből játszottam rajta.
Anya Nagyon szépen játszottál akkor, tudod?
Fiú Egyszer sem ütöttem mellé.

63
Anya A Bartókban sem.
Fiú A Bartókban sem.
Anya Pedig nagyon ideges voltál.
Fiú A zongorázás mindig megnyugtat.
Anya Amikor nem tudsz írni, odaülsz a zongorához és játszol.
Fiú Vagy inkább iszom.
Anya Rohadt dolog. Ülsz a papír fölött, és nem engedelmeskednek a szavak.
Megtapadnak valahol a szájpadlásodon, és nem tudod lesuttogni onnan őket.
Fiú Az ember nem az agyával ír, hanem a szájával. Én kimondom a szavakat
magamban, mielőtt leírom.
Anya S az alkohol leáztatja őket.
Fiú Mind egy szálig.
Anya De ezek már roncsolt, elázott szavak.
(szünet)
Anya Eladtad a könyveidet.
(szünet)
Eladtad a bútoraidat.
Fiú El fogok költözni.
Anya Azt hiszed, egy vonatjeggyel meg tudod oldani ezt az egészet?
Fiú Nincsen egész. Megoldás sincs. Nem tudsz fogalmazni.
Anya A szabadságot nem lehet vonatjeggyel együtt vásárolni.
Fiú Nem tűröm, hogy ilyen szinten oktassanak ki.
Anya Ne haragudj, akkor én sem haragszom.
Fiú Nem akarok veled beszélgetni.
Anya De igen. Szükséged van rám.
Fiú Senkire sincs szükségem.
Anya Rám, egyedül rám van szükséged... csak rám.
Fiú Miért éppen rád? Ki vagy te?
Anya Az anyád vagyok.
(szünet)
Most melletted kell lennem.
Fiú Eddig nem kellett?
Anya Eddig megvoltál nélkülem.
Fiú Hazug vagy.
Anya Lehet. De most őszinte vagyok veled.
Fiú Onnan könnyű.
Anya Nincs onnan.
Fiú Hagyj békén elmenni.
Anya Csak gyere...
Fiú Nem, oda nem megyek, ahol te várhatsz.
Anya Ne légy komisz!
Fiú Az ablakon keresztül a nagy gyár reklámjára látsz rá.

64
Anya Levetettem a cipőmet, így kényelmesebb.
Fiú Töltöttél magadnak.
Anya Csak keveset, mert itt is borzalmas a hőség.
Fiú A férjed már lefeküdt.
Anya Későre jár.
Fiú Nem azért, mert öreg?
Anya Én is öreg vagyok.
Fiú Nem, te még fiatal vagy.
Anya Köszönöm.
Fiú Te nem tudsz megöregedni.
Anya De...
Fiú Nem leszel szép öregasszony. Az a csúnya öregasszony leszel, aki halá-
láig húsz év körülire konzerválja magát. Csak közelről nem szabad megnézned,
mert elhányod magad....
Anya A testem még fiatal.
Fiú Sok pénzed van.
Anya Nagyon sok a pénzem, több, mint gondolnád. Elképzelni sem tudsz
annyi pénzt.
Fiú És fiúkat vásárolsz belőle magadnak.
Anya Jól érzem magamat velük. Én jól érzem magamat így.
Fiú De kinevetnek a hátad mögött, te szerencsétlen!

(szünet)

Anya Téged is meg fognak egyszer vásárolni.

Fiú Fiatal vagyok és erős.
Anya Gyenge vagy, és kezdő alkoholista.
Fiú Semmi, csak gyűlölöm az éjszakai határállomásokat.
Anya Már nem tart sokáig.
Fiú Ezeket a fehér fényeket...
Anya Hunyd be a szemed!
Fiú Egész idő alatt csukva van.
Anya Ne hidd, hogy csak álmodsz!
Fiú Tudom, hogy csak álmodom veled.
Anya És ha felébredsz?
Fiú Ha felébredek, el fogsz tűnni. Talán örökre... megint.
Anya Miért mész el?
Fiú Elmegyek? Honnan hová?
Anya Mi elől szöksz?
Fiú Valami elől menekülök?
Anya Érzem...
Fiú Előled.
Anya Érzem.

(szünet)

65
Fiú Engem nem tudnak megvásárolni.
Anya Mint én a fiatal fiúkat...
Fiú Mint te azokat.
Anya Lehet, hogy idősödő asszonyok nem...
Fiú Azok semmiképpen.
Anya Ha nem azok, megvásárolnak majd mások.
Fiú Szabad leszek!
Anya Most is szabad vagy.
Fiú Ülök egy vonatban.
Anya És ideges vagy.
Fiú Mert ezek a rohadt fények...
Anya Minden határállomás ilyen – éjszaka. Látom a csontjaidat.
Fiú Megint a tükör előtt ülsz.
Anya Nem szeretem, ha rendetlen vagyok.
Fiú Hova tünteted a ráncaidat?
Anya Muszáj ezt megmondanom? Tudod, ezek női dolgok.
Fiú Frászt! Felvasaltatod a füled mögé őket, a füled mögé!
Anya Ha tudod, miért kérdezed?
Fiú Hány év bűne van a füled mögé felvarrva?
Anya Te csak bűnökben tudsz gondolkodni.
Fiú Csak bűneid mérnek meg a szememben.
Anya Nekem csak szenvedéseim vannak.
Fiú Mindegy, hogyan hívod őket. Ha védeni akarod magadat, akkor szenve-
dések.
Anya Ha támadni akarsz, akkor bűnök... ennyire egyszerű lenne?
Fiú Ennyire gyűlöllek!
Anya Nincs jogod hozzá!
Fiú Neked volt jogod elhagyni engem?
Anya Nem hagytalak el.
Fiú Sodródtál az emberáradattal a szétvert szögesdrótok fölött...
Anya Magam voltam akkor is.
Fiú Világsikerről álmodtál.
Anya Na, látod, valamiben csak hasonlítunk mi ketten egymásra?
Fiú Ezért hagytál el?
Anya Nem hagytalak el. Már mondtam.
Fiú Huszonhat évig egyedül! Ezt nevezem szerető anyai gondoskodásnak.
Anya Ha együtt maradunk, akkor is reménytelenül boldogtalan lettél volna.
Fiú Te a lehetőséget vitted magaddal. Annak a lehetőségét, hogy boldog
lehessek. Hogy annyira ne legyek egyedül...
Anya Mi értelme lett volna?
Fiú Amíg velem voltál, boldog voltam.
Anya Én tudom, mennyire nem...

(szünet)

66
Kisfiú Várj, várj! Előbb elrendezem a párkányon a párnát. Na, így rendben van.
Figyelj, arra kérlek, figyelj! A múltkor is lepottyantál és eltörött a szuronyod.
Most is másfelé bámulsz. Az utcán áll egy nagy fekete autó. Szerintem valami
nyugati márka. Reggel óta nem szállt ki belőle senki. Kérdeztem anyát, azok ott
bent az autóban halottak-e, de anya azt mondta, butaság. Meg hogy ne bámuljam
folyton, mert valakinek feltűnik. Különös. Várj csak! Most emberek ugrálnak ki
belőle. Óriási! Bemennek a szemközti házba. Tudod, a szemközti ház már régóta
gyanús nekem. Ott vagy rablók vagy gyilkosok laknak. De lehet, hogy ott lakik a
sárkány. Van legalább hét feje. Ezek pedig, akik az autóban ülnek, most megvív-
nak vele. Szikrák csapnak ki az ablakon, már látom is az egyik fejét a sárkánynak.
Levágni, gyorsan levágni! Nem hiszed, amit mondok? Akkor máskor nem mesé-
lek! Várj! Most jönnek vissza... Igaziból! Nincs velük a sárkány. Biztosan már
odabent lekaszabolták. Egy néni van velük és egy idős bácsi. Csomag van náluk.
Lehet, hogy elutaznak valahova, s a nagy fekete autóval segítenek nekik kimen-
ni az állomásra. Most beszállnak mindannyian az autóba, elindulnak. Elment a
nagy fekete autó is, lehet ám, hogy az autóban rablók ültek. S várták, mikor foszt-
hatják ki a bácsit meg a nénit. Most pedig magukkal viszik őket, zsákba varrják
és bedobják mindkettőjüket a Dunába. De a bácsi zsebében van egy kés, azzal
kivágja a zsák oldalát, és kiúszik a partra. Azután, amikor ezek a rablók a nagy
fekete autóikban éppen osztoz­kodnak a zsákmányon, melyet ártatlan emberektől
raboltak össze, nos, a bácsi lecsap rájuk, és a kardjával összekaszabolja őket. El
tudod képzelni? Anya azt mondta, a jó mindig győz, legyőzi a rosszat. Mármost,
csak azt kell tudni, ki a rossz. Mert azt tudjuk, ki a jó. Anya a jó és én. És te is jó
vagy, csak ide kell mindig...

(az ajtóban megfordul a kulcs)

Anya, te vagy?

(szünet)

Fiú Ha nem határozom el magam erre az utazásra, akkor még most sem
jelentkeztél volna.
Anya Nem tudom. Most melletted vagyok.
Fiú Mellettem? Örülj, neked még vannak illúzióid.
Anya Azok nélkül már az én koromban...
Fiú Megint túl teátrális vagy.
Anya Színésznő vagyok, vagy mi a fene! Annak szabad...
Fiú Egy ideje már csak feleség vagy, aki mindent megkap, amit csak szeme
szája megkíván.
Anya Most igen. De a most az más, az nem ér. Színésznő voltam.
Fiú Én is azt hittem. Sokáig.
Anya Csak hitted...
Fiú Csak hittem.
Anya Nyomozni kezdtél utánam...

67
Fiú Kicsit sajnáltalak, tudod-e?
Anya De nem találtál a régi újságok címlapjain.
Fiú Először persze borzasztóan dühös voltam. Úgy éreztem, ebben is becsaptál.
Anya Találkoztál régi kollégákkal.
Fiú Mind emlékezett rád.
Anya Sok irigyem volt.
Fiú Nagyon szépeket mondtak rólad. Túlságosan is szépeket.
Anya Tényleg? Nem csak úgy mondod?
Fiú Tényleg szépeket.
Anya Elmondták, hogy csapivalóan tehetségtelen voltam.
Fiú Emlékszem, az egyiknél még mindig ott van a fényképed ez éjjeli
szekrényen.
Anya Azt kérdezted tőle, milyen színésznő voltam.
Fiú Már nagyon öreg volt.
Anya És ő azt felelte, káprázatos minden jelenetemben.
Fiú Azt mondta, amit a többi.
Anya És közben véreset köpködött a zsebkendőjébe.
Fiú Nyomot hagytál az emberekben.
Anya Az emberek hagytak bennem nyomot.
Fiú Igazából nem volt egyetlen jó szereped sem.
Anya Úgy mentem be a színházba, mint a nagyasszonyok.
Fiú Néha egyetlen mondatot sem kaptál.
Anya Nem volt olyan darab, amelyikben ne játszottam volna.
Fiú S nem volt olyan rendező, igazgató, díszlettologató ember, akivel ne
feküdtél volna le.
Anya Nekem kellett a színház!
Fiú Nekik meg te kellettél. Pontosabban, nem is te.
Anya A játékom.
Fiú A tested.
Anya A tudat, hogy velem vannak.
Fiú A pletyka mindegyiknek, hogy neki is sikerült, neki is. Egy egész színház
találgatta, ki lesz a következő. Nálad!
Anya Gazemberek.
Fiú Pár év alatt mindenki kurvája lettél!
Anya Magas körökben mozogtam.
Fiú Igen. Minisztereket is részesítettél a kegyeidben.
Anya Mítosz voltam, két lábon járó mítosz.
Fiú Egy örökké a hátán fekvő, lábait széttáró mítosz. Szép!
Anya Ne légy tiszteletlen!
Fiú Hát nem látod?
Anya Mit nem látok?
Fiú Az atyaúristennel is lefeküdtél, mégsem tudtál kiharcolni magadnak
egyetlen rendes főszerepet sem!
Anya Az ágyban nem színésznő voltam.
Fiú Csak a magányodat értették félre.

68
Anya Elviselhetetlen vagy! A hűség elviselhetetlen! Várj, hozok magamnak
jeget!

(szünet)

Magányos voltam.
Fiú Reméltem, hogy nem jössz vissza.
Anya Elmondtál mindent?
Fiú Nem tudtál a festék szaga nélkül meglenni.
Anya A férfiak, akik vacsora után az ágyukba hurcoltak...
Fiú Nem tudtál egyedül lenni.
Anya Az összes, másoknak osztott, titokban megtanult női főszerep...
Fiú Előfordult, hogy súgtál befutott pályatársaidnak.
Anya Igen, igen, igen, igen!
Fiú És volt egy gyerek otthon, akit minden este bezártál, és megtiltottad,
hogy égjen a szobájában a villany.
Anya Megírtad belőle az egyetlen sikeres könyvedet.

(szünet)

Fiú Nem gondoltam, hogy ilyen sokáig tart.

Anya Micsoda?
Fiú A várakozás.
Anya Ez a pár óra?
Fiú Nem, a huszonhat év.
Anya Közben ismert íróvá lettél.
Fiú Ó, hogyne. Ismernek.
Anya Előre köszönnek a házban.
Fiú Figyelik az újságokat, hátha találnak bennük írást tőlem.
Anya Előfordul, hogy az utcán összesúgnak, ha meglátnak.
Fiú Érdeklődnek utánam a nők.
Anya Pedig nehezen indult.
Fiú Baromi nehezen.
Anya Nem arattál az első novelláddal túl nagy sikert.
Fiú Azt mondták, nem elég életszagú, nem természetes.
Anya És írtál életszagú novellákat.
Fiú Van érzékem a stílushoz.
Anya Közben szerettél volna kiszabadulni a rád erőszakolt szerepből.
Fiú Mindig az álom érdekelt. Minden írásom az álomhoz hasonlít... a jó
írásaim.
Anya Minden fiókban hagyott írásod.
Fiú Azokat akkoriban sehol sem közölték.
Anya Végig mást csináltál, mint amit szerettél volna.
Fiú Jól csináltam, amit csináltam.
Anya De már tudod, hogy nem leszel a legnagyobb.

69
Fiú Nem akartam vénen is fiatal író maradni.
Anya A kiadó kidobott az összes álomnovelláddal együtt.
Fiú Nem adtam fel.
Anya Elmentél egy másik kiadóhoz.
Fiú Ezek mind egy követ fújnak.
Anya Innen is visszaküldték a könyvedet.
Fiú Te bíztál bennem?
Anya Tudtad, egyedül vagy, és alulmaradsz. Bizonyosság kellett.
Fiú A bizonyosság kézzelfogható.
Anya Mint például az útlevél.
Fiú Mint például az.
Anya De már a regényedben sem bízol.
Fiú Ebbe már végképp ne szólj bele!
Anya Nyisd ki a bőröndödet! Ott van legfelül. Lapozz bele! Teli van kimódolt
párbeszéddel, érdektelen történésekkel…
Fiú Mi közöd van az én életemhez?
Anya A regényeidben is gyengék a szerkezetek.
Fiú A kritika...
Anya Szarok a kritikáidra.
Fiú Hagyd már békén az életemet!
Anya Itt is elkéstél egy fordulattal.
Fiú Miféle fordulattal?
Anya A nagy fordulattal.
Fiú Biztos vagy ebben?
Anya Egészen biztos. Lélekben vénen nem érdemes disszidálni… sem.

(szünet)

Kisfiú Akkora hold van az égen, alig férnek el mellette a csillagok. Nyugi, mon-
dom az utcát, csak figyelj! Az utcán hó van. Csillog a holdsütésben. A villanyok
ma sem égnek. Majdnem olyan világos van, mint nappal. Nem fázol? Meg ne
fázz nekem, teremtette! Én is köhögök pár nap óta, anya szerzett a nyakamra egy
vastag piros sálat, ha most meggyógyulok, többé nem fog a torkom megfázni.
Az utcán egy áruló van. Sötétben bujkáló áruló. Olyan, amilyenről a tanító néni
beszélt az iskolában. Ott áll a sötétben, és azt hiszi, nem látja senki. De én látom,
s nem félek tőle, mert ide úgysem tud feljönni, az ajtó zárva van, a kulcs pedig
anya bundájának a zsebében. Az arcát nem látom én sem. Az is lehet, nincsen
arca. Az árulóknak nincsen arcuk, mert a sötétben úgysem látná az arcukat senki.
Egy nagy, láncos kutya van mellette. A kutya is áruló, de én sajnálom a kutyát,
mert ő biztosan csak hűségből követi a gazdáját az árulásban. És nehéz lehet neki
az a sok lánc. Ott áll az áruló a kerítés mellett. A kezéről csöpög a vér. Pontosan
úgy, ahogyan a rajzos újságban láttam. Nagyon sok vér csöpög a kezéről, mert
rettentően gonosz. Nem kell ám izgulnod, mert leszámolunk vele, mi minden
árulóval leszámolunk. Ma az iskolában pattogatott kukoricából szívet készítet-
tem, azt fogjuk elküldeni annak a múltkori kedves bácsinak a születésnapjára.

70
Ha majd megkapja, meg fogja enni, és akkor pedig pattogatottkukorica-szíve
lesz neki a rendes mellett, és mindenkinek el fogja mondani, hogy tőlem kapta.
Na, árulókám, még mindig ott bujkálsz, leselkedsz a sötétben? Előbb-utóbb ide
fog jönni az a kedves bácsi, és a kardja hegyére tűz. Ő mindenkit szeret, de az
árulókat gyűlöli. Az iskolában mondták, hogy nekünk is gyűlölnünk kell tégedet.
Még nem tudom, hogyan kell gyűlölni, de anyától meg fogom kérdezni, s akkor
jaj neked! Most egy autó közeledik, biztosan érte jönnek. Odalapul a kerítéshez...
hű! A gazember! Az áruló fává változott, a kutya meg egy kis bokorrá. Rájuk
világít a fényszóró, s az autósok nem tudják, hogy ők azok. Hé! Számoljatok le
az árulóval! Ah, ezek buták. Továbbmentek. Most megint ott állnak, a kutya meg
az áruló. Most bennünket figyelnek. Ugye, nem félsz? A kutya szeméből lángok
csapnak elő! Jaj! Most léptek egyet mindketten felénk. Hadd szorítsalak magam-
hoz! Ne félj! Ne félj, bennünket nem bántanak. Én még kisfiú vagyok, igen, én
még kisfiú...

(kulcs fordul a zárban, nyílik az ajtó)

Anya, te vagy?

(szünet)

Anya A laposüveged.
Fiú A kristálypoharad.
Anya Látom, feltankoltál.
Fiú Akkor igyunk! Egészségedre! Mindjárt jobban érzem magam.
Anya Te most nagyon rosszul érezheted magadat.
Fiú Nem mondom, egy pazarul berendezett szobában kényelmesebben.
Anya Félig hanyatt dőlve a fotelban.
Fiú Félreraktam a leveleidet.

(szünet)

Anya Kellemes, ahogy a medvebőrhöz dörzsölöd a meztelen talpadat.

Próbáltad már?
Fiú Az első leveledben elnézést kértél tőlem.
Anya Nevetséges. Egy gyerektől… Ne is folytasd!
Fiú De az a gyerek akkor még a te gyereked volt.
Anya Mindig ébren vártál.
Fiú A második levélben azt írtad, eljössz értem, és magaddal viszel.
Anya A nagy kertben várt már a fehér hinta.
Fiú A harmadik levélben arról írtál, hogy ott, ahol élsz, szüntelenül esik az
eső.
Anya Elviselhetetlen a hőség.
Fiú A negyedik leveledben arról írtál, hogy együtt elmegyünk a nagy
vízeséshez.

71
Anya Indiánkenut vettem neked, azzal röpülni tudsz a sziklák között.
Fiú Az ezervalahányszázadik leveledben megírtad, hogy miért nem írtál
nekem, egyetlen levelet, egyetlen sort sem. Miért nem írtál? Még ezt sem írtad
meg... még ezt sem.
Anya Nagyon elfoglalt a beilleszkedés. A munka.
Fiú De gondoltál rám, természetesen.
Anya Szüntelenül rád gondoltam.
Fiú Láttál, amikor a nevelőintézetben bordó mackónadrágban fogócskáztam
a többiekkel.
Anya Fürge voltál, csak ritkán sikerült elfogniuk.
Fiú Amikor megszöktem, nem aludtál egész éjszaka.
Anya Itt ültem az ablaknál, s hallottam, ahogy csattog a tornacipőd az aszfalton.
Fiú Amikor visszavittek, nagyon megvertek.
Anya Sírtam.
Fiú Hogy gyűlöltelek!
Anya Mert sírtam?
Fiú Mert hallottam, ahogy nevetgéltél a vendégeiddel.
Anya Féltékeny voltál a vendégeimre.
Fiú Megvertek, és nem kaptam vacsorát.
(szünet)
Fiú Apám magas, kisportolt férfi volt.
Anya Azt sem tudod, ki volt az apád!
Fiú Fekete haja volt...
Anya Igen, seszínű, vörösesszőke talán. Kicsi, keszeg ember volt.
Fiú És nagyszerű színész...
Anya Igen, költő volt, vagy afféle.
Fiú Hatalmas autón járt, vadonatúj nyugati kocsin...
Anya Igen, albérletben lakott, és biciklin száguldozott a szerkesztőségek között.
Fiú Téged a legelegánsabb szállodákban vacsoráztatott…
Anya Igen, egy kocsmában akadtam rá, véletlenül, a színház mögött.
Fiú Hatalmas virágcsokorral állított be minden este az öltöződbe...
Anya Igen, én fizettem a vacsoráit, a rossz szagú fröccseit, a részegségeit.
Fiú Nagyszerű férfi volt...
Anya Igen, ki se néztem volna belőle, hogy kapásból gyereket csinál nekem.
Még annyira gyermeteg volt ő is.
Fiú Amikor megszülettem, örömében a fél várost leitatta...
Anya Igen, amikor megtudta, hogy úgy maradtam, nevetett, és többé nem várt
meg előadás után a kocsmájában. Ennyire örült neked.
Fiú És rajongott érted.
Anya Igen, rajongott értem. Rajongott, mint a többi félszáz, félezer.
(szünet)
Fiú Hozzád felhallatszanak az utcai zajok?
Anya Erre nincsenek utcai zajok. Nincsenek utcák.

72
Fiú A házat hatalmas kert veszi körül.
Anya Reggelenként sétálok a virágágyások között.
Fiú A kertész leveszi a sapkáját, úgy köszönt.
Anya A faluból friss tojást és tejet hoznak. Zöldséget, gyümölcsöt.
Fiú A kerti asztalon már ott hevernek a reggeli lapok.
Anya A napernyőt felállíttatom, mert itt kora reggeltől erős a napsütés.
Fiú Hozzád nem hallatszanak fel az utcai zajok.
Anya Csönd van, mint a…
Fiú Mint a temetőben.
Anya Nem történik semmi. Mint a temetőben.
Fiú De az a mindig – úgymond. Nap mint nap.
Anya A férjem…
Fiú Őt nem szereted.
Anya Csöndes, korrekt ember.
Fiú Ő nem szereti a színházat.
Anya Üzletember, az üzletét szereti, ez természetes.
Fiú Esténként mégis színházba visz, operába. Koncertekre.
Anya És partikra. Unalmas, végtelen hosszú partikra.
Fiú Ilyenkor ismerkedsz, a végtelen hosszú, unalmas partikon.
Anya Itt ez a szokás.
Fiú A férjed pedig meghívja a kiszemelt pácienst hozzátok.
Anya Az újdonsült barátaimat. Így választékosabb. Ebédre hívja őket.
Fiú De ő nem ér rá a megbeszélt időpontban, mert üzleti tárgyalásai vannak.
Természetesen...
Anya Elfoglalt ember.
Fiú Közben ül az emeleti szobában.
Anya Olvas vagy az iratait rendezi.
Fiú Talán hallja, hogy lenn a vendégeddel hancúrozol.
Anya Lehet.
Fiú Talán a fal titkos kémlelőjén át figyel benneteket.
Anya Ne bántsd! Meglehet, hogy figyel. Az ő dolga, miért.
Fiú Én téged bántalak, nem őt. S tudod, ez mit jelent.
Anya Mert akkor elhagytalak... azért bántasz.
Fiú Megint választékos vagy. Megöl a választékosságod.
Anya Akkor éjszaka is az ablakpárkányon ültél.
Fiú Vártalak, mint mindig.
Anya Sötét volt a szobában.
Fiú Megtiltottad, hogy villanyt gyújtsak.
Anya Olyankor már aludnod kellett volna.
Fiú Nélküled féltem az üres lakásban.
Anya Soha nem mondtad, hogy féltél volna.
Fiú Egyszer sem kérdezted meg. Soha nem kérdeztél tőlem semmit.
Anya Mindent tudtam rólad.
Fiú Mert mindent elmondtam. Mert beszélgetni szerettem volna veled.
(szünet)

73
Anya Ültél az ablaknál, és az ólomkatonádnak meséltél arról, mit látsz az utcán.
Fiú Az utcán soha nem volt semmi. És ő sem válaszolt.
Anya Kérdezted?
Fiú Kérdeztem!

(szünet)

Fiú Az utcán akkor éjjel felkéredzkedtél egy teherautóra. Felkönyörögted

magadat, Anya. Borzalmas éjszaka volt.
Fiú Az autó tele volt emberekkel.
Anya A sötétben csak a rémült szuszogásukat lehetett hallani.
Fiú Te tudtad, hova mennek. Akkor már sok mindent lehetett tudni.
Anya Én is pánikba estem. Semmit sem lehetett tudni.
Fiú Az összes pénzedet odaadtad a sofőrnek.
Anya Mindennek megvan az ára. És még viszonylag keveset fizettem.
Fiú Pest határában arra gondoltál, mi lesz velem a bezárt szobában. Hogy
halálra sírom magamat.
Anya Kiabáltam, álljanak meg, borzalmasan kiabáltam, forduljanak vissza
érted.
Fiú De lefogtak, valaki az arcodba csapott.
Anya Féltek, hogy igazoltatnak bennünket. Leütöttek.
Fiú Valaki sírt melletted.
Anya Mindenki sírt. Az a valaki te is lehettél a szobában.
Fiú Órákon keresztül mentetek a sötétben.
Anya Nagyon fáztam. Végtelenített utazás volt.
Fiú Borzalmas csend mindenütt. Az éjszaka fenekén...
Anya És mindenfelé lövöldöztek.
Fiú Már a szemhéjamon is átsugároznak a fehér fények. Nem bírom tovább!
Anya Még egy kicsit kell várnod. Pár perc mindössze.
Fiú Várok. De már nem bírom sokáig.

(szünet)

Kisfiú Ma nagy a sürgés-forgás a házban. Várj csak, elmondok mindent, ne félj,

csak eligazítom a fenekem alatt a párnát. Napok óta autók járkálnak éjjelente a
ház előtt, de soha nem állnak meg, soha nem száll ki belőlük az a kedves alacsony
bácsi, akinek a születésnapjára a pattogatottkukorica-szívet küldtem. Hajolj köze-
lebb! Súgok valamit. Ma elvitték a Jankovics bácsit. Tudod, aki a kilences lakás-
ban lakik. A Jankovics néni sírt a lépcsőházban. Azt mondta, hajnalban jöttek el
érte, amíg mi aludtunk. Az nagyon rossz lehetett a Jankovics bácsinak, mert bizo-
nyára álmából keltették fel. Hogyhogy kik? Hát, akik elvitték. Azt nem tudom,
kik vitték el, mert azt nem mondta senki. Azt mondták, azok. És még valaki azt
is mondta hozzá, az átkozottak. Jankovics bácsi jó ember volt. Nagy a szakálla,
kicsit már őszül, nagy a pocakja, szemüveget hord az orrán, és rengeteg könyve
van. Azt mondták a házban, hogy nagy tudós. Járt már Angliában is, ahol pedig

74
csupa rossz ember lakik. Hogy mert odamenni a Jankovics bácsi? Ha akarod,
látom őt most az utcán. Igen, éppen ő az. A kezében könyvet fog és olvas, mert
szemüvegben biztosan lehet éjjel a sötétben is olvasni. Mellette ballag a két lánya,
és velük van egy kicsi póniló is. Ha elfáradnak, felülnek a lovacskára, az viszi őket
tovább. Messzire mennek, olyan messzire, hogy azok az átkozottak nem érik őket
utol. Jankovics néni meg léggömbön repül fölöttük. Hatalmas, piros léggömbje
van, golyóálló, hogy ne tudják a földről kidurrantani. Mert ha valaki kidurranta-
ná, akkor Jankovics néni menthetetlenül lepottyanna a templomkertbe, s az senki-
nek sem lenne jó. Tudod, mit csinál? Palacsintát süt. És dobálja lefelé, a gyerekek
meg kapkodják és eszik. Egészen sok gyerek van már az utcán, mind kap egy
lekváros palacsintát. Jankovics bácsi nem eszik. Neki nem szabad. Azt mondják
a lépcsőházban, hogy éheztetik. A Csordás bácsi meg azt mondta erre, jól teszik,
mert akkor lemegy a pocakja és megjön az esze. Ezt nem nagyon értem.

(szünet)

Hé, ne aludj! Az utcán már nincs senki. Lehet, Jankovics néni a léggömbjébe
pakolta az egész világot és elrepült vele. Mindenkinek adott palacsintát, csak...
csak nekem nem. Mert pajtikám, bennünket senki sem visz el innen sehova,
nekünk senki nem ad semmit. Különben is, vacsorára nem szabad sokat enni.
Na végre! Most valaki átmegy az utca túlsó oldalára. Mintha a mi házunkból jött
volna ki. Viharkabát van rajta és sötét kalap. Megáll, rágyújt. Nekitámaszkodik
a telefonfülkének és vár. A házat nézi. Pedig már késő van, jócskán késő. Kit
várhat...

(kulcs fordul a zárban, ajtócsapódás)

Anya, te vagy?

(szünet)

Fiú Hogyan lehet kibírni az embernek a hazája nélkül?

Anya Nem kell gondolni rá!
Fiú Te szüntelenül hazagondolsz.
Anya A honvágyra nem kell gondolni.
Fiú Amit nem nevezünk meg, az nincs.
Anya Haza ott van, ahol a megélhetésed. A jogod a boldogsághoz.
A boldogságod.
Fiú Néha hazaálmodod magadat.
Anya Nem haza, csak a gyermekkoromba.
Fiú Mindegy.
Anya Nem mindegy. A gyermekkor nosztalgiája fontos.
Fiú Nekem nincs gyermekkorom.
Anya Mindenkinek van gyermekkora. Még neked is.
Fiú Miért nem jöttél haza látogatóba?

75
Anya Nem mehettem. Képtelen voltam rá.
Fiú Hát ennyire mindegy?
Anya Hát ennyire fáj.

(szünet)

Jól megvagyok itt is. Megvan mindenem.

Fiú És kivel beszélgetsz, ha magyarul akarsz megszólalni?
Anya Veled beszélgetek. És te mindenre válaszolsz nekem.
Fiú Hazudok, legfeljebb mindenre hazudok.
Anya Nem tudsz, most nem. Olyan ez a beszélgetés, mintha átröntgenezne a
fehér fény. Látom a csontjaidat. A tüdőd. A májad, a vesédet. A lelked, a
gondolataidat látom.
Fiú Isten legyen hozzád irgalmas!
Anya Ez nem regény. Ide nem szavak kellenek. Soha nem voltál vallásos, nem
úgy neveltelek.
Fiú Neveltél... hm.... hogy bírja odakint az ember?
Anya Hogy bírja odabent?
Fiú Kibírja.

(szünet)

Anya Akkor miért jöttél ki?

Fiú Nem köt ide már semmi.
Anya Edit kikísért az állomásra.
Fiú Hiányozni fog.
Anya Azt kérte, hozz neki japán legyezőt.
Fiú Ördög tudja, miért éppen legyező kellett volna neki.
Anya Búcsúzóul megsimogatta a halántékodat.
Fiú Utálok búcsúzkodni. Hazug és gerjesztett dolog.
Anya Őt nem hoztad magaddal.
Fiú Ez a vállalkozás annyira privát kell legyen, még a szeretteink sem tudhat-
nak róla.
Anya De én tudok. Látod, én ezt is tudom rólad.
Fiú Igen, te mindent tudsz rólam. Átkozottul jól informált vagy.
Anya Az új élethez legalább annyi kell, hogy teljesen elszakadjunk a régitől.
Ezért nem hoztad Editet.
Fiú Ezért nem hoztam.
Anya Sokat fogsz rá gondolni.
Fiú Nem akarok rá sem emlékezni. Egy nagy-nagy agymosás kellene most
nekem.
Anya Az emigránsnak két szíve van, fiam. Az egyiket, amikor átlép a határon,
elzárja tudatának valamelyik kamrájába. A másik szív hivalkodó,
harsány, az új haza igényei szerinti. De néha, mikor elég nagy csönd van,
hallatszik, hogy amaz, a bezárt dörömböl, és szabadulásért rimánkodik.

76
Fiú De nincs neki szabadság többé.
Anya Nincs. Neki soha többé nincs.
Fiú Nem tudsz elijeszteni. Túl későn bukkantál fel!
(szünet)
Anya Hol fogsz lakni? Miből?
Fiú Telik a zongora árából. A ház árából. A bútorok árából.
Anya Itt pénz kell, sok pénz kell az élethez. Az itteni árak mellett hamar meg
fogod enni a zongorádat.
Fiú Nálad ellakhatnék egy darabig.
Anya Éppen ezt akartam mondani...
Fiú Az egyik földszinti szobát berendezzük nekem.
Anya Különbejárat, különfürdőszoba, különvécé...
Fiú Különszobalány.
Anya Lesz az is. Különszobalány.
Fiú És szép lesz a különszobalány.
Anya Egész nap gépelni fogja a kéziratodat.
Fiú Este pedig az ágyamba bújik.
Anya Reggel pedig megint gépeli a kézirataidat.
Fiú Délelőtt postázza a szerkesztőségeknek, amit írtam...
Anya Délben pedig eldugja előled az elutasító leveleket.
Fiú Könyveket fogok kiadni. A saját pénzemből adatom ki őket.
Anya S mi lesz a hasznod belőle?
Fiú Semmi. Az írás nem haszon.
Anya Az írás haszontalanság. Jól látod.
Fiú Nem azt mondtam. Azt mondtam, nem haszonért írok.
Anya Miből fogsz megélni?
Fiú Nem értek semmihez az íráson kívül.
Anya És ha én nem tartalak el?
Fiú Nem vagyok rászorulva.
Anya Dolgozni fogsz, kicsinyem, ahogy mások is keményen dolgoznak.
A férjem üzemében talán el tudlak helyezni. Mi akarsz lenni? Esztergályos?
Marós? Persze ellened szól, hogy be kell tanítani téged az elején.
Fiú Sohasem fogok fizikai munkát végezni...
Anya Ne félj, eltartalak.
Fiú Nincs szükségem a gondoskodásodra.
Anya Éppen arra van szükséged. Hozzám indultál el.
Fiú Azt sem tudom, hol élsz.
Anya Az nem fontos. Utazol, utazol, egyszer megállsz egy állomáson, kinézel,
leszállsz, elindulsz, bolyongsz az idegen utcákon, egyszer csak kinézek
az ablakon, látom, ott ácsorogsz a kapu előtt.
Fiú Halló, mondom én.
Anya Halló. Már vártalak.
Fiú Nem tudtam előbb jönni, nem haragszol, ugye?
Anya Semmi baj. Már előkészítettünk mindent, vár a szobád.

77
Fiú Kicsit elfáradtam. Huszonhat év van mögöttem.
Anya Szólok a szobalánynak, készítse el a fürdődet.
Fiú Az jó lesz. Sok szenny és kosz ragadt rám. Messziről jöttem.
Anya Szólok a szobalánynak, készítse el a fürdődet.
Fiú Messziről jöttem. Sok szenny és kosz ragadt rám.
Anya Fürdő után lepihenhetsz. Megvetettük az ágyadat.
Fiú Figyelmesek vagytok.
Anya Ritka vendég vagy nálunk. Alvás előtt felolvasok neked, ha akarod.
Fiú Mit olvasol fel? Mesét?
Anya Mesét, ha akarod.
Fiú Soha nem meséltél nekem! Most sem kellenek a meséid. Még azok is
hazugságok. Hazajöttél éjszaka, csak rám förmedtél, aludj már!
Anya A gyerekeknek aludniuk kell éjszaka.
Fiú Nem megyek hozzád.
Anya Nem is akartál hozzám jönni.
Fiú Nem is tudom, hol laksz.
Anya Nem lakom sehol.
Fiú S a ház?
Anya Nincs az a ház.
Fiú A szoba szobalánnyal?
Anya Nincsen szoba és nincsen szobalány. Kert sincs, kerti asztal sincs.
Fiú Akkor hát mi van?
Anya Semmi sincs.

(szünet)

Fiú Különös, kellemetlen szag van.

Anya Egy huszonhat éve elrohadt hulla szaga...

(szünet)

Kisfiú Fázom. Ma nagyon hideg van. Te is dideregsz, mi? Semmi baj! Gyere,
odaviszlek az ablakhoz. Most nagyon izgalmas az utca. Szemközt a házzal egy
tank áll. Délelőtt kiégett. Összeégett. Olyan, mint az én játéktankom. Csak ebben
halott bácsik vannak. Hajnalban biztosan tankostól lemennek a síri világba.
Tudod, a szellemek az első kakaskukorékoláskor eltűnnek a földről. Szép nagy
tank, csillag van az oldalán. Kár, hogy annyira beletrafáltak. Az aszfalton bácsik
és nénik alszanak, le vannak takarva zászlókkal. Már délután is ott aludtak,
nagyon fáradtak lehetnek, ha ennyit alszanak. Lehet, hogy ők is részt vettek
a harcban. Tudod, itt most háború van. Délelőtt sok néni és bácsi lövöldözött
egymásra. Jöttek tankok is, azokkal a házakat lőtték. Mi nem voltunk itthon,
biztosan azért nem lőtték ki az ablakunkat. Ha az a kedves bácsi itt lenne! Mert
nincs ám itt. Nincs az országban. Elutazott valahová, messze. Anya azt mondta,
nem is olyan jó bácsi, meg hogy rohadjon is meg. De akkor mi lesz a pattogatott-
kukorica-szívemmel? Anya is jöhetne már! Fáj a homlokom. Amikor ma jöttünk

78
haza, megbotlottam egy alvó bácsiban és elestem. Megvágta valamilyen összetört
üveg a homlokomat. A bácsi meg nem ébredt fel. Hát nem különös? Lehet, hogy
mind halott, csak anya nem meri elmondani nekem az igazságot. Pedig én már
mindent tudok. Az utca tele van üvegtörmelékkel, szétszórt táskákkal és leterített
emberekkel. Tudod, mit jelent az, hogy szabadság? Mindegy. Erről ilyen sötétben
nem érdemes beszélni. Szóval, teljesen lerobbantották a hernyótalpait. Nem fog
ez elmenni innen már soha az életben. Álmos vagyok. Ma nem is vacsoráztunk.
És...

(szünet)

Anya, te vagy?

(szünet)

Érdekes, mintha megjött volna. De nem, nem jött meg. Az utcán ma láttam egy
lyukas zászlót. Egy ablakba volt kitűzve. Biztosan találat érte. Vagy egy rossz
gyerek kinyírt belőle egy darabot. Olyan furcsa dolgok történnek mostanában.
Nem hallottad? Mintha nyílt volna az ajtó...

(szünet)

Anya, te vagy?

(szünet)

Nem, nem ő jött. Nem jött. Miért nem jön már? Lehet, hogy ő is ott fekszik az
utcán, arccal a kőre borulva? Miért nem válaszolsz? Mi lesz akkor velünk?
Kiabáljunk együtt, hátha meghallja! Anya, te vagy? Anya, te vagy…? (Lassan a
Fiú hangja is hozzáúszik a kisfiú panaszos kiáltozásához.) Anya, te vagy? Anya,
te vagy…?

Budapest – Soltvadkert, 1983. június–július

79
Péter Márta

(a hely)
a hely, ’hol
gondolni nem
de még látni is csupán
az egyet, mindig azt
szabad és
halk a
szó
halkul mínuszáig
mert a gyomor
zárt kapujában
egy formátlan
csomó is
testőr a
forma ellenében
volt és lett, mint
rossz mesében
mikor a legkisebb
fiú lesz vesztes
mert egy
régi sárkány
új erőre
kap

(a népnek, J. Attilásan)
a nép levében
úszik a nép.
hol a miniszterelnök,
aki nemrég
pedig
úszni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen
de
ne légy szeles
bár munkádon

80
más keres
ússzál lassan szépen
úgy érdemes

(az őrület)
az őrület hasítékán
villan az
abszolút

(azért)
azért a tested
hogy
tapasztalj
földi dolgokat
(lelked érzékkel
fejeződjön), nem
hogy élvezd az
élvezést bármiképp
s végül az élvezet
madzagján
ragadj

(azt mondják)
azt mondják, a disznó
okos állat, a költők szeretik,
írtak véle furcsát, kettősséget
is, ’mikor a fej a disznó
a többi meg emberforma
nagy urakhoz hasonlítva
(így a test is undok sertés), de a
közös-ségről mára tudni, az
ember a disznó részét, csontját
meg szíve billentyűjét
is befogadja, mert hát van
hasonlatosság. és

81
 a disznó akarna-e
ember-szervet? vagy
az disznó dolog?
de az ember szereti
a disznóságot, a
disznó meg az
emberséget
szeretné, meg
nem vetné
böllérét sem
kése nélkül
és boldog lenne
ahogy a költőé volt,
a lágy és szőke és
másfél mázsa,
tócsába dőlt
hunyorgás,
mert
pompás a
hasonlatosság

(külsőd-belsőd)
külsőd-belsőd
kettőzve
sokszorozva
ha tudnád (és
tudnám)
ki vagy
(bennem)
az az
egy

(vers)csendélet
pihen a
szív,
kikötötték
máma már
nem hasad
tovább az
üres asztalon

82
életkerék
a gyerek tán még boldog
(úgy tűnik), bárhová
teszi sorsa, ’hisz
felejtve jött e
világra, butulva
leróni régi
tartozást
csak egy árny
kísért arcán
(őrzött tudás)
de aztán minden
tűnik
------
néha,
mégis,
valahol,
(mint
remény)
rajta
lebeg az
árny

függöny azonosság
kitáncol az ablakon
szél fújja
lent fölött
a fölötti
játszatja vele
magányát
hullámzik
elvan, ön-
hullámán
van

játszma
lerakó telep
lélek szelep
lefolyó

83
 fogadó
ha igaz a
szó, a
gazság, és
nem kigondolt
féligazság, vagy
az se, mert
lehet hazug
a gyónás,
világnak
szóló álca
tisztesség-bárca
képet mutatás
játszma végig
titokban sírig
ahol, mint hiszik,
a titok örökig
saját

kintorna
gombos sarudban
(eszeddel satuban)
süllyedj az békába
le, mer’ király
ember csak
úgy lehetsz, ha
béka segget
nagyon szeretsz
békának lentfelit
ámulva csókolod
béka fenekit
örömest
kinyalod, haj
haj, nyal, nyál
nyelvöltve is
nyalnál
haja, haja
virágom
béka-nyűvő
orszá-
gombos
sarudba táncikálj

84
seggnézőbe
kóricálj, de
keszkenőbe
ontsad könnyed
nyaljál, szopjál
nyelved öltsed
fenség szörnyed
várja szádat
seggnek szóló
hozsannádat
keszkenővel
kösd be szemed
bátran, bátran
csócsáld ered
haja, haja
szép új világ
haja, haja
(rég vót világ)
gom…

85
Jurij Levitanszkij

Csipkebokor piros ága

Csipkebokor piros ága, te hírnöke rőt lobogásnak,
a tűz
harang-riadója.
Szüntelenül idelátszol a hópihefüggönyön át,
mit a förgeteg űz sebesen kavarogva.
Bíbor a csizma, parázslik a bunda,
piros kicsi úrnő,
karácsonyi gyöngy,
mely a hópihefüggönyön át
a telet beragyogja.
Mit keresel te, ahol január hava ropja kerengve,
hiszen korai még neked itt,
fiatal vagy a fagyra!
Mondd, mit akarsz, mire néked e tél dühe,
zúzmarazápora,
hóparazsas lavinája?
Mondd, mire hóviharom, mire hózuhogásom?
E táj idegen,
s idegen vagy e tájon.
Honnan e furcsa szeszély, buta vonzalom, ostoba hajlam
a tél bengálitüzéhez,
a vén januárhoz?
Fuss, menekülj, szabadulj ki, amíg teheted,
amíg enged a hófalú kör,
amíg enged a förgeteg hótüzű pokla,
a hószínű káosz.
Honnan e balga szokásod, e tőrbecsaló hited:
vélni sehonnai kósza szelekben
a walkürök hallaliját,
diadalszavú kürtöt?
Merre vet, ó, tudod is te, hová,
szíved esztelen ösztöne
dőre Vergiliusod,
kit a végzeted angyala küldött?
Rá tudod, rá mered bízni magad, jaj, e kései téli világra,
csikasz januári fagyokra,
e sarki szelekre,

86
Ó, ne siess, ne siess, van időd, a tiéd a jövő maga,
várnak a távoli évek, a harmadik ezred.
Ó, korai még neked, ó, korai még ez a lecke,
könyörgök a térdemen állva előtted
a földön.
Mentsd ki, szakítsd ki magad, verekedd ki, amíg teheted,
amíg enged a tél köre,
enged a hófalú börtön.
Menj utadon, eleresztlek
– a bűneimért a bocsánatod esdve
bocsájtlak utadra,
utadra eresztlek.
Gémberedő kezem ifjú kezed elereszti.
A vég meg a kezdet.
Mégis, a távolon át idezúg a harang riadója,
és libben a téli homályban
a hópihetáncban
a hóvihar álma:
a tétova lámpa világa
Alkonyatom tüze,
tél csodaklárisa,
csipkebokor piros ága.

A kör szorul

A kör szorul. Fogytán a hű barát,

Kinek tudom örömét, bánatát,

Kinek testvére egy test-vér velem,

S ki ellensége, százszor az nekem.

A kör szorul. Fogytán, mindegyre vész

Az ismerős arc és baráti kéz.

És nő a nincs köre, süket harang

Sok elcsitult, örökre néma hang.

Ki megmaradt: tudok ötöt-hatot,

S még ennyiért is hálát adhatok.

Mert évről évre több fonál szakad,

És évről évre súlyosabb a csend,

87
 És évről évre mind fájdalmasabb
Törölni sorra régi címeket,

Törölni régi kedves arcokat,

Törölni mind, ki végleg elhagyott,

Törölni sorra egyszer-voltakat,

Sok vissza többé nem térő napot,

Végezni gyászos végelszámolást,

Folytatva egyre, rendületlenül,

Akár a lassú visszaszámolást,

Ha vár a puszta, véghetetlen űr,

Míg nincs tovább – és: hála mindenért,

Míg nincs tovább – ég áldjon, itt a rajt,

A legvégsőket is törölve – hét,

A legvégsőket is levonva – hat,

A legvégsőt is elhajítva – öt,

Hátrálni egyre, mérve az időt,

Míg nincs tovább, egy perc, s a láng kitör –

Négy, három, kettő – s felpattan a kör.

Széthullt a kör – nincs többé dac, se vád,

Széthullt a kör – mindenkit áldjon ég,

És látni plánéták hűvös raját,

S külön-külön kimért ellipszisét.

S a puszta űr – szörny-orcáján a gőg –

Tündökletes, fenséges és örök.

Jurij Levitanszkij (1922–1996) szovjet orosz költő, műfordító. Harcolt a nagy

honvédő háborúban, ekkor kezdett verseket írni és fordítani is. Magyarul számos
folyóirat-közlés után önálló kötete is megjelent (Európa, 1997, Rab Zsuzsa fordí-
tásai). Magyarból is fordított, különösen Juhász Ferenc és Nagy László verseinek
átültetésében jeleskedett.

Soproni András fordítása

88
Veszprémi Szilveszter

Góc
Nem emlékszem a kávé ízére,
amit az ajtó mögött főztek.
Arra emlékszem, hogy először nem ízlett,
de aztán itt szoktam rá mégis.
Mert Gizi szeretett kávét főzni,
két személynek,
úgy könnyebb,
és végül az enyém lett mindig a másik.

Egy hónappal korábban nem ittam kávét,

csak bementem beszélgetni,
mert haza kell jönni, és be kell menni beszélgetni,
úgy szokás.
Leültem az első boxba, amikor megjött a főnök,
és Gizi nem mondott semmit.

Egy cetli került az ajtóra,

vastag celluxszal, kék filccel,
mintha csak úgy ki lehetne írni, hogy
már sosem iszom itt kávét,
és te sem,
és egyáltalán senki.

Elszívok egy cigit, az ajtónak dőlve,

mert már lehet.
A dohányzóból nem maradt semmi,
Gizi a varrodában dolgozik,
a tanult szakmájában,
és az öt méter már nem kötelező.
Azt hittem, majd az első slukk meghozza a kávé ízét is.

Beszélnünk kellene.
Beülni az első boxba, és megbeszélni,
hogy milyen volt itt a kávé,
aztán odamenni a pulthoz,
nevetni valami teljesen hétköznapin,
majd nagy borravalóval otthagyni a sarkot,
úgy, hogy tudjuk, elszállítják a bőrfoteleket
és a kávégépet,
de kaptunk időt elköszönni.

89
 Helyek, ahol öröm vár
Akkor sem hagy magadra a város, ha átléped a határát,
és a kontinens végéig meg sem állsz.
Lesznek utcák, amiket így is ismerni fogsz,
és kísértetként ugyanolyan tömbházak,
amiknek talán még a kapukódját is tudod,
de sosem kísérelsz meg majd megbizonyosodni róla.

Néha ugyanazt az illatot küldi neked,

ha befordulsz egy sarkon,
vagy ugyanazt az ízt egy kedd reggelen.
Ismerős lesz a buszsofőr is,
de csak sejteni fogod, hogy honnan,
miközben ugyanúgy ülsz majd mögötte,
és csak az utolsó pillanatban jelzel,
ahogy itt megszoktad.

Végül nem úgy kapsz új utcákat,

ahogy vártad, mint először.
Hasonlítgatod majd a kirakatokat és a fák gyakoriságát.
Ott több volt a pékség, itt minden sarkon iható a kávé.
Ott alig volt zebra, itt sétálható az egész belváros,
de botrányos a tömegközlekedés.

Ott felnőni tanultál, itt próbálsz felnőttként élni,

bekapcsolódni az új város körforgásába
a máshonnan hozott reflexek és tanulságok szerint.
A régi város veled lesz, míg méregeted a két életet,
és bár mindketten változtok, a megritkuló visszagondolások,
mint a felcsukló emlékcafatok lényegtelen részletekről,
sosem hagynak majd elveszni.

90
Bozók Ferenc

Betegségszonett
Szeretni, rád figyelni nem tudok, mivel
fejem dobog, mellem lobog, s a láz gyötör.
Beteg vagyok, s ezernyi kín aláz, gyötör.
Anyag vagyok, körülszitálva semmivel.

Szűk tűkön át hatol belém a kémia.

A fájdalom kontrollvesztés felé sodor,
szokás se véd, morál se tart, se jó modor.
Anyag vagyok. Keresztre vert matéria.

Próbálnék gondolkodni is, hisz még vagyok,

de tán eszem megsértődött és elhagyott,
elszökne bárhová, a testi kín, ha ver,

s a lélek is, kiről véltem: örök társam,

szökést tervel már e testi pusztulásban.
A lélek nem túl „testbarát”, csupán haver.

Szonett a depresszióról
Kiáltanék! Ki hallja? Senki sincs?
A reggel és az est sötét szurok,
a nappal szürke, vagy fehér burok,
szivacsbelébe gyűr, kiútja nincs.

A február nehéz, hideg bilincs.

Taszít, de vonz. Miféle mágnes ez?
A télutó magába mágnesez.
Kívül retesz, belülről nincs kilincs.

De nem baj ez! – tűnődve gondolom,

A tél havát magamra gombolom.
Nem is hiányzik most a társ, a tett.

91
 Reám szakadt a tél, mint háztetőre,
s amíg magam ki nem jövök belőle
kijön belőle pár hideg szonett.

Szonett az éjszakáról
Sétálna láb. Mozogna száj, s a kéz,
de éjbe bábozódva megtapad.
A talp alatt talán gyökér fakad?
Az éjbe hull a Hold: teába méz.

Kijött a parkba, és csak áll. Csak áll.

A Hold sugárnyi méze rácsorog.
Magánya zsebre vágva. Ácsorog.
Az éjhez éjjeledni? Szép halál.

Se gondolat, se vers, se tollvonás,

így funkciótlan itt e szobrozás.
Se vágy, se cél, se tett, se ihletem.

Teáskanál kavarja éjjelem,

merítsd a kozmosz-éjbe életem,
kavarj sötét teádba, Istenem.

92
Bengi László
Kollíziók és alternatívák a
modernségkutatásban
Lengyel András Irodalom és modernizáció – kollíziós
szerkezetben és A modernség gondolkodástörténetéhez
című köteteiről

Lengyel András két kötete szorosan összetartozik. A könyvek külső megjelenése e téren
akár megtévesztő is lehet: míg a korábbi, nagyméretű, igen apró betűkkel szedett és közel
sem vékony Irodalom és modernizáció – kollíziós szerkezetben egyértelműen kapcsolódó, de
külön utakon járó írásokból áll össze, addig a vékony, szinte zsebkönyvméretű, mindössze
hét tanulmányt magában foglaló A modernség gondolkodástörténetéhez annak ellenére is a
monografikus áttekintés felé hajlik, hogy első pillantásra önálló, portrészerű szövegekből
épül föl. Az Ignotus-, Osvát-, Juhász Gyula-, Csáth-, Babits-, Szabó Dezső- és József Attila-
életmű egy-egy kérdéskörét középpontba állító tanulmányokban ennek megfelelően jóval
kevesebb szerep jut a mikrofilológiai vizsgálódásoknak, s a kötet inkább afféle széles látó-
körű tablót állít össze a magyar irodalmi modernség kérdéseiről, a tárgyalt írókat jellemző
gondolkodási irányokról.
A modernség gondolkodástörténetéhez (a továbbiakban GT) József Attila-tanulmányában
megfogalmazott szemléletmód a két munka célkitűzésének összefoglalásaként is olvasha-
tó: „Nem egy konvenciónak kell megfelelni, hanem az adott problémát célszerű minél pontosabban
tematizálni és végiggondolni.” (GT, 140) A(z irodalmi) modernség kérdéskörének minél ala-
posabb és rétegzettebb átgondolása végett Lengyel András figyelme – ahogy a kötet címe
is jelzi – erőteljesen a gondolkodástörténeti összefüggések felé fordul. Az irodalom pedig,
értsük bármily tágan, végső soron csak az egyik forráscsoport a gondolkodásbeli alapál-
lások történeti megértéséhez, jóllehet alighanem az egyik legjelentősebb, mert legösszetet-
tebb – módszertanilag persze ekként közel sem problémátlanul kezelhető – forrás. A kötet
ebből adódóan éppannyira törekszik arra, hogy az irodalom távlatából minél rétegzettebb
képet tudjon adni a modernségről, mint ahogy arra is, hogy a modern gondolkodásmódok
összefüggésébe ágyazva az irodalomtörténeti folyamatokat is minél több síkon értse meg.
Juhász Gyula kapcsán például Lengyel András arra a következtetésre jut: „Az
»egyhangúnak« mondott Juhász neve legalább három, markánsan különböző költő fedőneve.” (GT,
41) Ez a megállapítás azonban nem csupán önmagában, a Juhász-életműre vonatkoztatva
érdekes. Juhász munkásságának a maga összetettségében való újraértése azért is lényeges,
mert annak „megértése és leírása közelebb visz a születő magyar irodalmi modernség szükség-
képpeni variációgazdagságának, s e sokszínűség, beépített, törvényszerű buktatóinak megértésé-
hez” (GT, 42). Irodalom- és gondolkodástörténet egymást megvilágító vizsgálata során a
portrészerűen tárgyalt írók példái elsősorban a magyar modernség belső feszültségekkel
terhelt történetét tárják föl, s ezért, a kötet célkitűzése felől nézve annak ellenére sem

93
„hiányzik” Ady, Kosztolányi, Móricz és így tovább, hogy önálló tanulmány szereplőiként
nem, legfeljebb említésekben jelennek meg.
Az Irodalom és modernizáció – kollíziós szerkezetben (a továbbiakban K) elöljáró szavában
Lengyel András mint „habitustörténetet” (K, 10) határozza meg saját kutatási és érdeklő-
dési területét. Önnön feladatáról pedig ennek jegyében – a 2018-as kötetből már idézett
önleírással összhangban – azt írja: „A modernitást lehetővé tevő, sőt közvetlenül létrehozó
»modern« habitus, működésben való megértése és leírása.” (K, 9) A kötet változó hosszúságú
tanulmányai, miközben egyes résztémák vállaltan eltérő mélységű vázlatát adják, vita-
indító, vitára buzdító módon, egyszersmind kérlelhetetlen eltökéltséggel exponálják a
modern habitus magyar összefüggések által meghatározott alapkérdéseit.
Ahogy már a kötetcím is célratörően jelzi, Lengyel szerint „a »modern« magyar történelem
alakulástörténete alapvetően s föloldhatatlanul kollíziós szerkezetű” (K, 9). Ekként még a boldog
időknek nevezett szakaszok sem beszélhetők el valamely harmonikus egyensúly erősen
egyszerűsítő képzete jegyében; a modern magyar történelem mindig is feszültségekkel
volt teli, sőt e feszültség – mint a kollíziós szerkezet eredője – lényegi jellemzője volt.
A kötet tanulmányai nemegyszer éppen azért igyekszenek összetorlódó kulturális-kon-
cepcionális redőződéseket bemutatni, mert e vitakérdéseket „a magyar történettudomány
(s az irodalomtörténet-írás) […] önkényesen redukálta, s a kedvezőnek vélt trendet »ki- és fölna-
gyította«” (K, 9). Innen érthető, miért hangsúlyozza Lengyel többször is az olyan jelentős
modern írók „kétlelkűségét”, alkotói beállítottságának kettősségét, mint Ignotus, Juhász
Gyula, Babits, vagy éppen Ady (GT, 59, 97; K, 164). Szintén a kínálkozó és nem példa
nélküli egyszerűsítésekkel szembeszegülve keresi az értekező – Juhászhoz vagy Osváthoz,
bizonyos szempontból Csáthhoz hasonlóan – kifejezetten az összetett vonásokat Szabó
Dezső 1910-es évekbeli munkásságában. De hasonló kutatói szemléletmód fejeződik ki
Juhász és Szabó Dezső egyszerre ellentétes és rokon szerepének rövid, ám annál lényeglá-
tóbb és érdekesebb fölvetésében (lásd GT, 60), vagy abban a megállapításban, hogy Csáth
Géza – életének minden szörnyűsége ellenére, sőt éppen azért – „engedte megszólalni a
modernség traumáit” (GT, 69).
Babits Mihály egy verséről szólva Lengyel András a mindig több tudásra törekvés
mozzanatát emeli ki: „Ez az attitűd a modernség szülötte, de egyben már a modernséggel való
elégedetlenség eredménye is. A vágyban a modernség és a modernségkritika bontatlan egységben
jelenik meg.” (GT, 96) Az a meglátás, hogy a modern gondolkodás önmagára is mintegy
szükségszerűen kritikusan (is) tekint, nem hagyja érintetlenül a két kötet szemléleti kereteit
sem. Ha ugyanis – továbbgondolva e viszonyt – az irodalom nemcsak a modern habitus(ok)
kifejezőjének, hanem (ön)kritikájának is tekintendő, akkor azt sem lehet magától értető-
dőnek venni, milyen viszony áll fönn irodalmi és történelmi modernség között. Akadnak
például irodalomtörténészek, akik az esztétizáló modernség sikerének zálogát részben
egy olyan szétválasztásban látják, amely az irodalmi-művészeti modernséget leválasztja
a technikai-ipari, sőt a társadalmi modernizációról. Ám nem szükséges osztani ezt a –
sarkítottnak vélhető, s valóban könnyen azzá is váló – látásmódot annak elfogadásához,
hogy irodalom és élet között szüntelen olyan rétegzett és akár ellentmondásokkal tűzdelt
kapcsolatrendszer szövődik, amely az alkotást nem pusztán az életvilág viszonyainak
megérzékítéseként szemléli, sőt nem is elsősorban azok kritikájának lehetőségeként veszi
számba, hanem az irodalmat nyelvművészetként kezelve az önmegértés hangsúlyosan ide-
ológiai ballasztoktól megkönnyebbedett formájaként gondolja el. Egyszerűbben fogalmaz-
va: ha a magyar modernség kollíziós szerkezetű is, ebből még nem következik, hogy az iro-
dalom történetében feltétlenül ugyanott és feltétlenül ugyanazon kollíziók érvényesülnek.
Lengyel András szóban forgó tanulmányainak többsége nem az irodalom nyelvmű-
vészeti teljesítményét fürkészi, hanem társadalmi-történeti habitusok kifejeződéseként,

94
szimbolizációjaként olvassa a tárgyalt életműveket. Ezt az olvasati lehetőséget aligha
érdemes tagadni. Annak ellenére sem, hogy ez a közelítésmód természetesen messze nem
meríti ki az irodalom tapasztalatát, vagyis azt, amit és amiért olvasunk – már ha olvasunk,
és nem inkább tartózkodni akarunk nem is pusztán társadalmi-szellemi környezetünk,
hanem mindenekelőtt önmagunk megértésétől.
Bármifajta szembenézés föltehetőleg mindig az önmagunkkal való szembenézéssel
kezdődik, a saját álláspontunk kockára tevésével. A modernségről szóló két kötet, amikor
„nem kész” monográfiaként állítja be magát, hanem töredékes formájukban is közrebo-
csátja szerzőjüknek az utóbbi években e tárgyban írt tanulmányait, akkor nem kis részben
éppen ezt teszi meg. Ahogy Lengyel maga írja a vaskosabb gyűjteményről: „Ha van érdeme
e könyvnek, […] akkor éppen az, hogy érzékelhetővé teszi annak a sok és mindenféle nem-irodalmi
fejleménynek és az irodalomnak az érintkezését és (rejtett) összefüggés-hálózatát.” (K, 10) Ez az
önleírás egyfelől a tudományköziség figyelmet érdemlő vállalásáról ad hírt. Másrészt
viszont azt is sejteti, hogy Lengyel szerint az irodalmi autonómia (nem kis részt pont a
modernségben született) fogalma napjainkban elégtelennek bizonyul: nemcsak hogy nem
segíti a korszak értelmezését, sőt éppen elfedi annak kollíziós természetét, de szigorú
értelemben a maga korában sem volt érvényes. Föltevése sok szempontból arra szolgált,
hogy egy kollíziós szerkezetű irodalmi-kulturális térben lehetővé tegye bizonyos pozíciók
elfoglalását, illetve az érintkezési pontokon kialakuló egymásra hatásoknak a „kezelését”.
Az irodalom autonómiájának kérdése rávilágít arra, hogy a Lengyel által követett értel-
mezésmódot végső soron az irodalom eszközszerű felfogása jellemzi: a vizsgált művek és
életművek a magyar modernség gondolkodás- és eszmetörténeti sajátosságainak minél
összetettebb leírását szolgálják. Nehezen vitatható, hogy hiábavaló próbálkozás irodalom-
ról beszélni olyan írások kapcsán, amelyek nyelvi erő híján vannak, s esztétikai tapaszta-
latban sem igazán részesítenek. Ám éppannyira bajosan tartható valamiféle színtisztán
irodalmi szöveg föltételezése is mindaddig, amíg az irodalmi mű elkerülhetetlen nyelvi-
sége nem különül el élesen és kivétel nélkül minden egyes köznyelvi beszédmódtól. Ha a
hétköznapok megnyilatkozásaitól a maga teljességében elváló nyelvművészetként értjük,
a hermetizmus nemcsak elérhetetlen, de nagymértékben értelmetlen is.
Hiába csábító, mégis túl könnyű lenne úgy vélekedni, hogy az irodalom önelvű és esz-
közjellegű megközelítése problémátlanul megfér egymás mellett. Nem mintha a maguk
eltérő szempontjai szerint emez értelmezési irányok ne vezethetnének más, de egyaránt
érvényes eredményekhez. Végképp bajos lenne elvitatni az értekező szabad döntését
az általa előnyben részesített szemléletmódot illetően mindaddig, amíg választása nem
tagadja a másféle döntések jogát és érvényét. Csakhogy nem a párhuzamosan futó érve-
lések önmagukban tekintett meggyőző ereje a nehézség forrása, hanem az igen eltérő
irányú közelítésmódok viszonyának kérdése. Még ha külön-külön jól működik is a két
irodalomértelmező felfogás, kapcsolatuk egyfajta skizofrén képletet eredményez – mond-
juk ki: a modernségre jellemző kollíziós szerkezetet hoz létre. Míg az önelvűség képviselői
számára az irodalom eszközszerű kezelése azzal fenyeget, hogy az alkotás történeti-tár-
sadalmi összefüggéseinek kidolgozása partvonalra szorítja az olvasás sajátosan esztétikai
tapasztalatát, addig a habitustörténeti érdeklődés az önelvű értelmezést ítéli a lehetséges
szempontok sokaságát szegényítő-ritkító önkorlátozásnak. Minthogy pedig mindkét
álláspont önigazolásképpen egyazon mód fordulhat a „jobban értésnek” a „gazdagság”
s „mélység” fogalmaira épített jelszavához, arról ebben az összefüggésben nyugodt
szívvel elmondható: ideológia. Ehelyett korunk egyik legfeszítőbb, közel sem eldöntött
kihívásának látom, milyen válaszokat kínál a fentihez hasonló kérdésekre (többek között
természet- és bölcsészettudomány viszonyának problémájára vagy a digitális bölcsészet
megosztó, a látványos eredmények mellett látványos kudarcoktól is tarkított föllépésére).

95
Ahogy mondani szokták, akinek kész válasza van, az „vagy nem gondolkodik, vagy nem
mond igazat”. Lengyel András munkásságának – megítélésem szerint: elvitathatatlan –
érdeme, hogy mindegyre szembemegy a kérdés szőnyeg alá söprésével és az elbizakodot-
tan könnyű válaszok hangoztatásával.
Mindkét kötet élén egy elméleti jellegű írás áll: az Irodalom és modernizáció – kollíziós
szerkezetben a habitualizációról szóló gondolatmenettel kezdődik, A modernség gondolko-
dástörténetéhez első tanulmánya pedig a szimbolizáció szerepét vizsgálja Ignotus gondol-
kodásában. Az utóbbi kérdés jelentősége túlmutat az elemzett életművön. A szimbolizáció
folyamata ugyanis az irodalmi és nem irodalmi motívumok érintkezésbe lépéseként is
értelmezhető, és így hozzájárul az eme kapcsolódási-torlódási pontokon bekövetkező tör-
ténések föltárásához, melyeket nagymértékben nyelvek találkozásaként mutat föl. Ezzel
pedig jelzi, ha a szépirodalom autonómiája nem is teljes, függetlensége érdemi módon
figyelembe veendő.
Zavaróan hatnak ugyanakkor azok a megfogalmazások, amelyek – felerősítve az
irodalom eszközjellegű fölfogását – közvetlen, a túlzott egyszerűsítés gyanúját keltő
egybevágóságra utalnak irodalmi alkotás és annak társadalmi közege között. Miközben
Lengyel András a cenzúra kapcsán „a szimpla tiltásként felfogott cenzúránál bonyolul-
tabb, már belsővé tett önszabályozó rendszer” körültekintő – a mélylélektan belátásaira
is építő – leírásáig jut, a gondolatmenet jószerével erőszakos rövidre zárásaként hat
a megállapítás, hogy mindez „végső soron a termelési mód internalizálása” (GT, 13).
A Babits-tanulmányban erre emlékeztető kijelentéssel találkozik az olvasó: „Ez a »modern«
episztémé, amelynek prototípusa, megteremtője a tőke logikája, s amelyet ez a logika fejez ki a leg-
tisztábban, de amely nem marad meg a tőkeértékesülés folyamatában, hanem univerzális – absztrakt
– formát ölt.” (GT, 85) A mondat második fele ugyanakkor mintha éppen azt mondaná,
hogy amit az első tagmondatokban olvasunk, vagyis tőke és modern episztémé szoros
és kölcsönös egymásra vonatkoztatása, az mégsem olyannyira közvetlen és magától érte-
tődő, s így talán nem is a legalkalmasabb fogalmi keret a modernség megközelítéséhez.
Ennek nyomán akár még az a kérdés is fölmerülhet, hogy – együtt például az önkifejezés
problémájával – nem az elméleti-fogalmi keret bizonyos fokú tisztázatlansága és rövidre
zártsága hozza-e létre a modernség némely antinómiáját? Fontos azonban leszögezni,
hogy nem azt jelenti ez a kérdés, a magyar modernség kollíziós szerkezetű-e – ezen a téren
Lengyel András vizsgálódásait igencsak meggyőzőnek látom –, hanem hogy mindenkor
ott húzódnak-e a törésvonalak, ahol Lengyel föltételezi.
„A szerep, azaz az én-azonosság lehetetlensége, az embert sokféle relációba beállító, alkalmazko-
dásra késztető modernitás pszichológiai alapproblémája.” (GT, 54) – állítja Juhász Gyula kapcsán
Lengyel András. Ez alapján viszont – az identitás elérhetetlensége folytán – a közvetlen
önkifejezés is lehetetlen. Csakhogy a gondolatmenetben szinte rögvest ezt követően „az
önmagát, létérzékelését kifejező szerző” (GT, 54) kerül szóba, egy Juhász-versről pedig azt
olvassuk: „Magas rendű önkifejezés.” (GT, 51) Valójában az a kijelentés is a szerepek mögött
rejlő önazonosság feltételezésére megy vissza, mely szerint a „mű maga pedig végső soron
mindig szerep” (GT, 51), hisz csak egy stabil identitásképlet teszi az egyén valamely meg-
jelenését önmagához képest szerepként meghatározhatóvá. A szerep egymásnak részben
ellentmondó fogalmai újfent kiemelik az első tanulmányban önkifejezés és önelrejtés
kettőseként tárgyalt szimbólumfogalmat. Ámde ez nem közelebb, inkább távolabb visz
a szerző alakjától, vagy, innen nézve, képződményétől. Amennyiben a habitus, az „alkat”
(GT, 59, 65) egyéninek és társadalminak sajátos összefonódása, egy adott korban lehetsé-
ges beállítódás és magatartásforma, akkor éppúgy óvatos körültekintéssel alkalmazható
rá szerep és önazonosság kétosztatú képlete, mint az irodalmi szimbolizáció legalább
annyira nyelvi, mint lelki folyamataira.

96
 A habitualizáció szintúgy összetett, a benne részt vevő tényezők közvetlen megfe-
lelését fölülíró jelenség: „az eltérő habitusokat nem pusztán az egyéni adottságok alakították
ki, azok elsődlegesen egy mélyebb változásra, a társadalomban végbemenő szociokulturális vál-
tozásokra vezethetők vissza” (K, 13). A habitusok történeti elemzésének nehézsége nem
kis részben pont a „nem pusztán…, hanem…” és az „elsődlegesen” jelezte súlypontok
megfelelő arányának eltalálásában rejlik. Előbbi azt sejteti, a korszakban érzékelhető
hatások nem írják elő a kialakuló habitust, hanem teret nyitnak a különbségek játékának:
a habitualizáció nyitott és dinamikusan változó folyamat. Hasonlóképp megfontolandók
Lengyel Andrásnak a tehetségre hivatkozás tautologikus, üres voltáról ugyanitt megfo-
galmazott érvei. Mindeközben viszont a művészet lényegi sajátosságának tetszik, hogy
nem kizárólag a saját koráról és korának szól – miközben persze arról is! –, hanem képes
más korok olvasóival is párbeszédet kialakítani, és érvényesen fölvetni olyan kérdéseket,
amelyek nem is annyira a maga, mint inkább épp a befogadó korára vonatkoznak. Ezért
bár kétségtelenül az irodalomtörténet-írás egyik fontos lehetőségeként vehető számba a
habitustörténet, arra a művészi hatóerőre kevéssé tud rámutatni, ami miatt némelyekből
lelkes, szenvedélyes olvasók válnak.
Aki a bölcsészet búvárlására adja fejét, azzal kénytelen szembesülni, hogy a szaktu-
dományos magyarázó erő nem önmagában hordja legitimációját, hanem arra is rá kell
kérdeznie, hogy miből fakad a művészetek jelentősége a befogadók számára. Más kérdés,
hogy az áltudományok terjedésével lassan a természettudományok is hasonló cipőben jár-
nak. Sokak számára – s talán ez az, ami a modern habitusba jóval kevésbé fért bele – nap-
jainkra már nem tűnik föl elégséges válasznak, hogy például az orvostudomány abban leli
igazolását, hogy az orvoslás révén a betegek egy része meggyógyul, s így nem elegendő
a betegség megszüntetésének lehetőségeit tudományosan kutatnia, hanem azt is be kell
mutatnia, hogy a gyógyulás folyamata általa, az orvostudomány segítségével megy végbe.
Lengyel András nem annyira az irodalmi szövegnek műalkotásként történő vizsgálatában
látszik munkájának igazolását keresni, hanem történészként: nem az olvasás esztétikai
tapasztalatára, hanem a múlt korok megértésének – szintúgy nehezen kétségbe vonható
– jelentőségére hivatkozik a jelenben élők számára. Ekként az irodalomolvasás örömének
és a művek nyelvművészeti teljesítményének ecsetelését számon kérő bírálat – hacsak,
tévesen értve az irodalom önelvűségének föltevését, nem akarja azt állítani, hogy az iro-
dalomnak márpedig nincs önmagán kívül történeti dimenziója – könnyen célt téveszt.
Ugyanakkor érdemes kiemelni, hogy Lengyel szerteágazóbb tematikájú kötete többször
elmozdul az olvasás kérdésének az irányába. Például a parasztság olvasási szokásaival és
írásgyakorlataival foglalkozó tanulmányban az irodalom szociokulturális feltételeinek, a
modern habitus formálódásának és az olvasás tapasztalatának a kérdései nem egymástól
idegen problémaként jelennek meg, hanem egymással szoros érintkezésben.
A modernség kollíziós szerkezetének megértetésében nem mellőzhető szerep jut annak,
hogy Lengyel – bár nem tagadja az egyéni döntések jelentőségét – úgy írja le a modern-
ség történeti dinamikáját, mint amelyre előbb-utóbb mindenkinek reagálnia kell, annak
vonatkozásában sajátos magatartásformát kialakítania. Vagyis a modernizációnak az
életvilág egészét átható folyamatai révén végül senki nem maradhat merőben független a
modernségtől: „A modernségből való kizáródás marginalizál – vagy idővel megteremti a »modern-
nek« modern ellenpólusát.” (K, 15) Összhangban azzal, hogy a modernséghez hozzátartozik
önmaga felett gyakorolt kritikája, az antimodernimus bizonyos formái is a modernség
részévé válnak, minthogy idővel a modernség szociokulturális és történeti jelenségeitől
ódzkodók is a modernséghez képest határozzák meg helyzetüket. A modernség tehát
azért kollíziós szerkezetű, mert a mérvadó törésvonalak elsősorban nem a modernségen
kívül, hanem azon belül (is) húzódnak. Más kérdés, hogy ez mutatis mutandis minden

97
korszakra érvényes – már ha nem dőlünk be olyan idealisztikus vagy inkább falanszter-
szerű ködképeknek, melyek szerint történetileg lehetséges lenne minden emberi akarat
egybetalálkozása.
Lengyel András – az élet és a kommunikáció fölgyorsulása, és a fizikai (és mentá-
lis!) terek tágulása, a másokkal, a „másikkal” és az idegennel való találkozás esélyének
megnövekedése mellett – a modernséget meghatározó szociokulturális változást lát
abban, hogy az irracionalizálódás dinamikájának következtében a viszonylagosság
„habitusformáló” tapasztalattá válik (lásd K, 15–23). Túl azon, vajon ebben az
összefüggésben az irracionalizálódás-e a legszerencsésebb kifejezés, meglepő módon a
modern habitus elemzése rövid úton a kapitalista termelési rend egyoldalú elutasításá-
ba vált át: „Rombolja és deformálja a fogyasztót, s rombolja és deformálja előállítóját. A világot
pedig – felelőtlenül – szennyezi. A feladat, a csereérték előállítása, belülről teszi irracionálissá a
termelést és a fogyasztást, s bár ennek következményei rejtve maradnak, természetesnek látsza-
nak: kártékonyak.” (K, 23) A fogalmazás erősen affektív jellege azért lehet megütköztető
a tanulmány olvasója számára, mert néhány sorral korábban Lengyel András a nemzeti
közösségtapasztalat erősítésének retorikáját éppen hogy annak erős és elkerülhetetlen
affektivitása folytán mondja irracionálisnak („Egy »képzelt közösség« szolgálata azonban
nem marad, nem maradhat meg a racionalitás keretei között, óhatatlanul verbálissá és affektívvé
válik.” [K, 22]). Természetesen szó sincs arról, hogy a kapitalizmus bizonyos jelenségeit
ne lehetne joggal kárhoztatni. Az idézett részlet azonban éppen azért látszik írójuk
reflektálatlan elfogultságára utalni, mert a maga irracionalitásával erősen az általa
bírált modern beállítottsághoz kötődik. (Ehhez hasonló „a »kommunikációt« megtervező
»kampányguruk«” kapcsán – igaz, csak zárójelben – elejtett megjegyzés: „Utóbbiak persze
tudatos rosszhiszeműséggel, a felismert/megalkotott szimbólumok manipulatív hasznosítására
törekedve [hoznak létre jelképeket]. Tehetségük tehát: tehetség, de mérgezett s mérgező tehetség.”
[GT, 16] A túlzó és alighanem méltánytalan általánosítás nemcsak azt az önbeteljesítő
jóslatként ható közhelyet idézi meg, hogy a politika mint olyan mindenkor erkölcstelen,
hanem maga is egyfajta cenzurális műveletet hajt végre: a kampánytanácsadók tevé-
kenységének racionális helyett érzelmi elutasításara játszik.)
Lengyel Andrásnak abban persze valószínűleg igaza van, hogy a modernség nem írha-
tó le merőben racionális programként, ugyanis ez a modernségkép számos, a kort jellemző
tapasztalatot elfedni látszik. Ugyanakkor racionalitás és irracionalitás bajosan állítható
szembe egymással tisztán pozitív és tisztán negatív pólusokként (mint ahogy a fentebb az
irracionalizálódás oldalára sorolt affektív, érzelmi reakciók sem vehetők számba csupán
bűnös örömök forrásaiként, hanem sokszor jelentős cselekedetek motívumaiként szolgál-
nak). Ennek megfelelően pedig talán a kapitalizmust sem szerencsés fehéren vagy feketén
látni. Már csak azért sem, mert ezzel a könyv saját célkitűzéseivel kerül szembe, s egy, az
antinómiák mögött meghúzódó normatív modernségfogalom árnyképét vetíti föl.
A kollíziós szerkezetben gondolkodás egyik veszélye s a kapitalizmus egyoldalú meg-
ítélésének következménye az ellentétek kiélezése. (Alighanem a merev dichotómiák min-
denkor joggal ébresztenek gyanakvást.) Lengyel András pontosan érzékeli ezt a veszélyt:
„Az uralkodó (s legföljebb, korok és rezsimek szerint, a pólusokat fölcserélő) fekete/fehér értelmezés
természetesen nem sokat ér: durván egyszerűsítő és megtévesztő, de – tetszik vagy sem – még ma
is nagyon erős pozíciókkal bír.” (K, 118) Az utóbbi megjegyzés érvényét, s vele gondolkodá-
sunk akaratlanul is fönnálló szociokulturális feltételezettségét erősíti meg, hogy az oppo-
zíciókban gondolkodás Lengyelnél éppúgy megjelenik, mint ahogy bizonyára jelen sorok
írójának munkáiban is. Aligha hiszem, hogy lenne irodalom- vagy társadalomtörténész,
aki teljesen szabadulni tudna e séma napjainkban is oly erős (félre)-értelmező erejéből
adódó kísértéstől-csábítástól.

98
 Föltehetőleg összefügg a kollíziós szerkezet feltételezésével és az ebből következő
némely oppozíció kisarkításával az is, hogy Lengyel hajlik eszmei harcot látni az iro-
dalomban, illetve átfogóbban a modern magyar kulturális életben. „Az elejtett, alkalmi
utalások is mutatják: a Nyugat szerkesztője (Osvát), politikai értelemben, személyiségvédő kon-
zervatív volt. (A kultúrharcban azért tűnhetett föl »radikálisnak«, mert egy »szabadságharcos«
folyóirat szerkesztője volt, s a »modernek« s az »antimodernek« harcában az egyik nagy ütközőpont
éppen a személyiség lehetőségeinek meghatározása körül alakult ki.)” (GT, 37) Csakhogy az így
kirajzolódó kulturális teret – Bourdieu mezőelméletére alludálva – a lehetőségek tereként,
pontosabban szólva játéktérként is meg lehet közelíteni, nem pusztán az eszmei küzdel-
meket reprezentáló harctérként.
A dichotómiák jellemzője, hogy a szembeállított fogalmakat merevvé, egysíkúvá
teszik, megfosztják összetettségüktől és rétegzettségüktől. Ebből a szempontból lehet
érdekes a következő, a könyvben egyébként szintén zárójelben szereplő megállapítás: „A
magyar ellenkultúra, amely a munkások mozgalmánál nem állt meg, s a »polgári« elégedetlenség
»tudományos« és kulturális kifejeződésévé szélesedett, a kapitalizmusra adott válasz volt.” (K, 23)
Egyetlen mondattól aligha várható el annak árnyalt érzékeltetése, hogy a kapitalizmushoz
fűződő viszony a magyar modernségben mennyire széles skálán és nem is csak egyetlen
dimenzióban változott, és az itt „szélesedésként” megjelölt folyamat sem egyetlen irányba
mutató mozgást jelentett a korban. Abban a tekintetben azonban a szóválasztást félreve-
zetőnek látom, hogy a modernség kollíziós szerkezete nem írható le hivatalos kultúra és
ellenkultúra kétosztatú szemben állásaként. Sem egyik, sem másik nem igazán mutatko-
zott egységesnek, hanem – egymással is vitázó csoportokból és alkotókból állván – szintén
osztottnak, azaz önmagán belül is kollíziós szerkezetűnek volt mondható. Hozzá kell
persze ehhez tenni, hogy Lengyel András ezzel foglalkozó írásai, sőt A modernség gondol-
kodástörténetéhez egésze számos alkalommal kifejezetten törekszik ennek a sokféleségnek
a bemutatására.
A két kötet írásai javarészt igen bonyolult hatások és erőviszonyok mentén alakuló
modernség képét rajzolják ki. Kultúra és ellenkultúra egyszerre érintkező és feszültséggel
teli területei között lépten-nyomon elsőre meghökkentő kapcsolatokkal lehet találkozni.
A Nyugat éppen azért adhatta „áttételesen a kor finom rajzolatú mentális arcképét” (K, 23),
mert nem egy homogén ellenkultúra teremtette meg, hanem a legkülönfélébb irányokba
ható, a hivatalos kultúrához mérten igen eltérő pozíciókból induló törekvések sajátos össz-
játékaként jött létre. Lengyel András kutatásai egy-egy vitatható megjegyzés ellenére is
jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar irodalmi modernség alakulástörténetének
megértése ne hivatalos és ellenkultúra egyszerűsítő szembeállításának avítt irodalomtör-
téneti képletét örökítse tovább.
Kevésbé meggyőző azonban, ahogy Lengyel alapvetően ellentétként kezeli viszonyla-
gosság és racionalitás viszonyát. Hiszen a racionalizmus hagyománya legalább annyira,
ha nem sokkal inkább forrása a dolgok viszonylagosságát elfogadó gondolkodói belátás-
nak, semmint ellentéte annak. (Még akkor is, ha a viszonylagosság maga sem tekinthető
egynemű bölcseleti hagyománynak és magatartásformának.) Ha pedig a viszonylagosság
szorosabban kapcsolódik a másik megértését célzó erőfeszítéshez, mint az értékek taga-
dásához – s a másik megértésére aligha csupán addig van szükség, amíg valaki meg nem
állapítja, mit kell vagy helyes a másiknak gondolnia –, akkor egyoldalú értékítéletet lehet
gyanítani abban, hogy Lengyel András a viszonylagosságnak csak sajátos történeti feltéte-
lek között tulajdonít értéket: „Az, hogy a viszonylagosság-tapasztalat funkciója 1918 előtt mégis
jórészt pozitívan ítélhető meg, annak az átmeneti helyzetnek köszönhető, amelyben a lebontandó
megbontása és eltakarítása még teremtő rombolás volt, s nagy fejlődés előtt nyitott tért.” (K,
24) Túl azon, hogy a dőlten kiemelt „teremtő rombolás” akár félelmetesen is hangozhat,

99
az idézett mondat a normatív modernségfelfogás ellentmondásosságát is jelzi. Miközben
ugyanis a modern gondolkodás kollíziós szerkezetét csak az egymással szembenálló felfo-
gások egyidejű méltánylása révén lehet bemutatni, a történetelem erősen célelvű, szekula-
rizált üdvtörténeti felfogása a modernség antinómiáinak a modernség afféle modernizálá-
sa révén történő meghaladhatóságát sugallja. (Véleményem szerint hasonló ellentmondás
a már érintett Ignotus-értelmezésben is fölsejlik: „Azaz a »fekete zongora« s annak ignotusi
interpretációja egyszerre hívja föl a figyelmet a szimbólum teljesítőképességére és inherens történeti
korlátaira.” [GT, 19]) Ennek ellenére Lengyel András nem simítja el „mindazokat a gyűrődéseket”,
s nem födi el „mindazokat a disszonanciákat, amelyek ezeket az évtizedeket ténylegesen jellemez-
ték” (K, 24). Összességében meggyőzően érvel amellett: „A »boldog békeidők« élmény- és
tapasztalatszerkezetében tehát nagyon is sok disszonancia kapott helyet.” (K, 25).
A modernség kollíziós szerkezetét hangsúlyozva és kiterjesztve Lengyel András meg-
fontolandó föltevést fogalmaz meg arról, hogy – jóllehet a modern magyar irodalom emb-
lematikus folyóiratának továbbra is a Nyugatot tartja – „az 1890-ben indult A Hét […], bár a
modern magyar irodalom előzményeként és előkészítőjeként szokás emlegetni, valójában a modern
habitus megszületésének legfontosabb fóruma volt.” (K, 26) Ezzel a megállapítással Lengyel
nyitva hagyja azt a lehetőséget, hogy a magyar irodalmi modernség jelentkezése nem a
Nyugat indulásához, hanem mintegy két évtizeddel korábbi dátumhoz köthető. Jelképes
alaknak ez esetben Ignotus bizonyul, aki nemcsak A Hétnek volt már a 20. századot meg-
előzően publicistája, hanem – mintegy jelezve a folytonosságot – a Nyugat létrejöttében is
meghatározó szerepet játszott. A kötetben föloldatlanul marad azonban az ellentmondás,
hogy egy másik tanulmány szerint, noha Ignotus „volt a lap legkreatívabb eszmetermelője, a
»modern« habitus egyik leghatékonyabb előkészítője, szóba öntője és alakítója”, „amikor az utak
1906-ban elváltak, kiválása A Hétből már önmagában is a magyar szellemi élet belső átalakulásának
egyik le nem tagadható jelzése lett: a magyar irodalom korszakhatárhoz ért” (K, 139). Másutt
viszont ismét a Kiss József lapjának modernségét sejtető megfogalmazást olvasunk: „A
Hét a magyar modernitásnak a Nyugattal rivalizáló, ahhoz mérten egy másféle alakválto-
zatát képviselte” (K, 208).
Aligha kérdés, hogy a 20. század első évtizedének közepén fontos változások zajlottak
a magyar irodalomban. Ám önmagában az ekkortájt föltételezett történeti hangsúlyvál-
tásból még nem következik, hogy a magyar irodalmi modernség is ekkor, alapvetően a
Nyugattal vette kezdetét. Jóllehet e folyóirat jelentősége Lengyel szerint is kétségbevonha-
tatlan a magyar modernség történetében, a „kulturális funkciómegoszlás” révén létrejövő
helyzet igencsak komolyan veendő feladatot jelent az irodalomtörténet-írás számára:
„E váltás természetszerűleg azzal járt, hogy az irodalmi köztudatban a Nyugat nagyon gyorsan
elhomályosította A Hét teljesítményét. S ez az elhomályosulás szorosan vett irodalmi szempontból
érthetőnek, sőt szükségképpeni fejleménynek tekinthető. De ezzel, paradox mód, a Nyugat mélyebb
megértése is jelentősen megnehezedett: az, ami homályba borult, magának a Nyugatnak a mélyeb-
ben fekvő speciális újdonságát is magával húzta, elhomályosította.” (K, 139)
Az Irodalom és modernizáció – kollíziós szerkezetben kötet legnagyobb részét, közel két-
harmadát érthető módon a Változatok a modernizációra című rész teszi ki. Az előtte álló,
A kommunikáció-technológia szerepéről című közbevetés fölerősíti azt az érzést, hogy nem
monográfiát tartunk a kezünkben. Nem mintha ez a rész nem kapcsolódnék a kötet
alapvetéséhez és a bevezető fejezethez. Ott a modern habitus meghatározó jellemzőjeként
került szóba az élet felgyorsulásának és a távolságok csökkenésének érzése, aminek pedig
aligha elhanyagolható vagy alábecsülhető eleme a közlés új csatornáinak kialakulása,
illetve egyáltalán a kommunikáció gyorsaságának növekedése. Az itt olvasható írások
számos új, illetve kevésbé ismert adatot gyűjtenek egybe e változások tényezőiről, illetve
hatásairól.

100
 Sok szempontból kezdeményező munkának tekinthető annak a felemás szerepnek
a terjedelmes elemzése, amely az új kommunikációs útvonalak által tagolt helyzetben
a parasztságnak jutott. Az oppozicionális logika felerősödése ugyanakkor itt is érzé-
kelhető veszélye a kollíziós szerkezet előtérbe állításának. „A hagyomány: autoritás,
s amíg tekintélye megvan, megkérdőjelezhetetlen, maga is öntörvényű előíró hatalom. […]
A hagyomány pedig igazán hatékony csak statikus, nem vagy csak nagyon lassan változó körülmé-
nyek között lehet.” (K, 37) A hagyomány torzító, leszűkítő szemlélete ez, amely mestersége-
sen élezi ki hagyomány és változás ellentétét.
Kétségtelen, hogy a hagyomány megmerevedhet, ekként pedig gátja lehet az új jelen-
ségek értelmezésének és az azokra való adekvát reagálásnak. Ebből azonban aligha lehet
általánosítani: az irodalmi-művészeti vagy éppen gondolkodástörténeti hagyomány
éppen azt közvetíti a befogadó számára, ami a történetileg eltérővel való szembesülés
révén érzékelhetővé és megérthetővé teszi a jelen nem szükségszerű voltát. A történetileg
különbözővel, a másikkal folytatott párbeszéd pedig az önmegértésnek éppen hogy a
saját magunk kritikus mérlegre tételét ösztönző formája. Segít ugyanis távolságot tartani
önmagunktól, ebből a távlatból tekinteni magunkra, s a dolgok viszonylagosságának
jegyében meglátni esetleges kisszerűségünket is. A hagyomány tehát éppúgy ösztönzője
lehet a dolgokra való kritikus rátekintésnek, mint ahogy a rosszként érzékelt adottságok
racionális megváltozatására tett törekvésnek is.
Elképzelhető persze, hogy bár a fenti mondatok fogalmazása óvatlanul általánosító,
azok csupán a korabeli parasztság hagyományfüggésének leírására szolgálnak. Ez a füg-
gőség kétségtelenül komoly kérdéseket vet föl, ámde a – tanulmány más eredményeihez
mérten – sommásan negatív és ebben a formában nem kellően alátámasztott értékítélet
helyett még ez esetben is indokoltabb lett volna a paraszti hagyományfelfogás árnyaltan
rétegzett megközelítésére törekedni, s annak egyszerűsítése helyett a hagyományhoz
fűződő viszony eltérő változataira irányítani a figyelmet. Ironikus módon mintha Lengyel
András itt annak az egyneművé torzító történetírói hagyománynak lenne foglya, amelyet
több ponton a tanulmány példás módon von kérdőre. Olyannyira, hogy hevessége néha
már méltánytalanságba fordul át: a néprajztudománynak „az ideologikus fogantatású, roman-
tikus »néptudomány«”-ként való megbélyegzése (K, 43) sem a 19. századi etnográfia helyze-
téről és belső viszonyairól, sem az azóta eltelt több mint száz évről nem látszik tudomást
venni. Még ha igaz is, hogy a „»népi« kategória a 20. század egyik legsikeresebb, bár fölöttébb
ellentmondásos eszmetörténeti kategóriájának tekinthető, alapvető folyamatok megérthetetlenek nél-
küle” (K, 109), ebből aligha szűrhető le a néprajztudomány mint olyan téves beállítódása.
Figyelemre méltó, egyúttal még elvégzendő kutatási feladatot is kijelöl az, hogy a tanul-
mány viszonylag keveset szól a parasztság képzésének formális és informális fórumairól,
azok jellegéről, hatékonyságáról és tagoltságáról. Még kevesebb szó esik a parasztság –
ismét széles skálán mozgó – olvasási szokásairól. Ezen ismeretek részleges volta folytán
a kérdéskör felmérése az írásgyakorlatok előtérbe állításával csak hiányosan valósítható
meg. Mint ahogy szintén kétségeket ébreszthet, hogy a különböző társadalmi rétegek
egyre egyneműbb, mind homogenizáltabb képében gondolkodva a tanulmány előreha-
ladásával annak érvrendszere is megbomlik, és a mérlegelő következtetések helyét egyre
inkább ítélkező fordulatok veszik át. Ezért a tanulmány a hozzá fűzött végjegyzetben meg-
fogalmazott célkitűzést végső soron pontosan úgy és szinte azonos okokból nem teljesíti,
ahogy és amiért az ott kétségkívül nem jogtalanul, bár némiképp egyoldalúan kárhoztatott
korábbi kutatások sem tudták: „Írásom, értelemszerűen, szemben áll a magyar történetírás
modernizációs eufóriájával éppúgy, mint a 19/20. századi hatalmi szerkezet (ma már nem is nagyon
leplezett) apologetikájával. Szemben áll a »népi« kultúra romantikus átesztetizálásának, a valóságos
viszonyokat elfedő, »átíró« nagyon szívós hagyományával is.” (K, 64)

101
 Botorság lenne azt hinni, létezik értéksemleges elemzés vagy az affektív elemeket
teljeskörűen kikapcsoló, maradéktalanul racionális érvelés. Ha más nem is, emberi véges-
ségünk gátat szab ennek. Ebből adódóan a modernség normatív felfogását sem lehet
egyszerűen meghaladni. Így az sem oly meglepő, hogy Lengyel András érvelésében a
normativitást sugalló ítéletek is olyan belátásokhoz vezethetnek el, amelyek relevánsan
irányítják rá a figyelmet eleddig kevéssé komolyan vett, súlyukhoz mérten elhanyagolt
kérdésekre.
A velünk egyetértőket meggyőzni nem nagy művészet – Lengyel András azonban
mintha nemegyszer épp azokhoz szólna, akik nem, vagy legalább nem teljesen értenek
vele egyet, sőt teljességgel talán soha nem is fognak egyetérteni vele. A modernség értel-
mezésére tett kísérlete ezért valószínűleg nem a leghálásabb feladat, ám annál fontosabb
és tiszteletet érdemlőbb vállalkozás. Aki ugyanis veszi a fáradtságot, és nyitott figyelem-
mel olvassa a szerző írásait, az aligha téveszti szem elől, hogy Lengyel András nemcsak
impozánsan hatalmas tudásanyagot mozgat, hanem rendre olyan váratlan gondolko-
dástörténeti összefüggésekre mutat rá tanulmányaiban, amelyek biztosnak hitt előfelte-
véseink, kényelmesen ismételt sémáink következetes újragondolására ösztönöznek. Az
érzékeny elemzések által fölvetett izgalmas és összetett kérdések sokasága ekként messze
nem áll meg egyes részproblémák feszegetésénél: magában hordja modernségképünk
lényegi megújításának esélyét.

(Quintus, Szeged, 2017; Pytheas, 2018)

102
Szabó Gábor
Variációk Bodorra *

(Bodor Ádám: Sehol)

Bodor Ádám újabb novelláinak gyűjteménye a ritkán publikáló szerző hét, viszonylag
friss szövegét tartalmazza. Viszonylag, hiszen pl. A Matterhorn mormotái néhány apró
szövegeltéréssel már 2014-ben olvasható volt a Literán. Egy új Bodor-megjelenés ezzel
együtt is fontos esemény, főleg akkor, ha a kötet fülszövege olyasféle, füzérszerűen
összekapcsolódó történetek soraként ajánlja a novellákat, amely a Sinistrához hasonlatos
koncepció és forma megvalósulását ígéri.
Némiképp megtévesztően.
A történetek ugyanis nem rendeződnek regényszerű láncolattá, jóllehet a szövegek
motívumhasználata, retorikai és nyelvi készlete lehetővé tesz bizonyos természetes
átjárásokat az írások közt, ám ez távolról sem elegendő egy, akár a Sinistrához hasonla-
tos pszeudo-regényforma megszilárdításához.
A fülszöveg alighanem arra játszik rá, hogy a Bodor-univerzum poétikai tájait vala-
mennyire is ismerő olvasó jól körvonalazható elvárásokkal közelít a szerző szövegei felé.
A határvidék, a periféria mikroelemzése, a pre(poszt?)humán létezésforma, a
kiszolgáltatottság, a nyomor érzéki, és szinte antropológiai pontosságú bemutatása, az
összetéveszthetetlen névadásokkal egyénített karakterek és tájak hangulata olyan félre-
ismerhetetlen szövegvilágot hoz létre Bodor Ádám prózájában, amely a létezés egy töké-
letesen konzisztens, széttartó elemeiben is összetartó szürreális valóság térképét rajzolja
meg szövegről szövegre. (Hogy aztán, mint a Térkép és a Terület borgesi/baudrillardi
példázatában, e térkép lassan maga válják autonóm realitássá.)
A Sinistra elbeszélőjéhez hasonlóan, aki a havas tájon búcsúzóul végigtekintve saját
sítalpnyomai kanyargását szemléli a hegyek közt, a Bodor-olvasó tehát szintén az
elbeszélő régebbi nyomait keresi: azokat az ismert kódokat, jeleket, nyomvonalakat,
amelyek az idegenségében is otthonos Bodor-táj bejáratott ösvényeiként segítik a tájé-
kozódást és az új, még nem ismert területek felfedezését. Nos, a Sehol novellái esetében
az előbbiről bővebben, ez utóbbiról kevéssé beszélhetünk. Maradva még egy pillanatra
a kartográfiai hasonlatnál, az új kötet poétikai térképe nemigen mutat meg ismeretlen
vidékeket, nem nyit utat új területek felfedezése felé.

* A kutatást az EFOP-3.6.2-16-2017-00007 azonosító számú, Az intelligens, fenntartható és inkluzív

társadalom fejlesztésének aspektusai: társadalmi, technológiai, innovációs hálózatok a foglalkoztatás-
ban és a digitális gazdaságban című projekt támogatta. A projekt az Európai Unió támogatásával, az
Európai Szociális Alap és Magyarország költség vetése társfinanszírozásában valósul meg.

103
 A novellák többnyire a már ismerős elemeket rendezgetik, variálják, de új mintázatot
nem adnak hozzá a megszokott képhez. A Sehol történetei úgy íródnak vissza az élet-
műbe, hogy olvasásuk örömének valódi intenzitását alighanem a Bodor-próza háttérben
munkálkodó gépezete szabályozza. Csak onnan tudunk belépni ezekbe a szövegekbe,
minduntalan a régi „sítalpnyomok” járataihoz igazodva járjuk be az ily módon ismerős
vidéket. Az új novellák működőképességét, némi túlzással, erős kontextusuk adja.
Ha Gadamernek igaza van abban, hogy a megértés a megértendő tartalom idegensé-
gét (majd annak meghaladását) feltételezi, úgy a hermeneutikai munka a Sehol esetében
inkább csak az otthonosság kellemes belefeledkezésére cserélődik.
Néhány motívum, témavariáció mindenesetre valóban úgy indázik át a szövegek
között, hogy bizonyos tömbszerűségeket képez meg a köteten belül: csomópontokká,
jelentés-összefüggésekké sűrűsödve bizonyos fokig (inkább esetlegesen) egymáshoz
kapcsolják a szövegek egyikét-másikát.
A legfeltűnőbb már a címadások kapcsán a tulajdonnevek egyeduralma. A Matterhorn
mormotái kivételével – igaz, tulajdonnév itt is szerepel a szerkezetben – minden novella
egy puszta személynév, vagy pedig két ízben egy olyan földrajzi név, amely meto-
nimikusan a történet (fő)szereplőjét nevezi meg. (A Leordina címűben ráadásul elég
beszédesen szerepel a szöveg Dina nevű hősének neve is.)
Cím és szöveg megszokott viszonyrendje alapján a tulajdonnevekhez kapcsolódó
szöveg elvileg tehát a név kibontásában, azaz arccal vagy személyiséggel történő
feltöltésében lenne érdekelt, ám Bodor novelláiban ezúttal éppen ennek ellenkezője
történik. A Hekk című történet igen kevéssé informál a címadó főszereplőről, akiről
mindössze annyit tudunk meg, hogy valami miatt bujkálnia kell. Paraszkíva szinte
a történet elején meghal, Rebi a novella kezdetén kisétál a szövegből, a matterhorni
mormoták pedig tulajdonképpen láthatatlanok. A Milu főszereplőjének csodálatos
képességét ugyanúgy nem magyarázza semmi, amiképp azt is titok övezi, miért
került börtönbe. A novellák különböző pontjain fizikai értelemben is megsemmi-
sülő főszereplők – kivel méreg, kivel elhullott állat húsa, kivel atomcsapás vagy
gyilkosság végez, de a Pitvarszk című novella titkos főhősnőjének még halálát is
homály fedi – ilyen módon csupán többszörös hiányként kapcsolódnak az általuk
viselt tulajdonnév alá rendelt szövegekhez. Ezzel a következetesen alkalmazott
poétikai megoldással Bodor a személyiség dekomponálását, lebontását, semmissé
nyilvánítását rögzíti: a szöveg rendjében funkciótlanná, üres jelölővé foszló szub-
jektum a létezés uralhatatlanságának, dezantropomorf idegenségének és kiszolgál-
tatottságának – valójában az egész életmű világképét jellemző – lenyomata. Ám
ami az életmű legjobb fejezeteiben mesteri sejtetések, sugalmazások, elhallgatások
vagy finom utalások rejtelmes hálózatából párolódik elő, az itt meglehetős egyér-
telműséggel – néhol talán túlzott egyértelműséggel – mutatkozik meg. Amiképpen
a Sehol novelláinak egy másik szembeötlő motívuma, az emberi és az állati lét
metamorf egymásba játszatásának technikája is.
A Matterhorn mormotái esetében ez a szöveg keresztalakzatainak játékában válik
világossá. A rejtőző, csak hátulról megpillantható mormoták és a megismerhetetlen
ügynökök, Spináth Joli hátsója, a vargabélesből kiguruló mazsola, illetve a menekü-
lő mormoták elpottyantott ürüléke közti átfedések egyszerre nyitnak lehetőséget a
dehumanizált személyiség állati létformában történő felvillantására, illetve az identitás
megragadhatatlanságának érzékeltetésére, amit a mű végén a „célszemély”-szó sokér-
telmű kiterjeszthetősége is tovább erősít.

104
 A szöveg szerkezetében egyébként is teljes egyértelműséggel rögzülő szemlélet
a történet utolsó mondatában sajnos még definíciószerűen összegződik is, talán a
figyelmetlen olvasók kedvéért. Fényképeit nézegetve, az odújukba iszkoló mormo-
ták hátsójából előpottyanó bogyók kapcsán az elbeszélő ugyanis sajnos a következő
tételmondattal zárja történetét: „Hehe. Mint a mazsolák Spináth Joli vargabélesé-
ből.” (Messzebbre vezető kérdés, hogy a 2014-es Litera-megjelenésben még nem
szereplő „hehe”-szó vajon miért került bele a mondatba; honnan fakad, és kinek
szól ez a nevetés?)
Az emberi és állati, humán és inhumán közti átlényegülés tükörjátéka hasonló
módon, egymásba játszó és egymást értelmező motívumokon keresztül valósul meg a
Hekkben, ami egyébként a zárt közösségbe, elzárt közegbe kerülő idegen alapszituáció-
jára, a Bodor-próza egyik jól ismert toposzára épül. (A kötetben a Milu című szövegben
találkozunk még ezzel.) A fertőzött döghústól elhulló Hekk – hogy csak egyet emeljek
ki ezek közül – ugyanabban a kemencében végzi, ahol a mérgező állatot nemrég meg-
sütötte. Halála épp úgy nem metafizikai esemény, ahogyan az elhullott állaté, vagy
ahogyan egy másik történetben Paraszkíváé sem. Az állati metamorfózis után dologgá
redukálódó élettelen test mindössze bizonyos praktikus eltakarítási teendők technikai
jellegű elintézésének tárgya lesz.
Paraszkíva esetében még halálának oka is tulajdonképpen szinte mellékesen derül ki,
de nagyjából azt is hasonló érdektelenség övezi, mint halálának tényét. A metafizikai
instanciákkal nem rendelkező emberi lény már életében éppolyan dologszerű létformá-
ba záródott (alighanem ő is egy olyasféle olcsó vásárlás eredményeképp került a házba
a menhelyről, mint a szöveg végén felbukkanó utóda, meggyilkolása pedig egyszerűen
könnyebb lecserélhetőségét szolgálta), mint halála után. Megmérgezése gyakorlatilag
semmit sem változtat a létezésben addig betöltött helyén, meztelen teste a mosdatás,
tisztogatás, az ide-oda pakolgatás, a merevedő test koporsóba hajlítgatásának engedel-
mes objektumaként – ahogy életében is- mások akaratának puszta tárgya és elszenve-
dője marad.
Nem azt tudjuk meg, ki (volt) ő, hanem hogy mit tesznek vele mások. A tulajdon-
név jelentése a Hekk és a Paraszkíva esetében (és talán Bodor prózavilágát általában is
jellemzően) végeredményben viselőjének felhasználhatóságában, tárgyiasíthatóságának
módozataiban ragadható meg.
Tovább tágítja Paraszkíva személyét egy szövegközi asszociáció az állati létmód
képzetköre felé azokban a leírásokban, amikor mosdatásakor – a mérgezés hatására – a
hajával együtt minden szőr leválik a halott nő testéről. Egyrészt a szőr, legalábbis abban
a mennyiségben, ahogy ellepi a fürdővizet, inkább állati, mint emberi attribútumként
érzékelődik, ráadásul a kép erőteljesen idézi meg a „szőrös állat”-ot, azaz a Sinistra
Connie Illafeldjét is.
Ezen a nyomvonalon bizonyos (és homályos) tematikus összefüggés tapintható
ki a Leordina című novellával, melynek szereplői egy darabig (erőszakkal) levágott
hajjal kereskednek, illetőleg a Miluval, melynek főszereplőjét hajának levágásával (!)
gyilkolják meg.
A szubjektivitás, az állati illetve a dologi lét közti átjárások ábrázolása mélyén Bodor
írásaiban nyilvánvalóan az identitással kapcsolatos kérdések húzódnak meg, illetve –
ezzel szoros összefüggésben – a személyközi agresszió mindent átitató televényének
bemutatása jelenik meg. Hiszen ahol az identitás határai sérülnek – írja Bataille –, ott
mindig feltűnik az erőszak is.

105
 A Sehol novelláinak mindegyike az agresszió közömbös gépezete által működtetett
viszonyok kilátástalan rendjét veszi szemügyre. A szorongató, fenyegető – éppen
közönyös mindennapiságában ijesztővé váló – atmoszféra Bodor írásainak mindig is
egyik alapvető jellegzetessége volt. Míg azonban legjobb műveiben mindez valami
ködszerűen sejtelmes módon, a szövegek nyelvi-retorikai megalkotottságából párolog
elő, a Sehol novellái többször is a direkt hatáskeltés kétes eszközeivel próbálják előhív-
ni ezt az érzést. Ezek közé sorolnám többek közt A Matterhorn mormotái már idézett,
bombasztikus zárómondatát. Vagy akár a Leordina című történet felvezetését, ahol az
elbeszélő közlése szerint a falu nevéből már „első pillanattól valami homályos fenye-
getés áradt.” Nem az a probléma, hogy sem az elbeszélés – ami alighanem a kötet leg-
gyengébb darabja –, sem pedig a címadó falu egyáltalán nem áraszt semmiféle baljós
(sőt semmilyen) hangulatot sem, hanem az a némileg hatásvadász eljárás, amellyel ezt
a hiányt pótolni akarja.
A novellákat mintha nemegyszer a túlbeszélés, a felesleg retorikája itatná át. A mes-
teri sűrítés Bodorra jellemző eszközei inkább csak egy-egy szövegtömbben, részletben
villannak fel, mintsem a szövegegész formanyelvének feszességében. Ugyanakkor
bővelkednek olyan döbbenetesen erős képekben is, amelyek a legjobb Bodor-szövegek
emlékezetes pillanatait idézik meg. Egyebek mellett például a Milu levágott hajából
szerteguruló vérgyöngyök, vagy Paraszkíva szőrrel teli fürdővízben lebegő holttestének
leírása ilyen. Ezek a pillanatok egyszerre jelzik Bodor Ádám írói nagyságát, és teszik
még inkább láthatóvá az új kötet halványabb, vagy épp önismétlő poétikai megoldásait.
A Sehol novellái egy nagyon jelentős szerző saját életművére írt témavariációi.

106
Borsodi L. László
A számkivetett én seholvidékei

Sehol: határozószói értékű általános névmás. Mintha Bodor Ádám elbeszéléskö-

tetének a címével azoknak üzenne, akik eddig megjelent művei, különösen regényei
kapcsán (Sinistra körzet, Az érsek látogatása, Verhovina madarai) író-olvasó találkozó-
kon mindig arról faggatták: hol játszódnak, milyen földrajzi-történelmi valóságban
fellelhető vidékeknek felelnek meg az események helyszínei. Noha a Seholban is
találkozni a tapasztalati valóságban létező, illetve képzeletbeli, konkrét névvel ren-
delkező hely- és helyiségnevekkel, mint a „Matterhorn égnek meredő jeges orma”,
a Szűz Macska vendéglő, a Dvug partja, völgye, a Hlinka-tető, a kantin, Leordina,
Pitvarszk, a Severecki-tó vagy a Maglavit börtön, ezek a nevek ugyanolyan véletlen-
szerűek, ugyanolyan esetleges jelölő és jelölt viszonya a névadásban, mint ahogyan
azt a szerző korábbi alkotásaiban megszokhattuk. Sőt, ezúttal a könyv címe a Bodor
epikai világának védjegyét jelentő hangulatos-változatos, többféle, kevert nemzeti
identitást sejtető neveket – s ez már nemcsak a tér megnevezéseire, hanem a sze-
replők nevére is igaz – a sehol általánosságába, a nemlét egyetemességébe utalja.
A számmisztikát mantrázók számára is világos lehet: a kötetet kitevő hét elbeszélés nem
a teljesség, ellenkezőleg, a teljesség tagadásának a narratívái. Ez a tagadás azonban poé-
tikailag nem a NEM artikulálásával jön létre, a valamikor tán létezett múltbeli értékek
iránti nosztalgia mázával, elégikus atmoszférateremtéssel, hanem az IGEN érvényesíté-
sével, a nemlét, a sehova nem tartozás, a soha és sehol meg nem történhetőség állításá-
val. De az is lehet, hogy Bodor világának ez az oppozíciókban való végiggondol(tat)ása
hibás. Lehet, egyszerűen csak azt mondják ezek a szövegek: ilyen a világ, amilyen. Zord,
dehumanizált, ok és cél nélküli, önmaga végkifejletéhez eljutni képtelen, amiben nem
jönnek létre tulajdonképpeni események, csak ösztönszerű cselekvések, csak történések
vannak, amiket nem irányít senki – az Órás hiányzik, mondaná Exupéry –, és ha valami
működik, az a véletlen. A világ abszurditását pedig úgy beszéli el az egyes szám első
személyű narrátor, amelynek maga is részese, elszenvedője és tanúja, hogy kétféle minő-
ségéből adódóan egyszerre képes láttatni azt, ami abban elborzasztó és nevetésre indító,
vagyis groteszk. A zord, dehumanizált stb. jelzők azonban az értelmező következtetései,
mint ahogy az abszurd és groteszk megnevezések is. Az elbeszélő ugyanis közvetlenül
nem minősít, nem értékel, nem reflektál, ahogy az őt körülvevő világ szereplői sem
nyilvánítanak érzelmeket, nem mondják el, mit gondolnak, nem tudni, egyáltalán van-
nak-e gondolataik. Nincsenek abban a helyzetben. De akkor milyen helyzetben vannak?
Milyen világ hát az, amelyet teremt a fapofával mesélő, a nem hétköznapit hétköznapi-
ként előadó narrátor, és amely által maga is teremtődik?
A könyv nyitóelbeszélése, A Matterhorn mormotái akár megtévesztő is lehetne. Olyan
közegben játszódik, ami Bodor novellisztikájában és regényeiben nem megszokott:

107
olyan hétköznapi, városi környezetben, amelyben a természet közvetetten, az egyes
szám első személyben beszélő biológus tudományos érdeklődésének a témájaként jele-
nik meg, akinek szakterülete a rágcsálók és mókusfélék. Az (ön)életrajzi színezet, az élet
hétköznapi logika (normális rendje?) szerinti működése – amit a beszélő tudományos
ambíciói, a Spináth Jolival való régi ismeretség, a vele való meghittnek tűnő beszélgetés
alapoz meg – csak látszat, és a hétköznapi hamar abszurdba fordul át. A mormota-
szakértő narrátor számára ugyanis – akinek tudomására jut, hogy megismerhetné saját
múltját az elmúlt évtizedekben róla készült titkos feljegyzésekből (allúzió a kommu-
nizmus lehallgatási gyakorlatára), illetve azt, hogy kik figyelték őt meg – kiderül: saját
történetének, életének nem autentikus főszereplője, hanem elszenvedője és megfigyeltje
volt, ahogyan ő is megfigyeli a mormotákat, azzal a lényeges különbséggel, hogy a mor-
moták képesek elmenekülni a megfigyelés elől, ő nem tudott, sőt még arra sem derül
fény, hogy kik és miért figyelték meg. Nem is jut el a róla készült jelentések olvasásá-
ig, mert megtorpan: az iratokat feltáró intézménynél ügyvezetőként dolgozó Spináth
Joli ugyanis megmutat neki egy hasonló jelentést, amelyben a nevek helyett az igazi
(?) identitást eltakaró fedőnevek vannak (Süni, Vadász). „Úgy látszik, Vadász és Süni
történetét olvasom” – állapítja meg az elbeszélő: valakinek a története állatmesévé, az
embert állatként megjelenítő történetté, a nememberi elmesélhetőségének-elmesélhetet-
lenségének, illetve a hozzáférhetetlenség, a végső miértek megválaszolhatatlanságának
a narrációjává válik.
És miután a nyitóelbeszélés felmutatja a hétköznapiban az abszurdot, érzékeltetve,
hogy a képtelenség bárhol, a civilizált társadalom működésében, emberi viszonyaiban
is fellelhető, sőt azt is, hogy a természeti világgal (a mormotákkal való) összehasonlítás-
ban nem az ember a mindenség centruma – mintegy elszabadul az abszurd, Bodor Ádám
epikája a következő hat elbeszélésben visszatalál civilizáción kívüli, természeti közegébe,
és akárcsak az elsőben, a számkivetett én a saját seholvidékein, senkiföldjén teng-leng,
él, élni látszik.
Korábban a hét elbeszélés kapcsán többes számban narratívákat említettem. Joggal,
hiszen a kötetcím alatt műfaji megnevezésként ez szerepel: Novellák. Ha azonban meg-
gondoljuk, hogy a hét szövegben – függetlenül attól, hogy milyen státusban jelenik meg,
tudós(jelölt), a meghalt Paraszkíva mostohafia, segéd, Carlos testvéröccse, Marlenka
megcsalt férje, börtönszakács vagy a Rebi által elhagyott férfi – mindig ugyanaz a perem-
létre szorított és/vagy bajba jutott, árvaságra, magányra, börtönre, egyszóval életre ítélt
én beszél, akinek folyamatosan a halál zónájában kell léteznie, akkor felfoghatók úgy is
a kötet darabjai, mint egyetlen epikus tömbnek a kaleidoszkópszerű megmutatkozásai,
egy kvázi regény belső ívét sejtetve, amely ugyanúgy nem teljesedik ki, ahogyan az
egyes történeteké sem. Az egymást követő szövegvilágok sokkal inkább egymás ismét-
léseiként, a nemléttel határos, a nemlétre ítélt lét, az abszurditás más-más aspektusból
történő újraelbeszéléseiként, illetve az elbeszélhetőségre való törekvés lenyomataiként
foghatók fel, mintsem egy regény fejezeteiként.
A Paraszkíva első mondatáról például – „Váratlanul meghalt Paraszkíva, a mostohaanyám”
– könnyen ki lehetne jelenteni, hogy mellbevágó mondat, de a továbbiakban mintha
szándékoltan egyében sem dolgozna a szöveg, mint hogy tompítsa ennek a kijelentés-
nek az élét: nincs megdöbbenés, sajnálat, sem a történetet egyes szám első személyben
előadó mostohafiú, sem az apa részéről. Érzelmek megnyilvánulása helyett a halottság
elbeszélése válik hangsúlyossá, a halottságot a szereplői-elbeszélői nézőpont nemhogy
személyes érintettséggel társítaná, ellenkezőleg, akár a lélek a magára hagyott testet,

108
tárgyiasítja: „két lába térdtől lefele mereven lógott ki a kádból, teste pedig, ahogy a pórusain
át távozó lélek finom dérrel bevonta, olyan fehér volt, hogy tőle a homályos kamra gyöngyházas
fényben derengett”. Miközben homályban maradnak a nagy összefüggések mind a halottal,
mind a hozzátartozóival és a köztük levő viszonnyal kapcsolatban (nem tudjuk meg, mi
lett a gyermek anyjával, hogyan, miért került apjának feleségeként a házhoz Paraszkíva,
milyen volt a kettejük, illetve a hármuk viszonya; nem tudni, gyilkosság áldozata vagy
öngyilkos lett a nő; csak utalásokból derül ki, hogy a Dvug mentén, a kiigazított, lezárt
határ közelében, katonai helyőrségnél laknak stb.), a halott testtel való tevés-vevés rész-
letei, a – Sinistra körzetből oly ismerős – halottkémre való várakozás, a test eltemetésének
az előkészületei (a gödörásás) kapnak hangsúlyt. Ezzel a készülődéssel-várakozással
párhuzamosan zajlik a katonáknak való főzés, az ebédeltetésük, amiben – akárcsak a
temetés előkészítésében – Paraszkíva mostohafia szintén részt vesz, érzékeltetve, hogy
ebben a világban egyiknek sincs kiemelt szerepe a másikhoz képest. Sőt, élőbbnek tűnik
a holt, mint a meztelen holttestet bámuló élők, így válik főszereplővé a halott, ő/az
őrzi a szépséget, erre utal a halott test erotikájának groteszk-abszurd, a szürrealizmust
naturalizmussal keverő leírása: „Amikor aztán a takaró tényleg lekerült Paraszkíváról, már az
ablakok mögött is tolongtak. Tény, ennyire csupasz nőt, a napvilágra kitett szemérmével közülük
addig kevesen láthattak. Igaz, ez már egy halotté volt, de akkor is. Ki tudja, mi minden juthatott
róla eszükbe.” A mostohafiú mint korlátozott tudású elbeszélő számára rejtve maradnak
a katonák gondolatai, akárcsak korábban az apa imájának a szerepe (nem derül ki, van-e
transzcendens vigasz), s hogy az élőhalottak és a halottan is élőbb Paraszkíva közötti
ingázás és ingadozás mit jelenthet(ett) számára, csak sejthetjük, ha a végén a völgyből
a „mészkővel tűzdelt magaslatok közé” megy, de hogy ez megváltást is jelentene számára,
nem lehet egyértelműen kijelenteni, mert nem el-, csak újrakezdődik a kőfejtés, akár a
megváltatlanság története a következő elbeszélésben.
A Hekkben a halottság nem adott, hanem bekövetkezik. Mintha a Hekk a Paraszkíva
mutációja lenne, amelyben a címszereplő nem fogadja el Juszufot megváltóként, az általa
felkínált, de átmeneti menedéket, amit az Ilszk melletti Hlinka-tetőn dolgozó mészkö-
vesek furcsa mikrotársadalmában biztosítana számára. („Négyen laktunk ott, Bulbuk és
Kován, az ikrek, Helga néném, aki szerelmes volt beléjük, én pedig korábban mindenes segédnek
csatlakoztam hozzájuk.” Később Helga az ikrek egyikétől – nem tudni, melyiktől – gye-
reket vár.) Hekkről csak annyit tudni, hogy a hatóság keresi, de nem tudni, mit tett,
miért, és hogy miért éppen Juszuf az, aki tavaszig átmeneti szállást adna neki az ikrek
akarata ellenére, és miért, mint ahogy nincs racionális magyarázat arra sem, miért eszi
meg Hekk a szállására magával hozott döglött mókusszerű lényt, hogy aztán az étel-
mérgezéstől hányjon, majd az árnyékszéken gubbasztva meghaljon, és végül az ikrek a
kemencében elégessék a testét. Ha metonimikus szinten nincs is mit kezdeni ezekkel a
mozzanatokkal, a metaforikus jelentésképzésben annál fontosabb szerepük van. Ebben
az olvasatban ugyanis nem mellékes, hogy Hekk a karácsony előtti napokban érkezik a
mészégetőkhöz, de miközben ő maga sem váltódik meg, hiszen inkább a halál, az értel-
metlen halál hírnöke (jelenlétét vészjósló varjúk teszik még félelmetesebbé), nincs jelér-
téke az őt kénytelenül befogadók számára. Nem fogadják el a változást, a külvilágból,
netán a transzcendensből érkező impulzusokat, igaz, azt sem tudják, mikor van pon-
tosan karácsony, a szakrális időnek csupán távoli emléke él, s az is csupán az elbeszé-
lőben. Sokkal jobban foglalkoztatja őket a Hekk teste elégethetőségének a problémája,
megsemmisítése, mint a szenvedése. Hekk ugyanúgy Ádám kései leszármazottja, mint
azok, akik Juszuf nyomására őt befogadni kénytelenek – szánalomra méltó, árvaságra

109
ítélt bűnösök. A haláltusájában némán szenvedő Hekk állapotát megjelenítő (ugyancsak
szürreális-naturalista) leírás a civilizáción kívüli, az emberi minőség alatti létbe süllyedt
ember metaforája, a deszakralizált utolsó vacsora képe pedig a karácsonyra való utalás-
sal együtt a kezdetben feltáruló véget mutatja fel: „Mint a halálra ítélt ember félbehagyott
vacsorája, ami az asztalán maradt, miután kivitték a vesztőhelyre. (…) ott a vacsora fölött még
pára lengedezett. Itt már a kihűlt sültön, mintha bundája kezdene nőni, meredező jégtüskék
csillogtak.” Van-e ennél lejjebb? Van-e ennél drámaibb állapot? Igen, az énelbeszélőé,
akinek hermészi küldetése – az ikrek üzeneteinek átadása Hekk számára, kapcsolatba
kerülni Hekk-kel (bár kérdés, ki ő, hiszen neve gúnynév) – kudarcot vall. Seholvidéke
a kommunikáció megvalósításának a lehetetlensége, akinek el kell szenvednie mindkét
oldal dehumanizált voltát egy olyan világban, ahol a megszületendő életnek, Helga
várandósságának sincs jelentősége, nem kecsegtet egy második (?) megváltó eljövetelé-
nek reményével. Ha megszületik (bár ez sem biztos), ő is számkivetett lesz, az emberi
lét számkivetettje, akinek biológiai gyökerei sem bizonyíthatók egyértelműen. Tán az
énelbeszélő leendő alteregója?
A negyedik, a kötet középpontjába helyezett elbeszélés, a Leordina – amelynek nevé-
ből „első pillanattól valami homályos fenyegetés áradt” – vissza- és előremutat a kötet három-
három szövegére. A baljóslat, amit a név áraszt, illetve az a sejtelmes, tagmondatokra
szaggatott utalás, mely szerint „valaminek másképp kellett volna történnie. Ahhoz, hogy az
események ne itt tartsanak. Ahol most éppen tartanak”, érzékelteti, hogy az olvasó számára
ismeretlen, de a narrátor és az eseményekben részt vevő szereplők számára már megélt
történések után vagyunk. Ebből az utániságból tárul fel Carlos és Dina (neve része a
baljóslatú helységnévnek, és a végzet, ok nélkül, be is teljesedik a szereplő sorsában),
a giccs kategóriájába sorolható festményeiket vándorárusokként értékesítő amatőr
művészek és az érthetetlen módon velük élő Carlos testvérének (az énelbeszélőnek) az
abszurd története. A groteszkkel keveredő abszurditás több összetevős: a három szerep-
lő együttlakása, amelynek során Carlos háta mögött a nő kísértőként szerelmi viszonyt
kezdeményez annak testvérével, aki – szintén érthetetlen módon, hiszen nem magya-
rázza okát – ennek ellenáll; Carlos, míg Dina pisil (ösztönszerűség), minden magyarázat
nélkül nullásra nyíratja magát, homályosan csak annyit mondva a borbélynak: „a maga
keze lesz abban, ha én ma új életet kezdek”; a zsákba rakott levágott hosszú haj nevetségesen
hétköznapi díszletek között mitikus arányokat öltő őrzése, rendezgetése, válogatása; a
jobb kereset reményében a festésről a hajvágásra való áttérés, akár kiszolgáltatott embe-
rek megfélemlítése és fejük nullásra vágása árán. Az abszurdnak ezen megnyilvánulásai
vagy a szereplők identitásnélkülisége (Carlos és Dina művésznevek, az elbeszélőnek
itt sincs neve) még nem lennének elégséges feltételei, hogy ez az elbeszélés kerüljön a
könyv szimmetriai középpontjába. Ami mégis indokolja ennek szükségszerűségét, az a
többi elbeszéléshez képest magának a nyelv működésétől elválaszthatatlan bűnhődés
nélküli bűnnek a problémája. Mert ha nem is derül ki (egyértelműen), hogy megfigyelt
múltjában követett-e el jóvátehetetlent az énelbeszélő (A Matterhorn mormotái), hogy
Paraszkíva, Hekk vagy a Leordinát követő művekben Malenka vagy Milu halála az ő
bűnhődésük-e valamilyen korábbi tettükért, vagy bűnhődnie kell-e valaki másnak az
ő halálukért, a Leordinában tudva és akarva bűnt követ el Carlos, amikor haját levágva
megszűnik Carlosnak, művésznek lenni, mintegy kilépve kettejük frigyéből. Ez még
lehetne az emberi szabad akarat megnyilvánulása, de nem erről van szó, hiszen az ő tud-
tával mindketten belesodródnak a hajvágás, -gyűjtés révén az aljas pénzszerzés bűnébe,
amiből Carlos úgy szabadul, hogy árulóvá válik, és helyette csak Dina bűnhődik az igaz-

110
ságszolgáltatástól. De bűnné válik a hazugság és az elhallgatás is: Carlos (immár Karesz)
nem beszélt Benzovicsnéval, ő Etelkától remél új kezdetet, az énelbeszélő pedig hallgat
arról, hogy ő lehet Dina szeretője. Tehát magának az elbeszélésnek a szövete sem men-
tes az ámítástól, a látszatkeltéstől, a bűntől, s mint ilyen, megbízhatatlan. A mű belső
logikájának rendje szerint a földi értelemben vett egyik legsúlyosabb bűnt, a hazugságot
természetesen nem követi felháborodás, nincs erkölcsi következmény, tehát bűnhődés és
feloldozás sincs, evilági viszonylatban marad az abszurd uralma, ami immár az elbeszé-
lés tevékenységét is megfertőzte, bár ennek lehetősége kezdetektől fennállt, amennyiben
a narrátor mindig része is az elbeszélt világnak.
Így jutunk el a Pitvarszkban a semmiig, az énelbeszélő seholvidékének mélypontjáig,
a teljes kiüresedésig, a halálig. Az abszurd túlnő az életen. A társ, Marlenka korábbi
elszökése, majd halála nem vált ki érzelmeket az elbeszélőből, sem kíváncsiságot halálá-
nak a körülményei iránt, sem felháborodást Mihadass főhadnagy szemtelensége miatt.
Azt kéri levélben ugyanis a főhadnagy, aki Marlenkát korábban elcsábította, és akinél
meghalt, hogy vigye haza, és ő temesse el. A halállal való szembesülés nem számve-
tésre, összegzésre készteti a beszélőt, még csak halálfélelmet sem vált ki belőle (vagy
legalábbis nem ad számot róla), sokkal inkább közönye válik nyilvánvalóvá. Inkább
egy-egy részleten akad meg a figyelme, például Mihadass nevének hangzásán, vagy
Camus Közönyének főszereplőjéhez, Meursault-hoz hasonlóan, úgy tűnik, jobban érdek-
li a Bettyvel való szeretkezés lehetősége, mint Marlenka halála. Amint azonban azt az
elhallgatott halálesetnek a meghitt pillanatokban való kimondása érzékelteti: számára
a testiség sem okoz már örömöt, a világtól való távolsága és a világon kívülisége az ő
létmódja, ami nem feltételez célelvűséget, értelmes létezésbe vetett hitet. Nem annyira
tudása, mint inkább megérzései vannak a világról és világban létéről: „Végül az a pézs-
maszag, abból már sejthettem volna, hogy változóban a világ. Sejthettem volna, biza.” A sejtés
azonban nem válik távlattá, tudássá, a fejlemények, történések nem jutnak el végkifej-
letükig, inkább megakasztások, beteljesülés nélküliség, a létbe zártság a sorsa, ami iránt
közönyös.
Ennek a létbe zártságnak a Miluban a börtön a metaforája, amelyben Bozi és
énelbeszélő börtönszakácsok, és akiknek életét a börtönlét diktálta ismétlődésekből
adódó automatizmus szabja meg, tehát nem kell gondolkodniuk, sorsuk eleve elrendelt,
a keretek határozzák meg őket, és nem ők formálják létezésük paramétereit. Hogy nem
gondolkodó, hanem el-, egyben létre ítélt emberszerű lényekről van szó, azt jól mutatja,
hogy mihelyt megváltoznak a körülmények, kizökkennek állandónak hitt állapotuk-
ból, sorsukkal megbékélt helyzetükből vagy közönyükből. Az egyik változást Pamfil,
a kiváló hetes szakács távolmaradása, a második jelentősebb fordulatot Milu érkezése
jelenti, akinek még három hete van a szabadulásig. Milu – a börtön, az elítéltek világá-
ban különösen – kirívó figurának minősül: Bozi számára a konyhára beosztott újonc
neve kelt zavart („nekünk ez nem név”, tehát létezését kérdőjelezi meg), illetve a hosszú
haja. „Talán egyenesen a jóistentől van hajnövesztési engedélyed?” – kérdezi tőle Bozi, mire
Milu bólogat: „Tőle. (…) Gondomat viseli születésemtől fogva. Most is ő szólt a parancsnok
úrnak, hogy küldjön engemet a konyhába, és hogy ne nyúljanak a hajamhoz.” A hosszú haj
eleve sámsoni lénynek mutatja Milut, egy másik világból jött, mitikus figurának, igaz,
hétköznapi díszletek között, az Istennel, a transzcendens világgal való kapcsolatára
utalása azonban a hosszú hajjal együtt jézusi vonásait emeli ki, aki így a látszatokban
élő Leordina Carlosának ellenpontjává válik. Azt mondják, a játékban mindenkinek meg-
mutatkozik az igazi énje. Nincs ez másként a Bozi, az énelbeszélő és a Milu által játszott

111
barkochbában sem: Milunak a játékban érvényesülő jézusi mindentudása állattá vadítja
a börtönkörülmények között addig szelídnek mondható szakácsokat. A Pitvarszkban
történt távoli halálesethez képest itt a halál közvetlenül nyilatkozik meg: Bozi és az
énelbeszélő az újra való nyitottságtól elzárkózva, a megváltás lehetőségét elutasítva,
magukat a megváltatlanság végvidékére száműzve, kegyetlenül meggyilkolják Milut,
megfosztva legfőbb erejétől, a hajától.
Így értelmezhető a Rebi közveltenül a Milu, de a könyv minden egyes története követ-
kezményének, összegzésének, amelyben az apokalipszis leírása nem János Jelenések
könyvének végítéletével rokon, ellenkezőleg, annak cáfolata, amennyiben az idők tel-
jességének ígérete helyett a megváltás nélküli összeomlás következik be: „És tényleg,
kelet felé egyszer csak fényesség támadt az égen, hatalmas narancsszerű felhő emelkedett a lát-
határ fölé, olyan lett tőle az ég, mint amilyenről a próféta beszél.” Nem az, csak olyan, mint.
A szóhoz nem jutó megváltó, a véghezvihetetlen megváltás nyomán marad tehát a hiány
(ennek a rejtélyes módon eltűnő Rebi a szimbóluma), a dehumanizált létezésért magára
ítéletet vonó ember kozmikus árvasága, bűntudat nélküli bűnhődése, hiszen nem tudni,
mi, mennyi, egyáltalán van-e felelőssége abban, hogy ide, a sehol számkivetettségébe
jutott, mint ahogy azt sem, hogy ki juttatta ide, kizárólag ő magát, vagy van valaki,
aki ezt megtette, megtehette (ha az Órás hiányzik, ismét Exupéry). Nyitott kérdések,
amelyeknek a megválaszolásához a könyv nem nyújt fogódzókat, ellenkezőleg: a hét
történet a kérdezéshez vezető utakat kövezi ki. Dehogy kövezi! Hagyja, hogy az olvasó
dolgozzon meg velük, keményen, mint ahogyan a mészégetők a magas hegyek zord
körülményei között teszik. Meglehet, a lehetséges válaszok is seholból seholba futnak,
akár e kötet történetei.

Bodor Ádám: Sehol. Budapest, 2019, Magvető.

E számunkat nyomta és kötötte a Print 2000 Nyomda Kft.

6000 Kecskemét, Nyomda u. 8.

Tel.: +36 76 501 240; Fax: +36 76 501 249
E-mail: info@print2000.hu
www.print2000.hu

Folyóiratunk megjelentetését az Emberi Erőforrások Minisztériuma és

a Nemzeti Kulturális Alap támogatja.

Nemzeti Kulturális Alap

112
 Ára: 500,- Ft
(előfizetőknek 400,- Ft)

Emberi Erőforrások
Minisztériuma
 Hin RO DALOM, S10 (10 0 R Á FIA, MŰVÉSZET

Ember és
természet

2020 JÚLIUS-AUGUSZTUS
 52. ÉVFOLYAM 2020. 7–8. szám

Fülöp Tamás 3 Az elveszett édenkert

Szilágyi Zsolt 13 Alkalmazkodó mezőváros (A kecskeméti tanyák
kialakulásának éghajlattörténeti kontextusa)
Závada Péter 37 [Talpam alatt...] (vers)
Sirokai Mátyás 38 [Humusz]; [Növényi]; [Pupillák] (versek)
Novák László Ferenc 39 Zöldség és gyümölcs a Duna–Tisza közi Homok-
hátság középső vidékén a XVII–XVIII. században
Rigó Róbert 64 Az alföldi, tanyás paraszti gazdálkodás értékei
Ferencz Mónika 74 Antarktiszi fák; Sötét (versek)
Zilahi Anna 75 Kiáradás három égitesten; Echolokáció (versek)
*** 76 Tanyán élő értelmiségiek (Kriskó János beszélget
Balanyi Zoltánnal, Lakó Andrással és Bérces Dórával)
Szeles Judit 100 Svéd csajok; Végszó (versek)
Grónás Viktor 102 A klímaváltozás nemzetközi trendjei, ebben
hazánk és az Alföld helyzete
 Kajtár-Czinege Anikó 113 A klímaváltozás hatásai a gyümölcstermesztésre
(A klímaváltozás mint komplex rendszer)
Németh Krisztina 133 Éghajlati változások hatása az Alföld szőlő-
termelésére
Hoyk Edit – Kanalas Imre 148 Kecskemét klímaváltozási kihívásai és
alkalmazkodási lehetőségei
Áfra János 167 Tündöklő mező (vers)
*** 168 Fatüzes keramikusok (Kriskó János beszélget
Szabó Ádám Csabával, Csávás-Ruzicska Tündével és
Kontor Enikővel)
Nadia Lines 207 Válóper (vers) (Ferencz Mónika fordítása)
Lanczkor Gábor 209 Sarjerdő (versciklus, részletek)
Horváth Dezső 212 Hét ablak világít
Szabóné Ronkó Erzsébet 216 Garmadára fel, szélbarázdába le!
(A Fülöpházi-buckavidék változatos felszíne)
Bártol Réka 222 Klímaváltozás és környezeti nevelés a Kiskunsági
Nemzeti Park erdei iskoláiban
Falusi Norbert 230 A megsebzett Föld története (Történettudomány és
ökológia)

Kontor Enikő, Csávás-Ruzicska Tünde,

Szabó Ádám Csaba kerámiái

SZÉPIRODALMI, SZOCIOGRÁFIAI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT•

Megjelenik havonként • Főszerkesztő: Füzi László • Kecskemét
Megyei Jogú Város és a Katona József Társaság folyóirata •
Kiadja a Kecskeméti Kortárs Művészeti Műhelyek Nonprofit Kft.;
Felelős kiadó: Füzi László • A szerkesztőség címe: 6000 Kecskemét,
Kápolna u. 11.; Telefonszáma: 76/482-223; Honlapcím: www.
forrasfolyoirat.hu; E-mail cím: forras@forrasfolyoirat.hu • Tördelés:
VideoPix Bt., Kecskemét; Tel.: 76/508-160; videopix@fibermail.hu •
Nyomdai kivitelezés: Print2000 Nyomda Kft., Kecskemét, Nyomda u. 8.;
Tel.: 501-240; Felelős vezető: Szakálas Tibor
A szerkesztőség tagjai: Buda Ferenc (főmunkatárs), Füzi Péter, Pál-Kovács Sándor Attila,
(szerkesztő) Bosznay Ágnes (szerkesztőségi titkár). A szerkesztésben közreműködnek: Bahget
Iskander, Komáromi Attila, Pintér Lajos • Szerkesztőségi órák munka­napokon 10–12 óra között. •
A borítón Benes József Forrás című munkája • A borítót és a tipográfiát tervezte: Zalatnai Pál •
Kéziratot nem őrzünk meg és nem adunk vissza! Terjeszti a Lapker Rt. 1097 Budapest, Táblás u. 2. •
Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Zrt. Postacím: 1900 Budapest. Előfizetésben megrendel-
hető az ország bármely postáján, és a kézbesítőknél, www.posta.hu WEBSHOP-ban (https://
eshop.posta.hu/storefront/), e-mailen a hirlapelofizetes@posta.hu, telefonon 06-1/767-8262,
levélben a MP Zrt. 1900 Budapest. Külföldre és külföldön előfizethető a Magyar Posta Zrt.-
nél: www.posta.hu WEBSHOP-ban (https://eshop.posta.hu/storefront/), 1900 Budapest,
06-1/767-8262, hirlapelofizetes@posta.hu. Belföldi előfizetési díj: 4800,– Ft • Index:
25947 • HU ISSN 0133–056X
Fülöp Tamás
Az elveszett édenkert

Antropocén
Bolygónk, a Föld több milliárd éves története során az elmúlt évtizedek folya-
mán egy újabb földtörténeti korszakba lépett. Ezt az új periódust, amely a közel 12
ezer évig tartó holocén kort váltotta fel, a tudományos közvélemény antropocén
korszaknak nevezte el. Az antropocén kifejezést az 1980-as években használták
mai értelmében először a tudósok, és azt kívánták vele érzékeltetni, hogy a bolygó
életében bekövetkezett és bekövetkezendő alapvető változásokat maga a civilizá-
ció és az emberi tevékenység idézte elő. Valóban, a 21. századra az emberiség a
Föld ökoszisztémájára olyan jelentős és globális hatást gyakorolt, amely visszafor-
díthatatlannak tűnő, gyorsuló és kiterjedt változásokat eredményezett a bolygó
élővilágában, éghajlatában, az ember és a természet kapcsolatában.
A most magunk mögött hagyott geológiai ciklus természeti és klimatikus
adottságaival, időjárási viszonyaival, élővilágával hosszú időn keresztül optimá-
lis és stabil körülményeket biztosított az emberi civilizáció kialakulása és elter-
jedése számára. Ez a korszak hozta létre azt a gazdag és egyedülálló természeti,
ökológiai környezetet, amelyben otthonára lelt az emberiség, s amelyben képes
volt azokat a technológiai, gazdasági és társadalmi eredményeket elérni, szelle-
mi és kulturális javakat előállítani, felhalmozni és továbbadni, amelyek emberi
mivoltunk fundamentumai. Az emberi faj, az emberi civilizáció fejlődéstörté-
nete oly alapvető mértékben összekapcsolódott a holocén korszakkal, hogy mi
magunk is elhittük, hogy a bennünket körülvevő, számunkra kedvező környezet,
a teremtett világ valamennyi természeti csodájával, evolúciós értékével, ökológiai
változatosságával kizárólag értünk és nekünk van, és nemcsak öröktől fogva léte-
zik, de örökké fenn is fog maradni.
És bár korábban is okoztak az éghajlatváltozások, a természeti katasztrófák és
járványok megrázkódtatásokat, visszaeséseket az emberiség múltjában, maga az
emberi faj történelme során számtalan alkalommal tanúbizonyságát adta annak,
hogy sikeresen képes alkalmazkodni a természeti körülmények változásához, a
környezeti kihívásokhoz. Civilizációnk az elmúlt évezredek során a megfelelő
életkörülmények kialakítása, az élelmiszer-termelés, a közlekedés, az energiater-
melés, az egészségügy, a lakóhelyteremtés terén hatalmas technológiai és elmé-
leti tudást halmozott fel. Az ember az elmúlt évezredek során egyre nagyobb és
átfogóbb hatással kezdett lenni környezetére, majd az elmúlt két évszázad során
olyan gazdasági és társadalmi változások kezdődtek, amelyek előbb helyi szinten

3
eredményeztek tájátalakítást, környezetszennyezést és természeti katasztrófákat,
majd összeadódva az egész bolygó ökoszisztémájára is komoly hatást idéztek
elő. Tudása révén az emberi faj nemcsak benépesítette a bolygót, meghódította
a természetet, de a Föld eltartóképességét meghaladó mértékben túlnépesedett,
s mindeközben pedig egyre szisztematikusabban elkezdte feltárni, kiaknázni
és elfogyasztani a véges mértékben rendelkezésre álló természeti erőforrásokat.
A kitermelt, előállított és elfogyasztott javak mennyiségében, a kialakított élet-
körülmények tekintetében hatalmas különbségek alakultak ki a Föld különböző
kontinensei, országai között, ez pedig komoly politikai, társadalmi feszültsége-
ket, világméretű és lokális válságokat, háborúkat eredményezett az utóbbi két
évszázadban. A fogyasztásra és gazdasági bővülésre alapozott jóléti államformák
széles körű elterjedése mellett hatalmas pusztítást és súlyos természeti károkat
okoztak világszerte a totalitárius rendszerek tájátalakító világuralmi törekvései is.
Az európai, majd az észak-amerikai politikai-társadalmi berendezkedés, gazdál-
kodás és értékrend expanziója, az árutermelés, a közlekedés és a kommunikáció
világméretű forradalma, a fosszilis energiaforrásokra alapozott indusztrializáció,
a nagyhatalmak katonai-hadászati versengése, illetve a multinacionális nagyvál-
lalatok profitorientált tevékenysége globális gazdasági, pénzügyi folyamatokat
generált, mindez pedig a természeti erőforrások kimerítéséhez, a természet
kizsákmányolásához, a környezetszennyezés soha nem látott mértékű elterje-
déséhez vezetett. Egyre több tudós, gondolkodó hívja fel a figyelmet arra, hogy
mindeközben nem sikerült megoldást találni a technológiai modernizáció és a
gazdasági növekedés kényszerének hosszú távú mellékhatásaira, a „fenntartható
fejlődés” és az erőforrások kimerülésének problémáira, a jóléti társadalmak és a
demokratikus politikai berendezkedés ellentmondásaira, a fogyasztás kultúrájá-
ból és a közösségi média korlátlan elterjedéséből eredő értékválságra, az informá-
ciós és kommunikációs forradalom egyénekre és közösségekre gyakorolt negatív
hatásaira. E folyamatok a 20. század végére, a 21. század elejére az emberiség
történelmében egymásra torlódó környezeti, népesedési, gazdasági, társadalmi,
katonai, migrációs és morális válságok hullámait indították el.
Ha visszatekintünk az emberiség történelmére, a megtett útra és az elért
eredményekre, egy nagyon is ellentmondásos kép rajzolódik ki előttünk, hiszen
hatalmas és egyedülálló emberi teljesítmények, tudományos és kulturális érté-
kek, egyéni és közösségi sikerek elérése, képviselete és továbbörökítése mellett
végigkísérte az emberi civilizáció valamennyi korszakát a rombolás és önpusztí-
tás, a hatalom és gőg, az egyéni haszonszerzés és önzés, a hódítás és terjeszkedés,
a felelőtlenség és nemtörődömség, a reményvesztettség és lelki, szellemi nehéz-
kedés dichotómiája. Jelenkorunkban sem önmagában a változás a legnagyobb
kihívás, hanem az az egész emberiséget érintő morális dilemma, az az egyént és
közösséget érintő etikai felelősség, hogy ez a változás alapjaiban tér el minden
korábbi átalakulástól, hiszen annak előidézője nem valamilyen külső körülmény,
vagy természeti, geológiai hatás, hanem maga az emberiség létezése és tevékeny-
sége. Földtörténeti léptékkel mérve és csillagászati időben számolva természete-
sen ez a változás is csupán egy átmenet a folyamatos változások sorában, és ilyen
összefüggésben talán az emberiség sorsa maga is csupán egy rövid felvillanás.

4
De a most megélt pillanatok a globális kihívások árnyékában az emberi nem
legalapvetőbb lételméleti, filozófiai és etikai kérdéseire irányítják rá a figyelmet.

Az édenkert elvesztése
„A holocén korszak véget ért, az Édenkert nincs többé” – próbálta felhívni a klíma-
változás veszélyeire, a Föld ökológiai egyensúlyvesztésének következményeire a
világ vezető gazdasági hatalmainak figyelmét Sir David Attenborough, minden
idők legnevesebb természetfilmese a 49. davosi világgazdasági fórum előestéjén.
Az „édenkert” elvesztése a természeti erőforrások kiapadásával, a fajok tömeges
méretű kihalásával, a globális környezetszennyezéssel, az éghajlatváltozással
együtt annak a teljes egészében még fel sem tárt, meg sem ismert sokszínű,
összetett világnak a visszafordíthatatlan eltűnését jelképezi, amely a korábbi
évezredek során az emberiség számára kedvező életfeltételeket teremtett. Az
„édenkert” által kínált optimális ökológiai és természeti körülmények emberi
tevékenység következtében történő pusztulása, elvesztése – miként a bibliai első
emberpár bűnbeesés miatti kiűzése a paradicsomból – súlyos és megkerülhetetlen
morális kérdésekre irányítja rá a figyelmet. A biodiverzitás eltűnése, a természeti
erőforrások kiapadása, a talaj, az erdők pusztulása, a vizek és a légkör szennye-
zettsége, a fajok tömeges kihalása, a klímaváltozás jelensége mindenképpen arra
utal, hogy az emberiség valahol utat tévesztett, önpusztító tevékenysége révén a
természettel szemben súlyos hibát vétett, és a teremtett világgal szemben olyan
megbocsáthatatlan bűnt követett el, amely most annak előidézője ellen fordulhat.
Az „édenkert” eltűnésére, a Föld erőforrásainak kimerülésére, az emberiség
fenntarthatatlan életmódjára és túlnépesedésére irányítja rá a figyelmet az a tény,
hogy évről évre egyre hamarabb jön el a túlfogyasztás világnapja. 2019-ben ez
a dátum július 29-ére esett, vagyis globális szinten az emberiség kevesebb mint
7  hónap alatt elhasználta bolygónk egy évre elegendő, újratermelődő erőfor-
rásait. E naptól kezdődően az emberiség a Föld „hitelét” kezdi el felélni, és az
esztendő évről évre egyre csak növekvő hátralévő részében már azokat a javakat
fogyasztjuk el, amelyeknek utánpótlása nem biztosított. A kedvezőtlen folyamat
gyorsulására utal, hogy a kimutatások szerint 1970-ben még csupán december
23-án érte el az emberiség a túlfogyasztás határát, de az elmúlt ötven év során
közel 5 hónappal rövidült meg ez az idő.
Az emberi civilizáció fejlődésében rejlő veszélyekre irányítja rá a figyelmet,
hogy az Egyesült Államokban működő, atomtudósokból álló tudományos szer-
vezet szakemberei a Végítélet Órájának elnevezett képzeletbeli szerkezet muta-
tóját 2020 januárjában ismét 20 másodperccel közelebb állították az emberiség
végső pusztulásának szimbólumát jelképező éjfélhez. A Végítélet Óráját 1947-ben
az atombomba kifejlesztésén dolgozó amerikai tudósok hívták életre, és az erede-
tileg a Chicagói Egyetem falán lévő szerkezet azt jelképezte, hogy az emberiség
a nukleáris fegyverkezési verseny következtében mennyire áll közel egy globális
pusztulást eredményező atomháborúhoz. Ma már az óra – az éghajlatváltozás, a
környezetszennyezés, a technológiai fejlődés következményeinek kockázataival
is kiegészülve – nem csupán egy atomháború, de egy esetleges globális kataszt-

5
rófa bekövetkeztének és az emberiség teljes pusztulásának az esélyét igyekszik
előre jelezni. Az elmúlt évtizedek során a tudósok – a népesedési adatok, a világ-
gazdasági kilátások, a világpolitikai helyzet, a háborús konfliktusok, a járvány-
ügyi és ökológiai kérdések megítélése alapján – hol optimista módon visszafelé,
hol pesszimista módon előre, többször is állítottak az óra mutatóján. Az óra azon-
ban soha korábban nem volt még az éjfélhez ennyire közeli értékre állítva, mint
az idén. És ha az emberiség létezését 24 órában mérjük, akkor e szerint csupán
100 másodpercre vagyunk a világ végétől. Az óra előbbre állítását a Nobel-díjas
tudósokból álló szakértői testület elsősorban a bolygón bekövetkező környezeti
változásokkal, a globális felmelegedéssel, az üvegházhatású gázok kibocsájtásá-
nak mértékével, a tengerszint emelkedésével, a világgazdaság kockázatos kilátá-
saival, a nemzetközi konfliktusok fenyegetésével, a terrorizmussal, a közösségi
média társadalmi befolyásoló szerepének megerősödésével, a cybertérben zajló
háborúkkal, a világméretű járványok kockázatával indokolják.
Abban, hogy ilyen szélsőséges, visszafordíthatatlan helyzet alakulhatott ki,
minden bizonnyal az is szerepet játszott, hogy a természet meghódítását és legyő-
zését célul kitűző, a mértéktelen fogyasztást és egyéni jólétet előtérbe helyező
öntelt civilizációnk – az egyre több tényt felvonultató tudományos eredmények
ellenére – sokáig nem akart, nem volt képes tudomást venni arról, hogy az emberi
tevékenység által előidézett globális felmelegedés és klímaváltozás nem csu-
pán néhány elkötelezett természetvédő fikciója, de valóban létező és a jövőnket
befolyásolni képes, veszélyeket rejtő folyamat. Az utóbbi évtizedekben számos
sajnálatos formája látott napvilágot a globális ökológiai katasztrófa ignorálásának.
A felelősség elhárításán túl nagyban szerepet játszott ebben, hogy az emberiség
figyelmét túlontúl lekötötte a folyamatos technológiai megújulásra alapozott,
„fenntartható” gazdasági növekedés illúziója, a nemzetállamok felsőbbrendűségét
előtérbe helyező nacionalizmus, a multinacionális nagyvállalatok profitéhsége, a
társadalmi konfliktusok elkerülésének és mérséklésének igénye, a nehezen meg-
szerzett politikai és gazdasági hatalom megőrzésének szándéka, az egyéni jólétre
és fogyasztásra alapozott világfelfogás globális térnyerése. Ma már nyilvánvalóvá
vált, azzal, hogy nem veszünk tudomást a klímaváltozásról és a globális felmelege-
désről, vitatjuk vagy tagadjuk a szélsőséges időjárás okait, az ökológiai katasztrófa
bekövetkeztének a lehetőségét, csak tovább gyorsítjuk a megkezdődött folyamatot.
A világ meghatározó tudósai és elismert szakemberei ezért igyekeznek felhívni a
figyelmet arra, hogy az egész emberiségnek, valamennyi országnak, minden felelő-
sen gondolkodó politikai tényezőnek meg kell értenie, a globális léptékű ökológiai
problémák megoldására – jóllehet valamennyi apró jó megoldás is a közös ügyet
szolgálhatja – egyedi és partikuláris megoldások, illetve a jelenlegi gazdasági és
társadalmi modellek között már nem vezetnek eredményre, s a hagyományos ter-
mészetvédelem eszközei elégtelenek. Ezért minden érintett bevonására alapozva
döntő szemléletváltásra és konkrét cselekvésre, jogszabályi változtatásokra van
szükség ahhoz, hogy a klímaváltozás folyamata lassítható legyen, és a földi öko-
szisztéma összeomlása megállítható legyen.
A tömegek ízlésvilágát, életszemléletét és cselekvésmódját jelentős mértékben
formáló tudományos-fantasztikus filmek világa azzal, hogy az emberiség jövő-

6
jének valószerű alternatívájaként villantotta fel egy másik galaxisban, egy másik
bolygón új otthonra találásnak a lehetőségét, voltaképpen nem segítette elő a
Föld egyedülálló és megismételhetetlen természeti értékeinek, ökológiai sokszí-
nűségének megbecsülését és megőrzését. Ha ugyanis az emberiség valaha képes
lenne az erőforrásaitól megszabadított, elpusztított Földet maga mögött hagyva
a világegyetem egy másik alkalmas pontján új életet kezdeni, akkor önigazolást
nyerne, és könnyebben megbocsájthatóvá válna a jövő generációktól csupán
kölcsönbe kapott bolygó ökoszisztémájának megsemmisülését eredményező,
fenntarthatatlan és önpusztító életformája. Ezzel párhuzamosan azonban szembe
találja magát az ember a teremtésvédelem azon dilemmájával, hogy vajon alap-
természetünkből és életformánkból eredően az univerzum egy másik pontján
nem ugyanabba a hibába és csapdába jutnánk-e, mint itt a Földön. Szerencsére,
vagy épp szerencsétlenségünkre, de a realitás egyelőre az egyetlen elérhető,
rendelkezésre álló, és az emberi élet számára is alkalmas, ezért egyedülálló és
felülmúlhatatlan „kék bolygó”, a Föld értékeinek, sokszínűségének megőrzésére
inspirál és kötelez bennünket.
Az „édenkert” elvesztése ugyanis nemcsak az optimális életkörülmények meg-
szűnését, a külső környezet kedvezőtlen változását feltételezi, hanem a metafizi-
kai és spirituális hiány érzését is megidézi. A hiányra, a deficitre, a veszteségre
a civilizáció – hogy elfedje a veszteséget – talmi, zajos, festett-színes, harsány és
kihívó választ igyekszik adni, s ezzel is a környezet szennyezésének újabb és
újabb formáit hívja életre. A természet világát ma már a kemikáliákon túl a fény-
és zajszennyezés is egyaránt sújtja. A Föld felszínét behálózó autóutak és vasút-
vonalak, a tengereket átszelő hajózási útvonalak és a légkört felszántó repülőgép-
útvonalak nem hagynak kételyt afelől, hogy az emberiség belakta a bolygó szinte
valamennyi életre alkalmas szegletét. Ezzel párhuzamosan azonban érezhetően
egyre csökken az érintetlenség, a csend, a békesség a teremtett világban, s egyre
csak nő a távolság a természet és az ember között. Mindinkább olyan világban
vagyunk kénytelenek élni, ahol rohamosan szűkül a lelki és szellemi megújulás-
ra, a szemlélődésre, az elmélyülésre, a szakrális elcsendesedésre alkalmas helyek
száma és kiterjedése egyaránt.

Válság, válságtudat
A földkerekséget körbefonva, a média és internet globális világa nemcsak a
távolságot csökkentette le települések és kontinensek között, nemcsak közelebb
hozta egymáshoz a különböző nemzeteket és kultúrákat, de a tömegtájékoztatás
új fórumaival a világban történő eseményeket is akarva-akaratlanul személyes
életünk és mindennapjaink részévé tette. A közösségi média pedig az egyéni
véleménynyilvánítás új formáit és az egyén véleményformálásának új mód-
szereit hozta felszínre. A nézettség és látogatottság maximalizálására törekvő
globális média mind vészterhesebb tudósításokat juttat el egyre kifinomultabb
eszközökkel, s egyre szélesebb tömegekhez a szélsőséges időjárási jelenségekről,
természeti katasztrófákról, környezetszennyezésről, balesetekről, társadalmi és
politikai krízisekről, katonai konfliktusokról, terrorizmusról, járványokról és

7
válságokról. Napjainkban már konkrét törekvések vannak arra nézve is, hogy
műholdak segítségével, élő közvetítés formájában egy hétmilliárd szereplőből
álló, világméretű katasztrófafilm részeseivé válhassunk a globális médián keresz-
tül. Nehéz meghúzni a határt az objektív tájékoztatás és az érdekek szerinti befo-
lyásolás között. Az információs társadalom válságtudata az információáramlás
bővülésével párhuzamosan exponenciális mértékben megnőtt, s a bennünket
érő sokkoló hírek következtében alapvetően mind borúsabb formában bukkan
elő a közeljövő. Mindezt pedig tovább erősítik a gyakorta politikai érdekek
mentén keletkezett álhírek, illetve a közösségi médiában ellenőrizetlenül áramló
információk és dezinformációk hullámai. A ránk zúduló negatív hírek nemcsak
rezignáltságot idéznek elő egy idő után, de a jóléti társadalmak bezáródását, a
befogadás elutasítását, az elkeseredettséget, az intoleranciát és az idegenellenes-
séget is felerősíthetik, háttérbe szorítva a szolidaritás, a tolerancia, az együttérzés
klasszikus értékeit.
A válságtudat és válsághangulat mindig is szerves részét képezte az emberiség
kultúrájának. A gazdasági hanyatlás korszakai, a háborús konfliktusok, a termé-
szeti katasztrófák, népvándorlások vagy járványok által előidézett kataklizmák
gyakorta képezték táptalaját a világvége-vízióknak. Sok tudós adott már hangot
a 21. század fordulóján is a posztmodern korszak gazdasági, társadalmi és spiri-
tuális válságának, a hedonista relativizmus értékvesztett és kiábrándult világhan-
gulatának, a nyugati-keresztény civilizációt érő pusztító kihívásoknak. Napjaink
közhangulatát és közgondolkodását is át- meg átszövi a válságtudat, a válságról
való gondolkodás. Minden nap azt érezhetjük, hogy egy olyan gyökeres átala-
kulás részesei vagyunk, ahol a kultúrák, az ideológiák összeütközése mellett a
természet pusztulása, a földi ökoszisztéma összeomlása, bolygónk éghajlatának
átalakulása egyre hangsúlyosabbá válik. Ezért a jelenkor válságtudata – a piac-
gazdaságra alapozott jóléti társadalmak és demokráciák kríziséből, a világméretű
terrorizmusból, a tömeges migrációból, a hagyományos értékek pusztulásából, a
közösségek felbomlásából, az erkölcsi normák átalakulásából eredő válságérzet
mellett – kiegészül az éghajlatváltozás következményeinek kézzelfogható meg-
jelenésével.
A globális felmelegedés az emberi élet számára alkalmas területek arányának
további csökkenését eredményezi már rövid távon is, a túlnépesedéssel küzdő
emberiség élettere mindinkább összeszűkül, a hőmérséklet emelkedésével a
nagyvárosokba koncentrálódó tömegek életkörülményei egyre nehezebben elvi-
selhetővé válnak, így a szélsőséges időjárásból, a szárazságból és vízhiányból
eredő társadalmi konfliktusok növekedése prognosztizálható. A klímaváltozásból
eredő válságtudat megerősödéséhez hozzájárulhat az a tény is, hogy e változások
következtében nem csupán ideológiai és vallási eszmék konfliktusa mögé rejtett,
de valójában a szűkülő erőforrásokért vívott lokális háborúk törhetnek felszínre,
hanem a kedvezőbb életkörülmények elérése érdekében meginduló migrációs
folyamatok világméretűvé válása is felgyorsulhat. A klímaváltozás és annak gaz-
dasági, társadalmi következményei már jelenleg is közvetlen hatással vannak a
politikai rendszerekre, globális kihívások elé állítva a nemzetállamokat és a nem-
zetközi közösségeket. A válságjelenségek eltérő megítéléséből eredően az állam-

8
közösségeket alkotó nemzetállamok kapcsolatrendszere is mozgásba lendül,
ami a föderációs államrendszerek létjogosultságát kérdőjelezheti meg, jóllehet
a globális problémákra egyéni megoldásokkal már nem lehet válaszokat találni.
De a bennünket körülvevő világról alkotott képünket alapjaiban rajzolta felül
a 2019-es év végén felbukkanó, majd 2020 tavaszára világjárvánnyá terebélyesedő
új, globális fertőző megbetegedés, a koronavírus. Emberek milliárdjainak min-
dennapi, megszokott életét írta felül a koronavírus-járvány és az annak követ-
keztében meghozott korlátozó intézkedések sorozata. Jóllehet a virológusok,
epidemológusok és hálózatkutatók – köztük a magyar származású, Bostonban
dolgozó fizikus, Barabási Albert-László – évek óta hangoztatott, egybehangzó
véleménye szerint csupán idő kérdése volt, hogy az emberiség életmódjából,
fogyasztási és utazási szokásaiból, élelmiszerszerzési technikáiból eredően mikor
jön létre és terjed el világszerte egy új, az emberre is veszélyes vírus, elsősorban
a globalizációnak és a világméretű mobilitásnak köszönhetően. „A 21. században
nem az a kérdés, hogy lesz-e világméretű járvány, hanem az, hogy mikor és hogy mennyi-
re lesz pusztító” – vetette fel már fél évtizeddel korábban a kutató. A koronavírus
terjedését és pusztításának mértékét látva valóban felmerül a kérdés, vajon képe-
sek leszünk-e megállítani, és mikor ezt a járványt, és mennyire tudjuk lelassítani
annak érdekében, hogy az egészségügyi ellátórendszer minél több megbetege-
dett ember életét legyen képes megmenteni.
A világjárvány – hasonlóan a klímaváltozáshoz – szemléletes bizonyítékát
adta annak, hogy az emberiség a bajt, a veszélyt addig nem hajlandó felismerni,
és nehezen képes azzal szembenézni, amíg nincs kézzelfogható közelségben,
amíg személyes életére, megszokott életmódjára nincsen közvetlen kihatással.
Ma már jól látszik, hogy felkészületlenül érte az emberiséget ez a világjárvány,
amely mindazon túl, hogy sokak életét veszélyezteti, a mobilitás, a társas érintke-
zés, a fogyasztás korlátozásával, a gyárak és üzemek leállításával kihatással van
embertömegek életmódjára, mindennapjaira is, és a világgazdaság működését is
alapvetően befolyásolja. Ezért is esik egyre többet szó az egyes országok, nemzet-
közösségek válságkezelésének eredményességéről, a vezetők óvintézkedéseinek
helyességéről, a járvány nyomában járó recesszió és elszegényedés megakadályo-
zása elleni fellépésről, a társadalmi reakciókról, és arról az alapvetően új világról,
ami a járvány után vár majd az emberiségre. Egyre többen gondolják úgy, hogy a
világ nem lesz ugyanabban a formában folytatható, ahogy az a világjárvány előtt
volt, és az emberiség talán soha nem térhet vissza ahhoz, amit „normálisnak”
tartott vagy megszokottnak vélt a koronavírus-járvány kitörése előtt, függetlenül
attól, hogy sikerül-e védőoltást kifejleszteni a vírus ellen, avagy sem.
A világjárvány – és a vele járó megpróbáltatások, az általa előidézett alapvető
változások – újult erővel irányították rá a figyelmet a globalizáció árnyoldalaira
és az emberiség életmódjának ellentmondásosságaira, a mértéktelen növekedés-
ben, a folyamatosan bővülő fogyasztásban, a kereskedelem, a szolgáltatások és a
közlekedés feltartóztathatatlannak tűnő áramlásában rejlő ambivalenciákra. Az
ok-okozatok és az összefüggések feltárásán, valamint a mindannyiunk számára
megfelelő megoldások felkutatásán túl azonban nem a felelősségkeresés és a
szégyenérzetre alapozott bűntudat kell, hogy vezérelje az emberi civilizációt.

9
Az emberiségnek a globalizáció negatív hatásainak mérséklése és az ökológiai
katasztrófa elkerülése érdekében is túl kell lépnie a bűntudaton és a vádaskodá-
son, és neki kell kezdenie a gyakorlati feladatok megoldásának. Maga a válság,
mint a változás egyik formája, mint egy új korszak vajúdása, egyúttal lehetőség
is az átalakulásra, a megújulásra. Újult reménykedéssel és cselekvő elszántsággal
kell azon dolgozni, hogy a világjárvány okozta társadalmi trauma és gazdasági
visszaesés sokkja valóban arra késztesse a világ befolyásos gazdasági és politikai
döntéshozóit, hogy nemzetközi összefogással tegyenek konkrét lépéseket az
emberiség jövőjét fenyegető egészségügyi és ökológiai katasztrófák elkerülése,
egy mindenki által élhetőbb, a következő generációk számára is fenntartható
világ megteremtése érdekében.
„Egy bárkában vagyunk” – utalt az emberiség közös felelősségére, az embe-
rek egymásrautaltságára Ferenc pápa a koronavírus-járvány miatt üresen álló
római Szent Péter-bazilika előtti téren elmondott 2020. március 27-i Urbi et Orbi
homiliájában. A katolikus egyház vezetője szerint a világjárvány – leleplezve
emberi sebezhetőségünket, hamis és felesleges bizonyosságainkat, amikre eddig
céljainkat, terveinket és szokásainkat építettük – rávilágított arra, hogy mennyire
megfeledkeztünk, és nem törődtünk mindazzal, ami „éltet és erőt ad életünknek és
közösségeinknek”. A pápa szerint a földünkön és a világban tapasztalható jelen-
ségek azt igazolják, az emberiség eddig sokkal jobban törődött saját énjével,
életmódjával, külső megjelenésével, mint az embertársaihoz való tartozással, azt
gondolva, „örökre egészségesek maradunk a beteg világban”. És míg úgy tűnt, „teljes
sebességgel haladtunk előre, erősnek és mindenre képesnek éreztük magunkat. Haszonra
éhezve hagytuk, hogy a javak halmozása és a sietség elkábítson. Nem álltunk meg, nem
tértünk magunkhoz a háborúkkal és a globális igazságtalanságokkal szemben sem, nem
hallottuk meg a szegények és súlyosan beteg bolygónk kiáltását sem.” A világjárvány
által előidézett trauma emlékeztet arra, hogy az emberiség válaszút elé érkezett,
s döntenie kell, hogy az eddigi hangos, de külsőségekre és látszatra épülő életet,
vagy a mértékletességet, a csendes szolgálatot, a testvériséget és a szolidaritásra
alapozott közösséget választja. Emberemlékezet óta először fordult elő a 2020-ik
esztendőben, hogy Európa és a világ keresztényei a húsvéti szertartást nem a
templomaikban hallgathatták meg. Önmagunkba mélyedésre késztet bennünket
ez a helyzet, rádöbbentve egyént és közösséget egyaránt arra, hogy „Nem vagyunk
elegek önmagunknak, egyedül elsüllyedünk”.

Meritum humanum aeterna

Abban ma már egyre többen egyetértenek, alapvető változásokra és változta-
tásokra van szükség, gondolkodásban és tettekben is ahhoz, hogy az emberiség
által előidézett, immár saját létezését veszélyeztető ökológiai katasztrófa elke-
rülhető legyen, és a megkezdődött klímaváltozás következményei mérsékel-
hetők legyenek. A szükséges képlet alapvetően rendelkezésünkre áll. De vajon
képes-e az ember arra, hogy egy magasabb cél, a közösség jövője érdekében saját
életmódján változtasson? Képes-e az emberiség arra, hogy az elkövetkezendő
generációk számára kényelmének, jólétének egy részéről lemondjon? Képesek

10
lesznek-e az országok és nemzetek, hogy előítéleteiket, ellentéteiket félretéve,
globális szinten összefogjanak a bolygót és az emberiséget fenyegető veszélyek
elhárítása érdekében? Képesek lesznek-e a politikai és gazdasági elitek, hogy
pillanatnyi érdekeiken felülemelkedve hozzanak bátor döntéseket a megtermelt
és előállított javak igazságosabb elosztásáról, a globalizáció káros következmé-
nyeinek megszüntetéséről, a fenntarthatatlan fejlődés céljainak módosításáról, az
egész Földre kiterjedő környezet- és klímavédelem feladatairól? És képesek lesz-
nek-e a politikai, szellemi, spirituális vezetők meggyőzni az emberiséget arról,
hogy mindehhez – az anyagi eszközökön túl – a legszebb, legirracionálisabb, a
leginkább metafizikai emberi tulajdonságokat, a hitet, az elszántságot, a lemon-
dást, az áldozathozatalt, a cselekvő szeretet eszköztárát is mozgósítani kell?
A tudósok rendelkezésre bocsájtották a legsürgősebb teendők listáját. Minde­
nekelőtt lassulnia kell a globális fejlődésnek, hiszen véges erőforrásokra nem
lehet végtelen és folyamatos növekedést alapozni. A világgazdaság meghatározó
szereplőinek módosítaniuk kell a jelenlegi gazdasági és gazdálkodási rend-
szereket, mert nem lesz hol, és nem lesz kinek javakat előállítaniuk. Újra kell
gondolni nyersanyag-kitermelési, energia- és élelmiszertermelési, illetve energia-
felhasználási, fogyasztási és települési szokásainkat. Erősíteni kell az országok, a
nemzetek együttműködését, mert egyéni megoldásokkal nem lehet megállítani
a Föld ökoszisztémájának összeomlását. És változnia kell magának az ember-
nek, az egyénnek is, hiszen jelenlegi életmódja – fogyasztási, utazási szokásai,
természethez fűződő viszonya – már nem lesz fenntartható. Alkalmazkodnia
kell az egyéneknek és a közösségeknek is ezekhez az átalakulásokhoz, ugyanis a
klímaváltozás hatásai már rövid távon belül kihívások elé állítanak bennünket.
E tekintetben az egyéni és közösségi felelősség nem válik el, hiszen egyénileg
és társadalmi szinten is meg lehet és meg is kell tenni minden lehetséges lépést,
jövőnk és lelkiismeretünk érdekében is.
Ember és természet, egyén, közösség és a bennünket körülvevő világ kap-
csolatrendszere időben változó képet mutat, ami azt is jelenti, hogy a kialakult
helyzet elszántan, következetesen, szisztematikusan megváltoztatható, vagyis
nem kell elfogadni azt, hogy pusztulásra ítéltük a bolygónkat. Lehet visszatérni,
közelebb húzódni a természetes életmódokhoz, lehet tudatosabban viselkedni a
természettel és az élővilággal szemben, lehet a természet adományait sokkal job-
ban hasznosítani, az erőforrásokat kevésbé pazarolni, az ökológiai lábnyomunkat
kisebbre vonni, a gépjárműveinket kevesebbet használni, az energiafogyasz-
tásunkat és a környezetszennyezést csökkenteni. Lehet zöldebben élni, lehet
önfenntartásra képes módokon gazdálkodni, lehet élelmiszer-termelésünket
újragondolni, fogyasztási szokásainkban mértékletességet tanúsítani, természe-
ti erőforrásainkkal takarékoskodni, erdőket telepíteni, ökokerteket kialakítani,
megújuló energiaforrásokat hasznosítani. Elődeink „lassú tudását” segítségül
hívva megváltoztathatjuk a természettel kapcsolatos gondolkodásunkat, átalakít-
hatjuk a tájhoz, a környezethez, az élővilághoz fűződő viszonyunkat, képesebbé
válhatunk hosszabb távon gondolkodni, és tetteink következményeit megismer-
ni. Az egyén és a közösségek szempontjából is hasznos, hogy sok önszerveződő
ökológiai és környezetvédelmi mozgalom sarjadt ki a közösségteremtés igényé-

11
vel, amelyek a közvetlen bevonódás, a személyes aktivitás és példaadás révén
szociális hullámokat képesek kelteni, és hatással lehetnek kisebb és nagyobb
lakóközösségek, ökoszisztémák sorsára is. A fejlett világ társadalmaiban nekünk,
felnőtt, felelős generációknak egyszerre kell megtanulnunk lemondani jólétük
egy darabjáról, valamint a felnövekvő generációkat megtanítanunk arra, hogyan
váljanak tudatos és mértékletes fogyasztóvá, a környezeti problémák iránt nyi-
tott, felelős földlakókká.
A környezeti katasztrófák és járványok egyre komolyabb kihívások elé állítják
a társadalmakat, az ezekből származó konfliktusok egyre erősebb nyomást gya-
korolnak a politikai rendszerekre és az állami vezetőkre, a változtatás elkerül-
hetetlen. A globalizáció bármilyen kedvezőtlen ökológiai hatást világméretűvé
képes növelni, ami a világgazdaság működésére is befolyással lehet, jóllehet a
környezeti, gazdasági és társadalmi következmények kivédése az egyenlőtlensé-
gek csökkentésével eredményezhetnek csak tartós megoldást. Időnk és esélyünk
a Föld jelenlegi ökoszisztémájának fenntartására és megőrzésére valószínűleg
napról napra csökken, döntéshozóinknak az eredmények elérése érdekében poli-
tikai népszerűségüket vélhetően csökkentő lépéseket kell tenniük, s olyan dönté-
seket kell meghozniuk, amelyek túlmutatnak politikai pályájukon és személyes
életükön is. Valószínűleg ez az emberiség eddigi legnagyobb kihívása. Mert
látnunk kell, hogy amit most teszünk, vagy éppen nem teszünk, az a következő
évszázadokra és generációkra is sokkal nagyobb hatással lehet, mint a korábbi
évszázadok tettei. Meg kell értenünk, az embernek itt, ezen a bolygón, ebben
az egyetlen és megismételhetetlen életben kell megtalálnia a boldogulását úgy,
hogy megőrzi és gondozza a teremtett világ sokszínűségét, teret ad és lehetősé-
get biztosít a jövő generációk számára is. Fontos, hogy a társadalomszervezők, a
véleményformálók, a gazdasági, politikai, szellemi és kulturális elitek is megért-
sék és következetesen hangoztassák, illetve jó példával elöl járva tanúbizonyságát
adják, összeegyeztethető kell, hogy legyen a környezettudatosság, a klímavéde-
lem, a mértékletesség, az egyszerűség, valamint a társadalmi megelégedettség, az
egyéni és közösségi boldogság.
Áldozathozatalnak mondjuk azt, amikor lemondunk a saját rövid távú érdeke-
inkről, vélt vagy valós előnyeinkről, és magasabb szempontok, nemesebb célok
érdekében más vagy mások javára önzetlenül, erőnkön felül, anyagi és fizikai
lehetőségeinken túl, korlátainkat meghaladó módon, komfortzónánkon túllépve
tesszük meg, amit meg kell tennünk, vagy éppen nem teszünk meg valamit, amit
egyébként megtehetnénk, ami hatalmunkban állna, vagy képesek lennénk rá.
Mert olyan világot vagyunk képesek létrehozni, amilyen belőlünk ered, hiszen a
teremtett világ bennünk is létezik, s minden, ami bennünk van, a teremtésben is
megtalálható. A következő évek, évtizedek fogják azt megmutatni, hogy magunk
mögött hagyva és meghaladva a globalizáció gyorsuló örvényét, a mértéktelen
fogyasztás haláltáncot idéző kultúráját, az elcsendesedésre képtelen, önző és
tékozló kor harsány és zajos csillogását, a virtuális világ kiüresedő magányát,
képesek leszünk-e a szellemi, lelki tartalmakat, közösségi céljainkat, bolygónk
jövőjét előtérbe helyezve, értékrendünkben, erényeinkben megújulva, maradan-
dó és egyetemes értékek szerint újraszervezni emberi civilizációnk működését.

12
Szilágyi Zsolt
Alkalmazkodó mezőváros
A kecskeméti tanyák kialakulásának
éghajlattörténeti kontextusa 1

A’ múnkás megyen a’ mezőre, / Széllyel néz az új legelöre /

’S egy szent indúlat fogja-el, / Ha a’ reményt nyújtó térségre /
Néz, felsohajtván a’ kék Égre / Hál’adó szemeket emel
H. Hubay Miklós, 1810

Évek óta foglalkoztat a kérdés: hogyan alakulhattak ki a Kecskemét környéki tanyák.

Megnyugtató választ erre, és ezzel most aligha rontom el a várakozás élményét, nem
tudok adni. Utólag, a szűkös források teremtette korlátok miatt, mégis úgy hiszem,
meg kell ragadnunk minden olyan lehetséges értelmezési, jelentésadási folyamatot, ami
közelebb vihet egy összetettebb kép kialakításához. Ebben további lehetőséget kínálnak
azok az új természettudományos eredmények, amelyek az elmúlt két-három évtizedben
halmozódtak fel, és amelyek másféle módon teszik lehetővé az ismert levéltári források
értelmezését. A város múltjának történelmiesítése során eddig – érthető módon – főleg
politikai, gazdasági vagy társadalmi körülményeket vettek figyelembe a szerzők. Most
azonban, amikor a történeti földrajz, a környezettörténet egyre érzékelhetőbb formában
játszik szerepet a nemzetközi, még inkább a transznacionális történetírásban, akkor kézen-
fekvő, hogy az említett kérdést éghajlattörténeti kontextusban is megpróbáljuk elhelyezni.
Vajon milyen összefüggés ismerhető fel az éghajlatváltozás és a tanyák kialakulása, majd
elterjedése között a 18 –19. században Kecskemét vidékén?

Éghajlatváltozás a II. évezred folyamán

Geológiai és paleoklimatológiai kutatások bizonyítják, hogy a Föld éghajlata az
elmúlt évmilliók során ciklikusan változott. Glaciálisok és interglaciálisok követték
egymást. Az utolsó földtörténeti (Würm-, más néven Wisconsin-kori) eljegesedés nagy-
jából 12 ezer éve ért véget,2 ám az azóta tartó felmelegedés üteme, a források alapján,
közel sem tekinthető egyenletesnek. A különféle jég-, pollen- vagy faévgyűrűminták
elemzése ugyanis jól mutatja a kisebb-nagyobb visszahűlési periódusokat, amelyek
közül a leghosszabb, egyben legismertebb időszak: a kis jégkorszak. A fogalmat az ameri-
kai geológus, François Émile Matthes használta elsőnek 1939-ben – akkor még a maitól

1 A tanulmány jelen formában az MTA BTK Lendület Tíz Generáció Kutatócsoport keretében készült.
2 Cohen–Finney–Gibbard–Fan 2013: 200–201. A pleisztocén kor vége, amely egybeesik a Würm-kori
eljegesedés végével, legújabb kronológiai meghatározás alapján 11  700 évvel ezelőtt, vagyis Kr. e.
9700 körül ért véget a Nemzetközi Rétegtani Bizottság hivatalos álláspontja szerint (International
Commission on Stratigraphy).

13
eltérő jelentésben.3 Kutatásai során felismerte, hogy a legutóbbi eljegesedés óta „újból
egy jégkorszakban, egy mérsékelt, kis jégkorszakban élünk, immár nagyjából négyezer éve”.4
A fogalom ezt követően terjedt el, s idővel egyre inkább a középkori éghajlati optimum
(900–1250/1300)5 utáni korszak megjelölésére szorítkozott mind a földrajz-, mind a tör-
ténelemtudományban.
A kis jégkorszak a legújabb kutatások alapján 1250 és 1300 között kezdődött, majd
valamikor 1850 és 1900 között, legkésőbb (pl. a Kárpát-medencében) a 20. század első
felében ért véget.6 Hogy milyen kiváltó okai lehetnek az éghajlatváltozásnak, arról máig
nincs tudományos konszenzus. Olyan bonyolult a rendszer struktúrája és működése,
hogy az okok is valószínűleg egyszerre sokfélék; ráadásul a rendszer elemei közül épp
egy olyan tényezőt nem ismerünk eléggé, mint a vízburok, holott Földünk felszínének
több mint 70 százalékát víz borítja. Amíg nem rendelkezünk erről is minőségében más
tudással, addig nem lehet a kiváltó okokkal kapcsolatban határozott álláspontra helyez-
kedni. Két tényező azonban biztosnak tűnik: jelentős hatása van a Napnak és a működő
vulkánoknak (1. ábra). Ezekre hivatkoznak a legtöbbet, de megemlítik még általában a
Föld pályaelemeinek a változását, a lemeztektonikát vagy a meteorbecsapódásokat is.
Ugyanakkor az utóbbi időben egyre nagyobb figyelmet nyert az Észak-atlanti Oszcilláció
mint éghajlat-módosító jelenség. Pozitív fázisban az átlagtól eltérően melegebb és szá-
razabb, negatív fázisban viszont hűvösebb és csapadékosabb éghajlatot eredményez a
Kárpát-medence területén.7 Az elmúlt években egyre több bizonyíték áll rendelkezé-
sünkre, hogy a Würm-kori eljegesedés idején az észak-atlanti térség klímaingadozásai
egyformán hatással voltak az európai kontinens éghajlatára és őskörnyezetére; beleértve
a Kárpát-medencét is. Következésképp a naptevékenység és a vulkánkitörések – mint
leggyakrabban számba vett okok – mellett számolnunk kell az óceáni áramlatok, a sarki
jégtakaró, a tengerjég kiterjedése és a szélrendszerek közvetett hatásával is, amikor a
Kárpát-medence éghajlatváltozásait kutatjuk.8
Noha a vulkánokkal kapcsolatban, tudománytörténeti szempontból viszonylag korán,
már 1913-ban felmerült, hogy a kitörések alkalmával légkörbe került hamuszemcsék
lehűlést okoznak,9 ezt meggyőzően bizonyítani csak jóval később, 1970-ben sikerült.10

3 Fagan 2000.
4 Matthes 1939: 520. (Kiemelés: Sz. Zs.) Később, saját korára vonatkozóan hozzátette, hogy a glec�-
cserek gyors visszahúzódása még nem jelenti a (kis) jégkorszak végét. Azzal érvelt, hogy az elmúlt
évszázadokban is többször volt felmelegedési, majd visszahűlési periódus, amit egyértelműen
bizonyítanak az alpi jégárak egymást követő végmorénasáncai (Matthes 1940: 400. vö. Wei-Hock
Soon–Yaskell 2003: 208). A Matthes által kis jégkorszaknak elkeresztelt időszakot nevezi ma a földrajzi
szakirodalom szubboreális (Kr. e. 3000–500) és szubatlanti (Kr. e. 500-tól napjainkig tartó) korszaknak
(Gábris 1997), mely periódus a holocén kor utóbbi 5000 évét jelöli.
5 Lamb 1995: 155–169.
6 Uo. 192–221. vö. Miller et al. 2012. A periodizálás látszólagos bizonytalanságát az adja, hogy nem-
csak kontinensenként, hanem azon belül is, regionális különbségek mutathatók ki. Vannak olyan
vidékek, ahol a lehűlés korábban kezdődött és hamarabb ért véget, s vannak ettől eltérő vidékek is.
7 Mandl 2009: 41. vö. Gulácsi 2017.
8 Újvári et al. 2017.
9 Humphreys 1913-ban azt fejtegette, hogy nem új keletű annak feltételezése, hogy a vulkánkitörések
hatással vannak a légköri viszonyokra, közvetve a lehűlési folyamatokra; hangsúlyozta, hogy már
Benjamin Franklyn összefüggésbe hozta az 1783-as izlandi vulkánkitörést az azt követő szélsőséges
időjárási viszonyok kialakulásával (Humphreys 1913: 6.). Továbbá lásd még Uő 1920: 569–603. vö.
Dörries 2006: 96–100.
10 Lamb 1970.

14
Az pedig csak az utóbbi időben vált elfogadottá, hogy nem is annyira a kitörés erőssége
(VEI),11 a légkörbe került szilárd részecskék tömege, hanem sokkal inkább a gázok, külö-
nösen a kén-dioxid gáz mennyisége a meghatározó az éghajlatváltozások vonatkozásában.12
Az említett gáz ugyanis az explóziót követően kénsav-aeroszollá alakul, és miután szét-
terül a légkörben, visszaveri a beeső napsugárzást.13 Ezért van az, hogy éghajlattörténeti
szempontból különösen fontosak az ilyen, nagy mennyiségű gázkilövelléssel járó kitöré-
sek (vö. 2. ábra, A).

1. ábra. A vulkánkitörések különböző hatásainak időbeli elhúzódása

Forrás: Zeilinga de Boer – Sanders 2002: XIII. alapján saját szerkesztés

Hasonlóan meghatározó a Napból Földre érkező sugárzás intenzitása is.14 Jól ismert
jelenség, hogy a naptevékenység erőssége átlagosan 11 éves ciklusokban változik, azon-
ban megfigyelhetők olyan periódusok is a múltban, amikor a napfoltok száma tartósan,
hosszabb időre lecsökkent. A második évezred során összesen öt ilyen napfoltminimum-
időszakot (Oort, Wolf, Spörer, Maunder és Dalton) írtak le, amelyek átlagosan 50-60 évig
tartó fázisok voltak. Ezekben a csökkent naptevékenységű időszakokban az alacsonyabb
sugárzás vagy elősegítette a lehűlések kialakulását, vagy hozzájárult egy-egy tartósabb
hidegperiódus fenntartásához.
A legújabb éghajlattörténeti kutatások alapján a kis jégkorszak kezdete egy nagymé-
retű geológiai eseményhez,15 a Salamas tűzhányó kitöréséhez (1257) köthető.16 Jelenlegi
ismereteink alapján ez a vulkáni aktivitás az elmúlt másfél ezer év legnagyobb olyan
explóziója volt, amikor rendkívül nagy mennyiségű szulfát-aeroszol került a légkörbe,
mely globális méretű lehűléshez vezetett. A Kárpát-medencében az átlagos téli középhő-
mérséklet legalább 1 Celsius-fokkal csökkent tartósan a következő fél évszázadban. Ezt
a hatást nyújtotta el hosszan a Wolf-minimum, egészen a 14. század közepéig (2. ábra).

11 A VEI (Volcanic Explosivity Index) a vulkánkitörések erősségét mérő index, amelynek értéke 0
és 8 között változhat, de lehetséges a 8 feletti érték is. Az ún. VEI 1-es kitöréskor kevesebb mint 104
köbméternyi anyag kerül a légkörbe, a VEI 4 alatti kitörések csak lokális hatásúak. VEI 4 (108–109 m3),
5 (109–1010 m3), 6 (1010–1011 m3), 7 (1011–1012 m3) és 8 (több mint 1012 m3 = 1000 km3). Newhall–Self
1982: 1232.
12 Gao–Robock–Ammann 2008. vö. Rampino–Self–Stothers 1988.
13 Harangi 2015: 876.
14 Haigh 2003.
15 Miller et al. 2012.
16 Lavigne et al. 2013.

15
A következő száz évben (1350–1450) ismét csökkenni kezdett a hőmérséklet, amelynek
okai egyelőre ismeretlenek: sem jelentősebb vulkánkitörésről, sem csökkent naptevé-
kenységről szóló forrásokkal (még) nem rendelkezünk.

2. ábra. A Kárpát-medence hőmérséklet-változása a vulkánkitörések és a napfoltminimumok össze-

függésében a 11–19. században
Forrás: Kern 2010: 83, Gao–Robock–Ammann 2008, Russell–Luhmann–Jian 2010 alapján saját
szerkesztés.
Megjegyzés: vulkanikus eredetű szulfát-aeroszol koncentráció mintázata a sztratoszférá-
ban (A), az Eszkimó-barlangból (Bihar-hegység) származó jégfúrás stabil izotópos adatai
alapján rekonstruált téli félévi középhőmérséklet 20 éves felbontással (B), a napfoltmi-
nimumok intervalluma: Oort (1040–1080 k.), Wolf (1280–1350 k.), Spörer (1450–1550 k.),
Maunder (1645–1715 k.) és Dalton (1790–1830 k.)

16
 A közelmúltban Rácz Lajos kísérletet tett német és cseh kutatási minták alapján17 a
Kárpát-medencei terméskatasztrófa-modell kidolgozására.18 Bár az még hiányos, már most
látszik, hogy jelentősen eltér a vonatkozó közép-európai modelltől. Ez még abban az
esetben is meglepő, ha tisztában vagyunk azzal, hogy az éghajlat jellemzőinek változá-
sa általában nagy regionális különbségeket mutat. Úgy tűnik, hogy a Kárpát-medencei
nyarak átlaghőmérséklete a kis jégkorszakban nem tért el jelentősen a 20. században mért
értékektől, ellenben a telek hidegebbek és hosszabbak voltak. Márciusban még tél volt,
júniusban pedig több csapadék hullott. Összességében a lehűlésnek „sokkal erőteljesebb indi-
kátora volt a […] a csapadék mennyiségének megnövekedése, ami a hideg és hosszú telek következté-
ben jelentős mértékben hó formájában hullott.”19 Régészeti-üledéktani vizsgálatok bizonyítják
a Kárpát-medencében, hogy a 14. századtól a Duna vízszintje folyamatosan emelkedett,
mely növekedés a 16. század második felében érte el a csúcspontját.20 A Réthly Antal által
összegyűjtött írott források21 pedig a kis jégkorszak második felében bekövetkező válto-
zásokra mutatnak rá: 1600 és 1850 között az őszi, a téli és a tavaszi időszak általában véve
csapadékosabbá vált.22 Mindez egy olyan területen, mint amilyen a Kárpát-medence, azt
jelentette egyfelől, hogy a tavaszi áradások és a csapadékosabb nyárelők miatt kiterjedtebb
területek kerültek hosszabb időre víz alá, és egyúttal kerültek ki a mezőgazdasági művelés
alól. Másfelől, a nyarak kevésbé voltak forróak és aszályosak, ami kedvezett a gabona-
termés mennyiségének s minőségének. Végül a csapadékosabb időjárás csökkentette a
szárazságra hajlamos területek kiterjedését, vélhetően ezeken a vidékeken jobb minőségű
legelők sarjadtak, ami a nagyállattartó gazdálkodásra nézve lehetett elsősorban kedvező.
Végső soron a kis jégkorszak Kárpát-medencei mezőgazdaságra gyakorolt hatása összességében
pozitív volt.23
Új távlatokat nyit annak felismerése, hogy a korábban említett időszakban (1350–1450)
a folyamatos lehűléssel párhuzamosan, emelkedni kezdett a mezővárosok száma a Kárpát-
medencében.24 A globális lehűlés tehát általánosan kedvezőbb csapadékviszonyokat
teremtett,25 ami hatással volt a mezőgazdaságra, közvetve a tőkefelhalmozás folyamatára,
kivált a mezővárosok számának gyarapodását tekintve. A vélhető összefüggés különböző
vetületeinek összetett hatásfolyamatai még feltáratlanok, illetve az eddigi ismereteink
éghajlattörténeti kontextualizálása (néhány kivételtől eltekintve)26 még elvégzésre váró
feladat, így további vizsgálatokra van szükség.
A 15. század közepe után következő időszakot három nagyobb vulkánkitörés és két
újabb napfoltminimum határozta meg (2. ábra). Eltekintve egy átmeneti, rövid és enyhe
visszamelegedési fázistól (1560–1600), az éghajlat 1450 és 1660 között folyamatosan
hűvösebbé és csapadékosabbá vált. Az alföldi mezővárosok „virágkora” egybeesett ezzel az
erőteljesebb lehűlési ciklussal, ráadásul az Oszmán Birodalom európai térnyerése is erre
az időre tehető. Az alföldi települések döntő része ekkor pusztult el, igaz, a folyamat már

17 Pfister–Brázdil 2006.
18 Rácz L. 2019.
19 Uo. 4.
20 Kiss–Laszlovszky 2013: 10.
21 Réthly 1998–2009.
22 Bartholy–Pongrácz–Molnár 2004: 1771. 9. ábra.
23 Rácz L. 2019.
24 Bácskai 1965: 16. vö. Gulyás 2017: 340–345.
25 Rácz L. 2016: 25.
26 Pl. Rácz L. 2008a, Pinke et al. 2017.

17
a török hódítás előtt elkezdődött,27 ami hatással volt a mezővárosok átalakulására (erre
később még visszatérek). Ugyanakkor a Maunder-minimum alatt a téli átlagos közép-
hőmérséklet jelentősen visszaesett, korábban nem tapasztalt mértékben (1680–1700). Ezt
követően ismét felmelegedés kezdődött, amely végig jellemzője maradt a 18. századnak,
amikor is úgy tűnik, hogy elsősorban a természetes szaporulat folytán, másodsorban a beván-
dorlás révén látványosan nőtt a Kárpát-medence lakosságszáma.28 Ez az időszak egyben
az alföldi tanyák elterjedésének is az időszaka. Teljesen egyértelmű, hogy az említett éghaj-
lati, demográfiai és települési folyamatok között kapcsolat van. Összefüggés áll fenn a felmelegedés,
a népességnövekedés és az alföldi tanyák kialakulása, majd elterjedése között.
A 18. században a téli átlagos középhőmérséklet több mint 1,5 Celsius-fokkal emelkedett
a Kárpát-medencében (vö. 2. ábra). A feljegyzések szerint nyaranta gyakoribbá váltak az
aszályos időszakok és az extrém hőmérsékleti kilengések.29 A Balaton vízszintje a század
második felében csaknem másfél méterrel lett alacsonyabb.30 A Fertő pedig 1740-ben és
1773-ban kiszáradt.31 Tekintve, hogy a Kárpát-medence egyik legtörékenyebb ökoszisztémája az
Alföld, nem meglepő, hogy egy ilyen méretű éghajlatváltozás jelentős hatással volt a táj
(természeti, gazdasági, demográfiai, településszerkezeti stb.) arculatára. Ebben a század-
ban vette kezdetét a tanyák expanziója (a folyamat összetett hátterével később foglalko-
zom). Levéltári kutatásai alapján Rácz István három, egymást követő fázisát különböztette
meg a „tanyásodás” folyamatának.32 Az 1600 és 1750 közötti időszakot a kialakulás korának
tekintette (1). Ezzel kapcsolatban azt hangsúlyozta, hogy a kor végére a tanyarendszer
gócai már egészen biztosan kialakultak az Alföldön (pl. Szeged, Debrecen vagy Kecskemét
körül).33 Átfogó rendszerré azonban csak a 18. században, a telepítések és a népességnöve-

27 Rosta 2014: 267–274., 285–288.

28 A jelenlegi kutatások alapján nem lehet meghatározni az ország lakosságszám-változását a 18.
században. A legelterjedtebb nézet szerint a polgári lakosságszám 1720-ban 4,3 millió fő volt, ami
1790-re 9,9 millió főre emelkedett (Wellmann 1989: 73.). Van azonban olyan becslés is, mely szerint
az ország lakosságszáma 1720-ban 5–5,5 millió fő lehetett (Kováts 2000, 2001). Ezzel egy időben Őri
Péter inkább azt hangsúlyozta, hogy a „18. századi Magyarország népességi folyamataival kapcsolatban
jóval több a kérdőjel, mint a biztosnak tűnő tudás. Amiben mindenki egyetért, az jószerével annyi, hogy ezeknek
a folyamatoknak eredményeképpen alakultak ki a történeti Magyarország azon népesedési, és ezen belül etnikai
viszonyai, amelyek később sok tekintetben meghatározták az ország sorsát. Mindez egy igen jelentékeny népes-
ségnövekedés keretében alakult így, amelynek a természetes szaporodás mellett meghatározó eleme volt a külső és
belső vándorlás.” (Őri 2001: 193.) Országos viszonylatban „kimutatható az igen határozott – a demográfiai
átmenet előtti – regionális és településtípusok szerinti differenciáltság lényegében minden demográfiai jelenség
terén, így a természetes szaporulat alakulásánál is. [… Az] 1720 és 1787 közötti periódusra nézve a természetes
szaporodás évi átlagának jóval 10‰ alatt kell lennie. Ha fenti megállapításunk helyes, akkor több dolgot érdemes
újragondolni. Magasabb lenne az ország 1720-as lélekszáma, mint azt sokan gondolták? Netán a bevándorlók
száma volt magasabb, mint ahogy azt sokan becsülték?” (Uo. 211–212.) A 18. századi bevándorlók számát
legutóbb Dövényi Zoltán vizsgálta. Ezzel kapcsolatban arra a megállapításra jutott, Őri előbb citált
munkáját nem ismerve, hogy „óvatosabban kellene kezelni azt az elterjedt véleményt, hogy a 18. századi
gyors népességnövekedés a jelentős bevándorláson alapult. Ez már csak azért sem tűnik megalapozottnak,
mert a 18. század viszonyai még nem tették lehetővé több millió személy befogadását egy országba, viszonylag
rövid idő alatt. Így ajánlott a gyors népességszaporodás mögött elsősorban a természetes szaporodást keresni.”
(Dövényi 2016: 52.)
29 Bartholy–Pongrácz–Molnár 2004: 1767. (5. ábra) és 1771. (9. ábra).
30 Sági 1968: 449. és 454. A Balaton vízszintje 1755 és 1805 között 106,4 méterről 105 méterre csökkent
(tengerszint feletti magasság). Vö. Sági–Füzes 1973.
31 Kiss 2009: 329. (3. ábra)
32 Rácz I. 2000.
33 Uo. 350.

18
kedés révén alakult. Ezt az időszakot a szétterülés korának (2), míg a 19. századot, egészen
a 20. század első harmadáig, a kiteljesedés, a besűrűsödés korának nevezte (3).
A 18–19. század fordulóján újabb lehűlés vette kezdetét. 1783 nyarán működésbe
lépett az izlandi Laki vulkán, amelynek kitörése rendkívüli hatással volt elsősorban
Észak- és Nyugat-Európa gazdaságára és társadalmára;34 sőt a kitörést a francia forra-
dalom egyik előzményeként tartják számon a felerősödő El-Niño hatásával együtt (a ter-
méskiesés és a gabonaárak növekedése miatt).35 Röviddel később egy újabb, mindmáig
azonosítatlan, valószínűleg Dél-Amerikában fekvő tűzhányó robbant fel 1808 végén.36
Hamarosan ezt követte a jól ismert Tambora explóziója 1815 tavaszán. E két utóbbi ese-
mény páros kitörésnek minősül, tekintve, hogy a két gigantikus méretű jelenség (VEI 6 és
7)37 tíz éven belül követte egymást.38 A legújabb kutatások épp az ilyen esetekre hívják
fel a figyelmet. Mint az kiderült, a kettős kitörések különösen nagy szerepet játszanak
az éghajlatváltozásban. Ráadásul a két folyamat nemcsak egymás, hanem az 1790-ben
kezdődő Dalton-minimum hatását is felerősítette. Ez a konstelláció pedig nagyban
hozzájárult például a kolera világméretű elterjedéséhez 1816 és 1832 között.39 A Kárpát-
medencében tovább folytatódott a lehűlés.40 Az 1830-as évek időjárása különösen
változékony volt: szinte minden második esztendő aszályosnak bizonyult, azonban az
évtized végére csapadékosabbá, egyben még hűvösebbé vált az idő.41 Ezzel szemben a
vegetációs időszak (április–október) még „tartósan és egyöntetűen” meleg volt a század
első felében, az 1870-es évektől viszont hűvössé és rendkívül csapadékossá vált; ami
egészen az 1930-as évekig jellemző maradt.42 Ezek után elmondható, hogy a kis jégkor-
szak valamikor a 20. század második negyedében, a két világháború közti időszakban
ért véget a Kárpát-medencében.
Eltekintve a kisebb kilengésektől, a Föld éves átlaghőmérséklete – a regionális különb-
ségek ellenére – már a 19. század második felétől folyamatosan emelkedik. A legutóbbi
számítások azt mutatják, hogy napjainkban +1,1  Celsius-fokkal van melegebb, mint
közvetlenül az iparosodás, vagyis a referenciális szint (1850–1900) előtt.43 A felmelege-
dés, mint kiderült, természetes folyamat. Csakhogy a korábbi koroktól eltérően, amióta
fosszilis energiát használ ipari méretekben az ember, maga is jelentős tényezője lett az
éghajlatváltozásnak.

34 Wood 1992.
35 Grove 1998: 319. vö. Soboul 1999: 13.
36 Guevara-Murua et al. 2014.
37 Uo. 1903.
38 Harangi 2015: 881–882.
39 Behringer 2010: 214–215.
40 Rácz L. 2013: 123.
41 Rácz L. 2008b: 159–160.
42 Rácz L. 2013: 129. (9. ábra)
43 WMO 2020: 6.

19
Az alföldi tanyák keletkezéstörténetének kanonizált kontextusa
Az alföldi tanyák kialakulásának évszázadokra visszanyúló történetét, a téma össze-
tettsége miatt, máig nem sikerült megnyugtató módon tisztázni. Györffy István néprajz-
kutató a két világháború közötti években úgy vélte, hogy a tanyák kialakulása a honfog-
laló magyarság nomád életmódjával hozható összefüggésbe.44 Ebből a vélt kapcsolatból
vezette le aztán a sajátos „magyar várostípust”, az alföldi mezővárost. Álláspontja szerint
ezek a városok a török kor előtt „két beltelkes”, úgynevezett ólas-kertes települések voltak,
amelyeket egyszerűen a későbbi tanyás városok előképének tekintett. Nézőpontját törté-
nészek, geográfusok, néprajzosok és szociológusok is rendre elfogadták,45 így koncepci-
ója széles körben elterjedt.46 Több ízben felmerült, hogy Kecskemét is ilyen, két beltelkes
település lehetett egykoron,47 azonban máig nem került elő olyan forrás, amely mindezt
igazolná. Ráadásul a legkorábbról fennmaradt térképi ábrázolás, amely a morfológiai
összehasonlítást lehetővé teszi, szintén ellene szól.48 Hiszen amíg a 18. század végén még
számos alföldi településnél jól látható a két beltelkes rendszer,49 addig Kecskemét eseté-
ben ennek semmi nyoma.50 Pusztán azért feltételezni e rendszer egykori meglétét, mert
a Három Város másik két településén, Cegléden és Nagykőrösön kimutatható, nem lehet
tudományos álláspont.

44 Györffy I. 1910, 1926, 1928, 1937. – „Az alföldi magyarnak két beltelke van. Egyik a falu vagy város belső
részén lévő szűk lakótelek, melyen csak a háza van, másik a falu vagy város külső részén levő ólas, aklos szállás,
vagy szérűskert. Ez utóbbin van az óla, itt telel az egész jószágállománya. […] Ez a külső telek, mely többnyire
jelentékeny távolságra van a lakótelektől, ma nem egyéb, mint gazdasági udvar. Ezt a célt is csak ott szolgálja,
ahol a szántóföldet kényszergazdálkodással, három nyomásos rendszerrel élik. Ahol a gazda a szántóföldjét
szabadon használhatja, ott az ólát, vagy a gazdasági kertjét kiviszi a szántóföldre s előttünk áll a tanya. Tudjuk,
hogy ezt a külső telket kertnek is nevezik. Kert alatt azonban a magyar régebben kizárólag kerített helyet értett,
nem pedig művelt területet. […] Alföldi városaink, mint a levéltári adatokból, vagy sok helyen még a népek
emlékezetéből is megállapítható, árokkal voltak körülvéve. […] Ezek az árkok vagy kerítések választották el a
lakótelkeket az ólas kertektől. A főbb utak számára kapukat hagytak a kerítéseken. Egyébként a beltelkek közt
nem voltak kerítések s a házak a város árkán vagy kerítésén belül csakugyan úgy állottak, mint valami sátrak.
[…] A magyar falu és várostípust tehát az különbözteti meg a szláv és germán településformáktól, hogy még
ma is magán viseli a nomád téli szállás ősi jellegét. […] A nomád téli szállás leszármazottaiként fennmaradt
két beltelkes vagy kertes falvak és városok valaha nagy területen el voltak terjedve, de a török világ az Alföld déli
részén elpusztította őket s ahol újabb települések történtek a török világ után, ott ezt az ősi települési rendszert
már nem vették át.” Uő 1928: 316–318., 1937: 72–76.
45 Vö. Gesztelyi Nagy 1927: 3–36.; Szekfű 1939: 460–461., 615; Mendöl 1963: 226–238.; Erdei [1942]: 12,
55–56., 67–69.; László Gyula ennél is „tovább ment”, a honfoglalás előtti Kárpát-medencében élő avar
kori viszonyokra vezette vissza az ólas-kertes településeket (László 1944: 70–76.).
46 A vitát röviden összegzi: Szabó L. 1986: 585–587.
47 „A tatárjárás utáni időkben tehát Kecskemét valódi, ugynevezett kertes város lehetett, amikor a kertek
vagyis telelők egymás mellett, a várost mindegy [sic!] körülvették. Később a népesség szaporodásával a várost
közvetlenül körülvévő jószágteleltető kerteket lakóhelyeknek foglalták el, a téli szállások pedig kiszorultak a
puszták távolabb eső, kötöttebb talajú földjeire, így Városföldre és Talfájára. Innen kezdve Kecskemétről, mint
valódi alföldi »tanyavárosról« beszélhetünk.” (Szabó K. 1936: 11.) Jóval később is felmerül ez a nézet:
„A halmazos belsőséget egykor Kecskeméten is valószínűen ólaskertek övezték. Ez az övezet azonban igen korán
– feltehetően még a török előtti időkben – felbomlott, ill. benépesült. A palánkkal és árokkal kerített városterület-
hez közvetlenül a veteményes- és szőlőskertek parcellái csatlakoztak.” (Lettrich 1968: 23.) Novák László ezzel
kapcsolatos álláspontja változó: kezdetben úgy vélte, „Kecskemét kétbeltelkűsége nem igazolható” (Novák
1986: 580.), azonban ennek lehetőségét későbbi munkájában már nem zárta ki (Uő 1989: 41–44.).
48 EKF 2004.
49 Vö. Novák 1986: 577–579.
50 Iványosi-Szabó 2002: 123., vö. Juhász 1998: 69., Beluszky 2001: 54., Rosta 2014: 333.

20
 A tanyák kialakulásának hátterét az utóbbi néhány évben új megvilágításba helyezte
Orosz István alföldi települések újkori határhasználatát vizsgáló tanulmánya.51 Ebből
kiderül, hogy a 18. század elején legalább 107 olyan falut és mezővárost írtak még össze
az Alföldön, ahol parlagoló földművelést folytattak, ahol a szántóföldek és a gyepterületek
meghatározott rend szerint követték egymást.52 Jellemző, hogy a táj területének harmadát
parlagoló rendszerben művelték, mert az állattartásra berendezkedő alföldi gazdaságok-
ban ezzel a módszerrel könnyebb volt a gyeplegelőket megújítani. Ehhez részint kiterjedt
határra volt szükség (mert ennek hiányában nem lehetett megoldani a szántóföldek és
a kaszálók „vándoroltatását” a legelőkön), részint arra, hogy a lakosságszám a kiterjedt
határhoz mérten alacsony maradjon. Ugyanis, amint nőni kezdett az adott település
lélekszáma, azonmód szűkült a legelők területe a szántók térnyerése miatt. Tehát növekvő
lakosságszám mellett csak addig maradhatott működőképes a parlagoló rendszer, amíg újabb terü-
leteket (pusztákat) lehetett bevonni a gazdálkodásba. Minthogy a 18. században folyamatosan
nőtt az Alföld népessége, döntően két út nyílt a parlagoló települések előtt: vagy újabb
pusztákat igyekeztek bérelni, esetleg vásárolni, mint Kecskemét; vagy ilyen lehetőségek
híján kénytelenek voltak felhagyni, gyakran felsőbb kényszer nyomására, a parlagolással.
Bármelyik utat is választották, lakosságuk növekvő gabonaszükséglete miatt az arra
alkalmas távolabbi legelőket is fel kellett törniük, elősegítve és felgyorsítva ezzel a tanyák
elterjedését a határban.
Tanyák már a 18. századot megelőzően is léteztek,53 többnyire épp a parlagoló rendszer
következményeként. Azzal ugyanis, hogy parlagoláskor a gazdák földjei egy tagban maradtak
(szemben a nyomásos műveléssel), nemcsak a modern mezőgazdaság nélkülözhetetlen
előfeltétele teremtődött meg, hanem egyúttal lehetővé vált a tanyás gazdálkodás kialaku-
lása is. Aligha véletlen tehát, hogy a 19. századi tanyás gazdálkodás határai egybeestek az
egykor parlagoló, szállásföldes rendszer alföldi elterjedésével.54

51 Orosz 2014. – Ezúton mondok köszönetet Orosz István professzor úrnak, hogy kéziratát a rendel-
kezésemre bocsátotta. Vö. Orosz 1982: 27–29., Uő 1986.
52 A főleg vízgazdálkodási és homokmegkötési kérdésekben publikáló Vedres István, nyugalmazott
szegedi főmérnök, 1817-ben így írt erről: „Nálunk az Allföldön, azon helységekben, hol a Jobbágyoknak
minden földjeik eggy darabba vannak kiadva; vagy a városi nagyobb terjedésű bírtokokban, Ugarok nem igen
találtatnak; föképp ha a tájjék homokos; mert ott a gyöpöt, elsöbben Kölesnek, Dinnyének, vagy Kukoritzának
fölszántyák, ugyan azt azon esztendőben öszi Gabonával, a harmadikban pedig Tavaszival vetik bé. – Azután
kaszállónak hadják mind addig, még ismét jól meggyöpösödik.” (Vedres 1817: 273–274.) Hasonlóan írt erről
az ismert mezőgazdasági szakíró, Balásházy János, 1838-ban: „Az alfőldségen honunkban, hol tanyánkint
vannak öszvetagosítva a’ külhelységi illetőségek […], divatozik egy különös neme századok óta a’ szabad gaz-
dálkodásnak, nem takarmány növényekkel, sem hüvelyesekkel változtatik a’ vetés, hanem kapálóval, rendszerint
tengeri után kalászos őszi, ’s ezután tavaszi; ismét tavaszi, ez után vagy őszi vagy tengeri következik, ’s ha
valamellyik része a’ terűletnek lankad termő erejében, pallagon hagyatik, ’s mint kaszáló több évekig használta-
tik, ’s később ismét feltöretik […] Melly gazdának elégendő lábas jószága van, ’s trágyázza főldjét, a’ tapasztalás
bizonyítja, hogy jó erőben marad, ’s csak középszerű években is jó terméseket ád. […] Való egyébiránt az is, hogy
melly gazda csekély erejű, ’s igavonó marháin kivűl alig van egykét darab lábas jószága, ’s így nem is trágyázhat,
ki van csigázva főldje úgy, hogy csupán igen kedvező években juthat türhető terméshez, vagy ha pallagon hagyja
főldjének egy részét néhány évekig, ’s ismét feltöri.” Balásházy 1838: 309–310.
53 A tanya szó használata a 17. század végétől bukkan fel Kecskeméten a levéltári forrásokban (Papp
1933: 102.).
54 Orosz 2014: 14–15.

21
Határhasználat a 18. század közepén
A parlagoló földművelés az évszázadok során messzemenőkig alkalmazkodott az alföldi
környezethez, ezért minden elemében olyan jól működő rendszernek tekinthető, amely
az adott körülmények között (vízjárta vagy szélfútta homokvidékeken is) kimondottan
racionális, legkevésbé sem elmaradott módja volt a határhasználatnak.55 Kecskeméten és
a város közvetlen környezetében minden adott volt ahhoz, hogy a rendszer hosszú időn
keresztül működhessen. Először is a Duna–Tisza közén már a 13. századtól kezdve eltérő
intenzitással zajlott a pusztásodás.56 A folyamat végén, a 17. század elejére Kecskemét kör-
nyékén „végeláthatatlan” puszták terültek el, amelyek közül jó néhányat bérelt a város.57
Másodszor, gyökeresen megváltozott az Alföld geopolitikai helyzete a török korban, ekkor
elsődlegessé vált a város számára a „khász rang” fenntartása, mely kiváltságot a rendsze-
res adófizetéssel tudta biztosítani.58 Harmadszor, az éghajlatváltozás: a 16–17. században
hűvösebbé és csapadékosabbá váló időjárás59 kedvező volt a jobb minőségű, gyorsabban
regenerálódó, kiterjedt gyeplegelők kialakulásához. Csak néhány folyamat azok közül,
amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy az akkor még növekvő külföldi kereslet lehetővé tegye
a 16–17. században a páratlanul jövedelmező nagyállattartó gazdálkodás kibontakozását
Kecskeméten; amiben a puszták bérlése és a parlagoló határhasználat játszotta a főszerepet.

3. ábra. Határhasználat Kecskeméten az 1740-es években

Forrás: MNL BKML, XV-1-a-1, 43. téka, 0005. térkép

55  Uo. 15.

56  Rosta 2014: 267–274., 285–288.
57  Vö. Szilágyi Zs. 2012: 27.
58  Hornyik 1861: 184–206.
59  Rácz L. 2008a: 142–151.

22
 Kecskeméten a határ jogilag kétféle területből állt: egyfelől a városhoz tartozó földek-
ből, vagyis a város „saját” területéből, amelynek első térképi ábrázolása az 1740-es évekből
maradt ránk (3. ábra),60 másfelől a város által bérelt pusztákból.61 A saját terület kiterjedése
körülbelül 380 négyzetkilométert ölelt fel,62 amelynek határhasználata összetett, egymás-
tól markánsan elkülönülő elemekből állt. A települést (az uralkodó széliránynak megfele-
lően)63 nyugati, északi és keleti irányból, legyező formában szétterülve szőlőföldek védték

60 A Kecskemét határát ábrázoló, legelső fennmaradt kéziratos térkép keletkezése, szemben a koráb-
bi állásponttal, 1741 és 1745 közé tehető. Korábbra, mint ahogyan az eddig ismert volt. A térképet
elsőnek 1961-ben publikálták, nem túl jó minőségben. Ráadásul a kiadványban a forrás keletkezését
is meglehetősen tág intervallumba helyezték, a 18. század második felére becsülték (Entz–Genthon–
Szappanos 1961: 40–41.). A gyenge reprodukció és a keletkezés körüli bizonytalanság együtt azt ered-
ményezték, hogy a kutatók teljesen mellőzték a térképet. Érthetően jobb és megbízhatóbb forrásnak
gondolták az első katonai felmérés térképanyagát, így „feledésbe” merült. Ebben az is szerepet játsz-
hatott, hogy a levéltári nyilvántartásban is mindössze úgy szerepel az anyag, mint egy 18. századi (!)
festett térkép, amely a város körüli szőlőket ábrázolja (MNL BKML, XV-1-a, Kecskemét város térkép-
gyűjteményének mutatósegédlete). Teljesen nyilvánvaló, hogy a térkép kiemelkedő forrásértékével
sem a levéltári rendezéskor, sem pedig a forrás publikálásakor nem voltak tisztában. Csak a térkép
részletes vizsgálatakor, jelen kutatás alkalmával derült fény arra, hogy az, egybevetve az első katonai
felmérés anyagával, megdöbbentően pontos. 1) A legelők ábrázolása precízen illeszkedik a korabeli
terepviszonyokhoz. 2) A szőlőföldek elhelyezkedése és kiterjedése szintén nagyfokú egyezést mutat
a katonai felméréssel, a közök is jól kivehetők. 3) Az utak vonalvezetése hasonlóan jó megfelelést
mutat. 4) A környező puszták lokalizálása, egymáshoz viszonyított helyzete a valóságnak megfele-
lő. 5) A város ábrázolt külterületének határvonala, hibátlanul tájolt, a poligon sarokpontjai (kisebb
torzítással) kivétel nélkül hozzáilleszthetők a katonai felmérésen feltüntetett tereptárgyakhoz. Ezek
együttesen azt bizonyítják, hogy a térképet terepbejárási tapasztalatokra építve, mérnöki gonddal szerkesztették,
amelynek hitelességéhez ezek után aligha fér kétség. Ugyanakkor az anyag egykori fontosságára utal még
a gondos, művészi módon kivitelezett festés is. Visszatérve a keletkezés idejének meghatározásá-
hoz: amikor a térképet digitalizálták a közelmúltban, ismét megpróbálták keltezni, ezúttal 1770-re
datálták. Ezzel szemben bizonyítható, hogy a térkép legalább 40 évvel korábbi, mint az első katonai
felmérés, és legalább 25 évvel régebbi, mint ahogyan azt legutóbb gondolták. Erre a térkép két felirata
utal. Ha megfigyeljük, minden szomszédos település és puszta neve mellett szerepel vagy a rangja
(oppidum), vagy a tulajdonosa (melyik „terület” váltotta meg), vagy, ha ezek egyike sincs feltüntetve,
akkor az arra utal, hogy maga Kecskemét bérelte. Nos, Bene puszta esetében az szerepel, hogy jász
tulajdonban, Jakabszállás puszta esetében pedig, hogy kun tulajdonban volt. Kerekegyházánál nincs
külön felirat. Bene 1741-ben került Jászberényhez. Jakabszállás fele és Kerekegyháza fele ugyanebben
az évben került a kun községek használatába, csakhogy amíg az előbbinek az a része volt határos
Kecskeméttel, mely elkerült a várostól, így ezt feltüntették a térképen. Az utóbbi, Kerekegyháza
esetében pedig a pusztának ama része érintkezett a várossal, amelyet továbbra is bérelt Kecskemét,
így ott külön felirat nem szerepel. Mivel Kerekegyháza másik fele is megváltásra került 1745-ben, így
adódik, hogy a térkép valamikor 1741 és 1745 között keletkezhetett, vagy legalábbis a nevezett időszakban
fennálló viszonyokat tükrözi. MNL BKML, XV-1-a-1, 43. téka, 0005. térkép vö. Hornyik 1927 [1882]:
64–66. Itt mondok köszönetet Gulyás László Szabolcsnak a térképi feliratok értelmezésében nyújtott
segítségéért.
61  Hornyik 1927 [1882]: 51–66.; Kocsis 2002: 190–195.
62  A számításokat az első katonai térkép georeferált változatán végeztem. Ehhez a város saját kül-
területéről fennmaradt első kéziratos térképen ábrázolt határjelölő pontokat egyenként rögzítettem a
katonai térképen, s az így lehatárolt rész területét szoftveres úton határoztam meg. Forrás: EKF 2004;
MNL BKML, XV-1-a-1, 43. téka, 0005. térkép. A számításokhoz a MTTO 2020 adatbázis beépített
távolság- és területmérő szoftverét alkalmaztam. A többször megismételt mérés alapján Kecskemét
(saját) területe az 1740-es években nagyjából 380 négyzetkilométert ölelt fel, amely megközelítőleg 66
ezer katasztrális holdnak felelt meg, vagyis a két világháború közötti város jól ismert területének még
csak a 40 százalékát tette ki.
63  Hegyfoky 1894: 119. vö. Bacsó–Kakas–Takács 1953: 56.

23
a futóhomoktól. Ezek a szőlőföldek a középkortól kezdve „homokhegyekre” települtek,64
amelyeket az alacsonyabban fekvő közök, vagyis a városból kivezető nagyobb forgalmú
utak választották el egymástól. A szőlőhegyeken túl, keskeny sávban, a települést pedig
déli irányból közvetlenül érintve kiterjedt legelőgyűrű húzódott, amelyből délkelet, délnyu-
gat és nyugat felé „csápszerű” nyúlványok távolodtak messze a várostól. Ezek a területek
kétségtelenül olyan alacsonyabban fekvő, időnként vízállásos részek voltak, amelyek álta-
lában alkalmasnak bizonyultak a legeltetésre. A terület sajátos alakját a terepviszonyok
indokolják. A keskeny, néhol csak négy-ötszáz méter széles legelősávok a homokbuckák
tövében és a magasabb térszínű, kötöttebb talajokon művelt szántók között kanyarogtak.
A legelőket részint a várostól való távolság, részint a gyep minősége alapján különítet-
ték el egymástól. Ennek megfelelően a délkeleti nyúlványon, a jobb minőségű szántóföl-
dek közt húzódó gyepen a fejősteheneket, míg délen, közvetlenül a város alatt, az igavonó
jószágokat legeltették. A délnyugati szárnyon nagyobb gulyákat, méneseket és tenyész-
bikákat tartottak, míg a távoli, 10 kilométernél is messzebb fekvő (de még közvetlenül
a városhoz tartozó) nyugati legelőkön inkább a vágásra szánt marhákat pihentették. Az
utóbb említett két legelő közti részen terült el az a mozgásban lévő nyílt homokfelszín (plaga
sabulosa), amelyet gazdasági szempontból ekkor még nem hasznosítottak (később erdőt
és szőlőt telepítettek rajta). Az összefüggő, szőlő-, legelő- és homokterületek mellett kisebb
foltokban erdők emelkedtek a vidék fölé. Ilyen volt a Kis- és a Nagy-Talfáji erdő a várostól
északra, s ilyen a Kis-Nyíri és a Nagy-Nyíri erdő nyugatra (nevük a vizsgált térképen nem
szerepel). A határ többi részén, mintegy 60 százalékán, távol a településtől szántóföldek
hullámoztak,65 ahol gondosan elkerített területek láthatók a térképen. Ezek a stilizált,
négyzet és téglalap alakú területek alighanem a forrásokban gyakran előforduló mezei ker-
teket szimbolizálják (3. ábra).66 A körbeárkolt, sövénnyel elkerített kertekben67 szántóföldi
művelés és idővel különféle kapásnövények termesztése folyt. A mezei kertek nem alkot-
tak összefüggő területet (ami jól látszik a térképi ábrázoláson is), közöttük olyan részek
feküdtek, amelyek gyengébb minőségűek voltak. Ezeket meghagyták gyepnek (legelőnek
vagy kaszálónak). Ugyanakkor olyan részek is voltak a kertek között, amelyeket átmene-
tileg pihentettek a parlagoló rendszernek megfelelően, akár hosszú éveken keresztül is.

64 A középkor utolsó századaiban már bizonyíthatóan foglalkoztak szőlőműveléssel Kecskeméten

(Hornyik 1927 [1882]: 76.).
65 Határhasználat az 1740-es években: 226 km2 szántó (60%), 70 km2 futóhomok (18%), 50 km2 legelő
(13%), 27 km2 szőlő (7%), 7 km2 erdő (2%). EKF 2004; MNL BKML, XV-1-a-1, 43. téka, 0005. térkép,
saját számítás.
66 Solymosi 1980: 90–92. A tanyák kialakulásával és fejlődésével foglalkozó néhány munka: Lakos
1913a: 236–240., Szabó K. 1936, Solymosi 1980, Für 1983: 14–80., Iványosi-Szabó 1994: 20–28., Rácz I.
2000.
67 „Az mely kertet birt Szabó István 35 esztendőktől fogva, pénzén vévén, ,[…] az eladott kertet [a rokonok]
visszakívánván, azt találtuk lelkünk ismereti szerint, hogy Szabó István […] az kertet adja meg nekik; a mi
öröksége rajta vagyon, sövények, kútban rovás, vetések, azt elviheti róla és eltakaríthatja, de az élőfákat, melyek
az kert földén nevekedtenek, azokat le ne vágassa és helyben hagyja.” KMJT 1: 65., (1659. május 9.)

24
Mezei kertből tanya – a „szétterülés” kora
A mezei kertek gazdasági funkciója szezonálisan változott: tavasztól késő őszig
növénytermesztésre, télen viszont az állatok teleltetésére használták,68 ahol az év során
felhalmozott takarmány biztosította a jószágok élelmezését a hideg hónapokban. Innen
ered a művelés alatt álló mezei kert másik elnevezése: a telelő. Kora tavasszal, az idő nyílásá-
val, a kertek közti friss gyepen tartották az állatokat egészen áprilisig, amikortól a gazdák-
nak (büntetés terhe mellett) kötelességük volt a jószágaikat a közös legelőre kihajtani.69 Jól
látszik tehát, hogy ezek a mezei kertek egy tagban lévő birtoktestek voltak, a város (saját)
határában feküdtek, és magántulajdonban álltak. Ezeket az ingatlanokat a köznyelvben
gyakran csak pénzes kerteknek nevezték,70 mivel szabadon adták-vették és örökítették azo-
kat. Többségük a déli határban, túl a belső legelőövön, a Városföldjén terült el; de voltak
mezei kertek a nyugati, Nyíri határban és az északi, Talfáji részen is. Mindegyik pénzes
mezei kert volt, legalábbis a fennmaradt források erre engednek következtetni, amelyek-
re már a 17. században (gazdasági) épületeket emeltek.71 Ez azonban csak a 18. század
elejére vált általánosan elterjedt gyakorlattá.72 Jó néhány kert ásott kúttal is rendelkezett,
ami növelte a birtok értékét.73 A kutak vizét „dologidőben” a kertekben dolgozók fogyasz-
tották, viszont novembertől áprilisig elsősorban a jószágok itatására használták, de nem
zárható ki, hogy kisebb mennyiségben akár öntözhettek is belőle.
A 18. századig a nagyállattartás adta a város fő gazdasági profilját. A kezes jószágokat
(fejősteheneket, igavonó állatokat) praktikusan közel a városhoz, a belső legelőkön helyez-
ték el. Az eladásra szánt, húsáért tartott szilaj marhákat ellenben a távoli, bérelt pusztákon
legeltették, és csak értékesítés előtt hajtották közelebb a városhoz. A hatalmas méretű
állatállomány tartásához kiterjedt legelőkre volt szükség. Amikor egy pusztát bérbe vett
a város, az adott terület kötöttebb talajú, jobb minőségű részeit elkülönítették, majd a
marha- és lótulajdonos gazdák között (vagyoni helyzetüknek megfelelően) felosztották. Az
úgynevezett „marhásabb” gazdák egész telelőt, a kevésbé tehetősek kisebb részt kaptak.

68 A juhnyájak „a tanyák közé nem elébb, csak Szent Márton nap után jöhetnek be”. KSz 1991: 211., sza-
bályrendelet 292. (1821)
69 „Közelegvén már Sz. György napja arra intetnek a Lakosok, hogy minden marhákat a Mezei Kertek közzül,
egy héttel előtte el hajtatván a ki rendelt legelő földekre fordicsák külömben a Szokott büntetés alá fognak vet-
tetni.” KMJT 2: 348., (1794, átirat).
70  „Talfájánál lévő mezei pénzes, édesattyárul való kertjét, mind hozzávaló erdejével együtt hagyja Kalán
Mihály és Gergely, úgy Horvát András öccseinek úgy [sic!], hogy Horvát Andrásnak azon kertbül és erdőből fele
rész legyen, Kalán Mihálynak és Kalán Gergelynek kettőjüknek ismét fele.” KT 1: 175, Püspök Istvánné Nagy
Ilona testamentuma, 1751. szeptember 6.; vö. uo. 232., Özvegy Aranyi Jánosné testamentuma, 1760. január
12.; vö. „az Csongrádi út mellett lévő pénzen vett mezei kertemet” uo. 171, Kovács György testamentuma,
1722. augusztus 17.
71 A vonatkozó szövegrész a következő: „minthogy az néhai Biró János város elpusztulása [1602] után
örökös lévén azon az kerten, tehetsége szerint építvén és telkesítvén azt”. KMJT 1: 60., (1658. június 29.)
72 Egy 1727 szeptemberében kelt feljegyzés szerint Kecskemétnek sürgős fuvart kellett volna bizto-
sítania a hadsereg számára. A munkaképes lakosság zöme azonban hétfőtől szombatig kint tartóz-
kodott a földeken, így átmenetileg nem maradt elég munkaerő a városban a mozgósításhoz. Az eset
azt bizonyítja, hogy a 18. század első harmadában már biztosan tömegével voltak olyan egyszerűbb
épületek a mezei kertekben, amelyek védelmet biztosíthattak a határban dolgozók számára. Iványosi-
Szabó 1994: 23.
73 „Régi eleimről maradott a Nyír erdőn belől a város határában fekvő mezei kertemnek Zana István földei
között való részét hagyom a kúttal edjütt Gere Gergelyné, Nagy Ilona természet szerint való leányomnak.” KT
1: 179., Nagy István testamentuma, 1751. december 8.

25
Ezeket a pusztán kialakított mezei kerteket nevezte a köznyelv város adománya kerteknek.74
Az elkerített részeket aztán művelés alá fogták, szántották, vetették vagy csak kaszálták,
amelyek ugyanúgy, mint a város saját határában fekvő (pénzes) mezei kertek, telelők is
voltak, és hasonlóan tilalmas földeknek minősültek. Mivel a bérelt pusztákon kialakított
mezei kertek nem a kecskemétiek tulajdonát képezték, rajtuk többnyire nem építkeztek,
okkal, szem előtt tartva a bérleti viszonyok forgandóságát. Az eltérő tulajdonjogi helyzet
miatt jelentősen különbözött egymástól a kétféle mezei kert nemcsak küllemében, hanem
funkciójában is; jóllehet, mind a pénzes kertek, mind a város adománya kertek testálhatók
voltak. (Az utóbbiak csak addig, amíg a város bérleti jogviszonya a puszta fölött fennállt.)
A forrásokból jól látszik, hogy azokat a 17–18. században formálódó pénzes mezei ker-
teket, amelyekre különféle gazdasági épületeket emeltek, kutakat ástak tanyáknak kezdték
nevezni, megkülönböztetve az egyszerűbb funkciójú (város adománya) mezei kertektől.
Tulajdonképpen ezekben a pénzes mezei kertekben ismerhető fel a későbbi (19–20. századi)
növénytermesztésen alapuló tanyák előképe.75 A kertek átalakulását a lélekszám látványos
emelkedése gyorsította fel azzal, hogy a korabeli rossz közlekedési viszonyok76 miatt helyben
kellett előállítani a szükséges kenyérgabonát. Az adott földrajzi és gazdasági viszonyok
között ennek egyetlen járható útja olyan területek feltörése volt, ahol korábban nem végez-
tek szántóföldi művelést. A gyengébb minőségű, kevésbé kötött homoktalajok azonban,
néhány évi szántóföldi művelés után kimerültek, ráadásul a többségük hosszú ideig legel-
tetésre sem volt tovább alkalmas. A határhasználat átalakulásával és a melegebbé, szárazabbá
váló éghajlat miatt a környező homok mozgásba lendült a 18. században.
A szántóföldi művelés kiterjedése, a legelők beszűkülése, 1745 után az újabb puszták
bérlésének ellehetetlenülése, és a felmelegedés, mind abba az irányba hatott, hogy a 18.
század második felében „ellepték” a határt a tanyák. Ezt a folyamatot mint pillanatképet
örökítették meg az első katonai felmérés térképszelvényei (4. ábra). A pénzes mezei kertek
transzformációjával kialakulóban volt az újfajta, nem állattartó, hanem növénytermesztésre épülő
tanyás gazdálkodás. A folyamatot később elősegítette a fásítás és a szőlőültetés, vagyis a
futóhomok megkötésének a szándéka.77

74 „Mivel az mezei kertem városadománya, azon jussal, mellyel én bírtam, maradjon egészen István fiam
részire.” KT 1: 346, Orvos Nagy György testamentuma, 1766. augusztus 12.; vö. „Vagyon egy házam, melyet
Istenben boldogult uram szerzetté. Mezei kert földem, az Csontos halom mellett, mely váras adománya volt.”
KT 2: 311., Özvegy Boros Mihályné Barta Katalin testamentuma, 1778. augusztus 27.
75 Iványosi-Szabó 1994: 23., vö. „Minthogy pedig Sámuel fijamat sem meg nem házasíthattam, sem őtet
olyan állapotba nem helyheztettem mint több gyermekeimet, de azért is, hogy mostani öregségemben véllem
lakván, mindenekben hűséges gondviselőm, valamint az édesannyának is az volt, és nékem is holtomiglan az
lészen, ezen hűségét néki megjutalmaztatni kívánván, azon mezei kert földemen (melyről az első szám alatt
rendelkezem) lévő fás és gyümölcsös kertemet a rövid fogás földdel együtt különösen nékie magának testálom
azzal a megjegyzéssel, hogy az első szám alatt rendelt osztály férfi gyermekeim között ezen gyümölcsös és fás kert
és rövid fogás földön kívül mennyen közöttök négy egyenlő osztályra.” KT 3: 349., Szőke János testamentuma,
1818. május 23.
76 A vasút megjelenése előtt Pest 3-4 napi járóföldre esett, de még postakocsival is legalább 10 óra
volt az út. A környező futóhomok és agyagos felszín (időjárástól függően) nagyban nehezítette a
közlekedést. Amíg esős időben az agyagos, addig száraz időben a homokfelszínen vezető utak váltak
járhatatlanná (Eperjessy 1979: 646). Nem véletlen, hogy később, a reformkorban felmerült annak
ötlete, hogy olyan utakat építsenek ezen a vidéken, amelyeknek az egyik oldala agyaggal, a másik
homokkal borított legyen (Csányi 1840b: 82.). A korszerű, kötöttpályás közlekedés megjelenésével
azonban e javaslat feledésbe merült.
77 Vályi András így jellemezte a várost a 18. század végén: „Határja az egész Országban híres, kivált igen
nagy pusztájik, mellyeken olly számos gulyák, és ménesek neveltetnek, ’s leg főbb jövedelmek alkalmasint innen
származik a’ lakosoknak; kerti szőleik bőven termők, gyümölcsök is sok terem, vizek szűken van, ’s leg inkább

26
4. ábra. A Kecskemét körüli tanyák „szétterülése” az 1780-as években
Forrás: EKF 2004, Szilágyi Zs. 2012: 31. Saját szerkesztés

Ebből az időből származik a városkép ábrázolásának első fennmaradt forrása (1788),78

amely azért is különleges, mert nem csak az épített város jelenik meg rajta. Úgy tűnik,
hogy Kecskemét (mint város) már a 18. században úgy képződött a tudatokban, hogy a
sövénnyel elkerített és árokkal körbevett település mindenekelőtt a határával (kiterjedt
pusztáival) együtt képezte a város fogalmát (5. ábra).
Amennyiben feltesszük, hogy a város megjelenítésekor a valóság leképzése volt a
szándék, akkor a két, jól felismerhető épület (Nagytemplom, Cserepes-kaszárnya) egy-
máshoz viszonyított helyzetéből következik, hogy Kecskemétet a déli irányból láthatjuk.
A várostól távolodva, a kép középpontjában látszatra egy szokatlan formájú, erdősült
domb tűnik föl, amelynek a város felőli oldala meredekebb, mint a szemközti. Tekintve,
hogy a homokbuckák szél felőli oldala – szemben a szélárnyékossal – mindig lankás,79

száraz malmokban őrlenek […]. Határja leg inkább homokos, el adasra helyben is jó módgyok van ugyan; de
sokan Pestre is járnak eladás végett. Vajok, sajtyok, borok petsenyéjek elég van a’ Kecskemétieknek, gabonájok
szokott elég teremni, népességéhez képest, hanem azt gyümöltsért szokták meg tserélni, pusztáji sokak, azért
sok marhákat, és számos birkákat nevelnek.” (Vályi 1799: 326–327.) Ugyanebből az időből származik egy
másik leírás, amely így szól: „fel mentünk a’ Cathol. nagy Templomnak Tornyába, a’ mely Ketskeméten a’
legmagossabb Torony […] innen az egész Várost és Vidékét igen jól bé lehetett látni. A’ Városnak nagy ki terje-
dése, a’ kitsiny ugyan és falusi, de nem roszszul épült Házak, a’ Város mellett fekvö, fákkal meg rakott Szöllök,
és a’ meszsze terjedö Térség [Alföld], szép és kellemetes tekintetet adnak.” (Teleki 1796: 100–101.)
78 A kapcsolódó elemzést lásd: Szilágyi Zs. 2018: 31.
79 Borsy 1998.

27
egyértelmű, hogy a futóhomok uralta nyugati határ fákkal megkötött vidékét láthatjuk:
egy homokbuckán művelt olyan kertet (tanyát?), amely telis-tele van gyümölcsfákkal.
Ugyanakkor az ábrázolással egykorú első katonai felmérés térképlapjain, a város nyugati
határában látható buckák tövében helyenként vizenyős részek húzódtak, ami a látképen is
jól kivehető. A víz felől felszálló rovarraj, a vándor, a lovas mind a város felé tart, de még a
fák is a város felé dőlnek. Mi ez, ha nem a város és a határ összetartozásának szimbolikus
képi megjelenítése?

5. ábra. A kecskeméti határ első ábrázolása a helyi csizmadiacéh levelében, 1788

Forrás: MNL BKML, IX-6, 1. téka

A tanyák „besűrűsödése”
A nyílt homokfelszínek terebélyesedése, a homokbuckák város irányába történő
elmozdulása a 18. század végére olyan méretet öltött, hogy a városvezetés kénytelen
volt lépéseket tenni: büntetés terhe mellett megtiltani a homokföldek további feltörését.
E kései intézkedések, az egykorú határfelmérések alapján, aligha jártak eredménnyel,
hiszen másfél évtized alatt, 1792 és 1806 között a város határában közel háromszorosára
nőtt azoknak a területeknek a száma, ahol a futóhomok terjeszkedése miatt a gazdálkodás
ellehetetlenült. A változás a városhoz tartozó földek felét, talán kevesebb részét érintette.80
Ráadásul a gyakoribbá váló „homokviharok” jelentősen rontották a városlakók életmi-
nőségét. A kialakult helyzeten elsőnek erdő-, majd 1810-től szőlőtelepítéssel próbáltak
javítani.81 A szőlővel és gyümölcsfával beültetett terület mérete már az 1780-as években
meghaladta a 26 négyzetkilométert (4. ábra).82 A város 10-15 kilométeres körzetében ekkor
már több mint 800 tanyát vettek számba, amelyeknek döntő többsége a nyílt és a kötött
homokfelszínek találkozásánál jött létre.83 Ezek a 200–300 méter széles sávok mindenütt
„tanyatelepítő” zónákként működtek. Következésképp már a 18. század utolsó harmadában a
kecskeméti tanyák négyötödét azért alakították ki, hogy segítségükkel megkössék az éghajlatváltozás
miatt mozgásban lévő homokfelszínt.84 Mivel e szőlős- és gyümölcsöskertek állandó jelenlétet,
illetve gondozást igényeltek, ezért maguk a gazdák is elkezdtek az 1820-as évektől egyre

80 Szabó K. 1983 [1934]: 6.

81 Lakos 1913b: 365.
82 EKF 2004, saját számítás, vö. Kubinyi–Vahot 1853: 95.
83 Szilágyi Zs. 2012: 32.
84 Rácz I. 2000: 369., vö. Szilágyi Zs. 2012: 32. A Kecskemét környéki időjárás változékonyságáról
lásd: Szilágyi T. 1993.

28
nagyobb arányban kiköltözni a tanyákra.85 A hatóságok ezt eleinte tiltották, később azon-
ban szemet hunytak felette, így az 1840-es évek végére, a kortárs becslések alapján is, már
2 ezer család élhetett állandó jelleggel a kecskeméti határban.86
A városi megbízásból készült első kiterjedt, de még így is csak részleges külterületi
felmérés ebből az időből származik.87 A város közlegelőinek állapotfelmérésekor a határ
nyugati és déli részéről vettek fel egy több mint 20 kilométer hosszú, helyenként 7, de
általában csak 2-3 kilométer széles metszetet Ballószög és Borbás között. A szelvényeken
jól látszik, hogy a határ jelentős változáson ment keresztül az első katonai felmérés óta.
Ott, ahol az 1780-as években még csak futóhomok volt, hatvan évvel később, az 1840-es
években már tanyás földek terültek el, új telepítésű erdők és szőlőskertek emelkedtek a
határban. A „sívánnak”, ahogyan akkoriban a futóhomokot nevezték, már csak helyenként
volt nyoma.
A szőlő területe, a gyümölcsösökkel együtt, a 19. század folyamán másfél-kétszeresére
bővült.88 Mivel a század közepén kiépülő vasút lehetővé tette a helyben termett gyümöl-
csök és készített borok távoli piacokon való értékesítését,89 így a kecskeméti szőlő- és gyü-
mölcsöskertek gazdasági szerepe jelentősen felértékelődött.90 A vasút korában a többszöri
gabonakonjunktúra (1850–70, 1890–1910) mellett a gyümölcskonjunktúra (1890–1910,
1920–1940) lett a város gazdaságának az újabb húzóereje.91 A vasút felhasználásával a
város rövidesen a távolsági kereskedelmi háló egyik meghatározó elemévé vált, majd
ennek a folyamatnak lett váratlanul katalizátora ismét a homok, amikor a századvé-
gi hegyvidéki filoxérapusztítás következtében a kártevőkkel szemben immunis helyi
homoktalajok a szőlészetnek új területet biztosítottak.92 Mindez látványosan hozzájárult
a kecskeméti határ egyre gyorsuló felparcellázásához, a helyi társadalomszerkezet átala-
kulásához.93
A külterületi lakosságszám már a 20 ezer főt is meghaladta 1890-ben,94 ami összefüg-
gésben állt a város korábbi földbirtok-politikájával (amelynek egyik meghatározó eleme
a megváltakozás volt, amihez a város földjeinek felparcellázása jelentette az anyagi fede-
zetet).95 A 19. század első felében mintegy 50 ezer katasztrális hold (közel 290 km2) városi

85 Iványosi-Szabó 2002: 383.

86 Csányi 1840: 78., vö. egy korabeli, másik leírással: „Határa magának a városnak is roppant kiterjedésü,
de még ehhez számos pusztákat bir részint zálog, részint haszonbérlés utján, a honnan lakosi tehetős és vagyonos
polgárok. Élnek pedig főképen juh-, szarvasmarha-, ló-, sertéstenyésztésből, szőlőskertek miveléséből, mellyek
igen becses és erős vörös bort, s igen sok gyümölcsöt teremnek […]. Továbbá szarvasmarhával, lóval, sertéssel
mindenfelé szélesen elágadzó kereskedést folytatnak, s a kecskeméti baromvásár az elsők közé tartozik hazánk-
ban.” (Fényes 1984 [1851]: 191–192.)
87 MNL BKML, XV-1-a-1, 80. téka, 0393–0399. térképek.
88 Lakos 1913b: 365–366., vö. EKF 2004.
89 A vasút nemcsak a környezeti tényezők jelentőségét szorította háttérbe, és mérsékelte a város
elszigeteltségét, hanem a Kecskemét–Pest távolságot is jelentősen lerövidítette, alig 4-5 órára (Szilágyi
Zs. 2012: 35.). A „környezetfüggetlen”, gyorsabb és intenzívebb kapcsolattartás Pesttel, hamarosan új
változásokat indított el a kecskeméti városlakók és tanyasiak életében.
90 Vö. Molnár 2015.
91 A korszak általános gazdaságához lásd: Kövér 1998.
92 Bende 1929: 56–58.
93 Szilágyi Zs. 2012: 50–63.
94 Thirring 1935: 56. vö. Szilágyi Zs. 2012: 101.
95 Dömötör 1921: 449., Balásfalvi Kiss 1939: 55.

29
földet értékesítettek a helyi lakosság körében.96 Az első világháborúig pedig újabb 8-9 ezer
holdat osztottak fel,97 amelyből 2 ezer holdat a Kecskeméti Szőlőtelepítő Vállalat jegyzett.
A svájci származású Wéber Ede (1845–1935) vezetésével kezdetben 105 telepes családot
költöztettek át a Dunántúlról Kecskemét nyugati határrészére a Fehér-tó és az Izsáki út
közti területre,98 mely a Helvécia nevet kapta. A vállalat lakóházakat épített a telepesek
számára, illetve saját kezelésű, néhány holdas parcellákat is biztosított családonként. Az
átmeneti válságot követően a vállalkozás sikeres lett, és valódi mintateleppé fejlődött a
háború előestéjére, amelyet helyiérdekű vasút kötött össze a várossal már 1895 óta.99

Összegzés: alkalmazkodó mezőváros

A török kor végével a Habsburg-hódítás után, amely egybeesett a kis jégkorszak fel-
melegedési fázisával, nagyarányú népességnövekedés vette kezdetét az Alföldön. A lakat-
lanná vált vidék jelentős része továbbra is puszta maradt, de számos települést újraültek.
A klímaváltozás nemcsak a népességnövekedéshez teremtett kedvező feltételt Európa-
szerte, hanem meghatározó szerepet játszott abban is, hogy a Kárpát-medence egyes
vidékein ismét mozgásba lendüljön a futóhomok. Kecskemét (mint társadalom) válasza
minderre, a növekvő lakosság élelmiszer-szükséglete miatt is, a szántóföldi területek
gyarapítása volt, majd miután ez felgyorsította a homokmozgás folyamatát, az újabb
felelet a szőlő- és erdőtelepítés lett a 19. század elején.100 Miközben a helybéliek tovább
próbálkoztak a nagyállattartó gazdálkodás fenntartásával is. Amikor azonban lehetetlenné
vált a puszták bérlése, a városvezetés inkább arra törekedett, hogy felvásárolja a környező
pusztákat (megváltakozás). Ennek a birtokpolitikának köszönhetően a 19. század végére
Kecskemét lett a Duna–Tisza közének legnagyobb kiterjedésű mezővárosa. A várostól
távolabb fekvő birtokok művelése pedig olyan újabb kihívás volt, amelyre válaszul ellep-
ték a határt a tanyák.
A 19. századi emelkedő népességterhelés – amely nagyjából egybeesett az országos
demográfiai robbanás időszakával101 – azt eredményezte, hogy a lakosság egy része
külterületre áramlott. A visszaszoruló nagyállattartással szemben a külterületi szállások
gazdasági funkciója átlényegült. A tanyák „állandóan lakott helyekké” alakultak, ahol
a szántóföldi művelés, a zöldség- és gyümölcstermesztés lett a meghatározó. A termé-
nyek egy része a helyi szükségletet, a többi pedig a „közeli” főváros gyorsan növekvő
lakosságának keresletét elégítette ki.102 A 19. század végén a filoxéra következtében gya-
koribbá váló, kiterjedt szőlőtelepítések felgyorsították a gazdaság szerkezeti átalakulását.
A nagyállattartás már nem volt képes biztosítani a helyi gazdasági növekedést, mivel a 19–20.
századfordulón a külterületi részek bővítése, a beszűkült lehetőségek miatt, nehézkessé vált. Újabb
terület vásárlására pedig 1907 után, Szentlőrinc puszta megvételét követően,103 már nem
volt lehetőség. Tulajdonképpen szükségessé s egyre sürgetőbbé vált a gazdasági szerke-

96 Balásfalvi Kiss 1939: 56.

97 Uo. vö. Sági 2009: 37–39.
98 Hulej–Ö. Kovács [1985]: 34–38.
99 Uo. 42.
100 Szilágyi Zs. 2012: 30–31.
101 Katus 1979: 1119–1131.
102 MSK Ús. 42. kötet: 806.
103 Entz–Genthon–Szappanos 1961: 58.

30
zetváltás, amihez a feltételek a 20. század elejére már adottak voltak. A 19. század végére
Kecskemét a Duna–Tisza közi táj meghatározó gazdasági, kereskedelmi és közigazgatási
központja lett. A város gazdasági potenciálját a növekvő lakossága, a város–tanya szim-
biózisban formálódó új agrárrendszere104 és a fennálló keretek közt előnyös társadalom-
szerkezete biztosította.
A 20. század első felében az újabb változást a trianoni államhatár megvonása jelen-
tette. A Kárpát-medence fő vásárvonalán fekvő városok – mint Temesvár, Arad vagy
Nagyvárad – elcsatolásra kerültek. Ezzel a határ menti helyzetbe került Szegeddel szem-
ben Kecskemét lett a Duna–Tisza közi táj meghatározó központja, a főváros egyik leg-
fontosabb élelmiszer-ellátó városa-vidéke. Ekkor vált a növekvő külföldi kereslet révén
meghatározóvá a helyi (zöldség-gyümölcs-baromfi) exportkereskedelem. Ennek hatására
a város körül 5-10 kilométeres gyűrűben intenzív kertkultúra bontakozott ki az 1920-as,
1930-as évek fordulójára, mely folyamatban a tanyák meghatározó szerepet játszottak. S köz-
ben észrevétlenül lezárult egy hosszan elnyúló, változatos éghajlattörténeti időszak, a kis
jégkorszak.

Felhasznált forrás és irodalom

Levéltári forrás

MNL BKML, Magyar Nemzeti Levéltár Bács-Kiskun Megyei Levéltára, Kecskemét

IX-6, Testületek 1557–2014, a kecskeméti céhek iratai 1557–1861
XV-1-a-1, Gyűjtemények, a Bács-Kiskun Megyei Levéltár Térképgyűjteménye 1747–1985
43. téka, 0005. térkép – Terrenum oppidi Kecskemet. [A térkép az eddigi becslésekkel ellentétben
korábban készült: 1741–1745 között – Sz. Zs.]
80. téka, 0393–0399. térképek – Szabados Ketskemét várossa köz legelőjét az abba találtató tárgyakkal
elöl adó mappa. Fel mérte Sárkőzy István hiteles mérnök. (Ezen nyolc szakaszból álló földabro-
sza miután a földszinén általam megmérve ’s összehasonlitott vonalok véle megegyeztek, jónak
talaltam. Költ Kecskeméten Nyárelő 18ken 1841.)

Publikált forrás

KMJT 1. A kecskeméti magisztrátus jegyzőkönyveinek töredékei. 1. kötet. 1591–1711. Összeállította Iványosi-

Szabó Tibor. Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára, Kecskemét, 1996 (Forrásközlések [sic!] 1.)
KMJT 2. A kecskeméti magisztrátus jegyzőkönyveinek töredékei. 2. kötet. 1712–1811. Összeállította Iványosi-
Szabó Tibor. Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára, Kecskemét, 1998 (Forrásközlemények
2.)
KSz 1991. Kecskeméti szabályrendeletek 1659–1849. Összeállította Iványosi-Szabó Tibor. Bács-Kiskun
Megyei Levéltár, Kecskemét, 1991
KT 1. Kecskeméti testamentumok. 1. kötet. 1655–1767. Összeállította Iványosi-Szabó Tibor. Bács-Kiskun
Megyei Önkormányzat Levéltára, Kecskemét, 2002 (Forrásközlemények 4.)
KT 2. Kecskeméti testamentumok. 2. kötet. 1768–1781. Összeállította Iványosi-Szabó Tibor. Bács-Kiskun
Megyei Önkormányzat Levéltára, Kecskemét, 2003. (Forrásközlemények 5.)
KT 3. Kecskeméti testamentumok. 3. kötet. 1782–1820. Összeállította Iványosi-Szabó Tibor. Bács-Kiskun
Megyei Önkormányzat Levéltára, Kecskemét, 2004 (Forrásközlemények 7.)
MSK Ús. 42. kötet. A magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. Első rész. A népesség főbb
adatai községek és népesebb puszták, telepek szerint. Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal,

104 Szilágyi Zs. 2012: 64–95.

31
 Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-Társulat, Budapest, 1912 (Magyar Statisztikai Közlemények.
Új sorozat 42.)
WMO 2020. World Meteorological Organization. WMO Statement on the State of the Global Climate in
2019. WMO, Geneva, 2020

Digitális térkép, adatbázis

EKF 2004. Az első katonai felmérés. A Magyar Királyság teljes területe 965 nagy felbontású színes tér-
képszelvényen 1782–1785. (8GB térkép, német nyelvű országleírás, tanulmányok, településnevek.
HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Térképtára, Arcanum, DVD ROM.
MTTO 2020. Mapire Történelmi Térképek Online. Historical MAPs of the Habsburg EmpIRE. (Utolsó
megtekintés: 2020. április 30.) Online – https://mapire.eu/hu/

Felhasznált irodalom

Bácskai Vera 1965. Magyar mezővárosok a XV. században. Akadémiai Kiadó, Budapest (Értekezések a
történeti tudományok köréből 37.)
Bacsó Nándor – Kakas József – Takács Lajos 1953. Magyarország éghajlata. Országos Meteorológiai
Intézet, Budapest (Az Országos Meteorológiai Intézet hivatalos kiadványa 17.)
Balásfalvi Kiss Barnabás 1939. Kecskemét múltja és jelene. (Különlenyomat a Pest-Pilis-Solt-Kiskun vár-
megye és Kecskemét th. város adattára című munkából.) Kecskemét, 32–66.
Balásházy János 1838. A’ háztartás’ és mezei gazdaság’ tudománya. Figyelmezve hazánk újabb ’s régibb
törvényeire, a’ hajdankori hellen ’s Római gazdasági írók’, valamint az újabb érdekes munkák’ előadásaira.
Nyomtattatott Tóth Lajos által, Debreczenben
Bartholy, Judit – Pongrácz, Rita – Molnár, Zsófia 2004. Classification and analysis of past climate
information based on historical documentary sources for the Carpathian Basin. International
Journal of Climatology 24, 1759–1776
Behringer, Wolfgang 2010. A klíma kultúrtörténete. A jégkorszaktól a globális felmelegedésig. Corvina
Kiadó, Budapest
Beluszky Pál 2001. A Nagyalföld történeti földrajza. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs (Dialóg
Campus Szakkönyvek, Dialóg Campus Tankönyvek című sorozat számozás nélkül)
Bende László 1929. A kecskeméti szőlő- és gyümölcstermelés fejlődéstörténete. A Kecskeméti Közlöny
Nyomda- és Lapkiadó Vállalat kiadása, Kecskemét
Borsy Zoltán 1998. A szél felszínalakító munkája. In: Általános természetföldrajz. Fejezetek az általános
természetföldrajz köréből. Szerk. Borsy Zoltán. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 459–500.
Cohen, Kim M. – Finney, Stan C. – Gibbard, Philip L. – Fan, Junxuan X. 2013. The ICS International
Chronostratigraphic Chart. Episodes 36, 3, 199–204.
Csányi János 1840a. Kecskemét, a’ mint van. [4. rész.] A’ lakosok életmódja. Társalkodó 9, 20, 78–79.
Csányi János 1840b. Kecskemét, a’ mint van. [5. rész.] Nemesebb műiparai. Társalkodó 9, 21, 82–83.
Dömötör Lajos 1921. Kecskeméti tanyai települések és Kecskemét város földbirtokpolitikája. Magyar Gazdák
Szemléje 26, 446–452.
Dörries, Matthias 2006. In the public eye: Volcanology and climate change studies in the 20th century.
Historical Studies in the Physical and Biological Sciences 37, 1, 87–125.
Dövényi Zoltán 2016. A migráció szerepe Magyarország 18. századi népességnövekedésében. Történeti
Földrajzi Közlemények 4, 3–4, 47–53.
Entz Géza – Genthon István – Szappanos Jenő 1961. Kecskemét. Műszaki Könyvkiadó, Budapest
(Városképek – Műemlékek, Kecskemét)
Eperjessy Kálmán 1979. Bács-Kiskun, illetve a hajdani Bács-Bodrog megye a II. József-kori országleírásban.
In: Bács-Kiskun megye múltjából. 2. kötet. A késői feudalizmus kora. Szerk. Iványosi-Szabó Tibor. Bács-
Kiskun Megyei Levéltár, Kecskemét, 585–670. (A Bács-Kiskun Megyei Levéltár Kiadványai, 4.)
Erdei Ferenc 1942. Magyar tanyák. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest
Fagan, Brian 2000. The Little Ice Age: How Climate Made History 1300–1850. Basic Books, New York

32
Fényes Elek 1984 [1851]. Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta
betürendben körülményesen leiratik. 2. kötet. Kiadta: Fényes Elek, nyomatott Kozma Vazulnál, Pest,
reprint kiadás
Für Lajos 1983. Kertes tanyák a futóhomokon. Tájtörténeti tanulmány. Akadémiai Kiadó, Budapest
(Agrártörténeti tanulmányok 12.)
Gábris Gyula 1997. Holocén. In: Pannon Enciklopédia. Magyarország földje. Szerk. Kuczka Péter, Száraz
M. György, Pávai Patak Márta. Kertek 2000 Könyvkiadó, Budapest, 134–139.
Gao, Chaochao – Robock, Alan – Ammann, Caspar 2008. Volcanic forcing of climate over the past
1500 years: An improved ice core-based index for climate models. Journal of Geophysical Research:
Atmospheres 113, D23111, 1–15.
Gesztelyi Nagy László 1927. Magyar tanya. Magyar Társaság, Első Kecskeméti Hirlapkiadó- és
Nyomda-Részvénytársaság, Kecskemét
Grove, Richard H. 1998. Global impact of the 1789–93 El Niño. Nature 393., 318–319.
Guevara-Murua, Alvaro – Williams, C. A. – Hendy, Erica J. – Rust, Alison C. – Cashman, Katharine
V. 2014. Observations of a stratospheric aerosol veil from a tropical volcanic eruption in December 1808: is
this the Unknown 1809 eruption? Climate of the Past 10., 1707–1722.
Gulácsi András 2017. Az antropogén klímaváltozás és a természetes klímaoszcillációk szerepe a szárazodásban
és a szélsőséges időjárásban Magyarországon. Légkör 62, 2, 72–81.
Gulyás László Szabolcs 2013. Megjegyzések az északkelet-magyarországi mezővárosok középkori fejlődésének
jellemzőihez. Századok 147., 2, 317–346.
Györffy István 1910. A nagykún tanya. A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának Értesítője
11., 3–4., 129–148.
Györffy István 1926. Az alföldi kertes városok. A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárának Értesítője
18., 3., 105–136.
Györffy István 1928. Az Alföld ősi magyar településmódja. Magyar Szemle 2., 4., 315–318.
Györffy István 1937. A magyar tanya. Földrajzi Közlemények 65., 1–3., 70–93.
H. Hubay Miklós 1810. H. Hubay Miklós költeményes munkái. Trattner Mátyás Ts. Kir. Priv. Könyv-
Nyomtatónak betüivel, és költségével, Pest
Haigh, Joanna D. 2003. The Effects of Solar Variability on the Earth’s Climate. Philosophical Transactions:
Mathematical, Physical and Engineering Sciences 361., 1802, 95–111.
Harangi Szabolcs 2015. Egy vulkán, amely megrengette a világot. 200 éve tört ki a Tambora. Magyar
Tudomány 176., 7., 875–883.
Hegyfoky Kabos 1894. A szél iránya a Magyar Szent Korona Országaiban. A barométerállás és az eső czimű
függelékkel. Tizennyolcz rajzzal s öt térképpel. Királyi Magyar Természettudományi Társulat, Franklin
Társulat, Budapest
Hornyik János 1861. Kecskemét város története, oklevéltárral. 2. kötet. Nyomatott Szilády Károlynál,
Kecskemét, 1861.
Hornyik János 1927 [1882]. Kecskemét város gazdasági fejlődésének története. Hungária Nyomda- és
Lapkiadó Részvénytársaság, Kecskemét (Kecskemét Th. Város Múzeumának Kiadványai, 1.)
Hulej Endre – Ö. Kovács József [1985]. Wéber Ede és Helvécia. Egy svájci polgár Magyarországon.
Helvéciai Állami Gazdaság, Kecskemét
Humphreys, William Jackson 1913. Volcanic dust and other factors in the production of climatic changes,
and their possible relation to ice ages. Bulletin of the Mount Weather Observatory 6 (extra number),
1., 1–34.
Humphreys, William Jackson 1920. Physics of the air. Franklin Institute of the State of Pennsylvania,
Philadelphia.
Iványosi-Szabó Tibor 1994. Kecskemét gazdasági fejlődése 1700–1850. Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat
Levéltára, Kecskemét.
Iványosi-Szabó Tibor 2002. Kecskemét története 1541-ig. In: Kecskemét története 1849-ig. Szerk.
Bárth János. Kecskemét Megyei Jogú Város Önkormányzata, Kecskemét, 89–171. (Kecskemét
Monográfiája, 1.)
Juhász István 1998. Kecskemét város építéstörténete. Kecskemét Monográfia Szerkesztősége, Tiberias Bt.,
Kecskemét (Kecskeméti Füzetek, 8.)
Katus László 1979. A népesedés és a társadalmi szerkezet változásai. In: Magyarország története tíz kötetben.
6/2. kötet. Magyarország története 1848–1890. Főszerk. Kovács Endre. Akadémiai Kiadó, Budapest,
1119–1163.

33
Kern Zoltán 2010. Éghajlati és környezeti változások rekonstrukciója faévgyűrűk és barlangi jég vizsgálata
alapján. Doktori (PhD) értekezés kéziratban. Témavezetők: Gábris Gyula, Kázmér Miklós. Eötvös
Lóránd Tudományegyetem, Természettudományi Kar, Földtudományi Doktori Iskola, Földrajz–
meteorológia program. Földrajz- és Földtudományi Intézet, Magyar Tudományos Akadémia
Geokémiai Kutatóintézet, Budapest
Kis Andrea 2009. Historical climatology in Hungary: Role of documentary evidence in the study of past
climates and hydrometeorological extremes. Quarterly Journal of the Hungarian Meteorological
Service 113., 4., 315–339.
Kiss Andrea – Laszlovszky József 2013. 14th–16th-century Danube floods and long-term water-level
changes in archaeological and sedimentary evidence in the Western and Central Carpathian Basin: an
overview with documentary comparison. Journal of Environmental Geography 6., 3–4., 1–11.
Kocsis Gyula 2002. Kecskemét története a török hódoltság idején. In: Kecskemét története 1849-ig. Szerk.
Bárth János. Kecskemét Megyei Jogú Város Önkormányzata, Kecskemét, 173–227. (Kecskemét
Monográfiája, 1.)
Kováts Zoltán 2000. A népességfejlődés vázlata a honfoglalástól 1920-ig. In: Az Alföld történeti földrajza.
Szerk. Frisnyák Sándor, Nyíregyháza, 129–141.
Kováts Zoltán 2001. A Kárpát-medence népesedési viszonyainak alakulása (900–1870). Történeti Demográfiai
Évkönyv 2001. Szerk. Faragó Tamás, Őri Péter. KSH Népességtudományi Kutatóintézet, Budapest,
121–127.
Kövér György 1998. A piacgazdaság kiteljesedése. In: 19. századi magyar történelem 1790–1918. Szerk.
Gergely András. Korona Kiadó, Budapest, 343–374.
Kubinyi Ferencz – Vahot Imre 1853. Magyarország és Erdély képekben. 1. kötet. Emich Gusztáv
Könyvnyomdája, Pest
Lakos Béla 1913a. Kecskemét gazdasági fejlődése. I. rész. Huszadik Század 14., 9., 232–252.
Lakos Béla 1913b. Kecskemét gazdasági fejlődése. II. rész. Huszadik Század 14., 10., 356–374.
Lamb, Hubert Horace 1970. Volcanic Dust in the Atmosphere; with a Chronology and Assessment of Its
Meteorological Significance. Philosophical Transactions of the Royal Society of London. Series A,
Mathematical and Physical Sciences 266., 1178., 425–533.
Lamb, Hubert Horace 1995. Climate, History and the Modern World. (Second edition.) Rutledge, London
and New York
László Gyula 1944. A honfoglaló magyar nép élete. Második kiadás. Magyar Élet kiadása, Budapest.
(Népkönyvtár, 4.)
Lavigne, Franck – Degeai, Jean-Philippe – Komorowski, Jean-Christophe – Guillet, Sébastien – Robert,
Vincent – Lahitte, Pierre – Oppenheimer, Clive – Stoffel, Markus – Vidal, Céline – Surono –
Pratomo, Indyo – Wassmer, Patrick – Hajdas, Irka – Hadmoko, Danang Sri – Belizal, Edouard 2013.
Source of the great A.  D. 1257 mystery eruption unveiled, Samalas volcano, Rinjani Volcanic Complex,
Indonesia. Proceedings of the National Academy of Sciences of the United States of America 110.,
42., 16., 742–16. 747.
Lettrich Edit 1968. Kecskemét és tanyavilága. Akadémiai Kiadó, Budapest (Földrajzi Tanulmányok, 9.)
Mandl Éva 2009. Az Észak-atlanti Oszcilláció hatása a Kárpát-medence térségének éghajlatára. Szakdolgozat
kéziratban. Témavezető: Pongrácz Rita. Eötvös Loránd Tudományegyetem, Meteorológiai
Tanszék, Budapest
Matthes, F. E. 1939. Report of Committee on Glaciers, April 1939. Transactions American Geophysical
Union 20., 4., 518–523.
Matthes, F. E. 1940. Committee on Glaciers, 1939–40. Transactions American Geophysical Union 21., 2.,
396–406.
Mendöl Tibor 1963. Általános településföldrajz. Akadémiai Kiadó, Budapest
Miller, Gifford H. – Geirsdóttir, Áslaug – Zhong, Yafang – Larsen, Darren J. – Otto-Bliesner, Bette L.
– Holland, Marika M. – Bailey, David A. – Refsnider, Kurt A. – Lehman, Acott J. – Southon, John
R. – Anderson, Chance – Björnsson, Helgi – Thordarson, Thorvaldur 2012. Abrupt onset of the Little
Ice Age triggered by volcanism and sustained by sea-ice/ocean feedbacks. Geophysical Research Letters
39., 1., 1–5.
Molnár Gergely 2015. A vasút hatása a közlekedésre, árumozgásra. Útvonal, életmód és társadalom. Kecskemét
(1850–1980). Doktori (PhD) értekezés kéziratban. Témavezető: Kocsis Gyula. Eötvös Loránd
Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar, Történelemtudományok Doktori Iskola, Budapest.
Newhall, Christopher G. – Self, Stephen 1982. The Volcanic Explosivity Index (VEI). An estimate of
explosive magnitude for historical volcanism. Journal of Geophysical Research 87., C2., 1231–1238.

34
Novák László 1986. Településrendszer-típusok az Alföldön. In: Falvak, mezővárosok az Alföldön. Szerk.
Novák László, Selmeczi László. Arany János Múzeum, Nagykőrös, 573–583. (Acta Musei de János
Arany Nominati, 4.)
Novák László 1989. A Három Város építészete. Arany János Múzeum, Nagykőrös (Az Arany János
Múzeum Kismonográfiái, 8.)
Orosz István 1982. A tanyák kialakulása a Hajdúságban. Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve 9.,
27–40.
Orosz István 1986. Az alföldi mezővárosi parasztság termelési eljárásai a XVIII. században és a XIX. század
első felében. In: Falvak, mezővárosok az Alföldön. Szerk. Novák László, Selmeczi László. Arany János
Múzeum, Nagykőrös, 403–428. (Acta Musei de János Arany Nominati, 4.)
Orosz István 2014. Parlagoló földművelés az Alföldön. Akadémiai székfoglaló előadás kéziratban. MTA,
Budapest
Őri Péter 2001. A természetes szaporodás alakulása és helyi változatai a 18. századi Magyarországon. In:
Történeti demográfiai évkönyv 2001. Szerk. Faragó Tamás, Őri Péter. KSH Népességtudományi
Kutatóintézet, Budapest, 193–222.
Papp László 1933. A kecskeméti tanyatelepülés-kialakulása. Acta litterarum ac scientiarum regiae
Universitatis Hungaricae Francisco-Josephinae. Sectio geographico-historica. (A Magyar Királyi
Ferencz József-Tudományegyetem Tudományos Közleményei a Földrajz és Történettudományok
Köréből), 2., 89–127.
Pfister, Christian – Brázdil, Rudolf 2006. Social vulnerability to climate in the “Little Ice Age”: an example
from Central Europe in the early 1770s. Climate of the Past 2., 115–129.
Pinke, Zsolt – Ferenczi László – F. Romhányi Beatrix – Gyulai Ferenc – Laszlovszky József – Mravcsik
Zoltán – Pósa Patrícia – Gábris Gyula 2017. Zonal assessment of environmental driven settlement
abandonment in the Trans-Tisza region (Central Europe) during the early phase of the Little Ice Age.
Quaternary Science Reviews 157., 98‒113.
Rácz István 2000. A tanyarendszer kialakulása. In: Uő: Parasztok, hajdúk, cívisek. Társadalomtörténeti tanul-
mányok. Debreceni Egyetem, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 317–380.
Rácz Lajos 2008a. Magyarország környezettörténete az újkorig. MTA Történettudományi Intézet,
Budapest. (Környezettörténelem 1.)
Rácz Lajos 2008b. Az 1830-as évek éghajlati-környezeti válsága Magyarországon. Korall 31., 132–160.
Rácz Lajos 2013. Létezik-e a jelenkori globális felmelegedés? Avagy kései reflexiók egy tudományos hitvitáról.
Korall 53., 118–132.
Rácz Lajos 2016. Mi a kis jégkorszak? Történeti Földrajzi Közlemények 4., 1., 15–46.
Rácz Lajos 2019. Mezőgazdasági terméskatasztrófák időjárási profilja a kis jégkorszak idején a tradicionális kori
Magyarországon (1500‒1850). Légkör 64., 2., 4–7.
Rampino, Michael R. – Self, Stephen – Stothers, Richard B. 1988. Volcanic winters. Annual Revue of Earth
and Planetary Science 16., 73–99.
Réthly Antal 1998–2009. Időjárási események és elemi csapások Magyarországon. 1. kötet (1700-ig), 2. kötet
(1701–1800-ig), 3–4. kötet (1801–1900-ig). Országos Meteorológiai Szolgálat, Budapest
Rosta Szabolcs 2014. A Kiskunsági Homokhátság 13–16. századi településtörténete. Doktori (PhD)
értekezés kéziratban. Témavezető: Laszlovszky József. Eötvös Lóránd Tudományegyetem
Bölcsészettudományi Kar, ELTE Történettudományi Doktori Iskola, Régészettudományi Intézet
doktori program, Budapest
Russell, C. T. – Luhmann, J. G. – Jian, Lan K. 2010. How unprecedented a solar minimum? Reviews of
Geophysics 48., 2., 1–16.
Sági Károly – Füzes Miklós 1973. Újabb adatok a Balaton 1863 előtti vízállás tendenciájának kérdéséhez.
Somogyi Múzeumok Közleményei 1., 247–261.
Sági Károly 1968. A Balaton vízállástendenciái 1863-ig a történeti és kartográfiai adatok tükrében.
A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 7., 441–466.
Sági Norberta 2009. Kecskemét kertkultúrás fejlődésének mozgatórugói (1880–1945). Bölcsészdoktori
(PhD) értekezés, kéziratban. Témavezető: Szilágyi Miklós. Eötvös Loránd Tudományegyetem,
Bölcsészettudományi Kar, Néprajz és Kulturális Antropológiai Tudományok Doktori Iskola,
Néprajz – Európai Etnológia Doktori Program, Budapest, 2009
Soboul, Albert 1999. A francia forradalom története, 1789–1799. Kossuth Kiadó, Budapest
Solymosi László 1980. A tanyarendszer középkori előzményeinek historiográfiája. In: A magyar tanyarendszer
múltja. Tanulmányok. Szerk. Pölöskei Ferenc, Szabad György. Akadémiai Kiadó, Budapest, 71–96.

35
Szabó Kálmán 1936. Kecskeméti tanyák. Kecskeméti Lapok, Kecskemét
Szabó Kálmán 1983 [1934]. Kecskemét szőlő- és gyümölcstermelésének multja. Hasonmás kiadás. Bács-
Kiskun Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága, Kecskemét
Szabó László 1986. A kertesség kérdése az Alföldön. In: Falvak, mezővárosok az Alföldön. Szerk. Novák
László, Selmeczi László. Arany János Múzeum, Nagykőrös, 585–598. (Acta Musei de János Arany
Nominati, 4.)
Szekfű Gyula 1939. Hatodik könyv: a tizennyolcadik század. In: Hóman Bálint – Szekfű Gyula: Magyar tör-
ténet. 4. kötet. Hatodik változatlan kiadás. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 235–664.
Szilágyi Zsolt 2012. Homokváros. Kecskemét történeti földrajzi látószögek metszetében. Kecskemét Írott
Örökségéért Alapítvány, Kecskemét (Kecskeméti Örökség Könyvek, 2.)
Szilágyi Zsolt 2018. A város belterülete a „tűzvészek korától” a vasút megjelenéséig. In: Sárosi Edit,
Szilágyi Magdolna és Szilágyi Zsolt: Kecskemét. Kecskeméti Katona József Múzeum, MTA BTK
Történettudományi Intézete, Budapest–Kecskemét, 26–32. (Magyar várostörténeti Atlasz 7.)
Szilágyi Tibor 1993. Szélsőségek Kecskemét időjárásában. Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára,
Kecskemét (Levéltári Füzetek Bács-Kiskun megye, 10.)
Teleki Domokos 1796. Egynehány hazai utazások’ le-irása Tót és Horváth Országoknak rövid esmértetésével
egygyütt ki adatott. Kiadatott G. T. D. [gróf Teleki Domokos] által, Béts [Bécs]
Thirring Lajos 1935. Kecskemét mint tanyaváros. Magyar Statisztikai Szemle 13., 5., 52–77.
Újvári Gábor – Stevens Thomas – Molnár Mihály – Demény Attila – Lambert Fabrice – Varga György
– Jull, A. J. Timothy – Páll-Gergely Barna – Buylaert, Jan-Pieter – Kovács János 2017. Coupled
European and Greenland last glacial dust activity driven by North Atlantic climate. Proceedings of the
National Academy of Sciences of the United States of America (PNAS) 114, 50, E10632–E10638.
Vályi András 1799. Magyar Országnak leírása. 2. kötet. A’ Királyi Universitásnak betűivel, Buda
Vedres István 1817. Etska kisded rajzolattya. [Befejező rész.] Etska’ Rövid Rajzolattjának végezete. Nemzeti-
Gazda 4., 18., 273–285.
Wei-Hock Soon, Willie – Yaskell, Steven H 2003. The Maunder Minimum and the Variable Sun-Earth
Connection. World Scientific Printers, Singapore
Wellmann Imre 1989. Magyarország népességének fejlődése a 18. században. In: Magyarország története tíz
kötetben. 4/1. kötet. Magyarország története 1686–1790. Főszerk. Ember Győző, Heckenast Gusztáv.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 25–80.
Wood, Charles A. 1992. Climatic effects of the 1783 Laki eruption. In: The year without a summer? World
climate in 1816. Ed. Harington, Charles Richard. Canadian Museum of Nature, Ottawa, 58–77.
Zeilinga de Boer, Jelle – Sanders, Donald Theodore 2002: Volcanoes in Human History. The Far-Reaching
Effects of Major Eruptions. Princeton University Press, Princeton

36
Závada Péter

[Talpam alatt...]

Talpam alatt a mozgás lecsiszolt helye,

ahol haladok, nyúlik a sík, egy réteg elterül,
a merőleges felületek metszik egymást,
megtörik a rájuk vetülő sötét.

Vacog az él, hadar, beszámol,

a padnak támasztott furnérlemez szálai,
mint egy elázott nyáj, összetapadnak,
ha újra esni kezd, hízik a pép.

Gáncs nélküli homály, nem zökken ki sehol,

egy zsák lefogy, fény híján koplal a gyep.
A krákogás finom mellékzöngéiben
kiszáradt, keskeny zörgés: lerakódó avarropogás.

Hagyom, hogy a vastraverz, mint egy halántékon,

keresztülrántson a tompán sajgó parkon.
Ahol haladok, horzsolt idegenség marasztal,
kisajátít egy hely: harántcsíkozott beton.

37
Sirokai Mátyás

[Humusz]
Leveszem a cipőmet, újra tanulok járni. Élőktől nyüzsög
az erdei humusz a lábam alatt. Ahogy talpam gyökerei
behatolnak a langyos, fekete földbe, a kíváncsi talaj is
tapogatózni kezd felfelé. Bizseregnek a lábaim, vér tolul
az ölembe. Négykézlábra ereszkedem, csuklóig nyúlok
a televénybe. Utak nyílnak előttem az erdei fűben, látom
az állatok törte ösvényeket. Egy bükkfa felmeredő törzse
felé ügetek. Moha borította gyökerei szabadon állnak egy
vízmosás szélén. Hajlatai itt lágyak, nőiesek. Leveszem
a ruhámat. Borzongok a gyönyörűségtől, ahogy teljes
bőrfelülettel lélegezni kezdek.

[Növényi]
Vágyódás az organikus élet zárt és folyamatos körforgása
után, amely egyenetlenségek és kitörések nélkül való.
Minden mozdulatom visszatér hozzám a széllel. Vágyódás
a növényi lét után.

[Pupillák]
A gyetyánok a leveleik fonákjával is látnak. Az árnyékos
lomboldalon homályosan, csupán az élőlények mozgását
érzékelve, míg a napos oldalon tisztábban, halványzöld
sugarakkal pásztázva a talajt. Ahol két vagy három levél
fedésbe kerül, feketébe játszó, mélyzöld pupillák jönnek
létre. Föld meztelen jószágai, meglapulunk a lombkorona
alvilágában.

38
Novák László Ferenc
Zöldség és gyümölcs a Duna–Tisza közi
Homokhátság középső vidékén
a XVII–XVIII. században

A Duna–Tisza középső és déli részének jelentős területe a Homokhátság, amely való-

jában Dabastól Szeged irányában terpeszkedik, változatos felszíni formákkal, futóhomok-
dűnékkel, s helyenként termékeny barnahomok talajjal, mélyebb lapososokkal, vízállások-
kal. A jelzett korban a kiterjedt vidék északi részének legjelentősebb települése Kecskemét,
a vele szomszédos Nagykőrös és Cegléd, a Három Város.
A lazább és kötöttebb szerkezetű homoktalaj kedvező feltételeket biztosít a zöldség-
szőlő- és gyümölcstermesztés számára, ugyanakkor – a két mezőváros, de különösen
Kecskemét esetében, amely a török hódoltság korában Szegedhez hasonlóan megőrizhette
országos vásártartási kiváltságát –, a kereskedelem is kiemelkedő szerepet játszott, vonz­
ereje volt a távoli vidékeken előállított, illetve megtermelt javak behozatalának, forgalma-
zásának.
A zöldségtermesztésre vonatkozóan a korabeli források nincsenek híradással. A városi
tanács, magisztrátus által készített dokumentáció csupán a város kiadásait regisztrálják,
mezőgazdálkodási kérdésekkel nem foglalkozik, különösen nem a lakosság, a cívis tár-
sadalom agrártevékenységével. E vonatkozásban Nagykőrös jelentősége emelkedik ki,
mivel a városi számadások, részben jegyzőkönyvek a XVII. század elejétől maradtak fenn.
Kecskeméten sajnos az értékes történeti forrásanyag veszendőbe került, csupán 1662-től
maradtak fenn az adókönyvek, amelyekben hézagosan találhatóak a témát érintő adatok.
A táplálkozás alapanyagai válnak ismeretessé, amelyekből csupán esetenként lehet
következtetni arra, hogy valójában milyen ételeket készíthettek a szakácsok a tanács által
fenntartott és működtetett konyhákban.
A városi konyhában, a háztartásokban a szükséges elelmiszer-alapanyagokat (nyers
zöldség, fűszernövények és távoli földrészekről a honi vásárokra, piacokra kereskedők
által hozott alapvetően fontos, ún „gyarmatáruk”, importból származó gabonaféle, fűsze-
rek) és gyümölcsöket fogyasztották.
A zöldségek között kiemelkedő jelentőségű a káposzta. Magas vitamintartalma nélkü-
lözhetetlen élelmiszernek számított minden időben. Fogyasztásával kapcsolatban a tör-
téneti adatok azt bizonyítják, hogy a nagy mennyiségben felvásárolt káposztát házilag
feldolgozva, savanyított állapotban is fogyasztották – minden bizonnyal – húsételekhez.
Vidékünkön is termesztettek káposztát, bár a száraz időjárás kedvezőtlenül befolyá-
solta a termést a homoktalajon. Például a városi tanács 1747-ben „Balog Mihálytúl 4.
Akó Káposztát, Város szükségére vett”.1 Nagykőrös esetében kiderül, hogy dézsma-

1 Magyar Nemzeti Levéltár (MNL) Pest Megyei Levéltára (PML) Nagykőrös Város (NkV)
Számadáskönyvek (SzK) 1746/47. 1747. márc. 19.

39
köteles termesztvénynek számított a káposzta is. Ismeretes, hogy 1732-ben „Takács
János káposzta Dézmának el tagadásáért 1,, forint-büntetés pénzt fizetett a mezőváros
pénztárába”. 2 A számadó bíró feljegyezte 1800. november 9-én, hogy Pesten a vásárban
„vettem két Notarius Ur Conventiojába [éves javadalmazás] Káposztát 200 fejet, a’ Város
szükségére pedig, mivel a’ nállunk való terméketlensége miatt nem dezmalhattunk 300
fejet [forint] 30,,–”.3
A háztartások – így a város konyhája is – nagy mennyiségben igényelték a káposztát.
Meg kell említeni, hogy a városi tanács alkalmazta, fizette a város elöljáróit, a református
egyház lelkészét és az iskola igazgatóját, „oskolamesterét”, tanítóit is. Az évi fizetésükben
természetbeni járandóság is megillette őket, így a káposzta is. Például 1663-ban Ungvári
Gergely lelkipásztor fizetése 150 forint volt, s kapott még 25 fertály búzát, 3 darab kősót,
gomolyasajtot, bort, és 150 fej káposztát.4 A város számadó bírója szerint 1668-ban
„Tiszteletes Praedikátor Urunk’ s. Nótárius számára vettűnk száz fő kápisztát Uyfalusi
Embertűl flr’ 3”.5
Tekintettel arra, hogy a városi tanács részére is nagy mennyiségű káposztára volt szük-
ség (a cívis lakosság megtermelte magának a szőlőskertekben, esetleg a piacon szerezte
be), a közeli-távoli vidékről is felvásárolta a magisztrátus. Például 1632-ben Gyömrőről,
1654-ben Mogyoródról, 1660-ban Pestről 1750 fejet, 1661-ben Kókáról 1800 fejet, Ócsáról is
sok káposztát hoztak Nagykőrösre. A számadáskönyv tanúsága szerint 1672-ben „Gyojai
Predicator Uramtul vettűnk Ket Szaz Tizennhett fő Kaposztát f 4 dn 9 […]. Kaposztat
hozattunk Ocsárul Lacsko István által”. A zöldségtermesztésben hírneves Sárköz volt a
fő ellátója a vidékünknek. A kőrösi tanács 1678-ban is onnan szerezte be a szükségletet:
„Ő Kovácz János Uramat Kapisztaért kűldvén a’ Sárközben attunk neki 20 Taller Négy
Lepert oszporat dn 64/II. NB Viszsza jűtt 1. Tall. 1 Leper es oszpora dn 63.”6
A magisztrátus emberei távoli helyekre is elmentek a beszerzés dolgában. Kecskemét
adószedő második bírája feljegyzése szerint 1663-ban „Racz Gergelt Szabatkara kűltek ezer
kaposzta latogatnyi es vennnyi attunk” 25 dénárt útiköltségre.7
A felvásárolt káposzta savanyításra is került. Hordóban, dézsában tárolták.8 1651-
ben jegyezte fel a számadó Kőrösön, hogy „Kaposztas egyes fara Abronczot vőtte’ dn
16”, 1743-ban ,,Két Káposztának valo hordot vettem f. 2,,27,” 1748-ban „Vettem Csabán
[Piliscsaba] lako emberektül 30. Budai hordokat, mellyek tésznek 262. Akot, akojat ’a
Marjon [máriáson] 1. lészen az árak f. 74,,23 ½. Item Káposztának vettem négy uj hordót f.
6,,80”, 1751-ben pedig ,,Egy Káposztás Hordót vőttem Káposztának” 85 dénár értékben.9
A káposztát felaprítva – a recens adatok szerint legyalulva, de közé rakva fejes káposz-
tát is – sóval, szemes borssal, köménnyel fűszerezve taposták a hordóba és érlelték, sava-
nyították. Erre a fehér káposztát dolgozták fel. Ismeretes Kőrösön, hogy 1632-ben „Feÿer

2 MNL PML NkV SzK 1732/33. 1732/33. szept. 30.

3 MNL PML NkV SzK 1800/01. 1800. nov. 9.
4 NML PL NkV 1663/64. 149. pag.
5 MNL PML NkV SzK 1668/69. 1668. okt. 24.
6 MNL PML NkV 1672/73. 89–90. pag.; SzK 1678/79., 1678. okt. 20.
7 MNL BKML SzK 1663/64. 132. pag.
8 A felaprított vagy gyalult káposztát dézsába rakták, taposták, tömörítették, közé egész fejeket is
raktak. Sóval és borssal fűszerezhették. Deszkával lefedték és sróffal leszorítva érlelték, savanyították.
9 PMNL PML NkV SzK 1651/52. 215. pag.; SzK 1743/44. okt. 5.; SzK 1748/49. szept. 25.; SzK
1751.  okt.  1. Az „egyesfa” tulajdonképpen a hordó fajtájára, nagyságára, űrtartalmára vonatko-
zott. Vö. Novák László Ferenc: Szőlészet és borászat, borforgalom Nagykőrösön a 17–18. században.
Agrártörténeti Szemle LIII–LIV. 2012–2013. 41–80.

40
Kapisztat az piaczrol” hoztak be a város konyhájára, „Szunýagÿ Paltul wőttűnk apritani
walo Kapisztatt dn 60”, 1646-ban „Fejes Kapiztat wettűnk dn 8”.10
Kész, savanyított káposztát is vásároltak, mint kiderül 1763-ban, amikor „három akó
[mintegy másfél hektónyi] káposztát” Madarasi Juhai Istvántól.11
A hordóban lévő savanyított káposztát – minőségének megőrzése érdekében – letakar-
va tárolták. Például a számadó Kőrösön 1635-ben „Káposzta takaró ruhájért” 15 dénárt
fizetett, „Item másik Káposzta takaró ruhát vett”, 22 dénárért.12
A fehér mellett más káposztafélék is fogyasztásra kerültek, mint a vörös káposzta, ame-
lyet zsíron párolva sült hús mellé tálalhatták. Számos adat utal rá. Például a kőrösi tanács
konyhájára 1634–1635-ben: „Wörös Kapoztát Bődi Janostul wőttünk dn 28.”, „Wőrős
Kapiztat wőttűnk dn 6.”13 Rendszeresen beszerezték a helyi piacokon, így például 1726-
ban is: amikor „Almat és Vereskaposztát” vettek a Szent László király napi vásárban.14
A káposztafélék mellett kiemelkedően fontos az uborka, amelynek termesztéséről a
későbbi évszázadokban Nagykőrös vált híressé. A városközpont körüli akolkertekben15
és a szőlőhegyeken termesztették a kőrösi gazdák.
A XVII. századból ismeretes, a városi tanács rendszeresen vásárolta konyhájára a
helyi piacokon. A számos példa közül kiemelhető, hogy 1632-ben „Uborkat wőttűnk
dn 2. Uborkat hoztunk ide be dn 3 Ittem dn 3 Uborkatt”, 1636-ban „Wőttűnk Savanitani
valo Uborgat Parisnetul ide be az hazhoz dn 6 […] Hozattunk Savanitani walo uborgat
Parisnetul dn 5. Uborgat wőttűnk Sananetu’ dn 5”.16
A vélhetően az uborkasalátának való nyerset s a savanyított uborkát kofáktól,
Párisnétól és Szanánétól is megvette a tanács megbízott embere. A város „Konyhajara
Ugorkat Tyuktojást” vettek 75 dénárt 1719-ben, 1744-ben pedig „Egy Hordo Ugorkát a’
Tisztek Határok visgálásakor itt lévén” 1 forint és 70 dénár értékben, „Savanyú Uborkát
vöttem” július elején, jegyezte fel a második bíró 1752-ben, majd a nyár végén 1755-ben
„Te’le’re’ való Uborkát vettem”.17
A húsétel mellé tálalt savanyúság alapanyaga volt a cékla is. Például a piacon vásárolt
„Czékla Re’paért” 4 polturát fizetett 1710-ben a számadóbíró.18

10 MNL PML NkV SzK 132/33. 119. pag.; SzK 1646/47. 180. pag.
11 MNL PML NkV SzK 1763/64. 1764. ápr. 10.
12 PML NkV SzK 1635/36.
13 MNL PML NkV 1634/35. 103. pag.; SzK 1635/36. 120. pag.
14 MNL PML NkV SzK 1726/27. 1726. jún. 27.
15 Nagykőrös jellegzetes kétbeltelkű, akolkertes mezőváros volt Ceglédhez hasonlóan (Kecskeméten
nem alakult ki ez a településszerkezet). A lakóházas telkek a város központját alkották, amelyet árok
(garágya) és a déli részen a Kürti-ér vett körbe, a kívül eső településrész az akolkertes övezet, amely a
gazdasági udvar funkcióját töltötte be. Itt álltak az istállók, színek, ide hordták a szálastakarmányt, de
a tágas kertben zöldségtermesztést is folytattak a kőrösi gazdák. Novák László Ferenc: A Három Város
néprajza. Studia Folkloristica et Ethnographia 60. DE Néprajzi Tanszék, Debrecen. 2015.
16 MNL PML NkV SzK 1632/33. 116., 122.; SzK 1637/37. 112. pag.
17 MNL PML NkV SzK 1719/20. 32. pag., SzK 1745/46. Az uborka savanyúságot a hivatalos, rangos
emberek vendéglátására szolgálták fel. A Rákóczi-szabadságharc után nemcsak a birtokigazolások,
de az egyes helységek határának hitelesítésére is sor került, mivel a földbirtokosok perre vitték a
dolgot, ezért nézetkülönbségek támadtak. Nagykőrösnek is érvényesíteni kellett határvonalát a szom-
szédos Lajos és Mizse, Mikebuda pusztákkal. Ennek alkalmával érkeztek a felsőbb hatóság hivatalos
emberei, akiket a városi tanács – jól felfogott érdekei által vezéreltetve – vendéglátásban részesített;
SzK 1752. júl. 2., 1755. szept. 8.
18 MNL PML NkV SzK 1710/11. 49. pag.

41
 A kora tavaszi zöldségfélék között kiemelkedően fontos a saláta. Nagy mennyiségben
termesztették ezt a tavaszi növényt, Nagykőrösön az akolkertekben, de a szőlőhegyeken
is. A termesztésének virágkora a XIX. század végére, a XX. század első felére esett. A város
konyhájára ezt is rendszeresen beszerezték, mint például 1662-ben, amikor a számadó
bíró feljegyzése szerint „Salyatat is hozatta’ dn 2”, majd 1664-ben „Salyátát vetünk dn 2/
II”.19 A saláta is az ebéd nélkülözhetetlen nyers zöldsége. A későbbi évszázadban is rendre
vásárolták.
Nagykőrös mezőváros létérdeke volt, hogy jobbágy jogállása ellenére megőrizhesse a
rendi restauráció során is kiváltságos állapotát, viszonylagos autonómiáját. Ennek érdeké-
ben – mint utaltunk is rá – mindent elkövettek, diszkréció módon ajándékoztak, vendégül
látták a hivatalos ügyben eljáró magas rangú méltóságokat, de Bécsben a császári udvart
is hasonló érdekektől vezérelve keresték fel a magisztrátus megbízottjai.20 A számadó bíró
feljegyzése szerint például 1726. április 26-án „Az Urak itt lévén, téjre, téjfelre, Salátára,
foghagymára Kolbászra” 55 dénárt költöttek.21 A földesúrral folytatott birtokper kapcsán
a vármegyei hatóság összeíratta a lakosságot, s azok birtokait. A városi tanács a hivatalos
kiküldötteket vendéglátásban részesítette, mint az ismeretes 1752. április 11-én: „Midőn a
Tettes Nemes Vármegyérűl exmittált Conscriptor Urak itt nállunk Conscripdaltak, Ugyan
azon alkalmatossággal Pestrűl hozattam Három Akó Bort f. 18,,-Mondolát -,,36 Salátát
-,,35” dénárért.”22
A XVIII. század közepén már más, különös zöldségfélék beszerzésére is alkalom adó-
dott a pesti vásárokban. Például a kőrösi számadó 1766-ban jegyezte fel, hogy „Pestrűl
Culinarékat és Zőldségeket hozattam” az írós vaj mellett többek között „Endivia” salátát.23
A tavaszi zöldségfélék között megtalálható a retek, amelyet szintén termesztettek a helyi
cívis lakosok, de más helyekről is hozatta a város, ha a vendéglátás szükségessé tette.
Nyersen fogyasztották, hideg élelmiszer mellett, reggelire és vacsorára. A városi szám-
adásokban szerepel például, hogy 1632-ben „Retköt wöttünk” 1 dénárért, majd 1636-ban
„Retköt vettünk ide be az hazhoz [ti. a városháza konyhájára]” 2 dénárért, 1709-ben más
zöldségfélével és gyümölccsel együtt vették meg a piacon a retket.24 A későbbiek során is
vásárolták a retket a piacokon.

19 MNL PML NkV SzK 1661/662. 154. pag.; 1663/64. 252. pag.
20 A diszkréció, ajándékozás bevett szokásnak számított (mai szóhasználattal élve ’lekenyerezés’,
protekciószerzés). Valójában török örökségnek is tekinthető, mivel a megszálló török hatalom meg-
követelte, igényt tartott az ajándékozásra. A mezőváros érdeke is megkívánta, hogy a XVII. század
ötvenes éveiben az újabb vásártartás jogának megszerzése, s a földesurak részéről kezdeményezett
„ex usu” – majd később „ex jure” – proporcionális (földesúri birtok kihasítási) perben kedvező
elbírálást és támogatást kapjanak a legfelsőbb hatóságoktól és méltóságoktól. A magisztrátus nem
sajnálta a természetbeni ajándékokat (borjú, vadmadarak, szalonna, bor stb.). Vö. Novák László
Ferenc: Vadállomány, vadászat, vadfogás a Három Városban és Gömörben, Hontban. Agrártörténeti Szemle
LVII. 2016. 1–4. szám, 49–106.; Novák László Ferenc: Redempció. A jobbágy megváltakozás két útja.
Zounuk. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár Évkönyve 21. Szolnok, 9–23.
21 MNL PML NkV SzK 1746/47. Erogationes Variae. 1746. ápr. 26.
22 MNL PML NkV SzK 1751/52.
23 MNL PML NkV SzK 1766/67. 1767. nov. 7.; Az endívia vagy endíviasaláta őshonos Európában, a
Kárpát-medencében is. Az őszirózsafélék családjába, a cikóriafélék nemzetségébe tartozik. Vadon is
tenyészik, egyévi növényként termesztik. A fejes saláta ízétől kevésbé különbözik, valamivel alacso-
nyabb kalóriaértéke és magasabb ásványianyag-tartalma van. Foszforból, mészből és vasból tartalmaz
jelentősebb mennyiséget. Kissé kesernyés ízű (Wikipédia).
24 MNL PML NkV SzK 1632/33. 122. pag.; SzK 1636/37. 112., 118. pag.; SzK 1709/10. 215. pag.

42
 A zöldségfélék között nélkülözhetetlen, fontos minden időben a hagyma. Nyersen a
törökök is különösen fogyasztották, de az ételkészítés alapanyaga volt alapvetően (pl.
a későbbi ismereteinkből tudva, a pörköltnek). A tárgyalt időszakban többféle hagyma
beszerzésére adódott lehetőség. A helyi piacokon vásárolta a városi tanács a konyhájá-
ra, de mivel nagy mennyiségre volt igény és szükség erre is, rendszeresen közeli-távoli
helyekről felvásárolták, hozatták. Többféle hagyma került a piacokra és a város asztalára.
Többségében a fehér hagymát – amelyet csak hagymának neveznek –, a vöröshagymát,
fokhagymát s másféléket.
Érdekességként említhető meg, hogy a város a hagymatermesztés érdekében is tett
vásárlást, mint például 1635-ben, amikor „Űltetný walo hagýmat wőttűnk dn 33” – jegyez-
ték fel a kiadások között.25 A későbbiek során is gondot viselt a város a hagymatermesz-
tésre. Például 1718-ban is „Palánt és Hagyma magot” vettek 17 ½ dénárért. Tehát duggat-
nivaló hagymát és hagymamagot.26
A városi számadások bőséges adatokat szolgáltatnak a hagymára vonatkozó-
an. Például 1632-ben „Wőrős hagymat hoztunk ide be dn 56”, 1634-ben „Wőttünk
foghagymat dn 24 árát dn 2. Wöttünk Foghagymat dn 20”, 1635-ben „Fak hagymat”,
1636-ban „Magioro Hagimat hoztunk be hogÿ Dus Mihalt az Templum fajaert kűldőttűnk
dn 21”,Magiaro hagimat ide be dn 2”, „Hagÿmat Nemetnetull dn 2”, „Magiaro hagÿmat
hoztunk ide be dn 3”, „Wőrős Hagÿmat wőttűnk ide be a’ Waras hazahoz dn 5”, „Wőrős
Hagÿmat wőttűnk ide be a’ Waras hazahoz dn 5”, „Wőrős hagÿmat hoztunk be d 7”,
„Hagimat wőttűnk Arokba lako szegeni Embőrtűl dn 3”, „Sziartonetul hoztunk hagimat
dn 2. Fejer Paltul hagimat dn 4”. 1646-ban „Keserű hagimat wettűnk d 5”, 1654-ben
,,Mogyoro Hagymat wöttem dn 4”, 1657-ben ,,Száz foghas Vőrős Hagymát f. 3. dn”,
1666-ban „Kecskeméti Vásárban vőttűnk Vőrős hagymát Váras számára flr 4. dn 61/II.”,
1679-ben ,,Vőrős hagymat dn 6”, Metelő hagymat dn 3.”, 1709-ben „Hiripi hagymat poltr
7.” , 1737. július 15-én „Az Urak számára baraczkot vettem -,,30. Item Hagjmat vettem
-,,20.”, július 25-én „Foghagjmát vettem ,,15.” 1761. november 15-én „3. fogás V. hagyma
-,,16 ½”.27
Kecskemétről csupán egy adat említhető a XVII. századból: 1663-ban: „Wőttűnk 65
fogas [fogás, csomó] hagymat negy penzen, fogasa f. 2 dn. 48” – jegyezték fel.28
A hagyma sokfélesége ismeretes tehát a XVII–XVIII. században. Idővel a hagyma nevé-
ben is változás következett be. Ennek szép példája a „mogyoró” vagy „magyaro hagyma”,
ami megfelel a ma fogyasztott gyöngyhagymával. A keserűhagyma nem ismeretes napja-
inkban, viszont lila hagymáról ugyan nem történt említés, azonban feltételezhető, hogy a
vöröshagyma név rá is vonatkozott.
A hagymafogyasztás nagy méreteket öltött. Mint utaltunk is rá, a város konyháján az
ételfőzés egyik legfontosabb alapanyagának számított. Nyersen is fogyasztották. A törö-
kök különösen kedvelték és ették. A város rendre megvásárolta számukra. A városi szám-
adásokban a példák sokasága szolgál erre bizonyságul. A könyvelő feljegyzése szerint
például 1636-ban „Hogÿ az Szolnaki Murharim Passa itt wolt, Wőrős hagÿmat hoztunk
be d 7”, Hogý az Pesti Tőrőkők itt woltak akkor hoztunk be hagýmat Parisektul dn 4”,
Hoztunk Kis Illiesnetul a’ Szolnaki Tőrőkőknek fogh hagÿmat Magioro hagÿmat dn 8”,

25 MNL PML NkV SzK 1635/36. 113. pag.

26 MNL PML NkV SzK 1718/19. 54. pag.
27 MNL PML NkV SzK 1632/33. 117. pag.; SzK 1634/35. 102–103. pag., SzK 1635/36. 138. pag.; SzK
1636/37. 109–113. pag.; SzK 1646/47. 177. pag.; SzK 1654/55. 161. pag.; SzK 1657/58. 90. pag.; SzK
1666/67, 1666. aug. 18.; SzK 1679/80. 208., 214.; 1709/10. 214. pag.; SzK 1737/38; SzK 1761/62.
28 MNL Bács-Kiskun Megyei Levéltár (BKML) Kecskemét Város (KkV) SzK 1663/64.

43
Hagimat wettűnk Szolnokbol dn 96.”, 1643-ban „Hogi az Tömös Wari es Giulaÿ Hadak it
woltak wettünk hagimat dn 6. Ugia’ akkor kasat wettűnk ide be dn 3”.29
Természetesen a magyarok is rendre fogyasztották a hagymát. Nemcsak a város kony-
hája használta fel, de idegenek, végváriak is részesültek belőle. Például 1647-ben jegyezték
fel Kőrösön, hogy „A Pribekek’k fokhagimat Diot wettűnk dn 8”.30
A hagymatermesztés Nagykőrösön, Kecskeméten is a kertészet fontos ágazatának szá-
mított, azonban a nagy szükségletek miatt, a városi tanács rendre közeli-távoli helyekről
ezt is felvásárolta. A számadó szerint például 1631-ben „Egj Abani [Abony] Embörtül
wöttem dn 14 arra Hagjmat”, 1632-ben „Foktőwi [Foktő] embe’rőktűl wőttűnk ide az waras
hazahoz Wőrós hagymat f 1 dn 99”.31 A távolabb eső – kedvező talajadottságú – Sárközből
is hoztak hagymát Kőrösre: „1663-ban Veres hagymát vettünk Egy Sárközi embertűl fn. 1.
Kit Uyvár alá vittek” [ti. a törökök elfoglalták Érsekújvárt, és a kőrösieknek oda is kellett
élelemiszert, takarmányt szállítani], „Almara Njeregre kűldőttűnk az Sárközre az hagimas
szekerrel 1. Tall. hagyma arra 5 Tall dn 60”.
A feljegyzésekből az is kiderül, hogy a városi tanács a felvásárolt hagymából helyben
el is adott, hasznot húzott belőle. Ugyancsak ebben a számadó esztendőben jegyezték fel,
hogy „Hagymabul Almabul arultunk in Suma fn 4. dn 56/II.”, más alkalommal pedig
„Vőrős hagyma arra jűt be dn 20”.32
A kőrösi tanács többek között 1663-ban a kecskeméti vásárból is hozatott hagymát:
„Foghagymát vettünk az Kecskemethi vásárba’ fn 1. dn 90” – jegyezték fel a kiadások
között; 1668-ban „Keczkemethi Varasban Katalin napkor [november 25.] vásárlot Biro’
Uram Vargha János Váras számára Egy Negyed Diót flr. 2. Vörös hagymat vettűnk flor’
1. dn 40.”, 1671-ben a Lőrinc-napi vásárban [augusztus 10.] „Kecskemethen vett Vőrős
hagymát Fokhagymat fn 7. dn 60”.33
Vidékünkön – így Kecskeméten és Kőrösön is – nagy forgalmat bonyolítottak le a
Gömör-Kishontból ide jövő és itt lerakatot fenntartó kereskedők. A kőrösi tanács 1681-ben
például tőlük nemcsak kerámia- és vasárut, fűszerféléket, de hagymát is vásárolt: „Almat
Hagymat vettünk f 1 dn 64 – a rimaszombati Gyarmatinétól”.34

29 MNL PML NkV SzK 1636/37. 110–112. pag.; SzK 1643/44. 193. pag.
30 A „pribék” fontos embernek számított, valójában kém volt, kétes személy, aki a törökök és
magyarok között megfordulva fontos hírekkel szolgálhatott a hódoltsági mezővárosok számára,
ezért a kőrösi tanács is „vendéglátásban” részesítette őket (sok bort is fogyasztottak). Például 1632-
ben „Pinter Janost az Katonák az Mezőről hogy be űsztek azok .s. Ugyan akkor Mingyart azon oraban hogy
az Pribek az Waradÿ Nagy Istvan be yőttek azokkal egyút azokis ittak f 2dn 68 arra bort megh […] Az Egri
pribek Waczi Istvan Nepeis ittanak f 4 dn 82 arra bort” (MNL PML NkV SzK 1632/33. 103. pag.); 1636-ban
„Hogÿ az Katonak Napal be jőttek wolt akkor attunk Giurka pribeknek egi papuczot kapczastul f. dn 70”. (SzK
1636/37. 113. pag.); 1648-ban „Szőld Istok Pribek’k diot dn 20.” (SzK 1648/49. 224. pag.); 1661. február
17-én ,,Peterffi Mattyassal czinaltattam Pribek Janos Urunk’k Egy Tal rakott dn 80” (SzK 1660/61. 177.
pag.). Pribék János rangos embernek számított, s a magiszt­rátus becsben tartva, Péterffy Mátyás szíj-
gyártóval csináltatott tarsollyal ajándékozta meg. A pribék azonban aljas, kétes személyiség is lehet-
ett, aki a törökökhöz pártolt, nekik kémkedett. A városi tanács tartott is tőle, mint kiderül 1644-ben:
,,Iwan Aga az Pesti haddal az Niarban Nalunk lewen az mely Pribek hozzajok alot wolt felwen arulkodasatul
hogy megh ölljek fizettünk f 150 dn” (SzK 1644/45. 145. pag). A kőrösi magisztrátus tehát jelentős pén-
zösszeget fizetett a törököknek, hogy megöljék a pribéket, nehogy a város ártalmára legyen.
31 MNL PML NkV SzK 1631/32, 2. pag.; SzK 1632/33. 120. pag.
32 MNL PML NkV SzK 1663/64, 253., 256–257. pag.
33 MNL PML SzK 1663/64. 157., 196. pag.; SzK 1668/69. 1668. dec. 7.; SzK 1671/72,1671. aug. 21.;
SzK 1678/79, 1678. okt. 20.
34 MNL PML NkV SzK 1681/82. 213. pag.

44
 A XVIII. században már távoli vidékekről is kerül hagyma Nagykőrösre, mint például
Szatmárból: „Hiripi hagymat” vettek 1709-ben a kőrösi piacon, ami kereskedelem útján
jutott ide a Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiben, Hiripről.35
A városi számadásokban rendre megtalálhatók azok az élelmiszer-alapanyok, így a
gabona- és zöldségfélék, amelyekre a tanács konyháján is szükség volt. Alapvető élelem a
gabonából származó liszt, dara, köles, valamint a kereskedelemből származó rizs, a ker-
tekben termesztett s a felvásárolt hüvelyesek.
Kecskemét, Kőrös mezővárosokban a gabona őrlését szárazmalmokban végeztették.
A lójárgányos szerkezettel forgatták a malomban lévő őrlőköveket, így állítva elő a
lisztet. A liszt minőségileg ugyan alkalmas lehetett a kenyér- és tésztafélék sütésére
(ebben a korban még korpás, „Ordinári”, vagy közönséges lisztet őröltek), azonban a
jobb minőségű, korpától különválasztott fehér, finomlisztet távoli vízimalmokban állít-
tatta elő Nagykőrös magisztrátusa is. Erre több korabeli feljegyzés utal. Például 1626-
ban a számadás szerint: „Ban Janos hogi az malomban Pataira tawaz Buzat ölleni vit
költseget, attunk” neki útiköltségre 15 dénárt, 1639-ben pedig „Nagý Giógiót hogÿ az
Malomba Kultűk Czongoradda Attunk kőltségre dn 14”.36 Tehát a finomliszt előállítása
Dunapatajon a Dunán, Csongrádon pedig a Tiszán működő vízi- vagy hajómalomban
történt. Viszonylag későn, a XVIII. század végén, a XIX. század elején is őröltetett még a
távolabb eső Ujszászon, valamint Alpáron a Tisza vízimalmában a kőrösi tanács. Mivel
szükség volt nagyobb mennyiségben búzára,37 úgyszintén finomlisztre, a városi tanács
továbbra is távoli helyeken, vízimalmokban őröltette meg a búzát. A helyben állomásozó
katonaság igényének is megfelelően kellett gondoskodni ellátásukról. Ezért történhetett,
hogy még 1781-ben is távoli helyen őrletett gabonát a kőrösi magisztrátus: „Dús Ádám
Hadnagy ment Ujszászra a N[emes]. Milita számára Vizi Malomban őrőltetni búzát”,38
1815 nyár végén volt ,,Lehota János Drabant Magda János kotsissal a’ katonaság részére
Buzát őrletni Alpáron” – jegyezték fel a számadások között.39
Kecskeméten a természeti, vízrajzi adottságok nem tették lehetővé vízimalom készítte-
tését. Nagykőrösön és Cegléden volt erre lehetőség. A kőrösi tanács vízimalmokat
építtetett a helység északi részén folyó Kőrös-éren. Ismeretes, hogy 1678-ban már egy
működött.40 Cegléden a Gerjén építettek vízimalmot.

35 MNL PML NkV SzK 1709/10. 214. pag.; Szatmár vármegye monográfiája ismerteti 1810-ben:
„Hirip, Magyar és Oláh falu […] 130. gazda, határja lapályos, buzát, tengerit, zabot bőven, és igen sok veres
hagymát terem, mellyekből pénzt szereznek a’ lakósok …” Szathmár vármegye fekvése, történeti és polgári
esmérete. Írta és kiadta Szirmay Szirmay Atal, császári ’s királyi apostoli felség udvari tanátsossa, több
vármegyék’ törvényszékbeli birája, és a’ költésben, ’s vers szerzésben koszorus. II. rész. Budán, a’
Magyar Királyi Universitas betüivel. 1810, 183.
36 MNL PML NkV 1626/27. 90. pag.; SzK 1639/40. 375. pag.
37 Nagykőrös magisztrátusának mind a törököknek Pest Budára, mind a magyar vármegyének
Nógrádba, Fülekre tetemes mennyiségű búzát kellett beszolgáltatnia. Például 1645-ben a török főha-
tóságtól, „Wezer Urunktul az mely lewelet waltottunk a’ Baczmőgien buzaert attunk egi Tallert” (PML NkV
SzK 1645/46. 191. pag.); 1647-ben „Magiar rőndre walo fizetésűnk. Nogradban az Arenda Kakas Gergely
es Sofia Janos altal fizettűnk f 325 dn. Ugian akkor az Arendatornak egi Par Karmasin Czizmat, f 2 dn 50. A
Kapitannak egi Papuczot Kapczastul f 1 dn 50. Kőltsegh magukra wolt dn 86. Biro Uram hogi Fülekben wolt, az
reank rőndőlt buza Arraert a’ Kapitannak Ű Kegielme f 103 dn 50” – fizetett (MNL PML NkV SzK 1646/47.).
38 MNL PML NkV SzK 1780/81. 1781. márc. 20. Újszász a Zagyva folyó mellett helyezkedik el; Mint
említettük, még 1815-ben is a katonaság számára őröltettek búzából finomlisztet Alpáron, a Tiszán
működő vízimalomban.
39 MNL PML NkV SzK 1815/16. 1815. szept. 17.
40 MNL PML NkV SzK 1678/79, 232. pag.

45
 Hogy milyen minőségű őrlemény került ki a vízimalomból, arra nincsen adat, azon-
ban hogy messzi vízimalmokban őröltettek, a liszt jobb minőségére enged következtetni.
Helyben nem termett kiváló minőségű gabona, ezért a nagyobb sikértartalmú búzát távoli
– kötött talajú, termékeny feketeföldű – vidékekről szerezték be. Például 1637-ben útikölt-
ségre „Pap Giörgynek attunk hogi Szegedde az Búza keresnj Waros szamara” menjen,
1639-ben „Makaÿ [makói] Emböröktűl wőttűnk 16 Fertaly Buzat f 60 dn 63.”, ,,Egý Berený
[Jászberény] embertűl az Wajda Ký jővetelekor Kalacznak walo 5 negied Buzat wettűnk f
1 dn 15”, 1645-ben ,,Garabant Istvan Uram, es Barko Mihaly altal, Czeke Katan wettűnk
120 kila buzat f 84 dn”, majd a későbbiek során is, így 1767. február 23-án „Szentesi Lakos
Szabó Jánostúl vettem égy véka Buzát N, Oberster Ur’k abbúl próbálván Kenyeret sűtni”,
amiért a számadó bíró 3 forint és 40 dénárt fizetett.41
A kevésbé finomra őrölt lisztet, durvább szemcsézetű korpás lisztet helyben állították
elő a száraz- és vízimalmokban. A kásamalomra is nagy szükség volt. Részben azért,
mert a fogyasztásra kellett a darakása, másrészt pedig a városi tanács értékesíthette
az őrleményt. A kásamalom egyben darálóként is működött. Például 1642-ben „Kasa
daralasert attunk” 15 dénárt.42 Kásamalom is volt a mezővárosban: 1735-ben a tanács
megbízottja a ,,Malomban vett Kölestűl a Kása Molnárnak” fizetett 25 dénárt, 1753-ban
pedig a malom javítását végezték, ezért ,,Kása Malomhoz lécz Szeget” vetetett a tanács 5
dénárért.43 A kőrösiek a kecskeméti szárazmalomban is őröltettek.
A városi tanács, konyhája ellátására, megtörette a kisebb mennyiségben szükséges
gabonát (árpa, köles). Rendre leányokat fogadtak fel, mint tették például 1717-ben, amikor
„Kasa tőrő Tot Leányok[na]k” fizettek 45 dénárt, majd 1727-ben a „Szitálló Leány’k” adtak
munkabér fejében 2 forint 55 dénár értékű „Mente bellest”.44
A gabonafélék közül csupán a búzáról, árpáról, kölesről, de a rozsról nem történt
említés. A XVII. századi történeti forrásokban már rizs is szerepel, azonban – a történeti
dokumentumok megsemmisülése ellenére – feltételezhető, hogy már a XVI. században
is kerülhetett rizs Kecskemét és Kőrös mezővárosokba a török kereskedelem jóvoltából.
Az ételkészítés, főzés nélkülözhetetlen alapanyagává vált. A török időben a kőrösi
magisztrátus a kecskeméti, de később Pesten is, a vásárokban szerezte be a város kony-
hájára. A Délkelet-Ázsiában honos kultúrnövény a török birodalom területéről kereske-
delem útján jutott hazánkba. Buda 1541-ben történt elfoglalása után a törökök hatalmas
kereskedelmet bonyolítottak le, a Dunán hajók sokasága szállította fel a különböző
élelmiszereket, gabonaféléket, fűszereket is. A törökök ellátására tonnaszám szállították
hajókon Budára a búzát, árpát, kölest, de a rizst is. Ez utóbbi a törökök „nemzeti eledelé-
nek” számított (rizses hús, a piláf), de a hódoltsági területeken a magyarság konyhájába
is elkerült. A rizs – még ha volt is korábban – török hatásra vált alapvető élelmiszerré
vidékünkön.
A Pest-Budára hozott áruféleségek sokaságát a török vámnaplók, számadások doku-
mentálják. Például az 1550. július 12-éről ismeretes legkorábbi nyilvántartásból kiderül,
hogy bizonyos Huszein kereskedő 500 kila (kb. 12 tonna) rizsszállítmánya után fizetett
vámot, augusztus 2-án Ahmed hajója hozott 500 kila rizst. A későbbiek során, 1573. július

41 MNL PML NkV SzK 1637/38, 130. pag.; SzK 1639/40. 2012, 217.; SzK 1645/45. 168. pag.; SzK
1766/67. 1767. febr. 13.
42 MNL PML NkV SzK 1642/43 209. pag.
43 MNL PML NkV SzK 1735/36; SzK 1753/54. Erogationes Variae. 1753. máj. 4.
44 MNL PML NkV SzK 1717/18; 33. pag.; SzK 1726/27. 1727. jan. 27.

46
7-én „Tura hádzs redzsber” 1200 kila (kb. 30 tonna), „Ali redzsber” 800 (kb. 20 tonna) és
„Hurrum redzsber” 120 kila (kb. 3 tonna) hajó rakománya esett vámolás alá.45
A Kőrösön fennmaradt legkorábbi dokumentum, a számadáskönyv bizonysága
szerint a tanács megbízottja 1637-ben többek között „Rizset ugian akkor wett” 1 forint
7 dénárért.46 A kőrösi tanács rendre vásárlásokat eszközölt Pesten, így például 1676-ban is,
amikor „Kész pénzen Vásárlottanak […] Riskását dn 90.” Ugyanezen esztendő július 19-én
„Biro Uram Budára lévén Uy Vezérhez” többek között 40 dénárért „Riskását” is vásárolt.
Szeptember 13-án az egri Szinán pasa járt Kőrösön népes kíséretével, s a tanács ajándék
fejében az „Egri Basa Szakácsának” adott „Juhokért és Riskásáért” 2 tallért.47 A kőrösiek
1679-ben „Santa Haszantul” vettek hitelben „Riskását”, másik alkalommal ugyancsak tőle
5,5 okkát (kb. 7 kg) 1 tallérért, 1712-ben „Kecskemétről „riskását”, 1727-ben „Kecskeméti
Lőrincz Napi Vásárban […] Hat Oka Riskását -,,90”, 1738-ban szintén Szent Lőrinc napján
„Meltosaghos Groff Keglevich Josef Uram ő Nga Arendaja Accessoriumit Vásárolván a
Kecskeméti vásárban Tiz Oka [kb. 12 kg] Riskását f. 2,,75.” (stb.).48
A Dél-Amerikából származó – német közvetítéssel hazánka jutott –, a népélelmezés
tekintetében a későbbi évszázadokban alapvető, nélkülözhetetlen burgonya vagy krumpli
nincs meg a város étlapján, jóllehet már termesztették vidékünkön a XVIII. században.
A kecskeméti heti vásárra például 1789–1790-ben egy-egy szekér burgonyát hoztak
eladásra Nagykőrösről és Örkényből.49 A burgonya ragadványnévként is felbukkan
Nagykőrösön. A városi tanács minden évben alkalmazott, így 1814-ben is az erdőkre
vigyázó csőszöket, s a „Pálfáji Csősz Krumpli Katona János” volt 20 forint fizetéssel.50
A csősz bizonyára a növény termesztésével is foglalkozott – a homokos erdei föld erre
kiválóan alkalmas is –, s ezért ragadt rá a „Krumpli” ragadványnév.51
A kenyér- és tésztafélék készítéséhez szükséges liszt különböző minőségű volt, s ennek
figyelembevételével történtek a beszerzések is. A kőrösi tanács 1751-ben, amikor népes-
ség-összeírás történt, „Midőn a Tettes Nemes Vármegyérűl exmittált Conscriptor Urak itt
nállunk Conscripdaltak, Ugyan azon alkalmatossággal Pestrűl” hozattak többek között
„10 Ittze tiszta Lisztet”, „Riskását”, június 6-án pedig a „Medárdus Napján Pesten tartatott
Vásár alkalmatosságával” „Öt oka riskását”. A vármegyei küldöttség szakácsot is hozott,
azért a városi tanács elhozatta Pestről, „Szetsei László Kotsijával az Ur T. Ord. Vice Ispány
Ur szakátsáért menvén, hozott Pestrűl Konyhára „Tiszta Lisztet”.52

45 Fekete Lajos – Káldy-Nagy Gyula: Budai török számadáskönyvek 1550–1580. Akadémiai Kiadó,
Budapest. 1962, 194. 263., 266.
46 MNL PML NkV SzK 1637/38, 135. pag.
47 MNL PML NkV SzK 1676/77, 136., 154.
48 MNL PML NkV SzK 1679/80, 185., 213. pag.
49 Balanyi Béla: Kecskemét gazdasági jelentősége a XVIII. század végéig. In: Kecskemét. Tanulmányok a
város múltjáról, jelenéről (szerk. Heltai Nándor). Kecskemét, 1968, 115.; A burgonya (Burgundia) és
krumpli (Kartofel) neve német közvetítésre utal. Kósa László: A burgonya Magyarországon. Akadémiai
Kiadó. Budapest, 1978.
50 MNL PML NkV SzK 1814/15.
51 Cegléden is előfordul ragadványnévként, így például 1851-ben, amikor „Jónás Krumpli Andrásnak”
kárvallási ügye került a városi hatóság elé. Novák László Ferenc i. m. (2015). 468–469.
52 MN PML NkV SzK 1751/52. ápr. 18.; jún. 6., ápr. 11., ápr. 18.; Érdekesnek tartható, hogy a rizst
okka török súlyegységben mérték. Ez is arra utalhat, hogy a korábbi évszázadokban a törökök hozták,
s a török súlyegység szerint mérték. Ezt a magyarok is átvették (pl. Kecskemét és Kőrös mezővárosok
okkában mérve vitték zsákokban Pestre a törököknek a salétromport a XVII. században).

47
 A fehér kenyér, kalácsfélék, pogácsa sütésére legjobb minőségű a „tiszta liszt”, ame-
lyet rendszerint a pesti vásárból hoztak. A XVIII. század közepén már „mund lisznek” is
nevezték.53
A városi számadásokban a „mun[d] lisztről” 1760-ban történik először említés.
Helyben nem volt beszerezhető, ezért Pesten és Szolnokon vásárolták meg. Például 1760.
május 14-én 1 forintért „Mund Lisztet”, az ősz folyamán „Hozattam Szolnokbúl Város
számára Bánfi által 14 Ezer Sindelyt […] f. 52,,75 Ismét akkor Oberster számára hozat-
tam 12 ittze mund Lisztet f. 1,,- Semlyét -,,50 Két Ittze Ser éleszttőt -,,08 ½”, 1762. június
7-én „A’ Pesti Vásárban vettem a’ Konyhára, a’ Proportionalis Processus Terminussának
N. Kőrösön lejendő Urak számára 4. Oka Apro Kását f. 1,,50. 3. Oka Riskását -,,85. 8.
Ittze Mund Liszt -,40”. A számadó könyvelése szerint 1766-ban pedig „Proportionalis
Processus in 13a Febr. ide praefigaltattam culinarékat vettem […] többfélék között „30
Iczcze Mund liszt f. 2”.54
A kőrösi tanács Pesten és Szolnokon is megvásároltatta tehát, a rangos hivatali embe-
reknek főzték meg, de a városban huzamos ideig tartózkodó és családjával élő katonai
főparancsnokot is ellátták vele. Ilyen finomságú liszt nem készült még vidékünkön,
Nagykőrösön is a XIX. század első felében tértek rá, amikor pitlésmalmokat kezdtek épí-
teni a mezővárosban.55 A búzaőrleményből, az „ordinari” (közönséges) lisztből rendsze-
rint kenyeret sütöttek, míg a finomlisztből fehér kenyeret, kalácsot, cipót, perecet és más
süteményeket.56

53 A latin szó „Mundare”, „Mundatio” jelentése „tisztítani”, „tisztíttatás”. Nagy Nep. János:
„Hierolexicon – Polimathicum Latino-Hungaricum. – Latin – Magyar köztanulatos megyházi műszó-
tár. Szombathelyen Reichard Károly’, ’s Fiai betűvel. 1845, 205.; Magyarországi megjelenése német
követítéssel történhetett, a ’Mundmehl’ szó (’lisztláng’) átvételével. Büky László: Majolnak a molyok?
Édes Anyanyelvünk, 2020. február. 42. évf. 1. sz. 8.; Tehát a „mund” az őrölt búzaliszt szitával történt
finomítottságára vonatkozik. A XIX. század első felében terjedtek el a mundlisztet gyártó malmok.
Kőváry László írja 1845-ben, hogy Erdélyben „Lisztelő malmok bizonyos számítás szerint 2,892 lenne,
természetesen apraját nagyját számítva. Vannak köztek olyak is, melyekbe szita is van, mint Kolozsváron, de
ugy nevezett mundlisztet csak Háromszék gyárt, mint a hol mint egy 15 éve ily malmokat kezdének, s ma 10-12
helyt készítnek, ha bár egy kövön is…” Kőváry László: Erdélyország Statisticaja. Első kötet. Kolozsvárt,
1847. 225–226.
54 MNL PML NkV SzK 1760/61. 225–226 pag.; SzK 1761/62.; SzK 1765/66.; A török hódoltság korában
az „oka” vagy „okka” (1,2 kg) török súlymértéket használták. Érdekesnek tartható, hogy jóval a török
fennhatóság megszűnte után is használták még mértékegységként a XVIII. században.
55 A pitlésmalom szitarendszeréről kapta nevét, amely a finomliszt előállítását biztosította. Novák
László i. m. (1988); Novák László Ferenc: Malmok a Három Városban. Egy sajátos nevű malmi termék,
az „ondó”.. Agrártörténeti Szemle LV. 83–98.; A vízimalmokban alkalmazták legkorábban a szitát,
a „pitlisztát”. Általában – mint például Szegeden – rendszerint korpás lisztet őröltek a malmok.
A XVIII. században már szitával finomították az őrleményt, amit mundlisztnek (lisztláng) is nevez-
tek. A finomliszt gyártását a „pitlisztával” érték el már a XVIII. században (vélhetően korábban is),
amely a korpától elválasztotta a lisztet, tehát finomította. A XIX. században már Magyarországon
ilyen pitlésmalmok építésére került sor. Vácon is a vízimalmok már 1800-ban szitával dolgoztak, s az
őrlésre ennek érdekében kemény, nagy szilárdságú malomkövet is használtak. Jakus Lajos: Váci hajó-
malmok és molnárok. In: Fejezetek Pest megye történetéből (szerk. Ikvai Nándor) I. Studia Comitatensia
(Tanulmányok Pest megye múzeumaiból) 7. Szentendre, 243.; SzK/1760/61. okt. 2.
56 Győr szabad királyi város árlistáján „Fejér Liszt” és Ordenári” liszt is szerepel. Az előbbi értéke-
sebb volt az utóbbinál, mindkettőnél drágább volt azonban a „Dara”. Dányi Dezső: A győri piac és
élelmiszer árai 1745–1843. Győri Tanulmányok. Tudományos Szemle. 1997, 7–19.: A város konyhája
kemencével is rendelkezett, ahol a sütésre került sor. Érdekességként említhető meg, hogy a tanács
rendelkezésére 1631-ben „Bobelj Giörgjnetul hosztunk egy sutö Lapatot dn 11”. MNL PML NkV SzK
1631/32. 4. pag.

48
 A fontos alapélelmiszerrel kapcsolatban számos értékes adat említhető a kőrösi
magisztrátus számadásaiból: 1630-ban „Czipot wőttűnk hogi az groff ide iőt dn 24”, 1631-
ben „Mikor az Keczkemeti Uraink tőrveny tetelre Füle Istvan felől itt woltanak wőttünk
Tyukmonyat [tyúktojás] dn 4. Ismet Kalaczban wőttünk teyet dn 7”; 1632-ben „Egy szitat
wőttűnk dn 32”, 1637-ben „Huswetra walo Kalacz Sútni wöttünk Teyet dn 13.”, 1636-ban
„Hogÿ Budara az Aÿandekba’ walo Kalaczot a’ Warga Miklos Ladaiaba’ fel wittűk wolt
azt czinaltatuk megh hogÿ el tőrőt, egi Cziganial dn 9.”; 1637-ben „Ugia’ fogh hagimat
dn 5 Pereczet dn 3.”, Tejet wettűnk hogi az Waÿdat wartunk kalacz sűtni walot dn 10”,
Teiet wettünk kalacz sutnj Sz Giorgi napra [ekkor volt a bíróválasztás] dn 12”; 1645-ben
„Kalaczot wettűnk a’ Tőrőkők’ dn 4”; 1652-ben ,,Czipo Kenyerett Tőrőkökk’ dn 4”; 1656-
ban ,,Kalaczot Wőrős Warganetűl Uraknak walot wöttem dn 40”; 1658-ban „Katonaknak
Cipo Kenyeret dn 6”; 1666-ban „Haro’ fejér Kenyeret vettűnk dn 42”; „1707-ben „Tejfelt
Pereczet polt 3. […] Erogatio Communes Pereczet polt [ura] 3. Pereczet Salátát Poltr 2.
Kalacsot, Pereczet Polt 5”; „1737. július 25-én „Két Kenyeret vettem ,,28 ½”, augusztus
7-én „Két Kenyeret vettem ,,30”; augusztus 10-én „4 Kenyeret vettem ,,65 ½”, 1738. május
1-jén „Diót, Kenyeret vettem ,,25”; 1765-ben a kőrösi „László Király Napi Vásárban […]
A Város Asztalára Fejér és Cseléd Kenyeret vettem huszonedgyet f. 2,,56 ½”; 1766-ban
pedig Pesten, „Proportionalis Processus in 13a Febr. ide praefigaltattam culinarékat vet-
tem”, köztük 10 „Fejir Kenyeret”.
Az említett cselédkenyérből 1773-ban is vettek Pesten a Medárd-napi vásárban („Egy
Cseléd Kenyeret -,,28 ½”). A fehér kenyérnél alábbvalóbb minőségű lehetett – cselédek,
szolgák számára való –, bár – a korabeli vélemény szerint – mint korpás liszből sütött
kenyér általában megfelelhetett a közízlésnek s fogyasztásnak, így a Kőrös mezőváros
elöljáróinak is. Kőrösön is süthették „ordenári” lisztból, azonban mégis más minőségű
lehetett a cselédnek nevezettnél, mivel csupán a fehér kenyérrel együtt kerül említésre.57
A város konyháját s a helyben lakó óbester háztartását kenyérrel is ellátták. A XVIII.
századi adatok bizonysága szerint kőrösi asszonyok is foglalkoztak kenyérsütéssel, amit
értékesítettek a városnak is: a bíró számadásából kitűnik, hogy 1767. május 15-én „Kun
Miklósnétúl vettem Öt Kenyeret f. 1”- […] május 18-án „Ujhelyinétúl vettem 4. Kenyeret
Oberst Ur számára -,,28 ½” dénár, május 19-én „Szabó Istvánnétúl Oberst Ur számára 4
Kenyeret -,,35”; május 22-én „Mocsai Jánosnétúl vettem Oberst Ur számára Négy Kenyeret
-,,80”.58 Ha az árakat összehasonlítjuk, feltételezhető, hogy a kenyereket különböző minő-
ségű lisztből süthették az asszonyok (pl. az óbesternek vett 4-4 kenyér ára között jelentős
különbség mutatkozik).
A történeti adatok tehát finomabb liszből sütött kenyérről, cipóról, valamint kalács-
ról, perecről tesznek említést. Érdekességként említhető, hogy 1728-ban „Die 26 Mens
October Gál napi Váczi Vásárkor valo Vasarlás” során „Csöröge meczöért” fizettek 5

57 MNL PML NkV SzK 1630/31. 2. pag.; SzK 1631/32, 113. pag., SzK 1632/33, 116., 132. pag.; SzK
1636/37, 108. pag.; SzK 1637/38, 115., 120., 125. pag.; SzK 1645/46, 188. pag.; 1652/53. SzK 184. pag.,
SzK 1656/57. 175.. pag.; SzK 1666/67. 127. pag.; SzK 1712/13, 47. pag.; SzK 1727/28, 1727. aug. 11.; SzK
1728/29, SzK 1738/39, 1738. aug. 10.; SzK 1707/08, 183., 209–210.; 1737/38, 1837. máj. 1., júl. 25., aug. 7.,
aug. 10.; SzK 176/61; SzK 1762/63; SzK 1765/66
58 MNL PML NkV SzK 1766/67.; A XVIII. század második felében már pékség is volt, német szár-
mazású mesterek működtették. Kecskeméten (az 1774/75. évi adóösszeírás szerint Sehtenpach Ádám
péksége a II. tizedben volt), Nagykőrösön a XIX. század elejétől sütnek kenyeret pékek. A kőrösi pék a
várostól is vásárolt búzát, mint kiderül 1814-ben: „Schober Mátyás Pék a’ mult esztendőbe a’ Várostul
vett búza árát hétszázötven két fkat a’ Cassaba be fizette” június 22-én (SzK 1814/15). Az 1832/33-as
adóösszeírás szeerint Bodai Mihály pék volt „ottlakó”, bérlő a város II. tizedi kocsmájában). Novák
László Ferenc i. m. (2015) 243., 254.

49
dénárt a kőrösi vásárlók. A konyhaeszköz a „csöregefánk” készítésére szolgált. A városi
tanács 1730-ban Pesten is vásárolt többek között hús sütésére használt „Rostély”-t és
Csöröge Mecző”-t.59
A XVIII. században már Kecskeméten, Nagykőrösön is működött mézeskalácsos
műhely. A recens ismeretek bizonysága szerint a mézeskalács jellegzetes vásári portéká-
nak, vásárfiának számított. Ezt erősíti meg a kőrösi tanács számadása is 1712-ből: „Mezes
Kalacsot es dinnyet Vásárfiában” vettek Kecskeméten 24 poltúra és 2 dénár értékben, 1725-
ben pedig „Mézes Kalács csináló Sánta Tati”-ról történik említés.60
A búza, árpa, köles durvább őrleménye a dara, kása. Mivel a rizs apró szemű, nem
törték meg, rendszerint egészben megfőzve használták fel ételkészítésre. A városi tanács
rendszeresen vásárolt a helyi piacokon, a kecskeméti és pesti vásárokban darát, kását.
Például 1651-ben „Alamat, Kassat vöttek”, 1737-ben „Aprókását és Darakását”, 1737-ben
is „Kenyeret és Ugorkát […] Aprókását és Darakását”, 1751. július 18-án a pesti vásárban
10 icce (kb. 9 liter) árpakását és 3 okka apró kását is vásároltak. 1752-ben a város fejős
juhászának éves bérezésében szerepelt többek között 24 véka búzaliszt és 2 véka „Köles
Kása” is.61
A darából, kásából főzeléket készítettek, de tölteléknek is használták. A történeti adatok
bizonysága szerint például 1643-ban disznóvágás során nemcsak kolbászt csináltak, de
hurkát is, amelyet köleskásával töltöttek. A város konyhájára is került belőle, mert a kiadá-
sok között jegyezték fel, hogy „Kasara attu’ a’ Disznok belebe’ dn 12”, 1652-ben pedig.
Hurkaba walo Kassat wőttem dn 6”.62
A liszthez hasonlóan, finomabb minőségű darát is készítettek, amelyet „semlyének”,
neveztek a XVIII. századi történeti források.63 A név nem a későbbi évszázadban pékek
által sütött zsemlére, hanem az őrlemény finomságára, selymességére vonatkozik. A kőrö-
si számadó feljegyezte 1722-ben, hogy 23 ½ dénárért „Semlyet vettem”, 1723-ban pedig
„Semlyedarat és Vaskalánt vettünk”64
A zsemlyedarát is a pesti vásárokból hozták. A már említett vármegyei elöljáró-
ság méltó megvendégelése során például 1751. április 11-én „’Sellye Darát”, júniusi
„Medárdus Napján Pesten tartatott Vásár alkalmatosságával” „Tiz Ittze Selyem darát”, a
július 18-i vásárban „10. Ittze Arpa Kása-,,33 ½”, „8. Ittze Selyem dara -,,40” és „3 Oka
apró Kása-,,70” megvételére került sor.65
A XVIII. század közepén már a pesti vásárokból korábban még ismeretlen gabonaere-
detű élelmiszerfélék is Nagykőrösre kerülhettek, amelyekkel a rangos elöljárókat vendé-
gelték meg. Például 1751. április 18-án, amikor „Szetsei László Kotsijával az Ur T. Ord.

59 MNL PML NkV SzK 1728/29. ; SzK 1730/31. 1730. szept. 16. A fánk jellegzetes, hagyományos
farsangi sütemény. A csörögefánkot is (ennek neve Cegléden például „ördögfánk” – Novák László
Ferenc i. m. (2015) – ekkor sütötték. A csörögemetszővel (nyéllel ellátott hullámos peremű rézkorong)
a kelt tésztából szalagokat metszettek ki, s azt zsírban vagy olajban sütötték, s nyerte el kunkoros
alakját. A derelye vagy „barátfüle” tésztafinomság feldarabolására is szolgált.
60 MNL PML NkV SzK 1712/13. 39 pag.; SzK 1725/26, 1726. jan. 27.
61 MNL PML NkV SzK 1651/52. 216. pag., SzK 1737/38, 1737. jún. 25.; SzK 1752/53.
62 MNL PML NkV SzK 1643/44. 188. pag.; SzK 1652/53, 184. pag.
63 A győri élelmiszerek között történt említés a zsemlyelisztről is. Dányi Dezső i. m. 16.
64 MNL PML NkV SzK 1722/23. 39. pag.; SzK 1723/24. 45. pag.
65 MNL PML NkV SzK 1851/52. Megjegyzendő, hogy a kisebb mennyiségű apró kása volt legértéke-
sebb az árpa- és selyemkása árának összehasonlításában.

50
Vice Ispány Ur szakátsáért menvén, hozott Pestrűl Konyhára” a „Tiszta Liszt” és „Dara
Kása” mellett „Svábisi Gerslit” is.66
A finomabb gabonaőrlemények közé tartozik a gríz is. Róla is a XVIII. századból van
tudomásunk, több más import áruféleség között található meg. Például 1766-ban apró
kása és „semlye” mellett „5. iczcze Griz -,,61 ½” vásárlására került sor a pesti vásárban.
A gríz tulajdonképpen finom búzadara-őrlemény.67
Az őrlemények tehát, mint a darakása, az ételfőzés alapanyagául szolgáltak. A külön-
böző zöldségfélék az ételek ízesítésére szolgálnak, korábban levesbe is tették, de főzelék-
nek is felhasználták.
A már említett káposzta leveszöldség, de főzelék is lehetett. A XVIII. század közepén
bukkan fel a kelkáposzta, amely kiváló főzeléknövénynek számít napjainkban is. Helyben
még nem termesztették, csupán a városban megforduló rangos vendégek ebédeltetése
során főzték ezt a ritkaságszámba menő zöldséget, minden bizonnyal főzeléknek. Pestről
hozták, így 1766 februárjában „Kéli Kaposztat”. Novemberben is „Kéhl Káposzta”
szerepelt a Lipót-napi vásárból hozott árucikkek listáján. Az ételfőzés zöldségei között
ugyancsak a XVIII. század közepéről ismeretes a karfiol (virágos kel néven is ismeretes).
Leveszöldség, de főzeléknek is megfőzték – mai gyakorlatra utalva a húshoz hasonlóan
kiránthatták –, amely szintén a választékos ebéd főzésének alapanyaga volt. A kelkáposzta
mellett 1766-ban a kőrösi tanács megbízottjai szintén Pestről vették a „Kartifiol”-t novem-
ber 7-én, s e hónap 13-án „Négy Kartifiolt Oberst Ur Konyhájára” hoztak.
A XVIII. század közepén jelent meg a napjainkban nélkülözhetetlen zöldségféle, a kara-
lábé. Ezt is Pestről hozatta a kőrösi magisztrátus a város konyhájára.68
Amikor 1766 tavaszán megjelentek a város peres ügyében eljáró hatósági emberek
– mint említettük –, bőséges vendéglátásban részesültek, újdonságnak számító zöldség-
félékkel is traktálták őket. Erről tudósít a város bírájának feljegyzése: „A Proportionalis
Processusnak Terminussára hozattam Sallai János által Culinárékat ugymint Semlye darát
retket, Kellkáposztát, Zellert, Karalábet, Salátát és Petreselyem Győkeret, Sáfránt.”69
A ritka zöldségfélék között található meg a spárga, amelyet szintén Pesten vásároltak.
A császári főherceg Kecskemétre történt látogatásakor a vármegye utasítására konyhára
valókat kellett küldeni a kőrösi magisztrátusnak. A városi számadások közt jegyezték fel
1768 április 18-án hogy „F. Római Császár lejövetelekor [...] Á Tekintetes N Vármegye
által Parancsoltatott, F. R. Császár konyhájára való Naturalékért, melyek Kecskemétre
küldettek, nevezetes 28 Ittze Írós Vajért, 39 Csirkéért, 17 Snefért [szalonna – NLF] 2 Tsomo
Spárgáért, 18 Czitromért” fizettek ki 34 forint és 28 dénárt.70
A levesek főzése során felhasználásra került többféle más zöldségféle, így a répa is.
Ennek két fajtája válik ismertté: egyszerűen répát említenek, ami valójában a fehérrépa

66 MNL PML NkV SzK 1751/52, 1751. ápr. 18. A gersli tulajdonképpen hántolt és nagy árpaszem
(innen ered a magyar árpagyöngy neve), a németek révén került a hazai vásárokba, így Pestre (a
gersli neve a német Gerste, árpa szóból származtatható). A köretféle megtalálható később is a magyar
háztartásokban, így napjainkban is.
67 MNL PML NkV SzK 1766/67. 1766. nov. 7.; 1766. nov. 13. A búzadara a gabonaszem belső őrlemé-
nye, csírát és maghéjat is tartalmazhat. Magas a tápértéke. Levesbetétnek (pl. grízgombóc) vagy pépes
ételnek (pl. tejbegríz) is készítik.
68 MNL PML NkV SzK 1766/67, 1766. nov. 7. A városban huzamos ideig tartózkodó rangos katona-
tiszt, az óbester (tábornok) családjával élt Nagykőrösön. A városi tanács gondoskodott élelmezésük-
ről is, ellátták őket a korban már megjelent és fogyasztott – Kőrösön még ismeretlen – ritkaságnak
számító zöldségfélékkel is.
69 MNL PML NkV SzK 1765/66. 1966. ápr. 25.
70 MNL PML NkV SzK 1767/68.

51
lehetett, a másik pedig a sárgarépa. Mindkettő nem hiányozhatott a levesekből, de a sár-
garépából főzeléket is készítettek. Helyben is termesztették a répát. A városi hatóság is
felügyelt rá. A városi tanácsnak is – mivel minden terményből dézsmát szedett – érdeké-
ben állt a termesztése. Erre utal az az adat, amely arról tájékoztat, hogy 1663-ban „Répa
szedésbűl jütt be kész pénz fn 2. dn 72/II”.71 A városi számadásokban gyakran szerepel
a répa. Például 1652-ben „Repátt Retket wőttem 1 Taller ara”, 1663-ban ,,Repat wettűnk
dn 3/II”. A XVII. században nem esik szó még a sárgarépáról, ez is csupán később jelent
meg: 1737-ben vettek „Sárga répát ,,12 ½” dénáért, „Veres Répáert fizettem ,,85” dénárt –
jegyezte fel a másodbíró. A távoli fontos piacközpontban, 1728-ban „Die 26 Mens October
Gál napi Váczi Vásárkor valo Vasarlás Petreselmet vett ,,40. Sárgarépát vett 1,,10. 100 fontö
vörös hajmat 11,,50.[…] 1 Kila Lencset 1,,25” a tanács megbízottja.72
A levesfőzéshez a hagyma – netán káposzta – mellett más kerti növényeket is fel-
használtak. Ezek közé tartozik a zellerfélék családjához tartozó petrezselyem. Gyökere
kerül fogyasztásra. Vélhetően már korábban is termeszthették, de a kőrösi történeti
források 1632-ben említik először: „Wőttűnk petreselmet ide be „1 dénáért, majd 1635-
ben „Petresellýmót wőttunk” 2 dénárért (hasonló értékben fokhagymát is), 1651-ben
„Petreselymőt wőttem” – jegyezték fel a város kiadásai között. 1724-ben távoli vásár-
ból is beszerezték a másodbíró feljegyzése szerint, „Petreselyem gyükere’t hozattam
Vátzrúl”. 1727. január 27-én 6-ban „Petreselem tőre atam -,,28 ½” dénárt, még a nyáron
pedig „Petreselyem tővet” vettek a helyi Szent László király napi vásárban, 1732-ben
„Petreselymet”. Pestről, de még más távoli helyek vásáraiból is került Nagykőrösre belőle:
a pesti vásárban november 15-én is vettek „Petreselmet”, 1728. október 28-án pedig a „Gál
napi Váczi Vásárkor”, 1766 februárjában ismét Pesten „Petreselyem Győkeret”.73
A petrezselyem mellett felhasználásra került a zeller is, amely azonban csak a XVIII.
század közepén bukkan fel. Kőrösön ezt a növényt sem termesztették, a városi tanács
konyhájára Pestről hozták, mint például 1751. áprilisban, amikor „Zellert” is vettek sok
más élelmi cikkel együtt a rangos hatósági emberek megvendégelésére. Hasonló okokból
1766 februárjában is vettek „Zellert” a pesti vásárban.74
A petrezselyemnek nemcsak a gyökerét, hanem a levelét is felhasználják főzés céljá-
ra, akárcsak az ernyős virágzatú kaprot. A kapor is intenzív aromájú, különböző ételek
ízesítésére használják. Tehát az étel fűszerezésének, főzésének is értékes kerti növénye.
Például a városi tanács konyhájára került belőle 1643-ban: „Kaprot főzni ide be hoztunk”
– jegyezték fel.75
A kerti növények között az ételfőzésben kiemelkedő helyen szerepel a borsó, bab
és lencse. A XVII. századi történeti források a borsóról, babról nem tesznek említést.
Valószínűleg nem, vagy ritka esetben termesztették Kőrösön, akárcsak a lencsét.
A bab, borsó viszonylag későn, török közvetítéssel került a magyar konyhákba, azonban
Kőrösre, illetve vidékünkre csupán a XVIII. században kerülhetett.76

71 MNL PML NkV SzK 1663/64, 113. pag.

72 MNL PML NkV SzK 1652/53, 184. pag.; SzK 1663/64, 253. pag.; SzK 1737/38, 1737. máj. 1., aug. 7.
73 MNL PML NkV SzK 1632/33, 131. pag.; SzK 1635/36, 128. pag.; SzK 1651/52, 208. pag.; SzK
1724/25-I. 1725. febr. 14.; SzK 1726/27; SzK 1732; SzK 1728/29/33; SzK 1765/66.
74 MNL PML NkV SzK 1751/52; SzK 1765/66; Kiváló levélfűszer, még szárba indulás előtt szedett
zsenge, zöld hajtásait használják fel. Szárát is hasznosítják, a még ki nem pergett magjával együtt (pl.
uborka konzerválására.
75 MNL PML NkV SzK 1643/44. 184. pag.
76 Például 1571. március 13-án Budán a törökök „Haszán rendzsbertől” 150 kila [kb. 4 mázsa] rizs, 1
denk [pontos súlya nem ismeretes] borsó után fizettettek vámot. 1571. november 18-án 6 denk súlyú

52
 Jóllehet, a magyarság már a honfoglalást megelőzően ismerte a borsót, későbbi termesz-
tésére azonban nincsenek adatok vidékünkön. A XVI. századi budai török vámnaplók
viszont annak bőséges behozataláról tesznek bizonyságot.77 Helyet kaphatott a kőrösi
kertekben, vethették, mit bizonyíthat egy 1698-ból ismeretes adat („Madarakat nyulakat
ludat borsót vöttünk Tall 4. P. 46.”), azonban a kőrösi tanács általában ezt is rendre a helyi
mellett és pesti, a szomszédos Kecskemét vásáraiból hozatta konyhájára. Például 1730
júniusában a kőrösi vásárban vett „Hüvelykes borsoért” fizettek 5 dénárt, az 1732 novem-
beri vásárban Pesten „2 véka Borsot f. 2,,55”, 1742-ben – földesúrnak ajándék gyanánt – a
Lőrinc-napi „Kecskeméti Vásárban a’ Méltoságos Gróff Keglevich Földes Urak számokra
vettünk” 10 okka rizs mellett, „Harmadfél Véka Borsot” is. Egy Véka borsót f. 1,,75”,
1761-ben 1. V. Borsót vettek, Pesten a medárdusi vásárban, 1766. februárjában „Borsót Tiz
Ittzet”, 1773-ban „3 Véka Borsót” 7 forintért.78
A hüvelyes növények között őshonosnak tekinthető lencse vidékünkön történő ter-
mesztéséről nincsenek adatok. Ennek oka abban rejlik, hogy a kötöttebb termékeny talajt
kedveli, s ezért távolabbi helyekről került Kőrös városába. A kőrösi heti vásárokban, pesti
vásárokban vásárolta a kőrösi tanács. Számos adat említhető rá vonatkozóan: 1656-ban
„Ket Negyed Lenczet wettem Dabi [ma Dömsöd település része] Aszonytul Warasunk
szűkse’ge’re 1 Talleron”, 1679-ben is a számadások között feljegyezte a könyvelő deák,
hogy 1679-ben „Ket Negyed Lenczet vettűnk f 1 dn 80”, 1681-ben „Szelei [Tápiószele]
Szűle Mihalynak attunk Lenczere f 1”, 1707-ben „Lencsere adtunk kürti [Tiszakürt] Szabo
Ml’k polt 32. d 2.”, 1737-ben pedig „Két véka Lencsét vettem f. 2,,05 ½, 1761-ben 1 vékát,
1773-ban a júniusi Medárd-napi vásárban Pesten többek között „2 Véka Lencsét és Árpa
Kását” vettek. A város által alkalmazott fejős juhász természetbeni járandóságába is tar-
tozott, mint 1780-ban például a liszt, kása, kenyér, borsó mellett 5 icce lencsét is kapott.79
A talán legfontosabb hüvelyes kerti növényre, a babra vonatkozóan nincsenek adatok
a XVII. századból. Az Amerikából származó kultúrnövény nagy tápértékének tulajdo-
níthatóan vált kedvelt étellé a későbbi évszázadokban. Több fajtája válik ismeretessé.
A kőrösi tanács például 1734-ben „Két Véka Rácz babért” fizetett 1 forint 70 dénárt.80
A növényi eredetű élelmiszerek között említhető meg a gomba, amelyet a réteken,
erdőkben szedhették korábban is a hozzáértő emberek. Bár sok fajája ismeretes, kevés adat
található rá vonatkozóan. A lakosság bizonyára szedte és fogyasztotta, a város konyhájára
pedig ritkán kellhetett. A XVIII. században már említés történik róla. Például a városi
tanács konyhájára 1709-ben szereztek be „Retket, répát”, de „Petreselmet és gombát” is.
1723-ban pedig „Teljet, gombat”.81
Erőssége, csípőssége miatt a tormát bizonyos ételekhez felhasználhatták, jobbára azon-
ban fűszerként, reszelt állapotban kerülhetett asztalra húsételek (pl. főtt húsok, sonka)
mellé. Nagykőrösön is őshonos növénynek tekinthető. A mezőváros délnyugati részén

„kecsi bojnuzu” kecskeszarvú borsó, 1573. július 7-én 1 denk „mürtek” nevű borsóféle került megvá-
molásra. Fekete Lajos – Káldy-Nagy Gyula i. m. 42–43., 195.
77 A vámnaplóban egy fajtája is ismeretessé válik: 1573. július 7-én „Kel-Kászim Belgrádi redzsber”
1 denk „mürtek” nevű borsóféle szállítmányát vámolták meg. Fekete Lajos – Káldy-Nagy Gyula
i. m. 195.
78 MNL PML NkV SzK 1698/99. 63. pag.; SzK 1730/31, 1730. jún. 27.; SzK 1732/33. 1732. nov. 7.,
SzKSzK1742/43; SzK 1765/66; SzK 1773/74, 1773. jún. 8–9.
79 MNL PML NkV SzK 1675/57, 175.; SzK 1679/80, 211. pag.; SzK 1681/82, 211. pag.; SzK 1707/08;
SzK 1737, 1737. okt. 8., SzK 17661/62, SzK 1781/82, SzK 1780/81.
80 MNL PML NkV SzK 1734/35. 1734. jún. 24.
81 MNL PML NkV SzK 1709/10, 214. pag.; SzK 1723/24, 54. pag.

53
elterülő szőlőhegyet Tormásnak nevezték el, tulajdoníthatóan annak, hogy itt bőségesen
megtermett ez a zöldségféle. Ennek ellenére a városi iratok nem szólnak róla (talán a
törökök sem szerették), viszont néhány esetben a város konyhájára vettek belőle, de nem
a helyi piacon. Érdekes módon 1732-ben a „Pesti Vásárban” „Tormát” 11 és fél dénárért,
majd 1736-ban „Tormaert 5” és „Petrise’le’m tőért 15” dénárt fizettek a helyi árusnak.
Fogyasztás céljából a karógyökeret fel kell reszelni az arra szolgáló eszközzel. A város
konyhájára például 1717-ben 30 dénárért vásároltak „Tormareszelőt”.82
Az ételekből nem hiányozhatnak a fűszerek, azok adják meg annak sajátos ízét. A XVII.
századi konyha talán legfontosabb fűszere a só és a bors, valamint más fűszernövények,
mint a sáfrány, gyömbér, kömény.
A sótömböket Máramarosról a Tiszán úsztatták le hajón Szolnokra, s az ottani sóházból
hozhatták a kőrösiek is. A városi tanács emberei, ha ott jártak, sóvásárlással is megbíz-
ták őket. Például 1668. május 22-én „Négy Keő Soót hozattunk Szolnokbúl Czuzaival s.
Daroczival 1. Arany’ Kékkővet vettűnk dn 8. Kékkővet vettűnk dn 5. Vettűnk egy Keő Soót
flr 1. dn 10”.83
A XVII. században jelentős kereskedelmi tevékenységet folytattak a Gömör-Kishontból
jövő rimaszombatiak, de Debrecenből is érkezett kereskedő Nagykőrösre. Például 1626-
ban „9 hian 6 szaz sot vőttűnk Dőbrőczőni Nagÿ Andrastul fl 944 dn 60 Körmöczy
penzen”, más alkalommal „355 Sott wöttunk Dőbrőczöni Embertull fl 536 dn” – jegyezték
fel a kiadások között.84
A bors bizonyára már a korábbi évszázadokban is fontos fűszernek számított vidé-
künkön, azonban a történeti források hiánya miatt csupán a XVII. századtól lehetséges
dokumentálni annak meglétét.85 Nagy tömegben a török kereskedelem útján került
Budára a XVI. században,86 bár nincsen adat rá vonatkozóan – feltételezhetően a fekete
borsot forgalmazták –, így Nagykőrösre is elkerült, s a XVII. században már a legfontosabb
fűszernek számított.

82 MNL PML NkV SzK 1717/18, 42. pag.

83 MNL PML NkV 1668/69. máj. 22.; A kékkő nem ásvány és élelmiszer, hanem fertőtlenítő, gombaölő
szer (manapság is forgalmazzák, rézgálic néven), de népi elnevezése: kékkő. A juhok nyírása alkalmával
kékköves vízben fürdették, hogy fertőtlenítsék a rühöktől a jószágot. A XIX. század végi peronoszpóra-
fertőzés elterjedésével a szőlő és egyéb kerti növények legfontosabb permetezőszerévé vált.
84 MNL PML NkV SzK 1626/27. 85. pag.
85 A trópusi növény Hátsó-Indiából származik. Már a honfoglaló magyarok is ismerhették, bár
valójában a középkorban, a főúri konyhákban terjedt el. Igen értékes fűszernövénynek számított
(Wikipédia).
86 A Dunán felhajózott áruféleségek vámtételei között is megtalálható (’biber’, ’fülfül’). A vámnaplók
szerint például 1550. július 12-én „Muszi jahud” 13 denk („fél lóteher”, a hátasló két oldalán lógó
zsákféle csomag, súlya nem ismert) borsot szállított, 1550. augusztus 20-án „Petre deák” pedig 550
vakkijét (okka – kb. 7 mázsa). A kereskedők között magyarok is voltak, mint Péter diák, s mások: 1580.
január 22-én Máté János, László András és Gecsi András 1160 vakkije (kb. 1,5 tonna) borsszállítmánya
került vámolás alá. A nagy mennyiségben hozott borsot a törökök kevésbé fogyasztották, az további
kereskedelem útján terjedt el, értékesítették a hódoltsági területeken, így többek között Győrben,
Felső-Magyarországon. Fekete Lajos – Káldy-Nagy Gyula: i. m. 1962, 240., 263–264.

54
 A bors mellett fontos fűszernövény a sáfrány, gyömbér is.87 A sárfrány honi növénynek
számít, a gyömbér jószerivel kereskedelem útján került a piacokra.88
A városi számadások bizonyítják, hogy valamennyi fűszert rendszeresen beszerezte
a tanács a konyhájára. Minden bizonnyal a lakosság is élt velük, azonban írásos doku-
mentumok hiányában erről nem lehetnek ismereteink. Legkorábban 1632-ben történt
róluk említés, amikor a számadó bíró feljegyezte, hogy „Dőmőtőr Deak Borsott, Safrant,
Giőmbert hozott 2 Tall. Borsot Saffrant wőttűnk dn 6”, 1634-ben „Győrrűl hozattunk mas
fel font Borsoth 1 Tall.”, 1636-ban helyi kufártól, „Borsot hoztunk be Baltanetul dn 2”,
1637-ben „Borsot safrant Kadasnetul hogi az Püspök it Wolt hoztú’k akkor be dn 14”,
1641-ben „Szarka Jánossal masodczor hozattunk Borsott Safrant harom tehelý Kest Es
eggi Paar Aranias kest f 8 dn”.89 A másodbíró feljegyezte 1653-ban, hogy „Keresztesi
Istvannal hozattam Borsot felfeldrőll f 3 dn 45”, ugyanakkor ,,Bors tőrő mosart wőttem
f 2 dn 20 […] 2. Desat wőttem Turonak walot dn 28 […] Debreczeni Aros Embertűl
wőttem Negy Font Borsott a’ hazhoz 2 Talleron”. 1668-ban a ,,Keczkemethi Varasban
Katalin napkor vásárlot Biro’ Uram Vargha János Váras számára Borsot. Győmbért Varas
szamara flor 5. dn. 12”, 1671-ben is „Buda Péterrel hozattunk Győrrűl -3 Funt Borsot 4
Lakatot 1. Lé szűrűt 3/II tall”.90
A gömör-kishonti rimaszombatiak lerakatot is létesítettek a városban, ahová folyama-
tosan szállították árucikkeiket Nagykőrösre, Kecskemétre. A kőrösi feljegyzések szerint
például 1678. augusztus 20-án „Rimaszombatiaktul Vasarlottunk 8 Funt Borsot f 7 dn
20 Safránt f 1. dn 60. Szekfüvet dn 20”, 1679-ben „Rymaszombatiaktul vettűnk Kett szal
vasat f 1 dn 60 Győmbért dn 20”; 1681-ben a rimaszombati Liptai Istvántól 6 font borsot,
Répásnétól székfüvet és sárfrányt, Gyarmatinétól 2 font borsot vettek, 1719-ben pedig
„Edgj bors malmot 1 forint és 15 dénár értékben”.91

87 A sáfránynak létezik „szelíd” és vadon nőtt fajtája. Kecskemét város kiadásai között jegyezte
föl például a számadó második bíró 1670-ben, hogy „Szent Lőrincz napjan […] Vad Safrant wettem
dn. 18.” MNL BKML KkV SzK 1670/71. 206. pag.; A Kárpát-medencében is őshonosnak tekinthető.
A főúri konyhák nélkülözhetetlen fűszerének számított a középkorban. A sáfrány virágjának a szá-
rított vörösbarna színű bibéjét használják fűszerezésre, a leves étvágygerjesztő, aranysárga színt és
kellemes ízt kapott tőle; a gyömbér Kínából terjedt el világszerte. Sajátos illatú, csípős, kesernyés ízű
gyökerét használják fűszerként. Levesek, főzelékek, húsételek, sütemények, télire eltett gyümölcsök
ízesítésére használták, de nyersen is fogyasztották (Wikipédia).
88 A XVI. századi török vámnaplók dokumentálják, hogy a Dunán kereskedőhajókon gyömbért is
szállítottak Budára. Innen is elterjedhetett további kereskedelem útján. Fekete Lajos – Káldy-Nagy
Gyula i. m. 57., 116., 175., 252., 273.
89 MNL PML NkV SzK 1632/33, 112–113. pag.; SzK 1634/34; SzK 1636/37, 110. pag.; SzK 1641/42,
187. pag.
90 MNL PML NkV SzK 181, 183, 187. pag.; 1668/69, 1668. dec. 7.; SzK 1671/72, 172. pag.; SzK 1678/79,
197. pag.
91 MNL PML NkV SzK 1678/79, 197.; SzK 1679/80, 212. pag.; SzK 1781/82, 1681. máj. 7. 209–210. pag.;
SzK 1719/20, 32. pag.

55
 A XVIII. században már bővült a fűszerfélék választéka. Pesti, de a szomszédos kecs-
keméti, sőt a helyi vásárokban is meg lehetett vásárolni többek között a köményt,92 a szere-
csendiót, a szerecsendió-virágot,93 a kaprit,94 a fahéjat, 95 a tengeriszőlőt.96
A kuriózum, különleges fűszerek a városi konyhába kerültek, s a rangos vendégek-
nek feltálalt ételeket tették velük változatossá. A kőrösi tanács rendre vásárolt belőlük
a helyi, a szomszédos kecskeméti, valamint a pesti vásárokban. A könyvelés szerint
például 1722-ben a „Kecskeméti Katalin napi vásárkor A N[eme]s. Város es Kapitan
Suchnecht Úr Számára Vasarlottunk Hagy mint mindenfe’le’ket […] Borsot 4 fontot […]
Safrant, Szekfüvet szerecseny diot”. 1723-ban Nagykőrösön a „Die 27 Junii Sz Laszló napi
Vásárkor a N Varos hazahoz kivantato Vasarlas e szerent volt […] 8 Font Borsot 4,,80. 2 Lat
Szerecsen diót ,,93 ½ 4 Lat Szerecseny dió viragot 1,,20. 54 Lat Szekfüvet ,,70” dénáért”.97
A város különböző beszerzései: 1726-ban a László király napi vásárban „Kömény
magért” 10 dénár; 1727. január 27-én „Szerecsen dio viragok Safránt fa hajjat Győmber
Szekfűvet” vettek, április 22-én „Herba teét vett. 2,,82 ½ Tengeri Szölőt ,,28”- dénárért.”
A kőrösi vásárbeli kiadásokról számol be az illetékes hivatalnok, 1729. június 29-én. „Két
csomo Dohant vettem ,,20. Két font Borsot 1,,60. Két font szegfüvet ,,40. Két Lat szere-
csen diovirágot ,85. Egy lat szerecsen diót ,,25. Négy Lat Sáffránt 2,,50.”, augusztus 15-én
pedig „Négy Font Borsot f. 3,,- Szerecseny Dio Virágot 6. Latot Szerecseny diot 1,50.”,
1751-ben „Szetsei László Kotsijával az Ur T. Ord. Vice Ispány Ur szakátsáért menvén,
hozott Pestrűl Konyhára […] Apro Szőllőt 1 fontot -,,20 Zellert -,,10 Káprit fél fontot -,,35
Salátát -,,15”, 1757 novemberében „Leopoldi Pesti Vásárban […] Kaperlit [kapribogyó]
Oberster Ur Konyhájára -,,72 ½. Négy Kartifiolt Oberst Ur Konyhájára -,,46 ½. Három V.
Lencsét f. 3,,45” vásároltak. Kegelevich földesúr megvendégelése során az 1737. augusz-

92 Illóolajokban gazdag fűszernövény, amelynek magját egészben vagy őrölve használták fel. Már a
XIII. században létezett Magyarországon. Elterjedésében a török kereskedelemnek is szerepe lehetett.
A XVI. századi budai vámnaplók is bizonyítják forgalmazását (Wikipédia). A kőrösi számadások
között 1725-ben történt említés róla először. A második számadó bíró a Szent László király napi
nyári és a Dömötör-napi őszi vásárban „Kömény magért fizetett” 10-10 dénárt. MNL PML NkV SzK
1725/26. 1725. jún. 27., nov. 5.; levest is főztek belőle, de például a kolbász ízesítésére is használhatták,
mint napjainkban.
93 Kelet-Ázsiában őshonos, elterjed más trópusi területeken is. Európában a XVI. században jelent
meg, de Magyarországra még török közvetítéssel sem jutott el, csupán a XVIII. századi kereskedelem
révén. Kemény, diószerű termése reszelt állapotban kerül levesekbe, sült húsokra. Ízekben gazdag
fűszer, napjainkban is megtalálható. A szerecsendió-virág a szerecsendió magleple, amelyet megszá-
rítva értékesítenek. Aromája hasonló a szerecsendióéhoz (Wikipédia).
94 A kapri Elő-Indiában őshonos, de elterjedt a Földközi-tenger vidékén is (Olaszországban van a
névadó Kapri szigete, a kapricserje jellegzetes, gazdag vegetációjú növénnyé vált Itáliában). A kapri
fűszer a kapricserje bogyós termése. Enyhén fanyar, csípős, jellegzetes ízvilágú, sült húsokhoz is
használt értékes fűszer (Wikipédia).
95 A fahéj Délkelet-, Kelet-Ázsiából származik. Ceylon egyik őshazája, Kína egy másiknak, a kasszia
fajtáé. A ceyloni fahéjfa kérge, amelyet szárítva darabos és őrölt alakban értékesítenek. Érdekes és
kellemes, illatos, enyhén csípős, édeskés, illóolaj-tartalmú fűszer (Wikipédia). Főleg a sütemények
ízesítésére szolgált (napjankban a forralt bor ízesítésére is szolgál). Európában a XVIII. században
terjedt el nagymértékben mint holland gyarmatáru. A magyar konyhákban cimet néven is ismeretes
(a latin cinnamum szóból eredő német zimmet átvétele).
96 A tengeriszőlő Amerikában őshonos. Fán terem, termése lelóg az ágakról, áttetsző, édeskés-
savanykás húsos termése a virágjából képződik. Nyersen és főzve is fogyasztották (Wikipédia).
Import kereskedelmi áruként került a XVIII. században Magyarországra, így a pesti vásárokra.
97 MNL PML NkV SzK 1722/23.; SzK 1723/24. 44. pag.; SzK 17.

56
tus 10-i Lőrinc-napi vásárban Kecskeméten a kőrösiek „Fahéjat” és „Egy font gyömbért”
is vásároltak 98
Napjaink nélkülözhetetlen fűszere, a paprika a XVIII. században bukkan fel vidékün-
kön99. Ritkaságnak számíthatott, kevés adat található rá vonatkozóan. Érdekes módon,
Kőrös város tanácsa az általa esztendőre alkalmazott fejős juhász feleségének fizetésében,
természetbeni járandóságai között található. Például az 1753. évi Szent György-napi
főbíróválasztáskor „Ádám Péterné Sajtos Asz. Esztendeig való bére Kész Pénz f. 16,,- Kék
Gyólts Kötő. Ujj Csisma Pár 1. Fejér Keszkenő 1. Fejelés Csisma Pár 1. Ingval’k való Gyólts
1. Intertentiojara pedig egész Esztend. Valóra hogy a’ Fejős Juhászt, és a’ Bujtárt abbúl
Demeterig tartsa, ezek pecificaltatnak Lisztbűl véka Búza 24.Borsó Véka 1. Font Hús 100.
Köles Kása véka 2. Font Só 50. Jó Bors font ½ [kb. 25 deka]. Font Szalonna 50. Paprika Font
½ [kb.25 deka]. Véka Lentse. 1. Két hétre Demeterig sajt. Solutio 13a Julÿ Adtam 8. Lat
jó féle Borsot, és egy garas ára Paprikát item 4 font Szalonnat” regisztrálta a másodbíró.
1758 májusában: Sajtos Asszony Fodor Mihálynénak, ,,A’ Sajtosnénak vőttem Paprikát”
dénárért.100
Őrölt paprikáról van szó (ebben az időszakban még a zöldpaprika zöldségféle ismeret-
len).101 Mivel a jó minőségű borssal együtt – és azonos mennyiségben – került a sajtosné
ellátmányába, feltételezhető, hogy fűszerként használták, viszont különösnek tartható,
hogy csak éppen a fejős juhász felesége – akinek a juhtej feldolgozása sajttá volt a feladata
– használta fel. Szélesebb körben nem lehetett forgalomban a piacokon, még a pesti vásá-
rok fűszerei közül is hiányzott.
Az erős, porított, őrölt paprika minden bizonnyal fertőtlenítés céljára is szolgálhatott,
hiszen a sajtkészítés higiéniája megkövetelte azt. Más esetben is – a dohánnyal együtt
– felhasználták a paprikát erre a célra.102 Míg a borsot rendszeresen beszerezték, ezzel
ellentétben a városi tanács konyhájára nem vásároltak paprikát.

98 MNL PML NkV SzK 1726/27. Expensa Variae; SzK 1729/30. Erogationes Variae; SzK 1737/38.; SzK
1751/52, 1751. ápr. 18.; SzK 1766/67, 1766. nov. 13.
99 Cegléden a paprika családnévként található meg. A Mária Terézia-féle 1767-es úrbéri összeírásban
még nem találhatóak meg, viszont Kalocsa környékén, Érsekcsanádon igen: Paprika Ferenc, Gergely,
Id. és Ifj. István, Mihály és Péter féltelkes jobbágyokat írták össze. Novák László Ferenc: Mária Terézia
úrbéri összeírása Pest-Pilis-Solt vármegyében II. Nagykőrös. 2005, 91.; A Paprika nevűek a XVIII. szá-
zad végén kerültek Ceglédre. A Szerző édesanyjának ősei a Paprika család tagjai (édesanyja Paprika
Teréz 1884-ben született). Római katolikus vallásúak, ami természetes is a Kalocsa környéki szárma-
zást illetően. Cegléd északnyugati részén, a katolikus Mária-városban éltek, és az ottani katolikus
Csengettyű temetőben nyugszanak.
100  MNL PML NkV SzK 1753/54, 1753. ápr. 24.; SzK 1757/58-II. 1758. máj. 27.
101 A ’paprika’ név a borsot jelentő görög és latin ’peperi’, ’piper’ szóból származik, a magyar nyelv-
ben a délszláv ’papar’ (bors) szó által honosodott meg. Első említése 1724-ben bukkan fel, 1748-ban
már Szeged környékén is megtalálható (az étkezési vagy zöldpaprikát a bolgárkertészet honosította
meg a XIX. század végén Szentes környékén). Feltételezhető, hogy Kőrösre onnan került a paprika
1753-ban. Somos András: A paprika. Akadémiai Kiadó, 1966. 25–26., 46. Vö. Bálint Sándor: A szegedi
paprika. Akadémiai Kiadó, 1962. A kőrösi előfordulása tulajdonképpen fűszerpaprika, amely rokon-
ságot mutat – mint erős fűszer – a borssal. Mindkettőt éves természetbeni járandóságába számítva
megvásárolta a városi tanács a szakácsnője számára.
102 A paprikát fertőtlenítésre használták. Nagykőrös városi tanács is vásárolt Pesten házat, hogy
szükség esetén, amikor hivatalos ügyekben a török elöljárósághoz, majd később a vármegyére kel-
lett utazniuk küldötteiknek, ott megszálljanak. A „pesti ház” rendbetétele során eszközölt vásárlást
a magisztrátus 1796-ban, Medárd napján: „Pesten Vásárban” vettek „Pesti Háznak csinosítására
Meszet 2,,30. Azok’k Kimeszelésére fizettem 1,,30. Az ott levő Nyoszolyákba Szalmát […] -,,48. A’

57
 A gabona- és zöldségfélék mellett nélkülözhetetlen volt a város konyháján is az ecet.
Étel ízesítésére, de tartósításra is használhatták. Ez utóbbira enged következtetni, hogy
1735-ben „Eczet ágyért adtam ,,36 ½. Item Eczetet vettem „30.” dénárért – jegyezte fel a
számadó bíró.103
Az ecet helyben is „készülhetett”. A kőrösi cívis lakosság szőlőtermesztéssel, borá-
szattal is foglalkozott. A borból és annak tisztulása során keletkezett söprőből főzött
égettbor mint élelmiszer, élvezeti termék is számottevő volt. A városi hatóság dézsmát
szedett a bortermésből is, jelentős haszna származott belőle.104 A szőlőből préselt must
erjedése borrá esetenként sikertelennek bizonyult, a must nem forrt ki szesszé, hanem
megsavanyodott, ecet lett belőle. Tehát minden bizonnyal borecetet használtak a ház-
tartásokban. A nagy mennyiségben összegyűjtött dézsmaborból is keletkezhetett ecet,
amit értékesített is a városi tanács. Erre utal a számadása 1681-ből, amikor 5 forint és 64
dénár bevételt könyveltek el mint „Eczetbűl” jövedelem. A magisztrátus a lakosoktól is
vásárolt tönkrement bort hasonló célból. Például 1796. január 30-án „N[emes] Thenke
András Urnak 6 ¼ akó [kb. 3,5 hl] borért melly etzetté vált fizettem 18,,45” – jegyezte fel
a számadást könyvelő bíró.105
A városi dokumentumok szerint rendszeresen vettek székfüvet (kamilla), amit gyógy-
szerként használtak, teának főzve. Előfordult, hogy csupán gyógynövényt említenek,
mint például 1726 áprilisában, amikor „Herba teét”, 1727-ben is a „Kecskeméti Lőrincz
Napi Vásárban […] Herba theét s egyebeket 3” forintért vettek. Feltételezhető, hogy
másfajta gyógynövény, nem kamilla lehetett a herbatea. A város konyhájára tehát gyógy-
növényeket is vásároltak, és teának főzve fogyasztották.106 Ilyen gyógynövény volt az
örménygyökér is. A könyvelő bíró feljegyezte 1753-ban például, hogy „1 ½ Véka Őrmény
Győkeret vettem a’ Város számára” 50 dénárért.107
Vidékünkön a gyümölcstermesztés már jelentős a XVII. században. Nagykőrösön
is sorra léteztek szőlők a város körüli szőlőhegyeken, ahol a homokos talaj megfelelt a
különböző gyümölcsfajtáknak is. A városi tanács – ismert okból – saját felhasználásra,
vendéglátásra vásárolta helyi piacokon, de távolabbi helyekről is beszerezte az ide szállí-
tott gyümölcsöt.
A gyümölcsfélék változatos fajtaösszetételt mutatnak: megtalálható a cseresznye,
meggy, alma, birs, barack, körte, szilva, dió, gesztenye, mogyoró, de a szőlő, egres és din�-
nye is. Frissen és tartósítva, aszalványként fogyasztották. Rendre ajándékozta is a városi
tanács törököknek és diszkrécióban a magyar uraknak egyaránt.
A városi számadások bőséges adatokat szolgáltatnak rájuk vonatkozóan. Így példá-
ul a vásárlások: 1630-ban „Gőztőniet az Praedikator Uramnak dn 10”, 1631-ben „Egj
kosar aszszu [aszalt] kőrtwelt wőttűnk dn 24. Az Almas Giemecseket hogj felwittek az
Szubasak’k”, 1632-ben „Wőttűnk Dinnyet dn 6. Diot ugyan akkor hoztunk ide be f 2 […]
Magyorott hoztunk ide be dn 6 […] Wőttűnk aszu szilwat dn 65”, 1636-ban Czőrőzniet

Nyoszolyáknak ki tisztítására [fertőtlenítésére] Paprikát, és Dohányt” 80 krajcárért.” MNL PML NkV

SzK 1796/97. 1796.. jún. 10.
103 MNL PML NkV SzK 1737/38. 1737. máj. 5.
104 Novák László Ferenc id. m. 2012–2013.
105 MNL PML NkV SzK 1681/82. 257. pag.; SzK 1795/96.
106 A teafőző edényről is említés történik: „A’ Theás Kandlik igazitásaért fizettem -,,15” dénárt. MNL
PML NkV 1760/61. 1761. ápr. 15.
107 MNL PmL NkV SzK 1626/27.; SzK 1727/28. 1727. aug. 11.; SzK 1753/54. aug. 5. A kamillá-
hoz hasonlóan az örménygyökeret a légzőszervi megbetegedések gyógyítására használták mint
gyulladásgátló, köhögéscsillapító, köptetőszert (Wikipédia).

58
wettünk ide be az Waras hazahoz dn 3. Czörözniet az Alzegi Varga Istvannetul dn 4. Egÿ
Czőgledi Aszonitul czőrőzniet hoztunkbe dn 5. Meggiet hoztunk be ide az Waras hazahoz
dn 5. Megiet hoztunk ide be a’Waras hazahoz dn 7. Hogÿ az szonaki Aga és Olaÿ Bek
itt voltanak akkor hoztunk be meggiet. Diniet hoztunk ide be az hazhoz dn 2. Hogÿ az
Szolnaki Murharim Passa itt wolt, akkor kőrtwelt es dinniet dn 27. Hogj az Czeri bassa
itt wolt akkor hoszattunk diniet neki dn 5 Szilwat wőttűnk ide be hogi az Szubassak itt
woltanak dn 7. Szőlőt wettűnk ide be az Waras hazahoz dn 4. Almat wettűnk ide be a
Szolnaki Tőrőkők’k dn 8. Baraczkot wőttűnk Szabo Boldisartul dn 4. Aszu Szilvat wöttűnk
egi Negiedet id be f 1 d.”, 1637-ben „Baraczkot hozattunk ide be a Waras hazahoz dn 4.
Dinnjet wöttűnk ide be az hazhoz dn 7 dn 79. Egresre attunk az szakacz Azoninak dn 2.
Wadalmat hus főzni ide be dn 1.”, 1646-ban „Egrőst wettűnk ide be dn 8. […] Kőrtwelyt
wettűnk a’ Tőrőkők’k dn 4 […] Geztenyet wettűnk ide be dn 2/II.”, 1648-ben „Szőld Istok
Pribek’k diot dn 20. […] Baraniabul diot hozattu’k f 1 dn 60.”, 1652-ben „Almat wőttem
étekbe walott dn 2”, 1655-ben ,,Varsanj Aszonyo’ wőtte’ Almájat hamissan arolasert 1.
tallert”, 1660-ban „Almát nyerset hozatta’ az piaczrul dn 4”, 1663-ban ,,Kocsonyát és
medgyet vettünk az haro’ Agha itt létében dn 23. Repat wettűnk dn 3/II. Baraczkot dn 1.
Sárgha Baraczkot Törökök’k vettűnk. Hagymabul Almabul arultunk in Suma fn 4. dn 56/
II. [...] Szilva arra jűt be Öreg Biro Uramtul 1” forint, 1679 februárjában „Gyűmölcz áros
Keczkemeti Emberen vettünkf 1. dn 60”.108
A kőrösi magisztrátus tehát értékesítette is a gyümölcsöket, az ide jött árusokat, kofákat
megbüntette, ha visszaéléseket tapasztaltak.
A XVIII. századból is számos dokumentum akad a gyümölcsökre vonatkozóan: 1709-
ben vettek a piacon „Retket, repát, almát, szek füvet Tal. 1. P 19 […] Földi mogyorot”,
1723-ban „Mgs Károlyi Sándor109 Úr nallunk léteben körtvélyért ,,30. Mgs Karolyi Sandor
Úr[un]k szamara körtvelyt baraczkot 1,,8l […] Aszalni valo megyre fn 1,,50 Baraczkra
Körtvelre ,,78” dénár, 1717-ben „Körtvelyt fn 1. dn 25. Dinnyet Nyulat fn 1 //15. Birsalmát
Tormát //40. Halat Tormát birsalmát vettem //75. Váczon Gesztenyet”, 1719-ben „Sárga
baraczkot ,25 Ismet Sárga baraczkot Pestre ,,69” dénár, 1729-ben a június végi kőrösi
vásárban „Két csomo Dohant” […] Discretioban Cseresznyét vett. a’ Pünkösdi Kantalok’k
5,,50”, majd augusztusban „Tyuktojást és Dinnyét” vettek, 1737-ben történt vásárlások:
július 15-én „Az Urak számára baraczkot”, július 25-én barackot és dinnyét, augusztus 7-én
„Körtvényt”, szeptember 2-án dinnyét és „Őszi baraczkot” vett a város bírája. Az 1742. évi
vásárlások: november 11-én 10 véka alma, 2 véka gesztenye, „Aszalt Szilvát vett[ek]. Pronai
Ur számára” 2 forint 83 ½ dénárért, majd december 10-én „Az Urak számára ajándékban
[…] hat Véka aszalt Szilvát, Két Véka Medgyet f. 12,,50.”; 1750. március 20-án Más fél véka
birs almát küldőttűnk Nagy Kátára M. Groff Keglevichné Assz. Számára”, 1749. szeptem-
ber 29-én pedig „Ország János almával ’a Tiszán által menvén tse’re”.110 A magisztrátus
megbízásából Mezőtúrra, „Túra földi mogyorót kereső embereknek fizettek útiköltséget

108 MNL PML NkV SzK 1630/31, 79. pag.; SzK 1631/32, 2-3. pag. ; Szk 1632/33, 118., 124., 131. pag.;
SzK 1636/37, 109–116. pag.; SzK 1637/38, 110–112. pag.] SzK 1646/47, 178., 181., 188. pag.; SzK 1648/49.
224., 229. pag.; SzK 1652/53, 188. pag.; SzK 1655/56, 208. pag.; SzK 160/61, 161. pag.; SzK 1663/64, 153.,
157. pag.; SzK 1678/79, 1669. febr. 27. 238. pag.
109 Az áruló kuruc tábornok, aki a majtényi síkon letette a fegyvert az osztrákok előtt. A Habsburg-
uralkodó, az udvari kamara az elkobzott Rákóczi-javakat neki adományozta. Nagykőrös melletti
pusztákon, Nyársapáton és Tetétlenen is így szerzett birtokokat Károlyi, s Kőrös mezővárosnak érde-
kében állt, hogy jó kapcsolatot tartson vele, hogy továbbra is árendálhassa, birtokolhassa a pusztákat.
110 A kőrösi gyümölcs értékes volt, a városi tanács Tiszántúra is küldött belőle, hogy cserében gabo-
nát szerezzenek be. Tiszántúlról is hoztak Kőrösre olyan gyümölcsfélét, ami a mezővárosban nem
termett meg.

59
1750-ben. Az ősz folyamán, októberben „Egy kosár birsalmát […] Item birsalmat” vettek;
a számadó bíró feljegyezte 1751. szeptember 26-án, hogy „Harmincz Véka Szilvat vettem,
discretioba, melynek 10. Vékáját Kátai M. Urak’k 20. Vékát pedig Pestre küldőttem […]
Item die eod. Egy Véka Kőrtvélyt Pesti Urak számára vettem”.111
A számadásokból az egyes gyümölcsfélék fajtája is ismeretessé válik. Például 1753. július
1-jén „Bor ízű Cseresznyét” vettek a város legtekintélyesebb földesurának, gróf Keglevich
Gábornak, az 1756. esztendő június végi vásárában is egy nemesi rangú helyi lakostól, „N.
Onodi István Urtól” vettek egy véka „Bor ízű Cseresznyét”. 1762. március 11-én a kecs-
keméti Gergely-napi vásárban „1. Font Olasz gesztenyét” vettek, 1779. szeptember 30-án
„Tisza Nánai Embernek Város 12 Véka a’ x 17, és 12. a’ dn 30” almáért fizettek.112
A már ismertetett történeti adatokból kiderül, hogy a gyümölcs jelentős részét aján-
dékozásra szánta a városi tanács, diszkrécióban adta azoknak a méltóságoknak, akik a
vármegyén, a helytartótanácsnál, de még a bécsi udvarban is a város ügyeit elősegítették,
támogatták. Különösen a XVIII. század második felében, a XIX. század elején, amikor
nemcsak a mezőváros autonómiáját oltalmazta a magisztrátus, hanem a földesuraktól
történő megváltakozás (redempció) is napirenden volt. A számadó feljegyezte 1760-ban,
„Vettem két Garaboly [kosár] Cseresznyét az Urak számára”; 1765. június 21-én „Halász
Miklóstúl vettem 2.v. Bor izű Cseresznyét Pestre”; november 13-án „N[emes]. Kalotsa
Andrásné Aszszonyomtúl az Urak számára vettem két Véka idején érő Cseresznyét”;
1766. június 19-én „Az Urak számára Borizű és Pongorádi Cseresznyét vettem kilencz
Vékát”, szeptember 14-én „N[emes]. Szűcs Pál Ur. 2 ½ V Király Kőrtvély T. V. Ispány ur
számára”; az október 26-i Demeter-napi vásárban „Telelő Körtvény” vételére került sor;
1767. szeptember 11–12-én „Vettem az Urak számára Őszi Baraczkot -,,80 Ismét Bogár
Istvánnétul Őszi Baraczkot -,,80” dénár; 1768. június 28-án „Andocs Páltól vettem az Urak
számára két véka borízű cseresznyét”; augusztus 29-én „T. Fiscalis Balla Joseff Ur itt léti-
ben vettem egynehány kőrtvélyt”; szeptember 11-én „Bogár Istvánnétul vettem Vér magu
baraczkot, mellyet a Mike Budai határnál lévő Urak számára vétettettem”, szeptember
24-én „Tót Istvánnétul vettem az Urak számára duranczai Baraczkot”; 1771. július 11-én
„Két Garabó sárga Baraczkot vett. az Urak számára”; 1800. június 13-án „Pesten Város
Prókátora Somodi Antal urnak a’ számára vetettem ajándékba egy Putton Cseresznyét
Pati István Urammal”; 1817. december 12-én „Város Gazdája Sz. Szabo István a’ N Tanáts
parantsolatyából az én rendelésem mellett bizonyos Jol tévő Uraink’k Pestre ajándékot
almát Hét vékát” vittek; 1818. október 24-én „Jol tevő Uraink számokra Czibakházán
16 Véka Pogátsa Alma vásároltatván Czibaki Lakos Zimár Jánosnétol”; 1824. december
20-án „A’ Városnak némely Jó akaróinak nevezetessen Mltsgos Grof Keglevich Károlyné
Aszszonynak és Pensionatus Kapitány Németh Nepom.[uki] János Urnak küldött 8 vér-
alma Fa Oltványokért, és 8 Véka Téli almáért öszvesen fizettem 43 ftokat VCz.”; november
28-án pedig „A’ Városnak némely Jol tévői számára Téli Gyümöltsöt vévén”; 1825. október
12-én „A’ Város egy Némelly Jó Akaró Urai számára Czegléden vett 12. Véka pogátsa
almáért” fizettek 30 forintot; december 15-én pedig „A’ Város némely Jó akaró Urai szá-
mokra vett 3 véka Ziliz Almáért vékáját 2 f 15 xrjával, és 7 véka Pogátsa almáért vékáját f
1 45 xrjával számlálván” fizettek.113

111 MNL PML kV SzK 1709/10, 215., 219. pag.; SzK 1723/24, 38., 50. pag.; SzK 1717/18, 42. pag.; SzK
1719/20, 43. pag.; SzK 1729/30, 1729. jún. 29., aug. 15.; SzK 1738/39.; SzK 1750/51. ápr. 17., okt. 16.; SzK.
112 MNL PML NkV SzK 1753/54; SzK 1756/57; SzK 1761/62; SzK 1765/66; SzK 1766/67; SzK 1779/80;
SzK 1825/26.
113 MNL PML NkV SzK 1760/61. jún. 15.; SzK 1765/66.; SzK 1771/72.; SzK 1779/80.; SzK 1800/01.;
Megjegyzendő, hogy a puttony is kádárok által készített, a kisebb kádhoz hasonló dongás, háton

60
 A dinnye is megterem vidékünkön, kedvelt csemegéje volt a törököknek, a városi
tanács rendre vásárolta is a piacokon, vásárokban. A XVIII. század végén már az ajándé-
kozás rangos tágya lett a dinnye. A városi tanács a tiszántúli vidékekről szerezte be nagy
mennyiségben. Erről is a város számadó bírója ad tájékoztatást: 1779. szeptember 6-án
„Bujdosó János Város Hajdúja által hozattam a Ns Tanács Rendelesebúl valamely ajándék
Dinnyét N Békés Vrgyébűl”; 1791. augusztus 26-án „Szentesről Kopa István Urammal
hozattam 70 Görög Dinnyét mellyet Pestre küldöttem”; 1792. augusztus 20-án „Békésről
hozattam V Gazdája Kopa István Urammal egy kotsi Dinnyét mellyet Pestre küldöttem
Bizonyos Uri emberek számára”.
Nagykőrös város Pótharaszt pusztáján is termesztettek dinnyét a kőrösi – köztük
számos rangos tanácsbeli és kisnemes – gazdák. A termésüket a városi tanács meg is
vásárolta tőlük, mint történt 1800. augusztus 26-án: „A’ Nemes Tanáts Parantsolattyából,
Második Biró Kálmándi Ferencz Úr, Pótharasztyára küldetvén, Pesten és Budán lévő Jó
akaró nagy Urainknak ajándékba vett Szépe Pál Urtól 200 Dinnyét 30 ftokon, Ugyan azon
Ur Kertészszétől 70 Dinnyét válogatva 11. f. – Molnár Andrástól 50 Dinnyét 8 ftokon;
mellyet recognoscal Thenke Sándor Notar 49” forint költség kiadásban. A nótárius elszá-
molása szerint 1812. augusztus 20-án „A’ Vármegyei Tisztyei számára ajándékba vettem
Ttes Gombay István Urtol 300 dinnyét”, majd ugyancsak őtőle 1819 augusztusában 300
dinnyét; 1820. október 2-án „Ns Fekete Jánosnak a’ tőlle ajándékba vett 200 Dinnyékért
ki fizettem ötven forintot. Szolnokba bizonyos Helyre ajándékba küldött 20 Ittze aszalt
cseresznyéjért fizettem három ftot.”; 1825-ben „Nemes Beretvás Sándor Urnak tőlle
a’ Város némely Jól-tevői Szolnokra vett ’s ajándékba vett 400 Dinnyéért”, majd 1826.
augusztus 8-án „A’ Város egy némelly Jó Akaró Urai számára vett 300 dinnyékért, ’s az
azt T. Szelére el vivő ’s el osztó Város emberei napi számjok fejében” kaptak 52 forintot és
37 ½ krajcár költséget.114
A városi tanács által fenntartott konyhákra külföldről származó, délszaki gyümölcsfé-
lék is kerültek. Eleinte Pesten – később már a helyi és a szomszédos kecskeméti vásárok-
ban is – lehetett megvásárolni, amikor a pest-budai török elöljáróságnál kellett ügyeket
intézni, akkor szerezték be. Kecskemét esetében például 1663-ban „Die 1. Decembris Biro
Uram Budara menven […] vitt el Tall. 17/1 bor haszna [ti. borbevételből származó jövede-
lem]. Ezőkből wőtt Ő Klme Veselenyi Urunk s az fianak ket bellólt szaru csizmat Tall. 5.
Füget tarisznyastul f. 2. 30. Aszu szőlőtt Keszkenőstűl f. 2. dn. 20”.115 A számadás különös
érdekessége, hogy vidékünkön először jelent meg a füge (tarisznyában árusították), vala-
mint az aszalt szőlő (ennek göngyölege keszkenő, kendő). Ez utóbbi valójában mazsola
volt.116 A vidékünkön termett szőlő nem alkalmas az aszalással történő tartósításra.117

hordható szállítóeszköz, amelybe szüreteléskor a szőlőt rakják a szedők, s a puttonyos ember viszi a
gyűjtőkádhoz, ahol zúzzák, majd sutulják. Nagykőrösön nem volt használatos, inkább a németeknél,
s így került a puttony a pesti vásárba is, cseresznyét árultak belőle; SzK 1817/18; SzK 124/25.; SzK
’825/26.
114 MNL PML NkV SzK 1771/72; SzK 1791/92, SzK 1792/93; SzK 1800/01; SzK 1812/13; SzK 1819/20;
SzK 1825/26; SzK 1826/27.
115 MNL BML KkV SzK 1663/64, 138. pag.
116 A füge és a mazsola már korábban is lehetett a pesti vásárokban. A budai vámnaplók szerint a
Dunán hajókon nagy mennyiségben hozták a XVI. században a török kereskedők. A mazsolának két
fajtája került értékesítésre. Például 1550. december 5-én „Haszán Aladul” fekete és piros mazsola után
fizetett vámot, 1651. január 11-én Velível, a budai, „Budun-helyőrségben” szolgáló fővárosi janicsárral
fekete mazsola és füge portékájától fizettettek vámot. Fekete Lajos – Káldy-Nagy Gyula i. m. 17., 34.
117 Erre a nagy szemű, apró magvas, kemény héjú és húsú csemegeszőlő lehetett volna alkalmas.
Ilyen azonban évszázadokkal ezelőtt nem akadt, később sem, jóllehet voltak már csemegeszőlők is

61
 A déligyümölcsfélék a XVII. század második felében jelentek meg környékünkön.
Pesten, de Kecskeméten is lehetett hozzájuk jutni. A rimaszombati kereskedők is árusí-
tottak különböző gyümölcsféléket, köztük a hazaiak mellett megtalálhatóak a déligyü-
mölcsök is, mint a füge, citrom, narancs.118 Például 1681 májusában a kőrösi tanács almát
és „Csirmot”, azaz citromot is vásárolt a rimaszombati Gyarmatiné kofától. A tanács
1707-ben is vett déligyümölcsöt Pesten: „Narancsot és Malosa szőlőtt s szeget Tall 15 P
30. […] Czitromot Tall 10.” A magisztrátus számadása szerint 1722-ben a „Kecskeméti
Katalin napi vásárkor A N. Város es Kapitan Suchnecht Úr Számára Vasarlottunk Hagy
mint mindenfe’le’ket fn 2,,67 ½. 1 Oka Kavet 1 Süveg, Nad Mezet 4,,40. 4 Font Fügét 2,,20.
5 font Malosa szőlőt 1,,42. Kapitany Suchnecht nalunk lévén ebédre mogyorot vettem
Fáint ,,15”; 1723-ban „Die 27 Junii Sz Laszló napi Vásárkor a N Varos hazahoz kivantato
Vasarlas szerent volt 1 Oka Malosa Szőlőt 1,,50. 1 Oka Mandolát 1,,50 6 Czitromot ,,59. 1
Oka Kávét 3,,54 . Dohánt Fa Olajt ,,62 ½”, 1725-ben „Egy Tonna figét” hoztak a kecskeméti
vásárból Nagykőrösre, 1729-ben a Szent László Király napi vásárban „Két csomo Dohant”,
„Malosa szölöt” és „Két pár Czitromot” vettek. 1732. október végén a Dömötör-napi vásár-
ban 1 véka gesztenye mellett 12 darab citrom is megvételre került; Kecskeméten a Lőrinc-
napi vásárból „Méltoságos Gróff Keglevich Földes Urak számokra” többek között „6 oka
Malosát”, 4 okka fügét, „20 Font jóféle Basa Dohányt”, „6. Oka Török Kávét”, 24 citromot
is vásároltatott a kőrösi tanács.119
A század későbbi évtizedeiben is rendre megvette a kőrösi tanács Pesten és Kecskemé­
ten, de helyben tartott vásárokban is a nem mindennapi, különlegességnek tartható déli-
gyümölcsöket a rangos vendégeik számára.
Összegzésként hangsúlyozni szükséges, hogy a történeti dokumentumokban a városi
hatóság által eszközölt zöldségféle- és gyümölcsvásárlások szerepelnek csupán. A lakos-
ság bizonyára hasonló termesztvényeket fogyaszthatott, annál is inkább, mivel azok
termesztésével és kereskedelmével is foglalkozhattak. A távoli földrészekről származó
fűszernövények, déligyümölcsök is jelen vannak már a XVII. században. Ezek között leg-

(pl. saszla, szőlőskertek királynéja, más nemesített fajták). A szép, egészséges szőlőfürtöket szüretkor
külön tették, majd a padláson felkötözve tárolták. Az aszalódott szőlőfürt magvas volt, kevésbé élve-
zetes, nem volt mazsolaminőségű, ezért nem is használták egyes sütemények készítéséhez.
118 A XVIII. század elején csupán egyszer említik a narancsot, jóllehet az a főúri háztartásokban
meglehett korábban, de később is az igényesebb konyhákban. A XVI. századi budai török vámnaplók
két fajtáját bizonyítják: az édes mellett a keserű narancsot. Ez utóbbi Délkelet-Ázsiából származó
citrusféle. Az édes narancshoz hasonlóan gerezdekből álló, húsos termése savanyú ízű. Egyes véle-
mények szerint a pomelo (Délkelet-Ázsiában, Óceániában honos citrusféle) és a mandarin keveréke,
hibridje. A keserű narancs – bár a török kereskedelem révén Budára került, nem vált ismert déligyü-
mölcsfajtává a későbbi évszázadokban Magyarországon.
119 MNL PML NkV 1681/82, 1681. máj. 7.; SzK 1707/08, 138., 140. pag.; SzK 1722/23, 57., 60. pag.; SzK
1723/24, 44. pag.; SzK 1725/26, 1725. aug. 10.; SzK 1729/30, 1729. jún. 29., aug. 15.; SzK 1732/33. okt.
28.; SzK 1737/38; SzK 1742/43, 1742. aug. 10.; Szükséges megjegyezni, hogy a XVI. századi török vám-
naplókban citromról nem történt említés. Ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy a citrom ne került
volna Magyarországra, hiszen a közeli déli, mediterrán vidékeken is megterem a naranccsal egyetem-
ben; A ’tonna’ valójában göngyöleg, kis hordó, amelynek súlya nem ismert. A törökök benne szállítot-
ták a kényesebb, sérülékenyebb gyümölcsöt, de a török adminisztráció hordócskákban zárva tartotta
benne a fontos iratokat is. A budai török vámnaplókban is megtalálható, bár nem ’tonna’ néven for-
dították magyarra az orientalista kutatók. Például egy Nikola nevű kereskedőnek 1580. január 10-én
2 ’hordó’ keserűnarancs-szállítmánya került vámolásra. Fekete Lajos – Káldy-Nagy Gyula i. m. 239.;
A tonna mértékegység a XVII. századi forrásokban is megtalálható Nagykőrösön. Novák László
Ferenc i. m. (2015). Az említett tonna súlya, összehasonlítva az adott időszak hasonló áraival, 2 font
lehetett (kb. 1–1,2 kg).

62
fontosabb a rizs és a bors. A városi tanács által fenntartott konyhában a rangos vendégek
számára már beszerezték a XVIII. században a ritkaságszámba menő, újdonságnak számí-
tó zöldségféléket is (pl. karfiol, kelkáposzta, karaláb).
A XIX. század hozott jelentős változásokat a zöldségtermesztésben. Például a korábban
csak részben fűszernek, inkább fertőtlenítőszernek tartható őrölt paprika mellett a nyers
fogyasztásra és főzésre is alkalmas zöldpaprika, az addig ismeretlen paradicsom is megha-
tározó kultúrnövénye lett a kerteknek.120 A század végi kertészetről Galgóczy Károly
írja: „Egyéb zöldség termelést oly kiválólag mint az uborkáét, nem űz a lakosság. Mégis
egyéb zöldség, kerti s asztali terményfélére akad több-kevesebb oly termelő, akik ezt és
mást kiválasztott jövedelem forrásul nagyban is termelnek. Ilyen termékek leginkább és
többeknél: a bab, káposzta, paradicsom, petrezselyem, zeller, sárgarépa, dinnye, retek,
vöröshagyma, borsó, póréhagyma, saláta, karaláb, paprika, torma. Van néhány szakker-
tész is, akik ezek termelésével és elárosításával főüzletkkép foglalkoznak; de rendesen
foglalkoznak egyikkel-másikkal, sőt többel együtt a tanyai kertészek és pedig elég nagy
terjedelemben, és kedvező években szép sikerekkel. Sok saláta és vereshagyma termelte-
tik az uborkaföldeken, mint elővetemény, akkép hogy mikorra az uborka folyni kezd [ti.
hajtásnak indul, termőre fordul - NLF], ezek onnan kikerülnek. A bab részint hüvelyes
állapotban, részint szemessé szárítva jön kereskedésbe…”121
A XIX. század második felében, a XX. század első évtizedeiben a helyi és európai zöld-
ségkereskedelem kiemelkedő termékének számított a saláta és az uborka.122
Vidékünkön, Kecskeméten és Nagykőrösön a németkertészet hatása érvényesült,
Cegléden a bolgárkertészet virágzott.123

120 A kertészet fontos ágazata a hagyományos kisüzemi (paraszti) gazdálkodásnak. A XIX. szá-
zad második felében került sor a legelőfelosztásra, amely a kertészetre is ösztönző hatással volt.
Kecskeméten a németkertészet alakult ki, amely az öntözést valósította meg a termelékenység
növelése érdekében. Ekkor honosodott meg Nagykőrösön is a kanalas rendszerű öntözés (az ásott
kútból lójárgánnyal hajtott, láncra szerelt kisvödrös kiemelőszerkezettel húzták fel a vizet és folyatták
az árokrendszerbe, ahonnan a vizet lapáttal locsolták a zöldségfélékre). Kecskeméten a felsőjárási
Úrréten volt látható még a 2000-es években is ilyen kanalas kút, de már nem öntözték onnan a káposz-
tával beültetett kerti földterületet (a várost elkerülő, Kecskemét–Cegléd és Kecskemét–Békéscsaba
irányába vezető főutakat összekötő elkerülő út megépítése során számolták fel, s egyéb építkezések
során szűnt meg ezen a – vasútig terjedő – határrészen a kertészkedés). Novák László Ferenc i. m.
(2015) 495–497.; Vö. Boross Marietta: A kecskeméti homoki zöldségtermesztés. Ethnographia LXXIV.
1963, 202–229.
121 Galgóczy Károly: Nagy-Kőrös város monographiaja. Budapest, 1896. 551–552.
122 Nagykőröst mint az uborka városát népszerűsítették az 1920–1930-as években (pl. képesla-
pon). A Benedek-féle exportcég volt a legjelentősebb felvásárlója a salátával és gyümölcsfélékkel
együtt. Novák László Ferenc: A zsidóság Nagykőrösön (XVII–XX. század). Az Arany János Múzeum
Kismonográfiái 13. Nagykőrös.
123 Cegléden a bolgárkertészet honosodott meg a XX. század első évtizedeiben, kutakból öntöztek,
de a másik két városban használatos láncos-kanalas-vödrös öntözést nem alkalmazták. Surányi Dezső:
Bolgárkertészek Cegléden és hatásuk a város kertészetére. Agrártörténeti Szemle XXIII. 1981, 163–187.

63
Rigó Róbert
Az alföldi, tanyás paraszti gazdálkodás
értékei

Most így, 2020-ból visszatekintve, egészen valószerűtlennek tűnik, hogy a

múlt század hetvenes éveinek közepéről, a generációm néhány tagjával, még
személyes emlékekkel rendelkezünk a tradicionális paraszti gazdálkodás és élet-
mód számos részletére vonatkozóan. Ebből mára szinte semmi nem maradt, a
mezőgazdasági termelés gyökeresen megváltozott, a háztáji gazdálkodás szinte
teljesen eltűnt az ezredfordulót követően. Negyvenegynéhány év alatt annyira
eltávolodtunk ettől az életmódtól és kultúrától, mintha évszázadok választaná-
nak el tőle, még a falusi emberek mindennapi rutinjából, tudásából is nagyrészt
kivesztek a generációk sora által csiszolódott és átadott – az adott táji környezettel
való harmonikus együttélésre vonatkozó − ismeretek.
A hetvenes években a téeszek mellett működő háztáji gazdaságokban még
számottevő szerep jutott az igaerőnek és a kézi munkának, ma már döntő több-
ségében gyáripari körülmények között, szigorú technológiai előírások mentén
termesztik a növényeket és tenyésztik az állatokat. Ezzel a legősibb munkaforma,
a mezőgazdaságban végzett kétkezi munka, ami évezredeken keresztül a társa-
dalom döntő többségének mindennapjai fő tevékenységét jelentette, szinte eltűnt
az életünkből egy-két emberöltő alatt. Ezzel párhuzamosan a természettől és a
természet által megszabott ciklikus életritmusunktól is elszakadtunk. Egy ilyen
horderejű változás − ami a mindennapi életünket gyökeresen átalakította − csak
jelentős veszteségek árán történhetett meg. Faludy György a következőképpen
fogalmazta ezt meg: „Mindig szégyenkeztem, hogy oly világban élek, melyben
ruháink, bútoraink, sőt konyhaedényeink is messze maradnak kecsességükben,
szépségükben és színezésükben a bronzkori ember, a mükénéi polgárok vagy a
reneszánsz szegényei csatjaitól vagy cseréptáljaitól; hogy az értelmiség jelentős
része, szinte a szemem láttára váltott át kultúremberből szakbarbárrá, míg a
parasztság feladta ősi életformáját, hogy élete az iparvárosok reménytelen unal-
mába fulladjon, és legfeljebb a fürdőkádat, a mosogatót és a gázkályhát kapja
cserébe mindazért, amit elvesztett. Egy társadalomban, ahol az élelmiszeripar
elvette az ételek ízét és az italok zamatát, ahol a tömegcikkeket irgalmatlanul
leöblíttetik a vásárlók torkán a tökéletes reklámhadjárat segítségével, mely nem

64
csak ínyeink jó ízlését pusztítja el, de a gondolatainkba és tudatunk alá is befész-
kelte magát, hízeleg hiúságunknak, foglalkoztat, kondicionál és hülyít;”1
Magyarországon a KSH aktív keresők megoszlására vonatkozó adatai sze-
rint, az önálló parasztgazdák aránya 1949-ben még 46,7% volt, tíz évvel később,
a kényszerkollektivizálás idején már a fele sem, csupán 19,9%, és 1970-re már
szinte eltűnt ez a réteg, csak 1,6%-ot tett ki.2 A pártállam a kényszerítőeszközök
széles tárházának bevetésével 1962-re elérte, hogy a mezőgazdasági keresők
94%-a ekkor már a szocialista szektorban dolgozott, ezzel a magyar társadalom
legnépesebb társadalmi rétegét, a parasztságot − amely kultúrát, önállóságot,
értékrendet képviselt − 20 év alatt sikerült szinte teljesen felszámolnia. Tehát a
hatalom megtörte a Duna–Tisza köze legbefolyásosabb társadalmi csoportját, a
birtokos parasztságot, mely évszázadokon át tökéletesítette azt a tudást, munka-
szervezési formát, aminek révén a kiskunsági, homokhátsági tájjal harmoniku-
san, a környezeti erőforrásokkal felelősen és fenntartható módon tudott együtt
élni, azon eredményesen gazdálkodni. Ez a tudás nyomokban, töredékesen még
létezik, de néhány év, évtized múlva teljesen el fog veszni. Hatvani Dániel 1977-
ben megjelent sorai szerint: „az újabb menekülési hullám az 50-es és a 60-as évek
fordulóján, az átszervezés idején érte el a kiskunsági tanyavilágot. A korábbihoz
hasonlítva még hevesebben, még végérvényesebben. A nagytáblák útjába eső
tanyák sorsa pár év alatt megpecsételődött – a gazdaságok is minden módon
segítették az ott lakók elköltözését, s ezek helyét ma már semmi sem jelzi. […]
Más tanyákon meg a magukra maradó öregek adták fel évről évre a küzdelmet.”3
A szocializmus egyfelől felszámolta az önálló parasztságot, másfelől a gaz-
dasági összeomlás elkerülése érdekében tett engedményekkel, a háztájival és
a második gazdaság kibontakoztatásával, a kizsigerelt és téeszbe kényszerített
parasztok tőkehiánya okán konzerválta a tradicionális, háború előtti munkaszer-
vezési formákat. Ennek következtében a háztáji gazdálkodás kiteljesedésével a
háború előtt született paraszti nemzedék még fenn tudta tartani a tradicionális
paraszti gazdálkodást a rendszerváltás időszakáig – azért, mert a szocializmus
bezárta és konzerválta ezt azzal, hogy nem tudtak gépesíteni, a technológiai
fejlődéssel lépést tartani. A rendszerváltás hozta el ennek az időszaknak a végét,
egyrészt azért, mert ez a háború előtt született és szocializálódott korosztály
kihalt, másrészt azért, mert a gépesített, technológiai mezőgazdaság megfojtotta
a háztáji jellegű, kisüzemi gazdálkodást. Ennek a folyamatnak az utolsó mozza-
natait szeretném az alábbiakban bemutatni a saját emlékeim alapján.
Az első világháború után született nagyszüleim nemzedékéből már csak
a „legfiatalabb”, az 1926-ban született anyai nagymamám él. Mind a négy
nagyszülőmet volt szerencsém ismerni, akkor vesztettem el őket az ezredfor-
duló környékén, amikor munkám, családom és otthonom már Kecskeméthez
kötöttek. Nagyszüleim mind Jászkarajenő délnyugati, Alsókara felőli végében
fekvő tanyákban születtek, néhány dűlőre, kilométerre egymáshoz és a faluhoz.

1 Faludy 1989, 170.

2 Andorka 2006, 180.
3 Hatvani 1989, 87.

65
Akkoriban ezen a településen még több mint hétezren laktak, ma már csak 2600
fő él itt. A téeszesítésig a tanyavilág még sűrűn lakott volt, a dűlőutak mentén
sorakoztak a tanyabejárók, amiket rendszerint a 10-30 holdas birtok legmagasabb
pontjára építettek, lehetőleg a gyep szélére.
Az egyik legkorábbi emlékem, amikor apám a szomszéd bácsival kiment
kaszálni az akkorra már elhunyt dédszüleim tanyatelkére, amit haláluk után
hamarosan le kellett bontani a téeszesítés és a táblásítás érdekében. (Azaz a
tanyákat azért bontatták le az örökösökkel, hogy a nagytáblás, gépesített téesz-
művelést azok ne akadályozzák – legalábbis ez volt a hivatalos magyarázat.)
Apámék a reggeli órákban itt kezdték vágni a füvet kézi kaszával. Ekkoriban
már nem volt szokás a kézzel kaszálás, erre, úgy gondolom utólag, azért lehetett
szükség, mert az az év elég csapadékos volt, így a gyep laposabb részein bokáig
érő víz állt. Arra emlékszem, hogy a fű és benne a sok kék és piros virág legalább
akkora volt, mint én, ezért főleg a már levágott részeken nézelődtem, ahogy lépe-
gettem, úgy ugrott szét a számtalan tücsök és sáska, és dél körül a langyos víz-
ben a békák és ebihalak kötötték le az érdeklődésemet. Az ilyen réteken nagyon
vegyesen éltek a növényfajok, a sok fűféle között vadborsó, kaszanyűgbükköny,
katángkóró, bogáncs, a szélén pipacs és ki tudja mi mindenféle más burjánzott.
A két felnőtt néhány lépéssel egymás mögött döntötte a rendeket egész nap, néha
megfenték a kaszákat, és haladtak tovább. Jól emlékszem, hogy az idős bácsinak a
tokmánya – már amiben egy kis vízzel a kaszakövet tartották, tehénszarvból volt,
apámnak már horganyzott lemezből. A kaszálás végeztével a vályogos gödörben,
amiből a tanya épült néhány emberöltővel korábban, apámék a szomszédból
kölcsönkapott feneketlen kosárral, kézzel kezdték el a halakat fogni. Emlékeim
szerint egészen méretes példányokat sikerült „kitapogatniuk.” Ekkoriban ez már
nem a víz nagyságának és a halbőségnek volt köszönhető, hanem annak, hogy
a szomszéd tanyában lakók fia a téeszben dolgozott traktorosként, és a halas-
tóból tudott nagy számban halat „szerezni” (ez is a szocializmus egyik sajátos
kifejezése volt a lopásra a közösből, amit nem is annyira lopásnak, mint egyfajta
jogos jussnak tekintettek az elvett földért, mezőgazdasági eszközökért, állatállo-
mányért cserébe), és amit nem tudtak megenni, beledobták a hóolvadásnak és
a tavaszi esőnek köszönhetően medréből kilépő vályogos gödörbe. Nyár köze-
pére-végére a gödör rendszerint kiszáradt, de addig jól lehetett benne tárolni a
könnyen szerzett halakat. Ilyet azóta sem láttam, hogy tapogatóval, kézzel fogják
meg a méretes pontyokat, amiket a szomszéd biztatására zsákban vittünk haza.
A másik korai emlékem anyai nagyapámhoz, Ádám Istvánhoz kötődik, aki
aknavetősként megjárta a Don-kanyart, majd 44 őszén a Tiszánál is bevetették a
„felszabadítók” elleni harcokba, megélte a téeszesítést, a gyári munkás és téesz
bérmunkás létet is. Miután nagy nehezen leszázalékoltatta magát, nyugdíjasként
a falu egyik végének gulyása lett – mert ekkoriban a falu mindkét felén volt még
egy-egy gulya több tucat tehénnel −, ebben a munkában nyaranta nagy örömmel
„segítettem” neki és Sajó nevű mudiszerű kutyájának, bár inkább ő dolgozott
helyettünk, míg mi az árnyékot kerestük. Amíg egészsége engedte, mindvégig
tartott lovat, rendszerint lovas kocsival járt a faluban és a határba. Ekkorra már
az ő tanyájukat is le kellett bontani, és a felesége szüleiét is, mivel már építettek

66
a faluban házat, és a tanyát nem állandó lakóhelyként használták. Az egykor
négyszobás, gangos, már részben lebontott tanyaépületből ekkoriban már csak
egy kis helyiség és egy mellette álló nagyobb szoba maradt a falakkal és a tető egy
részével, az ól és néhány óriási kajszibarackfa. Nehezen ment az elszakadás ettől
az egykor impozáns tanyától, néhány évig a teheneket nyáron még itt tartották,
éjszakára bekötötték őket a megmaradt szobába, míg mi a kiskonyhában húztuk
meg magunkat ideiglenes nyári szállásra. Ez a félig lebontott tanya nagyjából
nyolc kilométerre feküdt a falutól, jórészt homokos földúton lehetett kijutni, a
teheneket a lovas kocsi után kötötték, és úgy ballagtak ki tavasszal, majd nyár
végén vissza. Nagyszüleim nyáron főleg itt, a romos tanyában tartózkodtak,
lovas kocsival jártak be a faluba, és ha kivittek, én is örömmel mentem velük.
Feltettek nagyapám mellé a lovas kocsira, felültem a bakra, és ő nagyvonalúan
átadta a gyeplőt, mert a ló úgyis tudta, hogy merre kell menni. Nagyapám
szerette a társaságot, szeretett beszélgetni, ezért rendszerint minden boltnál,
kocsmánál, ismerőse tanyájánál megálltunk, amit én hihetetlenül unalmasnak
tartottam. Egy alkalommal is így mentünk együtt a lovas kocsival, amikor már
a tanya közelében a bekötőúton, vagy inkább csapáson jártunk, egy nyárfaerdő
szélén haladtunk el, ahol nagyon sok szegfűgomba termett. Nagyapám azon
nyomban megállította a lovat, leszálltunk, és a kalapjába kezdtük el szedegetni
az apró gombákat, ha megtelt, a kocsiülés alatti ládába öntöttük. Rövid idő alatt
teljesen teleszedtük a ládát gombával, azóta is szeretek gombát gyűjteni, és a
vadon termett gomba ízét is.
Apai nagyszüleim a falutól két kilométerre laktak, egy nagy tanyában, és igazi
módos paraszti gazdaságot vittek. A tanyatelek kétholdas lehetett, egy hold kert-
tel, melynek nagy része közel százéves, gyalogtőkés kövidinkával és gyümölcs-
fákkal volt beültetve, a maradék részén konyhakertet alakítottak ki. A tanyán a
lakóépületet nagyapám újraépítette, ami négy szobából és a mellékhelyiségekből
állt, a rá merőlegesen elterülő, hosszú melléképületben volt előszoba, konyha és
spájz, ahol az életük nagy részét töltötték. Az alatta lévő pincébe évente rendsze-
rint 25-30 hl bor készült, mellette volt a magtár, a daráló és a szín. Ezzel szemben
állt az istálló, melyben mindig volt négy tehén, két-három növendékmarha és a
borjak, a tetején galambpadlás. A disznóólak is külön épületet alkottak, rendsze-
rint három anyadisznó, 15-20 hízó és a malacok számára. Önálló épület volt a
baromfik számára, amiből több tucat kapirgált a tanya körül. Ezen túl volt góré,
alatta ól a juhok számára, fás-szenes kamra, kocsiszín. Az épületek mind a tágas
tanyaudvarra néztek, melynek közepén állt a gémeskút és az itatóvályú. Az
istálló és az ólak mögötti nagy, bekerített részen jártak az anyadisznók, gyakran
a malacaikkal. Számos munkafolyamatot jól le lehetne írni, hogy miként zajlott
nagyapámnál, például a metszés, a permetezés, a szüret, a kapálás, a kukorica-
törés, a borjúnevelés vagy a malachizlalás. Ezek közül most a szénabetakarítás
menetét írom le. Ezzel persze hibát követek el, mert a paraszti gazdaságban
minden szervesen összefüggött és egymásra épült, de másként nem lehet megra-
gadni és röviden leírni egy területet.
Amikor nyár elején már kihányta a kalászát a fű, és nem nőtt tovább, akkor
kaszálták le. Mamám a teheneket a hitványabb fűre már korábban kipányvázta,

67
ez az ő dolga volt. A négy tehenet négy-ötméteres láncon hajtotta ki minden reg-
gel áprilistól októberig, a tanyától három-négyszáz méterre lévő gyepre. Vagyis
nem kellett azokat hajtani, mert mentek maguktól is, délben behajtotta őket a
vályúhoz itatni, abrakolni, utána ismét ki a gyepre, és ott voltak sötétedésig.
A teheneket a nevükön szólították, mindig valami egzotikus gyümölcsről,
növényről voltak elnevezve: narancs, citrom, füge, kávé – amik akkoriban hiány-
cikknek számítottak a vasfüggönytől keletre. Ezeken túl délelőtt és délután még
egyszer kiment és odébb pányvázta őket, ami azt jelentette, hogy a friss fűből
kaptak még úgy fél métert, ez persze függött a fű nagyságától és a tehén étvágyá-
tól is. A lényeg az volt, hogy ne tapossa le a füvet, hanem mindig annyit engedjen
neki, amennyit jóízűen megeszik. A cövekverő egy nagy vasdarab volt, például a
kardántengely vége, amivel elég nagyot lehetett ütni a cövek fejére, hogy a száraz,
gyepes talajba belemenjen. A nyári nap néha úgy felmelegítette ezt a vasdarabot,
hogy alig lehetett megfogni. A gyep nagyobbik részét csak kaszálást, gyűjtést
követően legeltették. A kaszálást már rendszerint géppel végezték, pár nappal
utána a nagyvillákkal kimentünk és megforgattuk a rendeket, hogy a másik olda-
la is száradjon. A kaszálás időpontját lehetőleg úgy kellett megválasztani, hogy a
széna, amíg renden van, ne ázzon meg, de a bérkaszás ütemezése is meghatározó
volt, hogy éppen mikor ért oda. A rendek megforgatását követőn kezdődött a
gyűjtés, ezt már többen csináltuk, rendszerint apám és én is részt vettünk benne.
Az ilyen munkákra, ha csak ketten mentünk ki, nagyapám mindig vitte magával
a bőrtáskáját is, amiben benne volt egy literes coca-colás üveg kövidinka, ami
parafadugóval volt lezárva, egy literes szódával és a konyharuhába csavart két
kétdecis pohárral, ha többen voltunk, akkor nagyobb adag dukált. Amíg kisebb
voltam, a mamámmal mi apró rakásokba, úgynevezett csirkékbe gyűjtöttük össze
a szénát, ezt a férfiak egy nagyvillával felszúrták, és petrencéket raktak belőle.
A petrence aljára négy nagyvilla széna került, fölé három, majd szépen hegyese-
dett, hogy eső esetén a víz lefolyjon róla, és ne ázzon be. Ha netán beázott, akkor
megpenészedett, befeketedett, porzott, bebüdösödött, és az állatok nem ették
meg. Ezzel egyidőben a két méter széles fogas fagereblyével az egész gyepet be
kellett járni, hogy az esetleg elhullott fűszálakat összeszedjük. Nem volt pocsé-
kolás, minden fűcsomóért le kellett hajolni, petrencékbe rakni. Pár hétig petren-
cékben állt a széna, hogy tovább száradjon, utána ezekből boglyákat raktunk.
A petrencéket nagyjából háromméteres, az egyik végén kihegyezett petrence-
hordó rudakkal hordta össze két ember. A két rudat a hegyes felével a petrence
alá szúrtuk, megemeltük, és így vitte a két ember. Ebből is négy petrence szo-
rosan egymás mellé rakva került az alapba, a többit mellé vittük, egy ember
állt a készülő boglyán, a másik villával adta fel neki a szénát. A boglyát is szép
kúposra kellett rakni, ezeket már rendszerint le is kötöttük két átlósan átdobott
madzaggal, aminek leszorítás céljából két-két tégla volt a végére kötve, hogy a
szél nehezebben tudja megkezdeni, esetleg felborítani. Viharos, nagy szélben
néha ez is előfordult. Átlagosan egy-másfél hold gyepről lett egy-egy boglya
széna. Nagyapámnak a tanyája közelében volt hat hold gyepe, és attól egy
kilométerre még egy hatholdas terület, ide a teheneket csak ritkán hajtották ki,
azokban az években, amikor a tanyánál elfogyott a kaszálás utáni sarjú, amit a

68
tehenek késő őszig legelni tudtak. A nagyszüleimtől elvett legelőket ekkoriban
a téesztől már visszabérelhették, a négy tehén után 12 kataszteri hold járt nekik.
Ezekben a téesz-időkben a háztáji egy kataszteri hold szántó lehetett, emlékszem,
hogy egyszer nagyapám nagyon el volt keseredve, mert valami félreértést és
szóváltást követően a mezőőr ténylegesen kimérte neki az egy holdját, és ezzel
megharmadolta azt a területet, amit éveken át használt. Az volt a gyakorlat, hogy
egy pár métert minden évben hozzászántottak a háztájihoz a „közösből”, ami
persze korábban mind a sajátja volt. A boglyákat az aratás után, de még a kukori-
catörés előtt hordtuk be. Erre rendszerint augusztus végén került sor. Nagyapám
a korábbi munkahelyéről, az ötszáz méterre lévő téesz-lóistállótól hívott fogatot,
rendszerint Gajdos Pista bácsit, aki jól értett a kocsi megrakásához, és jó kedélyű
ember volt. A kétlovas kocsira ilyenkor vendégoldalt tettek, ami a gumis kocsi
platóját 60-80 centiméterrel megnagyobbította. Egy-egy jól megrakott kocsira
másfél-két boglyát tudtunk felpakolni. A kocsit két ember rakta, és két ember
adta fel a szénát, ami egyre magasabb lett, a végén már nem is volt egyszerű
lecsúszni, -mászni a tetejéről. A kocsit kötéllel átlósan lekötöttük, és a lovakkal
elindultunk a tanyába. A tanya kerítésén kívül voltak a rakományok: széna-
és szalmakazlak, kukoricaszár kúpokban, répacsík a szolnoki cukorgyárból.
A lovas kocsin behozott szénát körülbelül nyolc-tíz méter hosszú és három-négy
méter széles kazlakba raktuk. A kazlat nagy gonddal kellett megrakni, hogy
egyenletes keménységű legyen, két méter után fokozatosan szűküljön, hogy
egész télen ne ázzon be. A kazlak oldalát kézzel meghúztuk, hogy a vizet gyor-
sabban ledobja magáról, és méterenként ezt is lekötöztük a boglyákhoz hasonló
módon. Amikor az első fagyokat követően, késő ősztől a teheneket már nem
hajtották ki a legelőre, akkor az istállóban az abrakon túl szénát, lucernaszénát és
kukoricaszárat ettek. Nagyapám ekkor vágta meg a kazlat az alaposan megéle-
zett kazalvágóval, amit egyszerre nyomni és taposni is kellett. Az így megvágott
szénát nagy, fonott kosárba pakolta, jól teletömte, majd egy a fülére erősített
kötelet áthúzott a tetején, és a másik fülén is, ezt követően nagy lendülettel a vál-
lára vette és behordta több fordulóban a jövő heti adagot. Ha nagy hóra, hidegre
volt kilátás, akkor többet is, amit az istálló sarkába öntött, innét porciózták a
teheneknek a következő fejésig, etetésig. Miután végzett, végigment azon az
útvonalon, amelyen hordta a szénát, és minden egyes csomót, szálat összesze-
dett. A négy tehenet kézzel fejték, nagymamám tenyere jóval nagyobb is volt,
mint az enyém, pedig hatvan kilónál soha nem volt több.
Apai nagyszüleim hihetetlenül sokat dolgoztak, az újjáépített tanyájuk mel-
lett négy házat vettek, illetve emeltek a faluban. A precízen, takarékosan, szi-
gorú, tradicionális rendben végzett munka mellett azonban szinte semmire
nem maradt idejük. A vallásosság, a népi, paraszti hagyományok és ünnepek
megtartása teljesen háttérbe szorult az életükben, rendszerint a családi élet is a
munka köré szerveződött. Talán ezzel kompenzálták a kényszerkollektivizálás
során elszenvedett sokkhelyzetet, amikor a nemzedékek sora által megszerzett
földjüktől, a mezőgazdasági eszközeiktől és az állatállományuk jelentős részétől
megfosztották őket, vagy csak nagyapám anyagias szemlélete dominált mindenki
és mindenek fölött.

69
 Ugyanakkor az évszázadok során kifinomult munkakultúra a gazdálkodá-
suk, a mindennapi életük szinte minden területén megfigyelhető volt, és ezek
összefüggtek egymással, az egyik tevékenységre, folyamatra épült a másik. Csak
ezen a módon lehetett a szűkösen rendelkezésre álló természeti erőforrásokat a
legoptimálisabban hasznosítani. A Duna–Tisza közi mozaikos, inkább gyenge
minőségű homokos, barna homokos talajon ez az önellátást középpontba állító,
a költségeket minimalizáló tanyás, paraszti kultúra fejlődött ki. Az ország külön-
böző tájain a hasonló paraszti gazdálkodás és kultúra más-más formát öltött,
alkalmazkodva a helyi adottságokhoz.
Nagyapámék majdnem teljes egészében önellátó és környezetbarát életmódot
folytattak a tanyájukon. Szinte mindent megtermeltek a maguk számára, zöldsé-
get, gyümölcsöt − amiből sokfélét és szinte csak hagyományos fajtákat termeltek,
− soha nem vettek, tejet, tojást, bort. Hússertést és marhát eladásra is termeltek,
amiből számottevő bevételük volt akkoriban, és a felvásárlásuk is jól megszerve-
zett volt. A téesznek talán az volt a legnagyobb érdeme, hogy rajta keresztül a
parasztok viszonylag jól tudták értékesíteni a termékeiket, illetve nagyszüleim-
hez kijártak a faluból is vásárolni. Nagyapám minden szerda reggel az állatok
körüli teendők elvégzése után megmosdott, megborotválkozott, fölvette az öltö-
nyét, kifényesítette a cipőjét, a nadrágszárára csíptetőt tett, és bekerékpározott
a faluba. A csomagtartón vitte a szódásládát a literes csereüvegekkel és a két
nagy bőrszatyrot. Az egyikbe vett két kétkilós kenyeret, a másikba, amire éppen
szükségük volt: lisztet, cukrot, sót, kávét, teát, fűszereket, tisztálkodószereket.
Azért szerdán ment, mert ez a piacnap a faluban a mai napig, ilyenkor a tanyai
emberek is mind bementek a faluba, vásároltak, ügyeket intéztek, találkoztak
egymással. Nagymamám rendszerint évente egyszer jutott be a faluba, halottak
napján a temetőbe, a szüleihez, rokonaihoz. Életében talán néhányszor, ha járt
városban, Cegléden, esetleg Szolnokon. Nagyjából a tanyától egy kilométeres
sugarú körben élte le szinte a teljes életét. Szemetet gyakorlatilag nem termeltek,
nagymamám a felfordított és száraz tehéntrágyát is hazavitte a gyepről, és a
sertéseknek azzal melegítette a vizet. Közművek közül egyedül árammal rendel-
keztek a tanyán, de azt is csak világításra használták. Télen a kályha tetején főz-
ték, melegítették az ételt és a vizet, de gáztűzhelyet és palackos gázt is használtak.
Itt a Duna–Tisza közén a gyermekkori emlékeik miatt él az emberekben
egyfajta tanya- és parasztromantika. Sokan vágynak rá, hogy milyen jó lenne, ha
lenne egy tanyájuk, ott a maguk módján kicsit gazdálkodnának, kint lennének a
természetben, és egyfajta független, önálló, önellátó életet élnének. Ezen értékek
és gondolatok alapján sokan vásároltak, vagy a kárpótlással kaptak vissza tanyát,
és újították fel a rendszerváltás időszakában, áldoztak rá időt és energiát, de a
jövedelmet és kényelmet jelentő városi életet sem akarták, tudták feladni. Persze
a tanyát előbb-utóbb feltörték és kifosztották, a kert a rendszeres munka híján
elvadult, az elültetett gyümölcsfák kipusztultak. Az orgona és a bodza felverte
a bejárást és előbújt a lábazat mellett, a cserép lecsúszott, a vályogfal vizesedett,
majd mállott, a jól megrakott téglakémények bírták legtovább. Maradt a gond, a
nyűg és az omladozó épület, az elvadult porta a romantikus tanyasi napokhoz
képest. Ahogy Ferdinand von Schirach, arisztokrata családból származó író

70
fogalmazott, amikor a szintén egykori arisztokrata barátjával beszélgetett a régi
időkről, a kastélyról, a parkról, a tavacskáról, a szobalányokról, a kertészekről,
sofőrökről, az erdészekről és kutyáikról, amiket annyira szerettek. És amikor
ezekből már semmi nem maradt, megkérdezte a barátját, hogy mindez nem
hiányzik-e neki, a következő választ kapta: „Nem hiszem, barátom – mondta
némi idő után. – Nem. A haza nem egy hely valahol, a haza: az emlékeink.”4
Már a 19. század végén megjelent az a törekvés, hogy a néprajz legfontosabb
küldetése az eltűnőben lévő népi kultúra megmentése. Ez a törekvés 1945 után, a
radikális társadalomátalakítási presszió következtében még inkább felerősödött,
„a hagyományos kultúra hordozójának, a parasztságnak a széthullása, fölbom-
lása, a néprajzosok a »mentsük, ami menthető« jelszavával minél átfogóbb, sür-
gető, múltmentő gyűjtőmunkába kezdtek.”5 Ekkoriban gazdag múzeumi gyűj-
temények és adattárak, kézikönyvek, monográfiák, tanulmányok sora született.
Tehát mára múzeumokban raktározzuk, tároljuk nagyszüleink, dédszüle-
ink régi eszközeit, tárgyait, skanzenekben építettük újra egykori épületeiket.
Próbáljuk, igyekszünk megőrizni a parasztság tárgyi kultúráját, lakókörnyezetét,
de a legfontosabbat, a munkakultúrát, az évszázadok során kiforrott, tökéletesí-
tett gazdálkodásra vonatkozó tudást és életformát (aminek a vallás és a népha-
gyományok, szokások adták az éves ritmusát) végérvényesen hagytuk, hagyjuk
elveszni. Holott ez a lényege, az esszenciája, a legfőbb értéke a múlt örökségének.
Ez az, ami egyszer még jól jöhet, amit meg kellene őrizni a jövőnek, mert még
hasznosítható, használható lehet, ha nem is az egykori formában. A nagyszüle-
im néhány évtizeddel ezelőtt még egy nagyrészt önellátó, többet termelő, mint
fogyasztó, takarékos és racionális gazdaságot működtettek, nagyon sok munká-
val, a környezeti terhelésük szinte minimális volt. Az ő idejükben még látszott
az elvégzett munka értelme, a természet körforgása és működőképessége, mun-
kájuk eredményeként a biztonságos megélhetés, ezeket ma mind megkérdője-
lezhetjük. Az ő tudásukat és szemléletüket ki őrzi meg, ki adja tovább? Ki tudja,
hogy ez a generációk tapasztalatain csiszolódott munkakultúra, ami az adott táji
környezethez alakult, mikor fogja a túlélést jelenteni az itt élő emberek számára?
A 2020 tavaszán, a világon végigsöprő és a globális világgazdaságot a mai formá-
jában pillanatok alatt felforgató koronavírus-járvány elemi erővel veti fel ezeket
a kérdéseket. A növekedésen és a fogyasztás maximalizálásán alapuló globális
világgazdaságot, ami tönkreteszi a környezetünket, a munkánkat, végső soron az
életünket, miért is érdemes fenntartani? Mit ad a technikai, technológiai fejlődés
nyújtotta kényelemért cserébe? Hogy kitágult a világ és utazhatunk, amire újfent
a turizmusipar telepedett, és tömegekkel kell megküzdenünk a repülőtereken
és a neves látnivalók előtt, vagy hogy a drága pénzen megvett autónk magától
beparkol, és megmondja, merre forduljunk a kereszteződésben? Ez tényleg fon-
tos, ettől jobb lesz az életünk, hogy ezekért törjük magunkat nap mint nap, és az
igazán lényeges dolgokra ne maradjon időnk, energiánk?

4 Schirach 2020, 45.

5 Kósa 2017, 34.

71
 További probléma, hogy a felnövő újabb és újabb nemzedékek egyre jobban
elszakadnak a fizikai munkától, a tényleges termeléstől és a természettől. Nem
látják azokat az alapvető összefüggéseket, hogy a megfelelően előkészített talajba
elvetett magból, az ember munkájának, gondoskodásának következtében hogyan
terem jó minőségű alapanyag az ételeinkhez. Az állattartásból mára egyfelől a
társsá előléptetett hobbiállatok kényeztetése, másfelől a gyáriparra jellemző tech-
nológiával tartott nagyüzemi, az embertől elidegenített hústermelés lett. A fiata-
lok a valós természeti világról, az alapvető emberi szükségletek kielégítésének
módjáról, azaz a „fogyasztásról” gyakran irreális elképzelésekkel rendelkeznek.
Ma már a vidéki gyermekek jó része fél a baromfitól, nem tudja, miből és hogyan
készül a tej vagy a kolbász. Az emberek nem akarnak fizikai munkát végezni,
nem értik az alkotó, teremtő, a természettel összhangban végzett munka örömét
és értelmét. A természettől való eltávolodással, a bennünket körülölelő környe-
zet és az emberi élet törékenységéről is hajlamosak vagyunk elfeledkezni, így
Istentől és a vallástól is mindjobban eltávolodtunk. Az emberek jelentős része az
utóbbi évtizedekben elszakadt a realitásoktól, a globális fogyasztói társadalom, a
mindig új és újabb hajszolása az éncentrikus világképet állította a középpontba,
és azt sokan elfogadták.
Ezen problémák és hiányosságok alapján érdemes lenne elgondolkodni azon,
hogy miként lehetne megőrizni – jelen esetben – az alföldi tanyás gazdálko-
dásra jellemző, évszázadok alatt kikristályosodott tudást, amíg csak lehet, akár
komoly erőforrások, energiák árán is. Ha még lehet egyáltalán. Érdemes lenne
segíteni, támogatni azokat, akik hajlandóak tanyán élni és hagyományos módon,
tradicionálisan gazdálkodni, törekedve az alföldi, tanyás parasztgazdaság minél
több elemének a megőrzésére. Érdemes lenne támogatni olyan 20-25 holdas
középparaszti, tanyasi mintagazdaságokat, ahol az ott élő, dolgozó emberek
tradicionális módon gazdálkodnak. Az ebben a számban megjelent tanyán
élőkkel készített interjúk alapján még lehetnek ilyenek. Az ilyen gazdaságoknak
lenne saját bevétele, a megtermelt termékekből és európai uniós vagy magyar
állami támogatásból lehetne ezt kiegészíteni. Természetesen ez csak akkor lehet
működőképes, ha hosszú távon anyagilag biztosítva van. Például támogatni
lehetne, ha a fentebb ismertetett módon kézzel kaszálják a gyepet, villával gyűjtik
a szénát, petrencékbe rakják, majd boglyákba, és lovas kocsival szállítják be, és
úgy kazlazzák. A teheneket kipányvázzák, legeltetik, kézzel fejik. A tejet és az
egyéb termékeket viszont már a legmodernebb eszközök segítségével lehetne a
csúcsgasztronómiában vagy az internetes fogyasztói közösségekben hasznosíta-
ni. Az ilyen tanyasi gazdaságot be lehetne mutatni speciális gasztro- és ökoturiz-
mus keretében is. Véleményem szerint az ilyen gazdaságok, családi törekvések
támogatásra érdemesek, mert az önellátást, a helyi termékek előállítását, a
fenntarthatóságot és az évszázados tudás megőrzését szolgálják.
Az ilyen típusú paraszti gazdaságnak nemcsak az lehetne a célja, hogy meg-
őrizze a munkakultúrát, a tudást, hanem az is, hogy bemutassa és bevigye az
oktatásba, nevelésbe. Ehhez ki lehetne dolgozni olyan pedagógiai programot,
aminek a lényege a gyermekek bevonása lenne az egyes munkafolyamatokba, és
ezek révén a nevelésük, a szemléletük formálása kiváló lehetőséget jelenthetne a

72
valós, természetközeli élethez. Ezeket a mintagazdaságokat, ahol a turisztikai és
oktatási cél is megjelenik, érdemes lenne a népfőiskolai hálózat mellé telepíteni.
Ha egy ilyen kísérlet a Kecskemét közeli tanyás térségben, például Lakiteleken
sikeres lenne, akkor érdemes lenne a többi népfőiskola mellé ilyen tradicionális
gazdaságokat kialakítani a helyi adottságoknak, hagyományoknak megfelelően,
és kidolgozni hozzá a közös képzési, módszertani hátteret.

Irodalom

Andorka Rudolf 2006: Bevezetés a szociológiába. Osiris, Budapest

Faludy György 1989: Pokolbéli víg napjaim. Magyar Világ Kiadó Kft., Pécs
Ferdinand von Schirach 2020: Tizennégy. Forrás, 2020/1. szám, 43−46.
Hatvani Dániel 1989: A kisparaszti tanyai gazdálkodás kialakulása és jellemzői a Kiskunságban.
In: Hatvani Dániel: Vízalatti harangok. Szociográfiai riportok, tanulmányok, jegyzetek.
Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest, 68–92.
Kósa László 2017: A magyar néprajzi kutatások sajátosságai (1945−1990). In: Csikós Gábor,
Hegedűs István, Horváth Gergely Krisztián, Ö. Kovács József (szerk.): Vidéktörténet 1.
Életvilágok és társadalmi gyakorlatok a 18−20. században. MTA BTK, Budapest, 28−38.

73
Ferencz Mónika

Antarktiszi fák
Őrizni kell. A téli fákat.
Hogy jövőre a zúzmarának
legyen mit leigáznia.
  
Meg kell őrizni a hitünket
az antarktiszi tengerek
és ausztrál vörös erdők
orkánvisszhangú erejében.

A hitünk, hogy az emberek

még azelőtt kipusztulnak,
hogy a szmog felszállna a fák
körül, és leleplezné végre
a tétlenkedő némaság
zabolátlan bűntetteit.

Sötét
Nem szabad elfelejtenünk,
hogy a köztünk levő térben,
még a teljes sötétségben is,
megébrednek a jávai orrszarvúk
és az ibériai hiúzok.
Miért ne gerjedhetnének ők is haragra?
Miért ne foghatná el őket is a szorongás?
A sötét egy ponton nem lehet sötétebb,
hiába van egész télen tavasz
és egész tavasszal tél.
Az évszakok, mint jéghegyek,
elolvadnak meleg tenyerünkben.

74
Zilahi Anna

Kiáradás három égitesten

A tömegvonzás sosem egyoldalú, mégis oly könnyű
feloldódni a külső dominancia vigaszában. Magához vonja
a vizeket a jéghold, kilépnek medrükből új gyarmataikra,
hogy végül mégiscsak a hold táncát járják. Perzsel a nap; a
holdat körülíró fénypászmát átszűri magán, s izzik a tajték.
Az átvilágításban kettős lelepleződés: a tisztánlátásnak
álcázott soha meg nem ismerhetőség, és a zajlásban képzelt
pillanatnyi együttállások illúziója. A fény mozgása, előbb
itt, utóbb ott, a fényforrásnak kiszolgáltatott. Kiárad a fény,
magával hozza egész útját, kiárad a víz, szétteríti mélységét.
Összehúzódik a test, összehúzódik, és vár.
A fény folyamatos, a víz pillanat. Habbá bomlik a hullám,
permetté a hab. Megránt az égitest, leválik a be nem
ágyazódó élet. Elhal a sodrás, fellélegzik a test. Az újhold.
Ami nem olvadt ki belőle, az sajátjává dermed. A nap kihűl,
elvágott köldökzsinór, a száguldó fény magára eszmél a
csillagtalan térben.

Echolokáció
Egymás szavait visszhangozzuk, így válunk magunk is
visszaverődéssé. Nem tudjuk, hol vagyunk, az önelvesztés
folyamatos beállásából miért születhet új tájékozódás.
Felvesszük, amire szükségünk van, kibocsátjuk, amire
nincsen. Nyomainkban másfajta káosz rak fészket, de nem
empatizál. Felsír a ködkürt, hangjára elold a teherhajóhad.
Magas árrésű rakománya rögzített a hullámzásban, lassú
feleződés felé utazik a hosszú életű anyag. Szeli a víztükröt
az orr, a szilárd acél indifferenciája hasítja két cseppfolyós
partra a megtartó óceánt. Testvéreink a vízben nem
kerülhetik el a tébolyt, radarunkon mozgó objektumok,
radarjaikon programhibák vagyunk. Visszavárt hírnökeik
feloldódnak az olajsűrű kakofóniában. Egymás szavait
visszhangozzuk, de nem vagyunk egymás viszonyítási
pontjai. Fülsüketítő magunkra maradtság. Zaj a logikában.

75
Tanyán élő értelmiségiek

Nem szokatlan jelenség, hogy értelmiségi foglalkozású emberek feladják

városi életüket, és tanyára költöznek. Indokaik nagyon sokfélék lehetnek, de az
esetek többségében a természet közelsége a legnagyobb vonzerő. A tanyasi élet-
forma azonban csak távolról szemlélve idilli. Közelebbről nézve számos kényel-
metlenséget is jelent, a megszokott komfort hiányát, az időjárásnak, a természet
szeszélyeinek való jóval nagyobb kitettséget, és a folyamatos, többnyire erős
fizikai igénybevételt is jelentő, a megszokottnál sokszorosan több munkát. Az
állattartás és a növénytermesztés fogásainak ismeretét, az értékesítés buktatóit, a
közbiztonság jelentette kihívásokat, a kikapcsolódási lehetőségek hiányát. Nem
könnyű a döntés, és nem könnyű a választott élet sem. Összeállításunkban három
tanyára költözött kecskeméti értelmiségivel beszélgettünk döntésük hátteréről és
arról, milyen nehézségekkel kellett szembenézniük, mennyire teljesültek a vára-
kozásaik, milyen minőségű életet élnek a maguk választotta körülmények között.
Az interjúk alanyai: dr. Balanyi Zoltán szobrász, a Neumann János Egyetem okta-
tója, Lakó András építészmérnök és Bérces Dóra civil jogi aktivista, a Védegylet
egykori munkatársa. Az interjúk 2020 márciusában készültek.

Balanyi Zoltán szobrászművész, DLA

– Honnan szerezted az első benyomásaid a tanyai életről?
– Anyai nagyszüleimtől származnak az első élményeim, akik izsákiak voltak,
és akkoriban tanyán éltek. Az apai nagyszüleim is tanyán éltek. A gyerekkorunk
nyarait Izsákon töltöttük az ikertestvéremmel, ahol nem állt meg az élet attól,
hogy a két városi unoka vendégségbe érkezett. Volt az izsáki portán hat tehén,
két ló, mindenféle állatok, a szemünk láttára születtek meg a bocik és a csikók.
Reggelenként, olyan fél nyolc környékén, úgy ébredtünk, hogy már reggel fél
hatkor felraktak minket a lovas kocsira, a széna tetejére, és amikor kiértünk a
tanyai szőlőbe, a lovak ébresztettek, mert elkezdték alólunk kihuzigálni a szénát.
Így telt szinte minden nyarunk. Nagyon szerettem azt az életet, és soha nem
akartam hazamenni, amikor jöttek értünk a szüleink. Ebédszünetben, mert a
parasztemberek mindig deleltek egy fél órácskát, hiszen már nagyon korán fenn
voltak és későig dolgoztak, mi meg tudtunk lógni, és a szomszédban lévő elha-
gyott tanyákat építettük át várakká. Szétszedtük a kút tégláit, tornyot építettünk
belőle, beépítettük a tetőteret, remekül elfoglaltuk magunkat. A sekély vizesgöd-
rökben tutajokat építettünk, sokszor órák múlva kerültünk csak elő, a délutáni
munkákról általában lemaradtunk. Bent a településen is rendszeresen halász-
tunk a kanálisban, szénakazlakba, padlásokra másztunk, régi gépeket raktunk
össze. Így építettünk egy hajót is 16 évesen, amit aztán még évekig használtunk a
Balatonon. Innen az én elkötelezettségem a tanyasi élet és az állandó építés iránt.

76
 – Már gyermekkorodban tudtad, hogy tanyán fogsz élni?
– Korán, már 18-20 éves koromra eldőlt, hogy magam is így, tanyán akarom
élni az életemet. De arra azért várni kellett, hogy az álmom meg is valósuljon.
2003-ban építettem meg a saját tanyámat, 32 éves koromban. A tanyaépítést meg-
előző 10 évben a Balaton-felvidéken építettünk egy kőházat, egy, a testvéremmel
közös pincét és présházat. Azt a házat látta néhány ismerősöm, ami további meg-
rendeléseket hozott, építettünk még pár hasonlót, Kővágóörsön például kettőt is.
– Amikor hozzákezdtél ehhez a tanyához, milyen elképzeléseid voltak, mit kellett tud-
nia az új épületnek?
– Végiggondoltam, hogy nem baj, ha van áram, ha normálisan fűthető, ad egy
bizonyos komfortot, de azt az első perctől kezdve tudtam, hogy olyan épület lesz,
amelynek a működéséért folyamatosan dolgoznom kell majd. Ezért vannak a
manuális tűzhelyek, a kemence, a csikótűzhely, az első szobában a cserépkályha,
mert nem szerettem volna tekergetni a termosztátot, nem vágytam olyan hely-
zetre, amikor semmit sem kell tennem a termosztát beállításán túl a 22 fokért.
Emlékszem, hogy amikor édesapáméknál átálltunk fatüzelésre, vele is azon ver-
sengtünk, hogy melyikünk gyújthat be.
Az ikertestvéremmel több mint száz bunkert építettünk gyerekkorunkban.
Kifejezetten rossz, eleven gyerekek voltunk, együtt csináltunk mindent, úgy
sokkal könnyebb volt, minden egyértelmű volt, nem kellett semmit kérdeznünk,
csak összevillant a tekintetünk, és tudtuk, mi a teendő. Így egészen más volt,
mintha egyedül próbáltunk volna különc módon viselkedni. Soha nem az érde-
kelt bennünket, mint ami a többi gyereket. Igaz, volt néhány hasonló suhanc a
Petőfivárosban, ahol felnőttünk, és ami akkoriban a város széle volt. Ketten is
elegek lehettünk volna egymásnak, de bandázni is nagyon szerettünk. Kialakult
itt egy fix társaságunk, focipályát építettünk, kiirtottunk rengeteg bozótot,
elegyengettük a terepet, amire még a helyi pártember is felfigyelt – szocializmus
volt még –, és küldött egy munkagépet, amivel a tereprendezést gyorsan meg-
oldották. Az Énekes utcai benzinkút mögött kialakítottak nekünk egy rendes
focipályát, meg játszóteret a szükséges eszközökkel, mert mi elkezdtünk ott
magunktól mozgolódni. Igazi alulról jövő kezdeményezés volt!
– Mik voltak a legfontosabb szempontjaid, amikor a leendő tanya helyét kiválasztottad?
– Mivel a gyermekkorom Izsák és Kecskemét között telt el, hiszen az apai
ághoz tartozó úrréti tanyát már korábban eladták, tudatosan ezen az útvonalon
kerestem magamnak megfelelő területet. Végigjártam a dűlőket egyenként, egy
teljes évet rászántam, több száz tanyát megcetliztem, ami tetszett. Fontos volt,
hogy legyen elegendő terület hozzá, főleg ősgyep, mert a jószágtartást már akkor
elhatároztam. És fontos volt az is, hogy a környezet szép legyen, és lehetőleg
minél érintetlenebb állapotú. Beszéltünk már róla, hogy a testvérem építész lett.
Eredetileg én is annak készültem, együtt kezdtük a Pollack Mihály Műszaki
Főiskolán a magasépítő szakot. Maga az építészet nagyon tetszett volna nekem,
de annyi más, járulékos tárgyat kellett még tanulnunk, hogy elment a kedvem
tőle, és átmentem a Janus Pannonius Tudományegyetem népművelés–rajz szaká-
ra, onnan lépkedtem tovább, és lett belőlem végül szobrász.

77
 – DLA-fokozatot is szereztél, a szabad művészetek doktora vagy. Olyan doktor, akinek
rackanyája van, meg hucul lovai, és akinek az udvarát komondor őrzi. Tudatosan törekszel
arra, hogy az állataid lehetőleg őshonos, hosszú idő óta velünk élő fajták legyenek?
– Törekszem rá, de főként azért tartom épp ezeket az állatokat, mert ezeket
kedvelem. A komondor tökéletes választás, a rackánál valóban az őshonossága
volt az egyik fontos érv. Esztétikailag sokkal szebb, kevésbé törődésigényes, és
sokkal kevésbé érzékeny, mint a mostani hibrid fajták. De ugyanúgy kell gon-
doskodni róluk is, nem lehet magukra hagyni őket, annak ellenére, hogy kevésbé
betegszenek meg, mint az itthon tenyésztett egyéb fajták.
– Pár évvel ezelőtt túlbuzgó állatvédők feljelentettek téged a hucul lovak gondatlan
tartása miatt. Nem tudták, hogy azok az állatok a szabadban töltik a téli hónapokat is.
– Szerencsére az ellenőrzésre érkező, képzett állatvédők nekem adtak igazat,
látták, hogy átlagon felüli gondossággal bánok az állataimmal, kiváló minőségű
takarmányt etetek velük, és lassan elcsendesedett a vihar, de vitán felüli, hogy
sok kellemetlenséget okozott.
– Az állataidat haszonállatként tartod, vagy csupán hobbiból?
– A rackanyáj több mint száz egyedből állt, amikor a csúcson volt. Korábban
húsvét táján értékesítettem belőlük, főként magánembereknek. Kialakult egy
stabil kuncsaftköröm. A lovakat mindig is hobbiból tartottam, annyi praktikus
hasznuk viszont volt, hogy rendben tartották a tanya körüli ősgyepet. Évekig
úgy nyaraltunk a testvéremmel, hogy felültünk rájuk, és elmentünk lóháton
a Dunántúlra, a Balaton-felvidékre és más helyekre, alkalmanként két hétre.
2016 óta lóval nem engednek fel a Szántód és Tihany között járó kompra, azóta
felhagytunk a lovastúrákkal. Egyszer ugyan még megkerültük a tavat, hogy ne
kelljen kompra szállni, de nagyon sok a műút, kevés az olyan hely, ahol lóhá-
ton lehet közlekedni. Az emberek nem nagyon tudják hová tenni, az autósok
pedig kifejezetten barátságtalanok, így veszélyes lett ekkora távokra kilovagolni.
Földutakon még lehetne, de a sok műút, vasút, autópálya nagyon megnehezítette
a lóval való közlekedést. A 30-40 kilométeres kerülők miatt ez ma már nagyon
meggondolandó, de így is gyönyörű élmény volt lóhátról felfedezni az országot.
Azóta egy dolguk van: kezelik a területet, legelnek. Meg boldogok.
– Bérlovagoltatásra nem gondoltál?
– Üzletet nem csináltam belőle, mert rengeteg időt igényelt volna. És a
választott életmódom ellenére én elsősorban szobrász vagyok. Rengetegszer
megmutatta az élet, hogy ez az én utam. Nem volt egyszerű döntés. Amikor
abbahagytam az építészetet, én ezt nagyon keményen megimádkoztam, és
minden ajtó megnyílt előttem. És amikor letértem az útról, mindig kaptam
valami egyértelmű jelzést, vagy leégett a házam, vagy csaknem elveszítettem a
szemem világát. És akkor szép lassan meghallottam, amit meg kellett hallanom.
Ha élni akarok, akkor azt kell csinálnom, amit már megkaptam mint hivatást.
Akkor döntöttem el, hogy nem lesznek kanyarok, egy irányba fogok menni. Itt a
portámon is látszik 8-10 szobor, félkész állapotban is legalább ugyanannyi van, a
Balaton-felvidéki portánkon is van ugyancsak 5 monumentális szobrom biztosan.
Leegyszerűsödött az életem a számomra rendelt út elfogadásával és belátásával.

78
 – Kellően inspiratív tud lenni az alföldi, tanyás környezet a szobrászi működésedhez?
– Mindenképpen. Egyrészt nyugalom van, másrészt gyönyörű környezetben
áll a házam. A balatonihoz lehet, hogy nem mérhető az itteni környezet szépsé-
ge, de akkor is: itt vagyok itthon, senki nem zavar. Amikor a Petőfivárosban egy
kicsit faragtam a követ hátul az udvarban, a szomszéd azonnal átszólt, hogy a
szél átfújja a kőport a telkére, és a szamóca ettől nem lesz képes beporzódni, oda a
termés. Abba kellett hagynom. Rájöttem, hogy ott hosszú távon nem leszek képes
dolgozni, kellett egy olyan hely, ahol nem zavarok senkit, és ahol engem sem
zavarnak, tehát mindenkinek jó. Ezzel együtt, aki kíváncsi rám meg a szobraimra,
itt is megtalálhat bennünket. A szobrok az útról is jól látszanak.

– A szobraidon is látszik, hogy te az emberi beavatkozást is csak valami nagyon ter-
mészetes módon tudod elképzelni és elfogadni. Ritkán használsz a szobraid elkészítéséhez
gépeket, áramot, és amit csak lehet, kétkezi munkával oldasz meg. Ez az első időktől így van?
– Pár év kellett hozzá, hogy kialakuljon. Minden annak a következménye,
hogy elkezdtek az ajtók kinyílni előttem, és megéreztem szobrászként a felelős-
ségemet. Alapállásom az, hogy hiszek Istenben. Ennélfogva a teremtett világba
csak annyira nyúlhatok bele, amennyi ebből rám van bízva. Nem mondhatom,
hogy teremtek, én legfeljebb alkotni tudok, mert ember vagyok. Az Isten pedig
Isten. Ez hit kérdése, azzal tudok erről beszélgetni, aki ezt hajlandó meghallgatni
vagy elfogadni. Az alkotó, átalakító erőből én kaptam egy picikét, és ezt a lehető
legkevesebb beavatkozással szeretném elérni. Nem teszek olyat, ami már sértené
vagy bántaná a Teremtőt. Inkább csak azt szeretném, hogy a dolgok megmutat-
hassák magukat. Ezért készült az első malom, ami szinte magát csinálta. Célom
volt kivenni belőle az emberi beavatkozásnak azt a számomra túlzott részét,
ami egyébként ma teljesen hétköznapi, bevettnek és normálisnak tűnik. Ám az
eredményét látva, ha szétnéz az ember a világban, akkor ez átgondolásra szorul.
Főleg most, hogy ébredezik az egész nyugati civilizáció, és rájön, hogy valamit
kezdeni kellene a bolygóval ahhoz, hogy megmaradjon. A szobrászatom is ennek
egy része, nem ilyen tudatosan, nem erre építve, hanem egyébként is, bár most,
hogy erről beszélgetünk, most esik le: tulajdonképpen tökéletesen illeszkedik
bele. Amiért még ilyen kézműves módon faragom, alakítom a szobraimat, az
nem a mai életünk sebessége. Mindenütt őrült a tempó, rohan az élet, szerin-
tem csak belehalni lehet. Ezért a számomra legfontosabbat, a szobrászatot nem
vagyok hajlandó másként, mint a saját tempómban végezni. Csak így tudok
létrehozni valamit, ami reményeim szerint maradandó. Hogy így lesz-e, az majd
kiderül, ezt eldönteni már nem az én dolgom, csak azt tudom biztosan, hogy itt
nem fogok engedni abból, amit a magam számára megfogalmaztam.

– Annak, hogy másoknál korábban rájöttél a bolygó esendőségére, van szerepe abban,
hogy egy tanyán élsz?
– Biztosan van. Mint ahogyan az egész gyerekkoromnak, meg annak, amit
kaptam, így együtt. Felfoghatatlanul sok szempont szerint alakul egy ember
élete vagy pályája. Eleve azért jöttem ide, mert ilyen életet szerettem volna élni,
és miközben az ember éli a maga választotta életet, számos más vonatkozás is

79
megvilágosodik előtte. Íróasztal mellől is lehet tapasztalatokat szerezni, követ-
keztetéseket levonni, de a legtisztábban a saját magad megélte életből jönnek a
tanulságok és tapasztalatok. A szobrok is ezért ilyenek. Már az egyetemen, ahol
aztán minden elképzelhető eszköz és szerszám a kezünk ügyében volt, elkezdtek
érdekelni a manuális kőmegmunkálási eljárások, kísérleteket végeztem, mindent
én készítettem, lehetőleg gépek nélkül, még a szerszámokat is.
– Nem is dolgozol más anyaggal, csak kővel?
– Nagyon ritkán fával, de már régen rájöttem, hogy leginkább a kő a nekem
teremtett anyag. Manapság legalább 8-10 dolog vibrál egy ember fejében, amit
észben kell tartani, amiben lépni kell. Erre én képtelen vagyok. Ezért nem vagyok
sem cégvezető, sem valami más. Van, aki a sokhangúságot élvezi, én pedig a
szobrászattal járó aktivitást, aminek van erőteljes fizikai része és van egy intel-
lektuális része. És ha megszületik valami, az embert elönti egy semmi máshoz
nem hasonlítható boldogságérzet. Amikor a boldogságérzet elmúlik, az maga az
inspiráció arra, hogy kezdjem el a következő szobromat.
– Soha nem volt okod megkérdőjelezni a döntésedet? Biztosan akadnak pillanatok,
amikor felmerülhetnek az urbánus lét előnyei.
– A városi életet nem bírnám ki. Könnyű a helyzetem, mert hiányzik belőlem
az a fajta vonzalom, ami a városban felnőtt, ott szocializálódott embert a létezése
teréhez köti. Én itt vagyok otthon. Nekem a Petőfiváros mindig is szűkös volt,
pedig még tágas volt körben a tér, még be sem épült a terület. A mi utcánk volt
az utolsó. Ma már van mögötte húsz másik. Akkoriban szőlők, gyümölcsösök,
tanyák voltak az utcánk végében. Ahogy gyorsan elvégeztük a leckét, bringára
pattantunk, kergettük az őzeket, viszonylag szabad gyerekkorunk volt ott, ami-
nek ma nyomát sem találnám. Emiatt építettük a hegyi házat is. Fenn van a hegy
legtetején, nincs a közelében semmi, a falu is félórányira van gyalog. Öt kilo-
méterre esik a legközelebbi lakott település. Én itt is és ott is jól érzem magam.
Ugyanakkor azt is tudom, hogy nem lehet senkit rászorítani erre az életmódra.
– Egyedül élsz. Nehéz ehhez az életformához társat találni?
– Biztosan nehéz. Élt itt velem időnként egy-egy lány hosszabb-rövidebb
ideig. Az a közeg, amelyben felnőttek, ami nekik a biztonságot jelentette, az itt
teljesen másként létezik. Akik mégis vállalták velem a közös életet, egy idő után
nem nagyon bírták, feladták. A kérdés másik oldala, hogy valójában nekem sincs
kellő türelmem a nőkhöz. Többször végiggondoltam, hogy hány szerződést
köthet az ember életében. A hivatásom is egy életre szóló szerződés, ha meghá-
zasodom, az is egy életre szól. Lehet, hogy a kettő végzetesen üti egymást. Nem
véstem ugyan kőbe, hogy a jelenlegi állapot a végleges, de már nem nagyon
töröm magam, hogy ideszelídítsek egy asszonyt a házhoz.
– Nemcsak természetközeli életet kerestél, hanem sok tekintetben mélyen hagyomány-
őrzőt is, hogy csak a külsődet, az öltözködésedet, a hajviseletedet említsem.
– Megismerkedtem egy hozzám hasonló módon élő emberrel, Ciráki Viktorral,
aki ma már a barátom. Nagy hatással volt rám. Kinn él a természetben, mindentől
távol, a Kapos és a Koppány összefolyásánál, Regöly mellett. Mindent ő maga

80
készít, az összes épületet maga építi, sokféle állatot tart. Nem tudom, hogy konk-
rétan miből él, élelmiszert feltehetően nem vásárol, de időnként ezt-azt azért
muszáj vennie. A rendszerváltás után a kárpótlási jegyekből megvásárolta azt a
területet, ahol gyerekkorában játszottak, és létesített ott egy életmódkutató, régé-
szeti telepet. Az őskortól kezdve nagyon sok mindent rekonstruál, mindenféle
háztípust, és ott él. Profi módon kovácsol, bronzot önt, szobrokat készít, mindent.

– A sokoldalúsága volt vonzó a számodra?

– Inkább az, hogy megéreztem az általa megismert őrületes kulturális örök-
ségben azt a súlyt meg azt az elképesztő mennyiségű tudást, tapasztalatot és
értéket, ami szép lassan feledésbe vész. Viktor tesz ellene, hogy ne így legyen,
az egész élete erről szól. Felépített egy egész falut, legalább húsz házzal. Az ő
hatására öltözködöm úgy, ahogyan látod, és a frizurámat, a külsőmet is a barát-
ságának köszönhetően változtattam meg.

– A szüleid soha nem próbáltak rábeszélni, hogy változtass életmódot?

– Nem emlékszem ilyesmire. Még anya sem, pedig ő kifejezetten nem örült,
amikor az építészetről átmentem szobrászatra. Megígértette velem, hogy levele-
zőn befejezem a Pollackot, csináltam is egy évig, és amikor egy három hónapig
tartó munkát egy nap késéssel adtam le, és megnézni sem voltak hajlandók,
akkor megköszöntem, és kalapot emeltem. Más szemlélet volt ott, mint most
nálunk az egyetemen, ahol minden a hallgatóért van. Akkoriban emlékeim sze-
rint pont fordítva volt. Valahol a kettő között lenne az optimum.

– Hosszabb ideje tanítasz a Neumann János Egyetem Pedagógusképző Karán. A hall-

gatók hogyan reagálnak az életmódodra, szemléletedre?
– Kíváncsiak. Sokan érdeklődnek, általában normálisan viszonyulnak hozzá.
Igaz, akit nem érint meg, az meg sem kérdezi.

– Nem fordul meg a fejedben, hogy népszerűsítsd, terjeszd a szemléletedet?

– Reménytelen volna. Amit kaptam, annyira az én dolgom, hogy ezt másra
ráruházni részben felelőtlenség, részben túl nagy teher lenne. Nekem is az, csak
nekem ez a dolgom a világban, ezért élvezem. Akinek viszont nem dolga, az ebbe
belehalna.

– Többször szóba került már az építész testvéred. Ezt a házat ő tervezte, közösen
terveztétek, te magad találtad ki egyedül, és csak segítséget kértél egy-két tisztázatlan
kérdésben – hogyan született meg a tanya terve?
– Tíz évig készült a fejemben, tervezgettem kézi rajzok formájában papíron.
Minden részletét százszor is végiggondoltam. Mindig is érdekelt a történeti
épületszerkezettan, szakkönyveket forgattam e tárgyban, konzultáltam olyan
ismerősökkel, akiknek lehetett hasonló épületekről tapasztalata. A folyamat
az volt, hogy én kigondoltam és megterveztem, a testverem pedig az építészi
tapasztalataival elvégezte a szükséges korrekciókat. Szükség is volt rá, mert
például a lépcsőt rossz helyre tettem volna. Az építést is családi erőforrások és

81
néhány ismerős munkaerejének igénybevételével oldottuk meg. Meg persze az
izsáki romák segítségével, akik a szükséges mennyiségű vályog vetésében segí-
tettek, és segédmunkákra is itt maradtak. Teljes egészében kalákában épült fel a
ház, de még így is nagy erőfeszítést kívánt.

– Ahhoz, hogy a tanya körüli gazdaságot vezesd, nem elég a szobrászati szaktudás,
feltételez használható gazdálkodási ismereteket is. Honnan van neked ilyen?
– Ellestem a nagyszülőktől, ösztönből is jön sok minden, és természetesen
tanultam is. Ma már tényleg muszáj iskolázódni, rengeteg képzés van, és min-
dent elvégeztem, amire szükségem volt ahhoz, hogy jogszerűen gazdálkodhas-
sak a saját területemen. Egy idő óta biogazda is vagyok, annak is voltak kötelező
képzései. A nagyapámtól sajátítottam el a gépesítés nélküli gazdálkodás forté-
lyait, de itt szükségem volt gépekre is. Megtanultam megszerelni a traktort, a
kaszát, a bálázót. Ez a javarészt saját tapasztalataimra épülő tanulás 5-6 évemet
vette igénybe. Ugyanakkor nélkülözhetetlen volt. Sose élveztem annyira a gép-
szerelést, mint a szobrászatot, nem szeretem azt sem, ha nyakig olajos vagyok,
hogy állandóan leverem a kezem, de szükségem van a működőképes gépekre. És
a gépészeti ismeretek a szobrászatban is jól jönnek. Egyedül csinálok mindent,
arra nincs mód, hogy megfizessek egy segéderőt, a kő pedig nehéz, egyedül nem
vagyok képes mozgatni. Kell a gépek segítsége.

– Mekkora területen gazdálkodsz?

– A tanya körül van 10 hektárnyi területem, teljes egészében ősgyep. Nem
nagy, de most, hogy eladtam a rackanyájat, elég.

– Miért kellett biogazdálkodóvá válnod, ha nem művelsz földet, vagy nem kertészkedsz?
– Mert a gyepen is biogazdálkodást folytatok. A legeltetést is lehet biomódon
végezni, úgy is, hogy az ember nem ad el semmit a felnevelt állatok közül.
A gyepet is vegyszermentesen kell kezelni, karbantartani. Mindig így csinál-
tam, de most hivatalosan is biogazda lettem. Különösebb invesztícióba nem
került, de szerencsére honorálja a magyar állam is, meg az Európai Unió is, így
aztán úgy döntöttem, hogy megszerzem a címet. Korábban béreltem plusz terü-
leteket is a legeltető állattartáshoz, de számos rossz tapasztalat ért, és végül a
rackanyájat eladtam. Hortobágyon egyben megvették az egészet. 12 év tenyész-
tés után kialakult egy szép állomány, rengeteg munkával, amit természetesen
eladáskor nem fizet meg az új tulajdonos, de legalább egyben maradt az állo-
mány. Bár erősen kötődtem hozzájuk, beláttam, hogy az a racionális döntés, ha
megszabadulok tőlük.

– Mennyire bizonytalanított el, amikor néhány évvel ezelőtt leégett a házad?

– Semennyire. Kicsit magam is csodálkoztam, hogy nem küldött padlóra,
és nem kezdtem el azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha. Ha idáig eljut az
ember, már régen rossz. Annyi feladatot kaptam, naponta 10-15 órában, hogy
nem volt időm ezen gondolkodni. Amikor végre bejutottam a házba, csak eldől-
tem, és azonnal elaludtam. Nem volt lehetőségem a morfondírozásra. Amikor

82
már túl voltam az első sokkon, végiggondoltam, és rájöttem, hogy túlzottan is
beleépítettem magam a házamba. Nem szabad, a ház nem erre való, nem szobor,
nem szabad hozzá ragaszkodni. Amikor beláttam ezt, akkor a régi házat el is
tudtam engedni. Ha egyszer el kéne mennem innen, simán itt tudnám hagyni ezt
az újjáépített tanyát is. Nem ragaszkodom már úgy hozzá, mint kezdetben. Úgy
fogom fel, mint egy tanítást. Lassan ötvenéves leszek. Mire az ember eljut az élete
végére, meg kell tanulnia elveszíteni bizonyos dolgokat. Először a kisebbeket,
hogy az út végére képes legyen majd elengedni mindent.
– Gondolkodtál már azon, hogy meddig lehet itt maradnod, egy szál magad?
– Addig csinálom, ameddig bírni fogom. Utána majd valaki rendelkezik,
hogy mi legyen vele. Még nagyon sok szobrot szeretnék készíteni, az életművem
még közel sem lezárt, nincs vége. Egy dolog biztos: amit kaptam, azzal el kell
számolni. A végén nem fog érdekelni, hogy miért nem, csak az, hogy miért igen!
Így aztán B tervekkel nem foglalkozom. Ragó Lóránt kollégám tragikus halála is
azt jelzi: hiába van akármilyen terv, egy pillanat alatt alakulhat másként az élet.
Annyi célom van, hogy be tudjam teljesíteni a hivatásomat. Ha ez sikerül, akkor
én boldog, célját elért ember leszek.

Lakó András építészmérnök

– Mi vitt rá arra, hogy tősgyökeres városiból tanyai ember legyél?
– Az első meghatározó élmények gyermekkoromban értek. A nagyapámék
Helvécia mellett, Köncsögpusztán éltek, egy áram nélküli tanyán. Mi, az uno-
kák nagyon sokat ültünk lovas kocsin, élveztük az erdő-mező illatát. Imádtunk
rohangálni a tágas, szabad tereken, illetve ellestük azokat a tradicionális mozdu-
latokat és fogásokat is, hogy például hogyan fejik meg a tehenet, hogyan vágja le
nagymama a csirkét. Eleven emlék, hogy egyenesen a fáról esszük a gyümölcsöt,
és a leve végigfolyik a könyökünkig. Ezek a képek és élmények meghatározó
módon beleépültek a gyermekkorunkba. A húgommal ketten voltunk testvérek.
A szüleim vittek bennünket a nagyszülőkhöz, és gyakran teljes családi program
volt, ők is részt vettek benne, nem csak mi, gyerekek.
– Budapesten, a Műszaki Egyetemen építészmérnöki diplomát szereztél. Egy pillanat-
ra sem szippantott be a nagyváros? Miért vágytál továbbra is a tanyai életre?
– Egyetemista koromban még nem tudatosodott bennem, hogy tanyán fogok
élni, csak vágytam vissza, mert a vidéki, tanyai környezet rabul ejtett. Ez adta
a lehetőségeket a munka utáni feltöltődésre, a nagy biciklizésekre, erdei túrák-
ra, a természetbe való rendszeres kijutásra. De hogy végül, már házasként,
tanyára költöztünk, az egy barátomnak, Somodi Ferencnek volt köszönhető.
Ő egy nagyon aktív és ismert gazdaember, gyönyörű almáskertet gondoz, amely
néhány éve az év legszebb gazdasága címet is elnyerte. Ugyanakkor neves termé-
szetfotós, aki hazai és nemzetközi megmérettetéseken is rendre jól szerepel. Vele
jártuk közösen az erdőt, mezőt, vidéket. Az ő tanácsára, rábeszélésére szereztünk
egy darabka földet, majd a feleségemmel közösen úgy döntöttünk, hogy építkez-
zünk, próbáljuk meg, kezdjük a közös életünket itt, a tanyán.

83
 – A feleségedet könnyű volt meggyőzni a tanyára költözésről, vagy ő győzött meg
téged?
– Nem kellett őt győzködnöm. Úgy gondolom, hogy a köztünk lévő nyilván-
való összhang már az első percekben meghatározta az udvarlást is. Mindjárt a
kapcsolatunk elején olyan kihívás elé állítottam a páromat, hogy megmászattam
vele a Zengőt a sárga útvonalon. Az volt az első randevúnk. Gondoltam, ha azt
kibírja, akkor ott a helye mellettem. Mondanom sem kell, remekül állta a sarat.
Mi először kutyasétáltatás közben találkoztunk. Az, hogy neki is fontosak az álla-
tok és a természet, azonnal szimpatikussá tette. Ezt követően egyre gyakrabban
együtt sétáltattuk a kutyáinkat, és utána minden randevúnk és találkozásunk
valahol a természetben, az erdő szélén, vadregényes piknikezések keretében
történt. A természethez való erős ragaszkodás mindkettőnk számára erős elkö-
teleződés volt.

– Amikor eldöntöttétek, hogy tanyát építetek, már mindketten állásban voltatok?

– Én már gyakorló építészmérnök voltam Farkas Gábor irodájában. Közel
20 évet dolgoztam vele. A feleségem akkor még főiskolai hallgató volt. 26
éves voltam, ő pedig mindössze 18, amikor összeházasodtunk, nyolc évnyi
korkülönbség van közöttünk. Elkezdtük az építkezést. Mivel a feleségem még
tanult, magam finanszíroztam a teljes építkezést. Új épületet építettünk, nem egy
korábbi tanyát újítottunk fel.

– Hogyan választottatok telket? Milyen szempontjaitok voltak?

– Kecskeméttől 10 kilométernyire, az 5-ös főút mentén, a Somodi-birtokkal
átellenben, a Bujdosó-tanya közelében van a terület, amelyet ajándékba kaptam.
A közművek természetesen hiányoztak a telekről. Alapozás után a házat gyor-
san felépítettük szerkezetkész állapotra, és a háznak egy részét hamar lakhatóvá
tettük. A feleségem időközben végzett a főiskolán, és akkor már az első fiunkkal
volt várandós. Tulajdonképpen egy 15 éves, türelemmel, spórolgatással, kitartó
munkával teli időszak és folyamatos építkezés gyümölcse, hogy mára teljesen
befejeztük a házat.

– Amikor hozzákezdtél a tervezéshez, milyen szempontjaid voltak? Minek kellett meg-

feleljen az épület?
– Őszinte leszek: nem sok különleges szempontom volt, hiszen nem voltak
kellő ismereteink, különösen nem volt gyakorlatunk a tanyai létezésben. A mai
tapasztalatainkkal már egészen biztos, hogy néhány dolgot másként terveznénk.
Nagyon sok esetben hiba az, hogy az építtetők nem tudják pontosan elmondani,
hogy a ház milyen igényeknek kell majd megfeleljen, mert nincsen tapaszta-
latuk a tanyai életformáról. Sajnos az építészek többségének sem, és mert nem
tudják, mire is kellene egy tanya tervezésénél figyelemmel lenni, a mai modern
irányvonalakat ajánlják vagy tanácsolják az építtetőknek. Nem azt állítom, hogy
ráerőltetik a saját preferenciáikat az ügyfelekre, csak azt, hogy ezekbe az irányok-
ba terelgetik őket, és ez nem mindig helyes. Én a saját házamon is látom, hogy
hiányoztak azok a tapasztalatok a tervezés időszakában, amelyek ma már teljesen

84
nyilvánvalóak: hogy kell egy gazdasági bejárat, hogy a fa behordása a lakásba
külön kosszal jár, hogy a nyári konyha az épülettől különállóan legyen, nagyon
sok olyan tapasztalati elem merült fel, amelyet ma már feltétlenül figyelembe
vennék a tervezéskor. Azért összességében, a pici hibáktól eltekintve, jól sikerült
a házunk, és nagyon szeretjük.

– Nem vetődött fel, hogy el kéne bontani és elölről kezdeni az egészet?

– Egyáltalán nem, mert az apró hibák ellenére végül egy nagyon szép, organi-
kus épületet sikerült megvalósítanunk.

– Eleve terveztél istállókat, ólakat is? Kezdetektől szerepelt a programotokban az

állattartás?
– Benne volt, hiszen a legsarkalatosabb indok, ami miatt tanyára költöztünk,
a ló szeretete volt. Azért kellett tanyára kijönnünk, hogy lovat tudjak tartani. Ez
olyan mély vágy volt bennem már régtől, hogy egyetemista koromban, de pálya-
kezdő építész koromban is, akár napi 40 kilométereket is lebicikliztem, hogy
lovat lássak, lovat simogassak. Volt bennem egy mély késztetés, egy erős vágy,
hogy mindenképpen legyen a közelemben ló. Nagyon erős élményem gyermek-
koromból, hogy a Budai utcán működő piacon a lovak végig ki voltak kötve az
utca fáihoz, meg Szabó bácsi bőrkikészítő műhelye előtt. És én minden egyes
alkalommal úgy mentem iskolába – a 80-as évek elején járunk –, hogy minden
lovat végigsimogattam. És ez annyira erős élmény volt, hogy meghatározta a
későbbieket is.

– Felteszem, hogy gyermekkorodban főként igavonókkal találkoztál. Neked milyen

lovaid vannak? Csak hobbiból tartod őket, vagy van gazdasági hasznuk is?
– Teljesen hobbicélú a dolog, legfőképpen a kikapcsolódásunkat szolgálja.
Számomra a lovaglás vagy a kocsikázás az a fajta szabadidős tevékenység, ahol
az ember egy kicsit el tud vonulni a világ zajától. Mindkét lovunk hátasló is,
lovagoljuk is, meg hintóban is használjuk őket. Mostanában próbálkozunk a
szántással is. Elhoztam Köncsögről a nagypapa régi ekéjét, és azzal szántottam
fel a veteményesünket, mert nem tömöríti össze annyira a földet, mint a traktor
kereke. Ha az autónk elakad, akkor is lóval vontatjuk ki a sárból. Éppen az idén
nagyon sok példa volt erre, háromszor vagy négyszer csúsztunk be az esős idő-
ben úgy a szántásba, hogy csak a ló tudott segíteni.

– Ajándékba kaptad a telket. Mekkora a területe? Hogyan gazdálkodtok rajta?

– Mindössze egy hektáron vagyunk, ami nagyon behatárolja a lehetősé-
geinket. Végigpróbáltunk mindent, elölről kezdve, autodidakta módon. Egy
nehezen áthidalható generációs szakadék keletkezett akkor, amikor a szüleim
urbanizálódtak, és tőlük már nem tudtam elsajátítani a tanyai életformát, ezt
csak a nagyszülőktől láthattuk. Az iskolai oktatásból is teljességgel hiányzott az
ide vonatkozó ismeretanyag, teljesen magunktól kellett elsajátítanunk minden
apró fogást, eljárást és módszert. Volt birkánk, kecskénk, megtanultunk kecske-
sajtot készíteni, tartottunk nyulat, pulykát, baromfikat. Tojásoztunk egy időben,

85
tehenet tartottunk, fejtük a tehenet, mindennel próbálkoztunk. És minden alka-
lommal arra kellett rádöbbennünk, hogy kevés a terület, lényegesen nagyobb
kellene ahhoz, hogy ezeket a tevékenységeket a profit reménységével űzhessük
tovább. Mindig azt éreztük, hogy szinte végletesen ki vagyunk szolgáltatva a piac
bizonytalanságának. Ha például ráállunk a tojótyúkok tenyésztésére, és a vevő-
körünk tagjai elmennek nyaralni, akkor a nyakunkon marad a tojás. A vevőben
működik a fogyasztói társadalom reflexe, nem érdekli, hogy én hogyan oldom
meg a feleslegessé vált tojás értékesítését, ő gátlástalanul meg fogja venni a szük-
séges mennyiségű tojást bárhol, ami a legkényelmesebb lesz a számára. Nekünk
pedig a nyakunkon marad néhány kosárnyi eladatlan tojás. Mindig éreztük
ennek a feszültségét, és kerestük a megoldás lehetőségét, de nem nagyon találtuk.
De egyszer csak bevillant a méhészkedés ötlete, amiről azt érdemes tudni, hogy
ott a termék nagyon jól tűri az előbb említett piaci ingadozást, hiszen a méz hos�-
szabb távon is eltartható a megromlás veszélye nélkül.

– A lovakon és a méheken kívül minden másról lemondtatok?

– Ennyire azért nem egyszerű. Tartottunk disznót, saját célra, meg értékesítés-
re is. Nagyon sok pénz kellett ehhez is. A valódi probléma mégis az volt, hogy
a tanyasi életforma egy idő után annyi időt elvesz az embertől, hogy nem képes
már teljes erővel a pénzkereső munkájára koncentrálni. A tanyán mindenre egy
időben kell figyelni, teljességgel lefoglalja az ember összes szabadidejét, és folya-
matosan fenyeget, hogy nem lesznek a különféle tevékenységek annyira rentá-
bilisak, hogy fejlesztésekre merjen gondolni az ember. Kellene visszaforgatható
bevétel is. Sajnos egy, csak önfenntartásra berendezkedett gazdaság nem képes
például az üzemanyagot, a járulékokat és a számtalan többi, itt most nevén nem
nevezett rendszeres kiadást megtermelni, még szezonálisan sem. Így nagyon
meg kellett fontolnunk, hogyan alakítsuk a gazdaságunkat.

– A feleséged soha nem berzenkedett a tehénfejés vagy a kecskefejés ellen?

– A feleségem a gasztronómiában van nagyon otthon, hiszen eredetileg
vendéglátóipari iskolát végzett. A családi munkamegosztásban a nehéz fizikai
munka az én feladatom, de a fejéssel meg a tej feldolgozásával ő is könnyedén
meg tudott birkózni, és kedve is volt hozzá. A történet teljességéhez tartozik,
hogy fiatalon egy kicsit bátrabban, merészebben csináltuk mindezt. Most, hogy
a fiúk 14 évesek lettek, a gyermeknevelési feladatok jutottak olyan fázisba, hogy
racionalizálni kellett a tennivalóinkat. Muszáj volt leépítenünk például az állat-
tartást, amire korábban még jutott idő, mert félő volt, hogy egyszerűen össze-
omlik a család, ha ezt az áldozatot nem hozzuk meg. Megmaradtak a lovak, a
méhek, vannak kutyáink, fóliázunk, művelünk egy kis veteményest.

– Milyen kutyákat tartotok? Az utóbbi években sok hír látott napvilágot a tanyák
romló közbiztonsági helyzetéről.
– Valaha volt komondorunk. Nem szerettük, mert kijárt a tanyából, nagyon
nagy területigénye volt. Rendszeresen elmászkált, összeszedett mindenféle
bogáncsot. Volt pulink, volt agarunk, és sokféle más fajú kutyánk, de végül egy

86
közép-ázsiai juhászkutya mellett tettük le a voksot, mert nagyon jókat olvastunk
róla. Benne találtuk meg azt a bekódolt ősi ösztönt, amelyre azt tudjuk mondani,
hogy ezt a kutyafajtát nem kellett tanítani, egyszerűen és magától értetődően
teszi a dolgát. Már évek óta kikötöttünk ennél a fajtánál, az eredeti már kiörege-
dett, van egy ereje teljében lévő fiatalabb, és a következő generáció is biztosítva
van. Jó döntés volt.

– Félni volt-e okotok bármikor is a tanyán?

– Nem féltünk igazán sohasem, mert az ember itt minden irányba lát, és az
állatok is kellő időben jeleznek. Ha kipillantunk az ablakon, és azt látjuk, hogy a
ló figyelmesen tekint egy irányba, az pontos eligazítás arról, hogy közelít valaki a
tanyához. Az állatok hamarabb jeleznek, mint hogy mi bármit látnánk vagy hal-
lanánk. És megtanultuk megérteni például a kutyák eltérő jelzéseit is. Másként
ugatnak, ha a tanyától egy kilométernyire porzik az út, és másként, ha nyilván-
valóan a porta felé közelít valaki. Amikor itthon vagyunk, fel tudunk készülni
az állataink jelzései alapján a várható történésekre. De egyszer mégiscsak volt
egy olyan eset, amikor úrrá lett rajtunk a félelem, amikor 2015-ben elkezdődött a
bevándorlási mizéria. A tanya körül mindenütt kukoricás volt, és azt vettük észre
az egyik éjszaka kellős közepén, hogy egy rendőrségi autó erős keresőlámpákkal
pásztázza a kukoricást. Akkor tudatosodott bennünk, hogy mennyire ki vagyunk
szolgáltatva úgy, hogy a legközelebbi szomszéd egy kilométernyire van. Akkor
éltük át először, hogy milyen sebezhetőek vagyunk.
Gyakran szoktam mondani, hogy azért tartunk állatot, mert a tanya egysze-
rűen kiált az állatért. Nagyon üressé tud válni, ha nincsen benne mozgás, ha
nincsenek meg benne azok az ősi állatfajták, amik kiegészítették, de egyben
feltételezték is a másik faj jelenlétét. Muszáj volt disznót tartani, de a disznó
mindig hagyott ott takarmányt a porciójából. Ezt ki kellett volna dobnunk,
ezért vettünk tyúkokat, amik felették mindazt, amit a disznó otthagyott. Az
egész tanyasi életforma ilyen apró lépcsőfokokban épült egymásra, így alkotott
kerek egészet. Ha a mezőn felnőtt a fű, az erdőben a sarjadékok, ahhoz kellett
olyan legelő állatfajta, amely ezt karbantartotta, kipucolta. Ezért tartottunk
például kecskéket. Világosan átláttuk és éreztük, hogy itt tényleg folyamatosan
egymásra épül minden.

– Az építésztársaid mennyire tartottak vagy tartanak téged csodabogárnak a dönté-

setek miatt? Irigykedtek a bátorságotok miatt, vagy inkább lesajnáltak az életmódotok
miatt?
– Olyan világot élünk, hogy minden építésztársam be van szorulva a saját vál-
lalkozásába, alig van érdemi kapcsolat közöttünk. Az ismerőseim körében inkább
azt érzékelem, hogy nem is kevés vágyakozással tekintenek a mi életformánkra.
Sokszor éltem meg úgy, hogy felnéznek rám a vállalásom miatt, és igen sokan
fogalmazták meg azt is, hogy nem volnának képesek ilyen feltételeket vállalva
élni. Nagy áldozatnak tekintették például, hogy a tanyát nem lehet megközelíteni
egy alacsony építésű autóval. A többségtől inkább dicséretet kaptunk, hogy pél-
daértékűek a körülmények, amelyeket teremtettünk magunknak.

87
 – Tinédzserkorú fiaitok, akik már oda születtek a tanyára, nem jelezték soha urbánus
hiányérzeteiket, ha éppen a lakóhelyetek miatt maradtak le valami városi vagy baráti
rendezvényről?
– Nem. Megszokták ezt a közeget, ezt tekintik az otthonuknak. Gyakran
rákérdeztünk, hogy jobban szeretnének-e a városban élni, de mindketten azt
válaszolták, hogy semmi pénzért nem cserélnék el a jelenlegi otthonukat akár-
milyen, kacsalábon forgó városi palotáért sem. A tanyai környezet olyan mélyen
határozta meg a gyermekeink életét szinte kéthetes koruk óta, hogy meglepőd-
tem volna, ha nem így reagálnak. Lovas kocsival hordtuk őket például altatni.
A városban ugye ez többnyire úgy történik, hogy a szülők bekötik a gyermeket a
babaülésbe, és mennek vele pár kört. Mi is biztonságosan rögzítettük a babaszéket a
lovas kocsin, és a friss, szabad levegőn, a kocsi zötykölődésétől elringatva, bő három
órákat aludtak a fiaink édesdeden és nyugalomban, már egészen pici koruk óta.

– Őket is érdekli annyira a természet, mint titeket?

– A nagyobbik fiam megyei természettudományi versenyen első helyezett lett,
országosan a tizedik legjobb volt. Ilyen mélységben érdekli őket a természet, az
ökológia és a környezet, ahol a gyermekéveik teltek. Nagyon sokat dolgoztak érte
maguk, de nyilván sokat köszönhetnek a felkészítő tanároknak is, és mi is mindig
válaszoltunk a kérdéseikre. Itt, a terepen eszméltek rá, hogy azokat a növényeket,
állatokat, amelyekről tanulnak, könnyedén azonosítani tudják, felismerik. Az év
fája, az év növénye, az év bogara, mindig új és új tanulnivalót jelent, és változat-
lan érdeklődéssel fordulnak az új ismeretek felé. Ugyanúgy elkötelezetten bók-
lásznak a természetben, mint ahogyan én is tettem gyermekkoromban.

– Korán van még dönteni, de látszanak már határozott vonalak a pályaválasztásukat

illetően?
– Nehéz eldönteni. Nyolcadik osztályos a fiam, a közelmúltban volt a köz-
ponti felvételi, és előtte azon gondolkodtunk, hogy mi is a jó irányvonal. Jó-e,
ha azt erőltetjük, amit én tartanék kívánatosnak, hogy a robotizációban és az
élelmiszeripari fejlesztésekben van a jövő. Arra a döntésre jutottunk, hogy nem
szabad ráerőltetnünk a gyermekünkre azt, amit mi szeretnénk, inkább legyen
az a választás, ami őt érdekli. Így az emelt szintű biológiai irányban indul el a
nagyobbik fiunk. Nagyon eltérőek a gyermekeink, a kisebbik például nagyon
érdeklődik a gépészet iránt, legutóbb például lakóautót tervezett. És hozzá köze-
lebb áll a méhészkedés és a lovas életforma is, mint a testvéréhez.

– Az állattartással fel kellett hagynotok. Nem gondoltál arra, hogy termőföldet vegyél,
és Somodi Ferenchez hasonlóan beruházz egy almáskertbe vagy bármiféle más szántóföldi
kultúrába?
– Ez a kezdetekben sem szerepelt a lehetőségek között, mert az építészetet
akkor még, fiatalos lendülettel, eléggé kifizetődőnek találtam. Abban az időszak-
ban, amikor az építészet a főállásom volt, akkor a tanya egyfajta kikapcsolódást,
nyugalmat és szabadidő-eltöltést volt hivatva biztosítani. Ez kizárta, hogy több
földet akartam volna vásárolni, hiszen az a fajta gazdálkodás is teljes jelenlétet
kíván, amellett nem lehet főfoglalkozása az embernek.

88
 – Volt-e megingás bennetek a 15 év alatt bármikor? Van-e például biztonsági tartalék-
ként a városban lakásotok?
– Nincs lakásunk a városban, és nincs válságtervünk sem, de kétségtelen,
hogy megfogalmazódott néhányszor, hogy a helyünkön vagyunk-e. Amikor a
természet nehéz kihívások elé állít bennünket, ha például elakadunk az autóval.
Amikor a sárban kell hazagyalogolnunk, kézben becipelni a vásárolt élelmiszert
és minden egyebet. Amikor nem tudok egy szép cipőt felvenni, mert mindig
gumicsizma van a lábamon az időjárási körülmények miatt. A nehézségek időn-
ként elbizonytalaníthatják az embert, de a végső konklúzió mindig az, hogy a szí-
vünk szakadna meg, ha itt kellene hagyni az otthonunkat, amit a két kezünkkel
építettünk fel magunknak és a gyermekeinknek.

– A szüleid, akik tökéletesen városlakó emberekké váltak, nem próbáltak meg befolyá-
solni benneteket?
– Természetesen óvtak bennünket, hiszen ez nekik is többé-kevésbé idegen
közeg volt már, volt bennük félelemérzet a tanyai körülmények miatt. Őket is
hatalmába kerítette valamiféle álbiztonságérzet, mintha a városi létezés eleve
garantálná a biztonságot. A tanya a városi ember számára félelmetes és idegen
közeg, nem tudják elképzelni, hogy itt akár nagyságrendekkel nagyobb lehet a
biztonság a városénál. A gyermekeim például annyira megszokták az otthonuk
és a környezetük biztonságát, hogy mi nyaralásainkkor is az erdő szélén sátra-
zunk. Visszük magunkkal a komfortérzetünkhöz szükséges dolgokat, kinézünk
magunknak egy minden tekintetben megfelelő táborhelyet, és a 2-3 napos túrá-
inkat innen bonyolítjuk. Hosszabb időre el sem mehetnénk, hiszen nem lehet itt
hagyni mindent, ez ugye egy gazdaság, és az állatokat el kell látnia valakinek.

– Szóba került, hogy a lovakat szinte tisztán hobbiként tartjátok. Ugyanez a helyzet a
méhészkedéssel is, vagy abból származik némi bevételetek?
– A méhészkedés úgy indult, hogy egyszer, lovaglás alkalmával megéreztem
azt az illatot, amit gyermekkoromban a nagymamám kamrájában raktároztam el.
A nagyapámnak, aki szintén építész volt, a méhészkedés volt a hobbija. A háború
után pedig már egy kis pénzt is próbáltak szerezni belőle. A méz illata gyer-
mekkoromban rögzült az agyamban. És akkor, lovaglás közben nagyon élesen
bevillant ez az emlék. Feltámadt bennem a vágy, hogy kipróbáljam. Elkezdtem
utánaolvasni, utánajárni. Történetesen van egy olyan méhész barátom is, akinek
külön köszönettel tartozom, amiért bevezetett a legalapvetőbb fogásokba, a
méhészet rejtelmeibe. Ő egy gyakorlott méhész, Bekes Mihály. Először termé-
szetesen csak arra gondoltunk, hogy a saját szükségleteinkre termelünk mézet,
hiszen mindannyian egyformán szerettük, de ahogy egyre jobban belemerültünk,
és ahogy megtaláltuk a választ arra, hogy mit is kellene csinálni, megpróbáltunk
egy kicsit messzebbre tekinteni. Korábban megtapasztaltuk, hogy a sajt megrom-
lik, ha nem bírjuk friss állapotában eladni, a tojás is megromlik, ha bármely okból
a nyakunkon marad, nem veszik át, nem tudjuk eladni. A mézben találtuk meg
azt a terméket, amely képes felvenni a piac hullámzó természetét, és hosszabb
ideig károsodás és minőségromlás nélkül eltartható.

89
 – A gazdaság működtetése mellett marad-e erőtök arra, hogy egy jó színházi előadá-
sért, egy moziért vagy bármilyen más program kedvéért esténként kikapcsolódni vissza-
jöjjetek a városba?
– Csak nagyon ritkán, és nehezen szánjuk rá magunkat, hogy visszatérjünk
egy-egy program kedvéért a városba. Mire a napi teendőkkel végzünk, már nem
kívánunk újabb programot. Egyszerű gondolkodásra és olyan önzetlen érzésekre
tanít bennünket folyamatosan a természet, hogy azok a rendezvények, amelyek
olykor álságosak, esetenként őszintétlenek, már nem vonzanak bennünket. Kicsit
belefáradtam választott szakmámba, az építészetbe is, mert úgy éreztem, hogy
ezek az általad említett alkalmak szinte kötelező megmutatkozások, jelenlétek
ahhoz, hogy munkát szerezzünk. Többek között ezért hagytam fel az építészi
praxissal is.

– Mit jelent, hogy abbahagytad az építészetet? Nem vállalsz tervezési megbízatásokat?

– Én most már nem tervezek. Már hatodik éve, hogy egy kecskeméti
cégnél dolgozom tervezési koordinátorként, és mellette végzem a sokféle
szabadidős tevékenységemet, például a méhészkedést. A beosztásom a cégnél
fix munkaidővel jár, pontosan tervezhető az elfoglaltságom, jobban a családhoz
tudom hangolni az életemet. Az életmódunk azt igényli, hogy lehetőség szerint
egy autóval össze tudjuk szedni az egész családot a nap végén. Fél-egy óra
várakozásért nem érdemes hazajönni, és újra visszaautózni a városba, nap mint
nap össze kell várjuk egymást. Ebbe már nehezen fért bele a tervező építész
rapszodikus időbeosztása, az ügyfelekkel való, olykor kiszámíthatatlan idejű
találkozások. Ezek a tényezők érlelték meg a döntést, miattuk alakítottuk át úgy
az életünket, ahogyan az most zajlik. És amiben mindannyian megelégedetten és
boldogan élünk.

Bérces Dóra civil aktivista

– Bérces Dóra egykori civil aktivista ötödik éve él egy tanyán, Fülöpjakab és Kunszállás
közelében. A fővárosban született, élettársi kapcsolat révén került Kecskemétre, majd egy
merész döntéssel az alföldi tanyavilágot választotta új életteréül. Immáron egyedül.
– Valóban két lépcsőben kerültem ide, ahol most élek. Kihívás volt már a
kisvárosi életet is megszokni, bár bevallom, nagyon tetszett, megszerettem,
emberi léptékű város volt Kecskemét. Onnan kiköltözni a tanyára valóban nagy
ugrás volt. 
Gyermekkoromban nem is értettem, hogyan maradnak életben falun az embe-
rek. Azt meg végképp elképzelhetetlennek tartottam, hogy én magam ilyen
körülmények között éljek. A fővárosban nőttem fel, de mindig külvárosi gyerek
voltam, Vecsés, Pesterzsébet, Pestlőrinc voltak az életünk állomásai. Panelgyerek
vagyok, 12 éves koromig éltünk lakótelepen. Utána felépítettük a házunkat, szin-
tén Budapestnek egy falusias részében. Volt kertünk, tartottunk állatokat, nagyon
más körülmények között éltünk ott már, mint a panelben. Voltak kacsáink, libá-
ink, nyulak és kecskék is. Hajnalonként kaszálni jártam apámmal, készítettünk
sajtokat, nagyon más jellegű élet volt, mint ahogyan a gyerekkorom eltelt.

90
 – Kecskemétre kerülésedet követően hamar nyilvánvalóvá vált, hogy környezettudatos
módon próbálod élni az életedet. Valaki rádöbbentett ennek a fontosságára, a saját felisme-
résed volt, vagy a panelidőszakot követő életmódotokból következett?
– A gyerekek születésével gondoltam végig először azt, hogyan is élünk. Első
körben az kezdett foglalkoztatni, hogy mit adunk enni nekik. A következő kör-
ben pedig az, hogy ha így halad tovább ez az egész, akkor egy használhatatlan
szemétdombot hagyunk a gyermekeinkre. Ahogyan egyre jobban beleástam
magam a kérdéskörbe, és felfogtam az összefüggéseit, úgy döbbentem rá, hogy
az, ahogyan élek, nem etikus. Ez a felismerés volt, ami idehozott. Ezt a házat
először még a gyermekeim apukájával néztük meg, de nagyon különváltak
az elképzeléseink az életet illetően. Egy ideig belenyugodtam, hogy kénytelen
vagyok egy külső-kecskeméti kertes házban élni, de mindvégig éreztem, hogy ez
egy bizonyos fokú megalkuvás. 
Két fontos fordulópont volt az életemben, ami továbblökött a tanya felé. Az
egyik, az a 2009-es világválság után, amikor a családunk egy kicsit megrendült
anyagilag. Annyira, hogy kikapcsolták az áramot. Nemcsak velünk, nagyon sok
más emberrel is történt ilyen, de a középosztály nyilván minden erejével titkolni
igyekezett, hogy bajban van. Azóta is léteznek ezek a látens csórók, akik szép
ruhákban járnak ugyan, de egyáltalán nincs pénzük. Akkor nagyon mellbevágott
a felismerés, hogy ha nincs áram a lakásban, akkor mennyi minden nem hasz-
nálható. Nem ment a fűtés, főzni sem tudtam, nem volt világítás, nem működött
a mosógép és a többi eszköz a háztartásban. Végiggondoltam, hogy van három
csap, amelyeken keresztül érkezik be az energia a házba, az áram, a gáz és a víz.
Ha ezeket a csapokat bármilyen okból elzárják, a ház teljesen használhatatlanná
válik. Egyre inkább éreztem, hogy számomra ez elfogadhatatlan. 

– Ekkor kezdtetek el, még a pároddal közösen, megoldást keresni a kiszolgáltatott

helyzetre?
– Egyrészt. Fontos még, hogy volt akkoriban egy jelentős, svájci frank alapú
hitelünk. Gyakran mondtam a páromnak, hogy valójában abnormális helyzet,
hogy itt élünk egy olyan házban, amit a tartozásaink miatt feltehetően soha nem
fogunk tudni befejezni. Ingünk-gatyánk rámegy arra, hogy fizessük a részleteket
még közel 20 éven át. Ez így vállalhatatlan. Adjuk el, fizessük vissza az adóssá-
got, vegyünk valami nagyon szerény házat, és alakítsuk át olyan egyszerű meg-
oldásokra, fafűtésre és hasonlókra, amivel biztonságosan ki tudjuk kerülni a nagy
rendszereket. Ha kertészkedünk, akkor kicsit kiegyensúlyozottabban tudunk élni
akkor is, ha a világ újra megbillen. Az már régóta nyilvánvaló volt számomra,
hogy ez a civilizáció a jelenlegi formájában már nem fog sokáig tartani. 

– Végül a szemléletbeli különbségeken múlott, hogy a tanyára költözést csak egyedül

te választottad?
– Igen, ezen múlott. Én akkoriban jártam egy Élőfalu-találkozón, ahol egy idős
házaspár nyitotta fel a szememet. Azt mondták: gyerekek, lehet tervezgetni a
kiköltözést 5-10 éven át, vagy még tovább, nem lesz sok értelme. Cselekedni kell,
ki kell költözni, máskülönben mindig csak az ideális alkalomra fogtok várni, ami

91
soha nem jön el, mert azt hiszitek, hogy a kínálkozónál is lesz még jobb pillanat.
Akkor elhatároztam, hogy mozdulok. A szemléleti eltérések mellett más össze-
tevők is voltak, amelyek nem stimmeltek köztem és az élettársam között. Úgy
éreztem, külön kell válnunk, és én ezt az életformát szeretném élni.

– Volt itt egy ház, a hozzá tartozó, adott méretű területtel. Volt konkrét víziód, tudtad,
hogy mihez fogsz kezdeni az életeddel, vagy ez menet közben derült ki?
– Menet közben. A kiköltözés előtt egy tucat tanfolyamot elvégeztem, min-
denhova jártam tapasztalatcserére. A tudatos kiköltözők közé tartoztam, évekig
készültem az új életemre. És aztán következett a csillogó tekintetű időszak.
Meghoztam a döntést, megveszem a házat, hozzá két hektár földet, nem, inkább
hármat, mert annyi kell a biztonságos önfenntartáshoz, felújítok mindent, és
akkor majd jó lesz! Azért választottam vályogházat, hogy a szükséges pótlásokat
magam is meg tudjam oldani. Volt tehát vízióm az új életem beindításáról. Ahhoz
képest most egy félhektáros terület felett rendelkezem – és azt sem bírom erő-
vel. Időközben rájöttem, hogy a városi értelmiségi munkámat egy tanyáról nem
tudom folytatni. A kiköltözésemkor már régebben a Védegyletnél dolgoztam,
civil munkám volt, élelmiszer-önrendelkezés meg kisközösségi témák. De az
állás a tanyáról nem volt tisztességesen ellátható. Ültem bent a számítógépemnél,
kint elszabadult egy birka, és azt láttam az ablakból, hogy éppen lerágja a frissen
telepített gyümölcsfák hajtásait. Kirohantam, kergettem a birkát. Máskor jött egy
nagy szél, kidöntötte a fákat. Tanyán élni nem olyan, hogy bent ülsz, és tudomá-
sul veszed, hogy kidőltek a fák, majd a munkád befejeztével rájuk nézel. Azonnal
kirohansz, és próbálod menteni a helyzetet. Rájöttem, hogy a városi munkámat
fel kell adnom. Vagy tanyán élek, ennek minden folyományával és következmé-
nyével, vagy ütöm a billentyűket és utazgatok jobbra-balra. 

– Nem kellett átértékelned a döntésedet?

– Ideköltöztem, volt egy vízióm, ami nagyon hamar dugába dőlt. Látod, hogy
sok az esetlegesség a környezetemben. De ahhoz, hogy itt rend legyen, legalább
két embernek kellene itt laknia. Nyilván nem véletlenül éltek régen egymást
követő generációk egy fedél alatt a tanyákon. Egymagam, nőként egy félhektáros
tanyán, ennyi ingatlannal, úgy, hogy közben pénzt is kell keresnem, reménytelen
a ház felújításáról, az udvar, a kert rendben tartásáról álmodoznom. Négy éve
élek itt, ezalatt háromszor volt olyan krízis, hogy besokalltam, és megfogalma-
zódott bennem: jobb, ha eladom a tanyát. Éppen két hete volt az utolsó. Nem
tudom,  hogyan kellene jobban csinálnom. És ami a nagyobb baj: már a falubeliek
sem tudják, nincs kitől érdemben segítséget vagy tanácsot kérnem. Nemhogy az
egészet nem látják át, már részdolgokat sem tudnak. Mikor rákérdeztem, hogy ki
tud kaszát kalapálni, mert szeretném megtanulni, nem volt jelentkező. De olyat
se nagyon találtam már, aki még tud kaszálni. Végül erdélyi romák tanítottak
meg kaszát, kapát kalapálni. Még számos más, hasznos fogást is tőlük lestem
el. Most például egy ínhüvelygyulladás miatt nem működik a jobb kezem, nem
tudtam kimeszelni a szobát, hogy a gyerekek végre átköltözzenek a saját szobá-
jukba. Most egyetlen szobában lakunk mindhárman, ami egyszerre a nappali, a

92
hálószoba meg a konyha. Szűkösen vagyunk. Most, hogy át kellett állni az itthoni
tanulásra, egymás agyára megyünk, sürgetővé vált a meszelés. Kérdezgettem a
faluban, hogy ki az, aki még tud meszelni, de már csak az öregek értenek hozzá.
Én a vidéken élő ismerőseimtől meg az internetről megtanultam ugyan meszelni,
de a kezem állapota most megakadályozott abban, hogy magam végezzem el a
feladatot. Végül a helybéli birkanyíró ember elvállalta, hogy kisegít. Felhordta az
első pár réteget, majd most én próbálom befejezni. Tőle is megtanultam egy-két
apró fogást, olyanokat, amik nincsenek leírva a könyvekben. Félő, hogy ezek az
apró mesterségbeli fogások el is tűnnek majd ezekkel az emberekkel együtt. 

– A faluban mennyire fogadják el, hogy van itt egy önfenntartó módon élő nő az egyik
tanyában?
– Sajnos még nem vagyok önfenntartó. Amikor idejöttem és bemutatkoztam
a szomszédoknak, vicces jelenetek voltak, ügyvédként azonosítottak, így terjedt
el a hírem. Sok a félinformáció is rólam, másként csinálom a dolgaimat, mint a
többiek, és ez feltűnik. Furcsának találják a rasztafrizurámat, ráadásul néha béná-
zom is. Van egy kutyám, ami néha kiszökik a lyukas kerítésen. Egy igazi falusi
ember addig nem tart kutyát, amíg nem tudja biztonságosan a portáján belül tar-
tani. Én úgy voltam vele, hogy majd megoldódik ez a gond is, megkötni, láncon
tartani nem akarom a kutyámat, és ezek miatt a baklövések miatt a helybéliek
többnyire furcsának tartanak. Nekem az első perctől kezdve az önfenntartás volt
a legfontosabb célom. De ha van az embernek két gyermeke, akkor ez roppant
nehéz, mert az ő iskoláztatásukhoz, ruházkodásukhoz folyamatosan hozzá kell
járulnom, kell a pénz. Dolgoznom kell tehát valahol. A lányok mindkettőnkkel
élnek, javarészt persze az apjuknál, tanév közben tőle járnak iskolába, és hétvé-
geken jönnek hozzám. Most, hogy bezártak az iskolák, fele időben nálam vannak
a lányok, fele időben nála. A helyzet nem könnyű egyikünk számára sem, de így
döntöttünk. 

– Ha a tanya működtetése legalább két embert igényel, nem merült fel benned egy új
kapcsolat lehetősége? Vagy nehéz olyan embert találni, aki ezeket a körülményeket vállalja,
és szellemileg is társad tudna lenni?
– Idén van hatodik éve, hogy elváltunk, és én öt éven keresztül teljesen egye-
dül voltam. Menet közben volt ugyan két kapcsolatkezdeményem, de az első már
a második hétnél dugába dőlt, az utóbbi meg egy 3-4 hónapig tartó küszködés
volt, bő két tucat szakítással. Most fél éve van egy kapcsolatom, ami jól műkö-
dik. Békésszentandráson él, a kapcsolatunk alakulgat, de akkor is távkapcsolat.
Vidéken lakik, vannak tyúkjai meg egyéb állatai. Még mindig nem nagyon érti
azt, amit én csinálok. És egyelőre nem is nagyon akar ilyen körülmények között
élni. Nálunk alomszék van bent a házban is. A vízöblítéses WC volt az első, amit
kiszereltettem. Nyilván ez is elterjedt a faluban, hogy nem lehetek komplett,
azonnal leszereltettem a gázt és a lehúzós WC-t. Amikor a páromnak először
kellett vécéznie a vödörbe, eléggé meghökkent, mint aki nem képes megugrani
az akadályt. Nagy kérdés ez, mert én pedig már nem akarok változtatni a szoká-
saimon, és nem akarok faluba költözni sem. 

93
 – Elvi kérdés volt, hogy ne legyen vízöblítéses WC a házban?
– Igen. Részben a kiszolgáltatottság elkerülése miatt, amiről már beszéltem, de
sokkal inkább amiatt, hogy nehezen fogadom el, hogy 20 liter ivóvízzel öblítjük
le például a vizeletet. Amikor az emberiség nagy része szomjazik, egy jelentős
része pedig ki van téve a szomjhalál veszélyének, számomra teljesen etikátlan a
vízöblítéses WC használata. Plusz nem hiszek a nagy rendszerekben. Inkább a kis
rendszerekben hiszek, mert sokkal rugalmasabbak. Belevécézem a vödörbe, van
kint egy komposztálókeretem, abba ürítem, két év alatt lebomlik, olyan lesz az
állaga, mint az erdei talajnak. És amikor fát ültetek, alárakom. Ezt a komposztot
nem használom a kiskertemben, az ehető növények alá, de a gyümölcsfák vagy a
haszonfák alá nyugodtan odateszem.

– Mit alakítottál még át a házban?

– A gázt is kiszereltettem, vele együtt a konvektorokat is. Nem is értettem:
vályogházba konvektort? Rengeteg repedés van miattuk!
– Fával tüzelsz, fával fűtöd a lakást. Szeretsz magad begyújtani?
– Nagyon. Az volt az elképzelésem, hogy a tanya szélén hagyom felnőni a
cserjéket, bokrokat, időnként levágom őket, ebből nagyon sok tüzelő van. Vannak
a ház körül akácfáim, amiket szintén tüzelőnek hasznosítok. Építtettem a szobák
fűtésére egy nagy tömegű kályhát, egy barátnőm első munkája volt, nagyon jól
sikerült, tökéletesen működik.  Nem cserépkályha, vályogból és samott-téglából
készült. Nagyon büszke vagyok rá, mert csak helyi alapanyagokból készült. Az
ajtaját a Vaterán vettem, használtan. Fillérekből megvolt. Ilyenkor igazából a
munkadíj a legnagyobb tétel, de az ipari formatervezőnek tanult barátnőm igen
jutányosan felépítette.  
– Tervezed, hogy a gázon és a vízen túl más rendszereket is átalakítasz a tanyában?
– Rengeteg tervem van. Most azt próbálom elérni, hogy a ház belülről való-
ban lakásszerű legyen. Az ismerőseim, akik látták már, nem találták lelakottnak,
de ahhoz képest, ahol a gyerekeim élnek, amikor nem nálam vannak, tényleg
felújításra, átalakításra szorul. Például a konyhában még a mai napig lavórban
mosogatok, hiszen nincs folyó víz, de a fürdőszobából már kihozattam a kony-
hába a vizet, ha az idén leburkoltatom a konyhát, akkor a vízellátása is megol-
dódik. Lesz egy csap, amin folyik a hideg-meleg víz! Még azt is tervezem, hogy
egy ezermesterrel készíttetek egy kollektort régi lapradiátorokból, az szolgáltatja
majd a meleg vizet nyaranként. Átalakíttatom a szennyvízkezelést is. A szenny-
víz, ami gyakorlatilag szürkevíz, szappanos víz, mosogatóvíz, illetve a mosóvíz,
egy ülepítőbe folyt eddig, amit még az előttem itt lakó tulajdonos alakított ki. Az
ülepítőből a szennyvíz átfolyt egy második ülepítőbe, onnan pedig a régi kútba,
amit én akkor is szörnyűnek találok, ha mindezt már nem terheli tovább a víz-
öblítéses WC. A WC-nek nálam nem keletkezik szennyvize a már említett alom-
szék használata miatt. Azt tervezem, hogy kialakítok egy aláfóliázott tavat, oda
vezetem bele a szürkevizet, a régi kutat pedig kitisztíttatom, hogy újra használni
lehessen. Mindezeken túl is millió tervem van még. Először is az épületeket kéne
megnyugtató módon rendbe rakni.

94
 – Hány évre látsz előre?
– Egyelőre örülök, ha az előttem lévő hetet látom. Mikor abbahagytam az
értelmiségi munkát, elmentem napszámosnak. Azóta napszámból, alkalmi mun-
kából és termelésből élek. Nagy igény van a munkámra, mert kevesen vannak,
akik napszámos munkát vállalnának. 

– Milyen típusú munkát vállalsz el? Mire van kereslet?

– Alapvető kikötésem, hogy csak vegyszermentes gazdaságban dolgozom.
Ritka kivétel, hogy a múltkor elmentem egy gazdához géppel sütőtököt ültetni.
Alapvetően szinte csak erdélyi romák dolgoznak a napszámos szektorban, más
embert nem kapni. Ők pedig néha megbízhatatlanok, bejelentés nélkül odébb-
állnak. Eddig három helyen dolgoztam, néhány hónapot egy biogazdánál, aztán
egy helyi családnál, huzamosabb ideig. Telente, amikor még nem volt mun-
kám, akkor szintén városból kiköltözött értelmiségi ismerőseimnél vállaltam
el apróbb, 2-3 napos munkákat, utaztam szerte az országban. Mindig nagyon
el voltak úszva ők is, őszintén örültek nekem. Most egy faiskolában dolgozom
alkalmanként, és főállású őstermelő vagyok.

– Sohasem féltél itt egyedül?

– Dehogynem! Az elején mindentől rettegtem, hangoktól, neszektől. Még a
szellemeket is hallottam! Volt itt a környékben egy kóbor komondor, gyakran
garázdálkodott itt éjszakánként. Attól is féltem, hogy valaki bejön, hogy leütnek,
mindentől féltem. Ezen végig kell mennie mindenkinek, nem lehet kivédeni. Egy
idő után aztán elmúlt a rettegés, ma már semmitől nem félek. 

– A lányaid hogyan viselik a nagy kontrasztot az apai ház és a te tanyád kínálta kom-
fort között?
– Kétségtelen, hogy nagy a kontraszt. Jobban szeretnek az apjuknál lenni, az
biztos. 

– Hogyan dolgozták fel a döntésedet? Lehet, hogy abnormális dolognak tartották?

– Szerintem igen. Szoktunk erről beszélgetni, mindig kérdezgetem őket, hogy
átlátják-e, hogy mit csinálok. A kényelmetlen részét azonnal látják, hogy reggel-
től estig kint vagyok a szabad ég alatt, hogy megállás nélkül lótok-futok, de hát,
hogy alaphangon működjön a tanya, hogy be legyen fűtve, ki legyen hamuzva
vagy el legyen mosogatva, az is több órányi munka. Igazán nem lelkesednek érte.

– Voltak birkáid. Most nem látok állatot a ház körül a kutyán kívül. 
– Nyulaim most is vannak. Tavaly voltak disznóim is a nyulak mellett, de disz-
nót addig nem vállalok többet, amíg egyedül élek. Egy disznó napi kétszeri etetést
jelent, amellett egész évben nem tudsz eljutni még egy moziba sem, sehova. 

– Jársz rendszeresen moziba?

– Persze, főként Kecskemétre. Kiskunfélegyháza közelebb van, de én kötődöm
Kecskeméthez.

95
 – Ezek szerint nem számoltad fel minden korábbi kapcsolatodat. A barátaid hogyan
fogadták a döntésedet?
– Volt, aki bolondnak tartott, és volt, aki irigyelt azért, hogy volt bátorságom
meglépni mindezt. Amikor először kihívtam ide a barátaimat, a legjobb barátnőm
körbenézett, és csak annyit jegyzett meg rezignáltan: ez nagyon szép feladat…
Voltak, akik úgy fogalmaztak a szűk családi körben, hogy teljesen elment az
eszem, de a barátaim nagy része megérti, hogy mit akarok. Azt is világosan látják,
hogy túlvállaltam magam. Ezt ma már én is látom.

– Egy dolog, hogy mit gondol az egykori baráti köröd a döntésedről. Fontosabb, hogy
a te lelki békéd megteremtődött-e az életmódváltással?
– Azt gondoltam, hogy az a 20 kilométer, amilyen távolságra a tanya esik
Kecskeméttől, nem is olyan sok. 25 perc autóval. De már látom, hogy sok.
Érdekesek a lépés lelki következményei is. Nagyon figyelek például az emberi
kapcsolataimra, amióta ide kiköltöztem. Az első lépés az volt, hogy átváltottam
korlátlan telefonbeszélgetésre, mert rájöttem arra, nagyon fontos, hogy innen is
ápoljam, tartsam a kapcsolatokat a számomra fontos emberekkel. Élőben ritkán
találkozom a barátaimmal, viszont annál többet beszélgetünk. Amikor idejöttem,
volt egy hippis nekibuzdulás bennem: gyertek ki, és majd csináljuk együtt! Azóta
ez lényegesen megszelídült, úgy is mondhatom, hogy már nincs, de azért néha-
néha kijönnek barátok, időnként én is bemegyek a városba, és találkozunk. Ez
akkor lesz igazán menő, hogy ha már fel lesz újítva a tanya, elkészül a vendégház,
meg ha ki fog nézni valahogy. Reménykedem benne, hogy egyszer elérjük ezt az
állapotot.

– Valamiféle biotermesztésben gondolkodsz hosszabb távon?

– Csinálom most is. Az állatokat is ilyen szemlélettel tartom, és elég sok min-
dent termelek. Hivatalosan őstermelő vagyok, ellátom a saját háztartásomat, és
piacra is jut belőle. Van egy-két dolog, amiből többet termelek, hogy éppen miből,
az évente változik. Van számos olyan zöldségféle, ami megterem a ház körül,
de csak a saját szükségleteimet fedezi. Az egyik évben nagyobb mennyiségben
termeltem fűszerpaprikát, a következő évben édesburgonyát, több száz kilónyi
mennyiségben. Mellette megtermett a paradicsompaprika, az uborka, a tök, a
spenót, a borsó és még számtalan zöldségféle. 

– Képes vagy az életmódod kereskedelmi részét is menedzselni, vagy rábízod valakire

az értékesítést?
– Nehéz. Jobban szeretem a személyes eladást. Részben elviszik a termést köz-
vetlenül a háztól, meg a pesti barátaimnak szoktam felvinni, ők bármennyit meg-
vesznek tőlem, mert tudják, hogy garantáltan azt kapják, amit ígértem. Ugyanígy
volt az állatokkal is. A disznókat, amiket természetesen táp nélkül neveltem fel,
eladtam, és aki evett belőlük, állította, hogy ég és föld a különbség a hentesnél
vásárolt tömegáru és az általam tisztességes módon termelt hús között. Azon is
nagyon megütköztek a falubeliek, hogy nem adtam tápot a disznóknak. Kaptam
a jobbnál jobb tanácsokat: „Táp nélkül nem lesz belőlük semmi, kiszőrösödnek,

96
giliszta lesz bennük!” Kezdetben borsós darát adtam nekik, hogy valami fehérje
legyen az ételükben, és folyton figyeltem őket, hogy szőrösödnek-e már, ahogyan
a szomszédaim megjósolták. Minden nap kaszáltam nekik füvet, kaptak kiegé-
szítésképp száraz kenyeret, az ismerősök révén konyhai maradékot is. Március,
április tájékán érkeztek, novemberben vágtuk le őket, az egyik 110 kilós volt, a
másik 130. A barátom, akihez levágni vittem őket, két ványadt macskára számí-
tott, de elismerte, hogy nagyon szépek lettek, és főleg, nagyon finom lett a húsuk.
Én nem eszem húst, de mindenki, aki megkóstolta, ezt erősítette meg.

– A vegetarianizmusod is a kiköltözést eredményező életmódváltás következménye,

vagy már régebb óta tart?
– Szinte már gyermekkorom óta nem eszem húst. Mindig más és más ideoló-
giák mentén, de hús nélkül élek.

– Amikor időnként elbizonytalanodsz a kilátásokat illetően, milyen megoldásokban

gondolkodsz?
– Mindig másban. Az első alkalommal az volt, hogy bementem a faluba,
Fülöpjakabra, megnézni, vannak-e eladó házak, milyen állapotúak, mennyibe
kerülnek. De rájöttem, ha eladom a tanyámat, és veszek egy ingatlant a faluban,
csöbörből vödörbe esem. A legutóbbi krízis során elkezdtem ingatlanokat nézni
Kecskeméten, de azt találtam, hogy a tanyám áráért ott csupán egy zsebkendőnyi
területet kaphatnék. A kríziseket leginkább az az erős felismerés szokta okozni,
hogy nem vagyok képes egyedül fenntartani és működtetni a tanyát. Ráadásul
nem elég, hogy maximalista vagyok, de még perfekcionista is. Nehezen viselem
a rendetlenséget, zavar, hogy nincsen szépen felújítva, karbantartva, elvégezve
minden, időre. A faluban van egy néni, akihez tejért járok, ő sok dologra meg-
tanított. Például arra, hogy nyugalommal kezeljem a mindenkori helyzeteket.
Nem kell, hogy mindig minden tökéletes legyen, és van olyan is, hogy elúsznak
a dolgaink. Tavaly például decemberben szedtem föl a krumplit. Amikor ideje
lett volna, nem érkeztem oda, sok minden szakadt egyszerre a nyakamba, aztán
a krumpli a földben maradt. De olyan jó idő volt egészen decemberig, hogy nem
fagyott el. Karácsony előtt volt egy kis időm, hát felszedtem. Hibátlan volt. Vagy
ha most szétnézel nálam, most is van elmaradásom elég. Tudom, hogy meg
kellett volna már metszenem a szederbokrot, de most nem működik a kezem.
Metszetlen maradt. A kríziseket az elmondottak mellett még az szokta kiváltani,
amikor rájövök a fizikai határaimra és korlátaimra. Most nem tudom behajlítani a
kezem, két hétig még gipszben is volt. Egy tanyán! Mert egyedül vagyok, begyúj-
tani is problémás, fát hasogatni nemkülönben, de krumplit vagy répát pucolni
is kalandos egy kézzel… Egy-egy ilyen helyzet nagyon meg tudja úsztatni az
embert!

– Az is egy lehetséges változat, hogy eladod a tanyát, és Békésszentandrásra költözöl.

Ez a lehetőség még nem merült fel?
– Dehogynem! A barátom folyton szorgalmazza, hogy költözzem hozzá, de ez
nehéz lesz. Én azt tudnám elfogadni köztes megoldásnak, hogy hajlandó vagyok

97
elköltözni, de csak tanyára. Amikor ide kiköltöztem, nagyon nehéz volt a 70
négyzetméteres lelkemet kitágítani fél hektárra. Hosszú ideig tartott, de sikerült,
és most már nehezen tudnék beköltözni egy pici helyre. Engem az hajtott ide,
hogy egy komplett rendszert akartam működtetni. Erre egy fél hektár pont ele-
gendő lehet, de egy átlagos falusi porta kevés hozzá.

– Hiszel abban, hogy ezt a rendszert működőképes állapotban is uralni tudod majd?
– Igen, és most már vannak ehhez tapasztalataim is. Az örök dilemma az,
hogy vagy pénzt keresel, vagy a tanyádon vagy, és építed a rendszeredet.
A kettő együtt nem megy. Nekem legalábbis. Ha csak őstermelő szeretnék lenni,
és megfelelő mennyiségű pénzhez szeretnék jutni, akkor például mikrozöldsége­
ket kellene szállítanom felső kategóriás éttermeknek. Azt is mérlegelve, hogy
mennyire etikus dolog kiszolgálnom a felső osztályt, miközben leginkább az a
célom, hogy mindenki elérhető áron juthasson biominőségű zöldségekhez. 

– Mennyiből lehet ma megélni itt a tanyán?

– Sok mindent megéltem itt az utóbbi időben. A kezdetekben havi százezer
forintból jöttem ki, télen meg 30-40 000-ből. Mondjuk 80 000 forintos átlagkere-
settel számolhattam, amihez ha hozzáadtam mindazt, ami a ház körül megterem,
már nem is volt olyan borzalmas. De azért nem is volt könnyű elfogadni.

– Ebbe a keretbe nehezen fér bele egy színházjegy vagy a lányaidnak szánt apró aján-
dékok. 
– Nem nagyon fér bele az sem, hogy a gyerekemet elvigyem fogszabályozásra,
hogy vegyek neki egy szemüveget, vagy a ballagáskor kifizessem a tablóképek
árát. Mindenki sejti, hogy mennyibe kerül a fodrász vagy a kozmetikus. Most
viszonylag jobban fizető munkám van, félre is tudok tenni havi 20 000 forintot,
abból fogom majd lecserélni a házon a cserepeket, mert néhány helyen beázik a
tető. Úgy látom, hogy folyamatosan és minimálisan havi 200 000 forintos bevé-
telre van szükségem ahhoz, hogy a ház működjön, és a jelzett minimális összeget
félre is tudjam tenni. 

– Mekkora a kontraszt az öt évvel ezelőtti várakozásaid és a beteljesült valóság között?

– Óriási. Szinte mindenben megváltozott a szemléletem. Rákérdeztél az
előbb a lelki békémre. Volt egy elképzelésem a kezdetekkor is, hogy milyen jó
lesz a természettel együtt élni. A valóságban ez nagyon másként következett be.
Furcsa dolgok is történtek. Például a testem elkezdett a természettel összhangban
működni. Télen meghízom, nyáron lefogyok, ez roppant egyszerű. Vagy jobban
értem a testem jelzéseit. Sokkal érzékletesebb lett, hogy hol tart a természet, és
hol tartok én belül, testben és lélekben. Jobban észreveszem a jelzéseket, mert
jóval közelebb vagyok a természethez, mint a városi kertes házból lehettem.
Itt minden apró rezdülést meg lehet látni, mikor mi nyílik, mi változik, ha jön
egy fagy. A bogarak, a hideg, a szél, a csillagok, minden üzen, és te szép lassan
megtanulod érteni a jelzéseket. Földrajz szakos vagyok, de csak most értettem
meg igazán a nap járásának fontosságát. Megértettem, hogy honnan jönnek a

98
szelek, melyik szél hoz vihart, melyiknél kell becsukni a spalettákat. Hogy ezeket
átlásd és megértsd, az kell, hogy minden nap itt legyél, itt élj, és ne legyen az a
kényelmi rendszer, ahol egy gombnyomással el tudod érni az optimális hőfokot,
vagy bármi egyebet. És megértettem azt is, hogy ez az életforma a reményeimhez
képest sokszoros mennyiségű munkával jár. A barátaim ezt értik meg a
legnehezebben, hogy az időmet most már a teendőim, és nem a kedvteléseim
szervezik. Nem tudok bemenni moziba például a palántázás vagy bármi más
idénymunka kellős közepén. Ugyanígy nem tudok félórás telefonbeszélgetésekre
sem időt szakítani, legfeljebb mosogatás közben, fülhallgatóval, mert a kezemnek
közben is járnia kell. Rengeteget kell itt dolgoznom, amit nagyon szeretek. Van
egy nehéz lelki alkatom, hogy engem ez boldogít, muszáj is ennyit dolgoznom.
És ami a lelki békét illeti: most, a járványveszély idején szinte kapóra jött, hogy
van, amit csináljak. Az emberek többsége abba bolondul bele, hogy nem tud
mit kezdeni a rengeteg felszabadult idejével. Nekem ilyen gondjaim még sokáig
nem lesznek. Ráadásul úgy érzem, hogy amit teszek, az végső soron hasznára
van a világnak. És ugyan sokkal szerényebb ez az élet a korábbinál, de már
megtanultam nemcsak nem szégyellni, de büszkének is lenni rá. Ami nem volt
könnyű. Nem tudomásul venni, hogy a tágabb környezetben kissé buggyantnak
is tartanak, kicsit le is vagy pukkanva, ez tényleg lehetne akár kínos vagy ciki
is. De valójában nem nagyon érdekel. Számomra fontos, hogy így éljek, és a
gyerekeknek, bár nem szeretik, és nem is tetszik nekik pillanatnyilag, remélem,
hogy olyan fontos lenyomat lesz majd nekik 30-40 év múlva, mint amilyet én az
apámtól kaptam gyerekkoromban. És azt remélem, ezt a hatást ők is megkapják.
Ma ott tartunk, hogy mindketten városban akarnak majd élni, Luca Japánba akar
menni, Janka pedig egy városi sorházas közegben képzeli el az életét. Grafikusok
akarnak lenni, Luca meg egy kávéházban dolgozni, feltehetően tehát nem az én
életformámat fogják választani. Az is tendenciaszerű, hogy aki tanyán nőtt fel, az
törekszik a városba, mert elege lett az ottani körülményekből, a kapálásból meg a
kukoricacímerezésből, a városi ember pedig vágyakozik a tanyasi élet után. Mert
vár valamit, amit aztán vagy megkap, vagy nem. Én egyelőre megkapom.

Az interjúkat Kriskó János készítette

99
Szeles Judit

Svéd csajok
Maja a boforsi fegyvergyár közelében lakott.
Önellátó életmódot folytatott 2013-ig.
Akkor leesett a lábáról, és szívbajban meghalt.
A lányai örökölték meg a vályogházat és a kutyákat.
A házat Maja saját kezével építette, és egész
Svédország a csodájára járt annak idején.

Lisbeth soha nem használ műanyag szatyrot.

Vászontáskákat varr a bevándorló fiatalokkal.
A táskákat a könyvtárban lehet megvásárolni.
Lisbeth is vályogházban lakik a strömstadi erdőben.
A házat időnként tapasztani kell újra meg újra.

Helena permakultúrát tart fenn Dél-Kosteren.

A komposztálás után tökök nőnek az ágyásokban,
majd hatalmas fejes saláták vagy káposzta.
A megtermelt zöldségekből készített ételeket
szolgálják fel a saját éttermükben.

Anna nem vesz új ruhákat a gyerekeinek,

a meglévőket szabja át, foltozza meg.
A visszaváltható műanyag flakonok árából
biogyümölcsöt és bioédességet vásárol.
A szelektív hulladékot a gyerekek viszik
a hulladékgyűjtőkbe, és szatyronként
tíz koronát ad nekik az anyjuk.

Műanyag zacskók helyett papírba csomagoljuk

a még meglévő lelkiismeret-furdalásunkat.
Vonatra szállunk, és Teslát veszünk.
Nem utazunk továbbá messzi országokba,
csak a hjoi kempingbe, ami itt van, nem messze.
A tengerpartot rendszeresen megtisztítjuk
a hullámok által partra vetett szeméttől.

Maják, Lisbethek, Helénák, Annák vagyunk.

Reggelente kókuszzsírral tisztítjuk az arcunk.

100
Pénzgyűjtést szervezünk a Facebookon
a strömstadi román koldusainknak.
Egyszer még ide is elvetődött egy hajléktalan.
A rendőrség épületének előterében aludt.
Riport készült vele a Strömstadstidningen
nevű helyi újságban, mielőtt továbbállt.

Végszó
Gleccserek törnek bele,
csobbannak a vízbe a jéghegyek.
Pingvinek kerülnek a pörköltbe.
Kiéhezett jegesmedvék
turistákra támadnak Svalbardon.
Elakadnak a vonatok a viharban,
mert fákat csavar ki a szél.
Kezünkből az eszközök kiesnek,
pánikot váltanak ki a bozóttüzek.
Elharapóznak a harcok
a mézelő méhekért.
Nincs, ami beporozza a bibét.
Az a probléma, hogy talán késő
ezen gondolkodni annyit.
Egyenesen a vége felé menetelünk.
Kiráz a hideg, vagy verejtékben fürdünk,
tulajdonképpen nincs a kezünkben
semmi. Hacsak.

101
Grónás Viktor
A klímaváltozás nemzetközi trendjei,
ebben hazánk és az Alföld helyzete

1. Bevezetés
Az „éghajlatváltozás” vagy „klímaváltozás” a klíma, éghajlat tartós és jelen-
tős mértékű megváltozását jelenti, helyi vagy globális szinten, függetlenül az
azt kiváltó okoktól. A változás kiterjedhet az átlagos hőmérsékletre, az átlagos
csapadékra, a széljárásra, de akár az éghajlat változékonyságának módosulását
is jelentheti. A gyakran szinonimaként emlegetett „globális felmelegedés”, ahogy
azt Wallace Broecker geokémikus 1975-ben kifejtette, egy szűkebb fogalom,
hiszen csak az emberi kibocsátásból származó üvegházhatású gázok által okozott
átlagos, globális felszíni hőmérsékleti növekedést jelenti.1
Az 1950-es évektől kezdődően az ezredfordulóig tartó évtizedek során sok
olyan megfigyelt változás történt, amire évtizedek vagy akár évezredek óta nem
volt példa. Az éghajlati rendszerünk felmelegedésére utaló jelek jelentek meg: a
légkör és az óceánok melegedtek, a hó- és a jégtakaró mennyisége csökkent, a
tengerek szintje pedig emelkedett (1. ábra).2

1. ábra: Globális átlagos felszínközeli hőmérséklet (szárazföld és tengerfelszín együtt) eltérései az

1986–2005 közötti időszak átlagától (az eltérő színek különböző adatbázisokat jelölnek)
Vajon ezek a változások az éghajlati rendszerünk természetes fluktuációjának
vagy az emberi tevékenységnek köszönhetőek? A kérdés eldöntése fontos, hiszen
a klímakutatók szerint, ha az emberi tevékenység fel tudta gyorsítani a klímavál-
tozást, akkor le is tudja lassítani azt. Az első lépésben nézzük meg, hogy milyen
folyamatok vannak hatással éghajlatunkra.

102
2. Az éghajlatváltozás okai
Az Országos Meteorológiai Szolgálat munkatársai szerint a klíma tényleges
változása három okra vezethető vissza.3
2.1. Az éghajlati rendszer belső ingadozásai
A légkör, a szárazföldek, az óceánok, a bioszféra és a szilárd víz alkotta
éghajlati rendszer egyike a tudományos eszközökkel vizsgált legbonyolultabb
rendszereknek, ahol bizonyos változékonyság minden külső kényszer nélkül is ki
tud alakulni. Globális átlagban ez a változékonyság azonban néhány tized fokos
eltérést jelent.
Az éghajlati rendszer belső változékonyságának legszembetűnőbb példája
a perui partok mentén 3-7 évente ismétlődő El-Niño-jelenség (jelentése: Kisfiú,
azaz Jézus), amelyet a hideg tengervíz felszínre törésének elmaradása okozza.
Ennek következtében a Csendes-óceán hatalmas területein több fokos pozitív
hőmérsékleti anomáliát okoz. E jelenség több hónapig, egy-két évig fennmarad,
és alapjaiban átalakítja az egyenlítői térségek légkörzését. Egyes helyeken (pl.
Indonéziában, Ausztráliában) szokatlan szárazság, máshol (pl. Dél-Amerikában)
a normálisnál sokkal több csapadék lép fel.
2.2. Természetes külső tényezők
Kimutatható, hogy természetes külső tényezők is befolyásolták a földi éghaj-
latot az elmúlt évszázadokban. Ide sorolhatóak a Föld nap körüli pályájának
módosulásai, a naptevékenységek (pl. a Nap felszínén lejátszódó jelenségek),
vagy a napállandó (a Nap kisugárzott energiamennyiségének az a része, mely
eléri a földi légkört) fluktuáló változásából származó hatások, de akár egy vul-
kánkitörés is (a kibocsátott nagy mennyiségű kén-dioxid és más, főleg szilárd
alkotórészeken keresztül) csökkentheti a Föld felszínére érkező rövidhullámú
sugárzás mennyiségét, így csökkentve a felszínközeli légrétegek hőmérsékletét.
Azonban ezek a hatások a több fokos változások mellett egyre inkább másodla-
gossá válnak.
2.3. Antropogén hatások
Az emberi tevékenységből származó, éghajlatot módosító hatások közül (pl.
aeroszolok mennyiségének növekedése, földi növényzet szerkezetének megvál-
tozása, üvegházhatás erősödése) az üvegházhatású gázok (ÜHG) mennyiségének
növekedése által okozott változások kapták a legnagyobb figyelmet.
Maga az üvegházhatás egy természetes, és a földi élet szempontjából elengedhe-
tetlen folyamat. A Napból érkező rövid hullámhosszú sugárzást a légkör gyengítet-
lenül átengedi, amely a Föld felszínén elnyelődik, felmelegítve azt. Az innen vissza-
sugárzott, már nagyobb hullámhosszú sugárzást a légkörben található egyes gázok,
mint például a vízgőz, a szén-dioxid, a metán, a dinitrogén-oxid és az ózon elnyelik.
és újra visszasugározzák a Föld felszínére. Így a sugárzási energia nem tud elszökni,
hanem a légkör további felmelegítésére fordítódik. Az üvegházhatású gázok és azok
mennyisége jelentős mértékben befolyásolják a Föld hőmérsékletét, nélkülük a Föld
felszínének átlaghőmérséklete a mai 14 °C helyett csupán ‒19 °C lenne.

3 Országos Meteorológiai Szolgálat, Éghajlatváltozás okai, https://www.met.hu/eghajlat/eghajlat­

valtozas/eghajlatvaltozas_okai

103
 A legutóbbi tízezer évben – a közvetlen közelmúltig – a légkörben az üvegház-
hatású gázok (ÜHG) mennyisége és a bolygónk éghajlata meglehetősen stabil volt.
Ez is elősegíthette a mezőgazdaság, és ezen keresztül az emberi civilizáció kiala-
kulását, fejlődését. Az ipari forradalom kezdetétől a fosszilis tüzelőanyagok egyre
nagyobb mértékű felhasználásával, a népességrobbanást követni próbáló mező-
gazdasági termeléssel, természetátalakítással az emberi tevékenység is belépett a
globális éghajlatalakító tényezők sorába.4 Ezeknek a folyamatoknak a következté-
ben a szén-dioxid, a metán és a dinitrogén-oxid légköri koncentrációja oly mérték-
ben emelkedett, amelyre az elmúlt legalább 800 000 évben még nem volt példa.5
Az éghajlatot befolyásoló emberi tevékenységek között legfontosabb az ener-
giafelhasználás. A fosszilis energiahordozók – szén, olaj, földgáz – elégetése,
különböző célú felhasználása nyomán kibocsátott szén-dioxid képezi az utóbbi
mintegy 250 év folyamán bekövetkezett antropogén felmelegítő hatás több mint
felét. Számottevő szén-dioxid-forrás az erdőirtás, ami csökkenti a növényzet
szén dioxid-elnyelő képességét. Az energiaágazathoz tartozó további kibocsátást
jelent a földgáz kitermelése, előkészítése, szállítása során a légkörbe kerülő metán
és a közlekedésben keletkező dinitrogén-oxid. A metán kibocsátásának növeke-
déséhez elsősorban a mezőgazdaság (pl. rizstermesztés, kérődző álatok tartása,
trágyatárolás) járul még hozzá. Bizonyos vegyületek kibocsátása azonban negatív
irányban befolyásolja a sugárzási mérleget. Ezek közül legfontosabbak a fosszilis
energiaforrások és a biomassza elégetése során keletkező kén- és szerves vegyü-
letek, amelyek kisebb mértékben közvetlenül, nagyobb mértékben pedig a felhők
fényvisszaverésének módosítása révén fékezik a felmelegedést. Döntően az
emberi tevékenységnek köszönhetően napjainkig a légköri üvegházhatású gázok
sorában a szén-dioxid koncentrációja 37%-kal, a metáné 156%-kal, a dinitrogén-
oxidé pedig 19%-kal nőtt az iparosítás előtti időszakhoz képest.
További probléma, hogy az üvegházgázok többségének igen hosszú a lég-
köri tartózkodási ideje. A szén-dioxid molekulák akár 200 évet is e közegben
tartózkodhatnak, mielőtt azokat az óceán vagy a bioszféra elnyelné. A hosszú
élettartam következménye, hogy e gázok koncentrációja a Föld területén közel
egyenletes, hiszen van idő arra, hogy a légáramlás azokat az ipari és lakossági
forrásoktól távoli területekre is eljuttassa. Egy másik súlyos következmény, hogy
a koncentrációk csak évtizedes, évszázados késéssel követik a kibocsátás időbeli
dinamikáját (elsősorban az óceánok nagy hőkapacitása miatt). Vagyis, ha vala-
mikorra az emberiség képes is lesz megállítani a légköri üvegházhatást fokozó
gázok kibocsátásának növekedését, a korábbi kibocsátások következményeit az
utókor akkor is még hosszú időn át tapasztalni fogja. Sőt, minthogy a legtöbb

4 Az MTA Környezettudományi Elnöki Bizottság állásfoglalása az éghajlatváltozásról és az ezzel összefüggő

hazai feladatokról. Magyar Tudomány, 170. évf. (2009.) 10. sz.
5 IPCC, 2014: Climate Change 2014: Synthesis Report. Contribution of Working Groups I, II and III to
the Fifth Assessment Report of the Intergovernmental Panel on Climate Change [Core Writing Team,
R.K. Pachauri and L.A. Meyer (eds.)]. IPCC, Geneva, Switzerland, pp. 1–31.

104
ilyen gáz kibocsátása ma meghaladja a nyelők kapacitását, még a kibocsátás szin-
ten maradása is tovább emeli a koncentrációkat.6
De valóban képes ez a néhány száz év alatt, az ember által kibocsá-
tott többlet ÜHG a komplett földi éghajlati rendszert módosítani? Az ENSZ
Környezetvédelmi Programja (UNEP) és a Meteorológiai Világszervezet (WMO)
kezdeményezésére, 1988-ban megalakult az Éghajlatváltozási Kormányközi
Testület (IPCC, Intergovernmental Panel on Climate Change), amelynek feladata,
hogy értékelje és összefoglalja az emberi tevékenység által kiváltott klímaválto-
zással kapcsolatos kutatási eredményeket. Ennek megfelelően az IPCC nagyjából
5-7 évente helyzetértékelő jelentésekben foglalja össze az éghajlatváltozásra
vonatkozó legújabb tudományos ismereteket, több ezer, a világ szinte minden
országát képviselő vezető szakértő részvételével. A legutóbbi, 2014-ben megje-
lenő V. jelentése szerint: „Rendkívül valószínű, hogy a globális felszínközeli átlaghő-
mérséklet 1951–2010 között megfigyelt emelkedésének több mint feléért, az antropogén
eredetű üvegházgázok légköri koncentráció növekedése, valamint más egyéb antropogén
hatások együttesen felelősek!”

3. Éghajlati rendszerben megfigyelt változások és azok hatásai

Meteorológiai mérések alapján megállapítható, hogy 1906 és 2005 között a Föld
átlaghőmérséklete +0,74 °C mértékű melegedést mutatott, ezen belül, a második
50 évben a melegedés üteme ennek nagyjából kétszerese volt. Az északi félgömb
utóbbi 50 éves átlaghőmérséklete valószínűleg a legmagasabb ilyen hosszúságú
időszak volt az elmúlt 1300 évben. Az IPCC 2018-as Külön Jelentése megállapítja,
hogy az iparosodás óta az emberi tevékenység kb. 1 °C-os globális melegedést
okozott, és jelenleg – a múltbéli, valamint jelen kibocsátások eredményeként –
évtizedenként kb. 0,2 °C-kal emelkedik a globális átlaghőmérséklet.7
A hegyi gleccserek és a hótakaró területe mindkét féltekén csökkent. A glec�-
cserek és a jégsapkák e csökkenése hozzájárult a tengerszint emelkedéséhez is.
Műholdas adatok szerint 1978 óta az északi-tengeri jég kiterjedése évi átlagban
2,7%-kal, ezen belül nyáron 7,4%-kal csökken évtizedenként! Az északi félgömb
örökké fagyott talajrétegeinek tetején a hőmérséklet közel 3 °C-kal emelkedett
1980 óta. Ugyanitt az évszakosan fagyott talaj kiterjedése évi átlagban nagyjából
7%-kal csökkent 1900 óta, sőt tavasszal ez a szám közel 15%.
A 20. század elejétől a csapadék egyértelműen növekedett Észak-Európában,
mindkét amerikai kontinens keleti partjainál, valamint Ázsia északi és középső
térségeiben. Ezzel szemben szárazabbá vált az éghajlat a Száhel-övezetben, a
Földközi-tenger térségében, valamint Afrika és Ázsia déli részén. A csapadék

6 Mika J. (2002): A globális klímaváltozásról. Egy meteorológus kutató szemszögéből. Fizikai Szemle
2002/9. 258. o.
7 IPCC, 2018: Global Warming of 1.5 °C. An IPCC Special Report on the impacts of global warming
of 1.5 °C above pre-industrial levels and related global greenhouse gas emission pathways, in the
context of strengthening the global response to the threat of climate change, sustainable development,
and efforts to eradicate poverty [V. Masson-Delmotte, P. Zhai, H. O. Pörtner, D. Roberts, J. Skea, P.R.
Shukla, A. Pirani, W. Moufouma-Okia, C. Péan, R. Pidcock, S. Connors, J. B. R. Matthews, Y. Chen, X.
Zhou, M. I. Gomis, E. Lonnoy, T. Maycock, M. Tignor, T. Waterfield (eds.)].

105
időbeli megoszlása mindkét félteke kiterjedt mérsékelt övi térségeiben kétsze-
resen előnytelenül alakult, hiszen mind a hosszú csapadékhiányos időszakok,
mind pedig az egyedi nagy csapadékmennyiségek gyakorisága növekedett.
A tengerfelszín hőmérséklete és a hótakaró változásai nyomán az utóbbi
50 évben módosult a mérsékelt övi általános légkörzés. Ezzel párhuzamosan, a forró
szélsőségek, a hőhullámok és heves esőzések sok helyen egyre gyakoribbá váltak. Az
előrejelzések szerint a trópuson kívüli ciklonpályák a sarkok felé tolódnak, egyidejű-
leg a szél-, a csapadék- és a hőmérséklet-mintázatok ebből következő változásaival.8
A fentiekben vázolt változások jelentős hatást gyakorolnak egyes fajok élőhe-
lyére, a szárazföldi és a tengeri biológiai rendszerekre. Ezek legnyilvánvalóbb,
s egyértelmű jelei az olyan változások, mint például a kitavaszodás jelentős
eltolódása, a korábbi rügyfakadás, virágba borulás, a madarak vándorlásának és
tojásrakásának korábbi bekövetkezése, s ami leginkább kimutatható, a növény-
és állatfajok jelentős sokaságának a magasabb szélességek, a sarkok felé történő
elvándorlása. A globális felmelegedés hatására a mezőgazdaságban és az erdő-
gazdálkodásban a magasabb északi szélességeken korábban indulhat meg a
vegetáció, ami a mezőgazdasági termelésben korábbi tavaszi kiültetést, illetve
korábbi kihajtást eredményezhet. Ugyanakkor egyes helyeken a tavaszi fagyok
gyakoribb megjelenését lehet megfigyelni. A korai felmelegedéssel együtt járhat a
gyorsabban csökkenő víztartalom, a kiszáradási hajlam, ami sok esetben az erdő-
tüzek kialakulását, a kórokozók elszaporodását segíti elő az erdei rendszerekben.
Jelentős változás figyelhető meg a tengeri és az édesvízi biológiai rendsze-
rekben. A megfigyelt változások az emelkedő vízhőmérsékletekkel, valamint
ezzel összefüggésben a jégborítás csökkenésével, a sótartalom módosulásával,
az oxigénszintekben és a keringésben bekövetkezett változásokkal állnak kap-
csolatban. Ezek legfeltűnőbb jelei az algák, a planktonok és a halak számának
nagyságrendi eltolódásai az óceánok magasabb földrajzi szélességeken levő
zónái felé. Hasonlóan megnövekedett ezek száma a tengerszint felett magasan
fekvő tavakban, és megváltoztak a folyami halak elterjedési területei, korábbi
vándorlási irányai is.
A globális felmelegedés az élővilágban nemcsak a növényzetre és az állatvi-
lágra van hatással, hanem az emberi egészséget is befolyásolja. A megnövekedett
átlaghőmérséklet a gyakorlatban nagyobb nappali maximumokat és kisebb mér-
tékű éjszakai lehűléseket eredményez, hosszabb hőségperiódusokkal. Ezek az
időszakok néhány esetben nagyszámú, a hőséggel közvetlenül összefüggő halá-
lozással járnak és járhatnak Európában is. Bizonyos fertőzőbetegség-hordozók
megjelenése egyes területeken, valamint az allergiát okozó növények elterjedése,
a pollenkoncentráció megváltozása a közepes és magasabb északi szélességeken
szintén a hőmérséklet-emelkedés rovására írható.9

4. A magyarországi éghajlat várható alakulása és a változások hatásai

8 Mika J. (2011): Éghajlatváltozás, hatások, válaszadás. Kempelen Farkas Hallgatói Információs Központ.
9  Dunkel Z. – Bozó L. – Geresdi I. (2018): Az éghajlatváltozás hatására fellépő környezeti
változások és természeti veszélyek. Földrajzi Közlemények, 2018. 142. 4. pp. 261–271.

106
 A globális hatások természetesen Magyarországon is kifejtik hatásaikat, módo-
sítva jelenlegi éghajlatunkat. A várható éghajlati változások lehetséges irányait és
az arra adandó válaszokat mutatja be a 2018-ban kidolgozott második Nemzeti
Éghajlatváltozási Stratégia.10 A Stratégia az OMSZ által használt regionális klíma-
modellek eredményei alapján ad áttekintést a 2021–2050 és a 2071–2100 időszakra
vonatkozóan.

4.1. Az átlaghőmérséklet várható jövőbeli alakulása

A XXI. században Magyarországon az átlaghőmérséklet emelkedése várható,
amelynek mértéke a 2021–2050 közötti időszakra minden évszakban szinte az
ország egész területén eléri az 1 °C-ot, az évszázad végére pedig a nyári hóna-
pokban a 4 °C-ot is meghaladhatja (2. ábra). A hőmérséklettel kapcsolatos szél-
sőségek egyértelműen és szignifikánsan a melegedés irányába mozdulnak el: a
fagyos napok száma csökkenni, a nyári napok és a hőhullámos napok előfordulá-
sa növekedni fog, az évszázad végére már egy hónapot megközelítő mértékben.

2. ábra: Éves és évszakos átlaghőmérséklet-változás (oC, OMSZ). Megjegyzés: az ALADIN-

Climate14 és a REMO15 regionális klímamodellek eredményei alapján 1961–1990 modellátlagai-
hoz képest. A feltüntetett számértékek az országos átlagos változás alsó és felső határát jelölik

4.2. Az átlagos csapadékösszeg várható jövőbeli alakulása

A csapadék éves összegében nem számíthatunk nagy változásokra, az eddigi
évszakos eloszlás viszont nagy valószínűséggel átrendeződik. A nyári csapadék
a következő évtizedekben 5%-ot, az évszázad végére pedig 20%-ot elérő csökke-

107
nése bizonyosnak tűnik, amelyet nagy valószínűséggel az őszi és a téli csapadék
növekedése fog kompenzálni (3. ábra). A nagy mennyiségű és intenzív csapadé-
kos jelenségek várhatóan elsősorban ősszel lesznek gyakoribbak, a száraz idősza-
kok hossza pedig nyáron fog leginkább növekedni. A következő évtizedekre jel-
zett változások azonban többnyire bizonytalan előjelűek és nem szignifikánsak, s
csak az évszázad végére tehetők határozott megállapítások.
A szélsőségek várható alakulása jellegzetes térbeli eloszlást mutat, és elsősor-
ban Magyarország középső, déli és keleti területeit érinti kedvezőtlenül, ami a
területi sérülékenységi vizsgálatok jelentőségére hívja fel a figyelmet.

3. ábra: Éves és évszakos átlagos csapadékösszeg-változás (%, OMSZ). Megjegyzés: az ALADIN-

Climate és a REMO regionális klímamodellek eredményei alapján 1961–1990 modellátlagaihoz
képest. A feltüntetett számértékek az országos átlagos változás alsó és felső határát jelölik

4.3. Az éghajlatváltozás várható hatásai Magyarországon

A hazai éghajlatváltozást kísérő szélsőséges időjárási események (pl. özön-
vízszerű esőzések, orkánerejű viharok, hóviharok, hőhullámok és a szélsőséges
vízállások gyakoriságának növekedése) a gazdaság számos területét érintik/
érinteni fogják. A legkitettebb területek a hidrológiai rendszerek és a mezőgazda-
ság. Súlyos következményekkel járhat a vízkészletek jelentős csökkenése. Árvíz
idején a különösen veszélyes helyzetek kialakulása leginkább a Tiszára és mel-
lékfolyóira jellemző, így a várhatóan gyakoribbá váló árvizek elsősorban ebben a

108
térségben jelentenek problémát. Nagy tavaink esetében a feltételezhetően gyako-
ribb alacsony vízállás, illetve általában a jelentős vízszintingadozás a turizmusra
hat kedvezőtlenül.
Magyarország különösen kedvezőtlen helyzetben van a természetes élővi-
lág alkalmazkodási lehetőségeinek szempontjából: földrajzi elhelyezkedése és
a természetes élőhelyek fragmentáltsága miatt a fajok vándorlási lehetőségei
hazánkban meglehetősen korlátozottak. Az aszály gyakoribbá válása, a csökkenő
talajvízszint, a belvizek fenyegetik a mezőgazdaság termésbiztonságát, valamint
az erdők fenntarthatóságát. Eddig nem honos kórokozók és állati kártevők is
megjelenhetnek, ami ellen nincs felkészülve a mező- és erdőgazdaság.

4.4. Az éghajlatváltozás várható hatásai az Alföldön

A Kárpát-medence nagyobb része olyan jelentős emberi befolyásoltság alatt
áll, hogy közvetlenül nehezen érzékelhető a klímaváltozás hatása. Részletes
kutatások azonban bizonyították, hogy a két legfőbb klímaelem (a csapadék és
a hőmérséklet) az utóbbi évtizedekben tapasztalt változásai jelentős, trendszerű
változásokat indítottak el a hazai tájakban.11 A tendenciájában csökkenő csapa-
dék talajvíz-süllyedést okoz (amit csak fokoz a csapadékhiány miatti öntözés), ez
megváltoztathatja a talajokat, ami a vegetációreakcióval együtt tájváltozásokat
okozhat.
Az Alföld változatos talajtípusaira a klímaváltozás eltérő hatással lesz.
A hidromorf talajokat nyilvánvalóan a kiszáradás fenyegeti. Ahol lokálisan
víztöbbletet biztosít az ember – víztározók, mesterséges tavak környékén –, a
hidromorf dinamika fennmaradhat, de összességében az Alföldön mindenkép-
pen a talajtani kiszáradás tendenciát valószínűsíthetjük. Különösen markáns vál-
tozást lehet prognosztizálni a szikesedés tekintetében, aminek már tájképi követ-
kezménye is lehet. A sziksós foltok környékén széthúzódó növényzet, a kopárok
területének gyarapodása akár kistáji szinten is látható következménye lehet a
klíma megváltozásának. Ilyen tendenciára az Alföldön nemcsak a Hortobágyon,
a Borsodi Mezségben, a Jászságban, a Duna menti síkságon és a Duna–Tisza
közén lehet számítani, hanem a Tiszántúl kiterjedt középső és déli tájain is.
A melegedő, szárazódó klíma a természetes talajfolyamatokat a szikesedés és a
sztyeppesedés felé tereli, amit azonban az aktuális földhasználat is számottevő-
en befolyásol. Az erős szikesedési, a réti talajokon a sztyeppesedési tendencia
megállítása természetesen költséges ellenlépéseket kíván, ha művelésben akarjuk
tartani a területet, ami a termelés gazdaságosságát rontja.12
A növényzet számára megváltozó életfeltételek helyenként a vegetáció „kény-
szervándorlását”, máshol annak átalakulását eredményezi. Amelyet alátámaszt
Magyarország Nemzeti Atlaszának egyik elemzése, amely szerint az éghajlati
tényezők változásának járulékos hatása, hogy a kialakult éghajlati övek és a rájuk

11 Rakonczai J.: Az Alföld tájváltozásai és a klímaváltozás. In: Rakonczai J. (szerk.) (2017): Környezeti
változások és az Alföld. Nagyalföld Alapítvány Kötetei 7. (ISBN 978-963 85437-8-3) Békéscsaba
12 Csorba P.: Az Alföld tájváltozásainak tendenciái. In: Rakonczai J. (szerk.) (2017): Környezeti változások
és az Alföld. Nagyalföld Alapítvány Kötetei 7. (ISBN 978-963 85437-8-3) Békéscsaba.

109
jellemző természetes növényzet átalakul. Magyarország a mérsékelt öv lomb-
hullató erdők uralta alzónájába tartozik. Egy átlagosnak tekinthető regionális
éghajlati forgatókönyv szerint azonban a kialakult hazai övezetekben jelentős
változások várhatóak: az Alföld tetemes része a sztyeppövezetbe kerül, az erdős
sztyeppek és az erdők határa 100 km-rel nyugatabbra tolódik. A változások nem
egységesek az ország területén, az Alföldön inkább a felmelegedés, míg a Dél-
Dunántúlon várhatóan a szárazság lesz az uralkodó hatás (4. ábra).13

4. ábra: Növényzeti klímazónák várható átalakulása az 1970–2009 és 2051–2100 periódusok között

Nemcsak a természetes növényzet változásával számolhatunk, hanem a ter-

mészetes adottságokra erősen építő mezőgazdasági tevékenység feltételei is
változóban vannak. A klimatikus adottságok, a termékeny talajok, valamint az
elérhető vízkészletek jelenleg kedvező feltételeket biztosítanak számára. Ennek
következtében az Alföldnek több mint 60%-a szántó művelés alatt áll.
Azonban Magyarországon az aszály már most is az egyik legjelentősebb kör-
nyezeti veszély, mely átlagosan 3-5 évente alakul ki. Az éghajlati paraméterek
megváltozása a környezeti veszélyek mértékében jelentős változásokat okozhat,
mivel változhat az ebből a szempontból kritikus időszakok kialakulásának gya-
korisága, valamint ezen időszakok szélsőségessége. Mezősi et al. (2017) kutatása
során a klímaváltozás környezeti veszélyekre gyakorolt hatását vizsgálta az
Alföldön. Regionális klímamodellek által (ALADIN és REMO) előre jelzett klí-
maadatok segítségével számszerűsítették a régió legfontosabb környezeti veszé-
lyeinek (aszály, szélerózió és belvíz) jövőbeli változását. Mivel ezen veszélyek
okozzák a legnagyobb károkat a mezőgazdaság számára.14

13 Kocsis K. (főszerk.) 2018. Magyarország Nemzeti Atlasza: természeti környezet. Budapest, MTA CSFK
Földrajztudományi Intézet. 187 p.
14 Mezősi G. – Bata T. – Blanka V. – Ladányi Zs. (2017): A klímaváltozás hatása a környezeti veszélyekre
az Alföldön. Földrajzi Közlemények 2017. 141. 1. pp. 60–70.

110
 Megállapították, hogy a 21. század során az Alföld területén a környezeti
veszélyek fokozódása várható az éghajlatváltozás kedvezőtlen tendenciáinak
következményeként. A legfontosabb változás az aszályveszélyben várható inten-
zív növekedés, ami miatt az aszály lesz valószínűleg a régió legsúlyosabb kör-
nyezeti veszélye (5. ábra). Ezzel szemben a szélerózió és a belvízveszély jövőbeni
változásában nem azonosítottak határozott tendenciákat.

5. ábra: Az aszályveszély változása az alföldi szántóterületeken a referenciaperiódushoz viszonyítva

(1961–1990) 2071–2100 között

5. Összefoglalás
Látható, hogy a Föld éghajlati rendszerének egyes elemeiben bekövetkezett
változások már most jelentős átalakulásokat eredményeztek valamennyi konti-
nensen, mind a természetes, mind az ember által létrehozott rendszerekben.
Az IPCC szerint az üvegházhatású gázok folytatódó kibocsátása további
felmelegedést és az éghajlati rendszer valamennyi összetevőjében hosszú távú
változásokat fog okozni, amely megnöveli a társadalmat és az ökoszisztémákat
érintő súlyos, mindenre kiterjedő és visszafordíthatatlan hatások valószínűségét.
De mit tehetünk?
Mérséklés és alkalmazkodás a két kulcsszó. Ezek egymást kiegészítő stratégiák
az éghajlatváltozás kockázatainak csökkentésében és kezelésében.
Tovább kell mérsékelnünk az ÜHG-kibocsátásunkat. Cél, hogy a globális
melegedést az iparosodás előtti szinthez viszonyítottan 1,5 fok alatt tartsuk.
A 1,5 fok, szemben a 2 fokos változással számos területen (pl. biodiverzitás,
egészségügy, élelmiszer- és vízbiztonság, gazdasági növekedés) kisebb kocká-
zatot eredményez, emellett mérsékeltebb adaptációs (alkalmazkodási) lépéseket
igényel. Ehhez azonban a globális nettó szén-dioxid-kibocsátást a 2010-es szintről
2030-ra 45%-kal kell csökkenteni, körülbelül 2050-re pedig el kell érni a zéró nettó
kibocsátást! Ez gyors, drasztikus és fájdalmas változtatásokat igényel az ener-

111
giatermelés, közlekedés, építőipar, mezőgazdaság, ipar és az élet szinte minden
területén.
Mindeközben alkalmazkodni kell a már kialakult és a várhatóan kialakuló
változásokhoz. Alkalmazkodási lehetőségek valamennyi ágazatban és régióban
léteznek, de ezek, a gyakorlatban játszott szerepük és az éghajlatváltozás kocká-
zatának csökkentése terén meglevő potenciáljuk alapján, régiók és ágazatok sze-
rint nagyon különbözőek lehetnek. A hazai feladatokat, lehetőségeket a Nemzeti
Alkalmazkodási Stratégia fogalmazza meg. Amelynek célja, az éghajlati változá-
sokra rugalmasan reagáló, a kockázatokat megelőző és a károkat minimalizáló,
élhető Magyarország természeti, valamint társadalmi-gazdasági feltételeinek
biztosítása.

112
Kajtár-Czinege Anikó
A klímaváltozás hatásai
a gyümölcstermesztésre
A klímaváltozás mint komplex rendszer

Napjainkban bolygónk klímaváltozásának vagyunk tanúi. Ez a folyamat

olyan gyors, hogy egy emberöltőben (25-35 év) is tetten érhető. A változás az
elkövetkező évtizedekre is jellemző lesz, ami egyrészt az emberi (antropogén)
tevékenységből származó üvegházhatású gázok fokozatos koncentrációnöve-
kedésével magyarázható. Másrészt a tundra fagyott talajának olvadása során a
kötött metántartalom felszabadulásával és annak légkörbe jutásával egyre inkább
fokozódik az üvegházhatás. De emellett az óceánokból és a talajból is kerülnek
üvegházhatású gázok a légkörbe.
A szén-dioxid (CO2) az egyik felelős gáz az üvegházhatású folyamatokért,
amely többnyire az emberi tevékenységnek köszönhető, főként a fosszilis
tüzelőanyagok elégetéséből és az erdőirtásból származik. A CO2 koncentrációja
az iparosodás előtt 280 ppm volt, majd az 1958–2018 közötti időintervallumban
310 ppm-ről 410 ppm-re nőtt (qubit.hu). Emellett a metán (CH4) is fokozatosan
növekszik, a második a rangsorban. Megközelítőleg 40%-a természetes források-
nak köszönhető (pl. nedves élőhelyek, termeszek), 60%-a pedig az emberi tevé-
kenységből származik, mint a szarvasmarha-tenyésztés, rizstermesztés, fosszilis
tüzelőanyagok égetése, hulladék- és biomassza-égetés. A dinitrogén-oxid (N2O)
(kb. 60%) az óceánokból és a talajokból kerül a légkörbe. Antropogén (kb. 40%)
úton a biomassza égetésével, műtrágyák felhasználásával keletkezik, valamint
ipari folyamatokból származik. 2012-ben a légköri koncentrációja 325.1 ppb volt,
amely 0.9 ppb-vel nagyobb, mint az előző évben, és 120%-kal magasabb az ipari
forradalom előtti szinthez képest. Sokkal erőteljesebb hatást gyakorol az éghajlat-
változásra, mint a szén-dioxid. Fontos szerepet játszik az ózonréteg lebontásában,
amelynek feladata, hogy megvédje bolygónkat és a rajta lévő életet a káros ultra-
ibolya sugaraktól (WMO, 2016).
A klímaváltozás leginkább az átlaghőmérséklet növekedésében, a szárazo­
dásban és az időjárási szélsőségek gyakoriságában mutatkozik meg. De nemcsak
ebben érhető tetten, hanem az évszakok alakulásában, a nedves és száraz perió-
dusok megváltozásában, eltolódásában is.

113
 A jéghegyek, gleccserek olvadása okozza a tengerek sóoldat-koncentrációjának
csökkenését, ami megváltoztatja a tengeráramlatokat, melyek felelősek a száraz-
földi kontinensek klímájának alakulásáért is. A tengeráramlatok befolyásolják a
légköri áramlatokat is, így egy globális, komplex változásra kell számítani, erre
hívják fel a figyelmet a klímakutatók.
De lehet, hogy egy másik forgatókönyv szerint változik meg rövid távon
a klímánk? Egyes kutatók (Zharkova et al., 2019) szerint a naptevékenység
csökkenéséből adódóan, a szoláris minimum miatt 2019–2055 között egy „mini
jégkorszak” köszönthet be, ami 1-2 °C-os globális hőmérséklet-csökkenést okoz-
hat, mérsékelve a globális felmelegedés hatásait. Akkor mire is számíthatunk?
– kérdezhetik joggal a termesztők. Jelenleg ellentétes információk érkeznek a
kutatóktól. Ezért próbáljunk felkészülni a lehetőségeinkhez mérten minden
eshetőségre. És fontos a rugalmasság szem előtt tartása, hogy egy gyors techno-
lógiaváltást, gyors fajtaváltást lehessen eszközölni. Hogy milyen módon? – erről
lesz szó a technológiai részben.
A klímaváltozás hatásai közvetlenül érintik az időjárást, az éghajlat alakulá-
sától függő természetes flórát és faunát is. De az éghajlat megváltozása nemcsak
a természetet érinti, hanem a gazdálkodást, sőt még az ipari termelést is. Jelen
tanulmány a kertészeti termelésen belül a gyümölcstermesztési ágazat várható
változásaira hívja fel a figyelmet. Az alábbi táblázatban összevetettem a Nemzeti
Éghajlatváltozási Stratégia (2008), (www.met.hu) által meghatározott, hazánk
természetes élővilágára ható változásokat, és ezen szempontok alapján a hazai
gyümölcsösöket érintő főbb hatásokat is.

Hazánk természetes A gyümölcstermesztésre vonatkozó hatások

élővilágában a klíma-
változás hatására az
alábbi változások
várhatók
(Nemzeti
Éghajlatváltozási
Stratégia 2008)
A gazdaságosan termeszthető gyümölcsfajok
lecserélődnek; a bogyósok termeszthetősége
• Az égövre jellemző északabbra tolódik, a csonthéjasok faj- és
vegetáció határainak fajtagazdagsága megváltozik.
eltolódása Korábban különleges gyümölcsként ismert fajok ter-
mesztésbe kerülhetnek, mint például a füge és a kivi,
ezek termesztésére már van példa a Dunántúlon.
• A társulások és A gyümölcsösök fűtakarója, természetes gyomflóráját
táplálékhálózatok alkotó fajok, valamint a gyümölcsösöket károsító állati
(táplálékláncok) kártevők, gombás-, baktériumos betegségek és a káro-
átrendeződése sítók természetes ellenségei is változóban vannak.

114
 • A természetes élő­ A gazdaságosan termeszthető gyümölcsfajok számá-
világ fajainak vis�- nak csökkenése várható.
szaszorulása, külö-
nösen az elszigetelt A szélsőséges időjárási elemek kockázatosabbá
élő­helyeken teszik a termesztést.

A gyümölcsösökben jelenleg alkalmazott INTEGRÁLT

• Hosszú távon a TERMESZTÉSI módban éppen az ellenkezője érvé-
biológiai sokféleség nyesül, a cél a gyümölcsösben élő fajok (a károsítók
(diverzitás) csökke- természetes ellenségeinek és azok életteréül szolgáló
nése fűtakaró) diverzitásának fokozása. Azonban ez egy
mesterségesen fenntartott rendszer.

• Inváziós fajok ter- Új kártevők, kórokozók és gyomok jelennek meg,

jedése, új inváziós amelyekkel szemben a növényvédelmi technológiánk
fajok (pl. kártevő nem biztos, hogy kellő védelmet nyújtanak, illetve fel
rovarok és gyomok) kell készülni ezen károsítók megjelenésére és a védel-
megjelenése met is ennek megfelelően kell irányítani.

• Az élőhelyek Ez elsősorban az Alföldön található gyümölcsültetvé-

szárazabbá válása nyeket érinti, itt fokozottan hangsúlyozni kell a vízta-
karékos öntözés jelentőségét. Nemcsak a talaj kiszá-
• (pl. vizes élőhelyek radása, hanem a légköri aszály is problémát jelenthet,
eltűnése, homok­ főleg a szamócásokban. Hiába juttatják ki az öntözővi-
területek sivatago­ zet a szamóca gyökereihez, azok lankadnak a légköri
sodása) aszály miatt, így egy párásító öntözésre is szükség van.

Ökoszisztéma-funkciók A gyümölcsösök talajélet-aktivitása, talajképződése

károsodása; egyre inkább akadályozott.
(ökoszisztémák műkö- A gyümölcsfavirágokat megporzó rovarok fajszáma és
désének köszönhető: egyedszáma is csökken.
– az élelmiszer,
A mézelő méhek száma is drámaian csökken, ami igen
– a víz,
nagy problémát jelent a megporzásban, a gyümölcs
– a levegő tisztulása,
mennyiségi és minőségi elvárásai során (pl. a szamóca
– a talaj képződése
torz gyümölcsöt nevel).
– a beporzás.)

A gyümölcstermesztés jelenleg öntözés mellett

gazdaságos, a szárazodással csak fokozódik
• A talajok kiszáradá-
az öntözés jelentősége. Az öntözés a vízben oldott táp-
sa, a talajban lezajló
anyagfelvételben játszik jelentős szerepet, de emellett
biológiai folyamatok
jelentős a talaj mikroorganizmusainak is a szerepe,
sérülése
amely a talajképződést és a tápanyag-feltáródást előse-
gíti.

• A tűzesetek Hazánkban a gyümölcsösöket nemigen fenyegeti ez

gyakoribbá válása a veszély.

115
 A klímaváltozás során az időjárási elemek egyre szélsőségesebbé válnak,
ez ellen kell védekeznie a gyümölcstermesztőknek, ami nem kis feladat elé
állítja a gazdákat. Hiszen már a telepítés megkezdése előtt végig kell gondol-
ni, hogy hogyan tudnak a leghatékonyabban védekezni az időjárási elemek-
kel szemben. A gyümölcstermesztők nem tudnak a gyümölcsállományukkal
termesztőberendezések alá menekülni (kivétel a szamóca). Bölcs az a gyü-
mölcstermesztő, aki úgy választja meg a leendő gyümölcsös területét, hogy a
legkevesebb extrém hatás érje, bár ezt nem tudjuk mindig előre megjósolni.
A területének időjárásához, éghajlatához mérten választja meg a megfelelő fajt és
fajtákat, teszi ezt azért, hogy preventíven és a leghatékonyabban védekezzen az
elemek károsító hatásaival szemben. Aki nemcsak a faj- és fajtaválasztással, de a
technológiakialakítással, fagyvédelmi rendszerek alkalmazásával, jégvédő háló-
és öntözőrendszerek alkalmazásával is felkészül a szélsőséges meteorológiai
tényezők hatásaira.

H A Z ÁNK VÁR H ATÓ ÉGH AJ LAT VÁLTOZ ÁSA 2050-IG;

AVAGY A H ÁROM NAGY K I H ÍVÁS
Európában hazánk van leginkább kitéve az éghajlatváltozásnak, ami a
medencejellegből adódik. A második Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia (2017)
szerint, mely az OMSZ jelentésére támaszkodik, három nagy kihívással kell
megküzdenünk: az átlaghőmérséklet növekedése, a szárazodás és az időjárási
szélsőségek gyakorisága. De a klímaváltozás nemcsak ebben mutatkozik meg,
hanem a hazánkra jellemző négy évszak átalakulásában, eltolódásában, valamint
a nedves és száraz periódusok megváltozásában is. Ezek mellett számolni kell az
éghajlatváltozás hatására bekövetkező károsítók migrációjára (invazív kártevők,
kórokozók és gyomok) is.

ÁTLAGHŐMÉRSÉKLET-NÖVEKEDÉS
Hazánkban várhatóan nő az éves átlaghőmérséklet. Évszázadokon át 9-10 °C
volt ez az érték a Kárpát-medencében, az utóbbi 10-15 évben ez már 1-2 °C-kal
megemelkedett. 2050-re a nyáron mérhető hőmérséklet terén 1,4-2,6 °C-os, ősszel
1,6-2,0 °C-os változásra számíthatunk. Elsősorban a kontinentálisabb jellegű kele-
ti és déli megyékben kell nagyobb hőmérséklet-növekedésre számítani. A mini-
mum-hőmérsékletek is emelkednek, valamint kevesebb a hideg, fagyos napok
száma, ami okozhatja a kártevők és kórokozók elszaporodását és egyre fokozódó
károsítását. Ez nemcsak a meglévők mennyiségi felszaporodását jelenti, hanem
eddig számunkra ismeretlen, „új” károsítókkal is számolnunk kell, amelyek dél-
ről, a Mediterráneumból, vagy nyugatról, esetleg a keleti, kontinentális területek-
ről érkeznek. Legfőképpen a melegigényes fajok száma fog növekedni.

SZÉLSŐSÉGES HŐMÉRSÉKLETI VÁLTOZÁSOK, KORA TAVASZI FAGYOK,

ILLETVE NYÁRI NAGY MELEGEK
A fagyos napok számának csökkenése várható 2021–2050 között. Előrelátható­
an, az elmúlt évtizedekhez képest, 18-19 nappal csökken a fagyos napok száma,
96 napról 77-78 napra.

116
 A korai felmelegedés (február vége-március) hatására a vegetáció, azaz a rügy-
pattanás előbb elindul. A felmelegedést ilyenkor még igen erőteljes visszahűlés
követi, ami kora tavaszi fagyokat okozhat, bimbós állapotban, vagy éppen a
virágzás fenofázisában.
Amennyiben szállított fagy érkezik, azaz hideg légtömeg bukik át a Kárpáto­
kon, és ez tartósan itt is marad a medencében, igen súlyos fagykárokat okozhat.
Emellett előfordulnak kisugárzásos fagyok is, vagyis kora tavasszal a felhőtlen
éjszakákon a hajnali időszakra annyira lehűl a talajmenti légréteg (0-2 m), hogy
a gyümölcsfák virágai megfagynak vagy megfáznak, és így a termés mennyiségi
és minőségi problémáit okozhatja.
A nyári felmelegedések is korábban, már júniusban megjelenhetnek, és okoz­
nak akár kánikulai időszakot. 2019 júniusa rendkívül meleg volt (átlaghőmér-
séklet: 20-23 °C), a sokévi átlagot 5-7 °C-kal is meghaladta. A maximum-hőmér-
sékletek is magasabbak, és több a meleg, kánikulai napok száma. A rekordmeleg
időjárás főként a nyári napok számában látszik meg. Az országban átlagosan
27 nap volt nyári nap (Tmax ≥ 25 °C) és 11 nap számított hőségnapnak (Tmax ≥
30  °C). Mind a nyári, mind a hőségnapok száma (rendre 11 és 7 nappal) több,
mint 1981–2010 között. 2019 júniusában forró nap (Tmax ≥ 35 °C) csak néhány
meteorológiai állomáson fordult elő. A nyári napok száma a jövőben emelkedni
fog, az OMSZ által használt modellek szerint az 1961–1990 időintervallumra jel-
lemző átlagos évi 66 napról 2021–2050-re 87-89 napra nő. Az ország keleti megyé-
it érinti elsősorban a nyári felmelegedés.
NAGY MENNYISÉGŰ HIRTELEN CSAPADÉK, VAGY ÉPPEN ANNAK
TARTÓS HIÁNYA
A megemelkedett hőmérséklet mellett kevesebb a csapadékos nap, de az
nagyobb csapadékmennyiséggel, intenzívebb esőzéssel jelentkezik, ami egyrészt
a gyümölcsök minőséggyengülését, másrészt a gyümölcsösök talajának erózióját
okozza.
A hosszan tartó, nagy mennyiségű csapadék okozhat belvizet egyes helyeken,
vagy a csapadék felszáradása után akár aszályos tüneteket is észlelhetünk ugyan-
azon a területen. Ez a jelenség a túlzott mennyiségű lehullott csapadék talajtömö-
rítő hatásának is köszönhető, illetve a gondatlan, nem megfelelő talajművelésnek.
2021–2050 között a nyári csapadékmennyiség 5-10%-kal csökkenhet, ellen-
ben ősszel és télen 3-14%-os növekedés várható. A száraz időszakok hosszának
növekedését jelzik előre a meteorológusok, ami elsősorban az ország déli és
keleti részét érinti. Elsősorban ősszel várható a lehulló csapadék mennyiségi
növekedése.

A gyümölcstermesztést veszélyeztető abiotikus tényezők

HŐMÉR SÉK LET
Az átlaghőmérséklet növekedésével az egyes gyümölcsfajok eltűnnek, míg
mások megjelennek. A hűvös, kiegyenlített, párás klímát kedvelő bogyósok
egyre kevésbé vannak már jelen a hazai gyümölcstermesztés palettáján, mint
pl. a málna vagy a fekete ribiszke, ellenben a szárazságot és a magas hőmérsék-

117
letet, kontinentális éghajlati jelleget elviselő homoktövis termesztése növekvő
tendenciát mutat.
A csonthéjasok közül a mediterrán éghajlatot kedvelő őszibarackok és nekta-
rinok termeszthetősége egyre inkább teret nyerhet, megfelelő, tavaszi fagyoktól
védett területeken. Illetve a kevésbé érzékeny meggy és szilva termesztésére is
berendezkedhetünk (bár jelenleg értékesítési probléma van velük kapcsolatban).
A különleges gyümölcsök közül a mediterrán klímajelleget kedvelő füge, de
akár a szubtrópusokra jellemző kivi is termeszthetővé válik egyes területeken.
Hazánkban már mindkét faj termesztésére van példa a Dél-Dunántúlon.
Az átlaghőmérséklet növekedésével csökken a mély- és kényszernyugalmi
időszak hossza, így előbbre tolódik a virágzás fenofázisa, ami fokozza a növé-
nyek kora tavaszi fagyokra való érzékenységét. De nemcsak a virágzás tolódik
előrébb, hanem a gyümölcsérési folyamatok is gyorsabbá válnak, és előbb van
a szüreti idény kezdete. A hőmérséklet növekedésével az érés folyamata is fel-
gyorsul, ez esetlegesen gyümölcsminőség-gyengülést eredményezhet. Ennek
kiküszöbölésére gyorsabban kell leszüretelni a gyümölcsöket, illetve nagyobb
számú munkaerőt kellene igénybe venni, amit a jelenlegi munkaerőpiac miatt
szinte lehetetlen megoldani (Soltész et al., 2008).
VIRÁGZÁSKORI MAGAS HŐMÉRSÉKLET
A virágzáskori magas hőmérséklet nem hatékony a megporzás szemszögéből,
mivel gyors lefolyású a virágzás menete, a nektáriumok hamar kiszáradnak, a
bibe gyorsan funkcióját veszti, rövid idő áll rendelkezésre a virágok kötődéséhez.
Gyengébb termékenyülés, kevesebb mennyiségű és minőségű gyümölcs várható.
Nagyobb gondot kell fordítani az ültetvény fajtatársítására, és a rovarmegporzást
hatékonyabbá kell tenni, méhcsaládok betelepítésével vagy a megporzó rovarok szá-
mára „rovarhotel”-ek építésével.
NYÁRI MAGAS NAPPALI HŐMÉRSÉKLET
A nyári magas hőmérséklet gyors talajszárazsághoz, légköri aszályhoz vezet-
het, ami a gyümölcsfajoknál akadályozza a tápanyagfelvételt, ami gyengébb haj-
tásnövekedést, gyümölcsfejlődési gondokat okoz. Hatására gyümölcsrepedést,
parásodást, csonthéjasoknál a mag körül húsbarnulást, mézgásodást tapasztal­
hatunk. Folyamatos vízellátással, lombtrágyázással, víztakarékos talajműveléssel
védekezhetünk ellene.
GYÜMÖLCSÉRÉSKORI MAGAS NAPPALI HŐMÉRSÉKLET
A gyümölcsök érésekor tapasztalható magas nappali hőmérséklet a fejlődő
gyümölcsök fokozott hullását, gyorsabb érését okozza, és ezáltal gyengébb tárol-
hatóságot eredményez. Elsősorban kondicionáló öntözéssel védekezhetünk ellene,
valamint a megfelelő szüretidőpont megválasztását kell szem előtt tartani.
GYÜMÖLCSÉRÉSKORI MAGAS ÉJSZAKAI HŐMÉRSÉKLET
A gyümölcsök színeződése korlátozott, mivel az antocián színanyag kialaku-
lása gátolt. Az antocián termelődését a hűvös éjszakák és a hajnali harmatképző-
dés segíti elő. A szín kialakulásának akadályozottsága mellett gyengébb az íz, a
zamatanyagok kialakulása is, a savak elégnek, a vitamintartalom is alacsonyabb

118
lesz. Az érési folyamatok felgyorsulnak, ezáltal a gyümölcs minősége gyorsan
gyengül, rövid idő áll rendelkezésünkre a szürethez. Ez a probléma éjszakai,
hajnali kondicionáló és színező öntözéssel orvosolható.
A TAVASZI FAGYOK KOCKÁZATA NŐ
Az ország egész területén fokozódik a tavaszi fagy kockázata, de az Alföldre
talán még inkább igaz ez a kijelentés. Így a korán virágzó és fagyérzékeny virágú
gyümölcsfajokat, fajtákat ne válasszuk termesztésre. De nemcsak a kora tavaszi,
virágzáskori fagy jelent problémát, hanem a késő tavaszi fagyok is gyakrabban
jelennek meg, ez a gyümölcsfák hajtásaiban (dió, bodza), primer levelekben
(almatermésűek), virágbimbók (almatermésűek), virágok és gyümölcskezde-
mények (csonthéjasok) fagykárosodását eredményezheti. A megfázott gyümöl-
csök lehullhatnak, vagy kifejlődve torz alakúak, vagy gyengébb minőségűek,
parásodott felületűek lehetnek (fagylécek, fagysapkák a gyümölcs felületén).
A termőhely gondos megválasztással, termesztendő faj-fajta kiválasztásával, művelési
rendszer gondos megtervezésével (famagasság, koronaforma, füvesítés előnyeinek-
hátrányainak mérlegelése, fűtakaró röviden tartása), termesztéstechnológiai ele-
mekkel a virágzást késleltethetjük (virágzást késleltető öntözés), vagy fagyvédelmi
technológiák alkalmazásával (Paraffin gyertyák, légkeverés, fagyvédelmi öntözés)
oltalmazhatjuk ültetvényünket.
KORA ŐSZI FAGYOK
A kései érésű gyümölcsfajok, -fajták, mint például a birs és az őszi körték, téli
körték gyümölcseinek károsodását, valamint a fák lombjának korai lehullását
eredményezheti. Ez utóbbi esetben a fák nem tudnak felkészülni a télre, a
vesszők nem érnek be, a kellő mennyiségű tartalék tápanyag nem raktározódik
el a fás részekben, gyökerekben. Egyszóval a télre való felkészülés folyamata
akadályozott, ami kora őszi és/vagy téli fagykárt is okozhat.
TÉLI FAGY
Az erőteljes téli lehűlés, a –15-–20 °C törzs- és ágrepedést eredményez egyes
gyümölcsfajoknál. A fák szállítóedény-nyalábjai károsodnak, ami a tavaszi
kihajtásban, nyári, intenzív hajtásnövekedésben fog tüneteket eredményezni.
A rügyek is elpusztulhatnak, okozva ezzel rügypergést és kevesebb virágot a
tavaszi virágzáskor, illetve kevesebb hajtást lombfakadáskor. Ez ellen a meteo-
rológiai jelenség ellen legfőképpen faj-fajta, alany választással tudunk védekezni.
Továbbá, ha a fáinkat megfelelően készítjük fel a télre, lombtrágyázás helyes alkal-
mazásával, öntözés időbeni befejezésével, esetleges takarásokkal (Soltész et al., 2008).

Extrém erős sugárzás

TÉLI ERŐS SUGÁRZÁS  FAGYLÉCEK KIALAKULÁSA
Az erőteljes téli napsütés és a hideg hőmérséklet a törzsön, ágakon fagyléceket,
repedéseket eredményezhet. Főleg kajszifáknál találkozhatunk vele.
Védekezhetünk ellene a törzs és az ágak fehérre meszelésével, ami nemcsak
visszaveri a napfényt, de növényvédelmi előnyei is vannak a mésszel való

119
kezelésnek. Más eszköz is van a kezünkben: a háromkomponensű, úgynevezett szil-
vatörzses kajszioltványok alkalmazása is hatékony lehet. A szilvatörzs ellenállóbb
a téli napsütésnek, a gyökéralany többnyire mirobalán.
NYÁRI KÁROS SUGÁRZÁS NAPPERZSELÉS
A nyári erőteljes sugárzás hatására a gyümölcs felülete napégett
lesz, ami fakóbarna folt formájában jelenik meg a gyümölcs felületén.
Ezenkívül repedhetnek, parásodhatnak a gyümölcsök, mely igen jelentős
gyümölcsminőségromlást eredményez. Megfelelően megválasztott sor- és
tőtávolsággal, koronaformával védekezhetünk, de az úgynevezett klímahálóként
funkcionáló jégvédő hálók is alkalmazhatók. Fitotechnika (metszés, zöldmetszés)
helyes alkalmazásával további lehetőségünk van mérsékelni az esetleges
károsítást (Lakatos et al., 2009).

Káros csapadékformák, vagy épp annak hiánya

A CSAPADÉK KEDVEZŐTLEN ELOSZLÁSA
A csapadék nem megfelelő eloszlása a növények fejlődését (hajtásnövekedést,
virágképződést) akadályozza. A gyümölcstermő növények nagyobb vízellátást,
csapadékosabb időszakot igényelnének a virágzást megelőzően, az intenzív
hajtásnövekedés idején (május), valamint a gyümölcsfejlődés időszakában és
a rügydifferenciálódás idején. Ez a gyümölcsfajoknál nem alakul egységesen,
hiszen különbözőek a fejlődési folyamatok, így egy-egy csapadékosabb időszak
lehet, hogy az egyik fajnak megfelelő, de a másiknak már nem. Például cseresz-
nyeérés idején a cseresznyének igen káros a nagyobb mennyiségű eső, de az
almának hasznos a gyümölcsfejlődése szempontjából. A virágzáskori esőzés sem
előnyös a megporzás miatt, illetve az esetlegesen virágon keresztül fertőző bak-
tériumos és gombás fertőzések miatt.
Az utóbbi évtizedekben a szélsőséges csapadékeloszlás egyre jellemzőbb.
A tavaszi aszály rügypattanás idején, majd a virágzáskor bekövetkező esős,
ködös időszak, vagy az éppen folytatódó szárazság gátolja a megfelelő termés-
kötődést. A nyári nagy szárazságok a gyümölcsfejlődését gátolják, a szüreti idő-
szakban jelentkező esőzések jelentősen csökkenthetik a gyümölcsminőséget, és
akadályozzák a szüretelést.
Az évek között nagy eltérés lehet a csapadék mennyiségét tekintve, 2010-
ben a 900 mm-t meghaladta, míg 2011-ben a 400 mm-t alig érte el a csapadék
mennyisége. De az éven belüli eloszlás is igen szeszélyes lehet. Például 2018
júniusában 35%-kal több csapadék hullott, mint az éghajlatra jellemző sokévi
átlag. Februárban és márciusban a kétszerese, többnyire hó formájában, ellen-
ben áprilisban és októberben a sokévi átlag 40%-a hullott le eső formájában.
Részben a termőhely megválasztásával, szárazságtűrőbb, de ugyanakkor gyö-
kérfulladásnak ellenállóbb gyökéralanyok kiválasztásával, vízmegőrző talajművelés-
sel, víztakarékos öntözésmódokkal (csepegtető, mikroszórófejes), részben esővédő
fóliák kiépítésével (cseresznye esetén) védekezhetünk a szélsőséges csapadékel-
oszlás ellen.

120
AZ ÉVI CSAPADÉKMENNYISÉG CSÖKKENÉSE
Hazánkban az éves csapadékmennyiség 500-750 mm, az elmúlt 110 évben 10%-
os csökkenés tapasztalható. Ez a talajok szárazodását eredményezi, továbbá hoz-
zájárul a talajvízszint süllyedéséhez is. Így szárazságtűrőbb, alacsonyabb vízigényű,
alacsonyabb páraigényű fajokat, fajtákat kell termesztenünk, illetve a szárazabb viszo-
nyokhoz alkalmazkodott, megfelelő tulajdonságokkal rendelkező, mint például a
kiterjedt, mélyre lehatoló gyökerekkel rendelkezőket, vagy az olyan szöveti felépítésű faj-
tákat, amelyek jobban gazdálkodnak a vízzel, jobb a vízfelvételük és vízgazdálkodásuk.

HIRTELEN ÉRKEZETT, TÚLZOTT MÉRTÉKŰ ESŐ

Ebben az esetben a nagyméretű és gyorsan érkező esőcseppek a talaj felszínét
rombolják, mind a talaj szerkezetét, mind vízgazdálkodását. Így a hirtelen lehul-
lott nagy mennyiségű eső nehezen szivárog a talajba, ami további talajtömörö-
dést okoz. A gyümölcsöseink talajszerkezetét megfelelő és korszerű talajművelési
technológiákkal tudjuk ismét termékennyé tenni, például sűrített levegős talaj-
levegőztetéssel, -szellőztetéssel.

TÚLZOTT MÉRTÉKŰ CSAPADÉK

Az aszály ellentéte a belvíz, mely ugyanazon a területen is kialakul(hat); a
tartós vízborítás esetén gyökérfulladás miatt elpusztulhatnak fáink. Ez ellen haté-
kony lehet a gyökérfulladásnak ellenálló alany, mely sokat segíthet a szélsőséges
időjárás okozta károk enyhítésében. Tehát fajta-, alanymegválasztással, hatékony,
víztakarékos öntözési technológiákkal és vízbefogadó, vízmegtartó és jó vízgazdálkodást
elősegítő talajművelési technológiákkal mérsékelhető a hatása. A gyökérfulladás
mellett talajromboló hatása is van, ami eróziót eredményez. Az erózió során a
talaj szerkezete, fizikai tulajdonságai, víz- és levegőgazdálkodása megváltozik,
illetve a talajt a víz elszállítja a területről. Elsősorban domb- és hegyvidéken
fordul elő. Mind a gyökérfulladás, mind az erózió elkerülhető szakszerű talajmű-
veléssel, talajtakarással (füvesített sorközökkel, sorok mulcsozásával), talajszellőztetéssel.

TARTÓS, NAGY MENNYISÉGŰ CSAPADÉK SZÜRET ELŐTT

Elsősorban a cseresznyénél okoz rendszeresen problémát a májusi-júniusi eső-
zés. Az érésben lévő, vagy már érett cseresznye gyümölcsére kerülő esőcsepp a
gyümölcshéjon át felszívódik a gyümölcshúsba. Ennek hatására duzzadni kezd
a hús, ellenben a héj rugalmassága korlátozott, ennek megfelelően előbb-utóbb
a héj felreped. Az esős időben másodlagos kárként gombás betegségek is meg-
fertőzik a felrepedt gyümölcsöt. Így az nem értékesíthető, ezáltal igen nagyfokú
gazdasági kárt okoz. De nemcsak a cseresznyénél találkozhatunk minőségrom-
lással, hanem említhetnénk a szamócát is. Ennek gyümölcse elvizesedik, ízetlen,
aromáját vesztett, élvezhetetlen, gyorsan romló termék lesz. A szüret előtti esőzés
az almát, körtét tárolásra alkalmatlanná teheti, vagy jelentősen csökkentheti az
eltarthatóságot és értékesítési gondokat okoz.

ESŐ HIÁNYA – ASZÁLY

Az aszálykár mind a termésmennyiségben, mind a minőségben jelentős vesz-
teséget okozhat. A gyökér kiszáradására leginkább a csonthéjasok érzékenyek.

121
 A növények optimális terhelésével (metszés, gyümölcsritkítás, terméskötő-
dés-fokozás), a fák termőegyensúly-szabályozásával mérsékelhetők az esetle-
ges aszálykárok. A termesztés során cél, hogy az evapotranszspiráció, vagyis a
növényről történő aktív párologtatást és a talajfelszínről történő passzív párol-
gást minimálisra csökkentsük, különböző technológiai megoldással. Ilyen eszköz
lehet az önárnyékolás, talajtakarás, szakszerű talajművelés, a szárazságellenállást
fokozó bio-stimulátorok használata, víztakarékos talajművelés, szárazságtűrő fűfajokból
álló gyepesített sorközök kialakítása. Vagy a természetes gyomflóra rendszeres ápolása,
mikorrhiza gombakapcsolat alkalmazása (szárazságtűrést és tápanyagfeltárást elősegítő
hatása van), árnyékoló védőhálók kiépítése. Ha ezeket az elemeket részben vagy egé-
szében alkalmazzuk, az öntözés is hatékonyabbá válik (Soltész et al., 2001).
VIRÁGZÁSKORI ESŐ, KÖD
Leginkább a meggy érzékeny rá. Az idősebb generáció mondása szerint:
„Mögötte a köd a möggyet!” – ez a szólásmondás azon a tényen alapszik, hogy
csapadékos, ködös időben virágon keresztül fertőz a monília kórokozó gomba.
Ez a betegség már régóta ismert a Kárpát-medencében, és amennyiben a virágzás
körül párás idő jelentkezik, továbbra is pusztítani fog. Ez a kórokozó a meggy
virágait teljesen elpusztíthatja, így termés nem lesz a fákon, de a későbbiekben a
hajtásokon is megjelenhetnek a betegség tünetei. Hiába a szárazodás, ha a meggy
virágzásakor ködös az időjárás, de ez erősen évjáratfüggő.
NYÁRI JÉGESŐK
A jégeső elsődleges kártétele a termés károsítása, amely eladhatatlanná teszi
a gyümölcsöt. De a leveleken, hajtásokon, termőrészeken, fás részeken szintén
okoz(hat) sérüléseket, ami a következő pár évre is hatással lesz, mind a növények
fejlődésében, mind terméshozamában.
A jégesők ellen korábban azt ajánlották a szakemberek, hogy a termesztők
gondosan válasszák meg a termőhelyet, kerüljék a jégjárta sávokat. Ma már ez
nem jelent megfelelő preventív védekezést, mert olyan területeken is eshet jégeső,
ahol eddig még nem esett. Ezt a nagyfokú kockázatot hivatott elkerülni a jégeső-
elhárító rendszer, ami 2018 májusától országos szintű lefedettséget jelent. Emellett
a nagy értéket képviselő, intenzív ültetvényeket jégvédő hálóval ajánlott telepíteni,
hiszen ez nemcsak a jégeső ellen véd, hanem klímahálóként is alkalmazható, és
akár a napperzselést is kivédhetjük vele. A termesztőknek ajánlott a jégvédelmi
rendszer és a jégvédő háló mellett a jégkárbiztosítás kötése, illetve az öngondos-
kodás is.

HÓ HIÁNYA
A hó nélküli talajban kemény, hideg télen a gyümölcsfák gyökerei elfagynak,
elfagyhatnak. Ez ellen védekezhetünk talajtakarással, vagy éppen ellenálló gyökér-
alanyok megválasztásával. Az oltvány-előállítás során ilyen, téltűrő alanyokon lévő
oltványokat rendelhetünk a gyümölcsfaiskoláktól (Czinege, 2011).

ÓNOS ESŐ
Gyakorisága az utóbbi években nő, így a gyümölcstermesztésben is okozhat
kisebb-nagyobb károkat. Hatására a rügyek befulladhatnak, vagy akár gallytö-

122
rést is eredményezhet. Szinte teljesen védtelenek vagyunk ellene. Esetleg a fák
rázásával a jégréteg megrepedezik és lehullik a fákról, azonban ültetvényszinten
ez kivitelezhetetlen (Soltész et al., 2008).

Intenzív légáramlat – avagy a szél káros hatásai

HIDEG LÉGTÖMEG SZÁLLÍTÁSA
Ez a károsítás leginkább a virágzáskor okoz nagy problémákat. A szállított
fagy ellen tehetetlen a termesztő, hiszen a Kárpátokon átbukó hideg légtömeg az
egész medencejellegű országunkban megül, és okoz tartós lehűlést, ezzel virág-
károsodásokat, terméskezdemény-megfázásokat és terméskiesést, vagy éppen
gyümölcsminőség-romlást. Ez ellen nem tudunk védekezni.
URALKODÓ SZÉLIRÁNY VÁLTAKOZÁSA
A fák az uralkodó széliránynak megfelelően dőlnek, ezt már a telepítésnél is
figyelembe veszik, és a szemzés helyét, az oltvány görbületét annak megfelelően
irányítják ültetéskor. Ha megváltozik az uralkodó szélirány, a fáink stabilitása
meggyengülhet. A széliránynak megfelelően a fák megdőlhetnek.

DEFLÁCIÓ
Deflációnak nevezzük a szél által okozott talajrombolást, talajelhordást. Ez a
takarás nélküli, és főleg homoki gyümölcsösökben jelent problémát. A sorközök-
ből, sorokból, a fák gyökereiről a szél elhordja a homokot, ezeket a homokszem-
cséket a légáramlat felkapja. Ezek a durva szemcsék a lombozaton és gyümölcsö-
kön mikrosérüléseket okoznak. Ezeken keresztül kórokozók fertőzhetnek, illetve
okozhatnak a gyümölcsön minőségi problémát. Nem beszélve arról, hogy az
elhordott talajréteg miatt a gyökerek kiszáradnak.

A MEGPORZÁS ELÉGTELENSÉGE
Akár szél-, akár rovarmegporzásról legyen is szó, mindkét esetben mennyi-
ségi és minőségi problémák jelentkezhetnek az erős szél miatt. A szélporozta
gyümölcstermő növényeknél, mint a homoktövis vagy a mogyoró, a megfelelő
megporzáshoz az enyhe szellő előnyös, viszont az erős légáramlatok a virágport
kifújják a növényállományból, így nem tud a virágpor a bibére kerülni, és a
kötődés nem lesz megfelelő, tehát kevés lesz a termésünk.
A rovar porozta gyümölcstermő növényeknél (a többség ilyen) a házi méhek
és az egyéb megporzó rovarok szeles időjárásban nem, vagy kevésbé látogatják
a virágokat, ami szintén a terméskötődést akadályozza. De nemcsak a termés
mennyiségi csökkenését tapasztalhatjuk ilyenkor, hanem minőségi gondok is
lehetnek, például a szamócánál, ha a megporzás elégtelen, akkor deformálódik a
szamóca gyümölcse, és torz gyümölcsök fejlődnek.

LOMB- ÉS GYÜMÖLCSSÉRÜLÉS, GYÜMÖLCSHULLÁS

Az erőteljes légáramlat okozhatja a levelek, gyümölcsök sérülését, főleg a hos�-
szú levélnyéllel és hosszú kocsánnyal rendelkező fajtáknál, valamint az érzékeny
gyümölcshéjú fajtáknál. A heves széllökések ellen és az intenzív légáramlat ellen
védekezhetünk szélvédő erdősávokkal, védősövényekkel, a sorirány megválasztásával.

123
A szél deflációs hatása ellen talajtakarással, valamint a fák károsodásának elkerü-
lésére, a fák megdőlése ellen erős támberendezések építésével (Soltész et al., 2008).
Valóban a korábban említett három nagy kihívásra kell készülnünk? Vagy
kell számolni valami mással is? Egyes kutatók (Zharkova et al., 2019) szerint a
„mini jégkorszak” beköszöntésével, ami 1-2 °C-os globális hőmérséklet-csök-
kenést okozhat, más jellegű hatások is érhetnek bennünket. Ezért próbáljunk
felkészülni a lehetőségeinkhez mérten a szélsőségekre. Rugalmasnak kell lenni,
hogy megoldható legyen egy gyors technológiaváltás vagy gyors fajtaváltás. Az
egyes technológiai eszközök ismeretében talán hatékonyabbak lehetünk a saját
technológiánkat átalakítva úgy, hogy felléphessünk az egyes időjárási elemekkel,
a klíma káros hatásaival szemben. Ezeket a technológiai eszközöket szeretném az
alábbiakban bemutatni.

A gyümölcstermesztők teendői: milyen technológiai

eszközökkel lehet leginkább megelőzni a lehetséges extrém
időjárási tényezők károsítását?
Sokkal fontosabb lenne a megelőzés, mint a védekezés a már bekövetkezett
károk ellen, mivel idő- és költséghatékonyabb, ráadásul a termelésünk célja a
minőségi produktum előállítása. A megelőzés több tényezőből áll, ezeket az
alábbiakban részletezem:
MEGELŐZÉS
TERMŐHELY MEGVÁLASZTÁSA
A termőhelyet mindig a növény igényeihez mérten kell megválasztani.
A termőhelyigények mára már megváltoztak. Győr-Moson-Sopron és Nógrád
megyéből a bogyósok kiszorultak, és északabbra tolódott termeszthetőségük.
Termeszthetőség alatt a gazdaságos gyümölcstermesztést értjük, ahol viszonylag
kis ráfordítással, de nagy terméshozamokra képes az adott gyümölcsfaj, -fajta.
Figyelembe kell venni az adott gyümölcsfaj, -fajta virágzási idejét, tavaszi
fagyra való érzékenységét, és ez alapján választani dombvidéki, vagy ha kevésbé
érzékeny, alföldi termőhelyet. A fagyzugokat minden esetben el kell kerülnünk.
Fontos az öntözhetőség, így egy víztározó kiépítésének lehetőségével is számolni
kell (Soltész, 1997).

FAJ- ÉS FAJTAVÁLASZTÁS
Egy adott gyümölcsfajon belül az egyes fajták között is vannak eltérések
az ökológiai igény tekintetében. Mindig egyeztetni kell a termőhely ökológiai
adottságait a faj-fajta ökológiai igényeivel. Míg egy ’Ceglédi arany’ vagy egy
’Bergeron’ kajszi termeszthető akár az Alföldön is, addig a korábbi virágzású kaj-
szifajták, mint pl. a ’Ceglédi bíborkajszi’, ’Ceglédi óriás’ inkább a védett fekvésű
dombvidéki területekre ajánlhatók.
A vízigény is fontos szempont, ami alapján döntést hozunk a termőhelyet ille-
tően. A magas vízigényű és a légköri aszályt el nem viselő őszi és téli körtefajták
nem javasolhatók a száraz Alföld közepére. Ellenben a homoktövis, csipkebogyó

124
gazdaságosan termeszthetők, akár öntözés nélkül is, hiszen jó a szárazságtűrő
képességük.
A fajtaválasztáson belül meg kell említeni a megfelelő gyökéralanyt, esetleg
törzsalanyt is. A fatermetű gyümölcsfajaink nemes fajtáit alanyokra oltjuk, vagy
szemezzük. Elsősorban a talaj adottságaihoz és a vízellátottsághoz választjuk az
alanyokat.

SPECIÁLIS TERMESZTÉSTECHNOLÓGIA
• jégvédő hálók
Az intenzív ültetvényekben, melyekre jellemző a nagy tőszám (1000<tő/ha),
alacsony famagasság, nagyfokú termelékenység (alma esetén 45-80 t/ha termés)
és magas gazdasági érték, a jégesőktől való védekezés alapvető fontosságú. A jég-
esők ellen hatékony védelem lehet a jégvédő hálók alkalmazása, mely nemcsak
a jégesők ellen véd. Klímahálóként is funkcionál, és akár a tavaszi kisugárzásos
fagyok ellen is védelmet nyújthat, vagy a napperzselés ellen is hatékony lehet.
• speciális öntözésmódok
„Az öntözés csak a magas hozzáadott értéket előállító termelés számára reális, lokális
megoldásként jöhet szóba.” (2.NÉS, 2017) Az öntözések különböző technológiai
megoldásaival szintén védekezhetünk az egyes meteorológiai szélsőségek
ellen, mint például a kisugárzásos fagyok ellen fagyvédő öntözéssel. Ebben az
esetben, ha a kritikus hőmérsékletet (fajoktól függően változó; -1−-3°C >) eléri
a hőmérő higanyszála, akkor be kell indítani az öntözést. Az öntözőtestek a
lombkorona fölött vannak, és porlasztva, mintegy vízpermetet szórnak a fákra
virágzás idején. Ehhez azt a fizikai törvényszerűséget használjuk ki, hogy a
fagyás hőfelszabadulással jár. Vagyis a kipermetezett víz megfagy a fák ágain,
gallyain, virágain, lombjain (almatermésűeknél). De csak addig hatásos, amíg a
permetezés folyamatos, és a fagyás is folyamatos. Mihelyt gátolt a vízutánpót-
lás, mert például a szórófej befagy, a fagyási folyamat leáll, és megfagy a jég
alatt a virág. Ellenkező esetben, amíg folyamatosan kapja a vízpermetet egészen
az olvadásig, akkor megmentettük a virágzó ültetvényünket. Ennek a techno-
lógiának vannak negatívumai is. Például, ha hosszabb ideig tart a lehűlés, sok
vizet kell kijuttatni, ami a gallyazaton nehéz jégréteg kialakulásához vezethet,
és ágtörések, gallysérülések következhetnek be, vagy a jégréteg alatt befullad-
nak a virágok. Illetve a gallyazatról leolvadó jég a talajt vastagon átitatja vízzel,
és nem lehet a szükséges növényvédelmi permetezést elvégezni, mert nem
lehet a talajra rámenni traktorokkal. Füvesített sorköz esetén ez a probléma
kiküszöbölhető.
A virágzást késleltető öntözés is hatékony lehet a virágzáskori fagyveszély elke-
rülésére, ebben az esetben az állomány mikroklímáját hűtjük felületöntözéssel,
ezáltal a virágzási idő késleltethető (Lakatos et al., 2009).
Öntözéssel oldható meg a gyümölcsérés idején bekövetkező meleg éjszakai
hőmérsékletek következtében elmaradó gyümölcsszíneződés is. Ha az
éjszakák viszonylag melegebbek, akkor az augusztusban, szeptember elején
érő almánál gyengébb az antocián színanyag képződése. Ezért hajnalban
szintén a lombkorona fölé vezetett öntözőtesteken keresztül néhány millimé-

125
teres vízadagokkal öntözve a gyümölcsök felületét hűtjük, ami a színanyag
kialakulásához vezet, illetve mintegy apró lencseként funkcionál a vízcsepp,
ami a hajnali, reggeli napsugarak színezőhatását felerősíti. Ez az úgynevezett
színezőöntözés.
Természetesen a növényeket aszályosabb időszakban is öntözni kell, ekkor
nagy vízadagokkal dolgozunk (gyümölcsfajoktól és talajféleségektől függően
25-50 mm öntözővíz). Ezt nevezzük vízpótló öntözésnek.
Emellett főleg szamócánál szükség lehet a frissítő, kondicionáló öntözésre is, amit
szintén a növények fölé vezetett szórófejekkel oldanak meg, és porlasztva jut-
tatják ki az öntözővizet a növények lombozatára, megszüntetve a légköri aszály
jelenlétét az állományban, kialakítva ezzel egy speciális mikroklímát, állomány-
klímát (Gonda, 2009).
• Fagyvédelmi technológiák
Az öntözésnél már szó volt a fagyvédelmi öntözésről, emellett lehet megemlíteni
a különböző légkeveréses technológiákat, mint például az igen költséges szélgépek
alkalmazását, bár ebben az esetben egy szélgép többhektáros területet lefed.
Légkeverést oldhatunk meg akár traktor vontatta ventilátorokkal is. A kisugárzá-
sos fagy az alsó, talaj menti légrétegekben alakul ki (2 m alatt). Mind a szélgépek,
mind a ventilátorok esetén az alsó hideg légréteget összekeverik a magasabban
lévő melegebb légréteggel, így a gyümölcsfavirágok számára kritikus hőmérsék-
leti értékek elkerülhetők.
Az ültetvényfűtésre több megoldást is lehet alkalmazni. A paraffingyertyák
viszonylag olcsóbb megoldásnak számítanak, és hatékonyak is, ebben az esetben
nemcsak hő termelődik, de füst is, ami a gyümölcsös felett úgy hat, mintha egy
nagy fóliát húztunk volna ki. A füst visszaveri a talajból kisugárzott hőt, és az
is „melegíti” az állományt. A FROSTBUSTER (traktor vontatta gázégető beren-
dezés) is fűti az állományt. A fasorok között haladva meleg, olykor már forró
levegőt juttat ki a fák közé. Ebben az esetben minél melegebb levegőt juttatunk ki,
annál kevésbé hat, mivel a meleg légréteg annál instabilabb a növényállomány-
ban, és a gépből kifújt meleg levegő gyorsan száll fel a hideg légréteg fölé, tehát
hatásfoka gyengébb (Gonda, 2009).

KITERJEDT VÉDELMI RENDSZEREK

2018 májusától működik az egész országra kiterjedő jégvédelmi rendszer, ami
azt jelenti, hogy az egész ország területe megfigyelőállomásokkal és talajgene-
rátorokkal (több mint 800 db) van lefedve. Az észlelt zivatarfelhő érkezésekor,
kialakulásakor ezüst-jodidot juttatnak a felhőbe. Ehhez ismerni kell a felhő
kialakulásának módját. A zivatarfelhők létrejöttekor a talaj menti párás-meleg
légtömeg feláramlik. Minél nagyobb a légtömegek hőmérsékleti különbsége,
annál gyorsabban száll fel a meleg levegő, előidézve ezzel a zivatarfelhő kiala-
kulását. Ekkor kell az ezüst-jodid jégmagképző anyagot kijuttatni. Ezt a felszálló
légtömeg magával viszi a magasba, és sokkal több, de apró jégszemcse képző-
dik. Mire ezek a talajra érnek, elolvadnak, és esőcsepp formájában hullnak le a
talaj felszínére, elkerülve vagy mérsékelve a jégeső káros hatásait (agroforum.
hu, 2018).

126
A gyümölcstermesztést veszélyeztető károsító fajok és
egyedszámuk változása
A klímaváltozással hazánk éghajlata várhatóan mediterrán jellegűvé,
melegebbé és szárazabbá válik. Várhatóan a csapadék és a páratartalom
csökkenésével a kórokozó fajok és egyedszámuk alacsony szintje jósolható.
Nem így a kártevők, melyek között számos új, inváziós károsító jelenik meg
gyümölcsöseinkben. Ezek elsősorban melegigényes fajok. Nagy jelentőségű
például a már hazánkban néhány éve károsító dióburok-fúrólégy (Rhagoletis
completa), emellett más inváziós fúrólégyfajok (keleti cseresznyelégy – Rhagoletis
cingulata) is okoznak kártételt a gyümölcsöseinkben. A földközi-tengeri gyü-
mölcslégy (Ceratitis capitata) is előfordul, de jelenleg még nem tud áttelelni
hazánkban. A melegedéssel várható megtelepedése és áttelelése is. 2017 augusz-
tusától jelen van hazánkban a diólevél-aknázómoly (Coptodis calucifluella) is,
melynek dió a tápnövénye (Tuba et al., 2012; Takács et al., 2017).
Várható a szelídgesztenye-gubacsdarázs (Dryocos muskuriphlius) faj megjele-
nése is, valamint az Aonidiella aurantii, ez utóbbinak széles a gazdanövényköre,
a citrusoktól kezdve, az almatermésűeken át, a szilva, szőlő, vadrózsáig. Ez a
kártevő a mediterrán és a trópusi, szubtrópusi területeken egyaránt előfordul, az
egyenletesen száraz, meleg időjárás kedvez számára (Melika, et al., 2003).
Lehetőleg az invazív (idegenhonos) fajok ellen valamilyen fajspecifikus véde-
kezést alkalmazzunk (pl. feromonokat), de ne a károsító természetes ellenségét
hozzuk be. Hogy miért ne? Mert akkor már két „idegen” faj lesz a termőterületen,
és okozhatnak katasztrofális károkat azáltal, hogy a hazánkban honos fajokat
életterükből kiszoríthatják. Az invazív fajok súlyos és egyre növekvő veszélyt
jelentenek az Európában honos biológiai sokféleségre.

TERMESZTÉS ÉS DIVERZITÁS
A napjainkban alkalmazott integrált gyümölcstermesztés során cél az, hogy
ne csak puszta talajon neveljük a gyümölcsfáinkat, hanem minél nagyobb fokú
diverzitás jellemezze a növényállományunkat. Ami áll az eltelepített gyümölcs-
termő növényből, de lehetőleg annak is több fajtájából. A sorközökben a termé-
szetes gyomflórát kezdjük rendszeresen kaszálni. Első években még a kétszikű
gyomok vannak jelen, majd fokozatosan megjelennek az egyszikű gyomok,
amelyek már sokkal jobban bírják a rendszeres kaszálást, és több fajból tevődnek
össze, amelyek sokkal jobban alkalmazkodnak a helyi viszonyokhoz. De nem-
csak a természetes gyomflóra hagyható meg, hanem akár gyeptakaró is vethető
az ültetvénybe, ekkor érdemes szárazságtűrő fűfajokat alkalmazni. Ha lehet, 3-5
fűfaj magkeverékét vessük el. A gyümölcsösbe a fűtakarón kívül szélvédő erdő-
sávok, szélvédő sövényfalak is kialakíthatók, melyeket természetesen több ősho-
nos fajjal érdemes létrehozni. Mind a természetes gyomflóra, a fűtakaró, mind az
erdősáv és a sövények életteret biztosítanak a gyümölcstermő növényt károsítók
természetes ellenségei számára is, mint például a katicák, fátyolkák, fürkészda-
razsak, ragadozó poloskák, ragadozó atkák, énekesmadarak és még sorolhat-
nánk a hasznos élő szervezeteket. A növényvédelmet úgy kell alakítanunk, hogy

127
ezeket minél inkább megvédjük, oltalmazzuk. Vagyis egy „gazdasági” társulást
hozzunk létre. Minél nagyobb fokú diverzitás jellemzi az ültetvényünket, annál
stabilabb a rendszer, és annál gondosabban kell az esetleges vegyszeres beavat-
kozásoknál a kemikáliát megválasztani. De ha lehet, ne alkalmazzuk ezeket. Ma
már számos olyan technológiai megoldás áll rendelkezésre, amely a természetes
ellenségeket kíméli, és csak a károsítót pusztítja el. A klímaváltozás során ezek
a finomra hangolt rendszerek is könnyen sérülhetnek az egyes időjárási elemek
extrém módon történő változásával. Ahogy a klíma egyre szárazabbá válik, a
gyümölcsösben élő egyéb fajoknak is egyre inkább alkalmazkodniuk kell ehhez
a klímához, illetve a szűk tűréshatárú fajok lecserélődnek olyan fajokra, amelyek
jobban alkalmazkodnak az extrém klímához. Ezt mesterségesen is alakíthatjuk,
például szárazságtűrő fűmagkeverékek vetésével, olyan ragadozó atka- és polos-
kafajok betelepítésével, amelyek az adott klímához jobban alkalmazkodtak.

A KLÍMAVÁLTOZÁS HATÁSAI, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL

BÁCS-KISKUN MEGYÉRE
A megyét kontinentális éghajlat, forró nyarak, időnkénti szélsőségesen hideg
telek jellemzik. Az évi középhőmérséklet északon 10–10,5 °C, délen 10,5–11
°C között váltakozik, az évi közepes ingás 22,5–24,8 °C. A klímaváltozással
nemcsak melegszik éghajlatunk, hanem szélsőségesebbé is válik, ez az alföl-
di területekre, így Bács-Kiskun megyére is fokozottan igaz. A szélsőségek
elsősorban a hőmérsékleti és a vízellátási jellemzőkben mutatkoznak meg.
A tenyészidőszak hőmérsékleti átlaga 16–17 °C, ami kevés csapadékkal párosul
(web.axelero.hu).
De még mielőtt ezt részletezném, nézzünk néhány statisztikai adatot a
megyére vonatkozóan. A KSH (2019) adatai alapján Bács-Kiskun megye fontos
gyümölcstermesztő területekkel rendelkező tájegység része. Termésmennyiségét
tekintve az alma emelhető ki, közel 30 ezer tonna terméshozamával. Mégis,
hazánk legnagyobb szilvaterméshozama Bács-Kiskun megyére jellemző. Ennek
ellenére kajszitermő vidékként ismerjük. A második legnagyobb kajszitermés-
mennyiséget előállító vidék, Borsod-Abaúj-Zemplén megye után. De nemcsak a
kajszi, hanem a meggy esetében is, hiszen Szabolcs-Szatmár-Bereg megye után
szintén a második legjelentősebb termésmennyiséggel rendelkező megye (1.
táblázat).

1. táblázat: Bács-Kiskun megye főbb gyümölcstermesztési adatai

1. alma 29 425 t
2. szilva 14 321 t
3. meggy 12 656 t
4. kajszi 4 864 t
5. őszibarack 3 872 t

128
 A fenti táblázatban az öt legjelentősebb gyümölcsfajt láthatjuk, ezeknek a
termeszthetősége gazdaságosan megoldható az Alföld szívében még a klímavál-
tozás során is. Egyes technológiai elemekkel mérsékelhetők az esetleges károk,
bár a kajszi- és az őszibarack-termesztés során fokozott gondosság szükséges a
fajták megválasztásánál, és a fagyvédelmi technológiákra is nagyobb hangsúlyt
kell fektetni.
Bács-Kiskun megyébe ajánlhatók azok a fajták, amelyek később virágoznak,
így nagyobb valószínűséggel kerülik el a tavaszi fagyot, illetve a fagyoknak ellen-
állóbb fajták jöhetnek szóba a termesztés során. Ilyen például az őszibarackok
közül: a ’Redhaven’, az ’Early Redhaven’; a ’Mariska’, a ’Harko’, a ’Nektár H’
és a ’Babygold 9’. A rövidebb mélynyugalommal rendelkező, fagyérzékeny nek-
tarinok termesztése kockázatos a megyében. Fagytűrőbb kajszifajták: ’Ceglédi
arany’; ’Bergeron’; ’Rózsakajszi C 320’; ’Pannónia’; ’Mandulakajszi’, melyek
Kecskemét környékén is telepíthetők.
A fajtanemesítés során olyan fajtákat kellene előállítani, melyek a tavaszi
fagyoknak jobban ellenállnak, és emellett szárazságtűrőbb tulajdonságokkal is
bírnak, így lehetne még gazdaságosabbá tenni a termesztést.
A teleink egyre enyhébbek, emellett a nyaraink egyre forróbbak. Az enyhe
telek hatására a gyümölcsök károsítói, mind a kórokozók áttelelő képletei, mind
az állati kártevők áttelelő alakjai könnyebben átvészelik ezt az időszakot, és a
vegetáció indulásával nagyobb károsítást tudnak okozni, mint az előző évben.
A forró alföldi nyarainkat csak egyes gyümölcstermő növények képesek elviselni
öntözés nélkül, mint például a homoktövis, a csipkebogyó és a bodza. De az öntö-
zött bodza megsokszorozza termésmennyiségét az öntözetlenhez képest.
A megye másik éghajlati jellemzője, hogy csapadékszegény: az évi csapadék
mennyisége 500-580 mm, a csapadékos napok száma 83-90 nap, tavaszi és őszi
maximummal. A páratartalom alacsony, emiatt jelentős a talajszárazság és a lég-
köri aszály (OMSZ, 2019).
2012 óta csökkentek az öntözött területek, 14 ezer ha-ról 8-9 ezerre (2018–2019),
ami meglepő az egyre fokozódó szárazodás miatt. 1 ha területre átlagosan 1100–
1200 m3 vizet juttattak ki 2018–2019-ben (KSH, 2019). A klímaváltozás követ-
keztében a szárazabbá váló éghajlat miatt a gazdaságos gyümölcstermesztés
ma már csak öntözéssel, mégpedig víztakarékos öntözési technológiával és
vízmegőrző talajműveléssel valósítható meg. Ez az úgynevezett csepegtetőöntö-
zés vagy mikroszórófejes technológia. Utóbbi a növényállományban a páratar-
talmat is növeli, így egy kedvezőbb mikroklíma alakítható ki. A légköri aszály
károsító hatása ellen fokozottan szükség van erre a technológiára az alföldi
szamócatermesztés során. De az almatermesztők is több céllal hasznosíthatják
a mikroszórófejes technológiát (vízpótló öntözés, kondicionáló-, fagyvédelmi,
színezőöntözés).
Az Alföldön fokozódik az öntözővízigény, ugyanakkor romlik az öntözővizek
minősége, illetve a szárazabb klíma miatt a talajvízszint egyre mélyebben érhető
el (OMSZ, 2019).
Öntözéssel mérsékelhetjük az Alföldön egyre gyakrabban bekövetkező nyári
hőségnapok negatív hatásait. Olykor-olykor sivataghoz hasonló légköri aszályt

129
tapasztalhatunk. Egyre jellemzőbb a nyári nappali és éjszakai hőmérsékletek
különbségének csökkenése, ami a gyümölcsök, főként a nyár végén, kora ősszel
érő alma (’Gala fajta’) színeződését akadályozza. Az alacsony relatív páratarta-
lom miatt egyes gyümölcstermő növényeket csak korlátozottan termeszthetünk
az Alföldön, főként Bács-Kiskun megyében, mint például a körtét, mivel a körtére
jellemző az aszály hatására kialakuló fokozott kövecsesedés.
Bács-Kiskun megye napfényellátottságára jellemző a magas napsütéses órák
száma (2050 óra feletti), különösen a Baja – Kiskunmajsa – Kecskemét – Solt
négyszögben. Ebből adódik, hogy az erősebb és hosszan tartó napsugárzás foko-
zottabban károsíthatja a gyümölcsök felületét, a minőség gyengülését okozva.
A napégést klímahálókkal is mérsékelhetjük, vagy a növények fitotechnikáját,
metszését ehhez mérten alakíthatjuk. Az erős besugárzás hatására nemcsak nap-
perzselődést tapasztalhatunk, hanem olyan almafajtáknak a színeződését is meg-
figyelhetjük, mint például a ’Golden’ fajtacsoport, melynek egyszínű sárgának
kellene lennie, vagy a ’Granny Smith’, mely zöld almaként ismert. Ezek a fajták
a napfényben gazdag területeken enyhe pirosodással, színeződéssel reagálnak,
amely kereskedői szemmel hátrányos jelenség, eladhatatlan így a termék (Soltész
et al., 2005).

Zárógondolatok: Intenzív, precíziós gyümölcstermesztés, avagy hogyan for-

díthatjuk előnyünkre a gyorsan fejlődő informatika világát a változó klímahatá-
sokkal szemben?

Először is, klímánk változása miatt a gyümölcsök előállítási folyamata, költ-

sége jelentősen megemelkedik. Jelentősen drágulni fognak a gyümölcsök. Hogy
miért? Mert a minőségi, ép és egészséges gyümölcsök egy magas gazdasági érté-
ket képviselő technológiából fognak kikerülni. A folyamatos klímaváltozáshoz a
termesztőknek is alkalmazkodniuk kell. Ezt nem lehet évtizedekre (20-40 évre)
szóló, hagyományos termesztéstechnológiával megvalósítani. Ehhez egy gyors
fajta- és technológiaváltásra alkalmas, rövid (10-15 év) élettartamú ültetvények-
kel lehet alkalmazkodni. A rövid élettartamú ültetvényekkel leszünk képesek
a klíma gyors változásait lekövetni, új, alkalmasabb fajtákra cserélni az előzőt;
valamint a gyorsan fejlődő, korszerűbb, a kor igényeinek megfelelő technológiák-
ra berendezkedni. Ehhez tőkeerős gazdaságokra van szükség. Mind az intenzív,
mind a precíziós technológia igen költséges megoldást jelent. Kezdve onnan,
hogy az ültetvényeket 12-15 (20) évre tervezik, vagyis ebben az időtartamban
meg kell térülnie a beruházásnak, és még jövedelmet is kellene termelni. A rövid
élettartamhoz az szükséges, hogy minél előbb termőre forduljon a gyümölcsös,
és magas biológiai értéket képviseljen. Mit jelent ez? A telepítendő fajták geneti-
kailag korai termőre fordulásúak legyenek, kiváló gyümölcsminőséget (belbecs,
külcsíny) tudjanak produkálni, nagy legyen a termésbiztonságuk, bőtermők, pro-
duktívak legyenek, valamint a piac számára vonzóak legyenek, jól lehessen azo-
kat értékesíteni. A telepíteni kívánt oltványokat, növényi anyagot olyan faisko-
lában állítsák elő, ahol az előállított ültetési anyag (suhángoltvány, vagy inkább

130
koronás oltvány, szamócánál palánta, bogyósoknál csemete) jó kondícióban van,
és az eltelepítés után életrevaló növények fejlődnek belőlük.
A technológiában az intenzitás nemcsak a sűrű térállásban nyilvánul meg,
hanem az öntözhetőségben, lombtrágyázásban, zöldmetszésekben, korai termőre
fordításban, hajtáslekötözésekkel, sorok, sorközök talajtakarásában, megfelelő
növényvédelemben. Ezekkel az eszközökkel arra törekszünk, hogy kiváló minő-
ségű gyümölcsöt tehessünk a fogyasztó asztalára. Ma már a korszerű ültetvény
nemcsak intenzív, hanem alkalmazzuk benne az integrált növényvédelmet és a
precíziós technológiákat is.
Az ilyen ültetvényekbe számtalan kisméretű állományklímát figyelő egység
telepíthető, melynek adatait egy számítógépre gyűjtve, és megfelelő szoftverrel
ellátva figyelmeztetheti a termesztőt az éppen aktuális kockázati tényezőkről.
Teszi ezt tavaszi virágzáskori fagyoknál, és jelez a kritikus hőmérsékleti és
páratartalmi paramétereknél, akár mobiltelefonra is kérhető a riasztás. De egyes
növényvédelmi permetezéshez is támpontot adhatnak az állományklíma-adatok,
elsősorban baktériumos és gombás kórokozók infekciójánál használható ez a
rendszer.
Ma már léteznek ültetvények, ahol lomb- és talajnedvességállapot-mérés is
van. Az öntözés ennek alapján automatikusan be- vagy éppen kikapcsol. Ehhez
egy-egy táblában több érzékelőt is ki kell helyezni, és az adatokat egy számító-
gép által vezérelt öntözőrendszerre kell kapcsolni. Az automatikus öntözőrend-
szerhez tápoldatozók is csatlakoztathatók, így az aktuális fenofázis igényeinek
megfelelő tápanyagot kapják a növények. Az már más kérdés, hogy a csepegtető­
öntözéssel talajra juttatják, vagy egy precíz, korszerű mikroszórófejjel esetleg
a levélzetre juttatják a lombtrágyát, ami sokkal hatékonyabban szívódik fel és
eredményez kedvező lomb- és gyümölcsfejlődést.
Ez nem csak a meteorológiai jellemzőkre vonatkozhat. Drónokat is bevonha-
tunk, melyek termésbecslést vagy károsítók kártételére, de akár tápanyagellátási
zavarokra is felhívhatják figyelmünket. Ezek a drónok speciális kamerákkal,
spektrális eszközökkel vannak felszerelve, és térinformatikai módszerek segítik
működésüket (Riczu, 2015).
Természetesen nem azt állítom, hogy egy irodában a monitort nézve kell gyü-
mölcsöt termeszteni, de sokat segíthet a munkánkban. Az igazi gyümölcsgazda
nap mint nap kisétál a gyümölcsösébe és szemrevételezi az esetleges problémá-
kat. Teszi ezt azért, mert a gyümölcstermesztést a természet közelsége, a termé-
szet szeretete élteti.

Felhasznált irodalom:

2. NÉS (2017): A második Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia (2017) https://www.

kormany.hu/download/f/6a/f0000/N%C3%89S_2_strat%C3%A9gia_2017_02_27.
pdf#%21DocumentBrowse
Bács-Kiskun megye éghajlati jellemzése: http://web.axelero.hu/tuobacs/Bacsbemutatasa.
htm

131
Czinege A. (2011) A gyümölcsalanyok szárazság- és téltűrése, valamint az ültetési anyag megvá-
lasztása. „Klíma-21” Füzetek. 2011 (64) 155–161.
Gonda I. (2009): Időjárási szélsőségek okozta károk mérséklésének technikai és technológiai lehető-
ségei a gyümölcsösökben. „Klíma-21” Füzetek. 2009: (58) 45–51.
Hazánk gyümölcstermesztési területei. KSH 2019. https://www.ksh.hu/interaktiv/storytelling/
gyumolcs/index.html
https://qubit.hu/2018/05/07/soha-ennyi-szen-dioxidot-nem-mertek-meg-a-fold-legkoreben
https://talajszelloztetes.hu/hu
https://www.met.hu/ismeret-tar/meteorologiai_hirek/index.php?id=887&hir=Rekord_
magas_az_uveghazhatasu_gazok_koncentracioja_a_legkorben
KSH, 2019. http://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_eves/i_omf003.html
Lakatos L. – Gonda I. – Soltész M. – Szabó Z. – Sun ZhongFu – Nyéki J. (2011): Mikroklíma-
vizsgálatok őszibarack- és szilvaállományban „Klíma-21” Füzetek. 2011 (64): 45–53.
Lakatos L. – Gonda I. – Soltész M. – Szabó Z. – Sun ZhongFu – Nyéki J. (2009): Virágzás
késleltetése és mikroklíma-módosítás hűtőöntözéssel cseresznye-, őszibarack- és szilvaültetvény-
ben. „Klíma-21” Füzetek. 2011: (64) 54–61.
Melika George – Brussino, Giovanni – Bosio, Gianfranco – Csóka György: Szelídgesztenye-
gubacsdarázs (Dryocosmus kuriphilus Yasumatsu 1951 – Hymenoptera: Cynipidae), a
szelídgesztenye új kártevője Európában. Növényvédelem 39. évfolyam 2003 (2): 59–63.
Nemzeti Éghajlatváltozási Stratégia (2008): Hatások, alkalmazkodás. OMSZ. https://www.
met.hu/eghajlat/eghajlatvaltozas/hatasok-alkalmazkodas/
OMSZ, 2019: https://www.met.hu/eghajlat/magyarorszag_eghajlata/
Rakéta helyett ezüst-jodid a jégeső ellen (2018) https://agroforum.hu/agrarhirek/agrarkozelet/
raketa-helyett-ezust-jodid-jegeso-ellen/
Riczu P. (2015): Spektrális információk alkalmazása a precíziós gyümölcstermesztésben. PhD-
értekezés. 1–142.
Soltész M. – Nyéki J. – Szabó Z. – Gonda I. – Lakatos L. – Racskó J. – Thurzó S. – Dani M.
– Drén G. (2005): Alkalmazkodási stratégia az alföldi gyümölcstermelésben a globális gazdasági
és klímaváltozás nyomán. „AGRO-21 Füzetek”. 45: 16–281.
Soltész M. – Nyéki J. – Szabó Z. (2008): A gyümölcstermesztést veszélyeztető extrém időjárási
hatások. „Klíma-21 Füzetek”. 53: 3–12.
Soltész M. – Nyéki. J. – Lévai P. (2001): Az aszály és szárazodás elleni küzdelem a kertészeti
termelésben. „Klíma-21 Füzetek”. 64: 5–11.
Soltész M. (1997): Integrált gyümölcstermesztés. Mezőgazda Kiadó
Takács Attila – Szabóky Csaba – Kutas János: A dióaknázó fényesmoly (Coptodisca lucifluella
Clemens, 1860 Lepidoptera – Heliozelidae) magyarországi megjelenése. Növényvédelem,
2017. 53 (12): 539–542. p.
Tuba Katalin – Schuler, Hannes – Stauffer, Christian - Lakatos Ferenc: A nyugati dió-
burok-fúrólégy (Rhagoletis completa cresson 1929– Diptera: Tephritidae) megjelenése
Magyarországon. Növényvédelem, 48. évfolyam 2012. (9.): 419–424.
V. V. Zharkova, S. J. Shepherd, S. I. Zharkov, E. Popova (2019): Oscillations of the baseline of
solar magneticfield and solar irradianceon a millennial time scale. https://www.nature.com/
articles/s41598-019-45584-3
WMO 2016-os Meteorológiai Világnapra kiadott füzete: OMSZ hírek

132
Németh Krisztina
Éghajlati változások hatása
az Alföld szőlőtermelésére

Magyarországon több évszázados hagyományokra tekinthet vissza a sző-

lőművelés, melyet egyértelműen bizonyítanak a korabeli feljegyzések és az,
hogy az ember a táji, természeti adottságokat sajátos hangulatú, a természettel
összhangban lévő környezetté alakította át. A szőlőhegyek sajátos emberi-termé-
szeti kapcsolatrendszert jelentenek, egyedi hangulatot árasztanak, egy különös
viszonyrendszert képviselnek, melyben a természet és az ember egymásra talál.
Az ember és a természet állandó kölcsönhatásban áll egymással. Különösen érez-
hető ez a mezőgazdasági tevékenység során, mikor a környezeti tényezőkkel, a
természet erőivel kell megküzdenie a mindennapi élelem megszerzése során.
Jött az aszály, lehetett túl sok eső, jégeső, fagy, elvihette a termést több betegség,
kártevő is. A paraszti élet hiedelemvilágában éppen ezért a természetfölötti, a
természet és az ember kozmikus-archaikus egységet alkot, melyben magyará-
zatot keres a számára megfejthetetlen jelenségekre. Ebből fakadóan a babona, a
hiedelem nem valami mellékes tényező volt a paraszti gazdasági életben, hanem
az egyik legfontosabb szereplője és irányítója életüknek. A hiedelemvilág befo-
lyással volt a vallásos világképre, a társadalmi életre, a gazdasági tevékenységre,
a mindennapi szokásokra. A szőlőtermeléshez kapcsolódó rituális cselekedetek,
melyek a különféle természeti csapások, kártevők ellen védelmezték a termést,
pogány gyökereik ellenére szorosan kötődnek vallásos életükhöz.
„A szőlőhegy – mint általában a táj képe, arculata – mindig magán hordozza az adott
kor gazdasági-társadalmi viszonyait, jellegzetességeit. Vagyis a szőlőhegyek egyben
az emberi közösségeknek, csoportoknak az egymáshoz és a tájhoz, a szőlőhegyhez való
viszonyát is tükrözik. De tükrözik azt a kort is, amelyben a tájat, a szőlőhegyet használó,
formáló emberek élnek.” (Csoma, 1999)
A klíma természetes állapota az állandó változás, és ez a változás hatással van
az emberi kultúra rendszereire, melyek pedig ismét csak visszahatnak a környe-
zeti dimenzióra. Ez a kölcsönhatás tükröződik vissza a szőlőtermelő emberek és
a természeti elemek kapcsolatában, a termesztési módok változatosságában, az
eltelepített fajták gazdagságában, a kialakult szokásrendszerekben, és nem utol-
sósorban jelentős hatással volt és van a mindennapi megélhetésre, a táj népesség-
megtartó képességére a tájat formáló szőlőtermelő lelki alkatára.
A Kárpát-medence szőlő- és borkultúráját tárgyaló földrajzi, történeti
és néprajzi szakirodalom gyakorta tesz hangsúlyos különbséget a hegy- és

133
dombvidéki, valamint a síksági, kerti, homoki borok között minőség és hírnév
tekintetében. Keleti Károly, Magyarország szőlővidékeinek általános ismerte-
tésekor 1875-ben ezt a megállapítást teszi: „A bor, főleg a nemesebb bor gazdag
területe hazánkban a dombvidék és szigethegységek.” Molnár István Magyarország
bortermelését tárgyalva a következőképpen fogalmaz 1888-ban: „Az ország
közepén, a déli, sőt éjszakkeleti részeken is majdnem minden jobb fekvésű s a tenger
színe fölött a 250 métert meg nem haladó hegyek szőlőtővel vannak beültetve; sőt
a nagy alföldön is tetemes szőlőültetvények vannak hol kisebb homokbuczkákon,
hol pedig egészen sík területeken. Az előbbiek hegyi szőlők, felséges, tüzes, zamatos
boraikkal; az utóbbiak a kertiszőlők, fehér vagy világospiros-színű, könnyű asztali
bortermésükkel.”
A Kertészeti Lexikon szerint szőlőhegynek nevezik az „elsősorban a hegyvidé-
ki bortermelő tájakon a hegyoldalaknak eléggé összefüggően betelepített részét, a hegy
lábához tartozó alsó fekvésű szőlőkkel együtt” (Muraközy – Okányi – Tímár, 1963).
Ezzel szemben az Alföldön, Szeged környékén is megjelenik a szőlőhegy
megnevezés Domaszék, Zákányszék, Mórahalom, Nagyszéksós belső tanyaré-
szeiben, ahol a térség régebbi szőlőkultúrája a másra már alkalmatlan, viszonylag
magasabban fekvő, szélhordta homokdombokra települt. Innen ered a szőlőhegy
elnevezés, ami egyrészt a homokdombot jelentette, másrészt a hegyvidéki szőlők
mintájára azt, hogy a tanyásodás ellenére itt nem laktak, csak szőlőjük volt, mint
a hegyoldalon (Börcsök, 1970).
Gesztelyi Nagy László (1944) a következőképpen jellemzi az alföldi homokot:
„Ott, ahol a homok a szelek járásának engedelmeskedve, irányt vesz, ahol nincsen fa, élet,
falu, amely útjában feltartóztassa: pusztít, rombol, kvarcos szemcséivel elfűrészeli a pici
növényeket, elhordja az elszórt műtrágyát és betemeti az életet, kultúrát, míg ellenben ott,
ahol megszelídülve, szőlővel és gyümölccsel ölelkezik össze, ahol az emberi kéz s ész pénzt,
tudást, verejtéket öl bele és azzal fogja meg és hajtja hatalmába, ott a homok áldást hozó
és boldogulást jelent az alföldi magyarnak.”
Nem véletlen tehát, hogy a gazdálkodó parasztember választ akart találni és
magyarázatot keresett az általa ismeretlen, nem ismert jelenségekre, és mivel a
történelem során számos megmagyarázhatatlan természeti jelenséggel találko-
zott, próbált alkalmazkodni.
A különleges időjárási jelenségeknek a szőlőtermesztésre gyakorolt hatását
már a középkori források is gyakran feljegyezték. Európa szőlő- és borterme-
lőit az utolsó kétezer év több eltérő klímájú időszaka tette próbára. A „római
klímaoptimum” Kr. előtt az 1. évszázadban kezdődött, és Kr. után a 4. századig
tartott. A Kárpát-medencében ezalatt nagyjából az észak-olaszországiéval egye-
ző klíma uralkodott. A korabeli éghajlat száraz jellegét igazolják a folyók, tavak
alacsony vízállására utaló adatok, a Fertő tóból előkerült sírok és épületmaradvá-
nyok. A meleg klímájú évszázadokat a népvándorlások korának lehűlése, a sző-
lőtermesztés visszaszorulása követte. A 6. századból származó történeti források
szerint a szélsőséges időjárás súlyos károkat okozott a szőlőkben. A fennmaradt
dokumentumok szerint a szerzeteseknek a 8. század végéig gyakran kellett nél-
külözni a bor élvezetét (Zanathy, 2014).

134
 Az európai éghajlatot a IX–X. századtól a XII.–XIII.-ig egy klimatikus optimum
jellemezte, melyet a XIV. századtól lehűlő és erősen ingadozó, szélsőségeket hozó
időjárás követett. A kora középkori éghajlat jellemzően száraz és enyhe volt. Az
észak-európai átlaghőmérséklet a mainál 1-2 °C-kal magasabb volt. Az európai
szőlőskertek a mainál 4-5 °-kal északabbra, 100-200 méterrel magasabb tenger-
szint feletti területeken is megtalálhatóak voltak. Lamb (1965) szerint a közép-
kori meleg időszak tetőpontja az 1000 és 1300 közötti időintervallumba tehető,
amikor ekkor egyre gyakoribbá váltak a meleg és száraz nyarak és az enyhe
telek. A felmelegedés mértékét Lamb 1-2 fokkal az 1931–1960 közötti „normál
periódus” középértéke fölé becsülte. Az Alpokban az erdőhatár 2000 méter fölé
húzódott. A dűlőnevek arra engednek következtetni, hogy a fejlett középkorban
Németországban nemcsak a Majna, Rajna és Mosel környéki, régi római tele-
pítési területeken termesztettek szőlőt, hanem azon jóval túl Pomerániában és
Kelet-Poroszországban, Angliában, továbbá Skócia és Norvégia déli részein is.
A mezőgazdasági számadási könyvek tanúsága szerint Anglia akkoriban jelentős
szőlőtermesztő volt, sőt még borexportja is volt.
A 13–14. század fordulójától érzékelhető klímaváltozás okán, általában véve,
hűvösebbé és csapadékosabbá vált az európai éghajlat. Egyfelől a csapadékosabb
időjárás miatt az Alföld szárazságra hajlamos területein olyan legelők alakultak
ki a 16. századra, amik kedvezően befolyásolták a nagyállattartó gazdálko-
dást. Másfelől a hőmérséklet-süllyedés több száz kilométerrel tolta délebbre a
szőlő termeszthetőségének a legészakibb határát, ami a 16–17. században már
a Kárpát-medence területén húzódott. Ettől a vonaltól északra lényegében elle-
hetetlenült a szőlészet és a borászat, így a Kárpát-medencei szőlőtermesztés
rendkívül kedvező helyzetbe került. A legutóbbi vizsgálatok igazolták, hogy
a szőlőművelés és a borkereskedelem szinte minden magyarországi városban
fellendült (Bácskai, 2002). A kontinensen a medencétől északra és nyugatra
kialakuló növekvő kereslet bor- és szarvasmarha-konjunktúrát okozott, ami
gazdasági prosperitást hozott az alföldi és az Alföld peremi városok számára.
Azok a kedvező fekvésű, jó forgalmi helyzetű városok, ahol vagy az egyik, vagy
a másik – különösen, ha mindkét – húzóágazat jelen volt, látványos fejlődésnek
indultak. Látható, hogy a Kárpát-medencei városfejlődés egyik kiemelkedően
fontos eleme az éghajlatváltozás volt. Az átalakuló természetföldrajzi és geopo-
litikai környezethez, valamint az európai árukereslethez alkalmazkodó Kárpát-
medencei gazdaság megteremtette azt a hátteret, ami lehetővé tette a civitasokkal
szemben az alföldi mezővárosok fejlődését a török kor alatt, a 16–17. században
(Szilágyi, 2013).
Kecskemét a Duna–Tisza közén, a Pest–Szeged kereskedelmi út mellett
fejlődött az évszázadok folyamán. 1368-ban már mezőváros, vámszedő és
vásározóhely (Lettrich, 1968).

A 18. század – a korszak első évtizedét a klímakutatók kis jégkorszakként

tartják nyilván – első felére jellemző hidegebb, olykor szeszélyes időjárási viszo-
nyok nem kedveztek a szőlőtermesztésnek, és ez hazánkban is érezhető volt.
A legszélsőségesebb időjárás minden kétséget kizáróan 1718-ban sújtotta a városi

135
lakosságot. Az év eleji nagy hidegek, sok csapadék és viharok után aszályos
hónapok következtek, majd ennek az időszaknak nyár elején egy háromnapos
pusztító vihar vetett véget. A szemtanúk állítása szerint a földet combközép­
magasságig tyúktojás nagyságot is elérő jégdarabok borították. A szőlősgazdák
számára nyilvánvalóvá vált, hogy a legtöbb szőlőben ebben az évben már nem
szükséges szüretelni. Állítólag akadtak szegényebb rácok, akik a károkat látva
felakasztották magukat a szőlőjükben. Ennél is tragikusabb következményekkel
járt azonban, hogy a pusztító júniusi zivatar után november végéig egyetlen
cseppnyi csapadék sem hullott. A határban lévő vízjárta területek, mocsarak még
a nyáron kiszáradtak, sőt augusztus végén már a Duna medre is erőteljesen vis�-
szahúzódott (Géra, 2012).
A 19. századi Alföldön 28 ínséges évet említenek, melyek közül 22-t a száraz,
forró nyár, míg hatot a bő csapadék idézett elő (Katus, 2007). Az 1816-os évet úgy
emlegetik, mint a „nyár nélküli esztendő”, melyért a Tambora vulkán kitörését
teszik felelőssé. Már a kitörés évében, 1815 júniusában érezhető változások vol-
tak, melyek heves esőzések és jégzivatarok formájában nyilvánultak meg. A gya-
kori esőzések és az azokat kísérő forgószelek tönkretették a szántóföldi termést
és a szőlőket. Az Alföld egyes térségeiben egérinvázió pusztította a termést, így
több helyen másodszor is vetni kellett. A szőlő, bár a hűvös idő ellenére sokat
termett, a sok esőtől nem ért be. Belőle savanyú, és csaknem ihatatlan bort tudtak
csak készíteni (Soós, 2010).
Az éghajlati katasztrófák mellé társult, hogy a 19. század második felében
sorra jelentek meg a hazai szőlőtermesztésben a korábban nem ismert kóroko-
zók (peronoszpóra, lisztharmat), ill. az alföldi homok felértékelődését jelentő, a
dombvidéki szőlőültetvényeket elpusztító filoxéra, mely a termesztést jelentősen
átalakította, és ezzel együtt megélhetési forrást adott a homok hőseinek. Érdekes
motívum, hogy a filoxéra által okozott nagymértékű pusztítás, gazdasági-társa-
dalmi erózió megjelenik a Noét említő-ünneplő népi rigmusokban, mintegy utal-
va arra, hogy Noé filoxéramentes szőlőhegyen él, bezzeg a mai halandó gazda
félhet, hogy a filoxéra pusztítása miatt fogytán lesz a bora (Csoma, 2015).
Gesztelyi Nagy László (1944) a következőképpen teszi fel a kérdést az alföldi
telepítésekre vonatkozóan, mely a filoxéravésznek volt köszönhető: „A Duna–Tisza
köze szaporodó népessége itt keresi meg kenyerét és ezúton biztosítja magát aggkorára.
A homoki szőlő- és gyümölcstermelésnek az önálló gazdasági egyedek megteremtésé-
ben sokkal nagyobb szerepe van, mint a hegyi szőlőknek. Szociális és népszaporodási
szempontból is felette fontos a homoki szőlőtelepítés, mert szőlősvidéken háromszoros
a gyermekszaporodás, mint a búzatermő vidéken. Hogyan népesült volna be Kecskemét
pusztája, ha nincs szőlőtelepítés?”
Nem vitatható, hogy a homoki szőlőterületek gyors ütemű növekedését a
filoxéravész idézte elő, de az sem vitatható, hogy a gazdasági kényszer és az
éghajlati adottságok ebben még nagyobb szerepet játszottak.
Magyarországon a filoxérajárvány után a szőlőtermesztés jelentős területi
átalakulása következett be. Az állam által támogatott szőlőrekonstrukció során
a korábbi borvidékek mellé felzárkóztak az alföldi, homoki ültetvények, melyek
talaja immunis volt a szőlőgyökértetű terjedése szempontjából. A szőlők műve-

136
lésének módját az Alföldön a jellegzetesen kopasz fejmetszés jellemezte törpe
vesszőkkel, karók nélkül. Ehhez társult uralkodó szőlőfajtaként a Kadarka
(Égető, 1993). Az állami intézkedések és a homoktalajok immunis voltának
figyelembevétele Kecskeméten már 1895-re a szőlőterület 1500 hektáros gyara-
podását eredményezte. A növekedés az első világháborúig folytatódott, a város
szőlőültetvényeinek nagysága 1873-hoz viszonyítva csaknem háromszorosára,
6385 hektárra nőtt. A folyamatban olyan személyeknek is fontos szerepe volt,
mint Wéber Ede, aki Helvécia megalapításával és fejlesztésével elévülhetetlen
érdemeket szerzett az alföldi szőlőtermesztésben (Hulej – Ö. Kovács, 1987).
A vizsgált korszakban gyakran ültettek a szőlőkben gyümölcsfákat is, nem
mindig különült el a települések határában a két művelési ág területe. A kisebb
parcellák birtokosai nem is engedhették meg maguknak az egyfajta hasznosítást,
a kétféle ültetvény gyakran ugyanazon a területen jelent meg. A 19. század végén
a legtöbb gyümölcsfát, több mint félmillió darabot (562 208) Kecskeméten írták
össze, melyből a legtöbb a kajszibarackfa – 158 462 db – volt. A nagyszámú szilva
és meggy mellett Kecskeméten sorrendben a körte, eper és cseresznye követke-
zett (Mohos, 2017).

A szőlő természeténél fogva az éghajlati változásokra igen kényes növény,

terméseredményét visszamenőleg több év időjárása befolyásolja. A klímavál-
tozással összefüggésbe hozható éghajlati szélsőségekhez való alkalmazkodás
– gyakoriságukat tekintve – egyre nagyobb kihívást jelent a szőlőtermelők szá-
mára. A középhőmérséklet emelkedésének következményeként nem csak a szőlő
termeszthetőségének határai változnak meg, hanem ezzel együtt változnak az
érintett borvidékeken alkalmazható művelésmódok, telepíthető fajták, és megje-
lennek újabb növényvédelmi problémát okozó kártevők és kórokozók.
A globális felmelegedés gyakorlati szempontból talán legfontosabb kérdése,
hogyan változhat az egyes földrajzi térségek (országok) éghajlata. Félfokos glo-
bális melegedésre a tenyészidőszak 5-10 napos meghosszabbodását tapasztalhat-
juk, ezzel szemben a nyári aszályhajlam növekedik. A klíma melegedése pedig
a szőlő termesztési határának északabbra tolódását eredményezheti. Azonban
a hőmérsékleti és a csapadék mennyiségi, ill. eloszlási szélsőségei kedvezőtlen
hatást gyakorolnak a termésmennyiségre és -minőségre.
A hazai szőlőtermő területek egyharmada az Alföldön található, ezért nem
hagyhatóak figyelmen kívül azok az ökológiai tényezők, melyek a termelést
és a termésbiztonságot meghatározzák. A szőlőnövény is érzékenyen reagál a
termőhelyen bekövetkező klimatikus változásokra, mely elsősorban a termeszt-
hetőségében és a végtermék, jelen esetben a bor minőségében, eladhatóságában
nyilvánul meg. Az egyre gyakrabban jelentkező éghajlati extremitásokhoz (jég,
heves esőzések, felmelegedés, eltolódó évszakok, aszály, fagyok, kártevők meg-
jelenése stb.) a szőlőtermesztők a termőhely, a termesztéstechnológia, a fajta, a
művelésmód és tápanyag-utánpótlás helyes megválasztásával tudnak alkalmaz-
kodni, melyek által jelentősen csökkenthető a termelési kockázat.
A szőlő-bor ágazat sajátossága, hogy térben és időben nagymértékben tagolt,
amelyben a klímahatások is összetett módon érvényesülnek. A biotikus és

137
abiotikus hatások, a biológiai (pl. fajták) és technológiai elemek (szőlészeti és
borászati), a termelés számos pontján módosíthatják a végtermék jellemzőit (pl.
lombfelület, termésmennyiség szabályozása, mustjavítás stb.). A szőlőtermesz-
tés két fő ága – a domináns borszőlő- és a kisebb jelentőségű csemegeszőlő-ter-
mesztés – részben más kihívásokat jelent és megoldásokat kíván. A csemege-
szőlő és a bor mint végtermék eltérő fogyasztói és piaci igényeket jelent, amely
jobbára nemcsak a termékek paramétereiben, hanem a fogyasztási szokásokban
(pl. alkoholtartalom, magvatlan bogyójú fajták, stb.), a társadalmi elvárásokban
(pl. biotermesztés) vagy a piaci trendekben (könnyű, illatos borok) jelentkezik.
A klímaváltozás egyes ágazatokra való hatásainak vizsgálata mellett fontos
cél, hogy ezeket megfelelő módon, részben ágazatspecifikusan jelenítsük meg,
illetve olyan rendszert fejlesszünk, ami lehetővé teszi a termelők számára, hogy
megfelelően reagáljanak ezekre a hatásokra, hosszú távú döntéseiket erre is
építve hozhassák meg.
Az elmúlt évszázadra visszatekintve jelentősen megváltozott az alföldi szőlő-
termesztés szerkezete, változott a fajtaösszetétel, a művelésmód, a területnagy-
ság, a birtokszerkezet, és ehhez kapcsolódóan az ültetvények népességmegtartó
funkciója is. Ezek a változások összefüggésbe hozhatók az éghajlati tényezők
változásával, mivel a környezeti tényezőket befolyásolni nem tudjuk, kénytele-
nek vagyunk alkalmazkodni hozzájuk.

A Duna–Tisza közének éghajlata aszályra hajló, és az elsivatagosodás veszé-

lyét is magában hordozza. Pálfai (2004) kutatásaiból tudjuk, hogy az ország
területének kb. 90%-a aszállyal veszélyeztetett. Hosszabb időszakot vizsgálva
Magyarország 4 fő aszályossági zónára tagolható, mely alapján a legjobban súj-
tott terület az Alföld, ezen belül a Duna–Tisza közi Homokhátság, ahol a tartós
szárazság és az emberi tevékenység hatásával növelt talajvízszint-süllyedés miatt
helyenként már az elsivatagosodás jelei is fölfedezhetők.
Hajósy (1952) a következőket írja az Alföld csapadékviszonyairól: „Az Alföld
nagy térsége az a területe hazánknak, ahonnan a legtöbb panasz érkezik a szárazság okozta
károk miatt. Nagyobb is a csapadék változékonysága, különösen a nyár két utolsó hónapjá-
nak aszályra való hajlamossága. Tekintetbe kell vennünk, hogy az Alföldön a nyári hóna-
pok átlagban mintegy egy fokkal magasabb középhőmérsékletűek, mint a Kis-Alföldön,
kisebb a levegő páratartalma is, ezért ugyanaz a csapadékmennyiség gyorsabban párolog,
a növényzet kevesebbet tud saját magának hasznosítani. A természet eme mostohaságán
csak a szárazság elleni védekezés különböző módjai, és elsősorban az öntözés bevezetésével
tudunk változtatni.”
Majd 20 évvel korábban, 1937-ben Lampl Hugó okl. mérnök, miniszte-
ri tanácsos, a m. kir. öntözésügyi hivatal vezetője már kiemeli írásában az
öntözés és a jó vízellátás szerepét a megfelelő termésmennyiség és -minő-
ség kialakításában: „A mezőgazdasági termelés három természet adta ténye-
zője: a termőföld, a napfény és a csapadékvíz. Hazánkban ezek közül a termőföld
általában kiváló, a napfény bőségesen megvan, a csapadék mennyisége azonban
már nem mindig kielégítő és elégséges a növényzet kifejlődéséhez és a termés meg-
érleléséhez. A Liebig-féle minimumtörvény szerint a növény fejlődését a legkisebb

138
mennyiségben rendelkezésre álló táplálóanyag, illetőleg termelőtényező szabja meg.
Hazánkban – és pedig, főként az Alföldön – a víz a legkisebb mennyiségben jelent-
kező tényező, amely a növényzet fejlődését és a termés mennyiségét megszabja.
A csapadék szeszélyes és kedvezőtlen eloszlása folytán a termelési időszakban bekövetkező
gyakori szárazság miatt a termés mennyisége erősen csökken, néha a szépen induló egész
termés elpusztul. Különösen gyakori ez az eset az Alföldön, ahol a tenyészidő alatt 100 év
közül, csapadék szempontjából csak 17 jó év van, 51 száraz és ebből 28 igen száraz.”
Megjegyzem, Lampl Hugó miniszteri tanácsos úr szavai sajnos még mindig
aktuálisak. Hiszen az utóbbi években sem fordítottunk elég figyelmet az öntö-
zés bevezetésére, ill. a magas termelési költségek miatt kevesen vállalkoztak rá.

Pálfai (2011) elemzései szerint az 1931–2010 közötti időszakban az aszályos

évek aránya az Alföldön még rosszabb, hiszen 80 évből 50 év szélsőséges víz-
háztartású évnek minősíthető. Ezek közül 20 jelentősen, nagyon vagy rendkívül
belvizes volt, 28 év pedig aszályos. A szőlőtermesztés szempontjából erre a
tényre azért kell nagy figyelmet fordítani, mert az aszály kedvezőtlen hatása
több évre kihat, és a terméskiesés, a gazdasági kár az aszályt követő évben
nagyobb mértékű lehet, mint a kár keletkezésének évében. Ez arra is rávilágít,
hogy a szélsőségesen száraz időjárásban a szőlőnövény feléli tartalékait, és kon-
dícióban visszaesik. Az erősen tűző napfény, főleg ha nagy meleggel párosul,
a fürtökön perzselést, égési sebeket okozhat, ami a termék minőségi romlását
(piacképtelenségét) vonja maga után. A fényerősség termesztéstechnológiai
módszerekkel alakítható, a napégés megelőzhető, ha a szőlőfürtök a lombsátor
árnyékában nevelődnek.
Az aszály megelőzésére, a kár, a termelési kockázat mérséklésére a termő-
hely, a fajta (aszálytűrésben a fajták között igen nagy különbségek vannak)
megválasztására, a termesztéstechnológia fejlesztésére nagy figyelmet kell
fordítani.
Rendszeres, szabályszerű meteorológiai méréseket, megfigyeléseket 1901-től
végeznek Kecskeméten. Az 1. ábra, melyen a 1901–1950, ill. 1962–2019 közötti
időszak meteorológiai adatai láthatók, jól szemlélteti mind a csapadékmennyi-
ség mind az évi átlaghőmérséklet rapszodikus alakulását, és ez a hektikusság
nemcsak az évek között, hanem egy éven belül is jelentős. Érdekes az a tény,
hogy addig, amíg 1901–1950 között a hőségnapok száma (+30 °C <) átlagosan
20-25, addig 2018-ban elérte az 50-et, 2019-ben pedig a 66-ot. Forró napokat (+35
°C <) 1901–1950 között nem jegyeztek fel, ezzel szemben 2019-ben már 22 forró
napot tudhattunk magunk mögött. A 20. század elejére, közepére jellemző téli
(30-35 nap) és fagyos (100-110 nap) napok száma napjainkra közel 80 napra
csökkent. Megtévesztő azonban csak az átlagokat értékelni, ugyanis az átlagot
adó részletek sokkal több információt szolgáltatnak. Ha pl. a csapadékmennyi-
ség alakulását nézzük 1901–1950 között 518 mm volt, és hasonló értéket kapunk
1960–2019 között is (513 mm). Látszólag alig van eltérés, de ha az évek közötti
és az éven belüli eloszlást vizsgáljuk, a különbségek szembetűnőek, ugyanígy a
hőmérséklet esetében is. Így nyilvánvalóvá válik, hogy miért is foglalkozunk oly
sokat pl. az aszály kérdésével (Bacsó, 1953, Németh, 2020).

139
 Az Alföldön hagyományos fajták közül a Kövidinka, a Pozsonyi fehér, a
Kékfrankos vagy a Kadarka a szárazságot jól tűri, de az Ezerjó, a Cserszegi
fűszeres már szárazságra érzékeny az egyre nagyobb felületen terjedő ellenálló
fajtákkal (Bianca, Aletta) együtt. A csemegeszőlő-fajták közül jó aszálytűréssel
rendelkezik a Kósa, a Favorit, a Cegléd szépe, a Pölöskei muskotály, a Sarolta,
míg a Néró, a Teréz aszályra érzékenyebb. Probléma csak abban van, hogy az
említett hagyományos fajták a nagyüzemi korszak idején kiszorultak a termesz-
tésből, mivel egyrészt fagyérzékenységük miatt nem bírták a magasművelést,
másrészt a boruk minősége nem érte el a világfajták (Rajnai rizling, Chardonnay,
Cabernet sauvignon) minőségét.

1. ábra: Évi középhőmérséklet és csapadékmennyiség alakulása (Forrás: NAIK SZBKI, 2020)

A kedvezőtlen ökológiai feltételekhez alkalmazkodva a hagyományos ter-

mesztésben a téli fagyokat a fejművelésű tőkék takarásával, a tavasziakat
gyümölcsköztessel védték ki, ill. mérsékelték. Bács-Kiskun megye szőlőtermelé-
sének túlnyomó részében köztes gyümölcstermesztés is folyt. A területnek több
mint 1/3-át többé-kevésbé vegyes hasznosítású, mintegy 35 000 kh-on a szőlő
között olyan sűrű a gyümölcsfaállomány, hogy egyes években a gyümölcster-
més értéke itt megközelíti – helyenként meghaladja – a szőlő termelési értékét.
A szőlő közti gyümölcstermelés méreteire jellemző, hogy a megye egész gyü-
mölcstermelési értékének mintegy 60%-át a szőlő közti gyümölcstermelés adja
(Molnár, 1961).
A hatvanas évek elejéig a hagyományos fejművelést fejlesztették tovább
a sorok nyitásával, huzalos támasz bevezetésével, szálvesszős metszéssel
stb., majd bevezetésre került és uralkodóvá vált a magasművelés, és ezzel

140
együtt az ültetvényekben a fagykárok gyakorisága is megnövekedett. 1928/29
volt a 20. század első nagyon hideg, havas tele Kecskeméten. 1939/40 telén
azonban decembertől egészen márciusig 70-80 cm mélységig volt átfagyott
a talaj, melytől igen sok kárt szenvedtek a gyümölcsfák és a takaratlan
szőlők. A vadkár szintén felbecsülhetetlen mértékű volt. A hirtelen olva-
dás miatt március közepétől Kecskemét környékén 1750 ha állt víz alatt.
A laposabb helyeken a szőlőkben a víz a karók magasságát is elérte. Ki
kell emelni azonban az 1962/63., az 1963/64., majd az 1985/87. év teleit is.
1984/85. telén két erős hideghullám követte egymást. Az első január elején
(20 napon keresztül –10, ill. –20 fok alatt), a második februárban volt. A lehűlés
már decemberben elkezdődött. A fagyokon kívül, hosszan tartóan hóval borított
talajfelszínről és februári viharos, orkánerősségű szélviharokról tudósítanak.
A szőlő számára a második hideghullám volt a veszélyesebb, mert ekkor a
növény már kényszernyugalmi állapotban volt, ezenkívül a februári lehűlést
megelőzte egy felmelegedési időszak. A januári hidegek után az ország nagy
részén +10 fokot is meghaladó maximum hőmérsékleteket mértek több napon
keresztül. Nemcsak a homoki magasművelésű szőlők, hanem a dombvidéki
borvidékeken jelentős fagykárokat (törzs- és karpusztulás több ezer ha-on)
szenvedtek ültetvények. A Kadarka és az Ezerjó szőlőfajták 50%-os fagykárt
szenvedtek (Szilágyi, 1993).
Majd jött az 1988. ápr. 23-ai –6,5 °C-os kora tavaszi, az 1988 nov. 24-i
–20 °C alatti tél eleji lehűlés, mely ellehetetlenítette az alföldi szőlőtermesztést.
A Kiskunság szőlőterületei a 20. sz. legnehezebb évét élték át, ugyanis az ültet-
vényekben 80%-os rügykárosodást regisztráltak. Sok helyen teljesen elfagytak
az ültetvények, felújításuk vagy újratelepítéssel, vagy a tőből fakadó hajtások új
törzzsé, ill. karrá való nevelésével volt lehetséges.
Hasonló volt a helyzet 2001/2002 telén, ill. 2002 áprilisában, a hosszan tartó
lehűlés a szőlőt a mélynyugalmi szakaszban érte először november vége –
december elején, majd a fakadás után bekövetkező hirtelen lehűlést (–9 °C) már
nem tudta károsodás nélkül elszenvedni. Ültetvények fagytak ki, melyekre vagy
a kivágás, vagy az újranevelés várt, jelentősen megpecsételve ezzel a termelés
gazdaságosságát és az ebből élő emberek megélhetését. Sajnos a gazdák anyagi
háttere még mindig nem érte el azt a szintet (egy termés a bankban, egy a pincé-
ben, egy a tőkén), hogy egy-egy ilyen katasztrofális évet kompenzálni tudnának.
Az alacsony felvásárlási árak, saját feldolgozó, a védőárak hiánya, értékesítési
gondok, mind a szőlő, mind a bor esetében súlyosbította helyzetüket (Németh,
2014).
A korábbiakban említett hideg telek, tavaszi fagyok, a nagyüzemi átszerve-
zések során kialakult magasművelés, az intenzívebbé váló termelés maga után
vonta a fajtaszerkezet, a művelésmód változását is. A modernebb technológiát
hamar átvették az itteni gazdák is. Különös jelentősége volt az új fajták – mint
az Olaszrizling, Chardonnay, Kékfrankos, Cabernet franc, Cabernet sauvignon –
meghonosodásának.
Az alföldi homoki szőlőtermesztésben alkalmazható tőkeművelésmódokat
első helyen az ismétlődő erős téli fagyok határozták meg. A biztonságos terme-

141
lésnek a téli takarás az alapja, takarni pedig a legkönnyebben a kis tőkeformákat
lehet, a kis tőkeforma területegységenként nagy tőkeszám megtartását teszi
szükségessé. A tőkék egyedi teljesítőképességét a hagyományos termesztéshez
viszonyítva az ilyen szőlőkben is fokozták, mert a 2,4×0,6 m sor- és tőtávolság
mellett az eredeti 5000 feletti tőkeszám itt is csökken.
A fejművelés okozta problémák az alföldi nagyüzemeket is a magasművelés
vagy a kombinált művelés bevezetésére sarkallták. A magasművelés bevezetése
azonban új gondokat szült: a fedés, a takarás elhagyásával a téli fagy gyakran
károsított, gyakrabban, erősebb mértékben, mint a domb- és hegyvidéken.
A terméskiesést kb. 50%-ig a télire lehúzott szálvesszőkkel, ezek meghagyásával
próbálták csökkenteni.
Az Alföldi termesztésben a termelési kockázatok csökkentését szolgálta a kom-
binált művelés is. Ezzel azonban az volt a probléma, hogy az alacsony műveléssel
jól termő pontuszi fajták magasművelésre nem valók, így az ilyen ültetvények
kombinált művelésűvé alakítása nem sok haszonnal járt. Ezt kiküszöbölendő,
felvetődött annak a lehetősége is, hogy ugyanazon sorban ne csak a művelés,
hanem a fajta is kombinált legyen (pl. alacsony művelésű Ezerjó tőke váltakozzon
magasművelésű Piros traminivel).
Az Alföldön a szőlő-gyümölcs kétszintes termesztést megszüntették, előbb a
szélső sorokba ültettek csak gyümölcsöt, majd gyümölcssávokat, végül kivág-
ták ezeket is. Művelőutas, ikersoros átalakításokkal próbálkoztak. Az ültetvé-
nyek tenyészterületét növelték. Szélesítették a sorokat, 125, 140, 150, 160 cm-es
sortávot a 240 cm követte, de hamarosan eljutottak a 300-320 cm szélességig.
A gyalogművelésű szőlőket felváltotta a karós támrendszer. Egyidejűleg elkez-
dődött a betonoszlopos, huzalos támberendezés építése. A tőkeszám lecsökkent.
Korszerűsödött a tápanyag-gazdálkodás, általánossá vált a műtrágyahasználat.
A tápanyagellátás növelése, a zöldmunkák elhanyagolása felborította a termő-
egyensúlyt. Ennek következményeként szükségszerű volt új, nagyobb tőkefor-
mák bevezetése. A technológia változása a fajta alkalmazását is újraértékelte.
Háttérbe szorultak a hagyományos fejművelést tűrő, támrendszert nem igénylő
fajták (Kövidinka, Kadarka, Ezerjó, Piros szlanka, Sárfehér stb.) (Horánszky,
1968). A tőkeművelésmód-választék mai összetétele fokozatosan, átmeneti meg-
oldások után a 70-es években alakult ki.
A fajták sokszínűsége is hagyományosan jellemzője az alföldi szőlőtermesz-
tésnek. A Kunsági borvidék gazdag fajtaösszetételét a területi nagyságból
adódó széttagoltság és a változatos, szélsőséges klimatikus adottságok is indo-
kolják. A hagyományos fajták mellett megjelentek a vinifera hibridek, majd a
minél nagyobb termelésbiztonságra törekvés eredményeként az interspecifikus
hidridek, melyek kitűntek fagytűrő képességükkel és betegség-ellenállóságuk-
kal. Terjedésük a 20. század második felében gyorsult fel az 1988-as fagyok után,
melyhez nagy termőképességük is hozzájárult. Ezenkívül egyre inkább előtérbe
kerültek új környezetkímélő irányzatok, melyeknek alapfeltétele a biztonságos
termesztés ellenálló fajtákkal és a környezetterhelés minimálisra csökkentése, az
ültetvények biodiverzitásának növelése.

142
 A Kunsági borvidékre alapvetően a helyi fajták dominanciája jellemző, melyek
részesedése a termesztésben a gazdasági átrendeződés és klimatikus tényezők
változása miatt egyre inkább csökken. Helyüket a korábbi és az újabb nemesítésű
ellenálló hibridfajták (interspecifikus és innovatív fajták), ill. a nagyobb gazda-
sági potenciált jelentő illatos fajták (Cserszegi fűzseres, Generosa, Irsai Olivér)
veszik át. Az interspecifikus fajták (Bianca, Villard blanc, Aletta, Kunleány, Néró)
területarányának növekedése országosan is elsősorban az alföldi ültetvényekre
jellemző, melynek okai több tényezőre vezethetők vissza. A szőlőtermelők a
nagyobb termelésbiztonság (téli fagytűrés), a kisebb termelési költségek (növény-
védelem) és a nagyobb hozamok miatt is választják ezen fajtákat. Alkalmasak
a környezetkímélő termesztésre, és megfelelő minőségű biobor is készíthető
belőlük (Kovács, 2011).
Ezzel szemben a nemes szőlőfajták területe csökkent; legnagyobb területi
veszteség az Arany sárfehér, az Ezerjó és a Kadarka szőlőfajtákat érte (Gácsi et
al. 2013).
A szőlőtermesztőknek számos kihívással kell szembenézniük ahhoz, hogy
kiváló borászati alapanyagot tudjanak előállítani. A felmerülő nehézségek között
fontos szerepet töltenek be a különböző kórokozók és kártevők. A jelenlévő
károsítók mellett azonban időnként újabb és újabb veszélyt jelentő károsító buk-
kan fel. Az 1875-ös filoxéravész kitörésétől 2014-ig 16 jövevény kártevő rovarfaj
jelent meg hazánkban. Sőt, csak 2004 és 2014 között 5 új kártevőt észleltek a
magyarországi szőlőültetvényekben (Havasréti, 2016). Az újonnan megjelenő
invazív fajok legnagyobb részben mediterrán területekről vándorolnak hazánk,
ill. Észak-Európa felé. Ennek oka elsősorban az, hogy a felmelegedés hatására
ezek a kártevők, ill. kórokozók ideális feltételeket találnak életműködésükhöz.
Egyre nagyobb gondot jelentenek a melegkedvelő tripszek, a pettyes szárnyú
muslica, a kígyóaknás szőlőmoly, a különböző kabócafajok, melyek vektor-
szerepet töltenek be egyes fitoplazmás és vírusos betegségek terjesztésében.
A Scaphoideus titanus kabócafaj – hazánkban 2010-ben jelent meg – közvetlen
károsítása nem jelentős, viszont súlyos gazdasági kárt okoz a szőlő aranyszínű
sárgasága (Flavescence dorée) fitoplazma terjesztésével, melynek specifikus vek-
tora. Ez a fitoplazma-fertőzés igen gyorsan terjed, s a védekezés egyetlen lehető-
sége a megbetegedett tőkék kivágása és a kabóca elpusztítása.
Az extrém időjárási jelenségek által fokozott stresszhatások érik a növényeket,
melynek következménye, hogy a legyengült kondíciójú ültetvényeket a fás beteg-
ségek, gyűjtőnéven az ESCA pusztítja el, melyet több mint 80 gombafaj idézhet
elő. Hatékony vegyszeres védekezés ellene jelenleg nem áll rendelkezésre, így
meggyőződésem, hogy korunk „filoxérájának” tekinthető. Terjedési üteme is
indokolja ezt a megállapítást.
A kórokozók közül a feketerothadást okozó Guignardia bidwellii adott okot
az aggodalomra 2010-ben és 2019-ben is. A nagy esőzések meleggel, szinte már
hőséggel párosulva a virágzási időszakban (ne feledjük, hogy 2019 júniusa volt
eddig a legmelegebb június, amit 100 év alatt mértek) kedvező feltételeket bizto-
sítottak a károsító szaporodásához és kártételéhez. Korábban nem kellett véde-
kezni ellene, ill. a szakkönyvek is csak említés szintjén foglalkoztak vele.

143
1. táblázat: Fajtaszerkezet alakulása a Kunsági borvidéken 1965–2019 között (Forrás: HNT-adatok)
Szőlőfajták területi nagyságának változása 1965–2019 között
  Kunság (ha)
Fajta 1965 2005 2012 2015 2019
Aletta     1 055,3 1 323, 1884,00
Arany sárfehér 5 994 2 358,7 789 0 663,17 514,00
Bianca   1 029,6 3 750 0 4 309,40 5061,00
Chardonnay   165,8 140,3 151,37 144,00
Chasselas 232 1 019,8 630,3 510,15 409,00
Cserszegi fűszeres   2 209,9 3 032 0 3 1660 0 3214,00
Csillám   23,5 18 0 180 0  
Ezerfürtű   350 0 121,5 113,69  
Ezerjó 2 068 2 209,3 668,7 510,44 391,00
Generosa   1,1 140,4 1910 0 443,00
Irsai Olivér   425,1 231,3 250,34 386,00
Jubileum 75   330 0 120,6 102,89  
Kövidinka 88 819 1 005,8 772 0 593,64 545,00
Kunleány   1 350,6 944,1 9110 0 765,00
Lakhegyi mézes   662,3 199,6 167,50  
Olaszrizling 1 187 596,1 276 0 2570 0 230,00
Ottonel muskotály   298,2 24,7 190 00  
Pozsonyi fehér 1 293 12,3 80 9,30  
Pölöskei muskotály   54,6 69,9 61,94  
Rajnai rizling   745 0 517,2 555,86 560,00
Rizlingszilváni   666,3 286,4 248,30 188,00
Viktória gyöngye   92,1 159,6 155,00  
Villard blanc   198,6 202,3 237,00 204,00
Zalagyöngye   2 928,5 1 285,8 1 084,00 806,00
Zöldveltelini   255,5 207,7 192,00 178,00
Cabernet franc   240,2 220,9 210,00 185,00
Cabernet sauvignon   85,9 334,4 331,00 292,00
Dunagyöngye   54,2 57,1 53,91  
Kadarka   631,4 209,6 187,13 124,00
Kékfrankos   3 482,8 2 492,4 2 379,33 2 483,00
Kékoportó   364,4 171,6 159,71 113,00
Merlot   138,7 85,6 65,04  
Néró   1,7 35,4 33,74  
Pannonfrankos     17,2 15,30  
Zweigelt   714 0 399 0 390,82 361,00
egyéb fehér és
        1 631,00
vörös fajták
Borvidék összesen 99 593 24 702 0 19 673,9 19 798 00 21 111,00

144
 A 19. század utolsó harmadáig a szőlők nem szorultak különösebb növényvé-
delemre. Borvidékeink túlnyomó részén kártevőknek a méheket és darazsakat,
valamint a madarakat, elsősorban a seregélyeket tartották. A méhek és darazsak
pusztításai ellen főként fészkeik megsemmisítésével védekeztek. Nagyobb jelen-
tősége volt a madarak: hollók, varjak, szarkák, mindenekfelett pedig a seregélyek
elriasztásának. Madárijesztők kitűzésével és különböző zajkeltő eszközökkel,
például ostorpattogtatással, kiáltozással, kézzel forgatott vagy fára szerelt és
széllel hajtott kereplőkkel igyekeztek védekezni ellenük.
A szőlő rovarkártevői közül a különböző szőlőbogarak (szőlőilonca, szőlő-
moly, vincellérbogár stb.) pusztításairól a századfordulót megelőző időkből
ritkán értesülünk. A legrégebbi feljegyzések Sopronból és környékéről marad-
tak ránk.
A peronoszpóra 1884-ben lépett fel először Magyarországon. Pusztítása ekkor
még nem volt nagymértékű. Néhány évi lappangás után azonban, 1891-ben
olyan elemi erővel lepte meg a szőlőket, hogy az évi termésnek több mint a fele
elpusztult. Ezt a betegséget a szőlősgazdák eleinte múló természeti csapásnak
tekintették. A kisparaszti birtokokon csak 1896-tól indult meg a permetezés, ami-
kor rendeletileg tették kötelezővé (Andrásfalvy és mtsai, 2001).

Magyarországon a 19. sz. közepétől megjelenő, és egyre nagyobb károkat

okozó lisztharmat, az 1875-ben megtalált filoxéra és az 1880-ban kimutatott pero-
noszpóra egy eddig ismeretlen és új termesztéstechnológiai elem megjelenését
vonta maga után, mégpedig a vegyszeres növényvédelmét. A szőlő növényvé-
delmének ilyen értelemben nagy, több évszázados paraszti hagyománya nin-
csen, mégis az időjárás figyelésével bizonyos fokú védekezésnek nagy múltja
volt már. Azonban a növényvédelem kényszerű kialakulása, a vegyszerek és a
tudományos alapokon nyugvó védekezés, megelőzés jól szemlélteti a kapitalista
termelést, a polgári társadalmat (Csoma, 2015).
A permetezőgép megjelenése előtt kis nyírfa- vagy cirokseprűvel, zsuppal
spriccelték be a szőlőtőkét, a leveleket. Ennek hatékonysága azonban csekély
volt. Rendszeresen viszont csak az urasági, egyházi szőlőkben védekeztek, ahol
permetezőgépek is voltak már a 19. század legvégén.
A lisztharmatot Észak-Amerikából vagy Japánból, feltehetően szőlőves�-
szőkkel hurcolták be Európába. Angliában üvegházi szőlőn figyelték meg
először 1845-ben. Hazánkban feltehetően már 1853 táján megtelepedett, de
jelentősebb kártételét csak 1893-ban Kecskemét környéki szőlőkben tapasztalták
(Jablonowszky,1895; Lehoczky–Reichart, 1968). A védekezés nem volt könnyű a
sokféle próbálkozás ellenére. Használtak asztalosenyvet, fahamu lúgos oldatát és
kénport is, ill. ezek kombinációját. Gyürky Antal 1879-ben a kénporozás mellett
tette le a voksát, mint egyetlen hatékony ellenszer a lisztharmat ellen. A kedvező
tapasztalatok ellenére a magyar parasztság lassan, csak hosszú idő után kezdte
használni a kénport, melynek oka elsősorban az újtól való félelem és bizalmat-
lanság volt.
A másik igen veszélyes fertőző gombabetegség a peronoszpóra volt. A beteg-
séget először Észak-Amerikában figyelték meg, és 1837-ben elsőnek Schweinitz

145
írta le. Európában 1878-ban jelent meg a kórokozó Dél-Franciaországban, majd
1880-ban hazánkban is megtalálták. Terjedése olyan gyors volt, hogy 1882-re
már Európa minden fontosabb szőlőtermő vidékén károkat okozott (Lehoczky-
Reichart, 1968).
A peronoszpóra elleni védekezés alapját a rézkészítmények adják. A bordóilé
volt az első, melynek hatását először Millardet figyelte meg 1882-ben. Majd olyan
gyorsan elterjedt, hogy a peronoszpóra ellen a második világháborúig szinte
kizárólagos gombaölő szer volt. A vegyszeres növényvédelem is hatékonyabb,
ha az előrejelzésre alapozott. A gombabetegségek előrejelzésére többféle modell
is született. Az elsők között Istvánffy és Pálinkás már 1913-ban saját megfigyelé-
sekre alapozottan kidolgozta a szőlőperonoszpóra előrejelzési modelljét, mely a
lappangási idő meghatározásán alapult. Megjegyzem, a mai napig nem áll ren-
delkezésre jobb előrejelzési modell a lappangási idő kiszámítására.
Az elmúlt időszakot áttekintve is tapasztalhatjuk, hogy a klimatikus ténye-
zőkben bekövetkező változások nemcsak a növényre, a környezetre, az öko-
szisztémára, hanem a vele szoros kölcsönhatásban élő emberre is hatással
van. Először megváltoztatja a termelési módot, új fajtákat, művelésmódokat,
védekezési eljárásokat keres, majd változik a gondolkodásmódja, a kultúrája is.
A táj és az ember kapcsolatrendszerének kulcskérdése az alkalmazkodás lesz.
Homokhátság parasztsága, miközben alkalmazkodott, alakította, élhető, megél-
hetést nyújtó környezetté is formálta a tájat (Nagy, 1956; 1971).
Az ember, a szőlő és a homok kényszerű, de gyümölcsöző együttélése van
jelen az alföldi tájban. Az Alföld természeti, gazdasági, szellemi és kulturális
értéket képvisel. A természeti szépsége az országban egyedülálló pusztai tájban,
annak növényzetében (nemzeti parkok, kunhalmok, folyók stb.) és különleges
tanyavilágában testesül meg, melyhez a szőlőültetvény esztétikai látványként
társul. Gazdasági jelentősége a mezőgazdasági termelésben és annak népes-
ségmegtartó erejében rejlik. A homok hasznosítása a szőlő nélkül szinte elkép-
zelhetetlen lenne. A Duna–Tisza közi szőlőművelés azonban még helyenként
tájmeghatározó erővel rendelkezik. A jövője az erőteljes klímaváltozás esetén
megkérdőjelezhető, melyhez a gazdasági környezet is társul.

Irodalomjegyzék

Andrásfalvy B., Balassa I., Égető M., Gráfik I., Gunda B., Kotics J., Paládi-Kovács A., Petercsák T.
(2001): Magyar néprajz. Educatio Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft.
Bacsó N., Kakas J., Takács L. (1953): Magyarország éghajlata. Budapest. Az országos meteorológiai
intézet hivatalos kiadványa, XVII. kötet, 226. p.
Bácskai V. (2002): Városok Magyarországon az iparosodás előtt. Osiris Kiadó, Budapest, 61. p.
Börcsök V. (1970): A szeged-vidéki szőlő telepítésének szerszám- és eszközanyaga. In: A Móra Ferenc
Múzeum Évkönyve, 1970/1. Szeged, 101–118.
Csoma Zs. (1999): Szent Vincétől Szent János poharáig. Centrál Európa Alapítványi Könyvek 8.
Budapest, 35.
Csoma Zs. (2015): Szőlőkatasztrófák Magyarországon. Agroinform Kiadó Budapest, 28. p.
Égető M.(1993): Az alföldi paraszti szőlőművelés és borkészítés története a középkortól a múlt század közepéig.
Akadémiai Kiadó, Budapest, 65. p.

146
Gácsi A., Zanathy G., Lőrincz A., Keresztes J., Botos E. P. (2003): Helyzetkép a Kunsági borvidék szőlőter-
mesztéséről. Változások a hegyközségi adatok tükrében, felmérés
Gesztelyi Nagy L. (1944): Csókás József homoki gyümölcs- és szőlőtermelő kisgazda élete és munkássága,
Kecskeméti th. város kiadása
Géra E. (2012): Az Apokalipszis lovasai Budán (1710–1723) FONS XIX. 2. sz. 139–160. p.
Hajósy F. (1952): Magyarország csapadék viszonyai 1901–1940. Az országos meteorológiai intézet hivata-
los kiadványa. Magyarország éghajlata, 6. sz. 155. p.
Havasréti B. 2016: A filoxérától a kígyóaknás szőlőmolyig. Légkör, 61/4: 161–163. p.
Horánszky Zs.. (1968): A vasbetonoszlopos – huzalos szőlőtámberendezés hibái. MÉM. 1967. Főbb kutatási
eredmények, 363–378. p.
Hulej E. – Ö. Kovács J. (1987): Wéber Ede és Helvécia, Kecskemét város kiadása
Jablonowski J. (1895): A szőlő betegségei és ellenségei. K. M Természettudományi Társulat, Budapest, p.
195.; p. 205–217.; 237–248. p.
Katus L. (2007): Az 1863–64. évi aszály és éhínség az Alföldön. In: A fogyasztás társadalomtörténete. Szerk.:
Hudi József. Bp.–Pápa, 2007. (Rendi társadalom — polgári társadalom, 18.) 7–11. p.
Keleti K. (1875): Magyarország szőlészeti statisztikája. Országos Magyar Statisztikai Hivatal, Budapest
Kovács L. (2011): A szőlőültetvények fajtaösszetétel-változása 2005–2010 között, Borászati füzetek, XXII.
évf. 2. sz. 4–6. p.
Lamb Hubert H. (1965): The early medieval warm epoch and its sequel, in: Palaeogeography,
Palaeoclimatology, Palaeoecology, (1): 13–17 p.
Lehoczky J., Reichart G. (1968): A szőlő védelme, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest
Lettrich E. (1968): Kecskemét és tanyavilága. Akadémiai Kiadó, Budapest
Mohos M. (2017): Szőlőtermesztés az Alföldön, Településföldrajzi Tanulmányok 5. évf. 1. szám
Molnár F. (1961): A homoki szőlőtermelés korszerűsítése, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1961 39–45. p.
Muraközi T. – Okányi I. – Tímár Zs. (1963): Kertészeti Lexikon. Mezőgazdasági Kiadó
Nagy D. (1956): A hegyhúzó. MFMÉ 1956. Szeged, 91–101. p.
Nagy D. (1971): Újabb (külföldi) adatok a hegyhúzó történetéhez. Agrártörténeti Szemle, XIII. évf. 1–2. sz.
72–76. p.
Németh K. (2010): Művelési és metszési eljárások rövid történeti áttekintése a kezdetektől napjainkig. In:
Lőrincz A., Barócsi Z. (szerk.) A szőlő metszése és zöldmunkái. 306. p. Budapest: Mezőgazda Kiadó,
277–296 p. (ISBN: 978 963 286 594 2)
Németh K. (2014): Az alföldi szőlőtermesztés sajátosságai AGROFÓRUM EXTRA 24: (56) 8–11. p.
Németh K. (2020): Szőlőtermesztés az Alföldön 2019-ben. Kertészet és Szőlészet LXIX. évf. 1. sz. 20–22 p.
Pálfai I (2010): Az aszályok gyakorisága a Kárpát-medencében az utóbbi háromszáz évben. „Klíma-21”
füzetek. 59. sz. 42–45. p.
Pálfai I. (2011): Szélsőséges vízháztartású évek az Alföldön 1931–2010 között. „Klíma-21” füzetek 65. sz.
29–32 p.
Soós I. (2010): „Nyár nélküli esztendő” 1816-ban. Historia XXXII. évf. 4. sz. 24–27. p.
Szilágyi T. (1993): Szélsőségek Kecskemét időjárásában. Kecskemét
Szilágyi Zs. (2013): A történeti földrajz mint kapcsolattudomány..., NAGYERDEI ALMANACH 4. évf.,
1. sz. 6. p. ISSN 2062-3305
Zanathy G. (2008): Gondolatok a klímaváltozás szőlőtermesztésre gyakorolt hatásáról. Agronapló
2. sz. 92 p.

147
Hoyk Edit – Kanalas Imre
Kecskemét klímaváltozási kihívásai és
alkalmazkodási lehetőségei

Bevezetés
A klímaváltozási jelentések (VAHAVA, IPCC stb.), valamint a Nemzeti
Éghajlatváltozási Stratégia Duna–Tisza közi Homokhátságra vonatkozó össze-
foglalója alapján kijelenthető, hogy Magyarországon belül Kecskemét és térsége
a klímaváltozás és a szárazodás hatásainak az egyik leginkább kitett terület.
A város időjárásának alakulásában már napjainkban is észlelhetünk
módosulásokat a korábbi évtizedekhez képest, de a jövőben – várhatóan – jelent-
kező további klimatikus és környezeti változások komoly hatással lehetnek a
térség, ezen belül is Kecskemét agrárgazdasági, vízgazdálkodási, termelésbiz-
tonsági, energetikai, zöldfelület-gazdálkodási, humán-egészségügyi helyzetére,
illetve ezeken keresztül a város hosszú távú üzemeltethetőségére, élhetőségére.
Tanulmányunkban rövid nemzetközi és hazai kitekintés után bemutatjuk az
éghajlatváltozás napjainkban tapasztalható városi megnyilvánulásait, valamint a
település természet- és környezetvédelmi állapotát, keretet adva az alkalmazko-
dási lehetőségeknek. Végezetül felvázoljuk a város előtt álló feladatokat, illetve
javaslatokat teszünk az adaptáció hatékony megvalósítása érdekében.

Az éghajlatváltozással kapcsolatos globális kihívások

A Föld klímájának változása önmagában természetes folyamat, ugyanakkor
nem mindegy ennek léptéke. Míg a földtörténeti időszakokban több ezer, vagy
több millió év kellett ahhoz, hogy az éghajlat számottevő mértékben változzon,
napjainkra ez néhány évre, évtizedre rövidült. A lényeges különbség abban van,
hogy amíg egy markáns, de viszonylag lassú változáshoz (pl. jégkorszak kiala-
kulása) az ökoszisztéma, illetve az emberi civilizáció képes alkalmazkodni, a
gyors változásokhoz nem (ld. biológiai sokféleség csökkenése), ami még abban az
esetben is jelentős problémákat von maga után, ha a változás nem jelent gyökeres
átalakulást.
A földi éghajlat változásának felgyorsulása az elmúlt évtizedekben – döntő
mértékben – a káros antropogén tevékenységekkel áll összefüggésben. Ennek
hátterében az ipari forradalmak óta folyamatosan növekvő károsanyag-kibocsá-
tás, az üvegházhatású gázok légköri koncentrációjának drasztikus emelkedése

148
áll. Napjainkban a globális CO2-koncentráció elérte, illetve meghaladta a 410
ppm körüli értéket, ami utoljára 3-5 millió évvel ezelőtt, a pliocén földtörténeti
kor derekán jellemezte a Föld légkörét. 2015 és 2019 között a szén-dioxid-
koncentráció emelkedésének mértéke közel 20%-kal haladta meg az előző öt évi
növekedést, ami több mint 50%-kal gyorsabb növekedési rátát jelent az elmúlt
évtized átlagához képest.
Az IPCC legutóbbi, átfogó jelentése 2014-ben látott napvilágot, amelyben
egyértelműen leszögezték, hogy az éghajlatváltozás jelenlegi mértéke az emberi
tevékenység számlájára írható, amelynek megállítása érdekében drasztikusan
csökkenteni kell az üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátását globális szinten.
Célkitűzésként a 2015-ös párizsi klímacsúcson elfogadták, hogy 2100-ra a globális
átlaghőmérséklet 2 °C-nál nagyobb mértékben ne haladja meg az ipari forrada-
lom (az 1750-es évek) előtt jellemző átlaghőmérsékletet, sőt, lehetőség szerint,
1,5 fokban kell limitálni a felmelegedést. A vállalások ellenére az üvegházhatású
gázok kibocsátása az utóbbi évtizedben átlagosan 1,5 százalékot emelkedik éven-
te, és 2018-ban rekordmagasságot ért el (55,3 gigatonna szén-dioxid egyenérték).
Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség (EEA) adatai szerint az Európai
Unió a harmadik legnagyobb szén-dioxid-kibocsátó (9,8%) a világon, az Egyesült
Államok (16%) és Kína (29%) után. Az üvegházhatású gázok 78%-a az energia-
iparból származik Európában (2015). Ugyanakkor az Európai Unió élen jár a klí-
mavédelem érdekében tett vállalások terén. Az EU Megújuló Energia Útitervében
2020-ra vállalt célkitűzések között szerepel, hogy az 1990. évi szinthez képest
20%-kal csökkentik az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását, 20%-kal növelik
az energiahatékonyságot, illetve 20%-ra növelik a megújuló energiahordozók
részarányát az energiatermelésben.
Ezeket a célokat az Európai Unió az új, 2030-as Klíma- és Energiapolitikai kere-
te alapján tovább szigorította. Ez alapján az 1990. évi szinthez képest 2030-ra a
szén-dioxid-kibocsátás 40%-os csökkentését, a megújuló energiaforrások 27%-os
részarányának elérését és az energiahatékonyság 27%-kal történő javítását kíván-
ja elérni. Az Európai Parlament azonban még tovább ment, és a 2019. november
28-ai strasbourgi ülésén az egész Európai Unióra kiterjedő klímavészhelyzetet
hirdetett. Elfogadott nyilatkozatukban azt várják, hogy jogszabály rögzítse, az
EU-ban az 1990-es bázisidőszakhoz képest 2030-ra 55%-kal szorítsák vissza a
CO2-kibocsátást, majd 2050-re fő célkitűzés legyen a teljes dekarbonizáció, ami
az európai klímasemleges gazdaság megvalósítását jelenti.
Az uniós célkitűzések megvalósítása terén ugyanakkor az egyes tagállamok nem
állnak azonos szinten. Magyarországon, több tagállamhoz hasonlóan, a jelenlegi
folyamatok és intézkedések még nincsenek összhangban a felmelegedés 1,5, illetve
2 °C alatt tartásával. Az ALADIN-Climate (Aire Limitée Adaptation Dynamique
Développement International) klímamodell és a RegCM (Regional Climate
Model) klímamodell előreszámításai Magyarország esetében – az 1961–1990
referencia-időszakhoz képest – a 2071–2100 időszakra vonatkozóan 3-3,5  °C
hőmérséklet-emelkedést jelez előre. A kedvezőtlen klímaszcenáriók elkerülése és
a globális klímavédelmi célok teljesítése gyors beavatkozásokat tesz szükségessé
Magyarország részéről is.

149
A klímaváltozás magyarországi hatásai
Magyarországon az országos átlaghőmérséklet 1,15 °C-ot emelkedett 1901 óta
az Országos Meteorológiai Szolgálat adatai alapján. A melegedés legintenzívebb
időszaka a nyolcvanas évek elején kezdődött: az 1981 óta eltelt évtizedek során
körülbelül két héttel megnőtt a hőhullámos napok száma az ország középső és
dél-alföldi területein. Ezenfelül egyes időjárási szélsőségek is gyakoribbá váltak.
Kevesebb napon van csapadék, nőtt az aszály valószínűsége. Emellett a mérések
szerint egyes területeken több mint 2 mm-rel megnőtt az egy napon érkező csapa-
dék mennyisége 1961 óta, vagyis erősebbek, intenzívebbek a záporok, zivatarok,
amelyek esetenként erős széllökésekkel, jégesővel és villámlással járnak. Tehát a
klímaváltozás Magyarországon leginkább az időjárási szélsőségek fokozódásá-
ban érhető tetten: növekvő átlaghőmérsékletek mellett a csapadék éves átlagos
mennyisége nem változott, de annak eloszlása rendkívül kedvezőtlen. Növekszik
az egységnyi idő alatt lehulló csapadék mennyisége, de nő az aszályos időszakok
száma, és hosszabbodnak a nyári hőhullámos periódusok is.
Nyaranta 1,3-2,2 °C-kal nagyobb átlaghőmérsékletre számíthatunk már a
2021–2050-es időszakban, míg a 21. század utolsó évtizedeire több mint 3-3,5 °C
átlaghőmérséklet-emelkedést jeleznek a klímamodellek.
Ennek hatására az elkövetkező évtizedekben lehetséges az évszakok eltolódá-
sa, valószínűsíthető egyes szélsőséges időjárási jelenségek erősödése és gyakori-
ságuk növekedése, ami veszélyezteti természeti értékeinket, vizeinket, erdőinket,
az élővilágot, a mezőgazdasági terméshozamokat, az épített környezetünket, a
lakosság egészségi állapotát és életminőségét egyaránt.
Hazánkban az átlaghőmérséklet emelkedése mellett, a következő évtizedekre
az éves csapadék átlagos mennyiségének csökkenése (2021–2050 között egyes
régiókban a csökkenés mértéke elérheti, sőt meg is haladhatja a 100 mm-t) és a
csapadékeloszlás átrendeződése (több csapadék télen, kevesebb nyáron) várható,
továbbá a szélsőséges időjárási események gyakoriságának és intenzitásának
növekedése (pl. hőhullámos napok számának és a száraz napok számának
növekedése, szélsőséges csapadékeloszlás, extrém mennyiségű csapadékhullás
előfordulása). A csapadék-utánpótlás, a felszíni és felszín alatti vizek minősége és
mennyisége lesz a legkritikusabb kérdés. Az előrejelzések szerint az éghajlatvál-
tozás az adott területek növény- és állatfajainak kipusztulását fel fogja gyorsítani,
sőt akár a kipusztulások legfőbb okává is válhat a 21. század során.

Az éghajlatváltozás megnyilvánulása Kecskeméten

Az éghajlati modellszámítások alapján az átlaghőmérséklet a Duna–Tisza
közén a globális értékeknél is nagyobb mértékben fog növekedni. Ennek alapján
a Homokhátság az ország egyik legsérülékenyebb, a változásoknak leginkább
kitett térségének tekinthető. A következő 30 év során a Duna–Tisza közén az évi
középhőmérséklet 0,5-1,9 °C-kal növekedhet, és ezzel párhuzamosan a csapadék
mennyisége várhatóan közel 10%-kal csökkenni fog, illetve jellemző lesz a szél-
sőségek gyakoribb előfordulása; növekedhet a szárazabb időszakok hossza és
csökken a csapadékosabb évek száma.

150
 Kecskemét, mint a Homokhátság legnagyobb települése, egyben a régió legdi-
namikusabban fejlődő ipari centruma, jelentős kihívások előtt fog állni az elkö-
vetkező évtizedekben, amelyek a klímaváltozás hatásaival és a környezetminőség
változásával állnak összefüggésben. Az Országos Meteorológiai Szolgálat, vala-
mint a Kecskeméten 2017 óta folyó saját méréseink adatai alapján elmondha-
tó, hogy az évi középhőmérséklet az elmúlt közel 30 év alatt (1991–2019) kb.
3,5 °C-kal (!) emelkedett – 9,6 °C-ról 13,2 °C-ra –, ami lényegesen több, mint az
átlagos globális hőmérséklet-növekedés, illetve, mint a 2100-ig célként kitűzött
1,5-2 °C-os emelkedés. A csapadék mennyiségével kapcsolatban a klímamodel-
lek kismértékű csökkenéssel számolnak az elkövetkező években. Ugyanakkor
a mérési eredmények azt mutatják, hogy a csapadék éves mennyisége sokéves
átlagban, számottevő mértékben nem csökkent az eltelt 30 év során, sőt kismér-
tékű emelkedés is kimutatható (1. ábra).

Forrás: OMSz és saját mérések

1. ábra: Évi középhőmérséklet és csapadékmennyiség alakulása Kecskeméten (1991–2019)

Amíg azonban a hőmérséklet alakulására a hűvösebb és melegebb évek vál-

takozása mellett alapvetően emelkedő tendencia jellemző, addig a csapadékkal
kapcsolatban a kép kevésbé egyértelmű. Az éves csapadék mennyisége igen tág
határok között változik – minimum: 337 mm (2000); maximum: 881 mm (2010) az
elmúlt 30 év során –, ami önmagában is rámutat a csapadékhullás változékonysá-
gára; ugyanakkor az éves mennyiségek elfedik az év közben tapasztalható szél-
sőségeket. Ebből a szempontból a mögöttünk álló év (2019) adatai jól érzékeltetik
a csapadékkal kapcsolatos legfőbb problémát. 2019-ben Kecskeméten 506 mm
eső esett, ami nagyjából megfelel a Duna–Tisza közére jellemző 500-550 mm-es

151
sokévi átlagnak. Érdemes megvizsgálni ennek a mennyiségnek a havi eloszlását,
amelyet a 2. ábra szemléltet.
Az ábra alapján látható, hogy gyakorlatilag egészen májusig aszályos évről
beszélhetünk (pl. februárban 9-10 mm, míg márciusban 3-4 mm eső esett),
majd május-június folyamán összesen közel 250 mm csapadék hullott, ami a
teljes éves mennyiségnek a felét jelentette. Ez rendkívül szélsőséges eloszlásnak
tekinthető, ami a jövőben várhatóan általános jelenséggé válik. Szintén igen nagy
különbségek tapasztalhatók a város különböző pontjain a lehullott csapadék-
mennyiségben. Jelenleg Kecskemét négy pontján rendelkezünk meteorológiai
mérőműszerekkel, amelyek elhelyezkedése a város eltérő beépítettségű részeit
reprezentálják.
A 2. ábra alapján látható, hogy adott esetben 50%-os eltérés is tapasztalható
a csapadékhullásban, néhány km-es távolságon belül. Egyes hónapokban (pl.
június, augusztus, szeptember) a 40 mm-t is elérte a lehullott csapadékmennyi-
ségben mért különbség. Ez az eltérés pedig jelentős kihívás elé állítja nem csupán
a mezőgazdaságot, de a településeket is (ld. vízgazdálkodás, zöldfelület-fenntar-
tás, homoktalajok deflációja, levegőminőség stb.).

Forrás: saját mérések

2. ábra: Kecskemét havi csapadékösszegei 2019-ben

A középhőmérsékleti értékek folyamatos emelkedése mellett, fontos kiemelni

a hőhullámos napok számának emelkedését, illetve a városi hősziget megjelené-
sét. A klasszikus értelemben vett városi hősziget kialakulása minimum 100 ezer
fős, alapvetően sűrűbb beépítéssel rendelkező városok esetében jellemző, nyári

152
időszakban, felhőtlen, szélmentes éjszakán. Kecskemét lakossága mintegy
110 ezer fő, így megfelelő időjárási feltételek esetén számítani lehet a városi
hősziget megjelenésére.
2018. augusztusi adataink (3. ábra) azt mutatják, hogy elsősorban a hónap
első felében volt jelentős különbség az éjszakai hőmérsékletekben a belváros
(RKI) és a városperem (Ladánybenei út) között. Az eltérés a 4-5 °C-ot is elérte,
17-22 °C közötti éjszakai minimum-hőmérsékletek mellett. Ez a tartomány éppen
azt a kritikus 20 °C-os éjszakai hőmérsékletet mutatja, illetve lépi túl, ami már
nagymértékben zavarja a belvárosban élők éjszakai pihenését.

Forrás: saját mérések

3. ábra: Kecskemét hőmérsékleti viszonyai (2018. augusztus 1–31.)

A város eltérő beépítettségű és burkolatú területei között a nappali felszíni

hőmérsékletekben is jelentős eltérések tapasztalhatók. A kialakuló különbsé-
geket jól érzékelteti, hogy az általunk vizsgált 2018. augusztus 30-i (felvétel
időpontja délelőtt 10:51) napon a leghidegebb és legmelegebb felszínek közötti
hőmérséklet­-különbség 22,78 °C-ra adódott (ennél a léghőmérséklet-különb-
ség természetesen jóval kisebb, mint azt a műszeres méréseink is mutatják).
A déli iparterület, valamit a repülőtér növényzet nélküli, óriási burkolt felületei
a legerősebben felmelegedő részei a városnak, de a belváros szinte teljes területe,
valamint a sűrűn beépített lakótelepek (pl. Széchenyiváros, Árpádváros) is az
erősen felhevülő területek közé tartoznak. A zöldfelületek hőmérséklet-csökken-
tő szerepe alapvetően a nagyobb összefüggő területek esetén mutatható ki, mint
például a Benkó Zoltán Szabadidőközpont, az Arborétum (a városi „zöld ék”), a
Homokbánya, a Bácsvíz vízvédelmi területei, vagy a temetők (4. ábra).

153
 Forrás: LP DAAC
4. ábra: Felszíni hőmérséklet Kecskemét területén (2018. augusztus 30.)

A burkolt felszínek túlzott felmelegedését a kisebb kiterjedésű zöldfelületek

(Szabadság tér, Vasútkert stb.) nem tudják megakadályozni, ugyanakkor a fás
vegetációnak az árnyékhatás révén ezeken a területeken is hőmérséklet-kondi-
cionáló hatása van, ezért a zárt lombkorona kialakítása, megőrzése, illetve több
szintű növényállomány telepítése kiemelt feladat.
A hőmérsékleti értékek és a csapadék jellemzői mellett a szélre vonatkozó
adatok is megtalálhatók az 1. táblázatban.
Napjainkban, és a jövőben is fokozódó problémát jelent a szél erősségének
növekedése és az erősen szeles napok számának gyarapodása. Az 1. táblázatban
látható, hogy az átlagos szélsebesség 2,5-3 m/s között van Kecskemét esetében,
ugyanakkor a szeles napok (amikor a szélerősség meghaladja a 10 m/s-os értéket)
száma az elmúlt években 120 és 150 nap között változott. Fel kell hívni arra is
a figyelmet, hogy az extrém szélsebességek kialakulása egyre gyakoribb. Saját
méréseink alapján elmondható, hogy egyes esetekben a szélerősség elérheti a
80-100 km/h értéket, ami már komoly károkat tud okozni mind a természeti,
mind az épített környezetben. A jövőben az erős széllökések gyakoribbá válásá-
ra is lehet majd számítani, ami szintén a klímaváltozáshoz kötődő kihívásként
jelentkezik.

154
1. táblázat: Kecskemét meteorológiai jellemzői
a levegő évi középhőmérsékletének területi, sokévi
10,6 °C (1931–2014)
átlaga
a levegő évi középhőmérsékletének területi átlaga
11,8 °C (2014–2018)
az elmúlt öt évben
a vegetációs időszak átlaghőmérséklete 17,5 °C
az eddigi leghidegebb év középhőmérséklete 8,1 °C (1940)
az eddigi legmelegebb év középhőmérséklete 12,3 °C (2018)
az évi abszolút hőmérsékleti maximumok átlaga 34,0 °C
az évi abszolút hőmérsékleti minimumok átlaga –16,5 °C
a potenciális párolgás sokévi átlaga 1024 mm (1970–1996)
a napfénytartam évi összegének területi, sokévi átlaga 2100 óra
a csapadék évi összegének sokévi átlaga 521 mm (1931–2014)
a csapadék évi összegének az utóbbi 30 évének átlaga 533 mm (1989–2018)
a csapadék évi összegének eddigi legkisebb értéke 337 mm (2000)
a csapadék évi összegének eddigi legnagyobb értéke 881 mm (2010)
a leggyakoribb szélirányok ÉNy-i, (D-i)
az átlagos szélsebesség 2,5–3,0 m/s
Adatok forrása: OMSz, KSH

Kecskemét jellemző természeti és környezeti folyamatai

klímavédelmi törekvései
A klímaváltozás elleni küzdelem legfontosabb terepe a légkörbe jutó CO2-
kibocsátás csökkentése (pl. energiatakarékossággal, az energiahatékonyság
növelésével, új gazdálkodási megoldások és technológiák felhasználásával, jelen-
tős társadalmi szemléletváltással és a környezettudatosság növelésével), illetve
annak kivonása a légkörből (jelenleg a leghatékonyabb módszer az erdők telepí-
tése, a többszintű növényállomány telepítése, de emellett kísérleti ipari eljárások
is léteznek a CO2 syngas konverziójára).
Különösen fontos ez azért, mert 2019 májusában a globális légköri CO2-
koncentráció szezonális csúcsa elérte a 415 ppm-et (NOAA 2019), és az elmúlt
évtized emelkedési ütemét figyelembe véve, a CO2 szintje a 2030-as évek második
felére elérheti a 450 ppm-es értéket, amit a globális átlaghőmérséklet-emelkedés
+2 C°-os változásával mint kritikus értékkel kötnek össze (IPCC 2014).
A 2014-es évre a KSH adatai alapján az átlagos lakossági éves kibocsátást ala-
pul véve, Kecskemét 640 820 t CO2-ot „bocsátott” a légkörbe (5,73 t/fő/év). Ezen
értéket a villamosenergia- és gázfogyasztás éves adataival korrigálva, napjaink-
ban éves szinten 770 229 tonna CO2-kibocsátás becsülhető (6,88 t/fő/év) (Hoyk et
al. 2019). A megkötés oldalon a teljes vegetációt figyelembe véve a MOD17A3 v55
adatbázis elkészítésekor alkalmazott modell a város területére összesen 156 685 t

155
szén megkötését mutatta ki (1,4 t/fő/év), amelynek figyelembevételével a városi
szintű egyenleg 613 544 tonnára adódik. Amennyiben csak az erdőterületeket
vesszük figyelembe (ez azért pontosabb, mert például a mezőgazdasági kultúrák
esetében a szén csak ideiglenesen kerül a növényekben és a talajban tárolásra)
az éves abszorpció értéke már csak 33 440 t (az erdők aránya 10% a város teljes
területéből a Corine Land Cover 2018 adatai alapján), így a légkörbe kerülő CO2
mennyisége Kecskeméten meghaladhatja évente a 700 000 tonnát. Ennek alapján
megállapítható, hogy a város „karbonlábnyoma” jelentős. A CO2-kibocsátás a
legkedvezőbb esetben is minimum négyszeresen, illetve csak az erdőkkel szá-
molva közel húszszorosan haladja meg a vegetáció által megkötött mennyiséget.
Ez az érték ugyan a szénegyenleg vonatkozásában csak egy évre vonatkozó
becslésen alapul, egyéb – környezetállapothoz kötődő – trendek (pl. gépjármű-
vek számának és forgalmának növekedése, az elektromosáram- és gázfogyasztás
emelkedése, a zöldfelületek csökkenése) arra utalnak, hogy 2014 óta a helyzet
tovább romlott. Ez egyrészt aláhúzza a város vezetésének a Covenant of Mayors
programban tett vállalásának fontosságát és szükségességét, másrészt mutatja,
hogy az elmúlt évtizedekben már több szempontból is javasolt programok (pl.
levegőminőség javítása, fenntartható városi mobilitás kialakítása, erdősítési és
zöldfelület-fejlesztési program megvalósítása, városi csapadékvízmenedzsment-
rendszer kialakítása, épületenergetikai korszerűsítések, távhőrendszer fejleszté-
se, a megújuló energiatermelés fokozása) sem halaszthatók tovább.
A környezetállapot egyik fontos mutatója a levegőminőség alakulása. A forga-
lomszámlálási adatok (Magyar Közút Nonprofit Zrt.) alapján, 2014 és 2018 között
12,4%-os közúti forgalomnövekedés volt mérhető Kecskemét közigazgatási
területén belül. A gépjárműforgalom ilyen léptékű növekedésének megállítása
Kecskemét számára létfontosságú, hiszen a közúti forgalomból származó CO2
és egyéb légszennyező anyag kibocsátásnövekedése, továbbá a lakossági fűtés –
nem környezetbarát módozatai – következtében gyakoribbá váltak, illetve a köz-
eljövőben még sűrűbbé válhatnak a különböző légszennyező anyagok (pl. PM10,
PM2,5, NO2, NOX, O3) határérték-túllépései.
A hozzáférhető adatok közül az erősen közlekedésfüggő nitrogén-dioxid
(NO2) koncentrációját szemlélteti az 5. ábra, amelyen 2009–2019 között az induló
év, egy köztes év és a három utolsó év adatai láthatók minden évszak egy-egy
hónapjára vonatkozóan.
A nitrogén-dioxid egészségügyi határértéke 85 µg/m3 24 órára vonatkozóan
(adatforrás: http://www.levegominoseg.hu). Az 5. ábra alapján látható, hogy az
elmúlt években (2017–2018) megszaporodtak a határérték-túllépések, elsősorban
a nyári és őszi időszakokban. A nitrogén-dioxid, mint szennyező anyag, nem
csupán a közlekedéshez köthető, hanem pl. a lakossági fűtéshez is, ugyanakkor
a nyári és őszi határérték-túllépések inkább a közlekedési eredetet valószínű-
sítik. Érdemes a havi átlagok százalékos emelkedését 2009 és 2018 esetében
összehasonlítani. A januári értékeket ebben az esetben figyelmen kívül hagyjuk,
tekintve, hogy 2017-et kivéve ebben a hónapban határérték-túllépés nem volt.
A tavaszi időszakban (április) azonban már igen, amelynek átlagértékei alapján a
NO2-koncentráció tíz év alatt 57%-kal emelkedett. Júliusban a növekedés mértéke

156
a két év viszonylatában már 169%, míg októberben 197%. A tetemes koncent-
ráció-növekedések mellett, ugyancsak kedvezőtlen folyamatként értékelhető,
hogy 2018 októberében a havi (!) átlag 89,67 µg/m3 volt, ami felülmúlja a 24 órás
határértéket.

Forrás: www.levegominoseg.hu
5. ábra: Nitrogén-dioxid-koncentráció Kecskeméten 2009–2019

A közlekedési eredetű károsanyag-kibocsátás többi elemének (pl. CO, CO2,

NO, PM10) koncentrációja csak 2015-től hozzáférhető, és az adatsorok többsége
meglehetősen hiányos. Kivételt a PM10 (a levegőben lebegő szilárd és folyékony
részecskék, más néven a „szálló por”) koncentráció jelent. Elmondható, hogy
a 2015-től rendelkezésre álló adatsor szintén emelkedő koncentrációkat mutat,
több határérték (50 µg/m3) túllépéssel, elsősorban 2016. és 2017. január, 2018. és
2019. október, valamint 2020. január hónapokban (6. ábra).
A Duna–Tisza közi Homokhátság és Kecskemét Magyarország környeze-
tileg legérzékenyebb területei közé tartozik. A környezeti érzékenység része
a természeti elemek (talaj, levegő, vegetáció, hidrológiai viszonyok) állapota.
A levegőminőség alakulásához hasonlóan érdemes röviden áttekinteni a város és
környékének talajtani, vegetációs, illetve hidrológiai viszonyait.
Kecskemét talajtani szempontból a Kiskunsági-homokhát és a Kiskunsági-
löszöshát találkozásánál fekszik. A homoktalajok laza szerkezetű, jó vízáteresztő,
rossz vízmegtartó képességű talajok, ami a kevés csapadékkal kombinálva gyors
kiszáradást, aszályra, széleróziós kártételre való hajlamot eredményez. A löszös
területek – elsősorban a településtől délre – jobb termőképességű, mezőgazdasági

157
művelésre eredményesebben alkalmazható talajokat jelentenek. A Homokhátság
szárazodása évtizedek óta a süllyedő talajvízszintben követhető nyomon. Az
elmúlt mintegy 40 évben a Duna–Tisza közi talajvízszint-süllyedés átlagos értéke
1,5-2 méter volt, ami helyenként a 6-7 méteres talajvízszint-csökkenést is elérte
(Hoyk 2006; Iványosi Szabó – Hoyk 2016; Rakonczai – Fehér 2015). A felszín alatti
vizek mennyiségének fogyása rávilágít a vízkészlettel való takarékosság kiemelt
fontosságára és az öntözéssel kapcsolatos problémákra, ami nem csupán a mező-
gazdaságot érinti hátrányosan, hanem a városi zöldfelület-gazdálkodást, a zöld
infrastruktúra fenntartását is megnehezíti. Éppen ezért fontos hangsúlyozni
azokat a megoldásokat, lehetőségeket, amelyek a vízmegtartásra, a csapadékvíz
tárolására koncentrálnak.

Forrás: www.levegominoseg.hu
6. ábra: PM10 koncentráció Kecskeméten 2015–2020
A talajtakaró és a növényzet egymással szorosan összefüggő tényezők, meg-
határozzák egyrészt a tájak természetközeliségének mértékét, másrészt az élhető
környezet kialakítását települési környezetben. Ezenfelül befolyásolják a terület-
használatot és a felszínborítás változását. Abban az esetben, amennyiben a terü-
lethasználat nem felel meg a természeti környezet által biztosított feltételeknek
(pl. nem a talajadottságokhoz, klimatikus körülményekhez igazodik a mezőgaz-
dasági termelés), tájhasználati anomáliáról beszélünk (Dóka 2011). Az elmúlt
évtizedben a tájhasználati anomáliák száma Kecskemét térségében növekedett.
Ennek egyik megnyilvánulása a zöldfelületek visszaszorulása – 2008–2018 között
30,7%-kal csökkent Kecskemét közigazgatási határán belül az önkormányzati
tulajdonú zöldfelületek kiterjedése a KSH adatai alapján –, amelynek hátterében
elsősorban a város déli ipari körzetének bővülése áll. A zöldfelületek rovására

158
gyarapodó beépítettség másik hátulütője, hogy az ipari létesítmények éppen
azokra a területekre települtek, amelyek a város környékének legtermékenyebb
termőhelyeit jelentik, ami igen markáns tájhasználati anomáliaként értelmezhető.
A zöldfelületek védelme mellett, a területhasználat/felszínborítás opti­mali­
zációja érdekében törekedni kell az ún. „kompakt” város kialakítására, ahol a
különböző városi funkciók optimális elhelyezésével – a napi térpályák elemzése
segítségével – csökkenthető lenne a város energia- és erőforrás-használata.
A városon belüli talajadottságok, ötvözve a légszennyezettséggel, kihívás elé
állítják a zöld infrastruktúra bővítését és fenntartását. A rossz vízgazdálkodású,
leromlott szerkezetű, rossz tápanyag-szolgáltató képességű városi talajokra csak
tág tűrésű, adott esetben nem őshonos fás szárú vegetáció telepíthető eredmé-
nyesen. Azokon a területeken, ahol a fás szárúak telepítése nem megoldható,
ott is fontos lehet a talajtakaró növényzet kiválasztása, ami felhívja a figyelmet a
körültekintő zöldfelület-fenntartás és fajtaválasztás fontosságára. A zöldfelületi
infrastruktúra fejlesztése azonban igényelné a városi szintű vízgazdálkodási meg-
oldások komplex alkalmazását is. Ezek sorában mindenképpen meg kell említeni
a felszín alatti csapadékvíz-tárolási lehetőségek bővítését, valamint a feszíni
szikkasztásra lehetőséget adó megoldásokat. Utóbbiak között a burkolt felületek
csökkentése, a vízáteresztő burkolatok kialakítása, a meglévő burkolatok vízát-
eresztőre cserélése, illetve az ún. „esőkertek” kialakítása lényeges (7. ábra).

Forrás: http://filtrexx.hu/rain-garden/index.php
7. ábra: Az esőkert keresztmetszeti kialakítása

159
 Az esőkertek az 1990-es években jelentek meg az Egyesült Államokban, és az
elmúlt 30 évben terjedtek el a világ számos pontján. Mesterségesen kialakított és
növényzettel beültetett, mélyebben fekvő felületet jelentenek a talajban, amely-
nek célja az esővíz felfogása, ideiglenes tárolása és szűrése. Nem keverendők
össze az ún. bioárkokkal, az esőkert ugyanis sík felület, míg a bioárok lejtős,
amely elsősorban a víz elvezetését szolgálja, és csak másodsorban a tisztítását.
Emellett az esőkert nem tévesztendő össze a kerti tóval sem, amelyben folyama-
tosan van jelen állóvíz; sem pedig az esővíz tárolására szolgáló mesterséges tóval
(víztározóval), amely az esőkertnél sokkal több ideig tárolja az esővizet.
A zöld infrastruktúra mennyiségi és minőségi állapota különösen fontos a klí-
maváltozás negatív hatásainak mérséklése szempontjából. Elsősorban a belváros
esetében fontos a növényzet árnyékolóképessége, ami mérsékelni tudja hőhullá-
mos időszakokban a közterületek felmelegedését, valamint enyhítheti a városi
hőszigethatást. Ehhez azonban egészséges, jól záródó lombkoronára, illetve több
szintű növényállomány telepítésére van szükség. Kecskemét belvárosában az
általunk elvégzett felmérés alapján (Hoyk et al. 2019) elmondható, hogy a fás
vegetáció jelentős része nincs megfelelő egészségi állapotban. A fák nagyobb
része 10-15 éven belül eléri életképessége felső határát.
Tekintve, hogy a város területén végbement változások (nagyarányú beépíté-
sek) csak korlátozottan teszik lehetővé a hagyományos értelemben vett zöldítést
(parkok, fasorok, kertek stb.), a zöld infrastruktúra egyéb elemeire kell nagyobb
figyelmet fordítani. A zöld tetők és zöld homlokzatok alkalmazása növeli a zöld-
felületeket területi igény nélkül, hozzájárul a városi levegőminőség javulásához,
az épületek árnyékolásához és szigeteléséhez, illetve esztétikai szerepe sem
elhanyagolható. Sajnos a zöld infrastruktúrának ezek az elemei még csak elvétve
fordulnak elő nem csupán Kecskeméten, de Magyarországon is.

Feladatok és javaslatok a városi szintű klímaalkalmazkodás

megvalósítására
A klímaváltozás már elérte azt a szintet, amelynek vannak visszafordíthatatlan
következményei, hatásai. Ezekhez a klimatikus és környezeti meghatározottságú
hatásokhoz alkalmazkodni kell, ami szükségessé teszi a helyi adaptációs elkép-
zelések kidolgozását és megvalósítását.
Térségünkben a klímaváltozás várható negatív hatásaihoz való alkalmazko-
dás stratégiai jelentőségű feladat a Duna–Tisza közi Homokhátság ökológiai
viszonyainak megőrzése és a fenntartható fejlődés feltételeinek biztosítása érde-
kében. Ennek központi eleme a helyi vízkészletekkel történő felelős gazdálkodás
(pl. csapadék- és tisztított szennyvíz helyben tartása, takarékos vízhasználat) és
a vízutánpótlás lehetőségeinek megteremtése, a földhasználat észszerű átalakí-
tása, a zöldfelületekkel történő átgondolt gazdálkodás, valamint a környezet-
barát (ökológiai alapú) várostervezés és -építészet, amelyek egyaránt szolgálják
a térség természeti adottságainak megőrzését, a táji erőforrások fenntartható
hasznosítását, illetve a város hosszú távú élhetőségének és működtethetőségé-
nek biztosítását.

160
 A különböző nemzetközi és hazai kutatások megállapításai alapján, az éghaj-
latváltozás hatásai miatt, Kecskemétet és tágabb térségét a korábbinál gyakrab-
ban és fokozottabban fenyegethetik az alábbi események:
– hőhullámok,
– tarló- és erdőtüzek,
– extrém időjárási események (pl. szélviharok, intenzív csapadékhullás, jégverés),
– szárazságok, aszály.
Ezek az események alapvetően befolyásolhatják nemcsak a helyi gazdálkodás
és gazdasági teljesítmény alapjait és lehetőségeit, illetve az épített környezet
üzemeltethetőségét és minőségét, hanem a társadalom egészségügyi állapotát
is. Ezért az éghajlatváltozáshoz történő helyi alkalmazkodás elemi szükséglet,
amely az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb kihívása elé állítja napjaink tár-
sadalmát. A kihívásra adott válaszok pedig alapjaiban fogják meghatározni
Kecskemét jövőbeli fejlődési lehetőségeit és hosszú távú élhetőségét.
Az éghajlatváltozás lehetséges hatásaihoz az alábbi alkalmazkodási lehetősé-
gek körvonalazódnak:
Hőhullámokkal kapcsolatban:
– Kiemelten fontos annak elérése, hogy a hőhullámok hatására ne következzenek
be zavarok a „kritikus infrastruktúrákban” (villamosenergia-, földgáz-, üzem-
anyag-, távhő-, ivóvíz- és szennyvízszolgáltatás; közúti és vasúti közlekedési
infrastruktúra; távközlési és informatikai hálózatok), illetve e zavarok minél
kisebb mértékűek legyenek.
– Szükség van városi hőségriadóterv kidolgozására és elfogadására.
– Városökológiai kutatásokat kell indítani a környezeti folyamatok feltárása, a
lehetséges hatások és megoldási lehetőségek pontos feltárása érdekében.
– A városi hőszigethatás mérséklése érdekében szorgalmazandó a reflektív
burkolatok (pl. fal, tető, járda, parkoló, út) kialakítása, a megfelelő városszer-
kezeti és városépítészeti beavatkozások (pl. nyílt terek, átszellőzésre alkalmas
utcaszerkezetek, egybefüggő nagy parkok kialakítása, hatékony köztéri és
épületállományi árnyékolástechnika) megvalósítása.
– Megfelelő párologtatás feltételeinek biztosítása a város teljes területén (párakapuk,
víztakarékos öntözési rendszer kiépítése, újabb felszíni záportározó kialakítása).
– Növénytelepítés, faültetés (mivel a fák nagymértékű párologtatásuknak
köszönhetően csökkentik a nappali maximum-hőmérsékleteket, növelik a
légnedvességet, segítenek az átszellőzésben, így meghatározó mikroklíma-
befolyásoló szerepük van).
– Alternatív épülethűtési módszerek elterjesztése az önkormányzati épületállo-
mányban.
– Intézményi készenléti és beavatkozási tervek elkészítése az egészségügyi, a
szociális és az oktatási-nevelési területeken.
– A mentőszolgálatokkal, a kórházakkal és az egyéb civil szervezetekkel (pl.
Magyar Vöröskereszt, Magyar Máltai Szeretetszolgálat) történő együttmű-
ködés és folyamatos kapcsolattartás rendszerének kialakítása, a kockázatok
csökkentése érdekében.

161
Tarló- és erdőtüzekkel kapcsolatban:
– Fenn kell tartani, és szükség esetén javítani kell a tűzoltósági oltókapacitást (pl.
oltóeszközök és oltóanyag biztosítása, önkéntes tűzoltók nagyobb számban
történő bevonása).
– Készenléti tervek elkészítése a vészhelyzetek kezelése érdekében.
– Tűzérzékelő szenzorok telepítése szükséges a legveszélyeztetettebb területekre.
– Javítani kell a természet védelmével, a tűzesetek megelőzésével kapcsolatos
lakossági tájékoztatást és szemléletformálást.
Extrém időjárási eseményekkel kapcsolatban:
– A területhasználat tervezése során ügyelni kell az ökoszisztéma-szolgáltatások
hatékony használatára és a biodiverzitás megóvására (alapvető kérdés lesz az
ökológiai kapcsolatok és a zöldövezeti hálózatok rendszerének kialakítása).
– Kiemelten fontos annak elérése, hogy az extrém csapadékesemények hatására
ne következzenek be zavarok a „kritikus infrastruktúrákban”, de legalábbis e
zavarok minél kisebb mértékűek legyenek.
– A víz- és hulladékkezelés tervezésekor az extrém időjárási jelenségek hatá-
sait figyelembe kell venni, különösen a vízgazdálkodás és a csatornahálózat
megfelelőségének vizsgálata során. Lényeges a nagy mennyiségű csapadékvíz
megfelelő elvezetésének, illetve helyben (a város közigazgatási határán belül)
történő tárolásának és hasznosításának megoldása.
– Támogatandó a megye területén működő jégkármérséklő rendszer további
fejlesztése, tökéletesítése (lehetőség szerint környezetkímélő vegyületek alkal-
mazásával).
– A felszíni parkolás arányainak csökkentése a jégverésből adódó gépjármű-kár-
események visszaszorítása érdekében.
– A városvédő erdősávok, zöldinfrastruktúra-elemek megerősítése a városi és
település körüli homoktalajok megkötése, a szélerősödésből adódó kiporzás
megelőzése érdekében.
– A lakosság felkészítése a szélsőséges időjárási eseményekre és a klímaváltozás
hatásaira.
Szárazságokkal, aszállyal kapcsolatban:
– A település vízkészleteinek mennyiségi védelme érdekében kiemelt feladat a
víztakarékosság fokozása.
– A vízbázis fenntartható módon történő hasznosítása miatt fontos feladat a víz-
felhasználás városi szintű csökkentése, illetve a vízszükséglet kielégítéséhez
más források (pl. csapadékvíz, tisztított szennyvíz) minél nagyobb mértékű
igénybevétele.
– Szükség van a szürkevíz-hasznosítási módszerek alkalmazására és népszerű-
sítésére.
– Városi szintű csapadékvízgyűjtési, -kezelési és -hasznosítási rendszer kiala-
kítása (pl. a vízkormányzás technikai feltételeinek megteremtése, felszíni és
felszín alatti víztározók kialakítása, intelligens öntözési rendszerek), a vízvis�-
szatartás és vízpótlás érdekében.

162
– A talajnedvesség megtartását előtérbe helyező talajkezelési és gazdálkodási
gyakorlatok bevezetése, ösztönzése és népszerűsítése a mezőgazdaságban.
– Az öntözött területek kiterjedésének növelése mind a város parkjaiban, mind
pedig a mezőgazdasági területeken.
– Hatékony és víztakarékos öntözési módszerek kifejlesztése, illetve alkalmazása
a városban és közvetlen környezetében.
– Tájékoztatás, információnyújtás a gazdák részére; együttműködések kialakítá-
sa agrár-kutatóintézetekkel, klímakutatókkal, nemzetközi jó példák gyűjtése
az agrárszektor klímaalkalmazkodása erősítésének szolgálatában.
Az alkalmazkodás hatékony megvalósítása érdekében hangsúlyos szerep
hárul a közlekedési rendszer egészére és az energiagazdálkodásra. Fontos, hogy
a város előre tudjon lépni a fenntartható közlekedésfejlesztés területén. Ennek
keretében erősíteni kell a lágy közlekedési módokat (pl. gyaloglás, kerékpározás,
elektromobilitás), bővíteni kell a P+R és B+R hálózatot a város agglomerációjá-
ban és az egyéb belterületi egységekben, fejleszteni kell a közösségi közlekedést,
vizsgálni kell a különböző járműmegosztási lehetőségeket, valamint foglalkozni
kell a környezeti alapú, intelligens forgalomirányítás alapjainak kidolgozásával.
Támogatásra érdemes a város kötöttpályás közlekedési adottságainak minél
nagyobb arányú kihasználása mind az – egyre növekvő arányú (napi szinten
jelenleg 20 000 fő) – elővárosi közlekedésben, mind pedig a közúti tranzitfor-
galom és az ipari termeléshez kapcsolódó áruszállítás vasútra történő átterelése
érdekében.
Kecskemét az energiaellátás szempontjából kiszolgáltatott. Az összes fel-
használt energia döntő hányada a közigazgatási határon kívülről érkezik, ezért
a városüzemeltetés során kiemelt figyelmet kell fordítani az energiabiztonság
növelésére, az energiatakarékosságra (pl. panelkorszerűsítési program folytatása,
intézményi fűtéskorszerűsítés és épületszigetelés, napelemek intézményi telepí-
tése, a közvilágítás korszerűsítésének folytatása), az energiahatékonyságra (pl.
a távhőellátás rendszerének komplex fejlesztése, városi szintű energiamenedzs-
ment-rendszer kiépítése, létesítményüzemeltetés professzionalizálása), továbbá a
megújuló energiahordozók nagyobb arányú használatára (pl. biomassza-fűtőmű
építése, napelemfarmok telepítése [alulhasznosított területeken], hőszivattyúk
használata, geotermális lehetőségek kiaknázása).
A megfelelő városi mikroklíma kialakítása és a CO2-elnyeletés érdekében,
növelni kell a városi zöldfelületek kiterjedését és javítani azok minőségét. Ehhez
mindenképpen szükség van egy zöldfelületi infrastruktúrahálózat-fejlesztési
tervre, valamint egy komplex települési vízgazdálkodási és csapadékvíz-haszno-
sítási tervre, illetve az abban foglaltak megvalósítására.

A CO2-elnyelető képesség növelése érdekében az alábbi intézkedések java­

solhatók:
– A város zöldfelületi mutatóinak javítása, meglévő parkjainak, erdő- és faállo-
mányának fokozott védelme.
– A mezőgazdaság napjainkra elavult és alapvetően helytelen talajkezelési
gyakorlatának megváltoztatása, az új módszerek terjesztése (a nagyobb ter-

163
 mésmennyiség és a klímaváltozáshoz történő hatékonyabb alkalmazkodás
érdekében).
– A városi és város környéki természetes élőhelyek védelme, az ökológiai folyo-
sók rendszerének biztosítása, valamint a belterületi zöldfelületek és a külterü-
leti erdőterületek – az ökológiai viszonyoknak megfelelő – növelése (lehetőség
szerint őshonos és nem allergén fajtákkal).
– A már meglévő zöldített közterületek, közkertek, parkok megőrzése, ezek
minőségi javítása (pl. többszintű növényállomány telepítése, csapadékvízzel
történő öntözés feltételeinek javítása).
– Zöld tetők és zöld homlokzatok létesítése a város minél több épületén.
– Az alulhasznosított területeken újabb közösségi kertek, esőkertek, fásított terü-
letek, erdők kialakítása.
– A felszíni parkolók számának és területének csökkentése (felszín alatti parko-
lók, parkolóházak és automata parkolási rendszerek létesítése a kijelölt öveze-
tekben), helyette parkok és zöld közterületek – többszintű növényállománnyal
történő – kialakítása.
–  Városi szintű csapadékvízmenedzsment-rendszer kiépítése, a vízkormány-
zás lehetőségeinek bővítése, víztározók (felszíni és felszín alatti) kialakítása,
továbbá automata öntözési rendszerek telepítése a közparkokba.
Miközben a kecskeméti alkalmazkodási cselekvések hasznai egyértelműen
Kecskeméten jelentkeznek, a helyi megelőzési cselekvések jótékony hatásai tér-
ségi és globális szinten eloszlanak. Ennek ellenére, a döntően etikai megfontolá-
sokon túl (a társadalom minden tagjának meg kell tennie minden tőle telhetőt az
éghajlatváltozás mérséklése érdekében, függetlenül a hozzájárulás mértékétől) a
város – már csak méreténél, pénzügyi, humán erőforrásain és kapcsolati tőkéjén
keresztül is – felelős szűkebb térsége (pl. kistérség, megye) társadalmának segíté-
sében, azok klímaváltozás hatásaira történő felkészítésében, példamutatásban és
a jó gyakorlatok terjesztésében is.
A közigazgatási kereteken túlmutató térségi hatású gondolkodásnak és helyi
alkalmazkodási program végrehajtásának már rövid távon is kézzelfogható
eredményei lehetnek (pl. városökológiai kutatások elindulása, az ismeretek és
tudásanyag bővülése, a környezetipar erősödése, és ehhez kapcsolódóan új ter-
mékek és szolgáltatások megjelenése, a kooperációs kapcsolatok szélesedése, jó
gyakorlatok számának növekedése). A klímaváltozás negatív hatásaihoz történő
alkalmazkodás során a klímatudatosság növelése közös települési felelősség,
amelyben a városi döntéshozók, a vállalkozások, a szakmai szervezetek (kutató-
intézetek, egyetemek, civil közösségek, érdekvédelmi szövetségek) és a lakosság
egyaránt érintett.
2018-ban a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzathoz hasonlóan a város is
csatlakozott a Polgármesterek Klíma- és Energiaügyi Szövetségéhez (Covenant
of Mayors), és ezzel vállalta, hogy a 2012-es bázisidőszakhoz képest 2030-ig
40%-kal csökkenti a CO2 kibocsátását a kulcsfontosságú Covenant-ágazatokban
(önkormányzati épületek és létesítmények, szolgáltató épületek és létesítmények,
lakóépületek, közvilágítás, önkormányzati flotta, tömegközlekedés, magáncélú
kereskedelmi szállítás). A csatlakozásból fakadó kötelezettségek teljesítése érde-

164
kében a stratégiákban, akciótervekben és programokban megfogalmazott aján-
lásokat, kívánalmakat, elfogadott terveket maradéktalanul meg kell valósítani,
ellenkező esetben a 2030-ra kijelölt ambiciózus cél szinte elérhetetlennek tűnik.
A városvezetés részéről fontos a következetes kiállás a különböző (pl.
Környezetvédelmi Program, Klímastratégia, Fenntartható Energia és Klíma
Akcióterv, Településfejlesztési Koncepció, Integrált Településfejlesztési Stratégia)
stratégiai dokumentumokban megfogalmazott elvek, célkitűzések, illetve a rög-
zített fejlesztési irányok mellett. A szükséges beavatkozásokat – a megfelelő tár-
sadalmi tájékoztatás és viták után – átgondoltan, a felelősök meghatározásával,
ütemezett módon végre kell hajtani, amihez a szükséges forrásokat biztosítani
kell. A stratégiai és szakágazati dokumentumok elkészítése nem cél, hanem esz-
köz a konkrét beavatkozások átgondolt és strukturált megvalósítására.
Támogatni kell minden klímavédelmi és alkalmazkodási kezdeményezést,
amelyek mitigációs, illetve adaptációs célokat szolgálnak. Ezek egy része alulról
jövő, mint pl. a „10 millió fa” mozgalom, vagy a „Fogadj örökbe egy parkot!”
program. Másik része a szakmai szervezetektől származó javaslat (pl. vízgazdál-
kodás és vízvisszatartás, városökológiai kutatások elindítása, zöldfelülethálózat-
fejlesztési terv készítése, energetikai koncepció megalkotása), amely alapvető és
szükséges szakmai beavatkozásokat fogalmaz meg, de emellett születhetnek szak-
mapolitikai előírások, illetve hatósági és politikai oldalról igényelt beavatkozások
is, melyek ugyanúgy szolgálhatják a város érdekeit. Ezek mindegyikét érdemes
konstruktív vitára bocsátani, és társadalmi konszenzust követően megvalósítani.
A települési szintű klímavédelem és alkalmazkodás elképzelhetetlen megfe-
lelő szakmai felkészültség és együttműködő szakmai szervezetek helyi hálózata
nélkül. Kiemelt fontosságú a helyi kutatások és vizsgálatok elindítása, a meg-
felelő (a város valós szükségleteit feltáró) programok és projektek kidolgozása,
a forrásgeneráláshoz szükséges pályázati szakmai dokumentációk elkészítése,
amely jól felkészült szakemberek alkalmazását és különböző szakmai szerveze-
tek összefogását igényli. A szakembereknek kiemelt szerepet kell vállalniuk a
lakosság oktatásában, tájékoztatásában, szemléletformálásában és az együttmű-
ködő szakmai hálózatok szervezésében és irányításában is.
A klímavédelem és adaptáció sikere nagyban függ a lakosság meggyőzésétől,
illetve annak tudatosításától, hogy a klímaváltozás és annak hatásai nem a jövő-
ben bekövetkező, lehetséges események víziója, hanem a jelen feszítő folyamatai.
Ezeket a folyamatokat mindenki saját maga is megtapasztalhatja. Az egyes ese-
mények bekövetkezése (pl. városi villámárvizek, szélviharok és jégverés kárté-
telei, hőhullámok, jelentkező új járványok, vagy éppen az árvíz-belvíz-aszály
okozta károk jelentkezése a mezőgazdaságban, melyek bevételkiesést, árualaphi-
ányt és élelmiszer-drágulást válthatnak ki) nem véletlenszerű, hanem az éghajlat
változásának hatásai. Ezeket a környezeti és klimatikus folyamatokat az egyes
ember csak kismértékben tudja befolyásolni (környezettudatos gondolkodással
és viselkedéssel), ugyanakkor a káros hatásokhoz – a jelenleginél sokkal hatéko-
nyabban – lehet alkalmazkodni, az egyének szintjén is.
Összefoglalva a javaslatokat, megállapítható, hogy a város környezeti
elemeinek állapota, klímakitettségének javítása, valamint a helyi környezeti és

165
klímavédelmi szempontok érvényesítése csak széles körű társadalmi összefogás
keretében valósítható meg. Környezetünk védelme közös felelősség, amelynek
részeként Kecskemétnek jó példát és elkötelezettséget kell mutatnia szűkebb és
tágabb térsége minőségi életfeltételeinek hosszú távú biztosítása érdekében.

Felhasznált irodalom
Dóka R. (2011): Tájhasználati változások, tájértékek és tájvédelem a Duna–Tisza közén. In: Rakonczai J.
(szerk.): Környezeti változások és az Alföld. Nagyalföld Alapítvány kötetei 7. Nagyalföld Alapítvány
Békéscsaba, pp. 315–325.
Hoyk E. (2006): A szárazodás hatása a vegetáció alakulására homokhátsági szikes tavak példáján. In: Kiss A.,
Mezősi G., Sümeghy Z. (szerk.) Táj, környezet és társadalom: ünnepi tanulmányok Keveiné Bárány Ilona
professzor asszony tiszteletére. Szeged, SZTE Éghajlattani és Tájföldrajzi Tanszék, SZTE Természeti
Földrajzi és Geoinformatikai Tanszék, pp. 293–303.
Hoyk E. – Kanalas I. – Farkas J. Zs. – Szemenyei Gy. (2019): Környezeti kihívások a városfejlesztésben
Kecskemét példáján. In: Alföldi Kaleidoszkóp. A magyar vidék a XXI. században. Tanulmányok a 70
éves Csatári Bálint köszöntésére. Kecskemét, pp. 133–146.
IPCC (2014). Climate Change 2014 – Synthesis Report. Summary for Policymakers. https://www.ipcc.
ch/site/assets/uploads/2018/02/AR5_SYR_FINAL_SPM.pdf
Iványosi Szabó A. – Hoyk E. (2016): Kecskeméti táj, kecskeméti tájváltozások. Forrás, 48. évf. 7–8. sz., pp.
10–35.
KSH 2018: Karbonlábnyom Magyarországon. Statisztikai Tükör. http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/
stattukor/karbonlabnyom.pdf
Láng I. – Csete L. – Jolánkai M. (szerk.) (2007): A globális klímaváltozás: hazai hatások és válaszok.
Budapest, Szaktudás Kiadó, p. 220.
Magyar Közút Nonprofit Zrt.: Az országos közutak keresztmetszeti forgalma 2009–2017
Rakonczai J. – Fehér Zs. (2015): A klímaváltozás szerepe az Alföld talajvízkészleteinek időbeli változásaiban.
Hidrológiai Közlöny, 95:(1). pp. 1–15.
http://filtrexx.hu/rain-garden/index.php
http://levegominoseg.hu/automata-merohalozat
https://lpdaac.usgs.gov/

166
Áfra János

Tündöklő mező

Amire rátalálnak, nem szabad tovább.

Darálóban izzik el e vigasztaló ima,
szeleteli magát a jó java, ha van,
ebből még talán kisülhet egy élet.
Legyen fogsora, járjon feketében,
gyűjtsön maga köré testvéreket,
szájpadján érlelődjön történet,
nézze gyanútlan a holtszürke fákat,
amíg haraggá érik harag, bűnné bűn.
Hatalmas lesz, ami érzi a hatalmat,
magába botlik e tündöklő mezőn.
Fehérlenek, fehérlenek a koszos kezek.
Kozmált rokonok szaladgálnak
keresve a mondatot, és egyre csak
vakarják, vakarják maguk. Eltakart szemük
alatt sikoltás edényekbe oldva,
lassan ürül maratott arcukból a nyelv.
Kikopott bőrrel érintésre várnak,
de csak a szagokat fejti le róluk a szél,
a sötétség szele. Nyelvük hegyén
magot érlelnek, nincs kihez beszélni.
Hétnaponta köpnek, ellenőrzik,
de semmi, mindig minden ugyanúgy.
Hétszer hét nap után vegyék észre,
hogy még itt vagyok, üvöltsenek
arcomba, üvöltsenek csak újra
meg újra. Én tűröm szótlanul.

167
Fatüzes keramikusok

A kerámiaégetésnek is van környezettudatos, természetközeli változata. A magas

hőfokon égetett fatüzes kerámia kelet-ázsiai eredetű, és hosszú időre visszanyúló, filo-
zófiailag is megalapozott technológia. Az eljárás még a rendszerváltás előtt átjutott a
vasfüggönyön, az innovatív szellemű hazai keramikusok nyugati kollégáikkal szinte egy
időben megismerhették. Két olyan helyszín volt Magyarországon, ahol a technológiát a
gyakorlatban is ki lehetett próbálni: az egyik a kecskeméti székhelyű Nemzetközi Kerámia
Stúdió, a másik a Siklósi Kerámia Alkotótelep. A technológiát elkötelezetten alkalmazók
közül kiemelkedő a szerepe Néma Júlia keramikusművésznek, aki Magas hőfokon –
Közelítések a fatüzes kerámiához címmel monografikus igényű könyvet jelentetett
meg az elmúlt évtized elején, magyar nyelven. A szerző szerint a magas hőfokú fatüzes
kerámiaégetés nem csupán a kerámiakészítés befejező művelete, hanem olyan komplex
alkotói magatartás, amely kihat az alkotói folyamat egészére, a tárgytervezésre is. Néma
Júlia a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem oktatójaként néhány egykori hallgatóját is
bevonta a könyv egyik tapasztalati bázisát jelentő, Kecskeméten zajló tesztégetésekbe.
A munkában részt vevő keramikusművészek közül hárman, Csávás-Ruzicska Tünde,
Kontor Enikő és Szabó Ádám Csaba külön-külön rögzített interjúkban beszélt a fatüzes
égetéshez, s általa egy komplex szemlélethez való viszonyáról.

Szabó Ádám Csaba keramikus iparművész

– A 80-as évek végén született, a fővárosban él. Hogyan lett önből keramikusművész?
Voltak-e esetleg konkrét családi előzmények?
– Az első találkozásom az agyaggal elég korán történt. 4-5 éves lehettem,
amikor a szüleim elvittek egy szakkörbe, ahol kipróbálhattam az agyagot, és első
látásra szerelem szövődött közöttünk. A családom közel sem élvezte ennyire
az én elköteleződésemet. Egy-egy szakköri alkalommal én teljesen belevetet-
tem magam a munkába, komoly feladat volt úgy berakni a kocsiba, hogy a
rám száradó agyag ne kenje össze minden alkalommal a kárpitot. Mindez még
Mátészalkán történt, ahonnan aztán később a fővárosba költöztem. Az említett
nehézségek és az én féktelenségem miatt a szakkörözés egy időre abbamaradt,
de amikor már a saját elhatározásomnak is szerepe lehetett a döntés meghozata-
lában – úgy az általános iskola első felétől –, az agyag és a kerámia a mai napig
töretlen szerelem az életemben. Hamar kikacsingattam a hivatalos oktatási kere-
tek közül, mindig kerestem azokat az embereket, akikre éppen szükségem volt
az előrehaladásomhoz.

– Felteszem, hogy már ennek tükrében választott középiskolát is magának.

– Nem így történt. Speciális, magyar–történelemre szakosodott osztályba jár-
tam ugyan az Esze Tamás Gimnáziumban, de semmiféle plusz művészeti képzés-

168
ben nem részesültünk. Nem is nagyon bánom, mert az a szemlélet, amit a közép-
iskolám elültetett bennünk, igen sokat adott hozzá a mostani személyiségemhez.

– Érettségi után mégis a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre jelentkezett.

– Egyértelmű volt számomra, hogy oda jelentkezem. Ami nem volt közel sem
ennyire egyértelmű, hogy mihez kezdek magammal, ha esetleg mégsem vesznek
fel. Végül aztán határozottan kirajzolódott egy másik irány, ami az egyiptológia
lett volna. Felvettek a MOME-ra, így nem lett belőlem egyiptológus.

– A kezdetektől pontosan tudta, hogy a kerámiában az az irány érdekli majd, amit a
mesterképzése során és a doktori eljárás folyamatában kirajzolódni látunk?
– Volt egy nagyon meghatározó élményem már az első év végén. Egyik kedves
tanáromnak, Néma Júliának, nemzetközi hírű mesterével, Frederick L. Olsennel
közösen Pécsett volt egy projektje, amelynek Lángoló szobrok volt a címe. Erre
hat egyetemista társammal együtt én is meghívást kaptam. Közel háromhetes
program volt, ahol elkészítettünk egy kéttonnás kerámiaplasztikát, felépítettünk
egy kemencét, felfűtöttük, és amikor ez elérte a kívánt hőfokot, akkor kinyitottuk
a kemencét, hogy láthatóvá váljék mindaz, ami egyébként nem látható az égetés
folyamán. A projekt kapcsán ismerkedtem meg közelebbről Fred Olsennel, aki
2010-ben meghívott a stúdiójába, hogy dolgozzam ott, égessek az ő kemencé-
iben. Bő három hetet töltöttem nála akkor, a sivatag közepén, Kaliforniában.
Meghatározó élmény volt, nagyon megfogott, mondhatom úgy is, hogy rabul
ejtett a technológia, a fatüzes égetés, illetve a körülötte tapasztalható markáns
filozófia, amit aztán az egyetemi munkáim során is igyekeztem következetesen
alkalmazni. Ekkor köteleződtem el visszavonhatatlanul az eljárás mellett.

– Jól tudom, hogy Frederick Olsen a kecskeméti kerámia stúdióban is épített kemencét?
– Három kemence is működik a stúdióban, amelyeket Fred épített.

– Mi az Olsen-kemencék különlegessége?

– Az Olsen-kemence titka a rendszere. Attól különleges igazán, hogy míg
a hagyományos fatüzes kemencék Japánban, Koreában, Kínában, amelyeket
akár hetekig is fűthettek egyfolytában, méretüktől függően hihetetlen mennyi-
ségű fát emésztenek fel, addig Fred kemencéi a nagyon hatékony rendszernek
és a tökéletes égésnek köszönhetően, viszonylag kevés alapanyagból képesek
előállítani a szükséges, kb. 1300 fokos hőmérsékletet. Anyagtakarékosak, nem
csak a felhasznált fa mennyisége kevesebb, de a káros anyag kibocsátása is, ami
manapság egyáltalán nem mellékes szempont, nagyon is fenntarthatóvá teszi
ezt a technológiát. Még ennek tudatában is sokan megkérdőjelezik az Olsen-féle
égetési technika létjogosultságát, épp a súlyos környezetterhelést felemlegetve.
Valójában, ha az így készült tárgyak használati és esztétikai értékét összevetjük
az okozott környezeti károkkal, kijelenthető, hogy elenyésző az okozott kár mér-
téke. Nyugodtan ki merem mondani, hogy ez az eljárás alapvetően környezet-
tudatos, azon túl, hogy hihetetlenül kényelmessé és kezelhetővé teszi az égetést
a keramikus számára is.

169
 – Megemlítette Néma Júlia nevét és az eljárás keleti filozófiai hátterét. Az utóbbiban
tájékozott?
– Nekem ez nem jön zsigerből, mint amibe beleszocializálódtam, mint például
a japánoknak. Van itt egy olyan kemence is a stúdióban, amit egy japán mester,
Masakazu Kusakabe épített. A fenntarthatóság és a hosszú távú gondoskodás
neki is épp úgy jellemzője, mint Frederick Olsennek.
Ha rápillantunk a fatüzes égetésre, az a kívülálló számára is azonnal szem-
beötlő, hogy itt rendkívül nagy szerepe van a véletlennek. A tűznek magának,
az égetés során keletkező fahamunak, amelyek döntően képesek befolyásolni az
elkészült tárgy milyenségét.

– Lehet valamelyest befolyásolni, irányítani az égetés során bekövetkező folyamatokat,

vagy csupán a véletlenek szerencsés egybeesésének tudható be, hogy mi születik meg?
– Irányítani nem tudjuk az egyes folyamatokat, de például van több olyan
lehetőség, amivel különböző helyzeteket tudunk generálni az égetés folyamatá-
ban, és reméljük a csodás hibák létrejöttét. Teljes egészében nem lehet kontrollál-
ni, hogy mi történik a kemencében, de például annak a mértéke megválasztható,
hogy az égetés során mennyire működünk együtt a tűzzel. Itt van esélyünk minél
több tudatos elemet belevinni a folyamatba. Ugyanakkor a végeredmény sok
tekintetben a szabad tűz meglepetése lehet, soha nem tudhatjuk pontosan, mi is
megy végbe a kemencében az égetés alatt.

– Felszínesen ismerve a munkásságát, azt feltételezem, hogy ön azok közé tartozik,

akik kevéssé szólnak bele, hogy mi történjen az égetés során a tárggyal. A doktori érte-
kezésének középpontjában is a hiba előidézése, esztétikai kiaknázása, és kevésbé annak
elkerülése állt.
– Valóban, én nem kiküszöbölni, hanem generálni próbálom a hibát, megte-
remteni azokat a körülményeket, amelyek következtében megtörténhet a hiba.
Mindig olyan körülményeket próbálok előidézni, amelyek a korábbi tapaszta-
latok alapján, az adott körülmények között számomra valamilyen érdekes hibát
okoznak, eredményeznek. Ez éppúgy történhet a nyersanyag előkészítése során,
mint magában a tűzben, tehát az alkotás minden egyes mozzanatában jelen lehet,
nem csak az égetésnél.

– Ha az ember szándékoltan idézi elő a hibát, azt felfoghatjuk még a természet beavat-
kozásának, vagy visszavonhatatlanul emberi machinációnak kell tekinteni?
– Bármi, amit létrehozunk, az emberi beavatkozás eredménye. Legfeljebb a
mérték lehet a kérdéses, hogy meddig kontrollált, meddig szabunk neki keretet
a létrejötte folyamatában.

– A magas hőfokú égetés alapvetően meghatározza az egyes tárgyak színvilágát, vagy
az ön döntése, hogy többnyire földszíneket használ a kerámiáin?
– Az alapanyagok, amiket használok, nagyon egyszerű, földközeli anyagok.
Az égetés során keletkező fahamu ráolvad a tárgyakra, és létrehoz egy termé-
szetes mázat, aminek szintén sötétzöldes a tónusa. Elképzelhető az is, hogy a

170
hamut tudatosan hordjuk fel plusz mázként a tárgy felületére, használhatjuk
továbbá a hamut mázak alapanyagaként, különféle földpátokkal keverve, ame-
lyek nagyrészt magyarországi lelőhelyekről származnak, ismerős a színvilá-
guk. Legtöbbször azt az agyagot használom a munkáimhoz, amit a kecskeméti
INTERKERÁM gyárt. Nagyon sok múlik az agyag minőségén, és ez kipróbáltan
jó alapanyag.

– Milyen a jó agyag?
– Ez attól is függ, hogy ki milyen habitussal dolgozik. Ha valaki a finom,
nőies vonalakat kedveli – gondoljon például Ruzicska Tünde munkáira –, az ő
számára a porcelán, vagy valami más, finomszerkezetű alapanyag szükséges.
Az én tárgyaim jóval rusztikusabbak, sok gesztusszerű elemet használok, ehhez
az az ideális, ha valami rusztikusabb anyaggal dolgozom. Amikor beleütök,
megnyújtom, torzítom az anyagot, a belső, nagyobb szemcsék érdekes felületi
játékokat eredményeznek, szépen kirajzolják azt a gesztust, amit belevittem a
tárgyba. Számomra tehát ezek az ideálisabb anyagok. Természetesen erősen
tárgyfüggő is a döntés, fontos, hogy éppen milyen tárgyat készítek, vagy miről
gondolkodom.

– A magas tüzű égetést ön is a funkcionális tárgyakon próbálta ki, vagy az autonóm
kerámiái is ezzel az eljárással készülnek?
– Mindkét területen egyforma hatásossággal működik az eljárás. Nálam
nincs is éles határ, mi több, sokszor átfedés is tapasztalható a két terület között.
Előfordul, hogy a csúcsgasztronómiában a séfek kifejezetten műtárgyakra tálal-
nak, amiket kölcsönkérnek tőlem egy-egy projekthez.

– És nem fájdul bele a szíve, hogy mire használják a műtárgyait?

– Nem szoktam problémázni ezen. Számomra pont olyan értékes akár egy
teáscsésze is, mint egy kétméteres kerámiaszobor. Egy tárgy értéke attól függ,
hogy éppen rámondjuk-e, hogy műtárgynak tekintjük, vagy egyszerű használati
tárgyként gondolunk rá. Valójában tehát a saját értékítéletünk függvénye, hogy
például a gasztronómiában autonóm műtárgynak vagy használati tárgynak
tekintjük-e ugyanazt a kerámiatárgyat.

– Mikorra tehető, hogy a hazai gasztronómia felfigyel önökre, keramikusokra?

Mekkora volt a piac felhajtóereje, hányan foglalkoznak ma kifejezetten gasztronómiai célú
kerámiával?
– Volt ennek egy nemzetközileg igen erős felfutása. Itthon Néma Júlia kera-
mikusművésznek volt az első nagyobb megrendelése az Olimpia étteremben,
Takács Lajossal. Ez volt az első alkalom, hogy valaki egy komplett éttermi szettet
készített fatüzes kemencében égetett kerámiából.

– Nagy visszhangot keltett szakmai körökben?

– Kétségtelenül nagy feltűnést keltett. Hamar híre ment vendéglátós
körökben is, az igény egyre nőtt. Ugyanakkor hiányoztak azok a csatornák,
ahol a gasztronómiai szakemberek és a keramikus iparművészek egymásra

171
találhattak volna. Az elmúlt pár évben ezt a hiányt a fájlmegosztó oldalak
többnyire kiküszöbölték, képesek eredményesen összehozni a megrendelőt
és az alkotót.

– Több jeles hazai étteremnek és vendéglátóhelynek is tervezett vagy tervez. Milyen

módon inspirálódik, hogyan kezd hozzá a munkához, amikor megtalálja önt egy séf, vagy
egy étterem menedzsmentje? Fontos a személyes kapcsolat és a közös hullámhossz a meg-
rendelővel?
– Ha ezek a megbízások nem is igényelnek feltétlenül helyszíni inspirációt,
a séffel való interakció nagyon fontos. Természetesen az is előfordul, hogy a
helyszín nagyon inspiráló tud lenni. Nekem ilyen volt például a Somló-hegy
oldalában lévő Kreinbacher Szőlőbirtok étterme. Nagyon sok ötletet adott a táj, a
helyszín, és maga a birtok is. Például a helyi szőlőtőkék hamuját is beleépítettem
az egyik mázba, amit az edényeknél használtam. Viszonylag szabad kezet kap-
tam a séftől, mindössze annyi történt, hogy részletesen beavatott abba, milyen
ételeket szeretne tálalni a vendégeinek. És persze elmondta azt is, hogy mi tetszik
neki. A tárgyak megtervezését, kialakítását viszont teljes egészében rám bízta.
Természetesen mondott darabszámokat, de lényegi elvárása a tárgyak leendő
formáját illetően nem volt. Szerencsés helyzet volt, mindenki azzal foglalkozott,
amihez ért. Ő az ételeket álmodta meg, én hozzá a tányérokat, és ez nagyon jól
működött együtt.

– A tárgyai kedvesen szabálytalanok, egyediek. Egy nagyobb volumenű éttermi meg-
rendelés esetén is nehezen tudom elképzelni, hogy sorozattermelés történne.
– Az edények mindegyike egyedi kézműves munka. Ha érkezik egy nagyobb
megrendelés, gyakran felmerül a kérdés, hogy az elvárt mennyiségben, kéz-
műves eszközökkel egyetlen keramikus képes-e a feladatot teljesíteni. Ilyenkor
kézenfekvőnek tűnik, hogy valakit, akár külsősként, be kellene vonni a termék-
gyártásba. Van, akinek ez belefér, van, akinek nem. Én azok közé tartozom, aki
szereti a teljes folyamatot maga elvégezni, így teljes kontroll alatt tartani. Csak
ekkor érzem sajátomnak a tárgyat, nem tudok eltekinteni a személyes közremű-
ködésemtől az egyes folyamatokban.

– Lehet-e ezeket a gasztronómiai célú, ugyanakkor magas esztétikai értékű tárgyakat

egyedi kézműves munkával olyan áron előállítani, hogy a keramikusnak is és a megren-
delőnek is megérje?
– A gyakorlat azt mutatja, hogy ez nem megoldhatatlan. A gyári termékek
ára is kétfelé szakadt. Egyfelől vannak a végtelenségig leegyszerűsített és silány
minőségű gyári tucatporcelánok, amiket fillérekért el lehet érni. A másik véglet,
a stúdióporcelánok ára pedig kifejezetten horrorisztikus. Ezek mellett példá-
ul a mi kézműves termékeink könnyedén versenyképesek tudnak maradni.
Ráadásul mi abban tudunk többet bármilyen nívós gyári terméknél, hogy a tár-
gyaink abszolút személyre vagy helyre szabottan készülnek. A másik esetben a
megrendelő egy már meglévő termékpalettából válogat, ami nyilván soha nem
lesz pontosan olyan, mint amilyet elképzelt magának. Arról nem is beszélek,

172
hogy a megrendelő sokszor olyasmit kap nálunk, amit el sem tudott korábban
képzelni, mert még sehol nem találkozott vele, nem látta, az csak a tervező fejé-
ben létezett.

– Mostanában számos gasztro-megrendelést kap. Van-e ideje és kellő ihlete az autonóm

kerámiához?
– A késztetésem folyamatos, mindig próbálkozom. Gyakoriak az éttermek-
kel kapcsolatban is azok a mellékprojektek, amelyek a határterületeken szület-
nek meg. Volt a 2018-as Design Héten Pillók Attilával egy közös projektünk az
A.MeCoD Stúdióban, amelynek keretében olyan műtárgyakat, illetve edényeket
hoztam létre, amelyek egy hagyományos éttermi szituációban nem tudnának
hosszú távon működni, viszont kísérletként, az élmény szintjén abszolút műkö-
dőképesek voltak. Kísérleti kerámiák voltak a technológiailag változó konyhában.
Vagy például a tavalyelőtti Gourmet Fesztiválon az Onyx Étteremmel volt egy
közös projektünk. Az ötletem abból eredt, hogy Indiában régen a teákat napon
szárított, nyersagyag csészékben szolgálták fel a vonatokon. Ezeket a csészéket
meg lehetett vásárolni az állomásokon. Amikor az egyes állomásokon megállt a
vonat, az utasok csak kinyújtották a csészéiket az ablakon, a teaárusok feltöltötték
őket, majd miután az utasok elfogyasztották a teát, a csészéket egyszerűen kidob-
ták az ablakon a robogó vonatból. A csészék visszaáztak, föld lett belőlük, azaz
semmiféle szennyezést nem okoztak, nem váltak szemétté. Ezeket a nyersagyag
csészéket kb. 10 évvel ezelőtt India-szerte lecserélték műanyagokra, amelyek ilyen
rövid idő alatt is már hihetetlen méretű szennyeződést okoztak. Ezt belátva, 3-4
éve újra kezdtek divatba jönni a napon szárított agyagcsészék. Innen vettem az
ötletet, hogy az Onyx Étterem a Gourmet Fesztiválon nyersagyag tányérokon
kínálja fel az ételeket. Ez azt jelentette, hogy 2400 tányért kellett elkészíteni nekik.

– Ha jól értem, ezek egyszer használatos edények voltak. Nem áztak át a használattól?
– Két ételt kínáltak bennük, egy vízibivalyból készült tatárbeefsteaket, illetve
egy szilvás gombócot. Természetesen az ételek nem érintkeztek közvetlenül a
tányér anyagával, egy zsírpapírszerű anyag került a tányér fala és a fogás közé.
A projekt érdekessége az volt, hogy az összes konyhai dolgozó, pontosab-
ban a ház összes dolgozója készítette az edényeket, a felügyeletem mellett.
Megmutattam nekik, hogyan tudják elkészíteni őket, és három héten keresztül
folyamatosan dolgoztak vele. Egyedül a 2400 tárgyat képtelen lettem volna határ-
időre elkészíteni. Azért is volt szerencsés a projekt, mert az összes érintett bele-
látott abba, hogy mekkora munka elkészíteni akár egyetlen tányért is. Nagyon jó
élmény volt mindnyájunknak.

– A 2017-es kecskeméti Szilikátipari Triennálén tűnt fel, hogy a keramikus szakmában
is végbement egy nagyon markáns generációváltás. A fiatal hazai keramikusoknak mekko-
ra hányada az, akik az önökéhez hasonló, természetközeli utat járják?
– Pontos számot nem tudok mondani, de olyan tíz fő körülire becsülöm a
számukat. Azt azért fontos hozzátennem, hogy ez most benne van a levegőben,
sokakat izgat azok közül is, akik még az egyetemi padsorokban ülnek.

173
 – Néma Júlia, aki az ön generációjából többeknek tanára volt, ez ügyben iskolateremtő
személyiségnek számít?
– Kifejezetten igen. A gasztro-kerámia mint irányzat viszonylag későn jelent
meg nálunk a nemzetközi színtérhez képest. Ebben ő itthon vitán felül úttörőnek
számított.

– Néma Júliának van egy sokat emlegetett könyve a magas tüzű égetésről. Ezt önök
alapműként, tananyagként, egyfajta szakmai bibliaként használják?
– Furcsa lenne, ha bibliaként tekintenénk rá, hiszen ott voltunk a szüle-
tésénél, Kontor Enikővel és Ruzicska Tündével mindhárman részt vettünk a
tesztégetéseken. Én ráadásul abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy épp
akkor jártam a MOME-ra, amikor Júlia ott tanított.

– Képes megélni a kerámiáiból, vagy kell-e mást, például oktatói munkát vállalnia?
– Aktuálisan nem tanítok sehol, csak a kerámiáimból élek. Ennek nyilvánvaló-
an van egy rizikója, de az elmúlt 3-4 év azt mutatja, hogy pillanatnyilag működő-
képes a vállalkozásom. És szerencsére nem csak az éttermek jelentik a potenciális
megrendelőket, a trend szép lassan átfolyt a hétköznapokba, és eljutott a kör-
nyezetükre igényes, hétköznapi emberekhez is. Egyre több a magánmegrendelő,
nem csak nálam, de mindhármunknál.

– Kontor Enikővel a műtermük is közös. Befolyásolja-e a munkájukat, hogy látják, min

dolgozik éppen a másik? Hatnak-e egymásra?
– Abszolút. Beszélünk az aktuális munkáinkról, és az is előfordul, hogy kikér-
jük a másik véleményét. Kifejezetten szerencsés, hogy egy fedél alatt dolgozunk,
mindkettőnknek nagyon hasznos. És azon túl, hogy együtt dolgozunk, nagyon
jó barátok is vagyunk.

– Kecskemét, és benne a Nemzetközi Kerámia Stúdió mennyire fontos önnek?

– Nagyon szeretek idejárni, és rendszeresen teszem is. Egy időben felmerült,
hogy Enikővel és Tündével hármasban építünk egy saját, magas tüzű kemencét,
amivel részben függetlenedni tudnánk a stúdiótól. Aztán ez feledésbe merült.
Nem utolsósorban azért, mert mindhárman nagyon szeretünk idejárni, és itt
dolgozni is. Budapest sincs messze, és van egy állandó, jó hangulata a helynek.
Sok érdekes ember fordul meg itt, úgyhogy nemcsak az égetési lehetőség miatt
érdemes idejárni, hanem az egyéb impulzusok miatt is. Nem csak idejárni, ide
tartozni is nagyon jó.

– Előfordult már, hogy megrendelést vissza kellett utasítania?

– Volt már rá példa. Többnyire a megrendelés méretei miatt kerül rá sor, de az is
elképzelhető, hogy nem tudunk igazán ráhangolódni egymásra a megrendelővel.
Ilyenkor többnyire egymáshoz szoktuk irányítani az ügyfeleket, és ez működik.

– Találkozott már olyan séffel, akivel nem értették egymást, vagy akinek annyira ext-
rém ötletei voltak, hogy visszarettent a tervezéstől?

174
 – Olyan már akadt, akivel kevésbé sikerült megérteni egymást, mint sze-
rettem volna. Olyan is volt, aki világosan érzékeltette, hogy nem akar közösen
belemerülni a dologba, csak le akarja venni a polcról a kész tányért, mint eddig,
erre van kapacitása. Az is lehet működőképes, ha bejön a műtermembe, meg-
lát valamit, ami megtetszik neki, és abból rendel. Ebben az esetben sem kell
feltétlenül egymásra hangolódnunk, és persze kevésbé érdekes, mint amikor
valóban együtt találjuk ki a szett minden egyes darabját. Nekem többnyire
olyan megrendelőim voltak eddig, akiket őszintén érdekelt a folyamat, kijöt-
tek a műterembe, személyesen is kipróbálták, hogyan is születik meg egy-egy
edény. És magam is be szoktam járni azokba a konyhákba, ahol az edényeimet
használják, hogy élesben is megtapasztaljam a használhatóságukat, a hibáikat
és erényeiket.

– Hogyan viszonyul önökhöz a keramikus szakma? Extrém, külön utas társaságként

kezelik önöket, vagy teljes polgárjogot nyert az a fajta gondolkodás, amit képviselnek?
Mélyen nem látok bele, mit is gondolnak a többiek, de tény, hogy támadásokat
még nem tapasztaltam sem én, sem a többiek. Általában jó kapcsolatot ápolunk
a szakmán belül másokkal is, de azért főleg egymással.

Csávás-Ruzicska Tünde keramikus iparművész

– Hogyan lett önből keramikus?
– Nyolcéves koromban dőlt el a sorsom. A szüleim beírattak egy kerámia
szakkörbe. Az agyag plasztikussága, és az, hogy a kezem nyoma ott maradt rajta,
teljesen rabul ejtett. Nyers, zsigeri érzés volt, annyira magával ragadó és jóleső,
hogy még ma is libabőrös leszek tőle, ha visszagondolok rá. Elsőre megszeret-
tem. Már viszonylag hamar kijelentettem otthon, hogy művészeti gimnáziumban
szeretnék továbbtanulni, és azt is tudtam, hogy keramikus iparművész leszek.
A szakkörbe való beiratkozástól kezdve az én pályám nagyon tisztán megmutat-
kozott.

– Nem próbálták lebeszélni?

– Próbáltak más irányba terelni, de látták bennem az eltökéltséget, és támogat-
ták mindvégig a választásomat. Valójában a szüleim azt szerették volna, hogy azt
csináljam, ami boldoggá tesz, ez pedig a kerámia volt.

– A kezdetekben milyen kerámiáról álmodott? Vagy nem voltak még önálló elkép-
zelései?
– Voltak kedvenceim. Élt bennem egy kép, de nem volt erősen behatárolt.
Inkább azt tartottam fontosnak, hogy az anyag állandóan ott legyen velem.

– Középiskolába a szegedi Tömörkény István Művészeti Szakközépiskolába járt. Volt

akkoriban érdemi kerámiaművesség a városban?
– Volt. A szegedi Tömörkény István Művészeti Szakközépiskola a budapesti
Kisképző után a második művészeti szakképző intézmény volt az országban.
Lassan hatvanéves múltra tekint vissza. A Tömörkényben kezdetektől voltak

175
gyökerei a kerámiaművességnek. Felvételizni kellett, és én sikeresen teljesítettem
a feltételeket.

– Volt Szegeden olyan mestere, akire szívesen emlékszik vissza?

– Nagyon meghatározó mesterem volt a középiskolában Tuza László. Erő-
teljes, ugyanakkor nagyon megosztó személyiség volt. Aki viszont kitartott mel-
lette, abból visszavonhatatlanul keramikus lett.

– A kapcsolatukat jól jellemzi, hogy amikor Tuza tanár úr nyugdíjba vonult, akkor önt
kérte fel utódjának.
– Tudomást szerzett róla, hogy végzem a tanár szakot is a mesterdiploma
megszerzése mellett. Felhívott, hogy szívesen látna engem a korábbi pozíció-
jában, és ez nekem óriási megtiszteltetés volt, olyannyira, hogy gondolkodás
nélkül el is vállaltam az állást.

– A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, akár az alap-, akár a mesterképzés során,

voltak hasonlóan meghatározó tanáregyéniségek?
– A MOME-n Kádasi Éva és Fusz György, Bokor Zsuzsa, Nemoda Attila,
Kemény Péter és Néma Júlia voltak a mestereim. Emellett sokat tanultunk egy-
mástól is a csoportban, az évfolyamon. Az egyetemi évek nagyon meghatározóak
a szemléletformálásban.

– Ami miatt itt most együtt ülünk, az ezer szállal kötődik Néma Júlia személyéhez és
tevékenységéhez. Kijelenthető, hogy Néma Júlia volt az, aki önt és társait, Kontor Enikőt
és Szabó Ádámot bevezette a fatüzes kerámiaégetés tudnivalóiba?
– Néma Júlia nagyon meghatározó alkotó, őt is a mestereim egyikének tekin-
tem, de a fatüzeléses technológiával Kádasi Éva és Kemény Péter ismertetett
meg először. Ezért inkább hajlok arra, hogy azt mondjam: ők így együtt szab-
ták meg az utamat. És mindenképpen kiemelném még Geszler Máriát is, aki
itt, a Nemzetközi Kerámia Stúdióban osztotta meg velünk az általa külföldön
megtapasztalt nemzetközi irányzatok ismeretanyagát.

– Hogyan jutott el a természeti formákra erősen támaszkodó, fatűzön égetett kézműves

kerámiáig?
– Személyes utat jártam végig. A művészeti szakközépiskolában, ahol az alapo-
kat szereztem, Tuza tanár úr is nagyon természetközeli formavilágban gondolko-
dott. Az egyetemen pedig megismertük minden mesterünknek a saját univerzu-
mát. A cél mindenki számára nyilvánvalóan az, hogy az egyetem után kinek-kinek
kialakuljon a saját karaktere, amely támaszkodik a képzés során befogadott sok-
sok ingerre, a mások látásmódjára is. Amikor ezek a hatások összeérnek, azt jelen-
ti, hogy a hatásokat feldolgoztam, majd „elhagytam”, és egy saját formanyelvet
próbálok keresni. Az lesz a saját utam. Nem állítom, hogy a munkám kiteljesedett
és teljes egészében kiérlelt, de saját hangon szólalok meg a kerámiáimban. 35 éves
vagyok, és mindössze 10 éve tekinthetem magam keramikus iparművésznek, de
ahová ezalatt az idő alatt eljutottam, azt sajátomnak tekintem.

176
Kontor Enikő munkái
Csávás-Ruzicska Tünde munkái
Szabó Ádám Csaba munkái
 – A fatüzes égetéssel, a világhírű Frederick Olsen által épített kemencék adta lehetősé-
gekkel Kecskeméten ismerkedett meg? Miért köteleződött el az eljárás mellett?
– Nem mondhatom, hogy elköteleződtem, mert a munkáimnak csak kisebb
része készül fatüzes égetéssel. Néma Júlia, Kontor Enikő vagy Szabó Ádám is
jóval nagyobb mértékben használja az eljárást, mint én. Legelőször a Siklósi
Művésztelepen találkoztam az eljárással. Kádasi Évánál és Kemény Péternél
vettük fel harmadéves korunkban ezt a kurzust, később pedig Néma Júliával
közösen dolgoztunk vele. Júlia később a doktori munkájának részeként megírta
a könyvét a fatüzes égetésről, mi pedig Ádámmal és Enikővel segédkeztünk neki
itt Kecskeméten, a tesztégetések során. Mindent kipróbáltunk a gyakorlatban is,
amiről a könyvében írt. Elsősorban a felhasználható mázakat teszteltük. Nagyon
szerteágazó a magas hőfokon égethető nyersanyagok palettája, plusz a rajtuk
alkalmazható mázak, rengeteg az új információ, szükség volt a mázak és anyagok
működőképességének eléréséhez a sok tesztégetésre. Júlia könyve a megszerzett
tapasztalatok foglalata.

– Minden keramikusnak megvan a saját maga által kikísérletezett máza? Az ön kerá-

miáit sokan dicsérik azzal, hogy gyönyörű mázakat használ.
– Minden keramikusnak biztosan van egy-két saját receptje. Ez különbözteti
meg többek között a másik keramikustól. Ugyanakkor természetesen használok
mások által is előszeretettel alkalmazott, jól bevált gyári mázakat is, amelyek pél-
dául a stabilitásuk miatt lehetnek vonzóak. Ilyen kész mázakat vagy recepteket
használok akkor is, amikor rövid határidejű a megrendelés, és nincs idő a hossza-
dalmas kísérletezésre. Elmegyek a Budapest Kerámiába vagy az INTERKERÁM-
ba, és megveszem, amire szükségem van. Ha van időm kísérletezni, akkor persze
a sajáttal is foglalkozom, de az egy hosszú folyamat. Ahhoz, hogy egy máz jól
működjön magas hőfokon, ahhoz számos próbaégetés, formákon való tesztelés
szükséges.

– Több olyan csúcsgasztronómiai intézmény van ma már, amely az ön kerámiatárgya-

iban szolgálja fel az ételeit. Láttam leírva a neve mellett, hogy gasztro-keramikus. Vállalja
ezt a besorolást?
– Az egész egy olyan társadalmi átrendeződés eredménye, ami egy idő óta
Magyarországra is elért. A kiindulópont az Egyesült Államok és az olyan magas
gasztronómiai kultúrával jellemezhető nemzetek, mint Franciaország vagy
Olaszország. Ezekben az államokban trendszerűen kialakult egy társadalmi
igény, hogy az étkezés kulináris élmény legyen. Magam is megfogalmaztam egy
korábbi interjúmban, hogy az emberek a szakralitást most a tányéron meg az asz-
talon élik meg. Az új trend itthon is meghonosodott. A hazai séfek nagyon szép
eredményeket értek el különféle világversenyeken, és lassan felmerült az igény
arra, hogy az általuk működtetett éttermekben igényes, az ételsorok színvonalá-
hoz illeszkedő edényszetteket használjanak. Néma Júlia volt az első, aki felke-
reste, és együttműködésre bírta az Olimpia Étterem séfjét, és ő lett az első olyan
magyar keramikus, aki bekapcsolódott ebbe a trendbe. Majd őt követte a mi
generációnk. Nem csak mi hárman, vagyunk azért még néhányan, akik bekapcso-

193
lódtunk a csúcsgasztronómiával való együttműködésbe. Néma Júlia egy nagyon
szép és nagyon magas minőségű kollekcióval kezdte a gasztro-kerámiázást, de
egyes éttermekben felmerült az igény, hogy valami mást szeretnének, mint amit
Juli készít. Engem például öt évvel ezelőtt felkeresett a Tanti étterem, amely két
Michelin-csillagot is kapott. Az első nekik készített kollekció nagyon sikeres volt.
Ráéreztem egy saját irányra. Fontos volt, hogy ne Juli munkáit másoljam, inkább
a saját karakteremet próbáltam visszaadni az egyes tárgyakban, hogy látható
legyen a különbség. A Tantinak készített sorozatnak szép lassan híre ment. Aztán
mások is bekapcsolódtak, mert az igény egyre nőtt. Többünket is megkerestek. Öt
éve kezdtem ezt a munkát, és mára némiképp megváltozott a helyzet. Manapság
már egyre kevésbé keresnek meg éttermek, kezd telítődni a piac. Hirtelen nagyon
sok keramikus kezdett el foglalkozni az éttermek igényeinek kielégítésével.
Ugyanakkor jól érzékelhető reneszánsza van a kézművességnek. Gondoljon a
kézműves tárgyak iránti keresletnövekedésre, vagy épp a kézműves sörökre,
vagy a lokális, helyi értékekre! A trend nem tűnt el, csak átalakult. Engem például
már nem éttermek keresnek meg, hanem olyan magánszemélyek, akik valame-
lyik étteremben találkoztak korábban a tárgyaimmal, és azt szeretnék, hogy az
otthonaikba készítsek étkészletet.
–  Ami akár még gondot is okozhat. Önnek van egy kialakult ízlése, és akkor az
Egyesült Államokból jelentkezik egy farmer, aki személyes használatra rendel öntől egy
sokdarabos, komplett szettet. Hogyan lehet összesimítani az esetleg nagyon is eltérő
elképzeléseket?
– Valóban volt ilyen megrendelésem a közelmúltban. Úgy történt, hogy ez
az amerikai házaspár Budapesten, az Aranykaviár Étteremben találkozott az
edényeimmel. Megszerezték a címemet, írtak, hogy szeretnének tőlem rendelni.
Nem vettem túlzottan komolyan, visszaírtam, hogy Amerika tele van kerami-
kusokkal, biztosan megtalálják a kedvükre valót, egyébként is hatalmas lenne
a postaköltség. Addig-addig írogattunk egymásnak, mígnem kezdtem elhinni,
hogy tényleg tőlem szeretnének rendelni. Van egy lakberendezőjük, akivel kap-
csolatba kerültem. Ő a világhálón keresztül megmutatta nekem a farm környe-
zetét, az épp akkor készülő új konyha és az előszoba enteriőrjét, aminek segít-
ségével összeállt egy vizuális kép bennem a felületekről, az asztal minőségéről.
További segítségként küldtek apró mintákat a házban felhasznált anyagokról.
Ezek után az esztétikai benyomások után terveztem egy komplett készletet a
számukra, amit itt, Kecskeméten ki is égettem, és néhány prototípust elküldtem
nekik Amerikába. Szerencsére nagyon tetszett nekik, így legyártottam a teljes
szériát. Klasszikus iparművészeti-belsőépítészeti tárgytervezés volt, nagyon
élveztem. Olyan munka, amilyenről az egyetem alatt szerintem mindannyian
álmodtunk.
– Zavarja-e, hogy ezek a tárgyak, éppen kézműves mivoltuk miatt, kissé szabálytala-
nok, eltérnek egymástól, megvan a maguk csempe bája?
– Nem zavar, sőt. Mivel valóban kézi munkával készülnek, az egyediségük a
legnagyobb értékük. Látszik rajtuk, hogy valaki a kezével, a saját személyes idejét
rászánva készítette őket. A megrendelők többnyire értékelik és szeretik, hogy

194
személyes karaktere van az egyes tárgyaknak. Mivel minden ember, aki leül egy
asztalhoz, más és más, ezért szinte személyes megszólítás, hogy a tárgy is más
egy kicsit minden vendég előtt.

– Mert erős a kereslet, sokan gondolhatják úgy, hogy majd ösztönből megoldják a
kínálkozó feladatokat, a tűz a kemencében úgyis elvégzi a munka jó részét. Ki lehet-e
kerülni a mesterségbeli tudást annak kockázata nélkül, hogy kiderüljön a dilettantizmus?
– Szerintem nem. Szakmailag iskolázott szemmel azonnal látható a különb-
ség, viszont tény, hogy az átlagember nem látja. Őt könnyű megtéveszteni. A piac
szempontjából az látszik, hogy nem kell egy kerámia elkészítéséhez feltétlenül
egyetemi végzettség, de úgy vélem, az én munkáim egyik fontos értéke éppen
az az út, amit hosszú évek alatt végigjártam ahhoz, hogy keramikus-iparművész
legyek. Tehát ha valaki erre adja a fejét, számoljon ezzel!

– A kerámiáit nemcsak Amerikában használják, hanem például Bécsben, egy újhullá-
mos kávézóban is. Mit gondol, lehet ez hosszabb távon az ön útja? Hogy alaposan válogat,
hogy nem vállal tömeges megrendeléseket, hanem keresi, akár külföldön, akár itthon, az
exkluzív munkák lehetőségét?
– Jó lenne, szeretném is. Csak nagyon nehéz egy alkotónak egy személyben
vállalkozónak lenni, menedzsernek lenni, könyvelőnek, marketinges szakember-
nek, kommunikátornak is lenni. Magam csinálok mindent, javarészt ösztönösen.
A vizuális megjelenéssel nincs gond, mert azt tanultam, de az összes többi már
korántsem egyszerű. Hogy egy vállalkozás hányféle más szakértelmet igényel,
azt mind magamtól kellett megtapasztalnom. Mivel szabadúszóként ebből élek,
így aztán néha olyat is elvállalok, amit kénytelen vagyok, hogy a vállalkozást
fenn tudjam tartani.

– Ahhoz, hogy együtt tudjon gondolkodni a különféle séfekkel, átlagon felüli empa-
tikus képességekre van szüksége. Előfordult-e, hogy egy megrendelővel annyira mást
képzeltek, hogy kútba esett a megrendelés?
– Sajnos volt ilyen is. Ha így alakul, tényleg nem érdemes erőltetni, senki nem
lesz elégedett a végére. Egyszer fordult csak elő, hogy minden józan érv ellenére
végig akartam csinálni egy folyamatot, de kudarcba fulladt. Van, amikor már
rögtön az elején kiderül, hogy valami nem az én formavilágom.

– Egy hazai pincészetnek tervezett olyan edényeket, amelyeken egy venyigeszál a

motívum. Más helyütt láttam gyönyörű, falevelet formázó, kézzel épített porcelán mini
edényeit. Mi és ki dönti el, hogy mi lesz a felhasznált forma vagy motívum?
– A Kristinus Étterem ragaszkodott hozzá, hogy a szőlőmotívum megjelen-
jen az edényeken. Készítettem néhány prototípust. Bennem is ott motoszkált
a félelem, hogy ne legyen közhelyes a megfogalmazás. Valószínű, hogy a 10
év keramikusi rutin, plusz a tanulmányaim eredményezték, hogy bármilyen
nagyképűen hangzik is, de már nem tudok nagyon csúnyát létrehozni. Annyit
foglalkoztam esztétikával meg tartalommal, hogy már beérett bennem. Viszont
tudomásul kell vennem, hogy a megrendelővel együtt kell dolgoznom. Olykor

195
tehát kompromisszumot is kell tudnom kötni, mert ha valami nagyon tetszik a
megrendelőnek, és ragaszkodik az ötletéhez, akkor azt kell elkészítenem. Voltak
olyan prototípusok az edényeim között, amelyek nekem jobban tetszettek, mint
amit végül a vevő megrendelt, de beadtam a derekamat, mert tudom, hogy ők
fogják használni, az ő védjegyük lesz a tárgy. Szerencsére nem okoz gondot, hogy
ilyen helyzetekben egy kicsit visszavegyek magamból.

– Csak porcelánnal dolgozik?

– Természetesen nem csak a porcelán jöhet szóba. Vannak olyan kőedény
masszák, amelyek jól bírják a rendszeres konyhai használatot. Az otthonit is, és
az éttermit is. Ezek a masszák tömörre égnek, és ha olyan a formakialakítás meg
a design, akkor időtálló, jól működő készlet születhet.

– Mi inspirálja a választott formákat?

– Ami az edényeim formáit illeti: erről nagyon nehéz szavakba öntve bármit is
mondanom. Azt hiszem, egyszerűen a személyiségemből következnek.

– Az edénymegrendelések mellett van-e ideje és indíttatása a művészi célú kerámiával

foglalkozni? Az itteni irányok mennyiben térnek el attól, amit a funkcionálisban követ?
– Bennem van az autonómra való törekvés, mert egy idő után nagyon
monotonná tud válni a megrendelésre való termelés. Ilyenkor teljes formai fel-
szabadulásként hat rám a másik terület. Olyan műveket szeretnék létrehozni,
amelyben nincs semmiféle kompromisszum, nincs kötöttség, nincs megkötve
a képzeletem a funkció miatt, teljesen szabad, és felszabadult lehetek. Nagy
szerencsém volt, mert tavaly megkaptam a Kozma Lajos Képzőművészeti
Ösztöndíjat, meg tavaly előtt is, és tudtam a művészi kerámiával is foglalkozni.
Biztonságot adott anyagilag, hogy legyen időm rá anélkül, hogy a megélheté-
sünket veszélyeztetném. Elkezdtem egy új irányt, pontosabban egy réginek a
folytatását, ami egyébként az edénységgel foglalkozik, az ősedény formával.
Nagyon izgalmas, hogy az anyaméhtől kezdve egészen a halottas urnákig, az
edény hasznát a benne lévő űr határozza meg. A doktori dolgozatomat is ezzel
a témával kapcsolatban fogom írni. Sokat olvasok, és sokat gondolkodom róla,
a tömör, a nyitott, a kettős autonómiájú formákról. Készítettem olyan edényso-
rozatot, amelyek nagyon közel álltak az edénységhez, ettől most egyre inkább
eltávolodom, mostanában bizonyos térkonstrukciók és az edény találkozása
foglalkoztat.

– A funkcionális tárgyak esetében világos, hogy az inspiráció forrása sok tekintetben
maga a megrendelő. De mi a helyzet az autonóm kerámiák esetében?
– Azt hiszem, ezek ösztönös, experimentális dolgok. Van egy absztrakt belső
kép, aminek hatására leülök, és elkezdem megformázni. Általában néhány skicc
születik ilyenkor. Gyakran abba is hagyom. Pont az a lényeg benne, hogy hiány-
zik belőle az előre megtervezettség. Előfordul, hogy elkészítek egy sorozatból
tíz skiccet, aztán kissé hátrébb állok és szelektálok. Az egész folyamatban sok az
ösztönös, intuitív mozzanat.

196
 – Van-e fogadókészség a mai fiatal keramikus generációban arra a szemléletre, amelyet
önök Néma Júliával, Szabó Ádámmal és Kontor Enikővel képviselnek, vagy inkább időle-
ges jelenségként tekintsünk rá?
– Van rá igény. Az egyetemről most kikerülő fiatal generáció már rácsatlako-
zott erre a vonalra. Még tart a trend. Nyilván nem lesz így az örökkévalóságig, de
most még tart. Külön szerencsém, hogy tényleg nagyon szeretem az edényeket.
Ha a gasztronómiai trend le is csendesedik idővel, a magánmegrendelők feltehe-
tően még hosszabb ideig jelen lesznek az életemben. Az ő körükben jelentkező
igény szerintem még nőni is fog.

– A fatüzes égetéshez Keleten jelentős filozófiai hagyomány is társul. Önt is érdeklik
ezek a vonatkozások?
– Igen, utánanéztem, de ez nem csak filozófia, hanem elsősorban természe-
ti adottság. Amíg nem voltak elektromos kemencék, itt a Kárpát-medencében
is fatüzes kemencékben égettek. Itt olyan a nyersanyag, az agyagásvány, amit
legfeljebb 1000 fokon lehet égetni, utána egyszerűen elolvad. Az ilyen hőfokon
égetett népi kerámiák porózusak, ezért törékenyebbek. A kelet-ázsiai területeken,
ahol a magas hőfokú kemencék elkészültek, más típusú nyersanyagok találhatók.
Kínában egészen konkrétan a hegyekből folyik le a kaolin, a maga természetes
formájában. Nálunk, Európában ezt a porcelán alapanyagot összetevőiből, kao-
linból, földpátból és kvarcból keverik össze. Jártam a kínai porcelán szülőváro­
sában, Jingdezhenben, ahol több évezredes hagyománya van a porcelánkészítés-
nek. Nagyon meghatározó szakmai élmény volt.

– Láttam gyönyörű, földszínekben pompázó munkáit, ugyanakkor szépséges akvama-

rin kékeket is. Hogyan dönt a színekről?
– Ez éppúgy változik, mint ahogy én is megélek különböző életszakaszokat,
az anyaság előtti kort, és a jelenlegit, amikor egyre nagyobbak a fiaim. Változnak
körülöttem is, bennem is a dolgok, és természetesnek is gondolom, hogy változnak.

–  Tíz éve diplomázott, de még úton van, doktori tanulmányokat folytat. Kell-e a
doktori cím, és mire, ha az egyetemi oktatást nem ambicionálja?
– Azért kezdtem a doktori tanulmányokat, mert el tudom képzelni, hogy
tanítsak később, akár az egyetemen is. Hívtak vissza a MOME-ra az utóbbi
években, hogy tartsak rövidebb kurzusokat, mert azt tudták rólam, hogy amíg a
Tömörkényben tanítottam, sikereim voltak a tanításban. Szép portfólióval érkez-
tek a növendékeim a felvételijükre, és erre felfigyelt az egyetem. Szerettem és sze-
retem is a tanítást. Az utóbbi éveket azonban inkább az alkotásnak és a szakmai
fejlődésnek szenteltem, azonban fontosnak tartom és érdekel a magasabb szintű,
a filozófiai igényű gondolkodás a világról és a szakmámról, nemzetközi és mul-
tidiszciplináris tekintetben is.

– Tervezi-e, látva a megrendeléseket, hogy valódi manufaktúrává fejleszti a műtermét?

– Semmiképpen. Én szeretem, hogy magam készítem a tárgyaimat. A tárgyai-
mat, amelyek attól olyanok, amilyenek, hogy az én kéznyomom, az én arányaim,

197
az én szemléletem köszön vissza róluk. Ez ma még képes teljes örömet nyújtani.
Nincs szándékomban nőni, terjeszkedni, így szeretném a munkámat megőrizni
és folytatni, ahogyan most van. Nagyon boldog leszek, ha ezt meg tudom tarta-
ni és meg tudom becsülni, és mindazt, amiről ebben a beszélgetésben szó esett
közöttünk, harmóniában meg tudom élni.
– Elérhetők-e a tárgyai valamiféle hálózatban vagy design-boltokban?
– Mindent csak személyesen tőlem, nálam lehet megrendelni és megvásárolni,
illetve online-személyesen, e-mailben, a közösségi médiában, ha kell, kérésre pos-
tázok is. Szerencsére van annyi megrendelésem, hogy hónapról hónapra képes
vagyok fenntartani magam.

Kontor Enikő keramikus iparművész

– Fővárosi lányként hogyan találkoztál először a kerámiával?
– Gyerekként soha nem akartam keramikus lenni. Inkább grafikával foglal-
koztam intenzíven, illetve néha festettem. Hároméves korom körül kis pálcika-
embereket rajzoltam. Nagyon karakteresen bennük volt egy-egy mozdulat, amit
szerettem volna megmutatni, ezért édesanyám próbált ebbe az irányba terelni.
Már általános iskolában délutáni szakkörökre jártam, bele is éltem magam, hogy
grafikusművész leszek. És aztán elköltöztünk egy olyan helyre – elég sokszor
költöztünk egyébként, amíg együtt voltak a szüleim –, ahol egy keramikusmű-
vész lakott a szomszédban, egy nagyon kedves, idős hölgy, akinek nem volt
gyermeke. Egyszerűen élvezte, hogy foglalkozhat velem. Gyakran átcsábított
magához. Gyúrogattam, elvoltam az agyaggal, de különösebben nem kötött le.
Engem továbbra is a két dimenzió tartott fogva. És inkább a rajz, mint a festészet,
a fekete-fehér, monokróm dolgok. Aztán felvételiztem a Kisképzőbe, grafika
szakra. Nem vettek fel. Azt a visszajelzést kaptam, hogy nem grafikus alkat
vagyok, ehelyett viszont van formaérzékem, a rajzaim alapján legalábbis. Azt
ajánlották, hogy ezek alapján felvennének kerámia szakra. Elfogadtam, mert arra
gondoltam, a lényeg úgyis az, hogy bekerüljek a képzőművészeti szakközépbe,
legfeljebb majd másodévben átmegyek grafikára. Akkoriban még volt ilyen lehe-
tőség. Lőrincz Győző volt a tanárom, egy nagyon melegszívű, nagyon kedves
és közvetlen karakter. Megkedveltem mellette a kerámiát. Nem éreztem magam
azért teljesen a helyemen, változatlanul azt gondoltam, hogy kicsit kisiklott az
életem. Erre rásegített az a tény, hogy én voltam az egyetlen, aki négyest kapott
az érettségi munkájára. Volt bennem egy nagy adag csalódottság. Aztán a szak-
középiskolából többen jelentkeztek a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem kerámia
szakára. Én nem, mert a négyesemnek köszönhetően elhittem, hogy nem vagyok
elég jó. Elmentem egy kétéves OKJ-s dekoratőr iskolába. Azt jó eredménnyel
befejeztem, kaptam is egy díjat, de még mindig úgy álltam ott húszévesen, hogy
nem tudtam, mi is lesz velem. Egyik szakközépiskolai osztálytársnőm, Monori
Anita, akit a dekoratőr iskolát követően már felvettek az egyetemre, felhívott,
hogy nem akarok-e szintén felvételizni. Az ő biztató szavára végül úgy dön-
töttem, hogy miért ne, biztosan jobb lesz, mintha most dekoratőrként munkába
állok, vagy elmegyek egy nagyáruházba árufeltöltőnek.

198
 Jártam egy előkészítőre is Budapesten, Karsai Zsófiához, aki azt mondta
nekem, hogy fel fognak venni. Így is lett. Akkor már kerámia szakra jelentkeztem.
– Nem elég, ha az ember valamiből ösztönösen jó? Mindenképpen kell valami rendsze-
res képzés, ami a sikeres felvételi alapja lehet?
– Kell az előzetes szakmai képzés. Mit értünk azalatt, hogy valaki ösztönö-
sen jó? Nyilván attól is függ, hogy milyen szakra jelentkezik az ember. A rajzi
készségekben megnyilvánulhat valami ösztönösség. Ma is úgy gondolom, hogy
a rajz az alapja mindennek. Fontos, hogy egy képzőművész vagy iparművész jól
rajzoljon. Ugyanakkor a kerámia speciálisabb terület. Ott van egy konkrét anyag.
Mismásolni, mellébeszélni nem nagyon lehet.
– Úgy látom, hogy a megélénkült kereslet és trend miatt ma sokan ügyeskedve, valódi
szakismeretek nélkül, pusztán az ösztöneikre meg a jó ízlésükre hagyatkozva próbálnak
berkeken belülre kerülni például a gasztronómiához kötődő kerámiában. A piac pedig nem
feltétlenül tudja kiszűrni a képzetlen, de egyébként ügyes próbálkozót.
– Pontosan így van. Nem akarom összekötni a minőséget és a magas tüzű
égetést, de ha egy étteremben nap mint nap használnak egy étkészletet, az edé-
nyeket mosogatógéppel mossák el, megy a zúzda, őrült tempóban használják a
tárgyakat, az nem olyan, mint egy hétköznapi házi használat. Ott egyértelműen
kiütközik, hogy 1000 fokon égett az a tárgy, vagy 1300 fokon. Az utóbbi jóval
strapabíróbb lesz. De a magas tüzű égetéshez – gondolok itt például a fatüzelésű
kemencék használatára – már nem elég az ösztön, az ügyesség, ott már szakér-
telem kell! Mi mindhárman, Tünde is, Ádám is és én is, 1200 fok felett égetjük a
tárgyainkat.
– Milyen anyagok bírják el ezt a hőfokot?
– Jellemzően a kőedény és a porcelán. Én például igen gyakran keverem eze-
ket az anyagokat. Nekem fontos, hogy anyagban, színekben, felületben megkü-
lönböztessem magam, hiszen elég sokan foglalkoznak most ezzel. Valahogy alap-
vetően benne van az alkotóban az igény, hogy a közönség felismerje: ki az, aki az
adott tárgyat létrehozta. Vagy legalább a szakmán belül azonosítható, felismer-
hető legyen. Sokszor megkapom, hogy nem jelölöm a tárgyaimat. Ez a mozzanat
nálam valahogy kimarad. Nagyon szeretem viszont azt az időt, amit eltölthetek
a munkáimmal, miközben készülnek. Nekem ez a fontos, és nem az, hogy alul
ott van-e a pecsét a szignómmal, vagy sem. Inkább arra törekszem, hogy a termé-
keim azonosíthatóak, felismerhetőek legyenek. A dolgaim ott vannak különféle
design-boltokban, ahol a vevők gyakran érdeklődnek: Kontor Enikő miért nem
jelöli a tárgyait? Azok körül, akik karakteresebb munkákat adnak ki a kezük
közül, kezd kialakulni egy gyűjtői kör. Szerencsére én is közéjük tartozom. Nekik
nyilván fontos lenne, hogy rajta legyen a tárgyon a hitelesítő pecsét. Ugyanakkor,
akik szeretik a munkáimat, azok fel is ismerik azokat.
– Elvi kérdés talán, hogy nem szignálod a munkáidat?
– Nem elvi kérdés. Csak én nem így akarom megkülönböztetni magamat
a társaimtól. Másrészt alkotás közben annyira lelkes vagyok, annyira benne
vagyok a folyamatban, hogy egyszerűen megfeledkezem a szignálásról. Egy

199
fémpecsétem van, amit bőrkemény állapotban kellene belenyomni az agyagba.
Képtelen vagyok figyelni erre. Mindig akkor jut eszembe, amikor az már kiszá-
radt. Tisztában vagyok azzal, hogy változtatni kellene ezen, de munka közben
hajlamos vagyok teljesen megfeledkezni róla. Meg, ahogy már mondtam, egy
kicsit abban is bízom, hogy felismerhetőek a tárgyaim.
– Volt a MOME-n meghatározó mestered?
– Minket Ruzicska Tündével ugyanazok a mesterek tanítottak, mivel
csoporttársak voltunk. Néma Júlia, Kádasi Éva, Fusz György, Kemény Péter,
Máder Barnabás, Koleszár Ferenc. A névsorból is látható, hogy elég sokféle hatás
ért minket. Az mindig egy nagy feladat volt, hogy felismerjük a számunkra
befogadható vagy elfogadható véleményeket, de ugyanakkor hozzá is tegyük
a magunk elképzeléseit. Nagyon izgalmas ez a sokféleség, teljesen eltért attól,
mint amikor egy mester viszi végig az embert a képzési időszakon. Egy idő után
viszont elfogadtuk, megszoktuk, értettük. Gyakori váltásoknál, amikor egy-egy
mesterrel csak egy-egy szemeszter erejéig találkozol, nehezebb eldönteni, hogy
kinek a hatása lesz rád az igazán meghatározó. Néma Júlia is egy egész, majd
aztán egy fél éven keresztül foglalkozott velünk. Igaz, a könyvéhez kapcsoló-
dóan többször is dolgozhattunk még vele, már végzett keramikusként. Júlia
nagyon értékelte a szorgalmunkat, érzékelte a buzgalmunkat, és felkérte Tündét,
Ádámot, Szabó Tamást és engem, hogy működjünk közre a tesztégetéseknél, ami
nagyon tanulságos és hasznos volt mindannyiunk számára. Viszont mi a fatüzes
égetéssel nem is Kecskeméten, hanem még Siklóson, az ottani művésztelepen
ismerkedtünk meg. Ott is működött egy Fred Olsen-féle kemence. Siklóson
Kemény Péterrel, Fusz Györggyel és Kádasi Évával égettünk.
– Lehet-e más típusú kemencével is ilyen magas hőfokot elérni?
– Igen, például a gázüzemű kemencékkel, de vannak olyan elektromos
kemencék is, amelyek bírják ezt a hőfokot.
– Véletlen volt, hogy a közelmúltban Kecskeméten, egy Mester és tanítványa kiállítá-
son te éppen Fusz Györggyel állítottál ki párban? Őt tekinted a legfontosabb mesterednek?
– Azon a kiállításon a mesterek kérték fel valamelyik tanítványukat a közös
bemutatkozásra. Gyuri engem választott, amit nagyon megtisztelőnek éreztem.
Azért volt különösen izgalmas a dolog, mert teljesen mást csinálok, mint ő.
Mondhatnám úgy is, hogy az alma nagyon messze esett a fájától, de tulajdon-
képpen mégsem. Valamiféle hasonlóság a hozzáállásban vagy az anyaggal való
viszonyunkban azért van. Gyuri olyan igazi, férfias erővel szinte belemászik az
anyagba, ott marad a keze nyoma, én meg lázasan kinyújtom a kis lapocskáimat,
higgadtan gondolkodom, méregetek, számolgatok, majd erősen összpontosítva
összeragasztom a lapjaimat. De valahogy a belső érzékenység mégis ugyanaz.
A felületek, meg az anyag szeretete, szinte áhítatos megközelítése, az a közös
bennünk.
– Talán még a monumentalitás érzékeltetésében van közöttetek hasonlatosság.
– Imádom a monumentalitást, akár tíz centiméteren belül is. És igen, azt
hiszem, Gyurinál is ez az erő nagyon domináns. Alapvetően szerintem a tárgyak

200
arányrendszerétől függ, hogy mekkorának tűnnek. Meg ugye a róluk készült
fotó milyenségétől. Hogy honnan, mennyire profilból, milyen szögből fotózza az
ember. Nekem eléggé egyöntetűek a fotóim, mindent nagyon frontálisan örökí-
tek meg, ettől is tűnnek olyan monumentálisnak az egész pici tárgyaim is.

– Tudatos választás, hogy szinte minden tárgyadat földszínekben készíted el?

– A stabilitás, amit a földszínek jelentenek, nekem nagyon fontos. Mivel ren-
geteg bizonytalanság van bennem, meghatározó vágyam, hogy legyen, amibe
bele tudok kapaszkodni. Hogy legyen valami, ami stabilitást ad. A plasztikáim
is ilyenek, nagyon stabilak, vastagok, erősek. Igen, azt hiszem, a tárgyaimmal
próbálom magam erősíteni, vagy erősebbnek láttatni.

– Közös műteremben dolgoztok Szabó Ádámmal, de más-más területeken. Ádám az

autonóm kerámiái mellett a gasztronómiai vonalra állt rá, te pedig itt kevésbé exponálod
magad. Miért?
– Nem tudom a pontos okát. Nem találnak rám a megrendelők, vagy ha rám is
találnak, valahogy nehezebben alkalmazkodom. Túl érzékeny is vagyok, nehezen
állok rá például a megrendelő egyéni hisztijére, vagy néha az érzéketlenségére.
Ez a fajta empátia feltehetően hiányzik belőlem. Nekem ez nem megy, én a saját
hullámhosszomat próbálom ráerőltetni a világra.

– Egyáltalán nem baj, hogy ti hárman nem vagytok egyformák.

– Ha az említettek ellenére időnként mégis összejön egy-egy ilyen együttmű-
ködés, akkor általában szeretik a végeredményt, csak valahogy nehezen teremtő-
dik meg a kémia a megrendelő és köztem.

– Nem hagyod, hogy befolyásoljon bárki is. Hogyan gondolkodsz anyagról, formáról,
színekről, funkcióról?
– Én ezt elég negatívan szoktam értékelni magamban, általában úgy, hogy
biztosan kevesebb vagyok. Nem pozitív jelenségként élem meg, hanem egyféle
fogyatékként. Úgy gondolom, hogy a kerámia nemcsak képző-, de alapvetően
iparművészet is. A funkció eredendően benne van a műfajban, mint ahogyan az
is, hogy a megrendelővel együtt kell működni, esetenként ki kell szolgálni őt.
De valami miatt gyakran képtelen vagyok erre. Csak egy bizonyos pontig tudok
alkalmazkodni.

– Mindezt akár erényként is felfoghatod, hiszen a tárgyaid iránt így is erős a kereslet.
Kedveli a közönség a funkcionális tárgyaidat is, a szobrászati igényű, autonóm kerámiái-
dat is. Legfeljebb nem fogsz csúcséttermeknek dolgozni.
– Én sem érzem azért, hogy kikerülhetetlen lenne a másokkal való, szo-
ros együttműködés. Amióta egy kicsit több időt szánok a marketingre, meg
arra, hogy próbálom magam erősíteni, egyre jobban élvezem, amit csinálok.
Abbahagyni nem fogom, hiszen ez az egyetlen dolog, amihez értek. Nagyon fon-
tos nekem, hogy aki látja a dolgaimat, az bevonódjon. Amire mindig tudatosan
törekszem, az az őszinteség. Mert abban van az erő. Én nem akarom másnak

201
láttatni magam, mint aki vagyok. Ha valami vonzó lehet abban, amit csinálok, az
valószínűleg pontosan ez. Ami tűnhet akár furcsának és érthetetlennek is azok
számára, akik nem veszik ezt az üzenetet. Mindenképpen önmagamat kell vál-
lalnom, másként nem megy.

– Az évek során keresett keramikussá váltál. Megteremtődött a táborod, figyelnek rád,
keresik a munkáidat, állandó visszajelzéseket kapsz a közösségi felületeken. Nemcsak hogy
nem visszhangtalan a művészeted, de sokan várják az egyre újabb megnyilvánulásaidat.
– Engem nagyon sokan szeretnek azért, aki vagyok. Nem kifejezetten a kerá-
miáimért, talán inkább azért, amit emberként képviselek. Vagy amit adni tudok.
Néha azt érzem, hogy mindez egy kicsit összeér azokban, akik a tárgyaimat
kedvelik. Szerintem azt érzik a munkáimban, ami bennem is bennem van. És ez
a harmónia vonzó lehet.

– Hogyan születnek meg a tárgyaid? Hogyan lesznek a funkcionálisak, például a

minivázáid, és hogyan a szobrászati igényű kerámiáid?
– A kis vázák nagyon speciális dolgok az életemben. Ezek 5-8-10, maximum
12 centiméteres tárgyak, amelyek eleinte azért jöttek létre, hogy a kemencében
a kihasználatlan, apró tereket megtöltsem. Praktikus okokból tehát. Viszont
sikerült valami olyan pluszt beléjük tenni, vagy az arányaik, vagy a máz, vagy
mindkettő által, hogy vonzódnak hozzájuk az emberek. Ami pici, az általában
szerethető. Nekem viszont nagyon furcsa a viszonyom a kis vázákkal. Nagyon
vágynak rájuk az emberek, ott vannak minden üzletben, ahol a dolgaimat kapni
lehet. Ezért nyúznak a megrendelők, én viszont egy kicsit már unom őket. Ezeket
a tárgyakat nem korongozom, hanem gipszformába öntöm. Az első darabokat
korongoztam, azokról vettem le a negatívokat, mivel ez a technológia a sorozat-
gyártáshoz jóval célszerűbbnek bizonyult. Megvallom, nagyon izgalmasnak is
találtam a készítésüket – az első 150 darabig. De amikor már az ezredik darab
felé tartok, az már nekem sok, már kevésbé érdekes. A viszonyom már közel
sem annyira lírai velük, mint a kezdetekben. Az apró tárgyaim mégis – a magas
darabszám ellenére – változatosak, eltérőek, egyedi hatásúak színben, felületkép-
zésben, és amiben csak lehetséges. Mindent elkövetek velük, hogy újra és újra
meg tudjam őket szeretni. Nagyon élvezem a változatosságot, nagyon izgat az,
hogy kísérletezek, anyagokkal, mázakkal, formákkal. Nekem ez fontos. Lehet,
hogy ez kifelé nem nagyon látványos, észre sem veszik a munkáimon, de talán
ez természetes. Egy alkotó ember mindig teljesen mást gondol magában a formá-
iról, a megújulásról, mint a környezete, mint egy külső szemlélő, főleg ha az egy
szakmabeli.

– Több helyen és alkalommal beszéltél már arról, hogy vonz a monumentalitás.

A tárgyaid felületei érdesek, rusztikusak, erősen megdolgozottak. Ez a monumentalitás
elérésének egyik eszköze?
– Azt hiszem, hogy a felületeim nem játszanak szerepet a monumentalitásban.
Viszont tény, hogy nagyrészt kézműves technikával dolgozom, főként korongo-
zom, illetve lapokból építkezem. Nem szeretem pörgetni a munkát, hogy legyárt-

202
sak 50 ugyanolyan tárgyat a lehető legrövidebb idő alatt. A korongozott tárgyak-
nál – például Ádám munkáinál – gyönyörűen meg lehet figyelni az ujjnyomokat.
A felületen látszik, hogy valaki ezt az ujjával húzta föl. Ez a jelenség nálam nincs.
Hiába a kézműves technológia, nálam egy sima, egyöntetű felület marad a koron-
gozást követően. Mondhatjuk, hogy mindenkinél más jellegzetességeket mutat a
kéznyom, mindenkinek van egy sajátja. Viszont igényem van a markáns felüle-
tekre, magára arra a folyamatra, ahogyan ezt elérem. Megkorongozom a tárgyat,
bőrkemény állapotba kerül, és utána dolgozom meg különféle drótkefékkel. Ez
főleg akkor izgalmas, ha a durva, rusztikus, samottos masszákat használom.
Kipereg belőlük a samott, aztán egy részüket visszatörlöm. Tehát mondhatom,
hogy nekem ez a fémsörte a kéznyomom. Nagyon élvezem ezeket a felületeket,
főként kialakítani imádom őket.
– Ott vannak a munkáid különféle lakberendezési boltokban. Mennyire válsz meg
könnyen tőlük?
– Évekig képtelen voltam megválni a tárgyaimtól. Ádámnak is, Tündének
is már régen beindult a bolt, egyre-másra kapták a megrendeléseket, ismerték
és imádták őket. Én csak sorra készítettem a kerámiáimat, de képtelen voltam
elszakadni tőlük. A budapesti műhelyünkben kompozíciókat készítettem belőlük,
napi másfél-két órában csak az átrendezésükkel foglalkoztam. Gyűjtögettem őket
magam köré. Boldog Anita kollégám és jó barátnőm hitette el velem, hogy meg
kell szabadulnom legalább egy részüktől. Mert ha nem teszem meg, egy idő
után nem lesz, ami motiváljon. Ő indított el azon az úton, amelyen még ma is
járok. Kezdetben megírta helyettem az e-maileket az üzleteknek, egyebekben
is segített. Lassan és nagyon nehezen, olykor fájdalmasan nehezen, az én
keramikusi ismertségem és karrierem is megteremtődött. Ma már természetesnek
és szükségszerűnek is tartom a marketinget, és segítség nélkül, magam végzem.
Nagy boldogság, ha azt látom a facebookos vagy az instagramos követők
reakcióiból, hogy tetszik nekik, vagy egyenesen rajonganak a munkáimért. Ez
nagyon fontos pillanat az alkotói munka végén! Amikor egy-egy jól sikerült
darab kijön a kemencéből, sokszor érzem azt, hogy jó volna megőrizni, mert itt
történt valami, léptem vele egy szintet, arányokban, formában, mázban, és össze-
érett az egész, egyben van. Meglepő, de ma már ezektől a tárgyaktól is képes
vagyok viszonylag gyorsan megválni.

– Ruzicska Tündével egy évfolyamon végeztetek, azonosak voltak a mestereitek, Szabó

Ádámmal hosszabb ideje egy műteremben dolgoztok, és óhatatlanul hatással vagytok
egymásra. Valamiféle iskolának számítotok így hárman keramikus berkekben?
– Nem gondolom, hogy iskola lennénk. A kerámia sok egyéb más kézműves
területhez hasonlóan felfutóban van. Nem emelném ki magunkat azért sem, mert
jóval többen vagyunk, akik ezt az utat követjük, és egyre többen.

– Ez a csúcsgasztronómia által teremtett trendnek köszönhető? És igaz-e az autonóm

kerámiára is, vagy csak a funkcionális tárgyakra?
– Félek, hogy főként a funkcionálisra igaz, az autonómra sajnos nem. És
igen, szerintem nagyrészt a gasztrovonal hozta ezt a népszerűséget. Az emberek

203
viszont kevésbé szeretnek gondolkodni, ezért az autonóm tárgyak iránt lényege-
sen nem növekedett meg a kereslet. Amikor még üzemelt Budapesten a Museion
No1. nevű galéria, ahol dolgoztam, gyakran megtapasztaltam, hogy a betérő
látogatók próbálták befogadni a kiállított műtárgyakat. Mindenáron magyarázni,
értelmezni, valamihez kötni akarták a műveket. Mihez hasonlít? Meg akarták
fejteni az üzenetet. Próbáltam rávezetni őket, hogy ne is feltétlenül megérteni,
sokkal inkább érezni akarják a tárgyakat. Közelítsenek inkább gyermeki ösztö-
nösséggel és szabadsággal hozzájuk, semmint görcsös, okos, felnőttes akarással.

– Funkcionális vagy autonóm kerámiatárgyat készítesz szívesebben?

– Mind a kettőt egyformán fontosnak tartom. Ugyanakkor autonómból nyil-
ván jóval kevesebb van. Hogy éppen mi készül, annak nagyon egyszerű és föld-
hözragadt okai vannak: például, hogy meg kell élni, vagy kapok-e éppen valami-
lyen művészeti ösztöndíjat. Amikor autonóm tárgyat készítek, az nálam mindig
valami esszencia. Gyűlnek-gyűlnek az érzések, gondolatok. Azért nem készítek
sok szobrot vagy plasztikát, mert az adott érzésnek vagy problémakörnek mindig
csak a leginkább esszenciális darabjait szeretem elkészíteni. Nem pörgök hosszan
valamin, amin fejben már túl vagyok. Ezért kevés darabszámúak a sorozataim
is: legfeljebb 4-5 tárgy adja meg a gondolat velejét. Ebben a pár darabban, hitem
szerint, teljességgel el tudom mondani, amit akarok. A többi próbálkozás már
csak ismétlés lenne.

– A formáidat honnan meríted?

– Markáns formákkal dolgozom, gömbbel, háromszöggel és különféle hasá-
bokkal. Kötődöm az alapformákhoz, nagyon erősnek érzem őket. Ugyanakkor
szeretném elérni, hogy a háromszögből és négyzetből önálló személyiségek és
karakterek, Katikák és Pistikék legyenek. Az izgat, hogy miképp lehet a mini-
mális formákból valami maximumot kihozni, hogyan tudnak ezek túlmutatni az
univerzális mivoltukon. Nem egyszerű feladat. Engem mégis ez izgat, az egy-
szerű formákat felruházni valami olyan tulajdonságokkal és érzetekkel, amelyek
képesek többletjelentést adni a már jól ismert szimbólumrendszereknek. Nem
állítom, hogy mindig sikerül, de a törekvés ez bennem.

– A közönség mindig képes volt befogadni vagy elfogadni a munkáidat?

– Pár évvel ezelőtt szembesültem vele, hogy nem értették az emberek a mun-
káimat. Túl rusztikusnak, öncélúan durvának ítélték őket, különösen ha össze-
vetették őket például az IKEA-s porcelánokkal. Sokáig a hófehér porcelán volt,
és talán még ma is ez az etalon, de azért azt érzékelni lehet, hogy nő az emberek
ingerküszöbe. Ha nem is túl jól, de valahogy azért megélnek azok a design-bol-
tok, amelyek forgalmazzák például az én tárgyaimat is. Az emberek kezdik elfo-
gadni a másfajta esztétikát, a másfajta gondolkodást nemcsak a gasztronómiában,
hanem a kerámiaművészetben is.

– A gasztronómiában az öntörvényűséged miatt állításod szerint nem lettél sikeres.

Vajon a bolttulajdonosoktól mint megrendelőktől el tudsz fogadni ötleteket, javaslatokat,
kéréseket?

204
 – A legtöbb helyen a fatüzes tárgyaimmal vagyok jelen. Egyetlenegy helyre,
a PaUZa nevű boltba viszek elektromos kemencében égetett tárgyakat is. Azok
kissé visszafogottabbak, fehéres árnyalatúak, illeszkednek és alkalmazkodnak
a bolt kínálatához. Kapok tőlük instrukciókat, amelyeket hol megfogadok, hol
nem. Nagyon akarták, hogy legyen hozzám köthetően 3-4 tárgytípus, ame-
lyekből elkészítek 50-50 darabot. A bolt logikájából ez egyenesen következett
volna. Ez esetben például a webshop számára nem kellene minden egyes tár-
gyat külön-külön lefotózni. Velem elég gyakran előfordul, hogy egy tárgy csak
egyetlen darabban készül el. Érdekes, hogy a vevők viszont megbarátkoztak
ezzel a hozzáállással. Már nem kizárólagos igényük, hogy egy szett minden
darabja hasonlítson egymáshoz, lehet egy négydarabos készlet minden tagja
eltérő karakterű is. Azt látom, hogy egyre inkább élvezik az emberek a váloga-
tás örömét.

– Zavar-e, ha a tárgyaid kissé szabálytalanra sikerülnek, ha nem emlékeztetnek vala-

miféle etalonra?
– Törekszem rá, hogy szabályosak legyenek, de bizonyos kereteken belül el
tudom fogadni az esetlegességüket is. Ezért nagyon érdekes nálam a fatűz, és
ebben például eléggé különbözöm Ádámtól is és Tündétől is. Nekik gyakran
már eleve szabálytalanok a formáik, de mégis „kerek egészek”. A fatűz és annak
véletlenszerűsége pedig nagyon illik, passzol ehhez, jól működik a kettő együtt.
Nekem ezt az egészet meg kellett szelídíteni. És meg kellett tanulnom, hogy az
én tárgyaimon, amelyek alapvetően az alapformákból építkeznek, hogyan mutat
az esetlegesség, ami a fatűzben kódoltan benne van. Dolgoztam rajta évekig,
hogy hogyan tudom ezt kiküszöbölni, illetve ha adódik valami esetlegesség, az
esztétikailag jól jöjjön ki. Nagyon át szoktam gondolni, hogy mit is akarok elérni.
Észnél kell lennem, hogy a hangsúlyosan megdolgozott felülettel együtt már ne
legyen túl sok a hatáselem. Arra is ügyelnem kell másik oldalról, hogy túlontúl
kevés sem lehet, mert néha az égetés visszafogottabbra sikerül, kevesebb hamu
szóródik, gyengébb a redukció. Éppen ezért én nagyjából négyszer annyi ideig
mázazok, mint ahogy általában szokás. Itt a stúdióban is gyakran megmosolyog-
nak emiatt.

– Értelmes dolog-e összefüggést vagy hasonlóságot keresni hármótok munkái között?

– Valójában nem lehet a tárgyainkat összehasonlítani, annyira eltérőek a
formák, az anyagok, a mázak. De ha például Ádámmal együtt pakoljuk ki a tár-
gyainkat, azok nagyon szépen működnek együtt, finoman reagálnak egymásra.
Emiatt eddig mindig nagy sikerrel tudtuk megrendezni a közös házi kiállítá-
sainkat és vásárainkat. Ádám tárgyai organikusak, oldottabb körvonalúak, az
én tárgyaim kissé feszesek, emiatt olyan szép az összhatás, ami jelen esetben a
kontrasztra épül.

– Tervezed-e, hogy a közeljövőben valami újba, szokatlanba, kipróbálatlanba kezdesz?

– Ez majd alakul. Nem vagyok tervezőalkat, megtörténik majd, amikor meg
kell történnie. Törekszem rá, hogy fejlődjek, hogy változzak. Nem csak azért,

205
hogy más számára ne legyek unalmas, hanem hogy a magam elvárásainak is
megfeleljek. Amikor már nagyon elkényelmesedem, mindig kialakul bennem
egy belső feszültség, amely továbblépésre késztet. Keresem a lehetőségeket, de
nincsenek direkt terveim.

– Ősszel kurzust fogsz vezetni a Nemzetközi Kerámia Stúdióban, nemzetközi

csapatnak. Ez az alkalom lehet olyan katalizátor, ami megjelenik majd a munkáidban is?
– Igen, ez erősen motivál. Bár érdekesebb lenne, ha itt készülnének a nyers
tárgyak is, például, hogy megtaníthassam az én felületképző módszereimet is,
illetve ízelítőt adhassak a formavilágomból. A résztvevők most a kurzus rövidsé-
ge miatt, csak magas tüzű égetésre hozzák az otthon elkészült munkáikat. Azért
szerencsére az égetés menetéről így is bőven lesz mit tanítani nekik. Amióta elér-
hető a program a stúdió honlapján, meg a közösségi oldalon, azóta nagyon sokan
nézik az én személyes alkotói profilomat is. Nyilván lesz, akinek tetszeni fognak
a munkáim, és persze fordítva is történhet. Mindenképpen nagy ugródeszka, ami
számomra komoly vállalás lesz.

– A rendszeres tanítás nem szerepel az ambícióidban?

– Már többször kerestek a Kisképzőből is, Debrecenből is, és utoljára a
Kecskeméti Ifjúsági Otthonból is, hogy menjek el tanítani. Szeretek emberekkel
foglalkozni, keresem is a társaságukat, de nekem a tanítás túl kötött feladat
lenne. Főleg például egy középiskolában. Mindenesetre nagyon kerülget a lehe-
tőség, elképzelhető, hogy előbb-utóbb belevágok, és kipróbálom. Talán majd,
ha el tudom engedni ezt a furcsa, görcsös szabadságvágyat, ami most tobzódik
bennem.
 Az interjúkat Kriskó János készítette

206
Nadia Lines

Válóper

Szén, beszélnünk kell.

Figyelj, nem a te hibád
De idejétmúlt az iparágad
És tudom, izgatott voltál a 250. évfordulónk miatt
De tényleg, nem miattad alakult így, miattam
Egy kis térre van szükségem
Ez a kapcsolat egy ideje túl gyors nekem
Emlékezz az első randinkra, az olcsó csajozós dumámra:
Csak nem egy olcsó, megbízható, könnyen elérhető energiaforrás vagy,
akire szüksége van a globális piacnak a versenyhez? Mert elég vadul
 bányásználak…
És itt egy klasszikus:
Csak nem az univerzum születésénél koholtak meg? Mert egy csillag
 vagy…

Azok a napok elmúltak

És őszintén, a köztünk levő korkülönbséggel, nem is tarthatott volna
sokáig
És tudom, hogy még mindig haragszol, mert megcsaltalak a nukleáris
 energiával, 
De amikor hatékonyságról, produktivitásról és tartósságról beszélünk
Egyszerűen csak nem nőttél fel a feladathoz

Mielőtt elmegyek, szeretném hogy tudd, találkozgatok más

 energiaforrásokkal is,
Napenergia írogat és beülök majd egy kávéra hidroelektromossággal is
Úgy tűnik, a fenntarthatóság az új gyengém

Nem mondom, hogy vége

És maradhatunk barátok, de
Itt az ideje, hogy mindketten továbblépjünk
Túl régóta húzom már ezt a kapcsolatot
Már akkor el kellett volna engedjelek, amikor kiderült
 ez a klímaváltozás dolog

207
 De egyszerűen túl könnyű volt használni és kihasználni téged
Azt hiszem, nem mérlegeltem eléggé a felelősségemet
Te kaptad a legtöbb szemrehányást, ami nem fair, hisz nekem kéne a
 leginkább szégyellni magam
Elfogyott az időnk

Viszlát

Ferencz Mónika fordítása

208
Lanczkor Gábor

Sarjerdő

„Lanczkor Ferenc /1885–1963/

neje /Berzsenyi Sarolta /1896–1983/
Örök szeretet”
Köcski újtemető
Kétéves voltam, amikor meghalt, így csak ködösen emlékszem a köcski
konyhában motozó Sarolta mamára, úgy, mintha egy fekete-fehér
biztonsági kamera felvételén nézném. Ő volt a családomban az utolsó
Berzsenyi. Ferenc papával kapcsolatban (apámtól hallottam) az a
kedvenc jelenetem, hogy a Kódó-hídnál lemegy a patakhoz, megmeríti
kalapját a vízben, és iszik. Ezt már színesben látom, mint egy bensőbb
impresszionista festményt, ami megmoccan a szívverésem ütemére, mint
egy némafilmet, ami opálos színekkel fénylik föl a sötétben.
Lanczkor Ferenc volt az első halott, akit ide, az újtemetőbe temettek.

„Le Morta”
Egy bicska
A pengébe is bele van ütve a név, amely – Morta – egy másik neolatin
nyelvben halott nőt jelent. Itt azonban – Le Morta – hímnemű névelővel
áll. Így hívták az egyik sorsistennőt a latinok, ám még azelőtt, hogy
átnevezhették volna Mortának a görög Atroposzt, lábon száradt ártéri
tölgyeket nyelt el egy mocsár. Egy galliai mocsár. Kortárs kés ez:
nekem. A markolat két végénél jól láthatóak a mumifikálódott évgyűrűk
(keresztmetszet, hosszmetszet), a belső oldalon, ahonnan a felirat van a
pengén, nyolc évgyűrű, a külső oldalon egy. Megváltó nyarak, istenes
őszök, pogány tél, vidám, fekete tavasz; ezen majd még meditálok.

„Aranyás Istvánné / élt / 100 / évet”

Salföldi temető
Nyugodt, amilyen csak egy lassan kihaló, üdülőfaluvá pusztuló
szubmediterrán falu temetője lehet.

209
 „Döbrentei Gábornak / Az úttörő és maghintő,
legjobb/ magyarok egyikének / nyughelye. /
Szül: N. Szöllős, Veszprém V. M. / Dec. 1. 1785. /
Meghalt 66ik évében Budán. / Mart. 28. 1851. /
Tisztelői, s háladatos örököse / Döbrentei Antal.”
Kerepesi temető, Budapest

Veszprém megyei druszám, eltűnt Budán a rólad nevezett tér, megette az

autóforgalom. Eltűntek a reformkori temetők, a tabáni, a vízivárosi, téged is
exhumáltak, így kerültél át a folyón ide. Kitartott ököllel húzták egymásba
a két régi várost az új hidak, melyek épp oly robbanékonynak bizonyultak,
mint a jégzajláskor föltorlódott jégtáblák. Történelem. Gábor, te alkottad
meg ezt a büszke magyar szót. A latin historia görög eredetű, a kutatni
jelentésű igéből főnevesült. Ha megtörtént, ne mossuk a sorsot bele fordított
aranyásókként semmiféle fikcióba. A táj a történelem
egyetlen hiteles tanúja, jegyeztem föl tavaly márciusban William Kentridge
madridi kiállításán a Colonial Landscapes című szénrajz-sorozatnál, ahol
Johannesburg vízeséses-sziklás, letarolt vidéke piros-fehér csíkokkal és
ellipszisekkel preparálva jelenik meg.

„Aki ellopja a virágot annak / száragyon el

mindakét keze / és ne tugyon meghalni még nem /
szenved érte ezt a isten megveri érte”
Görög katolikus temető, Makó
Krisztustövis-sövény a drótkerítésen kívül. A lemetszett szúrós gallyakból
sövényfal épül. Hadd legyen ez az átok az enyém is, legalább egy
kis részt – tegnap azon gondolkoztam a könyvtárban, miközben heti
olvasmányaimat kerestem a polcokon, és elfekvő kortárs kötetekre leltem,
amiknek a szerzőire tíz évvel ezelőttről emlékeztem, azon kezdtem el
töprengeni, kinek írok én. Nem az emlékezet számára. Olvasó kortársaimat
még ennél is kevésbé ismerem. Akkor már otthonosabb ez az átok. Nem az
egeknek írok, nem a balatonhenyei Dobogóra boruló csillagos-fekete égbolt
féktelen nyári pátoszának. A temető déli bejárata mellett egy gémeskút áll
nem ivóvíz felirattal. És egy parasztház kis kerttel, metszetlen szőlőinda
futja be kerítését. Erre a kerítésre van fölerősítve a fehérre mázolt
fémtábla, amibe az átkot belekarcolták. Rozsda eszi az ákombákom betűket;
a tábla szélét is. Lassuló búgócsiga. Versről versre görgettem magam előtt
ezt a két mondatot, és most itt hagyom őket, kiterítem őket ide, mint a
Tisza a kanyarulatában a hordalékot. Lassuló búgócsiga. A precesszió a
Föld tengelyének egy lassuló búgócsigához hasonló ingadozása, igen-igen
hosszú, huszonhatezer éves ciklus.

210
„Hősiesség tudás és bátorság / küzdelmének
szintere ez a hely / Itt győztek tűzoltók
olajbányászok és katonák / szovjet olajbányászok
segítségével / a legnagyobb méretű magyarországi
kútkitörés / tomboló erői fölött 1968 dec. 19. –
1969 jan. 16.”
A 168-as olajkútnál Algyő határában

Magas és színes, már-már vidám, valószínűtlen op-art emlékmű

a Hódmezővásárhelyre tartó négysávos út közelében. Miután Algyőt
elmosta az ár, lakói a sosemvolt Sándorfalvára húzódtak, ám később sokan
visszatértek. Algyő határában 1965-ben olajat találtak. Földgázt.
Temetőik jelenlegi állapota alapján azt hihetnénk, Sándorfalva és Algyő
egykorú települések. Hetvenöt évesnél régebbi sír mutatóba akad
csak egy mai magyar nagyközség temetőjében. Mint egy újra és
újra megbolygatott hangyaboly katonái, a közös öntudatlanságot
nem retusálhatják lejárt sírbérletű holtak. Belobbant a 168-as kút,
emberveszteség nem volt, a Fogadalmi templom tornyainak magasságába
érték a lángok.

„František Doležálek /1913–1988/

Karla Doležálkova /1914–2001/ Vzpomínáme”
Római katolikus temető, Limassol

Csehek. A szomszédban óvoda van, idelátszik a sárga árnyékoló ponyva

a kőfal fölött. Találok egy labdát a fal közelében; nem dobom vissza.
Élénkzöld a fű, ahol a nap tűzi. Szürkés-méregzöldek árnyékban is a
ciprusok. Ciprusok. Cipruson. Jé. Kétszáz méterre van ide a tenger.
A hátsó sarokban nagy kupac szemét, kommunális hulladék, nem temetői.
Commonwealth War Graves, mondja egy viharvert tábla
a temető vasrácsos kapuján. Mint egy öreg, demens nyomozó, egyszeriben
elfelejtem, mit keresek én itt.

211
Horváth Dezső
Hét ablak világít

Jól gondolták elődeink, hogy a tanyai emberek szellemi magárahagyottsága

ellen legjobb orvosság az iskolahálózat. Klebelsberg Kunó nevéhez kötődik
az elhatározás is, meg a megvalósítás is, hogy ne kelljen három kilométernél
nagyobb távolságot megjárniuk azoknak a gyerekeknek, akiknek iskolába kell
járniuk. Esőben, sárban, hóban, fagyos szélben, ezer kellemetlenségben.
Zsombó se maradt ki az áldásból.
Sajnos a gyászából se. Mert egyszer csak ellenkező széljárással megszüntették
az összes tanyai iskolát. Ezer fogós érv volt hozzá, a legerősebb, hogy az iskola is
konzerválja a tanyát. Ha a gyerek bekényszerül a központi iskolába, ahol a zsú-
foltságban levegő se nagyon jutott neki, netán tanyai kollégiumok közvetítésével,
akkor előbb-utóbb bekényszerülnek szülei is. Éljen és virágozzék az élenjáró
szovjet példára a mezőgazdasági nagyüzem!
Az első tanyakönyvem (A tizedik ember) ügyében jártam akkoriban kilincsről
kilincsre a homoki tanyákat, így jutottam el a Wesselényi-iskola tanítójához,
Kovács Álmoshoz is. Aki egyedülálló képességekkel holtig tartó kíváncsiságot
ültetett el minden tanulójába. Róla is fogalmazódott meg bennem az ige: áldassék
a tanyák tanítója. Ő mondta, tíz év óta esténként működik egy kertbarátkör is
náluk. Legközelebbiben már ott is voltam.
A mellettem ülő atyafi mondta, kétévenként elég lenne tartani, mert a tudo-
mány nem tud annyi újdonsággal szolgálni, amennyit be ne vettek volna már.
Tótágast állt a fejemben a gondolat. Én úgy tudtam, minél többet tud az ember,
annál jobban érzi, hogy keveset tud. Mondtam is neki:
– Szereti a töltött káposztát?
– Hogyne szeretném.
– Annál jobb, minél többször fölmelegítik.
– Szentigaz.
– De ha egy évet kihagynak, fölveri a szőrös penész, és gusztusa se lesz senki-
nek, hogy kanalat merítsen bele.
– Maga mit ajánl?
– Elérhető körből a legkikalapáltabb tudósokat hívnám meg.
Most ugrik a majom a vízbe:
– Annyi eszünk nekünk is van, tudjuk, a tudósok mind unalmasak. Senki el
nem jönne.
– Ha nem megy, ne erőltessük!
– Akkor csinálja maga!

212
 El is mondta mindjárt a kör vezetőjének, Sipos Mihály érettségizett paraszt-
embernek, aki azt felelte rá, nem tudom, mit akar ez a pasas, de próbáljuk meg.
Tavaszi hónapokban jártunk már, elmentem Barabás Zoltán akadémikushoz,
európai hírű búzanemesítőhöz, régi jó barátomhoz, és hívtam, jöjjön majd el
Zsombóra. Addig ért a barátság, kapásból rávágta: nem megyek.
– Miért nem jössz?
– Mert én búzát nemesítek, ők meg őszibarackot termelnek. A kettőt még
keresztezni se lehet.
Akárhányszor hívtam, mindig ezt felelte. Nyár végén szép kukacot tettem a
horogra:
– De ha te jó búzából gyúrod a tésztát, más kenyér jön ki a kemencéből.
Ezt már bekapta. Eljött.
Akkor már föltett szándékom volt, ne csak a tudósok hozzák városból a tudo-
mányt, kapcsoljuk be a páternosztert: visszafelé is szállítson. Lehet, hogy a tudós
ember Pestre jutva 250 tanya mellett megy el, de egybe se néz be, így azt se tudja,
hogyan eszi a fene a szegény embert. Ha este 6-kor kezdünk, menjünk be 3-kor
egy tanyába, hogy bemérhesse magának a várható színvonalat. Sipos Mihály vál-
lalta az elsőséget, akit én mindjárt kineveztem Rektor úrnak. A régi iskolamesteri
jelentésben. Azóta is viseli egészségben. (Nincsen olyan egyetemünk, amelyiknek
ennyi ideig lenne rektora ugyanaz a személy.)
Busszal mentünk, a tanyaudvaron szembejön velünk a feleség, és fennhangon
kérdezi:
– Professzor úr! Mennyi a szelén a búzában?
– Nem tudom. De ha kíváncsi vagyok rá, megnézem a könyvekben. Minek ez
maguknak?
– Tetszik tudni, mi csirkéket nevelünk, de ha a szelén hiányzik a táplálékuk-
ból, akkor (talán?) egymást tépik.
Láttam Barabás Zoltánt talpon állva emelkedni az ég felé. Elsőnek olyan kér-
dést kapott a búzáról, nem tudta rá a feleletet.
Elkezdődött a beszélgetés 6-kor, este kilenckor indult az utolsó busz, úgy kel-
lett kilopni a hallgatóság köréből, hogy még elérjük.
A kocka el volt vetve.
Szabad János volt a második. A biológiai központban a muslincákkal kísér-
letezett. Tudtam, ha a borlégy lárváját az emberre is káros vegyülettel eteti, a
legyecske szárnyának mozaikjából kiálló szőrszál visszagöndörödik. Igen rövid
idő telik el a végeredményig. Nem is érdeklődtek utána a gyárak. A mi hallga-
tóink könyökig járnak a méregben, hogyne érdekelné őket. Hatkor kezdtünk
akkor is, és tízkor már elő is vehette a mikroszkópot, hogy bemutassa a muslinca
szárnyát. Harmadiknak kis Nagy Pistát hívtuk. (Főszerkesztőnk fia, konzerv-
gyári mérnök volt.) Algériában építettek konzervgyárat, mire beindult volna a
próbaüzem, beütött a Ramadán. Hithű muzulmán a nyálát se nyelheti le reggeltől
estig. Beleköpte a lecsóba.
Ez is érdekelt mindenkit.
Barabás Zoli szavaiból leszűrtük a tanulságot, ahogy az őszibarackot nem
lehet a búzával keresztezni, úgy a tudományt se lehet szélhámossággal. Szabad

213
Janiéból pedig azt, igaza lehet a pedagógiának az iskolában, miszerint 45 percnél
tovább nem lehet terhelni az elménket, de a négy óránál is hosszabb estünkre ez
nem annyira igaz. (Virtigli TIT-előadóink ragaszkodtak hozzá leginkább, három-
szor is figyelmeztetnünk kellett a hallgatóságot: emberek, valóban vége, menjetek
haza.) Németh Andrást pedig megkérdeztem, aki az első veseátültetést elvégezte,
miért jó az nekik, ha Zsombóra eljárnak. Azt felelte, rangot jelent nekik is. És elne-
vezett bennünket ZSTA-nak. Zsombói Tudományos Akadémiának. Szabad János
pedig költői szavakra ragadtatta magát: Éke életünknek.
Hogy mi közöm volt nekem mindehhez? Barátokat hívtam barátokhoz, én
csak az átömlesztésben segítettem. Barátságátömlesztők lettünk tehát, később
a nevünkbe is belekombináltuk. Zsombói Barátságátömlesztő Wesselényi
Népfőiskola.
Csak még azt se hittük, hogy népfőiskola lennénk. Vagy csak nem tudunk róla?
Ezért pedig Bogyiszlóra mentünk. Kilencen, a TIT kisbuszával. Mert ott műkö-
dött az ország legjobb népfőiskolája.
Nappal mentünk, a népfőiskola pedig esti találmány. Pedagógus házaspár
vezette, ők mondták, székesfővárosi előadók járnak hozzájuk, és este az asszo-
nyok pogácsát hoznak, a férfiak pedig borocskát, így jól eltelik az estéjük.
Akkor már tudtuk, a tudomány se pogácsával nem keresztezhető, se pedig
borocskával, de hazaútban megállapodtunk, hogy az ősztől tavaszig tartó kurzus
végén az „évzárót” fehér asztal mellett ünnepeljük, sőt augusztus végén piknik-
félét tartunk, ahol Rektor úr őszibarackosában fejezzük be a találkozót.
Mindkettő eltart mostanáig. Szabályos cserekereskedelem. Kitűnő előadáso-
kért kitűnő barackot. (Egyetemista koromban az öt birka – egy balta egyenleg volt
az ősember gazdaságpolitikája.)
Ideje, hogy számokkal is dobálózzak. Heti kétszer találkozunk, ősztől tava-
szig kb. harmincszor. Annyira szaporodtak a kikalapált fejű tudósok, hogy egy
alkalommal kettő-három is jut belőlük. Mostanáig 210-en fordultak meg nálunk,
sokan minden évben. Az agysebész Bodosi professzortól pedig kérdezte valaki,
mit lehet az idegsebészetről minden évben beszélni? Gyere el, majd megtudod.
(1986 óta minden évben.) Hallgatóságunk pedig 30 és 50 között.
Ismétlem: a tudósok és a sötétnek hírlelt tanyaiak.
Tanyára mindig, mindenkor a legjobbat! Fejjel lefelé ültetni a palántát éppen
akkora fáradság, mint fordítva, de micsoda különbség!
Miről beszéltünk mostanáig? A harmincnyolc esztendőn át? Későbbi kultusz-
miniszterünk szavait átültettük Zsombóra, és igyekeztünk betagozódni a husza-
dik századba. Utána meg a huszonegyedikbe. Akadémikusok, professzorok,
gyerekgyógyászok, nőgyógyászok, fogorvosok, történészek, matematikusok,
kémikusok, atomtudósok, űrhajós-kiképzők, képzőművészek, irodalomtudó-
sok, írók, költők, ásványtanosok, szociológusok. A relativitásról is. A kozmikus
méretekről a csillagászati fekete lyukak kapcsán. A nanoméretekről is. Ismétlem,
tanyán. Mindig mindenből a legjobbat! Meg-megesett, szívesen láttak volna ufó-
val találkozókat, talpmasszázshívőket, más bugyutaságokat, de ezeket sikerült
kivédenünk.
Ne keresztezzük a tudományt szélhámiával.

214
 Zsombót a tanyai népfőiskola tette föl a kultúra térképére. Közben csatlakoz-
tak hozzánk szatymaziak, sándorfalviak, forráskútiak, bordányiak, zákányszéki-
ek, dorozsmaiak és szegediek is.
Akár kistérségi népfőiskolának is nevezhetnénk magunkat.
Nagy adósságunk: cigány lakosságnak még nem szerveztünk kosárfonó
népfőiskolát. Annak idején a központi tanácselosztóban azt ajánlotta valaki
nagyon szavas ember, ilyet is szervezhetnénk.
Cigányaink sincsenek, és kosár helyett inkább gyümölcsös ládákat használnak.
Harmincnyolc év telt el rajtunk, de ezt megtoldhatjuk az előtte lévő tíz-
zel, hiszen a kertbarátkörre fejelődtünk rá. Elélemedett korommal járó súlyos
betegség engem már kikapcsolt a föladatsorból, de tartja még a vonalat Rektor úr,
a hallgatóság és a sok nagyszerű előadó.
Hét ablaka van a tanyai kőiskolának. (Azért kőiskola, mert téglából épült.)
Sötét estékben kifelé ontja a világosságot. A tanyai szellemi sötétségnek becézett
átkozódás oszlatására.
Annak idején, amikor a rendszerváltásnak hírelt változások elkezdődtek,
szinte mindegyik pártkezdeményezés képviselője megkeresett, és ajánlotta
pénzét, székesfővárosi előadóját, ha befogadjuk őket. Lelombozódtak, amikor
meghallották, hogy szegények vagyunk ugyan, hozzánk képest a templom egere
is tőzsér, de nem politizálunk. Mert ha beengednénk a napi hajtépő politikát, tíz
perc múlva félszeművé válna a többség. Egymás szemét vájnák ki.
Egyik valláshoz se csatlakoztunk. A megosztottság onnan is fenyegetne ben-
nünket.
Az „unalmas tudósok” még mindig nem jutnak el hozzánk. Mindegyik arcáról
sugárzik a tisztesség.
Másfél óráig szokott eltartani az előadás, rengeteg közbekérdezéssel, utána
szünet, és legalább ugyanilyen hosszan a kérdés-felelet. Este tíz után legtöbbször
már Szegeden lehetünk.
És a szünetben? Az orvosprofesszorok például „rendelnek”. Mert legtöbbször
a klinikákon is velük találkozunk. A barátság ott is előnyt jelent. Történésszel is,
régésszel is, genetikussal is. Mindenkivel, aki fárasztó napi munkája mellett az
estéjét is ránk áldozza. És Nobel-díjasok is voltak már nálunk. Ámuldoztak, hogy
ilyen is létezik, mi pedig az ő tudományukért lelkesedtünk.
Hamisítatlan tanyai történetek ezek, se vége, se hossza.
És páratlan.

215
Szabóné Ronkó Erzsébet
Garmadára fel, szélbarázdába le!
A Fülöpházi-buckavidék változatos felszíne

„Nézd, mily barázdát ró közibénk a szél!

Holdkrátereknek, katlanok árnyain
megülve szárad: szíki rózsa,
szalmagyopár, aszat és a hölgymál.”
Dobozi Eszter: Kiskunságban

Képzeletben csatlakozzunk egy kisiskolás csoporthoz, akik a Fülöpházi-buckavidékre

érkeznek egy rendhagyó természetismereti tanórára egy szép májusi napon.

2019. május 20., itt állok a Kiskunsági Nemzeti Park Naprózsa Házának parko-
lójában, az 52-es út mellett, Fülöpháza külterületén. Kecskemét irányából megér-
kezik a diákokkal teli busz. Lassan lekászálódnak, s azon nyomban előkerülnek
a hazai szendvicsek, chipsek, üdítők. Megvárom, míg a tanárnő elrendezi a gye-
rekeket, közben váltunk néhány szót. A tanulók tíz-tizenegy évesek, és nagyon
érdeklődők. Kiderül, hogy még senki nem járt a homokvidéken.

Kecskeméttől 20 km-re nyugatra, a Fülöpházi-buckavidéken vagyunk, mely

a Kiskunsági Nemzeti Park része a nemzeti park megalakulása, 1975 óta.
A gyerekek földrajzi ismereteinek segítségével elhelyezzük magunkat a térképen.
A két nagy folyónk által határolt Duna–Tisza köze középső részén járunk, amit
nagyon találóan Homokhátságnak neveznek. A védett nemzeti parki mozaik
nagyobb része a főút északi oldalán helyezkedik el. A pici déli rész is, ahol most
állunk, sok látnivalót tartogat. Itt halad a két körből álló Báránypirosító tanös-
vény, melyen rövid, vagy akár egy hosszabb túrát is tehetünk. Mi a mai meleg,
napsütéses májusi napon az északi rész közepét célozzuk meg. Ez egy 6 km-es
körút, melyen végighaladva igyekszünk felfedezni a homokvilág minden titkát.
Indulás előtt tanulmányozzuk az információs táblát, megmutatom a tervezett
útvonalat. Nincs a térképre rajzolva, nem véletlen! Fokozottan védett, vezetővel
látogatható – magyarázom –, továbbá azt is, hogy sétánk során ne térjünk le a
dűlőutakról, szigorúan a keréknyomban haladjunk.
– Miért? – kíváncsiskodnak a gyerekek.
– Mivel a laza homok sérülékeny, a taposással nagy kárt okozhatunk.
Még az indulás előtt megkérem a csoportot, mindenki vésse emlékezetébe a
térképet. A legtöbben ezt egyszerűbben oldják meg: okostelefonjukkal lefotóz-
zák azt.

216
 Indulásra készen, még az utolsó pillanatban ellenőrzöm a kulacsokat, biztosan
tele vannak-e. A hűsítő vízre szükségünk lesz! Az árnyék is kevés, szellős, hosszú
ujjú felsőruhát, hosszú nadrágot (de hasznos, ha nem puha szövetű) és zárt cipőt
javaslok. Világos fejfedő is hasznos, mert megvédi bőrünket és szemünket a Nap
ultraviola sugaraitól.
– Miért nem jó, ha rajtam melegítőalsó van? – érdeklődik az egyik kisfiú. Nos,
a válasz viszonylag egyszerű: a laza homoktalajba befészkelik magukat a
tájra, életközösségre nem jellemző idegen gyomnövények, melyek erőszakosan
terjednek, kártevők és versenytársak híján. Az egyik ilyen soktüskés, szúrós ter-
mésű özönnövény az átoktüske. Kis termése könnyen ragad a puha cipőfűzőbe,
szövetbe. Nos, ezek okozhatnak egy kis kellemetlenséget.

A túránk legveszélyesebb mozzanata a nagy forgalmú 52-es számú főútvona-

lon való átkelés.
A főút természetre gyakorolt hatásairól megosztok néhány gondolatot. Az
1938-ban épített betonút kettévágta az összefüggő természeti rendszert, a nyom-
vonalán elpusztította a talajéletet. Ezenfelül sok állat, például a békák, borzok,
sünök, olykor madarak is igen nagy számban a forgalom áldozatai lesznek.
A repülő rovarok tömegei – a tápláléklánc fontos láncszemei – sokszor végzik a
száguldó autók szélvédőin.
Jobbról-balról tanya, melléképületek, birkák, pónik. Pulik és komondorok
jeleznek, szerencsére kerítésen belül. A tanyákat elhagyva megállunk és vissza-
nézünk az előttünk elterülő laposra.
Itt tesztelem először a csoportot: emlékszik-e még valaki a térképre? Milyen
színű foltot jelölt itt, közvetlen az út mellett? Kórusban mondják: kéket! Az egyik
kislány még a nevére is emlékszik: Hattyú-szék.

Igen ám! De se víz, se hattyú, se „szék”! Bizony, a tó már a múlté. Ma már lapos
kaszáló a hajdani sekély, szél által kifújt mélyedés. Az 1980-as évek közepén
kezdtek fogyatkozni, zsugorodni a szikes tavak. Bocsánat! Nem is igazi tavak vol-
tak, hiszen legtöbbször nyár végére kiszáradtak. Az előttünk lévő Hattyú-szék,
a Fülöpháza melletti Szívós-szék és Szappan-szék, s a Kerekegyháza melletti
Kondor-tó időszakos vizek voltak – idézem fel a múltat. Kora tavasszal a hóolva-
dáskor teleszaladtak vízzel, és még a nyár eleji, „Medárd-napi esők” is táplálták.
Nyár közepére, aszályos években teljesen kiszáradtak, s természetesen akkor a
leszáradt tómedret nem fű borította, hanem az úgynevezett sziksó, ami fehérré
varázsolta a mélyedés fenekét. A fehér anyag a vízből kikristályosodott sziksó, a
nátrium-hidrogénkarbonát, ami lúgos környezetet biztosít a talajban, a vízben.
Régen az asszonyok összeseperték, szappanfőzéshez, mosásra, tisztításra hasz-
nálták. Így a környék tanyáin keletkezett mosóvíz nem szennyezte a földeket.
Innen körülbelül 20 km-re nyugatra, a Kígyósi Csárdával szemben még megcso-
dálhatjuk a sziki életközösséget, az itt fészkelő, fokozottan védett madárritkasá-
gokat, mint például a gulipánt, vagy a gólyatöcsöt. Ősszel és tavasszal különösen
nagy a nyüzsgés, ugyanis ezek az időszakos vizes élőhelyek a vándorló vízima-
darak pihenő- és táplálkozóhelyei.

217
 – No de miért száradtak ki és alakultak át száraz gyepekké az itteni tómedrek?
– kíváncsiskodnak többen is. Örömmel mesélem el nekik. Hosszú évekig a
területre jellemző csapadéknak, a hónak és az esőnek csupán csak a fele hullott
le. Ez a csapadékhiány bizony már az egész Földet veszélyeztető felmelegedés
következménye. Talán még ennél is súlyosabb hatással volt a térség vízellátására
a sok km hosszú kiásott, mély csatornahálózat. A csatornák a vizeket összegyűjtik,
és végül a Dunába vezetik. Ugye hihetetlen, hogy az emberi beavatkozások
pár évtized alatt ennyire meg tudják változtatni egy területnek a felszínét, a
növényzetét és az állatvilágát?!

Utunkat tovább folytatva elhaladunk egy felújított tanya mellett, amely ma

már a tudományos kutatások központja. Az itt begyűjtött adatok a természet-
védőknek nyújtanak segítséget a megmaradt homoki élőhelyek fenntartásában.
A diákok felszabadultan gyalogolnak a mély, folyós, száraz homokban, végig
a keréknyomban maradva. Szelíden hullámos a táj, az út mellett kisebb szürke és
fehér nyárfák csoportja ad egy kis árnyat. A másik oldalon egy hatalmas, egész-
séges galagonyabokor díszlik, már nem teljes virágzásban. Közben belemerülünk
a májusban legszebb árvalányhajas nyílt homoki gyepbe, mely csak itt, a dunai
homokon telepedett meg. Kiválasztok egy szép, érett, hosszú szálú árvalányhajat,
tollas, puha toklászával arcukat simogatják a gyerekek, majd ujjunkkal kitapo-
gatjuk szúrós termésének a végét. Aztán teszek egy kísérletet: a lágy szellőben az
árvalányhaj termését elengedem, a szél felkapja, röpteti, majd leejti. Szerencsénk
van, épp két magyar csenkesz fűcsomója közé, a nyílt homokba szinte beleáll.
Tollas toklászát a szellő továbblengeti, és egyre mélyebbre fúródik.
– Látjátok? Így ülteti el magját! – kiáltom az egyre élénkülő szélben.

Aztán még megismerkedünk a homok többi különleges növényével, a bárány-

pirosítóval, a homoki kutyatejjel, a nyúlárnyékkal, a még nem kék kék szamárke-
nyérrel. Ezek a növényfajok ma már csak a nagyon kis területfoltokon fellelhető
dunai homokon kialakult magyar csenkeszes nyílt homoki gyepek lakói. Igen,
igen! Nem tévedés, a homok, amin járunk, dunai homok, a több mellékágú
Ős-Duna hordaléka. Egy több lapból felépülő homoktorta tetején állunk!

Körülbelül 2-2,5 millió évvel ezelőtt kezdődött a történet! Akkor az Alföld

legmélyebb része a Makó–Szeged–Csongrád térsége volt. Ez a mély terület
magához vonzotta a folyókat. Így az Ős-Duna sok mellékágával együtt ebbe
az irányba folyt, több százezer éven keresztül át a Kiskunságon. Az Ős-Duna-
medrek különböző vízhozamúak voltak, így különböző mennyiségű homokot
szállítottak. Ha a folyók elhagyták medrüket, a hordalékot, a homokot lerakták.
A mostaninál hűvösebb, de száraz éghajlaton a szétterített homok kiszáradt.
A száraz homokot a szél szabadon mozgatta, átrendezte. Így a mélyben, alattunk,
különböző korú folyami és a szél által átrendezett homok-, futóhomokrétegek
helyezkednek el. Csak 130 éve ismerjük – ekkor tárták fel a geológusok – a kis-
kunsági homok keletkezésének rejtelmeit. A kutatóknak a valaha itt élt csigák
kövületei, főleg a bödöncsigák árulták el a homok minden titkát. Azoknak, akik

218
jobban el szeretnének mélyedni a geológiában, ajánlom a Kiskunsági Nemzeti
Park Igazgatóság nyomtatott lapjában, a Két víz köze 2019. téli számában megje-
lenő tudományos igényű, de a laikusok számára is jól érthető földtani írásokat (a
lap letölthető a www.knp.hu/kiadvanyok oldalról).

Egy lábon álló, de már nem élő facsoport mellett elhaladva jelzik a gyerekek,
hogy tényleg nagyon kevés a víz, ezek a fák is kiszáradtak. Mosolygok magam-
ban, mert örülök, hogy milyen figyelmesen szemlélik a tájat. Kicsit meglepődnek,
mikor elmesélem nekik, hogy mi „szárítottuk ki” az itt álló akácfákat.

Kivételesen itt szétszéledhetünk, körbejárhatjuk a fákat, biztatom a gyereke-

ket. Megvizsgáljuk az alatta növő lágyszárúakat, melyek dúsak, de egyhangúak.
Közösen megállapítjuk: csak egy faj uralkodik a hajdani akácos alatt. A korábban
megismert nyílt homoki növényeket bizony nem találjuk. Hogy megértsék a
különbség okát, megismertetem velük a pillangósvirágúakat, azok különleges
táplálkozását. A pillangósok gyökerein lévő úgynevezett kis gümőkben olyan
baktériumok élnek, amelyek a levegőben lévő nitrogént képesek megkötni. Így
egy fontos, a zöld növényi részek növekedéséért felelős ásványi anyaggal, a
nitrogénnel gazdagodik a talaj. Ebben a nitrogénben gazdag talajban a meszes
dunai homokra jellemző növények életképtelenek. Az is igaz, hogy az akác sok
kiváló tulajdonsággal rendelkezik: gyorsan nő, fája mégis kemény, tartós, jó tüze-
lő. Virágzáskor kiváló méhlegelő. Édes, friss virágait a gyerekek hajdan cukorka
helyett ették, kukucskának nevezték.

Mivel jól megfigyelhetjük a növényzet változását az akácfák alatt, így a kis

természetjárók is megértik: az Amerikából származó akác sok jó tulajdonsága
ellenére itt a védett területen nem kívánatos, ezért elterjedését megakadályozzuk.
Következő megállónk egy üde, öreg nyáras. Itt egész más arcát mutatja a
buckavidék! Furcsa, látszólag ide nem illő fajokat fedezünk fel: sás, káka, fűz.
Kérdésemre, hogy ezekről a fajokról milyen élőhely jut eszükbe, kórusban vála-
szolják: a víz, a vízpart! Igen, ezek a vízparton élők rokonai, kedvelik a nedvessé-
get, emlékeztetnek a terület kiszáradása előtti idilli állapotra. Ebben a mélyedés-
ben, aminek szélbarázda a neve, vízben tocsoghattunk volna a régi szép időkben.
A rozmaringlevelű fűzek, alacsony bokrok ma már csak tengődnek. Az ügyes
tanyasi emberek az akkor még életképes, erőteljesebb példányainak a vesszőjéből
kisebb kosarakat fontak, termények, magok, tojások tárolására használták.

Megbeszéljük, hogy a szél a száraz homokot hogyan formálta, egyik helyről

kifújta, görgette, repítette a homokszemeket, majd mikor már ereje fogytán leej-
tette, felhalmozta. S már fenn is vagyunk egy bucka tetején. Ez a kiemelkedés
a garmada, a szélbarázda mellett a kiskunsági meszes homok másik jellegzetes
formakincse. Ha a homokszemek olyan környezetbe kerülnek, ahol magasabb a
mésztartalom, ott kemény tömbökké cementálódhatnak össze. Ez a mi „homok-
kövünk”, a csillige. Aztán találunk egy kisebb, világos, kemény, szintén més�-
szel összeragasztódott darabkát a felszínen, ennek fura, de találó nevet adtak

219
a helyiek: macskaszar. Majd megcsodáljuk az egymástól távol álló borókákat:
oszlopszerűek, de vannak szétágazóak, errefelé úgy mondják, „szarkatapodta”
borókák. Az egyik ilyen szép egyedet s visszafelé vezető úton fogjuk majd látni,
olyan, mint egy háromárbocos hajó! Próbálom fenntartani a kisdiákok érdeklő-
dését: a boróka enyhén szúrós levelét megdörzsöljük, és megszagoljuk jellegzetes
illatát. Elcsöndesedve belehallgatunk a levegőbe, én nem is látom, csak hallom a
magasból a mezei pacsirta kellemes énekét. Garmadára fel! Szélbarázdába le! Ez
ismétlődik jó néhányszor.
Az egyik garmada tetején felfedezzük a törpecserje naprózsát: szára fás, elterül
a homok felszínén, így dacol a széllel.
Levelei tűszerűek, húsosak. Sárga szirmai tegnap délelőtt nyíltak, s délutánra
már le is hullottak, a homokon elhervadtak. Gyökerét nem látjuk, de nem nehéz
elképzelnünk, hogy innen, a garmada tetejéről jó mélyre kell neki hatolnia, hogy
vízhez juthasson. Gondolatban felidézzük az eddig megismert növényeket, s arra
a következtetésre jutunk, hogy az itt élő növények levelei kicsik, szőrösek vagy
húsosak. Ezek azok az előnyös tulajdonságok, melyekkel alkalmazkodni tudnak
a száraz környezethez. Keveset párologtatnak, takarékoskodnak a vízzel.

Az egyik kisfiú ügyesen továbbgondolja a megfigyeléseit: „végül is az egyre

nagyobb szárazsághoz majd alkalmazkodnak, újabb »trükköket« találnak majd ki
maguknak”.
Szép is lenne, de ez sajnos nem ilyen egyszerű. Az itt élők csodás alkalmazko-
dása a lassan változó környezethez nagyon hosszú fejlődés, az evolúció eredmé-
nye. Az emberiség által okozott változások, mint például az éghajlatváltozás, a
földtörténeti változásokhoz képest gyorsak, nagymértékűek. Az ilyen drasztikus
környezeti változásokhoz az élőlények néhány évtized alatt nem tudnak alkal-
mazkodni. A honos élőlények kipusztulnak, eltűnnek, míg a területen ma már
sok helyen megtelepedett idegen, gyorsan terjedő növények, mint például az
akác, a gyalogakác, a bálványfa, a selyemkóró, az átoktüske, a parlagfű egyre
nagyobb teret hódítanak meg.

Már másfél órája rójuk a buckákat, igaz, keveset haladtunk, de máris sokat
tapasztaltunk. A következő kanyar után megpillantjuk a csupasz, növényzet-
mentes garmada nyelvét, mely nagy, sárga foltként hívja fel magára a figyelmet.
A szélénél megállunk, majd egy oszlopba fejlődve, mint egy óriás százlábú,
felkúszunk a tetejére. A homok felszíne, mint a tenger hullámai szép fodrokba
rendeződtek, ezt a rendet csak egy-két kiálló fűcsomó töri meg, amely mögött
a homokszemek felhalmozódtak: ezek a szélzászlók. Az Ős-Duna által felhal-
mozott homok valahogy így nézhetett ki, miután a szél átrendezte, majd lassan
betelepedtek a növények és állatok. De amit most látunk, már nem az eredeti, és
hajdan nem is így nézhetett ki a táj. A vizesebb helyeken tölgyesek, a szárazab-
bon nyárasok éltek, míg a legszárazabb élőhelyeken a nyílt homoki növényzet
telepedett meg. Az erdőket kivágták, a homokot a szél újra mozgásba lendítette.
A homokfúvások a tanyán élők életét teljesen megkeserítették. A homokot meg
kellett állítani.

220
 – Emlékeztek az akácosra? Az újra futóhomokká változott terület beültetésére leginkább
az Észak-Amerikában honos akácot választották. Gyorsan gyökeret vert ez a szívós fa, s
megállította a homokot. Persze a nagyobb kiemelkedések, a meredek garmadák nem kerül-
tek beültetésre, így azok lassan befüvesedtek.
A kicsit hosszabbra sikeredett monológom alatt, érthető módon, az egyik
kislány elmerült a részletekben, és a kutyatej sárga virágában talált egy kis vatta-
szerű képződményt. Biztatom, nyugodtan bontsa ki! Mindannyiunk örömére egy
szépséges, fekete-sárga színű karolópók szalad ki belőle. Megismertetem őket a
karolópókok rejtélyes életével. A fiúk gyíkok után erednének, de azok gyorsan
rejtekhelyükre bújnak. Ennek ellenére sikerül jól meglesni egy zöld és egy homo-
ki gyíkot is. Szerencsére a gyerekek jól tudják, a farkukat nem szabad elkapni.
A mozgó bucka tetejéről felejthetetlen látvány a hullámzó árvalányhajtenger.
Csak egy dolog rondít bele a különleges természeti képbe, amit a gyerekek is
azonnal felismernek, a robusztus oszlopokon álló villanyvezeték-rendszer.

Innen már visszafelé haladunk, lelkesítem a gyaloglásban kitikkadtakat. Most

mindenkinek jólesik pár korty víz. Átkelünk egy másik mozgó buckán, újra vis�-
szatérünk a jól kitaposott hajdani szekérútra. Az útszéli homokban felfedezik a
gyerekek a hangyalesőlárva-tölcséreket.
Az egyiket kipróbáljuk, egy kis száraz fűdarabbal hangyamozgást színlelünk.
A lárva, miután a fűdarabka belecsúszott a fogótölcsérbe, homokvihart kavar.
A „hangyának” így aztán nincs esélye elmenekülni.
Visszafelé haladva, a lábunk előtt, a forró homokon bronzosan csillogó homok-
futrinkákat zavarunk fel.

Még mielőtt felérnénk a terület legmagasabb pontjára, a Strázsa-hegyre, gon-

dolatban visszatérünk a vízhez. Talpunk alatt barna, száraz, zizegős a homok fel-
színe. Egy kis részt a kulacsomban lévő maradék vízzel megöntözök, az osztály
izgatottan figyeli, mi fog történni. Kizöldült! – kiáltják lelkesen. Még egy kicsit
fárasztom agysejtjeiket az egyre forrósodó időben a mohák és zuzmók nagyszerű
alkalmazkodóképességével.

A Strázsa-hegyről visszapillantunk a megtett körutunkra. Emlékezetünkbe

véssük a látványt. Messze nyugatra sejlik a Duna vonala, s ameddig csak ellá-
tunk, lankás, hullámzó a táj, mely talán májusban mutatja legszebb arcát.

Innen már negyedóra alatt elérjük a parkolót, mindenki siet, melegünk van,
halljuk a főút zaját. Az út menti villanyoszlop tetején megpillantjuk a régóta
itt költő fehérgólya-párt, akik jobb híján a Naprózsa Erdei Iskola piciny kerti
taván csípnek el egy-két tápláló békát. Én pedig azon gondolkodom, vajon hány
kisgyerekkel sikerült újra megismertetnem, megszerettetnem a természetet. Egy
kislánnyal biztos! A következő mondatokkal búcsúzott tőlem: Nem is gondoltam
volna, hogy ennyi szépség van itt a közelünkben!

221
Bártol Réka
Klímaváltozás és környezeti nevelés
a Kiskunsági Nemzeti Park erdei
iskoláiban

A tisztelettől a kizsákmányolásig
„A környezeti nevelés célja a környezettel harmóniában élő, környezettudatos gondol-
kodású ember nevelése, aki odafigyel környezetére, ehhez megfelelő tudással, beállítottság-
gal, motivációval bír.”1
A környezeti nevelés mint pedagógiai fogalom viszonylag új keletűnek számít,
miközben „névtelenül” mindig is létezett, amióta ember az ember. Tartalma,
módszerei, motivációi magától értetődően az ember és természet viszonyának
megfelelően az évszázadok-évezredek során sokat változtak. Erazim Kohák, cseh
filozófus az ember környezethez való viszonyulásában három korszakot külön-
böztet meg: „…földi létünk különböző módozataiban – mint vadászok/gyűjtögetők, mint
pásztorok/földművelők és mint termelők/fogyasztók – mi, emberek a természetről háromfé-
le tapasztalattal rendelkezünk: mint minket csodálattal és félelemmel eltöltő jelenlét, amit
imádni és engesztelni kell; mint munkatárs, akit tisztelnünk és megértenünk illik; és mint
nyersanyag, amit használhatunk.”2

A vadászok/gyűjtögetők számára az őket körülvevő természet szent, amely-

től függenek, így annak alárendeltjei. A mezőgazdálkodás megjelenésével egy
mellérendeltségi viszony alakul ki: a pásztorok/földművelők a maguk haszná-
ra fordítják a természetet, miközben gondoskodnak arról a szeletről, amelyet
kihasítottak maguknak belőle, és amelyet tulajdonuknak tekintenek. Számukra
a természet „egy bensőségesen ismert, ’azonos vérből származó’ rokon”. Az ipari
forradalmat követő fogyasztói társadalom embere kizsákmányolja a természe-
tet, amit használ, „ami nem kelt sem empátiát, sem szimpátiát”. Korunk embere
számára a természet nem szent, és nem rokon többé, hanem úgy viszonyul
hozzá, mintha élettelen dolog lenne, amin uralkodik – az egykori alárendelt
fölérendeltté vált.

1 Ádám Ferencné;  Boldis Anna Kornélia (2019):  A környező világ megismerésének módszerei. http://
www.jgypk.hu/mentorhalo/tananyag/A_kornyezo_vilag_megismeresenek_modszerei/
2 Kohák, Erazim (1998): Az ökológiai tapasztalat változatai
https://ligetmuhely.com/liget/az-okologiai-tapasztalat-valtozatai/

222
 Ezek a korszakok nagy vonalakban az idő előrehaladtával alakultak át egy-
másba, de a korszakokon belül is felfedezhetünk párhuzamokat. Gondoljunk
csak a korai természetpusztítás nagy „klasszikusára”, a Mediterráneum hatal-
mas, összefüggő erdőségeinek ókori kipusztítására. A mai partvidéki kopár
hegyoldalakat annak a kizsákmányoló embernek köszönhetjük, aki „korát meg-
előzve” a természetet rokonának tekintő, együttműködő emberiség korszakában
rombolt. A természetet uralma alá hajtó jelenkorban pedig új jelenség a klíma-
depresszió, ami főként a magát a globális felmelegedés következményeivel szem-
ben védtelennek érző tinédzserekben alakul ki. Nem áll messze ez a szorongó
érzés a természetet szentként tisztelő, egyben attól rettegő vadászok/gyűjtögetők
tapasztalatától.
Még mindig vannak, akik vitatják, hogy a klímaváltozásnak az emberi
tevékenységaz oka, és arra hivatkoznak, hogy a földtörténet során min-
dig voltak felmelegedésiperiódusok. Hogy igazuk van-e, annak valójában
nincs jelentősége aszemléletformálás szempontjából. Tagadhatatlan tény,
hogy az ember rátelepszika Földre és kisajátítja magának, feléli készleteit.
Tény, hogy óránként kihal egyfaj, és ez a természetes kihalási ütemnek a
többszázszorosa – ennek is az emberaz oka. Gondolkodásunkon, szemlé-
letünkön tehát mindenképpen változtatni szükséges,akár van éghajlatvál-
tozás, akár nincs.
Nem csak környezeti és nem csak nevelés
Visszatérve a környezeti nevelés definíciójához, paradox módon akkor volt
igazán az, amit a meghatározás tartalmaz, amikor még neve sem volt.
Környezetnek ugyanis a külvilágnak azt a részét nevezzük, ami közvetlenül
hat az objektumra. Az ember tényleges környezete csak az első két korszak-
ban volt maga a természet, és ekkor a természetben, a természettel való
életre kellett tanítani az utódokat a túlélés érdekében. Ma jórészt egy ember
által épített vagy átalakított világ vesz körül minket, és hat az életünkre.
Nyilvánvaló, hogy a környezeti nevelés elsősorban nem ezzel a művi kör-
nyezettel akar harmóniába hozni minket, nem az erre való odafigyelés, tuda-
tosság kialakítása a célja. Helyesebb lenne természeti nevelésnek nevezni,
mert a természetes környezettel kívánja újra kapcsolatba hozni az embert,
amivel már nincs mindennapos tapasztalata, ami egyre inkább idegenné
válik számára.
Elég ennyi? Ezen a ponton valóban meg kell-e, lehet-e állnunk a nevelésben?
Vajon elválasztható-e a természettől való eltávolodás az emberi kapcsolatok
kiüresedésétől, vagy a még használható, de már nem legkorszerűbb, legdivato-
sabb tárgy kidobása bizonyos embercsoportok kirekesztésétől, egy öreg fa kivá-
gása egy műemlék lerombolásától?
Vajon nem ugyanaz-e a gyökere a másik élőlény – legyen az ember vagy állat
– iránti közönynek?
„…a környezet pusztulása, valamint az emberi és etikai hanyatlás szorosan összefügg.”3

3  Ferenc pápa (2015): Laudato Si’. Szent István Társulat, Budapest, 35. old.

223
 Az utóbbi két évszázad technikai vívmányai soha nem tapasztalt hatalmat
adtak az emberiség kezébe, ami azt az illúziót keltette, hogy az ember a ter-
mészet elemei felett éppúgy képes uralkodni, mint az emberi lét felett. Ehhez
társul a haszonelvű szemlélet, ami sokak életét irányítja: boldogság az, ha azt
tehetjük, ami kellemes, és el tudjuk kerülni a fájdalmat. Aki így gondolkodik, az
önmaga körül forog, és mindent aszerint ítél meg, milyen mértékben szolgálja a
boldogságra törekvő életét. Ez a nyugati társadalmat meghatározó, az igazságot
relativizáló szemlélet az, amit meg kell változtatnunk, és így a nevelés, amiről
beszélünk, tulajdonképpen átfogó erkölcsi szemléletformálás. Nem elég azonban
lerombolni egy téves szemléletet, valamit nyújtani is kell helyette. Mi adhat hát
alapot az ember minden élővel kapcsolatos viszonyához?

A természet nem rajtunk kívül álló dolog, amitől függetleníthetjük magunkat,

hanem mi is részei vagyunk éppúgy, mint az összes létező élőlény. Ahogyan egy
ember sem attól válik értékessé, hogy mit tesz, vagy mennyiben szolgálja a köz
javát, hanem önmagában, mint emberi létező értékes, éppígy minden élőlény –
a kék­algától a kullancson és a zöld gyíkon keresztül a sakálig – önértékkel bír,
amely nem választható el attól. Minden élőlénynek, függetlenül attól, hogy az
emberiség hasznot húz-e belőle, megbetegedést, kellemetlenséget okoz-e, vagy
látszólag közömbös-e létezése az emberi nem számára, joga van az élethez. Maga
az élet érték. Az embernek, mint az egyetlen gondolkodó fajnak, kitüntetett sze-
repe van ebben a világban: hatalma van és felelőssége. Hatalmával élve, és nem
visszaélve, felelősségének teljes tudatában azon kell(ene) munkálkodnia, hogy
megőrizze a természet egységét.
Még mindig vannak, akik vitatják, hogy a klímaváltozásnak az emberi tevé-
kenység az oka, és arra hivatkoznak, hogy a földtörténet során mindig voltak fel-
melegedési periódusok. Hogy igazuk van-e, annak valójában nincs jelentősége a
szemléletformálás szempontjából. Tagadhatatlan tény, hogy az ember rátelepszik
a Földre és kisajátítja magának, feléli készleteit. Tény, hogy óránként kihal egy
faj, és ez a természetes kihalási ütemnek a több százszorosa – ennek is az ember
az oka. Gondolkodásunkon, szemléletünkön tehát mindenképpen változtatni
szükséges, akár van éghajlatváltozás, akár nincs.

A környezeti nevelésnek – jobb híján maradjunk ennél az elnevezésnél – így

hát elsősorban nem az a feladata, hogy megismertesse a gyerekekkel a különbö-
ző növény- és állatfajokat, élőhelytípusokat, ökológiai fogalmakat, és nem is az,
hogy elrettentse őket a környezetszennyezés mértékével. Sokkal inkább, hogy
egy üzenetet adjon át részükre: a természetben, amely gyönyörű és értékes, és amely-
nek te is része vagy, minden mindennel összefügg, így tetteidnek következményei van-
nak. Egy környezeti nevelési foglalkozás nem kihelyezett természetismeret-óra,
hanem sokkal komplexebb annál. Nemcsak racionális, hanem esztétikai, etikai,
spirituális mondanivalót is hordoz.

224
Célkeresztben a fiatalok
A nemzeti parkok alapfeladatai közé tartozik a védett területek és értékek
bemutatása, a szemléletformálás, környezeti nevelés. Ez szükséges is, hiszen
az egyre fogyatkozó természeti értékek megőrzése nem lehet csak jogszabályi
alapokon nyugvó tevékenység, elengedhetetlen a társadalmi támogatottság is.
Ahhoz, hogy a lakosság a természetvédelmi célok mellé álljon, „alulról” történő
építkezés szükséges. Ehhez elsősorban – de nem kizárólag – a helyi és a legifjabb
generáció kerül a nemzeti parki szemléletformálás célkeresztjébe. Az óvodás és az
iskolás korosztály ugyanis a legfogékonyabb és a legkönnyebben szervezhető. Ha
pedig sikerült célba venni, többféle „lőszer” közül választhatunk: ismeretterjesztő,
népszerűsítő előadások, interaktív foglalkozások, túrák, szakvezetések, táborok,
tanösvények, vetélkedők, falunapokon és más rendezvényeken való megjelenés,
kiadványok, kiállítások stb. Legkoncentráltabban pedig az erdei iskolában és
óvodában tudunk olyan hatást kifejteni, hogy a környezeti nevelés alanya, azaz a
gyermek maradandóan, és lehetőleg gyógyíthatatlanul természetszeretővé váljék.
Az erdei iskola kicsit olyan, mint a tengeri malac, amelyik nem tengerben él és nem is
malac. Nem feltétlenül erdőben van, hanem gyakorlatilag bárhol, kinn a termé-
szetben – pusztában, erdőben, vízparton, réten. Az iskolához sem hasonlít, mert
ide nem lehet beíratni egy diákot se, pedig biztos lenne rá jelentkező elég. Annál
is inkább, mert nincs padban ülés és számonkérés, nem tanterv szerinti oktatás
zajlik benne. Egy erdei iskolában játszanak és kirándulnak, vízben gázolnak,
tücsköt-bogarat keresnek, nagyítóval fedezik fel a virág szépségét, és közben ész-
revétlenül új élmények, érzések, tapasztalatok érik őket, akaratlanul is ismeretek
költöznek a fejekbe.
Nagyon koncentrált, mert az erdei iskola több napon keresztül tart, vagyis
a gyerekek 2-3-4 éjszakát az erdei iskola szálláshelyén töltenek. Így az élmény-
szerzés mellett lehetőséget nyújt az önállósodásra, az együttélés szabályainak
megtanulására, az alkalmazkodás gyakorlására. Minden erdei iskola rendelkezik
programkínálattal is. Ennek alapegysége a modul, ami kb. 3 órás foglalkozás-
sorozat. Az egymásra épülő modulok programot alkotnak, ami alsósok esetében
3 modulból, felsősöknél 6 modulból áll. Nem kötelező azonban az erdei iskola
kínálatából választani, erdei iskolai program megvalósítható az általános iskola,
a tanárok saját szervezésében is, bár ez ma már egyre ritkább.
A Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság két erdei iskolát működtet:
a Fülöpházi-buckavidéken a Naprózsa Erdei Iskola, Lakitelek mellett a Tőserdő­
ben a Kontyvirág Erdei Iskola várja a látogatókat. Ez utóbbi ideális helyszín egy
erdei iskolának, több okból is. Egyrészt mindhárom fő élőhely-kategória képvi-
selteti magát: van erdő, rét és tó (vagyis holtág) is, egymástól alig pár kilométer-
nyi távolságban. Másrészt ez a nemzeti parki terület a kevésbé érzékeny területek
közé tartozik. A Szikra és az Alpári-rét ugyanis a Tisza ártere, ahol az élővilág
alkalmazkodott a gyorsan változó körülményekhez. Az árvíz érkezése, kiterjedé-
se ugyanis kiszámíthatatlan – van, hogy elmarad, van, hogy egy évben kétszer is
érkezik. Ilyen körülmények között a nagyon speciális igényű, érzékeny fajok nem
képesek fennmaradni, azok hiányoznak erről a területről.

225
 A legfőbb értéket a vizes élőhelyekhez kötődő növények, mint a tavirózsa,
békaliliom, tündérrózsa, sulyom, illetve madarak, mint a gémfélék, ludak,
récék, partimadarak jelentik. Ezek eleve olyan, emberek számára nehezen meg-
közelíthető helyeken élnek, melyekre egy átlagos látogatónak eszébe sem jutna
behatolni.
Az Alpári-rétet leginkább a tiszaalpári Templomdombról láthatjuk be. Ha
sétálni akarunk az ártérben, jó időt kell kifognunk. Ha eső volt korábban, sarat
dagaszthatunk, ha pedig meleg van, az árnyékoló fák hiánya tart vissza minket.
A Tőserdő is a kijelölt tanösvényről járható be a legkényelmesebben – az útról
letéréstől visszatart a sok kidőlt, korhadó fa és a dús aljnövényzet. Attól minden-
esetre nem kell tartanunk, hogy akár egy nagyobb csoport is vissza nem fordít-
ható károkat okozna a taposással.

A folyó nem ellenség

Látni-, tanulni- és okulnivaló azonban bőségesen akad kicsik és nagyok számá-
ra egyaránt. Ha nagyon röviden kellene összefoglalnom, miről szól a Kontyvirág
Erdei Iskola, két szót mondanék: árvíz és erdő. Két magától értetődőnek tűnő,
mégis nagyon félreértett fogalom, amely magán viseli a fentiekben kifejtett elde-
formáló „fogyasztói szemlélet” minden nyomát, következményét. Az egész hetet
felölelő, felsősöknek szóló foglalkozássorozat elején mindig azt kérem a gyere-
kektől, soroljanak szavakat, ami eszükbe jut az árvíz szóról. Pusztítás, veszély,
halál, gát, homokzsák, védekezés – hangzik minden alkalommal. Csupa olyan asszo-
ciáció, ami tükrözi a mai ember tapasztalatát, szemléletét: az árvíz valami nagyon
rossz dolog, amit meg kell akadályozni.
Kétszáz évvel ezelőtt egyetlen szó foglalhatta volna össze az akkori, folyó
menti ember viszonyát az árvízzel: élet. Bizonyítja ezt a sárközi jobbágyok földes-
uruknak 1774-ben írt könyörgő levele:
„… Mi pedig kik Gyermekségünktől itt lakunk, és mind nagyobb, mind kissebb árvize-
ket értünk tudjuk, hogy a vizeknek rendes áradása hasznunkat szerzi, mert szárazság ide-
jén bőséges kaszállást és marha legeltetést tapasztalunk, az Halbul pediglen nemcsak élel-
münket és ruházatunkat, hanem minden adóinkat és portio fizetésünket szerezhetyük.”4
Vagy ahogy Bellon Tibor néprajztudós mai nyelven megfogalmazta: „A vízjárta
táj sohasem volt ellensége az embernek, együtt élt vele, mint életet adó testvérrel.”5

Hogy történhetett ez meg? Hogyan lett testvérből ellenség? Öt napon át foglal-

kozunk azzal, amit egy másfél órás előadásban el lehetne mondani. De előadás
nincs, helyette a gyerekek ártérmodellen figyelik az árvíz kialakulását, vizsgálják
a lefelé mozgó víz természetét, társasjáték keretében az ártérben gazdálkodnak,
jelenetet adnak elő, függönyből és ágakból minihalászeszközt készítenek. Ezek
során kiderül, hogyan vették régen hasznát az árvíznek, miért került sor a folyó-

4 Andrásfalvy Bertalan (1987): Rekesztőhalászat a középkorban Poroszlón. História

https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/87-02/ch05.html
5 Bellon Tibor (2003): A Tisza néprajza – Ártéri gazdálkodás a tiszai Alföldön. Budapest, Timp Kiadó 15. old.

226
szabályozásra, és a mérnöki szemlélet hogyan üt vissza a bilincsbe vert folyó
kiszámíthatatlanságában.
A lezáró szituációs játék örök kedvencem. A gyerekek egy tiszai település
lakói, különböző szerepkörökkel (polgármester, vadász, gazdálkodó, vállalko-
zó, nyaralótulajdonos stb.), akik mindegyike egy-egy döntési helyzetbe kerül.
Döntéseiknek következményei vannak: a település térképére élőlényeket rakunk
fel vagy veszünk le, illetve a játék végén cukorkákra beváltható zsetonjaikat gya-
rapítják vagy apasztják. Nem tudják, mire megy ki az egész, így színlelés nélkül
hoznak döntéseket. Van, hogy egyénileg határoznak, van, hogy szavaznak, mert
közösségi döntésre van szükség. Közben pedig érvelnek, vitáznak, igyekeznek
meggyőzni egymást. Kiderül, ki az, akinek csak a cukorka lebeg a szeme előtt, és
ki az, akinek pusztán esztétikailag is számít, hány élőlény képe díszíti a térképet.
Az utolsó kártya meglepetés: ezen olyan szituáció van, amelynél számba vesszük,
hogy hány állatot hagytak a táblán, és ez befolyásolja a cukorkák számát is. Az
egyórás játék során megtapasztalhatják, amire az életben sokszor éveket, évtize-
deket kell várni: a rövid távú, csak a haszonszerzésre koncentráló gondolkodás hosszú
távon visszaüt, és ami nyereségnek tűnik, veszteséggé válik.

Látjuk a fától az erdőt

Az árvíz mellett a másik szimbolikus fogalom az erdő, ami maga a színpad,
hiszen az iskola épülete a Tőserdőben fekszik. A Tőserdő pedig a mai, parkokhoz,
sorban ültetett fákhoz szokott szem számára nem szokványos. Időről időre el is
hangzik a kritika: nem lehetne valamit kezdeni ezzel a keszekuszasággal, ezzel a
rendezetlen erdővel? Elhordani a kidőlt törzseket, kicsit megnyesni a fákat, meg-
ritkítani a bokrokat, úgy csak kinézne valahogy. Ilyen mondatok persze mindig
felnőtt szájából hangzanak el – a gyerekek élvezik, hogy átmászhatják a földön
fekvő fatörzseket, bukdácsolhatnak az avarban, bujkálhatnak a földre hajló ágak
között. Ők könnyebben el is fogadják, hogy egy természetes erdő többnyire ilyen.
A többféle fajhoz tartozó fák összevissza nőnek; törzsük különböző vastagságú,
merthogy koruk változó; az aljnövényzet dús, és a holt fák is maradnak, mert
helyük, szerepük van a rendszerben. Korhadó fák nélkül az erdő nem lenne
erdő. Az, ami holtnak, feleslegesnek tűnik, élőlények tömegének az otthona.
Mikroszkopikus baktériumok és gombák szövik át a fatestet, és gondoskodnak
a hosszú évtizedekig tartó lebontásról. Számos ízeltlábú bölcsődeként vagy étte-
remként használja, ezek viszont maguk jelentik a menüt madarak és emlősök
hadának, akik búvóhelyet is találnak a leváló fakéreg alatt vagy egy-egy odúban.
Az erdők a legösszetettebb élőhelyek, bonyolult kapcsolatrendszerekkel, amelyet
az ember nem képes átlátni. Minden beavatkozás azzal a veszéllyel fenyeget,
hogy megbontja a rendszer egyensúlyát.

Sok gyereket meglepetésként ér, hogy az erdő önfenntartó rendszer, nem

igényli az ember gondoskodását. Minden túra lehetőséget ad, hogy ezt a látásmó-
dot megosszuk, hogy élményszerző megfigyelésekkel alá is támasszuk azt, amiről
beszéltünk. Beszélünk arról a súlyos problémáról is, ami az avatatlan szem szá-

227
mára nem látható, de a Tőserdőt valójában fenyegeti: a tájidegen fajok inváziójáról.
Ennek elindítója is az ember, de a gyeplő már rég kihullott a kezéből. Több száz
éve hurcol az ember magával egyik földrészről a másikra növényeket, állatokat,
többnyire tudatosan, valamilyen nemes cél érdekében, de sokszor akaratlanul is.
Az áttelepített élőlények pedig időnként kiszámíthatatlanul, mint a pestis, elkez-
denek terjedni a helyi életközösség rovására. Hozzájuk képest ugyanis markáns
helyzeti előnnyel indulnak: az új helyen nincs természetes ellenségük.
Bizonyára sokan ismerik az Ausztráliába betelepített 24 db üregi nyúl esetét,
amelyek pár év alatt elözönlötték a kontinenst, majd ellenük vörös rókát hono-
sítottak meg, amelyek azonban inkább a bennszülött erszényeseket tizedelték,
végérvényesen kipusztítva jó pár őshonos emlőst. A végeredmény: több milliárd
nyúl, hétmillió róka, és ki tudja, hány kipusztult vagy a kihalás szélén álló erszé-
nyes emlős. Ha valamire igaz a mondás, hogy „a pokolba vezető út jó szándékkal
van kikövezve”, akkor a betelepítésekre biztosan. Ez a jelenség minden kontinen-
sen megfigyelhető, és a legnagyobb természetvédelmi problémát jelenti, ezért
tudnia kell róla minél több embernek. De az iskolában nem tananyag, ezért a
Tőserdő – amit az észak-amerikai eredetű zöld juhar, amerikai kőris, gyalogakác
triumvirátusa ural – válik élő tankönyvvé.
De a kirándulás nemcsak a tudásszerzés apropója, sokkal fontosabb, hogy
élménnyé legyen, így az erdő, ami sok gyerek számára ismeretlen, kicsit ijesztő
közeg, otthonosabbá váljék. Kisiskolásokkal meg szoktunk állni az erdő átte-
kinthetőbb részén, ahol azt a feladatot kapják, hogy készítsenek egy erdei manó,
törpe vagy kobold – népiesen fődipiciny – számára hajlékot. Meg szoktak lepődni,
hogy az erdőben tölgyek és harkályok mellett szó lehet nem létező lényekről
is. Nem tudják, hogy ez a feladat pedagógiailag egyszerűen nagyszerű. Nem a
manók a lényeg, hanem az együtt gondolkodás és tervezés, a munkamegosztás,
a kétkezi tevékenység, a találékonyság, a kreativitás, a logikus gondolkodás, az
esztétika, a fantázia. Munka közben kis történetet is kell alkotniuk a mesebeli
lényről és életéről. Csak hab a tortán, hogy az a hely, ahol én egy otthont készítet-
tem, ami ott marad akkor is, amikor én már elmentem, már sokkal szerethetőbb,
mint előtte volt.

Szeresd a hatlábút (is)!

A kisiskolások számára szóló háromnapos program középpontjában a rovarok
állnak. Azért épp ezek a lények, mert a gyerekek egy része abban a tudatban él,
hogy utálja a rovarokat, mivel gusztustalanul néznek ki és kivétel nélkül kel-
lemetlenek: csípnek, harapnak és/vagy büdösek. Ezeket a hamis képzeteket el
kell oszlatni, ami nem is olyan nehéz. Ez a népes állatcsoport ugyanis rendkívül
változatos, és a legizgalmasabb sci-fi történeteket is túlszárnyaló érdekességekkel
ámíthatjuk el a célközönséget. Emellett pedig rovarok szinte bárhol és bármikor
megtalálhatók, így biztosan sikerül személyes kapcsolatba kerülni velük az itt
töltött napok alatt, ami fontos az előítéletek leküzdésében. Persze nem kézzel fog-
dossuk őket, mert az maradandó károsodással járna – a rovarok kárára. Áttetsző,
lapos dobozokkal fogják be őket a gyerekek, így gond nélkül megvizsgálhatják

228
közelről, sőt, ha sikerül áttenni a nagyítódobozba anélkül, hogy megszökne, még
érdekesebb részleteket figyelhetnek meg. Ilyenkor sokszor elhangzik a „Milyen
szép!” felkiáltás.
A rovarok különböző szájszerveivel úgy ismerkednek meg a gyerekek, hogy
azokat különböző háztartási eszközökhöz hasonlítjuk. A mimikri jelensége az
egész élővilágban elterjedt, de a rovarok különösen nagy művészek a környezet
imitálásában. A diákok csoportokra osztva gyurmából készítenek rejtőzködő
színű, mintázatú lényeket, amiket az udvar egy körülhatárolt részében leraknak,
és a csoportok egymás gyurmarovarjait keresgetik. A beolvadó mintázat és forma
időnként annyira sikeres, hogy van, amikor hetek, hónapok múlva fedezek fel
egy-egy bokron faágat formázó, kissé már megkeményedett gyurmalényt. Nem
maradhat ki a vízi rovarok kihalászása sem a holtágból, és mindig csodálkozást
vált ki, hogy az az állóvíz, amiben elképzeléseik szerint csak halak, esetleg növé-
nyek élnek, mennyi apró jószágnak biztosít otthont. És akkor már csak egy ugrás
a tápláléklánc.

Mindez csak egy nagyon szűkszavú ízelítő erdei iskolánk kínálatából.

Huszonöt különböző modulból és négy kézműves foglalkozásból választhatnak
az ide érkező iskolák korosztálynak, érdeklődésnek, tananyaghoz kapcsoló-
dásnak megfelelően. Gyakran osztálykirándulásra érkező osztályok is igénybe
veszik szakmai programjainkat, mert a hangsúly soha nem a tanuláson, hanem az
élményszerzésen van. Ha szükséges, egyedi igényeket is kielégítünk, rövidítünk,
át- és összedolgozunk modulokat, és szívesen fogadunk fogyatékkal élő csopor-
tokat is bármilyen korosztályból.

229
Falusi Norbert
A megsebzett Föld története
(Történettudomány és ökológia)

A  klímaváltozás korunk  meghatározó ügye, amiről a szkeptikus álláspontot

elfoglalók is világos véleményt fogalmaznak meg. A környezetváltozás prob-
lémája olyannyira komplex kihívás, hogy a humántudományok gyakorlóinak
figyelme, így a történetíróké is rá irányul. A kétezres évek elején, a történetírás
válságáról író Gérard  Noiriel francia történész úgy fogalmazott, hogy a törté-
nettudomány végső célja nem lehet más, mint az interdiszciplinaritás (a tudo-
mányterületek közötti kapcsolat) és a szolidaritás által az emberek életének jobbá
tétele.1 Noiriel gondolatai abban segítenek, hogy a történelemre ne mint halott
tudományra, és a történészre ne mint halott emberre tekintsünk a saját korában,
hanem mint az emberi közösségek és környezetük kapcsolatából fakadó, a való-
ságot értelmező és elmesélő szereplőre.
Jelen írásban arról lesz szó, hogy mind a történettudomány, mind pedig a
természettudományok felismerték, hogy sem az emberi társadalom történetét
nem érthetjük meg a környezeti tényezők figyelembevétele nélkül, sem pedig
a jelenlegi és a múltban lezajlott természeti folyamatokat nem értelmezhetjük
körültekintően az emberi hatások figyelembevétele nélkül. Ennek a megközelí-
tésnek a legtömörebb kifejezése az antropocén fogalom megszületése az 1980-as
években, aminek azóta a határairól, de már a meghaladásáról is komoly vita
folyik a kapitalocén-narratívában.

A történelemtudomány mint társadalmi gyakorlat

A történelemtudomány hasznosságát (múltorientáltsága ellenére) abban
ragadhatjuk meg, hogy képes elbeszélni és összegezni a jelen társadalmunkra
vonatkozó releváns történeti problémákat. A mi a történelem? kérdésére a neves
brit történész, E. H. Carr azt feleli, hogy „időben elfoglalt helyzetünket tükrözi vissza,
és részben arra a még átfogóbb kérdésre felel, hogyan tekintünk a társadalomra, melyben

1 Gérard Noiriel: A történetírás „válsága”: Elméletek, irányzatok és viták a történelemről a tudománnyá

válásától napjainkig. Napvilág Kiadó, Budapest, 2001.

230
élünk”.2 A múlt kutatása – minden szakmaiságot szem előtt tartva is – óhatatlanul
jelenorientált, mert a jelenben ható társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális,
illetve mára környezeti folyamatok hatással vannak a történész által kutatott
téma feldolgozásakor. A történész elvitathatatlanul a társadalom „terméke” és
„műve”.3 Egyre több történész állítja ezért azt, hogy a humán- és társadalomtu-
dományoknak, túl azon, hogy megmutatják az emberi és nem emberi világ össze-
fonódását, világossá kell tenniük az emberi tevékenység nyomán zajló biofizikai
változások közötti összefüggéseket.
Christophe Bonneuil és Jean-Baptiste Fressoz francia történészek program-
csomagot kínálnak a történelemtudományok számára, amikor a történelem, a
politika és az ökológia hosszú idő óta tartó összefonódására mutatnak rá. Az
ökológiai szempontból veszélyes társadalom kialakulása sokkal hosszabb ideig
tartott, mint gondolnánk. Vegyük például az eldobható menstruációs intimbetét
elterjedését, ami azok számára okoz fejfájást, akik aggódnak a hulladékkezelés
miatt. (Az eldobható intimbetét elterjedése az első világháború utáni kötszerkész-
let többletének volt köszönhető.) Vagy a fogyasztói hitelt, ami Henry Ford profit-
szerző vágyával áll összefüggésben, hogy autókat árusítson a lakosság számára.
A fogyasztói hitel nélkül nem lendült volna fel pillanatok alatt a fogyasztás
mértéke. Vagy nézzük meg az amerikai hadsereg környezetvédelmi magatartá-
sát a vietnami háborúban, ahol egész erdőket égettek fel. És nem utolsósorban
azokról a gigaépítkezésekről (hidak, utak, csatornák), amikhez atombomba
felhasználásával nagyszabású földmozgásokat idéztek elő a hidegháború idő-
szakában.4
Az ember és a természeti környezet kapcsolatáról G. L. Leclerc, Buffon gróf-
ja 1779-ben még egy boldog forgatókönyvet vázolt fel. Charles Fourier, az
utópista szocialista meglehetősen korán felismerte, hogy az individualista
merkantilista kapitalizmus (valójában nem használta a kapitalizmus szót,
mivel még nem volt kitalálva) el fogja pusztítani a bolygót. Az iparosodás
korában a természeti környezet és az ember viszonyáról G. P Marsh (1864) az
emberi civilizáció ökológiai összeomlását jósolta meg. A megsebzett Föld teó-
ria széles körben elterjedt, a modern kor gyakorlatát azonban mégis az ember
és a természeti környezet optimista koncepciójának alkalmazása jellemezte.
A közgazdász H. Daly a gazdasági növekedésről azt írta (1977): olyan egye-
temes cél, aminek maximalizálását egyaránt célul tűzték ki a kapitalisták és
kommunisták, fasiszták és szocialisták anélkül, hogy a növekedés költségeit
feltüntették volna. A környezetpusztítás általános tapasztalata, illetve a helyi
környezeti válságok élménye nyomán az 1960–70-es években megfogalma-
zódtak azok a tudományos koncepciók, amelyek elvezettek a környezettörté-

2 E. H. Carr: Mi a történelem? Századvég Kiadó, Budapest, 1993, 8.

3 Bevezetés a társadalomtörténetbe. Szerk.: Bódy Zsombor, Ö. Kovács József. Osiris Kiadó, Budapest,
2006, 12.
4 Christophe Bonneuil – Jean-Baptiste Fressoz: The Shock of the Anthropocene. The Earth, History and
Us. Londres, Verso, 2016; Craig Miller: The Nuclear Canal: When Scientists Thought H-Bombs Would
Make Awesome Earthmovers. (https://www.kqed.org/science Jun 13, 2016 – Letöltve: 2020. március 11.)

231
net megszületéséig. A környezettörténet kifejezést a tudományos közéletben
feltehetően elsőként az amerikai Roderick Nash használta, amikor 1970-ben
Amerika környezettörténete címen új egyetemi kurzust hirdetett.
A helyszín nem véletlenül az Egyesült Államok, ahol elsőként életképesnek
bizonyult ez a tudományterület, mert az amerikai nemzet születése erőtelje-
sen egybekapcsolódott a természeti környezet átformálásával.5 Az Amerikai
Környezettörténeti Társaság (American Society for Environmental History,
www.aseh.net) 1977-ben alakult meg, amit jóval később követett az Európai
Környezettörténeti Társaság (European Society for Environmental History,
www.eseh.org) 2001-es megalapítása.6
Az ember és természet vonatkozásáról szóló tudományos vita egyre többeket
foglalkoztat. Bonneuil és Fressoz francia szerzőpáros hozzászól ahhoz a Jason
W. Moore, John R. McNeill, Engelke Peter és Yuval Noah Harari7 nevével fém-
jelezhető, széles körben zajló diskurzushoz, amely a társadalomtudományok-
ban bontakozott ki az elmúlt néhány évben az emberi tevékenységhez köthető
környezeti krízisről. A vitában részt vevő felek egyetértenek azzal, hogy olyan
jelentős és veszélyes emberi tevékenységhez (légszennyezés, bányászat, tengeri
közlekedés, erdőirtás stb.) köthető környezeti változások zajlottak le, hogy ezek
kritikai elemzés tárgyát képezzék. A vitában odáig jutnak, hogy szükségessé vált
a klímaváltozás következtében egy új földtörténeti korszak megjelölése: a holocén
felváltása az antropocénra.8

Antropocén: az „Ember kora”

Tudósokból (geológusokból, régészekből, ökológusokból, történészekből,
klímakutatókból stb.) állók egy csoportja szerint a Föld egy új, a holocént (jelen-
kor) felváltó földtörténeti korba lépett, melyet antropocénnak, azaz emberi hatás
alatt álló kornak neveznek; röviden az „Ember korának”. Indoklásul a nagymér-
tékű fajkihalást (biodiverzitás csökkenése) és a földfelszín drasztikus átalakulását
hozzák fel.9

5 Rácz Lajos: Magyarország környezettörténete az újkorig. MTA Történettudományi Intézete, Budapest,

2008, 13–14.
6 Kiss Réka: Az Európai Környezettörténeti Társaság (ESEH) Európában és Magyarországon (The
European Society for Environmental History (ESEH) in Europe and Hungary). In: Miklós Kázmér
(szerk.): Környezettörténet 2. Hantken Kiadó, Budapest, 2011, 313–315.
7 McNeill, John R. and Engelke Peter: The Great Acceleration. An Environmental History of the
Anthropocene since 1945. Belknap Press, 2016; Moore, Jason W.: Capitalism in the Web of Life. Ecology
and the Accumulation of Capital. Verso, 2015; Harari, Yuval Noah: Homo Deus. A holnap rövid története.
Animus Kiadó, Budapest, 2017.
8 Balogh Róbert: A történettudomány válsága és haszna antropocén-témák tükrében: egyenlőtlenség, hatalom,
világrendszer, ellenállás és deep history. FORDULAT. Társadalomelméleti folyóirat, új folyam, 2019/1. 25.
szám, 265.
9 A Föld történetének eddig ismert legnagyobb tömeges kihalására a perm időszak végén, körülbelül
250 millió évvel ezelőtt került sor, amikor a tengeri fajok több mint 95%-a, a szárazföldi fajoknak pedig
a 60-70%-a tűnt el végleg.

232
 Az antropocén-narratíva szerint szükséges: 1) az emberiséget a Föld
felszínét formáló erőként elismerni; 2) nem egyszerűen a természet- és
társadalomtudományok kapcsolatát kell újraértelmezni, hanem a törté-
nelmet, a modernitást és emberi mivoltunkat is. A természet egyre szoro-
sabb összefonódása a társadalommal vitathatatlan, és a klímaváltozáson
kívül az ökoszisztémák számos egyéb átalakulása is az emberi hatásra
vezethető vissza. Az antropocén  elnevezést az 1980-as években Eugene
F.  Stoermer ökológus alkotta meg, amit a köztudatba Paul Crutzen  Nobel-
díjas légkörkémikus vezetett be a Nature hasábján (Geology of mankind,
2002). Az új  kor, másképpen az „Ember kora” az ipari forradalom kibon-
takozásával hozható összefüggésbe. Crutzen 2002-es cikkében azt írja,
hogy a James Watt-féle gőzgép feltalálása jelenti az új korszak kezdetét.
A javasolt kronológián belül fordulópontként jelenik meg a szén-dioxid
koncentrációjának egy bizonyos szint fölé való emelkedése, illetve a
már említett nukleáris fegyverkísérletek és az atomenergia felhasználá-
sa során létrejött végtermékek kedvezőtlen hatásai is. Az ökológia tör-
ténetében a 20. század kiemelkedő fontosságú évszázad, mert temér-
dek jelentős változást hozó folyamat gyorsult fel drasztikus sebesség-
re. Maguknak a folyamatoknak a többsége nem új keletű, mint a fák
kivágása, a bányászat, a haszonnövények termesztése vagy a vadászat.
A modern korban azonban rövid idő alatt sokkal többet és gyorsabban tettük
ezeket, 1945 óta pedig a nagyságrendek megsokszorozódtak. Az utóbbi két
évszázad eseményei (ugrásszerű népességnövekedés, urbanizáció, fosszilis
energiahordozók mértéktelen kiaknázása, víz- és légszennyezés stb.) ele-
gendők voltak ahhoz, hogy olyan változások menjenek végbe a bolygónkon,
melyek visszafordíthatatlanul megváltoztathatják a Föld jövőjét.10
A legelterjedtebb magyarázat tehát a klímaváltozás okairól az, hogy az imént
felsorolt drasztikus folyamatokat az emberi tevékenység okozza. Ezért terjedhe-
tett el az antropocén fogalma, ami azt jelzi, hogy az ember geológiai tényezővé
lépett elő. Ezzel a nézőponttal azok sem vitatkoznak, akik az antropocén határai-
ról és annak fogalmi hiányosságairól vitáznak, csak máshová teszik a hangsúlyt:
a kapitalista gazdaság által használt „Négy Olcsó Erőforrás” válságára. Andreas
Malm és Jason W. Moore azt javasolják, hogy az antropocén-narratíva helyett
pontosabb megfogalmazás jelenünkre a kapitalocén, ugyanis a kapitalizmus
olcsótermészet-stratégiája kimerülőben van. (Antropocén vagy kapitalocén vita
összefoglalását lásd később.)

10 John Robert McNeill: Valami új a nap alatt. A huszadik század környezettörténete. Ursus Libris Kiadó,
Budapest, 2011, 21–36.; Andreas Malm – Alf Hornborg: Emberi tényező? Az antropocén narratíva
kritikája. FORDULAT. Társadalomelméleti Folyóirat, új folyam, 2019/1. 25. szám, 5-16.

233
Környezettörténet/történeti ökológia
Rácz Lajos környezettörténész a környezettörténet fontos sajátosságának
nevezte a lázadást a tudományos megismerés hagyományos szerkezete ellen. 
„A korábbi évszázadokban kialakult tradicionális diszciplináris szerkezetet védi az egyete-
mi és a tudományos intézményrendszer. Ezt a szisztémát időről időre támadások érték, de
az egyik legerőteljesebb revíziós kísérlet az ökologikus gondolkodás terjedéséhez köthető” –
mondta az MTA doktora, aki szerint ma már minden társadalomtudománynak
van ökologikus irányzata.11
E. P. Odum (1969) meghatározása értelmében az ökológia az ökoszisztémák
vizsgálatával foglalkozó tudomány.12 Az ökoszisztéma olyan egység, amely
egy adott térben minden élő organizmust (az embert is) magában foglal, ame-
lyek kapcsolatban állnak fizikai környezetükkel; a rendszer élő és élettelen
elemei között pedig anyag- és energiaáramlás megy végbe. A környezettörténet
szempontjából a meghatározás két eleme érdemel figyelmet. Egyfelől, hogy az
ökoszisztéma fogalmának nincs térbeli hierarchiája: egy erdei tócsa ugyanúgy
lehet teljes ökoszisztéma, mint egy erdő vagy a Föld egésze. Másfelől, hogy a
rendszer élő elemei, amely ponton az ember mint domináns faj beilleszthető
a rendszerbe. Az ökologikus irányzat alól a történelemtudomány sem maradt
kivétel. A történeti ökológia vagy környezettörténet érvényességi területe a
tágabb értelmezés szerint az ember hozzávetőlegesen kétmillió évvel ezelőtti
megjelenésétől, a szűkebb megközelítés szerint a mezőgazdálkodás öt-hatezer
évvel ezelőtti elterjedésétől (az intenzív természetátalakítás kezdetétől) számít-
ható. A történeti ökológia nem illeszkedik a tudományok hagyományos 18–19.
század idején kialakult felosztásába. Interdiszciplinaritásra törekedve inkább új
szempontok szerint újrastrukturálja történelemszemléletünket, illetve szinteti-
zálja ismereteinket.13
Mégis hogyan? A környezettörténet segítségével, ami az emberi társada-
lom és a természeti környezet kapcsolatát, vagyis a történeti ökoszisztémák
működését és változását vizsgálja. Mint minden módszertan, ez is bizonyos
feltételekhez kötött. A történész mindenekelőtt elfogadja, hogy 1) a természet
és a társadalom egy folytonosság, 2) kutatása során befogadja a természet- és
társadalomtudományi módszereket, amennyiben előmozdítja a történeti öko-
szisztémák megismerését, végül 3) több dimenzióban, egyszerre térben és idő-
ben gondolkodik.
Egy mondatban ez így foglalható össze: a múlt kutatásakor a figyelem közép-
pontjában az ember ökológiai rendszerekre gyakorolt hatása áll. A kutatásokban
különös hangsúlyt kap a hosszú távú folyamatok vizsgálata, amelyek során akár
évszázadokkal vagy évezredekkel ezelőtt kezdődött folyamatok jelenkorig tartó
pályája tárul fel előttünk. Minderre azért van szükség, mert a hosszú távú folya-

234
matok ismerete nélkül a jelenlegi állapotokat nem lehet megérteni, és a lehetséges
jövőt sem lehet körvonalazni.14
A legfőbb kutatási irányok három nagy problémacsoportba oszthatók: 1) a ter-
mészeti környezet rekonstruálása a különböző történeti korokban, 2) a környezet
és a társadalom kapcsolatának empirikus vizsgálata, valamint 3) az ember és a
természeti környezet együttéléséről való gondolkodás. A legnépszerűbb témák
napjainkban a klímakutatás mellett a létfenntartási rendszerek vizsgálata. Arra
a kérdésre, hogy mi az a plusz, amit egy környezettörténész tud, de egy termé-
szettudós, egy meteorológus vagy egy éghajlatkutató nem, Rácz Lajos szerint a
következő a válasz: nyitottság és szintetikus látásmód.15

Módszerek és eredmények a magyarországi környezettörténetben

A hazai környezettörténészek száma egy a Korall című folyóiratban meg-
jelent beszámoló alapján jelentős növekedésnek indult a 2000-es években,
amit a fejlődő tudományos infrastruktúra is nagyban elősegített. Az Európai
Környezettörténeti Társaság magyar tagjainak száma meghaladja az egy tuca-
tot, és a témában megrendezett nemzetközi konferenciák magyar résztvevőinek
aránya is gyarapszik. Hazai szinten elsősorban két ismétlődő környezettör-
téneti szakmai fórumról kell számot adni: az egyik a Tájtörténet, a másik a
Környezettörténet című konferenciák. A Tájtörténet célját a szervezők úgy fogal-
mazták meg, hogy csokorba kötik a különböző tudományterületek képviselőit,
történészeket, tájépítészeket, növénytermesztőket, állattenyésztőket, vízzel
foglalkozó szakembereket. A konferencia azt segíti elő, hogy különböző szak-
területek szakemberei egy-egy témán együtt dolgoznak és együtt gondolkod-
nak. A környezettörténeti tanácskozások legfontosabb eredménye, hasonlóan az
előzőhöz az, hogy keretet biztosít más tudományterületen kutatók számára új
módszereik részletes bemutatására, illetve az eredmények társtudományokban
való felhasználásának elsajátítására.
A természettudományos vizsgálati eszközök közül a történeti kutatásokban is
komolyan hasznosítható a dendroklimatológia,16 a talajtani és a geokémiai analí-
zis. A talajtani kutatások jelentősége tovább növekedett a régészeti módszerekkel

14 Rácz Lajos: A környezettörténet genealógiája. In: Magyar történettudomány az ezredfordulón. Glatz

Ferenc 70. születésnapjára. Szerk.: Gecsényi Lajos, Izsák Lajos. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2011, 846.
15 Nyitottság és szintetikus látásmód – http://old.mta.hu/tudomany_hirei/nyitottsag-es-szintetikus-
latasmod-98101/ – Letöltve: 2020. 03. 9.
16 A dendroklimatológia alaptétele, hogy a külső klimatikus tényezők nagymértékben befolyásol-
ják az évgyűrűk számos tulajdonságát, így a szélességüket is. Ez a kapcsolat legegyszerűbben úgy
jellemezhető, hogy kedvező időjárási körülmények között vastag, míg kedvezőtlenek között vékony
évgyűrűk keletkeznek. Ezen analógiát követve a méretbeli fluktuáció mértékének pontos megállapí-
tása segítségével hosszú távú éghajlati adathalmaz nyerhető ki a fák évi növekményéből. Misi Dávid:
Magyarországi erdeifenyő-állományok komplex dendroklimatológiai elemzése az elmúlt 100 év klímaváltozásá-
nak tükrében. Doktori értekezés, SZTE TTK, 2017.

235
kiegészülve, amik együttesen alkalmasak viszonylag nagy felbontású, hosszú
távú környezeti változások kimutatására.17
A környezettörténészek érdeklődésének köre rendkívül szerteágazó,
ennek ellenére mindannyian arra fókuszálnak, hogy milyen módon zajlik a
természetátalakulás. A 2019-ben megrendezett Környezettörténet Konferencia
előadói közül volt, aki a természetátalakulás hosszú távú trendjeit vizsgálta
a 18. századtól napjainkig Magyarországon. A kutatók a növényzet országos
átalakulásának hosszú távú becsléséhez egy többlépcsős, iteratív szűrésen
alapuló új módszert dolgoztak ki. Ennek segítségével tudták növelni az
egyes történeti térképi források információtartalmát. A növényzeti típusok
becslése során a térképi és távérzékelt fő források és az aktuális terepadatok
mellett kiegészítő forrásként archív botanikai leírásokat, múltbeli erdészeti
leírásokat és üzemterveket, geográfiai szótárakat, helynévtárakat, néprajzi
irodalmat, talajtani és felszínmorfológiai adatokat, digitális terepmodellt,
archív légi fotókat, valamint további katonai, kéziratos és kataszteri térképe-
ket használtak fel. A vizsgálathoz összesen 5000 random mintavételi pontot
választottak ki.
Egy következő nézőpont a környezeti tényezőket vetítette rá az építészeti
problémákra a regölyi tumulus katasztrófáján keresztül. Az emberi életeket is
követelő épületomlást vizsgáló kutatás tárgya az volt, hogy egy keleti (iráni) épí-
tési hagyományt miként ültettek át a Kárpát-medence délnyugati részébe a Kr. e.
7. században, illetve ezek az ismeretek és hagyományok hogyan valósultak meg,
hogyan viselkedtek itt, milyen környezeti tényezők befolyásolták az építkezési
szokásokat.
A közelmúltban nemzetközi vita bontakozott ki arról, hogy milyen kör-
nyezeti változások vagy extrém időjárási események kapcsolódnak ehhez
az időszakhoz, és ezek magyarázhatják-e a tatárok hirtelen kivonulását
Magyarországról. Az elmúlt néhány évben a tatárjárás történeti kutatása és a
hagyományos történeti források elemzése mellett ebben egyre nagyobb sze-
repet kapnak a régészet és más tudományok eredményei. Volt olyan kutató,
aki az európai bölény (Bison bonasus) középkori magyarországi előfordulását
vizsgálta.
A témakör átfogó bemutatása mellett számba vette azokat az adatokat, ame-
lyek alkalmasnak tűnnek a bölény középkor végi hazai elterjedésének értékelé-
séhez. Továbbá ahhoz, hogy a bölény élettere a középkor végére az ország ritkán
lakott, sűrű erdőkkel benőtt peremvidékére szorult vissza az emberi tevékenység
következtében (népesség növekedése, telepes falvak létrehozása, bányászat,
erdőirtás).
A nagy tavak felszíni üledékeinek pollenanalitikai vizsgálata ideális
a regionális növényzeti felszínborítás nagyléptékű rekonstrukciójához.
Az előadás ebből a szempontból elemzi a Balatont az elmúlt 500 évben.

17 Vadas András: Módszerek és eredmények a hazai környezettörténetben. Korall, 2013. 14. évf. 53.
szám, 186–193.

236
A Balaton pollengyűjtő területe kb. 200 km sugarú körrel közelíthető
meg. Ha az utolsó 500 év eseményeit nézzük, akkor a leglátványosabb
változás a bükkös erdők drasztikus csökkenése volt az 1867-es kiegyezést
követő időszakban. A tölgy fájának jobb hasznosíthatósága miatt a bala-
toni tájban az eredetileg magasabb arányban jelen lévő bükkerdők jelen-
tős részét kiirtották, és a helyükre tölgyeseket telepítettek, ezzel jelentős
hatást gyakoroltak az erdei mikroklímára és kísérő lágyszárú növényzetre.
A második jelentős táji léptékű változás a második világháború idejére tehe-
tő. 1939 körül drasztikus erdőirtások, a táj jelentős mértékű erdővesztése
mutatható ki a Dunántúlon, és ezek az irtások a telepített tölgyeseket érin-
tették főként.18

Kapitalocén – a tigris nem lesz engedelmes és nem marad távol a vértől

Míg az antropocén-narratíva, azaz az ember által meghatározott földtör-
téneti kor kezdetét az ipari forradalom kezdeteire teszi, amikor elterjedt a
szénenergia a gazdaságban, illetve általánosságban beszél az emberi tényező-
ről, addig a kapitalocén-narratíva a kapitalizmus „olcsó természet végével”
számol. Mindezt úgy érthetjük meg, mint azon értékviszonyok kimerülését,
melyek hozzáférhetővé tették a „Négy Olcsó Erőforrást”: a munkaerőt, az
élelmiszert, az energiát és a nyersanyagokat. A kapitalista gazdasági rendszer
működtetéséhez szükséges olcsó erőforrásokat tehát a rendszer szinte ingyen,
vagy legalábbis rendkívül olcsón kaparintotta meg évszázadokon keresztül.
Konzervatív és liberális közgazdászok úgy fogalmaznak, hogy olyan gátló
tényezők álltak elő napjainkban, ami a gazdasági növekedés határait okozzák.
Az ökológiai szemlélet ezzel szemben úgy beszél az erőforrások körül kibonta-
kozó konfliktusról, hogy ezeket a határokat a kapitalizmus mint világgazdasági
rendszer termelte ki.
Jason W. Moore szerint, amit ma tapasztalunk, az a civilizációs stratégia-
ként értelmezett „olcsó természet” vége, ami a kapitalizmus felemelkedésével
született meg az ún. „hosszú tizenhatodik század” során 1450 és 1648 között.
A kapitalizmus mint gazdasági és civilizációs projektben a természetet az embe-
ri tevékenységhez képest külsődleges dologként konstruálták meg, és a még
nem áruvá változott emberi és nem emberi természet munkáját mozgósították
annak érdekében, hogy növeljék a munka termelékenységét az árutermelésben.
A kapitalocén-narratíva ennek a fényében értelmezi a táj és a természet átala-
kítását és előrelépését az 1450 utáni három évszázadban Lengyelországtól
Amerikáig, az észak-atlanti tőkehalhalászattól a délkelet-ázsiai fűszerszigetekig
bezáróan. Ezek az átalakítások korszakalkotó kifejeződései voltak az értékképző-
dés egy olyan új rendszerének, amely a termelékenységnek és az árutermelésnek

18 Környezettörténet 2019 Konferencia. Környezeti események történeti és természettudományos források

tükrében. Helyszín: Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Budapest. Időpont:
2019. október 30.

237
alárendelve szervezte újra a még nem áruvá változtatott emberi és nem emberi
természetet: a rabszolgákat, az erdőket, a földeket. Ez az értéktörvény azért
jelentett lényegi változást, mert a korábbi civilizációkban a föld termelékenysége
szolgált a jólét mértékegységéül, a kapitalizmusban azonban a munka termelé-
kenysége kezdte el betölteni ezt a funkciót.19 A tigris nem lesz engedelmes és
nem marad távol a vértől.
A kapitalocén-érvelés három lényegi pontban különbözik az antropocén
magyarázattól. Egyfelől a tőke, a hatalom és a természet egy összefüggő egy-
séget alkot. Másfelől ezért a probléma gyökerét nem az általános és egységes
értelemben vett emberiség tevékenységében kell keresnünk, hanem a tőke és
a tőkés hatalom viszonyrendszerében, ami hatással van az ökoszisztémára.
Harmadrészt a kapitalizmus olcsótermészet-stratégiájának kezdete és Föld
ökoszisztéma-rendszerében keletkezett mai problémák a tizenhatodik század-
tól eredeztethetők, és nem az Európához köthető ipari forradalom kitörésé-
hez.20 Röviden ez így foglalható össze: a probléma nem az antropocén, hanem
a kapitalocén.
Szigeti Attila antropocén vagy kapitalocén vitáról írt összefoglaló tanulmá-
nyában arra figyelmeztet, hogy az antropocén korszakába való átlépést nem
érthetjük meg tisztán természettudományos alapon. A környezettel való emberi
interakció, anyag- és energiacsere környezeti kihatásai ugyanis nem elemezhetők
az ezt az interakciót szervező történeti és társadalmi viszonyok figyelmen kívül
hagyása nélkül.
Az általános ökológiai válságot a kapitalocén-diskurzus tézise szerint a törté-
netileg sajátos újratermelési és tulajdonviszonyok (a kapitalista tőkefelhalmozás
osztályellentétei), illetve az elnyomó/kisajátító hatalmi viszonyok által átjárt tár-
sadalmi-gazdasági viszonyrendszere is okozza.21

Konklúzió – másféle gondolkodás a történelemről

Az immár gigantikusra nőtt történelemtudomány mára megszámlálhatatlan
terület után érdeklődik. Mégis a magyar történelemről való gondolkodásunkat,
részben a kritikai gondolatokat nélkülöző történelemoktatásunknak köszönhető-
en, döntően a háborúk, a politikusok és az elit által közvetített politikai eszmék
(konzervativizmus, liberalizmus, szocializmus, nacionalizmus), a forradalmak,
a diktatúrák és demokráciák váltakozása, a békeszerződések vagy az államok
története formálja. A hagyományosnak tekintett politikatörténeti szempont mel-
lett legalább olyan fontos lenne a gazdasági változásokat fókuszba állító törté-

19 Az olcsó természet vége, avagy rájöttem, hogy nem kell félteni „a” természetet, meg is lehet sze-
retni a kapitalizmus válságát. FORDULAT. Társadalomelméleti folyóirat, új folyam, 2019/1. 25. szám,
19–20.
20 Jason W. Moore: The Rise of Cheap Nature – https://www.academia.edu/27225850/The_Rise_of_
Cheap_Nature – Letöltve: 2020. 03. 18.
21 Szigeti Attila: A kapitalocén – avagy mibe kerül az olcsó természet? FORDULAT. Társadalomelméleti
folyóirat, új folyam, 2019/1. 25. szám, 19–20.

238
neti megközelítés. A kutatók látómezőjében itt olyan témák szerepelnek, mint a
bankok, az üzemek, a vállalatok, a tőke vagy az egyes földrajzi régiók története.
Hasonló módon igyekszik magának teret nyerni a társadalomtörténet is, amely
a múlt mindennapi életének számtalan aspektusát tárja elénk: például a városi
szegénység, a cselédség, a prostitúció, a járványok, a közép- és a munkásosztály
mindennapjainak történetét, illetve a születést és halálozást befolyásoló tényező-
ket, vagy éppen az urbanizáció folyamatát.
A környezettörténet vagy történeti ökológia arra tesz kísérletet, hogy a tár-
sadalmakat érő visszacsatolások és emberi életformák egymásutánisága közötti
kapcsolatra hívja fel a figyelmet, és a jelen emberét elvezesse napjaink problé-
májához, a klímaváltozásig. Az ember földi élete során olyan fejlettségre (hata-
lomra?) tett szert, hogy hosszabb távra meghatározhatja, akár is el is pusztíthatja
életkörülményeinek egyes elemeit, illetve saját életfeltételeit. Mindezeknek tuda-
tában az ember először most tett szert olyan Föld- és természetismeretekre, ame-
lyek segítségével komplex módon tudja látni saját történelmét. A történésznek
itt abban van a felelőssége, hogy bemutassa az ember és természet viszonyának
konfliktusait, rámutasson annak eredetére, és lehetőség szerint segítsen magya-
rázataival azok megértésében. Glatz Ferenc ezzel egybehangzóan abban jelölte
meg a történelemtudomány feladatát, „hogy korunk embere elé tárja a földi természet
eddigi történelmének eseményeit”.22

22 Magyar történettudomány az ezredfordulón. Glatz Ferenc 70. születésnapjára. ELTE Eötvös Kiadó, MTA
Társadalomkutató Központ, Budapest, 2011, 5–6.

239
E számunk vendégszerkesztője: Rigó Róbert
A számban olvasható lírablokk a Művészek a klímatudatosságért mozgalommal való együttműködésben jött létre.

E számunk szerzői:
Áfra János költő, szerkesztő, műkritikus, az Alföld szerkesztője. Legutóbbi kötete: Termékeny félreértés / Productive
Misreadings (Szegedi-Varga Zsuzsannával közösen), 2020
Bártol Réka környezeti nevelő, erdeiiskola-vezető, Kontyvirág Erdei Iskola, Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság
Falusi Norbert történész, politológus
Ferencz Mónika költő, műfordító. Első kötete 2017 tavaszán jelent meg, Hátam mögött dél címmel. 2019-ben neki ítélték
a Junior Szépíró-díjat
Fülöp Tamás történész, főiskolai tanár, a Neumann János Egyetem rektora
Grónás Viktor környezetgazdálkodási agrármérnök, a Szent István Egyetem Mezőgazdaság- és Környezettudományi
Karának egyetemi docense
Horváth Dezső író, újságíró
Hoyk Edit környezetkutató és környezetvédő geográfus, a Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont
Regionális Kutatások Intézete Alföldi Tudományos Osztályának tudományos főmunkatársa, a Neumann János
Egyetem Kertészeti és Vidékfejlesztési Karának főiskolai docense
Kajtár-Czinege Anikó kertészmérnök, a Neumann János Egyetem Kertészeti és Vidékfejlesztési Karának tanársegédje
Kanalas Imre geográfus, a Kecskeméti Városfejlesztő Kft. stratégiai és városfejlesztési csoportvezetője
Kriskó János filozófia, politológia szakos tanár, a Neumann János Egyetem nyugalmazott főiskolai docense
Lanczkor Gábor költő, író, műfordító, az 1749.hu világirodalmi portál főszerkesztője. Legutóbbi kötete: Monolit, 2018
Nadia Lines Foyle Young Poets of the Year címmel kitüntett, Orwell Youth-díjas angol költő. Divorce Proceedings című
versével első helyezett lett a 2017-es Turn Up the Volume költészeti kihíváson 11–15 év közötti kategóriában
Németh Krisztina okleveles kertészmérnök, növényvédő szakmérnök, a NAIK Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet
Kecskeméti Kutató Állomásának tudományos főmunkatársa
Novák László Ferenc muzeológus, az MTA tagja, kutatási területe településnéprajz, építészet, hagyományos gazdál-
kodás, népművészet, folklór, fejfakultúra
Rigó Róbert történész, szociológus, főiskolai tanár, a Neumann János Egyetem Pedagógusképző Karának dékánja
Sirokai Mátyás költő, zenész. Legutóbbi kötete: Lomboldal, 2020
Szabóné Ronkó Erzsébet környezeti nevelő, Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság
Szeles Judit költő, író, tanár. A svédországi Strömstadban él. Legutóbbi kötete: Szextáns, 2018
Szilágyi Zsolt történész, geográfus, a Debreceni Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának adjunktusa
Závada Péter költő, drámaíró, műfordító. Legutóbbi kötete: Je suis Amphitryon, 2018
Zilahi Anna költő. Kötete: A bálna nem motívum, 2017

E számunkat nyomta és kötötte a Print 2000 Nyomda Kft.

6000 Kecskemét, Nyomda u. 8.

Tel.: +36 76 501 240; Fax: +36 76 501 249
E-mail: info@print2000.hu
www.print2000.hu

Folyóiratunk megjelentetését az Emberi Erőforrások Minisztériuma és

a Nemzeti Kulturális Alap támogatja.

Nemzeti Kulturális Alap

240
 Ára: 1000,- Ft
(előfizetőknek 800,- Ft)

Emberi Erőforrások
Minisztériuma