Professional Documents
Culture Documents
Proust
AZ
ELTŰNT IDŐ
NYOMÁBAN
Marcel Proust: Á la recherche du temps perdu
I
SWANN
Combray
1
Sokáig korán feküdtem le. Néha, alighogy elfújtam a gyertyát, oly gyorsan
lecsukódott a szemem, hogy még azt se mondhattam magamban: „No, most
elalszom.” De aztán, egy félóra múlva, felébresztett az a gondolat, hogy ideje
lesz álomra térni; le akartam tenni a könyvet, mert azt hittem, még a kezemben
van, s elfújni a gyertyámat; alvás közben is gondolkoztam azon, amit az ágyban
olvastam, csakhogy ezek a gondolatok sajátos irányba terelődtek; úgy tetszett, én
magam vagyok az, amiről a könyv beszélt: egy templom, egy vonósnégyes, I.
Ferenc és V. Károly versengése[1]. Ez az érzés tovább élt bennem pár pillanatig
az ébredés után; nem zavarta az értelmemet, inkább csak elhomályosította, mint
szemet a hályog, s nem engedte meglátnom, hogy a gyertya már nem ég. Aztán
ugyanez az érzés kezdett értelmetlenné válni, mint a lélekvándorlás után a
megelőző lét gondolatai; a könyv tárgya levált rólam, szabadon foglalkozhattam
vele, vagy nem; utána mindjárt látásomat is visszakaptam, s csak csodáltam,
hogy magam körül csupa homályt találok, enyhét és megnyugtatót a szemnek, de
talán még inkább az értelmemnek, amely előtt úgy tűnt fel, mint egy ok nélkül
való és teljességgel értelmetlen, mint egy valóban homályos dolog.
Gondolkodtam, hány óra lehet: hallottam a vonatok füttyét, amely, közelebb
vagy messzebb, mint madárének az erdőben, fölmérte a távolságokat, mintegy
leírta előttem a kihalt táj kiterjedését, ahol a magányos utas siet a közeli állomás
felé; s az a kis ösvény, amelyet követ, most mélyen belevésődik az
emlékezetébe, annak az izgalomnak a révén, amelyet az új helyek, a szokatlan
cselekedetek keltenek benne: egy iménti beszélgetés, a búcsú egy idegen lámpa
alatt s a visszatérés közeli édessége – mindazt, ami követi az éjszaka csöndjében.
Az arcomat odanyomtam gyengén a párna szép arcához, amely oly telt és
olyan friss, akárcsak gyermekségünk arca. Meggyújtottam egy gyufaszálat, hogy
megnézhessem az órát. Nemsokára éjfél lesz. Ez az a perc, mikor a beteg, aki
kénytelen volt elutazni s meghálni egy idegen szállodában, rohamot kap,
felébred s örül, hogy az ajtó alatt már egy fénycsíkot vesz észre. Micsoda
boldogság, már reggel van! A személyzet mindjárt felkel, nemsokára csöngethet,
bejönnek hozzá, hogy segítsenek rajta. Az a remény, hogy megkönnyebbül,
bátorságot ad neki a szenvedéshez. Mintha már lépteket is hallott volna; a
lépések közelednek, aztán eltávolodnak. S a fénycsík az ajtó alól most egyszerre
eltűnik. Éjfél van; most oltották el a gázt. Az utolsó szolga is elment, s így kell
maradni egész éjjel és szenvedni orvosság nélkül.
Elaludtam még egyszer, és néha csak pillanatnyi ébredezéseim voltak, éppen
annyi ideig, hogy meghalljam a faburkolatok organikus reccsenését,
kinyithassam a szememet, hogy mereven belenézzek a homály forgatagába, hogy
élvezhessem az öntudat egy pillanatnyi fellángolásában a bútoroknak, a
szobának, mindennek azt a mély álmát, aminek én csak kis része voltam, s
aminek az érzéketlenségével én is csakhamar újraegyesültem. Vagy megtörtént,
hogy alvás közben egyszerre könnyen visszatértem gyermekségemnek,
ősidőmnek örökre elmúlt korához, rábukkantam valamelyik gyermekkori
ijedezésemre, mint például mikor nagybátyám meghúzogatta a fürtjeimet, bár
ugyanezt az ijedelmet eloszlatta az a nap – egy új korszak kezdete –, amikor
levágták a hajamat. Alvás közben elfeledtem ezt az eseményt, de emlékét
mindjárt megleltem, mihelyt sikerült felébrednem, csak hogy kimenekülhessek
nagybátyám kezei közül, ám azért, csupa óvatosságból, a fejemet egészen
belefúrtam a párnába, mielőtt visszatértem az álomvilágba.
Néha éppúgy, mint ahogy Éva Ádám egy bordájából született, álom közben
egy nő született bennem, combom egy kényelmetlen helyzetéből. Ezt a nőt az az
élvezet szülte, amelyet már-már megízlelhettem, s azt képzeltem, hogy ő nyújtja
nekem ezt az élvezetet. Testem, amely az övében a maga melegét érezte, próbált
közelebb férni hozzá, amikor megint felébredtem. Az élőlények legtöbbje igen
távolinak tűnt fel ehhez az álombéli nőhöz képest, akit csak pár perce hagytam
el; arcom meleg volt még a csókjától, testem még szinte összetörve az ő teste
súlyától. Hogyha néha, mert ez is megtörtént, hasonlított egy oly nőhöz, akit
ismertem az életben, olyankor csak ezt a célt láttam: meg akartam őt találni, mint
akik azért kelnek csak útra, hogy saját maguk láthassanak egy álmukban
megkívánt várost, s azt képzelik, hogy az álom kéjét a valóságban is élvezhetik.
Lassanként emléke is eltűnt, elfelejtettem álmom leányát.
Egy alvó ember körben érzi maga körül a mindenséget, az óráknak a fonalát,
az esztendők és a világok rendjét. Mikor felébred, ösztönösen seregszemlét tart
felettük, s egyszerre leolvassa róluk, mily pontot foglal el a földön, s mennyi idő
folyt le ébredéséig; de a fonalak és a rendek összekeveredhetnek s
elszakadhatnak. Hogyha például reggel felé, némi álmatlanság után, az álom
akkor fogja el, amikor javában olvas, egészen más testtartásban, mint rendes
alvása közben, felemelt karja elég ahhoz, hogy megállítsa és hátráltassa a napot,
s a felébredés első percében azt sem tudja, hány óra van, azt hiszi, hogy csak
most feküdt le. Ha pedig még szokatlanabb s a rendestől eltérőbb helyzetben
szunnyad el, például vacsora után a karosszékben üldögélve, akkor teljes lesz a
zűrzavar a sarkukból kibillentett világokban, a varázsszék teljes sebességgel
viszi az időn és a téren át, s amikor felnyitja a szemét, mintegy pár hónappal
korábban, egy idegen országban érzi magát. De még az is elég volt, hogy a
rendes ágyamban kissé mélyebb legyen az álmom, s egészen meglazítsa a
tudatomat; akkor aztán ez a tudat egyszerűen elejtette hálószobám helyrajzát, és
amikor fölébredtem az éjszaka közepén, nem tudva, hogy hol vagyok, először
azt se tudtam, ki vagyok; a létről csak olyan ősi s egyszerű érzésem maradt, mint
aminő egy állatban remeghet; magamra hagyottabb voltam, mint a barlanglakó
ősember; de akkor jött felém az emlék – még nem a helyé, ahol voltam, hanem
azoké, ahol már laktam, vagy pedig lakhattam volna –, jött felém, mint egy
felsőbb segítség, hogy kiszabadítson az űrből, ahonnan egyes-egyedül sose
tudtam volna kiszabadulni; egyetlenegy pillanatban átfutottam a civilizáció sok
száz évét, és a petróleumlámpák zavarosan látott képe, meg pár lehajtott nyakú
ingé, lassanként újra felépítette énem eredeti vonásait.
A köröttünk levő dolgok talán csak azért látszanak mozdulatlannak, mivel
bizonyosak vagyunk, hogy ők azok, és nem mások, mivel ővelük szemben a mi
értelmünk is mozdulatlan. Bizonyos, hogy ha így felébredtem, s értelmem
mozogni kezdett, hogy keresse, bár siker nélkül, hol lehetek, olyankor minden
mozgott a homályban, a dolgok, az országok, az évek. Testem, amely sokkal
zsibbadtabb volt, hogysem mozogni tudott volna, próbálta mégis kitalálni,
fáradtságának formája szerint, az egyes testrészek helyzetét, hogy aztán abból
következtessen a szobafal irányára, a bútorok helyére, s hogy újjá tudja alakítani
s megnevezni lakóhelyét. Emlékezőképessége, a bordák, a térdek, a vállak
emlékezete, egymás után mutatta néki mindazokat a szobákat, ahol valaha aludt
már, míg körötte a láthatatlan falak, egyre helyüket cserélve az el-elképzelt
szoba formája szerint, valóságos körforgást végeztek a sötétségben. S mielőtt
még az értelmem, amely most habozva állt meg az idők és a formák küszöbénél,
azonosíthatta volna a lakást a körülmények közelítésével, ő – a testem –
mindegyikben emlékezett az ágy nemére, a szobaajtók helyére, az ablakok
világítására, egy folyosó létére, s egyúttal arra a gondolatra, amellyel elalváskor
foglalkoztam, s amelyet újra megtaláltam ébredéskor. Ha elzsibbadt az oldalam,
s próbálta kitalálni, hol fekszik, elképzelte például, hogy egy nagy baldachinos
ágyban, a fal mellett nyújtózik el, s olyankor mindjárt azt mondtam magamban:
„Ejnye, mégiscsak elaludtam”, pedig anyám még nem jött be hozzám, mert
ilyenkor falun voltam, nagyapámnál, aki már évek óta meghalt; s a testem, az az
oldalam, amelyen olykor lefeküdtem, hű őrzői annak a múltnak, amelyet az
értelmemnek nem lett volna szabad elfeledni, eszembe hozták a lámpa fényét, a
mennyezetre láncocskákkal erősített csehüveg urnáét, azután a kandallót sienai
márványból a combray-i hálószobámban, nagyszüleimnél, a réges-régi napokat,
amelyeket ilyenkor jelenvalóknak képzeltem el, bár nem láttam őket pontosan,
de majd jobban látom őket, nemsokára, ha egészen felébredek.
Aztán egy új testtartás emléke éledt fel bennem; a fal már más irányban
szaladt: falun voltam, Saint-Loup-nénál, a megszokott vendégszobában; szent
isten! már legalább tíz óra, biztosan végeztek is a vacsorával! Nagyon is soká
tartott nálam a rendes esti pihenő, a Saint-Loup-néval való séta s a vacsorához
való öltözködés között. Mert sok év múlt már el Combray óta, amikor, bármily
későn jöttünk is haza, ablakom üvege mindig piros volt a lenyugvó nap
visszfényétől. Tansonville-ben, Saint-Loup-nénál, egészen más életet élnek;
egészen más örömöt érzek, amikor kisétálok este, s holdvilágnál követem azokat
az utakat, ahol régen a napfényben játszadoztam; s már messziről észreveszem
hazajövet azt a szobát, ahol el fogok aludni, ahelyett, hogy felöltözném a
vacsorához, észreveszem, mert átüt az ablakán a lámpafény, egyetlen fárosz az
éjszakában.”
Mindezek a zavaros és körben forgó emlékképek csak egy-egy pillanatig
tartottak; bizonytalan helyi érzetem éppúgy nem tett különbséget az egyes
feltevések között, melyeknek változatai alkották, mint ahogy nem aprózzuk fel
egy futó ló mozgását sem, amint a kinetoszkóp ábrázolja. Ehelyett rég lakott
szobákból hol az egyik, hol a másik tűnt fel, s a végén mindannyira emlékeztem
az ébredést követő hosszú álmodozásokban; téli szobákra, ahol lefekvéskor
fejünket egy fészekbe rejtjük, amelyet a legkülönbözőbb dolgokból hordunk
magunk köré: egy párnacsúcsból, egy takarószélből, egy kendővégből, az ágy
széléből és egy gyermekújságból, és ezt, mint a madarak, úgy szőjük és
cementeljük össze, hogy reájuk támaszkodunk véghetetlenül, és ahol jéghideg
időben azt az örömöt érezhetjük, hogy el vagyunk választva a külvilágtól
(akárcsak a tengeri fecske, amely fészkét a föld alá, a föld melegébe rakja), s
ahol, mivel a kandalló tüzét egész éjszaka táplálják, mintha csak egy meleg és
füstös, nagy légköpönyegben aludnánk, amelyen fel-felgyulladozó parázsfény
hatol át olykor, egy megfoghatatlan fülkében, egy, a szoba mélyén ásott meleg
barlangodúban, egy égő s meleg körvonalainál folyton mozgékony övezetben,
amelyet a sarkokból, az ablakok felől jövő frissítő áramok szellőztetnek, vagy a
tűzhelytől a legtávolabbi s a leghamarabb kihűlt pontokról; nyári szobákra, ahol
szeretünk a langyos éjszakával egyesülni, ahol a félig nyílt ablaktáblákra
támaszkodó holdvilág egész az ágy lábáig veti varázslétráját, ahol majdnem a
szabadban alszunk, akárcsak a cinege, amelyet egy holdsugár végén az éjjeli
szellő ringat; néha arra a XVI. Lajos-stílű szobára, amely olyan jókedvet áraszt,
hogy már az első este sem éreztem magam nagyon rosszul benne, s ahol a
mennyezetet tartó könnyű és kedves kis oszlopok oly kecsesen húzódtak félre,
hogy mutassák s fenntartsák az ágy helyét; néha meg, épp ellenkezőleg, arra a
kicsi és magas szobára, amely, mint egy piramis, két emelet magasságban s
részben mahagónival burkolva emelkedett, s ahol már az első percben
megmérgezett a molypusztító ismeretlen illata, ahol a lila színű függönyöket
azonnal ellenségeimnek éreztem, éppúgy, mint az ingaóra szemérmetlen
közönyét, amely hangosan fecsegett, mintha ott se lettem volna és ahol egy
furcsa, könyörtelen és négyszögletű, lábas tükör ferdén állt el egy szobasarkot, s
váratlan elhelyezésével szinte elevenébe vágott az én rendes látósíkom szelíd
teljességének; ahol tudatom órákig próbált szétnyúlni és kiterjedni, hogy
megtöltse pontosan a szoba magas formáját, ezt az óriási tölcsért, hosszú éjek
szenvedése árán, amikor mindig nyitott szemmel, szorongó füllel feküdtem az
ágyban, kelletlenül szimatolva és szüntelen dobogó szívvel: amíg aztán a
megszokás megváltoztatta a függönyök színét, elhallgattatta az ingaórát,
könyörületre tanította a ferde és kegyetlen tükröt, enyhítette, bár sohasem
űzhette el teljességgel a molypusztító növény szagát, s nagymértékben
csökkentette a mennyezet látszólagos magasságát. A megszokás! ez az ügyes, de
oly lassú rendező, amely kezdetben hetekig kínozza az értelmünket, egy-egy
ideiglenes berendezkedésben; de azért az értelem mégiscsak örül, ha rátalál, mert
nélküle s egymagában képtelen volna bármily lakást lakhatóvá tenni a
számunkra.
Ilyenkor, persze, már ébren voltam, testem még egy utolsót forgott, s a
bizonyosság jó angyala mindent megállított köröttem, betakart saját takarómmal,
a tulajdon szobámban, s a homályban körülbelül mindent a maga helyére tett, a
fiókos szekrényemet, az íróasztalomat, a kandallómat, az utcára néző ablakot és
a két ajtót. De azért hiába tudtam, hogy nem vagyok más szobákban,
amelyeknek a félébrenlét, ha nem mutatta is a pontos képét, legalább hihetővé
tette lehetséges jelenlétét – emlékezőképességem mégis mozgolódni kezdett;
legtöbbször nem próbáltam újra és azonnal elaludni; az éjszaka legnagyobb
részét többnyire azzal töltöttem, hogy eszembe hoztam megint a mi egykori
életünket, Combray-ban, a nagynénémnél, Balbecban és Párizsban, Donciéres-
ben, Velencében és még másutt; emlékembe hoztam megint azokat a helyeket és
embereket, akiket és amelyeket valaha ott megismertem, mindazt, amit láttam
náluk, mindazt, amit meséltek róluk.
Combray-ban minden áldott nap, már a délután végén, jóval ama pillanat előtt,
amikor le kellett feküdnöm, s álom nélkül anyámtól és nagyanyámtól távol
maradnom, hálószobám lett minden szorongásom megrögzött és fájdalmas
színhelye. Oly estéken, amikor nagyon is kétségbeesettnek láttak, egy laterna
magicát adtak velem szórakozásul, amelyet már vacsora előtt a lámpámra
szereltek; és ez, a gót stíl első építészeinek s üvegfestőinek példájára, az
áthatolhatatlan falakat légies fényjátékokkal, sokszínű és természetfölötti
jelenésekkel helyettesítette, éppolyan festett legendákkal, mint egy templom
reszketeg és múlékony üvegablakain. De ez csak még szomorúbbá tett, mivel a
megváltozott világítás véget vetett a szoba meghittségének, holott, a lefekvés
kínját leszámítva, épp ez tette a szobámat tűrhetővé. Most aztán nem is ismertem
rá, s oly nyugtalan voltam benne, mint egy hotel vagy svájci ház szobájában,
ahova most térnék be legelőször, mindjárt az állomásról jövet.
A bősz Golo, agyában szörnyű tervet forgatva, szaggatott léptű lovával egy kis
háromszögletű erdőből jött elő, amely egy domb hajlatát sötétzöld bársonnyal
borította, s nagyokat zökkenve sietett szegény Brabanti Genovéva kastélyához.[2]
Ezt a kastélyt azonban egy görbe vonal vágta ketté, vagyis az egyik ovális
üvegképnek a határa, amely a maga keretében a laterna magica eresztékei közé
illeszkedett. A kastélynak hát csak egy szárnya látszott, s előtte a szabadban
Genovéva ábrándozott, ruháján égszínkék övvel. A kastély és előtte a vidék
sárga színben ragyogott, és én még nem is láttam őket, s máris kitaláltam a
színüket, mert még az üveglapok előtt, a Brabant név aranyzengése tisztán
mutatta, mily színű lesz. Golo megállt egy pillanatra, hogy szomorúan hallgassa
nagynéném hangosan olvasott mondókáját, úgy tett, mintha igen jól megértené, s
engedékeny, de amellett mintegy fenséges magatartásával mintha csak a hangos
szöveg utasítását követné; aztán megint eltávolodott, ugyanolyan szaggatott
léptekkel. És mi sem tudta feltartani ezt az ő lassú lovaglását. Ha a laternát
elmozdították, láttam, ahogy Golo lova az ablakfüggönyön ügetett tovább, annak
a ráncain domborodott ki, annak a hézagaiban tűnt el. De még Golo teste is,
éppoly természetfölötti módon, mint a lova, legyőzött mindén külső akadályt,
minden vele ellenkező tárgyat, mégpedig úgy, hogy csontvázává tette őket, még
akkor is, ha ez a tárgy az ajtókilincs gombja volt, amelyhez azonnal hozzásimult,
és így piros ruhája, vagy halavány és mindig nemes s mindig melankolikus
ábrázata győzhetetlenül úszott tovább is a felszínen, semmi zavart se mutatva e
miatt az új gerincrendszer miatt.
Szó sincs róla, szerettem ezeket a ragyogó vetítéseket, amelyek a merovingi[3]
múlt mélyéből látszottak felém áradni, s olyan régi történelmi visszfényeket
villantottak fel köröttem. S mégis, ki sem mondhatom, mennyire bántott a
titoknak s a szépségnek e betörése a szobámba – épp amikor úgy sikerült
megtölteni magammal ezt a szobát, hogy sem a szobára, sem magamra nem
kellett már tekintettel lennem. Miután a megszokás csillapító varázsa megszűnt,
megint érezni, gondolkodni kezdtem, és ez inkább szomorú volt. Ez a rézgomb
is az ajtón, amely az én szememben minden más rézgombtól különbözött, mivel
magától látszott kinyílni, anélkül, hogy forgatnom kellett volna, annyira
öntudatlan lett idővel a kezelése – lám, fénytestül szolgál most Golónak. S
mihelyt vacsorára hívtak, sietve szaladtam az ebédlőbe, ahol a nagy függőlámpa,
amely semmit sem tudott se Golóról, se Kékszakállról[4], s annál jobban ismerte
szüleimet s a párolt marhahúst, minden este egyformán ontotta fölénk a fényét;
siettem anyám karjaiba, aki most még kedvesebb volt nékem Genovéva
szenvedései után, míg Golo bűnei arra bírtak, hogy szorgosabban vizsgáljam a
tulajdon lelkiismeretemet.
De vacsora után, sajnos, hamar ott kellett hagynom anyámat, aki, hogyha szép
idő volt, a kertben maradt beszélgetni a többiekkel, vagy pedig a kis szalonban,
ahova mindenki visszavonult, ha rossz idő volt. Mindenki, kivéve nagyanyámat,
aki szerint „halálos vétek falun a szobába zárkózni”, s aki esős napokon
örökösen apámmal vitatkozott, mivel apám ilyenkor, ahelyett, hogy kint hagyott
volna, a szobámba küldött, hogy olvasgassak. „Így sose lesz ereje meg akarata –
mondta nagyanyám szomorúan –, pedig hát ennek a gyereknek erőre és akaratra
van szüksége.” Az apám csak vállat vont s a barométert vizsgálgatta, mert
szerette a meteorológiát, anyám meg csöndben, hogy ne zavarja, gyöngéd
tisztelettel nézte, de nem nagyon mereven, mint aki nem akarja kitalálni férje
felsőbbségének a titkát. Ezzel szemben a nagyanyám, akármilyen idő volt, ha
még úgy dühöngött is az eső, s Françoise sietve behozta a drága fonott
karosszékeket, nehogy megnedvesedjenek odakinn – csak azért is tovább sétált
az üres és zápor verte kertben, hátra-hátrasimítva ősz és kusza fürtjeit, hogy még
több jusson a homlokára a szél és az eső egészségéből. Ilyenkor azt szokta
mondani: „No végre, kis lélegzethez jut az ember!” – s csak úgy szaladt a sáros
fasorokban – amelyeket az új kertész szerinte nagyon is szabályosan rendezett el,
mivel nem volt érzéke az igazi természet iránt, az a kertész, akivel apám
reggeltől estig az időjárásról beszélgetett –, szaladt lelkes és szaggatott léptekkel,
amelyeknek ritmusát belső hangulatai szabályozták, a viharon érzett mámor, a
higiénia hatalma, az én elrontott nevelésem és a kertek szimmetriája, nem pedig
az az előtte teljesen ismeretlen óhaj, hogy szilvaszín ruháját megkímélje a
sárfoltoktól, holott ezek azt nemegyszer oly mértékben elborították, hogy a
szobalány sose tudta, dühöngjön-e vagy a fejét törje rajtuk.
Ha ezek a kerti séták vacsora után történtek, egy dolog bírta csak rá a
nagyanyámat, hogy bejöjjön a szobába: ha ide-oda járása közben időközönként
odaért a kis szalon fénykörébe, amely úgy vonzotta, mint egy rovart, s amely
alatt a kártyaasztalon a likőröket szolgálták fel, nagynéném odakiáltotta néki:
„Bathilde! gyere már, ne engedd, hogy az urad konyakot igyék.” Ugyanis, hogy
ugrassa kissé (nagyapám apám családjába annyira más szellemet hozott, hogy
mindenki örökösen csipkedte és gyötörte), nagynéném a nagyapámmal mindig
megitatott pár cseppet, holott a szeszes italokat megtiltotta neki a doktor.
Szegény nagyanyám bejött, és forrón könyörgött férjének, hogy ne igyék a
konyakból; nagyapám megharagudott, azért is ivott egy korttyal, amire
nagyanyám újra kiment, szomorúan, lehangolva, de azért mégis mosolygón,
mert oly szelíd volt és alázatos, hogy gyöngédsége a többiekkel s szerénysége
önmagával s a maga szenvedéseivel szemben mintegy összehangolódott a
tekintete mosolyában, amelyben – másképp, mint más emberi arcban – csak
önmaga iránt volt irónia, míg irántunk, az övéi iránt, csupa szenvedélyes
simogatás, mert akiket szeretett, azokra sose tudott nézni másképp, mint úgy,
hogy végigcsókolta őket a tekintetével. Nagynéném e kötekedése, nagyanyám
gyöngeségének s hasztalan kérésének a látványa, ahogy előre engedett s hiába is
próbálta elvenni nagyapámtól a kispoharat – csupa olyan dolog volt, amihez
később úgy hozzászokunk, hogy csak nevetve szemléljük, sőt vidáman s
határozottan az üldöző pártjára állunk, hogy magunkkal is elhitessük, nincs is
szó semmiféle üldözésről; de akkor úgy irtóztam ettől, hogy meg tudtam volna
verni nagynénémet. S mégis, mihelyt hallottam: „Bathilde! gyere már, ne
engedd, hogy az urad konyakot igyék” – a gyávaság már felnőtté tett, s úgy
cselekedtem, mint mindnyájan, amikor egyszer felnövünk, és amikor
szenvedések s igazságtalanságok tanúi vagyunk: nem akartam észrevenni őket;
felmentem, hogy kisírjam magam, a ház legtetejére, a tető alá, a tanulószoba
mellé, egy kicsike helyiségbe, amely tele volt íriszillattal meg egy
vadribizkebokor szagával, mert a bokor odakinn, a fal kövei közt hajtott ki, s a
félig nyitott ablakon át benyújtotta egy virágzó ágát. Ez a helyiség, amelyet
sajátosabb s közönségesebb használatra rendeltek, s ahonnan nappal el lehetett
látni a roussainville-le-pini őrtoronyig, sokáig szolgált nékem menedékül, talán
mert ez volt az egyetlen hely, amelyet szabad volt bezárnom kulccsal –
menedékéül minden elfoglaltságomnak, ami sérthetetlen magányt kívánt: az
olvasmánynak, az álmodozásnak, a sírásnak és a gyönyörűségnek. Sajnos, akkor
még nem tudtam, hogy nem annyira az urának apró kicsapongásai, inkább az én
akarathiányom, örökké gyönge egészségem s emiatt oly bizonytalan jövőm
foglalkoztatták nagyanyámat ezeken a szüntelen, hol esti, hol délutáni
körjáratokon a kertben, amikor fel-feltűnt előttünk, rézsút az ég felé emelve
barna és barázdált bőrű, szép arcát – amely öregkorában, mint ősszel a
szántóföldek, majdnem mályvaszínű lett, s amelyre, ha elment hazulról, félig
felhajtott fátyol borult, a hidegtől vagy egy bús gondolattól felfakadt önkéntelen
könnycseppel.
Egyetlen vigaszom, ha lefeküdtem, az volt, hogy anyám majd bejön hozzám s
megcsókol, mire az ágyban leszek. De az a jó éjszakát oly hamar elmúlt, anyám
oly gyorsan otthagyott, hogy azt a percet, amikor hallottam, mint jön fel a
lépcsőn, és kék muszlin kerti ruhája szalmafonatú zsinórdísszel milyen könnyű
suhogást kelt a dupla ajtós folyosón, igen fájdalmas percnek éreztem. Mert ez
már a következő pillanatot jelezte, amikor majd egyedül hagy, amikor lesiet a
többiek közé. Így hát, bárhogy szerettem is ennek az esti csóknak a pillanatát,
egyre inkább azt kívántam, hogy csak minél később jöjjön, hogy minél tovább
tartson az idő, amíg anyámra kell várakoznom. Néha, mikor megcsókolt, s utána
kinyitotta az ajtót, hogy eltávozzon, szerettem volna visszahívni s mondani neki:
„Csókolj meg még egyszer” – de tudtam, hogy akkor azonnal bosszús arcot
mutatna, mivel az az engedmény, amelyet a bánatomnak és a
nyugtalanságomnak tett e csókkal, ezzel az odakínált békecsókkal, bosszantotta
apámat, aki ezt a ceremóniát képtelenségnek tartotta; anyám hát inkább azon
volt, hogy végleg leszoktasson róla, hogy ne érezzem többé a szükségét,
nemhogy még újabb csókot adjon, amikor már a küszöbön volt. Mármost az ő
bosszús arca mintha csak elvitte volna mindazt a nyugalmat, amit a jöttével
hozott, amikor, egy perccel előbb, szerető arcával fölém hajolt, úgy tartva felém,
mint egy ostyát a szent békeáldozásra, amelyből majd az ajkaim az ő valóságos
jelenlétét s az alvás képességét meríthetik. De még ezek az esték is, amikor
anyám alapjában csak egy percig maradt a szobámban, kedvesebbek voltak, mint
azok, amikor vendégeket kaptunk vacsorára, mert olyankor fel sem jött, hogy jó
éjszakát mondjon nekem. A vendégek rendesen csak Swann úrra szorítkoztak,
aki, pár átutazó idegenen kívül, körülbelül az egyetlen látogatónk volt Combray-
ban, s néha vacsorázni jött mint szomszédunk (bár ritkábban, mióta olyan
rosszul házasodott, mert a szüleim nem akarták fogadni a feleségét), néha meg
vacsora után, váratlanul. Esténként, mikor a ház előtt, a nagy gesztenyefa alatt, a
vasasztal körül ültünk, s a kert végéről hallottuk nem azt az éles és bőséges
csilingelést – amely vasízű, el nem állítható és jéghideg zajával elárasztott,
elkábított minden olyan házbelit, aki „csengetés nélkül” jött –, hanem azt a
félénk, ovális, aranyszín, kettős csengettyűszót, amely az idegeneket jelezte,
magában mindenki mindjárt azt kérdezte: „Egy vendég, ugyan ki lehet az?” –
holott tudták, nem lehet más, mint Swann úr; nagynéném hangosan beszélt, hogy
elöl járjon jó példával, oly hangon, amelyet iparkodott minél természetesebbé
tenni, mert szerinte a susogás igen illetlen dolog, aminél mi se lehet bántóbb egy
most érkező vendégre nézve, mivel még azt hihetné, hogy olyasmit beszélnek,
amit neki nem kell meghallani, s felderítőnek nagyanyámat küldték, aki mindig
boldog volt, hogyha egy kis sétával többre lehetett ürügye a kertben, s aki ezt az
alkalmat mindjárt arra használta fel, hogy titokban kihúzott néhány karót a
rózsabokrok mellől, hogy a rózsáknak mégis némi természetességet adjon,
akárcsak az olyan anya, aki, hogy felborzolja fia haját, kezével beletúr egy kissé,
mert nagyon is lesimította a fodrász.
Mindnyájan vártuk a híreket, amelyeket nagyanyám a betörő ellenfélről fog
majd hozni, mintha haboznunk kellett volna e lehetséges betörők nagy száma
között, s csakhamar nagyapám már mondta is: „Felismerem Swann hangját.”
Csakugyan, a hangjáról lehetett csak felismerni, mert az arcát, hajlott orrával,
zöld szemével s magas homlokával, amelyet majdnem vörhenyesszőke fürtök
körítettek, Bressant módra[5] fésülve, még nem láthattuk, mivel minél kevesebb
fény mellett ültünk a kertben, hogy oda ne csaljuk a szúnyogokat, míg én,
minden szó nélkül, már mentem is a konyha felé, hogy hozzák a frissítőket;
nagyanyám fontosnak tartotta s szeretetreméltóbbnak találta ezt a módot, vagyis
hogy a frissítők ne holmi kivételként szerepeljenek s csakis a látogatók kedvéért.
Swann úr, bár sokkal fiatalabb volt nagyapámnál, szoros barátságot tartott vele,
mivel nagyapám már az apjának is egyik legjobb barátja volt, egy valóban
kiváló, de különös embernek, akinél néha, úgy látszik, egy semmiség elég volt
ahhoz, hogy megtörje szíve lendületét, s más irányt adjon az eszméinek.
Nagyapám sokszor mesélt nekünk, mindig egyforma históriákat, az öreg Swann
magatartásáról, aki, mikor felesége meghalt, éjjel-nappal virrasztott mellette.
Nagyapám, aki rég nem látta, sietett meglátogatni az otthonában – mivel
Swannéknak birtokuk volt Combray közvetlen közelében –, s a gyászolót rá
tudta bírni arra, hogy ne maradjon a szobában, amikor koporsóba teszik a
halottat; s könnyekben úszó barátját egy pillanatra kivonszolta a szabadba. Kinn,
a parkban, pár lépést tettek egy kevéske napfénynél. Az öreg Swann hirtelen
karon ragadta nagyapámat és felkiáltott: „Ó, kedves jó barátom, micsoda
boldogság ez a kis séta, együtt, ebben a szép időben. Hát nem gyönyörű ez a sok
fa, ezek a galagonyabokrok és ez a kis halastavam, amit talán még észre sem
vett? De miért vág olyan sötét arcot? Nem érzi ezt a kis szelet? Ej, hiába, drága
Amédée, mégiscsak szép ez az élet!” Majd hirtelen ráeszmélt halott feleségére, s
talán félve, hogy belebonyolódik annak a rejtélynek a kutatásába, hogy egy ilyen
pillanatban mint engedhetett az örömének, beérte egy kézmozdulattal, amely
már egész hagyomány lett nála, valahányszor egy keményebb kérdés merült fel
az elméjében; végigsimított a homlokán, megtörölte a szemét és a szemüvegét.
Pedig sose vigasztalódott meg felesége halálán, s abban a két esztendőben,
amennyivel túlélte, gyakran mondta nagyapámnak: „Furcsa, sokszor gondolok
szegény feleségemre, de nem tudok sokáig rágondolni.” „Sokszor, de nem
sokáig, mint a szegény öreg Swann”, lett egyik kedvelt mondása nagyapámnak,
aki sokszor idézgette a legkülönbözőbb dolgokkal kapcsolatban. A magam
részéről az öreg Swannt szörnyetegnek néztem volna, ha nagyapám, akit mégis
jobb bírónak tartottam, s akinek a véleménye törvényerővel bírt a szememben, s
gyakran bocsáttatott meg velem oly hibákat, amelyeket egymagámban inkább
elítéltem volna, el nem hallgattat a felkiáltásával: „Ugyan, aranyszíve volt!”
Bár Swann úr, az öreg Swann fia, főképp házassága előtt gyakran jött
látogatóba Combray-ba, nagynéném és nagyszüleim évekig nem is sejtették,
hogy rég nem él már abban a társaságban, amelyhez a családja tartozott, és hogy
ezen a Swann néven, amely itt rangrejtésül szolgált néki, tulajdonképpen –
akárcsak azok a semmit sem sejtő és becsületes vendégfogadósok, akik tudtukon
kívül egy híres haramiát rejtegetnek – a Jockey Club[6] egyik legragyogóbb
tagját látják vendégül, Párizs grófja s a walesi herceg legkedvesebb barátját, a
Faubourg Saint-Germain magas köreinek kényeztetett kedvencét.
Annak, hogy semmit sem tudtunk Swann fényes nagyvilági életéről, részben
az ő tartózkodó s tapintatos természete, részben meg az volt az oka, hogy az
akkori középosztály úgy gondolkodott a társaságról, mint a hinduk, vagyis olyan
zárt kasztrendszernek nézte, ahol mindenki születésétől fogva szülei rangsorában
kap helyet, s ahonnan, a véletlent, egy nem remélt házasságot, vagy egy
kivételes pályát leszámítva, semmi sem tudja kirántani, hogy egy magasabb
kasztba hatolhasson. Az öreg Swann még tőzsdetanácsos volt; a fiatal Swann
ilyen módon egész élete végéig ahhoz a kaszthoz tartozott, amelyben a
vagyonok, mint az adófizetők egy válfajában, bizonyos meghatározott
jövedelmek között váltakoznak. Tudták, kikkel volt kapcsolatban az apja, így hát
azt is tudhatták, milyenek az ő kapcsolatai, kik azok, akikkel „módjában van” a
társasági viszonyt fenntartani. Ha esetleg másféle embereket is ismert, azok csak
olyan fiatalkori kapcsolatok lehettek, amelyeket családjának régi barátai, tehát
szüleim is, csupa jóindulatból egyszerűen nem vettek tudomásul, annál is
inkább, mert a fiatal Swann apja halála után is híven el-eljárogatott hozzánk; de
fogadni lehetett volna, hogy azok a barátai, akiket mi nem ismertünk, oly fajta
emberek lehettek, akiket, ha velünk van, nem is mert volna üdvözölni. Hogyha
Swannra mindenáron egy társasági együtthatót akartunk volna erőszakolni,
olyat, amely csak őrá illenék a szüleivel egy szinten levő tőzsdések fiai köréből,
az ő együtthatója némileg alacsonyabb rendű lett volna, mivel Swann igen
szimpla modorú volt, valósággal bolondult a régi képekért és műtárgyakért, s
mostanában ezért egy ócska palotában lakott, ahol fölhalmozhatta ezeket a
gyűjteményeit, és ahol a nagyanyám szívesen meg is látogatta volna, de hát a
quai d’Orléans[7]-ról nagynéném úgy vélekedett, hogy szégyen az ily
városrészben lakni. „Mondja, legalább ért hozzá? A maga érdekében kérdem,
mert hisz azok az ócskaárusok minden mázolmányt magára tukmálnak” –
mondogatta neki a nagynéném; csakugyan, fel nem tételezte, hogy Swann érthet
e dolgokhoz, s még szellemi szempontból sem volt róla magas véleménye, mivel
Swann társalgás közben kerülte a komoly témákat, s mindenben igen prózai
pontosságot mutatott, nemcsak akkor, ha részletes konyharecepteket adott, de
akkor is, ha nagyanyám nővérei művészeti témákról beszéltek. Ha ilyenkor azt
várták tőle, hogy mondja meg a véleményét, fejezze ki a bámulatát egyik vagy
másik festmény irányában, bántó módon hallgatott, viszont annál többet beszélt
a múzeumról, ahol a képet őrzik, a kép pontos dátumáról, bármilyen
kézzelfogható adalékról. De legtöbbször beérte azzal, hogy egy-egy új históriát
mesélt a mulattatásunkra, éspedig olyan emberekről, akiket mi is ismerhettünk, a
combray-i patikusról, a szakácsnőnkről, a kocsisunkról. Igaz, ezek a históriák
megnevettették a nagynénémet, bár nem tudta, min nevet, azon a nevetséges
szerepen-e, amelyet Swann önmagának adott bennük, vagy pedig azon az
ötletességen, amellyel mindezt elmesélte: „No, Swann úr, jó figura maga, az már
biztos!” Mivel egész családunknak nagynéném volt az egyetlen kissé
közönséges tagja, sose mulasztotta el, valahányszor Swann került szóba,
megjegyezni az idegenek előtt, hogy Swann, ha kedve volna hozzá, akár a
boulevard Haussmannon vagy az avenue de l’Opérán is lakhatna, mert hiszen az
öreg Swann legalább négy-ötmilliót hagyott rá, de hát ha ez a hóbortja! Ezt a
hóbortot egyébként olyan mulatságosnak tartotta mások előtt, hogy Párizsban,
amikor Swann boldog újévet jött köszönteni a hagyományos cukrozott
gesztenyével, sose mulasztotta el, hogy ne mondja a vendégek előtt: „No, Swann
úr, még mindig ott lakik a Borközpont közelében, hogy le ne késsen a vonatról,
ha Lyonba utazik?” S közben, a szemüvege fölött, a többi látogatóra kacsintott.
De ha azt mondják nagynénémnek, hogy ez a Swann, aki, mint a néhai
tőzsdetanácsos fia, teljes joggal járhatott a „legszebb polgári társaságba”, a
legbecsültebb párizsi közjegyzők és ügyvédek közé (bár ugyan erről az
előjogáról, úgy látszik, könnyű szívvel lemondott már) – mintegy titokban
egészen különböző életet folytat; hogy mikor azzal távozik tőlünk, Párizsban,
hogy hazamegy lefeküdni, s már az első utcánál visszafordul s oly úri szalonba
tér, ahova más tőzsdés vagy tőzsdéstárs be se kukkanthat – a nagynéném
mindebben éppolyan csodát látott volna, mint egy nála műveltebb hölgy abban a
különös gondolatban, hogy ugyanaz az Aristeus, akivel személyes barátságban
van, a vele való társalgás után Thetis[8] tengeri birodalmába merül, oly helyre,
amelyet halandó szem nem lát, s ahol Vergilius szerint tárt karokkal fogadják;
vagy pedig, hogy oly képpel éljünk, amely hamarább eszébe juthat, mert láthatta
Combray-ban a süteményes kistányérokra festve – mintha magát Ali babát[9]
látta volna vendégül vacsorára, aki, mihelyt egyedül marad, barlangjába vonul
vissza, tele csupa ragyogó és nem sejtett drágasággal.
Egy este, hogy vacsora után meglátogatott bennünket Párizsban, s
mentegetőzött, hogy frakkban van, távozása után Françoise sietett elújságolni
róla, hogy, mint a kocsisa mondta: „Egy hercegnőnél vacsorázott.” – „Persze,
egy félvilági hercegnőnél!” – felelte a nagynéném, vállat vonva, derűs iróniával,
s abba se hagyva a horgolását.
Nagynéném meglehetősen félvállról is bánt vele. Mivel meg volt győződve
arról, hogy Swann-nak csak kitüntetés a mi meghívásunk, természetesnek találta,
hogy sose jött nyáron üres kézzel, hanem egy-egy kosárra való barackkal vagy
málnával a kertjéből, s hogy olaszországi útjairól művészi fényképeket hozott
nékem az ottani remekművekről.
Valahányszor szükség volt rá, aggály nélkül fordultak hozzá egy-egy hideg
halmártásnak vagy ananászsalátának a receptjéért, éspedig oly vacsorákhoz,
amelyekre őt meg se hívták, mert ahhoz, hogy őt egy először jövő vendégnek
mutassák be, nem találták eléggé tekintélyesnek. Ha beszéd közben történetesen
a francia királyi ház tagjairól esett szó, „akiket, ugye, se maga, se én nem fogunk
sose megismerni, de, ugye, megleszünk nélkülük is” – mondotta a nagynéném
Swann-nak, akinek talán éppen akkor egy levél volt a zsebében
Twickenhamből[10]; neki kellett odább tolni a zongorát, s lapozni a kottát, ha
nagyanyám nővére egy-egy este énekelni akart, s éppen úgy bánt ezzel a másutt
annyira dédelgetett lénnyel, éppolyan naiv hirtelenséggel, mint az a gyermek, aki
olyan gondtalanul játszik egy műtárggyal, mintha az csak valami olcsó vásári
cikk lenne. Szó sincs róla, az a Swann, akit annyi kaszinótag ismert, igen
különbözött attól, akit nagynéném alkotott magának, amikor este, a combray-i
kis kertben, a habozó kettős csengetés után, életet és vért adott – mindazzal, amit
Swann családjáról tudott – annak az igen bizonytalan és homályos egyéniségnek,
aki lassan kivált a sötétből, nagyanyámmal a háta mögött, és akit a hangjáról
ismertünk fel. De még az élet legfutóbb dolgainak a szempontjából sem vagyunk
olyan véglegesen s kézzelfoghatóan egészek, hogy mindenki számára ugyanazok
maradnánk, s hogy bárki úgy ismerhetne minket, mint egy végrendeletet vagy
egy árverési jegyzéket; a mi társadalmi énünk mások elméjének az alkotása.
Még az az oly egyszerű tett is, amit csak úgy nevezünk, hogy „meglátogatunk
valakit, akit ismerünk”, részben értelmünk tette. Annak a testi látszatát, akit
magunk előtt látunk, mindig mi magunk töltjük meg a róla alkotott
fogalmainkkal, s a róla való elképzelésünkben ezeké a fogalmaké a legnagyobb
rész. Oly teljesen betöltik az arcot, oly pontosan tapadnak még az orr vonalához
is, oly finoman árnyalják még a hangnak a zengését is, mintha ez se volna más,
csak átlátszó burok – hogy ahányszor látjuk ezt az arcot, s ahányszor halljuk ezt
a hangot, mindig a mi fogalmainkat találjuk meg és hallgatjuk újra. Persze, az ő
Swannjukból rokonaim kifeledtek egy csomó oly sajátságot, amiket ők nem
ismerhettek Swann nagyvilági életéből, míg mások, ha vele voltak, épp e
sajátságok révén találták választékos külsejűnek, aminek az ő görbe orra volt a
természetes határa; másfelől épp az enyéim mi minden mást halmozhattak fel
ugyanebben az arcban, amelynek az ő szemükben nem volt nagyvilági
ragyogása, s amely így szabad lett és teres, mi mindent nem láthattak e nem
értékelt szemek mélyén – az együtt töltött tétlen órák félig felejtett, félig
eszükben tartott enyhe és bizonytalan maradékát, a hetenkénti vacsorák után, a
kártyaasztal körül vagy a kertben, falusi jó szomszédságunk idejéből!
Barátunknak testi burkát mindez olyan jól kitömte, valamint azok az emlékek,
amelyek szüleire vonatkoztak, hogy ez a Swann egy eleven és teljes emberi lény
lett, s úgy érzem, elhagyok valakit, hogy egy tőle különböző másvalaki felé
menjek, amikor emlékezetemben a később oly pontosan ismert Swanntól ehhez
az első Swannhoz érek – az első Swannhoz, akiben meglelem fiatalságom
kedves tévelygéseit, s aki egyébként nem annyira a másik Swannhoz hasonlít,
hanem inkább azokhoz, akiket ugyanabban a korban ismertem, minthogyha az
életünk is olyan volna, mint egy múzeum, ahol az egykorú arcképeknek
ugyanolyan színezetük, szinte családi hasonlóságuk van – ehhez az első, régi
Swannhoz, tele vakációs levegővel s körüllebegve a nagy gesztenyefa meg a
málnáskosarak és egy csöpp tárkony illatával.
Mégis egy nap, hogy nagyanyám meglátogatott egy hölgyet, akit még a Sacré-
Coeurből ismert (s akivel a mi kasztrendszerünk miatt nem akart tovább
érintkezni, bár kölcsönös volt a rokonszenv köztük), Villeparisis márkinét, a
híres Bouillon családból, hogy valami szívességet kérjen tőle, a márkiné
említette néki: „Azt hiszem, ismeri Swann urat, aki bizalmas barátja
unokaöcséimnek, Laumes hercegéknek.” Nagyanyám aztán hazajövet rajongva
beszélt a márkiné házáról, amelynek az ablakai végig csupa kertre nyíltak, s ahol
a márkiné tanácsára kedve lett volna lakást bérelni, s ugyanolyan rajongva egy
szabóról meg a leányáról, akikhez be kellett neki menni az udvarban levő
műhelyükbe, hogy felvarrják a szoknyáját, amely elszakadt a lépcsőházban.
Nagyanyám mind a kettőjüket elragadónak találta, kijelentette, hogy a kislány
valóságos ritka kincs, a szabó meg a legjobb modorú, legfinomabb ember, akit
látott. Az ő szemében ugyanis a jó modor és a finomság független volt a
társadalmi rangtól. Áradozva mesélte, milyen választékosan felelt neki a
szabómester, s kijelentette anyámnak: „Sévigné se mondhatná szebben!” –
viszont a márkiné unokaöccséről, akivel ott találkozott, egyenesen ezt mondta:
„Ha tudnád, lányom, milyen közönséges!”
Mármost a Swannt illető megjegyzésnek nem az volt a hatása, hogy Swannt
felmagasztalta volna a nagynéném szemében, hanem ellenkezőleg,
lealacsonyította a márkinét. Úgy látszott, hogy a tisztelet, amelyet nagyanyám
szavára mindannyian megadtunk a márkinénak, kötelességévé tette, hogy semmi
olyat ne tegyen, ami erre a tisztességre kevésbé méltónak mutathatná, márpedig
ez ellen vétett, amikor tudomásul vette Swann létét s megengedte a rokonainak,
hogy vele érintkezzenek. „Micsoda, hát ismeri Swannt? És ez volna teszerinted
Mac-Mahon marsall[11] rokona!” Rokonaim e véleményét Swann társadalmi
helyzetéről mintegy megerősíteni látszott házassága egy rossz társaságbeli és
majdnem rossz hírű nővel, akit egyébként nem is próbált a családunknak
bemutatni, inkább tovább is egyedül jött hozzánk, bár mindegyre ritkábban s –
abban a hitben, hogy ottan, a rossz társaságban talált rá – ez után a nő után vélték
megítélhetni Swann légkörét, azt, ahová tartozott, s amelyet ők, a rokonaim, nem
ismertek.
De egyszer a nagyapám olvasta egy újságban, hogy Swann gyakori vendége
X. herceg vasárnapi ebédjeinek, annak az X. hercegnek, akinek apja és
nagybátyja Lajos Fülöp korának leghíresebb államférfiai voltak. Márpedig
nagyapám igen érdeklődött az olyan apróbb tények iránt, amelyek révén közel
férhetett, legalábbis gondolatban, oly emberek magánéletéhez, mint Molé[12],
mint Pasquier herceg[13] vagy Broglie herceg[14]. Így hát örömmel vette
tudomásul, hogy Swann oly emberekhez jár, akik ismerték e nagyságokat.
Nagynéném, épp ellenkezőleg, ugyanezt az újságot Swannra nézve kedvezőtlen
módon értelmezte: az, aki a kapcsolatait a maga születési kasztján, a maga
társadalmi osztályán kívül választja, nagynénémnek a szemében siralmasan
lecsúszott. Úgy érezte, ez lemondást jelent mindazoknak a szép és hasznos
kapcsolatoknak a gyümölcséről, amelyeket a szülők, az előrelátó szülők oly
becsületesen ápoltak, s oly szorgosan halmoztak fel az utánuk következő
nemzedékeknek (nagynéném minden kapcsot megszakított egy ismerős
közjegyző fiával, mivel ez egy hercegnőt vett el, s ezáltal a közjegyzőfiak
köztiszteletben álló rangsorából lecsúszott ama kalandorok, egykori istállófiúk
vagy inasok színvonalára, akiket, mint mesélik, a királynék is megajándékoznak
olykor a kegyeikkel). Épp ezért nem is helyeselte nagyapámnak azt a tervét,
hogy majd a legközelebbi estén, ha Swann vacsorára jön hozzánk, kifaggatja
ezekről az imént felfedezett barátairól. Másfelől nagyanyám két nővére, két öreg
lány, oly nemesek, mint ő, de kevésbé értelmesek, kijelentették, nem értik, mi
örömet lel sógoruk abban, hogy ily együgyűségekről beszélgethet. Igen fennkölt
hölgyek voltak, s épp ezért nem tudtak érdeklődni az iránt, amit pletykának
hívnak, még hogyha esetleg az a pletyka történeti érdekű is, s általában olyasmi
iránt, aminek nem volt közvetlen köze az erényhez vagy az esztétikához. Oly
teljes volt a közönyük minden iránt, ami távolról-közelről a nagyvilági élethez
kapcsolódott, hogy még a hallóérzékük is – belátva mintegy, hogy feleslegessé
válik, valahányszor a társalgás vacsora közben vagy könnyelművé, vagy csak
mindennapossá kezd fajulni, anélkül hogy a két vénlány ráterelhette volna
kedves témáira – egyszerűen beszüntette működését, s olyankor egy időre
valósággal elzsibbadt bennük. Ha ily esetben nagyapám figyelmeztetni akarta
valamire a két nővért, olyan külső jeladásokhoz volt kénytelen folyamodni,
aminőkkel az elmeorvosok élnek a szórakozottság megrögzöttjeivel szemben:
egy késpengével több ízben megkocogtatott egy poharat, egyúttal hirtelen rájuk
szólt és mereven rájuk nézett, bár igaz, hogy az elmeorvosok az ilyen nyers
eszközöket józan emberekkel való kapcsolataikba is átviszik, akár mesterségbeli
megszokásból, akár mivel azt hiszik, hogy mindenki bolond egy kissé.
A két vénlány némileg kíváncsibb lett, mikor egy nappal azelőtt, hogy Swann
vacsorázni jött hozzánk, s személy szerint nekik egy egész láda asti bort küldött,
nagynéném, kezében tartva a Figaro legújabb számát, ahol egy Corot-kiállítás[15]
alkalmával egy képhez ezt a megjegyzést fűzték: „Charles Swann úr
gyűjteményéből”, így szólt hozzánk: „Láttátok, hogy Swannt már a Figaró-ban is
megnevezik?” – „De hisz – felelt a nagyanyám – mindig mondtam, hogy kitűnő
ízlése van.” „No persze, te, aki mindig más véleményen vagy, mint mi” – vágott
vissza nagynéném, aki, tudva, hogy nagyanyám sose volt vele egy véleményen,
másfelől nem lévén biztos abban, hogy mindig neki adunk igazat, szerette volna
kierőszakolni, hogy egyszerre ítéljük el nagyanyám valamennyi nézetét, s
mintegy az ő nézeteivel vállaljunk közösséget nagyanyám ellen. Mi azonban
hallgattunk. Nagyanyám nővérei kijelentették, hogy meg fogják említeni a
Figaro cikkét Swann előtt, de nagynéném lebeszélte őket. Valahányszor ugyanis
másoknál egy kis előnyt látott, amivel ő maga nem bírt, elhitette magával, hogy
ez nem előny, hanem hiba, s inkább sajnálkozott rajta, csak hogy ne kelljen
irigyelnie. „Azt hiszem, semmi örömöt sem szereznétek vele néki; nékem
például kellemetlen lenne, ha látnám a nevemet kinyomtatva egy újságban, s
bizony egy csöppet sem örülnék, hogy ezt vagy azt írják rólam.” Egyébként
nemigen makacskodott, hogy meggyőzze nagyanyám nővéreit; mert ezek, a
köznapiságtól való irtózatukban, annyira tökéletesítették, művészetté
fejlesztették a személyes célzásoknak bonyolult körmondatokba való
rejtegetését, hogy aztán az ily célzásokat gyakran még az sem vette észre, akinek
egyenesen szóltak. Ami anyámat illeti, ő csak arra szerette volna rábeszélni
apámat, hogy Swann-nal, ha nem is a feleségéről, de legalább a leányáról
beszélhessen, akit az apja imádott, hisz állítólag csak miatta kötötte azt a
házasságot. „Ha csak egy szót mondanál néki, megkérdeznéd, hogy van a
kislány. Oly kegyetlen lehet néki a mi szándékos hallgatásunk.” De apám
megharagudott: „Ugyan dehogy! Micsoda idea. Egyszerűen nevetséges lenne.”
Csak én voltam az mindnyájunk között, aki Swann-nak a jövetelét fájó
előérzettel várta. Ugyanis az oly estéken, amikor idegenek voltak nálunk, vagy
akár csak Swann úr is, anyám sose jött fel a szobámba. Ilyenkor korábban
vacsoráztam, aztán egész nyolc óráig ott ülhettem az asztalnál, de utána
távoznom kellett; s a drága és törékeny csókot, amelyet anyámtól az ágyban,
elalvás előtt szoktam kapni, most át kellett vinnem az ebédlőből a szobámba,
megőriznem vetkőzés közben, anélkül, hogy megtörjön az édessége, anélkül,
hogy szétszálljon s elenyésszen illanó ereje, s épp az ilyen estéken, amikor még
óvatosabban kellett volna megkapnom, csak hirtelen, nyilvánosan, mindenki
előtt kaptam meg, s még csak elegendő időt s szabadságot se vehettem ahhoz,
hogy legalább úgy vigyázzak rá, mint azok a hóbortosok, akik, míg becsuknak
egy ajtót, megpróbálnak nem gondolni semmi másra, hogy ha majd megint
visszatér beteges bizonytalanságuk, diadallal szögezzék szembe az ajtózárás
pillanatának az emlékét.
Mindnyájan a kertben voltunk, amikor megint felhangzott a kettős, habozó
csengetés. Tudtuk, hogy csak Swann lehet; mindamellett mindnyájan kérdőleg
néztük egymást, s nagyanyánkat küldtük felderítőnek. „Érthetően köszönjétek
ám meg a borát, hisz tudjátok, hogy kitűnő, s egy óriási ládával küldött” –
figyelmeztette nagyapám a sógornőit. „Ne susogjatok – szólt a nagynéném. –
Képzelem, milyen kellemes lehet benyitni egy olyan házba, ahol mindenki
susogva beszél.” „Nini, Swann úr! Halljuk a véleményét, szép időnk lesz-e
holnap?” – mondta apám. Anyám viszont arra gondolt, hogy egy szava mindazt
a keserűséget eloszlathatná, amit házassága óta Swann-nak a családunk
okozhatott. Meg is találta a módját, hogy kissé eltávolodjon vele a többiektől. De
én oda is utánamentem; nem tudtam elszánni magam arra, hogy tágítsak mellőle
egy lépéssel is, mert hiszen majd nemsokára el kell válnom tőle az ebédlőben s
felmenni a szobámba, ahol ma nem vár rám az a vigasz, hogy megcsókoljon,
mint minden más estén. „No, Swann úr – mondta –, meséljen a kislányáról;
biztosan olyan, mint az édesapja: szereti a szép dolgokat.” „De miért nem jöttök
a verandára?” – kérdezte felénk közeledve a nagyapám. Anyámnak abba kellett
hagyni a témát, de még ez a kényszer is egy gyengéd gondolatot sugallt néki,
mint ahogy a jó költők is legnagyobb szépségeiket a rím zsarnokságának
köszönhetik: „Majd, ugye, tovább beszélünk róla, ha megint kettesben leszünk –
mondta halkabb hangon Swann-nak. – Csak egy anya méltó arra, hogy önt
valóban megértse. Tudom, a kislány mamája egy véleményen van velem.”
Mindannyian leültünk a veranda vasasztala köré. Szerettem volna másra
gondolni, mint azokra a rossz órákra, amelyeket ma este egyedül töltök majd a
szobámban, álom nélkül; próbáltam magammal elhitetni, hogy az egész nem
olyan fontos, hisz reggelre majd mindent elfelejtek, próbáltam oly jövőbe néző
gondolatokba fogódzkodni, amelyek, akár egy hídon át, talán majd túlsegítenek
a rám váró borzalmas örvényen. Csakhogy ez az előérzet feszültté tette az
értelmemet, domborúvá, mint a tekintetemet, amelyet anyámra szögeztem, s nem
engedett magába semmi külső benyomást. Igaz, hogy beengedte az eszméket, de
csak azzal a feltétellel, hogy a szépség vagy akár a jókedv minden kis elemét
odakinn hagyják, mindent, ami meg tudna hatni, vagy legalábbis szórakoztatni.
Mint a beteg, aki, az érzéstelenítőnek hála, teljes lélekjelenléttel s anélkül, hogy
bármit is érezne, figyelheti magán a műtétet, én is nyugton szavalgathattam
legkedvesebb verseimet s figyelhettem nagyapám erőfeszítéseire Swann-nal
szemben, hogy Audiffret-Pasquier[16] hercegről beszélgethessenek, a versek után
semmi megindulást, nagyapám próbálkozásain semmi jókedvet nem éreztem.
Ezek az erőfeszítések egyébként hiábavalónak is bizonyultak. Alighogy kérdést
intézett Swannhoz az illető szónokra nézve, nagyanyám egyik nővére, akinek
fülében ez a kérdés mint valami mélységes, de helyén nem való csönd hangzott,
amelyet illendő volt félbeszakítani, azonnal így szólt a másik vénlányhoz:
„Képzeld csak, Céline, megismerkedtem egy fiatal svéd tanítónővel, aki a
skandináv szövetkezetekről igen érdekes részleteket mesélt. Meg kell hívnunk
egy este vacsorára.” „Hát hogyne! – felelte nővére, Flora – de azért én se
vesztegettem ám az időt! Vinteuil úrnál láttam egy öreg tudóst, aki igen jól
ismeri Maubant[17]-t, s akinek Maubant hajszálig elmagyarázta, hogyan alakítja a
szerepeit. Igazán roppantul érdekes. Nem is tudtam, hogy ez az úr Vinteuil úrnak
a szomszédja, s ha látnád, milyen szeretetreméltó.” „Nemcsak Vinteuil-nek
vannak ám szeretetre méltó szomszédai!” – kiáltott fel Céline néném, oly
hangon, melyet a félénkség erőssé s a szándék mesterkéltté tett, miközben
Swannra úgynevezett jelentős pillantást vetett. Ugyanakkor Flora néném, aki
azonnal megértette, hogy Céline-nek e mondata köszönet volt az asti borért,
szintén ránézett Swannra, olyan arccal, amely részben a köszönetnek, részben az
iróniának volt a keveréke, talán azért, hogy így aláhúzza nővére szellemességét,
talán mert irigyelte Swanntól, hogy ily ötletet sugalmazott, talán hogy
gúnyolódjon vele, mivel ő lett a beszéd tárgya. „Azt hiszem, hogy ez az úr
elfogadja majd a meghívásunkat – folytatta Flora –, valahányszor Maubant-ról
vagy madame Maternáról[18] beszéltetik, órákig mesél, szünet nélkül.”
„Elbűvölő” – sóhajtott nagyapám, akit a természet, sajnos, éppúgy megfosztott
annak a lehetőségétől, hogy szenvedéllyel érdeklődjék a svéd szövetkezetek
vagy Maubant szerepei iránt, mint ahogy nagyanyám nővéreit se látta el azzal a
kis sóval, amit nekik maguknak kellett volna hozzátenni a Moléról vagy Párizs
grófjáról szóló elbeszélésekhez, hogy némi ízt találjanak bennük. „Amit most
mondok – szólt Swann a nagyapámhoz –, szorosabb kapcsolatban van, mint
hinné, azzal, amit kérdezett tőlem, mert bizonyos tekintetben a dolgok nem sokat
változtak. Ma reggel megint olyasmit olvashattam Saint-Simonban, ami biztosan
mulattatta volna. Abban a kötetben van, amely spanyol követségéről szól; nem
ez ugyan a legjobb kötet, inkább csak afféle riport, de legalább remekül van írva,
és ez mindjárt megkülönbözteti azoktól az unalmas riportoktól, amelyeket reggel
és este az újságokban kell olvasnunk.” „Énnekem más a véleményem, vannak
napok, mikor az újság igen kellemes olvasmány...” – szakította félbe Flora
néném, meg akarva mutatni, hogy ő is olvasta a Figaró-ban a Swann Corot-járól
való megjegyzést. „De persze csak olyankor, ha érdekes dolgokról és emberekről
beszélnek!” – tette hozzá Céline néném. „Nem mondom, hogy nem – felelte
Swann, egyre jobban csodálkozva. – Az újságoktól azt veszem rossz néven,
hogy mindennap csupa jelentéktelenségre hívják fel a figyelmünket, holott egész
életünkben két-háromszor olvasunk csak valóban jelentékeny könyveket. Ha már
minden áldott reggel oly lázasan tépjük fel az újságunk címszalagját, legalább
változtassák meg a tartalmát s iktassák belé, mit tudom én, mondjuk... Pascal
Gondolatai-t! (ezt a szót gúnyos pátosszal ejtette ki, hogy ne lássék pedánsnak).
Viszont majd csak arany szélű kötetekben olvasnánk, amelyeket úgyis csak tíz
évben egyszer nyitunk fel – tette hozzá azzal a megvetéssel a nagyvilág iránt,
amelyet épp a nagyvilági emberek színlelnek leginkább –, hogy a görög királyné
elutazott a Riviérára, vagy hogy Léon hercegnő jelmezbált adott a palotájában.
Így aztán megvolna a helyes arány.” De mivel máris megbánta, hogy ha csak
foghegyről is, de komoly témákról beszélt: „Micsoda emelkedett társalgás –
mondta ironikusan –, nem is tudom, hogy jutottunk ezekre a csúcsokra – s
megint nagyapám felé fordulva: – Szóval Saint-Simon meséli, hogy Maulévrier
vakmerően kezét merte nyújtani a fiainak. Hisz tudja, erről a Maulévrier-ről
mondja: »Ebben a vastag flaskóban sose láttam egyebet, mint rosszkedvet,
gorombaságot és butaságot.«” „Akár vastag, akár nem, ismerek én olyan flaskót,
amiben egészen más van” – szólt közbe élénken Flora, aki szintén ki akarta
fejezni a köszönetét Swann-nak, mert hiszen az asti bor mind a kettőjüknek
szólt. Céline mindjárt nevetni kezdett. Swann hüledezve folytatta: „»Nem
tudom, írja Saint-Simon, tudatlanság volt-e vagy kelepce, de kezet akart nyújtani
a gyermekeimnek. Idejében észrevettem, hogy e szándékában
megakadályozzam.«„Nagyapám mindjárt lelkesedett ezen a „tudatlanságon vagy
kelepcén”, viszont Céline, akinek hallóképességét Saint-Simon – egy irodalmár!
– neve nem engedte teljesen elzsibbadni, azonnal méltatlankodni kezdett:
„Micsoda, maguk ezt csodálják? No, hát gyönyörű kis dolog! De mit akar ez
jelenteni? Egyik ember nem olyan, mint a másik? Mit számít, herceg-e vagy
kocsis, ha helyén van a szíve meg az esze? No hiszen, szépen nevelte a gyerekeit
ez a maguk Saint-Simonja, ha nem engedte, hogy kezet adjanak minden
tisztességes embernek. De hisz ez egyszerűen gyalázatos! S maga ezt még idézni
meri?” S nagyapám, kétségbeesésében, s érezve, hogy ez ellenkezéssel szemben
lehetetlen lesz folytatnia ezt az oly érdekes társalgást, odaszólt halkan
anyámhoz: „Emlékeztess csak arra a versre, amit tőled tanultam, s ami az ilyen
percekben mindig annyira könnyít rajtam. Ahá, megvan: »Uram, az erény is
gyűlöletes olykor!« Hej, de igaza van a versnek!”
Anyámat folyton szemmel tartottam, mert tudtam, hogy ha asztalnál leszünk,
nem fogják majd elnézni, hogy a vacsora végéig maradjak, s tekintettel apámra,
anyám nem engedi meg, hogy, mint fent a szobámban, megcsókoljam többször a
többiek előtt. Megfogadtam hát magamban, hogy már lenn az ebédlőben,
mihelyt vacsorához ülnek, s mihelyt érzem, hogy közeleg az óra, ebbe a rövid és
futó csókba előre belegyömöszölök mindent, amire egymagamban képes
vagyok, hogy a tekintetemmel kiválasztom az arc ama helyét, hogy gondolatban
előre készülök rá, mert így azt az egész percet, amelyet anyám engedélyez, végig
annak szentelhetem, hogy az arcát az ajkamon érezhessem, mint az a festő, aki
csak rövid ülésekre kap engedélyt, előre elkészíti a palettáját, s emlékből,
vázlatai után végzi el előre mindazt, amit a modell távollétében s nagyjában is
megtehet. Csakhogy még nem is csengettek vacsorára, amikor a nagyapám
öntudatlan kegyetlenséggel így szólt: „Ez a gyerek fáradtnak látszik, miért nem
megy már lefeküdni? Ma este úgyis későn vacsorázunk.” S apám, aki az
egyezségek betartásában nem volt olyan aggályos, mint anyám vagy nagyanyám,
szintén így szólt: „Igen, csakugyan, feküdj már le.” Abban a percben, amikor
meg akartam csókolni anyámat, megszólalt a vacsorára hívó csengő. „Ugyan,
hagyd már anyádat, épp eleget búcsúzkodtatok, micsoda nevetséges ceremóniák.
Egy-kettő, menj a szobádba!” S távoznom kellett végső vigasz nélkül, fel kellett
mennem fokról fokra a szobámba vezető lépcsőn, mintha a szívemet tépték
volna, ahogy a népi kifejezés mondja, vagyis a szívem ellenére, mivel a szívem
mindegyre anyámhoz akart visszatérni, anyámhoz, aki a csókjával nem adott
néki engedelmet, hogy velem jöjjön. Ez a gyűlöletes lépcső, amelyen mindig oly
szomorún jártam, állandóan valami erős festékszagot árasztott, s ez nyelte el, ez
rögzítette meg az én esténként kiújuló bánatomat, s talán még kegyetlenebbé
tette azzal, hogy ebben a formában csak a szaglószervemmel s nem az
értelmemmel érezhettem. Amikor alszunk s a fogfájásunkról még csak úgy
veszünk tudomást, mint egy lányról, akit kétszázszor egymás után próbálunk
kihúzni a vízből, vagy mint Moliére egy verssoráról, amelyet szünet nélkül
ismételünk, megkönnyebbülve ébredünk fel s örülünk, hogy értelmünk a
fogfájás gondolatát meg tudja fosztani minden hősi vagy verses álöltözettől.
Ennek a megkönnyebbülésnek épp az ellenkezőjét éreztem, amikor a szobámba
érve bánatom, ezerszer gyorsabb, pillanatnyi, alattomos és egyben nyers módon
lopózott belém – a lépcső sajátos festékszagának belélegzése révén, amely
sokkal ártalmasabb minden erkölcsi beszivárkodásnál. Fenn, a szobámban, be
kellett tömnöm minden, bármilyen kis nyílást, bezárnom az ablaktáblákat,
megásnom, szétvetve takaróimat, a tulajdon síromat, és mint egy halotti leplet,
felöltenem a hálóingemet. De mielőtt eltemetkeztem abba a kis vaságyba,
amelyet azért tettek a szobámba, mert nagyon is melegem volt nyáron a nagy
ágy ripszfüggönyei alatt, fellázadtam sorsom ellen, s mint egy elítélt, csellel
próbálkoztam. Írtam anyámnak pár könyörgő sort, hogy jöjjön fel mielőbb
hozzám valami komoly dolog miatt, amiről nem szólhatok a levelemben. Csak
attól féltem, hogy Françoise, a nagynéném szakácsnéja – mert ő foglalkozott
velem, amikor Combray-ban voltam – nem adja át anyámnak a levelemet.
Sejtettem, hogy az ő szemében az ily megbízás, mikor vendégek vannak, éppoly
lehetetlennek látszik, mintha a színház portását arra kérné valaki, hogy egy
színésznek előadás közben adjon át egy levelet. Françoise-nak megvoltak a
maga bőséges, parancsoló, finom és kérlelhetetlen törvényei arra nézve, hogy
mit szabad és mit nem a legmegfoghatatlanabb vagy akár leghiábavalóbb
vonatkozásokban (hasonlóan azokhoz az ótestamentumi törvényekhez, amelyek
egyrészt kegyetlenül előírják, hogy a csecsemőket már anyjuk mellén kell
lemészárolni, másrészt túlzott gyengédséggel tiltják, hogy a gödölyét megfőzzék
saját anyja tejében, vagy hogy egy állat combjából megegyék az inakat). Úgy
látszik, ezek a törvények, ha azon a hirtelen makacsságon át nézzük őket,
amellyel bizonyos megbízásoknak Françoise egyszerre ellenszegült, igen sok
olyan nagyvilági s társadalmi finomságra vonatkoztak, aminőket Françoise sem
közvetlen környezetében, sem falusi cselédéletében nem tapasztalhatott; így hát
el kellett fogadnunk, hogy egy nemes, félreértett s igen régi francia múlt élt
benne, mint azokban a gyárvárosokban, ahol a régi paloták a hajdani udvari
életről tanúskodnak, s ahol egy kémiai gyár munkásai oly gyengéd szoborművek
közt dolgoznak, amelyek Szent Teofil csodáját[19] vagy a négy Haimon fiút[20]
ábrázolják. Ebben az én esetemben azért volt kevéssé valószínű, hogy Françoise,
hacsak tűz nem tör ki, megzavarja anyámat Swann úr jelenlétében, éspedig egy
olyan kicsi személyiség miatt, mint én, mert az ő külön törvényei nemcsak a
szülőket tisztelték, valamint a halottakat, a papokat és a királyokat, hanem azt az
idegent is, akit vendégszeretően fogadnak; ha egy könyvben olvasok róla, ez a
tisztelet tán meghatott volna, de Françoise szájában mindig újra felbosszantott
komoly és ellágyult hangja miatt, mikor erről a témáról beszélt, s különösen ma
este; hisz csak azért tulajdonít oly fennkölt jelleget a vacsorának, mert nem
akarja megzavarni a szertartását. De hogy több szerencsével járjak, habozás
nélkül hazudtam, s azt mondtam néki, hogy egyáltalán nem én akartam írni
anyámnak, hanem anyám bízott meg azzal, amikor elváltam tőle, hogy biztosan
küldjék néki választ a felől a tárgy felől, amit meg kellett keresnem a kérésére; s
bizonyosan megharagszik, ha nem kapja meg ezt a választ. Azt hiszem, hogy
Françoise egy szót se hitt az egészből, mert, akár a primitív lények, akiknek az
érzékei erősebbek, mint a mieink, közvetlenül kitalált mindent számunkra
megfoghatatlan jelekből, bárhogyan is próbáltuk titkolni előtte az igazságot;
legalább öt percig nézte a levelem borítékját, mintha a papír vizsgálata és az
írásom formája elárulhatnák majd néki, hogy mi van a borítékon belül, vagy
hogy értésére adnák, melyik törvénycikkére hivatkozzék. Aztán kiment,
lemondó arccal, ami azt látszott jelenteni: „Szegény szülők, ezeket is megverte
az Isten a gyerekükkel!” Egy perc múlva visszajött, jelentve, hogy még a
fagylaltnál tartanak, s hogy a felszolgáló inas nem adhatja most át a levelet
mindenki előtt, de majd később, a likőrözésnél odacsúsztatják anyámnak.
Azonnal megszűnt a szorongásom; most már úgy volt, mint azelőtt, most már
nem holnap reggelig hagytam ott az anyámat, mert hiszen a levelem révén, még
ha meg is haragszik érte (éspedig ezúttal duplán, mert ez a csel nevetségessé tesz
Swann előtt is), bemehetek elbűvölten és láthatatlanul az ebédlőbe, s az írásom
majd rólam suttog néki; mert hisz e gonosz, tilos ebédlő, ahol még egy perccel
előbb a fagylalt és a likőrözés is halálosan szomorú és rosszindulatú örömöket
rejtegetett, mert anyám tőlem távol élvezte őket, ez az ebédlő megnyílt előttem,
és mint egy megérett gyümölcs, amely feltöri a burkát, felém zúdítja, egészen
mámoros szívemig vetíti majd anyámnak a levélre irányuló figyelmét. Most már
nem vagyok elszakítva tőle; a válaszfalak leomlottak, egy bűnös szál egyesít
bennünket. És aztán ez még nem minden: anyám biztosan feljön hozzám!
Azt hittem, Swann kicsúfolt volna az előbb érzett szorongásom miatt, ha
elolvassa a levelemet s kitalálja annak a célját; holott éppen ellenkezőleg, mint
ahogy később megtudtam, ilyen hasonló szorongás őt is hosszú évekig gyötörte,
s ő, talán csak egyedül ő tudott volna teljesen megérteni; ugyanezt a szorongást,
hogy azt, akit szeretünk, oly helyen tudjuk, ahol mulatnak, s ahol nekünk nincs
helyünk, ahová nem tudunk utánamenni, ővele a szerelem ismertette meg
először, a szerelem, amelyhez maga a sors fűzi ezt az érzést, olyannyira, hogy
teljesen magáévá teszi és kisajátítja; de mikor, mint például nálam, ez az érzés
már akkor hatol belénk, amikor a szerelem nem jelent még meg az életünkben,
olyankor szabadon s bizonytalanul lebeg, határozott rendeltetés nélkül, hol egy,
hol más érzelem, hol a gyermeki gyöngédség, hol a barátság szolgálatában. S
ugyanezt az örömöt, amellyel ez az első próbálkozásom járt, amikor Françoise
azzal jött vissza, hogy át fogják adni a levelemet, ezt a csalóka örömöt Swann is
igen jól ismerte, amikor egy palota vagy egy színház elé érve, ahol a szeretett
asszonyt bálban, ünnepen, első előadáson tudjuk, egy közös barát vagy egy
rokon észrevesz bennünket, ahogy kinn kóborgunk s kétségbeesetten keresünk
valamilyen alkalmat, hogy a szeretett asszonyhoz hozzáférjünk. A barát mindjárt
felismer, bizalmasan megszólít bennünket, megkérdi, mi járatban vagyunk. S
amikor valami ürügyet mondunk, hogy sürgős közölnivalónk van a mi közös
barátnőnk vagy rokonunk számára, megnyugtat bennünket, mi sem egyszerűbb,
bejön velünk az előcsarnokba s megígéri, hogy kedvesünk öt percen belül már
velünk lesz. Hogy szeretjük – mint ahogy e percben én Françoise-t szerettem –
ezt az oly jó szándékú közvetítőt, aki egyetlenegy szóval tűrhetővé, emberivé s
majdnem kedvezővé teszi nékünk ezt a megfoghatatlan és pokoli ünnepet, ahol
bűnös, ellenséges és élvezetes forgószelek viszik magukkal, távol tőlünk, akit
szeretünk, s aki tán nevet rajtunk. Ha mármost e jó rokon után ítéljük meg a
többieket is, mert hisz ő is be van avatva ezekbe a kegyetlen misztériumokba, a
többi vendég sem lehet olyan rettenetesen démoni. Ezekbe a gyötrelmes és
elérhetetlen pillanatokba, amelyekben a szeretett asszony ismeretlen örömöket
élvez, lám, most mi is behatolhatunk egy váratlan résen át; lám, sikerül
elképzelnünk egyetlenegy pillanatot, egyet ama pillanatok közül, amelyek az
órákat alkotják, éppen olyan valóságosat, nékünk talán még fontosabbat, mint a
többi, mert kedvesünknek több köze van hozzá – sikerül nemcsak elképzelni,
hanem birtokolni és beleavatkozni, sikerül majdnem megteremteni: a pillanatot,
amikor majd azt mondhatjuk néki, hogy itt vagyunk. S az ünnep egyéb pillanatai
biztosan nem nagyon különböznek ettől, biztosan semmivel sem élvezetesebbek,
holott annyit szenvedtünk miattuk, mert hisz a jó szándékú barát azt mondta:
„örülni fog, hogy lejöhet! Csak szívesebben beszélget önnel, mintsemhogy
tovább unatkozzék odafenn.” De, sajnos, Swann már rég tapasztalta, hogy egy
harmadik jó szándéka semmi hatással sincs arra a nőre, akit csak bosszant, hogy
üldözik, s még a bálba is utánajön oly valaki, akit nem szeret. A jó barát
visszatér, de sokszor csak egyedül.
Anyám nem jött, s nem is kímélve az én önérzetemet (amelynek mégis fontos
volt, hogy ne hazudtolja meg annak a bizonyos, anyám kívánta keresésnek a
meséjét), csak ennyit üzent Françoise-zal: „Nincs válasz”, ugyanazt, amit azóta
olyan gyakran hallottam a „palace”-ok portásaitól vagy a játékbarlangok
inasaitól, amint egy szegény lánynak mondták, aki úgy tett, mintha csodálkozna:
„Hogyan, hát nem mondott semmit, ez lehetetlen! Pedig, ugye, átadta a
levelemet. Jó, hát akkor még várok.” S mint ahogy ez a szegény lány is
változatlanul kijelenti, hogy miatta fölösleges még egy lángot felgyújtani, és ott
marad továbbra is, hallgatva a portás meg az inas társalgását az időjárásról, amíg
aztán ugyanez a portás, észrevéve, hogy hány óra van, hirtelen elküldi az inast,
hogy behűtse egy vendég italát – én is elhárítottam Françoise-nak az ajánlatát,
hogy teát készít, vagy mellettem marad, visszaküldtem a konyhába, lefeküdtem,
lecsuktam a szemem s próbáltam meg nem hallani rokonaimnak a hangját, akik a
kávénál tartottak, lenn a kertben. De már néhány pillanat múlva éreztem, hogy
hiába minden, mert azzal, hogy írtam anyámnak s a haragját kockáztatva,
annyira közeledtem hozzá, hogy már szinte minden percben remélhettem a
viszontlátást, magam tettem lehetetlenné az elalvást, mielőtt viszontlátnám, s a
szívverésem percenként fájdalmasabb lett; mert azzal, hogy nyugalmat
prédikáltam magamnak, vagyis hogy nyugodjak meg balsorsomban, csak még
inkább növeltem az izgalmamat. Hirtelen megszűnt a szorongásom, boldogság
áradt el rajtam, mint mikor egy erős orvosság egyszeriben hatni kezd és
megszünteti valamilyen fájdalmunkat: elhatároztam ugyanis, hogy nem is
próbálok elaludni, amíg nem látom anyámat, hogy megcsókolom, történjék
bármi, ha majd feljön a szobájába, bár előre és biztosan tudtam, hogy akkor soká
fog rám haragudni. Ez a nyugalom, amely a megszűnt szorongásokra
következett, rendkívül jókedvűvé tett, ugyanúgy, mint a veszélynek várása,
szomjúsága és félelme.
Kinyitottam az ablakot, zaj nélkül, s az ágy lábához ültem; szinte meg se
mozdultam, hogy odalenn meg ne halljanak. Odakinn a dolgok is néma
várakozásba meredtek, csak hogy ne zavarják a holdfényt, amely visszfénye
kiterjedésével mindent megkettőzött és eltávolított, ezzel a nála is sűrűbb és
kézzelfoghatóbb visszfénnyel, és az egész tájékot megvékonyította és
megnövesztette, olyanná, mint egy tervrajzot, amely előbb még össze volt
göngyölve, s amelyet most egészében kiterítenek. Aminek mozognia kellett, az
mozgott, így a gesztenyefa levélzete. De ez a teljes, aprólékos, minden kicsi
árnyalattal és legvégső finomsággal végrehajtott borzongás cseppet se zavarta
meg a csendet, nem olvadt bele a tájékba, nem lépte át a maga határait. Ebben a
csendben, amely mit se nyelt el, a legtávolibb zajok is, azok, amelyek más
kertekből, a város túlsó végéről jöttek, olyan apró részletezettséggel, olyan
tökéletes módon hallatszottak, mintha csak távoli hatásukat pianissimójuknak
köszönhetnék, akár az akadémiai zenekarnak[21] azok a hangfogóval játszott
motívumai, amelyekről azt hisszük, bár egy hangot se vesztünk el belőlük, hogy
nem benn a teremben, hanem a hangversenytől távol halljuk őket, úgyhogy azok
a régi bérlők – nagyanyám nővérei is mindannyiszor, ha Swann nekik adta a
jegyeit – úgy figyeltek, oly feszülten, mintha egy menetelő sereg növekvő lépteit
hallanák, amelyek majd nemsokára a rue de Trévise-ben is felhangzanak.
Tudtam, hogy ez az esetem szüleimnek a részéről a legkomolyabb
következményekkel járhat, sokkal komolyabbakkal, mint egy idegen hihetné,
olyanokkal, aminőket csak a legszégyenletesebb hibák érdemelnek. Csakhogy az
én nevelésemben más volt a hibák értéktáblája, mint más gyermekek
nevelésében, s szüleim hozzászoktattak ahhoz, hogy azokat tartsam a
legsúlyosabbaknak (mert bizonnyal ezek ellen kellett a leggondosabban
védekeznem), amelyeknek, ma már értem, az volt a közös jellegük, hogy
olyankor estem beléjük, amikor az idegeimnek engedtem. De akkor még e szót
nem mondták ki, s nem beszéltek erről az eredetről, amely elhitethette volna
velem, hogy az ily hibák elkövetése nemcsak hogy megbocsátható, hanem hogy
nem is vagyok tán képes ellenállást tanúsítani velük szemben. De én már
felismertem e hibákat arról a szorongásról, amely megelőzte, s a büntetés
szigoráról, amely utólag követte őket; s tudtam, hogy amit most elkövettem,
ugyanabból a családból való, legfeljebb még súlyosabb, mint amelyekért
régebben oly szigorú büntetést kaptam. Ha majd anyám elé megyek, amikor
feljön a szobájába s látja, hogy én fennmaradtam, csak azért, hogy még egyszer
elbúcsúzzam tőle a folyosón, biztosan nem tűrnek meg többé a házban, s már
másnap intézetbe küldenek. Nos, ha öt perccel később az ablakon kéne
kiugranom, nem bánom, még ezt is vállalom! Most csak anyámat akartam,
búcsúzkodni akartam tőle, és már sokkal messzebb mentem e vágyam
megvalósításához vivő úton, semhogy a félútról visszatérjek.
Hallottam szüleim lépteit, amint kikísérték Swannt; s amikor a kapucsengő
figyelmeztetett, hogy már elment, odasiettem az ablakhoz. Anyám kérdezte
apámtól, ízlett-e neki a homár, s hogy Swann úr vett-e még egyszer a kávé- és a
pisztáciafagylaltból. „Énnekem nem nagyon ízlett – mondta anyám –, azt
hiszem, hogy legközelebb majd valami más ízzel próbálkozunk.” „Én nem
értem, de ez a Swann annyira megváltozott – mondta nagynéném –, olyan öreg!”
Nagynéném úgy megszokta, hogy Swannban mindig ugyanazt a kamaszt lássa,
hogy csak bámult, mért találja egyszerre kevésbé fiatalnak, mint amilyen
korúnak állandóan tartotta. Szüleim is egyébként szintén azon a véleményen
voltak, hogy Swannt elérte az a rendellenes, szégyenletes és végleges öregség, az
agglegények és mindazok megérdemelt öregsége, akiknek a számára, úgy
látszik, hogy a napnak nincs másnapja, s ezért hosszabb, mint másoknak, mivel
az ő napjuk üres, s a percek reggeltől kezdve halmozódnak, anélkül, hogy azután
szétosztódjanak a gyermekek között. „Azt hiszem, sok baja van azzal a rossz
feleségével. Hisz egész Combray arról beszél, hogy valami Charlus nevű férfival
él. A városban már mindenki tudja.” De anyám erre közbeszólt, hogy azért
Swann egy idő óta mintha nem volna olyan szomorú. „Már azt a bizonyos
mozdulatát se ismétli annyiszor, amit az apjától örökölt, hogy megtörli a szemét
s kezével végigsimít a homlokán. Azt hiszem, hogy alapjában nem is szereti már
azt a nőt.” „Hát persze hogy nem szereti – felelt rá a nagyapám. – Egyszer régen
írt is nekem erről, bár nem tettem meg, amire kért, s ez a levél semmi kétséget
nem hagy a felesége iránt való érzelmei vagy legalábbis szerelme felől. De nini!
Látjátok, meg se köszöntétek az asti borküldeményt” – tette hozzá nagyapám
sógornői felé fordulva. „Hogyne köszöntük volna meg, sőt, ha nem vagyok
szerénytelen, azt hiszem, elég finoman köszöntem meg” – felelte Flora
nagynéném. „Igen – mondta Céline néném –, nagyszerűen csináltad:
csodáltalak.” „De te is igen ügyes voltál.” „Igen, nem mondom, büszke is
vagyok arra a mondatomra a jó szomszédokról.” „Micsoda, ezt nevezitek ti
köszönetnek! – kiáltott fel nagyapám. – Nem mondom, én is hallottam, de még
csak eszembe se jutott, hogy ezt Swann-nak mondtátok. Biztosak lehettek benne,
hogy egy betűt sem értett az egészből.” „Ugyan, Swann nem olyan ostoba.
Biztosan értékelte a célzásunkat. Végre is nem mondhattam neki, hogy hány
palack volt a ládában, és hogy mi az asti bor ára!” Apám és anyám egyedül
maradtak s leültek egy pillanatra, aztán apám azt mondta: „No, hát ha te is úgy
akarod, mehetünk már lefeküdni.” „Nem bánom, kedves, bár nem vagyok álmos;
pedig hát biztos, hogy nem a kávéfagylalt tart még most is éberen; de látom,
világos van a konyhában, s ha már a szegény Françoise ilyen sokáig várt rám,
megkérem, kapcsolja ki a derekamat, amíg majd te levetkőzöl.” S anyám már ki
is nyitotta a bejáró rácsos ajtaját, amely a lépcsőhöz vezetett. Csakhamar már
hallottam is, hogy bezárja az ablakot. Kimentem a folyosóra, zajtalanul; a
szívem olyan erősen vert, hogy még járni is nehezen tudtam, de most legalább
nem a szorongás miatt, hanem az ijedtségtől és az örömtől vert. Már láttam a
lépcsőházban anyám gyertyájának a fényét. Aztán őt is észrevettem; azonnal felé
rohantam. A legelső pillanatban csodálkozva nézett rám, nem értette, mi történt.
Aztán haragossá vált az arca, egyetlen szót sem szólt hozzám, mert hisz még
kisebb dologért is sokszor napokig nem beszéltek velem. Ha anyám csak egy
szót is szól hozzám, mintegy beleegyezett volna, hogy tovább is beszéljenek
velem, bár ezt talán mindennél szörnyűbbnek éreztem volna, mint annak az
előjelét, hogy oly komoly büntetés vár rám, amihez képest a hallgatás, a
veszekedés csak gyerekjáték. Egy szó azt a nyugalmat jelentette volna mostan,
amellyel egy cselédnek válaszolunk, amikor elhatározzuk, hogy elküldjük; vagy
azt a csókot, amelyet fiunknak adunk, mikor katonának küldjük, holott ugyanezt
a csókot megtagadtuk volna tőle, ha beérhettük volna azzal, hogy két napig
haragban maradunk vele. De anyám már hallotta apám lépteit a mosdófülkéből,
ahova azért ment, hogy levetkőzzön, s mivel félt minden jelenettől apám és
énközöttem, haragtól fojtott hangon így szólt hozzám: „Takarodj, takarodj, ha
mondom, legalább apád ne lássa, hogy vártál itt, mint egy őrült!” De én egyre
csak ezt mondtam neki: „Ugye, bejössz hozzám még este”, rémüldözve, mikor
láttam, hogy apám gyertyájának fénye már ott táncol a folyosó falán,
ugyanakkor azonban zsarolásra használva a közeledését s remélve, hogy anyám
engedni fog, nehogy apám a folyosón találjon, és hogy majd mégiscsak így szól
hozzám: „Menj a szobádba, jövök utánad.” De késő volt, apám már előttünk állt.
Akaratlanul ezeket a senkitől se hallott szavakat mormoltam: „Végem van!”
De nem így történt. Apám mindig megtagadta tőlem mindazt, amit az
anyámmal s nagyanyámmal kötött szerződések engedélyeztek, mivel nem sokat
törődött az úgynevezett „elvekkel”, s nem lehetett meggyőzni az „emberi jogok”
emlegetésével. Bármilyen véletlen okból, vagy pedig minden ok nélkül, olykor
az utolsó pillanatban tiltott el egy-egy megszokott s rég szentesített sétától,
holott csak szerződésszegéssel foszthattak meg ilyesmitől, vagy pedig, mint ma
este is, jóval a rendes óra előtt szólt így hozzám: „Egy-kettő, siess lefeküdni,
egyetlen hangot se halljak!” De épp azért, mert nem voltak elvei (mármint
nagyanyám értelmezése szerint), tulajdonképp nem is volt kérlelhetetlen. Egy
pillanatig csodálkozva, haragosan nézett rám, majd mikor anyám mondta néki,
néhány zavarodott szóval, hogy mi történt, így szólt hozzá: „De hát menj vele,
hisz magad mondtad, hogy úgysem tudsz aludni, maradj egy kicsit a szobájában,
énnekem úgysincs szükségem semmire.” „De szívem – felelte félénken anyám –,
akár alszom, akár nem, nem sokat változtat már a dolgon, mert hisz ezt a
gyereket mégse szoktathatjuk...” „Mi az, hogy szokás vagy nem szokás –
mondta apám vállat vonva –, láthatod, milyen szomorú ez a gyerek, milyen
kétségbeesett arcot vág; végre is nem vagyunk hóhérok! Mi hasznod van, ha
beteggé teszed. Úgyis van két ágy a szobájában, mondd meg hát mindjárt
Françoise-nak, vesse meg neked a nagy ágyat, s ma éjjel maradj a gyerek
mellett. No, jó éjszakát, én nem vagyok olyan ideges, mint ti, hát lefekszem.”
Apámnak nemigen lehetett köszönetét mondani; csak bosszantotta volna az,
amit ő érzelgésnek nevezett. Ott álltam hát előttük, anélkül, hogy mozdulni
mertem volna; ő még egy pillanatig velünk maradt, magasra nyúlva, fehér
hálóköntösében, s a fején egy viola- és rózsaszínű indiai kasmírkendővel –
amelyet úgy kötött meg, mióta fejszaggatásai voltak, mint Ábrahám azon a
Benozzo Gozzioli-féle metszeten[22] – amelyet Swann úrtól kaptam –, s
ugyanolyan mozdulattal, amikor azt mondja Sárának, hogy Izsákkal kell
maradnia. Azóta már sok esztendő múlt el. A lépcsőháznak az a fala, ahol a
gyertya visszfényét láttam, már régóta összeomlott. Bennem is sok minden
összeomlott, amiről azt hittem, hogy örökké tart, és sok olyan új dolog épült, ami
még akkor előre nem látható új örömöket szült és fájdalmakat, mint ahogy
viszont a régieket ma már nehezen vagy sehogy sem értem. Annak is már jó
ideje, hogy apám nem mondhatja többé anyámnak: „Menj be azzal a gyerekkel.”
Ezeknek az óráknak még csak a lehetősége sem fog újjászületni. Viszont egy kis
idő óta kezdem igen jól hallani, ha jól odatartom a fülem, a magam nehezen
visszatartott zokogását apám előtt, azt a zokogást, amely csak akkor tört ki
belőlem, amikor egyedül maradtam anyámmal. Ez a zokogás tulajdonképp azóta
se szűnt meg soha; s most is csak azért hallom újból, mivel az élet ma már
sokkal mélyebben hallgat körülöttem, mint ahogyan napközben a zárdaharangok
csengését is túlharsogják a város zajai, olyannyira, hogy azt hisszük, már
végképpen elhallgattak, míg aztán újra felhangzik az esti csöndben.
Anyám ezt az éjszakát a szobámban töltötte; amikor oly hibát követtem el,
hogy azt hittem, örökre el kell hagynom a szülői házat, többet kaptam
szüleimtől, minthogyha egy szép tettért kellett volna megjutalmazniok. De még
most is, mikor apám ily kegyes volt énvelem, jellegzetesen szeszélyesnek s
önkényesnek mutatkozott, mivel ez a magatartása inkább véletlen döntéseken,
mint előre kidolgozott terveken múlt. Még az is, amit a szigorának hittem,
amikor korábban küldött lefeküdni, talán kevésbé érdemelte meg e nevet, mint
anyám vagy nagyanyám szigorúsága, mivel apám természete e tekintetben
sokkal inkább különbözött az enyémtől, mint az övék, s eddig ki sem találhatta,
milyen szerencsétlen voltam minden este, amit viszont mind anyám, mind
nagyanyám igen jól tudott; de ők eléggé szerettek ahhoz, hogy ne kíméljenek
meg a szenvedéstől, meg akartak tanítani arra, hogy uralkodjak rajta, mivel csak
így fékezhetem ideges érzékenységemet s erősíthetem az akaratomat. Apámnak
viszont, aki engem egészen másként szeretett, nem tudom, lett volna-e ehhez
bátorsága; most, mikor megértette, hogy bánatom van, mindjárt szólt is
anyámnak: „Menj vele és vigasztald meg.” Anyám hát ezen az éjszakán velem
maradt a szobámban, s hogy ne rontsa el semmi lelkifurdalással ezt az órát,
amely oly más lett, mint amilyet remélhettem – amikor Françoise bejött s
megértette, hogy valami rendkívüli dolog történt, mivel anyámat ott látta
mellettem ülve, a kezemet fogva s hagyva, szemrehányás nélkül, hogy sírjak, s
azt kérdezte anyámtól: „De mi van a fiatalúrral, miért sír?” – anyám azt felelte
neki: „Maga se tudja, Françoise, igen ideges, szegényke; vesse csak meg a nagy
ágyat, aztán mindjárt lefekhet.” Így hát a szomorúságomat most először nem
nézték valami büntetendő cselekedetnek, hanem egy akaratlan betegségnek,
amelyet most hivatalosan is ideges állapotnak ismertek el, s amelyért nem
tartottak felelősnek; megkönnyebbülve éreztem, hogy keserű könnyeimet nem
kell aggályokkal kevernem, hogy végre sírhatok büntetlenül. Egyúttal, szemben
Françoise-zal, nem kevésbé büszkélkedhettem a dolgok ily fordulatával, amely,
alig egy órával anyám elutasítása után s ama megvető válasza ellenére, hogy
csak aludjak el egyedül, egyszerre a felnőttek méltóságára emelt és a bánat
kamaszkorának, a könnyezés szabadságának tett részesévé. Boldognak kellett
volna lennem: nem voltam az. Úgy éreztem, hogy anyám most egy oly első
engedményt tett, amely neki csak fájdalmas lehet, hogy ezzel először mond le a
számomra elképzelt ideálról, s ő, aki oly bátor volt, először vallotta magát
legyőzöttnek. Úgy éreztem, hogy ha most győztem, csakis őellene győztem, s
úgy értem el ezt a sikert, mint a betegség, a kor vagy a bánat, amelyek
elgyöngítik az akaratát s meghajlítják az értelmét, s hogy ez az este új korszakot
kezd, és szomorú dátum marad. Ha most szólni mertem volna, ezt mondtam
volna anyámnak: „Nem, ne maradj, ne aludj itt!” De ismertem gyakorlati, vagy
ahogy ma mondanák, realista bölcsességét, amely mintegy mérsékelte benne
nagyanyám forrón idealista természetét, s tudtam, ha már a baj megtörtént,
anyám szívesebben veszi, ha legalább élvezhetem annak megnyugtató örömét, s
nem zavarjuk újra apámat. Igaz, anyám szép arca még fiatalon ragyogott ezen az
estén, amikor oly szelíden simogatta a kezemet, s próbálta elállítani a
könnyeimet; de én mégis úgy éreztem, hogy ennek nem így kellett volna
történnie, s a haragja kevésbé szomorított volna el, mint ez az új szelídség,
amelyet az én gyermekségem még nem ismert; úgy éreztem, hogy titkos és
kegyetlen gyermeki kézzel a lelkébe az első ráncot véstem, s első fehér
hajszálának lettem most az okozója. De erre a gondolatra még erősebben
kezdtem zokogni, s akkor anyám, aki velem szemben semmilyen ellágyulásának
sem engedett, most minthogyha hirtelen elkapta volna az enyémet, s vissza
kellett tartani magát, hogy ne sírjon. Mivel érezte, hogy észrevettem, nevetve így
szólott hozzám: „No, látod, aranyom, kis madaram, a mamád éppoly csacsi lesz
már, mint te magad, ha ez így folytatódik. Hadd lám, ha már nem vagyunk
álmosak, ne idegesítsük egymást, csináljunk valamit, felolvasok valamelyik
könyvedből.” Csakhogy nekem egy könyvem sem volt ott. „Elrontaná az
örömödet, ha előre kivennék egyet azokból a könyvekből, amiket nagyanyádtól
kapsz a névnapodra? Gondold meg jól: nem sajnálod, ha holnapután semmi újat
sem kapsz?” Ellenkezőleg, boldog voltam, s anyám előkeresett egy csomagot
csupa könyvvel, amelyekről a papíron át csak annyit láttam, hogy vastagok és
kicsik, de amelyek már erre az első, bár fölületes tekintetre egyszerre
elhomályosították az újévi festékesdobozt és a múlt évi selyemhernyókat.
George Sand idilljei[23] voltak, az Ördögmocsár, François le Champi, a Kis
Fadette és a Muzsikusok. Nagyanyám, mint később megtudtam, először Musset
költeményeit választotta, Rousseau-nak egy kötetét és Indianá-t; mert egyrészt a
könnyű olvasmányokat éppolyan egészségtelennek tartotta, mint a cukorkát és a
süteményt, másrészt az volt a véleménye, hogy a lángelmék lehelete éppen olyan
veszélytelen és frissítő egy gyermek szellemének, mint néki a szél s a szabad
levegő. De miután apám majdnemhogy őrültnek nevezte, amikor megtudta,
miféle könyveket akar nekem ajándékozni, nagyanyám maga ment vissza Jouy-
le-Vicomte-ba, a könyvkereskedőhöz, csak hogy én a névnapomra mindenképp
megkaphassam az ajándékomat (éppen igen forró nap volt, s oly betegen jött
haza, hogy az orvos meghagyta anyámnak, ne engedje többé így elfáradni), s
mindjárt George Sand e négy falusi idilljét választotta ki a számomra. „Tudod,
lányom – mondta anyámnak –, nem tudnék ennek a gyereknek egy rosszul írt
könyvet adni.”
Alapjában sosem tudott olyan valamit vásárolni, amiből ne lehetett volna
valami szellemi hasznot húzni, főképp olyat, amit csak a szép dolgok szereznek
nekünk, mivel megtanítanak arra, hogy örömünket ne csak a jólét és a hiúság
kielégülésében keressük. Még akkor is, ha valakinek úgynevezett hasznos
ajándékot kellett keresnie, amikor egy karosszéket, étkezőkészletet, sétabotot
adott, mindig „antik” dolgot keresett, mintha a kor és az a tény, hogy sokáig
használaton kívül voltak, megfosztaná e tárgyakat minden hasznossági
jellegüktől, és így inkább arra jók, hogy a régiek életéről meséljenek,
mintsemhogy a mi életünk szükségleteit szolgálják. Szerette volna a többi
között, hogy a szobám tele legyen a legszebb tájak vagy műemlékek
fényképeivel. De mikor már ott tartott, hogy meg is vásárolja őket, s jóllehet a
képek témái esztétikai értékkel bírtak, nagyanyám úgy találta, hogy a fénykép, e
gépies megjelenítésmód nagyon is sok helyet ád a mindennapiságnak, a
hasznosságnak. Ezért hát ravaszkodni próbált, s ha nem tudta végleg
kiküszöbölni a kereskedelmi köznapiságot, legalább csökkenteni próbálta azzal,
hogy legnagyobb részében művészettel helyettesítette, vagyis művészi elemeket
csempészett be közéjük: így a chartres-i székesegyház, a saint-cloud-i
szökőkutak, a Vezúv fényképei helyett kikereste, Swann tanácsára, azokat a
képeket, amelyeket nagy festők festettek e témákról, s ha már fényképeket adott,
inkább Corot képét adta a chartres-i székesegyházról, Turnerét[24] a Vezúvról,
Hubert Robert[25]-ét a saint-cloud-i szökőkutakról, ami már e fényképeket egy
fokkal magasabbra helyezte a művészetben. De ha így a természet vagy a
remekművek megjelenítésében sikerült a fényképészt egy-egy nagy művésszel
helyettesíteni, ugyanaz a fényképész mégis a jogaihoz jutott, amikor magát a
művészi megjelenítést fényképezte. Amikor nagyanyám idáig ért a köznapiság
kiküszöbölésében, még mindig nem maradt nyugton, próbálta még messzebbre
űzni. Megkérte Swannt, szerezzen neki metszeteket e művekről, s ha lehet, régi
metszeteket, amelyeknek nemcsak magukban, de magukon túl is van értékük,
mint például olyanokat, amelyek egy-egy remekművet egy, ma már nem látható
állapotban ábrázolnak (mint Leonardo da Vinci Utolsó Vacsorá-jának metszetét,
mielőtt a kép szétmállott, Morghentól[26]). Hozzá kell tennem, hogy az
ajándékozásnak ez a sajátos értelmezése nem járt mindig igen fényes
eredménnyel. Így például az a velencei képem, amelynek Tizian egy rajza után a
Lagúna a háttere, biztosan nem adott Velencéről olyan pontos ideát, mint aminőt
egyszerű fényképek után nyerhettem volna. Valahányszor nagynéném
vádbeszédet tartott nagyanyám ellen, sose jutott a végére annak a sok
karosszéknek, amiket a nagyanyám vagy fiatal jegyeseknek, vagy öreg
házasoknak ajándékozott, s amik az első alkalommal, ha rájuk akartak ülni,
azonnal száz darabra törtek a megajándékozottak súlya alatt. Csakhogy
nagyanyám egyszerűen kicsinyesnek tartotta volna, hogy egy olyan fafaragás
szilárdságával törődjön, amelyen még jól látszott egy kis virág, egy mosolygó
arc, a múltnak egy-egy szép elképzelése. Még az is, ami e bútorokban valami
szükségletnek felelt meg, de olyannak, amihez mi már nem vagyunk
hozzászokva, éppannyira tetszett néki, mint a régies beszédmód metaforái,
amelyeket a mai nyelvben rég elkoptatott a szokás. Épp a George Sand regényei,
e névnapi ajándék könyvek, tele voltak, akárcsak azok a régi bútorok, elfelejtett
és most megint képszerűvé vált kifejezésekkel, mint aminőket manapság csak
vidéken hallhatunk. S nagyanyám épp emiatt választotta ki őket más könyvek
helyett, mint ahogy inkább bérelt volna egy oly falusi birtokot, ahol egy gótikus
galambdúcot vagy olyan más régiséget talál, amelyek kedvező befolyással
vannak az ember szellemére, mivel vágyat keltenek benne lehetetlen utazásokra
az Időben.
Anyám odaült az ágyam mellé; François le Champi-t választotta, amelynek
piros fedele éppúgy, mint érthetetlen címe, valami külön személyiséget s
titokzatos vonzóerőt kölcsönzött. Sosem olvastam igazi regényeket. Hallottam,
hogy George Sand a regényíró típusa. Nekem már ez is elég volt ahhoz, hogy ezt
a François le Champi-t valami meghatározhatatlan s elbűvölő olvasmánynak
képzeljem. Mindabban, amit egy jártas olvasó a legtöbb regény közös
vonásaként ismer, a mesélés oly módjait, amelyeknek kíváncsiságot vagy
elérzékenyülést kell kelteniök, vagy olyan fordulatokat, amelyeknek az a céljuk,
hogy bánatot vagy nyugtalanságot támasszanak, én egészen egyszerűen François
le Champi külön lényegének részegítő kisugárzását láttam – mivel egy új könyv
az én szememben nemcsak egy volt a sok hasonló közül, hanem egyetlen
személyiség, amely csak magában létezik. E mindennapi események, e
mindennél közönségesebb dolgok, e banális szavak mögött különös hangot,
hangsúlyt éreztem. A cselekmény megindult; kissé homályosnak tetszett, főképp
azért, mert ekkoriban olvasás közben lapokon át egészen másról ábrándoztam. S
azokhoz a hiányokhoz, amelyeket az elbeszélésben ez az én szórakozottságom
okozott, anyámnak az a szokása is hozzájárult, hogy amikor felolvasott, kihagyta
a szerelmi jeleneteket. Így aztán azok a különös változások, amelyek a molnárné
s a fiú viszonyában történnek, s amelyeket a kettőjük közt fejlődő szerelem
magyarázhat, az én szememben mélységesen titokzatosaknak látszottak, s úgy
képzeltem, a forrásuk ebben a kedves és ismeretlen „Champi” névben található,
ebben a névben, amely, nem tudom, miért, de a fiút eleven, bíboros és vonzó
színbe vonta. Ha anyám hűtlen felolvasó volt is, oly műveket, amelyekben
őszinte érzéseket talált, remekül tudott értelmezni, egyrészt komoly és egyszerű
előadásával, másrészt szép és szelíd hangjával. Az életben is, ha nem
műalkotások, hanem eleven emberi lények keltették fel részvétét vagy
csodálatát, hangjából, beszédéből, mozdulataiból megható módon hárított el
minden olyan hangosabb vidámságot, ami esetleg fájt volna egy oly anyának, aki
gyermekét gyászolja, s éppígy került minden olyan névnapi vagy születésnapi
dátumot, ami például egy aggastyánt korára emlékeztethette volna, vagy olyan
háztartási részleteket, amelyek, mondjuk, egy fiatal tudóst inkább csak
untathattak volna. Ugyanígy, ha George Sand műveiből olvasott fel, amelyeknek
prózája telítve van jósággal s azzal az erkölcsi választékossággal, amit anyám,
nagyanyám példájára, mindennél többre tartott az életben, s amit, de ezt már
tőlem tanulta, csak sokkal később, nem tartott mindennél többre a könyvekben,
iparkodott a hangjából minden mesterkéltséget, minden kicsinyességet távol
tartani, hogy e próza hatalmas áradatát minél szabadabban tolmácsolhassa, s
természetes gyöngédsége egyesült e mondatok szelídségével, amelyek mintha
egyenest az ő hangjának íródtak volna s amelyek teljesen betöltötték
érzékenysége skáláját. Mindjárt kezdetben eltalálta azt a megfelelő hangot,
amely előre éreztette a történet meghittségét, és mintegy diktálni látszott a
lágyan gördülő mondatokat, jóllehet az egyes szavak mit sem éreztettek még
mindebből; e hang révén sorra enyhítette az igeidők nyerseségét, a félmúltnak és
a múltnak mindig meg tudta adni a jóság lágy enyheségét s a gyengédség
melankóliáját, a befejező mondatot az utána következő felé terelte, s hol lassítva,
hol gyorsítva a szótagok menetét, hogy rövidek és hosszúak egyféle ritmust
alkossanak, ez egyszerű prózába valami folytonos érzelmi életet lehelt.
Lelkifurdalásaim elcsitultak, engedtem az éj enyheségének, hisz most itt volt
mellettem anyám. Tudtam, hogy egy ily éjszaka többé meg nem ismétlődhet;
hogy ez a mindennél nagyobb vágyam, anyámat itt tudni magam mellett az
éjszaka e szomorú óráiban, túlságosan ellenkezik mind az élet szükségleteivel,
mind a többiek óhajával, semhogy az ily engedmény ne legyen mesterkélt és
kivételes. Holnap kezdődhet újra a szorongásom, de anyám már nem lesz
mellettem. Csakhogy, ha elmúlt e szorongás, többé már nem is értettem meg; és
aztán, a holnap még messze van; gondoltam, még lesz időm majd azzal is
foglalkozni – bár ez az idő, jól tudtam, nem hozhat semmivel sem több hatalmat
–, mivel olyan dolgokról van szó, amelyek nem az én akaratomtól függnek, s
amelyeket különben is kikerülhetőbbeknek éreztem a mai estét a holnapitól
elválasztó időszak miatt.
*
Így történt, hogy sokáig, ahányszor éjszaka felébredtem és Combray-ra
emlékeztem, mindig egy fényes falsíkot láttam, csupa gomolygó árnyék között,
mint mikor a bengálitűz vagy a villamos fényszóró egy épületnek csak egy-egy
szárnyát világítja meg s emeli ki, míg a többi homályban marad: lenn, a széles
alapnál a kis szalon, az ebédlő, a sötét fasor kezdete, amelyen át majd Swann úr,
az én esti szomorúságaim akaratlan szerzője érkezik, a bejáró, ahonnan az első
lépcsőfok felé megyek, aztán maga ez a lépcső, amelyen oly nehéz volt
felvánszorognom, s amely e szabálytalan piramisnak keskeny törzsét alkotta; s
fenn, a piramis tetején, a hálószobám, az üvegajtós kis folyosóval, ahová anyám
fog benyitni; egyszóval, mindig ugyanaz a látvány, ugyanabban az órában,
elszigetelve mindattól, ami körötte lehetett, egymagában válva ki a homályos
háttérből, csak a legszükségesebb díszlet (mint aminőt régi színművek elején
látunk felrajzolva, vidéki előadások számára), az én vetkőzésem drámájához;
minthogyha az egész Combray csak e két emeletből állott volna egy vékonyka
lépcsővel összekötve, s minthogyha ott örökké este hét óra lett volna. Igaz, hogy
ha megkérdeznek, nyugodtan felelhettem volna, hogy más is volt Combray-ban,
s hogy Combray más órákban is létezett. De mivel ezt már a szándékos
emlékezet, az értelem emlékezete juttatta volna eszembe, s mivel ennek az
értesülései semmit sem őriznek meg a múltból, erre a maradék Combray-ra nem
is lett volna kedvem emlékezni. Tulajdonképp az én számomra mindez már
egészen halott volt.
Halott örökre? Lehetséges.
Mindebben sok a véletlen, s egy második véletlen, más szóval a halálunké,
gyakran akadályoz bennünket abban, hogy sokáig várhassunk az első véletlen
kedvezésére.
Igen értelmesnek tartom a keltáknak azt a hitét, hogy halottainknak a lelke egy
alsóbbrendű lénybe zárkózik, egy állatba, egy növénybe, valami lélektelen
tárgyba, s így elvesznek a számunkra addig a bizonyos napig, amelyet sokan
nem érnek meg, s amelyen csak úgy véletlenül elmegyünk ama fa mellett, vagy
pedig birtokosai leszünk e tárgynak, ahol halottunk lelke van bezárva. Olyankor
ez a lélek megremeg, hív bennünket, s mihelyt felismertük, a varázslatnak is
azonnal vége. Kiszabadítjuk, legyőzte a halált, s visszatér, hogy velünk éljen.
Így van ez a múltunkkal is. Hiába próbáljuk felidézni, értelmünk minden
erőfeszítése hasztalan. Kívül esik az értelem területén és hatalmán, valami
kézzelfogható tárgyba van rejtve (ennek a kézzelfogható tárgynak a bennünk
keltett benyomásába), amiről még csak sejtelmünk sincs. Pusztán a véletlenen
múlik, hogy ezt a tárgyat halálunk előtt megtaláljuk-e vagy sem.
Évek múltak már el azóta, hogy Combray-ból mindaz, ami nem volt az én esti
lefekvésem díszlete és drámája, nem is létezett már számomra, amikor egy téli
napon, hogy hazatértem a városból, anyám látva, hogy didergek, ajánlotta, hogy
szokásom ellenére igyák egy kevéske teát. Először nem akartam inni, de aztán,
nem tudom, hogy miért, mégis meggondoltam magam. A tea mellé anyám egy
kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája
mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen,
fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem
egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban
a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve,
odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog
történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak
az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a
sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá
változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s minthogyha csak megtöltött volna valami
értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az.
Nem éreztem többé magam közepesnek, véletlennek, halandónak. Honnan jött
ez a roppant öröm? Éreztem, hogy összefügg a tea és a sütemény ízével, de hogy
végtelenül több s nem ugyanolyan természetű. Honnan jött? És mit jelent?
Hogyan tudnám megközelíteni? Ittam egy második kortyot, de abban sem
találtam többet, mint az elsőben, s a harmadik kevesebbet hozott magával, mint a
második. Ideje, hogy abbahagyjam, az ital hatása csökkenni látszott. Világos,
hogy az igazság, amelyet most keresek, nem benne, hanem énbennem van. Az
ital keltette fel bennem, de ő maga nem ismeri, legfeljebb szüntelenül
ismételheti, bár egyre kevesebb erővel, ugyanezt a tanúságot, amelyet nem tudok
megmagyarázni, de legalább szeretném újra és újra megkapni tőle s érintetlenül
találni, most mindjárt, az én rendelkezésemre, a végleges megvilágítás kedvéért.
Leteszem a teáscsészét, s értelmemhez fordulok. Rajta a sor, hogy megtalálja az
igazságot. De hogyan? Valahányszor az értelem érzi, hogy túlhaladt önmagán,
mindig csak bizonytalanság a következmény, amikor ő a kutató s egyszersmind
az a homályos ország, ahol kutatnia kell, s ahol egész poggyászának semmi
hasznát nem veszi. Kutatni? ez kevés: alkotni. Oly dologgal van most szemközt,
ami még nincs, amit csak ő tud megvalósítani, hogy azután bevezesse a maga
világosságába.
S most újra kezdek tűnődni azon, mi ez az ismeretlen állapot, amely nem
hozott magával semmi logikai bizonyítékot, egyedül csak az örömnek, a maga
valóságának bizonyságát, amely előtt minden más öröm, minden más valóság
elenyészik. Próbálom megint felidézni. Gondolatban visszatérek egészen addig a
pillanatig, mikor az első kanál teát emeltem az ajkamhoz. Megint az előbbi
állapot, de minden új világosság nélkül. Még egy értelmi erőfeszítés, hogy
visszahozzam a menekülő élményt. S hogy semmi se törhesse meg az értelem
lendületét, amellyel ezt az élményét utolérni iparkodik, elhárítok minden
akadályt, minden idegen gondolatot, s fülemet és figyelmemet védve védem a
szomszéd szoba zajaitól. De mikor érzem, hogy értelmem eredmény nélkül
erőlködik, most meg, ellenkezőleg, mint előbb, pihenésre szorítom, hadd
gondoljon megint csak másra, hadd szedje magát újra össze, a végső, a döntő
próba előtt. Aztán, most már másodízben, kiürítek előtte mindent, szembesítem
az első korty még azon friss ízével s akkor érzem, hogy valami megremeg,
megmozdul bennem és szeretne felemelkedni, valami, aminek nagyon mélyen
felszedték a horgonyát; nem tudom, mi az, csak azt tudom, hogy száll lassan
felfelé, s érzem és hallom magamban a befutott távolságok ellenállását és
zsibongását.
Bizonyos, hogy az, ami így, ilyen mélyen reszket bennem, a kép lesz, a
látásbeli emlék, amely ehhez az ízhez van kötve, s azt próbálja követni a
tudatomig. Csakhogy még nagyon is messze, nagyon zavarosan vergődik; még
alig látom azt a semleges visszfényt, amelyben összekeveredik a felkavart
színeknek megfoghatatlan forgataga; de nem tudom felismerni az emlékkép
formáját, nem tudom megkérni arra, hogy, mint egyetlen lehetséges tolmács,
magyarázza meg kortársának, elválhatatlan kísérőjének, ennek az íznek a
tanúságát, nem tudom megkérni, mondja meg, hogy a múlt miféle
körülményéről, micsoda korszakáról van szó.
Elér-e vajon tudatom felszínéig ez az emlék, e régi pillanat, amelyet egy
azonos pillanatnak a vonzása idézett fel, indított meg, emelt fel énem
legmélyén? Nem tudom. Megint nem érzek semmit, megállt, talán újra leszállt a
mélybe; ki tudja, feljön-e még éjjeléből? Tízszer is újra kell kezdenem, megint
és újra fölé hajolnom. S a gyávaság, amely eltérít bennünket minden nehéz
feladattól, minden mégoly fontos műtől, mindannyiszor azt súgta, hagyjam abba,
igyam ki a teám s ne gondoljak semmi másra, mint aznapi gondjaimra, mint
holnapi vágyaimra, amelyeken baj nélkül kérődzhetek.
S hirtelen megjelent az emlék. Ez az íz annak a darabka madeleine-nek az íze
volt, amit Combray-ban, vasárnaponként (mert olyankor mise előtt sose hagytam
el a házat) Léonie néném szokott adni, ha felmentem köszönni a szobájába,
miután előbb beáztatta a teájába vagy a hársfateába. A kis madeleine látványa
semmire se emlékeztetett, amíg meg nem kóstoltam; talán mert azóta sokszor
láttam, anélkül, hogy megízleltem volna, a cukrászdákban, és így a képe
elhagyta a combray-i napokat, hogy más, újabb napokhoz kapcsolódjék; talán
mert az emlékekből, amelyek oly régóta kívül esnek az emlékezetemen, semmi
se maradt életben, mindannyi százfelé hullott; formáik – e kis cukros kagylóé is,
amely pedig oly buján érzékies, szigorú és ájtatos redői alatt – vagy megszűntek,
vagy elszunnyadtak, elvesztették terjeszkedő erejüket és így nem voltak képesek
feljutni az öntudathoz. De mikor a régmúltból többé már semmi se marad, az
élőlények halála után, a dolgok pusztulása után, egyedül az íz és az illat élnek
még tovább sokáig, törékenyebben, de elevenebben, anyagtalanabbul,
szívósabban és hívebben mindennél – mintha csak lelkek volnának, amelyek
idézik, várják, remélik, minden egyébnek romjai felett, s amelyek moccanás
nélkül tartják majdnem megfoghatatlan harmatjukon az emlék óriás épületét.
S mihelyt így sikerült felismernem ennek a teába áztatott madeleine-
darabkának az ízét, amelyet nagynénémtől kaptam (bár ekkor még nem tudtam
és sokkal később fedezhettem csak fel, miért tett ez az emlék boldoggá), az
ódon, szürke ház utcai része, ahol nagynéném szobája volt, azonnal
odailleszkedett, mint egy díszlet, ahhoz a kerti kis pavilonhoz, amelyet a ház
mögött szüleim számára építtettek (ez volt az a csonka szárny, amelyre eddig
egymagában emlékeztem); s a házzal együtt maga a város, a Főtér, ahova
elküldtek ebéd előtt, az utcák, ahol reggeltől estig s minden időben a házbeliek
megbízásait végeztem, az utak, amerre szép időben sétálgattunk. S mint abban a
japánoktól annyira kedvelt játékban, ahol egy vízzel telt porcelán edénybe
egyforma apró papírdarabkákat vetnek, s amelyek a nedvességben
kinyújtózkodnak, összecsavarodnak, megszíneződnek, szétosztódnak, virágok
lesznek vagy házak, megfogható és felismerhető alakok – ugyanígy kertünk
minden virága éppúgy, mint Swannék parkjáé és a Vivonne vízirózsái és a falu
lakói és apróka házaik és a templom és egész Combray és a város környéke,
mindaz, ami formát nyer, mindaz, ami szilárddá válik, város és kertek így
szálltak fel az én csésze teámból.
2
*
Így virrasztottam sokszor reggelig is a combray-i időkre gondolva, bánatos,
álmatlan estéimre meg annyi sok nappalra is, amelyek képét nemrég egy csésze
teának az íze, vagy, mint Combray-ban mondták volna, az „aromája” idézte fel –
s az emlékek társulása révén mindarra, amit sok évvel aztán, hogy otthagytam
ezt a kisvárost, Swann egy régi, még születésem előtt való szerelméről tudhattam
meg, azzal a részletes pontossággal, amelyet könnyebb megszereznünk századok
óta halott személyeknek, mint legjobb barátainknak az életéről, s amely éppoly
lehetetlennek látszik, mint két város közt hajdan a távbeszélgetés, míg aztán ki
nem találjuk azt a bizonyos kis fortélyt, amellyel megkerülhetjük ezt a
nehézséget. Mindezek az emlékek egymás mellé rakódva most már egyetlen
tömeget alkottak, de azért könnyen meg lehetett különböztetni köztük – a
legrégibbek, majd a frissebbek közt, amelyek egy illatból származtak, azután
meg azok közt, amelyek más emlékei voltak, és én csak hallomásból ismertem
őket –, ha nem is épp repedéseket vagy igazi hasadékokat, de legalább afféle
erezeteket és színkeverékeket, aminők bizonyos kőzetekben vagy márványokban
különböző eredetet, kort és „képződést” tárnak elénk.
Bizonyos, hogy reggel felé már réges-rég eloszlott az ébredés rövid
bizonytalansága. Tudtam, milyen szobában vagyok valójában, s akár a puszta
emlékezet segítségével tájékozódva, akár egy alig látható gyönge fénysugár
útmutatására, amely alá azonnal odaképzeltem az ablakfüggönyöket – a
homályban az egész szobát felépítettem s bebútoroztam magam körül, mint egy
építész, aki előre nyílást hagy az ajtóknak és az ablakoknak, s mint egy kárpitos,
úgy helyeztem vissza a tükröket és a szekrényeket eredeti helyükre. De alighogy
a reggel napfénye – nem pedig amit annak véltem, a függönyök rézrúdján utolsót
lobbanó parázsé – felrajzolta a homályba legelső, mintegy krétával húzott s
helyreigazító vonását, az ablak és a függönyök elhagyták az ajtókeretet, ahova
tévedésből képzeltem őket, miközben, hogy helyet adjon nékik, az íróasztal,
amelyet odatett sután az emlékezetem, rohanva menekült odább, maga előtt tolva
a kandallót is, s félrehárítva útjából a folyosó választófalát; ott, ahol az előbb
még a mosdófülke foglalt helyet, most egy kis udvar terjeszkedett, s az egész
ház, amelyet a homályban építettem újra, utánament az ébredés forgószelében
látott többi háznak, mivel futásra kényszerítette ez a halovány jeladás, amelyet a
függönyök fölé a nap fölemelt ujja rajzolt.
MÁSODIK RÉSZ
Swann szerelme
Helynevek: A név