W ILLIAM L.

MYERS JR

ÉLETEM
VÉDELME

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2019
 Írta: William L. Myers, Jr.
A mű eredeti címe: A Criminal Defense
A művet eredetileg kiadta:
Thomas & Mercer, Seattle. Thomas & Mercer
is a trademark of Amazon.com, Inc.
Text copyright © 2017 by William L. Myers, Jr. All rights
reserved.
This edition is made possible under a license arrangement
originating with Amazon Publishing, www.apub.com, in
collaboration with Lex Copyright Office.
Cover design by Faceout Studio
Fordította: Kádár Pál
A szöveget gondozta: Andó Gabriella
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a
borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014
ISSN 2559-8562
ISBN 978 963 457 667 9
© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2019-ben
Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó
Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor
Korrektorok: Széll Katalin, Korom Pál
Készült a Generál Nyomdában, Szegeden
Felelős vezető: Hunya Ágnes
 Ezt a könyvet szüleimnek, Bill és Evelyn Myersnek,
a két legönzetlenebb embernek ajánlom, akiket valaha is
volt szerencsém ismerni. Egész életeteket egymásnak
és gyermekeiteknek szenteltétek, és a saját példátokon keresztül
mutattátok meg nekünk a kemény munka
és a kedves szó értékét.
Nagyon hiányoztok.
 1
MÁJUS 31., CSÜTÖRTÖK

REGGEL NYOLC ÓRAKOR PARKOLOM LE AZ autómat Celine

Bauer komor sorháza előtt. A háromemeletes, lepusztult
téglaépület előtt fából ácsolt veranda húzódik. Már
elkezdett leperegni róla a koszos, zöld festék. A verandán és
a házba vezető lépcső tetején virágcserepek állnak, bennük
elszáradt növények kókadoznak. Féltucatnyi újság hever
szanaszét, még a műanyag csomagolást sem szedték le
róluk. Celine Bauer láthatóan nem törődik már az
otthonával. Gyakran látok ilyet, amikor fogvatartottak
szüleit és házastársait látogatom meg. Ahogy a remény
lassan elpárolog a szívükből, már semmi másnak sem lesz
értelme.
Két évvel ezelőtt vállaltam el Celine fiának, Justinnak az
ügyét, akit emberöléssel vádoltak meg, miután agyonverte a
Pennsylvaniai Egyetem egyik hallgatóját. Justin két társával
állt bíróság elé, és mindhármukat bűnösnek találták. Celine
a tárgyalások alatt végig azt hangoztatta, hogy a fia
ügyvédje alkalmatlan a feladatára. Justin kitűnő
eredményekkel végzett a West Philly Középiskolában, és
soha előtte nem keveredett zűrbe. Az anyja szerint Justin
nem is volt a másik kettővel, amikor azok agyonverték a
szerencsétlen diákot, hanem csak később futott össze velük.
Állítása szerint fogalma sem volt róla, hogy mit tettek a
társai.
Celine szívbe markoló levélben kérte a segítségemet.
Valószínűleg az után jutott el hozzá a hírem, hogy nemrég
sikerült elérnem egy fiatalember szabadlábra helyezését,
akit egy korrupt nyomozó által hamisított bizonyíték
alapján ítéltek el. Beleegyeztem, hogy átnézem a tárgyalás
jegyzőkönyveit, amikből rögtön kiderült, hogy Celine-nek
igaza volt: a védőügyvédjük valóban hanyag munkát
végzett. Pro bono vállaltam el az ügyet, majd a nem
megfelelő jogi védelemre hivatkozva kérelmeztem
védencem szabadlábra helyezését. Ezt csípőből
elutasították, így aztán másodfokra vittem az ügyet.
Vesztettünk. Végül fellebbeztünk a Pennsylvaniai
Legfelsőbb Bíróságra, ami olyan, mintha feladtunk volna
egy lottószelvényt. Az égiek azonban kihúzták a
számainkat, és a hét elején megkaptam a bírósági végzést,
mely helyt adott a kérelmünknek.
Azóta naponta háromszor telefonáltam Justin anyjának,
de egyszer sem tudtam elérni. Mindenképpen tudatni
akartam Celine-nel a jó hírt, és az, hogy egyszer sem hívott
vissza, csak még jobban megerősítette bennem, hogy
mennyire szüksége van erre a hírre.
Celine a negyedik kopogtatásomra nyit ajtót. Laposakat
pislog, és lehelete alkoholtól bűzlik. Néhány pillanatig csak
bámuljuk egymást, majd feleszmél, és hátrébb lép, hogy be
tudjak menni.
A nappali nem sokban különbözik a verandától.
Haldokló vagy már teljesen elszáradt növények mindenfelé.
Halomban áll a bontatlan posta. A dohányzóasztalon
ételmaradékkal teli tányérok hevernek. Celine leroskad a
kanapéra, rágyújt, és arra vár, hogy közöljem vele a rossz
hírt.
Leülök egy rozzant székre a dohányzóasztal másik
oldalára, és nagy levegőt veszek.
 – Jó híreket hoztam, Celine.
Felhorkan.
– Nem, most komolyan. A legfelsőbb bíróság engedélyt
adott a fellebbezésre. Ezt pedig csak akkor teszik meg,
hogyha úgy érzik, van értelme fellebbezni az adott ügyben.
Jó esélyünk van egy új tárgyalásra. És ha megkapjuk,
szerintem nyerhetünk.
Hosszan bámul rám. Aztán elnyomja a cigijét a
dohányzóasztalon álló csorba üveg hamutálban.
– Mikor lesz döntés? Mikor mondhatom meg Justinnak,
hogy kapott egy második esélyt? Teljesen kikészül odabent.
Állandóan összeverik. Már azon gondolkodik, hogy
védelemért cserébe beáll az egyik bandába. Reményre van
szüksége.
Bólintok.
– Akár hat hónapig is eltarthat.
Felsóhajt.
– Az hosszú idő.
– Legalább van mibe kapaszkodni. – Előrehajolok, és
elveszem az asztalról a bourbont. – Nincs szüksége erre –
mondom, aztán a mosogatóhoz lépek, és beleöntöm a pohár
tartalmát. Mire visszamegyek a nappaliba, már felállt. –
Maga egy erős nő, Celine, és az elkövetkező hónapokban
minden erejére szükség lesz. A fiáért.
Látom, hogy kihúzza magát, a tekintete megkeményedik.
Újra bólintok, és csak remélni tudom, hogy a szemében
látott tűz nem alszik ki az elkövetkező hónapokban.
Visszamegyek a kocsimhoz, és beindítom a motort. A
tükörben találkozik a tekintetem a tükörképemével.
– Ki fogod juttatni ennek a nőnek a fiát a börtönből –
mondom. – Ki bizony.
És ezt komolyan is gondolom.

♦ ♦ ♦
A Celine-hez és Justinhoz hasonló emberek miatt hagytam
ott az ügyészi pályát, és lettem védőügyvéd. Azért, mert
előszeretettel hágom át a jogi pálya legfőbb szabályát: ne
keveredj bele érzelmileg. Amikor azonban teljes
mellszélességgel védek valakit, akkor elkerülhetetlen, hogy
személyessé váljon az ügy.
Persze nem mindenki olyan, mint Bauerék. Sok kliensem
bűnös mindabban, amivel csak vádolják. Ők nem azért
fordulnak hozzám, mert az igazságszolgáltatás védelmét
keresik. Ők el akarják kerülni az igazságszolgáltatást. Azt
akarják, hogy találjak kiskapukat, tegyek semmissé egy
bizonyítékot, ravasz keresztkérdésekkel zavarjam össze az
esküdteket, vagy szívbe markoló történetekkel puhítsam
meg őket. Nekik mindegy, hogyan, csak érjem el a
felmentésüket. Közülük is a legrosszabbak azok a
cégvezetők, akik mások pénzével zsonglőrködnek, és
érinthetetlennek képzelik magukat. Fehérgalléros vádlottak,
akik a Bentley-jükkel jönnek az irodámhoz, majd megkérik a
titkárnőmet, hogy fizesse ki nekik a parkolást. Az ilyen
ügyfelekkel pont annyira törődöm, mint ők másokkal: csak a
pénzért csinálom.
Visszamegyek az irodámba, mert egy óra múlva éppen
egy ilyen ügyféllel találkozom. Phillip Baldwin.
Philadelphia saját Bemard Madoffja, aki a családjától
örökölt százéves céget sikeresen piramis-játékká alakította.
Phillip Baldwin attól a perctől kezdve hangoztatja
ártatlanságát, hogy a szövetségi esküdtszék megvádolta, és
kijelentette, hogy akár az Egyesült Államok Legfelsőbb
Bíróságáig is hajlandó elmenni, hogy az igazát bizonyítsa.
Baldwin első tárgyalása három hét múlva esedékes,
társammal, Susan Kleinnel pedig égető szükségünk lenne az
ügyből származó bevételre.
Háromnegyed tízkor, az irodája előtt találkozom
Susannel, és együtt sétálunk végig a szőnyeggel borított
folyosón át az egyik tárgyaló felé. Irodánkat letisztult és
modern stílusban rendeztük be, a márvánnyal borított
előcsarnokban tigrisfa recepcióspult áll, a teret falba
süllyesztett lámpák világítják meg, a fehér falakon pedig
eredeti festmények örökítik meg a jellegzetes philadelphiai
látványosságokat: a csónakházakat, a művészeti múzeumot
és a Függetlenségi Csarnokot.
Baldwin felállva üdvözöl minket, amikor belépünk a
tárgyalóba. Azt pletykálják, hogy tízezer dolláros William
Fioravanti öltönyökben jár, és ahogy elnézem rajta a
mélykék, kétsoros darabot, el is hiszem, hogy ennyibe
került. Az öltöny alól kivillanó Patek Philippe óráért ennél
jóval többet fizethetett, és a zafír mandzsettagombok sem
két fillérbe kerülhettek. Baldwinnak még a haja is gazdag
emberes, tömött, ezüstszürke frizurája tökéletesen illik
mesterkélt, ötvenöt éves képéhez.
Mindannyian helyet foglalunk, majd Baldwin rögtön bele
is kezd:
– Mick, Susan, köszönöm, hogy így az utolsó percben is
fogadtok. Történt valami, és Kimberlyvel úgy gondoltuk,
mindenképpen találkoznunk kell veletek. – Harmincéves
második felesége felé int a fejével. A nő olyan magas, mint
egy modell, haja ragyogó barnára festve, kék szemei
hidegen villognak. Kimberly Baldwin minden kétséget
kizárólag az egyik legszebb nő, akit szerény philadelphiai
közösségünk valaha is kitermelt magából.
– Mi történt? – kérdezi Susan.
– Miután Kimberlyvel alaposan átbeszéltük a dolgot, úgy
döntöttünk, hogy beismerő vallomást teszek.
– Ezt nem értem – mondja a társam.
– Meg fognak ölni minket! – szakad ki Kimberlyből,
szeme pedig rögtön megtelik könnyekkel. – És Phillip
gyerekeit is!
– Újabb halálos fenyegetések? – kérdezi Susan.
 Kimberly bólint.
– De ezek már komolyak. – Benyúl Louis Vuitton
táskájába, kivesz belőle egy borítékot, és átcsúsztatja az
asztalon. Susannel egyszerre nézzük át a tartalmát.
– Képek, arról, hogy Kimberly elhagyja az edzőtermet –
mondja Baldwin. – Az pedig az ikerlányaimról készült az
egyetemnél. Az isten szerelmére, hiszen még csak
húszévesek! – kiáltja, jóképű arca pedig eltorzul, ahogy
érzelmei legyűrik a bőre alá fecskendezett botoxot, mely
általában tökéletesen simán tartja az arcát. – És ez! – teszi
hozzá, majd átad egy újságokból kivágott betűkkel írt
levelet, pont olyat, amilyet az emberrablók szoktak
használni az ócska filmekben.
Vagy te rohadsz meg a börtönben, vagy ők a földben.
– Máskor is kapott már ilyen fenyegetéseket – igyekszem
megnyugtatni.
– De most már engem is fenyegetnek! – kiált fel Kimberly
teljesen megfeledkezve Baldwin lányairól. – És a kormány
ügyvédjei is.
Baldwin arca azonnal megkeményedik az ügyészi hivatal
említésére.
– Fenyegetik a szövetségiek? – kérdezi Susan.
– Hát, azt mondják, hogy csak beszélni akarnak velem…
– kezdi Kimberly. – Istenem, én ezt az egészet már nem is
értem.
– Mit nem értesz ezen? – horkan fel Baldwin, és azonnal
elvörösödik. – A kormány az ellenségünk. Te a feleségem
vagy. Nem beszélsz velük, és kész. Soha!
– Próbáljunk megnyugodni – mondja Susan.
– Mick, csak hívd fel a szövetségieket, és hozz össze egy
alkut! – utasít Baldwin.
– Tudatában van annak, hogy ezért legalább tíz évet
kaphat?
Baldwin arca ismét megmerevedik.
 – Csak hozz össze egy jó kis alkut! Mondjuk, azon a
helyen, ahol Martha Stewart meg Michael Milken is ült.
– A szövetségi börtönök nem olyan kellemes
szanatóriumok, mint ahogy azt sokan gondolják –
figyelmezteti Susan.
Mindhiába. Egy órán keresztül győzködjük Baldwint, de
hajthatatlan marad.
Végül lekísérjük őket az előcsarnokba, azt mondjuk
nekik, hogy aludjanak egyet a dologra, majd együtt
visszasétálunk Susan irodájába. Ő leroskad bézs
bőrszékébe, én pedig leülök az íróasztalaként használt
drága üvegasztal másik oldalán lévő egyik székre. Leveszi
fekete keretes szemüvegét, és felköti hamuszőke haját.
Karakteres állának és ívelt orrának vonalai sokkal
élesebbnek tűnnek így, hogy hosszú haja nem foglalja lágy
keretbe az arcát.
– Ha jól számolom – mondom –, akkor az előbb úgy
félmillió dollár sétált ki az ajtón.
– Világos, hogy Baldwin nem a fenyegetésektől rezelt be.
Felvonom a szemöldökömet.
– Hanem a nőtől. Kimberlytől. Attól, hogy bizonyítékokat
szolgáltathat a szövetségieknek.
– Szerinted tudott a férje csalásáról?
– Jaj, a tüncimünci feleség sokkal ravaszabb, mint hinnéd.
Ezen elgondolkozom.
– De egyáltalán miért pazarolnák az idejüket a
szövetségiek a nőre? Bőven elég bizonyítékuk van a férje
ellen. Mi olyat tudna nekik mondani, amit még nem tudnak?
Susan elmosolyodik.
– Elmondhatja nekik, hogy hova rejtette a pénzt.
Bólintok. A Baldwinhoz hasonló szarháziak mindig
elrejtik összecsalt vagyonuk egy részét arra az esetre, ha a
kormány egy nap bekopogtatna hozzájuk.
Susan hátradől a székében, és felsóhajt.
 – Mennyink van az üzemeltetési számlán?
– Nem sok. Vagy nyolcvanezer.
Egy kis jogi céget működtetni éppen olyan, mintha az
ember bevállalná a nyúl szerepét egy agárversenyen. Az
agarak jelentik a költségeket: a fizetések, bérleti díjak,
biztosítási prémiumok, telefon és internet, postaköltség,
marketing, repjegyek, benzin, írószerek. És mi vagyunk a
nyulak, akik igyekeznek elpucolni a minket üldöző, csaholó
kutyák elől.
– Jobban jártunk volna, ha félretesszük a Lynch-ügyért
kapott pénzt.
Susan arra az összegre gondol, amit egy cég hibás
terméke miatt indított ügyért kaptunk. Valóban
fontolgattuk, hogy félretesszük a pénzt, de végül
elosztottuk. Én egy részéből medencét építtettem a házam
mögött, ő pedig felújíttatta a lakásának konyháját. A többit
az iroda berendezésének felújítására költöttük.
Most, hogy közeledett a Baldwin-ügy tárgyalása, minden
más ügyünket parkolópályára tettük. Mostanáig.
– Mindenkinek gőzerővel kell majd dolgoznia a többi
ügyünkön – jelentem ki, és egy pillanatra megfordul a
fejemben, hogy talán hiba volt elvállalni Justin Bauer
védelmét. De csak egy pillanatra. A Baldwin-féle ügyekből
élünk ugyan, de a Bauer-féle ügyekért.
Susan csóválni kezdi a fejét, és felnéz a mennyezetre.
– Volt már jobb napja is a McFarland és Kleinnak.

♦ ♦ ♦

Besétálok az irodába, néhány percig csak ücsörgök a

székemben, majd az ablak felé fordítom. Remek kilátás
nyílik a Városházára és a távolban hömpölygő Delaware
folyóra. A Városháza órájának mutatója éppen 11:40-re
fordul, amikor megérzem, hogy valaki áll mögöttem az
ajtóban.
– Szevasz!
Megfordulok. Cégünk vezető jogi nyomozója, az öcsém,
Tommy áll az ajtóban. Bár ő is majd száznyolcvan centi,
akárcsak én, széles vállaival és mellkasával sokkal
erőteljesebb alkatnak látszik. Felnyírt haja és a gallérja alól
kivillanó börtöntetkók olyan keménységről tanúskodnak,
amit még a drága sportzakója és az akkurátusan összegyűrt
nadrágja sem tud elfedni.
Belép az irodámba, és leül az asztalommal szemközti
székbe.
– Mi a helyzet? – kérdezem minden lelkesedés nélkül.
Tommy felvonja a szemöldökét.
– Téged meg mi lelt?
Legyintek, és megrázom a fejem. Tommy egy pillanatig
állja a tekintetemet, és újra megdöbbenek, hogy bár
egyenesen barna szemeibe bámulok, még sincs halvány
fogalmam sem arról, hogy mire gondol.
Már éppen válaszolni akarok neki, amikor megszólal
Angie a speakeremen.
– Telefonon keresnek. Az illető azt mondja, sürgős.
– Ki az? – kérdezem, és az órámra pillantok. 11:45.
– Jennifer Yamura. Az a riporter.
Yamura nemrégiben hozott nyilvánosságra egy óriási
korrupciós ügyet. Felfedte, hogy az államügyészi hivatal
felállított egy vádesküdtszéket, ami a rendőrség egy jól
szervezett, belső köre ellen vizsgálódott, akik a gyanú
szerint a helyi drogkereskedőkkel együttműködve terítettek
kokaint és heroint. Természetesen a vádesküdtszék
működése bizalmas információ volt, sőt, még a létezéséről
sem lett volna szabad tudnia senkinek. Nem is tudott
egészen addig, míg a Channel 6 fiatal riportere le nem hozta
a hatórás hírekben. Yamura azt állítja, hogy olyan névtelen,
bennfentes forrásoktól kapta a fülest a nyomozásról, akik
maguk is érintettek az ügyben.
Ahogy egyre több minden látott napvilágot a
nyomozással kapcsolatban, lassan kiderült, hogy nem is
jöhetett volna le rosszabbkor a sztori. A rendőrség és az
ügyészség éppen egy közös akcióra készült, mellyel az ügy
újabb kulcsszereplőiről ránthatták volna le a leplet. Amikor
azonban a rendőri kör fülébe jutott az esküdtszék felállítása,
rögtön elzárkóztak az együttműködéstől, és visszahúzódtak
a csigaházukba.
A vádesküdtszéket vezető ügyész, Devlin Walker
érhetően nem repesett az örömtől, és szinte rögtön be is
idézte Yamurát, hátha kiadja a forrását, vagy legalább
elmondja, hogy mit tud az ügyről.
Megkérem Angie-t, hogy kapcsolja a hívást.
– Bárkik is Yamura forrásai, nagy szarban vannak –
mondom Tommynak, miközben felveszem a kagylót.
Yamura bemutatkozik, és elmondja, hogy a bírósági
idézés miatt mostantól saját jogi védelemre lesz szüksége. A
Channel 6 és az ABC már ráállított egy sereg ügyvédet az
ügyére, de bennük nem bízik.
– Találkozhatunk holnap négykor – mondom neki, és már
be is pötyögöm a számítógépembe az időpontot. Aztán
leteszem a telefont, és Tommyra nézek.
– Mikorra idézték be? – kérdezi.
– Hétfőre. – Az csak négy nap, gondolok bele. – Az idézés
szerint magával kell vinnie minden jegyzetét és a laptopját
is.
– Ennyi erővel saját nyársat is vihetne, amire majd
felhúzzák.
– Mindjárt dél. Jössz ebédelni?
– Ma nem lehet – feleli, és már fel is pattan. – Találkozóm
van egy fószerrel valami ló ügyében.
Miközben Tommy kimegy, azon gondolkozom, hogy
vajon miért is jött be egyáltalán. Talán elijesztette a
rosszkedvem. Pedig általában kettőnk közül ő van rosszabb
hangulatban. A testvérem hirtelen haragú, kiszámíthatatlan
személyiség, de nem hibáztathatom azok után, amiken
átment. Susan nálam sokkal kevésbé tudja elviselni a
modorát, és sokszor vitába is torkollott, amikor arról
beszélgettünk, hogy miért is dolgozik Tommy még mindig
nálunk. Sok ügynél azonban igencsak hasznát vettük, így
egyelőre én nyertem ezeket a vitákat.
Miután az öcsém elment, felveszem az asztalomról az
Inquirer legújabb számát. A címlapon David Hanson, régi
barátom mosolyog, akit még a jogi egyetemen ismertem
meg. David a Hanson World Industries, egy philadelphiai
Fortune 500-as cég tanácsadója. A HWI sosem ment ki a
tőzsdére, a tulajdonjogai még mindig az alapítói
leszármazottainak birtokában vannak. David, a féltestvére,
Edwin, aki a cég vezetője, valamint másod- és harmad-
unokatestvérek, nagynénik és nagybácsik kezében van a
vállalat. A lap cikke szerint David hatalmas üzleti
megállapodást hozott létre a HWI és bizonyos kínai és japán
vállalatok között. Az üzlet több száz új állást és több millió
dollárt jelent Philadelphiának. A cikk ragyogó képet fest
régi barátomról. Nem meglepő, soha semmi rosszat nem
hallottam róla, amióta csak ismerem.
A telefonom újra megszólal, és ekkor veszem észre, hogy
már fél egy van. Angie ebédel, így most minden hívás
közvetlenül hozzám fut be.
Felveszem a telefont. Megint Jennifer Yamura az. Előre
akarja hozni a találkozónkat. Megegyezünk egy időpontban,
aztán befejezem a David Hansonról szóló cikket. Majd az
asztalomra dobom az újságot, felállok, és újra kibámulok az
ablakon.

♦ ♦ ♦
Negyvenöt perccel később már kelet felé sétálok a Walnut
utcán, mögöttem lassan elmarad a Rittenhouse tér. Az ég
szikrázóan kék, a huszonhat fokos meleget lágy szellő
hűsíti. A járókelők feldobottnak tűnnek, vidáman élvezik a
jó időt. Bárcsak én is elmondhatnám ezt magamról.
Ekkor látom meg. Fél háztömbbel lejjebb sétál felém. Az
én drága feleségem. Piper százhatvanöt centi magas, feszes
testű, formás vádlikkal megáldott szőke, kék szemű
szépség, aki után úgy forognak az utcán a férfifejek, mint a
napraforgók. Még két hatalmas bevásárlótáskával a kezében
is szinte suhan a járda felett.
Amikor észrevesz, meglepettség villan a szemében, majd
mosolyt erőltet az arcára. Egymáshoz lépünk, és a kellemes
idő ellenére is megdermed körülöttünk a levegő.
– Mit csinálsz te a városban? – kérdezem. – Azt hittem, a
plázában töltöd a napot, és a barátnőiddel ebédelsz. –
Nekem legalábbis ezt mondta reggel.
– Túl szép idő van ahhoz, hogy az ember a plázában
töltse a napot. Gondoltam, bejövök a városba, és benézek az
üzletekbe. – A teletömött Lululemon-táskák felé int.
– Bárcsak bevásároltam volna magam a cégbe – mondom.
– Este a szüleim vigyáznak Gabbyre – mondja a hatéves
lányunkra utalva. – Egyébként imádja a kocsit.
Ja, igen, a kocsi. Piper a hétvégén a tudtom nélkül vett
egy BMW kabriót.
– Tényleg, beállítottad a folyószámlán azt az automatikus
utalás dolgot? Az első utalás, azt hiszem, a következő hónap
közepe táján esedékes.
Rögtön felmegy bennem a pumpa, ezért kivárok, mielőtt
válaszolok. Tökéletesen tudom leplezni az érzelmeimet, de
most igencsak vissza kell fognom magam. Összeszorítom a
fogsorom, és elmolyosodok.
– Beállítottam.
Pillanatokkal később elköszönünk egymástól.
Megfordulok, haraggal és bánattal teli szívvel bámulok
utána.

♦ ♦ ♦

Az irodában aztán leroskadok az asztalom mögé, és

igyekszem elrendezgetni magamban a nap történéseit.
Igazán remekül tudok rendezgetni. Órákra, napokra,
hetekre, de akár örökre is el tudok zárni valamit az elmém
egy kis rejtett fiókjába.
Elkezdem átnézni az e-mailjeimet, de a felénél feladom.
Felemelem a telefont, hogy visszahívjak egy fontos ügyfelet,
de egy csöngés után inkább leteszem. Magam elé húzom az
asztalomon heverő fellebbezés vázlatát, elkezdem kijavítani,
de egy-két oldal után félretolom. Egyszerűen képtelen
vagyok a munkára koncentrálni. Túl nyugtalan vagyok.
Lehunyom a szemem, kinyitom, veszek öt mély levegőt,
aztán újabb ötöt. Ez sem segít, ezért úgy döntök, hogy
elmegyek futni. Szinte letépem magamról a ruhámat, az
asztalomra hányom, és átveszem a futócuccomat, amit
mindig magamnál tartok, ha munkába jövök. Kiviharzok az
épületből, és szinte repülök az utcákon át.
Általában egy tízmérföldes kört futok a Schuylkill folyó
mentén. Ma túl nagy tempót diktálok, és teljesen kifulladok,
mire visszaérek az irodába. A mosdóban megszárítom
magamat papírtörülközővel, visszaveszem a ruhámat, és
megpróbálok nekifogni a munkának.
Az elmém azonban még mindig veszettül pörög, így
képtelen vagyok bármire is odafigyelni. Otthagyok mindent,
lemegyek a kocsimhoz, és hazaindulok. Ahogy elhagyom a
Harmincadik utcát, felhívom Pipert. Otthon nem érem el,
úgyhogy a mobilját próbálom. Közli, hogy mégiscsak
elment a plázába, és körülbelül velem egy időben fog
hazaérni. Megmondom neki, hogy beugrom a Whole
Foodsba valami vacsoráért. Nem mintha lenne étvágyam.
Piperrel és a lányunkkal, Gabrielle-lel, úgy tizenöt
mérföldre nyugatra lakunk Philadelphiától egy hatvanéves
kőházban, mely egy háromnegyed hektáros telken áll egy
fasorral szegélyezett, csendes utcában. Piper azonnal
beleszeretett a házba, amikor négy évvel ezelőtt meglátta.
– Tökéletes – mondta, amikor ajánlatot tettünk. Aztán,
amint megvettük, elkezdte teljesen átalakítani. Először a
tapétákat és a lámpákat cseréltette le, aztán felszedette a
szőnyeget, és keményfa padlót rakatott le, új konyhát és
egy-egy fürdőt építtetett a földszintre és az emeletre, végül
pedig a pincét is befejeztette. Csak az ablakokat és a tetőt
hagyta érintetlenül.
Leparkolok a házhoz épített, hárombeállós garázsba, és a
hátsó bejáraton át bemegyek a házba. Franklin, a csaknem
kilencvenkilós berni pásztorkutyánk, azonnal letámad. A
gránitpultra teszem a Whole Foods-szatyrokat, és
megölelgetem a kutyát, aki ezt minden egyes alkalommal
elvárja, amikor hazajövök a munkából. Amikor
visszafordulok a pult felé, észreveszek valamit. Egy
számlaféleség hever rajta, amihez egy névjegykártyát tűztek.
Felveszem, és látom, hogy árajánlat egy új, cédrusvázas
tetőre. Harmincezer dollár.
Magasságos egek.
Piper is megérkezik, és bejön a konyhába. Arca nyúzott,
szemei és orra vörösek.
– Nem érzem jól magam – mondja. – Kihagyom a
vacsorát.
Úgy megy el mellettem, mintha ott se lennék. Kimegy a
folyosóra, és felsétál az emeletre.
Elfordulok. Jelenlegi állapotomban jobb is, ha nem
eszünk együtt. Bemegyek a nappaliba, és zsibbadtan
leereszkedem a kanapéra. A tévében az Esküdt ellenségek
ismétlése megy, de az elmémre telepedő ködfüggönyön át
alig látom a műsort. Jönnek a tizenegy órás hírek, aztán
Jimmy Fallon, utána meg a Late Night with Seth Meyers.
Carson Daly műsora is zombiüzemmódban talál a kanapén
fél kettőkor. Ekkor veszek erőt magamon, feltápászkodok,
és felmegyek az emeletre.
Megállok Gabrielle szobája előtt. Üres ágya tompa
fájdalmat ébreszt bennem. A testemen kívül is érzem a
hiányát, természetellenes csend sugárzik a falakból, átjárja a
levegőt, árad a padlóból. Mintha nemcsak nekem, de az
egész háznak hiányozna. Imádok Gabby ágyára ülni, mesét
olvasni neki, és aztán csak nézni, ahogy alszik.
Jelenlegi kedvencei az Amos McGee megbetegszik és A nap,
amikor a zsírkréták fellázadtak. Én a legjobban egyik gyerekkori
kedvencemet, Dr. Seuss klasszikusát, a Zöld sonkás tojást
szeretem felolvasni neki. Sajnos sokszor akkor érek haza,
amikor a lányom már alszik. Azért ilyenkor is olvasok neki.
Piper ilyenkor mindig furcsán néz rám, de én szeretem azt
hinni, hogy Gabby elméjének egy része még így is hall, és
tudja, hogy vele vagyok.
Érzem, hogy valaki áll mögöttem, és amikor
megfordulok, megpillantom Franklint. Az ajtóban állva
Gabby ágyát bámulja, majd felnéz rám.
– Ne aggódj, pajti! Holnap hazajön.
Nem úgy, mint más szülők lányai.
Franklinnel a hálószoba felé indulunk. Besurran az ajtón,
és én követem. Felugrik az ágyra, és összekucorodik az ágy
végébe terített műszőrme takarójára. Fogat mosok, majd az
ágy előtt levetkőzök. Közben folyamatosan Pipert figyelem,
aki magzatpózba kucorodva fekszik a hatalmas ágyon,
melyet még ő vett pár hónapja. Egészen az orráig húzta a
paplant, így nem látom az arcát.
A következő másfél órában folyamatosan forgolódok, és
igyekszem elaludni. A másik oldalon Piper is ugyanannyit
mocorog, mint én. Nem felel, amikor megkérdezem, alszik-
e, de a lélegzetvételének ritmusából érzem, hogy ő sem tud
aludni.
Aztán megszólal a telefon. A kéken világító ébresztőóra
szerint 3:15 van.
Gabby!, gondolom ösztönösen.
Felkapom a telefont. A vonal másik végén egy rémült
hang szólal meg.
– Lassabban – mondom neki, de képtelen megnyugodni.
Néhány perc múlva félbeszakítom. – Jól van, figyelj ide!
Sietek, ahogy csak tudok. Addig is, ne mondj semmit a
rendőröknek. Semmit!
Lerakom a telefont, felülök, és igyekszem felfogni a
hallottakat. Piper megkérdezi, ki telefonált.
– David Hanson – felelem. – Letartóztatták gyilkosság
vádjával.
A sötétben nem látom, de érzem, hogy Piper
mozdulatlanul, tátott szájjal bámul rám. Várom, hogy
feltegye az ilyenkor legkézenfekvőbb kérdést, de nem mond
semmit.
– Az áldozat Jennifer Yamura – mondom mégis. – Az a
riporter.
 2
JÚNIUS 1., PÉNTEK

HAJNALI 5:15-RE ÉREK A KILENCEDIK KÖRZET Huszonegyedik

és Hamilton utca sarkán álló rendőrkapitányságára. A
három-emeletes épület homlokzatát barna téglák borítják, a
tető vonala alatt betonpárkány húzódik.
– Szevasz, Mick! Mondták, hogy jössz. – Ted Brennan az,
még újonc rendőr volt, amikor otthagytam az ügyészséget.
Jó srác. Az apja is rendőr, a hatodik körzetben szolgál, és
talán öt éve van még a nyugdíjig.
– Hogy van az emberem?
– Hanson? Be van szarva – szinte elnézést kérően vonja
meg a vállát. – A fiúk tetten érték.
Ted ez után elmondja a letartóztatás pontos
körülményeit.
– A segélyhívó diszpécsere 23:30 körül kapja a
bejelentést. A telefonáló kiabálást és hangos zajokat hall egy
házból az Addison utcai ezerhétszázas háztömbnél, nem
messze a Rittenhouse tértől. A diszpécser egy egységet küld
ki két járőrrel. A lakásban égnek a villanyok, így tudják,
hogy valaki van otthon. Kopognak, semmi válasz.
Folyamatosan kopognak és csengetnek. Mivel senki nem jön
az ajtóhoz, ezért az egyik járőr az ajtónál marad, a másik
meg visszafut a Waverlyre, ami egy szűk sikátor az Addison
és a Pine között. Itt látja meg az emberedet, amint épp
kirohan a házból. Elkapja, megbilincseli. A társa is
hátramegy, behatol a házba, ahol – tádám – egy halott
riportert talál.
Nagyot sóhajtok.
– Fegyver?
– A pince lépcsője. Az embered lelökte a nőt a lépcsőn,
aki beverte a fejét.
Egy pillanatra elgondolkodok.
– Ki volt bent nála?
– Tredesco és Cook – mosolyog Brennan. – Biztos vagyok
benne, hogy mindent megtesznek, hogy az embered otthon
érezze magát.
Cookkal nem találkoztam még, de John Tredescót jól
ismerem. Dörzsölt fickó. Alighanem máris jól
megszorongatta Davidet, hátha hazugságon kapja.
– Bemehetek hozzá?
– Hogyne, de csodára lesz szükséged, ha ki akarod húzni
a slamasztikából.
Brennan elkísér a kihallgatóhelyiséghez. Megállok a
folyosón, és benézek az ablakon. David egy fémasztal
mögötti széken ül, tenyerével a homlokát dörzsölgeti. Sűrű,
gesztenyebarna haja szénakazalként meredezik a fején. Jobb
lábával idegesen dobol az asztal alatt. Amikor kinyitom az
ajtót, és meglát, lassan feláll. Nyoma sincs annak az
energiának, ami általában sugárzik a százkilencven centi
magas, atletikus férfiból. Széles mosoly helyett összeszorítja
a száját, kék szemét vörös hajszálerek hálózzák be.
– Négy órát! Négy órát várattak, mielőtt végre
felhívhattalak. Még kettő, mire végre ideértél. Meg fogok
bolondulni itt!
Intek neki, hogy üljön le.
– Ismertették a jogaidat? Ez egy nyomtatvány, amin az áll,
hogy nem akarsz beszélni a rendőrséggel, és jogod van
ügyvédet fogadni.
 – Igen, és alá is írtam. Azt is mondtam nekik, hogy te
vagy az ügyvédem, és beszélni akarok veled. És még így is
négy órát várattak.
– Mondtál nekik valamit? Bármit is?
– Csak hogy az ügyvédemet akarom. Téged.
Folyamatosan ezt mondogattam, de nem is törődtek vele, és
bezártak ebbe a szobába. Mindenféle hülye trükkökkel
próbáltak rávenni, hogy beszéljek.
– Kicsoda? És milyen trükkökkel?
– Ketten voltak. Mondák a nevüket, de nem emlékszem.
Próbáltak smúzolni, megkérdezték, hogy vagyok, kérek-e
kávét, láttam-e a múlt heti baseballmeccset. Azt hiszik,
valami hülye barom vagyok, aki bedől az ilyesminek?
Hagyom, hogy mindent kiadjon magából, aztán
harmadjára is felteszem a kérdést.
– Biztos, hogy semmit nem mondtál nekik, mielőtt
aláírtad a nyilatkozatot?
– Biztos. Csak annyit, hogy egész délután az irodában
voltam. Aztán mondtam nekik, hogy fel akarlak hívni.
– Tehát mégis mondtál valamit – nézek keményen rá. –
Na, most, tényleg egész délután az irodában voltál? Egész
délután?
Rám bámul, majd lehunyja a szemét, és lassan lehajtja a
fejét.
– Remek – mondom. – Akkor jegyzőkönyvbe került, hogy
hazudtál a rendőrségnek.
– Kérlek, csak vigyél ki innen! – könyörög még mindig
csukott szemmel.

♦ ♦ ♦

Még egy órát töltök Daviddel, aztán bemegyek az irodámba.

Hét körül érek oda, rajtam kívül még senki sincs bent. Susan
is csak egy óra múlva fut majd be. Szédülök, és a szívem
úgy ver, mint egy légkalapács. Visszagondolok arra az
időre, amikor még együtt jártunk egyetemre jó barátommal,
David Hansonnal, akivel minden hülyeségben benne
voltunk. Éjszakába nyúlóan tanultunk a vizsgákra. Együtt
jártunk a Phillies és az Eagles meccseire. A vad bulik. A
kevésbé vad, de annál kellemesebb vacsorák, miután
lediplomáztunk. A közös esték a feleségeinkkel.
Előreugrok az időben, és a mostani Davidre gondolok,
akit már régen nem láttam. David a hűtlen. A tipikus férj, aki
képtelen a gatyájában tartani a pöcsét. Végül pedig Davidre
gondolok, a vádlottra. Pontosan tudom, mi vár régi
barátomra. És azt is tudom, hogy egész végig én fogom
majd a kezét. Muszáj, ha azt akarom, hogy ép bőrrel
megússzuk. Mindannyian.
David vád alá helyezését délelőtt tizenegy órára tűzték
ki, ami egész jónak számít, tekintve, hogy Philadelphiában
akár huszonnégy óra is eltelhet a letartóztatás és a vád alá
helyezés között. A vádemelés ideje alatt David a
rendőrkapitányságon marad, míg a segédügyész és
jómagam megjelenünk az eljárást lefolytató bíró előtt úgy
egy mérfölddel arrébb, a Philadelphiai Bíróság alagsorának
egy eldugott termében. Daviddel csupán zárt láncú
televíziós kapcsolaton át látjuk majd egymást.
A terem tulajdonképpen két helyiségből áll. Az első, egy
szürke váróterem, olyan, mint egy bunker. Egy üvegfal
választja el magától a tárgyalóteremtől, amin át mindent jól
lehet látni. Egy fehér papírlapot ragasztottak az üvegre,
melyen a tárgyalóterem házirendje olvasható. Nem szabad
beszélni, gyerekeket behozni, enni vagy inni, rágózni,
könyvet vagy újságot olvasni. Természetesen a
mobiltelefonokat is ki kell kapcsolni.
Maga a tárgyalóterem éppen csak akkora, hogy elférjen
benne a bírói pulpitus és két asztal a két jogi képviselőnek.
Mind a két asztalon egy-egy telefon, lapos monitor és
billentyűzet áll. A bírói emelvényen is van egy monitor,
mellette a földön kacatokkal teli dobozok tornyosulnak. A
bíró asztalán élére állítva sorakoznak a különféle ügyek
aktái. A félhomályos váróteremhez képest a tárgyalóterem
szinte fényárban úszik.
A váróban ülő segédügyész olyan fiatal, hogy talán még
sört sem kapna a kocsmában. Amikor belépek, feláll.
Bemutatkozunk, én pedig rögtön kérek egy példányt a
vádiratból. Egyik lábáról a másikra állva közli, hogy pár
órával el kell halasztanunk az eljárást, mert még nem
készült el a vádirat.
– Mi az, hogy nem készült el? – Az ügyészség éjszaka is
dolgozik, már régen meg kellett volna csinálniuk. – Mivel
fogják megvádolni az ügyfelemet?
– Amennyire tudom, hirtelen felindulásból elkövetett
szándékos emberöléssel, az igazságszolgáltatás
akadályozásával és bizonyítékok eltüntetésével.
Sima emberölésre számítottam. A nyomozás ilyen korai
szakaszában még túl korai ennél súlyosabb vádat
megfogalmazni. Az igazságszolgáltatás akadályozása és a
bizonyítékok eltüntetése is felkelti az érdeklődésemet, de
nem kérdezgetem tovább a fiatal segédügyészt. Jobb, ha
megvárom a hivatalos vádiratot. Közlöm vele, hogy
nemsokára visszajövök, majd visszamegyek az irodába.
Mielőtt elindultam a bíróságra, minden
munkatársunknak elmondtam, hogy még nem sokat tudunk.
A rendőrség elfogta David Hansont, aki késő éjjel Jennifer
Yamura lakásáról menekült el.
Yamurát holtan találták otthonában, a halál oka a
tarkójára mért erős ütés, melyet minden bizonnyal az
okozott, hogy legurult a pince lépcsőjén.
– Ez egy nagyon fontos ügy lesz a cégnek – mondtam
nekik. – Tele lesz vele a sajtó, úgyhogy mindenkitől
elvárom, hogy teljes gőzzel dolgozzon rajta.
Amikor belépek az előcsarnokba, a titkárnőnk, Angie
felnéz rám.
– Semmi – legyintek. – Az ügyészség még a vádirattal
bíbelődik, úgyhogy vissza kell majd mennem.
Az irodába megyek, Susan röviddel később csatlakozik
hozzám.
– Jól vagy? – kérdezi. – Mintha máshol járnál.
– Persze. Csak túlságosan is személyesen érint az ügy.
Láthatóan elgondolkozik ezen.
– Mivel ilyen jó barátok vagytok Daviddel, talán jobb
lenne, ha én vinném az ügyet. Vagy másik céget kellene
javasolnunk neki.
Azt felelem neki, hogy majd átgondolom.
Valójában persze eszem ágában sincs átengedni másnak.

♦ ♦ ♦

Miközben visszasétálok a bíróságra, felhívom Tommyt.

Hangpostára kapcsol, úgyhogy üzenetet hagyok neki, hogy
azonnal hívjon vissza.
Ma Delia Smick ül a bírói pulpituson. Mielőtt vád alá
helyezési eljárásokat kezdett lefolytatni, óvadéki ügyeket
intézett. A negyvenes éveiben járó Delia kemény dió. Őszbe
forduló fekete haja van, és olyan hangja, mint egy lepukkant
étterem láncdohányos pincérnőjének. Fekete, apró fehér
pöttyökkel tarkított blúzt visel, mely a hajához és az orra
végén ülő fekete keretes szemüvegéhez is jól passzol.
A bíró felismer, és felsóhajt, amikor besétálok a
tárgyalóterembe. Nem örül neki, hogy a vádlottat ebben az
ügyben a saját jogi képviselője fogja védeni, nem pedig egy
kirendelt ügyvéd. A magánügyvédek, főleg a vagyonos
klienseké, igencsak idegesítőek tudnak lenni. A szeme
lesiklik a monitorra, és elkezdi felolvasni a vádat. Láthatóan
meglepődik, amikor a vádlott nevéhez ér. Olvasás közben
néha felpillant a képernyőről, és rám néz.
Eltelik néhány perc. A fiatal segédügyésznek, akivel
reggel találkoztam, nyoma sincs. A bíró megkérdezi, tudok-
e róla valamit, de mielőtt válaszolhatnék, a szeme újra
elkerekedik, és elnéz a fejem fölött.
– Minek köszönhetjük a megtiszteltetést?
Megfordulok, és legnagyobb megdöbbenésemre Devlin
Walker helyettes államügyész áll mögöttem. Egy magas
rangú ügyész csak a legritkább esetben jelenik meg egy vád
alá helyezési tárgyaláson. Olyat még nem is hallottam, hogy
maga a helyettes államügyész vegyen részt rajta.
Walker egy fekete, dupla soros gombolású öltönyt visel
ezüst-fekete csíkos nyakkendővel és ragyogóan fehér inggel.
Francia mandzsettáját ónix mandzsettagombok fogják össze.
Egyenesen hozzám sétál, és kinyújtja a kezét. Érzem, hogy
felméri, mennyire lepődtem meg – ez is a bonyolult
egyenlet egyik változója, mely majd eldönti a küzdelmet
közöttünk ebben az ügyben.
Devlin Walker megjelenése tiszteletet parancsoló. A
Central High középiskola egykori kosárlabdasztárja
százkilencven centi magas és majdnem százkilónyi
színtiszta izom. Nagy feje, szögletes álla és távol ülő szemei
vannak. Bár már negyvennégy éves, rövidre nyírt haja éppen
csak elkezdett őszülni. Arca visszatükrözi a vállára
nehezedő felelősséget, és esküjét, mely szerint nem hagyja
cserben az embereket. Ugyanezzel a felelősségtudattal
vállalta fel azt is, hogy az évek alatt az afroamerikai
közösség oszlopos tagjává vált.
A városi alkalmazottaknak a városhatáron belül kell
lakniuk, de sok színes bőrű hivatalnokkal ellentétben, akik
Chestnut Hillen vagy a város más felkapottabb részein
élnek, a helyettes államügyész ez egyetemi városrészben
lakik, mindössze egy mérföldre azoktól a sorházaktól, ahol
felnőtt. Devlin a környék példaképe. Ő a Kőszikla Baptista
Gyülekezet diakónusa, a helyi cserkészek vezetője, a Nagy
Testvér. Az ügyészi hivatalban mindenki úgy véli, hogy
idővel ő fogja váltani főnökét az államügyészi székben.
Devlinnel régóta ismerjük egymást. Ha össze akarom
foglalni bonyolult kapcsolatunkat, akkor ő volt a
legnagyobb riválisom az ügyészségen. Két évvel előttem
végzett az egyetemen, és egy ideig ő volt az egyik
mentorom. Hamar rájöttem, hogy hozzá mindig bátran
fordulhatok a gyakorlati kérdéseimmel, vagy ha elvesztem a
jogértelmezés útvesztőjében. Aztán történt valami, és egyre
hidegebben viselkedett velem. Észrevette, hogy akárcsak ő,
én is heti hét napot dolgozom, és igyekszem a legnagyobb
ügyeket megcsípni.
– Figyel téged – jegyezte meg az egyik kollégánk. – Jobb,
ha óvatos leszel.
A következő években Devlin megnyert néhány nagyon
fontos ügyet, aminek hatására újra igen nagylelkű és kedves
lett velem. Aztán, amikor én is elkezdtem nagyon fontos
ügyeket nyerni, ismét támadni kezdett. Bírálta azt, ahogyan
felkészítettem ezt és ezt a tanút, vagy azt, ahogyan
levezettem egy-egy ügyet. Ezek a kritikák idővel az akkori
helyettes államügyész fülébe jutottak, aki egyszer csak
megjelent az irodában, és kérdőre vont. Az is előfordult,
hogy Devlin egyszerűen kivette mellőlem az egyik
beosztottamat, aki segített felkészülni a tárgyalásra.
– Bocs, haver – szabadkozott. – Bejött egy sürgős ügy, és
hát rangsorolni kellett.
Ez után kezdtem sorra nyerni a fontos kábítószer-
kereskedelmi ügyeket. Devlin valóságos hadjáratot
folytatott ellenem. Nem tagadom, akkoriban igencsak
egyoldalú volt ez a küzdelem. Feldühített ez az ok nélküli
támadássorozat, elkezdtem keresztbe tenni neki, és erre
biztattam más kollégáinkat is. Mire elhatároztam, hogy
feladom ügyészi karrieremet, Devlin és az én oldalamon is
tucatnyi kollégánk sorakozott fel. Mindenki úgy gondolta,
hogy valamelyikünkből előbb-utóbb államügyész lesz, és
mindenki igyekezett a megfelelő szekérre felugrani.
A támogatóim érthető módon dühösek lettek rám, amikor
bejelentettem, hogy elhagyom a hivatalt. Néhányan mindent
megtettek, hogy maradásra bírjanak, mert attól féltek, hogy
Devlin onnantól minden jó ügyet a saját embereire fog
osztani, ők meg vihetik a selejtet.
Alaptalanul féltek ettől. Devlin egyáltalán nem büntette
meg a vele szembehelyezkedő kollégáinkat, nem is volt erre
szüksége. Megnyerte a háborút. Így aztán ő, az örök stratéga
ugyanazt tette, mint amit az Egyesült Államok tett
Németországgal és Japánnal a második világháború után: a
korábbi ellenségeiből szövetségeseket csinált. Ennek
eredményeképpen a korábbi támogatóim meggyűlöltek, és
elkezdték imádni Devlin Walkert.
Szóval, töprengek, vajon miért van ma itt?
Devlin a kezembe adja a vádiratot, majd felnéz a bírói
pulpitusra.
– Ez egy rendkívüli súlyosságú ügy, tisztelt bírónő.
Meghalt egy fiatal, tehetséges hölgy. Egy fiatal hölgy, aki
fontos információkkal rendelkezett egy jelenleg is folyó
nyomozással kapcsolatban. Információkkal, melyek így
talán örökre elvesztek. Ez a fiatal hölgy pedig előre
megfontolt gyilkosság áldozata lett.
Smick bírónő grimaszt vág, és a plafonra néz.
– Kinek szól az előadás, Mr. Walker? Nincs esküdtszék, a
sajtó sincs jelen. Egy pillanat, csak nem Miss Cassidyt
látom? – Megfordulok, és a terem végében észreveszem
Patti Cassidyt, a Philadelphia Inquirer újságíróját. – Nos, ön
hogy kerül ide?
Sűrű ködfelhőn át hallom a bírónő hangját.
Megdöbbenek, hogy Devlin előre megfontolt szándékból
elkövetett szándékos emberölésre utal. Gyorsan fellapozom
a vádiratot, de előre tudom, mit fogok találni. Annak
ellenére, amit a fiatal segédügyész mondott nekem, az
ügyészség valójában szándékos emberöléssel vádolja David
Hansont.
Ahogy átfutom a vádiratot, észreveszek valamit. Az
ügyészség feltételezése szerint David megpróbálta
eltüntetni a bizonyítékokat, mielőtt elmenekült a
helyszínről. A vádirat szerint be volt kapcsolva a
mosogatógép, a porszívó pedig a lakás közepén állt. Az
asztalokon és a pultokon rongyokat és takarítószereket
találtak.
A vádiratról a bírói pulpitusnál álló apró, lapos
monitorra pillantok. David a kilencedik körzet
kapitányságának szűkös téglahelyiségében gubbaszt.
Egyenesen a kamerába néz, de a szeme a semmit bámulja.
Fogalmam sincs, mennyit lát vagy ért a történtekből.
A bíró megkérdezi Devlint, hogy mi a vád álláspontja az
óvadékkal kapcsolatban.
Walker habozás nélkül válaszol.
– Egyértelműen ellenezzük az óvadékot. Köztudott, hogy
gyilkossági ügyekben szinte sohasem engedik szabadlábra
az elítéltet óvadék fejében. Biztosítanunk kell hát a
közvéleményt, hogy ez alól a vagyonos és jó kapcsolatokkal
rendelkező polgárok sem lehetnek kivételek.
Smick bírónő a szemüvege fölött rám pillant.
– Ez tehát az álláspontja, Mr. McFarland? Úgy gondolja,
hogy csak azért szabadlábra kellene helyeznem az ügyfelét,
mert sok pénze van?
– Természetesen nem, bírónő. Azért kellene szabadlábra
helyeznie, mert ezt sugallják az irányelvek. Az előzetes
letartóztatás elsődleges célja az, hogy biztosítsa, a vádlott
megjelenik a bíróság előtt. Kizárt dolog, hogy Mr. Hanson
ezt elmulasztaná. Oszlopos tagja, sőt vezetője ennek a
közösségnek. Éppen ezért biztosan meg fog jelenni a
tárgyaláson, hogy tisztázhassa magát a vádak alól, és
helyreállítsa a jó hírnevét. Az előzetes letartóztatás másik
célja, hogy megelőzze a bűnismétlést. Nincs okunk azt
feltételezni, hogy Miss Yamura gyilkosának – bárki is
legyen az – szándékában állna másokat is bántani. Azt sem
feltételezhetjük, hogy Mr. Hanson bűncselekményeket fog
elkövetni, amennyiben szabadlábra kerül. Végül pedig
vannak olyan tényezők, melyek kétségbe vonják Mr. Hanson
esetleges bűnösségét.
– Mint például?
– A tény, hogy a vádirat nem említi Miss Yamura
elhalálozásának pontos időpontját, illetve azt, hogy ez az
időpont közel van-e ahhoz az időponthoz, amikor az
ügyfelemet a ház közelében elfogták. Továbbá a vádirat azt
sem említi, hogy Mr. Hansonnak milyen motivációja lett
volna meggyilkolni Ms. Yamurát.
Devlin hevesen tiltakozik, és rámutat arra, hogy bár az
előzetes helyszínelői szakvélemény – melyet főleg a holttest
hőmérsékletére alapoznak – szerint a halál néhány órával az
előtt állt be, hogy Davidet menekülés közben elfogták,
ügyfelemet úgy vették őrizetbe, hogy éppen bizonyítékokat
próbált eltüntetni a ház alapos kitakarításával. Azt is
hozzáteszi, hogy a nyomozás előrehaladtával Hanson
motivációjára is minden bizonnyal fény derül majd.
A bírónő félbeszakítja a vitánkat mondván, a vád alá
helyezés nem arra való, hogy ezeket a kérdéseket
megvitassuk. Félmillió dollárban állapítja meg az óvadékot.
A képernyőn látom, hogy David nagyot sóhajt. Most először
ad ki hangot.
– Mr. McFarland, óhajt előzetes meghallgatást?
– Nem, bírónő. – A legtöbb tapasztalt védőügyvéd élne
az előzetes meghallgatás jogával, hogy minél többet
megtudjon az ügyész álláspontjáról. Én nem szeretnék
előzetes meghallgatást, mert az eredmény – hogy a bíróság
elegendőnek látja az ügyfelem ellen összegyűjtött
bizonyítékot egy tárgyaláshoz – előre borítékolható. Ha
nyilvános meghallgatást tartunk, akkor a fiatal nő halálának
és David menekülésének részleteivel tele lesz a sajtó.
A vádemelés után elkapom Devlin Walkert a folyosón.
– Előre megfontolt szándék? – kérdezem. – Ez komoly?
Rezzenéstelen arccal néz le rám.
– Előre megfontolt szándék, Mick. Komolyan.
– Még csak azt sem tudod bizonyítani, hogy a házban volt
a gyilkosság idején. Te magad is elismerted, hogy a
rendőrség órákkal a halál beállta után látta elmenni.
– Nem elmenni. Elmenekülni. Mielőtt eddig tisztázatlan
időtartamot töltött azzal, hogy feltakarítson maga után. A
hollétével kapcsolatban csak annyit, hogy ha nem az
áldozattal volt, akkor hol? Ha sziklaszilárd alibije van, akkor
ez az egész csak egy hatalmas félreértés, és ejtem a vádat.
– Szerinted tényleg megáll az előre megfontolt szándék?
Tényleg úgy gondolod, hogy azért ment oda, hogy megölje
a nőt?
– Nem tudom, hogy ezzel a szándékkal ment-e oda, vagy
csak akkor találta ki, amikor kettesben maradt a nővel. De te
is jól tudod, hogy az előre eltervezés időtartama igen rövid
is lehet. Ez jogi egyszeregy. – Kis szünet után folytatja. – Az
is lehet, hogy az ügyfeled és az áldozat összeverekedett. Az
ügyfeled elveszítette a fejét, és lelökte a lépcsőn a nőt. Ez
esetben csak hirtelen felindulásból elkövetett emberölésért
kell felelnie. Ezt is el tudom képzelni. Miért, az ügyfeled
úgy döntött, könnyít a lelkén? Vallomást tesz?
– Örülnél neki, mi? Az hitted, az ügyfelem annyira
megijed az előre megfontolt szándékkal elkövetett
emberölés vádjától, hogy ijedtében elismeri a hirtelen
felindulást? Te meg gyorsan és simán megnyered az ügyet,
mely egy lépéssel közelebb visz az államügyészi székhez,
mi?
Ambícióinak említésére Devlin arca megrándul.
– Hagyjuk a személyeskedést, Mick.
– A vádlott közeli barátom – felelem. – Nem kapod meg
egykönnyen. Ha rá akarod húzni a vizes lepedőt, akkor
azért meg kell dolgoznod.
Devlin közelebb hajol hozzám.
– Pontosan ezért fizetnek.
Ezzel sarkon fordul.

♦ ♦ ♦

Két órába telik elintézni David óvadékát. Amint végzünk, el

is hagyjuk az őrsöt. Újságírók hada vesz körbe minket, sárga
mellényeikben úgy követnek, mint egy megvadult méhraj.
Mikrofonjaikat az arcunkba tolják, és kérdésekkel
bombáznak, miközben igyekszünk eljutni a kocsinkhoz.
– Maga ölte meg?
– Viszonyuk volt?
– Ha ártatlan, miért akarta eltüntetni a bizonyítékokat?
Amint beérünk az irodába, bekísérem Davidet az egyik
tárgyalóba, és megkérem Angie-t, hogy hozzon neki egy
csésze kávét.
– Mindjárt jövök – mondom Davidnek, majd bemegyek
az irodámba, leülök az asztalomhoz, és mélyeket lélegzem.
Mielőtt azonban esélyem lenne végiggondolni a
történteket, megszólal a speakerem.
– Patti Cassidy van a vonalban az Inquirertől – mondja
Angie. – Közleményt szeretne.
Felsóhajtok, majd szólok, hogy kapcsolhatja. Cassidy úgy
szórja rám a kérdéseket, mint egy géppuska. Megvárom,
míg végez, majd háromig számolok magamban.
 – Rendben, Patti, íme, a közleményünk. Mr. Hanson
mindenben együttműködik a rendőrséggel a Ms. Yamura
halála ügyében indított nyomozásban. Mint mindenki más,
ügyfelem is azt szeretné, hogy minél hamarabb elfogják az
igazi tettest.
Mielőtt Patti bármit is mondhatna, lerakom a telefont.
Remélem, szó szerint fogja idézni a szavaimat. Biztosítani
akarom az olvasókat – és így a lehetséges esküdteket –,
hogy David mindenben együttműködik, és hogy a
nyomozás jelenleg is folyik, vagyis még a rendőrök sem
biztosak benne, hogy a megfelelő fickót kapták el. Ez persze
baromság, de akkor is.
Visszamegyek a tárgyalóba, és megmondom Davidnek,
hogy menjen haza.
– Hétfőn találkozunk, és megbeszéljük az ügy részleteit.
Addig is senkinek se szólj egy szót se a vádakról, a
bűnösségedről vagy az ártatlanságodról. Kivéve Marcie-t,
persze.
Feleségének említésére David teljesen elsápad.
– Most a nővérénél van Los Angelesben a fiúkkal. –
Felemeli a mobilját. – Csak üzenetet tudtam neki hagyni a
sógoránál. Azt mondtam, hogy letartóztattak, de az egész
egy hatalmas félreértés, és hogy ne higgyen el semmit, amit
hall. – David úgy néz ki, mint aki bármelyik pillanatban
összeomolhat. – Ezt nem lehet csak úgy elrendezni, igaz?
– Nem. Az ügyészség mindent el fog követni, hogy
elítéljenek.
– De hát nem csináltam semmit.
– Az nem számít – jelentem ki. – Amint az ügyészség
megvádol valakit, az ügyészek és a rendőrök már nem
keresnek új gyanúsítottat, hanem beindítják az elítélési
folyamat gépezetét. Eleget láttam már ahhoz, hogy tudjam,
hogy működik. A gépezet pedig csak akkor áll le, hogy ha
alkut kötsz, vagy elítélnek.
 Kikísérem Davidet a recepcióhoz, és végignézem, ahogy
elmegy.
– Máris úgy néz ki, mint aki feladta – mondom Angie-
nek.
Nem válaszol, de az arcáról le tudom olvasni, hogy mire
gondol: Lelökte azt a szegény lányt a lépcsőn. Megérdemli, amit
kap.
A következő órát azzal töltöm, hogy a számítógépemen
nyitok egy mappát a Hanson-ügynek, és begépelek
mindent, amit csak tudok róla.
Aztán újra Angie hangja szólal meg a speakeren.
– John Tredesco nyomozó van a vonalban a Hanson-ügy
kapcsán. Mondjam neki, hogy nem vagy bent?
Egy pillanatra elgondolkozom, majd azt felelem, hogy
kapcsolja.
– Üdv, nyomozó!
– Hallom az ügyfele alig várja, hogy együttműködhessen
a hatóságokkal – kezdi Tredesco gunyorosan. – Akkor,
mikor jön be hozzánk, és tesz vallomást?
– A humorod a régi, John. – Tredescónak közismerten
semmi humorérzéke. Semmi.
Egy pillanatig nem mond semmit.
– Szóval azt akarod mondani, hogy Hanson alig várja,
hogy segíthesse a nyomozást, mégsem hajlandó szóba állni
velünk? Ez mégis hogyan segíti a nyomozást?
Elmosolyodok.
– Úgy, hogy ügyelünk rá, nehogy egy esküdt is
tévedésből bűnösnek találja Mr. Hansont. Gondoskodunk
róla, hogy minél hamarabb felszabaduljanak a rendőrség és
az ügyészség értékes erőforrásai, hogy az igazi tettes
nyomába eredhessenek.
– Akkor, gondolom, DNS-mintát sem hajlandó adni?
– Megkapjátok, amikor benyújtjátok a kérvényt.
– Hát így állunk.
 – Ez egy gyilkossági ügy, John.
– Pontosan! És az ügyfeled a gyilkos.
Ezzel bontja a vonalat.
Tisztában vagyok vele, hogy reggelre beadják a kérelmet
a DNS-mintavételre, és azt is tudom, hogy a kérelemnek
délutánra helyt is adnak. Semmi értelme nem volt, hogy
megtagadtam az önkéntes mintaadást. De ahogy
Tredescónak is mondtam, ez egy gyilkossági ügy. Nekem
pedig nem áll szándékomban megkönnyíteni az ügyészség
dolgát.
Felhívom Angie-t, és érdeklődöm, hogy Tommy
visszahívott-e. Azt mondja, nem, úgyhogy újra
megpróbálom a mobilját. Hangposta. Nem örülök.
Szeretném elkezdeni a munkát az ügyön, de a nyomozómat
elnyelte a föld.
Négy harminckor lépek ki az iroda ajtaján. Hazafelé a
kocsiból felhívom Pipert. Azt kérdezi, hogy ment Daviddel.
Elgondolkodom, majd beszámolok neki arról, hogy az
ügyészség előre megfontolt szándékkal elkövetett
emberöléssel vádolja, és az ügyet maga Devlin Walker viszi.
Nagyot sóhajt. Mielőtt bármi mást mondhatnék, közli, hogy
nagyon fáradt, de már régebben megígérte két barátnőjének,
hogy elmennek valahova. Legszívesebben azzal vágnék
vissza, hogy én semmit sem tudok erről a tervükről, de
végül is nem bánom, hogy magam leszek egész este.
Gondolkodnom kell. Ez a Hanson/Yamura-ügy nagyon
bonyolultnak ígérkezik. Egy gyilkossági ügy még
szerencsés körülmények között is sok fejfájást tud okozni. A
jelen körülmények pedig távolról sem szerencsések.

♦ ♦ ♦

Hat órakor már az otthoni irodám asztalánál ülök, és egy

szendvicset majszolok, amit hazafelé vettem. Az
asztalommal szemben egy lapostévé lóg a falon. A
távirányítóért nyúlok, és bekapcsolom a helyi híreket.
Éppen a mindig fess Jim Synder, az Action News tudósítója
vezeti fel a nap főhírét, a jóképű milliomos által elkövetett
brutális gyilkosságot, mely véget vetett a tehetséges, fiatal
riporter életének. A tudósító Jennifer Yamura bemutatásával
kezd, mesél bimbózó karrierjéről, egyetemi éveiről, első
tudósításairól, Philadelphiába költözéséről, és végül
legnagyobb dobásáról, melyben fényt derített arra, hogy az
ügyészség egy rendőri csoport ellen vizsgálódik. Ez után
David Hanson életének összefoglalása következik.
Elmondja, hogy David negyvenkét éves, Philadelphia
előkelő negyedében nevelkedett, az Episcopal Academybe
járt, mely egy olyan magániskola, ahová a környék
leggazdagabb embereinek csemetéi járnak. A tudósító
elmondja, hogy David tizenhét évvel ezelőtt végzett a
Pennysilvaniai Egyetem jogi karán, és hogy jelenleg egy
multimilliárdos cég, a Hanson World Industries alelnöke és
jogtanácsadója, mely konglomerátumot a nagyapja
alapította nyolcvan évvel ezelőtt. Ez után Jim rátér a zaftos
részletekre. Azt mondja, hogy a rendőrség akkor fogta el
Davidet, amikor megpróbált elmenekülni Yamura házából,
hogy éppen az ujjlenyomataitól és a hajszálaitól igyekezett
megtisztítani a helyszínt, és hogy talán viszonya volt a fiatal
riporterrel. A bejátszás fénypontjaként egy fényképet
mutatnak, melyen David és Jennifer egymás mellett állnak
egy jótékonysági estélyen. Mindketten mosolyognak, Jim
pedig felolvassa a súgógépére írt szöveget: „A kép készültekor
még mindketten boldogok voltak.”
Kora június lévén még este hétkor is világos van, így
aztán úgy döntök, hogy elhajtok a Valley Forge Parkba, és
futok vagy hat mérföldet. Pár órával az után, hogy
visszaérek, Piper is megjön. Azt mondja, kicsit többet ivott a
kelleténél, és a homár sem esett jól neki. Megint korán
lefekszik.
Amikor felmegy az emeletre, újra felhívom Tommyt, de
megint csak a hangposta kapcsol. Szerintem a lakókocsijával
felment Jim Thorpe, egy kis városka közelébe, mely
Philadelphia belvárosától úgy nyolcvan mérföldre északra
fekszik. Mindig oda húzódik vissza, amikor maga alatt van.
Remélem, hétfőre összeszedi magát. Üzenetet hagyok neki,
hogy szükségem van rá a Hanson-ügyben. Mostanra biztos ő
is hallott róla a hírekből.
Gyerünk, Tommy! Most nem hagyhatsz cserben.
 3
JÚNIUS 2., SZOMBAT

LASSAN TELIK A HÉTVÉGE. Szombaton golfozni megyek

Aroniminkbe, abba a klubba, amihez Piperrel apja, Thatcher
Gray unszolására csatlakoztunk. Az egyik szomszédommal
és két ügyvéddel játszom. Egyfolytában a Hanson-ügyről
kérdezgetnek, és én három vagy négy lyukon át próbálom
kikerülni a kérdéseiket, mire veszik a lapot, hogy nem
szívesen beszélek róla.
Amikor hazaérek, Piper azzal fogad, hogy egész
hétvégére a szüleihez küldte Gabbyt. Nem vagyok éppen
feldobva a hírtől.
– Azt hittem, megegyeztünk, hogy holnap elvisszük a
Longwood Gardensbe – emlékeztetem. – Nagyon várta már.
Megvonja a vállát, és közli, hogy a barátaival New
Yorkba mennek.
– Nem gondolod, hogy meg kellett volna kérdezned,
mielőtt elküldöd a lányunkat? Te is tudod, hogy a Hanson-
ügy milyen komoly, nem biztos, hogy sok szabad hétvégém
lesz a közeljövőben.
Félrebillenti a fejét.
– Ugyan már, Mick, nem nagy ügy. Menj, inkább golfozz
még egy kicsit!
Hallom, hogy kinyitja a hátsó ajtót, és kimegy a kertbe. A
konyhaablakból látom, hogy tucatnyi cserepes virágot
készül kiültetni. Háromszor is átrendezi őket, mire kitalálja,
milyen sorrendben ültesse el őket. Lehunyom a szemem, és
megcsóválom a fejem.
Piperrel akkor találkoztunk, amikor már hetedik éve az
ügyészségnél dolgoztam. Éppen egy komoly gyilkossági
perre készültem. A vádlott egy fiatal neurológus volt, aki
megölte a feleségét, hogy végre ne kelljen bujkálnia a
szintén házas szomszédjával, akivel viszonyt folytattak. Az
ügy – főleg a vallomások során kiteregetett zaftos részletek
miatt – nagy sajtóvisszhangot kapott. Gyors numerák a
konyhában. Szopás a grillpartin. Az ügy minőségi
újságírásnak szolgáltatott alapanyagot. Még a sokat látott
Jim Snyder szeme is ragyogott, amikor felolvasta a szövegét
a súgógépről.
Aznap sokáig voltam benn az irodában, amikor Ned
Hoffman államügyész beviharzott az irodámba, és
kijelentette, hogy el kell mennem vele egy jótékonysági
estre a művészeti múzeumba. A párja az utolsó pillanatban
lemondta, és nem akar egyedül menni.
Egy órával később Ned és én már a múzeum hatalmas
lépcsősora előtt álltunk, és az ügyemről beszélgettünk,
amikor egy magas, vékony, ötvenes éveiben járó férfi lépett
oda hozzánk oldalán egy gyönyörű nővel. Sok ilyen
politikai eseményen vettem már részt, így úgy gondoltam,
hogy a nő a pasas felesége, esetleg escortlány. Aztán
Thatcher Gray bemutatkozott, és bemutatta a lányát, Pipert.
– Thatcher a Morgenthau Harrison egyik partnere –
mondta Ned. – Thatcher, ő itt Michael McFarland, akiről
talán már hallottál a hírekből. Ő viszi a neurológus ügyét.
Thatcher Gray bólintott.
– Az az orvos egy igazi rohadék – mondta. – Remélem,
sikerül elítéltetnie. Maga szerint sikerülni fog?
Mielőtt bármit is mondhattam volna, Ned közbeszólt.
– Mick a legjobb ügyészünk. Precíz és könyörtelen.
 – Vagyis unalmas és fárasztó – vetettem közbe.
Mindenki felnevetett. Kivéve Thatcher Grayt. Egy kicsit
még beszéltem az ügyemről, és megosztottam velük olyan
részleteket is, amik addig még nem kerültek a nyilvánosság
elé.
Piper apja alaposan végigmért, miközben meséltem.
– Maga komoly fiatalembernek tűnik. Manapság éppen
ilyenekre van szükségünk.
Azt hittem, hogy a bűnüldözésről beszél, de később
elmondta, hogy a lánya korábbi udvarlóira gondolt.
Thatcher Gray azon az állásponton volt, hogy a lánya már
éppen elég időt fecsérelt hozzá méltatlan férfiakra.
– Piper itt dolgozik a múzeumban, a kortárs művészetek
részlegén – mondta Gray. – A Yale-en hallgatott
szépművészetet, és a Sorbonne-on is eltöltött egy évet.
Piper a plafont bámulta.
– Kortárs, mint Picasso?
– Többek között.
– Akár körbe is vezethetnéd Mr. McFarlandet, és
megmutathatnád neki a gyűjteményt – javasolta Thatcher
Gray. Piper mosolya azonnal lehervadt.
– Így nekünk is lenne időnk beszélgetni egy kicsit –
mondta Ned, és már meg is fogta a magas ügyvéd könyökét,
hogy arrébb vezesse.
– Ez elég simán ment – jegyeztem meg. – Mintha nem
először csinálnának ilyet.
– Imádom az apámat, de mindenbe beleüti az orrát.
– Ez azt jelenti, hogy nem mutatja meg? – kérdeztem. –
Mármint a gyűjteményt.
– Örömmel megszabadulok erről a fogadásról – felelte
Piper. – Csak azért jöttem, mert az anyám szokás szerint
kihúzta magát a kötelessége alól. Utálja az ilyen
összejöveteleket. Én meg aligha mondhatom azt az
apámnak, hogy nem tudok eljönni, ha egyszer itt dolgozok.
De inkább nem mennék vissza. Mi lenne, ha megszöknénk,
és ennénk valamit a városban?
Kellemes őszi estét töltöttünk el, egy mérföldet sétáltunk
a Ben Franklin sétányon egészen a belvárosig. Úgy
döntöttünk, hogy a Maces Crossing nevű kis pubban
vacsorázunk.
A következő órát azzal töltöttük, hogy magunkról
meséltünk. Elmondtam neki, hogy a Pennsylvaniai
Egyetemen hallgattam jogot, hogy Lancaster, egy Phillytől
úgy hatvan mérföldre nyugatra fekvő kisváros mellett
nőttem fel, hogy a szüleim meghaltak, és van egy öcsém. Azt
nem mondtam el neki, hogy Tommy éppen súlyos testi
sértésért kiszabott hatéves börtönbüntetését tölti a Fayette-i
Állami Büntetés-végrehajtási Intézetben. Piper elmesélte,
hogy Villanovában nőtt fel. A rosemonti Agnes Irwin
általános iskolába járt, aztán az Episcopalba, ahol David
Hanson is végzett. Azt már az apjától tudtam, hogy a Yale-re
járt, és Franciaországban is tanult.
Megkérdeztem tőle, mi vonzotta a művészetekhez.
Felnevetett.
– Mi olyan vicces?
– A művészet része az életnek. Ha megkérdezed
valakitől, hogy mi vonzza a művészetekben, az olyan,
mintha azt kérdeznéd, mi vonzza az ételhez vagy a vízhez.
Nem tudnék olyan életet elképzelni magamnak, amiben a
művészetek nem játszanak fontos szerepet.
Ezen elgondolkodtam egy kicsit.
– Akkor mi vonzott a kortárs művészethez?
– Az, hogy még él – felelte. – Átalakul, fejlődik.
Elmesélte, hogy tiszteli a régi mesterek zsenijét.
– De amikor ránézek Rembrandt vagy Da Vinci
festményeire, olyan halottnak tűnnek. Mintha egy antik
üzletben járnék, és a régi bútorokat nézegetném. Tudom,
szentségtörés ilyet mondani, és néhány kollégám a
múzeumból biztos kiakadna, hogy ilyeneket beszélek. De
számomra a művészetnek élnie kell ahhoz, hogy élvezni
tudjam.
Sokáig ecsetelte a nézeteit, és megosztotta velem titkos
szenvedélyét is: absztrakt expresszionizmus. Az olyan
művészek, mint Jackson Pollock vagy Mark Rothko. Azt
mondta, teljesen levette a lábáról az agresszív és buja
ecsethasználatuk, valamint a munkáik intenzív
ábrázolásmódja. A semmitmondó festékpacák, amiken én
mindig olyan jókat gúnyolódtam, Piper számára a tiszta
szenvedély felszabadulását jelentik, melyet nem köt gúzsba
az antik eszme formája és struktúrája.
Amikor Pipernek már nem volt több mondanivalója, csak
csendben ücsörögtünk. Aztán megkérdezte, hogy engem mi
vonzott a jogi pályára. Lehajtottam a második
Guinnessemet.
– Középiskolás voltam, mikor a kezembe akadt egy
könyv a My Lai-i mészárlásról. Tudod, amikor egy
szakasznyi amerikai katona több mint háromszáz civilt
mészárolt le egy dél-vietnami falunál. Főleg nőket és
gyerekeket. A könyv arról a fiatal katonai ügyészről szólt,
aki a William Calley hadnagy elleni ügyet vezette. Ő volt az
egyetlen katona, akit bíróság elé állítottak a mészárlás
elkövetéséért. A könyv beszámolt róla, hogy a fiatal ügyész
hogyan vette fel a harcot a legdrágább magánügyvédekkel,
akiket Calley védelmére béreltek fel. Hogy hogyan vezette
végig az ügyész lépésről lépésre a bíróságot a mészárláson,
és hogyan vezette elő az egész ügyet, úgy, hogy végül
sikerült elítéltetnie Calley-t. Amikor befejeztem a könyvet,
ráébredtem, hogy ezt akarom csinálni. Elhatároztam, hogy
jogász leszek, a rosszfiúk nyomába eredek, és majd én is
lépésről lépésre végigvezetem az esküdteket az ügyeimen,
míg a tárgyalás végére nem marad más választásuk, mint
hogy elítéljék a vádlottakat.
 Amikor befejeztem a történetet, Piper várt egy kicsit,
majd megkérdezte:
– És mi lett a hadnaggyal?
– Életfogytiglani börtönre ítélték, de végül csökkentették
a büntetését, és csak pár hónapot ült egy katonai börtönben.
Pipernek leesett az álla.
– Ez felháborító.
Bólintottam.
Piper újra elgondolkozott, majd megkérdezte,
vesztettem-e el már nagy ügyet.
– Egyet-kettőt – feleltem. – De sokszor az ember nem is
tehet mást, mint hogy megvívja a harcot egy jó ügy
érdekében.
– Akkor ezt érzed, amikor a bíróságon vagy? Hogy egy jó
ügyért harcolsz?
– Legtöbbször igen. Majdnem mindig – mondtam, bár
néha nekem is vannak kétségeim. – Volt pár ügyem, amikor
nem éreztem indokoltnak a börtönbüntetést. – És láttam
ügyeket, amikor a bíróság olyan embereket ültetett le, akiket
nem kellett volna. Mint például Tommy.
– Szóval, tényleg olyan komoly fiatalember vagy, amint
amilyennek az apám tart?
Kancsalítottam, és kinyújtottam a nyelvemet. Felnevetett.
Most figyelem, ahogy a növényeit ültetgeti. Szeret
kertészkedni. Most mégsem öröm sugárzik az arcáról. A
kertészet ma már csak munka a számára. Izzadság,
vesződség, időpocsékolás. Valami, hogy elterelje a
figyelmét. Sóhajtok, összeszorítom a fogamat. A szívemet
harag és szomorúság hullámai nyaldossák. Lehunyom a
szememet és lehajtom a fejemet.
– Ó, Piper!
 4
JÚNIUS 4., HÉTFŐ

MAJDNEM DÉLUTÁN KETTŐ VAN, MIRE BEÉREK AZ IRODÁBA.

Angie üdvözöl, majd a kezembe nyomja a két legnagyobb
philadelphiai lap, a Daily News és az Inquirer hétfői számát.
– Az Inquirer rosszabb – mondja.
Az irodám felé menet átfutom a két kap címoldalát.
Milliomos gyilkos?, harsogja a Daily News cikkének főcíme.
Felette David Hanson színes képe. A cikk leírja Jennifer
Yamura halálának körülményeit, majd rögtön belevág a
lecsóba: David vagyonán csámcsog. A cikk szerint ügyfelem
jogi tanácsadóként évente mintegy egymillió dollárt kap a
Hanson World Industriestől. Részvényeinek értéke – melyek
nagy részét apja halála után örökölte – csaknem
kilencvenmillió dollárra rúg. A cikk felsorolja David
ingatlanjait is, a Main Line-on fekvő birtokot, egy New
Jersey-i, Stone Harbornál fekvő, ötmilliós tengerparti házat,
és egy Costa Rica-i nyaralót.
– Csodálatos – mondom hangosan csak úgy, magamnak.
Az ilyen cikkek miatt nehéz elfogulatlan esküdteket találni.
Az Inquirer cikke tényleg sokkal rosszabb, bár más okból.
Patti Cassidy cikke A milliomos prókátora szalagcím alatt fut.
Nem is annyira Davidről szól, sokkal inkább Davidről és
rólam. A cikk részletesen beszámol arról, hogy
évfolyamtársak voltunk az egyetemen, a második és
harmadik évben két másik jogászhallgatóval együtt
béreltünk lakást, hogy egy vitacsoportba jártunk, hogy
mindketten az ügyészi hivatalban voltunk gyakornokok, és
hogy én voltam David esküvői tanúja is. A sztori a második
oldalon is folytatódik, ahol egymás mellett láthatók az első
éves egyetemi fotóink. Cassidy azzal zárja a cikket, hogy a
cégem védte David nagybátyját egy bennfenteskereskedés-
ügyben, és elsimítottam egyik unokaöccsének ittas
vezetését. Patti szerint én vagyok a Hanson család jogi
kifutófiúja.
A legbosszantóbb mégsem az, hogy a cikk elferdíti a
valóságot, hanem az, hogy kimondatlanul is azt sugallja,
hogy valahogy nekem is közöm van a bűncselekményhez.
Az ilyesfajta sejtetés pedig beférkőzik a leendő esküdtek
fejébe, és ellehetetleníti azt, hogy David igazságos tárgyalást
kapjon. Egy dolgot megtanultam karrierem során:
gondoljanak az esküdtek bármit is a vádlottról, nagyon
fontos, hogy az ügyvédjét olyannak lássák, mint aki
jóhiszeműen védi a vádlottat, és hisz az ártatlanságában.
Ekkor az ügyvéd elnyerheti az esküdtszék szimpátiáját,
mely sok kényes esetben megnyerheti neki az ügyet. Ha
azonban felmerül annak a gyanúja, hogy az ügyvéd
tisztában van a vádlott bűnösségével, és ennek ellenére a
felmentéséért dolgozik, akkor máris kivívta az esküdtszék
ellenszenvét.
A szemetesbe hajítom a lapot, és újra felhívom Tommyt.
David Hanson háromra jön, én pedig azt akarom, hogy az
öcsém is részt vegyen a megbeszélésen. Erre eltűnik.
– Tommy, nagy szükségem lenne rád az irodában –
mondom a hangpostájára. – Ötödszörre hívlak, mi van
veled?
David tizenöt perccel később érkezik meg. Az előtérben
fogadom, es kezet fogunk. Ernyedt a keze, és gyorsan el is
engedi az enyémet. Arca megviselt, szája lebiggyed. Pokoli
hétvégéje lehetett Marcie-val.
A tárgyalóba vezetem, ahol bemutatom neki Susant és
egyik társunkat, Vaughn Coburnt. Angie közben kávét és
harapnivalót hoz be nekünk. A porceláncsészék és a friss
péksütemények egy ezüsttálcán állnak az asztal közepén.
Egyikünk sem nyúl hozzájuk.
– Szóval, tudod már, mi lesz a stratégiád az üggyel
kapcsolatban? – fordulok Susanhez. – Tudok adni pár nevet,
de gondolom, már te is ismered a védelem kulcsszereplőit.
– Ajánlatom minden, csak nem őszinte. Soha nem ismerném
be, de bármit megtennék, hogy megtartsam magamnak ezt
az ügyet.
David értetlenül bámul rám.
– Téged hívtalak, Mick. Téged akarlak.
Megkönnyebbülten sóhajtok, és már éppen folytatni
akarom, amikor Susan közbevág.
– Ez nem túl jó ötlet. Ha olvastátok az Inquirer mai
számát, akkor láttátok, mi vár ránk a sajtó felől. És ettől
eltekintve sem jó ötlet egy közeli barátra bízni egy ilyen
fontos ügyet.
– Régóta ismerem Micket – erősködik David. – Tudom,
hogy számíthatok rá.
Összeszorul a gyomrom, de nem mondok semmit, csak
bólintok. Daviddel hosszan bámuljuk egymást.
– Jól van akkor. Kezdjünk hozzá – mondom, és
előveszem a dossziéját. Kiveszek belőle egy üres, sárga
lapos jegyzetfüzetet. Aztán kiveszem a Mont Blanc tollamat
az öltönyöm felső zsebéből, és a füzet mellé teszem az
asztalra.
Egyenesen a barátomra nézek.
– Mielőtt bármit is leírnék, szeretnék valami nagyon
fontosat mondani. Ha te követted el a bűncselekményt…
– De nem én voltam! – csattan fel.
– Hadd fejezzem be! Ha, tegyük fel, te követted el, és
szándékaid szerint nem teszel beismerő vallomást, hanem
tárgyalást szeretnél, akkor sem nekem, sem a cég bármely
más munkatársának nem mondhatod el, hogy elkövetted a
bűncselekményt. Etikai szempontból egy védőügyvéd keze
igencsak meg van kötve egy tárgyaláson a
kérdésfeltevéseiméi, ha tudja, hogy az ügyfele bűnös.
David előrehajol.
– Én is jogot hallgattam. Ismerem a játékszabályokat. De
figyelnél rám egy pillanatra? Nem. Én. Tettem.
Bólintok.
– Ezt örömmel hallom, mert megkönnyíti a munkánkat.
Akkor csak az igazságot kell elmondanunk. Ami azt jelenti,
hogy ettől a pillanattól fogva mindenben csakis az igazat
mondhatod nekem, Susannek és Vaughnnak. Mindenről,
ami csak egy kicsit is kötődik az ügyhöz. Arról, hogy hol
voltál a gyilkosság idején, és hogy milyen kapcsolatban
álltái az áldozattal.
– És, hogy mit keresett a házánál éjjel fél tizenkettőkor, és
miért fogott neki feltakarítani a helyszínt – teszi hozzá
Susan.
– Mindenről – ismétlem. – Megértetted?
– Értem – feleli David.
Újra bólintok, és kezembe veszem a tollamat.
– Akkor mondd el nekünk, mi történt!
David előbb rám néz, aztán Susanre és Vaughnra. Aztán
mély levegőt vesz.
– Szóval tudod, Marcie – kezdi nekem címezve. – A
betegsége. – Aztán Susanre és Vaughnra néz, és rájön, hogy
ők semmit sem tudnak róla. – A feleségemet, Marcie-t négy
évvel ezelőtt mellrákkal diagnosztizálták. Az orvosok azt
mondták, hogy nem kell megijedni, mindössze
lumpektómiára és némi sugárkezelésre lesz szüksége.
Marcie átvészelte a kezeléseket, és lassan felépült. Az első
éves vizsgálaton nem találtak semmit, és mindannyian
megnyugodtunk. A második éves kontrollnál azonban
felfedezték, hogy a rák visszatért. Az orvosok masztektómiát
és genetikai vizsgálatot javasoltak. A vizsgálat Marcie-t a
rendkívül magas kockázatú csoportba sorolta. Azt mondták,
a rák nagy valószínűség szerint megtámadja majd a
szaporítószerveit. Így aztán a méhét és a petefészkeit is
eltávolították. Elveszítette a melleit, a méhét, a haját. A
kemótól egyfolytában hányt. Ekkor egy Tamoxifen nevű
gyógyszert írtak fel neki, ami elindította nála a menopauzát.
Ez nyolc hónapja, tavaly szeptemberben történt. Azóta
teljesen kifordult önmagából. Depressziós, nem alszik,
folyamatosan velem és a gyerekekkel veszekszik. Esténként
rettegve mentem haza. Tudom, hogy ez szörnyen hangzik,
de így van. Borzalmas…
Elhallgat, mi pedig bólintunk.
– Mindegy, a lényeg, hogy engem is megviselt a dolog. A
stressz. Az aggodalom. Valahogy meg kellett szabadulnom
ezektől. Gyenge voltam, és végül hatalmas hibát követtem
el… Jenniferrel.
Újra elhallgat, és ránk néz;
Susan előbb rám néz, aztán megszólal.
– Szóval megcsalta a feleségét, mert… mert rákos lett?
– Ne ítélkezzen! – csattan fel David. – Fogalma sincs, min
mentünk keresztül. Ott akartam lenni a feleségemnek. És ott
is voltam neki!
Susan lehunyja a szemét, és olyan erősen harap rá a
nyelvére, hogy azon sem csodálkoznék, ha vérezni kezdene.
– Tudom, hogy szörnyű dolgot tettem Marcie-val. És
borzalmasan érzem magam miatta.
– Mikor kezdődött a viszonyod Jennifer Yamurával?
– Nemrég. Egy hónapja, hat hete. Januárban vagy
februárban találkoztunk egy jótékonysági esten. Utána
összejöttünk párszor.
– Mit jelent az, hogy párszor?
 – Nem tudom. Néhányszor. Ötször, tízszer.
– A tíz az nem néhány – szól közbe Susan.
David úgy tesz, mint aki meg sem hallotta.
– Hol találkoztatok?
– Mindig nála. Nyilvánosan sosem. És mindig a sikátoron
át mentem a hátsó ajtóhoz, hogy ne lássanak meg.
– Mikor látta utoljára élve Jennifer Yamurát? – kérdezi
Susan.
– Talán egy héttel a halála előtt. Akkor is találkoztunk.
– Szóval nem csütörtökön, aznap, amikor megölték? –
kérdezem.
– Egészen biztos?
– Abszolút.
Várok egy kicsit, és csak az után folytatom.
– Van egy ismerősöm a helyszínelőknél. Azt mondja,
hogy a halál beálltának hivatalos időpontját csak a boncolást
követően tudják megállapítani, de a holttest hőmérséklete
alapján új saccolnak, hogy Yamurát valamikor csütörtök
délután egy és három között gyilkolták meg. Szóval, itt a
hatvannégyezer dolláros kérdés: hol voltál csütörtök
délután egy és három óra között?
– Egész délelőtt dolgoztam – feleli David, majd elhallgat
egy pillanatra. – Aztán elmentem az irodából. És ki
cáfolhatja meg, ha azt mondom, egyenesen hazavezettem?
Vaughn most először szólal meg:
– Mondjuk a parkolási kártyája.
– A kártyám?
– Az irodája a Comcast épületben van – folytatja Vaughn.
– Gondolom, a mélygarázsban parkol, és havonta vált
bérletet. Ez esetben a rendszer minden egyes alkalommal
regisztrálja, amikor be- és kihajt a parkolóból. Így aztán csak
akkor mondhatja azt, hogy kikocsikázott ebédidőben, ha
tényleg így tett.
Vaughn Coburn ismeri az utcát, és a nagyvárosi élet
minden csínja-bínja a kisujjában van. Philly egyik
legkeményebb környékén nőtt fel. Szőke haja és közepes
termete miatt biztosan meggyűlt volna a haja a helyi
kemény srácokkal, ha a nagybátyja történetesen nem lett
volna exbokszoló, és nem tartott volna fenn egy edzőtermet
a környéken, ahol a helyi srácokat edzette. Vaughn sok időt
töltött itt, edzett, öklözött, és egy idő után már képes volt
megvédeni magát. Középiskola után a Temple Egyetemen
végzett jogot. Két évet töltött a Közvédői Hivatalnál, mielőtt
tavaly csatlakozott a cégünkhöz.
– Nem mondtam, hogy így volt – szabadkozik David. –
De ha jól tudom, akkor az ügyész feladata bizonyítani, hogy
hol voltam Jennifer meggyilkolásakor. Nem pedig nekem
kell bizonygatnom, hogy hol nem voltam.
Vaughn, Susan és én egymásra nézünk.
– David, őszinte leszek veled – mondom. – A rendőrség
egy fiatal nő házában talált késő éjszaka. Ki tudja, meddig
voltál ott, miközben a nő holtteste a pince lépcsőjén hevert.
Ahelyett, hogy mint minden ártatlan ember, felhívtad volna
a rendőrséget, te nekiálltál eltüntetni a nyomaidat a házból.
Aztán, amikor kiért a rendőrség, nem nyitottál ajtót nekik,
hanem kiosontál a hátsó ajtón, és megpróbáltál a sikátoron
át elmenekülni. Szóval, ügyész feladata ide, ügyész feladata
oda, marhára ajánlom, hogy legyen valami alibid, ami
szerint még csak Jennifer Yamura közelében sem jártál a
gyilkosság idején.
Elhallgatok, és öntök magamnak egy csésze kávét.
– Ne feledd, hogy máris van ellened valamijük! A
letartóztatásod éjjelén azt mondtad Tredesco és Cook
nyomozóknak, hogy egész délután az irodában voltál.
Mostanra már beszéltek a munkatársaiddal, és kiderítették,
hogy ez nem igaz. Szóval melegen ajánlom, hogy legyen
legalább egy szemtanúd, aki igazolja, hogy a lehető
legmesszebb voltál az Addison utcától egy és három között.
 David hosszan bámul, majd szinte fölényesen pillant
Susanre és Vaughnra.
– Több százan is láttak. A Kelly Drive-on voltam.
Elmentem sétálni.
Susan szája lassan kinyílik. Vaughn felvonja a
szemöldökét.
– Olyan negyed kettőkor jöttem ki az irodából. Nagyon
szép idő volt, úgy gondoltam, szívok egy kis friss levegőt.
Végigmentem a sétányon, és úgy döntöttem, megnézem a
Chagall-kiállítást. De amikor odaértem a múzeumhoz,
meggondoltam magam. Olyan gyönyörű idő volt, hogy úgy
döntöttem, sétálok még egy kicsit. A csónakházak felé
indultam. Gondolom, kicsit elkalandozott a figyelmem, mert
végül elmentem egészen a Falls hídig. Itt fordultam vissza.
Visszasétáltam a belvárosba, aztán a Rittenhouse térre, és
végül megnéztem a kiállítást. Aztán visszasétáltam az
irodába, kocsiba ültem, és hazamentem. Volt vagy hat óra,
mire hazaértem.
Lenézek a még mindig üres jegyzetfüzetemre.
– Sokszor futok arrafelé. A belvárostól a Falls hídig és
vissza az legalább tíz mérföld. – Felpillantok, és
jelentőségteljesen Davidre nézek. – A Rittenhouse tér még
egy mérföld. Vissza ugyanannyi. Mindezt öltönyben?
– Mint mondtam, nagyon szép idő volt. A levegő sem
volt párás, még csak meg sem izzadtam.
– És félcipőben… – teszem hozzá.
– Nem futni mentem, Mick. A cipőm pedig kényelmes,
egyáltalán nem fájt a lábam.
– Találkozott ismerőssel? – kérdezi Susan.
David elgondolkodik.
– Nem tudom. Nem hiszem.
– Szóval sokan látták – mondja Susan. – De senki nem
emlékezhet magára.
– Miért nem tartunk egy rövid szünetet? – kérdezem. – El
kell intéznem pár telefont.
Susannel és Vaughnnal kiviharzunk a tárgyalóból, és
egyenesen az irodámba megyünk. Én az asztalom mögé, ők
a vele szemközti székekre ülnek.
– Lemaradtam valamiről – kérdezi Vaughn –, vagy úgy
akarja megfogadni a tanácsodat, hogy közben
kimondatlanul is elismeri a bűnösségét?
Susanre nézek.
– Mit gondolsz?
– Egyetértek Csodagyerekkel, Batman.
Ekkor kinyílik az irodám ajtaja, és besétál Tommy.
– Csak ma reggel kaptam meg az üzeneteidet. Hogy
vagytok, srácok? – kérdezi Vaughntól és Susantől, akik
minden bizonnyal megérzik a dühömet, mert kimennek.
– Öt üzenetet hagytam! – förmedek Tommyra, amikor
kettesben maradunk.
– Nyugi már, mondom, hogy nem kaptam meg őket.
– Hogy érted, hogy nem kaptad meg őket? A mobilodon
hagytam őket!
– Túrázni mentem pár napra.
– Ugyan már, egész hétvégén a lakókocsidat hívogattam.
– Nem a lakókocsival mentem. Mondom, túrázni
mentem. Sátor, meg minden. Felmentem egész a Hickory
Parkig.
– Mióta jársz te sátorozni?
– Nem kell mindenről beszámolnom neked. Te sem
mondasz el nekem mindent.
Legszívesebben felpattannék, és ordítozni kezdenék.
Tudni akarom, hogy érti ezt. De visszafogom magam.
– Jó, hagyjuk – mondom. – Azt szeretném, hogy…
– Szerinted ártatlan? – szakít félbe.
Mély lélegzetet veszek.
– Nem tudom. De mindent meg fogok tenni, hogy ne
kerüljön börtönbe.
 Tommy hosszan néz rám.
– Mit vársz tőlem?
– Most éppen azt, hogy gyere be a megbeszélésre.
– Miért, itt van?
– Baj?
– Ja, nem. Akkor menjünk!
Megcsörgetem Angie-t, és megkérem, hívja vissza Susant
és Yaughnt a tárgyalóba.
David megmerevedik, amikor Tommyt meglátja. A
testvérem szeme szikrákat hány felé.
Susan rögtön visszatér a kérdésekre.
– Szóval éppen a gyilkosság éjszakájánál tartottunk.
Csütörtök este van. Mi történik?
David nagy levegőt vesz, és ránk néz. Mindenkire, kivéve
Tommyra.
– Hét körül értem haza. Lezuhanyoztam. Aztán tévéztem.
Marcie és a fiúk rokonoknál voltak Kaliforniában, szóval
egyedül voltam. Fél tizenegykor úgy döntöttem, hogy
elmegyek Jenniferhez. Behajtottam a városba, és leparkoltam
a Tizenhetedik utcánál. Onnan gyalog mentem a Waverly
utcáig, ez az Addison utca mögötti sikátor. Bekopogtam, de
Jennifer nem nyitott ajtót. A villanyok sem égtek. Azt hittem,
elment valahova, úgyhogy arra gondoltam, bemegyek, és
megvárom. Szóval elővettem a kulcsomat, és bementem.
– Kulcsot adott magának? – vág közbe Susan.
– Hát igen. Baj?
– Csak furcsa. Hiszen maga szerint nem volt ez igazi
párkapcsolat, és csak párszor találkoztak – mondja Susan.
David elgondolkozik ezen egy kicsit, majd folytatja.
– Amikor beléptem, felkapcsoltam a konyhai lámpát, és a
nappaliba mentem. A folyosóról láttam, hogy a pincében fel
van kapcsolva a villany. Elhúztam a pincelejárat előtt lévő
függönyt. Lenéztem, és megláttam Jennifert. Ő… a lépcső
alján feküdt. A hátán. A szeme nyitva volt, de nem mozgott.
Lementem, kicsit megráztam, szólongattam. Mindenhol vér
volt. Tudtam, hogy meghalt.
– Miért nem hívta a rendőrséget? – kérdezi Vaughn.
– Bepánikoltam. Marcie-ra gondoltam. Arra, hogy azok
után, amin keresztülment, végleg a padlóra küldené, ha
kiderülne a viszonyom Jenniferrel. Úgyhogy eszembe jutott,
hogy hé, hisz senki sem tud rólunk. Senkinek sem beszéltem
róla, és ő sem rólam. Így szólt az egyezségünk.
– Egyezség? – Susan szemöldöke felszökik.
David elhallgat.
– Így állapodtunk meg. Így… jesszusom, Susan, ez csak
egy szó.
– Nyugodjunk meg egy picit! – mondom. – Folytasd! Mit
csináltál ez után?
– Tudom, hogy hülyeség, de úgy döntöttem, hogy
kipucolom a házat, és megszabadulok mindentől, ami oda
köt. Tudom, valószínűleg eleve reménytelen volt, de meg
kellett próbálnom. Legalább az ott tartott ruháimat el
akartam vinni. Aztán eszembe jutott, hogy alaposan ki
kellene takarítanom. Hajszálak és ujjlenyomatok. DNS.
Szóval berámoltam a tányérokat a mosogatógépbe,
elkezdtem felporszívózni, és letörölgettem mindent, ami
csak eszembe jutott. Aztán kopogtattak, és egy fickó azt
mondta, „Rendőrség.” Lefagytam. Nem tudtam, mit tegyek.
Újra kopogtattak, és már a csengőt is nyomogatták. Végre
meg tudtam szólalni. Azt mondtam, várjanak, mintha be
akarnám engedni őket. A többit tudjátok. A sikátorban
kaptak el. Lefogtak, megbilincseltek. A rendőrkocsihoz
vittek és bezsuppoltak. Mire észbe kaptam, az utca tele volt
rendőrautókkal. – Lehunyja a szemét. – Istenem, micsoda
rémálom. Micsoda elbaszott egy…
Vaughn tölt neki egy pohár vizet, David pedig egy
szuszra lehúzza. Ekkor Tommyra néz, most először, mióta
leültünk. Van közöttük valami, de nem tudom, micsoda.
 – Amikor reggel bementem hozzád az őrsre, az egyik
rendőr ismerősöm azt mondta, hogy a járőrök azért mentek
ki a házhoz, mert valaki felhívta a 911-et, hogy kiabálást és
hangos zajokat hall a házból. Te viszont azt állítod, hogy
egyedül voltál Yamura holttestével.
– Egyedül is voltam. Senki nem kiabált, és nem
hangoskodott. A bejelentő egyszerűen hazudott. – David a
kancsóért nyúl, és önt magának még egy pohár vizet. Remeg
a keze.
Egy darabig csendben ülünk, hogy David összeszedhesse
magát.
Aztán felvetem a díjazásunk kérdését.
– Egy ilyen komoly ügy sok munkájába kerül majd. a
cégnek – mondom. – Tommy töviről hegyire utána jár majd
a dolgoknak, beszél a szomszédokkal, Jennifer kollégáival,
mindenkivel, aki csak ismerte. Megpróbál hiányosságokat
találni a vádiratban, vagy olyasvalakit, akinek oka lett volna
bántani a nőt. Susannel és Vaughnnal addig összedugjuk a
fejünket, hogy felvázoljuk a védelmed stratégiáját. Ez
sokórányi munka, mielőtt egyáltalán sor kerülne a
tárgyalásra. Éppen ezért jelentős díjazást kell
megállapítanunk. Kezdjük hetvenötezer dollárral. Ahogy
közeledünk a tárgyaláshoz, majd felülvizsgáljuk.
David kihúzza magát.
– Hetvenötezer dollár az rengeteg pénz előre, Mick.
Susannel egymásra pillantunk.
– A szabadságodról beszélünk, David.
Hidegen néz vissza rám.
– Egyelőre csak ötvenezret adnék. Ha a tárgyalás előtt
elfogy, akkor visszatérünk a dologra.
Csóválni kezdem a fejemet.
– Ahogy akarod – mondom. – Ötvenezerrel kezdünk, de
nem fogok olyan dolgokon spórolni, amikről úgy hiszem,
segítségünkre lehetnek. Én nem így dolgozom. Még akkor
sem, ha egy régi barátomról van szó.
David elgondolkozik ezen, majd témát vált.
– A szándékos emberölés az tényleges életfogyt, igaz?
Bólintok.
Lehunyja a szemét, és lehajtja a fejét.
– Jézusom.
– Jól van, szerintem elég is ennyi mára – mondom. –
Szerintem menj haza, és próbáld rendbe hozni a dolgokat
Marcie-val.
Megkérem a többieket, hogy maradjanak még a
tárgyalóban, én pedig kikísérem Davidet. Az ajtóban
bátortalanul megrázza a kezemet, majd megfordul, és
végigsétál a folyosón. Visszamegyek a tárgyalóba, ahol a
többiek megvárják, míg leülök.
– Mesélj David temperamentumáról! – kéri Susan. –
Hirtelen haragú?
Eszembe jut, amikor először találkoztam Daviddel. A
legelső polgárjogóránk előtt történt. Már a helyemen ültem,
amikor megjelent, és leült mellém. Mosolygott, kezet
nyújtott és bemutatkozott. Ugyanígy tett a másik oldalán ülő
sráccal is. Amíg a professzorra vártunk, elmesélt valami
vicces sztorit, amin hangosan felröhögtünk. Látom magam
előtt, ahogy a következő két évet ugyanígy végignevetjük az
egyetemmel szemben álló New Deck kocsmában a Sansom
utcán, elsősöket szedünk fel, nevetünk, ahogy Cheryl
Coolyval bepattanunk David Mercedes kabriójába, és
leruccanunk Atlantic Citybe, és nevetünk a házibulikon,
amiket a két lakótársunkkal szerveztünk a nyugat-
philadelphiai lakásunkban.
– Nem úgy emlékszem rá – felelem Susannek. –
Egyáltalán nem.
– Az emberek változnak – mondja Vaughn. – És a fickó
stresszes volt a felesége miatt.
Erre nem mondok semmit. Sok embertől hallottam már,
hogy „én nem ilyen vagyok, én nem tennék ilyet, a stressz volt az
oka”. Szerintem a stressztől nem leszünk más emberek.
Csupán a felszínre hozza a valódi énünket.
– Miért nem hívta fel? – kérdezi Susan hirtelen.
Értetlenül nézek rá.
– David azt mondta, hogy akkor este úgy döntött,
meglátogatja Jennifert, így aztán fogta magát, és elment
hozzá – magyarázza Susan. – Nem kellett volna előbb
felhívnia? Hogy otthon van-e? Vagy egyáltalán van-e kedve
találkozni?
Vaughn rögtön ráhangolódik a gondolatmenetére.
– Legkésőbb a ház előtt fel kellett volna hívnia. Vagy
amikor az ajtóhoz ért és látta, hogy sötét van odabenn. De
semmi olyat nem mondott, hogy megpróbálta volna felhívni
a nőt.
Susan felém hajol.
– Azért nem hívta fel, mielőtt elindult, mert tudta, hogy
úgysem venné fel. Azért nem hívta egyszer sem, mert tudta,
hogy mit fog találni a házban.
Tommyra nézek, kíváncsi vagyok, mit gondol az ügyről.
De semmit sem mond. Összeszorítja a száját és elfordul.
Felállok.
– Susan, Vaughn, szerintem mindannyian írjunk egy
jegyzetet. Mindent írjunk le, amit tudunk, amit tudni
vélünk, és azt, hogy mindez mire utalhat. – Tommyhoz
fordulok. – Gyere, beszéljük meg, hol kezdesz!
Átkísérem az irodámba, és becsukom mögöttünk az ajtót.
– Mi ez közted és David között? – szögezem neki a
kérdést, ahogy leülök az asztalom mögé. – Úgy néztetek ki,
mint akik legszívesebben átharapnák egymás torkát.
– Egyszerűen nem tetszik nekem a fickó. Gondolom, ő is
hasonlóan érez irántam.
– Szerinted ő tette?
Tommy szeme összeszűkül.
 – Szerinted?
– Jelen pillanatban fogalmam sincs, hogy ő tette-e vagy
sem. De annyi biztos, hogy komoly harc vár ránk. Maga
Devlin Walker viszi a vádat. És nem csak azért, mert ismert
emberekről van szó, hanem azért, mert Jennifer Yamura
éppen a halála előtt ásta bele magát egy nagyszabású
rendőrségi korrupciós ügybe.
– Nem értem, mi köze annak a nyomozásnak a Hanson-
ügyhöz – pattan fel Tommy. – Beszélek a szomszédokkal,
hátha valaki látott vagy hallott valamit. Aztán
körbeszimatolok a rendőr ismerőseimnél is. Talán kiderül,
hogy az ügyészség visszatartja az információt.
– Ne feledd a hívást sem!
Tommy kérdőn néz rám.
– A rendőröket a segélyhívás vezette a házhoz. A fickó,
aki telefonált, azt állította, hogy kiabálást és hangos zajokat
hall a házból. A hívás pillanatában Yamura már órák óta
halott volt. Valaki azt akarta, hogy a rendőrség kimenjen, és
elkapja Davidet. Vagyis a hívó tudta, hogy Yamura halott,
és rá akarta kenni a gyilkosságot Davidre. Rá kell jönnünk,
ki telefonált, és mi köze Davidhez.
– Nem ma kezdtem a szakmát – mondja Tommy, majd
kimegy.
A hangulatingadozásaira gondolok. Meg az időszakos
eltűnéseire. Hogy min mehet keresztül. Az asztalomon álló
képekre pillantok. Az egyiken Piper van az esküvőnk
napján. Egy másikon Gabrielle ötévesen a húsvéti mise előtt.
A harmadikon Tommy, én és a szüleink. Tommy
nyolcéves rajta, én tíz. A kép a tengerparton készült Ocean
Citynél. Arra gondolok, hogy akkoriban milyen idősnek
tűntek a szüleim. Mégis, most elképesztően fiatalnak látom
John és Penny McFarlandot. Fiatalnak, csinosnak és
bizakodónak.
A képen John és Penny fölénk hajol. Tommyval
fürdőgatyában és papucsban vagyunk. A kezemben
műanyag lapát. Tommy fején a fehér cowboykalapja, amit
abban az évben kapott a születésnapjára. Le sem lehetett
szedni a fejéről.
A fehér kalaposak a jó fiúk. Tommy legalábbis ezt
gondolta. Jó fiúnak lenni pedig nagy dolog volt az
öcsémnek. Néha össze is verekedtünk, amikor játszottunk,
mert néha én is szerettem volna jó fiú lenni. Tommy hallani
sem akart róla. Amikor játszottunk, mindig ő kellett legyen a
rendőr, én meg a rabló. Ő volt a sheriff, én a bandita. Csak
akkor vállalta magára a rosszfiú szerepét, amikor nagy
ritkán megmakacsoltam magam, és azt mondtam, nem
játszom. De ilyenkor mindig csak ímmel-ámmal játszott.
Sok emlékem van arról, amikor Tommy még kicsi volt.
Látom járókában totyogni a nappalinkban, amint játékokat
hajigál szanaszét, és nevet, ahogy anyánk igyekszik
összeszedni őket. Látom, ahogy hatévesen a hatalmas
műanyag dömperét vezeti a kocsifelhajtónkon. Térdén
sebtapasz, amit egy korábbi karambol után ragasztott fel
neki anyám. Látom, ahogy karjait kitárva rohan le a lépcsőn
karácsony reggelén, hogy az ajándékok közé vesse magát.
És látom őt azon a végzetes reggelen. Ő tíz, én tizenkettő,
és a reggelizőasztal mellett ülünk. Anyám hajgumival fogta
össze szőke haját a feje tetején. Ujjatlan fehér galléros pólót,
khaki nadrágot, valamint lapos tornacipőt visel, és a tűzhely
előtt sürgölődik. Apám az apró asztal végében, Tommy
balján ül, és a szombat reggeli újságot olvassa. Farmer és a
cégének logójával felvarrt zöld póló van rajta: Manheim
Newbestos. Anyám apám elé teszi a reggelijét – sonkás-
sajtos omlettet, fehér pirítóssal és szalonnával –, majd
visszafordul a tűzhelyhez. Egy pillanattal később
visszafordul Tommy tányérjával, akinek az arca felderül a
hatalmas halom palacsinta láttán. Anyám visszamosolyog
rá, és még akkor is mosolyog, amikor hirtelen leül a
padlóra, majd lassan hátradől a linóleumon. Látom, hogy az
öcsém lemosolyog rá, és szinte már nevet a játékon. Hallom,
ahogy apám anyámat szólongatja. Először nyugodtan, aztán
már nem. Látom, ahogy felpattan a székéből, megkerüli az
asztalt, és leguggol anyámhoz, aki már nem mozdul, és nem
mosolyog, holott a szeme még mindig nyitva van. Aztán
hallom, ahogy Tommy sírni kezd, ránézek, már bömböl,
mert bár nem tudja, mi történik, látja, hogy apánk kiborult.
Végül magamat látom kívülről, ahogy Tommyval szemben
ülök, és nem mozdulok, nem sírok, csak ülök ott dermedten,
és próbálom felfogni, ami történik. Aztán kinézek az
ablakon, és megpillantok egy sárga madarat, a szemem
pedig követni kezdi, ahogy elszáll a ház előtt, át az udvaron,
fel, fel, el, el.
El.
Sokáig vissza sem jöttem. A temetésre sem. Emlékszem,
hogy a testem ott állt a sírgödör mellett, ami fölé emelték a
koporsót. De nem a koporsót figyeltem, és nem is azt, hogy
mit mond a pap. A tekintetem a temető másik oldalára
szegeződött, ahol egy halottaskocsi egy lépésben haladó
konvojt vezetett egy másik temetésre. A fekete limuzin és a
mögötte haladó kocsik lassan megálltak, az emberek pedig
kiszálltak. Néhányan szomorúnak, mások unottnak tűntek.
Egy idő után madárfütty vonta el a figyelmemet. Az ég felé
pillantottam, mely szürke felhőkkel terhesen azzal
fenyegetett, hogy könnyekkel árasztja el a világot. Én
azonban nem sírtam aznap. Csak Tommy és apa sírtak, a
fájdalomtól, ahogy a gyász satuként szorította össze a
szívüket.
 5
JÚNIUS 6., SZERDA

SZERDA DÉLUTÁN A BÍRÓSÁGON VAN JELENÉSEM. Éppen

kilépek a 603-as tárgyalóteremből, ahol megnyertem egy
meghallgatást, amit egy ügyészségi beadvány miatt
tartottak, mely szerint vissza akarják vonni cégünk egy
visszatérő ügyfelének óvadékát.
– Szép győzelem, ügyvéd úr!
Megfordulok, két rendőr áll mögöttem a folyosón.
Tredesco és Cook nyomozók. Tredesco ötven körüli, magas
pasas, sörhasa túllóg nadrágjának repedezett bőrövén. Cook
kövérkés, első ránézésre a húszas éveiben járhat. Szőke haját
rövidre vágatta, széles képe éppen olyan kerek, mint
vizenyős kék szemei.
– Van egy perced? – kérdezi Tredesco.
Ránézek az órámra, megvonom a vállam, és a társára
pillantok.
– Ed Cook – mondja, és a jobbját nyújtja. Tredescónak ez
nem szokása.
– Szóval, hogy halad a Hanson-nyomozás? – kérdezem, és
Tredescóra nézek. – Rájöttetek már, hogy nem a megfelelő
embert tartóztattátok le?
Tredesco nevetésfélét hallat.
– A nyomozás jól halad. Van egy holttestünk, és a te
embered áll fölötte, amint megpróbálja eltakarítani a
nyomait.
– Akkor miről is beszélgetünk?
– Esélyt ajánlok arra, hogy az ügyfeled segíthessen
magán. Az ügyészség hajlandó elnézőbb lenni, és beismerő
vallomás esetén enyhébb büntetést kiszabni. Cserébe az
ügyfeled visszaadja a laptopot. A számítógépet, az
ékszereket és a pénzt is.
Tredescóról Cookra nézek, majd vissza.
– Gondolom, alig várod, hogy elmondd, miről is
beszélsz.
– Miért, Hanson nem mondta még el? Miután
meggyilkolta Yamurát, magával vitte a nő laptopját, amin
rajta van az összes jegyzete. Elvitte a pénzét és az ékszereit
is. Nem említette neked?
– Na, ez már valami. És ha Hanson előkeríti a laptopot,
akkor az a jutalma, hogy bevallhat egy gyilkosságot?
Tredesco rám néz. Egyik lábáról a másikra áll. Újra
megpróbálja.
– Nézd, Mick, mi régóta ismerjük egymást. Volt néhány
jó ügyünk. Leültettünk pár rossz fiút.
– És néhány kevésbé rosszat – szakítom félbe. Tredesco
pontosan tudja, kiről beszélek. Egy évvel az előtt, hogy
otthagytam az ügyészi hivatalt, elítéltettem Derek
Blackwellt, egy fiatal bandatagot, akit Tredesco tartóztatott
le egy rivális bandatag megöléséért. Csak az ítélethirdetés
után mesélte egy ismerősöm, hogy Tredesco mindenkinek
azzal hencegett, hogy jól elintézte a fickót. Kiderült, hogy a
srác összeszűrte a levet a nyomozó barátnőjével. Azonnal
letámadtam Tredescót, amint tudomásomra jutott a dolog.
Azóta kerüljük egymást, és nem is dolgoztunk együtt.
– Mondd meg az ügyfelednek, hogy kerítse elő a
laptopot! Az ügyészség szerint Yamura a gépen tartja az
összes jegyzetét, amiket a korrupciós ügyben készített. Ha
megszereznénk a jegyzeteket, akkor megtudhatnánk, ki a
forrása, és akkor nemcsak néhány mocskos zsarut
kaphatnánk el, hanem az egész szervezetüket. Ezért még
Walker is hajlandó egyezséget kötni.
Elmosolyodom és elgondolkozok azon, amit Tredesco
mondott.
– Szóval, csak hogy összefoglaljuk a beszélgetésünket,
éppen bizonyítékot szolgáltattál arra vonatkozóan, hogy az
ügyfelemen kívül még legalább két embernek volt indítéka
megölni az áldozatot. Az egyik egy csóró, de semmiképpen
sem milliomos betörő, aki kirabolta Yamurát, és elvitte az
ékszereit meg a pénzét. A másik pedig egy spicli rendőr, aki
beköpte a társait, és most mindenre hajlandó, hogy ne
derüljön fény a kilétére. Tudsz még valakit, akinek indítéka
lehetett megölni a nőt? Ó, hát persze, a mocskos zsaruk,
akiket még nem azonosítottak, és mindent megtettek volna
azért, hogy elhallgattassák a riportert, és megszerezzék az
ellenük összegyűjtött bizonyítékokat.
Tredesco lapos halszeme jéggé keményedik.
– Ne feledd, segítséget ajánlottam fel az ügyfelednek!
A két nyomozó sarkon fordul, én pedig elmosolyodok.
Valójában azonban egyre jobban aggódom.

♦ ♦ ♦

Éppen leülök az irodám asztalához, amikor Tommy besétál.

Farmert és fekete Harley Davidson-pólót visel. Rövid
hajával és vastag karjaival úgy néz ki, mint egy verőlegény.
Leül az egyik székre. Várom, hogy megszólaljon, de semmit
sem mond.
– Na, találtál valamit? – kérdezem végül. – Beszéltél a
szomszédokkal? Látott valaki valamit?
– Lassan a testtel, barátocskám! – feleli Tommy lágy
hangon, szavainak mégis éle van. Megdörzsöli a homlokát. –
Rajta vagyok, jó? Beszéltem Yamura mindkét
szomszédjával. Az egyik fickó a reklámszakmában
dolgozik, New Yorkban volt, és csak a gyilkosság időpontja
után ért haza. A másik oldalon egy idős, meleg pár lakik. Az
egyik szunyókált délután, a másik tévézett, így aztán nem
látott és nem hallott semmit. Mind a ketten tíz körül
feküdtek le, és csak David letartóztatása után ébredtek fel,
amikor az utcát ellepték a rendőrautók. Beszéltem a
szemközti szomszédokkal is, akik otthon voltak, nem láttak
mozgást aznap Yamura háza körül. Na, nem mintha egész
nap az ablakban ültek volna. Ja, és egyikük sem hívta a 911-
et.
Tommy elhallgat. Amíg azon gondolkozom, amit
mondott, átnyúl az asztalomon, és elveszi az egyik képet.
Azt, amelyiken a parton állunk a szüleinkkel.
– Mindig szerettem ezt a képet – mondja. – De
észrevetted, hogy míg anya, apa és én a kamerába nézünk,
addig te másfelé? Mintha valahol máshol lennél.
Jelentőségteljes megállapítás, figyelembe véve, mi zajlott
köztünk. Úgy teszek, mint aki nem is hallotta.
– Van még valami?
Tommy feláll, és visszateszi a képet. Szúrósan néz rám,
majd kimegy. Rájövök, hogy a beszélgetéseink sokkal
inkább arról szólnak, amit nem mondunk ki.

♦ ♦ ♦

Miután az agyi infarktus elvitte anyánkat, Tommyval és

apámmal hárman maradtunk.
A temetés utáni két hétben apám igyekezett távol tartani
minket a háztól, és így anyám hiányának feneketlen
vermétől. Elvitt minket a Hershey parkba, Gettysburgbe, a
Phillies meccseire, traktorversenyekre, és még a lőtérre is.
 Két hét után azonban vissza kellett mennie az
azbesztgyárba, így nekem kellett vigyáznom az öcsémre.
Apám világosan lefektette a szabályokat: minden délben
ebédre jelentkezünk a szomszédban lakó Ms. McBreennél.
Tommyval mindig együtt kell maradnunk, és forgalmas
utakon nem biciklizhetünk. Végül, a közeli kőbányának
még a közelébe sem mehetünk. Az éhség miatt az első
szabályt készségesen betartottuk. A második már nem volt
ilyen könnyű. Azt viszont nem tudtam volna elviselni, hogy
egész álló nap Tommyt pesztráljam. Szerencsére mindketten
egy velünk egykorú gyerekekből álló bandával lógtunk, így
aztán úgy tarthattam szemmel idegesítő kisöcsémet, hogy
valójában nem kellett vele foglalkoznom. Természetesen a
biciklizős és kőbányás szabályok is abszurdak voltak.
Emlékszem, ahogy az öcsémmel és a barátainkkal – akiknek
a szülei hasonló szabályokat állítottak fel – tojtunk is rájuk.
Tucatnyi forró délutánon álltunk Mike barátommal a banda
élére, és hajtottuk végig tízsebességes Schwinnünket a
főúton, miközben autók, platós kocsik és teherautók
suhantak el mellettünk, a fiatalabbak meg alig bírták tartani
velünk a tempót. Egészen a kőbányáig versenyeztünk,
melynek hűs és félelmetesen sötét vize lehűtötte pirosra
égett hátunkat.
Azon a nyáron csak egyszer kerültünk bajba a szabályok
megszegése miatt. Egy augusztusi hétvégén történt, nem
sokkal az új tanév kezdete előtt. A bandával a bányatóban
úszkáltunk, és az éles sziklákon egyensúlyoztunk. Tommy
és egy vele egykorú srác, Danny másztak a legügyesebben.
Danny bátyja Pókocskáknak hívta őket, mert olyan ügyesen
másztak a kőbánya falán le, fel és oldalra. Általában együtt
bicajoztunk ki a kőbányához, és együtt is mentünk haza.
Aznap azonban Mike-kal hamarabb eljöttünk. Mike hallott
egy helyről, ahol a tinédzserek autóversenyezni szoktak. Azt
mondta, hogy ha keményen tekerünk, akkor egy óra alatt
odaérünk, kicsit nézzük őket, és simán hazaérünk vacsora
előtt. Azt gondoltam, Tommynak nem lesz baja nélkülem
sem, hiszen a többi idősebb srác ott marad velük. Mike-kal
azonban eltévedtünk. Majdnem teljesen besötétedett, mire
hazakeveredtünk. Elkéstem a vacsoráról, és már láttam lelki
szemeim előtt, ahogy apa megszid, Tommy meg a háttérben
vigyorog. Amikor azonban beléptem a házba, rögtön láttam,
hogy apa nem éppen megszidós hangulatban van.
Valósággal őrjöngött a dühtől. Nem azért, mert órákat
késtem, hanem azért, mert az öcsém még nem ért haza.
– Hol van? – ordította. – Hol a pokolban van Tommy?
A büszkeségem nem engedte, hogy elsírjam magam, de a
könnyek visszatartása felemésztette minden erőmet. Az
agyam kétségbeesetten próbált kitalálni valamit, ami
lehetőleg nem sodor még annál is nagyobb bajba, mint
amiben már eleve voltam. De semmi sem jutott eszembe.
Végül kifakadtam.
– A kőbányánál voltunk. Mike-kal eljöttünk. De a többiek
maradtak. A nagyfiúk is. És Tommy.
– Jézusom!
Nem ez volt az első és utolsó alkalom, hogy apám a
szájára vette az Úr nevét. Ezúttal azonban másképp
hangzott. Még tizenkét évesen is felismertem, hogy apám
nem azért káromkodik, mert dühös, hanem azért, mert
retteg.
– Gyerünk – parancsolta, majd beültünk a F-150-esébe, és
elindultunk a kőbánya felé.
Tommyra a kőbánya falán találtunk rá. Egy kis peremen
ücsörgött a sűrűsödő sötétségben. Nem is értettem, miért
nem jön le. A perem csak úgy hat méterrel lehetett a víz
felett, könnyedén lemászhatott volna. Aztán a szemem
felsiklott a falon. Hat méterrel Tommy felett megláttam
Dannyt. Halálra rémülten kapaszkodott a sziklafalba.
Rögtön rájöttem, mi történt: Danny túl magasra mászott,
és berezelt. Képtelen volt megmoccanni. Az öcsém lentről
vigyázott rá, mert képtelen volt otthagyni a barátját.
Apám magában átkozódott. Aztán rám nézett.
– Itt maradsz! – parancsolta. – El ne merj moccanni innen!
Aztán elindult a keskeny, kavicsos ösvényen, mely
körbefutott a kőbánya falának tövében. Az ösvény csak egy
láb széles volt, apámnak így teljesen hozzá kellett simulnia
a falhoz, hogy el tudjon lépkedni arra a részre, ahol Tommy
és Danny voltak. A kelő hold fényében láttam, hogy apám
teljesen átizzadta az ingét, mire odaért a két sráchoz.
Hallottam, hogy beszélgetnek Tommyval, és rájöttem, hogy
az öcsém éppen azt magyarázza apámnak, hogyan tudna
felmászni Dannyhez, akinek a nyöszörgését már én is
hallottam. Aztán apám elkezdett felmászni a falon. Egy
örökkévalóságig tartott, mire felért Dannyhez. Láttam, hogy
milyen óvatosan halad, és milyen erősen összpontosít.
Gyakran megállt, és csak akkor engedett el egy fogást,
amikor a másik három végtagjával már stabilan tartotta
magát. Már félúton teljesen kifulladt. Ennek ellenére
folyamatosan igyekezett megnyugtatni Dannyt. Végül felért
a fiúhoz, a hátára vette, és megkezdte a hosszú, kínosan
lassú ereszkedést, melyet a fiú nyaka köré tekert karjainak
fojtogatása tett még elviselhetetlenebbé.
Tommy csak akkor kezdett lemászni, amikor Danny és
apa már leértek. Könnyedén ereszkedett le, alig egy perc
alatt le is ért.
Bénultan álltam a kőbánya bejáratánál, ahogy apa, az
öcsém és Danny felém haladtak. Egy darabig csak álltunk
ott, négyen. Danny szipogott, apám magában morgott.
Tommy azonban egyenes háttal, kis terpeszben állt előttem,
és egyenesen rám nézett.
– Mindenki itthagyott minket. És te hagytál itt elsőnek. Te
rohadék.
Apámra néztem, de ahelyett, hogy rászólt volna
Tommyra, rám pillantott. A szemében pedig ugyanazt
láttam, amit az öcsém kimondott: Te rohadék.

♦ ♦ ♦

Pénteken korán végzek, már hat előtt hazaérek. Gabby elém

szalad a garázsnál. Leguggolok, elkapom, megpörgetem a
levegőben, és felültetem a jobb karomra. Lehajolok, és a
ballal megsimogatom Franklint, aki elkísérte embertestvérét.
Gabby rögtön mesélni kezdi, hogy a kutya végigkergetett
egy nyulat a kerten. Lelkesedése és energiája mosolyt csal
az arcomra. Pár percig csak állok, és hallgatom, ahogy
mesél. Aztán a folyosón át becipelem a konyhába, ahol
befejezi a történetét, majd kihámozza magát a karjaimból, és
új kalandokat keresve elszalad.
Piper éppen turmixot készít magának. Meg sem fordul,
úgy folytatjuk le vitánkat az új tetőről, igyekszem
elmagyarázni neki, hogy jelenleg nem engedhetünk meg
magunknak egy új, harmincezer dolláros cédrustetőt.
– Az egyetlen bevételünk jelen pillanatban David előlege
– mondom. – És az sem lesz elég sokáig. Főleg, hogy még
olcsójánoskodik is.
Piper szúrósan rám pillant, majd visszafordul, és egy
banánt nyom a turmixgépbe. Ráteszi a fedelet, majd a vitát
lezárandó, bekapcsolja a gépet.
Otthagyom, és bemegyek a dolgozószobámba, leülök az
asztalhoz. Az egyik asztalon lévő fotón Piper van. A kép az
esküvőnk napján készült, a szertartás után. A zöld gyepen
áll, fehér ruhájában szinte sugárzik, és szélesen mosolyog.
Tisztán emlékszem, hogy a kép készültekor arra gondoltam,
hogy „El sem hiszem, hogy feleségül vettem ezt a gyönyörű nőt.”
Piperrel májusban házasodtunk össze, tizenöt hónappal
az után, hogy megismerkedtünk. Megbeszéltük, hogy
visszafogott ceremóniát tartunk a Valley Forge Parkban
található Washington-kápolnában. Thatcher Graynek
azonban más elképzelései voltak. Kikötötte, hogy az
egyetlen lánya hozzá illő esküvőt és fogadást érdemel. Így
végül a Rittenhouse téren található Szentháromság-
templomban esküdtünk meg a hét tanú, a hét koszorúslány,
a püspök és háromszáz vendég előtt, akik között ott ültek
Thatcher Gray cégének partnerei, különféle vezérigazgatók
és helyi politikusok. Az esküvő után azon viccelődtünk
Piperrel, hogy a lagzim nagy része azzal telt, hogy a saját
vendégeimnek mutattak be. Thatcher Gray elképesztően
fényűző fogadást rendezett nekünk a Rittenhouse Hotelben.
Házasságunk első másfél éve volt életem legboldogabb
időszaka. Eladtam a kis belvárosi lakásomat, a pénzből
pedig vettünk egy aranyos kis ikerházat Chestnut Hillen.
Továbbra is keményen dolgoztam, kergettem a környék
rosszfiúit, Piper pedig folytatta a munkáját a művészeti
múzeumban. Ha nem kellett a bíróságra mennem, akkor
általában egyszerre értünk haza nyolc körül. Vacsorát
készítettünk együtt, közben kitárgyaltuk a nap eseményeit
és nagyokat nevettünk. Hétvégenként hozzánk hasonló fiatal
párokkal találkoztunk – ügyészekkel és párjaikkal, Piper
munkatársaival, és néhány egyetemi évfolyamtársammal,
akik végül Phillyben nyitottak praxist –, köztük David
Hansonnal és Marcie-val. Fiatalnak, vagánynak és
boldognak éreztük magunkat, és alig vártuk, mit tartogat
még számunkra az élet.
Az egyetlen apró bökkenőt Tommy jelentette. A
feleségem elmondta, hogy a szülei – és egy kicsit ő is –
kényelmetlenül érzik magukat amiatt, hogy az öcsémet
erőszakos bűncselekmény miatt ültették le. Igyekeztem
elmagyarázni neki és a szüleinek, hogy a bűnlajstroma
ellenére az öcsém rendes srác, csak éppen a szüleinkkel
történtek miatt nem volt éppen egyszerű gyerekkora.
 Thatcher erre a már ezerszer hallott frázissal válaszolt: én
is ugyanazon mentem át a szüleim halála után, mint
Tommy, és mégis, belőlem normális ember lett. Én erre azt
feleltem, hogy az öcsémet sokkal közelebbről érintették az
apámmal történtek, mert ő akkor még otthon lakott, míg én
már iskolába jártam. Piper és az anyja, Helen, igyekeztek
megérteni a helyzetet, de Thatcher Gray hajthatatlan volt.
Számára olyan éles határvonal húzódott köztem és Tommy
között, mint a jóság és a gonoszság között.
Úgy négy hónappal az esküvőnk után elhatároztam, hogy
bemutatom Pipert az öcsémnek. Felmentünk hát a
Harrisburg melletti állami börtönhöz. Ekkor még hátravolt
pár év a testvérem büntetéséből, de úgy gondoltam, hogy
minél hamarabb elkezdem megtörni a jeget a felségem és
Tommy között. Még az is átfutott az agyamon, hogy idővel
talán még barátok is lehetnek, és Piper befogadja őt a
családba a szabadulása után.
A feleségem egész úton ideges volt. Az apja
nyilvánvalóan teletömte a fejét azzal, hogy a börtönök és az
elítéltek milyen veszélyesek. A börtön biztonsági
intézkedései, amiken át kellett esnünk, csak még jobban
fokozták a nyugtalanságát. Aztán, amikor Tommy belépett a
látogatóhelyiségbe, rögtön tudtam, hogy hibát követtem el.
Az öcsém úgy rontott be a helyiségbe, mint egy felbőszült
bika. Legalább száz kiló lehetett, csupa izom. A fejét
kopaszra borotválta. A nyakán egy friss – és minden
bizonnyal elfertőződött – kék-piros börtöntetkó
éktelenkedett. Öklének bütykei dagadtan feketéllettek.
Laposakat pislogott, ajkait szorosan összezárta. Még csak
büntetésének felét töltötte le, de máris elveszítette emberi
megjelenését.
Alig hagyta, hogy megöleljem. Aztán Piper is át akarta
ölelni, de ez sem ment valami fényesen.
Egyórányi kényelmetlen csevegés következett.
Igyekeztem beszélgetést kezdeményezni, de az öcsém
mindenre csak félszavakkal válaszolt. Piper igazán kitett
magáért, egyfolytában beszélt, az időjárásról, a háborúról, a
politikáról, az odafelé vezető utunkról, a szüleiről,
mindenről. Mindenről, kivéve hármunkról. Egyáltalán nem
kerültek közelebb egymáshoz.
Egy örökkévalóságnak tűnt, míg hazaértünk. Piper
megbánta, hogy elrángattam a börtönbe, és haragudott
magára, amiért hagyta magát rábeszélni. Sokáig némán ült
mellettem. Aztán rám nézett, és csak ennyit mondott:
– Azok a szerencsétlenek. Úgy élnek azon a borzalmas
helyen, mint az állatok.
Odapillantottam, és láttam, hogy egy könnycsepp gördül
le arca bal oldalán. Emlékszem, arra gondoltam, hogy talán
abban a pillanatban értékelte át a munkámat.
A dolgozószobámban lévő tévé ránt ki a gondolataimból.
Három rendőr fényképe villan fel a képernyőn. A hatórás
hírek vezető szenzációja, hogy Jennifer Yamura kutatásának
köszönhetően fény derült három olyan rendőr
személyazonosságára, akik a feltételezések szerint tagjai a
korrupt narkós rendőrök csoportjának, és akik mentességet
kapnak, mert tanúskodnak a többiek ellen a vádesküdtszék
előtt. Meglep, hogy Yamura ilyen bizalmas információkhoz
is hozzáfért. Mindenkit, akinek köze van a vizsgálathoz,
titoktartásra köteleztek, melynek megszegése súlyos
büntetéssel, akár börtönnel is sújtható. Miért vállalna bárki
is ekkora kockázatot azért, hogy kitálaljon a sajtónak?
Yamura meggyilkolása után a csatorna és az ügyvédjei
minden bizonnyal hosszan tanakodtak arról, hogy végül is
beszámoljanak-e a fiatal riporter felfedezéséről.
– Végül – mondja Műsorvezető Jim – a Hatos Csatorna
arra az álláspontra jutott, hogy a nyilvánosságnak joga van
tudni az igazságot. – Azzal Jim felolvassa a három rendőr
nevét: – Terrance Johnson és Stanley Lipinski közrendőrök,
valamint Lawrence Washington hadnagy.
Az utolsó név váratlanul ér. Ügyész koromban sok eseten
dolgoztam együtt Lawrence-szel. Jó zsarunak ismertem
meg, aki keményen dolgozik, és mindig őszinte. Nem tűnt
olyasvalakinek, aki képes lenne bizonyítékokat hamisítani,
vagy koholt vádakat ráhúzni valakire. Soha nem bánt
durván az elkövetőkkel, és mindenkinek megadta a kellő
tiszteletet. Igazi úriember volt.
Lawrence Washington fényképét bámulom. Idősebbnek
látszik, mint amire öt évvel ezelőttről emlékszem.
Kopaszodik. Arcának bőre megereszkedett. És látok valamit
a szemében, amit eddig még soha. Mi lehet ez? A rossz
lelkiismeret árnya? Bűnbánat? Vagy egyszerűen csak fáradt
volt, amikor lefényképezték? Megcsóválom a fejem.
– Lawrence…
Hangosan mondom ki a nevét, egy pillanatra
megsajnálom, és átérzem a helyzetét. Megnézem a másik két
rendőr képét is. Lipinskit is ismerem, noha azt kívánom, bár
sose ismertem volna meg. Igazi alja ember. Terrance
Johnsonnal, aki sokkal fiatalabbnak tűnik a másik kettőnél,
még soha nem találkoztam. Azon gondolkodom, hogy vajon
milyen végzetes hiba vagy sorsfordulat kellett ahhoz, hogy
ő és Lawrence elárulják a saját elveiket, a családjukat és a
rendőri hivatást. Milyen sorscsapást zúdíthatott rájuk az élet
éppen a leggyengébb pillanatukban, hogy képes volt a rossz
útra terelni őket?
 6
JÚNIUS 11., HÉTFŐ

A RÁKÖVETKEZŐ HÉTFŐN megérkezik az irodába az

ügyésztől az ügy dokumentációja. A rendőri jelentések, az
összefoglaló bűnügyi jelentés, a letartóztatás jegyzőkönyve
és azoknak a tárgyaknak a listája, melyeket Davidnél
találtak, amikor elfogták. Az ügy jelentősége miatt már a
helyszíneléskor készült fotókat, a boncolási jegyzőkönyvet
és fotókat is mellékelték. Általában ezeket csak később
szokták elküldeni. Az ujjlenyomat- és DNS-elemzésre még
így is várnunk kell.
Rögtön a helyszínről készült fotókkal kezdek. Gyorsan
átnézem a Jennifer Yamura házáról készült felvételeket: a
kinti és a ház két szintjéről készült fényképeket. Nagyot
dobban a szívem, amikor megpillantom az áldozat arcát.
Nyitott szemével mintha egyenesen engem bámulna.
Észreveszem a vérfoltokat az ötödik és hatodik
lépcsőfokokon. Minden bizonnyal oda verte be a fejét.
Alaposan megnézem a lépcső alján a feje alatt a betonon
összegyűlt hatalmas vértócsát. Ekkor döbbenek rá, hogy
valami nem stimmel.
A fejének feljebb kellene lennie a lépcsőn. Friss
horzsolásokat is látok a térdén. A hátán fekszik, a térde
mégis véres.
Ennek semmi értelme.
 Előveszem a rendőri jelentést, mely említést tesz a
fejsérülésről, a térd zúzódásairól és néhány kisebb
horzsolásról a tenyerén – minden olyan sérülésről, amiket a
nyomozók a saját szemükkel is észrevehettek. Még mindig
nem értem a dolgot, így aztán előveszem a boncolási
jegyzőkönyvet, melyből kiderül, hogy Jennifer halálát a fej
hátsó részén található artéria elpattanása következtében
beálló súlyos vérveszteség okozta, melynek kiváltó oka a
koponyát ért tompa trauma, melyet akkor szenvedett el,
amikor a feje a lépcsőnek csapódott. Újra belenézek a
rendőri jelentésbe, melyben az áll, hogy a pince padlóját
takarítószerrel felmosták, de a luminolos teszt vérnyomokat
mutatott ki.
Minderre csak egy logikus magyarázat lehet, mely
villámcsapásként hasít belém: Yamura minden bizonnyal
túlélte a zuhanást. Lemászott a lépcsőről, végigkúszott a
pince durva betonpadlóján, és eközben lehorzsolta a térdét
és a tenyerét. Aztán valaki – akitől igyekezett elmenekülni –
visszavonszolta a lépcsőhöz, és ott hagyta elvérezni.
– Jézusom! – kipattanok a székemből, és becsukom az
irodám ajtaját. Fel alá sétálva gondolkozok. Millió kérdés
árasztja el az agyamat. Visszaülök az asztalhoz, újra és újra
átnyálazom a fotókat, a jelentéseket és a boncolási
jegyzőkönyvet.
– Jézusom! – ismétlem. – Jézusom, baszd meg!

♦ ♦ ♦

Ebéd után, miután órákon át vizsgálgattam a vád

bizonyítékait, megtalál az a telefonhívás, amit már vártam:
Devlin Walker többé-kevésbé ugyanazt az alkut ajánlja fel,
mint Tredesco nyomozó. Ha David bűnösnek vallja magát
előre megfontolt szándékból elkövetett emberölésben, akkor
az államügyész a büntetési tétel alsó határát fogja
indítványozni.
– De – teszi hozzá Devlin – ennek az a feltétele, hogy
előkerül a laptop. Ha nincs laptop, nincs alku.
Felnevetek.
– Hogy David vallomást tegyen? Ugye most viccelsz?
Épp most néztem át a jelentéseket, és éppen eleget láttam
ahhoz, hogy világos legyen, nincsen minden kétséget kizáró
bizonyítékotok.
– Mire gondolsz?
– Például az általad is említett laptopra. Meg az eltűnt
ékszerekre és pénzre. Vagy azt akarod mondani, hogy a
milliomos ügyfelem kipakolta Miss Yamura tárcáját, aztán
elvitte a laptopját és az ékszereit, hogy zálogba adva őket
végre legyen elég pénze megvenni a szép családi házat,
amire mindig is vágyott?
– Ugyan már, kérlek. Az ügyfeled ravasz fickó.
Nyilvánvaló, hogy azért vitte magával a számítógépet, az
ékszereket és a pénzt, hogy egyszerű rablásnak állítsa be az
ügyet.
Hagyom, hogy az elmélete lógjon egy kicsit a levegőben.
– Miért érdekel ennyire ez az ügy egyáltalán, Devlin?
Évek óta nem vállaltál gyilkossági ügyet.
– Egyszerű. Én vezetem a rendőrségi drogszindikátus
ellen felállított vádesküdtszéket. Az elhunyt a nyomozás
szempontjából kulcsfontosságú információkkal
rendelkezett. Éppen ezért szerettem volna beidézni az
esküdtszék elé, és feltenni neki néhány kérdést. A
meggyilkolása megakadályozta ezt.
– Ennyi az egész?
– Ennyi. – Most Devlin vár ki. – Ugyan már, Mick, Hanson
ölte meg a nőt. Egyértelmű, hogy valami beütött a
viszonyukban. A fickó begőzölt, és lelökte a lépcsőn. Aztán,
amikor látta, hogy nem halt meg, elintézte. Ez hidegvérrel
elkövetett gyilkosság. Az esküdtek keresztre fogják
feszíteni. A börtönben fog megrohadni. De mindezt
elkerülheti, ha bevallja a gyilkosságot. Ha a laptop is
előkerül persze. És ajánlom, hogy érintetlenül kerüljön elő.
A technikusaink tudni fogják, ha Hanson vagy valaki más
belenézett a fájlokba. Ajánlom, hogy ezt is mondd el az
ügyfelednek.
Nem sokkal az után, hogy leteszem a telefont, megcsörget
Angie. Azt mondja, David Hanson van itt, és beszélni akar
velem. Megkérem, hogy kísérje fel az irodámba. David
fáradtnak és elgyötörtnek tűnik. Nem néz ki olyan pocsékul,
mint a letartóztatása utáni reggelen, de elég közel áll hozzá.
– Mi a helyzet Marcie-val?
– Ne is kérdezd! – feleli. – Vagy üvöltözik velem, vagy
hozzám se szól. Végigcsörtet a házon, ajtókat csapkod,
levegőnek néz. A gyerekek tudják, hogy történt valami.
Fogalmam sincs, mit mondhatnék nekik. – Elhallgat, és
kibámul a mögöttem lévő ablakon. – A családja is gyűlöl. A
múlt este a húga csak azért hívott fel, hogy elmondja,
mekkora rakás szar vagyok.
Rám néz.
– Még a saját családom is alig áll szóba velem. Kivéve
persze Edwint. Neki nagyon is sok mondanivalója akad.
Edwin, David tizennyolc évvel idősebb féltestvére a
Hanson World Industries ügyvezető igazgatója. Egészen
fiatalon kezdte vezetni a családi üzletet, azóta pedig briliáns
és könyörtelen ember hírében áll.
– Például?
– Azt mondta, hogy menjek szabadságra. Majdnem pofán
vágtam. Helyette inkább idejöttem, hogy kieresszem a gőzt.
– És szabadságra mész?
– Mi mást tehetnék? Edwin a főnök.
Ezen elgondolkozom.
– A szabadság egyáltalán nem rossz ötlet. Már ha tőled
származik. Ki kellene adnod egy nyilatkozatot, mely szerint
bár ártatlan vagy, a családodra való tekintettel, valamint a
cég és a dolgozói érdekében szabadságra mész. Önzetlen és
előrelátó cselekedetnek fog tűnni. Ezzel azt is üzenjük a
leendő esküdteknek, hogy máris kikészítettek az ellened
felhozott vádak.
Felhívom Vaughnt, elmondom neki, mi a helyzet, és
megkérem, hogy írjon egy vázlatot.
David megkérdezi, hogy mik a fejlemények az ügyében.
Beszámolok neki arról, hogy ami azt illeti, éppen ma reggel
kaptam meg az ügy dokumentumait az ügyészségtől.
Mesélek neki Jennifer fejsérüléseiről, a lehorzsolt térdéről,
és a pincében talált vérnyomokról, amiket valaki
megpróbált feltakarítani. David le sem veszi rólam a szemét.
Egy arcizma sem rezdül.
Miután befejezem a beszámolómat, vár egy pillanatot.
– De hát én nem is takarítottam fel a pincét. Le sem
mentem oda.
Ezen aztán elgondolkozom. Ha nem David tette vissza a
holttestet a lépcsőre, akkor mégis ki?
 7
JÚNIUS 20., SZERDA

A KÖVETKEZŐ HÉTEN, SZERDÁN éppen Susannel beszéljük át

a pénzügyeinket, amikor Tommy belép hozzánk a
tárgyalóba. Köszönés után megkérdezem tőle, hogy
sikerült-e kiderítenie valamit a Hanson-üggyel
kapcsolatban. Elmondja, hogy egy rendőr haverja a
kilencedik körzetből megsúgta neki, hogy hetekkel Jennifer
Yamura meggyilkolás előtt kisebbfajta betöréshullám sepert
végig azon a környéken.
– Ez jól jöhet majd a tárgyaláson, nem? – kérdezi. –
Alátámasztja azt a feltevésünket, hogy a nőt egy balul elsült
betörés alkalmával ölték meg. Egybevág azzal, hogy eltűnt a
nő laptopja, ékszerei és a készpénze.
– Abszolút – helyeselek. – Máris megkérem Vaughnt,
hogy adjon be egy kérelmet a rendőrségre, hogy adják ki az
összes környéken történt betörés jelentését az elmúlt,
mondjuk, hat hónapból. Meglátjuk, felbukkan-e valami.
Szép munka! Van még valami? Mi a helyzet a három
rendőrünkkel? – kérdezem arra a három rendőrre célozva,
akik személyazonosságára két hete derült fény.
– Azt beszélik – kezdi Tommy –, hogy a Terrance Johnson
nevű fickót egy belvárosi hotelben őrzik az ügyészség által
kirendelt rendőrök. Lipinski egy észak-philly-i bárban issza
magát csatak részegre mindennap. Azt mondta, próbálják
csak meg elkapni.
– És Lawrence Washington? – kérdezem.
– Senki sem tudja, hol van. Úgy látszik, hármuk közül ő a
legokosabb.
Susan Tommyra néz.
– Tényleg azt gondolod, hogy a sáros zsaruk
megpróbálják megölni hármukat?
Tommy bólint.
– Üzenet mindenkinek, aki köpni akar. Három, a
Schuylkill folyóban lebegő halott rendőr pedig elég
egyértelmű üzenet.
Egy kicsit még beszélgetünk, aztán magamra hagynak. A
Yamura környékén történt betörésekre gondolok. Meg
tudnám győzni vajon az esküdteket, hogy Yamura csupán a
Phillyt sújtó végtelennek tetsző erőszakhullám egy
véletlenszerű áldozata? Hogy David nem azért suvickolta
végig a házat, mert megölte Jennifert? Hogy már holtan talált
rá, és berezelt, hogy kiderül, szeretők voltak? De egy
egyszerű betörő miért vonszolta volna vissza a lépcsőhöz
Jennifert ahelyett, hogy elmenekült volna?
Bármilyen stratégiát is választok, valahogy bele kell
illesztenem azt a tényt, hogy David órákig nyugodtan
takarítgatott szeretője holtteste mellett. Az ilyesmit általában
nem bírják gyomorral az emberek.
Kivéve, ha David szociopata.
Nagyon óvatosan kell lefestenem David személyiségét az
esküdtek előtt, és ki kell találnom egy történetet, amibe
beleillik ez a fajta viselkedés. Ugyanígy ki kell találnom,
hogy milyen képet festek Jennifer Yamuráról.
Csak kétszer találkoztam vele. Először egy jótékonysági
gálán, amit az Otthon Projekt szervezett, hogy pénzt
gyűjtsön a hajléktalanok számára. Éppen Jack Lafferty
főfelügyelő mellett álltam. Egyike volt azoknak a
rendőröknek, akik az után is a barátaim maradtak, hogy
távoztam az ügyészségről. A filigrán, vékony Jennifer
Yamura talán egy ötven magas lehetett. Vékony karjait
ujjatlan, kék ruha és apró, szépen manikűrözött kezek
hangsúlyozták ki. A kerek arcában ülő mandulaszeme
sarkai egy kissé felfelé görbültek. Hófehér fogai tökéletesek
voltak. Arca olyan jellegzetes volt, hogy simán
szerepelhetett volna azokban a koreai reklámokban –
leszámítva persze, hogy a felmenői japánok voltak.
Azon az estén megállt előttünk, hogy üdvözölje Jacket.
– Hogy s mint?
– Megvagyok – felelte Jack hűvösen.
– Maga pedig minden bizonnyal Mr. McFarland, az ifjú
védőügyvéd, akinek csillaga egyre csak emelkedik – fordult
felém Yamura. A hangjába vegyülő irónia miatt inkább volt
ez élcelődés, mint dicséret.
– Volt pár ügyem – feleltem.
– Lefogadom, hogy van néhány jó sztorija – mosolygott.
– Hát ezért van itt? A következő nagy sztorit keresi?
– Azért jöttem, hogy támogassam ezt a remek ügyet. De
természetesen mindig nyitva tartom a szemem. Miért, van
egy jó sztorija?
Próbáltam valami frappánssal válaszolni, de semmi sem
jutott az eszembe.
Yamura tovább nyomult, és a munkámról kérdezgetett.
Többnyire ártalmatlan kérdéseket tett fel, de egy ponton már
azt éreztem, hogy tanulmányoz és próbára tesz. Kíváncsi,
hasznára lehetek-e a jövőben.
Amikor Jennifer végül odébbállt, Jack felém fordult.
– Ez a nő radioaktív – figyelmeztetett. – Szépen fénylik,
de nem tanácsos túl közel menni hozzá. – Ez után mindent
elmondott a nőről.
Jennifer Yamura előszeretettel tűnt fel különféle helyeken
és eseményeken. Éppúgy meg lehetett találni egy
rendőrkocsmában, mint a felső tízezer estélyein. Eljárt a
Flyers, a Phillies, a Sixers és az Eagles meccseire is. A város
összes felvonulására kiment. Nem csak riportot készített, de
részt is vett a májusi és szeptemberi városi futásokon, és
természetesen a politikai rendezvényekről,
sajtótájékoztatókról és a városi tanács üléseiről sem
hiányozhatott.
– Mintha mindig mindenhol ott lenne – mondta Jack. –
Szimatol, igyekszik megtalálni azt a sztorit, mely végre egy
műsorvezetői székbe ülteti.
A terem másik végébe pillantottam, ahol Jennifer éppen a
polgármesterrel beszélgetett. Megérintette a férfi csuklóját,
és felnevetett.
– Elbűvölő teremtésnek tűnik – mondtam Jacknek.
– Biztos vagyok benne, hogy pontosan ez a célja.
Elengedem az emléket, és emlékeztetem magam rá, hogy
Jennifer Yamura valakinek a lánya, és hogy valahol a szülei
éppen az elvesztésének a borzalmát élik át.
Ez a gondolat aztán eszembe juttatja azt a napot, amikor
az én lányom született meg. Látom magam előtt Pipert,
ahogy a kórházi ágyon fekszik, és olyan erősen szorítja a
kezemet, hogy azt hiszem, összeroppantja. Csak akkor
enyhült a szorítása, amikor a szülész a levegőbe emelte
apró, lila kisbabánkat.
– Ó, istenem – suttogtam, a szívemet pedig elárasztotta a
boldogság. Lenéztem Piperre, és most én szorítottam meg az
ő kezét.
Másnap vittük haza Gabrielle-t, miután Piper szülei is
beugrottak a kórházba, hogy meglátogassanak minket.
Ahogy hazafelé vezettem a városban, hirtelen ismeretlen
félelem kerített hatalmába, melyet aztán még sok ilyet
pillanat követett az elkövetkező hónapban: a kisbabánkat
féltettem. Gabrielle olyan picinek és törékenynek tűnt
számomra, hogy az első ötven alkalommal, amikor a
kezembe vettem, még levegőt sem mertem venni. Piper
kinevetett, hogy így félek.
– Ne aggódj, nem fogod eltörni – mondta.
– Persze hogy nem – bólogattam, de továbbra is úgy
járkáltam vele a lakásban, mintha egy fiola nitroglicerin
lenne a karjaimban.
Az első időkben rengeteg időt töltöttünk Gabby kiságya
mellett. Órákig figyeltük puha lélegzetvételének ritmusát.
Lenyűgözött minket ez a piciny élet, amit mi alkottunk.
Emlékszem, ahogy egy délutánon ugyanígy üldögéltünk,
ujjaim között a lányom sűrű, fekete hajával. Hagytam
elkalandozni a gondolataimat, és elképzeltem, milyen élet
vár Gabrielle-re. Elképzeltem, ahogy a padlón kúszik, és
igyekszik mindent megfogni és a szájába venni.
Elképzeltem, ahogy kettőnk között sétál, fogja a kezünket,
és felnéz ránk, amikor a buszmegállóhoz kísérjük első
óvodai napján. Elképzeltem, ahogy ötödik osztályban
szívecskéket rajzol a füzetébe, és köréjük írja a fiú nevét,
akibe belezúgott. Láttam, ahogy esetlen, megnyúlt
kamaszként az ágyán sír. Láttam magam előtt, ahogy az
oltárhoz kísérem, és átadom a férfinak, akit választott. És
láttam őt a kórházi ágyon, ahogy életet ad első
gyermekének.
Talán Jennifer Yamura apja is elképzelte a saját lánya
jövőjét. A jövőjét, mely végül egy vértócsában ért véget egy
sötét pince mélyén. A gondolat pengeként hasít belém.
 8
JÚLIUS 10., KEDD; JÚLIUS 20., PÉNTEK;
JÚLIUS 26., CSÜTÖRTÖK;
AUGUSZTUS 1., SZERDA

HÁROM HÉT TELT EL. A Hanson-ügy lassan lekopott a

címlapokról, hogy helyet adjon más, hasonlóan szomorú
történeteknek: egy helyi képviselőt korrupcióval vádolnak,
a fiát pedig elítélték huszonkét rendbeli adócsalásért. Egy
helyi fickó állítólag lelőtte a lányát, majd videóra vette,
ahogy megerőszakolja a holttestét.
Július második hetének keddjén jelenésem van a
legfelsőbb bíróság előtt a Justin Bauer-ügyben.
Azt mondják, hogy Pennsylvania nem áll másból, mint
Pittsburghből nyugaton és Philadelphiából keleten. A
középső részét pedig Alabama alkotja. Az államot főként
megrögzött konzervatívok lakják, akik rossz szemmel nézik
a védőügyvédek tevékenységét. Ez a közvélekedés pedig az
állam legfelsőbb bíráinak megválasztásában is mindig
egyértelműen tükröződött. Az a testület, amely előtt most
állok, azonban egész reménykeltő. Tavaly két republikánus
legfelsőbb bírát is lemondásra szólítottak fel, miután a
legfőbb ügyész leleplezte őket, hogy pornográf tartalmú e-
maileket váltanak egymással és más jogi munkatársakkal. A
helyükre két demokrata bíró került, akik mindketten
védőügyvédként kezdték karrierjüket.
A bíróság kérdéseiből már kezdettől fogva nyilvánvaló,
hogy a bírók éppen annyira meg vannak győződve arról,
hogy Justin ügyvédje pocsék munkát végzett, mint én. Ez
azonban kevés. Rá kell mutatnom, hogy a védőügyvéd
hanyagsága olyannyira aláásta az igazság feltárására tett
kísérletet, hogy az ügyben nem lehetett igazságos döntést
hozni. Más szóval meg kell győznöm a bíróságot arról, hogy
ha Justin ügyvédje rendesen végezte volna a munkáját,
akkor az ügyfelemet jó eséllyel nem ítélték volna el.
Nehéz ügy.
A fellebbezés szabályzata nem teszi ugyan kötelezővé a
vádlott megjelenését a meghallgatáson, de én mégis
magammal hoztam Justint és Celine-t is. Nem várom, hogy
megértsék a jogi procedúra nüanszait, de szeretném, ha
látnák, hogy milyen szenvedéllyel képviselem a fiút. Justint
cserben hagyta a korábbi ügyvédje, így szerintem nagyon
fontos, hogy a saját szemükkel lássák, valaki végre
megharcol az igazukért. Ennyit mindenképp
megérdemelnek.
A vita olyan mederben halad, ahogy azt vártam. A bírák
egyformán kemények velem és az ügyésszel is. Mégis,
egyfajta nyitottságot vélek felfedezni a kérdéseikben. Régóta
nem éreztem még csak hasonlót sem. A meghallgatás után
kikísérem Celine-t az előtérbe. Kérdéseket zúdít rám, arra
kíváncsi, miért voltak ilyen szigorúak velem a bírók.
Megpróbálom elmagyarázni neki, közben azt kívánom, a jog
bárcsak ne lenne ennyire korlátolt. Végül nem tehetek mást,
minthogy egy kis lelket öntök belé. Remélem, most már úgy
érzi, hogy a jog meghallotta az ő és fia segélykiáltását.

♦ ♦ ♦
A következő két hétben szörnyű hőhullám szabadul ránk.
Folyamatosan magas a páratartalom, és legalább harminckét
fok van, ami miatt napjában kétszer kell tiszta inget húznom.
Vágyakozva gondolok a tengerpartra. Eszembe jut, hogy a
házasságunk elején Piperrel minden pénteken elhúztunk a
városból, és kimentünk Cape Mayig, ahol aztán kivettünk
egy panziószobát.
Még éppen csak elkezdtünk randizni, amikor először
kimentünk együtt a partra.
– A múzeum mellett ez a másik kedvenc helyem –
mondta Piper, ahogy a széles, homokos parton a
világítótorony felé sétáltunk. – Amikor a végtelen óceánra
nézek, úgy érzem, hogy az idő is végtelen. Egyszerre
minden lelassul. És amikor megállok, és szembefordulok az
óceánnal – folytatta úgy téve, ahogy mondta –, és mély
levegőt veszek, akkor úgy érzem, hogy az egész világ velem
együtt lélegzik, és minden nyomorúsága szertefoszlik.
Aztán felém fordult. Elmosolyodott, engem pedig mellbe
vágott a szépsége. Szó szerint, fizikálisan éreztem. A lágy
tengeri szellőben fülei körül táncoló ragyogó, szőke tincsei.
Mosolygó szemének zafírja. Halványpiros ajkai.
Állkapcsának lágy vonalai. Ahogy kissé balra billentette a
fejét.
Nem tudom, meddig néztük így egymást, de biztos
vagyok benne, hogy észrevette, hogyan nézek rá.
– Voltál már panzióban? – kérdezte, és teljesen
másképpen mosolygott, mint előtte valaha is.
Néhány órával később már egy vastag matracon
hevertünk egy Gurney utcai panzió második emeletén.
Gyengéden, andalítóan, szinte éterien szeretkeztünk –
egészen addig, míg aztán magával nem sodort minket a kéj
szenvedélye. Utána a világ újra lelassult. Piper a
mellkasomon pihentette a fejét, és így feküdtünk
mozdulatlanul. A távolban hallottam az óceán moraját,
ahogy a lágy hullámok a homokpartot nyaldosták. A
szobában csak a lélegzetünk ritmusát lehetett hallani.
– És a világ minden nyomorúsága szertefoszlik –
mondtam, de Piper ezt már nem hallotta. Elaludt.
Megcsókoltam a homlokát, és elmondtam neki, hogy
szeretem.
Péntek van, én pedig az irodám gépén olvasok át egy
jegyzetet. Aztán Tommy besétál az irodámba, és azt mondja,
hogy kapott egy fülest, miszerint Devlin Walker újra át
akarja fésülni Jennifer Yamura házát.
– A haverom azt mondta, hogy töviről hegyire
átvizsgálják a házat, hátha hajszálakat, ujjlenyomatokat,
ruhafoszlányokat vagy bármi nyomot találnak. Walker úgy
gondolja, hogy bárki is volt Yamura informátora,
valószínűleg legalább egyszer megfordult nála, és talán
hátrahagyott valami DNS-nyomot.
Hátradőlök a székemben, és már éppen javasolni akarok
valamit, amikor Tommy megelőz.
– Szerintem nekünk hamarabb szét kellene néznünk a
házban.
– Jó ötlet – mondom, és már hívom is Vaughnt, hogy
adjon be egy kérelmet a helyszín megtekintésére.
Elmagyarázom neki, hogy az ügyészség emberei hamarosan
darabjaira szedik a házat, én pedig még az előtt meg akarom
nézni a helyszínt.
– Felhívjam Hansont, hogy ő is jöjjön ki velünk?
– Nem hiszem, hogy szükség lenne rá – mondom, majd
leteszem a telefont, és Tommyra pillantok. – Jössz ebédelni?
– Nem, ma nem megy – mondja, miközben feláll.
– Tán jobb dolgod van? – mosolygok, de az öcsém
tekintete elsötétül. – Mi a baj?
– Csak tele a fejem. Nem nagy ügy.
– Megint sátorozni készülsz?
– Lehet – feleli, majd sarkon fordul, és kimegy.
 A csillagok alatt táborozó Tommy képéről eszembe jut a
tinikorunk. Mire tizedik osztályba lépett, az öcsém már
pontosan tudta, mihez akar kezdeni az életével. Érettségi
után beáll majd a seregbe, a különleges erőkhöz. A világ
legveszélyesebb szegleteiben szolgálja majd a hazát. Aztán
leszerel, és beáll rendőrnek.
– Nagyvárosi zsaru leszek – mondta nekem. – A
frontvonalban. Benne a sűrűjében.
Nem volt nehéz elképzelnem az öcsémet kemény
zsaruként Phillyben, New Yorkban, Chicagóban vagy akár
Detroitban.
Nyolcadikos volt, amikor elkezdett gyúrni a pincénkben.
Később vett egy bokszzsákot, és lejárt a belvárosi terembe
edzeni. Egyévnyi edzéssel majd tizenöt kiló izmot szedett
fel magára. Az ökölvívás miatt a kezei és a lábai is gyorsan
jártak. Egyszer valahogy rábeszélt, hogy bunyózzak vele pár
menetet. Két perccel később összegörnyedve kapkodtam a
levegőt.
Tizedikben Tommy csatlakozott a birkózócsapathoz. A
csapattársai évek óta birkóztak már, így sokkal
technikásabbak voltak nála. Tommy azonban gyorsan tanult,
és idővel utolérte őket. Az edzőit azonban nem az nyűgözte
le a leginkább, hogy milyen gyorsan tanul, hanem, hogy
milyen pokolian erős. A csapattársai Betonnak hívták, mert
olyan kemény volt, mint a márvány. Annyira erős volt, hogy
a csapattársaival ellentétben nem koplalta le magát egy
alsóbb súlycsoportba. A nyolcvankilós súlycsoportban
birkózott, általában hat-nyolc kilóval nehezebb srácokkal. És
megverte őket.
A tizedik utáni nyáron Tommy beállt a fűrésztelepre
dolgozni. Kegyetlen, fárasztó munka volt az a tűző napon. Ő
imádta. Minden reggel hatkor kéttermosznyi szőlős Kool-
Aiddel és egy papírzacskóval indult el, amiben öt
szendvics, némi chips és répa lapult. Kisétált a megállóba,
és bebuszozott a városba. Aztán tizenkét órával később
koszosan, izzadtan, többnyire szakadt pólóban és
fűrészporfelhőt húzva maga után megjelent a hátsó
ajtónknál. Ilyenkor volt a legjobb kedve, és sokkal több
energiája volt, mint nekem, pedig én csak a piacon végeztem
könnyű munkát napi nyolc órában.
Tommy a következő nyáron is el akart szegődni a
fűrésztelepre. Aztán az egyik barátja mesélt neki a saját
nyári melójáról egy sportcégnél, ami abból állt, hogy
vadvízi evezőtúrákat szerveztek Jim Thorpe-ba. Tommy egy
hétvégén elkísérte a barátját a Poconos-hegységbe, hogy
kipróbálja a dolgot, és azonnal megtetszett neki. Amikor
hétfőn visszajött, apánk megengedte neki, hogy az egész
nyarat ott töltse.
Nyár végén Tommy barnára sülve és rengeteg
fényképpel tért haza, amiken táboroztak, eveztek, és az új
barátaival szórakoztak. Az öcsém úgy nézett ki, mint a folyó
bronz istene.
Szomorúság önt el, ahogy itt ülök az irodámban, és a
fiatal Tommyra gondolok. Magabiztos, erős és kemény volt.
Készen állt arra, hogy valóra váltsa az álmait. Fogalma sem
lehetett róla, hogy az életnek egészen más tervei vannak
vele.

♦ ♦ ♦

A Jennifer Yamura házának átvizsgálására benyújtott

kérvényünknek egy hét múlva adtak helyt. Tommyval
együtt sétálunk le az irodától az Addison utcáig. Július 26.,
csütörtök van. A reggeli esőnek már nyoma sincs, lassan a
felhők is szétoszlanak, de a magas páratartalom miatt a
harmincfokos meleg inkább negyvennek érződik. Az öcsém
egy kamerát is hozott arra az esetre, ha fényképeket
akarnánk készíteni. Nyugat felé sétálunk az Addisonon, és
hamarosan meg is pillantjuk a háromszintes téglaépületet,
melynek ajtaját és zsaluit zöldre festették. Az ajtón egy
darab elszakadt sárga rendőrségi szalag lóg.
Ahogy odaérünk a bejárathoz, az ajtó kinyílik előttünk.
Egy egyenruhás rendőr lép ki rajta, és lekocog a három
kopottas márványlépcsőn. Mögötte John Tredesco jelenik
meg izzadságfoltos ingben.
– Mit kerestek itt? – kérdezem. – A bírósági végzés
egyértelműen kimondja, hogy egy rendőr kísér be és ki
minket, de egyébként egyedül tekinthetjük meg Yamura
házát.
Tredesco elmosolyodik.
– Tudod, ez vicces. Mármint, hogy mindannyian úgy
emlegetjük, hogy Yamura háza. Pedig nem is az övé.
Fogalmam sincs, mire akar Tredesco kilyukadni, de
egyáltalán nem tetszik nekem.
– Térj a lényegre, John, nem érek rá egész nap.
– Nem volt könnyű kibogozni – folytatja Tredesco. – A
nyilvántartások szerint a ház egy bizonyos HD Holdings
tulajdonában áll, ami valami delaware-i kis cég. Ez egy
másik delaware-i cég, a HDD Holdings tulajdonában áll,
ami viszont egy HWD Holdings nevű cég tulajdona, melyet
a Virgin-szigeteken jegyeztek be, és – minő meglepetés – ez
is egy másik cég tulajdonában áll. Egy Delaware-ben
bejegyzett hatalmas konglomerátuméban, melynek üzleti
tevékenysége az egész világra kiterjed. Tudod, néha azon
gondolkodom, hogy ha egyszer igazán a dolgok mélyére
ásnánk, akkor talán az is kiderülne, hogy az egész kibaszott
ország egyetlen cég birtokában van.
Előveszem a telefonomat, és lefotózom Tredescót.
– Ha a következő két másodpercben nem állsz félre az
ajtóból, akkor felhívom a bírót, és elmondom neki, hogy
akadályozod a bírósági határozatban engedélyezett szemlét.
 A nyomozó mintha meg sem hallott volna.
– Amikor felhívtam a házat birtokló céget, azonnal a jogi
osztályra kapcsoltak. Sok üzenetet hagytam, de egyikre sem
válaszoltak. Gondolom, azért, mert a jogi osztály igencsak le
van terhelve most, hogy a vezető jogi tanácsadójuk szabit
vett ki, mivel épp a gyilkossági tárgyalására készül.
A picsába. Alig tudom visszafogni magam, hogy ne
mondjam ki hangosan is. Sarkon fordulok, és elsétálok a
sarokig.
Kavarognak a gondolataim, miközben tárcsázok.
– Mi a fasz? – sziszegem a telefonba, amikor végre
kapcsol. – A tiéd Yamura háza?
Hosszú csend áll be, majd David azt mondja, hogy
valójában nem az övé, hanem a cégé a ház.
– Hogy jöttél rá? – kérdezi. – És miért olyan fontos ez?
Összeszorítom a fogamat, és elmesélem, mi történt a
szemlén, és hogy Tredesco mit zúdított rám.
– Nagyon is fontos – felelem. – Mert így, hogy kiderült, a
HWI tulajdonában áll a ház – és gondolom, te intézted az
adásvételt –, az ügyész számára rögtön világos lesz, hogy
sokkal szorosabb kapcsolatban álltatok Jenniferrel, mint
ahogy azt eddig hitte. Fontos, mert nekem is azt mondtad,
hogy csupán tucatnyi alkalommal találkoztatok, hogy nem
volt komoly. Holott világos, hogy a nő nem csak egy futó
kalandot jelentett számodra. – Most döbbenek rá, hogy miért
utalt úgy a kapcsolatukra, mint egyezségre. – És azért is
fontos, mert nem voltál őszinte velem.
– Ó, nőj már fel! – csattan fel David. – Le se szartam a nőt!
És hidd el, ő sem nagyon kötődött hozzám. Egyszerű üzleti
megállapodást kötöttünk. A cégen keresztül megvettem a
házat, és megengedtem Jennifernek, hogy ott lakjon. Cserébe
akkor dugtam meg, amikor csak akartam. Ráadásul nem is
csak velem találkozgatott. Egyikünket sem érdekelte.
– Jó, akkor ezt így fogom előadni az esküdtszék előtt is.
Hölgyeim és uraim, egy pillanatig se gondolják, hogy az
ügyfelemnek szikrányi indítéka is lett volna megölni az
áldozatot. Nincs féltékenység, nincs indíték. Ahogy önök is
láthatják, a házas ügyfelem, akinek felesége rákban szenved,
csupán ágyasának használta Ms. Yamurát.
Kinyomom a telefont, és visszamegyek a házhoz.
– Fel is hívhattál volna – mondom Tredescónak. – Nem
kellett volna megvárnod, míg idejövök.
A nyomozó újra elmosolyodik.
– Ja, tudom. – Aztán a rendőrhöz fordul, és utasítja, hogy
maradjon a ház előtt, amíg Tommyval körülnézek. –
Vigyázzon, hogy ne csenjenek el semmit! – teszi még hozzá,
és rám kacsint. Aztán beszáll a kocsijába, és elhajt.
Elmondom Tommynak, hogy Davidet egyáltalán nem
érdekelte Jennifer, és hogy mindketten találkozgattak
másokkal is. Pont olyan rezignáltan veszi tudomásul ezt is,
mint azt, hogy Davidé a ház. Megfordul, és belépünk a
házba.
A bejárati ajtó egy hatalmas nappaliba nyílik. Drága
szegélyek, cseresznyefa padló, a fekete márványból készült
kandalló két oldalán beépített könyvespolcok. A falakat
halványszürkére festették. A helyiség mennyezetéről kis
csillár lóg. A kandalló felett egy pasztellfestmény függ. Két
hattyút ábrázol. Rendkívül nőies. A fehér szófát és a
kétszemélyes kanapét egy krómlábakon álló üvegasztal
körül helyezték el. A közepén virágok kókadoznak egy
vázában. Jennifer Yamura meglehetősen drága ízléssel bírt.
Még szerencse, hogy volt, aki fedezze a költségeit.
– Nem rossz ház – mondja Tommy. – Mit szólsz?
– Ja, nem rossz – felelem. – Menjünk, nézzünk körül
hátul!
Tommy a konyhába vezet, mely a mosdón kívül az
egyetlen helyiség a földszinten. A fehér
konyhaszekrényeken halványszürke márvány munkapultok
húzódnak, rajtuk króm konyhai felszerelések csillognak. A
felső szekrények ajtói üvegből készültek, látszanak a
kristálypoharak és a kínai étkészletek. A szekrények alatt kis
lámpácskák világítják meg a pultokat. A konyha lámpáit a
mennyezetbe süllyesztették. A hűtő Sub-Zero márkájú. A
mosogatógép Bosch. A tűzhely egy hatégős Viking. Mind
vadiújnak tűnik.
Tommyval visszamegyünk a folyosóra, mely a mosdó
ajtajához vezet. Vele szemben találjuk a pincéhez vezető
ajtót, melyet egy színes üveggyöngyökből készült függöny
takar el.
– A kis hippi – jegyzi meg Tommy
Félrehúzza a függönyt, és lenézünk a lépcsőn. Tizenkét,
fából készült, régi, csupasz, töredezett lépcsőfok.
Egyértelmű, hogy ezeket nem újították fel a ház többi
részével együtt. Az alsó fokok egy kábé tíz centi magas
betontömbön nyugszanak. Az utolsó négy vagy öt fokot
vérfoltok borítják, és egy hatalmas barna paca jelzi azt a
helyet a betonon, ahol Yamura elvérzett.
Tommy lelépked a lépcsőn, én pedig követem. A pince
igen apró, a falakat durva vakolat borítja. A mennyezetet
nem fejezték be, kilátszanak a fagerendák, a vízcsövek és a
vezetékek. Tommy odalép a műanyag mosdóhoz, és
megnyitja, majd elzárja a vizet. A mögötte lévő padlórész
felé biccentek.
– Odáig tudott elkúszni a gyilkosa elől – mondom.
Tommy rám néz, bólint, de nem szól semmit. Pár percig
még nézelődünk, majd visszamegyünk a földszintre.
– Körülnézek hátul – mondom.
Átsétálok a konyhán, és kinyitom a hátsó ajtót, mely a ház
mögötti betonozott parkolóra nyílik. Éppen csak elfér rajta
egy kocsi, másra nem is nagyon marad hely, mint hogy az
ember kiszálljon, és bemenjen a házba. A ház hátsó falát
díszvakolattal fedték be, és frissen festették francia sárgára.
Az üvegtáblás ajtón is friss, fehér festék csillog.
A Waverly utca, a sikátor, mely az Addisonon álló házak
mögött húzódik, éppen csak annyira széles, hogy egy kocsi
elférjen rajta. A Waverly túloldalán egy keskeny járda után
már rögtön a Pine utca házai állnak, így nincs hely parkolni.
Jennifer Yamura házával szemben egy két ház között
elterülő udvar áll. A szemeteskukákat leszámítva teljesen
üres, és egy két és fél méter magas drótkerítés határolja,
melyen TILOS AZ ÁTJÁRÁS tábla lóg.
A sikátorban állva felnézek Yamura házára. Nem sokkal
később Tommy bukkan fel az egyik emeleti ablakban. Lenéz
rám, én pedig felnézek rá. Egy hosszúra nyúló pillanatig
bámuljuk egymást, közben észreveszek valamit Tommy
szemében. Bólint, majd elfordul.
Visszamegyek a konyhába, majd a nappaliba, ahol
Tommy már vár rám.
– David nem sajnálta a pénzt a ház megvásárlására és
felújítására – állapítom meg. – Talán jobban érdekelte a nő,
mint mondja.
– Vagy nem is a nőnek vette a házat – tűnődik Tommy. –
Talán a nőt szerezte be a házhoz.

♦ ♦ ♦

A következő szerdán már reggel nyolckor az irodámban

ülök. David tízre jön, hogy átbeszéljük az ügyét. A ház
megtekintése után újra felhívtam. Egyikünk sem volt jobb
hangulatban a második telefonhíváskor, mint az elsőnél. A
mai találkozónkat is hasonlóan viharosnak képzelem el.
Aztán Vaughn olyan hírekkel ront be az irodámba, melyek
fényében egy egész hurrikán vár ránk tízkor.
– Láttad a Daily News mai számát? – kérdezi, és átadja a
lapot.
 Jennifer Yamura színes fotója felett hatalmas betűkkel áll
a szalagcím: Gésaház az Addison utcában?
– Istenem… – Valaki a rendőrségről vagy az
ügyészségről kiszivárogtatta a sajtónak, hogy a ház, amiben
Yamura élt, a Hanson World Industriesen keresztül David
tulajdonában állt. A cikk szerint David a szeretőjének
tartotta fenn a házat, mintha az egy régimódi gésalány lett
volna.
– Ez durva – mondja Vaughn, miközben továbbolvasok. –
Csak azért, mert Jennifer japán származású? Ez az egész
gésa-dolog rasszista.
Felsóhajtok, és Vaughnra nézek.
– Sokkal durvább, hogy így David is rasszistának és
elitistának tűnik.
– És egy disznónak – jegyzi meg Susan, miközben
kezében a saját Daily Newsával besétál az irodámba.
– Miért nem mondta el? – kérdezi Vaughn.
– Talán ugyanazért, amiért azt sem hajlandó elárulni,
hogy hol volt a gyilkosság idején.
– Szerinted ő tette? – kérdezi Vaughn.
– Szerintem egyre több kérdésre kellene felelnie.
Mondjuk arra, hogy miért koslat más nők után, miközben a
két gyerekének az anyja a rákkal harcol.
Susan és Vaughn kimennek, én pedig végigolvasom a
cikket, mely részletesen beszámol a David születése körüli
zaftos családi botrányról is.
Amikor Edwin még csak tizennyolc volt, apjuk elvált
Edwin anyjától, hogy elvegye a titkárnőjét, aki akkor már
terhes volt Daviddel. Csúnya, nyilvános válás kerekedett a
dologból, mely miatt Edwin az apját és a mostohaöccsét is
meggyűlölte.
Megszólal mögöttem a telefonom. Angie az, azt mondja,
David megérkezett. Megkérem, hogy szóljon Susannek és
Vaughnnak, hogy jöjjenek a tárgyalóba, majd lesétálok az
előtérbe, hogy fogadjam Davidet. Felületesen üdvözöljük
egymást, majd bekísérem a tárgyalóba, és mindketten helyet
foglalunk.
Bármennyire is dühös vagyok rá, meg kell őriznem a
hidegvéremet. David az ügyfelünk. És a dolgok jelenlegi
állása szerint nagyon fontos, hogy a megbeszélés után is az
maradjon. Nem hiányzik, hogy felkapja a vizet és kirúgjon
csak azért, mert nem tudom féken tartani a nyelvemet.
Mély lélegzetet veszek, és belekezdek.
– David, azért szerettem volna találkozni veled ma,
mert…
Nem engedi, hogy befejezzem a gondolatot, a mondat
közepén félbeszakít. Ő érezhetően nem törekszik arra, hogy
megőrizze a hidegvérét velem szemben.
– Pontosan tudom, miért akartatok találkozni velem,
Mick, jó? Dühös vagy, amiért nem beszéltem a házról. El
kellett volna mondanom. Ezt elbasztam, tudom.
Most Susan vág közbe.
– Olvasta a Daily News mai cikkét?
David a nő felé legyint.
– Olvastam. Akárcsak a bátyám, aki aztán negyvenöt
percen keresztül ordítozott velem a telefonba az idefelé
vezető úton. Már a munkámat is elvette. Bevonta a
kártyámat, úgyhogy még a kibaszott épületbe se tudok
bemenni. Most azt követeli, hogy adjam át a helyettesemnek
a szavazati jogomat, hogy semmi beleszólásom se legyen a
cég működésébe. Mi lesz a következő? A golyóimat követeli
majd ezüsttálcán?
Egy pillanatig nem mondok semmit, hogy tudja, figyelek
rá. Már éppen meg akarok szólalni, de Susan csak nem áll le.
– Mi van a kimonókkal? – kérdezi. A cikk megemlíti,
hogy a rendőrség hét japán selyemkimonót talált Yamura
szekrényében, mely még jobban alátámasztja az egész gésa-
dolgot.
 – Az isten bassza meg, ez csak egy vicc volt kettőnk
között! – fakad ki David. – Egyszer, amikor átmentem hozzá,
egy ilyen kimonóba volt felöltözve, és úgy tett, mondom,
úgy tett, mintha gésa lenne, én meg az ura és parancsolója,
vagy mi. Ennyi. Ez után valahányszor Japánba utaztam az
üzlet miatt, hoztam neki egy kimonót. De sohasem vette fel
őket. Csak akkor egyszer.
David csóválni kezdi a fejét. Látom, hogy egyszerre
mérges és kimerült.
– Jól van – mondom, mielőtt még Susan újra támadásba
lendülhetne. – Tudom, hogy elképesztő nyomás nehezedik
most rád. – Öntök neki egy kávét, aztán magamnak is.
Vaughn is az Angie által bekészített ezüsttálca felé nyúl, és
elvesz egy croissant-t. Susan a távolba révedve mereng. –
Tudjuk, és nem áll szándékunkban fokozni ezt a nyomást.
De tudnunk kell, hogy nem lesz több ilyen meglepetés.
Bármit meg tudunk oldani, de csak akkor, ha tudunk róla. El
tudjuk mondani a mi álláspontunkat. De ha a jogi csapatod
az újságokból vagy a tévéből kénytelen megtudni egy ilyen
horderejű dolgot, akkor már nincs mit tenni.
David rám néz.
– Jól van, értem.
– Szóval, van még valami?
David nagy levegőt vesz, és felnéz a plafonra.
Gondolkozik. Úgy tűnik, hogy meg akarja vonni a vállát,
amikor Vaughn megszólal:
– A kimonók. – David ránéz. – Azt mondta, hét van
belőlük. Az első, amit Jennifer a móka kedvéért vett fel. A
másik hatot meg Japánban vette neki, igaz?
– Igen, és?
– Milyen gyakran jár Japánba? – vág közbe Susan, aki
szemlátomást rájött, mire céloz Vaughn.
David szemében elhalványul a fény, teste megfeszül.
Látom rajta, hogy ő is rájött.
 – Úgy évente kétszer megyek Ázsiába és Japánba –
mondja, majd felém fordul. – Valójában már majdnem
három éve tartott a dolog. Nem csak párszor találkoztunk,
ahogy mondtam.
– És a ház? – szegezem neki a kérdést. – Mikor vetted?
– Az már akkor is megvolt. Valaki… másnak vettem. Ő
azonban elköltözött, így a ház üresen állt. Aztán kezdtem
találkozgatni Jenniferrel, és végül azt mondtam neki, hogy
beköltözhet.
Tommynak tehát igaza volt, amikor azt mondta, hogy
David talán nem is a nőnek vette a házat, hanem fordítva.
Susanről Davidre pillantok, aki az asztal lapját bámulja.
– Szóval – kezdi Susan –, hogy egy pillanatra az ördög
ügyvédjét játsszam, amikor tárgyalásra kerül a sor, akkor az
ügyész mondhatja azt, hogy megvette a házat egy nőnek,
majd amikor szakítottak, akkor keresett egy másikat, és őt is
beköltöztette a házba. Mindez pedig még azelőtt történt,
hogy a felesége megbetegedett volna, és ez aláásta volna a
kapcsolatukat.
David lesütött szemmel hallgat.
Mély levegőt veszek, és továbblépek.
– Az alibid a gyilkosság idejére. Ki tudod egészíteni
bármivel?
– Bármi mással – pontosít Susan.
David Susannel mit sem törődve rám néz.
– Nem jártam Jennifer házában a halálának napján. Csak
aznap éjjel.
– Hol… – kezdené Vaughn, de David idegesen felpattan.
– Végeztünk – mondja, és elindul kifelé.
– Tudja, előbb-utóbb kénytelen lesz elmondani nekünk,
hogy pontosan merre járt és mit csinált a gyilkosság idején –
mondja Susan David hátának.
A férfi hirtelen megfordul.
– Tényleg, Susan? Kénytelen leszek? Komolyan tudni
akarjátok, hogy hol voltam, és mit csináltam? – az utolsó
kérdést nekem címezi. Aztán kiviharzik.
Vaughn szólal meg először.
– Most beismerte, hogy ő volt? Most komolyan azt
mondta, hogy tényleg tudni akarjuk-e, hogy hol volt, amikor
meggyilkolták Jennifer Yamurát, mivelhogy a válasz az
lenne, hogy pontosan ott, és éppen lelökte őt a lépcsőn?
– Én nem ezt hallottam – jelentem ki. – És ti sem,
megértettétek? – Susanhez fordulok. – Túl keményen bánsz
vele.
Látom, hogy mondani akar valamit, de végül visszafogja
magát.
– Nézzétek! – mondom. – Jelen pillanatban én sem
kedvelem túlságosan Davidet. De nem akarom elveszíteni,
mint ügyfelet. Azt nem engedhetjük meg magunknak.
Susan egy hosszú pillanatig félrenéz, majd visszafordul
felém.
– Nem értem én ezt. David veled együtt járt egy elit
egyetemre. És még a Law Review szerkesztőségébe is
bekerült, nem? Azt hittem, okosabb ennél. Sokkal
okosabbnak gondoltam, mint amilyennek most tűnik.
David valóban okos, de talán nem úgy, ahogy Susan
gondolja. És valóban bekerült a Law Review-ba. De nem a
tanulmányi eredményei miatt, hanem egy dolgozatával. Ez
pedig még a legjobb jogi fogalmazóknak és kutatóknak sem
lett volna egyszerű feladat. David számára egyenesen
lehetetlen volt. Egyszerűen nem volt meg hozzá a türelme,
hogy hosszú órákra beüljön a könyvtárba, és olyan alapos
kutatómunkát végezzen, ami egy olyan mélységű dolgozat
megírásához szükséges, ami helyet biztosít számára a Law
Review-ban.
Volt azonban egy titkos fegyvere, egy gondosan
nevelgetett erőforrása, mellyel egyik vetélytársa sem
rendelkezett. A szobatársa, Kevin Kratz, a legokosabb srác
az egész évfolyamon. Első évben David minden egyes
meccsre, koncertre és buliba meghívta. Gondoskodott róla,
hogy soha ne ácsorogjon egyedül egy sarokban, és mindig
tele legyen a söröskorsója. És David győzött meg engem és
Allen Davist, hogy másodikban Kevin is beköltözhessen a
bérelt lakásunkba… másodikban, amikor David megírta azt
a bizonyos publikációt.
Én magam is olvastam a dolgozatot, amit David a saját
neve alatt adott be a szerkesztőségbe. Kimerítő
kutatómunka állt mögötte, az érvelése pedig kikezdhetetlen
volt. A Legfelsőbb Bíróság bármelyik jogi fogalmazójának
becsületére vált volna. Akkoriban biztos voltam benne, hogy
Kevin is büszke volt rá, és abban is, hogy David végtelenül
hálás volt neki.
És mégis, akkor – és ez bizonyára nem válik
emberismeretem dicséretére – meg sem fordult a fejemben,
hogy megkérdőjelezzem David Kevinhez fűződő
barátságának őszinteségét. Még akkor sem, amikor második
végén David megkérte Kevint, hogy lobbizzon neki a
főszerkesztői pozícióért, holott Kevin ezerszer alkalmasabb
lett volna a feladatra.
Megvonom a vállam.
– Okos ember ő. Nagyon is az.
 9
AUGUSZTUS 10., PÉNTEK

PÉNTEK REGGEL STANLEY LIPINSKI ARCÁT BÁMULOM. A Sajtó

által azonosított három korrupt rendőr közül ő volt az, aki
tanyát vert a helyi rendőrkocsmában, azt üzenve a
rendőrtársainak, akiket beköpött, hogy próbálják csak meg
elkapni. Meggyilkolása a konyhai kis tévénkén futó hétórás
hírek vezető eseménye. A lányommal a konyhasziget körül
álló magasított székeken ülünk. Gabby a gabonapelyhét
majszolja, én pedig arra várok, hogy Piper befejezze a
zöldséges omlettet, amit majd elfelezünk.
Sok jó rendőrt ismerek. Akár ötvenet is fel tudnék sorolni,
akik korrupciós ügybe keveredésén meglepődnék. Stanley
Lipinski nem volt közöttük. Szeretett úgy gondolni magára,
mintha ő lett volna a rendőrség ütközőembere, pont, mint a
jégkorongban. Néhány rendőr azért bánik durván a
gyanúsítottakkal, mert őszintén hisz a jófiúk-rosszfiúk
ellentétben, és úgy gondolja, hogy a rosszfiúk csak azt
kapják, amit megérdemelnek. Lipinski nem ilyen volt. Ő
azért okozott fájdalmat, mert élvezte. Mindenki – a többi
rendőr, az elkövetők, még az ügyészek és az ügyvédek is –
messziről kerülte őt.
A rosszfiúk – az igazi rosszfiúk – azonban nem ilyen
ijedősek, így aztán nem is lepett meg, amikor bejelentették,
hogy a tizenharmadik körzet rendőrét holtan találták.
Végtére is, nemcsak hogy tanúskodott kollégái ellen az
esküdtszék előtt, de még keringőre is felkérte őket azzal,
hogy kijelentette, kapják el, ha tudják. Hát végül el is
kapták. Az Észak-Phillyben lévő McCraven Kocsma járdáján
zúdítottak golyózáport rá. A szemtanúk szerint annyi lövést
kapott, hogy felszakadt a hasfala, és a belei kiömlöttek a
járdára, miközben ő még mindig állt, és azt ordította, hogy
Baszódjatok meg!
Amikor véget ér a riport, Piper a képernyőtől felém
fordul. Teljesen elsápadt.
– Mindenkivel végeznek, aki segített Jennifer Yamurának
összehozni a sztoriját, nem igaz? – Mielőtt bármit is
válaszolhatnék, folytatja: – Hallottál Tommy felől?
– Egy pár napja nem.
– Felhívnád? Hogy jól van-e.
– Már miért ne lenne jól?
Piper visszafordul az omletthez, ami időközben odaégett.
Egy darabig a hátát bámulom, és azon gondolkozom, hogy
talán Tommyval eltitkolnak előlem valamit. Miután Piper
felocsúdott a börtönlátogatás sokkjából, igen közel kerültek
egymáshoz. Piper írni kezdett az öcsémnek. Tommy eleinte
nem válaszolt, de a feleségem kitartóan írt neki, és egyszer
csak választ is kapott. Tommy egyetlen bekezdést írt neki,
amiben megköszönte neki a leveleit. Azt írta, nagyon jólesett
neki, hogy valaki gondol rá kintről. A következő héten aztán
megtört a jég. Tommy egy újabb levelét találtam a
postaládánkban. A boríték igen vastag volt, és Piper később
elmondta, hogy az öcsém tíz oldalt írt neki. Azt viszont nem
mondta el, hogy mi állt benne, és én nem is
kérdezősködtem. Örültem, hogy végre közelebb kerültek
egymáshoz. Azt akartam, hogy Tommy a szabadulása után
része lehessen a családunknak, Piper pedig annak ellenére
ezen fáradozott, hogy az apja korábban teletömte a fejét
hülyeségekkel. Aznap, amikor az öcsémet kiengedték, Piper
velem jött a börtönhöz.
A rákövetkező héten bemutattam az öcsémet az azóta már
visszavonult társamnak, akivel a céget alapítottuk. Lou
Mastardi pedig belement, hogy felvegyük Tommyt a cég
nyomozójának. Az öcsém ez után hat hétig velünk lakott –
Gabby ekkor kétéves volt –, hogy könnyebben hozzászokjon
a szabadsághoz. Nem volt éppen zökkenőmentes folyamat.
Folyamatosan feszült volt, mintha attól félne, hogy valaki
mögötte ólálkodik. Gyakran felébredt az éjszaka közepén, és
kiült a teraszra. Többször is arra ocsúdtam, hogy Piper nincs
mellettem az ágyban, és amikor kilestem az ablakon, azt
láttam, hogy Tommy mellett ül, és halkan beszélgetnek.
Örültem, hogy a feleségem segít a testvéremnek
visszailleszkedni a társadalomba. Úgy gondoltam, nagyon
fontos szerepet játszott abban, hogy évek múltán
visszakaphattam azt a Tommyt, akit apánk betegsége és
halála előtt ismertem.
Néha azonban, és ezt nehezemre esik beismerni, kínzó
féltékenységet éreztem. Tommy kiöntötte a lelkét Pipernek,
és én ezt el is tudtam fogadni egy pontig. Piper a
természetéből fakadóan odaadó másokkal, én viszont – Isten
lássa lelkemet – nem vagyok az. Ugyanakkor én vagyok
Tommy bátyja, és ha nem is vártam el, hogy nekem is így
megnyíljon, szerettem volna, ha többet elmond. Ennél már
csak az piszkálta jobban a csőrömet, hogy azt gyanítottam,
Piper is elmond neki olyan dolgokat, amiket nekem, a
férjének nem. Lehet, hogy maradi vagyok, de szerintem
velem kellene megosztania minden gondolatát, és én
kellene legyek a lelki társa.
Megemlítettem ezt néhányszor Pipernek, de mindig
hárított, vagy azzal vágott vissza, hogy én a golfpályán
töltöm a hétvégéimet, nem pedig a teraszon, mint Tommy.
Mondanom sem kell, hogy ezzel nem nyugtatott meg. De
erőt vettem magamon, és elfojtottam a rossz érzéseket,
elzártam őket az agyam egy hátsó rekeszébe.
– Most akkor felhívod, vagy nem? – kérdezi Piper,
miközben a tányéromra kaparja az omlettet.
– Majd a kocsiból felhívom – felelem. – De biztos vagyok
benne, hogy jól van.
Fél órával később, útban az iroda felé tényleg felhívom
Tommy mobilját. A szokásos hangposta fogad, én pedig újra
üzenetet hagyok, hogy hívjon vissza.
Amikor beérek az irodába, Angie éppen telefonál. Odaint
nekem, és azt mondja a vonal másik végén lévőnek, hogy
várjon egy kicsit, mert éppen most futottam be.
– Patti Cassidy az – közli. – Azt kérdezi, van-e valami
hozzáfűzni valód ahhoz a halott rendőrhöz.
Bólintok, és megkérem Angie-t, hogy kapcsolja a hívást
az irodámba.
– Mi a helyzet, Patti? – szólok bele a telefonba a
legkedvesebb hangomon.
– Bocsi, Mick, de térjünk egyből a tárgyra. Azonnal le kell
adnom az anyagot a weboldalra, vagy valaki más
elhappolja.
– Jó, akkor íme a nyilatkozatunk: Lipinski rendőr
meggyilkolása csak még jobban alátámasztja azt, hogy egy
bizonyos bűnözői csoport igencsak neheztel azokra az
emberekre, akik részt vettek az ügyészségi nyomozásban, és
Jennifer Yamurára, amiért lehozta ezt a sztorit.
Patti egy darabig nem mond semmit.
– Erre fogod alapozni a védelmet a Hanson-ügyben?
Hogy Jennifer Yamurát a korrupt rendőri csoporttal
kapcsolatban állók gyilkolták meg? Ezt is leírhatom?
– Kizárt – felelem. – Te és mindenki más is majd a
tárgyaláson megtudjátok, hogy David Hanson miért nem
ölhette meg Yamurát.
Lerakom a telefont, és újra Tommyt tárcsázom. Megint
hangposta. Ezúttal nem hagyok üzenetet.
 Úgy döntök, hogy feszültség-levezetésképpen elmegyek
futni. A szokásos tíz mérföldes köröm a Schuylkill folyó
körül általában megnyugtat. Ma azonban nem. Nem tudom
kiverni a fejemből a Piper és köztem egyre mélyülő
szakadékot, valamint a köztem és az öcsém közt húzódó
kanyont.
A kör felénél a Falls hídon átkelve és a West River Drive-
ra kanyarodva visszafordulok a belváros felé. Amint
befordulok a sarkon, rögtön észreveszem az égen terjengő
feketeséget. A felhők máris a belváros felett tornyosulnak, és
egyenesen felém tartanak. Egy mérföldet sem haladok,
amikor meghallom a morajlást. Száz méterrel előttem
esőfüggöny csapkodja az aszfaltot. Már csak ötven, és el is
ért. Azonnal bőrig ázok. Annyira szakad, hogy a szembejövő
kocsik fényszóróját is alig látni.
Amikor belépek az épületünk előcsarnokába, a recepción
ülő biztonsági őr, akivel több százszor köszöntünk már
egymásnak, gyanakodva néz rám. Fogalma sincs, ki ez az
ágrólszakadt fazon, aki betévedt márvánnyal és krómmal
borított birodalmába. Felmutatom a belépőkártyámat.
Teljesen elázott, és nem működik, úgyhogy ki kell nyitnia
nekem a liftet.
A mosdóban egy maréknyi papírtörlővel igyekszem
megszárítani magamat. Végül feladom, és visszamegyek az
irodába. Megint megpróbálom felhívni Tommyt,
szitkozódva csapom le a telefont, amikor újra hangpostára
kapcsol. Hazatelefonálok. Piper azt mondja, hogy ő sem
hallott Tommy felől. Közlöm vele, hogy felmegyek a
lakókocsijához Jim Thorpe-ba. Figyelmeztet, hogy legyek
óvatos. Ezen elgondolkodom. Most már biztos, hogy az
öcsém és a feleségem titkolnak előlem valamit.
Egy órával később már a Lizard Creek Road nevű
földúton döcögök lefelé. Befordulok Tommy táborhelyére,
és elhajtok néhány hatalmas lakókocsi mellett, melyek többe
kerülhettek, mint néhány ember háza. Egyre beljebb
haladok, mígnem elérek Tommy helyére. A lakókocsija
mellett egy leharcolt, vászonterítővel letakart piknikasztal
áll. Ahogy közelebb érek, egy főtt kukoricát majszoló férfi ül
le az asztalhoz. A férfi azonban nem Tommy. Sem a
testvéremet, sem a kocsiját nem látom sehol.
Kiszállok a kocsiból. Az édes levegőt frissen grillezett
csirkehús illata tölti meg. A piknikasztalnál ülő férfi leteszi a
kukoricát, papírtörlővel megtörli a kezét, feláll, és elindul
felém.
– Helló, Mick – üdvözöl, és felém nyújtja a kezét.
– Szevasz, Lawrence – mondom, és elfogadom a jobbját. –
Rég nem láttalak.
Lawrence Washington hadnagy elmosolyodik.
– Mostanában senki sem látott.
Lawrence magas, széles vállú afroamerikai férfi. Rövid
haja szinte teljesen ősz. A bőre amolyan se nem sötét, se nem
világos. Visszafogottsága és jó modora mindig is éles
kontrasztban állt választott foglalkozásával. Talán elég
annyi, hogy eddig soha senkit nem hallottam Lawrence-t
Larrynek szólítani.
– Hol van Tommy?
Lawrence leül, kezeit összekulcsolva az asztalra teszi.
– Ő is itt van. Csak el kellett ugrania a boltba pár
dologért.
– Vacsora közben?
Lawrence újra elmosolyodik, de nem felel a kérdésemre.
Tommy tudta, hogy jövök. Pipernek minden bizonnyal
sikerült őt elérnie telefonon. Talán egész idő alatt
kapcsolatban voltak. Talán Piper azt akarta, hogy feljöjjek
ide és találkozzak az öcsémmel. Vagy, ahogy most tűnik,
hogy ne találkozzak vele addig, amíg nem beszéltem
Lawrence-szel. Talán paranoiás vagyok, de van egy olyan
érzésem, hogy az egészet ügyesen kitervelték.
 – Szóval, mit kell megbeszélnünk? – kérdezem Lawrence-
t.
– Vág az eszed, Mick. Mindig is vágott.
Kezd fogyni a türelmem.
– Ki vele, mit keresel itt? De ha akarod, akkor
beszélhetünk Stanley Lipinskiről is.
– Stanley Lipinski miatt vagyok itt. Nem akarom úgy
végezni, ahogy ő. Mert ha a városban maradok, akkor tutira
ez a sors várt volna rám is.
– Erre való a tanúvédelem – mondom. – Terrance
Johnsonra is ők vigyáznak.
Lawrence elvigyorodik.
– Amit szintén a rendőrség szervez. A rendőrök védenek
meg a rendőröktől. Nem egy életbiztosítás. A te Terrance-
ednek sem jósolok fényes jövőt.
Bólintok, leülök, és a nagy tál grillezett csirkét bámulom.
Lawrence biztat, hogy vegyek csak nyugodtan. Kezébe veszi
a főtt kukoricát, és csendben eszünk egészen addig, míg be
nem fejezi.
– Cecilia miatt tettem – szólal meg hirtelen.
– A feleséged – mondom. – Hallottam róla. Sajnálom.
Cecilia Washington Lawrence középiskolai szerelme volt.
Mindketten balhés családban és háborús övezetnek is beillő
környéken nőttek fel. Lawrence és Cecilia is meglátta a
másikban azt az „én jobb vagyok ennél” hozzáállást, az
eltökéltség és büszkeség szikráját. Abban a hónapban
házasodtak össze, amikor Lawrence végzett a
rendőrakadémián. Felnevelték, egyetemre küldték, majd
kiházasították három lányukat. Erről mindenki tudott a
rendőrségnél és az ügyészségnél, azok legalábbis biztosan,
akik együtt dolgoztak Lawrence-szel. Azt is mindenki tudta,
hogy Ceciliánál egy olyan neurológiai betegség fejlődött ki,
mely lassan megfosztotta őt az egészségétől, aztán a
mozgásképességétől, végül az életétől. Szörnyű módja ez a
halálnak. És rendkívül drága.
– Minden orvoshoz elvittem, akiket csak fel tudtam
kutatni – folytatja Lawrence. – Minden specialistához, és
mindenkihez, aki annak vallotta magát. Minden létező
terápiát és gyógyszert kipróbáltunk. A kísérleti fázisban
lévőket is. Még Mexikóba is elvittem. Kétszer. Aztán
féltávnál egyszerűen elfogyott a pénzünk. A
megtakarításainknak lőttek. A nyugdíj számlánkat
kipucoltuk. Minden nélkülözhetetlen dolgot eladtunk a
házból. Elő kellett teremtenem a pénzt, hogy folytassuk a
kezeléseket. Ilyen egyszerű. A srácok, akikkel együtt
dolgoztam, tudtak erről. Az egyikük egy nap odajött
hozzám. Azt mondta, segíteni tudna nekünk. Na már most,
én ismertem azt a fickót, és tudtam, hogy bármit is ajánl fel,
az nem lesz tiszta dolog. De egy percig sem gondolkodtam.
A szemébe néztem, és csak annyit kérdeztem: „Mit kell
tennem?”
Amikor Lawrence elhallgat, felállok, és a pár lépésnyire
lévő műanyag hűtőládához lépek. Kiveszek belőle két üveg
sört, és visszaülök az asztalhoz. Felváltva húzzuk meg az
üvegeket. A nap már lenyugodott, de a levegő még mindig
egészen meleg. Körülöttünk tücskök és kabócák
muzsikálnak. Néha ágak reccsennek, jelezve, hogy
mormoták, esetleg rókák mozgolódnak körülöttünk. Amikor
megittuk a sörünket, felállok, és hozok két másik üveget.
– Szóval – mondom, ahogy átnyújtom Lawrence-nek az
üvegét. – Mi a helyzet Tommyval?
Lawrence letekeri a kupakot, és nagyot kortyol a sörből.
Aztán rám szegezi a tekintetét.
– Ne ítéld el őt, Mick! Kemény utat kellett megtennie.
– Tommy minden problémájáról tudok, és nem ítélem el.
Valami megvillan Lawrence szemében. A testvéremnek
nyilvánvalóan olyan problémái is vannak, amiket velem
nem osztott meg, Lawrence pedig hamarosan beszámol
ezekről. Talán most rögtön.
Megszólalok, mielőtt bármit is mondhatna.
– Kíváncsi vagyok, hogy mit keresel éppen itt. Honnan
ismeritek egymást Tommyval?
Lawrence elmosolyodik.
– Van egy unokaöcsém, Kyle. Agyhalott, a középiskolát
sem tudta elvégezni. Már tizenhat évesen hosszabb priusza
volt, mint a karod. A nagy pofája miatt pedig állandóan
bajba került. Tizenkilenc évesen leültették súlyos testi
sértésért és rablásért. Egy szép napon a kóterban mondott
valakinek valamit, amit nem kellett volna. A következő
pillanatban már a fejével fociztak. A balhé közepén odasétál
egy fehér fickó. Hatalmas, akkora, mint egy mamutfenyő.
Nem tetszik neki az öt az egy ellen meccs. A következő
pillanatban orrok roppannak, bordák törnek, állkapcsok
reccsennek, és az öt fickó a földön vergődik. Mamutfenyő
elintézte őket. De később ő is a földre kerül. Végtére is
amazok öten voltak.
Lawrence belekortyol a sörébe, aztán folytatja.
– Három év múlva agyhalott Kyle éppen rövid vakációját
tölti két fegyintézeti szemeszter között. A nővérem,
Catherine megkér, hogy vegyem a szárnyaim alá a srácot, és
töltsek vele egy kis időt. Így aztán egyik este elviszem a
McCravenbe Észak-Phillybe. Rendőrkocsma, biztos te is
ismered.
Bólintok, és a kocsma előtt haldokló Stanley Lipinskire
gondolok.
– Ott vagyunk már egy ideje, amikor Kyle izegni-
mozogni kezd. „Ő az, ő az! Az a fickó mentette meg a csóró
seggemet odabenn!”
– Tommy – mondom, és eszembe jut az alkalom, amikor
a gyengélkedőn látogattam meg az öcsémet. Most már azt is
tudom, miért került oda.
Lawrence bólint.
 – Szóval Kyle meg én odamegyünk a testvéredhez.
Köszönetet mondok neki. Meghívom egy sörre, és szóba
elegyedünk. Aztán végül összehaverkodtunk.
Egy darabig csendben ülünk.
– Az adósa voltam – mondja aztán.
– Vagyis? Te szervezted be Tommyt? A drogos buliba?
Tartoztál neki, és úgy gondoltad, hogy segítesz neki egy kis
pénzt csinálni?
– Ez nem ilyen egyszerű. – Olyan szúrósan néz rám, hogy
kénytelen vagyok elfordulni. – Gondolom, hallottál már
James Nutsóról.
Nem kérdezi, mondja. James „Nutso” Nunzio a
Delaguardia-család egyik alvezére, aminek egész Dél-Jersey
és Philadelphia is a területéhez tartozik. A város minden
védőügyvédje – és Philly minden újságolvasó polgára –
pontosan tudja, ki az a Jimmy Nutso.
Bólintok.
– Jimmy egyik embere, aki a könyvelést viszi, és Tony
Oliviellának hívják, a… maradjunk annyiban, hogy a
Melrose Étteremtől nem messze tanyázik. Tony étlapján a
szokásos dolgok szerepelnek, lovi, boksz, egyetemi foci és
minden profi sport.
Már tudom, mire akar kilyukadni. Tommy többet
kockáztatott, mint kellett volna, és a maffiának tartozott.
Készpénzre volt szüksége, hogy rendezze a tartozását.
Elmondom az elméletemet Lawrence-nek, aki bólint.
– Egy nap aztán maga Jimmy Nutso hívta fel Tommyt.
Persze nem fenyegette meg, mert sosem lehet tudni, hogy
lehallgatják-e a vonalakat. „Szevasz, Tommy, hogy ityeg?” –
mondta neki. „Találkozhatnánk valamikor. De ha nem, úgyis jó.
Ahogy akarod. ”Elég egyértelmű üzenetet kapott.
– Jézusom – sóhajtok.
– Na már most, Tommy mindig nyitott szemmel járkált.
Olyan dolgokat is meglát néha, amit talán nem kellene. A mi
kis projektünkön is megakadt a szeme a tizenhármas
körzetben. Egy nap odajött hozzám, hogy be akar szállni.
Kapásból nemet mondtam. Erre azt mondta, hogy tartozom
neki, én meg azt, hogy tudom, de akkor sem engedem, hogy
belekeveredjen ebbe. Ekkor mondta el, hogy mire kell neki a
pénz. Mindennek lehordtam, akárcsak az agyatlan
unokaöcsémet. De ekkor már tudtam, hogy nincsen más
választásom. Ha nem veszem be, akkor egy nap a Schuylkill
folyóból halásszák ki a hulláját.
Elgondolkozom a szavain.
– Tommyt is beidézte a vádesküdtszék az ügyben?
– Nem. És nem is fogják. Én voltam az egyedüli
kapcsolata. Az embereim tudták, hogy hoztam valakit, aki
segít a szállítmányokkal, de nem tudták, hogy ki az.
Hátradőlök, és kifújom a levegőt, amiről azt sem tudtam,
hogy bent tartom. Ebben a pillanatban kerekek ropognak
végig mögöttem a kőzúzalékos úton. Hátrafordulok.
Fényszórók közelednek imbolyogva a keskeny úton.
Lawrence feláll.
– Hagylak titeket beszélgetni. Majd Tommy befejezi a
történetet.
– Miért, tovább is van?
Lawrence elmosolyodik. Szomorúan, nekem legalábbis
úgy tűnik.
– Mindig van tovább.
Azzal összeszedi a papírtányérokat és szalvétákat, majd
belegyömöszöli őket a lakókocsi végében álló műanyag
szemetesbe. Aztán fellépked a lakókocsi ajtajához vezető két
falépcsőn, és eltűnik odabenn.
Tommy az én kocsim mögé parkolja le a pick-upját, aztán
kiszáll, és felmegy az úton. Szó nélkül elsétál mellettem, és
bemegy a lakókocsiba. Jó tíz percig vannak bent Lawrence-
szel. Amikor az öcsém végre kijön, akkor kivesz két Millert
a hűtőtáskából, és egyet átnyújt nekem.
 – Szóval – mondja.
– Szóval – felelem és ránézek. Mérges vagyok rá. Bajba
került. Megint. Ezt még megértem. Most már azt is értem,
hogyan történt. Nem tetszik, de megértem. Azt viszont nem,
hogy ahelyett, hogy hozzám fordult volna segítségért,
Lawrence-t, egy sáros zsarut keresett fel, akit egy kocsmában
ismert meg. Ahogy ezen rágódom, Lawrence szavai jutnak
eszembe. Ne ítélkezz felette! Tommy elővesz egy pakli
cigarettát kék pólója zsebéből, kivesz egyet, és rágyújt.
Nagyot szippant a cigarettából, köhögni kezd. Szúrós
tekintettel bámuljuk egymást.
– Szóval – ismétlem.
– Jennifer Yamura – mondja.
Most jön a történet többi része.
– Lefeküdtetek.
– Egy darabig, még régebben. Az O’Dwyerben
találkoztunk –v mondja. Az is egy rendőrkocsma. – Az a
lány aztán tudott inni. Whiskey, tisztán. Jókat nevettünk.
Aztán áthívott magához.
– Az Addison utcai házba. – Most már világos, Tommy
miért akart odaérni még az előtt, hogy a helyszínelők
szétszedik a házat.
A házban valahol bizonyíték lapul Tommy jelenlétére.
Hajszálak, ujjlenyomatok, bármi. Most már azt is értem,
miért fújnak egymásra Daviddel.
Tommy elmosolyodik.
– Megmutatta a kimonóit.
– És mást is.
Elmosolyodik. A szeme legalábbis mosolyog. A tekintete
fáradt és elgyötört. Látszik, hogy nem sokat alszik
mostanában.
– Az egész az én hibám – mondja. – Az egész káosz.
Felsóhajt.
– Az a lány aztán tudott kefélni – mondja. – De nem csak
erről volt szó. Én legalábbis azt hittem. Sokat beszélgettünk.
Mindenféléről. A gazdag bátyjáról. A szüleiről. A faszfej
főnökéről. Az elbaszott életemről. A se veled, se nélküled
viszonyáról azzal a gyökér David barátoddal.
Elhallgat, rágyújt egy újabb cigire, mélyeket szív belőle.
– Valahogy vonzotta az embert – folytatja. – Képes volt
elhitetni veled, hogy tényleg beléd van zúgva. Hogy
megbízhatsz benne. És én meg is bíztam. Rossz döntés volt.
Kurva rossz döntés. Elmondtam, hogy zűrbe kerültem a
maffiával. És azt is, hogy nekik dolgoztam.
– Beszéltél neki a korrupt zsarukról.
Lehunyja a szemét, és bólint.
– És a vádesküdtszékről is. Devlin akkor már gőzerővel
dolgozott. Lawrence már vallomást is tett.
– Te vagy az a forrás, akit Devlin Walker annyira keres! Te
szivárogtattad ki a sztorit Jennifernek.
– Igen is meg nem is. A legtöbb dologról, amiket megírt,
nem is tudtam. Mint például arról, hogy Lawrence-szen
kívül ki tanúskodott még.
Végiggondolom, amit Tommy mondott.
– Szóval ugródeszkának használt téged. Amint szimatot
kapott, hogy van egy jó sztori, kerített magának egy forrást.
Valakit, aki sokkal többet tudott a nyomozás részleteiről.
– Én is így gondolom.
– Ha Walker rájön, hogy közöd van az ügyhöz, neked
véged.
Tommy összehúzza a szemét.
– Walker még hagyján.
– A rosszfiúk – mondom, és Lipinski járdára ömlő beleire
gondolok.
– A rosszfiúk – ismétli Tommy.
Sokáig csendben ülünk az asztalnál. Aztán az öcsém rám
néz.
– Szóval, Mick, mit gondolsz? Hogy illenek össze a
puzzle-darabok?
Széttárom a kezemet.
– Még nem tudom. Túl sok darabka hiányzik a
kirakósból. Például, hogy ki a második forrás. Vagy, hogy ki
ölte meg Lipinskit. Miért vádolta meg Devlin kapásból
szándékos emberöléssel Davidet? Miért erőlteti, hogy
tegyen vallomást?
– És főleg – teszi hozzá Tommy –, hogy ki lökte le a
lépcsőn Jennifer Yamurát.
– Persze – felelem, és észreveszem, hogy valami – nem
vagyok benne biztos, hogy mi – megvillan a szemében.
Egy darabig ücsörgünk, majd Tommy hirtelen felpattan,
és besétál a lakókocsiba.
 10
AUGUSZTUS 11., SZOMBAT

FELRIADOK. A SZÍVEM HEVESEN KALAPÁL. Szaporán

kapkodom a levegőt. Piper is felül az ágyban, és
megragadja a karomat.
– Mick! Mick, jól vagy?
Veszek pár mély lélegzetet, és megnyugtatom, hogy
semmi bajom.
– Csak egy rossz álom.
Piper visszafekszik, én viszont kikászálódom az ágyból,
és magamra rángatom a köntösömet. Az ébresztőóra kék
fényei szerint negyed öt van. Szombat reggel. Alig aludtam
pár órát. Mire visszaértem Jim Thorpe-ból, már jócskán
elmúlt éjfél. Forgott velem a világ, amikor lefeküdtem, és
egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre elragadott az álom.
A konyhában készítek magamnak egy kávét, majd kiülök
a hátsó teraszon álló asztalhoz. Reszket a kezem, ahogy a
számhoz emelem a bögrét.
Micsoda felfordulás!
– Micsoda kibaszott felfordulás – mondom ki hangosan.
A gyilkosság, a korrupt zsaruk, a vádesküdtszék
nyomozása. Tommy és Jennifer Yamura. David Hanson.
Minden összefügg mindennel. És Piper. Piper, aki annyira
eltávolodott tőlem, hogy talán örökre elveszítem.
Ki kell találnom, hogyan húzhatom ki mindnyájunkat
ebből a slamasztikából. Egy könnycsepp gördül le az arcom
jobb oldalán. Ajkam megremeg. Erőt veszek magamon. Erőt
kell vennem.
– Nem – mondom. – Elég volt.
Érzem, hogy az agyam mélyén megcsikordulnak a
fogaskerekek, és szorosabbra zárják elmém gondosan elzárt
fiókjainak ajtóit. Megiszom a kávémat, lemegyek a pincébe,
és kihalászok egy nadrágot meg egy pólót a szárítóból.
Még fél hét sincs, mire visszaérek a futásból, de Piper
már reggelit készít. Csak kettőnknek terített meg, vagyis
Gabby még alszik. Mindkettőnknek tölt egy nagy pohár
narancslevet. A sült szalonna már készen van, egy
papírszalvétán, csöpög róla a zsír. A feleségem éppen tojást
süt.
– Milyen volt a futás?
– Jó. Korán keltél ma.
Piper egy spatulával megkeveri a tojást a serpenyőben.
– Hogy van Tommy?
Biccentek.
– Jól. Mind a ketten jól vannak.
Az, hogy nem kérdezi meg, ki az a másik, akiről beszélek,
megerősíti a gyanúmat, miszerint tud Lawrence
Washingtonról. A harag buborékja növekszik bennem, de
visszanyelem.
Hosszan bámul rám.
– Tommy bajba került? Rá fognak jönni, hogy benne van?
Az ügyészség? A mocskos zsaruk?
– Nem tudom. Eddig még nem jöttek rá.
– De hiszen épp most kutatták át a házat.
Jézusom. Piper nem csak Tommy maifiakapcsolatáról tud,
de Jennifer Yamuráról is. Érzem, hogy a düh újra felszínre
akar törni, és ezúttal meg sem próbálom elfojtani.
– Mi a fene, Piper? Éppen csak megtudtam, mi folyik
Tommy körül, erre kiderül, hogy te végig tudtál mindenről?
 Bosszantóan nyugodtan vonja meg a vállát.
– Nem vagy az ügyvédje.
– De a testvére vagyok! És a férjed! Meg kellene bíznia
bennem. És neked is. Hogyan tudnék segíteni, ha nem tudok
semmiről?
Piper felnevet. Tényleg nevet.
– Hogyan tudnál segíteni?
Most már tényleg dühös vagyok. Erre nem szolgáltam rá.
De megőrzöm a hidegvéremet. Piper úgy lapátolja a
tányéromra a tojást és a szalonnát, hogy rám sem néz. Aztán
hátat fordít nekem, és a pultnál kezdi enni a sajátját.
– Újra felbecsültettem a tetőt – mondja még mindig háttal.
– Ötezerrel kevesebb lett, mint először.
A tető? Azt hittem, ezt már megbeszéltük.
– Tőlem akár tízezerrel is olcsóbb lehet, jelenleg akkor
sem engedhetjük meg magunknak.
Megpördül.
– Azt sem engedhetjük meg magunknak, hogy a
következő vihar lefújja a tetőnket. Akkor az egész háznak
annyi.
– A tetőnek semmi baja. Alig nyolcéves.
– Az előző szélvihar lefújta Shabsék zsindelyének a felét.
És az ő tetőjük sem idősebb a mienknél.
– Shabsék? Kik azok egyáltalán?
– Semmire nem figyelsz oda. Ha én nem lennék, akkor
egyik szomszédunkat se ismernéd!
Azzal felkapja a tányérját meg a poharát, és kiviharzik.

♦ ♦ ♦

Amennyire tudom – és milliószor átgondoltam már ezt –, az

első repedés akkor hasadt végig a házasságunkon, amikor
otthagytam az ügyészséget. A hírhedt neurológusos
gyilkossági ügyem ítélethirdetése utáni ünneplés idején
találkoztunk. Gyors egymásutánban két másik nagyszabású
ügyben is sikerült elítéltetnem a vádlottakat, és hirtelen a
város egyik ismert bűnüldözőjévé léptem elő. Még az
államügyész is meghívott a Chestnut Hill-i házába
vacsorára. A polgármester pedig ragaszkodott hozzá, hogy
mellette álljak a pódiumon, és mondjak pár szót az észak-
philadelphiai fegyvertartás-ellenes gyűlésen.
Mámorító időszak volt ez nekem és Piper számára is. És
még valakinek: Piper apjának, aki közvetlen közelről
figyelhette felemelkedésemet. Többször is úgy hivatkozott
rám társaságban, mint „a jövőbeli államügyészünk”-re.
Mindig jót nevettem ezen. Rövidesen azonban világossá
vált, hogy apósom nem tréfál. Tényleg arra számított, hogy
egy nap én leszek Philadelphia államügyésze. Igyekeztem
elmagyarázni neki, hogy én csak egy vagyok a több száz kis
fogaskerékből, mely ezt a hatalmas gépezetet hajtja.
Elmondtam, hogy rajtam kívül nagyon sok remek és
elkötelezett ügyész dolgozik a városban, ráadásul nekem
sem politikai ambícióm, sem politikai képességeim
nincsenek. Thatchert nem érdekelték a kifogásaim, úgy
legyintett rájuk, mint ahogyan az ember az idegesítő
legyeket hessegeti el.
– Te csak ne aggódj a politikai képességeid miatt –
mondta. – Erre vannak a tanácsadók. És a pénz miatt se
aggódj – tette hozzá. – Befolyásos barátaim vannak, akiknek
igen mély a zsebük.
Apósom bátorítása azonban éppen ellenkező hatást
váltott ki bennem, és csak megerősített abban a
szándékomban, amit fontolgattam már egy ideje: kilépek az
ügyészi hivatalból, és magánpraxisba kezdek.
A végleges döntés előtt azonban meg akartam tudni, mi
erről a feleségem véleménye. Leültettem a konyhaasztalhoz,
és elmondtam neki a tervemet.
 – Szóval mostantól a bűnözőket akarod védeni? – kérdezte.
– Nem mind bűnözők – feleltem. – Ártatlan embereket is
megvádolnak. – Nem volt túl erős érv, és ezt én is tudtam.
Hagytam azonban, hogy Piper egy kicsit elgondolkozzon
rajta. – Többet is keresnék. Nagyobb házba költözhetnénk,
közelebb a szüleidhez. Anyád segíthetne Gabbyvel – tettem
hozzá. A lányunk akkor már egyéves volt, Piper pedig egyre
nehezebben bírta az otthonülő anyuka szerepét.
Egy darabig csendben ült, és a padlót bámulta. Aztán
felnézett.
– Tommyról van szó?
Egy hónappal korábban, nem sokkal az előtt, hogy
visszamentem volna dolgozni a baba születése után,
felhívtak a börtönből. Azt mondták, Tommyt csúnyán
összeverték. Felmentem Frackville-be, hogy meglátogassam.
A gyengélkedőn feküdt, és alig tudott beszélni. Az
állkapcsát összedrótozták, az orra eltörött. A bal szeme
annyira feldagadt, hogy ki sem tudta nyitni. Mindkét kézfeje
vastagon be volt kötve. Amikor észrevette, hogy a kezét
bámulom, a fogai között sziszegve azt mondta:
– Azért én is adtam nekik.
Összetörten értem haza, soha nem aggódtam még jobban
a testvéremért.
– Részben – feleltem Pipernek. – A másik az… hogy…
– Az apám. Túlságosan erőlteti, hogy államügyészt
faragjon belőled.
Bólintottam.
Piper elnézett mellettem, ki a konyhaablakon. Aztán
rátette a kezét az enyémre, és a szemembe nézett.
– Tedd azt, amit helyesnek vélsz.
És tudom, hogy komolyan gondolta. Ebben még ma is
biztos vagyok. Persze akkor még sem ő, sem én nem
tudhattuk, az apja milyen dühös lesz.
Nem sokkal az után mondtam el Thatchernek, hogy
elhagyom az ügyészi pályát és védőügyvédként dolgozok
tovább, hogy beadtam a felmondásomat. Piper szüleivel a
Broad utcán lévő Capital Grille-ben vacsoráztunk.
Valamikor az előétel közepén jelentettem be.
Thatcher beleejtette a kanalát a homárlevesébe, és olyan
lassan fordult felém, mintha lassított felvételen mozogna.
Egy kínosan hosszúra nyúlt pillanat után a lányához fordult.
– Hogyan engedhetted meg ezt? – sziszegte.
Piper meg sem tudott szólalni. Igyekezett megőrizni a
nyugalmát. Mindig is engedelmeskedett az apjának,
szerintem még soha nem hallottam, hogy ellentmondott
volna neki. Éreztem, hogy a feleségemben fortyog a düh. A
vacsora alatt semmit nem mondott, de amint hazaértünk,
kifakadt az apjára. Idővel aztán felém fordította a haragját.
Mindez akkor fut végig az agyamon, amikor Piperrel és
Gabbyvel épp a Gray-házhoz tartunk vacsorára. Wayne-ből
Villanovába csupán tíz perc az út, de a Piper és köztem izzó
feszültség miatt egy örökkévalóságnak tűnik.
Befordulok a széles, macskakővel borított felhajtóra. Az
út két szélén úgy terül el a precízen nyírt gyep, mint két
smaragdszínű óceán. A különféle egynyári növények olyan
egyenes sorban állnak egymás után, mint a porosz katonák
egy felvonuláson. A Gray-ház egy impozáns kőépület bíbor
zsalukkal és sötét palakő tetővel. Mértani pontossággal
építették a kéthektáros birtok közepére. Amikor először
jártam itt, nehezemre esett elhinni, hogy az életvidám Piper
egy ilyen komor helyen nőtt fel.
Thatcher Gray nyit ajtót. Fehér, hosszú ujjú inget, sötét
nadrágot és olasz félcipőt visel. Ősz haja kétoldalt rövidre
nyírt, hosszúkás feje tetején egy kicsit hosszabb. Piper
előrehajol, hogy megcsókolja az apját. Telt, vörös ajka éles
kontrasztban áll apja vékony, színtelen szájával. Thatcher
kezet nyújt, hűvösen üdvözöl.
– Mick – mondja, miközben közel ülő kék szemeivel
végigmér.
Kezet fogunk, majd lehajol Gabbyhez.
– Na, és hogy van a világ leggyönyörűbb kislánya? –
mondja, miközben felemeli őt.
Gabby visszanéz rám, és grimaszt vág. Jaj, ne, már megint.
Négyen aztán átmegyünk a nappalin és az étkezőn át a
konyhába, ahol Helen Gray a vacsorát készíti. Helen csinos
nő, ma zöld koktélruhát visel. Ahogy belépünk, megfordul,
szeme-szája széles mosolyra húzódik. Mind a hármunkat
megölel és megpuszil, majd borral kínál engem és Pipert.
– Egyenesen a pincéből – jelenti ki Thatcher, ha esetleg
kiment volna a fejünkből a nyár elején építtetett
borospincéje. Piper szerint a pince majdnem ötvenezer
dollárba került, és a költségek miatt a szokásos éves európai
kirándulásukat is el kellett halasztaniuk Helennel. Piper
anyja nem örült ennek, de nem mondott semmit. Thatcher
Gray nehezen viseli a kritikát.
Evés közben Helen megkérdezi, hogy mikor kezdi Gabby
az első osztályt.
– Már csak két hét – felelem. – Gabby egyre izgatottabb,
ahogy közeledik a nagy nap. – A lányunk imád új dolgokat
tanulni, de a leginkább azt várja, hogy új barátai legyenek.
– Az iskola rendkívül fontos, Gabrielle – jelenti ki
Thatcher, és Gabbyhez hajol. – Biztosan te is azt szeretnéd,
hogy egy nap szép házad legyen, szép ruháid és kellemes
barátaid. Az iskola megtanítja, hogyan szerezheted meg
ezeket.
Miközben a nagyapja kioktatását hallgatja, Gabby a
tányérját bámulja, és a zöldségeit piszkálja.
– Ez a mandulás pisztráng egyszerűen fenséges –
lelkendezek Helennek. – Igazán kitettél magadért.
Helen elmosolyodik, de a mosolya gyorsan
elhalványodik, mert a férje közbevág.
– A múlt héten ettem életem legjobb mandulás
pisztrángját – jelenti ki. – Bent a városban, abban az
étteremben a Rittenhouse téren. Amelyik úgy néz ki, mint
egy francia bisztró. Mi is a neve? Parc talán?
Bosszankodva nézek Piperre, miközben Helen jól
meghúzza a borospoharát. Piper nem törődik velem, az
apjához fordul, és megkérdezi, hogy van mostanság.
– Jobban lennék, ha kedvezőbb lenne a gazdasági helyzet
– panaszkodik. – Nem elég, hogy a kínaiak azzal
fenyegetnek, hogy az inflált tőzsdepiacukkal letarolják a
világot, most ráadásul azok a barom angolok is úgy
döntöttek, hogy kilépnek az Európai Gazdasági
Közösségből. Köszönhetően annak a pár milliónyi csóró
szavazónak, akiknek fogalmuk sincsen, hogy működik a
globális piac.
Ha a Lordok Háza valaha is helyet ad majd
amerikaiaknak, minden bizonnyal Thatcher Gray fog
elsőként beülni közéjük.
– Elég sok pénzes figura is a kilépésre szavazott – vetem
ellen. – Nem csak a szegényeket kell hibáztatni.
Túl magas labda ez Piper apjának.
– Olyan pénzes emberek, mint akit most védesz? Phillip
Baldwin. Az a rohadék sok jó embernek tett keresztbe.
Köztük nem egy barátomnak is. Te meg ki akarod mosdatni.
– Valójában vallomást fog tenni. Most írta alá a vádalku-
megállapodást. Valószínűleg jövő héten már jelentkezik is a
börtönben. Biztos, hogy a lapok is megírják.
Thatcher elgondolkodik.
– Mennyit kaphat?
– A törvény szerint húsz évet, de valószínűleg csak tízet
kell leülnie. Egy egész évtized a rácsok mögött.
– Tíz év? Azért, amit tett? Ott kéne rohadnia a börtönben
a következő jégkorszakig.
Helen igyekszik a védelmemre kelni.
– Tíz év igenis hosszú idő, Thatcher. Biztos vagyok
benne, hogy meg fogja viselni a börtön.
Thatcher szúrósan néz Helenre. Nem az a fajta ember, aki
eltűri, hogy a felesége ellentmondjon neki. Helen felemeli a
borát, és félrenéz. Piper nem szól semmit. Nem akar a szülei
kereszttüzébe kerülni. Korábban elkövette már ezt a hibát.
Néhány percig kínos csendben ülünk, majd Thatcher újra
támadásba lendül. Megforgatja a borát a poharában, aztán
rám néz.
– Ez a Baldwin-ügy gondolom, jó kis summát hoz majd a
cégednek.
Igyekszem közömbösnek látszani.
– A cég jól megy, a Baldwin-dolog nem oszt, nem szoroz.
Thatcher gyorsan Piperre pillant. A tekintetükből látom,
hogy egy-null oda. De Thatcher még nem sebzett meg
eléggé. Ezúttal az Achilles-sarkamra céloz.
– Na és, hogy van a kisöcséd?
Piper apja csak párszor találkozott Tommyval.
Bármennyire is küzdött Piper azért, hogy az apja elfogadja
Tommyt, az öreg egyáltalán nem mutatott hajlandóságot
erre. Még a létezését se nagyon vette tudomásul.
Elmosolyodok, mert eszembe jut, Tommy hogyan jellemezte
Thatcher Grayt, amikor először találkoztak: Sir Thatcher,
akinek karót dugtak a seggébe.
Mielőtt bármit is felelhetnék, Piper közbevág.
– Ó, Tommy remekül van, sokat segít nekem a kertben, és
keményen dolgozik Mickkel a David Hanson-ügyön.
David nevének említésére Thatchernek megrándul az
arca. Akárcsak a város más nagynevű jogászai, még ő sem
tudja, hogyan álljon a Davidet ért vádakhoz. Óvatosságból
némi távolságot kell tartaniuk Davidtől, ugyanakkor nem
túl sokat, hiszen ha felmentik, és visszakapja vezető
jogtanácsadói állását a Hanson World Industriesnél, akkor
újra egy milliódolláros üzletet fog vezetni.
Vacsora után felajánlom Helennek, hogy segítek
elmosogatni. Piper és az apja elvonulnak a dolgozószobába.
Amikor végzünk a mosogatással, csatlakozunk a
feleségemhez és Sir Thatcherhez. Amikor belépünk, mind a
ketten a Thatcher antik mahagóniasztala előtt álló fekete
bőrkanapén ülnek.
– Jó hírem van, édesem – kiált fel Piper, amint meglát. –
Apa ad kölcsön az új tetőre!

♦ ♦ ♦

Egészen addig vissza tudom magam fogni, míg le nem

fektetjük Gabbyt, és el nem vonulunk a hálószobánkba.
– Mi a franc, Piper? De most komolyan. Mégis mit
mondtál neki, amikor kettesben maradtatok? Hogy amit a
cégről mondtam, az mind marhaság?
– Nem mondtam ilyet. Csak annyit mondtam, hogy
kellene az új tető, és most kicsit szűkében vagyunk a
pénznek.
Olyan ideges vagyok, hogy legszívesebben
belebokszolnék valamibe.
– Az isten szerelmére, hát nem érted, hogy nem kell új
tető? A mostani tökéletesen jó! Hát nem figyelsz rám?
– És te miért nem hallgatsz rám? A tető nem jó!
Meggyengült, és az egész ház veszélyben van miatta!
Már nem is tudom, mit mondjak erre. De tudom, hogy
valójában nem a tetőről szól, és valami más kínozza Pipert.
Úgy döntök, adok neki egy esélyt, hogy elmondja, mi folyik
itt.
– Nem tudom, mi van veled – kezdem. – Már egy ideje
elkezdtél eltávolodni tőlem. Érzem. Az utóbbi pár hónapban
pedig egyenesen menekülsz előlem. Egyfolytában New
Yorkba járkálsz a barátnőiddel, vagy kimaradsz estére, vagy
ilyesmi. Ha meg itthon vagy, akkor vagy veszekszel, vagy
olyan, mintha tök máshol járnál.
Piper elkerekedő szemekkel bámul rám.
– Én járok máshol? Az igen, Mick! Az igen, baszd meg.
Sarkon fordulok.
– Igen, ez az. Menj csak el! Menj el valahova máshova!
– Baszódj meg! – kiáltom a vállam felett, majd
letrappolok a lépcsőn.
 11
AUGUSZTUS 20., HÉTFŐ

VÉGRE VALAMI jó HÍR. Hétfő dél van, és az irodámban ülök.

Éppen most fejeztem be egy telefonbeszélgetést Arthur
Hogarth-tal. A-Hog, ahogyan becézik, a Hogarth,
Blumenthal és Fishbein egyik társalapítója, mely Philly
legsikeresebb és legfelkapottabb személyi sérüléses
ügyekkel foglalkozó cége.
Nyílt titok a szakmában, hogy a legkönnyebben úgy lehet
pénzt keresni, ha az ember személyi sérüléses ügyeket ajánl
ki az olyan fickóknak, mint Arthur Hogarth. Bár ajánlóként
technikailag te is az ügyfél jogi csapatához tartozol, az A-
Hog-féle fickók és beosztottjaik végzik el az összes munkát.
Ráadásul előleget sem kérnek. A végén te, az ajánló ügyvéd
semmit nem dolgozol az üggyel, nincsenek költségeid, nem
vállalsz kockázatot, viszont felmarkolod a részed, amikor az
Arthur-féléknek sikerül egyezséget kötniük, vagy
kedvezően ítél számukra a bíróság.
Pontosan ez történt egy korábbi ügyfelemmel, Candice
Crenshaw-val, a huszonkét éves, a Delilahs Denben dolgozó
„előadóművésszel”, akit három évvel ezelőtt kábítószer-
birtoklással vádoltak. Lesöpörtem a vádat az asztalról. Egy
évvel később a fiatal sztriptíztáncosnő megjelent az
irodámban, és széthúzta nekem a blúzát. Candy bal melle
volt a legtökéletesebb női mell, amit valaha láttam. A jobb
viszont úgy nézett ki, mint egy palacsinta, és több öltés volt
benne, mint egy rongybabában. Kiderült, hogy a
mellnagyobbító műtét során kiszakadt az implantátum a
jobb mellében, ami súlyos fertőzést okozott, és tönkretette
az emlőmirigyeit.
Egy órával később átkísértem a Hogarth, Blumenthal és
Fishbein irodájába, ahol találkozhatott Arthurral. A
következő két évben A-Hog végignavigálta Candy
„mellmalőr” ügyét a jogi útvesztőkön. Mindenkit beperelt,
akinek a legkisebb köze is volt a mellműtéthez: a sebészt, a
nővéreket, az altatóorvost, két rezidenst, akik végignézték a
műtétet, a kórházat és az implantátum gyártóját is. Tucatnyi
tanút szedett össze, akik hajlandók tanúsítani, hogy milyen
boldog, kiegyensúlyozott, jó természetű, felelősségteljes,
csodálatos, elragadó és jámbor barát, lány, húg, nővér,
szomszéd, vásárló, ingázó és istenfélő amerikai állampolgár
volt Candy a műtét előtt, ami cirkuszi látványosságot csinált
belőle. És micsoda reménytelen, elkeseredett, kétségbeesett,
megtört, elcsüggedt, elhagyatott istenfélő amerikai
állampolgárrá vált a megcsonkítása után. Elképesztő, de
Arthur-nak még Leon Auerbackot, a nagynevű hollywoodi
ügynököt (aki – ahogy Arthur megsúgta nekem – a főiskolai
szobatársa volt) is sikerült tanúskodásra bírnia, aki
elmondta, hogy éppen a műtét előtt akarta Candyt
leszerződtetni az HBO egyik sorozatának főszerepére.
– Végül – mondom Susannek, ahogy leül az irodámban –
a bíróság három és fél milliót ítélt meg neki.
Susan egy pillanatra elgondolkodik.
– Szóval Arthur harmadának a harmada az…
– Háromszázhuszonkilencezer.
Amint kimondom az összeget, Susan kifújja a levegőt.
– Egy kis könnyebbség. Végre.
– Menjünk el mindannyian ebédelni – javaslom.
Miután a Phillip Baldwin-ügy az utolsó pillanatban
sajnálatos módon kicsúszott a kezeink közül, igencsak nagy
nyomás helyeződött Vaughnra és két ügyvédbojtárunkra,
Jillre és Andreára. Azt az utasítást adtuk nekik, hogy
adjanak be annyi kérelmet, amennyit csak tudnak,
hallgassanak meg minél több tanút, kutassanak minél többet
a jelenlegi ügyeinkben, és összességében számlázzanak ki
annyi órát, amennyit csak lehet. Mindezt azért, hogy extra
bevételhez juthassunk. Mostanra mindenki kimerült, a
feszültség pedig tapintható az irodában. Ki kell engednünk
egy kicsit a gőzt.
Fél órával később az egész cég – Susan, én, Angie,
Vaughn, a két ügyvédbojtárunk, Andrea és Jill, sőt még a
tizenkilenc éves asszisztensünk, Katrina is – a Capital Grill
nagytermének egyik központi asztalánál ül. Amikor a
pincérünk megérkezik az előételekkel, Angie megkérdezi,
hogy hol van Tommy.
– Még mindig tanúkat kajtat Terrell Davis alibijéhez –
válaszolom.
A Terrell Davis-ügy egy másik gyilkossági eset, aminek a
tárgyalása egy hónappal David Hansoné után esedékes. Mi
pedig még mindig nem találtuk meg Terrell két barátját,
akikkel a város másik felén voltak a lövöldözés idején,
amivel megvádolták. Nem mintha az ügyfelünk nem tett
volna meg mindent azért, hogy segítse a munkánkat. Terrell
eddig hat haverját említette meg Tommynak, de amikor az
öcsém kikérdezte őket, gyorsan összezavarodtak.
– Nem ártana, ha Terrell össze tudná szedni két olyan
haverját, akik meg tudnak jegyezni egy pár mondatos
történetet – panaszkodott egyszer az öcsém.
Elmesélem a csapatnak a sztorit, mire mind felnevetünk.
Aztán Vaughn meséli el az egyik esetét, amiben egy Szerda
nevű örömlányt kellett védenie.
– Szóval megkérdezem tőle, hogy miért nem a hét egy
másik napját választotta névnek, mondjuk a szombatot vagy
a hétfőt – mondja. – Erre úgy néz rám, mintha tök hülye
lennék. „Hát nem egyértelmű?” kérdezi. „A szerda a kufircolós
nap. ”
Mindannyian nevetésben törünk ki. Vaughn sztorija
megtöri a jeget, és a hónapok óta a csapatunkra nehezedő
nyomás lassan enyhülni kezd. Susannel egymás után
meséljük el a saját sztorijainkat, és hirtelen rádöbbenek,
hogy pont ezért szeretek egy olyan cégben dolgozni, mint a
mienk. Az ügyvédek közt közhelynek számít, hogy a jogi
pálya sokkal egyszerűbb lenne, ha nem lennének az
ügyfelek. A védőügyvédek pedig mindig is az élen jártak a
panaszkodásban. Végtére is az ügyfeleink nemcsak
követelőzők, a legtöbb esetben még bűnözők is. Néhányan
pedig erőszakos bűncselekményeket követtek el, vagy
éppen szociopaták, esetleg kórosan nárcisztikusak.
Ezek azonban a legrosszabb és legritkább eseteink. A
legtöbb ügyfelünk nem azért találja magát egyik napról a
másikra narancssárga pizsamában, mert velejéig romlott a
természete. Sokkal inkább azért szegik meg a törvényt, mert
a környezetük és az iskola, ahol felnőttek, elsüllyedt a
közöny, az érzéketlenség és a nyílt bűnözés mocsarában. Ők
nem azért buknak el, mert képtelenek alkalmazkodni a
közösség erkölcsi szabályaihoz, sokkal inkább azért, mert
túlságosan jól alkalmazkodtak a nincstelenség és az erőszak
törvényeihez, melyek az őket körülvevő világot mozgatják.
Az olyan ügyvédek, mint én, és az olyan cégek, mint az
enyém, mindent megteszünk annak érdekében, hogy
megóvjuk ezeket az embereket a bennük éledező
szörnyetegtől. Ha szerencséjük van, akkor néhány sebbel
megússzák a dolgot. Ha szerencsénk van, akkor a végén jól
megfizetnek minket, és néha még egy jó nevetésre is marad
erőnk a könnyek, a bosszankodás és a fájdalmas vereségek
között.
Susan mintha olvasna a gondolataimban.
 – Nem olyan, mint ügyész korodban, mi?
Elmosolyodok, és megcsóválom a fejemet.
– Visszamennél? – kérdezi Vaughn.
Ezen még csak el sem kell gondolkoznom.
– Nem. – Csak ennyi, simán nem.
A pincér közben kihozza a főételeinket, a beszélgetés
pedig elhal. Egymás után rendeljük az italokat, és a kiadós
ebédet mindannyian desszerttel koronázzuk meg. A végén
alig tudunk felállni az asztaltól. Hunyorgunk, ahogy az
étterem félhomályából kilépünk a verőfénybe, hogy
visszainduljunk az irodába, ahol a délutánt minden
bizonnyal teljes semmittevéssel fogjuk tölteni.

♦ ♦ ♦

Miután egy egész órát tékozoltam el az asztalomnál, már

éppen azon gondolkozom, hogy hazamegyek, amikor
Vaughn és Susan belép az irodámba, és bekapcsolják a
tévét. Devlin Walker egy diófa pódium mögött áll, és épp
ünnepélyesen azt magyarázza, hogy a nyomozó
vádesküdtszék javaslatára a Philadelphiai Rendőrség
tizenharmadik és tizenötödik körzetének tizenhét rendőre
ellen emelnek vádat, akiket a kora reggeli órákban mind le
is tartóztattak otthonaikban. Dörgedelmesen kijelenti, hogy
senki nem áll a törvény felett. Aztán belekezd a letartóztatott
rendőrök neveinek felolvasásába.
Egy órával a sajtótájékoztató után Angie megcsörget.
– Devlin Walker van a vonalban – közli. – Az egyesen.
Felemelem a kagylót, és rácsapok az egyes gombra.
– McFarland.
– Láttad?
– Láttam. És?
– Itt az idő, Mick. Vedd rá Hansont, hogy tegyen
vallomást! Elfogadom a gondatlanságból, hirtelen
felindulással elkövetett emberölést. De kell a laptop. Még
lehetnek rajta nevek. Sáros zsaruk nevei.
– A laptop nincs Hansonnál. Mivelhogy nem ő ölte meg
Yamurát.
– Ne feledd, a laptopnak érintetlennek kell lennie. Egy
fájlt sem nyithattak meg rajta. Egyetlenegyet sem. Világos?
– Legyen szép napod!
– Az istenit, Mick! Meg akarom könnyíteni az ügyfeled
dolgát!
– Megkönnyíteni? – Most rajtam a sor, hogy felemeljem a
hangomat. – Hogy bevalljon egy olyan bűncselekményt,
amit nem is követett el? Hogy elveszítse azt a kevés
megbecsülését is, ami még maradt? Hogy előadjon egy
olyan számítógépet, ami nincs is nála? Ezek közül szerinted
mégis melyik jelent könnyítést?
– Csak tedd a dolgod, és vedd rá a vallomásra! Ül pár
évet emberölésért, vagy élete végéig a börtönben rohad
előre megfontolt szándékból elkövetett emberölésért. És ne
feledd a laptopot! A számítógép az egyetlen oka, hogy
egyáltalán szóba állok veled.
– Találkozunk a tárgyaláson.
Lecsapom a telefont, hátradőlök, és lehunyom a
szememet. Az, hogy Devlin ennyire megszállottan keresi
Jennifer Yamura laptopját, és hogy mindenképpen
érintetlenül akarja megkaparintani, azt sejteti, hogy valami
olyat tud arról a számítógépről, amit én nem.
 12
SZEPTEMBER 4., KEDD

KÉT HÉTTEL a rendőrök letartóztatása és Devlin hívása után

Vaughn lép be az irodámba.
– Tommynak igaza volt a rablásokkal kapcsolatban –
mondja. – A rendőrségi adatbázis szerint három betörés is
történt Jennifer Yamura házának közelében azon a héten.
Mindegyik fényes nappal, kettő a gyilkosság előtt, egy
utána.
– Elkaptak valakit a rendőrök?
Megrázza a fejét.
– Megmondom Tommynak, hogy gyűjtse be az áldozatok
vallomásait. Rákerülnek a tanúk listájára.
Vaughn elmosolyodik.
– Egyre inkább úgy érzem, hogy van esélyünk.
– Sok van még addig.
Vaughn kimegy, én meg felhívom Tommyt, és elmondom
neki, hogy a rendőr ismerősének a betöréshullámról adott
fülese igaznak bizonyult.
– Megvannak a nevek és a címek – közlöm vele. –
Átdobom e-mailben. Látogasd meg őket, és vedd fel a
vallomásukat!
– Hogyne – feleli Tommy. Fáradt a hangja.
Megkérdezem, hogy van Lawrence Washington, és a
tudomására hozom, hogy igencsak nyugtalanít, hogy egy
bujkáló tanút rejteget. Őszintén megrémít a gondolat, hogy
Devlin Walker rájön, az öcsém rejtegeti Lawrence-t. Ha
Walker rájön a Lawrence és Tommy közötti kapcsolatra,
akkor onnan már csak egy lépés a következtetés, hogy
Tommynak köze volt a droggal üzletelő rendőrökhöz.
Kedvelem Lawrence-t, de nem hinném, hogy vállalná a
börtönt Tommy helyett. Azt pedig nem engedem, hogy a
testvérem visszakerüljön.
– Te csak ne aggódj Lawrence miatt! – nyugtat meg. – Tud
titkot tartani.
– Hogyne tudna. Kérdezd csak meg a rendőr haverjait!
Tommy nem mond semmit, de a vonalon keresztül is
érzem a feszültségét.
– Nézd – folytatom –, ha az ügyészség rájön, hogy
Lawrence elhallgatta előlük a te szerepedet, akkor az alkuja
megy a kukába, ő pedig a börtönbe, jó hosszú időre. Akkor
pedig ellened fogják fordítani.
– Lawrence tartozik nekem, Mick. Ez a különbség köztem
és a sáros zsaruk között. Lawrence pedig biztos nem megy
hosszú időre börtönbe. Bárhogy is alakuljon az ügy.
Nem értem mire utal, és ezt meg is mondom neki.
– Lawrence-nek májrákja van. Áttétek vannak a tüdejében
és az agyában. Élvezni akarja a szabadságát, amíg még
tudja. Felajánlottam neki, hogy addig marad a lakókocsiban,
ameddig csak akar. Időnként felmegyek hozzá, viszek neki
ezt-azt, segítek neki. Vele vagyok. Egész addig, amíg…
– Tényleg újra végig akarod csinálni?
– Hé, ne feledd, hogy kőből vagyok. Én vagyok a Beton.
Emlékszel? – Tommy igyekszik vidám hangot megütni, de a
szavaiból keserűség árad.
Nem igazán emlékszem, hogy mikor tűnt fel apám
köhögése. Talán tizedikben, vagy tizenegyedikben. Eleinte
Tommyval még hecceltük is az öreget, hogy biztos a cigi
miatt. Aztán ahogy egyre súlyosbodott a dolog, egyre csak
nyaggattuk, hogy szokjon le végre. Végül beadta a derekát.
Én épp végzős voltam a gimiben, Tommy pedig másodikos.
De már késő volt. Akkor persze még nem tudtuk. Aztán
kiderült, hogy az sem számított volna, ha évekkel korábban
leteszi a cigit. Vagy el se kezd dohányozni. Nem a cigi ölte
meg, hanem a munkája. A Manheim Newbestos, ahol húsz
évig dolgozott gépkezelőként.
Amikor érettségi után elkerültem otthonról, apa éppen
olyan erősen köhögött, mint előtte, de olyan egészségesnek
tűnt, mint aki akár egy medvével is fel tudná venni a harcot.
Első- és másodéves koromban is erősnek láttam, bár
gyakran úgy tűnt, hogy nehezen kap levegőt. Emlékszem,
amikor egyszer otthon voltam a nyári szünetre, Tommyval
és apával a ház mögött dobálgattunk. Apa ráfutott egy
hosszú passzra, és miután elkapta a labdát, hosszú ideig a
térdére támaszkodva kapkodott levegő után. Tommyval
aggódva pillantottunk egymásra, de apa csak megvonta a
vállát, és kijelentette, hogy semmiség az egész. Nyár végén
visszamentem a főiskolára. Akárhányszor hazatelefonáltam,
Tommy mindig azt mondta, hogy apa egyre rosszabbul van.
Amikor viszont hazamentem hálaadásra, karácsonyra vagy
húsvétra, mindig sugárzott belőle a jókedv, és tele volt
energiával. Amikor Tommy nem volt a közelben, többször is
megkérdeztem tőle, hogy van. Mindig azt válaszolta, hogy a
köhögést és a zihálást leszámítva kutyabaja.
Ennek ellenére nem lepett meg, amikor az öcsém azt
mondta az érettségije után, hogy egy ideig elhalasztja a
bevonulását a seregbe, hogy otthon vigyázzon az öregre.
Harmadév után a campuson maradtam nyárra, mert
lehetőséget kaptam a helyi jogi irodában dolgozni. Nyár
elején azonban még egyszer hazamentem. Ekkor vettem
észre az első jeleket. Apa lefogyott, és a bőrszíne sem tűnt
egészségesnek. Elhatároztam, hogy legalább kéthetente
hazajárok, és úgy tűnt, hogy apa állapota stagnál. Továbbra
sem nézett ki jól, de úgy tűnt, nem is rosszabbodik az
állapota. Emlékszem, hogy pont ezt mondtam Tommynak is
egy késő augusztusi éjjel, miután hárman elmentünk
sörözni az egyik közeli bárba. Tommyval a hátsó
udvarunkon álló piknikasztal mellett ültünk. Már elmúlt
éjfél, az eget pedig beragyogták a csillagok.
A testvérem erre felemelte a fejét, és szúrósan rám nézett:
– De hát rosszabbul van, Mick.
Végzős évem januárjában az öcsém felhívott, és
elmondta, hogy apa nyugdíjba ment, és ügyvédet fogadott.
Amikor megkérdeztem, hogy miért, Tommy egy szóval
válaszolt:
– Azbeszt.
Nekem csak akkor állt össze a kép, és ekkor döbbentem
rá, hogy apának nem a cigitől lett tüdőtágulata. Felhívtam az
egyik ügyvédet, akinek a campuson dolgoztam. Elmondta,
hogy évek óta rengeteg azbesztper indult az országban. Még
aznap este hazamentem, és miután apa lefeküdt,
erősködtem Tommynak, hogy mondja el, mennyire súlyos a
helyzet.
– Ugyan már, Mick! Nyisd ki a szemed! Vagy a füled.
Egyfolytában köhög. Tizenhárom kilót fogyott. Rosszul van,
és ezt te is pontosan tudod. Ne áltass se engem, se magadat!
– Abbahagyom a sulit. Segítek gondját viselni.
Tommy mérgesen horkant fel.
– Egy féléved van hátra. Fejezd be, diplomázz le! Aztán
majd segíthetsz.
Ezután apával is beszéltünk, aki egyetértett az öcsémmel.
– Ha lediplomáztál, elmegyünk egy jó kis kirándulásra –
mondta. – Mindig is ki akartam bérelni egy olyan nagy
lakókocsit, és felmenni a Grand Canyonhoz.
Így aztán visszamentem a főiskolára, hogy elvégezzem az
utolsó szemesztert. Aztán április második hetében hajnal
kettőkor megcsörrent a telefonom. Felültem az ágyban, és
felvettem. Jó öt másodpercig csak néma csendet hallottam a
vonal túlsó végén.
– Halló, ki az? – kérdeztem türelmetlenül, még mindig
csukott szemmel.
– Apa meghalt.
Azonnal kipattantam az ágyból.
– Mi történt?
De akkorra Tommy már letette.
A következő pár hét már a homályba vész. A hosszú
hazaút. Apám élettelen teste az ágyában. A temetés. A
virrasztás. A találkozás az ügyvédekkel. Úgy támolyogtam
egyik helyszínről a másikra, mint egy zombi. Az egyetlen
dolog, amire tisztán emlékszem, az Tommy. Amilyen
távolinak éreztem magam az egész szörnyűségtől, olyan
közel láttam hozzá az öcsémet. Mindent ő intézett, a
rokonokat, az ügyvédeket, a temetkezési vállalkozót, a
halotti tort. Engem. Szerintem ekkor tudatosult bennem
először, hogy az öcsém férfivá érett. A gondolat
megrémített. Huszonkét éves főiskolás voltam, és még
előttem állt három év jogi képzés. Diák voltam, és így is
gondoltam magamra. Nem voltam már gyerek, de még
felnőtt sem igazán. A testem és az arcom már egy férfié volt,
de még nem ismertem ki magam a világban. Ezzel szemben
a húszéves öcsém már két éve a helyi golyóscsapágy-
üzemben dolgozott. Gondját viselte betegeskedő apánknak.
Fizette a számlákat. Kifestette és újravezetékezte a házat.
Elvitte apánkat az orvoshoz, ápolta és szórakoztatta. Amikor
pedig apa elment, Tommy határozottan a kezébe vette az
irányítást.
Egy héttel azután, hogy lediplomáztam, és hazaköltöztem
a nyári szünetre, végül Tommy is összetört. Egy este korán
értem haza. Ott találtam őt a kanapén ülve. Kezében egy
doboz sörrel bámulta a tévét, amikor elmentem lefeküdni.
Amikor reggel felkeltem, ő még mindig ott ült a bekapcsolt
tévé előtt. A kezében azonban már nem egy sört, hanem egy
Jack Daniels üveget tartott, aminek már alig lötyögött valami
az alján. Fél tucat sörösdoboz hevert a dohányzóasztalon.
Megkérdeztem tőle, hogy minden rendben van-e. Mintha
meg se hallott volna, bámulta tovább a tévét. Eltakarítottam
az üres dobozokat, kivettem a kezéből az üveget. És
kikapcsoltam a tévét. Tommy lehunyta a szemét, de ezt
leszámítva meg sem mozdult.
Három napig el sem hagyta a házat. Nem fürdött, nem
borotválkozott, még csak át sem öltözött. Tekintete
kiüresedett. Mivel enni sem volt hajlandó, elkezdett fogyni.
Telt arca lesoványodott, bőre megfakult. A legjobban
azonban az rémisztett meg, amit a szemében láttam. Tommy
félt. Rettegett. És azt hiszem, rá is jöttem, hogy mitől.
Anyánk halála után Tommy úgy követte apánkat, mint egy
kiskutya. Akárhová is ment az öreg, az öcsém mindig a
nyomában járt. Ha apánk csinált valamit, Tommy segített
neki. Elkísérte a barkácsboltba, bevásárolni, vagy ha leugrott
sörért, mindenhova. És végül megértettem, hogy Tommy
azért követi apánkat, hogy az megvédje őt. Mert bármi is
ölte meg anyánkat a szemünk előtt, apánkat nem bántotta.
Bármilyen erős legyen is a halál, gondolta Tommy, apával
még ő sem bírhat.
Úgy vélem, a fiatal Tommy mindennél jobban hitt apánk
sebezhetetlenségében. Ez a hite tört akkor darabokra. A
halál ugyanúgy eljött apánkért, mint ahogy annak idején
anyánkért is. Apánk rettentő ereje csak arra volt elég, hogy
meghosszabbítsa a szenvedéseit. A halál őt nem tudta egy
csapással leteríteni, mint anyánkat, így aztán szépen lassan,
dekáról dekára emésztette fel, elevenen felfalta. Tommy
pedig mindezt végignézte, és halálra rémült. És volt még
valami. Tommy végig apánk mellett volt, és maga próbálta
felvenni a harcot az öregre rontó halállal. De elbukott. Úgy
gondolom, az, hogy nem tudta megmenteni apánkat,
bűntudattal árasztotta el Tommy szívét. Ezt is láttam az
öcsém szemében. Feneketlen bűntudatot.
Megveregettem a saját vállamat, amiért erre ilyen
ügyesen rájöttem. Minden elcsépelt közhelyet elsütöttem
Tommynak. Hogy nem tehetett semmit. Hogy eljött apa
ideje. Hogy őelőtte még ott az egész élet. Hogy apa most
már anyával van, és mindketten azt akarnák, hogy Tommy
boldogan éljen.
Az öcsém tökéletes mozdulatlanságban ült, miközben
vigasztaltam. Néha a fogát csikorgatta, és a falat, a tévét
vagy a mennyezetet bámulta. Néha lehunyta a szemét, és
csóválni kezdte a fejét. Máskor meg csak meredt rám,
miközben gránittestének minden izma megfeszült, mintha
rám akarná vetni magát, hogy darabokra tépjen. Ilyenkor
komolyan megijedtem. Akárcsak apánk, Tommy is
hihetetlen erővel bírt. Igencsak pórul járt, aki szembekerült
vele.
Lassan teltek a nyári hónapok. Én munkát vállaltam egy
helyi pubban, amit egy középiskolai osztálytársam vitt.
Amikor hajnal fél három-három felé hazaértem a munkából,
Tommy mindig ébren volt még. Kicsit beszélgettünk, majd
én elmentem lefeküdni. Ő még sokáig fennmaradt, fel-alá
járkált, ivott, tévézett, néha sírt. Augusztus elején aztán
visszament dolgozni a csapágyüzembe. Két napig bírta,
aztán összeverekedett a művezetőjével, és elviharzott.
Amikor hazaértem, elmondta, mi történt, én meg nekiestem.
Ráripakodtam, hogy ideje lenne összeszednie magát.
Sürgettem, hogy menjen el a helyi toborzóirodába, vágjon
bele régi tervébe, és csatlakozzon a különleges erőkhöz.
– Teljesen szétestél – vetettem a szemére. – Stabilitásra
van szükséged. Most, hogy apa elment, semmi sem tarthat
vissza attól, hogy valóra váltsd a saját álmaidat. Csak tedd
meg az első lépést! Hagyj fel végre az önpusztítással! Ok
nélkül ostorozod magad. Semmit sem tehettél apáért!
 Tommy a kanapén ült, arcát a kezébe temetve. Ekkor
azonban rám nézett vörös szemeivel.
– Te mindig is olyan okos voltál, Mick. Igazi lángész. De
valójában szart se tudsz.
– Ez meg mégis mi a francot jelent? – ordítottam.
Képtelen voltam elviselni, hogy így látom az öcsémet. –
Mire fel sajnáltatod magad? Elnéztelek az elmúlt pár
hónapban, és azt kérdezem magamtól, hogy ki ez a fickó a
házamban. Egy idegen. Úgy néz ki, mint az öcsém, de nem
úgy viselkedik. Gyerünk, kapd már össze magad! Állj fel, és
nézz előre! Embereld már meg magad, Tommy! Légy férfi,
baszd meg!
Felrohantam a lépcsőn, és bevágtam magam mögött a
szobám ajtaját. Pár perc múlva lelkifurdalástól gyötörve
mentem le, hogy elnézést kérjek tőle. De már sehol sem volt.
A bejárati ajtó tárva-nyitva állt, és apánk pick-upja eltűnt a
bejáróról. Következő éjszaka Tommy megint ott ült a
kanapén, amikor hazaértem a munkából. Megpróbáltam
bocsánatot kérni tőle, de leintett.
– Nem nagy ügy. Felejtsd el!
A következő héten kaptuk meg a pénzt. Mire apánk
meghalt, a bíróságok már jókora összeget különítettek el,
hogy kifizessék az azbesztkárosultakat. Néhány ügy
bíróságra került, de a legtöbb esetben peren kívüli
megegyezés született a károsultak ügyvédjei és a vállalati
jogászok között. Apánk ügye is erre a sorsra jutott,
köszönhetően annak, hogy a halálos ágyán tanúskodott.
Videóra vették, ahogy oxigénre kötve fekszik az ágyában,
miközben a saját ügyvédje és három céges jogász
kérdezgeti. Két órán keresztül mesélt az életéről, a
feleségéről, a fiairól és a betegségéről – a folyamatos
köhögésről és fulladásról. Tommy végig ott ült mellette, és
fogta a kezét. Nekem fogalmam sem volt az egészről, csak
akkor tudtam meg a dolgot, amikor az ügyvéd, aki felhívott
azzal, hogy az ügy lezárult, megemlítette. Utána
megkérdeztem erről Tommyt.
– Szánalmas volt – felelte. – Kurva szánalmas. De
gondolom, erre is ment ki a játék. Ahogy nézem, be is jött.
Teljesen ledöbbentem, hogy mennyi pénzt ítéltek meg
nekünk. Még az ügyvédek negyvenszázalékos sápja, a
perköltség és az orvosi kiadások után is fejenként több mint
kétszázezer dollárt kaptunk Tommyval. Eleget arra, hogy
kifizessem a jogi iskolát. Eleget arra, hogy Tommy
megszabaduljon az őt kínzó démonjaitól.
Két héttel az után, hogy elkezdtem a jogi iskolát, kaptam
egy képeslapot South Beachről. A hátoldalán Tommy
macskakaparása állt: „Napfény, homok, csajok. Mi más kellene
még?” Se telefonszám, se cím. Hat héttel később, éppen
hálaadás előtt kaptam egy másikat. A mexikói Cancúnból. A
hátoldalán megint valami bárgyú frázis állt, ami arra
szolgált, hogy meggyőzzön arról, hogy Tommy remekül érzi
magát. A végén az állt: „Boldog pulykanapot, tesó!”.
Gondolom, így akarta közölni velem, hogy nem jön haza az
ünnepekre. A következő képeslapra hat hónapot kellett
várnom. San Franciscóból jött, és a cikcakkos Lombard utcát
ábrázolta, melyet a világ legkacskaringósabb utcájaként
tartanak számon. A következő három évben egyre csak
kaptam a képeslapokat. Észak-Kalifornia fenyveseiből; a
Grand Canyonból; coloradói síközpontokból; Montanából és
Wyomingból; Fort Lauderdale és a Bahamák strandjairól.
Legközelebb csak azon a nyáron láttam az öcsémet,
amikor végeztem a jogi iskolával. Éppen apánk házánál
voltam, hogy találkozzak egy kis takarítócég tulajával. A
gondnokunk, aki addig ügyelt a házra, elköltözött, nekem
meg szükségem volt valakire helyette. Egyszer csak
megcsörrent a telefonom. Tommy volt az. Azt mondta, hogy
a Grayhound buszállomáson van, és megkérdezte, el
tudnék-e menni érte.
 A szegélykövön ücsörögve várt rám. Egy kis málhazsák
hevert mellette. Barnára sült és meghízott. A szeme
kivörösödött. Egyhetes borosta borította az arcát, és
fodrásszal is régen találkozhatott. Amikor bemászott az
anyósülésre, szélesen elvigyorodott, és megrázta a kezemet.
– Na, milyen volt a jogi suli? – rikkantotta. Megcsapott
sörszagú lehelete.
– Érdekes – feleltem, és igyekeztem leplezni a
közömbösségemet iránta. – Milyen volt a nyugati félteke?
– Kibebaszott jó!
– Sejtettem. Ahogy láttam, bejártad mind a négy sarkát.
Akartam tenni egy éles megjegyzést arra, hogy busszal
jött. Egyértelmű volt, hogy Tommy a peren nyert összeg rá
eső részét mind eltapsolta.
Az volt a tervem, hogy amint leszerződtetem az új
takarítókat, vissza is megyek Phillybe. Így, hogy Tommy
hazajött, úgy döntöttem, maradok pár hétig. Három napig
bírtam. Olyan volt Tommyval laknom, mintha egy csapat
éjszakai kártevővel éltem volna együtt. Egész éjjel fent volt
és hangoskodott. Ment a tévé, bömbölt a zene, és
egyfolytában valami nővel veszekedett a telefonban, akit az
új-mexikói Albuquerque-ben hagyott. Reggel aztán üres
üvegeket és pizzás dobozokat találtam a dohányzóasztalon
és a padlón szétszórva, a bútorok meg tele voltak a
zoknijaival, cipőivel, pólóival és a bokszergatyáival.
Nem rejtettem véka alá a haragomat és az undoromat.
Nem egy alkalommal ültem le Tommyval, hogy elmeséljem,
mi minden történt velem az elmúlt három évben – milyen
kemény volt a jogi iskola, milyen szigorúak voltak a
professzorok, hogy eleinte úgy éreztem, nem vagyok elég
okos egy ilyen elit egyetemhez, hogy mennyire megrémített
néhány osztálytársam gazdagsága és világiassága, és hogy
mennyire be vagyok rezelve, amiért ősztől az államügyészi
hivatalban fogok dolgozni. Aztán hallgattam, vártam, hogy
Tommy is megnyíljon. De semmit sem mondott. Hacsak
nem számolom ide, hogy egyszer elmesélte, hogyan dugta
meg a dallasi NFL-csapat két pomponlányát. Vagy a
haverjával hogyan rúgták szét a seggét három fickónak egy
detroiti bár előtt, hogy aztán az egész hétvégét a sitten
töltsék. Arról azonban semmit nem mondott, hogy mi jár a
fejében. Az egyetlen pillanat, amikor őszinte érzelmeket
láttam rajta, az volt, amikor megemlítettem neki apánkat.
Ekkor tucatnyi sötét árnyalat futott át az arcán.
A negyedik nap kora délutánján felébresztettem a
kanapén, és megmondtam neki, hogy vissza kell mennem
Philadelphiába.
– Te viszont maradj, ameddig csak akarsz. Felhívom az
ügyvédeket, és megkérem őket, hogy segítsenek átruházni
rád a ház rám eső felét. Azt akarom, hogy a tied legyen.
Maradt még egy kis pénzem, az ügyészségnél meg keresek
majd annyit, hogy ki tudjak venni egy lakást.
Tommy megköszönte, és azt mondta, vissza akar menni
dolgozni a fűrésztelepre, ahol a középiskolás nyarait
töltötte. Azt mondta, hogy amikor eljött, a főnöke biztatta,
hogy bármikor visszamehet. Közöltem vele, hogy szerintem
ez egy remek ötlet. Aztán kisétáltam az ajtón.
Egy hónappal később a ház már Tommy nevén volt, és ő
nem is vesztegette az idejét, felkeresett egy
ingatlanközvetítőt. Minél gyorsabban túl akart adni a házon.
Aztán, akárcsak abban az évben, amikor apánk meghalt,
Tommy hálaadás előtt már úton is volt. Ezúttal azonban
nem képeslap formájában hallottam először róla, hanem
telefonon. Spencer Watley, egykori évfolyamtársam a jogi
iskolából, február elején hívott fel. Akárcsak én, Spencer is
akkoriban kezdte ügyészi pályafutását, de ő nem maradt
Philadelphiában, hanem visszaköltözött a szülővárosába, a
floridai Pensacolába. Azért hívott, mert akkor kapott meg
egy ügyet, amiben a vádlott csúnyán összevert egy fickót,
akiről kiderült, hogy szolgálaton kívüli rendőr volt. A
vádlott pedig nem más volt, mint Tommy.
– Amikor megkaptam az ügyet, kiderült, hogy a srác a
pennsylvaniai Lancasterből származik, én pedig
emlékeztem, hogy meséltél a Tommy nevű öcsédről.
Gondoltam, felhívlak és elmondom, mi a helyzet, hátha a
testvéred nem tudott elérni.
Kifújtam a benntartott levegőt, és megkérdeztem, hogy
áll az ügy.
– Előzetesben van, várja a vád alá helyezést. Nem
hinném, hogy van már ügyvédje.
– Mi lesz a vád?
Spencer csak némi szünet után válaszolt.
– Súlyos testi sértés.
Lefagytam.
A súlyos testi sértés bűncselekményéért komoly
börtönbüntetés is járhat.
– A fickó rendőr. Mick. Az öcséd pedig alaposan
szétverte.
Nem tudtam mit mondani.
– És hát a priusza…
– Priusza?
Spencer ekkor felolvasta azon balhék hosszú listáját,
amikbe Tommy az elmúlt három évben keveredett. A
legtöbbje verekedés volt, amiket megúszott csendháborítás
és részegség vádakkal. Volt azonban két testi sértése is,
amik miatt több hónapot ült börtönben. Amerikai és mexikói
körutazása mégsem volt olyan felhőtlen.
– Semmit nem tudtam ezekről – mondtam inkább
magamnak, mint Wadey-nek. – Tudsz tenni valamit az
érdekében? Nem tudnád a vádat testi sértésre módosítani?
Spencer hosszan hallgatott.
– Meglátom, mit tehetek. De még sima testi sértéssel is…
ezzel az előélettel akkor is majdnem egy évet kaphat.
 Sóhajtok.
– Akkor is sokkal jobb, mint a súlyos testi sértés. Jövök
neked eggyel, Spencer.
– Egy jó naggyal.
Tommy majdnem egy hónapig nem vette fel nekem a
telefont. Akkorra már óvadék fejében szabadlábra helyezték,
és Pensacolában vett ki egy lakást, amíg nem véglegesítették
a vádalkuját.
– Miért kellett belekeveredned? – vont kérdőre.
– Nagyon szívesen – vágtam rá.
– Nem volt szükségem a segítségedre.
– Súlyos testi sértéssel akartak megvádolni!
– Elértem volna, hogy mérsékeljék.
– Gondolod? Egy zsaru volt, Tommy! Az ügyész pedig
beszámolt a priuszodról. Miért nem mondtad el nekem? És
mégis mi a franc van veled, hogy állandóan balhéba
keveredsz?
– Nem nagy ügy. Csak néhány csihi-puhi.
Addigra már alig láttam a méregtől.
– Bassza meg, ez nem vicc, Tommy! Valószínűleg máris
elbasztad az esélyedet arra, hogy felvegyenek a különleges
erőkhöz. Vagy bármelyik rendvédelmi szervhez. Mi történt
a nagy terveiddel?
Tommy keserűen felnevetett a vonal másik végén.
– Meghaltak. Asszem, kinyírtam őket.
Azzal letette a telefont.
Hát ezért aggódom most ennyire Tommyért. Apám
hosszúra nyúlt és fájdalmas haláltusája mélyen megsebezte,
és most ugyanennek akarja kitenni magát még egyszer –
Lawrence Washingtonért. Arra gondolok, hogy talán az
egész olyan régen történt, hogy Tommy nem is emlékszik
arra a sötét és feneketlen gödörre, amibe akkor belezuhant.
Lehunyom a szemem, és csóválni kezdem a fejem.
– Az nem lehet – suttogom.
Kérlek, Istenem, ne engedd!
 13
SZEPTEMBER 19., SZERDA

SZEPTEMBER KÖZEPE VAN. Belépek az épületbe, és odaintek

Angie-nek. Amint az irodámba érek, rám csörög, hogy
Sandra Linney, a banki ügyintézőnk van a vonalban. Amikor
felveszem a telefont, Sandra közli, hogy a közelben van,
majd megkérdezi, beugorhat-e, hogy váltson pár szót velem
és Susannel. Azt mondom, persze, és felhívom Susan
mellékét. Angie-nél csörög.
– Hol van Susan? – kérdezem.
– Nincs itt. Időpontja volt az orvoshoz.
Az iroda konyhájában készítek magamnak egy kávét.
Mire végzek, Sandra is megérkezik a recepcióra, és
felkísérem az irodámba. Leül az asztalommal szemben.
Nem tűnik túl boldognak.
– Hadd találjam ki! – mondom. – Haldoklom.
Értetlenül néz rám.
– Csak azért mondom, mert pont olyan fejet vágsz. Mint
egy orvos, aki arra készül, hogy elmondja a betegének, már
csak egy hete van hátra.
Mosolyt erőltet az arcára.
– Annyira azért nem rossz a helyzet. De attól még rossz. –
Mély levegőt vesz. – Bajban van a bank. Elbuktunk egy
szövetségi vizsgálaton, és a kormány most ránk szállt. Azt
akarják, hogy rendezzük a dolgainkat, és hívjuk vissza
annyi kockázatos kintlévőségünket, amennyit csak tudunk.
Már tudom, mire akar kilyukadni, és összerándul tőle a
gyomrom. A hitelkeretünkön nincsen fedezet. Nem áll
mögötte sem ingatlan, sem készpénz, mindössze Susan és az
én aláírásom.
– Jézusom, Sandra…
– Nem tehetek mást. A főnökeim arra utasítottak, hogy
hívjam vissza a hiteleteket.
– Kivel tudnék beszélni? Tudok találkozni valakivel?
Megrázza a fejét.
– Senkivel. Már eldöntötték. Ha ettől könnyebb, akkor
elmondom, hogy másoknak is el kell még vinnem ezt a hírt
ma. Legalább ti most nagyobb összeghez jutottatok, amiből
fedezni tudjátok a hiteleteket. Most zártátok le azt a nagy
ügyet, igaz? Crenshaw, vagy mi.
Te ribanc! – akarom a képébe ordítani. Most már pontosan
tudom, miért éppen most akarja visszahívni a hitelt. Minden
üzleti partnerünk tekintetében hiszek az átláthatóságban.
Amikor Arthur Hogarth felhívott a Crenshaw-üggyel
kapcsolatban, írtam egy e-mailt Sandrának, hogy a cégünk
nagyobb összeghez jutott. Erre most, szinte pontosan
harminc nappal – általában ennyi idő telik el az ítélet és a
kifizetés között – később bekopogtat az ajtómon.
– Mindig is jó ügyfeleink voltatok, Mick. A jövőben
majd…
– A jövőben?
Tudja, hogy nekünk már nincsen jövőnk. Első dolgom
lesz megszüntetni a számlánkat náluk, és másik bankhoz
vinni a pénzünket.
Amint elmegy, megnyitom a könyvelésünket a
számítógépen. A 275 ezer dolláros hitel 111 ezer dollár
kivételével az összes pénzt felemészti, amit a Crenshaw-
ügyért kaptunk. Jó, ha egy hónapig kihúzzuk ebből. A bajt
csak tetézi, hogy Hogarth hívása után Susan és én elvettünk
harmincezer dollárt a számláról. Alig vártam, hogy
hazaérjek, és elmondjam Pipernek, hogy nem kell
kölcsönkérnünk az apjától az új tetőre. Letettem elé a
tizenötezer dolláros csekket, hogy abból fizesse ki az
előleget. Ezek után persze Susannek is joga volt levenni a
saját tizenötezrét, melyből fel akarta újíttatni a lakása
nappaliját.
Becsukom az ajtót, és megkérem Angie-t, hogy egy hívást
se kapcsoljon. Holnap be kell jelentenem Vaughnnak és a
többieknek, hogy a könnyen jött pénz könnyen el is szállt, és
hogy újra pörgetni kell az órákat. Még több beadvány. Még
több munkaóra. Bármi, amivel pénzt tudunk lehívni az
ügyfelek ügyvédi számlájáról.
Újra megcsörren a telefon. Felkapom, és már éppen rá
akarok förmedni Angie-re, amikor közli, hogy Piper keres.
Kifújom a levegőt, és fogadom a hívást. A feleségem nem
lacafacázik. A tetőt építő cég holnap kezdene, és várják a
pénzük másik felét.
– Még mielőtt elkezdenének dolgozni?
– Az előző összeg az anyagra kellett. Ez a munkások
bérére. Gondot okoz?
– Viszek haza egy csekket este – mondom, majd lerakom.
A dolgok különösen rosszra fordultak közöttünk az óta a
bizonyos vacsora óta a szüleinél. Civilizáltan viselkedünk
egymással, de csak éppen hogy. Még mindig mérges
vagyok rá, amiért kölcsönkért az apjától a tetőre. Azért is,
mert a fejemhez vágta, hogy sosem vagyok otthon. Mintha
az, hogy keményen dolgozom, kifogás lehetne a számára,
hogy a savanyú háziasszony szerepét játssza. Ezek a rossz
érzéseim pedig csak a felszínét jelentik a düh bennem
növekvő fekete gömbjének. Minden erőmre szükségem van,
hogy ne zúdítsak rá mindent Piperre. De túl korai még.

♦ ♦ ♦
Délután négykor a recepció előtt állok, és éppen aláírok egy
levelet, amit Angie elpostáz majd, amikor két figura
sompolyog be az épületbe.
– Ó, a két legjobb cimborám! – kiáltok fel. Tredesco és
Cook nyomozók. – Biztosan azért jöttek, hogy elújságolják,
az államügyész ejtette a vádakat David Hanson ellen. Talán
úgy döntöttek, hogy végre elkezdik keresni az igazi
gyilkost. Talán még pár valódi bizonyítékkal is előállnak.
Tredesco felhorkan.
– Íme, a híres humorérzéke, amiről meséltem – mondja a
társának. – Nem, Hansonnak annyi. De lehet, hogy a
bizonyítékokkal kapcsolatban igazad lesz. Beszélgessünk.
Bekísérem őket a tárgyalóba.
– Szóval, John. Mi szél hozott erre?
– A gyanús telefonhívások – feleli. – Amiket a pánikba
esett ügyfeled indított feléd, miután megölte Jennifer
Yamurát.
A szívem kihagy egy ütemet. Tredesco rossz irányba
tapogat, de rögtön tudom, mit akar. Ennek ellenére játszom
a hülyét. Rezzenéstelen arccal Cookra nézek.
– A társa megint iszik?
Tredesco rögtön felcsattan.
– A kurva anyádat, Mick! Hét éve egy kortyot se ittam! És
ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek. A
híváslisták alapján kétszer is felhívták az irodádat Jennifer
Yamura iPhone-járól. Először 11:45-kor, aztán 12:30-kor.
Gondolom, Hanson akkor hívott először, amikor lelökte
Yamurát a lépcsőről. Aztán egy kicsivel később, amikor
elhagyta a házat. Vagy tán téved a telefontársaság?
Tredesco természetesen téved a hívásokkal kapcsolatban.
Mind a kétszer maga Jennifer hívott fel. Először azért, hogy
időpontot kérjen tőlem, aztán egy kicsivel később azért,
hogy előrehozza az időpontot. A két hívás között minden
bizonnyal történt valami, ami igencsak felzaklatta. Bármi is
volt az, nekem nem mondta el a telefonba.
Önelégülten vigyorgok Tredescóra.
– Olyan messze jársz az igazságtól, hogy legszívesebben
egy szót sem szólnék, csak nézném, ahogy tovább vergődsz.
De túl jó a szívem. Szóval kisegítelek. Mindkétszer maga
Jennifer Yamura hívott fel. Fel akart fogadni, hogy
képviseljem a drogos-rendőrös-esküdtszékes katyvaszban.
Először azért hívott, hogy megbeszéljünk egy időpontot,
aztán azért, mert korábban akart találkozni.
Tredesco szemében düh villan. Azért jött ide, mert azt
gondolta, hogy meglephet. Szerintem úgy számolt, hogy
majd az ügyvédi titoktartásra hivatkozva nem mondok neki
semmit. Ami természetesen alátámasztotta volna az
elméletét, miszerint a hívásokat valóban David indította
Jennifer telefonjáról.
– Baromság. Szerintem Hansonnal csak kiokoskodtatok
egy magyarázatot a hívásokra. Ravasz vagy, azt meg kell
hagyni. Akárcsak az ügyfeled. De ebből a pöcegödörből
nem fogjátok kiokoskodni magatokat.
Tredesco felpattan a székéből, sarkon fordul, és
kiviharzik.
Ed Cook ott ül még egy darabig velem szemben. Üres
tekintettel bámul, mint egy őz a kocsi fényszórójába. Aztán ő
is feláll, és kimegy. Ezúttal nem nyújt kezet.
Gyorsan tanul.
 14
SZEPTEMBER 25., KEDD

KEDD REGGEL VAN, EGY HÉT TELT EL AZÓTA, hogy a bank

visszahívta a hitelünket. Elmondtam a dolgot Susannek, és ő
is éppen annyira aggódik, mint én.
Megcsörren a telefon. Angie az.
– Patti Cassidy van a vonalban – sóhajtja. – Azt mondja,
fontos.
Visszasóhajtok.
– Pattinek mindig minden fontos – válaszolom. – Jól van,
kapcsold.
Igyekszem minden alkalmat megragadni, amikor csak
beszélhetek a sajtóval egy ügyről, és kicsit az ügyfelem
számára kedvező mederbe terelhetem a történetet.
– Szia, Patti! – üdvözlöm olyan vidám hangot erőltetve
magamra, amilyet csak tudok. Nem egyszerű. – Hogy vagy
mostanság? Hallom, jelöltek valami újságírói díjra.
Patti átugorja a formaságokat, és rögtön a lényegre tér.
– Azért hívlak, hogy akarsz-e mondani valamit a másik
gésaházról.
Csend áll be, miközben megpróbálok rájönni, hogy miről
beszél.
– A barna homokkőház New Yorkban.
– Őszintén mondom, hogy gőzöm sincs, miről beszélsz.
– David Hanson, tudod, az ügyfeled. Kiderült, hogy nem
az Addison utcai ház az egyedüli szerelmi fészke. Van neki
egy másik is Manhattanben. Ahol három kínai lány él.
– Jézus Mária! – csúszik ki a számon. – Ne, várj!
Patti felnevet.
– Ez is jól nézne ki az újságban.
Mély levegőt veszek, igyekszem lenyugtatni magam.
– Nézd, sajnálom. Kifejtenéd bővebben?
– Hogyne. Úgy két héttel ezelőtt kaptunk egy névtelen
fülest, hogy a kliensed philadelphiai szerelmi fészke nem az
egyetlen. Hogy van egy másik is New Yorkban. A telefonáló
még a pontos címet is megadta. Így aztán utánanéztünk a
dolognak, és kiderült, hogy a ház a HD Holdings
tulajdonában áll, mely az első szem abban a láncolatban,
melynek a végén a Hanson World Industries áll. Néhány
kollégám tanyát vert a háznál, és figyelték a jövés-menést.
És kiderült, hogy nemcsak egy, de rögtön három, fiatal lány
is él a házban. Mind fiatal, ázsiai és gyönyörű. Gondolom,
alig várják, hogy visszatérjen uruk és parancsolójuk.
– Vagyis nem látták ott? A háznál?
– Ne már, Mick! Egy ház tele ázsiai lányokkal? Ami
ugyanannak a cégnek a tulajdonában áll, mint a phillyi ház?
Lehajtom a fejem, és lehunyom a szemem. A bal
kezemmel a homlokomat masszírozom, a jobbal a
telefonkagylót markolom. Rendkívül bosszant a Patti
hangjából áradó fölényes elégedettség. De ez a bosszúság
semmi ahhoz a fortyogó haraghoz képest, amit David
Hansonra fogok zúdítani. Ennek ellenére igyekszem
megőrizni a hidegvéremet, elvégre profi vagyok, a munkát
pedig el kell végezni.
A munkának pedig a veszteségek minimalizálása is
része. Így aztán hidegen belemondom a telefonba a
közleményünket.
– Jól van, Patti, íme hát. Az ügy legutóbbi fejleményei,
melyeket nyilvánvalóan az államügyészi hivatal
szivárogtatott ki a sajtónak, egyetlen célt szolgálnak. Az
ügyészség ezekkel a pletykákkal és gyanúsítgatásokkal
etikátlanul próbálja befolyásolni a közvéleményt, és így a
lehetséges esküdteket is, miközben igyekszik elfeledtetni a
legfontosabb kérdést: ügyfelem bűnösségét vagy
ártatlanságát. Nagyon úgy tűnik, hogy a bűnüldözési
szervek néhány morálisan elferdült tagja – a sajtóval
kiegészülve – elfelejtette, hogy mindenki ártatlan, míg
bűnössége bizonyítást nem nyer, és hogy nem szabad
kockára tenni, hogy egy vád alá helyezett polgár ártatlanul
börtönbe kerüljön csak azért, hogy egyes lapok néhánnyal
több újságot adhassanak el.
– Aú! Úgy tűnik, érzékeny pontra tapintottunk.
– Nem is csak egyre.
Leteszem a telefont, aztán David mobilját hívom.
Üzenetet hagyok neki, hogy amint tud, hívjon vissza. Aztán
az otthoni számát tárcsázom. A második csöngés után
Marcie veszi fel. Kérem, hogy adja Davidet. Azt mondja,
hogy még nincs otthon, de hamarosan haza kell érnie.
– Elmegyek hozzátok – jelentem ki. – Történt valami.
Történni fog. Egy újabb sztori fog megjelenni Davidről.
Beszélnem kell vele, mielőtt lehozzák a lapok. És veled is.
Marcie kérlel, hogy mondjam el a telefonba, de azt
felelem, inkább nem. Megkérdezem, vihetem-e Susant is.
– Minél többen vagyunk, annál jobb a buli – feleli.
Szörnyen érzem magam miatta. Nagyon rövid idő alatt
rengeteg borzalmas dolog történt vele. A rák. A sugárzás és
a kemó. Aztán a férjét megvádolták gyilkossággal. Majd
fény derült a philadelphiai szerelemfészekre, és hogy David
a jó ég tudja, mióta csalja őt. És úgy tűnik, hogy még ezt is
lehet tetézni. David nem egyszerűen egy pöcsfej, aki
lebukott, hanem valami teljesen más: egy fickó, aki nőket
tart a saját szórakoztatására. Ázsiaiakat. Marcie meg fogja
ölni. Vagy magával végez.
 Bemegyek Susan irodájába, és elmondom neki, mit
tudtam meg. Megkérem, hogy kísérjen el Davidékhez.
– Szükségem lesz rád, hogy támogasd egy kicsit Marcie-t,
amikor beszámolok neki a New York-i házról. És vissza kell
majd fognod, hogy ne fojtsam meg Davidet.
Egész úton Marcie-ra gondolok. Először Hamptonban
találkoztam vele, ahol a barátaival egész nyárra kivettek egy
tengerparti házat. David vitt oda, azt mondta, megismert
egy elképesztő lányt, és be akar mutatni neki.
– Ő az általam ismert első nő, akiben ugyanolyan
versenyszellem dübörög, mint bennem – mondta. Aztán az
is kiderült, hogy milyen gyönyörű. Magas, hosszú, csinos
lábakkal, éjfekete hajjal, smaragdzöld szemekkel, magas
arccsonttal és hibátlan olívaszínű bőrrel.
Én voltam David tanúja, amikor pár évvel később
összeházasodtak. A következő néhány évben sokszor
elmentünk vacsorázni négyesben, David, Marcie, Piper és
én. Egyszer egy egész hetet töltöttünk Marthas’s
Vineyardon. Aztán idővel elsodródtunk egymástól,
egyszerűen más körökben mozogtunk.
Utoljára pár hónappal David letartóztatása előtt láttam
Marcie-t, amikor Piper szüleivel vacsorázni mentünk a
country clubba. Az előcsarnokban futottunk össze. Marcie
még csak nem is emlékeztetett arra a bronzbarnára sült,
mosolygós atlétára, akivel Hamptonban találkoztam. Bőre
teljesen megfakult. Egykor izmos lábai csontig soványodtak.
Mellei eltűntek. A masztektómia után visszautasította a
helyreállító műtétet, így a blúza csak lógott róla. Egyszer
sem mosolyodott el. A tekintetében pedig láttam valamit,
amit sokáig nem tudtam megfejteni. Nyilvánvalóan
fájdalom volt, de még valami más is. Zavarodottság. Talán
képtelen volt megérteni, hogyan történhetett meg vele
mindez. Hogy lehetséges az, hogy egykor erőtől duzzadó és
egészséges teste így elárulta őt, és elkezdte felemészteni
saját magát.
Áthajtok a nagy kőoszlopok által határolt bejáraton, és
ráfordulok a negyed mérföld hosszú, macskakővel borított
útra, mely Blackthornhoz, a Hanson-család rezidenciájához
vezet. A főépület egy háromszintes, gótikus stílusban,
hatalmas, nyers mészkőtömbökből épült viktoriánus ház. A
bejáratot két torony foglalja keretbe, melyek öt méterrel
nyúlnak a tető fölé. Az épület négy sarkában egy-egy kisebb
torony áll. Az 1915-ben épült ház méltóképpen jelképezte a
századforduló idején élt sikeres amerikai üzletemberek
hivalkodását, az olyanokét, mint Linwood Hanson.
– Ránézek, és rögtön fázni kezdek – mondja Susan, ahogy
a bejárat felé sétálunk.
Marcie még azelőtt ajtót nyit, hogy bekopognánk.
Nyomokban sem hasonlít arra a beteg, fakó kísértetre, akit
legutóbb láttam. Arca kipirult, bőre rugalmas. Szemei
éberen ragyognak. És bár igyekszem nem bámulni, feltűnik
megváltozott kebelmérete. Úgy látszik, végül mégis
rászánta magát a helyreállító műtétre.
Marcie észreveszi, hogy végigmérem.
– Nem vagyok egy bomba nő, mégis úgy érzem, mintha
újjászülettem volna.
Amikor bemegyünk, megpuszilom az arcát. Susan
megjegyzi, hogy milyen szép a ház.
– Igen, olyan otthonos, mint egy börtön – tréfál Marcie. –
És hát tulajdonképpen az is.
Én ismerem a ház történetét, de azért odafigyelek, amikor
Marcie Susannek is elmeséli.
– A ház építéséhez felhasznált kőtömböket David
dédapja egy olyan cégtől vásárolta, mely az 1860-as évek óta
tárolta őket. A tömbök egy polgárháborús börtön
lebontásából származnak valahonnan New York
környékéről. Linwood Hanson biztosan bájos ötletnek
gondolta, hogy börtöntéglákból építse fel a házát.
 Marcie a szalonba vezet minket, ahol két egymással
szembe állított kanapén foglalunk helyet. Susannel
körbenézünk, miközben Marcie egy díszes ezüstkancsóból
kávét tölt nekünk. A hatalmas helyiségnek vagy hatméteres
a belmagassága. Az egyik falon, két óriási karos gyertyatartó
között egy akkora fehér márványból épített kandalló áll,
hogy le tudna parkolni benne egy Mini Cooper. A falakat
fényesre csiszolt, sötét faberakások díszítik. A parkettával
borított padlón bíborárnyalatú keleti szőnyegek hevernek.
Susan újra megjegyzi, hogy milyen szép minden.
Marcie mintha meg sem hallaná.
– Szóval, Mick. Mi az, amit el akarsz mondani?
Susannel egymásra pillantunk, ráharapok az alsó
ajkamra, és nagyot sóhajtok.
– Meg fog jelenni egy sztori – kezdem. – Egy nem túl jó
sztori. El akartam mondani Davidnek és neked, mielőtt
megjelenik.
– Újabb nők? – kérdezi Marcie szárazon.
– Hát…
– Semmi baj. Daviddel volt néhány hosszú
beszélgetésünk azóta, hogy ez az egész ügy kirobbant.
Nagyon hosszú beszélgetések. Tudom, mi a helyzet.
Legalábbis azt hiszem.
– Jól van – folytatom. – Szóval van ez a manhattani ház…
– mondom, és elmondok neki mindent, amit Pattitól tudok.
Amikor befejezem, Marcie elmosolyodik.
– A barna homokkő ház az Upper East Side-on – mondja.
– Csodaszép – teszi hozzá, és Susanre pillant. – És a három
fiatal lány. Igen, találkoztam velük, és meg kell hogy
mondjam, tényleg nagyon, nagyon édesek.
Susannel egymásra nézünk.
– Szóval a ház nem valami ázsiai szerelmi fészek? –
kérdezi Susan.
Marcie elmosolyodik.
 – Biztos, hogy nem. Most legalábbis.
– Most?
– Azóta nem, hogy Daviddel elbeszélgettünk. Azelőtt
természetesen az volt. Egy hely, ahol David az élő guminőit
tárolta, mígnem kedve nem szottyant rájuk. Akik azonban
most élnek ott, azok nem ilyen lányok. Nagyon tehetséges
zenészek, akik a legjobb iskolákban ösztöndíjasok.
– De mégis hogyan… ?
– Egyszerűen. David megmondta az ott élő lányoknak,
hogy menjenek el. És persze jól meg is fizette őket. Aztán
néhány igen befolyásos japán és kínai személy segítségével
beköltöztettünk három másik lányt. Főiskolások, és mit ad
isten, majdnem pont úgy néznek ki, mint a korábban ott élő
lányok. És bár a házat valóban a Hanson World Industries
vásárolta, a szerződések szerint már három hónapja a kínai
állam bérli, hogy az ide látogató diákjait szállásolja el
benne.
– Szerződések? – kérdezem.
– Nyilván visszadátumozták őket. Edwin őrjöngeni fog,
amikor David elmondja neki.
Most már fogalmam sincs, mi folyik itt. Kína? Japán?
Edwin? Széttárom a karomat.
– Attól tartok, hogy semmi ilyesmiről nem tudok.
Marcie elmosolyodik, beleszürcsöl a kávéjába, majd
leteszi a csészét.
– Hadd mutassam meg!
Egy hosszú folyosó végén álló ajtóhoz vezet minket.
Hüvelykujját hozzáérinti a falra szerelt fémdobozhoz. Az
ajtó kinyílik, és automatikusan félrecsúszik. Marcie egy
olyan helyiségbe vezet be minket, amit teljesen más
stílusban rendeztek be, mint a ház többi részét.
– David dolgozószobája – mondja.
Bár nem akkora, mint a szalon, azért így is tekintélyes
méretű. Hatszor hat méteresre saccolom. A David íróasztala
mögötti fal padlótól a plafonig egy hatalmas üvegablak,
melyből pompás kilátás nyílik a mögötte elterülő rendezett,
színpompás virágoskertre. A kertben lévő kis kerti tó felett
fából ácsolt híd ível át.
– Japán kert – magyarázza Marcie követve, a tekintetemet.
– David igazán elmélyült a japán kertészetben, az
ikebanában.
– Úgy látszik, a férje beleszeretett ezekbe a japán
dolgokba – mondja Susan, ahogy körülnéz. – Ott az a kard is
például.
– Az egy katana, egy szamurájkard. A tizenharmadik
századból. Masamune, Japán legjobb fegyverkovácsa
készítette. David nem hajlandó elárulni, hogy mennyibe
került, de szerintem igencsak megvesztegetett valakit.
Közelebb megyek az üveg mögé rejtett kardhoz. Alatta
egy díszes tok áll, mely két fémtartón pihen. Maga a kard
azonban semmihez sincsen hozzárögzítve, úgy tűnik,
mintha a semmiben lebegne. Érzem, hogy Marcie mögém
lép.
– Elképesztő, nem? – mondja. – A doboz valami
elektromágneses mezőt bocsát ki, ami a levegőben tartja a
kardot. Csak ez negyedmillió dollárba került.
– És mégis, elég, ha egy ütővel bezúzom az üveget, és
máris enyém a kard.
Marcie felnevet.
– Sosem jutnál ki a helyiségből. Ha az üveg megsérül, a
dolgozó ajtaja automatikusan bezáródik. – Követi a
tekintetemet az ablakig. – Az az üveg is több centi vastag.
Susannel egymásra pillantunk. Eltűnődök, hogy vajon ő
is ugyanarra gondol-e, mint én. David ennyire megtervezte
egy kard biztosítását, és mégis annyira hülye volt, hogy
letolt gatyával kapták el? Annyira hülye, hogy nekiállt
feltakarítani egy gyilkossági helyszínt?
– Ez is érdekes – mondja Susan. Egy festett kimonót
nézeget, ami egy másik falra szerelt üvegszekrényben lóg.
– Ez a tsujigahana nevű művészeti forma. Az Edo-korból
származik, 1800-as évek vége.
A kard és a kimonó nem az egyetlen ázsiai dolgok David
irodájában. A harmadik falon három gyönyörű
selyemtekercs lóg az üvegszekrényekben. A sötét levelek
között bazsarózsák, krizantémok, rózsák szirmai bújnak
meg, felettük sötétkék pillangók szállnak. Marcie elmondja,
hogy az 1770-es években készítette őket Ito Jakuchu.
Akárcsak a szamurájkard, a selymek értéke is
felbecsülhetetlen.
A bútorok is feltűnően elegánsak. És ismerősek.
– Nakashima? – kérdezem. George Nakashima egy japán
származású amerikai bútorkészítő és -tervező, akit a
huszadik század legmeghatározóbb bútorkészítői között
tartanak számon. Az eredeti munkáiért elképesztő
összegeket fizetnek ki, már ha valaki el akarja egyáltalán
adni a darabjait.
– Nakashima – bólint Marcie. – David apjának barátja
volt, és gyakran meglátogatták ketten New Hope-i
üzletében. Sokszor úgy gondolom, hogy David Ázsia-
imádata Nakashima művészetével kezdődött. És ezzel el is
jutottunk oda, amiért meg akartam nektek mutatni mindezt.
Marcie visszavezet minket a szalonba, ahol leülünk.
Újratölti a kávéscsészéinket, majd folytatja.
– Nem David ötlete volt, hogy a jogra menjen. A
kezdetektől azt szerette volna, ha ő veheti át a Hanson
World Industriest. David apja azonban Edwinre hagyta ezt a
feladatot. A jogi egyetem elvégzése után David ennek
ellenére is rögtön visszament a céghez dolgozni. És azóta is
keményen dolgozik, hogy végre beleszólhasson a cég
vezetésébe. Évekig falakba ütközött. Aztán, úgy hat évvel
ezelőtt, a dolgok megváltoztak. Addigra David már teljesen
elmélyült a japán és kínai kultúrában. Havonta, sőt hetente
is kiutazott mindkét országba, a kapcsolatai révén pedig
privát múzeumlátogatásokon vehetett részt, és ásatásokra is
kivitték. Mindeközben a két ország legbefolyásosabb
személyiségei látták vendégül. David tisztában volt vele,
hogy a HWI előbb vagy utóbb az ázsiai piacra is be fog
törni. Nem csak úgy, hogy kiviszi a gyárait, mint az Apple,
hanem a termékeivel kilép a kínai piacra.
– A HWI valami kozmetikumokkal akart belépni a kínai
piacra, de Edwin, aki mindig is úgy viselkedett, mint elefánt
a porcelánboltban, valahogy megsértette a kínaiakat. Így
aztán, bármennyire is nem fűlött hozzá a foga, kénytelen
volt megkérni Davidet, hogy simítsa el a dolgot. David
Kínába repült, és a kapcsolatai révén nyélbe is ütötte az
üzletet. Nem sokkal később a cég egy csomó termékét el
tudta adni Kínában.
– Tulajdonképpen Davidnek köszönhetően.
Marcie bólint.
– Nemrég a HWI egy nagyszabású üzleti megállapodásra
készült a legnagyobb kínai és japán cégekkel. Minden
résztvevő számára példa nélküli üzlet lett volna ez, de főleg
a HWI-nek. Az egészet David építette fel, kihasználva a két
országgal ápolt jó kapcsolatát.
– Edwin?
Marcie újra bólint.
– Őrjöngött. Nemcsak azért, mert az öccse csillaga egyre
magasabbra emelkedett a cégnél, hanem azért is, mert David
az ázsiai kapcsolataival zsarolta Edwint, hogy nevezze ki
operatív vezetőnek. És ha ez még nem lenne elég, a HWI
japán és kínai partnerei is támogatták ebben. Edwinnek
végül nem volt más választása, kinevezte Davidet a HWI-
Azsia elnök-vezérigazgatójává, ami azt jelentette, hogy
Edwin után ő lett volna a cég második embere, és Edwin
egyértelmű utódja is.
Marcie belekortyol a kávéjába.
 – De ekkor… – Tekintete elsötétedik. Leteszi a csészéjét a
csészealjra. – És akkor jött Jennifer Yamura. David
megszégyenülten kénytelen volt lemondani a HWI
főjogtanácsadói posztjáról, és búcsút mondhatott a
vezérigazgatói széknek is. Edwin meg örül, mint majom a
farkának.
Susan előrehajol.
– Miért is?
– Mert Edwin és David gyűlölik egymást.
Bólintok.
– Gondolom, mennyire bosszantotta Edwint, hogy a japán
és a kínai partnerek egyfolytában Davidről áradoztak neki.
– Akkor – veti fel Susan – elképzelhető, hogy Edwin
szivárogtatta ki a sztorit a New York-i házról?
Marcie összeszorítja az ajkát.
– Nem lepne meg.
Végiggondolom, amit Marcie mondott.
– Mennyire alaposan papírozták vissza azt a bérleti
szerződést?
– Nagyon. És David kínai támogatói máris megígérték,
hogy hajlandók tanúskodni. Akárcsak a lányok.
Elmosolyodok. Alaposan megizzasztom Patti Cassidyt.
És Devlin Walkert sem hagyom ki a történetből.
Ekkor Marcie hirtelen felpattan, jelezve, hogy végeztünk.
Ebből aztán kitalálom, hogy annak ellenére, amit a
telefonban mondott nekem, David nem ér haza mostanában.
Elkísér a bejárati ajtóig, majd kinyitja előttünk. Susan
megköszöni neki a találkozót, és én is így teszek. Aztán egy
gondolat hasít belém, és visszafordulok.
– Tudhatott Edwin az Addison utcai házról a
gyilkosságot megelőzően?
– David szerint nem. De Edwin igen ravasz, és a
legapróbb részletekig mindent az irányítása alatt tart a
cégnél. Szóval, ki tudja? – Marcie vár pár másodpercet, majd
mélyen a szemembe néz. – Davidet nem fogják elítélni.
Hirtelen nem is tudom, mit mondjak erre.
– Természetesen mindent el fogok követni, hogy…
– Félreértesz. Davidet nem fogják elítélni. Pont. Te pedig
bármit el fogsz követni azért, hogy ez így is legyen. Bármit.
Megértetted?
Állom Marcie tekintetét, majd bólintok, és megfordulok.
A kocsinál érem utol Susant. Végighajtunk a macskaköves
úton, majd visszaindulunk a városba. Ahogy a Schuylkill
mentén haladunk, Susan felém fordul.
– Ez meg mi a fene volt?
Sóhajtok.
– Egy feleség, aki bármit megtenne, hogy megvédje a
férjét.
Susan csak egy kis idő múlva szólal meg újra.
– Feltűnt, hogy nem tette fel a kérdést?
Nem kell visszakérdeznem, hogy miféle kérdésre gondol.
Arra a kérdésre. Hogy David bűnös-e. Flogy megölte-e
Jennifer Yamurát.
– Nem kérdezte meg – folytatja –, mert David mindent
elmondott neki. Marcie tudja, hogy ő tette, de nem érdekli.
– Talán… vagy talán nagyon is érdekli, vagy érdekelte az
elején, de a dolgok már jól alakulnak. Mármint kettejük
között. Ahogy Marcie mesélt, úgy hangzott, mintha a
gyilkossági vád közelebb hozta volna őket egymáshoz.
– A gyilkosság, mint a boldog házasság alapja… –
füttyent Susan. – Kíváncsi vagyok, mit mondana erre dr.
Phil.
– Nem a gyilkosság. A megbocsátás.
Vagy, mivel Marcie azt mondta, hogy mindenáron érjem
el David felmentését, valami más van a dolog mögött.
Mintha két kígyó most először nézett volna egymás
szemébe, és felismerték volna, mennyire hasonlóak.
Vajon mi történt volna a házasságommal, ha David
helyett engem tartóztatnak le gyilkosság vádjával? Vajon
Piper is úgy harcolt volna értem, mint ahogy Marcie
Davidért? Vagy a lincselő tömeg élére állt volna?
 15
SZEPTEMBER 27., CSÜTÖRTÖK

DAVIDDEL EGYMÁS MELLETT ÜLÜNK A VÉDELEM ASZTALÁNÁL.

Jobbra sandítok, ahol Devlin Walker egy fiatal
segédügyésszel pusmog. Azt a beadványt tanulmányozzák,
amit az imént adtam át nekik. Mögöttünk a tömeg lassan
megtölti a tárgyalótermet. Vaughn leadta a drótot a sajtónak,
hogy valami nagy dolog készül, ők pedig a vér szagára úgy
lepték el a helyiséget, mint az éhes piráják. Ott ül közöttük
Patti Cassidy is, akit én idéztem be, és aki most mérges
pillantásokkal bombáz. David és mögöttem ül Marcie
Hanson, balján a három fiatal ázsiai lánnyal. Jobbján egy
komor, ötvenes éveiben járó kínai úriember, aki a kínai
konzulátus diplomatája. Marcie tizenöt perccel ezelőtt
masírozott be a tárgyalóterembe a kíséretével, hogy
elfoglalják a helyüket. Aztán elém tett egy puskát, melyen a
tanúk nevei és azok a hazugságok álltak, amiket a
tanúvallomásaikban elő fognak adni.
Amikor Marcie Hanson meglátogatása után visszaértünk
az irodába, első dolgom volt utasítani Vaughnt, hogy
telefonáljon oda a hivatalba, és kérjen azonnali
meghallgatást. Két óra múlva visszahívtak, hogy William
Henryt rendelték ki az ügyhöz.
Mielőtt bíróvá nevezték volna ki, Henry húsz évig
dolgozott kirendelt védőügyvédként. Meggyőződése, hogy
a vádlott igazságos tárgyaláshoz való joga a szabadság
alapköve. Így aztán Henry bíró egyáltalán nem tűri el a
különféle ügyészi mesterkedéseket. Úgy véli, teljességgel
elfogadhatatlan, ha a kormányzat bármilyen törekvése is
arra irányul, hogy figyelmen kívül hagyja nemes
kötelességét, vagy részrehajló legyen saját magával
szemben. Különösen rossz szemmel nézi az ügyészi hivatal
tárgyalás előtti kiszivárogtatásait.
Visszanézek a vád asztalához, ahonnan Devlin Walker
engem bámul. Látom, hogy most már érti. Azzal fogom
vádolni az ügyészi hivatalt, hogy informálták Patti Cassidyt
a második, New York-i gésaház létezéséről. Ugyanakkor azt
még nem tudja, hogy a tárgyalóterem tele van olyan
tanúkkal, akik készek eskü alatt vallani, hogy az egész sztori
hazugság. Ettől pedig Henry bíró igencsak dühös lesz majd.
Devlin lassan nemet int a fejével, hogy ne csináljam.
Ne merészeld! Vagy csúnyán megfizetsz érte.
Kitárul a bírói szoba ajtaja. Henry bíró nagy sebbel-lobbal
vágódik ki rajta, és pár pillanat múlva már a pulpituson ül.
Arca vörös, ajkát összeszorítja. Alaposan körbenéz a
teremben. Jó ideig Patti Cassidyt bámulja, majd Devlin felé
fordul. Az eljárási rend szerint ilyenkor a bíró megkér arra,
hogy vezessem elő az álláspontomat, majd lehetőséget ad az
ügyésznek, hogy válaszoljon erre. Henry azonban egyből
belecsap a lecsóba.
– Nos? – veti oda Devlinnek. Csak egy szó.
Devlin zavarodottan pislog. De ez csak egy pillanatig tart.
Aztán feláll, és a feje fölé emeli a beadványomat.
– Ostobaság – jelenti ki, majd leül.
De Bill Henry nem éri be ennyivel.
– Lassan a testtel, Mr. Walker. Hogy érti azt, hogy
ostobaság? Azt akarja mondani, hogy nem az ön irodája
szivárogtatta ki a történetet a sajtónak, hogy ezzel is
befolyásolja a lehetséges esküdteket? Azt akarja mondani,
hogy más tette? És ugyan mégis ki, Mr. Walker? Az
ügyészségen kívül még kinek lett volna érdekében ilyesfajta
információkat kiszivárogtatni?
Mielőtt Devlin felelni tudna, én is felállok.
– Bíró úr, a kiszivárogtatás egy dolog. Az, hogy ennek
van-e bármilyen valóságtartalma, az egy másik. A
tárgyalóteremben jelen van az a három fiatal hölgy, akiknek
méltóságát a sárba tiporta az Inquirer cikke. Szintén jelen van
Mr. Hsan Chan, aki, ha erre lehetőséget kap, elmondja a
tisztelt bíróságnak, hogy a New York-i Kínai Konzulátus
munkatársa, hogy ismeri a három fiatal hölgyet, akik
diákvízummal érkeztek az országba, és New York rangos
iskoláiban folytatják zenei tanulmányaikat. Erre pedig nem
lenne lehetőségük a Mrs. Hanson által létrehozott program
nélkül, aki mellesleg szintén itt ül a tárgyalóteremben, és
kész vallomást tenni. A három fiatal hölgy azt is el fogja
mondani, hogy még csak nem is találkoztak David
Hansonnal, nemhogy megkérdőjelezhető kapcsolatba
kerültek volna vele.
– Jut eszembe… – Kihúzom a táskámból a polgári peres
nyomtatványt, és odasétálok Patti Cassidyhez. – Mr. Hanson
és mind a három fiatal hölgy jó hírnevük megsértése miatt
bepereli az Inquirert és személyesen Ms. Cassidyt is.
Pattinek elakad a lélegzete, amikor átadom neki a
nyomtatványt. A nézők, akiknek nagy része az ő kollégája,
síri csendben ülnek, és minden bizonnyal arra gondolnak,
hogy hál’ istennek, nem ők ülnek abban a székben.
Most Devlin pattan fel.
– Az irodámnak ehhez semmi köze!
Kirohanása nyomán hangos moraj fut végig a
tárgyalótermen. A bíró lesújt a kalapácsával, és
rendreutasítja a hangoskodókat. Aztán lehunyja a szemét, és
a homlokával a kalapácsra támaszkodik. Igyekszik
megérteni, hogy mi folyik itt. Kinyitja a szemét, majd
tárgyilagosan ismerteti az álláspontját.
– Nem hallgatjuk meg a tanúkat. Szükségtelen. Helyt
adok a védelem hírzárlatra vonatkozó beadványának. Ettől a
pillanattól kezdve egyik fél sem állíthat vagy szivárogtathat
ki semmit sem a nyilvánosságnak az ügyről. Egyik sem. Ha
olyasmi jut a fülembe, ami hátrányosan érinti a védelmet,
akkor tudni fogom, hogy az az ügyészségtől származik.
Ugyanígy, ha valami olyasmi jut a fülembe, ami hátrányosan
érinti az ügyészséget, akkor tudni fogom, hogy a védelem
volt a forrás. Ez esetben pedig valamelyikük a bíróság
megsértéséért fog felelni. Érthető voltam?
Bólintok.
– Köszönöm, bíró úr!
Devlin szinte észrevehetetlenül bólint. Senkinek sem
mond köszönetet.
Ezzel a meghallgatásnak vége.
Amikor kilépek a tárgyalóteremből, már javában folyik
Marcie Hanson saját kis sajtótájékoztatója. Az Inquirert
ostorozza, amiért alaptalanul és igazságtalanul vádolták
meg a férjét, és „aljas, rasszista módon” aláásták egy olyan
nagyszerű program jó hírét, mely fiatal zenészeket hivatott
segíteni. Ezzel pedig nemcsak férje jó hírnevét rombolták
tovább, hanem a három fiatal, és teljességgel ártatlan lányét
is.
– Várjuk tehát az újság azonnali és teljes bocsánatkérését
ezért az aljas rágalomért – folytatja, majd arra a „gyáva”
alakra is kitér, akitől Patti Cassidy a New York-i ház fülesét
kapta.
– Visszahúzódtál az odvadba, és az anonimitás álarca
mögé rejtőztél. Talán most azt hiszed, hogy milyen okos
vagy, de csak annyit értél el – majdnem –, hogy azok keze
alá játszottál, akik arra törekednek, hogy a férjem ne
kaphasson igazságos tárgyalást, melyen tisztázhatná magát
az ellene felhozott vádak alól. Ő azonban minden áskálódás
ellenére is újjá fogja építeni az életét, melyet az ügyészi
hivatal alaptalan vádjai porig romboltak.
Elmosolyodok, és megcsóválom a fejemet. Egyik remekül
idézhető mondat a másik után. Mind tökéletesen
fogalmazva egy felháborodott nő szájából, aki mindenre
kész azért, hogy megvédje a férjét, akiben feltétel nélkül
hisz. Ezen a ponton őszintén meglepődöm, hogy Marcie és
David milyen jól – és milyen gyorsan – összehozta ezt.
– Nem rossz, mi? – kérdezi David, miután odalép
mellém. – Ez biztosan kifogja a szelet Patti Cassidy
vitorláiból – teszi hozzá, majd a sápadt és összetört újságíró
felé biccent, aki a riporterek falkájának végén kullog.
Megragadom David karját, és kicsit távolabb húzom a
tömegtől.
– Amikor tegnap nálatok voltunk, Marcie elmondta
Susannek, hogy mi folyik közted és Edwin között. Susan
még azt is megkérdezte, lehetséges-e, hogy Edwin adta a
tippet Cassidynek. Marcie azt felelte, hogy kinézné belőle.
David a riporterekkel beszélő Marcie felé pillant, majd
vissza.
– Edwin – szinte köpve mondja ki féltestvére nevét. – Épp
annyira nem jött volna rá a barna téglás ház létezésére, mint
az Addison utcában lévőére. Pedig az sokkal közelebb van.
Elgondolkozom azon, amit David mondott. Majd
elkerekedik a szemem.
– Nem Edwin szivárogtatta ki a sztorit az Inquirernek.
Hanem te. Te és Marcie. Ti ketten terveltétek ki az egészet,
hogy csőbe húzzátok Devlint, és hogy a lehetséges esküdtek
azt higgyék, Walker tisztességtelen játékot űz, és
mindenáron el akar téged ítéltetni függetlenül attól, hogy
bűnös vagy-e, vagy ártatlan.
David elmosolyodik.
– Valójában Marcie érdeme. Kiderült, hogy ravasz
stratéga.
 – Jézusom, David! Van fogalmad, mi lesz akkor, ha az
újságírók egy kicsit is mélyebbre ásnak? Ha rájönnek, hogy
a barna ház egykor tényleg egy kufirckégli volt, és a három
zenészlányod csak egy nagyszabású fedősztori része? Ha ez
kiderül, akkor akár te magad is beadhatod a méreginjekciót
magadnak.
David már nem mosolyog.
– Ezért olyan fontos, hogy minél hamarabb kicsikarjuk azt
a helyreigazítást az Inquirertől, és lezárjuk a rágalmazási
pert. Amint a per lekerül az asztalról, már az újságnak sem
lesz érdekében mélyebbre ásni, hogy megvédje magát.
– Az egészet jól kigondoltátok, mi?
– Hát igen, a gondolataim nagy részét az foglalja le, hogy
kitaláljam, hogyan vakarjam ki magam ebből a szarból.
Hosszan bámuljuk egymást.
– Nincs több trükk. Úgy nem, hogy nem tudok róla.
Düh suhan át David szemén. Gyorsan leplezi, és szélesen
rám vigyorog. Aztán kacsint egyet, és elsétál.

♦ ♦ ♦

Egy órával később már az irodámban ülök. Éppen csak

elmúlt dél, de a meghallgatásról készült riportokkal vannak
tele a hírek. A tv-bemondók kárörömmel a hangjukban azzal
zárják a meghallgatásról szóló beszámolóikat, hogy
rágalmazási pert indítottam az Inqurier és Patti Cassidy
ellen, aki sietve hagyta el a bírósági épületet.
– Na, most már tudja, milyen érzés – jegyzi meg Vaughn,
akivel ketten nézzük a híreket az irodám tévéjén. – Hol van
Susan?
Angie-vel egymásra pillantunk.
– Ebédel.
Susan hevesen ellenkezett, amikor előadtam neki a tervet
a hamis tanúkkal. Amikor úgy döntöttem, hogy a tiltakozása
ellenére is belevágunk, nem volt hajlandó elkísérni a
meghallgatásra. Amikor aztán elmondtam neki, hogy Marcie
és David szivárogtatta ki a sztorit, felcsattant.
– Ez távolról sem etikus! Segédkezel Marcie-nak és
Davidnek a közvélemény félrevezetésében. Ráadásul te
magad is félrevezetted a bíróságot!
– Semmi olyat nem mondtam, ami ne lenne igaz –
vitatkoztam. – Mindössze beadtam egy beadványt, mely
szerint a sajtóban megjelent cikk hátrányosan érinti az
ügyfelem igazságos tárgyaláshoz való jogát, és ezért
hírzárlat elrendeléséért folyamodok. Én magam semmit sem
állítottam.
Mielőtt kiviharzott volna az irodából, Susan
visszafordult.
– Valamilyen okból kifolyólag úgy döntöttél, hogy nem
bánod, ha David és Marcie az orrodnál fogva vezetnek
ebben az ügyben. Tőlem aztán azt csinálsz, amit akarsz, de
jobb, ha az eszedbe vésed, hogy én ebben nem veszek részt.
Ha nem becsületesen játszunk, akkor én kiszállok az ügyből.
Nem fogom kockára tenni a hírnevemet, főleg nem egy
David Hanson és a furfangos kis felesége kedvéért.
Susan az ajtó felé indult, amin Angie éppen be akart
lépni.
– Ma korán ebédelek – mondta, majd kivágtatott az
épületből.
Most, hogy a híreket nézem Angie-vel és Vaughnnal, már
egyáltalán nem érzem magam kényelmetlenül attól, hogy
Susan leordította a fejemet, és már Davidre sem vagyok
mérges. Pompás fickónak érzem magam. Győztesnek.
– Mi lenne, ha hárman beülnénk ebédelni? – kérdezem. –
Hogy megünnepeljük a győzelmet.

♦ ♦ ♦
Két órával később teli hassal és az italoktól ellazultan térünk
vissza az épületbe. Az irodámban piszmogok, átnézem a
levelezésemet, válaszolok néhány gratuláló e-mailre, amiket
olyan kollégák küldtek, akik elcsípték a déli híreket.
Öt óra körül már éppen azon gondolkodom, hogy
kikapcsolom a számítógépemet, amikor Angie belép, és a
kezembe nyom egy bélelt borítékot.
– Ezt elfelejtettem odaadni – mondja. – Katrina adta,
amikor visszajöttünk az ebédről. Azt mondta, egy idős
hölgy hagyta itt. Azt állította, hogy személyes és bizalmas,
és csak te láthatod.
– Hadd találjam ki! – mondom. – A mindent eldöntő
bizonyíték, amivel felmentik Hansont.
– Holnap találkozunk – mondja Angie, és kisétál.
Jó egy percig tartom a kezemben a borítékot azon
tűnődve, hogy a kukába dobjam-e, vagy időmet pocsékolva
átnézzem a tartalmát. Egyébként is menni készültem,
úgyhogy arra gondolok, miért is ne? Feltépem a borítékot.
Egy kisebb boríték és egy DVD van benne. Behelyezem a
DVD-t a számítógépembe, és rögtön elindul egy videó.
Azonnal felismerem a helyszínt. Ez Jennifer Yamura udvara,
és házának hátsó része. A képernyőn látható dátum szerint a
videó idén május 31-én készült. Aznap, amikor megölték
Jennifer Yamurát.
Jézusom!
Gyorsan megállítom a videót, becsukom az iroda ajtaját,
majd visszaülök és elindítom. Az időbélyegző szerint
délelőtt 11:50-kor egy alak jelenik meg a képernyőn. Egy
férfi. A képernyő bal oldalán, a sikátor keleti oldalán jelenik
meg. Egyenesen Jennifer Yamura konyhaajtajához megy, és
bekopog. Jennifer néhány másodperc múlva megjelenik, és
kinyitja neki az ajtót. Mielőtt azonban a férfi belépne,
hátranéz, és meglátom az arcát.
Mintha villám csapna belém.
 Mire a videó véget ér, már reszketek. Kis híján el is
hányom magam. Felállok a székemből, és fel-alá járkálok az
irodában. Ez kész katasztrófa. Atomkatasztrófa.
Most mi a faszt fogok csinálni?
– Gondolkozz! – parancsolok magamra. Aztán
észreveszem a kisebbik borítékot, és felkapom. Egy kis
papírdarab van benne. Egyetlen mondatot firkantottak rá:

Hamarosan jelentkezem.

Rögtön tudom, mi ez: zsarolás. Erre megy ki a játék.

Visszaülök, és újra megnézem a videót. Most már minden
világos. Az a sok dolog, ami eddig nem állt össze Jennifer
Yamura halálával kapcsolatban, most egy csapásra értelmet
nyer.
Az irodám széfjébe zárom a DVD-t, aztán visszamegyek
az asztalomhoz, és rátámaszkodom. Előrehajolok, kezem
görcsösen markolja az asztal sarkát. Aztán leülök, kirántom
az asztalom alól a szemetes kosarat, és belehányok. Amikor
kissé megkönnyebbülök, az ablak felé fordulok a
székemmel. Visszagondolok arra a napra, amikor meghalt
az anyám, és eszembe jut, azt képzeltem, hogy egyszerűen
kirepülök az ablakon, és így elmenekülök a gyász elől, mely
apámat a padlóra küldte. Aztán apám temetésére gondolok,
amikor arra kényszerítettem magam, hogy a temető másik
végében lévő temetésre, egy idegen koporsójára figyeljek.
Életem két legrémesebb eseményekor sikerült kivonnom
magam a fájdalom alól, mely mindenki mást maga alá
temetett. Most, amikor kinézek a huszadik emeleti
ablakomon, a Városházát, mögötte az utcákat és a Delaware
felé vezető főút mellett sorakozó épületeket látom. Bárcsak
kirepülhetnék az ablakon, és követhetném a tekintetemet és
az elmémet. New Jersey-be, és tovább, át az Atlanti-óceánon,
és még azon is túl.
 Ehelyett késő éjszakáig az irodában maradok.
Képzeletben újra és újra végigjárom a labirintust, amibe
keveredtünk, és igyekszem rájönni, hogyan vezethetném ki
belőle David Hansont. És mindenkit, aki fontos nekem.
Amikor végzek, rájövök, hogy a labirintusból egyetlen út
vezet ki. Ez az ösvény azonban veszélyes, az utolsó,
mindent eldöntő elágazásokhoz érve pedig másoknak kell
eldönteniük, hogy merre folytassuk utunkat. Az út első
lépését is valaki másnak kell megtennie: David Hansonnak.
Bármit is kér a zsaroló, David Hansonnak egyszerűen
muszáj lesz megadnia neki. Vagy elvesztünk.
Azon gondolkozom, vajon mit fog David mondani,
amikor megmutatom neki a videót. Erre is kitalál valami
mesét, hogy kimosdassa magát? Vagy megtörik, és
elmondja az igazat?
 16
SZEPTEMBER 28., PÉNTEK

MICSODA BORZALMAS ÉJSZAKA. Csak valamikor éjfél után

érek haza. A házban koromsötét, Piper és Gabby már régen
alszanak. Majdnem egy órát ücsörgök a dolgozószobám
sötétjében. A lélegzetemet és az állóóra ütemes kattogását
leszámítva néma csend honol körülöttem.
Képzeletben újra átélem a napot. Egyszerre lenyűgöző és
rémisztő, hogy a világ egy szempillantás alatt képes a feje
tetejére állni. A tervemen gondolkodom, mellyel talán
mindenkit meg tudok menteni Jennifer Yamura halálának
következményeitől. Újra és újra végigrágom magam rajta, a
darabjaira szedem, aztán újra felépítem. Mi sülhet el balul?
Hogyan kerülhetem ezt el? A válasz mindig ugyanaz:
kismillió dolog, és sehogy.
Teljesen kimerülve megyek fel a lépcsőn, ledobálom a
ruháimat, és bemászok Piper mellé az ágyba. Forgolódom,
és minden percben az ébresztőórára pillantok. Végre
valamikor 4:30 körül sikerül elaludnom.

♦ ♦ ♦

Az ébresztőóra hatkor szólal meg. Felmordulok, és addig

nyomogatom a gombokat a tetején, míg végre elhallgat.
Átfordulok a másik oldalamra, és a fejemre húzom a takarót,
de ez sem segít. Képtelen vagyok visszaaludni.
Kivánszorgok a fürdőbe, és egyenesen a zuhany alá
lépek. Sokáig állok a forró zuhany alatt lehajtott fejjel,
behunyt szemmel.
Majdnem hét óra, mire belépek a konyhába. Piper a
pultnál áll, és éppen kávét készít magának. Gabby az
asztalnál ül, és egy tál müzlit majszol.
– Gondolom, most gratulálnom kellene – mondja Piper.
Egy pillanatig fogalmam sincs, mire gondol. Aztán
kapcsolok, hogy a hírzárlatos győzelmemre utal. Mintha
ezer éve történt volna.
– Köszi – motyogom, miközben helyet cserélünk a
kávégép előtt.
– Jesszus, mi van veled? És miért jöttél olyan későn az
este?
Felsóhajtok.
– Az irodában voltam. Be kellett fejeznem valamit.
– Miért nem fejezted be itthon?
Rögtön felmegy bennem a pumpa. Évek óta folyik
közöttünk ez az egész „az irodában dolgozom-dolgozz
itthonról” vita. Piper pont ezért alakíttatta ki nekem a
dolgozószobát. Születésnapi ajándék volt, és hát őszintén
szólva nem is kicsi. A gond csak az, és ezt már nagyon
sokszor próbáltam elmagyarázni neki, hogy a cég
tulajdonosaként fizikailag is jelen kell lennem a belvárosi
irodában, hogy irányítsam az embereinket.
– Mick, hallottad, amit mondtam? Ma neked kell elvinned
Gabbyt az iskolába. Julie-val egy korai jógaórára megyünk.
– Hogy mi? Ja, igen, hallottam. Jó, nem gond. Nagyon is
szeretném Gabbyt iskolába vinni – mondom lelkesedést
mímelve, amit ebben a pillanatban nem sok minden iránt
érzek. Rákacsintok Gabbyre. Apró mosolyra húzza a száját,
majd folytatja az evést.
 ♦ ♦ ♦

Két órával később sétálok be a cég recepciójára. Tommy

éppen Angelával beszélget. Félbeszakítom őket.
– Van egy kis gond. Gyere! – mondom, és már el is
indulok az irodám felé. – Csukd be az ajtót!
Leülök az asztalom mögé, Tommy velem szemben foglal
helyet.
– Na, mi az?
Mély levegőt veszek.
– Van egy felvétel.
Tommy értetlenül néz rám.
– Tegnap valaki – Katrina szerint egy öreg nő – itt hagyott
egy videofelvételt, amit csak én nézhetek meg. A gyilkosság
napján készült Jennifer Yamura házának hátsó udvaráról. Az
látszik rajta, hogy ki ment be, és ki jött ki aznap.
Tommy kinyitja a száját, és látom, hogy görcsösen
markolja a széke karfáját. Kővé dermedt arccal bámul rám.
Egy darabig csak néz, majd megszólal.
– El akarsz mondani valamit?
– Nem. – Még nem állok készen arra, hogy elmondjam,
pontosan mi van a felvételen.
Az öcsém kibámul a mögöttem lévő ablakon, majd
visszanéz rám.
– Akkor mi lesz most?
– Most? Most az lesz, hogy megmondom David
Hansonnak, hogy bárki is küldte a felvételt, kifizeti neki,
amit kér, nehogy valaha is nyilvánosságra kerüljön a videó.
– Akkor ez zsarolás?
– Mi más lenne?
Tommy nem válaszol, és csak bámuljuk egymást.
– Akkor gondolom, ennyi lenne – mondja, rácsap a széke
karfájára, feláll, és kinyitja az ajtót. Még csak vissza sem néz.
– Csukd be az ajtót! – parancsolok rá. Tommy egy
pillanatig kivár, majd becsukja. Kicsit talán túl erősen is.
Az ajtót bámulom. Már régen megbékéltem azzal a
gondolattal, hogy nem értem az öcsémet. Valószínűleg soha
nem is fogom már.
Amikor Tommy leülte a büntetését a rendőr
összeveréséért, és hazajött, már nem tűnt olyan
nyugtalannak, mint előtte. Mintha a börtön valahogy
lenyugtatta volna.
Visszament dolgozni a fűrésztelepre, jól keresett, és még
Rachellel, egy csinos, fiatal lancasteri lánnyal is összejött.
Két évig minden rendben ment. Még az esküvő is szóba
került.
Aztán, egy nap éppen az ügyészi hivatalban ültem az
asztalom mögött, amikor megszólalt a telefonom. Rachel
volt az. Azt kérdezte, hogy Tommy eljött-e hozzám
Philadelphiába. Kiderült, hogy majdnem két hete nem látta.
Akárcsak a főnökei a fűrésztelepen.
Leautóztam Lancasterbe, bementem Tommy lakásába, és
azonnal tudtam, hogy jó ideje nem járt már otthon. Nem
tehettem mást, vártam. Végül kiderült, hogy az öcsém egy
camdeni börtönben van New Jersey-ben. Később
megtudtam, hogy egy sztriptízbár parkolóját dekorálta ki
két másik vendég vérével. Az egyik fickó pedig a
polgármester unokaöccse volt.
Azt viszont már csak évekkel később tudtam meg, hogy a
két férfi, akiket Tommy összevert, épp egy nőt készült
megerőszakolni. Tommy éppen arra járt, meghallotta a
hangokat, kinyitotta a furgon ajtaját – a rohadékok még arra
sem vették a fáradságot, hogy bezárják –, és alaposan ellátta
a bajukat.
Tommy ügye pedig rosszabbul alakult, mint kellett
volna. A bíró a tárgyalás során nem vehette figyelembe,
hogy Tommy egy nemi erőszakot akadályozott meg, mert az
öcsém ezt nem mondta el. A nő még a rendőrök
megérkezése előtt elmenekült, és soha többé nem is került
elő. Tommy soha nem adott rá magyarázatot, hogy miért
támadta meg a két fickót. Még a kirendelt ügyvédjével sem
állt szóba. Nem beszélve rólam. Egyszerűen hagyta, hogy
elítéljék.
Öt évet kapott. Az ügyész első ajánlatát rögtön elfogadta.
Ugyanúgy hagyta el a tárgyalótermet, ahogy megérkezett:
narancssárga overallban, bilincsben, összeláncolt lábakkal.
Mindössze egyszer nézett vissza rám, éppen mielőtt
kivezették volna a teremből. Visszafelé Philadelphiába
végig azon gondolkoztam, hogy vajon mit láttam a
szemében. Végül aztán rájöttem: megkönnyebbülést. Mintha
azt kapta volna, amit érdemelt. Aznap végig a lakásomban
mászkáltam, felváltva sírtam és dühöngtem.
– Miért? – ordítottam. – Mégis miért gondolod azt, hogy
ezt érdemled?
A telefon csörgése ránt vissza a jelenbe. Angie az.
– Mr. Ginsberg az egyesen.
Alexander Ginsberg a város, ha nem az egész állam
legrettegettebb és legelismertebb ügyvédje. Fortune 500-as
cégek, ügyvezető igazgatók, maffiafőnökök és politikusok –
a leggazdagabb és legbefolyásosabb réteg – fordulnak hozzá
segítségért, amikor úgy érzik, kicsúszott a lábuk alól a talaj.
Őt kértem fel arra, hogy indítson becsületsértési pert az
Inquirer ellen a szivárogtatási ügy után. Elmondtam neki,
hogy David Hanson nem pénzt akar, hanem nyilvános
bocsánatkérést.
– Egész délelőtt az Inquirer ügyvédjével beszéltem
telefonon – mondja. – Hajlandók a címlapon lehozni egy
helyreigazítást, de csak akkor, ha nem megyünk perre, és
nem próbáljuk csődbe vinni őket.
– Úgy érted, megint csődbe vinni őket, igaz? – Az Inquirer
évek óta pénzügyi gondokkal küszködik, ami miatt egyszer
már kénytelenek voltak csődvédelmet kérni. – Mikor jelenne
meg a helyreigazítás?
– Ha David aláírja a papírokat, akkor már holnap. Már
össze is raktam valamit, átküldöm, hogy nézd át. – Ginsberg
elhallgat, majd hozzáteszi: – Tudod, a lap kirúgta Patti
Cassidyt…
Megköszönöm Ginsbergnek a segítséget, majd végzek a
papírmunkával, és elintézek pár telefont. Egy óra múlva
kilépek az irodámból, és megmondom Angie-nek, hogy a
Liberty Place-en lévő éttermekhez megyek, és veszek egy
szendvicset a Bain’s Deliben.
– Mindjárt jövök – teszem hozzá.
Ahogy elhagyom a Market utcát, jobbra fordulok a
Tizenhatodik utcára. Rögtön megpillantom az utcai
prédikátort. Minden egyes nap itt áll. A paráznaság, az
internet, a szexchat és hasonló emberi gyarlóságok ellen
prédikál, amikkel tele van a média. Ma azonban nem kiabál.
Egy idősebb nővel beszélget. Már éppen elsétálnék
mellettük, amikor a nő felém fordul. Úgy százhatvanöt centi
magas lehet, haja sárgára festve, szeme hidegkék. Olyan arca
van, mint aki csak nagy ritkán megy ki a napra.
Ellép a prédikátortól, és a nyomomba szegődik. A
sarokhoz érve megállunk.
– Hallgatnia kellene őrá, ügyvéd úr – mondja furcsa
akcentussal. Oroszországból vagy talán a keleti blokkból
származhat.
Megállok, és ránézek.
Honnan tudja, hogy ügyvéd vagyok?
– Manapság mindenki gondol csak magára. A rendőrök
árulnak drog, férjek csalnak feleség, emberek ölnek más
emberek. És mindenki akar gazdag lenni.
Ekkor esik le: ez az a nő, aki tegnap behozta hozzánk a
felvételt.
Kinyitom a számat, de nem tudom, mit mondjak.
– Rittenhouse tér, óra múlva – mondja, majd megfordul,
és eltűnik a Market utca felé.

♦ ♦ ♦

Fél óra múlva ott megyek el, ahol Jennifer Yamura halálának
a napján Piperbe botlottam. Mintha egy másik életben
történt volna. Ma sokkal több ember van az utcán, mint
aznap. A szembejövők arcát fürkészem, és csak remélni
tudom, hogy nem futok össze egy ismerősömmel sem. Csak
akkor veszem észre, hogy milyen szép idő van, amikor
elérek a Rittenhouse Parkhoz. Az évszakhoz képest igen
meleg van. A levelek még zöldek, vastagok. Az ég kéken
ragyog. Enyhe, hűs szellő fújdogál. Arra gondolok, hogyan
lehet ilyen gyönyörű idő egy ilyen pocsék napon. A parkot
átszelő úton sétálok. A padok tele vannak, főleg fiatalokkal,
akik papírzacskóból eszik az ebédjüket. Felhőtlenül
beszélgetnek, gondolom, munkáról, szerelemről vagy a
legújabb filmről. Megpillantom az öreg nőt. Egy
betonpadon ül a park közepén. Engem bámul. Halvány
mosoly jelenik meg az arcán. Leülök mellé, és egy darabig
nem szólalunk meg.
– Maga szerint bolond?
Értetlenül nézek rá.
– A prédikátor, maga épület előtt. Gondolja, bolond?
Hogy ott áll, és beszél, pedig nem figyel senki rá?
– Talán mi vagyunk a bolondok, amiért nem figyelünk rá.
A nő elmosolyodik.
– Ez jó. – Aztán eltűnik a mosolya. – A videó… elég
érdekes, nem gondolja? De, biztos úgy gondolja – mondja
erős kelet-európai akcentussal. – Érdekes fiatal nő ez az én
szomszéd. Nagyon csinos. Férfiak nagyon szeretik.
A nő tehát minden bizonnyal a Pine utcán lakik, Yamura
házával szemközt.
 – Ezért szereltette fel a kamerát?
A nő felnevet.
– Nem éppen. Nem, ezt köszönje philadelphiai
rendőrségnek, Mr. McFarland.
– Úgy érzem, egy kicsit hátrányban vagyok – mondom,
mire a nő megint kuncogni kezd.
– Úgy érzem én is, igen. Nagy-nagy hátrányban.
– Mármint, maga tudja az én nevemet, én viszont nem
tudom a magáét. Lenne olyan kedves, hogy elárulja?
A nő felnéz rám.
– Anna Biernacki. Anna Groszek, mióta hozzámentem
rohadék exférj. Jöttünk Lengyelországból. Okos férjem
mondta, jöjjünk ide, Amerika. Aszongya, elmegyünk
Amerika, dolgozunk keményen, leszünk gazdagok, aztán
megyünk haza és élünk, mint hal vízben. Jó, mondom.
Jövünk hát ide, én dolgozok keményen, ő meg csak vedel.
Tíz év később, Szolidaritás hoz demokrácia
Lengyelországba. Férjem mondja, most már mehetünk haza.
És megy haza. Egyedül. Hónapokig nem tudok semmit.
Aztán barátom Poznanból telefonál. Mondja, hogy Emeryk
azt mondja mindenkinek, meghaltam. Elvette Agneszka
Walczakot. Idősebb Emeryknél hat év, feje mint egy tehén.
De apja gazdag, és öreg. Megcsinálta szerencséje, az én
drága férjem. – Anna elhallgat, majd szinte kiköpi a nevét. –
Emeryk.
Hagyom, hogy kicsit lehiggadjon, majd emlékeztetem rá,
hogy miért is vagyunk itt.
– Szóval… készített egy felvételt.
Anna Groszek szeme összeszűkül.
– Biztonsági kamera készít felvételt. Amikor férjem
elment, kezdtem saját takarítócég. Vettem fel négy lány,
mind lengyel. Ragasztottam plakátok oda, ahol gazdag
emberek laktak. Kemény és jó munkát vártam lányoktól.
Terjedt a hír, és már több kuncsaft lett, mint bírtam. Vettem
fel több lány, s többet megint. Évek alatt tettem pénzt félre.
Vettem nagy ház. Négy szint. Romhalmaz. Cseréltem ki
csövek, tettem új vezetékek, új tető, konyha, fürdőszobák. Jó
szőnyeg, drága függönyök. Szép nagyon.
– A Pine utcán van ez a ház?
Anna bosszúsan rám sandít, de nem tagadja.
– Két éve, kiraboltak. Betörők jöttek be hátsó ajtón,
elvitték összes ezüst. Százéves ezüstök. A nagyanyámé.
Lengyelországból hoztam át. Elvitték medált is, amit anyám
adott, mikor tizenhat voltam. – Anna megcsóválja a fejét, és
folytatja. – Szóval hívom rendőrség. Hosszú, hosszú idő
múlva jön ki egy szem rendőr. Vesz fel vallomás, mondja,
hívjam fel biztosító. Ennyi. Többet nem kerestek. Következő
hónap, kirabolnak újra. Jövök haza, nincs meg a tévé.
Megyek fel, ahol az ékszereim vannak. Ott tartottam őket,
mert első betörés után vettem nagy széf a szekrénybe. Hát
nem elvitték széfet is?
– Szóval, hívom rendőrség újra. Megint várok. Ugyanaz
az egy szem rendőr jön. Kérdem, mi a helyzet az első
betöréssel. Néz rám, mint bornyú az új kapura. Aszongya,
sose kapják el ezeket, mert a betörők akkor jönnek, amikor
nincs senki itthon. Aszongya, hogy tartóztassanak le valakit,
ha nem tudják, hogy néz ki. Ekkor gondoltam, hogy majd én
leszek a saját magam rendőre. Vettem kamerákat hátra. Jó
kamerákat, bírják eső, látnak sötétben. Adtak hozzá felvevőt,
meg olyan DVD izét is, ami tárolja, amit látnak.
– És a kamerákat Jennifer Yamura házára irányította?
– Dehogy. Egyik kamera nézte udvar, másik nézte
sikátor. De második kamerát talán eltalálta valami, és
felemelte. Így mutatta lány háza. Szerencsére – teszi hozzá
mosolyogva. Aztán megvonja a vállát.
Másoknak nem szerencse persze.
– Miért nem mutatta meg a felvételt a rendőröknek? –
Persze már tudom, mit fog erre felelni, de azért meg kell
kérdeznem.
– Elfáradtam, Mr. McFarland. Vagyok öreg. Akarok
menni haza.
– És első osztályon akar repülni.
Anna elmosolyodik.
– Repülő elejében, olyan széken, amit hátra lehet dönteni.
És mikor leszállok, veszek ki lakosztály City Park Residence
Hotel. Hívom fel Emeryk, beszélek tehén felesége,
elmondom, jöttem vissza, s vagyok gazdag.
– A Pine utcai háza is bizonyára sokat ér.
– Az? Mint a Titanic – horkan fel. – Süllyed lefelé. Vettem
fel jelzálog javításokra. Most ér kevesebbet, mint a jelzálog.
A park másik oldalán, a Tizennyolcadik utcán álló,
előkelő Rouge éttermet figyelem. Nem mondok semmit,
várom, hogy kibökje végre, miért hívott ide.
Nem is kell sokáig várnom.
– Hárommillió. A felvételért. Mondja meg Mr.
Hansonnak.
– Hogy mennyi? – Önkéntelenül is felpattanok, de
gyorsan visszaülök, és egyenesen Anna Groszek szemébe
nézek. – Remélem, csak viccel. Mert ebbe sosem fog
belemenni.
Anna visszanéz rám kék, hideg, érzelemmentes szemével.
– Tudok ám mindent az emberéről. Nagyon gazdag.
Hülye, ha nem fizet. És magát is ismerem, ügyvéd úr. Meg
azt az ügyészt, aki a flancos öltönyökben jár, és akar lenni
államügyész. Aztán polgármester. Maga szerint örülne, ha
őt hívnám fel? Maguk hárman. A három muskétás. Egy,
kettő, három. Hárommillió.
Most először jut eszembe, hogy Anna talán bolond. De a
tekintetéből értelem sugárzik, a hangja pedig nem is lehetne
ennél komolyabb.
– De mégsem az államügyészhez ment… – jelentem ki, és
közben az arcát tanulmányozom.
 Megvonja a vállát.
– Neki nincs pénze.
Bólintok. Anna számára ez csupán egy üzleti tranzakció,
ilyen egyszerű. Van egy értékes tárgya, amit annak fog
eladni, aki a legtöbbet ígéri érte. David Hansonnak.
– És mi van, ha az ügyfelem nemet mond? Mi van, ha
inkább szembenéz a felvétel következményeivel, mintsem
fizessen egy zsarolónak?
Csóválni kezdi a fejét.
– Bízom magában. Ügyfelének nem tetszik majd az
összeg. De maga meggyőzni. Muszáj. Maga tudja. Muszáj
fizessen, vagy vége mindennek.
Lenézek a földre. Természetesen igaza van.
– Hová utaljuk a pénzt?
– Ha! – hördül fel Anna. – Utalni? Készpénzt akarok,
McFarland ügyvéd úr. Akarom látni pénzt, akarom fogni.
Majd én teszem be bank, és utalom Lengyelország. Aztán
adok oda felvétel másik példánya.
– Mi a biztosíték arra, hogy nem megy mégis a
rendőrségre a felvétellel, amint megkapja a pénzt?
Erre felpattan, jeges szeme lángol, ahogy lenéz rám.
– Adom szavamat. Ez a biztosíték. – Ezzel elfordul.
– Várjon! – mondom, és én is felállok. – Hol… mikor… ?
– Két hét múlva – mondja, ahogy visszanéz rám. – Hozza
házamhoz. De ne hátsó ajtón jöjjön.
Azzal Anna Groszek hátat fordít, és lassan elsétál.
 17
OKTÓBER 1., HÉTFŐ

A KÖVETKEZŐ HÉTFŐN, KÉT ÓRA KÖRÜL éppen a recepción

állok, és a hívásokat nézzük át Angie-vel, amikor Vaughn
odalép hozzánk.
– Én kész vagyok – közli. Értetlenül bámulok rá. –
Tudod, a Hanson-ügy… kész a csatatér.
– Ja, persze. Jó. – mondom. – Néhány nappal ezelőtt
kértem meg Vaughnt, hogy terítse ki az ügy összes aktáját
az egyik tárgyaló asztalára. Ezt hívjuk csatatérnek. Minden
ügynél ezt csináljuk úgy egy hónappal a tárgyalás előtt.
Vaughnnal aztán a legapróbb részletekig átnézünk mindent,
és igyekszünk rájönni a vád erősségeire és gyengeségeire.
Aztán átvesszük a saját stratégiánkat, megbeszéljük, milyen
sorrendben hívjuk be a tanúinkat, mutatjuk be a
bizonyítékainkat, és mindent alaposan átrágunk.
– Egy perc és megyek – felelem.
Angie megvárja, míg Vaughn elmegy, majd felém fordul.
– Jól érzed magad? Furcsán nézel ki. Csak nem vagy
beteg?
– Talán egy kicsit – mondom. – Az évszakváltozás.
Fél órával később már a csatatér felett állunk, Vaughn
éppen az előadása közepén jár. Úgy gondolja, hogy Devlin
Walker Matthew Stone-nal, a helyszínelők vezetőjével fog
kezdeni.
 – Azzal kezdenek majd, hogy bemutatják a holttestről
készített fotókat, hogy rögtön ellenszenvessé tegyék
Hansont az esküdtek szemében. Stone azt is el fogja
mondani, hogy Jennifer Yamura háza tele volt David
hajszálaival és DNS-ével. A helyszínelők után Devlin
majd…
Vaughn tovább beszél, de a hangja lassan háttérzajjá
halkul. A helyszínelésen készült fotókat bámulom. Jennifer a
hátán fekszik a lépcsőn. Fehér póló, világosbarna
rövidnadrág. A vörös horzsolás a térdén, ahogy átvonszolta
magát a durva betonpadlón. És a vér. Mindenütt. Vér borítja
Jennifer haját és ruháit. Vér borítja a lépcsőket. Vér borítja a
lépcső alján álló betontömböt. És, bár a fotókon nem látszik,
a helyszínelők luminolos vizsgálata kimutatta, hogy a pince
padlóját is ellepte a vér.
A videón tisztán látszik, hogy David volt az utolsó, aki
aznap Yamura házában járt, és így biztosan ő volt az, aki
rátalált, miután lelökték a lépcsőn. Akkor ért oda, amikor
Jennifer megpróbálta arrébb vonszolni magát. Nem David
lökte le a lépcsőn, de ő húzta vissza a lépcső alá, majd
hagyta elvérezni. Azon tűnődök, hogy vajon hogyan reagált,
amikor megtalálta a lányt, és vajon mennyi időre volt
szüksége, hogy eldöntse, végez vele. Biztos nem sokra,
végül is alig öt percet töltött a házban.
– Mick? Mick!
Felnézek. Vaughn engem bámul.
– Ne haragudj! – mentegetőzöm. – Befejezhetnénk
holnap? Szerintem bujkál bennem valami.
Azt feleli, nem gond, de látom rajta, hogy azon
gondolkozik, vajon mi van velem. Összeszed pár papírt,
majd kimegy.
Újra az asztalt bámulom, és magam elé húzom a dossziét,
amiben a boncolási jegyzőkönyv van. Most már közvetlen
közelről látom Jennifer kifejezéstelen arcát és üres tekintetét.
Egy halott szeme. Ezernyi ilyen fotót láttam már. Halott
férfiak és nők. Fiatalok, felnőttek és öregek. Leszúrva,
lelőve, megfojtva, vagy miszlikbe aprítva. Már régen
nincsenek rám hatással. Bizonyítékok csupán, melyeket
ügyészként bemutattam a bíróságnak, és amiket igyekeztem
megcáfolni, amikor védőügyvéd lettem.
Ezektől a képektől azonban összerándul a gyomrom.
Becsukom a dossziét, és ellököm magamtól. Lehunyom a
szemem, és igyekszem mélyeket lélegezni.
Istenem, ez borzalmas. Kurvára borzalmas.

♦ ♦ ♦

Hét körül érek haza. Piper fel-alá járkál a konyhában, és

közben telefonál. Gabby az asztalnál ül, egy rajzlap fölött.
Zsírkréta műalkotása sárga, zöld és barna vonalak
kuszasága, melyeket fekete csíkok szelnek át. Az asztalon
könyököl fejét a tenyerébe támasztva. A frusztráltság
ismerős testhelyzete.
– Apu, mondd meg anyának, hogy tegye le a telefont!
Már nagyon régóta beszél.
Piperre nézek, aki elfordul, és kimegy a teraszra. Csak tíz
perccel később jön be. Én már az asztalnál ülök Gabby
mellett, segítek neki befejezni a rajzát. Minden egyes
vonalnál, amit húzok, kioktat, hogy nem a megfelelő színt
használom, és nem jó helyre rajzolok. Piper a hűtőhöz lép,
és kivesz belőle egy hőálló tálat, amiben a tegnapról maradt
csirkés felfújt van.
– Tommy azt akarja, hogy hívd fel – mondja.
– Ezért beszéltetek?
– Most csak megmelegítem ezt, mert úgyse voltál itt
tegnap este.
– Mit akar Tommy?
 – Mondom, hogy azt, hogy hívd fel.
– Mármint miért beszéltetek ilyen sokáig?
Hátat fordít.
– Csak hívd fel, kérlek! – Becsúsztatja a maradékot a
sütőbe. Rácsukja az ajtót, majd elmegy az asztal mellett. –
Harminc percre állítottam az időzítőt. Csak kettőtöknek
terítsetek, én felmegyek. Nem vagyok éhes.
Gabby rám néz, elbiggyeszti a száját, majd folytatja a
rajzolást.
– Nem akarok megint csirkét enni – mondja. – Nem
csinálnál inkább spagettit?
Összeborzolom sűrű, fekete haját.
– Persze, miért is ne?
Már éppen fel akarok állni, amikor Gabrielle újra
megszólal.
– Apu, miért sír anyu állandóan?
Döbbenten nézek vissza rá, de igyekszem leplezni.
– Hogy érted azt, hogy állandóan?
– Tegnap este. Lefeküdtünk, aztán hallottam, hogy a ti
szobátokban sír.
– Hát, talán fájt a pocija.
– Tegnapelőtt is.
Lenézek, igyekszem feldolgozni, amit mondott.
– Semmi baj, kincsem. Anyu csak nem érzi jól magát.
Hamarosan jobban lesz.
De vajon tényleg így lesz? Piper többet, sokkal többet
tud, mint amit nekem elmond. Végül pedig úgyis minden
kiderül majd.
– Apu! Apu? – Gabby hangja mintha távolról jönne.
Megpróbálom ismét ráirányítani a figyelmemet.
– Mi a baj, kicsim? – kérdezem.
– Te is beteg vagy, mint anyu?
– Nem, miért?
– Mert most már te is sírsz.
 Felvonom a szemöldökömet, de rá kell jönnöm, hogy
igaza van. Könnyek csorognak le az arcomon.
Egy órával később, miután megetettem Gabbyt, és a tévé
előtt ülve a kedvenc videóit nézi, felkapom az iPhone-omat
a konyhapultról, és utasítom Sirit, hogy hívja fel Tommyt.
Ezúttal két csöngetés után felveszi.
– Mi a helyzet? – kérdezem. – Piper azt mondta, hogy
beszélni akarsz velem.
– El akarok menni anyához és apához.
Tommyval minden évben kimegyünk a sírjukhoz,
általában apák napján. Idén azonban kihagytuk, mert
teljesen lefoglalt a Hanson-ügy.
– Rendben – válaszolom. – Amint a Hanson-tárgyalásnak
vége, elmehetünk…
– Nem akarok addig várni – szakít félbe. – Menjünk ezen
a hétvégén!
– Tommy, fel kell készülnöm a tárgyalásra, most
egyszerűen nem fog menni… – félbeharapom a mondatot. –
Jól van. Vasárnap reggel. Felveszlek, és lemegyünk együtt.
– Ha nem gond, akkor inkább motorral megyek – mondja,
az imádott Harley-jára utalva.
– Nem gond. Akkor találkozunk a temetőnél. Mondjuk,
tízkor?
Azt mondja, az jó lesz.
– Hé… – mondom, mielőtt letenné. – Mi van Piperrel?
Gabby most mondja, hogy állandóan sír.
Tommy nem válaszol.
– És mi van kettőtökkel? Úgy érzem, titkolóztok előttem,
és ez egyáltalán nem tetszik.
– Csak segítünk egymásnak megbirkózni bizonyos
dolgokkal.
– Miféle dolgokkal?
Újabb szünet.
– Akkor vasárnap.
– Nem szeretem a titkolózást.
De már letette.
 18
OKTÓBER 3., SZERDA

KICSIVEL NÉGY ÓRA UTÁN JÁR AZ IDŐ. Vaughnnal a csatatér

fölött állunk, és a Hanson-ügy stratégiáján dolgozunk. Az
asztal tele van aktákkal, jegyzetekkel, fotókkal, a
szemetesből kicsordul az ebédünk maradéka, amit a
Marathon Grillből rendeltünk. A helyiség sarkában két
alumíniumállványra két nagy alakú papírlap van erősítve,
amikre fekete filccel felfirkáltuk a vád és a védelem
lehetséges tanúinak neveit. Az ügyészség részéről a
letartóztatást végző rendőrök, Tim Kujowski és Nicholas
Pancetti; John Tredesco, az ügyet vezető nyomozó; Ari
Weintraub, orvosszakértő; Matthew Stone, a helyszínelést
végző csapat vezetője; Barbara King, David titkárnője;
Albert Mays, David garázsának vezetője.
A mi oldalunkon Lonnie Gorman, egy kétszer elítélt
betörő neve áll a papíron, akit két hete tartóztattak le egy
Jennifer Yamura környékén elkövetett betörésért. David
Hanson nevét is felírtuk, hatalmas kérdőjel áll mellette.
Végül, bár nem valószínű, hogy tanúskodásra bírhatjuk
őket, felírtam mind a tizenhét rendőr nevét a tizenhármas és
tizenötös körzetekből, akik ellen az esküdtszék vádemelést
javasolt. Velük együtt Lawrence Washingtont és Terrance
Johnsont is beidézzük, akik mentességben reménykedve
terhelő vallomást tettek társaikra az esküdtszék előtt.
 Vaughnnal töviről hegyire átrágjuk az ügyet. Abban
egyetértünk, hogy mindenképpen adnunk kell egy hihető
alternatívát az esküdtszéknek arra vonatkozóan, hogy David
Hansonon kívül ki más ölhette még meg Jennifer Yamurát.
Két lehetőségünk van. Jennifer hiányzó laptopja, iPhone-ja,
órája és pénze alátámasztja azt az elméletet, hogy a nő egy
betörés közben veszítette életét. Itt jön a képbe Lonnie
Gorman. A másik lehetőség, hogy a korrupt rendőrökre
irányítjuk a figyelmet, akiknek nyilvánvaló indítékuk volt
Jennifer megölésére. Stanley Lipinski halála – aki
bizonyítékokkal állt elő ellenük – is azt bizonyítja, hogy
legalább az egyik rendőr képes ölni azért, hogy a saját bőrét
mentse.
Vaughnnal azon vitatkozunk, hogy melyik elméletünket
toljuk előtérbe. Megtehetjük, hogy mindkettőt ugyanúgy
tálaljuk fel az esküdteknek, és hagyjuk, hogy maguk
döntsék el, számukra melyik hihetőbb. Ez esetben azonban
elveszítjük a meggyőzés lehetőségét, azt az erőt, mely a „mi
meg vagyunk győződve arról, hogy ez így történt” üzenetből
fakad.
Felállok, a kis tálalóhoz lépek, és elveszek egy üveg Fiji
vizet.
– Térjünk rá David Hansonra!
– Igen – helyesel Susan. Észre sem vettem, hogy az
ajtóban áll. – Térjünk csak rá! Mit fogsz mondani arra, hogy
Hanson ki tudja, meddig a házban volt a szeretője vérben
úszó holtteste mellett? Hogyan fogod jellemezni egy ilyen
hidegszívű ember személyiségét?
– Disszociatív zavar – vágom rá. – David Hanson, a
tökéletes mentális állapotban lévő férfi rábukkan
meggyilkolt szeretője holttestére. Kétségbeesik, mert nem
akarja, hogy kitudódjon a viszonyuk, és emiatt arra az
irracionális döntésre jut, hogy talán kitakaríthatja a házat, és
eltüntetheti viszonyuk nyomait. Hanson azonban soha
életében nem látott még gyilkossági helyszínt, nemhogy egy
hozzá közel álló ember meggyilkolt holttestét. Elméje
meghasad. Tudatos énjének az a fele, mely a részvétért,
szeretetért és erkölcsért felel, teljesen megbénul, míg a
másik, gyakorlatias és számító fele átveszi az irányítást, és
takarítani kezd.
Susan elvigyorodik.
– Nem hiszem, hogy ezt bevennék. Szerintem az esküdtek
egy számító, hidegfejű alaknak látják majd. Egy gazdag
pöcsnek, aki bármit képes megtenni azért, hogy megússza.
– Ezzel pedig el is jutottunk a legfontosabb kérdéshez –
mondja Vaughn. – Szándékunkban áll befolyásolni az
esküdtek véleményét azzal, hogy Davidet is beidézzük
tanúként? Hadd beszéljen az esküdtekkel, nézzen a
szemükbe, és mondja el, hogy nem ő tette?
Most, hogy tudom, minden bizonnyal David vonszolta
vissza Jennifer testét a lépcső alá, hogy ott vérezzen el,
erkölcsileg már nem lenne helyes, ha hamis tanúzásra
biztatnám, és odaállítanám a pulpitusra, hogy elmondja,
semmi köze az egészhez. Nem mintha az erkölcs
megállíthatna. Sőt, ahogy lassan kirajzolódik a fejemben, ez
szó szerint bűnvádi védelem lesz, melyhez jó adag hamis
tanúzásra is szükség lesz. De ezt még nem mondhatom el
Vaughnnak, sem Susannek. Még nem.
– Gondolj csak bele – folytatja Vaughn. – David saját
maga is elmondhatná, hogy azt a három zenészlányt
szponzorálja New Yorkban. Emberibbé tehetnénk.
Susan összerezzen ennek a szélhámosságnak az
említésére.
– Ha tanúskodni fog – jelentem ki –, akkor el kell
mondania az esküdteknek, hogy hol volt a gyilkosság
idején.
– És a hosszú sétáról előadott meséje nem lesz túl
népszerű – teszi hozzá Susan. – És el is érkeztünk a szerintem
legfontosabb kérdésig. Ha nem David ölte meg Yamurát,
akkor mégis hol volt a gyilkosság idején? Mi lehet olyan
szörnyű, hogy még egy gyilkossági tárgyaláson sem képes
elmondani?
– Még ha arra a döntésre is jutunk, hogy David
beszámoljon az alibijéről, akkor is ott az 567-es szabály –
mondja Vaughn.
Arra a büntetőjogi szabályra utal, mely kimondja, hogy
amennyiben a vádlott alibire akar hivatkozni, akkor ezt a
szándékát be kell jelentenie, és a vád alá helyezési eljárástól
számított harminc napon belül részletesen be kell számolnia
az alibije részleteiről mind a bíróság, mind az ügyész
számára. Vagyis meg kell mondania, hogy pontosan hol és
kikkel volt. Erről természetesen már régen lecsúsztunk.
– Szóval akkor ebben egyetértünk – szögezem le. – Ha
csak nem feltétlenül muszáj, Davidet nem idézzük be. –
Vaughnra és Susanre nézek. Mindketten bólintanak. – És el
is jutottunk az ügy lényegéhez. A minden kétséget kizáró
bizonyosság hiányához. Van-e elegendő bizonyíték a vád
kezében ahhoz, hogy elítéljék az ügyfelünket? Kezdjük az
indítékkal. Nincs. Persze, Devlin mondhatja azt, hogy David
és Jennifer összevesztek, de ez csak spekuláció. David DNS-
e és hajszálai? Persze hogy tele volt velük a ház, hiszen az
övé. Ezerszer járt már ott. Davidet pedig hiába fogták el a
helyszínen, ez kilenc órával a halál beállta után történt.
Walkernek egyetlen olyan szemtanúja sincs, aki látta
Davidet a helyszínen a gyilkosság időpontjában. A lényeg,
hogy a vád képes lehet az esküdtekkel elhitetni azt, hogy
David ölte meg Yamurát, de minden kétséget kizáróan
bizonyítani nem tudja.
– Nem rossz – mondja Susan. – De David máris sáros a
lehetséges esküdtek szemében. Sőt, az egész város
szemében. Elég biztos vagyok benne, hogy az esetben ez
bőven elég ahhoz, hogy elítéljék.
 – Jó, szerintem elég ennyi mára – mondom, mintha meg
sem hallottam volna a megjegyzését. – Szép munka,
Vaughn, holnap ezzel folytatjuk.
Ezzel jelzem, hogy elmehet. Aztán Susanre nézek, és
megkérem, hogy maradjon egy percre. Amikor Vaughn
kiment, becsukom az ajtót, és leülök a társam mellé. Az
asztalra könyökölök, megdörzsölöm a szememet, és kifújom
a levegőt.
– Susan…
– Nézd – szakít félbe –, tudom, hogy pokoli nehéz neked
ez az ügy, hiszen David jó barátod. Biztos, hogy te akarod
védeni? Mert átvehetem tőled.
– Köszi. De menni fog. És szerintem jobb, ha egyedül
csinálom. Épp erről akartam beszélni veled. Tudom,
megígértem, hogy a szabályok szerint játszom. De azóta
olyan dolgok derültek ki erről az ügyről, amiket még nem
mondtam el, és nem is mondhatok. Az a helyzet, hogy talán
teljesen szembe kell mennem a szabályokkal a bíróságon. És
az is lehet, hogy az egész rám omlik. Ha ez megtörténik,
nem akarom, hogy a közelemben legyél.
Susan hátradől a székében, és összefonja a karját.
– Mégis mit akarsz ezzel mondani? Vagy mit nem
mondasz el? David vallomást tett neked? Vagy egyszerűen
csak meg akarsz szabadulni tőlem, hogy nyugodtan a
pulpitusra küldhesd Davidet, és hazudjon a bíróságon? Mi a
fene folyik itt? Én nem akarok ilyen jogászkodásban részt
venni. Én egykor ügyész voltam! Nem segédkezhetek
abban, hogy az ügyfeleink hazudjanak a bíróságon –
mondja, és nyomatékul az asztalon lévő iratokra mutat.
– Nem erről van szó. Nem fogom arra biztatni Davidet,
hogy eskü alatt hazudjon.
– Akkor mondd el, mi folyik itt!
– Nem tehetem! – mondom talán túl hangosan. –
Márpedig azért, hogy téged óvjalak. Csak annyit
tanácsolhatok, hogy ne kerülj túl közel ehhez az ügyhöz.
Susan nagyot sóhajt.
– Csak ez aggaszt? Vagy van más is? A cég pénzügyi
problémái? Vagy otthon vannak gondok?
Bár nem mentem bele a részletekbe, elmondtam
Susannek, hogy Piper és köztem mentek már jobban is a
dolgok.
– Hát, egyik sem túl fényes – ismerem be. – Nézd, ment
már rosszul a cég, és akkor is túléltük. Ami pedig Pipert és
engem illet… – megvonom a vállam. – Mit mondhatnék? Ez
van.
– Tehát, csak az ügyről van szó?
Bólintok.
– És úgy fogod végigvinni, ahogy Marcie mondta? Bármi
áron?
– Bármi áron. Így lesz. Így kell lennie.
Susan hosszan néz, majd feláll, és megveregeti a
vállamat.
– Remélem, tudod, hogy mit csinálsz. Mindannyiunk
érdekében.
– Én is – felelem.
Mindannyiunk érdekében.

♦ ♦ ♦

Este fél nyolc van. Senki sincs az irodában, csak én és a

takarítónő, aki éppen most végez a munkájával. Megcsörren
a telefonom. Az éjjeli biztonsági őr az a recepcióról.
– Látogatója jött, Mr. Hanson. Felküldhetem?
Egy perccel később hallom a liftajtó hangját, majd David
befordul a sarkon. Egy fekete, olasz bőrdzseki van rajta, ami
minden bizonnyal többet kóstált, mint amit én keresek egy
hónapban. Alatta világoskék, halszálkás inget visel, amit
Londonban készíttethetett. Élére vasalt gyapjúnadrágja
tökéletesen törik meg cipőjén. Emlékszem, egyszer
elmondta, hogy minden cipőjét Argentínában készítteti, és
hogy minden évben odautazik, találkozik a cipészével,
kiválasztja az új bőröket, és leméretteti a lábát.
Látom az arcán, hogy még mindig a hírzárlatos
meghallgatáson aratott győzelmünket ünnepli. Szélesen
mosolyog. Nem sokáig fog.
Kinyitom előtte az ajtót, kezet fogunk, és váltunk pár szót
az üzletről. Aztán bevezetem az irodámba, majd becsukom
és be is zárom az ajtót. Az egyik vendégszékre ül le az
asztalommal szemben. Érzi a feszültségemet.
– Minden rendben? Mármint az üggyel?
– Fordítsd meg a székedet – mondom. – Mutatni akarok
valamit.
David a nagy tévé felé fordul, ami össze van kötve a
számítógépemmel. Kiveszem a DVD-t a tokjából, és
becsúsztatom a gépbe.
Öt perccel később David a székbe süllyedve bámul, és
olyan arcot vág, mint aki egy kivégzőosztag előtt áll. Olyan
csend van, hogy hallom az órám másodpercmutatóját. Egy
egész percig hallgatom az ütemes kattogást.
– Nem én tettem, Mick. Nem én öltem meg Jennifert.
Egyenesen rábámulok.
– Persze hogy nem. Mint ahogy nem is jártál a házban
aznap. Hiszen ezt mondtad, nem?
David lehorgasztja a fejét, és lehunyja a szemét.
– Sajnálom, hogy hazudtam neked. De már halott volt,
amikor odaértem. Esküszöm.
– Akkor miért nem hívtad a rendőrséget?
– Lefagytam. Pánikba estem. Gondoltam rá, hogy hívom
őket, esküszöm, gondoltam. De tudtam, hogy akkor minden
kiderül. Nagy dolgokra készültem a cégnél. Egy botrány
mindent tönkretett volna. Évek munkája lett volna semmivé.
 Évek ármánykodása és cselszövése, gondolom.
– Szóval csak úgy otthagytad? A nőt, akivel ki tudja,
mióta intim kapcsolatban álltáli? Akivel együtt nevettetek,
játszottatok, akinek talán a lelkedet is kiöntötted?
Egyszerűen csali otthagytad a pince lépcsőjén?
Újra lehunyja a szemét.
– Tudom, szörnyű dolog volt. Gyáva. Ha
visszacsinálhatnám, kihívnám a rendőröket.
– Egyáltalán minek mentél vissza, ha tudtad, hogy ott
van? Miért kockáztattad, hogy elkapnak egy gyilkosság
helyszínén? És hogy gondolhattad azt, hogy képes lehetsz
úgy kitakarítani a házat, hogy a helyszínelők ne találjanak
semmit?
David állkapcsa megfeszül. Úgy érzem, ő is ezeket a
kérdéseket teszi fel önmagának újra és újra.
– Hülyeség volt – mondja. – Idióta voltam.
Egy darabig csendben ülünk, hagyom, hogy főjön egy
kicsit a saját levében. Aztán eszébe jut, amit látott a
felvételen. – Csak én vagyok a videón?
– Igen – hazudom. Nem mondhatom el Davidnek, hogy
rajta kívül ki van még rajta az eredeti videón, amit
megvágtam.
David teste megfeszül.
– Az a kurva Devlin Walker biztos táncra perdült
örömében.
– Walkernek még csak fogalma sincs ennek a videónak a
létezéséről. És szeretném, ha ez így is maradna.
Kérdőn néz rám.
Az előtt válaszolok, mielőtt feltenné a kérdést.
– A felvételt egy zsarolólevél kíséretében juttatták el
hozzám.
– Zsarolás? – kiált fel, és én majdnem elnevetem magam.
A történtek után azon van a legjobban felháborodva, hogy
megpróbálják megzsarolni. Egy ideig még magában pufog,
aztán előjön belőle az üzletember.
– Ki? És mennyit akar?
– Jobb, ha nem tudod, hogy ki. Ami pedig az összeget
illeti… – elmondom neki, mire ő újra felkiált.
– Az kizárt! Ez őrület! Tudni akarom, ki áll e mögött!
Nyugodtan ülök, a könyököm és az alkarom az asztalon
nyugszik, ujjaimat összekulcsolom.
– Azt nem mondhatom meg. És ami az őrületet illet, őrült
lennél, ha nem fizetnél.
– Hadd kapja meg Walker a videót! Nem félek tőle. Majd
elmondom az esküdteknek, hogy Jennifer már halott volt,
amikor odaértem. Te pedig elmondod nekik, hogy valaki
más ölte meg, mielőtt még odaértem volna.
– Valóban halott volt, mire odaértél? Vagy csak akkor,
mikor elmentél onnan?
– Baszódj meg, Mick! Baszódj meg! Nem én öltem meg
Jennifert! Mondtam már, hogy…
– Sok mindent mondtál már, David! – Most rajtam a sor a
kiabálásban. Felpattanok a székemből, és nekiszegezem az
ujjamat. – Azt is mondtad, hogy még csak a közelében sem
jártál Jennifer házának a gyilkosság idején, ami hazugság
volt. Azt is mondtad, hogy csak pár hete találkozgattatok, és
ez is hazugság volt. Azt is próbáltad megetetni velünk, hogy
tizenhárom mérföldet sétáltál aznap délután öltönyben és a
flancos, egyedi cipődben. Szóval ne mondogasd nekem,
hogy nem te ölted meg a nőt, és ne várd, hogy ezt
elhiggyem! Mostantól semmit nem hiszek el neked. Csak a
miheztartás végett mondom.
David arca ellilul. Homlokán lüktetnek az erek.
Kivillannak a fogai. Valami átsuhan a szemén. Derű.
Kegyetlen, gonosz derű. El akar mondani valamit. Alig bír
magával. De bármi is az, lenyeli. Lehunyja a szemét, mély
levegőt vesz, majd egy újabbat. Visszaül, könyökét a karfán
pihenteti, ujjhegyeit összeérinti. Ezt kihasználva kiveszem a
DVD-t a számítógépből, és visszazárom a széfbe. Aztán
visszaülök a székembe, és előveszem a legnyugodtabb
hangomat.
– Azzal, amit most mondani fogok, a saját bőrömet is
vásárra viszem. Szemben áll mindennel, amiben hiszek.
Nem etikus, sőt, törvényellenes, hogy ezt mondom. De nincs
más választásod. Ki kell fizetned a zsarolót.
David a szemembe néz, és az enyémhez hasonlóan
nyugodt hangon válaszol.
– Meggondolom. Ennél többet nem ígérhetek.
Aztán feláll, és kisétál.
Megvárom, míg elmegy, és becsukódik mögötte az ajtó.
Aztán felveszem a telefonomat, és tárcsázok.
– Szia, Marcie – mondom. – Mick vagyok. Emlékszel,
hogy mit mondtál nekem, amikor Susannel elmentünk a
házadhoz? Hogy bármi áron? – Várok. Marcie is vár, hogy
mit akarok mondani. – David most ment el az irodámból.
Eléggé kibukott. Valami olyat kell megtennie, amihez nem
fűlik a foga. Ki fogja kérni a véleményedet. Amikor pedig
megteszi, akkor azt fogod mondani neki, hogy fizessen.
Lehunyom a szemem, és csak ülök a székemben.
Hagyom, hogy a csend teljesen elborítson. Hosszú idő óta
először azt érzem, hogy valamennyire én irányítom a
dolgokat. David Hanson fizetni fog, efelől nincs kétségem.
Marcie rá fogja venni. Így pedig a videó egyelőre nem kerül
Devlin Walker kezébe. Egészen addig, amíg úgy nem
döntök, hogy megmutatom neki a felvétel azon részeit,
amelyeket látnia kell. Elmosolyodok, amikor elképzelem
Walker arcát, ahogy a videót nézi. Davidnek ettől persze fel
kell fednie az alibijét. Végül pedig, ha minden jól megy,
David szabadon távozik majd, Jennifer másik gyilkosa
pedig rejtve marad. A családom pedig biztonságban.
 19
OKTÓBER 6., SZOMBAT;
OKTÓBER 7., VASÁRNAP

MINDJÁRT ÉJFÉL, DE MÉG MINDIG FENT VAGYOK. Gabby a

szobájában alszik. Piper valószínűleg már a vonaton ül, és a
Harmincadik utcai vasútállomás felé robog. Megint
kiruccant a barátnőivel New Yorkba, és most jön haza.
Felsóhajtok, és kinyitom a szemem. Egyhamar nem fogok
elaludni. Az ébresztőórám kék neonszámai éjfélre ugranak.
Azon kezdek gondolkozni, hogy életem legfontosabb
szereplői vajon mit csinálhatnak.
Elképzelem, hogy David és Marcie Hanson David
dolgozószobájában ülnek, csicsás japán poharakból isszák a
szakét, és a következő lépéseiket tervezgetik. Valami újabb
merész húzást, amivel elterelhetik a figyelmet David
bűnösségéről, és úgy festhetik le, mint aki csupán egy
gyalog az ügyészség ambiciózus sakkjátszmájában.
Elképzelem Anna Groszeket, miközben arról álmodozik,
hogy visszatér szülővárosába, Poznanba, és egy sofőr
vezette limuzinnal exférje háza elé hajt. Anna odaküldi a
sofőrt, hogy kopogjon be, majd elégedetten figyeli, ahogy
Emeryk Groszek és tehénképű felesége megjelennek az
ajtóban, és azon gondolkoznak, miféle prominens
személyiség érkezett hozzájuk látogatóba. Ekkor Anna
letekeri az elsötétített ablakot, végigméri Emeryk és
Agneszka döbbent arcát, majd felnevet, kihajol a limuzin
ablakán, és hatalmasat köp a házuk előtti útra.
Végül Tommyra gondolok. Elképzelem, ahogy a halálos
beteg Lawrence Washingtonnal Tommy Jim Thorpe-nál lévő
lakókocsija előtt ülnek a piknikasztal mellett vastag ruhába
burkolózva, mert hűvösek az őszi éjszakák. Tommy feláll, és
két üveg Budweiserrel tér vissza. Visszaül, és csak bámulják
egymást, miközben felváltva húzzák meg a söreiket. Megint
eltöprengek azon, hogy az öcsém vajon miért teszi ki magát
ugyanannak a gyötrelemnek, amit egyszer már átélt az
apánkkal. Most először azonban úgy érzem, tudom a
választ. Tommy Lawrence betegségével bünteti magát. A
rendőr lassú halála miatt újra bűntudata lehet. Valami,
amivel ostorozhatja magát.
Felülök az ágyban, és a lábamat lelógatom a szélén.
Rettegek, hogy Tommy esetleg újra letér a helyes útról, és
megint eltűnik az olcsó lebujok, a koszlott motelek és az
erőszak sűrű erdejében. Azóta rettegek ettől, hogy kijött a
börtönből, és a félelmem csak mélyül, mióta Lawrence
Washington elmondta, hogy Tommy a korrupt zsaruknak
dolgozott, mert rendezni akarta a szerencsejáték-adósságát.
– A fenébe is, Tommy – dörmögöm az orrom alá. Hogyan
segíthetnék rajta? Miért kell így büntetnie magát?
Sokáig ülök az ágy szélén. A földszinti nappaliból
beszűrődik az állóóra ketyegése. A folyosó másik végén
Gabby álmában motyog. Felállok, bemegyek a szobájába, és
leülök az ágya szélére. Haja az egész párnát beteríti. Tigrise,
Tobby a földön hever. Lehajolok, felveszem és a karjai közé
dugom.
Ekkor Gabby átfordul a hasára. Kiráz a hideg, mert
beugrik a pince lépcsőin heverő Jennifer Yamura hátán
fekvő holtteste. Jennifer szüleire gondolok. Az Inquirerben
olvastam, hogy John és Margaret Yamurának hívják őket.
John régóta a Dél-Kaliforniai Egyetem IT-szakértője,
Margaret pedig a háztartást vezeti. A cikk szerint John és
Margaret szüleit is begyűjtötték a második világháború
alatt, és táborba zárták őket. A háború után természetesen
kiengedték őket, hogy adót fizethessenek, és felneveljék a
gyerekeiket, akiket aztán újabb háborúkba küldhet az
ország. Jennifer apja kétszer járt Vietnámban, a nagybátyja
ott is halt meg.
El sem tudom képzelni, min mehettek keresztül az elmúlt
öt hónapban. Minden egyes pillanatot és emlékezetes
eseményt, amit mi átéltünk Gabbyvel, azt ők is megélték a
saját lányukkal. De nekik húsz évvel több emlékük van.
Lacrosse és kosárlabda – Jennifer ezeket játszotta a gimiben
az Inquirer szerint. A végzős bál. A gimi és a főiskola
elvégzése, az első munka, a nagy lépés, amikor a keleti
partra költözött, hogy egy nagynevű tévénél vállaljon állást.
És a nagy beszélgetések. A késő esti telefonhívások
Anyának és Apának, amikor Jennifer magányosnak és
elveszettnek érezte magát, és szüksége volt az otthon
melegének egy szeletére.
És végül a telefonhívás, mely mindennek véget vetett.
Amikor egy rendőr azért telefonált háromezer mérföldről,
hogy közölje John és Margaret Yamurával, hogy a lányukat
meggyilkolták, majd megkérdezte, át tudnának-e repülni
Philadelphiába, hogy azonosítsák a holttestet.
Természetesen rögtön odarepültek, benne volt a képük az
újságban. Fiuk, Jennifer ikertestvére is velük tartott. Brian,
akárcsak az apja, az IT-ben dolgozik. Korán beszállt a
MyFace nevű közösségi oldalba, és egymilliárdot kaszált,
amikor a cég tőzsdére ment. Brian Yamura, az Amerikai
Álom, és Jennifer Yamura, az Amerikai Rémálom.
Odahajolok Gabbyhez, és megpuszilom az arcát.
– Sohasem hagyom, hogy bárki is bántson. – Nagyot
sóhajtok, majd kimegyek, és visszamászok az ágyamba.
 Úgy egy órával később hallom, hogy kinyílik az automata
garázskapu Piper kocsija előtt. Aztán hallom, ahogy
tűsarkúja végigkopog a fapadlón, ahogy bemegy a
konyhába. Kivesz valamit a hűtőből, talán egy üveg hideg
vizet. Nem sokkal később már a fürdőben van, fogat mos.
Aztán bejön a szobába, és levetkőzik.
Nem nyitom ki a szemem, meg sem moccanok. Úgy
teszek, mintha aludnék. Bemászik mellém. Érzem, hogy az
oldalán könyököl, kezével megtámasztja a fejét. Nem látom,
de érzem, hogy engem néz. Tanulmányoz.
Hosszú ideig bámul, és hirtelen az az érzésem támad,
hogy mondani akar valamit. Valami feszíteni kezdi a
mellkasomat. Talán ma éjjel fogja bevallani? Kész arra, hogy
elmondja? Vajon én készen állok, hogy elmondja?
Visszatartom a lélegzetemet, és számolni kezdek
magamban. Ezeregy. Ezerkettő. Ezerhárom. Piper
megfordul, és kifújja a levegőt. Nem, nem ma. Én is kifújom
a levegőt.

♦ ♦ ♦

Sülő szalonna illatára ébredek. A nap sugarai végignyalják a

takarómat. Az óra nyolcat mutat. Nagyon rég nem aludtam
már ilyen sokáig.
– Nézd csak, apa! – A hang irányába fordulok. Gabby áll
az ajtóban, kezében egy fehér porcelánbögrét szorongat. –
Anyu csinált neked kávét. Megihatod az ágyban! – Aztán
óvatosan, nehogy kilötyögtesse, odahozza nekem a bögrét.
Elveszem tőle, és beszippantom a frissen főzött Starbucks
French illatát. Gabby bemászik mellém az ágyba, és
elmeséli, hogy segített az anyjának reggelit készíteni. – Van
tojás és palacsinta és szalonna, és közben a vasárnapi
újságot fogod olvasni, és én és anyu nem zavarhatunk
közben, mert ez a parancs.
Elmosolyodok, és összeborzolom a haját.
– Annyit zavarsz, amennyit csak akarsz.
Vajon mire készül Piper? Éjjel figyelte, ahogy alszom,
most meg ágyba kapom a reggelit? Elgondolkozom, hogy
történt-e valami az elmúlt pár napban, ami indokolhatja ezt
a hirtelen változást, de semmi sem jut eszembe. Régebben
akkor volt ilyen figyelmes, amikor valami nagy költekezést
akart bejelenteni. Manapság azonban már nem kér engedélyt
az ilyen kiadások előtt. Egyszerűen rám zúdítja, hogy mit
vett, a tiltakozásaimat pedig előre kigondolt
válaszcsapásokkal semmisíti meg.
A reggeli évek óta a legkellemesebb étkezésem Piperrel.
Elmeséli, milyen show-műsort nézett meg előző nap a
barátaival, és hogy milyen jól szórakoztak rajta. Gabby azt
mondja, hogy ő is el akar menni egy előadásra, Piper pedig
megígéri neki, hogy keres egy olyat, amire mind a hárman
elmehetünk. Nagyon jól hangzik, mondom, hogy hárman
együtt nézzünk meg valamit, és meg is egyezünk, hogy még
hálaadás előtt beiktatjuk.
Reggeli után bevonulok a dolgozószobámba, és
bekapcsolom a számítógépemet, hogy befejezzek egy
fellebbezést, amit a legfelsőbb bíróságra kell beadnunk.
Később Piper kopog az ajtófélfán, és megkérdezi, kérek-e
egy szendvicset. Mivel reggelire teleettem magam, így
visszautasítom, de azért megköszönöm, hogy megkérdezte.
Egy óra múlva már a kocsiban ülök, és Lancaster felé
vezetek. Azon tűnődök, vajon Tommy miért erőltette
annyira, hogy még ezen a hétvégén kimenjünk a szüleink
sírjához, és miért nem tudott várni a Hanson-tárgyalás
utánig. Gondolataim arra az időszakra kalandoznak, amikor
anyánk halála után hárman éltünk, apa, Tommy és én.
Eszembe jut, amikor Tommyval egy decemberi estén az
udvarunkon álló hatalmas farönk mögött bujkáltunk,
miközben apánk húst grillezett. Apánk nem bánt túl jól a
gázsütővel, ezért a legtöbb kajánkat a grillen sütötte meg,
még télen is. Tommyval megvártuk, amíg apa hátat
fordított, hogy felnyissa a grill fedelét, és megfordítsa a
húsokat. Ekkor előrontottunk a rejtekhelyünkről, és jól
megsoroztuk hógolyókkal. Apa a grillre ejtette a spatuláját,
és viszonozta a tüzet. Hatalmas hócsata bontakozott ki,
végül a hátsó udvarról előrenyomultunk. Mindannyian
teljesen elfeledkeztünk a vacsoráról és a grillre ejtett,
műanyag nyelű spatuláról. Minden feketére égett. Apa
végül elvitt minket a Burger Kingbe, és mind a hárman úgy
nevettünk az egészen, hogy a könnyünk is kicsordult.
Hirtelen alig várom, hogy találkozzak Tommyval, és
együtt mosolyogjunk a hócsatán. Ahogy befordulok a
temető parkolójába, hónapok óta először igazán jó kedvem
van. Pont erre van szükségem. Örülök, hogy Tommy
rábeszélt erre a kiruccanásra. Kiszállok a kocsiból, és
elmegyek az öcsém fekete-ezüst Harley-ja mellett. Hűvös,
felhős idő van, talán tíz fok, ha lehet. Meglep, hogy Tommy
motoron jött, sokszor mesélte, hogy milyen hideg van ilyen
időben a motoron még akkor is, ha talpig bőrbe öltözik.
A lugason át besétálok a temetőbe, és ráfordulok a
szüleink sírjához vezető ösvényre. A távolban már látom
Tommy alakját a sírt jelölő hatalmas márványtömb előtt.
Térdel, és mintha beszélne hozzájuk. Amikor meglát, feláll.
Hatalmas, majd’ százkilós testét tetőtől talpig bőrszerkó
borítja. Olyasfajta fickónak tűnik, akivel az ember nem
szívesen találkozik egy sötét sikátorban. Mosolygok, és
odaintek neki. Ő visszaint. Mellé lépek, és kezet fogunk. Én
még mindig mosolygok, és jó a kedvem.
– Utána lemegyünk az öreg házhoz? – kérdezem, mert
gyakran ezt tesszük, miután kijöttünk a temetőhöz.
Tommy nem felel. A sírkövet bámulja, majd újra letérdel,
és megigazítja a friss virágokat, amiket hozott. Nem
emlékszem, hogy valaha is hoztam volna virágokat. Tommy
azonban sohasem felejti el.
Letérdelek mellé, és ujjaimmal végigsimítom a szüleink
nevét.
– Köszönöm, hogy rávettél, jöjjünk el – mondom. –
Szükségem volt erre.
Néhány perc után eszébe juttatom azt a napot, amikor
négyen Long Parkba mentünk piknikezni. Anya milyen
csinos volt. Apa milyen erős, és milyen messzire tudta
dobni a labdát. Hogy mindannyian milyen fiatalok voltunk.
Tommy bólint, de még mindig a sírkövet bámulja.
Egy idő után mind a ketten felállunk, és megkérdezem az
öcsémet, hogy van. Hogy Lawrence Washington még
mindig a lakókocsijában bujkál-e, és ha igen, hogy érzi
magát.
– Még ott van – feleli Tommy. – Hogy van? Haldoklik.
Már vagy húsz kilót fogyott.
– Kórházban kellene lennie.
– Nem akar kórházban lenni. Rákötve azokra a gépekre.
Ahol ki-be járkálnak a nővérek, és tűkkel szurkálják. Ahol a
szobatársai egy percre sem fogják be. Otthon akar lenni, de
oda nem mehet. Az ügyész rögtön elővenné, hogy miért tűnt
el. És a régi cimborái is gyorsan rátalálnának.
– Nehéz helyzet – jegyzem meg.
Ez nem épp a tervek szerint alakul. Tommy mindössze
egyszer mosolyodott el, mióta megjöttem. Egy szép emléket
sem idézett fel a szüleinkről.
Jó, akkor majd én.
– Emlékszel arra a nagy hócsatára, amit apával
rendeztünk a grillnél?
Tommy rám néz, majd vissza a sírra. Egy kövér esőcsepp
csattan szét a márványtömb tetején. Aztán egy újabb és egy
újabb. Éppen arra gondolok, hogy hozhattam volna egy
baseballsapkát, amikor Tommy még mindig leszegett fejjel
megszólal.
– Tudod, nem csak úgy meghalt.
Várja, hogy eljussanak hozzám a szavak, de nem értem,
mire gondol. Csak állok ott értetlenül. Felnéz, és látom,
hogy könnyes a szeme.
– Olyan nagy fájdalmai voltak – mondja.
Most már értem.
– Jézusom, Tommy. Mit tettél?
– Egyfolytában kérleltem az orvosokat, hogy adjanak
több morfiumot. Könyörögtem. De nem adtak, azt mondták,
rászokik. El tudod ezt hinni? Ott feküdt a kibaszott halálos
ágyán, folyamatosan szenvedett, ezek meg nem adtak neki
fájdalomcsillapítót, nehogy rászokjon. Majdnem pofán
vágtam az orvost, azt a fiatalt. El is kaptam a gallérját, de
aztán visszafogtam magam, mielőtt…
Tommy már összevissza beszél. Hátrébb lépek, hogy
jobban megértsem, mit mond.
– Azt akarod mondani, hogy te…
– Már nem tudtam elviselni. Egyfolytában nyöszörgött és
sírt. Könyörögtem neki, hogy hadd hívjam ki a mentőket,
hadd vigyem kórházba, de azt mondta, az ki van zárva.
Vissza akart menni a házba. Azt mondta, néha látja anyát az
ágya mellett. Hogy vár rá. Ó, Jézusom…
Tommy könnyei az esőcseppekkel összekeveredve
folynak le az arcán. Az én szemembe is könnyek gyűlnek.
– Ő kért meg rá? Hogy tedd meg?
Tommy megrázza a fejét.
– Sosem kért volna tőlem ilyesmit. Soha nem tett volna
rám ekkora terhet. De meg kellett tennem. Muszáj volt. Meg
kellett tenni.
Tommy tovább beszél, és mire meghallom a párna szót,
már teljesen kábán állok. Igyekszem kiszabadítani magam
Tommy szavainak súlya alól, előbb apám márványba vésett
nevére pillantok, aztán anyáméra. A rózsaszín és lila
virágokat nézem. Felnézek az égre, hátha találok egy
madarat, amivel elszállhatok innen. De az öcsém bánatának
gravitációs ereje folyton visszahúz. Reszkető keze, fájó
tekintete, eltorzult arca. Tommy szó szerint haldoklik
előttem. Ki akarom nyújtani a kezemet, hogy magamhoz
húzzam. Hogy valahogy megmentsem. De képtelen vagyok
megmozdulni.
Végül csak lehajtom a fejemet.
– Istenem – mondom.
Ennyi. Tommy még bámul engem egy darabig, szeme
csordultig tele bánattal, csalódással, haraggal. Aztán
elfordul. Végignézem, ahogy visszasétál a parkolóba, és
eltűnik a lugas mögött. Aztán nagy robajjal felbőg a motorja,
majd a hangja egyre halkul, ahogy távolodik.
 20
OKTÓBER 7., VASÁRNAP FOLYTATÁSA;
OKTÓBER 8., HÉTFŐ

BŐRIG ÁZTAM. Fogalmam sincs, mióta ülök a kocsiban, vagy

meddig álltam a sír előtt, miután Tommy elment. Már
annyira esik, hogy nem látok ki a szélvédőn. Nem
indítottam be a kocsit, és hirtelen rájövök, hogy már régóta
nagyon fázom. Beindítom a motort, és feltekerem a fűtést. A
rádióban egy fiatal nő énekel valami popslágert. A történtek
után obszcénnek tűnik ilyen vidám zenét hallgatni.
Kikapcsolom a rádiót, majd lehunyom a szemem, és
felidézem a sírnál történteket. Tommy, a birkózóbajnok, a
törhetetlen márványtömb, a börtönrendszer tetovált túlélője,
a bőrszerkós motoros úgy bőgött, mint egy kétéves.
Kiöntötte a lelkét a bátyjának, és szeretett volna… vajon mit
szeretett volna? Bármi is volt az, nem tudtam megadni neki,
és egyedül kellett elmennie.
Kitolatok a parkolóból. Már az autópálya kapuinál
vagyok, vagy húszmérföldnyire a temetőtől, amikor rájövök,
hogy megint megy a rádió. Bekapcsolhattam valamikor, és
még csak nem is emlékszem rá. Négy órakor hajtok át a 76-
os autópálya kapui között. A következő, amire emlékszem,
hogy harminc perccel később már hazafelé hajtok. De nem
akarok hazamenni. A fizetőkapuk után a King of Prussia
plázával szemben lévő Stadium 16 mozik felé indulok.
Bénultan jegyet veszek, átverekszem magam a tömött
előtéren, elmegyek a jegykezelő mellett, besétálok a
terembe, és leülök a hátsó sorba. A fények lassan kialszanak,
felrobajlanak a hangszórók, én meg csak ülök, és
mozdulatlanul bámulom a kilencvenpercnyi robbanást,
számítógéppel generált képet és bugyuta párbeszédet.
Egyáltalán nem tud lekötni a film. Egészen a legvégéig,
amikor is az egyik karakter, talán a főhős, már ha van
egyáltalán főhőse ezeknek a kusza sci-fi akciójeleneteknek,
fel nem tesz egy kérdést, ami megüti a fülemet.
– Miért éppen most?
A hatalmas robotok miért az emberi történelemnek ezen
pillanatát választották arra, hogy megtámadják a
bolygónkat, és eltöröljék az emberiséget? A világunk már
így is a háború felé sodródik, a nagyhatalmak ujja már ott
remeg a piros gombon, hogy nukleáris fegyvereikkel
eltöröljék egymást a föld színéről. A robotok mindössze
annyit értek el az inváziójukkal, hogy egységbe tömörítették
az embereket, akik így már egy közös ellenség ellen
vehették fel a harcot.
Miért éppen most?
Ugyanezt a kérdést teszem fel én is magamnak. Miért
éppen most mondta el Tommy, hogy megölte apánkat?
Húsz éve volt megszabadulni ettől a tehertől. Miért nem
korábban mondta el? Miért nem egy kicsit később?
A film után a Lancaster sugárúton lévő Minella’s
étterembe megyek, és leülök a pulthoz. Fasírtot rendelek
krumplipürével, és amikor a pincérnő megkérdezi, milyen
köretet hozhat még, azt mondom, lepjen meg. Rezegni kezd
az iPhone-om a pulton. Biztos a moziban némítottam le.
Piper hív. Kinyomom, és akkor veszem észre, hogy már
háromszor hívott. Kikapcsolom a telefont. Egy idő után
észreveszem, hogy a pincérnő kihozta az ételemet. Már kezd
kihűlni. Megkérem, hogy töltsön még kávét.
Csak nyolc óra körül érek haza.
Tudom, hogy Piper ki lesz akadva, amiért nem vettem fel
a telefont, és lélekben már fel is készülök a patáliára,
miközben besétálok a konyhába. Ott áll, és rám vár. De
arcáról nem haragot, hanem aggodalmat olvasok le. Még én
is ki tudom találni, hogy miért. Tommy minden bizonnyal
felhívta, és elmondta neki, hogy mi történt. Ami csak egy
dolgot jelenthet.
– Hát tudtad? – förmedek rá. – Te tudtad!
Piper megőrzi a hidegvérét, nyugodtan és halkan
válaszol.
– Azt akartad, hogy Tommy megnyíljon előttem, Mick.
Azt mondtad, hogy teljesen bezárkózott. Hogy szüksége van
valakire, akivel beszélhet. És igazad volt. Évekig cipelte
magában ezt a terhet. A gyászt. A fájdalmat. És a bűntudatot.
Ezt a borzalmas bűntudatot. Ezért húzta le Tommy az életét
a vécén. Ezért törődött bele a sorsába még akkor is, amikor
börtönbüntetéssel nézett szembe. Az öcsédnek megvannak a
hibái, de jó ember. A szíve mélyén az. Tudta, hogy
bármennyire is a jó szándék vezérelte, meg kell bűnhődnie
azért, amit az apátokkal tett.
Földbe gyökerezett lábbal bámulok Piperre.
– Hát azt is elmondta?
– Nem kellett elmondania. Amint kimondta az eutanázia
szót, rögtön egyértelmű volt.
– Eutanázia? – ismétlem a rideg orvosi kifejezést. – Ez
gyilkosság.
Piper tekintete jéggé fagy. Lassan beszél, érzem, hogy
vissza kell fognia az indulatait.
– Nincs jogod ítélkezni felette. Magára hagytad, hogy
egyedül birkózzon meg apátok betegségével. Amíg te a
főiskolán ültél, addig Tommy otthon maradt, és feláldozta a
saját életét. Te órákra jártál, teniszeztél és bulizgattál,
miközben Tommy egy olyan munkahelyen dolgozott, amit
utált, csak azért, hogy ki tudja fizetni a számláikat. –
Felemeli a kezét, hogy leintsen, mielőtt tiltakozhatnék. –
Igen, felajánlottad, hogy otthon maradsz, és segítesz. De
Tommy és az apád is pontosan tudta, hogy hová húz a
szíved. Így aztán azt mondták, hogy menj vissza, és fejezd
be az iskoládat. Közben pedig Tommy végignézte, ahogy az
apátokat, az embert, akire mindig is felnézett, lassan
felemészti a betegsége. A végén már ő fürdette, és ő vitte ki
a vécére. Etette. Hallgatta, ahogy nyöszörög és sír, amikor
olyan fájdalmai voltak, hogy már azt képzelte, hogy az
anyátok ott van vele a szobában. – Piper elsírja magát. –
Gondolj csak bele! Hogy is érezhetett volna Tommy
másképp, mint hogy elhagytad őt és az apátokat?
Előrehajolok, és rátámaszkodok a konyhasziget
márványlapjára. Lehajtom a fejemet, és lehunyom a
szememet.
– Miért nem mondta el, hogy… mi történt apával? –
kérdezem halkan. – Miért tartotta magában ennyi éven át?
– Én is ezt kérdeztem, amikor elmondta. Azt mondta,
csak összezavarna téged. Hogy csak még jobban
eltávolodnátok egymástól.
– De most mégis elmondta! Miért? És miért most?
Piper megrázza a fejét.
Akárcsak én, ő sem tudja a választ. Egy darabig bámul,
mintha gondolkozna, mintha még mondani akarna valamit.
De végül némán fújja ki a levegőt. Megfordul, és a lépcső
felé indul. Amikor odaér, lehunyja a szemét, és mély levegőt
vesz. Egy pillanattal később újra kinyitja, és felmegy a
lépcsőn.

♦ ♦ ♦
Egy darabig még támasztom a konyhasziget pultját, és a
lépcső alját bámulom. Elfáradtam. Még mindig nem értem,
hogy Tommy hirtelen miért mondta el, mit tett. És mérges
vagyok, amiért Piper végig tudott mindenről. Úgy érzem,
hogy a saját házasságomból is kimaradok. Mint amikor a
székfoglalós játékban elhallgat a zene, mindenki leül, te meg
csak állsz, mint egy rakás szerencsétlenség. Belém hasít,
hogy már régóta ezt érzem.
Pár perc múlva már a dolgozószobámban ülök, és egy
pohár tizennyolc éves Macallant iszogatok. Élvezem, ahogy
a whiskey végigmarja a torkomat.
Később, amikor az üveg már félig üresen áll az
asztalomon, fejfájás tör rám. Kavarog a gyomrom. Reggel
óta nem ettem. Tommy vallomása teljesen összezavart.
Akárcsak Piper monológja. Szinte látom magam előtt a
húszéves öcsémet, amint az ágyban fekvő, fájdalmasan
nyöszörgő apánkat nézi. És senki nincs, aki segíthetne neki.
Látom, ahogy sír, miközben apánk arca eltűnik a párna alatt.
Érzem, ahogy határozott, erős karjai leszorítják a párnát,
miközben apánk rángatózik. És amikor vége, hallom, ahogy
Tommy feljajdul, magához öleli apánkat, és bocsánatért
esedezik.
Töltök egy újabb Macallant, és mire a pohár megtelik, én
is mindent tisztán látok. Egész életemben cserben hagytam
azokat, akiket igazán szeretek. Először, amikor teljesen
kivontam magam anyám halálának hatásai alól. Aztán
magára hagytam az öcsémet és apát. Vagy vegyük az
ügyészi hivatalt. Mindenki teljesen ledöbbent, amikor
bejelentettem, hogy elmegyek. Annyira hirtelen történt a
dolog, és egyáltalán nem készítettem fel a csapatomat a
távozásomra vagy arra a bosszúhadjáratra, amit Devlin és a
szövetségesei indítottak. Az akkor esett politikai sérüléseket
pedig lehetetlen helyrehozni.
Szerencse, hogy Devlin végül jó vezetőnek bizonyult, és
szívesen fogadta be az embereimet az ő csapatába.
Abba pedig bele sem gondoltam, hogy Piperre milyen
hatással lehet ez a váltás. Az évek alatt gyakran összejártunk
az ügyészségi kollégáimmal. Nem csak a
segédállamügyészekkel, de azokkal a nyomozókkal is, akik
segítettek felépíteni az ügyeket. Kerti sütögetések, piknikek,
baseballmeccsek a Fairmount Parkban. A gyerekeink
születésnapi zsúrjai, esküvők. Piper közel került néhány
kollégámhoz és a párjaikhoz. Ennek ellenére – és ma már
tudom, hogy ez megbocsáthatatlan – még csak eszembe se
jutott, hogy az ügyészi hivatal otthagyása hogyan érintheti a
feleségemet. Most már látom, neki is szörnyű volt, hogy
egyik napról a másikra térfelet cseréltem, és
védőügyvédként kezdtem praktizálni. Ismerősei, akikkel
addig együtt dolgoztam, bizonyára elfordultak tőle.
Elképzelem, ahogy Piper egymás után hagyja az üzeneteket,
és egyikre sem érkezik válasz. Lassan elapadtak a
bulimeghívók, és már nem hívták vacsorázni a nőismerősei.
Piper viszont egyszer sem panaszkodott, sőt, el sem mondta
ezeket az eseteket.
És, hogy fokozzam a feleségem elszigetelődését, én is
kevesebb időt töltöttem vele, mint előtte ügyészként.
Tovább maradtam az irodában, és minden hétvégén
dolgoztam. Amikor pedig otthon voltam, akkor sem voltam
igazán jelen a családunk életében. Ahogy Piper nemrég a
fejemhez vágta, Amikor itt vagy, akkor sem vagy igazán itt. Épp
velem szemben ült az asztalnál, és segített Gabbynek
felidézni egy mókás szituációt, ami az iskolában történt
vele. Nem reagáltam, és Piper kiakadt.
– Ennyi erővel vissza is mehetnél az irodába – vetette
oda. – Nem kell úgy tenned, mintha itthon lennél velünk.
Azzal lecsapta a villáját a tányérjára, és kiviharzott.
Gabby sírva fakadt. Szórakozottan hol az egyikükre, hol a
másikunkra pillantottam.
 – Te barom – mondom most ki hangosan. – Te hülye fasz.
Ezzel pedig valami, ami már hosszú, nagyon hosszú ideje
itt ólálkodik bennem, leránt az égből, és áthajít az ablakon,
be a konyhánkba, ahol apa a halott anyánk felett sír. Én az
öcsémmel szemben ülök az asztalnál. Tommy olyan apró és
törékeny, és fájdalommal vegyes értetlenséggel bámulja a
szüleinket. Aztán rám néz, hogy segítsek. És ezúttal nem
menekülhetek el. Az ablak csukva van, a madarak nélkülem
repültek el. Bánat szaggatja a szívemet.
Ezúttal azonban azt teszem, amit akkor is tennem kellett
volna. Odasétálunk Tommyval, leguggolunk a padlóra,
átöleljük megtört apánkat, és megmutatjuk a szüleinknek,
hogy a szeretetünk tovább él.
Az elmém előreugrik, és elsős vagyok a főiskolán.
Tommyval a kertben ücsörgünk, nézzük, ahogy apánk a
grillnél sütöget, és köhög. Azt mondom Tommynak, hogy
átjelentkezek a közeli millersville-i főiskolára, hogy
segíthessek vigyázni apára. A következő három évben
otthon élek, és Tommyval ketten cipeljük apánk ápolásának
terhét. Mindketten vele vagyunk, amikor végül meghal.
Ezúttal segítség nélkül. Aztán Tommy jelentkezik a seregbe,
és bekerül a Navy SEAL-be. Hősiesen szolgál, egymás után
kockáztatja az életét a különféle titkos akciókban. Amikor
végül leszerel, egységének tagjai úgy vélik, a legjobb
emberük távozik. Aztán Tommy hazajön, én pedig, aki
segédállamügyészként dolgozok, kiveszek pár hét
szabadságot, hogy a barátainkkal együtt elmehessünk
valami meleg és pörgős helyre. Aztán Tommy jelentkezik a
szövetségi képzésre, hogy szövetségi ügynök lehessen. Az
egyik fedett akciója során beleszeret egy szókimondó olasz
nőbe, akinek csábos a mosolya, és fekete öves kickboxos.
Összeházasodnak, és három gyerekük lesz. Három kis
vasgyúró, mint az apjuk.
Megismerem és feleségül veszem Piper Grayt, aki
odaadóan támogatja a karrieremet. Telnek-múlnak az évek,
és én szépen lépkedek előre. Gabby jól teljesít az iskolában.
A házasságunk stabil és boldog. Hosszú nyaralásokat
szervezünk, randizni járunk egymással, és szeretkezés után
sokáig beszélgetünk. Végül aztán átnyergelek a
védőügyvédi pályára, de elég időt hagyok a csapatomnak,
hogy felkészüljenek a váltásra. És arról is gondoskodom,
hogy minél több időt töltsek Gabbyvel és Piperrel.
Így aztán Tommy sosem kezd a korrupt zsaruknak
dolgozni. Sosem találkozik Jennifer Yamurával, és sosem
beszél neki a sáros zsarukról. Jennifer pedig, mivel nincsen
sztori, amit megírhatna, sosem keveredik bele ebbe az
ügybe, nem lesz szüksége ügyvédre, és nem végzi holtan a
pincéjének padlóján.
Alternatív életem látomása még inkább rádöbbent arra,
hogy mit tettem. Az asztalra könyökölök, és a kezembe
temetem az arcomat.
– Ezt nem hiszem el. Ezt egyszerűen nem hiszem el.
Valamivel később minden elsötétül. Reggel az
asztalomnál ébredek, és érzem, hogy valaki néz. Felemelem
lüktető fejemet, és körülnézek. A fény belehasít a
szemembe, és beletelik egy kis időbe, míg kiélesedik
előttem Piper képe. Az ajtóban áll, és egy csésze kávét tart a
kezében. Egy darabig csak néz, aztán belép a szobába, leül
velem szemben egy székre, és látványosan elém tolja a
csészét.
– Tessék – mondja.
Lassan megrázom a fejemet. Sajnálom – akarom mondani,
de a torkom olyan száraz, hogy fennakadnak rajta a szavak.
– El sem tudom képzelni, mit érezhetsz – mondja Piper. –
De emlékezz csak vissza… Tommy olyan fiatal volt még.
Azt hitte, hogy helyesen cselekszik. Amit tett, az megtörte.
Apró darabokra szaggatta.
Piperre nézek, aztán az asztalon gőzölgő kávéra, és
bólintok.
– Tudom.
– Meg kell bocsátanod neki, Mick.
A szemem lassan megtelik könnyekkel.
– Nincs mit megbocsátanom. Helyesen cselekedett.
– Akkor mondd meg neki!
Átnyúlok az asztalon, Piper pedig megfogja a kezemet.
– Mick – mondja, és a szeme tele van szomorúsággal,
feneketlen bánattal. Ellököm magam a székből, és
megkerülöm az asztalt. Piper feláll, és átölel, én pedig
megcsókolom a homlokát, és végigsimítom a haját. Évek óta
nem voltunk ilyen gyengédek egymáshoz.
– Tommy rendben lesz – ígérem neki. – Mindannyian
rendben leszünk.
Rám néz, és mosolyt erőltet az arcára. Aztán a
mellkasomra hajtja a fejét, és érzem, hogy reszketés fut
végig a testén.
– Apu, undin nézel ki!
– Gabby! – kiáltjuk egyszerre.
– Nem megmondtam, hogy ne ijesztgess minket! –
ripakodik rá Piper.
Gabby arca elkomorul, és úgy néz ki, mintha bármelyik
pillanatban sírva fakadna, de aztán meglátja, hogy az anyja
mosolyog, és mind felnevetünk.
Gabrielle ezután már magabiztosan folytatja a
zrikálásomat:
– Nagyon büdi is vagy! Le kellene zuhanyoznod!
Piperre nézek.
– Tényleg le kéne – mondja.
Szót fogadok nekik. Aztán a feleségemmel és a
lányommal leülünk a konyhába, bőségesen
megreggelizünk, sztorizgatunk, és nagyokat nevetünk. Majd
valami olyasmit teszek, amit már évek óta nem: kiveszek
egy hétköznapot.
 21
OKTÓBER 11., CSÜTÖRTÖK

A MŰSZERFAL ÓRÁJA 19:15-ÖT MUTAT. Holnap Anna

Groszekkel találkozom. Ma este pedig David Hansonnal, aki
átadja a pénzt. Négybeállós garázsának ajtaja kinyílik, én
pedig lassan begurulok. Amikor megállok, hallom, hogy a
garázskapu becsukódik mögöttem. Kiszállok, és
körülnézek. Jobbra David fekete BMW 760Li-je áll, mellette
egy szürke, kétajtós Bentley Continental GT. Balra egy piros
Porsche 911 Turbo S kabrió. Tudom, hogy a birtokon van
egy másik garázs is, ahol David az igazi csúcsmodelljeit
tartja.
Egyvalamit azonban nem látok: Davidet. Helyette
legnagyobb meglepetésemre Marcie vár a garázs másik
felén.
– Valami közbejött, és Davidnek el kellett mennie –
magyarázza. – Biztosan örömmel hallod, hogy az Audi A6-
osommal ment. Kicsi és fehér. Gyűlöli.
Arra utal, hogy szigorúan megtiltottam Davidnek, hogy a
luxuskocsijaival furikázzon. Más sem hiányzik, mint hogy a
leendő esküdtek meglássák a képét az újságban, amint
éppen egy Lamborghiniből kászálódik ki.
A kocsim mellett ácsorgok, fogalmam sincs, mit kellene
tennem. Marcie meglapogatja a mellette álló két fekete Tumi
bőrönd egyikét.
 – Gondolom, ezekért jöttél.
Azzal kihúzza a gurulós bőröndök fogantyúit, és
odahúzza az egyiket a kocsimhoz. Elmegyek a másikért, és
azt is odahúzom a csomagtartóhoz. Megnyomom a gombot
a kulcsomon, mire a csomagtartó ajtaja kinyílik. Visszatolom
a bőröndök fogantyúit, beteszem őket a csomagtartóba, és
lecsukom az ajtót.
– Csak hogy tudd – mondja Marcie. – Egyáltalán nem
olyan könnyű ennyi készpénzt előteremteni. Davidnek a
céges kisgéppel kellett kiszöknie az országból, hogy
elrepüljön a Karib-szigetekre és Mexikóba. Az első
kétmilliót kajmán-szigeteki bankszámlákról vette le. A
másik kettőt a HWI mexikói alapjából „vette kölcsön”. –
Elmosolyodik, ahogy kimondja az utolsó két szót. Minden
bizonnyal arra gondol, hogy David „kölcsönzése” alaposan
kiakasztja majd Edwint.
Nem tudom, mit mondhatnék erre. Úgy hallottam, hogy
David vagyona százmillió dollárra rúg. Ennek csak egy
töredékét kellett előteremtenie. Bár, gondolom, nem
egyszerű a képernyőkön megjelenő számokat készpénzre
váltani.
Marcie-val sokáig ácsorgunk a kocsi mellett. Aztán
elmosolyodik, és megkérdezi, hogy maradnék-e egy kicsit.
Vonakodok.
– Gyerünk már! Épp most adtam oda neked kétbőröndnyi
pénzt. A legkevesebb, hogy megiszol velem valamit.
Megfordul, én pedig követem. Kivezet a garázsból, majd
egy fedett ösvényen át a ház másik oldalán álló nagy
előszobához érünk. Marcie leveszi a dzsekijét és felakasztja
a fogasra, majd kibújik a cipőjéből.
– Gyere! – mondja, majd egy hosszú folyosón át
keresztülvezet a hatalmas lépcsőhöz.
Felmegyünk a második emeletre, és átmegyünk egy
újabb hosszú folyosón. Marcie kinyit előttem egy ajtót, ami –
ahogy mondja – a saját nappalijába vezet. A luxus enyhe
kifejezés a helyiség leírására. Úgy néz ki, mint egy bézs és
krémszínű látomás Az Ezeregyéjszaka meséiből: faltól falig
plüss-szőnyeg, egy U alakú Roche Bobois ülőgarnitúra,
száznyolcvan centi magas gyertyatartók, a falon festmények.
– Magam rendeztem be.
Azt mondom neki, hogy tetszik.
– Van valami kellemes benne. Megnyugtató.
Marcie bólint.
– Akkor építtettem, amikor visszatért a rák, és kiderült,
hogy ki fognak kaparni, mint egy karácsonyi pulykát.
Tudtam, hogy szükségem lesz egy helyre, ahol magammal
törődhetek. Egy helyre, ahol gyógyulhatok. Valami
kellemesebbre, mint ez a gótikus kőrakás. – Végigméri a
helyiséget. Halvány mosoly játszik az ajkán. – Egyszer egy
egész hónapig ki sem mozdultam innen. Az ajtó mögött van
egy kis hálószoba és egy fürdő is – mondja, és állával a túlsó
falon lévő ajtó felé biccent. – Még a kemoterápiámat is itt
csinálták. Az onkológusom feljött ide, és végig itt volt
velem. Az ember egészen jó szolgáltatásokhoz is
hozzájuthat, ha megfelelő összegeket adományoz a
megfelelő kórházaknak.
A hátsó falat alkotó, padlótól a plafonig érő ablakra
pillantok.
– Gondolom, milyen világos lehet itt nappal.
– Igen – mondja Marcie. – És innen az egész birtokot
belátom. – Aztán elfintorodik, és feláll. – Bár este az ablak
miatt nagyon sötétnek érezni a helyiséget. – A közeli falhoz
lép, és megnyom egy gombot, mire sötétítő ereszkedik az
ablakra. Int, hogy üljek le, én pedig helyet foglalok a
kanapén. Marcie olyan közel ül le mellém, hogy majdnem
összeér a térdünk.
Egy krómlábakon álló, üveg koktélasztalka áll előttünk.
Rajta egy ezüsttálca, a tálcán pedig egy kinyitott palack
vörösbor és két pohár. Marcie előrehajol, és előbb az egyik,
majd a másik pohárba tölt.
– Szereted a pinot noirt?
Nemet mondok, és egy darabig csendben ülünk.
– A hajam kihullott, a melleim odalettek, a bőröm
megfakult. Depresszióba estem, és étvágyam sem volt.
Annyit fogytam, hogy a végén már úgy néztem ki, mint aki
egy koncentrációs táborból szabadult.
Belekortyol a borába, és hagyja, hogy a szavainak súlya
rám nehezedjen.
– Végül aztán a hajam elkezdett visszanőni, bár egy évig
még parókát kellett viselnem. Van egy fickó New Jersey-
ben, aki elképesztő munkát végez. A legtöbb ügyfele kemós.
Visszanyertem az étvágyamat, felszedtem pár kilót. Amikor
elég erősnek éreztem magam, fogtam a fiúkat, és
elrepültünk a nővéremhez Kaliforniába, hogy kiszabaduljak
innen. Ekkor hívott fel David, hogy letartóztatták. Nem volt
valami kellemes meglepetés.
Marcie mindezt a bánat vagy a keserűség legkisebb jele
nélkül mondja el. Hangja őszinte, tárgyilagos, mintha egy
teniszleckét magyarázna. Csodálom ezért. Az is csodálatra
méltó, amilyen fizikai változásokon ment át. Három héttel
ezelőtt, amikor Susannel átjöttünk, már feltűnt, hogy milyen
jól néz ki. Most az is feltűnik, hogy milyen jó formában van.
Ujjatlan vörös selyemblúza és fekete szoknyája alól ki
villanó karjai és hosszú lábai feszesek és izmosak. Mellein
pedig, ahogy azt már korábban is észrevettem, kitűnő
munkát végeztek.
– Sok mindenen mentél keresztül – mondom. – Bizonyára
csekély vigasz, de remekül nézel ki.
Marcie elmosolyodik.
– Köszönöm. Mindig jólesnek az ilyen bókok. Már ezért
megéri a rengeteg munka, a súlyzós edzések, a futás, a jóga,
a műtétek. – Előrenyúl, meleg kezével megérinti az
enyémet. Aztán valami egészen megdöbbentőt tesz. Átnyúl
a dohányzóasztalon, felvesz egy aranyozott dobozkát, és
előhúz belőle egy cigarettát. Aztán meggyújtja a dobozka
mellett heverő csillogó kerámia öngyújtóval.
Na, ne szórakozz velem! Akarom mondani neki. Épphogy
túlélted a mellrákot, most meg nekiállsz cigizni?
Marcie hátradől, és felnevet.
– Jaj, Mick, látnod kéne, milyen képet vágsz! – Mélyen
beleszív a cigarettába. – Sohasem dohányoztam. Vagyis nem
igazán. Jó, néha elszívtam egy-két szálat, amikor elmentünk
bulizni és iszogattunk, még a fiúk előtt. De sosem vágytam a
nikotinra. Most viszont mindennap elszívok egy szálat.
Ilyenkor úgy érzem, mintha a rák szemébe néznék, és azt
mondanám „Baszódj meg! Megfosztottál az egészségemtől, és
tönkretetted a testemet. De mégis itt vagyok, és én irányítok.
Úgyhogy ha újra felbukkansz, megint szétrúgom a ványadt
valagodat!
Újra beleszív a cigarettába, és erőszakosan kifújja a füstöt.
Aztán felém hajol, és keresztbe teszi barna lábait.
– És valljuk be, ha jól csinálják, a cigarettázás pokolian
szexi tud lenni.
Ahelyett, hogy helyeselnék, igyekszem más irányba
terelni a beszélgetést.
– David hogy bírja?
Marcie kivár, megnyalja az ajkait, végigmér.
– Aggódik – mondja. – Nyilvánvalóan aggódik. A kis
színjátékunk a New York-i házzal jó húzás volt, de az a
videó váratlanul ért minket.
Többször is bólintok, mert fogalmam sincs, mint
mondhatnék. Aztán Marcie felteszi ugyanazt a kérdést, amit
David is.
– Mi a garancia arra, hogy a zsaroló nem hozza
nyilvánosságra a felvételt azután, hogy megkapta a pénzt?
– Garancia? Az nincs. De semmi értelme nem lenne. Mert
akkor David elmondhatná a hatóságoknak, hogy
megzsarolták, a rendőrség pedig a zsaroló nyomába
eredhetne. A fickó okosabban teszi – folytatom, azt a
látszatot keltve, hogy a zsaroló férfi –, ha elveszi a pénzt, és
eltűnik. Valójában pontosan ezt is mondta. Hogy fogja a
pénzt, és elhagyja az országot.
– És amikor, mondjuk, egy-két év múlva elverte a pénzt?
– Nem hiszem, hogy így lesz. Az az érzésem, hogy nem
olyan típus, aki elszórná a pénzt. De ha így is lenne, addigra
Davidet már felmentik, így pedig a kettős kockázat miatt…
– Vagy elítélik – szakít félbe Marcie. – A videó
nyilvánosságra kerülése esetében pedig lőttek a fellebbezési
esélyeinek. És ha fel is mentik, borzasztó nehéz lesz
meggyőzni az embereket, hogy tényleg ártatlan. Katasztrófa
lenne, ha felbukkanna a felvétel. Szóval, akárhogy is legyen,
a zsaroló olyan pozícióban lesz, hogy bármikor több pénzt
követelhet.
Bólintanom kell, mert Marcie-nak igaza van.
– Gondolom, nem áll szándékodban felfedni a zsaroló
kilétét – jegyzi meg.
– Nem lehet. Ez is része az egyezségnek.
Marcie egy pillanatra félrenéz, majd vissza, és témát vált.
– Hogy van Piper? Minden rendben van veletek? –
Megint felém hajol, és a combomra teszi meleg kezét. Ezt
már tényleg nem tudom hova tenni. Marcie játszadozik
velem, és még csak nem is próbálja leplezni.
– Marcie… – mondom, majd összezárom a lábamat, és
arrébb csusszanok.
Marcie összeszorítja az ajkát, és kissé messzebb húzódik
a kanapén. Aztán felnevet.
– Mick, nem gondolhatod komolyan! – mondja
mentegetőzve most, hogy visszautasítottam. – Gondolom,
sok olyan párt láttál már, akik eltávolodtak egymástól
hasonló helyzetben, mint amin David és én megyünk
keresztül. De azt hittem, mostanra észrevetted, hogy
Daviddel együttműködünk. Csapatként.
– Igen, a New York-i gésaházas húzásnál nagyon úgy
tűnt, hogy egy hullámhosszon vagytok.
Marcie beszívja az utolsó slukkot a cigiből, majd
elnyomja a csikket a hamutartóban.
– Legutóbb, amikor itt jártál, elmondtam, hogy Daviddel
hosszan elbeszélgettünk. Többször is. Hosszú és
kellemetlen beszélgetések voltak ezek. David sok mindent
elmondott. Olyan dolgokat, amikről azt kívánom, bár sosem
mondta volna el. Egy dolgot azonban nem mondott, pedig
hidd el nekem, hogy nyíltan rákérdeztem. Nem ő ölte meg
Jennifer Yamurát. Erre megesküdött, és én hiszek neki.
Egy darabig nem mondok semmit, majd felteszem azt a
kérdést, amiről azt kívánom, bár ne kellene feltennem.
– Ezeken a hosszú beszélgetéseken David nem említette
meg véletlenül az alibijét? Hogy pontosan hol volt Jennifer
meggyilkolásának idején? Mármint az igazságot, nem azt a
baromságot, hogy lesétált egy maratoni távot a Schuylkill
folyó partján.
Marcie zavartan félrenéz. Rögtön rájövök, hogy David
elmondta neki. És már azt is tudom, Marcie miért
játszadozott velem.
– Mondd csak, azt is a kis csapatotok tervelte ki, hogy
David nem lesz itthon ma este?
Most Marcie bámul a szemembe.
– Nem David ölte meg azt a lányt. És nem mehet
börtönbe ezért.
– Bármibe is kerüljön?
Kézbe veszi a poharát, belekortyol, és félrenéz.
– Azt mondod, David esküszik rá, hogy nem ő ölte meg
Jennifer Yamurát. Mi lett volna, ha azt mondja, hogy ő tette?
– Akkor úgy hazudnék, mint a vízfolyás, hogy
bebizonyítsam az ellenkezőjét. De nem ez a helyzet.
 – Hiszek neked.
– Hogy David ártatlan?
– Hogy hazudnál, mint a vízfolyás.
Tíz igencsak kellemetlen perc múlva már a kocsimban
ülök. Teljesen megdöbbentett ez a beszélgetés Marcie-val.
Az egész egy csapda volt. Azt tervezték, hogy Marcie
elcsábít. Talán végig is vitte volna, talán félúton leállt volna.
Akárhogy is, Davidnek és Marcie-nak lett volna valamije
ellenem. A másodlagos céljuk az volt, hogy végérvényesen
meggyőzzenek David ártatlanságáról. Ahogy átpörgetem
magamban az este eseményeit, biztos vagyok benne, hogy
Marcie egy dologban igazat mondott: még mindig
csapatként dolgoznak Daviddel.
 22
OKTÓBER 12., PÉNTEK

– APA, SZERINTEM MA IS LEGÓSAT KELLENE JÁTSZANUNK –

mondja Gabby. – Megint meg akarom nézni a tigriseket.
Gabrielle-lel és Piperrel a konyhasziget körül ülünk, és
épp befejezzük a reggelinket.
Piper a szemét forgatja.
– Ebbe gyorsan belejött.
Gabby úgy érti, hogy lógósat. Aznap, amikor kivettem
egy szabadnapot, Piper felhívta Gabby iskoláját, és azt
mondta, hogy a lányunk nem érzi jól magát, ezért nem megy
be.
– Ma lógósat játszunk, és elmegyünk az állatkertbe –
mondtam neki.
Mintha azt jelentettem volna be, hogy idén kétszer lesz
karácsony.
Gabby imádta az állatkertet, egyik állattól a másikig
rohant, és mindent meg akart nézni. Örömmel töltött el,
hogy ilyen boldognak látom a lányunkat, és megígértem
Pipernek és neki, hogy ezentúl sok ilyen kirándulást
csinálunk majd.
Aznap este vacsora után összekucorodtunk a kanapén, és
együtt megnéztünk egy Disney-filmet. A film után felvittem
Gabbyt az ágyába, ráadtam a pizsamáját, és betakargattam.
Amíg Piper lefekvéshez készülődött, lejöttem, bekapcsoltam
a mosogatógépet, még utoljára kiengedtem Franklint, majd
leoltottam a villanyokat. Mire én is bemásztam az ágyba, azt
hittem, Piper már alszik. Odabújtam hozzá, és hátulról
átöleltem. Meglepetésemre azonban hozzám préselte a
testét. Ez után pedig valami olyasmi történt, ami már
nagyon, nagyon régen nem.
– Az nem legós, kincsem – mondom Gabbynek. – Hanem
lógós. És ha megint lógósat játszunk, akkor az igazgató bácsi
rájön, és büntibe küld téged.
Gabby hátralöki a székét, és elfordul, amikor meg akarom
puszilni. Egy kis csikizés gyorsan megváltoztatja a
hangulatát, és átöleli a nyakamat, amikor lehajolok hozzá.
– Már itt sem vagyok – mondom Pipernek. – Szerintem
ma nem jövök későn. Talán fél nyolc körül.
Idegesen sodródok a sűrű forgalommal a Schuylkill
gyorsforgalmin. A csomagtartómban két pénzzel teli bőrönd
ül, és attól tartok, hogy belekeveredek egy balesetbe.
Elképzelem, hogy egy koccanás után a bankjegyek hatalmas
zöld felhőként robbannak ki a csomagtartómból, az úton
mérföldes dugót alkotnak a kocsik és a teherautók, amik
között cikázva ezernyi ember próbálja összeszedegetni a
pénzt.
Végül épségben beérek a városba, és leparkolok a Pine
utcán, éppen Anna Groszek háza előtt. Alaposan
körülnézek, majd kiveszem a csomagtartóból a két
bőröndöt. Áthúzom őket az utcán, majd felcipelem őket a
márványlépcsőkön a bejárati ajtó elé. A szívem úgy ver,
mint egy légkalapács. Becsöngetek. Lépteket hallok a vaskos
ajtó másik oldaláról. Amikor azonban az ajtó kinyílik, nem
Anna áll előttem, hanem egy hatalmasra nőtt fiatalember.
Fekete nadrágot visel, széles mellkasán piros galléros póló
feszül. Legalább százkilencven centi magas lehet, és vagy
száztíz kiló. Szeme épp olyan jégkék, mint Annáé, állkapcsa
pedig éles vonalú, akárcsak kőkemény testének többi része.
A húszas évei közepén járhat. Szó nélkül kiveszi a kezemből
a bőröndöket, és megfordul. Követem.
Belépünk a főfolyosóra, majd balra fordulunk, és egy
tolóajtón át egy nagy nappaliba érünk.
A helyiség közepén két antik kanapé terpeszkedik
egymással szemben, közöttük egy dohányzóasztal áll. Anna
Groszek az egyik kanapén foglal helyet, int, hogy üljek le a
másikra. Hatalmasra nőtt barátja beáll Anna mögé.
Észreveszi, hogy a férfit bámulom.
– Az unokaöcsém, Borisz.
Bólintok, és Borisz szemébe nézek. Összehúzza a szemét,
ahogy viszonozza a pillantást.
Anna egy fehér porcelánkancsóból kávét tölt két elegáns
csészébe. Megkérdezi, hogy tejet kérek, vagy tejszínt. Azt
mondom, hogy egyiket sem, mert már kávéztam, de aztán
észreveszem, hogy Borisz egész teste megfeszül. Tejet
kérek. Anna kitölti, majd felemeli a csészémet, és átnyújtja
nekem. Megköszönöm, és belekortyolok. Jó kávé, és ezt meg
is mondom neki.
Anna bólint, és egy darabig csendben ülünk, ami
igencsak kényelmetlen. Számomra legalábbis. Csak meg
akarom kapni a videót, és elmondani Annának, hogy tűnjön
el, mielőtt Hansonék rátalálnak. De az öregasszony
szándékosan hosszúra nyújtja a találkozónkat. Tudja, hogy
kényelmetlenül érzem magam, és ezt felettébb élvezi. Aztán
végre úgy dönt, hogy térjünk a lényegre.
– Itt van mind? A pénz? Az egész?
– Igen – felelem. – Én magam számoltam meg.
Anna hátranéz Boriszra, aki odasétál a bőröndökhöz,
majd lefekteti és kinyitja őket. Elkerekedik a szeme, amikor
meglátja a pénzt. Annának azonban arcizma sem rezzen.
– Nagyon jó – mondja. – Mi is számoljuk majd meg,
persze, amint elmegy.
Megkönnyebbülten sóhajtok.
 – Persze.
Anna odaint Borisznak, hogy zárja vissza a táskákat, és
addig le sem veszi róla a szemét, amíg a fiú be nem húzza a
cipzárakat. Aztán az öregasszony felém fordul.
– Ügyfele fizetett könnyen?
– Nem éppen – mondom. – De meggyőztem, hogy nincs
más választása.
– Tudtam én – mondja Anna, majd egy fehér bőrtáska felé
nyúl, és kivesz belőle egy mustárszínű borítékot. – Ahogy
egyeztünk meg – mondja, és átnyújtja nekem a borítékot. –
A két másolat.
Elveszem a borítékot, és az ölembe fektetem.
– Csak ez a két példány van? Nincs több?
Anna Groszek hidegen mér végig. Megsértettem.
– Ügyfele biztonság van. Teljesítette alku, és most én is
teljesíteni.
Feláll, és én követem.
– Nézze – mondom. – Valamit tudnia kell. Biztos vagyok
benne, hogy Mr. Hanson azóta kiderítette, honnan származik
a felvétel. A videó szögéből nyilvánvaló, hogy melyik házon
van a kamera. És egyedül a maga háza áll közvetlenül
Jennifer Yamura háza mögött. Az ügyfelem befolyásos
ember, Mrs. Groszek. A nemrégiben történt események
fényében pedig azt kell mondanom, hogy sokkal ravaszabb,
mint hittem volna. És sokkal veszélyesebb. Nem tudom,
mikor akarja elhagyni az országot, de azt javaslom, hogy
minél előbb tegye meg.
Az öregasszony végiggondolja, amit mondtam, majd
előbb Boriszra néz, aztán rám.
– Nem aggódik miattam, Mr. McFarland. Pénzt teszem
bankba azonnal, és utalom másik bank Lengyelországba.
Holnap repülünk Borisszal Frankfurt, aztán Varsó.
– Gondolom, első osztályon.
Anna Groszek elvigyorodik.
 23
OKTÓBER 20., SZOMBAT;
OKTÓBER 21., VASÁRNAP

EGY HÉT TELT EL AZÓTA, hogy találkoztam Anna Groszekkel.

Piperrel a Bellevue hotelben foglalt szobánkban
készülődünk. Egy órával ezelőtt jelentkeztünk be, hogy
legyen elég időnk átöltözni az éves American Way
jótékonysági gálára.
Végignézem, ahogy Piper belebújik fekete, pánt nélküli
Romona Keveza ruhájába, amit a Latrice-ban, egy drága
butikban vásárolt Bryn Mawrban. A ruha pompásan illik
vállig érő szőke hajához, és meg is dicsérem, hogy milyen
csinos. Felveszem a zakómat, majd kilépünk a szobából, és
leliftezünk az előcsarnokba. Aztán felsétálunk a bálteremhez
vezető hatalmas, márványból és fémből készült lépcsőn. A
bálterem lélegzetelállító. Vagy harminc méter hosszú és
huszonöt széles, a belmagassága legalább kilenc méter.
Állítólag akár nyolcszáz ember is kényelmesen elfér itt. Ma
estére hetvenöt tízszemélyes asztalt állítottak fel.
Mindegyiket fehér abrosszal, fehér porcelánnal, ezüst
evőeszközökkel és csillogó kristálypoharakkal terítették
meg. Egy ilyen nagyrészvényes esthez nem is dukál
kevesebb.
Odakísérem Pipert a terem elején álló asztalunkhoz.
Észreveszem Kimberly Baldwint, aki, úgy tűnik, a mi
asztalunknál ül majd. Kimberly mellett egy jóvágású, nála
legalább húsz évvel idősebb férfi ül. Úgy tűnik, hogy a férje
bebörtönzése nem vette el Kimberly kedvét a társasági
élettől.
– Szia, Mick! Piper drágám, egyszerűen elragadóan nézel
ki! – áradozik, miközben előrehajol, hogy megpuszilja a
feleségemet. Aztán bemutat a férfinak. – Kedves barátom,
Allen Cohen. Mintha a jóisten küldte volna, hogy segítsen
nekem átvészelni az elmúlt két évet.
Piper megdicséri Kimberly haját, Kimberly pedig
megígéri, hogy megadja neki a fodrásza nevét. Allennel az
Eaglesről csevegünk, amikor meglátom, hogy Susan az
asztalunk felé tart. Piperrel felállunk, hogy üdvözöljük.
Nem sokkal az után, hogy Susan csatlakozott hozzánk,
Piper arca elkomorul.
– Ó, jaj – mondja. Hátrafordulva követem a tekintetét, és
látom, hogy Devlin Walker egyenesen felénk tart. A
felesége, Leisha is vele van, aki egy kék, flitteres, bő ruhát
visel, ami jól illik állapotához. Leisha szemmel láthatóan
azon szerencsés nők csoportjába tartozik, akiknek csak a
pocakjukon látszik a terhességük.
– Mintha csak lenyelt volna egy dinnyét – mondta
egyszer Piper.
– Sziasztok, Mick, Piper – mondja Devlin, majd kezet
nyújt. – Leisha, bizonyára emlékszel még Mick és Piper
McFarlandre, tudod, Mick az állam ügyészi irodában
dolgozott annak idején. Ő pedig Mick társa, Susan Klein.
– Mikorra vagy kiírva?
– Hát, ha megbökném magam azzal a hőmérőszerű
izével, amit mostanában a pulykák mellé csomagolnak,
akkor szerintem szét is durrannék.
Mindannyian elmosolyodunk.
– Gyere, drágám, most már le kell ülnöm – mondja Leisha
a férjének. Belekarol Devlinbe, és elsétálnak.
Visszaülünk a helyünkre, és körbenézek. Az asztalunk
mindössze egy sorra van a színpadtól. Az első sor három
asztalánál az American Way pennsylvaniai irodájának
tisztségviselői és igazgatói, valamint párjaik ülnek. Egy
másik asztalnál helyi politikusok. Észreveszem a városi
tanács elnökét és feleségét. Mellettük ül a Philadelphiai
Demokraták Városi Biztonságának elnöke és felesége,
valamint a polgári peres ügyek vezető bírója és férje.
A sor ötödik asztalának helyeit, mint minden évben, most
is a Hanson World Industries vásárolta meg. David
féltestvére, Edwin a színpaddal szemben ül. David és Edwin
mintha szöges ellentétei lennének egymásnak. Míg David
magas és vékony, addig Edwin köpcös és zömök, talán
százhetven centi magas. David fehér bőrével és szőke
hajával ellentétben Edwin arca olívaszínű, haja sötét. Edwin
azonban így is feltűnő jelenség. Erő és energia sugárzik
belőle. Nem olyan kennedys karizma, mely azonnal
megnyerővé teszi az embert, sokkal inkább egy elfojtott,
parázsló energia, mely tiszteletet parancsol, és akár félelmet
is kelt. Ehhez szemei is tökéletesen illenek: távol ülnek nagy
arcán, mélyek és sötétek, szinte már feketék. Azt sugallják,
hogy mögöttük számító és éles elme dolgozik.
Edwin balján egy savanyú képű, negyvenes nő ül,
gondolom, az aktuális barátnője. A jobbján Kevin Kratz,
David inasa a főiskoláról, mellette a felesége, Loretta.
Miután lediplomáztunk, David gondoskodott róla, hogy
Kevin kövesse őt a HWI tanácsadó irodájába. Azok alapján,
amiket mostanában megtudtam Davidről, alighanem úgy
vélte, ahhoz, hogy megszerezze a vezető tanácsadói posztot,
szüksége lesz egy hű szárnysegédre. Pont úgy, ahogy a
főiskolán és a jogi iskolában is. A dolog pikantériája, hogy
miután David kénytelen volt lemondani, Edwin Kevin
Kratzot ültette a helyére. Biztos vagyok benne, hogy ez
rendkívül bosszantja Davidet, és abban is biztos vagyok,
hogy Edwin pont azért csinálta. Edwin barátnője mellett
Brandon Landis foglal helyet, a HWI észak-amerikai
részlegének elnöke. Mellette kirakatfelesége, Lauren. Az
asztal utolsó két helye üres. Azon gondolkodom, hogy
kinek volt mersze nem megjelenni Edwin Hanson
asztalánál.
Edwin feszültnek tűnik. Kevin Kratz még nála is
idegesebb, szájának jobb szeglete folyamatosan rángatózik.
Devlin Walker asztala a mögöttünk lévő sorban áll.
Leishával három másik párral együtt ülnek. Két férfit és egy
nőt felismerek az államügyészi irodából. Egyikük a
leghűségesebb szövetségesem volt a Devlin elleni
háborúban, mielőtt otthagytam az irodát. Azt mondják,
azóta Devlin legjobb barátja lett. Arra a sok-sok hídra
gondolok, amiket mind felégettem esztelen távozásommal.
Szomorúság hullámzik végig rajtam.
Egy pillanattal később megérzem Piper kezét a
sajátomon. Odahajol hozzám, és a fülembe suttog.
– Minden rendben?
Mielőtt válaszolhatnék, dermedt csend telepszik a
teremre. Valamiért Kevin Kratzra téved a tekintetem. Már
nem rángatózik a szája sarka. Arca akár a márvány. Aztán
odahajol Edwinhez, és a fülébe súg valamit. Edwin bal keze
ökölbe szorul.
Érzem, hogy Piper egyre erősebben szorítja a kezemet.
Odafordulok hozzá, és látom, hogy a terem másik végét, a
bejáratot figyeli. David és Marcie mosolyogva állnak az
ajtóban.
– Mi a francot keres ez itt? – háborog Susan. – Mégis mit
gondol, mit művel?
Piper még mindig a kezemet szorítja.
Ekkor Kimberly Baldwin is szükségét érzi, hogy mondjon
valamit.
 – Ó, lá, lá… na ez érdekes lesz.
David és Marcie szinte belebegnek a terembe. David
varratott szmokingja tökéletesen illeszkedik széles vállaira.
Gyémánt díszgombjai és mandzsettagombjai szikrázva
szórják szét a hatalmas csillárok fényét. Marcie elképesztően
néz ki. Egy pánt nélküli, virágmintás, zöld és arany
színekben pompázó ruhát visel. A testhezálló ruha
tökéletesen emeli ki kecses alakját és formás kebleit. Fényes
fekete haja kulcscsontjára omlik.
– Nézd azt a követ… – suttogja Kimberly Marcie
nyakékére célozva. Az ötsoros gyöngy nyakláncon
smaragdok ülnek, melyeket olyan kerek gyémánt briliánsok
hangsúlyoznak ki, melyekre még Harry Winston
ékszerészguru is csettintene. A nyakláncra pillantok, de
sokkal jobban lenyűgöznek Marcie zöld szemei, melyek
mintha begyűjtenék a smaragdok fényét, amitől íriszei
egészen földöntúli fényben ragyognak.
– Mint egy király és a királynője – mondja Allan Cohen.
Susannel zavartan nézünk egymásra, és megcsóváljuk a
fejünket.
Tudom, hogy ugyanarra gondol, mint én. Ezt nem kellett
volna. Ezt rohadtul nem kellett volna.
Ekkor veszem észre, hogy Piper keze már nem nyugszik
az enyémen. Mindkettőt az asztal alá rejtette. Gondolom,
hogy erőteljesen dörzsölgeti őket. Mindig ezt csinálja,
amikor nagyon ideges.
David és Marcie odaérnek a HWI asztalához, ahol senki
nem áll fel, hogy üdvözölje őket. David odahajol Edwinhez,
és kezet nyújt neki. Edwin közönyösen elfogadja, szeme
szinte kiugrik a helyéről dühében. Majd Marcie is odahajol
hozzá, és megpuszilja az arcát.
Aztán Daviddel együtt körbemennek az asztal körül.
Edwin barátnője idegesen mosolyog, Brandon és Lauren
Landis hideg, de udvarias. Kevin Kratz felesége is tisztában
van vele, hogy mi folyik itt, de unottan szinte tudomást sem
vesz róla.
Ekkor David és Marcie odaérnek Kratzhoz. David Kevin
fölé magasodik, és anélkül, hogy kezet nyújtana neki, csak
bámul le rá. Kratz Edwinre sandít, majd, mintha csak nem
tudna ellenállni David vonzásának, feláll, és kinyújtja a
jobbját. David kivár, mielőtt elfogadná, aztán odahajol, és
volt évfolyamtársunk fülébe súg valamit. Kratz határozottan
elsápad.
Az egész terem végignézte ezt a kis közjátékot, és most
mindenki gyorsan meg is beszéli a mellette ülővel, amit
látott. Kimberly kijelenti, hogy mennyire utálja Edwin
Hansont, és reméli, hogy David okos ügyvédei elérik majd a
felmentését. Úgy tűnik, hogy teljesen elfelejtette, hogy ezek
az okos ügyvédek ott ülnek az asztalánál. Susan
látványosan, szájtátva bámul rá, amikor ezt mondja. Piper
még mindig előrehajolva, kezével az asztal alatt ül. Hallom,
hogy a mögöttünk lévő asztalnál Káint és Ábelt, meg
Romulust és Remust emlegetik. Én magam még mindig
nem térek magamhoz, hogy David ilyen közel a
tárgyaláshoz – ahol olyan egyszerű munkások alkotta
esküdtszék mond majd ítéletet felette, akik alig jönnek ki a
pénzükből – képes megjelenni egy előkelő gálán. Okosabb ő
ennél. És Marcie is.
Pár perccel azután, hogy kihozzák a salátáinkat, elhallgat
a zene. Észreveszem, hogy Candace Stengel, az American
Way elnöke fellépdel a színpadra. Elmondja a tipikus
bemutatkozó szöveget, felsorolja a többi tisztviselőt és
igazgatót, akik megjelentek ma este, mindenkinek
megköszöni, hogy eljött, és nagylelkűen adakozott, majd
megemlíti az első sorban ülő politikusokat. Aztán valami
olyasmit mond, hogy ez az este kivételesen kivételes,
köszönhetően két rendkívül nagylelkű felajánlónak, akik itt
ülnek közöttünk.
 – Először Kimberly Baldwinnak szeretném megköszönni,
aki életének egy fájdalmasan tragikus szakaszában is
gondolt az American Wayre. Úgy vélem, mindenki
megértette volna, ha Kimberly, akit személyes jó
barátomnak mondhatok, a történtek után elveszti hitét. Ő
azonban, ahogy minden bizonnyal önök is tudják,
végtelenül optimista, bizakodásának pedig semmi sem
szabhat gátat. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ma
este százezer dollárt adományozott az American Way
számára.
Kimberly láthatóan élvezi a dicséretet. Én viszont tudom,
hogy nem azért adakozott ekkora összeget, mert elismerésre
vágyik, vagy mert a jó szándék vezérelte. Egyszerűen így
adja mindenki tudtára, hogy még mindig gazdag. Hogy még
mindig játékban van.
Amikor elhal a taps, Candace folytatja rövid beszédét,
melyben kitér az American Way filozófiájára, miszerint
mindig a közösség érdekeit helyezik előtérbe, és hogy a
helyi közösségekkel együttműködve segítik az egyéneket
jobb oktatáshoz, jobb munkához és pénzügyi segítséghez
jutni.
– Az American Way jó példa arra, hogyan is kell
működnie egy olyan szervezetnek, ami az emberek érdekeit
szolgálja – mondja. – És van itt Philadelphiában egy vállalat,
mely hű maradt gyökereihez, és több mint huszonöt éve
nyújt segítséget munkánkhoz. A vállalat, amint azt
bizonyára sokan tudják, nem más, mint a Hanson World
Industries, Philadelphia saját nevelésű Fortune 500-as cége.
Így aztán büszkén… szavakat keresve jelentem be, hogy a
HWI szokásos éves támogatásán felül a cég egyik
igazgatósági tagja ma mindeddig példa nélküli
nagylelkűségről tett tanúbizonyságot, és egymillió dollárral
támogatta az oktatási alapunkat.
A teremre néma csend ereszkedik. Mindenki a Candace
alatt álló HWI-asztalt figyeli. Mindenki, kivéve engem és
Susant. Egymásra nézünk, mert mi már tudjuk, ki volt ez a
különleges támogató.
Candace hosszú perceken át méltatja David és Marcie
Hanson nagylelkűségét. Figyelem, hátha a nő arcán
észreveszek valami apró jelet, hogy dicsérete nem őszinte.
Ha így is van, ennek nem adja tanúbizonyságát, látszólagos
jóhiszeműséggel méltatja ravasz ügyfelemet és az ő
machiavellista feleségét. Candace helyzete sem lehet
könnyű, ebben biztos vagyok. Végtére is Davidet egy fiatal
nő meggyilkolásával vádolják. De egymillió az egymillió.
Candace pedig jól fogja elkölteni a pénzt.
Ami a vendégsereget illeti, olyan, mint egy fészkelődő
százlábú. Az emberek keresztbe teszik a lábukat, majd
vissza. Kezüket tördelik, ujjaikkal babrálnak. Fájdalmas
vagy éppen zavart képet vágnak. A legtöbben minden
bizonnyal a legszívesebben felpattannának, és
odakiáltanának, hogy „Candace! A fickó egy gyilkos! Jó, vedd el a
pénzét, de fogd már be végre!”
Aztán valami olyasmi következik, amit még nehezebben
viselnek. Candace felhívja a színpadra David Hansont, hogy
mondjon egypár szót, és fogadja a szervezet
köszönetnyilvánítását.
David megcsókolja Marcie-t, majd feláll, és a színpadra
vezető lépcsőhöz siklik. Candace átöleli, átadja neki a
mikrofont, majd félreáll. David azzal kezdi a beszédét, hogy
elmondja, Philly szegényebb, belvárosi környékein milyen
hatalmas arányban hagyják ott a fiatalok a középiskolát. Azt
is elmondja, hogy az afroamerikai közösséget különösen
súlyosan érinti ez a helyzet. Éppen azok a gyerekek nem
tudnak az iskolában maradni, akiknek a legnagyobb
szükségük lenne az oktatásra, hogy kitörjenek a
szegénységből, melybe születtek, vagy amibe
igazságtalanul taszították őket a körülmények. Éppen ezért,
mondja, érezte kötelességének, hogy egymillió dollárral
támogassa az American Way oktatási alapját. Az igazi
problémák ugyanis igazi támogatást érdemelnek.
Valamikor David beszédének a közepén Devlin Walkerre
pillantok. Ellenfelem teljesen mozdulatlanul ül. Észreveszek
azonban egy kis mosolyt a szája szélén. Vajon azért
mosolyog, mert Susanhez és hozzám hasonlóan ő is rájött,
hogy ez vissza fog ütni Davidre? Aztán, mintha megérezné,
hogy nézem, felém fordul. Mosolya határozottabbá válik, és
lassan feljebb tolja orrán a szemüveget. Elfordulok.
Később, vacsora után Piper kimegy a mosdóba, Susannel
pedig beállunk a két bárpult egyike mellé. Észreveszem,
hogy David és Marcie a terem másik végében beszélget két
párral. A két férfit ismerem, a HWI legtöbb jogi esetét kezelő
hatalmas jogi cég társtulajdonosai. Mindketten láthatóan
kényelmetlenül érzik magukat. Nem engedhetik meg
maguknak, hogy felbosszantsák Edwin Hansont, aki egy
tollvonással visszavonhatja az összes megbízásukat.
Ugyanakkor Daviddel sem bánhatnak tiszteletlenül, mert ha
felmentik, és visszakapja a HWI főtanácsadói posztját, akkor
az ő kezében lesz az erszényük zsinórja.
Susant egyértelműen jobban izgatja Marcie, mint David.
– Olyan, mint Madame Defarge a Két város regényében. –
Találó, hogy ahhoz a forradalmár nőhöz hasonlítja Marcie-t,
aki meghorgolja azoknak a neveit, akiket holtan akar látni,
amikor végre kitör a forradalom. – Megjegyzi, hogyan
viselkednek az emberek a férjével. Akik jól bánnak vele,
azokkal ők is jól bánnak majd, amikor David visszatér. Akik
nem, azoknak a fejét veszik.
– Amikor visszatér? Nem inkább, ha visszatér?
– Nézz csak rájuk! – mondja Susan. – Úgy viselkednek,
mintha szemernyi kétségük sem lenne. Szerintem teljesen
biztosak benne, hogy Davidet felmentik.
– Végtére is, jó ügyvédei vannak – teszem hozzá
igyekezvén magabiztosnak tűnni, holott én sokkal kevésbé
vagyok biztos David sorsában, még azon dolgok tükrében
is, amikről neki fogalma sincsen. Aztán David és Marcie
otthagyja a két céges jogászt, és elindul felénk.
– Egyedül akarok beszélni velük – mondom Susannek, és
elindulok Hansonék felé.
– Beszélnem kell veletek – mondom, majd a bálterem egy
csendes zugába vezetem őket. – Mégis mi a fenét kerestek ti
egy ilyen gálán? Szmoking és báli ruha? Smaragd nyakék,
ami többe kerül, mint a legtöbb ember háza? Gyémánt
mandzsettagombok? Most komolyan, mi a francot
képzeltek?
David és Marcie egymásra néznek, és elmosolyodnak.
– Nem kell aggódnod – jelenti ki Marcie.
– Van egy tervünk – teszi hozzá David.
– Egy tervetek? Nektek van egy tervetek? Hahó, én vagyok
az ügyvédetek! Az én terveim szerint játsszunk.
David hidegen néz rám.
– A bíróságon te leszel a főnök, Mick. Elmondod a
beszédedet, felteszed a kérdéseidet, beidézed a tanúkat, és
véghezviszed a stratégiádat. De még nem vagyunk a
bíróságon. Még itt vagyunk, a való világban. Marcie-val
pedig elhatároztuk, hogy a magunk módján nyerjük meg az
embereket.
– De hát így senkit nem nyertek meg! Nem láttátok,
hogyan reagáltak az adományotokra? Akkor sem ült volna
ki ilyen undor az arcukra, ha egy halott borzokkal teli
terembe sétáltak volna be.
– Az adomány és a beszéd nem nekik szólt – mondja
David. – Hanem az esküdtjeimnek. Azoknak az
embereknek, akik eldöntik majd, hogy rács mögött
maradok-e életem végéig. Azoknak a philadelphiaiaknak,
akik szarfészek környékeken élnek, és akiknek a gyerekei a
legnagyobb arányban buknak ki a középiskolákból az
országban. Azoknak az embereknek, akik gyerekeinek
éppen most adtam egymillió dollárt.
Majd felrobbanok.
– Először is, a legtöbb philadelphiai nem „szarfészek”
környékeken él. Hanem munkásnegyedekben, ahol jó
iskolák vannak. Másodszor, még a város legszegényebb
emberei is át fognak látni rajtatok, és úgy fogják érezni, hogy
meg akarjátok venni őket. Holnap reggel csinos kis cikk
jelenik majd meg az Inquirerben arról, hogy az
adományotokkal valójában csak meg akarjátok vesztegetni
az embereket. Szerintetek akkor a lehetséges esküdtek mit
fognak gondolni?
– Gondoskodtunk az Inquirerről – mondja Marcie. Azzal
karon fogja Davidet, és elhúzza tőlem.
Amint meglátja, hogy elmentek, Susan odalép hozzám.
– Úgy tűnt, hogy elég komoly vitátok volt. Jobb, ha
vigyázol. A terem tele van fotósokkal. Biztos nem szeretnéd,
ha a holnapi lapokban olyan képek jelennének meg, amiken
éppen az ügyfeleddel veszekedtek.
Piper odajön hozzánk a bárhoz, én pedig elnézést kérek
tőlük, és elindulok a mosdó felé. Útközben Devlin Walkerbe
botlok, aki megkérdezi, hogy van az öcsém. Rögtön felmegy
bennem a pumpa.
– És ha már Tommynál tartunk – folytatja –, hogy van a
haverja, Lawrence Washington? Azt csiripelik a madarak,
hogy jól összemelegedtek.
– Mégis honnan ismerné az öcsém Lawrence-t?
– Szerinted ha bevinnénk Tommyt, akkor meg tudná
súgni, hol rejtőzik Lawrence?
– Nem fogod bevitetni Tommyt – jelentem ki. – Soha.
Devlin megvonja a vállát.
– Hát az is lehet, hogy önként bejön, és megválaszol pár
kérdést.
– Állj le, Devlin! – figyelmeztetem, majd sarkon fordulok.
Miközben elsétálok, eldöntöm, hogy az összes szereplő
közül, akiknek meg kell fizetniük azért, hogy a családomat
kirángassam a Jennifer Yamura-ügy romjai alól, Devlin
Kibaszott Walker fog a legjobban megfizetni.

♦ ♦ ♦

Később a hotelszobában Piper már alszik, amikor én még

mindig forgolódok. Négy órakor hideg verejtékben úszva
ülök fel. Kikászálódok az ágyból, kimegyek a fürdőbe, és
becsukom magam mögött az ajtót. Megnyitom a hideg vizes
csapot, és több marokkal is az arcomba löttyintek. Sokáig
bámulom magamat a tükörben.
– Mick? – Piper az, az ágyban fekve szólongat. – Jól vagy?
Azt válaszolom, hogy semmi bajom, csak valószínűleg
valami rosszat ettem.
Visszamászok az ágyba. A hátamon fekszem, Piper átölel,
és a mellkasomra hajtja a fejét. Nem alszunk, de nem is
szólalunk meg.
Egy idő után Piper töri meg a csendet.
– Marcie remekül nézett ki, nem?
– Elképesztően.
Csak egy perc múlva szólal meg újra. A hangja távoli,
bizonytalan.
– Mi lesz most, Mick?
A kérdés sokáig lebeg felettünk a sötétben.
– Minden megoldódik. Minden meg fog oldódni.
Piper még szorosabban átölel. Nem hisz nekem.

♦ ♦ ♦

Vasárnap reggel a hotel legfelső emeletén lévő étteremben

reggelizünk. Az éttermet két hatalmas körterem alkotja,
felettük tízméteres kupolák magasodnak. A falakat padlótól
a mennyezetig ablakok alkotják.
Az egyik ablak melletti kétszemélyes asztalnál ülünk,
mimosát iszogatunk, és alaposan megreggelizünk. Füstölt
skót lazaccal, sajttal és salátával kezdünk. Aztán Piper belga
palacsintát rendel, én pedig ráktortás Benedek-tojást. A
bőséges reggelit aprósüteménnyel és parféval zárjuk.
Reggeli közben úgy tárgyaljuk ki az előző este eseményeit,
mint két középiskolás lány.
Amikor végeztünk, elveszem az Inquirer egyik példányát
a recepcióról, és felmegyünk a szobánkba. Amíg Piper
összepakol, addig én megkeresem a cikket, ami beszámol
David és Marcie Hanson extravagáns adományáról az
American Way számára. Nem kell sokáig keresgélnem, a
cikk a második oldalon kapott helyet. Az újságíró, akinek
nem ismerős a neve, még Candace Stengelnél is jobban
áradozik Hansonékról. És nem csak a tegnap esti
adományukról. A cikk tucatnyi más olyan esetet is felsorol,
amikor David és Marcie jelentős összegeket ajándékozott a
legkülönfélébb szervezeteknek az elmúlt tíz évben, például
a breastcancer.org-nak, a Zsidó Védelmi Ligának, az
Egyesült Néger Főiskolai Alapnak, az Emberjogi
Mozgalomnak, a Katolikus Amerikai Jótékonysági
Szervezetek Közösségének, a Családtervezési
Alapítványnak, a Rendőrségi Atlétikaligának, a Greenpeace-
nek és az Állatvédőknek.
– Mit olvasol? – kérdezi Piper, miközben elpakolja az
estélyi ruháját.
– Szent David és Szent Marcie élettörténetét – felelem.
Aztán visszafordítom a tekintetem a cikkre, és a kettejükről
készült fotóra. A szerkesztő két közeli arcképet választott.
Nem látszik rajtuk sem az extravagáns ruhájuk, sem a drága
ékszereik.
Hátradőlök, és azon gondolkozom, vajon mit
tervezhetnek. Most már komolyan aggódom.
 24
OKTÓBER 24., SZERDA

A GÁLA MÁSNAPJÁN DÉLUTÁN ÖT KÖRÜL AZ IRODÁMBAN

ÜLÖK a számítógépem előtt. A Hanson-tárgyalásra három hét
múlva kezdik kiválasztani az esküdteket, így aztán minden
erőmmel azon vagyok, hogy összerakjam az ügyet.
Elkezdtem keresztkérdéseket írni a vád lehetséges tanúihoz,
valamint a saját tanúimhoz. Elégedetten látom, hogy több
rést is sikerült felfedeznem a vádban. Ahhoz nem elég, hogy
felmerüljön a minden kétséget kizárólagosság hiánya, de ha
minden a terveim szerint alakul, akkor a bíró nem is jut el az
ítélethirdetésig.
Hangos kopogást hallok, és Vaughn beront az irodámba.
– Ezt nem fogod elhinni! – a kezembe nyom egy iratot,
ami egy hivatalos jogi beadványnak tűnik.
– Mi ez?
– Devlin indítványozta, hogy zárjanak ki az ügyből téged,
mint David védőjét.
– Ugye csak szórakozol velem!? Mégis milyen alapon?
– A telefonhívások Jennifer Yamura mobiljáról az
irodádba. Walker azt állítja, hogy a hívásokat David
indította, és hogy ezek azt bizonyítják, hogy David a nő
halálának idején a házban volt, és használta a mobilját.
– Ez nevetséges! – kiáltok fel. – A hívásokat maga Jennifer
indította. És még ha David is telefonált volna, a hívás
ügyfél-ügyvéd beszélgetésnek minősül.
Vaughn megrázza a fejét.
– Akkor nem, ha egy bűncselekmény eltussolására
irányul.
– Ne mondd nekem, hogy…
Vaughn még az előtt válaszol, hogy befejezhetném a
kérdést.
– Walker bűnsegédként akar beállítani.
– Ezt nem hiszem el – mondom, és felpattanok a
székemből. – Várj csak! – A telefonomhoz ugrok, és Angie-t
tárcsázom. – Aznap, amikor megölték Jennifer Yamurát –
mondom neki –, emlékszel, hogy felhívott és engem
keresett? Te pedig kapcsoltad? – Angie azt feleli, hogy
természetesen emlékszik. – Tessék! – mondom Vaughnnak.
– Devlin indítványa baromság, és bizonyítani is tudjuk.
Vaughn azonban, aki végigolvasta az indítványt,
közelebb hajol a kihangosított telefonhoz.
– Mindkettőre?
A vonal másik oldalán Angie egy darabig nem szól
semmit.
– Mindkét mire? – kérdezi végül. – Egyszer telefonált, azt
Mickhez kapcsoltam, aki fel is vette. Tommy is ott volt veled
az irodában, ő is tanúsíthatja.
– A picsába – dühöngök. – Angie kiment ebédelni,
amikor másodjára hívott. Én magam vettem fel. És addigra
már Tommy is elment.
Vaughn felhorkan.
– Mikor lesz a meghallgatás?
– Két nap múlva.
Nagyot sóhajtok.
– Nem hiszem el, hogy Devlin ilyesmivel próbálkozik.
Tudnia kellene, hogy Henry bíró ezt nem fogja bevenni.
Készül valamire.
 ♦ ♦ ♦

Vaughnnal néhány óra alatt összerakjuk a válaszunkat az

ügyész indítványára, ami arra irányul, hogy zárjanak ki az
ügyből. Miután Vaughn elment, máson kezdek dolgozni, és
egészen addig fel sem emelem a fejemet, míg az ablakom
előtt a Városháza órája el nem üti az éjfélt. Hazafelé beugrok
a Wawába, mert Piper felhívott tíz körül, hogy nincs otthon
sovány tej a reggeli kávéjába. Ahogy belépek az üzletbe, az
Inquirer egyik futárja éppen akkor hozza be az újság
másnapi példányait. Ránézek a címlapra, és látom, hogy
David és Marcie gőzerővel folytatja a PR-kampányát. Az új
cikk is előkelő helyen, a lap közepe fölött, a jobb hasábban
kapott helyet. A felvezető után a cikk a lap üzleti rovatában
folytatódik, ahol a fél oldalt elfoglalja. Hanson philadelphiai
állásokért harcol, harsogja a cím, a cikk pedig kifejti, hogy
David egyetlen célt tűzött ki maga elé a HWI-nél, mégpedig
azt, hogy kihasználva a cég bimbózó ázsiai kapcsolatait,
felépítsék Philadelphia saját gyártóüzemét.
– Rengeteg munkát szerveznek ki külföldre – idézi a cikk
Davidet. – A HWI-nél mindig is az volt a küldetésem, és
ezután is az lesz, hogy megfordítsuk ezt a tendenciát, és
hazahozzuk az állásokat.
A cikk szerzője ez után elmagyarázza, hogy David egy
bonyolult üzleti megállapodáson dolgozott, mielőtt
„személyes nehézségei miatt átmenetileg el kellett hagynia posztját”.
A megállapodás három szereplője a Kimozuma Unryu nevű
japán szállítmányozási cég, a Yokahama Tokai japán
vállalat, mely bonyolult navigációs berendezéseket gyárt, és
az Angong Steal nevű kínai acélóriás. David a tárgyalások
során elérte, hogy a HWI a Yokahama Tokaitól navigációs
berendezéseket, az Angong Stealtől pedig acélt vásároljon,
melyek felhasználásával a HWI egy flottányi konténerhajót
épít majd szoros együttműködésben az Aker Philadelphia
Kikötővel. A hajókat végül pedig a Yokahama vásárolná
meg. A cikk szerint ez egy húsz évre szóló, multimilliárdos
üzlet, mely David szavaival élve „háromezer örökmunkahelyet
teremtene Philadelphiában”. A cikk ezután felsorol még néhány
hasonlóan bonyolult üzleti megállapodást, melyek újabb
több ezer állást teremtenének a környéken.
„Ezeket a megállapodásokat pedig maga David Hanson hozta tető
alá”, folytatódik a cikk. „Bár technikailag a HWI jogi tanácsadói
részlegét vezeti főtanácsadóként, mégis Mr. Hanson építette ki a cég
azon kapcsolatait, melyekre ezek az ázsiai üzletek épültek. A HWI
közeli forrásaink szerint azonban ezek a megállapodások Mr. Hanson
visszatéréséig parkolópályára kerültek. Éppen azért sürgettem a
tárgyalás időpontjának mielőbbi kitűzését – mondja Mr. Hanson –,
hogy minél hamarabb nyélbe üthessük ezeket a megállapodásokat, és
minél hamarabb visszahozhassuk az állásokat Philadelphiába.”
Visszaejtem az újságot a kupac tetejére. Vajon hány ilyen
sztorit fog még megjelentetni David és Marcie a tárgyalásig?
Vajon akciójuk csak a médiában megjelent sztorikra
korlátozódik, vagy amint közeledünk a bíróság lépcsőjéhez,
úgy válnak majd a megmozdulásaik is egyre
grandiózusabbá?
Természetesen nem csak Hansonék magánakciói miatt
kell aggódnom. Devlin Walker ki akar rúgni az ügyből.
Ennél rosszabb dolog pedig nem is történhetne a mi
oldalunkkal.
 25
OKTÓBER 26., PÉNTEK

DÉLUTÁN EGYKOR ANGIE RÁM CSÖRÖG, hogy megérkezett

David és Marcie Hanson, hogy megvitassuk Devlin
indítványát, amivel ki akar túrni az ügyből. Megkérem
Angie-t, hogy kísérje fel őket. Az első dolog, amit David
megemlít, amikor felérnek, az a reggeli cikk.
– Láttad a mai újságot?
Megvárom, amíg leülnek, és csak utána válaszolok.
– Láttam – felelem hidegen. – És rossz ötletnek tartom. Ha
kiderül, hogy te állsz a cikk mögött, és azért jelentetted meg,
hogy befolyásold az esküdteket, akkor a sajtó darabokra
szed.
– Semmi sem fog kiderülni – nyugtat meg Marcie. – Sem
Davidhez, sem hozzám nem lehet kötni a cikket.
– Mindent ki lehet deríteni – jelentem ki. – De most nincs
időnk erre. Most fel kell készülnünk a meghallgatásra.
– Hé, csak állíts fel a tanúk padjára – mondja David. – És
letagadom, hogy én hívtalak fel. A te vallomásoddal együtt
ez már elég, nem?
– De nem állíthatlak a tanúk padjára, David, mert akkor
válaszolnod kell a keresztkérdésekre. Devlin Walkernek
meg első dolga lesz megkérdezni, hogy hol voltál a
gyilkosság időpontjában. Ekkor pedig el kell mondanod az
alibidet, és hogy pontosan merre jártál.
 David előrehajol.
– Nincs szükségem alibire ahhoz, hogy kétségbe
vonassam az alapos gyanút. Újra és újra átpörgettem a
fejemben az úgynevezett bizonyítékokat. Semmijük sincs,
ami alapján elítélhetnének. Nincs bizonyítékuk indítékra.
Semmi. Mivel nem is volt indítékom megölni Jennifert –
teszi hozzá gyorsan. – És most, hogy a videót elrendeztük,
azt sem tudják bizonyítani, hogy a gyilkosság idején
egyáltalán a ház közelében jártam volna.
– És mi van azzal, hogy megpróbáltad feltakarítani egy
gyilkosság helyszínét? – firtatom. – És miért menekültél el a
rendőrök elől?
– Pánikba estem – mondja. – Attól féltem, hogy kitudódik
a viszonyom Jenniferrel, és a botrány miatt kútba esnek a
HWI japán és kínai üzletei.
– Az üzletek, amik rengeteg munkahelyet teremtettek
volna a környéken – teszi hozzá Marcie mosolyogva. – Az
újságban legalábbis ezt olvasni.
Felsóhajtok. Lehetetlen meggyőzni őket. A félelem, ami a
letartóztatása után ült ki David arcára, teljesen eltűnt. Balga
módon teljesen biztos benne, hogy fel fogják menteni.
Kettőkor már az 1007-es tárgyalóteremben vagyunk a
bíróság tizedik emeletén. David mellettem ül, Marcie
közvetlenül mögöttünk. A vád asztalánál Devlin Walker
mellett Christina Wesley segédügyész ül. Az alacsony,
zömök nő folyamatosan a homlokát ráncolja. A
tárgyalóterem egyáltalán nem hasonlít a filmekben látott
hatalmas hodályokhoz. Egészen kicsi, a nézők padjai, a vád
és a védelem asztala, a bírói pulpitus, a bírósági írnok
asztala, a helyettesek és az adminisztrátorok asztalai egy
hússzor tíz méteres helyiségben zsúfolódnak össze. Nem
tárgyalóterem ez, hanem tárgyalófülke. Akkor is elég zsúfolt
és nyomasztó, amikor csak az ügyvédek és a hivatalos
személyek töltik meg, ám amikor nézők is vannak, akkor
kifejezetten klausztrofóbiás. Mint ma is.
William Henry bíró már a pulpituson ül, palástja lazán
lóg válláról. Egyáltalán nem örül a vád beadványának, és
kifejezetten haragszik a tárgyalótermét ellepő újságírók
hadára.
– Mr. Walker – kezdi a bíró Devlinnel –, tényleg
komolyan gondolja ezt? Tényleg úgy gondolja, hogy az
ügyvéd úr segédkezni akart Mr. Hansonnak eltitkolni a
bűncselekményt?
– Ha van más magyarázat, azt minden bizonnyal a
jelenlévők is szívesen meghallgatják – feleli Walker.
Ez a jel, hogy ideje felpattannom.
– Az állam képviselői már hallották – kiáltom. –
Augusztus végén Tredesco és Cook nyomozók megjelentek
az irodámban, és a hívásokról kérdeztek. Akkor is
elmondtam nekik, és most is elmondom a bíróság előtt,
hogy azokat a hívásokat maga Jennifer Yamura indította. A
tárgyalóteremben jelen van Mrs. Angela Toscano, a
titkárnőm, aki az első hívást fogadta, és aki tanúsíthatja,
hogy Jennifer Yamura hívott, nem pedig David Hanson. –
Neve hallatára Angie feláll. – Szintén jelen van az öcsém, és
a cégünk jogi nyomozója, Mr. Thomas McFarland, aki ott
volt az első telefonhívás idején, és akinek elmondtam, miért
hívott fel Jennifer Yamura. – Tommy is feláll. A sírnál tett
vallomása óta megszakad a szívem, ha csak rágondolok.
Amint ennek a Hanson-ügynek vége, leülök vele, és
elmondom neki, mennyire szégyellem magam, amiért
magára hagytam őt.
A bíró előbb Tommyra, majd Angie-re, végül Walkerre
néz.
– Ha a jelenlévő két tanú vallomást tesz, ahogyan azt az
ügyvéd úr kijelentette, az elégséges lesz önnek?
Devlin vacillál, úgyhogy a bíró leinti, és megkér, hogy
szólítsam a tanúimat, és essünk végre túl a dolgon. Így aztán
előbb Angie-t, aztán Tommyt szólítom. Angie egyszerűen
csak megerősíti, amit már én is elmondtam, hogy ő fogadta
az első hívást. Amikor Tommy áll fel a tanúk padjára, ő
elmondja, hogy az irodámban volt, amikor fogadtam az első
hívást, és hogy utána elmondtam neki, hogy Jennifer
Yamura hívott. Tommy azt is elmondja, hogy David Hanson
szóba sem került, és egyáltalán nem tűntem feldúltnak,
amikor leraktam a kagylót. Devlinnek mindössze két
kérdése van az öcsémhez. Először megkéri Tommyt, erősítse
meg, hogy valóban a testvérem, majd megkéri, hogy erősítse
meg, hogy elítélt bűnöző. A bíró a plafonra nézve csóválja a
fejét az első kérdés után. A második után szemmel láthatóan
mérges Devlinre.
– Szóval, Mr. Walker – mondja –, megerősítést nyert,
hogy egy, Thomas McFarland elfogult, és kettő, szégyellnie
kell magát korábbi bűnei miatt. Meddig kell még
folytatnunk ezt?
Mielőtt Devlin válaszolhatna, mozgolódást hallok
mögöttünk. Megfordulok, és látom, hogy az újságírók mind
az ajtó felé fordultak. John Tredesco nyomozó, Edwin
Hanson, Kevin Kratz, valamint két férfi és két nő lép be a
terembe, akiket még soha életemben nem láttam. Utolsónak
Caroline Robb segédügyész jön be, aki az ügyészi hivatal
pénzügyi bűncselekményekkel foglalkozó osztályán
dolgozik.
David Hanson odahajol hozzám.
– Mégis mi a fene folyik itt?
Azt felelem, hogy fogalmam sincs, pedig kezdem
megérteni, mire megy ki ez az egész meghallgatás.
Magamban elmosolyodok.
Nagyon ügyes, Devlin.
– Bíró úr – kezdi Walker –, szíves elnézését és a bíróság
türelmét kérem egy percre. De ez nagyon fontos lehet.
Bill Henryt most már hivatalosan is kihozták a
béketűréséből.
– Egy perc, ügyész úr. És ajánlom, hogy tényleg fontos
legyen.
Devlin és Christina Wesley Caroline Robb-bal társalog,
aki átnyújt Devlinnek néhány iratot. Devlin és Christina
időről időre a terem végében álló Edwinre, a két férfira és a
két nőre pillant. Színjáték az egész. Walker pontosan tudja,
hogy kicsodák ők, és miért vannak itt.
– Bíró úr! – kezdi. – Az ügyvéd úr tanúi vallomásának
fényében egyelőre készek vagyunk visszavonni a Mr.
McFarland eltávolítására tett indítványunkat.
– Visszavonva, és nem csak egyelőre – jelenti ki a bíró. –
Na most, kik ezek az emberek?
Devlin mély levegőt vesz, mintha őt is bántaná, amit el
kell mondania a bíróságnak.
– Bíró úr, ezt a dolgot nem akartam a bíróság elé
terjeszteni egészen addig, amíg teljesen meg nem
bizonyosodtam az igazságtartalmáról. Mostanra azonban
már biztos vagyok benne. A vádnak kézzelfogható
bizonyítéka van arra, hogy Mr. Hanson azt tervezi,
megszökik az igazságszolgáltatás elől.
A tárgyalóteremre döbbent csend ereszkedik.
– Ez baromság! – kiáltom, és felpattanok.
– Bíró úr – folytatja Walker kimért, nyugodt hangon –, a
tudomásunkra jutott, hogy Mr. Hanson különféle magán- és
vállalati számlákról nagy mennyiségű készpénzt vett fel,
és…
– Mennyi pénzt? – vág közbe a bíró.
Devlin nem azonnal válaszol, hosszúra nyújtva a drámai
pillanatot.
– Négy. Millió. Dollárt.
Néhány újságíró felhorkan. A bírósági
jegyzőkönyvvezető szeme elkerekedik, s még a bíró
tárgyalótermi helyettese is nagyot néz. David a székébe
süpped. Rácseszett, és ezt már ő is tudja. A bíró először rám
mered, aztán Davidre. De semmink sincs, amit
ellenvethetnénk, úgyhogy visszanéz Walkerre, aki folytatja.
– Itt van velünk a Hanson World Industries ügyvezető
igazgatója, valamint főtanácsadója, akik tanúsítják, hogy a
vádlott kétmillió dollárt sikkasztott el a HWI számláiról.
Szintén jelen van Caroline Robb nyomozó, a pénzügyi
bűncselekményekkel foglalkozó osztályunkról, aki
tanúsítani tudja, hogy a vádlott ugyanekkora összeget emelt
le kajmán-szigeteki magánszámlájáról.
– És mégis honnan tudta, hogy a Hanson World
Industriesnél kell keresgélnie? – kérdezi a bíró.
Walker kivár, mielőtt válaszolna.
– Kaptunk egy névtelen telefonhívást – mondja, mire
Henry összehúzza a szemét. – Tudom, bíró úr, tudom.
Először mi sem hittünk a telefonálónak. Egészen
hihetetlennek tűnt, hogy a vádlott ilyen átlátszó cselekedetre
vetemedne, mint hogy ekkora összeget vesz fel közvetlenül
a tárgyalása előtt. Ennek ellenére követtük a nyomot.
Felhívtam a pénzügyi bűncselekményekkel foglalkozó
osztályunkat, és megkértem Ms. Robbot, hogy vegye fel a
kapcsolatot a HWI-vel, és kérdezzen rá a dologra. Ő aztán
felkereste Mr. Kratzot, aki először azt mondta, hogy az egész
feltételezés őrültség, de megígérte, hogy utánajár a
dolognak. Két nappal később jelentkezett nálunk, és
megerősítette, hogy Mr. Hanson személyesen vett fel
kétmillió dollárnyi készpénzt egy Mexikóváros közelében
lévő vállalati fiók páncélterméből. Az is kiderült, hogy a
vádlott Mexikóból az egyik vállalati magángéppel átrepült
George Townba, a Kajmán-szigetekre, ahol számozott
magánszámlájáról újabb kétmillió dollárt vett fel.
Már tudom, mi lesz ennek a vége. A philadelphiai
bíróságok már az 1960-as évek óta küzdenek azzal, hogy a
vádlottak nem jelennek meg a tárgyalásukon. Ekkor történt,
hogy néhány óvadékügynök hatalmas botrányba keveredett,
melynek eredményeként eltörölték a kereskedelmi óvadék
intézményét, és innentől fogva a bíróságok maguk kezelték
az óvadékügyeket. Az Inquirer aztán 2010-ben megjelentetett
egy tényfeltáró cikksorozatot, mely szerint rengeteg vádlott
tűnt el, miután kifizették az óvadékuk tíz százalékát. Az
eltűnt vádlottak száma országos szinten Philadelphiában
volt akkor a legmagasabb. Összesen negyvenhétezer vádlott
állt régóta szökésben, a be nem fizetett óvadékok összege
pedig elérte az egymilliárd dollárt.
A probléma megoldására az állami legfelsőbb bíróság
2012-ben változásokat eszközölt annak érdekében, hogy a
magánkézben lévő óvadékcégek könnyebben tudják
finanszírozni ügyfeleik óvadékát. Különböző tanulmányok
ugyanis kimutatták, hogy a vádlottak nagyobb arányban
jelennek meg a tárgyaláson, ha az óvadékukat
óvadékügynökökön keresztül fizetik be, mintha közvetlenül
a bíróságnak adnák át. A phillyi bíróságok pedig vették a
legfelsőbb bíróság célzását, és keményen lesújtanak azokra,
akik kereket akarnak oldani a tárgyalásuk előtt.
Devlin első tanúja Brad Collins, a HWI pilótája. Collins a
tanúvallomásában beszámol arról, hogy ő és a
másodpilótája a céges Gulfstream V-on repültette Davidet a
Philadelphiai Nemzetközi Repülőtérről egy kicsi,
magánkézben lévő, Mexikóváros melletti reptérre.
– Ne haragudjon, jól értem? – kérdezi a bíró, aki már
korántsem tűnik unottnak. – Azt akarja mondani a
bíróságnak, hogy a vádlott nemrégiben elhagyta az
országot? Mármint a letartóztatása és a vád alá helyezése
óta?
Az óvadék egyik feltétele az volt, hogy David leadja az
útlevelét, és megígéri, hogy nem hagyja el az országot.
A pilóta felnéz a bíróra.
– Hát igen. Mr. Hanson korábban többször is külföldre
vitette magát, de legtöbbször Japánba. Most először
repültünk vele Mexikóba.
A bíró előbb rám, majd Davidre mered, aztán felszólítja a
tanút, hogy folytassa.
Collins elmondja, hogy David két bőrönddel szállt fel a
gépre.
– Az egyik bőröndöt magával vitte, amikor leszálltunk
Mexikóban. Mi addig megtankoltuk a gépet, aztán vártunk.
Két órával később, amikor Hanson visszatért, akkor „úgy
cipelte a bőröndöt, mintha nagyon nehéz lenne”’. A pilóták ez
után a kajmán-szigeteki George Townba repültek Daviddel.
– Ezúttal a második bőröndöt vitte magával – folytatja
Collins. – Amikor elment, üresnek tűnt. Amikor visszatért,
egyértelműen tele volt.
– Tudták, hogy mi van a bőröndben? – teszi fel a kérdést
Devlin.
Collins habozik, de aztán kiböki.
– Hát, amíg George Townban vártunk Mr. Hansonra,
Jake-kel, a másodpilótával azon tanakodtunk, hogy vajon mi
lehet az első táskában. Nem akartunk belekeveredni semmi
illegális dologba, mondjuk, drogügybe, vagy ki tudja mibe.
Így aztán úgy döntöttünk, megnézzük, mi van a bőröndben.
Nem volt rajta zár – teszi hozzá. – Úgyhogy visszamentünk a
gépre, és kicipzáraztuk a bőröndöt. Tele volt pénzzel.
Százdolláros bankjegyekkel.
Devlin hagyja, hogy mindenki megeméssze a pilóta
szavait, majd leül.
Egyetlen kérdés jut eszembe, amivel visszavághatnék.
– A legfontosabb mégis az, hogy ön, Mr. Collins, nem
tudhatta, mire fogja Mr. Hanson felhasználni azt a pénzt,
igaz?
– Hát nem. Az nem az én dolgom.
Ekkor szinte felkiáltok.
– Nem a maga dolga! És mégis, ennek ellenére megsértette
Mr. Hanson magánszféráját, és áttúrta a személyes
csomagját, nem igaz?
Collins fészkelődni kezd, én pedig nem folytatom. Arra
várok, hogy Devlin az egyetlen lehetséges viszonválasszal
éljen. Nem is okoz csalódást.
– Még egy utolsó kérdés, Mr. Collins – kezdi Walker. –
Mivel maga nem tudja, hogy mire akarta felhasználni a
vádlott a pénzt, ugye nem tiltakozna az ellen, ha Mr. Hanson
elmondaná nekünk itt és most?
Tiltakozom, és Devlin is tudta, hogy ezt fogom tenni. De
nem azért tette fel a kérdést, mert választ akart rá kapni. A
kérdés a bírónak szólt. Ha David nem egy búvóhely
kialakítására akarta fordítani a pénzt, ahol meghúzhatja
magát a bíróság elől, akkor el kell mondania, hogy mihez
akart vele kezdeni.
Devlin második tanúja Kevin Kratz. Régi évfolyamtársam
még annál is idegesebb, mint amilyen az American Way
gáláján volt. Kikérdezése során folyamatosan a
zsebkendőjével törölgeti izzadt homlokát. Látom, hogy
igyekszik elkerülni azt, hogy Davidre nézzen, de nem tudja
megállni. Fél tucatszor is megállapodik rajta a tekintete.
Még csak három kérdést tettek fel neki, de a
tárgyalóteremben máris mindenki számára világos, hogy
Kratz retteg David Hansontól.
Devlin Kevin HWI-nél betöltött pozíciójával fejezi be a
kikérdezést, és megkéri őt, hogy magyarázza el, hogyan
kereste meg a rendőrség pénzügyi bűncselekményekkel
foglalkozó osztálya, hogy kiderítse, David valóban ekkora
összeget vett-e le a cég számlájáról.
– Azt mondtam a nyomozó hölgynek, hogy ez lehetetlen
– magyarázza Kevin. – Elmondtam, hogy David már nem áll
a cég alkalmazásában. És még ha így is lenne, akkor sem
lenne joga a cég pénzét kezelni. Ennek ellenére megígértem,
hogy utánajárok a dolognak. A nyomozó azt gyanította,
hogy a pénzt egy mexikói fiókból vették fel, így aztán
telefonáltam párat. Ekkor derült fény a mexikóvárosi
repülőútra, mely alatt Mr. Hanson kétmillió dollárnyi
készpénzt vett fel az egyik fiókunkból, az Azoteca
Comercialból, mellyel aztán meglépett.
– Tiltakozom! – mondom. – Bármi, amit Mr. Kratz egy
olyan harmadik féltől hallott, aki nincs jelen a
tárgyalóteremben, csupán szóbeszédnek minősül.
A bíró ezen elgondolkozik egy pillanatra.
– Elutasítva. Meghallgatom a vallomást. Ha úgy
határozok, hogy szükségünk van az Azoteca Comercial egy
képviselőjének személyes vallomására, akkor el fogom ezt
rendelni, és ki fogok tűzni egy második meghallgatást. – A
bíró ezután int Kevinnek, hogy folytassa.
– Természetesen ezt Mr. Edwin Hansontól, az ügyvezető
igazgatónktól tudom – mondja Kevin. – Ő is éppen annyira
megdöbbent, mint jómagam. Azt kérdezte, van-e
tudomásom más összegekről, amikkel David kereket
oldhatott.
Megjegyzem magamnak a meglépett és kereket oldott
szófordulatokat. Kevin egy 1940-es évekbeli film noirból
kölcsönzött frázisokkal fűszerezi vallomását. Ekkor jövök rá,
hogy Kevin eldöntötte, mindent megtesz annak érdekében,
hogy a padlót fogott David ott is maradjon.
– Csupán egyetlen másik összegről volt tudomásom –
folytatja Kratz. – Arról a pénzről, ami a kajmán-szigeteki
számozott magánszámláin volt. Évekkel ezelőtt ugyanis
David megkért, hogy járjak utána, hogyan tudna ott
számlákat nyitni. Azt mondta, hogy itt akarja elrejteni…
mármint elhelyezni vagyonának egy részét offshore. Így aztán
felvettem a kapcsolatot néhány bankkal, és nyitottam pár
számlát a nevében. Néhányszor még segítettem is neki
bizonyos összegeket átutalni az Egyesült Államokban lévő
számláiról. Máskor egyik kajmán-szigeteki számláról
utaltam a másikra. Ekkor adta meg a számlákhoz tartozó
jelszavakat. Így aztán, amikor Edwin rákérdezett a pénzre,
felhívtam a bankokat, és a jelszavak segítségével e-mailben
kikértem a számlakivonatokat. Ekkor jöttem rá, hogy aznap,
amikor felvette a kétmillió dollárt az Azoteca Comercialtől,
másik kétmilliót levett az egyik kajmán-szigeteki
számlájáról. Mindezt elmondtam Edwin Hansonnak, aki azt
mondta, hogy értesítsem a hatóságokat.
Devlin aztán megkéri Kevin Kratzot, hogy írja le a
Caroline Robb-bal, a pénzügyi bűncselekmények
nyomozójával folytatott találkozóit. Így készíti elő Robb
vallomását. Aztán átadja nekem volt évfolyamtársamat,
hogy tegyem fel neki a keresztkérdéseimet. Már éppen fel
akarok állni, amikor David a karomra teszi a kezét.
Visszaülök, ő pedig a fülembe súg.
– Hagyd!
Kérdőn nézek rá. Már épp meg akarom kérdezni tőle,
hogy ugyan miért, de aztán rájövök. Kevin Kratz sokkal
több mocskos dolgot tudna mesélni Davidről. Egy óvatlan
kérdés a részemről, és felpattan Pandóra szelencéje.
– Nincs kérdésem – mondom.
A bíró felvonja a szemöldökét, aztán megkéri Devlint,
hogy szólítsa a következő tanúját.
Edwin Hanson sétál fel a tanúk padjára. Walker
megkérdezi tőle, hogy valóban ő-e a Hanson World
Industries ügyvezető igazgatója. Aztán megkérdezi tőle,
hogy David a testvére-e.
– A féltestvérem – feleli Edwin.
Ekkor aztán Devlin belecsap a lecsóba. Megkéri Edwint,
erősítse meg, hogy a szóban forgó számla valóban az
Azoteca Comercialhöz, a HWI mexikóvárosi fiókjához
tartozik. Ekkor Edwinnek veszélyes vizekre kell eveznie.
Különböző jelzőkkel illeti az Azoteca Comercialnél
pihentetett pénzt. Úgy hivatkozik rá, mint „diszkrecionális
kiadási alap”, „fel nem használt rövid távú tőke”, és
„apróbb céges kiadásokra elkülönített számla”. Mire
befejezi, a tárgyalóteremben mindenki számára világos,
hogy a HWI arra az esetre tartogatja ott a pénzét, ha ne adj
isten meg kellene olajozni a mexikói bürokrácia rozsdás
fogaskerekeit – ami természetesen sérti a külföldi
korrupciós gyakorlatról szóló törvényt.
– Feltételezhetünk olyan céges ügyletet, mely
feljogosítaná a vádlottat, a maga féltestvérét arra, hogy
miután elhagyta a céget, felvegyen kétmillió dollárnyi
készpénzt egy céges számláról?
– Egyáltalán nem.
– A vádlott üzleti céllal repült Mexikóvárosba, hogy
felvegye a kérdéses összeget?
– Egyáltalán nem – ismétli Edwin. – Nem is használhatta
volna a gépet.
Igen rövidre kell fognom a keresztkérdéseket. Nem
játszhatok rá a Mexikóban tárolt pénz kétes felhasználási
szándékára, mert ha kiderül, hogy a pénzt illegális célokra
akarták felhasználni, az éppen úgy árt Davidnek, mint
Edwinnek és a HWI-nek. Ehelyett megpróbálom aláásni
Edwin azon kijelentését, hogy David nem üzleti céllal repült
Mexikóba. Nem jön be.
– Azt vallotta, hogy az ügyfelem a tárgyalásáig
felfüggesztette cégen belüli tevékenységeit – kezdem.
– Ha nem így tesz, elbocsátjuk – feleli Edwin, mielőtt
befejezhetném a kérdést.
– A testvére ennek ellenére végig a cég
igazgatótanácsának tagja maradt – folytatom, mit sem
törődve Edwinnel. – És mint ilyen, továbbra is céges
tisztséget tölt be.
Edwin előrehajol, és nekem szegezi sötét, távol ülő
szemeit.
– Hadd fejezzem ki magam érthetően, Mr. McFarland!
David Hanson nem, ismétlem nem céges ügy végett repült
Mexikóba. És nem céges ügy miatt fosztotta ki a vállalati
számlánkat. Egyáltalán nem. Ami pedig az
igazgatótanácsban betöltött helyét illeti, már nem sokáig
élvezheti. Holnap reggelre összehívtam egy rendkívüli
ülést, és biztosíthatom róla, hogy a megörökölt részvényei
ellenére a féltestvéremet meg fogjuk fosztani a posztjától. A
családunk igen népes, és mindannyian különböző
személyiségek vagyunk. Azt viszont nem fogjuk tűrni, hogy
a cégünket gyalázatos ügyletekre használják fel. És
semmilyen körülmények között nem fogjuk engedni, hogy a
céget ilyen gyalázatos emberek vezessék.
A szemem sarkából látom, hogy David összeszorítja az
állkapcsát, és ökölbe rándul a keze. Érzem a testéből áradó
hőt. Érzem, hogy alig tudja visszafogni magát, hogy fel ne
pattanjon, és itt helyben meg ne fojtsa Edwint.
– Nyugi! – súgom a fülébe odahajolva. Aztán felállok,
hogy reagáljak Edwin beszédére.
– Tiltakozom – mondom. – Kérem, hogy a tanú
vallomását teljes egészében hagyja figyelmen kívül a tisztelt
bíróság. Az egész nem több ugyanis egy féltékeny testvér
alaptalan rágalmazásánál. A tanú féltékeny, mert öccse
néhány év alatt képes volt elérni mindazt, amit a tanú a
vállalat élén töltött két évtizede alatt is képtelen volt. A cég
gondosan kiépített ázsiai kapcsolataira, és azokra a
megállapodásokra célzok, melyek több ezer munkahelyet,
és több milliárd dollárt hozhattak volna – és ha igazságos
ítélet születik az ügyben, akkor még hozhatnak is – helyi
gazdaságunkba. Lehet, hogy Edwin Hanson a családi cég
ügyvezető igazgatója, de nincs abban a helyzetben, hogy
elvitassa ügyfelem erőfeszítéseit, melyekkel még egy ilyen
fenyegető tárgyalás árnyékában is a cég és a közösségünk
érdekeit tartja szeme előtt.
Most Devlinen a sor, hogy tiltakozzon. Azt követeli, hogy
az én beszédemet töröljék a jegyzőkönyvből, mert az
ügyfelemhez hasonlóan, aki különféle sztorikat jelentet meg
a médiában, én is csak a lehetséges esküdtek
befolyásolására törekszem. Kiabálni kezdünk egymással,
mígnem Henry bíró tőle szokatlan módon többször lesújt
kalapácsával, hogy így tegyen rendet közöttünk. Mögöttem
a sajtónak jó napja van. Tucatnyi újságíró kop-kop
kopácsolását hallom, ahogy minél gyorsabban igyekeznek
iPadjeiken lejegyezni a történteket. Biztos vagyok benne,
hogy némelyek az egész előadást felvették az
okostelefonjaikkal.
A bíró hátradől, és lehunyja a szemét. Csak egy hosszúra
nyúlt perc után nyitja ki újra.
– Jól van, térjünk a lényegre. Tételezzük fel, hogy az
ügyészség pénzügyi bűncselekményekkel foglalkozó
osztályának tanúja úgy fog vallani, ahogy Mr. Walker is
elmondta. Jó ez így magának, Mr. McFarland, vagy szeretné
meghallgatni a tanút, amint jegyzőkönyvbe mondja a
vallomását?
– A meghallgatás erejéig, bíró úr, és csakis ezen
meghallgatás erejéig, a védelem feltételezi, hogy a tanú
ilyen vallomást tenne.
– Akkor jó. – William Henry rám néz. Széttárja a karját, és
vár. Egy perc múlva még mindig engem bámul. – Nos?
Felnézek rá.
– Bíró úr?
– Ugyan már, Mr. McFarland. Nem is sejti, hogy mire
várok? Az ügyfele nem sokkal a tárgyalása előtt széttöri a
malacperselyét. Négymillió dollár készpénzt vesz magához.
Azt hiszem, egyértelmű a kérdésem. Ha nem azért vette fel
az összeget, hogy elmeneküljön, akkor miért?
– Bíró úr – mondom –, ha az ügyfelem valóban el akart
volna menekülni, akkor nem vett volna fel ennyi pénzt.
Akkor egyszerűen csak átutalta volna az összeget abba az
országba, ahol meg akarta volna húzni magát.
– Talán ezt is megtette, csak erre még nem derült fény –
szól közbe Walker.
– Várom a választ, Mr. McFarland – mondja a bíró, ügyet
sem vetve Walkerre.
– Bíró úr, szeretnék négyszemközt beszélni az
ügyfelemmel egy percet.
A bíró szünetet rendel el, én meg a tárgyalóterem melletti
helyiségbe vezetem Davidet. Amint becsukom mögöttünk
az ajtót, nekem esik.
– Kicsináltál! Kurvára kicsináltál! Mégis mi a faszt fogunk
most mondani? Mit válaszolunk? Hogy azért vettem fel a
pénzt, hogy kifizessem a zsarolót, akinek volt egy felvétele
arról, hogy Jennifer házában voltam a gyilkosság idején?
– David, kérlek…
– Tudod, mit? Kapják be! Pontosan ezt fogjuk mondani!
Visszamegyünk a tárgyalóterembe, és mindenkinek
beszámolunk arról a kurva felvételről. Ez még nem
bizonyítja, hogy én öltem meg. Gyere!
David elszáguld mellettem az ajtó felé, de utánanyúlok
és megragadom a karját.
– Teljesen elment az eszed? Az a videó keresztre
feszítene. Soha senki nem tudhatja meg, hogy létezik. Soha
senki nem tudhatja meg, hogy Jennifer házában voltál a
gyilkosság idején.
– Megtudni? Odabent mindenki, és az egész város úgy
hiszi, hogy ott voltam a gyilkosság idején.
– De nem tudják! Néhányan ezt gondolják. Páran még el is
hiszik. De senki sem tudja, hogy valóban ott voltál azon a
délutánon. És ennek így is kell maradnia, hogy egy fikarcnyi
esélyed is legyen megúszni a börtönt.
– De hát erről szól ez az egész meghallgatás! Ha nem
találjuk ki, hogy mire használtam fel azt a pénzt, akkor a
bíró azonnal bezsuppol, és visznek a börtönbe. Még ma.
Most azonnal. Igaz? Igaz?
Leülök a fémasztal mellett álló egyik fémszékre.
– David, ülj le, kérlek! Át kell gondolnunk ezt.
Egy darabig állva marad, beletúr a hajába, aztán ő is leül
az asztalhoz.
– Nem hiszem el, hogy ez történik – motyogja. –
Egyszerűen nem hiszem el.

♦ ♦ ♦

Harminc perccel az után, hogy kihirdette a szünetet, Henry

bíró újra a pulpituson ül. Daviddel a védelem asztalánál
foglalunk helyet. Devlin Walker és Christina Wesley a vád
asztalánál, mögöttük a tanúik és a vigyorgó John Tredesco.
A mi térfelünkön a korlát mögött Marcie Hanson ül az első
sorban. Néhány sorral mögötte Angie és Tommy. Mindössze
két dolog változott. Az egyik, hogy még több újságíró
érkezett. Minden bizonnyal elterjedt a híre, hogy vér folyik a
tárgyalóteremben. A másik, hogy két seriffhelyettes strázsál
a tárgyalóterem hátsó ajtajánál.
– Sikerült egyeztetnie az ügyfelével? – kérdezi tőlem a
bíró.
– Igen, bíró úr. És mindössze annyit mondhatok, hogy
mindenki filantrópként ismeri Mr. Hansont. Szavatartó
ember, akinek nincsen szándékában elárulni azokat a
célokat, melyek részére igen nagy összegeket
adományozott.
Devlin talpra ugrik.
– Tiltakozom! Az ügyvéd úr tanúvallomást tesz. Nem
meri a tanúk padjára idézni az ügyfelét, ezért ő maga
ködösít itt.
A bíró szemlátomást belefáradt már az egészbe, és
közbevág.
 – Mr. McFarland, hajlandó az ügyfele tanúskodni, vagy
sem?
Kitérek a válasz elől, és folytatom a mondókámat.
– Bíró úr, Mr. Hansonnak nincs és nem is volt
szándékában elmenekülni az igazságszolgáltatás elől. Sőt,
nagyon várja már a tárgyalás napját, hogy végre
megcáfolhassa az ellene felhozott hamis vádakat.
A bíró rögtön lecsap.
– Akkor biztosítsuk számára, hogy teljesüljön a
kívánsága! Hatályon kívül helyezem a vádlott óvadékát, és
elrendelem a vizsgálati őrizetbe vételét, melynek
helyszínéül a megyei börtönt jelölöm ki. A vádlott egészen a
tárgyalása idejéig és a tárgyalása alatt is őrizetben marad.
Azzal odaint az ajtóban álló két seriffhelyettesnek, akik
odasétálnak Davidhez, megbilincselik, és az oldalajtóhoz
vezetik, mely az alagsorban lévő cellákhoz vezet. David
egészen öt óráig ott is marad, utána beteszik a seriff
kocsijába, és átszállítják az észak-philadelphiai Curran-
Fromhold Büntetés-végrehajtási Intézménybe.
Végignézem, ahogy elvezetik. Felszegi a fejét és kihúzza
magát, így igyekszik megőrizni maradék méltóságát.
Mielőtt a seriffhelyettesek becsukják maguk mögött az ajtót,
visszanéz a tárgyalóterembe. Sok ilyen utolsó pillantást
láttam már. Láttam a szemekben bűntudatot, bánatot,
megbánást, félelmet, az arcokra kiülő bénult hitetlenséget,
ahogy utolsó pillantást vetnek szeretteikre, akiket
hátrahagynak, és talán soha többet nem látnak. David
azonban nem szomorúan vagy aggódva néz vissza. És nem
is Marcie-t nézi. Tekintete gyűlölt ellenségére, Edwinre
szegeződik. David szerint Edwin telefonált be névtelenül az
államügyészi irodába. A féltestvére valahogy rájött, hogy
felvette a pénzt a mexikói fiókból, és leadta a drótot az
ügyészségnek.
Egyikükről a másikra nézek. Aztán a szemem sarkából
látom, hogy még ketten Davidet figyelik. Az egyik Marcie.
Összehúzza a szemét, ajka lebiggyed, de akárcsak David, ő
is felszegi a fejét. Elszánt. A másik ember, aki Davidet
figyeli, meglepetésemre Tommy. Terpeszben, összefont
karokkal áll a tárgyalóterem végében. Ajka vigyorra
húzódik.
– Tíz perc múlva az irodámban – jelenti ki a bíró
magához hívatva mindkét fél képviselőit.
Amikor a bíró tizenkettedik emeleten lévő irodájához
érek, meglepetten látom, hogy csak Devlin Walker
várakozik az előtérben. Bizonyára visszaküldte Christina
Wesley-t és Caroline Robbot az államügyészi hivatalba.
Amint leülünk, Bill Henry int az adminisztrátorának, mire a
lány átad nekem és Devlinnek egy-egy köteg papírt.
– Döntöttem az összesített beadványairól, Mr. McFarland
– kezdi a bíró, mielőtt esélyem lenne elolvasni a határozatát.
A pennsyilvaniai perrendtartási szabályzat kimondja,
hogy a védőügyvédeknek minden esetleges könnyítésre
vonatkozó kérelmüket egyszerre, egy összefoglaló
dokumentumban kell beadniuk. A miénket hetekkel ezelőtt
beadtam, akárcsak Devlin.
Devlin többek között azt kérvényezte, hogy a bíróság ne
vegye figyelembe azt a bizonyítékot, mely szerint Jennifer
Yamura halála előtt és után betöréshullám söpört végig a
környéken. De a bíró azt mondja, elutasítja ezt a kérvényt,
mert szeretné látni, hogy milyen erősek azok a bizonyítékok,
mely szerint a nőt egy balul elsült betörés alkalmával
gyilkolták meg.
A bíró aztán rátér az én kérelmemre, és kijelenti, hogy
helyt ad annak a kérvényemnek, mely szerint ne vegyék
bizonyítékként figyelembe a Jennifer Yamura
mobiltelefonjáról az irodámba érkező telefonhívásokat.
– Nincs rá bizonyíték, hogy ezeket a hívásokat Mr.
Hanson indította – magyarázza a bíró. – Valójában Ms.
Toscano vallomásából kiderült, hogy az első hívást biztosan
nem Mr. Hanson indította. Ami a második hívást illeti, ha a
bíróság engedélyezné, hogy a hívást bizonyítékként
használják fel, akkor annak bizonyítási értékénél sokkal
súlyosabb lenne az a hátrány, ami a védelmet érné a hívás
nyilvánosságra kerülése okozta hamis előítéletek miatt.
A beadványomban azt is kérvényeztem, hogy a bíróság
ne vegye figyelembe ügyfelem ruházatát, melyet az
elfogásakor gyűjtöttek be, mivel a rendőrségnek nem is volt
oka letartóztatni Davidet. Ezt azzal indokoltam, hogy bár
Davidet akkor fogták el, amikor éppen elmenekült Jennifer
házából, ez órákkal a nő halála után történt. És állításom
szerint a rendőrségnek nem is lett volna ott semmi
keresnivalója, mert a segélyhívás, mely odavezette őket – és
melyben a hívó azt állította, hogy dulakodás hangjait
hallotta kiszűrődni a házból –, csak trükk volt, hiszen
akkorra Jennifer Yamura már órák óta halott volt. Azt is
kérvényeztem, hogy a bíróság ne vegye figyelembe David
letartóztatás után, az őrsön felvett vallomását, mely szerint
egész délután dolgozott. Ezt szintén arra alapoztam, hogy a
rendőrség alaptalanul vette őrizetbe az ügyfelemet. Végül
azt is kérvényeztem, hogy az ügyet Pittsburghben vagy
Williamsportban tárgyalják, mivel a tárgyalás előtti
médiavisszhang visszafordíthatatlanul befolyásolta a
lehetséges esküdteket.
Számítottam arra, hogy a bíróság elutasítja a két első
kérvényemet. A fellebbviteli bíróság annál kevesebb
bizonyíték alapján is talált már jogosnak letartóztatást, mint
hogy a vádlottat egy gyilkosság színhelyéről menekülve
fogják el, miután fel akarta takarítani a helyszínt. Az viszont
meglep, amikor a bíró bejelenti, hogy a tárgyalás
helyszínének megváltoztatására benyújtott kérelmemet is
elutasítja.
– Már éppen azon voltam, hogy elvigyem ezt az ügyet
Philadelphiából – mondja Henry rám nézve –, de aztán
megláttam az újságban azokat a jól időzített cikkeket,
melyek az ügyfele által szétosztott csodálatos jótékonysági
adományokról és azon személyes küldetéséről áradoznak,
hogy munkahelyeket akar teremteni a városban. Hát ezek
után hogyan gondolhatna bármelyik olvasó is rosszat Mr.
Hansonról? Az én szememben ezek a sztorik is éppen olyan
kitalációk, mint a vád névtelen tippje után megjelent cikk
Mr. Hanson New York-i szerelmi fészkéről.
– Az nem mi voltunk, bíró úr – vág közbe Devlin.
– Akkor is – szólalok meg mit sem törődve Walkerrel –, a
bíróság bizonyára maga is látja, hogy az ügyészség
legutóbbi indítványa után, és azt figyelembe véve, hogy az
ügyfelemet ilyen közel a tárgyaláshoz börtönözték be,
lehetetlenné teszi egy elfogulatlan esküdtszék felállítását.
– Ó, nem, nem Mr. McFarland – a bíró megrázza a fejét, és
elmosolyodik. – Az ügyfele ezt az egészet csak magának
köszönheti. Ide-oda repked a világban a magángépén,
megszegve az óvadékmegállapodást. Dollármilliókat vesz
fel hetekkel a tárgyalása előtt, mely akár élete végéig is rács
mögé juttathatja. Nem, ügyvéd úr, az ügy itt marad. És Mr.
Hanson is jelen lesz. Efelől legalább már nem lehet
kétségünk.
– Még mindig vallomást tehet – emlékeztet Devlin. – Az
ügyvéd úrnak is mondtam már, hogy hajlandók vagyunk
elfogadni a hirtelen felindulásból elkövetett szándékos
emberölést, amennyiben a vádlott beismeri, hogy véletlenül
megölte az áldozatot. Természetesen ez esetben elvárjuk,
hogy visszaszolgáltassa az eltűnt laptopot és az egyéb
hiányzó tárgyakat.
A bíró ezen elgondolkozik.
– Gondolja, hogy a vádlott összeverekedett az áldozattal?
Hogy elveszítette a fejét, és lelökte a lépcsőn?
– Szerintem szándékosan tette, és így előre megfontolt
szándékból elkövetett gyilkosságért kellene felelnie. De ha a
vádlott meg tud győzni, hogy tévedek, akkor felőlem
hirtelen felindulás is lehet.
– Most már távozhatunk, bíró úr? – kérdezem. Nem
igazán tetszik, hogy az ügyész és a bíró az ügyfelem
bűnössége felett alkudozik.
Henry végigmér, majd Devlinhez fordul.
– Én egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy a vádlott
bármiben is bűnös lenne, Mr. Walker. – Devlin nagyokat
pislog, és már éppen meg akarna szólalni, amikor a bíró
leinti. – Igencsak zavarnak ezek a névtelen telefonhívások.
Névtelenül bejelentik, hogy Mr. Hanson nagy összegeket
vett fel. Névtelen fülest adnak a New York-i szerelmi
fészekről. De leginkább a szintén névtelen segélyhívás zavar
a gyilkosság estéjén. Mindannyian tudjuk, hogy a telefonáló
nem hallhatta sem dulakodás, sem kiabálás hangjait, hiszen
az áldozat ekkor már órák óta halott volt. Nyilvánvaló, hogy
van ennek a történetnek egy eddig ismeretlen szereplője is.
És bárki is legyen az, rács mögött akarja látni Mr. Hansont.
Biztosra ment, hogy a rendőrség tetten érje őt, amint
bizonyítékokat semmisít meg. Biztosra ment, hogy az egész
világ megtudja, Mr. Hansont különösen vonzzák az ázsiai
lányok – nem, Mr. McFarland, egy pillanatig se higgye, hogy
bevettem azt a cirkuszi műsort arról, hogy az ügyfele a
szívén viseli a tehetséges külföldi cserediákok sorsát –, és
végül leleplezte a magángépes pénzmentő akcióját is.
– Melyeket mind meg is fogok említeni a
nyitóbeszédemben – jelentem ki, mire Devlin fészkelődni
kezd a székében.
– Nos? – kérdi a bíró Walkertől, ami annyit tesz, hogy Na,
erre mit mond?
– Minden tiszteletem, bíró úr, de szerintem nem ez a
megfelelő pillanat, hogy megvitassuk a tárgyalási
stratégiánkat.
 A bíró erre elmosolyodik. Aztán előrehajol, és Devlinről
rám néz.
– Szeretném, ha valamit jól az agyukba vésnének. Több
színjátékot láttam ezen ügy során mind a tárgyalóteremben,
mind a nyilvánosság előtt, mint amire bármi más ügyem
kapcsán emlékszem. A színjátékoknak ezennel vége!
Megértették? Mr. McFarland? Mr. Walker?
Mindketten azt feleljük, hogy megértettük.
– Jó. Mert bárhogy is alakul az ügy, bármilyen ítéletet is
hoznak az esküdtek, nem tűröm el, hogy azt híreszteljék,
hogy a vádlott nem kapott igazságos tárgyalást.
Azzal int, hogy tűnjünk el az irodájából.
Ellenfelemmel teljes csendben sétálunk a lifthez.
Szótlanul ereszkedünk le a földszintre. Tudom, hogy Devlin
arra vár, hogy letámadom, amiért ilyen közel a tárgyaláshoz
rács mögé dugta az ügyfelemet, amivel durván befolyásolja
az esküdteket. Ehelyett megvárom, míg kinyílik a lift ajtaja,
aztán odafordulok hozzá.
– Ez a meghallgatás és az egész pénz-dolog – mondom. –
Briliáns húzás volt, Devlin. Briliáns.
Devlinnek leesik az álla, a szeme megtelik értetlenséggel.
Szép napot kívánok neki, majd még mindig mosolyogva
kilépek a liftből.
Lám, lám, nem csak David és Marcie Hanson tud
névtelenül telefonálgatni.
 26
NOVEMBER 12., HÉTFŐ

DAVID HANSON MÁR KÉT HETE ASZALÓDIK A BÖRTÖNBEN. Ma

elkezdődik a tárgyalása. A 1007-es tárgyalóterem zsúfolásig
megtelt. A nézőtér mind a négy fekete padja tele van. A vád
asztalánál Devlin Walker mozdulatlanul, szemét behunyva
ül. Az asztalon könyököl, kezeit összeérinti, mutatóujjait az
ajkához préseli. A vád asztalától balra áll az esküdtszék
padsora, ahonnan az esküdtek háborítatlanul figyelhetik az
ügyészt a tárgyalás során. Devlin jobbján ott ül Christina
Wesley, aki azon erőlködik, hogy úgy tűnjön, főnökéhez
hasonlóan ő is teljesen elmerült a gondolataiban. Nem
nagyon sikerül neki.
A vád asztala mögötti első sorban foglal helyet John és
Margaret Yamura, valamit Jennifer öccse, Brian. Mr. és Mrs.
Yamura olyan egyenesen ülnek, mintha nyársat nyeltek
volna, és egyenesen előrenéznek. Olvastam, hogy
mindketten a hatvanas éveik elején járnak, de a lányuk
erőszakos halálának sokkja és a hónapok óta tartó gyász
felemésztette őket, és sokkal idősebbnek tűnnek. Amikor
beléptem a tárgyalóterembe, Brian Yamura észrevette, hogy
őt és a szüleit nézem.
Rögtön megláttam az intelligenciát a szemében, aztán
ellenségességet is. Rájött, hogy mi vagyok én a családja
számára: az ellenség. A fickó, aki azon dolgozik, hogy a
nővére gyilkosa szabadon elsétálhasson.
Daviddel a vádat és a védelmet elválasztó kis folyosó
másik oldalán ülünk az asztalunknál. Én vagyok közelebb
az esküdtekhez, David a jobbomon ül. Ahogy kértem, Susan
nem jött el. Még a közelében sem akarom látni ennek a
tárgyalásnak. Egyelőre. Reméljük, eljön az ő ideje is. Ha
nem, akkor az azért lesz, mert az egész ügyünk önmagába
roskad, mint egy fekete lyuk. Azért, hogy ez ne történhessen
meg, elhívtam a legendás ügyvédet, Alexander Ginsberget.
Davidnek és Marcie-nak azt mondtam, azért kértem fel,
hogy külső szemlélőként figyelje a tárgyalást, és naponta
tájékoztasson, hogy állunk. Jelenlétének igazi célja valójában
egy picit más.
Ginsberg közvetlenül a védelem asztala mögött foglalt
helyet, Marcie Hanson mellett. Marcie másik oldalán
Vaughn Coburn ül, aki szorgalmasan jegyzetel, és naponta
megvitatja majd velem a tárgyalás menetét. Mielőtt még az
esküdtek belépnének, végignézek a csapatomon. Ginsberg
rám mosolyog. Marcie alig észrevehetően bólint. A lelkére
kötöttem, hogy se a bíróságon, se más nyilvános helyen ne
mosolyogjon. Senki – se az esküdtek, se a sajtó, se a
közvélemény, se a bíró – sem láthat semmi mást az arcán,
csak tiszteletet és komolyságot. Látszania kell, hogy David
és ő is a vállaikra nehezedő vádak terhét nyögik. Ami ezzel
szemben nem látszódhat, az a gazdagságuk, és ezt is a
lelkükre kötöttem. David ujjáról és csuklójáról eltűnt az
arany pecsétgyűrű és a Rolex. Marcie ujjáról pedig az
ötkarátos gyémánt Tiffany eljegyzési gyűrű. Egyedül az
arany karikagyűrűjét és egyszerű gyöngy fülbevalóit
engedélyeztem. Utasításomnak megfelelően egy
visszafogott, szürke nadrágkosztümöt vett fel mellénnyel és
gallérig begombolt fehér blúzzal. A világért sem akarom,
hogy valamelyik női esküdt féltékeny legyen Marcie lábaira
vagy melleire. David egy kék Brooks Brothers
konfekcióöltönyt visel fehér inggel, barna nyakkendővel és
fekete cipővel. Olyasfajta öltöny, ami nem kelt feltűnést.
Van még egy személy a teremben, akinek a jelenléte nagy
fontossággal bír. A második sorban, Marcie, Vaughn és
Alexander Ginsberg mögött ott ül Piper. Évek óta nem vett
már részt egyetlen tárgyalásomon sem. De most megkértem,
hogy jöjjön el David tárgyalására. Azt mondtam, sokat
jelentene a számomra. Azt viszont nem mondtam el neki,
hogy azért akartam, hogy eljöjjön, hogy a saját szemével
lássa, amint összeomlik az ügy.
David bebörtönzése mindössze három héttel a tárgyalása
előtt hatalmas vihart kavart a sajtóban. Az Inquirer és a Daily
News egymást túllicitálva adta a hangzatosabbnál
hangzatosabb szalagcímeket: „Harison börtönben: Az ügyészség
szerint a milliomos menekülni készült” és „Hanson milliókat vett fel
a tárgyalása előtt” és „Az állítólagos gésagyilkos céges magángéppel
menekült”. Egyik cikk sem idézi, amit a meghallgatáson
mondtam, miszerint David jótékony célokra használta a
pénzt. Mindegyik cikk azt hangsúlyozza, hogy Mexikóba
repült, és arra a reptérre érkezett, amit a kartellek
drogcsempészei is használnak. Az egyik cikk még egy
regénybe illő jelenetet is költött, mely szerint David
magángépe az éj leple alatt, szakadó esőben hagyta el
Philadelphiát. A cikk írója olyan kifejezéseket használt, mint
„osonás”, „fortély” és „kereket old”, Davidre pedig
„szökevényként” utalt.
Négy napba telt, mire kiválasztották az esküdteket. A
tizenkét esküdt és négy helyettesük a város legkülönfélébb
területeiről érkezett. Kensingtonból, Dél-Phillyből, Nyugat-
Phillyből, Északnyugatról, a Rittenhouse térről, a művészeti
múzeum környékéről és az Óvárosból. Egy tanár, egy ápoló,
egy aerobikoktató, egy főiskolai edző, egy autókereskedő,
az egyik Wava műszakvezetője, egy főiskolai diák, egy
nyugdíjas üzletember, egy FedEx-sofőr, egy biztonsági őr,
egy nyugdíjas biztosítási ügynök, egy fodrász, egy
nyugdíjas könyvelő, egy munkanélküli kamionsofőr, egy
munkanélküli gyári munkás és a Daily News egy újságírója.
Tíz férfi, hat nő. Öt fehér, kilenc fekete, két latin. Ázsiai-
amerikai viszont nincs közöttük. Erről gondoskodtam.
Henry bíró pénteken meghallgatást tartott, hogy elbírálja
az indítványomat. Azt kérvényeztem, hogy ne
engedélyezze, hogy az ügyészség beidézze Edwint és a
HWI pilótáját, akik tanúsítanák David pénzlevételét a
tárgyalás előtt. Azzal indokoltam ezt, hogy David állítólagos
menekülésének emlegetése semmire sem jó, csupán arra,
hogy ellene fordítsa az esküdteket. De a bíróság helyt adott
Devlin álláspontjának, mely szerint David tette a bűnösségét
feltételezi.
– Ha úgy gondolja, hogy a bizonyíték félrevezető –
mondta nekem a bíró –, akkor megkérheti az ügyfelét, hogy
magyarázza meg az esküdtszéknek, hogy mi volt a
szándéka a pénzzel.
A bíró a tárgyalóterem elején lévő ajtón át lép be, és
helyet foglal a pulpituson. Alakját a mögötte lévő falon, a
jobb oldalán kifeszített amerikai zászló és a bal oldalán
függő állami zászló foglalja keretbe. Közvetlenül a feje fölött
látható a Pennsylvaniai Nemzetközösség kék és arany
címere.
– Kérem az esküdteket – mondja a helyettesének, Mike
Hollerannak. – Mindenki maradjon ülve, míg az esküdtek
belépnek a tárgyalóterembe! – Ezt hozzánk, többiekhez
intézi. Holleran bekopog a tárgyalóterem hátsó falán, a
pulpitustól balra eső ajtón. Az ajtó kisvártatva kinyílik, és
egyesével belép a tizenhat esküdt, majd helyet foglalnak.
Amint leülnek, a legtöbbjük Devlinre és rám pillant. Majd
mindannyian Davidet nézik. Az első sor első székében ül a
nyugdíjas üzletember, feltételezhetően ő lesz az esküdtek
elnöke. Peter Drummondnak hívják. Hetvenegy éves, és
egykor tagja volt a Philadelphiai Kereskedelmi Kamarának.
Drummond teljesen ősz, sötétkék blézere alatt egyszerű
inget visel, hozzá fekete nadrágot. Szögletes feje tiszteletet
parancsoló, kicsit hasonlít John Forsythe-ra a Dinasztia című
régi tévésorozatból.
– Jó reggelt, hölgyeim és uraim! – üdvözli az esküdteket a
bíró. Az esküdtek mind visszaköszönnek vagy biccentenek,
némelyikük mosolyog. A bíró a következő fél órában
elmondja az esküdteknek a szokásos bevezetőszöveget, és
ismereti velük a napirendet. Pontban kilenckor kezdtünk, a
tárgyalás pedig délután ötig tart majd. Délben egyórás
ebédszünetet tartunk, ezenfelül két negyedórás szünet lesz
még, egy délelőtt, és egy délután. Billy Henry pedig mindig
pontosan követi a napirendet. Mindennap egész napos
tárgyalása van.
– A tárgyalást az ügyész úr és az ügyvéd úr
nyitóbeszédével kezdjük. Maguk a beszédek nem
minősülnek bizonyítéknak, így nem is vehetik figyelembe
őket bizonyítékként. Ezek a beszédek sokkal inkább azt
hivatottak bemutatni, hogy a két jogi képviselő szerint mire
utalnak majd a bizonyítékok. – A bíró beszél még néhány
percig, majd Devlinhez fordul. – Készen áll, ügyész úr?
Walker azt feleli, hogy igen, a bíró pedig int neki, hogy
kezdheti.
Az ügyész feláll, és begombolja a zakóját. Egy
háromgombos fekete öltönyt visel fehér, halszálkamintás
inggel. Fekete-fehér csíkos nyakkendőt kötött, porcelán
mandzsettagombjai szintén fekete-fehérek, és fekete,
csillogó cipőt visel. Hajtókáján az amerikai zászló kitűzője
csillog. Frissen nyírt haja egészen rövid. Lassan a
tárgyalóterem közepére sétál, megáll a bírói pulpitus előtt,
és így szól:
– Ha megengedi, bíró úr.
Henry bólint, mire Devlin balra fordul, és elindul az
esküdtek felé. Vigyázva, nehogy megsértse intim
szférájukat, úgy másfél méterre áll meg tőlük. A
rendelkezésünkre áll ugyan egy hordozható olvasóállvány,
de Devlin nem használja. Jegyzetei sincsenek. A szívéből fog
az esküdtekhez szólni.
Felsóhajt, ezzel is jelezve, hogy egy cseppnyi élvezetet
sem talál a feladatában, amit a közösség érdekében vállalt
magára, de ennek ellenére, mindannyiunk érdekében, végig
fogja csinálni.
– Jó reggelt, hölgyeim és uraim! – mondja, majd szünetet
tart. Az esküdtek válaszolnak. A legtöbb nő mosolyog, a
legtöbb férfi biccent. – Azért jelentem meg ma önök előtt,
hogy igazságot követeljek egy meggyilkolt fiatal nő
ügyében. Jennifer Yamura, egy ragyogó fiatal nő volt, aki
előtt ígéretes jövő állt, és akinek a szülei rendkívül
keményen dolgoztak, hogy felneveljék, és iskoláztassák őt. –
Devlin itt újabb szünetet tart, majd a Yamura család felé
fordul, hogy az esküdtek is láthassák, kikért is küzdenek. –
Jennifer Yamura, kinek életét egy olyan ember oltotta ki, aki
egyfajta közösségi jótevő szerepében tetszeleg.
Tiltakozni akarok, de tudom, hogy Devlin pontosan erre
számít, és csapdába akar csalni. Ha most tiltakozok, akkor
az esküdtek szemében tiszteletlennek fogok tűnni, amiért
félbeszakítottam az ügyészt. Devlin ez után további
indokolatlan megjegyzéseket tesz David vagyonára és
kivételes helyzetére, majd végre a lényegre tér.
– Május harmincegyedikén, csütörtökön este fél
tizenkettőkor Tim Kujowski és Nicholas Pancetti biztos urak
járőrautójukkal dél felé tartanak a Pine utcán, amikor a
diszpécser az Addison utca 1792.-höz küldi őket, ahonnan
rendbontást jelentettek. Kiszállnak a kocsiból, látják, hogy a
házban ég a villany, és hallják, hogy odabent valaki
porszívózik. Kujowski bekopog, mire a porszívó elhallgat.
Odabentről valaki kikiált, hogy várjanak, de végül nem
nyitja ki az ajtót. Kujowski újra bekopog. Még mindig senki
nem nyit ajtót, így Kujowski hátrafut a hátsó bejárathoz.
Éppen időben ér Jennifer Yamura házának hátuljához, hogy
lássa, amint egy férfi kirohan a hátsó ajtón. A vádlott. David
Hanson. Kujowski rákiált, hogy álljon meg, de a vádlott
továbbrohan. Kujowski azonban versenyszerűen futott a
középiskolában, így a vádlott nem jut messzire.
Értesíti a társát, és miután Pancetti rendőr
megbizonyosodott róla, hogy Kujowski ártalmatlanította a
vádlottat, belép a nyitott konyhaajtón. Felszólítja a még
esetleg bent lévőket, hogy jöjjenek elő. Pancetti észreveszi,
hogy a konyhában megy a mosogatógép, a mosogató pedig
tele van mosogatószeres vízzel és edényekkel. Pancetti
belép a nappaliba, és meglátja a porszívót. A
dohányzóasztalon megpillant egy citromos Pledge flakont,
egy üveg Windexet és pár törlőrongyot. A rendőr számára
ekkor már világos, hogy Mr. Hanson megpróbálta
kitakarítani a helyiségeket. Pancetti ekkor átkutatja a házat.
Az emelettel kezdi, majd lemegy a pincébe. A pince lejáratát
sárga gyöngyfüggöny takarja el. Pancetti félresepri a
függönyt, és a lépcső alján meglátja a hátán fekvő Jennifer
Yamurát. A szeme nyitva. A tarkójából a vér lefolyt a
lépcsőkön, és összegyűlt a padlón.
Pancetti ekkor rádióján értesíti Kujowskit arról, hogy mit
talált a házban, utána erősítést kér a diszpécsertől. Később
megkéri a diszpécsert, hogy küldjön ki a helyszínre
nyomozókat és helyszínelőket.
Harminc perc múlva megérkeznek a helyszínre John
Tredesco és Ed Cook nyomozók. Megvizsgálják a helyszínt,
ügyelve arra, hogy ne bolygassák meg azt – vagy legalábbis
ne bolygassák meg jobban, mint ahogy a vádlott korábban
már megtette. Aztán átadják a helyszínt a helyszínelő
egységnek, őrizetbe veszik a vádlottat, és beszállítják az
őrsre. A vádlott ekkor két dolgot tesz. Először is azt hazudja,
hogy egész délután az irodájában volt. A titkárnője
tanúvallomásából az önök számára is kiderül majd, hogy ez
nem igaz. Másodszor az ügyvédjét követeli, és egy szót sem
szól, míg Mr. McFarland meg nem érkezik.
Ugorjunk előre négy hónapot. Alig egy hónap van hátra a
tárgyalásig. A vádlott óvadék fejében szabadlábon
tartózkodik a gyilkosság óta. Az óvadék legfőbb feltétele,
hogy leadja az útlevelét, és megígéri, hogy nem hagyja el az
országot. De a vádlott tudja, hogy nemsokára önök elé kell
állnia. Egy magángép landol egy mexikóvárosi
magánleszállópályán. Kinyílik a gép ajtaja. David Hanson
lelépked a lépcsőn, beszáll a limuzinjába, és egy Azoteca
Comercial nevű fiókhoz viteti magát, ahol kinyittatja a
páncéltermet, és saját kezűleg elvesz kétmillió dollárt. Aztán
a pilótákkal a Kajmán-szigetekre viteti magát, ahol újabb
kétmillió dollárt vesz fel privát offshore számlájáról.
David Hanson elmenekül a bűntett helyszínéről, miután
megpróbálta eltüntetni a nyomait.
David Hanson hazudik a rendőröknek arról, hogy hol
tartózkodott a gyilkosság idején.
David Hanson arra készül, hogy a tárgyalása előtt
megszökjön az igazságszolgáltatás elől.
Súlyos vádak. Most, hogy Devlin megragadta az
esküdtek szívét, ideje, hogy az elméjükre is hasson.
Szisztematikusan végigvesz mindent tanút, akit be fog
idézni, és elmondja, mit fognak mondani. Végül, egy órával
a megkezdése után, Devlin azzal zárja a beszédét, hogy egy
állványra felteszi Jennifer Yamura nagy méretű, színes
fotóját. A kép főiskolai talárjában, büszke szülei körében
örökítette meg a fiatal lányt.
– Az egész világ nyitva állt Jennifer Yamura előtt aznap,
amikor lediplomázott – mondja Devlin. – Bárhová mehetett
volna, hogy kövesse álmát, és újságíró legyen. De ő úgy
döntött, hogy ide jön, Philadelphiába. A mi városunkba, az
önökébe, az enyémbe. A testvéri szeretet városába. A
városba, amit Jennifer Yamura is megszeretett. A városba,
amelyért újságíróként harcolt, lerántva a leplet a
korrupcióról és a bűncselekményekről, iskoláink
gyarapodásáért fáradozva, küzdve kormányunk
tisztességéért és utcáink biztonságáért. Az alatt a rövid idő
alatt, amit Jennifer velünk töltött, sosem hagyta cserben ezt a
várost. És most a város sem fogja cserben hagyni őt.
Devlin elhallgat, és egyenként az esküdtek szemébe néz.
Aztán megfordul, és visszamegy a helyére.
Azonnal el akarom mondani a saját nyitóbeszédemet,
nehogy Devlin beszéde túlságosan leülepedjen az esküdtek
fejében, de a bíró elrendeli a tizenöt perces délelőtti
szünetet.
A szünet után ugyanaz a procedúra ismétlődik meg. A
bíró elfoglalja a helyét a pulpituson, és megkéri Mike
Hollerant, hogy szólítsa a helyükre az esküdteket. Akárcsak
Devlin, én is lassan sétálok előre, köszöntöm a bíróságot,
majd megállok az esküdtek előtt. Nálam sincsenek
jegyzetek.
– Jó reggelt – mondom, majd elhallgatok, hogy lássam,
hogyan reagálnak. Egyikük sem mosolyog. Néhányan
visszaköszönnek. Páran biccentenek. A legtöbben lefelé
vagy Devlinre néznek.
Mély levegőt veszek, kivárok egy pillanatot, majd
belekezdek.
– Hölgyeim és uraim, megtisztelve érzem magam, hogy
tizenkét évig a philadelphiai ügyészségen dolgozhattam.
Elhallgatok, hagyom, hogy a szavaim eljussanak az
esküdtekhez. Azt akarom, hogy rögtön tudják, hogy
akárcsak az ellenfelem, én is hosszú éveken át az embereket
– őket – szolgáltam. Azt akarom, hogy engem is a jó fiúk
közé soroljanak. És ami ennél is fontosabb, azt akarom, hogy
lássák, tudom, hogyan zajlik egy rendőrségi nyomozás,
védelmemet ugyanis részben erre fogom felépíteni.
– Ügyészként megtisztelő volt, hogy a város legjobb
rendőreivel dolgozhattam együtt. Hogy mi tette olyan
kivételesen jóvá ezeket a rendőröket? Az, hogy sosem álltak
le. Sosem keresték a könnyebb utat, és sosem elégedtek meg
az első szembejövő gyanúsított elfogásával. Minden kő alá
benéztek, minden lehetséges tanút kihallgattak, időt és
energiát nem kímélve nyomoztak, hogy leszűkítsék a
lehetséges elkövetők körét, nehogy véletlenül is egy ártatlan
embert állítsanak bíróság elé. Nehogy bárkinek is
tönkretegyék a jó hírnevét. Nehogy bárkinek is át kelljen
élnie azt a poklot, amit az ártatlanul elítélés jelent.
Nehogy…
– Tiltakozom! – pattan fel Devlin.
Mind a ketten tudjuk, hogy átléptem az érvelés
szabályainak határát. És Walker a nyitóbeszéde után már
van olyan helyzetben az esküdteknél, hogy nyugodtan
félbeszakíthat. Ez az előnye, ha valaki elsőként beszélhet. A
bíró helyt ad a tiltakozásnak, én pedig folytatom.
– A tárgynál maradva – folytatom immár nyugodtabban –
a rendőrök, akikkel dolgoztam, pontosan azt tették, amit a
Jennifer Yamura halálának ügyében „nyomozó” – ujjaimmal
idézőjeleket formázok a levegőben – rendőrök
elmulasztottak megtenni. Főként John Tredesco, az ügy
vezető nyomozója vetette rá magát rögtön David Hansonra,
és azonnal elvetette annak a lehetőségét, hogy valaki más
lehet az elkövető. Pedig a bizonyítékok világosan
rámutatnak majd arra, hogy nagyon sok veszélyes
személynek volt oka gyűlölni Jennifer Yamurát, vagy éppen
félni tőle. Az ügyész úr már utalt rá, hogy Jennifer
újságíróként dolgozott, és igyekezett leleplezni a korrupciót
és biztonságossá tenni az utcáinkat. Bizonyára önök közül is
sokan hallottak már arról, és ezt tanúink is meg fogják
erősíteni, hogy Jennifer Yamura fényt derített egy rendőri
csoportra, mely megszegve szent esküjét, mely szerint
megvédenek minket, drogkereskedőkkel szövetkezve
kábítószerekkel árasztotta el utcáinkat. Ezen rendőrök
egyike, Stanley Lipinski hajlandó volt tanúskodni bűnös
társai ellen, sőt, nyilvánosan kihívta őket maga ellen, hogy
kapják el, ha tudják. És el is kapták, a nyílt utcán lőtték
agyon.
Persze semmilyen bizonyítékom nincs arra, hogy
Lipinskit a többi korrupt rendőr gyilkolta meg, és ezt Devlin
is tudja. Minden joga meglenne tiltakozni, de az előző
tiltakozása után inkább úgy dönt, hogy most nem szólal
meg. Nem akarja, hogy fegyelmezetlennek tűnjön az
esküdtek szemében.
– Amint azt az ügyész úr is elmondta önöknek, Tredesco
nyomozó úgy fog vallani, hogy azért nem érezte
szükségesnek más gyanúsítottak után nyomozni, mert a
rendőrség, idézem, „tetten érte” Mr. Hansont, amint éppen
elmenekült a helyszínről. A vád álláspontja szerint ez a
menekülés – és a tény, hogy a vádlott megpróbálta
feltakarítani a tetthelyet – bűnös lelkiismeretre utal. De a
nyomozók azt is elismerik majd, hogy akkor, amikor Mr.
Hansont elfogták a háznál, Ms. Yamura már legalább nyolc
órája halott volt.
– A vád azt is elismeri majd, hogy bár Mr. Hansonnak
komoly oka volt arra, hogy titokban tartsa kapcsolatát Ms.
Yamurával, ennek semmi köze sem volt a gyilkossághoz.
Mr. Hanson, aki házas ember, viszonyt folytatott Ms.
Yamurával. Én nem kérem önöket, hogy bocsássanak meg
Mr. Hansonnak a hűtlenségéért. Ezt csak a felesége, Marcie
teheti meg. És meg is tette, éppen azért ő is itt van ma, hogy
támogassa a férjét.
Nagyon fontos, hogy ezt kiemeljem, főleg a női esküdtek
miatt. David megcsalta a feleségét. De van olyan jó ember,
hogy a felesége megbocsásson neki, és kiálljon mellette.
 – És bár egy viszony soha nem volt, és soha nem is lehet
bizonyíték egy gyilkosságra – folytatom –, mégis erős
indítékot ad arra egy férfinak, hogy megpróbálja elrejteni
ennek a viszonynak a bizonyítékait. – Elhallgatok, hogy
végig tudják gondolni, amit mondtam. – De Mr. Hansonnak
volt egy másik indítéka is arra, hogy eltitkolja a Ms.
Yamurával folytatott viszonyát. Ezt a vád egyik tanúja,
Edwin Hanson, a Hanson World Industries ügyvezető
igazgatója is meg fogja erősíteni. Bár Edwin Hanson
korántsem kedveli a féltestvérét, azt el fogja ismerni, hogy
abban az időben, amikor David rátalált Jennifer holttestére,
éppen a HWI történetének legnagyobb üzleti
megállapodását készült nyélbe ütni. Egy olyan
megállapodást, mely több ezer új munkahelyet és sok-sok
millió dollárnyi pénzt hozott volna városunknak. Egy olyan
megállapodást, mely féltékeny testvére, Edwin
gyűlölködése ellenére vezető pozícióba repítette volna
ügyfelemet a Hanson World Industrieson belül. És Edwin
Hanson is el fogja ismerni, hogy a vádlott és az áldozat
közötti viszony napvilágra kerülése utáni botrány
ellehetetlenítette volna ezt az üzletet. És végül így is történt.
Ez a rendkívül komplex és sérülékeny megállapodás, mely
rengeteg előnnyel járt volna városunknak, abban a
pillanatban vakvágányra került, amint az államügyész
előrántotta fegyverét, és megvádolta David Hansont Jennifer
Yamura meggyilkolásával.
– Ennek fényében aztán nem meglepő, hogy David
Hanson megpróbálta kitakarítani az Addison utcai házat,
miután felfedezte akkor már régóta halott szeretője
holttestét, vagy hogy megpróbált elmenekülni, amikor a
rendőrség megérkezett. Van azonban még valami ennek az
ügynek a mélyén, melyen el kellene – és ígérem, el is fognak
– gondolkodni. Egy hatalmas lyuk tátong ugyanis a vád
elméletében, mely szerint David Hanson ölte meg Jennifer
Yamurát. A segélykérő hívásra gondolok. A hívásra, melyet
egy egyszer használatos, eldobható, lenyomozhatatlan
telefonról indítottak, olyanról, amit drogkereskedők és más
profi bűnözők használnak.
– Erre a hívásra az ügyész úr is kitért a nyitóbeszédében.
Azt mondta, hogy a rendőrség „rendbontás” bejelentése
miatt szállt ki az Addison utca 1792.-höz. Az ügyész úr
ugyanakkor elfelejtette azt megemlíteni, hogy ez a
telefonhívás azt jelenti – és erről önök is
megbizonyosodhatnak majd, amikor lejátsszuk a hívásról
készült hangfelvételt –, hogy David Hansonon kívül volt
még legalább egy személy, aki tudta, hogy ügyfelem aznap
este Jennifer házában tartózkodik. És tudta, hogy Jennifer
Yamura halott. És ez a valaki mindent megtett annak
érdekében, hogy a kiérkező rendőrök Jennifer Yamura
holtteste mellett találják meg Davidet.
Ezen a ponton elmagyarázom, hogy a névtelen telefonáló
azt állította, hogy kiabálást és törést-zúzást hallott a házból,
és hogy mindez lehetetlen, mivel Jennifer akkor már órák
óta halott volt.
– Ki lehetett ez a titokzatos telefonáló? És miért akarta
elérni, hogy a rendőrség Davidet fogja el, mint első számú
gyanúsítottat? Talán az igazi gyilkos telefonált? Esetleg
valaki, aki ismerte az igazi gyilkost, és a rendőrség
félrevezetésével akart falazni neki? Vagy az egyik korrupt
rendőr, aki holtan akarta látni Jennifert, így állítva le az
újságíró nyomozását? Esetleg David Hanson egyik
befolyásos üzleti ellenfele? Vagy egy betörő, akit Jennifer
tetten ért, miközben betört a házába? Talán ugyanaz a
betörő, aki abban az időben több betörést is elkövetett a
környéken? Soha nem fogjuk megtudni, mert a rendőrség
nem érezte fontosnak utánajárni ezeknek a kérdéseknek.
Annyi azonban bizonyos, hogy bárki is volt a titokzatos
telefonáló, Jennifer Yamura meggyilkolása után szemmel
tartotta a házat, hogy David Hansonra kenhesse a
bűncselekményt.
Ezen a ponton már erősen túlzásba estem. Devlin Walker
többször is tiltakozhatott volna. De úgy gondolja, hogy nála
van az összes nyerő lap. Hagyja, hogy kitomboljam magam,
mint ahogy a türelmes szülő is hagyja hisztizni a gyerekét,
mert tudja, hogy úgysem megy vele semmire.
– És nem ez az egyetlen tátongó lyuk a vád elméletében.
A másik az indíték teljes hiánya. Az ügyész úr nyitóbeszéde
alatt végig azt vártam, hogy elmondja, a vád szerint mi volt
Mr. Hanson indítéka meggyilkolni Ms. Yamurát. De nem
mondott ilyet. Mert nincsenek tanúk, akik tanúsítanák, hogy
Mr. Hanson és Ms. Yamura összevesztek volna. Nincs tanú,
aki verekedni vagy veszekedni látta volna őket, vagy azt
mondaná, hogy kényelmes és nyugodt kapcsolat helyett se
veled, se nélküled viszony lett volna közöttük. Ha az
ügyész úr a nyitóbeszédében megfelelően vezette fel az
ügyet, amit be szeretne mutatni, akkor egy szót sem fognak
hallani arról, hogy Mr. Hansonnak mi oka lett volna megölni
Ms. Yamurát.
Végtére is mindössze három dologban lehetünk biztosak.
Egy, Jennifer Yamurát meggyilkolták. Ebben mindenki
egyetért. Kettő, Mr. Hansonnak viszonya volt Ms.
Yamurával. Ebben is mindenki egyetért. Három, Mr. Hanson
megpróbálta kitakarítani az Addison utcai házat, hogy
eltüntesse jelenlétének bizonyítékait, és megpróbált
elmenekülni a helyszínről, amikor megérkeztek a rendőrök,
ami egybevág azzal a szándékával, hogy el akarta titkolni az
áldozattal folytatott viszonyát.
Nagy teher ez a vád számára. De a teher az övék, ezt egy
pillanatig se felejtsék el. Azt is fontos szem előtt tartaniuk,
hogy csak David Hanson felmentése adna lehetőséget a
rendőrségnek arra, hogy Jennifer Yamura valódi
gyilkosának a nyomába eredjenek. – A Yamura család felé
fordulok. – És, hogy igazságot szolgáltassunk a családjának,
amit megérdemelnek.
Jennifer apja a szemembe néz, tekintete zaklatottságtól és
fájdalomtól terhes. Egy darabig állom a tekintetét, majd a
bíró felé fordulok, köszönetet mondok neki, és visszaülök a
helyemre.
Szerintem soha nem éreztem még ennyire pocsékul
magam, mint most.
 27
NOVEMBER 12., HÉTFŐ FOLYTATÁSA

A BÍRÓ ELRENDELI AZ EBÉDSZÜNETET. A szünet alatt a

csapatommal a védelem asztalához gyűlünk.
– Szerintem gondolkodóba ejtetted az esküdteket –
mondja Alexander Ginsberg. – De így is nehéz dolgod lesz.
– Jó nyitóbeszéd volt, Mick. Köszönöm. – Marcie
mosolyog, de a tekintete hideg és éles. Úgy néz, mint egy
sólyom. Engem is, és mindenki mást is. Jól tettem, hogy
Ginsberget mellé ültettem, aki a tárgyalás során végig a
fülébe duruzsolja majd a kétségeit. Hadd aggódjon.
Egy óra múlva mindenki visszatér a helyére. Devlin első
tanúja Tim Kujowski. Mindössze három éve szolgál a
kötelékben, így ő a legfiatalabb a nyomozásban részt vevő
rendőrök közül. Ropogós kék egyenruhájában és rövidre
vágott szőke hajával nagyon takarosan fest. Mint egy
kiscserkész.
Devlin gyorsan túlesik a bevezető formaságokon,
megkérdezi tőle, hány éve szolgál, melyik körzetben
dolgozik, aznap mikor jelentkezett szolgálatra. Aztán a
lényegre tér.
– Aznap este hívást kapott a diszpécsertől, melyben arra
utasították önt és a társát, hogy járjanak utána egy lehetséges
rendbontásnak az Addison utca 1792. alatt, igaz?
– Igen, úgy fél tizenkettő körül. Pancetti kollégával éppen
a közelben jártunk, így néhány percen belül a helyszínre is
értünk.
– És mit látott, amikor kiszállt a járőrautóból. Mit tettek
Pancettivel?
– Égtek odabent a lámpák. Hallottam, hogy megy a
porszívó. Felmentem a lépcsőn, és bekopogtam. Még
mindig ment a porszívó, így aztán hangosabban kopogtam.
A porszívó elhallgatott, és akárki is volt bent, azt mondta,
várjunk. Vártunk egy kicsit, de továbbra sem nyitottak ajtót,
így aztán Pancetti azt mondta, menjek hátra. Végigkocogtam
a Tizennyolcadikon, jobbra fordultam, majd befordultam a
Waverlyre, arra a kis utcára az Addison mögött. Éppen
akkor értem az 1792. alá, amikor egy magas fickó kirontott a
hátsó ajtón. Amikor meglátott, felgyorsított, és
továbbszaladt a Waverlyn. Elég gyors volt, de utolértem és
ledöntöttem a lábáról.
Devlin kivár, hogy az esküdtek maguk elé tudják
képzelni a letartóztatás pillanatát.
– Jelen van a ház hátsó ajtaján kiszaladó férfi most itt a
tárgyalóteremben?
– Igen, uram. Ott ül. – A járőr az asztalunk felé néz, és
rámutat Davidre.
– Kérem jegyzőkönyvbe venni – mondja Walker –, hogy a
tanú azonosította a vádlottat.
– Kétség sem férhet hozzá – mondja Kujowski.
– Kérem, mondja el nekünk, mi történt ez után – mondja
Devlin.
– Hát megbilincseltem. Aztán felsegítettem, és a ház
hátuljához kísértem. Ahogy odafelé sétáltunk, rádión
szóltam Pancettinek, hogy jöjjön hátra. Szóval ott állok a
vádlottal, amikor azt mondja, hogy „Ez nem az, aminek
látszik”, én meg erre, „Tényleg? Miért, minek látszik?”, de erre
már nem mond semmit, csak elfordul. Megérkezik Pancetti,
és látja, hogy nyitva a hátsó ajtó, így belép a házba. Nem
sokkal később kijön, és közli, hogy van odabent egy halott
lány, és kér, hogy hívjak segítséget. Aztán visszamegy.
A „halott lány” említésére néhány esküdt Davidre és rám
néz. Látni akarják, hogyan reagál a vallomásra, mutatja-e
bármi jelét bűnösségnek vagy ártatlanságnak. David lelkére
kötöttem, hogy az egész tárgyalás alatt őrizze meg a
pókerarcát. Még a legkisebb reakció is a bűnösségére utalhat
az esküdtek szemében.
Devlin még vagy negyven percig kérdezgeti Kujowskit
egészen attól a pillanattól, hogy megérkezett az erősítés,
addig, amíg át nem adta David Hansont Tredesco és Cook
nyomozóknak.
Most én jövök.
– Nos, ha jól értettem, Kujowski úr, azt állítja, hogy a
legelső dolog, amit Mr. Hanson a letartóztatása után
mondott, az volt, hogy „Ez nem az, aminek látszik”.
– Így van.
– Tehát semmi olyasmit nem mondott, ami beismerésre
utalt volna?
– Hát…
– Nem mondott olyat, hogy „Nem tehetek róla”, vagy
„Rám támadt”, vagy „Nem hiszem el, hogy ezt tettem”,
vagy ilyesmi?
– Úgy döntött, hogy nem inkriminálja magát, igen.
Elmosolyodok. Devlin jól kitanította a fiatal járőrt.
– Elnézést, mit mondott? Úgy döntött, hogy nem
inkriminálja magát?
– Így van.
– Ugyan már, Kujowski úr. Gondolom, nem ez az első
eset, hogy valakit egy bűncselekmény helyszínén
tartóztatott le.
– Nem, uram.
– Ilyenkor, ugye, gyakran az történik, hogy a letartóztatott
személy kiakad, vagy dühös a történtek miatt, igaz?
 – Hát…
– A letartóztatottak pedig pont olyasmiket mondanak,
amiket az imént felsoroltam. Azt mondják, nem tehetnek
róla. Hogy nem hiszik el, mit tettek. Akár még sajnálkozni is
kezdenek. Hallott már ilyesmit, nem?
– Azt hiszem, igen.
– De Mr. Hanson a bűncselekmény helyszínén, mielőtt
egy ügyvéddel is beszélt volna, azt mondta, hogy ez nem az,
aminek látszik. Vagyis, hogy nem ő követte el a
bűncselekményt, igaz?
– Igen, ezt mondta, miután kiszaladt a házból. Vagy
legalábbis azt akarta, hogy én ezt higgyem.
Felteszek még pár kérdést, majd visszaülök a védelem
asztalához.
Devlin feláll.
– Kujowski úr, az ügyvéd úr azt kérdezte öntől, hogy más
letartóztatott személyek hogyan viselkednek közvetlenül a
bűncselekmény elkövetése után. De ez nem közvetlenül a
bűncselekmény elkövetése után történt, igaz?
– Mint később kiderült, nem.
– Ms. Yamura ekkor már halott volt egy ideje. Elég ideje
ahhoz, hogy a vádlott lehiggadjon, átgondolja, mit tegyen,
tervet szőjön. Talán még arra is volt ideje, hogy felhívja az
ügyvédjét.
Tiltakozom. A bíró helyt ad a tiltakozásomnak, de már
késő. Az esküdtek közül páran rám néznek, és minden
bizonnyal arra gondolnak, vajon David felhívott-e engem
Jennifer meggyilkolása és a letartóztatása között.
– Még egy kérdés, Kujowski úr. Ha már az ügyvéd úr
szóba hozta, hogy a gyanúsítottak általában zavartak és
maguk alatt vannak, hogyan jellemezné Mr. Hanson érzelmi
állapotát a bűntett helyszínén?
Kujowski egyenesen az esküdtekre néz.
– Hideg volt, mint egy jégcsap.
 ♦ ♦ ♦

Walker következő tanúja Pancetti járőr, akinek a vallomása

egybevág Kujowskiéval. Pancetti lépett be először a házba,
Walker pedig elmesélteti vele, hogyan találta meg a nappali
közepén a porszívót, a konyhában a bekapcsolt
mosogatógépet, a dohányzóasztalon meg a takarítószereket.
Amikor Pancetti mindezt elmondja, Walker felteszi első
kérdését:
– Jutott előzetes következtetésre?
– Nos, igen. Megpróbálta meghamisítani a
bizonyítékokat, kitakarítani a helyet, hogy eltüntesse az
ujjlenyomatait, a hajszálait, és minden mást.
Tiltakozom, de a bíró elutasít. Ez van, mondja az
arckifejezése.
Walker azzal fejezi be, hogy megkéri Pancettit, írja le, hol
találta meg Jennifer testét. Ekkor Devlin engedélyt kér a
bírótól közelebb lépni, majd odamegy a tanúk padjához, és
átnyújt Pancettinek egy fotót.
– Ez a felvétel, a vád egyes számú tárgyi bizonyítéka,
pontosan ábrázolja Ms. Yamura holttestének azon helyét,
testhelyzetét és állapotát, amiben ön is megtalálta?
Pancetti azt mondja, hogy igen, és a fotót elfogadják
bizonyítékként. Devlin ekkor megkéri a technikusokat, hogy
tegyék ki a képet a tárgyalóteremben felállított nagy
kivetítőre. Ez a sok közül az első rémes felvétel, amit az
esküdtek a holttestről látni fognak. A látvány sokkolja őket.
Néhányan kővé dermedve bámulják a fotót. Mások rögtön
félrenéznek, majd összeszedik magukat, és újra megnézik a
képet.
Devlin addig hagyja hatni a látványt, amíg a bíró rá nem
szól, hogy folytassa.
– Van kérdése, Mr. Walker?
– Igen, bíró úr. Köszönöm. – Devlin visszafordul a
tanúhoz. – Jennifer teste akkor is ilyen kendőzetlen
állapotban volt, amikor a helyszínre ért?
Jennifer Yamura teljesen fel van öltözve a képen. Mégis,
van valami nagyon személyes, szinte obszcén halott testének
látványában. Senki sem szeretné, ha mások ilyen
kitekeredett helyzetben látnák egy lépcső alján.
– Pont így – feleli Pancetti.
Devlin elhallgat, majd az esküdtek felé fordul.
– Még arra sem vette a fáradságot, hogy letakarja? Hogy
legalább egy takarót rátegyen? A nőre, akivel ki tudja,
hányszor szeretkezett?
Tiltakozok, és a bíró helyt ad. De Devlin így is elérte a
célját. Néhány esküdt szemében harag villan.
És ezzel vége is a tárgyalás első napjának.
David engedélyt kap, hogy áthajoljon a korláton, és
megcsókolja a feleségét, mielőtt a helyettes kikíséri a
tárgyalóteremből. Marcie, Vaughn, Alexander Ginsberg és
én végignézzük, ahogy kimegy. Aztán egymás mellett állva,
szótlanul várjuk meg, hogy a sajtó és a nézők kivonuljanak a
teremből. Azt is megvárom, hogy Devlin és Christina
Wesley összepakoljanak, és ők is távozzanak. Csak ez után
fordulok Ginsberghez.
– Sok szerencsét – mondja a fejét csóválva. – Kicsit később
felhívlak, majd ha visszaértem az irodába. Akkor majd
beszélünk. – Azzal sarkon fordul, és ő is kimegy.
– Szerintem jók voltak a keresztkérdéseid Kujowskinál és
Pancettinél – véli Vaughn. – De Devlin még a tiltakozásaid
előtt be tudja vinni az övön aluli ütéseit. Szoros az állás, de
eddig csak azt sikerült bizonyítaniuk, amit már mi is
elismertünk: Jennifert meggyilkolták, és a rendőrség a
helyszínen elfogta Davidet.
Marcie Vaughnról rám néz, majd ő is távozik.
– Találkozunk az irodában – mondom Vaughnnak,
jelezve, hogy ideje távoznia.
 Kilépek a tárgyalóteremből, és odasétálok Piperhez, aki a
folyosó végén várakozik. Megfogom a kezét. Nagyot
sóhajtok, és egy darabig csak állunk ott egymást bámulva.
Ő töri meg a csendet:
– Szerintem remekül csináltad – mondja mosolyogva, de
a szeme félelemtől csillog.
– Jól végződik majd a dolog – biztatom. Ugyanezt
mondtam neki a hotelben is a gálavacsora előtt.
Piper közelebb húzódik, és szorosan átöleljük egymást.
Kikísérem, és lemegyünk a föld alatti parkolóba. Piper
beszáll a kocsiba, és letekeri az ablakot. Behajolok, és
megcsókolom.
– Tudom, hogy későn fogsz jönni – mondja. – Ha éhes
leszel, a hűtőben találsz majd vacsorát. – Azzal elhajt.
Fél órával később már az irodámban vagyok.
Vaughn időközben a tárgyalás minden részletéről
beszámolt Susannek, aki az asztalommal szembeni széken
ül. Átbeszéljük a két rendőr tanúvallomását, és hogy mire
számíthatunk Devlintől holnap.
– Nem láttad Tommyt? – kérdezem aztán. – Eljön
valamelyik tárgyalásra?
Susan azt mondja, hogy Angie szerint fent van a
lakókocsijánál.
Megbeszélésünk hirtelen véget ér, én pedig rögtön
munkához látok. Az órák csak úgy repülnek, miközben
befejezem a felkészülést Devlin tanúinak kikérdezésére. Az
asztalom mögötti ablak felé fordulok. A Városháza órája
háromnegyed tízet mutat. A szemem átsiklik a Városházán,
végig a Market utcán egészen egy magas épületig, melynek
tetején még mindig ott világít a PSFS vörös neonfelirata. A
vörös betűket bámulom. Aztán a felirat elhalványul, és a
saját tekintetem bámul vissza rám.
Érzem, hogy egy hatalmas hullám emelkedik bennem,
mely bármelyik pillanatban elmoshat, és ami alatt biztosan
megfulladok… ugyanezt éreztem akkor is, amikor Tommy
elmondta, hogy megölte az apánkat. Ezúttal azonban nem
adom meg magam a fájdalomnak. Nem lehet. Muszáj,
muszáj, egyszerűen muszáj kitartanom és végigcsinálnom,
ki kell másznom ebből a slamasztikából. Mindenkinek az
érdeke ezt kívánja. Mindenkié, kivéve Jennifer Yamuráé és
összetört családjáé.
 28
NOVEMBER 13., KEDD

A MÁSODIK NAP a Pancetti járőrhöz intézett

keresztkérdéseimmel kezdődik.
– Kujowski járőr és az ön tegnapi vallomása igen
részletes és mindenre kiterjedő volt. Egyvalamit azonban
egyikük sem mondott el. Hogy miért is voltak a helyszínen.
Pancetti állkapcsa megfeszül. Már tudja, mire akarok
kilyukadni, és miért.
– Az ügyész úr megkérdezte öntől, hogy a diszpécser
irányította-e önöket az Addison utcára, miután valaki
lehetséges rendbontást jelentett. Emlékszik erre?
– Persze.
– De ön mégis úgy döntött, hogy nem részletezi,
pontosan mit is jelentett a telefonáló a diszpécsernek.
– Én csak feleltem a kérdésre. Nem döntöttem én el
semmit.
– Jogos. Mr. Walker döntött úgy, hogy nem játssza le a
bíróságnak a segélykérő hívásról készült hangfelvételt.
Devlin tiltakozik, és a bíró helyt ad neki.
– Hallotta a felvételt, igaz?
– Persze.
Vaughn felé bólintok, aki az asztalomhoz lép, és
megnyom pár gombot a laptopon, amit összekötöttek a
tárgyalóterem audiovizuális rendszerével. Elmondom a
bírónak, hogy lejátsszuk a felvételt az esküdtszéknek, és
hogy a felvétel hitelességét később maga a diszpécser is
meg fogja erősíteni. A bíró megkérdezi Devlint, hogy vitatja-
e a felvétel eredetiségét. Devlin azt mondja, hogy nem, mire
Vaughn elindítja a felvételt.
„911, mi a vészhelyzet?”- kezdődik a felvétel. A diszpécser
hangja kristálytiszta, de a telefonálóé tompa, mintha
igyekezne álcázni azt. Ugyanolyan figyelmesen hallgatom a
felvételt, ahogy eddig minden egyes alkalommal tettem.
Még mindig úgy érzem, mintha kicsit ismerős lenne a
telefonáló hangja.
„ Történik valami az egyik házban itt nem messze”- mondja a
telefonáló. „Szerintem valakinek épp ellátják a baját. Meg mintha
törnének-zúznának odabent. Oltári hacacáré van odabe’.”
„Mi a cím?”- kérdezi a diszpécser.
„Addison utca 1792.”
„Kiküldök valakit.”
„Jobb, ha igyekszik. Nagyon kiabálnak és ordítoznak. És úgy
hangzik, mintha valakit épp alaposan helyben hagynának.” Aztán
csak egy kattanás hallatszik.
Amikor a felvétel véget ér, visszafordulok a tanúhoz.
– Amikor viszont maga belépett a házba, igen furcsa
dolgot látott.
– Nem értem.
– Nos, a telefonáló azt állította, hogy odabent emberek
kiáltoztak, de az egyetlen ember a házban Mr. Hanson volt,
nemdebár?
– Talán saját magával kiabált.
– De a telefonáló többes számot használt, nem igaz?
– Azt hiszem.
– És a törés-zúzás, amit a telefonáló hallott. Amikor maga
belépett… semmi sem volt eltörve, igaz?
– Nem.
– Nem talált széttört vázákat?
 – Nem.
– Sem kitört ablakokat, törött üveget vagy képkereteket?
– Nem.
– Egyetlen törött tárgyat sem talált, igaz?
– Nem, uram.
Kivárom, hogy hassanak a szavaim.
– Valaki tudta, hogy Mr. Hanson a házban van, és azt
akarta elérni, hogy a rendőrök el is fogják ott, nem?
Devlin tiltakozik, mert a kérdésem spekulációra ösztönzi
a tanút. A bíró helyt ad neki, de a célomat elértem. Hogy
nyomatékosítsam is, folytatom.
– Egy bűncselekmény helyszínére érkező rendőrként nem
teszi fel magának a kérdést, hogy miért hívná fel valaki a
rendőrséget, hogy aztán valótlanságokat jelentsen be? Mint
például kiabálást és törés-zúzást?
– Amikor odaértem, még nem voltam tisztában a hívás
részleteivel.
– De később meghallgatta a felvételt. Akkor sem kérdezte
meg magától?
Pancetti hebegni kezd.
Mielőtt még kitalálhatna valamit, befejezem a
kikérdezést.
– Nincs több kérdésem.
Devlin még mindig talpon van, és feltesz egy utolsó
kérdést a tanúnak.
– Mindannak ellenére, ami itt elhangzott a hívással
kapcsolatban, amikor odaért a házhoz, kiderült, hogy az egy
gyilkosság helyszíne, igaz?
– Igen.

♦ ♦ ♦

Devlin következő tanúja Barbara King, David asszisztense a

HWI-nél. Barbara magas, csinos, hatvanas évei elején járó nő
tökéletesen fésült ősz hajjal. Tekintélyt parancsolóan lép oda
az esküdtek elé, ráteszi a kezét a Bibliára, és megesküszik,
hogy igazat mond. Bár sok üzletember szereti, ha a
titkárnője fiatal és gyönyörű, egy Davidhez hasonlóan
magas pozícióban lévő vezetőtől sokkal okosabb húzás, ha
egy idősebb, ellentmondást nem tűrő nő vezeti az irodáját.
Gyorsan kiderül, hogy Barbara King is ilyen nő.
– Ms. King, ki az ön munkaadója? – kérdezi Devlin.
– A Hanson World Industries – feleli Barbara
határozottan.
– Ez év júniusáig milyen pozícióban dolgozott ott, és ki
volt a közvetlen felettese?
– A főjogtanácsadó vezető asszisztense voltam. David
Hanson alatt dolgoztam.
– És június óta?
– Amikor Mr. Hanson távozott, megtartottam a
posztomat, de már Mr. Kratznak jelentettem.
– Mióta dolgozott Mr. Hanson vezető asszisztenseként?
– Tíz éve, mióta az előző vezető jogtanácsadó nyugdíjba
ment.
– Ez alatt az egy évtized alatt, míg Mr. Hansonnak
dolgozott, kiismerte a rutinját és a szokásait?
– Igen.
– Ön kezelte a napirendjét?
– Igen.
– Fel tudja idézni az ez év május harmincegyedikei
napirendjét?
– A naptáram segítségével igen.
Devlinnél van a naptár egy kinyomtatott példánya,
melyet szintén felvetetett a bizonyítékok közé. Átadja
Barbara Kingnek, majd megkéri, hogy tanúsítsa az abban
foglaltakat. Sűrű nap volt, mely reggel 8:00-kor kezdődött.
Davidnek három megbeszélése volt, melyet egy hosszabb
tanácsadói telefonhívás, majd egy rövidebb hívás követett
Edwinnel. 11:15-kor David harapnivalót vitetett az irodájába
az irodai étkezdéből. Evés közben két újabb hívást intézett
el, majd 11:50-kor elhagyta az irodáját.
– Nagyon úgy tűnik, hogy Mr. Hanson napjai igencsak be
vannak táblázva – jegyzi meg Devlin.
– Így van.
– És feltételezem, hogy mint vezető asszisztense, ön azt is
tudja, hogy aznap kikkel találkozott és kikkel beszélt
telefonon.
– Így van.
– De a délutánját szabadon hagyta?
– Igen.
– Elmondta magának, hogy hová megy?
Barbara most először mocorogni kezd a székében, és
Davidre pillant.
– Nem.
– Máskor is anélkül hagyja el az irodáját, hogy önnek
szólna, hova megy, mint ahogy azt Jennifer Yamura
meggyilkolásának napján tette?
– Nem.
– Gyakran tett ilyet?
– Nem.
– Akkor ez nem egy szokványos dolog, igaz?
– Így van.
– Mrs. King, hadd kérdezzem meg nyíltan. David Hanson
bent volt az irodájában ez év május harmincegyedikén 11:50
után?
– Nem.
– Ha tehát az őt letartóztató rendőröknek azt állította
volna, hogy egész délután az irodájában volt, akkor az
hazugság lett volna?
Barbara rövid gondolkodás után válaszol.
– Helytelen lett volna.
 – Hazugság lett volna? Mivelhogy Mr. Hansonnak tudnia
kellett, hogy hol volt, és mivel nem az irodájában volt, az,
hogy a rendőröknek mégis azt mondta, hogy ott volt, akkor
az szükségszerűen hazugság, nem?
Tiltakozom, és a bíró helyt ad. Devlin olyan dolgot
sulykol, ami már mindenki számára világos. A
tárgyalóteremben mindenki számára nyilvánvaló, hogy
David hazudott a rendőrségnek arról, hogy hol volt Jennifer
Yamura meggyilkolásának idején.
Amikor megkapom a tanút, mosolyogva lépek oda elé.
– Jó reggelt – kezdem. Mrs. King is jó reggelt kíván
nekem. – Úgy tűnik, a vád arra próbált kilyukadni, hogy
meglehetősen szokatlan dolog volt, hogy Mr. Hanson
délután elhagyja az irodát, és nem mondja meg önnek, hogy
hová megy.
Walker tiltakozhatna, de nem akar már a legelső
kérdésemre lecsapni.
– Bár nem tartozott Mr. Hanson napi rutinjához, időnként
azért elhagyta az irodáját, nem?
– Így van.
– És ilyenkor elmondta önnek, hogy hová megy?
– Nem.
– Megkérdezte?
Ekkor Barbara a tanúvallomása alatt másodszor ismét
csak némi gondolkodás után válaszol.
– Nem.
– Hadd kérdezzek rá nyíltan! Sejtette ön, aki tíz évig volt
Mr. Hanson vezető asszisztense, hogy a főnökének viszonya
van?
– Természetesen.
– Szóval, amikor elhagyta az irodát, és nem tért vissza, ez
nem lepte meg önt?
– Nem.
– És a többi esetben, amikor nem volt az irodájában, nem
halt meg egy nő sem, akikről később kiderült volna, hogy a
szeretője volt?
– Nyilvánvalóan nem.
Megkérdezem, hogy a hosszú évek alatt, amíg a HWI-nél
dolgozott, David volt-e az egyetlen magas rangú vezető, aki
bedobta ezt az eltűnős trükköt. Devlin tiltakozásának helyt
adnak, de már mindenki tudja, mire célzok. Sok vezető
üzletember hagyja időnként szabadon a délutánjait.
Devlin azonnal felpattan, amint leülök.
– Mrs. King, a védelem azt állítja, hogy Mr. Hanson nem
Ms. Yamurával volt aznap délután, amikor ő meghalt. Ha az
irodájában sem volt, akkor hol máshol lehetett? Ki mással
lehetett, mint a szeretőjével, Jennifer Yamurával?
Erre Barbara King elsápad. Gyorsan Davidre néz, aztán
rám, aztán a nézők közé. Devlin lemarad erről a pillantásról,
mert éppen az esküdtek felé fordulva vigyorog fölényesen.
Nem látja, hogy Barbara King kire nézett ki a nézőtéren.
Nekem nem kell látnom. Pontosan tudom.
Devlin következő tanúja Albert Mays, a David
irodaépületéhez tartozó garázs egyik műszakvezetője.
Akárcsak Barbara King esetében, Devlin most is gyorsan
végigmegy Mays vallomásán. A tanú megerősíti, hogy
David reggel 7:45-kor állt be a garázsba Jennifer
meggyilkolásának napján, és este 18:20-ig el sem ment.
Négy órával később, 22:40-kor tért vissza a garázshoz, és a
kocsija másnap délutánig ott is maradt. Alig figyelek oda a
vallomására, azt sugallva az esküdteknek, hogy az
egyáltalán nem is fontos.
Miután Devlin felteszi az utolsó kérdést, úgy teszek,
mintha nem is tudnám, érdemes-e keresztkérdéseket
feltennem. Aztán felállok, az esküdtek felé fordulok, és
megvonom a vállamat. Majd mindössze két kérdést teszek
fel.
– Ha jól értem vallomásának lényegét, akkor Mr. Hanson
minden bizonnyal valahol Philadelphiában volt Ms. Yamura
meggyilkolásának idején.
– Hát, gondolom, igen.
– Csak úgy, mint rajta kívül millió másik ember?
Walker tiltakozik, és én visszavonom a kérdést.
A bíró elbocsátja Albert Mayst, és elrendeli a tizenöt
perces délelőtti szünetet.
A szünet után újra megtelik a tárgyalóterem, és Devlin
Walker Kevin Kratzot szólítja a tanúk padjára. Kratz jobbára
ugyanazt mondja el, mint a meghallgatáson, melynek végén
a bíró visszavonta David óvadékát, és a tárgyalásig
elrendelte a letartóztatását. Ezúttal azonban Kratz nem
ijedtnek, sokkal inkább rezignáltnak tűnik. Elmondja, amit
Devlin elvár tőle, de mindezt kedvetlenül, szinte élettelenül
teszi. Ez láthatóan bosszantja Devlint, aki időről időre
Christina Wesley-re pillant. Mivel Kratz mindenféle
lelkesedés nélkül mondja el a vallomását, úgy döntök, hogy
egyetlen fontos pontra fogok rávilágítani.
– Amikor az ügyfelem elhagyta a céget, maga vette át a
posztját, mint a HWI vezető jogtanácsadója, igaz?
– Igen.
– Gondolom, nagy fizetésemelést is kapott.
Kevin mély levegőt vesz.
– Jelentőset. Arányban állt a megnövekedett
felelősségemmel.
– Maga vette át az irodáját?
– Igen.
– A titkárnőjét is?
– Igen.
– Mindezt pedig David bátyja, Edwin Hanson intézte el
magának, igaz?
– Hát igen. Ő az ügyvezető igazgató. Ő dönti el, ki a
vezető jogtanácsadó.
– Edwin Hanson gyűlöli David Hansont, igaz?
 Kevin hezitál.
– Eskü alatt vall – emlékeztetem.
– Ellenségeskedés van közöttük.
– Edwin helyett David Hanson él a családi birtokon, igaz?
Mivel az apjuk élete végéig szóló jogot adott erre David
anyjának. Úgy döntött, hogy David lakhat ott, nem Edwin.
– Igen.
– Panaszkodott Edwin emiatt?
– Kifejezte nemtetszését.
– Edwin arra is féltékeny volt, hogy David a letartóztatása
előtt egy hatalmas üzlet megkötése előtt állt, mely nemcsak
a HWI, de az egész régiónk szempontjából kulcsfontosságú
lett volna? Edwin nem örült neki, hogy az üzlet megkötése
után kénytelen lesz ügyvezető alelnökké kinevezni Davidet,
és ez után bele fog szólni az üzlet irányításába, igaz?
Devlin felpattan. Érezhetően dühös.
– Tiltakozom! Legalább öt kérdést tett fel. Nem is
kérdéseket. Állításokat tett. Ötöt!
A bíró elmosolyodik.
– Szerintem csak két kérdést hallottunk, ügyész úr.
Megtenné a tanú, hogy először az elsőre válaszol, aztán
pedig a másodikra?
A bíró ezután megkéri a jegyzőkönyvvezetőt, hogy
olvassa vissza a kérdéseimet.
– Igen, David egy hatalmas üzlet megkötése előtt állt. És
Edwinnek elő kellett volna léptetnie őt.
Kivárok, majd az esküdtek felé fordulok.
– Káin és Ábel – mondom.
Devlin tiltakozik ugyan, de az esküdtek már tudják, mire
célzok.
– Nincs több kérdésem – mondom a bírónak.
Devlin úgy dönt, hogy a lehető leggyorsabban lehívja a
tanúk padjáról Kratzot, és kijelenti, hogy neki sincs több
kérdése.
 A bíró a szokásos időben, 12:30-kor rendeli el az
ebédszünetet. Pár percig beszélek a csapatommal, majd
megkérem Vaughnt, kísérje el Marcie-t és Alexander
Ginsberget az irodánkba, ahol Angie mindenki számára
harapnivalót készített elő.

♦ ♦ ♦

A tárgyalás két órakor folytatódik. Devlin a két pilótát

szólítja, akik megismétlik a meghallgatáson tett
vallomásukat. Az esküdtek végighallgatják David
magángépes utazását Mexikóba és a Kajmán-szigetekre. A
pilóták vallomása szenzációszámba megy, és az esküdtek a
hatása alá is kerülnek. Hasonlóan hatásos Caroline Robb
segédügyész, a pénzügyi bűncselekményekkel foglalkozó
egység munkatársának vallomása is. Jól beszél, vallomása
olyan, mintha az esküdtek maguk is Daviddel tartottak
volna pénzbegyűjtő körútjára. Mire a vallomása végére ér,
minden esküdt felélénkül ettől a kis magángépes utazástól.
És mindegyikük mocskosnak érzi magát. Mert ez egy
mocskos út volt.
Tudom, hogy nem lesz egyszerű keresztkérdéseket
feltennem Caroline Robbnak. Elvégre is profi. És
bizonyítékai vannak. És hisz abban, amit mond. Ennek
ellenére meg kell próbálnom.
– Ez a sok repkedés egyik országból a másikba… –
kezdem – elég fárasztónak tűnik ahhoz képest, hogy
ugyanezt a célt elérhette volna egy telefonhívással, vagy pár
kattintással is.
Devlin tiltakozik, azt mondja, ez nem kérdés. A bíró helyt
ad neki.
– Ms. Robb, igaz az, hogy Mr. Hanson egyszerűen fel is
hívhatta volna a kajmán-szigeteki bankját, hogy utalják el a
szóban forgó összeget ide, Philadelphiába, hogy aztán itt
vegye magához a pénzt?
– Ennek írásos nyoma lett volna. Egy ekkora összegű
pénzkivételt minden amerikai banknak jelentenie kell a
kormánynak.
– A szövetségi kormánynak, nem az ügyészségnek, igaz?
– Nem mondhatta volna egyszerűen azt az Azoteca
Comercial-nak, hogy utalják át ide az összeget – folytatja
Robb. – Először is, készpénzről beszélünk. A mexikói banki
alkalmazottaknak előbb el kellett volna helyezniük az
összeget egy bankban, és csak utána utalhatták volna át ide.
Ekkor valószínűleg az egyik alkalmazott felhívta volna a
belügyminisztériumot, az ügyfelét pedig még azelőtt
lekapcsolták volna, hogy felvehette volna a pénzt.
– Van azonban még egy ennél is nagyobb gond az
elméletével – erősködöm. – Ha Mr. Hanson azt tervezte,
hogy elmenekül, egyáltalán nem lett volna szüksége arra,
hogy pénzt utaljon ide, az Egyesült Államokba, nem igaz?
– Nem tudom követni.
– Mr. Hansonnak már így is több millió dollár állt
rendelkezésére itt, az Egyesült Államokban, melyet bármely
más országba nyugodtan átutalhatott volna, ahová el akart
volna menekülni, nem?
Robb azonnal válaszol.
– Kivéve, hogy ez az utalás, ismétlem, írásos nyomott
hagyott volna maga után. A kormány rögtön tudta volna,
hogy melyik országba akar távozni. Éppen ezért kellett
készpénzt felvennie, és magával vinnie.
– De egyébként sem lett volna oka ebbe az úgynevezett
célországba utalnia, nem?
– Nem tudom követni.
– Mr. Hansonnak világszerte több számlája is van. A pénz
már ott vár rá, bárhová is akarna menni, nem?
Ez megakasztja Robbot. Erre nem gondolt. Vagy ha
gondolt is, válasszal nem készült. Ennek ellenére bizonyítja
rátermettségét, és némi gondolkozás után válaszol.
– Amint az ügyfele elhagyta volna az országot, Mr.
McFarland, már szökevénynek minősült volna. Nem sok
olyan ország létezik a világon, mellyel nincsen kölcsönös
kiadatási egyezményünk. Európába nem mehetett volna.
Kanadába sem. Ausztráliába és Új-Zélandra sem. A
skandináv országokba sem. Még Izland és Grönland is
azonnal kiadta volna nekünk. Kétlem, hogy a pénzét
bármely más országokban tartaná. Készpénzre volt
szüksége.
– Szóval azt mondja, az egészet gondosan eltervezte.
Hogy alaposan végiggondolta, hogy elmenekül az Egyesült
Államokból, és külföldön húzza meg magát.
– Efelől kétségem sincs.
– Akkor miért tette?
– Mit?
– Mit? – ismétlem meg Robb válaszát hangomat
felemelve, karomat széttárva, és egyenesen az esküdtekre
nézve. – Az egyetlen dolgot, ami miatt teljességgel
hihetetlen az elmélete.
Robb a szemét forgatja.
– Fogalmam sincs, miről beszél.
– Miért jött vissza?
Caroline már érti.
– Hát…
– Mr. Hanson két külföldi országban is járt, mégis
visszatért az Egyesült Államokba, igaz?
– Igen.
– Vissza ide, Philadelphiába?
– Úgy tűnik.
– De hisz a Kajmán-szigeteken volt! Egy magángéppel! És
négymillió dollárnyi készpénzzel! Szabad volt, mint a
madár!
 – Tiltakozom – pattan fel Devlin.
Rá se hederítek.
– És mégis visszajött a tárgyalása előtt. Két héttel az
esküdtek kiválasztása előtt. Hogy felkészüljön arra, hogy
megvédi magát!
– Helyt adok a tiltakozásnak. – A bíró ezúttal felemeli a
hangját. – Megkérem az ügyvéd urat, hogy szorítkozzon
kérdésekre, és ne tartson beszédet.
Az esküdtek számára is nyilvánvaló, hogy átléptem a
határt. De világos, mire célzok. Egy patkány sem teszi vissza
a fejét a csapdába, miután kiszabadult onnan.
♦ ♦ ♦

Most Edwin jön. Devlin azzal akarja lezárni a délutánt, hogy

a saját testvére is terhelő vallomást tesz Davidre. Gyorsan
átpörgeti a felvezető kérdéseket, amikben kitér Edwin és
David szerepére a HWI-ben. Edwin megerősíti azt, amit
Kratz mondott az esküdtszéknek arról, hogy az ügyészség
pénzügyi bűncselekményekkel foglalkozó osztálya
megkérte, nézzen utána annak, hogy David sikkasztott-e a
vállalat pénzéből. Amikor azonban Devlin felteszi a mindent
eldöntő kérdését, a dolgok nem éppen úgy alakulnak,
ahogyan azt várta.
– Lehetett az öccsének bármilyen olyan vállalati ügylete –
kezdi Devlin –, ami feljogosította volna arra, hogy kivegyen
kétmillió dollárnyi készpénzt az Azoteca Comercialtól?
A meghallgatáson erre a kérdésre Edwin azt válaszolta,
hogy „Egyáltalán nem.” Most azonban másképpen felel a
kérdésre.
– Amennyire én tudom, nem.
Devlin igyekszik leplezni meglepetését. Az asztala
mögött áll, és úgy tesz, mintha a jegyzeteit olvasná. Azon
gondolkodik, hogy emlékeztesse-e Edwint a korábbi
vallomására, vagy hagyja annyiban a dolgot. Rám pillant, és
látja, hogy észrevettem ezt az apró változást a tanú
vallomásában. Tudja, hogy ha nem megy elébe a dolgoknak,
akkor le is fogok rá csapni.
– Mr. Hanson, emlékszik, hogy a korábban ennek a
bíróságnak tett vallomásában azt állította, hogy az öccse
semmiképpen nem járhatott el céges ügyben akkor, amikor a
cég magángépét használva pénzt vett le az Azoteca
Comercial számlájáról?
– Úgy emlékszem, azt mondtam, hogy amennyire én
tudom, nem volt ilyen oka. És a vallomásom idején nem is
volt.
– Nos, a Hanson World Industries ügyvezető
igazgatójaként minden bizonnyal tudna róla, ha valaki a
céges magángépet használná, és ekkora összegű készpénzt
venne fel.
Ekkor Edwin sokkal ellenségesebb hangnemre vált.
– Mr. Walker, a cégemnek tucatnyi országban
negyvenezer alkalmazottja van. Számtalan ügyvezetőnk, és
azt se tudom, hogy hány repülőgépünk. Biztosíthatom róla,
hogy egyiket sem tartom pontosan számon.
– De mégiscsak a saját öccséről van szó, aki a céges
magángépen elrepült Philadelphiából, hogy kifossza a
vállalat egy fiókját.
– Tiltakozom! – mondom. – Az ügyész úr vitatkozik a
tanúval. A saját tanújával.
– Helyt adok – mondja a bíró. Aztán Devlinre néz. –
Szándékában áll vád alá vonni a saját tanúját?
Természetesen megteheti. De először kérjen rá engedélyt.
Devlint teljesen összezavarják a fejlemények. Megint úgy
tesz, mint aki átnézi a jegyzeteit. Kihasználom az időt, és
Davidre meg Marcie-ra pillantok. Mindkettejük arcán
halvány mosoly jelenik meg. Rá is jövök, miért. Valahogy
sakkban tartják Edwint. Minden bizonnyal van ellene
valamijük. Így aztán Edwin most alaposan kibabrált
Devlinnel, és ha jól sejtem, akkor a kezem alá fog játszani,
így aztán, amikor Devlin azt motyogja, hogy nincs több
kérdése, felállok, és a kérdéseimmel elindítom őt az úton.
Az úton, amit már a meghallgatáson előkészítettem.
– Ha jól tudom, a Hanson World Industries számos
humanitárius akcióban vesz részt szerte a világon – kezdem.
– Igen, így van. Főleg a közép-amerikai és afrikai
jótékonysági akcióinkra vagyunk rendkívül büszkék.
– Gondolom, az ilyen akciók során szorosan
együttműködnek az adott ország kormányával. Némely
kormány azonban kevésbé megbízható.
– Így van.
– Így aztán jobbnak látják, ha maguk vásárolják meg az
ételt, ruhákat, szolgáltatásokat és orvosi felszereléseket.
Készpénzzel.
– Így van.
– Kérnek ilyenkor számlát?
– Természetesen nem.
– És a cégen belül kik felelnek a HWI külföldi
jótékonysági akcióiért?
Edwin szünetet tart, de végül éppen úgy válaszol, ahogy
elvárom tőle.
– Egy külön osztály felügyeli a külföldi jótékonysági
akcióinkat. Ez az osztály pedig a vezető jogtanácsadó
irodájának jelent.
– Mielőtt az öccse elhagyta a céget, ő, mint vezető
jogtanácsadó, tájékoztatta önt ezeknek az akcióknak a
részleteiről?
– Nem.
– Szóval azt mondta, hogy az Azoteca Comercialtól felvett
összeget az öccse, „amennyire ön tudja”, nem céges
ügyletekre használta fel, de elképzelhető, hogy a HWI
jótékonysági akcióihoz kellett neki?
Edwin összeszorítja az állkapcsát.
 – Igen.
Megköszönöm az együttműködését, és leülök. Nem
bírom ki, hogy ne nézzek át Devlinre és Christina Wesley-re.
Mindketten kétségbeesetten igyekeznek megőrizni a
hidegvérüket. A teremben azonban van valaki, aki még a két
ügyésznél is rosszabbul viseli Edwin vallomását. Ahogy
Edwin elsétál a védelem asztala előtt, elfordul az
esküdtektől, és hagyja, hogy lehulljon arcáról a
vallomástétele alatt viselt álarc. Arcát mintha kőből faragták
volna, de szeme gyűlölettel telve villog.
 29
NOVEMBER 13., KEDD FOLYTATÁSA

A BÍRÓ MEGVÁRJA, MÍG EDWIN TÁVOZIK, majd odahív minket

a pulpitushoz.
– Fél öt van – mondja felnézve a falon lévő órára. –
Visszaküldöm az esküdteket a hoteljükbe. Aztán szeretném,
ha feljönnének az irodámba. Van egy kis elintéznivalónk.
A bíró bejeleni, hogy mára berekeszti a tárgyalást, és
emlékezteti az esküdteket arra, hogy nem beszélhetnek az
ügyről.
Az esküdtek bólintanak, hogy megértették, és
engedelmeskedni fognak. De én tudom, hogy nem így lesz.
Mostanra az esküdtszék már két-három fős klikkekre
oszlott. Talán származás, nem, életkor, politikai beállítottság
vagy iskolai végzettség alapján. De az is lehet, hogy csak az
alapján, hogy ki ki mellett ül. Ezek a kis csoportok aztán
megbeszélik a bizonyítékokat. Kibeszélik a tanúkat, az
ügyvédeket, a bírót, és még a nézőtéren ülő embereket is.
Vagy a többi esküdtet. Néha a bíró helyettese elcsípi ezeket
a beszélgetéseket, együtt nevet az esküdtekkel, vagy
leteremti őket. A lényeg az, hogy az ügy minden apró
tényezője máris elkezdett véleménnyé formálódni az
esküdtek fejében. Ezek a vélemények aztán szép lassan
megszilárdulnak. Olyan esküdtek is lehetnek, akik már a
záróbeszédek előtt állást foglalnak az ügyben.
 Amikor az esküdtek és a nézők elhagyják a
tárgyalótermet, kikísérem a csapatomat a folyosóra, hogy
szokás szerint átbeszéljük a nap történéseit.
– Henrynek nem lett volna szabad figyelembe vennie és
beengednie a tárgyalásra azt, hogy David külföldre repült
pénzszerző körútra – mondja Alexander Ginsberg. –
Meglep, hogy mégis így tett.
Megköszönöm Ginsbergnek a segítségét, majd Marcie-
hoz fordulok.
– Szeretnék beszélni veled, miután felmentem a bíróhoz –
mondom neki. – Vaughn, lennél olyan jó, és átkísérnéd
Marcie-t az irodába?
Vaughn bólint, majd Marcie-val elindulnak a folyosó
végén lévő liftekhez. Piper pár lépéssel mögöttünk
várakozik, megmondom neki, hogy pár perc, és jövök.
– Mr. Walker úgy nézett ki, mint egy szomorú kiskutya –
mondja Ginsberg. – Van ötleted, miért gondolta meg magát
Edwin?
– Ötletem? Az van.
– Tudod, Mick, egyáltalán nem álltok olyan rosszul.
Végül is megnyerhetitek az esküdteket.
Mély levegőt veszek. Ginsbergnek nem beszéltem a
felvételről. Velem ellentétben ő nem tudja, hogy Jennifer
Yamura meggyilkolásának a napján három férfi is járt a
házában. Hogy a második férfi lökte le a lépcsőn. És minden
bizonnyal a harmadik férfi, David Hanson végzett vele. És
Ginsberg azt sem tudja, miért kell elérnem, hogy David
megússza a dolgot. Vagy, miért kell gondoskodnom arról,
hogy ez az ügy el se jusson az ítélethozatalig.
– Nem engedhetem, hogy az esküdtszék mondjon ítéletet
– mondom. – És tennünk kell arról, hogy David és Marcie
rettegjen, amikor a védelem az utolsó tanúját is elbocsátja.
Ezért vagy itt.
– Emlékszem.
 Ginsberg elmegy, és én odalépek Piperhez.
– Már el is felejtettem, mennyire jó vagy – mondja. – És
hogy milyen érdekesek a tárgyalások.
– Igen, az érdekes találó kifejezés.
– Tudom, régi kínai átok – mondja Piper a híres mondatra
célozva: „Élj meg érdekes időket”. – De tényleg, úgy éreztem,
mintha egy hullámvasúton ülnék. Reggel még rosszul állt
David szénája, viszont a délután elég jól alakult. Mit gondol
Mr. Ginsberg?
– Azt mondta, nem engedhetjük meg, hogy az esküdtek
hozzanak ítéletet – mondom, mire Piper arcáról azonnal
eltűnik a mosoly. – Hé, ne aggódj! A vád tele van lukakkal,
és én ezt az esküdteknek is meg fogom mutatni. Aztán mi
jövünk.
– Davidnek is vallomást kell tennie?
Mély levegőt veszek.
– Remélem, hogy nem. Devlin darabokra szedné. Hacsak
David nem hajlandó beszámolni az alibijéről, és elmondani,
hogy hol volt a gyilkosság idején.
– Meddig kell ezt eldöntenie?
– Már régen tájékoztatnunk kellett volna a bíróságot és az
ügyészséget az alibijéről. De szerintem, ha David most
mutatna be egy hitelt érdemlő alibit, akkor a bíró azt is
elfogadná. – Szünetet tartok. Piper mintha észre sem venné,
hogy elhallgattam. – Hé, jól vagy?
– Ja, igen. – Az órájára pillant. – Jaj, oda kell érnem a
szüleimhez és elhozni Gabbyt.
Elkísérem a lifthez, és megnyomom a le gombot.
– Ma nem maradok sokáig – mondom. – Beszélek pár
percet Marcie-val a stratégiánkról, aztán átnézem a
keresztkérdéseimet, amit az ügyész tanúinak fogok feltenni.
Szerintem pár óra alatt végzek. Kilencre otthon leszek.
Megérkezik Piper liftje, és belép. Aztán visszafordul, és
megtartja a becsukódó ajtót.
 – Marcie is része ennek a stratégiának? – kérdezi.
Bólintok.
– Néha úgy érzem, hogy több szerepe van, mint nekem.
Egy pillanatig rám bámul, majd halványan elmosolyodik,
és elengedi az ajtót.
A következő lifttel felmegyek a tizenkettedikre. A bíró,
Devlin Walker, Christina Wesley és a bíró asszisztense már
várnak.
– Örülök, hogy csatlakozott, Mr. McFarland – mondja a
bíró némi éllel a hangjában, a késésemre utalva. – Jól van.
Most, hogy mindenki itt van, lássunk is hozzá. Ez az egész
pénz-ügy egyre inkább zavar engem. Talán hiba volt, hogy
engedtem figyelembe venni. – Erre Devlin mocorogni kezd a
székében. Christina Wesley álla is leesik. A bíró folytatja, és
ezúttal egyenesen nekem címezi a mondandóját. – Ezért
engedtem, hogy úgy elkalandozzon azokkal a jótékonysági
dolgokkal. Van valami alapja azoknak a kérdéseinek?
Valami bizonyíték, ami alátámasztja őket? Az egy dolog,
hogy a meghallgatáson azt sugallja, az ügyfele jótékony
célokra használta fel azt a pénzt. Az viszont teljesen más, ha
a tárgyalás alatt a kérdéseivel tévútra tereli az esküdteket.
A bíró szemébe nézek.
– A kérdéseimnek van alapja. Azt azonban még nem
döntöttem el, hogy a tanúk padjára szólítom-e az
ügyfelemet, hogy meg is ossza ezeket.
Devlin már majdnem kiesik a székéből.
– Bíró úr, erősen ellenjavallom, hogy a bíróság
meggondolja magát ebben az kérdésben, főleg, hogy a vád
már bizonyítékokat is bemutatott. Az esküdtek azt fogják
gondolni, hogy a vád rátapintott valamire, a bíró úr pedig
leállított minket.
– Nyugalom, ügyész úr – mondja a bíró. – Még nem
döntöttem el, hogy mit fogok tenni. De ettől kezdve nem
akarok több vallomást hallani a kérdésben. Azt akarom,
hogy a konkrét vádra koncentráljanak.
– Edwin Hanson volt az utolsó tanú a repülőutak
kérdésében – jelenti ki Devlin.
A bíró bólint, majd újra felém fordul.
– Engedélyt adok rá, hogy figyelembe vetessék a
környéken történt betöréseket. Ez egy gyilkossági ügy, és
úgy vélem, hogy a gyilkossághoz időben és térben közel
álló betörések vizsgálata rávilágíthat arra, vajon a vádlotton
kívül lehetett-e még valaki másnak indítéka és lehetősége
megölni az áldozatot.
Devlin azonnal tiltakozik.
– Bíró úr, ilyen betörések és egyéb kisebb
bűncselekmények a város minden környékén előfordulnak.
Minden gyilkossági ügyben minitárgyalásokat fogunk
tartani az összes környéken elkövetett kihágásról? Az
lehetetlen lenne!
Christina Wesley is felcsattan.
– Ez nevetséges! Még azt sem tudjuk, hogy ki követte el
azokat a betöréseket! Hogyan vizsgálhatnánk meg egy olyan
ügyet, ahol azt sem tudjuk, ki az elkövető?
A bíróval és Devlin Walkerrel egyszerre nézünk a fiatal
ügyészre.
– Nahát, Ms. Wesley, én eddig azt hittem, hogy pont az a
lényege egy nyomozásnak, hogy rájöjjünk a bűnöző kilétére.
Christina elvörösödik. Nem tudom, hogy azért, mert
elszégyellte magát, vagy mert dühös rám.
– Szóba kerülhet a vallomástétel? – kérdezi Henry bíró a
semmiből. – Tudom, hogy az ügyfele nem fogja beismerni
az előre megfontolt szándékból elkövetett szándékos
emberölést. De mi a helyzet a hirtelen felindulásból
elkövetett emberöléssel? Vagy a gondatlanságból elkövetett
emberöléssel?
Devlin azt mondja, hogy nem igazán érdekelt egy
beismerő vallomásban, de ha a védelem előterjeszti, akkor
fontolóra veszi.
A bíró vállat von, majd azt mondja nekem, hogy beszéljek
az ügyfelemmel, hátha belemegy egy kevésbé súlyosabb
vádba, és vallomást tesz.
– Megkérdezem, bíró úr – egyezem bele mindenféle
lelkesedés nélkül.
A bíró elbocsát minket, én pedig Devlin és Christina előtt
lépek ki az irodájából. Már a lift felé tartok, amikor Devlin
utolér.
– Mick, egy percre – mondja.
Megfordulok, és várom, mit akar mondani.
– Korábban – kezdi – felajánlottam, hogy az ügyfeled
megúszhatja az életfogytot, ha beismeri a hirtelen
felindulásból elkövetett emberölést. Utoljára ajánlom ezt fel,
de csak azzal a…
Felemelem a kezemet, hogy leállítsam.
– Tudom. Már kívülről fújom az ajánlatodat. De mi lenne,
ha te mondanál el valamit nekem?
Kérdőn néz rám.
– Mi a nagy titok? – kérdezem.
Kérdő tekintete értetlenbe fordul át.
– Ugyan már, Devlin. Az első perctől kezdve rá vagy
állva arra a laptopra. Mi olyan fontos lehet rajta, hogy veszni
hagynád érte életed eddigi legnagyobb gyilkossági ügyét?
Az ügyet, mellyel félig már az államügyészi székben
érezhetnéd magad, ha a tudjukki úgy dönt, visszavonul?
– Pontosan tudod, miért olyan fontos a laptop.
Yamurának több információja is volt a korrupt rendőrökről.
Több, talán sokkal több név is felmerülhet. Akarom ezeket a
neveket, és minden más bizonyítékot is, ami még a gépen
lehet. Sosem titkoltam ezt.
Keményen a szeme közé nézek, és egy kis mosolyra
húzom a számat.
– Nem csak erről van szó. Soha nem cserélnél el egy
David Hansont pár korrupt zsarura. – Most ő bámul rám. –
Szerintem sokkal személyesebb okod van. Nem azért akarod
annyira azt a laptopot és a rajta lévő bizonyítékokat, mert
látni akarod, mi van rajta. Hanem azért, mert nem akarod,
hogy más is lássa.
Devlin állkapcsa megfeszül. Érzékeny pontra
tapintottam, ahogy szándékomban is állt, de még mindig azt
hiszi, csak találgatok.
– Utolsó esély, Mick. Az ügyfeled holnap reggelig, a
tárgyalás megnyitásáig bevallhatja a hirtelen felindulásból
elkövetett emberölést. Az ajánlat addig él, míg az első tanú
fel nem esküszik. És többet nem fogom felajánlani. – Azzal
elfordul, és elsiet.
Már majdnem hat óra, mire visszaérek az irodába.
Azonnal a tárgyalóba megyek, ahol Marcie vár rám. Az
asztal túlsó végénél ül. Belépek, és becsukom magam
mögött az ajtót.
– Van friss kávé – mondja, és az előtte álló fehér
porcelánkancsó felé biccent. – Gondolom, sokáig maradsz
bent.
– Később majd iszom – mondom, és leülök mellé. Ahhoz
képes, hogy egész nap egy zsúfolt tárgyalóteremben ült,
feltűnően frissnek tűnik. Egy gyűrődést sem látok
visszafogott, kék nadrágkosztümjén, és minden hajszála
tökéletesen áll. Orromat parfümillat csapja meg, és azon
gondolkozom, hogy éppen most fújta-e magára a mosdóban,
vagy esetleg valami méregdrága illatot használ, ami
fokozatosan érezteti az illatát.
Egy darabig csak ülünk, és nézzük egymást. Aztán
egyetlen szóval töröm meg a csendet:
– Edwin.
Marcie elmosolyodik.
– Igen, Edwin – mondja fénylő szemekkel. – Ma reggel
volt egy kis beszélgetésünk az irodájában. A nap még fel
sem kelt, de ő már bent volt, éppen, ahogy sejtettem. Azt
gondolta, hogy lesz egy kellemes napja a tárgyalóteremben.
Hogy majd kiteregeti a férjem szennyesét. Én azonban
meggyőztem az ellenkezőjéről. Ráébresztettem, hogy nem
gondolta át rendesen ezt a dolgot.
– Pontosan mivel fenyegetted meg?
– David majdnem tíz évig volt a HWI vezető
jogtanácsadója. Ő felügyelte a cég összes jogi ügyét.
Felügyelte, mármint, hogy titokban tartotta. Elrejtette. A
szőnyeg alá seperte. David azt üzente Edwinnek, hogy ha
terhelően vall rá az esküdtszék előtt, akkor országszerte
megcsörrennek a hírcsatornák telefonjai. Aztán tucatnyi
állami és szövetségi ellenőrző intézmény irodáiban is.
Politikusok megkenése itthon és külföldön.
Környezetvédelmi előírások nagy és még nagyobb mértékű
áthágása. Diszkriminációs vádak elsimítása. Meghamisított
gyógyszerteszteredmények. Bizonyos nem megbízható
kormányoknak eladott fegyvertechnológiák. Nemzetközi
kereskedelmi egyezmények megsértése. És a rengeteg
dokumentum, ami ezeket alátámasztja. Ha Daviddel
mindent kiteregetnénk, akkor szegény Edwin a következő
tíz évben egyik kongresszusi meghallgatásról a másikra
járna. Aztán persze az Egyesült Államok főügyészének is
lenne hozzá egy-két szava.
Hátradőlök, és próbálom megemészteni a hallottakat.
Marcie éppen azt mondta el rezzenéstelen arccal és
mindenféle szégyenérzet nélkül, hogy a férje a testvérével és
a csatlósaival kiegészülve elképzelhetetlen méretű vállalati
bűncselekményeket követett el.
– Mi van Kevin Kratzcal?
– Mi lenne vele?
– Gondolom, fejét veszitek.
– Amint kihirdetik az ítéletet – legyen az bármi is. És
ugyanerre a sorsra jut az a semmirekellő Barbara King is.
Ezt megígértettem Edwinnel.
– De mi van, ha Kratz ugyanúgy megzsarolja Edwint,
mint ti? Követelései lesznek, vagy egy jelentős összeget kér.
Marcie felnevet.
– Ugyan már, Mick. Szerinted az a görény van ilyen
tökös?
Igaza van. Természetesen. Kevin soha nem merne
szembeszállni sem David, sem Edwin Hansonnal.
Elmondom Marcie-nak, hogy a bíró azon gondolkozik,
hogy mellőzi az ügyből David egész négymillió dolláros
utazgatását.
– Szerintem holnap délután a bíró pontosan ezt fogja
tenni.
Ez a megjegyzés rögtön aggodalommal tölt el.
– Mégis miről beszélsz?
– Van fogalmad, hányan éheznek Dél-Szudánban? Vagy
hány embernek kellett elhagynia az otthonát a világszerte
tomboló polgárháborúk miatt?
Érzem, hogy kifut a vér az arcomból.
– Ezúttal mit tettetek Daviddel?
Marcie elővesz egy cigarettát, és rágyújt. A szemembe
nézve beleszippant. Aztán újra.
– Nem David ölte meg azt a ringyót. És nem engedem,
hogy börtönben végezze miatta.
– Hogyan lehetsz ennyire biztos benne? Talán
összevesztek. Talán David elvesztette a fejét.
– David soha nem veszti el a fejét.
– Mindenki elveszti néha! Te nem láttad, hogy nézett ki a
letartóztatása utáni reggelen, amikor a kihallgatószobában
ült. Akkor nem volt éppen ura a helyzetnek. – Marcie rám
bámul. – És mi van a videóval?
– Csak az van rajta, hogy David bemegy a házba, aztán
meg kijön.
– Abban az időben, amikor Jennifer Yamurát megölték!
Ha napvilágra kerül az a videó, akkor Davidnek annyi.
– Jaj, maradj már! Nem csak Davidet akarod megvédeni.
Ha valaha is napvilágra kerül az a videó, akkor az is
kiderül, hogy te eltitkoltad, akkor pedig felelned kell az
igazságszolgáltatás akadályozásáért. Éppen annyira véded a
saját seggedet, mint Davidét.
Összeszorítom a fogamat, de nem mondok semmit.
Marcie-nak igaza van. A videó engem is kicsinálna.
Marcie feláll, felveszi a kabátját, és a vállára kanyarítja a
táskája pántját. Végignézem, ahogy az ajtó felé sétál, és már
éppen arra gondolok, hogy köszönés nélkül fog elmenni. De
visszafordul.
– Tudom, hogy nem könnyű neked ez az ügy. És azt is
tudom, hogy csak rosszabb lesz. Több szempontból is. És mi
sem könnyítjük meg a dolgodat Daviddel. De egyszerűen
nem ülhetünk ölbe tett kézzel, és bízhatunk abban, hogy a
rendszer ezúttal úgy működik, ahogy kellene. David és én
rendelkezünk bizonyos erőforrásokkal. Olyan
kapcsolatokkal, lehetőségekkel, melyekkel mások nem. És
fel is fogjuk használni ezeket. Tudom, hogy nem értesz
egyet, de szerintünk ezek az erőforrások a hasznunkra
válhatnak. De ha mégsem, akkor is elértünk legalább annyit,
hogy Daviddel nem kell majd azon bánkódnunk, hogy nem
tettünk meg mindent az ügy érdekében. – Marcie egy
darabig még bámul rám, majd sarkon fordul, és elmegy.
Még sokáig bámulom az üres tárgyalót.
Én is sokat tudok a megbánásról.
 30
NOVEMBER 14., SZERDA

DEVLIN WALKERREL ÉS CHRISTINA WESLEY-VEL Henry bíró

előtt ülünk a tárgyalóterem melletti kis irodájában.
– Nos? – kérdezi a bíró tőlem. – Megfontolta az ügyfele a
vallomástételt?
Devlin még az előtt közbevág, hogy megszólalhatnék.
– Mi felajánlottuk a hirtelen felindulásból elkövetett
emberölést, bíró úr. A vádlott ennél jobb ajánlatban nem is
reménykedhetne.
A bíró végiggondolja ezt, aztán rám néz.
– Ma reggel találkoztam Mr. Hansonnal, és elég hosszan
elbeszélgettünk. – Elhallgatok, és kiveszek a
mellényzsebemből egy darab sárga, vonalas papírlapot. –
Az ügyfelem figyelmesen végighallgatott. Aztán tollat és
papírt kért. Azt szerette volna, ha a bíró úr szó szerint hallja
az üzenetét. Ezt írta:
„Nem öltem meg Jennifer Yamurát. Sem szándékosan, sem
véletlenül, sem hirtelen felindulásból, sem pillanatnyi
elmezavaromban, sem más nyakatekert jogi megfogalmazás szerint,
mely esetleg csökkentheti a rám kiszabott ítéletet. Nem öltem meg
Jennifer Yamurát, és nem fogok bevallani semmilyen olyan tettet,
mely erre utal, még akkor sem, ha ezerévnyi börtönt úszhatnék meg.
Ami a kisebb, a tetthely megváltoztatására irányuló vádat illeti, arra
kérem a bíró urat, értse meg, a meggondolatlan ügyész által felállított
gyilkossági vád tönkretette a hírnevemet, romba döntötte a
karrieremet, és gátat szabott egy olyan üzleti megállapodásnak,
melyből Philadelphia összes férfija, nője és gyereke profitálhatott
volna. Mint minden ártatlan ember, én is rettegek a börtöntől. De
nem fogok elfogadni semmilyen alkut, ami ehhez a hamis vádhoz
kapcsolódik.”
Összehajtom a papírdarabot, és visszateszem a belső
zsebembe.
– Szóval – mondja a bíró – még akkor se mennek bele az
egyezségbe, ha az ügyész úr szándékos emberölést…
– Még akkor se, ha szabálytalan gyalogátkelést ajánl.
Erre Walker felhorkan. A bíró rosszallóan néz rá, majd
arra utasít, hogy menjünk vissza a tárgyalóterembe.
Megállok az ajtóban, és hagyom, hogy Christina Wesley és
Devlin kimenjenek előttem. Aztán, mielőtt becsuknám
magam mögött az ajtót, visszapillantok az irodába. Bill
Henry engem bámul, és a tekintetéből tudom, hogy érti az
üzenetet: David Hanson ártatlan, és semmit nem fognak
tudni rábizonyítani.
Ami tökéletesen illik a tervezett végjátékomba.

♦ ♦ ♦

Az esküdtek belépnek a tárgyalóterembe, és elfoglalják a

helyüket.
– A vád a tanúk padjára szólítja John Tredesco nyomozót
– jelenti be Devlin.
Tredesco a vád felől, a tárgyalóterem bal oldalán nyíló
ajtón lép be, majd elsétál a vád asztala és az esküdtek előtt.
Ritkuló fekete haja frissen nyírott, de zsírosan tapad kis
fejére. Begombolt zakóval sétál el az esküdtek előtt, hogy ne
lássák öve fölé lógó hájas hasát. Aztán az esküdtek felé
fordul, és nem bírja ki, hogy ne vessen rájuk egy kemény
pillantást.
Devlin a szokásos módon kezdi a kikérdezést,
elmondatja Tredescóval, hogy Philadephiában nevelkedett,
és itt végezte el a főiskolát, azt, hogy tizenöt éve dolgozik
nyomozóként, ebből nyolcat a gyilkosságiaknál. Amikor
lefutották az összes kötelező kört, akkor Walker Jennifer
Yamura meggyilkolásának éjszakájáról kérdezi a tanút.
– Pancetti és Kujowski járőrök átadták a vádlottat nekem
és Cook nyomozónak, mi pedig bevittük őt az őrsre – kezdi
Tredesco. – Nyilvántartásba vettük, majd bekísértük egy
kihallgatóhelyiségbe. Cook nyomozó megkérdezte a
vádlottat, hogy kér-e kávét. Ő azt mondta, hogy nem. Aztán
egy kis idő múlva meggondolta magát. Úgyhogy vittünk
neki kávét és egy kis tejet, de a vádlott kijelentette, hogy
sovány tejet kér. Cook nyomozó visszament, hogy
megnézze, van-e a hűtőben, majd hozott kétszázalékos tejet.
De a vádlott azt mondta, „Nem. Azt mondtam, sovány tejet.
Nem kétszázalékosat.” Cook nyomozó végül talált sovány tejet,
de mire visszaért vele, a vádlott azt mondta, hogy kihűlt a
kávéja, és melegítsük meg neki.
Tipikus Tredesco-féle baromság. Apró, kitalált részletek,
amik rossz színben tüntetik fel a vádlottat. Azóta csinálja ezt
a tanúk padján, amióta az eszemet tudom. Ügyészként
nemegyszer kellett figyelmeztetnem, hogy hagyja ezeket a
hülyeségeket.
– Kikérdezte a gyanúsítottat, mielőtt az ügyvédet hívott
volna? – kérdezi Devlin.
– Előtte igen. Utána nem. – Tredesco tudja, hogy ki kell
hangsúlyoznia, hogy minden, amit a vádlott mondott, az az
előtt történt, hogy ismertették volna a jogait. –
Megkérdeztük tőle, hogy miért ölte meg a lányt, Jennifer
Yamurát. Összevesztek? Vagy mert a lány szakítani akart
vele? Esetleg rajtakapta valaki mással?
– Mit mondott erre a vádlott?
 – Mindent tagadott.
– Megkérdezte tőle, hogy hol volt a gyilkosság idején?
– Meg.
– Válaszolt?
– Azt mondta, egész délután munkában volt. Amit
furcsállottam is egy kicsit.
– Miért furcsállotta?
– Mert nem mondtam neki, hogy mikor ölték meg a lányt.
Akkor honnan tudta, hogy délután történt?
Devlin hagyja, hogy ezen mindenki elgondolkozhasson
egy kicsit. Néhány esküdt felvonja a szemöldökét.
Néhányan felénk pillantanak, hogy lássák, Daviddel hogyan
reagálunk.
– Szóval azt mondta, hogy egész délután munkában volt
– folytatja Devlin. – Sikerült kiderítenie, hogy valóban így
volt-e?
Mielőtt még Tredesco válaszolhatna, felállok.
– Bíró úr, korábban már arra az álláspontra jutottunk,
hogy Mr. Hanson nem volt egész délután a munkahelyén.
Ms. King is így vallott, és a védelem nem is kérdőjelezte ezt
meg.
A bíró fagyosan néz rám. Az, hogy David hazudott a
rendőröknek, fontos oszlopa a vádnak, és Bill Henry nem is
fogja hagyni, hogy megússzuk a korábbi vallomással.
– Elutasítva.
– Igen, a titkárnőjétől megtudtuk – mondja Tredesco –,
hogy ez nem volt igaz. Ms. King elmondta, hogy elment,
nem mondta meg, hová megy, és aznap már nem is ment
vissza az irodába.
– Nem kérdezem meg, hogy talált-e ujjlenyomatokat és
DNS-maradványokat a házban. Erről majd a helyszínelők
fognak tanúskodni az esküdtszék számára. De jutott a
tudomására valami fontos a házzal kapcsolatban?
– Abszolút. Kiderítettük, hogy az ingatlan vásárlását hat
évvel ezelőtt maga Mr. Hanson felügyelte a Hanson World
Industries nevében.
– Honnan tudja, hogy a vádlott felügyelte az ingatlan
megvásárlását, és nem a HWI egy másik alkalmazottja?
– Az ő neve szerepelt az adásvételi szerződésen. Ő írta
alá vezető jogtanácsadóként.
Devlin engedélyt kér odalépni a tanúhoz, aztán a tanúk
padjához lép, és megkéri Tredescót, hogy azonosítsa a
kérdéses szerződést.
Aztán felvéteti a szerződést a bizonyítékok közé, majd
megkérdezi a tanút, hogy megtudott-e még valami mást az
Addison utca 1792. alatt álló házról.
– Az egészet felújították – feleli a nyomozó. – Új szőnyeg,
új bútorok, új tévé. Arra gondoltam, hogy talán a vádlott új
barátnőt is akar keríteni.
Tiltakozom, a bíró pedig törölteti a megjegyzést a
jegyzőkönyvből, majd felszólítja az esküdteket, hogy
tegyenek úgy, mintha nem is hallották volna.
Devlin megkérdezi Tredescót, hogy Daviden kívül
számításba vett-e más lehetséges gyanúsítottakat.
– Természetesen – hazudja Tredesco. – Minden nyomozás
esetében így járok el. Még akkor is, amikor a kezdetektől
nyilvánvaló, hogy ki követte el az adott bűncselekményt.
Igyekszem ilyenkor is az ördög ügyvédjét játszani, és
megkérdezem magamtól, hogy ki más lehet a tettes. Ha
felbukkan egy másik nyom, akkor azt követem, vezessen
bármerre is. Ez a bűnügyi nyomozás lényege.
Devlin még fél órán keresztül kérdezgeti Tredescót, aki
lépésről lépésre levezeti az esküdtszéknek, hogyan
irányították a nyomozást Cook nyomozóval. Elmeséli,
hogyan kérdezték ki a szomszédokat, majd megadja a
neveiket és a kikérdezésük időpontját is. Beszámol róla,
hogyan kérdezték ki Edwin Hansont, Kevin Kratzot, a
garázs műszakvezetőjét, majd Barbara Kinget és David vagy
féltucatnyi kollégáját. Hogyan nézték át a helyszínelők és a
kórboncnok által összegyűjtött bizonyítékokat. Hogyan
kérdezték ki Jennifer Yamura kollégáit, barátait, és még a
szüleit és a testvérét is. Korán keltek, és késő éjjelig
dolgoztak. Étkezéseket hagytak ki. Tredesco még egy
évfordulós ünnepséget is kénytelen volt lemondani.
Devlin világos üzenetet küld az esküdteknek: a
rendőrség mindenre kiterjedő nyomozást végzett, és minden
bizonyíték David Hansonra mutat.
– Találtak bárkit, aki máshova tudta volna helyezni a
vádlottat a gyilkosság idején, mint Jennifer Yamura háza? –
kérdezi Walker.
– Senkit.
– Találtak valakit, akinek információja lett volna arról,
hogy Mr. Hanson bármi mást kezdett vagy kívánt volna
kezdeni azzal a négymillió dollárral, mint hogy az
igazságszolgáltatás elől tervezett meneküléséhez használja
fel?
– Senki nem tudott más magyarázatot adni.
– Még egy utolsó kérdés, nyomozó – mondja Walker. –
Egy igen fontos kérdés. Találtak bármi olyan egyéb hitelt
érdemlő nyomot vagy bizonyítékot, esetleg más
gyanúsítottat, melyek túlmutattak a spekuláción Jennifer
Yamura meggyilkolásának ügyében?
– Olyat nem, ami több lett volna spekulációnál. Úgy
értem, tisztában voltunk vele, hogy a korrupcióval vádolt
rendőrök bizonyára nem kedvelték túlságosan Ms. Yamurát.
De egyiküket sem fogtuk el, amint éppen kirohant a
házából. És a helyszínelők sem találták meg a helyszínen a
kérdéses rendőrök ujjlenyomatát. Így aztán le is húztuk őket
a listáról. Mármint gondos mérlegelés után, természetesen.
– Kapott esetleg halálos fenyegetéseket Jennifer Yamura
ezektől a rendőröktől? – kérdezi Devlin.
– Nem találtunk erre utaló bizonyítékot.
 – Odatelefonált bármelyik rendőr Ms. Yamura házába?
Esetleg Ms. Yamura felhívta valamelyiküket?
Kész vagyok felpattanni. A bíróság világosan kimondta,
hogy Jennifer telefonhívásait nem lehet felhasználni, de
Tredescóból kinézem, hogy igyekszik megemlíteni őket.
De ezúttal tisztességesen játszik.
– Nem – feleli.
– A vádlottal való kapcsolatán kívül ismertté vált-e az
elhunyt más romantikus kapcsolata, mely indítékul
szolgálhatott volna valakinek a gyilkosságra?
– Nem – válaszolja Tredesco.
– Köszönöm, nyomozó – mondja Walker. – Bíró úr, a tanú
a védelemé.

♦ ♦ ♦

A bíróság tízperces szünetet rendel el, hogy mindenki

kinyújtóztathassa elgémberedett tagjait és elmehessen a
mosdóba. Megvárom, míg a helyettes kikíséri Davidet az
oldalajtón át, hogy visszavigye a cellájába. Aztán
Ginsberghez és Vaughnhoz fordulok. Marcie a terem bal
oldali ajtaján, Piper a jobb oldalin át hagyja el a termet.
Ginsberg megcsóválja a fejét.
– Tredesco. – Ő is pont olyan jól ismeri a nyomozót, mint
én.
Harminc perccel a tízperces szünet kezdete után az
esküdtek már a helyükön ülnek. A bíró felém biccent, én
pedig azonnal felpattanok, és elindulok Tredesco felé.
– Azt a benyomást keltette az esküdtekben, hogy egy
rendkívül aprólékos nyomozáson van túl.
– Rendkívül aprólékos.
– Minden kő alá benéztek? Minden lehetséges
gyanúsítottnak utánanéztek?
 – Minden hitelt érdemlő gyanúsítottnak.
– Kérem, sorolja fel az esküdteknek azon korrupt
rendőrök neveit, akiknek utánanézett. Mesélje el az
esküdteknek, hogy pontosan hogyan folytatta le ellenük a
nyomozást.
– Amint azt már mondtam, az ő ujjlenyomataikat nem
találták meg a helyszínen. Még arra sem volt bizonyíték,
hogy egyáltalán megpróbáltak kapcsolatba lépni az
áldozattal.
– Sorolja a neveiket, nyomozó! Azon kábítószer-
kereskedéssel összefüggésbe hozott rendőröket, akiket a
vádesküdtszék megvádolt.
Tredesco Devlinre pillant, aki csak széttárja a karját.
– Nem emlékszem a neveikre – mondja Tredesco, így
aztán odaadom neki a rendőrök neveit tartalmazó listát.
– Esetleg ez felfrissíti az emlékezetét?
Tredesco vonakodik, de végül felolvassa a neveket.
– Mi is volt pontosan az a kifejezés, amit a vád
kérdésének megválaszolásakor használt? – kérdezem. –
Hogy a korrupcióval vádolt rendőrök nem kedvelték túlságosan
Ms. Yamurát? Komolyan képes volt ezt mondani? –
Tredesco csak bámul rám. – Azok a tisztességtelen rendőrök
gyűlölték őt, nem igaz? Ms. Yamura cikke egy csapásra
tönkretette a hírnevüket, elvesztették miatta az állásukat, és
a sztori a vádemelést is felgyorsította, nem?
– Ahogy már mondtam, még arra sem volt bizonyíték,
hogy ezek a rendőrök egyáltalán megpróbáltak volna
kapcsolatba lépni az áldozattal.
– Tényleg? Nem hívták fel, hogy figyelmeztessék, hogy el
fogják kapni? Erre céloz?
Tredesco szinte felnyársal a tekintetével.
– Nem volt kapcsolat azok között a rendőrök és az
áldozat között. És egyikük ujjlenyomatát sem találták meg a
házban.
 – Gondolt esetleg arra, hogy ilyen tapasztalt rendőrök
esetleg hallottak már az ujjlenyomatokról, és esetleg úgy
döntöttek, hogy kesztyűt húznak?
– Kesztyűket sem találtunk a helyszínen.
– Talán mert a rendőröknek több eszük volt annál,
mintsem egy gyilkosság helyszínén hagyják a kesztyűjüket,
ami tele van a DNS-ükkel.
Tredesco kőszoborként ül a székében.
– Nem a rendőrök ölték meg a lányt.
– Egyik társuk tanúskodni mert ellenük, őt megölték.
Stanely Lipinskit az utcán lőtték le, mint egy kutyát!
Devlin felpattan, és tiltakozik, pont, ahogy vártam.
– Bíró úr, semmilyen bizonyíték sem utal arra, hogy
Lipinski rendőrt más rendőrök gyilkolták volna meg, arra
meg végképp semmi sem utal, hogy a korrupcióval vádolt
rendőrök tették volna. Kérem, hogy töröljék a
jegyzőkönyvből az ügyvéd úr megjegyzését, és szólítsák fel,
hagy hagyjon fel ezzel a teljességgel félrevezető
kérdésfeltevéssel.
A bíró helyt ad a tiltakozásnak, én pedig folytatom.
– Váltsunk témát egy pillanatra – mondom. – Azt mondta
az esküdtszéknek, hogy nem talált olyan tanút, aki igazolni
tudta volna, hogy a vádlott a gyilkosság idején Jennifer
Yamura házán kívül máshol volt.
– Egyet sem.
– Mi van az egyenlet másik felével, amit elfelejtett
felvázolni az esküdteknek? – Tredesco összehúzza a szemét.
Tudja, mire gondolok. – A minden részletre kiterjedő,
alapos nyomozása során, melynek keretében annyi embert
kihallgatott, minden kő alá benézett, egyetlen szemtanút
sem talált, aki Mr. Hansont a gyilkosság idején a
helyszínhez tudta volna kötni. Igaz ez?
– Gondolom, éppen akkor senki sem kukucskált ki az
ablakán, amikor bement, majd kijött a házból.
 Éppen meg akarom kérni a bírót, hogy törölje a
jegyzőkönyvből Tredesco flegma válaszát, de megelőz. A
tanúk padja felé hajol.
– Válaszoljon egyenesen a kérdésre, nyomozó! Talált
olyan tanút, aki a gyilkosság idején a gyilkosság
helyszínéhez tudta volna kötni a vádlottat?
Tredesco a fogai között morzsolja a választ.
– Nem.
Egy kicsit körbetáncoljuk még a tanúval a bizonyítékok
hiányának kérdését, hogy valójában semmi sem köti
Davidet a gyilkosság helyszínéhez a kérdéses időpontban.
Aztán témát váltok.
– Ha jól tudom, Ms. Yamura meggyilkolásának idején
betöréshullám söpört végig a kérdéses környéken.
Tredesco megvonja a vállát.
– Ez Philadelphia.
Néhány esküdt elmosolyodik.
– Két betörés a gyilkosság előtt, és egy utána. Mind a
három az Addison utcától mindössze pár háztömbnyire?
– Utánanéztünk a dolognak. Alaposan. Semmi sem
kötötte a betöréseket a gyilkossághoz.
– Az egyik betörőt el is kapták. Nyilvántartásba vették,
megvádolták, és most is börtönben ül. Damian Sheetz.
Meglátogatta őt a börtönben? Kikérdezte, hátha bevallja a
gyilkosságot?
– Tudomásom volt Mr. Sheetzről. Át is néztem a priuszát.
Nem volt benne nyoma erőszakos bűncselekményeknek.
Csak betöréseknek. Pár bolti lopás. Lopott javak birtoklása.
– Szóval más emberek házából lopott pénzből és
értéktárgyaikból fedezte a drogszükségleteit. Mondja csak,
nyomozó, mi történik, amikor egy drogfüggő, aki alig várja,
hogy beállhasson, betör egy házba, hogy ellopjon valamit, és
a legnagyobb meglepetésére otthon találja a tulajdonost?
Kellemesen elbeszélgetnek? Megisznak egy teát esetleg?
 – Elmenekült volna, nem támadt volna rá.
– Mert a menekülés okosabb dolog lett volna, és a
kemény drogosok közismerten racionálisan gondolkoznak,
és okos döntéseket hoznak, igaz? – Devlin tiltakozik,
úgyhogy visszavonom a kérdést. – Ha már drogosokról
beszélünk, akik különféle értéktárgyakat lopnak, hogy aztán
zálogba adhassák őket – folytatom –, kérem, mondja el az
esküdteknek, hogy mit nem találtak meg a gyilkosság
helyszínén.
– Fogalmam sincs, mire gondol.
– Ms. Yamura ékszereire gondolok. És a pénztárcájából
eltűnt pénzre. Úgy gondolja, hogy Mr. Hansonnak égető
szüksége van pénzre? És mi a helyzet Ms. Yamura
laptopjával? Az is eltűnt. Úgy gondolja, hogy Mr. Hanson
nem engedhet meg magának egy új számítógépet? – Olyan
gyorsan zúdítom rá Tredescóra a kérdéseket, hogy teljesen
kifogyok a szuszból, mire Walker feláll, hogy tiltakozzon.
A bíró helyt ad neki.
– Egyszerre egy kérdést tegyen fel, ügyvéd úr! – dorgál
meg, de a szemében látom, hogy élvezi a
keresztkérdéseimet.
Visszafordulok a tanúhoz.
– Gondolom, egyetértünk abban, hogy Mr. Hansonnak
nincs szüksége arra, hogy laptopokat lopjon.
Tredesco elmosolyodik.
– Biztos vagyok benne, hogy ha akarna, az ügyfele a
villájának minden szobájába tudna venni egy laptopot –
mondja. – És a jachtjának minden kabinjába. Nem is az
értéke miatt lopta el a laptopot. Úgy gondoljuk, hogy azért
vitte magával a gépet, mert félt attól, hogy kiderül, mi van
rajta. Az ügyfele régóta kapcsolatban állt az áldozattal.
Talán mocskos e-maileket küldözgettek egymásnak. Vagy
szexvideókat csináltak.
Walkerre pillantok. Mosolyog. Visszafordulok a tanúhoz.
 – És a pénz? Az ékszerek? Úgy gondolja, hogy Mr.
Hanson megszorult egy kicsit?
Tredescónak erre is van válasza.
– Ezért gondoljuk azt, hogy előre megfontolt szándékkal
követte el a gyilkosságot. Azért vitte magával a pénzt és az
ékszereket, hogy félresikerült betörésnek állítsa be a dolgot.
Hogy ezzel védekezhessen. Mint ahogy maga is teszi most.
A bíróhoz fordulok, és tiltakozok.
– Ezt az egész elméletet kérem törölni a jegyzőkönyvből.
Az egész nem több, mint spekuláció.
Mielőtt Devlinnek esélye lenne válaszolni, Tredesco
közbevág.
– Nem spekuláció – mondja, majd a mutatóujját az
orrcimpájához emeli –, hanem tizenöt évnyi nyomozói
tapasztalat.
– A tiltakozást elutasítom – mondja a bíró.
Visszanézek a tanúra.
– Azt vallotta, hogy furcsának találta, amikor
megkérdezte Mr. Hansont, hol volt Ms. Yamura
meggyilkolásának idején, és a vádlott azt mondta, hogy az
egész délutánt a munkahelyén töltötte. Emlékszik erre? –
Tredesco azt mondja, emlékszik. – Azt mondta, ebből arra
következtetett, hogy a vádlottnak tudnia kellett, hogy mikor
történt a gyilkosság, holott ön nem mondta el neki.
– Pontosan.
– De Mr. Hanson eltöltött némi időt a házban a rendőrség
megérkezése előtt. Láthatta a testet, és azt, hogy a vér már
megszáradt. Ebből tudhatta, hogy az áldozat már halott egy
ideje.
– Ezt nem tudom. De az ügyfele nem helyszínelő. Se nem
rendőr.
A következő tíz percben a segélyhívásról faggatom
Tredescót, neki is felteszem ugyanazokat a kérdéseket, mint
a helyszínre kiérkező két rendőrnek.
 – Kétségtelen tehát, hogy David Hansonon kívül valaki
más is tudta, mi folyik az Addison utca 1792.-ben, és
szándékosan hazudott a rendőröknek, hogy azok éppen
akkor érjenek oda, amikor Mr. Hanson még a házban van.
– Nem mondanám, hogy hazudott. Talán tényleg törés-
zúzás hangját hallotta, de valójában nem tört el semmi.
– Törés-zúzás hallatszott, de nem tört el semmi?
Komolyan ezt állítja?
Tredesco nem felel.
– Ez mégis hogyan lehetséges? Úgy, mint az, hogy két
ember kiabál egymással, holott az egyikük már nyolc órája
halott?
– Tiltakozom – mondja Devlin élesen. – Provokálja a
tanút.
A bíró helyt ad neki.
– Értjük, Mr. McFarland. Lépjen tovább!
– Szóval, van ez a telefonálónk. Milyen erőfeszítéseket
tett annak érdekében, hogy megtalálják ezt a személyt, aki
szándékosan hazudott a rendőröknek?
– Megpróbáltuk lenyomozni a hívást, de egy eldobható
telefonról indították.
– Eldobható telefonról? Olyanról, amit a drogkereskedők
is használnak?
A nyomozó előrehajol.
– Olyanról, amit ezrek használnak. Mondjuk, olyasvalaki,
aki szeretne bejelenteni egy bűncselekményt, de nem
szeretné, hogy ez visszaüssön rá.
– Visszaüssön?
– Tanúk megfélemlítése! Hatalmas probléma ez ebben a
városban, amiről mindenki tud. Ezért olyan nehéz
letartóztatásokat elérnünk. Senki sem akar beszélni, mert
mindenki fél. – Tredesco ezzel szerzett egy jó pontot az
esküdteknél, és ezt ő is tudja. Elégedetten dől hátra.
Gyorsan témát váltok, és a következő percekben felváltva
viszünk be ütéseket egymásnak. Hol ő szerez pontot, hol én.
Miután az utolsó kérdésemet is feltettem, visszafordulok a
védelem asztala felé. Aztán, mintha csak éppen akkor jutott
volna az eszembe valami, visszafordulok a tanúhoz.
– Ó, még egy dolog. Azt vallotta, hogy Mr. Hanson arra
kérte, melegítse újra a kávéját, és hozzon neki sovány tejet.
– Igen.
– Miért mondta azt, hogy Mr. Hanson tejet kért? Hiszen
laktózérzékeny, és mindig feketén issza a kávéját.
Tredesco csak pislog. Tudja, hogy elkaptam. Az esküdtek
is tudják, páran karba teszik a kezüket, és vigyorognak.
Devlin, gondolom, fortyog a dühtől. Mint a legtöbb
tisztességes ügyész, ki nem állhatja Tredesco trükkjeit.
Biztos vagyok benne, hogy a tárgyalás után elbeszélget majd
vele.
Fél egykor a bíró kihirdeti az ebédszünetet.
– Ártott nekünk – mondja Vaughn.
– Ja. Akármilyen tenyérbemászó is, Tredesco két dolgot
megmagyarázott az esküdteknek. Rámutatott, hogy David
miért vihette magával a laptopot, és megmagyarázta, hogy
miért lophatta el az ékszereket és a pénzt is.
Fél órával később a védelem asztalánál ülök, és a
következő tanúnak, Matthew Stone-nak, a helyszínelőcsapat
vezetőjének fel teendő kérdéseimet nézem át. Ekkor hallom,
hogy becsapódik mögöttem az ajtó. Megfordulok, és látom,
hogy Vaughn lélekszakadva rohan felém.
– Nem fogod elhinni, mivel vannak tele a hírek! – kiáltja.
– Egymás után kerülnek elő a külföldi segélyszervezetek
munkatársai, akik azt állítják, hogy több millió dollár
értékben kaptak titkos támogatásokat a Hanson World
Industriestól. Azt mondják, évek óta tart a dolog. Először a
YouTube-on jelent meg a sztori, de már az összes
jelentősebb hírcsatorna átvette. És ez még nem minden, nem
fogod kitalálni, hol bukkant fel kétszer kétmillió dollárnyi
adomány…
– Szerintem sejtem – vágok közbe. – Dél-Szudánban.
Vaughn értetlenül bámul rám.
– Marcie tegnap este szólt, hogy valami ilyesmire
számíthatok.
A falon lévő óra háromnegyed kettőt mutat. Aztán kettőt.
Aztán negyed hármat. A tárgyalás azonban még mindig nem
folytatódik. Mike Holleran azt mondja nekem és Devlinnek,
hogy a bíró az irodájában nézi a híreket.
Devlinre pillantok.
– Egy újabb trükk – morogja.
Aztán Christina Wesley-vel susmorog.
– Ez egészen hihetetlen – suttogja Vaughn, aki mellettem
ül a védelem asztalánál. Amint Davidet visszakísérik,
visszaül majd a helyére Marcie mellé. – Szerintem eljárási
hibára kellene hivatkozunk. Ha pedig a bíró nem megy bele,
akkor kérnünk kellene egy hét halasztást, hogy idereptessük
a segélyszervezetek munkatársait, hogy tanúskodjanak.
Összeszorítom az ajkamat, és nem mondok semmit.
Vaughn látja, hogy nem repesek az örömtől, de nem érti, mi
a bajom. Neki ugyanis fogalma sincs, hogy ez az ügy nem
csak az ügyről szól. Hátranézek Alexander Ginsbergre, aki
maga is zavartnak tűnik. Ő is tudja, hogy Bill Henrynek nem
szokása késni. Piper is úgy néz rám, mint aki azt kérdezi,
hogy „Mi folyik itt?”. Egyedül Marcie tűnik teljesen
nyugodtnak. Amikor odapillantok, rám mosolyog.
Holleran végül fél háromkor kíséri be Davidet. Pár
perccel később a bíró a palástját gombolva felsiet a
pulpitusra. Még le sem ül, de már megszólal.
– Van egy kis gond – mondja. – Szeretnék az irodámban
beszélni a két jogi képviselővel. Először azonban behívom
az esküdteket, és elbocsátom őket a mai napra. – Ezzel
Holleran felé biccent, aki bekíséri az esküdteket. A bíró az
esküdtekre mosolyog, és azt mondja, jó híre van a
számukra, mert kapnak egy kis szünetet. Valami közbejött –
egy adminisztratív probléma, aminek semmi köze az
ügyhöz és a mai tárgyalási napot lerövidítik.
– Menjenek vissza a hotelbe, pihenjenek! Ne beszéljenek
az ügyről! És ami a legfontosabb, mint mindig, semmilyen
körülmények között se nézzenek tévét, és ne olvassanak
újságot!
Az esküdtek a bíróról rám és Devlinre néznek, majd
egymásra. Mindannyian ugyanarra gondolnak. Valami
jelentős dolog jutott el a médiába az ügyről.
Tizenöt perccel később Vaughnnal, Devlin Walkerrel és
Christina Wesley-vel a bíró irodájában ülünk.
– Most már biztos vagyok benne, hogy hibát követtem el,
amikor engedtem figyelembe venni a mexikói és a kajmán-
szigeteki utazásról szóló bizonyítékokat. Az elmúlt két
órában ki sem mozdultam innen, és folyamatosan a híreket
néztem, amik mind arról szólnak, hogy a Hanson World
Industries világszerte titkos, több millió dollár értékű
humanitárius adományokat osztott szét. És a dolog már
évek óta tart. És, mint az kiderült, az egészet a vádlott
irányította.
Azzal a bíró a távirányító felé nyúl, és bekapcsolja az
irodájában lévő televíziót.
A CNN jön be, ami éppen azt mutatja, hogy David egy
isten háta mögötti, háború sújtotta faluban van. Egy
csapatnyi falusi között ül. Egy sötét bőrű, talán négy-öt éves
kisfiú ül az ölében. David a kisfiúra mosolyog,
összeborzolja a haját, és a falusiak kilátástalan sorsáról
beszél a kamerába. Egy másik videón David farmerben és
rövid ujjú fehér ingben vezet egy csapatnyi felnőttet és
gyereket egy ösvényen egy másik isten háta mögötti
faluban. David legalább öt évvel fiatalabbnak tűnik, mint
most.
A bíró lehalkítja a tévét, és felénk fordul.
 – Bíró úr, ez minden bizonnyal valamiféle… – kezdi
Devlin, de a bíró leinti.
– Hadd fejezzem be! Nem úgy tűnik, hogy a felvételeket
manipulálták. Maguktól a külföldi segélyszervezetek
munkatársaitól származnak. Más felvételeken állítólag Mr.
Hanson ezen munkatársak körében látható különböző
falvakban. Legalább öt évre visszamenőleg vannak ilyen
felvételek.
Ez még engem is meglep. Azt gondoltam, hogy Marcie
csak a mostani esetre kerít bizonyítékokat, és csak a
négymillió dollárral fog elszámolni. Úgy gondoltam, hogy
kerít valahonnan másik négymilliót, és a lehető
leggyorsabban külföldre juttatja a pénzt, hogy alátámassza
David állításait. De ha a bírónak igaza van, akkor David már
évek óta hordja ki a pénzt.
De vajon miért?
Devlin újra tiltakozik, és vitatkozni kezdenek a bíróval.
Hangjuk lassan háttérzajjá halkul, ahogy végiggondolom,
mire is készülhet David. Emlékszem, Marcie azzal
fenyegette meg Edwint, hogy ha terhelő vallomást tesz rá,
akkor kiteregeti a HWI piszkos ügyeit. Többek között
külföldi hatóságok munkatársainak megvesztegetését.
És ekkor rádöbbenek: David azért adományozott titokban
milliókat különféle külföldi segélyszervezeteknek, hogy
ezeket az ügyleteket elfedje. Arra az eshetőségre készült,
hogy ha a HWI-t valaha is vesztegetéssel vádolnák meg, és
magyarázatot kellene adnia arra, hogy hová tűntek azok a
jelentős összegek a cég számláiról. Ha a kongresszusi
bizottságok átnyálaznák a HWI könyvelését, hivatalos
dokumentumokkal alátámasztott nyomát látnák annak,
hogy a HWI több millió dollárt juttatott el a
segélyszervezetek boldog munkatársaihoz, akik eskü alatt
vallanának a pénz felhasználásáról, és elmondanák, hogy a
David által eljuttatott összegből etették, ruházták és
iskolázták a világ szegényeit és elesettjeit. Davidnek
hatalmas szerencséje van, hogy ezeket a titkos milliókat arra
is felhasználhatja, hogy elrejtse a zsaroló kifizetésére felvett
négymillió dollár nyomát is. Abszolút briliáns. Abszolút
David Kibaszott Hanson-os.
– Mr. McFarland? – szólít meg a bíró. – Mit gondol?
Utasítsuk az esküdteket, hogy hagyjanak figyelmen kívül
mindent, amit a négymillió dollárról hallottak? Vagy
azonnal eljárási hibára szeretne hivatkozni?
Igyekszem végiggondolni a kérdést.
– Bíró úr – mondom –, szeretnék egy kis gondolkodási
időt kérni. Megbeszélni az ügyfelemmel. Nyilvánvalóan
jogos lenne eljárási hibára hivatkoznunk. De talán az
esküdtek utasítása is elegendő lenne. Szeretnék Mr.
Ginsberggel is konzultálni. Talán észrevette, hogy végig
Mrs. Hanson mellett ült a tárgyalás alatt.
– Igen, persze. Beszéljen az ügyfelével! Beszéljen Mr.
Ginsberggel! Gondolják át! Csak jussanak döntésre
holnapig!
– Bíró úr, muszáj tiltakoznom – Devlin hangja
kétségbeesetten cseng. – Ahogy már korábban is mondtam,
ha arra utasítja az esküdteket, hogy hagyjanak figyelmen
kívül mindent, amit a négymillió dollárról hallottak, akkor
azzal teljesen aláássa a szavahihetőségemet előttük. Ezzel
azt sugallná, hogy ostobaságokat beszélek. Az eljárási
hiba… az meg… nem indokolt.
A bíró hozzám fordul.
– Feltételezem, hogy az ügyfele vagy a HWI más
alkalmazottja tanúsítani tudja, hogy a négymillió dollárt
valóban humanitárius célokra használták fel. Egy kiterjedt
program részeként. Igaz?
– Biztos vagyok benne, hogy Mr. Hanson pontosan ezt
mondaná. De még nem döntöttem el, hogy beidézzem-e
tanúként. Ugye bíró úr nem arra céloz, hogy be kell idéznem
Mr. Hansont, hogy tanúvallomást tegyen a négymillióról?
A bíró felsóhajt.
– Most már én sem vagyok biztos abban, hogy mire
célzok. Mindannyian aludjunk egyet a dologra, és majd
holnap visszatérünk rá.
Fél órával később már David cellája előtt ülök.
– Hadd találjam ki! – mondja David. – Emberbarátságom
híre eljutott a bíró úr fülébe.
Legszívesebben képen törölném a legújabb húzása miatt.
Aztán megmondanám neki, hogy ezt biztosan nem ússza
meg, hosszú távon legalábbis biztos nem. De Davidnek
persze nem lesz hosszú táv, hacsak nem mentik fel a
gyilkosság vádja alól. Ez pedig majdnem minden
kockázatot megér. Így aztán maradok szigorúan a
taktikánknál.
– Miért vártál eddig? Miért rohadtál három hétig a
börtönben, mielőtt előálltál volna ezzel?
– Azt akartam, hogy az ügyészség megindítsa a
tárgyalást. Azt akartam, hogy kockára tegyék a
szavahihetőségüket.
– De hát az esküdtek el vannak különítve. Nem fognak
tudni a humanitárius akcióidról.
David felnevet.
– Ugyan már, Mick, ezt te sem gondolod komolyan.
Tényleg azt hiszed, hogy nem fog az esküdtek fülébe jutni a
dolog? Hogy nem lesik meg az újságok címlapjait a
bíróságtól a hotelig vezető úton? Hogy nem kapcsolgatják a
hotel tévéjét a hatórás híreket keresve? Hogy a családtagjaik
nem üzenik meg nekik a legújabb fejleményeket? Tényleg
így gondolod?
Természetesen igaza van. Elképesztően naivnak kell
lenni ahhoz, hogy valaki azt gondolja, a HWI humanitárius
programjának a híre nem fog eljutni az esküdtekig.
– És amint a bíró azt mondja az esküdteknek, hogy
hagyjanak figyelmen kívül mindent, amit az állítólagos
szökésemről hallottak, az esküdtek azt fogják gondolni,
hogy a vád megpróbálta megtéveszteni őket. Ez pedig
aláássa Devlin Walker egész ügyét.
Elmosolyodik, és ugyanazt a sötét intelligenciát látom
kék szemeiben, mint Marcie-éban.
– Mondtam már, hogy a bíróság még nem döntötte el,
hogy utasítja az esküdteket, vagy eljárási hibát rendel el.
– Nem lesz eljárási hiba! – vágja rá David. – Ezt még
egyszer nem csinálom végig. – Aztán elmosolyodik,
hátradől, és hangnemet vált. – Köszönöm, hogy vigyázol
Marcie-ra. Hogy mindent elmagyaráztál neki, és hagytad,
hogy ő is mindent elmagyarázzon neked. Tudom, mondtam
már neked korábban is, de kiderült, hogy a feleségem
kivételesen értékes.
 31
NOVEMBER 15., KEDD

REGGEL KILENCKOR MINDANNYIAN A BÍRÓ IRODÁJÁBAN

ÜLÜNK. A bíró úgy döntött, hogy elhalasztja az arra
vonatkozó döntését, hogy eljárási hibát rendel el, vagy
utasítja az esküdteket, hogy hagyják figyelmen kívül a
David pénzbegyűjtő körútjára utaló bizonyítékokat. Az én
kérésemre tett így. Egyfelől, Davidhez hasonlóan, én sem
akarok eljárási hibát. Ahhoz, hogy a tervem működjön,
gyorsan le kell zárnunk ezt az ügyet. Másfelől attól tartok,
hogy az esküdtek utasítása túlságosan megnyugtatná
Marcie-t és Davidet. Én pedig azt akarom, hogy aggódjanak.
Devlin mind az esküdtek utasítása, mind az eljárási hiba
ellen hevesen tiltakozott. Most, hogy a bíró elhalasztotta a
döntését, idegesebb, mint valaha. Olyan erősen markolja a
széke karfáját, hogy kifehérednek a bütykei.
– Jól van – mondja a bíró. – Találkozunk a
tárgyalóteremben fél tízkor. És innentől fogva szeretném, ha
a dolgok simán mennének. És gyorsan.
Harminc perccel később folytatódik a tárgyalás, Devlin
pedig Matthew Stone-t, a helyszínelőcsapat vezetőjét szólítja
a tanúk padjára.
Stone szöges ellentéte Tredescónak. Bár a negyvenes évei
végén jár, simán letagadhatna egy tízest. Hatalmas szemei
vannak, rövidre vágott, szőke haja és nyílt arca. Kifejezetten
visszafogott, és gyakran mosolyog. Tipikusan olyan ember,
akit mások rögtön megkedvelnek. Tapasztalatból tudom,
hogy feddhetetlen rendőr.
A Stone hátterét érintő bevezető kérdések után Devlin a
lényegre tér.
Stone elmagyarázza, hogyan biztosították a helyszínt.
Aztán a bíró engedélyével lelép a tanúk padjáról, a nagy
kivetítő elé áll, és az esküdtek felé fordul.
Beleegyeztem, hogy a házról készült ábrákat
használjanak, így aztán Devlin megkéri Stone-t, hogy hozza
be őket a képernyőn. Az első ábra a földszintet ábrázolja – a
konyhát, a nappalit, és az azokat összekötő folyosót,
ahonnan a mosdó és a függönnyel takart pincelejáró is
nyílik. A második ábra a pincét és a lépcsőket mutatja.
Most jön az érzelmes rész. Devlin megkéri a tanút, hogy
hívja be az első fotót, amelyen Jennifer a lépcsőkön fekszik.
A kép a lépcső tetejéről készült, és felülről mutatja Jennifert.
Akárcsak Devlin nyitóbeszéde alatt, néhány esküdt most is
elfordul. Aztán erőt vesznek magukon, és visszanéznek a
képre. Közben Stone elmagyarázza nekik, hogy mit látnak.
Leírja, hogy mi látható a képen, majd behozza a
következő fotót. Ez közvetlen közelről, alig pár centiről
mutatja Jennifer összezúzott koponyáját. Összekuszálódott
haját alvadt vér tapasztja össze.
Az esküdtek a képet bámulják, néhányan szemmel
láthatóan elsápadnak.
Devlin megkéri Stone-t, hogy írja le az ötödik és hatodik
lépcsőfokokon talált vér- és haj maradványokat, és erősítse
meg, hogy ezek akkor kerülhettek a lépcsőre, amikor
Jennifer zuhanás közben beverte a fejét. Stone ezután egy
olyan képet hív be, amin Jennifer térdei látszanak a friss
horzsolásokkal.
– Milyen következtetésre jutott, hogyan szerezhette az
áldozat ezeket a sérüléseket, tekintve, hogy hátrafelé zuhant
le a lépcsőn?
Stone bólint, és behívja a pince padlójáról készült fotót.
– Amikor megkezdtük a pince átvizsgálását, vérnek
látszó nyomokat láttam a betonpadlón, melyből
tisztítószerek illata áradt. Így aztán luminolt permeteztünk a
padlóra, hogy lássuk, vannak-e még a helyszínen szabad
szemmel nem látható vérnyomok. Sejtésünk beigazolódott,
vérnyomokat találtunk, melyek a lépcső aljánál kezdődtek,
és körülbelül másfél méteren át folytatódtak. Az áldozat
térdén látható sérülések akkor keletkeztek, amikor
végigvonszolta magát a durva betonpadlón.
Devlin hatásszünetet tart.
– Kérem, mondja el az esküdteknek, hogy ezen
bizonyítékok alapján milyen következtetésre jutott a
bűncselekményt és annak elkövetési módját illetően.
A helyszínelő nagy levegőt vesz, majd az esküdtekre néz.
– Az áldozatot keresztüllökték a lefüggönyözött
pincelejárón. Hátrafelé zuhant le. Esés közben a fejét nagy
erővel beverte először az ötödik, majd a hatodik
lépcsőfokba. Lévén a lépcső öreg fából készült, mindkét
lépcsőfok durva, szálkás felületén haj-, bőr- és
csontmaradványokat találtunk. Az áldozat ismeretlen ideig
feküdt ott, majd sikerült lemásznia a lépcsőről, és
végigkúsznia a pince padlóján, vérnyomokat hagyva maga
után.
Itt Devlin megállítja a tanút.
– De az áldozatot a lépcsőkön találták meg, a feje a padlón
hevert, a lába a bejárat felé mutatott. Ha már elhagyta a
lépcsőket, miért mászott volna vissza?
– Nem mászott. Valaki visszavonszolta a lépcsőre, a
hátára fordította, és fejjel lefelé állította. Ebben a pozícióban
vérzett el, és halt meg.
Devlin újabb hatásszünetet tart, hogy az esküdtek maguk
elé tudják képzelni a fiatal lányt, amint négykézláb mászva
kétségbeesetten igyekszik elmenekülni támadója elől, aki
azonban utánamegy, és befejezi, amit elkezdett, amikor
lelökte őt a lépcsőn. Kissé balra fordulok, és látom, hogy
Jennifer anyja sír.
Devlin most témát vált.
– Találtak betörésre utaló nyomokat? Felfeszített zárakat,
betört ablakokat?
– Semmi ilyesmit.
– Mire következtetett ebből?
– Arra, hogy a behatoló vagy saját kulcsokkal
rendelkezett, vagy az áldozat engedte be. Utóbbi esetben
erős a gyanú, hogy az áldozat ismerte a támadóját.
Stone utolsó szavaira több esküdt is Davidre néz.
Devlin ezután több, Davidnek a házbeli jelenlétére utaló
kérdést is feltesz Stone-nak. Stone elmondja, hogy az egész
ház tele volt David ujjlenyomataival és hajszálaival. Arról is
beszámol, hogy ügyfelem néhány ruhadarabját is
megtalálták a ház hálószobájának szekrényében: egy
öltönyt, néhány inget, cipőket, bokszeralsókat – mind David
méretében –, valamint néhány nyakkendőt és egy övet.
Devlinnek nincsen több kérdése, a bíró pedig elrendeli a
tizenöt perces délelőtti szünetet, hogy mindenki
kinyújtóztathassa a tagjait.
Amint az esküdtek visszatérnek, rögtön odalépek
Matthew Stone elé.
– Ön a vallomásában elmondta az esküdtszéknek, hogy a
helyszínelés folyamatának egyik lépése a helyszín
biztosítása. Jól értettem?
– Igen.
– És hogy a helyszín biztosítása alapvető elve a
helyszínelésnek, igaz? Úgy is mondhatjuk, aranyszabálya.
– Igen, mondhatjuk így is.
– A helyszín biztosításának pedig fontos eleme, hogy
senkit ne engedjünk oda be, igaz?
 – Igen.
– Hiszen meg kell őrizni a bűncselekmény helyszínének
épségét, ami azt jelenti, hogy nem engedhetik meg, hogy
mások is belépjenek oda, és hajszálaikkal, ujjlenyomataikkal
és a cipőjükön behordott kosszal beszennyezzék a tetthelyet,
igaz?
– Abszolút.
– De ebben az ügyben ez nem igazán sikerült, igaz?
A kérdésem meglepi Stone-t.
– Nem értem, mire céloz.
– Valaki behatolt a bűncselekmény helyszínére, és
beszennyezte azt. Valaki, akinek semmi keresnivalója sem
lett volna ott. – A tanú nem válaszol, csak bámul rám.
Fogalma sincs, mire akarok kilyukadni, így aztán folytatom.
– Még egy órája sem volt ott a helyszínen, amikor valaki
belépett oda – nem húzott műanyag zsákot a cipőjére, nem
viselt kesztyűt, és nem húzott műanyag sapkát sem –, és
végigcsörtetett a tett helyszínén, igaz?
Stone már tudja, mire célzok, és Devlin felé fordul.
Követem a tekintetét.
– Így van, maga Mr. Walker volt az. – Tommytól tudtam
meg, hogy Walker a helyszínen járt, aki az egyik ismerősétől
kapta a fülest, aki a helyszínelőknél dolgozik.
Devlin felpattan, tiltakozik, és azt kéri, hogy beszélhessen
a bíróval. A bíró mindkettőt elutasítja, de felszólít, hogy
térjek a lényegre.
– Mennyi ideje volt a helyszínen Mr. Walker, mielőtt a
jelenléte az ön tudomására jutott? – kérdezem Stone-tól.
– Nem tudom.
– Persze, hiszen nem jelentkezett be, igaz? – Nem várom
meg, hogy Stone válaszoljon. – Csak meglóbálta az
ügyészségi igazolványát, a helyszínelők pedig beengedték,
igaz?
– Később beszéltem a csapatommal erről. Most már
emlékszem.
– Bosszantotta önt, hogy beengedték Mr. Walkert a
tetthelyre, és hogy ott lábatlankodott?
Stone hangosan sóhajt.
– Hát, nem örültem neki.
– Amikor az emberei ujjlenyomatokat keresve
átvizsgálták a házat, megtalálták Mr. Walker ujjlenyomatait
is?
– Hát igen. Ahogy mondtam, ott volt a házban.
– Találtak olyan hajmintákat, melyek afroamerikai
személytől származnak?
Stone most már meredten bámul rám.
– Igen. Akárcsak az ügyfele ujjlenyomatait.
– Mr. Walker a pincébe is lement, miután belépett a
házba?
– Úgy gondolom, hogy igen.
– Lehetségesnek tartja, hogy Mr. Walker a cipőjével
széthordhatta az áldozat vérnyomait a pince padlóján?
Devlin újra felpattan.
– Tiltakozom! Ez egyszerűen nevetséges!
Valóban nevetséges azt állítani, hogy Jennifer vére úgy
került a pince padlójára, hogy Devlin a cipőjén széthordta
azt. Túl messzire mentem, és a bíró helyt is ad a
tiltakozásnak. De egyáltalán nem bánom. Az egész
kikérdezés egyébként sem az esküdteknek szólt. Hanem
Walkernek. És hamarosan meg is tudja, hogy miért.
Megkérdezem, hogy Devlin és David nyomait leszámítva
talált-e a helyszínelő csapat más ujjlenyomatokat. Stone azt
mondja, hogy igen, többet is.
– Akkor tehát elmondhatjuk, hogy nemcsak Mr. Hanson
és Mr. Walker járt a házban Ms. Yamura halálát megelőzően.
– Így van.
Némi szünetet tartok, majd témát váltok.
– Korábban azt mondta, hogy nem talált betörésre utaló
bizonyítékokat, úgymint törött ablakokat vagy felfeszített
zárakat. Azt mondta, hogy ebből arra következtetett, hogy a
behatolónak vagy volt kulcsa, vagy ismerte az áldozatot.
Van azonban egy harmadik eshetőség is, nem igaz?
Stone komolyan veszi a kérdést, és meg is fontolja. De
megelőzöm a válasszal.
– Az ajtók, vagy legalábbis egy közülük, egyszerűen
nyitva is lehetett.
– Hát…
– Ha az egyik ajtó nyitva volt, akkor bárki – egy
szomszéd, egy betörő, egy tolvaj – simán besétálhatott a
zárak feltörése és az ablakok betörése nélkül is, igaz?
– Hát igen.
– És egy betörőnek nem ez az első dolga, amikor be akar
jutni egy házba, hogy kirámolja? Hogy megnézi, talál-e
nyitott ajtót, hogy ne kelljen zajt csapva zárakkal
bíbelődnie?
– Gondolom, igen.
– És ha az ajtó nyitva volt, a betörő pedig egy hang nélkül
besétált, akkor az is elképzelhető, hogy szembe találta
magát Ms. Yamurával, és rátámadt, mielőtt a lánynak esélye
lett volna segítséget hívni, ugye?
– Előfordulhat – nyugtázza Stone. – Bár tapasztalataim
szerint a legtöbb betörő nem követ el erőszakos
bűncselekményt, főleg nem gyilkosságot. Még nyomás alatt
sem.
– Kivéve, ha már kétszer elítélték, és egy újabb
lebukással életfogytot kockáztat.
Devlin tiltakozik, a bíró helyt ad neki, de mindenki
értette, mire célzok.
– Szóval, ha már betörésnél tartunk, beszéljünk azokról a
tárgyakról, amiket a helyszínelő csapat nem talált meg a
házban. Behívná azt a képet, amely Ms. Yamura pénztárcáját
ábrázolja? – A tanú így tesz. – Így volt? Nyitva hevert a
konyhapulton?
– Igen.
– Minden pénzt kivettek belőle?
– Nem találtunk pénzt benne.
– Kérem, hozza be a Ms. Yamura hálószobájában készült
képek egyikét. Ami a fésülködőasztaláról készült. – A tanú
ismét engedelmeskedik. – Minden fiókot kinyitottak?
– Igen.
– Így is találtak rájuk, amikor megérkeztek?
– Igen.
– De az összes ruhája a fiókban volt, igaz? És a
fehérneműi is.
– Hát, igen – mondja Stone zavartan.
– A behatoló tehát nem valami perverz volt, aki női
alsóneműket gyűjt?
– Ja, nem.
– Akkor tehát minden bizonnyal az asztalon lévő ékszeres
dobozt kereste.
– Igen.
– Aminek szintén minden fiókját nyitva találták?
– Igen.
– Találtak benne ékszereket?
– Nem.
– Megtalálták Ms. Yamura laptopját?
– Nem találtunk laptopot.
– Mennyire alaposan keresték?
Matthew Stone Devlinre pillant.
– Alapos keresést folytattunk.
– Mert az ügyész úr, akinek semmi keresnivalója sem lett
volna a helyszínen, arra utasította magukat, hogy kerítsék
elő a laptopot?
– Nem mondta, hogy laptopot. Csak, hogy keressünk
számítógépet. De ezt egyébként is megtettük volna – teszi
hozzá Matthew bosszúsan.
 – Ideges lett az ügyész úr, amikor megmondták neki,
hogy nem találtak számítógépet?
– Tiltakozom! – pattan fel Devlin. – Ez az egész nem más,
mint figyelemelterelés.
– Helyt adok. Mr. McFarland, az ügy nem Mr. Walkerről
szól. Felszólítom, hogy tekintsen el az erre vonatkozó
kérdésektől.
– Igen, bíró úr. – Devlinre pillantok. Ki van bukva rám. A
szemében azonban többet látok puszta dühnél. Érzékeny
pontra tapintottam, ahogy azt sejtettem is.
– Ms. Yamura drága laptopján, készpénzén és ékszerein
kívül az iPhone-ját sem találták meg, igaz?
– Igaz. A maga irodájába indított hívásokról is csak az
után értesültünk, hogy kikértük a szolgáltatójától a
híváslistáját.
Matthew Stone-ra bámulok. Gyanútlanul néz vissza rám.
Hatalmas hibát követett el, és még csak nem is tud róla. Az
esküdteknek nem lett volna szabad hallaniuk azokról a
hívásokról, amiket Jennifer az irodámba indított a
telefonjáról. Ismerem annyira Stone-t, hogy tudjam,
szándékosan sosem említene meg olyan bizonyítékokat,
amiket a bíróság kizárt a tárgyalásból. Ehhez túl
tisztességesen játszik. Ez Devlin lelkén szárad. Tredescónak
elmondta, hogy ne említse a hívásokat. Gondolom, vagy
tízszer a lelkére kellett kötnie. De Stone-t elfelejtette
figyelmeztetni.
Az esküdtek azonban most megtudták a hívások
létezését, de nem ismerik a hozzájuk tartozó történetet.
Feléjük pillantok, és tudom, mi jár a fejükben: Hívások az
áldozat telefonjáról a vádlott ügyvédjének? Miféle hívások? Miért
nem hallottunk eddig erről? Az esküdtek zavartnak tűnnek.
Mindegyikük, kivéve a szószólójukat, Mr. Peter
Drummondot. Ránézek, és látom, hogy engem figyel.
Tudom, hogy vette az üzenetet. Az üzenetet, amit Devlin az
egész tárgyalás alatt sugallni akart. Hogy David, miután
pánikba esett Jennifer Yamura meggyilkolása után, az ő
telefonjáról hívott fel engem, főiskolai csoporttársát és régi
cimboráját. A szószóló most már úgy gondol ránk, mint akik
az elejétől fogva együtt voltak benne ebben az ügyben.
Ezek a gondolatok a másodperc törtrésze alatt futnak
végig az agyamon. Amikor feleszmélek, látom, hogy a bíró
engem bámul, és azt várja, hogy tiltakozzak, és megkérjem,
töröljék a vallomásból a hívásokra vonatkozó részt. De az
csak még jobban felhívná a dologra a figyelmet.
Rámosolygok Matthew-ra, és folytatom.
– Szóval. Ellopott pénz, ellopott ékszerek, ellopott
számítógép és telefon. És elképzelhető, hogy az áldozat
nyitva hagyta az ajtaját. Jól foglaltam össze az eddigi
beszélgetésünket?
A tanú megvonja a vállát.
– Azt hiszem. Részben.
– Rendőrtisztként nem is lepi meg a dolog, hiszen a Ms.
Yamura házában történt betörés egy, a környéket sújtó
betöréshullám idején történt.
Stone elismeri, hogy hallott a környéken történt
betörésekről, de azt mondja, nem tájékoztatták a
részletekről. Közlöm a bírósággal, hogy nincs több
kérdésem, a bíró pedig Devlinhez fordul. Az ügyész
azonban nem akar újabb kérdéseket feltenni a tanúnak. Nem
is kell neki. Elég kárt okozott nekünk azzal, hogy felfestette
az esküdteknek Jennifer Yamura képét, amint sebesülten,
vérezve és kétségbeesetten kúszik a pincéjének
betonpadlóján, hogy elmeneküljön támadója elől. A szörnyű
kép pedig minden bizonnyal befészkelte magát az esküdtek
elméjébe. Abban is biztos vagyok, hogy egyikük figyelme
sem siklott át a Jennifer telefonjáról David Hanson ügyvédje
felé – felém – indított hívásokon.
 ♦ ♦ ♦

A bíró kihirdeti az ebédszünetet. Az esküdteket figyelem,

ahogy egymás után elhagyják a tárgyalótermet. A legtöbben
a padlóra szegezik a tekintetüket. Kivéve a szószólójukat,
Drummondot, aki egyenesen a védelem asztala felé néz,
amikor kimegy a teremből. Sokáig állja a tekintetemet.
Miután az esküdtek kimentek, Davidet kikísérik, és a
tárgyalóterem kiürül. Piper rám mosolyog, majd követi a
többieket. A csapatomon és rajtam kívül csak Devlin,
Christina Wesley és John Tredesco maradnak a teremben. A
hátsó ajtónál álló nyomozó észreveszi, hogy őt figyelem.
Lassan ragadozómosolyra húzza vékony, fehér ajkait.
Érzelemmentes arccal nézek vissza rá, majd elfordulok.
Látom, hogy Devlin Walker is engem néz. Bár nem olyan
nyíltan, mint Tredesco, de ő is elvigyorodik.

♦ ♦ ♦

Miután visszaértem az irodába, hogy megebédeljek, pár

percig az asztalomnál matatok, majd bemegyek a
tárgyalóba. Marcie egy érintetlen saláta felett ül. Csinálok
magamnak egy szendvicset, elveszek egy üveg vizet, és
leülök vele szemben az asztalhoz. Összehúzott szemekkel
bámul.
– Szóval – kezdi. – Hogy is volt ezekkel a hívásokkal?
Meghúzom az üveg vizet, majd elmagyarázom neki a
dolgot. Elmondom, hogy Jennifer első hívását, amiben
megkért, hogy képviseljem egy ügyben, és találkozzunk,
Angie továbbította nekem.
– A második hívás közvetlenül az én telefonomra
kapcsolt, mert Angie kiment ebédelni. Yamura rémültnek
hangzott, és arra kért, hogy hozzuk előre a találkozónkat.
 – Miért volt rémült? – kérdezi Marcie.
– Nem tudom. Nem volt lehetőségem megkérdezni.
– Szerinted volt vele valaki a második hívás idején?
– Ha volt is, nem mondta.
– Mikor akart találkozni?
Elgondolkodok.
– Amikor először hívott, másnapra, péntek négy órára
beszéltük meg a találkozót. Aztán amikor másodszor hívott
fel, megkért, hogy hozzuk előre a találkozónkat. Péntek
reggelre. Megnéztem a naptáramat, nem volt semmi akkorra
időzítve, úgyhogy beleegyeztem.
– És csak erről beszéltetek?
– Utána letette. Úgy éreztem, hogy nem akar többet
mondani telefonba.
Marcie hosszan néz, pont úgy, mint az esküdtek
szószólója. Aztán feláll, és szó nélkül kimegy.
Egy darabig csak ülök egymagam, eszem pár falatot a
szendvicsből, és megiszom a vizet. Aztán összeszedem a
jegyzeteimet, és beszólok Vaughnnak az irodájába, hogy
elindulok a bíróságra. Amikor felérek a bíróság tizedik
emeletére, látom, hogy Piper ott ül egy hosszú padon a
folyosón. Rám mosolyog, de nem áll fel. Megvárja, míg
odaérek és leülök mellé.
– Nem jöttél ebédelni az irodába – mondom.
– Túl ideges vagyok ahhoz, hogy egyek – feleli. – Olyan
régóta húzódik már ez az egész. És elfelejtettem, hogy
milyen idegőrlőek a tárgyalásaid.
– Valakinek a szabadsága a tét. Valójában az egész élete.
Egy darabig csendben ülünk egymás mellett. Aztán
gyengéden megpaskolom a lábát, odahajolok hozzá, és
homlokon csókolom.
– Vissza a csatatérre.

♦ ♦ ♦
Devlin első délutáni tanúja Ari Weintraub, a vezető
orvosszakértő helyettese.
Akárcsak Matthew Stone-t, Devlin őt is megkéri, hogy
tegye ki a nagy képernyőre a Jennifer testéről készült
képeket. A helyszínelők vezetőjével ellentétben azonban Ari
nem hagyja el a tanúk padját. Egy lézermutatóval irányítja
az esküdtek tekintetét a fényképek bizonyos pontjaira.
Vallomását a boncolás részletes elemzésével indítja. A
halottkém jelentését a személyes adatokkal kezdi:
harmincegy éves nő, ázsiai, egyedülálló, címe Addison utca
1792., Philadelphia, Pennsylvania.
– A helyszínen nyilvánították halottnak, majd az
orvosszakértői intézetbe szállították. Másnap magam
végeztem el a halottszemlét – mondja Ari, majd leírja
Jennifer ruházatát, amiben megtalálták. A külső szemlét
folytatva Ari úgy írja le Jennifert, mint aki „százötvenhét
centiméter magas és negyvenhét kiló” volt. Hasonló klinikai
szenvtelenséggel folytatja Jennifer hajszínének,
hajhosszának, szeme színének, tisztaságának és más
rutinjellemzőinek a bemutatásával.
Aztán rátér a fejsérülésekre, és elkezdődik a diavetítés.
Az első fotó középtávolságból mutatja Jennifer fejét, hogy az
esküdtek tudják, mire kell figyelniük. Itt egy pillanatnyi
szünetet tart, majd egy sokkal közelebbi felvételre vált. A
képen Jennifer kócos, fekete haja látszik, melybe szürke és
fehér, véres darabkák akadtak. Weintraub tovább olvassa a
jelentését:
– A koponya falcsonti részén két egymást fedő sebet
találtunk a középvonaltól jobbra. Az első seb volt a
nagyobb. Szemmel láthatóan is benyomott, szilánkos
csonttörést találtunk, melynek mérete 5.2 centiméterszer 4.4
centiméteres volt, és csontdarabkák álltak ki belőle. A seb
áthatolt a koponyacsonton és az agyhártyán, majd behatolt a
szubdurális térbe. A másik seb egy egy centiméteres törés
volt az első seb alatt.
– Elmagyarázná az esküdteknek, hogy a két seb hogyan
okozott ilyen mértékű vérveszteséget?
– Igen. Az első seb megsértette a jobb oldali nyakszirti
ütőeret. Ez a nyaki ütőér egyik ága, mely többek között a
hátsó fejtető, valamint a nyak és a hát néhány izmának
vérellátásáért felelős.
– Az első sebet okozó ütés erejéből mire következtet, mi
okozta ezt a sérülést? – kérdezi Devlin.
– Az első, nagyobbik seb egyezik azzal a sérüléssel, amit
az áldozat akkor szenvedett el, amikor lelökték a lépcsőn.
Tiltakozom.
– Nincs bizonyíték arra, hogy az áldozatot lelökték. Az is
lehet, hogy leesett a lépcsőn.
Devlin elmosolyodik.
– Dr. Weintraub, kérem, reagáljon Mr. McFarland
megjegyzésére.
Az orvosszakértő egy újabb boncolási fényképet jelenít
meg, mely Yamura felsőtestéről készült. A képen két nagy
méretű, barnás folt látszik a vállak alatt, a mellek felett.
– A képen két zúzódást látnak, melyeket semmiképpen
sem okozhatott az esés, lévén az áldozat a hátára érkezett. A
zúzódásokat a zuhanás előtt szerezte, és egybevágnak azzal
a feltételezéssel, hogy valaki a tenyere élével, nagy erővel
meglökte az áldozatot. Nagyon nagy erővel.
Devlin hatásszünetet tart.
– Lehetségesnek tartja, hogy az áldozat ekkora mértékű
vérveszteség ellenére visszanyerhette az eszméletét,
lemászott a lépcsőről, és végigkúszott a padlón?
– Az első ütés után valószínűleg elveszítette az
eszméletét. De tekintetbe véve, hogy fiatal és erős volt,
elképzelhető, hogy magához tért, felismerte a helyzetét, és
igyekezett menteni magát.
Az esküdtek egymásra pillantanak.
 Weintraub ezután lefesti az esküdteknek a képet, amint
Jennifer vérző fejjel kúszik a pince padlóján, és közben
lehorzsolja a térdét. Aztán Devlin megkérdezi, hogy
lehetséges-e, hogy Jennifer maga mászott vissza a lépcsőre,
hogy felmenjen a földszintre, de nem sikerült neki, és újra
lezuhant.
– Szinte kizárt – feleli Ari. – Tekintve, hogy fejjel lefelé ért
földet, és a hátán feküdt. Ha megpróbált volna felmászni a
lépcsőn, és eközben veszítette volna el az eszméletét, akkor
egyszerűen csak ott maradt volna a lépcsőn, a hasán fekve.
Lábakkal lefelé, fejjel a pince lejárata felé.
– Dr. Weintraub, az esés követeztében elszenvedett
vérveszteség akkor is megölte volna az áldozatot, ha nem
helyezik vissza a testét a lépcsőre, fejjel lefelé?
Ari egy percig elgondolkozik ezen.
– Végül valószínűleg igen. Ahogy mondtam is, az első
ütés megsértette a nyakszirti ütőeret. De az biztos, hogy a
halála abban a pillanatban biztossá vált, amikor fejjel lefelé
visszatették a lépcsőre, és hagyták elvérezni.
Devlin elhallgat, tölt magának egy pohár vizet,
belekortyol. Aztán, mintha csak éppen eszébe jutott volna
valami, újra megszólal.
– Tekintve, hogy az áldozat visszanyerhette az
eszméletét, képes lehetett lemászni a lépcsőről, és felfogni,
mi történik vele, elképzelhetőnek tartja, hogy tisztában volt
annyira a helyzetével, hogy az életéért könyörögjön?
Azonnal tiltakozok.
A bíró nagyon helyesen helyt ad a tiltakozásomnak,
Devlin pedig folytatja. Jennifer anyja azonban újra sír, az
esküdtek pedig őt nézik. Aztán Davidre néznek, és egy
cseppet sem titkolják, hogyan éreznek iránta. Most már
biztosan tudom, hogy elvesztettük az esküdteket. A kép,
melyen a vérben úszó fiatal nő kétségbeesett menekülése
közben végigvonszolja magát a padlón, és talán még az
életéért is könyörög, miközben David megragadja,
visszahúzza a lépcsőre, és úgy helyezi el a testét, hogy
biztosan meghaljon, egyszerűen túl sok nekik.
– És végül, doktor úr, elmondaná az esküdteknek, hogy
ön szerint mikor állt be a halál?
– Igen, persze. Az áldozat súlyát, a máj helyszínen mért
hőmérsékletét, a hullamerevség előrehaladottságát és a
házban uralkodó hőmérsékletet figyelembe véve minden
arra utal, hogy a halál valamikor dél és kettő óra között állt
be, azon a napon, amikor a holttestet megtalálták.
– Szóval, ha a vádlott 11:50-kor elhagyta az irodáját, és
tizenöt perc alatt elsétált az Addison utca 1792.-höz, akkor
érkezésének időpontja, 12:05 lehet a halál ideje?
– Igen.
Devlin feltesz még néhány kérdést, aztán megköszöni az
együttműködést a tanúnak, majd átadja őt nekem.
Felállok, megkerülöm a védelem asztalát, és néhány
méterre megállok az esküdtek előtt. A tanú felé fordulok,
így az esküdtek a bal oldalamon ülnek.
Halkan szólalok meg.
– Szóval, doktor úr, mindannyian – a vád és a védelem is
– egyetértünk abban, hogyan halt meg ez a fiatal hölgy. Egy,
a feje hátsó részét ért, nagy erejű trauma következtében
fellépő jelentős vérveszteség miatt.
– Igen, így tanúskodtam.
– De a tárgyalás célja nem az, hogy megállapítsuk,
hogyan halt meg az áldozat – hiszen ebben mind
egyetértünk –, hanem az, hogy megállapítsuk, ki ölte meg,
nem igaz?
– Mindkettő.
– Az egyetlen kézzelfogható bizonyítékunk pedig csupán
annyi a gyilkosról – folytatom, mintha meg sem hallottam
volna a válaszát –, hogy ha az elmélete helyes, akkor a
gyilkos volt annyira erős, hogy a földön fekvő áldozatot
visszacipelje a lépcsőre.
– Abban egyetértek, hogy az elkövető elég erős volt
ahhoz, hogy ezt megtegye.
– De ez gyakorlatilag bármelyik férfira igaz a városban,
nem?
– Ezt nem tudhatom.
– Bármelyik férfira, és néhány nőre, igaz?
– Nos…
– Mr. Hansonnak lett volna ereje ehhez, igaz?
– Úgy gondolom, hogy igen.
– De egy egykori középiskolás kosárlabdasztárnak is,
mint, mondjuk, Mr. Walker, nem?
– Tiltakozom! – pattan fel Devlin. – Bíró úr, ez már
túlmegy minden határon! Ez már sérti a bíróságot is!
A bíró odahív minket a pulpitusához, és rögtön nekem
esik.
– Mr. McFarland, most már tényleg elég legyen ebből! –
ripakodik rám.
– Ez egy gyilkossági tárgyalás – felelem. – Jogom van
kissé elkalandozni.
– Elkalandozni? – Devlin szinte kiköpi a szót.
– Ha még egyszer errefelé kalandozik – figyelmeztet a
bíró akkor az esküdtek előtt fogom megrovásban
részesíteni. Megértette?
Azt felelem, hogy igen, majd Devlinnel visszamegyünk a
helyünkre.
– Köszönöm, bíró úr! – vetem be a régi ügyvédi trükköt,
hogy az esküdtek azt higgyék, bármiről is volt szó a
pulpitus előtt, a bíró nekem kedvezett.
– Mégis mit köszönget nekem? – kérdez vissza a bíró,
leleplezve a trükkömet. – Viselkedésével túllépett egy
határt, és ezt közöltem is önnel.
Megfelelő pillanat lenne ez arra, hogy leüljek, és a
jegyzeteimbe temessem az arcomat. De folytatnom kell.
Devlin belecsempészett valamit a kérdéseibe, amire
reagálnom kell, és amire a boncolási jegyzőkönyvből jöttem
rá. Devlin konkrétan nem kérdezett rá, gondolom azért, mert
a keresztkérdésekre akarta hagyni. Egy kis bomba, amit a
képembe robbanthat. Egy bomba, amit azonban én is fel
akarok robbantani.
– Dr. Weintraub, feltették önnek a kérdést, hogy az
áldozat képes lehetett-e az életéért könyörögni, miközben
végigmászott a pince padlóján. Erre nem talált egyértelmű
bizonyítékot. Sőt, a fejsebei és a vérvesztesége miatt az
áldozat valószínűsíthetően magatehetetlen, eszméletlen
állapotban volt. Oly állapotban, hogy nem is igazán érthette,
mi folyik körülötte, igaz?
– Nem, szerintem nem így van – mondja az
orvosszakértő, és kitesz a képernyőre egy nagy méretű,
Jennifer arcát ábrázoló képet. – Ezek itt megszáradt
sólerakódások nyomai, melyek az áldozat
könnycsatornáiból indulnak ki.
Úgy bámulok Arira, mintha nem tudnám, mire céloz.
– Sírt, Mr. McFarland. – Az áldozat sírt.
 32
NOVEMBER 15., CSÜTÖRTÖK FOLYTATÁSA

JENNIFER YAMURA ANYJÁNAK HALK SÍRDOGÁLÁSA most

hangos zokogásba csap át. A mellette ülő férje és fia
próbálják vigasztalni, de nem sok sikerrel. Egy darabig csak
a zokogásának a hangját lehet hallani a tárgyalóteremben.
Aztán a bíró utasít, hogy folytassam.
Felteszek még pár semleges kérdést, aztán átadom a
tanút. Amikor leülök David mellé, látom, hogy Marcie
dühösen rám mered. A másik személy, akire ránézek, az
Piper. Olyan értetlenül és révedten néz, mint akit éppen
most rúgott meg egy ló.
Akárcsak Matthew Stone esetében, Devlin most sem akar
reagálni a keresztkérdéseimre. Úgy gondolom, ezzel az
ügyész végzett is, és visszavonul. Én ezt tenném a helyében.
Ehelyett feláll.
– A vád utolsó tanújaként Brian Yamurát szólítja.
Mintha elektromos áram futna végig a tárgyalóteremben
ülőkön.
Az áldozat ikertestvére!
Érzem, hogy David megfeszül mellettem. Aztán felvesz
egy tollat, és egy hatalmas kérdőjelet rajzol a közöttünk
fekvő jegyzettömbre.
Halkan odasúgom neki, hogy fogalmam sincs, Brian
Yamura mit fog mondani. Láttam, hogy rajta van a vád
tanúlistáján, de sosem hittük volna, hogy tényleg vallomásra
tudják bírni.
A tárgyalóteremben mindenki Brianre szegezi a
tekintetét, ahogy lassan lesétál a lépcsőn, el az esküdtek
előtt, majd fellép a tanúk padjára. Jó kiállású fiatalember,
harmincegy éves, akárcsak a testvére. Vékony, sportos,
elképesztően gazdag, és ennek megfelelően kihúzott
vállakkal és felemelt fejjel sétál.
Devlin feltesz pár háttérkérdést, majd rátér arra, amiért
beidézte Briant.
– Közel álltak egymáshoz a testvérével?
– Ikrek voltunk – mondja Brian. – Már születésünk előtt is
ismertük egymást.
– Hát persze – bólint Devlin. – És később is szoros
kapcsolatban maradtak?
– Legjobb barátok voltunk. Jen sokkal inkább társasági
ember volt nálam. Én elég kocka voltam, szóval hozzá
fordultam, ha gondom támadt a személyes
kapcsolataimban. Sokszor adott tanácsokat a barátnőimmel
kapcsolatban. Isten látja lelkem – teszi hozzá –, szükségem
is volt rá.
– A másik oldalról pedig – mondja Devlin –, ön is
tanácsokat adott Jennifernek az ő párkapcsolatait illetően?
– Ahogy mondtam, Jen jól bánt az emberekkel. És eszes is
volt. Soha nem volt szüksége a tanácsaimra férfiakkal
kapcsolatban.
– Voltak azért kivételek?
Brian Yamura nagy levegőt vesz.
– Csak egy. A kapcsolata… vele. – Brian David felé
fordul, az esküdtek tekintete pedig követi őt. – Jen azt
mondta, találkozott egy különleges férfival. Egy fontos
emberrel. Valakivel, aki gazdag és befolyásos. De volt egy
kis bökkenő. A férfi házasságban élt. – Brian lehunyja a
szemét, és lehajtja a fejét. – Mondtam neki, hogy teljesen
megőrült, amiért egy házas emberrel állt össze, főleg egy
gazdag, idősebb fickóval – mondja, majd kinyitja a szemét,
és az esküdtekre néz. – Megmondtam neki, hogy az ilyen
pasasok csak játszadozni akarnak a fiatalabb nőkkel. Azt
mondta, ne aggódjak, mert tud magára vigyázni. Azt
mondta, ez a férfi nem olyan. Hogy ő tényleg törődik vele.
Devlin hagyja, hogy a történet első fele elérje hatását.
Aztán folytatja.
– Szóval, mi történt később?
– Eleinte semmi. Mármint, semmi rossz. Jennel felhívtuk
néha egymást, és ilyenkor mindig boldognak tűnt. Azt
mondta, jól érzi magát a férfival.
– És aztán?
Jennifer testvére elhallgat, és Devlinre néz. Aztán mögéje,
a tárgyalóterem hátsó felébe. Nem értem, úgyhogy
hátrafordulok, hogy lássam, kire nézett. Azonnal kiszúrom:
John Tredesco. És most már tudom is, mire készülnek, és mi
következik. Szinte látom magam előtt, ahogy megtörténik.
Tredesco minden bizonnyal megkereste a folyosón a
fiatalembert. Kifejezte részvétét, majd elmondta neki, hogy ő
és az egész vád is kétségbeesetten igyekszik rács mögé
juttatni David Hansont. Sajnos azonban nem tudnak
indítékot felmutatni a gyilkosságra.
– Az egész úgy néz ki, mintha Hanson szakítani akart
volna a testvérével, de Jennifer szerette őt, és nem akarta
elengedni – szinte hallom magamban Tredesco hangját,
ahogy a dühös, megtört testvér szájába adja a történetet,
amit azzal fűszerez meg, hogy indíték nélkül az
esküdteknek fel kell menteniük David Hansont, még akkor
is, ha mindenki tudja, hogy ő ölte meg Jennifert.
Tredesco észreveszi, hogy őt nézem, és bólint.
Visszafordulok. Devlin arra kéri Briant, mondja el az
esküdteknek, mi történt később.
– A legutóbbi néhány alkalommal, amikor beszéltünk, Jen
azt mondta, hogy a vádlott addig ismeretlen arcát mutatja
neki. Mintha Jekyll és Hyde lenne. Azonnali hatállyal ki
akarta rúgni a házból.
Tiltakozhatnék az egész spekuláció ellen. De az egész
terhelő vallomására szükségem van. Rá fog ijeszteni Marcie-
ra és Davidre, ami közelebb visz a végjátékomhoz.
– Jennifer félt – folytatja Brian. – Elmondta nekem, de a
hangján is hallottam. De az a helyzet, hogy szerette őt. És azt
mondta, hogy úgy érzi, a szíve mélyén a férfi is szereti őt.
De felesége van, akit nem hagyhat ott. Így aztán Jen tenni
akart valamit.
– Mit?
– Mindent el akart mondani a feleségének. Kettejükről.
– Mikor történt ez pontosan?
Brian nagy levegőt vesz, felnéz a plafonra, majd vissza az
esküdtekre.
– Előző este, hogy a rendőrök rátaláltak volna. Nálunk
este hat óra volt, szóval itt a keleti parton este kilenc.
Felhívtam, hogy mi van vele. Sokáig beszéltünk. Ekkor
mondta el, mire készül. Hogy ki akar tálalni a pasas
feleségének. Azt mondta, hogy előbb figyelmezteti a
vádlottat. Hogy legyen esélye felkészülni a felesége
reakciójára. Aztán felhívja a házukat, és kiteríti a kártyáit.
És kész, Devlin meg is kapta a hiányzó indítékát. Egy
hűtlen férj szeretője megfenyegeti a férfit, hogy beszámol a
kapcsolatukról a feleségnek. A pasas kiborul, lelöki a nőt a
lépcsőn.
Már látom is magam előtt, hogy Walker erre építi majd a
záróbeszédét. Látom magam előtt, ahogy az esküdtek
előrehajolva hallgatják a monológját, mely végigsöpör a
termen, és újra felidézi Jennifer életének utolsó, borzalmas
pillanatait. Kár, hogy soha nem lesz alkalma elmondani azt
a beszédet. Erről gondoskodom.
Devlin megköszöni Briannek a vallomását, a bíró pedig
átadja nekem a tanút. Ahelyett azonban, hogy odalépnék
mellé, és megpróbálnám irányításom alá vonni az ellenfél
tanúját, a helyemen maradok. Az üzenetem egyértelmű:
kikérdezem az áldozat testvérét, de nem fogok fenyegetően
fellépni ellene.
– Mr. Yamura, először is engedje meg, hogy kifejezzem
mélységes együttérzésemet. – Még soha nem kezdtem így
egy kikérdezést sem, de a szavaim nem a látszatnak szólnak.
Tényleg megszakad a szívem Brian Yamuráért, az anyjáért
és az apjáért. Jennifer Yamura nem érdemelte meg, hogy
megöljék, és a családja sem érdemelte azt, hogy így
szenvedjenek, mint most.
– Megosztotta velünk, hogy igen közel álltak egymáshoz
Jenniferrel, és gyakran beszélgettek. Gondolom, azt is
elmondta önnek, hogy összetűzésbe került a korrupt
rendőrökkel és Mr. Walkerrel.
Brian Yamura csak bámul, és rögtön tudom, hogy
rátapintottam a lényegre. Devlin most biztosan fészkelődik a
székében, mert a történet egy olyan részére fogok
rávilágítani, amit nem osztott meg Briannel. Sem az
esküdtekkel.
– Elmondta önnek a testvére, hogy nyilvánosságra hozott
egy olyan sztorit, mellyel korrupt philadelphiai rendőröket
leplezett le?
– Igen.
– Azt is elmondta, hogy eközben nyilvánosságra hozta
egy egyébként titkos vádesküdtszék létezését? Egy
vádesküdtszékét, melynek az itt jelen lévő ügyész úr, Mr.
Walker a vezetője?
– Beszélt a vádesküdtszékről.
– Jennifer azt is elmondta, hogy Mr. Walker beidézte őt a
vádesküdtszék elé, majd személyesen börtönnel fenyegette,
ha nem jelenik meg, és nem adja ki az informátorát?
– Az ő volt? – Brian Devlinre néz. Minden bizonnyal azon
gondolkozik, hogy vajon miért ugyanaz a fickó, aki
megfenyegette a testvérét, akarja kideríteni az igazságot a
halálának ügyében.
– Igen, ő volt – mondom. – Elmondta önnek a testvére,
hogy félt azoktól a rendőröktől, akiknek a neveit
nyilvánosságra hozta?
Brian hezitál, de végül többé-kevésbé őszintén válaszol.
– Talán félt egy kicsit.
– Tud arról, hogy az egyik rendőrt, aki a társai ellen
vallott, a nyílt utcán lőtték le?
Devlin tiltakozik, de a bíró ezúttal elutasítja.
– Azt hiszem, hallottam valami ilyesmiről – feleli
Yamura, de már nem engem vagy az esküdteket nézi.
Devlin Walkert bámulja.
– Köszönöm, Mr. Yamura. Tudom, hogy ez nagyon nehéz
lehet önnek.
Ahogy arra számítottam is, keresztkérdéseim egyáltalán
nem ásták alá Brian Yamura vallomását, és ezt Devlin is
tudja.
– Nincs kérdésem – mondja. – A vád visszavonul.
A bíró ekkor magához hív minket.
– Utasítani fogom az esküdteket, hogy mindent
hagyjanak figyelmen kívül, amit a vádlott mexikói és
kajmán-szigeteki útjáról, valamit a négymillió dollárról
hallottak – mondja a bíró. Devlin azonnal tiltakozni akar, de
a bíró felemeli a kezét. – Ha azt akarja, hogy meggondoljam
magam, adjon be egy indítványt. De előre szólok, hogy bár
alaposan át fogom gondolni, nem valószínű, hogy
meggondolom magam. És eljárási hibát sem rendelek el –
mondja rám nézve.
Tíz perccel később már a nézők padjai között állok a
csapatommal – Vaughn, Marcie és Alexander Ginsberg áll
körülöttem. Ez az első alkalom, hogy Piper nem hagyta el
rögtön a tárgyalótermet, amikor a tárgyalási nap véget ért. A
mögöttünk lévő sorban áll.
– Alexander, mit gondolsz? – kérdezem.
– Szerintem remek munkát végzel – mondja. – De a mai
nap után… – Marcie-hoz fordul. – Nem akarok érzéketlen
lenni, Mrs. Hanson, de ez katasztrofális nap volt a védelem
számára. A bűntett brutalitása, a földön mászó áldozat képe,
ahogy talán az életéért könyörög, sír, ez nagyon megfogta az
esküdteket. Az pedig, hogy a gyilkos visszavitte a lépcsőre,
és hagyta elvérezni… nos, előre megfontolt szándékra utal.
Brian Yamura pedig azt az egyetlen dolgot is megadta, ami
eddig nem volt a vád kezében: indítékot.
Vaughnra nézek, aki egyetértően bólint. Hátrapillantok
Piperre. Földbe gyökerezett lábakkal áll. Felé biccentek,
majd visszafordulok Ginsberghez, aki folytatja.
– Egyetlen esélyed van, Mick. Az esküdtek teljesen meg
vannak győződve róla, hogy Jennifer Yamura halálának
időpontjában az ügyfeled ott volt a házban vele. Be kell
mutatnod nekik egy hihető alibit. Az ügyfelednek
tanúskodnia kell, és meg kell őket győznie arról, hogy
valahol máshol volt. Méghozzá minden kétséget kizáróan.
– De hiszen a vádnak kell bizonyítania… – Piper hangja
mindnyájunkat meglep.
Ginsberg, Vaughn és Marcie is megfordulnak és
ránéznek.
– Igaza van – mondja Ginsberg. – Elméletben. De amikor
a vád egy ilyen érzelmi töltettel rendelkező ügyet ad elő,
melyben az esküdtek el akarják ítélni a vádlottat, akkor
valójában – ha a törvény szerint nem is – a védelemnek kell
bemutatnia olyan cáfolhatatlan bizonyítékot, mely rámutat
arra, hogy a vád elmélete helytelen. Leegyszerűsítve,
nekünk kell rámutatni arra, hogy hol téved a vád.
Marcie-ra nézek, és olyan hangerőn, hogy mindenki
meghallja és megértse a mondandómat, így szólok:
– Davidnek tanúskodnia kell, hogy hol volt a gyilkosság
idején. És többre lesz szükség a szavánál. Alá is kell
támasztanunk azt, amit mond.
Hagyom, hogy a kis beszédem megtegye a hatását. Aztán
mindenkit felszólítok, hogy menjen haza, és pihenje ki
magát. Kikísérem Pipert a folyosóra, és azt mondom neki,
hogy nyolc-kilenc körül hazaérek.
– Még Daviddel is találkoznom kell, hogy felkészítsem a
holnapi napra.
Piper megkérdezi, hogy ki lesz az első tanúm.
– David – felelem. – Be kell mutatnom az alibijét az
esküdteknek. Nem szívesen teszem, mert Devlin darabokra
fogja szedni, de nem látok más megoldást.
Piper félrenéz, kibámul az ablakon és az eget figyeli. Egy
pillanatra arra gondolok, hogy talán fejben ő is kirepül az
ablakon, hogy maga mögött hagyja ezt a szomorú jelenetet,
mint ahogy én is tettem, amikor anyám holtan esett össze a
padlón azon a reggelen.
– Akkor találkozunk otthon – mondja.

♦ ♦ ♦

A találkozónk Daviddel elég rövid. Elmondja, hogy

aggasztják a mai nap történései, és főleg Brian Yamurát
szapulja.
– Minden, amit mondott, szemenszedett hazugság! Soha
nem mondtam Jennifernek, hogy szakítani akarok vele. És
Jennifer soha nem mondta, hogy felkeresi Marcie-t. Soha
nem veszekedtünk. Kölcsönös és boldog kapcsolat volt.
Karba tett kézzel ülünk, és figyelem, ahogy David fel-alá
járkál, mintha az egész történetben ő lenne az áldozat.
Szerintem soha nem gyűlöltem még senkit annyira, mint
David Hansont. Sietve otthagyom, és felmegyek a folyosóra.
Piper éppen akkor jön ki a női mosdóból. Nem sokkal
később Marcie követi. Mind a két nő meglepődik, amikor
észrevesznek, de gyorsan összeszedik magukat. Szótlanul
liftezünk le a földszintre. Marcie előttem és Piper előtt ront
ki a liftből. Elkísérem Pipert a mélygarázs bejáratához, majd
visszamegyek az irodába.
Amikor becsukom magam mögött az ajtót, leroskadok a
székembe, felkönyökölök az asztalomra, és a kezembe
temetem az arcomat. Jennifer Yamurára gondolok, és
hirtelen maga alá temet a vád által festett kép, ahogy a fiatal
lány vérző fejjel mászik a pince padlóján, hogy hasztalan
próbálja menteni az életét. Aztán Gabbyre és Piperre
gondolok. Bármit megtennék, hogy megóvjam kis
családomat. Kiráz a hideg, és csak ekkor veszem észre,
milyen fáradt is vagyok. De persze nem állhatok le. A
legnagyobb csaták még hátravannak.
Minden a következő huszonnégy órában fog eldőlni.
Sokáig maradok bent, hogy Gabby már biztosan ágyban
legyen, mire hazaérek. Mert ha mindent jól csináltam, akkor
tudom, mi vár rám Pipertől.

♦ ♦ ♦

Egy órával később behajtok a kocsibejárónkra, megnyomom

a gombot, ami kinyitja a garázskaput, és beállok. A
konyhában nem ég a lámpa. Piper kocsija itt van, így aztán ő
is itt kell legyen, de semmi nyoma. A házban néma csend. A
tévé sem megy. Zene sem szól.
– Helló! – szólok. – Piper! Gabby!
Nincs válasz. Mintha még Franklin is eltűnt volna.
Végigmegyek a konyhán és a folyosón, és belépek a
szintén sötét nappaliba. Ekkor végre halvány fényt látok. A
nappalin és a folyosón át követem a dolgozószobámba.
Ekkor végre meglátom Pipert. Ott ül a bőrkanapén a
félhomályban. Ugyanaz a ruha van rajta, amit a bíróságon is
viselt, de a cipője mellette hever a padlón. Egy megkezdett
üveg bor és egy üres pohár állnak előtte a
dohányzóasztalon. Egyedül az asztalomon álló zöld
olvasólámpa ad valamennyi fényt.
– Piper? Jól vagy?
Egy hosszúra nyúlt pillanatig a feleségem arca rejtve
marad a szoba árnyaiban. Aztán lassan felnéz rám. Arcába
mély ráncokat szabdal a fájdalom.
– Én voltam.
 33
NOVEMBER 15., CSÜTÖRTÖK FOLYTATÁSA

– ÉN VOLTAM DAVIDDEL. ÉN VAGYOK AZ ALIBIJE.

Piper lesüti a szemét, én pedig leülök a vele szemben
álló székre. A vallomása megüli a szoba sötétjét.
Ez az. Minden lépésem, minden tettem Jennifer Yamura
halála óta arra irányult, hogy Piperrel eljussunk eddig a
pillanatig. És tudom, hogy minden ezen múlik. Meg kell
őriznem a hidegvéremet, koncentrálnom kell, és a háttérbe
kell szorítanom az érzelmeimet. Mint ahogy azt már régóta
teszem.
Az állóóra mutatója komótosan üti a másodperceket.
Piper lassan ringatja magát előre-hátra, mintha követné az
óra ütemét. Közben halkan sír.
– Nem így terveztük. Egyszerűen csak megtörtént.
Igyekeztem magam felkészíteni erre. De most mégis
érzem, ahogy megfeszül a testem.
– Egyik nap a plázában voltam. Összefutottam Daviddel.
Odajött, és elkezdtünk beszélgetni. Azt mondta, sétáljunk el
a Starbuckshoz, és igyunk egy kávét. Sokáig beszélgettünk.
Szórakoztató volt. És édes. És szomorú a Marcie-val
történtek miatt. Tudod, a rák. Megittuk a kávénkat,
kimentünk a plázából, és elköszöntünk egymástól. Pár
héttel később felhívott, azt mondta, megint a plázában van,
és megint megihatnánk egy kávét. Már majdnem öt óra volt,
mire odaértem, úgyhogy inkább beültünk egy italra. Te
akkor Pittsburghben voltál, valami jogi konferencián.
Összerándul a gyomrom, de kontrollálom a légzésemet,
és nem hagyom, hogy az érzelmeim kiüljenek az arcomra.
– Gabby a szüleimnél volt. – Piper elhallgat, megtölti a
poharát, és belekortyol. – Ez volt az első alkalom. – Újra,
ezúttal hosszabban kortyol, majd elmeséli a részleteket.
Hogy mennyire szégyellte magát. Majd elmeséli a második
alkalmat is. Amit egy harmadik követett, majd végül
minden második héten találkoztak valamelyik
luxushotelben, mígnem…
Az arcom szégyentől és haragtól lángol, de nem szakítom
félbe.
– Aznap… azon a napon… amikor meghalt. Daviddel a
Rittenhouse-ban akartunk találkozni. Bejelentkeztem a
hotelba, és rendeltem ebédet. Aztán elmentem vásárolgatni.
– Ekkor találkoztunk az utcán. Egy tömött Lululemon-
táska volt nálad.
Piper bólint.
– A Holt’s Cigar üzletbe mentem. David azt mondta,
különleges szivarokat kaptak, úgyhogy vettem neki egy
dobozzal.
Hogy elszívhasson egyet, miután megdugott?
Ezt akarom üvölteni, de visszafogom magamat.
– Beletettem a Lululemon-táskába, a ruhák alá, amiket
vásároltam. Visszamentem a hotelba. David valamikor két
óra előtt hívott fel. Ki volt borulva, azt mondta, valami
szörnyűség történt, de hamarosan ott lesz.
Felemelem a kezemet, hogy félbeszakítsam.
A rendőrség kikérte David híváslistáját. Aznap nem
indított hívást, miután eljött az irodájából.
– Ó, Istenem… olyan nehéz ez. Mind a kettőnknek volt
eldobható telefonja. David ragaszkodott hozzá.
Ekkor elszakad nálam a cérna. Talpra ugrok.
 – Eldobható telefonod volt? Csak hogy megcsalhass?
Hogy Daviddel dugjál, szivarokat vegyél, és hogy ne jöjjek
rá az egészre? – Szünetet tartok, hogy kifújjam magam. Sajog
a tüdőm. – David letartóztatása óta hazudsz nekem.
Hagytad, hogy a hazug képedbe nézzek, és visszatartsam a
dühömet, nehogy ez az egész katasztrófa maga alá temessen
minket.
Mintha izzó fém lüktetne az ereimben, dübörgése szinte
megsüketít. A düh, melyet oly sokáig elfojtottam
magamban, most eluralkodik rajtam. Nem tudom, mennyi
ideg dühöngtem, de mire végre megnyugszom, és
összeszedem magam, azt látom, hogy a borosüveg eltűnt az
asztalról, a tévé pedig darabokra tört. Alatta vastag
cseppekben csöpög a vörös… a vérvörös… olyan vörös,
mint a fejéből…
Ó, Istenem.
Lerogyok a kanapéra, és összeszorítom a szememet.
Fáradt vagyok, és elveszett. Minden elveszett.
Megszólal az állóóra harangjátéka.
Amikor végre kinyitom a szememet, látom, hogy Piper
engem néz. Végigmér.
– Tudtad.
Visszanézek rá.
– Mióta? – kérdezi.
Mindennél jobban szeretnék eltűnni innen. De ezúttal
nem tudok kirepülni az ablakon. Piper szemébe nézek, mély
levegőt veszek, és kimondom azokat a szavakat, melyek
eldöntik a sorsomat. Melyek örökre elkárhoztatnak Piper
szemében.
– Azóta tudom, hogy a fejemhez vágta. Jennifer Yamura.
Aznap, amikor lelöktem a lépcsőn.
Piper szemei elkerekednek. Ajkai szétnyílnak.
Zavarodottságot látok rajta. Aztán rettegést. Pislog egyet.
Aztán még egyet.
 – A második hívás – kezdem. – Ami közvetlenül nálam
kapcsolt, amikor Angie kiment ebédelni. Valóban előre
akarta hozni a találkozónkat. De nem másnapra. Azonnal
látni akart. Azt mondta, menjek a házához.
Látom magam a szörnyű felvételen, melyet Anna Groszek
kamerája rögzített. Látom, ahogy negyvenhárom perccel
David Hanson felbukkanása előtt ott állok a hátsó bejárat
előtt. A felvételen, ami miatt rá kellett vennem Davidet,
hogy fizesse ki a zsarolót. Bármi áron. Hogy a saját
seggemet védjem.
Piper rám mered, és észreveszem, hogy elhallgattam.
Mély levegőt veszek, és folytatom annak a borzalmas
napnak a felidézését. Lépésről lépésre.
– A hátsó ajtón át engedett be, és bevezetett a nappaliba.
Azt mondta, nem hiszi, hogy a tévécsatorna ügyvédei meg
tudják védeni. Olyasvalakit akar, akinek feltétlen a hűsége.
Azt feleltem, hogy ha engem bíz meg, akkor én csak őt
fogom képviselni. Egy kicsit még beszélgettünk, majd azt
mondta, hogy van valaki a nyomozásban, akit meg tudna
zsarolni. Valaki, aki fontos szerepet játszik. De leállítottam,
mielőtt elárulhatta volna, hogy ki az. Kijelentettem, hogy én
senkit nem fogok megzsarolni. Veszekedtünk, és ő nagyon
felkapta a vizet. Kiabálni kezdett velem. Szidalmazott,
gyávának nevezett. Én visszakiabáltam. Ekkor mondta el,
hogy viszonyod van Daviddel. Azt állította, hogy hónapok
óta tart a dolog, és ha nem segítek neki a zsarolásban, akkor
az egész világ meg fogja tudni. Kijelentette, hogy meg fogom
zsarolni azt az illetőt, és el fogom intézni, hogy neki ne
kelljen tanúskodnia a vádesküdtszék előtt, és vissza fogok
verni minden olyan vádat, mely a tanúvallomás
visszautasítása miatt éri majd. És ezeket nem kérte –
hangsúlyozom –, hanem parancsba adta.
– Ezt én nem… – mondja Piper, de felemelem a kezem,
hogy megállítsam.
 – Közöltem vele, hogy eleget hallottam. Megmondtam
neki, hogy nem tudok olyasvalakivel munkakapcsolatot
létesíteni, aki ilyen szörnyűségeket mondott a feleségemről,
és aki így beszélt velem. A hátsó ajtó felé indultam, de az
utamat állta. Pont ott, a pince lejárata előtt. És újra
megfenyegetett.
Piper kérdőn néz rám, némán követelve egy olyan
indokot, ami megmagyarázza azt, ami ezután következett.
És rá is jön.
– Tommy.
Bólintok.
– Jennifer azt mondta, hogy ha nem húzom ki ebből a
slamasztikából, akkor kitálal a vádesküdtszéknek
Tommyról. Hogy együtt dolgozott a drogkereskedő
rendőrökkel. És hogy ő adta neki a fülest a vádesküdtszék
felállításáról.
– De… – hebegi Piper.
– Jennifernek és Tommynak viszonya volt.
Piper a szájára tapasztja a kezét.
– Megmondtam neki, hogy hagyja ki ebből Tommyt. De
tovább kiabált, hogy visszajuttatja a börtönbe. Elveszítettem
a fejemet. Meglöktem. Ő pedig átesett a gyöngyfüggönyön.
Valójában nem egészen így történt a dolog. Piper
érdekében felcseréltem a dolgok sorrendjét. Yamura tényleg
sarokba szorított, de ez az után történt, hogy megfenyegetett
Tommyval. Nem előtte. Gúnyolódott, acsarkodott, és
mindent elmondott Piperről és Davidről. Elmondta, hogy
David imádott a többi trófeájával hencegni neki. Elmondott
pár olyan dolgot, amiket Davidtől tudott meg. A Piperrel
történt találkozói részleteit. Személyes és intim részleteket.
A gyomrom még most is összerándul, ha eszembe jut.
– Valójában Daviddel jót röhögtünk rajta – mondta
Jennifer. – Ahhoz képes, hogy milyen jól néz ki, és milyen
kis kurvás teste van, a feleséged elég prűd. Mármint eleinte
az volt. De aztán belejött. – Jennifer ekkor közelebb lépett
hozzám. – David arra is megtanította, hogyan játsszon a
golyóival – és ekkor megragadta a heréimet –, így ni, amikor
leszopta.
Ekkor elpattant bennem valami. Ordítottam valamit, és
ahogy Pipernek is mondtam, hátralöktem Yamurát, erősen,
aztán csak néztem, ahogy eltűnik a gyöngyfüggöny mögött.
– Hallottam, ahogy nekicsapódik a lépcsőnek – mondom
Pipernek. – Félresepertem a függönyt, és láttam, hogy a
hátán fekszik, a lépcső közepén. – Ezért lepődtem meg,
amikor megláttam, hogy a helyszínelésen készült fotókon a
lépcső alján, fejével a padlón fekszik. – Csukva volt a szeme.
Nem mozgott. A lépcsőt lassan beterítette a fejéből kifolyó
vér. Lementem pár lépcsőfokot, szólongattam. Nem
válaszolt. Vártam egy kicsit, de még mindig nem mozgott.
Biztos voltam benne, hogy meghalt.
– Szóval, amikor találkoztunk az utcán… – suttogja Piper.
– Az ő házától jöttem.
Piper összerezzen.
– Nálad volt a bőrtáskád. Úgy tűnt, hogy jól meg van
tömve, de nem is gondoltam volna, hogy…
– Nálam volt a laptopja és az ékszerei. És a pénz a
tárcájából.
– Hogy betörésnek tűnjön.
Arra számítok, hogy Piper azonnal nekem támad, és
kérdésekkel kezd bombázni. Hogyan voltam képes lelökni
egy fiatal nőt a lépcsőn? Miféle ember vagyok, hogy képes
voltam egy halottnak hitt nő teste felett ilyen terveket szőni?
Hogyan voltam képes nyugodtan körbejárni a házában,
magamhoz venni a holmiját, hogy elfedjem a nyomaimat, és
betörésnek állítsam be az egészet? És hogyan tudtam
magamban tartani azt, hogy tudtam David és Piper
viszonyáról, és hogyan tudtam visszafogni a haragomat?
Ezek a kérdések lesznek a kalapács, ami szétzúzza
házasságunk már így is megrepedt kristályát. Aztán fel fogja
hívni Devlin Walkert.
De semmit sem kérdez.
– Az elejétől fogva a részese voltam – mondja olyan
halkan, hogy alig hallom. – Elhívtál a tárgyalásaidra.
Előttem gyakoroltad a nyitó- és záróbeszédeidet, és velem
beszélted meg az ötleteidet. Elvittél magaddal a
kollégáiddal tartott győzelmi vacsoráidra és a politikai
rendezvényekre. Más ügyészek és rendőrök előtt is mindig
egy párként mutatkoztunk. Az elejétől fogva csak mi
voltunk. Mick és Piper. Felugrottam a száguldó szekeredre,
és onnantól az már a mi szekerünk volt. Ráadásul fontos
volt, amit csináltunk. A jó oldalon harcoltunk, rács mögé
dugtuk a rosszfiúkat, és biztonságossá tettük az utcákat. És
amikor megérkezett Gabby, már volt egy gyermekünk, akit
védelmezhettünk, ami számomra még fontosabbá tette a
harcunkat.
– És akkor, mint derült égből a villámcsapás, egyszer
csak bejelentetted, hogy otthagyod az ügyészséget és átállsz
a másik oldalra. Először el sem akartam hinni. De azt
mondtam, jó, segítek benne. Majd az olyanokért küzdünk,
mint Tommy. Jó emberekért, akik valami rosszat tettek. Akik
egy második esélyt szeretnének. És aztán összeálltál Lou
Mastardival – mondja arra a jogászra utalva, aki
megalapította a céget, amit aztán Susannel megörököltünk. –
Ekkor lett vége. Mindennek. Nekünk. A barátaink többé
nem hívtak. Még többet dolgoztál, mint előtte. Amikor
hazaértél, már túl fáradt voltál ahhoz, hogy az ügyeidről
beszélj, nemhogy megkérdezd, én mit gondolok. Először
még elmentem a tárgyalásaidra, de mást nem tehettem, hogy
észrevegyél. És amikor azt gondoltam, arra méltó
vádlottakat képviselsz majd… – megrázza a fejét. – Naiv
voltam, tudom. – Elhallgat. – A mi nagyszerű
küldetésünkből semmi sem maradt, csak a te munkád.
Mickből és Piperből csak Mick maradt. Mick az irodában,
Mick a bíróságon, Mick valahol az államban valami jogi
szemináriumon. Piper meg otthon, Gabbyvel.
Piper elhallgat, rám néz, én pedig lehajtom a fejemet.
Semmi olyat nem mondott, amit ne tudtam volna eddig is.
Mégis az, hogy most hangosan kimondta, a zsigereimbe vág.
– Megértem, hogy Davidhez mentél. Tényleg. És nincs
mentségem. Ahogy arra sincs, amit Tommyval tettem. De
akkor is fáj, hogy ezt hallom. Istenem, annyira fáj. –
Összegörnyedek, karomat a gyomromra szorítva. Pedig
Piper már bevitte az ütéseket.
Egy darabig csendben ülünk, majd kihúzom magam, és a
feleségemre nézek.
– Akkor mi lesz most? – kérdezem. – Van még esély? Van
még esély arra, hogy együtt legyünk, vagy vége?
Piper feláll. Kimegy. Félelemben ülök a félhomályban.
Minden bizonnyal csomagol. Vagy a konyhából felhívja a
rendőrséget. Úgy tűnik, mintha egy örökkévalóság telne el,
mire visszajön. A bal kezében egy üveg bort, a jobban két
tiszta poharat tart. Kitölti a bort, és átnyújt egy poharat.
– Én mindig csak azt akartam, hogy együtt legyünk, Mick.
És az, hogy együtt legyünk, most még fontosabb, mint
valaha volt. Mégpedig a legfontosabb feladatunk miatt.
Könnyeimen át mosolygok.
– Gabby.
Piper bólint.
– Gabby.
Felemeljük a poharunkat, koccintunk és iszunk.
Aztán, elképesztő önuralomról tanúbizonyságot téve
Piper folytatja a történetét.
– David teljesen pánikba esve ért a hotelhoz. Mindent
elmondott. Jennifer Yamuráról és a megállapodásukról. Azt
mondta, elment az Addison utcai házba, hogy elvigyen
valamit Jennifernek, vagy elhozzon valamit, már nem
tudom. Azt mondta, a lány halott, és hogy a pince lépcsőjén
talált rá. Hogy mindenütt vér volt. És hogy valaki minden
bizonnyal megölte.
– Először dühös voltam, hogy csak egy voltam a sok nő
közül, akit a háremében tartott. De hittem neki, és nem
akartam, hogy valami olyasmi tegye tönkre az életét, amit
nem követett el. Így aztán úgy döntöttem, hogy segítek neki.
– Piper elhallgat, és tudom, hogy azon gondolkozik, hogyan
fejezze be a történetet. – Kitaláltunk egy tervet. David
belement, hogy aznap éjjel visszamegy a házba, és
megpróbálja kitakarítani. Eltünteti az ujjlenyomatait és
elhozza az összes ruháját, meg minden cuccát. Azt mondta,
kizárt dolog, hogy összefüggésbe tudják hozni a házzal.
Jól megnézem Piper arcát. A történet egy része nem tűnik
igaznak. Ha David „belement”, hogy visszamegy Yamura
házába, akkor ez azt jelenti, hogy az egész Piper ötlete volt,
én pedig nem tudom kinézni belőle, hogy képes lenne
ilyesmit javasolni.
Piper észreveszi, hogy őt figyelem, és félrenéz.
Igyekszem összeszedni a gondolataimat. Aztán folytatom
a saját történetemet. Hogy egészen addig azt hittem,
megöltem Jennifert, amíg meg nem láttam a törvényszéki
bizonyítékokat, melyek szerint nem halt bele az esésbe.
Hogy lemászott a lépcsőről, és valaki más visszavonszolta
oda, hogy elvérezzen.
Elmondok mindent Pipernek Anna Groszek zsarolásáról,
és elmagyarázom neki, hogy amikor David Mexikóba és a
Kajmán-szigetekre repült, akkor a zsaroló által követelt
pénzt szedte össze.
– Addig nem is voltam benne biztos, hogy David
vonszolta vissza Jennifert a lépcsőre, amíg meg nem láttam a
zsaroló kamerája által készített felvételt arról, hogy bemegy
a házba, miután én elmentem.
Hagyom, hogy Piper át tudja ezt gondolni.
 A feleségem bólint, tekintete a semmibe réved.
– Véres volt az ingujja. Azt mondta, hogy akkor vérezte
össze, amikor lement a lépcsőn, és megpróbálta felrázni a
lányt. De hazudott, igaz? Tényleg ő ölte meg. És utána végig
hazudott. – Piper hirtelen elsápad. – Jesszusom, mihez
fogunk most kezdeni?
Odanyúlok, és megfogom a kezét.
– Végigcsináljuk a tervet – jelentem ki. Aztán elmondom
neki, hogy rajtam és Daviden kívül ki szerepel még a
felvételen. Végül elmondom Pipernek, hogy mi lesz a
szerepe a tervben. Hogyan kell majd eskü alatt hazudnia, és
azt vallania, hogy nem a gyilkosság után, hanem azzal egy
időben volt Daviddel.
– De miért nem ismételhetem meg egyszerűen azt, amit
David mondott nekem, amikor odajött a hotelba? Hogy
Jennifer már halott volt, amikor rátalált. Az esküdtek ekkor
be fogják látni, hogy nem bűnös.
Megrázom a fejemet.
– Az esküdtek kicsinálnák. Gondolj csak bele! David
rátalál Jennifer holttestére, majd utána elmegy a hotelba, és
bevallja, hogy éppen Jennifer házából jött? A vallomásod éppen
az orvosszakértő által meghatározott időintervallumban, a
gyilkosság időpontjában helyezné Davidet a bűntett
helyszínére. És hogy ketten találtátok ki, hogy takarítsa ki a
házat, és így a tetthelyet? Rögtön tettestárs lenne belőled. –
Szünetet tartok. – Csak egy módon mászhatunk ki ebből.
Csak egy mód van rá, hogy Davidet ne ítéljék el, és így ne
kelljen fellebbeznie, és ne ismerje be a fellebbviteli
bíróságon a videófelvétel létezését
– De mi van, ha mégis beszél valamelyik ügyvédnek a
videóról? Csak azt a részt mutattad meg neki, amin ő látszik.
Fogalma sincs róla, hogy előtte te is a házban jártál, és
valójában te lökted le Jennifert a lépcsőn.
Elmagyarázom neki, hogy David menő ügyvédei seperc
alatt kiderítenék, hogy ki él a Jenniferé mögötti házban, és
ugyanilyen gyorsan megtalálnák Anna Groszeket is. Aztán
meggyőznék – vagy ami ennél is valószínűbb,
megvesztegetnék –, hogy adja át az eredeti felvételt. Ha
pedig megszerzik a felvételt, akkor nekem végem.
– A David alibijéről szóló vallomásod véget vet a
tárgyalásnak – mondom. – Ez az egyetlen esélyünk.
Piper egy darabig csendben ül.
– Mi lett volna, ha nem vallom be? – kérdezi aztán. – Mi
lett volna, ha nem ismerem be, hogy Daviddel voltam?
Akkor mit tettél volna?
Nem válaszolok. Mert fogalmam sincs. Inkább felállok, és
magamhoz húzom. A karjaimba zárom, és olyan szorosan
ölelem, ahogy csak tudom.
– Szeretlek – suttogom. – És sajnálom, hogy magatokra
hagytalak téged és Gabbyt. Soha többé nem fog előfordulni.
– Lazítok a szorításomon, szájon csókolom, és azt mondom
neki, hogy menjen fel az emeletre. – Pár perc, és én is
megyek.
Miután kiment, az asztalomhoz ülök, és a történteken
rágódom. Pontosabban Piper hamis tanúzásán. És egyszer
csak bevillan. Régóta gondolkodom már azon, hogy vajon
David Hanson miért pont engem kért fel, hogy képviseljem
ebben az ügyben. Hiszen viszonya volt a feleségemmel.
Igencsak nagy hatalom ez olyasvalaki kezében, aki előbb-
utóbb mindenképpen rájön, hogy jó oka van gyűlölni téged.
Kellett, hogy legyen valami oka ennek a hatalmas
kockázatvállalásnak. De most már értem. Bármilyen
megtörtnek is látszott David a letartóztatása után, rájött,
hogy Piper jelenti az egyetlen esélyét a megmenekülésre.
Tudta, hogy Piper simán hazudna érte, és eskü alatt vallaná,
hogy nem Jennifer Yamura meggyilkolásának ideje után,
hanem az alatt volt vele. És David tudta, hogy a világon
egyetlen ember tudná rávenni Pipert arra, hogy hamisan
tanúskodjon: én.
Ezért kért fel David pont engem. Már az elején mindent
eltervezett. Már akkor tudta a végjátékomat, amikor az még
össze sem állt a fejemben. És azt is tudta, hogy mindennél
fontosabb, hogy pontosan mikor derül fény a hamis
alibijére. Piper állítását, mely szerint a hotelba való
bejelentkezés után végig Daviddel volt, simán
megcáfolhatnák a szivarboltból és a Lululemonból származó
számlák. Így aztán David alibijét a legutolsó pillanatban, a
tárgyalás alatt akarták a vád képébe vágni, hogy se
Devlinnek, se a nyomozóknak ne legyen idejük megcáfolni
Piper vallomását.
Mindez azt jelenti, hogy teljesen feleslegesen kértem fel
Alexander Ginsberget, hogy ülje végig a tárgyalásokat a
csapatommal, és hangoztassa, milyen rosszul áll a védelem
szénája. Mindezt abból a célból, hogy ráijesszek Piperre, és
bevallja a viszonyát Daviddel, és hogy ráijesszek Marcie-ra
és Davidre, hogy rávegyék erre a vallomásra Pipert. David
mindvégig azt akarta, hogy Piper beismerje nekem a
viszonyukat. Csak éppen a megfelelő pillanatra várt.
Azonban még így is borzalmas kockázatot vállalt. Az
egész terve azon állt vagy bukott, hogy meg tudom-e győzni
Pipert, hogy hamisan tanúskodjon érte. Viszont, mivel én
minden bizonnyal kibuktam volna a viszonyukon, csak
egyetlen indok maradt, hogy miért biztattam volna Pipert
hamis tanúzásra: ha meg vagyok győződve David
ártatlanságáról. De mitől lehetne David olyan biztos abban,
hogy én azt hiszem, nem ő ölte meg Jennifert? Végtére is a
helyszínen kapták el, miközben igyekezett eltüntetni a
nyomait. Aztán elmenekült a rendőrség elől. Majd hazudott
nekik és nekem is. Nem is egyszer. És biztosan nem
tudhatta, hogy én löktem le Jennifert a lépcsőn, így ezzel
sem zsarolhatott volna meg. Hacsak… Jézusom! Talán
Jennifer a lépcsőn fekve, utolsó leheletével elmondta neki,
hogy én löktem le? Talán David mindvégig tudta? Ha igen,
akkor miért nem zsarolt ezzel a kezdettől fogva? Miért nem
parancsolta meg, hogy vegyem rá Pipert, hogy hazudja a
rendőröknek, hogy vele volt a gyilkosság idején? Miért várta
meg, hogy Piper kitálaljon a viszonyukról, kockáztatva azt,
hogy én vajon rá tudom-e venni a hamis tanúzásra?
Beleszédülök a kérdésekbe.
A mögöttem lévő, hatalmas ablak felé fordítom a
székemet. Tiszta az éjszaka. Majdnem telihold van. A
csillagok fényesen ragyognak. Mégis, úgy érzem magam,
mintha vakon botorkálnék egy sötét szobában.
Egy idő után kikapcsolom az asztalomon álló lámpát,
kimegyek a sötét dolgozószobából, és felmegyek a lépcsőn.
Bemegyek Gabby szobájába, leülök az ágya szélére, és csak
nézem, ahogy szuszog. Az ártatlanok álmát alussza. Az
éjjeliszekrényére nézek, és a kezembe veszem a könyvet,
amit mostanában olvasok fel neki. Egy újabb Dr. Seuss-
könyv: Ó, azok a Csodás Helyek, ahová eljutsz majd!
„Gratulálok! A mai a te napod! Ma elmehetsz Csodás Helyekre!
Máris indulhatsz!” Gabby fölé hajolok, és suttogom neki a
szavakat. Mocorogni kezd. Jó, talán valahol mélyen hall is
engem. Talán a mesét álmodja, amit olvasok neki. Talán
beleálmodja magát a mesébe. Remélem. Lassan olvasok,
ugyanolyan átéléssel, mint amikor ébren van. Nem sokkal
később tappancsok lágy kopogását hallom a padlón.
Franklin is előkerült. Türelmesen megvárja, hogy
befejezzem a könyvet, visszategyem az éjjeliszekrényre, és
gyengéden összekócoljam Gabby haját. A kutya nézi, ahogy
lehajtom a fejemet. Egy másik lány szerető szüleire
gondolok, akik most valamelyik belvárosi hotelban töltik az
éjszakát. A lányéra, aki már soha többé nem juthat el csodás
helyekre, mint a könyvben, nem nézhet körül kíváncsian az
utcákon, nem fundálhatja ki, merre induljon, és nem ugorhat
bele a cipőjébe.
 – Ó, Istenem! – Könnyek csorognak végig az arcomon.
Lassan csóválni kezdem a fejemet. Nem hiszem el. Hogy mit
tettem. Hogy mit teszek.
Mi vagyok? Mivé lettem?
Végigfut a hideg a hátamon. Megtörlöm az arcomat,
kiegyenesedek, majd felállok. Lenézek Gabbyre, és azt
mondom magamnak, hogy végig kell csinálni. Csak vészeld át
valahogy! Csináld meg! Őérte. Piperért. És…
Nem hagyom, hogy befejezzem a gondolatot.
 34
NOVEMBER 16., PÉNTEK

MÉG CSAK REGGEL FÉL HAT VAN, de már bent vagyok az

irodában. Átnyúlok az asztalon, és felveszem a telefont.
Devlin Walker számát tárcsázom. Korán van, de tudom,
hogy már ő is dolgozik.
– Mick vagyok – mondom halkan. – Húsz perc múlva
legyél az irodámban.
Devlin felhorkan.
– Már késő, hogy az ügyfeled vallomást tegyen,
megmondtam. Azt hiszem, elég világosan fejeztem ki
magam a legutóbb. Úgyhogy nem megyek fel az irodádba.
Se ma, se máskor. Most pedig, ha nem haragszol, rengeteg
munkám…
– Van egy videó – szakítom félbe. – Jennifer Yamura
házának hátulját mutatja a gyilkosság napján. Tisztán látszik
rajta, hogy ki járt a házban a gyilkosság előtt és után. –
Hagyom, hogy felfogja, amit mondtam, és számolni kezdek.
Ezeregy. Ezerkettő. Ezerhárom. Ezernégy… De Devlin nem szól
semmit. – Húsz perc – ismétlem, majd lerakom a telefont.
Hat órakor felhív a biztonsági őr, hogy van itt valaki, aki
látni akar. Megmondom az őrnek, hogy küldje csak fel. Az
irodánk előtt állok, amikor meghallom a lift hangját.
Egy perc sem telik el, és Devlin Walker befordul a
sarkon, majd elindul felém. Még ilyen messziről is látom,
hogy egy szemhunyást sem aludt. Kinyitom neki az irodám
ajtaját, majd bezárom magunk mögött.
Egy szót sem szólunk egymáshoz. Az egyik szék felé
biccentek, amit szembeállítottam a tévével. Amint leül, az
asztalom mögé lépek, és megnyomom a lejátszás gombot. A
képernyőn megjelenik Jennifer házának hátsó része.
A képernyő jobb alsó sarkában lévő óra szerint 11:50 van,
amikor felbukkan valaki. Devlin Walker, az első a három
férfi közül, akik aznap meglátogatták Jennifer Yamurát.
Körbejárja Jennifer kocsiját, majd odamegy a hátsó ajtóhoz,
és bekopog. Jennifer ajtót nyit, és beengedi. Pár másodperc
múlva a kép elsötétül. Egy újabb másodperc múlva ismét
Jennifer hátsó udvara látható. Devlin már félig kilépett
Jennifer hátsó ajtaján, és mozgása beindította a kamerát. Az
óra szerint 12:25 van, vagyis harmincöt perc telt el azóta,
hogy belépett a házba. Devlin elsétál, és a kép pár
másodperc múlva újra elsötétül. Harminckét perccel később
a kamera engem is felvett, amint odalépek Jennifer ajtajához,
de természetesen a videónak ezt a részét nem mutatom meg
Devlinnek. Ahogy azt sem, ahogy David Hanson is
megérkezik harminc perccel az után, hogy én elmentem.
– A felvétel többi része azt mutatja, amit már mindenki
tud a tárgyalóteremben – mondom. – Látszik, ahogy David
megjön aznap éjjel. Aztán egy óra múlva kirohan a házból.
Onnantól kezdve a kamera egészen napkeltéig folyamatosan
rögzített a helyszínelők és a rendőrök mozgása miatt.
Devlin engem bámul. A tekintete elárulja, hogy teljesen
pánikba esett. Várok egy darabig, majd ráhajolok az
asztalomra.
– Te rohadék! Te ölted meg azt a szerencsétlen lányt.
Aztán minden tőled telhetőt megtettél, hogy rákend egy
ártatlan emberre.
– Nem – mondja Devlin alig hallhatóan.
– Tudod, mit gondolok? Lefeküdtél vele. Talán
viszonyotok is volt. Valahogy kicsúszott a szádon a
vádesküdtszék nyomozása. Adtál egy jó sztorit egy fiatal
újságírónak, mellyel megcsinálhatta volna a karrierjét.
Valahogy hozzáfért a laptopodhoz, és felmásolta a fájljaidat.
Innen tudott meg annyi részletet – hogy melyik zsaruk
köptek, és pontosan mit mondtak. Aztán egy reggel
kinyitottad az újságot, és minden ott állt feketén-fehéren.
Olyan részletek, amiket csak olyasvalaki ismerhetett, aki
nagyon közel áll a nyomozáshoz.
Devlin lehajtja a fejét, összeszorítja a szemét, és
megfeszíti az állkapcsát. Karjaival átkarolja a mellkasát.
Szavaim akár a gyomorütések, és tudja, semmit nem tehet,
hogy hárítsa őket.
És én folytatom is.
– Most jön az ironikus része a történetnek. Mint a
vádesküdtszéket vezető államügyész, hivatali kötelességed
volt beidézni Yamurát, hogy tanúskodjon, és elmondja,
hogy ki a forrása – te –, és elmondja, mit tud még az ügyről.
Így aztán kutyaszorítóba kerültél. Beidézted Yamurát, és
tudtad, hogy előbb vagy utóbb meg kell jelennie a bíróság
előtt, vagy vád alá helyezik a bíróság utasításának
megtagadásáért. Elmentél hát a házához, és könyörögni
kezdtél neki, hogy hazudjon a bíróságnak, és ne fedje fel,
hogy te voltál a forrása. Erre a képedbe nevetett, és azt
mondta, hogy nem fog börtönbe menni miattad. Ez már
neked is sok volt, és lelökted a lépcsőn. Amikor láttad, hogy
nem halt meg, lementél utána, és visszatetted a lépcsőre,
hogy elvérezzen és meghaljon. Utána felmentél, hogy
megkeresd a laptopot, de sehol sem találtad. Megpróbáltad
átgondolni a helyzetedet, és kitalálni, mitévő legyél. Ekkor
találtad ki, hogy kiveszed a pénzt a tárcájából, magadhoz
veszed az ékszereit és a telefonját, és úgy állítod be a dolgot,
mintha egy betörés balul sült volna el. Meg kell hagyni,
Devlin, mindig is talpraesett fickó voltál.
 Megrázza a fejét.
– Nem, nem, nem – nyöszörgi.
– Így hát a laptop nélkül voltál kénytelen elhagyni a
házat, de tudtad, hogy meg kell szerezned. Jennifer halála
után egyedül a laptopján lévő fájljaid kapcsoltak téged az
egész történethez. Ezért nyaggattál annyit azzal a laptoppal.
És ezért kötötted a laptop előkerüléséhez azt, hogy David
vádalkut köthet. És ezért figyelmeztettél, hogy nehogy
megnyissam a számítógépen lévő fájlokat.
Felemeli a kezét, hogy félbeszakítson.
– Semmi értelme annak, amit mondasz. Ha én öltem
volna meg Jennifer Yamurát, akkor miért gondolnám, hogy
David Hansonnál van a laptop?
– Mert a viszonyotok alatt Jennifer elmondta neked, hogy
a ház Davidé. Úgy gondoltad, hogy lennie kell egy
rejtekhelynek, talán egy széfnek, amit a rendőrök nem
találtak meg, és ahová Jennifer elrejthette a laptopot. Azt
gondoltad, hogy miután megölted Yamurát, David
kinyitotta a széfet, és magához vette a számítógépet.
Devlin lehunyja a szemét.
– Mondd csak, Devlin, tényleg úgy sírt, mint ahogy az
orvosszakértő is mondta? Tényleg úgy könyörgött az
életéért, miközben végigmászott a padlón, mint ahogy te azt
lefestetted az esküdtek előtt? A kérdés ötlete is innen jött,
mi? Mert te a valóságban is végignézted a halálát.
– Nem öltem meg.
– Hogy voltál képes kitartani a hosszú hónapok alatt? Az
egészet elrejtetted az agyad egy hátsó, lezárt zugába? Aztán
elmosódott az emléke, mintha csak egy rossz álom lett
volna? Ember, egy egész pszichológiai könyvet
megírhatnának rólad.
Most Devlin hajol előre.
– Nem öltem meg azt a nőt! Nem!
Állom a tekintetét, hideg pillantásom vádlón és lenézően
mered rá.
– Mindent el akartál venni Davidtől. A hírnevét, életének
munkáját. A szabadságát. Hát most én fogok elvenni tőled
mindent. Ma reggel, amikor a bíró felszólít, hogy hívjam be
az első tanúmat, tudod, kinek a nevét fogom kimondani? A
tiédet! És amikor Henry odahív minket a pulpitushoz, meg
fogom mondani neki, hogy van egy videófelvétel, amin az
látszik, hogy te ölted meg Jennifer Yamurát. És kész. A
karrierednek annyi. A házasságodnak annyi. Neked annyi. –
Hátradőlök, és várok.
Devlin összeroskad a székében. Aztán mindent elmond.
– Hónapokkal ezelőtt történt, és csak néhányszor. Valami
politikai rendezvényen jött oda hozzám, amikor a feleségem
nem volt a városban. Annyira gyönyörű volt, és már nem
voltam józan. Így aztán a Warwick hotelból hazakísértem.
Egy órányi részeg, béna szex után már ott sem voltam, és
megesküdtem, hogy soha nem megyek vissza. De még
másnap is rá gondoltam. És a következő napon is. És a
rákövetkezőn, és utána is. Egyik reggel felhívtam, hogy
nincs-e kedve meginni velem egy kávét. A Starbucksra
gondoltam. De ő azt mondta, hogy menjek el hozzá, majd ő
főz frisset. Ez volt a második alkalom. Utána az ágyban
feküdtünk, és beszélgetni kezdtünk. A családjáról
kérdeztem, hogy honnan jött, és mik a céljai. Ő
megkérdezte, min dolgozom éppen. Én meg, mint egy
idióta, elmondtam neki. A vádesküdtszéket és a korrupt
rendőröket. A lelkére kötöttem, hogy senkinek se beszéljen a
dologról, de mégis megtette.
– A laptop – mondom.
Devlin keserű mosolyra húzza az ajkát.
– Néhányszor, amikor elmentem hozzá, magammal
vittem a saját laptopomat is. Mielőtt hazamentem, mindig
lezuhanyoztam. Szerintem akkor másolta le a gépemről a
fájlokat. Persze jelszóval kellett volna védenem a gépemet,
de sose állítottam be. – Megrázza a fejét. – És akkor, ahogy
te is mondtad, egy nap kimentem az újságért, és ott volt
feketén-fehéren. A sztori a vádesküdtszékről és a
rendőrökről. Tudtam, hogy rábasztam. Nagy patáliát
csaptam, és látványosan beidéztem Jennifert a bíróság elé,
hogy álljon elő a forrásával. A háttérben azonban
könyörögtem neki, hogy nehogy elmenjen tanúskodni. A
meggyilkolásának a napján is ezért mentem el hozzá.
Megkértem, hogy ne tanúskodjon. És könyörögtem neki,
hogy ne említse a nevemet.
– És elismerte, hogy a te gépedről másolta át a fájlokat?
– Még csak bocsánatot sem kért érte.
– És ekkor lelökted a lépcsőn – mondtam.
– Nem. Nem ez történt. Lehiggadtam, és beszélgettünk.
Rábeszéltem, hogy szerezzen egy saját ügyvédet, és
szabaduljon meg azoktól a tévés barmoktól. – Devlin
elhallgat, és rám néz. – Ugyanazt a nevet mondtam neki
akkor is, mint előtte. A tiédet – mondja keserűen. –
Legközelebb már csak aznap éjjel láttam. A gyilkosság után,
a házban.
Hátradőlök a székemben. Minden összeállt. Jennifer
felhívott az irodámban, mert Devlin korábban engem
javasolt neki. Devlin ezután elment Jenniferhez, és újra
megpróbált nyomást gyakorolni rá, így aztán Jennifer újra
felhívott, és kérte, hogy azonnal találkozzunk. Ezért
elmentem a házához. Később, amikor Devlin megtudta,
hogy Jennifert megölték, tudta, hogy a helyszínelők már ott
lesznek a házban.
– Szóval – folytatom –, az egyik rendőr ismerősöd
felhívott, hogy Davidet elkapták Jennifer házánál. Te meg
lélekszakadva az Addison utcához rohantál. Berontottál a
házba, és végigtrappoltál a helyszínen – beleértve a pincét is
–, hogy az ujjlenyomataiddal, a bőrmaradványaiddal és a
hajszálaiddal beszennyezd a tetthelyet. Hiszen tudtad, hogy
a helyszínelők úgyis rábukkannak majd a nyomaidra.
Rájönnek a viszonyotokra, és hogy korábban jártál már a
házban. Mit korábban… aznap.
Devlin nem szól egy szót sem.
– Azon gondolkodom, hogy talán már azelőtt eltervezted,
hogy megölöd, hogy egyáltalán ajtót nyitott volna.
– Miért nem vagy képes felfogni, amit mondok, az isten
verje meg! – Devlin hangja szinte ragad az
elkeseredettségtől. – Nem öltem meg! Azt hittem, ki tudunk
majd találni valamit.
– Az én segítségemmel?
– Te vagy a legjobb a városban, Mick. A legdörzsöltebb.
És őszintén szólva, a legkegyetlenebb. Tudtam, hogy ha
valaki rá tudja venni Jennifert, hogy ne tanúskodjon, akkor
az te vagy.
Eszembe jut, hogy Jennifer azt mondta nekem, hogy van
valaki, akit meg tudnánk zsarolni. Devlinre gondolt. De
ennek még mindig semmi értelme. Devlin éppen annyira
nem akarta, hogy Jennifer tanúskodjon, mint ő maga, így a
zsarolással csak annyit ért volna el, amit Devlin egyébként is
megtett volna, ha lehetősége van rá. Az pedig eleve halva
született ötlet volt, hogy én majd valahogy kimentem
Yamurát a vádesküdtszék előtt. Nincs olyan ügyvéd, aki
ellent tudott volna mondani, ha Devlin beidéz valakit.
Devlin és Jennifer mindketten elkeseredettek voltak, és ez
elhomályosította az ítélőképességüket.
Devlin keserűen felnevet, és csóválni kezdi a fejét.
– Istenem, micsoda egy elbaszott helyzet. Egy hiba.
Egyetlen hiba, és mindennek vége.
Mintha gyomron vágnának a szavai. Alig tudom
megállni, hogy ne görnyedjek én is össze
kétségbeesésemben.
– Soha nem lett volna szabad hagynom, hogy behálózzon,
nem lett volna szabad hagynom, hogy így átverjen.
 Felnevetek.
– Szóval így látod a dolgot? Ő volt a ravasz róka, te pedig
a naiv préda?
Devlin kihúzza magát, és rám néz.
– Szerintem már az előtt is tudott a vádesküdtszékről,
hogy én elmondtam volna neki.
– Mégis honnan?
– A testvéred. Nagy cimborája Lawrence Washingtonnak.
Lawrence minden bizonnyal elmesélte Tommynak a
vallomását. Vagy… – Devlin felém hajol – Tommy is benne
volt. Lawrence bevette a buliba, Tommy meg leadta a fülest
Jennifernek két numerájuk között.
– Elég gazdag a képzelőerőd.
– Hogy van Tommy mostanában? Egyszer sem láttam a
bíróságon. Nem szokott beülni? – Devlinre meredek, aki
visszabámul rám. – Bármi is történjék velem vagy David
Hansonnal, Tommynak annyi. És ezt szerintem te is tudod.
– Itt egyedül neked van véged. Mégpedig ma.
Megakadályozom, hogy börtönbe küldj egy ártatlan embert,
és rákend a saját tettedet. És közben tönkreteszlek.
Devlin összeroskad ültében, és minden harciassága
elszáll. Ebből a helyzetből nem menekülhet, és ezt ő is tudja.
Hátradőlök a székemben, és hosszan élvezem a pillanatot.
Aztán kimondom a szót, mely megmenti az életét.
– Vagy…
A következő húsz percben, míg elmondom neki a
tervemet, mozdulatlanul ül, és kibámul a mögöttem lévő
ablakon. Amikor végzek, hitetlenkedve néz rám.
– Azt várod tőlem, hogy hagyjak szabadon elsétálni egy
gyilkost?
– De hát mindig is azt tervezted, hogy szabadon kisétálsz
onnan. De így David – tudod, akire rá akartad kenni a
gyilkosságot – is szabadon elmehet.
– Ide figyelj, én nem…
 – Elég már! Elég! Ne próbálj meggyőzni arról a
baromságról, hogy ártatlan vagy! Esélyt adok, hogy elkerüld
a katasztrófát, amit előidéztél. Kell, vagy nem? Akárhogy is,
David Hanson nem megy börtönbe.
Devlin nagyot sóhajt, és bólint. Aztán magába roskadva,
úgy, ahogy még soha nem láttam, úgy, ahogy én is érzem
magam, lassan feláll. Amikor az ajtóhoz ér, utánaszólok.
– Még nem végeztünk.
Megfordul, és széttárja a karját: Mit akarsz még?
– Van még valami – mondom. – Tommy. Leszállsz róla.
És elintézed, hogy mindenki más is. Beleértve Tredescót.
Devlin csak bámul.
– Hatalmas fasz vagy, McFarland. Tudod?
Azzal kisétál.

♦ ♦ ♦

Vaughn egy órával később jön meg. Tizenöt perc múlva

hallom, hogy köszön Susannek. Hagyok időt Susannek
lepakolni az irodájában, majd bemegyek hozzá, és
becsukom az ajtót.
– Ma reggel szükségem lesz a segítségedre.
– Persze, miről van szó?
– Szeretném, ha te kérdeznéd ki az első tanút.
– Ma reggel? Fel van készítve? Megvannak a kérdések?
– A tanú készen áll – mondom. Aztán elmondom
Susannek, hogy ki is ez a tanú, és miért neki kell
kikérdeznie. Amikorra a mondandóm végére érek, leesett
állal bámul rám.
– Jézusom – motyogja.
Fél órával később, kicsivel fél tíz előtt belépünk a
tárgyalóterembe. Susan a védelem asztala felé indul, míg én
megkérem az őrt, hogy kísérjen el David cellájához. Az őr
mögött sétálok végig a szűk folyosón. Amikor a cellához
érünk, ki akarja nyitni az ajtaját.
– Ne! – mondom. – Csak hagyjon magunkra!
Az őr elmegy, én pedig Davidre nézek, aki lassan feláll.
Biztos az jár a fejében, mi is fog történni. Az első szavamból
már tudja is.
– Piper mindent elmondott – mondom. – Te mocskos
féreg.
– Mick, annyira sajnálom. Mi soha…
– El fogunk számolni, David. Amint ennek az egésznek
vége, el fogunk számolni. – Azzal sarkon fordulok, és
otthagyom.
Pár perccel később az esküdtek, a bíró és a nézők is a
helyükön ülnek. Mindenki arra vár, hogy folytatódjon a
show. A bíró felém biccent, és megkérdezi, hogy a védelem
felkészült-e.
Amikor Susan áll fel helyettem, meglepetés visszhangja
fut végig a nézőtéren. Senki sem érti, hogy Susan mit keres
itt. A társam erőteljes hangja megtölti a tárgyalótermet.
– A védelem a tanúk padjára szólítja Piper McFarlandet.
A tárgyalóterem azonnal felbolydult méhkassá változik.
A vád asztala felé nézek. Devlin már talpra is ugrott.
– Tiltakozom! – mondja. – A tanú nem szerepelt a
védelem tanúlistáján.
Követi a szerepét. Nagyon jó. A jegyzőkönyv kedvéért
ellen kell állnia. Legalábbis eleinte.
– Hozzám – mondja a bíró, mire Susan, én, Devlin és
Christina a pulpitushoz megyünk.
– Mi folyik itt, Mr. McFarland? – kérdezi a bíró. – Rokona
a tanú? Miért idézte be?
– A tanú az ügyvédpartnerem felesége, bíró úr – vág
közbe Susan.
A bíró rám néz.
– A felesége?
 – Igen – mondja Susan. – A védelem azért hívja a tanúk
padjára, hogy igazolja a vádlott alibijét. A tanú a vádlottal
volt a gyilkosság idején.
A bírósági jegyzőkönyvvezető felvonja a szemöldökét.
– Tiltakozom! – ismétli Devlin. – A védelemnek már
régen meg kellett volna neveznie azon tanúit, akik alibit
igazolhatnak.
– Bíró úr – vág közbe Susan –, Mr. McFarland csak tegnap
este tudta meg, hogy a tanú igazolhatja a vádlott alibijét,
és…
Devlin közbevág.
– A szabályok szerint a vádlottnak az összes olyan tanút
meg kell neveznie, akik alibit biztosíthatnak a számára, és
ezt a többi indítvánnyal együtt be kell nyújtania a
bíróságnak.
– Bíró úr – szól közbe Susan –, a vádlott kész volt
börtönbe vonulni egy olyan bűncselekményért, amit nem
követett el, csak azért, hogy megőrizze az alibitanúja jó
hírnevét. De végül úgy döntött, hogy ezt nem engedheti
meg. Kivételes körülmények állnak tehát fent.
– Bizonyítékbemutatást kérek – mondja Devlin követve a
tervemet. – Mielőtt az esküdtek közelébe engednénk, hallani
akarom, hogy mit akar mondani a tanú.
A bíró hátradől a székében. Már érti. És annak ellenére,
hogy évtizedeket dolgozott ügyvédként és bíróként,
képtelen leplezni Atyavilág arckifejezését.
– Legyen hát, Mr. Walker. Halljuk azokat a
bizonyítékokat. Legyenek tíz percen belül az irodámban.
Maguk, a vádlott és a tanú. És maga is – mondja a
jegyzőkönyvvezetőnek, akinek heves bólogatása jelzi, hogy
ebből semmi pénzért nem is maradna ki.
Tíz perc múlva mind az irodában vagyunk. A bíró az
asztala mögött ül, a jegyzőkönyvvezető tőle jobbra, az asztal
mellett. Négy szék áll a bíró asztala előtt, balról jobbra
Piper, Susan, Devlin és Christina ülnek rajtuk. A négy szék
mögött egy hosszú kanapé áll. Én a kanapé bal szélére
húzódok. David pedig a jobbra. Mindkettőnk arca
kifejezéstelen.
Susan kezdi.
– Bíró úr, a tanú kész elmondani, hogy a gyilkosság
napján…
– Nem – mondja a bíró. – Nem fogja összefoglalni a
vallomását. Ő maga fog tanúskodni, itt előttem, eskü alatt.
Meghallgatom, mit akar mondani, és ezután eldöntöm, hogy
felengedem-e a tanúk padjára.
Éppen így gondoltam – és reméltem. Megmondtam
Susannek, hogy ha a bíró így dönt, ne ellenkezzen. Ha nem
így döntött volna, akkor Devlinnek kellett volna ezt kérnie,
és Susannek beleegyeznie.
A jegyzőkönyvvezető elmondja az esküt Pipernek, aki
alig hallhatóan felel:
– Esküszöm.
A bíró felszólítja, hogy beszéljen hangosabban.
– Igenis, bíró úr, elnézést.
Susan röviden végigvezeti Pipert a szokásos
háttérkérdéseken, és megerősíti, hogy tényleg a feleségem.
Aztán a lényegre tér.
– Kérem, mondja el a bíróságnak, hogy hol volt idén
május harmincegyedikén délelőtt tizenegy és délután négy
óra között.
Piper Susanről a bíróra néz.
– A Rittenhouse Hotel 703-as szobájában.
– Egyedül volt ott?
– Nem.
– Ki volt magával?
Piper lehajtja a fejét, és… nem mond semmit.
Jézusom – meggondolta magát.
Visszafojtom a lélegzetemet. De aztán Piper felemeli a
fejét, és a bíróra néz.
– David Hanson volt velem.
– Egész idő alatt? – kérdezi Susan.
– Délben ért oda. De igen, utána végig velem volt.
– Amikor megérkezett, nem volt véres vagy rendezetlen a
ruházata?
– Véres? Nem. Öltönyben volt. Tökéletesen gombolva,
rendezetten.
– Mikor hozta ezt a védelem tudomására?
– Tegnap este mondtam el a férjemnek.
– Miért nem mondta el korábban?
Piper félrenéz, egy, csak az ő számára látható pontot
bámul a bíró mögötti falon.
Természetesen a helyiségben mindenki tudja, hogy miért
nem mondta el korábban. Hogy miért nem mondta el
korábban a férjének, hogy lefeküdt a barátjával.
– Egyszerűen képtelen voltam… – Piper hangja elhal.
– Akkor most miért mondja el?
Piper határozottan a bíróra néz.
– Mert nem David Hanson ölte meg azt a nőt. Nem
engedhettem, hogy ártatlanul börtönbe kerüljön.
Egyszerűen nem.
Susan hatásszünetet tart.
– Köszönöm, bíró úr, nincs több kérdésem – mondja
aztán.
Devlin azonnal feláll.
– Mrs. McFarland, mégis mit csináltak Mr. Hansonnal
ennyi ideig a Rittenhouse Hotel 703-as szobájában?
Piper megmerevedik.
– Mi… mi együtt voltunk.
– Úgy érti, szexuális kapcsolatot folytattak.
Susan már éppen tiltakozni akar, de a bíró megelőzi.
– A bíróság érti, hogy mire gondol a tanú. Kérem törölni a
megjegyzést.
 Devlin szünetet tart, majd felteszi a kérdést, amit én
adtam a szájába.
– Van bármi bizonyítéka arra, hogy aznap a Rittenhouse
Hotelban járt?
– Igen – mondja Piper, majd előveszi a táskájából a
szállodai számlát. – David készpénzt adott, hogy azzal
fizessem ki a számlát, és így ne legyen nyoma a
hitelkártyáinkon. De a hotel mégis adott számlát, amikor
kijelentkeztem.
Devlin megnézi a számlát, majd megkéri Pipert, hogy a
jegyzőkönyv miatt nevezze meg, hogy mi az. Aztán a
bíróhoz fordul.
– Bíró úr, nem akarok indiszkrét lenni, de azt hiszem,
jogom van többet tudni a dologról. Mérlegelnem kell a tanú
által elmondottakat. És úgy gondolom, hogy ehhez a
bíróságnak is joga van.
– Egyetértek – mondja a bíró. Aztán Piperhez fordul, és
kedvesen azt mondja: – Azzal, hogy azt kérvényezik, hogy
ilyen későn is elfogadjuk a vallomását, a védelem igen nagy
szívességet kér. Normál esetben egy alibitanút már jóval a
tárgyalás előtt meg kell nevezni, hogy az ügyészségnek
legyen elég ideje utánanézni az alibinek. A mi esetünkben
erre nyilvánvaló okok miatt nincs lehetősége az
ügyészségnek. Hacsak nem függesztem fel a tárgyalást, amit
egyáltalán nem szeretnék megtenni. Így aztán megadom a
lehetőséget Mr. Walkernek, hogy hosszan kikérdezze magát
a vádlottal való, a gyilkosság napján történt állítólagos
találkozása kapcsán. Megértette?
Piper bólint.
– Igen.
– Van valami kifogása ez ellen a védelemnek? – kérdezi a
bíró Susant, aki azt feleli, hogy nincs.
– Remek. Mr. Walker, a tanú az öné.
Devlin a következő húsz percben mélyen beleássa magát
Piper és David Hanson viszonyába. Hogyan és mikor
kezdődött. Hol, milyen gyakran találkoztak. Hogyan
szervezték meg a találkáikat, hogy a házastársaik ne jöjjenek
rá a viszonyukra. Fájdalmas párbeszéd. Olyan, mintha
Devlin centiről centire szúrná át a szívemet egy karddal.
Időnként rám néz, és látom, hogy igencsak élvezi a
kínlódásomat. Aztán tövig tolja a pengét.
– Még egy kérdés, Mrs. McFarland, és nem tehetek róla,
de most indiszkrétnek kell lennem. Hogy megerősítést
nyerjen, hogy valóban együtt voltak, tudna mondani olyan
jellegzetességet, sebet vagy más egyebet, ami Mr. Hanson
testén található, és csak levetkőzött állapotában látható?
Piper nagyot nyel. Szemmel láthatóan magába roskad.
Elnéz Devlinről, majd lehunyja a szemét.
– Van egy anyajegye. A felső combján. A balon.
Elönt a düh, ahogy lelki szemeim előtt megjelenik a
feleségem és David Hanson. Minden erőmmel vissza kell
fognom magam, hogy ne essek neki Davidnek itt és most, és
ne verjem péppé a képét. Lehunyom a szemem, és mélyeket
lélegzem. Csak pár másodperc telik el, mégis egy órának
tűnik, mire a bíró megkérdezi Susant, hogy az ügyfele
megerősíti-e ezt. De Devlinnek jobb ötlete támad.
– Bíró úr, a vádnak ennél többre lesz szüksége.
Beletelik egy kis időbe, mire a bíró felfogja, hogy Devlin
mire céloz. Aztán felsóhajt, és bólint. Aztán megkérdezi
Devlint, hogy végzett-e a tanúval, és hogy szükségét látja-e
annak, hogy a tanú bent maradjon, míg a vádlott levetkőzik.
Devlin rám pillant, én vissza rá.
– A vádnak egyelőre nincs több kérdése a tanúhoz. Nincs
kifogásunk az ellen, hogy a tanú a vizsgálat idejére elhagyja
a helyiséget.
Piperrel együtt én is felállok.
– A bíróság engedélyével – mondom – én is szeretnék
kimenni a vizsgálat idejére.
 Henry bíró engedélyt ad, és kikísérem Pipert a
helyiségből. Átmegyünk a bíró titkárnőjének az irodáján,
majd ki a folyosóra. Az ablak alatt álló hosszú padhoz
sétálunk, és leülünk. Piper odahajol hozzám, én pedig
átölelem. Aztán újra megígérem neki, hogy minden rendben
lesz.
Pár perc múlva a bíró egyik titkára odasétál hozzám, és
visszahív a bíró irodájába. A bíró aggodalommal és
sajnálattal teli szemmel néz rám.
– A vizsgálat megerősítette a tanú vallomását – jelenti ki.
Aztán Devlinhez fordul. – A vád még mindig ellenzi, hogy a
védelem beidézze a tanút?
Devlin a bíróra néz, majd előrehajol a székében, a karfára
teszi a könyökét, összeérinti a mutatóujjait, és szája elé
emeli őket. Hosszú időre lehunyja a szemét. Amikor újra
kinyitja, hátradől.
– A vád úgy ítéli meg, hogy a tanú az igazat mondja. –
Aztán, mintha csak hangosan gondolkodna, folytatja. – Ha a
gyilkosság legkorábbi időpontja déli tizenkét óra, ahogyan
azt az orvosszakértő is vallotta, és ha a vádlott tizenegy
ötvenkor hagyta el az irodáját, akkor még taxival sem lett
volna elég ideje odaérni az Addison utcára, lelökni az
áldozatot a lépcsőn, visszavonszolni őt a lépcsőre,
megtisztítani magát az esetlegesen rákerült vértől, és
odaérni a hotelba délre.
Devlin nagyot sóhajt, és olyat mond, ami mindenkit
megdöbbent – kivéve engem.
– Készek vagyunk ejteni a vádat.
– Micsoda? – Christina Wesley majdnem kiesik a
székéből.
– Hogy mondja? – kérdezi a bíró.
Susan hátrafordul, és hitetlenkedve néz rám.
– Bíró úr – kezdi Devlin halkan, nyugodtan –, az
ügyészségnél töltött éveim alatt szándékosan soha nem
juttattam börtönbe olyan embert, akinek meg voltam
győződve az ártatlanságáról. És soha nem vádoltam meg
olyan embert, akinek én személy szerint nem voltam biztos
a bűnösségében.
– Nem ezt várjuk el, amikor valakit a bíróság elé idézünk,
Mr. Walker – mondja Henry bíró. – Ha a vádat kielégítő
bizonyítékok támogatják, akkor az ügyész feladata vádat
emelni, függetlenül a személyes benyomásaitól. Ezek az
elvárások.
Devlin felszegi a fejét.
– Minden tiszteletem, bíró úr, de nekem magasabbak az
elvárásaim.
Nem tudom visszafogni a mosolyomat. Devlin nem
hülye. Tudja, hogy az ügy nagy nyilvánosságot fog kapni, és
azt is tudja, hogy valahogy meg kell majd indokolnia, miért
ejtette a vádakat David Hanson ellen. És erre csak egyetlen
elfogadható indok létezik: ha a vádlott ártatlan. Devlinnek
úgy kell beállítania a dolgot, mintha teljességgel meg lenne
győződve arról, hogy nem David Hanson ölte meg Jennifer
Yamurát. Már el is kezdte azzal, hogy lelkiismeretes
ügyésznek állítja be magát.
– Szeretne egy kis időt, hogy egyeztetni tudjon a
felettesével? – kérdezi a bíró.
– Ez az én döntésem, bíró úr.
Kizárt, hogy Devlin felhívja az államügyészt. Az
államügyész azonnal elvenné tőle az ügyet, odaadná
Christina Wesley-nek, és arra utasítaná, hogy minden tőle
telhetőt tegyen meg, hogy elítéljék Davidet.
– Remélem, nem kell felhívnom rá a figyelmét, hogy ha
ejti a vádakat, akkor a törvények értelmében a vádlott
ugyanezen váddal már nem állítható bíróság elé. Vagyis a
gyilkosság nem tárgyalható újra – mondja a bíró.
Devlin nem válaszol, csak a bírót bámulja. Christina
Wesley kővé dermedten ül mellette.
 – És mi van az enyhébb vádakkal? Bizonyítékok
meghamisítása, bűnügyi helyszín megváltoztatása, és a
többi?
Devlin elgondolkozik.
– A vád ezeket is ejti.
♦ ♦ ♦

A tárgyalóteremben Daviddel és Susannel elfoglaljuk a

helyünket a védelem asztalánál. Devlin és Christina csak jó
öt perccel utánunk érkezik vissza. Amikor otthagytuk őket a
bíró irodája előtt, akkor éppen hevesen vitatkoztak. A bíró is
leül a pulpitusánál, Holleran pedig kinyitja az ajtót az
esküdtek előtt. Határozottan, magasra emelt fejjel és elszánt
tekintettel lépnek be. A tárgyalóteremben mindenki
feszülten figyel, hiszen mostanra már mindenki tudja, hogy
a védelem első tanúja a védőügyvéd felesége lesz. Azt is
tudják, hogy nem mindennapi műsornak néznek elébe.
A bíró végignéz a tárgyalótermen. Végigpillant a
védelem és a vád tagjain, aztán az újságírókon, a nézőkön, a
kollégáin, és végül az esküdteken. Rájuk mosolyog, és ők
visszamosolyognak. Aztán, mindenféle bevezetés nélkül,
így szól:
– A vádlott ellen felhozott vádakat ejtették.
A tárgyalóteremben ülőkből egyszerre tör fel a
meglepettség, „Hogy mi?” kiáltásukat visszhangozzák a
falak.
– Hölgyeim és uraim – folytatja a bíró az esküdtekre
nézve. – Köszönjük szolgálataikat. Igazán türelmesen és
figyelmesen követték az eseményeket. Mindkét fél,
közösségünk, és személy szerint én is nagyon hálás vagyok
önöknek. – Aztán a védelem asztala felé néz. – Mr. Hanson,
ön szabadon távozhat. A tárgyalást berekesztem.
Hatalmasat csap a kalapácsával az asztalra, majd kimegy.
A tárgyalóteremben pedig kitör a káosz.
 Elfordulok Davidtől, hogy ne kelljen kezet fognom vele.
Vaughn és Alex Ginsberg felé biccentek, jelezve nekik, hogy
kövessenek.
A sajtó még azelőtt rám veti magát, hogy elérnék az
ajtóig.
– Nem nyilatkozom! Nem nyilatkozom! – ismételgetem,
miközben átfurakodok a nézők között. Nem tudom
megállni, hogy a Yamura család felé ne nézzek. Jennifer
anyja zokog, apja reménytelenül próbálja megvigasztalni.
Brian Yamura engem bámul. Egy sorral mögöttük John
Tredesco áll, arcát eltorzítja a düh.
Kiviharzok a tárgyalóteremből, le az emeletről, ki a
bíróság épületéből. Visszasietek az irodánkba. Egy idő után
Vaughn, Susan és Alexander Ginsberg is megérkezik, és
beülnek a tárgyalóba. Mostanra Susan már elmondta
Ginsbergnek és Vaughnnak, hogy mi történt Henry bíró
irodájában. Amint közeledek a tárgyalóhoz, hallom, hogy
beszélgetnek. Ahogy belépek, mindannyian elhallgatnak.
Susan mondja ki azt, amire mindannyian gondolnak.
– Devlin ejtette a vádakat? Mégis mi a fene volt ez?
Megcsóválom a fejemet, és leülök az asztalhoz.
– Nyilvánvalóan elhitte Piper vallomását.
Vaughn kinyitja a száját, hogy mondjon valamit, de végül
meggondolja magát. Csak én mondhatok bármit is Piperről.
– A lényeg az – folytatom –, hogy vége. Az ügyfelet
felmentették, és visszakapja az életét. A jófiúk újra győztek.
– Mosolyt erőltetek az arcomra, majd megkérem Vaughnt és
Susant, hogy hagyjanak magunkra Alexander Ginsberggel.
Amint becsukódik mögöttük az ajtó, a legendás ügyvéd
odafordul hozzám.
– Tudtad! – mondja. – Egész végig tudtad, hogy ez fog
történni.
– Csak reméltem. Nem tudtam.
Ginsberg úgy mér végig, mint azt a több száz tanút, akit
karrierje során kikérdezett már.
– Mi áll a háttérben? Miért volt olyan fontos, hogy ne
szülessen ítélet az ügyben? Miért kértél fel, hogy üljem
végig a tárgyalásokat, és mondogassam az ügyfelednek,
hogy ha nem vallja be az alibijét, akkor az ügye elveszett?
Nem válaszolok.
Ginsberg még mindig engem tanulmányoz.
– Azt sem értem, hogy Piper vallomása után Devlin miért
ejtette rögtön a vádakat. Darabokra szedhette volna az
alibiről szóló vallomását az esküdtek előtt. Felhozhatta
volna, hogy a feleségedként elfogult, és az egészet
beállíthatta volna úgy, mintha ti ketten hamis tanúzásban
működnétek együtt.
Erre sem válaszolok.
Ginsberg lassan bólint. Kezet rázunk, aztán megveregeti a
vállamat.
– Egyvalamit mondj meg nekem. Az igazság
diadalmaskodott ma?
Lelki szemeim előtt felrémlik a Yamura család, amint
megtörten ülnek a tárgyalóteremben.
– Távolról sem – válaszolom.
 35
NOVEMBER 16., PÉNTEK FOLYTATÁSA

MIUTÁN GINSBERG ELMENT, bemegyek az irodámba és

becsukom az ajtót.
– Se hívások, se látogatók – mondom Angie-nek. Aztán
leroskadok a székembe. Fizikálisan és mentálisan is teljesen
kimerültem. Erkölcsileg pedig nem maradt semmim. Az
összes szakmai elvemet megszegtem. Közben pedig minden
egyes tettemmel félrevezettem a jogi csapatomat. Segítettem
megzsarolni a saját ügyfelemet, és még azt is elintéztem,
hogy börtönbe kerüljön. Megtévesztettem a bíróságot.
Kijátszottam a rendszert, hogy egy család ne kaphasson
igazságos ítéletet meggyilkolt lányuk ügyében. Arról nem is
beszélve, hogy mit tettem a saját családommal: Pipert és
Tommyt is félrevezettem, Pipert pedig addig hajszoltam,
míg össze nem roppant, és rá nem vehettem arra, hogy
hamisan tanúskodjon.
Azzal nyugtatom magam, hogy mindent a családomért
tettem. De semmi magasztos eszme nincs a tetteim mögött.
Mert mindent azért – azért is – tettem, hogy a saját bőrömet
mentsem szörnyű tettem következményeitől. Egy tett,
melynek a gondolatától minden egyes alkalommal felfordul
a gyomrom. Egy tett, melyet soha nem bocsáthatok meg
magamnak.
A falon függő, gyönyörűen bekeretezett tanúsítványra
pillantok, melyet a Pennsylvaniai Legfelsőbb Bíróság adott
ki.
Hogyan lehetnék képes ezek után kiállni egy bíróság elé? A
tetteim után vajon milyen jogon harcolhatnék én egy ember
ártatlanságáért?
Sokáig ülök bénultan a székemben. Lehunyom, majd újra
kinyitom a szememet, keresek valamit, ami segíthet
továbblépni.
Ekkor veszem észre a Pennsylvaniai Legfelsőbb Bíróság
által címzett borítékot. Odakapok érte, feltépem, és olvasni
kezdem. Döntés született Justin Bauer ügyében.
Könnycseppek gördülnek le az arcomon, amikor a levél
végére ugrik a tekintetem. A bíróság adott egy második
esélyt Justinnak. Mély levegőt veszek, és felemelem a
telefont.
– Celine, én vagyok az. Remek hírem van.
 36
NOVEMBER 24., SZOMBAT;
NOVEMBER 26., HÉTFŐ

PIPERREL És GABBYVEL egy hatalmas menüt tolunk

magunkba a Godmother’sben, Gabby kedvenc Cape May-i
éttermében. Egy hete vagyunk itt, és szerintem még
egyikünk sem érezte magát ilyen pompásan a parton.
Piperrel hosszú sétákra vittük Gabbyt a parton, ahol rajtunk
kívül senki sem volt. Kagylókat gyűjtöttünk, kergettük a
sirályokat, és néztük a víz mentén le-föl szaladgáló
szalonkákat. Bicikliztünk a környező utakon, és megnéztük
a malacokat a Beach Plum farmon. Esténként – minden
egyes este – amikor Gabby már aludt, szeretkeztünk
Piperrel. Úgy igazából, gyengéden. Olyan pár voltunk,
akiket egy hatalmas hullám elszakított egymástól, és akik
száz év múlva, csodák csodájára ugyanazon a lakatlan
szigeten sodródtak partra. Én legalábbis így éreztem
magam.
A civilizációtól persze nem szakadhattunk el teljesen. A
hotel járatja az Inquirer bulvárváltozatát, így aztán nem
tudtam megúszni a Hanson-ügy utórengéseit. A cikkek
kezdetben kigúnyoltak és mindennek lehordtak. Az
újságírók egy része azzal vádolt, hogy a saját feleségemet
felhasználva vertem át az ügyészt és a bíróságot. A másik
része totál hülyének állított be. Attól függően, hogy az
ember melyik újságírót olvasta, vagy felszarvazott balek,
vagy a legravaszabb szemétláda voltam, aki valaha is
ügyvédként praktizált. Pipert pedig vagy hűtlen feleségnek
állították be, vagy hamis tanúzással vádolták.
Ez már Thatcher Graynek is sok volt. Egy nappal azután,
hogy Piperrel elindultunk a partra, Sir Thatcher
megparancsolta a feleségének, hogy csomagoljon össze, és
még aznap este elrepültek Londonba. Helen aztán felhívott
minket, és azt mondta, Thatcher a hotel bárjában vigasztalja
magát.
Devlin megítélése érdekes görbét írt le az újságírók
körében. Először pellengérre állították, amiért futni hagyott
egy milliomost. Devlin azonban rögtön visszatámadott, és
minden helyi tévének riportot adott. Két dolgot szajkózott.
Az egyik a lelkiismerete. Felismerte, hogy politikailag
igencsak népszerűtlen döntést hozott, „De – idézték a
szavait – nem hangoztathatom azt, hogy a törvény ugyanúgy
vonatkozik mindenkire társadalmi és vagyoni helyzetéttől
függetlenül, majd küldhetek börtönbe egy embert csak azért, mert
gazdag.” Ez pedig egyenesen elvezetett Devlin másik
vesszőparipájához: David Hanson ártatlanságához. Devlin
kijelentette, hogy Jennifer Yamurát minden bizonnyal egy
félresikerült betörés alkalmával ölték meg, a gyilkos pedig
valószínűleg egy nyitva hagyott ajtón át jutott be a házba.
Biztosan fájó volt neki David ártatlanságát hangoztatni,
miután meggyőződése, hogy David bűnös. De nincs más
választása.
Devlin döntése azonban a mennyországot jelentette
David Hansonnak. Azt a világos üzenetet hordozta, hogy
David nem a vagyona és valami jogi ügyeskedés miatt
kerülte el a börtönt, hanem mert ártatlan. Akárcsak Devlin,
David Hanson is egyik riportot adta a másik után. Az
Inquirer a Hatos csatorna vasárnap reggeli hírműsorában
készült interjút idézte. Műsorvezető Jim megkérdezte
Davidet, hogy fontolgatja-e, hogy bepereli az államot a
hamis vád miatt. David azt mondta, hogy nem.
– A város már így is pénzügyi nehézségekkel küszködik.
Az én célom nem az, hogy elvegyek, hanem, hogy adjak a
város lakóinak és az adófizetőknek, mégpedig úgy, hogy
megerősítem azokat az üzleti kapcsolatainkat, melyek
munkahelyeket teremtenek a környékünkön.
Miután Edwin kénytelen volt neki visszaadni az állását,
sőt, előléptetni Davidet a HWI-Azsia elnökévé, Davidet
immár semmi sem gátolja abban, hogy nyélbe üsse az ázsiai
üzleteket.
♦ ♦ ♦

Hétfőn már a Piperrel és Gabbyvel töltött fantasztikus napok

után kipihenve és felfrissülve ülök az irodámban. Csak
remélhetem, hogy elég erős vagyok ahhoz, ami most
következik: a David Hansonnak ígért elszámoláshoz. Már
harminc perce várakozik a tárgyalóban. Megkértem Angie-t,
hogy ott ültesse le, mert egyszerűen nem vagyok képes
elviselni a jelenlétét a saját irodámban. Régóta
várakoztatom, mert… mert azt akarom, hogy várjon.
Amikor végül belépek a tárgyalóba, és becsukom az ajtót,
felnéz rám. Látom, hogy pörög az agya, és minden
bizonnyal igyekszik kitalálni, hogyan fordítsa még ezt a
szituációt is az előnyére. Mutasson megbánást és
könyörögjön a megbocsátásomért? Vagy támadjon le, és
vágja a fejemhez azokat a dolgokat, amiket Piper mondott el
neki, és amik szerint megérdemeltem, hogy megcsalt? Egy
kérdéssel kezdi.
– Miért ejtette Devlin csak így a vádakat?
– Hallottad, mit mondott. Elhitte, hogy Piper az igazat
mondja.
– Kikérdezhette volna a tanúk padján. Hogy az esküdtek
döntsenek.
Megvonom a vállamat.
– Meg volt róla győződve, hogy ártatlan vagy.
David végigmér.
– Marcie úgy gondolja, hogy ennél többről van szó.
Megint megvonom a vállamat.
– Occam borotvája. Néha a legegyszerűbb magyarázat az
igaz. – Egy ideig állom a tekintetét, majd elveszek egy üveg
vizet az asztalon lévő ezüsttálcáról, lecsavarom a kupakját,
és belekortyolok. – Szóval, miért tetted?
David félrenéz, de csak egy pillanatra.
– Az egész véletlenül kezdődött. Piperrel összefutottunk
a bevásárlóközpontban…
Felemelem a kezem, hogy félbeszakítsam.
– Nem azt. Tudom, hogy azt miért tetted. Egy önző,
nárcisztikus rohadék vagy, aki nem képes a gatyájában
tartani a pöcsét. Nem, én azt akarom tudni, ha már úgysem
vonhatnak érte soha többé felelősségre, hogy miért ölted
meg Jennifer Yamurát.
David szótlanul bámul. Érzem, ahogy elönti a düh. Kissé
előrehajol felém.
– Nem én öltem meg, Mick.
– Jennifer tényleg megfenyegetett, hogy mindent elmond
Marcie-nak – kérdezem –, ahogy a testvére mondta? Tudom,
hogy Tredesco vette rá, hogy így valljon a bíróság előtt. De
tényleg így történt? Előre láttad, hogy mekkora botrány fog
kirobbanni a sajtóban? Rettegtél, hogy Marcie elhagy,
megával viszi a fiúkat és a pénzed egy jó részét? Vagy attól
féltél, hogy így soha nem jutsz fel a HWI legfelsőbb
szintjére?
– Nem öltem meg Jennifert! – ismétli David ezúttal egy
kicsit hangosabban.
– És még valami. Hol voltál 11:50 és 13:45 között? Az
irodád elhagyásától addig, hogy felbukkantál Jennifer
házánál?
– Piper megkért, hogy délután menjek a hotelhoz. De
szép idő volt, és korábban ki akartam szabadulni az
irodából. Tudtam, hogy már megnyitott a művészeti
fesztivál a Rittenhouse téren, így hát úgy döntöttem, hogy
megnézem. Ennyi. És hogy a következő kérdésedet is
megválaszoljam, nem, senki nem tudja tanúsítani, hogy ott
jártam.
Felhorkanok.
– Én ezt nem veszem be. Szerintem egy másik különleges
barátodat látogattad meg. Jennifer és Piper sem volt elég
neked. Volt egy harmadik is. Te aztán tényleg egy rakás…
– Elég! – szakít félbe. – Elmondanád végre, hogy mit
keresek itt? Mert biztos nem azért hívtál ide, hogy ezt a sok
szarságot a képembe vágd.
– Gyorsan felkapod a vizet – mondom. – Annak idején, az
egyetemen nem is tűnt fel. Akkor is olyan simán ment neked
minden. Barátok vettek körül, sőt, hódolók. Kevin Kratz
bevitt a Law Review-ba, majd átadta neked a főszerkesztői
posztot. A nők egymásnak adták a kilincset nálad. Igazi
sztár voltál.
– Fogalmad sincs, milyen nyomás alatt voltam akkor, és
most is. Az elvárások, amiknek meg kellett felelnem… –
Nem fejezi be a mondatot, és egy darabig csendben ülünk. –
Csak küldd el a számlát, hogy kifizethesselek.
Szinte felnyársalom a tekintetemmel.
– Ó igen, fizetni fogsz. De azt is megígértem, hogy el
fogunk számolni. – Előveszem a DVD-t, és kiteszem az
asztalra.
David rögtön tudja, hogy mit akarok.
– Nem mered nyilvánosságra hozni – mondja. – Akkor
Piper börtönbe kerül hamis tanúzásért.
Elmosolyodok.
– Azt kétlem. Elég jó ügyvédje van. Valószínűleg el
tudná intézni. Elvégre téged is kimosdatott, pedig hát te egy
gyilkos vagy.
– Baszódj meg! – sóhajt David. – Mit akarsz?
– Csak annyit, hogy fizesd ki a védelmedért kiszámlázott
összeget. És, hogy kifejezd a háládat a kivételes munkámért,
dobj hozzá egy kis bónuszt. Ötmillió dollár megteszi.
– Ez rablás!
– Nem, ez zsarolás. Azt hittem, felismered. Elvégre
mindkettőnknek volt benne része.
Tökéletes pillanat lenne ez arra, hogy elmondjam
Davidnek, Anna Groszek csak hárommilliót követelt tőle, és
nem négyet, mint ahogy én mondtam neki. De nem mondok
semmit.
David csak bámul, valószínűleg most először látja ezt az
oldalamat.
– Van valami, amit nem értek – mondom. – Azért kértél
fel engem, mert tudtad, hogy Pipernek hazudnia kell majd
érted a bíróságon, és úgy gondoltad, hogy én vagyok az
egyetlen ember, aki ráveheti erre. De miből gondoltad, hogy
hinni fogok annyira az ártatlanságodban, hogy tényleg
rábeszéljem?
David arca felderül, és keserűen, őszintén felnevet.
– Az ártatlanságomba vetett hited? Ó, Mick, te tényleg
megőrültél. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy el fogod
hinni, hogy nem én öltem meg Jennifert. Az igazság az, hogy
fogalmam sem volt, mivel vegyelek rá a védelmemre,
miután rájössz a viszonyomra Piperrel. Abban viszont
igazad van, hogy tudtam, csak te tudod rábeszélni Pipert
arra, hogy hazudjon a bíróságon. Így aztán felkértelek, és
közben abban bíztam, hogy ahogy telik az idő, találok majd
valamit, amit felhasználhatok ellened.
Elakad a lélegzetem. Ha a haldokló Jennifer Yamura
elmondta Davidnek, hogy én löktem le a lépcsőn, akkor
most fogja a képembe vágni. De csak megvonja a vállát.
 – Semmit sem találtam, de így is meg tudtad győzni
Pipert. Én pedig marhára kíváncsi vagyok, hogy miért. Az
idealista énem azt súgja, hogy bár tudtad, mit tettem
Piperrel, a lelked mélyén azt is tudtad, hogy ártatlan
vagyok, és ezért segítettél. De valami azt súgja, hogy azért
ajánlottad fel a feleségedet, mert egyszerűen ő kellett a
győzelmedhez. Amikor Marcie elmondta, hogy azt az
utasítást adta neked, hogy bármi áron nyerd meg az ügyet,
jót nevettem. Azt mondtam neki, hogy kár volt fáradnia.
Mintha egy halnak mondta volna, hogy úsznia kell.
Már éppen vissza akarok vágni neki, amikor kopognak az
ajtón. Susan dugja be a fejét.
– Minden rendben?
– Tökéletesen – mondom. – Képzeld, David az imént azt
mondta, annyira elégedett a munkánkkal, hogy kész
ötmillió dollár bónuszt fizetni nekünk!
Susan résnyire kinyitja a száját. Rólam Davidre néz, majd
vissza.
– Szent Isten! – ennyit tud mondani.
Mielőtt bármit is mondhatnék, David feláll. Az ajtó felé
sétál, de visszafordul.
– Tudod, Mick, örömmel fizetem ki neked az ötmilliót.
Minden pénzt megér, hogy megtaníthattam kefélni a
feleségedet.
Azzal kiront a tárgyalóból, és majdnem fellöki Susant, aki
a szégyentől lángoló arcomat bámulja.

♦ ♦ ♦

Egy órával később a 476-oson száguldok Jim Thorpe és

Tommy felé. Mélyeket lélegzem, igyekszem felkészülni
lelkileg. Elszánt vagyok, hogy helyrehozzam a dolgokat. A
köztünk lévő szakadékot, amit apánk halálának
körülményei csak még jobban elmélyítettek, át kell
hidalnunk végre.
Ráfordulok a lakókocsijához vezető földútra, és látom,
hogy kinyitja az ajtót és kijön elém. Tudta, hogy jövök,
felhívtam, mielőtt elindultam. Leparkolok, és odasétálok
hozzá. Hűvös novemberi délután van, az öcsém vastag,
vörös gyapjúinget visel, melynek hátulja rálóg viseltes
farmerjére. Furcsán érzem magam öltönyben és fényes
cipőben.
– Gondolom, gratulálnom kellene – mondja.
Megvonom a vállamat.
– Mi lenne, ha inkább hoznál egy sört? – mondom, és
leülök a piknikasztalhoz, míg ő visszajön a két üveggel.
Aztán leül velem szemben, és átnyújtja az egyiket.
– Szóval – kezdi – Devlin bedobta a törülközőt. Feladta.
Most pedig mindenkinek azt híreszteli, hogy
meggyőződése, hogy David ártatlan. Hogy csináltad?
Tommyra nézek, majd belekortyolok a sörömbe.
– Devlin rajta volt a felvételen – mondom, majd
elmesélem, hogyan vettem rá Devlint, hogy
együttműködjön velem. Tommy faarccal bámul rám, de a
tekintetéből látom, hogy elítél azért, amit tettem. Azt
gondolja, átvertem Devlin Walkert. Szeretném megvédeni
magam, de nem azért jöttem ide, hogy Devlin Walkerről
vagy David Hansonról beszéljek.
– Mondanom kell valamit.
A testvérem leteszi a sörét az asztalra, majd mellé fekteti
a kezeit, és vár.
Mély levegőt veszek, és belekezdek.
– Helyesen cselekedtél. Apával. Hogy véget vetettél a
fájdalmainak. Helyesen cselekedtél – ismétlem. – Nemes és
szeretetteljes tett volt. És szörnyű árat fizettél érte. Olyan
árat, melyet soha nem kellett volna, legalábbis nem egyedül.
Ott kellett volna lennem veled. Nem csak azért, hogy
segítsek apával a végén, hanem előtte is – elhallgatok, és
mélyen a testvérem szemébe nézek. – Tommy, én annyira
sajnálom. Mindent. Hogy elhagytalak téged és apát. És hogy
később sem segítettem.
– Mégis hogyan…
– Utánad kellett volna mennem. Hogy hazavigyelek.
Hogy ne hagyjam, hogy részegen kóborolva próbáld magad
rács mögé juttatni. Ha így tettem volna, akkor elmondtad
volna, hogy mit tettél, és nem hordoztad volna ezt a terhet
annyi éven át. El sem tudom képzelni, mit érezhettél ezzel a
titokkal a szíveden. – Megrázom, majd lehajtom a fejemet.
Amikor újra felpillantok, Tommy furcsán néz rám. Nem
tudom megfejteni az arckifejezését. Nagyot sóhajt.
– Nem hibáztathatod magad az én hülyeségeimért.
Semmit sem tehettél volna. De azzal kapcsolatban igazad
van, hogy szörnyű volt magamban tartanom azt, hogy mit
tettem. A bűntudat után ez volt a legrosszabb az egészben. –
Elhallgat, és úgy néz rám, mintha belelátna a lelkembe. –
Egy ilyen titok felemészt. Néhány dologról, legyenek azok
bármilyen rosszak is – éppen azért, mert olyan rosszak –,
egyszerűen muszáj beszélni.
Kortyol egyet a söréből, de végig engem néz. Émelyegni
kezd a gyomrom. Tommy egyértelműen célozni akar
valamire.
– Hogy van Lawrence? – kérdezem, és Tommy
lakókocsija felé intek.
– Nem túl jól. Hol magánál van, hol nem. Mostanában
inkább nem. De nem az én lakókocsimban van. Hanem ott. –
Egy másik lakókocsi felé mutat, ami a sajátjával szemben áll
az út túloldalán. – Az egyik haveromé. Lent van Floridában,
és megengedte, hogy beköltöztessem Lawrence-t. Bébiőrrel
figyelem, hogy van. El tudod képzelni? – Megrázza a fejét. –
Benézel hozzá?
Feláll, és elindul a lakókocsi felé, mielőtt válaszolhatnék.
Én is felállok, és követem.
Lawrence Washington a lakókocsi hátuljában lévő ágyon
fekszik. Az ágy csaknem olyan széles, mint maga a
lakókocsi, és teljesen rátolták az ablakra, ami majdnem az
egész hátsó falat kiteszi. Az ágy mindkét végében ablakok
vannak, így Lawrence-t elárasztja a beáradó fény. A
lakókocsi izzadságtól, vizelettől, savanyú szájszagtól és
Lawrence haldoklásától bűzlik.
– Egészen múlt hétig – mondja Tommy – legtöbbször
még ki tudtam vinni a vécére. Az elmúlt napok már
bajosabbak voltak. – Keserűen elmosolyodik. – Sosem volt
gyerekem, de szerintem több pelenkát cseréltem, mint te.
– Jézusom – suttogom, és még én is alig hallom a saját
hangomat.
– Hé, Lawrence! – mondja Tommy. – Nézd, ki van itt!
Lawrence lassan kinyitja a szemét. Beletelik egy kis
időbe, míg felfogja, ki vagyok. Aztán elmosolyodik.
– Szevasz – mondja alig hallhatóan. Pár centire felemeli a
hasán pihentetett jobb kezét.
Kezet fogok vele.
– Ne haragudj, hogy ilyen sokáig nem jöttem – mondom.
– De jobb későn, mint soha, nem?
Lawrence elmosolyodik.
– Rám már mindkettő igaz. Nekem már késő, és soha nem
leszek már a régi. – Köhögni kezd, arca eltorzul a
fájdalomtól.
– Kérsz egy kis morfiumot? – kérdezi Tommy, de
Lawrence leinti.
– Van morfiumod?
– Az egyik haverom egy hospice-ban dolgozik.
Felhívtam, meséltem neki Lawrence-ről. Néha felhoz némi
gyógyszert fű alatt arra az esetre, ha már nagyon nem bírja.
Tommy odahúz egy műanyag széket, hogy leülhessek az
ágy mellé, ő pedig ennivalót készít Lawrence-nek. Pár
percig csak némán ülök. Aztán Lawrence rám néz.
– Hallom, elláttad a baját Devlinnek. Agyafúrt egy fickó.
De téged sem ejtettek a fejedre. Szerettem veled dolgozni. –
Újra köhögni kezd.
– Biztos nem kérsz gyógyszert? – kérdezem, amikor
Tommy visszatér egy műanyag tálcával. Első ránézésre
bébiétel van a tányéron, mellette egy dobozos gyümölcslé.
Felállok, hogy odaengedjem Tommyt az ágyhoz.
– Nem – mondja Lawrence. – Már hozzászoktam a
fájdalomhoz. Leszámítva, amikor tényleg rossz. Oltári
hacacáré van idebe’ – teszi hozzá, és meglapogatja a
mellkasát. – De kibírom.
Egy pillanatra elhomályosul a látásom, aztán kitisztul, és
hitetlenkedve bámulok Lawrence Washingtonra. Úgy érzem,
mintha fejbe vágtak volna egy gerendával. Oltári hacacáré.
Ugyanezeket a szavakat használta a névtelen telefonáló is,
aki a 911-en bejelentette az állítólagos verekedést az
Addison 1792. alatt. Kimondom a szavakat.
– Oltári hacacáré.
Elhátrálok az ágytól, Tommy pedig felém fordul. Először
nem érti. Aztán ő is rájön.
– Mick! – hallom magam mögött a testvérem hangját, de
már kint is vagyok a lakókocsiból. Megállok, és
visszafordulok.
– Lawrence telefonált! – mondom. – És te vetted rá!
– Üljünk le! – mondja Tommy.
– Tudtad, hogy David ott van a házban! És azt akartad,
hogy a rendőrök elkapják!
– Mick, kérlek! Üljünk le!
Először nem akarok, de végül mégis leülök a
piknikasztalhoz. Kezd sötétedni. A nap már elbújt a fák
mögé, és egyre hidegebb van. Tommy mély levegőt vesz.
– A hotelból hívtak fel. Piper és David. Piper mindent
elmondott a viszonyukról, és hogy David megtalálta
Jennifer Yamura holttestét a lépcsőn. Mindketten pánikba
estek.
– Szóval a te ötleted volt! Hogy David menjen vissza, és
takarítson fel! – Tommy bólint. – De tudnod kellett volna,
hogy esélye sincsen kitakarítani az egész… – elhallgatok,
mert hirtelen összeáll a kép. Tommy a kezdetektől rászedte
Davidet.
– Miért?
– Elárult! – Tommy szinte ordítja a szót. – Piper azzal a
fasszal!
A testvéremet bámulom. Nyilvánvaló, hogy Piper árulása
mélyen érintette. De vajon mire gondol, kit árult el?
– Szóval azt mondtad Davidnek, hogy menjen vissza, és
takarítsa ki a helyet.
Tommy bólint.
– Lawrence csak a jelemre várt, hogy felhívja a
rendőrséget. Megvártam, hogy David elmerüljön a
takarításban, aztán rácsörögtem Lawrence-re, aki egy
eldobható telefonról felhívta a rendőrséget.
– David letartóztatása után rajtakaptalak, hogy Piperrel
veszekedtek a hátsó teraszon. Emiatt, igaz?
Tommy bólint.
– Piper rájött, hogy én mártottam be Davidet. Dühös volt
rám.
– De egyáltalán miért téged hívtak fel?
Tommy elmosolyodik, de tekintetében keserűséget látok.
– Amikor kijöttem a börtönből, Piper mellém állt. Írt
nekem, amíg bent voltam, bátorított, és ezt azután is
folytatta, hogy kiengedtek. Azt mondta, semmivel sem
vagyok rosszabb ember másoknál, csak elkövettem pár
hülyeséget. De amikor megtörtént ez a dolog Daviddel, és
tanácsra volt szüksége, hogy hogyan birkózzon meg egy
bűncselekménnyel, rögtön engem hívott. Akármit is
mondott, a feleséged szemében én még mindig bűnöző
vagyok.
Kinyitom a számat, hogy mondjak erre valamit, de rögtön
be is csukom. Piper hívása nagyon megbánthatta Tommyt.
A testvérem félrenéz, és egy darabig csendben ülünk.
Azon gondolkozom, amiket Tommy mondott. Értem, hogy
gyűlölte David Hansont, amiért viszonya volt Piperrel. De
lennie kell még itt valaminek. Tommy nem mártana be egy
ártatlan embert csak azért, mert az feldühítette.
– Aznap – folytatja –, amikor az irodádban voltam, és
Jennifer felhívott, rájöttem, hogy kutyaszorítóba került a
vádesküdtszékkel, és kiutat keres. Arra gondoltam, hogy
talán úgy akarja menteni a bőrét, hogy feldob engem. Úgy
döntöttem, elmegyek hozzá. De dühös voltam és féltem, és
nem akartam ilyen állapotban odamenni. Nem akartam,
hogy esetleg valami hülyeséget mondjak, amivel csak
rontok a helyzeten. Úgy döntöttem, hogy útközben
megállok, eszem valamit és összeszedem a gondolataimat.
Egy szendvicsezőbe ültem be a Walnut utcán, aztán
lesétáltam a Tizenhetediken, és jobbra fordultam a háza felé.
Amikor a Waverlyhez értem, benéztem a sikátorba.
Tommy szavai úgy vágnak mellbe, mint egy
pörölykalapács.
– Megláttál – suttogom.
– Akkor jöttél ki a házból, és elindultál lefelé a
sikátorban. Utánad akartam szólni, de mégsem tettem.
Megvártam, amíg lefordulsz a Tizennyolcadikra. Aztán
továbbmentem a Tizenhetediken, és ráfordultam az
Addisonra. Jennifer elmondta, hogy mindenkinek – és ezen,
gondolom, azokat a pasasokat értette, akikkel Hansonon
kívül dugott – azt mondta, a hátsó ajtót használják. Én
megmondtam neki, hogy az ki van zárva, én aztán nem
fogok senki hátsó kertjén át lopakodni. Úgyhogy mindig
elöl mentem be, aznap is. Csöngettem, kopogtam, semmi.
Úgyhogy benyitottam. Nyitva volt az ajtó.
 Tommyval csendben ülünk, az agyamat pedig elárasztja
az ez után történtek rémképe. Azt hittem, hogy csak David
Hanson járt a házban azután, hogy elmentem. De Tommy is
ott volt előtte, csakhogy őt nem vette fel Anna Groszek
kamerája.
– Istenem, Tommy – motyogom, és a szívem újra
darabokra törik a testvéremért. Még egy borzalmas dolog,
aminek a terhét élete végéig cipelnie kell. – Bementél a
házba, és megtaláltad Jennifert. – Tommy rám néz, de nem
mond semmit. – De nem volt halott.
Tommy megborzong.
– A lépcsőn hevert. A szeme csukva volt. De aztán
kinyitotta, és felnézett rám. Össze volt zavarodva. Aztán,
mintha ráébredt volna, hogy hol is van, és mi történt vele, a
szeme megtelt rettegéssel. Valahogy felemelte magát, amitől
lecsúszott a lépcső aljára. Aztán átfordult, és elkezdett
mászni. Vérnyomot hagyott maga után. Én meg csak álltam
ott, és nem akartam elhinni, hogy te – te – lökted le a lépcsőn.
– Azt hittem, megöltem – suttogom.
Tommy elgondolkozik ezen.
– Lementem, megpróbáltam segíteni neki. De nem
engedte. Alig volt magánál. Azt hitte, hogy én te vagyok.
Motyogni kezdett, hogy kicsinál, amiért rátámadtál. Hogy
majd a testvéredet – engem – is kicsinál. Hogy mindent
elmond a rendőröknek a kábszeres ügyről. – Tommy
elhallgat. Látom rajta, hogy az ez után történtek emléke
mennyire felkavarja. – Egy kicsit még küzdött, amikor
visszavittem a lépcsőre, és lefektettem fejjel lefelé. Aztán
megint beszélni kezdett, de inkább csak motyogott. Aztán
felnevetett. Majd könnyek csorogtak le az arcán, mintha sírt
volna, de hangot már nem adott ki. Lassan elment.
Letérdeltem mellé, megfogtam a kezét. Azt mondtam neki,
hogy minden rendben lesz. A vége felé újra kinyitotta a
szemét és felnézett rám. De már nem látott engem. Olyan
volt, mint amikor egy kisbaba néz rád. A szeme már nem
talált fókuszt. Megint motyogni kezdett. Talán a testvére,
Brian nevét. Aztán elernyedt a teste. Mint egy léggömb,
amiből kiszökik a levegő. Egy darabig még ott ültem
mellette. Aztán pánikba estem. Elkezdtem feltakarítani a
pincét, mert azt hittem, hogy el tudom tüntetni a
vérnyomokat. De tudtam, hogy esélytelen balesetnek
beállítani a dolgot, mintha csak leesett volna a lépcsőn.
Igyekeztem mindenről letörölni az ujjlenyomatomat, még
Jenniferről is. Levettem a ruháimat, hogy ne hagyjak
vérnyomokat, aztán felmentem, felvettem Hanson egyik
ingét, nadrágját és cipőjét. Aztán a saját cuccaimat és a
rongyokat, amikkel kitakarítottam, egy szemeteszsákba
gyömöszöltem, mindenről letöröltem az ujjlenyomatomat,
és elmentem.
Könnyek gördülnek le az arcán. Ajka remeg.
– Tovább kell lépned, Tommy.
A szemembe néz.
– Csak így, mi?
Én jól el tudom nyomni az érzelmeimet. Pontosan azt
tettem, amivel Devlint vádoltam. Elzártam ezt a borzalmas
dolgot az agyam egy eldugott szegletébe, hogy még én
magam se találjam meg. Azt mondom Tommynak, hogy
neki is ezt kéne tennie. De Tommy nem én vagyok. Ő nem
tud elrejtőzni a démonjai elől.
– Akkor mi lesz? – kérdezem. – Magadban tartod? Még
úgy is, hogy éppen az imént mondtad, hogy ez a
legrosszabb?
– Ezt neked kell magadban tartanod – mondja Tommy.
Ekkor jövök rá, hogy ennyi év után Tommy miért éppen
most mondta el, hogy mit tett apánkkal. Nem azért mondta
el, hogy könnyítsen a lelkén. Azért tárta fel előttem a lelkét,
hogy én is így tegyek. Hogy bevalljam, mit tettem Jennifer
Yamurával.
 Tommyval sokáig némán ülünk.
– Egyébként is elvérzett volna – mondom. – Ha
felbukkansz, ha nem.
– A telefonja a nadrágja zsebében volt. Ha nem megyek
be, akkor talán eszébe jutott volna, hogy nála van, és
segítséget hívott volna. Talán. De elvettem tőle ezt az esélyt.
– Mindkettőnket tönkretett volna – mondom.
– De mégis én öltem meg.
– Nem, Tommy. Nem te ölted meg Jennifert. Mi tettük.
 37
NOVEMBER 27., KEDD

MÁSNAP REGGEL TOMMY LAKÓKOCSIJÁBAN, az elnyűtt

bőrkanapéján ébredek. A fejem lüktet a bourbontől, amit
előző este nyakaltunk be Tommyval. A fény bántja a
szememet. Erőt veszek magamon, felállok, és kisétálok. A
hideg, késő novemberi levegőbe égő fa füstje keveredik.
Mélyet szippantok belőle.
Tommy kilép Lawrence Washington lakókocsijából, és
egy pillanatig csak bámuljuk egymást.
– Komolyan gondoltam, amit tegnap este mondtam
apáról. Helyesen cselekedtél.
Tommy rám bámul.
– És Jennifer? Vele is helyesen cselekedtem?
– Tönkretette volna a családunkat, Tommy. Nem csak
téged és engem, de Pipert és Gabbyt is…
Félrenéz. A szavaim kevesek ide. Mindig is azok lesznek.
Hogyan is oldhatnának meg bármit is? A szavak csupán
szavak. Nem pótolhatják azt, hogy nem voltam ott
Tommyval, amikor apánkat ápolta. Akkor sem, amikor a
Jennifer Yamura halála utáni borzalmakat kellett elsimítania.
Megint nem voltam ott vele, amikor a legjobban szüksége
lett volna rám.
– Hazajössz karácsonyra? – kérdezem.
Megvonja a vállát, és Lawrence lakókocsija felé biccent.
 – Tudom, hülye kérdés volt.
Kezet fogunk, és beszállok a kocsimba. Végignézi, ahogy
elhajtok. Integetek neki, de ő nem int vissza. Újra magára
hagyom. A köztünk lévő szakadék minden egyes megtett
mérfölddel egyre csak szélesedik, ahogy lehajtok a hegyről.

♦ ♦ ♦

Húsz perccel később hasít belém.

– Te barom! – mondom. – Te hülye állat!
Felhívom Pipert, és elmondom neki, hogy mit fogok
tenni. Hosszan hallgat.
– Igen – mondja végül. – Pontosan ezt kell tenned.
– Utána – mondom – elhúzunk Párizsba és Londonba. Te,
Gabby és én. De előtte megállunk New Yorkban, és
elvisszük Gabbyt az Oroszlánkirályra.
Pár percig még beszélgetek Piperrel, majd leteszem a
telefont.
A következő kijáratnál megfordulok, és visszaindulok
Jim Thorpe-ba. Ott is fogok maradni, egészen a végéig. Akár
egy hétig tart, akár egy hónapig, segítek Tommynak gondját
viselni Lawrence Washingtonnak. Fogom majd a kezét, és
beszélek hozzá. Megetetem, beadom neki a gyógyszereit, és
forgatom, hogy ne kapjon felfekvést. Addig maradok, amíg
Lawrence el nem megy, vagy amíg már nem bírja elviselni a
fájdalmait, és be kell vinnünk egy kórházba. Végig a
testvérem mellett leszek, ahogy korábban is kellett volna.
Közben pedig elkezdem összeölteni a régi sebeket,
melyeket annak idején okoztam.
Ami Jennifer Yamurát illeti, sem Tommy, sem én nem
leszünk képesek megbékélni a történtekkel soha. A
gyilkossága olyan teher, melyet életünk végéig cipelnünk
kell.
De együtt fogjuk cipelni.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ez a könyv sok remek ember közreműködésének és

nagylelkűségének köszönhetően jöhetett létre. Először is
feleségemnek, Lisának szeretném megköszönni, aki végig
hitt bennem és a könyvben. Még akkor is, amikor engem
kétségek gyötörtek. Bátorítása segített tovább dolgozni,
ötletei pedig mindig új lendületet adtak. Szeretném
megköszönni a segítséget első olvasóimnak, Kelly
McFarlandnek, Alan Sandmannek, valamint Jill és Neil
Reiffnek.
Külön köszönetet érdemel ügyvéd- és szerzőkollégám,
Anderson Harp, aki bevezetett a könyvkiadás világába, és
elirányított Ed Stacklerhez. Köszönöm Bill Lashnernek is,
akinek a könyveit évek óta élvezettel olvasom, és aki
rámutatott az amazonos könyvkiadás előnyeire.
Köszönöm a segítségét Ed Stacklernek, a szerkesztőmnek,
aki fáradhatatlanul csiszolgatta a művemet, míg rá nem lelt
a márványtömbben rejtőző szoborra. Ed, művészi érzéked
teljesen átformált.
Teljes szívemből hálás vagyok Cynthia Mansonnek, az
ügynökömnek a regény szerkezetére vonatkozó tanácsaiért,
és azért is, hogy eljuttatta a könyvet Nancee Taylor-
Adamshez, aki nagyszerű munkát végzett az utolsó
simításokkal, és eljuttatta a művemet Gracie Doyle-hoz.
Végül pedig köszönöm Gracie Doyle-nak is. A
történetnek pontosan a főhősre vonatkozó tanácsaidra volt
szüksége. Köszönöm, és köszönöm azt is, hogy esélyt adtál
egy ilyen vén jogásznak, mint én.
 A SZERZŐRŐL

WILLIAM L. MYERS, JR büszke munkáscsaládban született a

pennsylvaniai Lancasterben. A Clarion Egyetemen végzett,
majd a Pennsylvaniai Egyetemen hallgatott jogot. Az elmúlt
harminc évben állami és szövetségi bíróságok
tárgyalótermeiben küzdött ügyfeleiért szerte a keleti parton,
és az a megtiszteltetés érte, hogy az Egyesült Államok
Legfelsőbb Bírósága előtt is felszólalhatott. Bill Philadelphia
nyugati kertvárosában él feleségével, Lisával.