Marcel

Proust

AZ
ELTŰNT IDŐ
NYOMÁBAN


Marcel Proust: Á la recherche du temps perdu
 I

SWANN

I. Du côté de chez Swann

Fordította: Gyergyai Albert
ELSŐ RÉSZ

Combray
 1

Sokáig korán feküdtem le. Néha, alighogy elfújtam a gyertyát, oly gyorsan
lecsukódott a szemem, hogy még azt se mondhattam magamban: „No, most
elalszom.” De aztán, egy félóra múlva, felébresztett az a gondolat, hogy ideje
lesz álomra térni; le akartam tenni a könyvet, mert azt hittem, még a kezemben
van, s elfújni a gyertyámat; alvás közben is gondolkoztam azon, amit az ágyban
olvastam, csakhogy ezek a gondolatok sajátos irányba terelődtek; úgy tetszett, én
magam vagyok az, amiről a könyv beszélt: egy templom, egy vonósnégyes, I.
Ferenc és V. Károly versengése[1]. Ez az érzés tovább élt bennem pár pillanatig
az ébredés után; nem zavarta az értelmemet, inkább csak elhomályosította, mint
szemet a hályog, s nem engedte meglátnom, hogy a gyertya már nem ég. Aztán
ugyanez az érzés kezdett értelmetlenné válni, mint a lélekvándorlás után a
megelőző lét gondolatai; a könyv tárgya levált rólam, szabadon foglalkozhattam
vele, vagy nem; utána mindjárt látásomat is visszakaptam, s csak csodáltam,
hogy magam körül csupa homályt találok, enyhét és megnyugtatót a szemnek, de
talán még inkább az értelmemnek, amely előtt úgy tűnt fel, mint egy ok nélkül
való és teljességgel értelmetlen, mint egy valóban homályos dolog.
Gondolkodtam, hány óra lehet: hallottam a vonatok füttyét, amely, közelebb
vagy messzebb, mint madárének az erdőben, fölmérte a távolságokat, mintegy
leírta előttem a kihalt táj kiterjedését, ahol a magányos utas siet a közeli állomás
felé; s az a kis ösvény, amelyet követ, most mélyen belevésődik az
emlékezetébe, annak az izgalomnak a révén, amelyet az új helyek, a szokatlan
cselekedetek keltenek benne: egy iménti beszélgetés, a búcsú egy idegen lámpa
alatt s a visszatérés közeli édessége – mindazt, ami követi az éjszaka csöndjében.
Az arcomat odanyomtam gyengén a párna szép arcához, amely oly telt és
olyan friss, akárcsak gyermekségünk arca. Meggyújtottam egy gyufaszálat, hogy
megnézhessem az órát. Nemsokára éjfél lesz. Ez az a perc, mikor a beteg, aki
kénytelen volt elutazni s meghálni egy idegen szállodában, rohamot kap,
felébred s örül, hogy az ajtó alatt már egy fénycsíkot vesz észre. Micsoda
boldogság, már reggel van! A személyzet mindjárt felkel, nemsokára csöngethet,
bejönnek hozzá, hogy segítsenek rajta. Az a remény, hogy megkönnyebbül,
bátorságot ad neki a szenvedéshez. Mintha már lépteket is hallott volna; a
lépések közelednek, aztán eltávolodnak. S a fénycsík az ajtó alól most egyszerre
eltűnik. Éjfél van; most oltották el a gázt. Az utolsó szolga is elment, s így kell
maradni egész éjjel és szenvedni orvosság nélkül.
Elaludtam még egyszer, és néha csak pillanatnyi ébredezéseim voltak, éppen
annyi ideig, hogy meghalljam a faburkolatok organikus reccsenését,
kinyithassam a szememet, hogy mereven belenézzek a homály forgatagába, hogy
élvezhessem az öntudat egy pillanatnyi fellángolásában a bútoroknak, a
szobának, mindennek azt a mély álmát, aminek én csak kis része voltam, s
aminek az érzéketlenségével én is csakhamar újraegyesültem. Vagy megtörtént,
hogy alvás közben egyszerre könnyen visszatértem gyermekségemnek,
ősidőmnek örökre elmúlt korához, rábukkantam valamelyik gyermekkori
ijedezésemre, mint például mikor nagybátyám meghúzogatta a fürtjeimet, bár
ugyanezt az ijedelmet eloszlatta az a nap – egy új korszak kezdete –, amikor
levágták a hajamat. Alvás közben elfeledtem ezt az eseményt, de emlékét
mindjárt megleltem, mihelyt sikerült felébrednem, csak hogy kimenekülhessek
nagybátyám kezei közül, ám azért, csupa óvatosságból, a fejemet egészen
belefúrtam a párnába, mielőtt visszatértem az álomvilágba.
Néha éppúgy, mint ahogy Éva Ádám egy bordájából született, álom közben
egy nő született bennem, combom egy kényelmetlen helyzetéből. Ezt a nőt az az
élvezet szülte, amelyet már-már megízlelhettem, s azt képzeltem, hogy ő nyújtja
nekem ezt az élvezetet. Testem, amely az övében a maga melegét érezte, próbált
közelebb férni hozzá, amikor megint felébredtem. Az élőlények legtöbbje igen
távolinak tűnt fel ehhez az álombéli nőhöz képest, akit csak pár perce hagytam
el; arcom meleg volt még a csókjától, testem még szinte összetörve az ő teste
súlyától. Hogyha néha, mert ez is megtörtént, hasonlított egy oly nőhöz, akit
ismertem az életben, olyankor csak ezt a célt láttam: meg akartam őt találni, mint
akik azért kelnek csak útra, hogy saját maguk láthassanak egy álmukban
megkívánt várost, s azt képzelik, hogy az álom kéjét a valóságban is élvezhetik.
Lassanként emléke is eltűnt, elfelejtettem álmom leányát.
Egy alvó ember körben érzi maga körül a mindenséget, az óráknak a fonalát,
az esztendők és a világok rendjét. Mikor felébred, ösztönösen seregszemlét tart
felettük, s egyszerre leolvassa róluk, mily pontot foglal el a földön, s mennyi idő
folyt le ébredéséig; de a fonalak és a rendek összekeveredhetnek s
elszakadhatnak. Hogyha például reggel felé, némi álmatlanság után, az álom
akkor fogja el, amikor javában olvas, egészen más testtartásban, mint rendes
alvása közben, felemelt karja elég ahhoz, hogy megállítsa és hátráltassa a napot,
s a felébredés első percében azt sem tudja, hány óra van, azt hiszi, hogy csak
most feküdt le. Ha pedig még szokatlanabb s a rendestől eltérőbb helyzetben
szunnyad el, például vacsora után a karosszékben üldögélve, akkor teljes lesz a
zűrzavar a sarkukból kibillentett világokban, a varázsszék teljes sebességgel
viszi az időn és a téren át, s amikor felnyitja a szemét, mintegy pár hónappal
korábban, egy idegen országban érzi magát. De még az is elég volt, hogy a
rendes ágyamban kissé mélyebb legyen az álmom, s egészen meglazítsa a
tudatomat; akkor aztán ez a tudat egyszerűen elejtette hálószobám helyrajzát, és
amikor fölébredtem az éjszaka közepén, nem tudva, hogy hol vagyok, először
azt se tudtam, ki vagyok; a létről csak olyan ősi s egyszerű érzésem maradt, mint
aminő egy állatban remeghet; magamra hagyottabb voltam, mint a barlanglakó
ősember; de akkor jött felém az emlék – még nem a helyé, ahol voltam, hanem
azoké, ahol már laktam, vagy pedig lakhattam volna –, jött felém, mint egy
felsőbb segítség, hogy kiszabadítson az űrből, ahonnan egyes-egyedül sose
tudtam volna kiszabadulni; egyetlenegy pillanatban átfutottam a civilizáció sok
száz évét, és a petróleumlámpák zavarosan látott képe, meg pár lehajtott nyakú
ingé, lassanként újra felépítette énem eredeti vonásait.
A köröttünk levő dolgok talán csak azért látszanak mozdulatlannak, mivel
bizonyosak vagyunk, hogy ők azok, és nem mások, mivel ővelük szemben a mi
értelmünk is mozdulatlan. Bizonyos, hogy ha így felébredtem, s értelmem
mozogni kezdett, hogy keresse, bár siker nélkül, hol lehetek, olyankor minden
mozgott a homályban, a dolgok, az országok, az évek. Testem, amely sokkal
zsibbadtabb volt, hogysem mozogni tudott volna, próbálta mégis kitalálni,
fáradtságának formája szerint, az egyes testrészek helyzetét, hogy aztán abból
következtessen a szobafal irányára, a bútorok helyére, s hogy újjá tudja alakítani
s megnevezni lakóhelyét. Emlékezőképessége, a bordák, a térdek, a vállak
emlékezete, egymás után mutatta néki mindazokat a szobákat, ahol valaha aludt
már, míg körötte a láthatatlan falak, egyre helyüket cserélve az el-elképzelt
szoba formája szerint, valóságos körforgást végeztek a sötétségben. S mielőtt
még az értelmem, amely most habozva állt meg az idők és a formák küszöbénél,
azonosíthatta volna a lakást a körülmények közelítésével, ő – a testem –
mindegyikben emlékezett az ágy nemére, a szobaajtók helyére, az ablakok
világítására, egy folyosó létére, s egyúttal arra a gondolatra, amellyel elalváskor
foglalkoztam, s amelyet újra megtaláltam ébredéskor. Ha elzsibbadt az oldalam,
s próbálta kitalálni, hol fekszik, elképzelte például, hogy egy nagy baldachinos
ágyban, a fal mellett nyújtózik el, s olyankor mindjárt azt mondtam magamban:
„Ejnye, mégiscsak elaludtam”, pedig anyám még nem jött be hozzám, mert
ilyenkor falun voltam, nagyapámnál, aki már évek óta meghalt; s a testem, az az
oldalam, amelyen olykor lefeküdtem, hű őrzői annak a múltnak, amelyet az
értelmemnek nem lett volna szabad elfeledni, eszembe hozták a lámpa fényét, a
mennyezetre láncocskákkal erősített csehüveg urnáét, azután a kandallót sienai
márványból a combray-i hálószobámban, nagyszüleimnél, a réges-régi napokat,
amelyeket ilyenkor jelenvalóknak képzeltem el, bár nem láttam őket pontosan,
de majd jobban látom őket, nemsokára, ha egészen felébredek.
Aztán egy új testtartás emléke éledt fel bennem; a fal már más irányban
szaladt: falun voltam, Saint-Loup-nénál, a megszokott vendégszobában; szent
isten! már legalább tíz óra, biztosan végeztek is a vacsorával! Nagyon is soká
tartott nálam a rendes esti pihenő, a Saint-Loup-néval való séta s a vacsorához
való öltözködés között. Mert sok év múlt már el Combray óta, amikor, bármily
későn jöttünk is haza, ablakom üvege mindig piros volt a lenyugvó nap
visszfényétől. Tansonville-ben, Saint-Loup-nénál, egészen más életet élnek;
egészen más örömöt érzek, amikor kisétálok este, s holdvilágnál követem azokat
az utakat, ahol régen a napfényben játszadoztam; s már messziről észreveszem
hazajövet azt a szobát, ahol el fogok aludni, ahelyett, hogy felöltözném a
vacsorához, észreveszem, mert átüt az ablakán a lámpafény, egyetlen fárosz az
éjszakában.”
Mindezek a zavaros és körben forgó emlékképek csak egy-egy pillanatig
tartottak; bizonytalan helyi érzetem éppúgy nem tett különbséget az egyes
feltevések között, melyeknek változatai alkották, mint ahogy nem aprózzuk fel
egy futó ló mozgását sem, amint a kinetoszkóp ábrázolja. Ehelyett rég lakott
szobákból hol az egyik, hol a másik tűnt fel, s a végén mindannyira emlékeztem
az ébredést követő hosszú álmodozásokban; téli szobákra, ahol lefekvéskor
fejünket egy fészekbe rejtjük, amelyet a legkülönbözőbb dolgokból hordunk
magunk köré: egy párnacsúcsból, egy takarószélből, egy kendővégből, az ágy
széléből és egy gyermekújságból, és ezt, mint a madarak, úgy szőjük és
cementeljük össze, hogy reájuk támaszkodunk véghetetlenül, és ahol jéghideg
időben azt az örömöt érezhetjük, hogy el vagyunk választva a külvilágtól
(akárcsak a tengeri fecske, amely fészkét a föld alá, a föld melegébe rakja), s
ahol, mivel a kandalló tüzét egész éjszaka táplálják, mintha csak egy meleg és
füstös, nagy légköpönyegben aludnánk, amelyen fel-felgyulladozó parázsfény
hatol át olykor, egy megfoghatatlan fülkében, egy, a szoba mélyén ásott meleg
barlangodúban, egy égő s meleg körvonalainál folyton mozgékony övezetben,
amelyet a sarkokból, az ablakok felől jövő frissítő áramok szellőztetnek, vagy a
tűzhelytől a legtávolabbi s a leghamarabb kihűlt pontokról; nyári szobákra, ahol
szeretünk a langyos éjszakával egyesülni, ahol a félig nyílt ablaktáblákra
támaszkodó holdvilág egész az ágy lábáig veti varázslétráját, ahol majdnem a
szabadban alszunk, akárcsak a cinege, amelyet egy holdsugár végén az éjjeli
szellő ringat; néha arra a XVI. Lajos-stílű szobára, amely olyan jókedvet áraszt,
hogy már az első este sem éreztem magam nagyon rosszul benne, s ahol a
mennyezetet tartó könnyű és kedves kis oszlopok oly kecsesen húzódtak félre,
hogy mutassák s fenntartsák az ágy helyét; néha meg, épp ellenkezőleg, arra a
kicsi és magas szobára, amely, mint egy piramis, két emelet magasságban s
részben mahagónival burkolva emelkedett, s ahol már az első percben
megmérgezett a molypusztító ismeretlen illata, ahol a lila színű függönyöket
azonnal ellenségeimnek éreztem, éppúgy, mint az ingaóra szemérmetlen
közönyét, amely hangosan fecsegett, mintha ott se lettem volna és ahol egy
furcsa, könyörtelen és négyszögletű, lábas tükör ferdén állt el egy szobasarkot, s
váratlan elhelyezésével szinte elevenébe vágott az én rendes látósíkom szelíd
teljességének; ahol tudatom órákig próbált szétnyúlni és kiterjedni, hogy
megtöltse pontosan a szoba magas formáját, ezt az óriási tölcsért, hosszú éjek
szenvedése árán, amikor mindig nyitott szemmel, szorongó füllel feküdtem az
ágyban, kelletlenül szimatolva és szüntelen dobogó szívvel: amíg aztán a
megszokás megváltoztatta a függönyök színét, elhallgattatta az ingaórát,
könyörületre tanította a ferde és kegyetlen tükröt, enyhítette, bár sohasem
űzhette el teljességgel a molypusztító növény szagát, s nagymértékben
csökkentette a mennyezet látszólagos magasságát. A megszokás! ez az ügyes, de
oly lassú rendező, amely kezdetben hetekig kínozza az értelmünket, egy-egy
ideiglenes berendezkedésben; de azért az értelem mégiscsak örül, ha rátalál, mert
nélküle s egymagában képtelen volna bármily lakást lakhatóvá tenni a
számunkra.
Ilyenkor, persze, már ébren voltam, testem még egy utolsót forgott, s a
bizonyosság jó angyala mindent megállított köröttem, betakart saját takarómmal,
a tulajdon szobámban, s a homályban körülbelül mindent a maga helyére tett, a
fiókos szekrényemet, az íróasztalomat, a kandallómat, az utcára néző ablakot és
a két ajtót. De azért hiába tudtam, hogy nem vagyok más szobákban,
amelyeknek a félébrenlét, ha nem mutatta is a pontos képét, legalább hihetővé
tette lehetséges jelenlétét – emlékezőképességem mégis mozgolódni kezdett;
legtöbbször nem próbáltam újra és azonnal elaludni; az éjszaka legnagyobb
részét többnyire azzal töltöttem, hogy eszembe hoztam megint a mi egykori
életünket, Combray-ban, a nagynénémnél, Balbecban és Párizsban, Donciéres-
ben, Velencében és még másutt; emlékembe hoztam megint azokat a helyeket és
embereket, akiket és amelyeket valaha ott megismertem, mindazt, amit láttam
náluk, mindazt, amit meséltek róluk.


Combray-ban minden áldott nap, már a délután végén, jóval ama pillanat előtt,
amikor le kellett feküdnöm, s álom nélkül anyámtól és nagyanyámtól távol
maradnom, hálószobám lett minden szorongásom megrögzött és fájdalmas
színhelye. Oly estéken, amikor nagyon is kétségbeesettnek láttak, egy laterna
magicát adtak velem szórakozásul, amelyet már vacsora előtt a lámpámra
szereltek; és ez, a gót stíl első építészeinek s üvegfestőinek példájára, az
áthatolhatatlan falakat légies fényjátékokkal, sokszínű és természetfölötti
jelenésekkel helyettesítette, éppolyan festett legendákkal, mint egy templom
reszketeg és múlékony üvegablakain. De ez csak még szomorúbbá tett, mivel a
megváltozott világítás véget vetett a szoba meghittségének, holott, a lefekvés
kínját leszámítva, épp ez tette a szobámat tűrhetővé. Most aztán nem is ismertem
rá, s oly nyugtalan voltam benne, mint egy hotel vagy svájci ház szobájában,
ahova most térnék be legelőször, mindjárt az állomásról jövet.
A bősz Golo, agyában szörnyű tervet forgatva, szaggatott léptű lovával egy kis
háromszögletű erdőből jött elő, amely egy domb hajlatát sötétzöld bársonnyal
borította, s nagyokat zökkenve sietett szegény Brabanti Genovéva kastélyához.[2]
Ezt a kastélyt azonban egy görbe vonal vágta ketté, vagyis az egyik ovális
üvegképnek a határa, amely a maga keretében a laterna magica eresztékei közé
illeszkedett. A kastélynak hát csak egy szárnya látszott, s előtte a szabadban
Genovéva ábrándozott, ruháján égszínkék övvel. A kastély és előtte a vidék
sárga színben ragyogott, és én még nem is láttam őket, s máris kitaláltam a
színüket, mert még az üveglapok előtt, a Brabant név aranyzengése tisztán
mutatta, mily színű lesz. Golo megállt egy pillanatra, hogy szomorúan hallgassa
nagynéném hangosan olvasott mondókáját, úgy tett, mintha igen jól megértené, s
engedékeny, de amellett mintegy fenséges magatartásával mintha csak a hangos
szöveg utasítását követné; aztán megint eltávolodott, ugyanolyan szaggatott
léptekkel. És mi sem tudta feltartani ezt az ő lassú lovaglását. Ha a laternát
elmozdították, láttam, ahogy Golo lova az ablakfüggönyön ügetett tovább, annak
a ráncain domborodott ki, annak a hézagaiban tűnt el. De még Golo teste is,
éppoly természetfölötti módon, mint a lova, legyőzött mindén külső akadályt,
minden vele ellenkező tárgyat, mégpedig úgy, hogy csontvázává tette őket, még
akkor is, ha ez a tárgy az ajtókilincs gombja volt, amelyhez azonnal hozzásimult,
és így piros ruhája, vagy halavány és mindig nemes s mindig melankolikus
ábrázata győzhetetlenül úszott tovább is a felszínen, semmi zavart se mutatva e
miatt az új gerincrendszer miatt.
Szó sincs róla, szerettem ezeket a ragyogó vetítéseket, amelyek a merovingi[3]
múlt mélyéből látszottak felém áradni, s olyan régi történelmi visszfényeket
villantottak fel köröttem. S mégis, ki sem mondhatom, mennyire bántott a
titoknak s a szépségnek e betörése a szobámba – épp amikor úgy sikerült
megtölteni magammal ezt a szobát, hogy sem a szobára, sem magamra nem
kellett már tekintettel lennem. Miután a megszokás csillapító varázsa megszűnt,
megint érezni, gondolkodni kezdtem, és ez inkább szomorú volt. Ez a rézgomb
is az ajtón, amely az én szememben minden más rézgombtól különbözött, mivel
magától látszott kinyílni, anélkül, hogy forgatnom kellett volna, annyira
öntudatlan lett idővel a kezelése – lám, fénytestül szolgál most Golónak. S
mihelyt vacsorára hívtak, sietve szaladtam az ebédlőbe, ahol a nagy függőlámpa,
amely semmit sem tudott se Golóról, se Kékszakállról[4], s annál jobban ismerte
szüleimet s a párolt marhahúst, minden este egyformán ontotta fölénk a fényét;
siettem anyám karjaiba, aki most még kedvesebb volt nékem Genovéva
szenvedései után, míg Golo bűnei arra bírtak, hogy szorgosabban vizsgáljam a
tulajdon lelkiismeretemet.
De vacsora után, sajnos, hamar ott kellett hagynom anyámat, aki, hogyha szép
idő volt, a kertben maradt beszélgetni a többiekkel, vagy pedig a kis szalonban,
ahova mindenki visszavonult, ha rossz idő volt. Mindenki, kivéve nagyanyámat,
aki szerint „halálos vétek falun a szobába zárkózni”, s aki esős napokon
örökösen apámmal vitatkozott, mivel apám ilyenkor, ahelyett, hogy kint hagyott
volna, a szobámba küldött, hogy olvasgassak. „Így sose lesz ereje meg akarata –
mondta nagyanyám szomorúan –, pedig hát ennek a gyereknek erőre és akaratra
van szüksége.” Az apám csak vállat vont s a barométert vizsgálgatta, mert
szerette a meteorológiát, anyám meg csöndben, hogy ne zavarja, gyöngéd
tisztelettel nézte, de nem nagyon mereven, mint aki nem akarja kitalálni férje
felsőbbségének a titkát. Ezzel szemben a nagyanyám, akármilyen idő volt, ha
még úgy dühöngött is az eső, s Françoise sietve behozta a drága fonott
karosszékeket, nehogy megnedvesedjenek odakinn – csak azért is tovább sétált
az üres és zápor verte kertben, hátra-hátrasimítva ősz és kusza fürtjeit, hogy még
több jusson a homlokára a szél és az eső egészségéből. Ilyenkor azt szokta
mondani: „No végre, kis lélegzethez jut az ember!” – s csak úgy szaladt a sáros
fasorokban – amelyeket az új kertész szerinte nagyon is szabályosan rendezett el,
mivel nem volt érzéke az igazi természet iránt, az a kertész, akivel apám
reggeltől estig az időjárásról beszélgetett –, szaladt lelkes és szaggatott léptekkel,
amelyeknek ritmusát belső hangulatai szabályozták, a viharon érzett mámor, a
higiénia hatalma, az én elrontott nevelésem és a kertek szimmetriája, nem pedig
az az előtte teljesen ismeretlen óhaj, hogy szilvaszín ruháját megkímélje a
sárfoltoktól, holott ezek azt nemegyszer oly mértékben elborították, hogy a
szobalány sose tudta, dühöngjön-e vagy a fejét törje rajtuk.
Ha ezek a kerti séták vacsora után történtek, egy dolog bírta csak rá a
nagyanyámat, hogy bejöjjön a szobába: ha ide-oda járása közben időközönként
odaért a kis szalon fénykörébe, amely úgy vonzotta, mint egy rovart, s amely
alatt a kártyaasztalon a likőröket szolgálták fel, nagynéném odakiáltotta néki:
„Bathilde! gyere már, ne engedd, hogy az urad konyakot igyék.” Ugyanis, hogy
ugrassa kissé (nagyapám apám családjába annyira más szellemet hozott, hogy
mindenki örökösen csipkedte és gyötörte), nagynéném a nagyapámmal mindig
megitatott pár cseppet, holott a szeszes italokat megtiltotta neki a doktor.
Szegény nagyanyám bejött, és forrón könyörgött férjének, hogy ne igyék a
konyakból; nagyapám megharagudott, azért is ivott egy korttyal, amire
nagyanyám újra kiment, szomorúan, lehangolva, de azért mégis mosolygón,
mert oly szelíd volt és alázatos, hogy gyöngédsége a többiekkel s szerénysége
önmagával s a maga szenvedéseivel szemben mintegy összehangolódott a
tekintete mosolyában, amelyben – másképp, mint más emberi arcban – csak
önmaga iránt volt irónia, míg irántunk, az övéi iránt, csupa szenvedélyes
simogatás, mert akiket szeretett, azokra sose tudott nézni másképp, mint úgy,
hogy végigcsókolta őket a tekintetével. Nagynéném e kötekedése, nagyanyám
gyöngeségének s hasztalan kérésének a látványa, ahogy előre engedett s hiába is
próbálta elvenni nagyapámtól a kispoharat – csupa olyan dolog volt, amihez
később úgy hozzászokunk, hogy csak nevetve szemléljük, sőt vidáman s
határozottan az üldöző pártjára állunk, hogy magunkkal is elhitessük, nincs is
szó semmiféle üldözésről; de akkor úgy irtóztam ettől, hogy meg tudtam volna
verni nagynénémet. S mégis, mihelyt hallottam: „Bathilde! gyere már, ne
engedd, hogy az urad konyakot igyék” – a gyávaság már felnőtté tett, s úgy
cselekedtem, mint mindnyájan, amikor egyszer felnövünk, és amikor
szenvedések s igazságtalanságok tanúi vagyunk: nem akartam észrevenni őket;
felmentem, hogy kisírjam magam, a ház legtetejére, a tető alá, a tanulószoba
mellé, egy kicsike helyiségbe, amely tele volt íriszillattal meg egy
vadribizkebokor szagával, mert a bokor odakinn, a fal kövei közt hajtott ki, s a
félig nyitott ablakon át benyújtotta egy virágzó ágát. Ez a helyiség, amelyet
sajátosabb s közönségesebb használatra rendeltek, s ahonnan nappal el lehetett
látni a roussainville-le-pini őrtoronyig, sokáig szolgált nékem menedékül, talán
mert ez volt az egyetlen hely, amelyet szabad volt bezárnom kulccsal –
menedékéül minden elfoglaltságomnak, ami sérthetetlen magányt kívánt: az
olvasmánynak, az álmodozásnak, a sírásnak és a gyönyörűségnek. Sajnos, akkor
még nem tudtam, hogy nem annyira az urának apró kicsapongásai, inkább az én
akarathiányom, örökké gyönge egészségem s emiatt oly bizonytalan jövőm
foglalkoztatták nagyanyámat ezeken a szüntelen, hol esti, hol délutáni
körjáratokon a kertben, amikor fel-feltűnt előttünk, rézsút az ég felé emelve
barna és barázdált bőrű, szép arcát – amely öregkorában, mint ősszel a
szántóföldek, majdnem mályvaszínű lett, s amelyre, ha elment hazulról, félig
felhajtott fátyol borult, a hidegtől vagy egy bús gondolattól felfakadt önkéntelen
könnycseppel.
Egyetlen vigaszom, ha lefeküdtem, az volt, hogy anyám majd bejön hozzám s
megcsókol, mire az ágyban leszek. De az a jó éjszakát oly hamar elmúlt, anyám
oly gyorsan otthagyott, hogy azt a percet, amikor hallottam, mint jön fel a
lépcsőn, és kék muszlin kerti ruhája szalmafonatú zsinórdísszel milyen könnyű
suhogást kelt a dupla ajtós folyosón, igen fájdalmas percnek éreztem. Mert ez
már a következő pillanatot jelezte, amikor majd egyedül hagy, amikor lesiet a
többiek közé. Így hát, bárhogy szerettem is ennek az esti csóknak a pillanatát,
egyre inkább azt kívántam, hogy csak minél később jöjjön, hogy minél tovább
tartson az idő, amíg anyámra kell várakoznom. Néha, mikor megcsókolt, s utána
kinyitotta az ajtót, hogy eltávozzon, szerettem volna visszahívni s mondani neki:
„Csókolj meg még egyszer” – de tudtam, hogy akkor azonnal bosszús arcot
mutatna, mivel az az engedmény, amelyet a bánatomnak és a
nyugtalanságomnak tett e csókkal, ezzel az odakínált békecsókkal, bosszantotta
apámat, aki ezt a ceremóniát képtelenségnek tartotta; anyám hát inkább azon
volt, hogy végleg leszoktasson róla, hogy ne érezzem többé a szükségét,
nemhogy még újabb csókot adjon, amikor már a küszöbön volt. Mármost az ő
bosszús arca mintha csak elvitte volna mindazt a nyugalmat, amit a jöttével
hozott, amikor, egy perccel előbb, szerető arcával fölém hajolt, úgy tartva felém,
mint egy ostyát a szent békeáldozásra, amelyből majd az ajkaim az ő valóságos
jelenlétét s az alvás képességét meríthetik. De még ezek az esték is, amikor
anyám alapjában csak egy percig maradt a szobámban, kedvesebbek voltak, mint
azok, amikor vendégeket kaptunk vacsorára, mert olyankor fel sem jött, hogy jó
éjszakát mondjon nekem. A vendégek rendesen csak Swann úrra szorítkoztak,
aki, pár átutazó idegenen kívül, körülbelül az egyetlen látogatónk volt Combray-
ban, s néha vacsorázni jött mint szomszédunk (bár ritkábban, mióta olyan
rosszul házasodott, mert a szüleim nem akarták fogadni a feleségét), néha meg
vacsora után, váratlanul. Esténként, mikor a ház előtt, a nagy gesztenyefa alatt, a
vasasztal körül ültünk, s a kert végéről hallottuk nem azt az éles és bőséges
csilingelést – amely vasízű, el nem állítható és jéghideg zajával elárasztott,
elkábított minden olyan házbelit, aki „csengetés nélkül” jött –, hanem azt a
félénk, ovális, aranyszín, kettős csengettyűszót, amely az idegeneket jelezte,
magában mindenki mindjárt azt kérdezte: „Egy vendég, ugyan ki lehet az?” –
holott tudták, nem lehet más, mint Swann úr; nagynéném hangosan beszélt, hogy
elöl járjon jó példával, oly hangon, amelyet iparkodott minél természetesebbé
tenni, mert szerinte a susogás igen illetlen dolog, aminél mi se lehet bántóbb egy
most érkező vendégre nézve, mivel még azt hihetné, hogy olyasmit beszélnek,
amit neki nem kell meghallani, s felderítőnek nagyanyámat küldték, aki mindig
boldog volt, hogyha egy kis sétával többre lehetett ürügye a kertben, s aki ezt az
alkalmat mindjárt arra használta fel, hogy titokban kihúzott néhány karót a
rózsabokrok mellől, hogy a rózsáknak mégis némi természetességet adjon,
akárcsak az olyan anya, aki, hogy felborzolja fia haját, kezével beletúr egy kissé,
mert nagyon is lesimította a fodrász.
Mindnyájan vártuk a híreket, amelyeket nagyanyám a betörő ellenfélről fog
majd hozni, mintha haboznunk kellett volna e lehetséges betörők nagy száma
között, s csakhamar nagyapám már mondta is: „Felismerem Swann hangját.”
Csakugyan, a hangjáról lehetett csak felismerni, mert az arcát, hajlott orrával,
zöld szemével s magas homlokával, amelyet majdnem vörhenyesszőke fürtök
körítettek, Bressant módra[5] fésülve, még nem láthattuk, mivel minél kevesebb
fény mellett ültünk a kertben, hogy oda ne csaljuk a szúnyogokat, míg én,
minden szó nélkül, már mentem is a konyha felé, hogy hozzák a frissítőket;
nagyanyám fontosnak tartotta s szeretetreméltóbbnak találta ezt a módot, vagyis
hogy a frissítők ne holmi kivételként szerepeljenek s csakis a látogatók kedvéért.
Swann úr, bár sokkal fiatalabb volt nagyapámnál, szoros barátságot tartott vele,
mivel nagyapám már az apjának is egyik legjobb barátja volt, egy valóban
kiváló, de különös embernek, akinél néha, úgy látszik, egy semmiség elég volt
ahhoz, hogy megtörje szíve lendületét, s más irányt adjon az eszméinek.
Nagyapám sokszor mesélt nekünk, mindig egyforma históriákat, az öreg Swann
magatartásáról, aki, mikor felesége meghalt, éjjel-nappal virrasztott mellette.
Nagyapám, aki rég nem látta, sietett meglátogatni az otthonában – mivel
Swannéknak birtokuk volt Combray közvetlen közelében –, s a gyászolót rá
tudta bírni arra, hogy ne maradjon a szobában, amikor koporsóba teszik a
halottat; s könnyekben úszó barátját egy pillanatra kivonszolta a szabadba. Kinn,
a parkban, pár lépést tettek egy kevéske napfénynél. Az öreg Swann hirtelen
karon ragadta nagyapámat és felkiáltott: „Ó, kedves jó barátom, micsoda
boldogság ez a kis séta, együtt, ebben a szép időben. Hát nem gyönyörű ez a sok
fa, ezek a galagonyabokrok és ez a kis halastavam, amit talán még észre sem
vett? De miért vág olyan sötét arcot? Nem érzi ezt a kis szelet? Ej, hiába, drága
Amédée, mégiscsak szép ez az élet!” Majd hirtelen ráeszmélt halott feleségére, s
talán félve, hogy belebonyolódik annak a rejtélynek a kutatásába, hogy egy ilyen
pillanatban mint engedhetett az örömének, beérte egy kézmozdulattal, amely
már egész hagyomány lett nála, valahányszor egy keményebb kérdés merült fel
az elméjében; végigsimított a homlokán, megtörölte a szemét és a szemüvegét.
Pedig sose vigasztalódott meg felesége halálán, s abban a két esztendőben,
amennyivel túlélte, gyakran mondta nagyapámnak: „Furcsa, sokszor gondolok
szegény feleségemre, de nem tudok sokáig rágondolni.” „Sokszor, de nem
sokáig, mint a szegény öreg Swann”, lett egyik kedvelt mondása nagyapámnak,
aki sokszor idézgette a legkülönbözőbb dolgokkal kapcsolatban. A magam
részéről az öreg Swannt szörnyetegnek néztem volna, ha nagyapám, akit mégis
jobb bírónak tartottam, s akinek a véleménye törvényerővel bírt a szememben, s
gyakran bocsáttatott meg velem oly hibákat, amelyeket egymagámban inkább
elítéltem volna, el nem hallgattat a felkiáltásával: „Ugyan, aranyszíve volt!”
Bár Swann úr, az öreg Swann fia, főképp házassága előtt gyakran jött
látogatóba Combray-ba, nagynéném és nagyszüleim évekig nem is sejtették,
hogy rég nem él már abban a társaságban, amelyhez a családja tartozott, és hogy
ezen a Swann néven, amely itt rangrejtésül szolgált néki, tulajdonképpen –
akárcsak azok a semmit sem sejtő és becsületes vendégfogadósok, akik tudtukon
kívül egy híres haramiát rejtegetnek – a Jockey Club[6] egyik legragyogóbb
tagját látják vendégül, Párizs grófja s a walesi herceg legkedvesebb barátját, a
Faubourg Saint-Germain magas köreinek kényeztetett kedvencét.
Annak, hogy semmit sem tudtunk Swann fényes nagyvilági életéről, részben
az ő tartózkodó s tapintatos természete, részben meg az volt az oka, hogy az
akkori középosztály úgy gondolkodott a társaságról, mint a hinduk, vagyis olyan
zárt kasztrendszernek nézte, ahol mindenki születésétől fogva szülei rangsorában
kap helyet, s ahonnan, a véletlent, egy nem remélt házasságot, vagy egy
kivételes pályát leszámítva, semmi sem tudja kirántani, hogy egy magasabb
kasztba hatolhasson. Az öreg Swann még tőzsdetanácsos volt; a fiatal Swann
ilyen módon egész élete végéig ahhoz a kaszthoz tartozott, amelyben a
vagyonok, mint az adófizetők egy válfajában, bizonyos meghatározott
jövedelmek között váltakoznak. Tudták, kikkel volt kapcsolatban az apja, így hát
azt is tudhatták, milyenek az ő kapcsolatai, kik azok, akikkel „módjában van” a
társasági viszonyt fenntartani. Ha esetleg másféle embereket is ismert, azok csak
olyan fiatalkori kapcsolatok lehettek, amelyeket családjának régi barátai, tehát
szüleim is, csupa jóindulatból egyszerűen nem vettek tudomásul, annál is
inkább, mert a fiatal Swann apja halála után is híven el-eljárogatott hozzánk; de
fogadni lehetett volna, hogy azok a barátai, akiket mi nem ismertünk, oly fajta
emberek lehettek, akiket, ha velünk van, nem is mert volna üdvözölni. Hogyha
Swannra mindenáron egy társasági együtthatót akartunk volna erőszakolni,
olyat, amely csak őrá illenék a szüleivel egy szinten levő tőzsdések fiai köréből,
az ő együtthatója némileg alacsonyabb rendű lett volna, mivel Swann igen
szimpla modorú volt, valósággal bolondult a régi képekért és műtárgyakért, s
mostanában ezért egy ócska palotában lakott, ahol fölhalmozhatta ezeket a
gyűjteményeit, és ahol a nagyanyám szívesen meg is látogatta volna, de hát a
quai d’Orléans[7]-ról nagynéném úgy vélekedett, hogy szégyen az ily
városrészben lakni. „Mondja, legalább ért hozzá? A maga érdekében kérdem,
mert hisz azok az ócskaárusok minden mázolmányt magára tukmálnak” –
mondogatta neki a nagynéném; csakugyan, fel nem tételezte, hogy Swann érthet
e dolgokhoz, s még szellemi szempontból sem volt róla magas véleménye, mivel
Swann társalgás közben kerülte a komoly témákat, s mindenben igen prózai
pontosságot mutatott, nemcsak akkor, ha részletes konyharecepteket adott, de
akkor is, ha nagyanyám nővérei művészeti témákról beszéltek. Ha ilyenkor azt
várták tőle, hogy mondja meg a véleményét, fejezze ki a bámulatát egyik vagy
másik festmény irányában, bántó módon hallgatott, viszont annál többet beszélt
a múzeumról, ahol a képet őrzik, a kép pontos dátumáról, bármilyen
kézzelfogható adalékról. De legtöbbször beérte azzal, hogy egy-egy új históriát
mesélt a mulattatásunkra, éspedig olyan emberekről, akiket mi is ismerhettünk, a
combray-i patikusról, a szakácsnőnkről, a kocsisunkról. Igaz, ezek a históriák
megnevettették a nagynénémet, bár nem tudta, min nevet, azon a nevetséges
szerepen-e, amelyet Swann önmagának adott bennük, vagy pedig azon az
ötletességen, amellyel mindezt elmesélte: „No, Swann úr, jó figura maga, az már
biztos!” Mivel egész családunknak nagynéném volt az egyetlen kissé
közönséges tagja, sose mulasztotta el, valahányszor Swann került szóba,
megjegyezni az idegenek előtt, hogy Swann, ha kedve volna hozzá, akár a
boulevard Haussmannon vagy az avenue de l’Opérán is lakhatna, mert hiszen az
öreg Swann legalább négy-ötmilliót hagyott rá, de hát ha ez a hóbortja! Ezt a
hóbortot egyébként olyan mulatságosnak tartotta mások előtt, hogy Párizsban,
amikor Swann boldog újévet jött köszönteni a hagyományos cukrozott
gesztenyével, sose mulasztotta el, hogy ne mondja a vendégek előtt: „No, Swann
úr, még mindig ott lakik a Borközpont közelében, hogy le ne késsen a vonatról,
ha Lyonba utazik?” S közben, a szemüvege fölött, a többi látogatóra kacsintott.
 De ha azt mondják nagynénémnek, hogy ez a Swann, aki, mint a néhai
tőzsdetanácsos fia, teljes joggal járhatott a „legszebb polgári társaságba”, a
legbecsültebb párizsi közjegyzők és ügyvédek közé (bár ugyan erről az
előjogáról, úgy látszik, könnyű szívvel lemondott már) – mintegy titokban
egészen különböző életet folytat; hogy mikor azzal távozik tőlünk, Párizsban,
hogy hazamegy lefeküdni, s már az első utcánál visszafordul s oly úri szalonba
tér, ahova más tőzsdés vagy tőzsdéstárs be se kukkanthat – a nagynéném
mindebben éppolyan csodát látott volna, mint egy nála műveltebb hölgy abban a
különös gondolatban, hogy ugyanaz az Aristeus, akivel személyes barátságban
van, a vele való társalgás után Thetis[8] tengeri birodalmába merül, oly helyre,
amelyet halandó szem nem lát, s ahol Vergilius szerint tárt karokkal fogadják;
vagy pedig, hogy oly képpel éljünk, amely hamarább eszébe juthat, mert láthatta
Combray-ban a süteményes kistányérokra festve – mintha magát Ali babát[9]
látta volna vendégül vacsorára, aki, mihelyt egyedül marad, barlangjába vonul
vissza, tele csupa ragyogó és nem sejtett drágasággal.
Egy este, hogy vacsora után meglátogatott bennünket Párizsban, s
mentegetőzött, hogy frakkban van, távozása után Françoise sietett elújságolni
róla, hogy, mint a kocsisa mondta: „Egy hercegnőnél vacsorázott.” – „Persze,
egy félvilági hercegnőnél!” – felelte a nagynéném, vállat vonva, derűs iróniával,
s abba se hagyva a horgolását.
Nagynéném meglehetősen félvállról is bánt vele. Mivel meg volt győződve
arról, hogy Swann-nak csak kitüntetés a mi meghívásunk, természetesnek találta,
hogy sose jött nyáron üres kézzel, hanem egy-egy kosárra való barackkal vagy
málnával a kertjéből, s hogy olaszországi útjairól művészi fényképeket hozott
nékem az ottani remekművekről.
Valahányszor szükség volt rá, aggály nélkül fordultak hozzá egy-egy hideg
halmártásnak vagy ananászsalátának a receptjéért, éspedig oly vacsorákhoz,
amelyekre őt meg se hívták, mert ahhoz, hogy őt egy először jövő vendégnek
mutassák be, nem találták eléggé tekintélyesnek. Ha beszéd közben történetesen
a francia királyi ház tagjairól esett szó, „akiket, ugye, se maga, se én nem fogunk
sose megismerni, de, ugye, megleszünk nélkülük is” – mondotta a nagynéném
Swann-nak, akinek talán éppen akkor egy levél volt a zsebében
Twickenhamből[10]; neki kellett odább tolni a zongorát, s lapozni a kottát, ha
nagyanyám nővére egy-egy este énekelni akart, s éppen úgy bánt ezzel a másutt
annyira dédelgetett lénnyel, éppolyan naiv hirtelenséggel, mint az a gyermek, aki
olyan gondtalanul játszik egy műtárggyal, mintha az csak valami olcsó vásári
cikk lenne. Szó sincs róla, az a Swann, akit annyi kaszinótag ismert, igen
különbözött attól, akit nagynéném alkotott magának, amikor este, a combray-i
kis kertben, a habozó kettős csengetés után, életet és vért adott – mindazzal, amit
Swann családjáról tudott – annak az igen bizonytalan és homályos egyéniségnek,
aki lassan kivált a sötétből, nagyanyámmal a háta mögött, és akit a hangjáról
ismertünk fel. De még az élet legfutóbb dolgainak a szempontjából sem vagyunk
olyan véglegesen s kézzelfoghatóan egészek, hogy mindenki számára ugyanazok
maradnánk, s hogy bárki úgy ismerhetne minket, mint egy végrendeletet vagy
egy árverési jegyzéket; a mi társadalmi énünk mások elméjének az alkotása.
Még az az oly egyszerű tett is, amit csak úgy nevezünk, hogy „meglátogatunk
valakit, akit ismerünk”, részben értelmünk tette. Annak a testi látszatát, akit
magunk előtt látunk, mindig mi magunk töltjük meg a róla alkotott
fogalmainkkal, s a róla való elképzelésünkben ezeké a fogalmaké a legnagyobb
rész. Oly teljesen betöltik az arcot, oly pontosan tapadnak még az orr vonalához
is, oly finoman árnyalják még a hangnak a zengését is, mintha ez se volna más,
csak átlátszó burok – hogy ahányszor látjuk ezt az arcot, s ahányszor halljuk ezt
a hangot, mindig a mi fogalmainkat találjuk meg és hallgatjuk újra. Persze, az ő
Swannjukból rokonaim kifeledtek egy csomó oly sajátságot, amiket ők nem
ismerhettek Swann nagyvilági életéből, míg mások, ha vele voltak, épp e
sajátságok révén találták választékos külsejűnek, aminek az ő görbe orra volt a
természetes határa; másfelől épp az enyéim mi minden mást halmozhattak fel
ugyanebben az arcban, amelynek az ő szemükben nem volt nagyvilági
ragyogása, s amely így szabad lett és teres, mi mindent nem láthattak e nem
értékelt szemek mélyén – az együtt töltött tétlen órák félig felejtett, félig
eszükben tartott enyhe és bizonytalan maradékát, a hetenkénti vacsorák után, a
kártyaasztal körül vagy a kertben, falusi jó szomszédságunk idejéből!
Barátunknak testi burkát mindez olyan jól kitömte, valamint azok az emlékek,
amelyek szüleire vonatkoztak, hogy ez a Swann egy eleven és teljes emberi lény
lett, s úgy érzem, elhagyok valakit, hogy egy tőle különböző másvalaki felé
menjek, amikor emlékezetemben a később oly pontosan ismert Swanntól ehhez
az első Swannhoz érek – az első Swannhoz, akiben meglelem fiatalságom
kedves tévelygéseit, s aki egyébként nem annyira a másik Swannhoz hasonlít,
hanem inkább azokhoz, akiket ugyanabban a korban ismertem, minthogyha az
életünk is olyan volna, mint egy múzeum, ahol az egykorú arcképeknek
ugyanolyan színezetük, szinte családi hasonlóságuk van – ehhez az első, régi
Swannhoz, tele vakációs levegővel s körüllebegve a nagy gesztenyefa meg a
málnáskosarak és egy csöpp tárkony illatával.
Mégis egy nap, hogy nagyanyám meglátogatott egy hölgyet, akit még a Sacré-
Coeurből ismert (s akivel a mi kasztrendszerünk miatt nem akart tovább
érintkezni, bár kölcsönös volt a rokonszenv köztük), Villeparisis márkinét, a
híres Bouillon családból, hogy valami szívességet kérjen tőle, a márkiné
említette néki: „Azt hiszem, ismeri Swann urat, aki bizalmas barátja
unokaöcséimnek, Laumes hercegéknek.” Nagyanyám aztán hazajövet rajongva
beszélt a márkiné házáról, amelynek az ablakai végig csupa kertre nyíltak, s ahol
a márkiné tanácsára kedve lett volna lakást bérelni, s ugyanolyan rajongva egy
szabóról meg a leányáról, akikhez be kellett neki menni az udvarban levő
műhelyükbe, hogy felvarrják a szoknyáját, amely elszakadt a lépcsőházban.
Nagyanyám mind a kettőjüket elragadónak találta, kijelentette, hogy a kislány
valóságos ritka kincs, a szabó meg a legjobb modorú, legfinomabb ember, akit
látott. Az ő szemében ugyanis a jó modor és a finomság független volt a
társadalmi rangtól. Áradozva mesélte, milyen választékosan felelt neki a
szabómester, s kijelentette anyámnak: „Sévigné se mondhatná szebben!” –
viszont a márkiné unokaöccséről, akivel ott találkozott, egyenesen ezt mondta:
„Ha tudnád, lányom, milyen közönséges!”
Mármost a Swannt illető megjegyzésnek nem az volt a hatása, hogy Swannt
felmagasztalta volna a nagynéném szemében, hanem ellenkezőleg,
lealacsonyította a márkinét. Úgy látszott, hogy a tisztelet, amelyet nagyanyám
szavára mindannyian megadtunk a márkinénak, kötelességévé tette, hogy semmi
olyat ne tegyen, ami erre a tisztességre kevésbé méltónak mutathatná, márpedig
ez ellen vétett, amikor tudomásul vette Swann létét s megengedte a rokonainak,
hogy vele érintkezzenek. „Micsoda, hát ismeri Swannt? És ez volna teszerinted
Mac-Mahon marsall[11] rokona!” Rokonaim e véleményét Swann társadalmi
helyzetéről mintegy megerősíteni látszott házassága egy rossz társaságbeli és
majdnem rossz hírű nővel, akit egyébként nem is próbált a családunknak
bemutatni, inkább tovább is egyedül jött hozzánk, bár mindegyre ritkábban s –
abban a hitben, hogy ottan, a rossz társaságban talált rá – ez után a nő után vélték
megítélhetni Swann légkörét, azt, ahová tartozott, s amelyet ők, a rokonaim, nem
ismertek.
De egyszer a nagyapám olvasta egy újságban, hogy Swann gyakori vendége
X. herceg vasárnapi ebédjeinek, annak az X. hercegnek, akinek apja és
nagybátyja Lajos Fülöp korának leghíresebb államférfiai voltak. Márpedig
nagyapám igen érdeklődött az olyan apróbb tények iránt, amelyek révén közel
férhetett, legalábbis gondolatban, oly emberek magánéletéhez, mint Molé[12],
mint Pasquier herceg[13] vagy Broglie herceg[14]. Így hát örömmel vette
tudomásul, hogy Swann oly emberekhez jár, akik ismerték e nagyságokat.
Nagynéném, épp ellenkezőleg, ugyanezt az újságot Swannra nézve kedvezőtlen
módon értelmezte: az, aki a kapcsolatait a maga születési kasztján, a maga
társadalmi osztályán kívül választja, nagynénémnek a szemében siralmasan
lecsúszott. Úgy érezte, ez lemondást jelent mindazoknak a szép és hasznos
kapcsolatoknak a gyümölcséről, amelyeket a szülők, az előrelátó szülők oly
becsületesen ápoltak, s oly szorgosan halmoztak fel az utánuk következő
nemzedékeknek (nagynéném minden kapcsot megszakított egy ismerős
közjegyző fiával, mivel ez egy hercegnőt vett el, s ezáltal a közjegyzőfiak
köztiszteletben álló rangsorából lecsúszott ama kalandorok, egykori istállófiúk
vagy inasok színvonalára, akiket, mint mesélik, a királynék is megajándékoznak
olykor a kegyeikkel). Épp ezért nem is helyeselte nagyapámnak azt a tervét,
hogy majd a legközelebbi estén, ha Swann vacsorára jön hozzánk, kifaggatja
ezekről az imént felfedezett barátairól. Másfelől nagyanyám két nővére, két öreg
lány, oly nemesek, mint ő, de kevésbé értelmesek, kijelentették, nem értik, mi
örömet lel sógoruk abban, hogy ily együgyűségekről beszélgethet. Igen fennkölt
hölgyek voltak, s épp ezért nem tudtak érdeklődni az iránt, amit pletykának
hívnak, még hogyha esetleg az a pletyka történeti érdekű is, s általában olyasmi
iránt, aminek nem volt közvetlen köze az erényhez vagy az esztétikához. Oly
teljes volt a közönyük minden iránt, ami távolról-közelről a nagyvilági élethez
kapcsolódott, hogy még a hallóérzékük is – belátva mintegy, hogy feleslegessé
válik, valahányszor a társalgás vacsora közben vagy könnyelművé, vagy csak
mindennapossá kezd fajulni, anélkül hogy a két vénlány ráterelhette volna
kedves témáira – egyszerűen beszüntette működését, s olyankor egy időre
valósággal elzsibbadt bennük. Ha ily esetben nagyapám figyelmeztetni akarta
valamire a két nővért, olyan külső jeladásokhoz volt kénytelen folyamodni,
aminőkkel az elmeorvosok élnek a szórakozottság megrögzöttjeivel szemben:
egy késpengével több ízben megkocogtatott egy poharat, egyúttal hirtelen rájuk
szólt és mereven rájuk nézett, bár igaz, hogy az elmeorvosok az ilyen nyers
eszközöket józan emberekkel való kapcsolataikba is átviszik, akár mesterségbeli
megszokásból, akár mivel azt hiszik, hogy mindenki bolond egy kissé.
A két vénlány némileg kíváncsibb lett, mikor egy nappal azelőtt, hogy Swann
vacsorázni jött hozzánk, s személy szerint nekik egy egész láda asti bort küldött,
nagynéném, kezében tartva a Figaro legújabb számát, ahol egy Corot-kiállítás[15]
alkalmával egy képhez ezt a megjegyzést fűzték: „Charles Swann úr
gyűjteményéből”, így szólt hozzánk: „Láttátok, hogy Swannt már a Figaró-ban is
megnevezik?” – „De hisz – felelt a nagyanyám – mindig mondtam, hogy kitűnő
ízlése van.” „No persze, te, aki mindig más véleményen vagy, mint mi” – vágott
vissza nagynéném, aki, tudva, hogy nagyanyám sose volt vele egy véleményen,
másfelől nem lévén biztos abban, hogy mindig neki adunk igazat, szerette volna
kierőszakolni, hogy egyszerre ítéljük el nagyanyám valamennyi nézetét, s
mintegy az ő nézeteivel vállaljunk közösséget nagyanyám ellen. Mi azonban
hallgattunk. Nagyanyám nővérei kijelentették, hogy meg fogják említeni a
Figaro cikkét Swann előtt, de nagynéném lebeszélte őket. Valahányszor ugyanis
másoknál egy kis előnyt látott, amivel ő maga nem bírt, elhitette magával, hogy
ez nem előny, hanem hiba, s inkább sajnálkozott rajta, csak hogy ne kelljen
irigyelnie. „Azt hiszem, semmi örömöt sem szereznétek vele néki; nékem
például kellemetlen lenne, ha látnám a nevemet kinyomtatva egy újságban, s
bizony egy csöppet sem örülnék, hogy ezt vagy azt írják rólam.” Egyébként
nemigen makacskodott, hogy meggyőzze nagyanyám nővéreit; mert ezek, a
köznapiságtól való irtózatukban, annyira tökéletesítették, művészetté
fejlesztették a személyes célzásoknak bonyolult körmondatokba való
rejtegetését, hogy aztán az ily célzásokat gyakran még az sem vette észre, akinek
egyenesen szóltak. Ami anyámat illeti, ő csak arra szerette volna rábeszélni
apámat, hogy Swann-nal, ha nem is a feleségéről, de legalább a leányáról
beszélhessen, akit az apja imádott, hisz állítólag csak miatta kötötte azt a
házasságot. „Ha csak egy szót mondanál néki, megkérdeznéd, hogy van a
kislány. Oly kegyetlen lehet néki a mi szándékos hallgatásunk.” De apám
megharagudott: „Ugyan dehogy! Micsoda idea. Egyszerűen nevetséges lenne.”
Csak én voltam az mindnyájunk között, aki Swann-nak a jövetelét fájó
előérzettel várta. Ugyanis az oly estéken, amikor idegenek voltak nálunk, vagy
akár csak Swann úr is, anyám sose jött fel a szobámba. Ilyenkor korábban
vacsoráztam, aztán egész nyolc óráig ott ülhettem az asztalnál, de utána
távoznom kellett; s a drága és törékeny csókot, amelyet anyámtól az ágyban,
elalvás előtt szoktam kapni, most át kellett vinnem az ebédlőből a szobámba,
megőriznem vetkőzés közben, anélkül, hogy megtörjön az édessége, anélkül,
hogy szétszálljon s elenyésszen illanó ereje, s épp az ilyen estéken, amikor még
óvatosabban kellett volna megkapnom, csak hirtelen, nyilvánosan, mindenki
előtt kaptam meg, s még csak elegendő időt s szabadságot se vehettem ahhoz,
hogy legalább úgy vigyázzak rá, mint azok a hóbortosok, akik, míg becsuknak
egy ajtót, megpróbálnak nem gondolni semmi másra, hogy ha majd megint
visszatér beteges bizonytalanságuk, diadallal szögezzék szembe az ajtózárás
pillanatának az emlékét.
Mindnyájan a kertben voltunk, amikor megint felhangzott a kettős, habozó
csengetés. Tudtuk, hogy csak Swann lehet; mindamellett mindnyájan kérdőleg
néztük egymást, s nagyanyánkat küldtük felderítőnek. „Érthetően köszönjétek
ám meg a borát, hisz tudjátok, hogy kitűnő, s egy óriási ládával küldött” –
figyelmeztette nagyapám a sógornőit. „Ne susogjatok – szólt a nagynéném. –
Képzelem, milyen kellemes lehet benyitni egy olyan házba, ahol mindenki
susogva beszél.” „Nini, Swann úr! Halljuk a véleményét, szép időnk lesz-e
holnap?” – mondta apám. Anyám viszont arra gondolt, hogy egy szava mindazt
a keserűséget eloszlathatná, amit házassága óta Swann-nak a családunk
okozhatott. Meg is találta a módját, hogy kissé eltávolodjon vele a többiektől. De
én oda is utánamentem; nem tudtam elszánni magam arra, hogy tágítsak mellőle
egy lépéssel is, mert hiszen majd nemsokára el kell válnom tőle az ebédlőben s
felmenni a szobámba, ahol ma nem vár rám az a vigasz, hogy megcsókoljon,
mint minden más estén. „No, Swann úr – mondta –, meséljen a kislányáról;
biztosan olyan, mint az édesapja: szereti a szép dolgokat.” „De miért nem jöttök
a verandára?” – kérdezte felénk közeledve a nagyapám. Anyámnak abba kellett
hagyni a témát, de még ez a kényszer is egy gyengéd gondolatot sugallt néki,
mint ahogy a jó költők is legnagyobb szépségeiket a rím zsarnokságának
köszönhetik: „Majd, ugye, tovább beszélünk róla, ha megint kettesben leszünk –
mondta halkabb hangon Swann-nak. – Csak egy anya méltó arra, hogy önt
valóban megértse. Tudom, a kislány mamája egy véleményen van velem.”
Mindannyian leültünk a veranda vasasztala köré. Szerettem volna másra
gondolni, mint azokra a rossz órákra, amelyeket ma este egyedül töltök majd a
szobámban, álom nélkül; próbáltam magammal elhitetni, hogy az egész nem
olyan fontos, hisz reggelre majd mindent elfelejtek, próbáltam oly jövőbe néző
gondolatokba fogódzkodni, amelyek, akár egy hídon át, talán majd túlsegítenek
a rám váró borzalmas örvényen. Csakhogy ez az előérzet feszültté tette az
értelmemet, domborúvá, mint a tekintetemet, amelyet anyámra szögeztem, s nem
engedett magába semmi külső benyomást. Igaz, hogy beengedte az eszméket, de
csak azzal a feltétellel, hogy a szépség vagy akár a jókedv minden kis elemét
odakinn hagyják, mindent, ami meg tudna hatni, vagy legalábbis szórakoztatni.
Mint a beteg, aki, az érzéstelenítőnek hála, teljes lélekjelenléttel s anélkül, hogy
bármit is érezne, figyelheti magán a műtétet, én is nyugton szavalgathattam
legkedvesebb verseimet s figyelhettem nagyapám erőfeszítéseire Swann-nal
szemben, hogy Audiffret-Pasquier[16] hercegről beszélgethessenek, a versek után
semmi megindulást, nagyapám próbálkozásain semmi jókedvet nem éreztem.
Ezek az erőfeszítések egyébként hiábavalónak is bizonyultak. Alighogy kérdést
intézett Swannhoz az illető szónokra nézve, nagyanyám egyik nővére, akinek
fülében ez a kérdés mint valami mélységes, de helyén nem való csönd hangzott,
amelyet illendő volt félbeszakítani, azonnal így szólt a másik vénlányhoz:
„Képzeld csak, Céline, megismerkedtem egy fiatal svéd tanítónővel, aki a
skandináv szövetkezetekről igen érdekes részleteket mesélt. Meg kell hívnunk
egy este vacsorára.” „Hát hogyne! – felelte nővére, Flora – de azért én se
vesztegettem ám az időt! Vinteuil úrnál láttam egy öreg tudóst, aki igen jól
ismeri Maubant[17]-t, s akinek Maubant hajszálig elmagyarázta, hogyan alakítja a
szerepeit. Igazán roppantul érdekes. Nem is tudtam, hogy ez az úr Vinteuil úrnak
a szomszédja, s ha látnád, milyen szeretetreméltó.” „Nemcsak Vinteuil-nek
vannak ám szeretetre méltó szomszédai!” – kiáltott fel Céline néném, oly
hangon, melyet a félénkség erőssé s a szándék mesterkéltté tett, miközben
Swannra úgynevezett jelentős pillantást vetett. Ugyanakkor Flora néném, aki
azonnal megértette, hogy Céline-nek e mondata köszönet volt az asti borért,
szintén ránézett Swannra, olyan arccal, amely részben a köszönetnek, részben az
iróniának volt a keveréke, talán azért, hogy így aláhúzza nővére szellemességét,
talán mert irigyelte Swanntól, hogy ily ötletet sugalmazott, talán hogy
gúnyolódjon vele, mivel ő lett a beszéd tárgya. „Azt hiszem, hogy ez az úr
elfogadja majd a meghívásunkat – folytatta Flora –, valahányszor Maubant-ról
vagy madame Maternáról[18] beszéltetik, órákig mesél, szünet nélkül.”
„Elbűvölő” – sóhajtott nagyapám, akit a természet, sajnos, éppúgy megfosztott
annak a lehetőségétől, hogy szenvedéllyel érdeklődjék a svéd szövetkezetek
vagy Maubant szerepei iránt, mint ahogy nagyanyám nővéreit se látta el azzal a
kis sóval, amit nekik maguknak kellett volna hozzátenni a Moléról vagy Párizs
grófjáról szóló elbeszélésekhez, hogy némi ízt találjanak bennük. „Amit most
mondok – szólt Swann a nagyapámhoz –, szorosabb kapcsolatban van, mint
hinné, azzal, amit kérdezett tőlem, mert bizonyos tekintetben a dolgok nem sokat
változtak. Ma reggel megint olyasmit olvashattam Saint-Simonban, ami biztosan
mulattatta volna. Abban a kötetben van, amely spanyol követségéről szól; nem
ez ugyan a legjobb kötet, inkább csak afféle riport, de legalább remekül van írva,
és ez mindjárt megkülönbözteti azoktól az unalmas riportoktól, amelyeket reggel
és este az újságokban kell olvasnunk.” „Énnekem más a véleményem, vannak
napok, mikor az újság igen kellemes olvasmány...” – szakította félbe Flora
néném, meg akarva mutatni, hogy ő is olvasta a Figaró-ban a Swann Corot-járól
való megjegyzést. „De persze csak olyankor, ha érdekes dolgokról és emberekről
beszélnek!” – tette hozzá Céline néném. „Nem mondom, hogy nem – felelte
Swann, egyre jobban csodálkozva. – Az újságoktól azt veszem rossz néven,
hogy mindennap csupa jelentéktelenségre hívják fel a figyelmünket, holott egész
életünkben két-háromszor olvasunk csak valóban jelentékeny könyveket. Ha már
minden áldott reggel oly lázasan tépjük fel az újságunk címszalagját, legalább
változtassák meg a tartalmát s iktassák belé, mit tudom én, mondjuk... Pascal
Gondolatai-t! (ezt a szót gúnyos pátosszal ejtette ki, hogy ne lássék pedánsnak).
Viszont majd csak arany szélű kötetekben olvasnánk, amelyeket úgyis csak tíz
évben egyszer nyitunk fel – tette hozzá azzal a megvetéssel a nagyvilág iránt,
amelyet épp a nagyvilági emberek színlelnek leginkább –, hogy a görög királyné
elutazott a Riviérára, vagy hogy Léon hercegnő jelmezbált adott a palotájában.
Így aztán megvolna a helyes arány.” De mivel máris megbánta, hogy ha csak
foghegyről is, de komoly témákról beszélt: „Micsoda emelkedett társalgás –
mondta ironikusan –, nem is tudom, hogy jutottunk ezekre a csúcsokra – s
megint nagyapám felé fordulva: – Szóval Saint-Simon meséli, hogy Maulévrier
vakmerően kezét merte nyújtani a fiainak. Hisz tudja, erről a Maulévrier-ről
mondja: »Ebben a vastag flaskóban sose láttam egyebet, mint rosszkedvet,
gorombaságot és butaságot.«” „Akár vastag, akár nem, ismerek én olyan flaskót,
amiben egészen más van” – szólt közbe élénken Flora, aki szintén ki akarta
fejezni a köszönetét Swann-nak, mert hiszen az asti bor mind a kettőjüknek
szólt. Céline mindjárt nevetni kezdett. Swann hüledezve folytatta: „»Nem
tudom, írja Saint-Simon, tudatlanság volt-e vagy kelepce, de kezet akart nyújtani
a gyermekeimnek. Idejében észrevettem, hogy e szándékában
megakadályozzam.«„Nagyapám mindjárt lelkesedett ezen a „tudatlanságon vagy
kelepcén”, viszont Céline, akinek hallóképességét Saint-Simon – egy irodalmár!
– neve nem engedte teljesen elzsibbadni, azonnal méltatlankodni kezdett:
„Micsoda, maguk ezt csodálják? No, hát gyönyörű kis dolog! De mit akar ez
jelenteni? Egyik ember nem olyan, mint a másik? Mit számít, herceg-e vagy
kocsis, ha helyén van a szíve meg az esze? No hiszen, szépen nevelte a gyerekeit
ez a maguk Saint-Simonja, ha nem engedte, hogy kezet adjanak minden
tisztességes embernek. De hisz ez egyszerűen gyalázatos! S maga ezt még idézni
meri?” S nagyapám, kétségbeesésében, s érezve, hogy ez ellenkezéssel szemben
lehetetlen lesz folytatnia ezt az oly érdekes társalgást, odaszólt halkan
anyámhoz: „Emlékeztess csak arra a versre, amit tőled tanultam, s ami az ilyen
percekben mindig annyira könnyít rajtam. Ahá, megvan: »Uram, az erény is
gyűlöletes olykor!« Hej, de igaza van a versnek!”
Anyámat folyton szemmel tartottam, mert tudtam, hogy ha asztalnál leszünk,
nem fogják majd elnézni, hogy a vacsora végéig maradjak, s tekintettel apámra,
anyám nem engedi meg, hogy, mint fent a szobámban, megcsókoljam többször a
többiek előtt. Megfogadtam hát magamban, hogy már lenn az ebédlőben,
mihelyt vacsorához ülnek, s mihelyt érzem, hogy közeleg az óra, ebbe a rövid és
futó csókba előre belegyömöszölök mindent, amire egymagamban képes
vagyok, hogy a tekintetemmel kiválasztom az arc ama helyét, hogy gondolatban
előre készülök rá, mert így azt az egész percet, amelyet anyám engedélyez, végig
annak szentelhetem, hogy az arcát az ajkamon érezhessem, mint az a festő, aki
csak rövid ülésekre kap engedélyt, előre elkészíti a palettáját, s emlékből,
vázlatai után végzi el előre mindazt, amit a modell távollétében s nagyjában is
megtehet. Csakhogy még nem is csengettek vacsorára, amikor a nagyapám
öntudatlan kegyetlenséggel így szólt: „Ez a gyerek fáradtnak látszik, miért nem
megy már lefeküdni? Ma este úgyis későn vacsorázunk.” S apám, aki az
egyezségek betartásában nem volt olyan aggályos, mint anyám vagy nagyanyám,
szintén így szólt: „Igen, csakugyan, feküdj már le.” Abban a percben, amikor
meg akartam csókolni anyámat, megszólalt a vacsorára hívó csengő. „Ugyan,
hagyd már anyádat, épp eleget búcsúzkodtatok, micsoda nevetséges ceremóniák.
Egy-kettő, menj a szobádba!” S távoznom kellett végső vigasz nélkül, fel kellett
mennem fokról fokra a szobámba vezető lépcsőn, mintha a szívemet tépték
volna, ahogy a népi kifejezés mondja, vagyis a szívem ellenére, mivel a szívem
mindegyre anyámhoz akart visszatérni, anyámhoz, aki a csókjával nem adott
néki engedelmet, hogy velem jöjjön. Ez a gyűlöletes lépcső, amelyen mindig oly
szomorún jártam, állandóan valami erős festékszagot árasztott, s ez nyelte el, ez
rögzítette meg az én esténként kiújuló bánatomat, s talán még kegyetlenebbé
tette azzal, hogy ebben a formában csak a szaglószervemmel s nem az
értelmemmel érezhettem. Amikor alszunk s a fogfájásunkról még csak úgy
veszünk tudomást, mint egy lányról, akit kétszázszor egymás után próbálunk
kihúzni a vízből, vagy mint Moliére egy verssoráról, amelyet szünet nélkül
ismételünk, megkönnyebbülve ébredünk fel s örülünk, hogy értelmünk a
fogfájás gondolatát meg tudja fosztani minden hősi vagy verses álöltözettől.
Ennek a megkönnyebbülésnek épp az ellenkezőjét éreztem, amikor a szobámba
érve bánatom, ezerszer gyorsabb, pillanatnyi, alattomos és egyben nyers módon
lopózott belém – a lépcső sajátos festékszagának belélegzése révén, amely
sokkal ártalmasabb minden erkölcsi beszivárkodásnál. Fenn, a szobámban, be
kellett tömnöm minden, bármilyen kis nyílást, bezárnom az ablaktáblákat,
megásnom, szétvetve takaróimat, a tulajdon síromat, és mint egy halotti leplet,
felöltenem a hálóingemet. De mielőtt eltemetkeztem abba a kis vaságyba,
amelyet azért tettek a szobámba, mert nagyon is melegem volt nyáron a nagy
ágy ripszfüggönyei alatt, fellázadtam sorsom ellen, s mint egy elítélt, csellel
próbálkoztam. Írtam anyámnak pár könyörgő sort, hogy jöjjön fel mielőbb
hozzám valami komoly dolog miatt, amiről nem szólhatok a levelemben. Csak
attól féltem, hogy Françoise, a nagynéném szakácsnéja – mert ő foglalkozott
velem, amikor Combray-ban voltam – nem adja át anyámnak a levelemet.
Sejtettem, hogy az ő szemében az ily megbízás, mikor vendégek vannak, éppoly
lehetetlennek látszik, mintha a színház portását arra kérné valaki, hogy egy
színésznek előadás közben adjon át egy levelet. Françoise-nak megvoltak a
maga bőséges, parancsoló, finom és kérlelhetetlen törvényei arra nézve, hogy
mit szabad és mit nem a legmegfoghatatlanabb vagy akár leghiábavalóbb
vonatkozásokban (hasonlóan azokhoz az ótestamentumi törvényekhez, amelyek
egyrészt kegyetlenül előírják, hogy a csecsemőket már anyjuk mellén kell
lemészárolni, másrészt túlzott gyengédséggel tiltják, hogy a gödölyét megfőzzék
saját anyja tejében, vagy hogy egy állat combjából megegyék az inakat). Úgy
látszik, ezek a törvények, ha azon a hirtelen makacsságon át nézzük őket,
amellyel bizonyos megbízásoknak Françoise egyszerre ellenszegült, igen sok
olyan nagyvilági s társadalmi finomságra vonatkoztak, aminőket Françoise sem
közvetlen környezetében, sem falusi cselédéletében nem tapasztalhatott; így hát
el kellett fogadnunk, hogy egy nemes, félreértett s igen régi francia múlt élt
benne, mint azokban a gyárvárosokban, ahol a régi paloták a hajdani udvari
életről tanúskodnak, s ahol egy kémiai gyár munkásai oly gyengéd szoborművek
közt dolgoznak, amelyek Szent Teofil csodáját[19] vagy a négy Haimon fiút[20]
ábrázolják. Ebben az én esetemben azért volt kevéssé valószínű, hogy Françoise,
hacsak tűz nem tör ki, megzavarja anyámat Swann úr jelenlétében, éspedig egy
olyan kicsi személyiség miatt, mint én, mert az ő külön törvényei nemcsak a
szülőket tisztelték, valamint a halottakat, a papokat és a királyokat, hanem azt az
idegent is, akit vendégszeretően fogadnak; ha egy könyvben olvasok róla, ez a
tisztelet tán meghatott volna, de Françoise szájában mindig újra felbosszantott
komoly és ellágyult hangja miatt, mikor erről a témáról beszélt, s különösen ma
este; hisz csak azért tulajdonít oly fennkölt jelleget a vacsorának, mert nem
akarja megzavarni a szertartását. De hogy több szerencsével járjak, habozás
nélkül hazudtam, s azt mondtam néki, hogy egyáltalán nem én akartam írni
anyámnak, hanem anyám bízott meg azzal, amikor elváltam tőle, hogy biztosan
küldjék néki választ a felől a tárgy felől, amit meg kellett keresnem a kérésére; s
bizonyosan megharagszik, ha nem kapja meg ezt a választ. Azt hiszem, hogy
Françoise egy szót se hitt az egészből, mert, akár a primitív lények, akiknek az
érzékei erősebbek, mint a mieink, közvetlenül kitalált mindent számunkra
megfoghatatlan jelekből, bárhogyan is próbáltuk titkolni előtte az igazságot;
legalább öt percig nézte a levelem borítékját, mintha a papír vizsgálata és az
írásom formája elárulhatnák majd néki, hogy mi van a borítékon belül, vagy
hogy értésére adnák, melyik törvénycikkére hivatkozzék. Aztán kiment,
lemondó arccal, ami azt látszott jelenteni: „Szegény szülők, ezeket is megverte
az Isten a gyerekükkel!” Egy perc múlva visszajött, jelentve, hogy még a
fagylaltnál tartanak, s hogy a felszolgáló inas nem adhatja most át a levelet
mindenki előtt, de majd később, a likőrözésnél odacsúsztatják anyámnak.
Azonnal megszűnt a szorongásom; most már úgy volt, mint azelőtt, most már
nem holnap reggelig hagytam ott az anyámat, mert hiszen a levelem révén, még
ha meg is haragszik érte (éspedig ezúttal duplán, mert ez a csel nevetségessé tesz
Swann előtt is), bemehetek elbűvölten és láthatatlanul az ebédlőbe, s az írásom
majd rólam suttog néki; mert hisz e gonosz, tilos ebédlő, ahol még egy perccel
előbb a fagylalt és a likőrözés is halálosan szomorú és rosszindulatú örömöket
rejtegetett, mert anyám tőlem távol élvezte őket, ez az ebédlő megnyílt előttem,
és mint egy megérett gyümölcs, amely feltöri a burkát, felém zúdítja, egészen
mámoros szívemig vetíti majd anyámnak a levélre irányuló figyelmét. Most már
nem vagyok elszakítva tőle; a válaszfalak leomlottak, egy bűnös szál egyesít
bennünket. És aztán ez még nem minden: anyám biztosan feljön hozzám!
Azt hittem, Swann kicsúfolt volna az előbb érzett szorongásom miatt, ha
elolvassa a levelemet s kitalálja annak a célját; holott éppen ellenkezőleg, mint
ahogy később megtudtam, ilyen hasonló szorongás őt is hosszú évekig gyötörte,
s ő, talán csak egyedül ő tudott volna teljesen megérteni; ugyanezt a szorongást,
hogy azt, akit szeretünk, oly helyen tudjuk, ahol mulatnak, s ahol nekünk nincs
helyünk, ahová nem tudunk utánamenni, ővele a szerelem ismertette meg
először, a szerelem, amelyhez maga a sors fűzi ezt az érzést, olyannyira, hogy
teljesen magáévá teszi és kisajátítja; de mikor, mint például nálam, ez az érzés
már akkor hatol belénk, amikor a szerelem nem jelent még meg az életünkben,
olyankor szabadon s bizonytalanul lebeg, határozott rendeltetés nélkül, hol egy,
hol más érzelem, hol a gyermeki gyöngédség, hol a barátság szolgálatában. S
ugyanezt az örömöt, amellyel ez az első próbálkozásom járt, amikor Françoise
azzal jött vissza, hogy át fogják adni a levelemet, ezt a csalóka örömöt Swann is
igen jól ismerte, amikor egy palota vagy egy színház elé érve, ahol a szeretett
asszonyt bálban, ünnepen, első előadáson tudjuk, egy közös barát vagy egy
rokon észrevesz bennünket, ahogy kinn kóborgunk s kétségbeesetten keresünk
valamilyen alkalmat, hogy a szeretett asszonyhoz hozzáférjünk. A barát mindjárt
felismer, bizalmasan megszólít bennünket, megkérdi, mi járatban vagyunk. S
amikor valami ürügyet mondunk, hogy sürgős közölnivalónk van a mi közös
barátnőnk vagy rokonunk számára, megnyugtat bennünket, mi sem egyszerűbb,
bejön velünk az előcsarnokba s megígéri, hogy kedvesünk öt percen belül már
velünk lesz. Hogy szeretjük – mint ahogy e percben én Françoise-t szerettem –
ezt az oly jó szándékú közvetítőt, aki egyetlenegy szóval tűrhetővé, emberivé s
majdnem kedvezővé teszi nékünk ezt a megfoghatatlan és pokoli ünnepet, ahol
bűnös, ellenséges és élvezetes forgószelek viszik magukkal, távol tőlünk, akit
szeretünk, s aki tán nevet rajtunk. Ha mármost e jó rokon után ítéljük meg a
többieket is, mert hisz ő is be van avatva ezekbe a kegyetlen misztériumokba, a
többi vendég sem lehet olyan rettenetesen démoni. Ezekbe a gyötrelmes és
elérhetetlen pillanatokba, amelyekben a szeretett asszony ismeretlen örömöket
élvez, lám, most mi is behatolhatunk egy váratlan résen át; lám, sikerül
elképzelnünk egyetlenegy pillanatot, egyet ama pillanatok közül, amelyek az
órákat alkotják, éppen olyan valóságosat, nékünk talán még fontosabbat, mint a
többi, mert kedvesünknek több köze van hozzá – sikerül nemcsak elképzelni,
hanem birtokolni és beleavatkozni, sikerül majdnem megteremteni: a pillanatot,
amikor majd azt mondhatjuk néki, hogy itt vagyunk. S az ünnep egyéb pillanatai
biztosan nem nagyon különböznek ettől, biztosan semmivel sem élvezetesebbek,
holott annyit szenvedtünk miattuk, mert hisz a jó szándékú barát azt mondta:
„örülni fog, hogy lejöhet! Csak szívesebben beszélget önnel, mintsemhogy
tovább unatkozzék odafenn.” De, sajnos, Swann már rég tapasztalta, hogy egy
harmadik jó szándéka semmi hatással sincs arra a nőre, akit csak bosszant, hogy
üldözik, s még a bálba is utánajön oly valaki, akit nem szeret. A jó barát
visszatér, de sokszor csak egyedül.
Anyám nem jött, s nem is kímélve az én önérzetemet (amelynek mégis fontos
volt, hogy ne hazudtolja meg annak a bizonyos, anyám kívánta keresésnek a
meséjét), csak ennyit üzent Françoise-zal: „Nincs válasz”, ugyanazt, amit azóta
olyan gyakran hallottam a „palace”-ok portásaitól vagy a játékbarlangok
inasaitól, amint egy szegény lánynak mondták, aki úgy tett, mintha csodálkozna:
„Hogyan, hát nem mondott semmit, ez lehetetlen! Pedig, ugye, átadta a
levelemet. Jó, hát akkor még várok.” S mint ahogy ez a szegény lány is
változatlanul kijelenti, hogy miatta fölösleges még egy lángot felgyújtani, és ott
marad továbbra is, hallgatva a portás meg az inas társalgását az időjárásról, amíg
aztán ugyanez a portás, észrevéve, hogy hány óra van, hirtelen elküldi az inast,
hogy behűtse egy vendég italát – én is elhárítottam Françoise-nak az ajánlatát,
hogy teát készít, vagy mellettem marad, visszaküldtem a konyhába, lefeküdtem,
lecsuktam a szemem s próbáltam meg nem hallani rokonaimnak a hangját, akik a
kávénál tartottak, lenn a kertben. De már néhány pillanat múlva éreztem, hogy
hiába minden, mert azzal, hogy írtam anyámnak s a haragját kockáztatva,
annyira közeledtem hozzá, hogy már szinte minden percben remélhettem a
viszontlátást, magam tettem lehetetlenné az elalvást, mielőtt viszontlátnám, s a
szívverésem percenként fájdalmasabb lett; mert azzal, hogy nyugalmat
prédikáltam magamnak, vagyis hogy nyugodjak meg balsorsomban, csak még
inkább növeltem az izgalmamat. Hirtelen megszűnt a szorongásom, boldogság
áradt el rajtam, mint mikor egy erős orvosság egyszeriben hatni kezd és
megszünteti valamilyen fájdalmunkat: elhatároztam ugyanis, hogy nem is
próbálok elaludni, amíg nem látom anyámat, hogy megcsókolom, történjék
bármi, ha majd feljön a szobájába, bár előre és biztosan tudtam, hogy akkor soká
fog rám haragudni. Ez a nyugalom, amely a megszűnt szorongásokra
következett, rendkívül jókedvűvé tett, ugyanúgy, mint a veszélynek várása,
szomjúsága és félelme.
Kinyitottam az ablakot, zaj nélkül, s az ágy lábához ültem; szinte meg se
mozdultam, hogy odalenn meg ne halljanak. Odakinn a dolgok is néma
várakozásba meredtek, csak hogy ne zavarják a holdfényt, amely visszfénye
kiterjedésével mindent megkettőzött és eltávolított, ezzel a nála is sűrűbb és
kézzelfoghatóbb visszfénnyel, és az egész tájékot megvékonyította és
megnövesztette, olyanná, mint egy tervrajzot, amely előbb még össze volt
göngyölve, s amelyet most egészében kiterítenek. Aminek mozognia kellett, az
mozgott, így a gesztenyefa levélzete. De ez a teljes, aprólékos, minden kicsi
árnyalattal és legvégső finomsággal végrehajtott borzongás cseppet se zavarta
meg a csendet, nem olvadt bele a tájékba, nem lépte át a maga határait. Ebben a
csendben, amely mit se nyelt el, a legtávolibb zajok is, azok, amelyek más
kertekből, a város túlsó végéről jöttek, olyan apró részletezettséggel, olyan
tökéletes módon hallatszottak, mintha csak távoli hatásukat pianissimójuknak
köszönhetnék, akár az akadémiai zenekarnak[21] azok a hangfogóval játszott
motívumai, amelyekről azt hisszük, bár egy hangot se vesztünk el belőlük, hogy
nem benn a teremben, hanem a hangversenytől távol halljuk őket, úgyhogy azok
a régi bérlők – nagyanyám nővérei is mindannyiszor, ha Swann nekik adta a
jegyeit – úgy figyeltek, oly feszülten, mintha egy menetelő sereg növekvő lépteit
hallanák, amelyek majd nemsokára a rue de Trévise-ben is felhangzanak.
Tudtam, hogy ez az esetem szüleimnek a részéről a legkomolyabb
következményekkel járhat, sokkal komolyabbakkal, mint egy idegen hihetné,
olyanokkal, aminőket csak a legszégyenletesebb hibák érdemelnek. Csakhogy az
én nevelésemben más volt a hibák értéktáblája, mint más gyermekek
nevelésében, s szüleim hozzászoktattak ahhoz, hogy azokat tartsam a
legsúlyosabbaknak (mert bizonnyal ezek ellen kellett a leggondosabban
védekeznem), amelyeknek, ma már értem, az volt a közös jellegük, hogy
olyankor estem beléjük, amikor az idegeimnek engedtem. De akkor még e szót
nem mondták ki, s nem beszéltek erről az eredetről, amely elhitethette volna
velem, hogy az ily hibák elkövetése nemcsak hogy megbocsátható, hanem hogy
nem is vagyok tán képes ellenállást tanúsítani velük szemben. De én már
felismertem e hibákat arról a szorongásról, amely megelőzte, s a büntetés
szigoráról, amely utólag követte őket; s tudtam, hogy amit most elkövettem,
ugyanabból a családból való, legfeljebb még súlyosabb, mint amelyekért
régebben oly szigorú büntetést kaptam. Ha majd anyám elé megyek, amikor
feljön a szobájába s látja, hogy én fennmaradtam, csak azért, hogy még egyszer
elbúcsúzzam tőle a folyosón, biztosan nem tűrnek meg többé a házban, s már
másnap intézetbe küldenek. Nos, ha öt perccel később az ablakon kéne
kiugranom, nem bánom, még ezt is vállalom! Most csak anyámat akartam,
búcsúzkodni akartam tőle, és már sokkal messzebb mentem e vágyam
megvalósításához vivő úton, semhogy a félútról visszatérjek.
Hallottam szüleim lépteit, amint kikísérték Swannt; s amikor a kapucsengő
figyelmeztetett, hogy már elment, odasiettem az ablakhoz. Anyám kérdezte
apámtól, ízlett-e neki a homár, s hogy Swann úr vett-e még egyszer a kávé- és a
pisztáciafagylaltból. „Énnekem nem nagyon ízlett – mondta anyám –, azt
hiszem, hogy legközelebb majd valami más ízzel próbálkozunk.” „Én nem
értem, de ez a Swann annyira megváltozott – mondta nagynéném –, olyan öreg!”
Nagynéném úgy megszokta, hogy Swannban mindig ugyanazt a kamaszt lássa,
hogy csak bámult, mért találja egyszerre kevésbé fiatalnak, mint amilyen
korúnak állandóan tartotta. Szüleim is egyébként szintén azon a véleményen
voltak, hogy Swannt elérte az a rendellenes, szégyenletes és végleges öregség, az
agglegények és mindazok megérdemelt öregsége, akiknek a számára, úgy
látszik, hogy a napnak nincs másnapja, s ezért hosszabb, mint másoknak, mivel
az ő napjuk üres, s a percek reggeltől kezdve halmozódnak, anélkül, hogy azután
szétosztódjanak a gyermekek között. „Azt hiszem, sok baja van azzal a rossz
feleségével. Hisz egész Combray arról beszél, hogy valami Charlus nevű férfival
él. A városban már mindenki tudja.” De anyám erre közbeszólt, hogy azért
Swann egy idő óta mintha nem volna olyan szomorú. „Már azt a bizonyos
mozdulatát se ismétli annyiszor, amit az apjától örökölt, hogy megtörli a szemét
s kezével végigsimít a homlokán. Azt hiszem, hogy alapjában nem is szereti már
azt a nőt.” „Hát persze hogy nem szereti – felelt rá a nagyapám. – Egyszer régen
írt is nekem erről, bár nem tettem meg, amire kért, s ez a levél semmi kétséget
nem hagy a felesége iránt való érzelmei vagy legalábbis szerelme felől. De nini!
Látjátok, meg se köszöntétek az asti borküldeményt” – tette hozzá nagyapám
sógornői felé fordulva. „Hogyne köszöntük volna meg, sőt, ha nem vagyok
szerénytelen, azt hiszem, elég finoman köszöntem meg” – felelte Flora
nagynéném. „Igen – mondta Céline néném –, nagyszerűen csináltad:
csodáltalak.” „De te is igen ügyes voltál.” „Igen, nem mondom, büszke is
vagyok arra a mondatomra a jó szomszédokról.” „Micsoda, ezt nevezitek ti
köszönetnek! – kiáltott fel nagyapám. – Nem mondom, én is hallottam, de még
csak eszembe se jutott, hogy ezt Swann-nak mondtátok. Biztosak lehettek benne,
hogy egy betűt sem értett az egészből.” „Ugyan, Swann nem olyan ostoba.
Biztosan értékelte a célzásunkat. Végre is nem mondhattam neki, hogy hány
palack volt a ládában, és hogy mi az asti bor ára!” Apám és anyám egyedül
maradtak s leültek egy pillanatra, aztán apám azt mondta: „No, hát ha te is úgy
akarod, mehetünk már lefeküdni.” „Nem bánom, kedves, bár nem vagyok álmos;
pedig hát biztos, hogy nem a kávéfagylalt tart még most is éberen; de látom,
világos van a konyhában, s ha már a szegény Françoise ilyen sokáig várt rám,
megkérem, kapcsolja ki a derekamat, amíg majd te levetkőzöl.” S anyám már ki
is nyitotta a bejáró rácsos ajtaját, amely a lépcsőhöz vezetett. Csakhamar már
hallottam is, hogy bezárja az ablakot. Kimentem a folyosóra, zajtalanul; a
szívem olyan erősen vert, hogy még járni is nehezen tudtam, de most legalább
nem a szorongás miatt, hanem az ijedtségtől és az örömtől vert. Már láttam a
lépcsőházban anyám gyertyájának a fényét. Aztán őt is észrevettem; azonnal felé
rohantam. A legelső pillanatban csodálkozva nézett rám, nem értette, mi történt.
Aztán haragossá vált az arca, egyetlen szót sem szólt hozzám, mert hisz még
kisebb dologért is sokszor napokig nem beszéltek velem. Ha anyám csak egy
szót is szól hozzám, mintegy beleegyezett volna, hogy tovább is beszéljenek
velem, bár ezt talán mindennél szörnyűbbnek éreztem volna, mint annak az
előjelét, hogy oly komoly büntetés vár rám, amihez képest a hallgatás, a
veszekedés csak gyerekjáték. Egy szó azt a nyugalmat jelentette volna mostan,
amellyel egy cselédnek válaszolunk, amikor elhatározzuk, hogy elküldjük; vagy
azt a csókot, amelyet fiunknak adunk, mikor katonának küldjük, holott ugyanezt
a csókot megtagadtuk volna tőle, ha beérhettük volna azzal, hogy két napig
haragban maradunk vele. De anyám már hallotta apám lépteit a mosdófülkéből,
ahova azért ment, hogy levetkőzzön, s mivel félt minden jelenettől apám és
énközöttem, haragtól fojtott hangon így szólt hozzám: „Takarodj, takarodj, ha
mondom, legalább apád ne lássa, hogy vártál itt, mint egy őrült!” De én egyre
csak ezt mondtam neki: „Ugye, bejössz hozzám még este”, rémüldözve, mikor
láttam, hogy apám gyertyájának fénye már ott táncol a folyosó falán,
ugyanakkor azonban zsarolásra használva a közeledését s remélve, hogy anyám
engedni fog, nehogy apám a folyosón találjon, és hogy majd mégiscsak így szól
hozzám: „Menj a szobádba, jövök utánad.” De késő volt, apám már előttünk állt.
Akaratlanul ezeket a senkitől se hallott szavakat mormoltam: „Végem van!”
De nem így történt. Apám mindig megtagadta tőlem mindazt, amit az
anyámmal s nagyanyámmal kötött szerződések engedélyeztek, mivel nem sokat
törődött az úgynevezett „elvekkel”, s nem lehetett meggyőzni az „emberi jogok”
emlegetésével. Bármilyen véletlen okból, vagy pedig minden ok nélkül, olykor
az utolsó pillanatban tiltott el egy-egy megszokott s rég szentesített sétától,
holott csak szerződésszegéssel foszthattak meg ilyesmitől, vagy pedig, mint ma
este is, jóval a rendes óra előtt szólt így hozzám: „Egy-kettő, siess lefeküdni,
egyetlen hangot se halljak!” De épp azért, mert nem voltak elvei (mármint
nagyanyám értelmezése szerint), tulajdonképp nem is volt kérlelhetetlen. Egy
pillanatig csodálkozva, haragosan nézett rám, majd mikor anyám mondta néki,
néhány zavarodott szóval, hogy mi történt, így szólt hozzá: „De hát menj vele,
hisz magad mondtad, hogy úgysem tudsz aludni, maradj egy kicsit a szobájában,
énnekem úgysincs szükségem semmire.” „De szívem – felelte félénken anyám –,
akár alszom, akár nem, nem sokat változtat már a dolgon, mert hisz ezt a
gyereket mégse szoktathatjuk...” „Mi az, hogy szokás vagy nem szokás –
mondta apám vállat vonva –, láthatod, milyen szomorú ez a gyerek, milyen
kétségbeesett arcot vág; végre is nem vagyunk hóhérok! Mi hasznod van, ha
beteggé teszed. Úgyis van két ágy a szobájában, mondd meg hát mindjárt
Françoise-nak, vesse meg neked a nagy ágyat, s ma éjjel maradj a gyerek
mellett. No, jó éjszakát, én nem vagyok olyan ideges, mint ti, hát lefekszem.”
 Apámnak nemigen lehetett köszönetét mondani; csak bosszantotta volna az,
amit ő érzelgésnek nevezett. Ott álltam hát előttük, anélkül, hogy mozdulni
mertem volna; ő még egy pillanatig velünk maradt, magasra nyúlva, fehér
hálóköntösében, s a fején egy viola- és rózsaszínű indiai kasmírkendővel –
amelyet úgy kötött meg, mióta fejszaggatásai voltak, mint Ábrahám azon a
Benozzo Gozzioli-féle metszeten[22] – amelyet Swann úrtól kaptam –, s
ugyanolyan mozdulattal, amikor azt mondja Sárának, hogy Izsákkal kell
maradnia. Azóta már sok esztendő múlt el. A lépcsőháznak az a fala, ahol a
gyertya visszfényét láttam, már régóta összeomlott. Bennem is sok minden
összeomlott, amiről azt hittem, hogy örökké tart, és sok olyan új dolog épült, ami
még akkor előre nem látható új örömöket szült és fájdalmakat, mint ahogy
viszont a régieket ma már nehezen vagy sehogy sem értem. Annak is már jó
ideje, hogy apám nem mondhatja többé anyámnak: „Menj be azzal a gyerekkel.”
Ezeknek az óráknak még csak a lehetősége sem fog újjászületni. Viszont egy kis
idő óta kezdem igen jól hallani, ha jól odatartom a fülem, a magam nehezen
visszatartott zokogását apám előtt, azt a zokogást, amely csak akkor tört ki
belőlem, amikor egyedül maradtam anyámmal. Ez a zokogás tulajdonképp azóta
se szűnt meg soha; s most is csak azért hallom újból, mivel az élet ma már
sokkal mélyebben hallgat körülöttem, mint ahogyan napközben a zárdaharangok
csengését is túlharsogják a város zajai, olyannyira, hogy azt hisszük, már
végképpen elhallgattak, míg aztán újra felhangzik az esti csöndben.
Anyám ezt az éjszakát a szobámban töltötte; amikor oly hibát követtem el,
hogy azt hittem, örökre el kell hagynom a szülői házat, többet kaptam
szüleimtől, minthogyha egy szép tettért kellett volna megjutalmazniok. De még
most is, mikor apám ily kegyes volt énvelem, jellegzetesen szeszélyesnek s
önkényesnek mutatkozott, mivel ez a magatartása inkább véletlen döntéseken,
mint előre kidolgozott terveken múlt. Még az is, amit a szigorának hittem,
amikor korábban küldött lefeküdni, talán kevésbé érdemelte meg e nevet, mint
anyám vagy nagyanyám szigorúsága, mivel apám természete e tekintetben
sokkal inkább különbözött az enyémtől, mint az övék, s eddig ki sem találhatta,
milyen szerencsétlen voltam minden este, amit viszont mind anyám, mind
nagyanyám igen jól tudott; de ők eléggé szerettek ahhoz, hogy ne kíméljenek
meg a szenvedéstől, meg akartak tanítani arra, hogy uralkodjak rajta, mivel csak
így fékezhetem ideges érzékenységemet s erősíthetem az akaratomat. Apámnak
viszont, aki engem egészen másként szeretett, nem tudom, lett volna-e ehhez
bátorsága; most, mikor megértette, hogy bánatom van, mindjárt szólt is
anyámnak: „Menj vele és vigasztald meg.” Anyám hát ezen az éjszakán velem
maradt a szobámban, s hogy ne rontsa el semmi lelkifurdalással ezt az órát,
amely oly más lett, mint amilyet remélhettem – amikor Françoise bejött s
megértette, hogy valami rendkívüli dolog történt, mivel anyámat ott látta
mellettem ülve, a kezemet fogva s hagyva, szemrehányás nélkül, hogy sírjak, s
azt kérdezte anyámtól: „De mi van a fiatalúrral, miért sír?” – anyám azt felelte
neki: „Maga se tudja, Françoise, igen ideges, szegényke; vesse csak meg a nagy
ágyat, aztán mindjárt lefekhet.” Így hát a szomorúságomat most először nem
nézték valami büntetendő cselekedetnek, hanem egy akaratlan betegségnek,
amelyet most hivatalosan is ideges állapotnak ismertek el, s amelyért nem
tartottak felelősnek; megkönnyebbülve éreztem, hogy keserű könnyeimet nem
kell aggályokkal kevernem, hogy végre sírhatok büntetlenül. Egyúttal, szemben
Françoise-zal, nem kevésbé büszkélkedhettem a dolgok ily fordulatával, amely,
alig egy órával anyám elutasítása után s ama megvető válasza ellenére, hogy
csak aludjak el egyedül, egyszerre a felnőttek méltóságára emelt és a bánat
kamaszkorának, a könnyezés szabadságának tett részesévé. Boldognak kellett
volna lennem: nem voltam az. Úgy éreztem, hogy anyám most egy oly első
engedményt tett, amely neki csak fájdalmas lehet, hogy ezzel először mond le a
számomra elképzelt ideálról, s ő, aki oly bátor volt, először vallotta magát
legyőzöttnek. Úgy éreztem, hogy ha most győztem, csakis őellene győztem, s
úgy értem el ezt a sikert, mint a betegség, a kor vagy a bánat, amelyek
elgyöngítik az akaratát s meghajlítják az értelmét, s hogy ez az este új korszakot
kezd, és szomorú dátum marad. Ha most szólni mertem volna, ezt mondtam
volna anyámnak: „Nem, ne maradj, ne aludj itt!” De ismertem gyakorlati, vagy
ahogy ma mondanák, realista bölcsességét, amely mintegy mérsékelte benne
nagyanyám forrón idealista természetét, s tudtam, ha már a baj megtörtént,
anyám szívesebben veszi, ha legalább élvezhetem annak megnyugtató örömét, s
nem zavarjuk újra apámat. Igaz, anyám szép arca még fiatalon ragyogott ezen az
estén, amikor oly szelíden simogatta a kezemet, s próbálta elállítani a
könnyeimet; de én mégis úgy éreztem, hogy ennek nem így kellett volna
történnie, s a haragja kevésbé szomorított volna el, mint ez az új szelídség,
amelyet az én gyermekségem még nem ismert; úgy éreztem, hogy titkos és
kegyetlen gyermeki kézzel a lelkébe az első ráncot véstem, s első fehér
hajszálának lettem most az okozója. De erre a gondolatra még erősebben
kezdtem zokogni, s akkor anyám, aki velem szemben semmilyen ellágyulásának
sem engedett, most minthogyha hirtelen elkapta volna az enyémet, s vissza
kellett tartani magát, hogy ne sírjon. Mivel érezte, hogy észrevettem, nevetve így
szólott hozzám: „No, látod, aranyom, kis madaram, a mamád éppoly csacsi lesz
már, mint te magad, ha ez így folytatódik. Hadd lám, ha már nem vagyunk
álmosak, ne idegesítsük egymást, csináljunk valamit, felolvasok valamelyik
könyvedből.” Csakhogy nekem egy könyvem sem volt ott. „Elrontaná az
örömödet, ha előre kivennék egyet azokból a könyvekből, amiket nagyanyádtól
kapsz a névnapodra? Gondold meg jól: nem sajnálod, ha holnapután semmi újat
sem kapsz?” Ellenkezőleg, boldog voltam, s anyám előkeresett egy csomagot
csupa könyvvel, amelyekről a papíron át csak annyit láttam, hogy vastagok és
kicsik, de amelyek már erre az első, bár fölületes tekintetre egyszerre
elhomályosították az újévi festékesdobozt és a múlt évi selyemhernyókat.
George Sand idilljei[23] voltak, az Ördögmocsár, François le Champi, a Kis
Fadette és a Muzsikusok. Nagyanyám, mint később megtudtam, először Musset
költeményeit választotta, Rousseau-nak egy kötetét és Indianá-t; mert egyrészt a
könnyű olvasmányokat éppolyan egészségtelennek tartotta, mint a cukorkát és a
süteményt, másrészt az volt a véleménye, hogy a lángelmék lehelete éppen olyan
veszélytelen és frissítő egy gyermek szellemének, mint néki a szél s a szabad
levegő. De miután apám majdnemhogy őrültnek nevezte, amikor megtudta,
miféle könyveket akar nekem ajándékozni, nagyanyám maga ment vissza Jouy-
le-Vicomte-ba, a könyvkereskedőhöz, csak hogy én a névnapomra mindenképp
megkaphassam az ajándékomat (éppen igen forró nap volt, s oly betegen jött
haza, hogy az orvos meghagyta anyámnak, ne engedje többé így elfáradni), s
mindjárt George Sand e négy falusi idilljét választotta ki a számomra. „Tudod,
lányom – mondta anyámnak –, nem tudnék ennek a gyereknek egy rosszul írt
könyvet adni.”
Alapjában sosem tudott olyan valamit vásárolni, amiből ne lehetett volna
valami szellemi hasznot húzni, főképp olyat, amit csak a szép dolgok szereznek
nekünk, mivel megtanítanak arra, hogy örömünket ne csak a jólét és a hiúság
kielégülésében keressük. Még akkor is, ha valakinek úgynevezett hasznos
ajándékot kellett keresnie, amikor egy karosszéket, étkezőkészletet, sétabotot
adott, mindig „antik” dolgot keresett, mintha a kor és az a tény, hogy sokáig
használaton kívül voltak, megfosztaná e tárgyakat minden hasznossági
jellegüktől, és így inkább arra jók, hogy a régiek életéről meséljenek,
mintsemhogy a mi életünk szükségleteit szolgálják. Szerette volna a többi
között, hogy a szobám tele legyen a legszebb tájak vagy műemlékek
fényképeivel. De mikor már ott tartott, hogy meg is vásárolja őket, s jóllehet a
képek témái esztétikai értékkel bírtak, nagyanyám úgy találta, hogy a fénykép, e
gépies megjelenítésmód nagyon is sok helyet ád a mindennapiságnak, a
hasznosságnak. Ezért hát ravaszkodni próbált, s ha nem tudta végleg
kiküszöbölni a kereskedelmi köznapiságot, legalább csökkenteni próbálta azzal,
hogy legnagyobb részében művészettel helyettesítette, vagyis művészi elemeket
csempészett be közéjük: így a chartres-i székesegyház, a saint-cloud-i
szökőkutak, a Vezúv fényképei helyett kikereste, Swann tanácsára, azokat a
képeket, amelyeket nagy festők festettek e témákról, s ha már fényképeket adott,
inkább Corot képét adta a chartres-i székesegyházról, Turnerét[24] a Vezúvról,
Hubert Robert[25]-ét a saint-cloud-i szökőkutakról, ami már e fényképeket egy
fokkal magasabbra helyezte a művészetben. De ha így a természet vagy a
remekművek megjelenítésében sikerült a fényképészt egy-egy nagy művésszel
helyettesíteni, ugyanaz a fényképész mégis a jogaihoz jutott, amikor magát a
művészi megjelenítést fényképezte. Amikor nagyanyám idáig ért a köznapiság
kiküszöbölésében, még mindig nem maradt nyugton, próbálta még messzebbre
űzni. Megkérte Swannt, szerezzen neki metszeteket e művekről, s ha lehet, régi
metszeteket, amelyeknek nemcsak magukban, de magukon túl is van értékük,
mint például olyanokat, amelyek egy-egy remekművet egy, ma már nem látható
állapotban ábrázolnak (mint Leonardo da Vinci Utolsó Vacsorá-jának metszetét,
mielőtt a kép szétmállott, Morghentól[26]). Hozzá kell tennem, hogy az
ajándékozásnak ez a sajátos értelmezése nem járt mindig igen fényes
eredménnyel. Így például az a velencei képem, amelynek Tizian egy rajza után a
Lagúna a háttere, biztosan nem adott Velencéről olyan pontos ideát, mint aminőt
egyszerű fényképek után nyerhettem volna. Valahányszor nagynéném
vádbeszédet tartott nagyanyám ellen, sose jutott a végére annak a sok
karosszéknek, amiket a nagyanyám vagy fiatal jegyeseknek, vagy öreg
házasoknak ajándékozott, s amik az első alkalommal, ha rájuk akartak ülni,
azonnal száz darabra törtek a megajándékozottak súlya alatt. Csakhogy
nagyanyám egyszerűen kicsinyesnek tartotta volna, hogy egy olyan fafaragás
szilárdságával törődjön, amelyen még jól látszott egy kis virág, egy mosolygó
arc, a múltnak egy-egy szép elképzelése. Még az is, ami e bútorokban valami
szükségletnek felelt meg, de olyannak, amihez mi már nem vagyunk
hozzászokva, éppannyira tetszett néki, mint a régies beszédmód metaforái,
amelyeket a mai nyelvben rég elkoptatott a szokás. Épp a George Sand regényei,
e névnapi ajándék könyvek, tele voltak, akárcsak azok a régi bútorok, elfelejtett
és most megint képszerűvé vált kifejezésekkel, mint aminőket manapság csak
vidéken hallhatunk. S nagyanyám épp emiatt választotta ki őket más könyvek
helyett, mint ahogy inkább bérelt volna egy oly falusi birtokot, ahol egy gótikus
galambdúcot vagy olyan más régiséget talál, amelyek kedvező befolyással
vannak az ember szellemére, mivel vágyat keltenek benne lehetetlen utazásokra
az Időben.
Anyám odaült az ágyam mellé; François le Champi-t választotta, amelynek
piros fedele éppúgy, mint érthetetlen címe, valami külön személyiséget s
titokzatos vonzóerőt kölcsönzött. Sosem olvastam igazi regényeket. Hallottam,
hogy George Sand a regényíró típusa. Nekem már ez is elég volt ahhoz, hogy ezt
a François le Champi-t valami meghatározhatatlan s elbűvölő olvasmánynak
képzeljem. Mindabban, amit egy jártas olvasó a legtöbb regény közös
vonásaként ismer, a mesélés oly módjait, amelyeknek kíváncsiságot vagy
elérzékenyülést kell kelteniök, vagy olyan fordulatokat, amelyeknek az a céljuk,
hogy bánatot vagy nyugtalanságot támasszanak, én egészen egyszerűen François
le Champi külön lényegének részegítő kisugárzását láttam – mivel egy új könyv
az én szememben nemcsak egy volt a sok hasonló közül, hanem egyetlen
személyiség, amely csak magában létezik. E mindennapi események, e
mindennél közönségesebb dolgok, e banális szavak mögött különös hangot,
hangsúlyt éreztem. A cselekmény megindult; kissé homályosnak tetszett, főképp
azért, mert ekkoriban olvasás közben lapokon át egészen másról ábrándoztam. S
azokhoz a hiányokhoz, amelyeket az elbeszélésben ez az én szórakozottságom
okozott, anyámnak az a szokása is hozzájárult, hogy amikor felolvasott, kihagyta
a szerelmi jeleneteket. Így aztán azok a különös változások, amelyek a molnárné
s a fiú viszonyában történnek, s amelyeket a kettőjük közt fejlődő szerelem
magyarázhat, az én szememben mélységesen titokzatosaknak látszottak, s úgy
képzeltem, a forrásuk ebben a kedves és ismeretlen „Champi” névben található,
ebben a névben, amely, nem tudom, miért, de a fiút eleven, bíboros és vonzó
színbe vonta. Ha anyám hűtlen felolvasó volt is, oly műveket, amelyekben
őszinte érzéseket talált, remekül tudott értelmezni, egyrészt komoly és egyszerű
előadásával, másrészt szép és szelíd hangjával. Az életben is, ha nem
műalkotások, hanem eleven emberi lények keltették fel részvétét vagy
csodálatát, hangjából, beszédéből, mozdulataiból megható módon hárított el
minden olyan hangosabb vidámságot, ami esetleg fájt volna egy oly anyának, aki
gyermekét gyászolja, s éppígy került minden olyan névnapi vagy születésnapi
dátumot, ami például egy aggastyánt korára emlékeztethette volna, vagy olyan
háztartási részleteket, amelyek, mondjuk, egy fiatal tudóst inkább csak
untathattak volna. Ugyanígy, ha George Sand műveiből olvasott fel, amelyeknek
prózája telítve van jósággal s azzal az erkölcsi választékossággal, amit anyám,
nagyanyám példájára, mindennél többre tartott az életben, s amit, de ezt már
tőlem tanulta, csak sokkal később, nem tartott mindennél többre a könyvekben,
iparkodott a hangjából minden mesterkéltséget, minden kicsinyességet távol
tartani, hogy e próza hatalmas áradatát minél szabadabban tolmácsolhassa, s
természetes gyöngédsége egyesült e mondatok szelídségével, amelyek mintha
egyenest az ő hangjának íródtak volna s amelyek teljesen betöltötték
érzékenysége skáláját. Mindjárt kezdetben eltalálta azt a megfelelő hangot,
amely előre éreztette a történet meghittségét, és mintegy diktálni látszott a
lágyan gördülő mondatokat, jóllehet az egyes szavak mit sem éreztettek még
mindebből; e hang révén sorra enyhítette az igeidők nyerseségét, a félmúltnak és
a múltnak mindig meg tudta adni a jóság lágy enyheségét s a gyengédség
melankóliáját, a befejező mondatot az utána következő felé terelte, s hol lassítva,
hol gyorsítva a szótagok menetét, hogy rövidek és hosszúak egyféle ritmust
alkossanak, ez egyszerű prózába valami folytonos érzelmi életet lehelt.
Lelkifurdalásaim elcsitultak, engedtem az éj enyheségének, hisz most itt volt
mellettem anyám. Tudtam, hogy egy ily éjszaka többé meg nem ismétlődhet;
hogy ez a mindennél nagyobb vágyam, anyámat itt tudni magam mellett az
éjszaka e szomorú óráiban, túlságosan ellenkezik mind az élet szükségleteivel,
mind a többiek óhajával, semhogy az ily engedmény ne legyen mesterkélt és
kivételes. Holnap kezdődhet újra a szorongásom, de anyám már nem lesz
mellettem. Csakhogy, ha elmúlt e szorongás, többé már nem is értettem meg; és
aztán, a holnap még messze van; gondoltam, még lesz időm majd azzal is
foglalkozni – bár ez az idő, jól tudtam, nem hozhat semmivel sem több hatalmat
–, mivel olyan dolgokról van szó, amelyek nem az én akaratomtól függnek, s
amelyeket különben is kikerülhetőbbeknek éreztem a mai estét a holnapitól
elválasztó időszak miatt.

*
Így történt, hogy sokáig, ahányszor éjszaka felébredtem és Combray-ra
emlékeztem, mindig egy fényes falsíkot láttam, csupa gomolygó árnyék között,
mint mikor a bengálitűz vagy a villamos fényszóró egy épületnek csak egy-egy
szárnyát világítja meg s emeli ki, míg a többi homályban marad: lenn, a széles
alapnál a kis szalon, az ebédlő, a sötét fasor kezdete, amelyen át majd Swann úr,
az én esti szomorúságaim akaratlan szerzője érkezik, a bejáró, ahonnan az első
lépcsőfok felé megyek, aztán maga ez a lépcső, amelyen oly nehéz volt
felvánszorognom, s amely e szabálytalan piramisnak keskeny törzsét alkotta; s
fenn, a piramis tetején, a hálószobám, az üvegajtós kis folyosóval, ahová anyám
fog benyitni; egyszóval, mindig ugyanaz a látvány, ugyanabban az órában,
elszigetelve mindattól, ami körötte lehetett, egymagában válva ki a homályos
háttérből, csak a legszükségesebb díszlet (mint aminőt régi színművek elején
látunk felrajzolva, vidéki előadások számára), az én vetkőzésem drámájához;
minthogyha az egész Combray csak e két emeletből állott volna egy vékonyka
lépcsővel összekötve, s minthogyha ott örökké este hét óra lett volna. Igaz, hogy
ha megkérdeznek, nyugodtan felelhettem volna, hogy más is volt Combray-ban,
s hogy Combray más órákban is létezett. De mivel ezt már a szándékos
emlékezet, az értelem emlékezete juttatta volna eszembe, s mivel ennek az
értesülései semmit sem őriznek meg a múltból, erre a maradék Combray-ra nem
is lett volna kedvem emlékezni. Tulajdonképp az én számomra mindez már
egészen halott volt.
Halott örökre? Lehetséges.
Mindebben sok a véletlen, s egy második véletlen, más szóval a halálunké,
gyakran akadályoz bennünket abban, hogy sokáig várhassunk az első véletlen
kedvezésére.
Igen értelmesnek tartom a keltáknak azt a hitét, hogy halottainknak a lelke egy
alsóbbrendű lénybe zárkózik, egy állatba, egy növénybe, valami lélektelen
tárgyba, s így elvesznek a számunkra addig a bizonyos napig, amelyet sokan
nem érnek meg, s amelyen csak úgy véletlenül elmegyünk ama fa mellett, vagy
pedig birtokosai leszünk e tárgynak, ahol halottunk lelke van bezárva. Olyankor
ez a lélek megremeg, hív bennünket, s mihelyt felismertük, a varázslatnak is
azonnal vége. Kiszabadítjuk, legyőzte a halált, s visszatér, hogy velünk éljen.
Így van ez a múltunkkal is. Hiába próbáljuk felidézni, értelmünk minden
erőfeszítése hasztalan. Kívül esik az értelem területén és hatalmán, valami
kézzelfogható tárgyba van rejtve (ennek a kézzelfogható tárgynak a bennünk
keltett benyomásába), amiről még csak sejtelmünk sincs. Pusztán a véletlenen
múlik, hogy ezt a tárgyat halálunk előtt megtaláljuk-e vagy sem.
Évek múltak már el azóta, hogy Combray-ból mindaz, ami nem volt az én esti
lefekvésem díszlete és drámája, nem is létezett már számomra, amikor egy téli
napon, hogy hazatértem a városból, anyám látva, hogy didergek, ajánlotta, hogy
szokásom ellenére igyák egy kevéske teát. Először nem akartam inni, de aztán,
nem tudom, hogy miért, mégis meggondoltam magam. A tea mellé anyám egy
kis madeleine-nek nevezett süteményt hozatott, amelynek kicsi, dundi formája
mintha csak egy rovátkás kagylóhéjba lenne kisütve. S mindjárt, szinte gépiesen,
fáradtan az egyhangú naptól s egy szomorú holnap távlatától, ajkamhoz emeltem
egy kanál teát, amelybe előtte már beáztattam egy darabka süteményt. De abban
a pillanatban, amikor ez a korty tea, a sütemény elázott morzsáival keverve,
odaért az ínyemhez, megremegtem, mert úgy éreztem, hogy rendkívüli dolog
történik bennem. Bűvös öröm áradt el rajtam, elszigetelt mindentől, és még csak
az okát sem tudtam. Azonnal közömbössé tett az élet minden fordulata iránt, a
sorscsapásokat hatástalanná, az életnek rövidségét egyszerű káprázattá
változtatta, éppúgy, mint a szerelem, s minthogyha csak megtöltött volna valami
értékes eszenciával: jobban mondva, az eszencia nem bennem volt, én voltam az.
Nem éreztem többé magam közepesnek, véletlennek, halandónak. Honnan jött
ez a roppant öröm? Éreztem, hogy összefügg a tea és a sütemény ízével, de hogy
végtelenül több s nem ugyanolyan természetű. Honnan jött? És mit jelent?
Hogyan tudnám megközelíteni? Ittam egy második kortyot, de abban sem
találtam többet, mint az elsőben, s a harmadik kevesebbet hozott magával, mint a
második. Ideje, hogy abbahagyjam, az ital hatása csökkenni látszott. Világos,
hogy az igazság, amelyet most keresek, nem benne, hanem énbennem van. Az
ital keltette fel bennem, de ő maga nem ismeri, legfeljebb szüntelenül
ismételheti, bár egyre kevesebb erővel, ugyanezt a tanúságot, amelyet nem tudok
megmagyarázni, de legalább szeretném újra és újra megkapni tőle s érintetlenül
találni, most mindjárt, az én rendelkezésemre, a végleges megvilágítás kedvéért.
Leteszem a teáscsészét, s értelmemhez fordulok. Rajta a sor, hogy megtalálja az
igazságot. De hogyan? Valahányszor az értelem érzi, hogy túlhaladt önmagán,
mindig csak bizonytalanság a következmény, amikor ő a kutató s egyszersmind
az a homályos ország, ahol kutatnia kell, s ahol egész poggyászának semmi
hasznát nem veszi. Kutatni? ez kevés: alkotni. Oly dologgal van most szemközt,
ami még nincs, amit csak ő tud megvalósítani, hogy azután bevezesse a maga
világosságába.
S most újra kezdek tűnődni azon, mi ez az ismeretlen állapot, amely nem
hozott magával semmi logikai bizonyítékot, egyedül csak az örömnek, a maga
valóságának bizonyságát, amely előtt minden más öröm, minden más valóság
elenyészik. Próbálom megint felidézni. Gondolatban visszatérek egészen addig a
pillanatig, mikor az első kanál teát emeltem az ajkamhoz. Megint az előbbi
állapot, de minden új világosság nélkül. Még egy értelmi erőfeszítés, hogy
visszahozzam a menekülő élményt. S hogy semmi se törhesse meg az értelem
lendületét, amellyel ezt az élményét utolérni iparkodik, elhárítok minden
akadályt, minden idegen gondolatot, s fülemet és figyelmemet védve védem a
szomszéd szoba zajaitól. De mikor érzem, hogy értelmem eredmény nélkül
erőlködik, most meg, ellenkezőleg, mint előbb, pihenésre szorítom, hadd
gondoljon megint csak másra, hadd szedje magát újra össze, a végső, a döntő
próba előtt. Aztán, most már másodízben, kiürítek előtte mindent, szembesítem
az első korty még azon friss ízével s akkor érzem, hogy valami megremeg,
megmozdul bennem és szeretne felemelkedni, valami, aminek nagyon mélyen
felszedték a horgonyát; nem tudom, mi az, csak azt tudom, hogy száll lassan
felfelé, s érzem és hallom magamban a befutott távolságok ellenállását és
zsibongását.
Bizonyos, hogy az, ami így, ilyen mélyen reszket bennem, a kép lesz, a
látásbeli emlék, amely ehhez az ízhez van kötve, s azt próbálja követni a
tudatomig. Csakhogy még nagyon is messze, nagyon zavarosan vergődik; még
alig látom azt a semleges visszfényt, amelyben összekeveredik a felkavart
színeknek megfoghatatlan forgataga; de nem tudom felismerni az emlékkép
formáját, nem tudom megkérni arra, hogy, mint egyetlen lehetséges tolmács,
magyarázza meg kortársának, elválhatatlan kísérőjének, ennek az íznek a
tanúságát, nem tudom megkérni, mondja meg, hogy a múlt miféle
körülményéről, micsoda korszakáról van szó.
Elér-e vajon tudatom felszínéig ez az emlék, e régi pillanat, amelyet egy
azonos pillanatnak a vonzása idézett fel, indított meg, emelt fel énem
legmélyén? Nem tudom. Megint nem érzek semmit, megállt, talán újra leszállt a
mélybe; ki tudja, feljön-e még éjjeléből? Tízszer is újra kell kezdenem, megint
és újra fölé hajolnom. S a gyávaság, amely eltérít bennünket minden nehéz
feladattól, minden mégoly fontos műtől, mindannyiszor azt súgta, hagyjam abba,
igyam ki a teám s ne gondoljak semmi másra, mint aznapi gondjaimra, mint
holnapi vágyaimra, amelyeken baj nélkül kérődzhetek.
S hirtelen megjelent az emlék. Ez az íz annak a darabka madeleine-nek az íze
volt, amit Combray-ban, vasárnaponként (mert olyankor mise előtt sose hagytam
el a házat) Léonie néném szokott adni, ha felmentem köszönni a szobájába,
miután előbb beáztatta a teájába vagy a hársfateába. A kis madeleine látványa
semmire se emlékeztetett, amíg meg nem kóstoltam; talán mert azóta sokszor
láttam, anélkül, hogy megízleltem volna, a cukrászdákban, és így a képe
elhagyta a combray-i napokat, hogy más, újabb napokhoz kapcsolódjék; talán
mert az emlékekből, amelyek oly régóta kívül esnek az emlékezetemen, semmi
se maradt életben, mindannyi százfelé hullott; formáik – e kis cukros kagylóé is,
amely pedig oly buján érzékies, szigorú és ájtatos redői alatt – vagy megszűntek,
vagy elszunnyadtak, elvesztették terjeszkedő erejüket és így nem voltak képesek
feljutni az öntudathoz. De mikor a régmúltból többé már semmi se marad, az
élőlények halála után, a dolgok pusztulása után, egyedül az íz és az illat élnek
még tovább sokáig, törékenyebben, de elevenebben, anyagtalanabbul,
szívósabban és hívebben mindennél – mintha csak lelkek volnának, amelyek
idézik, várják, remélik, minden egyébnek romjai felett, s amelyek moccanás
nélkül tartják majdnem megfoghatatlan harmatjukon az emlék óriás épületét.
S mihelyt így sikerült felismernem ennek a teába áztatott madeleine-
darabkának az ízét, amelyet nagynénémtől kaptam (bár ekkor még nem tudtam
és sokkal később fedezhettem csak fel, miért tett ez az emlék boldoggá), az
ódon, szürke ház utcai része, ahol nagynéném szobája volt, azonnal
odailleszkedett, mint egy díszlet, ahhoz a kerti kis pavilonhoz, amelyet a ház
mögött szüleim számára építtettek (ez volt az a csonka szárny, amelyre eddig
egymagában emlékeztem); s a házzal együtt maga a város, a Főtér, ahova
elküldtek ebéd előtt, az utcák, ahol reggeltől estig s minden időben a házbeliek
megbízásait végeztem, az utak, amerre szép időben sétálgattunk. S mint abban a
japánoktól annyira kedvelt játékban, ahol egy vízzel telt porcelán edénybe
egyforma apró papírdarabkákat vetnek, s amelyek a nedvességben
kinyújtózkodnak, összecsavarodnak, megszíneződnek, szétosztódnak, virágok
lesznek vagy házak, megfogható és felismerhető alakok – ugyanígy kertünk
minden virága éppúgy, mint Swannék parkjáé és a Vivonne vízirózsái és a falu
lakói és apróka házaik és a templom és egész Combray és a város környéke,
mindaz, ami formát nyer, mindaz, ami szilárddá válik, város és kertek így
szálltak fel az én csésze teámból.
 2

Messziről, minden irányban legalább tíz mérföldre, a vonat ablakából nézve,

ha megjöttünk az utolsó húsvét előtt, Combray egyetlen templomnak látszott,
amely magába foglalta s képviselte az egész várost, beszélt róla és érette a
messzeségnek, s ha közelebb értünk hozzá, olyan volt magas és homályos
falaival, mint a juhait őrző pásztorlány, ahogy maga köré zárja a síkon, a széllel
szemben, az egymás hegyén-hátán tolongó szürke és gyapjas hátú házakat,
amelyeket imitt-amott oly teljes körbe foglaltak a középkorból itt maradt
bástyaromok, mint egy primitív festmény kisvárosát. Ahhoz, hogy mindig itt
lakjunk, Combray kissé szomorúnak látszott, akárcsak az utcái, akárcsak helyi,
feketés kőből épült, külső lépcsővel ellátott s árnyékot adó oromfalakkal
betetőzött házai, ahol, mihelyt alkonyodni kezdett, a „termekben” félre kellett
vonni a függönyöket; ezeknek az utcáknak csupa komoly szentneve volt (s nem
egy ily szent kapcsolatban is állt Combray legrégibb történetével): rue Saint-
Hilaire, rue Saint-Jacques, ahol nagynéném háza volt, rue Sainte-Hildegarde, a
kerti kapu felől s rue du Saint-Esprit, ahova meg néném kertjének oldalajtója
nyílt; s mindezek a combray-i utcák oly hátrakerültek az emlékezetemben s
olyannyira más színűek, mint mai világom színei, hogy alapjában valamennyit s
a templomot is a Főtéren valószínűtlenebbnek látom, mint a laterna magica
vetítéseit; s úgy érzem, hogy ha még egyszer átmehetnék a rue Saint-Hilaire-en s
bérelhetnék egy szobát valahol a rue de l’Oiseau-ban – a Lőtt Madárhoz címzett
vén szállóban, amelynek konyhaillata, ahogy a pinceablakon át kitódult, ma is a
régi melegséggel s hasonló időközökben száll fel bennem –, csodálatosabb s
természetfölöttibb viszonyba lépnék a túlvilággal, minthogyha megismerhetném
Golót s beszélgethetnék Brabanti Genovévával.
Nagyapám unokanővére, vagyis nagynéném, akinél laktunk, ugyanannak a
Léonie néninek volt az édesanyja, aki az ura, Octave bátyám korai halála óta
nem akarta elhagyni Combray-t, azután Combray-ban a házát, aztán a szobáját,
azután meg már az ágyát, s többé nem is jött már közénk, hanem csak feküdt,
bánatának, erőtlenségének, betegségének, rögeszméjének és ájtatosságának
bizonytalan állapotában. Léonie néni külön lakása a rue Saint-Jacques-ra nézett,
amely a háztól jóval messzebb, a Nagyrétben végződött (míg a Kisrét,
ellenkezőleg, a város közepén zöldellt, három utca közt), s ez a szürke, egyforma
utca, minden egyes kapu előtt három-három magas homokkő lépcsővel, olyan
volt, mint egy hegyi ösvény, amelyet egy gótikus képfaragó vésett kőbe, egy
jászol vagy egy kálvária mellé. Nagynéném tulajdonképpen csak két egymásba
nyíló szobát lakott, s délután, míg az egyikben volt, azalatt a másikat
szellőztették. Igazi vidéki szobák voltak, melyekből – mint némely helyen, ahol
sok-sok miriád láthatatlan protozoa világít vagy illatosít egész levegő- vagy
tengerrészeket – ezer illat árad felénk az erényekből, a bölcsességből,
mindenféle szokásokból, egy egész titkos, láthatatlan, bőséges és erkölcsös
életből, amelyet a környező légkör mintegy felszív és meg is őriz; oly illatok,
amelyek még természetes illatoknak számítottak s éppoly égimódon tiszták, mint
a közeli mezőké, de azért már otthonosak, emberiek és szobaszagúak, az év
minden gyümölcsének a kertből a szekrénybe került, sok-sok fáradsággal
készült, finom és áttetsző ízei; évszaki, de házias és mozgékony illatok,
amelyekben a dér csípősségét a meleg kenyér szaga enyhíti, tétlenek és
pontosak, mint egy falusi ingaóra, kóborok és otthonülők, gondtalanok és
előrelátók, fáradatlanul dolgosak, korán kelők, ájtatosak, boldogak az oly
békében, amely csak ráadásul hozza a szorongást, és abban a prózaiságban,
amely bőséges költészettel szolgál annak, aki csak átsuhan rajtuk, de nem él
bennük. A levegő itt oly telítve volt a csöndesség zamatos és tápláló virágával,
hogy magam is mintegy csak torkoskodva lépkedtem benne, főképp húsvét
hetének ezeken az első reggelein, amikor jobban élveztem mindezt, mert még
frissen érkeztem Combray-ba; mielőtt bemehettem volna, hogy köszöntsem
nagynénémet, várnom kellett az első szobában, ahova a még télies napfény
melegedni jött a tűz elé; maga a tűz már égett két tégla között, és mintha az
egész szobát koromszagúra festette volna, valóságos kemencepitvart alakított
belőle, jobban mondva, afféle kastélybeli kandallómenedéket, ahol, mikor ott
ülünk, azt kívánjuk, hogy odakinn essen az eső, vagy havazzon, vagy akár jöhet
az özönvíz is, hogy a télidő költészete fokozza a visszavonultság
kényelmességét; próbáltam pár lépést tenni az imazsámolytól a karszékekig,
melyeknek mintás bársonyát fejmagasságban horgolt csipke védte; s a tűz úgy
sütötte, mint a tésztát, azokat az étvágygerjesztő illatokat, amelyektől a szoba
levegője szinte egészen kásás volt, s amelyeket már a reggeli napos és nedves
frisseség is „megkelesztett” – megaranyozta, megleveleztette, felfújta,
feldagasztotta őket, láthatatlan s majdnem megfogható vidéki kalácsot csinált
belőlük, afféle roppant leveles tésztát, s miután épp hogy megkóstoltam a
faliszekrény, a fiókos szekrény, a virágos papírkárpit ropogósabb, finomabb,
ismertebb, de szárazabb aromáit, mindannyiszor visszatértem, valami be sem
vallott mohósággal, a virágos ágytakaró átmeneti, ragadós, ízetlen, nehezen
emészthető gyümölcsszagához.
A szomszédos szobából már kihallottam nagynénémet, aki halkan beszélt
magában. Mindig inkább halk volt a hangja, mert azt hitte, hogy a fejében
valami eltörött és szabadon lebeg s esetleg egészen elmozdul, hogyha igen
erősen beszélne, viszont ha magában volt is, sose maradt sokáig csendben, mert
azt hitte, hogy a beszéd csak jót tesz a torkának, nem engedi, hogy megálljon a
vére, s ritkábbá teszi mind a fulladásait, mind pedig a szorongásait; amellett
rideg életének ebben a teljes tétlenségében legkisebb élményeinek is rendkívüli
fontosságot tulajdonított; valami olyan mozgékonysággal ajándékozta meg
valamennyit, hogy soha egyet se volt képes csak úgy magában tartani, s ha már
nem volt bizalmasa, akinek számot adott volna róluk, magának mesélte őket egy
örökös monológban, amely tevékenységének egyetlen kizárólagos formája volt.
De mivel, sajnos, így megszokta ezt a hangos gondolkodást, nem mindig
törődött azzal, hogy nincsenek-e a másik szobában, s gyakran hallottam, hogy
így szólt magához: „Nem szabad elfelednem, hogy nem aludtam” (mert az ő
legnagyobb igénye a soha nem alvás volt, amit mindannyiunknak respektálni
illett a vele való társalgásban; reggel például Françoise nem úgy „keltette” fel
nénémet, hanem csak „benyitott” hozzá; ha napközben szundikálni akart, azt
mondta: „gondolkodni” vagy „pihenni” akar; és ha néha, beszéd közben, annyira
megfeledkezett magáról, hogy azt mondta: „álmodtam” vagy „felébredtem”,
elpirult és azonnal helyesbítette a mondását).
Egy perccel később már szabad volt bemennem hozzá, hogy megcsókoljam;
Françoise beöntötte a teáját; vagy, ha néném izgatott volt, tea helyett herbateát
kért, amikor is énrám bízták, hogy a gyógyszeres zacskóból annyi hársfavirágot
hullassak egy tányérra, amennyit a forró vízbe kell majd dobni. A virágok
száracskái száradás közben összevissza bogozódtak, s e szeszélyes hálózatban
úgy nyíltak a sápadt szirmok, mintha egy festő rendezgette, helyezgette volna el
őket, a lehető legdíszesebb, leghatásosabb formában. A levelek, miután
elvesztették vagy legalábbis megváltoztatták a külsejüket, mindenféle különböző
dologhoz kezdtek hasonlítani, egy bogár átlátszó szárnyához, egy címke fehér
hátlapjához, vagy egy rózsasziromhoz, de persze sok apró darabra törve,
csomósodva, egybeszőve, mint egy fészek alkatrészei. Ezer kicsi s fölösleges
részlet – a gyógyszerész kedves tékozlása –, amit egy gyári készítménynél
biztosan mellőztek volna, ugyanazt az örömöt szerezte nékem ilyenkor, mint
amikor egy könyvben ismerős nevet találunk, azt az örömöt, hogy e kis ágak
igazi hársfavirágszárak voltak, olyanok, mint aminőket a városban, az avenue de
la Gare-on láttam, de, persze, már módosulva, s örömöm annál teljesebb volt,
mivel nem holmi pótszerek, hanem igaziak voltak, de megöregedtek. S mivel
minden új jellemvonásuk csak egy réginek volt az átalakulása, a szürke kis
golyócskákban felismertem a zöld bimbókat, amelyek nem tudtak kinyílni; s
főképpen a virágok rózsaszín, holdas, enyhe fénye mutatta, hogy valódiak
voltak, ez a fény, amely úgy kiemelte őket a szárak törékeny sűrűjéből, ahol mint
apró aranyrózsák lengedeztek, jeléül annak – mint az a világos folt, amely egy
csupasz falon is mutatja a már rég eltűnt freskó helyét –, hogy különbség van a
fa „színes” és nem színes részei között, és így biztos lehettem abban, hogy
ugyanezek a virágszirmok, amelyek most a gyógyszeres zsákban virágoztak,
azelőtt a tavaszi estéket illatosították. Ez a rózsaszín gyertyafény még mindig az
ő színük volt, de már félig kialudva s elálmosodva mostani, lecsökkentett
életükben, ebben a virágalkonyatban. S nagynéném csakhamar belemártotta
forró és hol hervadt levél-, hol hervadt virágízű teájába a kis madeleine-t,
amelyből, ha már jól megpuhult, nekem is adott egy darabot.
Az ágya egyik oldalán nagy fiókos szekrény állt sárga citromfából, meg egy
asztal, amely egyszerre oltár és patika volt, Szűz Mária szobrával meg egy üveg
Vichy-vízzel, misekönyvekkel és receptekkel, mindazzal, amire szüksége
lehetett, hogy betarthassa diétáját és a szent szertartásokat, hogy ne mulassza el
se a pepszin, se a litánia idejét. Az ágy másik oldalán, az ablakon keresztül,
előtte volt az egész utca, s kiolvashatta belőle szórakozásul, mint egy perzsa
herceg, Combray napi és ősidőktől mindig egyforma krónikáját, hogy azután
Françoise-zal megbeszélhesse a részleteit.
Alig voltam nála öt percig, máris elküldött magától, mivel félt, hogy
fárasztom. Odatartotta ajkamhoz sápadt, színtelen, bús homlokát, amelyen ilyen
kora reggel még nem rendezte el a parókáját, s ahol úgy átlátszottak a csontok,
mint egy töviskoszorú tüskéi vagy mint egy olvasó szemei, és így szólt hozzám:
„Menj, kisfiam, készülj a misére; és ha látod Françoise-t, mondd neki, ne
mulasson veletek soká, hanem jöjjön fel mielőbb, hátha megint szükségem lesz
valamire.”
Françoise ugyanis, bár akkor már évek óta szolgált nála s nem sejtette, hogy
egyszer majd végképp a mi szolgálatunkba áll, kissé elhanyagolta nénémet,
amikor mi is Combray-ban voltunk. Volt oly idő gyermekkoromban, mielőtt
Combray-ba jártunk volna, s amikor még Léonie néném a telet anyjánál töltötte
Párizsban, hogy Françoise-t alig ismertem, s újévkor, mielőtt bementünk a
nagynénémhez, anyám egy ötfrankost nyomott a kezembe és így szólt: „Vigyázz,
hogy össze ne tévessz senkit. Várd meg, míg azt mondom: »Jó napot,
Françoise!«, és hogy megérintsem a karod; csak akkor add a pénzt oda.” Alig
értünk nagynéném sötét előszobájába, a homályban mindjárt megláttuk egy
fejkötő ráncai alatt – amelyek oly vakítóak, törékenyek és merevek voltak,
mintha csak cukorfonálból készültek volna – egy hálás és előlegezett mosoly egy
pontba futó hullámait. Françoise mosolygott így felénk, mozdulatlanul s
egyenesen állva a kis folyosóajtó keretében, akár egy szentszobor a fülkéjében.
Amikor kissé hozzászoktunk ehhez a kápolnai homályhoz, leolvashattuk arcáról
az emberiség önzetlen szeretetét s a magasabb osztályok iránt érzett tiszteletét,
amelyet szíve legjobb helyén még lelkesebbé tehetett az újévi ajándék reménye.
Anyám erősen megcsípte a karom, s hangosan így szólt: „Jó napot, Françoise!”
E jelre kinyíltak ujjaim s elengedtem az ötfrankost, amely egy zavarban levő, de
jól odatartott kézbe hullott. Viszont mióta Combray-ba jártunk, senkit sem
ismertem jobban Françoise-nál; minket szeretett legjobban, s bár nagynénémet
éppúgy tisztelte, hozzánk inkább ragaszkodott, legalábbis az első években, mivel
ahhoz a tisztességhez, hogy a családhoz tartozhattunk (Françoise úgy tisztelte,
mint egy görög tragikus költő a családtagokat összekötő láthatatlan szálakat,
amelyeket a közös vér keringése teremt meg köztük), az a kellemetesség is
járult, hogy nem voltunk megszokott parancsolói. Micsoda nagy örömmel
fogadott is hát bennünket, amikor megérkeztünk Combray-ba, sajnálkozva, hogy
nincs szebb időnk, ilyenkor, húsvét hetében, mikor gyakran még jeges szél is
fújt, s mikor anyám megkérdezte tőle, hogy van a lánya meg a sok öccse, milyen
a kis unokája, milyen mesterségre adják, s hogy hasonlít-e a nagymamájához.
S amikor nem volt velünk senki, anyám, aki jól tudta, hogy Françoise még
mindig siratja évek óta elhalt szüleit, szelíden elbeszélgetett vele, és száz apró
részletet kérdezett az életükről.
Anyám már régóta kitalálta, hogy Françoise nem szereti a vejét, akinek a
jelenléte még azt az örömét is elrontotta, hogy a lányával lehet, mert olyankor
nem tudott oly szabadon beszélgetni vele. Ezért, amikor Françoise elment
hozzájuk látogatóba, Combray-tól néhány mérföldnyire, anyám mosolyogva
mondta néki: „Ugye, Françoise, szomorú lesz, ha Julient nem találja otthon, s
hogy egész nap egyedül kell maradnia Marguerite-tel; de ugye, azért
megvigasztalódik?” S Françoise nevetve mondta: „A nagyságos asszony mindent
tud; a nagyságos asszony még rosszabb, mint azok a Röngöl-sugarak (a röngöl
szót tettetett erőfeszítéssel ejtette ki, s mosolygott, mint aki önmagán mulat,
hogy tudatlan létére ilyen tudós szót mer használni), amikkel Octave-né
nagyságát vizsgálták meg, és amik úgy megmutatják, mi van az ember
szívében”, s már el is tűnt, nagy zavarban, hogy vele is foglalkoznak, de talán
azért, hogy ne lássák sírni; anyám volt ugyanis az első, akinek révén érezhette,
hogy az ő paraszti élete, boldogsága, bánata másokat is érdekelhet, másoknak is
szerezhet örömöt vagy szomorúságot. Nagynéném beletörődött abba, hogy amíg
Combray-ban vagyunk, egy kissé lemondjon róla, mivel tudta, hogy anyám mily
magasra értékeli az ő annyira értelmes és fáradhatatlan szolgálatait; mert
Françoise éppolyan szép volt már reggel öt órakor a konyhájában, fényes, fehér
fejkötőjével, amelynek merevre vasalt redői mintha csak porcelánból lettek
volna – mint mikor misére ment a templomba; mindent egyformán jól végzett,
úgy dolgozott, mint egy igavonó, akár egészséges volt, akár nem, zaj nélkül,
mintha mit se tenne, nagynéném háza népe közül az egyetlenegy, aki, ha anyám
meleg vizet vagy feketekávét kért, valóban forrón hozta mind a kettőt; egyike
volt azoknak a régimódi szolgálóknak, akik első pillanatra legkevésbé tetszenek
egy idegennek, talán mivel nem veszik maguknak a fáradságot, hogy
hízelegjenek néki és hogy megnyerjék a kegyeit, mert tudják, hogy nincsen
szükségük rá, s hogy inkább ezt az idegent nem fogadják többet a háznál,
semhogy őket elküldjék; gazdáik viszont épp hozzájuk ragaszkodnak legjobban,
mivel tapasztalásból ismerik igazi képességeiket, s nem törődnek azzal a
felületes kellemkedéssel, azzal a szolgai fecsegéssel, ami a látogatóra talán
kedvező benyomást tesz, viszont gyakran csak nevelhetetlen jelentéktelenséget
takar.
 Françoise, miután utánanézett, hogy szüleimnek meglegyen mindenük, már
reggel felment Léonie nénémhez, hogy odaadja néki a pepszinjét s egyúttal
megkérdezze tőle, hogy mit óhajt ebédre; ilyenkor rögtön véleményt vagy
magyarázatot kellett adnia valami fontos reggeli eseményről:
– Képzelje csak, Françoise, ez a Goupilné több mint egy negyedóra késéssel
ment a nővéréhez; ha még csak egy kicsit késik, fogadok, Úrfelmutatás után ér a
misére.
– Hát bizony, az meglehet – válaszolta Françoise.
– Françoise, ha öt perccel előbb jön föl, láthatta volna Imbert-nét. De micsoda
spárgákkal, kétszer olyan vastagok, mint a Callot-nééi; tudja meg a cselédjétől,
honnan kapta. Az idén maga úgyis folyton csak spárgával traktál bennünket,
próbáljon ilyet szerezni a vendégeinknek.
– Nem csodálnám – mondta Françoise –, ha a plébános úrtól kapta volna.
– Ugyan, ugyan, Françoise – felelte a nagynéném vállat vonva –, dehogyis a
plébános úrtól! Hiszen tudja, hogy őnála legfeljebb ekkorka spárga terem. Ezek
meg, amiket láttam, olyan vastagok voltak, mint a karom. Persze, nem olyan,
mint a maga karja, hanem mint ez az én szegény karom, amelyik az idén is úgy
lesoványkodott... Françoise, nem hallotta azt a csöngetést, hogy a fejem is majd
belerepedt!
– Nem én, Octave-né nagysága.
– Hát persze, lányom, magának jó feje van. Hálát is adhat érte az Úristennek.
A Maguelone volt, Percepied doktorért jött. A doktor mindjárt ment is vele, és
befordultak a rue de l’Oiseau-ba. Biztosan beteg az egyik gyerek.
– Hej, te jóisten – sóhajtott Françoise, aki mindjárt nyögdécselni kezdett, ha
valami bajról hallott, még ha a világ másik végén egy ismeretlennel is történt.
– De Françoise, nem tudja, kinek szól ez a lélekharang? Istenem, istenem,
biztosan szegény Rousseau-nénak szól. Hát nem felejtettem máris el, hogy a
múlt éjszaka halt meg? Bizony itt az ideje, hogy engem is magához vegyen az
Isten, mert nem tudom, mi van a fejemmel, szegény jó Octave-om halála óta. De
menjen, lányom, ne vesztegesse még velem is a drága időt.
– Dehogyis, Octave-né nagysága, nem olyan drága az én időm; akitől kaptuk,
nem pénzért adta. De azért lemegyek, megnézem, nem aludt-e ki a tüzem.
Françoise és a nagynéném ily módon tartottak szemlét reggel a nap első
eseményei felett. De ezek az események néha olyan titokzatos és komoly jelleget
öltöttek, hogy nagynéném nem várhatott, míg Françoise megint feljön hozzá, s
négy hatalmas csengetéssel rázta fel a ház csendjét.
– De Octave-né nagysága, nincs itt a pepszin ideje – mondta Françoise. –
Talán megint elbágyadt?
– Dehogy, Françoise – felelt a néném –, azaz, hiszen jól tudhatja, hogy
mostanában folyton bágyadozom; egy nap majd én is elmegyek, mint ez a
szegény Rousseau-né, még csak arra se lesz időm, hogy egy kicsit magamhoz
térjek; de hát nem azért csengettem. Mit szól, láttam Goupilnét, egy kislánnyal
ment, akit nem ismerek. Menjen hamar Camus-höz, vegyen nála sót két garasért.
Ha más nem, hát Théodore biztosan tudja, ki az.
– Tudom már, a Pupin úr lánya – válaszolta Françoise, aki jobbnak tartotta,
hogy azonnali magyarázatot adjon, mert reggel óta már kétszer volt a
fűszeresnél.
– Pupin úr lánya? Nekem mondja? Ugyan, szegény Françoise! Hisz azt
mindjárt felismertem volna.
– De nem ám a nagy lánya, Octave-né nagyságos asszony, hanem a kisebbik,
az, amelyik intézetben van Jouyban. Azt hiszem, már láttam is ma reggel.
– Á, így már értem – mondta a néném. – Biztosan az ünnepekre jött. Hát
persze! Nem is töröm a fejem, akkor hát az ünnepekre jött. De hisz akkor
nemsokára Sazerat-nét is látni fogjuk, ha majd a nővéréhez jön ebédre. Most jut
eszembe, láttam a kis Galopin fiút egy gyümölcsös lepénnyel! Meglátja,
Goupilnéhoz vitte.
– Hát ha így van, Octave-né nagysága, ha Goupilnénak vendégei vannak,
akkor meglássa, nemsokára mindannyian jönnek majd ebédre, mert kezd ám
későre járni! – Françoise már szeretett volna az ebédjével is foglalkozni, s örült,
hogy ezt a kis szórakozást helyezhette nénémnek kilátásba.
– Ó, nem lesz az korábban, mint délben – felelte nagynéném lemondón, s
nyugtalan, de egyúttal titkos tekintetet vetett az órára, ne lássák, hogy ő, aki már
rég lemondott mindenről, ilyen nagy örömmel hallja, hogy Goupilnénak
vendégei lesznek, és hogy erre az örömre, sajnos, több mint egy óráig kell
várakozni. – S még ez is majd egybeesik az ebédemmel! – tette hozzá halk
hangon, csak úgy saját magának. Az ebédje ugyanis elegendő szórakozás volt
neki, így hát nem kívánt magának még egyet, ugyanabban az időben. – De, ugye,
nem felejti el az én habart tojásomat lapostányéron? – Ezek a tányérok ugyanis
képekkel voltak díszítve, s nagynéném azzal mulatozott minden egyes
étkezéskor, hogy kibetűzte annak a feliratát, amelyet aznap adtak eléje. Ilyenkor
felvette a szemüvegét s lassan olvasni kezdte: „Ali baba és a negyven rabló,
Aladdin vagy a Csodalámpás[27] – s mosolyogva tette hozzá: – Nagyszerű,
milyen mulatságos!”
– Elmehetek, ha tetszik, Camus-höz... – szólt Françoise, mivel látta, hogy
nagynéném most már úgyse küldi el.
– Dehogy, dehogy, nem érdemes. Hisz biztosan a Pupinék lánya. Szegény
Françoise, sajnálom, hogy ilyen semmiségért felfárasztottam.
De nagynéném nagyon jól tudta, hogy nem olyan semmiségért csengette fel
Françoise-t, mert Combray-ban az az élőlény, akit még nem ismertek, éppolyan
hihetetlen lény volt, mint egy mitológiai isten, s csakugyan, nem volt rá eset,
ahányszor a Főtéren vagy a rue du Saint-Esprit-n egy ilyen elképesztő jelenség
előfordult, hogy ezt a mesés személyiséget, persze, alapos nyomozással, ne
tudták volna korlátozni egy ismerős lény arányaira, s ne tudták volna
átváltoztatni akár személyes ismerőssé, akár csak egy elvont ismerőssé, a maga
polgári azonosságában, olyanná, aki rokonságban állott Combray valamelyik
lakójával. Az egyikről kiderült, hogy Sautonné fia volt, aki a katonaságtól jött
haza, a másikról, hogy Perdreau abbé húga, aki akkor hagyta el a zárdát; a
harmadikról, hogy a plébános testvére, adóhivatalnok Chateaudunben és vagy
nyugalomba vonult, vagy az ünnepekre jött Combray-ba. Az ő látványuk
mindannyiszor azzal az izgalommal járt, hogy Combray-ban netalán ismeretlen
emberek is lehetnek, holott csak nem ismerték fel s nem azonosították őket
azonnal. Pedig hát Sautonné is, a plébános is, jó előre mesélték mindenkinek,
hogy, amint Combray-ban mondják, „vidéki” vendégeket várnak. Amikor este
hazatérve, felmentem nagynénémhez, hogy meséljek neki a sétámról, s
oktalanságból azt mondtam, hogy a Régi-híd közelében találkoztunk egy
emberrel, akit nagyapám nem ismer: „Egy emberrel, akit nagyapád nem ismer –
kiáltott fel –, no, nézd csak!” Mindamellett ez a hír felizgathatta egy kissé, tudni
akarta az igazat, s felhívatta magához nagyapámat. „Mondja, bátyám, kivel is
találkozott a Régi-hídnál? egy emberrel, akit nem ismerne?” „Dehogyse – felelt
a nagyapám –, Prosper volt, a Bouilleboeufné kertészének a testvére.” „No
ugye? – mondta a néném megnyugodva s kissé pirosan; s vállat vonva gúnyos
mosollyal hozzáfűzte: – Mert ez a gyerek azt mondta, hogy találkozott egy
emberrel, akit nem ismer!” S a lelkemre kötötték, hogy ezentúl óvatosabb
legyek, s ne izgassam a nagynénémet meggondolatlan szavakkal. Hisz Combray-
ban olyan jól ismertek mindenkit, állatokat és embereket, hogy ha nagynéném
véletlenül egy kutyát látott az utcán és „nem ismerte”, egyre csak a kutyára
gondolt, s logikai képességeit s szabadon maradt óráit ennek az érthetetlen
ténynek szentelte.
– Talán a Sazerat-né kutyája – mondta Françoise, meggyőződés nélkül, inkább
csak megnyugtatás kedvéért, és hogy szegény nagynéném ne nagyon törje a
fejét.
– Ugyan, mintha nem ismerném Sazerat-ék kutyáját! – felelte a nagynéném,
akinek kritikus szelleme nem fogadta el oly könnyen a tényeket.
– Akkor hát az az új kutya lesz, amelyiket Galopin úr hozott Lisieux-ből.
– Aha, hacsak az nem lesz!
– Azt mondják, igen barátságos állat – tette hozzá Françoise, aki ezt az
értesülést viszont Théodore-tól nyerte –, olyan esze van, mint egy embernek,
mindig jókedvű, mindig kedves, mindig olyan jól nevelt. Ritkaság, hogy egy
fiatal állat mindig ilyen jó viseletű legyen. Octave-né nagyságos asszony, most
már aztán el kell mennem, nincs időm a mulatságra, mindjárt tíz óra, s még tüzet
se raktam, pedig a spárgámat is meg kell tisztogatnom.
– Micsoda, Françoise, megint spárga! de hisz ez ebben az esztendőben
valóságos spárgajárvány, a végén még megunatja a mi párizsi vendégeinkkel!
– Dehogyis, Octave-né nagysága. Szeretik ők ezt nagyon. Majd meglátja,
micsoda étvággyal jönnek haza a templomból, az ujjukat is megnyalják utána!
– Csakugyan, már a templomban kell nekik lenni; maga is jól teszi hát, ha
nem vesztegeti az idejét. Menjen csak, vigyázzon az ebédjére.
Mialatt hát nagynéném ily módon társalgott Françoise-zal, én a misére
mentem szüleimmel. Hogy szerettem, milyen jól látom most is a mi
templomunkat! Régi-régi pitvara, amelyen át beléptünk, fekete volt és lyukacsos,
mint egy habszedő kanál, amellett egészen ferde és mélyen kivájva a sarkainál
(akárcsak a szenteltvíztartó, ahova egyenesen vezetett), mintha a
parasztasszonyoknak szelíden odasúrlódó köpönyege s a szenteltvíztartóba
mártott félénk ujja a sokszázados ismétlődéssel romboló erővé váltak volna,
meghajlították a köveket s barázdákat véstek beléjük, akárcsak a kocsikerék
abba az útszéli kőbe, amelybe mindennap beleütközik. Sírkövei, alattuk a
combray-i apátok maradék nemes hamvaival, amelyek a templomi kórust
mintegy lélekkel kövezték, szintén nem voltak holmi kemény s mozdulatlan
anyagból, mivel az idő meglágyította s mézként ömlesztetté ki őket négyszögű
faragásuk kereteiből, amelyeket valami szőkés hullámmal öntöttek el, magukkal
ragadva a többi közt egy-egy virágos gót nagybetűt, vagy egészen elárasztva a
márványba vájt fehér ibolyákat; másutt meg, kereteiken belül, mintegy magukba
szívódtak, még szűkebbre vonva össze az amúgy is rövides latin felírást, még
szeszélyesebbé téve e rövidített betűk elrendezését, közelebb hozva egymáshoz
egy-egy szónak két betűjét, hogy a többi betűrés annál tágasabbnak lássék. Az
üvegfestmények sose ragyogtak úgy, mint mikor nem sütött a nap odakinn,
úgyhogy ha künn borús volt, annál szebb idő volt a templomban; az egyik
ablakot véges-végig egyetlen alak töltötte be, mint egy kártyajáték királya, aki
ég és föld között, egy építményes baldachin alatt élt odafenn (s ennek ferde és
kék visszfényében látni lehetett egy-egy percre a térdelő Sazerat-nét, ahogy a
szomszédos imazsámolyra tett egy kis csomag aprósüteményt, amit szemben a
cukrásznál vett s most vitte haza, ebédre – legtöbbször hétköznap, déltájt, amikor
nincsen már mise, egyikében azoknak az oly ritka pillanatoknak, amikor a
levegős, üres, emberibb, pompázóbb templom, tele napfénnyel gazdag
bútorzatán, majdnem oly lakhatónak látszott, mint egy középkori stílű palota
faragványos és üvegfestményes előcsarnoka); egy másik üvegablak meg
rózsálló, fehér hóhegyet ábrázolt, előtte a lábánál egy ütközettel, mintha az egész
zúzmaraként hullott volna az üvegre, amely szinte felhólyagzott ezektől a kétes
színű kis szemcséktől, mint egy ablak, amelyről még nem olvadtak le a hópihék
(attól a fénytől, amely az oltárfalat olyan frissen tündököltette, mintha kívülről
jövő s mindjárt eltűnő fény sütne rá, s nem a kövek állandó színei ragyognának
fel a napban); s mindegyik üvegkép oly régi volt már, hogy ezüstös öregségük
itt-ott láthatón csillogott a századok porában, mutatva lágy üvegszövetüknek
fényes és elvásott fonadékát. Volt olyan ablak, amely vagy száz, négyszögű s
többnyire kékes színű apró üvegfestményre osztódott, akár egy nagy kártyajáték
VI. Károly[28] korából; de mihelyt átizzott rajta a napfény, vagy tekintetem
járkált rajta, mintha valami érdekes és mozgó tűzvész támadt volna a kialvó,
majd fellángoló üvegképen – a következő pillanatban az ablak a pávatollak
változó fényében ragyogott, majd reszketett s hullámzott, mint egy lángoló s
fantasztikus zápor, amely a sötét és sziklás boltívről a nedves falakon csepegett
végig, mintha imakönyvükkel előttem lépkedő szüleimet egy kék fényű,
kanyargós cseppkőbarlang mélyébe követném; megint egy perc, s a négyszögű
kis képek mélyén átlátszó s törhetetlen keménységű zafírokká váltak, egymás
mellé helyezve valami roppant mellvérten, bár mögöttük érezhető volt –
kedvesebb minden gazdagságnál – a nap egy pillanatnyi mosolya; ugyanezt a
napfényt láttuk abban az enyhe kék áradatban, amely az ablakokat fürösztötte,
mint kinn a tér kövezetén vagy a piac elhullt szalmáján; sőt, első
vasárnapjainkon, ha húsvét előtt érkeztünk, ez a nap vigasztalt meg engem a még
csupasz és fekete földért, úgy tárva elém, mint egy történeti s Szent Lajos
utódaitól itt hagyott tavaszt, ezt a nefelejcsekből szőtt, aranyos és vakító
üvegszőnyeget.
Kék, függélyesen szőtt faliszőnyeg Eszter[29] koronázását ábrázolta (a
hagyomány szerint Ahasvérus egyik francia királyhoz, Eszter pedig egy hajdani
Guermantes hercegnőhöz hasonlított, akibe ez a király szerelmes volt), s
szétolvadó színeik valami külön kifejezést, élességet, világítást adtak nékik;
Eszter szája körül például, túl az ajkai vonalán, egy kis rózsaszínű folt lebegett, s
ruhájának sárga színe oly kövéren, oly kenetesen terült széjjel, hogy szinte
kézzelfogható lett s élénken domborodott ki a hervadtabb környezetből; s míg a
fák zöldje friss maradt a selyem- és gyapjúszövet alsó részén, felül viszont már
elmosódott, s a sötétebb törzsek felett halványabbnak mutatta a magasabb
ágakat, amelyek sárgák, aranyosak s mintegy félig fakultak voltak egy nem is
látható napnak ferde és váratlan megvilágításában. Mindez és talán még inkább
azok a nagy értékű tárgyak, amelyeket a combray-i templom szinte legendás
személyiségektől kapott (mint például az az aranykereszt, amelyet, mondják,
Szent Éloi[30] formált s Dagobert király adott ajándékba, vagy Német Lajos[31]
fiainak sírja, porfírból és zománcozott rézből), s amelyek miatt, amikor az
üléseink felé mentünk, úgy lépkedtem a templomban, mint egy tündérek
látogatta völgyben, ahol egy fán, egy sziklán, egy kis tócsán a parasztok
bámulva nézik nem földi lépteik látható nyomát – mindez, mondom, a
templomot teljesen különbözővé tette a város egyéb részeitől: oly építményt
láttam benne, amely, ha szabad így szólni, négyfelé terjedt a térben – a negyedik
dimenzió az idő volt –, s mintegy a századokon át tárta elénk főhajóját, amely
minden gerendaközével, minden egyes kápolnájával nemcsak pár méternyi résen
látszott győzni és áthatolni, hanem az egymást követő s maga alá gyűrt
korszakokon is a vad és nyers tizenegyedik századot vastag falaival fedezte,
ahonnan nem is látszott más belőle a goromba terméskövekkel betömött és
megvakított, egykori súlyos boltívek mögül, mint a toronylépcsőnek a pitvar
melletti mély bevágása, de még itt is eltakarták a kecses gót árkádok, úgy
sorakozva előtte kacéran, mint a jó nővérek, akik, hogy elrejtsék a vendégek
elől, mosolyogva állnak oda rosszul öltözött, mogorva s falusias öccsük elé;
tornya, amely a tér fölött egyenesen emelkedett az égnek, még láthatta Szent
Lajost s mintha most is őt nézné; kriptája viszont a Merovingek éjszakájába
mélyedt, ahol a homályos boltív alatt, amelynek hatalmas erezete egy roppant
kődenevér szárnycsontjára emlékeztetett, csak tapogatózva lépkedhettünk, míg
Théodore s a nővére gyertyával világítottak rá Sigebert unokájának a sírjára,
amelynek a fedelére kagylóhéjszerű mélyedés vésődött, mint egy kövület
nyoma, „egy kristálylámpától, mint mondták, amely e frank hercegnő
meggyilkolásának estéjén magától vált le aranyláncairól a mai apszisnak a
helyén, s anélkül, hogy a kristály eltört, vagy a láng kialudt volna, belemélyedt a
sírkőbe, amely lágyan engedett alatta”.
Lehet-e vajon beszélni is a combray-i templom apszisáról? Hiszen olyan
vaskos volt, annyira híján a művészi szépnek s minden vallásos lendületnek!
Mivel az utcakeresztező, ahova nyílt, alacsonyabban feküdt, vaskos falát
lábfallal emelték feljebb, faragatlan és kavicsokkal teletűzdelt terméskőből; az
egésznek nem is volt különösebb egyházi jellege, üvegfestményei is túlságos
magasságból néztek ránk, és az egész falazat sokkal inkább egy börtönéhez, mint
egy temploméhoz hasonlított. S bizonyos, hogy későbben, mikor a
legmagasztosabb apszisok közt válogathattam az emlékemben, sose gondoltam
volna arra, hogy bármelyiket is közülük a combray-ival vessem össze. S mégis
egy nap, egy vidéki kis utca fordulójánál, egy hármas útkeresztezésnél dísztelen
és magasbított falazatot vettem észre, éppen olyan aránytalant s éppolyan
magasan vágott üvegfestményekkel, mint a combray-i templom apszisán. Akkor
aztán nem azon gondolkoztam, mint Chartres-ban vagy pedig Reimsben,[32]
hogy vajon a vallásos érzés mily erővel fejeződik itt ki, hanem csak felkiáltottam
önkéntelen: „A templomunk!”
A templomunk! Milyen meghitt; közbefogva két szomszédjától, a rue Saint-
Hilaire felöl, ahova északi kapuja nyílt, Rapin úr patikájától s Loiseau-né házától
mindennemű válaszfal nélkül; egyszerű combray-i polgár, házszámot is
kaphatott volna, ha a combray-i utcák és házak ismerték volna a házszámokat, s
mintha még a postásnak is meg kellett volna ott állnia, mielőtt bemegy Loiseau-
néhoz, s ha már végzett Rapinéknál; s mégis éreztem közötte és aközött, ami
nem ő volt, valami, az én számomra soha át nem hágható rangkülönbséget.
Loiseau-né hiába tett fuksziákat az ablakába, amelyek rossz szokásból százfelé
futtatták ágaikat, s amelyeknek a virágai, ha már elég nagyok voltak, mit se
tartottak sietősebbnek, mint hogy ibolyaszínű s gutaütéses arcukat a templom
sötét homlokzatán üdítsék fel – azért ezek a fuksziák nem lettek szentebbek a
szememben; s ha a szemem nem vett is észre semmiféle távolságot a
megfeketedett kő és a rátámaszkodó virágok között, gondolatban egy örvényt
láttam köztük.
A Saint-Hilaire harangtornyát messziről fel lehetett ismerni: felejthetetlen
alakja már rég a horizontra rajzolódott, amikor Combray még nem is látszott;
hogyha húsvét hetében vonattal jöttünk Párizsból, s apám az ablakból észrevette,
amint felváltva futkosott az ég valamennyi barázdáján, megszalasztva minden
irányban a kis vaskakast a kúpján, olyankor mindjárt odaszólt hozzánk: „No
végre, fogjátok a takarókat, megérkeztünk!” S egyik leghosszabb sétánkon volt
egy oly hely Combray-ban, ahol az összeszűkült út hirtelen roppant fennsíkba
torkollt, amelyet a láthatáron csipkés szélű erdők határoltak, felettük a Saint-
Hilaire-torony finom, vékony, rózsaszín hegyével, minthogyha csak körömmel
jelölték volna meg az égbolton, hogy még ezen a tájékon, ezen a csak természeti
képen is legyen egy művészi jel, valami kis emberi emlékeztető. Amikor
közelebb értünk s már láthattuk annak a négyszögletes és alacsonyabb toronynak
a maradványait, amely a Saint-Hilaire-torony mellett félig már romokban hevert,
különösen a köveknek sötétvöröses színét csodáltuk; s ködös őszi reggeleken,
ahogy a szőlők viharos violaszíne fölé vetődött, olyan volt, mint egy bíborló
rom, vetekedve a vadszőlő színeivel.
Sokszor, hazafelé menet, nagyanyám megállított a téren, hogy megcsodáljuk.
Felülről, a toronyablakból, amelyek szép kettesével egymás felett voltak a falba
vágva, azzal a távolságok közti igazságos és eredeti arányossággal, amely
nemcsak az emberi arcnak kölcsönöz szépséget és méltóságot, szabályos
időközökben hollócsapatok hullongtak alá, s károgatva kerengtek egy-egy percig
a levegőben, mintha a torony vén kövei, amelyek eddig teljes közönnyel hagyták
őket szórakozni, hirtelen lakhatatlanná váltak volna, s végtelen izgalmat lehelve,
megátkoznák és elüldöznék őket. Aztán, miután száz sávot húztak az alkonyati
levegőég ibolyaszínű bársonyán, hirtelen megint lecsillapodtak és eltűntek az
imént még baljós, de újra kedvezővé vált toronyban, míg néhányan ide-oda
ültek, egy-egy tornyocska hegyére, mintha meg se moccannának, bár talán
bogarakat fogdostak – akár egy sirály, a halász mozdulatlanságával, egy-egy
hullám taraján. Nagyanyám, bár nem tudta, miért, de a Saint-Hilaire-toronyban
éppúgy híját találta mindennemű köznapiságnak, fennhéjázásnak és
kicsinyességnek, mint az olyan természetben, amelyet még nem rontott el – mint
néném kertésze – az emberi kéz, s amelyet éppúgy szeretett s éppoly jótékony
hatásúnak tartott, mint a lángelmék remekműveit. Bizonyos, hogy a templomnak
minden látható porcikáját valami beleömlesztett eszme minden más épülettől
megkülönböztette; de tudatossá mégiscsak a harangtornya révén vált, benne
erősítette meg egyéni és felelős létét. Harangtornya beszélt őhelyette. Azt
hiszem, nagyanyám azt érezte ki belőle homályosan, amit ő a világon a
legeslegtöbbre tartott, vagyis egyszerre természetes és választékos formáit.
Mivel az építészethez nem értett, így fejezte ki magát: „Gyermekeim, ha akartok,
nem bánom, ki is csúfolhattok, a mi tornyunk talán nem szép a szabályok
értelmében, de én mégis szeretem ezt a furcsa, ósdi képét. Fogadok, hogy ha
zongorázni tudna, sose játszana szárazon.” S míg nézte, szemével követve a
kőhajlatok szelíd feszültségét, áhítatos lejtését, amint egymáshoz közeledve úgy
emelkedtek egyre följebb, mint összetett s imádkozó kezek, nagyanyám annyira
egyesült a torony feltörő vonalával, hogy a tekintete mintegy vele látszott az ég
felé lendülni, s ugyanakkor barátságosan mosolygott a vén kövekre, amelyeknek
a lenyugvó nap csak az ormát világította meg, s amelyek attól a perctől kezdve,
hogy bekerültek ebbe a napos területbe, hirtelen, a fény enyhületében, sokkal
magasabbaknak s távolibbaknak látszottak, akár egy ének, amelyet „fejhangon”,
egy oktávval feljebb kezdünk újra.
Minden órának, minden foglalkozásnak, a város minden helyének a Saint-
Hilaire-torony adta meg igazi képét, befejezését, végső megszentelését. A
szobámból csak az alapját láthattam, amely palával volt befödve; de mikor
vasárnaponként, forró nyári reggeleken láttam, hogy a palatető máris úgy lángol,
mint egy fekete nap, hirtelen így szóltam magamban: „Szent isten, már kilenc
óra; sietnem kell a nagymisére, ha előbb még be akarok menni Léonie nénihez”
– s már előre pontosan tudtam a nap színét kinn a téren, a piac porát és
forróságát, a bolt ponyvájának az árnyát, a boltét, ahova anyám talán még
bemegy a mise előtt, hogy nyers vászonszagok között esetleg egy zsebkendőt
vásároljon, s ahol a főnök, ha kiszolgálta, kidüllesztett mellel készül a bolt
bezárására, de előbb még hátramegy, hogy felvegye vasárnapi kabátját s
megszappanozza a kezét, melyet minden öt percben, a legmelankolikusabb
körülmények között is, egymáshoz szokott dörzsölni, a jó mulatság, a vállalkozó
kedv és a siker arckifejezésével.
Amikor a mise után bementünk még Théodore-hoz, hogy aznap a rendesnél
nagyobb kalácsot hozzon, mivel thiberzyi rokonaink felhasználták a szép időt s
eljöttek hozzánk ebédre, a tornyot épp magunk előtt láttuk, oly aranyosan és
ropogósan, mint egy roppant szentelt kalácsot, fénypikkelyekkel s mézgás
napfoltokkal, amint éles hegyével a kék égnek emelkedett. Este viszont, ha
sétámról hazajöttem, s arra a percre gondoltam, amikor majd csakhamar el kell
búcsúzni anyámtól, anélkül, hogy reggelig viszontláthatnám, a torony oly
szelídnek látszott a végződő nap fényében, mint egy barna bársonypárna, melyet
a halványodó égre helyeztek, sőt még be is nyomtak kissé, s az ég engedett a
nyomásnak s könnyen besüppedt, hogy helyet adjon néki, viszont a szélein meg
kidagadt; s a körülötte keringő madaraknak a kiáltása mintegy még elmélyítette
a csendjét, magasabbnak mutatta a kúpját, s valami kifejezhetetlen jelleget adott
az egésznek.
Még akkor is, ha a templom mögött jártunk, oly helyen, ahol a torony nem
látszott, minden utat és távolságot a toronyhoz arányítottunk, amely hol itt, hol
ott nyúlt ki a környező házak közül, s talán még megindítóbb volt így, mikor a
templom nélkül tűnt fel. Tudom, vannak szebb tornyok is, ha ugyanilyen módon
látjuk őket, s emlékszem oly képekre, amelyeken a háztetők közt magasan
kiemelkedő tornyok művészibb jellegűek, mint Combray templomtornyának és
szomorú utcáinak együttese. Sosem felejtem el például egy Balbechoz[33] közel
fekvő, különös normandiai városban[34] azt a két, tizennyolcadik századbeli kis
palotát, melyek nekem sok tekintetben kedvesek s tiszteletre méltók maradtak, s
amelyek közt, ha a szép kertből nézzük, a teraszok és a folyó felől egy, a két
háztól eltakart templom gót tornya emelkedik az égnek, minthogyha csak
befejezné, kiegészítené a homlokzatukat, de egy olyan különböző, oly értékes,
oly csigaszerű, oly rózsás, oly fénylő anyagból, hogy láthatólag éppoly kevéssé
szerves része e két háznak, mint két szép sima kavics között, foglyul ejtve a
tenger homokpartján, egy orsóforma és zománcos kagyló bíbor szín és csipkés
tornyocskája. Még Párizsban is, a városnak egyik legcsúfabb részében, tudok
egy olyan ablakot, ahonnan jól lehet látni, több utca összezsúfolt tetőinek az
első, majd második, sőt harmadik síkja után, egy violaszín, néha vörös, néha
meg, hogyha a légkör egy még nemesebb „metszetet” von le róla, hamuból szűrt
fekete harangformát, amely nem más, mint egyszerűen a Szent Ágoston-
templom[35] kupolája, s amely e párizsi városrésznek olyan jelleget kölcsönöz,
mint egyes Piranesi-metszeteké[36] Rómáról. Csakhogy bármily szeretettel
dolgozott is e metszeteken az emlékezetem, egyikbe se plántálhatta azt, amit
régóta elvesztettem, azt az érzést, amelyen át valamilyen dolgot nem mint
látványt nézünk, hanem éppúgy hiszünk benne, mint egy pótolhatatlan lényben;
egyikük sem uralkodott úgy életem mélyebbik részén, mint a combray-i
harangtorony egy-egy képének emléke, a templom háta mögötti utcákkal a
háttérben. Akár délután ötkor láttam, amikor a postára mentem, s amikor pár
házzal odább, balra, hirtelen magányos csúcsot emelt a háztetők oromfala fölé;
akár, ellenkezőleg, ha Sazerat-nénál akartam vizitelni, mikor szemmel
követhettem a templom másik oldalán lefelé húzódó vonalat, tudva, hogy a
torony után a második utcánál kell majd befordulni; akár, ha még távolabb,
egészen az állomásig mentem, ahol meg ferdének látszott, oldalvást újabb
bordákat és felületeket mutatva, mint egy oly test, amelyet mozgása egy
ismeretlen percében lepünk meg; vagy ha a Vivonne partjai mellől a távlatban
izmosabbnak, tömörebbnek, magasabbnak látszó apszis mintegy abból a
lendületből nőtt ki, amelyet a torony kúpja az égbolt szívébe kísérelt meg:
mindannyiszor őhozzá, a harangtoronyhoz kellett visszatérni, mindenhol ő
uralkodott, váratlan csúcsot emelve intelmül a házak fölé, amely, akár Isten ujja,
úgy lendült fel előttem, míg maga a test az emberek tömegébe volt rejtve,
anélkül, hogy valaha is összetévesztettem volna a kettőt. S még ma is, ha egy
vidéki nagyvárosban, vagy Párizs egy kevésbé ismert részén egy járókelő, aki
útbaigazított, rámutat messze, mint egy tájékozópontra, egy kórházi harangra,
vagy egy zárda tornyára, amint papi süvege hegyét a keresett utca sarkán mutatja
– ahányszor az emlékezetem bármily csöpp és homályos hasonlóságot is talál e
kedves és rég eltűnt képpel, a járókelő, ha visszanéz, hogy lássa, nem tévedek-e
el, csodálkozva veheti észre, hogy feledve a megkezdett sétát vagy a kénytelen
utánjárást, én még mindig ott állok a torony előtt, órákig, mozdulatlan,
emlékezni próbálva s érezve, hogy a feledés árja alól új földeket hódítok vissza,
amelyek felszáradnak és újraépülnek; s kétségtelen, hogy akkor ott, még inkább
szorongva, mint előbb, mikor útbaigazítást kértem, megint az utamat keresem, s
egy utcába fordulok be... de belül, a szívemben...
A miséről hazatérve, gyakran találkoztunk Legrandin úrral, aki Párizsban
dolgozott mint mérnök, s a nagy vakáción kívül mindig csak szombattól hétfőig
jöhetett combray-i birtokára. Legrandin úr egyike volt azoknak az embereknek,
akik az ő szigorúan tudományos pályájuk mellett, amelyben egyébként igen
fényes sikereket érnek el, egyúttal egészen különböző, irodalmi vagy művészi
műveltséggel is rendelkeznek, amelyet nem használnak fel a szakmájukban, de
amely gazdagítja a társalgásukat. Az ily emberek igen sokszor jobban ismerik az
irodalmat, mint az írók (ekkoriban még nem tudtuk, hogy Legrandin úrnak mint
írónak is volt bizonyos hírneve, s csodálkozva láttuk egyszer, hogy egy híres
zeneszerző megzenésítette egyik versét), „könnyebben” festenek, mint akárhány
festő, s ilyen módon azt képzelik, hogy életük nem olyan, mint aminőt
megérdemeltek volna, s gyakorlati foglalkozásukat ezért vagy szeszélyes
gondatlansággal, vagy pedig szívós, fölényes, megvető, keserű s lelkiismeretes
szorgalommal végezik. Maga Legrandin magas, jóképű, finom és gondolkodó
arcú volt, hosszú, szőke bajusszal, kék színű s kiábrándult tekintettel,
választékosan udvarias, amellett páratlan társalgó, úgyhogy az én családomban
őt idézték mindig példának, valahányszor egy magasabb rendű embertípusról
volt szó, mint aki a legnemesebb és a legfinomabb módon él. Nagyanyám csak
azt kifogásolta nála, hogy túlságosan szépen beszél, nagyon is úgy, mintha
könyvből olvasná, vagyis hogy a beszéde nem éppolyan természetes, mint
örökké lebegő, úgynevezett művésznyakkendői, vagy mint egyenes szabású,
majdnem diákos kis kabátja. Amellett azon is csodálkozott, hogy Legrandin
akárhányszor lángoló beszédeket tartott az arisztokrácia, a nagyvilági élet és a
sznobizmus ellen, „az ellen a bűn ellen, amelyre Szent Pál is gondolt, amikor
arról a bűnről beszél, amire nincs bocsánat”.
A nagyvilági becsvágyat nagyanyám oly kevéssé tudta átérezni, sőt megérteni,
hogy fölöslegesnek tartotta az ily tüzes támadásokat. Amellett szerinte nem
vallott különösen jó ízlésre, hogy Legrandin úr, bár nővére egy normandiai
nemesemberhez ment feleségül Balbec mellett, ily hevesen becsmérli a
nemeseket, s még a forradalomnak is azt hányja a szemére, hogy nem irtotta ki
őket mind egy szálig.
– Üdvözlöm önöket, barátaim – szokta mondani nekünk, ha elénk jött. – Ha
tudnák, milyen boldogok, hogy gyakorta itt lehetnek; nekem már holnap
Párizsba, kis zugolyomba kell visszatérnem... Ó – folytatta azzal a szelíden
gúnyos, kiábrándult s kissé szórakozott mosollyal, amely az ő sajátos,
megkülönböztető vonása volt –, nem mondom, minden haszontalan dolgot
meglelek a házamban. Csak a szükséges hiányzik, egy nagy darab ég, mint ez
itten. Kisfiú – tette még hozzá, egyenesen felém fordulva –, próbáljon mindig
egy darab eget őrizni az élete fölött. Magának szép lelke van, egészen ritka
minőségű, igazi művészi természete, ne engedje híjával lenni annak, amire
szüksége van.
Amikor a házba érve, nagynéném megkérdezte tőlünk, hogy Goupilné
csakugyan későn ért-e a misére, képtelenek voltunk tájékoztatni. Ellenkezőleg,
még inkább növeltük a zavarát, mikor elmeséltük néki, hogy egy festő a
templomban a Gonosznak nevezett Gilbert herceg üvegablakát másolja.
Françoise, akit azonnal elküldött a fűszereshez, eredmény nélkül jött vissza, nem
találván otthon Théodore-t, akinek kettős mestersége – mint templomi énekes és
kisegítő a sekrestyén és mint fűszeressegéd – számtalan társadalmi kapcsolatot s
egyetemes tudást kölcsönzött.
– Hej – sóhajtott nagynéném –, csak itt lenne már Eulalie órája. Ha más nem,
ő biztosan meg tudná ezt mondani.
Eulalie egy süket, sánta és tevékeny vénleány volt, aki, miután kislány korától
cselédként szolgált Bretonnerie-nénál, asszonya halála után „visszavonult” s egy
szobát bérelt a templom mellett, ahova folyton bejárogatott, akár a
szertartásokra, akár a szertartásokon kívül egy rövidke imára, vagy kisegítőül
Théodore-hoz; egyébként látogatóba járt a betegekhez, tehát nénémhez is,
akinek el szokta mesélni, mi történt a misén vagy a litánián. A mellett a kis
évjáradék mellett, amit régi gazdáinak a családja utalt ki néki, nem vetette meg
azt a pár garast sem, amihez oly módon jutott, hogy időnként kijavította a
plébános fehérneműjét, vagy Combray egyházi köreinek egy-egy jelentősebb
személyiségéét. Fekete posztóköpönyeget s kis fehér fejkötőt hordott, ami szinte
egy apácára emlékeztetett; hajlott orrán s arcának egy részén valami furcsa
bőrbetegség a fájvirág színéhez hasonló pirosságot fakasztott. Látogatásai
mindig nagyon szórakoztatták Léonie nénit, aki a plébános úron kívül nem is
fogadott senki mást. Nagynéném ugyanis lassanként minden látogatót
eltávolított, mivel szerinte mindannyian az emberek ama két kategóriájába
tartoztak, amelyeket ő szívéből gyűlölt. Az egyikbe, a rosszabbá, amelytől
legelőször szabadult meg, azokat a forradalmi felforgatókat sorolta, akik azt
tanácsolták néki, hogy ne hallgasson annyit magára, s úgy vélték, hacsak
közvetve is, inkább csak kétkedő mosolyukkal s rosszalló hallgatásukkal
mutatva, hogy egy kis séta a napon és egy jó darab véres bifsztek sokkal több jót
tenne néki, mint az ágya és a gyógyszerei (neki, akinek két korty Vichy-víz is
tizennégy óráig maradt a gyomrában!). A másik kategóriába pedig azok az
emberek tartoztak, akik úgy tettek, mintha elhinnék, hogy néném komolyabban
beteg, mint gondolja, hogy éppoly komoly beteg, ahogy mondja. Így hát akiknek
megengedte, némi kis habozás után s Françoise barátságos sürgetésére, hogy
feljöhessenek a szobájába, s akik látogatás közben azzal mutatták, mily
méltatlanok nagynéném különös kegyeire, hogy félénken megkockáztatták:
„Nem gondolja, ha felkelne kissé ebben a szép időben”, vagy akik, épp
ellenkezőleg, ha nagynéném azt mondta nékik: „Beteg vagyok, nagyon beteg, itt
a végem, drága jó barátaim”, így válaszoltak: „Hja bizony, ha nincs egészség! De
azért még így is elélhet!” – ezek biztosak lehettek mind, hogy soha többé nem
fogadják őket. S bár Françoise mulatott nagynéném rémüldöző arcán, amikor
Léonie néni észrevette ágyából, hogy a rue du Saint-Esprit-n olyan valaki
közeleg, aki esetleg őhozzá tarthat, vagy amikor csengetést hallott, és még
jobban nevetett – akár egy jó tréfán – nagynéném győzedelmes cselvetésein,
amelyekkel eltávolította a különböző látogatókat s hüledező arcukon, amikor el
kellett menniök, anélkül, hogy láthatták volna nagynénémet, alapjában bámulta
asszonyának a fölényét, aki többet ért szerinte mindezeknél az embereknél, mert
hiszen nem akarta fogadni őket. Léonie néném tulajdonképp azt követelte
egyfelől, hogy helyeseljék az életrendjét, másfelől, hogy szánják a
szenvedéseiért, s ugyanakkor, hogy megnyugtassák a jövője tekintetében.
Ehhez főképp Eulalie értett. Nagynéném hússzor is mondhatta egy percben:
„Itt a végem, drága jó Eulalie”, Eulalie ugyancsak hússzor azt felelte: „Aki olyan
jól ismeri a betegségét, mint Octave-né nagysága, az még száz évig is elél, ahogy
tegnap is mondta Sazerinné.” (Eulalie ugyanis szentül hitte, s ezt a hitét száz
cáfolat se tudta megingatni, hogy Sazerat-nét Sazerinnének hívják.)
– Nem akarok én száz évig élni – felelte a nagynéném, aki, ha az életéről volt
szó, nem szerette a pontos dátumokat.
S mivel Eulalie nem fárasztotta, inkább jobban mulattatta, mint bárki más,
vasárnapi látogatásai, amelyeket, ha semmi se jött közbe, szabályosan betartott,
nénémnek oly nagy örömöt jelentettek, hogy már csak a reményük is előbb
kellemes izgalmat, s ha Eulalie késett egy kissé, azonnal valami nagy éhséghez
hasonló fájdalmat vont maga után. Ha a várakozás kéje esetleg nagyon is soká
tartott, egyszerre gyötrelemmé változott: néném folyton az órát nézte, ásított s
már-már csaknem ájuldozott. S ha Eulalie mégis eljött, késő este, mikor már nem
is várta, csöngetése majdnemhogy szélütést okozott a nénémnek. Tulajdonképp
vasárnap nem is gondolt semmi másra, s ebéd után Françoise is alig várta, hogy
távozzunk az ebédlőből, csak hogy mielőbb felmehessen „foglalkoztatni” a
nénémet. De gyakran (főképp attól az időtől kezdve, amikor a szép napok
állandósultak Combray-ban) a dél büszke órája – leszállva a Saint-Hilaire-
toronyról, amelyet felékített egy pillanatra tizenkét ágú koronájával – réges-
régen elhangzott asztalunk körül, a szentelt kenyér mellett, amely szintén csak
úgy családiasan a templom mellől került hozzánk, mikor még mindig ott ültünk
az Ezeregyéjszakás tányérok előtt, ellustulva a melegtől s főképpen az ebédtől.
Mert a tojás, hús, burgonya, befőtt és sütemény napirendjéhez, amit külön már
nem is jelentett, Françoise folyton hozzátette a mezők és a gyümölcsösök
időnkénti hozadékait, a tengermély ajándékait, az üzleti véletlent, a szomszédok
figyelmességét, vagy a tulajdon találmányait, olyannyira, hogy étrendünk, mint a
vésett levéldíszek a tizenharmadik századi templombejárókon, mindig
visszatükröztette kissé az évszakok ritmusát s a mindennapi élet eseményeit:
tengeri halat akkor kaptunk, amikor a halaskofa megesküdött, hogy frissen jött,
pulykát, ha Françoise talált egy szépet a roussainville-le-pini piacon, articsókát
velővel, mert ilyet és ily módon még sohasem készített nekünk, ürücombot azon
a címen, hogy a szabad levegő kitűnő étvágyat ád, és hogy este hét óráig
könnyen meg tudjuk emészteni, parajt azért, hogy azt is együnk egyszer,
kajszibarackot, mert még ritkaság, ribizkét, mert két hét múlva már nem lesz,
málnát, mert Swann úr maga hozta, cseresznyét, mert a kerti cseresznyefáról
szedték két év óta először, krémsajtot, mert igen szerettem régen, mandulás
tésztát, mert előző nap megrendelte a cukrásznál, tejes kalácsot, mert azt meg
már úgy illett, hogy mi hozzunk egyszer. Mikor végeztünk mindezzel, hátravolt
Françoise személyes sugallata és figyelmessége, amely nékünk, a vendégeknek
készült, de különösen apámnak, mint ínyencnek szólt, egy leheletes
csokoládékrém, könnyű, mint egy alkalmi rigmus, amelybe egész tehetségét
beleadta. Aki nem vett volna belőle s azt mondta volna: „végeztem, nincs
étvágyam”, egyszerre oda került volna a faragatlan fajankók sorába, akik egy
művész ajándékában a súlyt és az anyagot nézik, holott a szándék és a kézjegy a
fontos. S ha csak egy cseppet is hagynánk a tálban, éppoly udvariatlanok
lennénk, mintha a szerző szeme láttára felkelnénk a mű befejezése előtt.
Anyám végül így szólt hozzám: „De kisfiam, ne maradj ilyen soká, menj fel
inkább a szobádba, ha ott kinn nagyon meleged van, de előbb sétálj egy percig,
hogy ne olvass mindjárt ebéd után.” Leültem a szivattyús kút és a vályúja mellé,
amely akár egy gót emlékmű, szalamandrával volt díszítve, egy gyűrűs és
jelképes test mozgékony dombormetszésével a puszta kőben – egy kerti padra,
egy orgonafa alá, a kertnek abban a szögletében, amely egy cselédkijárón át a
rue du Saint-Esprit-re nyílott, s amelynek kevéssé gondozott földjén, két fokkal
magasabban, mint a ház, kiugrásként s mint külön építmény, a hátsó konyha
emelkedett. A padomról jól látszott vörös és porfirként fénylő kövezete. Nem
annyira Françoise barlangjához, mint inkább kis Venus-templomhoz hasonlított.
Tele volt a fűszeres, a gyümölcsárus, a zöldségeskofa áldozati ajándékaival, akik
néha eléggé távoli majorokból jöttek, hogy Françoise-nak ajánlják fel földjük
első terményeit. S a tetejét mindig egy-egy turbékoló galamb koronázta.
Régebben sose maradtam abban a kis szentelt ligetben, amely körülvette, mert
mielőtt olvasni kezdtem, inkább a ház földszintjén abba a kis pihenőbe tértem,
amely Adolphe bátyámnak, nagyapám egyik testvérének, egy nyugalmazott
őrnagynak volt a lakása; még ha a nyitott ablakok beengedték is a forróságot, ha
nem is a napsugarat, amely ritkán ért idáig, ez a szoba örökké telítve volt azzal a
friss és homályos, erdőmélyre és régi időkre emlékeztető illattal, amely elhagyott
vadászlakokban hosszan megremegteti az orrcimpánkat. Bár akkor már évek óta
nem mentem Adolphe bátyám szobájába, s ő se jött már Combray-ba, mióta az
én hibámból összeveszett a családunkkal, a következő körülmények között:
Párizsban, havonta egyszer vagy kétszer, elküldtek hozzá látogatóba, s
olyankor mindig az ebédje végén, egyszerű házizubbonyban találtam, míg az
inasa fehér és lila csíkos munkakabátban szolgálta ki. Mindig dörmögve
panaszkodott, hogy milyen régen nem jöttem hozzá, hogy senki se törődik már
vele; adott egy darab marcipánt, vagy pedig egy mandarint, s átmentünk egy
szalonon, de ahol sose ültünk le, ahol sose gyújtottak tüzet, s amelynek a falai
aranyozott párkánnyal voltak díszítve, a mennyezete oly kék színre festve,
mintha utánozni akarná az eget, s a bútorai, mint nagyszüleimnél, selyemmel, de
itt sárga selyemmel voltak kárpitozva; aztán beléptünk abba a szobába, amelyet
ő a „dolgozószobá”-jának hívott, s amelynek a falain a fekete alapú metszetek
egy-egy kövér és rózsaszín húsú antik istennőt ábrázoltak, amint egy kocsit
hajtanak, vagy egy földglóbuson ülnek, vagy csillaggal a homlokukon; ezeket a
metszeteket igen szerették egy időben, a második császárság korában, amikor
még úgy találták, hogy hasonlók a pompeji képekhez, később aztán megutálták,
most meg újból szeretik, éspedig egy és ugyanazon okból, minden más
látszólagos ok ellenére, vagyis azért, mert egyszerűen a második császárság
korából valók. Itt ültem bátyámmal mindaddig, amíg az inasa be nem jött, hogy
megkérdezze, a kocsisnak hány órára kell befogni. Nagybátyám akkor
gondolkodni kezdett, amiben az inasa egy mozdulattal se merte volna
megzavarni s elbűvölten és kíváncsian várta a mindig egyforma eredményt.
Végül, egy végső habozás után, nagybátyám örökké csak ennyit mondott:
„Egynegyed háromra”, amit az inas csodálkozva, de vita nélkül ismételt:
„Egynegyed háromra?... azonnal megmondom a kocsisnak...”
Ebben az időben rajongva szerettem a színházat, de ez csak platonikus
szerelem volt, mert szüleim akkor még nem engedtek színházba járni, s az ott
élvezett örömöket oly zavarosan képzeltem el, hogy azt hittem, minden néző –
akárcsak egy sztereoszkópban – nagyítón át nézegeti a maga külön díszletét,
hasonlót a többi ezerhez, amiket meg külön-külön a többi néző szemlélgethet.
Minden reggel rohantam az utcai hirdetőoszlophoz, hogy lássam, milyen
előadásokat hirdet. Semmi sem volt önzetlenebb és egyúttal boldogabb, mint
azok az álmok, amelyeket e hirdetések nyújtottak a képzeletemnek, s amelyek
egyrészt a darabok címszavai keltette képekből, másrészt az enyvtől
felhólyagzott s még nedves plakátok színéből születtek. Mindegyik darabot a
címe után képzeltem különbözőnek a többitől, mint például César Girodot
Testamentumá[37]-t, vagy pedig Oidipusz király-t, ezeket nem az Opéra-Comique
zöldes színű plakátján, hanem a Comédie-Française borseprőárnyalatú színlapján
olvashattam; de egyik sem ütött úgy el a Korona Gyémántjai-nak szikrázó fehér
fejdíszétől, mint a Fekete Dominó[38] sima és titokzatos selymessége, s mivel
szüleim kijelentették, hogy ha először megyek színházba, e között a kettő között
választhatok, próbáltam felváltva elmélyíteni mindegyik darabnak a címét, mert
hisz a címük volt mindaz, amit ismertem belőlük, hogy mindegyikben
megragadhassam azt az örömöt, amit ígért s mindjárt összevethessem a másik
darab titkával – s ily módon oly erővel sikerült elképzelnem mind a kettőt,
egyrészt egy gőgös és vakító, másrészt egy lágy és bársonyos darabot, hogy
éppoly képtelen lettem volna választani a kettő között, minthogyha asztalnál
csemegének a gyümölcsrizs és a csokoládékrém közt kellett volna döntenem.
Barátaimmal örökösen a színészekről beszélgettünk, s bár nem ismertem
művészetüket, minden lehető műforma közt ez volt az első, amelyen előre
megéreztem a Művészetet. Az egyes színészek szavalási, hangsúlyozási
módjában a legkisebb árnyalatoknak is kiszámíthatatlan fontosságot
tulajdonítottam. S az után, amit hallottam róluk, tehetség szerint osztályoztam
őket, s az így készült listákat egész nap csak úgy magamnak mondogattam: a
végén már valósággal megkeményedtek az agyamban, amelyet csak feszélyeztek
ezzel a mozdulatlanságukkal.
Később, mikor a líceumban, óra alatt, ha a tanár nem nézett arra, egy-egy új
baráttal leveleztem, először mindig azt kérdeztem tőle, hogy volt-e már
színházban, és hogy a legnagyobb színésznek először ő is, ugye, Got-t, azután
Delaunay-t tartja-e. S ha az volt a véleménye, hogy Febvre csak jóval Thiron
után, vagy Delaunay csak Coquelin[39] után jöhet, Coquelin kőszerű merevsége
egyszerre mozgékonnyá lett a fejemben, ahol a második helyre került, Delaunay
viszont csodálatos fürgeséggel, termékeny elevenséggel hátrált a negyedikre, s
ez az egész helyváltozás életet és virágzást hozott az én újra hajlékonnyá és
termővé vált agyamban.
Hogyha már a színészek is ennyire lekötötték a figyelmemet, ha már Maubant
puszta látványa is, egy délután, ahogy a Théátre-Français-ból jött, a szerelem
megindultságát s szenvedését éreztette velem, mennyivel mélyebb mámort
keltett bennem egy-egy primadonna neve, színházi bejárók felett ragyogva, vagy
csak egy színésznőnek vélt nő arca, akit a kocsija ablakán át, rózsadíszes
homlokú lovaival láttam az utcán, s akinek az életét oly fájdalmas
tehetetlenséggel iparkodtam elképzelni. A leghíresebb színésznőket is tehetségük
szerint osztályoztam, Sarah Bernhardt-t, Bermát, Bartet-t, Madeleine Brohant,
Jeanne Samaryt,[40] bár azért valamennyi érdekelt. Nagybátyám sokat ismert
köztük, s félvilági hölgyeket is, akiket még nem tudtam pontosan
megkülönböztetni a színésznőktől. Otthon, a lakásán fogadta őket. S épp azért
látogattuk csak meg bizonyos megállapított napokon, mert a többi napon meg
olyan hölgyek jöttek hozzá, akikkel a családjának nem lehetett találkozni,
mármint a család véleménye szerint, mert nagybátyám, épp ellenkezőleg,
akárhányszor egyenesen azért különbözött össze nagyapámmal, mivel nagyon is
fesztelenül mutatta be nagyanyámnak az ő csinos özvegyeit, akik tán sohase
voltak férjnél, s fényes nevű grófnőit, akiknek neve bizonnyal csak afféle
művésznév volt, s mivel a családi ékszereket nagyon is könnyen osztogatta
nékik. Nemegyszer, társalgás közben, ha egy színésznő került szóba, hallottam,
amint apám így szólt mosolyogva anyámnak: „A te bátyád barátnője”; s akkor
arra gondoltam, hogy hány kiváló ember várt, évekig talán és hiába, egy-egy ily
nő ajtajánál, aki a leveleikre se felelt s elhajszoltatta őket a házmesterével, míg
nagybátyám egy gyermeket, engem is bemutathatott nékik odahaza, mert akik
megközelíthetetlenek voltak annyi másnak, az ő meghitt barátnőinek
számítottak.
Épp ezért – azzal az ürüggyel, hogy egy máskorra áttett lecke mostanában
többször is megakadályozott s megakadályoz még abban, hogy nagybátyámat
meglátogathassam – egy nap, de nem a rendes látogatási napon, amikor el
szoktunk járni hozzá, felhasználva az alkalmat, hogy szüleim korábban
ebédeltek, elmentem hazulról, de nem azért, hogy megnézzem a hirdetőoszlopot,
ahova egyedül is elengedtek, hanem hogy elszaladjak nagybátyámhoz. A kapuja
előtt fogat állt, egy-egy piros szegfűvel mind a két ló szemellenzőjén s egyúttal a
kocsis gomblyukában. A lépcsőházból női hangot és nevetést hallottam, de
amikor becsöngettem, már csöndet, majd becsukódó ajtók zaját. Az inas, ahogy
meglátott, zavarba jött, és azt mondta, hogy nagybátyámnak sok a dolga, s
valószínűleg nem fogadhat, s mialatt mégis bement, hogy értesítse, az előbb
hallott női hang így szólt: „Ó, de igen! hadd jöjjön be: csak egy percre, olyan jól
mulatnánk. A fényképén, az íróasztalon, úgy hasonlít a húgodhoz, a mamájához,
akinek ott van a fényképe az övé mellett, ugye? Szeretném látni ezt a fiút, ha
csak egyetlen percre is.”
Hallottam, hogy a nagybátyám dörmög, haragszik, mérgelődik; de aztán az
inas csak beeresztett.
Az asztalon éppúgy ott volt a marcipános tányér, mint máskor; nagybátyámon
is, mint mindig, a hétköznapi zubbonya volt, de vele szemben, rózsaszín
selyemruhában, nyakán egy nagy gyöngylánccal, fiatal nő ült s mandarint evett.
Mivel nem tudtam, asszonynak vagy kisasszonynak tartsam-e, elpirultam, nem
mertem feléje nézni, nehogy még beszélni kelljen vele, s nagybátyám felé
mentem, hogy megcsókoljam. A hölgy mosolyogva nézett rám, nagybátyám
pedig így szólt hozzá: „Unokaöcsém” – anélkül, hogy nevemet vagy a hölgy
nevét ki is ejtette volna, valószínűleg csak azért, mert már elég baja volt
nagyapámmal, s iparkodott kerülni mindennemű közeledést a családja s ilynemű
kapcsolatai között.
– Hogy hasonlít az édesanyjához – mondta a hölgy.
– De hisz a húgomat sose látta, legfeljebb a fényképét! – kiáltott fel a
nagybátyám érdes hangon.
– Bocsánat, kedves barátom, már találkoztam vele a lépcsőházban, éspedig a
múlt évben, amikor maga olyan nagybeteg volt. Igaz, hogy csak egy pillanatra
láttam, s a maga lépcsőháza igen sötét, de nekem elég volt, hogy megcsodáljam.
Ennek a fiatalembernek éppen olyan szép szeme van, meg ez is, ni – tette hozzá
s az ujjával egy vonalat vont a homloka alsó felén. – A húga őnagyságának is
ugyanaz a neve, mint a magáé? – kérdezte még nagybátyámtól.
– Inkább az apjához hasonlít – dörmögött a nagybátyám, aki még csak
távolsági bemutatásokra se volt hajlandó, s így inkább elhallgatta anyám nevét. –
Egészen az apjához, meg aztán szegény anyámhoz is.
– Nem ismerem az édesapját – mondta a rózsaszín ruhás hölgy, kissé
félrehajtva a fejét – és sohasem ismertem, kedves barátom, az édesanyját. Hisz
emlékszik, a maga nagy gyásza után ismertük meg egymást.
Egy kis csalódást éreztem, mert ez a csinos fiatal hölgy egy cseppet sem
különbözött azoktól a csinos hölgyektől, akiket olykor odahaza a családunkban
szoktam látni, s legkevésbé egy távolabbi rokonomnak a leányától, akit minden
újévkor meglátogattam. Nagybátyámnak a barátnője legfeljebb szebben volt
öltözve, de éppolyan eleven és kedves volt a tekintete, éppoly nyílt és
szeretetreméltó az arca. Nem találtam benne semmit abból a színházias külsőből,
amit pedig úgy csodáltam a színésznők arcképén, s nyomát sem annak az ördögi
kifejezésnek, amit meg életmódjának kellett volna rávetíteni. Nehezen tudtam
elhinni, hogy ez félvilági nő, s még kevésbé hittem volna, hogy divatos félvilági
nő, ha nem látom ott künn a kocsit, itt benn a rózsaszín ruhát és a gyöngysort, ha
nem tudom, hogy nagybátyám csak a legjavával érintkezik. De akkor meg azon
tűnődtem, megéri-e a milliomosnak, akitől a fogatát, palotáját és az ékszereit
kapta, hogy vagyonát egy ilyen rendes és egyszerű nőre pazarolja. S mégis, ha
arra gondoltam, milyen lehet az élete, ez élet erkölcstelensége így talán jobban
felizgatott, minthogyha már a külsejéről is lerítt volna – jobban, hogy láthatatlan
maradt, mint valami regény vagy botrány titka, amely elhagyatta vele polgári
rendű szüleit, hogy mindenki prédájává tegye, amely kivirágoztatta s a félvilági
hírességig lendítette – őt, akinek beszédmódja, arcjátéka éppolyan volt, mint
annyi más ismerősömé, s akit ezért önkéntelenül is úgy néztem, mint egy jó
családból való lányt, holott már rég nem volt köze semmiféle családhoz.
Átmentünk a „dolgozóba”, ahol nagybátyám, kissé feszélyezve az én
jelenlétemtől, cigarettát kínált a hölgynek.
– Nem, kedves – mondta –, hiszen tudja, hogy megszoktam a nagyherceg
cigarettáit. Mondtam neki, hogy ez magát egészen féltékennyé teszi. – S egy kis
tokból aranyozott s idegen felírású cigarettákat vett elő. – De hát hogyne –
folytatta hirtelen –, egyszer itt magánál találkoztam ennek a fiatalembernek az
édesapjával. A maga unokaöccse, ugye? Hogy is felejthettem el! Hisz olyan jó,
olyan kedves volt hozzám – mondta szerény és érzékeny arckifejezéssel. De ha
arra gondoltam, hogy milyen is lehetett apámnak nyers magatartása, amelyet ő,
mármint a hölgy, olyan kedvesnek nevezett, apámé, akinek jól ismertem a
hűvösségét és a tartózkodását, szinte bántott – mint valami tapintatlanság apám
részéről – ez a különös aránytalanság egyrészt a hölgy túlságos hálálkodása,
másrészt apám hiányos szeretetreméltósága között. Később az volt az érzésem,
hogy épp az a megható ezeknek az egyszerre tétlen s szorgos nőknek a
szerepében, hogy tehetségüket, nagylelkűségüket, bizonyos érzelmi szépségre
hajlamos ábrándjaikat – mert, akár a művészek, ők se tudják ezeket
megvalósítani, beiktatni a mindennapi élet kereteibe –, sőt még aranyaikat is,
amelyekhez, igaz, hogy könnyen jutnak: a férfiak kopár és faragatlan életének
finomabbá, értékesebbé, gazdagabbá tételére fordítják. Mint ez a nő is, aki a
dohányzót, ahol nagybátyám zubbonyban fogadta, elárasztotta testi szépségével,
selyemruhájával, gyöngyeivel és azzal a választékosságával, amely egy
nagyhercegi barát pártfogásából származik, s aki apám egy jelentéktelen szavát,
finoman, művész módjára dolgozta fel, új formát, értékes nevet adott néki, s még
szép vizű, hálával és alázattal telt tekintetét is belefoglalta, hogy az egészet, mint
egy művészi ékszert, mint valami „igazán kedveset” adja vissza.
 – No, most már ideje, hogy hazamenj – szólt hozzám a nagybátyám.
Fölkeltem, ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megcsókoljam a rózsaszín
ruhás hölgy kezét, de féltem, hogy ez majdnem olyan vakmerő lenne, mint egy
leányszöktetés. Szívdobogva mondtam magamban: „Megtegyem? Ne tegyem?”
– aztán abbahagytam, csak hogy ne habozzak tovább, s inkább tehessek valamit.
S egy esztelen és vak mozdulattal, amelynek semmi köze sem volt csak az előbb
végiggondolt s ilyesmire csábító érvekhez, az ajkamhoz emeltem a hölgy felém
nyújtott kezét.
– Milyen kedves! Máris gavallér! tudja, hogy kell bánni a nőkkel; ezt már a
nagybátyjától örökölte. Tökéletes gentleman lesz – tette hozzá összeszorítva a
fogát, hogy a szónak egy könnyű kis angol kiejtést kölcsönözzön. – Nem jöhetne
el hozzám egyszer egy cup of tea-re[41], mint angol barátaink mondják? Csak
épp izennie kéne, aznap reggel, a csőpostával.
Nem tudtam, mi az a „csőposta”. Nem értettem a felét sem annak, amit a
rózsaszín ruhás hölgy mondott, de mivel féltem, hogy esetleg valami kérdésféle
is van a szavaiban, amire neveletlenség lenne nem felelnem, kénytelen voltam
figyelni rá, és ez nagyon fárasztott.
– Ugyan dehogy, lehetetlen – felelte a nagybátyám vállat vonva –, hisz
annyira vigyáznak rá, és aztán igen sokat tanul. Ő nyer el minden jutalmat – tette
hozzá halkan, hogy ne hallhassam a hazugságát s ne cáfolhassam meg a hölgy
előtt. – Ki tudja, egy kis Victor Hugó, afféle Vaulabelle[42] lesz még belőle.
– Imádom a művészeket – felelt a hölgy nagybátyámnak –, csak ők tudják
megérteni a nőket... Ők és az oly felsőbbrendű lények, mint maga. Bocsássa
meg, kedves barátom, hogy olyan tudatlan vagyok. De ki az a Vaulabelle? Tőle
valók azok az aranyozott kötésű könyvek, amiket ott láttam a budoárban, a maga
üveges könyvszekrényében? Ugye, tudja, megígérte, hogy egyszer kölcsönadja
őket, ne féljen, nagyon vigyázok rájuk.
Nagybátyám, aki nem szívesen kölcsönözte oda a könyveit, nem felelt, s
kikísért engem az előszobáig. Én meg esztelen szerelmemben a rózsaszín ruhás
hölgy iránt, őrült csókokkal halmoztam el vén nagybátyám dohányszagú arcát, s
mialatt eléggé zavartan s anélkül, hogy kimondta volna nyíltan, értésemre
próbálta adni, hogy ne szóljak odahaza erről a látogatójáról, én könnyezve
fogadkoztam, hogy sose felejtem el a jóságát, s hogy remélem, lesz még
alkalmam hálám bebizonyítására. S csakugyan oly forró volt a hálám, hogy már
két órával később, pár titokzatos mondat után, amelyek azonban, úgy éreztem,
nem adhattak szüleimnek eléggé tiszta képet arról, hogy micsoda új és fontos
ismeretségre tettem én szert, egyszerűbbnek találtam, hogy alapos
részletességgel számoljak be nékik a látogatásomról. Persze nem hittem, hogy
ezzel kellemetlenséget okozok a nagybátyámnak. Nem hihettem, mert hiszen
nem akartam. S nem gondolhattam, hogy szüleim rosszat találjanak abban,
amiben én csak jót találtam. Nem történik-e meg naponta, hogy egy barátunk
megkér bennünket, mentsük ki egy hölgy előtt, akinek nem tudott írni, s mi
hanyagságból nem szólunk a hölgynek, mert azt hisszük, hogy ez a hallgatás
neki se fontosabb, mint nékünk. Úgy képzeltem, mint mindenki, hogy a mások, a
többiek agya csak afféle engedékeny s érzéketlen befogadó szerv, amely bármit
vezessenek belé, nem képes semmi sajátos visszahatásra, s biztosnak véltem, ha
közlöm szüleimmel az én új ismeretségemnek a hírét, egyúttal, mint ahogy
óhajtottam, azt a hálaérzetet is közlöm velük, melyet a bemutatás miatt
nagybátyám iránt éreztem. Csakhogy szüleim, sajnos, egészen más elveket
vetettek latba, mint aminőket én szerettem volna elfogadtatni ővelük, amikor
arra került a sor, hogy nagybátyám magatartását értékeljék. Mind apámnak, mind
nagyapámnak heves szóváltása volt vele, amiről én csak közvetve értesültem.
Pár nap múlva kinn az utcán találkoztam nagybátyámmal, aki nyitott kocsiban
hajtatott el velem szemben, s szerettem volna kifejezni néki mindazt a hálát,
fájdalmat és lelkifurdalást, amit vele kapcsolatban s abban a pillanatban éreztem.
De mindez oly végtelen volt, hogy egy kis kalaplengetés kicsinyesnek tetszett
hozzá képest, s nagybátyám azt hihette volna, hogy csak a legbanálisabb
udvariasságra szorítkozom az irányában. Ezért hát el is határoztam, hogy
lemondok erről az elégtelen kézmozdulatról, s félrefordítottam a fejemet.
Nagybátyám viszont azt hihette, hogy én ebben csak szüleim parancsának
engedelmeskedem, amit sose bocsátott meg nékik, s úgy is halt meg jó pár év
múlva, hogy attól az időtől egyikünk se látogatta meg soha.
Így hát nem is léptem be Adolphe bátyám egyébként úgyis csukott
pihenőszobájába, s miután elidőztem még kissé a hátsó konyha környékén, ahol
Françoise a bejáróról így szólt hozzám: „Majd a konyhalány felszolgálja a kávét
és felviszi a meleg vizet, én meg addig felnézek Octave-né őnagyságához” végre
elszántam magam arra, hogy felmegyek olvasgatni a szobámba. A konyhalány
jogi személy, valóságos állandó intézmény volt, akinek a múló formák egymásra
következő változatosságában csak változatlan munkaköre biztosított némi
folytonosságot és azonosságot: két év hosszat ugyanis egyik sem maradt még
meg nálunk. Abban az évben, amikor annyi spárgát kellett ennünk, a
konyhalány, aki a spárgát tisztogatta, szegény, beteges teremtés volt, viselős,
közel a szüléshez, amikor megérkeztünk húsvét táján, s még csodálkoztunk,
hogy Françoise annyit szalajtotta és dolgoztatta, mivel már csak nehezen hordta
mindennap teltebb, titkos kosarát, amelynek remek formáját egyre könnyebb
volt kitalálni bő szabású köténye alatt. Ez a kötény meg azokra a lebegő
köntösökre emlékeztetett, amelyeket a Swanntól kapott Giotto-fényképeken
láthatni, Giotto jelképes figuráin. Maga Swann tett bennünket figyelmessé a
hasonlatosságra, s amikor a konyhalány felől érdeklődött, mindig így szólt: „Mit
csinál a Giotto Könyörület-e?” A szegény lány, akit mindenütt felpuffasztott a
viselőssége, még az arcát is kétfelől, amely egyenes vonalban hullt
négyszögletes tokájába, egyébként csakugyan hasonlított azokhoz az erős és
férfias szüzekhez, jobban mondva, matrónákhoz, akik az Aréna freskóin az
erényeket jelképezik. Ma már tudom, hogy ezek a páduai Erények és Bűnök más
szempontból is hasonlítottak a konyhalányhoz. Amint ennek a lánynak a képét
mintegy felfokozta az a jelkép, amelyet a méhében hordott, anélkül, hogy
megértette volna, anélkül, hogy az arcában bármi is elárulta volna e jelkép
szépségét és értelmét, s csakúgy hordta maga előtt, mint egy nehéz és
mindennapos terhet – éppúgy az a roppant háziasszony, aki az Aréna freskóin
Caritas[43] néven szerepel, s akinek a fényképe ott függött combray-i
tanulószobám falán, úgy testesíti meg ezt az erényt, mintha fogalma se volna
róla, minthogyha oly erélyes és egyben közönséges arca még csak kifejezni se
tudná soha a könyörület eszméjét. A festő szép elgondolása szerint lábbal
tapossa a föld kincseit, de úgy, mintha szőlőt taposna, hogy kisajtolja belőle a
nedvét, vagy mintha zsákokra állna, hogy valamivel nagyobbnak lássék; s
lángoló szívét úgy nyújtja, jobban mondva, úgy „továbbítja” az Úristennek, mint
egy szakácsné a dugóhúzót a pincelyukon keresztül annak, aki fenn áll a
földszinti ablak mögött. Az Irigységen már inkább látszott egy bizonyos irigység
kifejezése. De még ezen a freskón is a jelkép annyi helyet kér, s annyira
valóságosnak van ábrázolva, a kígyó az Irigység ajkán oly vastag, és úgy betölti
a tágra nyitott nagy szájat, hogy az arcizmok majd szétrepednek, csak hogy
helyet adjanak néki, mint mikor egy gyermek a lélegzetével fúj fel egy
léggömböt – s hogy az Irigység figyelmét s egyúttal a miénket is teljességgel
leköti az ajak tevékenysége, és így nincs is ideje holmi irigykedő gondolatokra.
Jóllehet Swann nagy bámulója volt ezeknek a giottói alakoknak, én magam
bizony sokáig örömtelenül szemlélgettem őket – a tanulószobámban, ahol a
Swann ajándékozta fényképmásolatok függtek –, ezt a könyörtelen
Könyörületet, ezt a furcsa Irigységet, amely, mint egy orvosi könyv rajza, inkább
a hangrés vagy a nyelvcsap összeszorulását ábrázolta akár a nyelv egy daganata,
akár a műtőkés behatolása miatt, ezt a szürkés és aprólékosan szabályos arcú
Igazságot, mert ez meg a csinos és hívő combray-i polgárasszonyokhoz
hasonlított, akiket a misén láttam, olyanokhoz, akiket előre besorozhattam volna
az Igazságtalanság tartalék hadába. Később azonban megértettem, hogy e
freskók sajátos szépségüket, megragadó furcsaságukat épp a jelképes ábrázolás
túltengésének köszönhetik, s az a tény, hogy maga a jelkép nem jelképnek volt
ábrázolva – mert hisz a jelképezett eszme nem is volt a képen kifejezve –, hanem
mint igazán átérzett, kézzelfoghatólag tárgyalt valóság, a műnek valami
pontosabb és betűszerintibb jelentőséget, tanulságának pedig élőbb
érzékletességet és hatékonyságot kölcsönzött. A szegény konyhalánynak is egyre
lefelé húzó terhe vonta csak hasára a figyelmet; éppen úgy a haldoklók is a
halálnak csak valóságos, fájdalmas, sötét, belsőséges visszájára figyelnek, arra,
amit maga a halál mutat és keményen éreztet is velük, s ami inkább hasonlít egy
teherhez, amely összezúzza őket, valami nehéz lélegzetvételhez vagy
szomjúsághoz, mint ahhoz, amit a halál eszméjének hívnak.
Bizonyos, hogy ez Erények és Bűnök valami valósággal is rendelkezhettek,
mert éppolyan elevennek éreztem őket, mint a viselős szolgálót, aki meg a maga
részéről nem kevésbé látszott allegorikusnak. S lehet, hogy a léleknek ez a
látszólagos rész nem vétele épp abban az erényben, amely rajta keresztül
tevékenykedik, esztétikai értékén kívül talán nem is lélektani, de legalább, amint
mondják, arcismerettani valósággal rendelkezik. Amikor későbbi életemben
alkalmam volt, például kolostorokban, a tevékeny könyörület valóban szent
megtestesüléseivel találkoznom, azt láttam, hogy a legtöbbjüknek olyan vidám,
határozott, közömbös, szinte durva az arca, akár egy sietős sebészé, amelyen
nem látszik semmi részvét, semmiféle ellágyulás az emberi szenvedéssel
szemben, semmi félelem attól, hogy netalán meg is sértheti – s amely az igazi
jóságnak ellenszenves, rideg és fenséges ábrázata.
 Mialatt a konyhalány – önkéntelenül is csillogtatva Françoise felsőbbségét,
mint ahogy az ellentét révén a Tévedés is fényesebbé teszi az Igazság diadalát –
előbb a kávét szolgálta fel, amely csak meleg víz volt anyám szerint, aztán meg
meleg vizet vitt fel emeleti szobáinkba, bár az meg langyosnak se volt
nevezhető, én a kezemben egy könyvvel végigdőltem az ágyon a szobámban,
amely áttetsző s törékeny frisseségét remegve védte a naptól, bár még így is
áthatolt a majdnem zárt ablaktáblákon a sárga szárnyú délutáni visszfény,
mozdulatlanul maradva, pihenő lepkeként egy sarokban, a fatábla és az
ablaküveg között. Alig volt oly világos, hogy olvasni lehetett volna, és a napfény
ragyogását csak azokon az ütéseken át érezhettem, amelyeket a rue de la Cure-
ben Camus mért poros deszkaládáira (mivel Françoise megmondhatta néki, hogy
nagynéném úgysem „nyugszik”, hát nyugodtan lármázhat), s amelyek messze
elhangozva a meleg napok oly sajátos, olyan zengő légkörében, mintha csak
skarlátszín csillagokat röpítettek volna a horizontra; s ugyanígy a legyeken át,
amelyek itt, előttem, mintha a nyár kamarazenéjét játszották volna: bár ők a
nyarat nem emberi muzsika módjára idézik fel, amely – hogyha véletlenül épp a
szép évszakban hallottuk – egyszersmind arra is emlékeztet; ezt a zenét
szükségszerűbb fonalak fűzik a nyárhoz: a szép napokból született, azokkal is
születik újra, valamit tartalmaz is a lényegükből, és így nemcsak a szép idő képét
kelti fel újra az emlékünkben, hanem mintegy bizonyítja e szép idő visszatérését,
valóságos, környező, közvetlenül hozzáférhető jelenlétét.
Szobámnak ez a homályló frissesége az volt az utcai teljes napnak, ami az
árnyék a napsugárnak; vagyis, mint az, éppoly ragyogó s ily módon a
képzeletemnek a nyár teljes képét nyújtotta, míg, hogyha kinn sétálok, érzékeim
csak darabokban tudták volna élvezni; így aztán szépen összhangzott a
pihenőmmel, amely (hála a könyveimbe foglalt és izgalmas kalandoknak) úgy
fogta fel tettrekészségemnek áradó beleütközését és elevenségét, mint egy kéz,
amely mozdulatlan nyugszik a folyóvíz közepén.
De nagyanyám, még akkor is, ha a rekkenő idő rosszra fordult, vagy ha
nagyobb zivatar, esetleg kisebb zápor fenyegetett, mindig könyörgött, ne
maradjak ott benn. S mivel az olvasmányomról semmiképp sem akartam
lemondani, legalább kinn a kertben folytattam, a gesztenyefa árnyékában, egy
félig gyékényből, félig vászonból összetákolt kis őrházfélében, aminek mélyén,
ha egyszer beültem, azt hittem, láthatatlan maradhatok a szüleimhez érkező
látogatóknak.
S a gondolatom nem olyan volt-e, mint egy másik ily menedék, amelybe
mélyen besüppedve ültem, még ha csak azt akartam is nézni, ami kívülem
történik? Ha láttam egy külső tárgyat, az a bizonyos tudat, hogy látom, közöttem
és közte maradt, vékonyka szellemi szegélyt vonva köré, amely sosem engedte,
hogy az anyagát közvetlenül érinthessem; ez az anyag mintegy elillant, mielőtt
érintkezésbe léphettem vele, mint ahogy egy izzó test sem érintheti egy átázott
tárgy nedvességét, mivel mindig megelőzi egy párolgási övezet. Azon a színdús
vetítővásznon, amelyen, amíg olvastam, egyszerre terültek széjjel öntudatom
különböző állapotai, a bennem rejlő legmélyebb vágyaktól fogva egészen a
kertig érő s szemem előtt kitáruló horizont külső látványáig – az, amit a
legelsőnek, a legbensőségesebbnek éreztem bennem, az a maroknyi s mozgó
valami, ami minden egyéb felett uralkodott, tulajdonképp nem volt más, mint a
könyv, az olvasott könyv szépségében, eszmei gazdagságában való hitem, s az a
vágyam, hogy bármilyen könyv is, de szépségét s gazdagságát mindenképp a
magamévá tegyem. Mert akkor is, ha e könyvet csak Combray-ban vásároltam,
ahol Borange-ék boltja előtt láttam (mivel jóval messzebb volt tőlünk, Françoise
nem ide, hanem Camus-höz járt, bár mint papír- és könyvkereskedés sokkal
forgalmasabb volt a másiknál), zsinegek mögé szorítva a kettős szárnyú bolti
ajtón, ezen a minden templomajtónál is titkosabb és eszmedúsabb ajtón, a
füzetek és folyóiratok mozaikjában – ráismertem, mert már dicsérte egy tanárom
vagy egy iskolatársam, akit ebben az időben a már félig előre érzett, félig még
érthetetlen szépség és igazság letéteményesének tekintettem, annak a titkos
szépségnek és igazságnak, amelynek az ismerete már akkor is értelmemnek
bizonytalan, de állandó célja volt.
E központi hitem után, amely, mialatt olvastam, szüntelen mozgásokat
végzett, éspedig belülről kifelé, az igazság felfedezése felé, következtek azok az
érzelmek, amelyeket a cselekmény keltett bennem, mert hisz annyira átéltem,
hogy ezek a délutánok sokszor egy egész életnél is több drámai eseménnyel
voltak telve. A könyvben legelsősorban ezeket az eseményeket olvastam; igaz,
akikkel történtek, nem voltak „igaziak”, mint Françoise mondta. Azonban
mindazokat az érzelmeket, amelyeket egy igazi ember öröme vagy fájdalma kelt
bennünk, ennek az örömnek vagy fájdalomnak csak a képe közvetíti; a legelső
regényíró találékonysága épp abban állt, hogy, miután megértette érzelmeink
egész készülékét, amelyben a kép az egyetlen, valóban lényeges elem,
egyszerűen mellőzte az igazi személyeket, s így jutott el egyszerre műfaja
végleges tökéletesítéséhez. Egy igazi élőlényt, bárhogy rokonszenvezünk is vele,
nagyrészt érzékeinkkel fogunk fel, vagyis csak homályosan láthatunk; olyan,
mint valami holt súly, amit egész érzékenységünk se tud fölemelni. Ha valami
baj éri, a róla való teljes fogalmunknak csak egy kis része érzi ezt meg bennünk,
többet mondok: ő maga is csak egy kis töredékében érzi ugyanazt, mármint a
magáról táplált teljes fogalomhoz arányítva. A regényíró találmánya éppen
abban a gondolatban rejlett, hogy ezeket a léleknek áthatolhatatlan részeket
ugyanolyan mennyiségű anyagtalan résszel helyettesítette, vagyis olyannal, amit
a lélek könnyen magáévá tehet. Mit számít akkor, hogy igazinak nézzük ezeknek
az új lényeknek a tetteit és az érzelmeit hiszen a magunkéivá tettük őket, hiszen
bennünk keletkeznek, bennünk, akiket annyira meghódítanak, hogy míg lázasan
forgatjuk az olvasott könyv lapjait, az ő ritmusuk irányítja lélegzetünk
gyorsaságát, s az ő melegük hevíti tekintetünk bensőségét. S ha már egyszer a
regényíró ily állapotba hozott bennünket, amelyben – mint valamennyi tisztán
belső állapotban – minden érzés megtízszereződik, s a könyve úgy felizgat
minket, mint egy álom (de oly álom, amely világosabb, mint aminőt alváskor
álmodunk, amellett tovább is tart az emléke) – egy órára felkavar bennünk
minden lehető bajt és boldogságot, mindazt, aminek futó ismeretére is évek
kellenének az életben, s aminek a legjavát másképp meg se sejthetnénk, mivel
olyan lassan megy végbe, hogy nem is tudjuk felfogni (így például az életben
megváltozhatik a szívünk, s ez a legnagyobb fájdalom; de mi ezt a fájdalmat
csak képzeletben, a könyvekből ismerjük meg: a valóságban úgy változik a szív,
mint egyes természeti tünemények, vagyis oly lassan, hogy sorra
megállapíthatjuk különböző állomásait, de nem érezzük magának a változásnak
a fájdalmát).
Ezután következett csak a tájék, félig elém vetítve s már nem olyan
bensőséggel, mint az egyes alakok élete – vagyis a cselekmény színhelye, bár ez
is mélyebb hatással volt rám, mint az a hely, amely, ha felnéztem a könyvemből,
ott terült el a szemem előtt. Így történt, hogy két nyáron át, a combray-i kert
forróságában, vágyva vágytam megismerni, csak az olvasott könyv miatt, egy
hegyekben s vizekben bővelkedő országot, ahol sok fűrésztelepet látnék s
rothadó fadarabokat a tiszta vízben, a böjtfüvek alatt; s valamivel távolabb, lila
és pirosas virágfürtök kúsznak fel alacsony falak mentén. S mivel közben
ugyanakkor egy szerető nőről is ábrándoztam, ez az ábránd ezen a két nyáron a
folyóvizek frisseségével volt átitatva; s bármilyen volt is ez a nő, mihelyt
ábrándozni kezdtem, lila szín és pirosas virágfürtök közt jelent meg, mintha ezek
lennének a kiegészítő színei.
Ennek nemcsak az volt az oka, hogy az a kép, amelyről ábrándozunk, mintegy
kidomborodik, megszépül és meggazdagodik azoknak az idegen színeknek a
visszfényében, amelyek csak úgy véletlenül övezik körül ábrándozásunk közben;
mert hisz e könyvbeli tájékok az én szememben olyan tájak voltak, amelyek
sokkal élénkebben jelentek meg képzeletem előtt, egyébként hasonlíthattak
volna Combray előttem levő tájaihoz. A regényíró választása révén, és annak a
hitnek a révén, amellyel mint egy kinyilatkoztatás elé, úgy mentem gondolatban
a szavai elé, úgy éreztem, hogy míg Combray és főképpen a mi kertünk, a
nagyanyámtól lenézett kertész lelketlen fantáziájának ez unt műve, nem adhat
ilyen benyomást, ezek a könyvben látott tájak magának a természetnek
legigazibb részei, méltók arra, hogy tanulmányozzam s alaposan megvizsgáljam
őket.
Ha szüleim megengednék, hogy meglátogassam azt a helyet, amelyet leírt az
olvasmányom, biztosan – így gondoltam akkor – felmérhetetlen lépést tennék az
igazság felfedezésében. Mert ha az is az érzésünk, hogy mindig körülvesz
bennünket a lelkünk, mégsem egy mozdulatlan börtön benyomását érezzük,
hanem mintha vele együtt valami állandó lendület vinne bennünket, hogy
módunk legyen túlhaladni rajta, elérni a külvilágot, de a csüggedés egy nemével,
mivel a magunk körül hallott s mindig azonos zengésben nem a külvilág echóját,
hanem csak belső vibrálásunk visszhangzó zsongását halljuk. A dolgokban –
amelyek ezáltal válnak értékessé – lelkünk rájuk hullt visszfényét szeretnők újra
megtalálni, s csalódva állapítjuk meg róluk, hogy a külső természetben híján
vannak annak a varázsnak, amelyet a mi elképzelésünkben bizonyos
gondolataink szomszédságának köszönhettek; néha a lélek minden erejét
ügyességgé, ragyogássá változtatjuk, csak hogy oly lényekre hassunk, akikről
érezzük, hogy kívülünk esnek, s hogy nem érjük el őket sohasem. Ha tehát a nő
köré, akit épp akkor szerettem, egyúttal mindig azokat a helyeket is elképzeltem,
ahova meg a legjobban vágytam, s ha az volt a kívánságom, hogy ővele
mehessek oda, hogy ő tárja fel előttem egy ismeretlen világ kapuját, ezt sohasem
afféle egyszerű eszmetársításból tettem; nem, mert úti és szerelmi ábrándjaim –
amelyeket ma, utólag, mesterségesen választok ketté, mintha egy látszólag
mozdulatlan s irizáló vízesést próbálnék különböző magasságokban kettévágni –
mintegy csak mozzanatok voltak az én teljes életerőm együttes és hajlíthatatlan
áradásában.
Végül, ha tovább is követem, éspedig belülről kifelé, öntudatom egyszerre
egymás mellé helyezett állapotait, mielőtt még eljutnék ahhoz a valóságos
horizonthoz, amely mindnyáját beborítja, másféle örömöket is találok, például a
jó ülés kényelmét, a levegő jó szagáét, a látogatóktól való szabadulásét; aztán
még azt az örömöt, hogy amikor egyet üt odafenn a Saint-Hilaire-tornyon,
láthatom, mint hull le darabonként az, ami már felemésztődött a délutánból,
amíg az utolsó ütést nem hallom, ami lehetővé teszi az összegezést – s utána a
hosszú csend mintha csak újrakezdené odafenn a kék égen a napnak azt a
bizonyos részét, amikor szabad olvasnom, egészen a jó vacsoráig, amelyet
Françoise készít, s amely majd jól megerősít hősömmel, a könyv hősével együtt
átélt fáradalmak után. S minden órában úgy éreztem, hogy a megelőző órát pár
perce hallottam csak ütni; a legutolsó egészen közel íródott fel az égen az előbbi
óra mellé, és nem tudtam elhinni, hogy hatvan perc oly könnyen elfér abban a
kis kék színű ívben, amely a két órának aranyjelei közt foglal helyet. Néha ez a
korai óra kettővel ütött többet az előbbinél; vagyis egyet nem hallottam közben,
s valami oly módon történt, hogy számomra nem történt meg; az olvasmány
érdekessége oly varázslatos volt, mint egy mély álom, megcsalta káprázó
fülemet, s a csönd azúr felszínéről eltüntette az arany harangot. Szép vasárnap
délutánok a combray-i kert gesztenyefája alatt, mily nagy gonddal téptem ki
belőletek az én személyes létemnek közepes kis körülményeit, hogy helyükbe
különös vágyakkal és kalandokkal telített életet ültessek, egy eleven forrásokkal
öntözött birodalom szívében – ha reátok gondolok, egyszerre felidézitek ezt az
életet s valóban magatokba is foglaljátok, mivel lassanként körülrajzoltátok s
bezártátok, míg olvastam a könyvem, s miközben hullt a nap heve, a ti csendes,
zengzetes, jó szagú s áttetsző óráitoknak egymásra rakódó, lassan változó s
levelektől erezett kristályába.
Néha már kora délután felvert az olvasásból a kertész lánya, aki úgy szaladt,
mint egy őrült, feldöntve egy narancsfát, ujját vérezve, fogát törve s közben
egyre kiáltozva: „Itt vannak, itt vannak!”, csak hogy Françoise meg én mielőbb
odarohanhassunk és semmit el ne mulasszunk a kínálkozó látványból. Olyan
napokon volt ez, amikor katonaság ment át Combray-n, legtöbbször a rue Sainte-
Hildegarde-on, helyőrségi gyakorlatokra. Mialatt a cselédeink kinn, a rács előtt
ültek egy sorban, bámulták a combray-i vasárnapi sétálókat s bámultatták
magukat ugyanakkor ugyanazoktól, a kertészlány azon a résen, amely az avenue
de la Gare két távoli háza közt látszott, leste, mikor villannak fel a fényes
acélsisakok. Mihelyt észrevette őket, a cselédség azonnal behúzódott a
székekkel, mert ahányszor a dragonyosok végigvonultak a rue Sainte-
Hildegarde-on, az utcát minden alkalommal teljes széltében betöltötték, míg
vágtató lovaik már a házakat is súrolták, s a gyalogjárók ilyenkor úgy el voltak
árasztva, mint az olyan folyópart, amely csak igen, szűk medret tud adni egy
féktelen hegyi pataknak.
– Szegény fiúk – mondta Françoise, aki még ott se volt a kerítésnél s máris
könnyezett –; szegény fiatal gyerekek, úgy learatják őket, mint a rétet; már ha
rágondolok is, fáj – tette hozzá, és a kezét a szívére szorította, mintha ott érezné
ezt a fájást.
– De csak szép az, Françoise asszonyság, hogy vannak még fiatalok, akik nem
ragaszkodnak az életükhöz – szólt a kertész, hogy ugrassa Françoise-t.
De nem is szólt hiába.
– Nem ragaszkodnak az életükhöz? Hát akkor mihez ragaszkodnának, hacsak
nem az életükhöz, ahhoz az egyetlen ajándékhoz, amit az Úristen se ád kétszer.
Hej, istenem, pedig hát igaz, hogy nem ragaszkodnak hozzá! Láttam őket
hetvenben; nem félnek ezek a haláltól se ezekben a nyomorult háborúkban;
mintha csak megbolondulna mind; még a kötélért is kár, amin fölakasztják őket,
mert hisz már nem is emberek, hanem oroszlánok. (Françoise ugyanis nem
magasztalásként hasonlított egy embert egy oroszlánhoz, amelyet
„oroszlánynak” ejtett.)
A rue Sainte-Hildegarde hirtelen fordult, nem lehetett messzire ellátni rajta, s
csak az avenue de la Gare két háza közötti résen át vettük észre a
továbbhullámzó s a napban meg-megcsillanó sisakokat. A kertész szerette volna
tudni, hogy soká tart-e a felvonulás, mert az égető napfényben meglehetősen
megszomjazott. Akkor a lánya hirtelen, mintha egy ostromlott várból rohanna ki,
elszaladt az utcasarokig, százszor is dacolva a halállal, s egy korsó limonádén
kívül mindjárt azt a hírt is hozta, hogy legalább ezren is vannak, akik megállás
nélkül jönnek Thiberzy és Méséglise felől. Françoise és a kertészünk egykettőre
kibékültek, s máris új vitába kezdtek a háborúban való magatartásról:
– Én bizony azt mondom – szólt a kertész –, hogy a forradalom többet érne,
mert hát lássa, Françoise, akkor csak az menne, aki akarna.
– Hát igen, nem mondom, ez így egyenesebb.
A kertészünk azt hitte, hogy háború esetén megállítják a vonatokat.
– Hát persze – mondta Françoise –, hogy senki se tudjon megszökni.
Mire a kertész: „Hja, ravaszok az urak”, mivel ő a háborút csak afféle gonosz
csínynek nézte, amit az állam a nép ellen szeretne mindig elkövetni, s ezért aki
csak teheti, bizony inkább elszalad előle.
De Françoise máris ment, hogy szórakoztassa a nagynénémet, én a
könyvemhez tértem vissza, a cselédség meg kiült a kapu elé s nézte, mint oszlik
el a por és mindaz az izgalom, amit a katonák felvertek. Még a helyreállt csend
után is a sétálóknak szokatlan áradata feketéllt az utcákon. S valamennyi ház
előtt, még ott is, ahol ez nem vált szokássá, a cselédek, sőt gazdáik is úgy ültek s
nézegettek a küszöbön, szeszélyes és homályos szegélycsík gyanánt, mint a
kagylók és moszatok, amikor egy erős dagály, miután eltávolodott a parttól,
otthagyja a homokon az ő hímzéseiket és fátylaikat.
Kivéve az ily napokat, majdnem mindig nyugodtan olvashattam. Csakhogy
mióta egyszer Swann félbeszakította és megmagyarázta egy akkori
olvasmányomat, egy új, legalább nékem új írónak, Bergotte[44]-nak az egyik
könyvét, az a nő, akiről ábrándoztam, ezentúl már nem lila szín s orsóforma
virágokkal ékes falon, hanem egészen más alapon, egy gótikus székesegyház
kapuja előtt tűnt fel álmaimban.
Bergotte-ról legelső ízben egy iskolatársam beszélt nékem; Blochnak hívták,
idősebb volt nálam, és én őszintén csodáltam. Amikor bevallottam néki, hogy
mennyire szeretem Musset Októberi éj-ét, oly harsányan nevetett, akárcsak egy
trombita, és így szólt hozzám: „Vigyázz, fiam, a jó öreg Musset ma már a
varrólányok kedvence! Egyébként is sötét alak, az irodalom legvészesebb
figurája. Azért be kell vallanom, hogy, mint egy bizonyos Racine, ő is írt
egyetlenegy szép verssort az életében, aminek szerintem megvan az a mindennél
nagyobb érdeme is, hogy tulajdonképp nem jelent semmit. Éspedig: »A hamvas
Olossone és a hamvas Camire«, Racine-tól meg: »Apám a hős Minosz, anyám
Pasiphaé.«[45] Mind a két sort szeretett mesterem, Leconte apánk, az istenek
kegyeltje, idézi egyik cikkében, ennek a két gonosztevőnek a védelmére. Igaz,
erről jut eszembe, itt van egy könyv, nincs időm elolvasni, ezt is ez a páratlan
ember ajánlja a figyelmünkbe. Azt mondják, hogy a jó Bergotte-ot igen éles
elmének tartja; s jóllehet néha érthetetlen elnézést tanúsít egyesek iránt, az ő
szava, hidd el, kedves mester, a delphi jóshellyel ér fel. Olvasd hát el ezt a lírai
prózát, s ha igazat mond ez a gigászi ritmuskovács, aki a Magnus agará-t és
Bhagavat-ot[46] alkotta, akkor Apollóra mondom, az Olümposz nektári örömeit
fogod élvezni.” Bloch ugyanis egy ízben csúfolódó hangon kért meg, hogy
„kedves mester”-nek hívjam, s ő is így nevezett engem. Alapjában
mindkettőnknek nagy öröme telt e játékban, mert még abban a korban voltunk,
amikor még azt hisszük, hogy a név már azzá is tesz, aminek nevez bennünket.
Sajnos, nem soká cseveghettem Bloch-kal, és így a magyarázatai nem
oszlathatták el azt a zavart, amelyet azzal a véleményével keltett bennem, hogy a
szép versek annál szebbek, minél kevesebb az értelmük (holott én meg
legalábbis az igazság kinyilatkoztatását vártam tőlük). Bloch ugyanis nem kapott
újabb meghívást a házunkhoz. Pedig először szívesen fogadták. Nagyapám, igaz,
azt állította, hogy ahányszor egy társammal jobban összebarátkozom, mint a
többivel és még hozzánk is meghívtam, az új barátról mindannyiszor kiderült az,
hogy zsidó, amit ő elvben nem is rosszallt volna – hiszen barátja, Swann is zsidó
eredetű volt –, ha nem találja, hogy rendesen az aljából válogatom őket. Ha tehát
egy új barátot vezettem be a házunkba, nagyapám mindjárt zümmögni kezdte a
Zsidó nő[47] áriáit („Ó Atyáink Ura” vagy „Izrael, tépd el láncodat”), persze csak
a dallamot, szöveg nélkül (Ti la lam, ta lam, talim), de én még így is rettegtem,
hogy barátom ismeri tán ezeket a melódiákat, szövegestül.
Még mielőtt látta őket, már a nevükről is kitalálta, bár a nevük igen sokszor
egyáltalán nem volt zsidós, nemcsak azt, hogy egyik vagy másik zsidó eredetű,
mint ahogy az is volt, hanem hogy miféle gyanús dolgok történhettek a
családjukban.
– S hogy hívják a barátodat, akit estére vársz?
– Dumont-nak, nagyapó.
– Dumont? Nem szeretem ezt a nevet.
S máris dúdolgatni kezdte:

Íjászok, jól vigyázzatok!
 Virrasszatok éberen s halkan!

S miután még ügyesen pár pontosabb kérdést is intézett hozzánk, felkiáltott:
„Vigyázz! vigyázz!”, vagy ha burkolt kérdéseivel magát a szenvedő félt bírta
arra, hogy akarva-akaratlan bevallja az eredetét, nagyapám, hogy mutassa,
mennyire nem kételkedik már az igazában, beérte azzal, hogy ránk nézett, s alig
hallhatóan zümmögte:

Hogyan! e félénk szemitának
Idevezérled lépteit!

vagy pedig:

Hebron szép völgye, szelíd szülőföld

vagy ezt:

Igen, a választott nép sarja vagyok.

Nagyapám e kis mániái barátaim irányában semmi rosszindulatot sem
jelentettek. Csakhogy Bloch más egyéb miatt nem tetszett a szüleimnek.
Legelőször apámmal rontotta el végleg a dolgát, aki, mikor látta, hogy megázott,
megkérdezte csupa figyelmességből:
– De Bloch úr, milyen idő van odakünn, csak nem esik? Nem értem, a
barométer szép időt mutat.
Amire ezt a választ kapta Blochtól:
– Uram, fogalmam sincs arról, hogy esik-e ott künn, vagy nem. Én ugyanis
annyira kívüle élek a fizikai véletlenségeknek, hogy érzékeim egyszerűen nem is
vesznek róluk tudomást.
– De fiacskám, a barátod hülye – mondta apám, mikor Bloch eltávozott. –
Micsoda! Még azt sem tudja, milyen az idő odakinn! Pedig mi érdekelhetné
jobban ennél? Hülye, hogyha mondom, hülye.
Nagyanyámnak meg azért nem tetszett, mert amikor ebéd után azt mondta
néki, hogy nem jól érzi magát, Bloch majdnem zokogásban tört ki és a könnyeit
törölgette.
– Mármost hogy lehessen ez őszinte, hisz engem még nem is ösmer! ha pedig
az, hát akkor őrült.
És végül az egész házat felbosszantotta még azzal, hogy ámbár másfél órát
késett, s csatakosan állított be az ebédre, nemhogy bocsánatot kért volna, hanem
így szavalt:
– Nem hagyom befolyásolni magam sem a légköri zavaroktól, sem pedig a
szokványos időbeosztástól. Nem bánom, szívesen elfogadnám az ópium és a
maláji kris[48] használatát, viszont tudni sem akarok a polgári kultúrának e
százszorta veszélyesebb s alacsonyabb rendű eszközeiről, az óráról és az
esernyőről.
De azért mindezek ellenére visszatérhetett volna még Combray-ba. Pedig hát
a szüleim nem ilyen barátot kívántak nékem: azt ugyan elhitték a végén, hogy a
könnyei, amelyeket nagyanyám rosszulléte miatt ejtett, csakugyan igazi könnyek
voltak; viszont, akár ösztönösen, akár tapasztalatból, azt is tudták, hogy érzelmi
kitöréseinknek nemigen van hatalmuk tetteink következetessége s életünk
irányítása felett, s hogy erkölcsi kötelmeinknek, barátainkhoz való hűségünknek,
egy mű elvégzésének, egy életrend betartásának sokkal biztosabb alapot
nyújtnak a mégolyan vak szokások, mint az érzések pillanatnyi, heves és meddő
fellendülései. Szüleim Bloch helyett oly barátokat szerettek volna mellettem
látni, akiktől nem kapnék ugyan többet, mint amennyit a polgári erkölcs szerint
barát a barátnak adhat, akik nem küldenének váratlanul egy egész kosár
gyümölcsöt, csak azért, mert épp aznap szeretettel gondoltak ránk, de akik, ha
nem képesek is rá, hogy akár a képzeletük, akár érzékenységük sugallatára
tüstént javamra billentsék a baráti kötelességek s követelmények igaz mérlegét,
arra se volnának képesek, hogy meghamisítsák a hátrányomra. Az ily
természeteket még vétkeink sem térítik el irántunk érzett kötelességeiktől, s
példa rá az a nagynéném, aki bár évek óta haragban volt s nem is beszélt egyik
húgával, végrendeletét mégse módosította s rá hagyta egész vagyonát, mivel ez a
húga volt legközelebbi rokona, s főképp mivel „ez így illett”.
De hát én szerettem Blochot, szüleim meg nem akarták elrontani a kedvemet,
s azok a megoldhatatlan problémák, amelyeket a racine-i verssor „értelmetlen”
szépsége támasztott bennem, sokkal jobban fárasztottak s szinte még betegebbé
tettek, mintha megint új vitákba bocsátkoztam volna vele, jóllehet anyám ezeket
is veszélyeseknek ítélte. S még mindezek után is szívesen látták volna Combray-
ban, hogyha vacsora után nem mesélt volna nékem arról, hogy minden nő csak a
szerelemre gondol, s egy sincs köztük, akinek ne lehetne letörni az ellenállását (s
ez oly újság volt számomra, hogy egész életemet befolyásolta, s először még
boldogabbá, aztán még boldogtalanabbá tette) – s főképp ha nem erősítgeti oly
szentül, hogy nagynéném viharos fiatalságra tekinthet vissza, sőt, hogy kitartott
nő is volt az egész világ szeme láttára! Én persze mindezt azonnal elmeséltem a
szüleimnek, akik, mihelyt visszajött, mindjárt ajtót mutattak néki, s ezért mikor
későbben találkoztam vele az utcán, végtelenül hűvösen fogadta a köszönésemet.
De amit Bergotte-ról mondott, az igaz volt.
A legelső napokon – akárcsak egy melódiában, amelyet még nem fogtunk fel,
de majd biztosan megszeretünk – még nem éreztem, mit fogok szeretni benne.
Nem tudtam letenni a könyvét, de azt hittem, csak a témája érdekel, mint ahogy
a szerelem legelső pillanataiban, amikor színházban, társaságban naponta együtt
vagyunk egy nővel, azt hisszük, csak a társaság vagy a szórakozás miatt
keressük. Aztán kezdtem csak észrevenni azokat a ritka, szinte archaikus
kifejezéseket, amelyeket olyankor használt, ha valami rejtett összhang vagy egy
belső előjáték forralni kezdte a stílusát; ugyancsak ilyenkor szokott szólni „az
élet hívságos ábrándjairól”, „a szépséges látszatok kimeríthetetlen áradatáról”, „a
szeretet s a megértés meddő és édes gyötrelméről”, vagy azokról „a megható,
kőbe vésett képekről, amelyek ódon szentjeinket oly nemessé és elbájolóvá
varázsolják”; s ilyenkor szokta kifejezni teljesen újnak érzett filozófiáját,
amelynek remek képeiből valóságos hárfaének áradt, mint egy alapvető téma e
képek fenséges kíséretével. Bergotte egyik ily passzusa, a harmadik vagy a
negyedik, amit elkülönítettem a többitől, olyan élvezetet szerzett, hogy össze se
hasonlíthattam az elsővel, s mintha csak énem egy mélyebb, egységesebb és
tágabb terén éreztem volna, ahol nincs semmi akadály, és nincs semmi szakadás.
Ennek pedig az volt az oka, hogy most már felismertem benne a ritka szavak
kedvtelését, a zenei áradást, az eszményi filozófiát, mindazt, ami már előbbi,
öntudatlan élvezetemet is okozhatta, s ezúttal nem az volt már a benyomásom,
hogy Bergotte egy könyvének egy bizonyos részletét élvezem – ami az
agyfelületre csak egyetlen vékony vonalas rajzot véshet –, hanem azt a bizonyos
ideális Bergotte-töredéket, amely minden könyvével közös, amelybe most már
beleolvadt a többi hasonló részlet is, és amely így több súlyt és formát nyerve,
mintegy az én elmémet is kitágította.
Nem én voltam már akkor sem Bergotte egyetlen bámulója; egyfelől kedvelt
írója volt anyám egy igen műveit barátnőjének, másfelől mesélték, hogy
Boulbon doktor még a betegeit is megváratta Bergotte legújabb könyve miatt; az
ő rendelőszobájából s egy Combray-val szomszédos parkból szállottak szét a
Bergotte-imádásnak legeslegelső magjai, ennek az akkor még oly ritka s ma már
oly egyetemesen elterjedt fajtának, hogy mindenütt, Európában, Amerikában, a
legkisebb faluban is meglelhetjük eszmei és általánossá vált virágját. Anyám
barátnője éppúgy, mint állítólag Boulbon doktor, ugyanazt szerette, amit én
Bergotte-nak a könyveiben, vagyis e dallamos áradást, e hol régies, hol nagyon
is ösmert és egyszerű kifejezéseket, amelyeknek meg a helye és a megvilágítása
mutatott az ő sajátos ízlésére; s végül a szomorú részletekben bizonyos
hirtelenséget, valami szinte rekedtes hangsúlyozást. Bizonnyal ő is érezhette,
hogy ezek az ő nagy varázseszközei. Mert későbbi könyveiben, ha egy-egy nagy
igazságra vagy egy híres katedrális nevére bukkant, félbehagyta az elbeszélést s
egy költői kitérésben, egy monológban vagy egy hosszú imádságban szabad
folyást engedett azoknak az áramoknak, amelyek első műveiben prózája mélyén
maradtak, ahol csak a felület hullámzása árulta el őket, s ahol talán lágyabbak,
összhangzóbbak voltak ily fátyolozottan, s amikor szabatosabb módon meg se
jelölhettük volna, hol született és hol halt el a suttogásuk. Épp ezek a darabok
voltak a mi kedvenceink, amelyekben ő is kedvét lelte. Én például kívülről
tudtam őket. Szinte csalódást éreztem, ha megint folytatta az elbeszélést.
Ahányszor olyan valamiről beszélt, aminek a szépsége előttem mindaddig rejtve
maradt, a jégesőről, a fenyőerdőkről, a Notre-Dame-templomról, Athalie-től
vagy Phaedrá-ról,[49] ezt a szépséget mindannyiszor egyetlen képben robbantotta
rám. Épp azért, érezve, mennyi olyan része van a világegyetemnek, amit az én
gyönge szemem meg se látna, ha ő nem közelítené hozzám, szerettem volna
tudni a véleményét vagy legalábbis egy metaforáját mindenről, de különösen oly
dolgokról, amiket majd nekem is módomban lesz meglátnom, s ezek között is
különösen egyes francia műemlékekről s bizonyos tengeri tájakról, mert oly
sokat s oly hangsúllyal beszélt róluk a könyveiben, hogy biztosan mély
jelentőséget és szépséget tulajdonított nékik. De, sajnos, majdnem semmiről sem
ismertem a véleményét. Szinte egészen biztosra vettem, hogy mindenben
különbözik az enyéimtől, mert hisz egy oly ismeretlen világból száll le, ahova én
feljutni iparkodtam; s mivel meg voltam győződve, hogy ez a tökéletes elme
csupa együgyűségnek nézné az én gondolataimat, annyira irtottam valamennyit,
hogy ha egyszer véletlenül őnála, az ő könyveiben találtam olyat, amire én
magam is rájöttem már – a szívem úgy dagadozott, mintha egy Isten adta volna
vissza, mintha szépnek és törvényesnek jelentette volna ki a világ előtt!
Megtörtént olykor, hogy egy-egy lapja ugyanazt mondta, amit én írtam
nagyanyámnak vagy anyámnak oly éjszakákon, amikor nem aludtam,
olyannyira, hogy Bergotte egy ily lapja mottósorozat lehetett volna az én
leveleim kezdőlapján. Még később is, amikor már egész könyvet kezdtem írni, s
bizonyos mondatok minőségét nem éreztem elegendőnek a folytatáshoz,
Bergotte-ban mindig találtam hasonló értékű mondatokra. De élvezni csak akkor
tudtam, ha az ő könyveiben olvastam őket; ha én magam vesződtem velük,
főképp arra ügyelve, hogy pontosan tükrözzék vissza, amit a gondolataimban
észrevettem s egyúttal félve, hogy a kifejezés nem tud majd lépést tartani az
eszmével, hogy is lett volna időm, hogy eltűnődjek, szép-e vagy nem, amit írok!
De valójában mégiscsak az effajta mondatokat, az effajta eszméket szerettem.
Még nyugtalan és elégedetlen erőfeszítéseim is ennek a mély, de örömtelen
szeretetnek voltak a bizonyítékai. Éppen ezért valahányszor ily mondatot
találtam másnál, vagyis amikor nem kellett aggályoskodnom, se gyötrődnöm,
boldogan engedtem magam át a bennük való kedvtelésemnek, mint az a szakács,
aki, hogyha egyszer nem kell főznie, megengedi végre magának az ínyencség
élvezetét. Amikor egy nap egyik Bergotte-könyvben egy vén cseléddel
kapcsolatban valami olyan tréfát találtam, amit az író hangzatos és ünnepies
nyelvezete még gúnyosabbnak éreztetett, de amihez hasonlót, Françoise-ról
beszélve, én is mondtam már a nagyanyámnak; egyszer meg, amikor láttam,
hogy valamelyik művében, az igazság e tükörében, nem tartotta méltatlannak,
hogy oly megjegyzést szerepeltessen, aminőt már én is tettem barátunkra,
Legrandin úrra (s ezeket a megjegyzéseket Françoise-ról és Legrandin úrról
nyugodtan feláldoztam volna Bergotte-nak, mert hisz megesküdtem volna, hogy
érdektelennek találná őket) – hirtelen olyasmit éreztem, hogy az én szerény
életem s az igazság birodalma még sincsenek egymástól oly messze, mint
képzeltem, sőt hogy egyes pontjaikon valósággal egybeesnek, s akkor az örömtől
és a bizalomtól olyan forró könnyeket sírtam az író könyvének lapjaira, mint egy
elveszettnek hitt s újra megtalált szülő karjaiban.
Könyvei után ítélve Bergotte-ot gyönge és csalódott aggastyánnak képzeltem,
aki nem tud megvigasztalódni gyermekei halála miatt. Épp ezért a prózáját
magamban még „dolcébban”, még „lentóbban” énekeltem, mint ahogy talán írva
volt, s legegyszerűbb mondatában is elérzékenyült hangsúlyt éreztem.
Legjobban, mindennél jobban a filozófiáját szerettem, amelyre egész életemre
felesküdtem. Egyenesen türelmetlenné tett, s szerettem volna oly idős lenni,
amikor az iskolában már a filozófiát tanítják. Persze, ott is egyedül csak Bergotte
eszméinek akartam élni, és ha akkor megmondják, hogy azok a metafizikusok,
akikhez majd az iskolában csatlakozom, semmit sem hasonlítanak Bergotte-hoz,
bizonyára ugyanolyan kétségbeesést éreztem volna, mint az a szerelmes, aki
örökké, egész életére vél szeretni, s akinek már előre későbbi szeretőiről
mesélnek.
Egy vasárnap, kerti olvasás közben, Swann zavart meg, aki szüleimhez jött
látogatóba.
– Mit olvas, meg szabad nézni? Nini, Bergotte? Ki mesélt róla?
Mondtam neki, hogy Bloch ajánlotta.
– Ahá, igen, az a fiú, akit már láttam is egyszer, aki annyira hasonlít Bellini II.
Mohamed-arcképéhez[50]. Ó, de még milyen feltűnően, éppolyan ívelt a
szemöldöke, éppolyan hajlott az orra, éppolyan kiugró a pofacsontja. Ha majd
még kis szakálla is lesz, teljesen őrá fog ütni. Mindenesetre jó ízlése lehet, mert
Bergotte igen elmés író. – S látva, mennyire bámulom Bergotte-ot, Swann, aki
egyébként sose beszélt azokról az emberekről, akiket ismert, ezúttal csupa
jóságból kivételt tett a kedvemért és így folytatta:
– Igen jól ismerem, s ha akarja, íratok vele valamit a példányába.
Nem is mertem elfogadni, inkább kérdezősködtem Bergotte felől:
– Nem tudja, ki a kedves színésze?
– A színésze? Nem tudom. De azt tudom, hogy nincs férfi művész, akit csak
össze is vetne Bermával, mert Bermát mindenkinél többre tartja. Hallotta már a
színházban?
– Nem, mivel a szüleim nem engednek a színházba.
– Ez nagy kár. Kérje meg őket. Berma a Phaedrá-ban, vagy a Cid-ben, nem
mondom, ő is színésznő, de hát, hogy őszinte legyek, nem hiszek a művészetek
„hierarchiájában!” – (s észrevettem, mert gyakran meglepett a nagyanyám
nővéreivel való beszélgetéseiben, hogy mikor olyan kifejezést használt, amely
egy fontos témáról való nézetét látszott magába foglalni, ezt a szót mindig
elszigetelte valami sajátosan gúnyos és gépies hangsúlyozással, mintha csak
idézőjelbe zárná s nem akarná vállalni érte a teljes felelősséget, hanem így
szólna: „A hierarchia, hiszen tudja, ahogyan a nevetséges emberek mondják.” De
hát, ha ez oly nevetséges, mért beszél ő is a hierarchiáról?). Egy perc múlva
hozzátette: – Éppoly nemes látványt nyújtana, mint bármelyik remekmű, mit
tudom én... mondjuk – és most nevetni kezdett –, a chartres-i királynészobrok! –
Ezt a különös irtózatát minden komoly véleménynyilvánítástól mindeddig afféle
elegáns és párizsias modornak tartottam, mintegy ellentéteként nagynénéim
vidékies dogmatizmusának; amellett sejtettem azt is, hogy ez a szellem egy
neme volt abban a zárt körben, ahol Swann élt, s ahol visszahatásaképp az előző
nemzedékek lírájának, most meg nagyon is kedvelték az egykor közönségesnek
vélt apró tényeket, és ahol mindennél szigorúbban üldözték a „frázisokat”. De
most Swann e magatartását mindenképp bántónak találtam. Úgy látszott, mintha
nem merne véleményt formálni semmiről se, s mintha csak akkor nyugodna
meg, ha pontos és aprólékos adalékokkal szolgálhat. De hát arra meg nem
gondolt, hogy hisz az is véleményadás, ha jelentőséget tulajdonít e részletek
pontosságának! Eszembe jutott az a vacsora, amikor oly szomorú voltam, mivel
tudtam, hogy anyám nem jöhet fel a szobámba, s amikor Swann kijelentette,
hogy nincs semmi fontossága a Léon hercegnőnél való báloknak. S mégis egész
életét az ily örömöknek szentelte. Mindezt ellentmondónak találtam. Melyik
életnek szánja hát Swann az ő komoly véleményét, melyik számára tartogatja
azokat az ítéleteket, amelyeket nem óhajt külön idézőjelekbe zárni, s mikor
hagyja már abba azokat a foglalkozásokat, amelyeket olyan kényes alapossággal
végez el, s amelyeket ugyanakkor olyan nevetségeseknek ítél? Valami mást is
észrevettem abban a módban, ahogy Swann Bergotte-ról beszélgetett velem, de
ez már aztán nem volt az ő külön egyéni sajátsága, hanem ellenkezőleg, közös
vonása volt ekkor mindazoknak, akik, mint anyám barátnője vagy Boulbon
doktor, az író rajongói közé tartoztak. Mint Swann, ők is azt mondták Bergotte-
ról: „Finom elme, különös, talán kissé mesterkélt, de oly kellemes a
kifejezésmódja. Nem is kell nézni az aláírást, mindjárt felismerjük, hogy ő írta.”
Viszont egyik se mondta volna: „Nagy író, nagy tehetség.” Még csak azt se
mondták róla, hogy valóban van tehetsége. Nem mondták, mert nem is tudták.
Mindig nehezen ismerjük fel egy új író sajátos arculatán azt a bizonyos
mintaképet, aminek közhelyeink múzeumában „nagy tehetség” a neve. Épp
azért, mert ez az arc új, nem találjuk még egészen hasonlónak ahhoz, amit
tehetségnek nevezünk. Inkább azt mondjuk: eredetiség, kedvesség, finomság,
erő; aztán egy napon belátjuk, hogy hisz épp ez a tehetség.
– Van olyan munkája Bergotte-nak, ahol Bermáról beszél? – kérdeztem
Swanntól.
– Azt hiszem, a Racine-ról szóló kis füzetében, de az kifogyott. Lehet, hogy
újranyomtatták. Majd érdeklődöm. Egyébként bármire kíváncsi, mindent
megkérdezhetek Bergotte-tól, mert alig van oly hét az egész évben, hogy ne
vacsorázna nálunk. A leányomnak igen jó barátja. Együtt járnak a régi
városokba, templomokba, kastélyokba.
Mivel fogalmam sem volt a társadalmi rangfokozatokról, az a tény, hogy apám
szerint lehetetlen érintkeznünk Swann feleségével és leányával, inkább bizonyos
glóriát vont a szememben az alakjuk köré, mivel azt hittem, tudj’ isten, micsoda
nagy távolság van közöttük és miközöttünk. Így például sajnáltam, hogy anyám
nem festette a haját s nem pirosította az ajkát, mint ahogy szomszédnőnk,
Sazerat-né szerint Swann-né tette, nem is az ura, hanem Charlus úr kedvéért, s
azt hittem, hogy ugyanaz a Swann-né csak megvetést érezhet irányunkban, ezt
pedig mindenekelőtt Swann kisasszony miatt fájlaltam, akiről azt hallottam,
hogy csinos kislány, és akinek álmaimban mindig egyformán önkényes és
kedves arcot tulajdonítottam. De most, mikor megtudtam, mily ritka teremtés ez
a lány, mily magától értetődőn fürdik ennyi sok kiváltságban, hogy ha azt kérdi
szüleitől, ki van náluk vacsorán, ily fénnyel telt szótagokkal, ily kincset érő
vendégnévvel felelnek néki, hogy Bergotte, és ez a név az ő szemében csak a ház
egy régi barátja; hogy az asztali társalgás náluk – ugyanaz, ami az én számomra
nagynéném társalgása lehetett – Bergotte beszélgetése, Bergotte-é, mindazokról
a témákról, amikről nem szólhat a könyveiben, s amikről úgy szerettem volna az
ő kinyilatkoztatását hallani; s hogy ha a városokat látogatja, Bergotte jár mindig
mellette, dicsőn és ismeretlenül, mint az Olümposz istenei, ha leszállnak a
halandók közé – olyankor egyszerre éreztem át Swann kisasszony értékes voltát
s azt, hogy milyen tudatlannak és faragatlannak tűnnék fel őelőtte, s oly élesen
véltem látni a vele való barátságnak jó ízét és lehetetlenségét, hogy szinte
egyszerre szállt meg a vágy és a kétségbeesés. Ezentúl, ha gondoltam rá,
legtöbbször egy katedrális bejárója előtt láttam, amint a szobrok jelentését
magyarázgatja énnekem, s oly mosollyal, mintha csak csupa jót mondhatna
felőlem, mint barátját mutat be Bergotte-nak. S a templomok keltette eszméknek
a varázsa éppúgy, mint az Île de France[51] dombjaié, mint Normandia síkjaié,
mindig, minden visszfényével azt a képet öntötte el, amelyet én Swann leányáról
formálgattam: más szóval, kész voltam arra, hogy megszeressem. Mindabból,
amit a szerelem megkövetel, hogy megszülessék, amihez legjobban ragaszkodik
s amiért minden mást elhanyagol, az a hit a legfontosabb, hogy az, akit
megszerettünk, egy ismeretlen élet részese, oly életé, ahova majd minket is
bejuttat a szerelme. Még a nők is, akik azt állítják, hogy egy férfit a külsejéről
ítélnek meg, e külsőben egy sajátos élet kisugárzását vélik látni. Éppen ezért
szeretik a katonákat, a tűzoltókat; az egyenruha elnézőbbé teszi őket az arccal
szemben; az egyenruha páncélja alatt, azt hiszik, másféle szívet csókolhatnak,
kalandosat és szelídet egyben; s egy ifjú király vagy trónörökös a leghízelgőbb
hódításokat teheti egy-egy idegen országban, anélkül, hogy szüksége volna
holmi szabályos arcélre, ami nélkül viszont egy tőzsdés egyetlen lépést sem
tehetne a nők közt.


Mialatt hát olvastam a kertben – amit nagynéném egyedül vasárnap tartott
megengedhetőnek, vagyis oly nap, amikor tilos komoly dologgal foglalkozni, s
amikor ő is abbahagyta a varrogatást (hétköznap biztosan így szólt volna:
„Micsoda, hát te olvasással mulatsz, pedig ma nincs is vasárnap”, a mulatáson
holmi gyerekséget és időpazarlást értve) – Léonie néném Françoise-zal
szórakozott, várva Eulalie óráját. Mesélte, hogy látta Goupilnét, „esernyő nélkül,
abban a selyemruhában, amit Châteaudunben csináltatott. Ha messze megy
litánia előtt, még alaposan megázhat”.
– Talán, talán (ami Françoise-nál azt jelentette, talán nem) – felelte rá
Françoise, hogy ne terelje el véglegesen egy kedvezőbb eset lehetőségét.
– Ejnye – szólt a nagynéném és a homlokára ütött –, most jut eszembe, még
mindig nem tudom, Úrfelmutatás után ért-e oda a misére. Meg kell hogy
kérdezzem Eulalie-tól... Françoise, nézze csak azt a sötét felhőt amarra a torony
mögött, meg ezt a furcsa napsütést a palán, meglátja, nem múlik el a nap eső
nélkül. Nem is maradhat ez így, hiszen olyan forróság volt. S mentől előbb,
annál jobb, mert amíg nem lesz zivatar, addig az én Vichy-vizem se megy lejjebb
– tette még hozzá a néném, akinek az elméjében a Vichy-víz megemésztése
végtelenül fontosabb volt, mint az az aggály, hogy Goupilnénak tönkreázhat a
selyemruhája.
 – Talán, talán.
– És hát ha esik a téren, ott bizony nincs hová menekülni. Micsoda? Már
három óra? – kiáltott fel hirtelen és egészen elsápadva a néném – de hisz akkor
már megkezdődött a litánia, én meg elfelejtettem a pepszinemet! Most aztán
értem, mért nyomja még ez a Vichy-víz a gyomromat.
S máris fogta a misekönyvét, amely violaszín bársonyba volt kötve és
arannyal díszítve; sietségében elhullatta azokat a sárguló papírcsipkével szegett
képecskéket, amelyek az ünnepekről szóló lapokat jelzik benne, s lenyelve a
pepszincsöppeket, csak úgy futtában kezdte olvasni a litánia szent szövegét,
amelynek a megértését némileg elhomályosította az a kétely, hogy vajon képes
lesz-e a pepszin, ekkora késés ellenére, elérni s megemészteni a Vichy-vizet.
„Három óra, hihetetlen, milyen gyorsan múlik az idő!”
Egy koppanás az ablaktáblán, mintha csak beleütközött volna valami, aztán
mintha homokszemek hullanának könnyen, bőven a felső emelet egy ablakából,
majd ez a hullás elterjed, szabályozódik, ritmust kap, folyékony lesz és zengő,
zenei, egyetemes, megszámlálhatatlan: itt az eső.
– No hát, Françoise, mit mondtam? És hogy zuhog! De azt hiszem, valaki
csöngetett a kertajtónál, nézze csak meg, ki lehet ott kint ilyen ítéletidőben.
Françoise máris jött vissza:
– Amédée-né nagysága (a nagyanyám) az, egyet sétál, azt mondja. Pedig hát
alaposan esik.
– Nem csodálom – felelte a néném, égnek emelt tekintettel. – Mindig
mondtam, hogy őnéki az esze se jár úgy, mint másoké. Jobb is, ha ő van most ott
kinn, nem én.
– Amédée-né nagysága mindent másképp tesz, mint a többiek – mondotta
szelíden Françoise, arra a percre tartogatva a nagyanyám „gyügeségéről” való
véleményét, mikor majd egyedül lesz a cselédekkel.
 – No, tessék, vége a litániának! Eulalie ma már nem is jön – sóhajtott a
nagynéném –; biztosan megijedt a rossz időtől.
– De Octave-né nagysága, hiszen még nincs öt óra, csak fél öt.
– Csak fél öt? és énnekem már a függönyt is félre kellett húzni, hogy egy kis
gyönge napfényt kapjak. Fél ötkor! Egy héttel a keresztjáró napok előtt! Hej,
szegény Françoise, az Úristen bizony igen haragudhat miránk. De nem csoda,
hisz ez a mai világ olyan sokat vétkezik! Mint szegény jó Octave-om mondta,
nagyon is elfelejtették a Jóistent, hát most megbosszulja magát.
Nagynéném arca kipirosodott: Eulalie mégiscsak megérkezett. De, sajnos,
alighogy felvezették, Françoise máris visszajött s oly mosollyal, mintha ő is
osztozni szeretne abban az örömben, amelyet minden bizonnyal a szavaival
szerez majd nagynénémnek, s minden szótagot külön tagolva, csak hogy
mutassa, milyen jó cseléd s milyen híven közvetíti, a függő beszéd ellenére, a
látogató használta szavakat:
– A plébános úr szeretné, megköszönné, ha nem zavarna és megnézhetné
Octave-né nagyságát. A plébános úr nem akar alkalmatlankodni. A plébános úr
odalenn vár, mondtam, hogy menjen be az ebédlőbe.
A plébános látogatásai, Françoise feltevésével ellentétben, tulajdonképp nem
szereztek olyan nagy örömöt a nagynénémnek, s az az ujjongó boldogság,
amelyet, ha a jöttét jelentette, Françoise mindig kötelességszerűen az arcára
erőltetett, sosem felelt meg egészen a beteg érzéseinek. A plébános (egyébként
derék, jóravaló ember, akivel igen sajnálom, hogy nem beszélgethettem többet,
mert bár nem értett a művészethez, igen sok szószármaztatást ismert) úgy
megszokta a magyarázgatást temploma előkelőbb látogatóival (sőt az volt a
szándéka, hogy könyvet is ír a combray-i egyházközségről), hogy végtelen s
egyébként mindig egyforma adalékaival inkább csak fárasztotta nagynénémet.
Ha meg aztán a látogatása egybeesett az Eulalie-éval, a betegre egyenesen
kellemetlen hatást tett. Sokkal jobb szeretett volna egyedül maradni Eulalie-val,
nem pedig hogy mindenkit egyszerre fogadjon a szobájában. De ahhoz nem volt
bátorsága, hogy ne fogadja a plébánost is, s ezért intett Eulalie-nak, hogy majd
ne távozzanak együtt, hanem ő maradjon itt vele, ha már elment a plébános.
– Plébános úr, mit hallok, hogy művész van a templomában, aki egy
üvegablakot másol? Öreg vagyok, mondhatom, de ilyesmit még nem hallottam!
Mit nem akar ez a mai világ! S éppen azt, ami a legcsúnyább a templomunkban!
 – No de azt már nem állíthatom, hogy épp ez a legcsúnyább, mert hát ha
vannak is Saint-Hilaire-ben megtekintésre méltó dolgok, vannak bizony már
igen ócskák is ebben az én szerény bazilikámban, mert hát ez az egyetlen, amit
máig sem restauráltak az egyházmegyében! Istenem, a pitvar bizony sötét az
évektől meg a szennytől, de hát oly fenséges jellegű; az Eszter-szőnyegek
megjárják, bár én magam sajnálnék két garast is adni értük, de hát a szakértők
mindjárt a sensi faliszőnyegek mellé sorolják őket. Egyébként szívesen
elismerem, hogy pár vaskos részlet mellett van ott néhány olyan is, ami igazi
megfigyelőkészségről tesz tanúságot. De az üvegfestményeket legjobb, ha elő se
hozzák. Mért hagyják meg az ilyen ablakokat, amik még világosságot se adnak,
csak az ember szemét bántják azzal a meghatározhatatlan visszfényükkel, s épp
egy ilyen templomban, ahol a padlón egy kőlap sincs a másikkal megfelelő
szinten, s ne adj’ isten, hogy újakkal pótolnák őket, mert hát a combray-i
apátoknak meg a guermantes-i uraknak, az egykori brabanti grófoknak a
sírkövei. Igen, a mostani Guermantes herceg meg a hercegnő őseié, mivel egy
Guermantes kisasszony a tulajdon unokatestvéréhez ment feleségül.
(Nagyanyám, aki csupa nemtörődömségből minden nevet összezavart, ahányszor
Guermantes hercegnő nevét említették előtte, azt állította, hogy biztosan
Villeparisis márkiné egy rokona. Ilyenkor mindenki nevetett; de nagyanyám
valami családi gyászjelentéssel védekezett: „Ha jól emlékszem, Guermantes név
is szerepelt a többi között.” S ezúttal én is ellene és a többiekkel voltam, mert
nem tudtam elképzelni, miféle kapcsolat is lehet nagyanyám intézeti barátnője és
Brabanti Genovéva egyenes leszármazottai között.) Itt van mindjárt
Roussainville, az egész egyházközség pár gazdából áll, bár hajdan virágzó
kereskedelmet űzött nemezkalapokkal és órákkal. (A Roussainville név
eredetével nem vagyok egészen tisztában. Azt hiszem, hogy eredetileg talán
Rouville-nek hívták – Radulfi villa –, mint Châteauroux-t – Castrum Radulfi[52]
–, de erről majd máskor beszélek.) No hát az ottani templomnak remek szép
üvegfestményei vannak, majdnem vadonatúj mind, s ott van még az a hatalmas
Lajos Fülöp bevonulása Combray-ba, pedig inkább itt volna a helye, s azt
mondják, hogy van olyan szép, mint a híres chartres-i üvegkép. Épp tegnap
láttam a doktornak, Percepied-nek a testvérét: mint szakértő azt állítja, hogy a
chartres-i, mint munka, nincs olyan szép. De hát, mondtam a művésznek, aki
egyébként igen jó modorú, s úgy látszik, hogy valóságos mestere az ecsetnek,
mit talál, micsoda rendkívülit ebben az üvegfestményben, hiszen még sötétebb,
mint a többi.
– Fogadok – szólt gyöngén a néném, aki máris félt, hogy kifárad –, ha
megkérné a püspök urat, biztosan adna új üvegképet.
– Jó volna, csak ne higgye, Octave-né asszony – felelte a plébános. – Hisz
éppen a püspök úr csap olyan nagy hűhót ezzel az üvegfestménnyel, mert azt
állítja, hogy Gonosz Gilbert-t, Guermantes urát ábrázolja, Brabanti
Genovévának, leánynevén Guermantes kisasszonynak egyenes leszármazottját,
amint feloldozást kap Hiláriustól.
– De nem látom, hol van ott Szent Hilárius?
– Rajta van az is, az ablak egyik sarkán, nem vett ott észre egy sárga ruhás
hölgyet? No hát ez a mi Szent Hiláriusunk, akit, mint tudja, más tájakon Szent
Illiers[53]-nek, Szent Hébernek, sőt a Jura vidékén Szent Ylie-nek neveznek. A
sanctus Hilárius névnek ezek a különböző elrontásai még csak nem is a
legfurcsábbak a szentek névváltozásai között. Így például, tudja-e, kedves
Eulalie, mi lett a maga védőszentjéből, sancta Eulaliá-ból Burgundiában? Szent
Éloi, egész egyszerűen: férfiszent lett belőle. No, mit szólna, Eulalie, ha férfivá
válna a halála után?
– Ejnye, ez a plébános úr csak nem fogy ki a tréfáiból.
– Gilbert testvére, Hebegő Károly, igen jámbor herceg volt, de mivel apját,
őrült Pipint[54] már gyermekkorában elvesztette, a főhatalmat mint afféle
forrófejű fiatal bizony elbizakodottan s fegyelmezetlenül gyakorolta; ha egy
városban nem tetszett néki valakinek az ábrázata, egy szálig minden lakost
lemészároltatott. Mármost Gilbert, hogy bosszút álljon rajta, felgyújtana a
combray-i templomot, azt az ősi szentegyházat, amelynek még Théodebert
fogadta meg az építtetését, amikor elhagyta egész udvarával falusi szállását
Thiberzyben (itt van tőlünk nem messze, Theodeberciacus-nak hívták), hogy a
burgundiak ellen vonuljon, s templomot ígért Szent Hiláriusnak, ide, a combray-i
sírja fölé, ha a szent győzelemhez segíti. Ma már ennek csak a kriptája van meg,
ahova már biztosan lenéztek egyszer Théodore-ral, mivel Gilbert mindent
felégetett. Azután még meg is verte ezt a szerencsétlen Károlyt, Hódító
Vilmosnak a segítségével (a plébános Hódíttó-t ejtett), azért is jön annyi angol a
templom látogatására. De Gilbert-nek, úgy látszik, nem sikerült megnyerni a
combray-iak jóindulatát, mert ezek egyszer a miséről jövet, rárohantak és a fejét
vették. Egyébként Théodore szívesen odakölcsönöz egy kis könyvet, abban ez
mind megvan részletesen... De azért a mi templomunkon kétségkívül a kilátás a
legérdekesebb: micsoda nagyszerű látvány nyílik felülről, a toronyból! Persze
önnek, aki gyönge, nem ajánlom ezt a kilencvenhét lépcsőt: épp a fele a milánói
székesegyház lépcsőinek. De még egy egészségest is kifáraszt, mert hogyha nem
szándékszunk betörni a fejünket, kétrét hajolva lehet csak felmenni, s a ruhánkon
meg mindenféle pókhálót szedünk fel a lépcsőkön. Mindenesetre jól be kéne
burkolóznia – tette hozzá, észre se véve, mennyire felháborította szegény
nagynénémet azzal, hogy őt még képesnek is tartja a toronyba való felmenetelre
–, mert ha egyszer ott fenn vagyunk, rettentő a léghuzat. Vannak, akik azt
állítják, hogy a halál hidegét érezték odafenn. Mégis vasárnap csoportosan
jönnek a látogatók messziről is, hogy megcsodálják ezt a mi gyönyörűséges
panorámánkat, s el vannak ragadtatva a látottaktól. Jövő vasárnap, ha szép marad
az idő, biztosan megint sokan lesznek, hisz most vannak a keresztjáró napok.
Annyi biztos, hogy onnan felülről tündéri látványban lehet részük, egészen
különös, mély távlatokkal a síkság minden irányában. Szép időben még
Verneuil-t is kivehetjük szabad szemmel. S főképp olyan dolgokat lehet ott látni
egyszerre, amiket különben csak külön-külön, sosem együtt szemlélhetünk, így a
Vivonne folyását és a saint-assise-lés-combray-i árkokat, amelyeket a folyótól
egy magas fasor választ el, vagy a jouy-le-vicomte-i különböző csatornákat (hisz
tudja jól: Gaudiacus vice comitis). Ahányszor Jouy-le-Vicomte-ba mentem,
mindig láttam egy darab kanálist, aztán egy másik utcában megint egy másik
darabot, de akkor meg nem láttam már az elsőt. Gondolatban hiába próbáltam
őket egyesíteni, sehogy sem tetszett nékem az egész. De a toronyból nézve már
más, olyan, mint egy hálózat, amely az egész helyiséget magába fogja. Csak a
vizet nem látni, inkább csak afféle nagy metszéseket, amik olyan alaposan szelik
darabokra a várost, mintha csak egy felszeletelt, de szét nem osztott kalács
lenne. Tulajdonképp, hogy jól lássunk, egyszerre kéne a toronyban meg Jouy-le-
Vicomte-ban lenni.
A plébános annyira kifárasztotta a nagynénémet, hogy mikor végre eltávozott,
Eulalie-t se tartóztatta többé.
– Fogja csak, drága Eulalie-m – mondta neki gyönge hangon, s a mellette levő
kis erszényből egy pénzdarabot szedett elő –, legalább majd nem felejt el engem
se az imáiban.
 – Ó, de Octave-né nagysága, hogy is fogadhatnám el, hisz tetszik tudni, nem
azért jövök! – válaszolta Eulalie, mindig éppoly zavartan és éppannyira habozva,
mintha csak először történne, s azzal a legalább látszólag elégedetlenkedő
arckifejezéssel, amely mindig felvidította s mulattatta nénémet, és ha egyszer
Eulalie kevésbé zsörtölődött, mint más ízben a pénz elfogadásakor, nagynéném
mindjárt megjegyezte:
– Nem tudom, mi lehet Eulalie-val; éppannyit adtam neki, mint máskor, s
mégse látszik elégedettnek.
– Pedig hát nem panaszkodhat – sóhajtozott Françoise, aki csak afféle
aprópénznek szokta tekinteni mindazt, amit nagynéném neki vagy a
gyermekeinek adott, s egy hálátlanra pazarolt kincsnek azokat a kis
pénzdarabokat, amelyeket nagynéném mindig olyan óvatosan csúsztatott Eulalie
kezébe, hogy Françoise-nak sohasem sikerült őket észrevenni. Nem minthogyha
magának kívánta volna azt a pénzt, amit néném Eulalie-nak adott. Hisz eléggé
élvezte mindazt, ami a nénémé volt, s tudta, hogy asszonya gazdagsága egyúttal
a cselédjét is felemeli és megszépíti mások előtt; s azt is tudta, hogy ő,
Françoise, híres és dicsőséges mindenfelé, Combray-ban éppúgy, mint Jouy-le-
Vicomte-ban néném nagyszámú majorja, a plébános gyakori és hosszú
látogatásai s a temérdek Vichy-vizes palack fogyasztása miatt. Nem magáért,
nénémért volt fösvény; és ha őrá bízták volna – mint ahogy ez volt élete álma –
néném vagyonának a kezelését, a mások beavatkozása ellen anyai
könyörtelenséggel védte volna. Azt azért még nem bánta volna, ha nagynéném,
akiről tudta, milyen gyógyíthatatlanul nagylelkű, tovább is adakozó marad, de
csak a gazdagok irányában. Úgy képzelhette, hogy a gazdagoknak nincs
szükségük ajándékokra, s így nem is gyanúsíthatok azzal, hogy nénémet csak az
ajándékaiért szeretik. Egyébként ha a néném vagyonos személyeknek juttatta
őket, mint például Sazerat-nénak, Swann-nak, Legrandinnak, Goupilnénak,
egyszóval olyan „egyenrangúaknak”, akik „összeillettek” a nénémmel, Françoise
ezt éppen olyan szokásnak tekintette a gazdagoknál, mint a bálokat, viziteket,
vadászatokat s más fényes furcsaságokat, amelyeket, bár mosolygott rajtuk,
alapjában mégiscsak csodált. De másképp volt, ha néném nagylelkűségét
olyanok is élvezték, akiket ő „magamfajtának, nálam se különbnek” titulált, s
akiket mind kivétel nélkül s mélységesen megvetett, hacsak nem hívták
„Françoise asszonyságnak” s nem tartották magukat kevesebbre, mint őt,
Françoise-t. S mikor látta, hogy tanácsai ellenére nagynéném nem enged a
régiből s tovább is pazarolja a pénzt – Françoise legalább így hitte – mindenféle
érdemtelen teremtésre, kezdte kevésnek találni a nénémtől kapott adományokat,
főképp az Eulalie-ra elpocsékolt képzelt nagy summákkal egybevetve. Nem volt
Combray környékén akkora major, amit Eulalie – Françoise szerint – ne tudott
volna megvásárolni abból a pénzből, amit a vizitjei jövedelmeztek néki. Igaz,
hogy viszont Eulalie ugyanily magasra értékelte Françoise roppant s rejtett
vagyonát. Ahányszor Eulalie eltávozott, Françoise mindjárt jóslásokba s nem is
nagyon jó szándékúakba bocsátkozott. Gyűlölte Eulalie-t, de félt tőle, s ezért, ha
ott volt, iparkodott „jó arcot” mutatni néki. Ha aztán elment, kárpótolta magát,
bár sose nevezte meg név szerint, hanem csak szibillai jóslatokat, A Prédikátor
könyvé-hez méltó általános szentenciákat hangoztatott, de a néném persze tudta,
hogy kire alkalmazza őket. Miután megnézte a függönyön át, hogy Eulalie jól
bezárta-e az ajtót: „A hízelgők jól értik ám, hogyan kellessék magukat s hogy
szedjék fel a jó kis morzsákat; de türelem, a Jóisten majd őket is megveri egy
szép nap” – mondta olyan célzatos és féloldalas pillantással, mint a Racine
Joasa[55], aki így szól, miközben kizárólag Athalie-ra gondol:

A gonosz öröme, mint az árvíz, elfoly.

De ha a plébános is eljött, s véghetetlen látogatása teljesen kimerítette
nagynénémet, Françoise is kiment a szobából s Eulalie mögül így szólt hátra:
– Octave-né nagysága, én is megyek, csak nyugodjék, igen fáradtnak látszik.
S nagynéném még csak nem is felelt, s lecsukott szemmel, szinte halottan,
mintha utolsót sóhajtott volna. De Françoise alig ért le, máris négy hatalmas
csengetés remegtette meg az egész házat, s nagynéném felülve az ágyában így
kiáltozott:
– Elment már Eulalie? Hát nem elfelejtettem megkérdezni, elért-e Goupilné a
misére Úrfelmutatás előtt? Szaladjon utána, de gyorsan!
De Françoise máris jött vissza, nem tudta utolérni Eulalie-t.
– Bosszantó – mondta néném fejcsóválva. – Ez volt az egyetlen fontos dolog,
amit meg akartam kérdezni tőle!
Ily módon telt el az élet Léonie néném számára, mindig ugyanazon a módon,
mindig annak az enyhe egyformaságában, amit ő színlelt megvetéssel és
mélységes gyöngédséggel az ő „kis megszokottságának” nevezett. Mindenki
óvta ezt a megszokottságot, nemcsak a házban, ahol látva, hogy úgysem tér át
más életmódra, mindenki beletörődött már ennek a réginek a respektálásába,
hanem még a faluban is, ahol tőlünk három utcára a szállító meg se kezdte a
ládái leszögezését, míg meg nem kérdezte Françoise-tól, nem „nyugszik”-e
éppen a néném; és mégis megzavarták egyszer, épp ebben az esztendőben.
Akárcsak egy rejtett gyümölcs, amely észrevétlen érik s magától válik el a
fájától, a konyhalány gyereke is így jött a világra egy éjszaka. De mivel a
fájdalmai tűrhetetlenné váltak, s nem volt bábaasszony Combray-ban, Françoise
még hajnal előtt felkelt, hogy hozzon egyet Thiberzyből. Nagynéném nem tudott
nyugodni a lány kiáltozásai miatt, s igen hiányzott neki Françoise, aki, bár nem
ment messzire, csak késő délelőtt tért vissza. Ezért anyám még reggel így szólt
hozzám: „Menj fel a nénédhez, nézd meg, nincs-e szüksége valamire.”
Benyitottam az első szobába, s láttam a nyitott ajtón át, hogy a néném oldalt
fekve alszik; s még hallottam is, hogy könnyen horkol. Már el akartam menni
halkan, de úgy látszik, hogy neszelésem valahogy beavatkozott az álmába, s
mintegy „sebességet váltott”, mint az automobilokról mondják, mert a horkolás
zenéje egy pillanatra félbeszakadt s egy fokkal mélyebben kezdődött újra; majd
az alvó felébredt s félig felém fordította az arcát, amelyet így igen jól láttam;
nagy ijedtség látszott rajta, biztosan szörnyű álma lehetett: úgy feküdt, hogy
engem nem láthatott, én meg csak álltam egy helyben s nem tudtam, közeledjek-
e hozzá, vagy kimenjek; de már úgy látszott, visszatér a valóság érzéséhez s
felismeri ijesztő vízióinak a hazugságát; az öröm gyönge mosolya derült fel
lassan az arcán, a jámbor háláé Isten iránt, aki, lám, megengedi néki, hogy az
élet ne legyen oly kegyetlen, mint az álmai – s mivel mindig magával beszélt, ha
egyedül hitte magát, most is halkan így suttogott: „Hál’ istennek, nincs semmi
baj itthon, csak ez a vajúdó konyhalány. Hát nem azt álmodtam, hogy szegény
Octave-om feltámadt a halottaiból s azt akarta, hogy mindennap egyet sétáljak
vele!” Keze az olvasója felé nyúlt, amely ott volt a kis asztalon, de az
újrakezdődő álom nem engedte, hogy elérje: megint elaludt, megnyugodva, s én
lábujjhegyen távoztam, anélkül, hogy ő vagy más valaha is megtudta volna, mit
hallottam.
Ha azt mondom, hogy kivéve egyes ritka eseményeket, aminő például ez a
szülés is volt, nagynéném megszokott életében sose volt semmi változás, akkor
nem szólok azokról a szabályosan visszatérő s mindig azonos változásokról,
amelyek ebben az egyformaságban afféle másodrendű egyformaságot
jelentettek, így például, mivel szombatonként Françoise kora délután elment a
roussainville-le-pini piacra, ebédre az egész háznak egy órával korábban
terítettek. S nagynéném úgy megszokta szokásainak e hetenkénti korlátozását,
hogy ehhez az új szokásához éppúgy ragaszkodott, mint a többihez. Sőt, annyira
„hozzáidomodott”, ahogy Françoise mondta, hogy ha egyik szombaton a rendes
időig kellett volna várnia az ebédjére, ez a várás éppannyira kihozta volna a
kerékvágásból, mintha egy másik hétköznap meg a szombati órákban ebédelt
volna. Ez a korai ebéd egyébként a szombatnak mindnyájunk előtt valami furcsa,
elnéző és rokonszenves hangulatot kölcsönzött. Olyankor, mikor rendesen egy
óráig élhettünk még az étkezés pihenője előtt, most tudtuk, hogy pár pillanat
múlva jön már a korai saláta, egy kedvezményes tojásétel, egy meg nem
érdemelt bifsztek. E szabálytalan szombat visszatérte afféle apró, belső, helyi,
sőt, mondhatnám, közéleti esemény volt, az, ami zárt társadalmakban és
nyugalmas életsorsokban nemzeti összekötő szálat teremt, s egyben kedvelt
témája lesz a társalgásoknak, a tréfáknak, a túlzottabbnál túlzottabb meséknek;
nálunk a magja lehetett volna valami legendaciklusnak, hogyha valamelyikünk is
hajlamos lett volna az epikára. Már reggel, öltözködés előtt, ok nélkül, csak
annak az öröméért, hogy érezzük a közösség erejét, jókedvvel, nagy
szívélyességgel, igazi hazafias érzéssel ismételgettük: „Siessünk, nincs veszteni
való időnk, ne felejtsük, hogy szombat van!”, míg nagynéném azalatt Françoise-
zal tanácskozott, s már előre gondolva arra, hogy ez a nap hosszabb lesz, mint a
többi, így szólt: „Süssön nekik egy szép darab borjúhúst, hiszen szombat van.”
Ha egyikünk fél tizenegykor szórakozottan az órájára nézett és így szólt: „No
lám, még másfél óránk van ebédig”, mindenki boldogan figyelmeztette: „Már
dehogyis, mire gondol, hát nem tudja, hogy ma szombat van! „– még egy
negyedóráig is elnevetgéltek ezen a feledékenységen, s megfogadták, hogy még
a nénémnek is elmesélik, hadd mulasson. De az ég is más képet mutatott. Ebéd
után a nap is tudta, hogy azon a napon szombat van, és egy egész órával tovább
időzött az égbolt tetején; s amikor valamelyikünk így szólt, abban a hitben, hogy
elkésik a sétájáról: „Micsoda, még csak két óra?”, mivel látta az időt Saint-
Hilaire tornyán (amely már megszokta, hogy ilyen tájban a déli ebéd vagy
pihenő miatt senki sincs az elhagyott utakon, sem pedig az eleven és világos
folyó partján, amelyet még a halász is otthagyott – úgyhogy az óra kettős ütése
magányosan száll el az üres égben, legfeljebb néhány lusta felhő között) –,
mindenki kórusban felelt neki: „Azért téved, mert korábban ebédeltünk, hisz
tudja, hogy szombat van!” Az olyan barbár meglepetése (így neveztük
mindazokat, akik nem tudták, mit jelent a szombat), aki tizenegykor jött
látogatóba apámhoz, s már mindnyájunkat asztalnál talált, egyik legjobb
mulatsága volt az életben Françoise-nak. De ha már mulatságosnak vélte azt is,
hogy a meglepett látogató nem tudta, mért eszünk szombaton korábban, még
jobban mulatott apámon (jóllehet szívből rokonszenvezett ezzel a szűkös és túlzó
hazafiassággal), aki nem is gondolt arra, hogy a barbár ezt nem tudhatta, s
minden magyarázat helyett csak ennyit felelt a vendég meglepetésére, mikor az
máris az ebédlőben látott minket: „De természetesen, hisz szombat van!”
Amikor idáig jutott a beszédében, Françoise már egyenesen könnyezett a
jókedvtől, s hogy növelje a mulatságát, meghosszabbította a dialógust, kitalált
valami költött választ, amit a vendég mondott volt erre az érthetetlen
„szombatra”. Mi meg nemhogy tiltakoztunk volna ezek miatt a toldalékok miatt,
ellenkezőleg, keveselltük őket, és így szóltunk: „De. hisz egyebet is mondott.
Hosszabb volt az, mikor először mesélte.” Még a másik nagynéném is
abbahagyta a kézimunkáját, felemelte a fejét és ránk nézett a szemüvege felett.
A szombati napnak még az a másik, sajátsága is volt, hogy májusban ilyenkor
elmentünk hazulról vacsora után „Mária hónapját” ünnepelni.
Mivel tudtuk előre, hogy Vinteuil úr is ott szokott lenni, aki igen szigorúan
ítélte meg „a mostani fiatalok siralmasan hanyag külsejét”, anyám mindig
vigyázott, hogy ne legyen baj az öltözetemmel, s csak aztán mehettünk a
templomba. Emlékszem, Mária hónapjában kezdtem megszeretni a galagonyát.
Nem elég, hogy ott volt a templomban, ahova szentsége ellenére bármikor is
beléphettünk, hanem magán az oltáron virult, egybeforrva a misztériumokkal,
amelyeknek ily módon ő is részt vett a megünneplésében; vízszintesen
egybekötve, ágai ünnepiesen hajladoztak a szent kelyhek és a gyertyatartók
között, amelyeket még szebbé tettek a levelek füzérei, teleszórva, mint egy
menyasszonyi uszály, a hófehér bimbók kis csokraival. De, bár csak lopva
néztem oda, éreztem, mint él ez az ünnepi pompa, s hogy maga a természet
vagdalta ilyen formára a leveleket, ő tette hozzájuk végső ékességül ezeket a
fehér bimbókat s ő avatta méltóvá ezt az egész díszítést ehhez a népi
kedvteléshez és e misztikus ünnepséghez. Még feljebb itt-ott a virágszirmok
gondtalan kedvességgel már ki is nyíltak, oly hanyagul tartva vissza – mint egy
utolsó s lenge leplet – a porzók pókháló finomságú s mindent bepermetező
csokrát, hogy, ha próbáltam magamban utánozni a kivirágzásnak e mozzanatát,
olyannak képzeltem, mint egy fehér, szórakozott és eleven fiatal lány
összeszűkült pupillájú, kissé kacér tekintetét, hirtelen és szeleburdi
fejmozdulatát. Vinteuil úr a leányával mellettünk foglalt helyet. Jó családból
származott, nagyanyám nővéreinek valaha zongoraleckéket adott, s mióta
felesége meghalt, ő meg némi örökséghez jutott, Combray mellől, ahova
visszavonult, sűrűn jött hozzánk látogatóba. De mivel szörnyen kényes és
szemérmes volt az ízlése, egyszerre csak elmaradt, hogy ne találkozhasson
nálunk Swann-nal, aki szerinte olyan „lehetetlen, mai divatú házasságot” kötött.
Amikor anyám megtudta, hogy nemcsak játszik, hanem komponál is, megkérte
csupa udvariasságból, hogy egyszer, ha elmegy hozzá, saját szerzeményeiből is
játsszon neki. Vinteuil biztosan örömmel engedett volna e kérésnek, azonban
olyan aggályosan udvarias és jóságos volt, hogy mint mindig, mostan is a mások
helyébe képzelte magát, félt, hogy csak untatná őket és önzőnek látszana, ha
követné, vagy csupán csak éreztetné is a maga kedvét. Amikor a szüleim
látogatóba mentek hozzá, én is elkísértem őket, de megengedték, hogy kinn
maradjak, s mivel a Vinteuil-ék háza Montjouvainban, egy bokros kis domb
alján épült, ahol elrejtőzhettem az ágak között, épp egy szintre kerültem a
második emeleti szalonnal, az ablaktól ötven centiméternyire. Láttam, hogy
mihelyt jelentették a szüleim látogatását, Vinteuil egy kottát azonnal s
szembetűnőleg a zongorára tett. De ahogy szüleim beléptek, elvette onnan s a
sarokba dobta. Bizonyosan szüleimnek attól a feltevésétől félt, hogy ő, Vinteuil,
csak azért látja őket olyan szívesen, mivelhogy játszhat nekik a szerzeményeiből.
S ahányszor anyám látogatás közben visszatért erre a témára, Vinteuil csak azt
felelte ismételten: „Nem tudom, ki tehette a zongorára, hiszen nem itt van a
helye” – s más tárgyra terelte a társalgást, épp olyanra, ami kevésbé érdekelte.
Egyetlen szenvedélye a leánya volt, aki olyan fiúsnak, olyan erőteljesnek
látszott, hogy mindig mosolyogni kellett apja örökös aggódásain, amikor új meg
újabb kendőt akart a vállára borítani. Nagyanyámnak többször feltűnt, hogy
ennek az oly kemény és szeplős arcú lánynak a tekintete néha milyen szelíd,
finom, majdnem félénk kifejezést ölt. Ha szólt valamit, a szavait azokon át
hallotta, akikhez intézte őket, állandóan ijedezett az esetleges félreértésektől, s
olyankor „a jó kis lurkó” férfias metszésű arca mögött hirtelen kivilágosodtak,
mintegy láthatóvá váltak egy sírós kislány finomabb vonásai.
Mielőtt távoztam volna a templomból s letérdeltem az oltár elé, hirtelen,
ahogy fölkeltem, éreztem a galagonya keserédes mandulaillatát, s akkor az egyes
virágokon apró, szőkés foltokat vettem észre, amelyek alatt, úgy képzeltem, oly
módon rejtőzik ez az illat, mint a mandulás sütemény íze a ropogósra sült részek
alatt, vagy mint szeplőfoltjai mögött Vinteuil kisasszony arcáé. Jóllehet a
virágok mind csendben maradtak és mozdulatlan, mint életük mély zsongása,
olyan volt ez az időközi illatárjuk, s az oltár úgy rezgett tőle, mint egy sövény
kinn a szabadban, amelyen eleven csápok szálldogálnak – s valóban egyes,
vörhenyes porzószálak annyi tavaszi hevességet, oly izgató hatalmat éreztettek,
mintha csak frissen virággá vált bogár lett volna mindegyik.
A templomból kijövet egy percig még elbeszélgettünk a bejárat előtt Vinteuil
úrral. Mindig beleavatkozott a téren játszó gyerkőcök veszekedésébe, megvédte
a kisebbeket s buzgón prédikált a nagyobbaknak. Ha a lánya csak annyit
mondott a maga vastag fiúhangján, mennyire örül, hogy láthatott bennünket,
utána mintha a benne rejlő érzékenyebb leány testvér elpirult volna ettől a fiús és
szeleburdi beszédtől, amely esetleg azt a hitet kelthette volna a szüleimben, hogy
talán meghívásra számít tőlük. Miután az apja még köpenyt vetett a vállára,
mindketten egy kis buggy[56]-ba ültek, amelyet a lány maga hajtott, s
visszatértek Montjouvainba. Mi viszont, mivel másnap vasárnap volt, s csak a
nagymisére kellett felkelnünk, holdvilágkor s ha meleg volt, nem mentünk haza
egyenesen, hanem apám vezetésével, akit a dicsőség vágya hajtott, előbb a
kálvárián át hosszú gyalogsétát tettünk, amiben anyám a stratégia lángelméjű
műveletét látta, mivel ő maga csak gyengén tudott tájékozódni vagy eligazodni.
Néha elmentünk addig a hídig, amelynek kőívei az állomásnál kezdődtek, s az én
szememben magát a gyötrő számkivetést jelentették a civilizáció világán kívül,
mivel minden esztendőben, amikor eljöttünk Párizsból, a lelkünkre kötötték,
hogy ha majd jön az állomás, jól vigyázzunk ám Combray-nál, s hogy előre
legyünk már készen, mert a vonat továbbáll két perc múlva, s túl a hídon,
amelyre rálép, elhagyja a jó hitű és jól ismert vidékeket, amelyeknek az én
szememben Combray volt a végső határa. Visszafelé viszont az állomásúton
jöttünk, ahol a község legkellemesebb villái voltak láthatók. A holdvilág minden
kertet Hubert Robert-képpé változtatott, tört lépcsőkkel fehér márványból,
szökőkutakkal s félig nyílt kapuráccsal. Ugyancsak a hold fénye teljesen
lerombolta a távíróhivatalt. Csak egy félig törött oszlop maradt meg az egészből,
de az viszont olyan szép volt, mint egy halhatatlan antik rom. Már csak úgy
húztam a lábamat, alig bírtam az álmossággal s a hársak erős illatát olyannak
éreztem, mint egy jutalmat, amit csak a legnagyobb fáradalom árán nyerhetünk
el, de ami nem éri meg ezt a fáradalmat. A kutyákat felébresztették a mi
magános lépteink, s felváltva csaholtak ránk az egymástól távol eső kapurácsok
mögül: néha még ma is hallom őket este, s őhozzájuk menekült emlékemben az
állomásút (amikor a combray-iak sétatért alapítottak a helyén), mert akárhol
vagyok is, mihelyt kezdenek felhangzani és egymásnak felelgetni, már feltűnik
bennem az út, hársfáival és holdvilágos gyalogjárójával.
Hirtelen apám megálljt vezényelt s azt kérdezte anyámtól:
– Hol vagyunk?
S anyám, a járástól kimerülten, de azért büszkén, hogy ily férje van,
gyöngéden bevallotta néki, hogy ő bizony nem tudja. Apám vállat vont s
nevetett. S akkor, mintha a kulcsával együtt szedte volna elő a kabátzsebéből,
rámutatott épp előttünk a kertünk hátsó ajtajára, amely a rue du Saint-Esprit
szögletével jött elénk, hogy megvárjon bennünket annyi ismeretlen út végén.
Anyám rajongva mondta apámnak:
– Bámulatos vagy!
S ettől fogva egyetlen lépést se kellett tennem, maga a föld járt helyettem e
kertben, ahol a szándékos figyelem régóta nem kísérte már a cselekedeteimet: a
Szokás vett a karjaiba s az vitt az ágyamig, mint egy kisgyermeket.
Bár az a bizonyos szombatnap, amely egy órával előbb kezdődött, s amelyről
Françoise távol maradt, lassabban múlt el néném számára, mint a többi
hétköznap, mégis türelmetlenül várta a jöttét már a hét elejétől kezdve, mivel ez
volt az egyetlen újság és az egyetlen szórakozás, amelyet még el bírt viselni az ő
elgyengült és rigolyás teste. Nem mintha nem vágyott volna olykor valamilyen
változásra s ne ismerte volna ő is azokat a kivételes órákat, amikor úgy
szomjazunk valami másra, mint amink van, s amikor azok, akiknek akarat- vagy
képzelethiánya nem engedi, hogy magukban találják meg a felújulás forrását, a
múló perctől, akár a levélhordótól várják, hogy valami újságot, akár rosszat
hozzon nékik, valami izgalmasat, vagy fájdalmasat; amikor az érzékenység,
amely, mint egy tétlen hárfa, sokáig hallgatott a boldogságban, újra akar
hangzani, akár egy erőszakos kéz alatt is, nem bánja, hogyha össze is törik;
amikor az akarat, amely oly nehezen jutott ahhoz, hogy akadály nélkül fusson
vágyai és fájdalmai után, szeretné a kantárszárat kényszerítő, akár kegyetlen
események kezébe vetni. Természetesen néném erejét a legkisebb erőfeszítés is
kimerítette, és ezért csak apránként tért magához a pihenésben; a tartalék lassan
telítődött, s hónapok is elmúltak, míg elért ahhoz a kiáradó csepphez, amelyet
más emberek cselekvésre használnak, míg ő, szegény, se tudni, se eldönteni nem
volt képes, hogy vajon mitévő is legyen vele. Biztos vagyok, hogy olyankor –
ahogy a vajmártásos burgonyát is azért kívánta meg a végén, mivel sehogy sem
tudott „belefáradni” a krumplipüré mindennapos örömébe, épp e monoton s
dédelgetett napok halmozásától várhatta egy, ha csak pillanatig tartó házi
összeomlás jövetelét: ez aztán őt is kényszerítené azokra a változtatásokra,
amelyekről elismerte, hogy üdvösek lennének néki, amelyekre azonban nem
tudta magát rászánni. Szívből ragaszkodott hozzánk, de azért éppoly szívesen
siratott volna meg bennünket; egy oly hír – persze ha olyankor kapja, amikor jól
érzi magát és nem izzad –, hogy a háza kigyulladt, hogy mindannyian benne
vesztünk, s hogy csakhamar egyetlen kő sem marad meg a falaiból, viszont ő
kényelmesen megmenekülhet, de csak ha azonnal felkel, gyakran merülhetett fel
nagynéném reménységei között, mert nem szólva azokról a másodlagos
előnyökről, hogy egyrészt a bánata hosszan ízleltethetné vele egész irántunk
érzett gyöngédségét, másrészt meg hogy az egész falu őt bámulná a
temetésünkön, őt, aki bátran, lesújtottan s haldokolva is a maga lábán vezetné
egyedül a gyászmenetet – az a sokkal értékesebb előnye is származna ebből,
hogy épp a jó pillanatban, minden időveszteség s minden bágyasztó habozás
nélkül mehetne nyaralni Mirougrainba, ahol szép kis birtoka volt, vízeséssel. De
mivel sosem történtek ilyesféle események, aminőket valószínűleg kártyán is
próbált kivetni, valahányszor magányában végtelen pasziánszjátékaiba merült
(bár biztosan odalett volna már a kezdeti megvalósulástól, az első váratlan kis
eseménytől, egy rossz hír első szavától, amelynek sose felejtjük a hangsúlyát,
mindattól, ami magán hordja a valóságos halál jelét és annyira különbözik elvont
és logikai lehetőségétől) nagynéném, hogy az életét időnként mégis érdekesebbé
tegye, kénytelen volt beérni mindenféle képzelt viszontagsággal, amelyeket
azután szenvedélyes figyelemmel kísért. Így például egyszerre csak abban a
feltevésben lelte kedvét, hogy Françoise meglopja, hogy ő erről mindenféle
csellel próbál meggyőződni, és hogy rajta is kapja Françoise-t; s mivel
megszokta magányos kártyajátékai közben, hogy egyszerre magáért és
ellenfeléért is játszott, ő mondta el önnönmagának Françoise zavart
mentegetőzését, s ő is felelt rá, mégpedig annyi tűzzel és méltatlankodással,
hogy ha ilyenkor benyitottunk hozzá, izzadva, szikrázó szemmel találtuk s
félrecsúszott parókával kopasszá vált homlokán. Françoise a szomszéd szobából
talán hallotta is olykor a neki szóló éles vágásokat; a kitervelésük ugyanis,
elvontan és testetlenül, nem könnyített eléggé a nagynénémen, s ezért mormolta
őket halk hangon, hogy több valóságot adjon nékik. Némelykor még ezzel az
ágyban képzelt színházzal sem érhette be egészen, és ha már kigondolta őket,
játszani is akarta a darabjait. Akkor aztán egy vasárnap bezáratott titokzatosan
minden ajtót, elmesélte Eulalie-nak a Françoise megbízhatóságában való
kételyeit s egyben azt a szándékát, hogy meg akar szabadulni tőle; máskor meg
Françoise-nak szólt titokban az Eulalie-ra vonatkozó gyanúiról s arról, hogy ezt
a hűtlen személyt nem ereszti többé a házába; pár nap múlva már kiábrándult
előbbi bizalmasából, viszont kibékült az árulóval, hogy aztán legközelebbre
mindketten felcseréljék a szerepeiket. Csakhogy minden olyan gyanú, amit
olykor Eulalie keltett benne, csupán afféle, szalmaláng volt, amely új táplálék
híján hamarosan kialudt, mert Eulalie nem lakott a házban. De már másképp állt
a dolog a Françoise-t illető gyanakvással, mert hisz őt a nagynéném. egyre a
maga házában tudta, de mivel félt a meghűléstől, ha egyszer kibújik az ágyából,
sose mert a konyhába menni, hogy megtudja, joggal gyanakszik-e. Lassanként
az elméje nem is foglalkozott már mással, mint hogy próbálta kitalálni, mit
csinálhat minden percben s mit rejteget előle Françoise. Mindent meglátott
Françoise-nál: legrejtettebb arcváltozásait, szavaiban az ellentmondást, titkolni
próbált vágyait. S mindjárt meg is mutatta néki, hogy sikerült lelepleznie s
valóságos kegyetlen szórakozást talált abban, hogy egy-egy szavát tőrként döfje
a sápadozó Françoise szívébe. A következő vasárnap aztán Eulalie egy
felfedezése – hasonlóan azokhoz, amelyek csak úgy hirtelen, sose sejtett teret
nyitnak egy születő tudománynak, míg előbb csak kinn az utcán, a
kerékvágásban hevertek – bebizonyította nagynénémnek, hogy a feltevéseivel
messze az igazság mögött maradt. „De hisz Françoise is tudja, mióta kocsit adott
néki.” „Hogy én kocsit adtam néki?” – kiáltott fel a nagynéném. „Mit tudom én,
azt kellett hinnem, hiszen láttam a hintóban, úgy feszített, mint egy grófné,
abban ment a piacra, Roussainville-be. Azt hittem, Octave-né nagysága adta
néki.” Lassanként Françoise meg a néném, akár a vad meg a vadász, folyton
csak egymás cseleit iparkodtak megelőzni. Anyám félt, hogy Françoise-ban
valóságos gyűlölet keletkezhet a néném iránt, aki olyan keményen sértegette
szegényt, ahogy csak tudta. Mindenesetre Françoise egyre élesebben figyelt
nagynéném minden szavára, minden legkisebb mozdulatára. Ha valamit kérni
akart tőle, sokáig habozott, hogyan fogjon hozzá. S ha elmondta a kérését,
titokban egyre a nénémet nézte, és az arcvonásaiból iparkodott kiolvasni, hogy
mit gondol és mit fog határozni. S ily módon – mint az a művész, aki
végigolvassa a tizenhetedik század emlékiratait s közelebb óhajtván jutni a
Napkirály személyiségéhez, azt hiszi, jó úton jár, ha oly családfát készít
magának, amely egy történelmi hírű családból vezeti le a származását, vagy ha
levelezésbe kezd Európa egyik mai uralkodójával, éppen annak fordít hátat,
amit, ilyen oktalan módon, azonos, tehát ma már halott formák mögött keresgél
– egy öreg vidéki hölgy, aki csak ellenállhatatlan mániáinak engedelmeskedett és
annak a gonoszságnak, amely a tétlenségből születik, éppolyannak találhatta, bár
sose gondolt XIV. Lajosra, a maga legjelentéktelenebb mindennapi
elfoglaltságait s éppen olyan érdekesnek, zsarnoki sajátosságuk révén, felkelését,
ebédjét és napközi pihenését, mint az, amit Saint-Simon a versailles-i udvari élet
„gépezetének” nevez, és még azt is joggal hihette, hogy hallgatását, jókedvének
vagy gőgjének árnyát az arcán Françoise éppoly szenvedéllyel s éppoly félénken
magyarázza, mint a Király hallgatását, gőgjét vagy jókedvét az az udvaronc,
vagy akár azok a legnagyobb urak, akik kérvénnyel várnak rá, Versailles-ban,
egy fasor fordulójánál.
Egy vasárnap, amikor Eulalie és a plébános megint egyszerre jött látogatóba, s
utánuk a nagynéném egyedül maradt, hogy pihenhessen, este mindnyájan
felmentünk hozzá, s akkor anyám, hogy mutassa, mennyire együtt érez vele a
balsorsában, amely mindig egyszerre vezérli hozzá a látogatóit, szelíd hangon
így szólt hozzá:
– Hallom, kedves Léonie, hogy megint zavar volt délután, megint csak
egyszerre jött mindenki.
De Léonie néném anyja félbeszakította anyámat: „A jóból sosem árt a
bőség...”, mert mióta beteg volt a lánya, igyekezett minden dolgot a jó oldaláról
mutatni néki, abban a reményben, hogy ez talán majd jobb kedvre deríti. De
akkor meg apám szólt közbe:
– Felhasználom az alkalmat, hogy együtt van az egész család, s elmondok
mindjárt valamit, legalább nem kell újrakezdenem mindenkinek. Félek, hogy
rossz viszonyba kerültünk Legrandinnel: ma délelőtt alighogy visszaköszönt.
Nem maradtam odafenn, hogy én is halljam, mit mesél apám, mivel éppen
vele voltam mise után, mikor találkoztunk Legrandinnal, s lementem a
konyhába, hogy megkérdezzem, mi lesz vacsorára, mert a mindennapi étrend
úgy szórakoztatott, mint az újsághírek, és éppen úgy felhangolt, mint egy ünnepi
műsor. Amikor templomból jövet Legrandin elment mellettünk egy környékbeli
kastélyos úr feleségének a társaságában, akit csak látásból ismertünk – anélkül,
hogy megálltunk volna –, apám barátságosan s egyúttal tartózkodón köszönt
néki; Legrandin alig felelt rá, csodálkozva, mintha nem is ösmerne minket, s
azoknak az embereknek sajátosan távolba néző tekintetével, akik nem óhajtanak
szeretetre méltónak mutatkozni s akik szemük hirtelen meghosszabbított
mélyéből minthogyha egy végtelen út végén látnának bennünket és olyan nagy
távolságra, hogy beérik egy csöpp fejbólintással, mint ami legjobban megfelel
egy liliputi báb arányainak.
Az a hölgy, akit Legrandin kísért, erényes és tiszteletre méltó teremtés volt;
így hát szó sem lehetett arról, hogy Legrandin tán udvarol néki s feszélyezi,
hogy rajtakapták, s apám egyre törte a fejét, mivel bánthatta meg Legrandint.
„Sajnálnám, ha megharagudna ránk – mondta apám annál is inkább, mert ezek
között az ünneplős falusi emberek között az ő egysoros kiskabátja meg a puha
nyakkendője oly kevéssé mesterkéltnek, oly igazán egyszerűnek látszik, amellett
olyan nyílt arca van, hogy mindenképpen rokonszenves.” De hát a családi tanács
egyhangúlag úgy vélekedett, hogy vagy apám képzelődött, vagy pedig
Legrandin mélyedhetett el akkor valamiben. Egyébként apám félelme már
másnap este eloszlott. Egy nagy sétánkról visszatérve, a Régi-híd közelében
észrevettük Legrandint, aki az ünnepek miatt tovább maradt Combray-ban.
Kezét nyújtva jött felénk:
– Ismeri-e, könyvfaló úr – kérdezte tőlem –, Paul Desjardins[57] versét:

Az erdő már sötét, de még kék az égbolt...

Ugye, milyen finoman jelzi ezt az esti időpontot? Talán semmit sem olvasott
még ettől a Paul Desjardins-tól. Olvassa, fiam; ma már, azt mondják, prédikáló
baráttá vedlett, de tudom, hogy sokáig átlátszón tiszta akvarelleket festett...

Az erdő már sötét, de még kék az égbolt...

Kívánom, ifjú barátom, hogy mindig kék legyen az ég ön felett; s akkor, még
abban az órában is, amely nékem már ütött, mikor az erdő már sötét, mikor már
gyorsan hull a homály, éppúgy megvigasztalódik, mint én, ha majd az ég felé
tekint. – Zsebéből cigarettát szedett elő és sokáig nézte a horizontot: – Isten
velük, barátaim – szólt még hozzánk, és elvált tőlünk.
Amikor a konyhába mentem, hogy megtudjam, mit kapunk estére, a vacsora
már javában készült, s Françoise úgy parancsolt a természet segítő erőinek, mint
a tündérmesékben a szakácsnak szegődött óriások: hol a szenet ütögette, hol
burgonyát vetett a gőzbe, hol a konyhaművészet remekeit fejezte be a tűzön,
miután előbb mindenféle cserépedényben kotyvasztgatta őket, lábasokban,
fazekakban, üstökben, halastepsikben, amikhez hozzá kell még adnunk a
vadhúsnak való mély tálakat, a süteményes formákat, a tejszínes korsócskákat és
egy teljes gyűjteményt mindenféle nagyságú serpenyőkből. Az asztal előtt
megálltam egy percre, hogy megnézzem a cukorborsót, amit a konyhalány azon
frissen fejtett ki a héjából, s a zöld cukorborsószemek úgy sorakoztak egymás
mellé, mint egy játék zöld golyócskái; de legjobban mégiscsak a spárgacsomók
bűvöltek el, nedveskék és rózsás színeikkel; a spárgafejek mályvaszínnel és
azúrkékkel pettyegetve észrevétlenül halványultak egészen a tövükig – amely
pedig még szennyes volt a gyökerükre ragadt földtől –, oly szivárványszínekben,
amelyek már nem is e földről valók. Épp e mennyei színárnyalatok árulták el,
úgy gondoltam, azokat az elragadó teremtéseket, akik csupa mulatságból
mindenféle zöldséggé változtak át, s ehető és kemény húsuk álöltözetén
keresztül ezekben a hajnalszínekben, ezekben a szivárványvázlatokban, ezekben
a kilobbanó kék estékben mutatták meg azt az értékes eszenciát, amelyre akkor
is ráismertem, amikor éjjel, oly vacsora után, amelyen ettem belőlük, azt a
vaskos és költői tréfát találták ki egymás között, hogy mint Shakespeare tündér
játékaiban, még az éjjeliedényt is illatos vázává varázsolják.
Ott voltak mind egy kosárban, Giotto szegény Könyörülete mellett (ahogyan
Swann nevezte), mert őrá bízta Françoise, hogy vacsorára „megkopozza” őket –
amit meg is tett, oly fájdalmas képpel, mintha magában érezné a föld minden
nyomorúságát; s azok a könnyű kék koszorúk, amelyek a spárgákat rózsaszín
tunikájuk felett övezték, éppolyan finoman voltak kirajzolva minden egyes kis
csillagukkal, mint a virágok a páduai freskón, részben az Erény homloka körül,
részben a kosarába tűzve. Ezalatt meg Françoise, úgy, ahogy csak ő értett hozzá,
egy-egy csirkét forgatott a nyárson, ami Combray-ban messzire vitte az ő
érdemei jó szagát, s mialatt egy ilyen csirkét szolgált fel az asztalnál, úgy
képzeltem, hogy Françoise-nak a szelídség a fő jellege, mivel a csirkehús
aromája, a csirkéé, amelyet ő oly gyöngére és ízesre tudott sütni, az én
szememben nem is volt más, mint Françoise valamelyik erényének az illata.
De aznap, mikor a családi tanács a Legrandin-ügyet tárgyalta, Giotto
Könyörületét nem is találtam a konyhában, mivel még igen beteg volt a nemrég
történt szülés miatt s egyelőre nem tudott felkelni; Françoise, minden segítség
nélkül, félt is, hogy elkésik majd a vacsorával. Amikor a földszintre értem, ő a
hátsó konyhában, amely a baromfiudvarra nyílt, épp egy csirkét próbált megölni,
s míg ez kétségbeesve és érthető módon védekezett, Françoise a füle alatt egyre
a nyakát kereste s magánkívül ordítozott: „Ronda dög, te ronda dög!” – ami
bizony kevesebb fényt vetett szakácsnőnk szent szelídségére és kegyességére,
mint a másnapi vacsorán a csirke aranyosra sült s miseruhát idéző bőre, vagy
húsának áldozati kehelyből csepegtetett drága nedve. Amikor a csirke kimúlt,
Françoise összegyűjtötte a vérét, de a dühét még ennek a folyása sem enyhítette,
s egy utolsó dührohamban s ellenfele tetemének láttán, még egyszer így kiáltott
fel: „Ronda dög!” Reszketve mentem az emeletre; szerettem volna, ha
Françoise-t azonnal elküldik a házból. De akkor ki készít majd nékem olyan jó
melegítőt az ágyba, olyan jó illatos kávét és... ilyen csirkét?... S alapjában éppily
gyáván gondolkodott az egész ház, mint én. Mert Léonie néném tudta – amit én
akkor még nem tudtam –, hogy Françoise, aki a lányáért, az öccseiért az életét is
odaadta volna egy zokszó nélkül, másokkal szemben különösen keményen tudott
viselkedni. Azért a néném mégis megtartotta: ismerte a szívtelenségét, de
megbecsülte a szolgálatát. Lassanként én is észrevettem, hogy Françoise
szelídsége, kenetessége, erényei valóságos konyhai tragédiákat rejtegetnek, mint
ahogy a történet is felfedezi előttünk, hogy ama Királyok és Királynők, akiket a
templomablakok összekulcsolt kézzel ábrázolnak, véres eseményekkel jelezték
az uralmukat. Látnom kellett, hogy közeli rokonait kivéve, az emberek bajai
annál több szánalmat keltettek benne, mennél messzebb éltek tőle. Azok a
patakzó könnyek, amelyeket újságolvasáskor ismeretlen emberek
viszontagságain hullatott, egykettőre kiapadtak, ha magát a szenvedő félt kissé
pontosabban is elképzelhette. Egyik éjjel, a konyhalány lebetegedése után,
szegényt iszonyú kólikák gyötörték; anyám hallotta, hogyan nyögött, felkelt és
felébresztette Françoise-t, aki érzéketlenül csak annyit mondott, hogy ez mind
komédia, s a konyhalány csak „uraskodni” akar. Az orvos, aki előre félt ezektől a
rohamoktól, egy jelet tett a gyógykönyvünkbe ott, ahol mindez le van írva, s
mondta, hogy itt keressük majd, mi az első teendő baj esetén. Anyám szólt
Françoise-nak, hozza a könyvet, de vigyázzon, hogy ki ne ejtse belőle az orvos
jelét. Egy óra elmúlt, s Françoise még mindig nem mutatkozott; anyám már azt
hitte, hogy lefeküdt, s méltatlankodva engem küldött a könyvért a könyvtárba.
Ott találtam Françoise-t, aki meg akarta nézni, mit is jelöl az a jel, végigolvasta a
roham klinikai leírását s eközben hangosan zokogott, mivel most oly betegről,
olyan típusról volt szó, akit nem ismert. Minden fájdalmas tünetnél, amit a cikk
szerzője felemlített, így kiáltott: „Hej, Szűzanyám, hát lehetséges, hogy a Jóisten
így kínozzon egy nyomorult teremtést? Hej, te szegény, te szegény!”
De mihelyt hívtam, s visszatért Giotto Könyörületének az ágya mellé, a
könnyei egyszerre felszáradtak; az éjszakai felkelés bosszúságában és
izgalmában sehogy sem tudta felismerni a szánalom s a meghatottság kellemes
és már ismert benyomását, sem más ilynemű örömöt, amit újságolvasás közben
olyan gyakran átérzett, s a konyhalány fájdalmainak láttán – amelyeknek a
leírása annyira megríkatta – most csak rosszkedvű zsémbelésre s szörnyű
csipkelődésekre volt hajlamos, sőt, még olyasmit is mondott, amikor azt hitte,
hogy elmentünk és nem hallhatjuk: „Minek tette, amit tett, akkor nem járt volna
így! de hát ha öröme volt benne! akkor meg ne óbégasson mostan! Micsoda
Istentől elhagyatott fiatalember is lehetett az, aki egy ilyennel is beérte. De
hiszen igaz is ám az, amit az én szegény anyám falujában énekelnek:

Szeress rózsám, csak nézd meg, kit,
Mert a szerelem megvakít.”

Ha az unokájának csak egy kis náthája volt, Françoise még betegen sem
maradt volna az ágyában, elment hozzá éjszaka, hogy lássa, nincs-e szüksége
valamire, s négy mérföldet tett meg gyalog, hogy hajnalra megint munkába
álljon; viszont e családi ragaszkodása s az a vágya, hogy biztosítsa házának
jövendő nagyságát, más cselédek irányában abban az állandó elvben jutott
kifejezésre, hogy egyet sem engedett meggyökeresedni nagynénémnél, akit
valami sajátos gőgből senkivel sem hagyott kiszolgálni, s inkább ő kelt fel
betegen is, hogy bevigye neki a Vichy-vizét, semhogy például a konyhalányt
eressze az asszonya szobájába. És mint az a darázsfajta, a Fabre[58] megfigyelte
halmozó darázs, amely, hogy halála után is friss hússal láthassa el a kicsinyeit,
még az anatómiát is kegyetlensége rabjává teszi, s úgy fúrja át bámulatos
tudással és ügyességgel a foglyul ejtett pókoknak és ormányos bogaraknak
idegközpontját, hogy azok a mozgást kivéve minden más életműködésüket
folytathassák, s hogy így e megbénult rovarok a melléjük rakott tojásokból
kikelő darázsfiókáknak engedelmes, ártalmatlan, futásra, ellenállásra gyenge s
ugyanakkor mégse romlott, eleven zsákmányt nyújthassanak –: Françoise is
annak a célnak, hogy a házat minden más cselédnek kibírhatatlanná tegye, oly
kegyetlen s oly bonyolult cselvetéseket állított szolgálatába, hogy mi is csak
évek múlva tudtuk meg annak az okát, miért kellett spárgát ennünk mindennap
azon a nyáron: azért, mert a szegény konyhalánynak, aki a spárgát tisztította, már
a spárga szagától is olyan asztmás rohamai voltak, hogy a végén emiatt a helyét
is ott kellett hagynia.


Fájdalom, Legrandinról is végleg véleményt kellett változtatnunk. Egy
vasárnap – azután, hogy találkoztunk vele a Régi-hídnál, s hogy apámnak be
kellett ismernie a tévedését –, mikor a mise már bevégződött, s a napfénnyel és a
külső zajjal valami oly kevéssé szent tódult be a templomba, hogy Goupilné és
Percepied-né (s mindazok, akik az imént, hogy kissé elkésve érkeztem,
tekintetüket tovább is az imádságoskönyvükbe mélyesztették, s már-már azt
hihettem volna, hogy engem észre se vettek, ha ugyanakkor a lábukkal nem
tolták volna el azt a kispadot, amely eltorlaszolta a székemhez vezető utat),
máris, mintha künn a téren volnánk, hangosan s profán témákról kezdtek velünk
beszélgetni: Legrandint láttuk a templombejáró naptól forró küszöbén,
Legrandint, aki fejjel magaslott ki a piac tarka zsivajgásából, s akit a múltkori
hölgy férje egy másik közeli nagybirtokos feleségének mutatott be. Legrandin
arca rendkívüli buzgalmat és elevenséget mutatott; miután mélyen meghajolt,
oly módon egyenesedett ki hátrafelé, hogy a háta hirtelen messzebb került
eredeti helyzetéből – amit valószínűleg a nővére férjétől, Cambremer márkitól
tanulhatott. E hirtelen kiegyenesedés Legrandin terjedelmes farát erőteljes
rengésbe hozta; s nem tudom, miért, de ennyi húsnak s izomnak a hullámzása, ez
a csak testi, anyagias áram, híján minden szellemi kifejezésnek, s amit oly
viharosan paskolt az alacsony törleszkedő kedv – hirtelen annak a lehetőségét
ébresztette fel az elmémben, hogy van egy másik Legrandin is, egészen más,
mint akit mi ösmerünk. A hölgy, úgy látszik, megkérte, hogy szóljon a
kocsisának, s még amikor a kocsihoz ment, az arcán tovább is ott maradt a
bemutatás keltette félénk és odaadó öröm nyoma. Minthogyha csak álmodott
volna, elbűvölten mosolygott, majd visszajött sietve a hölgyhöz, s mivel most
gyorsabban járt, mint máskor, a vállát nevetséges módon jobbra-balra dobálta, s
annyira átengedte magát ennek a lélekállapotnak, s oly kevés gondja volt minden
másra, hogy szinte a boldogság tétlen és gépies játékszerének látszott. Közben
mi is jöttünk kifelé és épp mellette kellett elmennünk: jólneveltsége nem
engedhette, hogy félrefordítsa a fejét, azonban mélyen ábrándos tekintete
hirtelen a horizont oly távoli pontjára szegeződott, hogy minket már nem is
láthatott, és így köszönnie se kellett. Az arca most is jóhiszemű maradt puha és
egysoros kabátja fölött, amely mintha maga se tudná, hogyan tévedt e gyűlölt
fényűzés közé. S pettyes művészi nyakkendője, amelyet fel-felborzolt a tér szele,
tovább is úgy lebegett rajta, mint nemes függetlenségének s gőgös
elszigeteltségének zászlaja. Amikor a házunkhoz értünk, anyámnak eszébe
jutott, hogy elfeledték elhozni a tejszínes süteményt a cukrászdából, s kérte
apámat, menjen velem vissza, s mondja, hogy hozzák, de azonnal. A templom
mellett megint csak Legrandinnal találkoztunk, aki épp velünk szembe jött s a
hölgyet kísérte a kocsijához. Közvetlen mellettünk ment el, de azért tovább
beszélt a hölggyel, míg minket kék szeme sarkából csak afféle kis jellel, a
szempilláján valahogy belül maradó jellel üdvözölt, amely, minthogy nem vette
igénybe az arcizmait, tökéletesen észrevétlen maradhatott a hölgy előtt; de mivel
az érzelem mélységével akarta kárpótolni az érzelem kifejezésének némileg
szűkre szabott területét, ebben az azúrkék zugban, amelyet a mi számunkra
tartott csak fenn, Legrandin a kedvességnek egész skáláját megcsillogtatta, nem
csupán a jókedvnek, de már-már a kötekedésnek a határáig; a szeretetreméltóság
finomságait a pajtáskodó szemhunyorításnak, a cinkostársi félszavaknak,
titkoknak és elhallgatásoknak magasságára emelte; a barátság biztosítékait a
gyöngédség bizonygatásának, a szerelmi vallomásnak hőfokára hevítette, titkos,
csakis nekünk szóló s a hölgy előtt láthatatlan lángot gyújtva a szemében, amely
már-már a szerelemtől égett egy jéggé fagyott ábrázatban.
Éppen előtte való este kérte meg a szüleimet, hogy másnap nála lehessek
vacsorára: „Jöjjön – szólt hozzám –, ne hagyja el az ön öreg barátját. Mint ahogy
az utazó is legalább egy csokrot küld nékünk abból az országból, ahol már
voltunk, de vissza már nem térhetünk, jöjjön, hadd szívhassam én is ifjúsága
távolából az én egykor oly virágos tavaszaim illatát. Jöjjön el a kankalinnal, a
papszakállal, az aranyboglárkával, jöjjön el a varjúhájjal, amiből a balzaci flóra
kedves bokrétáját kötik, jöjjön el a Feltámadás napján nyíló virággal, a
százszorszéppel, a kerti hólabdával, amely már akkor kezd illatozni nagynénje
fasoraiban, mikor még el se olvadtak a húsvéti zivatarok hógolyói. Jöjjön a
liliom dicsőséges és Salamonhoz méltó selyemleplével, az árvácskák bársonyos
és sokszínű zománcával, de főképp és mindenekelőtt a végső fagyok friss
leheletével, mert az fogja felnyitni az első jeruzsálemi rózsát annak a két
pillének, amelyek a kapu előtt várnak reggel óta.”
Otthon azon tanakodtak, elengedjenek-e mégis Legrandinhoz. Csak
nagyanyám nem akarta elhinni, hogy udvariatlan volt velünk. „Hiszen ti is
elismeritek, hogy mindig olyan egyszerűen jár, nem úgy, mint egy szalonhős.” S
hozzátette, hogy akkor is, ha a legrosszabb esetben valóban udvariatlan volt
hozzánk, okosabb, ha úgy teszünk, mintha nem is vettük volna észre.
Tulajdonképp egészen tisztán még apám se láthatta Legrandin magatartásának az
értelmét, bár az egész családban ő bosszankodott rajta legjobban. Olyan volt ez,
mint minden oly magatartás vagy cselekedet, amely egyszerre leplez le egy mély
és rejtett jellemvonást: nem lehet hozzákapcsolni az illető régebbi szavaihoz, s
nem is tudjuk megerősíttetni a bűnös tanúságával, mert úgyse fog vallani;
egyetlen tanúságunk marad, mégpedig az érzékeinké, de ezekről meg, egy
elszigetelt s összefüggéstelen emlék előtt, azt kell kérdeznünk magunkban, nem
valami illúzió rabjai-e; s így történik, hogy épp ezek az egyedül fontos
magatartások sokszor csak kétséget keltenek bennünk.
Legrandinnal a szabadban, háza teraszán vacsoráztam; holdvilágos este volt:
„Ugye – mondta –, milyen jóleső csönd; sebzett szíveknek, mint az enyém, csak
a homály és a csend való, mondja egyik regényírónk, akit majd ön is fog olvasni.
Majd meglátja, gyermekem, eljön az életben az az óra, amely öntől még messze
van, amikor a mi fáradt szemünk már csak egyetlen fényt tűr meg, azt, amit egy
ilyen szép éj formál és szűr át a homályon, s amikor a fülünkkel csak azt a
muzsikát élvezzük, amelyet a holdvilág a csend fuvoláján játszik.” Figyelmesen
hallgattam Legrandin minden egyes szavát, mivel mindig oly kellemes
benyomást keltettek bennem; de mivel nem hagyott nyugton egy nőnek az
emléke, akit nemrég láttam először, s abban a hitben, hogyha Legrandin a
környék több nagyúri személyiségével is jóban van, talán őt, ezt a nőt is ösmeri,
összeszedtem a bátorságom és így szóltam hozzá: „Nem ismeri, Legrandin úr,
a... a Guermantes-kastély hölgyeit?”, ami majdnem boldoggá tett, mivel már
azzal, hogy kimondtam e nevet, hatalmat nyertem fölötte, egyrészt mert így
sikerült kiszakítanom álmaimból, másrészt mert így életet, zengő és tárgyilagos
életet nyert tőlem.
De már a puszta Guermantes névre barátunk kék szemében azonnal egy kis
barna rést láttam, mintha csak egy láthatatlan tűvel szúrták volna át; s
ugyanakkor, ellenhatásként, a szemgolyó többi része csak úgy öntötte az azúr
nedvet. Szemhéja széle elfeketült és a szemére ereszkedett. S míg a szája,
amelyre keserű ránc rajzolódott, egykettőre magához tért és mosolygott,
tekintete fájdalmas maradt, akár egy szép vértanúé, akinek nyilak sebzik a testét:
„Nem – felelte –, nem ismerem őket”, de ahelyett, hogy ennek az oly egyszerű
felvilágosításnak, ennek az oly kevéssé meghökkentő feleletnek hasonlóképp
egyszerű és természetes hangot adott volna, minden szót külön hangsúlyozott,
meghajolt, a fejével bókolt, egyrészt azzal az erősködéssel, amellyel csak
olyankor élünk, amikor egy valószínűtlen állításunkat akarjuk elhitetni –
minthogyha Guermantes-ék nem ismerésének a ténye nem is lehetne semmi más,
csak egy különös véletlen műve –, másrészt meg annak a pátoszával, aki, ha már
nem titkolhat egy kellemetlen helyzetet, jobb szeret hangosan beszélni róla, hadd
higgyék a többiek, hogy nem bántja ez a vallomás, ellenkezőleg, magától teszi,
könnyen, sőt jólesik néki, s hogy magát ezt a helyzetet – vagyis a Guermantes
családdal való érintkezés hiányát – nem mások kényszerítették rá, ő akarta, hogy
így legyen, akár családi hagyományból, akár erkölcsi elvei miatt, akár mert
titkos fogadalmat tett, hogy nem érintkezik Guermantes-ékkal. „Nem – folytatta
Legrandin, szavaival magyarázva saját hangsúlyozását –, nem, fiam, nem
ismerem, sosem is akartam ismerni őket, mert én mindig ragaszkodtam a
legteljesebb függetlenséghez; alapjában, hiszen tudja, makacs jakobinus vagyok.
Sokan jöttek, hogy meggyőzzenek, azt mondták, nem teszem jól, hogy nem
akarok Guermantes-ba menni, hogy így csak egy mogorva, vén medvének
tartanak. De hát mit bánom, ez a hírnév úgyis megfelel a valóságnak! Az életben
tulajdonképp nem is szeretek én már semmit, legfeljebb pár templomot, két vagy
három jó könyvet, alig valamivel több képet, no meg aztán a holdvilágot, mikor
az ifjúság fuvallata, mint az öné, ifjú barátom, felém hozza ezeknek a
virágágyaknak az illatát, amelyeket az én öreg szemem ilyenkor már nemigen
lát.” Nem nagyon értettem, miért kell így ragaszkodni a függetlenségünkhöz, ha
nem megyünk azokhoz, akiket nem ösmerünk, s mért tartanak bennünket akkor
medvének vagy vadembernek. Viszont nagyon is megértettem, hogy Legrandin
nem volt őszinte, mikor azt mondta, hogy csak a holdvilágot, a templomokat,
meg az ifjúságot szereti, mert bizony nagyon is szerette a kastélyos urakat és oly
nagyon félt, hogy netalán magára vonhatná a nemtetszésüket, hogy előttük
tudomást sem vett polgári barátairól, holmi apró közjegyzői vagy tőzsdeügynöki
ivadékokról; és ha már az igazságnak mégis ki kellett derülnie, jobb szerette, ha
ez tőle távol, nélküle, elmarasztalással történik; Legrandin ugyanis sznob volt.
Persze mindez sose került szóba az ő sajátos nyelvezetében, amelyet egyébként
szüleim is, én is annyira kedveltünk nála. És ha azt kérdeztem tőle: „Ismeri-e
Guermantes-ékat?”, Legrandin, a jó társalgó azt felelte: „Nem, én soha
életemben nem kívántam megismerni őket.” De, sajnos, ez a Legrandin már csak
az első után jutott szóhoz, mert az első Legrandin, akit gondosan rejtett a lelke
mélyén, akit sosem mutatott, mivel sok bántó históriát tudott a mi Legrandinunk
sznobságáról, mondom, ez a Legrandin máris felelt sebzett tekintetével,
megvonagló szájával, nagyon is komoly hangjával, azzal a sok ezer nyíllal,
amelyek úgy spékelték és lankasztották a mi Legrandinunkat, mintha csak Szent
Sebestyén[59] lett volna, a sznobság Szent Sebestyénje: „Ó, hogy fáj a kérdése,
nem, nem is ösmerem Guermantes-ékat, de minek is ébreszti fel életem nagy
fájdalmát.” És ha ez első, e rakoncátlan, e zsaroló Legrandint – aki nem beszélt
olyan szépen, viszont annál sebesebben, mivel az ő kifejezésmódja csupa
ösztönös mozdulatból állott – Legrandin, a társalgó, el akarta hallgattatni, ez az
első már rég megszólalt, s barátunk hiába kesergett azon a rossz benyomáson,
amelyet alteregójának leleplezései keltettek, nem tehetett semmi mást, csak épp
takargatta, amit tudott.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy Legrandin nem volt őszinte, mikor a
sznobok ellen dörgött. Végre is nem tudhatta, legalábbis önmagától, hogy
valóban az, mert hisz sosem ismerünk mást, mint a mások szenvedélyeit, azt
pedig, amit sikerült a magunkéiról megtudnunk, csak másoktól tanulhattuk meg.
Miránk ezek a szenvedélyek csakis másodlagosan, csak a képzelet útján hatnak,
az viszont az első indítékot illendőbb váltóindítékkal helyettesíti. Soha
Legrandin sznobsága nem tanácsolt néki olyat, hogy sűrűbben járjon egy
hercegnőhöz. Csak Legrandin képzeletét bízta meg azzal a feladattal, hogy ezt a
hercegnőt csupa bájjal és kedvességgel ékesnek mutassa néki. Amikor hát
Legrandin kereste a hercegnő társaságát, csakis a szellem és az erény
vonzóerejének vélt engedni, más szóval oly valaminek, amit azok az undok
sznobok nem ismernek. Csak mások tudták, hogy ő is az; nem lévén képesek
megérteni képzelete közbenső tevékenységét, nem láttak mást egymással
szemben, mint Legrandin szalonéletét és annak elsőleges okát.
Otthon most már semmiféle illúziót sem tápláltunk Legrandin felől, s látni is
egyre ritkábban láttuk. Anyám roppantul mulatott, valahányszor Legrandint
rajtakapta ezen a vétkén, amelyet – a sznobságot – Legrandin ezután se vallott
be, s ezután is megbocsáthatatlan véteknek szokott nevezni. Apámnak már nem
volt oly könnyű Legrandin fölényeskedését ily messziről s ily jókedvvel
szemlélni; s mikor egy nyári vakációra el akartak küldeni nagyanyámmal együtt
Balbecba, apám így szólt: „Meg kell mondanom Legrandinnak, hogy elmentek
Balbecba, hadd lássam, ajánlkozik-e, hogy megismertessen benneteket a
nővérével. Mondta, ha nem is emlékszik rá, hogy a sógora mindössze két
kilométerre lakik Balbectól.” Nagyanyám, aki úgy vélte, hogy ha már tengeri
fürdőn vagyunk, reggeltől estig a sós levegőt kell szívnunk a tengerparton, és
ezért jobb, ha nem ismerünk senkit, mert a séták s a látogatások csak elvonnak a
tengeri levegőtől – ellenkezőleg, könyörgött, hogy ne is szóljunk a terveinkről
Legrandinnak, mert képzeletben máris látta Cambremer márkinét a szállónkban,
épp olyankor, amikor szeretnénk halászni menni, s ehelyett, hogy fogadhassuk,
négy fal közé kell majd zárkóznunk. De hát nem is volt arra szükség, hogy
beszéljünk neki Balbecról, mert Legrandin, nem is sejtve, hogy valaha is
szándékozunk azon a tájékon járni, maga ugrott a csapdába, amikor találkoztunk
vele, egy este, a Vivonne partján.
– Milyen szép lila és kék sávok vannak ma este a felhőkben, ugye – mondta
mindjárt apámnak –; nézze csak, kedves barátom, ezt az inkább virágszerű, mint
légi kéket; olyan, mint a cineráriáé, egészen meglepő az égbolton. És ez a kis
rózsaszín felhő, hát nem olyan színű, mint egy virág, mint a szegfű vagy a
hortenzia? Egyedül csak a Manche vidékén, Normandia és Bretagne között
tudtam még szebb megfigyeléseket tenni a légkörnek e növényszerű jellegéről.
Arrafelé, Balbec közelében, nem messze e vad helyektől, van egy aranyos kis
öböl, ahol az Auge-vidéki alkony, ez a vörös és aranyló alkony, amelyet
egyébként szintén nem vetek meg, tulajdonképp jelentéktelen, nincs semmi
különös jellege; viszont ebben a nedves és oly enyhe atmoszférában esténként,
alig pár perc alatt, valóságos kék színű és rózsaszín égi bokréták nyiladoznak:
ezek valóban páratlanok, s órákig tart, míg elhervadnak. Vannak olyan bokréták
is, amelyek azonnal elhullajtják a szirmaikat; ez aztán még felségesebb, mert
akkor az egész ég mintha csak tele volna hintve millió meg millió kénsárga vagy
rózsaszín szirommal. Ebben az opálos öbölben ezek az aranyló homokpartok
már csak azért is oly kedvesek, mert mint megannyi szőke Androméda, a
szomszédos partvidékek szörnyű szikláihoz kapcsolódnak, ahhoz a gyászos
területhez, ahol már annyi hajótörés történt, s ahol minden egyes télen annyi
bárka hal meg tengervészben. Balbec! a mi földünknek legősibb geológiai
csontozata, igazán Armor, a Tenger, a szárazföld legvége, az az átkos régió,
amelyet Anatole France, ez a varázsló, akit bátran ajánlhatok fiatal barátom
figyelmébe, úgy festett le örökösen gomolygó ködfelhőiben, mintha az lenne a
kimmeriaiak hazája[60] az Odüsszeiá-ban. Különösen Balbecból, ahol már
szállók is épülnek, anélkül, hogy megmásítanák az ősi, kedves föld jellegét,
micsoda élvezet lehet kirándulni a közelbe, ezekre a primitív és elragadó
vidékekre.
– Ismer talán valakit Balbecban? – kérdezte tőle mindjárt apám. – Mert ennek
a gyereknek oda kell menni két hónapra, a nagyanyjával, esetleg a feleségemmel
együtt.
Legrandin, akit ez a kérdés abban a pillanatban lepett meg, amikor épp apámra
nézett, nem fordíthatta már el a szemét; ehelyett egyre elmélyedőbben s
bánatosan mosolyogva szögezte rá a tekintetét, baráti és nyílt arccal, mint aki
nem fél más szemébe nézni – s mintha csak keresztülhatolna az arcán, amely az
ő szemének egyszerre átlátszóvá vált, úgy látszott, hogy apámon túl egy élénk
színű felhőt bámul, amely szellemi alibiül szolgálhat a számára, s lehetővé teszi
azt az utólagos megállapítást, hogy mikor kérdezték tőle, ismer-e valakit
Balbecban, másra gondolt s nem hallotta a kérdést. Rendesen az ily tekintetre
mondja az, aki beszélget velünk: „De mire gondol?” Apám azonban kíváncsian,
bosszúsan és kegyetlenül így folytatta:
– Vannak ott talán barátai, hogy olyan jól ismeri Balbecot?
Legrandin mosolygó tekintete egy utolsó erőfeszítést tett, s kétségbeesésében
még elérte a gyöngédség, a határozatlanság, az őszinteség és a szórakozottság
csúcsát; de mivel biztosan azt gondolta, hogy nem térhet ki a válasz elől, így
szólalt meg:
– Mindenütt vannak barátaim, ahol sebzett, de le nem győzött fákat látok,
fákat, amelyek együtt, egymás mellett könyörögnek a kegyetlen éghez, de hiába
szívósságuk, hiába minden lendületük: nincs kegyelem.
– De én nem erről beszélek – szakította félbe apám, éppoly könyörtelenül,
mint az égbolt. – Azt szeretném megtudni, hogy ha valami történne Balbecban
az anyósommal, s ha szüksége volna arra, hogy ne érezze magát elveszettnek,
ismer-e ottan valakit?
– Ott is, mint bárhol a világon, ismerek mindenkit, s nem ismerek senkit –
válaszolta Legrandin, aki nem adta meg magát olyan könnyen –; jól ismerem a
dolgokat, sokkal kevésbé az embereket. De ott még a dolgok is mintha csak
emberek volnának, ritka értékek, finomabb lények, akiket megcsalt az élet.
Olykor egy kastéllyal találkozunk egy parti sziklán, az út szélén, ahol mintha
csak megpihenne, hogy mutassa bánatát a még rózsaszínű estnek, az aranyló
hold alatt, s lábánál a bárkákkal, amelyek át- meg átszántják a szivárványszínű
vizet, s hazatérőben még az alkony és a hold lángját és színeit viselik az
árbocukon; máskor csak egy magányos, egyszerű házra bukkanunk, inkább
csúnya, kissé félénk, de oly romantikus külsővel, amely minden szem elől
rejtegeti a boldogság s a csalódás soha el nem múló titkát. Az ilyen nem is
valóságos, az ily pusztán képzeleti vidék – tette hozzá Legrandin machiavellis
finomsággal – rossz olvasmány egy serdülő gyermeknek, s bizony én nem
választanám és sohase ajánlanám az én fiatal barátomnak, akinek a szíve, ugye,
máris oly hajlamos a melankóliára. Az ily klíma inkább csak a haszontalan
bánkódásnak s a meghitt szerelemnek való; nekem például nem árthat, mert én
túl vagyok mindenen, de annál egészségtelenebb egy még csak most formálódó
temperamentumnak. Higgyék el – folytatta erősködve –, e félig breton öböl vize
esetleg, bár ez se biztos, csillapítólag hat egy olyan szívre, amely, mint az enyém
is, már nem mondható egészen épnek, amelynek már nem gyógyulhat meg a
sérülése. Az ön korában, kisfiú, egyáltalán nem ajánlatos. Jó éjszakát, szomszéd
urak – tette hozzá s már el is vált tőlünk, azzal a kitörő hirtelenséggel, amely már
régi szokása volt, s még egyszer visszafordulva, felemelt ujjal, mint egy orvos,
így fejezte be a tanácsadást: – Csak semmi Balbec ötven év előtt, s még akkor is
csak, ha megfelel a szívnek – kiáltotta.
Később is, ahányszor találkoztunk, apám mindig előhozta ezt a témát, új
kérdésekkel kínozta Legrandint, de hasztalanul; akár az a tudós csaló, aki oly sok
munkát és tudást pazallt hamis kéziratai gyártására, hogy csak századrész
annyival is jövedelmesebb és tisztességes életet biztosíthatott volna magának –
Legrandin, ha tovább szorongatjuk, inkább egész tájetikát és mennyei földrajzot
talált volna ki Alsó-Normandiáról, semhogy csak annyit is bevalljon, hogy a
nővére mindössze két kilométerre lakik Balbectól; a félelme, hogy ez esetben
ajánlólevelet kell adnia hozzá, bizonnyal tetemesen csökkent volna, hogyha
határozottan tudja – mint ahogy tudnia kellett volna, mert ismerhette nagyanyám
jellemét –, hogy hiszen a levelét úgyse használtuk volna semmire.


Délutáni sétáinkról mindig korán jöttünk haza, hogy még vacsora előtt
benézhessünk Léonie nénémhez. Tavasz elején, amikor már korán besötétedik, a
rue du Saint-Esprit-be érve láthattuk még a lenyugvó nap visszfényét a ház
ablakain, valamint egy bíbor sávot a Kálvária-erdő mélyén, amelynek a
pirosságát távolabb a tó is visszatükrözte, s amely gyakran az alkonyati hideg
csípősségétől kísérve, a sülő csirkét körülnyaldosó konyhatűzzel társult az
elmémben – hogy így a séta költői élvezetére a torkosságnak, a melegnek s a
pihenésnek élvezete következzék. Nyáron viszont, mikor hazajöttünk, még nem
nyugodott le a nap; s mialatt ott tartózkodtunk Léonie néném szobájában, a fény,
amely egyre hanyatlott s elérte az ablakot, megállt a nagy függönyök és a
függönyzsinórok között, s szétosztódva, átszűrve, elágazva s a komód
citromfáját apró aranydarabokkal ékítve, éppolyan ferdén és gyöngéden
világította be a szobát, mint ugyanakkor odakünn az erdők alját. Máskor, inkább
ritkábban, amikor a házba értünk, a komód már elvesztette pillanatnyi
aranyékeit, a rue du Saint-Esprit-hez érve nem volt már alkonyi visszfény az
ablakokon, s a Kálvária tövén a tó is elvesztette piros színét; ehelyett máris
opálszínt öltött, s egy hosszú s egyre szélesebb holdsugár fényében fürdött,
amely annyi darabra repedezett, ahány ránc volt a víz felszínén. Olyankor, nem
messze a háztól, már odakinn a küszöbön, egy emberi árnyra lettünk
figyelmesek, s anyám így szólt:
– Szent isten! Françoise már les bennünket, biztosan nyugtalan a nénéd;
persze, későn jövünk haza.
S úgy, ahogy voltunk, kabátosan rohantunk fel Léonie nénémhez, csak hogy
azonnal megnyugtassuk s mutassuk, hogy bármi rosszat sejtett, semmi, de
semmi bajunk se történt, legfeljebb annyi, hogy azúttal „Guermantes felé”
sétáltunk, márpedig ha arrafelé jártunk, nagynéném úgyis jól tudhatta, hogy
olyankor sose biztos, mikorra tudunk hazaérni.
– No, ugye, Françoise – szólt a néném –, hát nem megmondtam, hogy
Guermantes felé mentek?! Istenem, de éhesek lehettek! Tudom, jól kiszáradt az
ürücomb, hisz már olyan régóta vár rátok! De hogy is tudtok így elkésni! Hát
Guermantes felé jártatok!
– De hisz tudhatta, Léonie – felelte néki az anyám. – Gondoltam, Françoise is
látta, mikor elmentünk hazulról a konyhakerti kisajtón át.
Mert a séták számára két „oldal” volt Combray körül, mégpedig olyannyira
ellenkező irányban, hogy sohase távoztunk ugyanazon az ajtón át, amikor az
egyik vagy a másik oldalon akartunk járni: az egyik a méséglise-la-vineuse-i
oldal volt, amelyet Swannék oldalának is hívtunk, mivel abban az irányban
Swann birtoka előtt vitt az út, a másik pedig a guermantes-i oldal. Méséglise-la-
Vineuse-ből igazán nem is ismertem mást, csak ezt az „oldalt”, meg aztán azokat
az idegeneket, akik vasárnaponként sétálni jöttek Combray-ba, s akiket még
nagynéném és mi magunk sem „ismertünk”, hanem éppen emiatt csak „a
méséglise-ieknek” neveztünk. Ami Guermantes-ot illeti, azt már jobban
megismertem egy nap, de csak sokkal későbben; s míg egész első ifjúságomban
Méséglise valami elérhetetlent jelentett a számomra, olyant, mint a láthatár,
amelyet, akármilyen messze mentünk, mindig elfedtek előlünk egy Combray-tól
különböző föld hajlásai, Guermantes meg úgy tűnt fel előttem, mint a saját
„oldalának” eszményi s nem valóságos vége, mint egy elvont földrajzi fogalom,
mint Kelet, a pólusok vagy az egyenlítő. Guermantes-ba menni Méséglise-en
vagy Méséglise-be Guermantes-on át, éppen olyan értelmetlen kifejezésnek
tetszett volna, mintha valaki azt mondaná, hogy keleten át megy nyugatnak.
Mivel apám a méséglise-i oldalt mindig mint a legeslegszebb sík vidéket
emlegette, a guermantes-iról pedig mint a legjellegzetesebb folyami tájról
beszélt, mind a kettőt összefüggő egységnek és egésznek fogtam fel, ami pedig
csak a szellem alkotásainál lehetséges; legkisebb porcikájukat is értékesnek
éreztem, mivel az is kifejezni látszott egész sajátos értéküket, s hozzájuk képest,
mielőtt elérkeztünk egyik vagy másik szentelt földre, maguk azok a tényleges
utak, amelyek közt a sík vidék s a folyami táj eszményként uralkodtak, éppúgy
nem érdemelték meg a legfutóbb tekintetet, mint a színházzal szomszédos kis
utcák a színházrajongó figyelmét. De a kilométerekben kifejezhető távolságon
kívül egy másik távolságot is vetettem még közéjük – azt, amelyik agyamnak
rájuk vonatkozó két része közt volt, azt a szellemi távolságot, amely nemcsak
eltávolít, hanem egészen kettéválaszt, s egészen más síkra helyez. S ez az
elhatárolás még teljesebbé vált azáltal, hogy ugyanazon az egy napon sose
sétáltunk mind a két irányban, hanem egyik nap Méséglise, másik nap meg
Guermantes felé, s ez a szokásunk mintegy elzárta az egyik oldalt a másikától, s
a különböző délutánok egymás előtt ismeretlen s egymással nem közlekedő zárt
edényeibe foglalta őket.


Ha Méséglise felé sétáltunk, úgy mentünk el, mint bárhova: (még csak nem is
nagyon korán, s akkor is, ha az ég felhős volt, mert ez a séta nem tartott soká s
nem vitt bennünket messzire), nagynéném házának kapuján át, a rue du Saint-
Esprit felől. Odakinn előbb fogadtuk a fegyverkovács köszönését, postára tettük
a leveleinket, átadtuk Françoise üzenetét Théodore-nak, hogy kifogyott az olaja
vagy a kávéja, s azon az úton hagytuk el a várost, amely Swannék parkjának
fehér kerítése mellett húzódott. Még rendesen oda se értünk, máris jött elénk,
mint vendégei elé a park orgonáinak illata. Maguk az orgonafürtök, szív alakú
leveleik friss zöldjével övezve, kíváncsian emelték a park kerítése fölé sárgás
vagy fehér tollforgóikat, amelyeket az áradó napfény még az árnyékban is
fényessé tett. Némelyik bokor, félig elrejtve attól a kis cserepes háztól, amelyet
íjászlaknak hívtak, s az őrnek szolgált lakásul, rózsaszín minarétot emelt a ház
gótikus orma fölé. Még a tavasz nimfái is közönségesnek látszottak volna ezek
mellett az ifjú hurik mellett, akik a perzsa miniatűrök tiszta és élénk színeit e
francia kertben is megőrizték. Bárhogy szerettem volna is átölelni hajlékony
derekukat s magamhoz vonni egy-egy fejet illatos csillagfürtjeivel, nem álltunk
meg, mentünk tovább, mivel szüleim Swann házassága óta nem jártak többé
Tansonville-be, s épp azért, hogy ne hihessék rólunk, mintha be akarnánk nézni a
parkba, letértünk a kerítés mellett húzódó gyalogösvényről, amely egyenesen a
mezőkre visz, s egy másikat követtünk, amely szintén a mezőkig vezet, de
ferdén és jóval messzebbre. Egyszer nagyapám így szólt apámhoz:
– Hallottad tegnap, mit mondott Swann? Mivel a lánya meg a felesége
Reimsbe utaztak, ő azalatt Párizsba rándul egy napra. Elmehetnénk a park
mellett, a hölgyek úgysincsenek ott, s legalább rövidebb lesz az utunk.
Így hát megálltunk egy percre a park kerítése előtt. Az orgonavirágzás ideje
már a vége felé járt; imitt-amott még csillárfényként áradt a virágok gyengéd,
sárgás fénye, de a levélzet legtöbb helyén, ahol még egy héttel előbb oly áradón
illatozott, most feketén s összezsugorodva csak töppedt, száraz s illattalan tajték
hervadt. Nagyapám mutatta apámnak, hol változott meg a park s hol maradt a
régiben, mióta itt sétált Swann apjával, az öreg Swann-né halála napján, s
mindjárt élt is az alkalommal, hogy megint elmesélje ezt a sétát.
Előttünk, teljes napfényben, sarkantyúvirággal szegett fasor emelkedett a
kastély felé. Jobbról viszont az egész park végig sík földön terült el. Néhány
magas fa árnyékában, amelyek mindenfelől körülvették, egy vízmedence
sötétedett, még Swann szüleinek idejéből; de hát még legmesterkéltebb alkotásai
közben is az ember a természet alapján dolgozik; bizonyos helyek például sose
vesztik el hatalmukat maguk körül, s egy parkban éppúgy kitűzik időtlen
jelvényeiket, mint messze minden emberi közbenjárástól, egy oly magányban,
mely mindig visszatér, hogy mindenütt övezze őket, s amely, mivel helyzetük
szükségszerűségével adódik, valósággal betetőzi az emberi kéz alkotását. Így
alakult ki a fasor s a mesterséges tó körül, a nefelejcs és az örökzöld kettős
sorából egybeszőve, az a finom, kék színű és természetes koszorú, amely a vizek
félhomályos homlokát szokta koszorúzni, s a gladiólusz, királyi
engedékenységgel, így hajtotta meg kardleveleit, hogy vízi jogara lerongyolt kék
és sárga liliomait a vízikender s a nedves lábú boglárka fölé is kiterjessze.
Swann kisasszony távolléte megfosztott attól az esélytől, attól a szörnyű
esélytől, hogy láthassam őt, ha feltűnik valamelyik fasorban, s hogy ez a
kiváltságos kislány, akinek Bergotte a barátja, s vele járja sorra a templomokat,
engem is megismerhessen és megvethessen; éppen ezért most, amikor első ízben
volt szabad látnom, Tansonville látványa egészen közömbös maradt a számomra,
míg apámnak s nagyapámnak annál kényelmesebb volt, sőt kellemesebb, s
éppoly kivételesen kedvezőnek tartották e napot ebben az irányban, Swannék
irányában való sétára, mint a hegyi kirándulók a teljesen felhőtlen égboltot; nem
bántam volna, ha csalódnának ebbeli számításaikban, s ha valami csoda révén
Swann kisasszony olyan közel jelenne meg előttünk az édesapjával, hogy már
időnk se lenne kikerülni, s kénytelenek volnánk megismerni. Épp azért, mikor
esetleges jelenléte bizonyságaképpen hirtelen egy kosarat vettem észre a füvön,
mellette egy horgászózsineggel, amelynek a parafája ott lebegett a víz színén,
iparkodtam másfelé terelni apám és nagyapám tekintetét. Egyébként a
horgászózsineg egy vendégé is lehetett, mert hiszen Swann maga mondta, hogy
nem is illenék elutaznia, mivel pillanatnyilag állandó vendégei vannak. A
fasorokban a legkisebb lépés zaja sem hallatszott. Csak egy láthatatlan madár,
egy bizonytalan fa félmagasan iparkodott mindenképp megrövidíteni a napot s
hosszan elnyújtott trillájával kutatgatta a környező magányt, de ez olyan
egyértelmű feleletet adott néki s oly kettőzött csenddel és mozdulatlansággal
vágott vissza, hogy úgy látszott, mintha a madárének végleg megállította volna
ezt a percet, amelyet úgy igyekezett minél hamarább lepergetni. A fény olyan
kegyetlenül hullott le a mozdulatlan égről, hogy csak egyetlen vágyam volt –
elbújni a tekintete elől, s zavaromat csak növelte maga az alvó víztükör is,
amelynek a bogarak egyre gyötörték az álmát, s amely valószínűleg valami
képzelt Maelströmről álmodozott, mivel úgy látszott, hogy a horogdugót teljes
sebességgel viszi a vízben tükröződő ég hallgatag sík területén; már-már
függőlegesen állt, készen arra, hogy elmerüljön, és én azon gondolkodtam, nem
törődve a megismerkedés vágyával, se félelmével, nem kéne-e értesítenem
Swann kisasszonyt, hogy a hal már pedzi – amikor apám s nagyapám hívására
szaladva kellett őket utolérnem, mert már kezdtek nyugtalankodni, mért nem
követem őket a kis úton, amely a mezők felé vezet, s ahová ők rég befordultak.
Ez az út szinte zsibongott a galagonya illatától. Olyan volt a sövényük, akár egy
sor kápolna, amelyek szinte eltűntek felhalmozott virágaik oltári zuhataga alatt;
alájuk pedig a nap olyan fénykockákat teregetett, mintha egy üvegablakon
bocsátotta volna át a fényét; a galagonya illata éppoly kenetesen áradt s éppolyan
határolt formában, mintha csak ott álltam volna a Mária-oltár előtt, s maguk az
egyes virágok éppen olyan díszesen és szórakozottan tárták széjjel porzóik
csillogó bokrétáját, a késői gót stílusnak e finom és sugárzó cifraságait, akár a
templomi virágdíszek, melyek a karzat karfáját vagy az üvegablakok keresztfáját
díszítik, fehéren és húsosan, mint a földieper szirmai. Hozzájuk képest mily
naivaknak s parasztiaknak látszanak majd a vadrózsa nemsokára szintén nyíló
virágai, amelyek éppúgy bevirágozzák e falusi ösvényt a napfényben, alig piros
derekuknak mintázatlan selymében, amelyet egy kis szellő is széjjelfújhat.
De hiába maradtam a galagonyabokrok előtt, hogy beszívjam, elveszítsem,
aztán újra megtaláljam láthatatlan és állandó illatukat, hogy elmémben is
megforgassam, bár az se tudta, mit kezdjen vele, hogy egyesüljek virágaik
fiatalos és víg ritmusával, amely éppolyan váratlan közökben szórta őket széjjel,
mint aminők bizonyos időközök a zenében – mindig ugyanazt a varázst leltem
bennük végtelen, kimeríthetetlen bőségben, de amelyet éppen olyan kevéssé
engedtek elmélyíteni, mint azok a melódiák, amiket százszor is eljátszunk, s
mégsem tudunk behatolni a titkukba. Egy percre elfordultam tőlük, hogy aztán
megint friss erővel közeledjek feléjük. A lejtőn, amely a sövény mögött
meredeken emelkedett a mezők felé, inkább egy-egy magányos pipacs, egy-egy
lustán elmaradt búzavirág után szaladgáltam, amelyek úgy díszítették itt a tájat,
mint egy faliszőnyeg szélét az a kis mezeivirág-motívum, amely majd csak a
szőnyegen bontakozik ki teljesen; itt, a lejtőn, még oly ritkák voltak – mint azok
a szétszórt házak, amelyek a közeli falut jelzik – és ők azt a végtelen síkságot
jelezték nékem, ahol a ringó gabona felett bárányfelhők úszkálnak az égen, s
egyetlen pipacs láttára, árbocra tűzött zászlójával, amely sötét és zsíros bójája
felett pirosan csapkodott a szélben, éppúgy megdobbant a szívem, mint azé az
utazóé, aki a mélyföldön észreveszi az első, javításra kivetett bárkát, s még
mielőtt meglátná, máris így kiált fel: „A Tenger!”
Aztán megint visszatértem a galagonyabokrok elé, mint az oly remekművek
elé, amelyekről azt hisszük, hogy majd talán jobban látjuk, ha egy ideig nem
nézzük őket; de hiába formáltam ernyőt kezemmel a szemem köré, hogy őket,
csak őket lássam, az az érzés, amelyet felébresztettek bennem, tovább is
bizonytalan és homályos maradt, nem tudott sehogy sem kialakulni s a
virágokhoz tapadni. A virágok nem segítettek ennek az érzésnek a
megvilágításában, más virágoktól pedig hiába kértem volna segítséget. Akkor
aztán, hogy oly örömet keltsen az unokájában, aminőt olyankor érzünk, amikor
kedves festőnknek egy, minden más művétől különböző művét látjuk, vagy ha
egy festményt mutatnak, amelynek még csak a vázlatát ismertük, vagy ha egy
zongorán hallott darab a zenekar színeivel felékítve járul elénk – nagyapám
maga mellé hívott, s rámutatva a tansonville-i park sövényére, így szólt:
„Tudom, mennyire szereted a galagonya virágát, nézd csak ezt a rózsaszínű ágat,
ugye, kedves?” Csakugyan rózsaszín bokor volt, még sokkal szebb, mint a
fehérek. Ez is ünnepi díszben várt ránk – az igazi, az egyházi ünnepeknek a
díszében, amelyek azért különbek a nagyvilági ünnepségeknél, mert valóban
ünnep- és szünnapok, míg emezeket egy esetleges szeszély bármilyen napra is
kitűzheti; de ez a dísz még dúsabb volt, mivel a virágok oly szorosan borították
el a bokrot, hogy egy csipetnyi helyet sem hagytak díszítetlenül, olyanformán,
mint a szalagrózsák egy rokokó pásztorboton, amellett „színesek” is voltak, ez
pedig Combray esztétikájában magasabb értéket jelentett, mert hisz a piactéri
boltban vagy Camus-éknél az árjegyzék is arról tanúskodott, hogy még a
teasütemény is drágább, hogyha rózsaszínű. Magam is többre tartottam a
rózsaszínű krémsajtot, amelyiken megengedték, hogy pár epret nyomhassak
széjjel. És lám, ezek a virágok is valami ehető dolog színét választották, vagy
egy olyan gyengéd színt, amely az ünnepi ruhákat is szebbé teszi, mivel a
gyermekek szemében az látszik a legnyilvánvalóbban szépnek, ami ilyen
ínycsiklandozón mutatja a felsőbbségét, s az ilyen színt még akkor is
elevenebbnek és természetesebbnek tartják, mikor már rég megértették, hogy mit
sem ígér a torkosságuknak, s hogy nem is a varrónő választotta. Persze mindjárt
megéreztem, akár a fehér bokrok előtt, de most mélyebb elragadtatással, hogy a
galagonyáknak ezt az ünneplő szándékát nem afféle mesterkélt emberi
számítgatás hozta létre, hanem maga a természet fejezte ezt ki ilyen ösztönösen s
oly naivul, mint egy falusi boltosasszony, aki egy úrnapi kápolnát díszít, s a
bokrot agyonterheli ilyen nagyon is gyengéd színű s vidékiesen cifra kis
rózsákkal. Az ágak végén, akárcsak azok a kis rózsabokrok, amelyeknek vékony
lángja, csipkepapírba rejtett cserepekben, ott fénylett nagy ünnepekkor a
főoltáron, ezer apró kis bimbó nyüzsgött, halványabb színben, mint a virágok;
félig nyitott szirmaik közét, mint egy rózsaszín márványkehely mélyét, vérpiros
foltok tarkázták, s így még inkább elárulták, mint maguk a virágok, ennek az
ágnak oly sajátos, oly ellenállhatatlan lényegét, amely bárhol rügyezett és
akárhol virágzott is, mindig csak rózsaszínbe takarózott. A sövénybe fonódva, de
éppolyan elütőn tőle, mint egy ünneplő ruhás lány otthon maradt háziruhás
társnői között, készen májusra, Mária hónapjára, amelynek, úgy látszott, hogy
máris eleven része – így ragyogott s mosolygott friss rózsaszín köntösében e
gyönyörű katolikus virágbokor, a galagonya.
A sövényen túl, a park belsejében, árvácskával, jázminnal és verbénával
szegett fasor látszott; itt-ott violák tárták szét köztük harmatos erszénykéiket, a
régi kordovai bőr illatos és fakó rózsaszínében, míg a fasor kavicsán zöldre
festett öntözőcső kígyózgatott, amely ott, ahol át volt lyukasztva, sokszínű,
prizmás kis cseppjeivel függélyes legyezőt emelt a nedvességtől átitatott illatú
virágok fölé. Egyszerre csak megálltam, többé mozdulni se tudtam, mint mikor
egy látomás nemcsak a tekintetünket köti le, hanem mélyebb felfogásunkat,
egész lényünket is lefoglalja. Szemben velünk, kezében kertészásóval s mintha
csak sétáról jönne, egy vörhenyesszőke hajú kislány emelte ránk a tekintetét, s
felénk forduló arcán jól láthattam a rózsaszínű szeplőket. Sötét szeme csak úgy
csillogott, s mivel ekkor még nem tudtam s azóta se tanultam meg, mint
korlátozzak egy erős élményt pusztán tárgyi elemeire, egyszóval, mint ahogy
mondják, nem volt elég „megfigyelőképességem”, hogy meg tudjam állapítani a
kislány szemének a színét – sokáig, ahányszor csak rágondoltam, úgy
emlékeztem a szeme fényére, mint az eleven azúréra, mert hogy a haja meg
szőke volt: és így ha talán nem lett volna olyan sötét a szeme – ami már első
látásra is olyannyira feltűnő volt nála –, sosem lettem volna olyan sajátosan
szerelmes, mint ahogy valóban az lettem, éppen szeme kék színébe.
Néztem, azzal a tekintettel, amely nemcsak a szem szószólója, hanem
amelynek ablakán minden érzék kihajol, szorongva s mintegy megkövülten –
azzal a bizonyos tekintettel, amely fogni, rabul ejteni, elragadni szeretné ezt a
testet és vele a lelkét is; aztán mivel nagyon féltem, hogy apám meg nagyapám,
ha meglátják ezt a kislányt, bármelyik percben elhívhatnak, s azt mondják,
szaladgáljak őelőttük – egy második s öntudatlanul rimánkodó tekintetet is
vetettem rá, amely próbálta rávenni, hogy figyeljen rám, ismerjen meg!
Szembogarát előre- és oldalvást irányította, hogy tudomást vehessen
nagyapámról és apámról is, s bizonnyal azt a benyomást kelthettük benne, hogy
nevetségesek vagyunk, mert elfordult s félreállt közömbös és megvető képpel,
hogy még az arcát is kivonja nagyapámék szemszögéből; s mialatt ők
továbbmentek, és a kislányt észre se véve, már engem is elhagytak, a kislány a
tekintetét egész hosszában rám irányította, különösebb kifejezés nélkül, mintha
szinte meg se látna, mindamellett mereven és rejtőzködő mosollyal, amit én, a
jólneveltségről kapott fogalmaim szerint, csakis a sértő megvetés
bizonyságaként értelmezhettem; ugyanakkor a kezével illetlen mozdulatot
kísérelt meg, aminek – ha tanúk előtt s ismeretlen személynek volt szánva – az a
Művelt Társalgó, akinek illemkönyvét magamban hordtam, csak egyféle
értelmet, a szándékos neveletlenségét tulajdoníthatta.
– Gyere már, Gilberte, mit csinálsz ottan? – kiáltotta feléje éles és parancsoló
hangon egy hölgy, akinek fehér ruháját eddig még csak észre se vettem, s akitől
némi távolságra egy vászonruhás és ismeretlen úr kidülledt tekintetével
találkoztam; a kisleány egyszerre abbahagyta a mosolygást, s anélkül, hogy az
én irányomban csak egyszer is hátranézett volna, fogta az ásót és már ment is,
áthatolhatatlan, engedő s alattomos arckifejezéssel.
Így szállt fel előttem legelőször ez a név, a Gilberte neve, amely mint egy
talizmán, talán lehetővé teszi, hogy egyszer majd megtaláljam azt, akit élő
személlyé tett, s aki egy pillanattal előbb csak bizonytalan kép volt, semmi más.
Így szállt fel a violák és a jázminok felett elhangozva, friss és fanyar ízével, mint
a zöld öntözőcső cseppjei, átitatva, besugározva s elszigetelve ezt a légövet
annak az élettitkával, akit a vele együtt élő, vele utazó boldogoknak jelent; s
kitárva a rózsaszínű galagonya tövében, a vállammal egy magasságban, annak a
meghittségnek a lényegét, amely ez ismeretlen lények s az ő titokzatos élete közt
van, és ahova, úgy látszik, énnekem sohase lesz bejárásom.
Egy percre (mialatt eltávolodtunk, s nagyapám így dörmögött: „Szegény
Swann, micsoda szerepet játszatnak vele: elküldik, csak hogy az asszony
egyedül maradhasson a Charlusával, mert ő az, mindjárt felismertem! És még ezt
a kislányt is belekeverik a gyalázatukba!”) az a benyomás, melyet Gilberte
anyjának zsarnoki hangja keltett bennem, s az a tény, hogy Gilberte nem felelt
rá, vagyis hogy engedelmeskedni kénytelen, tehát mégsem áll felette mindennek
és mindenkinek, némileg enyhített a szenvedésemen, sőt, egy kis reménységet is
adott, s egyúttal csökkentette a szerelmemet. De ez a szerelem csakhamar újra
felülkerekedett bennem, mint valami ellenáram, aminek révén az én meggyötört
szívem vagy Gilberte magasságára akart jutni, vagy pedig lerántani őt
önmagához. Szerettem, bántam, hogy se időm, se módom nem volt a
megsértésére, arra, hogy fájdalmat okozzak neki, hogy kényszerítsem a rám való
emlékezésre. Olyan szépnek találtam, hogy szerettem volna visszatérni s
odakiáltani néki vállvonogatva: „Ha tudná, milyen csúfnak találom, milyen
furának, milyen undoknak!” Azért mégiscsak továbbmentem s magammal
vittem mindörökre – mint annak a boldogságnak először felmerült mintáját,
amely a természet megszeghetetlen törvényeinek parancsából a magamfajta
gyermekeknek mindig elérhetetlen marad – egy kis vörös hajú lány képét,
rózsaszín szeplőfoltokkal a bőrén, ásóval a kezében és mosolyogva, miközben
hosszú, alattomos és kifejezéstelen tekintetet vet rám. S az a varázs – amelyet
végigárasztott a neve e helyen, a rózsaszín galagonyák tövében, ahol egyszerre
hallottuk, mármint ő is, meg én is – máris bevont, átitatott, megillatosított
mindent a közelében, nagyszüleit, akit az én százszor boldog nagyszüleim még
igen jól ismerhettek, a tőzsdének, a hites tőzsdehivatalnak oly mennyei
mesterségét és még a Champs-Élysées fájdalmas légkörét is, ahol Párizsban
lakott.
„Léonie – mondta nagyapám odahaza –, kár, hogy az imént nem lehettél
velünk. Rá sem ismernél Tansonville-re. Ha mertem volna, vágtam volna néked
egy rózsaszínű galagonyaágat; tudom, mennyire szereted a színét.” Nagyapám
így adott hát számot a sétánkról Léonie nénémnek, akár azért, hogy
szórakoztassa, akár mert még mindig remélte, hogy talán rábírhatja egy kis
sétára. Léonie néném régebben igen szerette ezt a birtokot, amellett Swann
látogatásait még akkor is fogadta, mikor már mindenki elől elzárkózott. S mint
ahogy Swann-nak is azt izente, ahányszor csak érdeklődött (egyedül Léonie
nénémhez próbált közeledni a családunkban), hogy épp akkor igen fáradt, de
legközelebb szívesen látja – ugyanígy mondta mostan is: „No, jó, ha egyszer
szép idő lesz, elmegyek kocsin a park kapujáig.” Amit mondott, őszintén
mondta. Szerette volna viszontlátni Tansonville-t is, meg Swannt is, de ennek a
vágya is elég volt maradék erejének; a vágy megvalósítása már meghaladta
képességeit. Hébe-hóba a szép idő kis frisseséget adott néki, olyankor felkelt, fel
is öltözött; de még a másik szobában sem volt, máris kifáradt s ágyába
kérezkedett. Az ő számára megkezdődött – korábban, mint rendesen – az
öregkornak az a nagy lemondása, amely már készül a halálra, s beburkolózik a
gubójába, s amelyet, ha az élet vége jó sokáig elhúzódik, éppúgy meg lehet
figyelni az egymást legjobban szerető régi szerelmesek között, mint akár a
legszellemibb szálakkal egybekapcsolt barátoknál – akik egy bizonyos életkor
után nem utaznak s nem mennek el hazulról, hogy lássák egymást, levelet se
váltanak, s tudják, hogy ezen a világon többé már nem fognak érintkezni.
Nagynéném biztosan jól tudta, hogy sose fogja már látni Swannt, s hogy a házát
se hagyja már el soha, de ezt a végleges elzárkózást épp az tette néki könnyűvé,
aminek azt a mi szemünkben még fájdalmasabbá kellett volna tenni: ugyanis
erre az elzárkózásra erejének minden nappal megállapítható fogyása
kényszerítette, ez pedig azzal, hogy minden tettét, a legkisebb mozgását is
fáradsággá, szenvedéssé változtatta, nagynéném elszigeteltségét, tétlenségét,
hallgatását a pihenés jótevő és áldott enyhületével ringatta.
Léonie néném nem nézte hát meg a rózsaszínű galagonyasövényt, de én azért
a szüleimtől folyton kérdeztem, mikor megy már oda, vagy pedig hogy azelőtt
gyakran járt-e Tansonville-be, csak hogy minél többet halljak Swann kisasszony
szüleiről és nagyszüleiről, akik az én szememben afféle félisteneknek látszottak.
Ezt a nevet, a Swann nevét, amelyet már-már mitológiai névnek véltem, alig
vártam, hogy szüleim beszélgetés közben kiejtsék; én magam nem mertem
előhozni, de oly témákra vezettem őket, amelyek mindig közel jártak Gilberte-
hez és a családjához, esetleg rájuk is vonatkoztak, s olyankor nem éreztem
magam tőle nagyon is távoli számkivetésben; s tettetve például, mintha azt
hinném, hogy nagyapám hivatala már előtte is a családunké volt, vagy hogy a
rózsaszín galagonyasövény, amelyet Léonie néném is akart látni, községi
területen foglal helyet, kényszerítettem apámat, hogy igazítsa helyre az
állításomat, hogy mintegy magától mondja s az én akaratom ellenére:
„Dehogyis, ez a hivatal a Swann édesapjáé volt, az a sövény a Swann-parkhoz
tartozik.” Olyankor szinte kénytelen voltam újrakezdeni a lélegzetvételt,
olyannyira fojtogatott ez a név ott, ahol rám nehezült s ahol mindig belém volt
írva – ez a név, amely, ha a fülembe hangzott, teljesebbnek tetszett minden más
névnél, mivel csordultig telítve volt mindazokkal az alkalmakkal, amikor jó
előre s gondolatban próbáltam kiejteni. Mindannyiszor oly örömet szerzett e név
kiejtése, hogy szinte röstelltem, mért is merem követelni a szüleimtől, mert hisz
oly nagy volt ez az öröm, hogy tőlük csak fáradságot kívánhatott a megszerzése,
mégpedig minden kárpótlás nélkül, mivel őnékik ez nem volt öröm. Akkor meg
csupa tapintatból más témára tértem át. Meg erkölcsi aggályból is. Mindazt a
különös kísértést, amit a Swann névbe képzeltem, meg is leltem benne újra,
valahányszor szüleim kiejtették. Ilyenkor aztán hirtelen arra kellett gondolnom,
hogy szüleimnek is bizonyosan ugyanazt kell érezniük benne, hogy ők is az én
szempontomból ítélik meg ezt a dolgot, hogy meglátják, megbocsátják, vállalják
az ábrándjaimat, s hirtelen oly nyomorultnak éreztem magam, minthogyha csak
legyűrtem és megrontottam volna őket.
Ebben az évben, hogy szüleim kissé korábbra tűzték ki a Párizsba való
visszatérés napját, az utazás reggelén, miután nagy gondosan kibodorították
fürtjeimet, új kalapot nyomtak a fejemre s egy vattázott bársonyköpenyt
terítettek a vállamra – mindezt a fényképész kedvéért –, anyám soká hiába
keresett, míg végre a Tansonville-be vezető kis kapaszkodón talált rám, ahol
könnyek közt mondtam búcsút a galagonyabokroknak, átölelve két karommal a
bokrok szúrós ágait, s mint egy Racine-tragédia szerencsétlen hősnője, aki
szeretne szabadulni hiúságos ékeitől, lábbal tapostam hajcsavarítóim s vadonatúj
kalapomat, hálátlanul azzal az alkalmatlankodó kézzel szemben, amely pedig
annyi gonddal díszítette fejemet és fürtjeimet. Anyámat nem hatották meg a
könnyeim, viszont a besüppesztett kalap s az új köpeny elvesztése hangos
kiáltásra késztette. De én nem is hallottam: „Ó, szegény kis galagonyáim –
szavaltam egyre sírdogálva –, ugye, ti nem volnátok ilyen rosszak s nem
kényszerítenétek a távozásra? Ti engem sohase bántottatok. Ígérem, mindig is
szeretlek benneteket!” S letörölve könnyeimet, megfogadtam, hogy ha nagy
leszek, nem követem más felnőttek oly oktalan életmódját, s még Párizsban is,
ha jön a tavasz, látogatások s együgyű szalonfecsegések helyett inkább vidékre
utazom, hogy lássam a legelső galagonyákat.
Ha már egyszer a mezőre értünk, többé nem is hagytuk el a méséglise-i séta
végéig. A szél, láthatatlan csavargó, szüntelenül átfutott rajta – a szél, amelyet én
Combray külön géniuszának tartottam. Ahányszor csak megjöttünk, nem is
éreztem, hogy Combray-ban vagyok, míg nem láttam, mint szaladgál szüntelen a
barázdákban, s én is nem szaladgálhattam őutána. Méséglise felől a szél mindig
a mi oldalunkon volt, ezen a felduzzadt síkon, ahol mérföldeken át sem
találkozhatott emelkedéssel. Tudtam, hogy Swann kisasszony gyakran ment
Laonba, mindig pár napra, s jóllehet Laon sok mérföldre volt, az akadály hiánya
kiegyenlítette a távolságot, amikor forró délutánokon ugyanaz a szellő játszott a
horizont legmélyétől a legtávolabbi búzatáblákig, s ugyanaz hullámzott, mint
egy áradat, az egész végtelen területen, hogy aztán zizegve s langyosan pihenjen
el a lábamnál, a lóhere s a lucerna között; ez a síkság, amely a kettőnké volt,
minthogyha csak közelített, egyesített volna bennünket, s elgondoltam, hogy ez a
szellő őt is megcirógathatta útja közben, hogy talán valami izenetet susoghat a
fülembe, bár nem érthettem – s megcsókoltam csak úgy útközben. Bal felől egy
falu volt, amelyet Champieu-nek hívtak (Campus Pagani a plébános szerint).
Jobb felől, a vetésen túl, Saint-André-des-Champs templomának két faragott s
falusias tornya látszott, mindkettő hosszúkás, pikkelyes, magház módra
cserepezett, vésett vonalas, sárguló színű s dudoros, mint két búzakalász.
Ugyanitt, szabályos közökben s levelük utánozhatatlan díszei közt, amelyek
minden más gyümölcsfa levelétől megkülönböztetik, az almafák tárták széjjel
virágjuk fehér selyemszirmát, vagy pedig csokrokban aggatták fel félénk és
piruló bimbóikat. Először Méséglise felől láttam azt a kerek árnyékot, amelyet
az almafák a napfényes talajra rajzolnak, nemkülönben azokat a megfoghatatlan
aranyselymeket, amelyeket az alkonyi nap sző ferdén a leveleik alá, s amelyeket
apám botja kettétépett, de nem tudott félretéríteni.
Olykor a délutáni égen úgy szállt fel a fehér hold, mint egy felhő, fénytelenül,
lopakodva, akár egy olyan színésznő, akinek nincs itt még az ideje, és aki a
nézőtérről, utcai ruhában nézi társait, a háttérbe vonulva, mert nem akarja, hogy
észrevegyék. Szerettem viszontlátni a képét festményeken és könyvekben, de,
legalább eleinte, mielőtt Bloch barátom szememet és értelmemet finomabb
harmóniákhoz nem szoktatta, ezek a művészi alkotások igen különböztek még
azoktól, amelyeken ma látnám valóban szépnek a holdat, s amelyeken akkoriban
nem tudtam volna még felismerni. Ilyen volt például egy Saintine[61]-regény
vagy Gleyre[62]-nek egy tájképe, ahol a hold az égbolton határozott ezüstsarlót
ábrázol – vagyis az oly műalkotások, amelyek éppoly naivul hiányosak, mint az
én akkori benyomásaim, s amelyeknek a szeretetét nagynénéim nehezen is tűrték
nálam. Ők ugyanis úgy vélekedtek, hogy a gyermekek szeme elé csakis az oly
művek valók, s csakis az oly műveknek szeretete vall jó ízlésre, amelyeket érett
korban végleg meg fognak szeretni. Bizonyosan azt hitték, hogy az esztétikai
érdem olyan, mint egy kézzelfogható tárgy, amit ha nyitott szemmel nézzük,
lehetetlen meg nem látni, s nincs szükség arra, hogy egyenértékét lassan érleljük
önmagunkban.
Ugyancsak Méséglise felől, Montjouvainban lakott Vinteuil, egy tó szélén
épült házban, amely egy cserjés lejtőnek támaszkodott. Éppen ezért több ízben
találkoztunk a lányával, aki őrült iramban mindig egy kis buggy-t hajtott. Egy
bizonyos évtől kezdve már nem láttuk egyedül, hanem egy idősebb barátnőjével,
akinek rossz híre volt mifelénk, s aki egy nap véglegesen betelepedett
Montjouvainba. A környéken így beszélték: „Szegény Vinteuil, mily vakká teszi
az apai szeretet, nem látja, amit mesélnek, s megengedi a lányának, ő, aki nem
tűr egy illetlen szót, hogy egy ilyen teremtés éljen velük egy födél alatt. Azt
mondja, nem mindennapi nő, valóságos aranyszív, s ha művelte volna magát,
nagyszerűen érvényesülhetne a zenével. Holott pedig biztos lehet, hogy nem
zenét tanul a lányával.” Vinteuil csakugyan így beszélt; s különös, mennyire
bámulják a szülők annak a lelki jó tulajdonait, akinek a gyermekükkel nem lelki
kapcsolatai vannak. A testi szerelem, amelyet oly igazságtalanul ítélnek meg,
annyira rábír minden lényt arra, hogy jósága vagy önzetlensége legkisebb
porcikáját is kifejezze, hogy ezek a jó tulajdonok a közvetlen környezetben is
felfénylenek. Percepied, a combray-i doktor, aki vastag hangjával és vastag
szemöldökével könnyen utánozhatta az intrikus szerepét, bár egyébként külsőleg
nemigen volt alkalmas rá, anélkül, hogy ártott volna megdönthetetlennek látszó s
meg nem érdemelt hírnevének, amely meg tüskés, de jószívű öregúrként
emlegette – könnyekig meg tudta nevettetni a plébánost és mindenkit, amikor
goromba hangon így beszél: „No lám, azt mondják, muzsikál a barátnéjával,
Vinteuil kisasszonnyal. Maguk ezen csodálkoznak. Én nem tudom, mit higgyek.
Tegnap is mondta az öreg Vinteuil. Végre is joga van hozzá a lánynak, hogy
szeresse a muzsikát, hát nem? Én se tudnám útját állni a gyermekeim művészi
hivatásának. De Vinteuil se, ahogy látom. Meg aztán ő is muzsikál ám a leánya
barátnéjával! Hej, hogy mennyit muzsikálnak abban a kis putriban! De mit
nevetnek; ha mondom, hogy túlságosan sokat muzsikálnak. Nemrég is a temető
mellett találkoztam az öreggel. Ha látták volna: alig állt a lábán!”
Azok, akik akkoriban láthatták, éppúgy, mint mi is, hogyan kerüli el Vinteuil
valamennyi ismerősét, hogy fordul el, ha észreveszi őket, hogy öregszik meg pár
hónap alatt, hogy merül el bánatában, hogy lesz képtelen minden másra, mint
leánya boldogságának közvetlen biztosítására, s hogy tölt el egész napokat
felesége sírja előtt – egykettőre megérthették, hogy fájdalma lassan a sírba viszi,
és hogy tudomása lehet a szállongó pletykákról. Ismerte őket, talán hitt is nékik.
Nincsen tán ember, ha mégoly erényes, akit bonyolult körülmények ne
kényszeríthetnének arra, hogy egyszer épp azzal a bűnnel éljen szoros
meghittségben, melyet a leghatározottabban elítél – bár egyébként egészen fel
sem ismeri ezt a bűnt, amely, hogy a közelébe férkőzhessen és meggyötörhesse,
mindenféle sajátos körülmény mögé rejtőzik, egy olyan lény furcsa szavai,
rejtélyes magatartása mögé, egy este, akihez, ettől eltekintve, a szeretet ezer
szála fűzi. De az oly embernek, mint Vinteuil, még nagyobb szenvedést
jelenthetett az ily helyzetbe való belenyugvás; különben is tévesen hiszik, hogy
ez csak a bohém világ kizárólagos velejárója, mert hiszen mindig ez a helyzet,
ahányszor épp a bűnnek szüksége van megfelelő helyre és biztonságra – a
bűnnek, melyet a természet is kivirágoztathat egy gyermeknél, néha csak azzal,
hogy összekeveri, mint akár a szeme színét, az apa és az anya erényeit. Abból
azonban, hogy Vinteuil ismerte tán lánya életmódját, egy cseppet sem
következik, hogy kevésbé imádta volna. Abba a körbe, ahol a hitünk él, a tények
nem tudnak behatolni, mert hisz e hitet nem ők hozták létre, és így nem is
semmisíthetik meg; állandóan meghazudtolhatják s mégse tudják meggyengíteni
– s hiába jön egy családra a bajok és betegségek lavinája, semmi se törheti meg
benne az isteni jóságba vagy a háziorvos tehetségébe vetett hitet. Viszont ha
Vinteuil lányát és magát is a nagyvilág szempontjából, jó hírnevük
szempontjából nézte, ha próbált abba a rangba helyezkedni, ahova lányával
együtt a közvélemény sorolta, olyankor társadalmi téren éppoly szigorúsággal
ítélkezett, mint Combray-nak vele szemben legellenségesebb lakója, olyankor
leányával együtt lent a mélyben látta magát, s modorában azóta lett oly alázatos
és tiszteletadó a nála magasabban állókkal szemben, akiket alulról, a mélyből
látott (még akkor is, ha mindaddig mélyen őalatta álltak), s azóta erőlködött
olyan nagyon, hogy feljusson hozzájuk, ami minden süllyedésnek szinte gépies
velejárója. Egyszer, hogy Swann-nal sétáltunk egy combray-i utcában, Vinteuil,
aki egy másik utcából jött, oly hirtelenül került elénk, hogy már nem volt ideje
kikerülni bennünket; s Swann, azzal a nagyvilági s büszke irgalomérzéssel,
amely az erkölcsi előítéletek általános széthullása közben más emberek
gyalázatát csak jó alkalomnak látja az irántuk gyakorolható jóindulat
bizonyítására, mert hisz ennek a tanúsága annál hízelgőbb arra nézve, aki ezt
mással érezteti, minél értékesebb annak, aki e jóindulat részese – sokáig
elbeszélgetett Vinteuil-jel, akivel szóba sem állt azelőtt, s megkérte, mielőtt
elvált tőlünk, küldje el hozzájuk a lányát, hadd játsszon kicsit Tansonville-ben.
Ez a meghívás két évvel előbb felbőszítette volna Vinteuil-t, míg most a hála
olyan erős érzésével töltötte el, hogy azt hitte, tapintatlan lenne, ha nem fogadná
el. Mert Vinteuil a Swann szeretetreméltóságát oly kedvesnek s oly
megtisztelőnek találta a lányával szemben, hogy azt hitte, talán jobb lesz, ha nem
él az alkalommal, mivel így legalább megmarad jóleső és platonikus
elégtételnek.
– Milyen finom, elragadó ember! – mondta nekünk Swann távozása után,
azzal a rajongó lelkesedéssel, amellyel csinos és szellemes polgárasszonyok csúf
és buta hercegnőkért rajonganak. – Milyen finom, kedves ember! Milyen kár,
hogy annyira lehetetlen módon házasodott!
És lám, milyen álszenteskedők még a legőszintébb emberek is, milyen
könnyen félretolják a másról való véleményüket addig, amíg beszélnek vele, s
milyen hamar kimondják, ha már egyszer nincs előttük – szüleim Swann
házasságán Vinteuil-jel együtt bánkódtak, azoknak az elveknek és
illendőségeknek a nevében (már azzal is, hogy vele együtt, mint hasonló
meggyőződésű úriemberek hivatkoztak rájuk), amelyek ellen úgy színlelték,
mintha magától értetődnék, hogy mit sem hibáznak Montjouvainban. Vinteuil
nem küldte el a lányát Swannhoz. S Swann sajnálta ezt a legjobban. Mert
ahányszor találkozott vele, utólag mindig eszébe jutott, hogy régóta szeretne
érdeklődni nála valaki felől, akit szintén Vinteuil-nek hívnak, s valószínűleg
rokona. Ezúttal meg is fogadta, hogy nem fogja elfeledni, mit mondjon néki, ha
majd egyszer elküldi a leányát Tansonville-be.
Mivel a két combray-i séta közül a Méséglise felőli rövidebb volt, s
bizonytalan időben ezért választottuk ezt az oldalt, a méséglise-i éghajlat inkább
esősnek számított, s ezért a roussainville-i erdő szélét nem is vesztettük el szem
elől, mert hisz ennek a sűrűjében mindenkor találhattunk menedéket.
Olykor a nap elbújt egy felhő mögé, elrontotta ovális formáját s aranyszínbe
vonta a szélét. A mezők világossága nem, de ragyogása egyszerre megszűnt, s
mintha minden élet is egyszerre kialudt volna bennük, míg Roussainville-nek, e
kis falunak fehér körvonalai szinte lesújtó határozottsággal rajzolódtak az
égboltra. Egy-egy varjú egy kis szellőre felrepült, majd messzebbre szállt le, s a
fehéredő éggel szemben a távoli erdők kékje mostan sokkal kékebbnek látszott –
mint azok az egy színben s árnyalatosan festett képek, amelyek egyes régi házak
ablakközeit díszítik.
Máskor meg esni kezdett az eső, amellyel már a kapucinus barát is
fenyegetőzött, a falusi órásmester kirakatában; az esőcseppek úgy hulltak le
sietős sorokban az égről, mint a vándormadarak, amelyek egyszerre repülnek el.
Nem válnak el egymástól, nem szállnak ide-oda gyors útjukon, hanem
mindegyik kitart a helyén, magához vonja az utána jövőt, s az ég homályosabb
lesz tőlük, mint a fecskék távozásakor. Ilyenkor bemenekültünk az erdőbe. Ha az
esőcseppek útja valahára végződni látszott, néhányan azért még mindig jöttek,
gyengébben, lassúbban, mint a többi. De akkor már előbújtunk, mert a cseppek
szívesen játszadoznak a falombokkal, s a föld már majdnem száraz volt, amikor
még nem egy csepp mulatozott a levelek erezetén, majd a levél hegyén csüngve,
egy pillanatra megpihenve és a napfényben felragyogva hirtelen lesiklott az ág
végéről s épp az orrunk hegyére pottyant.
Nemegyszer meg a kőszentekkel és a pátriárkákkal keveredve, a Saint-André-
des-Champs-templom bejárója alá menekültünk. Mennyire francia volt ez a
templom! A kapu fölött a szentek meg a francia lovag királyok, kezükben egy-
egy liliommal, a menyegzők s a temetések oly módon voltak ábrázolva, mint
ahogyan a Françoise képzeletében élhettek. A kőfaragó éppúgy mesélt bizonyos
históriákat Arisztotelészről és Vergiliusról, mint Françoise, ha a konyhában
Szent Lajost kezdte emlegetni, oly hangon, mintha személyes ismerőse lett
volna, s azért, hogy megszégyeníthesse vele kevésbé „igazságos” nagyszüleimet.
Érezni lehetett mind a kettőn, a középkori művészen éppúgy, mint a középkori
parasztasszonyon (aki a tizenkilencedik században is élt még), hogy a régi vagy
keresztény történetről való fogalmaik, amelyek éppoly megbízhatatlanok, mint
amilyen kedvesek voltak, nem könyvekből kerültek hozzájuk, hanem egy ősi,
közvetlen, szakadatlan, szóbeli, formája vesztett, felismerhetetlen és eleven
hagyományból. A templom gót szobrai közt még egy combray-i figurát fedeztem
fel, átlényegült és prófétai formájában: a fiatal Théodore-t, Camus fűszeres
inasát. Françoise is úgy megérezte benne a földit és a kortársat, hogy amikor
Léonie néném a rendesnél gyengébb volt, és Françoise nem tudta egyedül
átfektetni vagy a székébe vinni, sohasem a konyhalányt hívta – nehogy az
megkedveltesse magát a nénémmel –, hanem mindig csak Théodore-t. S bár a
fiút a faluban nagy betyárnak tartották és joggal, mégis annyira telítve volt a
templomi faragványok lelkével s főképpen a tiszteletnek azzal a sajátos
érzetével, amely Françoise véleménye szerint minden szegény betegnek, az ő
„szegény asszonyának” is dukál, hogy ha csak segítette felemelni néném fejét a
vánkoson, éppoly naiv és lelkes volt az arca, mint azoké az angyalkáké a
templom domborművein, akik kezükben gyertyával a haldokló Szentszűz körül
szorgoskodnak – minthogyha e kőbe vésett, meztelen és szürkés arcok
éppolyanok volnának, mint az erdők télidőben, vagyis afféle álmodó s
felhalmozott tartalékok, amelyek az életben számtalan népi arcban élednek újjá,
éppen olyan ájtatos és egyben ravaszkás arcokban, mint a Théodore-é, s amelyek
még pirosak is, akárcsak egy érett alma. Egy női szent meg nem a kőhöz volt
kötve, mint ezek a kis angyalok, hanem a kapuból kiválva, emberfölötti
magasságban s úgy állva az alapzatán, mint valami zsámolyon, hogy megvédje
lábát a talaj nedvessége ellen – éppen olyan telt arcú volt s kemény mellű,
dagadozó leple alatt (érett szőlőfürt gyanánt durva védőburkában), éppoly
keskeny homlokú, rövid és dacos kis orrú, mélyen ülő szemgolyókkal s erős,
bátor és érzéketlen arccal – mint maguk a Combray-vidéki fiatal
parasztasszonyok. E hasonlóság, amely a szobornak annyi váratlan bájt
kölcsönzött, gyakran be is bizonyosodott egy-egy falusi lány révén, aki, mint mi,
a mezőről ide a kapu alá menekült, s akinek a jelenléte, akárcsak azoké a
falgyomoké, amelyek a kőbe vésett lombok mellett zöldelltek, mintha csak arra
szolgált volna, hogy megengedje a művészetnek a természettel való egybevetését
s a műalkotás igazának a megállapítását. Előttünk a messzeségben Roussainville
látszott, az ígéret vagy az átok földje, Roussainville, melynek falai közé
egyetlenegyszer sem hatoltam, s amelyet, hogyha már az eső a mi számunkra rég
elállt, a zivatar lándzsái tovább büntettek, mint egy bibliai falvat, sűrűn és ferdén
csapkodva lakóinak hajlékaira; hogyha pedig az Atyaisten mégis megbocsátott
néki, akkor mint egy oltáriszentségtartó nem egyforma hosszú sugarait, úgy
árasztotta rá megint felfénylő napja rostos fényszálait.
Némelykor teljesen rossz idő lett, így hát haza kellett térnünk s a szobába
zárkóznunk. Itt-ott messze a mezőn, melyet a nedvesség és a homály a tengerhez
tett hasonlóvá, egyes elszigetelt házak úgy csillogtak egy-egy éjbe s vízbe merült
domb oldalán, mint apróka hajók, melyek begöngyölték a vitorláikat, és most
egész éjszakára mozdulatlanok maradnak a nyílt tengeren. De hát mit bántuk az
esőt, mit bántuk a zivatart! Nyáron a rossz idő nem más, mint az állandó s rejtett
szép időnek múló és felületes szeszélye, azé a nyári szép időé, amely annyira
különbözik a télnek oly bizonytalan s megfoghatatlan szép idejétől, s amely épp
a télivel szemben, szilárdan megveti a lábát a föld sűrű lombozataiban; hiába
csorog rajtuk az eső, sose tudja megdönteni állandó örömük ellenállását, mert a
szép idő kitűzte, végig az egész évszakra, mindenütt, az utcákon, a házak és a
kertek falán lila vagy fehér színű selyemzászlóit! A kis szalonban üldögélve,
ahol a vacsora órájáig olvasással öltem az időt, hallottam, hogy csepeg az eső a
kerti gesztenyefákról, de tudtam, hogy ez a zápor csak fényesebbé teszi a
leveleiket, s hogy a lombok, mint a nyár zálogai, továbbra is itt maradnak, az
egész esős éjszakán át, hogy biztosítsák a szép idő folytonosságát; tudtam, hogy
hiába esik, azért holnap a tansonville-i fehérre festett korlát felett éppen annyi
kis szív alakú levél fog hajladozni, mint azelőtt; s egykedvűen nézegettem a rue
des perchamps-i magányos nyárfát, amely kétségbeesve köszönt s könyörgött a
zivatarnak – s egykedvűen hallgattam az utolsó dörgéseket a kert mélyén,
minthogyha csak galambok turbékoltak volna az orgonák között.
Ha már reggel is rossz idő volt, szüleim lemondtak a sétáról, és én otthon
maradtam. De aztán később magam szoktam ily napokon Méséglise-la-Vineuse
felé járni, különösen azon az őszön, amikor Léonie néném hagyatéka miatt
jöttünk Combray-ba, mert nagynéném mégiscsak meghalt, halálával igazat adva
azoknak is, akik azt állították, hogy életrendje addig gyengíti, míg egészen
megöli, s azoknak is, akik azt hangoztatták, hogy a baja nem képzelt, hanem
igenis szervi baj, s a kételkedők majd belátják, ha egyszer csakugyan
belepusztul; s halálával csak egyetlen lénynek okozott nagy fájdalmat, de ennek
igazán kegyetlent. Utolsó betegsége alatt, amely két hétig tarthatott, Françoise
egy percre se tágított az ágya mellől, még csak le se vetkőzött, nem engedte
gondozni senki mástól, és csak akkor hagyta ott, amikor eltemették. Akkor
értettük csak meg, hogy az állandó félelem, amelyben Françoise-nak élni kellett
nagynéném rossz szavai, gyanúja és haragja miatt, olyan érzést fejlesztett nála,
amelyet mi a gyűlöletének véltünk, holott pedig a rajongó tiszteleté és szereteté
volt. Az ő igazi asszonya, akinek elhatározásait lehetetlen volt előre látni, akinek
cselvetéseit oly nehéz volt kijátszani, akinek a jó szívét oly könnyű volt
meglágyítani, az ő úrnője, titokzatos és mindenható uralkodója nem volt többé.
Hozzá képest mi, többiek, édeskeveset számítottunk. Hol voltak már azok az
idők, amikor vakációzni kezdtünk Combray-ban, s amikor Françoise legalábbis
annyira tisztelt bennünket, mint nagynénémet. Ezen az őszön szüleim
mindenféle formasággal voltak elfoglalva, közjegyzőkkel, bérlőkkel kellett
folyton tárgyalniok, s nemigen maradt idejük a megszokott sétákra, amelyeket
egyébként is megnehezített az időjárás; így történt, hogy nélkülük sétálgattam
most Méséglise felé, egy nagy plédbe burkolózva, amely megvédett az eső elől,
s amelyet annál szívesebben vetettem a vállamra, mert éreztem, hogy skót
kockái megbotránkoztatják Françoise-t, akinek soha senki se tudta volna a fejébe
verni, hogy a ruha színének semmi köze sincs a gyászhoz – s akinek egyébként
sem igen tetszett a mi nénénkért mutatott bánatunk, mivel nem adtunk nagy
halotti tort, nem beszéltünk másképpen, ha róla vagy a haláláról volt szó, sőt, én
még dúdolgatni is merészeltem. Bizonyos vagyok, hogy egy könyvben – s e
tekintetben éppen úgy éreztem, mint Françoise – a gyásznak ily értelmezését,
mint a Roland-ének-ben és Saint-André-des-Champs templomkapuján
rokonszenvesnek találtam volna. Viszont mihelyt Françoise-t ott éreztem a
közelemben, az ördög arra ösztökélt, hogy mindjárt haragra ingereljem, kerestem
az ürügyet, csak hogy olyasmit mondhassak néki, hogy sajnálom a nénémet,
mert jó asszony volt, bár kissé nevetséges, de semmiképp sem abból az okból,
mivelhogy a nagynéném volt, hogy miattam százszor is nagynéném lehetett
volna, azért nyugodtan gyűlölhetném s halálán se bánkódnék – egyszóval csupa
olyasmit, amit egy könyvben egyszerűen képtelenségnek tartottam volna.
Ha olyankor Françoise telítve, akár egy poéta, mindenféle zavarosan áradó
gondolattal a bánatról és a családi emlékekről, azzal próbált mentegetőzni, hogy
nem tud mit felelni az én elméleteimre és azt mondta: „Én nem tudok ilyen
cifrán beszélni” – oly gúnyos és goromba józansággal élveztem a győzelmemet,
mint ahogyan Percepied doktor se jobban az övéit; s ha Françoise még
hozzátette: „Mégiscsak a falámiája, mégiscsak tisztelni kéne a falámiát” – én
csak a vállamat vonogattam és magamban így szóltam: „Mit is vitatkozom hát
egy ilyen műveletlen nőszeméllyel”; vagyis Françoise megítélésében azoknak a
kicsinyes szempontját fogadtam el, akik, míg elfogulatlanul elmélkednek,
mélységesen megvetik bizonyos embertársaikat, ugyanakkor azonban, az élet
egy-egy köznapi jelenetében, nagyon is képesek eljátszani ezeknek az
embereknek a szerepét.
Ezek az őszi sétáim már azért is kellemesek voltak, mivel mindig csak hosszú-
hosszú olvasás után fogtam hozzájuk. Mikor már végleg belefáradtam a délelőtti
olvasásba az ebédlőben, vállamra vetettem a plédet s elindultam: testem, amely
oly sokáig mozdulatlanságra kényszerült, viszont egy helyben telítődött
felhalmozott elevenséggel és gyorsasággal, utána, mint egy eleresztett csiga,
szükségét érezte annak, hogy mindezt minden irányban szétpazarolja. A
házfalak, a tansonville-i sövény, a roussainville-i erdő fái, a Montjouvain
mögötti cserjék nem egy bot- vagy esernyőütést kaptak, nem egy víg kiáltást
hallottak tőlem: mindez nem volt semmi más, mint megannyi zavaros eszme,
amelyek mintegy lázba hoztak s nem jutottak nyugalomra a napfényben, mivel
többre becsülték a lassú és nehéz megvilágosodásnál a közvetlen kiútnak, a
könnyebb levezetésnek az örömét. Élményeink leggyakoribb s úgynevezett
tolmácsolásai épp hogy csak megszabadítanak tőlük azzal, hogy bizonytalan
formában mintegy kihozzák őket belőlünk, ez pedig nemigen ismertet meg
bennünket a lényegükkel. Amikor próbálom összeszámolni, mi mindent is
köszönhetek a méséglise-i oldalnak, vagyis sorra mindazokat a szerény kis
felfedezéseket, amelyeknek éppen ez volt akár véletlen kerete, akár szükséges
sugalmazója, emlékszem, hogy legelőször éppen ezen a bizonyos őszön, egyik
ilyen sétámon, a montjouvaini cserjés lejtő táján vált előttem nyilvánvalóvá,
mennyire hiányzik az összhang egyrészt benyomásaink, másrészt szokásos
kifejezésük között. Amikor egyórai, esővel és széllel való víg harc után a
montjouvaini tó szélére értem, a nap egy kis cseréptetős kaliba előtt sütött ki,
ahol Vinteuil-ék kertésze a szerszámjait tartogatta, s a zápor mosta arany sugarak
most új fénnyel ragyogtak fel az égen, a fákon, a kaliba falain, s még mindig
nedves cseréptetőjén, amelynek a gerincén egy magányos tyúk sétálgatott. A
szél, amely erősen fújt, vízszintes irányban borzolgatta a falközi fűszálakat és a
tyúk pehelytollait, s ezeket is, azokat is egész hosszukban teregethette, mert a
füvek, mint a tollak, teljesen átengedték magukat néki, a tehetetlen és könnyű
dolgok készséges odaadásával. A napban, amely a tó vizét újra tükrözővé tette, a
cseréptető rózsaszínű erezetnek tűnt fel a víz színén, és ez olyan látványnak
tetszett, amelyre még sose figyeltem. S amikor láttam azt a sápadt mosolyt,
amellyel a víz és a fal az égbolt mosolyára felelt, lelkesülten kezdtem rázni a
becsukódott esernyőt s így kiáltoztam: „Az istenit, az istenit, az istenit!...”
Ugyanakkor éreztem, hogy nem kéne beérnem ezzel a homályos szóismétléssel,
s hogy illenék tisztábban látnom ebben az elragadtatásomban.
S ugyanekkor tanultam meg – egy arra jövő paraszt révén, aki inkább
rosszkedvűnek látszott, de még inkább az lett, mikor az esernyőm majdnem az
arcának ment, s aki minden melegség nélkül felelt az én szavaimra, hogy „ugye,
milyen szép időnk van, milyen jót tesz egy kis séta” –, hogy ugyanazok az
érzelmek nem egyszerre s nem előre megállapított rendben születnek
mindenkinél. Később, mikor hosszú olvasás után beszélgetni szerettem volna, az
a pajtásom, akihez szóltam, épp akkor merítette ki a beszélgetés örömét, s utána
azt szerette volna, ha kissé olvasni hagynák. Ha szüleimre egy-egy alkalommal
nagy gyöngédséggel gondoltam, s elhatároztam, hogy ezentúl jó és szófogadó
fiuk leszek, ugyanekkor ők meg egy elfelejtett vétségemre bukkantak rá s
szigorúan megdorgáltak, épp mikor meg akartam csókolni őket.
Olykor a magány okozta rajongáshoz egy másik, egy akkor még nehezen
elemezhető rajongás is járult, amelyet az a vágy szült bennem, hogy láthassak s a
karomba szoríthassak egy parasztlányt. Ez a vágy hirtelen keletkezett, még csak
arra se adott időt, hogy pontosan az okához kapcsolhassam, s az öröm, amely
különböző gondolatok közt kísérte, mintha csak magasabb foka lett volna annak
a másik örömnek, amelyet e kísérő gondolatoknak köszönhettem. Mindennek,
ami e pillanatban az elmémben tükröződött, a cseréptető rózsaszínű
visszfényének, a vadfüveknek, Roussainville-nek, ahová oly régóta készülődtem,
az erdei fáknak, a templomtoronynak, azt a fölös érdemet tulajdonítottam, hogy
ők idézték elő bennem ezt az újféle érzelmet, mivel ez kívánatosabbá tette őket a
szememben, s mintha nem is akarna mást, mint hogy gyorsabban vigyen feléjük,
amikor a vitorlámat ismeretlen, hatalmas és kedvező szellővel dagasztotta. De
hogyha nálam a nő vágya a természet varázsát valami lelkesítőbb elemmel
növelte, a természet varázsa viszont kitágította a nő varázsát, amely enélkül
esetleg nagyon is korlátolt maradt volna. Úgy éreztem, hogy a fák szépsége az
övé, a nőé is egyben, s hogy a csókja nekem adná e horizontoknak,
Roussainville-nek, az akkoriban olvasott könyveknek a leglelkét; s míg
képzeletem érzékiségemből merített egyre újabb erőt, érzékiségem meg
képzeletem területén áradt széjjel, s a vágyam így határtalanná vált. S mint
ahogy kinn, a természetben való ábrándozás közben történik, amikor nemcsak a
szokás szünteti be tevékenységét, hanem elvont fogalmaink is háttérbe kerülnek,
s így mélységes hittel csüggünk annak a helynek eredeti és egyéni életén, ahol
épp akkor tartózkodunk – abban a felém futó nőben, akit a vágyam felidézett,
nem a női nem valami általános példányát láttam, hanem ennek a talajnak
szükséges és természetes termékét. Mert ebben az időben mindent, ami nem én
voltam, vagyis a földet s az embereket fontosabbnak, értékesebbnek,
valóságosabbnak éreztem, mint a felnőttek. S a földet még nem is tudtam az
emberektől elválasztani. Úgy vágyódtam egy méséglise-i vagy roussainville-i
parasztlányra, egy balbeci halászasszonyra, mint magára Méséglise-re, Balbecra
vagy Roussainville-re. Azt a bizonyos örömöt, amit nékem nyújthattak, nem
éreztem volna oly igaznak, sőt, nem is hittem volna benne, hogyha egyéni
kedvem szerint módosíthattam volna a feltételeit. Ha Párizsban ismertem volna
egy balbeci halászasszonyt, vagy egy méséglise-i parasztlányt, ugyanazt éreztem
volna, mintha olyan kagylót kapnék, amit nem láthattam a tengerparton, olyan
páfrányt, amit nem én magam találtam az erdőben, vagyis a nő nyújtotta öröm
szegényebb lett volna mindazokkal, amelyek közt a képzeletem
gyönyörködhetett volna benne. Viszont ha így egyedül, parasztlány nélkül
bolyongtam a roussainville-i erdőben, mintha ennek az erdőnek rejtett kincsét,
mély szépségét nem is vehettem volna tudomásul. Ez a kívánatos lány, akit csak
lombok közt láttam, maga is olyan volt számomra, mint egy magasabb rendű
helyi növény, akinek a mivolta közelebb enged jutni, mint más növényé, a vidék
mélyebb ízeihez. Mindezt annál inkább is hihettem (s azt is, hogy a simogatásai,
amelyekkel ezt elősegíti, szintén egészen másfélék, s csak ő simogathat így,
senki más), mert még akkor és jó sokáig abban az életkorban voltam, amikor ezt
az örömöt még nem tudjuk elválasztani a velünk együtt örülő s különböző
asszonyoknak a birtoklásától, abban a korban, mikor ez még nem szűkült oly
általános fogalommá, amely szerint a nők már csak ugyanannak az egy örömnek
felcserélhető eszközei. Olyankor nem is létezik még elszigetelten, elválasztva s
az elmében kialakulva, mint az a cél, amit egy nő megközelítésekor magunk elé
tűzünk, mint az azt megelőző zavar határozott kútforrása. Szinte alig gondolunk
úgy rá, mint egy jövendő örömre; inkább úgy idézzük elénk, mint az ő külön
varázsát; mert nem magunkra gondolunk, hanem hogy mint bújjunk ki
önmagunkból. Csak várjuk egyre, homályosan, ezt a bennünk rejlő örömöt, ami
ha egyszer beteljesül, a mámor oly fokára emel minden más örömöt, annak a
lágy tekintetét s csókjait, aki mellettünk van, hogy főképp a mi szemünkben
elragadtatott hálának látszik a barátnőnk jó szívével s irántunk való s oly
megható szeretetével szemben, mert hisz mennyi jótéteményben, micsoda
boldogságban füröszt bennünket!
Sajnos, hiába könyörögtem a roussainville-i vártoronynak, hiába kértem,
küldjön fel hozzám egy falusi játszótársat, amikor első vágyaim korszakában e
torony volt egyetlen bizalmasom, s combray-i házunk magasán, a kis íriszillatú
helyiségben csak ezt az egy tornyot láttam a félig nyitott ablak üvegében, mialatt
mint egy felfedező, aki hősiesen habozik útja közben, vagy mint egy
reményevesztett s ájuldozó öngyilkosjelölt, magamban vágtam ismeretlen s
halálosnak érzett ösvényt, egészen addig a pillanatig, mikor egy természetes
nyom, akárcsak egy csigáé, rajzolódott a hozzám érő s az ablakon behajtó
vadribizli leveleire. S épp ily hiába kértem mostan is. Hiába kémleltem a mezőt,
ameddig csak elláthattam, s hiába vájtam bele a tekintetem, egyetlen nőt sem
tudtam felfedezni. Elmehettem akár a templomunk bejárójáig is; sose
találkoztam ott azzal a bizonyos parasztlánnyal, akibe minden bizonnyal
belebotlottam volna akkor, amikor például nagyapámmal álltam volna a bejáró
elé, s amikor úgyse tudtam volna beszédbe ereszkedni vele. Elnéztem soká egy
távoli fa törzsét; amögül fog feltűnni és felém jönni; a kikémlelt horizont
továbbra is néptelen maradt, sötét lett, s mintha csak magamba szívnám a benne
rejtőző lényeket, oly feszülten s reménytelenül figyeltem erre a meddő földre,
erre a kimerült talajra: s ezúttal nem jókedvemben, hanem dühömben ütögettem
a roussainville-i erdő fáit, amelyek közül éppen oly kevéssé bújtak elő
élőlények, mintha csak festett fák lennének egy panoráma vászonfalán; nem
tudtam belenyugodni abba, hogy hazamenjek, mielőtt karomba szorítanám az
áhított nőt, de azért csak kénytelen voltam a combray-i úton visszatérni, belátva,
hogy a véletlen, amely utamba hozhatná, mindinkább valószínűtlenebbnek
mutatkozik. S ha mégis találkoznék vele, meg merném-e szólítani? Bizonyosan
bolondnak nézne; már nem hittem, hogy mások is osztozhatnak a vágyainkban,
sem azt, hogy ezek a vágyak, melyek séta közben keletkeztek, igazak, vagy
megvalósulhatnak rajtam kívül. Most már csak úgy tűntek fel, mint az én egyéni
kedélyemnek tehetetlen s képzeletbeli alkotásai. Többé már nem volt
kapcsolatuk a természettel, a valósággal, amely így minden varázsát és
jelentőségét elvesztette, s az életemnek nem jelentett többet, csak egy
szokványos keretet, akár egy regény világának az a vasúti kocsifülke, ahol az
utas olvassa, puszta időtöltésből.
Talán szintén egy Montjouvainban s pár évvel később ért benyomásból, egy
akkor homályosnak maradt benyomásból származott az az eszme, amelyet jóval
azután a szadizmusról kellett formálnom. Később majd arról is szó lesz, hogy
egészen más okokból, e benyomás emléke milyen nagy szerepet játszott az
életemben. Akkor igen nagy forróság volt; szüleim, akik egész napra távol
maradtak a háztól, megengedték, hogy oly későn jöhessek haza, ahogy tetszik; s
a montjouvaini tóhoz érve, ahol szerettem elnézegetni a cseréptető rózsaszín
visszfényét, lefeküdtem az árnyékban s elaludtam a ház felett magasló lejtő
cserjéi közt, ott, ahol egyszer apámra vártam, amikor látogatóba ment Vinteuil-
höz. Már egészen besötétedett, amikor végre fölébredtem; föl akartam
tápászkodni, de észrevettem Vinteuil lányát (már amennyire felismerhettem,
mert nem sokat láttam Combray-ban, s ott is, mikor még kislány volt, míg most
már kezdett nagylány lenni), aki épp akkor jöhetett haza, velem szemben, alig
pár centiméterre, ugyanabban a szobában, ahol az ő apja egyszer az enyémet
látta vendégül, s amelyet ő, Vinteuil kisasszony, kis szalonná alakított. Az ablak
félig nyitva volt, a lámpa égett, s jól láthattam minden egyes mozdulatát, míg ő
engem nem láthatott, viszont hogyha felkelek, megreccsentem a bokrokat, s
akkor még azt hihetné rólam, csak elbújtam, hogy őt kikémleljem.
Tiszta feketében volt, mert az apja csak nemrég halt meg. Nem látogattuk meg
őket, anyám nem akart odamenni, annál az erénynél, vagyis a szeméremérzetnél
fogva, amely nála a jóságnak egyedüli korlátozója volt, pedig a lányt mélyen
sajnálta. Emlékezett Vinteuil-nek oly szomorú életalkonyára, amelyet egészen
betöltötték egyrészt a lányára pazarolt anyai és cselédi gondok, másrészt a lánya
okozta szenvedések; látni vélte az aggastyánnak az utóbbi időkben egyre
meggyötörtebb arcát; tudta, hogy végleg lemondott utolsó szerzeményeinek a
lemásolásáról, s jóllehet mindnyájan azt hittük, hogy e szegényes alkotások, egy
vén zongoramester, egy falusi orgonista darabjai mit sem érnek, mégsem
vetettük meg őket, mert őnéki, Vinteuil-nek bizonnyal értékesek voltak, hisz
nékik élt mindaddig, míg nem áldozta fel őket a leányának, hogy így részben fel
sem jegyezve, esetleg csak az emlékébe írva, vagy szétszórt és olvashatatlan
kottalapokra firkálva, örökre ismeretlenek maradjanak; anyám Vinteuil egy
másik és még kegyetlenebb lemondására is gondolt, a leánya jövőjéről,
becsületes és tisztességes boldogságáról való lemondásra; s ha így eszébe idézte
nénéim hajdani zongoramesterének ezt a végső nyomorúságát, igazi, mély
fájdalmat érzett, s borzadva gondolt egy másik és különösen keserű fájdalomra,
Vinteuil kisasszony fájdalmára, amely lelkifurdalással is keveredhetett, mert hisz
többé-kevésbé ő vitte apját a sírba. „Szegény Vinteuil – mondogatta anyám –, a
lányáért élt, és érte is halt meg, anélkül, hogy elnyerte volna a jutalmát. El fogja-
e nyerni a halál után, éspedig milyen formában? Csak a lányától kaphatja, senki
mástól.”
A kandallón, a szalon hátterében, Vinteuil egy kis arcképe látszott; a leány
mindjárt ez után nyúlt, mikor az országút felől kocsirobogás hallatszott, majd az
egyik díványra heveredett, maga mellé vont egy kisasztalt, s úgy helyezte rá az
arcképet, mint ahogy Vinteuil rakta egykor maga mellé azt a zenedarabot,
amelyet úgy szeretett volna eljátszani a szüleimnek. Csakhamar belépett a
barátnője. Vinteuil kisasszony fel se kelt, úgy fogadta, s két kezével a feje
mögött egész a dívány széléig hátrált, mintha csak helyet akart volna szorítani a
barátnőjének. Azonban mindjárt azt is érezte, hogy így oly magatartást
kényszerít rá, amely talán a terhére lenne. Arra gondolt, hogy barátnője talán
szívesebben ülne egy széken, tőle messzebb, tapintatlannak vélte magát,
szívében felijedt az érzékenység; visszaült előbbi helyére s ásítani kezdett,
mintha csak azt mutatná, hogy pusztán az alvás kedvéért terült így el a díványon.
Bár a barátnőjével szemben darabos és felsőbbséges bizalmasságot tanúsított,
felismertem mögötte apjának kissé tolakvó és meghunyászkodó mozdulatait, s
hirtelen támadó aggályait. Csakhamar fölkelt s úgy tett, mintha be akarná csukni
az ablakot, de nem képes rá.
– Hagyd nyitva egészen, melegem van – szólt neki a barátnője.
– De mégiscsak bosszantó, mindenki láthat bennünket – válaszolta Vinteuil
kisasszony.
De biztosan kitalálta, hogy barátnője átlát rajta s azt gondolja, hogy ő ezt csak
oly más szavak reményében mondja, amelyeket csakugyan szeretett volna
hallani tőle, de tapintatból őrá hagyta e szavak kezdeményezését. S a tekintete,
bár nem láthattam, azt a kifejezést ölthette fel, amely régebben annyira
tetszhetett a nagyanyámnak, amikor élénken így folytatta:
– Ha azt mondom, hogy láthatnak bennünket, azt akarom mondani, hogy
láthatják, amint olvasunk; bosszantó, bármit tesz is az ember, mindig van rá
tanúja.
Önkéntelen udvariasságból és ösztönös nagylelkűségből elhallgatta azokat az
előre megfontolt szavakat, amelyeket elengedhetetlennek tartott vágya teljes
megvalósítására. S a lelke mélyén minden percben egy félénk és könyörgő szűz
ostromolt és hátráltatott egy nyers és diadalmas huszár káplárt.
– Igen, hogyne, mi sem valószínűbb, mint hogy valóban néznek bennünket,
épp ebben az órában s ezen a népes vidéken – felelte gúnyosan a barátnője. – No
és aztán? – tette hozzá (gyöngéd és csúfolódó pillantással kísérve e szavakat,
amelyeket csak jóságból, mint egy kész szöveget darált le, mivel nagyon is tudta,
hogy jólesnek Vinteuil kisasszonynak, s olyan hangon, amelyet próbált minél
cinikusabbá tenni) – annál jobb lesz, ha látnak bennünket.
Vinteuil kisasszony megremegett s fölkelt. Aggályos és érzékeny szíve nem
tudta, melyek azok a szavak, amiknek spontánul kéne illeszkedni az érzékei
követelte jelenethez. Igazi erkölcsi lényétől oly messze kereste, ahogy csak
tudta, azt a bizonyos nyelvezetet, amely egy kedve szerint való züllött lánynak
megfelelne; csakhogy ugyanazok a szavak, amelyek egy ily lány szájában
őszintén hangzottak volna, az övében, érezte, mind hamisak. Még azt is, amit
megkockáztatott, azon a mesterkélt hangon mondta, amelyben megszokott
félénksége megbénított minden kis vakmerőséget, s közben is így szólt: „Nem
fázol, nincs meleged, nem akarsz egyedül maradni, nem szeretnél olvasni?”
– A kisasszonynak ma este, úgy látszik, igen sikamlós gondolatai vannak –
mondta végre, de biztosan ez is csak oly mondat volt, aminőt már azelőtt a
barátnőjétől hallhatott.
Fekete ruhadereka kivágásában Vinteuil kisasszony egy csókot érzett;
felkiáltott, kicsúszott barátnője öleléséből, amire üldözték egymást, ugrándozva
és röpködve széles ruhaujjaikkal, mintha csak csipogó és kodácsoló szerelmes
madarak lennének. A végén Vinteuil kisasszony megint a díványra hullott,
barátnője meg föléje, háttal a kis asztalkának, ahol az egykori zongoramester
arcképe volt felállítva. Vinteuil kisasszony mindjárt látta, hogy barátnője nem
fogja így észrevenni, azért, hogy felhívja rá a figyelmét, úgy szólalt meg, mintha
ő is most látná először a fényképet:
– Ó, ez a fénykép, az apámé, hogy néz ránk, nem tudom, ki tehette ide, pedig
százszor is mondtam már, hogy nem itt van a helye.
Emlékeztem, Vinteuil is ugyanezt mondta az apámnak, mikor az ő
szerzeményéről volt szó. Ez a fénykép bizonyosan gyalázkodó üzelmeik
megszokott eszköze volt, mert a barátnő oly szavakkal felelt, amelyek
valószínűleg e szentségtelen ceremónia szövegéhez tartozhattak:
– Hagyd, ahol van, hisz már nem él, hogy folyton a nyakunkon üljön. Hogy
nyafogna a vén majom, mit gondolsz, ha a nyitott ablaknál látna, mindjárt hozná
a kabátodat.
Vinteuil kisasszony szelíden és szemrehányóan válaszolt: „Ugyan kérlek” –
ami alaptermészete jóságát bizonyította, nem mintha felháborította volna e
beszédmód, amelyet apjáról kellett hallania (ezt az érzést – mily szofizmák árán?
– rég el tudta hallgattatni ezekben a percekben), hanem mert ezzel, nehogy
önzőnek lássék, fékezni látszott azt az élvezetet, amelyet a barátnője próbált így
néki szerezni. Amellett talán úgy érezte, hogy ez a mosolygó mérséklet, amellyel
a barátnője szitkaira válaszolt, ez a gyengéd és hazug szemrehányás valami
egészen gyalázatos és édeskés formája csak annak a sötét gonoszságnak, amelyet
az ő alapjában jó és őszinte természete olyannyira iparkodott elsajátítani. Viszont
nem tudott ellenállni annak a csábító kéjérzetnek, hogy ugyanaz, aki ily
könyörtelen egy védtelen halottal szemben, vele, lám, milyen szeretettel bánik, s
barátnője térdére ülve, éppen olyan szűziesen nyújtotta csókra a homlokát,
mintha nem is a barátnője, hanem a leánya lenne, gyönyörrel érezve, hogy mind
a ketten a kegyetlenség legszélén járnak, mivel így Vinteuil-től a sírboltban is
elragadják az apaságát. A barátnő két kezébe fogta Vinteuil kisasszony fejét s
azzal az engedékenységgel csókolta meg a homlokát, amelyet megkönnyített
néki a leány iránt érzett szeretete s az a vágya, hogy szórakoztassa kissé árva és
szomorú életében.
– Tudod-e, mire volna kedvem ezzel a vén csúfsággal? – mondta és kezébe
vette az arcképet.
S valami olyasmit súgott mostan Vinteuil kisasszony fülébe, amit én nem
hallhattam.
– Ó, nem mernéd!
– Hogy nem mernék ráköpni? Erre, ni? – felelte a barátnő erőszakolt
durvasággal.
Többet már nem hallhattam, mivel Vinteuil kisasszony fáradtan, sután,
izgatottan, becsületesen és szomorúan az ablakhoz ment és behúzta a táblákat is;
de most már tudtam, mi az a jutalom, amit Vinteuil a halála után a tulajdon
lányától kapott, azért a sok szenvedésért, amit, míg élt, el kellett tűrni érte.
S mégis, azóta azt kell hinnem, hogy ha Vinteuil láthatta volna az előbbi
jelenetet, talán nem is nagyon tévedt volna. Igaz, a lány szokásaiban oly teljes
volt a bűn látszata, hogy ez ebben a tökéletességben csakis egy szadistánál
található; hisz inkább egy bulvárszínház rivaldájának a fényénél, mintsem egy
igazi falusi ház békés lámpavilága mellett láthatunk egy olyan lányt, aki az apja
arcképére köpet, mégpedig egy olyan apáéra, aki csak őérette élt; s az életben
csak a szadizmus nyújthat alapot a rémdráma esztétikájának. A szadizmustól
eltekintve, lehet, hogy akad olyan leány, aki éppoly kegyetlenül vétkezik, mint
Vinteuil kisasszony, holt apjának emléke és határozott akarata ellen, csakhogy
ezt nem sűrítené szándékosan egy ily naivul és csökevényesen jelképes
cselekedetbe; ami bűn lenne a viselkedésében, rejtettebb maradna a világ előtt,
de még őelőtte is, mert a rosszat úgy tenné, hogy magának se adna számot róla.
Azonban a látszaton túl, Vinteuil kisasszony szívében s legalábbis eleinte, a bűn
nem volt még egészen keveretlen. Az oly szadista, mint Vinteuil kisasszony,
inkább csak művésze a bűnnek, amit viszont sosem állíthatnánk egy egészen
rossz teremtésről, mert ennek a bűn nem valami külső, hanem egészen
természetes dolog, s a rosszat a rossz teremtéstől meg sem lehet különböztetni; s
mivel az ily lány nem tisztelné sem az erényt, sem a halottakat, sem pedig a
gyermeki gyöngédséget, szentségtörő örömet se lelne mindezeknek a
meggyalázásában. Az oly szadisták, mint Vinteuil kisasszony, olyan tisztára
érzelmes, olyan természetesen erényes lények, hogy még az érzékek örömét is
valami egészen rossznak, a gonoszok kiváltságának tartják. S ha egy-egy percre
ők maguk is átengedik magukat ennek, olyankor nemcsak ők próbálnak a
gonoszok bőrébe bújni, hanem cinkosukat is hasonló bőrbe bújtatják, mert így
legalább egy percre azt az illúziót táplálhatják, hogy gyöngéd és aggályos
lelkükből az élvezet embertelen világába menekültek. S akkor azt is
megértettem, mennyire vágyódhatott erre, mert hisz láttam, mennyire képtelen
volt elérni. Amikor a legjobban iparkodott apjától különbözni, épp akkor hozta
eszembe a vén zongoratanár észjárását és beszédmódját. Nem is csak apja
fényképét gyalázta meg – és használta fel ezekre a játékokra, mert hisz ez köztük
és közte maradt, és sohasem engedte, hogy közvetlenül élvezhesse őket –, hanem
inkább arca hasonlóságát, nagyanyja kék szemeit, amelyeket apjától családi
ékszerként örökölt, jólneveltsége mozdulatait, amelyek bűne és személye közé a
bűntől idegen szókincset és szemléletmódot iktatták – s éppen ez a szemléletmód
akadályozta meg abban, hogy ezt a bűnt valami igen különbözőnek ismerje jó
modora s udvariassága állandóan gyakorolt kötelezettségeitől. Nem is a bűn
keltette fel benne az élvezet eszméjét, nem a bűnt érezte kellemesnek, hanem
ellenkezőleg, az élvezetet tartotta bűnnek. S mivel ezt az élvezetet, ahányszor
átengedte magát néki, mindig oly rossz ideák kísérték, amelyeket egyébként oly
erényes lelke sosem ismert, a végén az élvezetben valami pokoli elemet talált, s
magával a Bűnnel azonosította. Vinteuil kisasszony érezte talán, hogy barátnője
nem egészen gonosz, s hogy nem őszinte abban a percben, amikor a kedvéért így
szitkozódik. Viszont élvezhette az arcán azokat a bár csak színlelt tekinteteket és
mosolyokat, amelyeket aljasságuk s romlottságuk hasonlóvá tesz nem a jó és
szenvedő, hanem a kegyetlen s élvező teremtések mosolyához és tekintetéhez.
Olyankor elképzelhette egy-egy percre, hogy ők ketten is éppolyan játékokat
játszanak, mint aminők egy valóban barbár s apja emlékével szemben igazán
hálátlan lánynak s természetéből kivetkőzött cinkosának a játékai. Talán nem is
gondolta volna, hogy a bűn olyan rendkívüli, ritka és szokatlan állapot, ahova
oly megnyugtató kirándulni hébe-hóba – ha mind magában, mind másokban fel
tudta volna ismerni a másoknak okozott szenvedések iránt érzett közönyt, amely,
bárhogy nevezzék is, a kegyetlenség borzalmas és állandó formája.
Míg a méséglise-i séta aránylag egyszerű dolog volt, a guermantes-i oldalra
már nehezebben szántuk el magunkat, mivel az út hosszú volt, s csak jó időben
mertünk rá vállalkozni. Amikor úgy látszott, hogy a szép napoknak egész sora
fog következni; amikor Françoise bánkódott, hogy egy csepp eső sem esik
ezekre a „szegény vetésekre”, s nem látva mást, csak pár fehér felhőt az ég
nyugalmas, kék felületén, így kiáltott fel siránkozón: „Hát nem olyanok, mint a
fókák, mikor a tengeren játszadoznak, még az orrukat is látni! Ó, bizony, bánják
is ezek, esik-e, nem-e a szegény parasztnépnek! És aztán, ha majd megnő a
vetés, akkor meg biztosan esik, meg se áll, és az a sok víz, akár a tenger, mindent
beborít, mit se hagy szárazon”; amikor apám a kertésztől is meg a barométertől
is egyformán kedvező választ kapott, olyankor azt mondták a vacsoránál:
„Holnap, ha megint szép idő lesz, Guermantes felé sétálunk.” Mindjárt kora ebéd
után a kis kertajtón át távoztunk, ahonnan a keskeny és éles szögletben
kanyarodó rue des Perchamps-ba jutottunk, telis-tele pázsitfűvel, amelyben két-
három darázs füvészkedett egész nap; különös utca volt ez, mint a neve,
amelyből minden furcsasága s mogorva formája is származhatott; a mai
Combray-ban hiába keresnők, régi helyén van az iskola. De az én álmodozó
kedvem (akárcsak Viollet-le Ducnek[63] azok az építésztanítványai, akik abban a
hitben, hogy román kórust találhatnak egy reneszánsz kori karzat s egy
tizenhetedik századi oltár alatt, az egész templomépületet tizenkettedik századi
állapotába helyezik) az új iskola egyetlen kövét sem hagyja meg a maga helyén,
újra átvágja és visszaállítja az eredeti rue des Perchamps-t. Ennek a kedvnek
egyébként pontosabb eszközei vannak a helyreállításhoz, mint általában
maguknak a restaurátoroknak: vagyis az emlékemben őrzött képek, az utolsók
tán azok közül, amelyek az én gyermekkorom Combray-jából megmaradtak, bár
ezek is hamari pusztulásra vannak szánva; amellett oly meghatók, mert maga
Combray véste őket belém, mielőtt végleg eltűnt volna; s ha lehet egy homályos
képet azokhoz a dicsőséges festményekhez hasonlítani, amelyeknek másolataival
nagyanyám szokott engem megajándékozni, olyanok voltak az emlékképek, mint
egyes régi metszetek az Úrvacsoráról vagy egy Gentile Bellini-kép, amelyeken
Vinci remekét és a Szent Márk-templom bejáróját ma már többé nem létező
állapotukban szemlélhetjük.
A rue de l’Oiseau-ban ott mentünk el a Lőtt Madárhoz címzett vén fogadó
előtt, amelynek nagy udvara olykor, a tizenhetedik században, tele volt a
Montpensier, Montmorency s Guermantes[64] hercegnők barátaival,
valahányszor e hercegnőknek Combray-ba kellett jönniök, akár a majorosaikkal
való pöreik, akár valami hűbéri kérdés miatt. Utána a sétatérre értünk, amelynek
a fái között már feltűnt a Saint-Hilaire-torony. Szerettem volna itt leülni s olvasni
egész nap, hébe-hóba a harangok szavára is figyelgetve, mert az idő olyan szép
és olyan nyugalmas volt e helyen, hogy még az óraütés sem a nap csendjét
látszott megtörni, hanem csak megszabadítani közben felgyűlt tartalmától, s a
torony is – annak a lágy és kíméletes pontosságával, akinek semmi más dolga
nincs – mintha csak sürgetni jött volna kellő időben a csend teljét, hogy
kisajtolja és elhullassa a hőségtől lassan és természetesen felhalmozott
aranycseppjeit.
A guermantes-i sétának legnagyobb varázsa az volt, hogy majdnem elejétől
végig a Vivonne partján haladhattunk. Először az úgynevezett Régi-hídon
mentünk át a folyón, alig tíz perccel azután, hogy hazulról eltávoztunk. Ha
megérkeztünk Combray-ba, másnap már, húsvétkor, szentbeszéd után azonnal
ideszaladtam, ha szép idő volt, hogy ennek az ünnepi reggelnek a zűrzavarában,
amikor a konyhaedények oly silánynak tetszenek a fényes készülődések
pompájában, odakinn a szabadban, a folyó égszínkékjében gyönyörködhessek,
kétfelől a még meztelen s fekete szántóföldek között, amelyeket egy-egy sor
korai vadnárcisz és kankalin szegett, s itt-ott néhány kék csőrű és lehajtott szárú
ibolya, melyeknek nehéz lehetett már a tölcsérükben tartogatott illatcsepp. A
Régi-híd egy vontatóútra torkollt, ahol e helyen nyaranként egy kékes lombú
mogyoróbokor virult, lombjai közt egy odagyökerezett, szalmakalapos halásszal.
Combray-ban, ahol mindig tudtam, micsoda kovács rejtőzik a sekrestyés
egyenruhája, vagy miféle boltosinas a ministránsgyerek fehér inge alatt, ez a
halász volt az egyetlen, akinek sose tudtam meg a kilétét. Biztosan ismerte
szüleimet, mert mindig köszönt, ha elmentünk mellette; olyankor mindig meg
akartam kérdezni, hogyan hívják, de intettek, hogy hallgassak, nehogy még
elijesszem a halakat. Befordultunk a vontatóútra, amely több lábnyi
magasságban futott a part lejtője felett; a túlsó part itt alacsony volt, nagy
rétekben nyúlt a faluig, s a falutól meglehetősen messze eső állomásig. E
réteken, félig a fűbe rejtve, az egykori combray-i grófok kastélyának romjai
porladoztak; a középkorban a Vivonne védte őket, egyrészt Guermantes urai,
másrészt Martinville apátjai ellen. Már csak néhány toronytörmelék maradt meg
az egészből, alig púposodva ki a rét sűrű füvéből, néhány lőrés, ahonnan egykor
köveket hajított az íjász, és ahonnan az őrt álló elláthatott mindenfelé,
Clairfontaine-ba, Novepont-ba, Martinville-la-Sécbe, Bailleau-l’Exempt-ba,
ezekre a Guermantes-oknak alávetett földekre, amelyek egészen körülfogták ezt
a közéjük ékelt kastélyt, ma már a fűvel egy magasságú romot, ahová a barátok
növendékei jöttek tanulgatni, vagy pedig játszadozni szünet közben; s ez a múlt
– amely már-már a föld alá szállt s úgy terült el a víz szélén, mint egy hűsölő
vándorlegény – száz meg száz új gondolatot ébresztett az elmémben, s a mai
Combray kisvárosi képét egy másik város képével gazdagította, amelynek
hajdani s érthetetlen arca ott rejtőzött a réti aranyboglárkák között. Igen sok
nyílott errefelé, mintha csak játszani akartak volna a füvön, egyesével, párosával,
egész csapatban, sárgán, mint a tojássárga, s látszólag azért oly ragyogón, mivel
– legalábbis én így hittem – nem tudtam látványuk örömét semmi kóstolgató
kedvvel összekötni, azért hát ezt az örömöt aranyló felületükre halmoztam, amíg
elég erős nem lett ahhoz, hogy az érdektelen szépség örömévé alakulhasson; s
ilyen módon éreztem már legkisebb gyermek koromban is, amikor a vontatóútról
feléjük tártam a két karom, bár akkor még kedves és tündéri nevüket se tudtam
kiejteni, ezt a francia mesebeli hercegnevet, amely századokkal előbb a
mesékkel együtt jöhetett Ázsiából, de mint a mesék, meghonosodott a francia
faluban, beérve ezzel a szerény horizonttal, szeretve a napot, a vizet, a
pályaudvar távlatát s mégis, népi egyszerűségében, mint nem egy régi festett
vásznunk, valami Keletről származó költői fénnyel a mélyében.
Elnéztem a vizeskancsókat, amelyeket a gyerekek azért vetettek a Vivonne-ba,
hogy apró halat fogjanak velük; s mivel a folyó vizével telten, amely körülfogta
őket, egyrészt maguk is tartályokká lettek, oly áttetsző oldalfalakkal, mint a
megkeményedett víz, másrészt egy náluk is nagyobb, mozgó és folyékony
kristálytartály tartalmává – élesebben és kívánatosabban emlékeztettek a
hűvösségre, minthogyha ott álltak volna a terített asztalon, mert így ezt a
hűvösséget mozgás közben mutatták s abban az állandó összecsengésben, amely
a kézzel meg nem fogható víz s az ínnyel el nem érhető üveg közt volt.
Megfogadtam, hogy egyszer majd eljövök ide horgászni: szüleim beleegyeztek
abba, hogy a magunkkal vitt uzsonnából egy kis kenyeret szedhessek elő; pár
galacsint azonnal beledobtam a Vivonne-ba, amelyek ott a telítettség tüneményét
látszottak előhívni, mivel mindegyik kenyérdarab körül a víz tojás alakú s
mozdulatlan ebihalfürtté szilárdult, amit mindaddig bizonnyal feloldott
állapotban tartalmazott, a kristályosulás pontjához közel, de még láthatatlanul.
Csakhamar a Vivonne folyását vízinövények kezdik eltorlaszolni. Előbb csak
egyenként mutatkoznak, mint például az a vízirózsa, amely olyan
szerencsétlenül feküdt az áron keresztül, hogy soha meg nem pihenhetett, s mint
egy géptől mozgatott komp, mindig visszatért arra a partra, ahonnan az ár
elsodorta, szüntelenül ugyanazt a dupla átkelést végezve. A szára kinyúlt,
meghosszabbodott, elvékonyult a part felé tartva, és amikor elérte feszültsége
véghatárát, az ár megint elkapta, a zöld kötél begöngyölődött s visszavitte
szegény növényt oda, amit valóban csak kiindulópontjának nevezhetünk, mert
alighogy odaért, megint indulhatott vissza, mintegy ismétléseként az előbbi
mozgásgyakorlatnak. Minden sétánkon úgy találtam, ugyanebben a helyzetben;
szinte emlékeztetett azokra az idegbajosokra, akik közé nagyapám Léonie
nénémet is sorolta, s akiknek furcsa szokásai évről évre a régiek maradnak, mert
bár egyre azt hiszik, hogy sikerül lerázniok, mégis mindig megtartják őket; s
bajaik és rigolyáik állandó körforgása közben minden hiú erőfeszítésük s
szabadulásvágyuk csak arra szolgál, hogy biztosítsa a működésüket, s mozgásba
hozza a rugóját az ő furcsa, kikerülhetetlen s gyászos életrendjüknek. Ilyen volt
ez a vízirózsa, hasonló még azokhoz a szerencsétlen lényekhez is, akiknek
örökké s végtelenül ismétlődő gyötrelme Dante kíváncsiságát is felkeltette, s
akiktől szívesen meghallgatta volna e gyötrelem okát és sajátságait, ha a hosszú
léptekkel tovasiető Vergilius nem kényszeríti, hogy utánafusson, mint ahogy én
futottam szüleim után.
De még odább az ár lelassul, egy birtokon folyik át, amelyet tulajdonosa
nyitva hagyott a kirándulóknak; ő maga a vízikertészetben találhatta örömét,
mert a Vivonne kis tavaiban egész lótuszkerteket gondozott. Mivel a part ezen a
helyen mindkétfelől tele volt fákkal, a lombok árnya a víz mélyét rendesen
sötétzöldre színezte, bár olykor, ha viharos délutánok derűssé vált estéin tértünk
vissza, ugyanennek a víznek a mélye nyersen világoskék színű volt, violás
árnyalatokkal s szinte japán ízlésű, rekeszes zománcfényjátékkal. Itt-ott a víz
felületén eperként pirosodott egy-egy lótusz, vérvörösen a közepén s fehér
széllel. Még tovább egyre több virág volt, de már egyre halványabbak,
keményebbek, magvasabbak, s a véletlen szeszélyéből oly kecses fodrokban és
berakásokban, mintha csak egy kerti ünnep bánatos sziromhullása lenne az
egész, habosfehér rózsafüzéreké, ahogy feloldja őket a vízár. Másutt mintha egy-
egy szöglet a közönségesebb fajtáké lett volna, amelyek tiszta fehérek és
rózsaszínűek voltak, mint az estike, szinte házigonddal mosva, akár az otthoni
porcelán, míg még messzebb, sűrűn egymás mellett, mint egy lebegő
virágágyon, mintha csak kerti árvácskák szálltak volna lepke módra, kékes és
sima fényű szárnyaikkal, a víznek e ferde és átlátszó virágágyára, erre az égi
virágágyra: mert a víz e virágoknak még az ő színüknél is finomabb és
meghatóbb színű talajt adott; s akár a délután fényében csillogtatta meg a
lótuszok alatt egy figyelmes, hallgatag és mozgékony boldogság színjátékát,
akár estefelé telt meg – mint távoli kikötők, az alkonyat álmaival és
rózsaszínével –, szüntelenül változva, csak hogy egyes, állandóbb színezetű
párták körül összhangban maradhasson azzal, ami a legmélyebb, legmulandóbb,
legtitkosabb – legvéletlenebb – a percben, mintha csak fel az égboltra vetítette
volna e virágokat!
E park után a Vivonne megint zavartalanul folyik tovább. Hányszor láttam,
hányszor vágytam utánozni, ha nagy leszek, azt az evezőst, aki, miután
kiengedte kezéből az evezőjét, végignyújtózott csónakja mélyén, hátára fekve s
elengedve a fejét, hagyva, hogy vigye az áram, s nem látva mást maga fölött,
mint a lassan futó eget, az arcán a boldogság és a béke előízével.
Leültünk a folyópartra, a vízililiomok közé. Fenn, az ünneplős égbolton,
sokáig csavargott egy tétlen felhő. Némelykor, fulladozva az unalomtól, egy-egy
ponty bukott fel a vízből, nyugtalan lélegzetvéttel. Ez volt az uzsonna órája.
Mielőtt hazatértünk volna, még sokáig ott ültünk a füvön, és gyümölcsöt,
kenyeret, csokoládét eddegéltünk: vízszintesen, elgyengülve, de még sűrítve s
ércesen, a Saint-Hilaire-torony hangjai idáig is eljutottak, s a levegőtől
különválva, amelyet már rég átszeltek, s cikkelyben zengő vonalaik egymást
követő rezgései közt, ott haltak el a virágok felett s utolsót vibrálva a lábainknál.
Némelykor a folyóparton, ott, ahol erdő szegélyezte, elszigetelt, elveszett
nyaralóházra bukkantunk, amely az egész világból csak az alapzatát mosó vizet
látta. Az ablakánál fiatal nő ült, akinek bánatos arca és választékos fátylai nem
erről a tájékról származhattak, s aki, mint a nép mondja, biztosan azért jött ide
„eltemetkezni”, hogy élvezze bús örömét a maga és kedvese névtelenségének;
tovább innen nem láthatott, mint csónakjáig, a bejáró mellett. Szórakozottan
tekintett fel, mikor a part fái mögül meghallotta a járókelők hangját: tudhatta,
még mielőtt látta volna az arcukat, hogy sohasem ismerték s nem is fogják
megismerni azt a hűtlent, akinek ő se volt képes megtartani a szívét, s hogy egy
ilyen ismeretségnek sem a múltjukban nincs nyoma, sem a jövőjükben
lehetősége. Látszott rajta, hogy e lemondásban szándékosan hagyott el minden
helyet, ahol azt, akit szeretett, legalább észrevehette volna – olyanoknak a
kedvéért, akik a hűtlent sose látták. S elnéztem, mikor oly sétáról jött, ahol tudta,
hogy nem találkozhat vele, amint fáradt kezéről lefejtette a kesztyűjét, e hosszú
szárú s immár fölösleges finomságú és varázsú kesztyűt.
Az ily sétákon Guermantes felé sose értünk a Vivonne forrásáig, amelyre
pedig gyakran gondoltam, de amelynek olyan elvont, oly eszményi volt előttem
a léte, hogy amikor megmondták, pontosan hány kilométerre van ugyanebben a
megyében Combray-tól, éppannyira csodálkoztam, mint amikor megtudtam,
hogy a pokol kapuja a föld melyik határozott helyén nyílt az ókorban. De még
csak odáig se érhettünk soha, ahová úgy szerettem volna eljutni, vagyis egészen
Guermantes-ig. Tudtam, hogy ott laknak a kastély urai, Guermantes herceg és
Guermantes hercegnő, tudtam, hogy igazi s a jelenben élő személyiség mind a
kettő, mégis, ha rájuk gondoltam, vagy egy faliszőnyegen tudtam csak őket
elképzelni, mint Guermantes grófnőt a templomunk Esztert ábrázoló szőnyegén,
vagy változó színárnyalatokkal, mint Gonosz Gilbert-t az üvegablakon, ahol
egyszer káposztazöldbe, máskor meg szilvakékbe játszott, aszerint, hogy a
szenteltvíztartótól vagy az ülésünkről néztem-e, vagy egészen megfoghatatlanul,
mint Brabanti Genovévának, a család ősanyjának a képét, amelyet otthon a
laterna magica a függönyökön vagy a mennyezeten sétáltatott – egyszóval
mindig a merovingi idők titokzatosságába burkolva s mint egy naplementében,
úgy fürödve e narancsszín fényben, amely az „antes” szótagból áradt. De ha
mindezek ellenére, mint herceg és hercegnő, valóságos, bár különös lényeknek
számítottak a szememben, viszont hercegi személyiségük mértéktelenül kitágult
s anyagtalanná vált, hogy magába foglalhassa ezt az egész Guermantes-ot,
amelynek hercegi urai voltak, ezt az egész „guermantes-i oldalt”, a napfénnyel, a
Vivonne folyásával, a vízirózsákkal, a nagy fákkal és annyi szép délutánnal. S
tudtam, hogy nemcsak a Guermantes hercegi s hercegnői címet hordják, hanem
hogy már legalább a tizennegyedik század óta, miután Combray urait hiába
próbálták legyőzni, s többszörös házasság útján olvadtak be a családjukba –
egyúttal combray-i grófok is voltak, vagyis Combray első polgárai, ámbár az
egyedüliek, akik nem laktak Combray-ban. Combray-i grófok, Combray
birtokosai nevükben és személyükben, s talán valóban magukban hordva ezt a
Combray-hoz tartozó különös, áhítatos szomorúságot; tulajdonosai a városnak,
nem pedig egy bizonyos háznak, valahol kinn az utcán lakva, az ég és a föld
között, mint ez a Guermantes-i Gilbert, akinek a Saint-Hilaire-templom hátsó
üvegablakain legfeljebb a feketére lakkozott visszáját láttam, hogyha felemeltem
a fejem, amikor sóért mentem Camus-ékhez.
Aztán az is megtörtént, hogy a guermantes-i oldalon némelykor nedves kis
háztájak előtt kellett elhaladnom, amelyeknek palánkjain sötét virágfürtök
nyiladoztak. Megálltam, abban a hitben, hogy itt most majd valami értékes
ismeretet szerezhetek, mivel annak a folyóvidéknek egy darabját véltem látni
magam előtt, amelyet úgy szerettem volna közelebbről is tanulmányozni, mióta
olvastam egy leírását egyik kedves írómnál. S Guermantes, mintegy
megváltoztatva külsejét a képzeletemben, ezzel a folyóvidékkel, e vidék habzó
vízáramoktól telefuttatott talajával azonosult, amikor Percepied doktor azokról a
virágokról s eleven forrásokról beszélt nekünk, amelyek ott, a guermantes-i
kastélyparkban láthatók. Arról kezdtem ábrándozni, hogy Guermantes hercegnő
meghív majd magához, mert egy hirtelen szeszélyében egyszerűen belém szeret;
és akkor ott egész nap együtt halásznánk a pisztrángokra. Este pedig fogná a
kezem, velem együtt sétálgatna alattvalóinak kis kertjei előtt, s megtanítana
azoknak a virágoknak a nevére, amelyek lila és piros orsóikat az alacsony
kerítésfalra támasztják. Én viszont elmondanám néki azoknak a költeményeknek
a témáját, amelyeket oly régóta szándékoztam már megírni. S ezek az álmok
értésemre adták, hogy ha író akarok lenni, ideje már megtudnom, hogy miről is
akarok hát írni. De mihelyt erre gondoltam s próbáltam oly témát találni, amibe
valami végtelen filozófiai értelmet rejthetek, az eszem megállt, nem működött
többé, nem láttam mást, csak ürességet ezzel a figyelemmel szemben, éreztem,
hogy nincs alkotóerőm, vagy hogy talán egy agybetegség nem engedi, hogy a
vers megszülessen. Némelykor apámra is számítottam, hogy ezt a dolgot rendbe
hozza. Hisz oly hatalmas, úgy szeretik a nagy befolyású emberek, hogy még az
oly törvényeket is meg tudta velük szegetni, amelyeket Françoise az életnél s a
halálnál is kikerülhetetlenebbnek tartott: sikerült elhalasztania egy évvel,
egyedül a városrészünkben, a házunk javítási munkáit, ki tudta eszközölni a
minisztertől Sazerat-né fiának, akinek üdülésre volt szüksége, hogy az
érettségijére két hónappal előtt jelentkezhessen, az A-val kezdődő jelöltek közt,
hogy ne kelljen megvárnia az S betűvel kezdődőket. Ha komolyan
megbetegedtem, ha rablók fogságába estem volna, annyira biztos voltam abban,
hogy apám a legjobb viszonyban van a legfelsőbb hatalmakkal, s ellátva a
legkitűnőbb ajánlólevelekkel az Úristenhez, vagyis hogy betegségem vagy
fogságom hiú és veszélytelen látszat, semmi más, hogy nyugodtan vártam volna
a jó valósághoz való kikerülhetetlen visszatérés, a gyógyulás vagy a szabadulás
óráját; s talán az alkotótehetségnek e hiánya, ez a fekete lyuk is, amelyet mindig
éreztem magamban, valahányszor megírandó műveim tárgyát kerestem, szintén
csak lényegtelen illúzió, s talán azonnal megszűnne apám közbelépésére, aki
biztosan megegyezett a Kormánnyal és a Gondviseléssel, hogy én leszek a kor
első írója. Máskor viszont, mialatt szüleim már türelmetlenkedtek s nem tudták,
mért maradok hátra és miért nem követem őket, jelenvaló életemet sehogyan
sem éreztem apám mesterkélt alkotásának, amelyen ő kedvére változtathat,
hanem ellenkezőleg, oly valóságba fogva láttam, amely nem énnekem készült,
amely ellen nincs fellebbezés, amelynek a belsejében nincs számomra
szövetséges, s amely nem rejt önmagán túl semmit. Úgy éreztem olyankor, hogy
éppúgy létezem, mint mások, hogy mint ők, én is megöregszem, aztán én is
meghalok, s hogy a többi ember között azoknak sorába tartozom, akiknek nincs
írói tehetségük. Így hát csüggedten és örökre lemondtam az irodalomról, Bloch
barátom minden régibb bátorítása ellenére. Ez a belső, közvetlen érzés a magam
eszmei ürességéről erősebb volt minden hízelgésnél, amit esetleg rám
pazaroltak, akárcsak egy gonosznál a lelkifurdalás szózata, bárhogyan is dicsérik
a jótetteit.
Egy nap anyám így szólt hozzám: „Folyton Guermantes hercegnőről beszélsz,
no, hát most nemsokára megláthatod. Percepied doktor négy éve, úgy látszik,
igen jól kezelte, s most majd eljön Combray-ba, a doktor lányának az
esküvőjére. Ha tetszik, megnézheted a templomban.” Különben is a doktortól
hallottam a legtöbbet Guermantes-ék felől, s egyszer még egy képeslapnak azt a
számát is megmutatta, ahol a hercegnő abban a jelmezben volt ábrázolva,
amelyet Léon hercegnő egy álarcosbálján hordott.
Hirtelen, az esküvői misén, ahogy a sekrestyés félreállt, csakugyan sikerült
észrevennem a kápolnában egy szőke hölgyet, nagy orral, éles kék szemmel,
mályvaszínű, sima, új, ragyogó és bő selyemkendővel a nyaka körül és egy
csöpp pattanással az orra hegyén. S mivel az arca felületén, amely olyan piros
volt, mintha csak melege lett volna, feloldva s alig láthatóan, de mégiscsak
felfedeztem az arcképével való hasonlatosságot, s főképp mert jellegzetes
vonásait, ha hangosan próbáltam volna kimondani, ugyanolyan szavakkal
fejeztem volna ki, mint Percepied doktor – vagyis hogy nagy orra és kék szeme
van –, amikor leírta előttem Guermantes hercegnő külsejét, így szóltam
magamban: ez a hölgy hasonlít a hercegnőhöz; másfelől ez a kápolna, ahonnan a
misét hallgatta, épp a Gonosz Gilbert-é, az, amelynek lapos, aranyozott és
mézsejtek módjára széttáguló sírkövei alatt a hajdani brabanti grófok
nyugszanak, és amelyet – emlékszem –, mondták, hogy mindig a Guermantes-
családnak tartanak fenn, ha a család egyik tagja Combray-ba jön valamilyen
szertartásra; mármost csak egy nő lehet hasonló a hercegnő arcképéhez, aki épp
ezen a napon, mikorra ideígérkezett, itt is van, ebben a kápolnában: csakis ő az!
Nem csekély volt a csalódásom, amely onnan származott, hogy sohasem
ügyeltem arra, mikor a hercegnőről ábrándoztam, hogy mindig egy faliszőnyeg
vagy egy üvegablak színeiben képzeltem el, más században, más anyagból, mint
a többi élőlényt. Arra még sose gondoltam, hogy éppolyan piros arca, éppolyan
mályvaszín kendője lehet, mint például a faluban Sazerat-nénak, s arcának ovális
formája olyannyira emlékeztetett más, otthon is látott nőkre, hogy már-már
gyanakodni kezdtem, bár e gyanúm mindjárt eloszlott, hogy ez a hölgy a maga
lényegében, a maga alkotórészecskéiben talán nem is az igazi, a tulajdonképpeni
Guermantes hercegnő, s hogy a teste, nem is tudva, miféle nevet illesztenek
hozzá, egy bizonyos, mindennapos női típushoz tartozik, amely akár orvosnékat
s boltosnékat is magába foglalhat. „Hát ő volna az, hát csak ilyen Guermantes-
né, Guermantes hercegnő!” – mondta az a figyelmes és hüledező arckifejezés,
amellyel ezt a kápolnában ülő képet bámultam, ezt a képet, amelynek persze
semmi köze se volt a többihez, azokhoz, amelyek szintén Guermantes-né nevén
jelentkeztek az álmaimban, de míg ezeket én magam s önkényesen formáltam, a
másik, a templomi kép most szökött csak a szemembe legelőször; amellett ennek
más volt a természete, nem lehetett színezni, mint a többit, amelyek oly szépen
ivódtak át egy szótag narancsszínű árnyalatával – nem, ez oly valóságos volt,
hogy még az a kis pattanás is, amely az orrán piroslott, az élet törvényeihez való
alkalmazkodását bizonyította, akár egy színházi látvány végén, ahol a tündér egy
ruharánca, kisujja megmozdulása elárulja az élő színésznő valóságos jelenlétét,
holott addig azt hihettük, hogy csupán egy vetített kép fényjátékát látjuk magunk
előtt.
Ugyanakkor azonban erre a képre, amelyet a nagy orr, a szúrós szempár tűzött
rá eredeti látomásomra (talán mert ezek érték el legelőször, ezek ejtették rajta az
első vágást, mikor még nem gondoltam arra, hogy aki feltűnt előttem, épp
Guermantes hercegnő lehet) – erre a még egészen friss, de már változhatatlan
képre próbáltam ráilleszteni ezt az eszmét: „Ez a hölgy Guermantes hercegnő”,
de csak épp hogy mozgatni tudtam a másik kép színe előtt, akárcsak egy
korongot bizonyos távolságra a másik korongtól. Viszont e Guermantes
hercegnő, akiről annyit álmodoztam, most, mikor láttam, hogy valóban, rajtam
kívül is létezik, még inkább hatott a képzeletemre, amelyet megbénított egy
percre az eddigi várakozással ellentétes valóság, de amely e meglepetéséből
felocsúdva, így szólt hozzám: „A Guermantes-ok, akik már Nagy Károly előtt is
híresek voltak, hűbéreseik felett az élet és a halál jogával rendelkeztek;
Guermantes hercegnő egyenesen Brabanti Genovévától származik. Azok közül,
akik itt vannak, egyetlenegy lelket sem ismer s nem is akarna ismerni.”
És – lám, milyen csodálatosan független az emberi tekintet, oly tág, oly
hosszú, oly nyújtható az a szál, amely az archoz fűzi, hogy egyedül is sétálhat,
távol tőle – mialatt Guermantes hercegnő ott ült a családi kápolnában halottainak
sírkövei felett, tekintete ide-oda siklott, felsétált a pillérekre és még rajtam is
megállapodott, mint egy, a templom hajójában révedező napsugár, de oly
napsugár, amelyet, mikor a simogatása ért, tudatosnak éreztem. Maga a hercegnő
mozdulatlan maradt, s úgy ült ott, mint egy édesanya, aki úgy tesz, mintha nem
látná gyermekei pajkos, vakmerő és tapintatlan kis vállalkozásait, amint
ismeretlenekkel beszélgetnek és játszadoznak; így hát nem is tudhattam meg,
helyeselte-e, gáncsolta-e lelkének tétlenkedése közben tekintete kóborgásait.
Fontosnak éreztem, hogy ne távozzon, mielőtt kellőképp meg nem nézhetem,
mert emlékeztem, hogy évek óta vágyódtam a látására, s úgy függesztettem rá a
szemem, mintha mindegyik tekintetem valóban magával vihette s tartalékba
helyezhette volna bennem e nagy orrnak, e piros arcszínnek s mindama
vonásoknak az emlékét, amelyeket eredeti, sajátos és értékes adatoknak éreztem
az arcáról. Most, hogy mindazok az eszmék, amelyeket hozzáfűztem, szépnek
találtatták velem ezt az arcot – talán főképp legjobb énünk megtartásának
ösztönéből, azért, mert mindig kerüljük a csalódottság érzését –, s mivel az új s
az eddig megálmodott Guermantes hercegnő egy és ugyanaz lett, olyannyira
elválasztottam őt az emberiség maradék tömegétől, amellyel puszta testi
látásakor egy pillanatra összekevertem, hogy bosszúsan hallottam, mikor ezt
mondták körülöttem: „Szebb, mint Sazerat-né, szebb, mint a Vinteuil lány”,
mintha őt, a hercegnőt szabad lenne összemérni velük! S ahogy a tekintetem
megállapodott a hercegnő kék szemén, szőke haján, karcsú nyakán, s
kiküszöbölt minden oly vonást, ami talán más arcokra emlékeztethetett volna
nála, így szóltam magamban e szándékosan hiányosnak hagyott vázlat előtt:
„Milyen gyönyörű! Milyen előkelő! Látszik, hogy igazi, büszke Guermantes-
fajta. Brabanti Genovéva ivadéka van előttem!” S ez a feszült figyelem, amellyel
rávilágítottam az arcára, olyannyira elszigetelte a templom többi népétől, hogy
még ma is, ha erre a szertartásra gondolok, nem látok a templomból senkit, csak
őt meg a sekrestyést, aki igenlőleg felelt, mikor megkérdeztem tőle, hogy az a
bizonyos hölgy csakugyan Guermantes hercegnő-e. De őt, őt annál jobban
látom, különösen miután mindenki bevonult a sekrestyébe, ahová egy szeles és
viharos nap el-elboruló s meleg fénye sütött, s ahol ő, Guermantes hercegnő,
csak állt a combray-i emberek közt, akiknek még a nevét se tudta, s akiknek
alacsonyabb rangja nem azért domborította ki az ő nagy rangját, hogy ne érezzen
irántuk igazi, őszinte jóindulatot, mikor amellett azt is remélhette, hogy
kedvességgel és egyszerűséggel mélyebb hatást gyakorolhat rájuk. Épp ezért
senkit se nézhetett szándékosan és jelentősen, mintha ismerőseire nézne, inkább
csak szórakozottan és tűnődőn szórta szét szemének egyre áradó s feltarthatatlan
kék fényét, s iparkodott úgy szemlélni ezt a falusi népet, hogy ne kelljen zavarba
hozni, hogy ne lássék megvetni őket folyvást beléjük ütköző, egyre rájuk hulló
tekintetével. Most is látom még mályvaszín, begyes és selymes kendője felett
kék szemének szelíd csodálkozását, amelyet, bár nem merte ráirányítani senkire
sem, s azért is, hogy mindenki kivehesse belőle a részét, egy kissé félénk
várúrnői mosollyal próbált színezni, mintha csak engedelmet kérne szeretett
hűbéreseitől. Ez a mosoly énnekem jutott, mert nem vettem le róla szememet.
Akkor aztán emlékezve arra a másik tekintetére, amelyet a mise alatt hullatott
rám a kápolnából, arra a másik tekintetre, amely oly kék volt, mint a Gonosz
Gilbert üvegablakán áthatoló napsugár, azt mondtam magamban: „No lám,
észrevett.” Azt hittem, hogy tetszem neki, hogy akkor is gondol rám, amikor
elhagyja a templomot, és hogy este, Guermantes-ban, talán szomorú is lesz
énmiattam. S mindjárt belé is szerettem, mert ha olykor a szerelmünkhöz az is
elég, ha egy nő, mint ahogy Swann kisasszonyról hittem, megvetőleg néz rajtunk
végig, s mi azt hisszük, hogy sose lesz a miénk, olykor viszont az is elegendő,
ha, mint Guermantes hercegnő, jóságosan néz reánk, s mi azt hisszük, hogy még
a mienk lehet. A szeme egyre kékebb lett, mint az örökzöld virága, amit nem
lehet leszedni, de amit mégis énnekem szánt; s a felhőktől fenyegetett nap oly
erővel sütött a térre és a sekrestyébe, hogy az ünnepi piros szőnyegeket
muskátliszínben ragyogtatta: ezeken a szőnyegeken lépdelt Guermantes
hercegnő mosolyogva – s bolyhos gyapjúszövésüket oly bársonyos rózsaszínnel,
olyan fényfelülettel, oly gyengéd és olyan komoly kedvességgel szépítette az
örömünnepben, minthogyha csak a Lohengrin egyes lapjait hallottuk, vagy
bizonyos Carpaccio-képeket[65] láthattunk volna – amelyek megértetik velünk,
miért nevezi Baudelaire a trombitaszót elragadónak.
Mennyivel jobban bántott ezentúl, guermantes-i sétáimban, hogy nincs
hajlamom az írásra, s hogy végleg le kell mondanom az irodalmi dicsőség
reményéről! Az emiatt érzett bánat olyannyira meggyötört, mialatt egyedül s el-
elmaradozva ábrándoztam minderről, hogy már csupa gátlásból is menekülve e
fájdalom újraidézése elől, teljességgel abbahagytam a versekről, a regényekről, a
költői pályáról való elmélkedésemet, mint amikhez tehetségtelenségem miatt
úgyse igen lesz már közöm. Akkor aztán függetlenül ezektől az irodalmi
ábrándozásoktól s anélkül, hogy bárminemű kapcsolatot éreztem volna velük,
hirtelen egy háztető, a nap visszfénye egy kövön, vagy csak egy ösvény sajátos
szaga olyan mély örömöt keltett bennem, hogy megálltam s kerestem, mit
rejthetnek amögött, amit látok, mi az, amivel megkínáltak, s aminek semmi
erőfeszítéssel se tudtam a nyitjára jönni. Mivel azonban éreztem, hogy ennek
őbennük kell lenni, ott maradtam mozdulatlan, hogy nézzek, hogy szagoljak,
hogy gondolatban továbbjussak ennél a képnél vagy illatnál. S ha aztán tovább
kellett mennem s utolérnem a nagyapámat, még akkor is lehunyt szemmel
próbáltam felidézni a képüket, próbáltam pontosan emlékezni a háztető vonalára,
a kő színárnyalatára, annál is inkább, mert e vonalat, e színt, magam se tudom,
miért, hogyan, telítettnek, nyílásra késznek, hajlandónak éreztem arra, hogy
megmutassák azt, aminek ők csak a burkai voltak. Persze, nem az ily
benyomások adhatták vissza azt az elveszett reményt, hogy valaha is író vagy
költő lehessen belőlem, mert hisz mind egy-egy külön tárgyhoz volt kötve, híján
minden szellemi értéknek s mindennemű elvont igazságnak. De legalább valami
oktalan örömet nyújtottak, egy bizonyos termékenység némi kis illúzióját, s
ezzel kissé eltereltek tehetetlenségem érzetétől, ettől a bántó érzéstől, amely
mindig elfogott, ahányszor csak valami filozófiai témát kerestem egy nagy
irodalmi alkotáshoz. Csakhogy olyan keserves volt ez a lelkiismereti kötelesség,
amelyet e formák, színek és illatok benyomása rótt rám, vagyis hogy próbáljam
felfedezni, mi rejtőzik e benyomások mögött, hogy csakhamar magam kerestem
mindenféle ürügyet önmagamnak, amik mintegy felmentsenek a további
keresések és fáradalmak alól. Szerencsére ilyenkor már a szüleim is hívtak,
éreztem, úgyse lesz kellő nyugalmam az eredményes kutatáshoz, jobb hát, ha
nem is gondolok rá, amíg majd haza nem érek, és ha nem fárasztom magam jó
előre és haszontalanul. Akkor hát nem is foglalkoztam többé ezzel az ismeretlen
valamivel, ami hol csak egy illat, hol egy forma mögé rejtőzött, s
megnyugodtam, mert hiszen magammal vihettem hazáig, ahol majd újra
megtalálom elevenen a képek burka mögött, akárcsak a halakat, amelyeket ha
halászni engedtek, fűréteggel letakarva hoztam haza a kosaramban, csak hogy
frissen maradjanak. Otthon viszont már másra gondoltam, s így halmozódtak fel
az elmémben (mint a sétákon szedett virágok, vagy a másoktól kapott tárgyak
odafenn a szobámban): egy napfényben fürdő kő, egy háztető, egy
harangcsengés, egy falevél illata és még más, különböző képek, amelyek mögött
rég meghalt már az előre érzett valóság, mert nem volt elég akaratom ahhoz,
hogy ezt felfedezzem bennük. De egyszer, amikor a sétánk a rendesnél jóval
tovább tartott, s amikor örültünk, hogy visszafelé félúton találkozhattunk
Percepied doktorral, aki bár igen sebesen hajtott, felismert s a kocsijába vett
bennünket – megint éreztem egy ily benyomást, de most nem engedtem el,
mielőtt el nem mélyítettem kissé. Engem a kocsis mellé ültettek, s úgy
robogtunk, mint a szél, mert már beesteledett, s a doktornak Combray előtt meg
kellett állni Martinville-ben, ahol úgy egyeztünk meg, hogy majd a betege
ajtajánál várjuk. Egy fordulónál különös, semmihez sem hasonlító örömérzésben
volt részem, amikor hirtelen észrevettem a martinville-i templom kettős tornyát:
a lenyugvó nap épp odasütött, s egyrészt a kocsink mozgása, másrészt az
útkanyarodók miatt úgy látszott, nem is a mi helyünk, hanem a tornyoké
változik, míg a vieuxvicqi torony, amelyet egy domb és egy völgy választott el a
martinville-iektől, s amely sokkal messzebbre, egy magasabb fennsíkon feküdt,
egészen közel látszott hozzájuk.
Hiába állapítottam és jegyeztem meg a toronykúpok formáját, vonalaik
mozgását, felületük napfényes voltát, éreztem, hogy nem hatoltam benyomásom
mélyére, hogy valami más is van e mozgás, e fény mögött, valami, amit
magukba foglalnak s magukba is rejtenek ugyanekkor.
A két torony oly távolinak tűnt fel, mi pedig, úgy látszott, olyan lassan
közeledünk feléjük, hogy csak bámultam, mikor pár perc múlva a martinville-i
templom előtt álltunk. Nem tudtam, miért örültem úgy annak, hogy ezt a két
templomtornyot észrevehettem a horizonton, s azt a kénytelen feladatot, hogy
most ez után kutassak, inkább csak kínosnak éreztem: szívesebben őriztem volna
a fejemben tartalékul ezeket a napfényben mozgó vonalakat, csak hogy most,
ebben a percben, ne kelljen többé rájuk gondolnom. S valószínű, ha így tettem
volna, a két torony is annak a sok fának, tetőnek, illatnak, hangnak a sorsára
jutott volna, amelyeket ugyancsak e soha el nem mélyített és homályos
örömérzet miatt különböztettem meg a többiektől. Leszálltam a kocsiról, és míg
a doktorra vártunk, a szüleimmel beszélgettem. Aztán megint elindultunk,
megint felültem a bakra, hátrafordultam, hogy még egyszer lássam ezeket a
tornyokat, majd az egyik útfordulónál utoljára is megnézhettem őket. Mivel a
kocsis nem látszott túlságosan beszédesnek s alig felelt a kérdéseimre, kénytelen
voltam más társaság híján a magaméra fanyalodni, s próbálni, emlékszem-e még
a két toronyra. Csakhamar a vonalaik és napfényes felületük kéreg módjára
hasadtak széjjel, valami felderengett bennük abból, amit eddig elrejtettek, olyan
gondolatom támadt, amelyet egy perccel előbb még nem ismertem, s amely
kezdett szavakká rendezkedni a fejemben, s az az örömöm, melyet az imént a
tornyok látványa okozott, ezáltal annyira megnövekedett, hogy mintha csak
megrészegedtem volna, nem is tudtam másra gondolni. E pillanatban, s jóllehet
már messze jártunk Martinville-től, ahogy hátrafordultam, megint észrevettem
őket, de most egészen feketék voltak, mivel a nap már lenyugodott.
 Olykor az utolsó útkanyarodók el-eltakarták őket a szemem elől, aztán újra
előtűntek, de mostan már utoljára, s végre nem is láttam őket.
Bár magamban nem mondtam, hogy ami a martinville-i tornyok mögött
rejtőzködött, valami szép mondathoz hasonlított még a legjobban, mert hisz e
titok olyan szavak formájában jelentkezett, amelyek örömöt keltettek bennem –
azonnal papirost s ceruzát kértem Percepied doktortól s a kocsi rázása ellenére
ezt a pár lapot szerkesztettem, hogy könnyítsék a lelkiismeretemen s engedjek a
lelkesedésemnek; nemrégiben találtam rájuk, s csak kevés javítást végeztem
rajtuk:
„Magukban a nyílt mezőn, s mintegy elveszve a síkon, emelkedtek az ég felé
a martinville-i templomtornyok. Nemsokára e kettőhöz elkésve egy harmadik, a
vieuxvicqi torony is csatlakozott: egy vakmerő fordulattal épp
szembehelyezkedett az előzőkkel. A percek múltak, kocsink gyorsan járt, s
mégis ez a három torony egyre ott volt, messze előttünk, mint három
mozdulatlan madár a síkon s a napfényben. Aztán a vieuxvicqi torony félreállt,
eltávolodott, s a martinville-i két torony magára maradt az alkonyati fényben,
amelynek játékát s mosolyát még így messziről is láttam a hajlataikon. A
kocsink oly nehezen közeledett feléjük, hogy azt hittem, tudja isten, mikor érjük
majd utol őket, amikor hirtelen a kocsi fordult és épp előttük állt meg; s a két
torony oly erővel vetette magát eléje, hogy ha azonnal meg nem állunk, a
bejáróba ütköztünk volna. Folytattuk az utunkat, és elhagytuk Martinville-t, s a
falu, miután elkísért még bennünket pár pillanatra, megint csak magukra hagyta
tornyait és a vieuxvicqit, amelyek most hárman nézték a futásunkat a horizonton,
s búcsúzóul napfényes ormaikkal integettek. Olykor az egyik félreállt, hogy a
másik kettő még megláthasson bennünket egy percre; de az útirány
megváltozott, a három torony, mint három aranytengely, egyet fordult a
napfényben, aztán eltűnt a szemem elől. De kissé később, napnyugtakor, mikor
már közel jártunk Combray-hoz, még egyszer észrevettem őket, utoljára, igen
messziről, mint három szál virágot az égre festve, a mezők vonala fölé. De
amellett a legendabeli három lányra is emlékeztettek, akik egyedül maradnak a
magányban és a homályban; s mialatt mi repültünk tovább, láttam, amint
félénken keresgélik az útjukat s nemes körvonalaiknak pár esetlen botlása után
mindhárman összesimultak, egyik a másik mögé siklott, s a még rózsaszínű égen
egyetlen fekete, bánatos és elragadó formává váltak, míg végül eltűntek az
éjszakában.”
Ez az írás azóta se jutott soha az eszembe, de most, az ülésnek e sarkán, ahová
a kocsis mindig a martinville-i piacon vett baromfit helyezte a kosarába, oly
boldognak éreztem magam, amikor befejeztem az írást, oly teljesen
megszabadultnak e tornyoktól és titkuktól, hogy, mintha magam is tyúk lennék
és egy tojást tojtam volna, hangosan énekelni kezdtem.
Az ily sétákon egész nap ábrándozhattam arról a boldogságról, hogy mi lesz,
ha egyszer majd Guermantes hercegnő a barátjává fogad, ha pisztrángra
halászhatok, ha csónakázhatok a Vivonne-on, s az ily pillanatokban annyira
vágyódtam a boldogságra, hogy az élettől nem kértem mást, csak hogy csupa
ilyen boldog délutánból tevődjék össze. De mikor hazafelé menet, bal kéz felől
észrevettem egy tanyát, eléggé messze két másiktól, amelyek viszont egymás
mellett voltak, s tudtam, hogy most már Combray-ig csak egy tölgyfasor van
még hátra, egyik oldalán rétekkel, amelyek mind külön-külön egy-egy kis
gazdasághoz tartoztak, s amelyek egyforma távolságban almafákkal voltak
beültetve, mindegyik fa alatt, a lenyugvó napban, japános rajzú árnyékkal – a
szívem hirtelen dobogni kezdett, tudtam, hogy egy félórán belül megint odahaza
leszünk, és mint mindig oly napokon, amikor Guermantes felé jártunk és
későbben vacsoráztunk, engem mindjárt vacsora után felküldenek a szobámba, s
anyám az asztalnál marad, mintha csak vendégek volnának nálunk, s nem jön fel
a szobámba jóccakát kívánni. A bánat öve, ahová most léptem, éppoly tisztán
elválasztódott az iménti öröm övétől, mint néha az égbolton is valóságos vonal
van egy-egy rózsaszínű sáv és egy zöld vagy fekete sáv között. Látni például,
mikor egy madár beleröpül a rózsaszínbe, eléri a legszélét, már majdnem a
feketét érinti, aztán abba is belép. Most már annyira kívül voltam mindazokon a
vágyakon, amelyek az imént még körülvettek, vagyis egy guermantes-i
látogatás, az utazás, a boldogság vágyán, hogy a teljesülésük sem okozott volna
már örömöt. Mindannyit odaadtam volna azért, hogy sírhassak egész éjjel anyám
karjai között! Reszkettem, szorongtam, le nem vettem a szemem anyámnak az
arcáról, aki ma este nem jön a szobába, ahol már látni véltem magam, szerettem
volna meghalni. S így tart ez majd másnapig, mikor a reggeli sugarak, akárcsak a
kertész is, odatámasztják rácsaikat a sarkantyúvirágos falra, az ablakomig
kapaszkodnak, s amikor úgy ugrom ki az ágyból, hogy hamarább jussak a
kertbe, nem is emlékezve arra, hogy az est visszahozza azt az órát, amikor el kell
válnom anyámtól. Így hát a guermantes-i oldalon tanultam megkülönböztetni
ezeket a bensőmben egymásra következő állapotokat, amelyek bizonyos
korszakokban egészen felosztják a napot egymás között, s szinte a láz
pontosságával űzi egyik a másikát; oly egymást érő, de amellett annyira
egymáson kívül eső állapotok ezek, olyannyira megfosztva minden közlekedési
lehetőségtől, hogy az egyikben nem is tudom megérteni, se elképzelni, amit a
másikban kívántam, rettegve vártam vagy véghezvittem.
Azok közül az életek közül, amelyeket párhuzamosan élünk, a fordulókban
leggazdagabb, az eseményekben legváltozatosabb, vagyis a szellemi élet nem
egy apró eseményével fűződik nálam Guermantes-hoz és Méséglise-hez. Ez az
élet bizonnyal észrevétlenül fejlődik bennünk, s mindazoknak az igazságoknak,
amelyek a mi számunkra új irányt és új arcot adtak néki, amelyek új utakat
nyitottak meg előttünk, már régóta előre készítgettük a felfedezését; de sokáig
nem tudtunk róluk, és nékünk csak attól a naptól, attól a perctől számítanak,
amikor végre láthatóvá váltak. Azok a virágok, amelyek akkor a rét füvén
játszadoztak, a napfényben folyó víz, az egész táj, amely körülvette
megjelenésüket, tovább is elkísérik az emlékünket öntudatlan vagy szórakozott
arcukkal; s amikor ez a szerény vándor, ez az álmodozó gyermek olyan soká
nézegette őket mint egy királyt a későbbi, tömegbe vesző krónikás –, ez a
tájrészlet, ez a kerti zug sohase hihette volna, hogy éppen ennek a gyermeknek a
révén maradhat majd életben s épp legmulandóbb sajátságaival; pedig hát ezt a
galagonyaillatot, amely ott szálldos a kerítés mellett, ahol majd csakhamar
felváltják a virágzó vadrózsák, ezt a visszhangtalan lépést, ahogy egy fasor
kavicsán megcsikordul, e szétpattanó buborékot a folyóvízen, egy vízinövény
levelein, mindezt az én rajongásom hordta, s annak sikerült átmenteni az
egymást követő évek során, míg köröttük az utaknak még a nyoma is elveszett,
meghaltak, akik jártak rajtuk, és még az emléküket is elfeledték. Olykor a táj egy
ily darabja annyira elszigetelten jut el a máig, s mint valami virágzó Délosz[66],
oly bizonytalanul lebeg az elmémben, hogy nem tudom, milyen országból, mily
időből vagy talán csak álmaimból jön így felém. De talán még leginkább, mint
lelki talajom mély rétegeire, mint még ma is legerősebb, legbiztosabb
területeimre gondolok Guermantes-ra és Méséglise-re. Amíg e két irányban
jártam, hittem a dolgokban és az emberekben, s azért csak az odavaló dolgokat
és embereket veszem komolyan, egyedül bennük van csak örömöm. Akár azért,
mert a teremtő hit végleg kiapadt bennem, akár mert a valóság csak az
emlékezetben formálódik, azokat a virágokat, melyeket ma látok legelőször, nem
is tartom igazi virágoknak. Méséglise tája, orgona- és galagonyabokraival,
búzavirágos, pipacsos és almafákkal szegett mezőivel, valamint a guermantes-i,
ebihalas folyóvizével, vízirózsáival és boglárkáival, mindörökre megformálta az
én kedves vidékeim képét, azokét, ahol élni szeretnék s ahol megkövetelhetném,
hogy halászni mehessek, hogy csónakázhassak a folyón, hogy gót várromokat
láthassak, és hogy a gabonatáblák között éppen olyan hatalmas, falusias és
aranyszín szentegyházat lelhessek, mint egy búzakazal, mint amilyen Combray-
ban a Saint-André-des-Champs-templom is; és azok a búzavirágok, galagonyák
és almafák, melyekkel ma utazás közben találkozom a mezőkön, egyszerre és
közvetlenül utat találnak a szívemhez, mivel éppoly mélységben, ugyanazon a
szinten vannak, mint a múltam. S mégis, mivel a tájakban is van valami egyéni
vonás, hogyha egyszer elfogy a vágy, hogy viszontlássam a guermantes-i tájat,
ezt a vágyat nem elégítenék ki azzal, hogy elvezetnének egy folyóparthoz, ahol
oly szép, talán még szebb vízirózsák nyílnának, mint a Vivonne-ban, mint ahogy
este, ha hazamentem, s felébredt bennem az a szorongás, amely a szerelembe
árad később, s akár elválaszthatatlan is lehet tőle – szintén nem jutott eszembe,
hogy egy, az én anyámnál szebb és okosabb anya köszöntsön be hozzám a
szobámba. Nem; és mint ahhoz, hogy boldogan alhassak el, azzal a zavartalan
nyugalommal, aminőt soha egy szerető se tudott adni azóta, mert hisz
szeretőinkben olyankor is kétkedünk, amikor még hiszünk bennük, s mivel az ő
szívüket sose bírhattam úgy, egy csókban, mint ahogy anyámét kaptam meg
mindig, egészen, minden hátsó gondolat nélkül, rajtam kívül senki másra
vonatkozó szándék nélkül – anyámra, csak anyámra volt szükségem, arra, hogy
ő hajtsa fölém az arcát, amelyen a szeme alatt mintha kis szépséghiba is lett
volna, de amit éppúgy szerettem, mint őt magát – ugyanígy csak az én ismerős
guermantes-i tájamat akarom viszontlátni, azzal a tanyával, amelytől nem
messze két másik tanya bújik egymás mellé, mindjárt a tölgyfasor kezdeténél; a
réteket akarom látni, amelyeken, mikor a napban oly tükrözővé válnak, mint egy
tó, az almafák levelei is kirajzolódnak; ezt az egész vidéket, amelynek az
egyénisége, éjszaka, olykor álmaimban földöntúli erővel szorít magához, s
amelyet hiába keresek, ha felébredek. Épp mivel más-más élményeket örökre és
elszakíthatatlanul egyesítettek bennem azzal, hogy egy időben nyújtották őket az
érzékenységemnek, bizonyos, hogy Méséglise és Guermantes nem egy
csalódásnak tett ki s nem egy hibát követtetett el velem későbben. Mert sokszor,
egészen öntudatlan, csak azért volt oly nagy kedvem viszontlátni valakit, mivel
egy virágzó galagonyaösvényt juttatott az eszembe, s nemegyszer azt hittem, sőt
hitettem el, hogy egy újraéledő szerelemről lehet szó, amikor csak egyszerűen az
utazás vágya hevített. De meg így is, azzal is, hogy jelen vannak oly mai
benyomásaimban, amelyekhez valahogy hozzá tudnak kapcsolódni, Guermantes
és Méséglise mélységet, alapzatot, eggyel több kiterjedést ad nékik. És végül
még oly varázzsal, oly jelentéssel növelik őket, amit csak egyedül én érthetek.
Amikor nyári estéken a derűs ég, mint egy vadállat, egyszerre csak morogni
kezd, s mindenki haragszik a zivatarra, Méséglise-nek köszönhetem, hogy
olyankor egyedül én érzem magam elbűvölve, s a hulló eső lármáján át
láthatatlan s hervadatlan orgonák illatát szagolgatom.

*
Így virrasztottam sokszor reggelig is a combray-i időkre gondolva, bánatos,
álmatlan estéimre meg annyi sok nappalra is, amelyek képét nemrég egy csésze
teának az íze, vagy, mint Combray-ban mondták volna, az „aromája” idézte fel –
s az emlékek társulása révén mindarra, amit sok évvel aztán, hogy otthagytam
ezt a kisvárost, Swann egy régi, még születésem előtt való szerelméről tudhattam
meg, azzal a részletes pontossággal, amelyet könnyebb megszereznünk századok
óta halott személyeknek, mint legjobb barátainknak az életéről, s amely éppoly
lehetetlennek látszik, mint két város közt hajdan a távbeszélgetés, míg aztán ki
nem találjuk azt a bizonyos kis fortélyt, amellyel megkerülhetjük ezt a
nehézséget. Mindezek az emlékek egymás mellé rakódva most már egyetlen
tömeget alkottak, de azért könnyen meg lehetett különböztetni köztük – a
legrégibbek, majd a frissebbek közt, amelyek egy illatból származtak, azután
meg azok közt, amelyek más emlékei voltak, és én csak hallomásból ismertem
őket –, ha nem is épp repedéseket vagy igazi hasadékokat, de legalább afféle
erezeteket és színkeverékeket, aminők bizonyos kőzetekben vagy márványokban
különböző eredetet, kort és „képződést” tárnak elénk.
Bizonyos, hogy reggel felé már réges-rég eloszlott az ébredés rövid
bizonytalansága. Tudtam, milyen szobában vagyok valójában, s akár a puszta
emlékezet segítségével tájékozódva, akár egy alig látható gyönge fénysugár
útmutatására, amely alá azonnal odaképzeltem az ablakfüggönyöket – a
homályban az egész szobát felépítettem s bebútoroztam magam körül, mint egy
építész, aki előre nyílást hagy az ajtóknak és az ablakoknak, s mint egy kárpitos,
úgy helyeztem vissza a tükröket és a szekrényeket eredeti helyükre. De alighogy
a reggel napfénye – nem pedig amit annak véltem, a függönyök rézrúdján utolsót
lobbanó parázsé – felrajzolta a homályba legelső, mintegy krétával húzott s
helyreigazító vonását, az ablak és a függönyök elhagyták az ajtókeretet, ahova
tévedésből képzeltem őket, miközben, hogy helyet adjon nékik, az íróasztal,
amelyet odatett sután az emlékezetem, rohanva menekült odább, maga előtt tolva
a kandallót is, s félrehárítva útjából a folyosó választófalát; ott, ahol az előbb
még a mosdófülke foglalt helyet, most egy kis udvar terjeszkedett, s az egész
ház, amelyet a homályban építettem újra, utánament az ébredés forgószelében
látott többi háznak, mivel futásra kényszerítette ez a halovány jeladás, amelyet a
függönyök fölé a nap fölemelt ujja rajzolt.
MÁSODIK RÉSZ

Swann szerelme


Ahhoz, hogy valaki Verdurinék „kis köréhez”, „szűkebb társaságához”,

„szorosabb szövetségéhez” tartozhassék, egyetlen feltétel is elegendő, de ez
aztán elengedhetetlen volt: hinni kellett hallgatagon egy bizonyos Credóban,
amelynek egyik tétele az volt, hogy az ifjú zongoraművész, akit ebben az
esztendőben Verdurinné pártfogolt és akiről azt mondogatta: „No de így játszani
Wagnert, ez minden képzeletet felülmúl”, „lepipálja” Plantét is, Rubinsteint[67]
is, a másik meg, hogy Cottard doktor jobban ért a diagnózishoz, mint Potain.
Minden olyan új „regruta”, akit a Verdurin házaspár nem tudott meggyőzni arról,
hogy a hozzájuk nem járók estélyei unalmasak, mint az őszi eső, egyszeriben
kizártnak tekinthette magát a házból. A nők ebben a tekintetben kevésbé
mutatkoztak hajlamosnak arra, hogy egyfelől lemondjanak minden társaságbeli
kíváncsiskodásról, másfelől hogy ne személyesen szerezzenek tapasztalatokat
más szalonokról, és így mikor Verdurinék egyre inkább érezték, hogy ez a
szabad kutató szellem s a léhaságnak ez az ördöge esetleg mint valami járvány
még az ő kis hitközségük ortodoxiáját is megrendítheti, lassanként minden
nőnemű hívet kénytelenek voltak eltávolítani.
Ebben az évben Cottard doktor fiatal feleségén kívül mindössze két állandó
nővendéggel kellett beérniök (jóllehet a háziasszony személy szerint igen
erényes volt, s egy roppant gazdag és tisztességes, bár teljesen jelentéktelen
polgári családból származott, amellyel lassanként s szándékosan minden
érintkezést megszüntetett): az egyiket madame de Crécynek hívták, majdnem a
félvilághoz tartozott, de Verdurinné csak a keresztnevén, Odette-nak hívta s
„angyalnak” tartotta, a másik a zongoraművész nagynénje volt, aki ifjabb
éveiben házmesterné lehetett; az igazi nagyvilágot egyikük sem ismerte, s ily
módon oly könnyű volt elhitetni a naivságukkal, hogy mind Sagan, mind
Guermantes hercegnő kénytelen megfizetni pár nyomorgót, csak hogy ne kelljen
egymagukban lézengeniük a vacsoráikon, és hogyha valaki kész lett volna
meghívatni őket e nagy dámákhoz, az egykori házmesterné és a félvilági nő
megvetően hárította volna el e meghívást.
Verdurinék előre senkit se hívtak vacsorára: viszont mindig „akadt hely” náluk
az ebédlőasztal körül. Estélyeiken nem volt külön műsor. A fiatal
zongoraművész csak akkor játszott, ha „kedve szottyant” rá, mert senkit sem
erőltettek, és mint Verdurin úr mondta: „Egymás közt vagyunk, éljen a jó
barátság!” Hogyha a zongoraművész a Walkür nagy indulóját, vagy Tristan
előjátékát óhajtotta eljátszani, Verdurinné tiltakozott, nem mintha nem szerette
volna e muzsikát, hanem ellenkezőleg, mert nagyon is mély benyomást tett rá!
„Szóval ragaszkodik ahhoz, hogy én ma fejfájást kapjak? Hisz tudja, mindig ez a
vége, ha ezt a darabot játssza. Előre tudom, mi vár rám! Holnap, ha majd fel
akarok kelni, Isten megáldja, minden hiába!” Ha zene nem volt, beszélgettek, s
az egyik vendég, legtöbbnyire akkor legkedvesebb festőjük, „valami vastag
tréfát eresztett meg”, ahogy Verdurin úr mondta, amin aztán mindnyájan
„pukkadoztak”, különösen Verdurinné, aki annyira szó szerint vette érzelmeinek
képletes kifejezését, hogy egyszer például Cottard doktor (akkor még fiatal
kezdő) kénytelen volt helyreigazítani a háziasszony állkapcsát, amely a nagy
nevetéstől valóban kiugrott a helyéből.
Az estélyi ruha tilos volt, mert hisz csupa „jó pajtást” hívtak s azért is, hogy
ne hasonlítsanak azokhoz az „unalmas alakokhoz”, akiket úgy kerültek, mint a
pestist, s akiket csak ritkán rendezett nagy estélyeiken láttak vendégül, olyankor
is csak az esetben, ha ez mulattatta a festőt, vagy hasznos lehetett a
muzsikusnak. Egyébként beérték azzal, hogy társasjátékot játszottak, vagy
jelmezben vacsoráztak, de csak maguk közt, egyetlenegy idegent se engedve be
a „szűkebb körbe”.
De ahogy a „jó pajtások” mind nagyobb tért foglaltak el Verdurinné életében,
az unalmasok, az átkosok az ő szemében azok lettek, akik valamilyen módon
távol tartották tőle a barátokat, akik megakadályozták őket abban, hogy
szabadon jöhessenek Verdurinékhez, vagyis egyszer az egyik anyja, máskor a
másik foglalkozása, megint máskor a harmadik nyaralója vagy egészségi
állapota. Ha Cottard doktor asztalbontáskor azzal a megokolással akart távozni,
hogy egy súlyos betege várja: „Ki tudja – mondta Verdurinné –, talán jobbat
tenne neki, ha többet nem zavarná ma este; maga nélkül is jól fog aludni; holnap
majd korán benéz hozzá s makkegészségesen fogja találni.” Már december
elején beteg volt, ha arra gondolt, hogy a hívei „cserbenhagyhatják”
karácsonykor vagy újévkor. A muzsikus nagynénje például azt követelte, hogy a
fiú az ünnepeken őnáluk vacsorázzék, az ő anyjánál.
– Azt hiszi, belehal az anyja – mondta neki durván Verdurinné –, ha újévkor
nem vacsoráznak vele, ahogy a vidékiek szokták?
Nagyhétkor mindig nyugtalankodni kezdett:
– Doktorkám, maga tudós, szabad szellem, remélem, éppúgy eljön hozzánk
nagypénteken, mint akármikor? – szólt Cottard-hoz az első évben, olyan
sziklaszilárd hangon, mintha nem is kételkedhetne a feleletben. Pedig csak úgy
remegett, míg ezt a feleletet várta, mert ha a doktor nem jött volna, egyedül
maradhatott volna odahaza.
– Igen, eljövök nagypénteken... hogy elbúcsúzzam, ugyanis Auvergne-ban
töltjük a húsvéti ünnepeket.
– Auvergne-ban? Hogy megegyék a bolhák meg egyéb férgek? Na,
köszönöm, jó mulatást!
S egy kis hallgatás után:
– Ha legalább szólt volna, megszervezhettük volna a dolgot, és akkor szép
kényelmesen együtt tehetnénk meg ezt az utat.
Ugyanígy, ha egy hívüknek volt valahol egy barátja, vagy egy vendég
hölgyüknek afféle futó viszonya, amely miatt esetleg némelykor „faképnél”
hagyhatta volna Verdurinéket, Verdurinék, akik nem botránkoztak meg azon, ha
egy nőnek viszonya volt, feltéve, hogy ez a viszony náluk, köztük, a körükben
szövődjék s ne idegenítse el tőlük más kedvéért a vendégüket, így nyilatkoztak:
„Hát akkor meg mire vár? Hozza csak el a barátját!” S befogadták próbaidőre,
hogy lássák, nem fog-e titkolózni Verdurinnével szemben, egyszóval hogy
érdemes-e a „szűkebb körbe” való felvételre. Ha nem volt az, akkor félrevonták
a ház hívét, aki idehozta, s barátságosan összeveszítették a barátjával vagy a
kedvesével. Ellenkező esetben viszont az „újoncból” is jó barát lett. Így hát
mikor ebben az évben a félvilági hölgy elmesélte, hogy egy kedves emberrel,
bizonyos Swann-nal ismerkedett meg, s finoman értésére adta Verdurinnek, hogy
ez az úr mily szívesen jönne egyszer közéjük, Verdurin e kérelmet azonnal
továbbította feleségének. (Sohase volt véleménye, csak a felesége után, akinek
viszont az volt a szerepe, hogy férjének s a híveknek óhajait megvalósítsa,
mégpedig kifogyhatatlan leleménnyel.)
– Crécyné őnagysága kér valamire. Szeretné neked bemutatni egy barátját,
Swann urat. Mit gondolsz?
– Természetesen; hát meg lehet akármit is tagadni ennek az aranyos
teremtésnek? Hallgasson, magát nem kérdezték, ha mondom, hogy aranyos,
igenis az!
– Hát ha muszáj – felelt Odette kényeskedve, majd hozzátette: – Hisz tudja,
hogy nem vagyok amolyan fishing for compliments[68].
– Hát akkor hozza el a barátját, ha csakugyan olyan kedves.
A „szűkebb körnek” természetesen semmi kapcsolata se volt Swann
megszokott társaságával, s az igazi nagyvilágiak biztosan úgy vélekedtek volna,
hogy éppen Swann-nak, aki oly kivételes helyet foglal el köztük, igazán nincs
értelme Verdurinékért törni magát. De Swann annyira szerette a nőket, hogy attól
a naptól fogva, mikor már úgy-ahogy megismerte az arisztokrácia valamennyi
hölgyét, s nem várhatott tőlük semmi újat, csak oly módon ragaszkodott a
Faubourg Saint-Germaintől nyert honosító, sőt nemesi leveléhez, mint valami
csereértékhez, vagy pedig mint egy magában értéktelen hitellevélhez, amely
azonban lehetővé teszi, hogy egy-egy kis vidéki zugban, vagy Párizs egy-egy
homályos szögletében kedvező légkört teremthessen maga körül egy csinosabb
földbirtokoslány vagy hivatalnok-csemete szemében. Mert a vágy vagy a
szerelem akkor még oly hiúságot is ébresztett benne, aminek az életben most
már teljesen híjával volt (bár bizonnyal ez az érzés irányíthatta valaha erre a
nagyvilági életútra, ahol szellemi adományait léha élvezetekben pazarolta
széjjel, s művészettörténeti tudását legfeljebb arra használta fel, hogy
tanácsokkal lássa el a társaságbeli hölgyeket, amikor ezek képeket vagy
bútorokat akartak vásárolni), s ez a hiúság ösztökélte arra, hogy az előtt az
ismeretlen előtt, akibe épp beleszeretett, oly előkelőségben tündököljön, aminő a
Swann névből egymagában nemigen sugárzott ki. Főképp akkor vágyódott erre,
ha az ismeretlen hölgy egyszerű származású volt. Mint ahogy egy eszes ember
sem attól fél, hogy egy másik eszes ember találhatja ostobának, egy elegáns férfi
is inkább a bugris, mint a nagyúr hozzá nem értése miatt aggódik. Mióta a világ
áll, a hiúság hazugságai s szellemi erőfeszítései legalább háromnegyed részben
olyanoktól származtak, akiket ez csak lealacsonyított, s olyanoknak a kedvéért,
akik mélyen őalattuk álltak. S ugyanaz a Swann, ki oly hanyag és egyszerű volt
egy igazi hercegnővel szemben, pózolt, remegett, rettegett, ha egy szobalánnyal
került össze.
Nem olyan volt, mint annyian mások, akik akár lustaságból, akár annak a
kötelezettségnek mindenbe beletörődő érzéséből, amely a magasabb rangúakat
egy bizonyos területre korlátozza, lemondanak a külvilág kínálta élvezetekről,
mindenről, ami kívül esik halálukig elhatárolt nagyvilági helyzetükön, s beérik
azzal, hogy a végén, mikor már sikerült megszökniük, jobb híján csak azokat a
közepes szórakozásokat s tűrhető unalmakat hívják élvezetnek, aminőket a
maguk zárt köreiben találhatnak. Swann azonban nem sietett csinosnak találni az
oly nőket, akikkel együtt volt a társaságban, hanem ellenkezőleg, azokkal
próbált együtt lenni, akiket már előzőleg is csinosaknak talált. S e nők szépsége
bizony sokszor elég közönséges volt, mivel Swann öntudatlan is oly testi
tulajdonságaikat kedvelte, melyek teljes ellentétben álltak legkedvesebb
mestereinek festett vagy faragott asszonyaival. A kifejezés melankóliája s
mélysége jéggé fagyasztotta az érzékeit, amelyek viszont újraéledtek a bőséges,
rózsaszínű s egészséges női hús láttán.
Hogyha utazásai közben oly családdal találkozott, amelyet elegánsabb lett
volna kikerülni, de ahol olyan nőre lelt, akinek a varázsát mindeddig még nem
ismerte, a tartózkodást, a nő iránt érzett vágynak a legyőzését, a nő nyújthatta
örömnek más örömmel való helyettesítését – azzal, hogy ír egy régi szeretőnek,
jöjjön utána mielőbb – éppoly gyáva lemondásnak és együgyű meghátrálásnak
érezte volna az élettel, egy új boldogsággal szemben, minthogyha utazás helyett
odahaza maradt volna a szobájában, hogy párizsi látképekkel szórakozzék.
Swann sohasem zárkózott be rendes ismeretkörének épületébe, hanem hogy
mindig újraépíthesse, elejétől, mindjárt helyben s mindenütt, ahol egy nő
megtetszett néki – szétszedhető sátrat emelt ebből az állandó ismeretkörből,
amelyet, mint a felfedezők, minden útjára magával vitt. Azt meg, amit nem
lehetett elszállítani vagy elcserélni valami új élvezettel, bármiért, semmiért is
odaadta, akármily kívánatosnak is tetszett mások előtt. Hányszor merítette ki
hitelét egy hercegnőnél, aki már esztendők óta hiába leste az alkalmat, hogy
kedvesnek mutatkozhassék Swann-nal szemben, s akitől tapintatlan sürgöny
útján távirati ajánlást kért a hercegnő valamelyik vidéki intézőjéhez, csak azért,
mert meglátta a lányát – akárcsak egy éhező, aki egy darab kenyérért egy darab
gyémántot is odaadna. Sőt, utána mulatott is a dolgon, mivel minden finomsága
s tapintata ellenére bizonyos fajta komiszság is volt benne a nőkkel szemben.
Amellett Swann azoknak az okos, de tétlen embereknek a sorába tartozott, akik
vigaszt, esetleg mentséget keresnek abban az ideában, hogy ez a tétlenség éppoly
méltó dolgokat kínál az értelmüknek, mint aminőket a művészet vagy a komoly
tanulmány nyújthatna, s hogy az „Élet” érdekesebb, regényesebb helyzeteket
tartalmaz, mint a regények, ő legalább így mondta, s könnyen el is hitette
legelmésebb nagyvilági barátaival, főképp Charlus báróval, akit szívesen
mulattatott csípős kalandjai elbeszélésével, mint például azzal, hogy egy oly
nővel ismerkedett meg a vasúton, akiről, mikor felvitte a lakására, kiderült, hogy
egy uralkodó nőtestvére, s fivére révén, akinek kezében fut össze az európai
politika minden szála, Swannt is igen kellemes módon avathatja be az
államtitkokba, vagy azzal a másik üggyel, hogy bonyolult körülmények
összejátszása következtében magának a konklávénak választása fogja eldönteni,
szeretője lehet-e Swann a közeljövőben egy szakácsnénak.
Egyébként ő nem csupán ezt a szűkebb körű társaságát, az erényes hercegnők,
tábornokok és akadémikusok e ragyogó falanxát használta fel oly cinikus módon
kerítőknek. Időnként minden barátja kapott tőle levelet, amelyben hol egy
ajánló, hol egy bemutató szót kért tőlük, s amelynek diplomáciai ügyessége
minden változó szerelmen s különböző ürügyön túl is megmaradt, s minden
véletlen ügyetlenségnél erősebben mutatta Swann állandó jellemét és egyforma
céljait. Évekkel később nekem is nem egy ízben mesélték, amikor a velem való,
bár másféle hasonlóságai miatt érdeklődni kezdtem a jelleme iránt, hogy
nagyapám, ahányszor csak levelet kapott tőle (akkor még nem volt nagyapa,
mivel Swann nagy szerelme az én születésem táján kezdődött s hosszú időre
félbeszakította ezeket a praktikákat), így kiáltott fel, mikor a borítékon felismerte
Swann írását: „Biztosan megint kér valamit: vigyázat!” S akár
bizalmatlanságból, akár mert valami ördögi érzés arra késztet bennünket
öntudatlan, hogy csak azoknak tegyünk szívességet, akik azt nem kérik tőlünk,
nagyszüleim mereven megtagadták legkönnyebben kielégíthető kéréseit, mint
például hogy mutassák be egy bizonyos fiatal lánynak, aki minden vasárnap
nagyszüleimnél vacsorázott, s akiről, ha Swann említette, úgy beszéltek, mintha
sose látnák, holott pedig hétköznap folyton arról tanácskoztak, kit is hívjanak
meg vele együtt, s gyakran egyetlen alkalmas vendéget sem találtak, mivel csak
annak nem szóltak, akit ezzel olyannyira boldoggá tehettek volna.
Olykor egy-egy házaspár, amely addig csak panaszkodott, hogy sohase
láthatja Swannt, egyszerre csak örömmel jelentette nagyszüleimnek s talán azzal
a vággyal is, hogy irigységet keltsen bennük, hogy Swann egyik legkedvesebb
barátjuk lett az utóbbi időben s úgyszólván elválhatatlan tőlük. Nagyapám
ilyenkor nem akarta megzavarni az örömüket, éppen csak nagyanyámra nézett, s
ily operettáriákat[69] dúdolgatott:

Ki fog derülni a titok,
s akkor leszünk mi boldogok

vagy:

Mily múló látvány...

esetleg:

Fogadd meg a tanácsomat,
Ne üsd bele az orrodat.

Pár hónap múlva, ha nagyapám azt kérdezte Swann új barátjától: „Mi van
Swann-nal, még mindig oly sűrűn látja?”, a másik arca mindjárt megnyúlt: „Ne
is beszéljen többet róla!” „De hisz azt hittem, nagy a barátság...” Így került
Swann jó viszonyba nagyanyámék rokonaival, akiknek pár hónapig
mindennapos vacsoravendégük volt. Aztán egyszerre elmaradt, minden értesítés
nélkül. Már azt hitték, hogy megbetegedett, s nagyanyám unokanővére már oda
akart üzenni hozzá, amikor a tálalóban Swann egy levelére bukkant, amely
feledékenységből a szakácsnő konyhakönyvében maradt. A levélben Swann azt
írta a szakácsnőnek, hogy távozik Párizsból és hogy nem jöhet el hozzá. A
szakácsnő a kedvese volt, s amikor szakított vele, úgy gondolta, hogy egyedül
csak őt érdemes értesítenie.
Amikor viszont valamelyik szeretője nagyvilági dáma volt, vagy legalábbis
oly valaki, akit se szerény származása, se felemás helyzete nem akadályozhatott
abban, hogy bejáratos lehessen Swann révén a nagyvilágba, olyankor Swann az
ő kedvéért tért megint vissza ugyanoda, de csak abba a bizonyos körbe, ahol a
hölgy is otthonos volt, vagy ahova Swann vitte maga után. „Ne is számítsunk ma
Swannra – mondták néha a társaságban –, hisz tudják, hogy ma este az amerikai
nőjével van az Operában.” Meghívatta azokba a különösen zárt szalonokba,
ahova ő rendesen eljárt, ahol minden héten egyszer vacsorázni, kártyázni
szokott; esténként, miután kibodorította sörte módra nőtt vörhenyes haját, ami
némileg enyhítette zöld fényű szeme elevenségét, virágot tűzött a gomblyukába s
ment a barátnője után, hogy aztán vele töltse az estét valamelyik társaságbeli
hölgynél; s olyankor arra a barátságra s feltétlen hódolatra gondolva, amellyel a
társaság legünnepeltebb tagjai is körülvették, éspedig egy oly nő előtt, akit épp
akkor szeretett, valami új varázst érzett ebben az unt nagyvilági életben,
amelynek az anyaga most átivódott s meleg színt öltött a beléje lopózó s
felszínén játszó új lángtól, s amelyet most megint szépnek és értékesnek kezdett
találni, mióta egy új szerelmet kebelezett beléje.
De míg ezek a viszonyok vagy flörtök egy ábránd többé vagy kevésbé
tökéletes megvalósulásai voltak, egy olyan arc vagy egy oly test látványából kelt
ábrándé, amely Swann-nak ösztönösen, erőlködés nélkül tetszett, ezzel szemben,
mikor egy színházi estén megismerkedett Odette de Crécyvel, egy hajdani
barátja révén, aki mint elragadó nőt emlegette s biztatta Swannt, próbálja meg,
talán dűlőre juthat vele, bár ugyanakkor a valóságnál nehezebb fogásnak tüntette
fel, hogy így az ő közbenjárása annál értékesebbnek lássék – Swann, ha nem is
épp csúnyának, de érdektelennek találta Odette-ot, nem érzett vele szemben
semmi vágyat, sőt, inkább némi testi idegenkedést, egyszóval olyannak, aminőre
mindnyájunk életében akad példa, és aki épp az ellenkezője az érzékeink kívánta
típusnak. Nem tetszett neki, mert Odette-nak nagyon is kényes volt a bőre,
nagyon is kemény az arcéle, nagyon is kiugrók az arccsontjai, nagyon is fáradtak
a vonásai. A szeme szép volt, de olyan nagy, hogy engedett saját súlya alatt,
fárasztani látszott az arcát s olyan külsőt kölcsönzött néki, mintha mindig vagy
rossz egészsége, vagy pedig rosszkedve lenne. Nemsokára ez után a színházi
megismerkedés után, Odette levélben kérte Swannt, hogy megnézhesse
gyűjteményeit, merthogy ő „tudatlan létére úgy szereti a szép dolgokat”, s azt
hiszi, hogy őt, Swannt is sokkal jobban megismerné, ha láthatná a home[70]-
jában, ahol „oly komfortosan élhet a könyveivel meg a jó teájával”, jóllehet nem
titkolta afölött való csodálkozását, hogy Swann mint tud abban a szomorú
városrészben lakni, amely „oly kevéssé smart[71] hozzá képest, mikor ő, Swann
meg nagyon is az”. S amikor Swann meghívta, elmenőben Odette bánta, hogy
oly rövid ideig maradhatott az otthonában, de boldog volt, ahogy mondta, hogy
bejuthatott a légkörébe, s úgy beszélt Swannról, mintha máris több volna néki
minden más ismerősénél, s kettőjük közt afféle romantikus kapcsot egyengetett,
amin Swann csak mosolygott. De abban a némileg kiábrándult életkorban,
amelyhez Swann mindjobban közeledett, s amelyben már beérjük a szerelem
érzetével és annak az örömével, hogy szerelmesek lehetünk, anélkül, hogy
túlságosan követelnénk a viszontszerelmet, a szívek e közeledése, ha már nem is
az a fő cél, mint ami volt az ifjúkorban, amikor a szerelem szükségképpen erre
tör, viszont annyira eggyé válik vele valami erős képzettársítással, hogy még a
szerelem oka is lehet, ha előtte jelentkezik. Fiatalon arról álmodoztunk, hogy
akibe szerelmesek voltunk, annak a szívét is megnyerhessük; később viszont az
az érzés, hogy egy nő szíve a miénk, esetleg elegendő ahhoz, hogy szerelmesek
legyünk belé. Így aztán épp abban a korban, amikor a szerelemben főképp önző
élvezetet keresünk, s ezért úgy kéne, hogy a nő szépsége minél nagyobb szerepet
játsszon benne, a szerelem, a legtestibb szerelem előzetes vágy nélkül is
megszülethet. Életünknek e korszakában már nem egy sebet kaptunk a
szerelemtől; ilyenkor rég nem fejlődik már egyedül a maga titkos és végzetes
törvényei szerint, a mi tétlen és csodálkozó szívünk előtt. Ellenkezőleg,
segítségére jövünk, s akár meg is hamisítjuk az emlékezet, a sugalmazás révén.
Ha csak egyetlen jelét is látjuk, már azonnal felidézzük, emlékünkbe hívjuk a
többit is. S mivel a nóta szövegestül belénk van vésődve az utolsó szóig, nincs
szükség rá, hogy egy nő elmondja az elejét – azt, amit a szépség iránt érzett
csodálat sugalmaz –, hogy azonnal megtaláljuk a folytatását. Ha meg viszont a
közepén kezdi – ott, ahol már a szívek is közelednek, ahol azt erősítgetik, hogy
mindegyik csak a másikért él –, annyira ismerjük a nótát, hogy azonnal utolérjük
a nőt ott, ahol már vár ránk.
Odette de Crécy másodszor is meglátogatta Swannt a lakásán, aztán egyre
sűrűbben járt hozzá; s bizonnyal mindegyik látogatása felújította Swann
csalódását, amikor Odette arca láttán, amelynek elfeledte közben a vonásait, újra
fel kellett fedeznie, hogy mily éles ez az arc, s fiatalsága ellenére milyen hervadt;
s mialatt beszélgetett vele, bizonyosan sajnálta, hogy Odette nagy szépsége nem
az a fajta, aminőre néki, Swann-nak ösztönös kedve volna. Egyébként meg kell
jegyezni, hogy Odette arca azért látszott soványabbnak és jellegzetesebbnek,
mivel a homlokot s az arc felső részét, ezt a sima és sík felületet, teljesen
betakarta a sok haj, amit akkor elöl hosszan, felmagasított hullámokban, oldalt
pedig, a füleken, borzas fürtökben hordtak; s a testének, bár remek formája volt,
nehéz volt észrevenni a folytonosságát (a kor divatjai miatt, jóllehet Odette
egyike volt a legjobban öltözködő nőknek Párizsban), mivel a dereka úgy
kiugrott, mintha egy képzelt hashoz idomulna s amellett hegyes ékben
végződött, míg alatta a dupla szoknya léggömbjei dagadoztak, és így az akkori
öltözködés oly külsőt kölcsönzött egy nőnek, mintha rosszul egybeillesztett
különböző darabokból állt volna; s a fodrok, a ráncok, a mellény egymástól
egészen függetlenül, rajzuknak a szeszélye vagy szövetük minősége szerint
követték a test vonalát, a csokrok, a csipkehabok, a függélyes fekete
gyöngyszegélyek vagy a halcsontok mentén, tekintetbe se véve magát az eleven
testet, amely így e cifraságok szerkezetének kénye szerint vagy nagyon is
közeledett, vagy nagyon is eltávolodott tulajdon természetes szerkezetétől, s hol
nagyon is szűkre szorult, hol meg szinte elveszett bennük.
De mikor Odette már elment, Swann réveteg mosollyal emlékezett a szavaira,
arra, hogy mily hosszú lesz néki, Odette-nak, az az idő, amíg majd megint
eljöhet hozzá; maga elé idézte Odette félénk, nyugtalan arckifejezését, amellyel
egyszer arra kérte, hogy ne várassa Swann nagyon soká, s azokat a könyörgő,
szinte ijedős szempillantásokat, amelyekkel ugyanekkor a szavait kísérte, s
amelyek oly meghatóvá tették ilyenkor az arcát, kerek, fehér szalmakalapjának
műárvácska csokra alatt s a kalapról lehulló fekete bársonyszalagok közt. „És
maga – így szólt hozzá Odette – nem jönne egyszer teára hozzám?” Amire
Swann a munkáit hozta szóba, egy tanulmányt Ver Meerről[72], amelyet a
valóságban már évek óta abbahagyott. „Hisz tudom, hogy senki-semmi vagyok a
magafajta nagy tudósok mellett – mondta Odette. – Úgy néznék ki, mint a
mesebeli béka az előtt a bizonyos areopág előtt. Pedig hát úgy szeretnék
művelődni, tanulni, valami komolyabb dologba beavatódni. Milyen mulatságos
lehet a könyvek közt turkálni, elsárgult papírok közt kutatgatni” – tette hozzá
azzal az önelégült arckifejezéssel, amellyel egy úrinő azt az örömét hangoztatja,
hogy mily bátran foglalatoskodik valami nem egészen tiszta munkával, például a
főzéssel, de úgy, hogy ő maga is „gyúr tésztát”. „Ugye, nem fog kinevetni, de ki
ez a festőművész, aki nem engedi, hogy hozzám jöjjön (Ver Meerről akart
beszélni), sohase hallottam róla; él-e még? Láthatnám-e a képeit Párizsban, hogy
elképzelhessem, mit szeret, milyen az ízlése, hogy kitaláljam, mi is lehet e
nyughatatlan homlok mögött, ebben a fejben, amely, érzem, örökösen dolgozik,
hogy elmondhassam: hát lám, erre gondol. Milyen szép álom: részt kérni a maga
nagy munkájából!” Swann viszont azzal mentegetőzött, hogy fél az új
barátoktól, amit udvariasságból olyan módon fejezett ki, hogy fél egy új
boldogtalanságtól. „Egy érzéstől fél, a szeretettől? Milyen furcsa, én meg csak
ezt keresem, s oda tudnám adni érte akár az egész életemet – felelte Odette olyan
természetes, olyan meggyőződéses hangon, hogy már-már őt, Swannt is
megingatta. – Biztosan szenvedett már egy nő miatt. S most azt hiszi, mind
egyforma. Az a nő nem tudta magát megérteni, mert maga kivételes lény. Én
meg mindjárt ezt szerettem a maga egyéniségében, éreztem, nem olyan, mint a
többi.” „Bizony, tudom én – felelte néki Swann –, és aztán tudom, milyenek a
hölgyek, biztosan százféle dolga van, sosem szabad.” „Hogy én? De hisz soha
sincs semmi dolgom! Ellenkezőleg, mindig szabad vagyok, magának mindig az
leszek. A napnak vagy az éjszakának akármelyik órájában, amikor
legkönnyebben láthat, csak izenjen, s boldogan szaladok egészen idáig.
Megteszi? Tudja, mi volna a legjobb, ha bemutattatná magát valakivel
Verdurinéknek, mert odajárok minden este. Higgye meg, olyan kedves lenne, ha
ott mindig találkozhatnánk, és én azt gondolhatnám, hogy kicsit miattam jön
oda.”
Amikor így felidézte ezeket a beszélgetéseket, amikor Odette-ra gondolt, ha
egyedül volt, Swann bizonnyal inkább csak játszott Odette képével más női
képek között, romantikus ábrándokat szőve; de ha Odette de Crécy képe
valamily körülmény révén (vagy akár függetlenül e körülménytől, mert hisz az
ilyen körülmény, hogyha akkor jelentkezik, amikor nyilvánvalóvá lesz egy addig
rejtve maradt állapot, esetleg semmi befolyást sem gyakorol erre az állapotra)
magába szívná ezeket az ábrándokat, úgy, hogy ezek ezentúl elválaszthatatlanok
lennének az emlékétől, akkor Odette tökéletlen külsejének nem lenne többé
semmi jelentősége, sem annak, hogy megfelel-e, avagy nem Swann egyéni
ízlésének, mivel annak a külseje lett, akit ezentúl már szeret, most már egyedül ő
lesz az, aki képes örömöt vagy gyötrelmet okozni Swann-nak.
Nagyapám még jól ismerte, nem úgy, mint jelenlegi barátaik, ezeknek a
Verdurinéknek a családját. De már régóta elvesztett minden kapcsolatot azzal,
akit a „fiatal Verdurin”-nek hívott, s akiről kissé sommásan körülbelül úgy
vélekedett, hogy bár megőrizte a millióit, a bohémek és hasonló züllött körök
mélyére süllyedt. Egy nap levelet kapott Swanntól, aki éppen arra kérte, hogy
hozza össze Verdurinékkel. „Vigyázat! Vigyázat! – morgott nagyapám. – Nem
csodálom, hogy ő is ide jutott. Swann-nak is itt kell végeznie. Szép társaság!
Először is meg se tehetem, amire kér, mert hiszen nem ismerem már ezt az urat.
És azután bizonyosan megint nő van a dologban, én pedig nem avatkozom
ilyesmibe. No hiszen, szép dolgokat fogunk látni, ha Swann most már ezeket a
kis Verdurinéket is a nyakába szedi!”
Nagyapám tagadó válaszára Odette maga vezette be Swannt a Verdurin-
szalonba.
Verdurinéknek azon az estén, mikor Swann először jelentkezett náluk, több
vendégük volt vacsorára, Cottard doktor meg a felesége, a fiatal zongoraművész
a nagynénjével, az a festő, aki akkor teljes rokonszenvüket élvezte, s még
néhányan vacsora utánra, az állandó hívek gárdájából.
Cottard doktor sose volt egészen biztos, mily hangon feleljen másoknak,
mivel nem tudta kitalálni, komolyan beszélnek-e vele, vagy tréfásan. Ezért hát,
biztonság kedvéért, minden egyes arckifejezését valami feltételes és ideiglenes
mosoly felajánlásával kísérte, amelynek várakozó ravaszsága felmenti majd a
naivság vádja alól, ha az, amit mondtak néki, esetleg tréfának bizonyulna. De
mivel az ellenkező feltevésre is fel kellett készülnie, ezt a mosolyt nem merte
véglegessé erősíteni az arcán, amelyen ezért állandóan annak a bizonytalansága
látszott lebegni, aki ezt a kérdést szeretné, de nem meri nekünk szegezni: „És ezt
komolyan gondolja?” Éppen olyan bizonytalanul viselkedett kinn az utcán, sőt
általában az életben is, mint egy szalonban, s a kocsiknak, a járókelőknek, még
az eseményeknek is egyformán gúnyos mosolyt mutatott, ami előre felmentette
mindennemű helytelenség vádja alól, mert hisz ha a magatartása mégsem volt
egészen helyénvaló, mosolyával bizonyította, hogy ő is tudja, és ha mégis úgy
viselkedik, csakis tréfából teszi.
Egyébként minden olyan téren, ahol őszintén kérdezősködhetett, sose
mulasztotta el, hogy ne szűkítse kételyei területét s ne egészítse ki a műveltségét.
Így történt, hogy előrelátó anyjának a jóvoltából, aki, mikor Párizsba küldte,
jó tanácsokkal is ellátta, mindig buzgón érdeklődött a még előtte ismeretlen
nevek vagy szólásmódok felől, csak hogy ismereteit újabb adatokkal gyarapítsa.
A szólásmódokról például sosem hallhatott eleget, mivel sokszor a
szokásosnál pontosabb értelmet tulajdonított nékik, s szerette volna határozottan
tudni, hogy mit jelentenek azok, amelyeket a leggyakrabban alkalmaznak:
ördöngös szépség, kékvér, gyöngyélet, a rabelais-i negyedóra[73], divatkirály,
szabad kezet adni, sarokba szorítani és annyi mást – s hogyan s mily határozott
esetekben használhatja őket a beszédében. Ha pedig erre nem volt alkalma,
akkor a másoktól tanult szójátékokat idézgette. Amikor új emberek nevét ejtették
ki előtte, beérte azzal, hogy kérdő hangon ismételte el e neveket, abban a hitben,
hogy ez elegendő lesz majd a magyarázatok kicsikarására, anélkül, hogy
felkeltené a kérdezés látszatát.
Mivel teljesen híjával volt minden kritikai érzéknek, bár ő maga azt hitte,
hogy állandóan él vele, az a finomabb udvariasság, amely az előtt, akit
leköteleztünk, azt hangoztatja – ha nem is azért, hogy az illető is higgye –, hogy
ellenkezőleg, mi vagyunk az ő lekötelezettje – Cottard doktorral szemben kárba
veszett fáradság volt: ő bizony mindent szó szerint vett. Bármilyen elvakult volt
Verdurinné az ő doktorja irányában, s bármily éles eszűnek találta még későbben
is, azért mégis dühös volt, amikor meghívta őt a páholyába, hogy láthassa Sarah
Bernhardt-t s ráadásul még így is kedveskedett néki: „Milyen kedves, hogy
eljött, drága doktor, pedig biztosan nemegyszer hallotta már Sarah Bernhardt-t,
és aztán a páholyunk nagyon is közel van a színpadhoz.” Cottard doktor ugyanis,
aki a páholyba azzal a bizonyos mosollyal lépett, amely csak magyarázatra várt
az előadás értékéről, hogy megmaradjon, vagy azonnal eltűnjön az arcáról, így
válaszolt: „Csakugyan, túlságosan közel vagyunk, s az ember már igazán torkig
lehet ezzel a Sarah Bernhardt-ral. De hát ön kívánta, hogy jöjjek, s az ön óhaja
énnékem parancs. Örülök, hogy kis szolgálatot tehetek. Hisz mit ne tenne önért
az ember, önért, aki csupa jóság.” És még ezt is hozzátette: „Ugye, neki, Sarah
Bernhardt-nak van az a bizonyos Aranyhangja? Azt is írják folyton róla, hogy
lángra gyújtja a közönséget. Furcsa kifejezés, nem?” – abban a reményben, hogy
majd magyarázatot kap, de a magyarázat késett.
„Azt hiszem – mondta Verdurinné az urának –, hogy csacsik vagyunk, ha
csupa szerénységből lebecsüljük, amit a doktornak nyújtunk. Az ilyen tudósnak
fogalma sincs a gyakorlati életről, nem ismeri a dolgok értékét, s azt hiszi róluk,
amit mondunk néki.” „Nem akartam megmondani, de már én is észrevettem” –
felelte Verdurin. S a következő újévkor már nem egy háromezer frankos igazi
rubint küldtek Cottard-nak azzal a mentegetőzéssel, hogy mily csekélység az
egész, hanem Verdurin vásárolt egy mesterséges ékkövet háromszáz frankért, de
most azzal az észrevétellel, hogy ritkán látni ilyen szép példányt.
Amikor pedig Verdurinné jelentette, hogy estére Swann úr is ott lesz:
„Swann?” – kiáltott fel a doktor a meglepetéstől szinte durva hangon, mert őt a
legkisebb újság is mindjárt kihozta a sodrából, holott azt hitte magáról, hogy
mindig készen áll mindenre. S amikor látta, hogy nem kap választ: „Swann? Ki
az a Swann?” – ordította a szorongásnak mintegy a csúcspontján, de amely
azonnal enyhült, amikor Verdurinné így szólt: „De hát Odette barátja, akit
nemrég említett.” „Ahá! Jó, jó, rendben van” – felelte a doktor lecsillapodva.
Ami a festőt illeti, ő meg egyenesen örült Swann bevezetésének a társaságba,
mert azt hitte, szerelmes Odette-ba, és a maga részéről szívesen pártfogolta a
viszonyokat. „Semmi sem oly mulatságos – súgta Cottard fülébe –, mint a
házasságszerzés; már nem egyet ütöttem nyélbe, még nők között is!”
Azzal, hogy Swannt Verdurinék előtt olyan smart-nak nevezte, Odette inkább
csak azt érte el, hogy barátját előre az „unalmasak” közé sorolták. Ehelyett aztán,
épp ellenkezőleg, kitűnő benyomást tett a háziakra, aminek tán, tudtukon kívül,
az volt az egyik közvetett oka, hogy Swannon annyira meglátszott a
nagyvilágban való jártassága. Ellentétben ugyanis azokkal az egyébként okos
emberekkel, de akik sosem fordultak meg nagyvilági társaságban, Swann-nak
megvolt az a fölénye, hogy, mint azok, akik már ismerik a nagyvilágot, ő sem
idomította át a képzelet sugallta irtózattal vagy epekedéssel, vagyis nem
tulajdonított néki semmiféle különösebb fontosságot. A nagyvilági
szeretetreméltóság, egyformán távol a sznobizmustól és attól a félelemtől, hogy
netalán túlságosan szeretetreméltónak lássék, független mind a kettőtől, s éppoly
könnyed, éppoly formás minden egyes mozdulatában, mint azok az atléták,
akiknek hajlékony tagjai pontosan engedelmeskednek az akaratuknak, anélkül,
hogy igénybe vennék, ügyetlenül és tapintatlanul, testüknek egyéb részeit. A
nagyvilági embernek az az elemien egyszerű testmozgása, amellyel szívesen
nyújt kezet egy ismeretlen fiatalembernek, ha az bemutatkozik, s tartózkodva
hajol meg egy nagykövet előtt, akinek bemutatják, annyira áthatotta öntudatlanul
Swann egész társasági magatartását, hogy a nála alacsonyabb környezetből
valókkal szemben, mint aminők Verdurinék és a barátaik is voltak,
ösztönszerűleg előzékenynek, figyelmesnek mutatkozott, ezt pedig, Verdurinék
szerint, „unalmas” ember nem tenné. Egyedül Cottard irányában maradt hűvös
egy pillanatra, amikor látta, hogy rákacsint s kétértelműen mosolyog, mielőtt
még egyetlen szót váltottak volna egymással (Cottard ezt az arcjátékát nevezte
úgy, hogy „na, lássuk, mi lesz”): Swann azt hitte, hogy a doktor bizonyosan
ismeri, hogy talán valami mulatóban lehettek együtt valamikor, jóllehet ő
nemigen járt ezekre a helyekre, mert hisz sohasem tartozott az éjszakai
jómadarak világába. Mivel az ilyenféle célzást ízléstelennek tartotta, főképp
Odette jelenlétében, aki azt őrá, Swannra nézve kedvezőtlenül magyarázhatja,
Cottard-nak a mosolyára fagyos ábrázattal válaszolt. De amikor megtudta, hogy
egy hölgy, a közelében, nem más, mint Cottard felesége, arra gondolt, hogy egy
ily fiatal férj talán mégsem tesz célzásokat az effajta szórakozásokra, pláne a
felesége előtt; s a doktor szemhunyorítását mindjárt nem értelmezte többé az
előbbi, bosszantó jelentésben. A festő azonnal meghívta Swannt, hogy jöjjön el
Odette-tal a műtermébe; Swann kedves fiúnak találta. „Maguknak – mondta
Verdurinné, oly hangon, mintha meg volna sértődve – talán több szerencséjük
lesz, mint nekem, megláthatják Cottard arcképét (amelyet ő rendelt meg a
festőnél). El ne felejtse, Biche »úr« kérem – emlékeztette rá a festőt, akit egy rég
bevált tréfa szerint mindenkinek urazni kellett –, el ne felejtse, hogy különösen a
szemnek azt a szép tekintetét, azt a finom, mulatságos nézését próbálja eltalálni.
Hisz tudja, hogy leginkább a mosolyát akarom itt látni, hogy a doktor
mosolyának a képére vagyok kíváncsi.” S mivel ezt a kifejezést igen
figyelemreméltónak találta, még egyszer hangosan megismételte, hogy minél
több vendége hallja, sőt, valami kis ürüggyel előbb a közelébe is hívott
egynéhányat. Swann kérte a háziakat, hogy mutassák be mindenkinek, így a
többi közt Saniette-nak, Verdurinék egy öreg barátjának, akit jó szíve, félénksége
és túlságos egyszerűsége lassanként mindenütt megfosztott a vagyonával,
származásával, levéltári tudásával járó tekintélytől. A szájában, mikor beszélt,
mintha mindig gombóc lett volna, ami azért volt olyan kedves, mivel érezni
lehetett, hogy nem valami beszédhiba, hanem lelki jó tulajdonság, a gyermekkori
ártatlanságnak az öregkorban is megőrzött maradéka, Mindazok a
mássalhangzók, amelyeket képtelen volt kiejteni, csupa oly keménységnek
számítottak, amelyeket képtelen volt elkövetni. Amikor Swann kérte
Verdurinnét, hogy mutassa be Saniette-nak, úgy hatott a háziasszonyra, mintha
szerepet akarna cserélni (olyannyira, hogy viszonzásul mindjárt hangsúlyozta is
a különbséget: „Kedves Swann úr, megengedi, ugye, hogy bemutassam Saniette
barátunkat”), Saniette szívében viszont forró rokonszenvet keltett, erről azonban
Verdurinék sohasem beszéltek Swann-nak, mert Saniette idegesítette őket kissé,
és így nem nagyon szerették új barátokkal gazdagítani. Maga Swann viszont
végtelenül meghatotta mindkettőjüket, mikor mindjárt be akart mutatkozni a
zongoraművész nagynénjének. Ez, mint mindig, fekete ruhában volt, mert a
fekete, gondolta, minden alkalomra jó és a legválasztékosabb valamennyi szín
között, míg az arca majd kicsattant, mint mindig az étkezés után. Meghajolt
Swann előtt tisztelettel, utána meg kiegyenesedett nagy fenséggel. Mivel nem
volt eléggé művelt, félt, hogy hibákat követhet el beszéd közben, a szavait
szándékosan zavaros formában ejtette ki, abban a hitben, hogyha hibázik is,
senki se vesz észre semmit ebben az általános bizonytalanságban, és így egész
társalgása csak érthetetlen krákogás volt, annak a pár ritka szónak időnkénti
felcsendülésével, amelyekben még valahogy bizonyos volt. Swann azt hitte,
hogy a házigazda előtt szabad lesz kissé mulatni rajta, Verdurin azonban
megsértődött:
„Olyan derék jó, asszony – válaszolta a vendégének. – Igaza van, nem
sziporkázik, de higgye el, hogy négyszemközt igen kellemes társalgó.”
„Bizonyosan – sietett mindenbe beleegyezni Swann. – Csak azt akartam
mondani, hogy nem látszik valami »ragyogónak« – tette hozzá, külön
hangsúlyozva ezt az utóbbi melléknevet –, ez pedig, ha meggondoljuk, inkább
előnyére válik!” „Csodálkozni fog – szólt Verdurin –, ez az asszony kitűnő
levélíró. Nem hallotta még az öccsét? Ugye, doktor, mily remekül játszik?
Megkérjem, Swann úr, hogy játsszon valamit?”
„Boldogan...” – kezdte Swann a választ, de aztán megakasztotta a doktor
gúnyos arckifejezése. Cottard ugyanis észrevette, hogy a dagályt, az
ünnepiességet elavult dolognak tartják a társalgásban, s ezért, mihelyt meghallott
egy komolyan kiejtett súlyosabb szót, mint amilyen ez a „boldogan” volt, azt
hitte, hogy aki kiejtette, csakis nyárspolgáriasságból tehette. Ha aztán egy ilyen
szó, bármily gyakori volt egyébként, esetleg olyasmiben is előfordult, amit ő
csak afféle ócska szójárásnak hívott, olyankor azonnal feltételezte, hogy az így
kezdett mondat nevetséges, s gúnyosan azzal a közhellyel fejezte be, amelyet az,
akivel beszélt, szerinte biztosan használt volna, holott tán álmában se gondolt rá.
– Boldogan halok meg érted! – kiáltott fel gonoszkodva, és drámai lendülettel
égnek emelte a karját.
Verdurin elnevette magát.
– Mit nevetnek ott, jó emberek! – kiáltotta Verdurinné – úgy látom, az a kis
szöglet nem barátja a melankóliának. Annál kevésbé mulatok én, itt, egyedül,
penitenciában – tette hozzá pityergős hangon, kislányosan.
Verdurinné egy magas, svéd, fényezett fenyőfa széken ült, amelyet egy
odavaló hegedűművésztől kapott ajándékba, s amelyet gondosan őrzött; bár
inkább magas zsámolyhoz hasonlított, s meglehetősen elütött a szalon szép régi
bútorzatától; de hát ő szívesen őrizte a hívek időnkénti ajándékait, hogy az
adományozóiknak öröme teljék bennük, ha ráismernek. Épp ezért is próbálta ezt
az egész ajándékozást a virágokra és a cukorkákra korlátozni, mivel azok nem
maradandók; csakhogy nem volt sok sikere, és így egész gyűjtemény
halmozódott fel már náluk melegítőkből, párnákból, ingaórákból,
kályhaellenzőkből, barométerekből, kínai vázákból, nem egyből több
példányban az újévi ajándékok szeszélyes zűrzavarában.
Erről az emelkedett posztról kedvvel vett részt a hívek társalgásában s buzgón
mulatott a „mókáikon”, de mióta a nevetéstől kiugrott az állkapcsa, többé nem
vihorászott már hangosan, hanem csak egy rég bevált arcjátékra szorítkozott,
amely minden fáradság és kockázat nélkül azt jelentette, hogy könnyeket ont a
nagy nevetéstől. Mihelyt a ház egy barátja valami kis megjegyzést tett egy
„unalmasra”, vagy egy régebbi barátra, aki az unalmasokhoz pártolt – Verdurin
nagy bánatára, aki pedig szeretetreméltóságban iparkodott utolérni a feleségét,
csakhogy ha igazán nevetett, igen hamar kifáradt, és így lemaradt s vesztes lett e
szüntelen és csak színlelt vidámságnak a csele miatt –, Verdurinné azonnal egy
kis kiáltást hallatott, lehunyta mindkét madárszemét, amelyeket a nevetés
könnyei kezdtek már elhomályosítani, s hirtelen, mintha az utolsó percben el
akarna takarni valami illetlen látványt, vagy idején védekezni egy halálos roham
ellen, az arcát két kezébe rejtve, hogy egy csipet se lássék belőle, úgy nézett ki,
mint aki el akarja fojtani, végleg megsemmisíteni a nevetését, amely ha
átengedné magát néki, biztosan ájulásba vinné. Így ült hát Verdurinné mindig,
magasan a kakasülőjén, valósággal kábultan híveinek jókedvétől, részegen a
pajtáskodástól, a pletykázástól és a helyesléstől, mint egy madár, melynek az
étkét forralt borba mártották, s valósággal zokogva a kedvességtől.
Verdurin viszont engedélyt kért Swanntól, hogy rágyújthasson a pipájára („itt
nálunk semmi parádé, végre is jó pajtások közt vagyunk”), és megkérte az ifjú
művészt, hogy üljön a zongorához.
– Ugyan hagyd már, ne bosszantsd szegényt, nem azért jött, hogy gyötörjék –
kiáltotta Verdurinné –, nem engedem, hogy meggyötörjék.
– De miért is bosszantaná a játék – válaszolta Verdurin –, Swann úr talán még
nem ismeri ezt a fisz-moll szonátát, amit mi fedeztünk fel, hadd játssza el a
zongoraátiratot.
 – Ó, ne, ne, csak épp ezt a szonátát ne! – sikoltozott Verdurinné – semmi
kedvem sincsen ahhoz, hogy náthát kapjak a sok sírástól, arcidegzsábával, mint
múltkor is; köszönöm ezt az ajándékot, de nem kérek belőle, nem akarom
újrakezdeni; az urak nagyon is kedvesek, de hát majd nem maguk nyomják utána
egy hétig az ágyat!
Ez a kis jelenet, amely a művész minden játéka előtt megismétlődött, annyira
tetszett a híveknek, minthogyha legalábbis új lett volna, mivel bizonyságul
szolgált a „Nagyasszony” zeneiségének s elragadó eredetiségének. Akik
közelebb álltak hozzá, intettek a távolabb dohányzóknak vagy kártyázóknak,
hogy jöjjenek közelebb, hogy valami látványban lesz részük, oly módon
figyelmeztetve őket, mint a képviselőházban az érdekes pillanatokban: „Halljuk,
halljuk.” S másnap sajnálták azokat, akik nem jöhettek el erre az estre, s
mesélték, hogy a jelenet még érdekesebb volt, mint szokás szerint.
– Hát jó, nem bánom – szólt Verdurin –, csak az andantét fogja játszani.
– Csak az andantét, de kedves! – folytatta a kiáltozást Verdurinné. – Hiszen
épp az andante zúzza össze minden egyes porcikámat. Hát nem remek ez a
házigazda! Minthogyha azzal biztatna, hogy a Kilencedik-ből csakis a finálét
fogjuk hallani vagy a Mesterdalnokok-ból egyes-egyedül a nyitányt!
A doktor közben biztatta Verdurinnét, csak engedje játszani a művészt, nem
mintha színleltnek nézte volna a háziasszony zenei izgalmait – mert hiszen
felismert bennük bizonyos idegbajos állapotot –, hanem mert igen sok orvos
mindjárt enged előírásai szigorából, mihelyt olyan nagyvilági összejövetelről
van szó, amit ők minden betegségnél fontosabbnak tartanak, mivel nekik is
szerepük van benne, s ahol az a beteg is lényeges hivatást tölt be, akinek most
azt tanácsolják, hogy felejtse a náthalázát vagy a gyomorbaját.
– Majd meglátja, most nem lesz beteg – próbálta bátorítani a tekintetével. – És
aztán ha beteg lesz, itt vagyunk mi, majd ápoljuk.
– Igazán? – felelte Verdurinné, mintha az ilyen kegy reményében máris
nyugodtan kapitulálhatna. Amellett tán már annyiszor ismételte, hogy beteg lesz
a muzsikától, hogy bizonyos pillanatokban nem tudhatta, hazudik-e vagy nem,
és így biztonság kedvéért egy beteg lelkét vette magára. Viszont ezek a betegek
kénytelenek maguk vigyázni a rohamaikra, s ha egyszer belemennek abba, hogy
a saját óvatosságukkal mérsékeljék rohamaik sűrűségét, szívesen hiszik, hogy
büntetlenül tehetik azt, ami tetszik nekik, s ami rendesen bajjal jár – de csak
azzal a feltétellel, hogy valami hatalmas lény kezébe adhassák magukat, aki nem
kíván majd tőlük semmi újabb megerőltetést, s egy szóval, vagy egy pilulával
megint egészségessé varázsolja őket.
Odette leült egy hímzett díványra, amely a zongora mellett volt:
– Hisz tudja – mondta Verdurinnének –, az az én kedves kis helyem.
Verdurinné, látva, hogy Swann egy magányos széken ül, mindjárt rászólt:
– Nem ülhet ott jól, üljön Odette mellé, ugye, Odette, ad neki kis helyet?
– Milyen szép ez a beauvais-i minta[74] – mondta Swann, mielőtt leült, mivel
mindenképp iparkodott szeretetre méltónak mutatkozni.
– No lám – felelte Verdurinné –, örülök, hogy megbecsüli a díványomat. Sőt,
előre kijelentem, hogyha szebbet akar látni, lemondhat minden reményéről. Még
sohase csináltak ott ilyen különlegesen szépet. Nézze meg a kis székeket,
mindannyi külön kis remekmű. Majd később megmutatom mind. Mindegyik
bronzdísz megfelel a széken látható kép témájának: hogyha meg akarja nézni,
elhiheti, nem fog unatkozni, mert egyik mulatságosabb, mint a másik. Itt vannak
mindjárt a szegélycsíkok, mint például ez a kis szőlő itten, a Medve meg a
Szőlőfürt meséje piros alapon. Micsoda rajz, mi? No, mit szól, ezek aztán
értettek a rajzhoz! S ez a kis szőlő milyen étvágygerjesztő! Az uram folyton azt
állítja, hogy nem szeretem a gyümölcsöt, mert kevesebbet eszem, mint ő. Pedig
nem így van, nagyobb ínyenc vagyok nála is, mindannyiuknál is, de nem kell a
számmal ízlelnem, én már a szememmel is élvezek. Mit nevetnek itt
mindannyian? Kérdezzék csak meg a doktortól, engem már ez a szőlő is
meghajt. Mások egész Fontainebleau-ig mennek szőlőkúrára, az én kúrám itt
van, Beauvais-ban. De Swann úr, addig el ne menjen, míg meg nem tapogatta a
bronzdíszeket. Micsoda szép patina, ugye? De ne úgy, az egész kezével,
simogassa meg őket alaposan.
– Na hiszen, ha a háziasszony tapogatni kezdi a bronzait, akkor itt ma este
nem lesz zene – szólt közbe a festő is.
– Hallgasson, maga csúnya ember. Tulajdonképp – szólt Swannhoz fordulva –
kevésbé kéjes dolgok is vannak, amik nékünk, nőknek tilosak. De ilyen formát
sehol se talál! Mikor Verdurin megtisztelt azzal, hogy még féltékeny is volt
rám... no, nézd csak, légy udvarias, ne tagadd, hogy sose voltál az...
– De ki beszél? Egy szót se szóltam. Igaz-e, doktor, ön a tanúm: mondtam én
akár egy szót is?
 Swann, mint udvarias vendég, tovább is tapogatta a bronzokat s egyelőre nem
is merte abbahagyni.
– No jó, később is simogathatja; most majd önt fogják simogatni, azaz jobban
mondva, a fülét; azt hiszem, nincs ellenére, ugye; itt ez a kis fiatalember, ő
vállalkozik majd erre.
Mármost, mikor a zongoraművész befejezte a játékát, Swann még
szeretetreméltóbb volt hozzá, mint a többi vendéghez, mégpedig a következő
okból:
Egy évvel előbb, egy estélyen, hallott egy oly zeneművet, amelyet egy
hegedűs és egy zongoraművész játszott. Eleinte csak a hangok érzéki minőségét
élvezte, ahogy a két hangszerből kiáradtak. S már az is nagy örömére szolgált,
mikor látta, mint próbál felemelkedni hirtelen a vékonyka, ellenálló, teljes és
vezető hegedűszólam mögül a zongoraszólamnak mintegy folyékony csobogása,
sokoldalú, osztatlan, sík és összeverődő masszája, mint a tenger habjainak
mályvaszínű zajlása, amelyet moll hangnemre írt át, s valósággal elvarázsolt a
holdvilág. De egy bizonyos pillanatban, bár se nevet, se körvonalat nem tudott
adni annak, ami tetszett neki, elbűvölten próbálta megrögzíteni ezt a maga se
tudta, mit, dallamot vagy harmóniát, amely elvonult előtte, s szélesebbre tárta a
lelkét, mint ahogy vannak rózsaillatok a nedves esti levegőben, amelyek
kitágítják az orrcimpánkat. Talán mert nem volt zeneértő, ezért érzett oly
zűrzavart, egyikét ama benyomásoknak, amelyek talán valóban és kizárólagosan
zeneiek, mivel nincsen terjedelmük, tökéletesen eredetiek, s nem sorolhatók a
benyomások semmiféle más rendjébe. Egy ily benyomás egy pillanatig valóban
sine materia[75]. Szó sincs róla, azok a hangok, amelyeket olyankor hallunk,
mindjárt próbálnak magasságuk és mennyiségük arányában különböző
terjedelmű felületeket borítani, arabeszkeket rajzolni s érzékeinknek a szélesség,
vékonyság, állandóság és szeszély változatos benyomásait közvetíteni.
Csakhogy a hangok eltűnnek, mielőtt e benyomások elég erősek lennének ahhoz,
hogy ki ne szoríthassák őket a következő vagy esetleg egyidejű hangok
benyomásai. S ez a bizonytalanság továbbra is beborítaná folyékonyságával s
olvatagságával az olykor fel-felbukkanó s alig kivehető motívumokat, amelyek
megint elmerülnek és azonnal eltűnnek, s az öröm nélkül, amit nyújtanak, nem is
ösmerhetnénk rájuk, mivel nem lehet se leírni, se felidézni, se megnevezni őket:
egyszerűen elmondhatatlanok – ha nem volna az emlékezet, amely, mint egy jó
munkás, a hullámok közt tartós alapokat épít, s amely e tűnő foszlányokról
készített hasonmásokkal lehetővé teszi nékünk, hogy összevessük s elválasszuk
őket a következőktől. Így történt, hogy alig múlt el Swann e tündéri benyomása,
emlékezőképessége azonnal adott néki róla egy rögtönzött és ideiglenes átiratot,
amelyre azonban legalább egy pillantást vethetett, mialatt a zenemű tovább
játszódott, úgyhogy mikor ugyanez a benyomás megint visszatért, többé már
nem volt oly megfoghatatlan. Swann el tudta képzelni a terjedelmét, arányos
csoportjait, kottáját, kifejező értékét; ezúttal olyan valami lebegett a szeme előtt,
ami már nem volt tiszta zene, hanem rajz, építészet, gondolat, s ami lehetővé
teszi, hogy emlékezhessünk a muzsikára. Ezúttal tisztán megkülönböztetett egy
zenei dallamfélét, amely néhány pillanatra a zengő hullámok fölé emelkedett. Ez
a tétel azonnal különös kéjeket ígért néki, aminőkről azelőtt még csak sejtelme
se lehetett, aminőkbe, érezte, semmi más nem avathatja, s amit érzett iránta,
olyan volt, mint egy ismeretlen szerelem.
Lassú ritmusban előbb erre, majd arra, majd amarra vezette Swannt, valami
nemes, érthetetlen s határozott boldogság felé. S hirtelen, ott, ahova elért, s
ahova Swann követni vélte, egy pillanatnyi szünet után nyersen irányt
változtatott s új, sebesebb, aprózott, melankolikus, szüntelen s szelíd ütemben
vitte magával ismeretlen távlatok felé. Aztán eltűnt. Swann szenvedéllyel várta,
hogy harmadszor is viszontláthassa. S csakugyan újra előkerült, de most se szólt
hozzá világosabban, sőt, ezúttal kevésbé mély kéjérzetet keltett benne. De mikor
Swann hazament, otthon megint szükségét érezte: olyan volt, mint az az ember,
akinek kinn, az utcán, egy pillanatra meglátott nő új szépség képét hozza az
életébe, s ez a szépség most nagyobb értéket ád a tulajdon érzékenységének,
jóllehet még abban se biztos, látja-e valaha azt a nőt, akit, érzi, máris szeret, s
akinek még a nevét se tudja.
Sőt, úgy látszott egy pillanatra, hogy e szerelem egy dallam iránt valami
megújulásfélét hozhat talán létre Swann-nál. Oly rég lemondott már arról, hogy
életét valamilyen ideális célnak szentelje, s annyira csak mindennapi
kielégülések szolgálatába állította, hogy azt hitte, bár önmagának kifejezetten
sose mondta, ez már így lesz s nem változik egészen a haláláig; sőt, mivel már
nem is érzett magasabb eszméket az elméjében, többé a valóságukban se hitt
már, bár egészen tagadni se merte őket. Épp ezért lassan megszokta, hogy
közömbös gondolatok közé meneküljön, mert ezek lehetővé tették néki, hogy ne
hatoljon a dolgok legmélyére. Mint ahogy nem töprengett azon, hogy nem tenné-
e bölcsebben, ha nem járna a nagyvilágba, viszont határozottan tudta, hogy ha
egy meghívást elfogad, akkor is kell mennie, s ha később nem tesz látogatást, a
névjegyeit kell otthagynia, ugyanígy a társalgásban mindig csak azon iparkodott,
hogy ne legyen kénytelen benső, szívbeli véleményt mondani a dolgokról,
inkább csak külső részleteket, melyeknek magukban is van értékük, s amelyek
lehetővé teszik, hogy ne leplezze le önmagát. Végtelenül pontos volt, ha csak
egy konyhareceptről, egy festő születésének vagy halálának évszámáról, vagyis
művei felsorolásáról volt szó. Olykor, mindennek ellenére, mégiscsak ítéletet
mondott egy műről, vagy pedig az életszemléletnek egy bizonyos módjáról, de
akkor meg a szavainak olyan gúnyos hangsúlyt adott, minthogyha azt, amit így
kimond, nem vallaná egészen a magáénak. Mármost, mint azok a betegek,
akiknél egy új éghajlat, egy változott életrend, olykor valami magától való, titkos
szervi fejlődés hirtelen oly nagymértékben látszik csökkenteni a bajt, hogy most,
későn, egy új, egy más élet váratlan lehetőségét merik számba venni – Swann is
a maga bensőjében, e rég-rég hallott dallam emlékében, néhány olyan
szonátában, amelyeket csak azért játszatott el, hogy vajon nem fedezi-e fel
bennük ugyanezt a dallamot, megtalálta annak a láthatatlan valóságnak a
jelenlétét, amelyben pedig már nem hitt többé, s amelynek most megint vágyat,
sőt erőt érzett az életét is feláldozni, mintha arra a lelki szárazságra, amelyben
eddig szenvedett, a muzsika valamilyen sorsszerű befolyást gyakorolt volna. De
mivel nem tudhatta meg, hogy kitől való a hallott zenemű, nem is volt képes
megszerezni, s lassanként meg is feledkezett róla. Azon a héten találkozott
ugyan néhány olyan ismerőssel, akik szintén jelen voltak azon a bizonyos
estélyen; de hiába kérdezte őket, mert többen a zene után érkeztek, vagy még
előtte eltávoztak; mások ugyan ott maradtak az előadás tartamára, csakhogy
előadás közben egy másik szalonban beszélgettek, s akik a darabot
végighallgatták, azok se hallottak többet az előbbieknél. A házigazda s a
háziasszony csak annyit tudott, hogy egy új zenemű volt, amelyet maguk a
művészek óhajtottak náluk eljátszani; de mivel ezek utána hangversenykörútra
mentek, Swann így sem tudhatott meg többet. Igaz, voltak zeneértő barátai, de
hiába emlékezett arra a lefordíthatatlan és sajátos örömre, amelyet ez a dallam
szerzett néki, s hiába látta szeme előtt lerajzolható formáit, elénekelni mégse
tudta nékik. Aztán nem is gondolt rá többet.
 És most, alig pár perccel később, hogy a kis zongoraművész játszani kezdett
Verdurinéknél, hirtelen, egy sokáig, két ütemen át kitartott magas hang után
megint közeledni látta, kizökkenve e kitartott s feszült zengzetességből, mint egy
zengő függöny mögül, amely keletkezése titkát rejtegette – felismerte ezt a
titkos, zsibongó és megszokott, ezt a légi, illatos és annyira szeretett
dallamtöredéket. S oly különös volt, oly egyéni bájú, olyan hasonlíthatatlan,
hogy Swann szinte olyasmit érzett, mintha egy baráti társaságban olyan nővel
találkozna, akit megcsodált az utcán, de akiről eleve és véglegesen lemondott
már. Amikor végre eltávolodott, integetve, szaporán, saját külön illatának
szétszóródó fuvalmai között, mosolyának visszfényét otthagyta a Swann arcán.
Most aztán megkérdezhette végre ismeretlenjének a nevét (azt mondták, hogy az
andante volt, Vinteuil-nek egy hegedűre és zongorára írt szonátájából[76]),
megtarthatja, magához veheti, ahányszor csak akarja, nekifoghat, hogy kitanulja
a nyelvét és titkait.
Épp ezért, mikor a művész befejezte játékát, Swann azonnal közeledett hozzá,
hogy kifejezze néki háláját, éspedig oly elevenséggel, hogy ez még Verdurinnét
is meghódította.
– Micsoda varázsló, ugye – mondta Swann-nak –, hogy érti a szonátáját, hogy
tudja ez a kis gazember! Az ember sose hitte volna, hogy a zongora erre is
képes. Szavamra, minden hangszerre, csak a zongorára nem gondoltam! Mindig
újra elkápráztat, mindig azt hiszem, zenekart hallok. De még szebb is, teljesebb
egy zenekarnál.
A fiatal zongoraművész meghajolt és mosolygott, minden szót külön
hangsúlyozva, mintha szellemességet mondana:
– Asszonyom, ön igen elnéző – válaszolta.
S míg Verdurinné így szólt a férjéhez: „No, rajta, kínáld meg egy kis
narancsszörppel, ezt igazán megérdemelte”, Swann elmondta Odette-nak,
hogyan szeretett bele e töredékbe. Amikor Verdurinné kissé messzebbről megint
odaszólt nékik: „No lám, Odette, úgy látszik, szépeket mondanak magának”,
Odette így felelt: „Csakugyan, igen-igen szépeket”, aminek a közvetlenségét
Swann elragadónak találta. Közben kérdezősködött Vinteuil művei felől, élete
ama korszakáról, amikor ezt a szonátát szerezte s arról, hogy ez a kis dallam
vajon mit jelenthetett néki, mert erre, főképp erre volt kíváncsi.
De ezek az emberek, akik kötelességszerűen bámulták ezt a zeneszerzőt
(amikor Swann azt mondta, hogy a szonáta igazán igen szép, Verdurinné így
kiáltott fel: „Mi az hogy szép, meghiszem, hogy szép! Ma senki se vallja be,
hogy nem ismeri Vinteuil szonátáját, mert senkinek sincs joga nem ismerni”,
míg a festő így nyilatkozott: „Ó, ez igazán nagy dolog, ugye. Nem mondom,
nem az a bizonyos, nagyközönségnek való »szenzáció«, de annál nagyobb
benyomást gyakorol a művészekre”), mindezek az emberek mintha sose
gondoltak volna ezekre a kérdésekre, mert képtelenek voltak felelni rájuk.
Sőt, mikor Swann pár sajátos megjegyzést tett e kedves dallamára:
– Ejnye, milyen mulatságos, de én sose figyeltem erre, én bizony, megvallom,
nem vagyok olyan, aki a kákán is csomót keres, nem vagyok bogarászó
természetű, itten a mi portánkon nem foglalkozunk habveréssel, ez nem a mi
házunk gondja – válaszolta Verdurinné, akit a doktor hüledező ámulattal s
tanulékony lelkesedéssel bámult, hogy lépked szinte játszadozva e közhelyek
hullámai között. Egyébként ő és a felesége, azzal a bizonyos józansággal, amely
a nép akárhány gyermekének is sajátja, óvakodtak bírálgatni vagy pláne
magasztalni e muzsikát, amelyről aztán odahaza, egymás között, megvallották,
hogy éppolyan kevéssé értik, mint a „Biche úr” képeit. Mivel a természet
varázsából, szépségéből, formáiból a közönség csak azt ismeri, amit megtalál
belőlük egy, csak lassan elfogadott művészet közhelyeiben, s mivel egy eredeti
művész mindannyiszor azzal kezdi, hogy elveti ezeket a bizonyos közhelyeket,
Cottard és a felesége, e tekintetben a közönség képe, nem találta meg sem a
szonátában, sem a festő arcképeiben azt, ami az ő szemükben a zene harmóniáját
s a festészet szépségét jelentette. Amikor a zongoraművész a szonátát játszotta,
úgy érezték, hogy csak találomra szedegeti fel a hangokat, mivel ezeket
csakugyan nem kötötték ezúttal össze azok a bizonyos megszokott és kipróbált
zenei formák, s épp így voltak a festővel, aki, úgy vélték, összevissza dobálja
vásznaira a színeket. Ha aztán e vásznakon sikerült felismerniök egy formát, azt
is inkább nehézkesnek s közönségesnek találták (jobban mondva, megfosztva
annak a festőiskolának a választékosságától, amelyen át az élőlényeket még az
utcán is szokták nézegetni), amellett még csak nem is igaznak, mintha Biche úr
nem tudta volna, milyen a váll formája, s hogy a nőknek általában nem
mályvaszínű a hajzata.
Mégis, mikor a hívek szétszóródtak, Cottard doktor érezte, hogy itt a kedvező
alkalom, s mialatt a háziasszony az utolsó szót mondta a Vinteuil-szonátáról –
akárcsak egy kezdő úszó, aki azért ugrik a vízbe, hogy mielőbb megtanuljon, de
csak abban a pillanatban, mikor nem sokan láthatják:
– Szóval hát – kiáltott közbe hirtelen elhatározással –, ugye, az ilyen
muzsikust hívják di primo cartelló[77]-nak!
Swann csak annyit tudott meg, hogy a Vinteuil-szonátának ez a mostani
feltűnése mélységes hatást gyakorolt a legújabb zenei törekvésekre, viszont a
nagyközönség előtt teljesen ismeretlen maradt.
– Ismerek ugyan valakit, akit Vinteuil-nek hívnak – szólt Swann, s a
nagyanyám nővéreinek egykori zongoratanárára gondolt.
– Talán ő lesz az... – kiáltott fel Verdurinné.
– Ó, dehogyis – nevetett Swann. – Ha látta volna csak két percig, sose tenné
fel ezt a kérdést.
– Szóval a kérdés feltevése egyenlő a megoldásával? – mondta Cottard.
– Lehet, hogy a rokona – folytatta megint Swann –, ami bizony szomorú
lenne, de hát egy lángelmének is lehet egy vén szamár unokatestvére. Ha így
volna, bevallom, minden gyötrelmet elviselnék, csak hogy ez a vén szamár
bemutasson a szonáta szerzőjének: először is azt a gyötrelmet, hogy ennek a vén
szamárnak a társaságába kéne járnom, ez pedig szörnyű dolog lehet.
A festő úgy tudta, hogy Vinteuil pillanatnyilag igen beteg, s Potain[78] doktor
attól fél, hogy nem is tudja már megmenteni.
– Micsoda – kiáltott fel Verdurinné –, hát még vannak emberek, akik
Potainnal kezeltetik maguk?!
– De kérem, nagyságos asszonyom – mondta Cottard kényeskedve –, elfelejti,
hogy egy kartársamról, sőt, mondhatnám, egyik mesteremről beszél.
A festő azt is hallotta még, hogy Vinteuil-t az elmezavar fenyegeti. S
erősködött, hogy ezt lehet is látni a szonáta egyes részein. Swann e megjegyzést
nem találta határozott képtelenségnek, de azért mindenesetre felizgatta: mert egy
tiszta zeneműben nincsenek olyan logikai kapcsolatok, amelyeknek
megváltozása azonnal jelzi az őrületet a nyelvben, s ezért ezt a szonátában
megnyilatkozó őrületet éppen olyan titokzatos valaminek találta, mint egy kutya
vagy egy ló őrületét, bár hisz ezek is megfigyelhetők.
– Hagyjon már békét a mestereivel, maga tízszer annyit tud, mint azok –
felelte Verdurinné Cottard-nak, annak az embernek a hangján, aki kimondja, ami
a szívén fekszik, és szembeszáll mindazokkal, akik más véleményen vannak. –
Maga legalább nem öli meg a betegeit, mint azok!
– De asszonyom, Potain az Akadémia tagja – felelte a doktor gúnyos arccal. –
Ha van beteg, aki szívesebben hal meg a tudomány egy fejedelmének a keze
alatt... Hát nem elegánsabb, ha azt mondhatjuk: „Én Potainnal kezeltetem
magam.”
– Micsoda? Hogy elegánsabb? – válaszolta Verdurinné. – Szóval ma már az is
számít a betegségnél? Ezt nem tudtam... No de hogy maga milyen mulatságos! –
kiáltott fel hirtelen, s az arcát a két kezébe temette. – S én, jó bolond, még
komolyan vitatkozom, s nem veszem észre, hogy csak ugrat.
Ami Verdurint illeti, gondolta, hogy ily semmiségért nem fárasztja magát a
nevetéssel, ezért hát beérte azzal, hogy szippantott egyet a pipájából, s
szomorúan gondolt arra, hogy már nemigen érheti el feleségét a
szeretetreméltóságban.
– Tudja-e, hogy a barátját nagyon rokonszenvesnek találjuk – mondta Odette-
nak Verdurinné, amikor elbúcsúzkodtak. – Egyszerű és igen kedves; ha csak
ilyen barátokat akar nekünk bemutatni, hozza el mind, de mielőbb.
Verdurin megjegyezte, hogy ez igaz, de azért Swann-nak nem tetszett a
zongoraművész nagynénje.
– Hát persze, még nem otthonos – válaszolta Verdurinné –, végre is először
volt nálunk, nem ismerheti úgy a házat, mint, teszem azt, Cottard doktor, aki már
évek óta a hívünk. Az első vizit úgyse számít, csak arra jó, hogy megnézzük
egymást. Szóval, Odette, rendben van, ő is velünk jön holnap a Châtelet-ba.
Elmegy érte?
– Nem lehet, ő nem akarja.
– Ahá! No, nem baj, ahogy tetszik. De aztán, remélem, nem hagy cserben az
utolsó pillanatban!
Verdurinné nagy meglepetésére Swann sose hagyta őket cserben. Mindenhová
utánuk ment, olykor a Párizs környéki vendéglőkbe, ahova akkor még nemigen
jártak, mivel még nem volt itt az idényük, még többször a színházba, amelyet
Verdurinné igen kedvelt; s amikor egyszer odahaza Verdurinné azt mondta
Swann előtt, hogy a premiére-ekre vagy az ünnepi előadásokra milyen jó volna
nékik is valami állandó igazolvány, s mennyi bajuk volt anélkül Gambetta
temetésén[79] is, Swann, aki sohase beszélt fényes összeköttetéseiről, inkább
csak a társaságban kevésbé érdekesekről, melyeket, úgy gondolta, nem volna
illendő rejtegetnie, s megszokta a Faubourg Saint-Germainben, hogy hivatalos
kapcsolatait is az utóbbiak közé sorolja, így válaszolt:
– Ígérem, nem fogom elfelejteni, meg fogják kapni idejében a Danicheff[80]-ék
új előadására; éppen holnap ebédelek a rendőrfőkapitánnyal az Élysée-ben.
– Mit mesél, az Élysée-ben? – kiáltott mennydörgő hangon Cottard.
– Igen, Grévy elnök úrnál[81] – felelte Swann, kissé feszélyezve, mikor látta,
milyen hatást idézett elő e kijelentése.
S a festő így szólt a doktorhoz, csak úgy tréfából:
– Sűrűn éri ez a baj?
Legtöbbször, magyarázat után, Cottard így szólt: „Ahá, jó, jó, rendben van”, s
utána nem mutatott több izgalmat. De most Swann utolsó szavai, ahelyett, hogy
meghozták volna a szokásos csillapulást, ellenkezőleg, végletessé fokozták a
csodálkozását: hogyan, egy ember, akivel együtt szokott vacsorázni, akinek se
különösebb híre, sem pedig hivatalos állása nincsen, az Államfő társaságába jár!
– Mi az, hogy Grévy elnök úrnál? Hát maga ismeri Grévyt? – kérdezte
Swanntól oly együgyű és hihetetlen arckifejezéssel, mint az a rendőr, akinek egy
ismeretlen azt mondja, szeretné látni az Elnököt, s aki e szavakból kitalálva,
hogy „kihez van szerencséje”, ahogy az újságok írják, megnyugtatja a szegény
bolondot, hogy majd mindjárt bejuthat hozzá, s elküldi a rendőrségi fogház
külön betegosztályára.
– Igen, ismerem egy kissé, van néhány közös barátunk. (Nem merte elárulni,
hogy az egyik nem más, mint maga a walesi herceg.) Egyébként majdnem
mindenkit meghív, s biztosítom, hogy nem nagyon mulatságosak az ebédjei,
különben is egyszerűek, legfeljebb nyolcán ülnek az asztalnál – felelte Swann,
aki most azon volt, hogy mindenképp tompítsa azt a fényt, amelyet a doktor előtt
az Elnökkel való kapcsolatai vetettek rá.
Amire Cottard, készpénznek véve Swann-nak ezt a magyarázatát, mindjárt
magáévá is tette az Elnökhöz való meghívás értékelését, s ezentúl bizonyosra
vette, hogy senki se töri magát érte, és hogy az ily meghívásnál semmi sem
gyakoribb és banálisabb. Így aztán nem csodálkozott már azon, hogy Swann,
éppúgy, mint akárki más, bejáratos lehet az Élysée-be, sőt, még sajnálta is kissé,
hogy ilyen ebédekre kell járnia, amelyekről a vendég is bevallja hogy mennyire
unalmasak.
– Ahá, jó, jó, no, akkor rendben van – mondta végre, akárcsak egy vámőr, aki
először bizalmatlan, de aztán kellő magyarázat után megadja a vízumot, s
átenged bennünket a határon, anélkül, hogy kinyitná a bőröndjeinket.
– No, hát el is hiszem ám, hogy nem mulatságosak ott az ebédek, szép kis
penitencia lehet odajárni egy vendégnek – mondta Verdurinné, aki a
Köztársasági Elnököt a legijesztőbb „unalmasnak” tartotta, mivel nem egy olyan
csábító vagy kényszerítő eszközzel rendelkezett, amivel a híveket elterelhette
volna Verdurinéktől. – Azt mondják, süket, mint egy ágyú, és hogy a tíz ujjával
eszik.
– Akkor hát igazán nem lehet nagyon mulatságos, hogy odajár – mondta a
doktor, némi szánalommal; s emlékezve arra, hogy nyolc a meghívottak száma:
– Szóval zárt körű ebédek? – kérdezte élénken, nem annyira a bámészkodó
kíváncsiságával, mint inkább a nyelvész lelkesedésével.
De az elnöki glória mégiscsak győzedelmeskedett nála mind a Swann
szerénykedése, mind pedig Verdurinné rosszmájúsága felett, s minden egyes
vacsoránál Cottard nagy érdeklődéssel kérdezte: „Látjuk ma este Swann urat?
Személyes összeköttetésben van Grévyvel, az Elnökkel. Ugye, az ilyen urat
hívják gentlemannek?” S odáig ment buzgalmában, hogy még egy belépőjegyet
is adott néki a fogászati kiállításra.
– Magával vihet akárkit, csak a kutyákat nem szabad bevinni. Remélem,
megért, ezt csak azért mondom, mert voltak oly barátaim, akik ezt még nem
tudták, s dühöngtek is miatta eleget.
Ami Verdurint illeti, ő mindjárt látta, milyen rossz hatást tett feleségére ez a
felfedezés, hogy Swann-nak oly hatalmas barátai is vannak, akikről eddig még
sosem beszélt.
Hogyha nem a házon kívül terveitek ki valami mulatságot, akkor Swann
otthon, Verdurinéknél találta ugyanazt a szűkebb társaságot, de ő csak vacsora
után jött, s hiába kérlelte Odette, vacsorára szinte sose fogadott el meghívást.
– Ha jobb szereti – mondta Odette –, kettesben is vacsorázhatunk.
– És mit szólna Verdurinné?
– Ó, semmi sem egyszerűbb. Azt mondanám, nem kész a ruhám, vagy hogy a
kocsi jött későn értem. Mindig van mód a békés elintézésre.
– Milyen kedves.
De hát Swann úgy gondolkodott, ha érezteti Odette-tal (s ezért jött
Verdurinékhez mindig csak vacsora után), hogy még vannak oly örömei,
amelyeket többre tart, mint a vele való együttlétet, akkor Odette hajlama őiránta
sokáig híján marad a túlteltségnek. Másrészt meg, mivel Odette szépségénél
százszorta többre tartotta egy kis munkáslányét, aki friss és gömbölyű volt, mint
egy nyíló rózsaszál, s akibe szerelmes is volt, az est kezdetét jobb szerette ezzel
a lánnyal tölteni, s mert különben is biztos volt abban, hogy Odette-ot megtalálja
Verdurinéknél. Épp ezért nem engedte meg, hogy Odette feljöjjön a lakására,
mielőtt Verdurinékhez menne. A kis munkáslány ott várt rá, közel hozzá, egy
utcasarkon, amelyet Swann kocsisa, Rémi, már igen jól ismert, felült a kocsiba
Swann mellé, s ott maradt Swann karjaiban egészen addig a pillanatig, amikor a
kocsi megállt Verdurinék háza előtt.
Amikor belépett, Verdurinné rámutatott a rózsákra, melyeket Swann aznap
reggel küldött fel a lakására: „Magára haragszom” – mondta néki, kijelölte a
helyét Odette mellett, s a zongoraművész csak őnekik kettőjüknek játszotta a kis
zenei töredéket, amely lassan szerelmük nemzeti himnuszává vált. Először csak
a hegedű kitartott tremolója hallatszott, amely néhány ütemen át egyedül foglalja
el az előteret, aztán mintha csak félreállna, és mint Pieter van Hoochnak[82]
azokon a képein, amelyeket úgy elmélyít egy félig nyílt ajtó szűk kerete a kép
mélyén, egészen más színben, a közbehulló fény bársonyában – úgy tűnt fel a kis
dallamfoszlány, láncolva, pásztori módon, beékelve s csak átmenőben, mintha
egy más világhoz tartozna. Csak elsuhant, egyszerű és halhatatlan redőzetében,
szétszórva szépsége adományait, ugyanazzal a mondhatatlan mosolygással; de
Swann most már úgy vélte, hogy felismeri rajta a kiábrándulást. Úgy látszott e
dallamon, hogy tudja már ennek a boldogságnak a hiúságát, amelynek mutatta az
útját. Könnyed hajlékonyságában volt valami befejezettség, mint a közöny,
amely a bánkódást kíséri. De Swann-nak már mindegy volt, hiszen ezt a kis
dallamot nem saját mivoltában értékelte – nem abban, amit egy muzsikusnak
jelenthetett, aki mikor ezt alkotta, sem Swannt, sem Odette-ot nem ismerte, nem
is abban, amit majd azoknak fog jelenteni, akik századok múlva is hallgatják –,
hanem csak mint szerelmének zálogát és emlékét, amely a Verdurin házaspár s a
kis zongoraművész szemében is egyszerre emlékeztetett Odette-ra is, őrá is,
valósággal egyesítette őket; olyannyira, hogy mikor Odette szeszélyből kérlelte,
ne tegye, lemondott arról a tervéről, hogy az egész Vinteuil-szonátát eljátszassa
egy művésszel, s nem is ösmert meg belőle, csak ezt a részét. „Mi szüksége a
többire? – mondta néki akkor Odette. – Ez itt a mi darabunk.” Sőt szenvedett, ha
arra gondolt, hogy amikor ez a dallam oly közel jön s mégis a végtelenbe tér
meg, s bár nekik szól, de nem ismeri őket – szinte bánta, hogy van néki állandó s
magában való szépsége és jelentése, amihez őnekik nincs közük, mint ahogy egy
szeretett nőtől kapott ékszereknél vagy leveleknél haragszunk a nyelv szavaira és
az ékkő színére, mert hogy nemcsak egy bizonyos lény s egy múló viszony
lényegéből készülhettek.
Nemegyszer Swann oly sokáig késlekedett a kis munkáslánnyal, mielőtt
felment volna Verdurinékhez, hogy mikor a zongoraművész eljátszotta a kis
dallamot, már itt volt az ideje, hogy hazakísérje Odette-ot. A kocsiján elvitte
egészen a kis palota kapujáig, a rue de la Pérouse-ba, az Arc de Triomphe
mögött. S talán, hogy ne legyen kénytelen minden kegyet kérni tőle, azért
áldozta fel oly könnyen azt a neki kevésbé kívánatos örömöt – hogy előbb
láthassa Odette-ot s vele együtt érkezzék Verdurinékhez – annak a bevált
joggyakorlatnak, hogy együtt távozhassanak tőlük; az utóbbit többre tartotta,
mert így az volt a benyomása, hogy senki más nem látja Odette-ot, senki se lép
közéjük, senki sem akadályozza meg abban, hogy akkor is vele legyen, amikor
már magára hagyta.
Így hát Odette mindannyiszor Swann kocsiján tért haza; egy este, ahogy
kiszállt belőle, s Swann ezt mondta: „Viszontlátásra holnap!” – a kis kertben, a
ház előtt Odette gyorsan egy utolsó krizantémot szakított, s odaadta mindjárt
Swann-nak, mielőtt ez továbbhajtatott. Swann a virágot hazáig a szájához
szorította, s amikor az elhervadt, gondosan egy fiókjába zárta.
De azért sose ment fel Odette-hoz. Csak kétszer, két délután vett részt abban a
nagy műveletben, amelyet Odette számára a délutáni tea jelentett. Ezeknek a
rövid utcáknak üressége és elszigeteltsége (majdnem mind apró, egymás mellé
sorakozó palotákból állott, amelyeknek egyhangúságát olykor egy-egy baljóslatú
bódéféle szakítja meg, azoknak az időknek csúfos maradékául és történeti
tanúságául, amikor ezek a városrészek még igen rossz hírűek voltak), a hó a
fákon és a kertben, az egész évszak bizonytalansága, a természet közelsége,
mindez titokzatosabbá tette a meleget és a virágokat, amelyek benn, Odette-nál
várták.
A magasföldszinten, bal felől, Odette hálószobája volt, amelynek ablakai hátul
egy kis párhuzamos utcára nyíltak, míg a szalonba és a kis szalonba egyenes
lépcső vezetett fel, sötétre festett falak között, amelyek keleti kelmékkel és török
olvasókkal voltak borítva, és ahol selyemzsinóron egy nagy japán lámpa is
függött (csakhogy gázra volt berendezve, a nyugati civilizáció legújabb
vívmányaira való tekintettel). A szalon előtt a kis előcsarnok falát kockás
rácsozat borította, olyan, mint a kerteké, de aranyozva, amelyet egész hosszában
egy négyszögletes láda szegett, tele, mint egy üvegház, nagy, virágzó
krizantémokkal, amelyek ebben az időben meglehetősen ritkák voltak, bár
korántsem olyan nagyok, aminőket a későbbi kertészek tudtak nevelni. Swannt
inkább bosszantotta ez a divat, amely már az előző évben kezdett elterjedni, de
ezúttal örömmel látta a szűk kis szoba félhomályát, amelyet rózsás, narancsszín
és fehér sávokkal tarkítottak ezek a szürke napfényben felvillanó, illatsugaras,
múlékony csillagok. Odette rózsaszín selyemből készült pongyolában fogadta,
amely egészen szabadon hagyta a nyakát és a karját. Odaültette maga mellé egy
titokzatos kis szögletbe, aminőkkel tele volt a szalon minden bemélyedése, kínai
virágcserepekbe helyezett roppant pálmák között, vagy pedig oly spanyolfalak
mögé, amelyekre fényképek, szalagcsokrok és legyezők voltak tűzve. Azt
mondta Swann-nak: „Várjon csak, úgy nem ül ott kényelmesen, majd én
mindjárt rendbe hozom” – s olyan hiú kis nevetéssel, mintha csak valami saját
külön találmányáról lenne szó, japán selyempárnákat gyűrt Swann feje mögé és
a lába alá, mint aki csak úgy pazarolja ezeket a kincseket, mit sem törődve az
értékükkel. De mikor az inasa behozta egymás után a sok lámpát, amelyek kínai
vázákba zárva, egyenként vagy kettesével égtek, s amelyeket más-más bútoron,
mint megannyi oltáron helyezett el, úgyhogy ebben a téli délután végi s már
majdnem esti szürkületben valami tartósabb, rózsaszínűbb és emberibb
naplementét mutattak, s talán odakünn az utcán megállítottak egy szerelmest, aki
elábrándozhatott azon, hogy vajon kik lehetnek ez áruló s egyben rejtegető
fényes ablaküvegek mögött – olyankor Odette a szeme sarkából szigorúan
figyelte az inast, hogy lássa, megszokott helyükre teszi-e a lámpákat. Úgy
gondolta, hogy ha csak egy lámpát is oda tesz, ahová nem kell, a szalonjának
odaveszhet egész egyetemes hatása, s az arcképe, amely egy plüssel redőzött
ferde állványon volt, nem kapna megfelelő világosságot. Épp ezért lázasan
követte e durva ember minden mozdulását, sőt haragosan rá is szólt, mikor
nagyon is közel ment két kedves virágállványához, amelyeket mindennap Odette
maga hozott rendbe, mivel félt, hogy az inas esetleg tönkreteheti őket, s mindjárt
fel is kelt, hogy lássa, nem történt-e valami bajuk. Odette minden kínai
csecsebecséjét „mulatságosnak” tartotta, éppúgy, mint az orchideáit s különösen
a katléjáit[83], amelyek a krizantémokkal együtt legkedvesebb virágai voltak,
annál a nagy érdemüknél fogva, hogy semmiféle virághoz sem hasonlítottak,
hanem mintha csak selyemből vagy atlaszból lettek volna kivagdalva. „Ez olyan,
mintha a köpenyem béléséből lenne kiszabva” – mondta Swann-nak az egyik
orchideára mutatva, a tisztelet egy nemével az ily „választékos” virág, az ily
váratlan s elegáns nővérnek az irányában, akivel maga a természet ajándékozta
őt meg, s jóllehet messze esik tőle az élőlények rangsorában, mégis finomabb s
méltóbb sok nőnél, hogy helyet adjon néki a szalonjában. Ahogy sorra mutatta
Swann-nak a tűznyelvű szörnyeket egy vázán vagy egy spanyolfalon, egy
orchideacsokor pártáit, egy fekete zománcos és rubinszemű ezüsttevét, amely a
kandalló párkányán állt egy kőbe faragott varangy mellett, úgy tett, mintha hol
félne e szörnyetegek gonoszságától, hol csak nevetne furcsaságukon, hol pirulna
a virágok szemérmetlensége miatt, s ellenállhatatlan vágyat érezne, hogy
megcsókolja a varangyot és a tevét, ezeket az ő „kedvenceit”. S ezeknek a kis
komédiáknak ellentmondtak őszinte ájtatosságai, különösen az, amellyel a
Notre-Dame-de-Laghet[84]-nak áldozott: régen, mikor Nizzában lakott, ő
mentette meg egy halálos betegségből, amiért egy aranyérmét mindig a
nyakában hordta s határtalan hatalmat tulajdonított a szentségének. Odette teát
készített, az „ő” külön teáját Swann-nak, s kérdezte: „Citrommal vagy tejjel?”, s
amikor Swann azt felelte: „Tejjel”, nevetve mondta: „Csak egy pirinkót!” S
amikor Swann jónak találta: „Látja, ugye, tudom, mit szeret.” Ezt a teát Swann
csakugyan éppúgy értékelte, mint Odette maga, s a szerelem annyira szükségét
érzi, hogy igazolást, tartóssági kezességet találjon az ily örömökben, amelyek
pedig, ellenkezőleg, nélküle nem is lennének azok, s vele együtt végződnek –
hogy mikor Swann este hét órakor eltávozott, hogy hazamenjen felöltözni,
útközben a kocsijában, túláradva az örömtől, amelyet ez a délután szerzett néki,
egyre csak ezt ismételgette: „Csakugyan, milyen kellemes lenne, ha mindig
volna egy ilyen kis nőnk, akinél ezt a ritka dolgot, jó teát lehet találni.” Egy óra
múlva levél jött Odette-tól, és Swann mindjárt felismerte azt a nagy betűs írást,
amelynek torz betűire a brit merevség majmolása látszólagos fegyelmet
erőszakolt, s amelyből egy kevésbé elfogult tekintet, mint a Swanné, zűrzavaros
gondolkodást, elégtelen nevelést, őszinteség- és akarathiányt tudott volna
kiolvasni. Swann ugyanis Odette-nál felejtette a cigarettatárcáját. „Mért nem
hagyta nálam a szívét is, azt nem adtam volna vissza.”
Egy második látogatása talán még fontosabb volt, mint ez az első. Amikor
odament hozzá aznap, mint mindig, ha tudta, hogy látni fogja, előre elképzelte őt
maga előtt; s az a tény, hogy kénytelen szépnek találni az arcát, ezt az arcot,
amely, kivéve az arccsontokra boruló friss bőrt, gyakran sárgás, hervatag és
véraláfutásos volt, már előre elszomorította, mint annak a bizonysága, hogy az
ideál elérhetetlen, és minden boldogság közepes. Ezúttal egy metszetet hozott,
mert Odette szerette volna látni. Odette kissé gyengélkedett: Swannt mályvaszín
krepdesin pongyolában fogadta, s a mellére, mint egy köpenyt, egy dús hímzésű
kelmét borított. Ahogy ott állt Swann mellett, arcára hulló, kibomlott hajával, az
egyik lábát kissé behajlítva, valami könnyű, táncos magatartásban, hogy
kényelmesen hajolhasson a metszet fölé, lelankadt fejével s nagy szemével,
amelynek, ha fel nem élénkült, oly fáradt és rosszkedvű volt a tekintete – Swannt
arra a Cipórára, Jetro főpap lányára[85] emlékeztette, akit a Sixtus-kápolna egyik
freskóján lehet látni. Swann a mesterek művein mindig nagy kedvvel keresgélte
nemcsak a mi valóságunk általános jellegét, hanem azt is, ami, ellenkezőleg,
kevésbé hajlamos az általánosságra, vagyis ismerős arcoknak legegyénibb
vonásait: így például Loredan dózse mellszobrán, Antonio Rizzótól,[86]
kocsisának, Réminek kiugró pofacsontjait, ferdére nőtt szemöldökét, egyszóval
kiáltó hasonlatosságát; egy Gherlandaio-kép színei mögött Plancynak az
orrformáját; Tintoretto[87] egy arcképén Boulbon doktor oldalszakállát, ahogy
szétárad a hájas arcon, törött orrát, éles tekintetét, véráradásos szemhéját. Lehet,
hogy állandó lelkifurdalást érzett azért, mert egész életét a társalgásra, a
nagyvilágra korlátozta, s a nagy művészek elnéző bocsánatát vélte látni abban,
hogy azok is örömmel nézték, örömmel foglalták műveikbe az ily arcokat,
amelyek e műveknek különös élet- és valóságbizonyságot, határozott mai színt
kölcsönöznek; lehet, hogy annyira ráragadt a nagyvilági emberek léhasága, hogy
egy-egy régi műremekben is már csak mai nevekre vonatkozó, előzetes és
megfiatalító célzásokat akart látni. Az is lehet, hogy, épp ellenkezőleg, eléggé
megőrizte művésztermészetét, s ezek az egyéni jellemvonások csak azért
szereztek néki élvezetet, mivel általánosabb jelentőséget érzett bennük, mihelyt
mintegy gyökeretlenül, szabadon láthatta őket, egy régi arckép hasonlóságában
oly eredetivel, akit az nem ábrázolt. Akárhogy volt, és talán azért is, mivel egy
bizonyos idő óta, s inkább a zene hatására, gazdagabbak lettek a benyomásai,
amelyek aztán a festészethez való kedvét is felélénkítették – azúttal mélyebb és
tartósabb befolyású volt Swann-nak az az öröme, hogy Odette-ot hasonlónak
látta annak a Sandro di Marianinak a Cipórájával, akit ma már szívesen hívnak
népies melléknevéről Botticellinek[88], mióta ez a melléknév a festő igazi
művészete helyett annak csak hamis és banális elközönségesítését idézi fel.
Odette arcát ezentúl nem arcbőre minősége s tisztán testi kelleme után ítélte
meg, amelyet, úgy vélte, akkor találna rajta, ha ajkával érintené, bár ugyan nem
merte még megcsókolni – hanem mint egy egész motring szép és finom fonalat,
amelyet a tekintete a felszedés menete szerint göngyölt le újra, vigyázva sorra a
nyakszirt ritmusára, a haj szétáradására és a szemhéj hajlására, mintha nem őt,
csak az arcképét nézné, amelyen a típusa világossá válik és érthetővé.
Swann elnézte Odette-ot: arcán és testén a freskó egy töredékét vélte
szemlélni, s ezentúl mindig azt kereste rajta, akkor is, ha mellette volt, akkor is,
ha csak gondolt rá, s bár e flórenci remekművet bizonnyal csak azért becsülte,
mert feltalálta benne Odette-ot, mégis ez a hasonlatosság Odette-ot is
értékesebbé, szebbé tette. Szinte lelkifurdalást érzett, hogy félreismerte ezt a
lényt, akit a nagy Sandro is imádatra méltónak talált volna, s hízelgett a
hiúságának, hogy az az öröme, amelyet Odette látása szerez néki, igazolást talál
a tulajdon esztétikai kultúrájában. Úgy gondolta, hogy amikor Odette-ról való
ábrándjait magáról a boldogságról való álmaival társította, tulajdonképp nem is
követett el oly tökéletlen megalkuvást, mint ahogy hitte, mert hisz; lám, Odette
kielégítette legfinomabb művészi kívánalmait. Elfeledte, hogy azért Odette még
így sem lett az a nő, akire tulajdonképpen vágyódott, mert hisz a vágya mindig
másfelé járt, mint esztétikai hajlamai. Ez a szó, hogy „flórenci mű”, igen nagy
szolgálatot tett Swann-nak. Megengedte, mint egy varázsige, hogy Odette képe
egy oly álomvilágba jusson, ahova eddig még nem volt bejárása, és ahol egészen
átnemesült. S míg az a pusztán testi szemlélete, amellyel eddig e nőt
megközelítette, szerelmét inkább csak gyöngítette, mivel szüntelen felújította
mindazokat a kételyeket, amelyeket arca, teste, szépsége minőségéről táplált, e
kételyek semmivé tűntek, ez a szerelem megszilárdult, mihelyt egy biztos
esztétika alapfogalmaira rakódhatott, nem szólva arról, hogy csók s birtoklás –
egy már nem ép testtel kapcsolatban – meglehetősen természetesnek és
közepesnek hathatott csak, míg így, ha egy múzeumi műremek imádatát tetézték
be, szinte természetfelettinek s elbűvölőnek kellett érződniük.
 És ha néha sajnálta, hogy hónapok után se jut többre, csak hogy láthatja
Odette-ot, azzal vigasztalta magát, hogy mégsem kár annyi időt szentelni egy
felbecsülhetetlen remekműnek, amelyet valami különös és sajátos ízes anyagba
öntöttek, s amelynek egyetlen ritka példányát hol a művész alázatával,
önzetlenségével és átszellemültségével, hol a gyűjtő gőgjével, önzésével és
érzékiségével szemlélgette.
Az asztalára, Odette fényképe helyett, Jetro lányának, Cipórának
reprodukcióját helyezte. Bámulta e nagy szemet, e finom arcot, amelyen látszott,
hogy a bőr már nem egészen tökéletes, e csodálatos hajfürtöket, kétfelől a fáradt
arc mentén; s amit eddig esztétikai módon talált csak olyan szépnek, azt mostan
egy eleven nő eszméjére alkalmazta és testi előnyökké változtatta, örvendezve,
hogy ennyi sok érdem egy oly lényben egyesül, aki, ha akarja; az övé lehet. Az a
légies rokonszenv, amely, miközben szemléljük, úgy vonz bennünket egy
remekműhöz, most, mikor már ismerte Cipóra eleven eredetijét, vágy lett, hogy
pótolja azt a vágyat, amelyet Odette külseje nem tudott mindjárt felkelteni
benne. Ha soká nézte ezt a Botticellit, az ő Botticellijére gondolt, amelyet még
szebbnek talált, s összevetve őt Cipóra fényképével, úgy vélte, Odette-ot szorítja
a szíve fölé.
Pedig hát nemcsak Odette fáradtságát iparkodott így megelőzni, hanem bizony
olykor a magáét is; érezte, hogy Odette-nak, mióta nehézség nélkül láthatja,
nincs már sok mondanivalója a számára, s félt, hogy ez a jelentéktelen,
egyhangú s mintegy végleg bevált modor, amely most már az övé volt,
ahányszor kettesben maradtak – még kiöli belőle, Swannból, annak a napnak a
reménységét, amikor Odette hajlandó lesz megvallani a szerelmét néki, mert
csak e romantikus remény keltette fel s őrizte meg Swann szerelmét. És hogy
felfrissítse kissé Odette nagyon is megmerevült lényét, amelybe folyton félt,
hogy beleunhat, hirtelen levelet írt néki, teli színlelt csalódással és tettetett
haraggal, és még vacsora előtt elküldte a lakására. Tudta, hogy megijed, felelni
fog, s remélte, hogy abból a lelki riadalomból, amelyet az ő elvesztének félelme
okoz majd néki, oly szavak fognak felfakadni, aminőket még sose hallott tőle; s
csakugyan, ily módon kapta tőle minden levele közül a leggyengédebbeket, mint
például azt, amelyet Odette egy délben a Maison Dorée-ba küldött hozzá (Párizs-
Murcia ünnepélye napján, a murciai árvízkárosultak javára), ezzel a
kezdőmondattal: „Kedves Barátom, a kezem úgy reszket, hogy alig tudom a
tollat fogni” – s amelyet Swann ugyanabban a fiókjában tartogatott, mint az
elszáradt krizantémot. Hogyha pedig Odette-nak nem lenne már ideje, hogy
válaszoljon, mikor Swann belép Verdurinékhez, biztosan mindjárt feléje jön és
így szól: „Beszélnem kell magával”, és akkor Swann kíváncsian keresi majd az
arcán és a szavaiban, amit eddig elrejtett előle a szívéből.
Már mikor csak közeledett Verdurinék házához, s észrevette a lámpáktól
megvilágított nagy ablakokat, amelyeknek sohasem csukták be a tábláit,
ellágyulva gondolt arra az elragadó teremtésre, akit mindjárt ebben az
aranyfényben kivirulva fog meglátni. Olykor a vendégek árnyai vékonyan és
feketén váltak ki, mint egy vetítővásznon, a lámpák előtt, akár azok a kis
metszetek, amelyeket helyenként egy átlátszó lámpaellenzőbe iktatnak be, míg
az ellenző többi lapja egészen világos marad. Swann próbálta felismerni Odette
árnyképét a többiek közt. Aztán, mihelyt megérkezett, s anélkül, hogy sejtette
volna, a szeme úgy ragyogott örömében, hogy Verdurin odasúgta a festőnek:
„Már tüzet fogott!” S csakugyan, Odette jelenléte olyasmit adott e háznak Swann
szemében, amit sehol másutt nem talált: valami oly érzőkészüléket, olyan
ideghálózatot, ami minden szobába szétágazott és állandó izgalmakat vezetett
folyton a szívéhez.
Így hát e társas szervezetnek, ennek a kis „szűkebb körnek” egyszerű
működése révén, naponta automatikusan találkozhatott Odette-tal, s éppúgy
színlelhette a közönyt abban a tekintetben, hogy látja-e, nem-e, mint esetleg azt a
vágyat, hogy többé sohase lássa, éspedig minden kockázat nélkül, mivel bármit
írt néki napközben, este mégiscsak találkoznak itten, s utána elkísérheti hazáig.
De egyszer, hogy rosszkedvvel gondolt erre a kikerülhetetlen és együttes
hazatérésre, s a kis munkáslányt a Bois-ig vitte, hogy késleltesse az útját
Verdurinékhez, olyan későn ért oda, hogy Odette már azt hitte, nem jön, és
eltávozott. Mikor látta, hogy nincs a szalonban, Swann-nak összeszorult a szíve;
remegett, hogy nélkülöznie kell egy oly örömöt, amit most mért fel legelőször,
mivel eddig biztos volt abban, hogy akkor találja meg, mikor akarja, ez pedig
minden örömünknek csökkenti a nagyságát, sőt meg is akadályozhatja, hogy
észrevegyük.
– Figyelted, milyen képet vágott, mikor látta, hogy Odette már elment? –
kérdezte Verdurin a feleségétől. – Azt hiszem, hogy ráharapott.
– Milyen képet? – érdeklődött nagy hevesen Cottard doktor, aki közben egy
beteghez ment el, most pedig visszajött a feleségéért, s nem tudta hirtelen, hogy
kiről van szó.
– Hogyan, hát nem látta a kapu előtt a minden Swannok legszebbikét?
– Nem én. Hát Swann mégis eljött?
– Ó, éppen csak hogy egy percre. Ma este nagyon nyugtalan, nagyon ideges
volt. Hisz megérti, Odette már elment.
– Azt akarta mondani, ugye, hogy irtó jóban van vele, hogy pásztorórát is
kapott tőle – szólt a doktor, aki vigyázva próbálgatta ezeknek a kifejezéseknek
az értelmezését.
– Dehogyis, semmi sincsen köztük, s köztünk mondva, úgy találom, hogy
Odette nem jól cselekszik; úgy viselkedik, mint egy liba, mint ahogy az is, a
legjavából.
– Ugyan, ugyan – mondta Verdurin –, mit tudod, mi van köztük, mi nincs,
nem voltunk ott, hogy láthattuk volna.
– Odette nekem elmondta volna – vágott vissza büszkén Verdurinné. –
Énnékem minden kis dolgát elmeséli! Mondtam, mivel most nincs senkije, miért
nem kezd viszonyt Swann-nal. De Odette azt állítja, hogy nem képes rá, hogy
igaz, odavolt már érte, de Swann nagyon félénk vele szemben, és ez őt is
félénkké teszi, meg aztán nem is úgy szereti, hanem csak ideálisan, azt mondja,
és hogy nem meri beszennyezni az iránta való érzelmeit, mit tudom én. Pedig hát
nem tudnék néki jobbat.
– Engedd meg, hogy ezúttal ne osszam a véleményedet – mondta Verdurin. –
Én ezt az urat, bevallom, nem találom egészen szimpatikusnak; nagyképű. –
Verdurinné mozdulatlanná vált, az arca oly merev lett, mintha szoborrá változott
volna, mert ez a fogás megengedte néki, hogy úgy tegyen, mintha nem hallaná
ezt a tűrhetetlen szót, hogy „nagyképű” – mert lehet-e valaki „nagyképű” ővelük
szemben, vagyis van-e olyan ember, aki többre tarthatja magát „őnáluk”?
– Márpedig ha nincs köztük semmi, nem hinném, hogy ez azért volna, mintha
ez az úr Odette-ot erényesnek tartaná – folytatta gúnyos hangon Verdurin. – Igaz,
hogy nem is mondhatunk semmit, mert úgy látom, hogy Swann Odette-ot
értelmes nőnek is tartja. Nem tudom, hallottad-e, mit mesélt néki múltkor is a
Vinteuil-szonátáról: én nem mondom, igazán őszintén szeretem Odette-ot, de
mégiscsak nagy szamár lehet, aki őt esztétikával traktálgatja!
– Ejnye, no, ne rágalmazd Odette-ot – szólt megint kislányosan Verdurinné. –
Odette aranyos teremtés.
– De hisz ettől még aranyos is lehet; nem mondok róla semmi rosszat, csak
azt, hogy nem szent és nem lángész. És aztán – szólt a festőnek – olyan fontos,
hogy erényes legyen? Akkor talán, ki tudja, nem is lenne olyan kedves?
A lépcsőházban az inas utánaszaladt Swann-nak, mert nem volt az
előszobában, amikor Swann megérkezett: Odette izentette vele – igaz, már több
mint egy órája –, hogy ha Swann mégis eljönne, őt Prévost-nál találhatja, ahol,
mielőtt hazatérne, megiszik egy csésze csokoládét. Akkor hát elment Prévost-
hoz, de a kocsiját minden lépésnél hol más kocsik, hol pedig a járókelők
tartották fel, s boldogan gázolt volna át e gyűlöletes akadályokon, ha nem tudja,
hogy a rendőr jegyzőkönyve csak még tovább feltartaná, mint az út egyik feléről
a másikra átigyekvő gyalogosok. Számolgatni kezdte az időt, s minden egyes
perchez még néhány másodpercet is hozzáadott, nehogy a rendes hosszúságnál
rövidebbre fogja őket, mert akkor még biztosabbnak hihette volna azt a
reményét, hogy idején megérkezik, s még ott találja Odette-ot. S egy pillanatra,
mint a lázbeteg, aki elaludt egy percre, s felébredve számot ád magának képtelen
álmodozásáról, amellyel, míg álmodott, maga is többé-kevésbé összekeveredett
– Swann is egyszerre tudomást szerzett különös gondolatairól, amelyeket azóta
forgatott a bensőjében, mióta azt mondták Verdurinéknél, hogy Odette már
eltávozott, s mintha csak most ébredne fel, megállapította, hogy új fájdalmat, új
szenvedést érez a szívében. Mi történt? Ennyi izgalom azért, mert Odette-ot csak
holnap látja, mikor egy órával előbb, Verdurinék házához menet, éppen ez volt a
kívánsága! Kénytelen volt megállapítani, hogy az a Swann, aki most ugyanebben
a kocsiban Prévost-hoz hajtat, nem a régi, hogy már nincsen egyedül, egy új lény
van itten vele, hozzátapadva, beleolvadva, akit talán soha többé nem tud lerázni
magáról, és akivel kénytelen lesz ugyanolyan csínján bánni, mint egy
feljebbvalóval, vagy pedig mint egy betegséggel. És mégis, e perctől fogva,
hogy megérezte ezt a rárakódó új lényt, az életét egyszerre érdekesebbnek
találta. Alig vallotta meg magának, hogy ez a Prévost-nál való esetleges
találkozás (amelynek a várása az előző perceket annyira szétrombolta és
levetkőztette, hogy egyetlen gondolata, egyetlen emléke sem maradt, ami mögött
legalább megpihentette volna az elméjét), ha megtörténik, valószínűleg éppolyan
lesz, mint a többi, majdnem semmi. Mint minden este, mostan is, ha egyedül
maradna vele s változó arcára hirtelen félénk pillantást vetne, amelyet mindjárt
elfordítana, nehogy Odette a vágy előhírnökét olvassa ki belőle, s ne higgyen
többé az önzetlenségében – attól a pillanattól fogva nem is tudna többé
rágondolni, mert akkor megint csak azokon az ürügyeken töprengene, amelyek
lehetővé tennék, hogy ne hagyja ott Odette-ot azonnal, s biztosítanák, bár az arca
továbbra is közömbös maradna, hogy másnap is ott találja majd Verdurinéknél:
vagyis megint meghosszabbítaná s megújítaná még egy napra azt a gyötrelmes
csalódást, amelyet Odette hiúságos jelenléte szerez néki, ezé a nőé, akit csak
megközelített, de megölelni már nem mert.
Odette már nem volt Prévost-nál; Swann akkor végig akarta járni a bulvárok
minden vendéglőjét. Hogy időt nyerjen, míg ő az egyikben volt, a kocsisát,
Rémit (Rizzo dózséját) azalatt a többibe küldte, akit aztán – mert ő nem talált
semmit – egy előre megjelölt helyen várt meg. A kocsi nem jött, s Swann
elképzelte azt a közelgő pillanatot, amikor Rémi vagy azt mondja néki: „Az a
hölgy itt és itt van”, vagy pedig azt, hogy: „Azt a hölgyet egyik helyen sem
találtam.” S így látta az estéje végét egynek és mégis kétfélének, aszerint, hogy
sikerül-e találkoznia Odette-tal, ami megszüntetné a szorongását, vagy pedig
kénytelen lesz lemondani a ma esti találkozásról s beletörődni abba, hogy
hazamenjen, anélkül, hogy látta volna.
A kocsis megjött, de abban a percben, amikor megállt Swann előtt, Swann
nem azt kérdezte tőle: „Megtalálta-e azt a hölgyet?”, hanem: „Ne felejtesse el
velem, hogy majd fát rendeljek holnap, azt hiszem, fogytán van a készletünk.”
Talán azt mondta magában, hogy ha Rémi megtalálta a rá váró Odette-ot egy
kávéházban, akkor már e baljós est vége megsemmisült a boldog est kezdődő
megvalósulásában, így hát minek siessen úgy elérni azt a zsákmányul ejtett
boldogságot, hiszen biztos helyen van, s nem futhat el. De ezt renyheségből is
tette; a lelke éppolyan merev volt, mint bizonyos lényeknek a teste, akik, mikor
ki kéne kerülniük egy összeütközést, félreugorni sebtében, elhajtani egy lángot a
ruhájuktól, csak haboznak, s egy pillanatig előbbi helyükön maradnak,
minthogyha abban keresnék a támaszukat, a lendületüket. S ha a kocsis
félbeszakítja, s azt mondja néki: „Az a hölgy ott van”, biztosan így felelt volna:
„Ahá! Persze, hisz ezért küldtem, no, hát erre nem is gondoltam”, s tovább is
csak fáról és fűtésről beszélt volna, hogy elrejtse az izgalmát, s hogy időt adjon
önmagának, egyrészt a nyugtalansága elaltatására, másrészt, hogy átengedje
magát a boldogságnak.
 De a kocsis annyit mondott, hogy nem találta sehol azt a hölgyet, s mint régi
cseléd, mindjárt a tulajdon véleményét is hozzáfűzte:
– Azt hiszem, az úr is már jobban tenné, ha hazamenne.
De az a közöny, amelyet Swann olyan könnyen játszhatott, amikor Rémi már
nem tudott változtatni a magahozta válaszon, egyszerre megtört, mikor látta,
hogy le akarja mondatni a reményéről és a keresgetéséről:
– Dehogyis, mit gondol! – kiáltotta – meg kell találnunk azt a hölgyet; ez
mindennél fontosabb. Biztosan nagyon haragudna, komoly dologról van szó, és
megsértődne, ha nem jönnék érte.
– Nem látom be, mért sértődhetne meg – felelt Rémi –, végre is ő ment el
előbb, anélkül, hogy várt volna az úrra, ő mondta, hogy Prévost-nál lesz s mégse
volt ott.
Különben is, már mindenhol kezdték oltogatni a lámpákat. A mind ritkább
járókelők, már-már fel sem ismerhetőn a bulvárok fái alatt, titokzatos homályban
tévelyegtek. Olykor egy nő árnyéka közeledett feléje, egy szót súgott a fülébe,
kérte, kísérje haza, amire Swann hirtelen megremegett. Szorongva súrolta
mindezeket a homályos testeket, mintha a holtak árnyai közt, a sötétség
birodalmában Eurüdikéjét keresné.
A szerelem valamennyi keletkezési módozata, e szentelt kór valamennyi
terjesztő közege közül bizonyosan ez a nagy izgalom a leghathatósabb, amely
mint egy légáramlat, úgy csap meg néha bennünket. Olyankor az, akinek épp
akkor szívesen keressük a társaságát, ezentúl, már hiába minden, ő lesz, akit
szeretni fogunk. Még csak az sem szükséges, hogy addig is rokonszenvesebbnek
találjuk, mint másokat. Arra van szükség, hogy a rá való kedvünk kizárólagossá
váljék. Ez a feltétel pedig megvalósul abban a percben, mikor először érezzük
híját ennek a rokonszenves lénynek, s mikor a vele élvezett örömöknek a
keresése szorongó szükségérzetnek ád helyt hirtelen, egy oly szükségérzetnek,
amelynek maga ez a lény a tárgya, egy képtelen szükségérzetnek, melyet a világ
törvényei sose engednek kielégíteni s alig-alig meggyógyítni – birtoklása
esztelen és fájdalmas szükségérzetének.
Swann az utolsó nyitva maradt vendéglőkbe is elhajtatott; eddig csak a
boldogság eshetőségére gondolt nyugodtan; most viszont az izgalmát többé már
nem is titkolta, sem pedig azt a fontosságot, amelyet e találkozásnak
tulajdonított, s a kocsisnak siker esetén még külön jutalmat is ígért, mintha azzal,
hogy Réminek is a siker vágyát sugalmazza, amely aztán hozzáadódna ahhoz,
amelyet ő maga is táplál; elérhetné, hogy Odette, még ha hazament is lefeküdni,
mégiscsak ott lesz valamelyik bulvártáji vendéglőben. Elment a Maison Dorée-
ig, kétszer is benyitott Tortonihoz, majd miután ott se látta, a Café Anglais-
ból[89] is eltávozott s tétova arccal, nagy léptekkel ment vissza a kocsija felé,
amely a boulevard des Italiens egyik szögleténél várta: hirtelen összeütközött
egy ellenkező irányba haladó hölggyel: Odette volt az; később megmagyarázta
Swann-nak, hogy mivel nem talált helyet Prévost-nál, a Maison Dorée-ba ment
vacsorázni, ahol a terem egy bemélyedésében Swann bizonnyal nem vehette
észre, s épp akkor ment vissza a kocsijához.
Odette annyira nem számított erre a találkozásra, hogy ijedtében szinte
visszahőkölt. Swann viszont nem azért rótta Párizst, mert lehetségesnek tartotta,
hogy elérheti, hanem mert a lemondás nagyon is fájt volna néki. De ez öröm,
melyet az esze erre az estére elérhetetlennek tartott, most aztán annál
valóságosabbnak látszott; mivel ő, Swann nem működött benne közre a
valószínűség előrelátásával, ez az öröm kívülről jött hozzá, nem kellett a
tulajdon elméjéből meríteni – magából sugárzott feléje, maga vetítette rá ezt a
ragyogó igazságot, amely álomként űzte el a rettegett elszigeteltséget, s amelyre
Swann most gondolat nélkül támasztotta, nyugtatta az ő boldog álmát. Akárcsak
az az utazó, aki egyszer szép időben a Földközi-tenger partjára ér, s már-már
majdnem feledve az imént elhagyott tájak valóságát, csak hagyja, hogy
elkápráztassák – nemhogy ő nézne beléjük – a sugarak, amelyeket a víz tömör és
ragyogó azúrszíne vetít rá.
Swann beült Odette kocsijába s szólt Réminek, hogy jöjjön utánuk.
Odette egy katléjacsokrot szorongatott a kezében, s Swann látta a
csipkekendőjén át, hogy ugyanilyen orchideák voltak a hajába tűzve, egy
hattyútollas fejdísz körül. Odette-ot a köpenye alatt dús fekete bársony övezte,
aminek ferde feltűzése alól, tág háromszög formájában, fehér selyemszoknya
kandikált ki, míg felül egy betét látszott hasonló fehér selyemből, a kivágott
derék nyílásánál, ahova szintén pár katléját tűzött. Odette alig tért magához a
Swann okozta rémületből, mikor a ló megbotlott egy váratlan akadályban.
Swann is, Odette is erősen kizökkent a helyéből, Odette hirtelen felsikoltott s
lélegzet nélkül reszketett.
– Ugyan, semmiség – mondta Swann –, ne féljen. – S átkarolva Odette vállát,
magához vonta, hogy egyenesen tartsa; azután azt mondta néki:
– De most aztán ne beszéljen, csak jelekkel feleljen, különben még jobban
kifullad. Nincs terhére, hogy megigazítsam itt a derekán a virágait, elmozdultak
a helyükről e miatt a zökkenés miatt? Félek, hogy még elvesznek, hadd tűzzem
őket mélyebbre.
S Odette, akit a férfiak nem szoktattak ennyi ceremóniához, mosolyogva
felelte néki:
– Nem, dehogy, nincs terhemre.
Swann viszont, talán elbátortalanodva Odette feleletétől, talán hogy ez az
ürügye az őszinteség látszatát keltse, vagy talán mert maga is kezdte már hinni,
hogy őszinte volt, így szólt:
– Ó, ne, csak most ne szóljon egy szót se, hisz majd megint kifullad, felelhet
nekem jelekkel is, ne féljen, úgyis megértem. De igazán, nincs terhére? Nini, mi
ez... azt hiszem, egy kis virágpor hullt a ruhájára, megengedi, hogy a kezemmel
letöröljem? Nem fáj, nem vagyok nagyon goromba? Talán csiklandozom is
kicsit? De nem szeretnék hozzányúlni a ruhája bársonyához, félek, hogy még
összegyűröm. De lássa, már igazán meg kellett őket erősíteni, hisz különben
leesnének; viszont így, ha én magam most egy csöppet mélyebbre tűzöm őket...
Komolyan, mondja, nem kellemetlen? És ha megszagolom őket, hadd lássam,
csakugyan nincs illatuk? Még sohase szagoltam, megengedi? De igazat
mondjon!
Odette mosolygott s könnyedén vállat vont, mint aki azt mondja: „Milyen
bolondos, hisz látja, hogy jólesik.”
Swann most meg a másik kezét Odette arcához közelítette. Odette mereven
nézett rá, azzal a komoly, andalító arckifejezéssel, aminőt Swann a firenzei
mester hozzá hasonló nőin talált; a szeme, mintegy a szemhéj szélén, éppen
olyan ragyogó, tág és tünde volt, mint azoké, és akárcsak két nagy könnycsepp,
szinte levált az arcáról. Még a nyakát is úgy hajlította, mint azok mind, akár a
pogány, akár a vallásos tárgyú képeken. S valami oly magatartásban, amit
bizonnyal megszokott már, amiről tudta, hogy megfelel az ilyen pillanatoknak, s
amire mindig vigyázott, hogy idején eszébe jusson, úgy tett, mintha szüksége lett
volna minden maradék erejére, hogy vissza tudja tartani az arcát, amelyet mintha
láthatatlan erők vonzottak volna Swann felé. S akkor, mielőtt ráhajtotta volna,
mintegy akaratlan, Swann ajkára, Swann ezt az arcot egy percre, kis távolságra,
a két kezében tartotta. Időt akart engedni az értelmének, hogy segítségére
siessen, hogy felismerje azt az álmot, melyet oly soká dédelgetett, s hogy lássa a
megvalósulását, mint az a rokon, akit meghívnak, hadd vegye ki ő is a részét
szeretett kis öccse sikeréből. Amellett tán Odette-nak ezt a még meg nem
hódított s tőle még meg se csókolt arcát, melyet így utoljára látott, azzal a
tekintettel nézte, amellyel távozásunk napján szeretnénk magunkkal vinni egy
örökre odahagyott tájékot.
De oly félénk volt Odette-tal szemben, hogy bár ez este mégis az övé lett a
katléjával való babrálás révén – akár azért, hogy meg ne bántsa, akár mert félt,
hogy utólag még hazugnak tűnhetik fel, akár mert nem volt bátorsága, hogy
ennél a kívánalmánál nagyobbal merjen előlépni (s ezt bármikor újrakezdhette,
mivel első ízben sem haragította meg vele Odette-ot), a következő napokon is
mindig ehhez az ürügyhöz folyamodott. Ha Odette katléját tűzött a mellére,
Swann ezt mondta: „Ejnye, de kár, ma este a katléjákat, úgy látom, nem kell
rendbe hozni, nem csúsztak félre, mint a múltkor; de azért mintha ez az egyik
mégsem állna egyenesen. Szabad látnom, nincs-e jobb szaguk, mint a
múltkoriaknak?” Vagy, ha Odette-ot katléja nélkül látta: „Ó, ma este nincs
katléjája, akkor hát nincs mód a játékra.” Úgyhogy egy jó ideig nem is változott
meg a sorrend, amelyet első este követett, amikor az ujjai és az ajka
simogatásával kezdett hozzá Odette mellén, s ezentúl is ezzel fogott mindig a
cirógatáshoz; s jóval később, mikor már rég megszűnt a katléják elrendezése
(vagy inkább csak látszólagos és szertartásos elrendezése), s a „katléjázás”
metaforája egyszerű szólásmóddá kopott, amelyet gondolkodás nélkül
alkalmaztak, mikor a testi birtoklás tényét akarták kifejezni – e birtoklásét,
amelyben semmit, de semmit se birtokolunk –, a szó maga, mely megörökítette,
tovább élt köztük, mint az elfelejtett szokás. S lehet, hogy az ölelésnek ez a
sajátos kifejezésmódja nem is jelenti pontosan ugyanazt, mint más hasonló
szólásmódok. Hiába fásultunk el a legkülönbözőbb nőkkel szemben, hiába
tartjuk birtoklásukat egyformának és előre ismertnek, ez a birtoklás új öröm lesz,
ha nehezen meghódítható, vagy annak hitt nőkkel van dolgunk, akikkel csak úgy
jutunk révbe, hogyha rendes kapcsolataink váratlan fordulattal gazdagodnak,
mint Swann esetében is, amikor először babrált a katléjákon. Azon az estén
remegve remélte (bár Odette, mondta magában, sose találhatja ezt ki, hogyha
hisz a cselének), hogy e széles, mályvaszín szirmok közül Odette birtoklása fog
kibújni; s az az öröm, amit máris érzett, s amit Odette, úgy gondolta, talán csakis
azért tűr meg, mivel nem ismerte fel, épp ezért oly örömnek tetszett mostan
Swann szemében – akár az első embernek, aki ezt a földi paradicsom virágai
közt élvezte –, amilyen eddig, ezelőtt még sohasem létezhetett, amit ő próbál
megteremteni, valami egészen különös és eredeti örömnek, mint az a név is
mutatta, amelyet külön adott néki.
Most azután minden este, amikor hazavitte a lakására, Swann-nak fel kellett
menni hozzá, s Odette háziruhában kísérte ki a kocsijáig, ahol a kocsis szeme
láttára megcsókolta Swannt és így szólt hozzá: „Mit bánom én, mit mondanak
mások?” Oly estéken, amikor nem nézett fel Verdurinékhez (ami többször
előfordult, mióta másképp is láthatta Odette-ot), oly estéken, amikor, mind
ritkábban, mégiscsak elment valamilyen társaságba, Odette megkérte, nézzen be
hozzá akármilyen későn is, mielőtt hazatérne a lakására. Akkor tavasz volt,
tiszta, fagyos tavasz. Egy-egy estélyről távozva, Swann beszállt a fogatába,
befödte a lábát egy takaróval, odaszólt a barátainak, akik vele egyszerre mentek
el s kérték, tartson ővelük, hogy nem teheti, nem arra visz az útja, s a kocsis már
indított is, nagy iramban, mert tudta, hova mennek. A barátok csodálkoztak, s
csakugyan, Swann nem volt már a régi. Többé már nem kaptak tőle levelet, hogy
szeretne egy nővel megismerkedni. Nem törődött egyikkel sem, s nem is ment
olyan helyekre, ahol találkozhatott volna nőkkel. Vendéglőkben, vidéken
egészen más volt a magatartása, mint amiről még csak tegnap fel lehetett volna
ismerni száz közül, s ami már az ő állandó magatartásának számított. A
szenvedély, lám, ennyire képes egy pillanatnyi s különböző jellemmé alakulni
bennünk, elfoglalni a régi jellem helyét s kiirtani azokat az addig változatlan
jeleket, amelyek révén a régi jellem azelőtt kifejezésre juthatott! Viszont
változatlan lett az, hogy bárhol tartózkodott is Swann, mindenünnen elment
Odette után. Azt a mégoly nagy távolságot, amely elválasztotta tőle, mindenkor
kikerülhetetlenül végigjárta, akárcsak az élete sebes és ellenállhatatlan lejtőjét.
Igazában, ha sokáig maradozott a társaságban, egy újabb hosszú út helyett
nemegyszer szeretett volna hazatérni s másnapra halasztani a viszontlátást; de az
a tény, hogy egy ilyen rendkívüli órában is elmegy hozzá, hogy kitalálja, mit
beszélnek a barátai, ha otthagyja őket: „Valaki igen erősen fogja, biztosan egy nő
kényszeríti, hogy akármikor elmenjen hozzá” olyasmit éreztetett vele, hogy, mint
azok a férfiak, akiknek szerelem került az életébe, ő is minden nyugalmát és
érdekét feláldozza valami kéjes ábrándnak, valami bensőséges gyönyörűségnek.
És aztán, bár ez nem volt tudatos nála, az az állandó bizonyosság, hogy Odette
várja, hogy nincs másutt mással, és hogy ő, Swann nem megy haza, mielőtt be
ne nézne hozzá, elzsibbasztotta azt a már elfelejtett, de könnyen újraébredő
szorongását, amelyet azon az estén érzett, mikor Odette nem volt már
Verdurinéknél, s amelynek ez a mostani lecsillapodása oly jóleső volt, hogy akár
boldogságnak is nevezhette. Talán e szorongásnak volt köszönhető, hogy Odette
oly fontosságra tett szert az életében. Az emberek legtöbbnyire annyira
közömbösek nékünk, hogy aztán az, akibe a szenvedés és az öröm ekkora
lehetőségeit helyeztük, mindjárt mint egy másik világ lakója tűnik fel a
szemünkben, költői légkör lebegi körül, s a mi egész életünket egyetlen érzelmi
térré tágítja, amelyben hol távolabb, hol közelebb kerül majd hozzánk. Swann
sohase nézhetett közömbösen a jövendőbe, ha arra gondolt, mit jelent majd
Odette az ő ezutáni életében. Olykor, ha e szép hideg éjszakákon meglátta
kocsijából a fényes holdat, ahogy világa végigömlött Swann szeme és az
elhagyott utcák között, arra a másik világos és halvány rózsaszín alakra gondolt,
aki – éppúgy, mint a holdé – úgy szállt fel egy nap az elméjében, s azóta a
világot is abban a titokzatos fényben füröszti, amelyben Swann maga is látja. Ha
olyankor érkezett hozzá, amikor Odette már aludni küldötte a cselédeit, mielőtt
becsengetett volna a kis kerti ajtónál, betért abba az utcába, ahova az egymást
érő paloták egyformán sötét ablakai közt, lenn a magasföldszinten az ő
hálószobájának egyedül világos ablaka nézett. Megkopogtatta az üveget, amire
Odette, aki várta, hasonló jeladással felelt és a másik oldalon, a rendes bejárónál
nyitott ajtót. Odabenn a zongorán Odette kedves darabjai voltak felütve: a
Rózsakeringő vagy pedig a Szegény bolond Tagliaficótól[90] (amelyet, írott
végakarata szerint, a temetésén is el kell játszani), de Swann kérte, hogy ezek
helyett a Vinteuil-szonáta kis dallamát játssza, bár Odette igen rosszul
zongorázott, de hát sokszor egy zeneműről épp az az emlékünk marad a
legszebb, amely ügyetlen ujjak alól, csupa hamis hang közül áradt, egy rosszul
hangolt ócska zongorából. Ez a kis dallam, Swann számára, tovább is azzal a
szerelemmel társult, amelyet Odette iránt érzett. Jól tudta, hogy e szerelemnek
nincs köze semmi külsőleges, másoktól is megállapítható valamihez; tudta, hogy
Odette tulajdonságai nem igazolhatják azt a fontosságot, amelyet ő a vele töltött
perceknek tulajdonított. S gyakran, mikor egyedül a gyakorlati ész uralkodott
Swannban, már abba is akarta hagyni a szellemi és társadalmi érdekei e
feláldozását ennek a csak elképzelt élvezetnek. De a kis dallam, mihelyt
meghallotta, szabaddá tudta benne tenni a számára szükséges teret, ez azután
megváltoztatta Swann lelkének arányait; lett benne hely egy oly élvezetnek,
amelynek szintén nem volt köze semmiféle külső tárgyhoz, s amely mégis,
ahelyett, hogy tisztán egyéni lett volna, mint a szerelemé, olyképpen uralkodott
Swannon, mint a tényleges dolgoknál is magasabb rendű valóság. A kis dallam
felébresztette benne egy ismeretlen varázsnak a szomját, viszont hogy ezt
kielégíthesse, nem hozott néki semmi határozottat. Ily módon Swann lelkének
mindazok a részei, ahonnan ez a kis dallam letörölte az anyagi érdekek gondját,
az emberi és mindenkire egyformán érvényes szempontokat, üresen, mintegy
fehéren maradtak, s Swann-nak szabadságában állt Odette nevét odaírni.
Amellett ahhoz a rövides és csalóka valamihez, amit Odette szerelme magában
véve jelenthetett, a kis dallam hozzátette, hozzákeverte titkos lényegét. Aki látta
Swann arcát, mialatt e dallamot hallgatta, szinte azt hihette volna, hogy egy
fájdalomcsillapítót nyel le, amely szabaddá teszi a lélegzését. S ez az öröm,
amelyet ez a muzsika nyújtott néki, s amely csakhamar valóságos szükségérzetet
teremtett nála, ezekben a percekben csakugyan ahhoz az örömhöz hasonlított,
aminőt az illatokkal való kísérletezésnél érzett volna, amikor oly világgal kerül
az ember érintkezésbe, amelyre nem vagyunk teremtve, amely formátlannak
tetszik, mivel a szemünkkel nem láthatjuk, értelem nélkül valónak, mert nem
nyílik meg az értelmünknek, s amelyet csak egyetlen érzékünkkel tudunk elérni.
Nagy nyugalom, titokzatos megújulás volt ez Swann-nak – akinek szeme, bár
csak úgy itta a szép képek színeit, s akinek esze, bár élesen figyelte kora
szokásait és erkölcseit, örök és kitörölhetetlen nyomát hordta kiszáradó életének
–, mivel érezhetőleg oly teremtménnyé változott át, akinek már semmi köze az
egész emberiséghez, aki vak is, logikátlan is, majdnem olyan, mint a mesék
egyszemű, egyszarvú állatja, olyan mesebeli lény, aki az egész világról csak a
hallás révén vesz tudomást. S mivel e kis dallamban mégiscsak értelmet keresett,
ahova azonban puszta elméjével mégsem tudott leszállni, mily különös
részegséggel vetette ki legbensőbb lelkéből is az okoskodás mindennemű
segítségét, s vitte, egészen egymagában, a hang folyosójába, olyannyira
homályos szűrőjébe! Magában kezdett már számot adni mindarról, ami oly
fájdalmas volt, sőt, talán titokban kielégületlen e dallam édességének a
legmélyén, és lám, mégsem szenvedett miatta. Mit bánta, ha azt mondja is, hogy
a szerelem múlandó, mikor az övé oly erős! Szinte játszott e bánattal, melyet a
zene szétárasztott, érezte, ahogy elárad rajta, de csak úgy, mint egy cirógatás,
amely mélyebbé, kedvesebbé tette a boldogságról táplált érzését. Eljátszatta
ugyanazt tízszer, hússzor is Odette-tal, s követelte, hogy ugyanakkor a
csókolózást se hagyja abba. Minden egy csók új csókot hív maga után: a
szerelem e kezdő korában milyen könnyen is születnek! Oly szorosan
zsúfolódnak össze, egyik mindjárt a másik után; s éppoly nehezen tudnók
megszámlálni a csak egy óra alatt váltott csókokat, mint a mezők virágait
májusban. Olyankor Odette úgy tett, mintha abbahagyná és így szólt hozzá: „De
hát hogy játsszak, ha lefogsz, egyszerre nem csinálhatok mindent, ha legalább
tudnád, mit akarsz, játsszam hát a dallamot, vagy hogy inkább csókolózzunk?”,
amire Swann megharagudott, Odette meg hangos nevetésbe tört ki, amely aztán
csókesővé változva hullott Swannra. Ha meg Odette kedvetlen arcot vágott,
Swann mindjárt méltónak találta, hogy Botticelli freskóján, a Mózes életé-n
foglaljon helyet, máris odahelyezte, és még Odette nyakát is a kép szerint
hajlította; s amikor így lefestette, a tizenötödik században, azon friss
freskószínekkel, a Sixtina falára, az az eszme, hogy mégis itt van, a zongoránál,
e jelen való pillanatban, itt, hogy megcsókolhassa és akár birtokolhassa is
mindjárt, vagyis Odette életének, testi valóságának eszméje olyannyira
megmámorította, hogy égő szemmel, kifeszített, mintegy harapásra kész
állkapoccsal rohant erre a Botticelli-szűzre, s már kezdte is csipkedni az arcát.
Aztán, ha már otthagyta, bár még egyszer visszajött, hogy utoljára megcsókolja,
mert az illata vagy a vonásai valamelyik sajátságát elfeledte elvinni az
emlékében, a kocsiján hazamenet áldva áldotta Odette-ot, hogy megengedte néki
e mindennapos látogatásokat, amelyekről érezte, hogy őneki, Odette-nak nem
sok örömöt szerezhetnek, de amelyek nem engedik, hogy megint féltékeny
legyen – mert megfosztják az alkalomtól, hogy megint úgy szenvedjen, mint
azon a bizonyos estén, amikor már nem találta Odette-ot Verdurinéknél –, hanem
segítik eljutni minden oly fájó válság nélkül, mint amilyen az első volt s
bizonnyal az egyetlen is, élete e különös, e majdnem varázslatos óráinak a
végéhez, amelyek úgy hasonlítottak azokhoz az órákhoz, amikor Párizs utcáin
holdfényben kocsikázott végig. S amikor látta, hogy ez az égitest hozzá képest
most távolabbra, a horizont végére helyeződik, s érezte, hogy a szerelme is
változatlan és természetes törvényeknek engedelmeskedik – azt kérdezte
magában, hogy ez az újonnan kezdett korszak soká fog-e még tartani, s hogy az
elméje nem látja-e nemsokára ezt a kedves arcot egy mindjobban távolodó s
kisebbedő helyzetben, ahonnan nem árasztja rá a varázsát. Mert Swann, mióta
szerelmes volt, minden dologban varázslatot talált, mint mikor kamaszkorában
még művésznek hitte magát; de ez nem volt ugyanaz a varázs, mert ez az újabb
egyedül csak Odette-ból áradt a dolgokra. Érezte, mint élednek benne újra
ifjúkora ábrándjai, melyeket léha életmódja már teljesen szétoszlatott, de most
mindannyi magán hordta egy bizonyos lény visszfényét, ismertetőjelét; s ama
hosszú órákban, amelyeket most oly gyöngéd örömmel töltött el odahaza,
egyedül, lábadozó lelkével, lassanként megint önmaga lett, csak hogy másé.
Csak este ment Odette-hoz, s nem tudott semmit a nappaláról, sem pedig a
múltjáról, olyannyira, hogy még annak a kezdeti kis ismeretnek is híjával volt,
ami lehetővé teszi, hogy elképzelhessük, amit nem tudunk, s felkeltse bennünk
azt a vágyat, hogy valóban megtudjuk. Így aztán nem is tűnődött azon, mit csinál
Odette napközben, vagy hogy milyen volt az élete. Legfeljebb mosolyogva
gondolt arra, hogy pár évvel ezelőtt, amikor még nem ismerte, úgy beszéltek
néki egy nőről, aki, ha jól emlékszik, csakis Odette lehetett, mint egy züllött,
kitartott teremtésről, mint egyikéről azoknak a félelmetes személyeknek, akiket,
mivel keveset élt köztük, Swann is éppoly elvetemült s egészen romlott
jelleműeknek tartott, mint aminőknek sokáig bizonyos regényírók vázolták őket.
Úgy gondolta, hogy nemegyszer, ha pontosan akarunk megítélni valakit, csak az
ellenkezőjét kell hinni a közvélemény terjesztette hírnévnek, főképp mikor egy
ily jellemrajzzal szembeállította Odette képét, aki oly jó, elfogulatlan és
eszményi gondolkodású volt, olyannyira képtelen a legkisebb hazugságra, hogy
mikor Swann megkérte egyszer, vacsorázzon vele egyedül és ne menjen
Verdurinékhez valamilyen betegség ürügyén, másnap, mikor Verdurinné
megkérdezte tőle, jobban van-e, Odette pirult és dadogott Swann szeme láttára a
háziasszony előtt s akaratlanul mutatta az arcán, mennyire bántja, sőt gyötri a
hazudozás, s mialatt a válaszában egyre több részletet talált ki előző napi vélt
rosszullétéről, mintha könyörgő tekintetével s vigasztalan hangjával egyre csak
bocsánatot kért volna szavainak hamisságáért.
Mégis bizonyos ritka napokon Odette jött őhozzá délután, hogy félbeszakítsa
Swann ábrándozását, vagy a munkáját Ver Meerről, amelynek most mégiscsak
nekifogott. Az inas jelentette néki, hogy Crécyné a kis szalonban várja. Már
ment is, s ahogy kinyitotta az ajtót, Odette rózsaszínű arca, mihelyt észrevette
Swannt, azonnal mosolygóssá vált, ami a szája formáját, szeme tekintetét, sőt
arca vonásait is megváltoztatta. S amikor megint egyedül volt, újra látta ezt a
mosolyt, meg azt, amellyel előző nap várta, egy másikat, amellyel ekkor és
ekkor fogadta, aztán amellyel akkor válaszolt, mikor Swann megkérdezte tőle,
szabad-e megigazítani a katléjáit, s mivel Odette életéből semmi egyebet nem
ismert, úgy tűnt fel néki ez az élet semleges és színtelen hátterével, mint Watteau
egyik tanulmánylapja, ahol színes krétával zergeszín papírra rajzolva, itt is, ott
is, mindenütt, mindenféle irányban, megszámlálhatatlan mosoly látszik. Bár
Swann ezt az életet, mivel nem tudta elképzelni, egészen üresnek látta, még
akkor is, ha az esze azt mondta, hogy nem lehet az, mégis olykor egy barátja –
aki ha sejti, hogy szeretik egymást, soha fontosabb dolgot nem mert volna
mondani Odette-ról – ez élet egyik szögletébe belerajzolta néki Odette-ot, akit,
így mondta, aznap délelőtt a rue Abbatucciban látott gyalogosan, prémmel
szegett köpenyében, fekete bársony Rembrandt-kalapban és egy kis
ibolyacsokorral a derekán. Ez az ártalmatlan kis rajz egészen kihozta a sodrából
Swannt, mivel hirtelen Odette-nak egy oly életét mutatta néki, amely nem volt
egészen az övé; tudnia kellett, kinek akart tetszeni ezzel az öltözékkel, amelyet
ő, Swann nem is ösmert; megfogadta, megkérdi tőle, hova ment akkor, abban a
pillanatban, mintha Odette egész, színtelen s alig létező életében – mert hisz ő,
Swann, nem látta – a neki szóló mosolyokon kívül semmi egyéb nem lenne, csak
ez az útja egy Rembrandt-kalapban s ibolyacsokorral a derekán.
Kivéve a kis Vinteuil-dallamot, amelyet a Rózsakeringő helyett kért tőle,
Swann sohase játszatta vele a maga kedves darabjait, s még csak meg se
próbálta, hogy javítson zenei vagy irodalmi rossz ízlésén. Tisztán látta, hogy
Odette nem eléggé értelmes. Amikor azt mondta Swann-nak, hogy szeretné, ha
olykor a nagy költőkről mesélne néki, azt képzelte, hogy azonnal hősies és
regényes tirádákat hall majd tőle, Borelli gróf modorában, vagy akár azoknál is
érzelmesebbeket. Ver Meernél meg az érdekelte, hogy nem szenvedt-e egy
asszony miatt, nem egy asszony volt-e a sugalmazója, s mikor Swann bevallotta,
hogy nem tud róla, egyszerre elfordult e festőtől. Nemegyszer ilyenformán
beszélt: „A költészet, no persze, mi se volna szebb, ha igaz volna, ha a poéta
urak úgy is gondolkoznának, ahogy írnak. De, tudom én, akárhányszor nincs
önzőbb népség, mint ezek. Volt például egy barátnőm, aki egy költőfélét
szeretett. A verseiben, persze, folyton szerelemről, csillagokról, mennyboltról,
miegyébről regélt. És hogy becsapta szegény asszonyt! Több mint
háromszázezer frankját elpazarolta!” Ha aztán Swann iparkodott megmagyarázni
valahogyan, miben is áll a művészi szépség, mit kell csodálni egy versben vagy
egy képen, egy perc múlva Odette már nem is hallgatott rá és így szólt: „Igen...
nem így képzeltem.” S ilyenkor Odette láthatólag olyan mély csalódást érzett,
hogy Swann inkább hazudott, azt mondta, hogy mindez még semmi, hogy eddig
csak kerülgette a dolgot, nem volt elég ideje a lényeggel foglalkozni, hogy csak
most jön majd a java. De akkor Odette élénken közbevágott: „A java? Mi az?...
Mért nem mondod már?”, de Swann nem szólt, mivel tudta, mily kevés lenne ez
Odette-nak, és mennyire különböző attól, amit várt tőle, kevésbé izgalmas és
rikító, s mivel félt, hogy ha kiábrándul a művészetből, egyúttal kiábrándul a
szerelemből.
S csakugyan Odette Swann nagy eszét kisebbnek találta, mint várta volna.
„Mindig egyformán higgadt vagy, nem tudlak sose meghatározni.” Sokkal
inkább bámulta a pénz iránt való közönyét, kedvességét mindenkivel szemben,
tapintatát és gyengédségét. S valóban, gyakran megtörténik, mégpedig Swann-
nál nagyobbakkal, tudósokkal, művészekkel, hogy, bár szellemi fölényüket nem
ismeri félre a környezetük, e fölénynek az elismerését sohasem azzal
bizonyítják, hogy bámulják az eszméiket, amelyeket úgysem értenek, hanem
hogy tisztelik a jóságukat. Tiszteletet érzett Odette Swann nagyvilági helyzete
iránt is, de azért nem kívánta tőle, hogy vezesse be a társaságba. Talán
olyasvalamit sejtett, hogy úgyse lenne ott sikere, sőt, attól félt, hogy ha Swann
esetleg beszélne róla, alkalmat adna bizonyos rettegett felfedezésekre.
Egyszóval, meg is ígértette Swann-nal, hogy soha még a nevét se ejti ki a
társaságban. Hogy miért nem akart társaságba járni, annak oka, azt mondta, az
volt, hogy egyszer rég összeveszett egyik barátnőjével, aki aztán bosszúból
mindenféle rágalmat terjesztett róla. Amire Swann így felelt: „De hát végre
mindenki nem ismerhette a barátnődet.” „Dehogyisnem, olyan ez, mint az
olajnyom, egyre nagyobb, és aztán olyan rossz a világ!” Swann egyrészt nem
sokat értett ebből az egész históriából, másrészt tudta, hogy az ily állítások:
„Rossz a világ” vagy „a rágalom olyan, mint az olajnyom”, általában
igazságszámba mennek, és hogy vannak esetek, amelyekre valóban ráillenek.
Mármost Odette esete ezek közé tartozott-e vajon? Gondolkozott rajta, de nem
sokáig, mivel ő is hajlamos volt arra a szellemi lomhaságra, amely az apjára is
ránehezült, akárhányszor csak valami súlyosabb problémával bíbelődött.
Különben is az a nagyvilág, amelytől Odette úgy rettegett, talán nem is keltett
benne, Odette-ban túlságosan nagy vágyakat, mert hisz ahhoz, hogy
elképzelhesse, nagyon is messze esett az ő világától. Mindamellett, bár sok
tekintetben valóban igen egyszerű maradt (így például volt egy kis barátnője,
egy hajdani varrónő, akinek meredek, homályos és rosszillatú lépcsőjén szinte
mindennap felkapaszkodott), Odette igen szomjazott a nagyvilági eleganciára,
csakhogy másként képzelte el, mint az igazi nagyvilágiak. Ezek ezt ugyanis
elsősorban néhány, igen kevés ember kisugárzásában látják, akik aztán ugyanezt
elég messzire vetítik – persze mind kisebb mértékben, a kisugárzó központtól
való távolság szerint –, barátaik vagy a barátok barátainak köréig, akiknek a
névsora mintegy állandó tárgymutatóul szolgál. A nagyvilági emberek pontosan
megtartják ezt az emlékezetükben, ezen a téren határozott műveltségre tesznek
szert, amiből valami külön ízlést s tapintatot tudnak kivonni, olyannyira, hogy
például Swann-nak nem is kellett igénybe venni a maga nagyvilági tudományát,
elég volt, ha csak olvasta egy lapban egy vacsora vendégeinek a névsorát, s
azonnal meg tudta állapítani e vacsora eleganciájának az árnyalatát, mint ahogy
egy literátor egyetlen mondat olvastára pontosan tudja értékelni az író irodalmi
minőségét. Csakhogy Odette azoknak a sorába tartozott (akik igen sokan vannak,
bárhogyan vélekednek is a nagyvilágiak, annál is inkább, mert a társadalom
mindegyik osztályában fellelhetők), akik nincsenek birtokában ezeknek a
fogalmaknak, másképp látják az eleganciát, amely más-más színűnek tetszik a
különböző környezetek szerint, viszont minden esetben megvan az a sajátos
jellege – akár olyan, mint amiről maga Odette ábrándozott, akár olyan, mint
aminőért Cottard doktorné rajongott –, hogy közvetlenül hozzáférhető
mindenkinek. A másik, a nagyvilági, tulajdonképp szintén olyan, csakhogy némi
idő is kell hozzá. Odette így beszélt valakiről:
– Csak az elegáns helyekre jár.
És ha Swann megkérdezte tőle, hogy mit ért ezen a kifejezésen, Odette némi
megvetéssel így válaszolt:
– Hát az elegáns helyekre, mit mondjak mást! Ha még a te korodban is
magyarázni kell, mi az az elegáns hely, mondjuk, például vasárnap reggel az
avenue de l’Impératrice, délután ötkor a Tó a Bois-ban, csütörtökön az Éden
Színház, pénteken a Lovarda, a bálok...
– Miféle bálok?
– Miféle bálok, hát a párizsi bálok, az elegáns bálok, hogyan mondjam! Itt van
mindjárt Herbinger, hisz tudod, aki egy tőzsdésnél van? Dehogyisnem, hogyne
tudnád, egyike Párizs legismertebb alakjainak, az a magas, szőke fiatalember,
annyira sznob, virág van a gomblyukában, a kabátja hátán csík, világos
felöltőben jár mindig; egy kifestett banyával van, azt cipeli minden premiére-re.
No, hát ez a Herbinger múltkor egy ilyen bált adott, minden elegáns párizsi ott
volt. Úgy szerettem volna elmenni! De fel kellett mutatni a meghívót a
bejárónál, és én nem tudtam szerezni. Tulajdonképp jobb is, hogy nem voltam
ott, szörnyű tolongás lehetett, úgyse láttam volna semmit. A legtöbben csak azért
mentek, hogy elmondhassák, voltak Herbinger-nél. Engem meg, tudod, nem bánt
a dicsőség! Különben is biztos lehetsz, hogy száz közül, aki azt mondja, hogy ott
volt, legalábbis a fele füllent... De csodálom, hogy te nem voltál ott, te, aki olyan
„tipp-topp” vagy minden téren!
De Swann meg se próbálta, hogy Odette-nak az eleganciáról való fogalmát
megváltoztassa; úgy gondolta, az övé sem igazabb, okosabb, fontosabb, nem
tartotta érdemesnek, hogy megtanítsa rá a kedvesét, olyannyira, hogy még
később, hosszú hónapok múlva is, Odette-ot Swann barátai csakis akkor
érdekelték, hogyha az ő révükön a mázsálótérre, lovasmérkőzésre, premiére-ekre
kaphatott jegyet, ő maga is óhajtotta, hogy Swann tovább ápolja az ilyen hasznos
ismeretségeket, bár egyébként nem tartotta őket különösebben elegánsnak, mióta
maga is látta az utcán Villeparisis márkinét, fekete gyapjúruhában és kantáros
fejkötővel.
– De darling, hisz úgy néz ki, mint egy színházi páholynyitogatóné, mint egy
elaggott házmesterné! Márkiné, ez a vén csoroszlya? Én nem vagyok márkiné,
de nincs annyi pénz, amiért ily ruhában az utcára mennék!
Azt sem tudta megérteni, hogy Swann a quai d’Orléans-on lakik, s bár nem
merte bevallani, nem találta méltónak hozzá.
Igaz, egyébként úgy mutatta, hogy imádja az „antik” dolgokat, s szakértői és
elragadtatott képpel tudta mondogatni, mennyire szeret egész nap „régi”
dolgokkal „bíbelődni”, „ócskaságok” közt „turkálgatni”. Jóllehet makacsul s
mintegy elvből (szinte házi előírásként) sose felelt Swann kérdéseire s „nem
adott számot” a napjairól, egyszer mégis szóba hozta egy barátnőjét, akit
meglátogatott, s akinek a lakásában minden bútor „egy korból való” volt. De azt
már nem tudta megmondani Swann-nak, hogy ez a kor melyik kor volt. Mégis,
hosszú töprengés után, azt felelte, hogy „középkori”, amin ő azt értette, hogy a
szobák falait faburkolatok díszítették. Nemsokára ezután megint előhozta
barátnőjét s habozó hangon s magától értetődőn, mintha oly valakiről szólna,
akivel együtt vacsorázott nemrég, bár sose hallotta a nevét, viszont azon a
vacsorán a háziak olyan híres emberként bántak az illetővel, hogy az, akinek
megemlítjük, biztosan tudni fogja, kiről van szó – hozzátette: „Az ebédlője...
képzeld csak... tizennyolcadik századi!” Ő maga ezt szörnyűnek találta,
meztelennek, mintha a ház még nem volna befejezve, s a nők mind csúnyáknak
látszanak benne, biztosan sohase lesz divatos. Végül még egyszer előhozta s
megmutatta az ebédlő tervezőjének a címét, akit szeretne elhívni egyszer, ha
majd több pénze lesz, mint mostan, talán neki is tervezhetne, persze nem
egészen olyat, hanem amilyet ő, Odette, szeretne, bár ez sajnos nemigen fér
össze az ő kis palotája méreteivel – nagy reneszánsz bútorokkal, magas
tálalóasztalokkal és akkora kandallókkal, mint Blois-ban a királyi kastélyé. Ezen
a napon elárulta Swann-nak, mint vélekedett valójában az ő quai d’Orléans-i
otthonáról; amikor Swann ugyanis megrótta e barátnőt, hogy a XVI. Lajos-kori
stílus helyett, amely ha nem is divatos, de sokszor igen kedves lehet, hamis antik
bútorokban leli a kedvét: „Talán bizony ő is; mint te, csupa törött bútordarab
meg kopott szőnyeg közt éljen”, válaszolta, mivel a polgári jólét tisztelete
mégiscsak erősebb volt nála, mint a félvilági nő műkedvelése.
Azokból, akik szerették a verseket vagy a műtárgyakkal való bíbelődést,
megvetették a hitvány számítgatásokat s rajongtak a becsületért és a szerelemért,
Odette a rendes emberiségnél magasabb rendű osztályt formált. Akit ebbe a
rendbe sorolt, annak nem kellett valóban hinnie is ez elvekben, elég volt, ha
hangosan hirdette őket; és aki vacsora közben mindjárt bevallotta néki, mennyire
szeret kószálni s akár az ujjait is beszennyezni a régi boltok porában, hogy ez az
üzleties század nem az ő lelkének való, mert ő mindig elhanyagolta a tulajdon
érdekeit s más korban kellett volna születnie, arról Odette hazamenet azonnal így
nyilatkozott: „De hiszen ez az ember csupa lélek, micsoda bámulatos
érzékenység, ezt sohase hittem volna!” – s végtelen és azonnali barátságot érzett
iránta. Viszont azok, akik, mint Swann is, így éltek és gondolkoztak, anélkül,
hogy így is beszéltek volna, legtöbbnyire közönyösen hagyták. Azt, persze, el
kellett ismernie, hogy Swann nem törődik a pénzzel, de aztán hozzá is tette
duzzogón: „Igen, de hát ő, az megint más”; s csakugyan a képzeletét nem az
önzetlenség gyakorlata, hanem csak a szókészlete foglalkoztatta.
Mivel Swann többször érezte, hogy nem tudja megvalósítani azt, amiről
Odette ábrándozott, legalább arra törekedett, hogy jól érezze magát a közelében,
hogy ne bántsa rossz ízlésében s közönséges gondolkozásában, annál is inkább,
mert ezt is szerette, mint mindent, ami Odette-tól való volt, sőt, rajongott
mindezekért a sajátos vonásokért, amelyek révén e nő lényege átlátszóbbá,
láthatóvá vált előtte. Épp ezért, ahányszor Odette annyira boldognak látszott,
hogy mehetett a Topáz királynő[91]-be, vagy amikor a tekintete nyugtalanná,
komollyá, akaratossá változott, mivel félt, hogy elkésik a virágünnepről vagy a
teájáról, pirított kenyérrel és süteménnyel, a rue Royale-beli teaházban, ahol a
sűrű megjelenés szerinte feltétlenül szükséges egy nő elegáns voltának a
végleges megállapításához, Swann éppolyan elbűvölten nézte, mint mi mind egy
gyermek természetességét, vagy egy szinte beszélő arcképnek a hasonlatosságát,
és annyira érezte kedvese lelkét az arca színén, hogy hiába, kénytelen volt
megérinteni az ajkaival: „Ahá, szóval szeretnénk elmenni a virágünnepre, a kis
Odette azt akarja, hogy mindenki őt bámulja, no, hát jó, elmegyünk, mit
tehetünk, engedni kell az ő akaratának.” Mivel Swann látása gyengült, rá kellett
szánnia magát arra, hogy otthon szemüveggel dolgozzék, a társaságban azonban
monoklit nyomott a szemébe, mert ez nem csúfította úgy el az arcát. Mikor
Odette így először látta, nem tudta eltitkolni az örömét: „Mondhatnak bizony
akármit, nincs ennél elegánsabb, egy férfinál! Hogy illik ez hozzád, remek! Igazi
gentleman formád van így! Most már csak egy cím kellene!” – tette hozzá némi
bánkódással. Swann szerette, hogy Odette ilyen, mint ahogy, ha véletlenül breton
nő a szerelme, örömmel látta volna fejkötősen, s örömmel hallotta volna tőle,
hogy még hisz a kísértetekben. Mindeddig, mint nem egy oly férfinál, akinek a
műízlése függetlenül fejlődik az érzékiségétől, bizonyos furcsa ellentét volt e
kétféle hajlandóságának kielégítése között, egyre durvább nők társaságában
élvezte a mind finomabb remekműveket, zárt páholyba ült egy kis cselédlánnyal
egy dekadens színmű előadására, amelyet végig akart nézni, vagy elvitte
magával egy impresszionista képkiállításra, s különben is szentül hitte, hogy egy
művelt úrinő sem értene mindezekből többet, viszont nem tudna hallgatni oly
kedvesen, mint a kis cselédleány. De most, éppen ellenkezőleg, mióta szerette
Odette-ot, annyira jólesett néki a vele való együttérzés, kettőjük lelki egysége,
hogy próbálta örömét lelni az Odette-tól kedvelt dolgokban, s annál mélyebben
élvezte nemcsak Odette szokásainak, hanem még véleményeinek is a követését,
mert – nem lévén gyökerük az ő saját értelmében – csakis az iránta érzett
szerelemre emlékeztették, arra, amiért szerette őket. Megnézte még egyszer
Serge Panine[92]-t, kereste az alkalmat, hogy vezényelni lássa Olivier Métrát,
csak azért a jó érzésért, hogy megismerje Odette felfogását, hogy részesnek
érezze magát az ő kedvteléseiben. Ez a hozzáközelítő varázs, melyet Odette
kedves darabjai vagy helyei árasztottak, titokzatosabbnak tetszett néki, mint az,
amely esetleg szebb művekben vagy helyeken lakik, azonban nem emlékeztetik
őt Odette-ra. Mivel egyébként el hagyta gyengülni ifjúsága szellemi hitvallását, s
mivel nagyúri kétkedése öntudatlan már ezt is kikezdte, úgy gondolta (vagy
legalábbis oly soká gondolta, hogy most is azt mondta), hogy ízlésünk
tárgyainak nincs magukban érvényes fontosságuk, minden a kortól, az osztálytól
függ, a mindenkori divat dolga, és hát a legordenárébb divat éppannyit ér, mint
az, amit esetleg a legválasztékosabbnak tartunk. S mivel Odette-nak az a
kedvtelése, hogy jegyet kapjon egy kiállításra, szerinte s magában véve
semmivel sem volt nevetségesebb, mint az az öröm, amelyet hajdan ő, Swann
érzett, amikor a walesi hercegnél ebédelhetett ugyanígy Odette rajongását
Monte-Carlóért vagy a Rigiért nem találta oktalanabbnak, mint a saját
előszeretetét Hollandiáért, amelyet Odette, igaz, csúnyának, és Versailles-ért,
amelyet meg inkább szomorúnak tartott. Épp ezért le is mondott arról, hogy
Hollandiába vagy Versailles-ba menjen, elhitetve magával, hogy őérette teszi ezt
is, hogy mindent csak vele akar érezni és szeretni.
Mivel kedvelte mindazt, ami körülvette Odette-ot, és mivel csak keretnek
nézte, amiben láthatta s szólhatott hozzá, Verdurinék társaságát is szerette. S
mivel itt minden szórakozás, étkezés, zene, játék, jelmezestély, kirándulás,
színház, sőt, „nagyestély” mélyén – amelyeket imitt-amott az „unalmasok”
kedvéért adtak – ott volt Odette jelenléte, látása és társasága, mindaz, amit a
háziak azzal a ténnyel, hogy meghívták, felbecsülhetetlen ajándék gyanánt
kínáltak a vendégüknek – Swann sehol sem érezte magát oly jól, mint ebben a
„szűkebb körben”, amelynek aztán iparkodott valóságos érdemeket is
tulajdonítani, mert azt képzelte, hogy csupa kedvtelésből ide fog már járni
haláláig. Mármost, mivel azt nem merte gondolni – mert félt, maga sem hinné
még el –, hogy örökké szereti Odette-ot, de legalább feltételezte, hogy mindig
eljár majd Verdurinékhez (mivel ez a feltevés, a priori, kevesebb ellenkezéssel
találkozott az értelmében), úgy látta magát a jövendőben, mint aki minden áldott
este tovább is találkozik Odette-tal; ez ugyan még nem jelentette, hogy mindig is
szeretni fogja, de egyelőre nem kívánt többet, mint hogy, amíg szereti, azt
hihesse, hogy mindig is látni fogja. „Milyen kedves emberek – mondotta
magában Verdurinéknél. – Mégiscsak ez az igazi élet, ahogy ők élnek, hiába!
Mennyivel okosabbak, műértőbbek, mint a nagyvilágiak! Verdurinné, az igaz,
kicsit nevetséges a túlzásaival, de milyen őszintén szereti a muzsikát, a képeket!
Hogy rajong a nagy művekért, mennyire kedvében jár a művészeknek! Igaz,
hogy a nagyvilágiakról hamis fogalmai vannak; de vajon a nagyvilág nem
gondolkozik-e hamisabban a művészekről! Lehet, hogy a társalgásban nincsenek
nagy szellemi igényeim, de például Cottard-ral teljesen jól érzem magam, bár
ugyan a szójátékai meglehetősen sótlanok. S a festő, igaz, kissé kellemetlen,
amikor azon van, hogy feltűnést keltsen, viszont ritkán találkoztam ilyen
nagyeszű emberrel. És aztán, ami a legfontosabb, az ember szabadnak érzi
magát, azt tesszük, ami kedvünkre van, kényszer nélkül, parádé nélkül. Mennyi
jókedvet pazarolnak el naponta ebben a szalonban! Igazán, pár ritka kivételt nem
tekintve, nem is járok ezentúl máshova. Ide fogok egészen szokni, itt fogok már
meggyökerezni.”
S mivel mindez a sok előny, amit ő most Verdurinék belső lényegének tartott,
csak a náluk élvezett szerelem visszfénye volt rajtuk, ezek az előnyök
komolyabbak, mélyebbek, életbevágóbbak lettek akkor, amikor e szerelem
örömei is azok voltak. Mivel Swann olykor Verdurinnétől kapta, ami az ő
számára az egyetlen boldogságot jelenthette; mivel, ha bizonyos estéken már
szorongás fogta el, mert Odette egy vendéggel tovább beszélt, mint a többiekkel,
és Swann, ingerült hangulatban, nem is akarta megkérdezni tőle, hogy ővele
óhajt-e hazamenni, Verdurinné hozta meg néki a boldogságot és a békét, amikor
így szólt akaratlan: „Odette, ugye, Swann-nal megy haza?”; vagy mint ezen a
közelgő nyáron, mikor azon aggódott, hogy Odette majd netalán nélküle fog
elutazni, és akkor nem látja mindennap, Verdurinné meghívta mindkettőjüket a
nyaralójába: Swann szelleme s eszmeköre annyira befolyása alá került az
öntudatlan érdeknek és hálaérzetnek, hogy Verdurinnét mindenütt mint kivételes
nagy lelket ünnepelte. Ha egy-egy régi barátja a Louvre iskolájából akármilyen
kiváló vagy finom emberről beszélt neki: „Százszor jobban szeretem
Verdurinéket” – ezt felelte. S olyan ünnepélyességgel amely egészen szokatlan
volt nála: „Ezek, barátom, igazán nagy lelkek, és a földi életben, hidd el, csak a
nagylelkűség számít. Kétféle emberfajta van a földön: a nagylelkűek és a
többiek; és én már abban a korban vagyok, amikor el kell határozni, el kell
dönteni egyszer és mindenkorra, kit akarunk szeretni és kit akarunk megvetni;
ragaszkodni kell azokhoz, akiket valóban szeretünk, s hogy helyrehozzuk azt az
időt, amit másokkal elpocsékoltunk, ővelük kell maradnunk mindhalálig. Nos
hát – tette ilyenkor hozzá, azzal a könnyű megindultsággal, amelyet mintegy
öntudatlanul olyankor szoktunk érezni, amikor nem azért mondunk valamit,
merthogy igaz, hanem mert örömünk telik abban, hogy másoknak is
elmondhatjuk, s úgy hallgatjuk a magunk hangjában, mintha nem tőlünk, hanem
máshonnan jönne –, nos hát, a kocka el van vetve, választottam, én már csak a
nagylelkű embereket szeretem, és ezentúl kizárólag a nagylelkűség légkörében
fogok élni. Azt kérdezed, hogy Verdurinné valóban okos asszony-e? Biztosítlak,
száz bizonyságát adta a szívjóságnak és a fennköltségnek, ez pedig, ha akarod,
ha nem, együtt jár a szellemi fennköltséggel. Művészi dolgokban, annyi biztos,
bámulatos esze van. De azért mégsem ez az ő legigazibb talentuma; egy-egy
finoman, találékonyan jóságos cselekedete az irányomban, egy-egy ragyogó
figyelmessége, egy-egy éppoly közvetlen, mint fenséges gesztusa, mélyebb
megértésére mutat a lét legnagyobb kérdéseinek, mint a világ valamennyi
filozófiai értekezése.”
Igaz, gondolhatta volna, hogy családja barátai közt is vannak olyan
egyszerűek, mint Verdurinék, hogy ifjúkori pajtásai közt is vannak még olyan
műértők, hogy ismer más nagyszerű és nagylelkű embereket s mégse néz soha
feléjük, mióta az egyszerűséget, a művészetet és a nagylelkűséget választotta. De
hát senki ezek közül nem ismerte Odette-ot, ha pedig netán ismerik, nemigen
iparkodtak volna még közelebb hozni őt Swannhoz.
Így hát nem is volt még egy oly híve az egész nagy Verdurin háznak, aki
ennyire szerette vagy szeretni vélte őket, mint Swann. S mégis, mikor Verdurin
azt mondta, nem szívelheti Swannt, nemcsak a maga véleményét fejezte ki,
hanem a feleségéét is kitalálta. Igaz, hogy Swann Odette iránt egészen sajátságos
szerelmet érzett, amelynek a titkaiba nem sietett a háziasszonyt is beavatni; igaz,
hogy tartózkodva élt Verdurinék vendégszeretetével, s gyakran nem jött
vacsorára oly okból, amit a háziak nem sejtettek, s ami mögött azt vélték látni,
hogy nem merte visszautasítani az „unalmasok” egy-egy meghívását; s az is
igaz, hogy hiába próbálgatta rejtegetni, lassanként mégiscsak felfedezték
ragyogó nagyvilági helyzetét – s mindez sokban hozzájárult az ellene való
hangulathoz. De a mélyebb ok mégiscsak más volt. Verdurinék igen hamar
megszimatolták Swann bensőjében azt az áthatolhatatlan s mintegy fenntartott
területet, ahol ő magának és csendben, de tovább is azt vallotta, hogy sem Sagan
hercegnő nem nevetséges, sem Cottard tréfái nem eget verők, s jóllehet Swann
mindig szeretetre méltó maradt és sohase lázadt fel a háziak dogmái ellen,
érezték, hogy e dogmákat sose tudják rákényszeríteni, hogy sose lesznek
képesek őt egészen megtéríteni, szóval, hogy ily ellenállással még senkinél sem
találkoztak. Azt, hogy az „unalmasokhoz” is jár, talán megbocsátották volna néki
(hisz különben is ezerszer jobban szerette Verdurinéket s az egész szűkebb
társaságot), ha a jó példa kedvéért beleegyezett volna abba, hogy megtagadja
őket a hívek előtt. De hát egy ilyen hittagadást, tudták, sose bírnának tőle
kicsikarni.
Milyen más volt az új vendég, Forcheville gróf, akit Odette kérésére hívtak,
bár Odette is alig párszor látta, s akihez annyi sok reményt fűztek!
(Tulajdonképp nem volt más, mint Saniette sógora, amin a hívek szerfölött
csodálkoztak: az öreg történész ugyanis olyan szerény modorú volt, hogy
mindnyájan maguknál alacsonyabb sorúnak hitték, s nem gondolták volna róla,
hogy egy gazdag és aránylag arisztokratikus körhöz tartozik.) Igaz, hogy
Forcheville feltűnően sznob volt, míg Swann egy cseppet sem volt az; az is igaz,
hogy Verdurinéket nem helyezte, mint Swann, mindenki fölé. De hát másfelől
híjával volt annak a természetes finomságnak, amely Swannt képtelenné tette
arra, hogy osztozzon Verdurinné láthatóan hamis véleményeiben, mégpedig oly
emberekről, akiket ő, Swann, igen jól ösmert. Ami a festő nagyképű és ordenáré
tirádáit s Cottard-nak vigéchez méltó vaskos tréfáit illeti, Swann, aki szerette
mind a kettőt, könnyen megbocsátotta nékik e bűneiket, de ahhoz már sem elég
bátor, sem elég álszent nem tudott lenni, hogy még meg is tapsolja őket.
Forcheville szellemi színvonala viszont lehetővé tette, hogy bár nem értette őket,
elkábuljon, elkáprázzon a festő tirádáitól s gyönyörködjék a doktor tréfáiban. S
már az első vacsorán, ahova Forcheville is hivatalos volt Verdurinéknél,
egykettőre kiderültek mindezek a különbségek, Forcheville előnyei éppúgy, mint
Swann közelgő kegyvesztettsége.
Ott volt ezen a vacsorán, a rendes vendégeken kívül, a Sorbonne egyik tanára,
Brichot is, aki egyszer egy fürdőhelyen ismerkedett meg Verdurinékkel, s ha
egyetemi elfoglaltsága s tudományos munkássága több szabad időt enged néki,
már többször is szívesen eljött volna hozzájuk. Brichot-ban megvolt ugyanis az
életnek az a szomjúsága, sőt babonája, amely karöltve némi kétkedéssel
tudományuk tárgyával szemben, szinte minden foglalkozásnak az értelmesebb
embereit – orvosokat, akik már nem hisznek az orvostudományban, líceumi
tanárokat, akik nem hisznek a latinoktatásban – szabad, fényes, sőt felsőbbrendű
szellemek hírnevével ruházza fel. Verdurinéknél például, ha történetről vagy
filozófiáról beszélt, hasonlatait mindenáron a legaktuálisabb tényekben kereste,
egyrészt mivel azt hitte, hogy ez a két tudomány előkészítés az életre, s úgy
képzelte, hogy ez a kis kör valóban megmutatja néki, amit eddig csak a
könyvekből ismert, másrészt talán azért is, mivel egykor megtanulta s
akaratlanul is megőrizte bizonyos témáknak a tiszteletét, s azt hitte, leveti
magáról a tanárt, ha most majd bátran mer szólni róluk, holott ezt a merészséget
csakis azért látta annak, mert megmaradt a régi tanárnak.
Már a vacsora kezdetén, amikor Forcheville, Verdurinné jobbján – aki az új
vendég kedvéért új ruhába is öltözött –, így szólt: „Ni, milyen eredeti ez a fehér
ruha” – a doktor, aki egyre figyelte, annyira szerette volna tudni, milyen fából
faragják az igazi grófokat, s aki már várt az alkalomra, hogy a figyelmét magára
terelje s közelebbi kapcsolatba jusson vele, elfogta röptében a „fehér” szót, s
anélkül, hogy levette volna a szemét a tányérjáról, így szólt: „fehér? mint
Kasztíliai Blanka?”[93], aztán el se mozdítva a fejét, jobbra-balra, mintegy lopva,
bizonytalan és mosolygó pillantásokat vetett a szomszédaira. Míg Swann csak
hiábavaló és fájdalmas erőfeszítést tett, hogy legalább mosolyogni tudjon,
amivel azt mutatta, hogy ezt a megjegyzést legalábbis együgyűnek találja,
Forcheville mindjárt bebizonyította egyrészt, hogy megértette a finomságát,
másrészt, hogy kitűnő modora van, mivel úgy tett, minthogyha alig bírná fékezni
a vidámságát, amelynek a közvetlensége azonnal elbájolta Verdurinnét.
– Hát mit szól? egy ilyen tudós? – kérdezte hangosan Forcheville-től. – Nincs
mód rá, hogy két perc hosszat komolyan lehessen beszélni vele. Mondja csak, a
betegeit is ilyesmivel mulattatja a kórházában? – tette hozzá a doktorhoz
fordulva – akkor ott nem unatkozhatnak sokat. Látom már, hogy előbb-utóbb
nékem is oda kell kéredzkednem.
– Ha jól hallottam, a doktor úr Kasztíliai Blankáról, erről a, ha szabad így
szólnom, csúnya boszorkányról beszélt. Hát nem így van, nagyságos
asszonyom? – kérdezte Brichot Verdurinnétől, aki máris becsukott szemmel, s
ájuldozva temette az arcát a kezébe, ahonnan minden pillanatban fojtott
sikolyokat hallatott. – Ó, istenem, a világért se szeretném megbotránkoztatni a
jámborokat, ha ugyan vannak itt, sub rosa,[94] e körül az asztal körül...
Egyébként is elismerem, hogy ez a mi fenséges, és ó, mennyire athéni
respublikánk tulajdonképp őbenne tisztelhetné, ebben a maradi Capet-
királynéban, a legelső jómarkú rendőrkapitányt. De igen, kedves házigazdánk,
de igen – ismételte csengő hangján, amely minden szótagot szinte külön
hangsúlyozott, válaszul Verdurin ellenvetésére. – A Saint Denis-i Krónika,
amelynek nem kétkedhetünk a megbízhatóságában, semmiféle kétségnek nem ád
helyet e tekintetben. Az egyházellenes proletár nép nem választhatna jobb
patrónát, mint éppen őt, Szent Lajos anyját, aki egyébként fiának is nemegyszer
megkeserítette a kosztját, amint ezt Suger-től tudjuk, és egyéb Szent
Bernátoktól[95], mert bizony a mi Blankánktól mindenki megkapta a magáét.
– Ki ez az úr? – kérdezte Forcheville Verdurinnétől – úgy látom, nagyszerű
koponya.
– Micsoda, hát nem ismeri a híres Brichot-t, hisz európai nagyság!
– Ahá, Bréchot! – kiáltott fel Forcheville, mert nem jól hallotta a nevet. –
Igazán, ne mondja – tette hozzá és tágra nyílt szemmel nézett erre a híres
emberre. – Mégiscsak kellemes dolog egy jó nevű tudóssal vacsorázni. De hát
mondja csak, asszonyom, ide csupa híresség jár? Maguknál aztán nem lehet ám
unatkozni!
– Ó, tudja, itt minálunk – felelte szerényen Verdurinné – mindenki otthonosan
érzi magát. Mindenki azt mondja, ami eszébe jut, s a társalgás olyan, mint a
tűzijáték. Így például az az érzésem, hogy Brichot ma este nincs formában; de én
már láttam egyszer nálam, vakító volt, imádni lehetett volna; no, hát máshol
ugyanez az ember olyan, mint akit kicseréltek, alig nyitja ki a száját, ízetlen, de
még unalmas is.
– Különös! – csodálkozott Forcheville.
Oly szellem, mint a Brichot-é, puszta együgyűségnek számított volna abban a
körben, ahol Swann a fiatalságát töltötte – jóllehet nem összeférhetetlen az igazi
értelmesség egy fajtájával. A professzoré például erőteljes és jól táplált volt, s
megirigyelhette volna érte akárhány olyan nagyvilági férfi, akit meg Swann
tartott szellemesnek. Csakhogy épp e nagyvilágiak annyira beléje oltották már
kedvteléseiket és ellenszenveiket, legalábbis azon a téren, amely a társas élettel
és kapcsolt részeivel függ össze, mint például a társalgás terén is, holott ennek
inkább a szellem birodalmához kéne tartoznia – hogy Swann Brichot minden
tréfáját csak pedánsnak, közönségesnek, undorítón emészthetetlennek tarthatta.
Amellett, mivel megszokta az igazi jó modort, bántotta az a kemény és katonás
hang, amelyet ez a nagyszájú filozopter minden egyes vendéggel szemben
használt. S végül talán ezen az estén sokat vesztett az elnézéséből, mikor látta,
hogy Verdurinné mennyire kedveskedik Forcheville-nek, bár ugyan Odette
furcsa eszméje volt, hogy őt is meghívassa a háziakkal. Mikor Odette ma
megérkezett, némileg feszélyezve kérdezte Swanntól:
– Hogy tetszik az új vendégünk?
S Swann, aki csak most vette észre, bár már régóta ismerte, hogy Forcheville
tetszhetik a nőknek s eléggé jóvágású férfi, ezt felelte: „Undorító!” Igaz, arra
nem gondolt, hogy féltékeny legyen Odette-ra, de nem volt olyan boldog, mint
máskor, s amikor Brichot mesélni kezdett Kasztíliai Blanka anyjáról, „aki évekig
élt együtt Plantagenet Henrikkel[96], mielőtt feleségül ment volna hozzá” – s azt
akarva, hogy Swann kérje tőle a meséje folytatását, így szólt hozzá: „No, ugye,
Swann úr?” azon a katonás hangon, aminővel egy parasztnak próbálunk a
színvonalára ereszkedni, vagy egy baka szívébe bátorságot önteni – a
háziasszony nagy dühére Swann egyszerre tönkretette a brichot-i elmésség
csattanóját, mivel szíves elnézést kért, hogy oly kevéssé érdeklődik Kasztíliai
Blanka iránt, viszont szeretne valamit kérdezni a festőtől. Ez ugyanis délután
megnézte egy művésznek, Verdurinné egy nemrég elhalt barátjának a kiállítását,
s Swann szerette volna tudni (mert becsülte az ízlését), hogy utolsó képeiben
több van-e, mint puszta mesterség, mert ebbeli tökéletessége már az előzőkben is
káprázatos volt.
– Ebből a szempontból ugyanis rendkívüli jelenség volt, de én nem éreztem
ezt valami „magas” művészetnek – mondotta Swann mosolyogva.
– Magasnak... mint a Mont-Blanc csúcsa – szakította félbe Cottard, és tettetett
komolysággal a karját is égnek emelte.
 Az egész asztal nevetett.
– Hát nem megmondtam, hogy ővele sose maradhat komolyan az ember? –
szólt oda Verdurinné Forcheville-nek. – Amikor legkevésbé várnók, egyszerre
előáll egy bolondsággal.
Viszont azonnal észrevette, hogy egyedül Swann nem nevet. Swannt
egyébként az is bosszantotta, hogy Gottard az ő rovására nevettette meg a
társaságot Forcheville előtt. De a festő, ahelyett, hogy igazán érdekesen felelne
Swann-nak, amit biztosan megtett volna, ha négyszemközt marad vele, ezúttal
inkább a vendégekkel akarta magát megbámultatni, s egy egész tirádába fogott
az elhunyt mester ügyességéről.
– Közel mentem a képekhez – mondta –, hadd lássam, miből készültek, szinte
az orromat is odadugtam. Hát igen! Senki se tudná, miből valók: enyvből-e vagy
rubinból, szappanból-e vagy bronzból, napfényből-e vagy kakából!
– Rubinból-gyémántból! – kiáltott fel, de már elkésve, a doktor, akinek így
senki se értette meg a közbeszólását.
– Mintha semmiből készültek volna – folytatta tovább a festő –, éppúgy nem
látni a fortélyukat, mint az Éjjeli őrjárat-ét vagy a Haarlemi kórházvezetők-ét[97]
s amellett szilárdabb a keze, mint a Rembrandté vagy Frans Halsé. Tökéletesek,
igen, hiába, becsületszavamra mondom!
S mint azok az énekesek, akik, mikor a lehető legmagasabb hangig jutnak,
fejhangon, piano folytatják, most már ő is csak suttogott és nevetve folytatta,
mintha e festő művei olyan szépek volnának, hogy az már csakugyan
nevetséges:
– Jó szaguk van, hogyan is mondjam, az ember megrészegszik tőlük, szinte
eláll a lélegzete, valami csiklandozást érez, és még mindig nem tudja, hogyan
csinálta, mi van mögöttük, boszorkányság, ravaszság, csoda, vagy mit tudom én
– és most már hangosan nevetett: – gazemberség! – S egy pillanatnyi szünetet
tartva, felegyenesítette a fejét komolyan, s egészen mély basszus hangon,
amelyet próbált zengővé tenni, még hozzáfűzte: – s amellett olyan becsületesek!
Kivéve abban a pillanatban, amikor azt mondta, szentségtörőn: „szilárdabb,
mint az Őrjárat”, ami ellen a háziasszony azonnal hevesen tiltakozott, mivel ő a
Kilencedik-kel s a Szamothrakéi győzelem[98]-mel az Őrjárat-ot tartotta a
világegyetem legnagyobb remekének, s kivéve amikor így szólt: „kakából van”,
ami meg Forcheville-t indította arra, hogy körülnézzen, mit szólnak majd a
többiek ehhez a szóhoz, s csak azután mert szemérmesen s engedékenyen
mosolyogni rajta – mindegyik vendég, Swannt leszámítva, a bámulattól szinte
részeg tekintettel tapadt a festőre.
– Milyen mulatságos, ugye, amikor így nekitüzesedik – kiáltott fel
Verdurinné, de csak a tiráda végén, s majd kibújt a bőréből örömében, hogy a
vacsora éppen aznap mutatkozik oly érdekesnek, amikor először van itt
Forcheville. – No és te – mondta az urának – mit tátogsz, mintha megnémultál
volna? Hisz tudod, jól fel van vágva a nyelve; nem először hallhatod. Ha látta
volna, amíg beszélt – fordult most a festőhöz –, csak úgy itta minden szavát. S
holnap majd mindent elismétel, egyetlen szót se fog kifelejteni.
– De nem, ez nemcsak olyan tréfa – felelt a festő a nagy sikertől elbűvölve –,
azt hiszik, ugye, csak mesélek, csak az ujjamból szoptam mindezt; jöjjenek
velem, meglátják, túloztam-e, akárkivel fogadni mernék, szédültebben megy
haza, mint én!
– Dehogy hisszük, hogy túloz, dehogy, csak azt akarjuk, hogy ne maradjon
éhen, meg hogy az uram is egyen már; adjon az úrnak abból a halból, látja, hogy
hideg, ami a tányérján van. Nem olyan sietős a dolgunk, úgy szolgál fel, mintha
égnénk, várjon még azzal a salátával.
Cottard-né, aki szerény volt és nemigen sokat beszélt, olykor mégis közbe
mert szólni, valahányszor a véletlen egy jó ötletet sugallt néki. Ha érezte, hogy
sikere lehet, mindig megjött az önbizalma, s nem azért beszélt, hogy
páválkodjék, hanem hogy hasznára lehessen az ura orvosi pályájának. Épp ezért
röptében elfogta a Verdurinné említette saláta szót.
– Csak nem japán saláta? – mondta halkan, s Odette-hoz fordult.
S zavartan és elkáprázva saját vakmerő ötletességétől, hogy ily finom, de
világos célzást tehet az ifjabb Dumas legújabb s nagy port felvert darabjára,
kedvesen naiv, inkább csendes, de oly ellenállhatatlan nevetésben tört ki, hogy jó
néhány pillanatig nem is tudta megfékezni. „Ki ez a hölgy? milyen szellemes” –
mondta Forcheville.
– Nem az, de szívesen csinálunk, ha mind eljönnek pénteken vacsorára.
– Félek, nagyon vidékinek tart majd – mondta Cottard-né Swann-nak –, de én
bizony még nem láttam ezt a híres Francillon[99]-t, pedig mindenki erről beszél.
Az uram már volt ottan (sőt emlékszem, azt is mondta, milyen nagyon örült
annak, hogy önnel tölthette az estéjét), s bevallom, nem tartottam feltétlenül
szükségesnek, hogy csak az én kedvemért másodszor is eljöjjön velem. Igaz a
Théátre-Français-ban az ember sose sajnálja az estjét, hisz ott mindig olyan jól
játszanak, de hát vannak kedves barátaink (Cottard-né ritkán említett nevet s
inkább csak a „barátainkról” vagy „egyik barátnőmről” beszélt,
„jólneveltségből”, mesterkélt hangon s olyan fontoskodó arccal, mintha csak azt
mondaná, hogy azt nevezi meg, akit akar), akik gyakran bérelnek páholyt, s
nemegyszer van az a jó ideájuk, hogy minket is meghívjanak az érdemesebb
újdonságokhoz, biztos vagyok, előbb-utóbb én is meglátom Francillon-t, s
véleményt is alkothatok róla. De azért bevallom, egy kicsit mégis butának érzem
magam, mert ahány szalonba csak járok, mindenhol erről a szerencsétlen japán
salátáról beszélnek. Sőt, már kezdik meg is unni – tette hozzá, mikor látta, hogy
Swannt nem érdekli úgy, mint ő hitte, ez az oly égetőn új napi téma. – De azért
el kell ismernem, hogy ez olykor igen mulatságos ötletekre ád alkalmat. Van
például egy barátnőm, kicsit különc teremtés, bár csinos asszony, sokat jár
társaságba, ahol nagyon felkapták, s ő mesélte, hogy megcsináltatta ezt a japán
salátát, s mindent beletétetett, amit ifjabb Dumas mond a darabban. Akkor aztán
meghívta egy-két jó barátnőjét a lakomához. Sajnos, én nem lehettem a
kiválasztott boldogok között. De a barátnőm elmesélte épp ma délután, a
zsúrján: úgy látszik, ehetetlen volt a saláta, mindannyian könnyeztünk a
nevetéstől. De hisz tudja, attól függ minden, hogyan mesélünk el valamit –
mondta, mivel úgy látta, hogy Swann arca változatlanul komoly marad.
S abban a hitben, hogy talán azért, mert nem szereti Francillon-t, így folytatta:
– Különben az az érzésem, hogy csalódni fogok a darabban. Nem hinném,
hogy ér annyit, mint az Ohnet Serge Panine-ja, Crécynének a bálványa. Ennek
legalább komoly tartalma van, az ember gondolkozhat rajta; viszont
salátareceptet adni a Théátre-Français színpadán! Ezzel szemben Serge Panine!
De hát, mint minden, ami Georges Ohnet-tól való, ez is oly kitűnően van
megírva! Nem tudom, ismeri-e a Vasgyáros-t, azt talán Serge Panine-nél is jobb
szeretem!
– Bocsásson meg – felelte Swann ironikus arckifejezéssel –, de engem,
őszintén bevallva, mind a két remekmű hidegen hágy.
– Igazán, de hát mi a kifogása? Vagy csak puszta elfogultság? Úgy érzi talán,
hogy kissé szomorúak? Különben én mindig mondom, hogy sohase vitatkozzunk
a regényekről meg a színdarabokról. Mindenkinek megvan, ugye, a maga egyéni
nézőpontja, s amit én legjobban szeretek, ön épp azt találja a legrosszabbnak.
Cottard-nét Forcheville szakította félbe, aki most Swann-nal próbált szóba
állni. Ugyanis, míg a doktorné folyvást Francillon-ról beszélt, azalatt Forcheville
a háziasszony előtt a festő kis „speech”-ét magasztalta.
– Micsoda folyékony szóbőség, micsoda remek memória! – mondta
Verdurinnének, mikor a festő elhallgatott. – Ritkán láttam ilyesmit, nem bánnám,
ha így tudnék beszélni. Kitűnő prédikátor lenne, annyi biztos. Mondhatom, hogy
Bréchot-val együtt máris van két elsőrangú szórakoztatója, sőt, nem tudom,
nyelvkészségre nézve, a festő nem üti-e a professzort. Őbelőle a beszéd csak úgy
árad, természetesen, közvetlenül. Igaz, hogy csak úgy mellesleg egy-két parlagi
szót is használt, de hát ma ilyen az ízlés, s én bizony még nem sokat láttam ilyen
szapora pofázást, ahogy régen az ezredemnél mondtuk, pedig ott volt egy
pajtásom, aki hasonlított is ehhez az úrhoz. Akármiről, mit tudom én, például
erről a pohárról, órák hosszat tudott dumálni, nem, dehogyis, nem a pohárról,
bolondokat beszélek; de például a waterlooi ütközetről, vagy bármiről, ami
eszébe ötlött, s beszéd közben olyanokat mondott, hogy szemünk-szánk elállt a
csodálkozástól. Egyébként Swann is abban az ezredben volt; bizonyosan
ismerte.
– Gyakran találkozik Swann-nal? – kérdezte a háziasszony.
– Dehogy – válaszolta Forcheville, s mivel, hogy Odette-tal
megbarátkozhassék, kedveskedni akart Swann-nak, megragadta az alkalmat,
hogy mindjárt hízelegjen néki, beszéljen fényes összeköttetéseiről, de nagyvilági
modorban, vagyis kedélyes korholással, nem pedig mintha gratulálna valami
nem remélt szerencséhez: „Nem igaz, Swann? Ugye, sose látom? Különben is
hogy láthatnám? Hisz ez a fickó folyton ott van La Trémoille-éknál, Laumes-
éknál, meg a hozzájuk hasonlóknál!...” Ez a ráfogás azért is volt hamis, mert hisz
már vagy egy esztendeje Swann csak Verdurinékhez járt. De náluk az ily
ismeretleneknek már a puszta nevét is efféle feddő hallgatás fogadta. Verdurin,
aki rettegett, hogy az „unalmasok” említése, pláne mikor ily tapintatlan módon
dobják a nevüket a hívek közé, esetleg kínos benyomást tehet majd a feleségére,
titokban gondos és aggódó tekintettel figyelte. Verdurinné láthatólag teljesen el
volt szánva arra, hogy semmit sem vesz tudomásul, nem hagyja magát
megzavartatni az imént hallott újságtól, hogy nemcsak néma, hanem süket is
marad, és mint mikor egy barátunk, érezve, hogy hibázott, iparkodik a
mentegetőzését belelopni a társalgásba, mi úgy teszünk, mintha nem hallottuk
volna, mert különben tiltakoznunk kéne, vagy mint mikor egy hálátlan hívünk
tiltott nevét ejtik ki előttünk – ő is, csak hogy a hallgatását ne holmi
beleegyezésnek nézzék, hanem az élettelen dolgok tökéletes közömbösségének,
minden életet, minden mozgást egyszerre száműzött az arcáról; domború
homloka nem volt egyéb, mint egy szép domborműtanulmány, ahová sose
hatolhat ezeknek a La Trémoille-oknak, Swann kebelbarátainak a neve; gyöngén
összeráncolt orra olyan metszést mutatott, amely mintha legföljebb utánzata lett
volna az életnek. Úgy látszott, hogy félig nyílt szája esetleg még beszélni kezd.
Nem volt több, mint egy viaszfigura, mint egy gipszkép, mint egy
emlékműminta, mint egy iparcsarnok előtt kiállított mellszobor, amelynek a
közönsége bizonyosan megbámulná a művésziességét, és amelyen a szobrász,
csak hogy kellőképp éreztesse Verdurinék elévülhetetlen méltóságát, szemben a
Laumes-okkal és a La Trémoille-okkal, akikkel éppúgy kiállják a versenyt, mint
a föld minden más unalmasával, szinte pápai fenséget tudott adni a kő
fehérségének és merevségének. De a márvány mégiscsak megelevenedett, és azt
a kijelentést tette, hogy aki ezekhez is eljár, nem lehet nagyon válogatós, mert
hiszen köztudomású, hogy az asszony mindig részeg, a férj meg olyan tudatlan,
hogy filagóriát mond allegória helyett.
– Én a világ minden kincséért sem engedném a házamba őket – zárta le a vitát
Verdurinné, s felsőbbséges tekintetet vetett Swannra.
Akkora engedelmességet bizonnyal ő sem remélt tőle, hogy utánozni fogja
majd a zongoraművész nagynénjét, aki szent együgyűségében így sipítozott:
– Hát mit szól! Csak azon csodálkozom, hogy még akadnak emberek, akik
szóba is állnak velük; én úgy érzem, félnék tőlük: egykettőre botrányt csinálnék!
S még van olyan otromba népség, amelyik szalad utánuk!
Ha Swann legalább azt felelte volna, amit Forcheville: „Istenem, mégiscsak
hercegnő; vannak, akikre ez még hatással van”, mert így legalább Verdurinné
mindjárt visszavághatott: „Legyen meg az örömük!” Ehelyett Swann csak
nevetett, mint aki az ily különcködést nem is veheti komolyan. Verdurin lopva
továbbra is feleségére pillantgatott, s szomorún látta, s nagyon is megértette,
hogy annak a nagy inkvizítornak a haragja lobog benne, akinek sehogy se sikerül
kiirtani az eretnekséget; és hogy Swannt visszavonulásra bírja, mert hisz
azoknak, akikkel szemben ki merjük mondani a véleményünket, bátorságunk
mindenkor csak számításnak és gyávaságnak látszik – Verdurin úr most őhozzá
fordult:
– Mondja csak ki nyíltan a gondolatát, nem fogjuk nekik elismételni.
Amire Swann így felelt:
– De hisz én nem a hercegnőtől félek (ha ugyan La Trémoille-ékról van szó).
Biztosítom, hogy mindenki igen szívesen jár hozzá. Nem mondom, hogy „mély
lélek” (úgy ejtette ki a „mély” szót, mintha nevetséges lenne, mert nyelve
megőrizte a nyomát egyes oly szellemi szokásainak, amelyeket a zenének
köszönhető megújulása mintegy átmenetileg kitörölt az elméjéből – véleményeit
mostanában sokszor melegen fejezte ki), de valóban nagyon eszes nő, s a férje
határozottan művelt ember. Igen kedvesek mind a ketten.
Verdurinné, érezve, hogy ez az egy eretnek még meggátolja a szűkebb kör
erkölcsi egységének megvalósítását, annyira nem tudta legyűrni a dühét ezzel a
nyakassal szemben, aki, úgy látszik, nem akarta látni, mennyire szenved a szavai
miatt, hogy szíve mélyéből kiáltotta néki:
– Nem bánom, ha ez is a véleménye, de legalább ne hangosan mondja.
– Minden attól függ, kit nevez eszesnek – szólt Forcheville, hogy ő is
szerephez jusson. – Lássuk csak, Swann, mi az ész maga szerint?
– Ez az! – kiáltott fel Odette – ezekről a nagy dolgokról szeretném én is, ha
beszélne nékem, de hát sohase hajlandó rá.
– Dehogyse... – tiltakozott Swann.
– Mese – felelte Odette.
– Mese-mese, mess kenyeret – szellemeskedett a doktor.
– Vajon – folytatta Forcheville – észnek tartja-e például a nagyvilági
fecsegést, s eszesnek-e a simulékony embereket?
– Végezzen már azzal a hallal, hogy elvihessék a tányérját! – szólt élesen
Verdurinné Saniette-hoz, aki gondolatokba mélyedve, egészen abbahagyta az
evést. Majd, talán kissé restelkedve, hogy ily hangon szólt hozzá: – No, nem baj,
hisz van ideje, csak a többiek kedvéért szóltam, mert nem tudnak tálalni.
– Fénelonnál,[100] ennél a szelíd anarchistánál – mondta Brichot,
hangsúlyozva minden egyes szótagot –, igen érdekes meghatározást találhatunk
az értelemről...
– Figyeljenek csak! – szólt Verdurinné Forcheville-hez és a doktorhoz – mert
most megtanulhatjuk mind Fénelon meghatározását az észről, milyen nagyszerű,
hát nem, az ilyesmire nincs mindig alkalmunk.
De Brichot várt, hogy előbb Swann mondja el a magáét. Ez nem felelt, s
húzódozásával meghiúsította a nemes versengést, amellyel pedig Verdurinné oly
boldogan kedveskedett volna Forcheville-nek.
– Persze, mintha csak velem volna – mondta Odette duzzogó hangon –, de
azért örömmel látom, hogy nem csak engem tart profánnak.
– Vajon ezek a La Trémoille-ok, akik háziasszonyunk szerint oly kevéssé
ajánlatosak – kérdezte Brichot erőteljes hangsúlyozással –, abból a családból
származnak-e, amelynek az ismeretségére oly büszke volt ez a sznob Sévignéné,
merthogy ez az ő fényét is emelte a parasztjai előtt? Igaz, volt rá más oka is, s az
lehetett az igazi, mert a márkiné ízig-vérig irodalmár volt mindenekelőtt, s az
írása volt a legfőbb gondja. Mármost abban a naplóban, amelyet rendszeresen
küldött a leányának, éppen La Trémoille-nénak jutott a külpolitikai rubrika, mert
ez a rokonsága révén mindenről alaposan értesülhetett.
– Nem, nem hinném, hogy ugyanaz a család – felelte Verdurinné, csak úgy
vaktában.
Saniette, aki, mióta sietve és még tetézetten odaadta tányérját a felszolgáló
inasnak s megint tűnődő hallgatásba merült, most végül mégis megszólalt, s
nevetve mesélt egy vacsoráról, ahol együtt volt ezzel a La Trémoille herceggel, s
ahol kiderült, hogy a herceg nem tudta, ki rejtőzik a George Sand név mögött!
Swann, aki Saniette irányában bizonyos rokonszenvet érzett, szükségesnek
tartotta, hogy bebizonyítsa a herceg műveltségét, s adatokkal bizonyította e
tudatlanság lehetetlenségét; de hirtelen elhallgatott, megértette, hogy Saniette-
nak nincs szüksége ezekre a bizonyítékokra, és neki kell legjobban tudni, hogy a
meséje nem igaz, hisz abban a pillanatban találta ki az egészet. Ezt az egyébként
kiváló embert bántotta, hogy Verdurinék oly unalmasnak találják; s érezve, hogy
e vacsorán a szokottnál is fakóbb volt, még az étkezés vége előtt hozzá akart
járulni a szórakoztatáshoz. Olyan gyorsan meghátrált, s oly keserves arcot
vágott, amint a várt hatást nem érte el, s oly gyáva hangon felelt Swann-nak,
csak hogy ez ne folytassa a máris feleslegessé vált cáfolatot: „Rendben van,
rendben; hisz ez csak nem bűn, még akkor se, ha tévedek” – hogy Swann szinte
szerette volna, ha igaznak és elragadónak tarthatná a történetet. A doktor, aki
odafigyelt, alkalmasnak látta a pillanatot a se non e vero[101] elhelyezésére, de
nem volt biztos a szavakban, és félt, hogy még belezavarodik.
 Vacsora után Forcheville mindjárt a doktor társaságát kereste:
– Azt hiszem, ez a Verdurinné egészen csinos nő lehetett, aztán az a fajta
asszony, akivel el lehet beszélgetni, énnékem pedig ez a legfontosabb. Persze,
kezd kissé széjjelmenni. De Crécyné, teringettét, ez aztán okos kis asszonykának
látszik, már a szemén is észrevenni! Crécynéről beszélgetünk – magyarázta
Verdurinnek, aki pipával a szájában közeledett. – Micsoda remek teste lehet...
– Inkább vele egy ágyban, mint a tüzes ménkővel – sietett közbeszólni
Cottard, aki már jó néhány perce hiába várt Forcheville egy lélegzetvételére,
hogy elhelyezhesse ezt a régi tréfát, mert hogyha a beszélgetés iránya közben
megváltozik, többé már nem lett volna rá alkalom, s olyan módon hadarta le, a
közvetlenségnek és a biztonságnak azzal a bizonyos túlzásával, amellyel egy
szavalat izgalmát és hidegségét leplezzük. Forcheville ismerte a tréfát,
megértette és mulatott rajta. Verdurin a maga részéről szintén nem
takarékoskodott a jókedvével, mert végre ő is talált egy jelképet ennek a
jókedvnek a közlésére, másfélét, mint a felesége, de éppolyan egyszerűt és
világosat. Mind annak, aki hahotában tör ki, a feje és a vállai éppen hogy csak
megrázkódtak, s mindjárt erősen köhögni kezdett, mintha a nagy nevetéstől
lenyelte volna a pipája füstjét. S mivel a pipája tovább is ott lógott a szája
sarkában, vég nélkül nyújtotta a fuldoklásnak és a derűnek e látszatát. Így aztán
ő is, Verdurinné is, aki meg szemben a festőre figyelt, amint egy történetet
mesélt néki, s előre lehunyta a szemét, mielőtt kezébe temette volna az arcát –
egy-egy színpadi álarcnak látszott, a jókedvnek kétféle, egymástól különböző
ábrázolására.
Verdurin különben is bölcsen tette, hogy nem vette ki a pipát a szájából, mert
Cottard, akinek egy percre félre kellett vonulnia, halkan egy újabb tréfát
mondott, amelyet csak nemrég tanult, s mindannyiszor elismételt, amikor egy
bizonyos helyre kellett mennie: „Beszélnem kell Aumale herceggel”, úgyhogy
Verdurin fuldoklása megint elölről kezdődött.
– De hát vedd ki a pipát a szádból, hisz látod, hogy megfulladsz, ha
visszatartod a nevetésedet – mondta neki Verdurinné, aki likőröket kínálgatott.
– Elragadó ember a férje, olyan esze van, mint a tűz – mondta Forcheville
Cottard-nénak. – Köszönöm, asszonyom. Egy vén baka, mint én, sose veti meg
az itókát.
– Forcheville úrnak tetszik Odette – mondta Verdurin a feleségének.
 – Nagyszerű, ő is szeretne magával ebédelni egyszer. Majd csak nyélbe ütjük
a dolgot, de Swann-nak nem szabad erről tudni. Ő valahogy, isten tudja, de lehűti
az embereket. Ez persze ne tartsa vissza attól, hogy eljöjjön a vacsoráinkra;
remélem, nagyon gyakran látjuk. Mihelyt szebb lesz az idő, sokszor a szabadban
fogunk vacsorázni. Eljönne velünk a Bois-ba? No, hát ez remek, meglátja,
nagyon jó lesz. No de mi lesz már azzal az iparral?! – kiáltotta a kis
zongoristának, csak hogy egy oly nevezetes új ember előtt, mint Forcheville,
mutassa a szellemét és zsarnoki hatalmát a hívek felett.
– Forcheville úr igen szidott téged – szólt Cottard-né a férjének, mikor az
visszajött a szalonba. S a doktor, aki még telve volt Forcheville nemességének a
gondolatával, amely már a vacsora kezdete óta foglalkoztatta, így válaszolt:
– Most egy bárónőt kezelek, Putbus bárónőt; a Putbusok, ugye, részt vettek a
keresztes háborúkban? Van egy tavuk Pomerániában, tízszer akkora, mint a
Concorde tér. Ízületi gyulladása van, igen kedves teremtés. Egyébként, ha jól
tudom, Verdurinnét is ismeri.
Amikor Forcheville, mikor később megint egyedül maradt Cottard-néval,
újabb bókkal toldhatta meg a doktorról való jó véleményét:
– És aztán milyen érdekes ember, látni, hogy sok mindenkit ismer. Hiába, az
orvosok annyi sok mindent tudhatnak.
– Eljátszom a kis fantáziát Swann úr szonátájából – szólt a művész.
– Ejha! egy egész lovas fantáziát? – kérdezte Forcheville, hogy hatást keltsen.
De Cottard, aki sose hallotta s nem is értette meg e fordulatot, azt hitte, hogy
Forcheville tévedett. Gyorsan odajött hát hozzá, hogy kijavítsa:
– Dehogyis, egy zenei fantáziát – mondta neki buzgólkodva türelmetlenül és
diadalmasan.
Forcheville megmagyarázta a tréfát. A doktor mélyen elpirult.
– Hát nem mulatságos, mondja, doktor?
– Ó, már régóta ismerem – felelte Cottard.
De elhallgattak: a „hegedűtremolók” hullámzása mögül, melyeknek kitartott
remegése két oktávval odább ölelte át – mint ahogy a hegyvidéken, egy zuhatag
látszólagos és szédítő mozdulatlansága mögött, kétszáz lépéssel lejjebb egy
sétáló nő csöpp alakját látjuk – egyszerre feltűnt a kis dallam, távolba veszőn,
kecsesen, az áttetsző, szakadatlan és dallamos hangfüggöny hullámzó, hosszú
leple alatt. És Swann szíve úgy fordult hozzá, mint szerelme egy bizalmasához,
mint Odette egy barátnőjéhez: ő mondja neki, ne ügyeljen Forcheville-re.
– De későn jön – szólt Verdurinné egyik, csak „feketére” kért hívéhez –,
Brichot ma utolérhetetlen volt, elbűvölő! De már elment. Nem igaz, Swann úr?
Azt hiszem, most láthatta először – mondta, mintegy figyelmeztetésül, hogy csak
neki köszönheti Brichot ismeretségét. – Ugye, remek volt a mi Brichot-nk?
Swann meghajolt, udvariasan.
– Micsoda? Nem tartja elég érdekesnek? – kérdezte Verdurinné szárazon.
– Dehogysem, asszonyom, nagyon tetszett. Csak talán az én ízlésemnek
nagyon is magabízó, nagyon harsány. Szeretném, ha néha-néha kissé habozóbb,
kissé halkabb lenne; viszont hát annyi mindenről tud, és derék embernek is
látszik.
A vendégek későn mentek el. Cottard első szavai ezek voltak a feleségéhez:
– Ritkán láttam Verdurinnét annyira elemében, mint ma este.
– Milyen nő is tulajdonképpen ez a Verdurinné, középfinom? – mondta
Forcheville a festőnek, akinek ajánlotta, menjenek együtt.
Odette szomorúan nézte, amint a gróf eltávolodott, nem mert Swann nélkül
hazamenni, de a kocsiban rosszkedvű volt, s amikor Swann kérdezte, bemehet-e
még hozzá, türelmetlenül vállat vont, s csak annyit szólt: „Természetesen.”
Amikor minden vendég elment, Verdurinné így szólt a férjéhez:
– Láttad, mily bután nevetett Swann, amikor La Trémoille-néról
beszélgettünk?
Verdurinné észrevette, hogy Swann és Forcheville akárhányszor elhagyták a
„de”-t e név elől. Biztosra vette, hogy ezzel csak a címek iránti közönyüket
akarták mutatni a többieknek, s ő is szerette volna valahogy utánozni a
büszkeségüket, azonban nem nagyon tudta, hogy ezt hogyan, miféle nyelvtani
figurával fejezze ki. Így aztán hibás beszédmódja erősebb volt köztársasági
elvhűségénél, s mégis azt mondta: a de La Trémoille-ok, vagy pedig eltüntette a
„de”-t, mint az orfeumi kuplék s a karikatúraszövegek rövidítései, s azt mondta:
„a d’La Trémoile”-ok, de aztán kijavította magát s így emlegette: „La Trémoille-
né. »A hercegnő«, ahogy Swann mondja” – tette hozzá gúnyosan, s mosolyával
bizonygatta, hogy csak idéz s nem vállal felelősséget egy ily naiv és nevetséges
elnevezésért.
– Mondhatom, nagyon bárgyúnak találtam.
 Amire Verdurin így felelt:
– Nem őszinte, mindig hímez-hámoz, ravaszkodó alak ez nagyon. Szeretné, ha
a kecske is jóllakna, meg a káposzta is megmaradna. Mennyire más ez a
Forcheville. Ő legalább nyíltan kimondja, ami a szívében van. Akár tetszik, akár
nem. Nem mint a másik, aki se hideg, se meleg. Különben is Odette, úgy látszik,
máris jobban szereti Forcheville-t, s igaza van. És aztán, ha Swann csak játssza a
nagyvilági gavallért, a hercegnők lovagját, Forcheville-nek legalább rangja is
van; Forcheville grófja – szótagolta finomkodó mosollyal, minthogyha tisztában
lenne e grófság egész történetével, s pontosan lemérné a jelentőségét.
– Elárulom még – folytatta Verdurinné –, hogy a jó Swann Brichot ellen nem
egy mérges és nevetséges gyanúsításra vetemedett. Persze, látta, hogy szeretjük
Brichot-t, és így akart belénk szúrni, így akarta kikezdeni a vacsoránkat. Ez az a
derék, jó kis pajtás, aki mihelyt kiteszi a lábát, máris rosszat mond a háziakról.
– De hisz már mondtam – felelte Verdurin –, tipikus félbemaradt egyéniség, az
a bizonyos irigy emberke, akinek fáj, ami nagyobb nála.
Az igazat megvallva, a ház bármelyik hívében több rosszakarat volt, mint
Swannban; de hát ezek ügyeltek arra, hogy a rosszmájúságukat holmi ismert
tréfákkal, bizonyos meghatottsággal és szívélyességgel fűszerezzék; viszont
Swann legkisebb különvéleménye, amelyet nem tartott érdemesnek ily elcsépelt
kifejezésekkel teleaggatni, hogy: „Nem akarok rosszat mondani” – már-már
aljasságnak számított. Vannak eredeti írók, akiknek legkisebb merészsége is
felháborít, mivel előbb nem hízelegtek a közönség ízlésének s nem tálalták fel
sorra néki azokat a közhelyeket, amelyekhez előzőleg hozzászokott; ily módon
háborította fel Swann Verdurint. Swann-nál is, akár amazoknál, beszédmódja
újságából következtettek sötét szándékaira.
De Swann ekkor még mit sem sejtett a Verdurinéknél fenyegető
kegyvesztettségről, s szerelmén át tovább is szépnek látta minden fonákjukat.
Odette-tal legtöbbnyire csak este szokott találkozni; de mivel félt, hogy
terhére lenne, ha napközben is fölkeresné, szerette volna, hogyha Odette
legalább gondolatban maradna vele, s kereste folyton az alkalmat, hogy ezt
valahogy el is érje, de csak valami neki tetsző módon. Ha szépnek talált egy
díszcserjét vagy egy ékszert egy virágbolt vagy ékszerüzlet kirakatában, rögtön
arra gondolt, hogy megveszi Odette-nak, s abban a hitben, hogy a magáéhoz
hasonló örömet szerez Odette-nak is, s hogy ez az öröm fokozza majd iránta való
gyengédségét, azonnal el is küldte őket a rue La Pérouse-beli házba, nehogy csak
egy perccel is késleltesse azt a pillanatot, amikor ajándékai révén valahogy ott
érezheti magát Odette mellett. Főleg azon igyekezett, hogy Odette akkor kapja
meg mindezt, mielőtt elmegy hazulról, és hogy így a hálaérzete gyengédebbé
tegye a találkozást, ha majd viszontlátja Swannt Verdurinéknél, sőt, ha a szállító
elég gyors, ki tudja, talán levelet is küldene hozzá vacsora előtt, esetleg Odette
maga jönne váratlan látogatóként, hogy köszönetét mondjon a figyelemért. Ha
azelőtt a neheztelés hatását próbálta ki Odette természetén, most meg Odette
hálájából igyekezett kiolvasni eddig még rejtve maradt érzésparányait.
Odette gyakran volt pénzzavarban, s egy-egy nyomasztó adósság ellen mindig
Swannt hívta segítségül. Swann örült, mint mindannak, ami Odette szemében
nagyobb nyomatékot adhat a szerelmének vagy akár csak a befolyásának, az érte
tehető szolgálatoknak. Ha eleinte azt mondták volna néki: „társadalmi helyzeted
tetszik Odette-nak”, most pedig hogy: „a vagyonodért szeret”, biztosan nem hitte
volna el, viszont nem vette volna zokon, ha azt tartották volna róluk, hogy oly
nagy erők, mint a sznobizmus és a pénz, vonzzák hozzá Odette-ot, láncolják
egyiket a másikához. De még ha ezt a feltevést igaznak tartotta is volna, talán
még akkor se bánta volna a felfedezést, hogy tartósabb alap is van Odette-nak
iránta érzett szerelmében, mint a benne, Swannban található vonzóerő vagy
egyéni érték: s ez az érdek, az érdek, amely sose fogja megengedni, hogy
eljöjjön az a nap, amikor Odette esetleg már nem is akarja őt látni. Most, hogy
ajándékokkal halmozta el, hogy szívességeket tett neki, oly előnyökre
támaszkodhatott, amelyek mind függetlenek a személyétől, attól a fárasztó
gondtól, hogy magában, magáért tessék néki. S épp mert nagyon is élvezte az
anyagiatlan élményeket, az az ár, amit fizetett értük, csak növelte az értéküket,
azt a gyönyört, hogy szerelmes lehet, hogy a szerelemnek élhet – aminek a
valóságában néha mégis kétkedett –, mint ahogy vannak emberek, akik nem
tudják, megkapó-e az óceán látványa és a hullámok harsogása, de azonnal
meggyőződnek róla, valamint önzetlen ízlésük ritka finomságáról, mihelyt száz
frankot fizetnek azért a hotelszobáért, ahonnan mindezt megcsodálhatják.
Egy nap, hogy az ily gondolatok visszavezették abba a korba, amikor Odette-
ot mint kitartott nőt emlegették előtte, s ahogy szembeállította egyfelől ezt a
különös megszemélyesítést: a kitartott nőt – e színjátszó keverékét ismeretlen és
sátáni elemeknek, felékítve, akárcsak Gustave Moreau[102] egy képjelenése,
holmi mérgezett virágokkal és értékes ékszerekkel – másfelől azt az Odette-ot,
akinek arcán ugyanazt a szánalmat látta a szegények iránt, ugyanazt a
felháborodást bármily igazságtalansággal szemben, ugyanazt a hálát egy
jótéteményért, mint azelőtt saját anyja, vagy pedig barátai arcán, azt az Odette-
ot, akinek beszéde olyan gyakran vonatkozott az ő legismertebb dolgaira:
gyűjteményeire, szobájára, vén inasára, bankárjára, akinél a papírjai voltak –
hirtelen ez az utolsó kép, a bankár képe azt hozta eszébe, hogy hamarosan
pénzre lesz szüksége. Valóban, ha e hónapban kevésbé bőkezű lenne, mint a
múltkor Odette pénzzavarainak a megszüntetésében, s ha nem adna néki megint
ötezer frankot s egy oly gyémánt nyakéket, amilyent múltkor megkívánt, nem
újítaná meg Odette-ban az ő nagylelkűsége iránti csodálatát, sem pedig a háláját,
amely pedig oly boldoggá tette, sőt, még azt a hitet is kelthetné fel kedvesében,
hogy mivel Swann szerelmének csökkentek a megnyilatkozásai, szerelme is
apadóban. Akkor egyszerre arra gondolt, vajon nem ez-e a „kitartás” (mintha a
kitartás fogalmát ki lehetne hámozni azokból a se titokzatos, se erkölcstelen
elemekből, amelyek élete mindennapi és személyes alapjához tartoznak, mint
például ez az ezerfrankos, ez a meghitt, házias, tépett és összeragasztott
ezerfrankos, amelyet inasa, miután kifizette a havi számlákat és a lakbért, ócska
íróasztalának a fiókjába gyömöszölt, ahonnan aztán Swann vette ki, hogy négy
másik bankjeggyel együtt elküldhesse Odette-nak), s nem lehetne-e Odette-ra
alkalmazni, mióta megismerte (mert egy percig sem gondolt arra, hogy őelőtte
bárkitől is pénzt kaphatott volna Odette) ezt a szót, amelyet pedig annyira
összeférhetetlennek tartott vele, ezt a szót, hogy „kitartott nő”? Nem mélyíthette
el ezt az eszmét, mert szellemi renyhesége, e vele született, időnkénti és
gondviselésszerű renyheség szinte minden fényt kioltott az elméjéből – éppolyan
hirtelen, mint később, mikor mindenütt bevezették a villanyvilágítást, a villanyt
is egy csapással ki lehetett oltani egy házban. Egy percig a homályban
imbolyogtak a gondolatai, levette a szemüvegét, megtörölte, kezét a szeméhez
emelte, s csak akkor látott újra fényt, amikor már egészen más gondolattal találta
magát szemközt, vagyis azzal, hogy jövő hónapban legalább hat- vagy hétezer
frankot küldjön Odette-nak az öt helyett, mégpedig azért az örömért, amelyet ez
a meglepetés szerez néki.
Este, ha nem maradt otthon, hogy arra az órára várjon, amikor viszontláthatja
Odette-ot Verdurinéknél, vagy még inkább egy-egy kedvelt nyári
vendéglőjükben, a Bois-ban s főképp Saint-Cloud-ban, vacsorára megint elment
valamelyik előkelő házba, ahol azelőtt állandó vendég volt. Nem akarta
elveszteni azokkal az emberekkel való kapcsolatát, akik egy nap, ki tudja?
hasznosak lehetnek Odette-nak, és akiknek segítségével eddig is sok
figyelmességgel halmozta el. Amellett már úgy megszokta a nagyvilági életet és
a fényűzést, hogy ha megvetette is, de szükségét érezte, és így attól a perctől
fogva, mikor a legegyszerűbb lakások is csak annyit jelentettek néki, mint a
hercegi paloták, érzékei annyira hozzászoktak az utóbbiakhoz, hogy inkább
rosszul érezte volna magát az előbbiekben. Azt a derék kispolgárt, aki házibáljait
fenn az ötödik emeleten, hátsó lépcsős, balra nyíló lakásában rendezi, bármily
hihetetlennek is látszik, de éppoly nagyra becsülte, mint a pármai hercegnőt, aki
egész Párizsban a legszebb estélyeket szokta adni; viszont mégsem érezte magát
igazi báli hangulatban, hogyha családapákkal ült a háziasszony hálószobájában –
s a törülközőkkel takart mosdó s a ruhatárrá változott ágyak, takarójukon
egymásra hányt kabátokkal és kalapokkal, ugyanazt a fojtó érzést keltették
akaratlanul is benne, mint egy kialvó petróleumlámpa vagy egy füstölgő mécses
szaga az immár húsz esztendeje villanyhoz szokott emberekben.
Hogyha vacsorára hívták, fél nyolcra fogatott a kocsijába; öltözködés közben
is Odette-ra gondolt, s így nem volt egyedül, mert azok a pillanatok, amikor róla
ábrándozott, éppolyan boldoggá tették, mint mikor Odette is vele volt. Kocsiba
ült, de érezte, hogy ez a gondolata szintén felszáll s az ölébe kuporodik, akárcsak
egy kedves állat, amelyet mindig magunkkal viszünk és hogy a vendégek tudta
nélkül, a vacsoránál is magánál tartja. Simogatta, meleget kért tőle s mivel kissé
elbágyadt, egész testét átengedte valami könnyű remegésnek, s míg érezte, hogy
a nyaka és az arca megmerevül, gondosan gomblyukába tűzött egy kis
ankóliacsokrot. Mivel újabban erőtlennek és szomorúnak érezte magát, főleg
amióta Odette bemutatta Forcheville-t Verdurinéknél, szeretett volna falura
menni, hogy kissé kipihenje magát. De nem lett volna bátorsága Párizst csak egy
napra is odahagyni, mialatt még Odette is ott van. Meleg volt: ekkoriban jöttek a
tavasz legszebb napjai. S hiába ment át e kővároson, hogy egy-egy zárt palotába
jusson, mindig csak combray-i parkja lebegett a szeme előtt, ahol négy órától
kezdve, még a spárgaágyások előtt, a Méséglise felőli szél éppoly üdítő a
gyertyánoslugasban, mint a nefelejcsekkel és gladióluszokkal szegett tó partján,
és ha otthon vacsorázott, az asztal körül ott futottak, kertésze gondjainak hála, a
rózsa- és az egresbokrok egybefonódó ágai.
Vacsora után, ha korán kellett a Bois-ba vagy Saint-Cloud-ba érni, oly hamar
elment asztalbontáskor – főképp ha a fenyegető eső korábban hazakergethette a
„híveket” –, hogy Laumes hercegnő (akinél későbben szoktak vacsorázni, s
akitől Swann a fekete felszolgálása előtt távozott, hogy a Bois kis szigetén ott
találja még Verdurinéket) egy alkalommal azt mondta róla:
– Igazán, ha ez a Swann harminc évvel idősebb lenne, s hólyagbántalmak
gyötörnék, még megérteném, hogy így megszökik. De hát bolondnak tart
minket?
Hogyha már, gondolta Swann, nem élvezheti a tavaszt Combray-ban, talán a
Hattyúk szigetén vagy Saint-Cloud-ban is megtalálja. De mivel minden
gondolata Odette-é volt, azt se tudta, érzi-e a falevelek illatát, vagy hogy van-e
holdvilág. A szonáta kis dallama azonnal felhangzott a kertben, a vendéglői
zongorán, amint belépett. Hogyha nem volt zongora, Verdurinék mindent
megmozgattak, hogy hozassanak valahonnan a szobákból, vagy az ebédlőből:
nem mintha megint kegyeikbe fogadták volna Swannt, ellenkezőleg. De hát az a
gondolat, hogy valakinek különleges örömöt szerezzenek, még ha ezt a valakit
egy csöppet sem szerették, legalább a készülődéshez szükséges pár pillanatra
bizonyos alkalmi s múlékony rokonszenvet és szívélyességet keltett bennük.
Olykor Swann azon tűnődött, hogy megint elmúlik egy tavaszi est, s erőlködött,
hogy figyeljen a fákra, az égboltra. De az a nyugtalansága, amelybe Odette
jelenléte merítette, s az a lázas borzongása, amely sose hagyta el egy idő óta,
megfosztotta attól a nyugalmas közérzéstől, amely nélkül sehogy sem
élvezhetjük a természetet.
Egy este, hogy Swann elfogadta Verdurinék vacsoráját, s vacsora közben
említette, hogy másnap volt iskolatársai összejövetelén vesz részt, Odette az
egész asztal hallatára, Forcheville előtt, aki most már a hívek sorába tartozott, a
festő előtt, Cottard előtt, azt felelte:
– Igen, tudom, hogy bankett van, akkor hát csak majd nálam találkozunk, de
ne jöjjön nagyon későn.
Bár Swann eddig még sose volt igazán féltékeny Odette-nak más hívekkel
való barátságára, mélységes örömöt érzett, hogy így bevallja mindenki előtt,
evvel a nyugodt szemérmetlenséggel, minden esti találkájukat, az ő kiváltságos
helyzetét s ami ezzel együtt jár, Odette-nak Swannra eső választását. Swann
bizonnyal sokszor gondolt arra, hogy Odette-ban nincs semmi rendkívüli; így hát
nem is érezhette magára nézve oly hízelgőnek, hogy a hívek színe előtt hirdetik
hatalmát egy annyival alsóbbrendű lénnyel szemben; de mióta észrevette, hogy
Odette-ot sok férfi tartja elragadónak és kívánatosnak, ez a vágy, amelyet ők
Odette teste iránt éreztek, benne is fájó szükséget keltett, azt, hogy őt a
magáénak tudja szívének legparányibb részeiben. S ezentúl felbecsülhetetlen
értéket tulajdonított minden oly percnek, amikor esténként nála volt, mikor az
ölébe ültette s elmondatta vele sorra, mit gondol erről, vagy amarról, amikor
mintegy számba vette mindazokat a kincseket, amelyekhez még ragaszkodott e
földön. Így hát e vacsora után is félrevonta Odette-ot s áradozva mondott néki
köszönetét a szavaiért, hogy Odette az ő hálaérzetének fokozatain át lássa,
hányféle s mily változatos örömöket adhat néki, főképpen azt a legnagyobbat,
hogy arra az időre, míg szereti s emiatt könnyen sebezhető lenne, megóvhatja a
féltékenység érzetétől.
Amikor másnap elhagyta a baráti összejövetelt, az eső csak úgy zuhogott, s
Swann csak nyitott kocsiban jött; egy barátja felajánlotta, hogy hazaviszi a
hintójában, s mivel Odette tegnapi meghívásában annak a bizonyságát látta,
hogy senkit sem vár, nyugodt lélekkel s békés szívvel inkább hazatartott volna,
semhogy még nekivágjon az esőnek. Igen, de ha Odette látja, hogy már nem
ragaszkodik úgy, kivétel nélkül, minden estéhez, talán nem is fogja többé
szabadon tartani őket s éppen olyan alkalommal, amikor Swann különösen
vágyódnék rá.
Tizenegy óra után ért oda, s amikor mentegetőzött a késése miatt, Odette
panaszkodni kezdett, hogy már csakugyan késő van, aztán a vihar beteggé is
tette, fájt a feje, s megmondta Swann-nak, hogy nem marasztalja egy félóránál
tovább, hogy éjfélkor majd hazaküldi; s csakhamar fáradtnak is érezte magát s
szeretett volna elaludni.
– Szóval ma este nincs katléja – szólt Swann –, pedig ha tudnád, úgy vágytam
már erre a jó kis katléjára.
De Odette kissé duzzogva, ideges hangon felelte:
– Nem, nem, barátom, ma este nincs katléja, hisz látod, hogy nem vagyok jól.
– Pedig talán ez jót tett volna, de nem akarlak rábeszélni.
Odette kérte, oltson el, mielőtt elhagyja a házat, Swann még maga húzta össze
Odette ágyfüggönyeit és hazaindult. De amikor már otthon volt, hirtelen az az
eszméje támadt, hogy Odette talán várt valakit, csak tettette a fáradtságot, s néki,
Swann-nak csak azért kellett eloltani, hogy azt higgye, Odette majd aludni fog,
de mihelyt elment, Odette felgyújtott s beengedte azt, aki majd vele tölti az
éjszakát. Megnézte az óráját. Körülbelül másfél órája, hogy otthagyta Odette-ot s
most újra elment hazulról, bérkocsit hívott s odavitette magát Odette lakásának a
közelébe, abba a kis utcába, amely merőlegesen futott a ház mögötti másik
utcának, annak, ahonnan időnként, ha be akart menni hozzá, bekopogott a
hálószoba ablakán; leszállt a kocsiról, elhagyott és sötét volt az egész környék,
pár lépést kellett tennie s máris ott volt majdnem az ablak előtt. Az utca rég
eloltott ablakainak homályában egyet látott csak, ahonnan – a redőnyöktől
átszitálva, aranylón és titokzatosan – ömlött ki a lámpafény, ugyanaz, amely
máskor is megtöltötte a szobát s amely annyi más estén át, amint az utcába
befordulva már messziről észrevette, előre felvidította, mivel azt jelentette, hogy
„itt van, rád vár”, míg most csak kínozta és azt mondta: „Itt van, de azzal, akire
várt.” Szerette volna tudni, kivel; a fal mellett az ablakig lopózott, de semmit
sem láthatott a redőnyök ferde lécein át; az éjszaka csendjében csak egy
beszélgetés moraját hallotta.
Fájt neki, nem tagadhatta, ennek a fénynek a látványa, amelynek aranyló
légkörében ott mozgott az ablak mögött ez a gyűlölt és láthatatlan szerelmespár,
fájt neki ez a suttogás, amely elárulta néki annak az ittlétét, aki utána jött,
Odette-nak a csalfaságát, a másikkal élvezett örömét. És mégse bánta, hogy
idejött: az a gyötrelem, amely hazulról egészen idáig űzte, most, hogy vesztett a
bizonytalanságából, vesztett az élességéből is, mivel Odette másik életét,
amelyre az imént oly hirtelen és tehetetlenül gyanakodott, itt tartotta, teljes
világosságban, fogolyként, ha Odette nem is tudja, itt, ebben a szobában, ahová
bármikor benyithat, hogy megkapja és foglyul ejtse; azazhogy bekopog az
ablaktáblán, mint máskor is, ha igen későn jött; így legalább megtudja Odette,
hogy semmi sem maradt rejtve, hogy ő látta a lámpafényt, hallotta a
beszélgetést, s ha az imént úgy képzelte még el, hogy Odette a másikkal együtt
mulat az ő illúzióin, most viszont őket kettőjüket látja bizakodni, holott
tévednek, mert hisz most ő, Swann csalja meg őket, ő, akit maguktól oly messze
hisznek, aki pedig máris tudja, hogy mindjárt kopog majd az ablaktáblán. S talán
e majdnem kellemes érzés, amely mostan elfogta, más is volt, nemcsak egy
fájdalom és egy kétely lecsillapulása; más, vagyis az értelem elégtétele. Ha a
dolgokban, mióta szerelmes volt, megint talált valamit egykori vonzóerejükből,
de csak akkor, hogyha Odette emléke világított rájuk, most viszont a
féltékenység serény fiatalkorának egy másik képességét keltette fel, az igazság
szenvedélyét, de itt is oly igazságét, amely kettőjük közé ékelve, szintén csak
tőle, kedvesétől kapta a világosságát, oly egyéni igazságét, amelynek egyetlen,
mindennél becsesebb s majdnem önzetlen szépségű tárgya: Odette
foglalatossága, barátai, tervei, egész múltja. Élete más korszakaiban Swann
sohase vetett ügyet kedveseinek mindennapi apró cselekedeteire és gesztusaira;
ha ilyesmiről pletykáztak előtte, egyszerűen nem törődött vele, s még ha
odahallgatott is, csak legközönségesebb figyelme játszott közre; az ily
pillanatokban mindennél közepesebbnek érezte magát. De ebben a különös
szerelmi periódusban minden, ami egyéni, annyira mélységessé válik, hogy ez az
ébredő kíváncsisága, amelyet most egy asszonynak legapróbb foglalkozásai iránt
érzett, ugyanaz volt, mint amelyet egykor a Történelem fakasztott benne. S
mindazt, amit mindeddig határozottan szégyellt volna, az ablak előtti kémkedést,
holnap talán, ki tudja, a közönyösök megszólaltatását, a cselédek
megvesztegetését, az ajtónál való hallgatózást, most éppolyan szemmel nézte,
mint a szövegértelmezést, a tanúságok egybevetését és az emlékek magyarázatát,
vagyis mint értékes, szellemi és tudományos kutató módszereket, amelyek a
legalkalmasabbak az igazság felderítésére.
Amikor már-már bekopogott, egy pillanatra elszégyellte magát: ha Odette
most megtudja, hogy ő gyanakodott rá, hogy visszajött, hogy ideállt az ablaka
alá! Hányszor mondta néki, Swann-nak, mennyire borzad a féltékenykedőktől,
azoktól a szeretőktől, akik kikémlelik a kedvesüket. Mégiscsak nagy
ügyetlenség, amit most el akar követni, hisz Odette gyűlölni fogja érte, viszont
ebben a pillanatban s mindaddig, amíg nem kopog be, talán ha megcsalja is, de
szereti. Hány lehetséges boldogságot áldozunk így fel türelmetlenségből, egy-
egy közvetlen élvezetért! De az igazság ismeretére mégiscsak erősebben vágyott,
amellett nemesebbnek is érezte. Tudta, hogy a való körülmények, melyeknek
pontos megállapításáért az életét is odaadta volna, éppolyan jól olvashatók e
fénnyel barázdált ablak mögött, mint egy értékes kézirat arannyal ékes fedőlapja
alatt, amelynek művészi gazdagságát a rideg tudós sem nézheti közömbösen.
Szinte kéjjel vágyódott ennek az igazságnak a megismerésére, s szenvedéllyel
kutatott volna ebben az egyetlen, múlandó és értékes példányban, amelynek oly
áttetsző, oly meleg s oly szép a matériája. És aztán ez a bizonyos előny, amelyet
nem annyira érzett, mint inkább érezni akart velük szemben, talán nem is az volt,
hogy tudjon, hanem hogy megmutathassa nékik, hogy tud. Lábujjhegyre
emelkedett. Kopogott. Nem hallotta senki, erősebben kopogott, erre a
beszélgetés félbeszakadt. Egy férfihang, amelyről mindjárt iparkodott kitalálni,
hogy Odette barátai közül melyik ismerősének a hangja lehet, kérdezte:
– Ki az?
De Swann nem tudott ráismerni. Megint kopogott. Erre aztán kinyitották az
ablakot, majd az ablaktáblát. Most már nem hátrálhatott többé, s mivel Odette
úgyis megtud mindent, legalább, hogy ne lássék túlságosan féltékenynek,
boldogtalannak és kíváncsinak, hanyagul és vidáman kiáltott be:
– Csak erre jártam, ne zavartassa magát, láttam, hogy ég a lámpája,
gondoltam, megkérdem, jobban van-e.
Felnézett. Két öregúr állt előtte az ablakban, az egyiknek a kezében lámpa
volt, és akkor Swann láthatta a szobát, egy ismeretlen szoba belsejét. Ha későn
jött Odette-hoz, felismerte az ablakát arról, hogy egyedül volt még világos annyi
sok hasonló ablak közül, s mivel e szokása megtévesztette, a szomszéd ház
legközelebbi ablakánál kopogtatott. Miután bocsánatot kért, eltávozott és
hazament; örült, hogy kíváncsiságának kielégítése érintetlenül hagyta a
szerelmüket, s hogy miután oly sokáig színlelt bizonyos közönyt Odette-tal
szemben, nem kellett néki féltékenységével azt a bizonyságot adni, hogy nagyon
is szereti – mert e bizonyság, két szerető között, örökre felmenti azt, aki kapja,
hogy csak eléggé is szeressen.
Nem is beszélt néki soha erről a felsüléséről s ő maga se gondolt rá többé. De
némelykor, ha eltűnődött, találkozott az emlékével, amelyet előbb nem vett
észre, beleütközött, mélyebbre süllyesztette, s ilyenkor Swann hirtelen és
mélységes fájdalmat érzett. Mintha csak testi fájdalom lett volna, gondolatai nem
tudták csökkenteni; s ha mégis testi fájdalom lett volna, amely független a
gondolattól, amelyen a gondolat megnyugodhat, megállapíthatja, csökkent-e,
vagy megszűnt-e pillanatnyilag! Viszont ezt a fájdalmat, ha csak emlékezett is
rá, a gondolat azonnal újraélesztette. S azzal, hogy nem akart rágondolni, még
mindig csak gondolt rá és szenvedett miatta. S amikor barátaival beszélgetett s
elfeledte a fájdalmát, hirtelen egyetlen szóra egész arca elváltozott, mint azé a
sebesülté, akinek fájó testrészéhez ügyetlenül, elővigyázatosság nélkül nyúlnak.
Amikor elvált Odette-tól, boldog volt, nyugodtnak érezte magát, felidézte
mosolyait, amelyek oly gúnyosak voltak, ha erről vagy amarról beszélt, viszont
olyan gyengédek Swann számára – eszébe jutott Odette feje, amint feléje
ereszkedett, szinte levált tengelyéről, hogy odahajtsa, odaejtse Swann ajkára,
mintegy szándéka ellenére, akárcsak legelőször a kocsiban, emlékezett azokra a
haldokló szempillantásokra, melyekkel Swann karjaiban kereste a tekintetét,
miközben félrehajtott feje fázósan simult Swann vállához.
De a féltékenysége, mintha csak szerelmének árnya lenne, azonnal
kiegészítődött annak az új mosolynak, Odette az esti mosolyának a másával,
amely most, mintegy visszájáról, inkább csúfolódott Swann-nal s más számára
telítődött szerelemmel egyúttal azzal a fejhajlással, amely most más ajkakra
borul, s az iránta való gyengédségnek mindazokkal a jeleivel, amelyeket most
másokra pazarol. S azok a szerelmi emlékek, amelyeket Odette-tól magával vitt,
mindmegannyi vázlatok voltak, olyan „tervek”, aminőkkel a lakástervező jött
hozzánk, s amelyek révén Swann elképzelhette, hogy Odette mily forró vagy
szenvedélyes testtartásokban mutatkozhat most mások előtt. Így jutott oda, hogy
bánni kezdett minden vele ízlelt örömöt, minden szerelmes simogatást, amit ő,
Swann talált ki, s aminek, elég oktalanul, ő kóstoltatta meg vele az édességét,
minden újabb vonzóerőt, amit ő fedezett fel Odette-ban, mert tudta, hogy egy
perc múlva újabb kínzóeszközökkel növelik majd a gyötrelmeit.
Mindezek a gyötrelmek még fájóbbak lettek akkor, mikor Swann-nak eszébe
jutott az a rövid pillantás, amelyet pár nappal előbb először lepett meg Odette
szemében. Verdurinéknél történt, vacsora után. Akár azért, mert Forcheville
érezhette, hogy sógorát, Saniette-ot nem nagyon kedvelik a házban, s céltáblának
akarta venni, hogy ragyoghasson a rovására, akár mert talán bántotta Saniette
egy ügyetlen megjegyzése, amelyet a többiek nem is vehettek észre s nem
tudhatták, micsoda sértő célzást tartalmazhatott, bár bizonnyal Saniette akarata
ellenére, akiben nem volt egy csepp rosszmájúság sem, akár mert már régebben
kereste az alkalmat arra, hogy eltávolítsa ebből a házból azt, aki őt túlságosan jól
ismerte, és akinek finom lénye némelykor már a jelenlétével is feszélyezte – elég
az hozzá, hogy Forcheville oly durván felelt Saniette ügyetlenségére s oly erősen
sértegette, mindinkább felbátorodva beszéd közben Saniette nagy ijedelmén,
fájdalmán és könyörgésein, hogy a szegény öreg tudós, miután megkérdezte
Verdurinnétől, maradjon-e, s kérdésére nem kapott feleletet, dadogva és könnyes
szemmel vonult vissza a társaságból. Odette az egész jelenetet szenvtelen arccal
hallgatta végig, de amikor Saniette becsukta maga mögött az ajtót, mintegy
lejjebb állította pár fokkal a rendes arckifejezését, hogy a közönségességben egy
szintre kerülhessen Forcheville-lel, s a szemét szinte kifényesítette alattomos
gratuláló mosollyal a támadónak, s ironikus mosollyal az áldozatnak; olyan
cinkos tekintettel nézett Forcheville szemébe, mint aki azt mondja: „Ez aztán
akasztás volt, annak rendje és módja szerint; látta a másik fancsali képét? még a
szeme is sírt bele” – hogy Forcheville, mikor felfogta e tekintetet, kijózanodva
haragjából, vagy csak színlelt haragjából, amely egészen felhevítette, mosolygott
és így felelt:
– Úgy kell neki, mért volt oly tapintatlan, különben nem kellett volna
elmennie, de hát egy jó kis leckének minden korban hasznát vehetjük.
Egy nap Swann már délután a városba ment, hogy meglátogasson valakit, de
mivel nem találta otthon, elhatározta, felnéz Odette-hoz, akit ebben az órában,
igaz, sose szokott felkeresni, viszont tudta, hogy ilyenkor biztosan otthon találja,
mivel pihen vagy leveleket ír a délutáni tea táján, így hát láthatná egy percre,
anélkül, hogy zavarná. A házmester azt mondta, hogy valószínűleg otthon van;
becsöngetett, mintha zajt hallott volna, valakinek a lépteit, de nem nyitották ki az
ajtót. Szorongásában, bosszúságában befordult abba a kis utcába, ahová a palota
másik homlokzata nyílott, s egyenesen odaállt Odette szobájának az ablaka alá; a
függönyöktől nem láthatott semmit, erősen megkopogtatta az ablaktáblát,
beszólt, de az ablak zárva maradt. Látta, hogy már a szomszédok is nézik.
Elment s közben arra gondolt, hogy talán mégis csalódott, amikor előbb odabenn
lépteket vélt hallani; de nem tudott másra gondolni, annyira foglalkoztatta ez a
dolog. Egy óra múlva visszajött. Odette-ot otthon találta; azt mondta Swann-nak,
hogy az imént szintén odahaza volt, de aludt; a csengő aztán felébresztette,
kitalálta, hogy Swann keresi, sőt szaladt is utána, de már későn. Azt is egészen
jól hallotta, mikor Swann bekopogott az ablakán. Ebben az egy mondatban
Swann azonnal felismerte az igazságnak azt a kis töredékét, amelyet a hazugok,
ha sarokba szorítják őket, bele szoknak keverni szabadon kitalált históriáikba,
mintegy önvigasztalásul s még inkább abban a hitben, hogy így aztán helyet
adnak magának az Igazságnak s legalább a látszatát ellophatják. Ha Odette oly
valamit tett, amit nem akart elárulni, bizonyos, hogy alaposan el tudta rejteni a
bensőjében. De mihelyt szembekerült azzal, akinek éppen hazudni akart,
egyszerre megzavarodott, minden gondolata összeomlott, találékonysága és
logikája valósággal megbénult, a fejében csak ürességet érzett, pedig hát
beszélnie kellett, s ilyenkor épp azt a dolgot találta történetesen maga előtt, amit
el akart rejteni, s ami a felszínen maradt, mert igaz volt. Akkor hát levágott
belőle egy kicsi és magában jelentéktelen töredéket, gondolva, így mégiscsak
jobb lesz, mivel ez ellenőrizhető részlet s nem olyan veszedelmes, mint a
hamisak. „Ez legalább nem hazugság – mondta ilyenkor magában –, ezt
nyugodtan bevallhatom, érdeklődhet is utána, meg fogja tudni, hogy igaz, ez
nem fog engem elárulni.” Csalódott, épp ez árulta el, nem gondolt arra, hogy ez
a való részlet csak önkényesen leválasztott töredéke egy teljes ténynek, hogy a
sarkai csak e nagyobb egység sarkaihoz tudnak illeszkedni, s akármilyenek
lesznek is azok a kitalált részletek, amelyek közé ezt a kis töredék igazságot
elhelyezi, mind a fölös nyúlványok, mind a hézagok azt mutatják, hogy ez a kis
igazság nem közülük származik. „Bevallja – mondta magában Swann –, hogy
hallotta a csengetést meg a kopogtatást, hogy azt hitte, én vagyok az, hogy
szeretett volna látni. De hogyan illik mindez össze azzal a ténnyel, hogy mégse
nyitott ajtót?”
De Swann nem éreztette vele, hogy észrevette ezt az ellentmondást, mert
gondolta, ha nem szól néki, Odette tán újabb hazugságokkal fog előállni, ez
pedig gyenge útmutatásul szolgálhat az igazságnak; Odette beszélt; Swann nem
szakította félbe, mohó és fájdalmas áhítattal fogta fel a szavait, mert érezte, azok
őrzik (épp mivel Odette úgy rejtegette, mialatt beszélt, a szavaival) e végtelenül
értékes és, fájdalom, megtalálhatatlan valóságot, vagy legalább, mint a
megszentelt kendőn, bizonytalan nyomait, elmosódó rajzú körvonalait: azt, hogy
mit csinált Odette az imént, amikor ő idejött, három órakor – s amiből őnéki
ezentúl már csak a hazugságok, ezek az olvashatatlan és isteni nyomok
maradnak, míg maga a valóság nem létezik sehol másutt, csak e lénynek, Odette-
nak orgazdai emlékezetében, ahol tovább is nézheti, anélkül, hogy értékelni
tudná, anélkül, hogy néki, Swann-nak valaha is kiszolgáltatná. Swann bizonnyal
sejtette, legalábbis időnként, hogy Odette napi cselekedetei magukban nem eget
verően érdekesek, és hogy a más férfiakkal való esetleges kapcsolatai nem
árasztanak minden lényre olyan egyetemes súlyú és beteges szomorúságot,
amely az öngyilkosság kórját is kitermeli. Olyankor mindig belátta, hogy ez a
bánat, ez az érdeklődés csak mint egy betegség rágódik benne, s mihelyt
kigyógyul belőle, Odette cselekedetei, másoknak adott csókjai éppolyan
ártalmatlanokká válnak, mint akárhány más asszonyéi. Azonban ez a
megállapítás, hogy e fájó kíváncsiságnak őbenne magában van az oka, nem
akadályozhatta meg Swannt abban, hogy tovább is ne tartsa fontosnak és
természetesnek és hogy ne tegyen meg mindent e kíváncsiság kielégítésére.
Swann ugyanis abban a korban járt már, amelynek a filozófiája nem olyan, mint
a fiatalságé – s amelyet a korszaknak s Swann állandó környezetének, Laumes
hercegnő körének életfelfogása is erősített, azé a köré, ahol csak a kétkedőket
hívták eszeseknek s csak az egyéni hajlamokat tartották valóságosnak és
elvitathatatlannak –, hanem az érett emberek pozitív, szinte orvostani filozófiája,
azoké, akik már nem keresnek külső, kézzelfogható formát vágyaiknak, hanem
elmúlt éveik szokásainak s szenvedélyeinek próbálják leszűrni a lényegét, oly
módon, hogy ezt a maguk számára állandónak és jellemzőnek tekinthessék, és
hogy egész életrendjük határozottan ehhez idomuljon. Swann okosnak találta,
hogy beiktassa életébe azt az állandó szenvedést, amelyet Odette életének nem
ismerése okozott néki, mint ahogy abba is beletörődött, hogy a nedves időjárás
mindig kiújította a bőrkiütéseit; s jövedelme egy jelentős részét éppoly magától
értetődőn költötte el arra a célra, hogy Odette napi foglalatosságairól pontos
értesüléseket kaphasson, mert nélkülük nagyon is boldogtalannak érezte volna
magát, mint amily szívesen áldozott más, örömöt hozható hajlamaira, például a
műgyűjtésre, vagy pedig a jó konyhára, legalábbis mielőtt szerelmes volt.
Amikor haza akart menni s el akart búcsúzni Odette-tól, Odette kérte,
maradjon, sőt, a karját is megragadta, hogy visszatartsa, mikor Swann kinyitotta
az ajtót. De Swann nem is ügyelt erre, mert abban a sok szóban, mozdulatban,
apró eseményben, ami egy beszélgetést kitölt, sokszor semmi se kelti fel a
figyelmünket azok iránt, amelyek egy találomra gyanított igazságot rejtegetnek,
viszont megállunk azok mellett, amelyek mögött semmi sincs. Odette egyre ezt
mondta néki: „Milyen kár, hogy nem láthattalak, sose jössz fel délután, s épp
amikor mégis rászántad magad.” Swann jól tudta, hogy Odette nem olyan
nagyon szerelmes belé s hogy nem bánkódhat olyan mélyen e nem sikerült
látogatás miatt, hanem csak jó természetű, szeret örömet szerezni néki, s
szomorú, ha megbántja, ezért hát e szomorúságát most is rendjén valónak találta,
mert hisz megfosztotta őt, Swannt, a vele való együttlét örömétől, ez pedig igen
nagy öröm volt, nem néki, Odette-nak, hanem Swann-nak. De aztán mégiscsak
csodálkozott, mikor látta, hogy ily apróságért Odette-nak még tovább is oly
fájdalmas marad az arca. Így, ezzel az arckifejezéssel még inkább emlékeztette
őt, mint máskor, a Primavera festőjének asszonyaira. Az ő arcuk is, mint az övé,
oly levert és bánatos, mintha nagyon is súlyos fájdalom nehezedne rájuk, amikor
pedig egyszerűen csak a gyermek Jézust nézik, ahogy egy gránátalmával
játszadoz, vagy Mózest, ahogy vizet önt egy itatóba. Swann máskor is látta nála
ezt a nagy szomorúságot, csak azt nem tudta, hogy mikor. De hirtelen eszébe
jutott: az után a vacsora után, amikor Odette azt hazudta Verdurinnének, hogy
beteg volt s azért nem ment hozzájuk, holott csak Swann-nal akart maradni.
Igaz, nincs az a mégoly aggályos nő, akinek lelkifurdalást kéne éreznie ily
ártatlan hazugság miatt. De Odette rendes hazugságai kevésbé voltak már
ártatlanok, s olyan felfedezéseket iparkodtak megakadályozni, amelyek ezzel is,
azzal is szörnyű bajokba keverhették volna. Épp ezért hát, ha hazudott, megijedt,
érezte, mily védtelen, kétkedett a sikerében, s legjobban sírni szeretett volna,
csupa fáradtságból is, mint a kialvatlan gyerekek. Amellett tudta, hogy a
hazugsága komolyan bánthatja azt a férfit, aki előtt elköveti, s akinek, ha rosszul
hazudik, talán ki is szolgáltatja magát. Akkor aztán alázatosnak s bűnösnek
érezte magát vele szemben. S még akkor is, ha valami társasági s jelentéktelen
hazugságot kellett mondania, az élmények s az emlékek puszta társítása révén
Odette egyszerre érezte a túlfeszített munka kínját s a gonoszságon való
sajnálkozást.
Micsoda leverő hazugságra vetemedhetett Swann-nal szemben, hogy ily
fájdalmas volt a tekintete, ennyire panaszos a hangja, mintha már-már kettétörne
a magára parancsolt erőfeszítéstől, és mintha szinte kegyelmet kérne? Swann-
nak az a gyanúja támadt, hogy nemcsak a délutáni história igazságát takargatja,
hanem valami jelenvaló, talán eddig meg se történt, de közeledő eseményt,
amely tán felvilágosíthatná erről a bizonyos igazságról. E pillanatban csengetést
hallott. Odette még mostan is beszélt, de a beszéde nem volt más, mint egyetlen,
hosszú nyögés: az a sajnálkozása, hogy nem láthatta Swannt délután, hogy nem
nyithatott neki ajtót, valóságos kétségbeeséssé dagadt.
A szobába behallatszott a külső kapu becsukódásának s egy távolodó fogatnak
a zaja, mintha valaki elment volna – valószínűleg az, akit nem volt szabad látni
Swann-nak –, valaki, akinek azt mondhatták, hogy Odette nincs idehaza. Akkor
arra gondolva, hogy e váratlan jövetelével annyi titokban tartott dolgot
zökkentett ki a helyéből, Swannon valami csüggeteg, majdnem gyötrelmes érzés
lett úrrá. De mivel szerette Odette-ot, mivel minden gondolatát szokásból is
feléje fordította, azt a szánalmat, amelyet önmaga iránt érezhetett volna, iránta,
Odette iránt érezte s ezt mormolta: „Szegényke!” Amikor elment, Odette felvett
pár levelet az asztaláról s megkérte Swannt, hogy útközben dobja be őket a
levélszekrénybe. Swann elvitte a leveleket és csak otthon vette észre, hogy még
mindig a zsebében vannak. Visszament a postáig, előszedte a leveleket s
megnézte a címzésüket, mielőtt a szekrénybe dobta őket. Mindannyi a
szállítóknak szólt, kivéve egyet, az meg Forcheville-nek. Ezt a kezében tartotta.
Azt mondta magában: „Ha látnám, mi van benne, megtudnám, hogyan nevezi,
hogy beszél vele, mi van köztük. Talán, ha nem nézem meg, éppen azzal követek
el tapintatlanságot Odette-tal szemben, mert hisz csak így szabadulhatok meg
egy rá nézve tán sértő gyanútól, amely mindenesetre csak fájdalmat okozhat
néki, s amelyet semmi sem oszlathat el, ha egyszer elküldöm a levelet.”
A postát elhagyva hazament, de ezt az egy levelet mégiscsak magánál fogta.
Gyertyát gyújtott s a láng fölé tartotta a borítékot, mert felnyitni mégse merte.
Eleinte semmit sem tudott a levélből elolvasni, de a boríték vékony volt, és
hogyha rátapasztotta a benne lévő kemény kártyára, az áttetsző papíron át
elolvashatta az utolsó mondatot. Ez azonban csak igen hideg befejező formula
volt. Hogyha most nem ő nézte volna ezt a Forcheville-nek írt levelet, hanem
Forcheville olvasna egy Swannhoz írt levelet, mennyivel gyengédebb szavakat
találhatna ezek helyett! Lefogta a nagy borítékban táncoló kártyát, hogy ne
mozduljon, aztán hüvelykujjával óvatosan tovább csúsztatva, mindegyik sorát
egymás után a boríték béleletlen része alá helyezte, mivel csakis ezen át volt
lehetséges az olvasás.
Mindamellett valahogy nem értette az egészet. De hát ez most már nem
számított, mivel elegendőt látott, s megtudta, hogy a levélben egy jelentéktelen
kis dologról, semmiképp sem szerelemről volt szó, hanem Odette egy
nagybátyjának valamilyen ügyéről. Swann egészen jól olvashatta a sor kezdetén:
„Jól tettem”, de nem értette, mi volt az, amit Odette olyan jól tett, amikor egy
szó, amelyet előbb még nem tudott megfejteni, most hirtelen előtűnt s
megvilágította az egész mondatot: „Jól tettem, hogy ajtót nyitottam, a
nagybátyám volt.” Ajtót nyitott! Akkor hát Forcheville volt ott, amikor Swann
becsöngetett, őt küldte el Odette, és ő így hallhatta azt a zajt.
 Akkor aztán elolvasta végig az egész levelét: Odette bocsánatot kért, hogy
olyan angolosan bánt Forcheville-lel s írta, hogy nála maradtak a cigarettái –
ugyanazt a mondatot, amelyet Swann-nak is írt, amikor először járt nála. De
Swann számára hozzátette: „Miért nem hagyta itt a szívét, azt nem adtam volna
vissza.” Forcheville számára semmi ilyesmi; a legkisebb célzás sem, ami valami
viszonyra engedne következtetni kettőjük közt. Tulajdonképp mindebben
Forcheville húzza a rövidebbet, nem ő, mert hisz Odette a levelével azt akarja
elhitetni, hogy a nagybátyja csöngetett be hozzá. Vagyis hát mégiscsak Swann-
nal törődik s az ő kedvéért küldte el Forcheville-t. Viszont, hogyha nincsen
semmi Odette és Forcheville között, miért nem nyitott ajtót azonnal, miért írja:
„Jól tettem, hogy ajtót nyitottam, a nagybátyám volt”; ha akkor Odette semmi
rosszat sem tett, mivel magyarázhatta meg Forcheville, hogy Odette esetleg
egyáltalán nem nyitja ki az ajtaját? Swann csak állt, csüggedten, zavartan s
mindamellett boldogan ez előtt a boríték előtt, amelyet Odette aggály nélkül
bízott az ő kezére, oly teljes volt a bizalma Swann tapintatosságában, és lám, a
levél átlátszó fala nemcsak egy oly eset titkát leplezte most le előtte, amelyről
sose hitte volna, hogy valaha is megismeri, hanem kissé Odette életét is,
egyetlen szűk fényszeletben, amit az ismeretlen egészből hasítottak.
Féltékenysége is örült ennek, minthogyha ez a féltékenység valami független és
önző életelvvel rendelkezne s felfalna mindent, ami táplálhatja, akár egész énje
rovására. Most hát megint volt tápláléka, és Swann újra nyugtalankodhatott
Odette ötórai látogatói miatt, kutathatott az után, hogy hol szokott ilyenkor lenni
Forcheville. Mert Swann szerelme továbbra is megőrizte azt a jellegét, amelyet
egyrészt az kölcsönzött néki, hogy nem ismerte Odette életmódját, másrészt az a
szellemi restség, amely meggátolta abban, hogy e tudatlanságát képzeletével
pótolhassa. Eleinte nem volt féltékeny Odette egész életére, csak azokra a
pillanatokra, amelyekben egy talán rosszul értelmezett körülmény révén
olyasmit kellett feltételeznie, hogy Odette esetleg megcsalja. Féltékenysége,
mint egy polip, amely egy első, aztán egy másik, aztán egy harmadik
támasztékot talál, szilárdan hozzákapcsolódott ehhez az ötórai időponthoz,
azután egy másikhoz, azután egy harmadikhoz. De Swann nem volt képes arra,
hogy kitalálja a szenvedéseit. Az övéi egy oly szenvedés emlékei s folytonos
megörökítései voltak, amely kívülről zúdult rá.
De onnan aztán bőségesen kapott. Hogy Odette-ot el tudja távolítani
Forcheville-től, elvitte pár napra délvidékre. De a szállóban azt hitte, hogy
minden férfi Odette-ra éhes, s hogy Odette meg azokra éhes. Így aztán ő, aki
egykor folyton az új ismeretségeket, a népes összejöveteleket kereste utazás
közben, most egyedül bolyongott, futott a társaság elől, minthogyha az emberek
halálosan megbántották volna. S hogyne lett volna embergyűlölő, mikor minden
emberben Odette-nak egy esetleges szeretőjét kellett látnia? Így aztán a
féltékenysége, sokkal inkább, mint az a víg és kéjkedvelő hajlama, amelyet
kezdetben érzett Odette iránt, mintegy meghamisította Swann tulajdonképpeni
jellemét, s a többiek szemében azokat a jeleket is tökéletesen megváltoztatta,
amelyek révén ez a jellem külsőleg is megnyilatkozott.
Egy hónappal későbben az után a nap után, amikor Swann elolvasta Odette
levelét Forcheville-höz, ő is elment arra a bois-beli vacsorára, amelyet
Verdurinék rendeztek. Távozás közben titkos megbeszéléseket vett észre
Verdurinné és több vendég között, s olyasmit vélt hallani, hogy a zongoristának
lelkére kötötték a másnapot, amikor is Chatou[103]-ba kell jönnie egy
kirándulásra, ahova őt, Swannt meg se hívták.
Verdurinék csak suttogva és csak általánosságban beszéltek, de a festő,
bizonyára szórakozottságból, így kiáltott fel:
– Csak semmi fényt, a Holdfény-szonátá-t sötétben kell játszania, hogy utána
a muzsikától világosodjanak meg a dolgok.
Verdurinné észrevéve, hogy Swann csak kétlépésnyire áll tőle, olyan
arckifejezést erőszakolt magára, amelyben az a kettős vágy, hogy elhallgattassuk
a fecsegőt, s egyben ártatlannak tessünk a hallgató szemében, a tekintet átható
ürességévé erőtlenedik – amelyben a cinkostárs mozdulatlan jeladása a mit sem
sejtő naivitás mosolya mögé rejtőzködik, s amely végül, mint mindazoknál, akik
észreveszik egy baklövésüket, rögtön elárulja azt, ha nem is annak, aki elkövette,
de annak mindenesetre, akinek a kárára történt. Odette egyszerre olyan szörnyen
kétségbeesett arcot vágott, mint aki lemond a küzdelemről az élet irtó
nehézségeivel szemben, Swann viszont szorongva számolta a perceket,
amelyeknek leteltével, e vendéglőből hazafelé menet, felvilágosítást kérhet
Odette-tól, rábírhatja, hogy ne menjen másnap Chatou-ba a többiekkel, vagy
hogy őt is hívassa meg s hogy karjai közt felejthesse szorongását. Végre az ő
kocsijuk is előkerült. Verdurinné így szólt Swannhoz:
– Akkor hát, ugye, látjuk nemsokára? – s kedveskedő tekintetével s erőltetett
mosolyával próbálta elfeledtetni vele, hogy nem azt mondta néki, mint eddig
mindig:
– „Tehát holnap Chatou-ban, holnapután pedig nálunk.”
Forcheville is felkéredzkedett Verdurinék fogatába, s Swann, akinek a kocsija
mindjárt az övék mögött állott, megvárta, míg ők elindulnak, hogy aztán ő is
beszálljon Odette-tal a magáéba.
– Odette, maga velünk jön – mondta Verdurinné –, magának is van kis
helyünk a kocsiban, Forcheville úr mellett.
– Igen, jövök – felelte Odette.
– Hogyan, de hisz azt hittem, hogy én fogom hazavinni! – kiáltott fel Swann
színlelés nélkül, s a szükséges szavakkal, mert az idő sürgetett, a kocsi ajtaja
nyitva volt, s ebben a lelkiállapotban nem mehetett haza őnélküle.
– De Verdurinné őnagysága megkért...
– Ugyan, egyszer egyedül is hazamehet, elég sokszor bíztuk magára – mondta
Verdurinné.
– De épp volna valami fontos mondanivalóm a számára.
– No és aztán, majd megírja néki...
– Isten vele – búcsúzott Odette és a kezét nyújtotta.
Swann azért próbált mosolyogni, de szinte villámsújtottnak látszott.
– No, hát láttad ezt a Swannt, mit meg nem enged magának? – szólt
Verdurinné, amikor a férjével hazaértek a lakásukba. – Majdhogy mindjárt szét
nem tépett, csak azért, mert mi vittük haza Odette-ot. De ez már aztán több a
soknál! Miért nem mondja mindjárt azt, hogy találkahelyet tartunk? Nem is
értem Odette-ot, hogy tűrheti az ilyen viselkedést. Mintha csak azt mondaná:
maga az én tulajdonom. De ne félj, majd Odette-nak is megmondom a
véleményemet, remélem, hogy megérti.
És egy pillanattal később haraggal tette hozzá:
– No de nézd csak a ronda dögöt! – amivel, talán valami homályos önigazoló
vágynak engedve – akárcsak Françoise Combray-ban, ha a csirke nem akart elég
gyorsan kiszenvedni – ugyanazokat a szavakat használta ő is öntudatlanul,
amelyek a parasztból törnek ki egy ártalmatlan állat láttán, amikor ennek
végvonaglását nem tudja elég hamar megrövidíteni.
S amikor Verdurinék kocsija elment, és az övé előállt, kocsisa, mihelyt
megpillantotta, megkérdezte, nem beteg-e, vagy pedig hogy nem történt-e
valami szerencsétlenség.
Swann elküldte, járni akart és gyalog ment haza, a Bois-n át. Egymagában
beszélt hangosan, azon a kissé mesterkélt hangon, amelyet idáig is használt,
valahányszor a Verdurin-kör vonzóerejét részletezte s a Verdurin házaspár
nagylelkűségét magasztalta. De ahogy Odette szavait, mosolyát, vagy csókjait,
mihelyt nem őnéki szóltak, éppoly undokoknak látta, mint amily vonzóknak
azelőtt – Verdurinék szalonját is, amely nemrég oly mulatságosnak látszott,
telítve a művészet őszinte szeretetével, sőt, bizonyos magasabb erkölcsi
nemességgel is, most, hogy Odette nem vele találkozik, nem őt szereti náluk
szabadon, nevetségesnek, ostobának, utálatosnak találta.
Undorral gondolta el, milyen is lesz ez az est Chatou-ban. „Hogy lehet
Chatou-ba menni! Akárcsak a szatócsok, miután becsukták az üzletüket!
Valóban ezek az emberek a nyárspolgár fennkölt jelképei, biztosan nem is
léteznek, csak kiszöktek egy Labiche-darabból!”[104]
Ott lesznek Cottard-ék, talán Brichot is. „Hát nem groteszk ezeknek az
emberkéknek az élete, sülve-főve együtt vannak, és akik számára itt a világ
vége, ha nem találkozhatnak holnap Chatou-ban!” Ott lesz, sajnos, a festő is, a
festő, aki úgy szeret „új házasságokat összehozni”, aki majd meghívja
Forcheville-t, hogy jöjjön el Odette-tal a műtermébe. Látta Odette-ot túl díszes
ruhában egy ilyen vidéki kiránduláshoz, „hiszen olyan közönséges szegényke és
főleg oly buta!!!”
Hallani vélte Verdurinné vacsora utáni tréfáit, ezeket a tréfákat, amelyek,
bármilyen „unalmas” volt is mindig a céltáblájuk, mindig mulattatták Swannt,
mert Odette is nevetett rajtuk, ővele, majdnem őbenne nevetett. De most viszont
úgy érezte, hogy talán az ő rovására fogják Odette-ot megnevettetni. „Micsoda
ocsmány jókedv! – mondta, s a szája az utálatnak oly erős fokát fejezte ki, hogy
fintora izomfeszültségét szinte még a nyakában, egész az inggallérjáig is
megérezte. – Hogy nevethet egy emberi lény, egy ember, akinek az arca Isten
hasonlatosságára lett teremtve, az ilyen orrfacsaró tréfákon? Minden csak kissé
érzékeny orr borzadással fordulna el, nehogy szagolnia kelljen egy ilyen szörnyű
csatornabűzt. Igazán, szinte hihetetlen, az ember meg sem igen érti, micsoda
posványba süllyedhet, hacsak rá is mosolyog arra, aki a kezét nyújtotta néki, s
hogy ebből a posványból a legnagyobb jóakarattal sem lehet kiszabadítani. Sok
ezer méter magasságban állok az ilyen mocsarak felett, ahol annyi szennyes
pletykát kotyognak és kotyvasztanak össze, engem hát nem tudnak bemocskolni
egy Verdurinné tréfái! – kiáltotta hangosan, magasra emelve a fejét s hátravetve
büszkén a derekát. – Isten a tanúm, hogy Odette-ot is őszintén próbáltam
kiszabadítani, s nemesebb és tisztább légkörbe akartam őt emelni. De az emberi
türelemnek is megvannak a határai, s az enyémnek most vége szakadt” folytatta
most már magában, mintha nemcsak néhány perce tűzte volna ki feladatául,
hogy Odette-ot kiragadja a gúnyolódásoknak e légköréből, s mintha ezt nemcsak
azért tenné, mert ezeknek a gúnyolódásoknak most már ő is céltáblája lehet, és
hogy ezekkel próbálhatják elszakítani tőle Odette-ot.
Látta, amint a zongorista leül, hogy eljátssza a Holdfény szonátá-t, s
Verdurinnét, amint már előre ijedezik a megrázkódtatástól, amelyet Beethoven
zenéje okoz majd az idegeinek. „Hazug, hülye teremtés! – kiáltotta – s az ilyen
még azt hiszi, hogy szereti a Művészetet!” Aztán, miután Odette fülébe súg pár
ügyes dicsérő szót Forcheville-ről, mint ahogyan azelőtt érette is már annyiszor
tette, így szól hozzá: „Nem szorítana maga mellett egy kis helyet Forcheville
úrnak?” „Persze, ugye, a sötétben! felhajtónő, kerítőnő!” „Kerítőnek” nevezte a
zenét is, amely most majd arra bírja őket, hogy hallgassanak, hogy közösen
álmodozzanak, egymást nézzék, egymás kezét fogják. Igaza van Platónnak,
Bossuet-nek, a régi francia nevelésnek, mégiscsak jó a szigorúság a művészetek
irányában.
Egyszóval a Verdurinék szalonjában zajló élet, amelyet oly gyakran hívott az
„igazi életnek”, most a lehető legrosszabbnak, a „szűk kis kör” meg a
leghitványabb társaságnak tetszett előtte. „Ennél már nincs is alacsonyabb a
társadalmi ranglétrán – mondta –, ez aztán Dante legutolsó pokolköre.” Nem is
lehet kétséges, ez a fenséges szöveg csakis Verdurinékre vonatkozhat! Milyen
bölcsek is alapjában véve az igazi társaságbeliek, akikről sok rosszat lehet
mondani, de akik mégiscsak mások, mint ez a csomó csirkefogó – hogy nem
hajlandók megismerkedni s az ujjukat beszennyezni velük. Mennyi éleslátás van
a Faubourg Saint-Germain Noli me tangeré[105]-jében. Már rég elhagyta a Bois
sétányait, csaknem odahaza volt, de még most se józanodott ki fájdalmából és
lendületes önámításából, amelybe hazug hangsúlyozása és mesterkélt
hangszínezete percenként újabb mámort öntött – s továbbra is hangosan
szónokolt az éj csendjében: „Az igazi társaságbelieknek szintén vannak hibáik, s
én vagyok a legelső, aki ezt készséggel elismerem; de vannak dolgok, amelyek
mégsem fordulhatnak elő náluk. Nem egy elegáns hölgyet ismerek, akiben, ha
nem is tökéletes, mégis van bizonyos tapintat, bizonyos nyíltság és
becsületesség, ami, bármi történjék is, de képtelenné tenné az árulásra, s ami
egész örvénnyel választja el az ilyen Verdurinné-féle némberektől. Verdurin!
Micsoda név! Ezek aztán tökéletesek, gyönyörűek a maguk nemében! Ideje volt
már, hál’ istennek, hogy megszakítsak minden közösséget ezzel az ocsmány
népséggel, ezzel az egész hínárossal.”
De ahogy – hacsak nem segítik s pártfogolják Swann szerelmét – Verdurinék
erényei, még ha valóban léteznek, sem lettek volna elegendők arra, hogy elő
tudják idézni Swann-nak azt a mámorát, amellyel nagylelkűségükön
elérzékenyült s amelyet, még ha más személyek közvetítésével is, de csak
Odette-tól kaphatott – ugyanúgy, ha igazi is lenne Verdurinék e friss keletű
erkölcstelensége, mégse keltett volna nála akkora felháborodást s nem bírta
volna rá arra, hogy ostorozza „ocsmányságukat”, ha nem hívják meg Odette-ot
Forcheville-lel és őnélküle. S úgy látszik, hogy Swann hangja éleslátóbb volt,
mint ő maga, mert ezeket a szavakat, amelyek úgy tele voltak utálattal
Verdurinék iránt s örömmel, hogy végre szakított velük, csak oly hamis
csengéssel volt hajlandó kiejteni, mintha inkább dühe csillapítására és nem
gondolatainak kifejezésére szolgálnának. S valóban, e gondolatok, miközben így
szitkozódott, talán önkéntelenül is egészen más dologgal foglalkoztak, mert
mihelyt hazaért s becsapta a kaput, hirtelen homlokára ütött, s a kaput újra
kinyittatta; s amikor megint kifelé tartott, ezúttal már természetes hangján
kiáltott fel: „Azt hiszem, megtaláltam a módját annak, hogy meghívassam
magam Chatou-ba!” De ez a mód nem lehetett jó, mert Swannt mégse hívták
meg: Cottard, akit vidékre kértek egy súlyosabb betegéhez s aki ezért pár napja
nem látta Verdurinéket és Chatou-ba sem mehetett, így szólt, mikor a kirándulás
napja után vacsorához ültek Verdurinéknél:
– De hát Swann úr nem jön el ma este? Ugye, ő személyes jó barátja a...
– Remélem, hogy nem jön el! – kiáltott fel Verdurinné.
– Isten őrizz, hisz olyan unalmas, ostoba és neveletlen.
Cottard e szavak hallatára csodálkozott, de megadta magát, mint aki oly
igazsággal találja magát hirtelen szemben, amely ugyan ellenkezik mindennel,
amiben eddig hitt, de amelynek mégsem lehet kételkedni a valóságában; s
izgatott és ijedt arccal hajolva a tányérjára, csak ennyit mondott: „Á-á-á-á-á!”,
oly hangon, mely mint egy visszavonuló sereg, bensője legmélyéig hátrált
rendben, végig egy egész skálának lefelé tartó lépcsőjén. Swannról pedig ezek
után nem esett több szó Verdurinéknél.


Akkor hát ugyanez a szalon, amely valaha összehozta Swannt Odette-tal,
valóságos akadálya lett a találkozásaiknak. Odette most már nem mondta néki,
mint szerelmük kezdetén: „Holnap mindenképp látjuk egymást, vacsora van
Verdurinéknél.” Hanem: „Holnap nem láthatjuk egymást, vacsora van
Verdurinéknél.” Vagy pedig ha Verdurinék magukkal vitték az Opéra Comique-
ba, hogy megnézzék vele együtt Kleopátra éjszakájá-t, Swann egyszerre
kiolvasta Odette szeméből a rettegést, hogy netalán arra kéri, ne menjen el
Verdurinékkel: nemrég még nem tudta megállni, hogy e rettegést csak úgy
futtában meg ne csókolja kedvese arcán, míg most csak dühöngött miatta. „Pedig
hát – mondta magában – nem is haragot érzek azért, hogy olyan nagy kedve van
ebben a szemét zenében csipegetni. Inkább csak szomorúságot, de nem miattam,
hanem őmiatta; szomorúságot afölött, hogy hiába élek vele mindennapos
kapcsolatban hat hónapja, még mindig nem lett annyira más, hogy magától
küszöbölné ki Victor Messét! S főképp azért, mert még most sem érti, hogy
vannak esték, amikor egy finomabb szövésű lénynek magától kell lemondani
egy élvezetről, ha megkérik rá. Tudnia kéne kijelenteni, hogy nem megy el, ha
csak az eszére hallgat, hisz a lelki minősége végleges értékelést kap a válasza
után.” S miután meggyőzte magát arról, hogy csak Odette lelki életének
kedvezőbb megítélését óhajtja, nem pedig azt, hogy ma este vele maradjon az
Opéra Comique helyett, Odette-tal szemben is így érvelt, ilyen hamisan, mint
önmagával, sőt, még egy fokkal hamisabban, mert Odette hiúságára is próbált
hatni.
– Esküszöm – mondotta néki, mielőtt Odette színházba ment –, ha önző
volnék s kérnélek, ne menj el, azt kéne kívánnom, hogy ne fogadj szót, mivel ma
este ezer a dolgom, magam esnék a csapdába, s bosszantana, ha azt felelnéd,
minden várakozásom ellenére, hogy itthon maradsz. De nemcsak az én dolgaim
és örömeim fontosak, terád is kell gondolnom. Eljöhet majd az a nap, amikor
közönyössé válhatunk egymás iránt, s akkor te majd jogosan hányhatod a
szememre, mért nem figyelmeztettelek a sorsdöntő percekben, akkor, mikor
éreztem, hogy szigorúan foglak megítélni, ezt pedig a szerelem sosem éli túl
sokáig. Hidd el, hogy maga ez a darab, Kleopátra éjszakája (micsoda cím!) nem
sokat nyom a latban. Tudnom kell, hogy valóban az az esztelen, visszataszító,
utolsó s megvetendő lény vagy-e, aki még arra se képes, hogy lemondjon egy
élvezetről. Akkor pedig, ha csak ez vagy, hogy tudjalak szeretni, hiszen nem
vagy valamily határozott, bár tökéletlen, de legalább tökéletesíthető egyéniség.
Akkor csak alaktalan víz vagy, amely arrafelé folyik, ahova a sodra viszi, vagy
pedig egy emlékezésre s gondolkozásra képtelen hal, amely az akváriumában
százszor is beleütközhet az üvegfalba, mégis, százegyedszer is csak víznek nézi.
Azt persze nem állítom, hogy a válaszod azonnal megszünteti a szerelmemet, de
mégiscsak kevésbé vonzóvá tesz a szememben, mihelyt azt kell látnom, hogy
nem vagy önálló egyéniség, hogy mélyen a dolgok alatt vagy, s nem tudsz
föléjük helyezkedni! Nem mondom, szívesebben kérném tőled, mint egy
jelentéktelen kis dolgot, hogy mondj le Kleopátra éjszakájá-ról (ha már arra
kényszerítesz, hogy ily szeméttel szennyezzem be az ajkam), abban a titkos
reményben, hogy mégis elmégy. De hát mivel elhatároztam, hogy felvetem ezt a
kérdést, hogy ekkora következményeket vonok le a válaszodból, úgy gondoltam,
becsületesebb lesz, ha előre felvilágosítlak.
Odette-on, egy perc óta, az izgatottság és a bizonytalanság jelei kezdtek
mutatkozni. Jóllehet nem volt tisztában e beszédnek az értelmével, annyira azért
megértette, hogy nyugodtan besorozható a „prédikációk” s a szemrehányó vagy
könyörgő jelenetek keretébe, s mivel nem egy férfival volt dolga, tudta, hogy
nem a szavak a fontosak, s hogy az, aki nem szerelmes, sose tartana ilyen
beszédet, hogyha pedig szerelmes, fölösleges engedelmeskedni néki, mert még
szerelmesebb lesz az ilyen jelenet után. Épp ezért Swannt tovább is a
legnagyobb nyugalommal hallgatta volna, ha nem látja, hogy múlik az idő, ha
pedig Swann még tovább beszél, akkor, mint ahogy meg is mondta néki
gyöngéd, makacs és zavart mosollyal – „még elkésik a darab nyitányáról!”
Más ízben Swann meg értésére adta, hogy semmi sem tudja majd úgy
eltávolítani tőle, mint az, hogy folytonosan hazudik.
– Még a puszta kacérkodás szempontjából is – mondta néki – nem látod,
mennyit veszíthetsz ezzel a hazudozással? Egy-egy őszinte vallomással mennyi
hibát tehetnél jóvá! Igazán, nem vagy olyan okos, mint amilyennek hittelek! –
De hiába sorakoztatta fel az őszinteség érveit Odette előtt; ezektől az érvektől
egy egész hazugságrendszer is megdőlt volna; de Odette-nak nem volt ilyen
rendszere; beérte azzal, hogy esetenként, valahányszor nem akarta, hogy Swann
megtudja valamilyen dolgát, egyszerűen nem mondta meg néki. Ily módon a
hazugságot csak időnkénti kibúvónak szánta, s azt, hogy éljen-e vele, vagy
megmondja-e az igazat, szintén minden esetben attól a kisebb-nagyobb
lehetőségtől tette függővé, hogy vajon Swann fel tudja-e fedezni a hazugságát.
Külsőleg Odette nem volt jó formában; a teste elterebélyesedett, s egykori, oly
lankatag és kifejező bájossága, csodálkozó és egyúttal oly álmatag tekintete
mintha végleg eltűnt volna az első fiatalsággal együtt. Vagyis mintegy épp akkor
lett annyira kedves Swann-nak, mikor már nem találta olyan szépnek. Elnézte
hosszan, hogy elfoghassa ezt a rég ismert bájosságot, és már nem tudta
megtalálni. De az a tudat, hogy ebben az új metamorfózisban még mindig a régi
Odette él, ugyanaz a szökevény, alattomos és megfoghatatlan akarat elég volt
Swann-nak, hogy tovább is szenvedélyesen üldözze. Elnézte a fényképeit két
esztendővel előbbről, emlékezett, mily elragadó volt. És ez megvigasztalta kissé
azért, hogy annyi sokat gyötrődik érte.
Nyáridőben, ha Verdurinék elvitték Odette-ot Saint-Germainbe, Chatou-ba
vagy Meulonba, sokszor ott helyben határozták csak el, hogy ott maradnak
éjszakára s másnap térnek vissza Párizsba. Verdurinné iparkodott megnyugtatni a
zongoraművészt, akinek a nagynénje Párizsban maradt:
– Hagyja, örül, ha egy napra megszabadulhat magától. És aztán mért
nyugtalankodna, hiszen tudja, hogy velünk van? Különben is, ne féljen, vállalok
minden felelősséget.
Ha nem jutott dűlőre vele, Verdurin maga indult útnak, míg aztán egy
postahivatalra vagy egy futárra nem bukkant, s olyankor megkérdezte a hívektől,
nincs-e izennivalójuk Párizsba. Odette megköszönte és azt mondta, hogy nem
kell sürgönyöznie senkinek, mivel Swann-nak egyszer és mindenkorra
kijelentette, hogy csak hírbe keverné magát, ha sürgönyözne neki mások előtt.
Néha több napra is távol maradt, Verdurinék elvitték Dreux[106]-be, hogy
megnézzék a sírokat, vagy Compiégne-be, ahol a festő tanácsára megcsodálták
az erdei naplementéket, onnan aztán elmentek egész a pierrefonds-i kastélyig.
„Eljöhetne velem, hogy igazi műemlékeket lásson, velem, aki tíz évig
tanulmányoztam a műépítészetet, akinek a legkiválóbb emberek könyörögnek
folyton, hogy mutassam meg nékik Beauvais-t, vagy pedig Saint-Loup-de-Naud-
t[107], s bár őnéki, csak őnéki szívesen meg is mutatnám mindezt, ehelyett
elmegy ezekkel a tökkelütött barmokkal, s Lajos Fülöp meg Viollet-le-Duc
ürülékei előtt ájuldozik! Ehhez aztán, azt hiszem, igazán nem kell művészi
érzék, s még csak finomabb szimattal sem szükséges rendelkezni, hogy az ember
ne menjen nyaralni egy árnyékszékbe s ne kívánja belehelni a bélsár szagát.”
De ha Odette mégis lement akár Dreux-be, akár Pierrefonds[108]-ba – és,
sajnos, nem engedte meg Swann-nak, hogy véletlenül szintén odatartson, mert,
mint ahogy mondta, ez „több, mint kellemetlen lenne” olyankor Swann
belemerült a legeslegrészegítőbb szerelmi regénybe: a menetrendbe, amelyből
megtanulja majd a módját, hogy érhetné őt el délután, estefelé, vagy még ma
reggel! A módját? Majdnem többet: a lehetőséget is. Mert végre is a menetrend,
meg maguk a vonatok is nem a kutyák számára készültek. Ha tudtára adják a
közönségnek nyomtatásban, hogy reggel nyolckor vonat indul Pierrefonds-ba és
odaér tíz órakor, ez azt jelenti, hogy szabadon lehet menni Pierrefonds-ba, így
hát Odette engedélye fölösleges; emellett egy ily cselekedetnek más oka is lehet,
mint Odette látása, mert hisz hányan járnak oda, holott őt nem is ösmerik, de
még hányan és mindennap, különben be se fűtenék a mozdonyt!
Szóval Odette nem gátolhatja meg, hogy el ne menjen Pierrefonds-ba, ha
kedve van rá! Márpedig épp most úgy érezte, hogy valóban van rá kedve, s még
akkor is elmenne, ha sose ismerte volna Odette-ot. Már régóta szeretne pontos
véleményt formálni Viollet-le-Duc restaurálásáról. S ebben a szép időben
roppant kedvet érzett ahhoz, hogy egy jó kis sétát tegyen a compiégne-i erdőben.
Igazán nincs szerencséje, hogy Odette épp arra az egyetlen helyre nem engedi,
amelyhez ma olyan nagy kedve volna. Éppen ma! Ha tilalma ellenére is
odamenne, megláthatná, éspedig még ma! De míg Odette, ha Pierrefonds-ban
bármily közömbös alakkal is találkozna, örvendezve mondaná néki: „Nini, maga
itt!”, s megkérné, látogassa meg a szállóban, ahol Verdurinékkel lakik – ezzel
szemben, hogyha vele, Swann-nal találkoznék ugyanottan, megsértődne, azt
gondolná, hogy folyton a nyomában jár, szerelme is csökkenne, s talán el is
fordulna tőle haragosan, ha őt észrevenné. „Hát már utaznom se szabad! „–
mondaná Odette idehaza, holott végeredményben neki, Swann-nak nem szabad
utaznia!
Egy pillanatra arra gondolt, hogy hisz úgy is elmehetne Compiégne-be és
Pierrefonds-ba, mintha nem is Odette-tal akarná ott találkozni, s meghívattatná
magát barátjával, Forestelle márkival, akinek a közelben kastélya van. Mikor
közölte vele a tervét, anélkül, hogy megmondta volna az indítékát, a márki azt se
tudta, hova legyen, boldog volt, hogy tizenöt év után Swann mégiscsak eljön a
birtokára, s ha nem is marad ott sokáig, mint ahogy előre megmondta, legalább
megígérte, hogy pár napon át együtt fognak sétálni meg kirándulni. Swann már
látta is magát Forestelle-nél. S még ha nem sikerülne is meglátnia Odette-ot,
még mielőtt meglátná, micsoda nagy boldogság lesz legalább azon a földön
járni, ahol, mivel pillanatnyilag nem tudja pontosan, merre lehet, mindenütt
érezné s remélhetné az ő váratlan feltűnését: az udvaron, a kastélyban, amelyet
azért talál oly szépnek, mert Odette miatt megy megnézni; az utcákon, a
városban, amely most romantikusnak látszik; az ösvényeken, az erdőben,
amelyet rózsaszínbe von a mély és gyöngéd naplemente; hány menedék,
számtalan s egymást váltó, ahová, mivel bizonytalan reményei egyszerre
mindenütt ott voltak, ugyancsak egyszerre menekült az ő boldog, bolyongó és
megsokszorozódott szíve is. „Főleg arra vigyázzunk, mondaná majd Forestelle-
nek, hogy Odette és Verdurinék még elénk ne toppanjanak; most tudtam meg,
hogy éppen ma ők is Pierrefonds-ban vannak. Eleget látom őket Párizsban, s
azért meg igazán nem érdemes eljönni a fővárosból, hogy itt is csak egymás
nyakán lógjunk.” A barátja nem értené, hogy ha majd egyszer ott lesznek, minek
változtatja Swann annyiszor a terveit, miért nézi végig minden compiégne-i
szálló éttermét, anélkül, hogy végre is rászánná magát valamelyikre, még arra
sem, ahol pedig híre-hamva sincs Verdurinnek, s közben ő, Swann, úgy tűnne
majd fel, mintha keresné, amit kerülni akar, majd otthagyná, mihelyt rátalált,
mert ha aztán találkoznak a párizsi társasággal, tüntetőleg elhúzódna tőlük, neki
elég, hogy látta Odette-ot, és hogy Odette is látta őt, éspedig oly módon látta,
mint aki nem sokat törődik vele. De nem, dehogy. Odette kitalálná, hogy Swann
csak őmiatta van ott. S amikor Forestelle eljött érte, azt mondta: „Sajnálom,
most nem, nem mehetek ma Pierrefonds-ba, Odette éppen ma van ottan.” De
Swann mindezek ellenére is boldogan érezte, hogy ha minden halandó közül ma
egyedül őneki nem szabad elmenni Pierrefonds-ba, akkor ő Odette számára
mégiscsak különbözik mindenki mástól, a szeretője – és hogy ez a korlátozás
ebben az egyetemes jogban, az ő szabad mozgásában, annak a rabszolgaságnak,
annak a szerelemnek egy formája, amely az ő számára olyannyira értékes.
Határozottan okosabb lesz, ha nem kockáztatja meg az összeveszést, ha türelmes
lesz, ha megvárja a visszatértét. Napjait a compiégne-i erdő térképe fölé hajolva
töltötte, mintha ez lett volna a Szerelem Birodalmának a térképe, s
körülbástyázta magát a pierrefonds-i kastély fényképeivel. Mihelyt aztán eljött a
nap, mikorra Odette visszajöttét várta, felnyitotta a menetrendet, számítgatta,
melyik vonatra száll, s ha esetleg lekésett, melyek azok, amikkel megjöhet még.
Ki sem tette hazulról a lábát, nehogy még elmulasszon egy táviratot, le se feküdt,
arra számítva, hátha Odette az utolsó vonattal jön s meglepi őt egy éjjeli
látogatással. Éppen csöngettek a kapun, úgy tetszett néki, hogy szörnyű lassan
nyitják, fel akarta költeni a házmestert, hátha alszik, az ablakhoz ment, hogyha ő
az, odakiáltson Odette-nak, mert hiába szólt odalenn a személyzetnek több mint
tízszer, képesek azt mondani, hogy nincsen itthon. De csak egy cseléd jött haza.
Észrevette a kocsiknak szüntelen rohanását odakinn, amire eddig még sose
figyelt. Hallgatta, mint jönnek messziről, közelednek, túlmennek a kapuján
megállás nélkül, viszik tovább azt az üzenetet, amely nem őneki szól. Így
várakozott egész éjjel, de merőben hasztalanul, mert Verdurinék siettették a
visszajövetelt Pierrefonds-ból, és Odette már dél óta Párizsban volt: az, hogy
Swannt is értesítse erről, még csak eszébe se jutott; unalmában az estéjét a
színházban töltötte egymagában, s már jó ideje hazament, ágyába bújt és aludt.
Így hát még csak nem is gondolt Swannra. És az ilyen pillanatok, amikor
Odette még azt is elfeledte, hogy létezik-e Swann egyáltalán, Odette-nak szinte
hasznosabbak voltak, s minden kacérkodásánál erősebb köteléknek bizonyultak.
Swann ily módon továbbra is abban a fájdalmas vergődésben élt, amelynek az
ereje hozta napfényre a szerelmét is, azon az estén, amikor nem találta Odette-ot
Verdurinéknél, s amikor egész este őt kereste. S néki, nem úgy, mint énnékem,
Combray-ban, gyermekkoromban, nem voltak boldog nappalai, amikor az ember
elfeledkezik az este újraszülető szenvedésekről. A nappalokat Swann mindig
Odette nélkül töltötte; s olykor mondta is magában, hogy egy ilyen csinos nőt
egyedül engedni Párizsban éppen olyan meggondolatlanság, mint egy teli
ékszeresdobozt az utca közepére tenni. Akkor aztán úgy felháborodott minden
járókelő ellen, mintha mind csupa tolvaj lenne. De egymásba olvadó és
határozatlan arcuk kisiklott a képzeletéből, s nem táplálta féltékenységét. Viszont
mégis fárasztották Swann-nak a gondolkozását, úgyhogy végre kezét a szemére
szorítva, így kiáltott fel: „Isten nevében!”, mint akik, miután mindenáron meg
akarták oldani a külső világ valóságának, vagy a lélek halhatatlanságának
problémáját, fáradt agyuk erőfeszítését a hitben próbálják megpihentetni. De a
távollevő Odette elválaszthatatlanul hozzákapcsolódott élete legegyszerűbb
ténykedéseihez – a reggelihez, a napi postához, az elmenéshez, a lefekvéshez –,
már csak azért a szomorúságért is, hogy mindezt őnélküle kell megtennie – mint
ahogy Brouban[109], a templomban, Szép Philibert özvegye, Ausztriai Margit
hercegnő a maga kezdőbetűibe mindenütt belefonatta az uráét is, az érte való
bánat emlékéül. Némelyik napon, ahelyett, hogy odahaza maradt volna, egy
közeli vendéglőbe ment ebédelni, amelynek jó konyháját valamikor eléggé
élvezte, de ahová mostanában csak egy olyan titokzatos s egyben fura okból járt
el, amit romantikusnak mondanak; tudniillik e vendéglőnek (amely ma is
megvan még) ugyanaz a neve volt, mint annak az utcának, ahol Odette lakott: La
Pérouse[110]. Olykor, ha Odette elutazott valahová rövid időre, csak jó pár nap
múlva gondolt arra, hogy tudassa Swannt a visszatéréséről. S egész nyugodtan
mondta néki, anélkül, hogy mint régebben holmi elővigyázatossághoz
folyamodna és, csak úgy találomra, valami igazságparánnyal takarózna, hogy
abban a percben jött meg a reggeli vonattal. Ezek a szavak hazugok voltak;
legalábbis Odette előtt hazugok és alap nélkül valók, nem lévén bennük úgy,
mint akkor, ha igazak lettek volna, valami támpont az emlékezetében, hogy
valóban aznap ért az állomásra; sőt, abban a pillanatban, ahogy kiejtette őket,
még a képzeletével sem kölcsönözhetett valóságot nékik, mert hisz
szembeszegeződött velük egy ellenkező dolognak a képe, azé, amit a vonatról
való állítólagos leszállás percében tett. Ezzel szemben Swann elméjébe akadály
nélkül vésődtek e szavak, s oly kétségbe nem vonható s megváltoztathatatlan
igazsággá alakultak, hogy ha egy barátja azt mondta néki, hogy ugyanazzal a
vonattal jött és nem látta Odette-ot, mélyen meg volt győződve arról, hogy csak
a barátja tévedhetett a napban vagy az órában, mert hisz ez az állítása nem
egyezett Odette szavaival. Ezeket a szavakat csak akkor tartotta volna
hazugoknak, ha már előbb se bízott volna bennük. Ahhoz, hogy Odette-ot
hazugnak tartsa, előzetes gyanú volt szükséges. De az aztán egyúttal elégséges
feltétel is volt. Akkor meg bármit mondott Odette, minden szava gyanús volt
néki. Ha egy nevet idézett, bizonyosan egyik szeretőjéé volt; ha aztán ez a
föltevés végleg kialakult benne, heteket töltött mély búslakodásban; sőt egyszer
egy nyomozó irodával is érintkezésbe lépett, hogy megtudja annak az
ismeretlennek a címét és elfoglaltságát, akitől lélegzeni se tud, mondta, amíg el
nem utazik, s akiről végül is az derült ki, hogy Odette egyik nagybátyja, aki húsz
év óta halott.
Jóllehet Odette általában nem engedte meg neki, hogy nyilvános helyekre
utánamenjen, azt állítva, hogy az emberek pletykázhatnak, mégis megtörtént,
hogy egy-egy estélyen – Forcheville-nél, a festőnél, vagy egy minisztériumi
jótékonybálon – ő is ott volt, Odette-tal egyidőben. Látta is Odette-ot, de nem
mert maradni, nem akarta még azzal a látszattal sem ingerelni, mintha az után
leskelődne, mint mulat Odette másokkal, holott az ily mulatságot, miközben
magányosan ment haza s oly szorongva feküdt le, mint ahogyan én
szoronghattam évekkel később, oly estéken, mikor vacsorára jött hozzánk
Combray-ba – végtelennek tartotta, mert ő nem láthatta a végét. S ily estéken
egyszer-kétszer megismerte azokat az örömöket, amelyeket már-már szinte
nyugalmas örömöknek nevezhetnénk, mert hisz főképp megnyugvásból állnak,
ha nem rázná meg őket oly erővel a hirtelen megfékezett nyugtalanság: egy
pillanatra felszaladt a festő egy estélyére, de már készülődött is hazafelé;
otthagyta a ragyogó idegen nővé vedlett Odette-ot a férfiak közt, akiknek Odette
nem neki szóló jókedve és tekintete valami oly gyönyört látszott ígérni, amit ott
vagy máshol élvezhetnek (talán a „Víg Fiúk Bálján”, ahova, s ettől remegett
Swann, Odette is elmehet később), s ami Swannban nagyobb féltékenységet
keltett, mint maga a testi egyesülés, mivel ezt nehezebben képzelte el; már a
műterem ajtajánál állott, mikor hallja, hogy szólítják ezekkel a szavakkal
(amelyek elválasztották az estélyt ettől a rettegett végtől, és így visszatekintőleg
egész ártatlanná tették, s ugyanígy Odette visszatérése is többé már nem valami
megfoghatatlan és szörnyű dolog volt, hanem kedves és ismerős, mint
mindennapi élete kis része, amely elfért a kocsijában, s magáról Odette-ról is
lefosztotta túl ragyogó és túl vidám látszatát; és e szavak megmutatták, hogy
mindez csak álruha volt, amelyet Odette egy időre s csak az álruha kedvéért vett
magára, nem pedig holmi titokzatos gyönyörökért s különben is már belefáradt
ebbe az egész alakoskodásba) – e szavakkal, melyeket Odette vetett feléje, mikor
ő már a küszöbön volt: „Nem várna öt percet, én is megyek, együtt mehetnénk s
elkísérne hazáig.”
Igaz, hogy egyszer Forcheville is szólt, hadd mehessen velük együtt, de mikor
Odette ajtaja elé érve, engedélyt kért, hogy ő is felnézhessen, Odette Swannra
mutatva így válaszolt: „Hát az ettől az úrtól függ, tőle kérje. Nem bánom, jöjjön
be egy percre, de ne sokáig, mert ő, előre figyelmeztetem, nyugodtan szeret
velem diskurálni és nem nagyon örül annak, ha látogatóm van, mikor ő jön. Ó,
ha maga úgy ismerné ezt az embert, ahogy én; ugye, my love, csak én ismerem
magát?”
De Swannt talán még jobban meghatotta, mikor látta, hogy Odette Forcheville
előtt nemcsak ily gyöngéd, kedves szavakat, hanem bizonyos dorgálást is intéz
hozzá, mint például: „Biztos vagyok, hogy nem felelt még a vasárnapi
ebédmeghívásra. Ne menjen el, ha nem akar, de legalább legyen udvarias”, vagy:
„Itt hagyta-e a Ver Meer-tanulmányát, hogy holnap folytathatná kissé. Micsoda
lusta egy ember! Ne féljen, rászorítom én a munkára!” – ami annak a jele volt,
hogy Odette teljesen otthonos Swann baráti kapcsolataiban s művészeti
tanulmányaiban, hogy őnékik, kettőjüknek, ugyanegy az életük. S míg így szólt,
Odette rámosolygott, s ebben a mosolyban Swann egészen a magáénak érezte.
Ilyenkor aztán, miközben Odette narancsszörpöt készített nékik, mint ahogyan
a reflektor, amíg nincsen szabályozva, a falra, a tárgy körül óriási és fantasztikus
árnyakat vet, amelyek aztán hirtelen összeesnek, megsemmisülnek a tárgyban,
ugyanúgy azok a szörnyű és háborgó gondolatok, melyeket Swann Odette-ról
alkotott, egy csapásra elhaltak, ráfonódtak arra a szép testre, amely ott volt most
Swann előtt. Hirtelen olyasmit sejtett, hogy ez az óra Odette-nál, a lámpa alatt,
talán mégsem csak utánzat s nemcsak az ő használatára van szánva, holmi
színházi kellékekkel s külön papírgyümölcsökkel (azzal a céllal, hogy rejtse
előle azt az ijesztő s gyönyörű dolgot, amire állandóan gondolt, anélkül, hogy el
tudná képzelni, egy órát Odette igazi életéből, amilyen Odette élete akkor,
amikor ő nincs itten), hanem talán valóban Odette életének egy órája, és hogyha
ő, Swann nem lenne itt, ugyanezt a karosszéket kínálná Forcheville-nek, s nem
holmi ismeretlen italt adna, hanem épp ezt a narancslét; olyasmit sejtett, hogy
Odette világa nem az az oly iszonyú és természetfölötti világ, ahová ő, Swann
helyezi, s amely talán csakis az ő képzeletében létezik, hanem a valóságos világ,
amelyből semmi különösebb szomorúság nem árad, amely magában foglalja ezt
az asztalt, ahol majd mindjárt írhat, s ezt az italt, amelyet szabad lesz
megkóstolnia – mindezeket a tárgyakat éppen olyan kíváncsian s csodálattal,
mint hálával nézte, mert azzal, hogy álmait magukba szítták, meg is
szabadították őt tőlük, míg ők maguk viszonzásképpen gazdagabbá lettek ez
álmok révén, megmutatták Swann-nak az álmok kézzelfogható megvalósulását,
lekötötték a szellemét, kidomborodtak tekintete előtt s egyszersmind
megnyugtatták a szívét. Ó! ha a sors megengedné, hogy együtt lakhatna Odette-
tal, hogyha Odette otthona az ő otthona is lenne, ha az inastól az ebédet kérné, s
Odette étrendjét kapná válaszul, ha Odette reggel sétálni óhajtana az avenue du
Bois de Boulogne-ban, s őnéki, mint jó férjnek, még ha nem is volna kedve, de
kötelessége lenne őt elkísérni, cipelni a köpenyét, ha Odette-nak nagyon melege
lenne, vagy ha este vacsora után Odette-nak arra jönne kedve, hogy otthon
maradjon pongyolában, ő pedig kénytelen volna ott maradni mellette s azt tenni,
amit Odette akar: akkor a Swann életének ezek a kis semmiségei, amelyeket oly
búsaknak látott most, azzal, hogy ugyanakkor Odette életéből is részt kérnének,
még a legegyszerűbbek is – mint ez a lámpa, ez a narancslé, ez a szék, melyek
annyi álmot rejtenek, annyi vágyat testesítenek meg – valami túláradó édességet
s titokzatos sűrűséget kapnának.
Azért sejtette, hogy amit úgy fájlal, vagyis a nyugalom és a béke, nem lenne
kedvező légkör a szerelmének. Ha Odette már nem lesz többé mindig távoli,
mindig fájlalt s képzeletbeli teremtés, ha majd az iránta való érzés nem lesz
mindig ugyanez a titokzatos részegség, mint aminőt a szonáta motívuma kelt
mindig benne, hanem csak szeretet és hála, ha majd állandósulnak köztük a
normális kapcsolatok, amelyek aztán véget vetnek az ő bolondságának és
melankóliájának, akkor Odette cselekedeteit magukban bizonnyal nem tartja
majd olyan érdekeseknek – mint ahogy ezt már eddig is több alkalommal
gyanította, például mikor a borítékon át elolvasta a Forcheville-nek szóló levelet.
S a baját éppoly higgadtan szemlélte, mintha tanulmányozás végett önmagába
oltotta volna; bevallotta magának, hogy ha egyszer meggyógyul, teljesen
közömbös lesz néki, akármit is csinál Odette. Viszont, az igazat megvallva,
beteges állapota mélyén úgy rettegett egy ily gyógyulástól, mint magától a
haláltól, mert ez csakugyan halála lenne mindannak, ami ő mostanában.
E békességes esték után Swann gyanúi lecsillapultak; áldva áldotta Odette-ot,
s már másnap reggel elküldette hozzá a legpompásabb ékszereket, mert Odette
előző esti jósága felkeltette benne a hálát, vagy a vágyat, hogy még egyszer
átélhesse ugyanazt – vagy a szerelem oly végletét, amelynek ki kellett áradnia.
De aztán más pillanatokban a fájdalma újraéledt, elképzelte, hogy Odette
Forcheville-nek a szeretője, s hogy amikor a Bois-ban, a chatou-i ünnep
előestéjén, ahová ő nem volt meghíva, mind a ketten látták őt Verdurinék
fogatából, látták azzal a kétségbeesett arccal – amelyet még Rémi, a kocsisa is
észrevett, s amellyel hiába kérte Odette-ot, hogy ővele jöjjön haza, és neki
egyedül, legyőzetve kellett távoznia –, akkor, hogy észrevétesse őt Forcheville-
lel, azt mondja néki: „Tyű, hogy dühöng!”, és ugyanolyan ragyogó, rosszakaratú,
lesütött és alattomos tekintete lehetett Odette-nak, mint mikor Forcheville
elkergette Saniette-ot Verdurinéktől.
Ilyenkor Swann gyűlölte őt. „De hülye vagyok, gondolta, az én pénzemmel
fizetem másoknak az élvezetét. Jól tenné, ha jobban ügyelne s nem feszítené túl
a húrt, mert bizony könnyen megeshetik, hogy ezentúl semmit sem adok.
Mindenesetre egy időre legyen vége a ráadásoknak! S ha elképzelem, még
tegnap is, mikor azt mondta, szeretné Bayreuthban[111] tölteni a nyarat, ostobán
azt ajánlottam néki, hogy kibérelem kettőnknek a bajor király egyik kis kastélyát
Bayreuth mellett. A legszebb, hogy őnagysága egy cseppet sem volt
elragadtatva, nem mondott se igent, se nemet; Úristen, add, hogy visszautasítsa!
Wagnert hallgatni, két héten át, ővele, aki annyit ért hozzá, mint a tyúk az
ábécéhez, no hiszen, szép kis mulatság lenne!” És mivel a gyűlölete, akárcsak a
szerelme, szükségét érezte annak, hogy megnyilvánuljon és cselekedjék, abban
lelte örömét, hogy mind gonoszabbakat képzeljen el, mert hiszen így Odette-ot, a
neki tulajdonított csalárdságok révén, csak még inkább gyűlölhette, s mert ha
igaznak bizonyulna, amit így elképzelni próbált, alkalma nyílna őt megbüntetni s
kitölteni rajta veszett dühét. Odáig jutott, hogy feltette: levelet kap Odette-tól,
amelyben pénzt kér tőle a bayreuthi kastély kibérléséhez, de előre figyelmezteti,
hogy ő, Swann nem jöhet oda, mivel Odette megígérte Forcheville-nek és
Verdurinéknek, hogy őket is meghívja a zeneidényre. Ó, mennyire szerette
volna, ha Odette-nak lenne hozzá mersze. Micsoda kéjjel utasítaná vissza s írná
meg a bosszúálló választ, amelynek a kifejezéseit máris örömmel válogatta s
mondogatta hangosan, mintha ezt a levelet valóban megkapta volna.
Mármost másnap éppen ez történt. Odette írt, hogy Verdurinék és barátaik
szeretnének részt venni ezeken a Wagner-előadásokon, és hát ha Swann lenne
oly szíves s elküldené néki a pénzt, végre ő, Odette is megtehetné, hogy
meghívhatná azokat, akiknek annyiszor volt a vendége. Róla, Swannról egy szót
sem szólt, mert hisz magától értetődik, hogy azoknak a jelenléte úgyis kizárja az
övét.
Most hát megvolt az öröme, hogy elküldheti azt a szörnyű választ, amelynek
minden egyes szavát megrögzítette tegnap este, a nélkül a remény nélkül, hogy
valaha is felhasználhatná. Sajnos, nagyon is jól tudta, hogy Odette a maga
pénzével, vagy azzal, amit könnyen megszerezhet, éppúgy bérelhet lakást
Bayreuthban, ha már egyszer erre van kedve, őnéki, aki még Bachot se tudja
megkülönböztetni Clapissontól[112]. Azért mégis szűkösebben fog élni. Nem lesz
módja úgy, mintha ő, Swann küldene néki pár ezer frankot, hogy egy kastélyban
minden este finom vacsorákat rendezzen, amelyek után egyszer talán még arra is
rávetemedne – ha eddig még nem jutott eszébe –, hogy Forcheville karjaiba
boruljon. S aztán legalább nem ő fizetné ennek a gyűlölt utazásnak a költségeit!
– Ó, ha meg tudná akadályozni, ha Odette elutazás előtt kificamítaná a lábát, ha
a kocsis, aki az állomásra viszi, hajlandó volna bármily áron elragadni őt
valahová, ahol egy ideig zár alatt lehetne ez az álnok teremtés, azzal a
Forcheville-nek szóló mosolyával, amely olyan cinkos módon villan fel a
szemében – mivel ez volt most Odette Swann-nak, körülbelül két nap óta.
De sose volt az sokáig; pár nap múlva ez a csalfa és ragyogó tekintet veszített
fényéből és kétszínűségéből, s az az átkozott Odette-kép, amely azt mondja
Forcheville-nek: „Tyű, hogy dühöng!”, kezdett már sápadni, elfakulni.
Ugyanakkor meg előtűnt s fölragyogott szelíden annak a másik Odette-nak az
arca, aki szintén mosolygott Forcheville-re, de ebben a mosolyban Swann
számára csak gyöngédség volt, mikor azt mondta: „Ne maradjon soká, ez az úr
nem nagyon szereti, hogyha látogatóim vannak, mikor ő akar velem lenni. Ó, ha
maga is úgy ismerné ezt az embert, ahogy én”; s ugyanezzel a mosollyal
köszönte meg Swann egy-egy figyelmességét, amit ő, Odette oly sokra tartott,
vagy egy-egy jó tanácsát, amit nehéz viszonyok közt kért tőle, mikor csak benne,
Swannban volt bizalma.
Akkor aztán azon tűnődött, mint írhatott ő Odette-nak, ennek a másik Odette-
nak egy ily goromba levelet, amire őt ez az Odette nem is tarthatta eddig
képesnek; most bizonnyal elveszti majd azt a magas, egyedüli rangot, melyet
jósága, nemessége révén harcolt ki Odette becsülésében. Most majd nem lesz oly
kedves néki, mert hisz Odette épp ezekért a tulajdonságaiért szerette őt,
amelyeket nem talált sem Forcheville-nél, sem senki másnál. Ezekért halmozta
őt el Odette annyi figyelmes gyöngédséggel, amit féltékeny pillanataiban, igaz,
semmibe se vett, mert nem vágyról, inkább szeretetről, mint szerelemről
tanúskodott, de azért ennek a fontosságát mindjárt újra érezte, mihelyt sorra és
maguktól lelohadtak a gyanúi, még inkább, ha egy olvasmány vagy egy baráti
beszélgetés egyszerre elterelte tőlük, s amikor a szenvedélye szerényebb lett a
viszonzás tekintetében.
De mikor ennyi ingadozás után Odette újra s magától értetődőn elfoglalta azt a
helyet, ahonnan Swann féltékenysége egy pillanatra elmozdította, abban a
bizonyos helyzetben, ahol oly bájosnak találta, most oly áradón gyöngédnek,
készségesnek és szépnek látta a tekintetét, hogy akaratlan feléje közelítette az
ajkát, mintha csakugyan ott lett volna, és ő meg is csókolhatná; s e jóságos és
varázslatos tekintetért éppannyi hálát érzett, mintha Odette csakugyan így is
nézett volna rá, s nemcsak az ő képzelete festené így le, hogy vágyát kielégítse.
Mennyi fájdalmat okozhatott néki! Igaz, volt rá elég oka, hogy haragudjon
Odette-ra, de mégsem elegendő ahhoz, hogy ezt éreztesse is vele, ha persze nem
szeretné annyira. Más nőkre is haragudhatna, éppoly komoly okokból, és most
mégis szívesen állna bármiben is a rendelkezésükre, nem neheztel egy csöppet se
rájuk, mert már nem szereti őket. Ha valaha Odette-tal is ily közönyös állapotba
kerül, be fogja látni, hogy Odette e vágyát csakis az ő, Swann féltékenysége
találta oly szörnyűnek és megbocsáthatatlannak, mert hisz bármily gyermekes
vágy alapjában oly természetes, amellett lelki finomságra is vall, s ha már
alkalma nyílhat rá, mért ne viszonozhatná ő is Verdurinék meghívását, hadd
játszhassa egyszer a háziasszonyt!
Visszatért arra az álláspontra, amely nem a szerelemé és a féltékenységé volt,
s amelyet részben szellemi méltányosságból, részben meg azért fogadott el, hogy
mindenféle lehetőséggel számot vessen – s ahonnan úgy próbálta megítélni
Odette-ot, mintha nem szerette volna, mintha éppen olyan asszony lenne néki,
mint a többiek, minthogyha Odette élete még akkor se volna más, mihelyt ő,
Swann nincs vele, egy titokban, nélküle szőtt, ellene irányított élet.
Mért kellene azt hinnie, hogy Bayreuthban Odette-nak Forcheville-lel vagy
akárki mással olyan gyönyörökben lesz része, aminőket mellette, Swann mellett
nem ismerhetett, mikor mindezt egyedül a féltékenysége találta ki? Ha
Bayreuthban vagy Párizsban Forcheville esetleg Swannra gondolna, csakis úgy
gondolhatna rá, mint aki igen sokat jelent Odette-nak az életében, s akinek ő,
Forcheville is kénytelen átadni a helyét, hogyha Odette-nál találkoznak. Ha
Forcheville-nek s Odette-nak sikerül mégis Bayreuthba menni, annak csak ő,
Swann lesz az oka, mivel fölösleges módon próbálta megakadályozni az
utazásukat, holott hogyha helyesli ezt a különben is menthető tervet, úgy
látszana, hogy Odette az ő akaratából van ott, Odette maga is úgy érezné, hogy ő
küldte, ő szállásolta el, és azért az örömért, amellyel azokat fogadhatná, akik
annyiszor látták őt vendégül, őnéki, Swann-nak lenne hálás.
És ha most nem haragosan, viszontlátás nélkül hagyná távozni, hanem
elküldené a pénzt, sőt, biztatná Odette-ot erre a szép utazásra, s igyekezne azt
kellemessé tenni, Odette bizonnyal boldogan, hálásan rohanna ide hozzá, s néki,
Swann-nak meglenne az az öröme, hogy láthatná őt, márpedig ezt az örömöt
majd egy hete nem élvezte, holott ezt nem pótolhatja semmi. Mert, mihelyt
Swann irtózat nélkül tudta őt maga előtt elképzelni, mihelyt megint jóságot látott
fényleni a mosolyában, s azt a vágyát, hogy Odette-ot elragadja mindenki
mástól, a féltékenység nem fűzte a szerelméhez, ez a szerelem elsősorban megint
inkább csak kedvtelés lett, azoknak az érzéki benyomásoknak az élvezete,
melyeket Odette személye nyújtott, azoké az örömöké, melyeket úgy bámult,
mint egy látványt, vagy úgy vizsgált, mint egy tüneményt, felvetülő tekintetét,
kialakuló mosolyát, beszéde sajátos zengzetét. S ez a minden más örömtől
annyira különböző öröm végül is oly szükségérzetet teremtett benne Odette
iránt, amit csak ő, Odette tudott kielégíteni a jelenlétével vagy a leveleivel,
majdnem olyan önzetlen, majdnem olyan művészi és oly szokatlan
szükségérzetet, mint az a másik – amely oly jellemző volt Swann életének ez új
korára, mikor az előbbi évek szárazságát, levertségét felváltotta valami szellemi
túltelítettség, mikor éppúgy nem tudta, hogy minek is köszönheti élete nem
remélt gazdagodását, mint az a gyönge egészségű ember, aki egyszerre erősödni,
sőt, egyenesen hízni kezd, s egy ideig úgy látszik, hogy a teljes gyógyulás felé
halad – az a másik hiányérzet, amely szintén egészen a valóságon kívül fejlődött,
és amely nem volt más, mint a zene hallgatása és megismerése.
Így hát, bajának kémiai folyamatánál fogva, miután féltékenységet gyártott a
szerelméből, most szánalmat s gyöngédséget készített belőle Odette számára,
Odette megint a régi bájos és jóságos Odette lett. Bántotta a lelkiismeret, hogy
rossz volt hozzá. Azt akarta, hogy eljöjjön hozzá, de előbb még valami örömöt
akart néki szerezni, hogy lássa arcán a hála nyomát s felragyogó mosolyát.
Épp azért Odette, mert biztos volt abban, hogy pár nap múlva Swann megint
mellette lesz s éppoly gyöngéden s alázatosan könyörög a békéért, mint azelőtt,
többé már nem félt úgy attól, hogy elveszti Swann kegyeit, sőt attól sem, hogy
ingerelje és, ha ez kényelmes volt néki, megtagadja tőle mindazt, amihez Swann
leginkább ragaszkodott.
Talán nem is volt tudatában annak, mily őszinte volt vele Swann a szakítás
idején, amikor kijelentette: nem küld több pénzt, sőt, ártani is próbál néki. Talán
még kevésbé tudta, hogy Swann mennyire őszinte volt, hogyha nem is vele
szemben, de legalábbis önmagával szemben, oly esetekben, amikor viszonyuk
jövője érdekében s hogy megmutassa Odette-nak: meg tud lenni nélküle is, és a
szakítás mindig lehetséges – elhatározta, hogy egy ideig nem fogja Odette-ot
meglátogatni.
Néha ez pár nappal azután történt, mikor Odette egy ideig nem okozott néki új
gondokat; de mivel tudta, hogy azután következő látogatásaiból semmi nagy
öröme nem származhat, sőt, tán inkább valami bánat, mely véget vetne akkori
nyugalmának, írt Odette-nak, hogy sok a dolga, és így egyik ígért napon se tudja
majd meglátogatni. Mármost egy Odette-tól jövő levél, amely keresztezte az
övét, épp arra kérte, hogy halasszon későbbre egy találkozást. Swann tűnődött,
vajon miért; gyanúja, fájdalma megint erőt vett rajta. Felizgatott állapotában nem
tudta állni azt a megállapodást, melyet előbb a viszonylagos nyugalom
hangulatában fogadott, rohant Odette-hoz, s követelte, hogy fölmehessen hozzá
mindegyik napon. Sőt, ha nem is Odette írt először, csak válaszolt a levelére, ez
is elég volt neki ahhoz, hogy ne tudjon otthon maradni Odette nélkül. Mert
bizony, egészen másképp, mint ahogy Swann gondolta, Odette beleegyezése
mindent megváltoztatott benne. Mint akiknek van valamijük, s kíváncsiak, mi
történne, ha egyszer azt egy pillanatra elvesztenék, Swann is úgy távolította el
ezt a dolgot a lelkéből, hogy minden mást ugyanolyan állapotban hagyott benne,
mint mikor az is ottan volt. Márpedig egy dolog hiánya nemcsak ennyi, nem
csupán holmi egyszerű, részleges hiány, hanem mindennek felfordulása, oly
egészen új állapot, amelyet a régiben nem is lehet előre látni.
De máskor meg, ellenkezőleg – ha Odette hosszabb út előtt állt –, Swann
egész kis perpatvart idézett elő szándékosan, csak hogy legyen ürügye a
hallgatásra és a távolmaradásra, egészen Odette visszatéréséig, ily módon keltve
a látszatát, és számítolva le a hasznát egy komoly és Odette szemében talán
végleges szakításnak, mikor pedig a széjjelválás, Odette elutazása miatt, amúgy
is kikerülhetetlen lett volna, legfeljebb, hogy ily módon korábbra tehette a
kezdetét. Akkor mindjárt elképzelte Odette nyugtalanságát, bánatát azért, hogy
Swann nem jön, de még csak nem is ír néki, s míg ez a kép egyfelől
lecsillapította a féltékenységét, másfelől könnyebben rászoktatta az Odette-tól
való távolmaradásra. Igaz, nemegyszer, elméje mélyén, ahova ez az elhatározás
űzte – hála ennek a háromheti, hosszú és előre elfogadott különélésnek –,
örömmel szemlélte azt a gondolatot, hogy látni fogja Odette-ot, ha visszatér: de
erre is olyan kevés türelmetlenséggel gondolt, hogy már kezdett tűnődni, ne
duplázza-e meg szántszándékkal egy ily könnyű önmegtartóztatás időtartamát.
Még csak három napja tartott, ez pedig sokkal rövidebb idő volt, mint amennyit
nemegyszer töltött már el Odette nélkül, s nem is előre megfontoltan, mint
ezúttal. Mégis, lám, egy kis bosszúság, vagy egy kis testi rosszullét – aminek
révén a jelen pillanatot kivételes, rendkívüli pillanatnak kellett néznie, amikor
pedig a legbölcsebb lény is elfogadná az örömöt, ha enyhet adó, s egy
érdemesebb erőfeszítésig szabadságolná az akaratát – mintegy felfüggesztette
ennek az akaratnak a tevékenységét, amely így megszüntette a szorítását; vagy
talán ennyi se volt az egész, csak annak az emléke, hogy valamit elfelejtett
megkérdezni Odette-tól, azt, hogy eldöntötte-e már, milyen színre festeti a
kocsiját, vagy pedig hogy rendes vagy kedvezményes papírokat akar-e a tőzsdén
vásárolni (mert hisz szép, szép, ha megmutatja néki, hogy nélküle is lehet élni,
de ha aztán nem sikerül a kocsija átfestése, vagy pedig ha a részvények nem
hoznak semmi osztalékot, ki lesz a hibás?), és íme: mint egy feszülő s hirtelen
elengedett gumiszalag, vagy pedig mint a levegő egy felnyitott légszivattyúban,
a viszontlátás eszméje egy ugrással előretört, s a távolból, ahol tartották,
visszatért a jelennek s a közvetlen lehetőségeknek a mezejére.
Visszatért, minden ellenállás nélkül, s különben is oly ellenállhatatlan volt,
hogy Swann kevesebb kínt érzett annak a két hét minden egyes napjának a
közeledésében, amikor külön kell majd élnie Odette-tól, mint ennek a tízperces
időköznek a várása közben, míg a kocsisa befogott, hogy elvigye Odette-hoz, s
még ezt a tíz percet is az öröm és a türelmetlenség mámorában töltötte,
miközben, csak hogy módja legyen gyengédsége tékozlására, ezerszer is
utánakapott a viszontlátás gondolatának, amely ily hirtelen fordulattal, s épp
mikor oly messze hitte, megint itt volt mellette, legközelebbi tudatában. Ez a
gondolat ugyanis nem találta már ott akadályként Swann-nak azt az előbbi
vágyát, hogy azonnal ellenálljon néki, mert ez a vágy elillant, mióta Swann
bebizonyította, vagy bebizonyítani vélte önmagának, hogy hisz erre az
ellenállásra bármikor s igen könnyen képes, akkor pedig mért ne halasszon el
egy oly különválási kísérletet, amelyet, most már bizonyos volt benne, akkor hajt
végre, amikor akarja. Amellett ez a gondolat, a viszontlátás gondolata, amelyet a
megszokás már annyira eltompított, most megint oly újszerűnek, csábítónak és
erőteljesnek látszott, mintegy újraedződve ebben a nem is háromnapos, hanem
kéthetes böjtölésben (mert a lemondás időtartamát, ugye, az előre kijelölt
terminus szerint kell számítani), hogy ami eddig csak várt öröm lett volna, amit
könnyű feláldozni, az most váratlan boldogság lett, amivel szemben tehetetlenek
vagyunk. S végül e visszatérő eszmét megszépítette az a titok, amely most
Swann szemében Odette szándékait borította: mit gondolhat, mit tehet vajon,
mikor látja, hogy Swann nem jelentkezik – olyannyira, hogy leginkább egy
majdnem ismeretlen Odette izgalmas felfedezése űzte hozzá.
Odette viszont, mint ahogy a pénz megtagadását is színleltnek vélte, csak
ürügyet látott abban, hogy Swann ily kérdezősködéssel fordul hozzá, mint
kocsija új színe vagy a részvényvásárlása. Ő ugyanis nem ment végig, mint
Swann, ennek az egész válságnak minden egyes állomásán, s a róla való
elképzelésében nem is próbált belelátni ennek a válságnak a gépezetébe, mert ő
már csak abban hitt, amit előre ismert, vagyis a szükséges, csalhatatlan s mindig
egyforma befejezésben. Ez az elképzelés hiányos volt – bár tán épp azért annál
mélyebb –, legalábbis Swann szempontjából, aki bizonnyal azt hitte volna, hogy
Odette őt nem érti meg, mint ahogy a morfinista vagy pedig a tüdőbeteg szintén
meg van győződve arról, hogy csak egy külső esemény tartóztatja fel az egyiket
épp akkor, amikor leszokna már a szenvedélyéről, s egy véletlen gyengélkedés a
másikat éppen akkor, amikor kigyógyulhatna a betegségéből, s mind a ketten
úgy érzik, hogy az orvos nem érti meg őket, mivel nem tartja oly fontosnak, mint
ők, ezeket az állítólagos véletleneket, amelyek szerinte egyszerű s csak a beteg
számára érzékelhetőbbé vált tünetek, a szenvedély és a kór álruhái, s amelyek
mögött a valóságban mindegyik gyógyíthatatlanul terjedt tovább, mialatt a
betegek kijózanulásról, gyógyulásról ábrándoztak. S csakugyan, Swann szerelme
már arra a fokra jutott, ahol az orvos, vagy bizonyos esetekben a legmerészebb
sebész is azon gondolkozik, hogy ésszerű-e, ha ugyan lehetséges, a beteg
kijózanítása vagy kigyógyítása.
Igaz, e szerelem terjedelmét Swann nem ismerte közvetlenül. Ha próbálta
megmérni, megtörtént, hogy csökkentnek látszott, szinte majdnem semmivé lett;
így például némelykor eltűnődött, hogy, mielőtt megszerette, mily kevéssé
vonzónak, sőt majdnem visszataszítónak látta Odette-ot, nagyon is erős vonásait,
máris hamvavesztett arcát. „Igazán, mondta ilyenkor másnap, határozott
fejlődést érzek; mert hogyha jól meggondolom, semmi örömöm se volt abban
tegnap, hogy az ágyában fekhettem, sőt, különös, de csúnyának találtam.” S
bizonyosan őszinte volt, azonban a szerelme sokkal, de sokkal messzebbre
terjedt, mint a testi kívánság régiói. Magának Odette-nak személye sem foglalt el
benne nagy helyet. Ha az asztalán észrevette Odette-nak a fényképét, vagy ha
maga Odette jött hozzá, alig tudta azonosítani e valóságot vagy e képet azzal a
fájó s folytonos izgalommal, amely a bensejében lakozott. Magában majdnem
csodálkozva mondta: „ő az” – mintha hirtelen elénk vetítenék valamelyik
betegségünket, s mi nem találnók hasonlónak ahhoz, amitől úgy szenvedünk.
Kicsoda, micsoda ez az „ő”, próbált néha tűnődni rajta; mert az annyit ismételt s
bizonytalan hasonlóságok helyett épp abban van a szerelem és a halál
hasonlatossága, hogy mélyebben, makacsabbul faggatja mindegyik az én titkát,
mert félnek, hogy nem tudják megragadni a valóságot. S Swann szerelme, ez a
betegség olyannyira megsokszorozódott, olyannyira beszüremlett Swann-nak
minden szokásába, minden tettébe, gondolatába, álmába, egészségébe, életébe,
még abba is, amire halála után vágyódott, annyira egy lett vele magával, hogy ha
elszakítják tőle, őt is majdnem teljesen megsemmisítik; mint ahogy sebészek
mondják, szerelme nem volt már operálható.
Ez a szerelem annyira elszoktatta Swannt az érdekeitől, hogy amikor
véletlenül visszatért a szalonéletbe, abban a hitben, hogy nagyvilági társas
kapcsolatai – akár egy díszes ékszerfoglalat, amelyet Odette egyébként úgyse
tudott volna értékelni – talán az ő értékét is növelni fogják Odette előtt (s ez
talán csakugyan így lett volna, hogyha épp ez a szerelem nem süllyeszti le a
kapcsolatokat, mivel Odette kedvéért minden egyebet lebecsült, azzal, hogy úgy
tett, mintha minden mást kevésbé becsesnek tartana); s a mellett a gyötrelem
mellett, hogy oly helyeken van, oly emberek között, akiket Odette nem ismer,
körülbelül ugyanazt az önzetlen örömöt érezhette, amit egy oly regényben vagy
képben találhatott volna, ahol egy tétlen társaság szórakozásai vannak ábrázolva;
ugyanígy otthon éppoly szemmel nézte házi élete működését, személyzete
libériájának vagy saját ruhatárának a választékosságát, értékpapírosainak
biztonságos elhelyezését, minthogyha csak Saint-Simonban, e talán
legkedvesebb írójában, Maintenon asszony étrendjéről s napi beosztásáról
olvasott volna, vagy Lullinek, a muzsikusnak jól megfontolt fösvénységéről s
mégis oly parádés háztartásáról. S amennyire – ha nem is nagyon – ez a
kívülállás nem volt teljes, Swann-nak ezt az új örömét az a körülmény is
magyarázta, hogy ilyenkor odaköltözhetett énjének ama ritka részeibe, amelyek
szerelmétől és bánatától majdnem érintetlenek maradtak. E tekintetben a „Swann
fiú” énje, az, amelyet nagynéném tulajdonított még néki s amely annyira
különbözött Charles Swann egyénibb énjétől, mostanában jobban tetszett, jobban
megfelelt a kedvének. Amikor a pármai hercegnő születésnapjára (aki néha
közvetve szívességet tehetett Odette-nak, belépőjegyet juttatott néki egy ünnepre
vagy jubileumra) valami szép gyümölcsöt akart neki küldeni s nem tudta, hol és
hogyan rendeljen, megkérte anyja egy unokanővérét, aki boldog volt, hogy
lekötelezhette s írásban számolt be néki arról, hogy nem minden gyümölcsöt vett
egy helyen, hanem a szőlőt Crapote-nál, akinek ez a különlegessége, az epret
meg Jauret-nál, a körtét viszont Chevet-nél, ahol a legszebbek kaphatók,
„minden egyes gyümölcsöt magam néztem és válogattam”. S csakugyan, a
hercegnő áradozó köszönetéből Swann meg tudta ítélni mind az eper aromáját,
mind a körték zamatát. De főképp az a kifejezés, hogy „minden egyes
gyümölcsöt magam néztem és válogattam”, valósággal enyhítette a szenvedését,
mivel a tudatát elvezette arra a vidékre, ahol oly ritkán járt, holott mint egy
vagyonos és jó polgári család örököse joggal a magáénak tekinthette, mert hisz
náluk is örökségként óvták, s néki is, ha kívánta, rendelkezésére bocsátották a
„jó címek” ismeretét s a jól elvégzett megbízatás művészetét.
Oly sokáig elfeledkezett arról, hogy ő a „Swann fiú”, hogy mikor megint az
lett egy percre, mindennél nagyobb örömöt érzett, mert hisz egyéb örömeivel
szemben úgyis egészen eltompult már; s jóllehet a polgárok szeretetreméltósága
nem volt oly élénk – a polgároké, akik előtt ő már csak a „Swann fiú” maradt –,
mint a főrendeké (viszont mégiscsak hízelgőbb, mivel a polgári gondolkodás
nem választja el a szeretetreméltóságot a tiszteletadástól), egy hercegnő levelét,
amely hercegi mulatságot ígért, nem találta oly kellemesnek, mint azt, amelyben
szülei régi barátainak a családjában tanúnak vagy csak vendégnek kérték fel egy
esküvőre, mert némelyek tovább is szívesen érintkeztek vele – mint például
nagyapám, aki az előző esztendőben anyám esküvőjére is meghívta –, míg
mások alig ismerték, de azért házuk barátjának tekintették, mint a boldogult
Swann úrnak fiát és méltó örökösét.
 Másfelől réginek mondható barátságainál fogva a nagyurak közt, bizonyos
fokig ők is hozzátartoztak a házához, az otthonához, a családjához. Hogyha
végigtekintett fényesebbnél fényesebb barátságain, éppolyan külső biztonságot,
éppolyan kényelmet érzett, mintha a szép birtokokat, a szép ezüstkészletet, a
szép asztalneműt nézné, amit mind övéitől örökölt. S az a gondolat, hogy ha
otthon hirtelenében rosszul lenne, inasa magától értetődőn a chartres-i, reuss-i,
luxembourg-i hercegekért és Charlus báróért szaladna, ugyanolyan vigasztalást
tudott neki nyújtani, mint a mi vén Françoise-unknak az a tudat, hogy a saját,
megjelölt, foltozatlan és finom lepedőiben lesz eltemetve (vagy ha már mégis
foltozottak, oly finoman, hogy az még inkább becsületére válik a dolgos
kéznek), aminek gyakori képéből, hogyha nem is a jólétnek, de legalább az
önérzetnek bizonyos elégedettségét merítette. De főképp, mivel minden tettét és
mindegyik gondolatát, amely Odette-ra vonatkozott, az az állandó s be nem
vallott érzés sugallta és vezérelte, hogy ő, Swann, ha tán nem kevésbé kedves, de
kevésbé kellemes látvány néki, mint akárki, mint a Verdurin ház legunalmasabb
híve – hogyha mármost a nagyvilágra gondolt, amelynek ő, Swann volt a
bálványa, ahova örökösen hívták, ahol búsultak, ha nem láthatták, úgy kezdett
hinni egy boldogabb életnek a valóságában, sőt majdnem oly módon vágyódott
rá, mint egy hónapok óta fekvő s diétára fogott beteg, aki az újságban olvassa
egy hivatalos ebéd étrendjét, vagy egy szicíliai hajóút hirdetését.
Míg a nagyvilágiak előtt arra keresett mentséget, mért nem jár hozzájuk
látogatóba, Odette-nál arra keresett, hogy minél többet járhasson hozzá. Amellett
meg is fizette minden egyes látogatását (s gondolkodott hónap végén, ha csak
kicsit is visszaélt Odette-nak a türelmével s valamivel többször ment hozzá,
hogy elég-e, ha négyezer frankot küld néki) s mindegyikre új ürügyet talált, hol
valami ajándékot, hol egy Odette-nak szükséges adatot, hol Charlust, aki Odette-
hoz készült, s követelte, hogy Swann is vele tartson. S ha már semmit sem talált,
megkérte Charlust, menjen fel Odette-hoz s mondja néki, csak úgy véletlenül, a
társalgás folyamán, hogy nini, most jut eszébe, beszélnie kéne Swann-nal, nem
lehetne-e izenni néki, hogy fáradjon ide, de mindjárt; de legtöbbször Swann
hiába várt, s este Charlus mondta néki, hogy nem vált be a cselvetése. Ily módon
nemcsak mert sokat utazgatott, de még ha Párizsban maradt is, Odette most
ritkán látta Swannt, s ha addig, amíg szerette, így beszélt előtte: „Mindig szabad
vagyok” s „Mit bánom, mit mesél a világ?”, most, ha Swann látni óhajtotta, hol
az illendőségre hivatkozott, hol meg az elfoglaltságával érvelt. Ha Swann azt
mondta, szeretne elmenni egy kiállításra, egy premiére-re, egy jótékony
ünnepélyre, ahová Odette is készült, Odette azt felelte néki, hogy ki akarja
kürtölni a viszonyukat, hogy már úgy bánik vele, akárcsak egy utcaronggyal.
Hogy mégse legyen egészen megfosztva attól, hogy lássa, Swann tudva, hogy
Odette jól ismeri s igen szereti Adolphe bátyámat, akinek ő maga is barátja volt,
elment hozzá egyik nap a rue de Bellechasse-i lakására, hogy megkérje, próbálja
latba vetni a befolyását Odette-nál. Mivel Odette, valahányszor ez a bátyám
került szóba, mindig költői képeket vágott és így beszélt: „Ó, ő más, mint te
vagy, az ő barátsága oly szép, olyan nagy, olyan aranyos. Tudom, ő jobban
megbecsülne, mint te, s nem próbálna mutatkozni velem mindenféle nyilvános
csődületben” – Swann zavarban volt s nem tudta, mily magasságra hangolódjék,
hogy a kellő fennköltséggel beszélhessen róla a nagybátyámnak. Először is hát
leszögezte Odette a priori kiválóságát, angyali emberfölöttiségének
megdönthetetlen axiómáját, mondhatatlan s a tapasztalatból le sem
származtatható erényeit. „Beszélni szeretnék önnel, ön tudja csak, micsoda
páratlan nő, milyen imádandó lény, micsoda angyal ez az Odette. De, ugyebár,
azt is tudja, mit jelent az élet itt Párizsban. Nem mindenki ismeri úgy s azt az
Odette-ot, akit mi ismerünk. Így aztán vannak emberek, akiknek az a
véleményük, hogy nevetséges szerepet játszom; Odette például nem tűri, hogy a
lakásán kívül, mondjuk, a színházban láthassam. Neki nagy a bizalma önben,
nem szólhatna-e pár szót az érdekemben, magyarázza meg Odette-nak, hogy
túlozza azt a hátrányt, amit a köszönésem okozhat néki.”
Nagybátyám azt tanácsolta Swann-nak, maradjon egy ideig távol tőle s
meglátja, hogy azután Odette majd még inkább szereti; Odette-nak meg, hogy
engedje Swann-nak, hadd mehessen utána mindenüvé. Pár napra rá Odette már
olyasmit mondott Swann-nak, hogy csalódott a nagybátyámban, ő is csak olyan,
mint a többi: képzelje csak: erőszakkal akarta a magáévá tenni. Utána
csillapította Swannt, aki az első pillanatban párbajra akarta hívni a
nagybátyámat, s ezentúl, ha találkozott vele, nem adott többé kezet néki. Ezt a
bátyámmal való összeveszést Swann azért is sajnálta, mert remélte, ha többször
látja s bizalmasan beszélhet vele, esetleg tán tisztázhatna bizonyos olyan
pletykákat, amelyek Odette Nizzában töltött egykori életére vonatkoztak.
Adolphe bátyám ugyanis ott szokta tölteni a telet. S Swann-nak az a gyanúja
támadt, hogy talán ott ismerte meg Odette-ot. Az a kevés, amit egy férfiról
hallott, aki egykor állítólag szeretője volt Odette-nak, egészen kihozta a
sodrából. Azok a dolgok, amelyeket addig, amíg nem tudott róluk, egyrészt a
legszörnyűbbeknek hitt, másrészt a leghihetetlenebbeknek tartott volna, mihelyt
megismerte őket, örökre beleszövődtek a bánatába, végleges hitelt adott nékik s
esküdött volna a valóságukra. Csakhogy aztán mindegyik letörölhetetlen nyomot
hagyott a kedveséről való elképzelésén. Sőt, egyszer mintha fél füllel olyasmit is
hallott volna, hogy, amit nem is gyanított, Odette könnyű erkölcsei eléggé
ismeretesek voltak s hogy Baden-Badenban és Nizzában, mikor ott, annak idején
hosszú hónapokat töltött, afféle félvilági nőnek számított. Próbált pár világfihoz
közeledni, csak hogy kikérdezhesse őket; azonban ezek tudták róla, hogy ismeri
Odette-ot; ő viszont félt, hogy ily módon újra Odette-ra irányítja, Odette
nyomába tereli őket. S ugyanaz a Swann, akit eddig semmi se untatott annyira,
mint a badeni s nizzai kozmopolita élet pletykaságai, most, amikor meghallotta,
hogy Odette talán ott tobzódott régen az öröm e városaiban, bár annyit már nem
tudhatott meg, hogy vajon pénzért tette-e mindezt, amire ma, hála néki, ily okból
nem kéne vetemednie, vagy pedig csak szeszélyből, ami viszont mindig
visszatérhet – ez a Swann most tehetetlen, vak és szédülő szorongással hajolt a
fölé a feneketlen örvény fölé, amelyben sorra merültek el a mac-mahoni korszak
évei, mikor a telet Nizzában, a Promenade des Anglais-n töltötték, a nyarat meg
a badeni hársak alatt, s Swann ezekben az években éppen olyan fájó, de fényes
mélységet talált, mint aminőt legfeljebb egy költő tulajdonított volna nékik; s az
akkori Riviéra krónikájának apró eseményeit – ha ezek segíthették volna kissé
Odette egyébként oly egyszerű s becsületes mosolyának vagy tekintetének a
megértésében – talán még több szenvedéllyel iparkodott volna összeilleszteni,
mint a tizenötödik századi Firenze fennmaradt adatait elemező esztétikus, aki így
próbál közelebb jutni Botticelli Primaverá-jának, Bella Vanná-jának vagy Venus-
ának a bensőjéhez. Gyakran szótlanul nézte Odette-ot s eltűnődött; Odette
rászólt: „Már megint milyen szomorú vagy!” Nemrég még azt hitte róla, hogy
milyen jó teremtés, hasonló a legjobbakhoz, akiket az életben ismert, majd
átcsapott abba a végletbe, hogy közönséges, kitartott nőnek nézte; azóta
megfordítva is történt, s a mulatós, szoknyavadász férfiak Odette de Crécyjétől
ehhez a néha oly szelíd archoz, ehhez az oly emberies természethez tért vissza.
Magában így okoskodott: „Mit jelent az, hogy Nizzában mindenki tudja, ki az az
Odette de Crécy? Ezek a hírnevek, ha igazak is, a mások véleményeiből
keletkeznek”; úgy gondolta, hogy ez a legenda – még ha van is alapja – kívül
esik Odette lényén, nincs benne, mint egy gonosztevő s kiirthatatlan egyéniség;
úgy gondolta, hogy az a nő, akit ott rávehettek a rosszra, alapjában szelíd
tekintetű s irgalmas szívű teremtés, akinek hajlékony testét annyiszor tartotta
már a karjaiban s tehette vele azt, amit akart, aki egy nap egészen az övé,
Swanné lesz, talán, ha sikerül a számára egészen nélkülözhetetlenné válnia.
Gyakran ott ült Swann előtt, fáradtan s egy pillanatra letörölve az arcáról
mindazoknak a dolgoknak lázas és jókedvű gondját, amelyek, mivel nem ismerte
őket, olyannyira fájtak Swann-nak; félresimította a haját, mire arca, homloka
mintegy szélesebbnek látszott, ilyenkor aztán hirtelen valami tisztán emberi
eszme, valami jóságos érzelem – aminőre tulajdonképp minden emberi lény
képes, amikor a nyugalom vagy az elmélyedés egy percében egyedül önmagában
van elmerülve – úgy ragyogott fel a szemében, mint egy aranyszínű sugár. S az
arca úgy kivilágosodott, mint amikor egy szürke mező, a szétnyíló felhők alatt,
egészen megváltoztatja a színét a naplemente pillanatában. Azt az életet, amely
az ily pillanatokban volt Odette-ban, azt a jövőt, amelyet oly álmodozva szemlélt
ilyenkor, Swann nyugodtan megoszthatta volna vele; úgy látszott, semmi rossz
háborgás sem hagyta ott az üledékét. Bármily ritkák voltak is e percek, nem
voltak egészen haszontalanok. Swann az emlékezet révén összekötötte e
darabkákat, eltüntette a közöket s mintegy aranyból öntötte meg a jóság és a
nyugalom Odette-ját, akiért később (mint látni fogjuk e munka második
részében) olyan áldozatokat hozott, aminőket a másik Odette sose kaphatott
volna tőle. De ezek a pillanatok most annyira ritkák voltak, s Swann oly keveset
látta Odette-ot! Még esti találkáikat is Odette csak a végső percben döntötte el,
mivel úgyis biztos volt abban, hogy Swann mindig szabad lesz, s előbb tudni
akarta, nem jön-e hozzá valaki más. Azt mondta Swann-nak, hogy kénytelen egy
roppant fontos válaszra várni, s még akkor is, ha Swann már ott volt nála, s
barátai esetleg sokkal későbben kérték arra, menjen velük színházba vagy
vacsorázni, Odette vígan ugrott fel s máris sietett öltözködni. Mialatt így
készülődött, minden egyes mozdulata közelebb hozta azt a percet, amikor
Swann-nak itt kell őt hagyni, Odette meg elszáll, visszatarthatatlanul; s amikor
végre elkészült s a figyelemtől kitágult és kivilágosodott tekintetét még egyszer
belemerítette a tükrébe, egy kis pirost tett az ajkaira, egy fürtöt igazított el a
homlokán s égszínkék és aranybojtos estélyi köpenyét kérte – Swann arca olyan
szomorú volt, hogy Odette türelmetlen mozdulatot tett és így szólt: „No, tessék,
így köszönöd meg, hogy itt fogtalak az utolsó percig. S még azt hittem, hogy
kedves voltam hozzád. Sebaj, más alkalommal majd másképp lesz!” Olykor
Swann, még azt se bánva, ha Odette esetleg megharagszik, mindenképp szerette
volna tudni, hogy hova megy el hazulról, s már-már Forcheville-lel akart
szövetkezni, aki tán jobban tájékoztathatná. Egyébként, ha már annyit tudott,
hogy kivel tölti Odette az estét, legtöbbször sikerült találnia valakit az ismerősei
közül, aki, ha csak közvetve is, ismerte Odette kísérőjét, s könnyen
megkaphatott róla mindennemű felvilágosítást. S mialatt Swann levelet írt
valamelyik barátjának, akitől felvilágosítást kért bizonyos részletek tekintetében,
megnyugodott, mivel abbahagyta válasz nélkül maradó önkérdezősködését s
mivel most másra ruházhatta a kérdezgetés fájdalmát. Igaz, nem sok hasznát
vette, ha megkapta is a kért felvilágosítást. Azzal, hogy tudjuk, nem mindenkor
akadályozhatjuk meg a dolgokat, de legalább tartjuk őket, ha nem is a
kezünkben, hanem inkább az elménkben, ahol kedvünkre bánunk velük, ez aztán
azt az illúziót adja, mintha hatalmunk volna fölöttük. Swann mindenkor boldog
volt, ha Charlus maradt Odette-tal. Charlus és Odette közt, jól tudta, nem
történhetik semmi sem, s ha Charlus el-elkísérte Odette-ot, ezt csak a Swann
iránt való barátságból tehette, s bizonyos volt, hogy utólag mindent elmond néki
a kedveséről. Némelykor Odette oly határozottan jelentette ki Swann előtt, hogy
éppen egy bizonyos estén lehetetlen találkozniuk, s annyira látszott ragaszkodni
ehhez az egy bizonyos esthez, hogy Swann csak akkor nyugodott meg, ha
Charlus vállalkozott rá, hogy elkíséri. Másnap, bár nem merte sokat faggatni,
mégis kényszerítette Charlust, mintha csak nem értené meg jól a legelső
válaszait, hogy egyre újabb válaszokat adjon, amelyek után aztán
megkönnyebbült, mivel hamar megtudta, hogy Odette az egész estjét igen
jámbor szórakozásokkal töltötte. „De hogy is mondja, drága Mémé, ne
haragudjon, de nem értem... szóval nem őtőle menet mentek a Grévin
múzeumba[113]? Szóval először máshova mentek. Nem? Ejnye, de mulatságos!
Ha tudná, aranyos Mémé, hogy mennyire mulattat ezzel! De micsoda furcsa
ötlet, ő akart aztán a Chat Noirba[114] menni, ugye? Ráismerek, ez az ő ötlete...
Nem? Akkor hát a magáé. Különös. De nem rossz ötlet, biztosan sok ismerőse
volt ott Odette-nak? Nem? És nem beszélt senkivel? Ejnye, ez egészen különös.
Szóval egyedül maradtak ott, kettesben? Szinte látom a jelenetet. Drága Mémé,
ha tudná, milyen kedves, nagyon-nagyon hálás vagyok.” Swann-nak kő esett le a
szívéről. Őnéki, aki alig hallgatott közönyös emberek szavaira, s mégis, ha
ilyesmit mondtak például: „Láttam tegnap Crécynét, egy ismeretlen úrral volt”,
ezek a szavak azonnal megszilárdultak a bensőjében, megkeményedtek, mint
valami kéreg, felsebezték a szívét, de nem mozdultak – viszont milyen édesen
hangzottak az ilyen szavak: „Nem ismert senkit, nem beszélt senkivel”, milyen
könnyen keringtek benne, milyen lágyak, lengék és leheletesek voltak! De aztán
egy perc múlva arra gondolt, hogy Odette-nak mégiscsak unalmas lehet az ő
társasága, mert hisz többre tartja nála ezeket az élvezeteket. S jóllehet a
jelentéktelenségük többé-kevésbé megnyugtatta, mégis fájt neki a dolog, mint
valami árulás.
Amikor nem tudhatta meg, hogy hova mehetett el Odette, olyankor a
szorongása, amelynek Odette jelenléte, az Odette mellett való enyhülés volt az
egyetlen csillapítója (csakhogy olyan csillapító, amely a bajt idővel egyre inkább
súlyosbítja, de legalább pillanatnyilag mégiscsak csökkenti a szenvedést), már
attól is csökkent volna, ha Odette megengedi néki, hogy ott maradhasson a
lakásán, ott várja meg a visszatértét, és akkor e megbékülésben egybefolynának
mindazok az órák, amelyeket egy varázslat, egy átok különbözőknek mutatott a
többiektől. De Odette nem engedte meg; Swann hazament a lakására; útközben
különböző terveket szőtt, már nem gondolt Odette-ra; sőt, még vetkőzés közben
is sikerült neki meglehetősen vidám dolgokon tűnődni; s szívében azzal a
reménnyel feküdt le s oltotta le a lámpát, hogy másnap valami remekművet
láthat majd a múzeumban; de ahogy aludni készült s többé már nem fegyelmezte
magát – ami egészen öntudatlan volt nála, annyira megszokta már –, belül
fagyos reszketést érzett s hirtelen zokogni kezdett. Még csak tudni sem akarta,
mért, megtörölte a szemét s nevetve így szólt: „No lám, tessék, a végén még
idegbajos leszek.” Aztán csak nagy fáradsággal tudott arra gondolni, hogy
másnap újra kell kezdeni az örökös erőfeszítést, megtudni, mit csinált Odette,
keresni a közbenjárókat, hogy viszontláthassa. Oly szörnyűnek érezte ennek a
szüntelen, változatlan, eredménytelen hajszának a szükségességét, hogy mikor
egy nap a hasán egy daganatot fedezett fel, valóságos örömmel gondolt arra,
hogy talán halálos, hogy ily módon ezentúl semmivel sem kell már törődnie,
hogy most már a betegségnek lesz a rabja és a játékszere, mindennek hamari
végéig. S csakugyan, ha ez idő tájt, bár nem vallotta be magának, de gyakran
óhajtotta a halált, nem annyira kegyetlen szenvedéseitől akart menekülni, mint
inkább e monoton erőlködésétől.
S mégis szeretett volna élni egészen addig az ideig, amikor nem fogja már
szeretni, amikor Odette-nak nem lesz többé semmi oka a hazugságra, s amikor
végre megtudhatja tőle, hogy aznap, midőn estefelé becsöngetett a lakására,
együtt hált-e vagy nem Forcheville-lel. Az a gyanú, hogy esetleg valaki mást
szerethet, néha napokra eltérítette a Forcheville-re vonatkozó kérdéstől, sőt,
majdnem közönyössé tette a Forcheville-lel való viszony iránt, mint ugyanannak
a betegségnek valami új formája, ami legalább pillanatnyilag megszabadít
bennünket az előzőtől. Sőt még oly napjai is voltak, amikor semmiféle gyanú
sem gyötörte. Már azt hitte, meggyógyult. De másnap reggel ébredéskor megint
ugyanott érezte ugyanazt a fájdalmat, amelynek a tudata előző este mintegy
feloldódott a különböző benyomások áradatában. De a helyét nem hagyta el. Sőt
éppen e fájdalom élessége ébresztette fel Swannt.
Mivel Odette sose beszélt néki azokról a fontos teendőkről, amelyek úgy
lekötik minden percét (holott Swann eleget élt ahhoz, hogy tudja, csak
szórakozásokról van szó), sose tudta sokáig és sorra elképzelni őket, az agya
üresen működött; olyankor fáradt szemhéját végigsimította az ujjaival, mintha
csak a szemüvegét akarta volna megtisztogatni, s egészen abbahagyta a
gondolkodást. Voltak azért ebben az egyetemes ismeretlenségben bizonyos
olyan, időnként felbukkanó elfoglaltságok is, amelyeket Odette úgy-ahogy vagy
távoli rokonaival, vagy egykori barátaival kapcsolt egybe, és mivel ő
legtöbbnyire csak ezeket emlegette, mint a Swann-nal való találkozás akadályait,
Swann mintegy Odette életének szükséges, határozott keretét látta bennük. A
miatt a hangsúly miatt, amellyel Odette néha-néha kijelentette Swann előtt: „ez
az a nap, mikor a barátnőmmel a Lóversenytérre megyek”, ha Swann betegnek
érezte magát s arra gondolt: „talán eljön hozzám”, hirtelen eszébe jutott, hogy
épp ez a nap a lóverseny napja, s így szólt magában: „Nem, nem, dehogy kérem,
hogy jöjjön, előbb is gondolhattam volna, hisz ma megy a barátnőjével a
Lóversenytérre. Maradjunk csak a lehetséges mellett; mért járassuk le magunkat
azzal, hogy előre megtagadott, elfogadhatatlan dolgokat kérjünk.” S Odette-nak
e kötelességét, hogy a Lóversenytérre menjen, s amely előtt Swann úgy
meghajolt, nemcsak megmásíthatatlannak vélte; ez a szükségessége, amellyel át
volt itatva, még azt is elfogadhatóvá s törvényessé látszott tenni, amit közelről-
távolról kapcsolatba lehetett hozni vele. Ha Odette például viszonozta az utcán
egy ismeretlen férfi köszöntését, Swann féltékeny faggatásaira olyan módon
válaszolt, hogy az ismeretlen létét ezekkel a többször emlegetett nagy
kötelességeivel kötötte össze; és ha például azt mondta: „Ez az úr ott volt a
barátnőm páholyában, akivel, tudod, a lóversenyre járok”, e magyarázat
egykettőre eloltotta Swann gyanúit, aki természetesen magától értetődőnek
találta, hogy ez a bizonyos barátnő másokat is meghívjon a páholyába, bár igaz,
hogy sose próbálta, se nem tudta elképzelni őket. Ó, hogy szerette volna
megismerni ezt a lóversenytéri barátnőt, hogy örülne, ha meghívná őt is Odette-
tal együtt a páholyába! Mily könnyen odaadta volna minden fényes
összeköttetését egyetlen oly teremtésért, aki gyakran van Odette-tal, nem bánja,
ha csak bolti lány vagy manikűrös kisasszony is! Nagyobb parádét csapna értük,
mint igazi királynőkért. Hisz nem tőlük kapná-e, azzal, amit Odette-nak az
életéből tartalmaznak, az egyetlen hatékony csillapítót szenvedéseire? Mily
boldogan töltené napjait e kisembereknél, akikkel Odette jó viszonyban maradt
érdekből vagy igazi egyszerűségből. Mily szívesen menne lakni egy-egy ily
szennyes és irigyelt ház ötödik emeletére, ahova Odette sose viszi őt el, s ahol,
hogyha együtt lakna az egykori kis varrónővel, akit a látszat kedvéért
kedvesének is elfogadna, majdnem mindennap fogadhatná Odette látogatását. E
majdnem népi városrészekben mily örömmel élne véges-végig, szerényen és
megvetendőn, de békén, de nyugodtan, de boldogan.
Némelykor még megtörtént, hogy ha Odette Swann-nal találkozott, s oly
valaki jött feléje, akit Swann maga nem ismert, Odette arcán ugyanaz a
szomorúság vonult végig, amelyet Swann akkor látott rajta, mikor Forcheville
jelenlétében volt fenn nála látogatóban. De ez ritkábban fordult elő; mert az
olyan napokon, amikor minden teendője s a világ nyelve ellenére Odette
mégiscsak eljött Swannhoz, magatartásában ezúttal főképp a biztonság
uralkodott: nagy ellentét, ki tudja, öntudatlan megtorlás tán, esetleg természetes
visszahatás azzal a félénk elfogultsággal szemben, amelyet régen, eleinte, Swann
közelében érzett, sőt, még tőle távol is, amikor így kezdett egy levelet: „Kedves
barátom, úgy remeg a kezem, hogy alig tudom a tollat fogni” (legalábbis ezt írta,
s valami ebből az izgalomból talán mégiscsak őszinte volt, hogy azután
megpróbálta nagyobbnak mutatni, mint amilyen). Swann akkor még tetszett
neki. Az ember csak önmagáért, csak azokért remeg, akiket szeret. Amikor a
boldogságunk nincs már többé a kezükben, micsoda nyugalmat, könnyűséget,
bátorságot érzünk a közelükben! Ha szólt hozzá, ha írt néki, most már nem
használta többé azokat a szavakat, amelyekkel azt az illúziót próbálta magában
táplálni, hogy Swann az övé, keresve az alkalmakat, hogy „enyémet”,
„magamét” mondhasson, ha Swannról volt szó: „Maga az enyém, az én javam,
ez a mi barátságunk illata, ezt megőrzöm”, s amikor a jövőről s még a halálról is
úgy szólt, mint ami egyet jelent mindkettőjüknek. Ebben az időben, bármit
mondott is Swann, Odette rajongva így felelt: „Maga, maga sose lesz olyan, mint
a többiek”; elnézte Swann hosszúkás, kissé már kopaszodó fejét, amelyről azok,
akik tudták, micsoda sikerei voltak néki, ilyen módon gondolkodtak: „Igaz, nem
szabályos szépség, de micsoda elegancia: ez a fölfelé fésült haj, ez a monokli, ez
a mosoly!” – s talán inkább arra vágyva, hogy jobban ismerhesse Swannt,
mintsemhogy a szeretője legyen, így szólt hozzá:
– Ha tudnám, mi van ebben a fejben!
Most viszont Swann minden szavára így válaszolt, néha bosszús, néha meg
elnéző hangon:
– Ó, már látom, sose leszel olyan, mint a többiek!
El-elnézte Swann fejét, amely pedig csak egy kissé idősebb lett a gondoktól
(de amelyről most mindenki azt gondolta, ama képesség révén, amely egy
zenemű szándékait a program olvasása után, és egy gyermek hasonlatosságát a
szülők ismerete után fedezi fel: „Nem mondom, nem éppen csúnya, de
nevetséges: ez a monokli, ez a mosoly, ez a fölfelé fésült haj!”; amikor a
képzelet, kellő sugalmazás után, határozottan látni véli azt a szellemi
határvonalat, amely alig pár hónap múlva egy szerencsés szerető fejét a
felszarvazottétól elválasztja) és azt mondta:
– Ó, hogyha meg tudnám változtatni, józanabbá tenni ezt a fejet!
És Swann, aki mindig hajlandó volt elhinni, amire vágyott, hogyha Odette
bánásmódja helyet adott a kedvezőbb feltevésnek, mohón vetette magát e szóra:
– Megteheted, ha akarod – válaszolta.
S próbálta megmutatni néki, milyen nemes feladat lenne, ha megnyugtatná,
irányítaná, dolgoztatná a barátját, oly feladat, amelyre akárhány nő szívesen
vállalkozna, bár igaz, hogy az ő kezükben Swann ezt csak a szabadsága
tapintatlan s tűrhetetlen eltulajdonításának nézte volna. „Hogyha nem szeretne
kissé – mondta ilyenkor magában –, nem is kívánná, hogy megváltozzam.
Viszont ahhoz, hogy megváltozzam, többször kéne látnunk egymást.” Így még a
korholásában is az érdeklődés, sőt talán a szerelem bizonyítékát látta; s valóban,
Odette mostanában oly kevés ily bizonyságot adott, hogy már a tilalmait is
kénytelen volt ilyennek nézni. Egyik nap Odette kijelentette, hogy nem szereti
Swann kocsisát, ki tudja, nem izgatja-e őellene, s különben is nem oly pontos és
nem oly alázatos, mint kellene, Swann-nal szemben. Érezte, Swann szeretné
hallani tőle: „Ne gyere többet ide vele”, ahogyan akár egy csókot szeretett volna
Odette-tól. S mivel épp jókedvében volt, meg is mondta; Swann boldog volt.
Este, Charlusszal beszélgetve, akivel, ritka enyhületként, nyíltan szólhatott
Odette-ról (mivel most minden egyes szava, még ha olyanokkal volt is, akik nem
ismerhették Odette-ot, valahogy mindig őrá tért vissza), ezt mondta néki:
– Mégiscsak azt hiszem, hogy szeret; olyan kedves mostan hozzám s biztosan
nem közömbös néki, amit teszek.
És ha Odette-hoz menet egy barátja, akit egy darabig magával vitt, a kocsiban
így szólt hozzá: „Nini, nem a dózse ül a bakon?” – mily bánatos örömmel felelt
néki ilyenkor Swann:
– Ó, bizony nem! Neked megsúghatom, hogy ha a rue La Pérouse-ba megyek,
a dózsét nem szabad magammal vinnem. Odette nem szereti a dózsét, azt
mondja, nem hozzám való; mit csináljak, hisz ismered a nőket! Szóval tudom,
hogy ez bántaná. No hiszen, csak Rémivel jönnék! Lenne is ám mit hallanom!
Ez a közönyös, szórakozott, ingerlékeny magatartás, Odette-nak ez az új
bánásmódja bizonyosan igen fájt Swann-nak; azonban nem ismerte a
szenvedését; mivel Odette napról napra, fokonként hidegült el az irányában,
akkor mérhette volna csak fel a változás mélységét, hogyha összehasonlítja a
mostani Odette-ot a régivel. De épp ez a változás volt az ő mélységes, titkos
sebe, amely folyton égette, s ha érezte, hogy gondolatai nagyon is közel érnek
hozzá, azonnal másfelé terelte őket, nehogy még inkább szenvedjen. Néha ugyan
mondta elvont módon: „Volt idő, mikor jobban szeretett”, de ezt az időt sose
idézte fel. Mint ahogy a dolgozószobájában volt egy fiókos szekrénye, amelyet
iparkodott meg se látni, s hogy kikerülje, mindenkor más irányba kanyarodott,
kimenetkor és bejövetkor, mivel annak a fiókjába zárta azt a krizantémot,
amelyet Odette-tól kapott, amikor először hazakísérte, s azokat a leveleket, ahol
ezeket írta néki: „Mért nem feledte itt a szívét is, azt nem adtam volna vissza”,
és: „Bármikor volna szüksége rám, éjjel, nappal, minden órában, csak egy jelt
várok, és akár az életemet is magának adom” – ugyanígy a bensőjében szintén
volt egy homályos hely, ahová sose engedte közeledni a gondolatait, s inkább
egy hosszú okfejtés kerülőjét tétette velük, csak hogy ne menjenek el odáig: ezen
a helyen élt ugyanis a boldog napok emléke.
De ez az óvatos okossága mégiscsak cserbenhagyta egy este, amikor
társaságba ment.
Saint-Euverte márkiné estélyén volt, az utolsón ez évben azok közül, ahol
elejétől végig olyan művészek szerepeltek, akiket aztán a márkiné jótékony
hangversenyein is felléptetett. Swann, aki szeretett volna elmenni valamennyire,
csak sose tudta rászánni magát, épp erre az utolsóra készült, mikor Charlus báró
jött hozzá; a báró mindjárt ajánlkozott, hogy szívesen vele tart, ha persze a
társaságában Swann nem unatkozna úgy a márkinénál, és ha addig, míg vele
van, nem érezné magát oly szomorúnak. De Swann így válaszolt néki:
– Nem hiszi, mennyire örülök, ha magával lehetek. De a legnagyobb örömöt
mégiscsak azzal szerezné nekem, ha felnézne Odette-hoz. Hisz tudja, mily jó
hatással van rá. Azt hiszem, ma sehova sem megy, hacsak a régi varrónőjéhez
nem, s bizonyosan örülne, ha maga is elkísérné. De biztos, hogy mostan még
odahaza találja. Próbálja mulattatni kissé, s beszéljen vele okosan. Talán meg is
egyezhetnének valami neki tetsző dologban holnapra, amin aztán mind a hárman
részt vehetnénk. Próbálja előkészíteni a nyárra, nem volna-e kedve valamire,
mondjuk, egy hajóútra hármasban, mit tudom én? Ma este már nem hiszem,
hogy látom; de ha Odette kívánná, vagy maga találna rá módot, üzenjen éjfélig
Saint-Euverte-néhez, utána meg énhozzám. Köszönök mindent, amit értem tesz,
hisz tudja, mily hálás vagyok érte.
A báró megígérte néki, hogy kívánsága szerint fog cselekedni, de előbb a
kocsiján még elvitte a Saint-Euverte-palotáig, ahova Swann azzal a
megnyugvással érkezett, hogy Charlus báró ezt az estét a rue La Pérouse-ban
fogja tölteni, ugyanakkor azonban bánatos közönnyel mindazzal szemben, ami
nem vonatkozott Odette-ra, különösen magukkal a nagyvilági dolgokkal
szemben, amelyeknek ez a közöny a céltalan, magukért való dolgok báját
kölcsönözte. Ahogy kiszállt a kocsiból, s látta a ház életének azt a kirakatos
részét, amellyel a háziasszonyok ily parádék alkalmával próbálnak kedveskedni
a vendégeiknek, amikor is iparkodnak tiszteletben tartani a jelmezek és díszletek
igazságát – Swann örömmel szemlélte Balzac „tigriseinek”[115] örököseit, a
groom[116]-okat, akik, mint az uraságok sétáinak kísérői, kabátban, kalapban,
kinn álldogáltak a palota előtt, vagy pedig az istállók környékén, éppúgy, mintha
a kertészeket a virágágyak köré terelnék. Azt a sajátos hajlamát, hogy
hasonlóságot keressen egyfelől az élőlények, másfelől a múzeumi arcképek
között, ezúttal is gyakorolhatta, de állandóbb és általánosabb módon; most, hogy
eltávolodott tőle, maga a nagyvilági élet mutatkozott úgy előtte, mint egy
képsorozat. Az előcsarnokban, ahova régen, mikor még nagyvilági úr volt,
felöltőben szokott belépni, hogy aztán frakkban menjen a szalon felé, de anélkül,
hogy tudta volna, mi történik itt elöl, mert hisz abban a pár pillanatban egyrészt
még arra az ünnepre gondolt, amelyet éppen otthagyott, másrészt arra a másikra,
ahova majd bevezetik, most először vette észre a nagy termetű lakájok szétszórt,
remek és tétlen falkáját, akik itt-ott a díványokon és a ládákon aludtak, de
egyszerre felébredtek a kései vendég érkezésekor, felemelték nemes, éles,
agárszerű arcélüket, fölkeltek és összefutva karéjba álltak Swann köré.
Egyikük, erősen vad külsejű és meglehetősen hasonló egyes, kínzást ábrázoló
reneszánsz képek hóhérjához, könyörtelen ábrázattal közeledett Swann felé,
hogy elszedje a ruhadarabjait. De tekintete acélkeménységét mintegy
kiegyenlítette cérnakesztyűjének a simasága, s ahogy Swannhoz közeledett, úgy
látszott, lenézi a személyét, azonban respektálja a kalapját. Feszes kesztyűje
valósággal aprólékossá tette a gondosságát, s gyöngéd figyelme majdnem
meghatóvá erőteljes külsejét. A kalapot egyik új és félénk segédjének adta át, aki
dühös és kapkodó tekintetével fejezte ki az ijedelmét, s izgalmában olyan volt,
mint egy foglyul ejtett állat a szelídítés első óráiban.
Pár lépésre egy hatalmas, egyenruhás óriás álmodozott, mozdulatlanul,
szoborszerűen és teljesen haszontalanul, mint az a pusztán dísznek való harcos,
akit Mantegna legvadabbul gomolygó képein lehet látni, ahogy pajzsára
támaszkodva ábrándozik, míg mellette rohanvást ölik egymást az emberek; ez is,
társaitól távol, akik Swann körül szorgoskodtak, éppoly elszántnak látszott arra,
hogy nem törődik a jelenettel, amelyet csak messziről nézett tengerszín és
kegyetlen szemével, mintha csak a betlehemi Kisdedeknek a lemészárlását vagy
Szent Jakab vértanúságát nézné. Mintha csak ő is ahhoz a már kihalt fajhoz
tartozott volna, amely tán nem is létezett soha, csak San Zeno oltárképén s az
Eremitani freskóin[117], ahol Swann közelről látta, s ahol most is álmodik – s
amely egy görög szobornak a megtermékenyüléséből származhatott, akár a
Mester egy páduai modelljétől, akár Dürer egy szász harcosától. S rőt szín és
természettől göndör, de hajkenőccsel leragasztott hajának a fürtjei éppoly tág
gyűrűkben hullámoztak, mint a görög szobroké, amelyeket a mantuai festő
állandóan tanulmányozott, s amelyek, igaz, a teremtésből csak az embert
mintázzák, de egyszerű formáikban oly dús változatosságot fejtenek ki s
olyannyira igénybe veszik az egész eleven természetet, hogy egy-egy szobor
hajzata, fürtjei éles hegyeivel és sima göngyölődésével vagy pedig a hajfonatok
háromszoros és virágzó koronájával olyan, mintha egyszerre tengerifüvet,
galambfészket, jácintból font homlokszalagot s kígyószövedéket ábrázolna.
Más lakájok, ugyancsak óriások, egy roppant lépcső fokain álltak, amely az ő
ragyogó, mozdulatlan és márványszerű jelenlétükkel a Palazzo Ducale „óriás
lépcsőjére” emlékeztetett, s amelyen Swann azzal a szomorú gondolattal haladt
felfelé, hogy Odette még sose járt rajta. Viszont ő mily boldogan mászott volna
mostan végig az egykori kis varrónő rossz szagú, sötét s nyaktörő emeletein,
akinek a zugolyában, odafenn az „ötödiken”, oly örömmel fizetné meg,
drágábban, mint egy operai páholybérletet, azt a jogot, hogy ott tölthessen
minden oly estét, mikor Odette is eljön, de még a többi estét is, csak hogy
beszélhessen róla, csak hogy együtt élhessen azokkal, akikhez Odette eljár,
amikor ő nem lehet ottan s akik, éppen emiatt, mintha kedvese életéből valami
mélyebb, titokzatosabb s elérhetetlenebb valóságot rejtegetnének. Mialatt a volt
varrónő e bűzös és kívánatos lépcsőházában, cselédlépcső nem lévén, esténként
minden ajtó előtt ott látható a lábtörlőn egy piszkos és üres tejeskanna, itt, ebben
a gyönyörű és megvetett lépcsőházban, ahol Swann lépked e percben,
mindkétfelől, más-más magasságban, mindegyik bemélyedés előtt, a házmester
fülkéjénél, vagy egy-egy lakásrész bejárójánál – mint a belső szolgálat s a
vendégeknek járó hódolat képviselői – egy kapus, egy udvarmester és egy
ezüstneműs tisztelgett (mindnyájan derék kispolgárok, akik a hét többi napján
majdnem függetlenül élnek a maguk kis hatáskörében, odahaza vacsoráznak,
akárcsak a kis szatócsok, s holnap talán már egy orvos vagy nagyiparos polgári
szolgálatában szorgoskodnak) s vigyázva, hogy ne felejtsék, amit a lelkükre
kötöttek, mielőtt rájuk adták volna ezeket a fényes köntösöket, melyeket ritkán
vettek csak fel, s amelyekben nem érezték magukat egészen otthonosan – úgy
álltak bejárójuk íve alatt, pompázón s mégis népies kedvességgel, mint a szentek
az ő templomfülkéikben; s egy roppant portás, úgy öltözve, mint egy templomi
sekrestyés, botjával ütötte a padlót minden egyes vendég érkezésekor. Fenn, a
lépcsőház magasán, ahova Swannt fokról fokra egy halvány arcú inas kísérte,
szalaggal átfont varkoccsal a hátán, mint egy goyai egyházfi vagy mint egy
vígjátéki jegyző, Swann egy íróasztal elé került, ahol a lakájok, mint a jegyzők
mindenféle hosszú lajstrom előtt, fölkeltek s beírták az ő nevét is. Átment egy
kis előcsarnokon, amely – mint bizonyos szobák, ahol egyetlenegy műtárgy ád
mind nevet, mind tartalmat a szándékosan meztelen helyiségnek – mindjárt,
ahogy belépett, egy őrt álló katona értékes Cellini-képmását[118] utánzó ifjú
lakájt mutatott néki, könnyedén előrehajló testtel s piros színű gallérja felett
talán még pirosabb arccal, amelyből szinte patakokban áradt a tűz, a félénkség és
a szolgálatkészség, s aki szinte átszúrva heves, ijedt és vigyázó tekintetével a
zeneszalon előtt függő hímzett Aubusson-kárpitokat[119], olyan volt katonás
merevségével vagy természetfölötti hitével, a vészhír allegóriája, a várakozás
megtestesülése, a készülődés emlékműve gyanánt, mintha csak, angyal vagy
őrtálló egy bástya vagy egy székesegyház tornyán, az ellenség megjelenését,
vagy az ítélet óráját kémlelgetné. Most már Swann be is léphetett a
hangversenyterembe, amelynek az ajtaját láncdíszes ajtónálló nyitotta ki,
mégpedig oly mély meghajlással, mintha egy város kulcsait nyújtaná át. De
Swann arra a házra gondolt, ahol, ha Odette megengedte volna, mostan ő is ott
lehetne, s a lábtörlőn az üres tejeskanna hirtelen felmerült emlékképe egyszerre
összeszorította a szívét.
Odabenn a teremben egyszeriben átélte a férfiúi csúnyaság benyomását,
mikor, a függönyökön túl, a cselédség látványát felváltotta a vendégeké. De még
ez arcok csúfsága is, melyeket pedig oly jól ismert, szinte újnak tetszett néki,
mióta a vonásaik már nem gyakorlati jelek voltak – oly személyek felismerésére,
akik eddig a számára egy csomó elérendő élvezetet, kikerülendő unalmat vagy
kötelező udvariasságot jelentettek –, hanem, a maguk önállóságában, csak
esztétikai kapcsolatokon alapultak. S ezeknél a férfiaknál, akik közé most
beszorult, még a monoklijaik sem egyforma szokást jelentettek (majdnem
mindegyiknek volt, s régebben Swann csak azt mondhatta volna, hogy monoklit
hordanak), hanem szinte mindegyiken egyéni vonásnak látszottak. Talán mert
Bréauté márkiban és Froberville tábornokban, akik a bejárónál beszélgettek,
csak egy festmény két figuráját látta, holott mindketten sokáig hasznos barátai
voltak (ők ajánlották a Jockey-ba s ők segédkeztek a párbajaiban) – a tábornok
monoklija, amely úgy volt a szemhéjára nyomva, akárcsak egy gránátszilánk
ordináré, sebforradásos és diadalmas arcában, a homloka közepén, mint a
Küklopsz fél szeme, olyannak tetszett Swann előtt, mint egy szörnyűséges seb,
amely csak dicsőségére válik, ha kapta, de illetlenség, ha mutogatja; Bréauté
meg, aki csak parádéból tette hozzá, de csak ha társaságba ment, a gyöngyszürke
kesztyűhöz, a cilinderhez s a fehér nyakkendőhöz, míg otthon ő is, éppúgy, mint
Swann, közönséges szemüveget használt, monoklija hátlapjára, akárcsak egy
természettudományi készítményt a mikroszkóp alá, valami végtelenül apró s
szeretetreméltóságtól bizsergő tekintetet ragasztott, amely szüntelen mosolyokat
küldött a mennyezet magasságának, az ünnepek szépségének, a programok
érdekességének és a frissítők kiválóságának.
– Ni, maga az, de hiszen már ezer éve nem láttuk – mondta Swann-nak a
tábornok, aki látva fáradt vonásait s gondolva, hogy valami komoly baj tarthatta
távol a társaságtól, hozzátette: – De tudja-e, hogy igen jó színben van? – míg
Bréauté másfelé szólt:
– Kedves uram, maga az, ugyan mit kereshet itt? – egy nagyvilági regényíró
felé fordulva, aki éppen akkor csapott monoklit a szeme sarkába, lélektani
kutatásainak s könyörtelen elemzéseinek ezt az egyetlen szervét, s aki Bréauté
kérdésére kényeskedő kiejtéssel s titokzatos és fontoskodó arccal így válaszolt:
– Megfigyelek.
Forestelle márki monoklija kicsi volt és szegélytelen, s mivel állandó s
fájdalmas rángatózásra bírta a szemet, amelybe úgy nyomult be, mint egy ritka
anyagú, érthetetlen jelenlétű s mindenképp fölösleges porcogó – a márki egész
arcának valami melankolikus finomságot kölcsönzött, s a nőket arra indította,
hogy nagy szerelmi bánatokat tulajdonítsanak Forestelle-nek. Saint-Candé
monoklija viszont, amelyet, mint a Saturnust, egy óriási gyűrű övezett, mintegy
nehézkedési központja volt tulajdonosa arcának, amely minden pillanatban e
monokli szerint igazodott, miközben vörös és remegő orra, s húsos és csúfolódó
szája mindenféle fintorral próbált a monokli szellemi sziporkázásáig emelkedni,
amelyet sznob és romlott fiatal nők a világ legszebb tekinteténél is magasabbra
értékeltek, mivel mesterkélt csábokat s válogatott kéjeket ígérgetett; s
ugyanekkor a kerek szemű s harcsafejű Palancy, aki, szintén monoklisan, lassan
úszkált az ünnepi vendégek közt, fel-feltátva olykor a száját, mintha csak
tájékozódni akarna, olyan volt, mintha akváriuma üvegének egy véletlen s talán
jelképes töredékét vinné magával, hogy ezzel a kis résszel jelezze az egészet,
amivel Swannt, a páduai Giotto Bűnei-nek és Erényei-nek csodálóját, arra a
Gonosz-ra emlékeztette, aki mellett egy leveles ág a menedéke körüli
erdőségeket jelképezi.
 Saint-Euverte-né kérlelésére Swann egy kissé előrement, s hogy jobban hallja
Orfeusz áriáját, amelyet egy fuvolás játszott, épp abba a szögletbe ült, ahol,
sajnos, minden kilátásnak két inkább már érett hölgy kínálkozott egymás mellett:
Cambremer márkiné s Franquetot grófné unokanővérek voltak, s ezért minden
estélyen, ahova kézitáskáik és lányaik követték őket, azzal töltötték az időt,
hogy, akár egy pályaudvaron, állandóan egymást keresték, s addig meg nem
nyugodtak, amíg a legyezőjükkel vagy a zsebkendőjükkel két jó helyet meg nem
jelöltek; mivel Cambremernének kevés volt az ismerőse, mindig igen boldog
volt, ha Franquetot-né melléje ült, mert az meg, épp ellenkezőleg, nagyon is
bejáratos volt mindenhová, s éppen olyan elegánsnak, mint eredetinek találta,
hogy előkelő ismerőseit elhanyagolja egy ismeretlen hölgy kedvéért, akivel
közös ifjúkori emlékeiken andaloghatnak. Swann gúnyos és bánatos
figyelemmel nézte őket, ahogy a zongorát hallgatták (Szent Ferencet a
madarakkal, Liszttől), amely a fuvolára következett, és ahogy a zongoraművész
szédületes játékát követték: Franquetot-né szorongva, eszeveszett tekintettel,
mintha a sok billentyű, amin a művész oly fürgén futkározott, megannyi cirkuszi
trapéz volna, ahonnan bármikor leeshet nyolcvan méter magasságból, miközben
oly bámuló s hitetlen tekinteteket vetett a szomszédnőjére, mintha csak azt
mondaná: „Hihetetlen, sose képzeltem volna, hogy egy ember ilyesmire képes”;
Cambremerné meg oly nő módjára, aki komoly zenei nevelést kapott,
metronómmá vált fejével ütve a zenéhez a taktust, oly tág és gyors rezgésekkel
egyik vállától a másikig (azzal a bizonyos lemondó és téveteg tekintettel, amire
csak a féktelen s önuralmát vesztett fájdalom képes, mikor így szól: „Nem
tehetek róla!”), hogy a fülbevalói állandóan beleakadtak a ruharáncaiba, s
hajdísze fekete szőlőit folyton helyre kellett igazítania, de azért a fejmozgását
semmivel se lassította. Franquetot-né másik oldalán, de egy kissé előbbre,
Gallardon márkiné ült, kedvelt ideájáról, vagyis a Guermantes-okkal való
rokonságáról ábrándozva, amiből mind a nagyvilág, mind a maga számára sok
fényt és némi szégyent merített, mivel a legelső Guermantes-ok kissé félvállról
néztek rá, talán azért, mert unalmas, talán azért, mert gonosz volt, talán mert egy
alacsonyabb rangú oldalágból származott, vagy talán minden ok nélkül. Ha oly
valaki mellé került, akit, mint most Franquetot-nét, nem ismert, fájt neki, hogy a
Guermantes-okkal való rokonságának tudata nem nyilatkozhat meg külsőleg oly
látható betűkkel, mint aminők a bizánci templomok mozaikjain találhatók, s
amelyek egy-egy Szent Személy mellett függélyes oszlopokba róják a szentnek
tulajdonítandó szavakat. E pillanatban arra gondolt, hogy eddig még se
meghívást, se látogatást nem kapott fiatal unokahúgától, Laumes hercegnőtől,
aki pedig már hat éve van férjnél. Ez a gondolat haragra, de egyben büszkeségre
is gerjesztette; ugyanis oly sokáig mondta azoknak, akik csodálkoztak, mért nem
látják sosem a hercegnőnél, hogy nem akar találkozni nála Bonaparte
Mathilde[120] hercegnővel, mert ezt sose bocsátaná meg néki az ő ultralegitimista
családja – hogy a végén már ő is azt hitte, ez az oka, semmi más, az ő
távolmaradásának Laumes hercegnőtől. Pedig hát emlékezhetett rá, hányszor
kérte már a húgát, hogy ismertesse meg Mathilde hercegnővel, azonban csak
zavarosan, s különben is rég közömbösítette e kissé megalázó emlékét, s most
így mormogott: „Végre is ne tőlem várja, hogy megtegyem az első lépést, húsz
évvel vagyok idősebb nála.” E belső szózat úgy felüdítette, hogy gőgösen
hátravetette törzséről leváló két vállát, amelyek között a feje majdnem
vízszintesen nyugodott s emlékeztetett egy büszke fácán „ráillesztett” bóbitájára,
mikor az egészet tollastul tálalják fel az asztalon. Pedig hát természettől fogva
zömök volt, férfias és kövér; de a sértések kiegyenesítették, akárcsak azokat a
fákat, amelyek, mivel egy örvény szélén, igen rossz helyzetben születtek,
kénytelenek hátrafelé nőni, hogy megtartsák az egyensúlyukat. S mivel, csak
hogy megvigasztalódjék a Guermantes-okkal szemben való alárendelt helyzetén,
folyton azzal bátorítgatta magát, hogy csak gőgből és elvhűségből látja őket
olyan ritkán, a végén ez a gondolat egész testét átformálta, s valami nemes
magatartást kölcsönzött a termetének, amit a polgárasszonyok arisztokrata
vonásnak néztek, s ami olykor futó vágyat keltett a nagyurak fáradt tekintetében.
Ha oly módon elemezték volna Gallardonné társalgását, hogy fölmérik benne
minden szónak ritkább vagy gyakoribb alkalmazását, s abból próbálják kitalálni
egy titkos nyelvezetnek a kulcsát, könnyen megállapíthatták volna, hogy még a
legmindennapibb kifejezést se használta oly sűrűn, mint azt, hogy „rokonaimnál,
Guermantes-éknál”, „nagynénémnél, Guermantes-nénál”, „Elzéar de
Guermantes egészsége”, „húgomnak, Guermantes-nénak a páholya”. Ha egy
híresebb személyiség került szóba előtte, azt felelte, hogy jóllehet nem ismeri
személyesen, már ezerszer találkozott vele nagynénjénél, Guermantes-nénál –
ezt azonban olyan fagyos s olyan tompa hangon mondta, hogy ha ő az illetőt
nem ismerte személyesen, ennek oka természetesen csak az a makacs és
kiirthatatlan elvhűség lehet, amelynek már az eszméje is azonnal hátrahajlította a
vállát, mintha csak egy olyan létrát érzett volna a háta mögött, amelyre a
tornatanárok azért fektetik a növendékeiket, hogy jobban fejlődjék a mellkasuk.
Laumes hercegnőt Saint-Euverte-nénél úgyszólván senki se várta, és lám, ide
mégiscsak eljött. Hogy ne lássék, mintha éreztetné a fensőbbségét egy oly
szalonban, ahova csak leereszkedésből jött el, még ott is összevonta a vállát,
ahol se a tömeget nem kellett néki átszelni, se pedig valaki mást maga mellé
engedni; szándékosan a háttérben maradt, mint aki azt mondja, ott is jó, mint egy
király, aki beáll a sorba a színházi bejárat előtt, míg aztán a hatóság nem értesül,
hogy ő ott van; s hogy ne jelezze a jelenlétét s ne tegyen úgy, mintha külön
elbánást kérne, a tekintetét egyszerűen vagy a szőnyeg mintájára, vagy a saját
szoknyájára függesztette, s állva maradt azon a helyen, amelyet a
legszerényebbnek nézett (s ahonnan, tudta előre, Saint-Euverte-né örömkiáltása
azonnal kiragadja, ha észreveszi), éppen Cambremerné mellett, akit azonban
nem ismert. Zenerajongó szomszédnője arcjátékát figyelte, de nem utánozta. Ha
már egyszer eljött öt percre Saint-Euverte-né szalonjába, szívesen mutatkozott
volna a lehető legszeretetreméltóbbnak, csak hogy ez az udvariassága mindjárt
duplán számítson. Azonban természeténél fogva gyűlölte azt, amit „túlzásnak”
hívott, s igyekezett kimutatni, hogy az ő körük „stílusa” nem tűri meg az ilyen
„tüntetéseket”; másfelől azonban ez a modor mégiscsak izgatta egy kissé, annak
a félénkséggel vegyes utánzó szellemnek a révén, amely egy mégoly alsórendű,
de nékik új környezetben a legöntudatosabb embereken is erőt vehet. A hercegnő
tűnődni kezdett, hogy vajon ez a heves mozgás nem szükséges kísérője-e a
zongorán játszott darabnak, hogy talán csak a tőle ismert muzsikával nem fér
össze, s hogyha mozdulatlan marad, nem mutat-e meg nem értést magával a
zeneművel, s illetlenséget a háziasszonnyal szemben; s hogy legalább
megközelítőleg, de mégiscsak kifejezze ezeket az ellentmondó érzelmeket, hol
beérte azzal, hogy megigazította a vállszalagját, vagy pedig megtapogatta kedves
és egyszerű fejdíszét, a szőke fürtjei közé tűzött gyémántporos korall- és
zománcgömböket, miközben szenvedélyes szomszédnőjét hideg kíváncsisággal
vizsgálgatta, hol pedig a legyezőjével ütötte egy-egy percig a taktust, de hibásan,
hogy még itt is mutassa a függetlenségét. Amikor a zongoraművész befejezte a
Liszt-darabot, s belekezdett egy Chopin-prelűdbe, Cambremerné ellágyulva
mosolygott Franquetot-néra, hogy egyrészt a hozzáértésére, másrészt a múltra
célozzon. Fiatal lány korában ő is tanulta simogatni Chopinnak e kanyargó,
végtelen és hattyúnyakú dallamait, amelyek oly szabadok, oly hajlékonyak, oly
tapinthatók, amelyek a helyüket előbb az indulás irányán kívül keresik és
próbálgatják, messze ettől az indulástól, még messzebbre attól a ponttól, ahova
remélhetjük, hogy elérnek, s amelyek azért játszadoznak ebben a szeszélyes
kitérőben, hogy aztán annál határozottabban, megfontoltabban, pontosabban,
akárcsak egy kristályra, amely a sikoltásig visszhangzana, üssenek egyenesen a
szívünkre.
Vidéki családjában nevelődve, amelyhez nem sok vendég járt, s amely tán
bálokba se igen vitte, kastélyuknak magányában az a mámor éltette, amelyet e
képzelt párok lassított, majd sebesebb tánca keltett benne, s amikor, mint a
virágokat, elszórta e párokat s otthagyva a bált egy percre, kibámult a tópartra, a
szélingatta fenyők közé, hirtelen, egészen másként, mint ahogyan álmainkban a
földi szeretőket látjuk, egy karcsú fiatalember jött felé, fehér kesztyűsen, kissé
éneklő, idegen, szinte hamis hanggal. De ma már e muzsika divatjamúlt
szépsége szinte megfakultnak látszik. A hozzáértők pár éve nem szeretik, az ő
szemükben elvesztette mind a báját, mind a becsületét, s még a rosszízlésűek is
csak közepes s be nem vallott örömöt találnak benne. Cambremerné lopva
hátranézett. Tudta, hogy fiatal menye (aki csupa tisztelet volt férje családjával
szemben, kivéve a szellem terét, mivel még görögöt s harmónia-ismeretet is
tanult, különbnek érezte magát mindenkinél) mélységesen megveti Chopint s
egyenesen szenved, ha játszani hallja. De távol e Wagner-imádó hölgy szigorú
ellenőrzésétől, aki messzebb, vele egykorú hölgyek társaságában ült,
Cambremerné átengedte magát legkellemesebb benyomásainak. Laumes
hercegnő ugyanígy érzett. Jóllehet nem volt természetes zenei hajlandósága,
tizenöt évvel azelőtt kitűnő zongoraleckéket kapott a Faubourg Saint-
Germainnek egy lángelméjű zongoratanárnőjétől, aki, mikor élete végén teljes
nyomorúságra jutott, hetvenéves korában újra leckéket kezdett adni egykori
növendékei leányainak és unokáinak. Ez az asszony ma már halott. De
módszere, remek zengzete olykor ma is újjászületik tanítványainak ujjai alatt,
néha még olyanoknál is, akik azóta egyébként közepes teremtésekké váltak,
abbahagyták a muzsikát s fel se nyitják a zongorájukat. Így hát a hercegnő
szakértőleg bólogathatott a fejével s alaposan értékelhette a zongoraművész
játékmódját, annál is inkább, mert hisz ma is kívülről ismerte e prelűdöt. A
megkezdett dallam vége szinte magától énekelt az ajkán. „Az ilyesmi mindig
szép” – suttogta dupla s-sel az első szóban, ami nála a gyengédséget jelentette s
ami az ajkát, mintegy virág módra, oly romantikusan súrolta, hogy mindjárt s
szinte ösztönösen a tekintetét is eszerint hangolta, amelyet most valami
bizonytalan érzelmesség fátyolozott. Ugyanakkor Gallardonné most is még azon
bosszankodott, hogy oly ritkán találkozhat unokahúgával, Laumes hercegnővel,
mert egy jó leckét kívánt adni néki azzal, hogy nem felel majd a köszönésére.
Nem tudta, hogy a hercegnő is ott van. De ahogy Franquetot-né félrefordult,
azonnal felfedezte a grófné mögött. Rohant is mindjárt feléje, félretolva
mindenkit; de mivel szerette volna megőrizni gőgös és fagyos arckifejezését,
hogy mutassa mindenkinek, mennyire nem óhajt jó viszonyban lenni Mathilde
hercegnő barátnőjével s mennyire nem köteles előzékenykedni azzal, aki nem is
„kortársa”, míg másfelől e gőgöt és tartózkodást egyensúlyozni akarta pár oly
szóval, ami igazolja e léptét, s társalgásra kényszerítse Laumes hercegnőt –
amikor húga elé ért, kemény arccal s olyan módon nyújtva a kezét feléje, mintha
a névjegyét nyújtaná, így szólt hozzá: „Hogy van a férjed?”, ugyanolyan aggódó
hangon, mintha a herceg komolyan beteg lenne. A hercegnő nevetni kezdett, ami
az ő egyéni szokása volt, s aminek egyrészt az volt a célja, hogy mutassa a
többieknek, mennyire nem törődik Gallardonnéval, másrészt, hogy csinosabbnak
lássék, mivel így a vonásai friss szája és fényes tekintete köré csoportosultak.
– A lehető legjobban! – válaszolta nénjének.
És még mindig nevetett. De Gallardonné kiegyenesedve s megint fagyos képet
vágva, bár még mindig nyugtalankodni látszott a herceg állapota miatt, így
folytatta:
– Oriane, kérlek (mire Laumes hercegnő csodálkozva s mosolygósan nézett
egy láthatatlan harmadikra, mintha csak tanúnak hívná, hogy sohase hatalmazta
fel Gallardonnét az ily bizalmaskodásra), nem jönnél hozzám egy percre holnap
este, s nem hallgatnád meg nálam Mozart klarinétkvintettjét? Szeretném tudni,
tetszik-e neked.
Mintha nem is úgy hívná meg, hanem szívességet kérne, s szüksége volna a
hercegnő véleményére a kvintettről, ahogy egy új szakácsnő ételremekéről
kérdeznők meg egy ínyenc szakavatott értékelését.
– De hisz ismerem ezt a kvintettet, s mindjárt megmondhatom... hogy
gyönyörű!
 – Tudod, a férjem nincs jól a májával... úgy örülne, ha láthatna téged – kezdte
újra Gallardonné, s most már a hercegnő felebaráti kötelességévé akarta tenni,
hogy eljöjjön az estélyére.
A hercegnő nem szívesen mondta meg az embereknek, hogy nem akar
elmenni hozzájuk. Mindennap írt s nem is egy sajnálkozó levelet, hogy – például
anyósa váratlan látogatása, sógorának meghívása, egy operaelőadás vagy egy
kirándulás miatt – nem mehet egy oly estélyre, amelyre nem is gondolt, hogy
elmenjen. Így aztán sok embernek szerezte meg azt a boldog hitet, hogy közéjük
számítja magát, hogy szívesen lett volna náluk, de hát megakadályozták benne
hercegi elfoglaltságai, amelyek, versengve mintegy ezekkel az estélyekkel,
büszkévé tették a vendéglátókat. Amellett mivel a Guermantes-ok elmés köréhez
tartozott, ahol még élt az a közhelytől és szokványtól irtózó könnyed szellem,
amely Mérimée-től származik – s amelynek utolsó kifejezése talán Meilhac és
Halévy színdarabjaiban található – ezt a szellemet átmentette társasági
érintkezéseibe, de még udvariasságába is, amely mindig igyekezett tárgyilagos
és pontos lenni s az egyszerű igazsághoz közeledni. Egy háziasszonynak például
nem részletezte hosszasan, hogy mennyire szeretne elmenni az estélyére;
kedvesebbnek tartotta, ha néhány kis részletről beszél, mintha csak azoktól
függne, hogy elmehet-e hozzá vagy sem.
– Nézd csak – mondta Gallardonnénak –, holnap egy barátnémhoz kell
mennem, aki már rég lefoglalta ezt a holnapi estémet. Ha színházba megyünk
vele, a legjobb akarattal sem juthatok hozzád, de ha nála maradok, akkor, mivel
egyedül leszünk, talán még idejében otthagyhatom.
– Nézd csak, itt a barátod, Swann.
– Igazán? Ez a drága Charles, nem is tudtam, hogy ő is itt van, jaj, csak
észrevenne már.
– Furcsa – mondta Gallardonné –, hogy még az öreg Saint-Euverte-néhez is
eljön. Ó, tudom, hogy okos ember – tette hozzá, s ezzel a szóval azt akarta
mondani, hogy nagy intrikus –, de hát sebaj, legalább egy zsidót is lehet látnunk
két érsek húgánál és sógornőjénél!
– Szinte szégyellem bevallani, de én ezt nem találom felháborítónak – felelte
Laumes hercegnő.
– Tudom, hogy kitért, sőt nemcsak ő, hanem már a szülei is meg a nagyszülei.
De azt mondják, hogy a kitértek jobban ragaszkodnak a hitükhöz, mint mások,
hogy csak képmutatás az egész, igaz?
– Sajnos, nincs tapasztalatom e téren.
A zongoraművésznek két Chopin-darabot kellett játszania, s mihelyt befejezte
a prelűdöt, azonnal egy polonézbe fogott. De mióta Gallardonné figyelmeztette a
húgát Swannra, még a feltámadt Chopin is hiába játszotta volna minden művét,
Laumes hercegnő ezután mégsem őrá ügyelt volna, ő ugyanis az emberiség két
feléből ahhoz a félhez tartozott, amelyet nem az ismeretlenek, hanem az
ismerősök érdekelnek. Amint ez gyakran megesik a Faubourg Saint-Germain
hölgyeivel, mihelyt meglátott valakit a maga szokott társaságából, ez minden
más rovására egyszerre lefoglalta a figyelmét, még akkor is, ha nem is volt
semmi mondanivalója az illetőnek. Ettől a pillanattól kezdve csak arra gondolt,
hogy Swann észrevegye, s mint egy szelídített fehér egér, amelyet cukorral
csalogatnak, az arcát, melyen a polonéztől függetlenül a jópajtásság ezer kis jele
látszott, csakis abba az irányba fordította, amerre Swann volt, s ha ez
megváltoztatta a helyét, ő is vele párhuzamosan változtatta delejes mosolygását.
– Ne haragudj, Oriane – kezdte újra Gallardonné, akinek sose volt ereje
ahhoz, hogy társadalmi reményeit s egy ragyogó szalon vágyát fel ne áldozza
annak a sötét, pillanatnyi és személyes örömének, hogy valami kellemetlent ne
mondjon –, vannak, akik azt állítják, hogy ez a Swann olyan ember, akit nem
lehet fogadni, igaz?
– De... ezt neked kell legjobban tudnod – felelte Laumes hercegnő –, hisz
százszor is meghívtad, és sohase ment el hozzád.
S otthagyva sértődött rokonát, megint hangosan felnevetett, amivel ugyan
sikerült felháborítani a zenekedvelőket, de egyúttal magára vonta Saint-Euverte-
né figyelmét, aki udvariasságból a zongora mellett maradt, s csak akkor vette
észre a hercegnőt. Saint-Euverte-né annál inkább örült Laumes-né
megjelenésének, mert azt hitte, Guermantes-ban van, apósa betegágyánál.
– Hogyan, hercegnő, hát itt van?
– Igen, egy sarokban ültem s igen szép dolgokat hallottam.
– Micsoda, hát nemcsak most jött?
– Nem bizony, már rég itt vagyok, de ez csak egy percnek látszott és csak
azért hosszúnak, mert nem láthattam a háziasszonyt.
Saint-Euverte-né a maga karszékét akarta átadni a hercegnőnek, de ez nem
fogadta el:
 – Dehogy! Miért? Jó lesz akárhol!
És hogy jobban mutassa nagyúri egyszerűségét, szándékosan egy támlátlan kis
széket választott:
– Ez a párnás szék nagyon megfelel. Legalább egyenesen fogok ülni! Ó,
istenem, megint zajt csapok, a végén még botrány lesz.
De közben a zongorista meggyorsította a játékát, a zenei élvezet tetőfokára
hágott, egy inas frissítőket hozott tálcán s megcsendítette a kanalakat, Saint-
Euverte-né meg, mint minden héten, intett néki, hogy menjen már, de az inas
nem láthatta. Egy újdonsült fiatalasszony, akit otthon kioktattak, hogy fiatal
nőnek nem szabad unott arcot vágnia, örvendezve mosolygott s kereste szemével
a háziasszonyt, hogy a tekintetével hálálkodjék ez ünnepért, s e meghívás
„kedves gondolatáért”. Pedig, bár nyugodtabban, mint Franquetot-né, ő is
izgalommal figyelt a zeneműre; de az ő izgalmának az oka nem a zongorista
volt, hanem a zongora, amelyen a gyertyatartó minden fortissimóra
megremegett, s félő volt, ha már nem gyújtja meg az ernyőt, de foltot ejthet a
paliszanderfára. Végül is már nem bírta tovább s felrohanva a zongora
dobogójának két lépcsőfokán, odaugrott, hogy lekapja a gyertyatartót. De
alighogy hozzányúlt, egy utolsó akkorddal a darab is befejeződött, s maga a
zongorista is felállt. Mégis, a fiatalasszony merész kezdeményezése, és az ebből
keletkezett rövidke zűrzavar a művésszel, általában kedvező benyomást tett a
társaságra.
– Látta, hercegnő, mit csinált ez a fiatal teremtés? – mondta Froberville
tábornok Laumes hercegnőnek, akit köszönteni jött, és akit Saint-Euverte-né egy
pillanatra magára hagyott. – Érdekes. Talán ő is művésznő?
– Nem, ez a fiatal Cambremerné – felelte szeleburdin a hercegnő, és élénken
hozzátette: – Csak azt mondom, amit hallottam, halvány sejtelmem sincs, kitől; a
hátam mögött azt mondták, hogy Saint-Euverte-né vidéki szomszédai, de azt
hiszem, senki sem ismeri őket. Valószínűleg „falusiak”! Különben nem tudom,
ismeri-e az itteni ragyogó társaságot, de nekem bizony fogalmam sincs ezeknek
a különös embereknek a nevéről. Mit gondol, mivel töltik az idejüket Saint-
Euverte-né estélyein kívül? A háziasszony biztosan zenészekkel, székekkel és
frissítőkkel együtt hozatta őket. Hát nem nagyszerűek ezek a „házhoz szállított
vendégek”? De hogy még van bátorsága hétről hétre iderendelni ezeket a
statisztákat! Káprázatos!
 – No de Cambremer valódi s igen régi családnév – szólt a tábornok.
– Nem vonom kétségbe, hogy régi – felelte szárazon a hercegnő –, de
semmiképp sem szép hangzású – tette hozzá, s az utolsó szót elnyújtotta, mintha
idézőjelben volna, a bosszúság könnyű jeleképpen, ami általános volt a
Guermantes-körben.
– Gondolja? De az asszonyka ennivalóan csinos – mondta a tábornok, s
tovább is egyre Cambremerné felé nézett. – Mi a véleménye, hercegnő?
– Keresi a feltűnést, ezt pedig ilyen fiatal nőnél nem tartom éppen
kellemesnek, mert nem hiszem, hogy a kortársam lenne – felelte Laumes-né (ez
a szó, úgy látszik, közös volt Gallardonéknál és Guermantes-éknál).
De a hercegnő, látva, hogy Froberville tovább is egyre csak Cambremernét
nézi, hozzátette, részben rosszmájúságból a fiatalasszony iránt, részben meg
hogy kedveskedjen a tábornoknak: „Nem kellemes... a férjének! Sajnálom, hogy
nem ismerem, látom, érdekli, s bemutattam volna” – mondta a hercegnő, bár
valószínű, hogy esze ágában se lett volna, ha valóban ismeri a fiatalasszonyt. „El
kell búcsúznom, egy barátnőmnek névnapja van, s gratulálnom kell néki” –
mondta szerény s őszinte hangon, hogy így azt a ragyogó estélyt, amelyre innen
elmenőben készült, unalmas ünnepséggé egyszerűsítse, ahova csak jó szíve és
kötelességérzete vezérli. „Különben is ott találkozom az urammal, Basinnal; míg
én itt vagyok, ő elment azokhoz a barátaihoz, akiket, azt hiszem, maga is ismer, s
akiknek valami hídnevük van: Jéna[121].”
– Igen, kedves hercegnő, de az előbb egy győzelem neve is volt – felelte a
tábornok. – Persze, egy ily vén katonának, mint amilyen én vagyok – tette hozzá
s levette a monokliját, hogy megtörölje, mintha csak egy sebkötést újítana meg a
szemén, miközben a hercegnő ösztönszerűleg másfelé nézett –, a napóleoni
főnemesség, nem mondom, persze hogy más dolog, de hát azért higgye el, az is
szép a maga nemében, hisz ezek az emberek mégiscsak hősökként verekedtek.
– De én tisztelem, becsülöm ezeket a hősöket – mondta a hercegnő kissé
gúnyos hangon –, nem is azért nem megyek ehhez a Jéna hercegnőhöz, csak
egyszerűen azért, mert nem ismerem. Basin ismeri őket, rajong értük. Ó, nem,
dehogy, ne gondoljon rosszra, szó sincs flörtről, nem lehet kifogásom. Bár
hiszen mit használna, ha volna is kifogásom – tette hozzá bánatos hangon, mivel
szinte mindenki tudta, hogy Laumes herceg, amióta elvette elragadó unokahúgát,
kezdettől fogva állandóan csalja. – Nem, nem, erről itt nincsen szó, ezeket az
embereket még régebbről ismeri. Sülve-főve együtt van velük, amit én nagyon
helyesnek tartok. Viszont ha csak arra gondolok, amit a házukról mondott...
Képzelje, minden bútoruk „empire”!
– De hercegnő, ez csak természetes, nagyszüleiktől örökölték őket.
– Igaza van, de emiatt még éppolyan csúnyák is maradhatnak. Nagyon is
megértem, hogy az embernek nem lehetnek szép dolgai, de legalább ne legyenek
nevetséges holmijai. Sajnálom, de semmit se találok nagyképűbbnek,
nyárspolgáribbnak, mint ezt a rettenetes stílust, ahol a fiókos szekrényeken,
akárcsak egy fürdőkádon, hattyúfejes rézcsapok díszlenek!
– De vannak szép dolgaik is, náluk kell lenni, gondolom, annak a híres mozaik
asztalnak, amelyen aláírták a...
– Ah, lehet, hogy vannak nekik történetileg érdekes dolgaik. De szépek már
nem lehetnek... mert szörnyűek! Nekem is vannak ily dolgaim, Basin örökölte
őket a Montesquiou-któl. De én bizony mind a padláson őrzöm, Guermantes-
ban, ahol senki se látja őket. Különben is, nem erről van szó, én is rohannék
hozzájuk Basinnal, szívesen tennék látogatást náluk, a szfinxeik meg a
rézvereteik között, hogyha én is ismerném őket, de hát... nem ismerem őket!
Kiskoromban mindig azt hallottam, nem illik olyanokhoz menni, akiket nem
ismerünk – mondta gyerekes hangsúlyozással. – Csak azt teszem, amire
tanítottak. Ki tudja, mit csinálnának ezek a derék emberek, ha belépne hozzájuk
valaki, akit nem ösmernek? Biztosan nagyon barátságtalanul fogadnának! –
mondta a hercegnő.
S a mosolyát, amelyet ez a feltevés csalt az ajkára, kacérságból még meg is
szépítette azzal, hogy szelíden s álmodozva tekintett a tábornokra.
– Ó, hercegnő, ön is tudja, hogy odalennének az örömtől...
– Dehogy, miért? – kérdezte túlságos élénkséggel Laumes-né, talán mert nem
akarta mutatni, hogy tudja, mért: mivel ő ma Franciaország egyik legelőkelőbb
asszonya, talán azért az örömért, hogy a tábornoktól hallja ezt. – Miért? Hogy is
tudhatjuk? Talán nagyon is kellemetlen lenne nékik. Én nem tudom, engem már
az is untat, ha az ismerőseimet látom, de abba már belebolondulnék, ha azokat is
kéne látnom, akiket nem is ösmerek, bármily „hősiesek” is egyébként. Amellett,
s most nem gondolok az oly régi barátokra, mint maga, akit különben is jól
ismerünk, de nem hinném, hogy a hősiesség túlságosan divatos lenne a
társaságban. Engem már az is sokszor untat, hogyha vacsorákat kell adnom, hát
még ha magának Spartacusnak kéne a karomat nyújtanom, hogy az asztalhoz
vezessen... Valóban, sose gondolnék Vercingetorixra, ha tizennegyedikre volna
szükségem. Inkább nagy estélyekre hívnám. Mivel pedig ilyet sose adok...
– Ó, hercegnő, nemhiába Guermantes! No de eleget is kapott a Guermantes-
ok szellemességéből!
– De hát mért mesélnek mindig a Guermantes-ok szellemességéről? Vannak
tán köztük mások is, akiknek jutott belőle? – tette hozzá vidám és mintegy
tajtékzó nevetéssel, miközben minden arcvonását élénksége vágányára terelte, s
a szeme úgy szikrázott a jókedve napfényes ragyogásától, ahogy csak a
szépségét vagy szellemét dicsérő szavak tudták felvidítani, akár másoktól
hallotta, akár maga ejtette ki őket. – Nézze csak Swannt, minthogyha a maga
Cambremernéjét üdvözölné ott... nem látja, Saint-Euverte-né mellett. Kérje meg,
ő majd bemutatja, de siessen, mert úgy látszik, hogy Swann el akar már menni!
– Észrevette, milyen rossz színben van? – kérdezte a tábornok.
– Szegény kis Charles! No végre, mégiscsak idejön hozzám, már azt hittem,
hogy nem akar észrevenni!
Swann nagyon szerette Laumes hercegnőt, amellett meg emlékeztette
Guermantes-ra, mindjárt Combray mellett, arra az egész vidékre, amelyet
annyira szeretett, s ahová csak azért nem tért vissza, hogy ne távolodjon el
Odette-tól. Abban a félig művészi, félig nagyvilági modorában, amellyel mindig
úgy tudott tetszeni a hercegnőnek, s amely megint természetévé vált, mihelyt e
régi környezetébe visszakerült – másrészt, hogy magának is kifejezze a vidék
utáni sóvárgását:
– Á – mondta, mintegy félreszólva, hogy Saint-Euverte-né, akivel, és Laumes-
né, aki számára beszélt, egyszerre, egyformán meghallhassák –, itt van a mi
aranyos hercegnőnk! Lám, Guermantes-ból jött egyenesen, hogy meghallgassa
Liszt Assisi Szent Ferenc-ét, s már csak arra volt ideje, hogy mint egy szép kis
cinege, madárcseresznyét és galagonyát csipegessen magának, fejékül; de még
pár harmatcsepp is van rajtuk és egy zúzmara, biztosan attól fázik az anyósunk.
Milyen szép ez, drága hercegnőm.
– Micsoda, a hercegnő egyenesen Guermantes-ból jött? Ezt igazán nem
remélhettem! De hát hogy is tudhattam volna, s hogy köszönjem meg, kedves
hercegnő – kiáltott fel jámborul Saint-Euverte-né, aki nem nagyon ismerhette
Swann sajátos észjárását. S ahogy jobban megnézte a hercegnő hajviseletét: –
Valóban, mintha utánozná... hogy is mondjam, nem a gesztenyét, nem, ó, milyen
elragadó ötlet, de hogyan ismerhette a műsoromat! A zenészek még velem sem
közölték.
Swann, aki már megszokta, hogy mikor oly hölggyel volt együtt, aki mellett
megőrizhette kedveskedő beszédmódját, s finomabb célzásokat is mondhatott
még akkor is, ha nem mindenki értette meg a nagyvilágiak közül, nem volt
hajlandó megmagyarázni Saint-Euverte-nének, hogy képekben beszélt. A
hercegnő viszont azonnal és hangosan felkacagott, mivel az ő környezetében
nagyon is méltányolták Swann szellemét, s azért is, mert minden bókot, amellyel
őneki hódoltak, különösen finomnak és ellenállhatatlanul mulatságosnak talált.
– Hát akkor, Charles, nagyon örülök, hogy nem veti meg az én kis
galagonyáimat. Mért üdvözölte ezt a Cambremernét, talán a maga birtoka
szomszédos az övével is?
Saint-Euverte-né látva, hogy a hercegnő szívesen beszélget Swann-nal,
mindjárt magukra is hagyta őket.
– De hisz, hercegnő, önnek is szomszédai.
– Micsoda? Hát ezeknek mindenütt van birtokuk? Bárcsak cserélhetnék velük!
– Nem a Cambremereknek, hanem az asszony szüleinek; lánykori neve
Legrandin, és gyakran járt Combray-ba. Nem tudom, tudja-e, hercegnő, hogy ön
Combray grófnője is, és hogy a combray-i káptalantól évszázados járandóságot
követelhet?
– Nem tudom, mit kérhetek a combray-i káptalantól, csak azt tudom, hogy a
plébános minden évben száz frankot csal ki tőlem, és erről az örömről igen
szívesen lemondanék. De mily meglepő nevük van ezeknek a Cambremereknek!
Épp idejében végződik, de azért rosszul végződik![122] – mondta nevetve.
– De jobban se kezdődik – felelte Swann.
– Csakugyan, ez a kettős rövidítés!...
– Mintha egy nagyon haragos, de nagyon jól nevelt úriember nem mert volna
elmenni az első szó végéig.
– De ha már nem tudta meg nem tenni, hogy el ne kezdje a másodikat, jobb
lett volna, ha mindenképp befejezi és elintézi az elsőt. Milyen kedves kis
tréfákkal szórakozunk, drága Charles-om, pedig milyen szomorú, hogy magát
sose lehet látni – tette hozzá behízelgő hangon –, úgy szeretek magával
beszélgetni. Képzelje, evvel a buta Froberville-lel még azt sem tudtam
megértetni, hogy milyen furcsa a Cambremer név. Hát nem rettenetes az élet!
Csak akkor nem unatkozom, ha magát látom.
Ez bizonnyal nem volt igaz. De Swann és a hercegnő egyformán ítélték meg a
kis dolgokat, s ennek volt a következménye – ha ugyan nem inkább az oka – a
kettőjük beszédmódjának, de még a kiejtésének is a hasonlósága. Ez a
hasonlatosság nem volt nagyon feltűnő, mert semmi sem volt eltérőbb, mint a
hangjuk. De ha – legalább gondolatban – ki lehetett hámozni Swann szavait
abból az ércességből, amely körülölelte őket, s a bajuszból, amely alól előtörtek,
egyszerre kitűnt, hogy ezek is ugyanazok a mondatok, ugyanazok a
hangsúlyozások, a Guermantes társaság beszédmódja. Viszont a fontos dolgokról
Swann is, meg a hercegnő is egészen eltérően gondolkodtak.
De mióta Swann oly szomorú volt s mióta egyre érezte azt a gyenge
borzongást, amely megelőzi a sírást, éppoly szükségét érezte, hogy bánatáról
beszéljen, mint ahogy a gyilkos meg a bűnéről szeretne szólni. Mikor a hercegnő
azt mondta, hogy az élet rettenetes, olyan simogatást érzett, mintha csak Odette-
ról beszélt volna.
– Bizony, rettenetes az élet! Lássa, drága barátnőm, többször kéne egymást
látnunk. Magában épp az a vonzó, hogy alapjában nem is jókedvű. Nem
tölthetnénk együtt egy estét?
– Természetesen, mért nem jön Guermantes-ba, az anyósom nagyon boldog
lenne. Azt mondják, hogy csúnya vidék, de nekem tetszik, irtózom a „festői”
tájaktól.
– Tudom, csodálatos vidék – felelte Swann –, de nekem talán most nagyon is
szép, nagyon is eleven lenne; ott csak boldog emberek élhetnek. Talán mert
annyit éltem már ott, de minden dolog úgy beszél hozzám. Mihelyt egy kis szél
kerekedik, s a búzatáblák megremegnek, úgy érzem, hogy jön valaki, hogy
valami hírt kapok; s azok a kis házak a víz partján... nagyon boldogtalan lennék!
– Ó, drága Charles, vigyázzon, itt ez a rémes Rampilonné meglátott, rejtsen el,
mi is történt vele? Mindent összezavarok, a lányát vagy a szeretőjét házasította-e
meg, már nem is tudom; talán a kettőt... és egymáshoz adta őket!... Á, persze,
eszembe jutott, a hercegje kiadta az útját... tegyen úgy, mintha beszélne hozzám,
nehogy ez a Bérénice[123] még meghívjon vacsorára. Különben is, megyek már.
Nézze, kis Charles, nem rabolhatnám el, ha már egyszer találkoztunk, s nem
vihetném magammal a pármai hercegnőhöz? Úgy örülne magának, s Basin is,
akivel ott találkozom. Ha Mémé nem mesélne néha magáról... Gondolja meg,
hisz már sose látom!
Swann nem ment a hercegnővel; mivel Charlusszal megállapodott, hogy
Saint-Euverte-nétől hazamegy, nem akarta a pármai hercegnőnél vesztegetni az
idejét, nehogy elmulassza még azt a bizonyos üzenetet, amely miatt egész este a
szolgákat leste, nem hozzák-e, s amelyet most talán majd otthon talál meg a
portásnál. „Ez a szegény Swann – mondta Laumes-né aznap este a férjének –
most is olyan kedves, mint régen, de nagyon szerencsétlennek látszik. Majd
látja, mert megígérte, hogy eljön egy este vacsorára. Nevetségesnek találom,
hogy egy ilyen okos ember egy effajta nő miatt szenved, aki még csak nem is
érdekes, hisz állítólag nagyon ostoba” – tette hozzá azoknak a józanságával, akik
nem szerelmesek, s akik azt hiszik, hogy egy eszes ember csak hozzá méltó nő
miatt lehet szerencsétlen; akárha azon csodálkoznának, hogy az ember hajlandó
egy parányi lény, a kommabacilus miatt a kolera gyötrelmeit elviselni.
Swann már épp az ajtónál volt, de ahogy eltűnni készült, Froberville tábornok
megkérte, mutassa be Cambremernének s így vissza kellett mennie a szalonba.
– Tudja, mit, Swann, inkább lennék ennek a kis nőnek a férje, mint a
vademberek martaléka, nincs igazam?
Ezek a szavak: a „vademberek martaléka”, fájdalmasan nyilalltak Swann
szívébe; azonnal szükségét érezte annak, hogy folytassa a beszélgetést a
tábornokkal:
– Bizony – mondta –, nem egy szép élet fejeződött be ilyenformán... Mint,
hisz tudja... azé a hajósé is, akinek a hamvait Dumont d’Urville hozta haza, La
Pérouse-é... (s Swann máris oly boldog volt, mintha Odette-ról beszélt volna).
Szép jellem volt ez a La Pérouse, engem nagyon érdekel – tette hozzá bánatosan.
– Persze, persze, La Pérouse – felelte a tábornok. – Ismert név. Utcája is van.
– Ismer valakit a rue La Pérouse-ban? – kérdezte Swann izgatottan.
– Csak Chanlivault-nét, ennek a derék Chaussepierre-nek a nővérét. A
múltkoriban igen kedves vígjátékestélyt rendezett. Meglátja, egy szép napon
nagyon előkelő lesz a szalonja!
– Á, a rue La Pérouse-ban lakik. Ez kedves, az utca oly szép, oly szomorú.
– Dehogyis; talán már rég járt arra; egyáltalán nem szomorú, most kezd majd
kiépülni a környék.
Amikor Swann végül is bemutatta Froberville-t a fiatal Cambremernének, az
asszony, aki most először hallotta a tábornok nevét, a kellemes meglepetésnek
azzal a mosolyával válaszolt, mintha otthon mindig csak ezt a nevet emlegetnék
néki; ugyanis még nem ismerte új családja barátait, s azt hitte, minden új
ismerőse ezek közé tartozik, és mivel tapintatosnak vélte, hogy úgy tegyen,
mintha házassága óta sokszor hallotta volna már e nevet, habozó arccal nyújtotta
a kezét, mint aki igyekszik legyőzni a jólneveltsége tartózkodását, de akinél
mégiscsak győz az ösztönös rokonszenv. Így aztán férje szülei, akiket meg
Franciaország előkelőbb embereinek vélt, büszkén vallották, hogy a menyük
angyal; annál is inkább, mert jobban hangzott, ha a fiuk házasságáról volt szó,
hogy menyüknek szép lelkével, nem pedig nagy vagyonával sikerült
meghódítani a családjukat.
– Látszik, hogy ízig-vérig zeneértő – mondta néki a tábornok, s ezzel
önkéntelenül is a gyertyatartó-jelenetre célzott.
De a hangverseny újrakezdődött, s Swann belátta, hogy már nem mehet el
ennek az új zeneszámnak a vége előtt. Fájt neki, hogy itt marad bezárva ezek
közé az emberek közé, akiknek azért is tűrte oly nehezen a butaságát és a
nevetségességét, mert nem ismerték a szerelmét, vagy ha ismerték volna is, nem
tudták volna komolyan venni, legfeljebb nevetnének rajta, mint valami
gyermekességen, vagy a fejüket csóválnák, mint valami őrültségen, és így ezt a
szerelmet még magának Swann-nak is csak egyéni, csak őnéki létező állapotként
tüntetnék fel, aminek semmi külső körülmény sem erősíti meg a valóságát; fájt
néki, éspedig annyira, hogy még a zene hangjait is képes lett volna túlkiáltani –
hogy tovább is száműzve marad itt, ahova Odette sose jön el, ahol őt senki,
semmi nem ismeri, ahonnan teljesen távol van.
De hirtelen olyasmit érzett, mintha Odette jött volna be, s ez a jelenés oly
szívtépő fájdalmat okozott néki, hogy a kezét kénytelen volt a szívéhez szorítani.
A hegedűszó ugyanis magasra, egészen magasra emelkedett s ott maradt, mintha
csak várna, s e várás a kitartott hangok között izgalmas rajongássá fokozódott,
mivel már látszott, már közeledett az, akire e hangok vártak, s akinek a
megérkezéséig kétségbeesve erőlködtek, hogy csak addig tartsanak, hogy
fogadhassák, mielőtt elhalnának, hogy utolsó erejükkel nyitva tarthassák néki az
utat, amelyen majd áthalad, ahogy egy ajtót támogatunk, mert enélkül
becsapódna. S mielőtt Swann még megértette, mielőtt végiggondolhatta volna,
hogy: „Ez a Vinteuil-szonáta témája, ne hallgassuk meg!”, minden emléke abból
az időből, mikor Odette még szerelmes volt belé, mindaz, amit sikerült eddig
lénye legmélyén láthatatlanná tenni, most mintegy tévedésbe ejtve a szerelem
idejének e sugarától, s abban a hitben, hogy ez az idő bizonyosan visszajött,
felébredt és szárnyalón és eszeveszetten énekelte néki, minden könyörület nélkül
mostani balsorsával szemben, a boldogság elfelejtett dallamait.
Az oly elvont szólamok helyett, mint „az az idő, mikor boldog voltam”, „az az
idő, mikor még szerettek”, amelyeket mindeddig gyakran és nagyobb szenvedés
nélkül ejthetett ki, mivel az értelme vigyázott, hogy a múltnak csak állítólagos és
semmit sem konzerváló kivonatait zárja beléjük, ezúttal megtalálta mindazt, ami
örökre megrögzítette ennek a vesztett boldogságnak sajátos és illanó lényegét;
mindent újra maga előtt látott, annak a krizantémszálnak bodros és hófehér
szirmait, amelyet Odette a kocsijába dobott, s amelyet ő az ajkához szorított – a
Maison Dorée domború címét azon a levélen, melyben azt olvasta: „A kezem
úgy reszket, ahogy írok” – Odette összevont szemöldökét, mikor azt mondta
néki könyörgőn: „Ugye, nem várat sokáig?”; érezte a sütővas szagát, amellyel a
borbélya igazította a haját, mialatt Loredan dózse a kis munkáslányért szaladt,
aztán a záporesőket, amelyek azon a tavaszon olyan gyakoriak voltak, a
visszatérést hideg éjjel, holdvilágnál, a nyitott kocsiban, mindazt a sok kis
hálószemet elmebeli szokásokból, idények szerinti élményekből, a bőrfelület
benyomásaiból, amelyek jó pár hetére egyforma hálót borítottak, és ebben a
hálóban a teste megint fogva volt. Akkor kéjes kíváncsiságát iparkodott
kielégíteni, ismerni azoknak az örömeit, akik szerelemben élnek. Azt hitte, hogy
itt megállhat, hogy nem kell majd megtanulni a szerelem fájdalmait; s mily
kicsiség volt most néki Odette egész varázsa ehhez a szörnyű rettegéshez képest,
mely zavaros fényudvarként veszi körül, ehhez a roppant szorongáshoz képest,
hogy nem tudhatja minden percben, mit csinálhatott Odette, és hogy nem lehet
az övé mindenütt és örökké! Fájdalmasan emlékezett Odette e szavainak
hangsúlyára: „De hisz én mindig szívesen látom, én mindenkor szabad vagyok!”,
ő, aki most sohasem az! Emlékezett, mint érdeklődött, mily kíváncsi volt az ő
életére, mily szenvedéllyel könyörgött néki, engedje őt is belé hatolni; holott
Swann akkor úgy félt ettől, mint egy bosszantó tehertől; mennyire rimánkodott
Odette, hogy menjen vele Verdurinékhez; és amikor megengedte, hogy havonta
egyszer eljöhessen hozzá, hányszor ismételte Odette, mielőtt Swann engedett
néki, hogy micsoda gyönyörűség lesz majd a mindennapi viszontlátás, amelyről
Odette akkor úgy ábrándozott, míg néki, Swann-nak ugyanakkor csak unalmas
robotnak látszott, most pedig Odette utálta meg s hagyta el végképp ezt a
szokást, mialatt Swann-nak ugyanaz oly fájó és győzhetetlen szükségérzetté vált.
Nem tudta, mily igazat mondott akkor, amikor harmadik látásra Odette azt
ismételgette néki: „De hát mért nem engedi, hogy gyakrabban jöhessek?”, s
Swann nevetve s udvariasságból így válaszolt: „Mert félek a szenvedéstől.”
Most is megesik, fájdalom, olykor, hogy Odette egy vendéglőből vagy egy
szállóból ír néki, oly papíron, amelyre a ház neve is rá van nyomva: de ezek a
levelek mintha csak tűzzel égetnék. „A Vouillemont-szállóból írt? Mért ment
oda? Kivel? Mi történt?” Emlékezett a gázlámpákra, akkor már oltogatták őket a
boulevard des Italiens-en, mikor találkozott vele, minden reménye ellenére, a
bolyongó árnyékok közt, azon a bizonyos éjszakán, amely szinte
természetfelettinek látszott, s csakugyan az az éjszaka – amelyen nem kellett
tűnődnie, bánthatja-e Odette-ot, ha keresi, ha megtalálja, annyira biztos volt
abban, hogy Odette legnagyobb öröme az lesz, ha láthatja őt és vele mehet – ma
már egy olyan titkos világból való, ahova nem lehet visszatérni, ha egyszer az
ajtók becsukódnak. És akkor Swann, szemben ezzel az újraélt boldogsággal,
észrevett egy boldogtalant, aki ott ült mozdulatlanul, s akire szánakozva nézett,
mert nem ismerte fel azonnal, úgyhogy le kellett sütni a szemét, mert titkolni
akarta a könnyeit. Ő maga volt.
Amikor ezt megértette, a szánalma mindjárt megszűnt, viszont féltékeny
kezdett lenni arra a másik énjére, akit Odette szeretett, féltékeny lett mindazokra,
akikről gyakran gondolta, különösebb szenvedés nélkül, hogy „talán szereti
őket” – most, mikor a szerelem bizonytalan eszméjét, azt, amiben nincs is
szerelem, felváltották nála a krizantém szirmai s a Maison Dorée címbetűi,
amelyek meg csordultig voltak vele. Majd mikor a fájdalma túlságosan eleven
lett, végigsimított a homlokán, leejtette a monokliját s megtörölte az üvegét. S
talán, ha látta volna magát ugyanebben a pillanatban, az előbbi
monokligyűjteményhez hozzátette volna a magáét is, amelyet úgy vetett félre,
mint egy kellemetlen gondolatot s amelynek párás felületéről zsebkendőjével
próbálta letörölni a gondokat.
Ha nem látjuk magát a hangszert, s ha azt, ami a fülünkbe jut, nem tudjuk a
képéhez kapcsolni, mert ez már módosítja a zengzetét – vannak olyan
hegedűhangok, amelyek úgy hasonlítanak bizonyos emberi alt hangokhoz, hogy
szinte az az illúziónk, mintha egy énekesnő is szerepelne a hangversenyen.
Felnézünk s csak a tokokat látjuk, minthogyha mind értékes kínai ládikó lenne –
de olykor most is tévedésbe ejt még a szirén csalóka hívása; máskor meg egy
foglyul ejtett szellemet vélünk hallani, amely a tudós, elvarázsolt és remegő
ládikó mélyén vergődik, akár az ördög a szenteltvíztartóban; s megint máskor
mintha csak egy nem földi és tiszta hang suhanna át a levegőn, hogy kiterítse
láthatatlan izenetét.
Minthogyha a muzsikusok nem is a kis dallamot játszották volna, hanem
inkább azokat a szertartásokat végeznék, amelyeket e kis dallam követel a
megjelenéséhez, s mintha csak a szükséges varázslatokat hajtanák végre, hogy
elérjék s itt tarthassák pár pillanatra ezt a csodát, az ő felidézésének a csodáját –
Swann, aki éppúgy nem láthatta, akár egy ibolyántúli világnak a lakóját s aki
mint egy metamorfózis frissületét élvezte ezt a közelében kapott pillanatnyi
vakságot, oly jelenvalónak érezte most, mint szerelme bizodalmas és védelmező
istenasszonyát, aki, hogy eljuthasson hozzá a tömegen át s félrehívhassa, hogy
szóljon néki, ennek a zengő látszatnak az álruhájába öltözött. S míg elsuhant
mellette, könnyen, békítőn, suttogón, mint egy illat, s elmondta néki, amit
kellett, Swann minden szót külön vizsgált, sajnálta, hogy oly gyorsan elrepültek,
s ajkával szinte önkéntelen úgy tett, mintha megcsókolná ezt a menekvő,
tökéletes és máris tovatűnő testet. Most már nem érezte magát egyedül és
számkivetve, mivel a dallam csak hozzá szólt, s halkan Odette-ról beszélt neki.
Mert most már nem volt, mint egykor, az a benyomása, hogy a kis dallam nem
ismeri őket. Hisz oly sokszor volt tanúja Odette és az ő örömének! Igaz, hogy
sokszor intette is őt ezeknek az örömöknek a múlandóságára. És ha abban az
időben Swann valami szenvedést vélt kitalálni a mosolyában, oly átlátszó és
kiábrándult hangzatában, ma meg viszont egy majdnem víg lemondás szépségét
látta benne. Azokról a bánatokról, melyeket egykor említett néki s amelyeket,
amint látta, mosolyogva és sebtelenül vitt magával kanyargó és szakadatlan
futásában, ezekről a bánatokról, amelyek most már az övéi lettek, s nincs remény
rá, hogy valaha is megszabadulhasson tőlük, mintha csak azt mondta volna néki,
amit régen a boldogságról: „Mit bánod? Semmi az egész.” És akkor Swann, a
szánalom és a gyöngédség indulatában, először gondolt Vinteuil-re, e fenséges és
ismeretlen testvérére, aki szintén oly sokat szenvedhetett; milyen volt az élete?
Micsoda fájdalmak mélyéből merítette ezt az isteni képességet, ezt a határtalan
alkotóerőt? Amikor a kis dallam szenvedései hiúságáról beszélt néki, Swann
csak enyhületet talált ugyanebben a bölcsességben, amelyet pedig még az imént
olyan tűrhetetlennek érzett, amikor a közömbösek arcáról vélte leolvasni, akik az
ő szerelmét jelentéktelen bolondságnak nézték. Csakhogy e dallam, bárhogy is
vélekedett e lélekállapotok rövid tartamáról, nemhogy mint a közömbösek, a
való életnél kevesebbnek, hanem ellenkezőleg, annyival többnek látta őket, hogy
egyedül ezeket tartotta érdemesnek a kifejezésre. A benső bánat e varázsát, ezt
próbálta utánozni és újjáalkotni, s jóllehet e varázsnak épp az a lényege, hogy
közölhetetlen, s kivéve azt, aki átérzi, mindenki más felszínesnek tartja – a kis
dallam ezt a lényegét fogta meg s tette láthatóvá, így aztán – ha csak egy kicsit is
értettek a muzsikához – a hallgatóknak be kellett látni s élvezni e varázs égi
szelídségét, hogy aztán künn az életben minden oly szerelemben félreismerjék,
amely majd a közelükben keletkezik. Azt a formát, amelyben e varázst a kis
dallam kifejezte, nem lehetett feloldani pusztán észbeli okoskodásokká. De
mióta, több mint egy éve, a muzsika szeretete megszületett egy időre Swannban
s fölfedezte előtte lelkének nem egy gazdagságát, Swann a zenei motívumokat
igazi, de más világból, más rendből való eszméknek nézte, ismeretlen, homályba
burkolt, ésszel fel sem fogható eszméknek, amelyek azonban teljesen
különbözők egymástól, nem egyforma értékűek és nem is egyforma jelentésűek.
Amikor Verdurinék estélye után még egyszer eljátszatta a kis dallamot, s
iparkodott kitalálni, hogyan környékezte meg, hogyan borította el egy illathoz
vagy egy cirógatáshoz hasonlóan – belátta, hogy e tartózkodó s mintegy fázós
szelídség benyomása a dallam öt hangja közt való egészen gyenge távolságnak s
köztük két hang állandó újraidézésének köszönhető; de tudta, hogy így nem
magát a témát, hanem egyszerű hangértékeket elemez, amelyekkel, az egész
kényelméért, a titokzatos lényeget helyettesítette, ezt pedig, még Verdurinék
előtt, azon az estélyen felfogta már, amelyen a szonátát legelőször hallotta.
Tudta, hogy még a zongora emléke is meghamisítja azt a síkot, amelyen a zenei
dolgokat látja, s hogy a zenésznek nyitott tér nem az a sovány hetes hangsor,
hanem egy majdnem egészen ismeretlen s mérhetetlen klaviatúra, ahol a derű, a
bátorság, a gyengédség, a szenvedély sok-sok millió billentyűjéből – amelyeket
átkutatlan és sűrű homály választ el egymástól, s amelyeknek mindegyike
éppannyira különbözik a többiektől, mint egyik univerzum a másiktól – csak alig
párat fedezett fel eddig egynéhány nagy alkotóművész, s az ő érdemük, hogy
felébresztik bennünk témájuknak a megfelelőjét, s hogy megmutatják, mennyi
kincset, micsoda változatosságot rejt magában, anélkül, hogy mi magunk is
tudnók, lelkünknek ez a csüggesztő és áthatolhatatlan nagy éjszakája, amelyet mi
űrnek és semminek nézünk. Vinteuil is ilyen muzsikus volt. Ebben a kis
dallamban, bár az észnek csak homályos felületet nyújthatott, oly szilárd, oly
határozott tartalmat lehetett érezni, s azt a tartalmat a téma oly erővel s eredetin
tudta kifejezni, hogy azok, akik hallották, az értelem eszméivel egy síkon őrizték
meg bensőjükben. Maga Swann úgy gondolt rá, mint a szerelem és a boldogság
egy bizonyos felfogására, amelynek éppoly közvetlenül tudta, hogy miben áll a
sajátossága, mint René-nek vagy Cléves hercegnőnek, ha ezek a regénynevek
tűntek fel az emlékezetében. Még akkor is, ha nem gondolt rá, ez a kis dallam
rejtett állapotban éppúgy ott élt az elméjében, mint bizonyos más fogalmak,
amelyeknek szintén nincs egyenértéke, mint a fénynek, a hangnak, a testi
gyönyörnek a fogalmai, amelyek a mi belső birodalmunk díszes és változatos
gazdagságai. Lehet, hogy elveszítjük őket, lehet, hogy maguktól elmosódnak, ha
egyszer visszatérünk a semmibe. De amíg élünk, éppúgy nem tagadhatjuk, hogy
valóban ismertük őket, mint ahogy a valóságos tárgyak létét se tagadjuk, mint
ahogy például nem kétkedhetünk annak a lámpának a fényében, amelyet
szobánk átváltozott tárgyai előtt gyújtunk meg, s amely onnan a sötétségnek még
az emlékét is kiűzi. Ily módon Vinteuil dallama, éppúgy, mint Tristan egy-egy
témája, amely érzelmi életünknek szintén egy bizonyos többletét képviseli,
mintegy a magáévá tette a mi halandó életfeltételünket, valami meghatón emberi
jellemvonással gazdagodott. Sorsa a mi lelkünknek jövőjéhez, valóságához van
kötve, mert hisz ő e léleknek egyik legsajátosabb, leginkább megkülönböztetett
ékessége. Lehet, hogy csak a semmiség igaz, s hogy földi álmunk nem is létezik,
de akkor meg, úgy érezzük, hogy e zenei motívumok s e fogalmak, amelyek csak
vele kapcsolatban léteznek, szintén semmik. Elveszünk, de kezeseink ezek az
isteni rableányok, akik velünk élnek vagy halnak. S a halálban, velük együtt, van
valami kevésbé fájó, kevésbé dicstelen, sőt, ki tudja, valami kevésbé valószínű.
Swann tehát joggal hihette, hogy a szonáta dallama valóságosan létezik. S bár
ebből a szempontból emberinek tekinthette; bizonnyal mégis más rendbe, a
természetfölötti lények oly rendjébe tartozott, amelyeket mi sose láttunk, de
azért elbűvölve ismerünk rájuk, amikor a láthatatlan egy kutatója elfog egyet, s
abból az égi világból, ahová néki szabad a bejárása, elhozza, hogy felvillanjon
pár percre a mi földi világunk felett.
Ezt tette Vinteuil a kis dallammal. Swann érezte, hogy a zeneszerző szinte
nem is tett egyebet, mint hogy e témát napfényre hozta, láthatóvá tette a
hangszereivel, s oly vigyázva követte a rajzát, oly gyengéd, oly óvatos, oly
finom és biztos kézzel, hogy a hang minden pillanatban megváltozott –
halványabb lett, ha egy árnyat jelölt, s megélénkült, amikor meg egy merészebb
körvonalat vett üldözőbe. S hogy Swann valóban nem csalódott, mikor hitt e
motívum valóságában, bizonyítja az a tény is, hogy bármely jó műkedvelő
azonnal észrevette volna a turpisságot, ha Vinteuil képtelen lévén a motívum
formáinak látására és megjelenítésére, inkább csak takargatta volna, holmi
egyéni hozzáadásokkal, akár a keze ernyedtségét, akár a látomása hézagait.
A dallam eltűnt. Swann tudta, hogy majd megint előkerül, az utolsó résznek a
végén, egy hosszú-hosszú darab után, amelyet Verdurinné zongoristája sose
szokott játszani. Itt is remek gondolatok voltak, melyeket Swann nem tudott
mindjárt, első hallásra megkülönböztetni, de mostan jól felismerte őket
emlékezete öltözőjében, ahol mintegy levetették az újdonság egyforma álruháját.
Hallgatta a szétszórt témákat, amelyek majd a dallam egészében egyesülnek,
akárcsak az előtételek a logikai következtetésben, tanúja volt a mű genezisének.
„Ó, lángeszű bátorság, tán nem kisebb – mondta magában –, mint Ampére-é
vagy Lavoisier-é, Vinteuil, a muzsikus bátorsága, amikor kipróbálja és felfedezi
egy ismeretlen erő titkos törvényeit, s felkutatlan tereken át hajtja hittel, bár
kilátás nélkül, láthatatlan fogatát az egyedül lehetséges cél felé.” Mily szép volt
a párbeszéd a hegedű és a zongora között, az utolsó rész kezdetén! Az emberi
szavak hiánya nem engedte uralkodni a szeszélyt, hanem éppen ellenkezőleg,
teljesen kiküszöbölte; soha még a beszélt nyelv nem volt ily hajthatatlanul
szükségszerű, nem ismerte ennyire a kérdések helytállóságát, a feleletek
nyilvánvalóságát. Előbb a magányos zongora sírt fel, mint egy párjától elhagyott
madár; a hegedű meghallotta, s mintha egy szomszéd fáról felelt volna. Olyan
volt, mint a világ kezdetén, minthogyha az egész földön még csak ők ketten
volnának, jobban mondva oly világban, ahonnan minden más ki van zárva,
amelyet egy alkotó logikája teremtett meg, s ahol mindig csak ők ketten lesznek:
vagyis ez a szonáta. Utána kinek a panaszát ismételte a zongora oly gyöngéden:
egy madárét, a kis dallam még nem egész lelkéét, vagy pedig egy láthatatlan és
kesergő tündérét? Oly hamari, oly hirtelen volt mindegyik kiáltozása, hogy a
hegedűs lélekszakadva rohant a vonóval, hogy felfogja őket. Bűvös madár! A
hegedűsön látszott, hogy szeretné elvarázsolni, megszelídíteni, rabul ejteni. Már
behatolt a lelkébe, már a felidézett kis dallam úgy rázta, mint egy médiumét, a
hegedűs valóban megszállt testét. Swann tudta, hogy a kis dallam még egyszer
meg fog szólalni. S annyira megkettőzte magát, hogy a pillanat feszültsége,
mikor majd szembekerül vele, várás közben is éppolyan zokogásra indította,
mint aminőt egy szép verssor vagy egy szomorú hír kelt bennünk, de nem akkor,
ha egyedül vagyunk, hanem ha oly barátokkal tudatjuk, akik lelkünk képmásai, s
e képmásnak valószínű megindultsága hatja meg őket. A dallam megjelent, de
most csak azért, hogy egy percre ott ringatózzon s játszadozzon a levegőben,
már-már szinte mozdulatlanul, s hogy aztán végképp elenyésszen. Nem is
vesztett el Swann semmit e végső késlekedés pillanatából. A dallam még most is
itt volt, mint egy színes buborék, mielőtt egészen széjjelpattanna. Akárcsak a
szivárvány, amelynek fénye gyengül, sápad, aztán újra felélénkül s mielőtt
végleg kialudna, úgy ragyog fel egy pillanatra, mint még soha: a dallam is eddigi
két színét újabb, tarka szálakkal, a prizma minden színével növelte, s éneket
csalt ki belőlük. Swann még mozdulni se mert, és a többieket is szerette volna
nyugton tartani, mintha a legkisebb mozdulat is árthatott volna e
természetfölötti, törékeny és elragadó varázslatnak, amely már úgyis eltűnőben
volt.
Az igazat megvallva, senki se gondolt a beszédre. Egyetlen távollevőnek, tán
halottnak mondhatatlan szava (Swann nem tudta, Vinteuil él-e még), ahogy
lassan elömlött e misézők szertartása felett, elég volt, hogy lekösse háromszáz
hallgató figyelmét, és hogy ezt az emelvényt, ahol egy lelket idéztek és egy
természetfeletti ceremóniát hajtottak végre, a föld egyik legnemesebb oltárává
változtassa. Mikor aztán a dallam széthullt s foszlányokban lebegett a következő
motívumokban, amelyek máris a helyébe nyomultak, Swannt először
bosszantotta, hogy Monteriender grófnő, akinek az együgyűsége különben is
közismert volt, éppen őfeléje hajol, hogy még a szonáta vége előtt közölje vele a
benyomásait; de aztán kénytelen volt mosolyogni, sőt, a grófnőtől nem is sejtett
mély értelmet találni a szavaiban. A grófnőt ugyanis úgy elbűvölte a zenészek
boszorkányos művészete, hogy így kiáltott fel Swann előtt: „Káprázatos, sose
láttam ilyen rendkívüli dolgot...” De aztán aggálya támadt, s hogy helyesbítse
első kijelentését, még hozzátette: „Soha ilyen rendkívülit... a táncoló asztalok
óta!” Swann ettől az estélytől kezdve belátta, hogy Odette szerelme sosem éled
fel a számára, s hogy reménye a boldogságban nem fog már többé megvalósulni.
S azokban a napokban, mikor Odette véletlenül kedves és gyengéd volt hozzá,
mikor valami figyelmet tanúsított az irányában, e felszínes közeledés csalfa és
látszatos jeleit azoknak a meghatódott és kétkedő gondosságával, reményvesztett
örömével tartotta számon, akik, mikor gyógyíthatatlan s utolsó napjait élő
barátjukat ápolják, jelentős eseményképp emlegetik, hogy „tegnap maga végezte
el valamennyi számadását, s még ő vette észre a mi összeadási hibánkat,
étvággyal evett egy tojást, s ha meg tudja emészteni, holnap egy bordaszelettel
próbálkozunk”, bár tudják, hogy a kikerülhetetlen halál előtt úgy sincs már
értelme semminek. Semmi kétség, Swann biztos volt abban, hogy Odette, ha
távol él tőle, idővel közömbössé válna néki, olyannyira, hogy örült volna, ha
mindörökre elhagyná Párizst; ahhoz aztán, hogy maradjon, még lett volna
bátorsága; de ahhoz, hogy elmenjen, már nem.
Pedig sokat foglalkozott az utazás gondolatával. Most, hogy újra belefogott
Ver Meerről szóló tanulmányába, szüksége lett volna arra, hogy legalább néhány
napra elutazzon Hágába, Drezdába és Braunschweigba. Meg volt róla győződve,
hogy az a Diana öltözködése, amelyet a Mauritshuis[124] a Goldschmidt-féle
árverésen Nicolas Maes képének vett meg, valójában Ver Meer műve. Szerette
volna ott, helyszínen tanulmányozni ezt a képet, hogy alátámaszthassa
meggyőződését. De elmenni Párizsból, míg Odette itt van, s még akkor is, ha
távol van – mert hisz minden új helyen, ahol az új élményeket nem enyhíti a
megszokás, új erőhöz juttatjuk s újraélesztjük a fájdalmunkat – oly kegyetlen
tervnek látszott, hogy csak azért volt képes szüntelenül rágondolni, mivel
határozottan tudta, hogy sose lesz hajlandó keresztülvinni. Megtörtént viszont,
hogy alvás közben föléledt benne ez az utazó szándék, anélkül, hogy eszébe
jutott volna ennek az elutazásnak a lehetetlensége s álmában az út megvalósult.
Egyszer például azt álmodta, hogy egész évre elutazik; a vasúti kocsi ajtaján
kihajolt egy fiatalember felé, aki künn a peronon sírva mondott néki búcsút, és
Swann próbálta rávenni, hogy utazzék ővele. Mikor a vonat elindult, szorongása
fölriasztotta, eszébe jutott, hogy nem utazik, hogy látni fogja Odette-ot, még
este, másnap és majdnem mindennap. S akkor, álmától felizgatva, áldotta a
körülményeket, amelyek függetlenné teszik, amelyek révén továbbra is Odette
mellett maradhat, sőt, ha szerencséje van, Odette-tól még engedélyt is kaphat,
hogy néha-néha láthassa; és miután felsorolta ezeket az előnyöket: a helyzetét –
vagyonát, amelyre Odette nemegyszer sokkal inkább rászorul, semhogy
szakítani merjen vele (azt is mondják, hogy Swannt máris kiszemelte férjének) –
Charlusszal való barátságát, aki, az igazat megvallva, sose ért el valami sokat
Swann számára Odette-tól, de azzal a kellemes érzéssel ajándékozta meg, hogy
Odette pár jó szót is hall róla valakitől, egy közös jó baráttól, akit Odette is igen
nagyra becsül – s végül saját eszét is, amelyet egészen arra használt, hogy
mindennap új fortéllyal tegye a személyét Odette előtt hogyha nem is kedvessé,
de legalább nélkülözhetetlenné: arra gondolt, hogy mi lenne, ha mindezt
nélkülöznie kéne, ha mint mások, szegényen, megalázottan, szűkölködőn
kénytelen lenne bármit is elvállalni, vagy ha szülőkhöz, asszonyhoz láncolva
kénytelen lenne Odette-ot odahagyni, s ha ez az álom, melynek iszonyata még
most is oly közel volt hozzá, csakugyan valóra válna – s akkor így szólt
magában: „Az ember sose tudja, mikor boldog. Sose vagyunk oly boldogtalanok,
mint amilyennek hisszük magunkat.” De aztán számítgatni kezdte, hogy ez az
élet már így tart évek óta, s legföljebb azt remélheti, hogy mindig így fog tartani,
hogy munkáit, örömeit, barátait, egész létét feláldozza egy oly találkozás napról
napra való várásáért, amely még csak örömöt sem hozhat már a számára, s
tűnődött, nem ámítja-e magát, hogy ami kedvezett szerelmének s
megakadályozta a szakítást, nem tette-e tönkre egész sorsát, hogy amit kívánnia
kéne, nem az-e, aminek úgy örült, mert csak álmában valósult meg: az elutazás;
s akkor meg azt mondta magában, hogy az ember sose tudja, mikor a
legboldogtalanabb, hogy sose vagyunk oly boldogok, mint amilyennek hisszük
magunkat.
Némelykor azt remélte, hogy Odette minden fájdalom nélkül, egy baleset
következtében fog meghalni, Odette, aki reggeltől estig házon kívül, az utcán, az
országúton járt. S amikor megjött épen, egészségesen, Swann bámulta az emberi
testet, amely oly hajlékony és erős, hogy ki tudja játszani, sakkban tudja tartani a
mindenütt ólálkodó veszedelmeket (melyeket megszámlálhatatlannak érzett,
mióta titkolt óhaja maga elé festette őket), amely így lehetővé teszi, hogy
mindenki folyton és majdnemhogy büntetlenül a gyönyörök kergetésére s
hazugságokra adja magát. És Swann mostan igen közel érezte szívéhez azt a II.
Mohamedet, akinek annyira kedvelte Bellini festette arcképét, s aki mikor érezte,
hogy az egyik feleségét már-már az őrületig szereti, az asszonyt leszúrta tőrével
csak azért, hogy – mint naiv velencei életírója mondja – visszanyerje szellemi
szabadságát. Utána Swann meg felháborodott, hogy ennyire csak magával
gondol, s úgy érezte, szenvedései nem érdemelnek semmi könyörületet, mert ő
meg Odette életét becsüli oly kevésre.
Ha már nem tudott elválni tőle úgy, hogy vissza ne térjen hozzá, legalább
folyton láthatná, mert akkor a fájdalma végül mégis lecsendesedne, s a szerelme
talán ki is hűlne. S ha már Odette nem akarta örökre elhagyni Párizst, azt szerette
volna, ha sohase hagyná el. De legalább, mivel tudta, hogy Odette egyetlen
nagyobb távolléte minden évben augusztus és szeptember hónapjára esik, volt
pár havi előnye, hogy ezt a keserű gondolatot feloldja abban az egész és
eljövendő időben, amelyet előre magában hordott, s amely éppoly szerkezetű
lévén, mint a jelen napjai, átlátszón és hidegen keringett az elméjében, ahol
táplálta bánatát, de túlságos fájdalmat nem okozott. De ezt a belső jövendőt, ezt
a színtelen, szabad folyót alig érintette meg Odette egyetlenegy szava, s máris
mint egy darab jég, megállította, megmerevítette a víz folyékonyságát:
egészében megfagyott; és Swann egyszerre azt érezte, hogy valami hatalmas és
törhetetlen tömeggel van tele, amely lénye belső falaira mindenütt ránehezedik, s
már-már szinte szétrobbantja: s mindig egyedül csak azért, mivel Odette
mosolygó és alattomosan figyelő tekintettel ennyit mondott: „Forcheville
pünkösdkor szép útra készül, Egyiptomba utazik”, és Swann nyomban
megértette, hogy ez nála annyit jelent: „Pünkösdkor Forcheville-lel együtt én is
Egyiptomba megyek.” S csakugyan, mikor néhány nap múlva Swann így szólt:
„Hogy is mondtad a minap, ugye, Forcheville-lel fogsz elutazni?”, Odette
meggondolatlanul így felelt: „Igen, kicsikém, tizenkilencedikén, majd küldünk
egy képeslapot a piramisokról.” Akkor szerette volna tudni, hogy Odette
szeretője-e Forcheville-nek, és magától Odette-tól szándékozott ezt
megkérdezni. Tudta, hogy mivel babonás, bizonyos hamis esküket mégse tenne,
amellett Swann most már nem félt attól, hogy kérdéseivel esetleg bosszanthatja
Odette-ot, s meggyűlölteti önmagát, mert hisz végleg elvesztette e félelem
alapját, vagyis azt a reményét, hogy Odette még valaha is szeretheti.
Egy nap névtelen levelet kapott, amely azt adta tudtára, hogy Odette már
számtalan sok férfinak volt-a szeretője (egynéhányat fel is sorolt, köztük
Forcheville-t, Bréautét és a festőt), amellett nőkkel is szeretkezett s
találkahelyeken is megfordult. Swann-nak fájt a gondolat, hogy valamelyik
barátja képes volt ily levél írására (mert a levél pár részlete azt mutatta, hogy
írója jól ismeri az ő magánéletét). Találgatta, ki lehet. De még sohase
gyanakodott az emberek titkos cselekedeteire, azokra, melyek nincsenek látható
kapcsolatban a szavaikkal. S amikor próbálta kitalálni, hogy vajon Charlus,
Laumes vagy Orsan látható vonásai mögé helyezhetné-e még leginkább azt az
ismeretlen területet, amelyben ez a gyalázatos cselekedet megszülethetett,
minthogy soha egyikük sem helyeselte előtte a névtelen leveleket, s minden
szavuk inkább arra vallott, hogy határozottan elítélik, semmi támaszt sem talált
arra, hogy ezt a gyalázatosságot bármelyikük természetének is tulajdonítsa.
Charlusé kissé hóbortos, de alapjában jó és gyengéd volt; Laumes hercegé kissé
száraz, de egészséges és egyenes. Ami Orsant illeti, Swann még senkivel sem
találkozott, aki, akár a legszomorúbb körülmények között is, szívélyesebb
szavakkal s tapintatosabb s helyénvalóbb magatartással jött volna hozzá.
Olyannyira, hogy sosem értette azt a nem éppen önzetlen viszonyt, amellyel
Orsant egy gazdag nővel kapcsolatban vádolták, s valahányszor őrá gondolt,
mintegy el kellett felejteni Orsannak ezt a rossz hírét, mint amely
összeférhetetlen finom lelke számos tanújelével. Egy percig Swann úgy érezte,
hogy gondolkodása elhomályosul, s másra gondolt, hogy ismét kis világosságot
találjon. Aztán megint vissza mert térni előbbi tűnődéseire. De akkor meg,
miután nem gyanúsíthatott meg senkit, meg kellett gyanúsítania mindenkit. Igaz
például, hogy Charlus szereti őt, jó szíve van. Csakhogy idegbeteg ember,
holnap talán sírna is, ha hallaná, hogy Swann beteg, míg ma haragból,
féltékenységből, valami hirtelen gondolat miatt szívesen tenne neki rosszat is.
Valóban, nincs gonoszabb az emberi fajtánál. Annyi biztos, hogy Laumes herceg
távolról sem szereti őt úgy, mint Charlus. De épp ezért nem is lehetnek köztük
hasonló érzékenykedések; és azután Laumes herceg kétségtelenül hűvös
természet, de épp ezért képtelen mind gazságokra, mind nagy cselekedetekre.
Swann bánta, hogy egész életét csupa ilyen emberhez fűzte. Azután meg arra
gondolt, hogy ami az embereket visszatartja a gonosztevéstől, az a jóság, s hogy
ő csak a magáéhoz hasonló természetűekért felel, mint amilyen például szív
dolgában a Charlusé. Charlust tán még a gondolata is bántotta volna annak, hogy
valaha is ilyen rosszat kövessen el Swann-nal szemben. Viszont egy olyan
érzéketlen, másféle világból való embert, mint amilyen Laumes herceg, ki tudja,
milyen tettekre indíthatnak a másféle természetű indítékok? Minden az emberi
szíven múlik, és Charlusnak van szíve. Orsan sincs híján a szívnek, s barátságos,
bár kevésbé bizalmas a viszonya Swann-nal, amely, mivel az egyforma
gondolkodás kellemes érzéséből született, sokkal megnyugtatóbb volt, mint
Charlus túlzott ragaszkodása, akit szenvedélyessége hol a legjobb, hol a
legrosszabb cselekedetekre ragadhatott. Ha valaki, hát Orsan az, akiről Swann
mindig úgy érezte, hogy megérti és gyengéden szereti őt, a barátját. Igen, de az a
csöppet sem tiszteletreméltó életmód, amelyet folytat?
Swann már sajnálta, hogy ezzel még sohase törődött, s tréfából többször is
hirdette, hogy sohasem érzett még oly erős rokonszenvet és tiszteletet, mint egy-
egy csirkefogó társaságában. „Úgy látszik, még sincs hiába – mondta most
magában Swann –, hogy az emberek mégiscsak a cselekedetek alapján
ítélkeznek. Csak ez számít, nem pedig az, amit mondunk, amit gondolunk.
Lehetnek Charlusnak és Laumes-nak ilyen vagy amolyan hibái, de azért
becsületes emberek. Orsannak talán nincs ily hibája, mégsem becsületes ember.
Ő bizony könnyen elkövethetett valami újabb galádságot.” Swann azután
Rémire, a kocsisára gyanakodott, aki, igaz, legföljebb csak sugalmazhatta a
levelet, de ez a nyom egy pillanatra mégiscsak helyesnek látszott. Először is
Loredan okkal haragudhatott Odette-ra. S miért is ne tehetnők fel a tulajdon
szolgáinkról, akik a mi helyzetünknél alacsonyabb helyzetben élnek, s
vagyonunkat és hibáinkat képzelt kincsekkel s vétkekkel öregbítik, amelyekért
irigyelnek és megvetnek bennünket, hogyne tehetnők fel róluk, hogy akarva-
akaratlan mégiscsak másképp cselekszenek, mint a mi társaságunkbeli emberek.
Nagyapámra is gyanakodott. Nem tagadott-e meg mindent, amire Swann csak
kérhette? Amellett polgári gondolkozásával azt hihette, hogy Swann javát akarja.
Meggyanúsította még Bergotte-ot, Verdurinéket, a festőt, s közben futtában
megint megcsodálta a nagyvilágiak bölcsességét, hogy nem akarnak érintkezni
ezekkel a művészkörökkel, ahol az ily históriák nemcsak hogy lehetségesek,
hanem holmi jó tréfa címén talán még kérkednek is velük; de aztán meg eszébe
jutott e bohémek nyílt viselkedése, s összevetette azzal a bizonytalan, majdnem
szélhámos életmóddal, amelyre a pénzhiány, a fényűzés szükségérzete, a
gyönyörök romboló kedve oly gyakran ráveszi az arisztokráciát. Szóval ez a
névtelen levél egyedül azt bizonyítja, hogy ismer egy olyan lényt, aki ily
elvetemültségre képes, de arra már nem talált nyomot, hogy ezt az
elvetemültséget a gyengéd vagy a hűvös ember, a művész vagy a nyárspolgár, a
nagyúr vagy a szolga jellemének mások által kikutathatatlan alaprétegében
keresse-e. Miféle mértékkel mérje ezentúl az embereket? Hiszen nincs egyetlen
ismerőse, aki ne lenne gazságra képes. Szakítson hát valamennyivel? Az
elméjére fátyol borult; a kezét két-háromszor végigvonta a homlokán,
zsebkendőjével megtörölte pápaszeme mindkét üvegjét, s arra gondolt, hogy
mások is, nála cseppet sem rosszabbak, érintkeznek Charlusszal, Laumes
herceggel és a többiekkel, s ebből az a tanulság, hogy ha ezek az urak nem is
képtelenek az aljasságra, úgy látszik, ez már oly életszükséglet, amelyet
mindenki vállal, hogy érintkezzünk oly emberekkel, akik tán nagyon is képesek
rá. És Swann tovább is kezet fogott minden gyanús barátjával, s csak a forma
kedvéért gondolt hébe-hóba arra, hogy talán mégis ezek próbálták őt
kétségbeesésbe sodorni.
Ami a levél tartalmát illeti, amiatt nem is nyugtalankodott, mert hisz az Odette
elleni vádak teljesen valószínűtlenek voltak egytől egyig. Mint annyian, Swann
is inkább lomha észjárású volt és kevéssé találékony. Ismerte ő is, általános
igazságként, hogy az emberek élete tele van ellentmondásokkal, viszont ha külön
nézett egy-egy embert, úgy képzelte, hogy életének előtte ismeretlen területe
éppolyan, mint az a rész, amelyet valóban ismer. Abból, amit elmondtak néki,
maga elé képzelte mindazt, amit elhallgattak. Ha például Odette vele volt, s
valaki más durvaságáról, durva érzéséről beszélgettek, Odette éppoly elvek
alapján bélyegezte meg ezeket, mint aminőket – amíg éltek – Swann szülei is
vallottak, s amelyekhez Swann is hű maradt; aztán a virágjaival babrált,
megivott egy csésze teát s érdeklődött Swann munkái iránt. E szokásokat Swann
Odette életének más részeire is kiterjesztette, és csakis e mozdulatokat idézte
mindig maga elé, valahányszor azokat a perceket próbálta elképzelni, amikor
Odette távol volt tőle. Ha olyannak festik előtte, amilyen vele szokott lenni, vagy
inkább amilyen sokáig ővele volt régebben – azonban más férfival bizonyosan
szenvedett volna, mert ez a kép valószínűnek látszott. De hogy kerítőnőkhöz
járna, hogy más nőkkel tobzódna, hogy lezüllött páriák szennyes életét folytatná,
mindez csak hiú lázálom, aminek, hála istennek, a maga elé képzelt
krizantémok, a gyakori teázások s az erkölcsös méltatlankodások semmi helyet
se hagytak a valóságban. De azért időnként mégiscsak éreztette Odette-tal, hogy
gonoszságból minden tettét sietnek elmondani néki; s felhasználva valami
jelentéktelen, de igaz részletet, amiről véletlenül szerzett tudomást – mintha
annyi sok más közül csak ezt az egyet mutatná, ezt is szándéka ellenére, Odette
teljes és Swann bensőjében számon tartott és titkolt életéből –, azt is elhitette
vele, hogy oly dolgokról is van tudomása, amelyeket valójában se nem ismert, se
nem gyanított, mert bármily gyakran könyörgött is Odette-nak, ne szépítse az
igazságot, ezt, tudva vagy öntudatlan, egyedül csak azért tette, hogy Odette
mindent elmondjon néki. Igaz, hogy, mint Odette-nak mondta, szerette az
őszinteséget, de csak mint egy kerítőnőt, hogy tájékoztassa kedvese életéről.
Mivel pedig az őszinteséget nem önzetlenül szerette, nem is lett semmivel sem
jobb tőle. Szerette az igazságot, de csak azt, amit majd Odette mond néki; ő
viszont, hogy ennek az igazságnak a birtokába jusson, nem rettent vissza a
hazugságtól, a hazugságtól, melyet pedig mindig úgy idézett Odette elé, hogy az
minden emberi lényt erkölcsi mocsárba süllyeszt, így hát annyit hazudott, mint
Odette, mert igaz, boldogtalanabb volt nála, de semmivel sem önzetlenebb.
Odette meg, miközben hallgatnia kellett a saját viselt dolgairól, gyanakvó és
mindenesetre haragos arccal nézett Swannra, hogy ne kelljen szégyenkeznie s
pirulnia tettei miatt.
Egy nap, a béke leghosszabb korszakában, amelyet Swann véges-végig
féltékenykedés nélkül bírt átélni, elfogadta Laumes hercegnő meghívását este, a
színházba. Kinyitotta az újságot, hogy lássa, mit játszanak, s Théodore
Barriére[125] darabjának: A márványkeblű nők-nek a címe oly kegyetlenül
szökött a szemébe, hogy szinte hátratántorodott s elfordította a fejét. A
„márvány” szó, amely már annyiszor volt a szeme előtt, hogy legtöbbször nem is
szokta észrevenni, mostan mintegy rivaldafényben s új helyen állott előtte,
egyszerre megint láthatóvá vált, s máris eszébe juttatta Odette történetét
Verdurinnével, mikor a két barátnő megnézte az Iparcsarnok kiállítását, ahol,
mint Odette mesélte egyszer, Verdurinné így szólt hozzá: „Vigyázz, én fel tudlak
olvasztani, hiszen nem vagy márványból.” Odette biztosította Swannt, hogy csak
tréfa volt az egész, és ő nem is tulajdonított néki különösebb fontosságot. De
abban az időben jobban bízott még Odette-ban, mint ma. És ez a névtelen levél
ilyenfajta szerelemről tesz említést. Tekintetét nem merte az újság felé fordítani,
szétnyitotta, ellapozott, hogy ne kelljen látnia ezeket a szavakat: „A
márványkeblű nők”, s gépiesen a vidéki híreket kezdte olvasni. A La Manche-
ban vihar volt, Dieppe-ből, Cabourg-ból, Beuzeval-ból nagy károkat jelentenek.
Erre aztán másodszor is hátrahőkölt.
 Beuzeval neve eszébe hozta ugyanannak a környéknek egy másik helyiségét,
Beuzeville-t, amelyet egy másik névvel, Bréautéval egybefűzve sokszor látott
már a térképen, de csak most először jött rá, hogy ugyanaz, mint barátjának,
annak a Bréauténak a neve, aki a névtelen levél szerint szintén szeretője volt
Odette-nak. A Bréautéról szóló vád tulajdonképp nem is volt valószínűtlen, de
az, ami Verdurinnéről szól, semmiképp sem lehetséges. Abból, hogy Odette
olykor hazudik, nem lehet arra következtetni, hogy sose mond igazat, s azokban
a szavakban, melyeket Verdurinnével váltott s amelyeket azután maga mondott
tovább Swann-nak, inkább csak az a haszontalan s veszedelmes tréfálkozás volt
érezhető, aminőt a tapasztalatlan s e bűnökben járatlan nők űznek, s éppen ezzel
bizonyítják, hogy ártatlanok, s hogy mi sincs messzebb tőlük – tehát Odette-tól
is –, mint a más nők iránt érzett szenvedélyes vonzalom. Viszont az a
méltatlankodás, amellyel Odette elutasította az iménti históriából önkéntelen kelt
gyanúkat, tökéletesen egybevágott mindazzal, amit Swann úgyis tudott kedvese
temperamentumáról és kedvteléseiről. De akkor a féltékenység valaminő
sugallata, annak a sugallatnak a párja, mely a költőt vagy a tudóst, mikor még
csak egyetlen rímje vagy egyetlen megfigyelése van, egy végleges eszmével
vagy törvénnyel gazdagítja, Swannt hirtelen s első ízben Odette-nak egy
mondatára emlékeztette, amelyet már két éve hallott tőle: „Ó, ha látnád,
Verdurinnének most csak én kellek, senki más, angyal vagyok, összevissza
csókol, azt akarja, hogy mindenütt vele legyek, azt akarja, hogy tegezzem.”
Akkor ebben a mondatban semmi kapcsolatot sem talált azokkal a képtelen s a
bűnnel kacérkodó beszédekkel, melyeket Odette szájából hallott, s nem
tekintette semmi másnak, mint egy forró barátság bizonyságának. Most azonban
Verdurinné e gyengédségének emléke hirtelen hozzákapcsolódott ízetlen
beszédének az emlékéhez. Ezentúl már gondolatban sem tudta őket
szétválasztani és a valóságban is egybekeveredve látta őket: a gyengédség
komolyságot s fontosságot kölcsönzött a tréfálkozásoknak, ezek meg a
gyengédséget mutatták kevésbé ártatlannak. Elment Odette-hoz. Messzire ült
tőle. Meg se merte csókolni, mert nem tudta, hogy akár benne, akár pedig
Odette-ban szeretetet vagy haragot támaszt-e majd fel ez a csók. Hallgatott,
nézte, hogy halódik a kettőjük szerelme. Aztán egyszerre határozott.
– Odette – mondta neki –, drágám, tudom, gyűlöletes vagyok, de meg kell
kérdeznem egyet-mást. Emlékszel, mire gondoltam egyszer, veled és
Verdurinnével kapcsolatban? Mondd, igaz ez, akár róla, akár más nőről volna
szó?
Odette összehúzta a száját s tagadólag rázta a fejét, ahogy gyakran intenek
tagadólag az emberek, hogy nem mennek, hogy nincs kedvük hozzá, ha valaki
megkérdi tőlük: „Eljön-e a lovas ünnepségre, ott lesz-e a katonai felvonulásnál?”
Csakhogy a fej ilyen mozgását eljövendő eseménnyel kapcsolatban alkalmazzák,
s elmúlt esemény tagadásánál ez bizonyos határozatlanságot jelent. Azután meg
inkább csak személyes meggondolást jelez, nem pedig holmi megrovást vagy
erkölcsi lehetetlenséget. S mivel Odette így mutatta, hogy a dolog nem igaz,
Swann megértette, hogy talán igaz.
– Már mondtam egyszer, te is tudod – tette hozzá ingerült és boldogtalan
arckifejezéssel.
– Igen, tudom, de biztos vagy benne? Ne azt mondd, hogy: „Te is tudod”,
mondd így: „Még sohase tettem, soha, egyetlenegy nővel sem.”
Odette elismételte, mint egy leckét, gúnyos hangon és mintha csak meg
akarna tőle szabadulni.
– Még sohase tettem, soha, egyetlen nővel sem.
– Meg mernél-e esküdni a Notre-Dame-de-Laghet érmére?
Tudta, hogy erre az éremre Odette nem esküdne hamisan.
– Ó, de boldogtalanná teszel! – kiáltott fel válaszul Odette, s hirtelen
erőfeszítéssel így szabadult Swann kérdésétől. – Hát még most se hagyod abba?
Mi bajod van ma? Fejedbe vetted, hogy megutáljalak, hogy meggyűlöljelek?
Tessék, próbáltam újrakezdeni a régi szép időket, s ez érte a köszönet!
De Swann most már nem engedett, ahogy a sebész is megvárja, hogy
megszűnjön az a görcs, amely csak félbeszakítja, de nem hiúsítja meg a
beavatkozását.
– Tévedsz, Odette, ha azt hiszed, hogy a legkevésbé is haragudnék ezért –
mondta néki meggyőző és csalóka szelídséggel. – Csak arról beszélek, amit
tudok, s hidd el, mindig többet tudok, mint amennyit elmondok. Csakis a te
vallomásod enyhítheti, amit gyűlölök benned, legalábbis addig, amíg csak mások
révén hallok róla. Nem azért haragszom rád, amit esetleg elkövettél, mindent
megbocsátok néked, hisz szeretlek, hanem a hamisságodért, ezért a lehetetlen
hamisságért, amellyel tovább tagadod mindazt, amit úgyis tudok. Hogyan
szerethetnélek, mondd csak, ha azt látom, hogy olyasmit állítsz, olyasmire
esküszöl, amiről tudom, hogy hazugság? Odette, rövidítsd meg ezt a percet,
hiszen csak gyötrelem mindkettőnknek. Ha akarod, azonnal vége, s örökre
megszabadulsz tőle. Az érmedre mondd, hogy igen vagy nem, megtetted-e ezt
valaha.
– Honnan tudjam? – csattant fel Odette. – Talán valamikor régen, amikor azt
se tudtam, mit csinálok, talán kétszer vagy háromszor.
Swann minden lehetőségre gondolt. A valóság hát olyan dolog, aminek semmi
köze a lehetőségekhez, éppoly kevéssé, mint a belénk szúrt késnek a felettünk
lebegő felhőkhöz, mert e szavak: „kétszer vagy háromszor”, keresztsebet égettek
a bensőjébe. Különös, hogy az ily szavak, „talán kétszer vagy háromszor”, csak
szavak, a levegőbe, távolról kimondott szavak, ennyire összetéphetik a szívet,
mintha valóban elérnék, ily beteggé tehetik az embert, mint egy méreg, amit
lenyelünk. Swann akarva, nem akarva arra a mondatra gondolt, amelyet Saint-
Euverte-nénél hallott: „A táncoló asztalok óta nem láttam ilyen rendkívüli
dolgot.” Az a szenvedés, amelyet most érzett, egyik elképzeléséhez sem
hasonlított. Nemcsak azért, mert képzelete ritkán ért el ilyen messze a bűn
elképzelésében, még akkor sem, amikor teljesen bizalmatlan volt Odette-tal
szemben, hanem mert ha el is képzelte, elmosódó maradt és határozatlan,
megfosztva ettől a sajátos borzalomtól, amely a „talán kétszer vagy háromszor”
szavaiból tört elő, híjával annak a különös kegyetlenségnek, amely éppúgy
különbözött mindentől, amit eddig ismert, akárcsak az a betegség, amelyben
először szenvedünk. Mindamellett ez az Odette, aki e fájdalmat okozta, nem volt
néki kevésbé kedves, ellenkezőleg, még értékesebb, mintha gyötrelme
növekedésével az ára is együtt nőtt volna annak a csillapítószernek és
ellenméregnek, amellyel csak ez az asszony rendelkezett. Jobban akarta őt
gondozni, akár egy súlyosabbnak mutatkozó betegséget. Azt akarta, hogy ne
ismétlődjék meg ez a rettenetes dolog, amelyet, mint Odette mondta, „talán
kétszer vagy háromszor” tett meg. Ezért hát vigyáznia kell rá. Azt mondják,
hogy ha egy barátunknak megmondjuk szeretője hibáit, csak még jobban
hozzákötjük, mert nem akarja elhinni őket, s mennyivel inkább az esetben, ha
valóban elhiszi őket. De hát, mondta magában Swann, hogy lehetne megvédeni?
Egyetlen nőtől megóvhatná talán, de hiszen van száz meg száz másik, s most
látta csak be, mily őrület szállt rá, mikor azon a bizonyos estén, hogy Odette-ot
nem találta Verdurinéknél, vágyni kezdett egy másik lény mindig elérhetetlen
birtoklására. De Swann szerencséjére, az új szenvedések alatt, amelyek dúló
hordák gyanánt rohanták meg a bensőjét, volt egy régibb, szelídebb, csendben
szorgos rétege is a természetének, mint egy sebzett szerv sejtjei, amelyek rögtön
iparkodnak a megsérült szöveteket helyrehozni, mint egy bénult tag izmai,
amelyek próbálnak mozgékonnyá válni. Lelkének e régebbi, e gyökeresebb lakói
egy percre Swann minden erejét arra a titkos és jóvátevő munkásságra
fordították, amely egy lábadozóban, egy operáltban a pihenés illúzióját kelti.
Ezúttal inkább Swann szívében, s nem mint máskor is, agyában történt ez a
kimerültségből folyó enyhülés. De mindaz, ami már létezett, igyekszik megint
újjászületni, s ahogy egy kimúló állatot újra megráz az újratámadó végvonaglás,
Swann-nak egy percre megkímélt szívére ugyanaz a szenvedés ugyanazt a sebet
ütötte. Emlékezett a holdas estékre, amikor elnyújtózkodva kocsijában, amely a
rue La Pérouse-ba vitte, kéjesen ápolta magában a szerelmes ember érzéseit,
mert akkor még nem sejtette, mily mérgezett gyümölcsöt hoznak szükségképpen.
De ezek a gondolatok csak egy másodpercig tartottak, csak addig, amíg a kezét a
szívéhez szorította, megint lélegzethez jutott s mosolyogni is tudott, hogy
elrejtse gyötrelmeit. Már újrakezdte a kérdezősködését. Féltékenysége, mely
jobban igyekezett, mint bármelyik ellensége, hogy rámérje ezt a csapást, hogy
megismertesse vele élete legszörnyűbb fájdalmát, féltékenysége úgy vélte, hogy
nem szenvedett még eleget, s egy mindennél mélyebb sebet akart még rajta
ejteni. Mint egy gonosz istenség, úgy ihlette meg Swannt a féltékenység, s már
vitte is egyenesen a romlásba. S nem rajta múlt, inkább Odette-on, hogy
gyötrelme csak később súlyosbodott.
– Drágám – mondta Swann –, már túl vagyunk rajta, ismerem én azt a nőt?
– Nem, esküszöm, különben is azt hiszem, hogy túloztam, addig mégsem
mentem el.
Swann mosolygott s így folytatta:
– Persze, nem baj, de mégis kár, hogy nem mondhatod meg a nevét. Ha
elképzelhetném a személyét, sose gondolnék rá többé. Csak azért mondom, mert
azután soha többé nem untatnálak. Olyan megnyugtató, nem, ha magunk előtt
látjuk a dolgokat? Az az igazán rettenetes, ha nem tudjuk őket elképzelni. De te
máris oly kedves voltál, nem akarlak fárasztani. Köszönöm, nagyon köszönöm,
hogy olyan jó voltál hozzám. Ne gondoljunk rá. Csak még egyet. Mennyi ideje
lehet ennek?
 – Charles, nem látod, hogy a sírba viszel, nagyon régi dolgok ezek. Azóta sem
gondoltam rájuk, te meg mintha azt akarnád, hogy elölről kezdjem őket. Akkor
aztán meglesz a boldogságod – mondta öntudatlan butasággal s ugyanakkor
kiszámított gonoszsággal.
– Ó, csak azt szeretném tudni, azóta történt-e, hogy ismerlek. De hisz ez oly
természetes lenne, hogy itt történt, tenálad; nem mondhatnád meg, melyik estén,
hogy elképzeljem, mit csináltam ugyanakkor; de hisz értsd meg, lehetetlen, hogy
ne emlékeznél, kivel történt, Odette, szerelmem, no mondd.
– De hát nem tudom, azt hiszem, a Bois-ban volt egy este, amikor eljöttél
értünk a kis szigetre. Laumes hercegnőnél vacsoráztál – tette hozzá boldogan,
hogy igazmondásának bizonyítékául egy pontos részletet is megemlíthet. – A
szomszédos asztalnál ült egy nő, akit már rég nem láttam. Azt mondta nékem:
„Jöjjön a kis szikla mögé, nézzük a holdfény játékát a vízen.” Először ásítottam s
így feleltem: „Nem megyek, már fáradt vagyok, és itt jól érzem magamat.” De ő
meg csak bizonygatta, hogy sose volt még ilyen holdvilág. Én azt mondtam: „Ne
meséljen!” Tudtam, hová akar kilyukadni.
Odette majdnem nevetve beszélte ezt, talán mert természetesnek találta, vagy
mert úgy vélte, hogy így csökkentheti a dolog jelentőségét, vagy talán hogy ne
lássék megalázottnak. De mikor látta Swann arcát, egyszerre megváltoztatta a
hangját:
– Nyomorult, élvezed, hogy megkínozhatsz, hogy hazugságokat mondatsz
velem, pedig csak azért hazudok, hogy már egyszer békén hagyj.
Ezt a második csapást Swann még gyötrőbbnek érezte, mint az elsőt. Sohase
gondolta volna, hogy ennyire friss keletű a dolog, s hogy szeme elől, mely nem
tudta felfedezni, nem az ismeretlen múltba bújt el, hanem oly ismert estékbe,
amelyeket Odette-tal együtt élt át, amelyekről azt vélte, hogy olyan jól ismeri
őket, s amelyek most, hogy visszagondolt rájuk, álnokká s ijesztővé torzultak;
egyszerre tátongó mélység nyílt meg köztük, ez a pillanat a Bois szigetén. Odette
nem volt éppen okos, de volt benne valami a természetesség varázsából. Ezt a
jelenetet például úgy elmondta, úgy eljátszotta, annyi igaz egyszerűséggel, hogy
Swann szinte lihegett és mindent látott: Odette ásítozását, a kis sziklát. Hallotta,
ahogy válaszol – sajnos, vidáman: „Ne meséljen!!!” Érezte, hogy ma este már
semmit sem fog elmondani, hogy ebben a pillanatban már semmi felvilágosítást
sem kaphat; így szólt:
 – Szegény kicsikém, bocsáss meg, látom, hogy fájdalmat okozok neked, de
vége, már nem is gondolok rá.
De Odette látta, hogy Swann tekintete továbbra is azokra az ismeretlen
dolgokra mered és szerelmük múltjára, amely, mivel elmosódott, egyhangúnak
és édesnek tűnt fel az emlékében, s amelyet sebként szaggatott fel ez a holdas
perc a Bois szigetén, Laumes hercegnő vacsorája után. De Swann már úgy
megszokta, hogy érdekesnek találja s megcsodálja az életet s az életnek
valamennyi váratlan felfedezését, hogy jóllehet úgy szenvedett, hogy azt hitte,
ily fájdalmat nem bírhat már el sokáig, közben ezt mondta magában: „Az élet
igazán bámulatos, s szép kis meglepetésekkel szolgál; a bűn, úgy látszik,
mégiscsak sokkal elterjedtebb, mint gondolnánk. Itt van például ez az asszony,
akiben annyira bíztam, aki olyan egyszerű, olyan becsületes külsejű, s még akkor
is, ha könnyelmű volt, oly rendesnek és normálisnak látszott: egy valószínűtlen
besúgásra kikérdezem, s az a kevés, amit hajlandó elárulni, sokkal többet leplez
le, mint amennyit gyaníthattam volna.” De azért mégsem érhette be ezekkel az
önzetlen megjegyzésekkel. Próbálta felmérni pontosan Odette szavainak értékét,
hogy meg tudja állapítani, többször követte-e el e dolgokat s képes lesz-e
folytatni őket. Elismételte magában Odette bizonyos szavait: „Tudtam, hová akar
kilyukadni”, „Kétszer vagy háromszor”, „Ne meséljen!”, de ezek most nem
tűntek fel fegyvertelenül az emlékében, mindegyikük egy kést szorongatott, és új
sebet ejtett a szívén. Sokáig, akárcsak a beteg, aki nem tudja megállni, hogy ne
próbálja folytonosan éppen azt a mozdulatot, amely fájdalmat okoz néki, Swann
is egyre ezeket a szavakat ismételgette: „Itt jól érzem magamat”, „Ne
meséljen!”, de a fájdalom oly erős volt, hogy abba kellett hagynia. Csak ámult,
hogy ezek a dolgok, amelyeket idáig oly könnyedén, oly vígan élt meg, most
egyszerre oly komolyak lettek a számára, mint egy betegség, amibe bele is
pusztulhat. Sok nőt ismert, akiket megkérhetne, hogy vigyázzanak Odette-ra. De
hát hogyan remélhesse, hogy ezek az ő szemével nézhessék e dolgokat, s nem
úgy, ahogy oly sokáig ő maga is nézte őket s ahogy az ő élete élvezeteit is
tekintette, s hogy ne mondják néki nevetve: „Micsoda csúf féltékenység, nem
tűri a mások örömét.” Micsoda hirtelen megnyíló csapóajtó zuhant le (pedig az
Odette-tal való szerelméből régen csak gyengéd örömei voltak) a pokol egy új
körébe, ahonnan még nem is látta, hogy szabadulhat ki valaha is. Szegény
Odette! Őrá nem haragszik. Ő legfeljebb csak félig bűnös. Hát nem mondták,
hogy saját anyja adta el csaknem gyermekkorában egy gazdag angolnak,
Nizzában. De mily fájdalmas igazsággá éledtek benne azok a sorok, melyeket
egyszer Alfréd de Vigny Naplójá-ban oly közömbösen olvasott: „mikor úgy
érezzük, hogy beleszeretünk egy nőbe, arra kellene gondolnunk: milyen lehet a
környezete? Milyen volt az élete? Az élet egész boldogsága erre az alapra
támaszkodik.” Swann bámult, hogy ily egyszerű szavak, melyeket magában
betűzgetett, mint „Ne meséljen!”, „Tudtam, hová akar kilyukadni”, ennyire
fájhatnak néki. De megértette, hogy amiket egyszerű szavaknak tartott, egy
acélváz részei, oly vázé, amely magába foglalja s bármikor újra rázúdíthatja ezt
az Odette elbeszélése közben először érzett szenvedést. Mert most is ezt a
szenvedést érezte. Hiába tudott már mindent – sőt később is, az idő múlásával,
hiába felejtett s bocsátott meg –, abban a percben, hogy elismételte magában e
szavakat, ez a régi szenvedés megint ugyanazzá tette, amilyen Odette szavai
előtt volt: tudatlanná, bizakodóvá; könyörtelen féltékenysége a még semmit sem
sejtő férfi állapotába helyezte, hogy aztán újra rásújthasson Odette vallomásával,
s ez a régi történet még hónapok után is úgy feldúlta, mint egy leleplezés.
Csodálta emlékezetének e szörnyű éltető erejét. Csakis attól remélhetett
enyhülést a gyötrelmére, hogy ez az élesztő erő idővel mégiscsak meddővé
válhat. De mikor Odette egy-egy szava mintegy kimeríteni látszott ezt a kínzó
hatalmát, akkor meg egy másik szó, amelyen Swann kevésbé akadt még fenn,
egy csaknem használatlan szó váltotta fel a régieket, s az sújtott rá érintetlen
erejével. Annak az estnek az emléke, amikor Laumes-éknál vacsorázott, szintén
fájdalmat okozott néki, de ez csak a fájdalom központja volt. Ez a fájdalom rend
nélkül sugárzott a szomszédos napokba is. S ahol csak hozzányúlt emlékei
között, az egész évszak fájt neki, amikor még Verdurinék oly gyakran
vacsoráztak a Bois szigetén. Annyira fájt, hogy kíváncsiságát, amelyet
féltékenysége keltett benne, lassanként semlegesítette azoktól az új
gyötrelmektől való félelme, amelyeket e kíváncsiság kielégítése okozhatna.
Rájött arra, hogy Odette életének ismeretségük előtt való kora, ez a kor, melyet
sose akart elképzelni, nem elvont s homályosan látott térség, hanem tényleges
eseményekből, elhatárolt évekből formálódott. De mikor ezt meglátta, félt, hogy
ez a színtelen, folyékony és tűrhető múlt még valami kézzelfogható s
visszataszító testet ölt, egyéni és ördögi ábrázattal. S nem is próbálta elképzelni,
de már nem szellemi renyheségből, hanem a szenvedéstől való félelmében.
Remélte, hogy eljön a nap, mikor végre úgy hallhatja akár a Bois szigetének,
akár Laumes hercegnőnek a nevét, hogy nem kell majd újra éreznie ezt a régi
fájdalmát, s vigyázott, hogy Odette-ból se kényszerítsen ki új szavakat, újabb
helyek, különböző körülmények neveit, amelyek alig elcsitult baját más alakban
éleszthetnék újjá.
De sokszor az ismeretlen, az ismerni rettegett dolgokat maga Odette fedezte
fel néki, spontánul és mit sem sejtőn; Odette ugyanis nem ismerte annak az
eltérésnek a terjedelmét, amelyet a bűn teremtett egyrészt igazi életmódja,
másrészt a közt az aránylag ártatlan életmód között, amelyet Swann még mindig
hajlandó volt kedvesének tulajdonítani: annak a bűnös teremtésnek, aki mindig
ugyanazt az erényt játssza másokkal szemben, mivel titkolni akarja előttük a
bűneit, nincs módjában ellenőrizni e bűnöknek folytonos és érezhetetlen
növekedését, sem azt, hogy lassan mennyire elterelik mások normális
életmódjától. Odette lelke mélyében, a titkolt tettek emléke mellett, lassanként
egyéb tettei is megváltoztak, megfertőződtek e szomszédságban, anélkül, hogy
Odette maga bármi furcsát is látott volna bennük, anélkül, hogy kiríttak volna
sajátos belső légkörükből; viszont ha beszélni kezdett róluk, Swann borzadva
vette észre, micsoda környezetről tanúskodnak. Egy nap kérdezte Odette-tól,
óvatosan, hogy meg ne sértse, volt-e már dolga kerítőnőkkel. Tulajdonképp
szentül hitte, hogy nem; a névtelen levél, igaz, becsempészte e feltevést az
elméjébe, de csak egészen gépies módon; nem is talált hitelre, de azért mégis ott
maradt, s Swann csak azért kívánta volna Odette gyökeres cáfolatát, hogy kiirtsa
onnan e gyanú külsőleges, de feszélyező jelenlétét. „Ó, nem, dehogy! De ne
hidd, hogy nem szaladnak utánam – tette hozzá, s a mosolyával oly hiú
önteltséget leplezett le, amelyről nem láthatta, hogy Swann már nem tarthatja
jogosnak. – Az egyik csak tegnap is több mint két óra hosszat várt rám s bármily
árat megadott volna. Állítólag egy nagykövet mondta néki: »Ha nem hozza el,
öngyilkos leszek.« Mondták néki, nem vagyok itthon, a végén már én is
kijöttem, csak hogy megszabaduljak tőle. Ha láttad volna, mit kapott tőlem, a
szobalány behallotta a másik szobába, ahogy kiáltoztam: »Ha mondom, nem
kell, nem akarom! Nekem így tetszik, semmi kedvem hozzá. Végre is, azt
hiszem, szabad vagyok, s azt tehetem, amit akarok. Még ha pénzre volna
szükségem, nem mondom... « A házmesternek megmondtam, hogy be ne eressze
ide többé, mondja, hogy vidéken vagyok. Kár, hogy nem bújhattál itt el. Nem
bántad volna meg, drágám, azt hiszem. Látod, mégse olyan rossz ez a te kis
Odette-od, pedig olyan gonosznak mondják.”
Még ha beösmert is néha bizonyos olyan hibákat, amelyekről feltételezhette,
hogy Swann már felfedezte őket, inkább csak új kételyekhez nyújtott
kiindulópontot Swann-nak, mintsemhogy elhallgatta volna a régieket.
Vallomásai ugyanis nem aránylottak pontosan e kételyekhez. Hiába hagyta ki
belőlük akár az egész lényeget, a maradékban volt valami, amire Swann sose
gondolt volna, ami megdöbbentette újságával, s lehetővé tette néki, hogy új
alapra helyezhesse féltékenysége fogalmát. Ezeket a vallomásokat Swann sohase
feledhette. A lelke úgy hordozta, ringatta s vetette ki őket, mint a hullákat. Meg
is fertőződött tőlük.
Egyszer Odette megemlítette Forcheville egy nála tett látogatását, a Párizs-
Murcia-ünnepség napján. „Hogyan, már akkor is ösmerted?” „Ahá, persze,
csakugyan” – tette hozzá helyesbítőleg, hogy ne lássék, mintha nem tudta volna.
És ekkor Swann reszketni kezdett arra a hirtelen gondolatra, hogy ennek az
ünnepnek a napján, mikor azt a gondosan őrzött levelet kapta Odette-tól,
ugyanaz az Odette talán a Maison Dorée-ban ebédelt Forcheville-lel. De Odette
megesküdött, hogy nem. „Pedig ez a Maison Dorée emlékeztet valamire, amiről
tudom, hogy nem volt igaz” – felelte Swann, hogy megijessze. „Igen, arra, hogy
nem ott voltam akkor este, mikor Prévost-nál kerestél, és mikor azt mondtam,
hogy onnan jövök” – felelte (mert Swann arcáról olyasmit olvasott le, hogy
úgyis tudja), éspedig oly határozottsággal, amelyben nem is cinizmus volt,
inkább csak ijedtség, az a félelem, hogy esetleg megbántja Swannt, s ezt a
félelmét hiúságból szerette volna eltitkolni amellett meg az a vágy, hogy mutassa
az őszinteségét. Épp ezért oly szabatosan és erősen sújtott, mint egy hóhér,
viszont kegyetlenség nélkül, mert nem tudta, mily fájdalmat okozhat ezzel
Swann-nak; sőt, még nevetni is kezdett, bár talán bizonnyal csak azért, hogy egy
percre se lássék zavartnak és megalázottnak. „Igaz, nem a Maison Dorée-ban
voltam, hanem Forcheville lakásán. Prévost-nál igazán voltam, ez nem
hazugság, Forcheville is ott találkozott velem, s mondta, nézzem meg a
metszeteit. De aztán jött valaki hozzá. Csak azért mondtam, hogy a Maison
Dorée-ból jövök, mert féltem, hogy megharagszol. Látod, csak a te kedvedért
füllentettem. Nem bánom, mondjuk, hogy rosszul tettem, de legalább
megmondom nyíltan. Mért ne mondanám meg hát azt is, hogy ővele ebédeltem a
Párizs-Murcia-ünnepségen, ha igaz lenne. Különben is, akkor még nem nagyon
ismertük egymást, ugye, drágám?” Swann mosolygott, annak a lénynek hirtelen
gyávaságával, akivé e szörnyű szavak súlya alatt változott. Szóval már abban az
időben is, amelyre gondolni sem mert soha, mert akkor olyan boldogok voltak,
azokban a hónapokban, mikor Odette szerette őt, lám, már akkor is hazudott! S
ha már ilyen volt az a perc is (az első este, hogy „katléjáztak”), mikor azt
mondta neki, hogy most jön a Maison Dorée-ból, hány hasonló létezhet még,
mindegyikben egy-egy hazugsággal, s Swann csak nem is sejtheti őket.
Emlékezett, hogy egyik nap Odette azt mondotta néki: „Majd azt mondom
Verdurinnének, hogy nem készült el a ruhám, hogy a kocsim későn jött értem.
Ne félj, majd elintézzük valahogy.” Hányszor mondhatott őneki is ezekhez
hasonló szavakat, amelyekkel egy késését vagy egy megbeszélt találkájuk
megváltoztatását igazolta; nem takartak-e azok is, anélkül, hogy Swann-nak
akkor sejtelme lehetett volna róla, egy más férfival való s ugyanilyen egyetértést,
akinek Odette meg azt mondhatta: „Majd azt mondom Swann-nak, hogy nem
készült el a ruhám, hogy a kocsim későn jött értem, ne féljen, elintézzük
valahogy.” S legkedvesebb emlékei, Odette legmindennapibb szavai mögül,
amelyekben valamikor úgy hitt, mint a Szentírásban, legegyszerűbb tetteiből,
amelyekről számot adott, a legszokottabb helyekről, amelyeket emlegetett, a
varrónő házából, a Lovardából, az avenue du Bois-ból (a mögé a fölösleges idő
mögé rejtőzködve, amely a legrészletezettebb nap hézagaiban is helyet talál és
bizonyos cselekedetek takarójául szolgálhat) érezte, mint szivárog fel a
hazugságok lehetséges s föld alatti jelenléte s mint szennyezi be sorra mindazt,
ami a legkedvesebb maradt néki, legjobb estéit, a rue La Pérouse-t is, ahonnan
Odette bizonyosan sose akkor ment el, mikor mondta; s most ezek a hazugságok
azt a homályos borzalmat árasztották mindenüvé, amelyet Swann már akkor is
érzett, amikor a Maison Dorée-ról szóló vallomást hallotta, s mint az undok
állatok Ninive Pusztulásában, múltjának minden kövét megingatták. Ha az
emlékezete a Maison Dorée kegyetlen nevéről beszélt, most nem azért fordult el
tőle, mint Saint-Euverte-né múltkori hangversenyén, mert egy rég vesztett
boldogságot, hanem mert egy friss keletű fájdalmat hozott az eszébe. Aztán a
Maison Dorée neve is úgy járt, mint a Bois szigetéé, lassanként nem fájt már
Swann-nak. Mert az, amit szerelmünknek, féltékenységünknek tartunk, nem
ugyanaz a folytonos és megoszthatatlan szenvedély. Végtelen sok s egymást
követő szerelemből és féltékenységből állnak, amelyek éppoly különbözők, mint
amilyen múlékonyak, de szakadatlan sokaságukkal a folytonosság benyomását,
az egység illúzióját keltik. A szerelem élete, a féltékenység állandósága
számtalan sok vágy és kétely halálából s változásából állt Swann-nál, de
mindegyiknek Odette volt a tárgya. Ha Odette-ot sokáig egyáltalában nem látja,
haldokló vágyait és kételyeit nem lett volna mivel pótolnia. Azonban Odette
jelenléte tovább is bevetette Swann szívét változó gyanúval és gyengédséggel.
Voltak esték, amikor Odette egyszerre igen engedékeny lett Swann-nal, s
keményen értésére adta, hogy jó lesz élni az alkalommal, mert lehet, hogy
esetleg évekig nem fog hozzájutni; olyankor aztán haladék nélkül fel kellett
menni hozzá „katléjázni”, s ez a vágy, amelyet akkor állítólag Swann iránt érzett,
oly hirtelen, oly hatalmas, olyan megmagyarázhatatlan volt, s a csókjai oly
tüntetők, oly szokatlanok, oly bőségesek, hogy ez az éppoly féktelen, mint
valószínűtlen gyöngédség szinte majdnem úgy fájt Swann-nak, mint egy
hazugság vagy gonoszság. Egy este, hogy Odette parancsára haza kellett vele
mennie, s miközben Odette a csókjait szenvedélyes szavakkal vegyítette,
amelyek úgy ellenkeztek rég megszokott szárazságával – hirtelen úgy tetszett
Swann-nak, hogy zajt hall –, fölkelt, kutatgatni kezdett, de nem talált senkit sem,
de azért nem volt bátorsága visszatérni Odette mellé, aki tajtékzó dühében
összetörte egyik vázáját és így szólt: „Te sem vagy ám jó semmire!” És akkor
Swann azon tűnődött, hogy vajon nem rejtett-e el Odette valakit a
hálószobájában, akár azért, hogy kínozza az illető féltékenységét, akár hogy
felgyújtsa az érzékeit.
Némelykor Swann bizonyos találkaházakba is elment, remélve, hogy esetleg
hall majd ott róla valamit, bár megnevezni sose merte. „Van itt egy kislány, azt
hiszem, megfelelne” mondta neki a kerítőnő. S ott maradt egy óráig, s
szomorúan beszélgetett egy-egy ilyen szegény teremtéssel, aki csak csodálkozott
azon, hogy a vendég nem kíván többet. Egyszer egy egészen fiatal s ragyogó
szépség így szólt hozzá: „Szeretném, ha egy barátot találnék, akkor az biztos
lehetne, hogy sose mennék el senki mással.” „Igazán, mondd, hát lehetséges,
hogy egy nő hálás, ha szeretik, és sohase csalná meg a szeretőjét?” – kérdezte
tőle Swann szorongón. „De még mennyire! természet dolga!” Swann ezeknek a
lányoknak is körülbelül azt mondta, ami Laumes hercegnőnek is tetszett volna.
Azzal, akinek egy barát kellett, mosolyogva így beszélt: „Nini, kék szemet
választottál, olyant mint a ruhaöved.” „Magának is kék a kézelője.” „Milyen
szépen társalgunk ebben az előkelő házban! Nem untatlak, nincs más dolgod?”
„Nem, nem, van időm bőségesen. Meg aztán ha untatna, ne féljen, úgyis
megmondanám. Jobban is szeretem, ha beszélget velem.” „Nagyon kedves. No,
ugye, milyen szépen társalgunk?” – mondta Swann a kerítőnőnek, aki benyitott
az ajtón. „De még hogy, én is most mondtam magamban. Milyen finomak az
urak! Tessék, már társalogni jönnek hozzám. Mondta is a herceg múltkor, hogy
itt különb, mint a feleségénél. Azt mondják, hogy most valami csúf divat járja az
úrinők közt, hogy szinte botrány! De már megyek, nem leszek kíváncsi.” És
otthagyta Swannt kettesben a kék szemű leánnyal. De azután Swann is fölkelt s
elbúcsúzott tőle hamarosan, közömbös maradt a számára, hisz nem ismerte
Odette-ot.
A festőt, mikor beteg lett, Cottard tengeri útra küldte; a hívek közül egyszerre
többen is akartak vele menni; mivel pedig Verdurinék nem törődhettek bele az
egyedüllétbe, előbb csak úgy béreltek, később megvettek is egy jachtot, s így
Odette-nak is módjában volt gyakori hajóutakat tenni. Valahányszor elutazott,
Swann csakhamar úgy érezte, hogy kezd már elszakadni tőle, de mintha ez a
lelki távolság arányban lett volna a földrajzival; mihelyt tudta, hogy Odette
megjött, szükségét érezte, hogy viszontlássa. Egyszer csak egy hónapra
szándékoztak elutazni, de akár mert útközben csábította őket a folytatás, akár
ment Verdurin titokban előre megszervezett mindent, s felesége kedvéért csak
lassanként világosította fel a híveket – Algírból előbb Tuniszba, onnan
Olaszországba mentek, aztán Görögországba, Konstantinápolyba, Kisázsiába.
Az utazás körülbelül már egy esztendeje tartott. Swann teljesen nyugodtnak,
majdnem boldognak érezte magát. Bár Verdurinné iparkodott meggyőzni a
zongoristát és Cottard doktort, hogy az egyik nagynénje és a másik betegei igen
jól megvannak nélkülük is, s hogy mindenképp nagy oktalanság Párizsba
engedni Cottard-nét, Párizsba, ahol Verdurinné szerint csak úgy tombol a
forradalom, mégis kénytelenek voltak szabadon ereszteni őket
Konstantinápolyban. A festő szintén velük tartott. Egy nap, nem sok idővel
hármójuk visszatérése után, Swann-nak dolga lévén a Luxembourgban, felugrott
egy odatartó omnibuszra s éppen Cottard-néval szemben talált magának
ülőhelyet, aki aznap végezte sorozatos látogatásait, parádésan kiöltözve, tollas
kalappal, selyemruhában, ernyővel, muffal, névjegytartóval s frissen tisztított
fehér kesztyűvel. E jelvényekkel ékesítve száraz időben gyalog ment egyik
házból a másikba ugyanabban a városrészben, hogy aztán más városrészbe
átszállót váltson az omnibuszra. A legelső percekben, mielőtt még a kispolgárné
kikeményített merevsége engedett a született asszonyi szeretetreméltóságnak, s
mivel különben sem tudta, szólhat-e Swann-nak Verdurinékről, Cottard-né
egészen természetesen s a maga lassú, suta és szelíd hangján, amelyet időnként
elnémított az omnibusz mennydörgése, csupa oly témáról beszélt, aminőket az
aznap soron levő huszonöt házban hallott s ismételt:
– Aki, mint ön, kedves uram, annyira együtt jár a korral, biztosan látta a
Mirlitons-ban a legújabb Machard-arcképet, hisz egész Párizs erről beszél. No,
hát mi a véleménye? Azokkal tart, akik dicsérik? vagy azokkal, akik ócsárolják?
Ahány szalonba bekopogok, csak a Machard-képről folyik a szó, nem is művelt,
nem is úr, nem is a mi világunkból való, aki nem mond véleményt a Machard-
képről.
S amikor Swann azt felelte, hogy még nem látta ezt az arcképet, Cottard-né
félt, hogy megsértődhet, mert ilyen vallomásra kényszerítette.
– Ó, nagyszerű, ön legalább őszintén bevallja az igazságot, s nem érzi magát
megszégyenítve, mert nem látta a Machard-képet. Bravó, ez igazán szép öntől.
Nos hát, én láttam, a vélemények megoszlanak, van, aki azt mondja, kicsit
kinyalt, kicsit tejszínhabos az egész, de én, én eszményin szépnek találom. Hát
persze, nem hasonlít Biche barátunk kék-sárga nőihez. De hát, őszintén
megvallva, nem bánom, ha nem is talál eléggé századvéginek, kimondom, amit
érzek. Biche képeit bizony nem értem. Istenem, hiszen elismerem, hogy az uram
arcképében határozott értékek is vannak, ez nem olyan különös, mint amit
rendesen csinál, de lássa, azért az uramnak is kék színűre festette a bajszát.
Viszont Machard! Barátnőm férje, akihez éppen most megyek (s ennek a
vizitnek köszönhetem, hogy egy darabig önnel tarthatok), megígérte a
feleségének, hogy ha bejut az Akadémiára (egyébként Cottard egyik kollégája),
megfesteti az arcképét Machard-ral. Hát ez igazán szép álom! Van egy másik
barátnőm, aki jobb szereti Leloirt.[126] Én csak egyszerű laikus vagyok, s lehet,
hogy Leloir többet tud. De egy arckép első kelléke, főképp ha tízezer frankba
kerül, mégiscsak az, hogy hasonló legyen, éspedig kellemes módon hasonló.
S miután kimerítette ezt a témát, amelyet magas kalaptolla, tárcájának ezüst
monogramja s kesztyűjének a tisztítótól tintával megjelölt kis száma súgott néki,
meg aztán az a zavara is, hogy beszéljen-e, vagy se Verdurinékről, Cottard-né,
látva, hogy messze van még a rue Bonaparte sarkától, ahol majd le fog szállni,
most csak a szívére hallgatott, amely már más szavakat tanácsolt néki.
– Nem csengett a füle – mondta –, mialatt mi Verdurinékkel voltunk? Egész
úton csak önről beszéltünk.
Swann őszintén csodálkozott, mert azt hitte, hogy nevét sem ejtik ki soha
Verdurinék előtt.
– Különben – szólt Cottard-né –, Crécyné is velünk volt, és az mindent
megmagyaráz. Ha Odette-tal van az ember, előbb-utóbb önre kerül a szó. S
gondolhatja, ugyebár, hogy csupa szépet mond csak önről. Micsoda? még el sem
hiszi? – tette hozzá, amikor látta, hogy Swann kétkedő mozdulatot tesz.
S meggyőződése hevében s egyébként minden hátsó gondolat nélkül, mivel
azt a bizonyos igét csak elvontan alkalmazta, mint mikor két barátnak kölcsönös
szeretetéről van szó:
– De hisz Odette imádja önt! Ó, csak merne valaki ilyesmit mondani őelőtte!
No hiszen, lenne nemulass! Akármiről volt is szó, ha például egy képet láttunk,
Odette rögtön így beszélt: „Ó, hogyha ő itt volna, ő meg tudná mondani,
remekmű-e ez, vagy sem. Ezen a téren nincs neki párja.” S folytonosan
kérdezgette: „Vajon mit csinálhat mostan? Ha legalább dolgozna! Ilyen
tehetséges ember, és sajnos, éppolyan lusta (ugye, megbocsát, de így volt).
Szinte látom most, miránk gondol, azt kérdi magában, hol lehetünk.” Sőt ebből
az alkalomból egy finom kifejezésre is emlékszem; Verdurin úr mondta neki:
„Hogy láthatja, mit csinál mostan, hisz nyolcszáz mérföldre van tőle?” Amire
Odette így felelt: „Egy szerető nő szemének semmi, de semmi se lehetetlen.”
Nem, esküszöm, nem hízelgésből mondom, de Odette önnek olyan barátnője,
amilyen ma nemigen sok akad. Hozzáteszem, ha nem tudja, akkor ön az
egyetlen. Verdurinné például az utolsó nap is ezt mondta (hisz tudja, utazás előtt
mindig nyíltabban beszélgetünk): „Nem mondom, Odette minket is szeret, de
azért a mi véleményünk nem sokat számítana Swanné mellett.” Szent Isten, már
le is kell szállnom, csak beszélek, beszélek s észre sem veszem a rue Bonaparte-
ot... nem volna szíves megmondani, egyenesen áll-e a kalapom?
S Cottard-né, hogy búcsúzzon Swanntól, kihúzta fehér kesztyűs kezét a
muffból, ahonnan az átszállójeggyel és a tisztított kesztyűszaggal a nagyvilág
látomása áradt széjjel az omnibuszban. És Swann most éppoly túláradó
gyengédséggel gondolt rá, mint Verdurinnére (és talán mint Odette-ra, mert amit
most Odette iránt érzett, nem volt keverve fájdalommal, s nem is volt már
szerelem), s a peronról ellágyult tekintettel nézett utána: a doktorné már
nekivágott nagy merészen a rue Bonaparte-nak, fején a magas tollbokrétával,
egyik kezével szoknyáját emelve, a másikkal az ernyőjét és a névjegytárcáját
fogva, de úgy, hogy a monogramot mindenki jól láthassa, míg a muffját
kénytelen volt szabadon táncoltatni maga előtt.
Hogy versenytársakat támasszon Swann beteges érzelmeinek, Cottard-né, aki
e tekintetben jobb gyógyász volt a férjénél, más, normális érzelmeket oltott be az
előbbiek mellé, a háláét s a barátságét, amelyek Swann elméjében emberibbé
tehetik Odette-ot (hasonlóbbá más nőkhöz, mert hisz hasonló érzelmeket más
nők is kelthetnek benne), siettethetik átalakulását, a véglegeset, azzá az Odette-
tá, akit békén szerethetne, aki egyszer a festő estélye után meghívta őt egy pohár
narancslére Forcheville társaságában, s aki mellett, Swann úgy érezte, mindig
boldogan tudna élni.
Régente borzadva gondolt arra, hogy egy nap nem szerethetné Odette-ot, és
akkor megfogadta, hogy vigyáz, s ha majd érzi, hogy szerelme már kezdené
elhagyni, bele fog kapaszkodni, hogy visszatartsa. Csakhogy, lám, szerelme
csökkenése együtt járt a szerelmi vágy egyidejű csökkenésével. Mert az ember
nem változhat meg, azaz nem lehet más olyan módon, hogy már nem létező énje
tovább is régi érzelmeinek engedelmeskedjék. Olykor egy-egy férfi neve – ha
észrevette az újságban –, akiről feltételezhette, hogy szeretője volt Odette-nak,
még most is felébresztette féltékenységét. De ez már igen gyenge volt, s mivel
arról tanúskodott, hogy még nem múlt el teljesen az idő, amikor annyit
szenvedett – amikor egyben egy oly kéjes érzést volt módja megismerni –, s
amelynek a szépségeit, ha úgy fordul az életútja, talán messziről s titokban lesz
még alkalma észrevenni, ugyanez a féltékenység kellemes izgalmat is szerzett
néki, ahogy a mogorva párizsinak, aki Velencéből tart hazafelé, egy utolsó
szúnyogcsípés mintegy azt látszik bizonyítani, hogy Itália és a nyár nincs még
nagyon messzire. De legtöbbször, ha erőlködött is, hogy élete e sajátos korát,
amelyet most elhagyott, egy időre visszatartsa, vagy legalább, míg lehet, tisztán
lássa, észrevette, hogy már erre se képes; ezt az elhagyott szerelmet úgy szerette
volna látni, mint egy eltűnő tájékot; de oly nehéz megkettőződni s egy már eltűnt
érzelem igazi látványában részesülni, hogy Swann agyát csakhamar teljes
homály borította, nem látott semmit, egyszerűen lemondott a megfigyelésről,
levette a szemüvegét s megtörölte az üveget; s biztatta magát, jobb pihenni,
mindenre kerül majd idő, és éppolyan eltompultan zsugorodott össze a
közönyben, mint az álmos utazó, aki kalapját szemére húzza, hogy egy kicsit
aludjon a mind gyorsabban robogó vonatban, amely messzire viszi a tájtól, ahol
olyan sokáig élt, holott pedig megfogadta, hogy nem hagyja el búcsú nélkül. Sőt,
mint ez az utazó, ha már csak otthoni földön ébred, amikor Swann véletlenül
bizonyítékot talált arra nézve, hogy Forcheville valóban Odette szeretője volt,
észrevette, hogy semmi, de semmi fájdalmat sem érez, hogy a szerelem messze
van, s csak azt sajnálta, hogy nem értesült az utolsó pillanatról, amikor végleg
elszakadt tőle. S ahogy – mielőtt először csókolta meg Odette-ot – iparkodott
emlékébe vésni ezt az annyit látott arcot, amelyet e csók emléke egészen meg
fog változtatni, ugyanígy szeretett volna, legalábbis gondolatban, elbúcsúzni,
míg létezik, ettől az oly soká féltett és szeretett Odette-tól, akiért annyit
szenvedett s akit most nem lát már soha.
Csalódott. Egyszer, pár héttel később, mégis meg kellett látnia. Álmában volt,
egy álom félhomályában. Verdurinnével, Cottard-ral és egy fiatalemberrel sétált,
akinek fez volt a fején, és akit nem tudott felismerni, azonkívül Odette-tal, a
festővel, III. Napóleonnal, valamint a nagyapámmal, a tenger mellett, egy kis
úton, amely hol igen magasan, hol meg alig pár méterre emelkedett meredeken s
merőlegesen a víz fölé, úgyhogy folyton hol felfelé, hol lefelé kellett menniük;
azokat, akik lefelé mentek, a fölfelé menők már nem is látták, a napvilág egyre
gyengült, s úgy látszott, hogy egykettőre fekete éj borul mindenre. Némelykor a
hullámok egész az út széléig csaptak, s egy-egy jeges cseppjüket Swann is érezte
az arcán. Odette mondta, törölje le, de ő képtelen volt rá, s emiatt oly zavart
érzett, mintha hálóingben volna vele szemben. Azt hitte, hogy a homály miatt
senki sem fogja észrevenni, de Verdurinné sokáig és csodálkozva nézett rá,
miközben az arca megnyúlt, orra egészen hosszú lett, sőt, hatalmas bajuszt is
kapott. Swann elfordult, hogy Odette-ot nézze, akinek halvány arcában piros kis
pontokat fedezett fel, vonásai fáradtak, szemei karikásak voltak, de oly
gyengéden nézett Swannra, hogy két szeme, mint két könnycsepp, már-már
szinte levált róla, hogy Swannra hulljon, és Swann is oly szeretetet érzett mostan
iránta, hogy azonnal el akarta onnan vinni. Akkor Odette hirtelen befordította
csuklóját, ránézett egy kis órára és így szólt: „Mennem kell” – elbúcsúzott
mindenkitől, egyformán, Swannt se vonta félre, nem mondta meg, hol láthatják
egymást estére, vagy egy másik napon. Swann nem merte megkérdezni tőle,
szeretett volna utánamenni, de még hátra se nézhetett, kénytelen volt mosolyogni
s felelni Verdurinné egy kérdésére, azonban a szíve most rettenetesen dörömbölt,
gyűlölet fogta el Odette iránt, szerette volna kiszúrni a szemét, összezúzni
hervatag arcát, holott még úgy imádta az imént. Közben ment tovább
Verdurinnével, azazhogy minden lépése eltávolította Odette-tól, aki meg épp
ellenkező irányban tartott lefelé. Már alig egy pillanat múlva sok-sok órája volt,
hogy távozott. A festő akkor közölte Swann-nal, hogy III. Napóleon is eltűnt,
egy perccel Odette után. „Biztosan előre megbeszélték – tette hozzá –, lenn a
parton találkozhattak, de az illendőség miatt nem akartak egyszerre búcsúzkodni.
Mert Odette a szeretője.” Az ismeretlen fiatalember most egyszerre sírni kezdett.
Swann próbálta vigasztalni. „Végre is hát lássa be, Odette-nak mégiscsak igaza
van – mondta néki, megtörölte zsebkendőjével a szemét, s levette a fezét is, hogy
könnyítsen rajta egy kicsit. – Legalább tízszer tanácsoltam néki. Minek ezért
szomorkodni? Úgy látszik, hogy az az ember érti őt meg legjobban.” Így beszélt
Swann önmagával, mert ez a fiatalember is ő volt, bár először nem tudott
ráismerni; mint bizonyos regényírók, ő is két személyre bízta énjét, arra, aki
álmodott, s arra, akit fezzel látott megjelenni maga előtt.
III. Napóleon nevét viszont Forcheville-re ruházta, egyrészt némi
képzettársítás, másrészt a báró szokott arcának bizonyos módosulása miatt,
végül pedig a Becsületrend mellszalagjáért; a valóságban azonban ez az álombéli
alak mindenben Forcheville-t képviselte s idézte fel emlékében. Mert Swann,
mihelyt elaludt, hiányos és állandóan váltakozó képekből azonnal hamis
következtetéseket vont le, s ilyenkor, legalább pillanatnyilag, oly
alkotóképességgel rendelkezett, hogy mint bizonyos alsóbbrendű lények,
egyszerű megoszlással szaporodott; így például tenyere melegével egy idegen
kéz tenyerét formálta meg, amelyet mindjárt szorítani is vélt, s a tudata alatt rejlő
érzelmek és benyomások egész sor oly viszontagságot szültek, amelyeknek
logikája odahozza álmában azt a szükséges személyiséget, aki adott pillanatban
elfogadja szerelmét, vagy előidézi ébredését. Hirtelen fekete éj borult rá,
megszólalt a vészharang, a lakosok futva menekültek lángokban álló házaikból;
Swann hallotta a hullámok zaját, s a szívét, amely hasonló hevességgel s
szorongva dobogott a mellében. Majd ezek a szívdobogások egyszerre még
gyorsabbak lettek, megmagyarázhatatlan szenvedést, valóságos émelyt érzett:
egy paraszt, tele égési sebekkel, odaszólt neki menet közben: „Kérdezze csak
meg Charlustól, hol volt Odette este a pajtásával, valamikor kedvese volt, őneki
mindent elmond Odette. Ők ketten okozták ezt a tüzet.” Inasa állt előtte, hogy
felébressze s így szólt hozzá:
– Már nyolc óra, itt a borbély, mondtam neki, jöjjön egy óra múlva.
De az álom hullámain át, ahova Swann elmerült, ezek a szavak csak
elferdülve érkeztek a tudatához, mint ahogy a víz mélyén egy napsugár egész
napnak látszik, s mint ahogy, egy perccel előbb, a csengő hangja, az örvények
mélyén, vészharanggá öblösödött, és így lett belőle tűzvész. De már szeme előtt
a díszlet egyszerre porrá változott, kinyitotta a szemét, és utoljára hallotta még
egy hullám zaját a távolodó tenger felől. Megtapogatta az arcát. Száraz volt.
Pedig jól emlékezett a hideg víz és a sós íz benyomására. Felkelt, felöltözködött.
A borbélyt kora reggelre rendelte, mert előző nap írt nagyapámnak, hogy délután
Combray-ba megy; ugyanis megtudta, hogy Cambremerné – azelőtt Legrandin
kisasszony – szintén ott tölt most pár napot. E fiatal arc varázsa emlékében oly
vidék varázsával egyesült, ahol már régóta nem járt, s a kettő közös vonzóereje
rábírta, hogy néhány napra mégiscsak elszakadjon Párizstól. Mivel azok a
változatos véletlenek, amelyek bizonyos személyekkel összehoznak bennünket,
nem esnek össze azzal az idővel, amikor szeretjük is őket, hanem mintegy
túllépve rajta, előtte is, utána is megtörténhetnek – annak az első megjelenéseit,
aki majd tetszeni fog nékünk, utólag holmi figyelmeztetésnek, előjelnek fogjuk
fel életünkben. Ily módon gondolt Swann is sokszor Odette-nak arra a képére,
amelyet a színházban, azon az első estén látott, amikor még nem gondolta, hogy
valaha is viszontlátja – és ugyanígy gondolt mostan Saint-Euverte-né estélyére,
ahol Froberville tábornokot bemutatta Cambremernének. Életérdekeink oly
sokszorosak, hogy egy gyakran még nem létező boldogság első irányjelzői egy
még sajgó és súlyos bánat nyomai mellé vannak letűzve. Bizonyos, hogy ez nem
csupán Saint-Euverte-nénél történhetett volna Swann-nal. Sőt, ki tudja, ha ezen
az estén esetleg valahol másutt van, nem éri-e valamilyen más boldogság, vagy
más bánat, amit aztán éppen olyan kikerülhetetlennek tartott volna? De hát csak
azt láthatta, ami valóban megtörtént s már-már a Gondviselés intésének érezte,
hogy mégis elment Saint-Euverte-né estélyére s mivel elméje szívesen csodálta
az élet találékony gazdagságát s képtelen volt sokáig egyazon nehéz kérdéssel
foglalkozni, mint például azzal, hogy mit kellett volna legerősebben kívánnia,
hajlandó volt a fájdalmakban, melyeket ezen az estélyen érzett, s a még nem
sejtett örömökben, amelyek már csírázásban voltak – s e kétféle élmény közt
nehéz volt az egyensúly megteremtése –, szükségszerű kapcsolatot lelni.
De miközben egy órával ez után az ébredés után azon tanakodott a
borbélyával, hogyan fésülje a haját, hogy a vonatban is ép maradjon: még
egyszer az álmára gondolt, s látta, mint ahogy az imént egészen maga mellett
érezte, Odette halvány arcszínét, sovány arcát, fáradt vonásait, kék karikás
szemét, mindazt, amit az egymás utáni gyengédségek sorában – amelyek tartós
szerelmét Odette első képének hosszú felejtésévé változtatták – nem is vett már
többé észre viszonyuk első ideje óta, s emlékezete, amíg aludt, bizonyosan itt
kereste ennek a pontos benyomását. És azzal az időnként fel-feltörő
komiszsággal, amely mindjárt jelentkezett nála, ha már nem volt szerencsétlen, s
amely egyben erkölcsiségét is egyszerre mélyebbre süllyesztette, Swann így
kiáltott fel magában: „S ha meggondolom, hogy éveket rontottam el az
életemből, őrült szerelmet éreztem, meg akartam halni egy olyan nőért, aki még
csak nem is tetszett, nem is felelt meg az ízlésemnek!”
HARMADIK RÉSZ

Helynevek: A név


Azok közül a szobák közül, melyeknek képét álmatlan éjeimen a legtöbbször

idézgettem, Combray szemcsés, virágporos, ehető s ájtatos hangulatú szobáihoz
a balbeci Grand Hotel szobája hasonlított a legkevésbé, ez a szoba, amelynek
kínosan ápolt falmezői, mint egy kék vizű uszoda sima fényű oldalfalai, valami
tiszta, azúrkék, sós ízű levegőt tartalmaztak. Az a bajor kárpitos, aki a szállót
berendezte, igyekezett változatossá tenni az egyes szobák díszítését, s abban,
ahol én laktam, a falakat háromfelől üvegajtós könyvszekrényekkel szegte,
amelyekben helyzetük szerint s egy előre nem látott körülménynek a jóvoltából,
a tenger változó képének ez vagy az a része tükröződött, s e víg tengeri tájképek
sorát csak a mahagóni keretek törték meg. Így aztán az egész szoba azokra a
mintahálókra emlékeztetett, amelyeket a „modern stílű” bútorkiállításokon lehet
látni, teletömve műtárgyakkal, amelyeknek az a céljuk, hogy gyönyörködtessék
a szobában alvókat, s amelyeknek a tárgyai mindig kapcsolatban vannak a
háztájék jellegével.
De az igazi Balbechoz az a Balbec sem hasonlított, melyről oly gyakran
álmodoztam viharos napokon, Párizsban, mikor a szél oly erős volt, hogy
Françoise, aki a Champs-Élysées-re kísért, ajánlotta, hogy ne menjek nagyon
közel a házfalakhoz, ha nem akarom, hogy cserepek hulljanak a fejemre, s
nyöszörögve említette azokat az elemi csapásokat és hajótöréseket, amelyeket az
újságok jelentettek. Akkor nem volt nagyobb vágyam, mint az, hogy vihart
lássak a tengeren, nem is a szép látványért, inkább a természet életének igazi
feltárásáért; jobban mondva szép látványnak egyedül csak azt éreztem, amiről
tudtam, hogy nem mesterkélten, az én kedvemért szerkesztették, hanem ami
szükségszerű s változhatatlan, mint a tájak s az igazi művészet szépségei. Nem
voltam kíváncsi semmi másra, nem vágytam megismerni mást, csak azt, amit a
magam lényénél igazabbnak gondoltam, amit az tett értékessé, hogy mutatott
valamit egy nagy lángelme gondolatából, a természet varázsából, vagy erejéből,
úgy, ahogy az magában, emberi közbelépés nélkül mutatkozik. Ahogy anyánk
szép hangja, ha csak a gramofonból halljuk, nem adhat vigaszt elvesztéséért, egy
gépiesen utánzott vihar éppolyan közömbös volna nékem, mint például a
Kiállítás világító szökőkútjai. Hogy a vihart igazinak nézzem, azt akartam, hogy
a part is természetes part legyen, nem pedig a hatóságtól újonnan emelt
védőtöltés. Egyébként maguk az érzések is, melyeket felkeltett bennem,
olyannak mutatták a természetet, mint amely teljes ellentéte az emberek gépies
alkotásainak. Mennél kevésbé látszott rajta az emberek keze nyoma, annál
nagyobb teret nyújtott az én szívem szétáradására. Így hát Balbec nevére is csak
azért emlékeztem oly jól, mivel Legrandin úgy idézte, mint egy oly tengerpart
nevét, amely egészen közel van „ama gyászos és annyi sok hajótörésről hírhedt
partvidékekhez, amelyeket az év hat hónapján köd szemfödél s a hullámok habja
borít”.
„Az ember ott – folytatta még – mintegy a lába alatt érzi, sokkal inkább, mint
a Finistére[127]-ben (még ha szállók is épülnek a hátán, azok sem tudják
megváltoztatni a föld legősibb csontozatát), igen, valósággal érzi a francia, az
európai, az ősi Földnek igazi végét. És a tenger ködével s az árnyak örök
birodalmával szemben itt az utolsó tanyája az utolsó halászoknak, akik éppen
olyanok, mint minden halász a világ teremtése óta!”
Egy ízben, mikor Combray-ban a balbeci tengerpartot emlegettem Swann
előtt, hogy megtudjam, csakugyan onnan lehet-e legjobban látni a legdühösebb
viharokat, így válaszolt: „Hogyne ismerném Balbecot! A balbeci templom a
tizenkettedik-tizenharmadik századból való, félig-meddig még román s a
normandiai gótikának talán legérdekesebb példája, de oly különös, hogy az
ember szinte perzsa stílűnek tarthatná.” S ezek a helyek, amelyek eddig úgy
éltek bennem, mint a legősibb s a geológiai jelenségekkel egyidejű természet –
éppoly messze az emberi történelemtől, mint az óceán vagy a Göncölszekér,
ezekkel a vad halászokkal, akik éppúgy nem ismerték a középkort, mint a
cethalak –, most egyszerre, varázsszóra, beléptek a századok sorába, hisz átélték
a román korszakot, s hozzájuk is eljutott a gótika virágdísze, amely a maga
idején úgy erezte e vad sziklákat, mint azok a gyöngécske, de mégis eleven
növénykék, amelyek, ha itt a tavasz, a pólusok havában is kisarjadnak. És ha e
helyeknek és embereknek a gótika oly jelleget hozott, amelynek addig híjával
voltak, viszont ők a gótikának mutattak újabb utakat. Próbáltam magamban
elképzelni e halászok életét, a társadalmi kapcsolatok félénk és nem sejtett
próbálkozásait, a középkorban, a Pokol-part egy pontján, a halált hozó
sziklafalak lábainál; s a gótikát, amelyet eddig csak a városokban tudtam
elgondolni, most sokkal, de sokkal elevenebbnek éreztem, mert láthattam, hogy
e vad sziklákon és e sajátos esetben is megfogant és kivirágzott egy finom
templomtoronyban. Megmutatták a leghíresebb balbeci szobrok reprodukcióit –
a tizenkét apostolt, göndör hajjal és pisze orral, a bejárat Szent Szüzét, s
mellemben az örömtől elakadt a lélegzetem, ha elképzeltem, hogy látni fogom
ezeket a szobrokat, amint kidomborodnak az örök és sós ízű ködben. Így aztán,
enyhe és zivataros februári estéken, a szél – amely úgy megremegtette a
szívemet, mint a szobám kandallóját s egy balbeci utazás tervéről susogott néki –
egybeolvasztotta bennem a gótikus építészet és a tengeri vihar vágyát.
Másnap mindjárt felültem volna arra a szép és nagylelkű, egy óra
huszonkettős vonatra, amelynek indulási idejére sose nézhettem szívdobogás
nélkül, a Vasúttársaság falképein, a körutazási hirdetményekben: mintha ízes
vágást ejtett volna a délután egy meghatározott helyén, egy titkos jelet, amitől
kezdve az órák követik ugyan egymást kitérített útjukon, estig vagy másnap
reggelig, de Párizs helyett valamelyik állomáson a sok közül, amelyet a vonat
érint, s amelyek közt választani enged; hiszen megáll Bayeux-ben, Coutances-
ben, Vitrében, Questambert-ban, Pontorsonban, Balbecban, Lannionban,
Lamballe-ban, Benodet-ban, Pont-Avenban, Quimperlében, s csak megy előre,
dúsan megrakodva e nevekkel, melyeket mind felkínált, de nem tudtam
választani köztük, mert egyiket sem lehetett feláldoznom. De a másnapot meg se
várva, mehettem volna már este is, hogyha gyorsan felöltözöm, s ha szüleim
megengedik, s Balbecba akkor értem volna, mikor a hajnal felvirrad a förgeteges
tenger fölött, melynek tajtékzó habjai elől a perzsa stílű templomba menekülnék.
Viszont mikor közeledett a húsvéti vakáció, amelyet, szüleim ígérete szerint,
egyszer Észak-Olaszországban kell töltenem, s mindezek a vihar-álmok,
amelyekkel úgy tele voltam, hogy mást nem is kívántam látni, csak rohanó
hullámokat, amint egyre magasabbra, a vad partra torlódnak, meredek s
sziklafalakhoz hasonló templomok közelébe, amelyeknek tornyaiban tengeri
madarak sivalkodnak – most egyszerre eltűntek, elvesztették varázsukat, mivel
mintegy szembeszállt velük s egészen eltávolította őket (ha ugyanis ott
maradnak, gyöngítik a hatékonyságát), a legtarkább tavasznak legellentétesebb
álma, nem a combray-i tavaszé, amely még erősen csípett a zúzmarájával, hanem
azé, amely már liliommal és kökörcsinnel borította Fiesolét[128], s angelicói[129]
arany hátterekkel kápráztatta Firenzét. Ettől kezdve csak a sugarakat, illatokat,
színeket értékeltem, mert a képek változása a vágyak változását is magával hozta
s – mint egy nyers zenei hangnemtörést – éppoly hirtelen változást az én
érzékenységem hangszínében. Ezt a belső áthangolódást később még egy
egyszerű légköri változás is előidézhette nálam, nem is kellett megvárnom az
évszakok fordulását. Hisz egy évszakban gyakran találunk egy másikból
odatévedt napot, amely egész életünket mindjárt amabba viszi át, felidézi,
megkívántatja annak sajátos örömeit s megzavarja már elkezdett álmainkat a
Boldogságról, amelynek toldozott naptárába előbbre vagy hátrább teszi ezt az
idegen fejezetből kiszakított levelet. De csakhamar, mint azok a természeti
jelenségek, melyekből kényelmünk vagy egészségünk csak alkalmi vagy
csekélyke hasznot húzhat, mindaddig, míg a tudomány nem lesz egészen úrrá
rajtuk, mikor aztán tetszés szerint állíthatja elő őket és a mi kezünkbe adja
megjelenésük lehetőségét, amelyet kivon a véletlen gyámkodása és kegyessége
alól – ugyanígy ezek az atlanti és itáliai ábrándok is felszabadultak az évszakok
és időváltozások egyeduralma alól. Hogy életre keljenek, csak ki kellett ejtenem
ezeket a neveket: Balbec, Velence, Firenze – mivelhogy a belsejükben végül is
összesűrűsödött az a vágy, amelyet e nevek által megjelölt helyek keltettek
bennem. Még tavasszal is, ha egy könyvben a Balbec névre találtam, ez elég
volt, hogy felébredjen bennem a viharok és a normandiai gótika vágya; épp így
még ítéletidőben is Firenze vagy Velence neve mindjárt vágyat keltett bennem a
napfény, a liliomok, a Doge-palota és a Santa Maria dei Fiori után.
De ha e nevek mindörökre magukba szívták azt a képet, melyet e városokról
alkottam, viszont magát ezt a képet oly módon alakították át, hogy bennem való
felmerülését e nevek törvényeitől tették függővé; ennek az lett a következménye,
hogy szebbé, de egyúttal mássá is formálták azt a képet, mint aminő egy igazi
normand vagy toscanai város lehetett, másrészt meg, hogy míg növelték
képzeletem önkényes örömeit, ugyanakkor súlyosbították jövendő utazásaim
csalódásait. Olyannyira felmagasztosították a föld egyes helyeiről való
elképzelésemet, hogy mindegyiket sajátosabbnak, tehát valóságosabbnak is
mutatták. Akkoriban a városokat, vidékeket, emlékműveket sohasem úgy
képzeltem el, mint többé-kevésbé kellemes és ugyanabból az anyagból itt-ott
kivágott képeket, hanem mindegyiket külön, mint egészen ösmeretlen s minden
mástól lényegesen különböző valamit, amire szomjazott a lelkem, s aminek csak
hasznára válhat a megismerése. S mennyivel egyénibbek lettek azzal, hogy
névvel voltak megjelölve, névvel, mely kizárólag az övék, névvel, mint az
emberek. A szavak a dolgoknak éppen olyan világos és közhasznú képei, mint
azok, amelyeket az iskola falaira akasztanak, hogy a gyermek megtudja, milyen
is egy gyalupad, egy madár, egy hangyaboly, mert hisz mind sok hasonló dolog
mintájára készült. De a nevek a személyekről – és a városokról is, amelyeket
egyéninek, egyetlennek mutatnak, mint a személyeket – inkább csak zavaros
képet adnak, amely belőlük vonja ki, mély vagy éles hangzásukból, azt a színt,
mellyel az egész egyszínűre van bekenve, mint valami egészen kék vagy egészen
vörös plakát, ahol a technikai eljárás korlátai, vagy csak a tervező szeszélye
miatt nemcsak az ég s a tenger kék vagy piros, hanem a bárkák, aztán a
templom, de még a járókelők is. A Párma nevet, azt a várost, ahová a Pármai
kolostor olvasása óta vágyódtam, szilárdnak, simának, mályvaszínnek és
gyengédnek éreztem; és ha Párma egy házáról beszéltek nekem, ahol lakni
fogok, örömmel gondoltam arra, hogy egy szilárd, sima, mályvaszín s szelíd
házban lesz lakásom, amelynek semmi köze sincsen Itália bármilyen más
városának házaihoz, mivel én ezt a Párma szót első, súlyos és teljesen zárt
szótagjával képzeltem el, meg azzal, amit belesűrítettem a stendhali
gyöngédségből és az ibolyák visszfényéből. S ha Firenzére gondoltam,
csodálatosan balzsamos és sziromszerű várost láttam, mert Firenzét a liliomok
városának, székesegyházát pedig Santa Maria dei Fiorinak hívják. Ami meg
Balbecot illeti, olyan nevet jelentett, amely – mint egy ősrégi, normandiai
cserépedény, amin még látszik a földje színe – egy eltörölt szokásra, valamely
hűbéri jogra, egy régi helyállapotra emlékeztetett, s valami régimódi
kiejtésmódra, amely mindentől eltérőleg formálhatta e név szótagjait, s amelyet
én magától a vendéglőstől is elvártam, aki, ha majd megérkezem, tejeskávét fog
felszolgálni, elvezet a templom elé, hogy megnézzem a fékevesztett tengert, s
olyan veszekvő, ünnepélyes és középkori formája lesz, mint egy fabliau[130]
szereplőjének.
Ha egészségem megerősödik, s szüleim megengedték volna, ha nem is hogy
Balbecban maradjak, de legalább, hogy megismerjem Normandiának s Bretagne-
nak építészetét és tájait s felülhessek erre az egy óra huszonkettős vonatra, ahova
már képzeletben olyan sokszor beszálltam, persze, a legszebb városokban álltam
volna meg legszívesebben; de hiába próbáltam összehasonlítani őket, éppoly
nehéz volt a választás, mint a fölcserélhetetlen egyének között: ott van Bayeux,
jó magasan, pirosas és nemes csipkézetében, míg csúcsán az utolsó szótag
óarany fényessége ragyog; Vitré, melynek éles ékezete fekete léccel erezi be a
régimódi ablaküveget; a szelíd Lamballe, melynek fehérségét egyfelől a tojáshéj
sárgája, másfelől a gyöngyszürke határolja; Coutances, normand székesegyház,
amelyet úgy koszorúz kövér és sárga kettős hangzója, mint egy vajtorony;
Lannion, falusi csöndjében, a mesebeli kocsi meg légy lármájával; Questambert
és Pontorson, mindkettő naiv és nevetséges, fehér tollak és sárga csőrök e
vízparti és költői helyek országútján; Benodet, alig odarögzített név, amelyet
mintha magával vinne vízinövényei közé a folyó; Pont-Aven, könnyű fejkötő,
fehér és rózsaszínben repülő szárnnyal, ahogy reszketve tükröződik egy csatorna
zöldes vizében; Quimperlé, jobban meggyökerezve és már a középkor óta
csacsogó s gyöngyöző patakok között, oly egyszínű szürkeségben, mint egy
üvegfestmény pókhálói, amelyekre a napsugarak csiszolt ezüst szögeket szórnak.
Mindezek a képek még más okból is hamisak voltak; azazhogy túlságosan
egyszerűsítettek; amire képzeletemben vágytam és amit a jelenben csak
hiányosan s örömtelenül érzékeltem, mindazt minden bizonnyal a nevek
menedékébe zártam; hisz álmokat gyűjtöttem bennük, s most a nevek delejezték
valamennyi vágyamat; de a nevek nem nagyon terjedelmesek; egy városnak
legfeljebb két-három „érdekessége” fér a névbe, s azok is minden köz híján,
egymás mellett; Balbec nevében például, akár egy tollszár nagyítóüvegében,
aminőt tengeri fürdőkön szoktak emlékül vásárolni, csak torlódó hullámokat
láttam egy perzsa stílű templom körül. Talán épp ez az egyszerűsítés volt az
egyik oka annak, hogy aztán ezek a képek annyira hatalmukba kerítettek.
Amikor apám úgy döntött egyik évben, hogy a húsvéti vakációt Firenzében és
Velencében töltjük, mivel Firenze nevébe sehogy sem tudtam beleszorítani a
rendes városalkotó elemeket, egy természetfeletti várost voltam kénytelen
teremteni, a giottói géniusznak, vagy legalábbis amit annak hittem, bizonyos
tavaszi illatokkal való megtermékenyülés révén. Legfeljebb még azt tehettem –
mert egy név éppoly kevés időt, mint amily kevés helyet tartalmazhat –, hogy
mint Giotto némely képén, ahol ugyanaz az alak a cselekvés kétféle, különböző
percében látszik, emitt, ahogy az ágyában fekszik, amott, ahogy egy lóra ül,
Firenzének a nevét is két rekeszre osztottam. Az egyikben, művészi és díszes
mennyezet alatt, egy freskót néztem, amelyet részben a reggeli nap ferde, porzó
s növekvő függönye takart; a másikban (mert a nevekre nem mint elérhetetlen
ideálra, hanem mint egy-egy valóságos környezetre gondoltam, amelybe előbb-
utóbb elmerülhetek, s ezért a még el nem kezdett, érintetlen és tiszta élet,
amelyet így beléjük zártam, a leganyagiasabb örömöknek, a legegyszerűbb
jeleneteknek a primitívekből áradó vonzóerőt kölcsönözte) gyors léptekkel
mentem át a Ponte-Vecchión, amely tele volt zsúfolva fehér és sárga nárcisszal
és kökörcsinnel, hogy mielőbb hozzáfoghassak az ebédhez, gyümölccsel és
Chianti borral. Lám, ezt láttam (bár Párizsban voltam) és nem azt, ami köröttem
volt. Még akkor is, ha a dolgot a puszta valóság szempontjából nézzük, azok a
helyek, ahova vágyunk, mindig több tért foglalnak el a mi igazi életünkben, mint
az a hely, ahol tényleg vagyunk. Ha akkor jobban figyelek arra, ami az
elmémben forgott, amikor kiejtettem e pár szót: „megyek Pármába, Firenzébe,
Pisába és Velencébe”, bizonnyal megértettem volna, hogy amit olyankor láttam,
semmiképp sem egy-egy város, hanem valami egészen más, más, mint minden,
amit ismertem, valami olyan gyönyörűség, mint annak az emberiségnek, amely
egész életét egyforma téli délutánokban tölti, ez az ismeretlen csoda: egy tavaszi
délelőtt. Ezek a valótlan, megrögzített és mindenkor egyforma képek olyannyira
betöltötték éjeimet és napjaimat, hogy életemnek ezt a korát egészen
megkülönböztették a megelőzőktől (s csak az olyan megfigyelő téveszthette őket
össze, aki a dolgokat csak kívülről, vagyis sehogyan se látja), mint ahogy egy
operának egyetlen dallammotívuma olyan nagy újságot kölcsönözhet, aminőt
nem is sejthet az, aki csak a szövegkönyvet lapozgatja, s még kevésbé az, aki
odakinn, a színház előtt, a múló negyedórákat számolgatja. De életünk napjai
még a mennyiség szempontjából sem egyformák. A napok végigjárására az oly
ideges természetek, mint amilyen az enyém is, akárcsak az automobilok,
különböző „sebességekkel” rendelkeznek. Vannak nehezen járható s hepehupás
napjaink, amelyekre csak végtelen hosszú idő alatt tudunk felkapaszkodni, s
lefelé hajló napjaink, amelyeken énekelve s teljes sebességgel futunk végig.
Ezekben a hónapokban – amikor, mint egy dallamot, úgy idézgettem fáradatlan e
firenzei, pisai és velencei képeket, amelyek olyan mélységesen egyéni vágyat
keltettek bennem, mint egy személyes szerelem – állandóan hittem abban, hogy
ezek a városképek tőlem független valósággal bírnak, s egy oly szépséges
reménység ízeit élveztették velem, mint amilyent legfeljebb egy őskeresztény
táplálhatott, mielőtt bejutott a Paradicsomba. Épp ezért nem sokat törődtem azzal
az ellentmondással, hogy amit az álom tervelt, s nem az érzékek fogtak fel – bár
igaz, hogy annál csábítóbb, mert ismeretlen volt az érzékeknek –, azt
érzékszerveimmel akarjam látni és érinteni; de hát ami e képeknek a valóságára
emlékeztetett, az is felgyújtotta a vágyamat, mivel ígéretnek látszott, hogy
sikerül kielégíteni. S jóllehet izgatottságom oka inkább a művészi élvezetvágy
volt, az egyszerű útikalauzok jobban fűtötték ezt az izgalmat, mint az esztétikai
művek, s a menetrendek még inkább, mint az útikalauzok. Legizgatóbb az a
gondolat volt, hogy Firenzét, amelyet oly közel, de ugyanakkor oly
elérhetetlennek képzeltem, mert az út nem volt járható, amely elválasztott
minket bensőmben – kerülővel, rézsútosan, „szárazföldi úton” már elérhetném.
Nem mondom, akkor is boldog voltam, amikor magamban ismételtem, hogy
minél értékesebbnek tartsam, amit majd nemsokára látni fogok – hogy „Velence
Giorgione iskolájának városa, Tizian tartózkodási helye, a középkori
otthonoknak legteljesebb múzeuma”. De még boldogabb voltam akkor, ha
valamiért a városba mentem, sietős léptekkel az idő miatt, amely pár kora tavaszi
nap után megint egészen télies lett (mint az, amilyent nagyhétkor Combray-ban
szoktunk találni) – s amikor a körutakon észrevéve a gesztenyefákat, amelyek a
jeges és mintegy folyékony levegőben, mint a pontos vendégek, máris teljes
öltözetben, apró, fagyott tömbjeikben csüggedetlen vésték és gömbölyítették azt
az ellenállhatatlan zöld lombot, amelynek a sarjadását legfeljebb csak
megnehezítette, de nem fékezhette meg a hideg csíraölő hatalma –, arra
gondoltam, hogy a Ponte Vecchio már jácintokkal és kökörcsinekkel van
telehintve, s a tavaszi nap a Canale Grande vizét olyan sötét azúrral és oly nemes
smaragdokkal ékesíti, hogy mikor a habjai megtörnek a tiziani remekművek
lábainál, ezeknek a képeknek dús színezetével is versenyezhetnek. Szinte
ujjongtam örömömben, mikor apám, a barométert nézve s a hideg miatt
bosszankodva, keresni kezdte a menetrendben a legjobb olaszországi vonatokat,
s mikor megtudtam, abba a bűvös szobába, amely majd mindent megváltoztat
maga körül, másnapra már ott ébredhetünk a márvány és az arany városában,
ahol minden ház és utca „jáspissal van borítva, smaragddal van kikövezve”. Így
hát Velence éppúgy, mint a Liliomok városa, nemcsak költött képek sora,
olyanoké, melyeket bármikor felidézhetünk a képzeletünkben, hanem valóban
léteznek Párizstól bizonyos távolságra, amit persze le kell gyűrni, ha látni is
akarjuk őket, a földnek egy-egy bizonyos, meghatározott helyén és nem máshol,
egyszóval elevenek és valóságosak. De még inkább azok lettek, amikor apám
így szólt hozzánk: „Tulajdonképp legjobb lenne, ha április huszadikától
huszonkilencedikéig Velencében maradnátok s húsvétvasárnap reggelére
érkeznétek Firenzébe”, amivel nemcsak az elvont Térből szabadította ki
mindkettőt, hanem a képzelt Időből is, ahova sosem egyetlenegy utazást
helyezünk el egyidőben, hanem egyszerre többet is, de minden nagyobb izgalom
nélkül, mert hiszen csak lehetségesek – abból az Időből, amelyet oly jól lehet
újragyártani, hogy bármely városban eltölthetjük, miután már egy másikban
töltöttük el –, s ehelyett apám erre az utunkra oly sajátos napokat fordított,
amelyek mintegy igazolják a velük kapcsolatos dolgok valódiságát, mivel ezek a
különleges napok felemésztődnek a használatban, nem jönnek vissza, nem
tölthetők el itt, ha már másutt töltöttük el őket; éreztem, mint irányulnak a jövő
hét hétfője felé, amikorra a mosónőtől megkapom a tintafoltos fehér mellényt s
az eszményidőből jövet, ahol még nem léteztek, mint merülnek el ebben a
valóságos időben, s mint írhatom a legizgalmasabb geometria segítségével e két
Királyi Városnak tornyait és kupoláit tulajdon életem tervrajzába. De még
mindig csak úton voltam az ujjongás végső foka felé; ezt csak akkor értem el
(mert csak akkor fedeztem fel, hogy Velence csobogó és Giorgione freskóitól
piros visszfényű utcáin jövő héten, húsvét előtt, nem mint ahogy elképzeltem
minden cáfolat ellenére, „a tenger zord fenségére emlékeztető férfiak”
sétálgatnak, „vérszínű köpenyük ráncai alatt bronzvisszfényű páncéllal”, hanem
hogy esetleg én lehetek az a liliputi figura, aki a San Marcónak egy
kölcsönkapott nagy fényképén keménykalapban látható a templom bejárata előtt)
– amikor apám így szólt hozzám: „A Canale Grandén még hideg van, jó volna,
ha a télikabátodat meg a vastag kiskabátodat is beletennéd a bőröndödbe.”
Ezekre a szavakra a hetedik mennyországba emelkedtem; éreztem, hogy – amit
eddig lehetetlennek tartottam – valóban behatolhatok hát ezek közé az
„ametisztsziklák közé, melyek az Indiai-tenger szirtjeihez hasonlók”; s valami
erőmet meghaladó s végletes torna segítségével úgy vetettem le szobám
levegőjét, mint egy fölösleges bőrpáncélt, hogy ugyanannyi velencei levegővel
helyettesítsem, ezzel a tengeri légkörrel, amely, mint az én, Velence nevébe zárt
álmaimé, éppoly sajátos és mondhatatlan, s amely valami csodálatos
átszellemülést idézett fel bennem; utána mindjárt ugyanolyan bizonytalan
hányingert éreztem, mint amikor egyszerre erős torokfájást kapunk, s oly makacs
lázzal fektettek az ágyba, hogy a doktor tanácsára nemcsak erről a firenzei és
velencei utazásról kellett lemondanom, hanem még ha teljesen egészséges leszek
is, legalább egy esztendeig kerülnöm kell minden útitervet s minden fölösleges
izgalmat.
Sajnos, azt is megtiltotta s éppolyan határozott módon, hogy megnézhessem
Bermát a színházban; ez a fenséges művésznő, akit Bergotte lángésznek tartott,
éppolyan szép s éppen olyan fontos dolgot ismertetett volna meg velem s talán
így megvigasztalt volna, hogy nem mehettem Velencébe és Firenzébe, hogy nem
mehetek Balbecba. Be kellett hát érnem azzal, hogy mindennap elküldték sétálni
a Champs-Élysées[131]-re, éspedig oly valakinek a felügyelete mellett, aki
vigyáz, hogy el ne fáradjak, s ez nem volt más, mint Françoise, aki most
minálunk szolgált, Léonie néném halála óta. A Champs-Élysées-re járást
tűrhetetlennek éreztem. Hogyha Bergotte leírta volna valamelyik könyvében,
biztosan szerettem volna megismerni, mint mindent, aminek a „mása” előbb
képzeletemet foglalkoztatta. Ez ugyanis melengette, éltette, megszemélyesítette
őket, és így kedvet kaptam ahhoz, hogy megkeressem mind a valóságban; de
ebben a nyilvános kertben semmi se kapcsolódott az álmaimhoz.
Egy nap, mivel unatkoztam megszokott helyünkön, a hintalovak mellett,
Françoise kirándulásra vitt – át azon a határon, amelyet, egyenlő közökben, az
árpacukorka-árusok kis bástyái védelmeztek – azokra a szomszédos, de idegen
tájakra, ahol az arcok ismeretlenek s ahol a kecskefogat jár; ő maga aztán
visszament a holmijáért, amelyet a székén, a babérbokrok előtt hagyott; én meg
addig csak tapostam a ritkás, sima és a naptól egészen sárga nagy gyepet,
amelynek a legvégén egy szobor áll a vízmedence fölött, amikor a fasor felől
éles kiáltást hallottam; egy lány, míg a kabátjával és az ütőjével bíbelődött,
átszólt egy vörös hajú kislánynak, aki a szökőkút előtt tollas labdájával
játszadozott: „Isten veled, Gilberte, én megyek, ne feledd, hogy estére, vacsora
után hozzátok jövünk.” Gilberte neve elsuhant mellettem s annál is inkább
felidézte annak a létét, akit megnevezett, mivel hozzá magához szólt, s nemcsak
mint távollevőt emlegette, hanem elsuhant mellettem, hogy úgy mondjam, teljes
tevékenységében, s erejét csak növelte útjának íve s célja közelsége – magával
vitte, éreztem, mindazt a sok fogalmat és ismeretet, amivel arról, akihez szólt, a
másik, nem én, a barátnő rendelkezett: mindazt, amit e név kiejtése közben ez a
barátnő láthatott vagy legalább őrizhetett emlékében, mindennapos
meghittségüket, egymásnál tett látogatásaikat, azt az egész ismeretlent, ami
annál fájóbb és érthetetlenebb számomra, mert hisz ez a boldog lány,
ellenkezőleg, oly otthonos s oly könnyedén mozog benne, hogy szinte már súrolt
vele, anélkül, hogy én beléje hatolhatnék, míg ő egyetlen kiáltással rábízza a
levegőre – széthintette a levegőben azt az áradó édességet, amelyet pontos
tapintással Swann kisasszony életének láthatatlan pontjaiból fakasztott fel, ebből
a mai estéből, amely vacsora után lesz náluk – a gyermekek és pesztonkák közt,
égi vándor módjára, finom színű, apró felhőt formált, mint amilyen egy Poussin-
kép szép kertje fölött dagadozik, amely, akár egy operai, lovakkal s szekerekkel
telt felhő, aprólékosan tükrözi az istenek életének egy részletét – s végül erre az
aszott fűre, arra a helyre, ahol e fű a satnya pázsit egy darabja volt, s egyúttal
egy pillanat is a labdázó szőke lány délutánjából (aki közben abba se hagyta a
labda felvetését és elkapását, amíg egy kék kalaptollas nevelőnő el nem hívta),
gyönyörű heliotropszínű kis csíkot vetett, megfoghatatlant, mint a visszfény, s
mint valami szőnyeget, amelyen egyre ott jártam vonszoló, vágyó és
szentségtörő lépteimmel, míg Françoise rám nem kiáltott: „No, mi lesz, még
meddig lófrál? gombolja be a frakkját, aztán lógjunk” – s akkor először vettem
észre, mégpedig meglehetős bosszúsággal, hogy Françoise közönségesen beszél,
s hogy, sajnos, nincs kék toll a kalapján.
Vajon visszatér-e Gilberte valaha is a Champs-Élysées-re? Másnap nem jött;
de aztán a következő napokon megint láttam; állandóan ott lebzseltem azon a
tájon, ahol barátnőivel játszott, úgyhogy egyszer, amikor nem voltak elegen a
fogócskához, kérdezte, nem akarok-e közéjük állni, s ettől fogva együtt
játszottunk, valahányszor ő is ott volt. De ez nem mindennap volt így; a leckéi
nem engedték, a hittan, egy uzsonna, ez az enyémtől elválasztott élet, amelynek
fájó idegensége, a Gilberte névbe sűrűsödve, kétszer suhant már el mellettem, a
combray-i ösvényen és itt a Champs-Élysées pázsitján. Ily napokon előre
megmondta már, hogy másnap nem fogjuk látni; ha a tanulás volt az oka, így
szólt: „Kellemetlen, holnap nem jöhetek; nélkülem fogtok mulatni”, éspedig
szomorú arccal, ami engem egy kissé megvigasztalt; viszont ha uzsonnára
hívták, s én, nem tudva semmiről, megkérdeztem, jön-e majd játszani: „Dehogy
jövök – felelte –, remélem, mama elenged a barátnőmhöz.” Ezeken a napokon
legalább előre tudtam, hogy nem láthatom, míg máskor, egészen váratlanul,
anyja vitte magával, s másnap Gilberte csak ennyit mondott: „Ó, igen, a
mamával voltam”, mintha mi se volna természetesebb, mintha valaki más
számára nem ez volna a legnagyobb szerencsétlenség. És aztán itt volt a rossz
idő, amikor a nevelőnő, aki félt az esőtől, önzésből sem akarta elkísérni a
Champs-Élysées-re.
Ezért, ha bizonytalan volt az ég, reggel már szüntelenül figyelgettem s számon
tartottam minden kis előjelet. Ha láttam, hogy velünk szemben szomszédnőnk a
kalapját igazgatja az ablakánál, így szóltam magamban: „Ez a hölgy elmegy;
szóval olyan idő van, hogy el lehet menni hazulról; akkor hát Gilberte mért ne
tenne ugyanúgy, mint ez a hölgy?” De beborult, anyám azt mondta, hogy esetleg
még kitisztulhat, egyetlen napsugár is elég hozzá, bár valószínűbb, hogy esni
fog; ha meg esik, mi értelme elmenni a Champs-Élysées-re? Ebéd óta szorongó
tekintetem nem is szakadt többé el a bizonytalan, felhős égtől. Sötét maradt. Az
ablak előtt egészen szürke volt az erkély. Hirtelen, mogorva kövein nem is
egészen kevésbé fakó színt, inkább némi erőlködést éreztem egy kevésbé fakó
szín felé, egy napsugár rezzenését, amely habozva próbálta felszabadítani a
fényét. Egy perc múlva az erkély már halványan fénylett, mint a vizek reggel, s
vasrácsának száz visszfénye futott reá megpihenni. Egy szélfuvallat szerteszórta
őket, a kő újra sötét lett, de ezek a visszfények, mintha csak szelídítve lennének,
visszatértek; a kő mostan észrevétlen megint fehéredni kezdett, s oly állandó
crescendóban, mint zenében, egy nyitány végén, amikor egyetlen hang a
legteljesebb fortissimóig növekedik, miután gyorsan végigsiklik a közbeeső
fokokon is – láttam, hogy eljut a szép napok zavartalan és szilárd aranyáig,
amelyen az erkélykorlát faragott pereméből szelt árnyék szeszélyes
növényzetként feketéllt, a legkisebb részletnek is hajszálvékony, lelkiismeretes,
mintegy művészi kielégülésre valló körvonalazásával s amellett oly domborún, a
nyugvó, sötét és boldog foltok olyan bársonyosságával, mintha ezek a nap taván
pihenő széles és leveles visszfények csakugyan tudnák, hogy a nyugalom és a
boldogság zálogai.
Pillanatig élő repkény, múlékony fali növényzet! soknak a legszürkébb, a
legszomorúbb valamennyi falra kúszó, ablakot díszítő virág közül; énnékem
mind közt a legkedvesebb, mióta úgy jelent meg erkélyünkön, mint magának
Gilberte-nek, Gilberte jelenlétének az árnya, aki talán már ott is van a Champs-
Élysées-n, s amint kiérek, így fog szólni hozzám: „Egy-kettő, kezdjük a
fogócskát, maga az én csapatomban van”; törékeny virág, amelyet egy fuvallat
elsodorhat, de amely nem is az évszakkal, hanem az órával van kapcsolatban;
közvetlen boldogság ígérete, melyet a nap vagy megtagad, vagy pedig teljesíteni
fog, s ily módon a legközvetlenebb, a szerelmi boldogság ígérete; lágyabb s
melegebb a kövön még a rátapadó mohánál is; évelő növény, amely a nap
egyetlen sugarára is kisarjad, s amely a tél közepén is csupa örömöt fakaszt.
S még azokon a napokon is, mikor minden más növényzet eltűnt, a vén fák
törzsét borító szép zöld réteg is hó alá rejtőzött, s hogyha nem is havazott, de
borúsabb volt, semhogy hihettem volna a Gilberte-tel való találkozásban, a nap
hirtelen felragyogott, arany szálakkal s fekete visszfényekkel hímezte tele az
erkély hóköpenyét, s anyámat is ily szavakra bírta: „Nini, megszépült az idő,
talán mégis elmehetnétek a Champs-Élysées-re.” Ezen a napon senkit sem
találtunk kint, csak egy kislányt, őt is már indulóban, s aki határozottan tudta,
hogy Gilberte már nem jön el. Azok a székek, ahol napról napra a nevelőnők
tekintélyes, de fagyoskodó serege ült, ezúttal mind üresek voltak. Csak a pázsit
közelében üldögélt egy korosabb hölgy, aki mindennap kijárt, állandóan
egyforma sötét és parádés öltözetben, s akinek az ismeretségéért, ha ez a csere
tőlem függ, odaadtam volna életemnek, jövendőmnek legnagyobb előnyeit. Mert
Gilberte mindennap köszönt néki, ő pedig mindig megkérdezte, hogy van
Gilberte „aranyos édesmamája”; s azt hittem, hogy ha ismerném, egészen más
lehetnék Gilberte előtt, oly valaki, aki bejáratos szülei ismerősei közé. A hölgy,
miközben unokái tőle távolabb játszadoztak, nap nap után a Débats[132]-t olvasta,
amelyet az én öreg Débats-m-nak hívott, mint ahogy beszélgetés közben, az
arisztokraták modorában, a rendőrt és a székes asszonyt is állandóan így
emlegette: „öreg barátom, a rendőr”, „a székes asszony, no meg én, mi már régi
barátok vagyunk”.
Françoise fázott, nem akart örökösen egy helyben állni, elmentünk hát a
Concorde-hídig, hogy lássuk a befagyott Szajnát, amelyhez már a gyermekek is
félelem nélkül közeledtek, mint egy idáig vetődött, védtelen s roppant bálnához,
melyet majd fel fognak darabolni. Visszatértünk a Champs-Élysées-re;
bágyadtan lépkedtem a fájdalomtól, a mozdulatlan hintalovak és a fehér pázsit
között, a fasorok fekete hálójában, ahonnan eltakarították már a havat, míg a
szobor a pázsit felett egy jéggé fagyott vízsugarat szorongatott, mintegy a
mozdulata magyarázatául. Az öreg hölgy is összehajtogatta az ő kedves Débats-
ját, megkérdezte, hány óra, egy arra menő pesztonkától, akinek így köszönte
meg a válaszát: „Nagyon kedves!”, aztán, miután kérte az őrt, hívja oda az
unokáit, mert fázik, így szólt hozzá: „Igazán nagyon lekötelez. Ha tudná, milyen
hálás vagyok!” A levegő széjjelhasadt: a bábszínház s a cirkusz között, a
kitisztult horizont, a félig nyílt égbolt alatt észrevettem, mint egy bűvös jelet, a
nevelőnő tollbokrétáját. Gilberte máris rohanva szaladt, egyenesen az én
irányomban, ragyogón és kihevülten négyszögletes szőrmesapkája alatt, a
hidegtől, a késéstől és a játékszenvedélytől pirosan; mielőtt hozzám érkezett
volna, előbb végigsiklott a jégen, s akár azért, hogy megtartsa egyensúlyát, akár
mert így kecsesebb volt, akár hogy egy korcsolyázó magatartását utánozza, kitárt
karokkal közelgett, mosolygón, mintha csak engem akart volna átölelni. „Brava!
brava! ez igazán szép, sőt, mondhatnám, hogy tündéri, hogy isteni, ha nem
volnék más időből, a régi jó világból való! – kiáltott fel az öreg hölgy a hallgatag
Champs-Élysées nevében szólva, hogy megköszönje Gilberte-nek, amiért eljött a
hideg ellenére. – Olyan, mint én, hű mindenáron ehhez a régi jó Champs-
Élysées-hez; mindketten rettenthetetlenek vagyunk, ugye? Tudja-e, hogy még
így is szeretem. Kinevethet, de ez a hó engem a hermelinre emlékeztet!” S az
öreg hölgy nevetni kezdett.
Az első ily hideg nap – melyet a hó, a Gilberte-től távol tartó hatalmak képe,
olyan szomorúvá tett, mint egy válás, sőt elutazás napját, mivel átformálta az
arcát s majdnem hogy meggátolta a használatát a mi találkozásaink változott,
hóval borított helyszínének – ez a nap azért mégiscsak haladást jelentett a
szerelmemben, mert olyan volt, mint az első bánat, amelyben Gilberte is
osztozott velem. Csak ketten voltunk a mi csapatunkból, s ez az egyedüllét vele
nemcsak a barátság kezdete volt, hanem az ő részéről – mintha csakis miattam
jött volna ebben a rossz időben – éppolyan megható figyelmesség, minthogyha
egy oly napon, amikor uzsonnára hivatalos, lemondana e meghívásról, hogy
eljöjjön a kedvemért a Champs-Élysées-re; egyszerre több bizalmam lett
barátságunk életrevalóságában és jövőjében, mert eleven tudott maradni a
környezet magányában, elzsibbadásában, sőt romjai közt; s mialatt Gilberte
hólabdákat dugdosott a nyakamba, ellágyult mosollyal gondoltam erre az ő
irántam tanúsított előszeretetére, mert hisz megtűrt útitársának ebben a téli s új
világban, s e hozzám való hűségére, amelyet a bajban is megőrzött. Mint habozó
verebek, csakhamar barátnői is megérkeztek, egymás után s egészen feketén a hó
felett. Játszani kezdtünk, s mivel ennek a szomorúan kezdett napnak örömben
kellett végződnie, amikor még játék előtt ahhoz a barátnőjéhez közeledtem,
akinek éles kis hangján itt először hallottam Gilberte nevét, ez a kislány így szólt
hozzám: „Nem, nem, tudjuk, jobb szeret Gilberte-tel együtt játszani, különben is,
nem látja? hiszen hívja.” Csakugyan hívott, jöjjek már a mezőnyére, a havas
gyepre, amely a nap brokátszerű és rózsaszín visszfényű világában
aranykelmékkel ékített királyi tábornak látszott.
Épp ez a nap, amelytől úgy féltem, egyike volt kevésbé rossz napjaimnak.
Mert hiába gondoltam folyvást és kizárólagosan arra, hogy mindennap
láthassam Gilberte-et (annyira, hogy mikor egy este nagyanyám nem jött meg
vacsorára, önkéntelen azon gondolkoztam, hogy ha egy kocsi elgázolta, soká
nem mehetek majd a Champs-Élysées-re: aki szerelmes, senkit se szeret), azok a
percek, amelyeket a közelében töltöttem, amelyeket oly türelmetlenül, annyira
reszketve vártam s amelyekért minden mást vígan feláldoztam volna, egyáltalán
nem voltak boldogok; ebben pedig nem tévedhettem, mert életem e pillanataira
valóban alapos, részletes és feszült figyelmet fordítottam, s mégsem fedeztem fel
bennük egy atomra való örömöt.
Mihelyt Gilberte-től távol voltam, szükségét éreztem, hogy viszontlássam,
mivel addig iparkodtam magam elé idézni a képét, míg aztán minden erőfeszítés
eredmény nélkül végződött, s így azt se tudhattam pontosan, hogy minek felel
meg a szerelmem. És aztán sose mondta még, hogy szeret. Ellenkezőleg,
többször állította, hogy vannak olyan barátai, akiket nálam jobban szeret, hogy
én csak jó pajtása vagyok, akivel szívesen játszogat, bár nagyon is álmosnak
talál, nem elég figyelmesnek játék közben; amellett gyakran látható jelét is adta a
hidegségének, ami abban a hitemben, hogy különb lénynek tart másoknál, meg is
ingathatott volna, ha e hitem forrása Gilberte irántam való szerelme, nem pedig,
mint valójában, az én szerelmem őiránta; ez viszont ezt a hitemet mindennél
ellenállóbbá tette, mert így csakis attól a belső kényszerűségtől függött, amellyel
gondolnom kellett Gilberte-re. De még én sem vallottam meg néki a tulajdon
érzelmeimet. Igaz, minden füzetemet teleírtam a nevével és a címével, de
ezeknek a semmitmondó vonalaknak a láttára, amelyeket hiába írtam, azért
Gilberte mégse gondol majd rám, s amelyek annyi látható helyet adtak neki
köröttem, anélkül, hogy ő közelebb férkőzne az életemhez – mélységes
csüggedés fogott el, mert ez a sok irkafirka nem Gilberte-ről beszélt nékem,
hiszen Gilberte nem is látja majd őket, hanem csak az én vágyamról, amelyet
tisztán személyesnek, fölöslegesnek, nem valóságosnak s tehetetlennek mutattak.
A legsürgősebb persze az volt, hogy láthassuk egymást Gilberte-tel, s hogy
kölcsönösen bevallhassuk egymásnak a szerelmünket, amely addig úgyszólván
még csak el sem kezdődött. Lehet, hogy azok az okok, amelyek miatt Gilberte-et
oly türelmetlenül vágytam látni, egy érett ember számára nem lettek volna oly
kényszerítők. Később, mikor ügyesebbé válunk örömeink gondozgatásában,
megelégszünk azzal is, hogy gondolhatunk egy bizonyos nőre, ahogy én
gondoltam Gilberte-re, anélkül, hogy nyugtalankodnánk, megfelel-e a kép a
valóságnak, s beérjük azzal, hogy szerethetjük, anélkül, hogy szükségünk volna
az ő viszontszeretete biztosítékára; esetleg még arról az örömről is
lemondhatunk, hogy bevalljuk neki szerelmünket, csak hogy tartósabbá tegyük
az ő hajlandóságát miirántunk, azoknak a japáni kertészeknek a mintájára, akik
egy szebb virág kedvéért több más virágot feláldoznak. De abban az időben,
mikor Gilberte-et szerettem, azt hittem, hogy a Szerelem valóban rajtunk kívül
létezik; legfeljebb azt engedi meg, hogy elhárítsuk az akadályokat; viszont azon
a sorrenden, amelyben örömeit nyújtja, semmit sem lehet változtatni; s ha most
csak úgy önkényesen a vallomás édességét színlelt közönnyel helyettesítem, úgy
éreztem, hogy nemcsak egy oly örömtől esnék el, amelyről épp a legtöbbet
ábrándoztam, hanem hogy egy mesterkélt és értéktelen szerelmet tákolnék össze,
amely legfeljebb nekem jó, de nincs kapcsolata az igazival, azzal, melynek így
letérnék titokzatos és előre kijelölt útjairól.
De ha a Champs-Élysées-re értem, ahol mindjárt módomban volt összevetni
szerelmemet eleven, tőlem független okával, a szükséges helyesbítések végett –
alighogy szembekerültem ezzel a Gilberte Swann-nal, akinek a látása,
gondoltam, felfrissíti majd azt a képet, amelyet fáradt emlékezetem egész nap
hiába keresett, ezzel a Gilberte Swann-nal, akivel tegnap is játszottam, s akit
éppoly vak ösztönösséggel üdvözöltem és ismertem fel, aminővel járás közben
rakjuk a lábunkat egymás elé, mielőtt még időnk volna rágondolni, minden úgy
történt, minthogyha ő s az a lány, akiről ábrándoztam, két egészen különböző
lény lett volna. Ha például az előző nap óta egy tüzes szempár élt az
emlékemben, mégpedig egy ragyogó és telt leányarc keretében, Gilberte arca
most viszont erővel oly vonást hangsúlyozott, amire történetesen nem
emlékeztem, mondjuk, az orr elnyúló hegyességét, amely mindjárt más
vonásokkal társult, s olyan fontosságot nyert, mint bizonyos fajmeghatározó
jellegek a természetrajzban, hogy ily módon Gilberte-et a hegyesorrúak
családjába utalhassam. Mialatt hát próbáltam úgy élni a várva várt pillanattal,
hogy Gilberte otthon elképzelt s most hiába keresett képén elvégezzem
mindazokat a szükséges helyesbítéseket, amelyek majd megengedik hosszú és
magányos óráimban, hogy igazán s biztosan őt idézzem az emlékemben, s hogy
az iránta való szerelmet így növeljem, apránként, mint egy készülő művet –
Gilberte egy labdát dobott felém; s mint az a platóni filozófus, akinek teste
számon tartja a külvilág valóságát, bár értelme nem hisz benne, az az énem,
mely előbb köszönt néki, mielőtt felismerte volna, iparkodott most elkapni a
feléje hajított labdát (mintha Gilberte csak játszópajtás lenne, nem egyesülni
kész testvérlélek), illemből, míg csak el nem ment, ezer szeretetre méltó s
jelentéktelen semmiséget mondott néki, s meggátolt egyrészt a hallgatásban,
amely alatt meglelhettem volna ezt a sürgős és eltévedt képet, másrészt abban,
hogy elmondhassam néki azokat a szavakat, amelyek biztosan döntő módon
fejleszthették volna szerelmünket, s amelyeket ily módon kénytelen voltam
másnapra halasztani.
De azért a szerelmünk mégiscsak haladt egypár lépést. Egy nap, mikor
Gilberte-tel a cukorkaárus nénink bódéjáig mentünk el – aki igen kedves volt
hozzánk, mivel Swann mindig őnála rendelte meg a mézeskalácsát, s egészségi
okokból igen sokat fogyasztott, ősi bőrkiütése s a Prófétáitól örökölt
székrekedése miatt –, Gilberte sietve mutatott két bohókás kisfiúra, akik igen
hasonlítottak a gyermekkönyvek kis festőjéhez és természettudósához. Az egyik
ugyanis nem piros, hanem lila színű árpacukrot akart, a másik meg könnyes
szemmel utasította el azt a szilvát, amelyet a kisasszonya kínált neki, s végül is
szenvedélyes hangon vallotta be: „Inkább azt a másikat, mert az férges!” Vettem
két, egy-egy sou-s üveggolyót, s gyönyörködve nézegettem a csillogó
achátgolyókat, egy külön kis tányér foglyait, amelyek már csak azért is tűntek fel
oly értékesnek, mivel, mint fiatal lányok, szőkék és mosolygók voltak, s azért is,
mert darabonként ötven centime-ba kerültek. Gilberte, akinek sokkal több
zsebpénze volt, mint énnekem, kérdezte, melyik golyó a legszebb. Mindannyi
oly olvatagon áttetsző volt, mint maga az élet. Szerettem volna, ha egyikért sem
kéne a többieket cserbenhagynia. Szerettem volna, ha mind megvenné,
mindannyit kiszabadítaná. De azért rámutattam egyre, olyan volt a színe, mint az
ő szeméé. Gilberte fogta, megcsillogtatta, megsimogatta, kifizette a váltságdíját,
de aztán mindjárt rám is bízta ezt a rabnőt és azt mondta: „Tessék, ez a magáé,
magának adom, tegye el emlékbe.”
 Egyszer meg, mivel egyre vágytam arra, hogy Bermát egy klasszikus
darabban halljam, megkérdeztem Gilberte-től, nincs-e meg néki Bergotte
Racine-tanulmánya, mivel a könyvárusoknál már kifogyott. Kért, hogy
emlékeztessem a tanulmány pontos címére, s este küldtem is neki egy sürgönyt,
amelynek borítékjára ezt a már annyiszor lefirkantott Gilberte Swann nevet
írhattam. Másnap, miután előkerestette, el is hozta a tanulmányt, egy mályvaszín
szalagos és fehér pecsétes kis csomagban. „Ugye, ezt kérte, nézze csak meg?” –
mondta, muffjából előhúzta az én esti sürgönyömet. De ez a sürgöny, amely még
tegnap semmi se volt, csak egy kis kék papír, amire néhány szót írtam, s amit a
táviratkihordó átadott Gilberte-ék kapusának, egy inas meg bevitte Gilberte-nek
a szobájába – most már egy fel sem becsülhető értékű tárggyá változott, egy oly
sürgönnyé, amelyet Gilberte kapott kézhez ma reggel, s amelyen alig ismertem
fel írásom hiú és magányos vonalait, a posta nyomtatott körei és az egyik
levélhordó ceruzával írt jegyzetei alatt: a valóság e jelei, a külvilág e pecsétjei,
az életnek e violaszín és jelképes övei most először ölelték át, támogatták,
emelték, vidították az ábrándjaimat.
S egy oly nap is jött, mikor azt mondta: „Nevezhet ám Gilberte-nek is, én meg
mindenesetre a keresztnevén fogom szólítani. Így mégiscsak kényelmesebb.” De
azért egy ideig tovább is csak magázott, a nevem nélkül, s amikor
figyelmeztettem rá, mosolygott, s egy oly mondatot próbált alkotni, szerkeszteni,
aminőket a nyelvtanok egy-egy új szó kedvéért alkalmaznak, ezt aztán a
nevemmel fejezte be. S később, mikor újra emlékeztem arra, amit akkor éreztem,
felismertem azt az élményt, hogy egy percig mintha csak engem tartott volna az
ajkai közt, meztelenül s mindama társadalmi körülmények nélkül, amelyekben
vagy többi barátjával, vagy pedig, ha a családnevemet is mondta, szüleimmel
kellett osztozkodnom, míg így – abban az erőfeszítésben, amellyel, akárcsak az
apja, mintegy külön tagolta a kiemelendő szavakat – az ajaka mindezeket úgy
hántotta és húzta le rólam, mint egy olyan gyümölcsnek a héját, amelynek csak a
húsa élvezhető, mialatt a tekintete a szavához hasonló meghitt színvonalra
szállva, szintén közvetlenebbül ért hozzám, s a mosoly, amely kísérte, ennek az
új meghittségnek tudatáról, öröméről, szinte hálájáról tanúskodott.
De abban a pillanatban még nem tudtam felbecsülni ezeknek az új örömöknek
az értékét. Nem az a kislány adta őket, akit szerettem, annak, aki őt szerette,
hanem a másik, akivel játszottam, annak a másik énemnek, aki egyrészt nem
emlékezhetett az igazi Gilberte-re, másrészt meg nem rendelkezett azzal a végleg
lekötött szívvel, amely egyedül tudta volna értékelni a boldogságot, mert hiszen
egyedül is óhajtotta. De még otthon sem élvezhettem ezeket az örömöket, mivel
az a szükségérzet, amely naponta azt a reményt keltette a szívemben, hogy
másnap már alaposan, nyugodtan és boldogan szemlélhetem Gilberte-et, hogy
megvallja a szerelmét s megmagyarázza, mért kellett úgy rejtegetnie mindeddig,
ugyanez a szükségérzet mintegy arra kényszerített, hogy ne vegyem semmibe a
múltat, hogy sohase tekintsek semerre, csak magam elé, s hogy Gilberte kis
kedvezéseit sose magukban, magukért nézzem, hanem csak mint új foltokat,
ahol megvethetem a lábamat, s amelyek lehetővé teszik, hogy egy-egy lépéssel
tovább menjek s elérjem végre azt a boldogságot, amellyel eddig még nem
találkoztam.
De azért a barátság e nyilvánvaló jelei mellett Gilberte többször meg is
bántott, amikor például úgy tett, mintha nem örülne a találkozásunknak, s éppen
olyan napokon, mikor leginkább vártam arra, hogy végre megvalósuljanak a
reményeim, az ily napokon biztos voltam, hogy Gilberte eljön a Champs
Élysées-re, s olyan jókedv áradt el rajtam, mintha csak egy nagy boldogság
előzményét érezném, amikor – reggel a szalonba lépve, hogy megcsókoljam
anyámat, aki fekete hajtornyával már teljesen elkészült, s akinek szép, párnás
fehér kezén érezni lehetett a szappanillatot – megtudtam arról a poroszlopról,
amely magától megállt a zongora fölött és arról a verkliről, amely kinn az ablak
alatt azt játszotta, hogy: „Várom a tavaszt”, hogy a télnek ma egész estig egy
váratlan s ragyogó tavaszi nap a vendége. Ebéd közben a szemközti hölgy
kinyitotta ablakát, s a székem mellől egyszerre elhajszolta azt a szegény
napsugarat, amely már szunyókálni kezdett, de most egyetlen lendülettel az
egész ebédlőn végigsiklott, hogy aztán egy pillanat múlva folytassa délutáni
pihenőjét. Az iskolában már egy órakor lankadtan és unatkozva vártam, hogy
csöngessenek, mert a nap még a padomra is aranyos fényfoltot vetett,
meghívásként arra az ünnepélyre, ahova nem érhetek el három előtt, amikor
majd Françoise várakozik rám a kijáratnál, s amikor végre mehetünk a Champs-
Élysées irányában, a napfénnyel díszített s emberekkel zsúfolt utcákon át, ahol a
naptól mintegy leválasztott és fénypárás erkélyek arany felhőkként lebegnek a
házak előtt. De fájdalom, nem találtam Gilberte-et a Champs-Élysées-n, még
nem ért oda. Csak ott álltam mozdulatlan a láthatatlan nap sütötte gyepen,
amelynek egy-egy fűszála szinte lángolt ebben a fényben, s amelyen a galambok
antik szoborműveknek látszottak, mintha e nemes föld kertésze most hozta volna
felszínre őket – ott álltam, és a szememet egyre a horizontra függesztettem,
vártam, mikor tűnik már fel Gilberte képe a nevelőnőjével, a mögött a szobor
mögött, amely, fénytől patakzón, a napsugarak áldásának látszott odatartani
kőgyermekét. A Débats öreg olvasónője most is ott ült ugyanazon a széken s az
egyik őrnek odakiáltotta barátságos kézmozdulattal: „Ugye, milyen szép időnk
van!” S amikor a székes asszony odajött hozzá a szék díjáért, a kis tízcentime-os
jegyet úgy dugta, olyan kényeskedve a kesztyűje nyílásába, mintha csak egy
csokor lenne, melynek, már az adományozó kedvéért is, a legszebb helyet illik
kikeresni. S mikor e helyet megtalálta, jól körülforgatta a nyakát, megigazította a
boáját, s olyan szépen mosolygott a derék székes asszonyra, miközben mutatta
neki a sárga kis papírt a csuklóján, mintha csak egy fiatal nő egy fiatalember
előtt ily szavakkal mutatna a derekára: „Megismeri? A maga rózsái!”
Françoise-zal egészen a Diadalívig mentünk Gilberte elé, de nem találkoztunk
vele, s visszajöttem a gyepágy közelébe, abban a hitben, hogy ma már úgyse
látom, mikor a hintalovak előtt az éles hangú kislány így rontott rám: „Gyorsan,
gyorsan, Gilberte már egy negyedórája megérkezett. Már el is megy. Csak magát
várja, hogy fogócskát játszhassunk.” Míg én az avenue des Champs-Élysées-n
jártam, Gilberte a rue Boissy d’Anglais-n át jött, mivelhogy a nevelőnő,
felhasználva a szép időt, délután bevásárolni ment a boltokba; s helyette ma
maga Swann vállalkozott a leánya hazakísérésére. Így hát ez is az én hibám volt;
a gyepnél kellett volna maradnom; mert sohase lehetett tudni, mily irányból s
mikor jöhet Gilberte, s ez a várás lassanként nemcsak az egész Champs-Élysées-
t s nemcsak az egész délutánt tette számomra oly meghatóvá – akárcsak egy
végtelen, térbeli és időbeli terjedelmet, amelynek minden pontján és percében
megjelenhetett Gilberte képe –, hanem magát a képet is, mivel e kép mögé rejtve
azt az okot is kitalálni véltem, amely miatt csak négy órakor s nem fél háromkor
nyilallt szívembe, látogatókalapban és nem egyszerű játéksapkával, az
Ambassadeurs[133] épülete előtt és nem a két bábszínház között, vagyis mintegy
megéreztem, melyek azok az elfoglaltságok, amelyekig Gilberte-et nem
követhetem, amelyek vagy otthon tartják, vagy pedig a városba űzik, s ily
módon közelebb kerültem ismeretlen élete titkához. Akkor is ez a titok izgatott,
mikor az éles hangú lány rendeletére odaszaladtam a fogócskázók felé, s
ugyanazt a Gilberte-et, aki oly eleven s nyers volt velünk, a Débats-t olvasó
hölgy előtt mélyen meghajolva láttam (aki azt mondta: „Milyen szép nap, mintha
csupa tűz volna”) félénk mosollyal s kimérten felelve a kérdéseire, mert ez meg
annak a másféle fiatal lánynak a képét, azét a Gilberte-ét idézte elém, akinek a
szüleinél, vizit közben, szülei barátainál való léte tovább is ösmeretlen maradt
előttem. De erről a másik létről senki sem nyújtott oly benyomást, mint Swann
úr, aki rövid idő múlva már jött is leányáért, ő ugyanis, meg aztán Swann-né –
mivel a leányuk náluk lakott, s játékai, tanulmányai, barátságai mind tőlük
függtek – az én szememben legalábbis annyit, vagy még többet tartalmazott,
mint maga Gilberte, abból a fájdalmasan vonzó s elérhetetlennek érzett
ismeretlenből, aminek az ő mindenható környezetük volt a forrása. Minden, ami
rájuk vonatkozott, engem oly állandóan foglalkoztatott, hogy például az ily
napokon, mikor Swann jött Gilberte-ért (holott régente gyakran láttam, anélkül,
hogy felkeltette volna a kíváncsiságomat, mikor még jó viszonyban volt a
szüleimmel), már galléros köpönyege s puha szürke kalapja is megdobogtatta a
szívemet, s a külseje azután is olyannyira fogva tartott, akár egy történeti
személyiségé, akiről már egy egész sor különböző könyvet olvastunk, s akinek
minden kis sajátsága szenvedélyesen érdekel bennünket. Barátsága Párizs
grófjával[134] Combray-ban még közönyösen hagyott, míg most oly
csodálatosnak látszott, minthogyha még őelőtte senki se ismerte volna az
Orléans-okat; ez a barátság kiemelte a sétálók mindennapos tömegéből, akiknek
különböző osztályai valósággal elárasztották a Champs-Élysées-t, s bámulva
láttam, mint vegyül közéjük, anélkül, hogy különösebb tiszteletet követelne
tőlük – amire a sétálók egyébként álmukban sem gondoltak –, olyannyira
rangrejtve járt az emberek között.
Udvariasan viszonozta Gilberte pajtásainak üdvözlését, az enyémet is, jóllehet
nem érintkezett már a családunkkal, de azért úgy láttam, nem ismert meg. (Pedig
hát, emlékeztem rá, sokat láthatott Combray-ban; azonban ezt az emlékemet
csak homályosan őriztem, mert mióta Gilberte-et a Champs-Élysées-n
viszontláttam, Swann-nak én már csak Gilberte apját s nem a combray-i Swannt
tekintettem; mivel azok a gondolatok, melyekhez most a nevét csatoltam,
különböztek azoktól, melyeknek egykor a hálójába fogtam, s amelyekre most
sose volt szükségem, ha rá kellett gondolnom – a régi Swannból egészen új
személy lett; igaz, hogy egy mesterséges és mellékes harántvonallal az új
Swannt azért hozzákapcsoltam a mi egykori vendégünkhöz; viszont mivel
mindent csak abból a szempontból értékeltem, hogy a szerelmem minek és mily
arányban veheti hasznát, szégyelltem és sajnáltam, hogy nem tudom eltüntetni
azoknak az éveknek a nyomát, amikor Swann szemében, aki most itt volt
előttem a Champs-Élysées-n, és akinek, szerencsére, Gilberte tán nem mondta
meg a nevemet, oly sok estén tettem magam nevetségessé azzal a
kívánságommal, hogy anyám, mielőtt elalszom, jöjjön fel a szobámba, mialatt
vele, apámmal s nagyszüleimmel a kerti asztalnál kávézott.) Azt mondta
Gilberte-nek, nem bánja, ha egy kissé még tovább játszik, s hogy ő várhat egy
negyedórát – s miután leült, mint bárki más, egy egyszerű kerti székre s fizetett
azzal a kezével, amelyet VII. Fülöp oly gyakran tartott már a magáéban, mi
játszani kezdtünk a gyepen, ahonnan elhajszoltuk a galambokat, melyeknek
szép, színjátszó teste a szívhez, és a madarak országában az orgonafürthöz
hasonló, s amelyek most egyszerre más-más menedékeket kerestek: egyesek egy
nagy kővázát, ahol folyton eltűnő s csipegető csőreikkel mintha csak azt a
feladatot s rendeltetést adnák e vázának, hogy kínálgassa bőséges magvait és
gyümölcseit, mások a szobor homlokát, ahol oly sokszínű zománctárgynak
látszottak, amely egyes antik műveken megtöri a kő egyhangúságát – s egyúttal
oly jelvénynek, amely egy-egy istennőnek nemcsak egy különös jelzőt, hanem,
mint a halandóknál a különböző keresztnév, új istenséget is adományoz.
Egyik ily szép napon, amely megint nem valósította meg álmaimat, nem volt
bátorságom ahhoz, hogy eltitkoljam a csalódásomat Gilberte előtt.
– Pedig – mondtam – annyi mindenre szerettem volna megkérni. Azt hittem,
hogy ez a nap sokat számít majd a barátságunkban. S alighogy megérkezett, már
megy is! Legalább holnap jöjjön korán, hogy végre beszélgessünk egy kicsit.
Gilberte arca felragyogott, s örömében ugrándozva így válaszolt:
– Holnap, hohó, szép jó barátom, mit gondol, dehogyis jövök! Egy nagy
uzsonnára kell mennem; holnapután szintén nem, mert egy barátnőm ablakából
Théodose király[135] bevonulását nézzük, csodás lesz, azután meg Strogoff
Mihály-t,[136] azután már itt lesz karácsony és az újévi vakáció. Lehet, hogy
elvisznek délvidékre. Jaj de jó lenne, bár az is igaz, hogy akkor nem kapnék
karácsonyfát, de még úgy se jövök ide, ha Párizsban maradok, mert
látogatásokat kell tennem anyukámmal. Akkor hát viszontlátásra, mennem kell,
mert apa hív.
 Hazamentem Françoise-zal azokon az utcákon át, amelyek, mint egy ünnep
estjén, most is fel voltak lobogózva napsugárral. Alig tudtam egy lépést tenni.
– Hát csoda – mondta Françoise –, nem télbe való nap ez, nagyon meleg. Hej,
istenem, istenem, de sok beteg van a világon, ott fenn se lehet a helyén semmi.
Zokogásomat elfojtva, magamban most egyre csak azokat a szavakat
ismételtem, amelyekkel Gilberte az imént oly nyíltan hirdette az örömét, hogy
sokáig nem jön a Champs-Élysées-re. Azonban az a varázslat, amely oly módon
működött, hogy azonnal eláradt rajtam, mihelyt csak Gilberte-re gondoltam,
amellett az a sajátos, hasonlíthatatlan s bár mégoly bús helyzet, amelybe,
Gilberte-tel kapcsolatban s akár akartam, akár nem, egy belső szokás szüksége
kényszerített, még e közöny jelét is valami regényes színbe vonta, s könnyeimre,
mint egy csók félénk váza, máris egy mosoly rajzolódott. S amikor a postát
vártuk, ezen az estén is azt mondtam, mint máskor: levelet kapok Gilberte-től,
végre mégis megmondja, hogy mindenkor szeretett, megmagyarázza azt a titkos
okot, amiért ezt mindeddig eltitkolta, elárulja, mért tett úgy, mintha nélkülem is
boldog lenne, mért vette fel a látszatát egy közönyös, csak pajtáskodó Gilberte-
nek.
Minden este elképzeltem ezt a bizonyos levelet, olvasni véltem, kívülről
tudtam minden egyes mondatát. De egyszerre rémülten hagytam abba. Beláttam,
hogy ha csakugyan kapok levelet Gilberte-től, ez a levél nem lehet az, mert hisz
ezt én szerkesztettem. S attól fogva próbáltam elterelni a figyelmemet az oly
szavaktól, aminőket szívesen láttam volna az ő levelében, mert féltem, ha
kimondom őket, épp ezeket – a legkedvesebbeket, a legvárvavártabbakat –
zárom ki a megvalósulás mezejéről. De még ha a körülmények lehetetlen
találkozása révén éppen ezt a tőlem tervelt levelet kaptam volna Gilberte-től,
azzal, hogy felismerem a művem, nem éreztem volna, hogy olyasmit kapok, ami
nem tőlem való, valami újat és valóságost, valami oly boldogságot, aminek nincs
köze az értelemhez, független az akaratomtól, s valóban a szerelem adománya.
Addig is újraolvastam egy lapot, amelyet ugyan nem Gilberte írt, de legalább
tőle kaptam, Bergotte egy lapját a Racine-tól is ösmert régi mítoszok szépségéről
– mert ezt az achátgolyóval együtt mindig a közelemben őrizgettem. Milyen jó
az én barátnőm, hogy kikerestette ezt a számomra; s mivel mindnyájan szükségét
érezzük, hogy okokat találjunk a szenvedélyünknek, akit szeretünk, boldogan
ismerjük fel az oly vonásokat, amelyekről az irodalom vagy a társalgás azt
tanítja, hogy méltók a szerelem felkeltésére, sőt, ezeket a vonásokat utánzásból a
magunkéivá is tesszük, s új érveket fakasztunk belőlük a szerelmünknek, még
akkor is, ha egyenes ellentétei azoknak, amelyeket szerelmünk ösztönösen
keresett volna – mint ahogy Swann járt Odette szépségének esztétikai jellegével
–, én is, aki Gilberte-et eleinte s még Combray óta élete ismeretlen voltáért
szerettem, amiben oly szívesen elmerültem és átváltoztam volna, elszakadva a
magam életétől, amelyet úgyse tartottam semmire, ezúttal mint egy
felbecsülhetetlen kedvezményre, úgy gondoltam arra a körülményre, hogy ennek
az én nagyon is ösmert, nagyon is megvetett életemnek Gilberte még szerény
szolgálója, hasznos és kényelmes munkatársa lehet, aki este, hogy segítsen a
munkáimban, különböző szövegeket fog összeegyeztetni. Ami Bergotte-ot illeti,
ezt a végtelenül bölcs s majdnem isteni aggastyánt, aki miatt Gilberte-et már
látatlanul is megszerettem – mostan mintegy megfordítva őt is Gilberte-ért
szerettem. Ugyanolyan örömmel néztem az ő Racine-ról írt lapjait, mint magát
azt a fehér pecsétes és mályvaszín szalagos papírt, amelynek a burkában Gilberte
e tanulmányt magával hozta. Megcsókoltam az achátgolyót, amely barátnőm
szívének a legeslegjobb része volt, nem léha, hanem hűséges része, s amely, bár
Gilberte életének titkos varázsa vette körül, itt maradhatott mellettem, itt lakott a
szobámban, itt aludt velem az ágyamban. De azután észrevettem, hogy e kőnek a
szépsége éppúgy, mint Bergotte lapjaié, amelyet oly boldogan társítottam
Gilberte iránt való szerelmemmel, mivel az oly percekben, mikor ezt a szerelmet
semmiségnek éreztem, ez a szépség bizonyos szilárdságot kölcsönzött néki –
észrevettem, hogy mindegyik szépség előbb megvolt már a szerelmemnél, hogy
nem is hasonlítottak hozzá, hogy elemeik, még jóval Gilberte s a Gilberte-tel
való ismeretség előtt, a tehetség és az ásványtani törvények révén váltak
véglegessé, hogy semmi se változna ebben a könyvben és ebben a kőben, ha
Gilberte nem is szeretne engem, és hogy, mindezek után, semmi sem hatalmaz
fel engem arra, hogy, mint ahogy eddig tettem, a boldogság izenetét lássam
bennük. S mialatt a szerelmem folyton a másnaptól várta Gilberte
viszontszerelmének a vallomását, s minden este szétszedte, felfejtette a nap
rosszul végzett munkáját, a magam belső homályában egy ismeretlen munkásnő
nem engedte félredobni a kitépett szálakat s nem törődve a tetszésemmel, sem
pedig a boldogságommal, a maga külön rendje szerint végezte a munkáját. Mivel
semmi sajátos érdek sem fűzte a szerelmemhez s még csak azt se döntötte el,
hogy viszonozzák-e a szerelmemet, csak annyit tett, hogy összegyűjtötte
Gilberte rég megbocsátott hibáit s megmagyarázhatatlannak látszó cselekedeteit.
Akkor aztán mind e hibák, mind pedig a cselekedetek egyszerre új értelmet
nyertek. Azt sugalmazta ez az új rend, hogy mikor Gilberte a Champs-Élysées
helyett egy-egy uzsonnára ment, elkísérte a kisasszonyát, vagy az újévi
szünidőbeli távolmaradására készült, nem kellett volna azt gondolnom, sem
pedig azt mondanom róla: „azért, mert léha, vagy engedékeny”. Mert ha igazán
szeretne engem, akkor sem ez, sem az nem lenne, és ha engedelmeskedni kéne,
éppoly kétségbeeséssel tenné, mint amilyent én éreztem oly napokon, mikor őt
nem láthattam. Azt mondta még ez az új rend, hogy hát mégiscsak tudnom kéne,
mi is az a szerelem, mert hiszen szeretem Gilberte-et; rámutatott arra az állandó
aggodalmamra, hogy csak minél tökéletesebbnek tűnhessek fel Gilberte
szemében, s emiatt is próbáltam rábeszélni anyámat, hogy vásároljon Françoise-
nak egy kék tollas kalapot és egy esőköpenyt, vagy pedig, hogy ne küldjön a
Champs-Élysées-re egy ily cseléddel, aki miatt folyton csak pirulnom kell (amire
anyám azt felelte, hogy igazságtalan vagyok Françoise-zal, aki hű és derék
teremtés), s rámutatott arra az egyetlen kívánságomra, hogy mindig láthassam
Gilberte-et, amiért is már hónapokkal előbb próbáltam megtudakolni, mikor
megy el és hova Párizsból, mert a legszebb tájat is számkivetésnek tartottam, ha
Gilberte nem lehetett ottan, s csak arra vágytam, hogy mindig Párizsban legyek,
amíg őt láthatom a Champs-Élysées-n; s ez az új rend könnyen kimutatta, hogy
ezt az aggályt, ezt a vágyat nem találom meg Gilberte tettei mögött. Mert ő,
ellenkezőleg, szerette a nevelőnőjét, s egy csöppet se törődött azzal, hogy én mit
gondolok róla. Természetesnek találta, hogy ne jöjjön a Champs-Élysées-re, a
kisasszonyával elmehet az üzletekbe, s kellemesnek, ha vizitekre járhat az
édesanyjával. S ha megengedte volna is, hogy ott töltsem a szünidőt, ahol ő, e
helynek a kiválasztásában csak szülei kívánságával, ezer mulatság kilátásával és
mindennel törődött, csak azzal nem, hogy ez a hely a szüleim kiválasztotta hely
lehessen. Amikor néha kijelentette, hogy nem szeret úgy, mint más barátját, nem
szeret úgy, mint előző nap, mert a hanyagságom miatt elvesztette az egyik
játszmát, bocsánatot kértem tőle, kérdeztem, mit tegyek, hogy úgy szeressen,
hogy még jobban szeressen, mint a többieket; szerettem volna, ha azt mondja,
hogy a kérésem már fölösleges, könyörögtem, minthogyha változtathatna az
érzelmein kedve szerint és a kedvem szerint, csak hogy örömet szerezzen,
egyedül a szavaival, az én jó vagy rossz viseletem szerint. Hát nem tudtam, hogy
amit őiránta éreztem, se az ő tetteitől nem függ, sem pedig az én akaratomtól?
Azt mondta még ez az új rend, a láthatatlan munkásnő rendje, hogy ha annak a
tetteit, aki csak bánatot okozott nékünk, nem óhajtjuk őszintéknek tudni,
gondoljunk arra, hogy e tettek sorrendjéből olyan világosság árad, amely ellen a
mi vágyunk egyszerűen semmit sem tehet, pedig ez és nem a vágyunk adja meg
a választ arra, milyenek lesznek az illető jövendőbeli cselekedetei.
Ezeket az új szavakat a szerelmem is meghallotta, s meggyőződött belőlük
arról, hogy az eddigi napoktól a másnap se lesz különböző; hogy amit Gilberte
velem szemben érez, sokkal régibb, hogysem megváltozzék, s nem más, mint
maga a teljes közöny; s hogy a kettőnk barátságában egyedül csak én voltam
szerelmes. „Igaz – felelte a szerelmem –, ezzel a barátsággal nincs mit tennem,
ez már meg nem változik.” És akkor már mindjárt másnap (vagy egy közeli
ünnepre várva, egy születésnapra, az újévre tán, egy, a többitől különböző napra,
amikor az idő mintegy elölről kezd újra mindent, elveti a múlt örökségét s nem
vesz többé tudomást bánatai hagyatékáról) megkértem Gilberte-et, mondjon le a
mi régi barátságunkról s vesse meg az alapját egy újnak.


Odahaza mindig volt egy párizsi térképem, amelyre úgy tekintettem, mint egy
valóságos kincsre, mivel látni lehetett rajta azt az utcát, ahol Swannék laknak. S
akár mert örömöm telt benne, akár lovagi hűségből, ennek az utcának a nevét
olyan sokszor emlegettem, hogy apám, aki anyámmal és nagyanyámmal
ellentétben semmit sem tudott a szerelemről, így szólt hozzám:
– Mi bajod ezzel az utcával, nincs benne semmi rendkívüli, legfeljebb az,
hogy kellemes a Bois-hoz való közelsége, de ilyen utca akár tíz is akad!
Minden alkalmat megragadtam, hogy szüleimet Swannékról beszéltessem;
igaz, hogy a nevüket magamban is folytonosan ismételtem; de arra is szükségem
volt, hogy halljam a zengzetességét, ezt a szépséges muzsikát, melynek nem
érhettem be a hangtalan olvasásával. Ez a Swann név egyébként, amelyet oly rég
ismertem, éppoly új volt most a számomra, mint a legmindennapibb szavak a
beszédzavarban szenvedőknek. Bár mindig az elmémben volt, sose tudtam
hozzászokni. Széjjelszedtem, betűzgettem, de még a helyesírása is meglepetés
volt. Amellett nemcsak a meghittségét, hanem ezzel egyidőben mintegy az
ártatlanságát is elvesztette. Az örömöt, amit a hallása szerzett, annyira bűnösnek
véltem, hogy azt hittem, kitalálják a legtitkosabb gondolatom s más témára
térnek át, mihelyt ráterelem a társalgást. Rávetettem magamat minden oly
témára, ami Gilberte-ről szólt, szünet nélkül rágódtam ugyanazokon a szavakon,
s hiába tudtam, hogy csak szavak – Gilberte-től messze kiejtett és soha meg se
hallott szavak, erőtlen, tényeket ismétlő, de meg nem változtatható szavak –
mindamellett úgy éreztem, hogy ha így folyton formálom és gyúrom, ami
Gilberte-től való, egyszer majd csak valami boldogságot is sajtolok belőle.
Szüleimnek például több ízben is említettem, hogy Gilberte igen szereti a
kisasszonyát, mintha ezzel a százszor is elismételt kijelentéssel ide tudnám
varázsolni s örökre a házunkhoz fűzni Gilberte-et. Dicsérgettem az öreg hölgyet,
aki a Débats-t olvasta (szüleimmel olyasmit éreztettem, hogy valami
nagykövetné vagy hercegnőféle lehet), s addig-addig magasztaltam a szépségét,
előkelőségét, káprázatos fényűzését, amíg egy nap azt is megmondtam, hogy
Gilberte, ha jól hallottam, madame Blatinnak nevezte.
– Ó, no hiszen, már látom is, ki az – mondta anyám, míg én éreztem, mint
pirulok a szégyentől. – Vigyázz! vigyázz! mint ahogy szegény nagyapád mondta
volna. És te őt szépnek találod! De hisz ez egy szörnyű nő és mindig is szörnyű
volt. Egy végrehajtó özvegye. Nem emlékszel, gyerekkorodban micsoda cseleket
kellett kitalálnom, csak hogy megszabaduljak tőle a te tornaóráidon? Bár nem
ismert, folytonosan azon a címen akart beszélni velem, hogy te milyen szépség
vagy, „fiúgyereknek nagyon is szép”. Mindig az volt a szenvedélye, hogy
mindenkit ösmerjen, s azt hiszem, egy kicsit őrült volt, mindig is annak
tartottam, ha igaz, hogy ismeri Swann-nét. Igen egyszerű származású, viszont a
magánéletéről soha semmi rosszat se hallottam. De hát ha a fejébe vette, hogy
mindenkivel megismerkedjék. Szörnyű nő, rettentően közönséges, amellett
képtelenül fontoskodó.
Ami meg Swannt illeti, csak hogy hasonlítsak hozzá, az asztalnál egyebet se
tettem, mint hogy hol az orromat, hol meg a szememet dörzsölgettem. Mondta is
apám: „Ez a gyerek őrült, igazi csúfság lesz belőle.” Különösen olyan kopasz
szerettem volna lenni, mint Swann. Csak bámultam, hogy ezt a rendkívüli lényt
még az én ismerőseim is ösmerhetik, s hogy bármelyik nap magával hozhatja a
vele való találkozást. S amikor egyszer, vacsora közben, anyám beszámolt, mint
minden este, délutáni útjairól, csak ezzel a pár szavával: „Képzeljétek, kivel
találkoztam az áruház esernyőosztályán: Swann-nal”, beszédének számomra oly
terméketlen talajából egyszerre titkos virágot fakasztott. Mily bánatos
boldogsággal tudtam meg, hogy e délutánon, a tömegre vetítve természetfeletti
megjelenését, Swann egy esernyőt vásárolt! A kisebb-nagyobb és egyformán
közömbös események között ez az egy éppoly különös rezgéseket keltett
bennem, mint aminők a Gilberte iránti szerelmemet is hevítették. Apám meg is
jegyezte, hogy semmi iránt sem érdeklődöm, mivel nem hallgattam oda, amikor
Théodose királynak, Franciaország vendégének s állítólagos szövetségesének
hivatalos látogatásáról s e látogatás esetleges politikai következményeiről
beszéltek. Ezzel szemben mennyire szerettem volna megtudni, hogy az
áruházban is a galléros köpeny volt-e Swannon.
– Köszöntetek egymásnak? – kérdeztem anyámtól.
– Természetesen – felelte anyám, aki, úgy látszik, attól félt, hogy ha esetleg
bevallaná családunk elhidegülését Swanntól, mindjárt akadna valaki, hogy
összebékítse őket, ezt pedig nem akarta Swann-né miatt, akit nem óhajtott
megismerni. – Ő jött felém, hogy üdvözöljön, mert én nem vettem észre.
– Szóval nem vagytok haragban?
– Haragban? Ki beszél haragról? – felelte oly élénken, mintha csak
megtámadtam volna a Swann-nal való jó viszony legendáját és én is a
„békítésen” fáradoznék.
– Pedig hát haragudhatna rád, hogy sohase hívjátok meg.
– Nem hívhatunk meg mindenkit, és aztán ő se hív meg engem. A feleségét
nem ismerem.
– Pedig sokszor jött Combray-ba.
– Hát igen, Combray-ba eljött, de Párizsban más dolga van, őneki is, nekem
is. Viszont ha mondom, elhiheted, hogy nem úgy néztünk ki, mint a haragosok.
Egy ideig együtt is maradtunk, mert nem hozták mindjárt a csomagját. Kérdezte
tőlem, hogyan vagy, mondta, hogy játszottál a lányával – folytatta anyám, aki e
pár szóval egészen elkápráztatott: így hát élek Swann elméjében, éspedig eléggé
teljes módon, mert hisz mikor szerelemtől reszketve álltam előtte a Champs-
Élysées-n, tudta a nevemet, hogy ki az anyám s a köré a jogcím köré, hogy a
lánya pajtása vagyok, több adatot olvaszthatott össze nagyszüleimről,
családunkról, lakóhelyünkről, egykori életünkről s ennek az egész életnek talán
tőlem sem ismert részleteiről. Anyám azonban, úgy látszott, semmi varázst sem
talált ebben a percben, hogy meglátta, azt a határozott lényt képviselte, akivel
közös emlékei voltak, s ezek az emlékek bírhatták rá, hogy odamenjen
anyámhoz s hogy üdvözölje.
Sem apámnak, sem anyámnak nem telt különösebb örömük abban, hogy
Swann nagyszüleiről és a tiszteletbeli hites tőzsdetanácsosságról beszéljenek.
Képzeletem épp csak olyan módon szigetelt el és szentelt meg egy családot a
párizsi társadalomban, mint ahogy egy bizonyos házat a párizsi kövek között s
kapuját és ablakait értékes faragványokkal ékítette. De ezeket a díszeket egyedül
csak én láthattam. Szüleim a Swannék házát éppolyan hasonlónak találták a
többi házhoz, amelyeket egyidőben építettek a Bois közelében, mint ahogy
Swannék családját meg más tőzsdetanácsos családok közé sorolták.
Kedvezőbben csak akkor ítélték meg, hogyha több háramlott rá az emberiség
mindenütt egyformán érvényes érdemeiből, s nem találtak a családban semmi, de
semmi rendkívülit. Amit viszont becsültek benne, azt másutt is megtalálták,
esetleg magasabb fokon. Így például, ha Swannék házát kellemes fekvésűnek
tartották, mindjárt egy másikra tértek, amely annál is kellemesebb volt – bár
igaz, hogy Gilberte-tel nem volt semmi kapcsolata – vagy pedig oly
pénzemberekre, akik Gilberte nagyapja fölött álltak; és ha mégis úgy látszott egy
percre, hogy egy véleményen vannak énvelem, egykettőre kiderült, hogy csak
félreértés az egész. Ahhoz ugyanis, hogy abban, ami Gilberte-et körülvette,
felfoghassák azt az ismeretlen vonást, amely az érzelmek világában olyan, mint
az infravörös a színekében, szüleim nem rendelkeztek azzal a kiegészítő és
pillanatnyi érzékkel, amelyet én a szerelemtől kaptam.
Oly napokon, mikor Gilberte megmondta, hogy nem jöhet a Champs-Élysées-
re, próbáltam oly sétákat tenni, amelyek közelebb vihetnek hozzá. Françoise-zal
némelykor elzarándokoltam a ház elé, ahol Gilberte szülei laktak. Százszor is
elismételtettem vele mindazt, amit a nevelőnő révén Swann-né felől megtudott.
„Úgy látszik, nagy bizalma van mindenféle érmekben. Sose megy útra, ha
kuvikot hall, vagy óraütésfélét a falban, vagy ha macskát lát éjfélkor, vagy ha
megroppan náluk a bútor. Ó, igen nagy hívő lehet!” Oly szerelmes voltam
Gilberte-be, hogy ha láttam az inasukat, amint egy kutyát sétáltatott az úton,
hirtelen oly izgatott lettem, hogy meg kellett állnom mindenáron, s a vén inas
pofaszakállára szenvedélyes pillantásokat vetettem. Françoise meg is kérdezte
tőlem:
– De mi a baja?
 Aztán folytattuk a sétát egész a ház kapujáig, ahol egy minden más
házmestertől különböző házmester, akinek a paszománya is azzal a bús varázzsal
volt átitatva, amilyent én valaha Gilberte nevében éreztem, úgy nézett rám, mint
aki tudja, hogy sohase juthatok be, eredendő méltatlanságomnál fogva, ebbe a
titkos életbe, amelynek ő az őrizője, s amelyet tudatosan látszottak óvni a
félemelet zárt ablakai – s még azok is, nemes redőzetű és habkönnyű
függönyeikkel, nem annyira más ablakokra, mint inkább Gilberte tekintetére
emlékeztettek. Máskor meg, ha a körútra mentünk, odaálltam a rue Duphot
bejárójához; azt mondták, Swann gyakran jár arra, mikor a fogorvosnál van
dolga; s a képzetem úgy elválasztotta Gilberte apját a maradék emberiségtől, s
jelenléte annyi csodát árasztott a világra, hogy még jóval a Madeleine előtt
izgatottan közeledtem egy oly utcához, ahol majd feltűnhet váratlanul ez a
természetfeletti jelenés.
De legtöbbször, amikor nem láthattam Gilberte-et, mivel megtudtam, hogy
Swann-né majdnem mindennap a Bois-ban sétál, az Akácsorban[137], a nagy Tó
körül s Margit királyné fasorában,[138] Françoise-t a Bois de Boulogne irányába
tereltem. Olyan volt nékem ez a liget, mint azok az állatkertek, ahol egy helyen
különböző flórák és tájak vannak egybegyűjtve; ahol egy domb után barlangot,
rétet, folyót, sziklákat, árkot, megint dombot és mocsarat találunk, de tudjuk,
hogy csak a víziló, a zebrák, a krokodilok, az orosz nyulak, a medvék s a kócsag
kedvéért vannak itten, hogy megfelelő környezetül vagy festői keretül
szolgáljanak; a Bois is ily bonyolult volt, változatos és zárt kis világok
gyűjtőhelye – ahol egy vörös héjú fákkal, amerikai tölgyekkel beültetett major
után, amely egészen olyan, mint egy mezőgazdasági üzem Virginiában, egy
tóparti fenyőerdő vagy egy szálfaerdő következik, s a fák közt egy siető hölgy,
sima szőrmében, s szép állatszemmel – mert a Bois a nők Kertje; s mint az
Aeneis Mirtusz-sorát, itt a híres Szépségek az Akácsort látogatták, amelyet az ő
kedvükért egyfajta fával ültettek be. Mint ahogy az állatkertben a kiugró szikla
láttán a gyermekek már messziről ujjonganak, mivel tudják, hogy a fóka onnan
ugrik mindjárt a vízbe, az Akácsor előtt is a fák illata jó előre éreztette egy lágy
és szívós növényegyéniség közeledtét és sajátosságát; mikor aztán közelebb
értem s megláttam a lombozatukat, amely könnyű volt és kényes, kacér szabású,
vékony kelméjű s felületesen választékos, s amelyre százával hullt a sok virág,
mint értékes élősdiek szárnyas és rezgő telepei – ez is, de még nőies, szelíd és
tétlen nevük is úgy megdobogtatta a szívem, de valami nagyvilági vággyal, mint
azok a keringők, amelyek csak neveket, női neveket idéznek fel bennünk, a szép
hölgyvendégekét, akiket egy ajtónálló jelent be a bál bejárójánál. Azt mondták,
hogy e fasorban oly elegáns hölgyeket látok, akiket, bár nem volt mind férjnél,
Swann-néval együtt emlegettek, legtöbbször csak a művésznevükön; új nevük,
ha olyan is volt, inkább rangrejtésre szolgált, s azok, akik beszéltek róluk, csak a
régit használták, hogy könnyebben megértessék maguk. Mivel azt hittem, hogy a
Szépet – a női választékosság terén – oly titkos törvények irányítják, amelyeknek
a hölgyek mind be vannak avatva az ismeretébe, és így megvan a hatalmuk
ahhoz, hogy ezt a Szépet meg is valósítsák, úgy fogadtam előre, akárcsak egy
kinyilatkoztatást, öltözetük, fogatuk, ezer apró részlet megjelenését, melyekbe a
hitemet belső lélekként kapcsoltam, ez pedig e múlandó és mozgékony
együttesnek a remekműve szervességét kölcsönözte. De én Swann-nét akartam
látni s alig vártam, hogy elmenjen mellettem, izgatottan, mintha csak Gilberte
lenne, mivel Gilberte szülei, akárcsak a környezete, át voltak itatva a varázsával,
s így éppolyan szerelmet keltettek bennem, mint a leányuk, sőt valami még
fájóbb zavart (mivel a belső életrészben érintkezhettek egymással, amely
énnekem tilos volt) s végül (mert, mint látni fogjuk, igen hamar megtudtam,
hogy nem szeretik, ha játszom a leányukkal), azt a mélységes tiszteletet, amelyet
mindig azok iránt érzünk, akik korlátlan hatalommal törhetnek az ártalmunkra.
Az esztétikai érdemek s a nagyvilági rangok között az első helyet azonnal az
egyszerűségnek juttattam, amikor megláttam Swann-nét gyalog, lengyelkében,
kis sapkával, amelynek egyetlen dísze egy himalájai kakasszárny volt, a derekán
ibolyacsokorral – oly sietve, mint aki csak azért vág át az Akácsoron, mert az a
legrövidebb út hazáig, s egy-egy szemvillanással felelve az uraknak, akik,
mihelyt felismerték messziről a termetét, a kocsijukról köszöntek néki s
megállapították magukban, hogy senki se versenyezhet az ízlésével. Viszont az
egyszerűség helyett a fényűzésnek adtam a legfőbb rangot, amikor még egy
óráig várakoztattam Françoise-t, aki nem is bírta tovább s panaszkodott, hogy
„lejárja a lábát”, s akkor a Porte Dauphine felől láthattam azt a királyi képet, egy
királynő érkezését, de olyat, hogy egyetlen igazi királynő sem hatott úgy rám,
mivel az ő hatalmukról később már sokkal pontosabban s valószerűbben
gondolkodhattam – láttam két tüzes, karcsú lóval, akárcsak Constantin Guys[139]
rajzain, a bakon egy hatalmas, kozákbundás kocsissal, s mellette a balzaci hősök
„tigrisére” emlékeztető kis groommal, láttam, azazhogy éreztem, éles és fájó seb
formájában, egy szándékosan magasabb, vadonatúj fényűzésében a múlt
formáira is célzó, káprázatos és rohanó nyitott hintót, amelyben Swann-né ült
hanyagul, ezúttal szőke haja körül, amelyben csak egy fürt volt szürke, vékony
virágkoszorúval, legtöbbnyire ibolyából, körötte hosszú fátyolokkal, kezében
mályvaszín napernyővel s ajkán oly kétes mosollyal, amiből én egy Fenségnek
kegyes jóindulatát olvastam ki, holott pedig főképpen a félvilági nő kihívása volt
benne, s amit szelíden hintett széjjel azok közt, akik üdvözölték. Ez a mosoly
valójában azt mondta egyes férfiaknak: „Emlékszem, hogyne, gyönyörű volt!”,
másoknak: „Hogy szerettem volna! de hát a végzet nem akarta!”, megint
másoknak: „Hát ha tetszik! Egy kicsit még a többiek után megyek, aztán, ha
lehet, átvágunk rajtuk.” Ha ismeretlenek jöttek szembe, akkor is valami tétlen
mosolyt engedett játszani az ajka körül, mintha csak egy barátot várna, vagy egy
barátra emlékezne, s ilyenkor azt mondták róla: „Mily szép!” S csak bizonyos
férfiakra mosolygott fanyarul, kényszeredetten, félénken, hidegen, mintha azt
mondaná: „Igen, tudom, gonosz lélek, hogy olyan a nyelve, mint a viperáé, de
hát nem tudja tartani? Látja, én se törődöm magával!”, akkor ment arra Coquelin
is, nagy beszédben a barátaival – akik mind úgy lesték a szavát –, s kocsikázó
ismerőseit széles színházi gesztussal üdvözölte. De én csak Swann-néra
gondoltam, bár úgy tettem, mintha nem látnám, mert tudtam, ha a kocsija odaér
a galamblövő térhez, szólni fog a kocsisának, hogy vágjon át a fogatokon s
álljon meg, hogy aztán ő gyalog mehessen át a fasoron. S oly napokon, mikor
volt bátorságom ahhoz, hogy mellette menjek el közvetlenül, Françoise-t is az
Akácsor irányába vonszoltam. Ilyenkor aztán csakugyan láthattam a gyalogjárón
Swann-nét, aki mintha csak felénk jött volna uszályos mályvaszín ruhájában,
amelynek bő kelméje s más nőkön nem is látható dús díszei úgy lengtek körötte,
mint ahogy a nép szokta elképzelni a királynékat, tekintetét imitt-amott a
napernyő nyelére függesztve, míg a járókelőkkel majdnem semmit sem törődött,
mintha egyetlen munkája és célja ez a kis gyalogséta lenne, s mintegy nem is
gondolva arra, hogy látják, s hogy mindenki őt bámulja. Mégis, olykor, ha
hátranézett, hogy hívja az agarát, hirtelen egy-egy észrevétlen pillantást vetett
maga köré.
Azok is, akik nem ismerték, valami sajátos s végleges benyomást éreztek vele
szemben, vagy talán olyan telepátiás kisugárzást, mint amelyre a színházban
még a tudatlan tömeg is tapsol Berma egy-egy fenséges jelenetében – s
mindenesetre tudomásul vették, hogy ez a hölgy ismert személyiség lehet.
Magukban meg is kérdezték: „Ki lehet ez?”, esetleg egy járókelőhöz fordultak
felvilágosításért, vagy pedig megjegyezték a ruháját, hogy ezzel az
ismertetőjellel érdeklődjenek majd a beavatottaknál. Más sétálók megálltak kissé
és így szóltak egymáshoz:
– Tudja, ki ez? Swann-né! Még így se tudja? Hát akkor Odette de Crécy!
– Odette de Crécy? Hát persze, én is gondoltam, ezzel a melankolikus
szempárral... De tudja-e, hogy nem lehet már olyan nagyon fiatal! Emlékszem,
hogy Mac-Mahon lemondása napján háltam vele.
– Tanácsolom, ne nagyon emlékezzen erre. Azért ő ma mégiscsak Swann-né,
a walesi herceg barátjának, egy Jockey-tagnak a felesége. Különben még ma is
szép.
– Igen, de akkor látta volna, milyen csinos teremtés volt! Furcsa kis palotában
lakott, mindenféle kínai csecsebecsével. Emlékszem, az újságárusok lármájára
ébredtünk fel, mindjárt ki is zavart az ágyból.
Jóllehet nem hallottam ezeket a megjegyzéseket, azért felfogtam körötte a
híresség bizonytalan zsibongását. A szívem türelmetlenül vert, mikor arra
gondoltam, hogy egy perc múlva ez a sok ember – bár sajnos, nem láthattam
köztük ellenségemet, egy mulatt bankárt, akiről azt kellett hinnem, hogy
mélységesen megvet engem – látni fog egy ismeretlen s figyelmükre se méltatott
fiatalembert, amint köszön (bár nem ismertem, de hát azt hittem, jogom van
hozzá, mert hisz szüleim ismerik a férjét, én pedig pajtása vagyok a leányának)
ennek a hölgynek, akinek szépsége, viharos múltja s eleganciája egyformán
közismert volt. De már ott voltam Swann-né mellett s oly hatalmas, lendületes és
kitartott kalaplengetéssel üdvözöltem, hogy még ő is kénytelen volt mosolyogni.
A körülállók nevettek. Maga Swann-né még sose látott Gilberte-tel a Champs-
Élysées-n, még csak a nevemet se tudta, s éppen annyit jelenthettem néki, mint a
Bois akármelyik őre, mint a tavon a csónakos, vagy mint a tó kacsái,
amelyeknek kenyeret dobált – mint az ő bois-beli sétáinak egyik meghitt,
másodrangú, névtelen és jellegtelen statisztája. Némelyik nap, ha nem láttam az
Akácsorban, Margit királyné fasorában szoktam vele találkozni, ahova azok a
nők járnak, akik szeretnek egyedül lenni, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha
csakugyan azt szeretnék; de nem soká maradt magára, csakhamar jött egy barátja
is, többnyire szürke cilinderben, akit azonban én nem ismertem, s aki sokáig
beszélt vele, míg a kocsik lépésben követték őket.
A Bois de Boulogne-nak ezt a bonyolultságát – amely olyan mesterkélt hellyé,
és a szónak állattani vagy mitológiai értelmében valóságos Kertté teszi – ebben
az évben is így találtam, amikor Trianonba menet átsétáltam rajta egyik reggel,
egy olyan kora novemberi és párizsi reggelen, mikor otthon, benn a házban, az
ősz látványának közelsége, amely oly hamar végződik, s amelyet alig vagy nem
is láthatunk, oly erős kívánságot kelt bennünk a hulló falevelek után, hogy szinte
igazi lázat érzünk, s éjjel még aludni se tudunk tőlük. Az én csukott szobámban,
ahol a vágy, hogy láthassam, folyton elém is idézte őket, egy hónap óta egyre
befurakodtak gondolataim s minden más tárgy közé, s úgy kavarogtak előttem,
mint azok a kis sárga foltok, amelyek, akárhova nézünk, egyre ott táncolnak a
szemünk előtt. S amikor ezen a reggelen nem hallottam az eső zaját, mint az
előző napokon, s láttam a szép idő mosolyát a zárt függönyök sarkaiban, akár
egy összecsukott száj szögletén, amely ki hagyja szalajtani boldogságának a
titkát, éreztem, hogy e sárga leveleket most a napfénytől átitatva, teljes
szépségükben láthatnám; s mivel most éppúgy nem tudtam visszatartani magam
attól, hogy fákat lássak, mint régente, ha a szél erősen sivított a kandallómba,
hogy elutazzak a tengerpartra, elindultam hazulról, hogy elmenjek Trianonba, a
Bois de Boulogne-on keresztül. Ez az óra s ez az az évszak, amikor a Bois tán a
legsokfélébb, nemcsak azért, mert megosztottabb, hanem mert másképpen az.
Még az oly nyílt helyeken is, ahol nagy térre láthatunk, itt-ott az oly fák távoli és
sötét tömegeivel szemben – melyeknek nem volt levelük, vagy megtartották
nyári lombjaikat – egy dupla gesztenyefasor úgy vált ki narancsszínével,
minthogyha a díszletfestő szín nélkül hagyta volna a háttért, míg a fasort előre
teljes fényben fürösztené, azoknak a mellékes figuráknak a sétájához, amelyek
majd csak ezután kerülnek a vásznára.
Távolabb, ott, ahol a fákat zöld leveleik borították, egyetlen zömök, fejetlen s
mégis fejes kis fa rázta csúf, vörös haját a szélben. Másutt meg most kezdődött a
levelek e májusának az ébredése, s egy gyönyörű s mosolygó borostyánszőlő
levelei, akár egy téli galagonya, reggel óta egészen kivirultak. S a Bois oly
mesterkéltnek s átmenetinek látszott, mint egy park vagy faiskola, ahová akár a
botanika érdekében, akár egy ünnep kedvéért, a még át nem ültetett
közönségesebb fák közé két-három szeszélyes levélzetű s értékesebb fajtát
telepítettek, amelyek mintha űrt, levegőt, világosságot foglalnának le maguk
körül.
Így hát ez volt az az évszak, mikor a Bois a legváltozatosabb faféléket
mutatja, és a legtöbb különbözőséget a legbonyolultabb egységbe gyűjti. És ez
volt az az óra is. Azokon a helyeken, ahol a fák még megtartották lombjaikat,
mintha még az anyagjuk is átalakult volna onnan kezdve, ahol a reggeli napnak
majdnem vízszintes fénye érte őket, mint ahogy vízszintes is lett, pár óra múlva,
a kezdődő alkonyaiban, amikor úgy gyúl ki, mint egy lámpa, mesterséges és
meleg visszfényt vetít messziről a levélzetre s oly módon lobbantja lángra egy-
egy fa végső leveleit, hogy az felgyújtott ormának fakó és éghetetlen
fáklyatartója marad. Egy helyen úgy megvastagította, mint megannyi égetett
téglát, s mint egy perzsa, kék rajzú és sárga kőmívesmunkát, úgy cementezte
gorombán az égnek a gesztenyefák leveleit; másutt meg elfordította őket az
égtől, amely felé oly görcsösen feszítették aranyszín ujjaikat. Egy vadszőlővel
befuttatott fa törzsébe, félmagasságban, hatalmas piros bokrétát ojtott be és
bontott virággá, oly vakítót, hogy nem lehetett kitalálni, mily virággá, talán
szegfűvé. A Bois egyes részei, amelyeket a nyári lomb sűrűje és egyhangúsága
mindig jobban összeolvaszt, ezúttal nyíltak és szabadok voltak. Egyes ritkított
tereken át majd mindegyik mutatta a bejáróját, vagy egy-egy pazar levélzet
jelezte, akárcsak egy zászló. Mint egy színes térképen, oly világosan látszott
mind: Armenonville, a Pré Catelan, Madrid,[140] a Lóversenytér, a Tó környéke.
Itt-ott egy-egy fölösleges építmény bontakozott ki, egy műbarlang vagy egy
malom, aminek a széthajtó fák adtak helyet, vagy pedig egy gyepágy hozta
előre, lágy peronján. Érezni lehetett, hogy a Bois nemcsak közönséges erdő,
hogy rendeltetése idegen fáinak az életétől, és hogy ezt az izgalmat, amelyet
most éreztem benne, nemcsak az ősz csodálata, hanem egy vágy is okozza. Oly
öröm mély forrása ez, melyet a lélek eleinte mintegy tudtán kívül érez, nem
ismeri fel az okát, nem érti, hogy nem kívülről jön. Épp ezért ezeket a fákat
olyan kielégítetlen gyengédséggel nézegettem, hogy aztán ez rajtuk túl, s
akaratom ellenére, ahhoz a remekműhöz közelített, amely mindennap pár órára a
szép sétáló nőket fogja közre. Már mentem is az Akácsor felé. A reggeli fény új
módon osztályozta a szálfaerdőt, megnyirbálta a fák lombját, összeházasította a
különböző törzseket, s valóságos csokrokat alkotott. Két fát ügyesen magához
vont; a fénynek és az árnyéknak hatalmas vésőjével felfegyverkezve,
mindegyikből levágta a törzs és az ágak felét, aztán a két maradék törzset vagy
egyetlen árnypillérré fűzte össze, amelyet csak a környező napfényesség
határolt, vagy egyetlen fényfantommá, amelynek meg egy fekete árnyhálózat
kerítette mesterkélt és reszketeg körvonalát. Ha egy napsugár aranyba vonta a
legmagasabb ágakat, ezek, mintha csillogó nedvességbe volnának mártva,
egyedül emelkedtek csak ki abból a híg és smaragdzöld atmoszférából, amelybe
ez az egész szálfaerdő úgy merült el, mint a tenger alá. Mert ezek a fák továbbra
is a maguk külön életét élték, s ha már nem volt levelük, akkor ez a külön élet a
fatörzsek zöld bársony takaróján vagy a nyárfák ormára szórt fagyöngybogyók
fehér zománcán fénylett, ezeken a bogyókon, amelyek oly gömbölyűek voltak,
akár a nap meg a hold Michelangelo Teremtés-én. De mivel annyi év óta
mintegy valami ojtvány révén együtt kellett élniök a nővel, ezek a fák az erdők
nimfáját, a gyors lábú és sokszínű nagyvilági szép nőt idézték elém, akit, amikor
átsiet köztük, beborítanak ágaikkal s kényszerítik, hogy mint ők, az is érezze az
évszak hatalmát; eszembe hozták azt a boldog időt, amikor hívő ifjúságomban
oly mohón jöttem e helyekre, hogy lássam a női választékosság pillanatnyi
remekeinek megvalósulását – öntudatlan bűntársaik: a lombok között. De az a
szépség, amelyre a Bois fenyői és akácai vágyakoztattak – holott ezek e
tekintetben sokkal izgatóbbak voltak, mint amiket csak utánuk látok – Trianon
gesztenyefái és orgonái – nem kívülem élt megmerevedve egy történelmi
korszak emlékeiben, különböző műtárgyakban, vagy a szerelem kis
templomában, amelynek talapzata köré aranydíszes levelek halmozódnak.
Elmentem a Tó szélére, elmentem a Galamblövő térig. A tökéletesség eszméjét,
amelyet fiatalon magamban hordtam, akkor egy hintó magasságában, vagy
azokban a darázskönnyű, vad és sovány lovakban láttam, amelyek szeme éppoly
véres volt, mint Diomédesz kegyetlen lovaié[141], s amelyeket most ugyanolyan
égő vággyal kívántam viszontlátni, mint amely sok-sok évvel előbb ugyanezekre
az utakra terelt: ha most megint előttem lehetnének, épp abban a pillanatban,
mikor Swann-né óriás kocsisa, egy öklömnyi és Szent György-i hamvasságú
groom felügyelete mellett, iparkodik megfékezni riadt és remegő
acélszárnyaikat! De most már csak, fájdalom, gépkocsikat láthattam, nagy
bajuszos vezetőkkel, akiket termetes inasok kísértek. Szerettem volna testi
szemmel látni – hogy megtudjam, ugyanolyan kedvesek-e, mint az emlékezet
szemléletében – azokat a kis női kalapokat, amelyek régen oly alacsonyak
voltak, mint valami egyszerű koszorú. Most mindannyi óriási volt, tele virággal,
gyümölccsel és változatos madarakkal. Swann-né szép ruhái helyett, amelyekben
királyné módjára járt, csupa görög-germán szabású tunikafélét láthattam,
tanagrai szoborredőzettel, s olykor, Directoire módra, falkárpitokra emlékeztető
virágos liberty selyemből. Az urak fején, akik egykor Swann-néval sétálhattak
volna Margit királyné fasorában, sem a hajdani szürke kalapot, sem másfélét
nem találtam. Fedetlen fejjel sétáltak. S a látvány ez új részeibe már nem volt
hitem, amit beiktassak, hogy egységet, szilárdságot, létet adhassak nékik;
szétszórva tűntek fel előttem, összevissza, minden igazság nélkül, s nem volt
bennük semmi oly szépség, amiből a szemem, mint régen, egészet alkothatott
volna. Mindennapos nők voltak, akiknek nem hittem az eleganciájában, s
akiknek az öltözetét jelentéktelennek találtam. De ha egy hit eltűnik, tovább él s
egyre erősebben, hogy elrejtse annak az elveszett képességünknek a híját,
amellyel valóságot adhatna az új dolgoknak a régi, egykor elevenné tett dolgok
fétisszerű bálványozása, mintha ez az isteni elem bennük és nem bennünk
lakozna, s minthogyha mostani hitetlenségünknek holmi véletlen oka lenne: az
istenek halála.
Szörnyűség! mondtam magamban: ki meri azt állítani, hogy ezek az
automobilok is vannak olyan elegánsak, mint a régi fogatok? biztosan igen öreg
vagyok – de ez már nem az én világom, ahol a nők oly ruhákba szorítják a
termetüket, amelyek nem is jó szövetből valók. Mért jöttem hát e fák alá, hogyha
semmi sincs már itt abból, ami régente összegyűlt e pirosodó és finom lombok
alatt, ha az őrület és a közönségesség kiszorította a jó ízlést. Szörnyűség! Csak
az vigasztal, hogy emlékezhetek a régi nőkre, ma, mikor a választékosság talán
már nem is létezik. De hát ezek az emberek, akik e szörnyű teremtéseket nézik
egy-egy egész madársereget vagy konyhakertet tartó kalapjukban, talán nem is
érezhetik, milyen kedves és finom volt Swann-né, egyszerű mályvaszín
fejkötőjével, vagy picike kalapjával, amelyen csak egyetlenegy íriszvirág
ágaskodott. Talán meg sem értenék, micsoda izgalmat éreztem, mikor télen,
délelőtt Swann-néval találkozhattam, aki gyalog jött, nutriaköpönyegben,
egyszerű s két fogolytollal díszített kis sapkával, de akin érezni lehetett körös-
körül lakása mesterséges langyosságát, annak a derekán bágyadozó
ibolyacsokornak a révén, amelynek kék és eleven virágzása, a szürke éggel, a
fagyos levegővel, a kopasz ágú fákkal szemben, ugyanarról a varázsról beszélt –
hogy az évszakot és az időt csak egyszerű keretnek tartja, míg élni emberi
légkörben, ennek a nőnek légkörében él –, mint szalonja virágállványaiban s
vázáiban a virágok, amelyek az égő tűznél és a selyemkanapé előtt, a zárt
ablakok mögül nézték a hó hullását odakinn. Egyébként nem értem volna be
azzal, hogy a női öltözetek éppolyanok legyenek, mint ezekben az években. Egy-
egy emlék részletei olyannyira egybekapcsolódnak, s emlékezetünk oly szoros
egyensúlyban tartja őket – anélkül, hogy bármivel is növelhetnők vagy
csökkenthetnők az egészüket –, hogy ennek a napnak a végét szerettem volna
egy ilyen hölgynél, a lakásán, egy csésze tea mellett eltölteni, ahol a falak
egészen sötét színűre vannak festve, mint Swann-nénál is (az után az év után,
amikor ennek az elbeszélésnek az első része befejeződik), s ahol csak a
krizantémok piros parazsa, narancsszín tüze s fehér és rózsaszín lángja égne a
novemberi szürkületben, mint az olyan percekben, amelyekben (mint később
majd látni fogjuk) még nem tudtam felfedezni azokat az örömöket, amelyekre
úgy áhítoztam. De most, még ha sehova se vittek, ezeket a perceket magukban is
szépnek láttam. Szeretnék úgy rájuk találni, mint ahogy az emlékemben élnek.
De, sajnos, a mai lakások mind XVI. Lajos-kori stílusúak, amelyek egyforma
fehérségét csak kék hortenziák élénkítik. Különben is a párizsiak egyre később
jönnek meg vidékről. Swann-né ma egy kastélyból felelt volna, hogy csak
februárban érkezik, jóval a krizantémnyílás után – hogyha arra kértem volna,
hogy gyűjtse egybe számomra ennek az emléknek az elemeit, amelyet egy távoli
évvel, egy már vissza nem térhető dátummal éreztem összeforrva, ennek a
vágynak az elemeit, amely éppoly megközelíthetetlen, mint az öröm, amit
hajdan oly hiába keresett. És aztán még az kellett volna, hogy ugyanazokat a
nőket is lássam, akiknek az öltözete akkor még azért érdekelt, mert akkor,
amikor még hittem, képzeletem egyénítette s legendával övezte őket. De, sajnos,
az Akácsorban – e Mirtusz-sorban – csak öregen láthattam némelyiket, már csak
ijesztő árnyait azoknak, akik régen voltak, ahogy kétségbeesve tévelyegtek és
keresgéltek, nem tudni, mit, Vergilius ligetében. Már régóta köddé váltak, mikor
én még mindig ott álltam s csak faggattam hiába az elhagyott utakat. A nap
elbújt. A természet megint uralkodni kezdett a Bois-n, ahonnan elszállt most az
az eszme, hogy ez a hely a Nő elíziumi kertje; a műmalom felett már szürke volt
az igazi ég; a szél a nagy Tó vizét – mint egy tóét – igazi hullámocskákkal
fodrozta; a Bois-t, mint egy igazi erdőt, nagy madarak röpülték át gyorsan, s éles
kiáltások között telepedtek egymás után a nagy tölgyekre, amelyek druida
koronájuk alatt mintha csak dodonai fenséggel hirdették volna, hogy e
használhatatlanná vált erdő embertelenül üres lett, s jobban megértették velem
ezt a különös ellentmondást, hogy az emlék képeit a valóságban keressük, mikor
ott mindig hiányzik belőlük az emlékekből áradó varázs, s mikor tudjuk, hogy
sohasem érzékeinkkel foghatjuk fel őket. Az a valóság, amelyet én ismertem,
többé már nem létezett. Csak annyi kellett, hogy Swann-né ne jöjjön, mint régen,
s ugyanabban a pillanatban – s az Akácsor már egészen más volt. Azok a helyek,
amelyeket valamikor ismertünk, nemcsak a tér világából valók, ahova
kényelemből helyezzük őket. Összefüggő benyomásaink közt, amelyekből
akkori életünk állt, csak vékonyka réteget formáltak; egy bizonyos kép emléke
csak egy bizonyos perc sajnálata; s a házak, a fasorok, az utak éppoly mulandók,
sajnos, mint az évek.
 UTÓSZÓ

Proust nagy művének 1961-ben megjelent újabb magyar fordítását az új

francia kiadás tette időszerűvé és szükségessé. Az ötvenes években, André
Maurois ajánlására és Proust örökösének, Madame Mante-Proustnak a
jóvoltából, egy fiatal irodalomtörténész, Bernard de Fallois betekintést nyert az
egész terjedelmes és rendezetlen prousti kézirathagyatékba, s ebből hámozta ki
egyrészt a nagy mű végleges szövegét, másrészt egy sor különböző regényes és
kritikai töredéket, amelyekből mindeddig egy egész esszégyüjteményt (Contre
Sainte-Beuve: „Sainte-Beuve ellen”) és egy háromkötetes regény vázlatot tudott
összeilleszteni (Jean Santeuil). Az 1961-es újabb magyar fordítás és annak ez a
harmadik jelenlegi kiadása e végleges szövegnek a Pléiade-könyvtárban, 1954-
ben megjelent kiadására támaszkodik. Ebben az első sorozatban (Du côté de
chez Swann; magyarul: Swann) a régi és az új francia szöveg között nincs még
lényegesebb eltérés, mivel Proust maga is átnézhette és kijavíthatta
kefelevonatait, s csak a későbbi sorozatok szorultak komolyabb szövegkritikára,
mivel ezek már Proust halála után, sietős és nemegyszer gondatlan kiadásban
láttak napvilágot.
Ez az első sorozat lényegében Swann és Odette szerelmi históriája köré
kristályosul, amelyet egyrészt megelőz a gyermekkorról szóló emlékezés,
másrészt közvetlenül folytat az elbeszélőnek Swann lányával, Gilberte-tel való
idillje. Felmerülhetett az a terv, hogy – francia mintára – kiemelhettük volna
Swann szerelmé-t, függetlenül a bevezető és a befejező fejezetektől: ez azonban
magának Proustnak legjobb szándékai ellen történt volna (s a francia kiadó
megérdemelt szemrehányást is kapott ezért a könnyelmű vállalkozásáért), mivel
ő mindig, kezdettől fogva, a mű egészét, szervességét, szükségszerű tagoltságát
hangsúlyozta, éspedig mind a szerkezetben, mind a részek egybefüggésében,
mind az egyes fejezetek, bekezdések és mondatok folyamatosságában, s Swann
szerelme, ebben a szemléletben, csak egy kiemelkedő és megvalósult formája a
gyermekkor (a kezdeti rész) gomolygó álom- és emlékképeinek, a végső fejezet
ellenben, amely már új témába csap át, összekötő láncszem és előjáték a
második sorozathoz, a Bimbózó lányok-hoz.
 Másfelől, ha ismerjük, mint ahogy ma már ismerjük az egész mű genezisét, az
első vázlat kitágulását, fokozatos gazdagodását, s ahogy az író maga mondja:
szakadatlan „táplálását” egyre újabb részletekkel, kitérőkkel és élményekkel,
amelyek csak lassanként, írás közben rakódtak az eredeti központ köré, egyrészt
mivel a beteg Proust minden tudását s tapasztalását már csak ebbe az egy műbe
önthette, másrészt mivel utolsó éveiben s talán a háború hatására lírai
emlékképeit mindjobban szerette volna balzaci korképpé telíteni – nagy kérdés,
nem szenvedett-e csorbát munka közben az eleve elképzelt szerkezet, s nem
gyengült-e időnként, külső és belső körülmények folytán, az inspiráció ereje s az
eredeti kompozíció szervessége. Ha nem az író ismételt, már-már kétségbeesett
nyilatkozataira hallgatunk, amelyek mind az egységes szerkezetet
hangsúlyozzák, s a mű egyes sorozatait próbáljuk összehasonlítani, lehetetlen
meg nem látnunk a különbségeket és szakadékokat a mese továbbszövésében, a
hangváltásban, az anyagelosztásban, a hol zsúfolt, hol száraz, hol lázas, hol
gépies részletezésben. A harmadik sorozat, Guermantes-ék után, amely még
szervesen illeszkedik a megelőző kettőhöz, Szodoma és Gomorrha s az ebből
kibontakozó két Albertine-sorozat nemcsak a prousti tündérvilágnak, hanem a
prousti ihletnek is fáradtabb oldalát mutatja, viszont ezek szolgálnak hídul az
utolsó sorozathoz, A megtalált idő-höz, amely Proust legjobb éveiből való,
végleges regényelméletét tartalmazza, s mindenképp méltón fejezi be az egész
mű történetét.

Gyergyai Albert