Nyirő József:

KOPJAFÁK

Régi idők öreg kopjafái alatt alussza álmát az én népem, mohos temetőkben,
vadvirággal takart padmalyos sírokban, szép madárszó mellett.
Itt járok közöttük, beszélgetek velük, költögetem őket, mert nem igaz, hogy négy
szál hitvány deszkával vége van mindennek. A sorsok nem múlnak el. Minden holttest
letett ruha, melybe a gyermek öltözik. A temető a soha ki nem alvó élet álarca
csak.
Egy az élet a föld fölött és a föld alatt. Fekete porból piros virág nyílik,
eltemetett gyászból új búbánat fakad.
Fölül, alul egyazon féreg őrli az új élet sarát. A süppedt, néma halmok öreg
balladáit lenn a kis falvakban tovább is jajgatják. Az eke szarván csak kezet
váltottunk. A holddal, nappal, csillagokkal, csudás virágokkal ékesített
koporsókkal együtt nem temették el a mi nehéz sorsunkat. A nagy székely
ruta{ árnyékában élünk.
Semmi sem igaz, csak a temető igaz valóság és nincsen halál, csak átváltozás az
élet végtelen körfolyamatában.
Az ember mindössze egy fűszál végéről lehullott hangya, a hangya pedig
megelevenedett fekete kenyérmorzsa, a kenyérmorzsa pedig porszem, a porszem pedig
az örök titok.
Életesélyemet keresem a temetőnkben, és olvasom a vén kopjafák történetét.
Így született ez az írás, amely múló lélegzetvétel a holtak világbirodalmában.

I.

Ez itt szegény pásztorember volt, akivel csoda történt a havason.

Megegyeztek a leánnyal, hogy ha megkapja a meddő csordát, s egy kicsi pénzt is
összekuporíthat, a fársángon egybekelnek. Az öreg Csóré Dávidnak nem volt többet
mit szólani. Egyszer azért, mert a leánya veszett meg a legényért, máccor pedig
azért, mert a meddűpásztorság élhetős állás, ha az ember megbecsüli magát. Minden
tinó után másfél véka szemes gabona jár, s húsz lej bocskorpénz. Nyalatáskor sem
jönnek üres kézzel a gazdák, de ha nem is számítjuk a csippcsupp kapott avas
szalonnát, a deberke fenekéről összevakart pimpós túrót, nehány pakli ötös dohányt;
úgyis szépen felmegy a bére. Az igaz, hogy Szent György-naptól első hóig fenn kell
ülni a havasokon, de az az üdő is eltelik valahogy, s életrevaló ember nem szokott
megtetvesedni a tűz mellett.
Ezért számbaadáskor, mikor kicsapta az üszőt, azt mondta a legénynek:
- Osztán úgy ügyelj reá Álózi, hogy ez a Józefáé. Nektek szántam, ha addig meg nem
jön az eszetek.
Szép, kétesztendősforma tehén volt. Olyan nyakkal, mint egy bikának. Ritka szép
állású tarka tinó.
A leány sem eresztette el csak úgy istenszámában. Tiszta új szőrtarisznyát adott.
Abba beletette az elemózsiát s egy ékes szerelmeslevelet. Erről azonban a legény
nem tudott, mert nem volt ideje a tarisznyába nyúlkálni, már csak azért sem,
mivelhogy a nyolc ágú selyemostort kellett átvennie a szeretőjétől. Tejóságosisten,
hogy az milyen ostor volt! A legfájinabb héhölt kenderből fonta, amibe aranyselymet
vegyített. A csapója vége ismét sárga selyemből készült. Akár a medve szemét is
kiverhette vele. A nyakló hímes, iratos nyélbe volt foglalva és dús, veres bojt
csüngött róla ... Hogy az milyen ostor volt! Valósággal tündökölt a legény vállán.
Legalább háromnégyszer körül kellett csavarnia a derekán, s a vége mégis
vondozódott a porban.
- Mejdeme! - bődült rá örömében a legény a csordára s ott Isten, ember szeme
láttára megcsókolta a leányt.
Ettől kezdve kicsit ügyelt a számbavételre. A magyarófa pálcikóra felrótta, kitől
hány darabot vett át, de a hagyogatásokra nem sok ügyet vetett. Itt, nálunk a
marhát is úgy adják kézre, mint az apró gyermeket, ha rábízzák valakire.
- A szemed, s a tinó te! Gondod legyen rá!
Álózi csak egyetlen pillantást vet rájok, s attól a pillanattól kezdve névről
ismeri valamennyit, s ezer közül is ki tudná választani bármelyiket. Büszkén
biztatja az embereket.
Affelől kied nyugodt lehet.
A házak közt rekedten dördül fel a baromriasztó szó. Mikor a mezőre ér a csorda, a
két kutya oldalba fogja, s felveri Vigaszó felé. Az erdőben is együtt tartják, míg
hátra nem érnek a havasba, ahol már készen áll a kalyiba. Jó előre felhordta, ami
az éléshez szükséges. Itt függ a faszegen a puliszkaliszt, maradék szalonna,
borítóban túró, s más szájcsaló szegény étel. A sarokban a pásztorüst várja, hogy
felállítsák. Megvan minden, ami kell: a frissen köszörült fejsze, szekörce,
kézvonó, furú, kacor, s egyéb faragó szerszám. Fekhelye jó tavalyi sarjúból van,
rajta egy színehagyott, kimustrált cserge, amiért nem kár, ha a tűz ittott belekap.
Kézügyben van a szurkos kalán is, ha medve törna a csordára. Ennél jobbfegyver
ellene nincs is. Az ember belemártja a szurkos felét a tűzbe, s mikor a medve
felugrik a barom hátára, csak bele kell vágni az oldalába. Pillanat alatt
cserszegni kezd a zsíros szőre, s addig meg sem áll, míg valahol vízbe nem
fekhetik. A farkast a kutyákra bízza. Fogtak azok már akkorát is, mint egy csikó.
Ha ráéhezik, kicsi friss húst sem nehéz szerezni, ha az ember magához sírja az
őzet, s hurokkal megfogja. Ha már a kormány nem ad engedélyt, úgy segít magán,
ahogy tud.
Egyszóval mindenképpen szép az élet, különösen, ha az embernek szeretője is van.
Hogy hetekig nincs akivel szót váltson? Nincs affenét! Hát a kutya mire való? Ért
az minden szót. Hallomásból tudom, hogy a régi üdőkben a mi falunkban volt a
boldogult Incze Istvánnak egy kutyája. Mikor a háromszéki harcok folytak, Incze -
aki akkor jó erőben levő legény volt - egy újságból megmutatta a kutyájának Bem apó
arcképit, és levelet írt hozzá, hogy: - „Kapitán úrnak jelöntöm alásan, én es bé
szeretnék állani a forradalomba.” - A kutya elvitte a levelet és meg is hozta a
választ, amelyben Bem apó azt írta, hogy: - „Edös fijam Istán! Minden dógodat hadd
el, s azonnal jere, mert itt reád nagy szükség van!” - Hogy elmente, nem mente, azt
én nem tudom, mert akkor még nem voltam a világon; de abban bizonyos vagyok, hogy
az Álózi két kutyája ebből a fajtából való.
- Csak hévizálok mellettik - szokta mondani maga Álózi is.
Most is, mihelyt a csorda felér a hegygerincre, egyetlen szavára engedik, hogy
elszéledjenek az állatok a legelőn, de a szemük állandóan rajta van a jószágon.
Álózi pedig körülnéz és boldogan kinyújtózik.
A friss fű még fázik és reszket az áprilisi szélben. A fenyvesen zúgnak, és a setét
zugokban még hó rejtőzik. Bizony még a madarak is borzasok, s a szakadékok, sziklák
hideget lehelnek; de már az aljban a fekete rügy bomladozik, s az erdő köze
sárgállik a barkától. Alig pár hét múlva tele lesz minden virággal, és a duzzadó
fák édes nedvet csurgatnak a madarak hátára.
Még azonban jólesik esténként a tűz. Nagy lánggal, egyenesen ver f.el, és
köröskörül vörösre festi a fenyőszálakat, mintha hatalmas templomban nyugtalan
csillag lobogna a szentségház előtt. Illatos és fűszeres minden. Érintetlenül és
ártatlanul fekszik bölcsőjében a most született tavasz.
A legény még behányja tövissel a borókabokrokból vert karám ajtaját, és
vacsorafőzéshez lát. A kicsi üstöt megmeríti a patakból, és a tűz fölé akasztja.
Főzi a pásztorok eledelét, a puliszkát.
Az éjszaka zuhanásszerűleg borul rá a havasra, és a jószág fehér foltját betakarja,
de az állatok tovább állanak a tűz fényében, míg egymás után megroggyan térdben a
lábuk, és csendesen elhevernek a földön.
- Könnyű nektek, mert nincs szeretőtök! - irigyli őket a legény, és sóváran elnéz a
végeláthatatlan erdők fölött a falu irányában, de csillagnál egyebet nem látni. Az
is múló, kis pislogás az égen, egyetlen könnycsepptől az is kialudnék.
Keserűen akasztja le a leánytól kapott szőrtarisznyát, és a tűz mellett lábai közé
veszi.
- Nézzük, mit pakolál Józéfa!
Belenyúl és kezébe akad a szerelmes levél. Forgatja jobbra, balra. - Hát e mi?
A tűz világához búvik és hangosan szillabizálja:
.. Te tőllem elmenél, de ha lácc virágot, elhagyott rózsád jusson az eszedbe; s
esment, ha madarka feredik a harmatba, tudd meg, hogy én es bánatkönnyübe'
úszok ..."
- Hijj a teremtésit! - üvölt fel Álózi örömében, s bolondul bokázni kezd a tűz
körül. A puliszkavíz felforrt, s buzog ki az üstöcskéből, a két kutya meredt
szemekkel ugatja, de a legény oda se ügyel. Mikor lecsendesedik, ismét a tűzvilágba
mélyed.
- Lám, jól olvastame! .. .Az erdő újulása csodálatos volt. Egy éjszaka a rügyek
világolni kezdettek, és remegve bújtak elő az új levelek. A nappali fényben
káprázatok lebegtek a fák között. A sziklák hideg homloka is friss mohot vetett. A
nyírfa levele nyugtalankodott a mélységekből feltörő élet áramától. A tinók
mindennap új virág fölött bámultak, és csak félve merték követni a legelő színes
útjait. A füvek zöld és arany habja fénylett fekete szájukon, s térdig sárgák
voltak a lábukra ragadt virágportól.
A legény boldogan játszott velük és kacagott, ha dübörgő táncba kezdtek, vagy
túlhabzó erejükben csattogó szarvakkal megküzdöttek. A legvadabb a leány üszője
volt, de azt is magához édesgette sós kenyérrel, vakargatta a szarvak tövét,
mindenképpen kedvezett neki, míg olyan lett, mint a kezes bárány. Az állat mintha
megérezte volna a legény szívét, egyetlen szavára hozzá ment, és éjszakánkint is
figyelte a tüzét. Gyönyörű nyugalommal hallgatta beszédét és bőgve rázta a fejét,
ha elűzte magától. A világon keresztül rontott volna ezért a legényért, aki édes,
titkoserejű füvekkel megbabonázta. Nem lehet tudni, hogy az ember ereszkedette le
az állathoz, vagy az állat emelkedett fel az emberhez; de együtt járták az erdőt,
egyformán szakadt róluk a víz, ha esett, egymáshoz bújtak, ha a viharban recsegve
egymásra hullottak a kidőlt fák. Egyszerű, királyi lélek volt mind a kettő.
Embert csak akkor láttak, mikor átvonultak a havasokon, és beereszkedtek az aljba a
sónyalatóhoz. Ilyenkor eljött az öreg Csóré Dávid is és alig böffentett két szót a
pásztornak, indult is az emberekkel a tinójához, de a legény kacagva elbődült.
- Hahahó! Viigyázz!
A csorda összezárkózott, s az állatok fenyegetően leszegték a fejüket.
Csóré Dávid nem akart tágítani.
- Szilaj me! Merne! ... Én vagyok, bolond! . . . Ne félj no! Jere no!
Az üsző meg se mozdult, csak két öklömnyi szeme lobogott.
- Oda ne menjen, kinek az élete kedves! - figyelmeztette a pásztor, mire az emberek
nekiestek.
- Te gazember! Mit csináltál velük? Valamit adtál nekik, vagy farkasszőrrel
megfüstölted!
A legény jókedvűen ült egy csutakon s odaszólt a Szilajnak.
- Szilaj me! Merne!
A szép állat engedelmesen jött hozzá. A reggeli harmat még ragyogott megfeszült
testén. Csóré Dávid büszkén kacagott.
- Akasztófán száradj meg! Nemcsak a leányomat, a tehenemet is elbolondítottad!
Hazamenet elégedetten tárgyalták, hogy „e má pásztor, a szentyit neki!”, és sokszor
visszanéztek, míg a fehér sereg a hegyoldalon felvonult a felhőkig érő fenyők közé,
melyek fölött zöld fény csillogott. Végül eltűntek a sziklák mögött, amelyek ott
állottak súlyosan, mint Isten trónjának zord lépcsőfokai.
Így éldegéltek csendesen, éjjel a csillagok alatt, nappal virágalmon fekve. Ha jó
hír jött a leányról, fütyült; ha nem jött hír, búsult a legény.
- Hej, Szilaj, ha megérhetném, hogy egyszer ő hozzon sót neked! - sóhajtott az
állathoz támaszkodva.
Azt bizony várhatta. A következő nyalatáskor is hiába célozgatott az apjának,
hogyhát Józéfa éle még, mivel tölti az idejét; - a vén tolvaj Csóré csak
hunyorított egyet.
- Tám te es nyalakodni szeretnél. Azzal még várni kell, s akkor es vaj lesz valami
belőle, vaj nem.
A legény felherkent.
- Miért?
Az ember nyugalmasan kiköpött a kurta pipa mellől.
- Azt azétt édes ecsém, met ahhoz elébb meg kénehogy gyógyuljon a leán, s hogy
meggyógyuljon ahhoz doktor kéne, s a doktornak esment pénz kéne ... Appedig nincs!
A legény elsápadt.
- A Krisztus kiedet! ... Mi baj van no? Erőst beteg? Csóré Dávid olyan igenisnemis
mozdulattal felelt:
- Úgy néz ki, mintha Jézussal készülne menyegzőre. A fiú döbbenten hallgatott.
Csóré Dávid izgalom nélkül magyarázott.
- Ahhoz, hogy a szentmártoni doktor feljöjjön, legalább kétszáz lej kéne, s a
patika es drága. Indeunde ötszáz léjből kifutná, de annyi pénz az egész faluban
nincs ... No, az Enistenem áldjon meg, s ügyelgess a tinókra ... Ha valami lesz,
hát hírt adunk .. .
Végleg elment a legény kedve. A szép virágos erdő is elszomorodott, s a fű is
mintha meggyengült volna. Tőle ezentúl süthetett az áldott nap, csirikolhattak a
madarak. Inkább azt szerette, ha a fergeteg sötét haja végigseperte az erdőt.
Tehetetlenségében olyan súlyosakat káromkodott, hogy a két kutya behúzott farokkal
sompolygott el mellőle.
A leány kedvenc tehenét azonban még jobban szerette. Annak panaszkodott, és az
állat csendesen kérődzve órákig elhallgatta. Esténként, ha hazatértek a szállásra,
százszor elővette az együgyű levelet, de nem merte olvasni. A szíve fájt akkor is,
ha a sejöm ostorra nézett. Azt óvta féltékenyen, mert még a jó üdőkben úgy tervezte
volt, hogyha Isten a csordával hazasegíti, az elsőt a leány ablaka alatt rittyenti
vele.
Éjszakákat töprengett, hogyan tudná megszerezni az ötszáz lejt.
Ilyen kétségbeesésében vetődött fel az átkozott gondolat.
- Embert ölök érte!
Felvicsorított szája úgy maradt, ahogy összecsikorgatta a fogait. Mingyárt vissza
is döbbent.
- Oh, bódogságos Szűzmárjám, hova silyedtem!
A következő pillanatban megint tisztán látta az egész tervet. Tudta, hogy a túlsó
hegygerinc mögött húzódik a Moldva felé vezető út. Azon elég gazdag ember jár.
Csendes időben idehallszik az autók tülkölése.
- Egy gazdag bojár kisegítene! . . . Oh, ne hallgass reám Felségesúristen! -
rettent vissza újra.
Hirtelen keresztet is vetett, de a kísértés nem pihent. Előbb a beteg leány képét
hozta a képzelete elé, utóbb a halálát is látta. Mármár felugrott, de ismét azt
gondolta, hogy fegyver nélkül hiába is menne keresztútállani .. . Viszont ott van a
fejsze, s az autót nem volna nehéz megállítani.
- Távoztasd el tőlem a gonoszt Jómennyeiatyám! - fohászkodott görcsösen.
Szerencsére a jószág nyugtalankodni kezdett, s a két kutya is elsuhant.
- Semmi baj - győződött meg, de minél közelebb ment, annál nagyobb lett az állatok
nyugtalansága. Fújtak, a földet kapálták, dühösködtek. Az ebek se engedelmeskedtek.
- A gyilkost látják bennem! - iszonyodott el.
Már az jutott eszébe, hogy a selyemostorral felköti magát az első ágra, de az ördög
erre megengedte a hurkot.
- Hátha nem es kéne embert ölni, s úgyes meg lehetne szerezni azt a pénzt! .. .
Mire pitymallott, készen volta terve és elszántan fogott hozzá, hogy végrehajtsa.
- Az Isten es meg lesz elégedve s én es - nyugtatta meg a lelkiismeretét.
Meg se várta, hogy kivilágosodjék, álmából verte fel a csordát az ázott kutyákkal
együtt. Fogta a fejszét, éslihegve hajtotta át az út feletti hegyoldalra. Az
éjszaka esett az eső, az erdő nedves volt, az úton sár, ami kedvezett.
- Fájinul csúszik ezen az autó.
A jószágot rábízta a kutyákra, s a patakmedren átgázolva megkerülte az erdő nyakát.
Az út hajlásánál megállott. Dobogó szívvel figyelt. Az erdő csendjét nem zavarta
semmi. Ember nem járt a környéken.
Most kiválasztott egy hatalmas szálfát és a tövére emelte a fejszét. Csak az első
sújtás volt nehéz ... Percek múlva a fa recsegve zuhant keresztül az úton. Egyetlen
pillantással megállapította, hogy teljesen elzárja a járást. Ismét beugrott a
patakba, és visszatért a nyájhoz. A fejszét elrejtette, kiállott a hegygerincre és
várt.
Nehéz órák teltek el, míg Szereda felől megjelent az első autó. A gép freccsentve
vágta a sarat, és a fatorlasz előtt megállott. A benne ülők revolvert rántottak,
ijedten kémlelték az erdőt, de semmi nem mozdult. A vezető bőrsapkás úr óvatosan
kiszállott, s azt mondta a többinek:
- Nui nimic.
Felháborodva tanácskoztak a ledőlt fa körül, de belátták, hogy fejsze nélkül nem
mennek semmire. Most meglátták a pásztort. Tülköltek, kiáltoztak, integettek neki.
- Hai, bade, hai!
A legény csendesen megindult az autó felé. Illedelmesen köszönt is.
- Jó reggelt adjon az Isten! Tán valami baj van?
- Van neked egy fejsze? - törte egyikük a magyar szót. A legény körüljárta a fát és
csóválta a fejét.
- No ezt csúful idedőjtötte a szél.
- Van neked fejsze? - türelmetlenkedett az autós.
- Akkéne biza! Fészi - bólintott ravaszul Álózi.
- Kapsz immediat száz lej, ha hozol fejsze - sürgette a másik.
A legény csak a fejét tekergette.
- Akarsz kétszáz lej? Doua sute de lei? - emelte a honoráriumot az úr.
- Egye fene! - csapott fel a legény, de hirtelen az jutott eszébe, hogy kétszáz lej
még nem ötszáz lej, s ha szétródalja a fát, újat kell ledöntenie, míg megkeresi az
ötszáz lejt. A ravaszságára is rájöhetnek, s akkor nagy baj lesz.
- Hátha el lehetne hengeríteni.
Kemény karót kerített az erdőben, és nekivetette a fatörzsnek. A nehéz teher
megmozdult, és tovább csúszott. Az urak bámultak. A legény újra nyögött, s a fa
ismét fordult. Mikor az utolsót emelte, valami megpendült a mellében, mint mikor a
húr elszakad a hegedűn. Szédülve ráült a fatörzsre és érezte, hogy a verejték
megfagy a testén. Az autós úr kezébe nyomta a pénzt, románul megveregette a vállát
és a gép eltűnt.
- Megerőltettem magamat - makogta a legény és a patakhoz vánszorgott. Hideg vízzel
megmosta a homlokát, és ivott is belőle. Valahogy elmászott a csordáig, és a nedves
fűben elnyúlva pihent egész nap.
Két nap múlva Csóré Dávid maga jött a hírrel, hogy a leány betegsége megfordult.
- De nem azért jöttem - mordult fel -, hanem hogy téged szecskába vágjalak!
- Ingöm ugyanbiza miétt? - kérdezte szomorúan a fiú.
- Tudod te jól, gazember! - felelt sötéten a máskor tréfás ember. - Valld bé, hogy
hol történt! ... Hol vétköztetök? .. .
A legény agyában világosság támadt, és borús örömmel kiáltott fel.
- Tám csak nem!
- Met igen - füstölgött Dávid bá. - A baj meg van no . . . Neköm már akkor gyanús
volt, mikor Józéfa elájult a templomban.
A legény egészen felújult.
- Egy hónap múlva megkaphatom a félbért, s arra megtarthatnók a menyegzőt.
- Meg es kéne! - ismerte bé Csóré Dávid.
- Hát akkor mondja meg Józéfának, hogy mához egy hónapra élve, halva otthon
leszek ... Addig es kűdöm ezt a kétszáz lejt, hogy legyen mivel venni egyetmást a
kicsitek ..
- A súj a dógotokat ette volna meg! - morgott a látszat kedvéért Dávid bátyám, de a
pénztől megbékült. - Anis nénéd úgy jósolja, hogy fiú lesz.
- Fiú?
- Ahhát! ... De eltöröm a derekát, ha olyan legény lesz, mint az apja .. .
A legény úgy elkábult a hírtől, mint a most ébredt virág, amely hirtelen elszédül a
föld forgásától.
- Fiú lesz, Szilaj! - újságolta társának, a gyönyörű állatnak.
Pár napig újult erőre kapott, vígan végezte a dolgát. Nagy, homályos lelkét
kivilágította az a tudat, hogy fia lesz. Ugyanúgy örvendett, mint az állat a
kölykének. Egész magát odaadóan, harcra kész fogakkal, feszült karmokkal.
A lobogása azonban hamar kialudt. Az időjárás esősre fordult, a betegség és eső
pedig testvérek. Száraz köhögés vette elő és úgy ugatott be a fák közé, mint egy
beteg farkas, mely dől le a négy lábáról. Ittott a vér is kifröcscsent az ajkára.
- No a keservit! - hökkent meg. - Még rúdra hág a bőröm.
Már csak vonszolta magát a csorda után, és sokszor le kellett roskadnia, mintha a
fű kötötte volna el a lábát. Húzta az anyaföld. Az állatok is megérezték a halál
ólálkodását. A kutyák lábuk közé csapott farkkal jártak, s a Szilaj vadul bőgött,
de azért hajnalosan harmattól ezüstös homlokkal hozzáment, és egész nap nem
tágított mellőle. A félvad legény szeme megtelt könnyel.
- Szilaj! Édes Szilaj! - rebegte kedveskedve.
Néha szemei villództak, és sejtelmes alakok repdestek előtte. Tisztán hallotta még
a szárnycsattogásukat is. Máskor úgy látta, hogy földig hajolnak előtte a fák. A
láthatár szélén madarak vonala húzódott, és minden mozogni kezdett, mintha valami
láthatatlan ellenség elől menekülne.
- A halál elől futnak - találta ki ijedten és dideregve
látta, hogy a kövek között borzong a patak is.
- Doktor kéne - jutott eszébe, de mindjárt keserűen le is tett róla. - Nem nekem
találták ki a doktorokat. Valami jóféle fűvel még meg tudná urusolni magát, de
a füvek is hallgattak.
- Lesz, ami lesz - nyugodott bele.
Az emberek alig ismertek rá, mikor ismét sónyalatni hajtotta a csordát.
- Tégöd mi löle, Álózi?
- Ingöm sömmi.
- Ügyelj te, mert a lábad akad essze! Hiszen hálni jár a lélek beléd! -
figyelmeztették.
- A nem a maguk baja! - harapott vissza a legény.
- Igen, de a beteg pásztor nem pásztor, tudode? Aztán meghagyogatták, hogy mához
két hétre egy nappal hamarabb hajtsa le a csordát, mert mennek a
somlyói búcsúra.
- Hát akkor lesz? - bámult fel a legény.
- Akkor hát!
A legényt megfogta a gondolat. Hátha a somlyói csudatévő Szűz Mária rajta is
segítene. Más bűnös embereken is segített. Vittek oda olyan nagybeteget is, hogy
csak egy cérnaszál tartotta az életét s mégis meggyógyította.
- Reám nem es kéne, hogy kiadja az egész erejit - biztatta önmagát. - Neköm az ő
szent malasztjának egymorzsácskája es elég volna ... Hogy ez eddig nem jutott
eszembe! .. Elmegyek arra a búcsúra! El én!
Kitalálta, hogy a csorda nem akadály. Az erdő egészen a Kissomlyó nyakáig nyúlik.
Addig elsétálnak valahogy. Ott az állatokat ráhagyja a kutyákra, míg a Szűzanyánál
eljárja a dolgát.
Napokig ezzel foglalkozott. Néha megtorpant.
- Az igaz, hogy embert akartam ölni, de nem öltem, s a drága Jézus még a
latornak es megbocsátott. Tán engem sem seprűznek ki, hisz az ember gyarló .. .
- Megnyugodott és készült az útra.
- Üres kézzel nem mehetek ötlött az eszébe. - Valami ajándékot vinni kéne, de mit?
Szerencsére azt is kitalálta.
Jézuskának odaadom a selyemostoromat. Fiúgyermök, hát hogyne örvendene neki -
mosolygott kedvesen. - Az anyjának ez tetszeni fog, hogy ilyen nagy örömöt szerzek
a legénykéjének. De mit vigyek Márjának?
Futólag arra is gondolt, hogy megfelezi a puliszkalisztjét s a szalonna javából is
tarisznyálna, de mindjárt meg is korholta magát az együgyűségért.
- Tám ők affélit esznek!
Nagy fejtörés után rájött, hogy fából kifaragja neki a Kicsijézust. Mindjárt el is
képzelte, hogy milyen legyen.
- Két arcája, mint két piros alma, a két szeme két szép fekete gyöngy, karocskái
fehérek, mint a hab .. .
Addig nézelődött az erdőn, míg az alkalmatos fát meg is kapta hozzá. Hamar lecsapta
a fészivel, s mindjárt dologhoz is látott. A fájós hátát nekivetette egy istenes
fenyőfának. Először kimérte a fadarabon, hogy milyen nagy legyen a Kicsijézus. Erre
a penicélussal nagyolni kezdte. Fejet kerekített neki. A testecskéje azután jön.
Plajbásza nem volt, hát faszenet hegyezett, s kis pontokat tett vele, hol a két
szeme, orra, szájacskája lesz . . . Nem is kellett neki rajz. Ahogy a fára
ránézett, ott fénylett az ártatlan kisded rajta, csak utána kellett menni a
késsel .. .
Az oktalan állatok is nézték, hogy mivel bíbelődik a gazdájuk. El is dicsekedett
nekik:
- Szép Jézust faragok, s mü es menyünk a búcsúra!
Az idő is felpillantott a drága míveletre. A mély, nagy havas újból fényekben
úszott, bárányfelhők legeltek az égen, s a madarak örömöt kiáltottak a magasból.
Igy hát szépen haladt a munka. Nappal alig tette le a kezéből, este pedig keresztet
vetett rá, mint az áldott kenyérre szokás, hogy a gonosz el ne rontsa. Külön
naptárfát is állított, és vigyázva rótta rá a napokat, hogy a búcsú napját valahogy
el ne vétse.
Már egészen készen volt a szobrocska, csak éppen a szíve hiányzott.
- Azt nem tudom, kívül tegyeme, belül tegyeme - töprengett.
Szentképeken kívül látta, s ez megzavarta. Igaz, hogy az ő szíve belül van, de
Isten szíve nem állhat úgy, mint a bűnös embereké.
- Méges küjjel teszem, hogy jobban lássák az emberek. - A mellecske közepén
megfaragta a finom szívdomborulatot is, és Jézuska készen volt. Igaz, hogy együgyű,
primitív kis figura lett belőle, de szegény Álózi sohasem faragott többet életiben,
és ő nem is látta együgyűnek .. . A két orcája két szép piros alma volt, a két
szeme két fekete gyöngy ... Jézus volt a mindenképpen ... Jézus. Áldassék szent
neve!
Pünkösd hajnalán a szobrocskát beletette a szőrtarisznyába, a selyemostort dereka
köré csavarta és végignézett magán.
- A gúnyám biza gyengecske - csóválta a fejét. - Nem Márja eleibe való, de ha más
nincs . . . Evvel együtt ez az egy van - tréfálkozott.
A fehér abaposztó harisnya ittott kiégett, trágyás is, foltos is, kopott is, a zeke
lyukas, az ing biza szennyes,a sapka veres, a bocskor rongyos, a kapca fekete; de a
lelke tiszta, s a nyelvén szent imádságok lebegnek. Es mondja valaki, hogy hazudik
a nap!
Tiszta fény áradt a havasok fölé, mikor békócsolta a kalyiba ajtaját, és Csiksomlyó
felé térítette a nyájat.
Két oldalt ment a két kutya megilletődve, alázatosan, mellette a Szilaj tehén.
- Jaj beh szép búcsúalja! - gyönyörködött a legény görcsös pásztorbotra
támaszkodva.
A tetőn eszébe jutott, hogy a búcsúra menők énekelni szoktak. A nemes, öreg dalok
is megébredtek benne s mihelyt kinyitotta a száját, tudta is őket.
„Szép liliomszál, szüzek virága! ...”
Mikor úgy vélte, hogy Máriához eleget énekelt, az ő Szentfiához fordult.
„Jééézus zarándokságunknak kalauza! Irgalmazz minekünk!”
Az erdő volt hozzá az orgona. A rengetegből hangok keltek, halk hajnali melódiák. A
fák mélyében orozkodó baljós aggodalmak eltűntek és a róka is kedvesen állott ki
barlangja szádába. A madárkák szárnyukkal búcsút intettek, s a fenyves halkan sírt
fölötte. A távolban, a falu fölött még ködök hemperegtek, de ők már a magasságok
tisztaságában állottak és haladtak a nap alatt. A búcsújáró legény elkáprázva
nyekeregte:
„Szép liliomszál ... Ki mindenkor értünk úgy virágozál...”
S a selyemostor fénylett az oldalán.
A Nyilénk csúcsán mégis pihennie kellett. Mikor leült, abba a helybe a fák futni
kezdettek mellette, és ettől kezdve az erdő futása meg nem állott. A homlokát
kigyöngyözte a verejték, teste megdidergett. A mellette álló Szilaj tehén
felbődült. Az már érezte a halál közeledését, és ő is kénytelen volt rágondolni.
Ott a fűben el is kiáltotta a kérdést:
- Mi a halál?
A halál védekezés az élet ellen.
Nem tudta ilyen szépen megfelelni, de valami effélét érzett, és csodálatosan
nyugodt volt. Nyomban azonban a rettenet vett erőt rajta.
- Jaj, Márjám, boldogságos édesanyám, ne hagyj! Futni szeretett volna, de a lábai
már nem bírták. Irtózva rántotta elő a kicsi szobrot és az ég felé mutatta.
- Szólj édesanyádnak, lelkem, hogy segíjjen meg! Születendő kisfiára gondolt és
kétségbeesetten unszolta:
- Nem akarhatod, hogy a kicsi testvéred már az anyja méhiben árva legyen!
Sikoltva kapott a melléje heveredett állathoz és testével ráborult.
Szilaj, ne hagyj!
Az állat felemelkedett, az ember pedig szarvaiba kapaszkodva támolygott mellette.
„Szép liliomszál ...” - hörögte.
Alig haladtak így egy futamodásnyit, ismét lezuhant a földre. Az üsző nézte, hogy a
vézna füvecskék mint reszketnek a beteg lázas imádságától.
- Ó, somojói csudatévő Szűzmárjám, ne hadd a te beteg szógádat! Engedd meg, hogy
legalább nevet adhassak a gyermekemnek! . . . Ó, te mennyország ajtaja .. . hajnali
szép csillag ... betegek gyógyítója! . .
A rosszullét elmúlt, a beteg megenyhült, de többé nem bírt lábra állni. Most már
alkudozni kezdett a szent szűzzel.
- Legalább annyit engedj meg, hogy még eccer láthassam Józéfát!
Behunyta szemeit, s szürke arcán mosoly torzult végig.
- Józéfa!
Most égető szomjúságot érzett. A harmatot nyalta le a körülvevő füvekről, hogy
legalább a nyelve enyhüljön.
Mikor elcsitult, megpróbált felemelkedni, de visszaroskadt. Igy jutott eszébe, hogy
rákötözi magát a Szilajszarvaira. Leoldotta derekáról a leánytól kapott
selyemostort, hóna alatt áthurkolta, utolsó erőfeszítéssel az állat nyakára
mászott, és a fényes szarvak tövéhez kötözte magát.
Az állat felugrott.
Még annyi ereje volt, hogy elsuttogja a csillapító szót: „Szilaj” és feje csendesen
ráhanyatlott az állat homlokára.
A faluban vasvillákkal is alig tudták megállítani a megvadult csordát.
Elöl vágtatott a Szilaj tehén. Nyaka, homloka véres volt a rákötözött ember
kiomlott vérétől, de még élt, mikor levették róla.
A kicsi szobor fejecskéje azonban valahol útközben letörött.
Pedig olyan szép volt! Két orcája két piros alma, a két szeme két fekete
gyöngy .. .

II.

„Itt nyúgunnék Márton Áron kánturam, ha itt nyúgunnék” olvasom a következő fejfán.
furcsa sírvers története azzal kezdődik, hogy a kántorunk eltűnt.
Egyik június eleji vasárnap az istentiszteleten még felült az orgonához, de alig
kezdette el kedvenc énekét: „Elnémul egyszer énekem, a húr elpattan, jó' az éj” a
köhögés elfojtotta a vén hangot, de a hívek belevágtak az énekbe, s neki csak a
billentyűk között kellett vájkálnia.
Már ugatnak bennem a halál kutyái panaszkodott az orra előtt felütött zsoltáros
könyvnek, és leküzdve az ingert, elrecsegte az utolsó sort:
„Ezt Jézus tette mind ...”
Tovább nem is bírta. Melle mordult, torka böffent, és ráhányta vérét a fehér
billentyűkre.
Hosszú, száraz ember volt. Az öregségtől már moha rakódott a hátára. Púposan,
meggörbülve rátámaszkodott az orgonára és nézte a sötét, habos vért.
Én készen vagyok.
Levánszorgott a kórusról és hazatámolygott. Otthon ledűlt a kanapéra. Halálfeje
felmeredt, szemüregeit belepte a sárga penész, a fogak egymásra zárultak, a koponya
varratai tisztán látszottak. Már a sír ólomfénye sugárzott szét róla.
Egy órát nyugodott, azután felkelt. Befogta a rongyszedő, bogos lovat a szekérbe,
felmászott a trágyás pokróccal leterített szalmaülésre, és odahörögte megrettent
családjának.
Megyek a városba, a doktorhoz. Nyissátok ki a kaput!
Idétlenül, görbén bólogatott az úton a rossz ló fara mögött, melynek inait zöldre
piszkolta a nyersen megevett lucerna.
Családja sorsára gondolt. Összeszámolta, hogy mennyi adóssága van a szövetkezetben,
a mészárosnál. Tudta, hogy pénz nincs a háznál, s az utolsó kenyeret is kölcsön
kérték. A ló is leeresztette a fejét.
 Emeld a lámpásodat, hé! rántott egyet rajta.
Nem járt senki az úton. Erdő, mező néptelen volt. A vén kántor lelke elportyázott
az erdő zúgásában, a virágos völgyek hullámában, az édes illatok fölött, a
szellőtől ideoda lebegtetett pillangókon; de neki immár gyászt mondott a mező. A
távolban már a város látszott. Lehajtotta fejét az országútra, és megállította a
lovat.
Hó! Hiszen oda is hiába megyünk. Mi a fenét adok a doktornak? Nem mondhatom neki,
hogy: „Doktor úr vizsgáljon meg, s a költségeit tábláztassa be az
egészségemre!” . . . Hát még a patika? Ezért az egész parádéért, amiben felvonulok,
nem adnak egy üveg gyomorcseppet.
Megtört szemei aggasztóan hamvadtak, és tovább morfondírozott.
Aztán hátra van még a temetés. Sírásás, koporsó, fejfa számigálta , belekerül
nehány ezerbe. Tisztességes gúnyám sincs, amiben elvermeljenek. Egy egyházi embert
mégsem lehet nyilvánosan akárhogy kihányni a gödörbe. Kölcsön sem kérhetek ruhát
valamelyik kollégámtól azzal, hogy visszahozom, csak éppen az Uristen eleibe megyek
vele ... Meghalni még meghalok valahogy, de mi lesz az asszonnyal, öt
gyermekkel? ... Csak a temetés ne volna!
Válaszolni nem tudtak a réten ölelkező virágok, csak mosolyogva emelték feléje
arcocskájukat Isten ekeföldjén. Ujabb köhögési inger vette elő, de ráütött a
mellére keserűen:
Tarts ki vén fújtató legalább halálig!
Váratlanul támadt a mentő gondolat. Minek orvos, patika, temetés, ha már úgyis meg
kell halnia? Egyszerűen elbújdosik, hogy senki se akadjon rá. A pénz legalább
megmarad a családjának.
Szinte vígan fordította vissza a lovát. Megkönnyebbülése kitartott hazáig. Aggódva
futott szembe a felesége.
Mit rendele a doktor?
Még tréfált is a vén kántor, hogy megnyugtassa.
Nekem semmit, neked fiatalabb férjet.
Csak mikor az asszony kiment a szobából, akkor sápadt el ismét. Az erőltetett
jókedv eltűnt, az öreg szíven felfakadtak a fájdalom rügyei, és megkezdette
búcsúzását a kietlen otthontól, rideg bútoroktól. Leült az ezelőtt ötven
esztendővel préparándista korában szerzett félig néma, rozoga harmóniumhoz, és
elkezdette játszani, eldúdolta utolsó dalát:
Már elhagylak drága szállásom, Nehéz nekem tőled való válásom ..."
Ujabb rosszullét fogta el, de nem hagyta abba az éneklést. Agya mintha
megzavarodott volna, egyik énekből a másikba csapott, és végül átszellemülten a
kilencvenedik zsoltárba kezdett. Egész lelkét beleöntötte a szárnyaló, hatalmas
énekbe.
Tebenned bíztunk eleitől fogva, Uram, Téged tartottunk hajlékunknak ...
Már hangja se volt, csak ajka pötyögött, de ő úgy hallotta, hogy ezrek éneklik a
fenséges himnuszt, és a sokasággal a föld ég felé emelkedik. A lassan beboruló
értelem tébolyodottan repdesett, és összecserélte a verssorokat, de aztán tovább
énekelt, mert úgy érezte, lelke zuhanna vissza, ha abbahagyná.
Az ajtó mögött reszkető felesége nem bírta tovább hallgatni. Dideregve lopódzott
melléje.
Feküdjél le pihenni!
A félig kimúlt crrii eirek gőgjével ütötte fel fejét.
Te vagy? Jó, látni nagy. Látni akarom a gyermekeket.
Szipogva sompolyogtak be a nélkülözésektől fejletlen, gyengén ruházott gyermekek.
Apjuk vonagló arccal hoszszan elnézte őket.
Én itt hagylak benneteket! Anyátokat ne kesergessétek!
Ösztövér karjait gesztussal felnyújtotta az égre, s prédikációsan vC lk.e' tt.
Egyebet nem is, de nektek hagyom az Istent. Ő megteríti nektek a földet. Ha
megteremtett, tartson is el! Mert én nektek csak bajt, nyomorúságot, éhezést,
megaláztatást, adósságot, igazságtalanságot hagyhatnék! ... Most pedig takarodjatok
a szemem elől, mert meghasad a szívem, ha rátok nézek!
Megtántorodott és rázuhant a kanapéra. Ott feküdt késő délutánig. Némi erőt
gyűjtött és felkelt. Élt, de a halál már kikészítette. Arca behorpadt,
járomcsontjai kiültek, szemealja feketére perzselődött, a hosszú köröm megsárgult
szikár ujjain, és dőlt belőle az utolsó lehelet.
Itt volt az utolsó pillanat, meg kellett valósítania szándékát. Minden lelkierejét
összegyűjtötte, vette a kampós pálcáját, de tervét nem merte feleségének bevallani.
- Megyek az asztaloshoz - lihegte fehéren -, s koporsót méretek. Megcsináltatom az
utolsó gúnyámat.
- Az Istenért, feküdjék le! - sikoltott az asszony, de a vén kántor keményen
intett.
- Senki utánam ne merjen jönni.
Lépésről lépésre erősödött. Utolsó áldozatának nagy érzése hevítette.
- Maradjon kenyérre a temetési költség.
És ment meghalni, örökre elrejtőzni a székely rengetegben.
Nem látta senki, mikor a falu végén letért az Olt partjára, és a bokrok között
eltűnt, mint egy fekete lidérc.
Az erdő alatt elbotlott az ösvényen és hiába erőlködött, nem bírt talpra állani.
Kínosan, négykézláb, félremászott a víz partjára. Kezeire támaszkodva nehezen
felült, és még egyszer szembenézett a lenyugvó nappal. Piros hab fénylett a szája
szélén.
A test elgyengülésével kétségek és bánat lepte meg. Elhatározása megingott.
Fájdalmas vágy járta át, hogy otthon pihenhessen az öreg nyoszolyában, övéinek puha
simogatásában, vigasztaló szó közt, amiben ők sem hisznek.
Egyetlen ujját sem bírta mozgatni. A teljes tehetetlenség rászakadt.
- Hiábavaló volt minden - gondolta leverten. - Holnap itt kapják meg a meredt
testemet. Korábban kellett volna elindulnom. Vén szamár létemre elérzékenykedtem a
drága időt.
Végül is belefásult mindenbe, és apatikusan nézte a nap fényében ragyogó vizet.
Hirtelen felfigyelt. Valami bámulatos változást vett észre az Olton, az egész
környéken.
A haldokló szemek utolsó szivárványjátéka volt ez. Az emberi szem, mielőtt végleg
lecsukódnék, a színek gyönyörű játékát játssza végig, s a haldokló kántor
mosolyogva feledkezett bele.
Egyszerre kísérteties tűz terült el a vízen, mely fenékig átvilágította a folyót.
Aranykövek feküdtek benne, és a halak lángból voltak. A vörös derengés ráhullott a
belehajló fákra, bokrokra, amelyek meggyulladva messzi világítottak. A halászok
ijedten kapkodták ki hálójukat, amelyekről folyékony tűz permetezett alá. A
partokból kimosott fagyökerek labirintusában rejtelmes fénytánc járta. A komor
szirtfalak most világítottak, mintha a szikla mosolyogna. És a tűz élt, falánkul
terjedt .. .
A vén kántor szeme rossz ruhájára tévedt. Az is ragyogott, mintha bíborrá lett
volna a rongy. Félénken körülnézett. Füvek, fák, növények reszkettek a pazar
cikázásban, átömlött rajtuk a rejtelmes fény és hallhatólag megcsendültek, mikor az
alig kelő szellő egymáshoz érintette. A mágikus sugarak fellöveltek az égig, vörös
fátyollá szövődtek, mely mint arany szemfedő borította be a világot. A vén
kántornak a Táborhegy transzfigurációja jutott eszébe és ujjongva kiáltott fel:
- Ezt Jézus tette mind!
Bizony, Jézus tette, ki íme neki adta a világot hálából, hogy negyven esztendeig Ot
szolgálta szegény sorsban, béketűréssel, alázattal és áldozattal. Megjutalmazta ezt
az öreg szolgát, fénrr t . ,.tt. részese legyen, ki élviéla n lásával adózott a
becsülctnak:. orcája, hanem szép és ifjú, Az
a fején, a rotiYadt, öreg tsz cr,fé boldog kábulatban zsongcatt, és ű i.:: a
testén. A halálnak még a go
Újultan ugrott fel és elindult, hogy nem a lábai viszik hane, sűrű erdőkbe. A vörös
férj+, a t, meztelenül lépdel végig, a sz. rögnek. A csillagmohok szil. titkokat
kínálnak. Onkívülc tésb, a
Most szemei hirtelen kiarosa; fény megváltozik, és új igeza t
A mohára veti magát a \s. boldogságtól. Sok száz eszű n<.lé fölötte, s a nagy
székely ravatalt .lí
tő. Szivárványszínű hullámzás vvui < t a bokrok sűrűjét, fák koronáját, melyekről
kék tolt' r rok csüngnek alá csodálkozó virágkelyhekkel r; kcrtta a. Különös
növények és levélarabeszkek színhalmaza tltrrtvrosul mindenütt. Fehér, kék, zöld,
lila, ezüst, vöra
hány szín keveredik szédülő
- Nem, nem lehet, hogy ez: nyomorodjék! - jósolja a h -Nem igaz, hogy háború volt.
népek vannak, árvák, özvvg éhezők és kétségbeesettek, gyűlölködők, fajpusztítók, ég
emberiségárulók, életlealarscn'i masok - verje a fogához a k.c,isar
igaz az a sok aljasság, bűn, ny,rr scrr , pusztulás, gazság, mely a Krisztus
hátáboz s'zegaa a keresztet! . . . Alom, rossz álom az egész, rnel 1. (1 r.vll
Tűnnie egy frissen nyílt virágocska égi fényvsia. tél .
Az elmerengő ember megpihent. A halál előtti nyugalom ereszkedett rá és élvezte.
Nem fájt semmije. Könnyű lett teste, lelke. Csak a színek csodás játéka halványult
el, lassan fakult, távolodott, majd hirtelen megszakadt. Minden a régi szürkeségbe
és piszokba süllyedt vissza. Végül az utolsó fénypont is elhamvadt. A halál öklével
szemei közé vágott, és örökre kioltotta.
A testével pillanatok alatt végzett.
A vén kántor felnyögött, kettőthármat rúgott az erdei avaron, becsmérlőleg
lefittyentette ajkát, grimaszt vágott a világnak és anélkül, hogy észrevette volna,
meghalt.
Utolsó elzuhanására a vadak fogcsikorgatva menekültek a hetedik határba.
Családja aggodalmak közt várta haza. Mikor este sem jött, keresésére indultak, és
éjfél körül vetődtek haza. Sírva virrasztották végig az éjszakát, minden apró
neszre felrettenve, de a vén kántor már aludt .. .
Reggel a falu is keresésére indult. Frissen sült kenyeret vetettek az Oltba. Ahol a
kenyér alámerül, ott kell lennie a holttestnek, mintha a halott ember nyúlna fel a
mélyből a sokszor nélkülözött kenyér után, hogy hóna alá csapva, magával vigye
hosszú útjára. A kenyér lebegett a habokon, apró halak úszkálták körül, hozzá
kapkodtak, örvények megforgatták, de sehol el nem merült, mint a szent test, mely
megdicsőült. A csáklyás halászok is hiába kotorták végig a vizet.
Egy másik csoport az erdőket cserkészte végig. A kétségbeesett gyermekek minden
bokorba bekiáltottak:
- Edesapám! Hol van?
Az emberek is kiáltoztak.
- Szóljon mán kántor uram!
A vén halott, ki tudja, melyik fa tövében dermedezett.
Ugyanúgy hajszolták a halottat, mint a vadászaton a vadat. Fejszefokkal
megkongatták a fák oldalát, de a halott nem bukkant elő álmosan szédelegve a fák
között.
Végül megszokták a tragédiát, és tréfálkoztak felette.
Biztosan vaddisznóval túratta meg a sírját.
A farkasok megfurustokolták.
Beállott remetének kacagott a harmadik , s valahol a medvével együtt szedi a
málnát.
Estére a hajtók hazatakarodtak.
Másnap már csak a felesége és gyermekei keresték. Harmadnap ők is csak siratták.
Negyednapra dolguk után láttak.
Egy hét múlva bizonyos elismeréssel emlegették eltűnését.
No, a szépen elleve!
Egy hónap múlva az özvegy kántornéhoz beállított a fejfafaragó Pajtis, vállán egy
festett kopjafával.
Ezt a kántor úr sírjára hoztam.
Jól tudja, hogy nincs szegény uramnak sírja sötétedett el az asszony.
Nincs, de lesz! ült le kínálatlanul Pajtis. Má
megbeszéltem a pappal is. Vasárnap lesz a temetés. Ha
a teste nincs is meg, temetés nélkül mégse hagyhassuk.
Jól mondja, Pajtis egyezett bele az özvegy.
Én jól! búcsúzott a fafaragó. Hát osztán vasárnap. Vasárnap bólintott az
asszony.
Úgy is lőn.
Vasárnap összegyűlt a nép a kántori ház udvarán. Egy fekete posztóval leterített
asztalon feküdt a főtülvaló kopjafa.
Az özvegy és az árvák az ősi, pogány sírjel mellé állottak. Az emberek levették a
kalapjukat és nézték, mintha a fa volna a halott.
Az is volt.
Olyan szépen feküdt a ravatalon, mint egy csillagos, képrovásos, drága, ősi virág.
Az ezerötszáz esztendős nagy székely halott került a nyújtóztató padra .. .
Végül megfogták a kopjafát, és a kántor képiben kivitték a temetőbe.
Ott egy magos helyen beszúrták a földbe, a talpára rászegezték a táblát az együgyű
felírással, ahogy Pajtis uram kieszelte:
„Itt nyúgunnék Márton Áron kánturam, ha itt nyúgunnék.”
Búcsúzóul elénekelték a halott kántor kedvenc dalát: „Majd szétomol e porhüvely,
mikor, vagy hol, még nem tudom ...”
Aztán szépen hazamentek.

III.

Alig egy lépés a következő sír.

„Itt nyúguszik Ugrai Nőrinc és hű élettársa Pétör Bori...”
felírás helytelen, mert elsőnek Bori néném halt meg.
A Hajnalra kissé megkönnyebbült, és odaszólt az urának, ki a puliszkát főzte a
tűzhelyen.
- Én ma meghalok
Vén Ugrai Lőrinc ráhagyta.
- Úgy nézem én es .. .
A boronakalyiba körül az erdő ébredezett. Bő harmat fénylett a fák koronáján, a
völgyek hajlatán elterülő virágos világon. Az elömlő első napfényre csillogó
tisztasággal ragyogott fel az élet. Az öreg erdőpásztor megfurustokolt, és rendbe
szedte a házat. Az asszony ágyához odakészítette az ételt és vizet.
- Itt van, ha mégis ennél valamit, amíg én odaleszek.
- Hova megy? - kérdezte az asszony.
- Burukolóba takarni.
Természetesnek találja, hogy a halál órájában magára hagyja az ura. Rosszul nem
esik, mikor látja, hogy feltarisznyál és készülődik. Szinte kedvesen szól:
- El sem búcsúzik, Nőrinc?
Az ember előbb oldalára ölti a tarisznyát, és csak azután lép az ágyhoz.
- Hát Isten áldjon meg, Bori!
A haldoklóból feltör a könny, hiába küzd ellene. Ugrai Nőrinc bá megilletődve, de
mosolyogva nézi.
- Osztán nagyon ne siess, hogy érjelek utol. Az asszony felrémül. Megérti, mi
rejlik a tréfaszó mögött, és dideregve hebegi:
- Tán csak nem!
- Én osztán igen! - erősködik az ember. - Miért maradjak itt egyedül, nálad nélkül?
Kínos öröm fut át az asszonyon. Nagy, hatalmas szó, amit az ura mondott és olyan
szép, hogy el se lehet hinni.
- Megtenné? - motyogja könnyektől reszketve. - Utánam jönne?
- Ha mondom! - dörmögi az ember.
Tiszta megfontolással már régen elhatározta, hogy ha meghal az asszony, ő se marad
tovább. Eleget kínlódott az életben, s most már nincs kiért, nincs miért. A
hivatalt is megunta, télben, nyárban az erdőtmezőt bújni, folytonosan csak a másét
őrizni. Csak még ezt a pár villa szénát szedi össze Burukolóban, hogy ne maradjon
szerteszéjjel; aztán a többit lássa más.
Pillanatig sem jutott eszébe, hogy az asszony mellett kellene maradnia a halál
órájában. Megdöbbentő természetességgel búcsúztak egymástól.
- Segéljen az Isten, hogy könnyen túl lehess rajta!
- Isten hallgassa meg! - pihegte az asszony, és komoran nézett utána. Csak mikor az
ura a villátgereblyét vállára vette, kiáltott utána.
- Jól zárjon be ajtót, ablakot; nehogy valami a testömnek essék, míg maga odalesz!
Nőrinc bá szót fogad, és többé hátra se nézve nekivág az ösvénynek, és csakhamar
eltűnik a fák között.
A háztól nem messzi, az aljban kaszálgat a fiatal Antal Dénes. Neki meghagyogatja,
hogy néha nézegessen be haldokló feleségéhez, és tüstént megy is tovább.
Mire a harmat nagyjából felszárad, ő is a szénához ér, és dologhoz lát. Lassan,
tempósan elteríti a mereklyéket vastag rendekbe, s utána letelepszik a vackorfa
alá. Jó takaróidő van. Szellő se rezdül, az ég felhőtlen, nyugodt. A fűszálak
láthatólag zsugorodnak össze a nap sugarai alatt.
Dél körül megforgatja a rendeket, s éppen ebédhez készülődik, mikor az erdei
ösvényen feltűnik a halálhírt hozó legény. Tisztában van vele a vén Ugrai, hogy
miért hagyta ott a kaszát, de nyugodtan bevárja, és egyetlen szóval sem siet elébe
a legénynek, aki szintén úgy viselkedik, mintha csak pár szóra állott volna meg.
Hát szárade a széna, Nőrinc bá?
Süti az áldott nap feleli a vén ember. S te mi jóban jársz?
- En eppen kiedhez jöttem.
- Tán nem Bori nénéd küdött?
- Ő többet nem küld senkit sehova.
- Miért, te?
Mert meghót!
No! hökken meg mégis az öreg.
Kicsit elsápad, majd leteszi fövegét lassan maga mellé a földre. Ez az imádság a
halott üdvösségiért. Hallgatnak. Később Nőrinc bá előveszi a kostököt, dohányt
kapar a pipába és rágyújt. Elnéz a mező fölött, köpik és azt mondja:
No szegény Bori!
- Elég rosszkor találja kiedet - társalog a legény.
Mit csináljunk? nyugszik meg Nőrinc bá. Újból mind a ketten hallgatnak, aztán a
legény távozik.
Vigasztalást kívánok!
Köszönöm a fáradságodat! rebben meg az öreg. Én is megszógálom.
Nincs mit! mondja a legény, de Nőrinc bá nem is hallja, csak nézi az ezüst
színben fénylő, illatos szénát. Az is halott élet, s az egész mező köröskörül egy
nagy ravatal, amely fölött a megölt növények színes lelkei sírnak, imbolyognak.
Régtől tudja, hiszen sokszor megügyelte, hogy a fű is éppen úgy hal meg, mint az
ember. Mikor a kasza levágja, lázas, forró lesz az ő teste is, és éppen olyan fehér
hab jelenik meg a seb peremén, mint a hörgő ember szája szélén. Éppen úgy kínozza a
halál azt is, mint bennünket, és éppen olyan fájdalmai vannak a mezei virágnak is,
mint nekünk, míg lelke kiszakad a finom, kis testéből.
Feláll Nőrinc bá, hogy összeszedje a szénát. Ezt a munkát is úgy végzi, mint a
temetési szertartást. Áhítattal veszi villájára a könnyű virágtesteket, és óvatosan
rakja egymásra, míg elkészül a boglya, egyik a másik után. A nap lassan lehalad, s
az árnyékok megnyúlnak. Olyanok a magas, hegyes boglyák, mintha ősi pogány
síremlékek sorakoznának az erdő alatt, a völgy hajlatában. A tücskök a közeledő
estre köröskörül sírni kezdenek, mintha gyászhegedűk kara kísérné a föld mélyéből
az ártatlan füvecske temetését.
Vén Ugrai Nőrinc elkészült a munkával és hazakészülődik. A korondi korsóból a zöld
pázsitra csurgatja a maradék vizet, vállára veszi a szerszámokat, még egyszer -
utoljára az életben - körülnéz, és Istennek számba adja a termést.
- Osztán viselj gondot rea!
Csak lassan tud hazafelé baktatni. Hiába. Hetvenen felül van és fáradt is.
Setétségben ér haza.
Otthon elébb helyére teszi a szerszámokat, gondosan körülnéz az életen, és csak
azután lép be. Ugy köszön, mint ötven esztendeig mindennap.
- Jó estét Bori!
A halott nem fogadja. Tátott szájjal, felhúzott térdekkel, az utolsó kínok
ziláltságával fekszik az ágyon a fal melletti szögletben. Nőrinc bá kicsit nézi,
majd leül az asztalhoz, és éppen úgy beszámol a munkájáról, mintha élne.
A Burukolóval készen vagyok. Lesz rajta három istenes terű széna.
Elgondolkodik, majd hirtelen, minden átmenet nélkül bekiált a szobába:
- A lelked úgye itt van még, Bori?
Mindjárt válaszol is rá.
- Itt hát! Hol volna egyebütt?
Hogy nem látja, az nem tesz semmit. Abban sincs semmi különös, hogy a teste merev,
hideg, halott. Meggyújtja a lámpát, kézbe veszi, és körülnézi vele a testet.
- Bori ez így es, úgy es! Ahhoz kicsi legén a halál, hogy ezön változtasson!
Bori hát, a kedves, jó „vénasszon”, akivel békességben letöltöttek ötven esztendőt.
Hálásan állapítja meg:
- Nem sokat változtatott rajta a halál!
Ugyanazok a ráncos kezek, elfogyott, szelíd arc, behorpadt, fekete száj, fehér haj
és elapadt szemek. A testi kínok is elmúltak, és most végtelen nyugalom árad róla.
Utólag felköti az állát és megpróbálja lezárni a szemeket, a piros csergét
megigazítja rajta. Mire elkészül, eszébe jut, hogy virrasztani is kell a halottat,
és nincs ital a háznál. Két óra alatt még megjárhatja a kocsmát. Sietve pénzt,
üveget vesz elő, féllángra húzza a lámpát, és szinte dicsekedve mondja a halottnak:
- Ne félj, lelkem, mert ami dukál, azt én nem húzom meg tőled.
A faluban több embernek megmondja, hogy „virrasztás lesz”, és siet vissza az
itallal a hegyek közé.
Otthon az asztalt leteríti fehér abrosszal. Kirakja a kenyeret, s a pohárkákat az
üvegek mellé. A ládafiából előkeresi a zsoltároskönyvet is, hogy - aki akar -
imádkozhassék, énekelgethessen belőle. Igy várja a virrasztókat, de az óra elüti a
kilencet, a tízet és nem jön senki.
- Amíg fejnek, vacsoráznak és ideérnek, sok üdő kell - vigasztalja magát, és vár
türelmesen.
Későbben kimegy az udvarra, és elnéz a falu felé, de sehol sem látja a kézilámpást
imbolyogni. A falu márlecsendesedett, az idelátszó házak során elaludt minden fény.
- Ugy látszik, nem jön senki! - panaszolja a halottnak.
A halottas ágyból furcsa igézet száll szét a szobában. Öreg Ugrai Lőrinc
megborzong. Csak most ébred a tudatára, hogy milyen egyedül van a világon, milyen
elhagyott és fölösleges. A következő pillanatban harag tölti el, és ráüt az
asztalra.
- Egyedül es megtartom a virrasztást!
Leül az asztal mellé, kitölt egy nagyobbacska pohár pálinkát, és a halott felé
billenti.
- Nyugodjál békességben!
Piros meleg járja át, szinte szikráznak a belei, és egészen felújulva dicséri az
asszonynak.
- E jó volt.
Eszébe jut, hogy most imádkoznia kellene, és komolyan hozzá is készül. Maga elé
húzza a nagybetűs könyvet, és bekönyököl a lámpa alá.
- Hát lássuk!
Keményen a könyvre nyomott nagyujjával ébresztgetni kezdi a betűket, és nehézkesen
silabizálja:
- „Teitndér világ, tőled búcsút vöttem ...”
Mérgesen horkan fel:
- Tündér a tűzlangot! Elég mocskos világ! ... Ez nem neked való imádság, Bori!
Más verset üt fel, és újra nekigyürkőzik:
„Hervatag az örömvirág és az világ fájdalommal van tele ...”
- E már más! - derült fel Lőrinc bá. - Ez nem csúfolkodik a szegény emberrel. Ide
hallgass, Bori! - int az ágy felé, és belefeledkezik a gyászversezetbe.
Olyan barátságosan imádkozik, mintha az Öregisten ott ülne szemben vele a lőcslábú
asztalnál a pálinkás üveg mellett és vele beszélgetne. A természetfölöttitől nem
borzadozik, akárminek hívják. De miért is? Mert meghalt az asszony? Nincs azon
semmi csudálkozni való. Oreg volt már, eljött az ideje, hogy földdel takarózzék.
Újból hozzálép és nézi. A cserge alól csak a halott feje látszik ki. Az arcból a
szemek, sötét, szőrös orrlyukak, fogatlan száj úgy ütköznek elő feketén, mintha egy
rücskös, sárga bőrdarabra öt valószínűtlen, szagos pecsétet cseppentettek volna. Az
egész halottas kép groteszk játékszernek hat, mely mellett elálmosodott a gyermek;
de azért az ura megdicséri, mintha a halálhoz akarná férjhez adni.
- Ritka jó fehérnép volt. A föld alatt is megfelel. Mélyet húz az üvegből, s tovább
beszélget.
- A Kustajon van egy igyenös, hibátlan magfa, az jó volna körösztfának a fejünkhöz.
Egy kevéssé elszomorodik, hogy meg kell halnia neki is, de ekkor az ablak
megkoccan. Bolond éjjeli pillangó zümmög tompán rajta, és át akar törni az üvegen a
fényhez. Különben csendes az éjszaka. Egyszerre valami huppan a ház előtt. Biztosan
mókus esett le álmában a fáról. Jóízűen felkacag rá a vén ember.
Emlékszele, Bori, hogy a magyarót, amit száradni kiterítettél volt, mind elhordták
a múlt ősszel a híjból? Sokat mérgelődtél miatta ... Ezután már nem mérgelődöl .. .
A világosság gyengülni kezd a szobában. A lámpa szomorodott el. Kifogyott a
petróleum. Nőrinc bá megrázza, de már üszkös a bél is.
- Elfelejtettem gázt tölteni bele. Szerencsére az ember setétben es megkapja a
száját.
Elfújja a lámpát, és nyúl az üveg után.
- Mintha ez a pálinka setétben jobb volna.
A derengő fényben a pálinkázó ember szemei vörösen révedeznek. A részegség első
boldogsága átjárja, könnyelmű, tarka képek támadnak agyában és minden megszépül.
Már nem érzi a nyomort, bajokat, szegénységet, elhagyatottságot. Orcája
átforrósodik és legényesjókedve keveredik. Máskor ilyen állapotban táncra
kényszergette az asszonyt, de most nem lehet, mert meghalt.
- Várhattál volna te es avval a halállal! - korholja szelíden, de mindjárt fel is
tartja az ujját, és a régen elfeledett szerelmes kedvvel a halott asszony felé
csavarja a fejét. Eszébe jutott a nótája. Azt el kell énekelnie még egyszer,
mielőtt ő is végleg eltávozik. A reszketeg, száraz hang mindjárt fel is csendül:
„Ne mönj rózsám a tarlóra, gyenge vagy még a sarlóra ...” A holttest a sarokban
valószínűtlenül nagy lesz, mintha felült volna a vackán, hogy hallgassa.
S hajel vágod kis kezedet, ki süt neköm lágy kinyeret ..."
Abbizony ki süt neki lágy kenyeret?
Sűrűsödik az éccaka. A virrasztó ember szeme bebekoppan, de erőt vesz magán és
felegyenesedik. Itt az ideje, hogy az asszonynak tett ígéretét beváltsa.
De még egyszer megnézi a világot. Kitárja az ajtót és megáll a küszöbön. Könnyű,
bizonytalan alakja elmosódik, mintha a visszasemmisülés nagy folyamata menne végbe
rajta, és maga is csak egy darab éjszaka volna. Penészből, hidegből, pár reves
csontból hirtelen összehabart szegény vénember ő, kinek feje fölött kietlen lelkek
jajgatnak. Még egyszer elnézte a nagy bujdosót, a holdat, melynek tükrében a
pásztor kapcáját készül felteríteni az arany bokorra. Látta, hogy a távolban, hol a
végtelenbe görbül az ég, a fák között csillagok bujkálnak, s a völgyekben most
ébred a szellő. Még egyszer mindent összegyűjt a szemeiben, és olyan mozdulattal
megy be a szobába, mint akinek már nincs mit keresnie ezen a világon.
Mégis egy kicsit meghűl a szíve, mikor leakasztja a puskát a falról. Az erdőpásztor
fegyvere. Régi, egycsövű, elöltöltő szerszám. Gondosan megvizsgálja, és leteszi az
asztalra.
Még mindig nem érzi a nagy elszakadást. A megdöbbenés, félelem, az elválás
keserűsége, a kimúlt test eltorzulása nem ijeszti. A sír rémei távol vannak a
lelkétől. Csak azt érzi, hogy fáradt, halálosan kimerült, és aludnia kell sokáig,
örökkön .. .
Félig álomban hozzákezd a vetkőzéshez. Lehúzza a rossz bakancsot, az égettfoltos
harisnyát, kabátot, lájbit és ingbengatyában megáll az ágy előtt, melyben a halott
pihen. Kezében a fegyver.
- Adsze egy kis helyet, Bori? - mondja fájdalmas tréfával.
Es sötét nyugalommal felfekszik a halott mellé. Ugyanúgy, ahogy ötven esztendeig
mindennap megtette. A holttest hideg érintését nem érzi. Olyan szépnek látja
viaszfehér arcát, mint eddig, s a szürke férgekké görbült ujjak is a régiek. Bori
ez, az ő felesége. Most is csak olyan valóság, mint régen.
A megszokott mozdulattal húzza magára a csergét, majd fölötte két fekete öklét
összekulcsolva elmondja a százesztendős imádságot.
Énistenem! Őrizz meg tűztől, víztől, égi háborútól, gonosz ember szándékától,
hirtelen haláltól! ..."
Az álom íze fészkelődik szájában, ráncos szempillái aláereszkednek. Pillanatig nem
lehet tudni, hogy melyik az élő és melyik a halott.
Csak egy bizonyos: a halottnak jobb ezen a földön.
A dörrenés a cserge alatt nem is hallszik, csak a vén test rándul meg erőszakosan s
az ősz, gyér bajusz véres mosolyra húzódik.
Az erdők komor világában egy kis féreg sorsa belehullott a végtelenség örök
némaságába.
Kívül már a fák teteje fehéredik, a völgyekre ezüst fátyol terül, és a világ fölé
reszket az új élet.
Virrad ...

IV.

A halállal tréfálkozó Ika Bálint fiának a sírja a szomszédjuk. Már nem is igen
emlegetik a zord történetet, pedig annak idején hét falut is bejárt a híre.
Ika Bálint ezelőtt ötven esztendővel vetődött hozzánk Kápolnásfaluból. Apja halála
után egy szőrös hegyiló s egy terű cólos deszka maradt rá.
- Még abból es magával vitt az öreg egy koporsóra valót - szokta panaszolni.
A maradékkal nekiindult szerencsét próbálni. Áthajtott a Hargitán, végigszundította
a hosszú utat a rossz kóber alatt, s egy szép nyári vasárnap délután bevánszorgott
a falunkba. Itt aztán földhöz ütötte magát a lova, és kirúgta magából az életet.
Mire Ika Bálint ráeszmélt, hogy mi történt, már fel is puffadt. A kapuk előtt
ünneplő székelyek tréfálkozva vették körül.
- Te biztosan zabot adtál neki - csóválta álnokul egyik a fejét -, s örömiben
meghasada a szíve.
- Fényképeztesd le te - kacagott a másik -, nehogy magja vesszen!
Ifjú, testes, magas legény volt még ekkor Ika Bálint. Szép, piros zsinóros fehér
harisnya feszült a tagjain, új zekéje volt s fürtös, virágos sapkája hasibárányból.
- Én má most micsinájjak? - tátotta a száját tehetetlenül.
- Társulj valamelyik szamárral itt a cigányok között! - gúnyolták. - Kutya Tamásnak
éppen egy hozzád való szamara volna.
- Ne ajánlja kied a falamiáját! vágott vissza a legény.
Ugy látom ecsém torlódott a legény elé a megsértett ember , te időnek előtte a
halállal tréfálkozol.
Az utolsó pillanatban azonban odaugrott a Vékony János leánya, s megfogta a legény
kezét.
Maga jöjjön nálunk, éfilegén, édösapám megsegíti!
A legény előbb meglepődve belenézett a leány szemébe, jókedvűen felkurjantott,
átölelte a kemény, ropogós fehérnépet, másik kezével a szekér rúdja után kapott, s
olyan könnyen húzta maga után, mintha játékszekeret döcögtetne.
Ettől az időtől kezdve ragadt rajta a gúnynév: halállal tréfálkozó. Valami
veszedelem íze volt a szónak, az is beleborzongott, aki kimondotta, csak a legény
büszkélkedett vele. Erős, fiatal, féktelen volt, törött a csont a markában.
- Medvetejet szopott a havasokban - gúnyolták az erejét is, ha „mutatott” valamit.
Idegen, jövevény maradt, de hogy feleségül vette a leányt, megszokták. Mikor pedig
a vén, beteges Vékony Jánost is deszka közé szegezték, ő lett a gazda a háznál.
Dolgozott éjjelnappal és szerencséje is volt. Marhákat hizlalt, s azokkal
bellérkedett.
Ha veres szakállad volna, elmehetnél zsidónak - mondották elismerőleg még az
irigyei is.
A jólétben testes, kiteljesedett ember lett. Olyan kemény négy fiat nevelt, mint
négy bikaborjú. Vagyona, pénze volt, jó felesége, négy erős fia; szóval ahogy
mondani szokás, alaposan rálépett az ördög farkára. Mikor az erdővásároknál is
beütött a nagy haszon, ő maga dicsekedett.
Most mán én es aszondom, hogy csak teréfálok a halállal.
Azzal pedig nem szerencsés tréfálni figyelmeztették, de Ika Bálint már kevélyen
azt mesélte, hogy fogadták Bukarestben a minisztériumban.- Az elnök urat keresném -
állítok be.
- A miniszterelnök urat?
- Őt hát!
Ki maga, bácsi? fitymálódik az egyik.
Én halállal tréfálkozó Ika Bálint vagyok, tudjáke! Az urak csak esszenéztek.
E nem akárki!
Az emberek szegényebbje elhitte, hogy csak komázik még a kormánnyal is, s a gúnynév
még félelmetesebb színt kapott. Még a hitetlen Vida bá is csak fél szájjal merte
megkérdezni:
- Hát tudnak azok magyarul?
- Tanólgatnak - intette le Ika Bálint, s a következő pillanatban arról társalgott,
hogy: „Nem hejeslöm, mit az urak csenálnak Genfben! Megmondtam én még a préfektus
úrnak es, mikor az utolsó erdővásárnál társultunk, hogy miért vónék én küssebbség?
Tám küssebb gatya kell nekem, mint a préfektus úrnak?
- Nagy kutya maga Ika bácsi! - üsmerte el a préfektus es.
- Tiszta igaz! - hagyják rá jóleső érzéssel az emberek, s Ika Bálint paraszti
gőggel fokozza a hatást.
Az erdőügyben es elvágtam a száját. Megmondtam ápertén, hogy addig ne szóljon bele
a dógomba, míg nem tudja, hogy meddig szőrös a fa.
Kirobban a jókedv. Jólesik, amit mond.
És Ika Bálint napról napra vígabb, féktelenebb. Az értelmesebbek elhúzódnak tőle.
Vesztét érzi.
Várják babonás bizonyossággal, hogy mikor éri utol az elkerülhetetlen végzet.
Ösztönösen érzik, hogy jön. Apró jelei is mutatkoznak. Ökre beteg lesz, dolgai
kezdenek nem sikerülni. Titkolt kárörömtől csillannak fel a szemek. Maga Ika Bálint
is tudja, hogy „valami lesz”. Megremeg bele, de küzd ellene és figyeli. Izgatott és
kíváncsi. Már szeretne megküzdeni az ismeretlen veszedelemmel, és ahogy a sötét
varázs megejti, szinte kéjt érez tőle. A bizonytalanság lassan, elviselhetetlenül
súlyosodik rá, és megkönnyebbül az első pillanatokban, mikor meghozzák a hírt, hogy
legnagyobb fia szerencsétlenül járt. Megemelt egy feldőlt szénásszekeret és
megszakadt.
- Él? - hördül fel.
- Még él.
Előbb a lovakat akarta főbe verni, amelyek felfordították, majd a reménységbe
kapaszkodott, hogy még megmenti a fiát.
Az ágy törött le alatta, olyan keményen küzdött a legény, de mégiscsak örökre el
kellett nyújtóznia.
Csak mikor az orvos a kezét mosta s az anya harmadszor sikoltott fel, akkor hitte
el Ika Bálint, hogy meghalt a fia. Ült egy faszéken, és meredten bámult. Felesége,
fiai idegenül mozogtak körülötte. Jött a halálbíró, hogy a halottkémi jelentést
kitöltse. Mosolyogva mutatott rá a hullára.
- E má halott, mi? Ezen van mit emeljen a halál.
- Ne tréfálj a halállal! - szörnyülködött a halálbíró. Bambán nézett rá Ika Bálint.
- Mit beszélsz? Hogy én tréfálkozok a halállal. Én .. .
Hát persze! Hiszen én a halállal tréfálkozó vagyok. Megrázkódott és kétségbeesetten
felordított.
- Segítség!
A halálbíró borzadva újságolta el a faluban.
- Meghibádzott az értelme.
Jól eltalálták a nevét. Megkapta a rettenetes bélyeget. Már hitt benne és átélte.
Szemeiből sugárzott ki a rettenetes eljegyzés. Aki sohasem látta, az is tudta róla.
A temetésre készülés alatt csak ődöngött, lábatlankodott, vagy kiment az uccára és
bölcselkedett az embereknek.
- Tulajdonképpen az egész élet csak tréfálkozás a halállal ... Ha én Istennek
volnék, egyszerre elpusztítanék minden embert, és csak virágot teremtenék. Azt én
Derűs, piros arca megnyúlt és megfeketedett. Az egész ember megrendült. Csak a
testével nem bírt a belső pusztulás. Egész nap tekergett étlenszomjan, este pedig
befeküdt a lovak jászlába. Alig virradt azonban, bement a házba, és megrázta a
halott fiút.
- Pali hé! Te Pali! Kelj fel, mert menni kell kaszálni! Se az asszony, se a fiai,
se más nem merte neki megmondani, hogy ne bántsa a halottat.
- A teremtésedet! Te ugyan jól elaludtál!
A temetés is nyomott, vészt sejtő volt. Feketéllett a nagy udvar a sok embertől. Az
asszony rokonsága felsereglett, és körülállotta a kiterített legényt. Ika Bálint
egy ideig csendesen viselkedett, de egyszer csak megremegett, és félni kezdett.
Érezte, hogy senkije, semmije sincs, egyedül van, mint a kitaszított, mint mikor
először megérkezett a deszkás szekéren a faluba. Mintha a családjához se volna
semmi köze. Fiai morcosak, gorombák, és fojtottan káromkodnak a fülébe, hogy egy
helyben tartsák a ravatal fejénél. A tömeg, különösen az asszonyok, őt nézik és a
beteljesült titkos kívánság borzalmával sugdossák.
- No, ezt szépen visszatréfálta a halál!
A következő pillanatban a szertartás köti le a figyelmet. Kálvinista falu, Ika
Bálint az egyetlen katolikus benne. Szokatlan a ceremónia, ahogy az asperzóriumról
hull rájok a szentelt víz, a pap körülfüstöli a koporsót, és megzendül az idegen
nyelvű haláldal: „Circumdederunt me gemitus mortis . . .” Nem értik, de érzik, hogy
a halál sóhajt, és a világ fájdalmai rázzák bilincseiket. Ika Bálint is elmerül
benne, ráeszmél a halálra és tudja, hogy mindjárt hóna alá kapja a fiát és elkacag
vele. Az egyházfinak kell a szertartás végén megérintenie.
- Állj hátrább Bálint, mert vinni kéne a halottat! Az ember felrezzen. Látja is,
hogy két ember emeli a koporsófedelet, az asztalos pedig a szegek hegyét nyálazza.
Rekedten felordít:
- Hált!
Mindenki visszadöbben. Ika Bálint odaugrik a ravatalhoz, hirtelen rántással
felmarkolja a holttestet, és vadul lángoló szemei elé tartja az elferdülten
vigyorgó arcot.
- Hát méges itt hagysz, Pali!
A test hidegen, szagosan mered vissza. Az apa még egyszer átveri kétségbeesett,
őrült nézésével, majd fogcsikordítva úgy vágja vissza a koporsóba, hogy széttörik
alatta a Szent Mihály lova.
- No ha elmécc, eridj!
Hárman, négyen is megragadják. Erre magához tér.
- Mit csináltam - rebegi. - Megölém a fiamat! Úgye én öltem meg?
Alig sikerül megnyugtatni.
A temetőben már csendesen viselkedik. Most újra a régi, gőgös nagygazda.
- A torra szüvesen látok mindenkit!
A gyásznép azonban észrevétlenül tűnik el mellőle. Senki sem akar mellette maradni.
Borzadtak tőle, és kiközösítették maguk közül.
Hiába terítették fel a gazdag tort. Az idő telt, besötétedett, de senki sem jött.
Még a hozzátartozói is elmaradtak. Ika Bálint megértette, mi történt. Büszkesége
fellázadt, rettenetes düh fojtogatta.
- Így es jó! Csinálok én olyan tort, amilyent még nem látott ez a koszos falu!
Tudta, hogy minden lépését lesik, és gazul örvendeznek megaláztatásának. Mikor
látta, hogy a segítő asszonyok is hazaszökdösnek, bement a sütőházba, kitépte a
ruhafőző nagy üstöt és letette az udvar közepébe. Felesége remegett.
- Mit csinál, Bálint?
- Tort!
Leszedte a plattenről az elkészített ételeket, és fazekastól, lábasostól beleverte
az üstbe. Erre eloldotta a láncos kutyákat és rászabadította a párolgó ételtömegre.
- Torozzatok! Ugyes külömbek vagytok az emböröknél!
Fiai s a szomszédok sápadtan nézték a vad jelenetet. Arról tanácskoztak, hogy meg
kellene kötözni, mert még fel találja gyújtani a falut, vagy gyilkolni fog. Át is
szóltak a kerítés fölött.
- Ne kísírtsd az Istent, Bálint! - de a nekidühödött ember csak a hasas kutyákat
biztatta:
- Ugassátok szépen, hogy az Isten nyugtassa a fiamot!
A borjú nagyságú ebek marakodva sürögtekforogtak az üst körül, ropogtatták a
csontokat, habzott a szájuk. A halállal tréfálkozó hajadonfővel állott köztük a
holdvilágban, beléjök rúgott, és tajtékos szájjal kacagott.
- Nyaljátok ki utolsó cseppig!
Sűrű vére száguldott, őrülete fokozódott. Végül felragadta a favágó tőkéről a
fejszét és agybafőbe verte a kutyákat.
- Most már nyugodjatok tük es békességben!
Még sokáig állott a véres dögök fölött sötét ábrázattal, melyen egymást érték a
sötét indulatok. A setétségben nem lehetett látni, síre, káromkodike. Éjfél körül
aztán hátratántorodott az istállóba, és leheveredett a lovak jászlába.
Reggel félig meg volt őszülve, de azért keményen állott meg az ajtóban.
- Gyuri, Feri, Álózi!
A fiúk helyett csak az asszony vánszorgott elő gyászöltözetben, álmatlanul,
könnyektől ázottan, kétségbeesetten.
- Ne hívja őket! Nincsenek itthon!
- Hol vannak?
- Elmentek az éjjel.
- Hova mentek?
- A nagyvilágba ... A szégyen miatt, amit maga csenált ... Aszonták, hogy ők többet
ebben a faluban nem állhatnak meg ember előtt.
Neme?
Nem.
Ika Bálint megtántorodott. Tűz őrölte csontjait.
S te mért nem búdostál velik?
Az asszony csendesen sírdogált.
Még elmehetek én es! Akár alá, akár fel nekem es! A férfi kifordult a kapun.
Büszke tartással végigment a falun, és betért a községházába.
No jedző úr! En esment halottat jelöntök.
A jegyző megdöbbenve ugrott fel.
Csak nem! Ki halt meg újból?
A három fiam.
Lehetetlen! Nem volt azoknak semmi bajuk!
Nincs azoknak most se, csak elbúdostak ... Itt
hagytak. Itt a bitangok! csikorgatta a fogait.
Es most mit akar? kérdezte a jegyző.
Végrendelkezni akarok!
A jegyző nem mert ellenkezni. Enyhén próbálta lebeszélni, de Ika Bálint
hajthatatlan maradt.
- Írja csak jedző úr! . . . En, Ika Bálint, hütös tanúk előtt minden künn s
bennvaló vagyonomat Kutya Tamásra, a helybeli cigánra hagyom. Ezért ő köteles neköm
adni a szamarát a hozzávaló taligával együtt .. .
Miért csinálja ezt, Ika bátyám?
A halállal tréfálkozó komolyan válaszolt:
Mikor én ebbe a faluba jöttem, valaki azt a tanácsot adta, hogy társuljak a Kutya
Tamás szamarával, mert a halállal tréfálkozóhoz az illik ...Írja hát a tekéntetes
úr! Ne fájjon a feje miattam!
Fél óra múlva belépett a korcsmaajtón, s rávágott a kecskelábú asztalra.
Bort ide!
Egyfolytában ivott egész nap és egész éjszaka. Egyegy bátrabb ember, asszony
megpróbálta észre téríteni. Mit csinálsz, Bálint?
A részeg ember sötéten kacagott.
A halállal tréfálkozok.
Muzsikát hozatott, s a cigánynak megállás nélkül kellett húznia a nótát.
Másnap délben maga mögé állította őket, hazament, befogta a négy ökrét, a szarvukra
rákötötte a négy fia képét és úgy hajtott végig a falun muzsikaszó mellett, sírva,
káromkodva.
Ettől kezdve többé nem volt józan.
Az irigyelt, virágzó élet ledűlt, az egykor félelmes ember lassan falu bolondja
lett. Borba fojtott mindent. Megkezdte utolsó nagy tréfáját a halállal, de
vasszervezete bírta. Az emberek megszokták, számba se vették. A birtok gazdát
cserélt, az asszony is ágynak esett. Hiába küldötték haza, most sem mozdult a bor
mellől.
- Az ő baja!
Mikor felgyógyult, a fiai magukhoz vették az asszonyt.
- Itt hagyott az asszony, Bálint! - újságolták. Az összeomlott ember csak nehezen
értette meg, hogy mi történt.
Egyszer aztán ő is leszédült a padról, és félholtan vitték haza. Hetekig kínlódott
az orvos vele, míg ismét talpra tette.
 Most aztán igazán ne tréfálkozzék többet a halállal! figyelmeztette
jóindulatúlag.
A végzetes szótól újból feltámadt egész tragédiája.
Igaz! Hiszen én a halállal tréfálkozó vagyok!
Megint a rettenetes szó hatalmába került, és megadta magát. Szelíd, csendes ember
lett. Nem ivott és nem beszélt, csak gondolkodott. Megpróbált dolgozni, de többé
nem volt áldás a kezén. A baj és szerencsétlenség egymást érte. Az utolsó napokban
már kegyelemből vetettek egy falat ételt a szomszédok. A házát is elárverezték, és
ki kellett költöznie.
Ika Bálint nem ellenkezett. Végzete beteljesedett.
Árván, elhagyottan, egyedül állott a világban, és az egész nagy világból nem volt
egy darabka föld sem az övé. Bár annyi se, mire a könnye ráhulljon. A halállal
tréfálkozó népnek utolsó fia volt, akinek se Istene, se hazája. Halálra ítéltetett.
A kétségbeesésben még egy végső, nagy gondolata támadt.
Megvárta az estét, míg a falu lecsendesedik. Zajtalanul, félve, lopózva összerakta
a könnyű rozoga szekeret, amelyen ötven évvel ezelőtt a faluba jött. Felvetett rá
egy ócska lapátot, és kihúzta a temetőbe. A némán nyugvó hantok között megkereste a
fia sírját, és melléje állította a szekeret.
- Úristen segélj meg! - és belevágta az ásót a földbe. - Nohát!
Öreg inait nekifeszítette és elindult. Nagy ereje romjainak utolsó maradékával
húzta, vonta a szekeret az országúton. Izmai megdermedtek, hátán csurgott a
verejték, szemei vérbe borultak, de nem nyugodott. A falvak elmaradtak, sehol meg
nem állott.
Félholtan vánszorgott be a városba. A piacon leterítette szakadt kabátját a földre,
kitett rá háromnégymaréknyi sírhantot, az őrültek riadtságával körülnézett, és
belekiáltott a piac zajába:
- Fődet vegyenek emberek! Jó erdélyi fődet .. .
Az emberek megállottak, majd kacagva továbbmentek.
És senki sem sejtette, hogy egy nép utolsó, nagy halállal tréfálkozása válik valóra
a szerencsétlen őrült rettenetes cselekedete által .. .

V.

Esténként ki szokott jönni a temetőbe Szándoki, a cigány s el szokott klánétázgatni

a fia sírja mellett, ki a télen halt meg. Már harmadik napja dühöngött a hóvihar.
Míg az ember a szomszédba ment, befagyott a szája. Este nyolc órára már
elcsendesedett a falu, s csak a farkasok álmodoztak az Olt jegén szaladgálva a
meleg vérről. Színes, ízes, kéjes ital lehet az ilyenkor!
Úgy fertájtízkor jött először Szándoki, a cigányunk, hogy instál egy
„betegségmérőt”.
- A miafene Gyuri?
- Amivel mérik a lázat.
- Hát ki beteg?
A cigány megrázkódik.
- A legénkém, Mihályka.
- A nem lehet, Gyuri. Pár nappal ezelőtt láttam csicsonkázni az úton.
- Nagy baja van - reszket a cigány.
- No, itt a lázmérő.
- Aztán, ha az Isten éltet, lemuzsikálom, amiért ideadták.
- Nem veszünk össze, Gyuri!
Találgatjuk, hogy mi baja lehet a fiúnak. Elsajnálgatjuk a feleségemmel, aztán
megfeledkezünk róla. Még egy órácskát elszórakozunk, s éppen lefeküdni készülünk,
mikor ismét visszadörömböl Gyuri. A konyha közepén megáll és felzokog.
- Nem használt!
Látjuk rajta, hogy a gyermek meghalt. Az asszonyomnak tele lesz a szeme könnyel.
Magam is küzdök az elérzékenyedéssel.
Vigasztalódjék Gyuri! biztatom. Jól járt ebben a mai világban!
A cigány tovább tétovázik. Valami baja van még.
A betegségmérő ... nyögi ki végre.
 Talán eltörött?
Nem a rázza a fejét. Csak mi nem merjük kivenni.
Miért?
A cigány fekete arca eliszonyodik.
A halál! A halál megfogta ... Nem ereszti .. . Próbáltuk kivenni, de szorítja.
Mindjárt tudom, hogy az utolsó görcs, az utolsó lehelet rettenetes rándulása
merevítette hozzá a hőmérőt a holttesthez.
Tessék átjönni! sürget a cigány. Csak pár lépés. Feleségem ijedten suttogja.
Ne menjen!
Miért ne mennék?
A cigány esdődik.
Engedje el a tekintetes asszony. Nem kell félni. Az a szegény gyermek már nem
csinál semmit ... Oh, ha látná, milyen szépen fekszik!
Tényleg a halál békessége van már a kis házban. Elernyedt, fáradt minden benne. A
szétbontott hajú, szép cigányasszony az ágy lábára borulva siratozza kis halottját,
ki olyan, mint egy kedves, élettelen csokoládéfigura:
„Bémeszelem a házorrot sóstéjjel kesereg az anya , s meggyászolom én fiamat nagy
kedvvel...”
A kis testből kiálló hőmérő ezüst hegye ragyog csak a szomorú lámpafényben. Óvatos
mozdulattal magamhoz veszem, és a lámpához tartom. Gyuri s az asszony feszülten
várakoznak.
Mit mutat instálom? rebegi a ..cigányasszony. Ránézek, s a szemem megrebben.
Önkéntelen gondolatom támad. A lámpához intem mind a kettőt, rámutatok a hőmérőre.
Látják ezt a piros vonalat itt?
Csak intenek.
No magyarázom , ezen a piros vonalon alul van a földi élet, azon felül a
túlvilági élet.
A mennyország! sóhajtja az asszony.
Az! helyesli az ura is.
Jól tudják feleltem. Ez az ezüstszínű folyadék benne az emberi lélek. Ha a piros
vonalon alul van, az azt jelenti, hogy a lélek még a földön jár; a vörös stráfon
felül már az égbe igyekszik.
A cigány mutatóujját félénken a halott felé nyújtja. Nem meri még kimondani a
nevét.
Ő most vajon hol van?
Úgy teszek, mintha figyelmesen a lázmérőt nézném ott, ahol az élet megtörését
mutatja.
Még itt van! súgom sejtelmesen, hogy vigasztaljam. A lelke még itt lebeg
valahol.
Oh, tudtam én azt! ujjong fel dallamosan az asszony.
Gyuri is megbékül.
Szegény cigánytestvéreim!
Hisznek és megnyugszanak. Szentül meg vannak győződve, hogy a lélek láthatatlan
aranyszárnya itt repdes, verdes az arcuk körül, és puha érintéssel cirógatja, mint
a napfény. Érzik és szinte látják is titkos ideoda villanását. A kis holttest is
lassan átalakul, kisimul. Alig észrevehető mosoly dereng rajta. Az apró,
rizskásafogak fehér sövénye világol, s a szem fehérje kiles a csukott pillák alól.
Olyan ez az öthatéves drága purdé, mintha elalvás előtt még az ágyban édesanyjával
huncutkodnék.
A kis asszony oda is támolyog és megérinti, de mindjárt fel is sikolt.
Csak a testecskéje ne volna hideg!
A pillanatnyi álom szétfoszlik, és a nő újra visszasüllyed a kétségbeesésbe.
Hirtelen lerázom a hőmérőt és rászólok a búsongó anyára.
- Nono!
- Csak azért sírok - reszket fel a hangja -, hogy mikor kért, nem adtam neki vizet,
de féltem, olyan nagy forrósága volt.
Alig nyugtatom meg, a férfi keseredik el.
- Jaj, mikor kért, nem muzsikáltam neki! . . . Szakadjon le minden ujjam, miért is
nem tudtam megtenni neki!
- Ezen még lehet segíteni - nyugtatom meg. - Mikor szépen felravatalozzák, vegye a
klánétáját, üljön oda a fejéhez, és fújja el neki a legszebb nótáit.
- Vajon úgy tegyek? Fogja hallani?
- Természetesen! - áltatom, hogy jót tegyek vele. Azzal már készülődöm is. Pár jó
tanácsot adok. Az asszony az ajtónál visszatart.
- Mutassa meg még egyszer instálom!
- Mit?
- Az ő lelkit! .. .
Az idő nem enyhül. Az ég sötét mélyében súlyos hófelhők torlódnak, csípős szél vág,
az erdők komoran zúgnak, a ház ablakain át lámpafény vetődik ki a hóra.
Hirtelen szomorú dal zendül fel a kis holttest mellett. Gyuri cigány klánétázik a
fia lelkének a jégvirágos ablakok mögött.
Azóta mindig megteszi, mikor ideje van.

VI.

A temetőnek ezen a részén van még néhány gyermeksír. Apró vakondtúrások. Ez a

legfrissebb, az Endes Klárikáé, kit piros szemfedővel temettek. Aratáskor halt meg,
és kenyérravatalon pihent. Kis életének elmúlása így történt.
Apja virrasztott betegágya fölött. Az anyja már kidőlt mellőle. Reggel felé őt is
leütötte az álom, de ijedten riadt fel, és ránézett a néma, mozdulatlan, elsorvadt
kicsi testre.
- Csak nem halt meg! - rémül fel benne a gondolat, és megérinti az ernyedt
kezecskéket.
- Klárika lelkem! Alszol? Nézz rám, édesem!
A nagy, kék szemek nem mozdulnak, a vékony orr hegyesen mered fel a félhomályban, a
hervadt szájon csendes a lélegzet.
- Hej, Isten! - döbben meg a férfi, és felemeli a testecskét, de ernyedten omlik
szét kezei között. Az aszszony is felriad, és fojtott sikoltással ugrik oda.
- Klárika! Édös virágom! Édösapád szólít! Kicsi bubát hozott.
A gyermek elnyúlva marad. Tehetetlenül állnak mellette.
- Valakit hívni kéne! - mondja kétségbeesetten az anya, s úgy, ahogy van, egy szál
kenderingben a gyermek fölé roskad. Nézi az arcát, ráfúj a szemeire, a szájhoz
érintett fülekkel hallgatja lélegzetét, homlokát bepreckeli vízzel, küzd, kínlódik,
imádkozik és sír ... Végre a gyermektest megremeg, a sok láztól üveges szemek
fáradtan mozdulnak.
- Klárika! Klárika! - sikoltja olyan különös hangon az anya, mintha a másvilágról
szólítaná vissza. A belépő szomszédasszony tündöklő tekintettel újságolja.
- Él! Él ...
A férfi örömében megfogódzik az ajtófélfában. A szomszédasszony érzéketlenül,
közömbösen ásít.
- Hoci a gyertyát, te!
A gyertyafénynél végigfürkészi az arcot, hasacskáját, lábait, és nyugodtan
állapítja meg:
- Semmi egyéb, himlős a leánka, de nem tud kiverni. Le kell teríteni egy piros
kendővel. Semmi a világon úgy ki nem hozza. Káposztalé is jó volna, de a most
nincs. A piros kendő mindennél többet ér.
Piros kendő azonban nem volt a háznál.
- Mozdulj, Mihály! - riasztotta a férfit. - Szerezz egyet hirtelen! Te pedig,
Márika, főzz addig egy findzsa herbateát, de ügyelj, szép sárga legyen. Addig én
megkenegetem a kicsi hasát.
Endes Mihály szó nélkül futott ki a kapun. Az úton eltűnődött, hogy kitől kérjen
piros kendőt, melyik leány fején látott. Minden ablakon bekocogott.
- Adjanak egy piros kendőt, mert a gyermekem halálán van!
- Nekünk nincs, Mihály - kiáltották vissza.
Bátortalan volt, mint minden szegény ember. A nagygazdákat fel sem merte költeni.
Futkosott felalá a néptelen utcákon, de úgy érezte, hogy minden perc gyermeke
életét rövidíti meg s ő lesz a gyilkosa, ha nem viszi hamar a piros kendőt. A
szegénység dühe elöntötte, megrészegedett a kétségbeeséstől, és most már ököllel
verte a kapukat:
- Adjanak egy piros kendőt!
Az álmukból felvert emberek káromkodva verték el a házuktól:
- Megbolondultál hé, vagy részeg vagy? Ha kendő kell, végy a boltból!
Szégyenkezve rebbent el az ablakoktól, de az aggodalom majd megölte.
- Egy piros kendőt! - hebegte kétségbeesésében.
Már jócskán meg volt virradva, mikor felköltötte a boltost. Morgott az is, de nem
haragudott. Égővörös gyönyörű selyemkendőt terített ki elébe. Három olyan
gyermektestet is be lehetett takarni vele, mint a Klárikáé.
- Teccik? - mosolygott a boltos.
A férfi durva, kérges kezéhez hozzáragadt a habos selyem.
- Mi az ára?
A kereskedő ismerte az emberét. Tudta, hogy pénzt nem várhat tőle.
- Nem kerül pénzbe - csomagolta be fürgén a kendőt. - Megegyezünk valahogy. Mondjuk
holnaptól kezdve a feleségeddel együtt eljöttök hozzám egy hétig aratni. No rendben
van?
- Igenis, tekintetes úr! - hagyta rá alázatosan és hálásan Endes Mihály.
Mintha a tatárok hajtanák, úgy futott a kendővel az úton.
Hárman is fogták, mikor ráterítették a gyermekre.
- E már portéka! - morzsolta irigyen ujjai közt a szomszédasszony a drága selymet.
- Ugyanbiza kitől kérted? - Csak nem a papnét költötted fel miatta?
- Nem - nyugtatta meg Endes Mihály - a boltból vettem.
- Tisztára elment az eszed, hogy ilyen drága dologra vesztegeted a pénzt!
- A nem baj, csak használjon - morogta Mihály a kanapén.
- Amit én megmondtam, abba te nyugodj belé - sértődött meg a tudós szomszédasszony.
- Nincs az a doktor, aki jobban értsön a betegséghez, mint én. Ha nem hiszed, nézd
meg a leánkát! Alig terítettük rá a veres kendőt, máris megcsendesedett. Nem vetek
bele háromnégy napot, talpon lesz.
- Adná a Jóisten! - fohászkodtak fel mind a ketten.
Egész nap a beteget őrizték, lesték minden moccanását.
A gyermek szemmel láthatólag megkönnyebbült. Megismerte és megsimogatta a kecskét,
és eljátszadozott az ékes kendő hosszú rojtjaival.
Estefelé felkészült Endes Mihály, és azt mondta az asszonynak:
- Mári, te csak maradj a gyermek mellett! Én elmegyek, s a holdvilágon legalább egy
pászmát aratok. Nagy hely, kettőnknek is meg kellene sietnünk, hogy a hét végire
lefogyjon ... De a kendőt meg kell fizetni .. . Éjszaka aratok helyetted, nappal
magam helyett. Te csak ügyelj a leánkára, egyéb bajod ne legyen! .. .
Igy aratott Endes Mihály. Nappal a nap aszalta, éjjel a hold vénítette.
Harmadik nap már a feje zúgott, szemei véresek voltak s az egész világ egy nagy,
veres kendőnek látszott; de a kígyófogú sarló a kezében meg nem állott, éjjelnappal
harapta a sárga búzaszárat.
- Rád becsültetem, ha idejében el nem készülsz, és a szeme kipereg! - fenyegette a
boltos.
Szótlanul görbedt az áldásra Endes Mihály. Fénycsóva volt minden marok búza, mely a
kezét égette. A szűztiszta, átlátszó szálak csengve törtek el, mint aranyüveg, s a
kalászok tündérerdejének tövében térden állva, félig önkívületben aratott a
szerencsétlen ember. Mikor a sarló kifordult ujjai közül, tépte a búzát, szájával
harapta, míg az éles levelek felvágták az arcát. A forró nap rátűzött, forralta
velejét, vére száguldott, zöldet, vereset látott, végül eldűlt, lihegett, szomjúság
és éhség gyötörte, arcán sárga sárrá lett a búza pora és a verejték. Mikor tovább
nem bírta, félmeztelenül a rögre zuhant.
- Bárcsak eső lenne!
Bárcsak eső lenne, Isten könyörülne, hogy a sorvasztó munkában megpihenhetne!
A forróság azonban nem szűnt. A nap felrobbant az égen, sugarai szúrtak, mint a
vipera nyelve, és szikrázott tőlük az állatok szőre. A július végi kibírhatatlan
kánikulában az árnyéktól árnyékig röppenő bogár is elpusztult útközben.
Csak ez a búzához kötözött ember élt és aratott a piros kendőért, mely elrejti
gyermekét a halál elől. Mikor elcsüggedt, csak erre gondolt, új erőre kapott tőle,
és az összetört test újból elnyúlt a földön az aratás szent őrületében.
Negyedik nap arra járó emberek eszméletlen találták a kalászok tövében. Hiába
költögették. Tompa, mély álom nyomta. Rázták, egyik oldaláról a másikra
fordították, gúnyolták, s végül egy vállvonítással otthagyták.
Nem tudta, meddig aludt. Mikor fölébredt, sűrű vörös sötétség vette körül.
Szemüregei égtek és valami szédületes mélység felé húzták. Most már tudta, hogy az
akadálytalanul rá tűző nap vakította meg. Kínosan letapogatózott a patakhoz, és a
hűs vízbe áztatta szemeit, melyekből millió csillag röppent szét. Órákig ült így,
míg végre látását némileg visszanyerte, és derengeni kezdett a világ. Mihelyt
lecsillapult, az aratás jutott eszébe.
- Az egész napot elhevertem - állapította meg rémülten -, nem leszek készen, de
ezekkel a szemekkel nem bírok dolgozni.
Szerencsére jó gondolata támadt. Ingéből letépett egy darabot, vízbe mártotta a
rongyot, és bekötötte szemeit. Visszatapogatózott a búzához, megkereste a sarlót,
és vakon is aratott.
Estére a szemei megenyhültek, levehette róluk a borogatást, de most az éhség támadt
fel elviselhetetlenül.
Ezen a bajon könnyen segített. Kalászokat szedett, összemorzsolta két tenyere közt,
elfújta a pelyvát, és megette a búzaszemeket. Még mosolygott is hozzá.
Az utolsó napon váratlan segítséget kapott.
Mikor pitymallott, felesége ölébe vette a beteg gyermeket, másik kezével megfogta
egyetlen vagyonuk, a tejelő kecske kötelét, és kiment urához a mezőre.
A gyermek feje vállára törött, ernyedt, erőtlen teste mellére súlyosodott, alig
bírta a hosszú úton a virrasztásoktól, aggodalmaktól, éhségtől kimerült asszony.
Hiába pihent meg a mezsgyén, szája tajtékot vert az erőfeszítéstől. Lépésről
lépésre kínlódott. Jóformán a mekegő kecske vonszolta előre.
Endes Mihály rémülten futott elébe.
- Mit csináltál, Mári! Hogy tudtál ezzel a beteg gyermekkel elindulni!
A végét járja susogta az asszony. Azt akartam, hogy együtt legyünk, ha ...
magához találja venni az Isten ... Hogy még életben lássa maga is.
A férfi szótlanul megfordult. Ijesztő soványan, tántorogva előrement, karjai közt
haldokló gyermekével, mint egy beteg kísértet, mely utolsó útjára holttestet
lopott. Mikor a búzához ért, kíméletesen anyja ölébe helyezte a testecskét, és
csendesen fekhelyet készített a búzakereszt tövében. Magasra rakta a gabonaágyat,
utolsó rongyukat mind a ketten levetették párnának, ráfektették a leánykát,
óvatosan betakarták a piros kendővel, és köröskörül magas kévéket állítottak a nap
heve ellen. A kecskét a férfi fához kötötte, hosszú kötélre eresztette, hogy
szedegethessen. Meg is fejte egy pléh csuporkába, és az édesen párolgó tejjel
megkínálta kicsinyét.
- Hörpintsd be lelkem ezt a csepp tejet!
A kicsike kínos vonaglással nézte őket, de beszélni nem tudott.
Anyja is megpróbálta.
- Idd meg, édesem, mert ettől meggyógyulsz! A kicserepezett szájacska már nyitott
seb volt. Meg se mozdult. Elhagyta minden erő. A kezeket már ólomszínűre festette a
halál hideg sírfestékkel, és fekete ecsetje már az arcon dolgozott sürgősen.
- Nem kell ennek több téj az életben! - hörögte tompán az apa, és nézte a csupor
tejet.
Hirtelen heves vágy fogta el, hogy megigya. Az éhség minden karmát kinyújtotta az
eledel után. Melle égett, torka kiszáradt, száraz gyomra mordult. Feleségére
nézett, ki szintén reszketett a tej után. Tudta, hogy ő sem evett. Feléje nyújtotta
az edényt.
- Nesze, idd meg!
- Igya meg maga! - tolta vissza az asszony.
- En már frustukoltam - hazudta Endes Mihály. - Elöntöm, ha meg nem iszod.
Jaj, hova lett az eszünk! ijedt meg az asszony. Ha megisszuk, mi marad a
gyermeknek!
Biz az igaz! hagyta rá a férfi, és nagy gonddal befödték, kéve árnyékában
elrejtették a tejet, hogy meg ne savanyodjék.
Megragadták a sarlót és egymástól elfordulva, némán aratták a búzát.
Egy óra múlva az asszony megnézte a gyermeket.
- Alszik - éledt fel benne a reménység.
- Az jó! - remegett meg az ember is. - Az álom a gyógyulás.
Uj pászmához fogtak. Minden sarlóvágásnál visszanéztek, de egyikük sem mert a
beteghez menni. Féltek a haláltól. Mikor a föld végéhez értek, mégis feltámadt a
rémület, hogy hátha meghalt, és mind a ketten a kéveágyhoz futottak.
A gyermek szemei csak félig voltak becsukva, arcocskája sárgább volt, mint a fölébe
hajló kalász, ajka leesett, szíve, lélegzete megszűnt. Mind a ketten látták, hogy
halott, de egyikük se szólt.
Újból visszafordultak a búzához, de egykét marokvágás után ledobták a sarlót és
felegyenesedtek. Az anya tébolyult tekintettel odaszólt Endes Mihálynak:
- Hátha nem igaz?
- Nézzük meg még egyszer! - felelte Endes Mihály.
A tarló ropogott léptük alatt. Valaki a másik földön rákezdett egy szerelmes
nótára. A mező felett sasmadár keringett, árnyéka áthúzott a halott arcán. Endes
Mihály s a felesége csak ültek mellette egyegy búzakévén. Meleg, belső fény verte
át az asszony orcáját.
- Milyen szép! Istenem, beh szép!
A férfi felnyögött, majd lázadozva kiegyenesedett, de a halál ellen nem tehetett
semmit. Erre alázatosan lecsendesedett.
- Adj egy kendőt, Mári, amivel felkössük az állacskáját!
A búzák fölött csend ült. A pipacsok égtek, mint a halottnak gyújtott gyertyák.
Minden tudta, hogy valaki meghalt a mezőn, s a halál a tarlón jár.
Endes Mihály most szép ravatalt emelt búzakévékből. Kenyérravatalt. Jó magasat,
hogy a férgek meg ne bátsák gyermekét, ki meghalt a kenyér árnyékában. Felesége
körülrakta néhány szál virággal. Gondozgatták szépen, tompa fájdalommal. Mikor
mindent elrendeztek, a szép kicsi asszony megfogta a halott kezecskéjét és siratóba
kezdett hangos, sikoltó szóval, hogy megadja neki a végső tisztességet:
„Ékes szép Kaláris, szüvemnek virága ...”
Bús szavakba fűzte minden kis emlékét, utánakiáltott az égi ösvényen mendegélő
léleknek, felsikoltott hozzá a mennybe, és sötét fájdalommal ráborult megfagyott
testére.
A férfi csitította, és nagy kezével hajtotta a halottról a legyeket. Végül ismét
letakarta a piros kendővel, hogy anyja ne lássa.
A kalászok szomorúan bólintottak .. .
Az idő estére hajlott. Az emberek már hazakészülődtek a mezőről. Endes Mihály
feleszmélt. Még egy darab aratatlan maradt. Ha be nem végzi, a boltos visszaveszi a
piros kendőt, és nem lesz a gyermeknek szemfedője.
Szótlanul vették tehát a sarlót és aratni kezdettek. Minden mozdulásnál egyegy szem
kipergett, mintha a kenyér is gyermeküket siratná. Az is lehet, hogy Isten sírt a
kalász által áldott búzakönnyeket.
Senkinek sem szóltak, mégis az egész mező tudta, hogy az Endesék leánkája meghót.
Közelről, távolról odajöttek az emberek, felemelték a selyemkendőt, megnézték a
holttestet, és ismét visszahullatták rá. Megdicsérték, apjának, anyjának:
- Milyen szép angyalka!
- Az! - köszönte meg tompán Endes Mihály. Az asszony keservében bebújt a kalászok
közé, mint a megriadt fürjmadár.
A látogatók elbúcsúztak.
- Jól járt szegény! ... Legalább nem kínlódik az életben!
Mire besötétedett, mindenki hazament. Ők csak arattak tovább.
Végre az utolsó kalász is lehanyatlott.
- Áldott legyen az Úrnak szent neve! - fohászkodott Endes Mihály és asszonyához
fordult: - Immá' mü es mehetünk!
Összeszedték rongyaikat, a megmaradt tejet kiloccsintották a földre, eloldották a
kecskét a fától és Endes Mihály karjára vette a kis halottat .. .
Elöl ment az apa hajadonfővel, félig meztelenül, és hurcolta halottját. Az asszony
egyik kezével a lelógó kicsi kezet, másik kezével a kecske kötelét fogta.
Lassan belemerültek a sötétségbe.
A mezőn csend van. Álom dermed az élőkre, a fák kísérteties vonaglása
elcsendesedik, a végtelenbe siető világok útjokban megállanak, a mindenség nagy
reszketése megszűnik ... Az éjszaka alszik .. .
Álma a föld ájulása a csend halott karjai közt .. .

VII.

Végre szegény Szőcs Gór Istvánné is megpihent.

Tizenhatban kezdődött az ő nagy baja. Egy éjszaka azt álmodta, hogy kiment a mezőre
aratni, s hát a búza mind tiszta piros rózsává változott. Mikor közelebb megy,
akkor látja, hogy a földön, a kalászok tövében ott fekszik holtan a gazdája egész
családjával szép sorjában elnyújtózva.
Sikoltani se volt ideje, s már megszólította a halál, aki görbe kaszájával ott
állott a búzamező közepében.
- Siess, siess, mert téged várlak Fejér Julis! Eltőtt az üdő, fogjunk dologhoz!
Megsuhintja a kaszát, s arra dőlni kezd a rend, a megsértett kalászokból pedig
csurog a vér!
- Állj a sarkomba, Fejér Julis - parancsolta a halál -, s szedjed, kössed a kévét.
Irtózott hozzányúlni a véres gabonához az asszony, de a halál rárivallt:
- Forgódj, mert télire kenyér kell!
- Ebből ugyan milyen kenyér lesz? - kérdezte bátortalanul.
- Amilyent megérdömöltök! - válaszolt a halál.
Mire a nap ereje megjött, olyan enyészetszag lett a mezőn, hogy Fejér Julis alig
bírta kiállani. Hol egy gyermekholttestben botlott meg, hol egyegy felfordult
fürjmadárra lépett. A verejték szakadt róla, de mire delet kondítottak, a mező fel
volt kötözve.
- No most eresszük útjára! - mondotta a halál, és lelépett a víz partjára.
Egyet intett, mire szép csendesen úszni kezdett lefelé a vízen a töméntelen
koporsó. Mindenkibe belehelyeztek egyegy kévét, kalászával keletnek fordítva, s
továbberesztették a vízen.
Mikor az utolsó koporsó is a parthoz csúszott, a halál a karjára csavarta a Fejér
Julis nagy sárga haját, istenesen megrázta, és belelódította a rettenetes csónakba.
- Eridj most te is utánok, s lakjatok jól!
Azzal vígan fütyülve felsétált a havasok közé.
Aznap az ellenség elhajtotta Szőcs Gór Istvánt, a Fejér Julis urát.
Hajnaltájban - össze sem tudtak jóformán mézesedni az ágyban - vad muszkakozákok
fegyverrel megverték az ablakot, s mire Fejér Julis az öltözetit magára kapkodta,
már a két gyönyörű ökörrel, szekérrel együtt űzték is ki a kapun az urát. A
veszedelem hírére, aki tehette, kertek alján, szakadékok közt bujkálva kiszökött az
erdőkbe, s ott élt a sok nép, mint a vademberek.
Fejér Julis a két kezét a fejére kapcsolva az udvaron sikoltozott egész nap.
- Be megálmodtam! Oh, hogy megjelöntötte az Isten!
Estefelé egyszer csak látja, hogy az úton nyomul felfelé a sok idegen katona, ágyú,
szekér, s a hegyekről is ereszkednek lefelé. A kis kapuhoz futott és reszketve
nézte, nincse közöttük az ura, de a porfelhőben, nagy zsivajban, a sok sírástól,
félelemtől nem is látott tisztán. Erre kiáltozni kezdett:
- Jere haza Szőcs Gór István!
Jött is Szőcs Gór István, de fegyverek közt. A sapkája véres volt, mintha veres
virágot tűzött volna rá. Szólania nem szabadott, csak bánatosan ránézett a
feleségére, mikor elhaladt a kapu előtt. A két ökör azonban elbődült, és
szekerestől kivágott a sorból. Az Istennek sem akartak tovább menni. A katonák
ütötték, Fejér Julis pedig biztatta:
Virág! Rendös!
A két állat megtorpant. Ekkor egyik katona lándzsával feléjök szúrt, és
felhasította a Virág oldalát. A vér elöntötte és lefolyt fehér lábain.
Éppen mint a Krisztusét! takarta el iszonyodva a szemeit Fejér Julis.
Inteni se tudott az urának, a vonuló sereg tovasodorta Szőcs Gór Istvánt. A fáradt
katonák, a lovak farkát fogva meneteltek, az út dübörgött a lábak, kerekek,
állatpaták alatt. Idegen vezényszavak, káromkodások röpködtek a kihalt, ijedt házak
között. Verejték és ürülékszag hömpölygött utánok. Az ing a hátához fagyott Fejér
Julisnak a félelemtől, de hirtelen eszébe jutott, hogy az urát egy falás ennivaló
nélkül viszik. Besietett a házba, sebtiben levágott egy jó arasz szalonnát,
kirántotta a kenyeret a fiókból, s megfutamodott a sereg után.
Valahol a távolban ágyúlövések morajlottak, az erdő fái furcsán recsegtek,
izgatott, nehéz kábulat volt a levegőben. Fejér Julis csak futott az úton, s
didergő szájjal motyogott:
Eresszenek jóembörök! ... István merre vagy?
A szürke porfelhő mögött hirtelen vakító láng csapott a magasba, és dördülés rázta
meg a földet. Az Olt hídját felrobbantották. A víz füstölt, sistergett, az út
helyén fekete szakadék tátongott.
Fejér Julis megállott, mintha mellbe vágták volna, a haja lobogott, s csak a két
karjával birkózott az üres levegővel. Mikor magához tért, odavánszorgott a
szakadékhoz, szép fiatal teste kinyúlt fölötte s torkaszakadtából kiáltozni
kezdett:
Ide hallgass, Szőcs Gór István! Akarmerre vigyenek széjjös e világon, én idehaza
várlak! Jere akár reggel, jere akár este, engem ébren találsz! ... Hallode Gór
István? Verje meg az Isten haló porában es, aki téged megbánts százszor es áldja
meg, ki jól bánik veled! Hát menj csak Gór István!
Most feje fölé emelte a szalonnátkenyeret s az ura után dobta.
Ezt vidd el magaddal, hogy a hosszú úton meg ne éhezzél!
Az élelem loccsant a vízben, de Fejér Julis nem hallotta. Megnyugodva visszafordult
a falu felé, s eltűnt a szürkületben.
Másnap magyar katonaság özönlötte el a falut. A nép ölelte, csókolta, csak Fejér
Julis maradt néma. Fogta a favágó fejszét s elszántan megállott a kapuban.
Levágom, aki ide be meri tenni a lábát!
A katonák visszatorpantak.
Mi lelte, menyecske? Hiszen magyarok volnánk mi is!
Ide katona se magyar, se némöt, se romány, se muszka élve bé nem!
Igen, de háború van! ellenkezett egyik katona.
Akinek háború kell, az igazítsa el odakünn! Ez a Szőcs Gór István háza!
Tiszt is került oda, de a fejszés asszonyt nem lehetett eltántorítani a kaputól.
Olyan igézet lobogott a szemében, hogy a katonák megdöbbenve távoztak.
Étlen, szomjan ott állott a fejszével a kaput őrizve. Este azonban elfogták. Kilenc
óra tájban a katonák a felrobbantott hídnál lepték meg egy darab szalonnával,
kenyérrel a kezében.
Jól tartsd magad Szőcs Gór István kiáltotta , mert már itt vannak a magyar
katonák!
Mikor kihallgatták, értelmesen elmondott mindent az álmától kezdve, mire
kijelentették, hogy eszelős és elbocsátották, de fegyveres őrt állítottak a
kapujába. Kívül a katona, belül az asszony vigyázott a házra. Közben békésen
elmesélgették a sorsukat.
- Osztán menyecske - tréfált a katona -, nem kerültünke maga miatt sógorságba a
muszka katonákkal?
- No nézd - fitymálta Fejér Julis -, hol jár az esze!
Reggelre a magyar katonák is elmentek, a háború tovább vonult a Kárpátok közé, s a
faluba lassan visszatért az élet. A felrobbantott híd helyett mást vertek az
utászok, de a földomlás szakadéka megmaradt. Az idő félelmek, nélkülözések,
reménységek közt telt. Ma itt, holnap ott ütött be a szomorúság. Csak Fejér Julis
nem változott semmit. Napnap után kijárt a szakadékhoz, és belevetette a
szalonnátkenyeret az urának; de a szalonnakenyér is mindennap kisebb lett, s mikor
az utolsót is elhajította, fásultan mondotta:
- Valamit most már te es csinálj, Gór István, mert már nekem több nincs!
Azért tovább kijárt a szakadékhoz, akármilyen idő volt, s utána kiáltotta elhurcolt
társának, hogy mennyi széna lett, hány kalangyát aratott; megkérdezte, melyik
földbe mit vessen, elújságolta, mi hír a faluban. Rendes házaséletet élt a
távolból. Még veszekedett is.
- Ha tisztességes ember vónál, István, akár erről, akár a másvilágról, hírt adnál
magadról.
Eleinte sajnálták, később kacagták, utóbb megszokták az emberek.
Eltelt egy esztendő, de csak nem jött semmi hír az elhajtott emberről, pedig a
Vöröskereszt útján is kérdezősködtek utána.
Szeptember közepe lehetett, mikor egy nap rongyosfoltos idegen ember tévedt a
faluba. Sovány, égett, a sok éhezéstől zöld volt az arca, szürke szakálla ragadt
össze a piszoktól, s rossz kapcabocskorban rúgta a port.
- Melyik a Szőcs Gór István háza?
Mikor belépett a kapun, Fejér Julis sírva fogta meg a kezét.
- Jöjjön, jóember, mert én tudom, hogy magát az én uram küldte!
A jövevény ráintett a fejével.
- Sirassa jóasszony, mert mikor meg akart halni, ő is magát búsulta!
Alig ült le a házban, már omlott be a sok asszony az ajtón: Köpe Feréncné, Szabadni
Mihályné, a Dobai Miklós felesége s a vén Vonuj Gica családja.
- Hát az én uramról nem tude valamit?
- Sokat szenvedtünk! - sóhajtott a jövevény. - Csak tetűnk háromféle volt .. .
Meg is látszott a sok szenvedés rajta. Úgy ült ott, mint a halálkép. A lábszárai
meg reszkettek alatta, mint a frissen feltámadt halottnak.
- Hét nap s hét éjjel hurcoltak üsmeretlen tartományokon keresztül, míg elértünk
Paulinszk faluig. Ott volt a fogolyláger egy felhagyott oskolában. Voltunk úgy
hétszázan. Az udvaron két sorba parancsoltak egymással szemben s a soron végig, egy
zsákból leöntöttek valami régi, dobolt puliszkalisztet, hogy aki éhes, hát nyalja .
- A jövevény egykedvűen folytatta.
- Osztán bévágott közénk a flekktífusz. Hullott az ember, mint ősszel a légy. A
katonák nagy meszes gödröt ásattak, s lapáttal hengergették bele a holttesteket,
hogy a betegség ne terjedjen . . . Ez így ment karácsonyig. Azt sem tudtuk,
vasárnap vane, miesnap vane, csak temettünk szakadatlan. Végül hárman maradtunk:
én, Szőcs Gór István s egy Szeged vidéki ember.
Egyik este aszondja a Szeged vidéki ember:
- No testvérek, karácsony van. Ma született a Kicsijézus.
Éjféltájban leszállott a priccsről, letérgyepelt a földre, s elkezdett énekelni:
Jézus ágyán nincsen paplan, Jaj de fázik az ártatlan.
Hogy is Jöhetne bundájja - Eveszött a báránkája .. .
Aluggy, aluggy drága
- Ebből tudtuk meg, hogy karácsony van. Erre mü es beléállottunk az énekbe s fúttuk
egész éccaka, akár csak azért es, hogy a szájunk bé ne fagyjon a nagy hidegtől.
Hirtelen a Szeged vidéki ember mérgesen felszökik:
- Elég volt már a Jézusból! ... Most fújjuk azt, hogy: - ,Gyün a halál, hozza a
kaszájját, - Vele hozza pipáját, kulaccsát ."
- A nótát sem én, sem Isvány nem tudta, de nem es kellett, mert a szegedi ember
fújta, ahogy a torkán kifért.
Egyszer csak kacagni kezdett s arra gyújtott, hogy: - „Halálmadár, halálmadár
szállott a ház falára - Möghal innen, ntöghal innen valaki nemsokára ...” - Azt
sohasem tudtuk meg, hogy mi a nóta vége, mert mikor odaért, hogy - „Én halok meg
édösanyám” - földhöz vágta magát, s elkezdett hörögni.
No ,e tisztességes karácsony! - mondom Gór Isványnak. -Éppen nekünk való!
Az én emberem nem válaszol, csak igenigen komolyan szedni kezdi a rongyait magára.
- Te hová mécc, István? - kérdezem.
Gór István rámutat a földön elnyújtózott emberre:
- Mégsem hagyhassuk ilyen dísztelenül. Elmegyek, s néhány szál virágot szedek a
mezőn, hogy legalább a kezeibe legyen.
- Elment a szépeszed? - felelem. - Ki hallott karácsonykor virágot a mezőn?
- Pedig van - bizonykodott Gór István -, csak meg kell látni!
Ki es szökött a mezőre, ahol még levágatlan zergett a havas szélben a
törökbúzakóré. Nehánynak letörte azászlóját, bokrétát kötött belőle s úgy, a
reáfagyott hóval együtt beletettük a halott markába.
- Jaj, Istenanyja, szűzmárja! - hányta magára a román keresztet borzadozva Vonuj
Gicáné, de a jövevény intett, hogy „a még semmi”, és monoton egyszerűséggel beszélt
tovább:
- A halottat, ahogy lehetett, elnyújtóztattuk, de hamar fagyott a nagy hidegben.
Mikor azzal is készen voltunk, mondom Istvánnak: - „No tegyük el magunkat
holnapra”. - „Abbiza üdeje”, feleli Gór István, de alig szenderedem el, megszólít:
- Fődi! Fődi! Aluszole?
- Mi a bajod?
- Neköm elég nagy, mert én es megyek!
- Hova, te?
- Biz én haza ... a másvilágra!
- Segíjjen az Isten!
Akkor már úgy égett a két orcája, mint két piros rózsa, de értelmesen beszélt.
- Ha méges valamikor hazakerülnél Mózsi s módodban lesz, keresd fel a feleségemet.
Fejér Julisnak híjják s mondd meg neki, hogy tisztelem s jó feleség volt, igazi
hütös társ ... Osztán ne búsujjon, hanem igazítsa a dolgot, ahogy lehet, s a két
ökör biza odavesze. Eleget sajnálom, de mit csináljak. A kozsókom belső zsebében
kapsz egy noteckönyvet, azt vidd el neki, s a gúnyáim legyenek a tiéd .. .
Azzal ő es elkezdte énekelni a „Jézus ágyán nincsen paplany"t.
Mire megvirradt, elnyújtóztattam a másik mellett, a törökbúzavirágot kettéosztottam
testvériesen, hogy ő se menjen dísztelenül a másvilágra. A noteckét magamhoz
vettem, leültem melléjök s ahogy tudtam, elimádkoztam mind a kettőt.
Csodálatosan nyugodt volt Fejér Julis az ember látogatása után. Mindjárt másnap egy
font húst vitt a paphoz, s harangoztatott az uráért. A paptól elment a kántorhoz,
megkérdezte, nem tudjae azt a szép éneket, hogy: „Jézus ágyán nincsen paplan”.
- Pápista ének lesz az Julis - utasította el a kántor.
- Már akarmi - mondotta szelíden az asszony -, nem sajnálnék egy sarjúmalacot a
mestör úrtól, ha megtanítana rea. Szeged táján éneklik, s hátha az ottvaló népek
áteresztenék nekünk es. Ingyen nem kívánnám. Cserébe adnók nekik azt, hogy: „Fekete
faluban fejér torony láccik”, vagy azt, hogy: „Két út van előttem, melyiken
induljak”. Akármelyiket, csak küldjék.
Várta, várta Fejér Julis a nótát, de hiába várta. Erre elkezdette magától
próbálgatni a dallamot s ki is jött alkalma tosan. Különösen a végit, azt, hogy:
„Aluggy, aluggy drága!” - tudta olyan keservesen, hogy aki hallgatta, hasadt meg a
szíve.
- Mert ott nem Jézusra, hanem Szőcs Gór Ishvánra gondoltam - mondogatta mosolyogva.
Ha olyan ijesztően fehér nem lett volna az orcája, senki nem mondotta volna róla,
hogy nem rendes asszony. Hallgatag, elgondolkodó lett, de végezte a dolgát. A
szakadékhoz nem járt ki, mióta megtudta, hogy meghalt az ura. Később kérője is
akadt, de Fejér Julis kitartott az özvegyi sorban.
Késő ősz volt, mikor a baj ismét utolérte.
Késő ősz volt s már a havasok, a tél nagy fehér kutyái készültek beugrani a
rozsdaszínű erdők fölött az Olt völgyébe. A vén cserfák már félig aludtak, s az
alattuk elcammogó medve őrzi őket. A bükkök aranya alatt a kecskerágó fürtjei
piroslanak. Az iszalag selymes haján a dér könnyei ragyognak, s a nyírfákról sárga
pénz hull alá, melyre Isten arca van ráverve. Kár, hogy nincsen értéke. Az erdő
szélén cigányasszony vérző ujjakkal szedi a vadrózsa piros bogyóit, mintha az alig
letűnt éjszakafekete kezei nyúlnának ki sietve a lombok közül, hogy a föld
ragyogásából még valamit ellopjanak.
Fejér Julis aznap korán felkelt. Felvette az ünnepi gúnyáját, felhúzta a kényes
csizmáját, gondosan elemózsiát pakolt, bezárta a házát, s a kulcsot rábízta a
szomszédokra, akik meglepetten kérdezték:
- Hova készülsz Julis?
- Megyek az uramhoz.
Es kisietett a rétre.
A reggeli napfényben úszó réten - virág virág mellé szúrva, virít már a kikerics,
mintha üde, zöld abroszon violaszín pohárkák ezrei volnának felterítve a harmatnak.
Fejér Julis közéjük rohan és tépni, szaggatni kezdi a virágot.
A mezőn már sok az ember. Itt a takarodás ideje. Recseg, ropog a kukorica sárga
erdeje. Elszánt arcú emberek bujkálnak közte nyakba vetett zsákokkal. Tovább kasza
villan a sarjú fölé, ekék hasítanak bele a földbe, ásók forgatják a krumplit,
káromkodások riannak. Olyan az egész kép, mintha a mennyország terített asztalát
rohanták volna meg az emberek, és rögöt dobnának a menekülő angyalok után.
- Te mit csinálsz, Fejér Julis? - riadnak rá az asszonyra.
- Virágot szedek.
Mohón tépi a lila kelyheket, ruhája térdig vizes, kezei kékek a harmattól, mely
olyan bő és hideg, hogy a réten álló tehén irtózik a fűhöz érinteni a száját.
Mikor egy öl virága van, elsiet a felrobbantott szakadékhoz, és beleszórja az
egészet.
- Te mit csinálsz, Fejér Julis? - döbbennek meg a mezőn dolgozó emberek.
- En bizony utat csinálok az uramhoz.
- Te tiszta bolond vagy, Fejér Julis, hiszen ott az út a szakadék mellett.
- Az nem az én utam. Ezen ment el az én uram, s ezen es jő vissza.
Egész nap hordja a virágot, egész nap szórja a mélységbe.
- Nem nyugszom, míg bé nem töltöm!
Az emberek fejcsóválva tovább szántanak.
Elöl megy az ökör, utána az ember, az ember után a halál és ütik egymás hátát! .. .

VIII.

Szegény Fejér Julis most végre elpihent.

Eppen mellette van az édesapám sírja.
Az ő életét nem merem érinteni, de el kell mondanom utolsó, különös babonáját.
N aponkint járt már hozzá a doktor. Az egész falu tudta, hogy halálos beteg és nem
marad meg. A vizsgálat is csak afféle tesséklássék formaság volt. Szegény, áldott
apám számba se vette. Magabízón mosolygott, mikor a vén Szabadi kopogtatta a
csontjait.
- Azt ütheted Pali, mert az kitart száz esztendeig is!
Ha hideg, szőrös fülét nyomta a doktor a mellére, még fel is kacagott.
- Hiába lesed, komám, mert mégis csak én viszem ki a koporsódat a temetőbe.
Mire a doktor kiegyenesedett és azt mondta:
- Még van pár napod hátra. Mit hagysz nekem, ha felfordulsz?
- Csak a méhek kirepüljenek, nálam megszűnik a mesterséged ... No, hol a kártya?
Vizit után hármasban kártyáztunk. Az öreg papot rendesen magával hozta a doktor. A
pap első szava az volt:
- Mi lesz a vizi?
Apám az orvoshoz fordult és napnap után így felelt:
- Most én vetkőztetlek le téged!
A doktor erre betolta a krajcárt az asztal közepébe.
- Meglátjuk.
Rágörbültek a kiosztott kártyalapokra, tempósan gondolkodtak, és betolták a
krajcárt.
- Mehet! - indított a doktor.
- Hó! - pördített a paklin pap bácsi. - Hát a kósta? Az is megtörtént. A játék
folyt, édesanyám a belső szobában titokban sírt.
Ha apám veszített, s a doktor nyert, minden esetben azt mondotta:
- Ide a koporsó árát!
Az öreg pap ezekkel a szavakkal húzta be a pénzt:
- Várj, várj! Az én stólámat nem viszed a másvilágra! Viszont, ha édesapám nyert, a
többiek így méltatlankodtak:
- Többet nem ülök le haldoklóval kártyázni!
Melegen, kedvesen tréfáltak, és a halál kibicelt hozzá. A furcsa három öreglegény
számba se vette, a gondolatától azonban egyikök se bírt szabadulni. Megtörtént,
hogy hirtelen a kártya megállott a kezükben, egymásra néztek, és súgva kiejtették a
nevét.
- Itt van!
Máskor minden átmenet nélkül valamelyikük monologizálni kezdett, a pap rendesen
latinul:
- Statutum est hominibus semel mori .. . Mindhárman értettek latinul, és a halál
változtathatatlanságának súlya alatt meggörbültek.
- A méhek! A méhek! Csak a méhek kiröpülnének! - reszketett édesapám.
A méhek azonban még a kaptárakban dermedeztek.
Kinn fehér szájjal üvöltött a tél, az ég jégmennyezete borult a földre, és szelek
vágtattak a magasságokban. A jég pompája didergett a fákon, és hideg sugárzása
megfojtott minden életet. A félkörben érintkező erdők jégfüggönye úgy csillogott,
mintha fehér páva terjesztette volna ki hímes farkát a falu fölött.
És édesapám is éppen olyan fehér volt, mint maga a tél. Ajkai hidegek és hosszú,
fehér haja szemfödőkéntcsüngött alá, a szemek odvában kialvóban volt a világosság,
és teste már megkapta a sír szürke fényét.
Néha olyan gyenge volt, hogy alig bírta kiejteni furcsa varázsszavát:
- A méhek! .. .
Barátai először az öreg agymeggyengülésének tartották ezt a kis rögeszmét, a
második gyermekkor játékszerének, különös lelki talizmánnak, és kímélték
gyengeségét. Mit tudtak az emberi lélek és természet közti rejtelmekről? Pedig
vannak ilyen csodás dolgok. Mindenki ahhoz a porrokonhoz vonzódik, amelytől
vétetett. Vannak virágemberek, fák, kövek, állatok rokonai, akiket egész életükben
kínoz a homályos vágy, egyesülni azzal az anyaggal, melyből testét alkotta a nagy
szobrász. Ha a falusi ember elszenderedik a zöld füvön, az ősi ösztönnek tesz
eleget, és élvezi a vérrokonság édességét. Valaha erdőlakók voltunk, és ma sem
bírunk szabadulni az erdő utáni vágytól. Adj egy darab eget a beteg angyalnak, és
meggyógyul tőle.
A tél azonban nem akart mozdulni. Eltelt március is, és vastag hó ült mindenen.
Édesapám mind jobban elkomorodott. Teste, keze, arca hideg volt, mint a megfagyott
föld. Sokat és elmélyedve hallgatott. Néha kiszökött a szobából, sokszor éjszaka
is, és fülét a kaptárakhoz nyomva, hallgatta a méhek gyenge suhogását.
- Élnek! - villant fel a tekintete.
Pedig a méhek is halálra voltak ítélve. Nem volt, aki betelelje őket, gondozza, s a
dermesztő hidegben sírtak, haláldalukat zengték. Rettenetes volt a soha meg nem
szűnő sírás, a szárnyak görcsös reszketése, suhogása. A fürt felbomlott, ideoda
vánszorogtak a lépek meredekein, némelyek lezuhantak, a többi tovább vonaglott
feketére kopva, éhesen, dideregve s mikor eljött a végső pillanat, bebújtak a lépek
sejtjeibe és örökre elhallgattak. Egymás után lepte meg a halál őket, és a
kaptárokból mindennap egykettő elnémult.
Ilyenkor édesapám megrendülve jött ki a méhesből. Nem lehet tudni, sírte, mert
annyira lehajtotta a fejét, hogy lehetetlen volt a szemébe nézni. Arca, teste
elvékonyodott, és a ruha rajta idegesen, állandóan remegett, mintha maga is csak
halálra vált kicsi méhbogárka volna, ki az élet meredek falán az elmúlás dalát
fújta. Az ő szemei előtt is sötétedett már a világ, és a hó mindennap színt
változtatott.
- Nézzétek, gyerekek, milyen piros a hó! - lepődött meg maga is.
Előbb piros lett a hó előtte, aztán sárga, szürke, végül fekete. Mihelyt megértette
- mert azonnal megértette -, hogy miért változtatja színét a hó; ő is a hó múló,
bizonytalan életéhez igazodott. Ő is előbb piros, sárga, fekete lett s a tünedező
hóval együtt roskadt, múlott, vékonyodott. Lelke fogyasztotta a testét, s szárnyai
már az ágyból leértek a földre.
A méhek mellett azonban kitartott. Már támogatnunk kellett, de mégis tovább is
bevánszorgott hozzájuk és hallgatta őket. Egykét család, ha élt már közülök. A
kaptárak is bizony már temetők voltak, de ő nem vette észre. Erőszakosan
egyenesedett ki és örvendve felkiáltott:
- Most már minden rendben van! Halljátok, milyen örömmel, hatalmasan suhognak,
dobolnak? Érzik, hogy itt a tavasz, az élet, a virág, a méz, a napfény! Pár nap
múlva kiröpülnek ... A méhek soha nem csalnak!
Aznap különös jókedve volt. Le sem lehetett fektetni. Olyanokat ütött a térdére,
hogy zörögtek bele a csontjai.
- Most már én is rendbe jövök! Dobjátok ki azokat az orvosságokat! Szamár minden
doktor! ... A méhek .. .
Feje visszacsuklott, és nehezen szedte a lélegzetet.
Délután barátait, a papot s a doktort meg se ismerte. Magázta, mint az idegeneket.
- Igen, uraim, beszéltem a méhekkel. Egykét nap és gyönyörű időnk lesz. Egyetlen
éjszaka ki fog virágozniminden, s a halál mehet a pokolba. Ez a tél alaposan
megkínzott, de mihelyt az első tavaszi nap felmelegíti a csontjaimat, kutya bajom
se lesz. Biztos, uraim! Beszéltem a méhekkel .. .
A doktor megmondotta édesanyámnak, hogy a vég minden pillanatban beállhat.
Nem is tévedett.
Estefelé új havazás indult, és nehéz vihar söpört végig a háztetőkön. A hó tánca
egész éjszaka tartott, de édesapám semmit se tudott róla. Ült magába roskadtan. Már
mélyen benn jártunk az éjszakában, mikor szinte nyersen felkiáltott.
- A méhek! Úgye, hogy megmondtam! Ni, hogy szállnak, muzsikálnak!
Egészen felújult, és lelkesen nézett bele a lámpafénybe.
- Az Istenért! - zokogta édesanyám, de a vén doktor félrevonta.
- Nem szabad felébreszteni!
Dideregve hallgattuk a haldokló kitöréseit.
- Már virágporos a lába. Ez egészen sárga tőle. Alig bírja a mézet . . . De milyen
gyönyörű nap ez a mai! Egészen jól érzem magamat. Ha most látna a doktor, mérgében
ő halna meg.
Jóízűen kacagott. Hirtelen maga elé tartotta a keze hátát, és a reá szállott
láthatatlan méhhez beszélt:
- Megismertél? Mi? . . . Elfáradtál? No, csak pihend ki magadat!
Ő maga is elhallgatott.
Többet aztán nem is szólt ezen a földön, de boldogan mosolygott, mert tovább
tartott a tavasz s a méhek varázslata. Béke és harmónia vette körül. A nap
ragyogott, a levegő zengett. Szín, illat, fény és dal járta. A méhek, ezek a drága,
eleven ékszerek, feje körül röpködtek, a fákról virágok hullottak rá, a fecskék
boldog szédületben repültek, a virágpor sárga felhői úsztak, fátyolként szálltak a
völgyekben, a bogarak zengedeztek, az erdők hatalmas szava felhangzott, nyomornak,
pusztulásnak vége volt. A méhek új világot hoztak és ezrével omlottak ki a
kaptárokból. Aranyrojtként csüngtek, egymás lábába kapaszkodva a fák ágairól, s a
drága nektár kicsordult a virágok kelyhéből. A kis sárga csirkék arany fenekükre
estek a bámulattól, az emberek pedig kezet nyújtottak egymásnak. A felhők
játszottak az égen, és az utolsó csepp harmat is megszökött Isten tenyeréről, hogy
mielőbb közénk jöhessen. Semmi se bírt magával a gyönyörűségtől, túlhabzó élettől.
A vizek fenekén szivárványok úsztak, és a nap lángolva borult a világ fölé.
Édesapám megnyitotta száját, még valamit akart mondani, de csak ajkai mozogtak.
Boldogan ránk nézett, szemeit felvetette és halkan sóhajtva kinyújtózott .. .
Vége volt, de látszott rajta, hogy csak elszenderedett, mintha egy órára ledűlt
volna a kertben valamelyik virágos fa alá, hogy fáradt lelkét kissé pihentesse .. .
Nem kell felkölteni, mert újra felébred, mihelyt a szívén pihenő fekete méhecske
elszáll róla...

IX.

Reszkető kezét mellére szorítja a súlyos beteg aszszony. - Itt . . . itt . . . a

szívem! A férfi megrázkódik.
- Ne félj, lelkem. Mindjárt itt lesz a híres tanár. Egész Kolozsvárt nincs tudósabb
ember, azt mondják.
A félig földbe süppedt, korhadt, zsindelyes hóstáti ház sötétségében bátortalanul
egymáshoz simul a gyermekházaspár. Riadtak, idegenek, hiszen székelyek és
szegények. Az örök székely erdők két elzárt madárkája, akiknek idegen a város. A
szállásadó vénasszony is ellenségesen rivall rájok:
- Hallja, ember! Betegnek nincs ötven lejért szállás, ha legalább húsz lejjel meg
nem toldja, reggel kiteszem. Ha jajgatni akarnak, fizessék meg!
A magas, izmos férfi lángoló orcával egyenesedik ki. Egyetlen ütéssel porrá
onthatná a viskót, de asszonyának szelíd nézése leigázza, és szó nélkül kifizeti a
pénzt. Az idő nehezen telik. A tenyérnyi ablakon sóvárogva lesi a híres tanár
autóját. Reménység, félelem váltogatják egymást a lelkében és ő maga is elsápad,
mikor az orvos belép a viskó ajtaján.
- A jóságos Isten áldja meg! - rebegi az ember pillanatnyi bizalommal.
Az orvos rá se hederít. Első tekintetre látja a közelgő halál árnyékát, a láz
ködében elvesző szép asszonyarc fölött. Gyorsan odalép az ágyhoz, de már a futó
vizsgálat meggyőzi, hogy elkésett. Visszaejti a már félig fagyott kezet és
sajnálkozva vonja félre a férfit.
- Hová valók maguk?
- Rákosiak, instálom.
- Hogy merték ezt a súlyos beteget ilyen hosszú út veszélyének kitenni?
- A mü doktorunk ajánlotta ... Biztatott, hogy csak a tanár úr tudja meggyógyítani.
Ingerülten hárítja el a bizalmat a tanár.
- Már én se tudom meggyógyítani!
Az ember hátratántorodik.
- Neme? Hát akkor miért adtam el az utolsó tehenünket is.
- Rosszul tette - utasítja rendre a tanár, de a székely már nem is hallja. A maga,
külön szép világában élt és feltörő gondolata fájdalmas mosolyra deríti vonásait.
- De ha meztelen kúdus maradnék utána, nem adnáme oda érte mindenemet ... Mennyire
bíztunk magában, tanár úr!
A tudós megenyhül.
- Igazán sajnálom, barátom, de meg kell mondanom a valóságot. A feleségének alig
pár órája van hátra. Az agónia rövidesen beáll.
- Hátha ispotályba vinnők - találgatja a székely.
- Késő és fölösleges! Fel sem vennék.
- Hátha megoperálná?
- Nincs kit és nincs mit operálni, de ide hallgasson! Adok egy utolsó injekciót.
- Fizesse meg a jóisten!
Az asszony testén növekszenek a halál csókjának sárga árnyékai. A tanár siet az
injekcióval és suttogva figyelmezteti a férfit:
- Most magához tér ... aztán ... búcsúzzanak el egymástól!
A párna fölé hajol a székely, aki észre sem veszi az orvos távozását, csak a lázas
szemek kinyílását lesi minden érzékével. Félénken szólongatja:
- Anna lelkem! Anna lelkem, hallasze?
Néhány görcsös vonaglás után visszatér az öntudat. A lenge, kis női test még
egyszer felkapaszkodik a sír szélére, de lehet látni, hogy ha újból hátrahanyatlik,
ez az utolsó nagy zuhanása lesz a végtelenbe. A szavak sejtelmesen megülnek ajkán
úgy, ahogy kibuggyannak.
- Meghalok, Mihály.
Az ember keserűen bólint. Minek hazudjon.
- Elég baj az nekem, Anna!
Párna alá dugott erős karjával magához vonja aszszonyát. Ugy teszi fel hangosan a
brutális, kemény kérdést:
- Mi az utolsó kívánságod, Anna?
A leskelődő szállásadó vénasszony elborzadva ugrik hátra az ajtónyílásból a szent,
végső perc elől.
Néhány pillanatig csend. A férfi nézi, hogy a két szemgolyó hogyan oldódik fel
kifejezéstelen, zavaros kék tóvá, hogyan hűl ki a nyakára vetett kéz és esik rá
tehetetlenül a vergődő szívre, mintha a végső szánombánomütés volna. A mell még
egyszer feldudorodik, és a száj sötét torzulásán átszűrődnek az élet utolsó
hangjai:
- Mihály! Azt . . . akarom, hogy otthon . . . temessenek el ... A mi kis
temetőnkben .. .
Már nem is hallja a férfi fogadkozását:
- Ugy lesz, Anna!
Már az örök sötétségből kiáltja vissza:
- Csókolom Évikénket!
Aztán a koponya éjszakája lecsukja a szemeket, a hátraesett ajkak üresen kinyílnak,
s a test elcsendesedik a piszkos, szegényes ágyban.
„Miatyánk Uristen, ki vagy a mennyekben! ...” - hadarja forró, könnyekbe tört
bánattal fölötte az ura, de keserűségében a Miatyánkot is abbahagyja, széket húz
halottja fejéhez, és ölébe eresztett fővel elkomorodik .. . Későn jutott eszébe,
hogy elfeledett papot hívni, de azt se tudná, hol keresse ebben a nagy városban,
kit küldjön utána. Ránéz a csendesen elpihent halottra.
- Ha ez nem idvezül, senki sem.
Az ajtó halkan kinyílik, a vénasszony az ágy felé int:
- Hogy van?
Az ember mogorván felel:
- Elaludt.
- Nincs valamire szükségük?
- Nincs!
A szűk koldustanyára lassan sötétség borul, csak a halott fehérlik ki belőle.
- Felgyújtom a villanyt - ajánlja a vénasszony.
- Azt egyet se - retten meg a székely. - Az orvos altatót adott s megtiltotta, hogy
zavarjuk.
- Alszik?
- Alszik.
- Akkor meggyógyul - tudja a némber.
- Meggyógyul - hagyja rá az ember, és sóhajtva felteszi a kalapját. - Megyek a
patikába - hazudja. Csendesen kitolja a vénasszonyt a szobából, a halottra rázárja
az ajtót, és keményen felmordul:
- Bé ne tegye senki a lábát a feleségemhez, míg vissza nem jövök!
- Miféle pogány ember maga! - borzadozik a vénasszony. - Hátha valamire szüksége
lesz?
- A tanár parancsolta így - áltatja a székely. - Közel sem szabad menni az ágyához.
Reggel eljön, s ő felébreszti.
A város már esti fényárban úszik. A kávéházban szól a zene, az embertömegek
zajongva, kacagva ömlenek az utcákon. A székely siet a tanárhoz.
Alig engedték be hozzá.
- Mi baj, fiam? - ismeri meg a tanár.
A székely alázatosan lehajtja a fejét.
- Meghót!
- Vigasztalódjék. Jobb neki így . . . Van valami kívánsága?
A férfi kihúzza a nyakába akasztott pénzeszacskót.
- Engedelmet kérek, de elfelejtettem megkérdezni, mivel tartozom.
- Egy vizit, injekció, háromszáz lej.
Háromszáz lej nagy pénz szegény embernek, de meg kell becsülni a halott porát.
- Itt van, instállom .. .
- Most mit csinál? - érdeklődik zavartan a tanár.
- Hazaszállítom. Az volt az utolsó kívánsága. A tanár megnyugszik. Ha
hazaszállítja, akkor tehetős
ember, és nem sok a háromszáz lej.
- Forduljon valamelyik temetkezési intézethez - adja a tanácsot. - Az elintézi. No,
Isten áldja, barátom!
Nem érez semmit, sem bánatot, sem emléket. Fásultan megy az utcán. Egy kivilágított
kirakatban meglátja a koporsókat, szemfedőket, halotti jelentéseket. Betér. Fekete
ruhás úr hajlik át az asztalon.
- Temetés?
- Afféle. Tudni szeretném, hogy mibe kerül a halottszállítás.
- Hová?
- Székelyföldre.
A kereskedő pár kérdés után kiszámítja. Dupla koporsó, engedély, orvosi vizit,
szállítás, összesen nyolcezer lej. Autón hatért megcsinálják.
- Igenis - hebegi a székely, és szomorúan kifordul az ajtón. - Nyólcezör lej -
töpreng -, annyi pénzem nincs.
Nehéz szívvel kicammog újra a külvárosba, betér a sötét kunyhóba, megnézi a halott
orcáját, meg is csókolja s rábólogat:
- Nem tudlak hazavinni, Anna lelkem! - s újból visszahajtja orcájára a takarót.
Leül az asztal mellé. Eszébe jut gyermekük, a háromesztendős Évike.
Ha holtan is, mégis haza kell vinnie az anyját.
- Még ha Burukolóban eladhatnám a földet az ára kifutná jut eszébe , de ahhoz üdő
kéne ... Mégse tudom az utolsó kívánságodat teljesíteni, Anna!
Ismét elővonja a pénzeszacskót. A forró mellétől, a meleg rongyból minden pénzét
kiszedi, és bütykös ujjával számolgatja az asztalon:
Otszáz meg száz, az hatszáz, meg száz, a hétszáz .. . Ez itt egy ezres . . . Nem
elég . . . Nem fussa . . . Énédösistenem! Mit tudjak csinálni?
Sokáig gyötri magát. Végigéli emlékezetben azt a szép, virágos, szegény életet,
amelyet a csöpp asszonyka nyújtott szerelmes odaadással. Mezők, erdők hazahívják, a
kis hajlék ezer drága emléke kínozza, és mintha a falu sirató harangjai is
idehallatszanának az idegenbe, azok is hazaszólítanák a hegyoldali tiszta
temetőbe ... Holtában is dideregne az idegen város durva rögei alatt, ahol éjféli
órán az sincs, kihez hozzászóljon. Jeltelen, süppedt, dudvás sírja lenne, ahonnan
pár év múlva új szegénynek ássák fel csontjait. Nem. Egyedül nem mehet haza. Mit
mondjon drága kicsinyének, hogy hol hagyta az anyját? Mit szólnának a szomszédok,
mit feleljen az otthoni fűnek, fának, virágnak, földnek, a kis templom
jóistenének ...Érzései elhatalmasodnak, sokszor a kihűlt test fölé veti magát és
esküdözik:
Ha embert kell ölnöm azért a pénzért, akkor is hazaviszlek, Anna!
Hiába számolja azonban újra a pénzét: „Ötszáz meg száz, az hatszáz . . .” arra se
elég, hogy a házból kivigye vele.
Tehetetlen fájdalmában észre se veszi, hogy az éccaka elmélyül, a vén háziasszony
alszik már, a város elcsendesedett.
Otszáz meg száz, az hatszáz ... mormolja félig tébolyultan tovább, míg kifárad,
és a puffadozó halott mellett sokáig hallgatja a némaságot.
Az óra elveri a tizenegyet, valamelyik gyár szirénája belebőg a setétbe, utána
vonatfütty sivít fel.
Megy a tizenegyes gondolja önkéntelen , ezzel kellett volna hazamenni, de még a
kétórással is elérnék ...Ötszáz meg száz, az hatszáz ...Éppen annyiba kerülne a
kettőnk jegye.
Hirtelen elsápad. Vakmerő, de szép gondolat hasít bele agyába. Arca lassan kiderül,
félelmetes belső ordítás szakad fel benne az örömtől, halottjához ugrik, lerántja
róla a takarót és ujjongva mondja:
Mégis hazaviszlek, Anna lelkem!
Az ajtót bezárja, az ablakszemeket lefüggönyözi és lázasan, remegve hozzákezd a
halott asszony öltöztetéséhez. Feladja rá a virágos szoknyát, felhúzza a kicsi
csizmákat, a réklit, fejére felköti a rojtos keszkenőt, hátán végigteríti a
nagykendőt. A félig merev testtel addig küszködik, míg sikerül felöltöztetnie.
Végre útra készen áll. Az idő is sürgeti. Mennie kell, hogy le ne maradjon a
vonatról. Félelemtől borzadó üstökkel eloltja a lámpát, az ajtón kikémlel. A vén
szállásadóné mélyen alszik. Most! Atöleli a halottat és pár kétségbeesett lépéssel
szinte átgázol a szobán ... Az utcán nem járnak emberek. Háztól házig lopakodik,
liheg a súlyos teher alatt. Végigszökik a zegzugos kis utcákon. A fagyott fő
arcához verődik, a kezek mereven lóbálódznak és furcsa, halk hangon csikorognak a
halott csontjai . . . A palánkos kerítések mögött rémülten vonítanak utána a
kutyák. Valahol részeg ember énekel. Távolabb egy rendőr áll mozdulatlanul.
Csak az állomásra kisegítsen az Isten! fohászkodik verejtékezve a halottvivő
székely.
A kivilágított, forgalmas épülethez azonban nem mer közelíteni. Mint az üldözött
vad, áll meg pillanatra előtte, a testtel vállain. Elrémül, mintha mindenki
ráborzadva azt kiáltaná:
Ez az ember halottat lopott! .. .
Sikerül néhány fénycsíkon átvergődnie. Az épületek, falak zugaiban rejtőzve, végre
átszökik a síneken. A túlsó oldalon nem járnak emberek. Egy elhagyott vagon
oldalához támasztja a halott testet, és néhány ugrással elvegyül az embertömegben.
Agya lüktetni, muzsikálni kezd az izgalomtól. Azt se tudja, hogyan sodródik a
pénztárhoz. A hang idegenül ömlik elő torkából, mikor megváltja a két
harmadosztályú jegyet.
A vonat előtte pöfög olajosan, feketén.
- Ez megy Brassó felé? - kérdi a kalauztól.
- Trenul nu pleaca inca! - rivall rá tekintélyesen a lámpás ember.
A székelynek azonban felvillan a szeme. Hirtelen beugrik a kocsik közé, és újra
rohan a halotthoz.
- Megvan a jegy, Anna lelkem! - suttogja neki, mintha élne, és újra ölébe emeli a
megtámasztott testet. Már messziről kinézett egy fülkét. Alig pislog benne az
olajmécs. Fél kézzel megragadja a vonat vaskorlátját és elszántan fellendül rá.
Lihegve örvendez, hogy még senki sincs a kocsiban. Egyik sötét sarokba, a fapadra
elrendezi a holtat. Borzas haját, kendőjét mélyen a szemébe húzza, hogy csak a
vékony orr fehérlik elő. Kezeit, lábait úgy rendezi, mintha mélyen aludnék. Az
előrebillent fejet hátrahajtja, és szorosan melléje ül.
Nehéz ládás, batyus utasok lepik el a vonatot, káromkodások fakadnak ki durva
emberek száján. Végül mindenki megtelepszik. Az izgalom elül. Már lendülnek a
kalauzok lámpái, a várva várt perc elérkezik. A vonat megindul, és lihegve eltűnik
az éjszakában.
A furcsa női testre azonban felfigyelnek az emberek. A férfin átcikázik a gondolat:
- Mi lesz, ha felfedezik, hogy holtat viszek? . . . Nem, nem szabad észrevenniök!
Elszánt nyugalmat erőltetett magára. Csak arcán és izzadságtól csepegő, borzadozó
baján látszik a szörnyű félelem. Hogy az embereket áltassa, kedveskedve hajlik
feleségéhez:
- Jól ülsz, lelkem? Próbáld meg, hátha tudnál aludni! ... Fáj még a fejed? ... Ne
búsulj, mert reggelre otthon leszünk!
Az emberek egymásra néznek, a holttest hallgat, csak a félig zárt száj fehér
fogsora vicsorít ki a sötétbe.
Egy rokkant tojásokat szállít a Regátba. Sebesüléséről kezd beszélni, de rémülten
hallgat el, és ő is rámered a szembevigyorgó holttestre.
Egyik utas odaszól a székelynek:
- Mi a baja a menyecskének, atyafi?
- Halálos beteg, szegény - válaszol mogorván, fél testével eltakarva a halottat.
Gyanakodva fürkészi az utasokat, vajon észrevettéke, hogy holttestet visz. Az
emberek összesúgnak, egyikmásik közel hajlik az élettelen nőhöz, és a
bizonyosságtól rémülten hátradöbben, de senki sem meri kiejteni a szót: „Halul!”
Van valami végzetes a vonat rohanásában is. Mintha az is a halottat altatná:
„Sissi! ... Sissi! . . . Sissi ...”
Az ablakok előtt elrepülnek a hegyek, majd a holddal mennek szembe, s a sárga
sugarak ráhullanak az élőből és holtból összetett emberpárra. Mindenki hallgat,
csak a belső kínoktól gyötrött székely beszél tovább a halotthoz:
- Bárcsak már otthon volnánk! . . . Nem ráz túlságosan a vonat? Tarts ki valahogy,
lelkem! .. .
Az emberek borzadoznak, tudják, hogy halott utazik.
- Gyertyát kellene neki gyújtani - veti sietve a keresztet a rokkant.
A férfi kétségbeesetten tovább magyaráz:
- Otthon akart pihenni szegény, a mü temetőnkben!
- Temető, temető, mind egyforma! - mondja valaki.
- Utolsó kívánsága volt - kérleli lázas tekintettel őket
a férfi. - Szegény ember vagyok, a szállíttatást nem bírtam
volna. Egész vagyonom ráment volna.
Az utasok lesütött szemekkel hallgatnak, virrasztanak.
- Van egy háromesztendős leánkám es - beszéli tovább a férfi -, s az mégse lehet,
hogy még egyszer meg ne lássa az édesanyját!
A vonat olajlámpája utolsót pislant. Senki se válaszol. A sötétben görnyedő
embertestek, mint néma fekete szobrok ülnek. A vonat tüzes füstfellegben száguld
tovább.
„Sissi! . . . sisi! . . . sisi! ...”
Az Isten felülről nézi, és áldott kezével félrehajtja a felhőket a remegő csillagok
elől.
A férfi nem bírja tovább. Csendesen sírni kezd. A szerelem, boldogság, élet, álom
jut eszébe, az együtt töltött idők, a tervek, erők, lélek, minden, amit ez a kihűlt
asszony jelentett neki. Érezte, hogy valami csodálatosat cselekszik, és életét adta
volna érte.
A kalauz azonban felriasztja.
- Jegyeket kérek!
- Most, most válik el! - gondolja rémülten a halottvivő, és odanyújtja két jegyét.
- Az enyém s a feleségemé!
A kalauz a halott arcába világít lámpájával és megremeg.
- Alszik! - válaszol a sötétben egy vésztjósló, komor hang.
A kalauz tétováz, de egyszerre elszánja magát és a jegycsípővas beleharap a halott
jegyébe is.
Mindenki megnyugszik, hogy a halottat nem tették le a vonatról. A komor, fenyegető
tüzek kialszanak a szemekben.
A vonat tovább dübörög az éjszakában.
Végre felvirrad.
A mezőkön lassan feltetszenek a vetések, fák, füvek, a házak kibontakoznak a
sötétségből.
- Rákos! - kiáltja a kalauz.
A székely felegyenesedik, mély sóhajtással átkaroljaújra a halott asszonyt, és a
testtel a vállán, keményen megemeli a kalapját.
- A Jóisten áldja meg magikot!
Senki sem emeli fel a tekintetét, hogy ne kelljen megtudniok a féltett, szép
titkot.
- Vezérelje az Isten! - mormogják vissza.
A halottas ember eltűnik. Futva rohan végig a vonat mellett és viszi, viszi terhét
ember nem járta helyeken, rejtőzve, titkon. Szíve a torkában lüktet, kínok tépik
idegeit és vörös karikák táncolnak előtte. A szél lengeti ruháját, összekuszálja a
halott haját, a kezek valószínűtlenül harangoznak a levegőben. Az ember fut, ereje
végső megfeszítésével, és csak háza küszöbén torpan meg.
Lábujjhegyen belopódzik, a halottat végigfekteti a vetett ágyon, újból elrendezi,
ahogy tudja, majd átmegy a hálóházba, és álmából gyengéden felcsókolja leánykáját.
- Évike, lelkem, kelj fel, mert hazajött édesanyád!
Hirtelen megtántorodik, és elzuhan a földön.
Fél óra múlva ásóval, csákánnyal a vállán kiment a temetőbe.
A szép, virágos hegyoldalban kikeresett egy nyugalmas helyet, keresztet vetett rá,
kimérte rajta az élet határait és hatalmas lendülettel belevágta a csákányt a
kemény székely földbe.
Ez az a sír .. .

X.

Végre szegény Csinód Mihály is idejutott, de jobb is volt így neki. Egész télen az
ágyat nyomta. Az asszony kereste a kenyeret neki s a négy gyermeknek. Napszámba
járt, favágást vállalt az erdőn, térdig állott a hóban, s még a csontjai is
megfeketedtek az erdei tüzek füstjétől. Így is vagy ettek, vagy nem ettek, de
valahogy kitavaszodtak.
Mihelyt a föld annyira szikkadt, a nép megrohanta a mezőt. A férfiak szántottak, az
asszonyok kaszálót takarítottak.
Csinód Mihály pár napig hallgatta az ekék zörgését, de harmadik nap hiába sírt a
felesége. Alig hajlította le fekete ágát az éjfél, szép csendesen harisnyát húzott,
felöltözött, előkészítette az ekét, taligát, boronát és befogta a két árva tehenet.
A kapu se nyikorgott utána, mikor elszökött szántani.
A virradás már a mezőn találta.
Szemei láttára ébredt az ég. A kizöldült erdőt még fátyolköd takarta, de a földje
végén álló almafa bimbói aranyszikraként ütköztek ki az ágak hegyén. A völgyekben
égtől földig ezüst fonalak húzódtak, mintha megfagyott volna a hulló harmat. A
madár alig tudott átvergődni rajtuk. A szántó ember a hegy tetejéről úgy lihegett
le a félig dermedt mezőkre, mintha forró leheletével a világot akarná
felmelegíteni. A friss fű még kábult volt, és alig állott gyenge lábain. Szédület
fogta le a beteg embert, és gyöngyözött a homloka, de csak addig volt gyenge, míg
megragadta az eke szarvát.
Még látta, hogy az erdőből varjak szállanak elő,leereszkednek, és jobbról balra
hajtogatva fejüket, utánamennek a barázdában; aztán álmodozni kezdett. A felbúvó,
enyhe nap rásüt behunyt szemeire, amitől ragyogó mélységek és magasságok nyílnak
meg előtte és ebben a gyermekpompában csak dereng minden. Aranyködből vannak a
tehenek is, és a munka mámorában megkönynyebbül a föld is, mintha csak
bárányfelhőket forgatna az eke.
- Felséges Isten!
A barázdák egymásra omlanak, és forr a hant a vas előtt.
Mit tesz az, hogy erőtlen, kopár, gyenge a föld! Szegény az is, mint ő, hiszen
testvére és közös a sorsuk. Az is minden erejét, egész életét odaadja a kenyérnek,
mint jómaga. Alommal és szeretettel hinti be, mintha mag helyett csókot vetne el ..
.
Már ezentúl nem úgy lesz. A világ korma nem hull az emberek fejére. A halotti könyv
bezárult. Eznapságtól fogva minden mozdulat áldást fakaszt, hitet, erőt ád. A
gyermekek nem fognak többet éhezni, az asszony is az új, gazdag kenyér láttára
elkacagja magát örömében. Az eke a jövendő szemfedőjét tépi.
- Ha az Isten áldást ad - számítgatja -, lesz legalább hat szekér törökbúza. Elég
lesz télire. A föld széjjire fuszujkát ültetek, a felső részit meghagyom
pityókának. Csak az üdő járjon neki ... Híjj, Rendös, Bogár!
Egészen megvidámodott, mintha a betegséget is kézzel elvették volna. Csontos,
kemény arcán két meleg rózsa ül. A nap zengve emelkedik az égen.
- Megette a ködöt! - kacag a szántó ember.
Csak azon csodálkozik, hogy az idén miért nincsenek pacsirták.
- Hátha megfagytak a télen. Kár volna! - komorodik el, de a szánalmat hamar elveri
a reménység.
- Csak Isten áldást adjon!
A meleg fény átjárja a testét, és ahogy meghajlottan ballag a barázdában, a nap
arany vélumot terít a vállaira, mintha szentséget vivő pap volna, és azzal fogná az
eke szarvát. Valahogy magától jött ez a gondolata, de megemelinti rá a sapkáját:
- 'Szen én es az Ur szent testyinek színén dolgozom!
A szántás, kenyérágycsinálás bizony nagy dolog. Nem volna semmi különös abban sem,
ha két fehér angyal térgyepelne láthatólag a föld két végén és úgy tartaná kezeiben
a barázdát, mint fekete pántlikát vagy az élet keskeny fekete hídját, amelyen
Csinód Mihály négy gyermekes szegény ember halad két rossz tehenével.
A megújulás nagy erejét érzi minden. Az almafa is reggel óta sokat nyitott.
Nagyobbak a bimbótüzek rajta. A füvek halvány erőtlensége is tünedezik, s fényesen
csillog a varjak háta. Olyan sokan vannak, mintha minden rög madárrá változott
volna.
- Az idén cserebogáresztendő van - pillant rájok. - Most jól élnek.
Szánt, szánt ernyedetlen. A két tehén oldala lüktet, de csak addig pihenteti, míg
megszusszannak.
Később szomjúságot érez. Elmegy, hogy igyék. Alig tíz lépésre csordogál a patak.
Míg megtörli a száját ingujjával, azt is megdicséri:
- Szép vagy!
Valóban, a vizek is megtisztultak. Kristálytiszták, mintha Isten ujjai közt
folynának keresztül.
Már merőn tűz a nap. Egyszer csak a szántó ember felfigyel és azt mondja:
- Dél van, harangoz a nap.
Harangoz a nap.
Halk, finom zengés kél a levegőben. Csak mintha a földről tűző sugarakat hirtelen
szélfúvás érintené egymáshoz, és kettőthármat kondítana rajtok. Ebben a pillanatban
egy lélegzetvételre minden megáll. Fák, füvek, állatok nem mozdulnak. Tisztelegnek
a mindenségen átvillanó nagy titok előtt.
Dél van.
Meg kell szegni a kenyeret. A legkoldusabb ételnek is csodálatos íze van most, mert
rejtett áldás száll reá felülről, mely megszenteli az evő szájakat, és a teremtés
illata betölti a földet.
A szántó ember is délebédel. Szalonnát, kenyeret, kicsi fej hagymát, már ami az ő
szegény házától még kitelik. A két tehén éhesen nézi a füvet. Az a másé. Nekik nem
jut. Fehér hab szakad le a szájukról. Az ember falatozás közben is elégedetten
szemléli az egymásra forgatott barázdákat. Szája mozog, elméje azonban tovább szövi
a terveket az élet felcsillanó reménységéről.
A tagúton két nehéz ökörrel valaki igyekszik felfelé. Az embert nem, de az
állatokat megismeri.
A Béla András két ökre.
Velök van maga is. Mikor odaér, megáll egy szóra.
- No, szántogatsz, Mihály?
- Én igen. Hát kijed hova ügyekszik?
- Csak ide az aljba, az erdő alá! Felforgatom a herésemet ... Mit tész ebbe a
földbe?
Szinte kevélyen felel a szántóember.
- Ebbe törökbúzát!
A másik elkacagja magát.
- Tán azt vetöd el, amit a télen „kölcsön” megettetek?
A szó - mert igaz - szívébe nyilallik. Csak most gondol rá, hogy nincs otthon
egyetlen szem vetőmag se. Pénzért se lehetne az egész „hijuban” egyetlen odvas
kukoricaszemet összeseperni. Keserűség járja át belsejét, a falat megáll a
szájában. A mennyből zuhant alá. Hirtelen összeszorul és fájni kezd a melle.
Tekintete elködösödik és szédül. Megtántorodik, mikor feláll, hogy újra dologhoz
lásson. Béla András akkor már a túlsó völgyben járt.
Testileg, lelkileg betegen görnyed rá az eke szarvára és rekedt a hangja, mikor
indít:
- Nohát!
Aztán minden barázda végén egyet sötétedik a világ. A keze is hideg. Csetlikbotlik
az eke után, mintha részeg volna. Édes kimerültséget érez, húzza a föld. Most a
feleségére gondolt.
- Nem is sejti szegény! . . . Mi vár reá? ... Pedig olyan szép volt leánkorában,
hogy a méhek mind az ő szemére akartak szállani. Virágnak nézték .. .
Hogy van az, hogy egyszerre minden elszomorodott körülötte? A nap ugyan
teljességében ragyogott, a tavaszmező dalolt, égenföldön színek hullámoztak, a
varjak táncoltak a rögök tetején, de ő úgy látta, hogy vigasztalan szürkeség fojtja
meg a tavaszt, a nap kiégett és feketén haldoklik az égen, a madarak ismét rögökké
váltak, s az almafa halott virágokat nyitott.
Megborzongott, érezte, hogy a halál közeledik, de sejtését nem merte bevallani.
Csak annyit hebegett:
- Megváltozott az idő!
Roggyant lábakkal rótta a lépéseket az eke után. Már őt is inkább a tehenek húzták.
Az eke kikihagyott, „vétket” csinált. Nem látta. A barázdák is elmosódtak. Álmai
elszáradtak, csúnya, nehéz robot lett a szántás. Nagyokat ásított, és hirtelen
összerázkódott. Nem mert hátranézni, mert tudta, hogy háta mögött a barázdában a
halál lépeget, és madarai, a varjak alázatosan követik. Kevés sós nedv nyomult fel
a torkába és kiszivárgott az ajka prémjére.
- Elévett a száraz betegség! - morogta.
Nem hagyta magát. Keményen nekifeszült az ekének, és véres szájjal tovább szántott.
- Híjj elébb me!
Dülöngözve, hol ide, hol oda rántotta az ekét, de a szíjjas, tippadt föld keményen
fogta, és az ember nem tudott eldőlni.
Hosszú idő telt el ebben a küzdelemben. Csinód Mihály szántó ember nem akart
engedni . . . Otthon asszony van s négy apró gyermek! .. .
- Híjj elébb! .. .
Űzte szerencsétlen tehénkéit az élet gyönyörű, vágtató szekere után.
Hiszen igaz, hogy a füvecskék szerették volna segíteni, hogy utolérje, de mi az:
virággal ütni a haldokló ember hátát. A madárkák is észrevették, hogy baj van, s ha
jól emlékszem egy korán ébredt pillangó is megverdeste a tehenek testét, de nem
bírtak előrehaladni. A barázda fekete hurkával mindig visszarántotta a halál, hogy
sohase tudjon a végére jutni.
Aztán meg kellett állnia. Felocsúdott, és félelmében gyermekei nevét kiáltotta:,
- Pisti! Márika! Jóska! Amáli!
Ez már csak az elkésett búcsú volt tőlük, mert hosszú, kínos köhögés után, vörös
felhő állott a tehenek elé, és azok is pirosak lettek, ijedt bődüléssel
megállottak.
Az eke szarván akkor már folyt le a vére.
Még annyit látott, hogy a hegyek lebuknak a völgyekbe, széles, fehér villám hasad
az égen, füvek, fák visszahullnak a földbe, a nap megvakult és a varjak
rettenetesen verik szárnyukat, de többé nem bírnak felszállani.
Megállott, előredűlt, de az eke szarvát nem engedte el. Rémült szemei beletágultak
a világba, mintha valami szörnyűséges dolgot szemlélne. Megrázkódott, s utána
mozdulatlan maradt .. .
Pillanatok múlva mosolygott .. .
Az elcsigázott két tehénke leheveredett a földre. Néha felbődültek.
A halott szántó ember megdermedve állott az eke szarvánál, és mereven a barázda
fölé hajlott, mintha azon tűnődnék, hogy mi baja történt ennek a földnek .. .

XI.

öreg Gyerkó Anti bá fekszik itt, de az övé a kisebb eset, mert a tánc miatt halt
meg. Tudom, mert ott voltam azon a mulatságon.
Félig a szoba sarkába merülve játszott a Szándoki bandája. A szál dróton függő
lámpa sűrű ködben haldoklott. Alatta lüktet a tánc, az ünnepnapi vigalom. Az
asztalnál öregek boroznak. Az öklök, nagy fejek árnyéka ráesik a poharakra, melyek
fölött a bor illata dereng. De hiába dereng, csak nem lesz jókedv belőle. A tánc
sem az, ami volt: a test szépséges kivirágzása öreg nóta karjai közt, csak afféle
nyálas városi holmi, aminek se füle, se farka, se teteje, se Istene. Es a hozzávaló
nóta! Hát nóta ez? Nem hegedűből termik, hanem döglött ló farkával csalják elő az
ördög hasából. Tiszta szégyen hallgatni is. Ki tudja, hol bujdosik fekete fátyolban
a régi magyar dal, a mámoros, álomlátó, gyönyörűséges, csillagos, drága boszorkány,
aki puha szárnnyal ereszkedett valaha az emberi szívre azon frissen, ahogy az öreg
hegedűfában fogantatott. Egy életünk, egy halálunk, mindent reászántunk. Hej, te
nóta! Nincs immár se cigány, se jó bor, ami elővarázsolna. Töltsön kend, Anti bá,
ott egye a fene az egész világot! Szégyellje magát, hogy nem halt meg, mikor
kellett volna!
Anti bácsi még a régi vágású, igaz ember. Deres a feje, de kemény a teste. Magas és
széles, szép keresztre feszített ember, kinek forró leheletétől reszket a bajsza.
Ugy ül a széken, mint aki világokat tudna teremteni, de azt tartja, hogy nem
érdemes. Nem válaszol a szóra, csak nézi a kis locsadékbort. Ki tudja, hová száll
el a tekintete.
- Bort! - mordul hátra a korcsmárosnak.
Aztán újra nézi a sárga levet. Az asztalra vetett öklén az erek vastagon duzzadnak.
Súlyos, halálos kéz ez is. Lassan és hatalmasan mozdul, mikor poharat billentenek
feléje. Megragadja a magáét, de megint visszateszi. Valami forr, kavarog a
bensejében, amihez méltatlan és kevés egy nyavalyás pohár. A régi kupák mértéke
kell ehhez. A kemény ezüst kupáké, amelyeket ivás után a markunkban ronccsá
nyomorított a keserűség. Ezek közül a legények közül maradt vissza öreg Gyerkó
Antal. A többiek már a föld alatt döngetik koporsójukat. Az ő életén is látszik,
hogy csak ideiglenesen maradt vissza. Még valami elintéznivalója van, s ő is siet a
többi után. Az ablak alatt kapál már az ő lova is .. .
Mintha az nyihogna be utána, hirtelen feláll Gyerkó Anti. Tétován a szoba közepére
lép, és két nagy kezével helyet int magának.
Hé, Szándoki! Azt a régi csűrdöngölőt!
A jeladás hangjai felbugyborékolnak a klánétán. Az öreg csípőre veti két kezét. A
többi cigány sunyin csúszik a klánétás mögé. A kis hegedű felcincog, a gordony
elmordul. Leányok, legények körbe állanak. Az öreg felvágja a fejét, feszülten
kiegyenesedik. Büszke vadmadár, a felrepülés pillanatában. A klánéta előpergő
hangjai arcába repülnek, az ember táncra perdül.
És most valami drága aranyfelhő ereszkedik a képre. Az édes kábulatba mindenki
beleszédül. Nincs gondolat, nincs élet, nincs halál; csak ez a tánc van. A
váltakozó figurák szeszélye fölött kinyilatkozik a tánc titka, ami édestestvére az
imádságnak. Igaz magyar könyörgés, az ősi puszták álomszerű szertartása.
Vérforraló, szó nélküli, ősi vers. Nász a végtelennel. A székely nép története,
melyet a táncoló ember véres lábujjai írnak e földnek arcára ... Ezt a figurát,
mintha a régi kiveszett bölény mutatta volna meg zord kedvében a fülei erdő vén
cserfáinak. A másikban már angyalok öröme lakozik, hogy a következőkben már a
szeretőm csókja forrjon ajkamon ... Erő, dac, öntudat, férfiasság, szépség,
költészet, gyermeksírás és halálhörgés, minden, de minden benne van. A klánétában a
havasok lelke muzsikál. Esőcsepphullás neszétől vadak törtetéséig, az egész székely
világ benne van. Ez még nesztelen ölelés, de a másik hang már mennydörgés, olyan
mennydörgés, amely csak itt hangzik el. Szörnyű és tragikus, mintha az
egekből lehullott Isten homloka loccsanna szét a sziklákon.
Járjad testvér! Rúgd azt a földet, hogy ébredjen! Táncolj feledést a gondra, bajra,
fájdalomra, pirosságot az arcunkra, erőt a szívünkbe! Járjad öreg Gyerkó Anti!
Végre itt az ünnep. Bort, búzát, békességet! Hazugság
az élet, múljon a szenvedés, őszüljön meg az ördög, járjad, Anti testvér!
Már minden idegünk muzsikál a tánctól, furcsa színek égnek arcunk előtt, nem
érezzük az élet csapásait, rohanunk a pusztulás elől, bensőnk kiújul és úgy
érezzük, hogy most ölni vagy csókolni kell. Öltünk eleget, kezdjünk hát a
csókhoz ... Uram, jó nekünk így lenni! .. . Fújjad, Szándoki, hasadjon ki az arcod!
Szeretlek, testvér! ... Hol a bor? . .. Nem ízlik és mégis szomjas vagyok . . .
Mindenkinek megbocsátok! . . . Járjad Gyerkó Anti! .. .
A tánc szilaj ritmusa még egyszer felkavarog, de hirtelen a klánéta felsikolt és
elnémul. A táncoló ember megmerevedik, és lassan meginogva, szürke arccal, holtan
zuhan a földre .

XII.

Az ura éccaka levágta a füvet, hogy reggelre nap számba mehessen. Éppen csak
beszólt az aszszonyhoz.
- Ha a harmat felszárad, valahogy próbáld meg, hátha el tudnád verni a rendet.
Igaz, hogy nehézkes vagy, de hátha megsegít az Isten!
A kicsi menyecske biztatta:
- Végezze csak a dolgát, Béni, a kaszálót én eligazítom.
Indult is pitymallatkor. Az erdei kaszálókon még érintetlen volt a fű, s az
arasznyi menyecskének a szeméig ért. Egészen átverte a harmat, míg átúszott a dús
mezőkön.
A patak mellett megtalálta a pár leveles ágból összerótt kalibát, s az ura tüzének
a hamvát. Tudta, hogy a lombhajlékot neki csinálta, s még tűzrevalót is gyűjtött.
- Áldott ember! - örvendezett.
Ez még semmi! A kalyiba földjét meghordta frissen kaszált fűvel jó vastagon, hogy
legyen, hol megpihenhessen az ő kicsi, lihegő madara. Az élő szenet betakarta
hamuval, hogy még a tűzrakással se kelljen bíbelődnie.
- Oh, hogy szeret! - kacagott az asszony.
Felakasztotta a tarisznyát a kalyiba oldalára, hogy a hangyák hozzá ne férhessenek,
megbolygatta a tüzet, vetett rá, mert szerette a lángot és a kék füstöt, hideg
patakvízzel telebugyogtatta a korondi korsót - egyszóval eljátszadozott még egy
kicsikét.
- Jaj, hol az eszem! - riadt fel későbben, és kapja a villát, hogy a rendeket
szétverje.
De hullott is aztán szerteszét a fű a villa hegyéről. Az élet zamatának édességét
érezte a nyelvén, s párás illatfelhőt vert a teste. A teremtés lehelete omlott a
magasból.
A földre szakadt áldás tisztaságában dolgozott a gyermekasszony. Ledobta felesleges
ruháit, keszkenőjét, s kibomlott haja lengett utána, mintha az ősasszony volna, ki
az erdei tisztáson harmattáncát járja. Az erdő varázsában az ősi ösztönök vad
szépségét hordotta magán. Néha úgy rezzent fel, mint az őz, kitágult orrlikkal
szimatolva, és harcos erő borzongott a bőrén. Az erdőmező gyermeke volt, kit minden
reggel megtisztít az élet kártevő bajaitól.
Félig behunyt szemekkel dolgozott, mert úgy szebbek a színek, édesebb a fény, az
elterített fű, virágok végtelen szemfedővé folynak össze s az egészet a nap, mintha
lassan magához emelné, mint a vizekből kiemelt színes hálót.
Egyszerre csak véget ért a napjáték és az asszonyon éles kín hasított végig.
- Jaj!
Az élet megmozdult a szíve alatt. Egész testét görcs fogta el, és kínosan megindult
a kalyiba felé. Órája elérkezett.
Sokszor összeesett, míg a fűágyhoz vánszoroghatott. A halálos veszedelem,
elhagyatottság félelme összeverte fogait, és kétségbeesetten sikoltott.
- Segítség!
Tátva feledett szájába mintha forró eső hullana, és e szédület alaktalanságában a
fák elefántokká változtak. A kínok későbben pillanatonkint újultak meg. Tekergő
vörös kígyók hullottak az égből, a patak tengerré szélesedett, amelynek közepén egy
asszony a hajával koporsót mosott. Végül agya elsötétedett, és egy végső
sikoltással a puha semmibe süllyedt .. .
Lassan tért magához. A világ fokozatosan kivilágosodott. Elgyötörten, vértelenül
feküdt. Hirtelen megrándult, mintha vesszővel megütötték volna a szemét és nyögve
félig felemelkedett a fűágyon.
Meglátta gyermekét.
Lelke ösztönösen élte át a nagy változást. Finoman elmosolyodott, és magához
kaparta kicsinyét:
- Édös, drága fiam!
A csecsemő kis teste hideg volt. Az élete még nem ért le a földre. Szívecskéje nem
lüktetett, lélegzete meg se mozdította az anyja haja szálát.
- Mindjárt meghal! - rémült fel az anya, mert nem tudta, hogy holtan született. -
Kereszteletlen hal meg! - jutott eszébe és arra gondolt, hogy név és nyom nélkül
nem engedheti a másvilágra.
- Meg kell körösztölnöm! ... De nincs szenteltvizem! Hiszen ott van a patak, de az
nem szentelt víz. Nem templomi dolog.
- Azt kéne először megszentelni! - gondolta. - Mi lenne, ha én megszentelném!
Érezte, hogy joga van hozzá, csak azt nem tudta, hogyan kell megszentelni a
patakot. Törte a fejét, hogyan csinálhatja a pap. Arra emlékezett, hogy sót tesz
bele az is. Kínosan felemelkedett, és leakasztotta a kalyiba oldalán függő
tarisznyát. Előkereste a sót, az egészet tenyerére öntötte, és együgyű szavakkal
rákiáltott a patakra.
- Te patak, én téged megszentellek a só szent nevével!
Beleszórta és csodálkozott, hogy nem lett fehér tőle a víz. Igen rövidnek is
találta a maga csinálta szertartást, amely nem elégítette ki.
- Mit kéne még csinálni? - töprengett.
Majdnem felkacagott örömében. Hátha belevetné a kenyeret is! Annál osztán szentebb,
drágább ezen a földön semmi sincs!
Mint a madárkáknak szokás, úgy morzsolta szét a tenyerén, és beledobálta
morzsánkint.
- Patak, én téged megszentellek az áldott kenyérrel, Urunk szent testével! .. .
A patakra árnyék esett és barna lett, mint Urunk szent teste.
Hogy érvényesebb legyen a szentelése, beleürítette minden élelmiszerét. Vetett a
habokba sokféle virágot, szép és jó füveket, falombot, anyaföldet, szórt bele a tűz
síró parazsából, és mindannyiszor imádkozta hozzá az igéket:
- Te patak, én téged megszentellek!
Akárki akármit is mond, bizony szentelt volt az a patak, ha el is olvadt, tűnt
benne a só, kenyér, fű, tűz, föld és virág.
Egész korsóval merített belőle az asszony s míg a
korondi korsó lassan bugyborékolt, szüntelen zengette: - Patak, én téged
megszentellek!
Aztán megkeresztelte kicsinyét édesapja nevére. Háromszor végigöntötte a kereszt
jelével:
,Béni, én téged megkeresztellek az Atya, Fiú, Szentlélekisten nevében, ámmen!"
Egy árnyalatot szállott a nap. Az asszony a kicsi halottnak fűből bölcsőt csinált,
az volt a ravatala. Fát vetett a tűzre s mikor fellobogott, az volt a halotti
gyertya fejéhez. Amikor mindennel készen volt, maga is leroskadt melléje
és siratozni kezdte. A vére lassan folyt, és ő is csendesen elaludt.
Az Isten forgatta helyette a rendeket.
Még egy napig élt. Utolsó kívánsága az volt, hogy apját, anyját lássa, kiknek
akarata ellenére ment hozzá ahhoz a legényhez, de az apja, büszke Zólya Ádám
hajthatatlan volt.
Délután maga az esperes úr jött, és valósággal könyörgött:
- Hiszen lélek a lelkéből, test a testéből, gyermeke! .. . Zólya Ádám a fejét
rázta.
- Nem üsmeröm! - Megveri az Isten.
- Az Isten efféle emberrel nem bíbelődik.
- Meg kell bocsátania!
- Nem haragszom.
- Nem tud meghalni, míg apjától, anyjától el nem búcsúzott.
Zólya Ádám rezzenés nélkül ült.
- Allehet.
- Maga is tudja, mi a szerelem.
- Valamikor tudtam.
- Mert az nagy dolog!
- Elég nagy dolog.
- Elveszi az ember eszét.
- Veszem észre. A pap hitetlenül nézett a szeme közé:
- Nem szereti az egyetlen gyermekét? .. .
- Dehogynem!
- Akkor jöjjön velem!
- Azt már nem! Megesküdtem, hogy az életben nem teszem be a házába a lábam. Tartom.
Mikor a papot kikísérte, előkiáltotta a feleségét.
- Hé! Jere bé! Maga ment elöl, az asszony remegve követte. Az ember felhajtotta a
vetett ágy takaróját, előhúzta az új fejszét, letette az asztalra és rámutatott:
- Ezt látodé? ... Nohát úgy tudd meg, hogy szecskába váglak, ha ki meröd tenni a
lábad az életből. A Fennvalószentségesúristen engem úgy segéljen!
Az asszony riadtan hátrált.
- Hova mécc? - dörrent rá az ura. - Ülj le! Addig nem mozdulsz, míg meg nem murál!
Az öregasszony - eldolgozott, megapadt, megtört kis testecske - félve húzódott le a
kanapé szélére, az ura szemben vele, közbül a fejsze az asztalon.
Ültek és hallgattak. Vártak. Az anya könnyei peregtek, de nem moccant, le se merte
törülni. Nehéz zokogások tolultak fel benne, de lenyelte. Ültek étlenszomjan. Az
est így szakadt rájok.
- Gyújts lámpit! - parancsolta a férfi.
Lámpagyújtás után újból visszaroskadt a kanapéra. A tehenek fejetlen, a majorság
rekesztetlen maradt. A tűz a konyhában kialudt, a csordából hazatérő lovakat a
szomszédok eresztették be a kapun, s ott pipáltak az udvaron a holdvilágban.
Ők csak ültek szó nélkül. Eltelt kilenc óra, elütötte a tízet, megszámlálták a
tizenegyet is, de nem mozdultak. Fertájtizenkettőkor zuppant a kapu.
Mindkettőjüknek megrándult a teste. Érezték, hogy a halálhírnök jön. Az ajtó
megnyílt. Felpillantottak. Mintha a nagy fekete állat, az éjszaka torkából lépnék
elő a
magas, fiatal férfi, aki elvette tőlük a leányt.
- Jestét!
Zólya Ádám keze a fejsze felé rándul.
- Hogy mertél idejönni?!
A fiú nem is látja a mozdulatot. Tompán csak ennyit mond.
- Meghót! .. . Senki se válaszol rá. Az asszony feje koppan az asztalon. Ott
gyötrődik hangtalanul a fejsze éle mellett. A haláljelentő ember a földet nézi.
- Felravataloztam! Vár pillanatig, hátha felelnek rá, majd megrázza vállait, hogy
szinte láthatólag száll el róla az éjszaka fekete pora.
- Nem akartam, hogy idegen kéz érintse se életiben, se hóttában.
Keményen, nyersen tördeli a szót.
- A szemit befogtam, az állát felköttem, meg is fésültem ... A virágos rokolyáját -
amit úgy szeretett - szépön ráadtam .. .
Erre se mondja senki, hogy „jól tötted”. A fiú félig mosolyogva belenéz a
lámpavilágba.
- Szép halott! ... Az a!Most ő is hallgat egy kicsit. Csak percek múlva meri
megkérdezni.
- Nem nézik meg? Zólya Ádám rekedten felel:
- Nem! Indulat cikázik át a legényemberen, de türtőzteti magát.
- El se búcsúznak tőle?
- Nem!
- Úgy es jó! - válaszol a férfi, és csendesen behúzza maga mögött az ajtót.
Zólya Ádám felszökik, megragadja a fejszét, pillanatig tétováz és bevágja az ágy
alá!
- Bort, asszony! Bort! Sokat! A kicsi árnyék ijedten siet. Fogai vacognak, elnyúlt
száját össze se tudja fogni. A kancsó, pohár didereg a kezében. Az ember horpadt
orcával ül melléje. Az udvaron a lovak prüszkölnek a hideg harmattól.
- Te imádkozz! - rivall rá az asszonyra. Az árva, semmikis fehérnép nem tud írni,
olvasni. Míg az ura iszik, sebtében összeteszi barna, ráncos kezeit, és egész
lényét elönti a szomorú fény.
- „Édös, jó Anikóm - dalolja -, az Isten nyugtasson! . . . Beh hamar elmenél! . . .
Meg sem csókolhattam, el sem búcsúzhattam, élve nem láthattam! ... Miért is
szültelek hervadt kis virágom! ...”
A kemény férfi szürke szemöldökei összefutnak a kíntól, de nem zavarja a siratást,
melynek lelke s dallama most születik az asszony forró, száraz ajkán.
- Jaj, vigyázz az úton, semmi baj ne érjen! . . . Jól viseld magadat, fenn a
mennyországban! Rossz híred ne halljuk! ... S reánk ne haragudj! .. . Az ember ráüt
az asztalra.
- Azt a részit hadd el! Az anya rémülten motyogja:
„Miatyánk, Úristen! ...”
De a szíve most nem a miatyánkot kívánja. Összekulcsolt két kezére hajtja zsibbadt,
ködös fejét, és idézi az elmúlt időket, mikor Anikó még ölbeli gyermek volt, a
boldog, szép órákat, hogy milyen ruhája volt, hogy tudott kacagni. Az élet kis
semmiségei megédesülnek dalában. Öröm, bánat, keserűség, minden végigcsurran a
szívén. Mert az anyaszív gyenge virágocska, az öröm aranyeső, a bánat méregeső
rajta.
Az asszony imádkozik, a férfi bort iszik.
Nagy tűz ég az ő lelkében is, azt oltogatja. Míg a pohár fogaihoz kocog, elméje
kíséri az asszony imádságát. A halálmadár pedig egyik öreg fejről a másik öreg
fejre szálldos.
A hajnal pirkad már, de az asszony még mindig siratozik, s a férfi bort iszik.
A férfi bort iszik, ő is imádkozik.
Egyszer aztán az asszony szájából kifogynak a szavak, és reácsendesedik az
asztalra. Alszik. Az ember csendesen felmarkolja, és elhelyezi az ágyon. Be is
takargatja. Maga visszaül a bor mellé.
Virrad is már. Kifújja a lámpát. Rideg hajnalfény hull be az ablakon.
Mikor a temetésre a gyűlőt harangozták, behúzta az ablak deszkatábláit is. Előtte
volt még a bor, de nem kellett. Meglepődött. Nem sejtette, hogy a halott gyermek
miatt ilyen hamar temetik. Az összetört asszony még nem ocsúdott fel ájult álmából.
A harang áthatóan kongott. Hallgatja.
- Temetik!
Elnémul, és káprázatok játszanak vele.
- Most beszél a pap!
Az alvó asszony sóhajt az ágyon. Ránéz.
- Álmában is búsul!
Szíve veri a bordáit. Szeretné, ha most valami nagy dolog történnék. Belső
feszültsége nő. Kétszer is felugrik,hogy kirohanjon és a koporsóhoz fusson; de
leigázza magát.
- Csak az a pap ne beszélne annyit! Mit beszélhet? .. .
Végre indítják a koporsót. A harangok összecsánganak. Nem bír ülve maradni. Áll
kitágult szemekkel a félsötét szobában. Közelednek. Idehallszik, hogy a kántor a
gyászverset kiáltja a népnek:
„Elmégy kedves gyermek, szülőid öléből! ...”
- Jaj! - nyög az ember.
Az ének morajlik, a léptek konganak tompán, mintha a temetési menet a koporsó
tetején járna. Úgy érzi, mintha ő is a sírban feküdnék s úgy hallgatná a földi
zajt. Alig várja, hogy ablaka alatt elhaladjanak.
- Anikó! .. .
A gyászmenet a házhoz ér. Tudja, hogy ebben a pillanatban mindenki ránéz a házra.
Mi lenne, ha behoznák a halottat, és letennék a ház közepébe, csak éppen egy
percre. Csak annyi időre, míg a halott felgörbül a gyaluforgácsról, hogy őt
megátkozza. Történnek effélék.
A nyelv a szájában megvastagodik a borzadálytól. A nehéz pillanat azonban elmúlik.
A menet tovább halad, a léptek elenyésznek.
- Elvitték .. .
Rápillant feleségére. Karjai kinyúlnak, hogy mégis felrázza álmából, de ismét
lehanyatlanak.
- Legalább ne lássa!
A harangok szólnak, az asszony alszik, az ember iszik.
Két napig nem mertek emberek szeme elé kerülni. Nem is zaklatta őket senki.
Estefelé az asszony mégis kiszökött a temetőbe, hogy legalább a sírját lássa.
Többször le is kiáltott hozzá, a föld mélyébe:
- Anikó!
Semmi sem mozdult. Iromba halmot hánytak a teste fölé s a főtülvaló kopjafa
hegyesen kiállott belőle.
Hazavánszorgott.
- No? - kérdezte az ember.
- Megnéztem. Legalább a sírját lássam!
Az ember nem szólt.
Az idő telt.
A lélek nem gyógyult.
- Bárcsak álmomban láthatnám! - sírt az anya. Mind a ketten csak lézengtek. Se
nappal, se éjjel nem volt nyugtuk. Halálosan elfáradtak, s a szemük forrón égett.
A negyedikötödik napon az asszony boldogan újságolta:
- Neköm már végem lesz.
A férfi látta, hogy igazat beszél. Megrendült és bevallotta:
- Könnyű neked, de én meghalni se tudok, míg legalább meg nem csókolhattam! ... Meg
kéne csókolni! .. . Az asszony felvillant.
- Biza! Meg kéne csókolni!
Elbúcsúzni tőle.
- Jól mondja!
Többet nem beszéltek.
Ültek.
Vártak.
Az idő telt.
Mikor az este eléggé megöregedett, az ember azt mondta:
- Végy elé egy gyertyát!
- Azt minek?
- Megyünk a temetőbe!
Ásót, csákányt hozott és vállára vetette.
- Kiássuk! ... Megcsókoljuk! .. .
Az asszony sietve zárta be az ajtót.Éjszaka nem szerencsés a temetőben járni, de
nekik efféle eszükbe se jutott. Egészen megpendült a két vén ember, hogy
megcsókolhatja halott gyermekét.
Mentek.
A sírok a sötétben rejtelmesen hevertek egymás mellett. Fölöttük a fák komoran
nyújtóztak. Nappal madarak, éjjel lelkek szállanak rájok, hogy a hold fényében
szárítkozzanak és gondolkodjanak. Ittott az ösvény peremén szentjánosbogár égett.
Kis kék lámpa a fű tövében.
A temető magas dombtetőn fekszik a torony árnyékában. Az erdők zúgnak, minden
fenyeget, de ők csak lihegnek vakon, kifelé a meredek úton. A falu csendes, csak a
kutyák nyugtalankodnak. Egyegy ledőlt, süppedt sírjelen elbotlanak, de
rendíthetetlenül nyomulnak tovább.
- Ez az! - mondja végre az asszony.
Körüljárják, megnézik, sóhajtoznak.
Az asszony meggyújtja s tartja a gyertyát.
A férfi leveti a kurtiját, feje fölé emeli a csákányt és lesújt.
A kutyák elhallgatnak, mintha igézet fogta volna el a torkukat.
Már térdig állott a gödörben.
Hirtelen úgy érezte, mintha a sírban levő test el volna halva, lábai kihűlnének és
viaszsárgán megdermednének.
Homályosan felrémlett a tudatában, hogy megháborítja a halottat és tiltott dolgot
cselekszik. Kissé el is szédült és az az érzése volt, hogy lassan süllyed alá.
- Jaj, húz a halott!
Az asszony a gyertyával behajolt hozzá.
- Ha elfárad, ásom én.
Ez megint visszaadta egyensúlyát.
- Csak megcsusszantam.
Ismét nekifeküdt az ásásnak. Lassan haladt. Fedetlen, izzadt fejét permetezte az
éjjeli harmat.
Végre egészen eltűnt a gödörben. Az asszony a peremére rogyva betartotta a
gyertyát. A sír szürke falai csillogtak.
Az ásó megkoppant a koporsón. Óvatosan letakarította róla a földet. Az anya
felujjongott és alig várta, hogy az ura őt is beemelje.
Különös kábulat lepte meg mindkettőt, lenn a gödörben. Az a megmagyarázhatatlan
törvény, amely befogja minden sírásó száját. A sírban hallgatni kell! A föld
mélyének súlyos lomhasága ül rá az agyra, mintha a halál nehéz madara volna, amely
ha fára száll reá, letörik alatta az ág.
A férfi letérdelt és egymás után csavarta ki a koporsószegeket.
Az asszony már előre hozzászólott a halotthoz: - Jövünk, Anikó lelkem!
Zólya Ádámnak megroppant a dereka, mikor leemelte a födelet, s a gödör lábához
támasztotta.
Hirtelen úgy látták, mintha rendkívüli világosság támadna a sírban, amelyben a két
halott gyermek arca mosolyog szépen, szelíden, megbocsátóan.
Boldogan roskadnak rá.
Az anya megcsókolja leánya egyik orcáját, az apa másik orcáját.
A sírban csend lesz.
Kívül is csak a gyertya múló fénye látszik derengőn, mintha a föld aranyat
lehelne .. .

XIII.

Rongyos emberek kelnek fel a tűz mellől, kezükben az ősi, primitív fegyver, a
fejsze és sötéten lépnek a fák tövéhez, hogy megkezdjék a fadöntést. Igazi erdei
emberek, vörös csontú, szálas, inas, félmeztelen, néma, keserű vadak, kiknek a
szemeiben sötét álmok kápráznak.
Ameddig a szem ellát, mindenütt a fehér rengeteg kék derengésbe dermedt csodái
kápráznak a fák fehér boltozata alatt. A fák ágtetőit gyönyörű templomboltozattá
merevítette a fagy, s a nap hideg fényében millió arany csillag rezeg köztük. A
bokrok földig hajló ágain jégkristályok csengenek, s a hómoha teljesen belepte a
sziklákat. Itt most minden mozdulat gaz bűn a halál békéjének harmóniája ellen, s
alig bírom legyőzni a gondolatot, hogy megkeressem helyemet a fák között, és
feltartva kezeimet örökre ott maradjak a halál ravatalának boldog dermedésében.
Holnap talán már egy kis nyúl fészket kaparna a lábaimnál, vagy farkas dörzsölné
hozzám égő irháját. Hátha valamelyik fagytól kékült lábú madárka arra méltatna,
hogy homlokomon megpihenjen .. .
- Mi lesz uram? - törnek rám a mogorva emberek, ezek a csodarombolók, kik ölenkint
nyolcvan lejt kapnak; ezek a rémületes koldusok, kik az áruló és sötét világ
mélyéből korgó gyomorral vetődnek fel, hogy nyolcvan nyomorult pénzdarabért
átgázoljanak az erdők fenséges templomán. Az ő mellüket is belepte a szőrös,
ragadós moszat, mint a fák törzsét, szédelegnek a fák utcáinak örvényében.
- Kezdhetik mondom , de vigyázzanak, nehogy valakit megüssön a fa!
Csak intenek, hogy bízzam rájuk. Legtöbbjük beszélni se tud, mert a folytonos tűz
mellett hálástól rekedt, néma.
Egy asszony is van köztük. Nem is asszony már, hanem társuk. Pedig még fiatal,
eltorzult virág, mely harap. Fekete a keze, lelke a keserűségtől. Az árváiért
dolgozik. Elsőnek emeli fel a fejszét és súlyos az ütése, mintha vasból volnának a
sejtjei.
Elfordulok, hogy ne lássam. A hó végtelensége köröskörül finom színekben hullámzik
és minden pillanatban változik. Most meleg leheletszínű, a következő lépésnél
enyhén kék, ismét szikrázó kristályba törik. Néha a fekete is átborzong rajta,
mintha sötét emberi gondolát volna.
Pár ember ülve marad a tűznél. Ezek a munkanélküliek, kik nem tudnak elszegődni.
Tűztől tűzig mennek, és sóváran nézik szerencsés társaikat.
Ne sajnálja azt a pár krajcárt tőlünk se, tekéntetes úr!
Ha hetvenért beállanak, mára felfogadom. Konokul rázzák a fejüket.
Inkább itt döglünk.
A lélek reszket bennem, de nem tudok mindenkin segíteni. Belátják, és hallgatják
némán a fejsze zuhanását. A sújtás helyén - a szemek káprázva úgy látják - piros
fény csap ki múló pillanatra. A kinyújtózott testek és égbe emelt fejszék játéka
olyan, mint imádkozó emberek szertartása, az ütés a miatyánkjok. Az arcok
eltorzulnak, a fogak pereme leporlad az erőfeszítéstől, a kimerültség és éhség
vörös tüzétől alig látnak, de az ütések tovább zuhognak.
Az erdő békessége így is magához ölel.
Milyen jó volna így megnyugodni, hallgatni a jégvilág fehér himnuszait, elszakadni
az élettől és egyszer, tavasszal megrázkódni a föld mélységeiből feltörő új élet
érintésétől! Fa lennék, és ujjaim hegyén rügyek pattannának elő, testemen virágok
nyílnának a levelek zöldárnyékában, és égre vetett szemeimben gyönyörködnék az
Isten! ... Milyen jó volna embernek nem lenni!
... Lábaimból gyökerek indulnának le évezredek porán át, feltörnék a sírok rozsdás
pecsétjét és megtudnák, miért pusztult el mindig hiába az emberiség. Föltartott
karjaim az égig nőnének ezer tavasztól ezer tavaszig és megtudnák, ki az Isten,
kinek nevében mindig visszaéltek az emberiséggel.
A magasságok azt mondanák: „Jó lenni!”
A mélységek azt mondanák: „Jobb nem lenni!”
A magasságok irigyelnék a mélységeket és viszont. Az élet irigyelné a halált és
viszont.
Minden irigyelne valamit, csak az embert nem irigyelné semmi!
Az ember ellen csak panasz van.
A fák sebeiket mutatják, a vadak rémülten suhannak el előle a fák bal oldalán, a
patak jég mögé rejtőzik, a vér melyet kiontott átkozódik, s a hó fél leesni a
földre.
A halott fák között lenni nem olyan borzasztó, mint emberek között.
A fagy feketére szíja arcomat, kezeim meggémberednek, de belső melegség járja át
valómat, s a hófehér némaságban érzem a koporsók boldogságát.
Viigyázz! harsan fel. Dől a fa!
A favágók elugranak, és lesik a szálfa zuhanását. Robaj, recsegés dördül fel, hó,
ágak porzanak, köröskörül minden megrendül, és az erdő testében ott áll a nagy seb,
amelyen át fény vetődik a földre: a szomorú nap csókja halott gyermekére.
Most ismét odafutnak az emberek, és a fejszék úgy csapnak le az ágakra, mint
ragadozó madarak az áldozatra. A szaggatófűrész fölharsan, csakhamar kemény ékek
merednek ki a felhasított fatörzsből, botok zuhognak, a szájak lihegnek,
recsegropog minden, és áll a harc a fatetem fölött. Századokat darabolnak fel ezek
a nyomorultak. Gyilkolnak és pusztítanak az éhség mogorva dühével, a megfeszült
idegek részegségével. Nekik győzelem volt ez, a sebek, a rongyok, vérző kezek,
piszoktól üszkös test, ólomszínű éhség, az élet éjszakája fölött. Hajuk felborzadt,
szakálluk hosszú lett, és félig állattá váltak, hogy gyilkolhassanak.
Lihegve húzódom el a közelükből, mert borzadok tőlük. Nem. Ezek nem testvéreim. A
fehér rengetegben félelem és gyász didereg át: - „Itt van az ember! Készüljetek a
halálra! A halálra!...”
Nem is érzem az erdőn hirtelen átborzongó szelet, és egyáltalán nem értem, mit
jelent, mikor leroskadok a tűz mellé, s a munka nélkül maradt emberek örvendezve
mondják:
- Mindjárt lesz itt munka!
- Miért?
- Itt a szél.
- A szél?
Ők már tudják, mit jelent a szél az erdőben fadöntés közben, és feszülten figyelik
erősödését. Valami furcsa tajték borította az eget, azt nézték.
A fák koronája mág alig borzongott át, de a mélységek tompán hörögni kezdettek.
Valahol a horizont alján tűzvörös felhőfoszlány lebegett elő, utolérte és
meggyújtotta a következőt, az az előtte rohanót, és a kísérteties világosság percek
alatt szétszóródott az ég alatt. Hirtelen láthatatlan súly féloldalra nyomta az
erdőt, és felbődült a vihar .. .
A favágók nem láttak, nem hallottak a munka kábulatában. A fejsze csattogott, a
fűrész dalolt a fák komor oszlopai alatt. Talán hazagondoltak kicsinyeikre, vagy
álmot szőttek, hogy mit vegyenek a napszámból asszonyuknak, szeretőjüknek. A
koldusoknak vannak a legszebb álmaik és a legrövidebbek.
Most vad, mély sötét és nehéz igézet közeledett a levegőben. Rázuhant az erdőre,
mitől az ágak, törzsek szeszélyes táncra perdültek.
Elsőnek a favágóasszony sikoltott fel, és dobta el fejszéjét. Lobogó hajjal futott
az erdő mélysége felé a hóban gázolva. A szél felragadott ágakat dobott utána.
Időnk se volt utánanézni. A félig kidöntött, berótt fák szörnyű robajjal dőltek
össze. Minden élő menekült, a félelem felordított.
A vöröscsontú, szálas, inas, keserű erdei vadakat megverte az erdő.
A rettenettől összekuporodva nézik a kavargó veszedelmet. Csak amikor a gerinceken
túl dörög a szélvész vad ereje és űzi a havat, akkor térnek magukhoz. Első dolguk,
hogy magukat és egymást számba vegyék, mielőtt újból munkához kezdenének. A vérző
arcokat letörülik, és ismét fejszét ragadnak. Hirtelen egyikük elkiáltja magát:
- Hé, Mári! Hol vagy, Benkő Mári?
Csak most vesszük észre, hogy az asszony hiányzik. Nem válaszol. Az emberek
egymásra pillantanak.
- Annak már vége.
Dideregve indulnak keresésére. Nem kell messzi menni.
Ott van félig behavazva alig pár lépésre egy hideg fa alatt. A vére elszóródott a
havon.
- A fejét találta egy ág - mondja valaki csendesen. Többet nem is szólnak.
Aki kiáltott, elindul, hogy szánat hozzon, amin elvigyék a testet. Egy gyönyörű
nyírfa alatt fekszik a halott a piros havon. A fa szelíden áll fölötte. Finom
gallyai majdnem a testét érintik, törzse fehér, selymes tiszta, mintha lerázva
minden szennyet magáról, új igét hirdetne a megbékült erdőnek, öreg bükköknek,
cserefáknak, bokroknak, szikláknak, mohoknak, patakoknak az erdő nyelvén. Könnyű
havat is hullat reá .. .
Megrendülve fordulok el, de két titkon örvendő arc mered szembe velem.
- Két hely ürült - suttogják boldogan -, béállhatunke, tekéntetes úr?
Csak intek, és a két nyomorult ember mohón ragadja meg a fejszét.
... Az arcok eltorzulnak, a fogak pereme leporlad az erőfeszítéstől, és reszket az
egész erdő a rettenetes kenyér imádságától .. .

XIV.

Isten nyugtassa szegény „Tiborcz” urat, végre ő is megpihenhetett. Pár évig még
látszik a sírja, aztán annak is vége lesz. Senkije sincs, aki gondozza. Pedig apja,
az öreg Baczó Dani még gazdag ember volt, de a fiának, ki a háború után mindenünnen
kikopva hazavetődött, már csak az ősi kúria maradt. Az is egy nagy puszta telek
közepén omladozott. Az egyetlen valamirevaló szobában lakott, melyben egy húr
nélküli gitár, pár poros koszorú, avult jelmezek lógtak, öblös pipák ásítottak a
disznóbőrbe kötött ósdi könyveken. Pár antik bútor sötétlett még a szobában s egy
laposra ült bőrszék. A képek a falon feketére sültek, s az olaj régen
felpattogzott, lekopott róluk. Romba dőlt múlt volt körülötte, de hogy a mogorva,
szótalan szívében mi volt, senki sem sejtette. Senkivel sem érintkezett egész
esztendőben, és olyan keserű, furcsa volt az egész ember, mintha az ördög a zsebébe
kölyközött volna.
Karácsony körül aztán rájött a bolondja. Mikor az első szekér karácsonyfa havas,
agyig sáros kerekekkel leereszkedett az erdőből, Tiborcz úrral többé nem lehetett
bírni. Ünneplő ruhába öltözött, és átszellemülten újságolta mindenkinek:
- Nekem már megkezdődött a szent ünnep.
Összevásárolt legalább tíz szekér karácsonyfát. Elviselhetetlen izgalom fogta el,
mikor meglátta az üde, frissen behavazott, tiszta fiatal sarjakat.
- Igazi angyalkézbe való portéka! - dicsérte a székely, aki hozta, de Tiborcz úr
rárivallt.
- Ez? Két lejt nem ér az egész! Hát karácsonyfa ez?
Hiszen ez vén is, kopac is, a levele is hull, a hegye is le van törve.
- Má pedig akit én hozok, ijjen nem termik még a Jeédus jászla körül sem! -
méltatlankodott a székely, de Tiborcz úr szinte megette haragjában.
- Nekem beszélsz, te! Nekem, aki a piszkáról megmondom még azt is, hogy a nyáron
milyen madár szállott reá? ... Nézd meg ezt a holmit! Görbe, minta nagyanyád,
szárazbetegségben szenved, s csak a fagy tartja össze az egészet!
A világ minden kincséért egyetlen darabot ki nem engedett volna a kezei közül.
Egyetlen darabot a földre le nem szabadott dobni. Vascövekkel lyukakat veretett a
fagyott földbe, és szép sorjában el kellett ültetni mind az udvarán. Karácsonyra
egész fenyőerdő vette körül az omladozó házat, és illata betöltötte a falut.
- Jön a fiam! - újságolta boldogan.
A fia azonban sohasem jött. Mindenki tudta róla, hogy már régen meghalt. Három,
vagy négyéves korában a kutyája átharapta a torkát. A felesége szintén belepusztult
a tragédiába. Ő valahogy kibírta, csak minden karácsonykor hazavárja. Játékokat
vesz, karácsonyfát állít, minden pénzét rákölti, intézkedik, szaladgál, haragos és
két szeme ragyog. Az egyszerű székelyek részvéttel szépítik az őrült jótékony
álmát.
- Ritka szép gyermek az úrfi - dicsérik. - Tavaly láttam. Kemény legén lesz belőle.
- Apja fia! - henceg ilyenkor a vén gavallér.
Ünnep szombatján aztán gőgösen kiadja a parancsot a vén gazdasszonynak:
- Nézze Istókné! Ma korán feladja a vacsorát és hazamegy. Gondja legyen rá, hogy
senki se zavarjon!
Estefelé izgatottan sétál a szobában és vár. Mikor a fél ötös vonat elzúg a kertje
lábánál, meggyújtja a lámpát, és percenként nézi az óráját. Régen kiszámította,
hogy fél órába kerül, míg fia bejön az állomásról. Öt órakor aztánsápadtan az
ajtóhoz megy, reszkető kezeit a kilincsre veti, és széles mozdulattal kitárja.
Pillanatig áll, majd boldogan felkiált, beleölel az üres levegőbe, és hosszan,
hosszan csókol egy láthatatlan gyermeket.
- Kicsi fiam! Édes kicsi fiam!
Maga előtt forgatja, simogatja.
- Tyűh, de megnőttél! - Nem fáztál át? - Jól utaztál? ... De mekkora legény lett
belőled!...
Későbben szépen megvacsoráznak kettecskén. Vacsora közben titokban az asztal alatt
megráz egy kis csengettyűt.
- Hah! Mi az? - lepődik meg álnokul, de mindjárt ráüt a homlokára. - Hát persze! Ma
jön az angyal!
Így telik az angyalvárás ideje. A vén színész halálos komolyan megjátssza. Drága,
meleg mesével készíti rá gyermekét. Az arca még sápadtabb lesz, feszült csontjainak
körvonalai kiülnek, és annyira szédül az izgalomtól, hogy az asztalba kell
kapaszkodnia. Hideg ujjaival alig találja meg a kis ezüst csengőt, hogy újból
megrázza.
...most hirtelen felugrik, s kivágja az udvarra nyíló ajtót, ahol a földbe szúrt
karácsonyfák erdeje sötétedik. Fekete, dísztelen a kép, de ő úgy látja, hogy
fénytől szikrázik a sok karácsonyfa, mintha az égbolt összes csillagai rájok
ereszkedtek volna, és angyalok sétálnának köztük finom hegedűkkel az álluk alatt.
Az ágak a szépségtől, gazdagságtól roskadoznak, és élő madárkák röpködnek, kacagnak
a gallyak közt. A magasságokból gyenge hó hull a fákra, és sejtelmek lebegnek a
távolodó sötétség mélyén. Illat és zene száll hozzá a gyönyörű világból, s millió
gyertyácska lobog az ágak csúcsain. A falut körülvevő hatalmas fenyőerdők is
kigyúlnak, és arannyá változik körülöttük az ég, hó, minden. A puszta „Őrszikla” is
úgy látszik a tetején felnyúló ember alakú szirtdarabbal, mintha egy fehér
harisnyás székely legénke verset mondana az Istennek ... A vén színész lelkesen
körülnéz. Tisztán hallja, hogy kisfia felujjong és érzi, mint tépi ki magát kezei
közül, hogy a csodák közé rohanjon. Tiborcz úr csak áll egy darabig a nagy
kőlépcsőn, és könnyei peregnek. Majd gyermeke után siet, megfogja a láthatatlan
kezet, és szelíden azt mondja:
- Most köszöntsük a megszületett Jézust!
Mind a ketten felemelik tekintetüket az égre és énekelnek:
,Dicsőség! Dicsőség mennyben az Istennek! ..."
Az elpusztult, rekedt hangok szállanak remegő áhítattal, és az ének végén magához
öleli az öregember a hozzá legközelebb hajló fenyőágat, megcsókolja, és háromszor
azt mondja:
- Jézus, én hiszek benned! Jézus, én hiszek benned! Jézus, én hiszek benned!
A faluban kutyák ugatnak, zajok kelnek, de ők semmit sem hallanak, tovább énekelnek
az angyalról, a csordapásztorokról, a jászolfáról, amelyben a gyermek nyugszik, a
barmokról, melyek reálehelnek, hogy meg ne fagyjon, az istálló varázsáról, a
betlehemi puszta titkairól. Aztán számba veszik a bőséges ajándékot és mikor kisfia
torkig telik a boldogsággal, a vén színész kiáll a fák közé és büszkén így szól:
- Most eljátszom nektek kedvenc szerepemet. Nagy, klasszikus mozdulatokat tesz és
akadozva deklamálni kezd az „Ember tragédiájá"ból.
Uram! Rettentő látások gyötörnek,
És nem tudom, mi bennök a való!
Oh mondd! Oh mondd! Minő sors vár reám?”
Szemei elsötétednek, feje lecsügged, áll némán, hoszszan. Alakja fölé hófelhők
gyűlnek, a havasok közül szél kavarog elő, a karácsonyfák fagyott gallyai
összeverődnek, a csillagok egymás után kialszanak és kietlen sötétség borul a
falura. A szegény ember megrázkódik, és szomorúan panaszkodik:
- Valaki eloltotta az összes gyertyákat! Rossz, gonosz ember volt! .. .
Árván visszacammog a szobába, de a kőlépcsők tetején még egyszer visszafordul és
belesikoltja fia nevét az éjszakába .. .
Így ment ez évről évre a mostani karácsonyig. Az idén azonban hiába várta Tiborcz
úr a szent fával az erdőkből leereszkedő szekereket. Nem jöttek. Nyugtalanul
szaladt az emberekhez, hogy megsürgesse.
- Az idén nincs karácsonyfa, tekéntetes úr - rázták a fejüket a székelyek. -
Betiltották az erdőt. Ezertől ötezerig büntetik, aki csak bé is meri tenni a lábát
az erdőbe. Ezentúl az angyalnak es lopnia kell .. .
Letörten fordult ki az ajtón. Nem is hallotta a székelyek keserves panaszait.
- Biza szegény karácsonyunk lesz. Jézus es lerongyolódott.
Ez az álom volt egész élete és most ennek is vége. A meghalt gyermekét ölték meg.
Mit csináljon? Félt a puszta udvarra kitekinteni is. Beleroskadt a székbe, és
töprengett órákig. Végre elhatározáshoz jutott. Kitett maga elé egy árkus papirost,
és írni kezdett:
„Tudom, hogy bolondnak tartanak az emberek. Köszönöm nekik, hogy ennyivel is
megkönnyítették az életemet. Minek tiltakoztam volna ellene? A mai világban
őrültség bolondnak nem lenni . . . Tudom, hogy a kisfiam meghalt négyéves korában.
Soha, soha nem jön vissza. Tudom. Mindent tudok. Tudom, hogy megbuktam az életben
is, a színpadon is; de ez volt az utolsó szerepem, a végső, a nagy, áldott játék, a
boldogság és értelem, az egyetlen, amelyért érdemes még élni. Semmim sem maradt a
világon, csak ez az álom a halott fiammal. Most ennek is vége! De ha gyermek nincs,
értelme sincs a világnak .. . Isten, vén ügyelő, jöhet a függöny.”
Írt, írt zavartan, rendszertelenül, rapszodikusan, hol imádkozva, hol káromkodva,
míg éjféli misére harangoztak. Akkor eldobta a tollat és nézte, hogyan haladnak el
a lámpásos emberek az ablaka alatt.
Azok is a maguk életének utolsó játékára mennek! mondotta önmagának.
Elgondolkozott, majd hirtelen magára terítette a bundát.
A dombon ülő kis falusi templom már tele volt. A székelyek mogorván ültek a
padokban, és szidták a cudar életet szent Józsefnek, aki a betlehemi jászol mellett
állott szobor képiben.
Kutya világ ez, Jóska bácsi!
Egyegy vénasszony odalépett a gyertyácskákkal sűrűn kivilágított bölcsőcskéhez, és
keserűen nézte a mosolygósra festett csecsemőszobrot.
Az idén biza elmaradhattál volna!
- Legalább neked legyen jókedved, lelkem - gügyögött hozzá a másik -, mert biza
nekünk nincs.
A pap az öreg színészre nézett, mintha csak neki kántálná:
„Christus natus est nobis.”
Tiborcz úr bólintott rá, és roskadtan ült a helyén.
A szájak páráltak a csikorgó hidegben, a bajszok, szemöldökök zúzmarásak lettek,
kívül vihar is indult. Lassanként felmelegedtek belül is, és a misztérium ékessége
megfogta a lelküket. Sokan forró könnyel behunyták szemüket, és szerettek volna
örökre elaludni a jászolka mellett. A fagyott harangkötelek dermedten csüngtek le a
toronyból, de az orgona ujjongott, s a felmutatott fehér ostyán átsütött a fény.
Kis csengettyű cincogott, s a hirtelen támadt csendben a lehajtott emberfejek
fölött egy elragadtatott parasztleányka önfeledten kiáltott fel a nagykendők közül:
Oh, be szép játék ez, édesanyám!
Tömjén, fenyő és borillat szállt szét a templomban, a gyertyák nyúlánk lánggal
lobognak, mert a vihar hallhatólag fokozódik. Az erdők nyögnek, a fák
csontzörgésehallszik, mintha fellázadt halottak menetelnének az egek mélységeiben,
hogy számadásra vonják Istent, s a nyomukban kavargó hóleplek eltépett szemfedőik
volnának.
És ott a belső fényességben, a külső vihar mellett gondolta ki a vén színész
játékának utolsó felvonását.
A misének vége van. Az emberek már a padok tetején gyújtogatják a hólyagos
bendőlámpát, hogy a fényénél hazamenjenek. Tiborcz úr összevonja a nyeszlett bundát
magán, és megindul a sekrestye felé, ahol a pap éppen akkor dobja le magáról a
miseruha utolsó darabját.
Boldog ünnepeket, főtisztelendő uram!
Ah, a művész úr! simul a pap. Hogy van, hogy van?
- Rosszul! - feleli nyersen a vén gavallér.
A pap meghökkent arcot ölt.
- Ugyan! Mi baja?
- Beteg a kicsi fiam! - remeg Tiborcz úr.
- Nem is tudtam - mutatja a részvétét a pap, aki jól ismeri a szerencsétlen ember
fixa ideáját. Igen nagy baj, de ne csüggedjen, meggyógyítja a Kisjézus.
- Éppen a Kisjézus ügyében jöttem - hebeg zavartan a színész. - Kissé talán
szokatlan a kérésem, de nagy jót tenne vele, ha teljesítené.
- Hogyne, hogyne! - dédelgeti a pap Tiborcz urat. - Legyen kérem teljes bizalommal
hozzám. Mit tehetnék az érdekében?
A vénember a szíves hangtól bátorságra kap, és megragadja a pap kezeit.
Engedje el kérem a fiamhoz a Kisjézust!
A papnak eláll a lélegzete a meglepetéstől.
- A Kisjézust? Az ön fiához? Hogy képzeli? .. .
Ne tagadja meg ezt az örömet egy beteg gyermektől! esdekel a színész.
De uram! húzódik a pap. Hogy én vegyem le a betlehemi jászol szobrát az oltárról
és adjam oda önnek, hogy vigye el a képzeletbeli fiának? .. .
- Az nekem nem szobor lesz - mondja keményen a színész -, hanem Isten fia.
- Hiszen az az - röstellkedik a pap -, de .. .
- Mint a két szemem fényére, úgy vigyázok rá - ígéri Tiborcz úr.
- Tudom, tudom, de ... mégse lehet. Nem lehet. Nagyon sajnálom.
Kétségbeesetten ismétli Tiborcz úr: - Nem lehet! - és görnyedten távozik. A szobor
előtt megáll. Még nincs eloltva körülötte a gyertyalángfüzér. Nézi egy ideig, de
nem szól semmit, csak sóhajtva elindul a templomajtón át. Az ajtón benyomuló szél
mellbe löki és ő megáll. Kitekint az éjbe, amelyben a lámpásos emberek birkóznak a
viharral.
A pap előbb ránéz a szoborra, aztán a távozó öregemberre. Sápadt ő is. Nincs
tisztában önmagával. Nem tudja, hogy kötelességet teljesíte, vagy bűnt követ el, de
úgy érzi, hogy ezt a sír szélén tátongó öregembert nem szabad üres kézzel
elengednie.
- Művész úr! - kiált utána. - Vigye hát a szobrot! Ő maga lép fel az arany
betlehemhez, és kiemeli a kis, hideg Jézus testet.
Tiborcz úr mohón rejti el a mellén az öreg bunda ráncaiban, és gyerekesen feddi a
papot:
- Hogy megfázott szegényke!
Es búcsúzás nélkül tűnik el az éjszakában.
Már nem érzi a dermesztő hideget, a csontjain sípoló szelet, a hóvihar fehér
veszedelmét, nem hallja az erdők sötét kínját, hogy a magas hegyek halált kiáltanak
a népre, sejtelme sincs róla, mit reszketnek a vadak és emberek vackaikon, nem
hallja a természet ítéletmondását a nyomorult emberiség fölött, a halál
kaszafenését, az átkokat, gyűlöletet, nyomort, megaláztatást, szenvedéseket,
bűnöket és egyéb emberi szörnyűségeket; csak a kisfaszobrot érzi, s mikor nem látja
senki, maga elé tartja a magatehetetlen gyermeket, és ott a vad világ közepén az
örök emberi szomjúság lázával üvölti:
- Hiszek, hiszek tebenned, gyermek!
A pap mégsem tudott megnyugodni. Titkon nyomon követte a színészt, s megbújt az
öreg ház ablaka alatt. A csillogó jégvirágok között leste, hogy mit csinál a
szoborral az őrült.
Tiborcz úr örömtől ragyogva sürögforog. Felrántja a fekete szekrény ajtaját, s egy
ölre való játékot vesz ki belőle: hátaslovat, kardot, csákót, gőzmasinát, s egyéb
gyermekgyönyörűségeket. Lenge, szennyesfehér, hosszú cigányhaja arca elé hull,
ahogy fölibök hajlik, és biztatja a két gyermeket: Jézust, s halott fiát:
- Jáccódjatok szépen!
Bizonyos, hogy testi szemekkel látja is a gyermekek játékát, és együtt kacag velök,
mikor felmásznak a falóra, fejökbe húzzák a csákót, suhintanak a karddal, vagy
összedugják aranyfejüket a meséskönyv felett.
A pap elkáprázva nézi.
A vihar is elült és olyan csend van, hogy hallani lehet az ablaküveg csengését,
amint a fagy körmöl rajta. Később azt mondja a vén színész:
- Mára elég volt, gyermekek! Szépen feküdjetek le! Megbontja az ágyat, gondosan
felpuhogatja a párnákat.
- Te Janika belül fekszel, én a szélén, Jézuska közből! Karjaiba veszi a szobrot,
meghintázza, meg is csókolja,
és óvatosan lefekteti, betakargatja.
- Aki leghamarabb elalszik, az holnap kap valamit!
Most már a szobában is csend van. Az öreg lábujjhegyen odamegy az asztalhoz, felüti
a bibliát, hogy szokásos estvéli imádságát elmondja. Arca átszellemül, ahogy
dörmögi:
„Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa.
Boldogok a szelídek, mert ők bírják a földet.
Boldogok, akik tűrnek, mert ők megvigasztaltatnak. Boldogok, akik éhezik és
szomjúhozzák az igazságot, mert ők megelégíttetnek.
Boldogok az irgalmasak, mert ők irgalmasságot nyernek. Boldogok a tisztaszívűek,
mert ők meglátják az Istent. Boldogok a békességesek, mert Isten fiainak hivatnak.
Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyeknek
országa ...”
A pap az ablak mellett hirtelen lerántja fövegét, és megdöbbenve, dideregve
feltekint az égre:
- Istenem, bárcsak én is ilyen bolond lehetnék!
A hó szakadatlanul hull, s a fehérbe temetett kis székely házaknak csak a
kivilágított ablakszeme látszik .. .

XV.

Két legénnyel egész nap fenn kaszáltunk az erdőn. A vad, buja fű felkapaszkodott a
szakadékig, amelyben hatalmas sziklák hevernek, mintha óriások koponyáját hányták
volna a patak medrébe. Vörös fagyökerek fonják körül: rettentő ütőerek, melyekben
fekete vér lüktet. A mélység tele van szédülettel, fölötte ismeretlen csodák
kergetőznek, a sejtelem elvész a bükkös fényösvényein.
Szótlanul kaszálunk. A rend vastagon dől, a fél Erdélyt átkaroló komor rengeteg
forog velünk, mintha a bolygók lendületében volnánk benne. Halálos inger űz, a
munka láza. Az iram végén a legények eldobják a kaszát, és a páfrányok közé vetik
magukat. Az erdő kicserélte őket. Sötéten nézik, hogy napszálltakor veszem a
fejszét, és tanyát verek a széldöntött fák alatt. Az egymásra hullott bükkök kopár
vázát levágott gallyakkal fedem be, és a zöld lombsátor előtt tüzet gerjesztek.
A legények felölelik a friss füvet, fekvőhelyeket készítenek.
Sötétedik.
A világ zűrzavara elnyom, az éjszaka eloltja agyunk gyenge fényét. Homlokunk a
tűznézésben sötétre tűrődik. Csámcsogva rágjuk vacsoránkat: a szalonnát, kenyeret,
hagymát. Némák és megigézettek vagyunk, mint a sötétértelmű ősember egy parányi
földrög árnyékában. Nekünk is mintha fakéregből volna a ruhánk, furkósbot a
fegyverünk és zabolátlan ösztön zúg, gyújt ereinkben. Ölni, enni és szeretni jó.
Vad vággyal lessük a fák közt néha felrettenő vadak sárga, zöld szemeit. A vadakat,
melyek eltűnnek, mielőtt utánok rohanhatnánk, hogy puszta kézzel is megküzdjünk
velök.
A tűzrakás lángja magas fényt vet, s a fölötte szétbomló óriás fa levelei arany
lázban reszketnek. A horizont peremén, éppen a fák hegyén a csillagok hidegen
ragyognak, mint a megfagyott tűz.
Társaim kis fanyársakon szalonnadarabokat tartanak a szén fölé, s fekete kenyérre
csepegtetik a zsírt. Fejünkben fáradtan zúg a meggyűlt napfény, és heve kiragyog
égő szemünkből. Mindössze ez a kis mozgás él, melyet az evés okoz; aztán fáradtan
öklünkre dűlünk a tűz körül. Az erdő félelmes árnyékában társaink, a vadak is
megkaparják éjjeli fészküket, és együtt figyelik velünk az éjszaka rejtelmeit. Ők
is tudják, mi is tudjuk, hogy a tetőn a legmagasabb fa csúcsára ráült az öreg
halál, és fejéhez csapkodó rémült baglyokkal játszik. Kilenc órakor nagyot ásít, és
ettől hirtelen az erdőn borzongás rian végig. A megbolygatott sötétségben elmerül
az égen szendergő néhány csillag. A láthatár mögül felkél a fekete káoszból az
összegyűlt vihar. Az elől menekülnek.
Most hirtelen támadt szél dől rá az erdőre, és földig nyomja a büszke fákat.
Nyugtalanság kél az űrben, felhők gomolyognak elő, és végiggördülnek a megkínzott
facsúcsokon. A hegyek egymáshoz hajlanak, mintha megcsókolnák egymást. Tüzünk
felkerekedik, és ezerfelé igyekszik megszökni a fák alatt.
- Nagy üdő lesz! - mondja Feri, a kaszás legény. A másik morogva fekvőhelyet túr a
kalyiba védett zugában.
Rakjatok nehéz fát a tűzre szólok , hogy a szél el ne vigye, az eső el ne oltsa!
Az ég tompán felmordul, villám cikázik, de a legények nem törődnek vele. A fejsze
csattog a kezükben. Fatörzseket rónak szét, és a máglyára hányják.
A kitörni készülő viharban a felhők fehér hasa alatt a körülöttük levő fák tövét
vizsgálom, vajon nem döntieki őket a szél, vagy nem kerülünke a hegyekről lezuhanó
szennyes vízáradat sodrába.
Látszik, hogy percek alatt kitör a vihar, és felállva, széltől tépetten,
hajadonfővel várjuk.
Egyszerre baljós hangok támadnak, mint az erdők sírása, a föld gyászdala, mely a
felhők meghasadt mélyéből kél. Átfut rajtam a gondolat, hogy meneküljek, de villám
vakít, irtózatos dördülés dermeszt meg, mintha az egek kapui lezuhantak volna.
Önkéntelenül arra gondolok, hogy ez az égcsattanás milyen igaz rím az életemhez.
A legények egykedvűen állnak a tűz körül. Tépi őket is a vihar, de számba se
veszik. Testük megfeszült, az ösztön ébersége dolgozik bennök, hogy miként kapják
el fejüket a villámcsapás elől.
Két nehéz pillanat telik el. Feri - fekete, szálas, magas fiú - óvatosan..
leguggol, megragadja hosszú nyelű fejszéjét és vár. ntudatlan cselekedet, az
izgatott ember kusza mozdulata, de mégis megkérdezem.
- Látsz valamit, Feri?
- Ott - mutat előre a legény - mintha jönne valaki! A vihar függönye a tűz
fénykörén túl elzárja a látást, hiába meresztem szememet az áthatolhatatlan
sötétben.
- Lehetetlen - rázom a fejemet. - Látsz is valakit?
- Nem, de érzem.
Vad patakzással megindul a zápor, és csakhamar olyan vihar kerekedik, hogy felkapja
a félelmében makogó nyulat a fű közül, és a sziklához vágja. Az egek hörögnek, a
föld nyög. Elbűvölten és remegve meredünk bele a viharba, mikor éles női sikoltás
hangzik fel a közelünkben.
Segítség!
Elugrunk mindhárman a hang irányában. Az első bokrokon túl tövisektől, ágaktól
megvert, véresre tépett nőt találunk.
Fiatal, formás, szép parasztleány.
A legények sem ismerik. Nem a faluból való. Idegen takaróleány, napszámba dolgozik,
és az erdőn hál, míg a széna elkészül. Leroskad a tűz mellé. Fél és fázik.
Ágtövistől eltépett ingéből kifehérlik a melle.
Az éhes férfivágy fellobban bennünk. Olyan közel jár a villám a fejünkhöz, hogy
szinte perzseli a hajunkat, de mit törődünk már a viharral. Csak ezt az igézetes
leányt nézzük, kit váratlanul a karjainkba vetett az orkán, mint valami érintetlen
vadmadarat valamelyik fa tetejéről. Forró az én szájam is, mikor megkérdezem:
- Ki maga, menyecske?
Tisztelettudóan húzza ki magát.
- Leány vagyok, instállom. Márika. Pétör Márika.
- Úgye, nem idevaló?
- Zsombori vagyok . . . Itt takartunk fejjebb a laposon. Nagy dördülés vágja el a
szavát. A hosszú, fekete legény hozzálép, és büszkén megfogja a kezét.
- Ne félj, amíg engem látsz!
A leány ránéz, és a szeme megvillan. Tetszik neki a fiú, ki mórikázva ereszkedik le
melléje a tűzhöz.
- No, itt mind a ketten lecsúsztunk, Gyuri - tréfálok a másik legénnyel. - Pedig
úgye, szép leány a kecskebéka?
Gyuri baljós pillantást vet a párra a bokor alól, ahová az eső elől behúzódott. A
lombkárpit alól szinte öl a tekintete. A leány észreveszi, de dacosan azért is a
másikhoz búvik.
- Mit merkel reám az a legény! - fészkelődik a barna fiú izmos karjai közt.
Az idő csak nem szűnik. Első dühe lezajlott, de nyugatról új erőt kap, és csakhamar
új villámtánc támad. A kalyiba mélyéből nézem a kénkő szagú, megveszett világot. A
fűágyon karom, oldalam átnedvesedik. Valahol betört a víz. Száraz helyre mászom,
fészkelődöm. Az erdőben villámsújtott fa lobban fel. Csúcstól tövig fut a láng, és
az égő fa hunyorog az esőben. Észre sem veszem,mikor a két legény feláll, és
gyilkos dühvel egymásnak mered.
- Mit csináltok, hé? Megvesztetek?
Ügyet sem vetnek rám. Látom, hogy csúnya leszámolásra készülnek. Konok, kemény bika
mind a kettő.
Alig lépek ki a kalyibából, a Gyuri bal karja kinyúlik és mellen ragadja a másikat.
Jobbja áthasít a sötétségen, és rázuhan a társa fejére. Most egymásnak robbannak. A
leány a tűz fölé hajolva merev keblekkel sziszegi:
- Ótsd el, Feri! Öld meg! Sújtsd le a nyavalyást!
A két legény birkózik. Asszonyért küzdenek. A vihar és erdő kegyetlen vérszomja, az
ősvágy lepte be agyukat, testüket, melyre a pokol tüze freccsent. Nincs értelem,
nevelés, se Isten, se ember, csak az ősszenvedély: egymásnak ugrani, eltörni a
gerincet, míg a másik lehanyatlott fejéből, a száj szélén meztelen mellükre foly a
vér; vagy két marokkal addig szorítani az embernyakat, míg a hörgő gége
összemorzsolódik és a csigolyák szétválnak az ujjak között. Úgy kell csinálni, mint
ősember korunkban, akkor is az asszonyért ...Így parancsolja az erdő és a vihar.
A leányt a tűz fénye környezi. Arcán, testén foly a víz, de a szenvedélytől rózsák
nyílnak rajta.
A vihar tovább zúg, a két legény tovább küzd. Féltestük a sötétbe veszett.
Sápadtak, merevek, eltorzultak. A verejtékcseppek összevegyülnek a reájuk szakadó
esővel. Kinyílt szájukból előszikrázik fehér, csikorgó foguk. A folytonos dörgés
dalában érik a halál.
Most a leány rám néz. Engem is hirtelen elönt a mámor, a bűnös, homályos vérköd.
Ökleim összeszorulnak, és egy lépést teszek a küzdők felé. A leány gúnyosan
felkacag.
- Mit akar, úrfi?
Veszedelmes az éjszaka. Felindultan a birkózókhoz cammogok. Mellem fulladozik az
indulattól.
- Elég legyen!
A szilaj legények véresen tovább tusakodnak. Ha a tűzből kiragadnék egy lángoló
hasábot s azzal ütnék közibük, akkor se engednék el egymást addig, míg egyikük
életben van. Tétovázva fegyver után nézek. A leány megretten.
- Álljon hátrább, úrfi!
Elvakulok, és a legényekre vetem magam.
Most lihegve velem fordulnak szembe. A két dúlt arcba nézek. Pillanatokon múlik az
életem, de a két égő szem lehamvad, és dünnyögve félreáll a két legény. Az ügy
nincs elintézve, és az éjszaka még meghal valaki. Látom a szemük beszélgetéséből,
de örvendek, hogy én megszabadultam. Kábult fáradtság vesz erőt rajtam, és
visszamászok a kalyibába. Nem bánom, ha meg is eszik egymást. A vizes fűre
roskadok. Hallgatom a távolodó vihar dübörgését, nézem az égi tajték elvonulását, a
felhők vonaglását, és elkábulok az erdő vészes füttyétől, a kialvó élet hörgésétől.
Kimerülten, álmosan végigheveredem a vizes füvön, a vihar szárnya alatt. Merev
tagjaimat szétvetem és érzem, hogy feketén morajló mennydörgés közben lassan
elsüllyed velem a föld.
Alszom.
Nem tudom, hogy meddig tartott a nagy szendergés, de már magasan állott a nap,
mikor dideregve, összetört tagokkal felébredtem.
A tűz körül már nincsen senki. Valószínűleg a legények már kaszálnak, s a leány is
elment dolgára.
Szememet felvetem a fákra, melyeknek ágain esőcseppfüzérek csillognak. A felső
ágövről az alsó emeletre madarak libbennek, a völgyek felett ködfátyol lebeg.
Felemelkedem, hogy munkához lássak. A legényeket kiáltom, de senki se válaszol.
Alig lépek néhányat, a bokrokon túl elhányt, véres kaszát veszek észre a letiprott
fűben. Mellette fekszik Gyuri, a halott legény.
- Istenem, mi történt!
Lábaim reszketnek a félelemtől, és nem bírok mozdulni.
A következő pillanatban tömött nyakú kakukk lebben
a fölöttem álló fiatal bükk tetejére, és hangosan elkiáltja, hogy hány évig
élünk .. .

XVI.

Az erdő másik halottja, vén Üdő Márton fekszik mellette, akinek mindössze egy
tarisznya volt a koporsója. Az ő esete így történt: Hátul, a móduvai részen, hol
legsetétebb a havas, az idén csúful garázdálkodott a medve a csordákban. Hiába
állítottak kaptánt neki, gyújtották fel szurkos kalánnal a szőrit. A puska se ért
semmit. A szentgyörgyi Demes Antinak, aki belevágta a fejszéjét, mikor az ökörre
felugrott az egész hátáról lehúzta a húst. Soha többet ember nem lesz belőle.
Erre a pásztorok összegyűltek tanácskozni a vén Üdő Márton szállásán és
elhatározták, hogy vasárnap hajnalban megtartják „a medvék és kígyók ünnepét”. A
régi pogány korból visszamaradt híres pásztorünnep a medvékkígyók ünnepe, valami
áldozásféle, aminek már csak öreg Udő Márton tudta a „szavait” és szertartását.
Táltos híre volt az öregnek messzi földön, akinek tűz, víz szót fogadott, s még a
farkas is behúzott farokkal, lábujjhegyen kerülte el a kalyibáját. Egész életét az
erdőn töltötte, s a legvastagabb fa is csak hitvány vessző volt, mikor kijött a
havasba. Aki csak vissza tud emlékezni, mind ilyen vén ungyiásnak ismerte. Az
asszonyt - ki rég meghalt -, gyermekeit elfeledte. Sokáig vert a híre, hogy megölte
volna a feleségét, s azért bujdosott hátra a havasba, de később elült a szó.
Pásztornak azonban híres volt, s ötven esztendő alatt egyszer sem történt meg, hogy
a keze alatt kárt vallottak volna a gazdák.
Az idén azonban őt is megcsúfolta a medve. A legszebbnégy ökör nyakát rágta el
egyetlen éjszaka. Üdő Márton elsápadt, és tehetetlenül ismerte el:
- Neköm végem van!
Ez történt pénteken. Szombatra már el is vitték a csordát a keziről. A cókmókját
kihányták a szállásról, és egy fekete, nagy mahomed embert ültettek le helyette.
Udő Márton szemügyre vette.
- Te ki fiaborja vagy ecsém?
Az ember röhögött.
- Éne? Én az Udő Márton édesapámé, Anti .. . Az öreg megrándult.
- Az én fiam?
- Az én.
- A közbirtokossági elnök mondja, hogy te vetted ki a kinyeret a szájamból. Igaze?
A fiú durván káromkodott.
- Eleget ette ötven esztendeig. Reánk sohasem gondolt. Három gyermekem van. Eleget
éheztek. Éhezzék kied es, vagy forduljon fel! Ideje volna már! .. .
Udő Márton nem válaszolt. A holmiját szép csendesen áthordta a túlsó völgybe, egy
nagy fenyőfa alá. Fát gyűjtött, tüzet tett, mert már estefelé járt az idő. Leült
melléje és gondolkozott. Puszta, szőrös mellén játszott a láng fénye.
A csordákat rég a szállásokra hajtották a pásztorok, meg is vacsoráztak és
felkerekedtek, hogy a hajnali áldozást megbeszéljék Udő Mártonnal. Ügy találták,
hogy nézi a tüzet mozdulatlan.
- J'estét Marci bá! Hallók a szerencsétlenségit!
- Az - bólogat Üdő Márton -, de tudtam előre.
- Tudta? - riadnak meg a pásztorok. - Honnan tudta?
- Jelökből. Vannak ilyen jelök.
A babona borzongása végigfut a hátukon.
- Tiszta igaza van! - erősíti a pottyandi Török Dávid, kinek esztenája van. - Velem
es történt efféle. A kutyám - értike, a saját kutyám - megszólalt emberi hangon,
hogy: „menjen kied haza Dávid bátyom, mert meghót a felesége!” Ugy es vót. Mire
hazaértem, már a nyújtópadon kaptam.
A tűz megroskad, az árnyak lejjebb ereszkednek, a rőt szén hunyorgásában ülnek a
pásztorok. Egyikük kinyújtja a kezét, hogy az üszkös fát beljebb tolja, de ijedten
rántja vissza, mert a közelben furcsa, fátyolos fütty bugyborékol fel. A vad
férfiak megremegnek.
- Haj! Fütyöl a kígyó!
Alig egy hajításnyira, valóban lassan ki is emelkedik a fű közül a lapos kígyófej,
és a holdvilágban ezüstösen csillog a nyálkás test. Udő Márton arra fordul.
Percekig egymásra néznek a kígyó és az ember, aztán a hüllő éles szisszenéssel,
villámgyorsan lecsapódik, mintha a föld nyelte volna el.
Az öreg feje lecsügged. Egész nap ilyen jelek kísértették. A csorda megvadult, a
fecskék a levegő magas örvényeiben küszködtek és sikoltoztak. A barlangok fenekén
rejtőző ritka állatok előjöttek, a havasok sok veszedelme megmutatkozott, a fák
egész nap nyögtek.
- Halált jelent! - morog a tűzbe Udő Márton.
- Azt! - ismerik el a pásztorok, de egyikük sem mer felnézni, mert akire elsőnek
pillant Udő Márton, annak ma vége van. Sokáig hallgatnak.
A halál! .. .
A csorda körül alvó kutya kísértetiesen kornyikálni kezd.
- Álmot lát, rossz álmot - mondja tudatlanul egy fiatal legény.
- A szemed világa! - szidják a többiek. - Mit értesz te az efféléhez!
- Hátha Demes Anti hót meg, s azt érzi a kutya? - reménykedik valaki.
- Bár úgy vóna!
Bár úgy volna, s ők megszabadulnának a halál fenyegetésétől. Az öregember azonban a
fejét rázza.- Ingöm temet az a kutya!
Hirtelen megkönnyebbülnek, de nem mutatják.
- Hiszi a fene!
Kételkednek. A halálnak nincs ereje Üdő Márton felett. Ha tudta volna, rég elvitte
volna. Az esztenás ravaszul szeretne megbizonyosodni.
- Hej, csak én élnék addig, mint Marci bátyám.
- Akkor reggel te es velem fejnéd a bakkecskét! A bakkecske az ördög jelképe. Ugy
képzelhető.
- Ha már tudja, honnan tudja olyan biztosan a halálát?
- bátorkodik ismét az esztenás.
A vénember morcosan felel:
- Tudom!
Elképednek, de már nem mernek kételkedni. Az esztenás megvakarja a füle tövét.
- Híjjnye, ez már igennagy baj! Mi lesz akkor az áldozással?
- Abbiza! - riadnak fel a többiek is. Az áldozás semmiletteképpen el nem maradhat!
- Ha kied, Marci bá nem segít rajtunk, mind elmehetünk Nárittyenbe jeget aszalni!
Udő Márton sárgán mosolyog. Jólesik az elismerés.
- Az áldozás meglesz!
Olyan titokzatosan mondja, hogy nem lehet hinni neki. Már haragusznak is rá. Ha
meghal, hát könnyebbüljön az ágya szalmája, de itt hagyja rajtok a veszedelmet.
- Akinek „tudománya” van, ne vigye magával a fődbe! - támadja az esztenás.
A szemek sóváran felvillannak. Hátha ki lehetne csalni a tudományát!
- Valakire reáhagyhatná - biztatják.
Az öreg keserűen válaszol.
- Reggel megtudhassátok tőlem!
- Akkor jó! - nyugszanak meg a pásztorok, és már szedelődzködnek is. Késő van.
Valamit aludni is kéne. Veszik a fejszét, botot, kézbelit. Ki amit hozott.
- Hova csináltátok a máglyát? - kérdezi az öreg.
- A rendös hejjire, a Likaskő alá.
Jóccakát kívánnak, és csakhamar eltűnnek a fák között. Olyan biztosan járnak a
setétben, mint a bagoly.
Öreg Üdő Márton tovább szemléli a tüzet. Eszébe jut a fia, arról a családja.
Megpróbálta az ujjain összeszámolni, hogy hány gyermeke volt: - „Amáli, Istvánka,
Marci, Vérike ...”
- Nem jó! Józéfát kihagytam.
Újra kezdi, de sehogyse megy. Egyetkettőt el is feledett közülök. Vagy meghaltak,
vagy elkallódtak az életben. Isten viselje gondjukat! ... Az egyik most kivette a
kenyeret a szájából. A saját vére .. .
- Vajon mit csinál? - néz a túlsó völgy felé, ahonnan fia elűzte. - Megnézem!
Egészen megújul a gondolatra. Édes melegség ébred a szívében.
- Igaza is van annak a fiúnak - mentegeti. - Három gyermeke van s égenföldön
semmije. Tőlem sem kaptak soha az életben még egy lyukas magyarót sem . . . Tiszta
igaza van. Ez a kenyér már neki jár. Enyém a halál .. .
Fogja a fejszét, és áttapogat az erdei szállásra a fiához. Nesztelenül jár, mint az
erdő többi állatai. Körülszimatolja a tüzet, kevés „világolót” vet rá, hogy lásson.
Régi kutyái örömükben szűkölve lábaihoz csúsznak, de nem követik, hanem újra
visszasietnek a jószághoz, amely fehér foltként pihen a völgyben. A szíve fáj, hogy
itt kell hagynia, de nincs más mód .. .
Csendesen belép a kalyibába. A fiú alszik. Az ő ágyán alszik. Nagyot reccsen a
kopac deszka, mikor megfordul. A gonosz megkísérti az apát. Mi lenne, ha a kezében
szorongatott fejszével egyetlen csapással széthasítaná a fejét? Három gyermeke van!
- villan az eszébe.
- Az én unokáim! - mosolyog kedvesen és nagy, tiszta emberi érzések támadnak az
elvadult emberben. Inaimegrogynak, lehajlik és óvatosan megcsókolja az alvó embert.
- Ezt nekik küldöm! - suttogja.
A fáradt, alvó ember megrezzen, de nem ébred fel. Sötét arca azonban kisimul, és a
lélegzet kínos hörgése elcsitul.
Udő Márton is mintha megkönnyebbült volna. Szorongásai nem kínozzák. Még egyszer
körülnéz és elbúcsúzik mindentől. Sietnie kell, mert közeleg a hajnal. A csillagok
nedvesek a harmattól, mintha megizzadtak volna. Futólag még egyszer számba veszi a
jószágot. Nézi, nézi őket, míg a könnye kicsordul. Talán először életében.
Sietnie kell.
Visszamegy a tüzéhez. A hosszú, nyolc ágú ostort a derekára tekeri, kivesz
fáklyának egy lángoló fahasábot a tűzből, feje fölé tartja és ezt mondja:
- Ugyekezzünk!
Marhacsapás ösvény kanyarog fel a Kőlikhoz.
Meredek a hegy, sötét is van, de valahogy felér a tetejére. Széles, füves térség
terül el itt a felhők alatt. Köröskörül azonban sűrű rengetegek következnek. A
lapály közepén sötétlik a máglya. A pásztorok alkalmatosan előkészítették a mai
ünnepre, az ősi áldozáshoz, amely titokban maradt fenn ezekben a titkos
rengetegekben, és ma is esküt kell tennie a titok őrizésére annak, aki részt vesz
benne. Udő Márton az üszkös fával körüljárja a máglyát.
- Jó munka! - dicséré meg.
Az erdők még alszanak, de már keleten alig észrevehetően világosodik. Udő Márton
érzi, hogy a napot nem szabad bevárnia.
- A világosság elveszi az ember erejit.
Bokor tövéből száraz lapit kapar elő, könnyen gyúló ágakat gyűjt és a máglya
tövében tüzet gerjeszt. A barna füst felszivárog a hasábfák között. A tűz percről
percre nő és beleharap az alsó szálakba.
- Ez megvóna! - nyugszik meg, és szemügyre veszi a fahalmot, hol lehetne könnyebben
felkapaszkodni rá. Kétszer is visszaesik. Végre sikerül.
Sokáig áll a máglya tetején. Nyakába hulló hosszú haja megrakódik gyöngyös
harmattal.
Most veszi az ostort, és összekötözi a lábait. Bizonytalan alakját füst kavarogja
körül. Behunyja szemeit és azt mondja:
- Nem érdemes ebből a világból többet látni. Elszánt és konok, de a test félelme
mégis szorongatja a torkát. Szeretne már túllenni mindenen.
- Siess tűz!
A tűz azonban lassan terjed. Még csak a máglya alján harcolnak a lángok, de
bágyasztó, álmosító melegségét érzi. A füstöt is elcsavarja a szél és a lángok az
erdő felé nyújtóznak.
Udő Márton elérkezettnek látja az időt, hogy elmondja végső imádságát. Különös, ősi
szavak támadnak száján.
„Mindent megemésztő, tiszta, szent ősi tűz! Menj hát énelőttem, mutasd meg az
utat!
Mutasd meg az utat, szólítsd meg az eget! Szólítsd meg az eget, szólítsd meg az
Istent! Szólítsd meg az Istent, küldené madarát!
Küldené madarát, szárnya árnyékával, hogy hozzád vezessen ... "
A máglya ropogása elnyomja hangját. Az öregemberből alig látszik valami a kavargó
füstben. Testéről omlik a verejték. A tűz még nem bántotta. Még eszméleténél van.
Szája tátva van a hőségtől, szemei fehéren borzadnak, s a belehelt tüzes láng
elégette hangját. Ki tudja, mit kiált hangtalanul! Még él, de a hőség hosszú haját
emelgeti, két keze verdes, mintha repülni akarna. A tűz vörös kígyói felsziszegnek
hozzá a hasábfák között, és dagadt nyelvén hirtelen vér csurog le ...
Egyszerreeldől a valószínűtlenül magasra nyúlt, száraz test, és végigesik a
máglyán. A tűz újult erőre kap és az első lángok a hátát érik. Még egyszer
felvetődik a test a magasba, mint a szénbe hullott féreg, majd tehetetlenül
visszaesik és elcsendesedik.
Már egészen a tűzé.
A haj vörös káprázatként ellobban, a szemgolyók elpattannak. Az arc azonban még
bántatlan és piros, sült színű. Most a lábaknál ólálkodó tűz végigszalad a gúnyáján
és vörösbe öltözteti, mintha arany harisnyát húzott volna öreg Udő Márton. A máglya
szeszélyesen ég. Hol alatta, hol fölötte úszik el a láng, de már a test fekete. A
füst elhalványodik és a lángon át, mint piros tükörben látni lehet, hogy az ember
hanyatt fekszik, kezei szétvetve, ujjai feketén felgörbültek, mintha ragadozó madár
volna, mely kifeszített karmokkal minden pillanatban az ég arcába akarna ugrani.
El kell ismerni, hogy a régi, igaz pogány áldozás ez az Üdő Mártoné, mintha
édesapánk, Attila előtt mutatná be az izzó oltáron s cseppet sem volna csuda, ha az
Öregisten vad turulmadarai a tűzbe csapnának, és elragadnák az ősi világnak ezt az
ittfeledett, igaz magyar fiát ...
Elsőnek a csorda vette észre a tüzet. Nyugtalankodott, és ki akart törni.
Mire az egyik pásztor felébredt, már veres volt az ég a havas felett. Rémülten
kapta a szájához az ökörszarvkürtöt és felriasztotta az erdőket.
- Hóhahó emberek! Hallgassatok a szóra! Ég a havas! .. .
Nem kellett azt külön mondani, mert mindenki látta. Kapkodtak a fejszék után és
rohantak a tűzhöz.
Mire odaértek, teljes láng volt a máglya, s az izzó ravatalon szénné égve feküdt
Udő Márton, a vén pásztor. Meg lehetett ismerni. Késő volt már egyetlen mozdulatot
is tenni a testéért. Megdöbbenve állották körül és lekapkodták fövegüket.
- Az áldozat! Ilyent nem látott a világ!
Néha a szél feléjök sodorta a tüzet. Hátráltak és tovább bámulták a széntestet,
mely nem akart széjjelomlani.
- Hóttában se bír vele a halál!
- Igazi táltos volt!
- Nem születik több ilyen ember! -búsulta a harmadik. Az új pásztor, a fia
utolsónak érkezett. A többiek megragadták a fejszét.
- Jere, jere, mert sül a kinyered!
A fiú elfehéredett.
- Én nem tehetek róla!
- Fogjuk meg s vessük a tűzbe! - szikrázott a szeme az esztenásnak.
A férfi nem védekezett. A feldühödött emberek köréje nyomultak. Az esztenás
megragadta és megrázta.
- Te vetted el a helyzetét!
A fiú tűrte. Nehéz döbbenet nyomta őt is. Csak nézte a lángokban kétszeresre
puffadt apja fekete testét. Egyszerre felordított:
- Édös apám!
Szörnyű volt ez a kiáltás. Az emberek elhúzódtak tőle, de a halott mintha kissé
felgörbült volna tőle, hogy torzul, a leégett ajkak sárga fogaival a fiára
kacagjon.
- Hogy volt lelked ennek a szegény öregembernek a kezéből az utolsó falatot is
kicsavarni! - támadtak rá újfent a pásztorok.
A fiú fájdalmasan rájuk nézett.
- Három gyermekem van. Éheztek! .. .
- Három gyermek .. .
- Őkeme értük tette! - mutatott fel a máglyára a fiú. A pásztorok nem szóltak, csak
az esztenás mondott ennyit:
- Már ez így van. Egyik kinyér megöli a másikkinyeret; egy élet megöli a másik
életet ... Menjünk el, haza!
A pásztorok elkullogtak. A csordát legelőre kell hajtani, a frustok ideje is itt
van.
A fiú egyedül maradt. Apja ravatalánál szenes favégek hullottak le a fűbe. Végül az
egész összeroskadt, és a test eltűnt.
- Amit lehet, mégiscsak meg kellene hogy mentsek belőle - gondolta.
Lassan, tempósan dologhoz is látott.
Valahogy földdel, vízzel eloltogatta a még izzó parazsat, és a még forró hamuban
kutatni kezdett. Mindössze nehány csontdarabot és a félig elégett koponyát találta
meg. Kitette a fűre, hogy hűljenek ki. Aztán az egészet betette egy vedlett, avatag
szőrtarisznyába.
- Elviszem s odaadom a papnak, hogy temesse el.
Lassan meg is indult Szépaszó pataka felé, mert arra rövidebb az út...

XVII.

Egyetlen élő ember, kivel a temetőben találkozom, Mihókné. Ott bucsálódik a

gyermeke sírja fölött. - Mit csinál itt Mihókné? - kérdezem, csak hogy éppen
szóljak valamit.
- Kihoztam a báránt a lelkemnek, hogy jáccodjék vele...
Ott is szedeget a bárányka a sír mellett.
- Jól tette, Mihókné! - igyekszem tovább, mert nem tudom ezt a báránykát nézni.
Pedig ez a szép, fekete tejes bárányka a mienk, az utolsó száz lejünkkel vettük, a
„szent” pénzzel, amit hetekig rejtegetett az asszony. Hol valamelyik rongyos ingem
ujjába tette, hol az Ildikó leánykám fehérneműje közé. Olyan pénz volt, amihez nem
szabadott hozzányúlni, akárhogy meg legyünk szorulva, ha mezítláb kellene is
járnunk. Múltkoriban, mikor a kicsi leányunk beteg volt, és nem volt orvosságra
való sem, megfogadtuk, hogy az első száz lejt félretesszük. A múlt hetekben mégis
oda lett a pénz, s annak Mihók Pálné az oka. Csak szegény emberrel ne volna dolga
az embernek. Kisírta a zsebünkből. Feleségemet hálózta be. Az én színem elé nem
mert kerülni. Így „lelkem tekéntetes asszon, úgy lelkem tekéntetes asszon, nézze
meg a halódó kicsi gyermekemet”, míg a feleségem titokban elszökött a háztól és
megnézte. Egész délután láttam, hogy nincs nála rendben valami. Némán kísért egyik
szobából a másikba, és olyan panaszos, szomorú arcot vágott, mintha én volnék az
oka a világ összes nyomorúságának.
- De hát már mondja meg, mi bántja! - törtem ki végül is elkeseredetten.
- Sapu szívem! - bizalmaskodott. (Ezt a „Sapu” szót gyermekeink csinálták az „édes
apu” összevonásából.) - Nézze meg!
- Mi a fenét nézzek meg?
- A Mihókné gyermekét.
- Mi közöm nekem a Mihókné gyermekéhez?
- Olyan beteg szegényke, s az anyja nem mer magának szólani.
Így kerültem bele az ügybe. Mihóknénak orvosra nem telik, hát azt gondolta, hogy én
„tanólt ember” vagyok, akinek „könnyű” a beteg gyermeken segíteni.
Az biztos, hogy nagyon el volt ereszkedve a szegény prücsökleánka.
- Mi a véleménye? - biztatott a feleségem, ki ezen a téren is szerette volna
megalapozni tekintélyemet a faluban.
- Az, hogy orvost kell hívni!
- Az uram azt mondja - fordult szelíden a hitet, bizalmat sugárzó körülállókhoz -,
hogy mégis el kellene hívni az orvost, mert neki nem szabad megírni a receptet.
- De miből? - esik kétségbe Mihókné.
Az ura sűrű keserűséggel rárivall:
- Avval te ne törődj, csak híjjad!
- Az én költségemre - segítem ki a bajból.
Azt gondoltam, hogy úgyis tartozom a doktornak még a múlt nyárról, mikor a
gyermekek skárlátban voltak. Egy látogatással több vagy kevesebb nem számít.
Legfeljebb ezután még távolabbról elkerülöm az orvost.
A száz lej azonban nem evvel ment el.
El is feledtem az esetet. Öste rádiót hallgattunk Köpééknél, s mi férfiak
preferáncoztunk. Reggel elégedetten ébredek fel. Ildikó éppen az elfeledett
írásbeli feladatot körmölte a palatáblára, az asszony pedig egyidejűleg fűsűlte a
haját, hogy az iskolából el ne késsék. Mikor látta, hogy ébren vagyok, megrezzent.
Ez már nekem mindjárt gyanús volt.
- Behozzam a reggelijét? - készségeskedett.
- Baj van! - gondoltam.
Libbent is ki mindjárt az ajtón.
- Sapu! - árulkodik azonnal Ildikó. - Anyuka báránykát vett.
- Báránykát?
- Bizony! - boldog a drágám. - Olyan szép, cuki
báránykát! Piros szalag van a nyakán. Mihók néni hozta, és betették a csűrbe.
Álnokul hallgatok, mikor behozza az asszony a reggelit. Titkon figyelem a
szorgoskodását. Az Ildikó mosdóvíztől még harmatos orrocskájáról lerí, hogy
bűntársak
vagyunk, de őt sietve útra teszi az anyja. Most körülöttem sürgölődik:
- Elég meleg a kávéja?
Tör a pirítós kenyeremből, megigazítja a párnámat és biztat, hogy ráérek még
felkelni.
- Sietnem kell, mert dolgaim vannak.
- Írni akar?
- Dehogy! Megyek a csűrbe. Rázottat kell csinálnom a marháknak.
- A csűrbe? - hökken meg.
- Oda! - ráz a kacagás.
Az asszony rám néz, vizsgál, kutat.
- Maga tudja!
- Mit?
- Ildikó megmondta.
- Mit?
- Hát a bárányt!
- Miféle bárányt?
- Amelyiket vettem.
- Maga bárányt vett?
- Ne tempózzék, hiszen úgyis tudja. Mihókné hozta. Nem volt pénze receptre!
- Mivel vette?
Ijedten sietett a felelettel:
- Nem a száz lejjel .. .
- Más pénz nem volt a háznál. Ha nem a száz lejjel vette, mutassa a száz lejt.
- Persze! Hogy megtudja, hol tartom. Jó helyt van az! Mindjárt ki is szalad, és
pillanatok alatt behozza a bárányt. Leteszi a földre és gyönyörködik, hogy én is
gyönyörködjem benne.
- Látja, milyen drága?
- Drágának elég drága.
- Baribaribari! - morzsolja válaszul a bárány orra előtt az ujjait.
A kis ártatlan állatka ingadozva áll a vékony lábain. Még ködös előtte a világ, a
születés mámorát jóformán még el se feledte. Szelíden körülnéz, megbámulja a
Szoposképet a falon az ősmagyarok pogány áldozásairól, egy szerencsét mondó csóré
fehérnépet, műveltül „aktot”, és pár bizonytalan lépést tesz felém.
- Megöljük! - nyugszom bele a változhatatlanba. Feleségem eldöbben és remegve
ismétli:
- Megöljük?
- Meg hát! Csak nem nevelünk belőle öreg anyajuhot! Az asszony hallgat és nézi a
bárányt.
- Mikor az ember a bőrit a fején keresztül lehúzza - kínzom tovább -, olyan szép
kék, mint az ég. Csak azt nem tudom, hogy a mészárosok azt a szép csipkekötényt
miből csinálják a hasára a kirakatokban.
- Szörnyű! - rázkódik meg a feleségem.
Mikor pedig arra hívom fel a figyelmét, hogy milyen pompás sapkát szabatok a
bőréből, tisztán látszik a mozdulatából, hogy még azt a percet is megbánta,
amelyben hozzám jött feleségül, amin nem is csudálkozom.
A bárányka ezalatt némileg megbátorodik, a meleg szobában elégedetten rázogatja a
farkát, és a hangocskáját is kipróbálja. Ide tipeg, oda tipeg, és sejtelme sincs a
halálveszedelemről.
- Megvan három kiló - mondom szakértően, mire az asszony sírásra ereszkedett hangon
figyelmeztet, hogy gondoljak a gyermekeimre. Én kacagva öltözködöm, de hirtelen,
minden rágondolás nélkül a templomi áldoztatást megelőző szavak tolulnak ajkamra.
Ecce agnus dei - íme az Isten báránya! ..."
Miért van, hogy Jézus báránykával vállalt testvériséget?
- Érdekes - pogánykodom, és hónom alá kapom a kis állatot: - Na, gyerünk pajtás!
A „szín alatt” a limlom közt ott hányódik a nyúzófa az istránggal. A bicskom élét
kipróbálom. Vág, mint a beretva. A bárányka két első lábacskáját a feje fölé
gúzsolom, testecskéjét térdeim közé kapom és torkát hátrafeszítem. Ijedt sikoltását
a markomba leheli, és két rémült szemét felveti az égre.
- A szalagot le kellene oldani róla ... A piros szalagot!
A kést leteszem, a bárány lábacskáit visszaeresztem, hogy addig is ne kínozzam.
Közben eszembe jut, hogy Ildikó most az iskolában arra gondol, hogy őt itthon várja
a bárány . . . Az a másik leányka is, aki rákötötte a piros szalagot, hamarább
meggyógyulna, ha ágya körül láthatná. A feleségem ... a feleségem szegény .. .
Kezem megreszket, és nem tudom leoldani a bárány nyakáról a piros szalagot . . . a
részleteket csak később látom meg: a halál erőtlenségét és hidegségét, a
vigasztalhatatlanul félrebillent véres fejet, a szemek örök árnyékát, fájdalmas
megtörtségét, a száj peremén megfagyott fehér halálnedvet, a furcsa görcsbe rándult
hideg lábacskákat. Szinte érzem a lelógó testecskén a halál rettenetes súlyát.
Megrázkódom. Nem. A báránykát nem szabad bántanom. Nem darabolhatom fel a lelkemmel
megfertőzött hullát enyéimnek, és nem nyújthatok belőle falatot.
Halálomig hallanám végső sóhajtását, látnám a cipőmre cseppent vérét. Ott dalolná
bennem haláldalát, míg belezavarodna a szívem .. .
Valósággal megkönnyebbültem, mikor délután beállított Mihók és kérte a bárányt:
- Csak kölcsön instálom. Erőst kívánja látni a lelkem. Hátha használna! Ha jobban
lesz, visszahozom.
- Vigye Pali bá, vigye!
- Arra es gondoltam - vallotta be a kapunál -, hátha Jézus Krisztust viszem haza
bárány képibe, s ő megváltaná az én leánykámat es.
- Allehet Pali bá! Látja, mond valamit! .. .
Rossz éjszakám volt a bárány miatt. Nem tudtam elaludni, csak hallgattam, hogy szél
tekergőzik át a kert fái közt, az éjszaka szédülete teljessé lesz és vergődik benne
minden. Valami láthatatlan ostromolta, nyomta a fejemet, mintha a teremtés pórusai
megnyíltak volna, és sejtelme betöltene mindent. Delejes áramokba kerültem,
láthatatlan fények sugárzottak át szívemen, a távolságra, a világ álomvonala a
végtelenbe veszett és nedves sötétség ragadt a kezeimhez. Végre ismeretlen világok
mély zaját hallottam és fáradt telítettség lepte meg agyamat. Elaludtam .. .
Másnap Mihók visszahozta a bárányt, de már fekete szalag volt a nyakán .. .
Azóta féltünk, remegtünk a kis ártatlan állattól, megérinteni se mertük és egészen
megkönnyebbültünk, mikor Mihókné másodszor is elkérte.
- ... Ha eleresztenék a báránkát a temetőbe, hogy a lelkem jácodjék egy kicsit vele
.. .
- Vigye Mihókné, vigye! .. .
És most is találkozom a báránnyal a' temetőben. Szinte futok előle a sírok közt és
csak akkor nyugszom meg, mikor nem látom. Már nem merem bolygatni a holtak
birodalmát.
A temető szélén leülök, és nézek a világba.
Észre sem vettem, hogy egy fecske szállott a szemben levő fa száraz gallyára, és
elkezdett csicseregni. Az első fecske az idén.
Okos, ragyogó két szemét felemelte a lenyugvó fénybe, finom karcsú teste
borzongott, és a hónál fehérebb melléből előtört csicsergés ezüst áldásként hullott
a sírokra. Talán ebben a pillanatban érkezett a tengereken túlról, szárnyai alatt
ott bujkál még hűs illata, de ő már elfeledte az átrepült világokat, hogy ébresztő
dalát elénekelhesse Erdély fölött.
Mikor meghallottam ismerős szavát, úgy éreztem, mintha a homlokomra szállott volna,
és apró csőrével a fekete szemfedőt vonta volna el élettől meggyalázott arcom
fölül.
Kitől kérdezzem meg, ki volt az, aki ezt a könnyű, kis madarat hozzám küldötte? A
fecske emlékezette rám, vagy titokban kenyeremből evett, avagy ő volt az, akit a
múlt őszön a rájuk törő fagyban az utca porából felemeltem, ismét életre gondoztam,
és most az én napról napra kialvó életemet akarja hálából dalával nyújtani .. .
Köszönöm kis fecske ... de érdemese? Ha betekintetek az erdélyi hegyek hűvös
árnyékában, a halál szorosaiban zarándokló, szegény székelyek ablakán, hogy új
életre kiáltsátok őket, nem dermedteke meg?
Mert nézd fecske, te napból és felhőből, árnyékból és fényből összetett kicsi
testvérem, te minden tavasszal Isten csecsemője! Már a tavalyi morzsából sem
adhatunk neked, mert az is elfogyott. Neked legalább megvan öklömnyi sárfészked,
nekünk nincs, hová fejünket lehajtsuk. Neked szárnyad van, amely háborúk viharából
és békék háborújából kiragad, és a hullaatmoszférák felettelvisz a szférákhoz; de
mit tegyünk mi, kik haldoklók vagyunk. Hej, te fecske, ki átrepülöd a világokat,
feleded, hogy ha egyetlenegy sírba is leereszkednél itt köröskörül, többé nem lenne
erőd a magasba emelkedni. Vigyázz tehát, milyen sárcsöppökből rakod fészked!
Miért jöttél vissza, kicsi fecském?
Talán mert sajnálsz minket, és utolsó. dalodat nekünk szántad? Vagy új életet, új
reményeket mondani jöttél?
Úgy jöttéle vissza, mint a távolba szakadt gyermek az apa ravatalához, hogy
elbúcsúzzál tőlünk, vagy szárnyaidra akarsz venni és elvinni a világnak egy olyan
pontjára, hol még az életnek értelme van?
Nem tudom, milyen választ csicseregsz, madár, de tudom, hogy ez a föld húzott
vissza, mert te is belőle vétettél.
Ez a föld pedig, akár mint porszem repül ki a világba, akár mint fecsketest,
embertest; mindig visszatér ide. Testvérpor a testvérporhoz. Ha éhség, ha átok, ha
kenyér, ha halál, öröm vagy kétségbeesés lesz a sorsod, ez a sors a tied, viselned
kell! Ettől a sorstól még szebb lesz a dalod, szerelmesebb a szíved, melegebb a
fészked, ragyogóbb a szemed, igazabb az igazságod, acélosabb az erőd, jobb az
Istened.
Köszöntelek tehát fecském, és megcsókollak e nép nevében, a föld alattiénak, a föld
felettiének nevében és örök életével .. .
A fecske is elrepült. Este van, csend borul a temetőnkre. Az erdő morajlani kezd,
és az éj fekete özönvize elborít mindeneket...

XVIII.

Valami urak vetődtek a faluba, kik a régi holmit szedték össze. Öreg, festett
bútorokat, guzsalyokat, fakó szekeret, zergős sulykokat, rozsdás zárakat,
fémkőtokokat, le egy puliszkaverőig minden semmiséget. Tiszta csuda volt, hogy mi
mindenféle mocskot összehordtak. Mondotta is Vágó Dénes:
- Fene rosszul mehet az uraknak is, hogy effélire vetemedtek!
- Múzeumba tesszük, bátyám - szégyenkezett a fiatalabb -, hogy megmentsük az ősi
székely népművészetet.
- Az csak beszéd - tromfolt vissza Vágó Dénes. - Tegyék bé az anyósomat a múzeumba,
akkor elhiszem!
Benkő Jóska bácsi, a lóherélő, csak értelmes ember, de még ő is a fejét tekergette:
- Ha zsidók volnának, még érteném .. .
- Akármifélék, csak pénzt adjanak! - örvendett nekik Béla Mihály, ki a nagyapja
penészes, vásárra járó tarisznyáját sózta a nyakukba.
Házról házra jártak. Nem nézték szegénye, gazdage akihez bementek. Még a Bors Dani
kecskepásztor putrijától sem riadtak vissza, pedig a szomszédok figyelmeztették:
- Ott tetűt kaphatnak, háromfélit is, de egyebet nem.
- Hadd el te - mondotta Vén Álóziné -, hátha a beteg gyermekükön tudnak segíteni!
Sokat tudnak az urak.
A fiatal Bors Daniné ajkára tett ujjal figyelmeztette:
- Csendesen! Aluszik a lelkem! Ha lehet, ne költsék fel! Három nap óta most
szenderedett el egy cseppet.
A szerencsétlen anya nem látta, hogy meg van halva a gyermek. Nem is igen tudta,
hogy mi az a halál. Az is igaz, hogy nem is igen látszott a négyötéves legénkén. A
szeme félig lecsukva, zavarosan felfelé volt fordítva, a szája leesve, de
máskülönben olyan szép volt, mint az írott kép. Az ágyon még ott hevertek a
játékai, ahogy kihullottak a kezéből. Szép nyolcágú ostor, iratos nyéllel, tiszta
tökéletesre kifaragott kicsi szekér, faökrök, apró ekeborona, játékkürt
tinószarvából, de úgy megdíszítve, hogy a Lehejvezéré sem lehetett ékesebb. Aztán
volt még egy klánétácska is, ami olyan szépen szólott, hogy hasadt meg tőle az
ember szíve. Az a bolond apja faragta, mesterkedte a télen, hogy legyen mivel
töltse a beteg gyermek az üdőt.
- Die feinste Kunst! - súgta oda társának az idősebb.
- Mégiscsak zsidók! - hunyorgatott a többinek Benkő Jóska bácsi, aki kísérte őket
önkéntesen s oktatgatta a falu bajára.
Az urak láthatólag meg voltak rendülve, de nem táthatták a szájukat, míg a világ.
- Mikor halt meg a kicsi? - kérdezte részvéttel a fiatalabb.
Mint az oroszlán, úgy szökött fel a pad végiről Bors Dani, a kecskepásztor és
felordított:
- Meghalt!
Az anya csendesen mosolygott és rázta a fejét.
- Dehogy halt! Mit tunnak az urak!
Az urak borzadva meredtek az anyára, kiből az őrület nyugalma áradt.
- Megőrült szegény! - mondották németül.
- Úgye mondtam, hogy zsidók! - győződött meg Jóska bácsi.
Dani, a kecskepásztor tért magához elsőnek. Könnyes szemekkel és tisztelettel az
urak elé lépett.
- Úgye végrehajtók az urak? ... Meginstálom .. . valahogy megfizetem azt az adót,
de most nem tudom. Semmiletteképpen nem tudom!
- Nem adóért jöttünk! - vigasztalta megindultan a fiatalabb. - Hanem a
népművészetért .. .
- Azt es megfizetem, ha az Isten éltet - felelte kétségbeesetten Bors Dani, mert
nem tudta, mi az a népművészet. - Semmiféle községi rovatallal nem maradok adós ...
Csak adjanak haladékot!
- Ne menjen el a szépeszed, Dani! - magyarázta Jóska bácsi is. - Az urak afféle
régi, cifra holmit szednek a múzeumba. Pénzt adnak érte. Appedig jól fog!
- Ammá más! - könnyebbült meg Dani.
- Azokat a gyermekjátékokat szívesen megvesszük .. . majd a temetés után. Hozza be
Udvarhelyre! ... No vigasztalást kívánunk! - búcsúznak az urak.
- A gyermekjátékokat? - hökkent meg Dani, de nagy bajában mindjárt el is feledte az
egészet.
Odaállott a felesége mellé, és lenézett a kicsi karikás ágyra, amelyen játékai közt
holtan feküdt egyetlen fia, Kicsidani.
Aludt a gyermek is, aludtak a játékok is. A nyolcágú ostor, a kicsi szekér,
faökrök, játékkürt és kicsi klánéta.
- Öltöztesd fel tisztességesen! - mondotta szelíden a feleségének. - Én megyek
sírásni.
Én nem tudom, hogy mit akar az Isten ezzel az időjárással, de az idén se tavasz nem
volt, se nyarunk nem volt. Az ősszel rothadt le a szarvuk a marháknak a sok esőtől,
s november farkára olyan hideg ütött be, hogy a szívéig lefagyott a föld. Arra
aztán jött a hó, de akkora hó, mintha az ég reánk szakadt volna.
Nem volt könnyű dolga Daninak a sírásással. A temető hegyen van, ahol állandóan vág
a metsző szél és úgy befútt mindent, hogy a körösztfáknak csak a feje látszott ki.
Jó órába telt, míg a hóhányó lapáttal helyet takaríthatott a sírocskának, de még
azután jött a nehezebbje. Se ásó, se csákány nem fogta a csontkemény földet. A
szerszám szembe pattogott róla. Fel kellett engesztelni. Gizgazt, ágat, törmelékfát
gyújtott meg rajta, nehány kidőlt, gazdátlan keresztfát is elégetett. Sokáig
mocskolódott, de a föld így is nehezen engedett.
- Várhattál volna te es Kicsidani a halállal, legalább tavaszig! -
türelmetlenkedett és nyögött a nehéz munkában.
Segítsége nem volt. Nem bolondult meg senki, hogy ilyen kódussenkiért, mint ő,
ebben a farkasordító hidegben egész nap tapodja a havat.
Keze, arca, füle feketére fagyott, de valahogy áttörte a jeges talajt s mire
beszürkült, készen volt a sír.
Sietett is, hogy a virrasztásra otthon legyen, bár azért a pár emberért, ki
tisztességből éppen csak beütötte az orrát, nem volt érdemes sietni.
Pedig Danika szép volt. Kivarrott, hímes kicsi inget adott rá az anyja, frissen
mosott fehér harisnyát (meg se volt teljesen száradva), tiszta ünnepi bocskorkát.
Tudj'a fene miért, még az ostorkát is a nyakába akasztotta. A nyele volt egyik
felől, a csapója a másik felől. Játékait is mind melléje tette. Hát azt nem kellett
volna!
- Mindegy no!
Ültek csendesen a ravatal mellett, s nézték Kicsidanit, kinek a puffadt hasacskája
felett a dróton lógó lámpát táncoltatta a szél.
Én nem tudom, hogy mit akar az Isten ezzel az időjárással, de tizenegy óra felé a
hó újból hullani kezdett, s ropogott a ház a viharban.
- A kecskét jól berekesztettede? - jutott eszébe Daninak.
- Bé! - felelte az asszony, s újra elmerültek Kicsidani szemléletében.
Nem zavarta őket senki, gondolkodhattak.
- Nem tudod, mennyit kell fizetni a papnak, kántornak, harangozásért? - kérdezte
egy idő múlva ismét az ember.
Az asszony megrezzent.
- Honnan tudjam?
Az ember hátraült a platten mellé a kicsi likas székre, s pipára gyújtott. Azon
járt az esze, hogy amit a pásztorságból szerzett, fogytán van, s új kereset nincs.
Itt volna a favágás. Igaz, hogy a vágóteret még az ősszel kinyilazták, de a hó az
erdőt úgy megnyomta, hogy tavaszig nem lehet a fához férni. Hiába no. A tél nem
szegény embernek való. Akinek semmije sincs, az mit csináljon!
A pipa füstölt, a lámpa drótja csikorgott a halott felett. Az ember loppal az
asszonyra nézett:
- Te Ámáli! ... Vajon az urak mennyit adnának ezekért a játékokért? . . . Ugy
sincs, aki jácodjék velük! .. .
Az anya felcsattant. Szemei lángoltak, arca eltorzult. Szinte sikoltotta:
- Azokat nem adjuk!
- Jó, jó! - dünnyögött az ember. - Hásze nem azért mondom! ... Kérdözni szabad!
Lecsendesedtek, s nézték a halottat.
Egyszerre hatalmas robaj támadt. A hótömeg zuhant le a magas tetőről. Az asszony
felriadt.
- E mi vala?
Az ura megnyugtatta.
- Semmi, csak a hó zuhant le.
Mégis nyugtalan volt a kecskepásztor.
- Megnézem, hogy a kecskének nem lette valami baja. A vesszőből font kerek kecskeól
ott állott a ház végiben.
- Ha arra esett a hó, akkor baj van! - ijedett meg.
Jó] sejtette. Mikor odaért, a kecskének csak a hátratörött feje látszott ki a
hótömeg alól. Bors Dani káromkodva odaugrott, s a szarvánál fogva nagy kínnalbajjal
kihúzta a hóból.
- Miért nem mekegtél te bolond! - szidta keserűen, dea döglött kecskének már
jégpára fagyott a szájára, és holta után is reszketett a szakálla, mint az öreg
franciáknak.
Nagy felindulásában észre sem vette, hogy az asszony ott áll a háta mögött. Csak
amikor jajgatni kezdett:
- Most már melyiket sirassam?
- Hagyd el - vigasztalta Dani -, jó lesz legalább a torra! Ha gyermek nincs, minek
legyen kecske! .. .
Ebben megnyugodtak. Az ember a kecskét felakasztotta a ház gerezdjére. Ilyen időben
nem nyúzhatja meg, a házba, a ravatal mellé pedig nem viheti be. Majd reggel!
A sok keserűség elnyomta. Egyet szundítottak, csak úgy gúnyástól. Eppen csak a
lámpát húzták kisebb lángra.
Nem alhattak többet egy óránál, valaki megverte az ablakukat.
- Te Dani! Jere nézd meg, nem a te kecskéd fekszike az úton! Most verém el a
kutyákat róla.
rA döglött, fagyott kecskét darabokra tépték a falu kutyái. A kecsketorból nem lett
semmi. Még kacagtak is ajta az emberek.
Kacagni is fognak, míg a falu fennáll!
Most már az asszony sem ellenkezett, hogy eladják a gyermekjátékokat. A pénzre
szükség volt. Igaz, hogy az embernek is reszketett a keze, mikor a fagyott
testecske nyakáról lekanyarította az ostorkát, elvette a ,kicsi szekeret, faökröt,
tinószarvkürtöt, kicsi klánétát. Ugy lopta ki a kapun, hogy a szegény asszony ne is
lássa.
Szerencsére a hó ott nyomta az urakat a faluban. Háromnégy napig nem is tudnak
elmenni, míg az út meg nem verődik s ha így tart az idő, tovább is itt telelhetnek.
Bors Dani a szeminek se akart hinni, úgy megfizették azokat a semmiségeket. Ritka
tisztességes emberek. Azok. Az Isten éltesse őköt!
Sokat azonban nem barátkozhatott velük, mert készülnie kellett a temetésre, s még
utat is kellett hányni a sírhoz, ahol a testet elvigyék. Igaz, hogy csak annyi
ideje maradt, hogy éppen a koporsó mellé szökjék, mert már ott volt a háznál a pap
s a kántor. A gyásznépre úgyis hiába vártak volna ilyen időben. Nyolcan, tízen
szállingóztak a koporsó után. A pap, kántor is csak félig mondták ki az imádság
szavait. Azt is úgy elkapta a szél a szájukról, hogy meg se lehetett érteni. Többet
nem is várhatott Bors Dani, azért a pénzért. Az egy édesanya tisztességesen sírt, s
Dani is eléggé birkózott a keserűséggel. Igy hát az Isten nyugtassa a halottat,
eleget szenvedett az a szegény legénke, s jól járt ebben a mai világban, hogy a főd
alá került. Egy kecskepásztor gyermekinek a halálából nem is szokás nagy
derendóciót csinálni. Elég szamár volt így is az a Bors Dani, hogy az új harisnyát,
bocskorkát nem húzta le róla. Szép pénzt kaphatott volna érte. De hát mit mondjunk!
A tisztességre is kell adni valamit, s annak a szegény gyermeknek több nem kell az
életben.
Mire elhalt a harangszó, Kicsidanít el is feledték a faluban.
Csak az anyja nem vigasztalódott. Az urát hajnalosan elhívták disznóölni, mert
senki se tudja olyan ügyesen „felszedni” a disznót, mint ő. Az asszony hozzá se
szólt. Egész éjjel a párnába bújva zokogott s furt azt hajtogatta, hogy:
 Most mivel jádzol lelkem kicsi fiam a másvilágon! Dani még meg is mérgelődött.
Szájba váglak, ha nem hallgatsz! fenyegette, de nem nyúlt hozzá, mert hát az
édesanyát meg kell érteni, s a nagy fájdalom elvette az eszét szegénynek.
Napok óta látszott különben, hogy nincs helyt az esze annak az asszonynak, de arra
nem számított senki, hogy fényes nappal megfutamodik az úton s úgy átkozza Danit s
magát:
Verje meg az Isten Danit is, engem is! .. .Bors Danit úgy kellett a disznóölésből
elhívni, hogy
vigye haza valahogy a feleségét. Az asszony azonban meg sem akarta ismerni.
Hajadonfővel, mellén feltépett ruhával bámult rá, szemeiből sütött a láz, és alig
állott a
lábán.
Erőszakkal kellett hazacipelni, de minden pillanatban ki akart ugrani az ablakon.
Kicsi fiam! Lelkem kicsi fiam! Hívták a papot, de az sem tudta megnyugtatni.
Orvosért kellett volna menni, de orvos nem volt a faluban. Szegény Dani kapkodott
fűhözfához a felesége miatt, de senki sem tudott rajta segíteni.
Meg kéne hogy próbáld azokat a rongyszedő urakat - tanácsolták. Az ilyen nadrágos
emberféle sok mindent szokott tudni.
Ettől is elkésett. Fertályórával azelőtt burrogtak el az autóval.
Sötéten, kétségbeesetten ment haza Bors Dani a nyomorúságba. Sokan voltak a házban
asszonyok, emberek. A szegény anya csendesen, kimerülten feküdt az ágyon. Már nem
sikoltozott, csak a két szeme sarkán csurgott le a könny. Mindenki láthatta, hogy
ha sokáig így tart, megöli a szíve. Bors Dani nem tudta nézni. Fekete indulatában
kiragadta a gyermekjátékért kapott pénzt és a földhöz vágta. Az asszony meg se
mozdult. Nem is látta,
hogy férfiak fogják le elkeseredett urát.
A roham után csend volt.
Egyszer csak egy vékony, kicsi leányka megszólalt. Észre sem vették, hogy ott van.
Ki kéne vinni Amáli nénémet a temetőbe! Én tudom, hogy Kicsidani megvigasztalná!
Az emberek elcsudálkoztak.
Mit beszélsz te? Igaza lehet a gyermeknek.
A beteg asszony szó nélkül követte az embereket a temetőbe.
A kis frissen hányt sírnál sápadtan döbbentek hátra. Az anya boldogan sikoltva
vetette rá magát.
A kopjafára fel volt akasztva a kicsi ostor, a síron állottak a faökrök, az apró
szekér, a játékkürt és kicsi klánéta.
Senki sem tudta, hogy ki tette oda.
Némelyek Jézusra gondoltak, és keresztet vetettek.
A hatalmas havas hegyek némán és fehéren állottak a régi helyükön.
Ez a kicsi, horpadt sír az övé

XIX.

A falu határában halott embert találtak. Ott feküdt a régi ösvény mellett, a Gyerkó
nagy cserfája alatt a fűben. Senki sem ismerte. Idegen, ki tudja hova való,
tekergő, vándorféle lehetett. Írás nem volt nála, a nevét sem lehetett
megállapítani, a gúnyája sem mondott semmit, csak annyit, hogy szegény ember
lehetett, aki mezítláb rótta az utakat.
Gyerkó maga találta meg, mikor hajnalosan nekifogott, hogy a füvet lekaszálja a
tagon.
Hé atyafi! kiáltott rá. Ki az Isten engedte meg, hogy összegyúrja a füvet!
Eltakarodjék, amíg jó dolga van!
Az ember nem mozdult. Gyerkó mérgében kaszával ment reá és akkor látta, hogy már
meg van meredve, a szeme fel van akadva, szája lefittyenve, arca sárga és megütötte
a harmat, fél lába pedig úgy dermedt meg, ahogy kínjában vagy álmában felhúzta.
No, ez csinált nekem elég bajt! döbbent meg.
Tudta, hogy kijön a komisszió, a csudájára kigyűl a falu, összegázolják a füvet, őt
is kihallgatják, s ebben a nehéz világban a falunak kell eltemettetnie.
Mi a fenének kellett éppen itt megmurálnia!
Sokat nem teketóriázott, hanem karjaiba vette a halottat, szépen átvitte a patakon
a szomszéd falu határába, amelyik éppen a patakon túl kezdődött.
Lássa Mátéfalva, hogy mit csinál vele! Most úgyis a rományoké a világ! ... Hátha
hozzuk tartozik! Mátéfalva ugyanis tiszta román község.
No ezt jól eligazítottam! kacagott magában Gyerkó, s hozzáfogott a kaszáláshoz.
Vágott egy rendet s mikor a végére ért, felvett egy marék füvet, végigtörülte a
kaszát, de a szeme csak ott járt a túlsó parton. Valami odahúzta a halotthoz, és
nem érezte jól magát. Valami nem volt rendben a bensejében. Valami borzongatta.
Ahova csak nézett, mindenütt a halottat látta kiterítve maga előtt olyan
valóságosan, hogy kétszer is vissza kellett rántania a kaszát, nehogy belevágjon a
holttestbe. Így, ködös szemmel, valahogy végigkínlódott még két rendet és
felegyenesedett, hogy kaszát fenjen. A fénkő azonban akkorát csattant az acélon,
hogy ijedten rezzent össze tőle, és nem merte tovább fenni a kaszát.
Nem kellett volna a halotthoz nyúlnom! mormogta. Ott egye a fene a füvet!
Mereven átnézett a patakon. A halott arca szembenézett vele. Hirtelen lekapta a
sapkáját, hogy megtisztelje vele az emlékét. Ettől kissé megkönnyebbült.
Vajon ki lehet! jutott eszébe. Hátha felesége, gyermekei vannak, akik ki tudja
hol aggódva várják vissza! Szegény ember, akárki! esett meg a szíve rajta.
Hiába áltatta magát azonban részvéttel, meghatottsággal, sehogy sem bírt
megnyugodni.
Hátha romány! vigasztalta magát. Ott hadd üljön! Sokat szenvedett a románoktól,
mikor „bejöttek”, de a fajgyűlölet se segített rajta.
Romány? morfondírozott. Hát osztán? Akármiféle, de ember. Szegény ember. Látszik
rajta, hogy sokat szenvedett az életben ... S azonkívül halott ember!
Rosszallólag megcsóválta a fejét.
Nem vagy tisztességes ember Gyerkó, mert kihajítottad a fődedről! ... Nem volt
eljárás! Nem!...
Letette a kaszát: Lesz, ami lesz! és átment a halott emberhez, akinek testére már
ráhullott a kelő nap fénye, és a harmat színesen párállott az arcáról.
Jere vissza fődi! szólt rá mosolyogva, és ismétfelvette a földről. Óvatosan
átgázolt a patakon, s szépen letette a régi helyére a cserefa alá.
Maradj itt, ha már ide jöttél meghalni! .
A halott is, mintha nyugodtabban feküdt volna a cserefa alatt.
Úgy no! nyugodott meg Gyerkó, és egyszerre elmúlt a szorongása.
Most már nem reszketett a keze a kaszán. A halott körül levágta a füvet jó darabon,
csak éppen a test körül nyílott virágokat hagyta meg ravatalnak. Ha jönnek, hát így
kárt nem tesznek a fűben.
Jelenteni kéne az elöljáróságnak! jutott eszébe, de még nem járt senki az úton, a
kaszálást pedig nem hagyhatta. Amíg harmatos a fű, addig fog jól a kasza. Frustokig
nagyot is haladt. Szerencsére az esztenáról akkor jött Juon, a pakulár, annak
megmutatta a halottat, s üzent a jegyzőnek.
Erről is levettem a gondomat! nézett a pakulár után s elővette a tarisznyát, hogy
falatozzék.
Csak úgy állva, kézbe vette a décis üveget s a halott felé billentette.
No Isten nyugtasson!
Semmi sincs olyan jó, mint egy korty pálinka éhomra s utána a szalonna, kinyér.
Megkínálnálak szólott oda ismét a halottnak, mikor a kenyérből egy sarkalatot
lekanyarított , de már neked efféle nem kell több az életben. Te már
megnyugodtál! .. . Meg! . . . Hadd el, jobb is így! vigasztalta.
Cseppet sem sietett a falatozással. Minek. Van idő estig. Hosszú a nap, eleget
lehet még dolgozni. Nézte a füvet, és meg volt elégedve vele. Jó rend esik s ha az
Isten az időt megtartja, olyan fájin széna lesz, hogy az ember is megehetné.
Frustok után kényelmesen megpihent. A halotthoz is egészen hozzászokott.
Mindjárt jönnek! biztatgatta. Juon idáig beért a faluba.
Tudja a fene, miért, de nem tudta megállani, hogy ne beszélgessen vele. Így hozza a
tisztesség magával. Hogy halott? Hát osztán. Ember az addig, amíg el nem temetik.
Csak a lélek hagyta el, ha ugyan elhagyta, mert effelől sok mindenfélét hall az
ember.
A mező ezalatt teljesen felébredt. A madarak már szökdöstek az ágakon, a pillangók,
bogarak is pilinkéztek
a levegőben, s a hangyák is elindultak terhes útjaikra. Egykettő a halott arcán is
átmászott, mások megállottak a tátott száj szakadékánál.
Ne bántsátok legalább ti! pallotta le a testről szelíden Gyerkó.
A nap is odasütött.
- Valamivel bé kéne takarni! - gondolta Gyerkó, de nem volt mivel.
Ezen azonban nem volt nehéz segíteni.
A patak partjáról leszakított egy keserűlapit s befedte vele a halott szemeit.
Aztán újra munkához látott.
Félóra múlva már olyan ereje volta napnak, hogy a kúrtit is le kellett vetnie. Azt
is odatette a tarisznya mellé a halott közelébe.
- Mindjárt itt lesznek! - vetett egy pillantást rá. - Az urak nem kelnek olyan
jókor, mint mi.
A bizottságra bizony várni kellett, de a csendőrök
hamar ott voltak. A halott férfit körülszimatolták, kikutatták a rongyait, de nem
kaptak semmit nála. Keményen és hosszasan kikérdezték Gyerkót is, aki elmondott
mindent, amit tudott. Az őrmester felvette a jegyzőkönyvet és kijelentette, hogy
sehova sem szabad eltávoznia, míg a bizottság meg nem érkezik. Fegyveres csendőrt
is hagyott mellette, mert gyanús dolgokat talált.
A leggyanúsabb az volt, hogy a halottat megmozgatta s a füvet lekaszálta körülötte.
Ide leülsz s itt maradsz! parancsolta a csendőr.
Kaszálni szeretnék! bátorkodott Gyerkó.
Nem lehet! rivallt rá a csendőr.
Baj van! gondolta Gyerkó, de szót fogadott, és ült csendesen a halott mellett. A
méreg ette, hogy a dolga marad s még bajba is került; de tanácsosabb, ha az ember
ilyenkor befogja a száját. Hát hallgatott is illedelmesen, amíg lehetett, de ki a
tűz lángja tudná megállani sokáig
szó nélkül.
- Ekkora úr sohase voltam! - hunyorított oda a halottnak, akinek már nagy
marhalegyek szállottak az arcára.
- Miért? - kérdezte a halott helyett a csendőr.
- Mert testőrséget kaptam! - csúfolkodott a székely. A csendőr kacagott és
megbékült. Még segített is rendet verni, míg a bizottság kiszállott.
Sokat teketóriáztak a halottal. Kitették közszemlére, de senki sem ismerte.
Lefotografálták, átvizsgálták a feje búbjától a lába ujjáig, összetelegrafálták
miatta a fél világot, de a kilétére nem tudtak rájönni. Végül az orvos felboncolta
és kisütötte, hogy üresek a belei, de természetes halállal halt meg. Két napig
tartották a testet, de senkinek sem kellett. Végül megadták a temetési engedélyt.
A falu költségin csináltattak neki koporsót, afféle festetlen deszkaládát, de nem
volt ahol felravatalozzák. A falu haragudott a halottra.
Most is elég nagy az adó, mi is alig tudunk élni, s mi temettessünk el minden
tekergőt! mondották az emberek.
A testet másnap kitették a községháza elé a csepegés alá. A községi cigánydobos
pipázva őrizte. Egy szál gyertya nem sok, annyi sem volt a koporsó fejénél. A
gyermekek csudálkoztak rajta, aztán játszani kezdtek a ravatal körül, míg a cigány
elhajhászta őket. Az emberek, kik arra jártak, megdöbbentek és szégyenkezve
továbbálltak. Mégse járja, hogy ez a szegény halott ki legyen vetve az út sáncába,
de senki be nem hívta. Gyerkó ebéd után, mikor hazajött a kaszálásból, még ott
találta.
Te még itt vagy testvér? köszöntötte ismerősen. Neked sincs nagy szerencséd!
Mégiscsak disznóság, hogy ide kihajítottak. Fogd meg Szándoki biztatta a cigányt ,
vigyük be hozzám.
Így ravatalozták fel tisztességesen a Gyerkó életin.
Ritka tisztességes ember ez a Gyerkó! mondották megkönnyebbülve a faluban.
Sírásás, minden elkészült. A ravatal körül székeket raktak, hogy aki akar, oda
ülhessen siratni. Már harangoztak is érte mind a három templomban, sokan el is
jöttek a temetésre, de a székek a holttest körül üresen maradtak.
- Vedd fel a fekete gúnyádat asszony - parancsolta Gyerkó a feleségének -, s ülj
oda, hogy legyen szegénynek valakije.
Így kölcsönözött feleséget a halottnak. Maga is megállott gyászolónak túlsó
oldalon. Voltak, akik megrestellték magukat s melléje húzódtak. A vén Péter Mózsi,
mintha a halott apja volna, Antal Andrásné az öreg süketasszony az anyja képiben.
Nem elég! rendelkezett Gyerkó. Hátha gyermekei is voltak!
Tiszta igaz!
Hogy ez nem jutott eszükbe!
Két fiúcskát és két leánykát odaültettek a lábához. Így kivolt a család.
Siratták is tisztességesen.
Igen, de ki temeti? jutott eszükbe.
Erre mindenki kíváncsi volt. Egyik pap se vállalta, mert senki se tudta a vallását.
Sem a katolikus, sem a réformátus, sem az unitárius. Ezen megütköztek az emberek,
mert akárki volt, szenteletlen földbe nem vethetik, mint az állatot.
Mire azonban a gyűlőt elharangozták, mind a három pap ott volt a holttestnél.
Hátha katolikus volt? mondotta a katolikus pap.
Hátha réformátus volt? mondotta a réformátus.
Hátha unitárius volt? aggódott az unitárius.
Szép sorjában mind a hárman elvégezték a ceremóniát.
A katolikus megszentelte, megfüstölte, elénekelte, a református elprédikálta, az
unitárius elkönyörögte, a falu megsiratta. Szem szárazon nem maradt.
A sírnál is megadták neki a tisztességet.
Ügyesen belapátolták, s szép dombot vertek a fölibe.
Isten nyugtasson földi! búcsúztak el tőle az emberek barátságosan.
Csak éppen tort nem csináltak, mert nehéz az élet s bár nekünk legyen, amit együnk.
Csak az üdőt megtartaná az Isten, hogy legalább a szénát ami kicsi lett
bétakaríthassuk.

XX.

E stére a rokonság összegyűlt az ősi házban, mert vén Szabandi rea szánta magát,
hogy elmegy az Istenhez. Fotogént is hoztak a lámpiba s a menyecske, igaz hogy nagy
szívfájdalommal, mégis megölte a tyúkot az utolsó traktára. Így is addig halogatta
az öreg a menést, hogy az utolsó sütet kinyérre szorultak. Az ura kéz alatt eladta
a zsebóráját, abból állották az italt, hogy senki meg ne szólhassa őket az utolsó
vacsora miatt.
Valamivel hozzájárulhattak volna a testvérek is mérgelődött a menyecske, de az
ura reá reccsent.
Fogd bé a szájad Véri, mert béverem!
Vén Szabandi is keserűen békítette:
Hadd el no, mert holnap úgysem kell semmi!
Könnyű kiednek pattogott a fehérnép , de mi itt maradunk ... de mi mi a fenét
csináljunk!
Veletek is lesz valahogy békítette öreg Szabandi , az én részemmel legalább több
lesz!
Attól még megmaradhatna szégyellte magát az asszony, ki másképpen jó volt, mint a
falat kinyér, csak a nagy nyomorúság keserítette el.
Idő se igen volt a kárpálódásra, mert jöttek a vendégek komolyan, szomorkodva,
fejcsóválva.
Hát méges, méges rea szánta magát?
Nekem es jobb, nektek es jobb! vigasztalta az öreg.
Ültek a kanapén, székeken, a halvány lámpa mellett csendesen szítták a pipát. A
fehérnépek szepegtek, sóhajtoztak, ahogy illik. A plattenen cserszegett a tyúk a
lábasban.
Mondtam Jánosnak, hogy virrasztás nem es kéne! mentegetőzött a vénember. Én már
étel nélkül es
kibírom a másvilágig, de ő hallani sem akart róla.
Ennek ez a rendje! mondta nagy hangon a fiú.
Osztán miképpen s hol akar apám találkozni az
Istennel? kíváncsiskodott Zsiga, a veje.
Okeme a barlangot választotta felelt a fia.
 Az a legjobb ismerték el , egy szusszanás s vége!
Semmi fájdalmat nem érez .. .
Pillanatra átborzongott rajtuk a félelem, a kénes barlang
irtózata. A halál átlebegett a szobán. A kisebbik leány
sikoltva kitört:
Jaj, szegény édesapám! A vénember búsan mosolygott, s didergő kezével
megsimogatta a leánya haját. Maga is kissé megborzadva
tréfált:
Hadd el, Anikó, mert holnap ilyenkor én es arany
ember leszek!
Arra gondolt, hogy a kén sárga pora be fogja lepni az
ő holttestét is.
Még volna idő meggondolni! kínálta meg az élettel
a veje.
Eleget biztattuk mi is! ejtegette nyíratlan nagy fejét
a fia.
Már akkor gondoltam rá, mikor anyátokat eltemet
tük vallotta be az öreg. Éppen csak megvártam, hogy mi lesz veletek . . . Elég
nektek a ti bajotok, minek szaporítsam. Ha a kéz elhallgatott, a száj is
hallgasson! Az én üdőm eljött.
Nagy igaza van, nincs mit szólni ellene, bele kell győződni. - Sokan vagyunk az
utolsó falat kinyérre! Sóhajtotta búsan.
Csak sejtik az élet rettentő hullámának titkát, az egyszerű, cicoma nélküli,
meztelen áldozatot, melyre az öregember készül a föld kemény törvénye szerint a
falat kenyérért.
- Meghalok, hogy ti éljetek!
- Tessenek hozzáülni! - kínálja a menyecske a vacsorát, mire nehézkesen asztalhoz
ülnek, s megfeledkezve végzetről, halálról, lassú mozdulatokkal esznek. Éppen csak
tisztességből jegyzi meg a sógor:
- Fene bús vacsora!
A bortól azonban megvidámodnak. Eltársalognak együgyű apróságokról, az élet
aprócseprő eseményeiről, a jóllakás boldogságában megfeledkeznek az öreg
Szabandiról, ki meghalni készül. Egyszer azonban a sógor feláll, kezébe veszi a
poharat, s illedelmesen elbúcsúztatja az öreget. Eléemlegeti életének nevezetesebb
cselekedeteit, hogy tisztességes, becsületes, első ember volt földi életében,
gyermekei csak háladatos szívvel fognak reagondolni, s végül tisztelem anyósomat, s
mondja meg neki, hogy az onokái is mind csókolják, s ha az Isten éltet, a sírkövet
es, amit még életében kifaragtatott volt, a tavaszon valahogy felállítják.
- Megmondom, Gyuri! - bólintott meghatottan az öreg. Már semmi nehézséget nem érez,
orcái is kipirosodtak, mint aki dicsőségnek megy elébe.
- Osztán viseljenek gondot az én kicsi Katámra es, ki a múlt télen meghót volt -
esdekel az anyja -, s mondják meg neki, hogy azt üzenem, viselje jól magát,
ügyeljen magára! .. .
Mindenki üzen valamit a másvilágra, elpanaszolják ezer gondjukat, töprengésüket,
hogy milyen elviselhetetlen rossz világ van s vén Szabandi Mihály fogadkozik, hogy
semmit sem felejt el.
- De tán már menni is kéne! - jut az eszébe.
- Reaér még édösapám! - marasztalja a családja, de az öreg csak feláll. A veje
megragadja az üveget:
- A Szent Jánosáldását még megisszuk!
- Nem bánom - adja meg magát az öreg. - Ügyes beszédet mondtál - koccintott
elismerően ... - Tartsd is ki magad ezután is a faluban! - biztatja büszkén.
- Valamit ne pakkoljak az útra, apámuram? - szökik fel a menyecske.
- Nem kell már nekem semmi! - nehezedik el kissé a halálra készülő ember melle. Egy
kicsit megroggyan, mikor feláll, s a tarisznyát az oldalára ölti. Pillanatra
megvilágosodik értelme előtt a halál valósága, bátorsága elhagyja, és az életvágy
felsajdul benne, átérzi egész elhagyatottságát, nyomorúságát és megtántorodik.
- Egyet előbb szundítani kéne! - tanácsolja a fia.
- Nem kicsi dolog, amire készül! - ismeri el a veje is.
Az öreg csak legyint, áll, de a helyéről nem bír elmozdulni. Szemeit ellepi a meleg
könny, s annak fátyolán át még egyszer körülnéz. A lámpa is sír a dróton, s a
köréje gyűlt emberek óriás, fekete ködalakoknak tetszenek.
- Hocci a kézbelimet! - rebegi.
Ketten is ugranak a sarokba állított botért. A fia megkockáztatja:
- Méges inkább a hosszú nyelű szekörcét kellene vinnie. Azzal legalább
hozzácsaphatna, ha valami megtámadja az úton.
Szegény vénember már gondolkozni sem tud, csak megragadja, amit a kezébe nyomnak,
és félig öntudatlanul vánszorog a küszöbig.
- Hát a kézilámpi? - riad fel a menyecske. - Még valamibe belézuhan ebben a
vaksetétben.
A küszöbön várnia kell, míg meggyújtják a hólyagos bendőlámpát. Csak azután
búcsúzik. Rendre megcsókolja az unokáit, kezel a férfiakkal, megöleli a
fehérnépeket, akik fájdalommal kínlódva szepegnek mellette.
- Legalább az aljig elkísérem - ajánlkozik a fia, de az apja visszautasítja:
- Csak maradj!
- De legalább a kutyát vigye! Az jó útitárs. Hé Burkus ne! Nene! - füttyent.
A kutya a sötétből előbúvik s alázatosan odacsúszik.
- Mehetünk! - mondja hideg szájjal az öreg.
- Az Isten segéjje, őrözze meg! - nyugszanak bele az emberek.
Vén Szabandi pár lépéssel belevész az éjszakába.
- Reggel a hóttestinek utánamegyünk! - kiáltja megnyugtatólag a veje.
Késő ősz didereg már az erdők között. A nagy, teliszájú hold világít az útjába, a
törökbúzák szárazon zörögnek a hajnali szélben. A kézilámpa lassan távolodik,
mintha fényes csillagdarab gyalogolna az úton. A kutya már a bokrok közt szagolja a
nyulat, ülepe lucskos a harmattól. Öreg Szabandi is nekivág a hegyoldalnak, de a
tövében még egyszer visszanéz a falura, a háza felé.
- Elótották már a világot! - mondja szomorúan. - Tán már alusznak is.
Abbiza egyedül marada a halálúton. Senki rá se gondol. Elidegenedett minden tőle.
Fájáról leszakadt szegény, vén cserefalevél csak, amely sírjába pilinkézik. Kicsit
már bánja is elhatározását, de jobb így, mintsem éhezzék a télen. Tehetetlen bizony
a teste is, egészsége se a legjobb.
- Ideje, hogy jelöntközzem!
Nem meghalni megy, hanem jelentkezni az Istenhez. Lássa, mit csinál vele
Szentfelsége.
Megmegbotlik a kiégett sziklahulladékok közt. Nehezen lélegzik. Sokszor meg kell
állania levegőért tátott szájjal. Sósmező felett már kékül a setétség, de fölötte
komoran merednek előre a csodás alakú trachitsziklák. A tátongó örvényekből az
enyészet hidegsége tör fel a szédítő ösvény pereménél, mely hosszasan kíséri, mint
az álruhás halál. A sír nesztelensége hallgat köröskörül a fekete határtalanságban.
Hiába ég a lámpa, az ember nem látja önmagát sem, csak alaktalan jelenlétét érzi.
Részeg a saját lelkétől.
Egyszerre nehéz lesz a levegő is. A mogyoróerdők hallgatnak. A halál barlangja
közel van. A szirtfal oldaladereng a sárga kénportól, mely olyan, mint a porrá
tört, nyugtalan világosság, röptében megfagyott tűz. A gonosz sziklavára ez a hegy,
melynek puszta falához támaszkodva őrködik a borzadály.
Alázatosan csetlikbotlik feléje a vénember, és verejtékezve rogy össze a sziklafal
oldalába mélyülő üreg sötét torka előtt. A kutya rémületre borzult szőrrel mered
szembe vele. A barlang mélyéből rengő kéngőz száll fel - a pokol délibábja -, mely
aranykoporsóvá varázsolja a sziklasírt. Sárga fátyol borul rá mindenre, függő
sziklák fenyegetnek, vaknyílások, repedések, kőtorlódások, az Inferno pompája, a
halál tömlöcei, melyek elmúlást lehelnek. A túlvilág előszobája ez, mely komor
ragyogással hív a megsemmisülésbe. A halál koponyájának belsejébe lépünk be, ahol
kialszik minden fény, a puska nem sül el, ölni nem lehet, csak meghalni. Az
aranyszemfedő alatt a szikla is meglágyult, ujjal ki lehet vájni, a levegőnek édes
íze van, és a halhatatlan sír vigasztaló muzsikába ringatja az embert, mielőtt
fájdalom nélkül örökre elaltatná.
Kívül pedig a sírok csendesek.
Ezekben laknak, kik kétségbeestek.
Keleten már halványan derengeni kezd az ég. Az ébredés nyugtalansága átborzong a
hulladozó piros falombok között. Titkos vágy támad az öregemberben, még egyszer
napfénynél körültekinteni, látni a világot. Halogatja, remeg a belépéstől. Jó volna
élni ... De aztán eszébe jut, hogy otthon az utolsó darab kenyeret megsütötték, a
gondok dögmadarai már a házak tetején ülnek, és mindennap feketébben ébred a világ.
Immár többet nem térhet vissza az utolsó útról. Forró feje lehanyatlik, agya ismét
elködösödik, és a fájdalom édes kínja végigvonaglik rajta. Erőtlen kézzel leveszi
fövegét és magasra tartva a lámpát, belép a barlang kőszáján.
- Adjon Isten mindenkinek jóéccakát!
A kőszirteken látszik a rettentő sárga vonal. Azon alul a halál, azon felül az
élet. Éppen a derekáig ér. A halál útja csúszós és lejtős. Elég egyetlen
eltévesztett lépés, és többé nem lehet talpra állni. Keze fáradt, ahogy magasra
tartja a lámpát, de még sajnálja a kis földi fényt is. A végső perc még nem
érkezett el, az arany hurkot az ördög még nem dobta a nyakába, hogy az örök halálba
rántsa őt; de érzi, hogy a titkos átváltozás már megkezdődött benne.
Hirtelen forróság önti el testét, mintha forró vízben állana. Homlokán kiüt a
verejtékkorona. Kéjes, édes, boldog érzések járják át. A barlang, mielőtt megölné,
megvigasztalja és boldoggá teszi áldozatát. Fel is díszíti, akármilyen koldusrongy
legyen is, ragyogó zöld színt kap, hidegen lángol, mintha meggyúlt volna. A pénz,
fejsze, kés elfeketedik benne, csak az arany marad változatlan. Fű, virág minden
elpusztul benne és körülötte, az élet határai itt megszűnnek. A barlang önmagát
díszíti. A fölötte elrepülő madár élettelenül hull alá s csak a halottak szellemei
járnak ki és be nyugtalanul rezgő sárga lepellel a vállukon. Mielőtt megszűnnék,
örök feledésbe merül az élet.
Váratlanul boldog kacagás tör elő a vénember ajkain. Szemei ragyogni kezdenek, és
sohasem érzett öröm járja át. A szívében dalok támadnak, de ajka hangtalanul mozog.
A fáradt test észrevétlen megdicsőül. Nincs többé éhség, szenvedés. A gondok, a
világ súlyos rabigája leolvad a lélekről. Vén Szabandi Mihály csodálkozva gondol
rá, hogy miért is akar ő meghalni.
- Halál! - Milyen furcsa!
Idegen ez a fogalom előtte, mintha most hallaná először életében. A barlang fenekén
összegyűlt víz ércfényben ragyog, de ha hozzáérsz, megmarja a kezed. Különös fények
játszanak a szögletekben s a sziklák fekete homlokán. A vénember nézi és tudja,
hogy reá leskelődnek, titkon szíjják ki az erejét. Fáradt és álmos. Tompa
aranyködök nyomják az agyát. A feltartott lámpa megsúlyosodik, keze aláhanyatlik és
a fény észrevétlenül alszik ki.
- Egy életnek már vége van! - mondja megdöbbenve.
Még egyszer végigrándul rajta a félelem, és szeretne sikoltva elrohanni, de lábai
nem bírják. Remegve ráereszkedik egy heverő sziklacsutakra. A kén gyilkos fénye már
ajkáig ér.
- Imádkozni kéne! - jut ismét eszébe és a kezeit össze is teszi. Bámulva látja,
hogy öklei, mint két aranyrög, úgy világolnak, és elfeledi az imádságot. Különös
misztérium az, melyben a szegény ember életében arannyá változik. A dolgok értelme
is megváltozik, mintha valaki idegen, hihetetlen dolgokat mesélne, hogy ő hetven
esztendeig küszködött, szenvedett, éhezett, szomjúhozott, fázott, nélkülözött, és a
lelke rettenetes terheket hordozott. Értetlenül csóválja a fejét. Az is különös,
hogy ő gyermekeket hagyott el, akik végvacsorát rendeztek tiszteletére,
elvirrasztották még életében, most otthon horkolva alszanak és reggel eljönnek a
holttestéért.
- Milyen semmiségért akarok meghalni!
A végső pillanatban megértette az élet értelmét. A szomorúságok megszépültek. Saját
lelke megdicsérte. Tisztán látta, milyen nagy dolog az életünkkel megváltani az
utolsó darab kenyeret, az áldozat isteni misztériumát végbevinni.
- Méges itt maradok! - határozta el komoran.
Még egyszer visszanézett a súlyos sorsra, melyet elhagyott, a szegénységre,
nyomorúságra, a gyilkos, kilátástalan küzdelmekre, éhező családjára, a pusztulás
sötét bizonyosságára, a gyűlölködő, ádáz életre, éjjeli álmatlan szorongásokra, és
dideregve lehajtotta a fejét.
- Méges itt maradok!
A sziklavirágokon már a hajnal fénye derengett, a kénpor aranyfoltjai
összébbhúzódtak, a barlang szörnyű pompája még egyszer felragyogott. Ismét
belekerült az igéző varázslatba és az többé nem engedte el. Epesztő álmosság lepte
meg, lehajtott feje még mélyebbre húzta, és az utolsó fájó sóhajtással szökött be a
testébe a halál. Édes, különös ízt érzett a nyelvén és körülötte minden
elsötétedett ...
Úgy maradt ülő helyzetben, mozdulatlanul .. .
Reggel, mikor utánajöttek, hogy a holttestét hazavigyék, már teljesen sárga volt a
kénportól. Ragyogás öntötte el a testét, mintha a halhatatlan lélek égne benne. A
sugárzás többé nem tűnt el róla. Mosolygott és nyugodt volt, egyszerű és szent
volt.
Isten nyugtassa, mert nagy és szép dolgot cselekedett.

XXI.

Az erdei ember felesége pihen ebben a sírban. Elég szomorú sorsa volt.
A vén pap megkésett az imádsággal a mezei munka miatt, amikor Álózi, az erdei ember
béduvadt az ajtón szomorúan, mint maga az éccaka és megsiettette.
- Végezzen hamar tisztelendő úr az imádsággal, vegye Krisztus Urunkat s
igyekezzünk, mert Józéfa a halálán van.
- Ki te? - hökkent meg a pap.
- Józéfa, az asszon - felelte tisztességesen Álózi. - Áldozni szeretne.
- Hol fekszik? - tudakolta a pap.
- Bizon a havasban az erdei szálláson. Fenn Kárhágó fejiben.
- Hiszen oda nem lehet szekérrel menni - ijedett meg a pap. - Az a legsetétebb hely
egész Erdélyországban.
- Biza jó öthat óra járás ide - bizonyította az erdei ember.
- Hát az asszonyt kire hagytad halálos órájában? - borzadozott a pap.
- Én bizony a fenyőfákra - felelte az erdei ember.
- És ha meghal, amíg odaérünk?
- Abbiza nem lehetetlen - ismerte el Álózi.
- Lámpásod legalább vane? Mit csinálunk anélkül ebben a vaksetétben? - tudakolta a
pap.
- Hoztam szurkos kalánt - nyugtatta meg az ember.
A szurkos kalán az erdei fáklya. Szél, vihar el nem fújja. Vörösen ég, mint a harag
és általában az erdei tüzek.
Indulhatunk!
Bementek a templomba. A pap meggyújtott az oltáron két szál gyertyát, nehéz testére
ráhúzott egy kurta karinget, nyakába akasztotta a stólát s a kicsi zacskócskát,
Álózit letérdepeltette s kinyitotta a szentségházat. A keresztfedelű kehelyből,
melyen selyemköpeny csüngött mintha a kehely keresztfejű kisded volna az ezüst
szelencébe rejtette az Úr testét.
Az erdei ember el volt fogódva, mert apró gyermekkora óta nem volt a templomban.
Csengess! súgta a pap.
Remegve ragadta fel a csengettyűt az oltár lépcsőjéről. Lassankint felrémlett benne
a ceremónia. Egyik kezével világított a szurkos kalánnal, másik kezével csengetett
és lehajtott, bozontos fővel haladt a pap előtt.
A falu közt csend volt. A házak dermedten állottak az út mellett. Álózi
megbátorodott.
Tiszta hiába csengetek, mindenki aluszik!
Azért csak csengess! intette a pap. A lélek álmában is meghallja!
Effurcsa! csudálkozott az erdei ember, de a papnak nem mert szólni, mert latinul
imádkozott.
Nagy dolog a tudomány! gondolta Álózi és furcsán érezte magát, mert túlságosan
közel volt hozzá Krisztus, és nehezen bátorodott fel.
Mélyen benne jártak az éccakában, mikor nekivágtak a Bércnek. Nehéz, köves,
meredek, veszélyes, csúf hágó az. A vén pap alig bírta szusszal. Csetlett, botlott,
ingadozott. Hiába tartotta Álózi a lábai elé a szurkos kalánt, nehezen bírt
előrehaladni.
 Szabade előtte szólani? kérdezte félénken a Krisztus testére mutatva.
Mondjad, fiam, mondjad! mosolygott az öreg pap. Úgyis tud ő mindent. Mit akarsz
mondani? biztatta jóindulatúan.
Én csak azt tekergette a fejét az erdei ember , hogy, hogy maga ügyeljen, mert
itt könnyen kitöri a nyakát!
Minden baj nélkül értek fel a tetőre.
Pihenjünk egyet! szuszogott a pap. Úgy zsibongnak a térdeim, mintha hangyák
mászkálnának rajtuk.
Az elég baj türelmetlenkedett Álózi , mert hátha addig meghal az asszony! ...
Hátha addig meghal! .. .
Ettől a pap is megrémült. Ismét elindultak. A meredek hegyen lefelé még nehezebb
volt az út. A lábak már alig bírták a nagy testet, harmatos ágak szájba vágták,
bokrok tépték, akasztották, az erdő feketén morajlott, szeme káprázott az
álmosságtól, fáradtságtól; de azért ment előre. Kidőlt fákon másztak át, sziklákat
kerültek meg, hegyek útvesztőiben bolyongtak a ragadós, fekete éjszakában. A papról
dőlt az izzadság, el volt gyötörve testileg, lelkileg.
A Csinód patakához értünk biztatta az erdei ember. Itt van a fele útja.
A pap megtorpant. A sebes, alattomos víz veszedelmes szakadékikra szaggatta a
partot.
Jóformán maga se vette észre, mikor leszakadt alatta az alámosott föld.
Hijj a nemjóját! rémült meg az erdei ember. Tán nem üté meg magát!
A pap kínosan nyögött a patak fenekiben.
Jaj, nem tudok a lábamra állani!
Az erdei ember beszúrta világolónak a partba a szurkos kalánt, beugrott a mélységbe
és fertály óráig küzdött a magatehetetlen emberrel, míg valahogy kiemelte a
szakadékból. Lefektette a pázsitra. Lába, karja össze volt törve, homloka, arca
vérzett az öregembernek.
Tanácstalanul csuklott le Álózi feje. Bagoly szárnyalt át a feje fölött, mitől a
fáklya lángja megrezzent. Csend volt, csak az alvó erdő lélegzett mélyen, kábultan.
Ült csendesen, de az esze visszakalandozott a haldokló aszszonyhoz, aki vigasztalás
nélkül, egyedül vergődik, csatázik a halállal a szörnyű rengetegben s nincs, ki egy
csepp vizet nyújtson neki . . . Ő pedig kénytelen itt őrizni a papot, kinek
Krisztust kellene hoznia ... Krisztust, ki nélkül az ő áldott, jó felesége
elkárhozik!
Rémülten ugrott fel, lázadozva nézte az eget.
- Ha törik, ha szakad, pap nélkül nem mehetek! .. . Nincs más mód, elviszem az
ölemben .. .
Még el is mosolyodott, hogy így kitalálta. Átnyalábolta a nehéz testet és
felemelte.
Szerencsére a pap is magához tért az ember hátán.
- Mit csinálsz velem, édes fiam? - kérdezte gyenge hangon.
- Kapaszkodjék csak jó erősen a nyakamba - biztatta az erdei ember. - Valahogy csak
eljutunk ahhoz a szegény haldoklóhoz!
A Kígyóskerten átvágott terhével az erdei ember, de érezte, hogy sokáig nem bírja a
nehéz terhet. Letenni azonban nem merte. Verejtékben úszott egész teste, a háta
fájt, lábai roskadoztak, és halálos fáradtság sorvasztotta percről percre.
Szemeiből először piros karikák ugráltak, azután nem is látott tisztán. Éccaka,
erdő, fák, minden gomolygó vörös ködbe szédült. Hiába tartotta a pap előtte a
szurkos kalánt, nem látott. Mikor azonban mármár összeroskadt, a vég perceiben
hánykódó aszszony képét látta, és tompán felüvöltve töretett neki a hegyeknek. A
meredeken lélegzete elfulladt, érezte, hogy minden pillanatban hanyatt zuhan.
- Jövök Józéfa! Hozom Krisztust, lelkem! - bátorította önmagát, és kétségbeesetten
kapaszkodott a szűk ösvény mellett kinyúló ágak, gallyak után, mintha az erdő kezét
akarná megragadni.
- Tégy le fiam! - borzongott a pap. - Túlságos nehéz vagyok!
- Vinni kell ... Krisztust! - üvöltötte szaggatottan azerdei ember, akinek már
fütyült a melle, és az utolsó idegerő halálos sápadtsága borította arcát.
A pap szólni se mert, csak meghatottan imádkozgatott. A fáklyától arany fény
táncolt a rengetegben. A hegy azonban sehogy se akart fogyni. Alig értek a
közepére, az erdei ember térdre bukott. Minden erejét összeszedte, de nem bírt
többé felemelkedni és eleresztette a papot.
- Nem akar az Isten hozzád menni, Jozéfa! - lihegte lemondóan.
- Ne vétkezz fiam! - felelte a pap.
Hallgattak, pihentek. Az ember fejében a megerőltetéstől locsogott a vér. Az
összetört, megkínzott papot is fájdalmak hasogatták, de a lelke legyőzte őket.
Meghatottan nézte társát, a félvad, durva testű, különös világú erdei embert, ki a
fogait csikorgatta dühében, hogy az asszony Krisztus nélkül marad.
- Tudnae jönni? - esdekelt. - Próbálja meg, hátha sikerül!
A sérült láb azonban dagadtan, erőtlenül fityegett. Az elcsigázott, öreg papot már
csak a hasogató, lüktető fájdalmak tartották ébren és a lelkiismeret, hogy vigasz
nélkül haldoklik egy lélek, elhagyottan a rengetegben.
A hajnal már hasadt, és ők ketten még mindig ott ültek megbénítva a bokor alatt.
- Vajon meghalte idáig? - rémült fel az erdei ember. - Az sincs, ki a szemeit
lefogja!
- Hagyj itt engem s menj hozzá! - kérlelte a pap.
- De mi lesz a lelkivel? - ellenkezett az erdei ember.
- A lelkivel? ... - rázkódott össze a vén papember. Távolabb valami csörtetett az
erdőben. Bizonyosan valami vad. Arra néztek és nem törődtek vele. A zaj közeledett
és a bokrok örve alól villogó szemű, csapzott, tépett kutya ugrott elő.
- Netene! - örvendezett az ember. - Hiszen ez az én kutyám!
A kutya vinnyogva csúszott a lábukhoz, megfogta a zeke szárnyát, felugrott,
csaholt, előrefutott, visszaszaladt. Látszott, hogy vinni, hívni szeretné a
gazdáját. Minden szőrszála azt mutatta, hogy nagy baj van.
Az erdei ember felemelkedett.
- Mennem kell! - mondotta a papnak. - A kutya hív, bizonyosan meghót!
- Nem bizonyos! - vigasztalta a pap.
- A tisztelendúr űgyelgessen magára. Később visszajövök.
Szépen kékült már a hajnal. Az erdei ember előrebotorkált, de a pap visszahívta.
- Álózi te!
- No! - mordult fel az ember.
A vén pap nem válaszolt, csak kiakasztotta a Krisztusrejtő selyemzacskót a
nyakából.
- Ezt vidd magaddal! ... Ha mégis él, mondd meg, hogy bánja meg bűneit és az Úr
testét vegye magához. Az erdei ember visszatorpant.
- Hát a gyónás? A feloldozás?
- Isten úgyis ismeri bűneit. Ő mindent tud. A töredelmes embernek megbocsát! -
magyarázta a pap.
- Igen, de - ellenkezett az ember és visszahúzódott a zacskótól - én nem merek
hozzányúlni!
- Miért te? - hökkent meg a pap.
Álózi lehajtotta a fejét.
- Mert ... cudar, bűnös ember vagyok ... A Fitód János két ökrit én loptam el.
Hátrahajtottam a havasba, hogy egy kicsit épüljenek, de - visszaadom.
- Azt jól teszed - nyugodott meg a pap. - Hát még csináltále valamit?
- A többi kicsiség! - könnyebbült meg az erdei ember. - Igaz, hogy Demes Dénest én
szúrtam meg a tavasszal, de nem hót bele, s le is ültem a tömlöcöt ... A fa, amit
elhasználtam, eladogattam, semmit sem számít! - nyugtatta meg magát. A fa az Istené
s mindenkié!
- Jól van no! - mosolygott a pap s urunk szent testéta félvad ember nyakába
akasztotta. - Siess amennyire lehet!
Az ember megtántorodott, majd tűz, boldogság öntötte el, mintha a nap nem a Kárhágó
hegye tetején, hanem az ő szívében kelne fel.
Ment, mendegélt az isteni teherrel a nyakában. Nem látta a rézormú sziklákat, a
zajgó, bús fenyőket, a rohanó patakok útját, a felhőtartó nagy szálfákat, árnyékos,
zord hegyek győzhetetlen tömegeit, csak ment, mendegélt a ravasz ösvénykén,
lángokat csepegő szurokfáklyáját tartva maga előtt. Az öröm első felindulásában nem
is hallotta, hogy a pap utána kiáltott:
- Szépen imádkozgass, amíg mész!
Csak most döbbent meg, mikor eszébe jutott, hogy a keresztvetést is elfelejtette.
Ehelyett elővette a csengettyűt és azzal harangozott, hogy hallják a fák, az erdők,
hegyek, vadak, füvek, vizek, kövek, hogy ő Krisztust magát viszi. Igenis Krisztust,
az Istent, kinek hatalmától minden megremegett. A vadak alázatosan meghajtották
fejüket, a kígyók saját testük gyűrűibe rejtőztek, a kövek homloka ragyogott, a
madarakban édes ének ébredt és amerre ment, fénylett az ösvény. Álózi legalábbis
így látta és boldogan dicsekedett még a föld hideg sarának is:
- Magát Krisztust viszem!
Száját nem tudta összefogni a boldogságtól, és már nem ijesztette a haldokló
asszony sorsa. Kutyája komolyan lépkedett előtte, és a hajnali világosság tiszta
ragyogásában így értek fel az utolsó bércre, honnan már látszott a patak mellett
vert kalyibája. Az erdei ember, mihelyt megpillantotta, hatalmasan felüvöltött:
- Hóhahó Józéfa! Ne hadd magad, mert hozom Krisztust! ... Hóhahó Józéfa! .. .
Siettében bokrokat gázolt le, de nem érezte, hogy mire lép, csak rohant a sötét,
néma kunyhó felé. Homlokát belévágta a szemöldökfába, nem érezte, csak lelkendezve
betört az ajtón és diadalmasan felkiáltott:
- Ébredj Józéfa, mert itt van Krisztus urunk!
Futó pillantást vetett a rideg ágyra és látta, hogy elkésett. Az asszony halott
volt. A piros cserge lecsúszott róla, kibomlott haja zilált és nedves volt. Csúnyán
megtépte a halál, mint az ölyv a kicsi madarat. Vizes ruhával letörülgette arcát,
viasz kezeit és újra betakarta a testhalmot.
- Nem győztél várni, úgye? - mondotta szomorúan.
A kicsi zacskó ott fénylett a kecskelábú asztalon.
- Elkéstünk! Méges elkéstünk - fordult szomorúan Krisztushoz.
Ekkor már teljesen ki volt virradva. Hideg, fehér ködös reggel lett. Az erdei ember
megdidergett. Tudta, hogy nem a havasok hidege, hanem a lélek hidege rázza, de
azért tüzet rakott az erdei kunyhó elé. Ropogós, nagy tüzet, hogy a lángja süsse a
halottat. A selyemzacskó is aranylángba fürdött. Később az erdei ember felvette az
asztalról és rátette az asszony mellére. Maga letérdepelt az ágy előtt, és nézte a
halott arcát. A szája nyitva volt, mintha áldozásra tátotta volna fel.
Még mindig várja az Ur testét! rémlett fel az emberben és elhatározta, hogy
odanyújtja neki.
Szépen kibontogatta a zacskócskát. Az asszony melle volt az oltár, amire
leterítette a templomi csipkés kendőcskét, és felterítette rá az Ur testét rejtő
ezüst szelencét s az olajos korsócskákat. Nem tudta, mit kell mondania, hogyan kell
csinálni, de lelke az áhítat könnyűségében lebegett és kedvesen cselekedett, mintha
mennyei játékot játszana.
Nagy, esetlen markával, durva ujjaival alig tudta felnyitni a finom ezüst dobozt.
Elkábult a félelemtől, mikor meglátta a szent ostyát és idő kellett hozzá, míg meg
merte érinteni. Gyengéden felemelte, óvatosan az asszony félig csukott, zavaros
szemei elé tartotta és így szólt:
- Látode Józéfa? .. .A halott hallgatott, az ember békésen biztatta: - Vedd
magadhoz!
Es már vitte a száj felé, hogy a fehér fogak kinyílt sövényén becsúsztassa, de az
utolsó pillanatban visszadöbbent.
- Hijjnye! Hát a bánat? A feloldozás? ... Szinte elfelejtém!
Szépen visszahelyezte az Úr testét a halott mellére, és elkezdett hozzá beszélni.
Kicsit együgyűen, kicsit parasztosan, úgy, ahogy tudott.
- Édes Istenem!
Térdre ereszkedett, s két nagy veres öklét összefogva előretartotta a kis test
felé.
- Ő szegény - billentette fejét a halott felé - már nemigen tud meggyónni, de én,
mint jó hütöstársa, amit lehet elmondok helyette.
Nagyot nyelt, és maga elé mélyedt.
- Tisztességes, becsületes, derék fehérnép volt, még a légynek se vétett, nem
gyilkolt, nem gyújtogatott, senkinek kárt nem okozott; csak egy bajunk volt;
szegények voltunk, sok keserűséget nyeltünk. Én még inkább türelmetlenkedtem, de ő,
az áldott, csak ritkán káromkodott ... Templomban igaz, hogy ő se volt, mióta
összekőttünk, de hát az se volt szegénynek amibe felöltözzék ... Volt úgyis eleget,
hogy nem volt amit együnk; akkor bizony eleljárt a szája Ellened, de én mindjárt
mondtam, hogy ne bántson Téged, bár - nem azért mondom, hogy sértselek -, de
egyszeregyszer reánk is pillanthattál volna . . . No, de ami eltőt, hát eltőt! ...
Azért nincs harag! ... Egyebet nemigen tudok, csak azt, hogy erősen szegények
voltunk ... Hát amit lehet, nézz el neki, mert az ember gyarló s mi igenigen
szegények voltunk ... Ámen!
Végül még bejelentette:
- Osztán a feloldozást a papunk eligazítja. Ő szegény nem jöhete ide, mert a
Csalavágó patakban összetörte magát, s ezért rea se lehet panaszunk .. .
Most már teljesen megkönnyebbülve nyúlt újból a Krisztus teste után, és nagy
szeretettel tette a halott nyelvére.
- Segéljen az Isten Józéfa lelkem!
Valamivel vígabban nyúlt az olajos szelence után. Ficermántos zárja volt, de
reájött a nyitjára. Felpattantotta, s ahogy gyermekkorában látta, mikor apja
haldoklott, ő is keresztet rajzolt az asszony homlokára, két tenyerébe, a szívére s
két fekete lábára.
Boldog, könnyű volt, hogy a szent dolgokkal így végezhetett.
Még egyszer azonban, a biztonság kedvéért lehajlott a halott fejéhez és belesett a
szájba, amelyet az áldozásnál egészen bevilágított az Úr szent, fehér teste.
Meglepetve vette észre, hogy a fehér ostya lassan elhalványodott és egyszerre
eltűnt, csak a sötétség maradt a halott szájában!
- A lelkébe szállott! - ujjongott fel boldogan Álózi, az erdei csuda boldog súlya
alatt.
Hirtelen azonban eszébe jutott, hogy az idő előrehaladt, s a kezeire bízott csorda
ma még se nem evett, se nem ivott.
Futva sietett a karámhoz.

VÉGE