IV

SZODOMA ÉS GOMORRA

IV: Sodome et Gomorrhe

Fordította: Jancsó Júlia
 ELSŐ RÉSZ

Először jelennek meg a férfi-nők,

az ég tüzétől megkímélt szodomaiak leszármazottai


A nőé lészen Gomorra, a férfiúé Szodoma.[443]

Alfred de Vigny


Nos, jóval azelőtt, hogy azon a bizonyos napon (amelyen Guermantes
hercegnő[444] az estélyt adta) az imént elbeszélt látogatást tettem a
nagyhercegnél és a nagyhercegnénál, kikémleltem, mikor térnek haza, s a vártán
valami olyasmit fedeztem fel, ami mindenekelőtt Charlus urat[445] érintette, de
önmagában is oly jelentős volt, hogy mind ez ideig, amíg a megfelelő helyet és
terjedelmet nem juttathattam neki, halogattam az elmondását. Mint mondtam,
odahagytam a ház legfelső szintjén oly kényelmesen berendezett kilátót,
ahonnan a szeszélyes lejtők tárultak elém, melyeken egészen a Bréquigny-
palotáig lehet feljutni, s amelyeket olaszos derűvel díszít Frécourt márki
kocsiszínjének kicsiny, rózsaszín tornya. Amikor úgy gondoltam, hogy a
nagyherceg és a nagyhercegné már bármely pillanatban megjöhetnek,
alkalmatosabbnak véltem, ha a lépcsőházban posztolok tovább. Kicsit fájt a
szívem a magaslesért. De ebben az órában, az ebédidő múltán, kevesebb
sajnálnivalóm volt, hiszen amúgy sem láttam volna, mint reggelenként, az
aprócska festményalakokat, melyeknek a Bréquigny- és a Tresmes-palota lakájai
tetszettek messziről, amint tollseprűvel a kezükben lassan lépdeltek felfelé a
meredek oldalon, a vörös támfalakon oly szépen kirajzolódó, nagy, áttetsző
csillámlemezek között. Ha már geológusként nem szemlélődhetem,
botanikusként igen, s a lépcsőházi spaletta résein elnézegettem a nagyhercegné
fácskáját és a becses növényt, melyeket olyan konok kitartással tettek ki az
udvarra, ahogyan az eladósorba került fiatalokat járatják társaságba, s közben
azon tanakodtam, eljön-e valamilyen gondviselésszerű véletlen folytán a
valószínűtlen rovar, hogy meglátogassa az elhagyatott és felkínálkozó bibét.
Kíváncsiságom lassacskán felbátorított, lejjebb mentem hát, egészen a földszint
ugyancsak nyitott ablakáig, melynek spalettáit csak félig hajtották be. Tisztán
hallottam az indulni készülődő Jupient[446], ő viszont nem fedezhetett fel engem
zsalugáterem mögött, ahol mozdulatlanul lapultam, egészen addig a pillanatig,
amíg hirtelen hátra nem ugrottam, nehogy meglásson Charlus úr, aki Villeparisis
márkinéhoz[447] tartva, lassan, pocakosan, az öregítő verőfényben őszbehajlón
vágott át az udvaron. Villeparisisné váratlan rosszulléte (amit annak a Fierbois
márkinak a betegsége váltott ki, akivel a báró maga halálosan összeveszett)
kellett ahhoz, hogy Charlus úr – talán életében először – ebben az órában
induljon látogatóba. Mert, a Guermantes-okra jellemzően, akik nem
alkalmazkodtak a társaság életéhez, hanem azt idomították saját szokásaikhoz
(melyek, úgy vélték, nem társaságiak, következésképpen méltók arra, hogy a
társasági illem, ez a értéktelen találmány, behódoljon nekik – így eshetett, hogy
de Marsantes asszony[448] nem jelölt ki fogadónapot, de barátnőit a hét bármely
délelőttjén fogadta tíz és tizenkettő között), a báró, aki ezt az időt olvasásra,
ódon csecsebecsék felkutatására tartogatta, sohasem járt máskor vizitbe, mint
délután négy és hat óra között. Hatkor azután a Jockey Klubba ment vagy sétált
egyet a Bois-ban. Egy pillanat sem telt el, s én ismét hátrahúzódtam, hogy Jupien
meg ne lásson; hamarosan itt volt az ideje, hogy a hivatalába induljon, ahonnan
csak vacsorára jött haza, sőt, egy hete már, amióta unokahúga a tanonclányokkal
vidékre utazott egyik ügyfeléhez, hogy nála végezzék az utolsó simításokat egy
ruhán, akkorra sem mindig. Majd, amikor rájöttem, hogy senki sem láthat,
eldöntöttem, többé nem zavartatom magam, nehogy elmulasszam – ha a csoda
mégis bekövetkezne – az oly nagy messzeségből (megannyi akadályon, úton,
kockázaton, veszélyen át) követségbe küldött rovar szinte nem is remélhető
érkezését az oly régóta várakozó szűzhöz. Tudtam, hogy ez a várakozás
semmivel sem tétlenebb, mint a hímvirágé, amelynek porzói ösztönösen úgy
fordultak, hogy a rovar könnyebben hozzájuk férhessen; az itteni pedig, a
nővirág, a rovar jöttére kacér ívbe hajlítaná bibeszálait, s hogy az jobban
beléhatolhasson, észrevétlenül elébe menne, akár egy képmutató, de tüzes
süldőlány. A növényvilág törvényei maguk is egyre magasabb rendű
törvényeknek engedelmeskednek. Egy rovar látogatása, azaz egy másik virág
porának hozzájárulása általában azért elengedhetetlen egy virág
megtermékenyítéséhez, mert az önmegtermékenyítés, az, hogy a virág önnön
virágporától termékenyül meg, akárcsak a családon belüli házasodás szokása,
degenerálódáshoz és meddőséghez vezet, a rovarok révén létrejött kereszteződés
viszont addig ismeretlen erőt ad a faj elkövetkezendő nemzedékeinek. Ez a
nekilendülés azonban túlzásba is csaphat, s a fajta mértéktelen burjánzásnak
indul; ekkor azután, ahogy az ellenanyag megvéd a betegségtől, a pajzsmirigy
szabályozza a hízást, ahogy a kudarc meghozza a gőg büntetését, a fáradtság a
gyönyörét, s ahogy az álom megnyugvást hoz a fáradtságra, úgy hoz fordulatot
egy bizonyos ponton, zabolázza meg, téríti vissza a helyes útra az
önmegtermékenyítés rendkívüli aktusa a virágot, amely nagyon is letért róla.
Gondolataim olyan pályára tértek, melyet majd a későbbiekben írok le, s a
virágok nyilvánvaló cselvetéséből már az irodalmi művek nem tudatosan
alkotott részéről szóló következtetésekre jutottam, amikor megláttam Charlus
urat, amint kifelé tart a márkinétól. Csupán néhány perc telt el azóta, hogy
bement. Talán magától idős rokonától, vagy egyszerűen az egyik cselédtől kapott
hírt a nagy javulásról vagy inkább a teljes gyógyulásról, amely Villeparisis
asszony – voltaképpen csak múlékony – rosszullétét követte. Most, amikor azt
hitte, senki sem látja, a napfényben félig hunyt szemmel, Charlus úr
elernyesztette arcán a feszültséget, kioltotta az ál-elevenséget, melyet máskor az
akaraterő és a csevej élénksége tartott ébren rajta. Márványsápadt volt, orra
nagy, finom vonásainak most nem adott szépségüket torzító más jelentést az
akarnok tekintet; már csak Guermantes volt, mintha kőbe vésték volna a család
XV. Palamède-jeként a combray-i kápolnában. Charlus úr arcán azonban a
családi vonások átszellemültek, s főként megszelídültek. Az ő érdekében
fájlaltam, hogy rendszerint annyi erőszakossággal, visszatetsző különcséggel,
pletykálkodással, szigorral, sértődékenységgel és arcátlansággal torzítja el,
színlelt durvasággal fedi a kedvességet, a jóságot, amely most, amint Villeparisis
márkinétól kijövet láttam, oly ártatlanul ömlött el az arcán. Ahogy az erős
fényben hunyorgott, csaknem mosolyogni látszott, és így, nyugalmi s mondhatni
természetes állapotában meglesve az arcát, olyannyira megindítónak, oly
védtelennek találtam, hogy óhatatlanul arra gondoltam, mennyire megsértődött
volna Charlus úr, ha tudja, hogy nézik; mert ez a férfi, aki úgy imádta a
férfiasságot, úgy hivalkodott vele, aki szerint mindenki gyűlöletesen
elnőiesedett, egyszerre olyannyira félreismerhetetlen vonásokat, arckifejezést
öltött, úgy mosolygott, hogy nőre emlékeztetett!
Már-már azon voltam, ismét odébb húzódom, nehogy észrevegyen; végül sem
időm, sem szükségem nem volt rá. Mert mit láttam! Szemtől szemben ebben az
udvarban, ahol korábban minden bizonnyal nem találkoztak soha (hiszen
Charlus úr csak délután jött a Guermantes-palotába, amikor Jupien a hivatalában
volt), a báró egyszer csak tágra nyitotta addig félig lehunyt szemét, és rendkívüli
figyelemmel vizsgálta a boltja küszöbén álló hajdani mellényszabót, aki, mintha
odaszegezték volna Charlus úr elé, gyökeret eresztett, mint valami virág, s
elbűvölt arccal bámulta az öregedő báró pocakját. De ami még meglepőbb volt:
amint Charlus úr testtartást váltott, valami titkos művészet törvényei szerint
Jupiené is azonnal összhangba került vele. A báró, aki most már leplezni
próbálta az imént átélt benyomást, de akinek a távozás, színlelt közönye dacára
is, nehezére esett, ment is meg nem is, a semmibe bámult, úgy, hogy érzése
szerint leghatásosabban érvényesíthesse szembogara szépségét, elbizakodott,
hanyag, nevetséges képet vágott. Jupien pedig, akinek arcáról egyszerre
lefoszlott az az alázatos és jóságos arckifejezés, amelyet oly jól ismertem – a
báró tökéletesen szimmetrikus párjaként –, felszegte fejét, előnyös tartásba
helyezkedett, groteszk pimaszsággal csípőre tette a kezét, hátsóját kidugta, s
olyan kacéran pózolt, ahogyan az orchidea tehette volna a gondviselésszerűen
beállító dongó láttán. Nem tudtam, hogy ilyen ellenszenves is tud lenni. De azt
sem gyanítottam, hogy képes rögtönözni szerepét ebben a kétszemélyes néma
jelenetben, melyet (noha először került össze Charlus úrral) mintha hosszú ideje
próbáltak volna már; ösztönösen csak akkor érünk el ilyesfajta tökélyt, ha
idegenben hazánkfiával akadunk össze, akivel azonnal megértjük egymást,
hiszen azonos nyelvet beszélünk, noha korábban sosem találkoztunk.
A jelenet amúgy nem volt kimondottan komikus, valami különösség, vagy ha
úgy tetszik természetesség hatotta át, melynek szépsége nőttön nőtt. Charlus úr
ugyan közömbös arcot vágott, hanyagul le-lehunyta a szemét, de azután ki is
nyitotta újra, s figyelmes pillantást vetett Jupienre. De (bizonyára azért, mert úgy
vélte, efféle jelenet nem nyújtható a végtelenségig ezen a helyen, vagy egyéb
okokból, melyeket csak később értünk meg, vagy talán mert átérezte minden
dolgok mulandóságát, mely arra hajt, hogy mindenkor elérjük célunkat, s oly
megindítóvá teszi minden szerelem látványát), valahányszor csak Charlus úr
Jupienre nézett, úgy intézte, hogy pillantását egy-egy üzenet kísérje, ami
tekintetét összehasonlíthatatlanul különbözővé tette azoktól a szokásos
pillantásoktól, melyeket egy-egy ismerősre vagy ismeretlenre vetünk; olyan
különleges kitartással nézte Jupient, mint amikor valaki ekként készül szólni
hozzánk: „Bocsássa meg, hogy alkalmatlankodom, de egy hosszú, fehér
cérnaszál lóg a hátán”, vagy „Ha nem tévedek, ön is zürichi, úgy rémlik,
többször is összetalálkoztunk a régiségkereskedőnél.” Így Charlus úr pillantása
kétpercenként mintha ugyanazt a kérdést intézte volna állhatatosan Jupienhez,
akárcsak a szabályosan visszatérő, végtelenül ismételt kérdőfrázisok, melyeket
Beethoven az előkészítés túláradó fényűzésével arra szánt, hogy egy-egy új
motívumot, hangnemváltást, egy „visszatérést” vezessenek be. Csakhogy
Charlus úr és Jupien pillantásainak szépsége épp ellenkezőleg abból eredt, hogy
– legalábbis átmenetileg – e pillantásoknak látszólag semmiféle határozott céljuk
nem volt. Most először láttam, hogy Charlus úr és Jupien megjeleníti ezt a
szépséget. Nem Zürich, hanem valamely keleti város kelő napja tükröződött
mindkettejük szemében, de a város neve ekkor még nem sejlett fel bennem.
Bármi tartotta is vissza Charlus urat és a mellényszabót, úgy láttam, egyezségük
megköttetett, s a céltalan pillantások szertartásos előjátékok csupán, azokhoz az
ünnepségekhez hasonlók, melyeket egy már elhatározott házasság előtt
rendeznek. Vagy még inkább természetközelien – s a hasonlatok e sokasága
annál is természetesebb, mivel, ha néhány percig vizsgáljuk ugyanazt az embert,
hol embernek, hol ember-madárnak, hol ember-bogárnak, stb. látjuk – mintha két
madár állt volna előttem, a hím és a nőstény: a hím amint közeledni próbál, a
nőstény – Jupien – pedig már semmiféle jellel sem válaszol a fortélyokra,
minden csodálkozástól menten, látszólag oda sem figyelve, mégis kitartón lesi új
párját, mert attól a pillanattól kezdve, hogy a hím megtette az első lépéseket,
bizonyára ezt találja felkavaróbbnak és egyedül helyénvalónak, s ő megelégszik
annyival, hogy a tollait rendezgesse. Végül úgy tetszett, Jupien a közömbösséget
már kevésnek találja: a hódítás bizonyossága után már csak egy lépés hiányzott
ahhoz, hogy nyomába eredjenek és megkívánják, így hát Jupien nekidurálta
magát, hogy elindul a hivatalába, és kiment a kocsibejárón. Két-háromszor azért
még visszanézett, mielőtt kiért volna az utcára, ahol a báró, reszketve, hogy
nyomát veszti (mindeközben harsányan fütyörészve, arról sem feledkezve meg,
hogy „viszontlátásrá”-t kiáltson a portásnak, aki félrészegen vendégeket traktált
az alkóvban, és nem is hallotta), sietősen utánalódult, hogy elcsípje. Abban a
pillanatban, amikor Charlus úr, túlméretezett dongóként dönögve kilépett a
kapun, egy másik, ezúttal egy igazi röpült be az udvarba. Ki tudja, nem az volt-e,
amelyikre az orchidea oly régóta várt, s amelyik azért jött, hogy elhozza az oly
ritka pollent, amely nélkül szűzen maradna? Én azonban nem tudtam eléggé
figyelni a rovar röptére, mert néhány perccel később Jupien szította fel
érdeklődésemet, aki (talán azért, hogy egy csomagot vegyen magához, amit
később el is vitt, s amiről a Charlus úr megjelenése okozta felindulásban
megfeledkezett, talán valamely természetesebb okból) egyszer csak visszatért,
nyomában a báróval. Ez utóbbi elszánta magát, hogy dűlőre viszi a dolgot, és
tüzet kért a mellényszabótól, de rögtön meg is jegyezte: „Lám, tüzet kérek, s
most látom, hogy a szivarjaimról is megfeledkeztem.” A vendéglátás törvényei
felülkerekedtek a kacérkodás szabályain. „Jöjjön be, mindent megkap, amit csak
kíván” – szólt a mellényszabó, akinek arcán a megvetést az öröm váltotta fel. A
bolt ajtaja bezárult mögöttük, s többé semmit sem hallottam. A dongót már
korábban szem elől veszítettem, nem tudtam, az a rovar volt-e, amelyik az
orchideának kell, de abban immár nem kételkedtem, hogy egy mégoly ritka
rovarnak és a rá váró virágnak is megadathat az egyesülés csodálatos lehetősége,
most amikor Charlus úr (s ez puszta hasonlat a gondviselésszerű véletlenekről,
legyenek azok bármilyenek is, nincs benne semmiféle tudományos igény, hogy a
növénytan bizonyos törvényei és a néha igen helytelenül homoszexualitásnak
nevezett jelenség között keressek kapcsolatot), aki évek óta csakis olyankor járt
ebbe a házba, amikor Jupien nem volt ott, Villeparisis márkiné hirtelen
rosszulléte folytán véletlenül összetalálkozott a mellényszabóval, és
személyében a báró-fajta férfiak jószerencséjével, azon lények egyikével, akik –
mint még látni fogjuk – lehetnek összehasonlíthatatlanul fiatalabbak, mint Jupien
és szebbek is, azzal a férfival, akit a sors arra jelölt ki, hogy a Charlus-féléknek
is kijusson a részük a gyönyörből ezen a földön: azzal a férfival, aki csak az idős
urakat kedveli.
Az imént elmondottakat egyébként valószínűleg csak néhány perccel később
értettem meg, mert a láthatatlanság jegye igen szorosan tapad a valósághoz,
amíg valamely új körülmény le nem foszlatja róla. Akárhogy volt is, ebben a
percben igencsak bosszantott, hogy már nem hallom a hajdani mellényszabó és a
báró beszélgetését. Ekkor ötlött eszembe a kiadó bolt, melyet csupán egy
papírvékony közfal választ el a Jupienétől. Hogy odáig eljussak, csupán a
lakásunkba kellett volna felmennem, a konyhán átvágva a cselédlépcsőn
lejutnom a pincékig, a pincefolyosón végigmennem az udvar széltében, s amint
elérek az alagsornak arra a részére, ahol néhány hónappal ezelőtt még a
műbútorasztalos raktározta a faanyagait, most pedig Jupien szemelte ki
széntárolásra, már csak azon a néhány lépcsőfokon kellett felmásznom, amely a
bolt belsejébe vezet. Így egész utamon fedezékben lehetnék, nem látna senki. Ez
a módszer volt a legelővigyázatosabb. Nem ezt választottam, hanem a fal
mentén, a szabad ég alatt kerültem meg az udvart, s igyekeztem észrevétlen
maradni. Ha az maradtam, gondolom, azt inkább a véletlennek köszönhetem,
mint a bölcsességemnek. Annak pedig, hogy ilyen óvatlanul jártam el, noha a
pincében oly biztonságosan jutottam volna előre, három lehetséges okát látom,
ha ugyan volt bármiféle ok. Először is a türelmetlenségemet. Azután meg talán a
montjouvaini jelenet sötét emlékét, amikor Vinteuil kisasszony[449] ablaka alatt
rejtőztem. S valóban, ha efféle dolgok szemtanúja lettem, azok mindig a lehető
legóvatlanabb és a legkevésbé valószerű körülmények között estek meg, mintha
az ilyen leleplezések csakis valami rendkívül kockázatos, bár részben titkos tett
gyümölcsei lehetnének. Végül, gyermetegsége miatt alig merem bevallani a
harmadik okot, mely tudat alatt minden bizonnyal a döntő volt. Amióta, hogy
Saint-Loup[450] katonai elveit kövessem – és megcáfolódni lássam –, minden
részletében nyomon követtem a búr háborút, kedvem támadt újraolvasni régi
felfedezőutak és kalandos utazások leírásait. Ezek az írások fellelkesítettek, a
hétköznapi életben pedig arra alkalmaztam őket, hogy több bátorságot öntsenek
belém. Amikor rohamaim miatt napokig nem csupán aludni nem tudtam, de
elnyújtózni, enni vagy inni sem, amikor kimerültségem és fájdalmaim oly fokra
hágtak, hogy azt képzeltem, túl sem élem őket, erre vagy arra az utazóra
gondoltam, akit a fövenyre vetett ki a víz, mérges füvek levegőjét szívja,
tengervíztől lucskos ruháiban láztól reszket, és két nap múlva mégis jobban lesz,
találomra útnak indul, a bennszülöttek nyomát kutatva, legyenek azok akár
emberevők is. Példájuk felbuzdított, új reményt adott, s már szégyelltem, hogy
egy pillanatra elbátortalanodtam. A búrokra gondoltam, akik szemtől szemben az
angol hadakkal nem féltek életüket kockáztatva átvágni a nyílt mezőn egy-egy
újabb erdős rész elérése előtt: „Szép is lenne – gondoltam –, ha én kishitűbb
lennék, mint ők, amikor a hadszíntér csak a saját udvarunk, s amikor nekem, aki
a Dreyfus-ügy[451] miatt nem egy párbajt megvívtam, és félelemnek nyoma sem
volt bennem, most egyetlen fegyvertől kell tartanom, a szomszédok szúrós
tekintetétől, a szomszédokétól, akiknek egyéb dolguk is van, mint hogy az
udvart bámulják.” De amikor már a bolthelyiségben voltam, és azon igyekeztem,
hogy minél kevésbé nyikorgassam a padlót, mivel megértettem, hogy a Jupien
bolthelyiségében felhangzó legcsekélyebb nesz is tisztán áthallatszik hozzám, az
jutott eszembe, milyen óvatlan volt Jupien és Charlus úr, s a vakszerencse
mennyire a kezükre játszott.
Moccanni sem mertem. Guermantes-ék lovásza korábban – bizonyára
gazdáinak távollétét kihasználva – áthozott ebbe a helyiségbe egy létrát, amit
azelőtt a kocsiszínben tartottak. Ha azon felmászom, kinyithatom a
szellőzőablakot, s mindent úgy hallok, mintha magam is odaát lennék Jupiennél.
De féltem, hogy zajt csapok. Egyébként felesleges is lett volna. Azzal sem
veszítettem semmit, hogy csak néhány perccel utánuk érkeztem az én boltomba.
Annak alapján ugyanis, amit kezdetben Jupienék oldaláról hallottam, s azok
csupán artikulálatlan hangok voltak, feltehetően nem sok szó esett közöttük. Igaz
ugyan, hogy a hangok olyan hevesek voltak, hogy ha nem visszhangozza őket
mindig feleletként másik panasz egy oktávval magasabban, azt hihettem volna,
hogy a túloldalon fojtogatnak valakit, majd a merénylő és áldozata közös fürdőt
vesznek, hogy lemossák a bűntény nyomait. Mindebből később arra a
következtetésre jutottam, hogy a világon egyetlen dolog jár annyi zajjal, mint a
szenvedés, mégpedig a gyönyör, főként olyankor, amikor – ha nem is éppen a
gyermeknemzéstől való félelem miatt, amiről ez esetben, a Legenda aurea[452]
csekély bizonyságú példázata ellenére, szó sem lehetett – utána nyomban a
tisztálkodás gondja következik. Végül, úgy fél óra múlva (mialatt rókaléptekkel
felsettenkedtem a létrámon, hogy átlessek a kis szellőzőablakon, amit nem
nyitottam ki), beszélgetés kezdődött. Jupien határozottan visszautasította a pénzt,
amit Charlus úr kínált neki.
Majd Charlus úr kilépett a bolthelyiségből. „Miért borotválja ki így az állát? –
fordult hozzá incselkedve a mellényszabó. – Nincs szebb, mint egy szép
szakáll!” – „Fúj! Gusztustalan” – felelte a báró. De elidőzött még egy kicsit az
ajtóban, és a környékről kérdezgette Jupient. „Nem tud valamit a sarki
gesztenyeárusról, nem a bal oldaliról, az rémes, hanem a páros oldaliról, arról a
magas, hollófekete, vidám fickóról? A szemközti patikusnak meg aranyos
biciklis kifutófiúja van, aki a gyógyszereket szállítja házhoz.” Ezek a kérdések
nyilván fájtak Jupiennek, aki olyan bosszúsan felelt, mint egy megcsalt kacér:
„Már látom, micsoda csélcsap maga.” Ez a fájdalommal telt, jéghideg és
modoros hangon kiejtett szemrehányás nyilván érzékenyen érintette Charlus
urat, aki, hogy feledtesse a kíváncsisága keltette kedvezőtlen benyomást, kért
valamit Jupientől, ám nagyon is halkan ahhoz, hogy tisztán kivehessem a szavait
– bizonyára olyasmit, hogy töltsenek még némi időt a bolthelyiségben, s ezzel
annyira meghatotta a mellényszabót, hogy az megfeledkezett iménti sérelméről,
mert Jupien – miután végigmérte a báró ősz haj keretezte, püffedt és vértolulásos
arcát – túláradó boldogsággal, mint akinek az imént jócskán legyezgették a
hiúságát, s elszánván magát, hogy megteszi, amit Charlus úr kért tőle, néhány
olyan ízléstelen megjegyzés után, mint: „Magának aztán jókora petárdája van!”,
mosolygós, megindult, fensőbbséges és hálás képpel így szólt a báróhoz: „No,
legyen, menjünk, babám!”
„Nos, csak azért térek vissza a villamoskalauz-kérdésre – kezdte újra konokul
Charlus úr –, mert mindentől eltekintve, már csak a hazatérés szempontjából is
érdekes lehet. Megesik ugyanis, hogy – akár a kalifa, aki egyszerű kalmárnak
öltözve járta Bagdadot[453] – odáig ereszkedem, hogy egy fura kis perszóna
nyomába eredjek, akinek az alakja kedvemre van.” Itt ugyanazt a megfigyelést
tettem, amelyet korábban Bergotte[454]-tal kapcsolatban, aki, ha valaha bíróság
előtt kellene felelnie tetteiért, nem olyan mondatokban fogalmazna, melyek a
bírák meggyőzésére alkalmasak, hanem sajátosan bergotte-iakban, melyeket
egyedi irodalmi tehetsége sugall, s amelyek használatában ő, Bergotte lelné
örömét. Hasonlóképpen, Charlus úr a mellényszabó társaságában ugyanolyan
nyelvet használt, amilyet a saját köreiben, s még el is túlozta különcségeit, vagy
azért, mert félénksége, amit megpróbált leküzdeni, szélsőséges gőgre ösztökélte,
vagy ugyancsak e félénkség miatt nem tudott uralkodni magán (hiszen
mindnyájan zavartabbak vagyunk a más körökbe tartozók előtt), s ez sarkallta
arra, hogy leleplezze, meztelen valójában mutassa meg alaptermészetét, amely
valóban gőgös volt, s mint Guermantes nagyhercegné szokta mondani, kissé
bolondos. „Hogy nyomát ne veszítsem – folytatta a báró –, mint valami kis tanár,
mint egy nyalka, ifjú medikus felpattanok ugyanarra a villamosra, mint az a kis
perszóna, akit csak azért említek így, nőnemben, hogy a szabálynak eleget
tegyek (mint ahogy egy uralkodóról szólva is nőnemben mondjuk: Son Altesse,
Őméltósága jól érzi magát?). Ha pedig villamost vált, elkapom az átszállónak
nevezett hihetetlen dolgot – s talán a pestis mikrobáit is vele –, egy számot, mely
noha nekem jut, nem mindig a n°1! Megesik, hogy három-négyszer is kocsit
váltok így. Olykor este tizenegykor az Orléans pályaudvaron lyukadok ki, s
onnan még haza is kell érnem! És ha csak az Orléans pályaudvarról lenne szó!
De, egyszer például, mikor sehogy sem tudtam előbb beszélgetésbe elegyedni,
egészen Orléans-ig mentem egy olyan, rémséges vagonban, ahol a hálónak
titulált háromszögű csomagtartók között egyéb látnivaló sincs, mint a vasútvonal
legfőbb építészeti remekeinek fotográfiái. Egyetlen szabad hely akadt, ahol az
orléans-i katedrális látképe díszelgett előttem mint műemlék, Franciaország
legrútabb székesegyházáé, melyet oly fárasztó volt így, akaratom ellenére nézni,
mintha arra kényszerítettek volna, hogy tornyait egy úgynevezett optikai tollszár
üveggömbjében bámuljam, amitől szemgyulladást lehet kapni. Végül Aubrais-
nél szálltam le, akárcsak ifjú perszónám, akit fájdalom! a családja (noha
bármiféle hibát előbb feltételeztem volna róla, mint azt, hogy családja van) várt a
peronon! Amíg a Párizsba visszavivő vonatra vártam, egyetlen vigaszom Diane
de Poitiers[455] háza volt. S bár a hölgy hajdan elbájolta egyik királyi ősömet, én
mégis jobban örültem volna valami elevenebb szépségnek. Ezért, az efféle
magányos hazautak enyhítésére ismerkednék meg szívesen egy hálókocsi-
pincérrel vagy mozdonyvezetővel. Egyébként, ne botránkozzék meg – mondta
végül a báró –, mindez zsáner kérdése. Ami például a társasági fiatalurakat illeti,
semmiféle testi birtoklás vágyát nem ébresztik bennem, de addig nem nyugszom,
amíg meg nem érintettem őket, mármint nem materiális értelemben, hanem
érzékeny húrjaikat megpendítve. Amikor azután egy fiatalember nemhogy
megválaszolatlanul hagyná a leveleimet, de nem győz arról írni, hogy aláveti
magát erkölcsi irányításomnak, lehiggadok, azaz legalábbis lehiggadnék, ha nem
foglalkoztatna azonnal egy újabb. Meglehetősen különös, nemde? Apropó,
társasági fiatalemberek: nem ismer valakit azok közül, akik idejárnak?” „Nem,
picikém. Azaz mégis! egy hórihorgas, monoklis barnát, aki mindig nevet, és
utánamfordul.” „Nincs előttem, hogy kire gondol.” Jupien kiegészítette a portrét,
de Charlus úr sehogy nem találta ki, kiről lehet szó, mert nem sejtette, hogy
Jupien azok közé tartozik – s az ilyenek többen vannak, mint hinnénk –, akik
nem jegyzik meg az olyan emberek hajszínét, akiket felületesen ismernek.
Nekem viszont, aki tudatában voltam Jupien e fogyatékosságának, és a barnát
szőkével helyettesítettem, úgy tűnt, a leírás hajszálpontosan Châtellerault
nagyhercegre illik. „Visszatérve azokra a fiatalemberekre, akik nem népi sorból
valók – folytatta a báró –, e pillanatban éppen egy fura figura csavarta el a
fejemet, egy eszes polgárfiú, aki bámulatos, mennyire neveletlenül viselkedik
velem. Fogalma sincs róla, milyen csodálatos személyiség vagyok én, s ő
micsoda pondró. No de, mit számít, bőgjön csak a kis szamár kedvére fenséges
püspöki ornátusom előtt” „Püspök!” – kiáltott fel Jupien, aki mit sem értett
Charlus úr iménti mondataiból, de a püspök szó elképesztette. „De hiszen, ez
egyáltalán nem fér össze a vallással” – szólt. – „Családomban három pápa is
volt[456] – felelte Charlus úr –, nekem pedig a vörös lobogódíszhez is jogom van
egy bíborosi címnek köszönhetően, mely a bíboros – nagyapám fivére –
unokahúgáról a hercegi ranggal együtt nagyapámra szállt. Látom, az ön füle
süket a metaforákra, s Franciaország történelme hidegen hagyja. Egyébiránt –
tette még hozzá talán nem is végkövetkeztetésként, mint inkább
figyelmeztetésként –, az a vonzerő, mellyel a fiatalemberek hatnak rám, akik
menekülnek előlem, mármint félelmükben persze, hiszen csak a tisztelet tesz
pecsétet ajkukra, hogy teli torokból oda ne kiáltsák nekem, hogy szeretnek, ez a
vonzerő előkelő társadalmi rangot követel tőlük. S megeshet, hogy a színlelt
közöny ennek ellenére épp ellenkező hatást vált ki. Ostobán, sokáig elhúzva
egyenesen felfordítja a gyomromat. Hogy olyan osztályból említsek példát,
melyet közelebbről ismer, amikor a palotámat tatarozták, hogy féltékenységet ne
szítsak a sok hercegnő között, akik versengtek a tisztességért, hogy
elmondhassák, ők adtak fedelet nekem, néhány napra szállodába költöztem,
ahogy mondják. Az egyik emeleti londiner régi ismerősöm volt, neki mutattam
hát meg egy fura kis ajtónállót, aki a kocsiajtókat nyitotta-zárta, s aki mindegyre
elutasította közeledésemet. Végül, elkeseredésemben, bebizonyítandó, hogy a
szándékaim tiszták, nevetségesen magas summát kínáltattam fel neki, csupán
azért, hogy öt percre feljöjjön a szobámba beszélgetni. Hasztalan vártam. Akkor
úgy megutáltam, hogy inkább a személyzeti bejárón át közlekedtem, hogy ne is
lássam ennek a hitvány kis gazembernek a pofázmányát. Azóta megtudtam,
hogy soha, egyetlen levelem sem jutott el hozzá, mindegyiket elfogták: az elsőt
az emeleti londiner, aki irigy volt, a másodikat a nappali portás, aki nagy
erénycsősz volt, a harmadikat meg az éjszakai portás, aki szerelmes volt a
fiúcskába, s vele hált azon az órán, amikor Diána felkel. Ettől azonban az én
viszolygásom mit sem változott, s ma már hozhatnák elém azt a fiút ezüsttálcán
mint valami vadászzsákmányt, öklendezve tolnám el magamtól. De lám,
balszerencsénkre, komoly dolgokról beszéltünk, s most már vége közöttünk
annak amit reméltem. De ön még nagy szolgálatot tehet nekem kerítőként; s nem
is, már a puszta gondolattól pajzán kedv támad bennem, és érzem, semminek
nincs vége.”
Amióta ez a jelenet elkezdődött, felnyílt szemem forradalmi változást fedezett
fel Charlus úrban, oly gyökereset és gyorsat, mintha varázspálca érintette volna.
Mind ez idáig, mivel nem értettem, nem is láttam. A bűn (melyet csak a szokásos
nyelvi fordulat miatt nevezek így), mindegyikünk bűne, úgy szegődik
nyomunkba, mint a dzsinn, amely mindaddig láthatatlan az emberek számára,
amíg nem tudnak az ottlétéről. A jóság, az ármány, a név, a társasági kapcsolatok
a felszínen nem mutatkoznak, rejtve hordjuk őket magunkban. Maga Odüsszeusz
sem ismerte fel először Athénét. De az istenek azonnal észreveszik az isteneket,
a hasonló nem kevésbé gyorsan a hasonlót, s így volt ez Charlus úr és Jupien
esetében is. Mostanáig úgy álltam Charlus úr előtt, mint egy szórakozott férfi
egy terhes nő előtt, akinek elnehezedett alakját nem vette észre, és amikor az
asszony mosolyogva megismétli: „Igen, mostanában kissé fáradt vagyok”, konok
tapintatlansággal kérdezi tovább: „De hát mi van magával?” Ha azonban csak
annyit hall valakitől: „Ez az asszony terhes”, hirtelen felfigyel a nagy hasra, és
már csak azt látja. Az értelem nyitja fel szemünket; az eloszlatott félreértés
eggyel szaporítja érzékszerveinket.
Azok pedig, akik e törvényszerűség példáiként nem szívesen gondolnak az ő
köreikben élő Charlus urakra, akikre hosszú időn át nem is gyanakodtak,
egészen addig a napig nem, amíg a többiekhez hasonló egyén külsején ki nem
ütköztek az addig láthatatlan tintával rótt betűk, melyek a régi görögöknek
kedves szót alkotják, ha ők akarnak meggyőződni róla, hogy a világot, amely
körülveszi őket, előbb kopárnak látják, ezer és ezer dísze nélkül, amelyet csak a
tapasztaltabbak előtt tár fel, elég, ha visszagondolnak, hányszor esett meg velük
életükben, hogy ők is majdnem bakot lőttek. X. vagy Y. úr jellegtelen arcán
semmiből nem sejthették, hogy az illető éppenséggel annak a nőnek a fivére,
vőlegénye vagy szeretője, akiről már majdnem megjegyezték: „Micsoda
boszorkány!” De ekkor, szerencsére, szomszédjuk fülükbe súg egy szót, s
ajkukra fagyasztja vele a végzetes kijelentést. Ebben a pillanatban „mene, tekel,
phárész”[457]-ként jelennek meg előttük a szavak: ez az ember a jegyese, fivére
vagy szeretője annak a bizonyos nőnek, nem volna tehát illendő jelenlétében
„boszorkánynak” nevezni. S ez az egyetlen új fogalom egyszerre alapjaiban
rendezi át a család többi tagjáról korábban alkotottakat, háttérbe szorítja vagy
előtérbe hozza immár kiteljesült ismereteink egy-egy részét. Mert hiába tartozott
Charlus úrhoz, mint kentaurhoz a ló, egy másik lény is, mely minden más férfitól
különbözővé tette, hiába alkotott egy testet vele, mindeddig nem vettem észre.
Most az elvont testet öltött, s a végre felismert lény azonnal elveszítette a
láthatatlanság képességét, és Charlus úr oly teljes mértékben új emberré vált,
hogy nem csupán vonásainak, hanglejtésének ellentmondásai, hanem – a múltba
visszatekintve – velem való kapcsolatának hullámzása is, mindaz, amit idáig
következetlennek láttam, érthetővé vált, nyilvánvalóvá lett, mint egy mondat,
amely véletlenszerűen elrendezett betűkre hullva tökéletesen értelmetlen, de
amint jelei ismét helyükre kerülnek, olyan gondolatot fejez ki, melyet többé nem
felejtünk el.
Mi több, most már értettem, miért találhattam az imént a Villeparisis
márkinétól kifelé tartó Charlus urat nőhöz hasonlónak: hiszen valóban az volt!
Azon lények fajtájához tartozott, akik nem is oly ellentmondásosak, mint
amilyennek hinnénk őket, akiknek eszménye férfias, épp azért, mert tulajdon
vérmérsékletük nőies, s akik a mindennapi életben csupán látszólag hasonlítanak
a többi férfihez; ott, ahol mindegyikünk szemébe, e szembe, mellyel a világ
minden jelenségét látjuk, egy alak körvonalai íródtak a recehártyára, az övéken
nem egy nimfáé van, hanem egy szépséges fiatal fiúé. Átok sújtotta fajta,
melynek hazugságban és esküszegésben kell élnie, hiszen tudja, hogy vágya,
mely minden teremtett lény számára az életöröm legfőbb forrása, büntetendő,
szégyenletes és bevallhatatlan; amelynek meg kell tagadnia istenét, hiszen, ha
keresztény is, vádlottként állva a bíróság pulpitusánál, Krisztus színe előtt és
nevében, mint valami rágalom ellen kell védekeznie, az ellen, ami számára maga
az élet; anyátlan fiúk népe, amely még abban a pillanatban is hazudni kényszerül
édesanyjának, amikor a szemét fogja le; barátok, akiknek nem jut barátság, bár
gyakorta elismert vonzerejük nem egyet ébreszt, s gyakran jó szívük örömest
viszonozná; de barátságnak nevezhetők-e azok a kapcsolatok, amelyeket csak a
hazugság éltet, s amelyekből a bizalom és az őszinteség első felbuzdulása
undorral vetné ki őket, hacsaknem elfogulatlan, mi több, együttérző szellemmel
van dolguk, akit viszont a konvenciókon alapuló lélektan vezet majd tévútra, és a
meggyónt bűnből eredezteti e vonzódást is, mely számára annyira idegen,
ahogyan egyes bírók hamarabb feltételezik és bocsátják meg az emberölést, ha a
gyilkos ferdehajlamú, és az árulást, ha elkövetője zsidó, az eredendő bűnből és a
faj végzetéből levezetett indítékok alapján? Végül pedig – legalábbis első
elméletem szerint, melyet ekkor vázoltam fel, s mely később, mint látni fogjuk,
még módosul, és amelyben épp ez az ellentmondás sértette volna őket mindenek
felett, ha nem rejtette volna el előlük az illúzió, mely szemüket felnyitotta és
éltette őket – szeretők, akiknek csaknem elérhetetlen a szerelem lehetősége, azé
a szerelemé, melynek reménye erőt ad, hogy elviseljenek megannyi veszélyt és
magányt, hiszen épp olyan férfiért hevülnek, akiben semmi nőies nincs, aki nem
ferdehajlamú, s aki következésképpen nem szeretheti őket; ezért hát vágyuk
örökké kielégítetlen maradna, ha a pénz nem játszana kezükre igazi férfiakat, s
ha képzeletük nem láttatná végül igazi férfiaknak a ferdehajlamúakat, akikhez
lealacsonyodtak. Becsületük, ha van, csak ingatag, szabadságuk csak időleges, s
a bűn felfedezéséig tart; társadalmi helyzetük bizonytalan, mint azé a költőé, akit
tegnap még minden szalonban ünnepeltek,[458] neki tapsoltak a színházakban
London-szerte, másnap pedig a legutolsó garniszállóból is elkergették, sehol sem
talált helyet, ahol a fejét lehajthatta volna, s a malmot hajtva, mint Sámson, az ő
szavaival mondhatta:

A két nem majd kimúlik, mindegyik külön;[459]

a nagy szerencsétlenségek napjait kivéve, amikor a többség összegyűlik az
áldozat körül, miként a zsidók Dreyfus körül, kizáratnak a hozzájuk hasonlók
együttérzéséből – néha társaságából is –, akik viszolyogva ismernek bennük
önmagukra, egy olyan tükör képében, mely immár nem hízeleg, s vádlón mutatja
minden hibájukat, melyeket önmagukon nem akartak észrevenni, most pedig
értésükre adja, hogy amit eddig szerelmüknek neveztek (s amire, eljátszva a
szóval, társadalmi érzékük segítségével ráaggatták mindazt, amivel a poézis, a
festészet, a zene, a lovagiasság és az aszketizmus a szerelmet felruházta), nem a
maguk választotta szépségeszmény következménye, hanem egy gyógyíthatatlan
kóré; ismét, mint a zsidók (eltekintve attól a néhánytól, aki csak a
fajtájabeliekkel jár össze, s mindenre akad egy-egy rituális szava vagy
szentesített élce), menekülnek egymás elől, azok társaságát keresik, akik szöges
ellentéteik, akik nem kérnek belőlük – nekik megbocsátják a goromba
elutasítást, s megmámorosodnak szívélyességüktől; de a mindnyájukat sújtó
kiközösítés közelebb is hozza őket egymáshoz, hiszen a közös szégyen, akárcsak
Izráel népének üldöztetése, végül már a fajta néha szép, gyakran elborzasztó testi
és erkölcsi vonásait ölti, ezért lelnek hát enyhülést (bármennyire gúnyolják is az
ellenséges fajtába ügyesebben vegyülők, jobban illeszkedők, a látszatra
viszonylag kevésbé ferdehajlamúak azt, aki inkább megmaradt annak, ami) a
hozzájuk hasonlók társaságában, mi több, támaszt puszta létükben, olyannyira,
hogy bár tagadják, hogy külön fajtát alkotnának (melynek neve a legnagyobb
sértés), azok, akik sikerrel leplezték odatartozásukat, örömüket lelik
leleplezésükben, nem azért, hogy ártsanak nekik – bár ez sem kedvük ellen való
éppen –, mint a maguk mentségére, s mint ahogy az orvos végére jár a
vakbélgyulladásnak, ők is kutatják a ferdehajlamúság előtörténetét, s szívesen
hivatkoznak arra, hogy Szókratész is az övéik közül való, amint az izraeliták
mondogatják, hogy Jézus zsidó, nem gondolva arra, hogy nem voltak
abnormálisak, amikor a homoszexualitás volt a norma, krisztustagadók sem
voltak Krisztus előtt, hogy csak a megszégyenítés teszi a bűnt, mivel csupán
azokat hagyja fennmaradni, akik érzéketlenek minden prédikációra, minden
példázatra, minden büntetésre, valami oly különleges, velük született adottság
jegyében, amely (noha akár kiváló erkölcsiséggel is párosulhat) inkább taszítja a
többi embert, mint bizonyos bűnök, amelyekkel összeegyeztethetetlen: a
kegyetlenség, a lopás, a rosszhiszeműség, melyet az átlagember könnyebben
megért, s így meg is bocsát; jóval kiterjedtebb, hatékonyabb s kevésbé gyanított
szabadkőművességet alkotnak, mint a páholyoké, hiszen ez az ízlés, a
szükségletek, a szokások, veszélyek, a tanulóidő, a tudás, az érintkezés, a
szókincs azonosságán alapszik, s még azok a tagok is azonnal felismerik
egymást benne, akik ezt nem kívánják, természetes vagy egyezményes, akaratlan
vagy tudatos jelek alapján, melyek a fajtájabelit jelzik a koldusnak a nagyúrban,
akinek a hintó ajtaját tartja, az apának lánya jövendőbelijében, a gyógyulást,
gyónást vagy védelmet keresőnek az orvosban, a papban, az ügyvédben, akit
felkeresett; mindnyájan kénytelenek megőrizni titkukat, de részük van a többiek
titkában, amit a másfajták nem is gyanítanak, így hát nincs az a
legvalószerűtlenebb kalandregény, ami az ő szemükben ne tűnne igaznak; mert
ebben a regényes, időtlen életvitelben a nagykövet barátja a fegyencnek; a
herceg – olyasfajta szabadossággal, melyet az arisztokratikus neveltetés ad, s
amit egy reszkető kispolgár nem engedne meg magának – a nagyhercegné
ajtaján kilépve az apaccsal trafikál; az emberi közösség számkivetett, s mégis
fontos része: melyet ott sejtenek, ahol nincs, s pimaszul és büntetlenül
terjeszkedik ott, ahol nem is gyanítják; mindenütt számlál híveket: a népben, a
hadseregben, a templomokban, a fegyházban és a trónon; s végül, mivel –
legalábbis többségük – simogató és veszedelmes közelségben él a másik fajtához
tartozó férfiakkal, kihívóan viselkedik velük, játékosan úgy szól nekik bűnéről,
mintha nem volna övé, s játékát csak megkönnyíti a többiek vaksága vagy
képmutatása, olyan játékkal, amely évekig folytatódhat, egészen a botrány
napjáig, amikor ezeket az idomárokat felfalják; mindaddig pedig rejtőzködő
életre kényszerülnek, el kell fordítaniuk tekintetüket attól, ami vonzaná őket, s
arra kell függeszteniük, ahonnan inkább elfordulnának, számos melléknév nemét
kell megváltoztatniuk szótárukban, ami szelíd társadalmi kényszer csupán ahhoz
a belső kényszerhez képest, melyet bűnük – vagy az, amit pontatlanul így
neveznek – parancsol nekik, immár nem is másokkal, hanem önmagukkal
szemben, hogy ők maguk ne lássák bűnnek. Vannak azonban olyanok,
ügyesebbek, célratörőbbek, akiknek nincs idejük alkudozni, lemondani az élet
egyszerűbbé tételéről s arról az időnyerésről, amit az összejátszás jelenthet, ők
tehát két társadalmat alkotnak maguknak, amelyek közül a második csakis a
hozzájuk hasonlókból áll.
Ez a jelenség azoknál szembetűnő, akik vidékről jönnek, szegényen,
nincsenek összeköttetéseik, egyebük sincs, mint az a törekvés, hogy egy szép
napon orvos vagy híres ügyvéd legyen belőlük, szellemük még mentes minden
véleménytől, testük még nem ismer manírokat, s hamar fel akarják díszíteni
mindkettőt, ahogy Latin negyedbéli kis szobájukba is aszerint vásárolnának
bútorokat, hogy mit láttak és véstek agyukba azoknál, akik már „befutottak”
abban a hasznos és komoly szakmában, ahol ők is szeretnének helyet kapni és
hírnevet szerezni; az ő esetükben ez a különleges ízlés – melyet tudtukon kívül
örököltek, mint a képzőművészeti, zenei adottságokat vagy a vakságra való
hajlamot – talán egyedüli szívós, zsarnokian erőszakos eredetiségük, amely
bizonyos estéken arra készteti őket, hogy elmaradjanak egy karrierjük
szempontjából hasznos összejövetelről, ahol olyan emberekkel találkoznának,
akiktől egyébként beszédmodorukat, gondolkodásmódjukat, öltözködésüket,
hajviseletüket veszik át. Lakóhelyükön, ahol egyébként csak diáktársaikkal,
tanáraikkal vagy egy-egy beérkezett és támogató földijükkel járnak össze, hamar
felfedeznek más fiatalembereket, akiket ugyanez a különleges ízlés vonz
hozzájuk, ahogyan egy kisvárosban köt barátságot a gimnáziumi tanár meg a
jegyző, akik mindketten lelkes hívei a kamarazenének és a középkori
elefántcsont faragványoknak; s mivel mulatságuk tárgyához is a hasznosság
ösztönével, szakszerű szellemmel közelítenek, ami pályájukon vezérli őket,
olyan rendezvényeken gyűlnek össze, ahová profán lélek úgy nem jut be, mint az
affélékre, ahol az antik tubákosszelencék, a japán metszetek, virágritkaságok
kedvelői találkoznak, s ahol az okulás öröme, a cserék haszna és a verseny
szorongása egyszerre uralkodik, mint a bélyegárverésen a szakértők cinkos
egyetértése és a gyűjtők ádáz rivalizálása. A kávéházban egyébként, ahol
törzsasztaluk van, senki sem sejti, miféle összejövetel ez: horgásztársaságé,
szerkesztőségi titkároké vagy az Indre-mentiek baráti köréé, hiszen öltözékük
kifogástalan, viselkedésük hűvös és tartózkodó, s csupán lopva mernek egy-egy
pillantást vetni az aranyifjakra, a fiatal „arszlánokra”, akik néhány méternyire
tőlük harsányan emlegetik szeretőiket, s egyikükről lesütött szemű csodálói csak
húsz évvel később tudják meg, amikor egyesek közülük már az akadémiai tagság
küszöbén állnak, mások régen bekerültek a jobb társaságba, hogy az akkoriban a
legvonzóbb, mára elhízott és őszbe csavarodó Charlus valójában hozzájuk
hasonló volt, de másutt, egy másik világban, idegen jegyeket viselve, más
jelekkel élve, s ezeknek különbözősége vezette őket félre. De a csoportosulások
többé-kevésbé megállapodtak; s ahogyan a Baloldali Egyesülés nem azonos a
Szocialisták Szövetségével, a Mendelssohn Társaság pedig a Schola
Cantorummal[460], bizonyos estéken egy másik asztalhoz szélsőségesek
telepednek, akik ki-kivillantják karkötőjüket a mandzsetták alól, néha
nyakláncukat is az ing kivágásából, s tolakodó pillantásaikkal, csukladozó
kacagásukkal, vihogásukkal, bizalmas simogatásaikkal a lehető legsürgősebb
megfutamodásra késztetnek egy csapat kollégistát, a pincér pedig az udvariasság
felszíne alatt fortyogó megbotránkozással szolgálja ki őket, s akárcsak az olyan
estéken, amikor Dreyfus-pártiaknak tálal, legszívesebben rendőrt kerítene, ha
nem lenne előnyösebb, hogy a borravalókat bezsebelje.
Az efféle hivatásos szerveződésekkel állítja szembe gondolkodásunk a
magányosok ízlését, amiben nincs is különösebb csalás, hiszen ezzel éppen a
magányosokat utánozza, akik azt hiszik, semmi sem áll távolabb a szervezett
bűntől, mint az, amit ők meg nem értett szerelemnek látnak, és némi csalással
mégis, hiszen ezek a különböző osztályok, akár az eltérő fiziológiai típusok,
egyfajta patológiás vagy csupán társadalmi fejlődés egymást követő
fokozatainak felelnek meg. S bizony igen ritka dolog, hogy egy magányos előbb
vagy utóbb be ne olvadjon az előbb említett szervezetekbe, néha pusztán
unalomból, kényelemből (ahogy végül leghevesebb kezdeti ellenzői is
beszereltetik lakásukba a telefont, fogadják Iénáékat, vagy Potinhez mennek
vásárolni).[461] Ott azután általában meglehetősen kelletlenül fogadják őket,
hiszen viszonylag szűzies életvitelükben a tapasztalat hiánya, az ábrándozásra
szorítkozó beteljesülés erősebben rajzolja ki rajtuk az elnőiesedés sajátos jegyeit,
melyeket a hivatásosok igyekeztek eltüntetni. S meg kell vallani, egyik-másik
újonnan jöttben a nő nem csupán lélekben egyesült a férfival, hanem
visszataszítóan látható is, amikor egy éles kacaj hisztérikus görcsbe rándítja
őket, kezük-lábuk belerázkódik, s immár nem emlékeztetnek jobban a
közönséges emberre, mint azok a lábukkal kapaszkodó, bánatos, karikás szemű
majmok, akiket szmokingba és fekete nyakkendőbe bújtatnak; így azután ezeket
az újoncokat a náluk amúgy kevésbé ártatlanok kompromittálónak, nehezen
elfogadhatónak találják; de mégis elfogadják őket, s akkor ők is részesednek
azokból az előnyökből, amelyekkel a kereskedelem, a nagyvállalatok
átformálták az egyén életét, hozzáférhetővé tették számára a korábban túlzottan
költséges, ráadásul nehezen fellelhető javakat, s most a bőség zavarában
elárasztják azzal, amit magában sosem sikerült volna felfedeznie a nagy
tömegben. De bármilyen sokféle levezetési lehetőség nyílik is előttük, vannak,
akiknek a társadalmi kényszer még így is túl erős, s ők főképpen azok közül
kerülnek ki, akiknél a szellemi kényszer nem érvényesült, s akik még a
valóságosnál is ritkábbnak vélik a magukfajta szerelmét. Hagyjuk most azokat,
akik hajlamuk kivételessége miatt felsőbbrendűeknek hiszik magukat a nőknél,
meg is vetik őket, s a homoszexualitást a lángelmék és a dicső korok
kiváltságának kiáltják ki, amikor pedig hajlamukhoz keresnek társat, nem azokat
választják – mint morfinista a morfiumot –, akikről úgy vélik, hajlanak rá,
hanem inkább azokat, akiket méltónak találnak, olyan apostoli hévvel, amellyel
mások a cionizmust, a katonai szolgálat megtagadását, a saint-simonizmust, a
vegetarianizmust és az anarchiát hirdetik. Egyik-másiknak, ha reggel még az
ágyban érjük, csodálatos női feje van, lévén az arckifejezés annyira általános, és
az egész nemet jelképező; még a hajzat is erre vall: oly nőiesen hullámzik,
borzasságában oly természetes fonatokban hullik az arcba, hogy elámulunk a
fiatal asszony, a fiatal lány, Galatheia[462] láttán, aki alig ébredezik még a
férfitest öntudatlanságában, ahová bezárták, s mégis ily leleményesen, magától,
anélkül hogy bárkitől tanulta volna, élni tudott börtöne legcsekélyebb
egérútjaival, és megtalálta azt, ami számára létfontosságú. A szépséges fejű
fiatalember persze nem mondja azt, hogy „Nő vagyok”. Ha pedig – megannyi
lehetséges okból – egy nővel él együtt, még előtte is tagadhatja nő voltát,
esküvel is erősítheti, hogy soha nem volt dolga férfiakkal. Ám nézze meg ez az
asszony olyannak, amilyennek az imént mutattuk; ágyban fekve, meztelen
karral, a fekete hajzuhatag alól kibukkanó nyakkal. A pizsamából pruszlik lett, a
fej akárcsak egy szépséges spanyol nőé. Szeretője elborzad a szeme előtt
feltáruló titoktól, mely őszintébb minden szónál, még a tetteknél is, s amelyet a
tettek, ha korábban nem tették volna, elkerülhetetlenül megerősítenek, hiszen
minden eleven lény a maga gyönyörének útját járja; s ha a bűn nem rontotta meg
túlzottan, ezt a gyönyört a másik nemben keresi. Márpedig a ferdehajlamú
számára a bűn nem ott kezdődik, amikor nőkkel folytat viszonyt (hiszen erre
nagyon is sok ok késztetheti), hanem amikor élvezetét is velük leli. A fiatal férfi,
akit az imént kíséreltünk meg leírni, oly nyilvánvalóan nő, hogy a nőket, akikben
látása vágyat ébreszt (hacsak nincs sajátos ízlésük), ugyanolyan csalódás éri,
mint a Shakespeare-komédiák hősnőit, akiket egy fiúruhába bújt lány téveszt
meg. A szemfényvesztés azonos, ezt a ferdehajlamú is tudja, s megsejti a
kiábrándulást, amelyet a nő akkor érez majd, ha a jelmez lehull, s megérzi,
micsoda tápot adhat az efféle nemtévesztés a képzelet költői kalandozásának.
Amúgy, hiába nem vallja be még követelőző kedvesének sem (hacsak az nem
Gomorra lánya): „Nő vagyok” – micsoda fortélyokkal, micsoda buzgalommal, a
kúszónövény micsoda konok elszántságával keresi a benne rejlő, az öntudatlan
és nyilvánvaló nő a férfit! Csak rá kell néznünk a fehér párnán gyűrűző hajra, s
máris megértjük, hogy esténként, amikor ez a fiatalember kicsúszik szülei keze
közül, akaratuk ellenére, saját akarata ellenére sem azért teszi, hogy nőkhöz
járjon. Szeretője megbüntetheti, bezárhatja, s másnap a férfinő ismét megtalálja a
módját, hogy egy férfira akaszkodjon, ahogyan a hajnalka megkapaszkodik, ahol
ásónyelet vagy gereblyét talál. S amint csodálva nézzük ennek a férfiarcnak
megindító finomságát, kellemét, a férfiakra cseppet sem jellemző természetes
szeretnivalóságát, miért fogna el csalódás, annak hallatára, hogy ez a fiatalember
bokszolók után jár? Egyazon valóság különböző oldalai ezek. Mi több, a
viszolyogtató a legmegindítóbb, megindítóbb, mint bármely finomság, hiszen a
természet csodálatos, öntudatlan erőfeszítését mutatja: a nem magára ébredését a
nem ámításai dacára, mely mintha bevallatlan szökési kísérlet lenne, afelé, amit
a társadalom kezdeti tévedése oly messzire eltávolított tőle. Vannak köztük –
bizonyára azok, akiknek gyermekkora a legfélénkebb volt –, akik a nekik jutó
gyönyör testi oldalával nem is törődnek, feltéve, hogy az egy férfiarchoz
kötődik. Mások viszont, akiknek érzékei bizonyára követelőzőbbek,
parancsolóan helyhez kötik testi gyönyörüket. Ma ők kitárulkozhatnának, talán
megbotránkoztatnák az átlagembert. Ők talán kevésbé élnek kizárólagosan
Szaturnusz jegyében[463], hiszen világukból a nők nincsenek olyan egyértelműen
kizárva, mint az előbbiekéből, akiknek számára, ha a társalgás, kacérkodás,
szemezés nem volna, a nők nem is léteznének. Az utóbbiak viszont olyan nők
társaságát keresik, akik maguk is a nőket szeretik, akik fiatalembereket
keríthetnek nekik, s így növelhetik a gyönyört, amit a fiúkkal élveznek; s ami
ennél is több, ily módon nőkkel is élvezhetik ugyanazt a gyönyört, amit a
férfiakkal. Ezért hát, akik az első csoportba tartozókat szeretik, csupán arra a
gyönyörre féltékenyek, amit azok férfival lelhetnek, csakis ezt látják árulásnak,
hiszen a nőkkel való szerelemben nincs részük, pusztán a szokások miatt
próbálkoztak vele, és azért, hogy fenntartsák a házasság lehetőségét, de oly
kevéssé látják, miféle gyönyört szerezhet, hogy a gondolatot sem szenvedhetik,
hogy akit szeretnek, belekóstoljon ebbe; a másik csoportba tartozók viszont
gyakran nők iránti szerelmükkel szítanak féltékenységet. Velük való
viszonyukban ugyanis a nőket szerető nő szemében egy másik nő szerepét
játsszák meg, a nő pedig megközelítőleg azt nyújtja nekik, amit egy férfitól
kaphatnának, olyannyira, hogy a féltékeny barát szenved az érzéstől, hogy akit
szeret, egy nőhöz van láncolva, s az számára csaknem férfi, s érzi, hogy az ő
keze közül kicsúszik, mert ezeknek a nőknek valami olyasmit jelent, amit ő, a
szenvedő nem ismer: amolyan nő-féle. Ne beszéljünk most azokról az ifjú
eszeveszettekről, akik gyerekességből, barátaik bosszantására, szüleik
megbotránkoztatására szinte szenvedélyesen választanak női ruhára emlékeztető
öltözéket, pirosítják az ajkukat, szemüket feketével húzzák ki; ne is említsük
őket, hiszen épp őket úgy látjuk majd viszont, miután túlságosan keservesen
megbűnhődtek ezért a színjátékért, hogy egy életen át hasztalan próbálják
szigorú, puritán viselettel helyrehozni hibájukat, amit akkor követtek el, amikor
ugyanaz a démon ragadta el őket, aki a Saint-Germain negyedbéli[464] fiatal
nőket arra ösztökéli, hogy botrányosan éljenek, szakítsanak minden szokással,
megcsúfolják családjukat – egészen addig a napig, amíg kitartóan és mindhiába
el nem indulnak visszafelé a lejtőn, melyet hajdan oly mulatságosnak találtak,
vagy talán ellenállhatatlanul vonzotta őket arra, hogy lecsússzanak. Hagyjuk
végül későbbre azokat, akik lepaktáltak Gomorrával. Róluk majd akkor
beszélünk, amikor Charlus úr megismeri őket. Hagyjuk mindazokat, legyenek
bármifélék, akik mind felbukkannak majd a maguk idején, s ezt az első
eszmefuttatást befejezendő csupán azokról ejtsünk még szót, akikről az imént
kezdtünk beszélni, a magányosokról. Mivel bűnüket sokkal kivételesebbnek
tartják, mint amilyen, elvonulnak a világtól attól a naptól fogva, hogy ezt a bűnt
felfedezik, bár már régóta – azaz régebben, mint mások – hordozták magukban,
mit sem tudva róla. Hiszen kezdetben senki sem tudja magáról, hogy
ferdehajlamú, költő, sznob vagy gonosz. Ha a kollégista, aki épp szerelmes
verseket magol vagy obszcén képeket nézeget, eközben valamely társához
simulna, azt képzelné, csupán a nő keltette vágyban osztozik vele. Hogyan is
hihetné, hogy nem olyan, mint mások, amikor érzéseinek lényegét látja viszont
Mme de Lafayette, Racine, Baudelaire és Walter Scott műveiben, s ekkor még
nemigen képes a lelke mélyére nézni, hogy számot vessen azzal, mit tesz hozzá
saját kútfejéből, s azzal sem, hogy ha az érzés azonos is, tárgya más, hogy benne
Rob Roy ébreszt vágyat, nem pedig Diana Vernon?[465] Vannak sokan, akik az
ösztön védekező okosságával, mely előbb alakul ki, mint az értelem
tisztánlátása, színésznők tarka képeivel borítják be szobájuk falát és tükrét, s
akik ilyesfajta versikéket fabrikálnak:

Csakis Chloét imádom e világon,

Az isteni, a szőke nőt,
Szívemben ő gerjeszte hőt.

Ennyi már elég is lenne ahhoz, hogy ezen életek kezdetétől eredeztessünk egy
hajlamot, amit a későbbiekben sehol sem lelünk, ahogy a gyermeki szőke
fürtöket sem, amelyek később a legsötétebb barnába fordulnak? Ki tudja, ezek a
női fotográfiák nem a képmutatás kezdetei-e, s a többi ferdehajlamútól való
borzadás kezdetei is egyben? De a magányosok épp azok, akiknek a képmutatás
fájdalmat okoz. Talán a más törzsből való zsidók példája nem is elég erős ahhoz,
hogy érzékeltessük, milyen csekély hatással van rájuk a neveltetés, s micsoda
művészettel jutnak el – ha talán nem valami olyan, pusztán szörnyű tetthez,
amilyen az öngyilkosság (amelyhez az őrültek, minden elővigyázatosság dacára,
vissza-visszatérnek, s ha kimentik őket a folyóból, amelybe belevetették
magukat, mérget vesznek be, revolvert kerítenek stb.), de egy olyan életvitelhez,
amit a másik fajtához tartozó férfiak nem csupán nem értenek, elképzelni sem
tudják, gyönyöreit gyűlölik, de a gyakorta vele járó veszély és a szüntelen
szégyen el is borzasztaná őket tőle. Hogy lefessük őket, ha nem is a
megszelídíthetetlen állatokra kellene gondolnunk talán, a kézhez szoktatott,
mégis oroszlánnak megmaradt oroszlánkölykökre, de legalábbis a feketékre,
akiket a fehérek kényelmes élete elkeserít, s akik inkább a vad élet veszélyeit és
felfoghatatlan örömeit választják. Mikor eljön a nap, melyen a magányosok
felfedezik, hogy képtelenek hazudni a többieknek, és önmaguknak is, vidékre
vonulnak, elmenekülnek a hozzájuk hasonlók elől (akiknek számát igen
csekélynek hiszik), mert irtóznak szörny mivoltuktól, vagy mert a kísértéstől
tartanak, mindenki más elől pedig szégyenükben. Mivel az igazi érettségig
sohasem jutnak el, mélabúba süppednek, s olykor, egy holdtalan vasárnap, egy
ösvényen elsétálnak a keresztútig, ahol, noha meg sem beszélték, már vár rájuk
gyermekkori barátjuk, aki egy szomszédos kastélyban él. Egyszerre újrakezdik a
hajdani játékokat az éjszakai füvön, egyetlen szót sem szólva. Hétközben is
összejárnak, mindenféléről beszélgetnek, semmi sem utal arra, ami közöttük
esett – mintha mi sem történt volna, s nem történne majd újra –, hacsak a
viszonyukba vegyülő cseppnyi hidegség, irónia, sértődékenység és duzzogás,
néha akár gyűlölet nem. Azután a szomszéd erőt próbáló utazásra indul ló- és
öszvérháton, sziklaszirtekre hág, hóban hál; barátja, aki bűnét az
akaratgyengeséggel, a félénk, otthonülő életmóddal azonosítja, rádöbben, hogy
felnőtté vált barátjában a bűn nem élhet tovább, ezer és ezer méternyire a tenger
szintje felett. S valóban, a másik megnősül. Az elhagyott mégsem gyógyul meg
(bár, mint még látni fogjuk, vannak esetek, amikor a ferdehajlamúság
gyógyítható). Megköveteli, hogy reggelente a konyhában az ő kezébe adja a
tejfölt a tejeslegény, olyan estéken pedig, amikor túlságosan hatalmába keríti a
vágy, tévelygésében egy részeget terelget vissza útjára, vagy megigazgatja egy
vak ember köpenyét. Igaz, vannak ferdehajlamúak, akiknek élete egyszer csak
mintha megváltozna, bűnük (ahogyan nevezni szokás) már nem fedezhető fel
szokásaikban; de semmi nem vész el: az elveszett ékszer megkerül; ha a beteg
vizeletének mennyisége csökken, hát többet izzad, de a kiválasztásnak feltétlenül
végbe kell mennie. Egy nap a homoszexuális elveszíti fiatal unokaöccsét, s
vigasztalhatatlan fájdalma láttán megértik, hogy vágyai ebbe a – talán minden
testiségtől mentes – szerelembe csaptak át, amely inkább a megbecsülés
fenntartására, mint a birtoklásra tört, mint ahogy egy költségvetésben visznek át
bizonyos kiadásokat egy másik rovatba anélkül, hogy a végösszeg megváltozna.
Akárcsak az olyan betegek esetében, akiknél az allergiás roham ideig-óráig
elmulasztja a szokásos rosszulléteket, mintha a fiatal rokon iránti tiszta szerelem
is egy időre, áttételesen, a régi szokások helyébe lépne, melyek azonban egy
szép napon ismét felülkerekednek az immár gyógyult pótbetegségen.
Mindeközben a magányos férfi immár nős szomszédja hazaérkezik; barátja,
aki sehogy sem kerülheti el a vacsorameghívást, a fiatalasszony szépsége és az
őt gyöngédséggel körülvevő férj láttán elszégyelli magát a múlt miatt. A feleség
már állapotos, korán haza kell mennie, de férjét még ott hagyja; majd, amikor ő
is indulni készül, megkéri barátját, kísérje el egy darabon; a barátban először a
leghalványabb gyanú sem merül fel, de a kereszteződésnél megint hang nélkül a
fűre teperi a hamarosan családapává váló alpinista. S a találkák újrakezdődnek,
egészen addig a napig, amíg a fiatalasszony egyik unokafivére a közelben nem
telepedik le, s a férj ezután mindig vele sétál. Ha viszont elhagyott barátja keresi
fel, s próbál közeledni hozzá, a férj dühösen, sértetten utasítja el, amiért a
másikból hiányzott a kellő jóízlés, hogy megérezze, miféle viszolygást ébreszt
azóta. Egy alkalommal mégis felbukkan egy ismeretlen férfi, akit a hűtlen
szomszéd küldött; de az elhagyottnak sok a dolga, nem tudja fogadni, s csak
később érti meg, milyen céllal jött az idegen.
A magányos tehát egyedül epedezik tovább. Egyéb öröme sincs, mint hogy át-
átmenjen a szomszédos fürdőhelyre, s felvilágosítást kérjen egy bizonyos
vasutastól. De azt előléptetik, Franciaország másik végébe nevezik ki; a
magányos nem mehet többé hozzá, hogy a menetrendről, az első osztályú jegyek
áráról kérdezgesse, s mielőtt hazatérne, hogy Grizeldiszként[466] tornyában
ábrándozzon, elidőzik a tengerparton, mint valami különös Androméda[467],
akiért egyetlen argonauta sem jön, hogy kiszabadítsa, mint egy meddő medúza,
amely ott pusztul el a homokon; vagy tunyán a peronon marad a vonatindulásig,
s olyan pillantással méri fel az utasok tömegét, melyet a más fajtához tartozók
közönyösnek, megvetőnek vagy szórakozottnak vélnek, de amely, akárcsak a
ragyogó fény, amellyel bizonyos rovarok ékeskednek, hogy fajtatársaikat
magukhoz vonzzák, vagy mint a nektár, melyet egyes virágok kínálnak fel, hogy
odacsalogassák a rovarokat, melyek majd megtermékenyítik őket, bizonyosan
nem tévesztené meg a felkínált, nagyon is különleges, nagyon is nehezen helyet
találó gyönyörök csaknem fellelhetetlen kedvelőjét, aki neki kínálkozik, a
kollégát, akivel specialistánk e ritka nyelvet beszélhetné; s mely iránt legfeljebb
a pályaudvar egy-egy rongyosa színlelne még érdeklődést, de csupán anyagi
haszonért, mint az olyanok, akik bejárnak a Collège de France-ba az üres
teremnek beszélő professzor szanszkritóráira, de csak azért, hogy melegedjenek.
Medúza! Orchidea! Amikor csupán ösztöneimet követtem, viszolyogtam a
medúzától Balbecben[468]; de ha Michelet[469] szemével nézném, természetrajzi
és esztétikai szempontból, gyönyörűséges azúrtüzérnek látnám. Nem olyanok-e
tán, bársonyosan áttetsző szirmaikkal, mint a tenger mályvaszín orchideái? Mint
az állat- és növényvilág megannyi teremtménye, mint a növény, mely a vaníliát
teremné, de – mivel a hímvirágrészt rekesz választja el a nővirágtól –, meddő
marad, ha a kolibrik vagy egy apró méhfajta át nem viszi pollenjét az egyik
részből a másikba, vagy ha az ember mesterségesen meg nem termékenyíti;
Charlus úr (s itt most a megtermékenyítés szó tisztán morális értelmében
értendő, hiszen fizikai értelemben véve a hím egyesülése hímmel meddő marad,
ám mégsem közömbös, hogy egy ember rátalálhat az egyetlen gyönyörre,
amelyet élvezni képes, s hogy „minden földi lélek” átadhatja valakinek, ami
benne „láng, illat és zene”) azon férfiak közé tartozott, akiket bízvást
nevezhetünk kivételeseknek, mert – bármily sokan legyenek is – szexuális
vágyaik kielégítése, ami mások számára oly egyszerű, túlságosan is sok,
túlságosan is nehezen összhangba hozható feltételtől függ. A Charlus úr-féle
férfiak elé (s így is olyan megalkuvások árán, melyek apránként mind elénk
tárulnak majd, s amelyeket az eddigiekben is megsejthettünk; olyan
megalkuvások árán, melyeket a gyönyör félmegoldásokban kiegyező szüksége
követelt meg) a kölcsönös szerelem a mindenkit próbára tévő súlyos, gyakorta
leküzdhetetlen nehézségeken túl még olyan újabb, különleges akadályokat is
emel, hogy ami mindig, minden ember életében ritkaság, az övékben többé-
kevésbé lehetetlen lesz, s ha mégis részük lehet egy valóban boldog vagy a
természet tükrében annak tűnő találkozásban, boldogságukban, jóval inkább,
mint a normális szerelmesében, van valami rendkívüli, kiválasztott, mélységesen
szükségszerű. A Capuletek és Montague-k gyűlölete eltörpül a legkülönfélébb
akadályok mellett, melyeket leküzdöttek, s a különleges rosták mellett,
melyekkel a természet tette próbára a szerelmet meghozó, amúgy sem
mindennapi véletleneket, mielőtt egy illedelmesen hivatalába készülő volt
mellényszabó ott támolyogna kábultan egy pocakosodó, ötvenes úr előtt. Ez a
Rómeó és ez a Júlia joggal hiheti, hogy szerelmük nem egyetlen pillanat
szeszélye, hanem valóságos predesztináció, melyet vérmérsékletük összhangja
készített elő, s nem is csak kettőjük vérmérsékletéé, hanem felmenőiké, messze
múltba nyúló örökségüké; olyannyira, hogy az őket kiegészítő másik hozzájuk
tartozik már a születés előtt, s olyan erővel vonzotta őket magához, amelyhez
hasonló csak az előző életeink színterét jelentő világokat kormányozza. Charlus
úr elvonta figyelmemet, így nem láthattam, elhozza-e a dongó az oly rég várt
virágport az orchideának, s amelyet csak oly valószerűtlen véletlen révén kaphat
meg, hogy azt egyfajta csodának is nevezhetjük. De az is csoda volt, aminek az
imént szemtanúja lettem, majdnem ugyanebből a fajtából való, s nem kevésbé
bámulatos. Mihelyt ilyen szempontból vizsgáltam ezt a találkozást, úgy láttam,
minden szép benne. A természet rendkívülinél is rendkívülibb ravaszságait,
melyeket azért talált ki, hogy a rovarokat olyan virágok megtermékenyítésére
kényszerítse, melyek nélkülük meddők maradnának, mert a hímvirág túlságosan
messze van a nővirágtól: vagy amellyel – ha a pollen szállítása a szélre hárul –
megkönnyíti a virágpor leválasztását a hímvirágról, s azt, hogy a nővirág sokkal
könnyebben kaphassa el röptében, a nektárkiválasztásról pedig, ami immár
semmire sem szolgál, lemond, hiszen nincs rovar, amelyet odacsalogasson, sőt a
csábítóan ragyogó szirompártáról is, amely vonzerő lehetne; és azt a cselfogást,
amellyel – hogy a virág csakis annak a pollennek tartogassa magát, amely neki
kell, csakis benne fordulhat termőre – olyan nedvet termeltet vele, amely
immúnissá teszi az egyéb virágporokkal szemben – immár nem láttam nagyobb
csodának, mint a ferdehajlamúak azon alfajának létét, melyet a sors arra szánt,
hogy az öregedő ferdehajlamút a szerelem gyönyöreiben részesítse: azokat a
férfiakat, akiket nem minden férfi vonz, hanem – a kapcsolat és az összhang
olyan jelensége révén, ami a Lythrum salicaria-féle háromalakú kétféle
bibeszáluak megtermékenyítését is irányítja – csakis a náluk jóval idősebbek.
Erről az alfajról adott példát most Jupien, ha nem is oly megragadót, mint
mások, akiket minden ember-füvész, minden erkölcsi botanikus megfigyelhet,
noha igen ritkák, s amely olyan törékeny fiatalember alakjában mutatkozik
előttük, aki egy termetes és pocakosodó ötvenes úr közeledésére vár, s eközben
más fiatalemberek közeledése éppoly hidegen hagyja, amilyen meddők
maradnak a Primula veris rövid bibeszálú, hímnős virágai mindaddig, amíg
ugyancsak rövid bibeszálú Primula verisek próbálják megtermékenyíteni őket, a
hosszú bibeszálú Primula verisek pollenjét viszont szíves-örömest befogadják.
Ami pedig Charlus urat illeti, a későbbiekben ráébredtem, hogy ő többféle
érintkezést is ismer, s ezek közül nem egy bonyolultságában, alig észlelhető
múlékonyságában, s főképpen a két szereplő közötti kontaktus elmaradása miatt
még inkább a virágokat idézte, melyeket egy szomszédos, s számukra mégis
elérhetetlen virág pora termékenyít meg egy kertben. Voltak ugyanis olyan
férfiak, akiket elég volt magához hívatnia, néhány órára szavainak igájába
hajtania, hogy egy találkozás alkalmával fellobbant vágyait lecsillapítsa. Az
érintkezés puszta szavak révén létrejött, oly egyszerűen, ahogyan az
ázalékállatkák egyesülnek. Egyszer-egyszer, amint az bizonyára az én esetemben
is történt azon a bizonyos estén, amikor a Guermantes-vacsora után magához
rendelt, a kielégülést heves kirohanás hozta meg, melyet a báró úgy zúdított
látogatójára, mint ahogyan egyes virágok nagy lendülettel, messziről hintik meg
az akaratlanul is cinkossá váló és megzavarodott rovart. Charlus úr, leigázottból
leigázóvá váltan, érezte, megszabadul minden zaklatottságától, s megenyhülten
elbocsátotta a látogatót, akit immár nem is látott kívánatosnak. Végül pedig,
mivel a ferdehajlamúság éppen abból ered, hogy a ferdehajlamú túlságosan
közel kerül a nőhöz, hogysem kellő viszonyt alakíthasson ki vele, ezáltal egy
magasabb törvénynek, az önmegtermékenyítés meddőségének rendelődik alá,
amely miatt oly sok hímnős virág marad terméketlenül. Igaz, hogy a hímet
kereső ferdehajlamúak gyakran megelégszenek egy hozzájuk hasonlóan
elnőiesedett ferdehajlamúval. Hiszen nekik az is elég, hogy a másik nem a női
nemhez tartozik, amelynek embrióját ők is magukban hordják, de nem tudnak
mit kezdeni vele, amint az megannyi hímnős virággal, s még bizonyos hímnős
állatokkal is megesik, így például a csigákkal, amelyek önmagukat nem tudják
megtermékenyíteni, de más hímnősök megtermékenyíthetik őket. Ily módon a
ferdehajlamúakat, akik szívesen származtatják magukat az ókori Keletről vagy
Hellász aranykorából, a még távolabbi múltra vezethetnénk vissza, a kialakulás
korszakaiig, amikor nem voltak még sem kétlaki virágok, sem kialakult nemű
állatok, a kezdetek hímnősségéig, melynek mintha máig őrizné a nyomát néhány
elcsökevényesedett hímivarszerv a női, és női ivarszerv a férfiszervezetben.
Jupien és Charlus úr kezdetben érthetetlen arcjátékát éppoly különösnek
találtam, mint azokat a csábító mozgásokat, melyeket Darwin szerint az
úgynevezett összetett virágzatú növények a rovaroknak szánnak, amikor
magasra szegik szabálytalan virágzatú fejecskéjüket, hogy már messziről
láthatóvá váljanak; amint azt a bizonyos kétféle bibeszálút, amely kifordítja és
meghajlítja porzószálait, hogy így egyengesse a rovarok útját; vagy azt, amelyik
fürdőt kínál nekik kelyhében, vagy éppoly egyszerűen, mint a nektár illatát,
azoknak a szirmoknak a ragyogását, melyek e pillanatban is az udvarba
vonzották a rovarokat. Ettől a naptól fogva Charlus úr feltehetőleg másképp
időzítette Villeparisis márkinénál tett vizitjeit, nem mintha nem láthatta volna
Jupient máshol és kényelmesebb körülmények között, hanem azért, mert
akárcsak bennem, a délutáni nap és a fácskán nyíló virágok képe benne is
összekapcsolódott Jupien emlékével. Egyébiránt nem elégedett meg annyival,
hogy beajánlja Jupienéket Villeparisis márkinénak, Guermantes
nagyhercegnének s a ragyogó vevők egész sorának, akik annál is inkább
ragaszkodtak az ifjú hímzőnőhöz, mivel az a néhány hölgy, aki ellenszegült vagy
csupán késlekedett, a báró szörnyűséges megtorlásainak céltáblája lett, vagy
azért, hogy példát statuáljon rajtuk, vagy mert feldühítették, és fellázadtak
hatalmi mesterkedései ellen. Egyre jövedelmezőbbé tette Jupien állását, mígnem
végleg szolgálatába fogadta mint titkárát, s olyan körülményeket biztosított neki,
melyeket a későbbiekben ismerünk majd meg. „Ó, ez a Jupien aztán a boldog
ember” – mondta Françoise, aki hajlamos volt lekicsinyelni vagy eltúlozni a
jótéteményeket aszerint, hogy neki szólnak-e vagy másoknak. Amúgy, ez
esetben nem kellett túloznia, és irigység sem volt benne, hiszen őszintén szerette
Jupient. „Ó, olyan jó ember az a báró – folytatta –, olyan kellemes, olyan
jámbor, olyan finom modorú! Ha magam is gazdag volnék, és eladósorban lévő
lányom volna, becsukott szemmel a báróhoz adnám.” „No de Françoise –
mondta szelíden édesanyám –, jó néhány férje lenne annak a lánynak. Jusson
eszébe, hogy már Jupiennek is elígérte.” „Ó, istenkém! – felelte Françoise –,
csak azért, mert az is olyan ember, aki boldoggá tudna tenni egy asszonyt. Mert
hiába vannak gazdagok és ágrólszakadt szegények a világon, a természetnek az
mit sem számít. A bárót meg Jupient bizony egy fából faragták.”
Ennek az első felismerésnek a hatására különben ekkortájt erősen eltúloztam
az effajta, olyannyira válogatott érintkezés kivételességét. A Charlus úr-féle
férfiak ugyan tagadhatatlanul rendkívüli teremtmények valamennyien, hiszen ha
nem alkalmazkodnak az élet kínálta lehetőségekhez, alapvetően mindig olyan
férfi szerelmét keresik, aki a másik fajtából való, azaz olyan férfiét, aki a nőket
szereti (s aki következésképpen nem szeretheti őket viszont); de ellentétben
azzal, amit az udvarban hittem, ahol láttam, hogy Jupien úgy forgolódik Charlus
úr körül, ahogyan az orchidea hajlik a dongó elé, ezek a kivételes lények, akik
sajnálatot ébresztenek bennünk, amint e műben még látni fogjuk, tömeget
alkotnak, méghozzá olyan okból, mely csak legvégül lepleződik majd le, s ők
maguk inkább arra panaszkodnak, hogy túlságosan sokan vannak, mintsem arra,
hogy túlzottan kevesen. Mert az Úr – s ennek csak örülhetünk –, igen rosszul
választotta ki azt a két angyalt, akit Szodoma kapujába állított, hogy megtudja, a
Teremtés szavaival élve, hogy a város lakói mind részesek voltak-e azokban a
cselekedetekben, amelyek miatt a kiáltás az Örökkévalóig hatolt, akinek nem lett
volna szabad ezt a feladatot másra bíznia, csak egy szodomitára. Az nem engedte
volna le jóindulatúan kardját az efféle mentségekre: „Hatgyermekes családapa
vagyok, két szeretőm van stb.”, és nem enyhített volna a büntetésen. Úgy felelt
volna: „Igen, és feleséged a kínok kínját szenvedi féltékenységében. De még ha
azokat az asszonyokat nem Gomorrából választottad is, az éjszakáidat egy
hebroni csordapásztorral töltöd.” S ezzel nyomban visszaindította volna a
városba, amelyet hamarosan elpusztított az égből hulló tűz- és kéneső. De nem
így történt, az angyalok egérutat adtak minden szodomitának, aki elszégyellte
magát, még akkor is, ha egy fiatal fiú láttán úgy fordult hátra, mint Lóth
felesége, s még sóbálvánnyá sem vált, mint az asszony. Így azután a
megmenekültek számos utódot nemzettek, akiknek körében megszokott maradt
ez a mozdulat, akárcsak a romlott nőké, akik színleg a kirakatüveg mögött
sorjázó cipőket nézik, s közben egy diák után fordulnak. A szodomiták e
leszármazottai, akik oly számosak, hogy a Teremtés egy másik versével
elmondhatjuk róluk: „...aki meg tudja számolni a föld porát, az tudja
megszámolni a te utódaidat is”, megtelepedtek mindenütt a földön, beférkőztek
minden mesterségbe, s oly ügyesen jutnak be a legzártkörűbb klubokba is, hogy
ha van szodomita, akit nem vesznek fel, kigolyózóinak többsége maga is
szodomita, de olyan, aki ügyel arra, hogy bűnnek bélyegezze a szodómiát,
hiszen örökségként kapta a hazugságot, amely lehetővé tette őseinek, hogy
elhagyják az átok sújtotta várost. Lehetséges, hogy egy nap vissza is térnek majd
oda. Igaz, minden országban keleties, művelt, muzikális, mérges nyelvű kolóniát
alkotnak, melynek elbűvölő értékei és elviselhetetlen hibái vannak. A következő
oldalakon alaposabban megismerjük majd őket; de addig is óvni akartam az
olvasót attól a gyászos tévedéstől, hogy – úgy, ahogyan korábban a cionista
mozgalmat buzdították – most szodomita mozgalmat hozzanak létre, s újra
felépítsék Szodomát. Hiszen a szodomiták, alighogy megérkeznének, el is
hagynák a várost, nehogy odavalónak látsszanak, asszonyt hoznának a házhoz,
szeretőket tartanának más városokban, ahol különben minden kedvükre való
szórakozást megtalálnának. Csak végszükség esetén mennének Szodomába,
amikor az ő városuk kiürült, amikor az éhség az ordast is kicsalja az erdőből;
azaz nagyjából minden úgy történne, mint Londonban, Berlinben, Rómában,
Pétervárott vagy Párizsban.
Mindenesetre, ezen a napon, a nagyhercegnénál tett látogatásom előtt, még
nem jutottam ilyen távlatokig, s azon bánkódtam, hogy a Jupien-Charlus
egyesülésnek szentelt figyelem miatt elmulasztottam a látványt, amint a dongó
megtermékenyíti a virágot.
MÁSODIK RÉSZ
 ELSŐ FEJEZET
Charlus úr a társaságban – Egy orvos – De Vaugoubert márkiné jellegzetes arca
– D’Arpajon grófné, az Hubert Robert-szökőkút és Vladimir nagyherceg
derültsége – D’Amoncourt, de Citri, de Saint-Euverte asszonyságok és társaik –
Swann különös beszélgetése Guermantes herceggel – Albertine telefonja –
Látogatások második és egyben utolsó balbeci utam előtt – Megérkezésem
Balbecbe – Féltékeny leszek Albertine-re – A szív kihagyásai


Mivel semmi sem sürgetett, hogy odaérjek Guermantes-ék említett estélyére,
hiszen abban sem voltam biztos, hogy meghívtak-e, elődöngtem odakint;
csakhogy a nyári napnak láthatóan szintén nem volt sietős, hogy odébbálljon.
Noha kilenc óra is elmúlt már, még mindig a napvilág arany-rózsaszín máza
ragyogott a Concorde tér luxori obeliszkjén. Majd más árnyalattal vonta be, s
valami fémes anyaggá változtatta, amitől az obeliszk nemcsak becsesebbé vált,
hanem karcsúbbnak, s szinte hajlékonynak tetszett. Már-már azt gondolhattuk,
hogy talán el is lehetne csavarni, talán már kissé meg is hamisították ezt az
ékszert. A hold most úgy lebegett fent az égen, mint egy óvatosan kibontott, s
mégis enyhén sérült narancsgerezd. Később azonban mintha a legveretesebb
aranyból lett volna. Mögötte egyedül, megbújva, egy kicsiny csillag szegődött a
magányos hold egyetlen társául, a hold pedig barátnőjét védelmezve, ám
merészebben, az élen járva, mint ellenállhatatlan fegyvert, mint keleti jelképet
lobogtatta csodálatos, telt aranysarlóját.
Guermantes hercegné palotája előtt Châtellerault nagyherceggel találkoztam;
immár fel sem ötlött bennem, hogy fél órája még gyötört a félelem – amely
egyébként hamarosan újra elfogott –, hogy hívatlanul állítok be. Így
nyugtalankodunk, és néha csak jóval a veszély órája múltán – melyről, a
mulatságnak hála, meg is feledkeztünk – jut eszünkbe újra nagy
nyugtalanságunk. Üdvözöltem az ifjú nagyherceget, és beléptem a palotába. Itt
azonban előbb meg kell említenem egy jelentéktelen körülményt, melynek révén
megérthetünk egy hamarosan bekövetkező eseményt.
Volt itt valaki, aki ezen az estén, csakúgy mint az előzőkön, sokat gondolt
Châtellerault nagyhercegre, noha nem is sejtette róla, ki ő valójában: mégpedig
Guermantes hercegné ajtónállója (akinek mesterségét ekkoriban „ugatónak”
mondták). Châtellerault úr – noha a hercegnő egyik unokatestvére volt – távolról
sem tartozott a bizalmas barátok közé, a hercegné most fogadta először
szalonjában. A Châterellault szülők, akik tíz évvel ezelőtt összevesztek
Guermantes hercegnével, két hete kibékültek vele, s mivel ezen az estén nem
lehettek Párizsban, fiukat bízták meg, hogy képviselje őket. Márpedig néhány
nappal korábban a hercegné ajtónállója a Champs-Élysées-n összetalálkozott egy
fiatalemberrel, akit elbűvölőnek talált, de akinek sehogysem tudta felderíteni a
kilétét. Nem mintha az ifjú ember nem mutatkozott volna éppoly
szeretetreméltónak, mint bőkezűnek. Mindazok a kegyek, amelyekről az
ajtónálló úgy képzelte, neki kellene elhalmoznia velük egy ilyen fiatal urat, most
épp ellenkezőleg, neki jutottak osztályrészül. De Châtellerault úr legalább olyan
gyáva volt, mint amilyen óvatlan: s annál is inkább eltökélte, hogy nem fedi fel
inkognitóját, mivel sejtelme sem volt róla, kivel van dolga; félelme – bár
alaptalanul – csak tovább nőtt volna, ha megtudja. Arra szorítkozott hát, hogy
angolnak adja ki magát, s bármilyen szenvedélyesen kérdezgette is az ajtónálló,
aki vágyott volna viszontlátni valakit, akinek ennyi gyönyörűséget és ajándékot
köszönhet, a nagyherceg végig az avenue Gabrielen csupán azt ismételgette: „I
do not speak french.”
Jóllehet, Guermantes nagyherceg[470] mindenek ellenére – unokafivére
családjának anyai ága miatt – úgy tett, mintha némi Courvoisier-jelleget fedezne
fel Guermantes-Bavière hercegnő szalonjában, a társaság a hölgy kezdeményező
szellemét és felsőbbrendű intellektusát általában egy olyan újítás alapján ítélte
meg, amellyel sehol másutt nem találkoztak e körökben. Vacsora után,
bármekkora estély is következett, Guermantes hercegnénél úgy rendezték el a
székeket, hogy kis csoportok alakuljanak ki, melyek akár hátat is fordíthattak
egymásnak. A hercegné pedig kiváló társasági érzékről tett tanúbizonyságot,
amikor, mintegy kivételezésként, odaült valamelyikükhöz. De attól sem riadt
vissza, hogy egy másik csoport valamely tagját kiválassza és a magukéhoz
vonzza. Ha például arra hívta fel – a természetesen helyeslő – Detaille[471] úr
figyelmét, milyen szép nyaka is van de Villemurnének, akit egy másik
csoportban éppen háttal láttak, a hercegné habozás nélkül felemelte hangját, és
így szólt: „Villemur asszony, Detaille úr, amint nagy festőhöz illik, éppen az ön
nyakát csodálja.” De Villemurné úgy érezte, hogy ez nyílt felhívás csevejre; a
lovagláshoz szokottak ügyességével lassan, háromnegyed ívben elfordította
székét, s anélkül hogy egy pillanatra megzavarta volna szomszédait, máris
csaknem szemközt került a hercegnővel. „Nem ismeri Detaille urat?” – kérdezte
a ház asszonya, aki nem elégedett meg a vendég hölgy ezen szemérmes és ügyes
áttérülésével. „Őt nem ismerem, de a műveit igen” – felelte de Villemurné
lekötelező elismeréssel, s olyan célzással, melyet sokan megirigyeltek, majd alig
észrevehetően – hiszen ez a megnevezés mégsem ért fel kifejezett bemutatással
– a hírneves festő felé biccentett. „Jöjjön csak, Detaille úr – mondta a hercegné
–, hadd mutatom be de Villemurnének.” S a vendég hölgy ekkor éppoly
leleményesen szorított helyet az Álom alkotójának, mint ahogyan az imént
odafordult hozzá. A hercegné pedig előbbrehúzott egy széket magának is;
valójában csak azért szólította meg vendégét, hogy valamilyen ürüggyel
szabadulhasson az első csoportból, ahol már eltöltötte a szokásos tíz percet, s
ugyanennyi időre tisztelje meg jelenlétével a másodikat. Háromnegyed óra
leforgása alatt minden csoportot végiglátogatott, látszólag mindig rögtönözve, s
csakis a szíve szerint, noha legfőbb célja az volt, hogy megmutassa, milyen
természetesen „tud fogadni egy igazi dáma”. Most azonban éppen csak
szállingóztak még az estély vendégei, és a ház asszonya a bejárat közelében
foglalt helyet – sudáran és büszkén, szinte királyi fenségében, tekintete tulajdon
belső szikrájától lángolt – két csúnyácska királyi hercegnő és a spanyol
nagykövetné között. Sorban álltam néhány korábban érkezett vendég mögött.
Velem szemben ott volt a hercegné, akinek szépsége tagadhatatlanul nem
egyedül vált emlékezetessé számomra, annyi másik között, ezen az estén. Mégis,
a ház asszonyának arca oly tökéletes volt, oly szép vonású, mint egy míves érme,
hogy maradandó értékként őrzöm magamban. Ha néhány nappal valamelyik
estélye előtt találkozott meghívottaival, a hercegné szokás szerint azzal fordult
hozzájuk: „Ugye eljön?”, mintha erősen vágyna arra, hogy csevegjen velük.
Mivel azonban, épp ellenkezőleg, semmi mondanivalója nem volt számukra,
mihelyt odaértek elé, a ház asszonya fel sem állt, csupán arra szorítkozott, hogy
egy pillanatra megszakítsa felszínes társalgását a két királyi hercegnővel és a
nagykövetnével, s így mondjon köszönetet: „Kedves, hogy eljött”, nem mintha
úgy találta volna, hogy a vendég tett bizonyságot kedvességéről azzal, hogy
eljött, hanem azért, hogy ezzel is a magáét fokozza; majd azonnal visszavetve az
illetőt a forgatagba, így folytatta: „Guermantes urat a kert bejáratánál találja”,
hogy ezzel a vendég továbbinduljon, őt pedig békében hagyja. Voltak, akiknek
éppenséggel semmit sem mondott, csupán csodálatos ónixszemét villantotta
rájuk, mintha csak egy drágakőkiállításra jöttek volna.
Közvetlenül előttem Châtellerault nagyherceg állt.
Mivel viszonoznia kellett minden mosolyt, minden integetést, melyet neki
címeztek a szalonban, nem vette észre az ajtónállót. Az ajtónálló viszont azonnal
felismerte. Még egy pillanat, és megtudhatja, ki is az, akinek a kilétét annyira
vágyott volna tudni. Amint megkérdezte két nappal azelőtti „angoljától”, milyen
nevet jelentsen be, az ajtónálló nem csupán meghatódott, hanem tapintatlannak,
tolakodónak érezte magát. Mintha egy titkot készült volna kikiabálni ország-
világnak (amely egyébként mit sem gyanít belőle), egy titkot, melynek mostani
leleplezése és kiteregetése az ő bűne. Ahogy meghallotta a vendég válaszát:
„Châtellerault nagyherceg”, olyan gőg kerítette hatalmába, hogy egy pillanatra
belenémult. A nagyherceg ránézett, felismerte, úgy érezte, elveszett, de közben a
szolga, aki már összeszedte magát, s elég jól ismerte címét ahhoz, hogy saját
kútfejéből egészítse ki a túlságosan szerény megnevezést, bensőséges
gyöngédséggel finomított szakmai energiával üvöltötte: „Őfensége, Châtellerault
nagyherceg úr!”. Most azonban rám került a sor a bejelentésben. Míg
elmerültem a ház úrnőjének szemlélésében, aki még nem vett észre, nem
gondoltam arra a – számomra jóllehet másképpen, mint Châtellerault úr számára
– rémületes hivatalra, amelyet ez a hóhérként feketébe öltözött ajtónálló töltött
be, körülötte a legvidámabb libériákba bújt lakájok egész seregével, csupa jól
megtermett fickóval, akik mind készen álltak, hogy nyakoncsípjék a betolakodót
és kitessékeljék. Az ajtónálló a nevemet kérdezte, én olyan gépiesen
válaszoltam, ahogyan a halálraítélt hagyja, hogy a tőkéhez kötözzék. Mire ő
méltóságteljesen felszegte a fejét, s még mielőtt megkérhettem volna, hogy
halkan jelentsen be, így kímélje az önérzetemet, ha nem lennék meghíva, ha
pedig mégis, akkor a hercegnéét, már ordította is a nyugtalanító szótagokat,
olyan hangon, hogy a palota falai beleremegtek.
A kiváló Huxley[472] (az, akinek unokaöccse mostanában igen fontos helyet
foglal el az angol irodalomban) említi, hogy egyik nőbetege már nem mert
társaságba járni, mert nemegyszer úgy látta, hogy a fotelban, melyet udvarias
mozdulattal felkínálnak neki, egy öreg úr ül. Egy pillanatra sem volt kétséges
számára, hogy vagy az invitáló mozdulat, vagy az öreg úr hallucináció, hiszen
csak nem mutattak volna neki egy már foglalt fotelt. Amikor pedig Huxley, hogy
meggyógyítsa, rávette, hogy járjon megint estélyekre, az asszonyt egy pillanatra
szörnyű bizonytalanság fogta el, míg eltöprengett, az előzékeny intés a valóság,
vagy hogy egy látomásnak engedelmeskedjen, mindjárt egy hús-vér úriember
ölébe ül mindenki szeme láttára. Kegyetlen volt ez a röpke bizonytalanság.
Annyira talán mégsem, mint az enyém. Attól a pillanattól fogva, hogy
meghallottam nevem moraját, mint valami várható kataklizma előneszét,
kénytelen voltam – legalább jóhiszeműségemet bizonyítandó, s úgy, mintha
semmitele kétség nem gyötörne – határozott arccal odalépni a hercegnéhez.
Mikor néhány lépésnyire voltam tőle, észrevett, s immár kétséget sem hagyva
afelől, hogy ördögi mesterkedés áldozata lettem, ahelyett, hogy ülve maradt
volna, mint a többi vendég előtt, felállt és odajött hozzám. Egy másodperc múlva
én is olyan megkönnyebbülten sóhajthattam fel, akárcsak Huxley betege, amikor
végül elszánta magát, hogy beleüljön a fotelba, szabadnak találta, és megértette,
hogy az öreg úr volt a hallucináció. A hercegné mosolyogva nyújtott kezet. Kis
ideig állva maradt, annak a Malherbe-stanzának[473] a sajátos kecsességével,
mely így végződik:

S bókolni nékik, felállt az angyali kar.

Elnézést kért, amiért a nagyhercegné még nem érkezett meg, mintha nélküle
unatkozhatnék. Miközben ekként üdvözölt, kezemet fogva, csupa kellem
mozdulattal megfordult, s éreztem, amint engem is magával ragad ebbe az
örvénylésbe. Szinte azt vártam, hogy, mint valami cotillon előtáncosa, mindjárt
egy elefántcsont fejű sétapálcát vagy egy karkötő-órát nyújt át nekem. Valójában
persze nem adott semmi effélét, s mintha nem is bostont táncolt volna, inkább
Beethoven valamelyik százszor szent vonósnégyesét hallgatná, amelynek
fenséges hangzatait félt volna megzavarni, ezzel be is fejezte a társalgást, vagy
inkább bele sem kezdett, s még mindig örömtől ragyogva érkezésemen, csupán
azt adta tudtomra, merre találom a herceget.
Odébbálltam hát, s többé nem is mertem közelíteni hozzá, hiszen éreztem,
hogy semmi mondanivalója nincs számomra, s hogy ez a csodálatosan sudár és
szép asszony – aki oly nemes, mint a tűnt idők megannyi előkelő hölgye, akik
annyi büszkeséggel léptek lel a vérpadra – végtelen jóindulatában sem tehetett
volna egyebet – hacsak mézfűteával nem kínál –, mint hogy megismételje, amit
már kétszer is elmondott: „A herceget a kertben találja.” Márpedig az a gondolat,
hogy odamenjek a herceghez, más formában élesztette újjá kétségeimet.
Mindenesetre kerítenem kellett valakit, hogy bemutasson. Charlus úr szűnni
nem akaró rikácsolása minden más társalgásnál erősebben hallatszott:
őkegyelmességével, Sidonia nagyherceggel csevegett, akivel épp akkor
ismerkedett meg. Az azonos szakmában dolgozók felismerik egymást, akárcsak
az egyazon vétkűek. Charlus úr és Sidonia úr is azon nyomban megszimatolta a
másikét, amely mindkettőjük esetében az volt, hogy társaságban csakis
monologizáltak, méghozzá oly fokon, hogy semmiféle közbeszólást sem voltak
képesek elviselni. Miután egy szempillantás alatt felmérték, hogy mint a
közismert szonett mondja, a bajra nincsen ír, eltökélték, nem azt, hogy
elhallgatnak, hanem hogy mindketten beszélnek, s mit sem törődnek azzal, amit
a másik mond. Ebből olyan hangzavar támadt, mint Molière komédiáiban,
amelyekben több szereplő beszél egyszerre különböző dolgokról. A báró
egyébként, metsző hangjával, biztos volt benne, hogy ő kerekedik felül, s
elnyomja Sidonia úr erőtlen hangját, de a másiknak azért nem szegte kedvét,
hiszen valahányszor Charlus úr egy pillanatra lélegzetet vett, a szünetet a
spanyol grand susogása töltötte ki, aki rendíthetetlenül folytatta szónoklatát.
Szívesen megkértem volna Charlus urat, mutasson be Guermantes hercegnek, de
(nagyon is alapos okkal) tartottam attól, hogy netán haragszik rám. A lehető
leghálátlanabbul viselkedtem vele, amikor másodszorra is válasz nélkül hagytam
közeledését, és nem adtam magamról életjelet az óta az este óta, amikor oly
előzékenyen hazavitt. S még csak előzetes mentségemül sem szolgálhatott a
jelenet, amelyet épp aznap délután láttam lezajlani Jupien és közte. Semmi
ilyesmire nem gyanakodtam. Igaz ugyan, hogy nem sokkal ezelőtt, amikor
szüleim szememre vetették lustaságomat, s hogy azt a fáradságot sem vettem,
hogy egy rövid levelet írjak Charlus úrnak, indulatosan a szemükre vetetem,
hogy tisztességtelen ajánlatok elfogadására akarnak rávenni. De ezt a hazug
választ csak a düh diktálta, az a vágy, hogy a nekik legfájóbb mondatot találjam
meg. Valójában semmiféle érzékiséget, sőt érzelmet sem feltételeztem a báró
közeledésében. Mindezt merő esztelenségből mondtam szüleimnek. Néha
azonban a jövő bennünk lakozik anélkül, hogy tudnánk, s hazugnak szánt
szavaink közeli valóságot vázolnak fel.
 Charlus úr bizonyára megbocsátotta volna hálátlanságomat. Dühítette viszont,
hogy jelenlétem ezen az estén Guermantes hercegnénél, csakúgy ahogyan egy
ideje már az unokahúgánál is, mintha fittyet hányt volna annak az ünnepélyes
kinyilatkoztatásnak: „Ezekbe a szalonokba csakis általam lehet bejutni.” Súlyos
hiba, talán jóvátehetetlen bűn: nem a hierarchia útját jártam. Charlus úr nagyon
is jól tudta, hogy haragjának villámai, melyeket azokra zúdított, akik nem
hajoltak meg akarata előtt, vagy akiket meggyűlölt, bármilyen veszett dühvel
ontotta is őket, sokak szemében kezdenek papírvillám-számba menni, s nincsen
már annyi erejük, hogy bárkit is kiűzzenek bárhonnan. De talán azt hitte, hogy
csökkenőben lévő, ám még így is nagy hatalma a hozzám hasonló újoncok
szemében most is a régi. Ezért hát nem tartottam igazán alkalmasnak arra, hogy
egy olyan estélyen kérjek szívességet tőle, ahol puszta jelenlétem
nagymellényűsége gunyoros cáfolatának látszik.
Ebben a pillanatban egy meglehetősen közönséges ember, E. professzor
állított meg. Meglepte, hogy itt lát Guermantes-éknál. Engem sem kevésbé, hogy
őt itt találom, hiszen sem korábban, sem később nem akadt ilyen figura a
hercegnénél. A professzor nem sokkal azelőtt gyógyította ki a herceget, akire
már keresztet vetettek, egy ragályos tüdőgyulladásból, s Guermantes hercegné
emiatt érzett különleges hálája tette, hogy szakítottak szokásaikkal, és őt is
meghívták. Mivel a világon senkit nem ismert ezekben a szalonokban, s mégsem
kószálhatott itt végeláthatatlanul magában a halál nagyköveteként, amint rám
ismert, életében először érezte úgy, hogy végtelen sok mondanivalója van
számomra, ami magabiztossá is tette, ez volt hát az egyik ok, amiért odajött
hozzám. Volt egy másik oka is. Mindig igen nagy jelentőséget tulajdonított
annak, hogy sose tévedjen a diagnózisaiban. Márpedig olyan rengeteg levelet
kapott, hogy ha csak egyszer látott egy beteget, nem mindig emlékezett egészen
pontosan, vajon a betegség valóban úgy folyt-e le, amint azt ő előre jelezte.
Talán nem felejtették még el, hogy amikor nagyanyámra rátört a roham, hozzá
vittem el, azon a bizonyos estén, amikor E. olyan sok kitüntetést varratott fel.
Azóta eljárt az idő, s a professzor már nem emlékezett a gyászjelentésre, amelyet
akkoriban küldtünk neki. „A kedves nagyanyja persze meghalt, ugye?” – szólt, s
hangjában a szinte-bizonyosság enyhített némi aggodalmat. „Ó! Valóban!
Amúgy, tisztán emlékszem, amint megláttam, a prognózisom szerint máris
teljesen reménytelen volt.”
 Így tudta meg, azaz tudta meg újra E. professzor nagyanyám halálhírét, s
dicséretére, s ezzel az egész orvosi céh dicséretére legyen mondva, anélkül hogy
az elégedettség bármi jelét adta vagy talán érezte volna. Az orvosok tévedései
megszámlálhatatlanok. A diétát illetően általában vétkesen optimisták, s
ugyanilyen pesszimisták, ha a végkifejletről van szó. „Bort? Kis mennyiségben
nem árthat, végül is az is egyfajta erősítőszer... A testi szerelem? Mindent
összevéve az is csak élettani folyamat. Engedélyezem, feltéve, hogy nem viszi
túlzásba; érti, mire gondolok. A túlzás mindig helytelen.” Micsoda kísértés
támad ettől fogva a betegben, hogy megtagadja e két, új életet adó erőt: a vizet
és az önmegtartóztatást! Ha azonban a szívünkkel, az albuminszintünkkel, egyéb
effélével van baj, akkor nem sok időnk van hátra. Súlyos, de csupán
szervműködési zavarokat nagy előszeretettel tulajdonítanak egy képzelt ráknak.
Nincs értelme hát tovább folytatni a viziteket, melyekkel úgysem tudnának
leküzdeni egy elháríthatatlan betegséget. Ha pedig a sorsára hagyott beteg
könyörtelen diétába kezd, és meggyógyul, vagy legalábbis életben marad, s az
avenue de l’Opérán egyszercsak ráköszön az orvosra, aki réges-régen a
temetőben hiszi, az orvos a kihívó pimaszság jelét látja ebben a kalapemelésben.
Azt a bírót sem dühítené kevésbé az ilyen, orra előtt tett, ártalmatlan séta, aki két
évvel korábban halálos ítéletet mondott ki a most láthatóan semmitől sem tartó
bóklászóra. Az orvosok (természetesen nem mindannyian, s gondolatban nem
hagyjuk figyelmen kívül a bámulatra méltó kivételeket) általában
elégedetlenebbek, jobban bosszankodnak ítéletük semmibevételén, mint
amennyire a beteljesülésének örülnek. Ez magyarázza, hogy E. professzor, aki
nyilván szellemi elégültséget érzett, látván, hogy nem tévedett, képes volt csak
szomorúan beszélni a minket ért szerencsétlenségről. Nem törekedett arra, hogy
rövidre fogja a társalgást, amely önbizalmat adott neki, és okot a maradásra. Az
akkoriban dühöngő nagy hőségről beszélt, s bár művelt ember volt, és jó
franciasággal is kifejezhette volna magát, így szólt: „Ön nem szenved ettől a
hipertermiától?” Az orvostudomány az ismeretek terén haladt ugyanis néhány
apró lépést Molière óta, szókincsében azonban egy tapodtat sem.
Beszélgetőtársam még hozzátette: „Az a fontos, hogy kerüljük az izzadást, amit
az effajta időjárás idéz elő, főként a túlfűtött szalonokban. Ugyan ezen is
segíthet, amikor hazamegy, és érzi, hogy szívesen inna, a meleggel” (ami ez
esetben persze meleg italt jelentett).
 Nagyanyám halálának mikéntje miatt érdekelt ez a téma, nem sokkal
korábban pedig azt olvastam egy nagy tudós könyvében, hogy a verítékezés árt a
vesének, mert így a bőrön keresztül távozik az, aminek máshol van a kivezető
útja. Kárhoztattam a kánikulát, melynek idején nagyanyám meghalt, s már-már
hajlottam arra, hogy az időjárást vádoljam haláláért. Erről nem beszéltem E.
doktornak, aki viszont így szólt: „Ezeknek a nagyon meleg időknek, amikor a
verítékezés bőséges, annyi előnyük van, hogy így legalább a vese is
megkönnyebbül.” A medicina nem egzakt tudomány.
A nyakamba akaszkodott E. professzornak egyéb vágya sem volt, mint hogy
mellettem maradjon. Én azonban épp ekkor láttam meg Vaugoubert márkit,
amint előbb egy lépésnyit hátrál, majd jobbról-balról mély meghajlással köszönti
Guermantes hercegnét. De Norpois úr[474] nem sokkal ezelőtt mutatott be a
márkinak, s most azt reméltem, de Vaugoubert úr személyében olyasvalakire
találok, aki bemutathat a ház urának. E munka arányai nem teszik lehetővé, hogy
itt elmondjam, miféle ifjúkori kalandok következtében lett de Vaugoubert úr
azon igen kis számú nagyvilági férfiak egyike (ha ugyan nem az egyetlen), aki,
mint a szodomiták mondják, „bizalmas viszonyba” került Charlus úrral. De ha
Théodosius király[475] mellé rendelt követünknek volt is néhány olyan hibája,
mint Charlus úrnak, ezek csak gyenge másai voltak a báróiénak. Benne csupán
végtelenül enyhébb, érzelgősebb és együgyűbb formában váltakoztak a
rokonszenv és a gyűlölet egymást követő hullámai, amelyekbe a tetszeni vágyás,
majd pedig az a – szintén csak képzelt – aggodalom ragadta a bárót, hogy ha
meg nem is vetik, de legalábbis leleplezik. De Vaugoubert úr e
kedélyhullámzásait nevetségessé tette valamiféle szűziesség, „plátóiság”
(melyért, lévén nagy karrierista, a vizsgák időszaka óta feláldozott minden
gyönyört), s főképp tulajdon szellemi jelentéktelensége; de azért őt is el-
elfogták. Míg azonban Charlus úr valóban ragyogó ékesszólással zengte el
zabolátlan dicshimnuszait, s a legfinomabb, a legcsípősebb csúfondárossággal
fűszerezte, mely mindig párját ritkító egyéniségre vallott, Vaugoubert úr
rokonszenvének a legsilányabb, a nagyvilági ember, a hivatalnok laposságával
adott hangot, sérelmeinek pedig (melyek, akárcsak a báróéi, rendszerint
teljességgel légbőlkapottak voltak) szüntelen, ám szellemtelen rosszindulattal,
ami annál is megdöbbentőbb volt, mivel általában szöges ellentétben állt azokkal
a kijelentésekkel, melyeket a követ fél évvel korábban tett, s hamarosan talán
újra tesz majd: szabályosság a változásban, ami szinte már csillagászati poézist
kölcsönzött de Vaugoubert úr különböző életszakaszainak, noha ettől eltekintve
kevésbé senki sem emlékeztetett csillagra, mint ő.
Jó estétjében, mellyel az enyémet viszonozta, semmi sem idézte azt, amilyen
Charlus úré lett volna. Túl az ezernyi maníron, melyeket nagyviláginak és
diplomatikusnak vélt, de Vaugoubert úr fesztelen, hetyke, derűs képet vágott
ehhez a jó estéthez, részben azért, hogy úgy lássék, örül, hogy él – miközben
magában folyton mellőzött és a nyugdíjaztatás rémétől fenyegetett pályája
keserűségein rágódott –, másrészt, hogy fiatalnak, férfiasnak és elbűvölőnek
tűnjön, noha már látta, s azóta nem is mert a tükörbe nézni, miként mélyülnek el
a ráncok az arcán, amelyet szeretett volna hódítónak megőrizni. Nem mintha
tényleges sikerekre vágyott volna, melyeknek már puszta gondolatára is félelem
fogta el a pletyka, a botrány, a zsarolások miatt. Mivel attól a naptól kezdve,
hogy a quai d’Orsay, a Külügyminisztérium gondolata felmerült benne, és fényes
karriert akart befutni, a csaknem gyermeki kicsapongásból teljes
önmegtartóztatásba csapott át, most olyan volt, mint valami ketrecbe zárt
vadállat, amely ide-oda pislog, s tekintete egyszerre fejez ki félelmet,
kívánkozást és ostobaságot. Az ő ostobasága pedig olyan mérvű volt, hogy nem
is gondolt arra, hogy kamaszkorának suhancai kinőttek már a kölyökségből, s ha
egy rikkancs egyenesen a képébe rikoltott: „La Presse, az Újság!”, a vágynál is
inkább beleborzongott a rémületbe, mert azt hitte, felismerték és leleplezték.
De a hálátlan quai d’Orsay-ért feláldozott gyönyörök híján de Vaugoubert úr –
s épp ezért szeretett volna még most is tetszeni – indulatai hirtelen fel-
fellángoltak. Isten tudja, hány levéllel ostromolta a minisztériumot, micsoda
személyes cselszövényekbe bonyolódott, hányszor élt Vaugoubert-né hitelével
(akiről termetessége, előkelő származása, férfias külseje, s főként férjének
jelentéktelensége miatt úgy vélték, rendkívüli képességei vannak, s valójában ő
tölti be a követi tisztet), hogy minden megmagyarázható ok nélkül felvetessen a
követség állományába egy teljesen érdemtelen fiatalembert. Igaz ugyan, hogy
néhány hónap, néhány év múltán, ha a jelentéktelen kis attasé, a rosszindulat
árnyéka nélkül, hűvösnek mutatkozott főnöke iránt, s ő úgy vélte, megvetik vagy
elárulják, éppolyan hisztérikus hévvel követelte az illető megbüntetését, mint
ahogy hajdan a kegyeibe fogadta. Eget-földet megmozgatott, hogy a fiút
visszahívják, és a politikai ügyosztály vezetője naponta kapta a leveleket:
„Meddig vár még, hogy megszabadítson ettől az agyafúrt fickótól? Idomítsa
csak egy kicsit, ráfér! Egy kis nyomorgás kell neki.” Ezért hát a Théodosius
király mellé rendelt attasé posztja nem volt valami kellemes. Minden egyéb
tekintetben azonban, tökéletes társasági érzékének köszönhetően, de Vaugoubert
úr a francia kormány egyik legjobb külföldi képviselője volt. Amikor a
későbbiekben egy nála jóval többre tartott ember, egy jakobinus, minden dolgok
tudósa váltotta fel, hamarosan ki is tört a háború Franciaország és Théodosius
királysága között.
Vaugoubert úr, akárcsak Charlus báró, nem szeretett előre köszönni.
Mindketten inkább „feleltek”, mert mindig tartottak attól, miféle pletykákat
hallhatott róluk legutóbbi találkozásuk óta az, akinek egyébként bátran kezet
adtak volna. Az én esetemben sor sem került rá, hogy Vaugoubert úr feltegye
magának e kérdést, mert én valóban elsőként indultam üdvözlésére, már csak a
korkülönbség miatt is. Csodálkozó és örvendező arccal válaszolt, miközben
tekintete továbbra is ide-oda rebbent, mintha mindenfelől tilosba tévedhetett
volna. Úgy gondoltam, illendő lenne arra kérnem, hogy előbb Vaugoubert
márkinénak mutasson be, s csak utána a hercegnek, akire tehát csak később
akartam sort keríteni. Az a gondolat, hogy összeismertessen a feleségével,
láthatóan nagy örömmel töltötte el mind saját magát, mind az asszonyt illetően, s
határozott léptekkel a márkiné felé kalauzolt. Amint odaértünk elé, a márki
kezével és szemével is felém intett, a megbecsülés minden lehetséges jelével,
mindazonáltal egyetlen szót sem szólt, s néhány pillanat múlva sietve
visszavonult, hogy egyedül hagyjon a feleségével. A márkiné pedig rögtön
nyújtotta a kezét, bár azt sem tudta, kinek szól ez a barátságos gesztus, hiszen,
mint rájöttem, Vaugoubert úr elfelejtette, hogy hívnak, talán meg sem ismert, s
mivel ezt merő udvariasságból nem akarta bevallani, a bemutatást egyszerű
pantomimmá változtatta. Ezzel hát nem jutottam előbbre; ugyan hogyan
mutattassam be magam a ház urának egy olyan asszonnyal, aki a nevemet sem
tudja? Ráadásul kénytelen voltam néhány percig beszélgetni Vaugoubert-néval.
Ez pedig két szempontból is bosszantott. Nem kívántam a végtelenségig időzni
ezen az estélyen, mert abban állapodtam meg Albertine[476]-nel (akinek páholyt
szereztem a Phaedrára[477]), hogy még felnéz hozzám valamivel éjfél előtt.
Persze egyáltalán nem voltam szerelmes belé; azzal, hogy aznap estére
odahívtam magamhoz, pusztán érzéki vágynak engedelmeskedtem, bár az év
ama perzselő időszakában jártunk, amikor a felszabadult érzékiség szívesebben
költözik az ízlelés szerveibe, főként a hűvösséget keresi. Inkább szomjazik egy
narancslére, egy fürdőre, vagy akár arra, hogy azt a kibontott, nedvdús holdat
szemlélje, mely az ég szomját oltja, mint egy fiatal lány csókjára. Mégis, arra
számítottam, hogy Albertine mellett – aki egyébként is a hullámok frissességére
emlékeztetett – megszabadulhatok attól a bánattól, mely a sok bájos arc láttán
ébred majd bennem (mert a hercegnő estélyén fiatal lányok is voltak, nem csak
felnőtt hölgyek). Másrészt pedig a tiszteletet parancsoló Vaugoubert márkiné
zord Bourbon-arcában nem volt semmi vonzó.
A minisztériumban, árnyalatnyi komiszság nélkül, az a szóbeszéd járta, hogy
ebben a házasságban a férj viseli a szoknyát, az asszony a nadrágot. Márpedig
ebben több volt az igazság, mintsem hitték. Vaugoubert-né férfi volt. Hogy
mindig ilyen volt-e, vagy fokozatosan vált olyanná, amilyennek most láttam, mit
sem számít, mert az egyik esetben éppúgy, mint a másikban, a természet egyik
legmegindítóbb csodájával állunk szemben, mely – főként az utóbbi esetben – az
emberi világot a növényvilághoz hasonítja. Ha az első feltevésünk igaz – azaz,
ha a későbbi Vaugoubert márkiné mindig ilyen otrombán férfias volt –, a
természet ördögi és üdvös ravaszsággal teszi a fiatal lányt megtévesztésig
férfihoz hasonlóvá. Az ifjú pedig, aki nem szereti a nőket, és gyógyulást keres,
örömmel kap a kibúvón, hogy olyan menyasszonyra leljen, aki egy
vásárcsarnoki teherhordóra emlékezteti. Az ellenkező esetben, amikor az
asszonynak eleinte nincsenek férfias vonásai, lassanként ölti fel őket, hogy a
férjének tessen, akár öntudatlanul is, azzal a fajta mimikrivel, amellyel bizonyos
virágok veszik fel az olyan rovarok alakját, amelyeket magukhoz akarnak
csalogatni. A szeretetlenség szomorúsága, a bánat, hogy nem születhetett
férfinak, elférfiasítja. Ettől a mostani esettől eltekintve is, ki ne figyelt volna fel
arra, mennyire hasonlít végül egymásra férj és feleség a legköznapibb
házasságokban, olyannyira, hogy néha még tulajdonságaik is felcserélődnek?
Egy hajdani német kancellár, Von Bülow herceg olasz nőt vett feleségül. [478] Az
idők múltán, a Pincio környékén megfigyelték, mennyi olaszos finomság
rakódott a germán férjre, s mennyi németes érdesség az olasz hercegnére. Hogy
az itt vázolt törvényeket a lehetőségek legvégső határáig tágítsuk: mindenki
ismerheti a kiváló francia diplomatát,[479] akinek származására csupán a neve
emlékeztet, a Kelet egyik legfényesebb neve. Ahogy egyre érettebb korba jutott,
ahogy öregedett, kiütközött rajta a sosem gyanított keletiesség, s ha mostanában
látjuk, már csak a fezt hiányoljuk róla, amely e képet teljessé tehetné.
Visszatérve azonban az imént lefestett nagykövet nem is gyanított hajlamaira,
Vaugoubert márkiné azt a szerzett vagy eleve elrendelt típust testesítette meg,
melynek halhatatlan előképe az a mindig lovaglóruhában járó Palatinus
hercegnő, aki többet is átvett a férjétől, mint a férfiasságot, s a nőket nem szerető
férfiak hibáit magáévá téve, pletykálkodó leveleiben elárulja mindazokat a
viszonyokat, amelyeket XIV. Lajos udvarának nagyurai egymással folytatnak.
[480] A Vaugoubert-néhez hasonló nők férfiasságát csak tovább erősíti, hogy

férjük elhanyagolja őket, s ez az elhagyatottság meg a szégyen, amelyet emiatt

éreznek, lassacskán kiöl belőlük minden nőiességet. Végül olyan jó
tulajdonságok és olyan fogyatékosságok alakulnak ki bennük, amelyek férjükből
hiányoznak. Ahogy a férfi egyre frivolabbá, nőiesebbé, tapintatlanabbá válik,
úgy lesznek az asszonyok bájtalan képei azon erényeknek, melyeket
hitvestársuknak kellene gyakorolnia.
Vaugoubert márkiné szabályos arcvonásait a szégyen, a kedvetlenség, a
sértettség nyomai árnyékolták be. Sajnálatosképpen éreztem, hogy érdeklődéssel
és kíváncsian méreget, mint az olyan fiatalemberek egyikét, akik tetszenek
Vaugoubert úrnak, s akikhez most, amikor öregedő férje inkább a fiatalsághoz
vonzódott, annyira szeretett volna hasonlítani. Azoknak a vidéki nőknek a
fürkésző tekintetével nézett rám, akik egy áruházi katalógusból másolják le a
kosztümöt, amely oly jól áll a rajzon látható csinos alakon (aki valójában minden
oldalon ugyanaz, csak a különféle pózok, az újabb és újabb ruhaköltemények
miatt sokszorozódik szemfényvesztően különbözővé). A Vaugoubert-nét hozzám
taszító növényi vonzódás oly erős volt, hogy a hölgy még a karomba is
belekapaszkodott, hogy egy narancslére vele tartsak. Én azonban kibontakoztam,
arra hivatkozva, hogy hamarosan indulnom kell, s még be sem mutattattam
magam a ház urának.
A távolság, mely a kert bejáratától választott el, ahol a herceg társalgott
néhány vendéggel, nem volt különösebben nagy. Bennem azonban nagyobb
félelmet keltett, mintha lángtengeren kellett volna átkelnem, hogy odaérjek.
Jó néhány asszony, akikkel érzésem szerint bemutattathattam volna magam,
már a kertben volt, ahol, bár elragadtatott csodálkozást mímeltek, nemigen
tudtak mihez kezdeni. Az effajta estélyek jelentősége legtöbbször utólagos. Csak
másnapra válnak valóságossá, amikor erősen foglalkoztatják azokat, akik nem
kaptak meghívást. Ha egy igazi író, akiből hiányzik a megannyi irodalmárra
jellemző ostoba hiúság, olyan kritikus cikkét olvassa, aki mindig is a legnagyobb
csodálattal adózott neki, és középszerű szerzők nevét felleli benne, de a magáét
nem, nem ér rá elidőzni az ilyesmin, noha meglepődhetne rajta: könyvei várják
követelőzve. De egy társasági hölgynek semmi dolga nincs, s amint azt látja a Le
Figaróban: „Guermantes herceg és hercegné tegnap nagy estélyt adott, és így
tovább”, így kiált: „Hogyan! Hiszen alig három napja egy órát csevegtem Marie-
Gilbert-rel, és erről egy szót sem szolt!”, és azon töri a fejét, vajon mit véthetett
Guermantes-éknak. Megjegyzendő, a hercegné ünnepélyeit illetően, az, aki
meghívást kapott, néha legalább annyira meglepődött, mint az, aki nem. Mert
ezek a meghívások olyankor ütöttek be, amikor a legkevésbé számítottak rájuk, s
olyan embereknek szóltak, akikről Guermantes hercegné évekig megfeledkezett.
Márpedig a társaság tagjai csaknem mind annyira jelentéktelenek, hogy a
magukfajták csupán kedvességük alapján ítélnek róluk: a meghívott ajnározza, a
kívülrekedt utálja őket. Ami a kívülrekedteket illeti, a hercegné gyakran azért
nem hívta meg őket, még ha barátai voltak is, mert attól félt, hogy „Palamède”,
aki már kiközösítette az illetőket, netán nem örül nekik. Így én is bizonyos
lehettem abban, hogy nem beszélt rólam Charlus úrnak, különben ugyanis nem
lettem volna itt. A báró éppen a kert bejáratánál könyökölt a német nagykövet
mellett, a palotához vezető széles lépcsősor korlátján, úgy, hogy a vendégek –
bár három-négy nőrajongója, aki körötte csoportosult, csaknem eltakarta –
kénytelenek voltak elébe járulni, hogy üdvözöljék. Ő pedig válaszul mindenkit a
nevén szólított. S egyre-másra azt hallottuk: Jó estét, du Hazay úr, jó estét de La
Tour du Pin-Verclause asszony, jó estét de La Tour du Pin-Gouvernet asszony, jó
estét Philibert, jó estét drága nagykövetné asszony”, és így tovább. Mindebből
folyamatos rikácsolás kerekedett, amit jóságos tanácsok vagy kérdések
szakítottak meg (a válaszra Charlus úr már oda sem hallgatott), melyeket
mesterkélt, tompított hangon mondott ki, hogy közömbösnek lássék, és
jámboran: „Vigyázzon, meg ne fázzon a kicsike, a kertek mindig párásak egy
kissé. Jó estét, de Brantes asszony. Jó estét, de Mecklembourg asszony.[481] Az
ifjú hölgy is itt van? Azt a pompás rózsaszín ruhát vette fel? Jó estét, Saint-
Géran.” Kétségtelenül volt valami gőg ebben a viselkedésben. Charlus úr tudta,
hogy ő is Guermantes, és elsőrangú helye van ezen az ünnepélyen. De nem csak
gőg volt benne, s a szépérzékkel megáldott ember számára maga az ünnepély
szó is azt a jelentést idézi fel, melyet akkor kaphat, ha ezt az ünnepélyt nem
társasági körökben adják, hanem Carpaccio vagy Veronese egyik festményén.
Sőt, valószínűbb, hogy Charlus úr, a német herceg inkább olyannak képzelhette
az ünnepélyt, ahogyan az a Tannhauserben zajlik, önmagát pedig az Őrgrófnak,
akinek Wartburg kapujában minden vendégéhez van egy-egy leereszkedően jó
szava, miközben bevonulásukat a parkba vagy a kastélyba, a híres-nevezetes
„Induló” százszor is visszatérő, hosszú frázisa köszönti.[482]
Mégis döntenem kellett. A fák alatt álldogáló asszonyok között nem is egy
többé-kevésbé közeli ismerőst láttam, de mintha mindnyájan megváltoztak
volna, mert a hercegnénél voltak, nem az unokahúgánál, s mert most nem egy
szász porcelántányér előtt ültek, hanem egy gesztenyefa ágai alatt. A környezet
eleganciája mit sem számított. Ha összehasonlíthatatlanul kevésbé elegáns lett
volna, mint „Oriane”[483]-nál, akkor is ugyanilyen zavarodottság kavargott volna
bennem. Amikor kialszik a villany a nappaliban, s kénytelenek vagyunk
olajlámpával pótolni, mindent másnak látunk. Bizonytalanságomból de Souvré
márkiné[484] ragadott ki. „Jó estét – szólított meg hozzám lépve. – Régóta nem
látta már Guermantes nagyhercegnét?” A hölgy mindig is jeleskedett abban,
hogy az effajta mondatokat olyan hanglejtéssel ejtse, ami azt bizonyítja, hogy
nem puszta ostobaságból mondja ki őket, mint azok, akik nem tudván mit
mondani, ezredszer is valamiféle, néha nagyon is bizonytalan, közös
ismeretségre hivatkozva szólítanak meg. De Souvré márkiné épp ellenkezőleg
tekintetével finom jelzést adott, ami azt jelentette: „Nehogy azt higgye, hogy
nem ismertem meg. Maga az a fiatalember, akit Guermantes nagyhercegnénél
láttam. Nagyon is jól emlékszem.” Sajnálatos módon az a gyengécske pártfogás,
amelyet ez a látszólag hülye, szándéka szerint pedig finom mondat nyújtott,
rögtön szertefoszlott, amint élni akartam vele. De Souvréné, ha arra kérték, hogy
támogasson valakit egy tekintélyes személynél, valóságos művésze volt annak,
hogy a kérelmező úgy lássa, beajánlotta, a magas rangú személy viszont úgy,
hogy nem ajánlja be az illetőt; minek következtében ez a kétértelmű gesztus a
hála hitelszámláját nyitotta meg számára a kérelmezőnél, anélkül, hogy a
másiknál bármiféle tartozása keletkezett volna. Miután jóindulata felbátorított,
hogy megkérjem, mutasson be Guermantes úrnak, a hölgy egy olyan pillanatot
használt ki, amikor a ház ura nem nézett felénk, ekkor anyaian megfogta a
vállamat, és a herceg elfordított arcára mosolyogva – aki ezt semmiképpen nem
láthatta – pártfogónak szánt és szándékosan hatástalan mozdulattal felé taszított,
amivel csaknem hazaindulásom pillanatában hagyott a pácban. Ennyire gyávák a
társasági emberek.
Egy másik hölgy, aki úgy jött üdvözlésemre, hogy nevemen szólított, még
ennél is gyávább volt. Én, miközben beszéltem hozzá, egész idő alatt próbáltam
rájönni az övére: nagyon is jól emlékeztem rá, hogy együtt vacsoráztunk, még
arra is emlékeztem, mit mondott. De figyelmem, mely a belsőbb világra irányult,
oda, ahol korábbi emlékeink rejtőznek, ezt a nevet nem találta. Pedig mégiscsak
ott volt. Szellemem egyfajta játékba kezdett vele, hogy megragadja körvonalait,
a kezdőbetűjét, végül pedig fényt derítsen az egészre. Kárba veszett fáradság
volt: úgy-ahogy éreztem már a tömegét, a súlyát, de amint alakját
szembesítettem a belső éjszakában lapuló sötét fogolyéval, azt mondtam
magamban: „Nem, ez nem az.” Pedig szellemem akár a legbonyolultabb neveket
is képes lett volna megalkotni. Balszerencsémre azonban most nem megalkotni
kellett, hanem újrateremteni. A szellem mindig elemében van, ha nincs alávetve
a valóságnak. Most azonban kénytelen voltam alávetni magam neki. Végül egy
csapásra az egész név felötlött bennem: „d’Arpajon grófné”[485]. A felötlött szó
nem helyes, mert azt hiszem, a név nem tulajdon lendületével tört fel bennem.
Azt sem gondolom, hogy a hölggyel kapcsolatos számos és súlytalan emlék,
melytől egyfolytában azt vártam, hogy segítsen (ilyesfajta nekibuzdulásokkal:
„Lássuk csak, ez az a hölgy, de Souvré márkiné barátnője, aki olyan naiv,
rémülettel és borzadállyal vegyes rajongással viseltetik Victor Hugo iránt”), nem
hiszem, hogy mindezen emlékek, melyek ott repdestek a neve és énközöttem,
bármivel is hozzájárultak volna ahhoz, hogy a felszínre hozzák ezt a nevet. A
nagy „bújócskában”, mely akkor játszódik memóriánkban, amikor egy névre
próbálunk rábukkanni, nincsenek fokozatos közelítések. Semmit sem látunk,
majd egyszerre megjelenik a valódi, s az imént már felismerni vélttől nagyon is
különböző név. Nem ő jött el hozzánk. Nem, inkább azt hiszem, hogy az idő
múltával életünk főként azzal telik, hogy egyre távolabb kerülünk attól a zónától,
amelyben egy név még tisztán kivehető, s akaratom és figyelmem egyfajta
gyakorlata – mely élesebbé tette belső látásomat – segített hozzá, hogy egyszerre
áthatolhattam a félhomályon, és világosan láttam. Mindenesetre, ha vannak is
átmenetek a feledés és az emlék között, ezek az átmenetek öntudatlanok. Hiszen
azok a köztes nevek, melyeket az előtt érintünk, mielőtt rábukkannánk az
igazira, egytől egyig hamisak, és semmivel sem visznek hozzá közelebb.
Pontosabban szólva, ezek nem igazi nevek, gyakran egyszerű mássalhangzók,
melyek nem is szerepelnek a végül meglelt névben. Különben, a szellemnek ez a
semmitől a valóságig jutó munkája oly titokzatos, hogy végső soron még az is
lehetséges, hogy e hamis mássalhangzók adják az első, ügyetlenül felkínált
kapaszkodókat, amelyek hozzásegítenek ahhoz, hogy megragadhassuk a pontos
nevet. „Mindez – mondja erre az olvasó – semmit sem árul el abból, miért is
nem volt előzékeny a fent nevezett hölgy; de ha már ilyen hosszú időre
megszakította az elbeszélést, engedje meg, kedves szerző úr, hogy még egy
percét elraboljam, és elmondjam, bosszantó, hogy ilyen fiatalon, mint amilyen
akkoriban volt (vagy ha nem ön, hát a főhőse), már annyira kevésre futotta az
emlékezetéből, hogy egy olyan hölgy neve sem jutott eszébe, akit pedig jól
ismert.” Valóban rendkívül bosszantó, kedves olvasó. És szomorúbb is, mint
hinné, ha azon idők előjelét érezzük benne, amikor a nevek és a szavak eltűnnek
majd a gondolkodás világos zónájából, s amikor mindörökre le kell majd
mondanunk arról, hogy akár magunkban is nevükön nevezzük azokat, akiket a
legjobban ismertünk. Valóban bosszantó, hogy már fiatal korunkban ilyen
keservesen meg kell dolgoznunk azért, hogy jól ismert neveket felidézzünk. De
ha ez a fogyatékosság csak alig ismerős neveknél fordulna elő, melyekről
nagyon is természetesen feledkezünk meg, s nem is akarunk azzal fáradozni,
hogy emlékezzünk rájuk, akkor ez a fogyatékosság nem is lenne előnytelen.
„Miféle előnyökre gondol, kérem?” Nos, uram, arra, hogy csakis a baj hívja fel
figyelmünket, tanít meg, világít rá egyes mechanizmusokra, melyeket egyébként
nem is ismernénk. Ha valaki minden este zsákként zuhan az ágyba, s már nem is
él az ébredés és a felkelés pillanatáig, gondolna-e az ilyen ember valaha arra,
hogy nem is nagy felfedezéseket, de legalább apró megfigyeléseket tegyen az
álommal kapcsolatban? Szinte azt sem tudja, hogy alszik. Egy kis álmatlanság
nem hiábavaló, hogy megbecsüljük az álmot, hogy némi fényt vetíthessünk ebbe
az éjszakába. Egy hibátlan emlékezet nem túlzottan hatékony gerjesztő erő az
emlékezés jelenségeinek vizsgálatához. „Végül is, bemutatta d’Arpajon grófné a
hercegnek?” Nem, de most már hallgasson, és hagyja, hogy visszatérjek
elbeszélésemhez.
D’Arpajonné még de Souvré márkinénál is gyávább volt, de gyávaságára több
mentséget találhatott. Tudta, hogy mindig is kevés hatalma volt a társaságban. Ez
a hatalom pedig még tovább gyengült Guermantes nagyherceggel folytatott
viszonya miatt; amikor a nagyherceg elhagyta, ezzel a kegyelemdöfést adta meg
neki. D’Arpajon grófné bosszúsága, amit azzal váltottam ki, hogy megkértem,
mutasson be a hercegnek, hallgatásban fejeződött ki, amiről naivan azt hitte, azt
a látszatot kelti, hogy nem hallotta, amit mondtam. Azt sem vette észre, hogy
haragjában összevonta a szemöldökét. Vagy talán mégis észrevette, de nem
törődött az ellentmondással, sőt ki is használta, hogy, ha nem is durván, leckét
adhasson nekem tapintatból, hogy úgy mondjam, néma leckét, ami azonban ettől
nem volt kevésbé sokatmondó.
D’Arpajonné egyébként igencsak zavarban volt; sok tekintet irányult egy
reneszánsz erkély felé, melynek kiszögellésében a korban oly gyakran
alkalmazott hatalmas szobrok helyett, nem kevésbé szoborszerűen a csodálatos
Surgis-le-Duc nagyhercegné hajolt ki, aki d’Arpajon grófné utóda lett Basin de
Guermantes szívében. A könnyű fehér tüll alatt, amely az éjszakai hűvösségtől
óvta, átsejlett hajlékony, sudár istennő-alakja. Már csakis Charlus úrhoz
folyamodhattam, aki az egyik, kertre nyíló, lenti szobába húzodott be. Bőségesen
volt időm rá (mivel úgy tett, mint aki egészen belemerül egy színlelt
whistjátszmába, aminek örvén látszólag észre sem vette az embereket), hogy
megcsodáljam frakkjának művészi és kimódolt egyszerűségét, ami, apróságok
révén, melyeket csak egy szabó fedezett volna fel, Whistler[486] egy fekete-fehér
„Harmóniá”-jára emlékeztetett; azaz fekete-fehér-piroshoz inkább, mert Charlus
úr a máltai templomos lovagok fehér-fekete-piros keresztjét viselte széles
szalagon zsabója fölé függesztve. Ebben a percben a báró játszmáját de
Gallardon márkiné zavarta meg, aki unokaöccsét, Courvoisier őrgrófot, csinos,
pimasz képű fiatalembert vezette oda hozzá: „Kedves kuzen – szólt de
Gallardonné –, engedje meg, hogy bemutassam önnek Adalbert unokaöcsémet.
Tudod, Adalbert, ő az a híres Palamède bácsi, akiről annyit hallasz.” „Jó estét, de
Gallardon asszony” – válaszolt Charlus úr. Majd, anélkül hogy akár rápillantott
volna a fiatalemberre, oly zord arccal és oly metszőn udvariatlan hangon tette
hozzá: „Jó estét, uram”, hogy mindenki megdöbbent. Charlus úr, aki tudta, hogy
Gallardonné gyanítja a hajlamait, és egyszer sem bírta megtagadni magától azt a
gyönyörűséget, hogy célzást ne tegyen rá, talán így akarta útját állni mindannak,
amit az asszonyság az unokaöccsének szóló kedves fogadtatás köré kerekíthetett
volna, s egyben messzehangzó hitvallást tenni a fiatalemberek iránti
közömbösségéről; netán úgy találta, hogy a fent nevezett Adalbert nem reagált
elég tiszteletteljes arccal nagynénje szavaira; talán arra vágyott, hogy a
későbbiekben messzebbre mehessen egy ily kellemes unokaöccsel, s egy
megelőző támadással akart előnyt szerezni, mint azok az uralkodók, akik,
mielőtt valamely diplomáciai műveletbe kezdenének, katonai lépéssel adnak
neki nyomatékot.
Charlus urat nem is volt olyan nehéz rávenni arra, hogy bemutasson, mint
hittem. Egyrészt az utóbbi húsz évben ez a Don Quijote már annyi
szélmalommal csatázott (gyakran rokonokkal is, akik véleménye szerint
helytelenül viselkedtek vele), oly sűrűn tiltotta meg, hogy ezt vagy amazt a
„szalonképtelen alakot” meghívják valamelyik Guermantes-hoz, hogy
családtagjai már-már attól féltek, hogy összevesznek mindenkivel, akit
szeretnek, hogy életük végéig le kell mondaniuk bizonyos új emberek
látogatásáról, akikre pedig kíváncsiak voltak; s mindezt azért, hogy közösséget
vállaljanak annak a sógornak vagy unokafivérnek mennydörgő, ám indokolatlan
gyűlölködésével, aki azt kívánta volna, hogy a kedvéért megtagadjanak
feleséget, fivért, gyermekeket.[487] Charlus úr, lévén eszesebb, mint a többi
Guermantes, rádöbbent, hogy már csak minden második kiközösítését veszik
figyelembe, s megsejtvén a jövőt, attól tartva, hogy egy szép napon majd őróla
mondanak le, elszánta magát az áldozatra, hogy – mint mondani szokás – lejjebb
tegye a mércét. Ráadásul, bár képes volt hónapokig, évekig egyforma életre
kényszeríteni valakit, akit utált, s ilyenkor el nem tűrte volna, hogy az illető akár
egyetlenegy meghívást kapjon, inkább megküzdött volna vele, mint gyalog a
királynővel, mert ilyenkor már az értéket sem nézte, ha útjában állt, dühkitörései
viszont túlságosan gyakoriak voltak ahhoz, hogy ne oszlottak volna el
meglehetősen hamar. „A hülye, a semmirekellő gazember! Majd szépen a
helyére tesszük, kisöpörjük a kanálisba, ahol sajnos még mindig nem lesz
veszélytelen a város egészségére”, üvöltözött, akár magában is, otthon, ha egy
szerinte tiszteletlen levelet olvasott, vagy ha eszébe ötlött egy megjegyzés, amit
visszamondtak neki. De egy következő hülyének szóló, újabb harag eloszlatta az
előzőt, s ha előidézője a behódolás bármi csekély jelét is mutatta, az általa
okozott roham mindjárt feledésbe merült, mivel nem tartott elég sokáig ahhoz,
hogy olyan alapot teremtsen a gyűlöletnek, amelyre építeni lehet. Így hát – bár
Charlus úr haragudott rám –, akár sikerrel is járhattam volna kérésemmel, hogy
mutasson be a hercegnek, ha nem támad az a szerencsétlen gondolatom, hogy
aggályoskodásból, és azért is, nehogy azt a tapintatlanságot feltételezze rólam,
hogy csak úgy beállítottam, s arra számítok, hogy majd ő ott maraszt,
hozzátegyem: „Tudja, jól ismerem őket, a hercegné igen kedves volt hozzám.”
„Nos hát, ha ismeri őket, miért van szüksége rám a bemutatáshoz?” – felelte
arculütéssel felérő hangon, s hátat fordítva folytatta színlelt partiját a nunciussal,
a német követtel és egy harmadik partnerrel, akit nem ismertem.
Ekkor azoknak a kerteknek mélyéről, ahol hajdan d’Aiguillon nagyherceg
ritka állatokat tartott, a sarkig tárt ajtókon keresztül szipákolás zaja ért hozzám,
ami csak úgy szívta magába ezt a sok előkelőséget, semmit sem akart veszni
hagyni belőle. A zaj egyre közelebb ért, én pedig egyenesen feléje tartottam, úgy
hogy de Bréauté úr[488] „jó estét”-jének suttogása nem úgy hangzott a fülemben,
mint a kés fémes, kicsorbult hangja a köszörűkő alatt, még kevésbé a
szántóföldeket feldúló vadmalac visításaként, hanem úgy, mint egy esetleges
megváltó hangja. Igaz, Bréauté úr kevésbé volt befolyásos, mint de Souvré
márkiné, viszont az előzékenység sem halt még ki belőle oly jóvátehetetlenül; a
herceggel jóval szívélyesebb viszonyban volt, mint d’Arpajon grófné, s talán
bizonyos illúziókat is táplált helyzetemről a Guermantes-körökben, vagy talán
többet tudott róla, mint én; mégis, az első pillanatokban némi fáradságomba
került, hogy figyelmét magamra vonjam, mert rebbenő orrcimpával, kitágult
orrlikakkal forgott mindenfelé, oly kíváncsian fürkészve monoklija mögül,
mintha ötszáz műremek közé pottyant volna. De amikor meghallotta kérésemet,
elégedetten fogadta, a herceghez vezetett, és olyan ínyenc, szertartásos és
közönséges arccal mutatott be, mintha egy tányér aprósüteményt ajánlott volna
neki. Amilyen barátságos, pajtáskodó, szívélyes és bizalmas hangon fogadott
valakit a nagyherceg, ha akarta, olyan kimértnek, ünnepélyesnek, gőgösnek
éreztem most a herceget. Alig mosolygott rám, és nagy komolyan „Uram”-nak
szólított. Nemegyszer hallottam, amint a nagyherceg unokafivére fennhéjázását
csúfolja. De már a herceg első hozzám intézett szavaiból, melyeknek hűvössége
és komolysága a lehető legteljesebb ellentétben állt Basin stílusával,
megértettem, hogy a nagyherceg, aki már az első vizit alkalmával „egyenlőként”
beszélt a másikkal, lelke mélyéig gőgös, s hogy a két unokafivér közül a herceg
az őszintén egyszerű. Tartózkodásában jóval többet fedeztem fel, ha nem is az
egyenlőség érzéséből, hiszen az elképzelhetetlen lett volna számára, de
legalábbis abból a fajta megbecsülésből, amelyben egy rangban alattunk állót
részesíthetünk, miként az az erősen hierarchizált körökben elő is fordul: a
törvényszéken, valamelyik fakultáson például, ahol egy magas tisztének
tudatában lévő főügyész vagy „dékán” talán több valódi közvetlenséget rejteget,
s ha jobban megismerjük, hagyomány hozta gőgjében több jóságot, igazi
keresetlenséget, szívélyességet találunk, mint az újdivatúan színleg tréfás
cimboraságban. „Kedves édesapja nyomdokaiba kíván lépni a pályán?” – szólt
hozzám tartózkodón, de érdeklődve. Tömören válaszoltam kérdésére, mert
megértettem, hogy csak jó szándékát jelezte azzal, hogy feltette, s tovább is
mentem, hadd fogadja az újonnan érkezőket.
Swannt[489] vettem észre, beszélni akartam vele, de mindjárt azt is megláttam,
hogy Guermantes herceg, ahelyett hogy helyén maradva fogadta volna Odette
férjének köszönését, akár egy szivattyú, magával ragadta a kert mélyére, de,
mint egyesektől hallottam, azért, hogy „kitegye”.
Én pedig, aki oly szórakozott voltam a társaságban, hogy csak másnap, az
újságokból tudtam meg, hogy egész este egy cseh zenekar játszott, s hogy
percenként lobbantak az újabb és újabb bengálitüzek, kissé magamra találtam,
amikor eszembe jutott, hogy megnézem Hubert Robert[490] híres szökőkútját.
Félreeső helyen állt, egy tisztáson melyet szépséges fák vettek körül, közülük
több is egyidős a kúttal, amely messzire látszott, karcsún, mozdulatlanul,
halovány és remegő bóbitájának csupán könnyebb sugarait engedve oda a
bodrozó szellőnek. A XVIII. század letisztultan finommá rajzolta vonalait, de
azzal, hogy rögzítette a víznyalábok irányát, mintha elevenségétől is
megfosztotta volna; ilyen távolságból inkább műalkotásként hatott a nézőre, nem
a víz érzetével. Még az a párafelhő is, amely állandóan ott tornyosult a tetején,
az is korhű volt, akárcsak azok, melyek a versailles-i paloták körül gyülekeznek
az égen. Közelről azonban észrevehetővé vált, hogy a víz, akárcsak egy ódon
kastély kövei, híven követi ugyan az előre felvázolt alakot, de a feltörő, mindig
új vízsugarak engedelmeskedni akarván az építész hajdani parancsának, csak
úgy tettek eleget neki pontosan, hogy látszólag megszegték, hiszen csupán az
ezernyi szétszóródó sugár tűnhetett távolról egyetlen lendületnek. Valójában ez a
felfelé törő lendület éppoly gyakran megtört, mint a szétpárálló lezúdulásé, pedig
a távolból mindig ugyanarra hajlónak, tömörnek, tökéletesen folytonosnak
véltem. Kicsit közelebbről már kivehetővé vált, hogy ezt a látszólag töretlenül
egyenes vonalat, a felfelé tartó ív minden pontján, mindenütt, ahol megtört
volna, egy mellette magasabbra szökő, párhuzamos sugár támogatja meg, s
amikor az is feljebb ér, s ott már elfárad, egy harmadik sugár emeli tovább.
Egészen közelről nézve erőtlen cseppek váltak le a vízoszlopról, s keresztezték
felfelé tartó nővéreik útját; néha pedig, ha a szüntelen pezsgés kavarta légáram
elragadta őket, szétporladva ellebegtek, mielőtt a medencébe vesztek volna.
Elbizonytalanodásukkal, ellentétes irányba tartó útjukkal hátráltatták, puha
párájukkal meglágyították ennek a törzsnek az egyenességét és feszességét, mely
a tetején ezernyi cseppecskéből álló, s mégis aranybarnának és érinthetetlennek
tetsző, megnyúlt felhőt hordozott, amely töretlenül, rezzenetlenül, karcsún,
sebesen emelkedett a magasba, hogy az égi fellegekhez társuljon. Sajnos,
egyetlen széllökés elegendő volt ahhoz, hogy alattomosan a földre küldje;
egyszer-egyszer pedig csupán egy engedetlen sugár tért tévútra, s ha nem tartott
volna tiszteletteljes távolságot, bőrig áztatta volna az óvatlanul elbámészkodó
embersereget.
Az egyik effajta apró baleset, ami csak olyankor fordult elő, amikor szellő
kerekedett, meglehetősen kellemetlen volt. Valaki elhitette d’Arpajon grófnéval,
hogy Guermantes nagyherceg, aki valójában még meg sem érkezett, de
Surgisnével van, a rózsaszín márványgalérián, ahová a medence szélén
emelkedő iker-oszlopsoron keresztül lehetett eljutni. Márpedig, amint d’Arpajon
grófné éppen belépni készült az oszlopfolyosóra, a hirtelen feltámadt meleg
szellő megcsavarta a vízsugarat, és úgy elárasztotta a szép hölgyet, hogy a
dekoltázsból a ruhájába csorgó víztől elázott, mintha megfürösztötték volna.
Ekkor, nem messze tőle, brummogó hahota hangzott fel, olyan hangerővel, hogy
egy egész hadsereg meghallhatta volna, s mégis szakaszosan ismétlődve, mintha
nem mindenkihez szólna egyszerre, hanem külön-külön a hadtest minden egyes
részéhez; Vladimir nagyherceg[491] nevetett torkaszakadtából az alámerített
d’Arpajon grófné láttán, akinél mulatságosabbat – mondogatta később is
szívesen –, nemigen látott egész életében. Mivel pedig néhány jótét lélek
figyelmeztette a moszkvait, hogy egy együttérző szó talán kijárna, és jól is esne
ennek a szegény asszonynak, aki, bár jóval túl volt már a negyvenen, s most
nagyban törölgette magát a sáljával, senkitől sem kért segítséget, egyedül lépett
ki, noha a víz alattomosan iszamóssá tette a medence peremét, a nagyherceg,
akinek jó szíve volt, úgy vélte, rá kell szánnia magát a dologra, s még alig ültek
el a nevetés utolsó, katonás dörgései, amikor egy újabb hahota hangzott fel, még
az előzőnél is erőteljesebben. „Brávó, öreg hölgy!” – kiáltott fel a nagyherceg,
tenyerét összecsapva, mint a színházban. D’Arpajon grófné nem volt fogékony
arra, hogy az ügyességét fiatalsága rovására dicsérik. Amikor pedig valaki, akit
megsüketített a víz robaja, bár a nagyúr hangja még azt is túlharsogta, így szólt
hozzá: „Azt hiszem, ő császári fensége önnek mondott valamit.” A hölgy így
felelt: „Nem! De Souvré márkinénak szólt.”
Átvágtam a kerten, és újra felmentem a lépcsőkön, ahol a Swann-nal
félrevonult herceg távollétében a vendégsereg egyre inkább Charlus úr körül
csoportosult, csakúgy, mint Versailles-ban, ahol, ha XIV. Lajos nem volt jelen,
nagyobb társaság gyűlt össze a fivérénél, a Monsieur-nél. A báró megállított
arrajártamban, miközben mögöttem két hölgy és egy fiatalember tartott felénk,
hogy köszöntse.
„Jó, hogy itt látom” – mondta és kezet nyújtott. „Jó estét de La Trémoïlle
asszony, jó estét drága Herminám.” De mivel nyilván eszébe ötlött, mit is
mondott nekem a Guermantes-palotában játszott vezető szerepéről, szeretett
volna jó képet vágni ahhoz, ami bosszantotta ugyan, de nem sikerült
megakadályoznia; ezt az elégedettségét azonban nagyúri pimaszsága és
hisztérikus szétszórtsága mindjárt a túlzó irónia köntösébe is bújtatta: „Jó is –
folytatta –, de főképpen igen furcsa.” Ezzel nagy kacagásba fogott, amely mintha
egyszerre tanúskodott volna öröméről, s arról, micsoda képtelenség ezt az
örömöt emberi szóval kifejezni; mire néhányan, akik tudták, milyen nehezen
megközelíthető a báró, s ugyanakkor mily mértékben hajlamos az arcátlan
„kirohanásokra”, kíváncsian és csaknem illetlen sietséggel iramodtak felénk.
„No, meg ne sértődjön – mondta, gyöngéden vállamhoz érve –, tudja, hogy
őszintén kedvelem magát. Jó estét Antioche, jó estét Louis-René. A szökőkutat
megnézte már?” – érdeklődött inkább állító, mint kérdő hangon. „Nagyon szép,
ugye? Csodálatos. És még ennél is különb lehetne persze, ha eltávolítanának róla
egyet s mást, akkor nem lenne párja egész Franciaországban. Bár így is, ahogy
van, a legkülönbek közül való. Bréauté bizonyára azt mondja majd magának,
hogy hiba volt lampionokat tenni köré, s ezzel próbálja feledtetni, hogy neki
támadt ez a képtelen ötlete. De, végül is, ezzel sem sikerült igazán elcsúfítania.
Egy remekművet eltorzítani jóval nehezebb, mint megalkotni. Azt pedig amúgy
is gyanítottuk, hogy Bréauté nem olyan nagy tehetség, mint Hubert Robert.
Visszaálltam a palotába tartó vendégek sorába. „Régóta nem látta az én
elragadó Oriane kuzinomat?” – kérdezte a hercegné, aki röviddel azelőtt
otthagyta a bejáratnál elhelyezett karosszékét, s akivel most együtt mentünk
vissza a szalonokba. „Valószínűleg eljön ma este, délután beszéltem vele –
folytatta a ház úrnője. – Megígérte, hogy eljön. Amúgy, azt hiszem, csütörtökön
ön is velünk vacsorázik az olasz királynőnél[492], a követségen. Ahány királyi
felség csak elképzelhető, mind odamegy, nagyon félelmetes lesz.” A felségek
csöppet sem félemlíthették meg Guermantes hercegnét, hiszen az ő szalonjai is
csak úgy hemzsegtek tőlük, s úgy mondogatta: „az én kis Cobourgjaim”, mintha
azt mondta volna: „a kutyuskáim”. Így hát, amikor Guermantes hercegné azt
mondta: „Nagyon félelmetes lesz”, puszta ostobaságból tette, ami a társasági
emberekben még a hiúságnál is erősebb. Kevesebbet tudott tulajdon
genealógiájáról, mint egy történelemtanár. Ismerőseiről szólva szívesen
fitogtatta, hogy bennfentes a rájuk aggatott becenevekben. Amikor megkérdezte,
hogy a gyakran csak Pompomként emlegetett Pommelière márkinénál
vacsorázom-e a jövő héten, s én nemmel válaszoltam, néhány pillanatra
elnémult. Majd csakis azért, hogy tudatosan kérkedjen nem is tudatosított
műveltségével, közhelyességével és a társasági szellemhez idomulásával, még
megjegyezte: „Meglehetősen kellemes teremtés ez a Pompom!”
Miközben a hercegnő így csevegett velem, éppen meg is érkezett Guermantes
nagyherceg és a nagyhercegné. Nem tudtam azonban mindjárt odamenni
hozzájuk, mert útközben elcsípett a török nagykövetné, s míg a ház úrnőjére
mutatott, akitől csak az imént váltam el, megragadta a karomat, és így kiáltott:
„Ó, micsoda elragadó asszony a hercegné! Mennyivel különb mindenkinél! Azt
hiszem, ha én férfi volnék – tette hozzá némi keleti közönségességgel és
érzékiséggel –, egész életemre lovagja lennék ennek a mennyei teremtésnek.”
Azt feleltem, hogy én is tagadhatatlanul elbűvölőnek látom, de unokanővérét, a
nagyhercegnét jobban ismerem. „No hiszen, a kettőnek semmi köze egymáshoz
– mondta erre a nagykövetné. – Oriane elbűvölő társasági hölgy, aki minden
szellemességét Mémétől és Babaltól veszi, Marie-Gilbert viszont valaki.”
Sosem szerettem különösebben, hogy ilyen ellentmondást nem tűrően
mondják meg nekem, mit gondoljak egyes emberekről, akiket ismerek. És
semmiféle ok nem volt rá, hogy a török nagykövetné biztosabb ítéletet alkosson
Guermantes nagyhercegnéről, mint én. Másrészt az is magyarázta a nagykövetné
iránti ingerültségemet, hogy egy egyszerű ismerős, hát még egy barát
fogyatékosságai valóságos mérgek a számunkra, melyekre szerencsére
„immúnisak” vagyunk. De anélkül, hogy a tudományos összehasonlítás akár
legcsekélyebb eszközeit is felvonultatnánk, és anafilaxiáról beszélnénk, mondjuk
ki, hogy baráti vagy pusztán társasági kapcsolataink mélyén mindig rejlik valami
időlegesen gyógyult, de rohamszerűen ki-kiújuló ellenségesség. Ezek a mérgek
általában nem okoznak különösebb szenvedést mindaddig, amíg az emberek
„természetesek”. Azzal azonban, hogy számára ismeretlen embereket „Babal”-
nak és „Mémé”-nek nevezett, a török nagykövetné felfüggesztette azt az
„immunvédettséget”, amelynek hatására rendesen elviselhetőnek éreztem. Most
ingerelt, ami annál is igazságtalanabb volt, mivel nem azért beszélt így, hogy
ezzel tegye hihetőbbé, mennyire bizalmas ismeretségben áll „Mémé”-vel, hanem
mert túlságosan gyorsan szerzett ismeretei arra késztették, hogy aszerint nevezze
meg ezeket a nemes urakat, amit az ország szokásának vélt. Iskoláit néhány
hónap alatt végezte, felsőbb osztályokba pedig nem járt. De ahogy
belegondoltam, még egy okot találtam, amiért nem volt kedvemre a nagykövetné
társaságában maradni. Nem sokkal ezelőtt ugyanis, „Oriane”-nál, ugyanez a
diplomáciai személyiség jelentette ki nekem komoly, megfontolt képpel, hogy
Guermantes hercegné határozottan ellenszenves neki. Úgy véltem, jobb, ha nem
akadok fönn ezen a pálforduláson: a mai estélyre szóló meghívás volt az oka. A
nagykövetné tökéletesen őszinte volt, amikor ismét azt mondta, hogy
Guermantes hercegné pompás teremtés. Mindig is ezt gondolta. Mivel azonban
korábban sosem hívták meg a hercegnéhez, úgy vélte, jobb ha ennek a meg nem
hívottságnak azt a látszatot adja, mintha elvi okokból, tudatosan maradna távol.
Most, hogy meghívták, s ezentúl feltehetően mindig meg is fogják hívni, szabad
folyást adhatott rokonszenvének. Az emberekről kialakított vélemények majd
háromnegyedének megmagyarázásához nem szükséges a szerelmi duzzogásig,
vagy a politikai hatalomból való kizáratásig elmennünk. Az ítélet mindig
bizonytalan marad: egy meghívás vagy annak elmaradása határozza meg. A
török nagykövetné amúgy, mint azt Guermantes nagyhercegné mondta, aki
éppen elindult velem, hogy szemlét tartson a szalonokban: „jól mutatott”.
Főképpen pedig igen hasznos volt. A társaság igazi csillagai belefáradtak már
abba, hogy mindenütt megjelenjenek. A kíváncsinak, aki látni kívánja őket,
gyakran egy másik féltekére kell vándorolnia, ahol mást nem is igen talál rajtuk
kívül. Az ottomán követ feleségéhez hasonló nők viszont, akik még egészen újak
a társaságban, nem győznek, mondhatni mindig és mindenütt, ott fényeskedni.
Hasznosak is ezeken az estélynek vagy fogadásnak nevezett reprezentatív
alkalmakon, ahová inkább félholtan is elcipeltetnék magukat, mintsem hogy akár
csak egyet elmulasszanak. Ők azok a mellékszereplők, akikre bizton
számíthatunk, akik égnek a vágytól, hogy le ne maradjanak egy ünnepségről.
Ezért azután az ostoba fiatalemberek, akik nem tudják róluk, hogy csak talmi
csillagok, őket vélik az elegancia királynőinek; ahhoz viszont ki kellene oktatni
őket, hogy megértessük velük, miért legalább annyira előkelő hölgy az általuk
nem ismert, a világtól elvonultan párnákat festegető Standish-né, mint
Doudeauville nagyhercegné.
Guermantes nagyhercegné szeme hétköznapokon szórakozott és kissé
mélabús volt; csak akkor ragyogtatta fel szelleme lángjával, ha üdvözölnie
kellett valamely barátját; mintha az illető valamiféle szellemes mondás, elbűvölő
ötlet, ínyenceknek való lakoma lett volna, aminek megízlelésétől a finomság és
az öröm kifejezése ül ki az értő arcára. A nagy estélyeken viszont, ahol
túlságosan is sok köszöntés várt rá, fárasztónak találta volna, ha minden egyes jó
napot után ki kell oltania ezt a fényt. Mint ahogyan egy irodalmár, aki azért
megy színházba, hogy a színpad valamelyik nagymesterének új darabját lássa, s
bizonyságul, hogy nem lesz rossz estéje, mihelyt ruháit nyújtja a
páholynyitogatónak, máris ravasz mosolyra igazítja ajkát, tekintetét áthatóvá
élesíti a gunyoros elismeréshez; így a nagyhercegné is, mindjárt érkezéskor
egész estére szólón felgyújtotta fényeit. S miközben átadta pompás Tiepolo-
vörös estélyi köpenyét, amely alól a nyaka köré hajló rubinokkal ékes nyakperec
villant elő, Oriane előbb ruhájára vetett egy gyors, alapos, mindenre kiterjedő
varrónői pillantást, ami a társasági hölgyek sajátja, majd szemének és egyéb
ékszereinek szikrázásáról győződött meg. Jouville úr és néhány hozzá hasonló
„nagyszájú” hasztalan vetette magát a nagyhercegre, hogy elállja az útját: „Hát
nem tudja, hogy szegény Mamus a halálán van? Már az utolsó kenetet is feladták
neki.” „Tudom, tudom – felelte Guermantes úr a tolakodót elhárítva, hogy
beléphessen. – Az oltári szentség a lehető legjobb hatással volt rá” – tette még
hozzá, és elmosolyodott, mert arra gondolt, hogy a hercegék estélye után el nem
mulasztja, hogy még az álarcosbálba is elmenjen. „Nem akartuk, hogy híre
menjen, hogy visszajöttünk” – mondta nekem a nagyhercegné. Nem sejtette,
hogy a hercegné előre rácáfolt erre a kijelentésre, amikor elmesélte, kis időre
látta már unokanővérét, aki megígérte neki, hogy eljön. A nagyherceg pedig,
miután végtelennek tűnő öt percig nyugtatta tekintetét feleségén: „Elmeséltem
Oriane-nak, miféle kételyei vannak.” Most, amikor már látta, hogy a kételyek
megalapozatlanok, s hogy semmit sem kell tennie, hogy megpróbálja eloszlatni
őket, a nagyhercegné kijelentette, hogy képtelen ötleteim vannak, s hosszan
elélcelődött rajtuk. „Micsoda ötlet, hogy nem hívták meg? Itt mindig szívesen
látnak minket! No meg, itt voltam én! Azt hiszi, nem tudtam volna meghívatni a
kuzinomhoz?” Meg kell mondanom, hogy a későbbiekben gyakran tett meg
értem ennél jóval nehezebb dolgokat is; mindazonáltal óvakodtam attól, hogy
szavait úgy értelmezzem, hogy túlzottan tartózkodó voltam. Kezdtem
megismerni az arisztokratikus kedvesség kimondott vagy ki nem mondott
szavainak pontos értékét, azét a kedvességét, mely boldog, ha némi balzsamot
csepegtethet azoknak a kisebbségi érzésére, akiknek szánják, de annyit mégsem,
hogy el is oszlassa ezt az érzést, hiszen ezzel tulajdon létalapját szüntetné meg.
„De hiszen ön is ér annyit, mint mi, ha ugyan nem többet” – érződött a
Guermantes-ok minden gesztusából; s mindezt az elképzelhető legkedvesebben
éreztették, hogy szeressék, bámulják őket – de nem azért, hogy higgyenek nekik;
jól neveltnek azt nevezték, aki felismerte ennek az előzékenységnek a fiktív
jellegét; igazinak vélni ezt a kedvességet maga volt a neveletlenség. Nem sokkal
ezután egyébként olyan leckét kaptam, amely végképp és tökéletes pontossággal
okított ki arról, meddig terjednek az arisztokratikus kedvesség bizonyos formái,
hol van a határuk. Egy délelőtti fogadáson történt, amelyet Montmorency
nagyhercegné adott az angol királynő tiszteletére; valóságos kis díszmenet indult
a büfé felé, az élen az uralkodónő haladt, karján Guermantes nagyherceggel. Én
épp ebben a percben érkeztem meg. A nagyherceg szabad kezével legalább
negyvenméteres távolságból ezernyi baráti és hívogató jelt adott, amely mintha
mind azt jelezte volna, közeledjek csak nyugodtan, nem fognak elevenen felfalni
szendvics helyett. Én azonban, aki kezdtem már kitanulni az udvari nyelvet,
ahelyett, hogy akár egyetlen lépéssel is közelebb mentem volna,
negyvenméternyi távolságomból mélyen, ám mosolytalanul meghajoltam, mint
ahogyan olyasvalaki előtt tettem volna, akit alig ismerek; majd továbbmentem az
ellenkező irányba. Ha remekművet írtam volna, Guermantes-ék szemében az
sem szerzett volna nekem nagyobb becsületet ennél a köszönésnél. Nem csupán
a nagyherceg előtt nem maradt észrevétlen, akinek pedig aznap több mint ötszáz
ember üdvözlését kellett viszonoznia, de a nagyhercegné előtt sem, aki, mikor
édesanyámmal találkozott, beszámolt neki róla, s óvakodván attól, hogy netán
azt mondja, tévedtem, hogy oda kellett volna mennem, arról beszélt: férjét
egészen elbűvölte a köszönésem, ennél jobbat kívánni sem lehetett volna. Nem
győztek mindenféle érdemet lelni ebben a köszönésben, anélkül azonban, hogy
akár csak megemlítették volna a számukra legbecsesebbet, mármint azt, hogy
tapintatos volt, s nem győztek engem is elhalmozni bókjaikkal, amiből
megértettem, hogy e bókok nem a múltnak kijáró elismerések, sokkal inkább
útmutatók a jövőre, affélék, amilyeneket az iskolaigazgató ad finoman
diákjainak: „Ne feledjétek, drága gyermekeim, hogy ezek a jutalmak nem
annyira nektek szólnak, mint inkább a szüleiteknek, azért hogy jövőre is
visszahozzanak benneteket.” Ezért dicsérte de Marsantes asszony a más
társaságból köreibe kerültek előtt azokat a tapintatos embereket, „akiket mindig
megtalálunk, ha mi keressük őket, de egyébként nem is hallatnak magukról”,
mint ahogyan a rossz szagú cselédet figyelmeztetik közvetve a fürdés
tökéletesen egészséges voltára.
Miközben még a ruhatárban elcsevegtem Guermantes nagyhercegnével,
meghallottam egy hangot, amelyet a későbbiekben már tévedhetetlenül
felismertem. A hang ebben az esetben Vaugoubert úré volt, aki épp Charlus úrral
társalgott. Gyakorlott orvosnak arra sincs szüksége, hogy az előtte álló beteg
derékig levetkőzzék, a tüdejét sem kell meghallgatnia, elég a hangja. Hányszor
kaptam fel a fejem a későbbiekben valamelyik szalonban egy bizonyos férfi
hangjára vagy kacajára, aki pedig pontosan másolta szakmájának stílusát vagy
környezetének manírjait, s szigorú választékosságot vagy bizalmaskodó
gorombaságot mímelt, de hamis hangja már elég volt, hogy gyakorlott hallásom,
mint hangolónak a hangvilla, jelezze: „Ez is Charlus-féle!” Ebben a percben egy
nagykövetség teljes személyzete vonult be, mind üdvözölték Charlus urat.
Jóllehet a szóban forgó betegség természetét illető felfedezésem csak aznapról
kelteződött (amikor is megláttam Charlus urat és Jupient), a diagnózis
megállapításához nem kellett volna kérdezgetnem vagy meghallgatnom őket. A
Charlus úrral csevegő Vaugoubert úr azonban bizonytalannak látszott. Pedig a
kamaszkori kételyek után tudnia kellett volna, mihez tartsa magát. A
ferdehajlamú kezdetben úgy hiszi, ő az egyetlen ilyen a világon; csak később
képzeli azt – s ez is túlzás –, hogy a normális férfi a kivétel. De Vaugoubert úr
aggályosan és törtetőn már igen régóta nem engedte át magát annak, ami a
gyönyört jelentette volna számára. A diplomatakarrier olyan hatással volt életére,
mintha szerzetesrendbe lépett volna be. S amikor a Politikai Tudományok
Főiskoláján ehhez még a kitartó szorgalom is párosult, húszéves korától kezdve
pályája keresztényi önmegtartóztatásra ítélte. Így hát, ahogy minden érzék veszít
az erejéből, elevenségéből, elsatnyul, ha már nem használják, csakúgy, ahogy a
civilizált ember immár nem volna képes a testi erő, a kifinomult hallás olyan
teljesítményeire, mint hajdan a barlangi ember, Vaugoubert úr is elveszítette azt
a különleges éleslátást, amely Charlus úrnál ritkán hibázott; s a
tárgyalóasztaloknál, Párizsban vagy külföldön a meghatalmazott nagykövet már
fel sem ismerte azokat, akik az egyenruha álcája alatt valójában hozzá hasonlók
voltak. Néhány név, amit most Charlus úr mondott, aki vérig sértődött, ha őt
emlegették hajlama miatt, de mindig jól mulatott, ha másokét kibeszélhette,
gyönyörteli meglepetést keltett Vaugoubert úrban. Nem mintha annyi év után
arról ábrándozott volna, hogy éljen bármiféle nem remélt szerencsével. De ezek
a futó leleplezések, csakúgy, mint a Racine-tragédiákban olvashatók, amelyek
Atáliának és Ábnernek adják tudtul, hogy Joás Dávid fajtájából való, hogy a
bíborban trónoló Eszter szülei is csak „nyomorult zsidók”, más színben mutatták
X kinevezését vagy a Külügyminisztérium egyik-másik posztját, s
visszamenőleg oly titokzatossá tették e palotákat, mint amilyen rejtélyes a
jeruzsálemi Templom vagy a trónterem Szúzában. Amint a követség ifjú
személyzete mind egy szálig Charlus úrhoz járult egy kézszorításra, Vaugoubert
úr úgy bámult, mint Elisa, aki így kiált fel az Eszterben:

Egek! mily sorban jő az ártatlan szépség
Szemem elé, s csak árad mindenünnen!
Mily kedves szemérem pírja festi arcuk![493]

Majd, mivel szeretett volna „világosabban látni”, bárgyú mosollyal kérdőn és

kéjvágyón tekintett Charlus úrra: „No de kérem, magától értetődik”, szólt
Charlus úr sokat tudó arccal, ahogyan a bölcs szól a tudatlanhoz. Ettől kezdve
azután Vaugoubert úr (alaposan felbosszantva Charlus urat) le nem vette szemét
az ifjú titkárokról, akiket X franciaországi nagykövete, ez a dörzsölt, vén róka,
nem véletlenül választott ki. Vaugoubert úr hallgatott, csak azt láttam, hogyan
nézeget. Mivel azonban gyermekkorom óta megszoktam, hogy a klasszikusok
szavait kölcsönözzem annak is, aki nem beszél, Vaugoubert úr tekintetével
azokat a verssorokat mondattam el, amelyekkel Eszter magyarázza el Elisának,
hogy Mardokeus vallásos buzgalmában ügyelt arra, hogy csakis vele egy hitű
fiatal lányokkal vegye körül a királynét.

S mindeközben népünket híven szeretve,
a palotába Sion leányait vette.
Virágokat, kiket a sors szele tépett.
Kik, mint én magam is, más ég alatt élnek.
Profán szemektől nem vizslatva erre.
(A jeles követ) Gondjába vette őket, s itt felnevelte.

Végül azután Vaugoubert úr már nem csupán a szemével beszélt. „Ki tudja –
mondta mélabúsan –, nem ugyanígy van-e abban az országban is, ahová engem
szólított a küldetés?” „Valószínűleg így – felelte Charlus úr –, Théodosius
királlyal az élen, bár bizonyosat nem tudok róla.” „Ó! Ő biztosan nem!” „Akkor
pedig nem szabad ennyire olyannak látszania. Csupa kényeskedés! Az a
»drágámozó« fajta, amit a legjobban utálok. Nem mernék együtt mutatkozni vele
az utcán. Egyébként nyilván ön is tudja, kivel áll szemben, mindenki ismeri,
mint a rossz pénzt.” „Ön teljességgel félreismeri! Amúgy elbűvölő ember. A
Franciaországgal kötött egyezmény aláírásának napján a király megölelt. Soha
életemben nem hatódtam még meg annyira.” „Akkor kellett volna megmondania
neki, mire vágyik.” „Ó! Istenem, micsoda borzalom, ha csak megsejtette volna!
De ettől nem tartok.” Meghallottam ezeket a szavakat, hiszen nem álltam
messze, s e sorokat idézték fel bennem:

A király mindmáig nem sejti, ki volnék,
S e titok máig is gúzsba köti nyelvem.

E félig néma, félig hangos párbeszéd csupán néhány másodpercig tartott, s én
még csak néhány lépést tettem a szalonokban Guermantes nagyhercegnével,
amikor egy feltűnően csinos, alacsony hölgy megállította: „Nagyon szeretném
felkeresni. D’Annunzio meglátta önt egy páholyból, és azt írta T***
hercegnének egy levélben, sosem látott még önhöz fogható szépséget. Az életét
is odaadná, ha tíz percig beszélhetne önnel. Mindenesetre, ha nem is fogadhatja,
vagy nem akarja, a levél a birtokomban van. Jó lenne, ha adna egy időpontot,
amikor találkozhatnánk. Vannak bizonyos bizalmas dolgok is, amikről itt nem
beszélhetek. Látom, nem ismer meg – folytatta hozzám fordulva –, a pármai
hercegnőnél mutattak be minket egymásnak (akinél életemben nem jártam). Az
orosz cár azt szeretné, hogy az ön édesapját küldjék Szentpétervárra. Ha el tudna
jönni hozzám kedden, amikor Iszvolszkij[494] is ott lesz éppen, ő beszélhetne
magával a dologról. Ajándékot tartogatok önnek, drágám – fűzte tovább a szót,
most ismét a nagyhercegnének szánva –, amit nem adnék senki másnak, csak
önnek. Ibsen három darabjának kézirata az, amit öreg betegápolójával küldetett
el. Egyet megtartok, a másik kettőt odaadom önnek.” Guermantes nagyherceg
nem volt elbűvölve az efféle felajánlásoktól. Mivel nem volt bizonyos benne, él-
e, hal-e Ibsen vagy D’Annunzio,[495] már látta, amint írók és színpadi szerzők
vizitelnek a feleségénél, és beleveszik a műveikbe. A társasági emberek szívesen
képzelik a könyveket egyik oldalon nyitott hasábnak, amibe a szerző igyekszik
„beterelgetni” mindazokat, akikkel csak összeakad. Ez pedig nyilvánvalóan
tisztességtelen, s az ilyen ember nem is ér sokat. „Futólag” ugyan nem lenne
érdektelen találkozni velük, hiszen hála nekik, egy-egy könyvet vagy cikket
olvasva „beleláthatunk a kártyákba”, „leránthatjuk a maszkot”. Mindennek
ellenére legokosabb, ha megmaradunk a halott szerzőknél. Guermantes úr
csupán a Le Gaulois nekrológíróját tartotta „tökéletes úriembernek”. Ő legalább
megelégedett annyival, hogy Guermantes urat említse elsőként a „nevezetesen”
felsorolt személyek között azokon a temetéseken, ahol a nagyherceg is
feliratkozott. Amikor pedig ez utóbbi jobban szerette volna, ha a neve nem
említődik, feliratkozás helyett részvétnyilvánító levelet küldött az elhunyt
családjának, melyben mélységes szomorúságáról biztosította őket. Ha azután ez
a család betétette az újságba, hogy: „A levelek közül említsük meg a Guermantes
nagyhercegtől érkezettet stb.”, az már nem a hírszerkesztő hibája volt, hanem az
elhunyt fiáé, fivéréé vagy édesapjáé, akit a nagyherceg törtetőnek titulált, s
eltökélte, hogy a továbbiakban nem tartja velük a kapcsolatot (amit ő – nem
lévén tisztában a szólások jelentésével – úgy fogalmazott meg, hogy „tengelyt
akasztottak”). Bárhogyan volt is, Ibsen és D’Annunzio nevére és élő vagy holt
voltuk bizonytalanságának gondolatára a nagyherceg, aki még nem volt elég
messzire tőlünk ahhoz, hogy ne hallotta volna Timoléon d’Amoncourt-né
kedveskedéseit, összevonta szemöldökét. Timoléon d’Amoncourt-né elbűvölő
nő volt, szelleme – akárcsak szépsége – oly elragadó, hogy az egyik is elég lett
volna ahhoz, hogy tetszést arasson. Mivel azonban más környezetben született,
mint ahol most élt, s kezdetben nem is vágyott többre, mint egy irodalmi
szalonra, felváltva lett benső barátja – sosem barátnője, lévén igen tiszta
erkölcsű – minden nagy írónak, aki neki ajándékozta összes kéziratát és
könyveket írt neki, s amikor Timoléon d’Amoncourt-né a véletlen folytán
bekerült a Saint-Germain negyedbéli társaságba, ezek az irodalmi kiváltságok jó
szolgálatot tettek neki. Mostani helyzetében már nem kellett egyéb kegyet
osztania, mint azt, hogy megjelenik valahol. Mivel azonban korábban
hozzászokott az ügyeskedéshez, a fortélyokhoz, szívességekhez, most is
megmaradt mellettük, noha már nem szorult rájuk. Mindig volt a tarsolyában
egy felfedendő államtitok, egy bemutatandó potentát, egy odaajándékozandó
pompás akvarell. E felesleges csábításokban persze volt némi álság, ám élete épp
ezektől lett sziporkázóan bonyodalmas komédiává, s az is tagadhatatlan, hogy
prefektusokat és tábornokokat neveztetett ki.
Amint Guermantes nagyhercegné mellettem sétált, tekintetének azúr hullámai
céltalanul csapongtak előtte, hogy így térhessen ki az olyan emberek elől,
akikkel nem kíván szóba elegyedni, s akiknek fenyegető zátonyát olykor már
messziről megsejtette. A vendégek kettős sorfala között haladtunk el, akik,
tudván, hogy személyesen sosem ismerhetik meg „Oriane”-t, legalább közelről
meg akarták mutatni a feleségüknek, mint valami látványosságot: „Ursule, jöjjön
gyorsan, gyorsan, nézze Guermantes nagyhercegnét, aki azzal a fiatalemberrel
társalog.” S érezhetően nem sok hiányzott hozzá, hogy mindjárt székre álljanak,
mint a július tizennegyedikei parádén vagy a Nagydíjért folyó versenyen, hogy
jobban lássanak. Nem mintha Guermantes nagyhercegné szalonja
arisztokratikusabb lett volna, mint a kuzinjáé. Az előbbihez olyanok is jártak,
akiket az utóbbi sosem hívott volna meg, főként a férje miatt. A hercegné sosem
fogadta volna Alphonse de Rotschild feleségét, aki La Trémoïlle
nagyhercegnének és Sagan hercegnének ugyanolyan bizalmas barátnője volt,
mint maga Oriane, s ezért gyakori vendég lett nála is. Hasonlóképpen állt a
dolog Hirsch báróval,[496] akit a walesi herceg Oriane-hoz elvitt, de a
hercegnéhez, akinek nem tetszett volna, már nem, valamint néhány bonapartista,
sőt köztársasági kiválósággal is, aki a nagyhercegné érdeklődését felkeltette, de
akit a herceg, a meggyőződéses királypárti nem lett volna hajlandó fogadni. Nála
az antiszemitizmus is elvi kérdés volt, s ezért nem hajlott meg semmiféle
előkelőség előtt, bármilyen elismert volt az illető, s ha Swannt, akinek időtlen
idők óta barátja volt, fogadta is, bár egyben ő volt az egyetlen Guermantes, aki
Swann-nak szólította, nem pedig Charles-nak, csak azért tette, mert tudott arról,
hogy Swann nagyanyja, ez a protestáns asszony, aki zsidóhoz ment feleségül,
Berri nagyherceg szeretője volt, így a herceg időről időre megkísérelt hitelt adni
a legendának, mely szerint Swann apja a nagyherceg törvénytelen fia lett volna.
E szerint az egyébként hamis feltevés szerint Swann, egy katolikus apa fia, apai
ágon egy Bourbon és egy katolikus asszony unokája, ízig-vérig keresztény volt.
„Hogyan, ön nem ismeri ezeket a csodálatos szépségeket?” – mondta a
nagyhercegné a palotáról szólva, ahol jártunk. De miután dicshimnuszt zengett
kuzinja „kastélyáról”, sietett hozzátenni, hogy ő ezerszer jobban szereti a maga
„szerény kis odúját”. „Ez itt csodálatos, ha látogatóba jövünk. De belehalnék, ha
az éjszakát is ezekben a szobákban kellene töltenem, amelyek oly sok történelmi
esemény tanúi voltak. Olyan érzésem lenne, mintha zárás után bennmaradtam,
ottfelejtődtem volna a blois-i, a fontainebleau-i kastélyban vagy akár a Louvre-
ban, s egyéb orvosságom sem lenne a szomorúság ellen, mint hogy azt
mondogassam magamnak: hajdan épp ebben a szobában gyilkolták meg
Monaldeschit[497]. Ez pedig nem elegendő nyugtatónak. Na lám, itt van Saint-
Euverte-né. Az imént nála vacsoráztunk. Mivel holnap adja szokott évenkénti,
nagy nem is tudom micsodáját, azt gondoltam, hogy talán már alszik. De
egyetlen ünnepséget sem hagyhat ki. Ha ezt vidéken rendezték volna, inkább
repülőszőnyegre kapaszkodik, mint hogy ne jöjjön el.”
Valójában Saint-Euverte márkiné nem is azért a gyönyörűségért volt jelen,
hogy el ne mulasszon egy mások adta estélyt, inkább azért, hogy a sajátja sikerét
biztosítsa, összetoborozza az utolsó híveket, s egyfajta „in extremis”
seregszemlét tartson csapatai felett, amelyeknek másnap az ő garden partyján
kell teljes fényükben parádézniuk. Hiszen jó néhány éve már a Saint-Euverte-
fogadások vendégei egészen mások voltak, mint a korábbiak. A Guermantes-
körök hírneves hölgyei – akik akkoriban csak nagy ritkán jelentek meg, s a ház
asszonya elhalmozta őket túláradó kedveskedéseivel – lassacskán magukkal
vonzották barátnőiket. Ugyanakkor, párhuzamos, ám ellenkező irányú munkával,
Saint-Euverte-né évről évre csökkentette az elegáns körökben ismeretlen
vendégek számát. Előbb ettől vált meg, majd amattól. Átmeneti ideig működött
még a „turnusrendszer” intézménye, mely a legnagyobb csendben lebonyolított
estélyeivel lehetőséget adott a kiközösítetteknek, hogy maguk között
elszórakozzanak, s egyben felmentést is adott az alól, hogy az előkelőségekkel
együtt kelljen meghívni őket. Ugyan mire panaszkodhattak volna? Talán nem
kapták meg (panem et circenses)[498] a maguk aprósüteményét és szép zenei
programját? Így azután, egyfajta szimmetriát alkotva a két száműzött
nagyhercegnővel, akik hajdan, a Saint-Euverte-szalon indulásakor úgy hordozták
annak imbolygó magaslatait, mint két kariatida, az utóbbi időben már csak két
kirívó figura vegyült a társaság krémje közé: az idősebb Cambremer márkiné és
egy építész szép hangú felesége, akit gyakorta voltak kénytelenek felkérni egy
kis éneklésre. De ők ketten immár egyetlen ismerősre sem leltek Saint-Euverte-
nénál, siratták elvesztett társnőiket, érezték, hogy zavarnak, s olyan halálos
dermedtség telepedett rájuk, mint két idejekorán útra nem kelt fecskemadárra. A
következő évben már nem is hívták őket; bár de Franquetot grófné megpróbált
egyszer közbenjárni unokatestvére érdekében, aki olyan nagyon szerette a zenét.
Mivel azonban nem tudott egyértelműbb választ kicsikarni, mint e szavakat:
„Hiszen egy kis zenehallgatásra bárki betérhet, ha kedve tartja, nincs abban
semmi rossz!”, Cambremer márkiné ezt a meghívást nem találta elég
meggyőzőnek, és távol tartotta magát.
Ismerve az átváltozást, melyben Saint-Euverte-né szívós munkája a leprások
szalonját az előkelő dámákévá varázsolta (s ez a szalon mostani formájában a
divatosság felsőfokának tűnt), talán meglepő, hogy az a személyiség, aki másnap
a szezon legragyogóbb ünnepségét készül adni, arra szoruljon, hogy az előestjén
még egy utolsó, megfellebbezhetetlen felhívást intézzen seregeihez. No de a
Saint-Euverte-szalon csak azok szemében látszott kiválónak, akiknek a társasági
élet csupán abból állt, hogy a Le Gaulois vagy a Le Figaro báli vagy
matinébeszámolóit olvasták, de sosem jutottak el egyre sem. Az efféle társasági
embereknek, akik a társaságot csupán az újságból ismerik, az angol, az osztrák,
stb. nagykövetné, d’Uzès és de La Trémoïlle nagyhercegné stb., stb. felsorolása
már elegendő ahhoz, hogy a Saint-Euverte-szalont az egyik legelsőnek képzeljék
Párizsban, noha az utolsók közé tartozott. Nem mintha a beszámolók hazudtak
volna. Az említett személyek többsége kétségkívül megjelent. Csakhogy egytől
egyig könyörgések, udvariaskodások, szívességek sorának hatására jöttek el,
azzal az érzéssel, hogy jelenlétük végtelen megtiszteltetés Saint-Euverte-né
számára. Az ilyen, inkább messzire elkerült, mint keresett szalonok, ahová
mondhatni „szolgálatban” megy valaki, csakis a „Társasági rovat” olvasónőiben
keltenek illúziókat. Ők átsiklanak egy olyan estélyen, pedig az valóban előkelő,
ahol a ház asszonya, aki minden nagyhercegnőt felvonultathatna, hiszen azok
égnek a vágytól, hogy a „kiválasztottak” között lehessenek, csak kettőt-hármat
kéret, s nem téteti be vendégei nevét az újságba. Ezért hát ezek az asszonyok,
akik nem ismerik vagy lenézik a hatalmat, amelyre a reklám napjainkban szert
tett, előkelőnek számíthatnak a spanyol királynő szemében, a nagyközönség
azonban nem is hallott róluk, mivel az előbbi pontosan tudja, az utóbbi nem is
sejti, kik ők.
Saint-Euverte márkiné nem tartozott ezen igazán előkelő hölgyek közé, s
szorgos méhecskeként eljött, hogy másnapra begyűjtögessen mindenkit, akit
csak meghívott. Charlus urat nem hívta, ő mindig is megtagadta, hogy elmenjen
hozzá. Mivel azonban a báró oly sok emberrel volt haragban, Saint-Euverte-né
Charlus úr rossz természetének számlájára írhatta a dolgot.
Igaz, ha csak Oriane-t találta volna itt, Saint-Euverte márkinénak nem is
kellett volna fáradnia, hiszen őt már szóban meghívta, s beleegyező választ is
kapott, azzal a csalókán elbűvölő jóságossággal, melynek gyakorlásában az
akadémikusok jeleskednek, akiktől a jelölt ellágyultan távozik, immár nem is
kételkedvén abban, hogy számíthat a szavazatukra. De nemcsak ő volt itt. Eljön-
e vajon d’Agrigente herceg? No és de Durfortné? Ezért hát Saint-Euverte-né,
hogy résen legyen, célszerűbbnek vélte, ha házhoz jön; egyeseknek hízelgett,
másoknak parancsolt, és sejtelmes szavakkal mindannyiuknak hihetetlen,
megismételhetetlen mulatságokról beszélt, mindenkinek megígérte, hogy nála ott
találhatja azt, akivel találkozni vágyott, vagy azt, akivel találkoznia kell. S ez a
tisztség, amely – mint az ókor bizonyos magisztrátusi hivatalai – évente egyetlen
alkalommal szállt reá: azé a személyiségé, aki másnap a szezon
legfigyelemreméltóbb garden partyját adja, némi átmeneti tekintélyt kölcsönzött
neki. Vendéglistái már elkészültek, be is teltek, s ezért, miközben lassú léptekkel
bejárta a hercegné termeit, hogy minden fülbe elhinthesse: „Ugye nem
feledkezik meg rólam holnap”, abban a tünékeny dicsőségben lehetett része,
hogy sosem hervadó mosollyal elfordíthatta tekintetét, ha egy kerülendő
csúnyaságra vagy egy dzsentrire akadt, aki valami kollégiumi pajtásság révén
juthatott be „Gilbert”-hez, s akinek megjelenése csöppet sem emelné a garden
party fényét. Inkább nem is szólt hozzá, hogy később majd azt mondhassa:
„Szóban adtam át a meghívásokat, önnel pedig, sajnos, nem találkoztam.” Így
azután ő, a jelentéktelen Saint-Euverte-né, fürkésző tekintetével „szemezgetett”
a hercegnő estélyének vendégei közül. S miközben így tett, valóságos
Guermantes nagyhercegnének képzelte magát.
Meg kell mondanom azonban, hogy az igazi nagyhercegné sem bánhatott
olyan szabadon a köszönésekkel és mosolyaival, mint hinnénk. Ha megtagadta
őket, részben kétségkívül saját akaratából tette: „Az idegeimre megy ez a nő –
mondta –, csak nem leszek kénytelen egy órát fecsegni vele az estélyéről?”
Ebben a percben egy koromfekete nagyhercegnő vonult át a színen, akit
rútsága és ostobasága, valamint bizonyos félrelépései száműztek, ha nem is a
társaságból, de bizonyos előkelő körökből. „Ó!” – suttogta Guermantes
nagyhercegné az értő átható és csalhatatlan tekintetével, akinek hamis ékszert
mutatnak, „ezt itt fogadják!” A félig-meddig megbélyegzett hölgy láttán, akinek
arca ráadásul telis-tele volt fekete szőrtüszőkkel, Guermantes nagyhercegné már
fel is mérte, milyen középszerű ez az estély. Hajdan együtt nevelkedett ezzel a
hölggyel, de már régóta megszakított vele minden kapcsolatot; most is csak a
lehető legszárazabb biccentéssel válaszolt az üdvözlésére. „Nem fér a fejembe –
mondta mintegy mentegetőzésképpen –, hogy Marie-Gilbert ezzel a söpredékkel
együtt hív meg minket. Mondhatom, meglehetősen szedett-vedett népség jött itt
össze. Mélanie Pourtalès sokkal ügyesebben rendezte el a dolgot. Ha kedve
tartotta, odacsődíthette akár a teljes Szent Szinódust[499] és az
Oratoriánusokat[500] is mind egy szálig, de az ilyen napokon legalább minket
nem hívott meg.” Nagyrészt azonban bátortalanságból, félelmében viselkedett
így, nehogy a férje, aki nem akarta, hogy művészeket és más efféléket fogadjon,
jelenetet rendezzen miattuk (Marie-Gilbert-nek számos ilyen védence volt, s
mindig résen kellett lenni, hogy valamelyik híres német énekesnő meg ne
szólítson), s némiképpen a nacionalizmustól való félelmében is, amelyet a
Guermantes-ok szellemében, akárcsak Charlus úr, társasági szempontból lenézett
(mostanában, hogy a vezérkart dicsőítsék, egy-egy plebejus tábornokot bizonyos
nagyhercegek elé helyeztek), de amelynek mégis nagy engedményeket tett,
mivel tudta, hogy helytelenül gondolkodónak tartják; olyannyira, hogy már attól
is tartott, hogy kezet nyújtson Swann-nak ebben az antiszemita társaságban. E
tekintetben hamarosan megnyugodhatott, amikor megtudta, hogy a herceg
belépni sem engedte Swannt, s valami „szóváltásféle” volt köztük. Így hát nem
fenyegette az a veszély, hogy mindenki szeme láttára beszélgetésbe kelljen
elegyednie „szegény Charles-lal”, akit szívesebben dédelgetett családi körben.
„Hát ez a nő meg kicsoda?” – kiáltott fel Guermantes nagyhercegné, látva,
hogy egy kissé különös külsejű, alacsony hölgy, aki olyan dísztelen fekete ruhát
viselt, hogy valami szegény szerencsétlennek vélhették volna, nagyot köszön
neki, csakúgy mint a férje. A nagyhercegné nem ismerte fel, sértetten hőkölt
hátra erre az arcátlanságra, és csak nézett, nem válaszolt: „Ki ez a perszóna,
Basin?” – kérdezte döbbenten, miközben Guermantes úr, Oriane
udvariatlanságát helyrehozandó, üdvözölte a hölgyet, a férjnek pedig kezet adott.
„Ugyan, hiszen ez de Chaussepierre-né, nagyon udvariatlanul viselkedett vele.”
„Nem tudom, ki az a Chaussepierre.” „Az öreg Chanlivault-né unokaöccse.”
„Fogalmam sincs, kik ezek. Kicsoda ez a nő, és miért köszön nekem?” „Már
hogyne ismerné, ő de Charlevalné lánya, Henriette Montmorency.” „Ó, hiszen
akkor jól ismertem az édesanyját, nagyon szellemes, elbűvölő teremtés volt.
Miért házasodott be ebbe a családba, ahol senkit sem ismerek? Azt mondja, az
asszonyneve Chaussepierre?” – mondta, kérdő hangsúllyal tagolva az utolsó
szót, mint aki attól tart, hogy téved. A nagyherceg zord pillantást vetett rá. „Ez a
Chaussepierre név nem is olyan nevetséges, mint hiszi! Az idősebb
Chaussepierre a már említett de Chanlivault-né, de Sennecour asszony és du
Merlerault őrgrófné testvére. Mind kiváló emberek.” „Ó, elég – kiáltott fel a
nagyhercegné, aki, akárcsak az idomárok, a világért sem akarta, hogy azt
higgyék róla, megfélemlítette a fenevad mohó tekintete – Basin, maga nagy
gyönyörűséget szerez nekem. Nem tudom, honnan szedte ezeket a neveket, de
minden elismerésem a magáé. Ha a Chaussepierre-t nem ismertem is, Balzacot
én is olvastam, nemcsak maga, sőt én még Labiche-t is olvastam. Nagyra
értékelem a Chanlivault-t, a Charlevalt sem vetem meg, de a du Merlerault,
bevallom, valóságos remekmű. Amúgy, valljuk be, a Chaussepierre sem rossz.
Ezt úgy gyűjtögette össze, ilyen nincs. Ön, aki könyvet készül írni – fordult
hozzám –, jó lenne, ha észben tartaná ezt a Charlevalt és du Merlerault-t. Ennél
jobbat keresve sem találhat.” „Egyszerűen csak perbe keveredik majd, és
börtönbe kerül. Maga nagyon rossz tanácsokat ad neki, Oriane.” „Az ő
érdekében remélem, hogy talál nálam fiatalabbakat is, ha arra szottyan kedve,
hogy rossz tanácsokat kérjen, főként ha meg is akarja fogadni őket. De ha
egyszer semmi helytelenebbet nem akar, mint könyvet írni!” Meglehetősen
messze tőlünk egy bámulatos és büszke fiatal nő vált ki a többiek közül, csupa
gyémánt és tüll fehér ruhában. Guermantes nagyhercegné elnézte, amint egy
egész kis csoporthoz beszél, melyet lenyűgözött kecsességével.
„A húga mindenütt a legszebb; ma este is elbűvölő” – szólt a nagyhercegné,
miközben helyet foglalt, Chimay herceghez,[501] aki éppen arra jött. Froberville
ezredes (a hasonnevű tábornok unokaöccse) telepedett le mellénk, majd Bréauté
úr is, Vaugoubert úr viszont (azzal az eltúlzott udvariassággal, amelyet még
teniszezés közben is megőrzött, és mivel engedélyt kért a játékban részt vevő
jeles személyiségektől, mielőtt visszaütötte a labdát, ezzel menthetetlenül
vesztésre ítélte a maga oldalát a partiban) visszatért Charlus úrhoz (akit mind ez
idáig szinte elborított hatalmas szoknyájával az a Molé grófnő, akit a báró
elkötelezetten, mindenek felett csodált), s a véletlen folytán épp abban a
pillanatban, amikor egy új párizsi diplomáciai testület számos tagja üdvözölte a
bárót. Egy feltűnően értelmes arcú ifjú titkár láttán Vaugoubert úr olyan
mosollyal csüggött Charlus úron, amiből félreérthetetlenül egyetlen kérdés
sugárzott. Charlus úr talán szívesen kompromittált volna valakit, ám az az érzés,
hogy ezzel a neki szóló és egyértelmű mosollyal őt kompromittálják,
elkeserítette. „Halvány fogalmam sincs, nagyon kérem, tartsa meg magának a
kíváncsiskodást. Engem ez enyhén szólva hidegen hagy. Ami azt illeti, ebben az
esetben páratlan bakot lőtt. Azt hiszem, ez a fiatalember épp az ellenkezője.” De
ebben Charlus úr, akit bosszantott, hogy egy ilyen ostoba alak leleplezte, nem
mondott igazat. Ha igazat mondott volna, a titkár kivétel lett volna azon a
követségen. Az ugyanis valóban igen különböző, s nemegyszer rendkívül silány
emberekből állt, olyannyira, hogy ha valaki utánagondolt, mi okból eshetett
rájuk a választás, nem fedezhetett fel egyebet, mint a hajlamaikat. Amikor pedig
ennek a kis diplomáciai Szodomának az élére valakik olyan nagykövetet
neveztek ki, aki egy revüfigura komikus túlzásával hajkurászta a nőket, s
katonás rendben igazgatta travesztita-hadosztályát, mintha az ellentétek
törvényének engedelmeskedtek volna. A nagykövet, bár saját szemével látta,
nem hitt a ferdehajlamúságban. S ennek azonnali bizonyságát is adta, amikor a
húgát egy olyan attaséhoz adta, akit, jócskán félreismerve, nagy
szoknyavadásznak hitt. Ettől kezdve kissé zavaróvá vált, s hamarosan új
excellenciás úrral váltották fel, akivel a társaság immár egységes lett. Más
követségek is megpróbáltak versenyre kelni ezzel, de nem tudták elvinni előle a
pálmát (mint az országos versenyeken, ahol az mindig ugyanazé a gimnáziumé
lesz), s több mint tíz évnek kellett eltelnie, miközben oda nem illő attasék
férkőztek be ebbe az oly tökéletes egészbe, míg végre egy másik követség
elhódíthatta a gyászos pálmaágat, s az élre törhetett.
Guermantes nagyhercegné, aki már magához tért félelméből, hogy Swann-nal
kelljen társalognia, most már csak kíváncsiságot érzett, miről beszélhetett vajon
barátjuk a ház urával. „Ön tudja, miről volt szó? – kérdezte a nagyherceg de
Bréauté úrtól.” „Úgy hallottam – mondta erre a kérdezett –, hogy egy kis
jelenetről, amit Bergotte, az író Swannéknál mutattatott be. Remek volt
egyébként. De úgy hírlik, hogy a színész Gilbert-nek maszkírozta magát, s
különben, állítólag maga Bergotte úr is őt akarta volna lefesteni.” „Nocsak,
mulatságos lett volna látni, hogyan utánozzák Gilbert-t” – mondta a
nagyhercegné ábrándos mosollyal. „Ezzel a kis előadással kapcsolatban kért
magyarázatot Gilbert – vette vissza a szót, rágcsálóállkapcsát előretolva de
Bréauté úr –, mire Swann csak annyit válaszolt, s ezt mindenki igen
szellemesnek találta: »Ó, szó sincs róla, csöppet sem hasonlít magára, maga
sokkal, de sokkal nevetségesebb!« Amúgy azt mondják – folytatta de Bréauté úr
–, nagyszerű az a kis darab. Molé grófné ott volt, és pompásan szórakozott.”
„Hogyan? Molé grófné eljár oda? – szólt a nagyhercegné meghökkenten. –
Ebben biztosan Mémé keze van. A végén mindig ez történik az ilyen helyekkel.
Egy szép napon mindenki elkezd odajárogatni, én pedig, aki önként zártam ki
magam, az elveim miatt, egyszer csak magamra maradok, és unatkozhatom a kis
zugomban.” Mióta Bréauté úr történetét hallotta, Guermantes nagyhercegné,
mint láthatjuk, már meg is változtatta álláspontját (ha nem is a Swann-szalont, de
legalábbis a Swann-nal hamarosan való találkozást illetően). „Az ön
magyarázata – fordult Froberville ezredes Bréauté úrhoz – minden szempontból
légből kapott. Jó okom van rá, hogy tudjam. A herceg egyszerűen csak kifakadt,
és mint apáink mondták, Swann tudtára adta, hogy azokkal a nézetekkel,
amelyeket fennen hangoztat, semmi keresnivalója a házában. Véleményem
szerint pedig Gilbert bácsikámnak nemcsak ezerszeresen igaza van, amiért így
kifakadt, de legalább fél évvel ezelőtt le kellett volna számolnia egy ilyen
hírhedt Dreyfus-pártolóval.”
Szegény Vaugoubert úr, aki ezúttal teszetosza teniszezőből tehetetlen
teniszlabdává lett, amit kíméletlenül ütnek ide-oda, most Guermantes
nagyhercegné mellé vetődött, s nagy tisztelettel üdvözölte. Meglehetősen
kelletlen fogadtatásra talált, mivel Oriane szentül meg volt győződve róla, hogy
az ő köreikben minden diplomata – vagy politikus – fajankó.
Froberville úr persze élt annak a kivételes helyzetnek az előnyeivel, amelyet
egy ideje a katonák élveztek a társadalomban. Sajnálatos módon, bármennyire
vérbeli rokona volt is a Guermantes-oknak az az asszony, akit feleségül vett,
rendkívül szegény rokonuk volt, s mivel a férfi szintén elveszítette a vagyonát,
nemigen voltak kapcsolataik, s azok közé tartoztak, akiket csak olyan nagy
alkalmakkor nem mellőznek, amikor van szerencséjük elveszíteni vagy
esküvőjén köszönteni egy-egy rokont. Olyankor valóban a nagyvilági körök
közösségébe kerültek, mint a névleg hívő katolikusok, akik csupán évente
egyszer járulnak az Úr asztalához. Anyagi helyzetük egyenesen nyomorúságos
lett volna, ha Sainte-Euverte márkiné, aki hű maradt a boldogult Froberville
tábornok iránt táplált vonzalmához, nem segítette volna minden módon a
házaspárt, ruhákat és mulatságokat szerezve két kisleányuknak. De az ezredes,
akit jó fiúnak tartottak, nem volt hálás lélek. Irigyelte a ragyogást jótevőjétől, aki
pedig szüntelenül és gátlástalanul dicsekedett vele. Az éves garden party olyan
csodálatos gyönyörűség volt Froberville-nek, a feleségének és a gyerekeknek,
amit a világ minden kincséért el nem mulasztottak volna, de a gyönyörűséget
méreggel járta át az a gondolat, hogy micsoda gőgös örömöt jelent majd az
ünnep Sainte-Euverte-nének. A garden partyról hírt adó újságcikkek, melyek a
részletes leírás után álnokul hozzátették: „Erre a szép ünnepségre még
visszatérünk”, a toalettek részletezése, mely több folytatásban jelent meg,
mindez annyira fájt Froberville-éknek, hogy ők, akiknek oly kevés jutott a
gyönyörűségekből, erre a délelőttre pedig bizton számíthattak, végül minden
évben azt kívánták, bárcsak a rossz idő meggátolná a sikert, a barométert lesték,
és kéjjel képzelegtek egy közeledő viharról, ami tönkreteheti az ünnepi
délelőttöt.
„Nem bocsátkozom politikai vitába magával, Froberville – mondta a
nagyherceg –, de őszintén szólva, Swann minősíthetetlenül viselkedett velünk.
Ő, aki hajdan a mi védencünk volt a társaságban, a miénk és Chartres
nagyhercegé, mint hallom, nyíltan Dreyfus-párti lett. Ezt sosem hittem volna
róla, róla, a kényes ínyencről, az objektív elméről, a műgyűjtőről, a régi könyvek
barátjáról, a Jockey Klub tagjáról, a köztiszteletben álló férfiúról, a legjobb
helyek ismerőjéről, aki a legremekebb portóit küldte nekünk, amit valaha ittunk,
a művészetpártolóról, a családapáról. Ó, mekkorát csalódtam! No de nem is
magamról beszélek, én vén szamár vagyok, rendben, akinek a véleménye mit
sem számít: amolyan földhözragadt; de ha másért nem, hát Oriane miatt nem lett
volna szabad ezt tennie; nyíltan meg kellett volna tagadnia a zsidókat és az elítélt
pártos híveit.”
„Bizony, azok után, hogy milyen barátsággal viseltetett iránta mindig a
feleségem” – folytatta a nagyherceg, aki természetesnek vélte, hogy azzal, hogy
valaki főbenjáró árulásért elítéli Dreyfust, gondoljon magában bármit is a
bűnösségéről, valamiképpen köszönetét fejezi ki azért, ahogyan a Saint-Germain
negyedben fogadták. – „El kellett volna határolódnia. Mert kérdezzék csak meg
Oriane-t, ő igazán barátjaként szerette.” A nagyhercegné, aki úgy vélte, hogy
hangjának ártatlan és nyugodt lejtésével drámaibbá és őszintébbé teheti szavait,
kisiskolásan helyeselt, mintha maga az igazság szólna a szájából, s csupán a
tekintetét árnyalta egy cseppet mélabúsabbra: „Bizony, így igaz, semmi okom
nincs, hogy titkoljam, őszintén rokonszenveztem Charles-lal!” „No tessék,
láthatják, nem én mondattam vele. S mindezek után ez az ember odáig megy a
hálátlanságban, hogy Dreyfus-párti lesz!”
„Ha már a Dreyfus-pártiakról beszélünk – mondtam –, úgy hírlik, Von herceg
is az.” „Á, jó, hogy szóba hozza, kis híján megfeledkeztem róla, hogy vacsorázni
hívott hétfőre. No de, hogy ő Dreyfus-párti vagy sem, nekem édesmindegy,
hiszen külföldi. Fütyülök rá. De ha egy franciáról van szó, az más. Igaz, hogy
Swann zsidó. De egész mostanáig, már megbocsásson, Froberville, abba a
hibába estem, hogy azt hittem, zsidó is lehet francia, már úgy értem, egy
tiszteletreméltó zsidó, társasági ember. Márpedig Swann ilyen volt, a szó
legteljesebb értelmében. Nos hát, most arra kényszerít, hogy beismerjem,
tévedtem, hiszen e mellé a Dreyfus mellé áll (aki, akár bűnös, akár sem,
semmiképpen nem tartozik az ő köreihez; akivel soha nem is találkozott volna)
egy olyan társasággal szemben, amely befogadta, amely úgy bánt vele, mint
közülük valóval. Szó se róla, egytől egyig tűzbe tettük volna a kezünket
Swannért, s én éppúgy kezeskedtem volna az ő hazafiságáért, mint a magaméért.
Ó, szép kis viszonzásban van részünk! Bevallom, tőle sosem számítottam volna
ilyesmire. Különbnek gondoltam. Hiszen szellemes volt (már a maga módján
persze). Jól tudom, hogy már azzal a szégyenletes házassággal is őrültséget
csinált. No és tudják, ki az, akinek Swann házassága nagy szomorúságot
okozott? Hát a feleségemnek. Oriane, ahogy mondani szoktam, gyakran tesz
úgy, mintha érzéketlen lenne. Lelke mélyén azonban rendkívül érzékeny.”
Guermantes nagyhercegné, akit boldoggá tett ez a jellemelemzés, szerény arccal
hallgatta, s egy szót sem szólt, nehogy ő maga toldja meg ezt a dicshimnuszt, s
főként attól való félelmében, nehogy félbeszakítsa. Guermantes úr akár egy órát
is beszélhetett volna erről a témáról, s a nagyhercegné annyit sem moccant
volna, mint egy koncerten. „Nos! Emlékszem, hogy amikor a feleségem Swann
házasságáról értesült, úgy érezte, megsértették; úgy találta, csúnya dolog ez
olyasvalakitől, akit annyi baráti szeretettel vettünk körül. Nagyon szerette
Swannt; nagyon szomorkodott hát miatta. Nem így van, Oriane?” Guermantes
nagyhercegné úgy vélte, ilyen nyílt megszólításra már felelnie kell, főként azért,
mert a kérdés olyasmire vonatkozik, ami lehetővé tenné számára, hogy –
látszólag akaratlanul – megerősítse a dicséreteket, melyek érzése szerint immár
véget értek. Így hát, tartózkodó kedvességgel, egyszerű és félénk hangon, s
olyan arckifejezéssel, mely éppannyira volt betanult, mint amennyire
ösztönösnek akart látszani, így szólt: „Bizony, Basinnek igaza van.” „De azért
még az is más volt. Hiszen tudják: a szerelem az szerelem, bár véleményem
szerint jobb, ha megmarad bizonyos határok között. Egy fiatalembernek, egy kis
taknyosnak még megbocsátanám, hogy légvárakat épít. No de Swann-nak, egy
intelligens, közismerten kényes ízlésű férfinak, a festészet kiváló ismerőjének,
Chartres nagyherceg, sőt Gilbert barátjának!” S Guermantes úr mindezt
tökéletesen megnyerő hangon mondta, melyben árnyéka sem volt annak a
közönségességnek, amelyre nagyon is gyakran hajlott. Árnyalatnyit megbántott
szomorúsággal beszélt, de egész lényéből az a szelíd komolyság áradt, amely
Rembrandt egyes alakjait, például Six polgármestert oly elragadóan kenetteljessé
és dússá teszi. Érezhető volt, hogy a nagyherceg számára nem is volt kérdéses,
hogy Swann erkölcstelenül viselkedett-e az Üggyel kapcsolatban, annyira
bizonyos volt benne: s most annak az apának a bánata járta át, aki azt látja, hogy
egyik gyermeke, éppen az, akinek neveltetéséért a legtöbb áldozatot hozta,
szántszándékkal dönti romba a fényes helyzetet, amely része lett, s a család elvei
vagy előítéletei szerint elfogadhatatlan kicsapongásokkal szennyez be egy
tiszteletre méltó nevet. Igaz ugyan, hogy Guermantes úr akkor nem mutatott
ilyen mélységes és fájdalmas megdöbbenést, amikor az jutott tudomására, hogy
Saint-Loup Dreyfus pártját fogja. Unokaöccsét azonban először is rossz útra tért
fiatalembernek tartotta, akinél semmin sem szabad csodálkozni, amíg meg nem
javul; Swann viszont, Guermantes úr szavával élve, „megfontolt férfi volt, olyan
ember, akinek elsőrendű pozíciója van”. Ezenkívül és főként, azóta
meglehetősen hosszú idő telt el, melynek során a történelmi események részben
mintha igazolták volna ugyan a Dreyfus-pártiak állítását, a Dreyfusszal szemben
állók ellenzéke viszont kétszer olyan könyörtelen lett, s tisztán politikaiból
immár társadalmivá vált. Mostanra már militarizmusról és hazafiasságról volt
szó, s a társadalomban felkorbácsolt harag hullámainak elég idejük volt, hogy
olyan erőre kapjanak, amilyen a vihar elején soha nincs bennük. „Tudják –
folytatta Guermantes úr –, még ha a drágalátos zsidóit nézzük is, mivelhogy
mindenáron őket akarja támogatni, Swann akkor is beláthatatlan
következményekkel járó baklövést követett el. Ő a bizonyság, hogy titokban
mind egy követ fújnak, s valami módon kénytelenek segédkezet nyújtani a
fajtájukbelinek, még akkor is, ha nem ismerik. Ez pedig közveszélyes. Mi persze
túlságosan előzékenyek voltunk, s Swann hibája annál is nagyobb feltűnést fog
kelteni, mivel őt mindenki tisztelte, sőt fogadta is, s többé-kevésbé ő az egyetlen
zsidó, akit ismerünk. Így mindenki azt gondolja majd: „Ab uno disce
omnes”[502] (S csak a kellő pillanatban emlékeiben lelt, ily alkalmas idézet
derítette fel gőgös mosollyal az elárult nagyúr mélabúját).
Nagy kedvem lett volna megtudni, mi is történt valójában a herceg és Swann
között, s megkeresni az utóbbit, ha ugyan el nem ment már az estélyről. „Meg
kell mondanom magának – felelte a nagyhercegné, akinek beszéltem e
kívánságomról –, én nem ragaszkodom túlzottan ehhez a találkozáshoz, mert az
imént Sainte-Euverte asszonynál hallottakból azt vettem ki, hogy Swann, mielőtt
meghal, szeretne még összeismertetni a feleségével és a lányával. Istenem,
végtelenül sajnálom, hogy beteg, de először is azt remélem, hogy a dolog nem
olyan súlyos. Azután meg, ez mégsem indok, hiszen így nagyon is könnyen
mennének a dolgok. Egy tehetségtelen írónak csak annyit kellene mondania:
»Szavazzon rám az Akadémián, mert a feleségem halálos beteg, és szeretném
még megszerezni neki ezt az utolsó örömet.« Mivé is lennének a szalonok, ha
minden haldoklóval meg kellene ismerkednünk? A kocsisom is kihasználhatná
az alkalmat: »A lányom nagyon rosszul van, kérem járja ki, hogy Párma
hercegnője[503] fogadjon.« Én imádom Charles-t, és nagy bánatot okozna, ha
vissza kellene utasítanom, ezért inkább nem adok módot rá, hogy a kérését
előadja. Teljes szívemből remélem, hogy nem halálos beteg, mint mondja, de ha
valóban így alakulna, nem ez lenne a megfelelő pillanat számomra, hogy
megismerjem azt a két perszónát, aki tizenöt éven át megfosztott legkellemesebb
barátomtól, s akit akkor hagyna egyszer s mindenkorra a nyakamon, amikor
annyi hasznom sem lenne belőlük, hogy legalább Charles-lal is találkozhatom,
hiszen ő már halott lesz!”
Bréauté úr azonban még mindig azon rágódott, milyen megszégyenítően
hazudtolta meg az imént Froberville ezredes. „Nem vonom kétségbe a története
pontosságát, kedves barátom – mondta –, de az enyém is jó forrásból származik.
De La Tour d’Auvergne herceg beszélte el nekem.” „Csodálkozom, hogy egy
olyan tudós ember, mint ön, még de La Tour d’Auvergne hercegnek mondja –
vágott közbe Guermantes nagyherceg –, hiszen tudja, hogy a legkevésbé sem az.
Ennek a családnak már csak egyetlen tagja él: mégpedig Oriane nagybátyja,
Bouillon nagyherceg.” „Villeparisis márkiné fivére?” – kérdeztem, mert eszembe
jutott, hogy a márkiné született Bouillon kisasszony. „Ahogy mondja. Oriane, de
Lambresac asszony köszön magának.”
S valóban, Lambresac nagyhercegnő arcán időről időre, mint valami
hullócsillag, bágyadt mosoly jelent meg – majd rögtön le is tűnt –, melyet egy-
egy ismerős vendégnek szánt. Csakhogy ez a mosoly ahelyett hogy tényleges
kifejezéssé, néma, de világos beszéddé formálódott volna, szinte azonnal
feloldódott valamiféle átszellemült rajongásban, melyből nem volt kiolvasható
semmi, a hercegnő feje pedig jámbor áldó gesztussal biccent előre, ahogyan egy
kissé agyalágyult főpap hajlik az áldozók felé. De Lambresac asszony persze
semmiképpen nem volt agyalágyult. De az avítt előkelőség e különleges fajtáját
már ismertem. Combray-ban és Párizsban nagyanyám minden barátnőjének
szokása volt, hogy egy-egy társasági összejövetelen úgy köszönjön, olyan
angyali arckifejezéssel, mintha a templomban, az Úrfelmutatás pillanatában vagy
egy temetésen pillantott volna meg valaki ismerőst, s bágyadtan odavetett jó
napotjuk vége már imába fúlt. Guermantes úr egy mondata pedig még tovább
vitte az általam vont párhuzamot. „De hiszen ön látta is Bouillon nagyherceget –
fordult hozzám Guermantes úr. – Épp akkor ment ki a könyvtárból, amikor ön
belépett: alacsony termetű, hófehér hajú úr.” Őt néztem akkor combray-i
kispolgárnak, s most, hogy utánagondoltam, fedeztem fel benne a Villeparisis
márkinéval való hasonlatosságot. A Lambresac nagyhercegnő és nagyanyám
barátnőinek arcán egyformán semmibe vesző üdvözlés kezdte felkelteni az
érdeklődésemet, hiszen azt mutatta meg, hogy a szűk és zárt körökben, legyenek
azok kispolgáriak vagy arisztokratikusak, továbbélnek a régi manírok, s mint egy
régésznek, tárják fel nekünk, milyen lehetett a neveltetés és a benne tükröződő
lelkület d’Arlincourt őrgróf és Loïsa Puget idejében. Mi több, az hogy Bouillon
nagyherceg látszatra ennyire hasonlít egy vele egykorú combray-i kispolgárra
(ami már akkor is annyira megkapott, amikor Saint-Loup anyai nagyapját, La
Rochefoucauld[504] nagyherceget láttam egy daguerrotípián, ahol ruházatában,
arckifejezésében és egész megjelenésében éppen olyan volt, mint nagyapám
testvére), azt az érzést keltette bennem, hogy a társadalmi különbségek, de még
az egyéniek is, az idők távlatából felolvadnak az adott kor egyformaságában.
Igazság szerint az öltözködés hasonlósága és a korszellem tükröződése egy arcon
sokkal nagyobb helyet kap az emberben, mint a kasztja, amely csupán az illető
hiúsága és mások fantáziája számára fontos, így hát a Louvre termeit sem kell
bejárnunk ahhoz, hogy rádöbbenjünk: egy Lajos Fülöp korabeli főúr kevésbé
különbözik egy Lajos Fülöp korabeli polgártól, mint egy XV. Lajos korabeli
főúrtól.
Ebben a pillanatban egy dús sörényű bajor muzsikus, Guermantes hercegnő
egyik védence üdvözölte Oriane-t. Ő egy biccentéssel válaszolt, de a
nagyherceg, aki dühödten látta, hogy felesége olyasvalakit köszönt, akit ő nem
ismer, akinek a külseje sem mindennapi, s akinek, mint Guermantes úr tudni
vélte, igen rossz híre van, vallató és félelmetes arccal fordult a feleségéhez,
mintha azt mondaná: „Hát ez az osztrogót meg kicsoda?” Szegény nagyhercegné
helyzete már így is éppen elég bonyolult volt, s ha a muzsikusban lett volna egy
cseppnyi könyörület a mártír hitves iránt, a lehető leggyorsabban odébbáll. De
vagy azért, mert nem akarta elviselni azt a megaláztatást, amely itt, mindenki
szeme láttára érte, a herceg legszűkebb baráti köréhez tartozók előtt, akiknek
jelenléte talán még inkább csendes visszavonulásra indíthatta volna, s azért is,
hogy megmutassa: teljes joggal, nem ismeretlenül üdvözölte Guermantes
nagyhercegnét; vagy talán a baklövés homályos és ellenállhatatlan sugallatának
engedelmeskedett – egy olyan pillanatban, amikor jobban tette volna, ha az
eszére hallgat –, amely arra ösztönözte, hogy szigorúan betartsa a protokollt: a
muzsikus még közelebb jött Guermantes-néhoz, és így szólt: „Kedves
Guermantes asszony, kérem részesítsen abban a megtiszteltetésben, hogy
bemutat a nagyhercegnek.” A nagyhercegné felettébb boldogtalan volt. Végtére
azonban, hiába volt megcsalt feleség, mégiscsak Guermantes nagyhercegné volt,
s nem kelthetett olyan látszatot, mintha megfosztották volna attól a jogától, hogy
ismerőseit bemutassa a nagyhercegnek. „Basin – mondta hát –, engedje meg,
hogy bemutassam önnek Herweck urat.” „Nem is kérdezem, elmegy-e holnap
Sainte-Euverte-néhez – fordult Froberville ezredes a nagyhercegnéhez, hogy
eloszlassa a Herweck úr alkalmatlan kérése okozta kínos hangulatot. – Mindenki
ott lesz, aki számít.” Eközben Guermantes nagyherceg, mintha egy tömbből
faragták volna, egyetlen lendülettel a tapintatlan muzsikushoz fordult, s
szótlanul, hatalmasan, dühödten, a mennydörgő Jupiterhez hasonlatosan
tornyosult előtte néhány másodpercig, mozdulatlanul, haragtól és döbbenettől
lángoló szemmel; csupa csiga haja mintha egy vulkán kráteréből hömpölygött
volna elő. Majd, mintegy pillanatnyi felbuzdulás ösztönzésére, s mintha csakis
ez vihette volna rá, hogy eleget tegyen az udvariassági gesztusnak, amelyre
megkérték, miután kihívó magatartásával az egész nézősereg előtt mintegy
bizonyságát adta, hogy nem ismeri a bajor muzsikust, háta mögött
összekulcsolva fehér kesztyűs kezét, előrehajolt és olyan mély, megannyi
döbbenettel és veszett dühvel telt, váratlan és erőszakos üdvözléssel támadt a
muzsikusra, hogy a reszkető művész, maga is meghajolva, hirtelen hátrébb
húzódott, nehogy hatalmas fejest kapjon a gyomrába. „Nos, akkor éppen nem
leszek Párizsban – válaszolt a nagyhercegné Froberville ezredesnek. – Meg kell
mondanom önnek (amit nem lenne szabad bevallanom), hogy egész életemben,
mind a mai napig nem ismertem a montfort-l’amaury-i üvegablakokat.
Szégyellni való, de így van. Ezért hát, hogy jóvátegyem ezt a bűnös
tudatlanságot, megfogadtam magamnak, hogy holnap elmegyek megnézni őket.”
Bréauté úr finoman elmosolyodott. Megértette ugyanis, hogy ha a nagyhercegné
egészen mostanáig eléldegélt úgy, hogy nem ismerte Montfort-l’Amaury
üvegablakait,[505] ez a művészettörténeti kirándulás nem lehetett hirtelen olyan
sürgős, hogy „azon melegében” cselekednie kelljen, s ha már több mint huszonöt
éve halogatta, most minden baj nélkül várhatott volna vele még huszonnégy órát.
A terv, amelyet a nagyhercegné kigondolt, egyszerűen azt tette, Guermantes-
módra, nyilvánvalóvá, hogy a Saint-Euverte szalon határozottan nem igazán
előkelő hely, hanem olyan ház, ahová azért hívják meg az embert, hogy vele
ékeskedhessenek a Le Gaulois beszámolójában; olyan hely, mely
legemelkedettebb választékossággal tünteti ki a hölgyeket, vagy ha egyedül ő
volna ilyen, azt a hölgyet, aki sosem mutatkozik ott. Bréauté úr tapintatos
mulatságának, amit megkettőzött a poétikus gyönyörűség, amellyel a társasági
emberek nézték, miként tehet Guermantes nagyhercegné olyasmit, amit ők,
kevésbé előkelő helyzetük miatt, nem engedhetnének meg maguknak, de puszta
látványa is a röghöz kötött paraszt mosolyát csalta az ajkukra, azét, aki látja,
hogy a nála szabadabb és vagyonosabb emberek a fejére nőnek – ennek a
tapintatos gyönyörűségnek semmi köze nem volt ahhoz a leplezett, de féktelen
elragadtatáshoz, amelyben Froberville úr tört ki.
Froberville úr annyira erőlködött, hogy visszafojtsa a nevetését, hogy
pulykavörös lett, s még így is fel-felcsuklott az örömtől két szó között, amint
szánakozó hangon felkiáltott: „Ó! Szegény Saint-Euverte néném, ebbe
belebetegszik! Nem! Szegény asszonynak nem lesz nagyhercegnéje, micsoda
csapás! A végén még belepusztul!” – tette hozzá nevetéstől fuldokolva.
Mámoros örömében nem tudta megállni, hogy ne doboljon a lábával, s a markát
ne dörzsölgesse. Guermantes nagyhercegné fél szemmel és csak szája
szögletéből mosolygott Froberville úrra, akinek barátságos szándékát értékelte
ugyan, de halálos kellemetlenségét annál kevésbé, majd úgy döntött, hogy
otthagyja a férfit.
 „Nos, most muszáj elköszönnöm öntől” – fordult hozzá szomorkás
beletörődéssel, amint felállt, mintha csapás volna számára a távozás. Kék
szemének, lágyan muzsikáló hangjának igéző varázsa egy tündér poétikus
panaszszavára emlékeztetett. „Basin azt kívánja, hogy menjek oda Marie-hoz
egy kicsit.” Valójában elege lett abból, hogy Froberville-t hallgassa, aki nem
győzte irigyelni, amiért Montfort-l’Amaury-ba megy, miközben a nagyhercegné
pontosan tudta, hogy az ezredes most hall először ezekről az üvegablakokról, s
hogy amúgy a világ minden kincséért el nem mulasztaná a Saint-Euverte-
összejövetelt. „Isten önnel, alig beszélgettünk, ez már csak így van a
társaságban, nem találkozunk, nem mondhatjuk el egymásnak, amit szeretnénk;
amúgy ez mindenütt így van az életben. Reméljük, hogy a túlvilágon majd
jobban mennek a dolgok. Ott legalábbis nem kell majd mindig kivágott ruhában
járni. Bár ki tudja? Nagy ünnepeken talán ott is közszemlére tesszük a
csontjainkat és a férgeinket. Nézze, ott van például az öreg Rampillon mama: hát
nem egészen olyan, mint egy vállát mutogató csontváz? Igaz, neki már
mindenhez joga van, hiszen legalább százéves. Már akkor is a szent
szörnyetegek közé számított, akik előtt nem voltam hajlandó fejet hajtani,
amikor engem bevezettek a társaságba. Azt hittem, már régen meghalt; ami
egyébként az egyedüli magyarázat volna arra, hogy ilyen látványt nyújt. Van
benne valami megkapó és liturgikus. Valóságos »Camposanto«[506]!” A
nagyhercegné magára hagyta Froberville-t; az ezredes utánalépett: „Csak még
egy szóra.” A nagyhercegné kissé bosszankodott: „Nos, mi lenne az?” – mondta
gőgösen. Az ezredes pedig, aki attól tartott, hogy Guermantes-né az utolsó
pillanatban netán még meggondolja magát Montfort-l’Amaury ügyében. „Az
imént nem mertem szóba hozni, Saint-Euverte márkiné miatt, nehogy fájdalmat
okozzak neki, de mivelhogy ön úgysem szándékozik elmenni, elmondhatom,
hogy igazán örülök, ön miatt, mert Saint-Euverte-nénél rubeola van a házban!”
„Ó, Istenem! – mondta Oriane, aki félt a betegségektől. – Bár engem nem érint,
nekem már volt. Kétszer pedig nem lehet megkapni.” „Ezt mondják az orvosok;
én ismerek olyanokat, akiknek négyszer is volt. Végül is, én figyelmeztettem.”
Ami őt illeti, neki valóban ezt a képzelt rubeolát kellett volna elkapnia, s ágyhoz
kötött betegnek lennie ahhoz, hogy elmulassza a hónapok óta várva várt Saint-
Euverte-ünnepséget. Micsoda gyönyörűség, hogy annyi előkelőséget láthat
majd; még ennél is nagyobb, hogy megfigyelheti, mi minden sikerült félre; s
mindenekelőtt az, hogy még sokáig dicsekedhet az előbbiekkel való
találkozással, és jókat sajnálkozhat a felnagyított vagy pusztán kitalált
utóbbiakon.
Éltem az alkalommal, hogy a nagyhercegné helyet változtat, és én is felálltam,
hogy a dohányzóba tartsak, s Swann felől tudakozódjam. „Egy szót se higgyen
abból, amit Babal mesélt – mondta a nagyhercegné. – A kis Molé sohasem
keveredne ilyen emberek közé. Ezt csak azért mondják, hogy odacsalogassanak.
Nem fogadnak ők senkit, és őket sem hívják sehová. Maga Charles is beismeri:
»Magunkban üldögélünk, kettecskén a tűz mellett.« S mivel mindig többes szám
első személyben beszél, nem királyi többesben, hanem a felesége miatt, én nem
erősködöm. De nagyon is sokat tudok” – tette hozzá. Ekkor két fiatalember
került az utunkba, akiknek feltűnő és igen eltérő szépsége ugyanattól az
asszonytól származott. Surgis márkiné fiai voltak, Guermantes nagyherceg
legújabb szeretőjéé. Anyjuk tökéletes vonásai tündököltek rajtuk, de
mindkettőjükön más és más. Az egyiknek, férfitestbe bújtatva, Surgis márkiné
királyi fensége jutott, s a fiú márványosan sápadt arcán ugyanaz a tüzes, szent
pír áradt el, mint az anyáén; fivére kapta viszont a görögös arcélt, a tökéletes
orrot, a szobornyakat, a tágra nyílt szemet; az istennő által elosztott különböző
adományokból ekként született kettős szépségük annak a gondolatnak elvont
örömét adta, hogy ennek a szépségnek a forrása valahol rajtuk kívül keresendő;
mondhatni, anyjuk attribútumai két különböző testben születtek újjá: egyiké a
színei és a termete lettek, másiké a tekintete – mint azok az isteni lények, akik
Jupiternek vagy Minervának csupán az Erejét és a Szépségét kapták. A két
fiatalember tele volt tisztelettel Guermantes úr iránt, akit úgy említettek:
„Szüleink nagy barátja”, az idősebb azonban elővigyázatosabbnak vélte, ha nem
üdvözlik a nagyhercegnét, akiről jól tudta, bár az okát talán nem értette, hogy
ellenséges érzelmekkel viseltetik anyja iránt, s láttunkra könnyedén elfordította a
fejét. A kisebbik, aki mindig a bátyját utánozta, mert ostoba s ráadásul rövidlátó
lévén, nem mert önálló véleményt alkotni, most ugyanabban a szögben hajtotta
félre a fejét, s mindketten a játékterem felé suhantak, egyik a másik után, mint
két allegorikus alak.
Alighogy ehhez a teremhez érkeztem, a még mindig szép, de csaknem
tajtékzó Citri márkiné állított meg. Ez a meglehetősen előkelő származású hölgy
fényes házasságot akart kötni, és kötött is, de Citri márkival, akinek dédanyja az
Aumale grófok és a Lotaringiai-ház sarja volt. Mihelyt azonban teljesült a vágya,
örök tagadó szelleme elborzasztotta a nagyvilági társaságtól, de mégsem vonta el
teljesen a társasági élettől. Nem csupán kigúnyolt mindenkit az estélyeken, de
ebben a gúnyban volt valami oly kegyetlen, hogy a kacaj nem is volt elég metsző
hozzá, s valamiféle mélyről jövő sziszegés lett belőle: „Ó! – mondta, és
Guermantes nagyhercegnére mutatott, aki magamra hagyott, s már kissé
eltávolodott – Mindig elképedek, hogy ilyen életet képes élni.” Egy szent
dühöngő szavai lettek volna ezek, aki sehogysem érti, miért nem térnek a
pogányok az egyedüli igaz hit útjára, vagy inkább a vérfürdőt szomjazó
anarchista szólt belőle? Akárhogyan volt is, ez a kirohanás a legkevésbé sem
volt megalapozott. Először is az a bizonyos „élet”, amelyet Guermantes
nagyhercegné „élt” (a felháborodástól eltekintve), nagyon kevéssé különbözött a
márkinéétól. Citriné döbbenetesnek találta, hogy a nagyhercegnő képes arra a
szörnyű áldozatra, hogy eljöjjön Marie-Gilbert estélyére. Ami kettejüket illeti,
meg kell mondanom, Citri asszony igazán szerette a hercegnét, aki valóban
nagyon jóságos volt, s a márkiné azt is pontosan tudta, hogy nagy örömet szerez
neki azzal, ha megjelenik az estélyén. Így hát, hogy eljöhessen erre a fogadásra,
lemondott egy általa zseniálisnak vélt táncosnőt, akinek az orosz koreográfia
rejtelmeibe kellett volna bevezetnie őt. S volt még valami, ami némiképpen
levont annak a tömény dühnek az értékéből, amelyet Citri márkiné tanúsított,
amint elnézte az egyik vendéget üdvözlő Oriane-t: mégpedig az, hogy
Guermantes nagyhercegné, jóllehet nem ilyen előrehaladott változatban,
ugyanannak a bajnak a tüneteit mutatta, ami Citri márkinét rágta. Amúgy láttuk
is már, hogy ennek első csíráit magában hordja. Végtére, Guermantes
nagyhercegnének, aki eszesebb volt, mint Citri márkiné, több jussa lett volna
erre a nihilizmusra (amely nem csupán társasági volt), de az is igaz, hogy
bizonyos erények inkább megkönnyítik szeretteink fogyatékosságainak
elviselését, mintsem nagyobb fájdalmat okoznának; s egy nagy tehetségű ember
általában kevesebbet törődik mások ostobaságával, mint egy ostoba tenné. Elég
hosszan leírtuk a nagyhercegné szellemét, így meggyőződhettek róla, hogy bár
emelkedettség egy csepp sem volt benne, de legalább volt benne szellem, s (mint
a tolmács) szellemesen alkalmazta a mondattan különféle lehetőségeit. Márpedig
úgy látszott, Citri márkinét semmi ilyesmi nem jogosítja fel arra, hogy megvesse
az övéihez olyannyira hasonló tulajdonságokat. Ő mindenkit ostobának talált, de
a társalgásban, leveleiben inkább elmaradt azok mögött, akiket oly megvetőn
kezelt. Egyébként is, a pusztítás olyannyira létszükséglet volt számára, hogy
amikor már többé-kevésbé visszavonult a társasági élettől, azok az élvezetek,
melyekre még vágyott, rendre áldozatul estek e szörnyű bomlasztó hatásnak.
Miután a hangversenyeket választotta az estélyek helyett, rákapott, hogy azt
mondogassa: „Ön szereti az efféle zenehallgatást? Nos, istenem, van úgy, hogy
jólesik. De hogy milyen unalmas tud lenni néha! Ó, Beethoven, az ember
szakállat ereszt az unalomtól!” Wagnerről, majd Franckról, majd Debussyről
szólva azzal sem fáradt, hogy elmondja ezt a szakáll-dolgot, beérte azzal, hogy
borbély módra végigsimított az arcán. Hamarosan azután minden unalmas lett.
„Ó, a szép dolgok olyan unalmasak! Ó, a festményektől meg kell bolondulni!
Milyen igaza van, levelezni olyan unalmas!” Végül az életet is fárasztónak
nyilvánította, bár nemigen tudtuk, honnan veszi ehhez az összehasonlítási alapot.
Nem tudom, amiatt-e, amit Guermantes nagyhercegné mondott erről a
helyiségről az első estén, amikor nála vacsoráztam, de a játékterem avagy
dohányzó a mintás burkolatával, háromlábú székeivel, a bentlévőket leső isten-
és állatfiguráival, a fotelek karfáján elnyúló szfinxekkel, s főként a többé-
kevésbé az egyiptomi és etruszk művészet szimbolikus jeleit utánzó mintákkal
borított, hatalmas márvány- vagy zománcmozaik asztallal, ez a játékterem
valóságos varázsbarlangként hatott rám. Charlus úr pedig, aki a csillogó-villogó
jövendőmondó asztal közelében ült, s egy ujjal sem nyúlt a kártyához,
érzéketlenül minden iránt, ami körülötte zajlott, arra is képtelenül, hogy
észrevegye: bejöttem, Charlus úr olyan volt, mint egy varázsló, aki
gondolkodásának és akaratának minden erejét latba vetve horoszkópot készül
felállítani. Nemcsak a szeme dülledt ki, akár egy jósszékén ülő püthiának, de
hogy semmi meg ne zavarja e nagy munkában, amely miatt a legegyszerűbb
mozdulatokat is fel kellett függesztenie (akárcsak egy kalkulátor, aki semmi
másba nem akar belefogni, amíg feladványát meg nem oldotta), még az imént a
szájában tartott szivart is letette, mert már nem volt kellő szellemi szabadsága a
dohányzáshoz. A vele szemközti fotel karfáján kuporgó két istenség láttán akár
azt is hihettük volna, hogy a báró a Szfinx rejtélyét próbálja megfejteni, hacsak
nem inkább egy ifjú és nagyon is eleven Oidipuszét, aki éppen abba a fotelba
telepedett le, hogy játsszék. Márpedig az az alakzat, amelyre Charlus úr minden
szellemi képességét, s méghozzá ilyen nagy erőfeszítéssel, irányította, s amely
az igazat megvallva nem tartozott azok közé, melyeket általában more
geometrico[507] szokás vizsgálni, az ifjú Surgis márki vonásaiból állt össze;
Charlus úr olyannyira elmélyült e vonásokban, mintha azok valamiféle
betűrejtvényt, találós kérdést, algebrafeladatot jelentettek volna, s ezek rejtélyét
akarta volna felfedni, vagy a képletükre rájönni. A Törvény asztalára írott
szibillai jelek és figurák pedig mintha annak a bűvös könyvnek a lapjai lettek
volna, amelyből a vén boszorkánymester majd kiolvashatja, merre tart a
fiatalember életének útja. Egyszer csak a báró észrevette, hogy figyelem,
felkapta a fejét, mintha álomból ébredt volna, s pirulva rám mosolygott. Ebben a
pillanatban Surgis márkiné másik fia odaállt játékba merült testvére mellé, hogy
megnézze a kártyáit. Amikor Charlus úr megtudta tőlem, hogy a fiatalemberek
testvérek, arca nem tudta leplezni a csodálatot, amelyet az ily pompás és ennyire
különböző remekműveket teremtő család ébresztett benne. S a rajongása
fokozódott, amikor meghallotta, hogy Surgis-le-Duc márkiné fiai nem csupán
egyazon anyától, hanem egyazon apától is valók. Jupiter gyermekei sem
egyformák, ám ez azzal magyarázható, hogy az isten előbb Métiszt vette
feleségül, akinek a sors jelölése szerint okos gyermekeket kellett világra hoznia,
majd Thémisz következett, utána Eurinomé, Mnémoszüné és Létó, s csak
legvégül Júnó. Surgisné viszont egyetlen apát ajándékozott meg e két fiúval,
akik anyjuk szépségét örökölték, ámde különböző szépségeket.
Végül, nagy örömömre, Swann lépett be ebbe a helyiségbe, amely igen nagy
volt, olyannyira, hogy Swann nem is vett mindjárt észre. Örömöm
szomorúsággal keveredett, olyan szomorúsággal, ami a többi vendéget talán nem
járta át, náluk valami lenyűgözöttségben öltött formát, amit a közelítő halál
váratlan és különös jegyei váltanak ki: a halálé, mely mint a népnyelv mondja,
már kiül az ember arcára. S a tekintetek mind csaknem barátságtalan
meghökkenéssel, amiben a tapintatlan kíváncsiság kegyetlenséggel vegyült,
valami csendes és gondterhelt magukba fordulással (amiben, mint Robert
mondta volna, egyszerre volt jelen a suave mari magno[508] és a memento quia
pulvis[509]) tapadtak erre az arcra, amelyről a betegség úgy leapasztotta az
orcákat, hogy fogyó holdhoz vált hasonlatossá; úgy, hogy egy bizonyos szöget
kivéve, és Swann bizonyára éppen ebből a szögből szokta nézni magát, olyan
véznák lettek, mint egy ingatag díszlet, aminek csupán optikai trükk adhatja a
tömörség látszatát. Vagy az orcák hiánya miatt, amelyek immár nem voltak ott,
hogy kicsinyítsék, vagy azért, mert az arterioszklerózis, amely egyfajta mérgezés
is, olyan vörösre festette, amilyenné az iszákosság tette volna, vagy eltorzította,
ahogy a morfin tette volna, Swann bohócorra, mely sokáig elveszett egy
kellemes arcban, most hatalmasnak, dagadtnak, bíborszínűnek látszott, inkább
egy öreg zsidóénak, mint egy kíváncsi Valois[510]-énak. Amúgy lehetséges, hogy
ezekben az utolsó napokban a fajta árulkodóbban hívta elő rajta jellemző testi
jegyeit, s egyben a többi zsidóval való erkölcsi összetartás érzését is, azt az
összetartást, amelyről Swann mintha egész életében megfeledkezett volna, s
amelyet a halálos betegség, a Dreyfus-ügy, a zsidóellenes propaganda egymást
tetéző sorozata ébresztett fel. Egyes izraelitáknál, akik bár igen előkelőek és
finom társasági emberek, ezek a vonások háttérben s mintegy tartalékban
maradnak, hogy csak életük egy bizonyos pillanatában lépjenek színre, mint a
gonosz és a próféta egy színdarabban. Swann elérkezett a prófétai korba.
Kétségtelen, hogy ezzel az arccal, amelyről a betegség miatt bizonyos részek
teljesen eltűntek, mint egy olvadásnak indult jégdarabról, amiről egész tömbök
csúsznak le, Swann alaposan megváltozott. Mégsem tudtam nem megdöbbenni
azon, mennyire megváltozott a kettőnk kapcsolatában is. Sehogy sem fért a
fejembe, hogyan láthattam ebben a kiváló, művelt férfiben, akivel távolról sem
volt kellemetlen találkoznom, hajdan olyan titokzatosságot, hogy ha csak
felbukkant a Champs-Élysées-n, a szívem mindjárt gyorsabban dobbant, még
selyembélésű pelerinjéhez is szégyelltem közeledni, s valahányszor
becsöngettem a lakásba, ahol lakott, végtelen zavar és rémület lett úrrá rajtam;
mindez lefoszlott, nem csupán a lakhelyéről, hanem róla is, s akár kellemes volt
a vele való társalgás gondolata, akár nem, az idegrendszeremre semmiképpen
nem hatott.
Ráadásul mennyire megváltozott délután óta is, amikor – alig néhány órával
ezelőtt – Guermantes nagyherceg dolgozószobájában találkoztam vele. Valóban
összetűzött, volna Guermantes herceggel, s az dúlta fel? Ez a feltevés nem volt
szükségszerű. A legkisebb erőfeszítés, amelyre kérjük, a nagybeteg számára igen
gyorsan módfelett kimerítővé válhat. Ha már fáradt, nem kell több, mint hogy
egy estély fülledt melegébe kerüljön, s az arca máris szétesik és elkékül, mint a
savanyodni készülő tej vagy egy szottyos körte alig egy nap alatt. Ráadásul
Swann haja imitt-amott kihullott, s ahogy Guermantes nagyhercegné mondta,
pótlásra szorult, most pedig mintha be lett volna kámforozva, ámde rosszul. Már
épp indultam volna, hogy átvágjak a dohányzón, és beszéljek Swann-nal, amikor
egy kéz nehezedett a vállamra: „Jó napot, kicsikém, feljöttem Párizsba két napra.
Beugrottam hozzád, hallottam, hogy itt vagy, így azután nagynéném neked
köszönheti a megtiszteltetést, hogy megjelenek az estélyén.” Saint-Loup volt az.
Elmondtam neki, milyen szépnek találom a házat. „Igen, eléggé műemlékszaga
van. Én meglehetősen lesújtónak találom az ilyesmit. Ne kerüljünk Palamède
bácsikám közelébe, mert akkor lecsap ránk. Most, hogy Molé grófné elment
(újabban éppen ő tartja a gyeplőt), a bácsikám egészen gyámoltalan. Azt
mondják, kész látványosság volt: a nagybátyám egy pillanatra sem tágított
mellőle, s csak akkor vált el tőle, amikor felsegítette a kocsiba. Nem haragszom
a bácsira, csak éppen furának találom, hogy a mi családi tanácsunk, amely
mindig olyan szigorúnak mutatkozott velem, épp azokból a rokonokból áll, akik
a legtöbbet dajdajoztak, élükön a legnagyobb lumppal mindnyájuk között:
Charlus bácsikámmal, az én hivatalos gyámommal, akinek annyi nővel volt
dolga, mint Don Juannak, s akit ma sem tart vissza a kora. Egy időben még arról
is szó volt, hogy gondnokot neveznek ki mellém. Gondolom, amikor ez a sok
vén szoknyavadász összeült, hogy megvitassa a kérdést, és maga elé idézett,
hogy erkölcsi prédikációt tartson nekem, s előadja, micsoda fájdalmat okozok
anyámnak, nemigen nézhetett egymás szemébe nevetés nélkül. Ha jobban
megnézed, kikből áll ez a családi tanács, az a benyomásod támad, mintha
szántszándékkal válogatták volna össze a legelszántabb szoknyavadászokat.”
Charlus úrtól eltekintve, akivel kapcsolatosan barátom meghökkenése nem tűnt
megalapozottnak, noha más okokból, melyeket később egyébként másképpen
láttam, Robert bizony tévedett, amikor rendkívülinek találta, hogy olyan rokonok
adjanak leckét jólneveltségből egy fiatalembernek, akik maguk is őrültségeket
csináltak, vagy csinálnak ma is.
Ha csupán atavizmusról, családi hasonlóságokról lenne szó, elkerülhetetlen,
hogy a prédikáló nagybácsinak hozzávetőlegesen ugyanolyan hibái legyenek,
mint annak az unokaöccsének, akinek a dorgálását rábízták. A nagybácsi amúgy
még csak nem is képmutató, hiszen megtéveszti az a képesség, amellyel az
emberek minden új körülményről azt hiszik, hogy „ez most más”, az a képesség,
amellyel magukévá tesznek mindenféle művészeti, politikai és egyéb tévhitet, s
észre sem veszik, hogy ugyanezeket hitték igaznak tíz évvel azelőtt is, egy másik
festészeti iskola kapcsán, amit elítéltek, egy másik politikai ügy kapcsán, amit
gyűlöletesnek véltek, amiből azóta kiábrándultak, s most újra elfogadják, mert az
új álca alatt nem ismerik fel őket. Egyébiránt, ha a nagybácsi hibái mások is,
mint az unokaöccséi, az örökletesség bizonyos értelemben ekkor is törvényszerű
okot jelenthet, hiszen az okozat nem mindig hasonlít az okra, ahogy a másolat
sem az eredetire, s ha a nagybácsi vétkei rosszabbak is, fenntartás nélkül hiheti
őket kevésbé súlyosaknak.
Amikor Charlus úr hajdan felháborodott dörgedelmeket intézett Robert-hez,
aki egyébként akkoriban nem ismerte nagybátyja valódi hajlamait; s még akkor
is, ha ez abban az időszakban lett volna, amikor a báró fennen ostorozta tulajdon
hajlandóságát; teljességgel őszinte lehetett volna, ha a társasági ember
szemszögéből úgy találja, hogy Robert összehasonlíthatatlanul bűnösebb nála.
Vagy nem egyetlen hajszálon múlt-e azokban az időkben, amikor nagybátyját
bízták meg jobb belátásra térítésével, hogy Robert-t kiközösítik a társaságból?
Nem kis híja volt-e csupán, hogy ki ne golyózzák a Jockey-klubból? Nem lett-e
köznevetség tárgya az őrült kiadások miatt, amelyeket egy utolsó nőszemélyre
pazarolt, a barátai: írók, színészek, zsidók miatt, akik közül egy sem tartozott a
társasági körökhöz, a nézetei miatt, amelyek semmiben sem különböztek az
árulók hangoztatta nézetektől, a fájdalom miatt, amelyet övéinek okozott?
Ugyan miben hasonlíthatott ez a botrányos életvitel Charlus úréhoz, aki mind ez
idáig nem csupán meg tudta őrizni, de még magasabbra vitte Guermantes-
pozícióját, lévén a legválasztékosabb társaság abszolút kiváltságos, kézről kézre
adott, körülrajongott szereplője, aki egy kiváló asszonyt, egy Bourbon hercegnőt
vett feleségül, boldoggá is tudta tenni, s odaadóbb, szigorúbb kultusszal áldozott
az emlékének, mint a nagyvilági körökben szokásos, azaz ugyanolyan derék volt
férjnek, mint fiúnak?
„De biztos vagy benne, hogy Charlus úrnak annyi szeretője volt?” –
kérdeztem, persze nem azzal az ördögi szándékkal, hogy felfedjem Robert előtt a
titkot, amelyet az imént megleptem, hanem mert mégiscsak bosszantott, hogy
ilyen magabiztosan és önelégülten tart ki egy tévedés mellett. Vélt naivitásomra
válaszként csak a vállát vonogatta. „Különben ezért nem kárhoztatom, úgy
vélem, tökéletesen igaza van.” S egy olyan teória fejtegetésébe fogott, amely
Balbecben még elborzasztotta volna (ott ugyanis nem elégedett meg annyival,
hogy megbélyegezze a nőcsábászokat, hiszen egyedül a halált vélte e bűnnel
arányos büntetésnek). Csakhogy akkoriban még szerelmes és féltékeny volt.
Most nem átallotta a nyilvánosházak dicséretét zengeni nekem. „Ott és nem
máshol találja meg az ember a kedvérevalót, vagy ahogy az ezrednél mondjuk,
zsák a foltját.” Már nem viszolygott az efféle helyektől úgy, mint Balbecben,
ahol kikelt magából, mikor utaltam rájuk, s hallván, ahogy most beszél,
elmondtam neki, hogy Bloch[511] megismertetett eggyel, de Robert erre azt
felelte, hogy ahová Bloch jár, az bizonyára „rettentően nyomorúságos, a
szegények paradicsoma”. „Bár végül is, attól függ: merrefelé volt?” Nem
mondtam semmi azonosíthatót, mert eszembe jutott, hogy éppenséggel ott
jártunk, ahol az a Rachel árulta magát egy aranyért, akit Robert hajdan annyira
szeretett. „Akárhogy is, én majd sokkal jobbakat mutatok neked, ahová
nagyszerű nők járnak.” S amint meghallotta, arra vágyom, hogy minél hamarabb
elvigyen azokba a házakba, amelyeket ismer, s amelyek nyilván sokkal különbek
annál, ahová Bloch vitt el, őszintén sajnálkozott, hogy most nem keríthetünk sort
a dologra, mert másnap visszautazik. „Majd ha legközelebb itt leszek – mondta.
– Meglátod, még szüzecskék is akadnak – tette hozzá rejtelmesen. – Jár oda
például egy kisasszony... ha jól emlékszem d’Orgeville-nek hívják, de majd
megmondom pontosan, a szülei a legjobb társaságból valók; az anyja szegről-
végről La Croix-l’Évéque lány, előkelő népek, s ha nem tévedek, még rokonai is
Oriane nénikémnek valamiképpen. Egyébként, ha csak meglátod a kicsikét,
megérzed, hogy nem akármilyen emberek lánya (ekkor, egy pillanatra a
Guermantes-ok szelleme árnyalta Robert hangját, mintha felhő suhant volna el
felette, de nagyon magasan, és meg sem állt). „Úgy látom, pompás falat. A szülei
folyton betegek, és nem érnek rá vele foglalkozni. Istenem, a kicsike mulatságra
vágyik, s bízom benne, hogy te majd elszórakoztatod a gyermeket!” „Ó! Mikor
jössz újra?” „Nem tudom még; ha pedig nem ragaszkodsz feltétlenül a
nagyhercegnőkhöz (az arisztokraták szemében ugyanis a nagyhercegnőé az
egyetlen cím, amely olyan különlegesen fényes rangot jelöl, mint a népnyelvben
az egyszerű hercegnői), más műfajnak ott van Putbus asszony főkomornája.”
Ebben a percben de Surgis márkiné lépett be a kártyaszalonba, fiait keresve.
Charlus úr, amint megpillantotta, barátsággal ment elébe, amivel kellemesen
meglepte a márkinét, annál is inkább, mivel igencsak hűvös fogadtatásra
számított a báró részéről, aki mindig Oriane védelmezőjének szerepében
tetszelgett, és a családban – amely az örökség és a nagyhercegné iránti irigység
miatt nagyon is gyakran bizonyult engedékenynek a nagyherceg követelőzéseit
illetően – egyes-egyedül ő tartotta könyörtelenül távol magától fivére szeretőit.
Így azután Surgis márkiné nagyon is jól értette volna, mi oka van a bárónak arra
a viselkedésre, amelytől tartott, semmiképp sem sejtette viszont ennek az épp
ellentétes fogadtatásnak az indítékait, amelyben most része volt. Charlus úr
bámulattal beszélt neki a portréról, amelyet Jacquet[512] festett hajdan a hölgyről.
Ez a bámulat valóságos rajongássá fokozódott, ami, noha részben az az önző
érdek szülte, hogy ne engedje el maga mellől a márkinét – hogy „feltartóztassa”,
amint Robert szokta mondani az ellenséges seregekről szólva, amelyeknek erőit
arra próbálják kényszeríteni, hogy egy bizonyos ponton maradjanak az
ütközetben –, akár őszinte is lehetett. Mert míg mindenki más abban lelte
örömét, hogy a fiúkban Surgis márkiné királynői termetét és tekintetét csodálja,
a báró éppen fordított, de éppoly élénk gyönyörűséget érezhetett, amikor
ugyanezeket a bájakat csokorba gyűjtve láthatta viszont az anyában, mint egy
portréban, amely önmagában nem ébreszt vágyat, de a művészet iránti
rajongással, amelyet kivált, tápot ad a vágyaknak, melyeket felébreszt. Ezek
ruházták fel visszamenőleg érzéki varázzsal a Jacquet-portrét is, amelyet a báró
most szívesen megszerzett volna, hogy azon tanulmányozza a két ifjú Surgis
testalkatának eredetét.
„No, látod, hogy nem túloztam – mondta Robert. – Nézd csak, hogy
sürgölődik az én nagybátyám de Surgisné körül. Ami pedig meglepő. Ha Oriane
tudná, dühös lenne. Köztünk szólva, elég nő van itt, nem kellene éppen erre
rávetnie magát” – tette hozzá; mint mindenki, aki éppen nem szerelmes, Robert
is úgy képzelte, hogy a szeretett személyt ezerszeres megfontolás után, és
különféle tulajdonságok, valamint az illendőség alapján választjuk ki. Egyébiránt
Robert, aki tévedett, mikor nagybátyját nőbolondnak hitte, haragjában nagyon is
meggondolatlanul beszélt Charlus úrról. Az ember nem mindig ússza meg
büntetlenül azt, hogy valakinek az unokaöccse. Igen gyakran éppen a nagybácsi
közvetítésével ér el hozzá előbb vagy utóbb valamely örökletes szokás. Egész
arcképcsarnokot állíthatnánk így össze, a Nagybácsi és unokaöccse[513] címmel a
német vígjáték nyomán, ahol megfigyelhetnénk, hogyan őrködik a nagybácsi
féltékenyen, bár akaratlanul azon, hogy unokaöccse végül is rá hasonlítson. Sőt,
azt is hozzáteszem, hogy ez a képcsarnok nem lenne teljes, ha nem kapnának
helyet benne azok a nagybácsik, akik nem is vérrokonok, hiszen csak a
fiatalember feleségének nagybátyjai. Ezek a Charlus urak olyannyira meg
vannak győződve róla, hogy nincsen jó férj rajtuk kívül, s olyan sincs több, akire
a nők nem féltékenyek, hogy a legtöbbször, unokahúguk iránti szeretetből, egy
Charlust választanak férjül a lánynak is. Ami azután tovább bonyolítja a
hasonlatosságok szövevényét. Az unokahúg iránti szeretet pedig olykor
összefonódik a vőlegénye iránt érzett szeretettel. Az ilyen házasságok nem
ritkák, s gyakran épp ezeket nevezik boldognak.
„Miről is beszéltünk? Ó, arról a magas szőkéről, Putbus bárónő komornájáról.
Igaz, a nőket is szereti, de gondolom, neked az édesmindegy; őszintén
mondhatom, sosem láttam még ilyen szépséget.” „Olyan Giorgone-típusnak
képzelem...” „Őrületesen Giorgone! Ó, ha lenne egy kis szabadidőm Párizsban,
micsoda remek dolgokat csinálhatnánk! Azután már mennénk is egy másikhoz.
Mert ami a szerelmet illeti, tudod, szép kis vicc, én teljesen kigyógyultam
belőle.” Hamarosan meglepetten vettem észre, hogy nem kevésbé kigyógyult az
irodalomból is, noha az előző találkozásunkkor mintha még csak az
irodalmárokból ábrándult volna ki („Szinte mind csirkefogók vagy affélék” –
mondta akkor), ami a Rachel[514] bizonyos barátaival szemben táplált jogos
haragjával volt magyarázható. Valóban ezek a cimborák győzték meg a lányt,
hogy sosem lesz belőle igazi tehetség, ha hagyja, hogy Robert, aki „más vérből
való”, befolyásolja, s Rachellel együtt, Robert füle hallatára gúnyolták Saint-
Loup-t, azokon a vacsorákon, ahol ő látta őket vendégül. Valójában azonban
Robert irodalomszeretete nem volt valami mély, nem természetének lényegéből
áradt, csupán a Rachel iránti szerelemből eredt, s el is múlt vele, csakúgy, mint
az élvhajhászoktól való irtózása, valamint a női erénybe vetett áhítatos tisztelete.
„Milyen különös ez a két fiatalember! Nézze csak ezt a furcsa
játékszenvedélyt, márkiné” – szólt Charlus úr, s úgy mutatta Surgis márkinénak
a két fiát, mintha sejtelme sem lenne róla, kik ők. „Bizonyára keletiek, egyes
jellegzetességeikből ítélve; talán törökök” – folytatta, részben azért, hogy ezzel
is erősítse színlelt ártatlanságát, s ugyanakkor azért, hogy némi ellenszenvet
tanúsítson, ami, ha majd kedvesség lép a helyébe, igazolja, hogy az kizárólag
annak szól, hogy a fiúk de Surgisné gyermekei, s csakis akkor ébredt, amikor a
báró megtudta, kikkel van dolga. S az is lehetséges, hogy Charlus úr, akinek a
pimaszság veleszületett adottsága volt, és szívesen élt vele, kihasználta ezt a
rövid időt, amíg állítólag nem tudta, ki is ez a két fiatalember, hogy de Surgisné
kárára mulasson, s szokásos csúfolkodásába merüljön, amint Scapin[515] fordítja
a maga hasznára gazdája álruháját, hogy egy furkósbottal jól elagyabugyálja.
„Az én fiaim” – mondta Surgis márkiné, s elpirult, olyan pirulással, mely nem
fogta volna el, ha nem is erényesebb, de ravaszabb. Akkor ugyanis rájött volna,
hogy Charlus úr tökéletes közönye vagy csipkelődése egy-egy fiatalember láttán
semmivel sem őszintébb, mint az a teljességgel felszínes bámulat, amelyet egy
nő iránt tanúsít, s amely szintén nem igazi természetét fejezi ki. Az asszony,
akire a leghízelgőbb szavak özönét árasztotta, joggal lehetett volna féltékeny a
báró tekintetére, amelyet, miközben a világért sem hagyta volna abba a
csevegést, egy férfira vetett, majd úgy tett, mintha észre sem vette volna az
illetőt. Mert ez a tekintet más volt, mint az, amelyet Charlus úr a nőknek szánt;
különleges, mélyről jövő tekintet, amely még egy estélyen sem állhatta meg,
hogy naivan a fiatalemberekre ne tapadjon, mint ahogy a szabómester pillantása
is, a mesterségről árulkodva, rögtön a ruhákra vetül.
„Ó, milyen különös!” – válaszolt, nem minden pimaszság nélkül Charlus úr,
aki úgy tett, mintha gondolatainak hosszú utat kellene bejárniuk, hogy
visszatérítődjenek az általa színleg feltételezettől ennyire eltérő valósághoz. „De
nem ismerem őket” – tette még hozzá attól tartva, hogy kissé túl messzire ment
az ellenszenv kifejezésében, s így elfojtotta a márkinéban a szándékot, hogy
megismertesse a fiúkkal. „Megengedné, hogy bemutassam őket?” – kérdezte
félénken de Surgisné. „Nos, Istenem! Ahogy gondolja: én szívesen venném, de
talán nem vagyok valami szórakoztató társaság ilyen fiatal emberek számára” –
kántálta Charlus úr, mintegy habozva, az olyan ember hűvösségével, aki hagyja,
hogy egy udvariassági gesztust kicsikarjanak tőle. „Arnulphe, Victurnien,
jöjjenek gyorsan” – mondta de Surgisné. Victurnien határozott mozdulattal
emelkedett fel. Arnulphe, aki nem látott messzebbre a bátyjánál, engedelmesen
követte.
„No tessék, most meg a fiúk vannak soron – mondta Robert. – Meg kell
szakadni a nevetéstől. Még a házőrző kutyának is tetszeni akar. Ami annál is
inkább mulatságos, mivel a bácsikám utálja a selyemfiúkat. Most meg, nézd,
milyen komoly képpel hallgatja őket. Ha én akartam volna bemutatni neki őket,
biztosan elküldött volna a jó fenébe. Idehallgass, muszáj köszönnöm Oriane-nak.
Olyan kevés időm van Párizsban, hogy megpróbálok itt találkozni mindenkivel,
akinél különben vizitelnem kellene.” „Milyen jólneveltnek látszanak, milyen jó a
modoruk” – mondta éppen Charlus úr. „Úgy találja?” – válaszolt de Surgisné
elragadtatottan.
Swann, amint meglátott, elindult Saint-Loup felé és felém. Zsidós humora
nem volt annyira finom, mint a társasági férfi élcei. „Jó estét! – szólított meg. –
Te jó ég! Jól összejöttünk hárman, még azt hiszik rólunk, hogy gyűlésezik a
Szindikátus. Mindjárt a kasszát keresik rajtunk!” Nem vette észre, hogy de
Beaucerfeuil úr áll a háta mögött, és mindent hall. A tábornok önkéntelenül
összevonta a szemöldökét. A közvetlen közelből Charlus úr hangja hallatszott:
„Hogyan, önt Victurniennek hívják, mint a Régiségtárban[516]?” – szólt a báró,
hogy tovább húzza a társalgást a két fiatalemberrel. „Mint Balzacnál, igen” –
felelte az idősebb Surgis fiú, aki ugyan soha egyetlen sort sem olvasott ettől a
szerzőtől, de akinek házitanára épp néhány nappal ezelőtt említette, hogy
ugyanaz a keresztneve, mint Balzac d’Esgrignonjának. Surgis márkiné
elragadtatással látta, hogyan brillírozik a fia, és lelkendezik Charlus úr ennyi
tudás láttán.
„Úgy látszik, Loubet[517] teljes szívvel mellénk állt, biztos forrásból tudom” –
mondta Saint-Loup-nak ezúttal már halkabban Swann, hogy a tábornok meg ne
hallja, mert azóta, hogy a Dreyfus-ügy lett a legfőbb gondja, érdekesebbnek
találta felesége köztársasági kapcsolatait. „Azért mondom ezt önnek, mert
tudom, hogy ön is szívvel-lélekkel velünk tart.
„Nos hát nem éppen; ön teljességgel téved – felelte Robert. – Ez az ügy már a
kezdetekor is rossz volt, és én mélyen sajnálom, hogy belekeveredtem. Semmi
keresnivalóm nem volt benne. Ha újrakezdhetném, biztosan távoltartanám
magam tőle. Katona vagyok, és mindenekelőtt hadseregpárti. Ha te egy időre
Swann úrral maradsz, én majd később visszajövök, most megyek a
nagynénémhez.” De láttam, hogy d’Ambresac kisasszonyhoz lép oda csevegni, s
elszomorodtam arra a gondolatra, hogy hazudott nekem esetleges eljegyzésükről.
Később azután mégis felderültem, amikor megtudtam, hogy csak egy félórával
korábban mutatta be a lánynak de Marsantes-né asszony, aki örült volna ennek a
házasságnak, lévén az Ambresac család igen gazdag.
„Végre – mondta Charlus úr Surgis márkinénak –, találok egy művelt
fiatalembert, aki olvasott, aki tudja, mi fán terem Balzac. S ennek annál is
inkább örülök, mivel ott találok rá, ahol mostanában a legritkább, a
rangombéliek, a mieink között” – folytatta, nyomatékkal ejtve ezeket a szavakat.
Mert hiába is színlelték a Guermantes-ok, hogy minden embert egyformának
tartanak, a nagy alkalmakkor, amikor „rangbéli”, s főként, ha alacsonyabb
„rangbéli” emberekkel volt dolguk, akiknek hízelegni vágytak és tudtak is, azon
nyomban felemlegették a régi családi emlékeket. „Hajdanában – folytatta a báró
– az arisztokrata szó a legjobbakat jelölte, mind a szellem, mind az érzelem
tekintetében. Most pedig itt áll előttem az első közülünk, aki tudja, kicsoda-
micsoda az a Victurnien d’Esgrignon. De ha az elsőnek mondom, nem mondok
igazat. Van egy Polignac és egy Montesquieu is” – tette hozzá Charlus úr, aki
pontosan tudta, hogy ez a kettős hasonlítás csak megrészegítheti a márkinét.
„Ami azt illeti, az ön fiainak van is kire ütniük, anyai nagyapjuknak híresen szép
XVIII. századi gyűjteménye volt. Majd megmutatom maguknak az enyémet, ha
megszerzik nekem azt az örömöt, hogy egyszer eljönnek hozzám ebédre –
fordult az ifjú Victurnienhez. – Majd megmutatom magának a Régiségtár egyik
érdekes kiadását, Balzac saját kezű javításaival. El lennék bűvölve, ha együtt
hasonlíthatnánk össze a két Victurnient.”
Nem tudtam rászánni magam, hogy magára hagyjam Swannt. Fáradtsága
elérte azt a fokot, amikor a beteg teste már lombik csupán, amelyben kémiai
reakciók figyelhetők meg. Arcán apró, szederjes pöttyök jelentek meg, melyek
mintha nem is az élők világához tartoztak volna, s az a fajta szag áradt belőle,
ami miatt a gimnáziumban, a „kísérletek” végeztével oly kellemetlen a
„természettudományos tanteremben” maradni. Megkérdeztem, nem folytatott-e
az előbb hosszú beszélgetést Guermantes herceggel, s nem akarja-e elmondani
nekem, miről esett szó köztük. „De igen – mondta –, de előbb menjen, töltsön
egy kis időt Charlus úrral és Surgisnével, én majd itt megvárom.”
S valóban, Charlus úr, aki az imént javasolta Surgis márkinénak, hogy
távozzanak ebből a túlságosan meleg helyiségből, s üljenek le néhány percre
valahol másutt, nem a két fiút kérte, hogy tartsanak édesanyjukkal, hanem
engem. Ily módon azt a látszatot kelthette, hogy miután magához édesgette őket,
már nem is ragaszkodik a két fiatalemberhez. Ez a nekem szánt udvariasság,
ráadásul nem is került neki sokba, hiszen Surgis-le-Duc márkinét nem nézték
különösebben jó szemmel a társaságban.
Balszerencsénkre, alig ültünk le egy szűk benyílóban, amikor Saint-Euverte-
né, a báró csúfondáros megjegyzéseinek célpontja, ment el mellettünk. Talán
azért, hogy eltitkolja, vagy hogy nyílt megvetéssel utasítsa el az ellenérzéseket,
amelyeket Charlus úrban kelt, s főként azért, hogy megmutassa, bizalmas
barátnője egy olyan hölgynek, aki ily meghitten cseveg a báróval, Saint-Euverte
márkiné lekezelő barátsággal üdvözölte a híres szépséget, aki, miközben a
köszöntést viszonozta, gúnyos mosollyal kacsintott Charlus úrra. A benyíló
azonban annyira szűk volt, hogy amikor Saint-Euverte-né mögöttünk akart
továbbmenni, hogy folytassa a másnapi vendégei utáni hajtóvadászatot, fogva
találta magát, s nem tudott egykönnyen kikeveredni, Charlus úr pedig, aki arra
vágyott, hogy orcátlansága teljes pompáját megcsillogtathassa a két ifjú ember
édesanyja előtt, óvakodott nem kihasználni ezt a becses pillanatot. Az én bárgyú
kérdésem, amelyet minden rosszindulat nélkül tettem fel, adott alkalmat neki
arra a diadalmas tirádára, melyből a szegény Saint-Euverte-né, aki szinte
mozdulni sem tudott mögöttünk, aligha mulaszthatott el egyetlen szót is. „Hinné-
e, hogy mit kérdezett éppen ez a szemtelen fiatalember – mondta a báró de
Surgisnének rám mutatva –, aki fittyet hány arra, hogy az efféle szükségekről
nem beszélünk; megkérdezte, elmegyek-e Saint-Euverte-néhez, azaz, gondolom,
hogy kólikás vagyok-e. Mindenesetre, akkor is megpróbálnék kellemesebb
helyen könnyíteni magamon, mintsem egy olyan perszónánál, aki, ha az
emlékezetem nem csal, akkor ünnepelte a századik születésnapját, amikor én
először jelentem meg a társaságban, azaz nem nála. S mégis ki mesélhetne
érdekesebbeket, mint ő? Megannyi történelmi emléket, amit az első császárság
és a restauráció idején látott és élt meg, no és megannyi intim történetet is,
melyekben nyilván semmi »szent« nincs, de feltehetően bőven akadnak benne
»vértesek«, ha a tiszteletreméltó, máig is könnyed combjából ítélünk! Csakhogy
van valami, ami megakadályoz abban, hogy kifaggassam ezekről az izgalmas
időszakokról: a szaglószervem érzékenysége. Már a hölgy közelsége is
elegendő. Egyszerre csak azt mondom magamban: »Ó, Istenem, valaki
átszakította a pöcegödröm«, pedig csupán a márkiné nyitotta ki a száját valami
meghívást átadandó. No és, gondoljanak bele, ha az a szerencsétlenség érne,
hogy el kellene mennem hozzá: a pöcegödör hatalmas trágyadombbá növekedne.
S mégis titokzatos nevet visel, amely, jóllehet az ünnepelt már jóval túl van a
jubileumán, mindig nagy gyönyörűséggel juttatja eszembe ezt az ostoba,
»szétesőnek« mondott verssort: »Ó, kivert, mily kivert kutya volt akkortájt a
lelkem...«.[518] Nekem azonban valami tisztább kutya kell. Mondják, hogy ez a
fáradhatatlan nadrágpecér holmi garden partykat ad, amit inkább úgy mondanék:
»meghívás kanális-túrára«. Ön talán elmegy egy kis sárfürdőre?” – kérdezte
Surgisnétől, aki most kínos helyzetbe került. Mert a báró előtt úgy akart tenni,
mint aki nem megy el, s ugyanakkor pontosan tudta, hogy inkább odaadna
néhány napot az életéből, mint hogy elszalassza a Saint-Euverte-összejövetelt,
így végül köztes megoldással vágta ki magát, azaz a bizonytalansággal. Az a
bizonytalanság olyan ostoba dilettantizmussal, s oly silány ravaszsággal
fogalmazódott meg, hogy Charlus úr, aki ugyan tetszeni óhajtott Surgis
márkinénak, de nem riadt vissza attól, hogy megsértse, felnevetett, hogy így
érzékeltesse: „nem jött be” a dolog.
„Mindig is bámultam az olyan embereket, akik megtervezik az életüket –
mondta a márkiné –, én gyakran az utolsó pillanatban mentem ki magam. Most
egy nyári ruha kérdést fontolgatok még, ami megváltoztathatja a dolgokat. A
pillanatnyi ihlet dönti majd el, hogy cselekszem.”
Ami engem illet, én felháborodtam azon a förtelmes kis szónoklaton, amelyet
Charlus úr tartott. Legszívesebben minden jóval elhalmoztam volna a garden
partyk szervezőjét. Sajnos a társasági körökben, csakúgy mint a politikaiakban,
az áldozatok oly gyávák, hogy nem sokáig tudunk haragudni a hóhérokra. Saint-
Euverte márkiné, akinek végül csak sikerült kikeverednie a benyílóból,
amelynek a bejáratát eltorlaszoltuk, távoztában akaratlanul súrolta a bárót, és a
sznobizmus reflexével, amely minden haragnál erősebb volt, vagy talán abban a
reményben is, hogy sikerül olyasfajta társalgást kezdeményeznie, amellyel
bizonyára már nem először próbálkozott, így kiáltott fel: „Ó, bocsásson meg,
Charlus úr, remélem, nem ütöttem meg”, mintha letérdelt volna ura és
parancsolója előtt. A báró nem méltatta egyéb válaszra, mint széles, ironikus
kacajra, s csupán egy „jó estét”-et vetett oda foghegyről, mintha csak akkor vette
volna észre a márkinét, amikor az előre köszönt neki, s ezzel csak még eggyel
megfejelte az eddigi sértéseket. Mire, a sekélyesség netovábbjával, amit én
fájlaltam helyette, Saint-Euverte márkiné közelebb húzódott hozzám, félrevont,
és a fülembe suttogta: „De hát mit vétettem én Charlus úrnak? Állítólag nem
vagyok elég elegáns neki” – mondta teli torokból nevetve. Én komoly maradtam.
Egyrészt, ostobaságnak tartottam, hogy úgy tett, mintha azt hinné, vagy azt
akarta volna elhitetni, hogy valójában senki sincsen, aki elegancia dolgában
felvehetné vele a versenyt. Másrészt, azok az emberek, akik ennyire harsányan
nevetnek azon, amit ők mondanak, s ami nem is nevetséges, a derültséget
magukra vállalva, minket fel is mentenek az alól, hogy osztozzunk benne.
 „Mások szentül állítják, hogy megsértődött, amiért nem hívom meg. Ő viszont
nemigen bátorít. Mintha nem kedvelne engem (ezt a kifejezést enyhének
találtam). Próbálja megtudni, és mondja el holnap, ha eljön! Ha pedig a bárónak
lelkiismeret-furdalása lesz, s el akar jönni magával, hát hozza el. Minden bűnnek
kijár a bűnbocsánat. Még meglehetős örömet is szerezne vele, de Surgisné miatt,
akit bosszantana a dolog. Szabad kezet adok magának. Magának van a
legfinomabb szimata az ilyesmihez, én pedig nem akarom azt a látszatot kelteni,
hogy vendégekért kuncsorgok. Magára, mindenesetre, feltétlenül számítok.”
Az jutott eszembe, hogy Swann már biztosan belefáradt a rám való
várakozásba. Különben sem akartam túlságosan későn hazaérni, Albertine miatt,
s búcsút véve de Surgisnétől és Charlus úrtól, visszatértem betegemhez a
játékterembe. Megkérdeztem, hogy valóban arról beszélt-e a herceggel a
kertben, amiről de Bréauté úr (akinek nevét nem említettem) beszámolt, s ami
Bergotte kis színdarabjával volt kapcsolatban. Swann nevetésben tört ki: „Egy
szó sem igaz az egészből, egyetlen szó sem, az egész csak kitaláció, és abszolút
ostobaság is lett volna. Igazán hallatlan, milyen spontán születik a tévedés. Nem
kérdezem, hogy kitől hallotta, bár igazán érdekes volna ilyen szűk körben
lépésről lépésre visszavezetni, hogyan is alakult ki a dolog. Egyébként pedig,
miért érdekelheti az embereket, hogy mit mondott nekem a herceg? Az emberek
igencsak kíváncsiak. Én sosem voltam kíváncsi, kivéve, amikor szerelmes
voltam, illetve amikor féltékeny voltam. És akkor is sokra mentem vele! Ön
féltékeny?” Azt feleltem, hogy sohasem éreztem féltékenységet, azt sem tudom,
mi az. „No, ehhez gratulálok. Amikor csak kicsit vagyunk féltékenyek, az
csöppet sem kellemetlen, két szempontból sem. Részben, mert ennek révén az
olyan emberek is képesek lesznek mások, de legalábbis egy bizonyos másik élete
iránt érdeklődni, akik egyébként nem kíváncsiak. No meg azután, mert így
többé-kevésbé átérezzük annak az édességét, hogy egy nőt birtokolunk, hogy
vele együtt szállunk kocsiba, nem engedjük, hogy egyedül menjen. De ez csak a
betegség legelején van így, vagy akkor, ha már csaknem teljes a gyógyulás. A
közbeeső időszakban a kínok kínját jelenti. Egyébként pedig, még az imént
említett két édes érzésről is be kell vallanom magának, hogy nekem nemigen
volt részem bennük; az elsőben természetem gyarlósága miatt, mivel alapvetően
képtelen vagyok a hosszas elmélkedésre; a másodikban a körülmények miatt, a
nő, akarom mondani a nők hibájából, akikre féltékeny voltam. No de nem tesz
semmit. Ha nem is kötődünk már a dolgokhoz, akkor sem közömbös, cseppet
sem, hogy valaha kötődtünk hozzájuk, hiszen ennek mindig olyan okai voltak,
amelyeket mások nem is gyaníthattak. Ezeknek az érzéseknek az emléke,
érezzük, csak bennünk él: magunkba kell szállnunk, hogy elnézegessük. Ne
gúnyolódjon túlzottan ezen az idealista halandzsán, csak azt akarom mondani,
hogy nagyon szerettem az életet, és nagyon szerettem a művészeteket. Nos hát,
most, amikor már kissé belefáradtam abba hogy másokkal éljek együtt, ezek az
oly személyes hajdani érzések, melyek bennem éltek, s ez minden gyűjtő
rögeszméje, most rendkívül becsesnek tűnnek nekem. Úgy tárom ki magam előtt
a szívemet, mint valami vitrinfélét, s egyenként elnézegetem azt a sok-sok
szerelmet, amit a többiek sosem fognak megismerni. S azt gondolom erről a
gyűjteményről, amelyhez mostanában még a többinél is jobban ragaszkodom,
egy kissé úgy, ahogyan Mazarin[519] gondolta a könyveiről, de egyébként
mindenfajta szorongás nélkül, hogy bizony kellemetlen lesz itthagyni mindezt.
De térjünk a herceggel folytatott eszmecserére, amit egyetlen embernek mondok
csak el, mégpedig magának.” Hallgattam volna, de zavart az a véget érni nem
akaró csevegés, amelyet a játékterembe visszatért Charlus úr folytatott egészen
közel hozzánk. „És ön is olvas? Ön mivel foglalkozik?” – kérdezte Arnulphe
grófot, aki Balzacnak még a hírét sem hallotta. Rövidlátása miatt azonban, mivel
mindent igen kicsinek látott, mintha nagyon is távolra látott volna, s így, ritka
költőiségként egy szobrász vésőjére méltó görög istenalakon, mintha titokzatos,
távoli csillagképek íródtak volna a szem bogarába.
„Mi lenne, ha járnánk egyet a kertben, uram?” – fordultam Swannhoz, míg
Arnulphe gróf, selypes hangon, amely feltehetőleg arról árulkodott, hogy
fejlődése, legalábbis a szellemi, némileg visszamaradott, szolgálatkész és naiv
pontossággal felelt Charlus úrnak: „Ó, nekem többet jelent a golf, a tenisz, a
labda, a futás és legfőképpen a póló.” Így szűnt meg a részistenségekké osztódott
Minerva egy bizonyos városban a bölcsesség istennője lenni, s önmaga egy
részét testesítette meg, pusztán sportos, lovas istenségként: „Athéné Hippiá”-t.
És a gróf síelni is járt, Saint-Moritzba, mert Pallas Tritogeneia[520] a magas
csúcsokat látogatja, és beéri a lovasokat. „Ó!” – felelte Charlus úr az intellektuel
átszellemült mosolyával, aki még csak azzal sem fárad, hogy gúnyolódását
leplezze, de aki egyébként olyannyira felette érzi magát a többieknek, s annyira
lenézi a legkevésbé sem ostobák eszét, hogy alig tesz különbséget közöttük és a
legostobábbak között, mihelyt ez utóbbiak valamely egyéb módon kellemesek
lehetnek számára. Amint Arnulphe-fal szóba állt, Charlus úr úgy vélte, hogy
ezzel már bizonyos felsőbbrendűséget is áraszt a fiúra, amit nyilván mindenki
irigyel és elismer. – „Nem – válaszolt Swann túlságosan elfáradtam a járáshoz,
üljünk le inkább itt az egyik sarokba, már alig állok a lábamon.” Ami igaz is
volt, bár alighogy csevegni kezdett, máris némi élénkség ébredt benne. Mert a
legvalóságosabb fáradtságban is, főként az ideges embereknél, van egy rész, ami
a figyelmen múlik, s amit csupán az emlékezet tart elevenen. Rögtön
kimerülünk, mihelyt tartunk a kimerüléstől, és hogy kilábaljunk a fáradtságból,
elég, ha megfeledkezünk róla. Igaz, Swann nem volt egészen azon elnyűhetetlen
kimerültek közül való, akik megviselten, kókadtan érkeznek, nehezen tartják
magukat, majd a társalgásban újraélednek, mint a vízbe tett virág, és órákon
keresztül képesek tulajdon szavaikból olyan erőt meríteni, amelyet, sajnos,
hallgatóiknak nem adnak át, így azok láthatóan úgy lesznek egyre levertebbek,
ahogy a beszélő egyre jobban felélénkül. Swann viszont ahhoz a szívós zsidó
fajtához tartozott, amelynek életerejéből, a halállal való szembeszegüléséből
mintha az egyes ember is részesedne. Mindegyiküket, mint a fajtát az üldöztetés,
sújtja a maga betegsége, s szűnni nem akaróan küzdenek, minden elképzelhető
határon túl nyúló, szörnyű haláltusákban, amikor már nem látunk egyebet
belőlük, mint egy prófétai szakállból előmeredő hatalmas orrot, amely kitágul,
hogy beszívja az utolsó szippantásnyi levegőt a rituális imák ideje, s az előtt,
hogy megkezdődik a távolabbi rokonok szabályszerű felvonulása, akik gépies
mozdulatokkal lépdelnek előre, mint egy asszír falfestményen.
Odébb mentünk, hogy leüljünk, de mielőtt eltávolodtunk volna a Charlus úr, a
két ifjú Surgis és édesanyjuk alkotta kis csoporttól, Swann meg nem állhatta,
hogy a szakértő hosszú, elmélyült és kéjes tekintetével ne tapadjon a márkiné
ruhaderekára. A monokliját is feltette, hogy jobban megfigyelhesse, s amíg csak
velem beszélt, időről időre egy-egy pillantást vetett a hölgy irányába. „Íme hát,
szó szerint – mondta Swann, amikor leültünk – a herceggel folytatott
beszélgetésem, s ha visszagondol arra, amit az imént mondtam, megérti, miért
önt választom bizalmasomnak. És még egy másik okom is van rá, amit egy
napon majd megtud. »Kedves Swannom – mondta Guermantes herceg –,
bizonyára megbocsátja, ha úgy tűnt, hogy egy ideje kerülöm. (Én észre sem
vettem, hiszen beteg vagyok, s magam is kerülök mindenkit.) Először azt
hallottam, és én is úgy sejtettem, hogy az országot megosztó balszerencsés
ügyben az enyémmel homlokegyenest ellenkező nézeteket vall. Márpedig
számomra különösen kínos lett volna, ha ezeket előttem is hangoztatja. Az én
ingerlékenységem oly fokú volt, hogy amikor két évvel ezelőtt a hercegné azt
hallotta sógorától, Hessen nagyhercegétől, hogy Dreyfus ártatlan, nem csupán
határozottan visszautasította a szavait, de nekem el sem mondta őket, nehogy
felbosszantson. Csaknem ugyanebben az időszakban érkezett Párizsba a svéd
trónörökös, aki feltehetően azt hallotta, hogy Eugénia császárné Dreyfus-párti, és
összetévesztvén őt a hercegnével (furcsa kis tévedés, ezt ön is beláthatja, egy, a
feleségem rangjabéli asszonyt összekeverni egy spanyol nővel, aki jóval kevésbé
előkelő születésű, mint mondják, a férje pedig egyszerű Bonaparte), azt mondta
a feleségemnek: ‘Hercegnő, kétszeresen is boldoggá tesz, hogy láthatom, mert
tudom, hogy ugyanúgy gondolkodik a Dreyfus-ügyről, mint én, ami nem lep
meg, hiszen fenséged bajor.’ Amivel azután a herceg ezt a választ érdemelte ki:
‘Fenséges úr, én egyszerű francia hercegnő vagyok, és úgy gondolkodom, mint
minden más honfitársam.’ Márpedig, kedves Swannom, egy beszélgetés, amelyet
vagy másfél évvel ezelőtt Beauserfeuil tábornokkal folytattam, felébresztette
bennem a gyanút, hogy nem csupán tévedés, de súlyos törvénytelenségek sora
történt a per folyamán.«„
Beszélgetésünket (Swann nem ragaszkodott hozzá, hogy elbeszélését
meghallják) Charlus úr hangja akasztotta meg, aki (amúgy ügyet sem vetve ránk)
Surgisnét kikísérve elment mellettünk, s megállt egy pillanatra, hogy
megkísérelje még ott tartani a márkinét, vagy a fiai miatt, vagy a Guermantes-
okban élő vágy miatt, amellyel megkísérelték a múló pillanatot feltartóztatni, s
amelytől egyfajta szorongó ernyedtség lepte meg őket. Nem sokkal később
Swann elmondott valamit nekem ezzel kapcsolatban, amivel megfosztotta a
Surgis-le-Duc nevet mindattól a poézistól, amelyet korábban leltem benne.
Surgis-le-Duc márkinénak sokkal fényesebb helye, sokkal jobb kapcsolatai
voltak a társaságban, mint unokafivérének, Surgis grófnak, aki szegénységben
élt birtokain. De a név végén szereplő „le Duc” nagyhercegi rang eredete
korántsem az volt, amit neki tulajdonítottam, s ami képzeletemben Bourg-
l’Abbé-val, Bois-le-Roi-val és más fenséges nevekkel rokonította. Csupán arról
volt szó, hogy a restauráció idején az egyik Surgis gróf feleségül vette egy
dúsgazdag iparos, bizonyos Leduc vagy Le Duc úr lányát, egy vegyi üzem
tulajdonosának, kora leggazdagabb emberének, Franciaország pairjének
unokáját. A házasságból született gyermeknek alapította azután X. Károly király
a Surgis-le-Duc márki rangot, mivel a Surgis márki címet már más viselte a
családban. A polgári név felvétele sem gátolhatta meg ezt az ágat abban, hogy
hatalmas vagyona révén beházasodjon a királyság legelső családjaiba. Az igen
előkelő születésű jelenlegi Surgis-le-Duc márkinénak pedig a legfényesebb
társadalmi helyzet juthatott volna osztályrészül. A romlottság démona[521]
ösztökélhette arra, hogy a készen kapott helyzetet megvetve odahagyja a hitvesi
házat, és a lehető legbotrányosabb életet élje. Majd a társaság, melyet
húszévesen, mikor az a lábánál hevert, megvetett, harmincéves korára
kegyetlenül hiányozni kezdett neki, s amikor, immár tíz éve, néhány hűséges
barátnőt kivéve, nem is köszönt neki senki, a márkiné szorgos munkába fogott,
hogy apránként visszaszerezze mindazt, ami születésekor már megadatott neki
(nem is oly ritka oda- s visszaút ez).
A főurak, rokonai előtt, akiket hajdan megtagadott, s akik maguk is
megtagadták, a márkiné azzal mentegette magát, micsoda öröm lenne, ha
visszatérve hozzá együtt eleveníthetnék fel gyermekkori emlékeiket. S amikor,
sznobizmusát leplezendő, így beszélt, talán nem is hazudott annyira, mint hitte.
„Basin, maga az ifjúságom!”, mondta aznap, amikor a nagyherceg újra elment
hozzá. S valóban, ez egy kicsit igaz is volt. De azzal rosszul számított, hogy
szeretőjéül választotta. Mert Guermantes nagyhercegné minden barátnője a
feleség pártját fogta, s így Surgis márkiné másodszor is megindult lefelé azon a
lejtőn, amelyen mindaddig oly fáradságosan tudott csak visszakapaszkodni.
„Nos – mondta neki éppen Charlus úr, aki mindenáron folytatni próbálta a
társalgást –, adja át őszinte nagyrabecsülésemet a szép arcképnek. Amúgy hogy
van? Mi lett vele?” „Nos – felelte Surgisné –, tudja, a portré már nincs nálam: a
férjemnek nem tetszett.” „Nem tetszett! Korunk egyik remekműve, amely méltó
párja Nattier Châteauroux hercegnőjének, s amely egyébként nem kevésbé
fenséges és gyilkos istennőt akart megörökíteni! Ó! Az a kis kék gallér!
Mondhatom, hogy Ver Meer[522] sem festett soha több mívességgel kelmét, bár
ezt ne mondjuk túl hangosan, nehogy Swann ránk támadjon, hogy bosszút álljon
kedvenc festőjéért, a delfti mesterért.” A márkiné hátrafordult, rávillantotta
mosolyát, s kezet nyújtott Swann-nak, aki felállt, hogy üdvözölje. De szinte nem
is leplezve, hogy a múlóban lévő élet mintha megfosztotta volna a morális
tartástól a közvélemény iránti közöny miatt; vagy a testi képességtől a vágy
szélsőséges fellobbanásai és az azokat leplezni segítő eszközök lanyhulása miatt,
Swann, amint kezet adva a márkinénak közvetlen közelről és felülről látta meg a
hölgy keblét, figyelmes, komoly, elmélyült, csaknem aggályos tekintettel merült
el a ruhakivágás mélységeiben, s az asszony illatától megmámorosodott
orrcimpája úgy megrebbent, mint egy pillangó, mely leszállni készül az éppen
megpillantott virágra. Azután hirtelen kiszakította magát a szédületből, mely
elfogta, s maga Surgis márkiné is, noha zavartan, mély sóhajt fojtott el: ennyire
ragályos néha a vágy. „A festő megsértődött – fordult a márkiné ismét Charlus
úrhoz –, és visszavette. Azt is mondták már, hogy most Diane de Saint-Euverte-
nél van.” „Képtelen vagyok elhinni – vágott vissza a báró –, hogy egy
mesterműnek ilyen rossz ízlése legyen.”
„A portréjáról beszél neki. Én is arról beszélnék, arról a portréról, akárcsak
Charlus – mondta Swann mesterkélten vontatott és csibészes hangon,
tekintetével a távolodó párost követve. – És nekem biztosan nagyobb örömöm is
telne benne, mint Charlusnak” – tette hozzá. Megkérdeztem tőle, igaz-e, amit
Charlus úrról mondanak, amivel kétszeresen is hazudtam, mert arról ugyan nem
tudtam, hogy valaha mondtak róla valamit, azt viszont nagyon is jói tudtam egy
ideje, hogy amire célzok, igaz. Swann felvonta a vállát, mintha valami
képtelenséget hangoztattam volna. „Annyi igaz, hogy Charlus pompás barát. De
kell-e mondanom egyáltalán, hogy mindez tisztán plátói. Érzelmesebb, mint
mások, ennyi az egész; másrészt meg, mivel a nőkkel sosem megy messzire, ez
némi hitelt adott azoknak az esztelen mendemondáknak, amelyekre ön utal.
Lehet, hogy Charlus nagyon szereti a barátait, de biztos lehet benne, hogy
csupán gondolatban és a lelkében. Végre, most talán már lesz két percnyi
nyugalmunk. Tehát, Guermantes herceg így folytatta: »Bevallom, hogy a per
során elkövetett esetleges törvénytelenség gondolata rendkívül fájdalmas volt
nekem, hiszen tudja, mennyire rajongok a hadseregért; újra beszéltem a dologról
a tábornokkal, és sajnos, kétségem sem maradt e tekintetben. Megvallom
őszintén, ebben az egész ügyben meg sem érintett az a gondolat, hogy talán egy
ártatlan ember szenvedi el a leggyalázatosabb büntetést. De a törvénytelenség
gondolata felzaklatott, így nekifogtam áttanulmányozni mindazt, amit korábban
nem akartam elolvasni, s ekkor már nemcsak a törvénytelenség, hanem az
ártatlanság gyanúja is megkísértett. Nem hittem, hogy beszélnem kellene a
dologról a hercegnővel. Isten a tudója, hogy éppoly jó francia lett, mint én. És
mégis, az első naptól fogva, amikor elvettem, annyi hiú büszkeséggel tártam elé
a mi Franciaországunkat, teljes szépségében, s azt, ami számomra a
legragyogóbb benne, a hadseregét, hogy túlságosan kegyetlen érzés volt
számomra, hogy megosszam vele gyanúimat, melyek az igazat szólva csak
néhány tisztet érintettek. No de én katonacsaládból származom, nem akartam
elhinni, hogy tisztek tévedhetnek. Még egyszer szóba hoztam hát Beauserfeuil-
nek, ő pedig bevallotta, hogy korábban is folytak bűnös machinációk, hogy az
iratjegyzéklevél talán nem is Dreyfus kezétől való, bűnösségének égbekiáltó
bizonyítéka azonban létezik. Ez volt az Henry-levél. Amiről néhány nappal
később kiderült, hogy hamisítvány. Ettől fogva, a hercegnő előtt titokban tartva,
nap mint nap elolvastam a Le Siècle-t, a L’Aurore-t;[523] hamarosan semmi
kétségem sem maradt, már aludni sem tudtam. Feltártam hát morális
gyötrelmeimet barátunk, Poiré abbé előtt, s döbbenten tapasztaltam, hogy neki
ugyanaz a meggyőződése, mire miséket mondattam vele Dreyfusért, boldogtalan
feleségéért és gyermekeiért. Ez idő tájt, egy reggel, amikor a hercegnőhöz
mentem, megláttam, hogy a szobalánya elrejt valamit előlem, amit a kezében
tart. Nevetve kérdeztem, mi az, ő elpirult, és nem akarta megmondani.
Fenntartás nélkül bíztam a feleségemben, de ez az incidens nagyon felkavart (s
kétségkívül a feleségemet is, akinek a komorna bizonyosan elmesélte), mert az
én drága Marie-mnak alig lehetett szavát venni az ebédnél. Aznap
megkérdeztem Poiré abbét, tudna-e másnap misét mondani Dreyfusért.« Na,
nézd csak!” – kiáltott fel Swann fojtottan, elbeszélését félbeszakítva.
Felpillantottam, és megláttam, hogy Guermantes nagyherceg tart felénk.
„Elnézést a zavarásért, gyermekeim. Kicsikém – fordult hozzám –, Oriane
megbízásából jövök. Marie és Gilbert arra kérte, hogy maradjon itt vacsorára,
mindössze öt-hat másik vendéggel: Hesse hercegnővel, de Ligne-nével, de
Tarente-néval, de Chevreuse-nével, d’Arenberg nagyhercegnővel. Sajnos, mi
nem tudunk maradni, mert egy kis bálféleségre megyünk.” Hallgattam, de
valahányszor megadott időben van valami tennivalónk, magunkban egyik, az
ilyesmiben jártas énünket bízzuk meg a feladattal, hogy ügyeljen az órára, és
figyelmeztessen időben. Ez a belső szolgám, amint erre néhány órával ezelőtt
megkértem, most emlékeztetett, hogy Albertine, akitől gondolataim e pillanatban
igencsak távol jártak, valószínűleg rögtön színház után feljön hozzám. Ezért hát
visszautasítottam a vacsora-meghívást. Nem mintha nem éreztem volna jól
magam Guermantes hercegnénél. Az ember ugyanis többféle dologban lelheti
gyönyörűségét. Az igazi az, amiért a másikat otthagyjuk. Ez a másik azonban, ha
szembetűnő, mi több, egyedül szembetűnő, csalókán az igazinak mutatkozhat,
megnyugtatja vagy tévútra tereli az irigyeket, megtéveszti a világot. S mégis,
egy kevés boldogság vagy szenvedés elég lenne hozzá, hogy feláldozzuk a
másikért. Olykor a gyönyörök súlyosabb, de lényegesebb, harmadik rendje még
nem is él bennünk, csak olyankor sejlik fel esetleges létezésük, amikor
sajnálatot, csüggedést ébresztenek bennünk. Később mégis ezeknek a
gyönyöröknek adjuk át magunkat. Hogy egy egészen másodrendű példát
mondjak: egy katonaember béke idején a társasági életet feláldozza a
szerelemért, de amint a háború kitör (s anélkül, hogy a hazafiúi kötelesség
eszméjére kellene apellálni), a szerelmet fogja odadobni azért a szenvedélyért,
mely a szerelemnél is erősebb: a harcért. Swann is hiába mondta, hogy örömmel
meséli el a históriáját, világosan éreztem, hogy a velem való társalgás, ezen a
késői órán, s azért is, mert nagy fájdalmai vannak, olyasfajta fáradságot okozott
neki, amit azután, hazaérve, keservesen megbánnak mindazok, akik tudják, hogy
a virrasztásokkal, kicsapongással csak halálukat siettetik; mint ahogy azok a
tékozlók keseregnek egy-egy újabb esztelen kiadáson, akik másnap megint nem
tudják megállni, hogy két kézzel ne szórják a pénzt. A testi gyengeség bizonyos
fokán, okozza bár a kor vagy a betegség, minden gyönyör, ami az álom rovására
megy, minden szokásokat felrúgó kihágás bajt okoz. A társalgó udvariasságból
vagy felajzottan tovább beszél, de közben tudja, hogy immár túljutott azon a
ponton, amikor még elalhatott volna, s tudja azt is, miféle szemrehányásokkal
ostorozza majd magát az álmatlanság és az ólmos fáradtság rá váró órái során.
Ekkorra már egyébként a pillanatnyi gyönyörűség is elillant, s test és szellem
túlságosan erőtlen, hogy kellemesnek fogja fel azt, amit a beszélgetőtárs
szórakozásnak vél. Test és lélek úgy kiürült, mint az utazás vagy költözködés
napján egy lakás, amelyben az ember a málhákon ülve, az órát lesve, robotnak
érez minden búcsúlátogatást. „Végre magunk vagyunk – szólt Swann –, azt sem
tudom, hol tartottam. Azt, ugye, mondtam már, hogy a herceg megkérdezte Poiré
abbét, mondana-e misét a nevében Dreyfusért. »Nem – felelt az abbé –, mert
valaki más nevében kell már misét mondanom, aki ugyancsak holnap reggelre
adott megbízást.« »Hogyan – mondtam erre én (ént mondok, mert a herceg
szavait idézem, ugye érti – mondta Swann) –, hát van még rajtam kívül
katolikus, aki meg van győződve Dreyfus ártatlanságáról?« »Nagyon úgy
látszik.« »De ennek a másik pártfogójának valószínűleg újabban alakult ki a
meggyőződése, mint az enyém.« »Nos, ez a pártfogó már akkor is mondatott
velem miséket, amikor ön még bűnösnek hitte Dreyfust.« »Ó! Látom már, hogy
az illető nem a mi köreinkből való, « »Épp ellenkezőleg!« »Kíváncsivá tesz;
szeretném kiönteni a szívemet ennek a ritka madárnak, ha ismerem.« »Ismeri.«
»A neve?« »Guermantes hercegné.« »Miközben én attól tartottam, hogy
nacionalista nézeteiben, franciaságában sértem meg az én drága feleségemet, ő
attól félt, hogy vallásos meggyőződésemet, hazafias érzelmeimet kavarja fel. De
magában ő is éppen úgy gondolkodott, mint én, bár régebben. A szobalánya
pedig a L’Aurore-t rejtegette a kezében a hercegnő hálószobájába lépve, amit
mindennap megvásárolt neki. Kedves Swannom, abban a pillanatban mindjárt
arra gondoltam, micsoda örömöt okozok magának, ha elmondom, mennyire
közel áll a gondolkodásom ez ügyben a magáéhoz: bocsásson meg, amiért nem
tettem meg korábban. Ha belegondol, hogy a hercegnő elől is elhallgattam,
bizonyára nem csodálkozik, hogy akkoriban az azonos gondolkodás jobban
eltávolított volna magától, mint ha másképpen gondolkodom, mint ön. Hiszen
végtelenül kínos volt szóba hoznom ezt a témát. Minél inkább hiszem, hogy
tévedést, mi több bűnöket követtek el, annál inkább vérzik a szívem a
hadseregért. Azt gondoltam volna, hogy az enyémhez hasonló vélemények
magában távolról sem ébresztenek ilyen fájdalmat, mikor valamelyik nap
hallottam, hogy maga határozottan visszautasítja a hadseregnek címzett
sértéseket, és azt, hogy a Dreyfus-pártiak beálljanak a gyalázkodók közé. Ez bírt
elhatározásra; bevallom, kegyetlen érzés volt meggyónnom önnek, mit gondolok
egyes katonatisztekről, még ha szerencsére nincsenek is sokan; de
megkönnyebbülés számomra, hogy többé nem kell kerülnöm, s főként pedig az,
hogy most maga is biztosan érzi: ha korábban másképpen gondolkozhattam,
csupán azért, mert még csak nem is kételkedtem az ítélet megalapozottságában.
Attól a pillanattól kezdve azonban, a kétely támadt bennem, már csak egyetlen
dolgot óhajtottam: a tévedés helyrehozását.« Bevallom önnek, Guermantes
herceg e szavai mélyen megindítottak. Ha ön úgy ismerné őt, mint én, ha tudná,
milyen hosszú utat kellett megtennie, míg idáig elért, csodálná érte, s meg is
érdemli a csodálatot. Egyébként nem lep meg a véleménye, hisz a herceg olyan
egyenes ember!” Swann megfeledkezett arról, hogy délután, épp ellenkezőleg,
még azt mondta, hogy a Dreyfus-ügyben kialakult álláspontokat az atavizmus
irányítja. Legfeljebb az eszesség kedvéért tett kivételt, hiszen Saint-Loup
esetében ez győzedelmeskedett az atavizmus felett, s ez tette Dreyfus-pártivá.
Márpedig, Swann épp az imént látta, hogy ez a győzelem rövid életű volt, s hogy
Saint-Loup átállt a másik táborba. Most tehát az egyenes jellemnek juttatta azt a
szerepet, melyet korábban az eszességnek tulajdonított. Valójában mindig késve
ismerjük fel, hogy ellenfeleink nem ok nélkül tartoznak abba a pártba, amelyhez
csatlakoztak, s hogy ez az ok nem azzal áll összefüggésben, ami esetleg abban a
pártban igazságos; mint ahogy azt is, hogy ha valaki úgy gondolkodik, mint mi,
akkor, ha erkölcsisége túlságosan gyenge ahhoz, hogy rá hivatkozhassunk, az
eszessége; vagy ha a felfogása nem valami kiváló, akkor az egyenessége
késztette erre.
Swann most egyformán eszesnek találta azokat, akik egy véleményen voltak
vele: régi barátját, Guermantes herceget és az én Bloch pajtásomat, akit eddig
távol tartott magától, most pedig meghívta ebédre. Swann igencsak felkeltette
Bloch érdeklődését, amikor elmondta neki, hogy Guermantes herceg Dreyfus-
párti. „Meg kellene kérni, hogy írja alá a Picquart[524] mellett szóló
jegyzékünket; fantasztikus hatást keltene, ha olyan név szerepelne rajta, mint az
övé.” Swann azonban, aki a harcos izraelita meggyőződést a társasági ember
diplomatikus visszafogottságával vegyítette, hiszen a társaság szokásai már
túlságosan is vérévé váltak ahhoz, hogy ily későn megszabadulhatott volna
tőlük, nem engedte meg Blochnak, hogy akár látszólag spontán ötlettől
vezérelve, elküldje a hercegnek az aláírandó körlevelet. „Ezt nem teheti meg,
lehetetlent nem szabad kérni tőle – mondogatta. – Íme egy elragadó ember, aki
ezer és ezer mérföldet tett meg, hogy elérjen hozzánk. Még nagy hasznunkra
lehet. Ha most aláírná a maguk jegyzékét, egyszerűen lehetetlenné tenné magát
az övéi előtt, kiközösítenék miattunk, talán meg is bánná, hogy bizalmába
avatott, s nem tenné többet.” Sőt, Swann messzebb ment, ő sem adta hozzá a
nevét. Úgy találta, túlságosan héber hangzású ahhoz, hogy ne keltsen rossz
benyomást. S noha támogatott mindent, ami a perújrafelvétellel volt kapcsolatos,
viszont semmiképpen sem akart belekeveredni a hadseregellenes kampányba.
Amit korábban soha nem tett: most viselte azt a kitüntetést, amelyet egészen
fiatal katonaként kapott 70-ben, végrendeletét pedig kiegészítette egy
záradékkal, melyben korábbi rendelkezéseivel ellentétben azt kérte, hogy a
Becsületrend lovagjaként részesítsék katonai tiszteletadásban. Minek
következtében azután egész századra való gyűlt össze a combray-i templom
körül e lovagokból, akiknek sorsán Françoise[525] hajdan úgy elsírdogált, amikor
egy esetleg eljövendő háborúra gondolt. Egyszóval Swann nem volt hajlandó
aláírni Bloch körlevelét, úgyhogy míg sokak szemében veszett Dreyfus-pártinak
számított, az én pajtásom langyosnak, nacionalizmussal, sőt sovinizmussal
fertőzöttnek találta.
Swann kézfogás nélkül vált el tőlem, hogy ne kényszerüljön búcsúzkodásra
ebben a teremben, ahol túlságosan sok barátja volt; viszont így szólt: „Eljöhetne
meglátogatni Gilberte[526] barátnőjét. Igencsak megnőtt, és megváltozott, meg
sem ismerné. Olyan boldog lenne!” Már nem szerettem Gilberte-et. Olyan volt
számomra, mint egy halott, akit már régen elsirattunk, majd eljött a feledés ideje
is, s ha most feltámadna, nem tudna többé beilleszkedni egy olyan életbe, amely
már nem neki való. Nem volt már kedvem találkozni vele, és ahhoz sem éreztem
kedvet, hogy megmutassam neki, nem ragaszkodom a találkozásunkhoz; pedig
amikor még szerettem, nap mint nap megfogadtam magamban, hogy ha nem
szeretem már, ezt még éreztetem vele.
Így hát másra sem törekedtem, mint hogy azt a látszatot keltsem Gilberte
szemében, hogy tiszta szívemből kívánom a viszontlátást, s hogy ebben
úgymond „rajtam kívül álló” körülmények akadályoznak, amelyek valójában
csak akkor keletkezhetnek, legalábbis ilyen sorozatosan, ha akaratunk nem
korlátozza őket; nem hogy tartózkodva fogadtam volna Swann meghívását, de
addig el nem váltam tőle, amíg meg nem ígértettem, hogy részletesen
elmagyarázza a lányának, miféle teendők fosztottak meg korábban, s fosztanak
meg még egy ideig ettől a látogatástól. „Amúgy, mihelyt hazaérek, írok neki –
tettem hozzá. – De feltétlenül mondja meg Gilberte-nek, hogy ez a levél
fenyegetés, mert egy hónap sem kell vagy kettő, és teljesen szabad leszek, akkor
pedig reszkessen, mert legalább olyan gyakran leszek önöknél, mint régen.”
Mielőtt elköszöntem volna Swanntól, szóba hoztam az egészségi állapotát.
„No nem, nem olyan rossz az – felelte. – Egyébként is, mint mondottam,
belefáradtam már, s eleve beletörődéssel fogadom, ami várható. De, bevallom,
igazán bosszantana, ha előbb kellene meghalnom, mint hogy a Dreyfus-ügy
véget ér. Ezeknek az alávalóknak még jó néhány trükk van a tarsolyukban. Nem
kétlem, hogy végül vereséget szenvednek, de a hatalmuk nagyon nagy, és
mindenütt akadnak támogatóik. Amikor a legjobban állunk, egyszerre csak
minden összeomlik. Nagy örömömre lenne, ha megérhetném még Dreyfus
rehabilitálását és Picquart ezredesi kinevezését.”
Mikor Swann elment, visszatértem a nagy szalonba, ahol Guermantes
hercegné tartózkodott, akiről akkor még nem is sejtettem, hogy egyszer ilyen
szoros kapcsolatba kerülök vele. A szenvedélyt, melyet Charlus úr iránt táplált,
először fel sem fedeztem. Csupán annyit vettem észre, hogy a báró, noha a nála
nem éppen szokatlan ellenségeskedést nem zúdította Guermantes hercegnére, s
továbbra is éppolyan vagy talán még nagyobb szeretetet táplált iránta, de egy
ideje elégedetlennek és ingerültnek látszott, valahányszor csak a hercegnéről
beszéltek neki. A nevét sem adta meg soha többé azoknak a listáján, akikkel
szívesen vacsorázna együtt.
Igaz ugyan, hogy korábban azt hallottam egy igen gonosz társasági férfitől,
hogy a hercegné egészen megváltozott, hogy szerelmes Charlus úrba, de ezt a
szapulást képtelenségnek tartottam, s fel is háborított. Azt ugyan magam is
meglepetten vettem észre, hogy ha valami személyemmel kapcsolatos dolgot
mesélek a hercegnének, s eközben Charlus úr kerül szóba, a hercegnő figyelme
rögtön ebbe a szűkebb mederbe terelődik, akárcsak a betegé, akinek magunkról
mesélünk, tehát szórakozottan és figyelmetlenül hallgat, majd hirtelen felfigyel
egy szóra, annak a betegségnek a nevére, amely őt is megtámadta, s ez felkelti az
érdeklődését és megörvendezteti. Így, ha azt találtam mondani: „Charlus úr
éppen azt mesélte...”, a hercegné újra szorosabbra fogta figyelme meglazult
gyeplőjét. Amikor pedig egyszer arról beszéltem előtte, hogy Charlus úr ez idő
tájt meglehetősen heves érzelmeket táplál egy bizonyos személy iránt, döbbenten
láttam a hercegné tekintetében azt a megváltozott, tünékeny vonást, mely mintha
karcolásnyi sebet ejtene a szembogáron, s ez a seb a szavaink által akaratlanul
életre hívott gondolatból született hallgatónkban, egy titkos gondolatból, ami
nem is ölt szavakban formát, de a tekintet villanásnyira elváltozott tükrében
feltör a mélységekből, amelyeket felkavartunk. De ha szavaim megindították is a
hercegnét, arról sejtelmem sem volt, hogy miként.
Nem sokkal később egyébként ő kezdett nekem Charlus úrról beszélni,
csaknem kertelés nélkül. Ha utalt is azokra a szóbeszédekre, amelyeket egyesek
a báróról terjesztettek, csak képtelen és alávaló kitalációként említette őket.
Másrészt azonban így beszélt: „Úgy gondolom, annak az asszonynak, aki olyan
végtelenül értékes férfibe szeret bele, mint amilyen Palamède, elég széles
látókörűnek, elég odaadónak kell lennie ahhoz, hogy úgy fogadja el, úgy értse
meg, ahogy van, hogy tiszteletben tartsa a szabadságát, a szeszélyeit, s hogy
másra se legyen gondja, mint hogy elhárítsa útjából a nehézségeket, s hogy
megvigasztalja, ha bánata van.” Márpedig ezekkel a mégoly homályos szavakkal
Guermantes hercegné felfedte, hogy mit próbál magasztalni, mint ahogy olykor
maga Charlus úr is tette. Nem hallottam-e az utóbbit, nem is egyszer, amint így
beszél olyan emberek előtt, akik mindaddig bizonytalanok voltak benne,
rágalmakat hallanak-e róla vagy sem: „Én, akinek az életében bőven voltak
hullámhegyek és hullámvölgyek, aki mindenféle-fajta embert ismertem:
tolvajokat éppúgy, mint királyokat, s meg kell mondanom, egy cseppnyi
részrehajlást éreztem a tolvajok iránt, s aki a szépséget hajszoltam, minden
formájában stb.”, s ezekkel az általa ügyesnek vélt szavakkal, és olyan
híreszteléseket meghazudtolva, melyeknek állítólagos terjedéséről az emberek
mit sem tudtak (vagy hajlama, mértéktartása miatt a valószerűségre törekedve,
hogy az igazságnak is juttasson némi részt, amelyet egyedül ő ítélt
elenyészőnek), az utolsó kételyt is kioltotta egyesekben, s az elsőket ébresztette
fel azokban, akikben korábban fel sem merült ilyesmi. Mert minden titkolózások
között a legveszélyesebb, ha a bűnös maga előtt is titkolja a vétkét. Mivel ő
állandóan tudatában van ennek a véteknek, nem is feltételezi, mennyire nem
tudnak róla általában, milyen könnyen hitelt adnának mások egy kerekded
hazugságnak, s azzal sem számol, hogy az általa ártatlannak vélt szavakban hol,
az igazság mely fokán kezdődik a többiek szerint a vallomás. Egyébként pedig
feltehetően mindenképpen tévedett, amikor megkísérelte elhallgatni, hiszen
nincs az a bűn, amely az előkelő társaságban ne találna szívélyes támogatókra, s
láttunk már olyat is, hogy valahol egy kastély teljes elrendezését felbolygatták,
hogy egy nővért a húga mellé fektessenek, amint hírét vették, hogy nem csupán
testvéreként szereti. A hercegné szerelmét azután egy különös eset tárta fel
előttem váratlanul, amelynél most nem is időzöm el, mert egészen más
történethez tartozik, melyben Charlus úr inkább hagyott meghalni egy királynőt,
mint hogy elküldje a fodrászt, akivel a haját akarta ondoláltatni, egy vasúti
kalauz tiszteletére, akinek társaságában bámulatos félénkség vett rajta erőt. De
hogy a hercegné szerelme történetének végére érjünk, hadd mondom el, micsoda
semmiség nyitotta fel a szememet. Azon a napon csak ketten voltunk a kocsiban.
Amint egy postahivatal előtt haladtunk el, a hercegné megállíttatta a fogatot.
Inas nem volt vele. Félig előhúzott egy levelet a muffjából, és már készült
leszállni, hogy bedobja a postaládába. Meg akartam állítani, ő kissé ellenkezett, s
ennyi elég is volt, hogy mindketten számot vessünk első gesztusunkkal: az övé
kompromittáló volt, mert azt a látszatot keltette, hogy valami titkot óv tőlem, az
enyém pedig tapintatlan, amikor ellenszegültem ennek a védelemnek. A
hercegné talált hamarabb magára. Hirtelen mélyen elpirult, odanyújtotta a
levelet, én már nem mertem nem átvenni, de ahogy bedobtam a ládába,
akaratlanul is megláttam, hogy Charlus úrnak címezték.
Az első estélyre visszatérve, már éppen búcsút akartam mondani a ház
asszonyának, mert unokanővére és a férje vitt haza, és igen sietős dolguk volt.
Guermantes úr azonban még el akart köszönni az öccsétől. Mivel Surgis
márkinénak sikerült szerét ejtenie, hogy az egyik ajtóban elmondja a
nagyhercegnek: Charlus úr elbűvölő volt vele és a fiaival is, öccsének ez a nagy
kedvessége, s méghozzá az első, amelyet ilyen téren mutatott, mélyen
meghatotta Basint, s felébresztette benne a családi érzést, amely sosem
szunnyadt el hosszabb időre. Amíg mi a hercegnőtől búcsúzkodtunk, ő, ha nem
is egyértelmű köszönetet akart mondani Charlus úrnak, de mindenképpen ki
akarta mutatni iránta érzett gyöngédségét: vagy azért, mert valóban nehezére
esett magában tartania, vagy azért, hogy a báró emlékezzen rá: a ma estihez
hasonló megnyilatkozásai nem kerülik el egy fivér figyelmét, miként a pitiző
kutyának is cukrot adunk, hogy a jövőben üdvös emlékek ébredjenek benne
láttunkra. „Lám csak, kisöcsém – szólt a nagyherceg, amint megállította Charlus
urat, és gyöngéden átkarolta a vállát –, hát így megyünk el a bátyánk mellett,
hogy még egy röpke köszönésre sem méltatjuk. Már alig látlak, Mémé, s nem is
tudod, micsoda hiányérzetem van. Régi leveleket keresgélve éppen a szegény
mamától valókra bukkantam, amelyekben mindig olyan gyöngéden ír rólad.”
„Köszönöm, Basin” – felelte Charlus úr elváltozott hangon, mert sohasem tudott
megindultság nélkül beszélni édesanyjukról. „Rá kellene szánnod magad, hogy
megengedd, hogy berendezzek neked egy épületrészt Guermantes-ban” –
folytatta a nagyherceg. „Jó látni, amikor két fivér ilyen gyöngéd egymás iránt –
mondta a hercegnő Oriane-nak. – Ó! Nem is hiszem, hogy sok ilyen testvért
lehetne találni. Majd meghívom magát is vele – ígérte nekem. – Ugye nincsenek
rosszban?... No de, mi mondanivalójuk lehet egymásnak?” – tette hozzá
nyugtalanul, mert nem hallotta tisztán a szavaikat. Mindig bizonyos
féltékenységgel szemlélte, milyen gyönyörűséggel beszélget Guermantes úr a
fivérével a múltról, amitől a feleségét némiképpen távol tartotta. A nagyhercegné
érezte, hogy amikor a két fivér így lubickol egymás társaságában, s amikor ő, aki
sehogy sem tudja leküzdeni türelmetlen kíváncsiságát, csatlakozik hozzájuk,
érkezésével nem szerez különösebb örömet nekik. De ezen az estén a szokásos
féltékenységhez még egy másik is társult. Mert miközben de Surgisné hírül adta
Guermantes úrnak, milyen jóságos volt vele a fivére, s hogy jó lenne, ha ezt meg
is köszönné neki, a Guermantes házaspár odaadó barátnői kötelességüknek
vélték, hogy figyelmeztessék a nagyhercegnét: férje szeretőjét édes kettesben
látták a férj fivérével. Ez pedig felzaklatta Guermantes nagyhercegnét.
„Emlékezz csak, milyen boldogok voltunk régen Guermantes-ban – beszélt
tovább a nagyherceg Charlus úrhoz. – Ha eljönnél néha nyaranta, folytathatnánk
a régi jó életet. Emlékszel az öreg Courveau apóra: »Miért olyan megindító
Pascal? Mert maga is megin... megin... «„„Dúlt” – vágta rá Charlus úr, mintha
most is tanárának válaszolna. „És miért lehet Pascal olyan megindult? Mert
maga is megin... megindí... Tó. – Nagyszerű, sikerülni fog a vizsga, bizonyára
dicséretet is kap, és a nagyhercegné megajándékozza majd egy kínai szótárral.”
„Mert, emlékszel, Basin, abban az időben, Basin, bele voltam bolondulva a
kínaiba.” „Még hogy emlékszem-e, kicsi Mémé! Még most is magam előtt látom
azt a régi kancsót, amit Hervey de Saint-Denis hozott neked. Te meg annyira
beleszerelmesedtél abba az országba, hogy azzal fenyegettél minket, egész
életedet Kínában fogod leélni; már akkor is szerettél nagyokat csavarogni. Ó!
Különleges figura voltál, hisz, mondhatom, az ízlésed soha semmiben nem volt
mindennapos.” Ám alighogy e szavakat kimondta, a nagyherceg egyszerre, mint
mondani szokás, megvilágosodott, hiszen ha a fivére hajlamait nem is, de a hírét
azért ismerte. Mivel azonban eddig sosem beszélt neki erről, most annál inkább
zavarba jött, hogy valami olyasmit mondott, ami látszólag erre vonatkozhat, s
még ennél is inkább attól, hogy zavartnak látszhatott. Egy másodpercnyi
hallgatás után így szólt, hogy feledtesse, amit az imént mondott: „Ki tudja, talán
egy kínai nőbe voltál szerelmes, mielőtt annyi európait szerettél, és hódítottál
meg, ha egy bizonyos hölgy szavaiból ítélek, akinek nagy örömet szereztél a ma
esti társalgással. Az illető el volt ragadtatva tőled.” A nagyherceg korábban
megfogadta magának, hogy nem beszél de Surgisnéről, de a nagy
zavarodottságban, amit az imént elkövetett baklövés idézett elő gondolataiban,
az első eszébe ötlőhöz folyamodott, s ez éppen az a gondolat volt, amelynek nem
kellett elhangoznia a beszélgetés során, bármennyire ez volt is az indítóoka.
Charlus úr azonban felfigyelt fivére pirulására. S mint a bűnösök, akik nem
akarnak zavartnak látszani, mikor arról a bűnről beszélnek előttük, amelyet
állítólag el sem követtek, s szükségét érzik, hogy továbbfűzzék a veszélyes
beszélgetést, így válaszolt: „El vagyok ragadtatva, de én inkább visszatérek az
előző mondatodhoz, amit mélyen igaznak érzek. Azt mondtad, sosem
gondolkodtam úgy, mint mások, azaz te nem gondolatokról beszéltél, hanem
ízlésről. Milyen igaz! Az én ízlésem soha, semmiben nem volt olyan, mint
másoké, milyen igaz! Azt mondtad, sajátos ízlésem van.” „Nem, dehogyis” –
tiltakozott Guermantes úr, aki valóban nem ezeket a szavakat használta, és talán
nem is feltételezte fivéréről azt, amit jelentenek. Amúgy pedig, miért is hitte
volna, hogy joga van olyan furcsaságok miatt kínozni fivérét, amelyek
mindenképpen eléggé kétesek vagy eléggé rejtettek maradtak ahhoz, hogy mit se
ártsanak a báró rendkívüli helyzetének. Sőt, mivel megérezte, hogy testvére
ilyetén helyzete még hasznára lehet a szeretőinek, a nagyherceg úgy gondolta, a
dolog megér némi elnézést cserébe; e pillanatban, ha tudott volna is fivérének
valamiféle „sajátos” viszonyáról, a tőle várható segítség reményében, mely
remény összeforrt az elmúlt idők jámbor emlékével, Guermantes úr elsiklott
volna, szemet hunyt volna felette, s ha szükséges, segédkezet nyújt hozzá.
„Ejnye, Basin; jó estét, Palamède – szólalt meg a nagyhercegné, akit emésztett a
harag és a kíváncsiság, s már nem bírta tovább –, ha úgy döntött hogy itt tölti az
éjszakát, jobb, ha maradunk vacsorára. Marie meg én már egy félórája ácsorgunk
itt maguk miatt.” A nagyherceg jelentőségteljes ölelés után elvált fivérétől, s
hármasban indultunk lefelé a hercegnő palotájának hatalmas lépcsőin.
Kétoldalt a legfelső fokokon mindenfelé párok álldogáltak, várták, hogy a
kocsijuk előálljon. A lépcső bal oldalán, férjével és velem állt a nagyhercegné,
sudáran, elkülönülve, immár Tiepolo-köpönyegébe burkolózva, nyaka a
rubinpánt szorításában, asszonyok és férfiak tekintetének kereszttüzében, akik
mind eleganciájának és szépségének titkát próbálták ellesni. A lépcsőnek
ugyanazon a fokán, mint Guermantes nagyhercegné, de átellenben várt a
kocsijára de Gallardonné, aki már réges-régen elveszítette minden reményét,
hogy unokanővére valaha is meglátogatja, s most hátat fordított, nehogy úgy
lássék, hogy észrevette, s főként azért, nehogy bizonyságát adja, hogy kuzinja
nem köszön neki. De Gallardonné igen gonosz kedvében volt, mert a
társaságában lévő urak kötelességüknek érezték, hogy Oriane-ról beszéljenek
neki: „Cseppet sem ragaszkodom a találkozáshoz – felelte nekik – amúgy láttam
az imént, kezd öregedni; úgy hírlik, ebbe sehogy sem tud beletörődni. Basin
maga is ezt mondja. No és, istenkém! Én meg is értem, hiszen nem eszes,
gonosz, mint az áspis, a modora is rossz: jól sejti, hogy ha már nem lesz szép,
semmije sem marad.”
Én már belebújtam a felöltőmbe, amit Guermantes úr, aki tartott a
meghűléstől, lefelé mentünkben erősen helytelenített, a nagy meleg miatt. S
mivel a nemesség e nemzedéke, amely többé-kevésbé Dupanloup érsek úron
nevelkedett, oly silány franciasággal beszél (a Castellane-okat kivéve), a
nagyherceg így adott hangot gondolatának: „Jobb, ha nem veszünk kabátot,
mielőtt kimegyünk, legalábbis általános értelemben.” Most is magam előtt látom
ezt az egész kivonulást, s látom magam előtt, ha ugyan nem tévedek, amikor
keretéből kiragadott portréként erre a lépcsősorra helyezem Sagan herceget,
akinek ez lehetett az utolsó estélye a társaságban, amint kalapot emel, hogy
tisztelegjen a nagyhercegné előtt, oly széles mozdulattal lendítve meg
kürtőkalapját a gomblyukába tűzött gardéniára rímelően fehér kesztyűbe
bújtatott kezével, hogy egészen elcsodálkoztam, amiért nem azoknak a régi
időknek a tollas kalpagját látom nála, melyeknek sok-sok hajdani arca a
megszólalásig híven született újjá e nagyúr vonásaiban. Rövid ideig maradt
csupán a nagyhercegné mellett, de a mozdulatai, még a pillanatnyiak is,
elegendőek voltak ahhoz, hogy egész élőképpé, csaknem történelmi tablóvá
álljanak össze. Minthogy azóta meghalt már, s életében éppen csak
megpillantottam, számomra annyira történelmi, de legalábbis társaságtörténeti
személlyé lett, hogy néha elcsodálkozom, ha arra gondolok, hogy egy férfi,
illetve nőismerősöm az ő húga vagy az unokaöccse.
Míg mi lefelé mentünk a lépcsőn, egy negyvenesnek látszó, bár valójában
idősebb asszony némi bágyadtsággal, ami azonban jól állt neki, felfelé lépdelt
rajta. D’Orvillers hercegnő volt az, akiről azt beszélték, hogy Párma
nagyhercegének törvénytelen lánya, s akinek szelíd hangját cseppnyi osztrák
akcentus színezte. Magasan, hajlottan haladt előre, virágos, fehér
selyemruhában, melyen a gyémántok és zafírok vértje alól átsejlett
gyönyörűséges, lüktető és elgyötört keble. Miközben úgy rázta a fejét, mint egy
fejedelmi kanca, amelyet ingerel felbecsülhetetlen értékű és kényelmetlen súlyú
gyöngyös kötőféke, hol ide, hol oda pillantott szelíd és elbűvölő szemével,
melynek kékje csak még simogatóbbá vált, amióta lassacskán kopni kezdett, s
barátságosan odabiccentett a távozó vendégek többségének. „Hát ilyenkor kell
jönni, Paulette?” – szólt a nagyhercegné. „Ó, annyira sajnálom! De valóban nem
volt más lehetőség” – felelte Orvillers hercegnő, aki Guermantes
nagyhercegnétől tanulta az effajta mondatokat, de még ki is egészítette őket
természetes szelídségével, s az őszinteség látszatával, amit a nagyon is gyengéd
hangban halványan visszacsengő germános akcentus ereje keltett. Úgy tűnt,
mintha az élet elmondani is hosszú bonyodalmaira utalna, nem pedig
közönségesen estélyekre, noha e pillanatban is a sokadikról érkezett. De nem az
estélyek miatt maradt el ilyen sokáig. Mivel Guermantes herceg korábban
hosszú évekig nem engedte, hogy felesége fogadja Orvillers-nét, a tilalom
feloldásakor ő csupán annyival felelt a meghívásokra, nehogy úgy lássék, hogy
szomjúhozza őket, hogy a névkártyáját adta le. Miután már két vagy három éve
ezt a módszert alkalmazta, személyesen is megjelent, de nagyon későn, mintha
színházból érkezne. Ily módon azt a látszatot kelthette, hogy cseppet sem
ragaszkodik az estélyhez, s ahhoz sem, hogy ott lássák, csakis az a fontos, hogy
ellátogasson a herceghez és a hercegnéhez, értük magukért, szeretetből,
olyankor, amikor a vendégek háromnegyede már úgyis elment, s „több jut neki a
ház gazdáiból”. „Ez az Oriane tényleg teljesen leadta magát – morogta de
Gallardonné. – Nem értem, Basin hogy’ engedheti, hogy d’Orvillers-nével szóba
álljon. De Gallardon úr bizony nem engedte volna az ilyesmit.” Én viszont
d’Orvillers-nében arra a nőre ismertem, aki a Guermantes-palota közelében
hosszú, epekedő pillantásokat vetett rám, folyton visszafordult, meg-megállt a
boltok kirakata előtt. Guermantes nagyhercegné bemutatott; d’Orvillers-né
elbűvölő volt, sem túl szívélyes, sem nem sértett. Szelíd szemével úgy nézett
rám, mint bárki másra... De akárhányszor is találkoztunk még, többé soha nem
volt részem olyasfajta közeledésben, mint amilyenben akkor szinte
felkínálkozott. Vannak különleges pillantások, melyeken mintha a felismerés
villanna át, s amelyeket bizonyos nők – vagy bizonyos férfiak – csakis addig a
napig vetnek egy magunkfajta fiatalemberre, míg meg nem ismernek, s meg nem
tudják, hogy olyan emberek barátai vagyunk, akikkel ők is kapcsolatban állnak.
Jelentették, hogy a kocsi előállt. Guermantes nagyhercegné megemelte vörös
szoknyáját, mintha lefelé indulna, s a kocsiba szállna, de talán pillanatnyi
lelkifurdalástól vagy attól a vágytól indíttatva, hogy örömet szerezzen, s főként
azért, hogy kihasználja az idő rövidségét, melyet a meghosszabbítás fizikai
lehetetlensége kényszerített e kellemetlen aktusra, megnézte magának de
Gallardonnét, majd mintha csak most venné észre, hirtelen sugallatnak engedve,
mielőtt lement volna, végigsétált a lépcsőfok teljes hosszán, s amint elragadtatott
unokanővéréhez ért, kezet nyújtott neki. „Milyen régóta!” – mondta a
nagyhercegné, s hogy ne kelljen kifejtenie, mindazt a sajnálkozást s alapos
mentséget, amelyet ez a formula feltételezhetően magában foglalt, ijedt arccal a
nagyherceg felé fordult, aki, miután velem együtt lejött a kocsihoz, valóban
dühöngött, látva, hogy felesége de Gallardonné felé indul, s feltartja a többi
kocsit. „Akárhogy is, Oriane még most is nagyon szép! – szólt de Gallardonné. –
Nevetnem kell, amikor azt hallom, hogy egyesek szerint nem vagyunk jóban;
igaz ugyan, hogy bizonyos okokból, amelyeket nem szükséges mások orrára
kötnünk, akár évekig sem találkozunk, mégis túlságosan sok a közös emlékünk
ahhoz, hogy valaha is elszakadhatnánk egymástól, s a lelke mélyén Oriane is jól
tudja, hogy jobban szeret, mint sok másikat, akiket naponta lát, de nem az ő
véréből valók.” De Gallardonné éppolyan volt, mint a megunt szerelmesek, akik
mindenáron el akarják hitetni, hogy őket jobban szeretik, mint azokat, akiket
kedvesük éppen kegyel. És (a dicshimnuszokkal, melyeket, fittyet hányva arra,
hogy azok szöges ellentétben állnak az előbb mondottakkal, most csak úgy
árasztott magából Guermantes nagyhercegnéről szólva) közvetett bizonyságát
adta, hogy a nagyhercegnének a vérében vannak mindazok a szabályok, melyek
az igazi nagy dámát teszik, azt a dámát, akinek épp abban a percben, amikor
legpompásabb toalettje a bámulat mellett irigységet is ébreszt, tudnia kell
végigsétálni egy egész, hosszú lépcsőfokon, hogy a másik asszonyt
lefegyverezze. „Legalább arra figyeljen, hogy a cipőjét be ne vizezze” – mondta
a nagyherceg (nem sokkal korábban ugyanis kisebbfajta zápor zúdult le), aki
még mindig dühös volt, amiért megvárakoztatták.
Hazafelé a fogat szűkössége miatt ezek a piros cipellők szükségképpen igen
közel kerültek az enyémekhez, s Guermantes-né, aki attól tartott, hogy esetleg
hozzám is érhettek, így szólt a nagyherceghez: „Ez a fiatalember végül kénytelen
lesz azt mondani nekem, mint az egyszeri karikatúrán: »Asszonyom, mondja
meg nyíltan, hogy szeret, de ne tiporjon így a lábamon.«„Az én gondolataim
egyébként meglehetősen messze jártak Guermantes nagyhercegnétől. Amióta
Saint-Loup egy előkelő származású fiatal lányról beszélt, aki nyilvánosházba jár,
no meg Putbus báróné komornájáról, ebben az eggyéolvadt két alakban öltött
testet minden vágyam, melyet nap mint nap felébresztett bennem két osztály
megannyi szépsége, egyrészt a közönségesek és gyönyörűek, az elegáns házak
gőgtől duzzadó, fenséges szobalányai, akik „nálunk”-ot mondanak, amikor
nagyhercegnőkről beszélnek, másrészt azok a fiatal lányok, akiket néha még
csak meglátnom sem kellett, amint kocsiban vagy gyalog elsuhannak, elég volt a
nevüket olvasnom egy báli tudósításban, hogy máris szerelmes legyek beléjük, s
miután lelkiismeretesen kikerestem a Kastélyok almanachjából, hol töltik a
nyarat (s közben igen gyakran tévútra vitt egy-egy hasonló családnév), felváltva
ábrándoztam arról, hogy a nyugati síkságokon, Észak dűnéinél, a Dél
fenyőerdőiben fogok lakni. Mégis, hiába ötvöztem a legpompásabb testi
adottságokat, hogy a Saint-Loup vázolta eszmény alapján megkomponáljam a
ledér kisasszonyt és Putbus báróné komornáját, ebből az én két, megkapható
szépségemből még hiányzott valami, amit nem ismerhettem, amíg meg nem
láttam őket: az egyéniségük. Hasztalan fáradoztam, hogy magam elé képzeljem,
az olyan hónapokban, amikor inkább fiatal lányokra vágytam, milyen is lehet, ki
is lehet az, akiről Saint-Loup beszélt nekem, azokban a hónapokban pedig,
amikor inkább egy szobalányt szerettem volna, Putbus báróné komornáját.
Mégis, micsoda nyugalom azok után, hogy korábban szakadatlanul felajzottak
nyugtalan vágyaim, melyeket a megannyi tünékeny alak keltett, akiknek gyakran
még a nevét sem tudtam, s akiket mindenképpen oly nehéz volt újra meglelni,
még nehezebb megismerni, meghódítani pedig lehetetlen talán, hogy mindebből
a szórványos, tünékeny, névtelen szépségből már kiemeltem két válogatott,
ismertetővel ellátott példányt, akik felől legalább biztos lehettem, hogy akkor
szerzem meg őket, amikor akarom! Egyre halogattam az idejét, amikor nekilátok
ennek a kettős gyönyörűségnek, akárcsak a munkáét, de a bizonyosság, hogy
akkor lesz részem benne, amikor kedvem tartja, már-már felmentett az alól, hogy
megízleljem, akárcsak azok az altató pirulák, amelyeket elegendő a kezünk
ügyében tartanunk, s már nincs is szükség rájuk, elalszunk. Az egész világon
csupán két nőt kívántam, akiknek az arcát ugyan sehogy sem tudtam elképzelni,
de a nevüket már megtudtam Saint-Loup-tól, aki a készségességükért is
kezeskedett. Úgyhogy, noha Robert iménti szavaival kemény munkát adott a
képzeletemnek, az akaratomnak viszont becses enyhülést, tartós nyugalmat
szerzett.
„Nos! – fordult hozzám a nagyhercegné –, a bálokon kívül semmiben sem
lehetek hát hasznára? Talált olyan szalont, ahol szeretné, hogy bemutassam?”
Azt feleltem, tartok tőle, hogy az egyetlen, amelyikhez kedvem lenne, nagyon is
kevéssé előkelő az ő számára. „Ki az?” – kérdezte rekedtes, fenyegető hangon,
szinte ki sem nyitva a száját. „Putbus báróné.” Erre már úgy tett, mintha valóban
haragos lenne. „Ó, nem! Most aztán tényleg azt hiszem, hogy csúfot űz belőlem.
Azt sem tudom, miféle véletlen folytán tudom annak a viperának a nevét. Hiszen
ez a társaság legalja. Ezzel az erővel azt is kérhetné, hogy mutassam be a
rőfösnőmnek. S még az is más volna, mert a rőfösnőm elragadó teremtés. Maga
kicsit bolond, szegénykém. Mindenesetre, nagyon kérem, legyen figyelmes
azokkal, akiknek bemutattam, adja le náluk a névkártyáját, látogassa meg őket,
és ne beszéljen nekik Putbus bárónéról, aki számukra ismeretlen.”
Megkérdeztem, nem ledér-e kissé d’Orvillers-né. „Ó, egyáltalán nem,
összetéveszti valakivel, inkább erényeskedőnek mondanám. Nem igaz, Basin?”
„Így van, legalábbis nem hiszem, hogy valaha is a szemére lehetett volna vetni
bármit” – mondta a nagyherceg.
„Nem akar velünk jönni az álarcosbálba? – kérdezte tőlem Guermantes úr. –
Kölcsönadnék magának egy velencei köpenyt, és tudok valakit, akinek ezzel
csuda nagy örömet szerezne: először is Oriane-nak, ezt mondanom sem kell, de
főleg a pármai hercegnőnek. Folyton a maga dicséretét zengi, csakis magára
esküszik. Még szerencse – lévén a hölgy kissé túlérett –, hogy végtelenül
szemérmes. Ha nem így volna, bizonyára maga mellé vette volna sigisbeusának,
ahogy az én ifjúkoromban mondták: afféle szolgálattévő lovagnak.”
Nekem nem az álarcosbál volt fontos, hanem a randevúm Albertine-nel. Így
hát elhárítottam az ajánlatot. A fogat már megállt, az inas a kocsibejárót nyittatta
ki, a lovak dobrokoltak, amíg a kapuszárnyak szélesre nem nyíltak, és a fogat
beért az udvarba. „A viszontlátomásra” – mondta a nagyherceg. „Néha
sajnáltam, hogy ilyen közel lakunk Marie-hoz – mondta nekem a nagyhercegné
–, mert bár nagyon szeretem, látogatóba menni kicsit kevésbé szeretek. De
annyira még sosem fájlaltam ezt a közelséget, mint ma este, mert így olyan rövid
időt tölthettem magával.” „No de Oriane, csak semmi szónoklat.” A
nagyhercegné szerette volna, ha felmegyek hozzájuk egy kicsit. Jót nevetett,
akárcsak a nagyherceg, amikor azt mondtam, nem tehetem, mert épp egy fiatal
lány látogatását várom. „Furcsa kis időpontban fogadja a vizitjeit” – mondta.
„Menjünk, kicsikém, igyekezzünk – fordult Guermantes úr a feleségéhez. –
Háromnegyed tizenkettő van, és még jelmezt is kell vennünk...” – S ekkor az
ajtajuk előtt beleütközött két, szigorú őrséget álló sétapálcás hölgybe, akik attól
sem riadtak vissza, hogy éjnek évadján ereszkedjenek le ormukról, egy botrányt
megakadályozandó. „Basin, mindenképpen értesíteni akartuk, nehogy azon az
álarcosbálon lássák: szegény Amanien meghalt, alig egy órával ezelőtt.” A
nagyherceg egy pillanatra megrémült. Már látta, hogy megy füstbe a híres-
nevezetes álarcosbál, csupán mert ezek az átkozott hegylakók elhozták neki a
szegény d’Osmond úr halálhírét. De gyorsan összeszedte magát, s ezt a
mondatot vetette oda a két kuzinnak, mellyel egyszerre fejezte ki azt az eltökélt
szándékát, hogy nem mond le egy gyönyörűségről, s azt is, hogy képtelen
pontosan elsajátítani a francia nyelv fordulatait: „Még hogy meghalt! Ugyan,
csak túloznak, túloznak!” S ezzel többet nem is törődött a két rokonnal, akik,
hegymászó botjukkal felszerelkezve, most újra felfelé indultak az éjszakában,
hanem inasát kezdte faggatni, mohón lesve a híreket: „Ugye meghozták a
sisakomat?” „Igenis, méltóságos nagyherceg úr.” „És persze van rajta egy kis
lyuk, hogy lélegezhessek? Semmi kedvem megfulladni, az ördögbe is!” „Igenis,
méltóságos nagyherceg úr.” „Ó, a mennydörgős mennykőbe, micsoda
balszerencsés este! Oriane, elfelejtettem megkérdezni Babaltól, hogy a magáé-e
a kunkori orrú topán.” „No de kicsikém, hiszen itt van az Opéra Comique
kellékese, majd ő megmondja. Én ugyan nem nagyon hiszem, hogy illene a
maga sarkantyújához.” „Menjünk, kerítsük elő a kellékest” – szólt a nagyherceg.
„Ég önnel, kicsikém, szívesen mondanám, hogy jöjjön be velünk, amíg
próbálunk, hadd mulasson. De elbeszélgetnénk az időt, mindjárt itt az éjfél, és
nem szabad elkésnünk, nehogy elrontsuk az estélyt.”
Én is igyekeztem minél előbb elválni Guermantes úrtól és feleségétől. A
Phaedra előadása tizenegy óra tájban ért véget. Ennyi idő alatt Albertine már
valószínűleg meg is érkezett. Egyenesen Françoise-hoz mentem: „Itt van
Albertine kisasszony?” „Senki sem jött.” Istenem, ez talán azt jelenti, hogy már
nem is jön senki? Feldúlt voltam, minél bizonytalanabb lett Albertine látogatása,
annál kívánatosabbnak tűnt. Françoise szintén kínosan érezte magát, de egészen
más okból. Épp az imént ültette a lányát asztalhoz, bőséges lakomára. Amikor
azonban meghallotta, hogy jövök, és látta, nincs már elég ideje, hogy a tálakat
eltüntesse, s tűt-cérnát vegyen elő, mintha éppen munkában lennének, nem pedig
vacsora közben, így szólt: „Épp csak egy kanálka levest kapott be, én erőltettem,
hogy a csontokat is szopogassa le” –, hogy így kisebbítse egészen a semmiségig
lánya vacsoráját, mintha bűnös dolog lett volna, hogy a vacsora kiadós. Még
rendes ebéd- vagy vacsoraidőben is, ha abba a hibába estem, hogy beléptem a
konyhába, Françoise úgy tett, mintha már befejezték volna, sőt bocsánatot is
kért, valahogy így: „Ettem volna egy falatot” vagy egy „harapást”. De azután
hamar megnyugodtam, látván az asztalt borító tálak sokaságát, melyeket
Françoise-nak, akit úgy megleptem váratlan érkezésemmel, mintha rosszban
sántikált volna, bár ilyesmiről szó sem volt, már nem sikerült eltüntetnie. Most
így folytatta: „Eridj, menj lefeküdni, épp eleget dolgoztál mára – mert Françoise
azt a látszatot akarta kelteni, hogy a lánya nem csupán nem kerül egyetlen
fillérünkbe sem, hanem nyomorog, s ráadásul még agyon is dolgozza magát
értünk. – Csak láb alatt vagy itt a konyhában, és főleg zavarod az urat, aki
vendéget vár. Eridj, indulj felfelé” – mondta még, mintha minden tekintélyére
szüksége volna ahhoz, hogy aludni küldje a lányát, aki attól a perctől kezdve,
hogy a vacsora füstbe ment, csak a látszat kedvéért volt itt, s ha még öt percig
maradtam volna, magától is szedte volna a sátorfáját. Françoise ezután hozzám
fordult a maga szép, népies, s egy kissé mégis egyéni, csak rá jellemző
szóhasználatával „Az úr talán nem látja, hogy majd eldől az alhatnéktól.” Én
pedig maradtam boldogan, hogy nem kell Françoise lányával társalognom.
Mondtam már, hogy a lány egy kis faluból érkezett, amely közvetlenül
szomszédos volt Françoise-éval, s mégis különbözött attól földjeiben,
terményeiben, tájszólásában, s főként lakóinak bizonyos jellegzetességeiben. Így
például a „hentesné” és Françoise unokahúga igen nehezen értették meg
egymást, de abban egyek voltak, hogy ha vásárolni mentek, órákra elmaradtak a
„nénjénél” vagy a „húgocskánál”, mivel maguktól képtelenek voltak végére érni
egy beszélgetésnek, egy olyan beszélgetésnek, melynek során annyira
megfeledkeztek indulásuk okáról, hogy ha megkérdeztem, amikor hazajöttek:
„Nos hát, alkalmas lesz Norpois márki úrnak a negyed hét?”, még csak a
homlokukra sem ütöttek, mondván: „Ó, ezt meg elfelejtettem”, hanem: „Ja, nem
értettem, hogy az úr ezt kéri, azt hittem, csak az üdvözletét kell átadni”. De ha az
egy órával korábban hallottak ekképpen „kimentek is a fejükből”, azt viszont
lehetetlenség volt kiverni belőle, amit nénjük vagy a húgocska valaha is
mondott. Így például, ha a hentesné azt hallotta, hogy 1870-ben az angolok is
háborút viseltek ellenünk ugyanakkor, mint a poroszok (én meg hiába
magyaráztam, hogy ez tévedés), az asszonyság minden harmadik héten felhozta
a beszélgetésben: „Ez is a miatt a háború miatt van, amit az angolok hoztak ránk,
akkor, amikor a poroszok is.” – De hiszen százszor mondtam már, hogy ez nem
igaz.” Mire így válaszolt, s a válaszában benne foglaltatott, hogy cseppet sem
ingott meg a meggyőződésében: „Mindenesetre ez még nem ok arra, hogy
haragudjunk rájuk. ‘70 óta sok víz lefolyt a Szajnán stb.” Egy másik
alkalommal, amikor egy Angliával folytatandó háborúról prézsmitált, amit én
helytelenítettem, ezt mondta: „No persze, mindig jobb, ha nincs háború; de ha
muszáj, hát nem érdemes halogatni. Ahogy a néném magyarázta a múltkor, az
óta a ‘70-es háború óta, amit az angolok hoztak ránk, belerokkanunk a
kereskedelmi szerződésekbe. Ha majd jól elláttuk a bajukat, egy angolt sem
eresztünk be Franciaországba, amíg nem fizet háromszáz frank belépti díjat,
ahogy most nekünk kell, ha Angliába megyünk.”
Ilyen volt hát – tiszteletre méltó becsületességükön és azon kívül, hogy
amikor beszéltek, konokul makacsok voltak, nem hagyták félbeszakítani
mondókájukat, hússzor is újrakezdték onnan, ahol félbeszakították őket, s ettől
mondókájuk végül oly rendíthetetlenül szilárd lett, mint egy Bach-fúga – az
emberek természete e kis falucskában, amely alig ötszáz lelket számlált, s
amelyet gesztenyések, füzesek, krumpli- és céklaföldek öveztek.
Françoise lánya viszont, mivel modern nőnek hitte magát, aki immár letért a
túlságosan kitaposott utakról, s a párizsi argót beszélte, egyetlen, a témához illő
tréfát sem mulasztott el. Amikor Françoise elmondta neki, hogy egy hercegnőtől
jövök, például ezt: „Ó! Bizonyára cirkuszhercegnőtől.” Látván, hogy vendéget
várok, úgy tett, mint aki azt hiszi, Edének hívnak. Naivan azt feleltem, hogy
nem, amire elsüthette: „Ó, pedig azt hittem! S azt gondoltam: Ede, vajon eleped-
e?” Ami nem vallott éppen jó ízlésre. Kevésbé hagyott azonban hidegen, amikor
Albertine késését látva, mintegy vigasztalásként, így fordult hozzám: „Azt
hiszem, várhatja örökre. Most már biztos nem jön. Ilyenek ezek a mai nőcskék!”
Másképpen beszélt hát, mint az édesanyja; de ami ennél is furcsább, az
édesanyja beszéde is különbözött a nagyanyjáétól, aki a Françoise falujához
egészen közel fekvő Bailleau-le-Pinben született. Tájszólásuk mégis különbözött
kissé, mint ahogy a két vidék is. Françoise édesanyjának lankás, vízmosásba
ereszkedő szülőföldjét füzek népesítették be. Messze-messze onnan volt viszont
Franciaországnak egy másik kis zuga, ahol csaknem ugyanazt a tájszólást
beszélték, mint Méséglise[527]-ben. Ezt a felfedezést akkor tettem, amikor éppen
bosszankodtam is miatta. Történt egyszer ugyanis, hogy nagy beszélgetésben
találtam Françoise-t egy házbéli szobalánnyal, aki erről a vidékről származott, s
ezt a tájszólást beszélte. Ők csaknem tökéletesen értették egymást, én egyáltalán
nem értettem őket; ezt tudták is, mégis úgy vélték, mentségükre szolgál az az
öröm, hogy noha oly messzire születtek egymástól, mégis földiek, s továbbra is
ezen az idegen nyelven beszéltek előttem, mint azok, akik nem akarják, hogy
más is megértse őket. A nyelvi földrajz és a cselédbarátság e hangulatos leckéi
azután hétről hétre folytatódtak a konyhában, anélkül, hogy bármiféle örömömet
leltem volna bennük.
Mivel valahányszor a kaput kinyitották, a portás megnyomta a lépcsőházat
megvilágító villanykapcsoló gombját, s mivel immár a ház minden lakója
hazaért, nyomban kimentem a konyhából, vissza az előszobába, ott ültem le a
lépcsőház félhomályának sötét, függőleges sávját lesve, amely a kissé keskeny
kárpit mellett, mely nem fedte tökéletesen lakásunk üveges ajtaját, átszűrődött.
Ha ez a sáv egyszerre csak aranysárgává válna, az azt jelentené, hogy Albertine
jött be odalent, s két perc múlva mellettem lesz; senki más nem jöhetett már
ebben az órában. Ott maradtam hát, hisz’ képtelen voltam elszakítani
tekintetemet a sávtól, amely konokul sötét maradt; egészen előrehajoltam, hogy
biztosan jól lássak; de hasztalan figyeltem, a függőleges fekete sáv, bármilyen
szenvedélyesen vágytam is rá, nem szerezte meg nekem a részegítő örömöt,
melyet akkor éreztem volna, ha valami váratlan és jelentőségteljes varázslat
folytán szemem láttára ragyogó aranyrudacskává változik. Nem csekély izgalom
a miatt az Albertine miatt, akire három percig sem gondoltam Guermantes-ék
estélyén! De amint újraéledt bennem a hajdani, más fiatal lányokhoz kötődő
várakozás érzése, főként azé, amikor Gilberte-re vártam, és ő késett, már az is
rettenetes lelki fájdalmat okozott, hogy netalán elesem egy pusztán testi
gyönyörűségtől.
Kénytelen voltam visszamenni a szobámba. Françoise ott járt a nyomomban.
Úgy vélte, ha már hazajöttem az estélyemről, felesleges magamon tartanom a
gomblyukamba tűzött rózsát, és bejött, hogy levegye rólam. Ez a mozdulat, mely
arra emlékeztetett, hogy Albertine talán már nem is jön, s egyben azzal is
szembesített, hogy Albertine kedvéért óhajtok elegáns lenni, bosszússá tett, s ezt
csak fokozta az az incidens, hogy amint erőszakkal kirántottam magam a keze
közül, elszakítottam a virágot, mire Françoise így szólt: „Jobb lett volna, ha
hagyja, hogy én vegyem le, mint hogy így tönkretegye.” Egyébként is, minden
egyes szava ingerelt. A várakozás idején annyira szenvedünk annak a hiányától,
akire vágyunk, hogy senki más jelenlétét nem bírjuk elviselni.
Miután Françoise kiment a szobából, arra gondoltam: ha mindez azért van,
mert immár odáig jutottam, hogy tetszeni akarok Albertine-nek, akkor igencsak
kellemetlen, hogy korábban annyiszor mutatkoztam előtte borotválatlanul,
többnapos szakállal, azokon az estéken, amikor felhívtam magamhoz, hogy
újrakezdjük simogatásainkat. Éreztem, hogy mit sem törődik velem, magamra
hagy. Hogy egy kicsit kicsinosítsam a szobámat, ha Albertine mégis eljönne, s
mivel ez volt a legszebb tárgyak egyike, amim csak volt, évek óta most először
tettem ki az ágyam melletti asztalra azt a türkizzel díszített mappát, amelyet még
Gilberte csináltatott nekem, hogy abba tegyem a Bergotte-plakettet[528], s
amelyet oly sokáig még alvás közben is magamnál akartam tartani, az
agátgolyóval együtt. Egyébként, talán azért is, mivel Albertine még mindig nem
jött, ebben a pillanatban valahol „máshol” volt, s ezt a másholt nyilván
kellemesebbnek találta, én pedig nem ismertem, olyan fájdalmas érzés ébredt
bennem, bármit mondtam is alig egy órával korábban Swann-nak arról, hogy
nem vagyok képes a féltékenységre, hogy ha kissé sűrűbben találkoztam volna
barátnőmmel, ez az érzés aggodalmaskodó kényszerré válhatott volna, hogy
mindig tudjam, hol és kivel tölti az idejét. Nem mertem elküldetni Albertine-hez,
túlságosan késő volt már, de abban a reményben, hogy talán barátnőivel
vacsorázik egy kávéházban, s eszébe jut, hogy telefonáljon, átállítottam a
kapcsolót, s hálószobámba kapcsolva a vonalat, megszakítottam az
összeköttetést a postahivatal és a portásfülke között, ahová ilyenkor a hívás
rendesen befutott. Egyszerűbb, kevésbé zavaró lett volna, ha azon a kis folyosón
van egy készülék, ahová Françoise szobája nyílt, de felesleges is. A civilizáció
haladása révén mindnyájan korábban nem sejtett erényeket vagy újabb
fogyatékosságokat árulunk el, melyek még kedvesebbé vagy még
elviselhetetlenebbé tesznek barátaink szemében. Így eshetett, hogy Edison[529]
felfedezésének következményeként Françoise egy újabbal gyarapította hibáit,
mégpedig azzal, hogy bármilyen hasznos vagy sürgős lett volna is, nem volt
hajlandó a telefont használni. Mindig megtalálta a módját, hogy elmeneküljön,
ha meg akartuk tanítani rá, mint ahogyan mások az oltás pillanatában
menekülnek, így hát a telefon az én szobámban kapott helyet, s hogy szüleimet
ne zavarja, csengetését egyszerű tárcsakattanás helyettesítette. Mivel attól
féltem, hogy ezt esetleg nem hallom meg, meg sem moccantam.
Mozdulatlanságom oly mértékű volt, hogy hónapok óta először felfigyeltem az
ingaóra ketyegésére. Bejött Françoise, hogy rendet rakjon. Beszélgetett velem,
de én utáltam ezt a társalgást, melynek egyenletesen banális felszíne alatt
érzelmeim percről percre változtak, aggodalomból szorongásba, szorongásból
teljes reményvesztettségbe csapva át. Míg szavaim homályos elégedettséget
fejeztek ki, mert úgy véltem, ennyivel tartozom Françoise-nak, arcomat olyan
boldogtalannak éreztem, hogy azt állítottam, nátha gyötör, hogy ezzel
magyarázzam tettetett közömbösségem és e fájdalmas arckifejezés
diszharmóniáját; azután meg attól tartottam, hogy Françoise egyébként
félhangon mondott szavai miatt (nem Albertine-re való tekintettel beszélt halkan,
hiszen úgy vélte, az az idő régen elmúlt, amikor barátnőm még beállíthat) végül
nem hallom meg a megváltó hívást, amely többször nem hangzik már fel. Nagy
sokára Françoise elment lefeküdni; halk nyerseséggel bocsátottam el, nehogy a
távoztában csapott zaj elnyomja a telefon hangját. Én pedig újrakezdtem a
hallgatózást, a kínlódást; várakozás közben a kétszeres út a zajokat felfogó fültől
az értékelő és elemző elméig, az elmétől pedig a szívig, amelynek az
eredményeket továbbítja, oly gyors, hogy észre sem vesszük, meddig tart, s úgy
érezzük, mintha közvetlenül a szívünkkel hallgatóznánk.
Megkínzott a hívás hangjának folyton visszatérő, egyre szorongatóbb és soha
be nem teljesülő vágya; s amint magányos aggódásom spirálvonalán az egyik
viharos felkapaszkodás csúcsára értem, a zsivajgó, éjszakai Párizs mélyéről,
mely egyszerre közel került hozzám, a könyvszekrényem mellől hirtelen
meghallottam, gépiesen és fenségesen, mint a Trisztánban[530] a lobogó kendő
vagy a pásztortilinkó, a telefon búgó neszét. Odaugrottam, Albertine volt. „Nem
zavarom, hogy ilyenkor telefonálok?” „Ó, dehogy...” – mondtam örömömet
magamba fojtva, hiszen bizonyára azért beszélt az alkalmatlan időpontról, hogy
mentegetőzzön, amiért ilyen későn jön, nem pedig azért, mert most már nem is
jön. „Akkor hát feljön?” – kérdeztem közömbös hangon. „Nos... nem, hacsak
nincs óhatatlanul szüksége rám.”
Lényem egyik fele, amellyel a másik egyesülni kívánt, ott volt Albertine-ban.
El kellett jönnie, de ezt nem mondtam meg rögtön; mivel most összeköttetésben
voltunk, úgy gondoltam, ráérek az utolsó pillanatban kierőszakolni, hogy vagy ő
jöjjön hozzám, vagy engedje, hogy én rohanjak hozzá. „Igen, itt vagyok, nem
messze otthonról – mondta –, magától pedig kissé távol; nem olvastam el elég
alaposan a levelét. Csak most került a kezembe újra, s megijedtem, hogy talán
vár rám.” Éreztem, hogy hazudik, s most haragomban inkább azért akartam
kierőszakolni, hogy feljöjjön, hogy kellemetlenkedjek, nem azért, hogy lássam.
Előbb azonban feltétlenül el akartam utasítani azt, amit néhány pillanattal
később majd megpróbálok elérni. De hol volt most? Szavaiba egyéb hangok
vegyültek: egy biciklista dudája, egy éneklő női hang, egy távoli fanfár szólt bele
éppoly tisztán, mint a kedves hang, mintha azt jeleznék, hogy valóban Albertine
van mellettem, tényleges közegében, mint egy földlabda, amellyel kiemelik a
pázsit egy darabját is. Ugyanazok a zajok, amelyeket én hallottam, hangzottak az
ő fülében is, s ezek vonták el a figyelmét: a valóság darabjai, melyek nem
tartoznak a tárgyhoz, önmagukban feleslegesek, s annál inkább
elengedhetetlenek ahhoz, hogy felismerjük a csoda nyilvánvalóságát; egyszerű
és elbűvölő vonások, valamelyik párizsi utcát megjelenítők, egy ismeretlen este
éles és kíméletlen vonásai, melyek a Phaedra előadásáról kijövet meggátolták
Albertine-t abban, hogy feljöjjön hozzám. „Először is megjegyzem, nem arról
van szó, hogy feljöjjön, mert ebben a késői órában már nagyon a terhemre
lenne... – mondtam –, majd összeesem az álmosságtól. No, és az a rengeteg
bonyodalom. Csak annyit akarok mondani, hogy a levelemben nem volt semmi
félreérthető. Hiszen azt válaszolta, hogy rendben van. Ha pedig nem értette, mit
jelentett ez a »rendben«?” „Azt mondtam, rendben, csak nem emlékeztem már
pontosan, hogy mi is van rendben. De látom, hogy megsértődött, és ez bánt. Már
bánom, hogy elmentem a Phaedrára. Ha tudtam volna, hogy ilyen kalamajka lesz
belőle...” – tette hozzá, mint mindazok, akik, ha valamiben vétkesek, úgy
tesznek, mintha azt hinnék, valami mást vetnek a szemükre. „A Phaedrának
semmi köze a bosszúságomhoz, hiszen én kértem, hogy menjen el megnézni.”
„Tehát most haragszik, kár, hogy már ilyen késő van, különben igazán
felmennék magához, de majd eljövök holnap vagy holnapután, hogy kimentsem
magam.” „Na nem, Albertine, szépen kérem, azok után, hogy maga miatt kárba
veszett a mai estém, legalább az elkövetkező napokban hagyjon békén. Csak két
vagy három hét múlva érek majd rá. Hallgasson ide, ha valóban bántja, hogy
haraggal válnánk el, s alapjában véve talán igaza is van, fáradtság ide vagy
amoda, ha már eddig vártam magára, s ha még úgyis odakint van, mégis jobban
szeretném, ha most jönne fel, majd iszom egy kávét, hogy felébredjek.” „Nem
lehetne áttenni holnapra? Mert az a gond...” E mentegetőző szavak hallatára,
melyek úgy hangzottak, mintha mégsem jönne, éreztem, amint vágyamba, hogy
viszontlássam azt a bársonyos arcot, amely már Balbecben a felé a pillanat felé
kormányozta minden napomat, amikor a szeptemberi, mályvalila tenger előtt e
rózsaszín virág mellett lehetek majd, fájdalmasan próbál belevegyülni egy
másik, igencsak különböző elem. Azt, hogy ilyen kínzóan szükségem lehet egy
másik emberre, már régen megtanultam Combray-ban édesanyámmal
kapcsolatosan, olyannyira, hogy szinte belehaltam, ha azt üzente Françoise-zal,
hogy nem jöhet fel hozzám. A régi érzés e törekvése, hogy ötvöződjön, egységes
elemet alkosson a másikkal, az újjal, amelynek egyedüli, gyönyörűséges tárgya
egy parti virágszál színes külseje, rózsás bőre volt, gyakran elérte, hogy a két
elem (a szó kémiai értelmében) egy újban egyesüljön, amely csak néhány
pillanatig maradhat meg. Ezen az estén legalább, s még ezután is sokáig, a két
elem megmaradt különállónak. De a telefonban legutóbb elhangzott szavak
hallatán kezdtem megérteni, hogy Albertine élete oly távol van tőlem (nem a szó
fizikai értelmében, persze), hogy mindig fáradságos felderítőutakat kellene
megtennem, hogy kézre kerítsem, s ráadásul olyan, mint a végek erődítményei, a
nagyobb biztonság kedvéért abból a fajtából, amelyet később „álcázottnak”
neveztek. Albertine egyébként, a társadalom magasabb szintjén, azok közé az
emberek közé tartozott, akiknél a házmesterné mindig megígéri az
üzenetvivőnek, hogy rögtön átadja a levelet a címzettnek, amint az hazaér;
egészen addig, amíg rá nem döbbenünk, hogy az illető, akivel máshol
találkoztunk, s akinek bátorkodtunk levelet írni, az illető maga a házmesterné,
így hát valóban a megadott címen lakik (amely egyébiránt nem más, mint egy
kis nyilvánosház, s a házmester benne a Madame) – csak épp a
házmesterfülkében –, vagy egy olyan házat jelöl meg a címben, ahol vele
összejátszó ismerősei laknak, akik nem leplezik le előttünk, ahonnan a
leveleinket is továbbítják, de ahol ő maga nem lakik, legfeljebb holmijait hagyta
ott. Ötszörösen vagy hatszorosan tekervényes életek ezek, olyannyira, hogy ha
találkozni akarunk ezzel a bizonyos nővel, vagy tudni akarunk róla, hol eggyel
előbb, hol eggyel odébb, hol feljebb, hol lejjebb kopogtatunk, s akár hónapokig,
évekig nem sejtünk meg semmit. Albertine-t illetően éreztem, hogy sosem fogok
bizonyosat tudni, hogy a valóságos részletek és a hazugságok szétválaszthatatlan
sokaságában sohasem fogok tudni kiigazodni. S hogy ez mindig így lesz, hacsak
börtönbe nem zárom (bár onnan is meg lehet szökni), mindvégig. Ezen az estén
ez a meggyőződés még csak nyugtalanságként futott át rajtam, melyben azonban
mintha hosszú szenvedések borzongató előszelét éreztem volna.
„Nem, nem – válaszoltam –, mondtam már, hogy nem érek rá három hétnél
előbb, holnap éppúgy nem, mint más napokon.” „Nos, jó... akkor odaszaladok...
kellemetlen, mert éppen egy barátnőmnél vagyok, aki...” Éreztem, nem hiszi,
hogy elfogadom az ajánlatot, hogy feljön, tehát az ajánlat sem volt őszinte, én
pedig színvallásra akartam kényszeríteni. „Mit számít nekem a maga barátnője?
Jön vagy nem, a maga dolga, nem én kértem, hogy jöjjön, maga ajánlotta fel.”
„No, ne sértődjön meg, fiákerbe ugrom, s tíz perc múlva ott vagyok magánál.”
Így hát, az éjmélyi Párizsból, ahonnan már, egy távoli lény hatósugarát mutatva,
szobámig ért a láthatatlan üzenet, az első jeladás után hamarosan felbukkan és
megjelenik az az Albertine, akit hajdan a balbeci égbolt alatt ismertem meg,
akkor, amikor a Nagyszálló pincéreit terítés közben elvakította a lenyugvó nap
világa, s mivel az ablaktáblákat egészen kitárták, az est észrevétlen fuvallatai
szabadon libbenhettek be a partról, ahol még elidőztek az utolsó sétálók, a
hatalmas étterembe, amelyben még az első vacsoravendégek sem foglaltak
helyet, s amikor a pult mögött elhelyezett tükrön átúszott a Rivebelle-be tartó
utolsó hajó testének vörös visszfénye, s még hosszan elidőzött benne a füst
szürke visszfénye. Nem töprengtem már azon, mi késleltethette Albertine-t, s
amikor Françoise belépett a szobába, hogy jelentse: „Albertine kisasszony van
itt”, igaz, a fejemet sem mozdítottam válasz közben, de csupán képmutatásból:
„Hogyhogy ilyen későn jön Albertine kisasszony?” De amikor e szavak után
felnéztem Françoise-ra, mintha kíváncsian várnám a válaszát – s ez a
kíváncsiság is arra volt hivatott, hogy alátámassza kérdésem nyilvánvaló
őszinteségét –, bámulattal és dühösen vettem észre, hogy Françoise akár
Bermával[531] is versenyre kelhetett volna, olyan művészettel tudta beszéltetni az
élettelen ruhadarabokat és arcvonásait: leckét adott a blúzával, a hajával,
amelynek legfehérebb fürtjeit húzta előre, úgy fitogtatva őket, mint valamiféle
születési bizonyítványt, fáradtságtól és alázattól meggörbült nyakával. Mind
panaszt emeltek érte, amiért az éjszaka kellős közepén valaki kirángatta álmából
és az ágymelegből, s az ő korában arra kényszerítette, hogy kapkodva
öltözködjék, s kockáztassa, hogy mellhártyagyulladást kap. Ezért, mivel
tartottam tőle, hogy olyan látszatot keltek, mintha szabadkoznék Albertine kései
érkezése miatt, így szóltam: „Mindenesetre nagyon helyes, hogy eljött, minden a
legnagyobb rendben van”, s szabad utat engedtem őszinte örömömnek. Ez az
öröm azonban nem sokáig maradt ürömtelen, amikor meghallottam Françoise
válaszát. Anélkül ugyanis, hogy egyetlen panaszszót ejtett volna, sőt mintha
minden erejével azon lett volna, hogy leküzdje az ellenállhatatlanul feltörő
köhögést, s csak kendőjét húzva összébb magán, mintha fázna, nekifogott, hogy
elmeséljen mindent, amit Albertine-nek mondott, mert arról sem feledkezett
meg, hogy barátnőm nagynénje felől érdeklődjön. „Épp azt mondtam, hogy az úr
már bizonyára aggódott, hogy a kisasszony talán nem is jön, mert ez az időpont
már nem illendő a látogatásra, hiszen mindjárt reggel van. De a kisasszony
olyasfelé járhatott, ahol jól mulatott, mert még annyit sem mondott, hogy bánja,
amiért megváratta az urat, olyan képet vágott, mint aki fütyül a világra, és azt
válaszolta: Jobb későn, mint soha!” És Françoise még hozzátett néhány szót, ami
a szívembe hasított: „Ezzel aztán elárulta magát. Lehet, hogy jobb szerette volna
leplezni, node...”
Nem volt ebben semmi meglepő. Említettem az imént, hogy Françoise, ha
megbíztuk valamivel, ritkán számolt be, nem arról, amit ő maga mondott, s
amire szívesen kitért, hanem a válaszról, amelyre vártunk. De ha kivételesen
mégis elismételte barátaink szavait, bármilyen rövid volt is az üzenet, Françoise
általában úgy rendezte el a dolgot, ha kellett, az arckifejezés, a hangsúly
segítségével, melyekről szentül állította, hogy ezek kísérték a mondottakat, hogy
valami bántó élt adjon nekik. Szélsőséges esetben abba is beletörődött, ha egy
kereskedőnél, akihez elküldtük, valamilyen, egyébként feltehetően képzelt,
megaláztatást kellett elviselnie, mert úgy vélte, hogy ez a neki címzett
megalázás, neki, aki minket képviselt, aki a mi nevünkben beszélt, közvetetten
visszaszáll ránk. Mi mást felelhettünk volna, mint hogy félreértette, hogy
üldözési mániája van, s hogy a kereskedők nem szövetkeztek mind ellene.
Amúgy az ő érzéseikkel nem sokat törődtem. Albertine érzéseivel azonban nem
így állt a dolog. Amikor Françoise visszamondta e gunyoros szavakat: „Jobb
későn, mint soha”, rögtön azokat a barátokat juttatta eszembe, akiknek
társaságában Albertine a késő estét töltötte, több örömet lelve hát ott, mint
velem. „Nevetségesen néz ki, lapos, kis kalap van rajta, ami az ő nagy szemével
elég furcsán mutat, főleg ezzel a kabáttal, amit régen elküldhetett volna az
istoppolóhoz, mert már egészen összerágták a molyok. Mondhatom, mulatságos”
– tette még hozzá Françoise, mintegy Albertine-t kicsúfolva, mert az én
benyomásaimban ritkán osztozott, de szükségét érezte, hogy megismertessen az
övéivel. Még a látszatát is kerülni akartam annak, hogy tisztában vagyok vele: ez
a nevetés a lenézés és a gúny jele, de hogy rosszért rosszal fizessek, bár nem
ismertem a kis kalapot, amelyről beszélt, azt feleltem Françoise-nak: „Amit
maga lapos kis kalapnak nevez, az egész egyszerűen elragadó...” „Azaz hajítófát
sem ér” – mondta erre Françoise, most már nyíltan hangot adva őszinte
megvetésének. Mire én (szelíd és vontatott hangon, hogy álságos válaszom ne a
haragom, hanem az igazság kifejezésének lássék, s az időt sem vesztegetve,
hogy ne várassam Albertine-t), e kegyetlen szavakkal fordultam hozzá: „Maga
kiváló asszony – mondtam mézesmázosan –, jóravaló is, ezernyi erénye van, de
ami az öltözködést illeti és azt, hogy helyesen ejtse ki a szavakat, no meg jól is
kösse őket, ma is ugyanott tart, mint azon a napon, amikor Párizsba érkezett.”
Márpedig ez az utóbbi szemrehányás különlegesen ostoba volt, mivel azok a
francia szavak, melyeknek helyes kiejtésére oly büszkék vagyunk, maguk sem
egyebek, mint azoknak a galloknak a nyelvbotlásai, akik a latin vagy szász
kifejezéseket facsarták ki, hiszen a mi nyelvünk nem egyéb, mint néhány másik
hibás kiejtése. A nyelv eleven szellemiségére, a francia nyelv jövőjére és
múltjára, igen, erre kellett volna figyelnem Françoise hibáiban. Vagy nem volt-e
a „stoppoló” helyett mondott „istoppoló” éppoly különös, mint a távoli
korszakokból ittmaradt állatok: mint a bálna vagy a zsiráf, az állatvilág fejlődési
szakaszainak útjelzői? „Márpedig, ha eddig nem tanulta meg – folytattam –,
soha nem is fogja. De vigasztalódjon, ettől még nagyon derék teremtés lehet,
csodásan készítheti a kocsonyás marhahúst és még ezer egyebet. Az a kalap,
amit semmiségnek vél, pontos másolata Guermantes hercegné egyik kalapjának,
amely ötszáz frankba került. Egyébként hamarosan egy másikat, még sokkal
szebbet szándékozom ajándékozni Albertine kisasszonynak.” Tudtam jól, hogy
Françoise-t az bosszantja legjobban, ha olyan emberekre adok ki pénzt, akiket ő
nem szeret. Csak néhány szóval válaszolt, melyeket szinte érthetetlenné tett egy
hirtelen fulladásroham. Mikor később megtudtam, hogy beteg a szíve, mennyire
bántam már, hogy sosem tagadtam meg magamtól a meddő és ádáz örömöt,
hogy így visszavágjak arra, amit mondott! Françoise különben azért utálta
Albertine-t, mert szegény lévén, nem tehetett hozzá semmit ahhoz, amit
Françoise az én kiválóságomnak tartott. Jóindulatúan mosolygott, valahányszor
Villeparisis márkiné meghívott magához. Nehezményezte viszont, hogy
Albertine nem törekszik a kölcsönösségre. Végül már kénytelen voltam
mindenféle, állítólag Albertine-től kapott ajándékokat kitalálni, melyeknek
létezésében Françoise egyetlen pillanatig sem hitt. A kölcsönösség e hiánya
főként a táplálkozás terén botránkoztatta meg. Hogy Albertine, ha éppen nem
Bontemps[532]-néhoz voltunk hivatalosak (aki pedig ideje felét Párizson kívül
töltötte, mivel a férje, akárcsak hajdanában, amikor elege lett a minisztériumból,
különféle „hivatalokat” vállalt), elfogadta a mama vacsorameghívásait, az
Françoise szemében olyan tapintatlanságnak minősült, amit közvetve
pellengérezett ki, ezzel a Combray-ban közismert mondókával:

Harapjunk egy falatot!
– Én is erre gondolok.
Együk most a tiedet!
– Már jóllaktam, mért egyek?

Úgy tettem, mintha éppen írnék. „Kinek írt?” kérdezte Albertine, amint
belépett. „Egy kedves barátnőmnek, Gilberte Swann-nak. Ismeri talán?” „Nem.”
Letettem arról, hogy az estéjéről kérdezzem Albertine-t, éreztem, hogy
szemrehányást tennék neki, s amilyen későre jár, nem futná már az időnkből,
hogy eléggé kibéküljünk, és áttérhessünk a csókokra és a simogatásokra. Így hát
rögtön ezekkel akartam kezdeni. Amúgy, ha megnyugodtam is kissé, nem
éreztem boldognak magam. Az a teljes támasz- és irányvesztés, mely a
várakozás sajátja, tovább érezteti hatását a várva várt lény érkezése után is, s
amint a nyugalom helyébe lép, amelynek köszönhetően mint valami ritka
gyönyörűséget festettük magunk elé jöttét, meggátolja, hogy bármiféle
örömünket leljük benne. Albertine már itt volt: az én megzavarodott idegeim
most is reszkettek, még mindig várták. „Kaphatnék egy kis előleget, Albertine?”
„Amennyit csak akar – mondta szívből jövő jósággal. – Sosem láttam még ilyen
szépnek.” „Még egyet? Hiszen tudja, micsoda nagy-nagy gyönyörűség ez
nekem.” „Nekem pedig még ezerszer nagyobb – felelte. – Ó, milyen szép
mappája van!” „Tegye csak el, magának adom emlékül.” „Maga túlságosan
kedves hozzám...” Egyszer s mindenkorra kigyógyulnánk a regényességből
mindahányan, ha a szeretett lényre gondolva megpróbálnánk azzá válni, akikké
akkor leszünk, amikor nem szeretjük többé. Gilberte mappája, az agátgolyó –
mindez csak egy lelkiállapotnak köszönhette hajdani nagy jelentőségét, hiszen
ma már közönséges mappának, agátgolyónak láttam őket.
Megkérdeztem Albertine-t, nem inna-e valamit. „Ha jól látom – mondta –, van
itt narancs és víz. Az pompás lesz.” Így aztán csókjaiban ízlelhettem azt a
frissességet, amelyet Guermantes hercegné estélyén előbbrevalónak véltem
náluk. S a vízbe facsart narancs mintha kortyról kortyra többet tárt volna fel
érése titkos folyamatából, s abból az áldásos hatásból, amit az annyira más
rendszerbe tartozó emberi test bizonyos állapotaira gyakorol, melyet éltetni nem
tud, de a permetezés játékával javára lehet; száz és száz titokról lebbentette fel a
fátylat a gyümölcs, érzékeim, semmiképpen sem értelmem előtt.
Miután Albertine elment, eszembe jutott Swann-nak tett ígéretem, hogy írok
Gilberte-nek, s úgy véltem, szívélyesebb, ha mindjárt neki is ülök. Érzelem
nélkül, mint egy unalmas házi feladat utolsó sorát róttam a borítékra a Gilberte
Swann nevet, mellyel azelőtt teleírtam a füzeteimet, hogy abba az illúzióba
ringassam magam, mintha leveleznénk. Mert míg hajdan én írtam le ezt a nevet,
most viszont a megszokás átruházta a feladatot a számos titkár egyikére, akiket
az én maga mellé vesz. Ez pedig annál higgadtabban írhatta le Gilberte nevét,
mivel a megszokás csak nemrégiben léptette be, csak nemrégen állt
szolgálatomba, azelőtt nem is ismerte Gilberte-et, s csak annyit tudott róla,
anélkül, hogy a szavak mögött rejlő valóságról bármi fogalma lett volna, amit
tőlem hallott: hogy Gilberte egy fiatal lány, akibe szerelmes voltam. Nem
vádolhattam ridegséggel. Mostani énem volt a legalkalmasabb „tanúnak”, hogy
megértesse, mit is jelentett nekem korábban Gilberte. A mappa, az agátgolyó
most az lett Albertine és az én kapcsolatomban, amit azelőtt Gilberte számára
jelentett, amit bárki számára jelentett volna, aki nem ragyogtatja rájuk belső láng
fényét. Most azonban újabb zűrzavar kavargott bennem, ami ismét
megváltoztatta a szavak és dolgok valóságos hatalmát. S amikor Albertine,
mintegy még egyszer köszönetet mondva, így szólt: „Annyira szeretem a
türkizt!”, azt feleltem: „Ne hagyja kihunyni őket”, mint jóskövekre, rájuk bízva
barátságunk sorsát, amely pedig Albertine-ben éppúgy nem tudott semmiféle
érzelmet ébreszteni, mint ahogy nem volt képes megőrizni azt sem, amely
hajdan engem fűzött Gilberte-hez.
Ekkoriban történt az az eset, amely csakis azért említésre méltó, mert a
történelem minden számottevő szakaszában fellelhető. Azokban a percekben,
amikor én éppen Gilberte-nek írtam, Guermantes úr, alighogy hazaért az
álarcosbálból, még mindig sisakban, arra gondolt, hogy másnap bizony
kénytelen lesz hivatalosan gyászt ölteni, és úgy döntött, hogy egy héttel előbbre
hozza a gyógyvízkúrát, amelyen túl kellett esnie. Amikor azután három hét
múlva hazajött (s ezzel előreugrom az időben, hiszen csak épp most fejeztem be
a Gilberte-nek írott levelet), barátai, akik szemtanúi voltak, mint lett a kezdetben
oly közömbös nagyherceg veszett Dreyfus-ellenessé, elnémultak a döbbenettől,
amint azt hallották tőle (mintha a kúra nemcsak a veséjére hatott volna):
„Bizony, a pert újratárgyalják, és Dreyfust fel fogják menteni; mégsem
ítélhetnek el egy embert, aki ellen semmiféle bizonyíték sincsen. Láttak valaha
Froberville-hez fogható agyalágyultat? Egy tiszt, aki a mészárszékre (azaz a
háborúra) készíti fel francia fiainkat! Szép kis idők!” A közben eltelt időben
ugyanis Guermantes úr a fürdőhelyen összeismerkedett három elragadó hölggyel
(egy olasz hercegnővel és két sógornőjével). Amint a hölgyek szóba hozták
előtte a könyveket, melyeket éppen olvastak vagy egy darabot, amit a
Kaszinóban játszottak, a nagyherceg azonnal rájött, hogy nála eszesebbekkel van
dolga, akikkel, mint mondani szokta, nem veheti fel a versenyt. Így azonban
csak még jobban megörült, amikor a hercegnő bridzselni invitálta. De alighogy
belépett hozzá, és semmiféle árnyalatot nem ismerő Dreyfus-ellenességének
hevében rögtön azt mondta neki: „Nos, többé nem papolnak nekünk annak a
híres-nevezetes Dreyfusnak a perújrafelvételéről”, igencsak meglepődött, amikor
a hercegnőtől és sógornőitől azt hallotta: „Sosem voltunk még ilyen közel hozzá.
Nem tarthatnak fegyenctelepen valakit, aki semmit sem követett el.” „Úgy?
Úgy?” – hebegett először a nagyherceg, mintha valami furcsa gúnynevet fedezett
volna fel ebben a házban, amelyet azért használnak, hogy nevetségessé tegyenek
valakit, akit ő eddig eszesnek tartott. De néhány nap múlva, ahogy gyávaságból
és majmolásból, anélkül, hogy az okát tudnánk, mi is azt kiabáljuk egy nagy
művésznek: „Hahó, Jojotte” – mert halljuk, hogy abban a házban így szólítják, a
nagyherceg is, bár még erősen zavartan az új szokástól, mégiscsak így beszélt:
„Elvégre, ha nem szól ellene semmi!” A három elragadó dáma úgy találta, nem
halad elég gyorsan, és egy kicsit nekitámadt: „De hiszen eszes ember soha nem
is hihette igazán, hogy volna bármiféle bizonyíték.” Valahányszor egy Dreyfus
ellen szóló, „megsemmisítő” tény merült fel, s a nagyherceg, abban a hitben,
hogy ez majd jobb belátásra bírja a három elragadó hölgyet, bejelentette nekik, a
hölgyek nagyot nevettek, s kifinomult dialektikával, minden különösebb
nehézség nélkül kimutatták, hogy az érv mit sem ér, és teljességgel nevetséges.
A nagyherceg veszett Dreyfus-pártiként tért vissza Párizsba. S persze nem
állíthatjuk, hogy a három elragadó hölgy ez esetben ne lett volna az igazság
hírvivője. De figyelemre méltó, hogy évtizedről évtizedre találkozunk olyan
emberrel, akit mélységes meggyőződés töltött el, amikor elváltunk tőle, majd
belép az életébe egy eszes házaspár vagy egy elbűvölő hölgy, aki néhány hónap
leforgása alatt az ellentétes véleményre téríti. S ezen a téren sok ország is úgy
viselkedik, mint az őszinte ember: sok ország, melyben gyűlöletet szítottak egy
másik nép iránt, s amely fél év múlva köpönyeget fordít, s felrúgja korábbi
szövetségeit.
Egy ideig nem találkoztam Albertine-nel, de továbbra is eljártam, ha nem is
Guermantes asszonyhoz, aki immár nem adott tápot képzeletemnek, hanem más
tündérekhez, az otthonukba, amely oly elválaszthatatlan volt tőlük, mint a
zománcos vagy gyöngyház héj vagy a csipkézett tornyocska a kagylótól,
csigától, mely megalkotta, és otthonra lelt benne. Nem tudtam volna osztályokba
sorolni ezeket a hölgyeket, mert bármilyen jelentéktelen volt is ez a kérdés,
nemcsak megoldani volt lehetetlen, hanem feltenni is. Nem is a hölggyel kellett
volna kezdenem, hanem a tündérpalotájával. Márpedig, mivel az egyik dáma
nyári hónapokban mindig az ebéd utáni órákban fogadott, az odafelé vezető úton
le kellett hajtatnom a fiáker tetejét, olyan erővel zuhogott rám a napsugár,
melynek emléke, anélkül, hogy tudatosítottam volna magamban, maga is
összbenyomásom része lett. Azt hittem, egyszerűen a Cours-la-Reine sétányon
hajtatok; valójában, még mielőtt megérkeztem volna az összejövetelre, melyet
egy gyakorlatias ember talán kigúnyolt volna, káprázatot, gyönyörűségek egész
sorát éltem át, annyit, mintha egész Itálián átutaztam volna; s emlékezetemben
mindez immár elválaszthatatlan a palotától. Ráadásul, az év- és a napszak
forrósága miatt, a hölgy szorosra záratta a spalettákat a tágas, L alakú, földszinti
szalonokban, ahol fogadott. Először alig ismertem fel a ház asszonyát és
vendégeit, még Guermantes nagyhercegnét sem, aki rekedtes hangján arra kért,
hogy üljek mellé, egy Beauvais-karosszékbe, amely Európa elrablását[533]
ábrázolta. Majd lassacskán kirajzolódtak előttem a hatalmas, XVIII. századi
faliszőnyegek, rajtuk a mályvarózsával felvirágozott árbocú, nagy hajók, melyek
alatt szinte nem is egy Szajna-parti palotában éreztem magam, hanem a
Neptunéban, az Ókeánosz partján, ahol Guermantes nagyhercegné mintha a
vizek istenasszonyává változott volna. Sosem érnék a végére, ha felsorolnék
minden más szalont is. Ez a példa is elegendő annak bemutatására, hogy a
társaságról alkotott véleményembe poétikus benyomásokat is vegyítettem,
melyeket azután a végelszámoláskor sosem vettem figyelembe, olyannyira, hogy
amikor egy-egy szalon érdemeit összegeztem, számításom mindig hibádzott
valahol.
Igaz, hogy tévedéseimnek távolról sem csupán ez volt az oka, de balbeci
utazásom előtt (ahová, balszerencsémre, másodszor s egyben utoljára mentem)
nem maradt már időm, hogy belefogjak a társaság leírásába, amelyre csak jóval
később kerül majd sor. Mondjunk most csupán annyit, hogy Gilberte-nek írott, s
a Swannékhoz való visszatérésemet sejtető levelem fent említett első, hamis okát
(viszonylag könnyelmű életvitelemet, mely ráadásul a társaság iránti erős
vonzalmamra utalt) Odette[534], ugyancsak pontatlanul, egy másikkal is
kiegészíthette volna. Mostanáig csak úgy képzeltem el a társaság egyetlen
szemlélő előtt mutatkozó sokféle arcát, hogy azt feltételeztem, a társaság maga
nem változik: ha egy hölgy, aki korábban senkit sem ismert, egyszer csak eljár
mindenhová, egy másik pedig, aki azelőtt uralkodott e körökben, magára marad,
e változásokban hajlamosak vagyunk csakis egyéni sorsok hullámhegyeit és –
völgyeit látni, amelyek időről időre, egy tőzsdei spekuláció folytán, zajos bukást
vagy nem remélt meggazdagodást hoznak egyazon társaságnak. Márpedig nem
csupán erről van szó. A társaság megnyilvánulásai bizonyos mértékben (s ez a
mérték jóval alatta marad a művészeti mozgalmakénak, a politikai válságokénak,
annak a fejlődésnek, amely hol a tézis-színház felé, hol az impresszionista
festészet felé tereli a közízlést, majd a bonyolult és német muzsika felé, majd az
egyszerű és orosz muzsika felé, vagy a szociális eszmékhez, az
igazságszolgáltatás gondolatához, az egyházi reakcióhoz, a hazafias
felbuzduláshoz) azonban mégis ezeknek távoli, töredékes, bizonytalan,
zűrzavaros, változékony leképeződései. Így aztán még a szalonok sem írhatók le
az állókép mozdulatlanságában, ami mostanáig alkalmas lehetett a jellemek
tanulmányozására, ettől fogva azonban mintegy e jellemeket is be kell vonnunk
egy csaknem történelmi folyamatba. Azokat a társasági embereket, akik, több-
kevesebb őszinteséggel, mohón érdeklődnek a szellemi fejlődés iránt, az
újdonság vágya viszi arra, hogy olyan körökkel érintkezzenek, ahol ezt nyomon
követhetik, s ezért választanak inkább egy addig ismeretlen szalont s úrnőjét, aki
hamvas frissességében képviseli a felsőbbrendű gondolkodás reménységét,
amely megfakult és hamvát veszítette azoknál a nőknél, akik régóta gyakorolták
a hatalmat a társaságban, akiknek kiismerték minden erejét és gyengéjét, s akik
immár nem szítják fel képzeletüket. Így minden korszakot új asszony, asszonyok
újabb csoportja személyesít meg, akik szorosan kötődnek mindahhoz, ami
legújabban csigázza fel az érdeklődést, mindig úgy, mintha épp abban a
pillanatban bukkannának elő ünnepi toalettjükben, a legutóbbi özönvízből
született ismeretlen fajtaként, minden új Konzulátus, új Direktórium
ellenállhatatlan szépségeiként. De az új szalonok úrnői gyakran egyszerűen
olyanok, mint egyes államférfiak, akiknek ez az első miniszterségük, de már
negyven éve kilincselnek minden ajtónál, mely korábban mind-mind zárva
maradt előttük: olyan nők, akiket nem ismertek a társasági körökben, de azért,
nagyon is régóta, fogadták már jobb híján néhány „bensőséges barátjukat”. Igaz,
nem mindig van ez így, s az orosz balett csodálatos felvirágzása idején, akkor,
amikor egymás után fedeztük fel Baksztot, Nizsinszkijt, Benois-t, Sztravinszkij
zsenijét, s amikor feltűnt Jurbeletyev hercegnő, mindezen új nagyságok ifjú
keresztanyja, fején hatalmas, imbolygó tollbokrétával, amilyet a párizsi nők
addig sohasem láttak, s amelyet nem győztek utánozni, azt hihettük, hogy ezt a
csodálatos teremtést az orosz táncosok hozták magukkal, számtalan
málhájukban, mint legbecsesebb kincsüket; de amikor oldalán, páholya első
sorában, az „oroszok” minden előadásán, mint egy valóságos tündért, ott látjuk
trónolni Verdurinnét[535], akiről az arisztokrácia mostanáig mit sem tudott,
bízvást felelhetjük a társaság tagjainak, akik hajlamosak azt hinni, hogy
Verdurinné újonnan érkezett a Gyagilev-társulattal[536], hogy ez a hölgy már más
időkben is itt volt, nem egy átalakuláson ment keresztül, s a legutóbbi csak
annyiban különbözött az előzőktől, hogy immár bizonyosan, egyre sebesebb
léptekkel hozta meg az oly sokáig és oly hiábavalóan várt sikert a
Nagyasszonynak. Az is igaz viszont, hogy a Swann-né képviselte újdonságnak
nem volt ilyen kollektív jellege. Az ő szalonja egyetlen férfi, egy haldokló körül
kristályosodott ki, aki szinte egyik pillanatról a másikra lépett a homályból a hír
dicsfényébe akkor, amikor tehetsége már kimerülőben volt. Bergotte műveit
túláradó rajongás övezte. Az író tüntetően egész napját Swann-nénál töltötte,[537]
aki így susogott egy-egy befolyásos férfiúnak: „Majd én beszélek vele, ír majd
magának egy cikket.” Amire egyébként Bergotte képes is volt, sőt még egy rövid
jelenetet is fabrikált Swann-nénak. Most, hogy közelebb került a halálhoz, nem
érezte annyira rosszul magát, mint akkoriban, amikor el-eljött, hogy hírt kapjon
nagyanyámról. Nagy testi fájdalmai ugyanis diétára kényszerítették. A betegség
a legkomolyabban vett orvos: a jóságnak, a tudásnak csak ígérgetünk; a
szenvedésnek engedelmeskedünk.
Nem kétséges, hogy Verdurinék kis klánja mostanában másképpen keltett
élénk érdeklődést, mint Swann-né kissé nacionalista, inkább irodalmi, s
mindenekelőtt bergotte-i szalonja. A kis klán valójában tevékeny központ volt
egy hosszúra nyúló politikai válságban, mely most ért a csúcspontra: a Dreyfus-
ügyben. A társasági emberek többsége azonban annyira revízióellenes volt, hogy
az ő szemükben egy Dreyfus-párti szalon éppolyan képtelenségnek látszott, mint
korábban egy kommünpárti. Caprarola hercegnő, aki egy általa szervezett
nagyszabású kiállítás kapcsán ismerte meg Verdurinnét, elment ugyan hozzá egy
hosszú vizitre, abban a reményben, hogy elcsábíthat néhány érdekes figurát a kis
klánból, s majd bevezetheti őket a maga szalonjába; e látogatás során pedig a
hercegnő (aki Guermantes nagyhercegnét és társait utánozta kicsiben)
szembeszállt a bevett véleményekkel, és idiótának minősítette a saját köreihez
tartozókat, amit Verdurinné nagyon bátor tettnek talált. Később azonban addig
mégsem ment ez a bátorság, hogy a nacionalista hölgyek tekintetének
kereszttüzében oda mert volna biccenteni Verdurinnének a balbeci ügetőn.
Swann-nétól viszont a Dreyfus-ellenesek jónéven vették, hogy „helyesen
gondolkozik”, ami az ő esetében, aki egy zsidóhoz ment feleségül, kétszeres
érdemnek minősült. Mindazonáltal azok, akik sosem jártak nála, úgy képzelték,
hogy csak néhány obskúrus izraelitát és Bergotte-fiókát fogad. Így sorolnak a
Swann-néétól eltérő érdemekkel bíró asszonyokat a társasági ranglétra legaljára
vagy származásuk miatt, vagy azért, mert nem szeretnek a városban vacsorázni,
és estélyeken sem látni őket soha, amivel tápot adnak annak a téves
feltételezésnek, hogy meg sem hívták őket; vagy azért, mert sosem beszélnek
társasági kapcsolataikról, hanem csak irodalomról és művészetről; vagy azért,
mert az emberek titkolják, hogy eljárnak hozzájuk, vagy éppen ők maguk
hallgatják el – nehogy udvariatlanok legyenek a többiekkel – kiket fogadnak,
azaz ezer okból, melyek miatt bizonyos körök szemében egyikük vagy másikuk
lassan végképp olyan nő lesz, akit az ember nem fogad. Így történt ez Odette-tel
is. Amikor d’Épinoyné gyűjtést szervezett a „Francia Haza” javára, s kénytelen
volt elmenni Swann-néhoz, úgy lépett be hozzá, mint a rőfösnőjéhez, azzal a
szilárd meggyőződéssel, hogy ha nem is éppen megvetett, de ismeretlen arcokat
fog találni, s szinte földbe gyökerezett lábbal állt a nyíló ajtóban, amely mögött
nem az a szalon tárult elé, amire számított, hanem egy bűvös szoba, melyben
mintegy varázsütésre olyan királyi vérből való hercegnőkre, nagyhercegnőkre
ismert a díványokon félig elheveredő, a karosszékekbe süppedő, a ház asszonyát
keresztnevén szólító káprázatos jelenlévőkben, akiket ő maga, d’Épinoy
hercegné csak nagy nehezen tudott elcsalogatni szalonjába, s akiknek, Odette
jóindulatú tekintetének ellenőrzése alatt, éppen de Lau márki, Louis de Turenne
márki, Borghese herceg és d’Estrées nagyherceg[538] szolgálta fel étekfogóként
és pohárnokként a narancslevet és az aprósüteményt. D’Épinoy hercegné, aki a
társasági értéket öntudatlanul is belső tulajdonságnak képzelte, kénytelen volt
törölni Swann-néról alkotott korábbi képét, s előkelő hölgyként újraalkotni.
Mivel sejtelmünk sincs, hogyan élnek valóban azok az asszonyok, akik nem
teszik közhírré napjaikat az újságokban, egyesek helyzetét a titkok fátyla
vonhatja be (ezzel is hozzájárulva a szalonok sokféleségéhez). Ami Odette-et
illeti, kezdetben néhány olyan, a legmagasabb körökhöz tartozó férfi ment el
hozzá a bizalmas vacsorákra, aki Bergotte-ra volt kíváncsi. Odette, az utóbbi
időben kifejlesztett érzékkel, nem kürtölte ki a dolgot; a vendégeket – talán
annak a kis körnek az emlékeként, melynek szokásait a szakítás után is
megőrizte – már kész teríték várta. Odette Bergotte-tal, akinek ez egyébként csak
siettette a halálát, vitte el őket az érdekes premierekre. Az urak szót ejtettek róla
néhány, az ő köreikből való hölgynek, akiket érdekelhetett ez a sok-sok
újdonság. A hölgyek meg voltak győződve róla, hogy Odette, Bergotte
bizalmasaként, többé-kevésbé „besegít” a műveibe, s ezerszer eszesebbnek
hitték a Faubourg legfigyelemreméltóbb asszonyainál, ugyanazért, amiért
minden politikai reménységüket egyes ízig-vérig köztársaságpártiakba, a
Doumer- és Deschanel-félékbe helyezték, s Franciaország végromlásának
tekintették volna, ha annak a monarchista körnek a kezébe kerül, a Charette-
ekébe, a Doudeauville-ekébe,[539] amelynek tagjai rendszeres vacsoravendégeik
voltak. Odette pedig a tapintatával járult hozzá helyzetének változásához, s ezzel
még biztosabbá, még gyorsabbá tette, de a gyanú árnyékát sem ébresztette abban
a közönségben, amelyik a Le Gaulois krónikáira hagyatkozik egy-egy szalon
előbbre jutásának vagy hanyatlásának megítélésében; olyannyira, hogy egy szép
napon, egy Bergotte-darab főpróbáján, melyet az egyik legelegánsabb
színházteremben tartottak jótékony céllal, igazi csattanó volt, amikor a
színpaddal szemközti páholyban, a szerzőében, mindenki szeme láttára egymás
mellett foglalt helyet Swann-né, de Marsantes-né és az a Molé grófnő, aki
Guermantes nagyhercegné fokozatos visszavonulása révén (a nagyhercegné
ugyanis torkig volt a mindenféle tisztséggel, s az egyszerűség kedvéért inkább
nem mutatkozott) a legjobb úton volt afelé, hogy a legnagyobb dáma, az új idők
királynője legyen. „Amikor még azt sem gyanítottuk, hogy kezd felkapaszkodni
– mondták Odette-ről, amint meglátták, hogy Molé grófnő belép a páholyába –,
már felért a csúcsra.” Így hát Swann-né akár azt is hihette, hogy sznobizmusból
közeledem a lányához. Ragyogó barátnői dacára Odette ugyanolyan feszülten
figyelt, mintha csakis azért jött volna, hogy a darabot hallja, éppúgy, ahogy
hajdan a Bois-n is egészségügyi okokból és a testgyakorlás kedvéért sétált végig.
Férfiak, akik azelőtt korántsem sürgölődtek ennyire körülötte, most mindenkit
felállítva loholtak az erkélyre, s az ő csókra nyújtott kezébe csimpaszkodtak,
hogy annak az impozáns hölgykoszorúnak a közelébe kerülhessenek, amely
körülvette. Ő pedig egyelőre inkább barátságos, mint gunyoros mosollyal,
türelmesen válaszolgatott minden kérdésükre, nagyobb nyugalmat színlelve,
mint hitték volna, vagy, ki tudja, talán őszinte nyugalommal, hiszen ez a mostani
nyilvános szereplés csupán egy régóta bensőséges és tapintatosan titkolt barátság
megkésett nyilvánosságra hozatala volt. A minden pillantást magára vonó három
hölgy mögött ott ült Bergotte, oldalán d’Agrigente herceggel, Louis de Turenne
gróffal és de Bréauté márkival. S könnyen megérthetjük, hogy e férfiak számára,
akik előtt minden szalon nyitva állt, s akik már csakis az eredetiséghajhászástól
remélhették, hogy még magasabbra jutnak, akik úgy vélték, értékük ilyetén
felvonultatása, az, hogy engednek egy emelkedett szellemiség hírében álló
szalonszervező asszony vonzásának, akinél várhatóan az összes divatos
regényíróval és színpadi szerzővel találkozhatnak, sokkal izgalmasabb és
elevenebb, mint Guermantes hercegnő estélyei, melyek minden különösebb
program és új vonzerő nélkül ismétlődtek immár annyi év óta, többé-kevésbé
ahhoz hasonlóan, amelyet oly hosszan leírtam. A legmagasabb körökben, a
Guermantes-okéban, melyektől kissé elfordult az érdeklődés, az újabb szellemi
divatok nem jelentek meg olyan, képükre formált mulatságokban, mint
amilyenek a Swann-né számára írott Bergotte-sziporkák voltak vagy azok a
valóságos közjóléti bizottmányi ülések (ha a társaságot érdekelte volna
egyáltalán a Dreyfus-ügy), ahol Verdurinéknél egyszerre volt jelen Picquart,
Clemenceau, Zola, Labori és Reinach.
Gilberte szintén használt anyja helyzetének, mert Swann egyik nagybátyja
nemrégiben közel nyolcvanmilliót hagyott rá, amitől azután a Saint-Germain
negyedben is kezdtek számolni vele. Az érem másik oldala viszont az volt, hogy
a különben haldokló Swann, aki Dreyfus-párti nézeteket vallott, még ezzel sem
ártott a feleségének, sőt előnyére vált. Nem ártott neki, mert mindenki azt
mondta: „Vén trotty, ostoba alak, ne is törődjünk vele, csak a felesége számít, ő
pedig elbűvölő.” Sőt Swann Dreyfus-pártisága még Odette malmára is hajtotta a
vizet. Ha csak rajta múlik, Odette talán hajlamos lett volna maga közeledni az
előkelő hölgyekhez, ami a vesztét jelentette volna. Így viszont, azokon az
estéken, amikor a férjét is magával hurcolta a Saint-Germain negyedbéli
vacsorákra, a sarokban mogorván meghúzódó Swann nem zavartatta magát, és
fennhangon odaszólt, ha azt látta, hogy felesége valamelyik harcos honleánynak
mutattatja be magát: „Ejnye, Odette, elment az esze! Maradjon veszteg, legyen
szíves. Ízetlen dolog lenne holmi antiszemitáknak bemutattatnia magát.
Megtiltom.” A társaságbeliek, akiknek mindenki a kegyeit keresi, nem szoktak
sem ennyi büszkeséghez, sem ennyi modortalansághoz. Most először találkoztak
olyasvalakivel, aki többnek hitte magát náluk. Swann zsörtölődései szájról szájra
jártak, s a behajtott sarkú vizitkártyák csak úgy záporoztak Odette-nél. Amikor
pedig ő ment vizitbe d’Arpajonnéhoz, élénk és rokonszenvező kíváncsiság
középpontjába került. „Ugye nem haragszik, hogy bemutattam önnek –
mondogatta d’Arpajonné. – Nagyon kedves asszony. Engem Marie de Marsantes
ismertetett össze vele.” „Nem, dehogy, épp ellenkezőleg, úgy látom, nagyon is
eszes, elbűvölő teremtés. Éppenséggel találkoznék vele; mondja csak, hol
lakik?” D’Arpajonné azt mondta Swann-nénak, hogy remekül érezte magát nála
két napja, s örömmel mondott le a kedvéért de Saint-Euverte-néről. Ami igaz is
volt, mert ha valaki Swann-nét részesítette előnyben, ezzel ugyanúgy
intelligenciájának adta tanújelét, mint azzal, ha egy teadélután helyett inkább
koncertre megy. De amikor de Saint-Euverte-né Odette-tel egy időben jelent meg
Arpajon asszonynál, a ház úrnője, aki tudta, hogy de Saint-Euverte-né nagy
sznob, meglehetősen magas lóról is bánt vele, de a meghívásaira azért igényt
tartott, nem mutatta be neki Odette-et, nehogy de Saint-Euverte-né megtudja
róla, kicsoda. A márkiné úgy képzelte, hogy hercegnő lehet, aki nemigen jár
társaságba, ezért nem látta még soha, s csak nyújtotta-nyújtotta a vizitet,
közvetetten Odette szavaira válaszolt, de Arpajon asszony hajlíthatatlan maradt.
Majd amikor de Saint-Euverte-né legyőzötten távozott, a ház asszonya így szólt
Odette-hez: „Nem mutattam be, mert nem szívesen járunk hozzá, ő viszont fűt-
fát hívogat; sehogy sem tudta volna lerázni.” „Ó, semmi baj” – mondta Odette
némi sajnálkozással. De elraktározta magában azt a gondolatot, hogy de Saint-
Euverte-néhez nem szívesen járnak, ami bizonyos mértékig igaz is volt, Odette
pedig mindebből azt szűrte le, hogy az ő társasági helyzete jóval fölötte áll de
Saint-Euverte-néének, noha ő már igen jelentős pozíciót vívott ki magának,
Odette pedig még sehol sem tartott.
Ezzel nem számolt, s jóllehet Guermantes nagyhercegné barátnői kivétel
nélkül tartották a kapcsolatot d’Arpajonnéval, ha ez utóbbi meghívta Swann-nét,
Odette aggályos arccal mondogatta: „Épp d’Arpajonnéhoz megyek, bár ezt
bizonyára ómódinak találja; engem is zavar, már csak Guermantes nagyhercegné
miatt is” (akit egyébként nem ismert). A finom urak úgy gondolták: az, hogy
Swann-né kevés embert ismer a felsőbb körökből, azzal magyarázható, hogy
Odette bizonyára felettük áll, feltehetően nagy zenerajongó, s ha valaki bejáratos
hozzá, az egyfajta nem-társasági rangot jelent, mint nagyhercegnek a
tudományok doktora cím. A kimondottan jelentéktelen nőket épp ellentétes ok
vonzotta Odette-hez; mihelyt megtudták, hogy Colonne[540] koncertjeit látogatja,
s hogy wagneriánusnak vallja magát, arra a következtetésre jutottak, hogy
bizonyára egy „ledérrel” van dolguk, s égtek a vágytól, hogy megismerhessék.
Mivel azonban saját helyzetükben kevéssé voltak biztosak, tartottak tőle, ha
kiderülne, hogy kapcsolatban állnak Odette-tel, netán kompromittálódnak a
nyilvánosság előtt; így azután, ha egy jótékonysági koncerten megpillantották
Swann-nét, elfordították a fejüket, mert lehetetlennek ítélték, hogy de
Rochechouart-né szeme láttára üdvözöljenek egy olyan nőt, aki képes elmenni
Bayreuthba, azaz jól kirúg a hámból.
Vendégségben mindenki más emberré válik. Nem szólva azokról a csodálatos
metamorfózisokról, amelyek a tündéreknél mentek végbe, Swann-né szalonjában
egyszer csak de Bréauté úr is érvényesülhetett, mivel nem volt körülötte
megszokott társasága; amikor arcán olyan megelégedés ült, mintha nem is
estélyen lenne, hanem pápaszemet biggyesztve orrára, bezárkózott volna, hogy a
Revue des Deux-Mondes[541]-ot olvasgassa; amikor úgy jött el Odette-hez,
mintha valami rejtelmes rítust vinne végbe: még Bréauté úr is új ember lett.
Sokért nem adtam volna, ha láthatom, micsoda változásokon megy keresztül
Montmorency-Luxembourg nagyhercegnő ebben az új környezetben. Ő azonban
azok közé tartozott, akiknek sosem lehetne bemutatni Odette-et. Montmorency
nagyhercegnő, aki sokkal nagyobb jóindulattal viseltetett Oriane iránt, mint az
iránta, nagyon meghökkentett, amikor Guermantes nagyhercegnéről szólva, ezt
mondta: „Kiváló elméket ismer, mindenki szereti, s azt hiszem, ha csak egy
kicsit is több kitartás szorult volna belé, akár saját szalonja is lehetett volna.
Igazság szerint azonban sosem ragaszkodott hozzá, s bizony jól teszi, így
boldog, ahogy van, hiszen valósággal kapkodnak érte.” Ha Guermantes
nagyhercegnéé nem volt „szalon”, akkor mi a „szalon”? A megdöbbenés, amit e
szavak keltettek bennem, semmivel sem volt nagyobb, mint az, amit én okoztam
Guermantes nagyhercegnének, amikor elmondtam neki, milyen szívesen járok
de Montmorencynéhez. Oriane ugyanis vén hülyének titulálta a hölgyet. „Ha
még rólam lenne szó – mondta –, én kénytelen vagyok odamenni, hiszen a
nagynéném; de hogy ön! A nénikém még arra is képtelen, hogy kellemes
emberekkel vegye körül magát.”
Guermantes asszony nem számolt azzal, hogy engem a kellemes emberek
hidegen hagynak, s hogy amikor a „d’Arpajon-szalon” nevét említi, előttem egy
sárga pillangó jelenik meg, a „Swann-szalonra” pedig (Swann-né télvíz idején
mindig este hat és hét között volt otthon található) hólepte szárnyú fekete lepke.
S ez utóbbit, amely pedig nem is volt igazi szalon, s számára
megközelíthetetlennek minősült, az én esetemben még mindig
megbocsáthatónak tartotta, a „szellemi kiválóságok” miatt. No de Luxembourg
nagyhercegnő! Ha legalább „letettem volna már az asztalra” valami
figyelemreméltót, akkor arra a következtetésre jutott volna, hogy a tehetséghez
némi sznobizmus is járulhat. S csak tetéztem a csalódását, amikor bevallottam,
hogy nem azért járok de Montmorencynéhoz (mint ahogyan a nagyhercegné
hitte), hogy „jegyzeteljek” és „környezettanulmányt” végezzek. Guermantes
asszony egyébként nem tévedett nagyobbat, mint a társasági regények írói, akik
könyörtelenül elemzik egy sznob vagy állítólagos sznob külsőségeit, de sosem
képzelik magukat a helyébe, abba a korszakába, amikor fantáziájában valóságos
társadalmi tavasz virágzik. Amikor végére akartam járni, miért megyek olyan
nagy gyönyörűséggel de Montmorencynéhoz, magam is némi csalódást éreztem.
A nagyhercegnő a Faubourg Saint-Germainben lakott, egy ódon birtokon, ahol
egymást érték a kis kertekkel elválasztott épületek. A kapuboltozat alatti,
Falconet[542]-nek tulajdonított szobrocska egy forrást ábrázolt, s állandóan
szivárgott is belőle valami nedvesség. Egy kicsit beljebb a portás, a bánattól
vagy az idegbajtól vagy a fejgörcstől vagy a náthától mindig vöröslő szemmel,
sosem köszönt vissza, bizonytalan kézmozdulattal jelezte, hogy a nagyhercegnő
otthon van, majd néhány cseppet hullajtott szemhéja alól egy bögrényi
nefelejcsre.
Gyönyörűségem azonban, amit a szobrocska látásában leltem, mivel egy kis
gipsz kertészalakra emlékeztetett egy combray-i kertből, eltörpült ahhoz a
másikhoz képest, amelyet a bizonyos hajdani fürdőkére emlékeztető, nedvesen
kongó, tágas, csupa visszhang lépcsőház, a cineráriákkal teli vázák – kék alapon
kék – szereztek, s főként a kis csengő csilingelése, amely egészen úgy szólt, mint
Eulalie néni szobájáé. Ettől a csilingeléstől lelkesültségem tetőfokára hágott,
ahhoz azonban túlságosan együgyűnek találtam, hogy Montmorency
nagyhercegnőnek elmagyarázhassam, így azután a hölgy mindig elragadtatottnak
látott, de elragadtatásom okát sosem találta ki.


A szív kihagyásai[543]


Második balbeci érkezésem nagyban különbözött az elsőtől. Az igazgató
személyesen jött elém Pont-à-Couleuvre-be, s nem győzte ismételgetni,
mennyire ragaszkodik törzsökös vendégeihez; olyannyira, hogy már attól
tartottam, megnemesített, míg végül rá nem jöttem, hogy nyelvtani emlékeinek
homályában a törzsökös egyszerűen törzsvendéget jelent. Egyébként is, ahogy
újabb és újabb nyelveket tanult, úgy beszélte egyre rosszabbul a régieket.
Közölte, hogy a hotel legfelső szintjén helyezett el. „Remélem – mondta –,
ebben nem az udvariatlanság hiányát fogja látni: engem is bánt, hogy olyan
szobát kell adnom, amelyhez méltatlan, de a zaj végett tettem: így ugyanis senki
sem lesz a feje fölött, aki kínozná a dobhárfáját (értsd: dobhártyáját). Legyen
egészen nyugodt, az ablakokat is becsukatom, hogy ne csapkodjanak. Ez ügyben
kiállhatatlan vagyok” (amivel nem annyira tulajdon gondolatának adott hangot,
miszerint ebben a kérdésben állhatatos, hanem inkább az emeleti
személyzetének). A szobák egyébként ugyanazok voltak, mint az első
alkalommal. Azóta sem kerültek hát lejjebb, én viszont nagyot emelkedtem a
direktor szemében. Akár tüzet is csináltathatok, ha úgy tartja kedvem (orvosi
utasításra ugyanis mindjárt húsvét után elutaztam), a direktor csak amiatt
aggódott, hogy a plafont „be ne foltozzam”. „Főként, mielőtt tüzet gyújt, várja
meg, amíg az előző kialussza magát (azaz kialszik). A legfontosabb, hogy
kerülje, hogy be ne gyújtson a kandallóba, már csak azért is, mivel, hogy kissé
derűsebbé tegyem, egy valódi, nagy kínai kaspóutánzatot rakattam rá, amit
tönkretehetne.”
Nagy szomorúsággal tudatta a cherbourg-i ügyvédi kamara elnökének
halálhírét: „Dörzsölt vén fóka volt” – mondta (minden bizonnyal róka helyett), s
azt is elárulta, hogy a véget csak siettette a sok-sok becsapódás, ami az ő
szóhasználatában a kicsapongást jelentette. „Egy ideje felfigyeltem rá, hogy
vacsora után mindig elgunnyad a szalonban (azaz nyilván elszunnyad). A végén
már annyira megváltozott, hogy ha nem tudom, kivel állok szemben, el sem
ismerem” (azaz nyilván fel).
Hogy valami jót is mondjon: a caeni főbíró viszont nemrégiben megkapta a
Becsületrend tiszti „fogazatát”. „Nem kétséges, hogy vannak adottságai, de úgy
tűnik, leginkább eredendő »tehetetlenségével«, vagy ahogy mondani szokták,
impotenciájával, érdemelte ki a dolgot.” Erre a kitüntetésre egyébként az előző
napi Écho de Paris[544]-ban is kitértek, amelynek azonban a direktor még csak az
„első parafatusát” (azaz paragrafusát) olvasta. A cikkben alaposan helyretették
Caillaux úr[545] politikáját. „Amúgy, azt hiszem, igazuk is van – mondta. –
Túlzottan Németország uszonyába (uszályába) kerít minket.” Mivel a fenti
témákat egy szállodás értelmezésében unalmasnak találtam, többé oda sem
hallgattam. A képekre gondoltam, melyeknek hatására elszántam magam, hogy
visszajöjjek Balbecbe. Nagyon is más képek voltak ezek, mint a hajdaniak: az a
látvány, amelyért most jöttem, éppolyan ragyogó volt, mint amilyen ködös a
régi; s feltehetően ezekben sem fogok kevésbé csalódni. Az emlékezet
választotta képek éppoly önkényesek, éppolyan korlátoltak, olyan
megfoghatatlanok, mint azok, amelyeket a képzelet formált meg, a valóság pedig
lerombolt. Semmiféle ok nincs arra, hogy a rajtunk kívüli világ valamely
valóságos tája inkább hasonlítson az emlékezet képeire, mint az álmokéira.
Később pedig egy újabb valóság talán feledteti, sőt meg is utáltatja velünk e
vágyainkat, amelyek hajdan útra késztettek.
Az én vágyaim, melyek e balbeci útra ösztökéltek, részben Verdurinékkel
voltak összefüggésben (akiknek meghívásával eddig sosem éltem, s akik
bizonyára boldogok lesznek, hogy fogadhatnak, ha itt, vidéken megyek el
hozzájuk, hogy kimentsem magam, amiért Párizsban sohasem tudtam
meglátogatni őket), akik, tudván, hogy jó néhány hívük ezen a partvidéken tölti
majd vakációját, egész szezonra kibérelték Cambremer úr egyik kastélyát (a La
Raspelière-t), ahová Putbus bárónőt is meghívták. Aznap este, amikor erről
tudomást szereztem (Párizsban), mint aki megveszett, küldtem el fiatal
inasunkat, hogy megtudakolja, magával viszi-e a hölgy Balbecbe a komornát is.
Mindez este tizenegykor történt. A házmester nagy sokára nyitott kaput, s
csodával határos módon nem zavarta el küldöncömet, nem hívta a rendőrséget,
csupán igen mogorván bánt vele, de megadta neki a kívánt felvilágosítást.
Kimondta: az első szobalány valóban elkíséri úrnőjét, előbb a németországi
fürdőkúrára, majd Biarritzba, s végül Verdurinnéhez is. Ettől azután
megnyugodtam, és örvendeztem, hogy ez a zsákmány már a markomban van.
Nem kellett többé utcai hajszákba bonyolódnom, ahol az elém bukkanó
szépségeknél nem volt olyan ajánlólevelem, mint amilyet a „Giorgone-alak”
szemében az jelenthet, hogy aznap este éppen úrnőjével vacsoráztam
Verdurinéknél. Talán még ennél is kedvezőbb képet kapott volna rólam
egyébként, ha tudomására jut, hogy a La Raspelière-kastélynak nem csupán
polgári bérlőit ismerem, hanem a tulajdonosokat is, s mindenekelőtt Saint-Loup-
t, aki, mivel a szobalánynak a távolból nem tudott beajánlani (a komorna ugyanis
nem ismerte Robert nevét), meleg hangú levelet írt rólam Cambremeréknek. Úgy
gondolta, mindazon túl, amiben a család hasznomra lehetne, Cambremerné, a
született Legrandin lány személy szerint is érdekel majd, ha elbeszélgetek vele.
„Nagyon eszes asszony – biztosított. – Mármint bizonyos fokig, persze. Elsöprő
dolgokat nem fog épp mondani (az „elsöprő” dolgok a „pompásak” utódai lettek
Robert szóhasználatában, aki öt-hat évente megváltoztatta egy-egy kedvelt
fordulatát, a legfontosabbakat azonban mindig megtartotta), de ez a nő valaki,
van egyénisége, intuíciója, mindig jól riposztozik. Néha idegesítő ugyan,
marhaságokat mond, csak azért, hogy „előkelősködjön”, ami annál is
nevetségesebb, mert Cambremeréknél kevésbé előkelőt keresve sem találni; nem
is mindig naprakész; no de mindent összevéve még így is az egyik
legelviselhetőbb ember a társaságban.”
Alighogy kézhez vették Robert ajánlólevelét, Cambremerék, vagy
sznobizmusuk miatt, ami arra indította őket, hogy közvetetten kedveskedjenek
Saint-Loup-nak, vagy hálából mindazért, amit hajdan egyik unokaöccsükért tett
Doncières-ben, legfőképpen pedig valószínűleg jóságból és hagyományos
vendégszeretetből, hosszú levelekkel ostromolták, hogy lakjam náluk, vagy ha
szívesebben lennék független, ajánlkoztak, hogy ők keresnek szállást nekem.
Amikor Saint-Loup azzal hárította el őket, hogy Balbecben fogok lakni, a
Nagyszállóban, visszaírtak, hogy ez esetben legalább annyit elvárnak, hogy
meglátogassam őket, mihelyt megérkezem, s ha túlságosan sokáig halogatnám a
látogatást, nem restellnek majd ők a nyakamra járni, hogy meghívjanak kerti
mulatságaikra.
Putbus asszony komornáját kétségkívül nem fűzte semmiféle lényegi
összefüggés a balbeci vidékhez; ugyanúgy nem teremne itt a kedvemért, mint az
a parasztlány, akit a méséglise-i úton hívtam annyiszor nagy magányomban,
vágyam teljes erejével, mindhiába.
Régóta felhagytam már azonban azzal a próbálkozással, hogy ismeretlen lénye
olyasféle gyökét akarjam megtalálni egy-egy nőben, mely azután gyakran egy
egyszerű bemutatás próbáját sem állja ki. Balbecben, ahol már régóta nem
jártam, ha a táj és e nő között nincs is meg a szükségszerű kapcsolat, legalább az
az előnyöm meglesz, hogy a valóságosság érzetét nem nyomja el bennem a
megszokás; nem úgy, mint Párizsban, ahol akár saját otthonomban, akár egy
ismerős szobában, a nőkkel élvezett gyönyör egyetlen pillanatra sem nyújthatta
azt az illúziót, hogy új élet kapuját nyitja meg előttem. (Mert ha a megszokás
második természetünkké válik is, egyben gátat vet annak, hogy megismerjük
alaptermészetünket, melynek könyörtelensége és vonzereje is hiányzik e
másodikból.) Most talán részem lehet ebben az illúzióban, egy új vidéken, ahol
egy napsugár látványától új életre kel az érzékiség, s ahol éppenséggel
beteljesülhet rajongásom a szobalány iránt, akit megkívántam: márpedig, mint
látni fogjuk, a körülmények alakulása folytán nem csupán ez a nő nem jött el
Balbecbe, de én sem gondoltam vele egy percig sem, amíg jöhetett volna; így hát
utazásom e legfontosabb célja nem csupán nem valósult meg, de én magam sem
tettem egyetlen lépést sem az érdekében. Igaz, nem volt valószínű, hogy Putbus
asszony ennyire a szezon elején jöjjön Verdurinékhez; de a magunk választotta
gyönyörűségek távoliak is lehetnek, ha bekövetkezésük bizonyos, s ha várakozás
közben átadhatjuk magunkat a tetszeni vágyás tunya próbálkozásainak és a
szerelemképtelenségnek. Most egyébként nem is oly kevéssé gyakorlatias
hangulatban indultam Balbecbe, mint az első alkalommal; a puszta képzelgésben
mindig kevesebb az önzés, mint az emlékekben; s én pontosan tudtam, hogy
éppen olyan helyre megyek, ahol csak úgy nyüzsögnek az ismeretlen szépségek;
egy strandon legalább annyi akad belőlük, mint egy bálon, én pedig már előre
azzal a gyönyörűséggel gondoltam a sétákra a szálloda előtt, a mólón, amelyben
Guermantes nagyhercegné részesíthetett volna, ha – ahelyett, hogy fényes
vacsorákra hívat meg – gyakrabban tüntette volna fel a nevemet a
„gavallérlistákon” az olyan hölgyeknél, akik táncos estélyeket adtak. Amilyen
kínosan nehéz volt hajdan nőismerősöket szereznem Balbecben, most olyan
könnyedén megy majd, hiszen megannyi kapcsolat és támogató áll mellettem,
akiket az első út alkalmával annyira hiányoltam.
Álmodozásomból a direktor hangja szakított ki, akinek politikai értekezéseire
oda se hallgattam. Témát váltott, arról beszélt, hogy a főbíró nagyon megörült
jöttömnek, és még aznap este feljön a szobámba egy rövid látogatásra. Ennek a
vizitnek már a gondolata annyira megrémített, éreztem ugyanis, hogy fáradni
kezdek, hogy arra kértem a direktort, mindenképpen akadályozza meg (amit meg
is ígért), s a biztonság kedvéért, erre az első estére állíttasson őrséget
alkalmazottaival az én emeletemen. Úgy láttam, nem túlzottan kedveli őket.
„Folyton a nyomukban kell lennem, mert nincs bennük elég restség. Ha nem
lennék mellettük, meg sem moccannának. Majd a liftest strázsázom az ajtaja
elé.” Megkérdeztem, kinevezte-e már a fiatalembert „főajtónállóvá”. „Ahhoz
még nincs eléggé régóta nálunk – felelte. – A kollégái között vannak jóval
idősebbek, akik morgolódnának. Alapelvem a fogazatosság. Nem mondom, jól
mutogat (azaz mutat) a liftje előtt. De még fiatal az efféle posztokra. Ellenkezne
azokkal, akik régebben vannak nálunk. Nem elég komoly még, ami pedig
alsórendű (nyilván elsőrendű, alapvető) követelmény. Meg kell várni, amíg egy
kissé kevésbé lesz szellentős (ezzel azt akarván mondani: kevésbé lesz szeles).
Egyébként rám nyugodtan bízhatja magát. Ehhez értek. Mielőtt beneveztek
volna a Nagyszálló igazgatójának, az első bevetéseken maga a nagy Paillard
vezényelt.” Ez a metafora nagy hatást tett rám, meg is köszöntem a direktornak,
hogy személyesen jött el elém Pont-à-Couleuvre-ig. „Ó, nem tesz semmit. Csak
kárba veszett idő volt (aminek valószínűleg épp az ellenkezőjét akarta mondani).
Egyébként meg is érkeztünk.”
Lelkem mélyéig megrendültem. Mindjárt az első éjjel, amikor a fáradtságtól
összevissza vert a szívem, megpróbáltam úrrá lenni a fájdalmon, s lassan és
óvatosan hajoltam le, hogy a cipőmet lehúzzam. Alig érintettem azonban a
legfelső gombot, mellkasom kitágult, megtelt valami ismeretlen, isteni
jelenléttel, zokogás tört rám, s a könnyek csak úgy patakzottak a szememből.
Mert aki most segítségemre sietett, aki megváltott a lélek aszályától, nem volt
más, mint az, aki évekkel azelőtt, a vész és a magány ugyanilyen pillanatában,
amikor már nem voltam önmagam, belépett hozzám, s visszaadta énemet, hiszen
ő is én volt, s inkább, mint én magam (mivel ő volt a tartalmazó, ami több, mint
a tartalom, s most ezt hozta el nekem). Emlékeimből egyszerre nagyanyám
gyöngéd, aggódó és szomorú arca bukkant fel, amint oltalmazón fáradtságom
fölé hajol, ahogyan első érkezésünk estéjén; nagyanyám arca, de nem azé a
nagyanyáé, akiért oly kevéssé bánkódtam, hogy magam is csodálkoztam és
röstelkedtem rajta, s aki csak nevében volt azonos vele, hanem az én igazi
nagyanyámé, akit amióta csak a Champs-Élysées-n rátört a rosszullét, most
leltem fel először újra eleven valójában, egy akaratlanul kiteljesült emlékben. Ez
a valóság mindaddig nem létezik számunkra, amíg képzeletünk újra nem alkotja
(ha nem így volna, mindazok a férfiak, akik gigászi küzdelembe keveredtek,
nagy eposzköltők lennének); így történt, hogy csak ebben a pillanatban, amikor
őrült vágy fogott el, hogy a karjába vessem magam – az anakronizmus hatására,
mely oly gyakran megakadályozza, hogy az események naptára egy napra
kerüljön az érzelmekével, több mint egy évvel a temetés után –, értettem meg,
hogy nagyanyám halott. Gyakran beszéltem róla azóta, és gondoltam is rá, de
szavaim és gondolataim, egy hálátlan, önző és kíméletlen fiatalember gondolatai
és szavai mögött nem volt semmi, ami nagyanyámra hasonlított volna, mert
léhaságomban, élvhajhászásomban, s mert megszoktam, hogy betegnek lássam,
csupán virtuális emléket őriztem magamban arról, aki valójában volt. Bármely
pillanatban vizsgáljuk, lelkünk egészének úgyszólván csak fiktív értéke van,
bármilyen sok gazdagságot lajstromozunk is benne, hiszen hol ezek, hol amazok
elérhetetlenek közülük, legyen bár szó tényleges gazdagságról vagy a
képzeletéről, esetemben például a Guermantes-ok ősi nevéről éppúgy, mint
nagyanyám igazi emlékének sokkal-sokkal súlyosabb kincseiről. Mert a szív
kihagyásai szorosan kötődnek az emlékezetkiesésekhez. Bizonyára testünk,
melyet olyan vázához vélünk hasonlónak, ahová szellemünk lenne bezárva, e
test léte teszi, hogy feltételezéseink szerint minden belső javunk: elmúlt
örömeink, minden fájdalmunk állandóan a birtokunkban van. Talán azt is
ugyanilyen helytelenül hisszük, hogy ezek az örömök és fájdalmak időnként
eltűnnek, majd visszatérnek. Mindenesetre, ha megmaradnak is bennünk, az idő
nagy részében valami olyan ismeretlen területen, ahol semmiféle hasznunkra
nincsenek, s ahová még a leggyakrabban felidézetteket is kiszorítják azok a
mindenféle rendű és rangú emlékek, melyek nem tűrik az együttlétezést
tudatunkban. De ha újra összeáll azon benyomások kerete, amelyben megőriztük
őket, egyszerre ezek kapnak olyan erőre, amellyel elűznek minden velük
összeegyeztethetetlent, s csakis annak az énnek adnak teret, aki hajdan őket
megélte. Mivel pedig az, akivé most egyszerre visszaváltoztam, nem létezett a
távoli este óta, melyen érkezésem után nagyanyám vetkőztetett Balbecben, mi
sem természetesebb, mint hogy nem ezt a mostani napot élte tovább, amelyet
nem is ismerhetett, hanem a folyamatosság minden esélye nélkül – mintha az idő
elkülönülő és párhuzamos síkokba rendeződne – közvetlenül azt a hajdani első
estét, attól a perctől fogva, hogy nagyanyám fölém hajolt. Az én, aki akkor
voltam, és aki oly hosszú időre eltűnt, megint oly közel került hozzám, hogy úgy
éreztem, még most is fülemben csengnek az imént kimondott szavak, s mindez
mégis álom volt csupán, mint amikor a félig ébredt ember véli kéznyújtásnyi
közelségből hallani tovatűnő álma neszeit. Már csak az a lény voltam, aki
nagyanyja karjában próbál menedéket keresni, s csókjaival akarja elárasztani,
hogy letörölje arcáról a fájdalmak nyomát, az a lény, akit éppoly nehézségek
árán tudtam volna magam elé idézni akkor, amikor az egy ideje nyomdokába
lépő egyik vagy másik énem voltam, mint amilyen, egyébként meddő,
erőfeszítésre kényszerültem volna most, hogy újra átérezzem egy olyan énem
vágyait és örömeit, aki, legalábbis egy időre, nem vagyok már. Eszembe jutott,
hogy kóvályogtam hajdan a hőségtől fojtogató utcán a cukrászda körül, egy
órával az előtt, hogy nagyanyám, így, pongyolában, cipőm fölé hajolt, mert úgy
éreztem, oly iszonyatos szükségem lenne arra, hogy megölelhessem, hogy nem
is bírom kivárni az időt, amíg nélküle kell még lennem. Most pedig, amikor
ugyanez a kínzó vágy újraéledt, biztosan tudtam, számlálhatom az órákat,
egyiket a másik után, többé soha nem lesz már mellettem, csakis ezt fedeztem fel
újra meg újra, mert éppen most, amikor először éreztem elevennek és
valóságosnak, s szívem pattanásig feszült, mert végre újra rátaláltam, most
kellett rádöbbennem, hogy mindörökre elveszítettem. Mindörökre elveszett; nem
tudtam felfogni, s edzettem magam, hogy elviseljem ennek az ellentmondásnak a
keserves fájdalmát: egyrészt a létezést, a gyöngédséget, mely úgy élt bennem
tovább, amilyennek régen ismertem, azaz csakis nekem szólóan, abban a
szeretetben, melyben minden annyira bennem lelte meg párját, célját, állandó
irányát, hogy a nagy emberek lángesze, valamennyi lángelme, aki csak, mióta
világ a világ, ezen a földön élt, nem ért volna fel nagyanyám szemében az én
egyetlen hibámmal; s másrészt, alighogy teljes jelenvalóságában újraéltem ezt a
boldogságot, éreznem kellett, mint hatja át fel-feltörő testi fájdalomként a nemlét
bizonyossága, amely kitörölte képemet ebből a gyengédségből, lerombolta ezt a
létezést; visszamenőleg is megsemmisítette kölcsönös predesztinációnkat, s épp
abban a pillanatban, amikor mintha tükörben láttam volna meg újra
nagyanyámat, egyszerű idegenné tette, akit a véletlen néhány évre mellém
sodort, ahogyan bárki más mellett is lehetett volna, de akinek előtte és utána nem
jelentettem, nem is jelentek már semmit.
Az utóbbi idők gyönyörűségei helyett most egyetlenegyet lettem volna képes
megízlelni, azt, amellyel a múltat kiigazítva enyhíthettem volna nagyanyám
hajdan érzett fájdalmait. Márpedig nemcsak pongyolás alakját láttam magam
előtt, abban az öltözetben, amely már-már jelképe lett azoknak a bizonyosan
ártalmas, mégis jóleső fáradozásoknak, amelyeket nekem szánt; íme, lassanként
eszembe jutott minden alkalom, amit megragadtam, hogy kimutassam, vagy akár
eltúlozzam előtte kínjaimat, hogy fájdalmat okozzak neki, azt képzelve, hogy
majd feledtethetem csókjaimmal, mintha boldogságomhoz hasonlatosan, az én
gyöngédségem tette volna őt is gyöngéddé; s ami ennél is rosszabb: én, aki
elképzelni sem tudtam már egyéb boldogságot, mint amit emlékeimből ennek a
gyöngédség alakította, gyöngédségre hajló arc pillanatképeiről szedegethettem
össze, hajdan éppen én próbáltam esztelen indulattal megfosztani a
legcsekélyebb örömöktől is; aznap például, amikor Saint-Loup lefényképezte, én
pedig sehogy sem tudtam megállni, hogy szóvá ne tegyem, mennyire a
nevetségességig menően gyerekesnek találom kacérságát, amellyel széles
karimájú kalapjában, az előnyös félárnyékba állva keresi a legjobb pózt, s végül
odáig mentem, hogy néhány türelmetlen és sértő szót mormoltam, mely, ezt egy
arcrándulásából megéreztem, mind célt is ért, telibe találta; most pedig, amikor
mindörökre lehetetlen már, hogy ezer csókkal engeszteljem ki értük, engem
mardos mindegyik.
De már soha nem tudom letörölni arcáról azt a görcsös kis rándulást, és a
szenvedést sem a szívéből vagy inkább az enyémből; hiszen a halottak már csak
bennünk élnek, ezért magunkat sújtjuk minduntalan, amikor konokul azokat a
csapásokat idézzük fel magunkban újra meg újra, amelyeket mi mértünk rájuk.
Bármilyen kegyetlenek voltak is ezek a fájdalmak, minden erőmmel
ragaszkodtam hozzájuk, hiszen tisztán éreztem, hogy a nagyanyámról őrzött
emlékekből támadnak, bizonyságul arra, hogy ez az emlék valóban elevenen él
bennem. Éreztem, hogy csakis ez a fájdalom idézi fel bennem igazán, és azt
szerettem volna, bár vájnának belém még mélyebben az emlékezetét elválni nem
engedő szögek. Nem próbáltam enyhíteni, megszépíteni ezt a szenvedést, sem
úgy tenni, mintha nagyanyám csak egy időre volna távol, s én csak átmenetileg
nem láthatnám, nem beszéltem a fényképéhez (ahhoz, amit Saint-Loup készített,
s ami most itt volt velem), nem fohászkodtam hozzá, mint olyasvalakihez, aki
elvált tőlünk, de aki így, magában ismer minket, s megbonthatatlan harmóniában
kötődik hozzánk. Sosem cselekedtem így, mert nem csak ahhoz ragaszkodtam,
hogy szenvedjek, hanem eredeti állapotában akartam megőrizni ezt a szenvedést,
úgy, ahogyan egyszerre, akaratlanul megéltem, s ahogy ezután is meg akartam
élni, sajátos törvényeit követve, valahányszor csak visszatér a túlélés és a nemlét
bennem összefonódó különös ellentmondása. Azt ugyan nem tudtam, hogy ez a
fájdalmas s ekkor még érthetetlen benyomás elvezet-e egyszer némi igazsághoz,
de azt igen, hogy ha ezt a csekély igazságot valaha is sikerül kiszűrnöm, az
csupán ebből az oly különleges, oly ösztönös benyomásból eredhet majd,
amelyet nem értelmem rögzített, és kishitűségem sem térített vagy gyengített el,
hanem maga a halál, a halál hirtelen felismerése vájta belém
villámcsapásszerűen, természetfeletti, nem-emberi vonásokkal, mint valami
rejtelmes, kettős barázdát. (Ami pedig a feledést illeti, melyben mostanáig
nagyanyám nélkül éltem, még csak nem is gondolhattam arra, hogy ebbe
kapaszkodva próbáljak igazságot meríteni belőle; hiszen ez a feledés önmagában
puszta tagadás volt, annak a gondolatnak a gyengesége, mely képtelen
újraalkotni az élet valódi pillanatát, így arra kényszerül, hogy szokványos és
közömbös képeket állítson a helyébe.) Vagy talán, hiszen a megtartás ösztönével,
az értelem találékonyságával, mellyel a fájdalomtól óv meg, a még füstölgő
romokon máris építeni kezd, s lerakja hasznos és végzetes művének alapköveit,
mégis túlságosan rákaptam annak édességére, hogy felidézzem magamban az
imádott lény egyik-másik véleményét, hogy úgy idézzem őket, mintha ma is
elhangozhatnának a szájából, mintha a szeretett lény ma is élne, s én most is érte
élnék. De mire végül sikerült elaludnom, ezen az igazsághoz közelebb álló órán,
amikor szemem kizárta a külvilágot, az álom birodalma (melynek küszöbén az
átmenetileg megbénult értelem és akarat már nem tudott elvitatni igazi
benyomásaim kegyetlenségétől) a zsigerek titokzatos fényben játszó, áttetszővé
vált mélységeiben visszaverte, darabokra törte a túlélés és a nemlét fájdalmas
szintézisét. Álombéli birodalom, melyben a szervek zavarainak alárendelt belső
megismerés felgyorsítja a szívverés vagy a lélegzet ritmusát, mert a rémület, a
szomorúság, a lelkifurdalás azonos dózisa százszoros erővel hat, ha így,
vénánkba fecskendezik; alighogy e föld alatti város erein, tulajdon vérünk fekete
árján útra kelünk, mint valami sokszorosan fodrozódó, belső Léthe folyón,
ünnepélyes, nagy alakok jelennek meg előttünk, közelednek hozzánk, majd
elmaradnak, könnyek közt hagyva minket. Nagyanyámét hiába kerestem az első
pillanattól fogva, amint a sötét boltívek alá értem; pedig tudtam, él még, de
valamiféle megfogyatkozott életet, az emlék halványságához hasonlót; a sötétség
egyre nőtt, és a szél is vele; apám, akinek el kellett volna vezetnie
nagyanyámhoz, sehogy sem akart megérkezni. Egyszer csak lélegzetem
kihagyott, szívem mintha kővé dermedt volna: belém hasított, hogy hosszú hetek
óta elfelejtettem írni nagyanyámnak. Mit gondolhat most rólam? „Istenem –
mondtam magamban –, milyen boldogtalan lehet, abban a kis kamrában, amit
kibéreltünk neki, nem nagyobbat, mint egy kiszolgált cselédnek, s amelyben
most egyes-egyedül van az őrzőjével, akit felfogadtunk mellé, hogy gondozza, s
mozdulni sem tud, hiszen még mindig bénult egy kicsit, nem akart felkelni
egyetlenegyszer sem! Biztosan azt hiszi, megfeledkezem róla, amióta halott;
milyen magányosnak és elhagyatottnak érezheti magát! Ó, rohannom kell, hogy
meglátogassam, egy percet sem várhatok, nem tudom kivárni, amíg apám ideér;
de hová menjek? Hogy is felejthettem el a címét? Ó, csak megismerjen még!
Hogyan is feledkezhettem meg róla hónapokon keresztül?” Éjszaka van, meg
sem fogom találni, a szélben alig jutok előre; de lám, apám itt sétál előttem;
odakiáltok neki: „Hol van nagyanyám? Mondd a címét! Jól van? Biztos, hogy
nem szenved szükséget semmiben?” „Nem, dehogy – felel apám –, nyugodt
lehetsz. Az őrzője nagyon rendes teremtés. Időről időre küldünk egy csekély
összeget, hogy megvehessék neki azt a keveset, amire szüksége van. Néha
kérdezi, mi van veled. Még azt is elmondtuk neki, hogy könyvet készülsz írni.
Ennek láthatóan örült. Elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában.” Ekkor
úgy rémlett, nem sokkal halála után nagyanyám alázatos arccal, zokogva, mint
egy öreg cseléd, akit elűztek a háztól, mint valami idegen mondta nekem: „Ugye
azért megengeded, hogy néha lássalak, nem múlik el több év is anélkül, hogy
meglátogatnál! Jusson eszedbe, hogy az unokám voltál, s hogy a nagyanyák nem
felednek.” Amint most újra láttam oly engedelmes, oly boldogtalan, oly kedves
arcát, rohantam volna hozzá, hogy elmondjam neki, amit akkor kellett volna
válaszolnom: „De nagymama, annyiszor láthatsz, ahányszor akarsz, senkim
sincs a világon rajtad kívül, nem hagylak el már soha.” Mennyit zokoghatott
hallgatásom miatt az eltelt hosszú hónapok alatt, amióta egyszer sem jártam ott,
ahol nyugszik! Mit gondolhatott magában? S én is zokogva fordultam apámhoz:
„Gyorsan, gyorsan, a címet, vezess el hozzá!” Mire ő: „Ami azt illeti... nem is
tudom, meglátogathatod-e. No meg nagyon-nagyon gyenge is, tudod, már nem a
régi, azt hiszem, inkább szenvednél miatta. És a pontos házszám sem jut
eszembe.” „Akkor mondd meg te, aki tudod: ugye nem igaz, hogy a halottak már
nem élnek? Nem, ez nem lehet igaz, mondjon bárki bármit, hiszen nagymama
most is él.” Apám bánatosan elmosolyodott: „Ó, nemigen, tudod, nemigen. Azt
hiszem, jobban tennéd, ha nem mennél oda. Nem lát szükséget semmiben.
Rendet tartunk körülötte.” „De sokat van egyedül?” „Igen, de jobb is neki így.
Jobb, ha nem gondolkozik, az csak fájna. A gondolkodás gyakran fájdalommal
jár. Tudod, amúgy is nagyon erőtlen. Majd meghagyom pontosan, hogy tudsz
elmenni hozzá; nem igazán értem, mihez kezdhetnél ott, s különben sem hiszem,
hogy az őrzője beengedne.” „De hiszen te is tudod, hogy mindig mellette leszek,
szarvasok, szarvasok, Francis Jammes, villa.”[546] De immár újra itt voltam, a
sötéten kanyargó folyam innenső partján, ismét felbuktam a felszínre, ahol az
élők világa kezdődik; így hát, noha még mindig azt ismételgettem: „Francis
Jammes, szarvasok, szarvasok”, a szavak sora nem kínálta többé azt a
kristálytiszta és logikus jelentést, amelyet egy pillanattal azelőtt még oly
természetesen fejezett ki számomra, s amelyre immár képtelen voltam
visszaemlékezni. Azt sem értettem már, hogy az Aias[547] szó, amit az imént
apámtól hallottam, miért is jelentette minden kétséget kizáróan és
félreérthetetlenül: „Vigyázz, hogy meg ne fázz”. Az este elfelejtettem becsukni a
spalettákat, s most nyilván a nappali fény ébresztett fel. De képtelen voltam
elviselni a tenger hullámainak látványát, amit nagyanyám hajdan órákig
elnézegetett; közönyös szépségük új képe máris azzal a gondolattal egészült ki,
hogy most nem látja őket; legszívesebben bedugtam volna a fülem, hogy ne
halljam a hullámverés neszét, hiszen a fényteli parttól most csak üresség támadt
a szívemben; mintha minden azt sugallta volna, mint egy hajdani park sétányai
és gyepágyai, ahol egyszer régen, kisgyermek koromban elveszítettem: „Nem
láttuk”, és a sápadt és isteni égbolt kupolája olyan nyomasztóan nehezedett rám,
mint egy hatalmas, kékes színű harang, melynek körém zárt horizontján
nagyanyám nincs jelen. Hogy semmit se lássak, a falnak fordultam, de jaj, így
éppen az a válaszfal került elém, amely hajdan reggeli üzeneteink közvetítője
volt, a válaszfal, mely a hegedű fogékonyságával adta vissza az érzelem minden
árnyalatát, s oly pontosan tolmácsolta nagyanyámnak többszörös félelmemet,
hogy netán felébresztem, ha pedig ébren volna már, akkor netán nem hall meg, s
moccanni sem mer; majd rögtön utána, mint egy másik hangszer
válaszmelódiáját, az ő jelzését, hogy nyugodjak meg, rögtön mellettem van.
Nem mertem közelíteni ehhez a válaszfalhoz, ahogy egy zongorához sem
mertem volna, melyen az imént még ő játszott, s mely még mindig zengne
billentése nyomán. Tudtam én, kopogtathatnék most akár hangosabban is,
nagyanyámat nem ébresztheti fel immár semmi, semmiféle válaszra nem
számíthatok, nagyanyám nem jön többé. És csak annyit kértem az Úrtól: ha van
Paradicsom, hadd koppantsam el ott ezen a válaszfalon a három rövidke
koppintást, melyet nagyanyám ezer közül is felismerne, s a maga koppantásaival
így üzenne vissza: „Ne mocorogj, egérkém, hallom, türelmetlen vagy, de jövök
már”, s hogy engedjen nagyanyám mellett maradni az örökkévalóságig, hisz
nekünk kettőnknek az sem lenne túlságosan hosszú idő.
Az igazgató jött be, hogy megkérdezze, nem akarok-e lemenni. Minden
eshetőségre készen maga ügyelt a „beosztásomra” az étteremben. S mivel sehol
sem látott, megijedt, hogy talán megint a múltkori fuldoklás vett elő. Remélte,
hogy most csak egy kis „hurutgaratról” van szó, s erősködött, hogy azt hallotta:
az ilyesmit az általa „eulikaktusznak” nevezett szerrel csillapítják.
Albertine levélkéjét hozta. Úgy volt, hogy Albertine nem jön ebben az évben
Balbecbe, de megváltoztatta terveit, s már három napja, ha nem is Balbecben, de
egy szomszédos fürdőhelyen volt, kisvonattal tízpercnyire innen. Mivel tartott
tőle, hogy az utazás kifárasztott, első este még nem jött át, most azonban
kérdeztette, mikor látogathat majd meg. Megtudakoltam, személyesen van-e itt;
nem azért, hogy lássam, hanem azért, hogy úgy intézhessem, ne kelljen
találkoznom vele. „Ó, hogyne – felelte a direktor. – Csakhogy a hölgy azt
szeretné, ha minél előbb nyélen üthetnék a dolgot, hacsak önt nem hajtja ennél is
nagyobb szükség. No látja – fűzte hozzá végül –, itt mindenki magára vágyik,
nincs appelláta.” Én viszont senkit sem akartam látni.
S mégis, előző este, érkezéskor úgy éreztem, újra hatalmába kerít a tengeri
fürdőhelyek életének nemtörődöm varázsa. A már ismert liftesfiú, akit ez
alkalommal a tisztelet tett hallgataggá, nem a gőg, örömtől pirosló arccal
indította el a felvonót. Miközben egyre feljebb emelkedtünk az akna rácsai
között, újra végigjártam mindazt, ami hajdan egy ismeretlen szálloda
misztériumát jelentette számomra, ahová védtelen és jelentéktelen turistaként
érkezünk, s minden törzsvendég, aki épp a szobájába tart, minden fiatal lány, aki
vacsorázni indul, minden szobalány, aki végigmegy a furcsa vonalú folyosókon,
és a társalkodónőjével Amerikából érkezett ifjú hölgy is, aki vacsorázni megy,
mind-mind olyan pillantást vet ránk, amiből semmi olyasmit nem olvasunk ki,
amire vágytunk volna. Most viszont túlságosan is megnyugtató örömöt leltem
abban, hogy olyan ismerős hotelban emelkedem egyre feljebb, ahol otthon érzem
magam, ahol megint egyszer végrehajtottam azt a mindig elölről kezdendő
műveletet, mely hosszabb, nehezebb, mint a szemhéjunkat kifordítani, s ami
abból áll, hogy nekünk otthonos lélekkel ruházzuk fel a dolgokat a sajátjuk
helyett, amelytől megijedtünk. Lehetséges, gondoltam magamban, nem is
gyanítva, micsoda hirtelen lelki változás vár rám, hogy mostantól fogva mindig
más és más szállodákba kell mennem, ahol először vacsorázom majd, s ahol a
megszokás még nem ölte meg minden emeleten, minden ajtó előtt a rémületes
sárkányt, mely mintha elvarázsolt életet vigyázna; s ahol olyan ismeretlen nőket
kell megközelítenem, akiket a mulatók, a kaszinók, a strandok mint nagy
koralltelepek gyűjtenek egy csoportba, életközösségbe?
Még annak is örültem, hogy az unalmas főbíró ennyire siet, hogy
viszontláthasson; s már láttam, ahogy az első napon – pusztán attól, hogy oly
hosszú idő után először mosom meg itt a kezem, s hogy megérzem a Nagyszálló
agyonillatosított szappanjainak sajátos szagát –, megjelenik előttem a tenger,
azúr hullámaival, hegyláncaival, gleccsereivel és zuhatagaival,
emelkedettségében és hanyag fenségességében; a tenger, mely, mintha egyszerre
tartozna a jelen pillanathoz és múltbéli ittlétemhez, most úgy áramlott közöttük,
mint a magánélet valós varázsa, ahová csak nyakkendőt váltani térünk haza. A
túlságosan vékony, túlságosan könnyű, túlságosan nagy, betűrhetetlen,
elsimíthatatlan lepedők, melyek ide-oda mászó csigavonalba tűrődtek a takarók
szélén, azelőtt elkeserítettek volna. Most csupán az első reggel diadalmas és
reménytől duzzadó napsugarait dajkálgatták redőik gömbölyded és esetlen
kitüremkedésein. Ennek a napnak azonban nem volt ideje felvirradni. A
rettenetes és isteni jelenlét még ezen az éjszakán feltámadt. Kértem a direktort,
menjen el, s intézze úgy, hogy senki ne jöjjön fel hozzám. Azt mondtam neki,
egész nap ágyban maradok, s elhárítottam az ajánlatát, hogy elküldet valakit a
patikába a kiváló kotyvalékért. Nagyon is örült az elutasításnak, mivel tartott
tőle, hogy a vendégeket netán zavarná az „eulikaktusz” szaga. Így hát ezt a
bókot érdemeltem ki: „Bizony önnél van az igazság” (amivel azt akarta volna
mondani, hogy igazam van), no meg ezt az intelmet: „Vigyázzon, be ne piszkítsa
magát az ajtónál, mert a zárakat illetően »összeolajoztattam«; ha pedig
valamelyik alkalmazottam arra merészkedne, hogy bekopogtasson önhöz, hát azt
»elagyabugyilom«. És ez egyszer s mindenkorra így lesz, mert nem szeretem »az
ismétlődést« (ami nyilván azt jelentette: nem szeret kétszer mondani valamit).
De legalább egy kis aszúbort ne jövesszek fel, van lenn egy bakóval (bizonyára
akó helyett)? Ha nem is hoznám ezüsttálcán, mint Jonatán fejét,[548] no meg azt
is meg kell vallanom, nem igazán előkelő márna (azaz márka), bár felér addig,
mint (azaz felér velük). S mivel az könnyű koszt, kisüthetnénk önnek egy kis
halat orrlik módra.” Mindent elhárítottam, de meglepetten hallottam az „orrlik-
módot” Orly-mód helyett egy olyan ember szájából, aki már annyiszor
rendelhette ezt a fogást életében.
Az igazgató fogadkozásai dacára kicsivel később behozták Cambremer
márkiné behajtott sarkú vizitkártyáját. Az idős hölgy, aki azért jött, hogy
találkozzon velem, előbb megtudakolta, a szobámban vagyok-e, s amikor
hallotta, hogy csak előző este érkeztem, s nem érzem jól magam, nem
erőszakoskodott, hanem (bizonyára azért meg-megállva a patika vagy a rőfösbolt
előtt, ahol a bakról lepattanó inas számlákat fizetett ki, vagy rendeléseket adott
le) ódivatú, kétlovas, nyolcrugós bricskáján visszafordult Féterne-be. Egyébként
is, Balbec és néhány más, Balbec és Féterne között fekvő kis tengerparti
település utcáin meglehetősen gyakran lehetett hallani ezt a zörgést és csodálni a
pompázatos fogatot. Nem mintha a hosszú kirándulások célja valóban az lett
volna, hogy bekukkantsanak a szállítókhoz. Egyáltalán nem: a cél egy-egy
uzsonna vagy kerti mulatság volt valamelyik kisnemesnél vagy nyárspolgárnál,
akik igencsak méltatlanok voltak a márkinéhoz. De ő, noha születése és vagyona
révén messze fölötte állt a környékbeli kisnemességnek, végtelen jóságában és
egyszerűségében annyira félt attól, hogy csalódást okoz valakinek, aki
meginvitálta, hogy a szomszédság legjelentéktelenebb összejövetelein is
megjelent. Nem kétséges, hogy Cambremer márkiné szívesebben ment volna
sétálni vagy maradt volna otthon, a csodálatos féterne-i parkban, melynek
végébe egy kis öböl elcsendesült hullámai tértek meg utolsó útjukra, a virágok
közé, mintsem ennyit utazzon azért, hogy egy csöppnyi szalon fullasztó
melegében egy rendszerint minden tehetség híján való énekesnőt halljon, akinek
azután a vidék legelőkelőbb hölgyeként és neves zeneértőként kitörő
lelkesedéssel még gratulálnia is kell. De tudta, hogy a házigazda, egy kisnemes
vagy egy derék polgár Maineville-la-Teinturière-ből vagy Chattoncourt-
l’Orgueilleux-ből már elhíresztelte, hogy várhatóan ő is eljön. Márpedig ha
Cambremer márkiné azon a napon elment volna hazulról, de a fogadást nem
tisztelte volna meg jelenlétével, egyik vagy másik vendég, aki valamely
környékbeli kis fürdőhelyről érkezett, megláthatta-hallhatta a fogatát, s ezzel
megfosztotta volna Cambremer asszonyt attól a mentségtől, hogy nem tudott
elszabadulni Féterne-ből. Másrészt, hiába látták ezek a házigazdák gyakorta,
hogy a márkiné szerintük rangján aluli embereknél rendezett hangversenyekre is
elmegy; az a csekély csorba, ami ezzel a ténnyel a túlságosan jószívű
Cambremer asszony tekintélyén esett szemükben, rögvest semmivé lett, amikor
ők fogadtak, s lázasan találgatták, vajon az ő kis uzsonnájukra eljön-e vagy sem.
S micsoda megkönnyebbülés is volt hosszú napok szorongató nyugtalansága
után, ha a házikisasszony vagy valamelyik nyaraló zenebarát előadásában
elhangzott első darab végén egyik vendég jelentette (annak csalhatatlan jeleként,
hogy a márkiné bizonyosan benéz az összejövetelre): látta, amint a híres-
nevezetes hintó paripái megálltak az órás vagy a drogista előtt! Ekkor már
Cambremerné (aki hamarosan valóban belépett menye és az éppen nála lakó
vendégek kíséretében, akiket a több mint szívesen megadott engedély alapján
szintén magával hozott) ismét régi fényében ragyogott a háziak előtt, akiknek
egy hónappal korábban hozott elhatározására talán éppen az ő kitüntető
látogatásának reménye adta a végső és be nem vallott okot: ezért vették
nyakukba az ünnepséggel járó sok-sok hercehurcát és kiadást. Amint az ő
uzsonnájukon látták a márkinét, már nem az jutott eszükbe róla, milyen
előzékenyen jelenik meg a kevéssé érdemes szomszédoknál, hanem családjának
nagy múltja, kastélyának fényűző gazdagsága, menyének, a született Legrandin
lánynak az udvariatlansága, akinek arroganciája csak kiemelte az anyós kissé
sótlan jólelkűségét. A háziak lelki szeme előtt már megjelent a Le Gaulois
társasági krónikája, benne a zamatos kis cikkel, amelyet ők maguk sütnek ki,
családi körben, kulcsra zárt ajtók mögött Bretagne egy kicsiny zugáról, ahol igen
jól szórakoznak, s arról az igen választékos ünnepségről, ahol a vendégek addig
el nem váltak egymástól, míg a háziakkal meg nem fogadtatták, hogy hamarosan
újra találkoznak. Napról napra lesik az újságot, és szorongnak, amiért az ő
összejövetelük még mindig nem kapott helyet benne, attól tartva, hogy
Cambremer márkinéról talán csak a vendégeik szereztek tudomást, s nem az
olvasók sokasága. Végül eljön az áldott nap: „Ebben az évben különlegesen
ragyogó a szezon Balbecben. A kis, délutáni koncertek divatja járja, stb.” Hál’
istennek Cambremerné nevét is helyesen szedték, s ugyan csak „találomra
említették meg”, de főhelyen. Ezek után a házigazdáknak már csak úgy kell
tenniük, mintha bosszankodnának az újságok tapintatlanságán, mely miatt még
megsértődhetnek mindazok, akiket nem tudtak meghívni, s Cambremer márkiné
előtt álszent módon azon tanakodniuk, vajon ki lehetett az az álnok, aki a kis hírt
beküldte; amire a márkiné, jóindulatú és nagyvilági hölgyhöz illőn, csak annyit
mondott: „Megértem a bosszankodásukat, de ami engem illet, én csak örültem,
hogy mások is megtudják, hogy önöknél jártam.”
A kártyára, amelyet felhoztak, Cambremer asszony azt is ráfirkantotta, hogy
két nap múlva összejövetel lesz nála. S tagadhatatlan, hogy akár még két nappal
korábban is, bármennyire belefáradtam a társasági életbe, igazi
gyönyörűségemre lett volna, ha ide átplántált formájába kóstolhatok bele, abban
a parkban, ahol Féterne fekvésének köszönhetően a szabad ég alatt nőttek a
fügefák, a pálmák, a rózsabokrok, egészen a sokszor délvidékien kék és nyugodt
tengerig, amelyen a birtok gazdáinak kis yachtja indult útnak az ünnepség
kezdete előtt, hogy az öböl túlparti fürdőhelyeiről összegyűjtse a legfontosabb
vendégeket, majd amikor mindenki megérkezett már, uzsonnaidőben étkezőül
szolgált kifeszített napellenző ponyváival, s este megint útnak eredt, hogy
hazaszállítsa mindazokat, akiket idehozott. Elragadó fényűzés, ámde oly
költséges, hogy részben az ezzel járó kiadások fedezésére próbálkozott
Cambremerné különféle módokon növelni a jövedelmét, így azzal is, hogy
életében először bérbe adta egyik birtokát, a Féterne-től nagyon is különböző La
Raspelière-t. Igen, két nappal ezelőtt micsoda változást jelentett volna még a
párizsi „felsőbb körök” után egy ilyen, új keretben megjelenő, ismeretlen
kisnemesektől népes összejövetel! De most az örömök már semmit sem
jelentettek nekem. Írtam hát Cambremer márkinénak, hogy kimentsem magam,
ahogy egy órával ezelőtt Albertine-t is elküldettem: a bánat oly maradéktalanul
kiölte belőlem a vágy képességét, mint ahogyan egy magas láz veszi el az
étvágyat... Édesanyámnak másnap kellett megérkeznie. Úgy éreztem, nem
vagyok már annyira méltatlan arra, hogy mellette éljek, jobban meg is fogom
érteni most, amikor az egész eddigi idegen és lealacsonyító létforma átadta
helyét a lelkemből feltörő, szívettépő emlékeknek, melyek akárcsak az övét, az
én lelkemet is felövezik és megnemesítik töviskoronájukkal. Így hittem én;
valójában az olyan igazi bánattól, amilyen a mamáé is volt – s amely a szeretett
lény halálakor hosszú időre, néha egyszer s mindenkorra, a szó szoros
értelmében az életünktől foszt meg – nagy út vezet azokig a másféle, mégis csak
futó bánatokig, amilyennek az enyém is bizonyult, melyek éppoly gyorsan
múlnak el, amilyen sokára éledtek, s melyekre csak jóval az esemény
bekövetkezte után ébredünk rá, mivel ahhoz, hogy átérezhessük őket, előbb „fel
kellett fognunk”, ami történt; az a fajta bánat, amelyet sokan megélnek, s
amelytől az én mostani szenvedésem csak annyiban különbözött, hogy ezt az
öntudatlan emlékezés hozta felszínre.
Ami az édesanyáméhoz hasonlóan mélységes fájdalmat illeti, azt is meg
kellett ismernem egyszer, mint azt elbeszélésemben később még látni fogjuk, de
az nem most és nem is úgy történt, ahogyan elképzeltem. Mindazonáltal,
akárcsak a színész, akinek már réges-régen tudnia kellene a szerepét, és a helyén
kellene lennie, de az utolsó pillanatban érkezik, s szövegét is éppen csak
átolvasta, ha eljön a pillanat, amikor válaszolnia kell, elég ügyesen színlel ahhoz,
hogy senki se vegye észre a késést, újdonsült bánatom révén én is úgy
beszélhettem édesanyám érkezésekor, mintha mindig is így éreztem volna.
Édesanyám csak azt hitte, hogy a hely látványa ébresztette fel bánatomat (pedig
nem így volt), azé a helyé, ahol valamikor nagyanyámmal jártam. Most először,
és most is azért, mert olyan fájdalom költözött belém, ami eltörpült ugyan az övé
mellett, de a szememet felnyitotta, csak most döbbentem rá borzalommal,
mennyire szenvedhet ő. Most értettem meg először, hogy az a merev és
könnytelen tekintet (amely miatt Françoise nem is sajnálta), mellyel nagyanyám
halála óta nézett, az emlék és a nemlét e felfoghatatlan ellentmondásán
állapodott meg. Most, amikor még mindig fekete fátylat viselt, ám az új
környezetben mégis kicsit elegánsabban öltözött, még inkább szíven ütött a
változás, amelyen átment. Ha csak annyit mondok, hogy kiveszett belőle minden
vidámság, nem mondok eleget; lesoványodott, egyfajta könyörgő képpé
dermedt, mintha attól félne, hogy egy hirtelen mozdulattal, hangos szóval
megbántja azt a fájdalmas jelenlétet, mely nem válik meg tőle. De ahogy
gyászruhájában belépni láttam, főként azt vettem észre – s ez Párizsban elkerülte
a figyelmemet –, hogy már nem is anyám áll előttem, hanem a nagyanyám. Mint
ahogy a királyi és nagyhercegi családokban a családfő halálakor címe az
elsőszülött fiúra száll, s az orléans-i hercegből, tarentumi hercegből vagy
Laumes hercegéből Franciaország királya, La Trémoïlle nagyhercege,
Guermantes nagyhercege lesz, egy más nagyságrendű és mélyebben eredő
hatalomra jutás révén, a halott birtokba veszi az élőt, aki az ő hasonmásává,
félbeszakadt életének folytatójává lesz. Vagy talán a mély bánat, ami az
édesanyámhoz hasonló leánygyermekeknél az anya halálát követi, csupán
korábban töri fel a bábot, sietteti egy olyan lény átváltozását és megjelenését,
akit amúgy is magunkban hordunk, s aki e válság nélkül is, mely pihenőt sem
hagyva hajszol át a fejlődés állomásain, s átugrat az egyes szakaszokon,
utolérne, csak lassabban. A sajnálatba, melyet az iránt érzünk, aki nincs többé,
talán valamiféle sugallat is vegyül, ami végül olyan hasonlatosságokat rajzol
arcunkra, melyeket lehetőségként korábban is hordoztunk, s ami a legfontosabb:
ez a sajnálat megálljt parancsol sajátosan egyéni megnyilvánulásainknak
(édesanyámnál annak a józanságnak, csúfondáros vidámságnak, amelyet apjától
örökölt), melyeknek a szeretett lény életében szabad folyást engedtünk, akár az ő
rovására is, s amelyek jellemünk kizárólag tőle örökölt vonásait ellensúlyozták.
Halála után azonban aggályosan ügyelünk arra, nehogy mások legyünk, mint
amilyen ő volt, s amilyenek mi magunk is voltunk, bár más vonásokkal
elegyesen, s amilyenné ezután minden egyebet kizáróan leszünk. Ebben az
értelemben (nem pedig abban az oly megfoghatatlanban és hamisban, ahogy
általában használják) elmondhatjuk hát, hogy a halál nem haszontalan, hogy a
halott továbbra is hat ránk. Még erősebben is hat, mint egy élő, hiszen az igazi
valóság, a szellemi működés tárgya, csakis szellemünk előtt tárul fel; csak azt
ismerjük igazán, amit gondolatainkban kénytelenek vagyunk újraalkotni, amit a
mindennapi élet elfed előlünk... Végül ebben a halottsirató kultuszban
bálványimádással vesszük körül mindazt, ami nekik kedves volt. Édesanyám
nem csupán nagyanyám táskájától nem tudott megválni, ami becsesebb lett
számára, mintha csupa zafírból és gyémántból lett volna, nem csak a muffjától,
mindazoktól a ruhadaraboktól, amelyek csak még jobban hangsúlyozták kettejük
hasonlóságát, hanem a Mme de Sévigné-kötetektől sem, amelyeket nagyanyám
mindig magával hordott; e példányokat mamám el nem cserélte volna, még a
Levelek kéziratáért sem. Régen csúfolódott nagyanyámmal, aki soha nem írt
neki anélkül, hogy Mme de Sévigné vagy Beausergent[549]-né egy-egy mondatát
ne idézte volna. Most, mindhárom levelében, amelyet Balbecbe érkezése előtt
írt, mama úgy idézett nekem Mme de Sévignéből, mintha ezeket a leveleket nem
is ő intézte volna hozzám, hanem nagyanyám őhozzá. A mólóra akart menni,
hogy láthassa azt a tengerpartot, amelyet nagyanyám minden neki írott levelében
megemlített. Ahogy az ablakból kinéztem, láttam, amint talpig feketében,
kezében anyja ernyőjével, félénk, áhítatos léptekkel megy előre a homokon,
amelyet korábban a drága lábak tapodtak; mintha egy halott asszonyt keresne,
akit a hullámok hozhatnának vissza hozzá. Hogy ne maradjon magára a
vacsoránál, nekem is le kellett mennem vele. A kamara elnökének özvegye és a
főbíró megkért, mutassam be őket. S mivel anyám annyira érzékeny volt
mindenre, ami nagyanyámmal volt kapcsolatban, végtelenül meghatódott, és
hálás szívvel gondolt vissza arra, amit a főbíró mondott, s legalább ennyire
sértett lélekkel viselte, hogy az elnök özvegye egyetlen szóval sem emlékezett
meg az elhunytról. Valójában a főbíró ugyanúgy nem törődött vele, mint az
elnök felesége. Az egyik megindult szavai és a másik hallgatása, bármily nagy
különbséget tett is édesanyám közöttük, csak más és más kifejezője volt
ugyanannak a közönynek, amellyel a halottak iránt viseltetünk. De azt hiszem, a
legtöbb vigaszt édesanyám azokban a szavakban találta, amelyekkel akaratom
ellenére én adtam hangot szenvedésemnek. Mamámat (bármilyen gyengédséggel
viseltetett is irántam) boldoggá tette ez a szenvedés, mint minden más, ami csak
azt jelezte, hogy nagyanyám tovább él a szívekben. Ettől kezdve nap mint nap
elüldögélt a parton, hogy mindenben édesanyját kövesse, s az ő két kedvenc
könyvét, Beausergent-né Emlékiratait és Mme de Sévigné Leveleit olvasgatta.
Sem ő, sem más a családban, el nem viselte volna, hogy az utóbbit a „szellemes
márkinéként” emlegessék, mint ahogy azt sem, hogy La Fontaine-t a
„jóemberként”. De amikor a „kedves lányom” szavakat olvasta a levelekben,
úgy érezte, tulajdon anyja szól hozzá.
Egyik ilyen zarándokútja során, amikor azt szerette volna, hogy senki se
zavarja, az a balszerencse érte, hogy a parton összeakadt egy combray-i hölggyel
s a lányaival. Úgy rémlik, a hölgyet Poussinnénak hívták. De mi csak úgy
emlegettük magunk között, „Akkor aztán meglátod”, mert mindig ezt a mondatot
szajkózta, hogy megóvja lányait a helytelenségektől, amelyeket éppen elkövetni
készültek, így szólván például egyikükhöz, aki a szemét dörzsölte: „Ha majd
csinos kis kötőhártya-gyulladásod lesz, akkor aztán meglátod.” Most csak
messziről üdvözölte a mamát, hosszan, fájdalmas arckifejezéssel, nem a részvét,
hanem egyfajta jólneveltség jeleként. Ha nem veszítettük volna el nagyanyámat,
s nem lett volna okunk egyébre, mint boldogságra, akkor is ugyanígy tett volna.
Meglehetősen visszavonultan élt Combray-ban, egy hatalmas kert közepén, s
mivel soha semmit nem talált elég finomnak, mindig finomított a francia nyelv
kifejezésein, sőt a főneveken is. A szirupjait adagoló ezüst evőeszközt
„kanálnak” nevezni nagyon durván hangzott volna, így inkább „kanálkát”
mondott helyette; a Télemakhosz édesszavú dalnokát a világért sem bántotta
volna meg azzal, hogy nyersen Fénelonnak nevezi – mint ahogyan a
körülmények ismeretében én is tettem, hiszen legkedvesebb barátom, a
legeszesebb, legjobb és legderekabb ember, a minden ismerőse számára
feledhetetlen Bertrand de Fénelon[550] volt –, s mindig csak „Fénélon”-t ejtett,
mivel úgy vélte, ez a második „é” némi lágyságot lop a névbe. Poussinné
kevésbé finom természetű veje, a nevét már elfelejtettem, aki jegyző volt
Combray-ban, egy szép napon meglépett a kasszával, s ezzel épp az én
nagybátyámat rövidítette meg jókora summával. A család többi tagjával azonban
a combray-iak többsége olyan szívélyes viszonyban volt, hogy ettől sem
hidegültek el, s beérték annyival, hogy Poussinné sorsán sajnálkozzanak. A
hölgy nem fogadott vendégeket, de valahányszor elmentünk rácsos kerítése előtt,
megálltunk, hogy megcsodáljuk bámulatos, árnyas lugasait, anélkül, hogy bármi
mást tisztán láttunk volna. Egy csöppet sem zavart minket Balbecben; én magam
csak egyszer találkoztam össze vele, amikor éppen azt mondta a lányának, aki
nagyban rágta a körmét: „Ha összeszedsz egy csinos kis körömágygyulladást,
akkor aztán majd meglátod.”
Miközben mama a parton olvasgatott, én a szobámban gubbasztottam,
egyedül. Nagyanyám életének utolsó időszakára gondoltam, s mindarra, ami
ehhez kötődött, a lépcsőházi ajtóra, melyet nyitva hagytunk, amikor utolsó
sétájára indultunk. Mindehhez képest a világ többi része alig tűnt valószerűnek, s
szenvedésem azt is velejéig megmérgezte. Végül azután anyám kierőszakolta,
hogy elhagyjam a szobát. De minden lépésnél, a kaszinó valamely elfelejtett
részlete, az az utca, amelyen, miközben nagyanyámra vártam, a Duguay-Trouin
emlékműig[551] mentem, úgy állta utamat, mint valami förgeteg, amellyel nem
tudunk megküzdeni, ellenében előbbre jutni; lesütöttem a szemem, hogy ne
lássak. S miután némileg összeszedtem magam, visszaindultam a szállodába,
oda, ahol, tudtam, várhatok akármeddig, immár sohasem lelhetem meg
nagyanyámat, nagyanyámat, akit hajdan, az érkezés estéjén még megleltem.
Mivel most tettem ki a lábam először, sok háziszolga, akit eddig nem láttam,
kíváncsian bámult rám. A szálloda kapujában egy ajtónálló fiú a sapkáját is
lekapta, hogy köszöntsön, majd fürgén visszatette. Azt hittem, hogy Aimé, az ő
kifejezésével élve, „adta ki neki a jelszót”, hogy legyen különösen figyelmes
hozzám. De ebben a pillanatban megláttam, hogy egy hazatérőben lévő másik
vendég tiszteletére ismét megemelinti a sapkáját. Igazság szerint ez a fiatalember
a világon semmi máshoz nem értett, mint a sapkaemelgetéshez, ahhoz viszont
remekül. Miután rájött, hogy másra képtelen, ebben viszont mester, naponta a
lehető legtöbbször előadta, s ezzel kiérdemelte a vendégek feltűnésmentes, ám
általános rokonszenvét, s még inkább a portásét, akinek az ajtónállók
szerződtetése tisztül jutott, s aki e ritka madár előtt egyet sem talált, akit ne
kellett volna egy héten belül kidobni, Aimé legnagyobb csodálkozására, aki azt
mondogatta: „Pedig ebben a mesterségben nem várunk tőlük egyebet, mint
udvariasságot, az pedig csak nem olyan nagy tudomány.” Az igazgató ahhoz is
ragaszkodott, hogy az ajtónállók jó „jelenlétűek” legyenek, amivel azt akarta
mondani, hogy maradjanak meg a helyükön, ha ugyan nem a megjelenés szót
jegyezte meg rosszul. A szálloda mögött elterülő gyep nemcsak attól lett más,
hogy néhány virágágyást telepítettek oda, hanem attól is, hogy elvittek nemcsak
egy egzotikus fácskát, hanem azt az ajtónállót is, aki az első évben sudár
törzsével és hajkoronájának különleges színárnyalatával a bejárat dísze volt. A
fiút egy lengyel grófnő fogadta fel titkárának, vele ment el, két bátyjának és
gépíró nővérének nyomdokába lépve, akiket különböző nemű és nemzetiségű,
bájaiktól elbűvölt vendégek ragadtak el a hotelből. Csak a legkisebb fiú nem
kellett senkinek, mert bandzsított. Ő azután nagyon boldog volt, amikor a
lengyel grófnő és a két másik testvér pártfogója némi időt a balbeci szállodában
töltött. Mert, noha irigyelte fivéreit, szerette őket, s ilyenkor néhány hétig
ápolhatta családi érzéseit. Vagy nem volt-e szokása a fontevrault-i apátnőnek is,
hogy apácácskáit faképnél hagyva osztozzon a vendégszeretetben, amelyben
XIV. Lajos a másik Mortemart lányt, Montespannét,[552] a szeretőjét részesítette?
A legifjabb fiúnak ez volt az első éve Balbecben; még nem ismert engem, de
mivel hallotta, hogy régebbi társai a nevemet is hozzáteszik az uram
megszólításhoz, ha velem beszélnek, már az első alkalommal utánozta őket, s
igen elégedett képet vágott, vagy azért, mert tájékozottnak mutatkozott egy általa
ismertnek vélt személyiséggel, vagy azért, mert alkalmazkodott egy szokáshoz,
amelyet öt perccel azelőtt még nem is ismert, de amit, úgy vélte, semmiképpen
nem szabad figyelmen kívül hagynia. Nagyon is jól értettem, milyen varázsos
hatást tehet ez az előkelő szálloda egyesekre. Olyan volt, mint egy színház, s
népes statisztasereglet nyüzsgött benne, pincétől a padlásig. Jóllehet a vendég
nézőféle volt csupán, mégis minduntalan belekeveredett az előadásba, s még
csak nem is úgy, mint az olyan színházakban, ahol a színészek egy-egy jelenetet
a nézőtéren játszanak, hanem úgy, mintha a néző élete játszódna a színpad
pompájában. A teniszezésből hazatérő lehetett éppen fehér flanelzakóban, a
portás akkor is ezüstpaszományos kék gálát öltött, hogy átadja neki a postáját.
Ha pedig a teniszező nem akart gyalog felmenni, megint a színjátszók közé
keveredett, amikor a hasonlóan díszes jelmezbe bújt liftesfiú állt mellé, hogy a
lifttel felvigye. Az emeleti folyosók a komornák és társalkodónők távozását
fedezték, akik oly szépek voltak a tenger díszlete előtt, mint a Parthenon fríze,
sőt még a felső szobácskák is, ahonnan a cselédszépségek kedvelői fortélyos
kerülőutakon érkeztek. Lejjebb a férfigárda uralkodott, amely a szállodát, a
kiszolgálószemélyzet rendkívüli és henye fiatalsága révén, megelevenedett és
szünet nélkül játszott judeo-keresztény tragédiához tette hasonlatossá. Amint
megláttam őket, sehogy sem tudtam megállni, hogy Racine sorait ne
mondogassam magamban; persze nem azokat, amelyek Guermantes hercegnőnél
jutottak eszembe, amikor Vaugoubert úr a Charlus úr elé járuló ifjú követségi
titkárokat bámulta, hanem más Racine-verssorokat, ezúttal nem is az Eszter,
hanem az Atália sorait: mert már a hallban, amit a XVII. században még
előcsarnoknak neveztek, főként uzsonnaidőben, ifjú ajtónállók „virágzó serege”
álldogált, mint ifjú izraeliták a Racine-drámák karában. De nem hiszem, hogy
közülük egyetlen is képes lett volna olyan bizonytalan válaszra is, amilyen
Joásnak jut eszébe, mikor Atália így kérdezi a gyermek fejedelmet: „Mivel
töltöd itt napjaid?”, ők ugyanis a semmivel töltötték. Ha, mint az öreg királynő,
megkérdeztem volna bármelyiküktől:

„S aki veled lakik, a többi nép,
mivel foglalkozik?”

legfeljebb ennyit mondhatott volna:

„látom e nagyszerű szertartás ragyogását

s magam is hozzájárulok.” Olykor egy fiatal statiszta odalépett valamelyik
fontosabb szereplőhöz, majd az ifjú szépség visszalépett a karba, s hacsaknem a
merengő pihenés pillanatait élték éppen, mind együtt folytatták hasztalan,
méltóságteljes, mutatós, mindennapi vonulásukat. Mert „kimenőnapjuktól”
eltekintve ezek az ifjak „a világtól távol nevelkedtek”, s a küszöböt sem lépték
át, azaz ugyanolyan szerzetesi életet folytattak, mint az Atália[553] lévitái, s a
csodálatos szőnyegekkel borított lépcsők tövében játszadozó „hűséges ifjú nép”
láttán joggal töprenghettem el, a balbeci Nagyszállóba lépek-e be vagy Salamon
templomába.
Egyenesen visszamentem a szobámba. Gondolataim szokás szerint
nagyanyám betegségének utolsó napjaiba kapaszkodtak, szenvedéseibe,
melyeket most újraéltem, s még fel is nagyítottam azzal a mozzanattal, amely
még a mások érezte szenvedéseknél is nehezebben viselhető el, s amellyel
könyörtelen szánalmunk tetézi őket; amint azt hisszük, hogy csupán
felelevenítjük egy nekünk kedves lény fájdalmait, szánalmunk felnagyítja őket;
de talán épp ez a szánalom jut közelebb az igazsághoz, közelebb, mint a tudat,
mely e fájdalmakról elszenvedőikben él, hiszen előttük rejtve marad életük
szomorúsága, a szánalom viszont meglátja, s minden reménye elvész.
Mindemellett szánalmam egy újabb rohamban nagyanyám szenvedésein is túltett
volna, ha akkor tudom meg, amit sokáig nem is sejtettem: azt, hogy a halála
előtti estén, egy világos pillanatában, amikor arról is meggyőződött, hogy nem
vagyok jelen, nagyanyám megfogta mama kezét, s miután lázas ajkát
rászorította, ennyit mondott: „Isten veled, kislányom, isten veled örökre.” S talán
ez az emlék is egy volt azok közül, melyektől anyám merev tekintete sohasem
vált meg azóta. Majd megint kedves emlékeim tértek vissza. Nagyanyám
nagyanyám volt, én pedig az unokája. Arcának minden kifejezése mintha oly
nyelven íródott volna, mely csakis nekem szólt; ő volt életem középpontja, a
többiek csupán hozzá viszonyítva léteztek, annak az ítéletnek a fényében,
amelyet ő alkotna róluk; de mégsem, kapcsolatunk túlságosan múlandó volt
ahhoz, hogy ne véletlenszerű lett volna. Ő nem ismer többé, én pedig sohasem
látom már viszont. Nem kiválasztottként teremtődtünk egymásnak, idegen volt.
Én pedig most ennek az idegennek a fényképét nézegettem, azt, amit Saint-Loup
készített. Mama eközben találkozott Albertine-nel, s ragaszkodott hozzá, hogy
fogadjam én is, hiszen Albertine oly kedvesen beszélt neki nagyanyámról és
rólam is. Így hát randevút adtam neki. Figyelmeztettem a direktort, hogy a
szalonban ültesse le, ott várjon rám. Erre a direktor elmondta, régóta ismeri már
Albertine-t meg a barátnőit, még jóval azelőttről, hogy „puberálni” kezdtek, de
haragszik rájuk, mert rosszakat mondtak a hotelről. Nem lehetnek valami
„kultiváltak”, ha így beszélnek. No persze, hacsak nem rágalom az egész. Nem
volt nehéz rájönnöm, hogy a puberálás a direktornál pubertást jelent. Miközben
vártam az órát, amikor viszontlátom Albertine-t, a Saint-Loup készítette
fotográfiát néztem, oly meredten, mint egy rajzot, mely a nagy nézésben végül
elmosódik szemünk előtt, s hirtelen megint azt gondoltam: „Ez itt nagyanyám,
én pedig az unokája vagyok.”, mint ahogyan egy amnéziás eszmél a nevére, mint
ahogyan egy beteg személyiséget vált. Françoise jött be, és jelentette, hogy itt
van Albertine, majd a fényképre pillantott: „Szegény, jó asszonyom, bizony ilyen
volt, még az anyajegy is látszik az arcán; aznap, amikor a márki lefotografálta,
bizony nagyon beteg volt, kétszer is rosszul lett. „Csak az a fontos, Françoise –
mondta nekem –, hogy az unokám valahogy meg ne tudja.” És nagyon is jól
leplezte, társaságban mindig vidám volt. De egyedül aztán, úgy láttam, néha
elcsüggedt egy kicsit. De az gyorsan elmúlt. Aztán meg szorul szóra ezt mondta:
„Ha történne velem valami, legalább egy képe legyen rólam. Sohasem
csináltattam fotográfiát magamról.” Akkor elküldött, hogy beszéljek a márki
úrral, de kössem a lelkére, nehogy megmondja az úrnak, hogy asszonyom kérte
meg, nem tudná-e lefényképezni. Amikor meg visszajöttem megmondani, hogy
rendben van, akkor már nem is akarta, mert úgy találta, hogy nagyon rosszul néz
ki. „Így még rosszabb – mondta –, mint ha egyáltalán nem lenne fotográfiája.”
De mivel nem volt buta asszony, végül egy nagy, lehajló karimájú kalapot tett
fel, és olyan jól rendezte el a dolgot, hogy észre sem lehetett venni a bajt, ha nem
állt a fénybe. Bizony, örült a fotográfiájának, mert akkoriban nemigen hitte, hogy
még hazamegy Balbecből. Hiába mondtam neki, hogy: „Asszonyom, nem
szabad így beszélni, nem szeretem, amikor asszonyom »így« beszél”, csak ez
motoszkált a fejében. S istenkém, akkor már napok óta nem bírt enni. Ezért
nógatta az urat, hogy jó messzire menjen el vacsorázni a márki úrral. Olyankor
aztán, ahelyett hogy asztalhoz ült volna, úgy tett, mint aki olvas, és alighogy a
márki kocsija elindult, ő már fel is ment lefeküdni. Voltak napok, amikor
értesíteni akarta a nagyságos asszonyt, hogy jöjjön el, ha még egyszer látni
akarja. Aztán meg attól félt, hogy megijeszti, mivelhogy addig nem mondott
neki semmit. „Tudja, Françoise, mégiscsak jobb, ha a férje mellett marad.”
Françoise rám nézett, és hirtelen megkérdezte, csak nem „gyengélkedem-e”.
Nemmel válaszoltam; mire ő: „Na tessék, belőlem meg bolondot csinál, hagyja,
hogy itt fecsegjek. A látogatója talán már meg is érkezett. Muszáj lemennem.
Nem ide való személy az. Meg amilyen hirtelen természet, lehet, hogy már
sarkon is fordult. Nincs ínyére a várakozás. Ó, Albertine kisasszony már valaki!”
„Nincs igaza, Françoise, a kisasszony épp elég jó ide, sőt túlságosan is jó. De
most menjen, és mondja meg neki, hogy ma nem találkozhatunk.”
Micsoda szánakozó tirádákat váltottam volna ki Françoise-ból, ha sírni lát!
Gondosan elrejtőztem hát. Ha nem így teszek, kiérdemelhettem volna
együttérzését. Ő azonban így is elnyerte az enyémet. Nem lopjuk be magunkat
eléggé szegény szolgálóink szívébe, akik nem láthatnak sírni minket, mintha a
sírással ártanánk magunknak; vagy talán nekik ártanánk, hiszen Françoise
mondta nekem kisgyermek koromban: „Ne sírjon már ennyire, nem szeretem,
amikor így sír.” Nem szeretjük a hangzatos kinyilatkoztatásokat, a bizonykodást,
ám nincs igazunk, mert ezzel kizárjuk szívünkből a vidék pátoszát, a szegény
szolgálólány legendáját, akit talán igazságtalanul kergettek el, lopás vádjával, s
aki halálra sápad, egyszer csak megalázkodik, mintha a vád egyet jelentene a
bűnösséggel, s becsületben megőszült édesapjához fohászkodva anyja életelveit,
a nagyanyai jó tanácsokat sorolja. Igaz ugyan, hogy ugyanezek a cselédek, akik
könnyeinket látni sem bírják, könnyű szívvel hoznak ránk mellhártyagyulladást,
mivel a lenti szobalány szereti a huzatot, s ezért nem lenne udvarias, ha
megfosztanánk tőle. Mert úgy kell lennie, hogy azok, akiknek igazuk van, mint
Françoise-nak, egyben tévedjenek is, hogy így váljék lehetetlenné az Igazság. A
cselédek legalázatosabb örömei vagy elutasítást, vagy gúnyt csiholnak
gazdáikból. Mert mindig valami semmiségről van szó, de valami együgyűen
érzelmes, valami nem egészséges semmiségről. Így azután a szolgálók joggal
mondhatják: „Hogyhogy, én, aki csak ezt az egyet kérem egész évben, még erre
sem kapok engedélyt?” Pedig a gazdáik jóval többet is megengednének, ha a
kérés nem volna ostobaság és veszélyes a cselédekre – vagy önmagukra nézve.
Nem kétséges, hogy a szegény, reszkető szobalány alázatának, aki kész lenne
bevallani, amit el sem követett, s aki azt mondja „már ma este elmegyek, ha
kell”, nem tudunk ellenállni. De meg kell tanulnunk azt is, hogy ne maradjunk
érzéketlenek, beszéljen bár ünnepélyes és vészjósló ostobaságokat az anyai
örökségről és a „földje” adta méltóságról, egy öreg szakácsnő előtt sem, aki egy
becsületben megőszült család és egy becsületben leélt élet leplébe burkolózik, s
közben úgy tartja a seprűt, mint valami jogart, s királynőien kihúzott derékkal, a
tragika fenségével játssza hébe-hóba zokogással megszakított szerepét. Ilyen
jeleneteket idéztem vagy képzeltem magam elé aznap, valamennyit öreg
cselédünknek tulajdonítva, s ettől kezdve, minden kellemetlenség dacára, amit
Albertine-nek okozhatott, a legmélyebb, bár ki-kihagyó, érzelemmel szerettem
Françoise-t, amelynek alapja a szánalom.
Igaz, hogy egész napom, melyet nagyanyám fényképe előtt töltöttem,
szenvedéssel telt. Kínzott ez a kép. Annyira azonban mégsem, mint az igazgató
látogatása este. Amint nagyanyámról beszéltem neki, s ő újfent részvétét
nyilvánította, egyszer csak így szólt (ugyanis kifejezetten szerette azokat a
szavakat, amelyeket rosszul ejtett): „Úgy volt aznap is, amikor a nagymamája
őnagyságának az az eszmetévesztése volt, amiről szólni is akartam önnek, mert
ugye a többi vendég miatt az ilyesmi árthatott volna a ház jó hírének. Legjobb
lett volna, ha még aznap este hazautazik. De ő könyörgött, hogy egy szót se
szóljak, és fogadkozott, hogy többé nem lesz eszmetévesztése, vagy a
legközelebbinél rögtön elutazik. Az emeleti főkomornyik azért jelentette, hogy
volt neki még egy. De hát, istenkém, önök régi jó vendégek voltak, akiknek
kedvében akar járni az ember, és amíg senki nem panaszkodik...” Tehát
nagyanyám többször is eszméletét vesztette, és ezt elhallgatta előttem. Talán épp
olyankor, amikor a legkevésbé voltam kedves hozzá, volt kénytelen, legnagyobb
fájdalmai közepette, arra ügyelni, hogy jókedvű legyen, nehogy felbosszantson,
s hogy úgy is tegyen, mintha semmi baja sem volna, nehogy kitegyék a
szállodából. Az „eszmetévesztés” szó, amely ebben a formájában soha eszembe
nem jutott volna, s melyet, ha másokkal kapcsolatban hallom, akár
nevetségesnek is találhattam volna, egyéni disszonanciát idéző furcsa
hangzásával, hosszú időre az a szó lett, ami a legfájdalmasabb érzéseket volt
képes felébreszteni bennem.
Másnap mama kérésére lementem, hogy egy kicsit kiheverjek a homokra,
vagy inkább a dűnék közé, oda, ahol redőik elrejtenek, s ahol, tudtam, Albertine
és barátnői nem találhatnak rám. Lehunyt szemem csak egyetlen, mélyrózsaszín
fénysávot engedett át, a szemhéjak belső pereméét. Majd még szorosabbra
zárult. Ekkor nagyanyám jelent meg előttem egy karosszékben ülve. Oly
elesetten, hogy úgy látszott, kevésbé él, mint a többi ember. Mégis hallottam,
amint lélegzik; egyszer-egyszer jelét adta, hogy megértette, amit apám meg én
mondunk. De hiába ölelgettem, sehogy sem sikerült szeretetteljes pillantást
felvillantanom a tekintetében, csöppnyi színt csalnom az arcára. Gondolatban
nem volt köztünk, mintha nem szeretett, nem ismert, talán nem is látott volna.
Képtelen voltam kitalálni csendes elégedetlenségének, levertségének,
közönyének titkos okát. Félrevontam apámat. „Hiszen látod – mondtam –,
kétség sem fér hozzá, hogy pontosan felfogott mindent. A megszólalásig olyan,
mintha élne. Bárcsak idehívhatnánk az unokaöcsédet, aki állítja, hogy a holtak
már nem élnek! Nagyanyám több mint egy éve halott már, s lám, most is él. De
miért nem akar megölelni?” „Nézd csak meg, szegény feje lecsuklik.” „De
mindjárt a Champs-Élyséesre kívánkozik.” „Őrültség!” „Tényleg azt hiszed,
hogy árthatna neki, hogy attól még inkább meghalhatna? Lehetetlen, hogy már
ne szeressen engem. Hiába ölelem majd, soha többé nem mosolyog már rám?”
„Mit akarsz, a halottak már csak halottak.”
Néhány nap múlva jólesett a Saint-Loup készítette fotográfiát nézegetnem;
már nem annak emlékét idézte fel bennem, amit Françoise mondott, mert azóta
sosem váltam meg tőle, s lassacskán hozzászoktam. Míg azonban akkor oly
súlyosnak, oly fájdalmasnak képzeltem nagyanyám állapotát, azóta a fotográfia
élt azokkal a ravasz fogásokkal, amelyeket nagyanyám eszelt ki hajdan, s
amelyek lelepleződésük óta is meg tudtak csalni, s oly elegánsnak, oly
gondtalannak mutatta, a kissé arcába hajló kalap alatt, hogy már kevésbé
boldogtalannak és egészségesebbnek láttam, mint amilyennek gondoltam volna.
Pedig az arca, akarata ellenére, sajátos kifejezést kapott, valami ólmos rémület
ült rajta, mint az olyan jószág tekintetében, mely mintha érezné, hogy
kiválasztották és megjelölték; nagyanyám olyan volt, mint egy halálraítélt: arca
akaratlanul is komor, tudtán kívül tragikus lett, amit én nem vettem észre, de a
mama ezért nem tudott soha erre a képre nézni: nem az édesanyját látta rajta,
inkább a betegségét, az arculcsapást, mellyel a betegség nagyanyám vonásaira
tört.
 Egyik nap azután úgy döntöttem, megüzenem Albertine-nek, hogy hamarosan
találkozhatunk. Mégpedig azért, mert a korán jött hőség, a játszadozó gyerekek
ezernyi kiáltása, a tréfálkozó fürdőzők, a rikkancsok lángbetűkkel, csóvákba
fonódó szikrákkal festették elém a tüzes tengerpartot, melyet az apró hullámok
egyenként enyhítettek hűvös permetükkel; majd megkezdődött a zenekari
koncert is, melynek hangjai egybevegyültek a vízcsobogással, s a hegedűk
vibrátója úgy zúgott, mint egy tenger fölé tévedt méhraj. Hirtelen vágyat
éreztem, hogy újra halljam Albertine nevetését, hogy viszontlássam barátnőit, a
hullámokon kirajzolódó fiatal lányokat, akik emlékeimben megmaradtak Balbec
jellegzetes virágainak, a Balbectől elválaszthatatlan varázsnak; s miközben a
szelíden emelkedő tenger minden egyes hullámvonulata kristályos árral fedte el
a melódiát, melynek frázisai úgy bukkantak fel egymástól elszakadva újra meg
újra, mint az itáliai székesegyház tetején a lantos angyalok, melyek a kék porfir
és a tajtékszín jáspis tetőélek közül emelkednek a magasba. Aznap azonban,
amikor Albertine eljött hozzám, az idő megint elromlott és lehűlt, s egyébként a
nevetését sem hallhattam; felettébb rosszkedvű volt. „Balbec kibírhatatlan az
idén – mondta. – Megpróbálok minél rövidebb ideig maradni. Tudja, már húsvét
óta itt vagyok, azaz több mint egy hónapja. Nincs itt senki. Gondolhatja,
mennyire mókás!” Bár az eső csak az imént állt el, és az ég percenként beborult,
előbb Albertine-t kísértem el Épreville-ig, aki ugyanis, hogy az ő kifejezésével
éljek, „ingázott” e kis fürdőhely, ahol Bontemps-né villája volt, és Incarville
között, ahol Rosemonde szülei „viselték gondját”, majd magányos sétára
indultam az országút felé, melyen Villeparisis márkiné kocsija hajtott el, amikor
nagyanyámmal arra sétáltunk; a tócsák, melyeket a nap fényárba vont, de nem
szárított fel, valóságos mocsárrá változtatták a földet, és én nagyanyámra
gondoltam, aki annak idején két lépést sem tehetett anélkül, hogy össze ne
fröcskölje magát. Alig értem azonban az úthoz, káprázat fogott el. Ott, ahol
augusztusban csak lombokat láttunk nagyanyámmal, most virágának teljében állt
az almafák végeláthatatlan sokasága, hallatlan fényűzéssel, bokáig a sárban, s
ugyanakkor báli ruhában, ügyet sem vetve arra, hogy tönkre ne tegyék a
legcsodálatosabb rózsaszín szatént, melyet emberi szem valaha látott, s amely
ragyogott a napsütésben; a távolban a tenger horizontja mint valami japán
metszet háttere rajzolódott az almafák mögé; ha felemeltem a fejem, hogy az
égre nézzek a virágok között, ahol áttetszett a kitisztult, szinte metsző kékség, a
virágok mintha félrehúzódtak volna, hogy teljes mélységében tárják fel ezt a
paradicsomot. Az azúr firmamentum alatt könnyű, de hideg szellő borzongatta
meg könnyedén a piruló fürtöket. Kékcinkék libbentek az ágakra, és ugrándoztak
a virágok között, oly engedelmesen, mintha a különlegességek és a színek
rajongója mesterségesen alkotta volna meg ezt az eleven szépséget. Mégis
könnyekig meghatott, mert bármilyen merészen kifinomult volt is artisztikus
hatásaiban, érződött, hogy mindez természetes, hogy ezek az almafák úgy
álldogálnak ott a tájban, mint parasztemberek Franciaország valamely
országútján. Majd a napsugarak zuhatagát egyszer csak az esőé váltotta fel;
ameddig a szem ellátott, mindent bevont csíkjaival, s szürke rácsok közé
szorította az almafákat. A fák azonban továbbra is büszkén szegezték virágos-
rózsaszín szépségüket a záporban jéghidegre fordult szélnek: igazi tavaszi nap
volt.
 MÁSODIK FEJEZET
Albertine titkai – A fiatal lányok, akiket a tükörben lát – Az ismeretlen hölgy – A
liftesfiú, Cambremer asszony – Nissim Bernard úr kedvtelései – Az első vázlatok
Morel különös jelleméről – Charlus úr vacsorája Verdurinéknél


Már-már attól féltem, hogy a magányos sétában lelt örömöm végül
elhalványítja bennem nagyanyám emlékét, azzal próbáltam hát feléleszteni
magamban, hogy arra a nagy lelki szenvedésre gondoltam, amelyet át kellett
élnie; hívó szavamra a szenvedés megkísérelt felépülni a szívemben, hatalmas
oszlopai a magasba törtek; de a szívem minden bizonnyal szűk volt neki, nem
volt elég erőm, hogy ilyen nagy fájdalmat viseljek, figyelmem épp abban a
pillanatban lankadt, amikor a fájdalom újra alakot öltött volna: a boltívek még
össze sem érhettek, már beomlottak, ahogyan a hullámok porlanak szét, még
mielőtt tökéletesen kirajzolnák boltozatukat.
S mégis, amikor elaludtam, csupán álmaimból is rájöhettem volna, hogy
nagyanyám halála miatt érzett bánatom múlóban van, mert egyre kevésbé
telepedett rá az a gondolat, amely nemlétéről élt bennem. Még mindig betegnek
láttam ugyan, de már lábadozónak; úgy találtam, jobban van. S ha a kiállt
szenvedésekre utalt volna, elhallgattattam csókjaimmal, s bizonygattam, hogy
most már egyszer s mindenkorra meggyógyult. Szerettem volna beláttatni a
kétkedőkkel, hogy a halál valóban csak betegség, amelyből fel lehet gyógyulni.
Csak a hajdani gazdag spontaneitást nem leltem már nagyanyámban. Szavai
szinte csupán az enyéim gyengébb, engedelmes visszhangjai voltak; már csak
tulajdon gondolataim visszfénye volt.
Noha még képtelen voltam újra testi vágyat érezni, Albertine kezdett megint
valami boldogságvágy-félét ébreszteni bennem. A kölcsönös gyöngédségről
alkotott, mindig bennünk lebegő ábrándjaink között akadnak olyanok, amelyek
egyfajta vonzalom révén szívesen kötődnek egy nő emlékéhez (feltéve, ha ez az
emlék már kissé elmosódott), egy olyan nőéhez, aki már társunk volt a
gyönyörben. Ez az érzés Albertine lágyabb, kevésbé vidám arcait juttatta
eszembe, meglehetősen másféléket, mint amilyeneket a testi vágy idézett volna
elém; s mivel ez az érzés nem is volt olyan sürgető, mint az utóbbi, szívesen
elhalasztottam volna valóra váltását a következő télig, nem is próbálva
viszontlátni Albertine-t mielőtt még Balbecből elutazna. Ám bármennyire
elevenen él is bennünk a fájdalom, a testi vágy mégis újjászületik. Ágyamban,
ahová mindennap hosszú órákra beparancsoltak, hogy pihenjek, azt kívántam,
bárcsak eljönne Albertine, hogy újrakezdhessük régi játékainkat. Vagy talán nem
láttunk már házastársakat abban a szobában, ahol egyik gyermeküket veszítették
el, hamarosan ismét összefonódni, hogy testvért adjanak a kis halottnak?
Megpróbáltam elterelni figyelmemet erről a vágyról, az ablakhoz álltam, hogy
elnézzem az aznapi tengert. Az egymást követő napok tengerei, akárcsak az első
évben, ritkán voltak ugyanolyanok. Egyébként nemigen hasonlítottak az első év
tengereihez sem, vagy azért, mert most tavasz volt és a viharok időszaka, vagy,
ha az első érkezés évszakában jöttem volna is, a másfajta, változékonyabb
időjárás akkor is elijesztett volna ezekről a partokról bizonyos nemtörődöm,
szeszélyes és állhatatlan tengereket, amelyeket hajdan a tüzes napokon láttam a
strandon szunnyadni, miközben kékes keblüket alig észrevehetően lágy lüktetés
emelte meg; vagy leginkább azért, mert szemem, melyet Elstir megtanított rá,
hogy éppen azokat az elemeket jegyezze meg pontosan, amelyeket hajdan
tudatosan elhárítottam, most azon merengett hosszasan, amit az első évben nem
tudott látni. A Villeparisis márkinéval tett mezei séták és az Óceán e folyékony,
elérhetetlen és mitologikus szomszédságának ellentmondása, ami akkoriban
annyira szíven ütött, már nem létezett számomra. Mostanában épp ellenkezőleg,
voltak olyan napok, amikor csaknem mezőségnek láttam a tengert is. Azokon a
meglehetősen ritka napokon, amikor igazán szép idő volt, a hőség, mint a
réteken, poros és fehér utat rótt a víz színén, amely mögül falusi
templomtoronyként emelkedett ki egy halászhajó finom rajzú orra. Egy
vontatógőzös, melynek csak a kéménye látszott, távoli üzemként pöfékelt a
messzeségben, a látóhatár szélén pedig egy magányosan duzzadó, fehér
négyszög-alak, melyet nyilván egy vitorla festett oda, de amely tömörnek, s
szinte mészszerűnek látszott, egy magányos épület, kórház vagy iskola
napsütötte szegletére emlékeztetett. Az olyan napokon pedig, amikor a szél és a
felhők is társultak a naphoz, együtt betetőzték, ha nem is az ítélőképesség
tévedését, de legalábbis az első pillantás illúzióját, azt, amit ez a pillantás sugall
a képzeletnek. Mert az élesen elkülönülő színmezők váltakozása, amely olyan
volt, mint a mást és mást hajtó táblák szomszédsága a földeken, a tenger
színének göröngyös, sárgás és szinte sáros egyenetlensége, az emelkedők
útpadkái, melyek mögül fel-felbukkant a távolban egy hajó, s rajta a sürgölődő
matrózok csapata mintha csak aratott volna, mindez együtt, a viharos napokon
olyan változatossá, oly szilárddá, oly kiszámíthatatlanná, olyan népessé, oly
civilizálttá tette az óceánt, mint amilyen az a kocsiút volt, amelyet hajdanában
róttam, s ahol immár nem halogatva, hamarosan újrakezdtem sétáimat. Egyszer,
amikor már nem tudtam ellenállni a vágynak, ahelyett hogy visszafeküdtem
volna, felöltöztem és elindultam Albertine-ért Incarville-be. Meg akartam kérni,
kísérjen el Douville-ig, ahonnan Cambremernéhez megyek látogatóba Féterne-
be és Verdurinnéhez a La Raspelière-be. Albertine eközben a strandon várna
rám, s késő este együtt jöhetünk majd haza. Arra a kis helyiérdekű vonatra
szálltam, amelynek összes errefelé használt becenevét Albertine-től és
barátnőitől tanultam; hol Kávédarálónak hívták számtalan kitérője miatt, hol
Csigának, amiért sehogysem haladt, Óceánjárónak azért, mert rémisztő
kürtszóval hessegette el az útból a járókelőket, Foginak vagy Decauville-nek,
noha távolról sem volt fogaskerekű, csak éppen a sziklafalon kapaszkodott, s
valójában a típusa sem volt Decauville, csak a vágánya 60-as nyomtávú; vagy
hívták még B.A.G. – nak, mert Balbectől járt Grallevastig, s eközben Angerville-
t is érintette, és Vilinek illetve, DNV-nek is, mivel a vonal a dél-normandiai
Villamosvasutakhoz tartozott. Olyan vagonba szálltam, ahol magam lehettem;
ragyogóan sütött a nap, a hőség valósággal fullasztott; leeresztettem a kék
redőnyt, amely alól így csak egyetlen napsugár hatolt be. De egyszerre
nagyanyámat láttam magam előtt, ahogyan akkor ült a vonatban, amikor
Párizsból Balbecbe indultunk, s amikor annyira fájt neki, hogy azt látja, sört
iszom, hogy inkább oda sem nézett, lehunyta a szemét, s úgy tett, mintha aludna.
Én pedig, aki hajdan képtelen voltam elviselni a fájdalmat, melyet olyankor
érzett, amikor nagyapám konyakot ivott, most én okoztam neki hasonló érzést,
nem csupán azzal, hogy a kínálásra szeme láttára fogadok el egy olyan italt, ami
szerinte halálos veszélyt jelentett számomra, hanem még azt is kierőszakoltam,
hogy hagyjon szabadon nyakalni, amennyi csak jólesik; sőt, dühkitöréseimmel,
fuldoklórohamaimmal még azt is kikényszerítettem, hogy ő nyújtson segédkezet,
hogy ő tanácsolja a sörivást oly magasztos beletörődéssel, aminek hangtalan,
reményt vesztett, a világot kizáróan lehunyt szemű képe most is elevenen élt
emlékezetemben. S egy ilyen emlék mintegy varázsütésre visszaadta azokat az
érzéseimet, melyeket egy ideje már csaknem elveszítettem; mit is kezdhettem
volna Rosemonde[554]-dal, amikor ajkamat az az egyedüli, reménytelen vágy
bizsergette, hogy egy halott asszonyt csókolhasson? Mi mondanivalóm lehetett
volna Cambremerék vagy Verdurinék számára, amikor a szívem attól vert oly
hevesen, hogy minden percben újjászületett benne a fájdalom, amelyet
nagyanyámnak kellett elszenvednie? Képtelen voltam megmaradni ebben a
vagonban. Az első lehetséges alkalommal, amikor a vonat megállt, Maineville-
la-Teinturière-ben leszálltam. Maineville ekkoriban sajátos fontosságra s különös
hírnévre tett szert, mert egy életöröm-kufár, számos kaszinó igazgatója, nem
messze innen építtette fel, a rossz ízlés olyasfajta fényűzésével, amely egy
luxusszállóéval is vetekedhetett volna, azt az intézményt, amelyről még szólunk
a későbbiekben, s amely magyarán szólva az első, elegáns közönségnek szánt
nyilvánosház volt a francia tengerpartokon. Ez volt az egyetlen. Noha persze
minden kikötőnek megvan a magáé, ami azonban csak a matrózoknak jó, illetve
a festőiség kedvelőinek, akik kedvüket lelik abban, hogy az ősrégi templom
tőszomszédságában látják a templommal csaknem egykorú madámot, amint
tiszteletreméltón és terjedelmesen álldogál rosszhírű intézménye ajtajában, s a
halászhajók hazatértét lesi.
Ahogy eltávolodtam az „örömtanyától”, mely pimaszul pöffeszkedett a
polgármesterhez forduló családok tiltakozása ellenére, újra a sziklafalhoz értem,
s a rajta vezető, kanyargós ösvényen indultam Balbec irányába. Hallottam, hogy
a galagonyák hívogatnak, de nem feleltem nekik. Az almavirágok szerényebb
szomszédaiként bizonyára nehézkesnek találták a nagyobb virágokat, bár
ugyanakkor elismerték, milyen üde színűek e cidre-gyárosok lányai
hamvasrózsás szirmaikkal. Pontosan tudták, hogy őket ugyan a természet nem
ruházta fel oly bőkezűen, mégis ők a kedveltebbek, s hogy tetszést arassanak,
elég nekik egy kis selymes fehérség.
Ahogy visszaértem, a szálloda portása egy gyászjelentést adott át, amelyben
Gonneville márki és márkiné, Amfreville őrgrófja és őrgrófnéja, Berneville gróf
és grófné, Graincourt márki és márkiné, Amenoncourt gróf, Maineville grófnő,
Franquetot gróf és grófné, Chavernyné született Aigleville grófnő, s végül,
amiből azután megértettem, miért is küldték el nekem, Cambremerné született
du Mesnil La Guichard márkinő, Cambremer márki és neje nevét láttam, akik
egy bizonyos Criquetot grófné, született Éléonore-Euphrasie-Humbertine de
Cambremer, a Cambremer család egyik unokahúga halálhírét tudatták. Ebben az
egész, kiterjedt vidéki nemzetségben, melynek felsorolása sűrű sorokat töltött
meg apró betűkkel, sehol egyetlen polgár, s amúgy sehol egyetlen közismert cím
sem, de a környékbeli nemesség apraja-nagyja megénekeltette benne az összes
számításba jövő környező helységekére rímelő, vidám ville-ekre és court-okra
vagy néha a tompább tot-ra végződő, zengzetes nevét. Kastélyaik tetőcserepeibe
vagy templomuk vakolatába öltözötten, reszketeg fővel alig-alig bukkantak ki a
kúria boltozata vagy teljes épülete mögül, s akkor is csupán annyi időre, hogy
fejükre biggyesszék a kis, ablakos tornyot vagy a süveges tetőszerkezetet,
mintha az ötven mérföldes körzetben sorakozó vagy szerteszórt, szép kis falvak
gyülekezőjét hirdették volna, s mintha mindnyájan tömör alakzatba rendeződtek
volna, a legcsekélyebb hézag, egyetlen idegen elem nélkül az arisztokratikus,
fekete szegélyű levél tömör, derékszögű ostábláján.
Édesanyám már felment a szobájába, és Mme de Sévigné e mondatán
meditált: „Nem járok el az olyanokhoz, akik szórakoztatni akarnak; hiszen ez
burkoltan annyit jelent, hogy meg akarnak akadályozni abban, hogy önre
gondoljak, aminek pedig a gondolata is sért”; a főbíró ugyanis azt mondta neki,
hogy szórakoznia kellene. Nekem viszont ezt súgta: „Az ott a pármai hercegnő.”
Félelmem nyomban eloszlott, amikor megláttam, hogy a nőnek, akire a bíró
mutat, semmi köze nincs ő királyi fenségéhez. Mivel azonban a hercegnő szobát
foglaltatott, hogy Luxembourg nagyhercegnétől visszatérőben itt töltse az
éjszakát, ennek az újságnak a hatására sokan minden újonnan érkezett hölgyet a
pármai hercegnőnek véltek – én viszont felvitettem magam a lifttel, hogy
padlásszobámba zárkózzak. Nem lett volna kedvem egyedül gubbasztani. Még
alig múlt négy. Megkértem Françoise-t, hívja át Albertine-t, jöjjön, töltse velem
a késő délutánt.
Azt hiszem, hazudnék, ha azt mondanám, hogy már ekkor kezdetét vette az a
fájdalmas és szűnni nem akaró bizalmatlanság, amelyet Albertine a
későbbiekben ébresztett bennem, vagy még inkább az a sajátos, főként gomorrai
jelleg, amelyet azután ez a bizalmatlanság öltött. Igaz ugyan, hogy
várakozásomba már ezen a napon is – és nem ez volt az első – némi szorongás
vegyült. Françoise, miután nagy nehezen útnak indult, oly sokáig elmaradt, hogy
kezdtem elveszíteni a reményt. Nem gyújtottam lámpát. Kintről már alig
szűrődött be világosság. A szél egyre csattogtatta a Kaszinó zászlaját. S a
fövenyen mind feljebb kúszó tenger csendjében még idétlenebbül, mintha a
nyugtalan és álságos óra idegesítő hullámzását szólaltatta volna meg és erősítette
volna fel, a szálloda előtt megállított kintorna bécsi keringőket nyekergett. Végre
megérkezett Françoise, de egyedül. „Olyan gyorsan jártam, ahogy csak tudtam,
de a kisasszonynak nem akaródzott eljönni, mert nem volt elégedett a
frizurájával. Ha nem töltött egy álló órát a kenceficézéssel, hát öt percet se.
Valóságos illatszertár lesz itt mindjárt. Jön már, csak lemaradt, hogy
rendbehozza magát a tükör előtt. Azt hittem, már itt találom.” Hosszú idő telt
még el, amíg Albertine megérkezett. De a kedvesség és vidámság, melyet ezúttal
tanúsított, eloszlatta szomorúságomat. Bejelentette (ellentétben azzal, amit az
előző alkalommal mondott), hogy az egész szezonban itt marad, s azt kérdezte,
nem találkozhatnánk-e mindennap, mint az első évben. Én azt mondtam, hogy e
pillanatban túlságosan szomorú vagyok, s hogy inkább elküldök majd érte
időnként, az utolsó pillanatban, akárcsak Párizsban. „Ha valaha bánatos, vagy fáj
a szíve, ne tétovázzon – felelte –, küldjön csak értem, én pedig rögvest idejövök,
s ha nem fél attól, hogy botrány lesz belőle a hotelben, olyan sokáig maradok,
ameddig csak akarja.” Amikor azután hazakísérte Albertine-t, Françoise arcán az
a boldog kifejezés jelent meg, mint minden alkalommal, amikor áldozatot hozott
értem, és sikerült örömet szereznie nekem. De Albertine-nek semmi köze nem
volt ehhez a boldogsághoz, s én már másnap ezeket a mélyértelmű szavakat
hallottam Françoise szájából: „Nem lenne szabad az úrnak találkoznia ezzel a
kisasszonnyal. Látom én, miféle természete van, sok szomorúságot fog okozni
magának.” Miközben lekísértem Albertine-t, a kivilágított étteremben
megpillantottam a pármai hercegnőt. Csak néztem, úgy intézve a dolgot, hogy ő
ne vegyen észre. De bevallom, most bizonyos nagyságot fedeztem fel abban a
királyi udvariasságban, amely korábban, Guermantes-éknál megmosolyogtatott.
Az alapelv az, hogy az uralkodók mindenütt otthon vannak, s a protokoll ezt
alakítja kiüresedett és élettelen szokásokká, mint amilyen az is, mely szerint a
házigazdának tulajdon otthonában kezében kell tartania a kalapját, hogy ezzel is
jelezze, nem otthon van már, hanem az uralkodónál. Márpedig a pármai
hercegnőnek olyannyira vérében volt ez a gondolat, melyet tudatosan talán meg
sem fogalmazott magában, hogy minden gesztusa, amelyet a körülményekhez
illőn ösztönösen talált, ennek adott formát. Amikor felállt az asztaltól, jókora
borravalót adott Aimének, mintha az csakis az ő kedvéért lett volna ott, s úgy,
mintha a szolgálatára kijelölt főkomornyikot jutalmazta volna meg egy
kastélyból távozóban. Egyébiránt nem érte be annyival, hogy borravalót adott,
hanem kegyes mosollyal néhány kedves és jóleső szót is intézett Aiméhez,
ahogyan anyja tanította. Épp csak azt nem mondta neki, hogy egész Normandia
virágzása a hotel vezetésén áll vagy bukik, s hogy számára a világ összes
országa közül Franciaország a legkedvesebb. Egy másik pénzdarab a hercegnő
kezéből a pincemester kezébe csusszant, akit maga elé rendelt, s akinek
feltétlenül ki akarta fejezni megelégedését, mint egy tábornok a seregszemle
végén. Ekkor a liftesfiú lépett hozzá, hogy választ hozzon egy kérdésre; neki is
jutott egy-két szó, egy mosoly és borravaló, s mindez bátorító és egyszerű
szavak kíséretében, bizonyítandó, hogy a hercegnő maga is csak olyan, mint
bárki az itteniek közül. Minthogy pedig Aimé, a pincemester, a liftesfiú és
társaik úgy vélték, hogy udvariatlanság lenne, ha nem mosolyognak fülig érő
szájjal valakire, aki mosolyog rájuk, a hercegnőt hamarosan karéjba fogta a
személyzet, ő pedig jóságosan csevegett velük; mivel ez a modor nem szokásos
az előkelő szállodákban, az arrajárók, akik nem tudták, ki ő, azt hitték, egy
balbeci törzsvendéget látnak, aki alacsony származása vagy valami szakmai
érdekeltség folytán (talán egy pezsgőügynök felesége) nem különül el annyira a
személyzettől, mint az igazán előkelő vendégek. Én viszont a pármai palotára, a
félig vallási, félig politikai tanácsokra gondoltam, amelyekben a hercegnő
részesült: a hercegnő, aki úgy bánt a néppel, mintha meg kellene nyernie, hogy
egy napon majd uralkodhasson; mi több, úgy, mintha máris uralkodna.
Visszamentem a szobámba, de nem voltam egyedül. Hallottam, amint valaki
bársonyosan Schumann-darabokat játszik. Igaz, megesik, hogy az emberek, még
azok is, akiket a legjobban szeretünk, megelégelik a szomorúságot vagy
ingerlékenységet, amely belőlünk árad. Mégis van valami, ami oly mértékben
tudja megkeseríteni az életünket, amennyire ember sosem lenne képes: ez pedig
a zongora.
Albertine feljegyeztette velem azokat az időpontokat, amikor valószínűleg
távol lesz, s néhány napra a barátnőihez utazik, sőt az ő címüket is felíratta, ha
netán egy ilyen estén lenne rá szükségem, hiszen egyik lány sem lakott igazán
messze. Így azután, ha meg akartam találni, fiatal lánytól fiatal lányig
virágfüzérek fonódtak körülötte a legteljesebb természetességgel. Nem
szégyellem bevallani, hogy amikor még nem szerettem Albertine-t, barátnői
közül számosan ajándékoztak meg néhány gyönyörteli pillanattal valamelyik
strandon. Úgy rémlett, ezek a jóakaró barátnők nincsenek is olyan sokan. De
amikor nemrégiben utánagondoltam, mindnyájuk neve eszembe jutott.
Kiszámoltam, hogy abban az egyetlen szezonban tizenketten ajándékoztak meg
esendő kegyeikkel. Ezután még egy név ötlött fel bennem, a tizenharmadik.
Ekkor, szinte gyermeki félelemből, nem akartam megmaradni ennél a számnál.
Ó, jaj, gondoltam, arról feledkeztem meg, aki az első volt közöttük, Albertine-
ről, aki nincs többé, s aki a tizennegyedik lett.
Hogy újra felvegyem elbeszélésem fonalát: felírtam tehát azoknak a fiatal
lányoknak a nevét és címét, akiknél olyan napokon találhatom meg Albertine-t,
amikor nem Incarville-ben lesz, de magamban azt gondoltam, hogy ilyenkor
inkább Verdurinnét látogatom majd meg. A különböző nők iránt érzett vágyaink
amúgy sem mindig egyformán erősek. Vannak esték, amikor sehogy sem tudunk
meglenni egyikük nélkül, aki azután az elkövetkezendő egy-két hónapban
egyáltalán nem kavar fel. No meg, túl a váltakozás itt nem elemzendő okain, az
asszony, akinek képe nagy érzéki kimerülések után pillanatnyi elöregedésünket
kísérti, olyan asszony, akit szinte csak homlokon csókolni vágynánk. Ami
Albertine-t illeti, ritkán találkoztunk, s csakis azokon az igen szórványos
estéken, amikor nem tudtam meglenni nélküle. Ha olyankor fogott el a vágy,
amikor Albertine túlságosan messze volt Balbectől, hogysem Françoise érte
menjen, a liftesfiút kértem meg, fejezze be kicsit korábban a munkát, s őt
küldtem el Épreville-be, La Sogne-ba, Saint-Frichoux-ba. Ilyenkor a liftes bejött
a szobába, de az ajtót nyitva hagyta, mert ugyan igen lelkiismeretesen végezte a
„melóját”, amely bizony kemény volt, mert hajnali ötkor kezdődött, s többszöri
takarítás is járt vele, de arra az erőfeszítésre képtelen volt rávenni magát, hogy
egy ajtót becsukjon, ha pedig figyelmeztették, hogy nyitva maradt, egy kissé
hátrált, s a tőle telhető legnagyobb erőfeszítéssel enyhén beljebb hajtotta. A rá
jellemző demokratikus gőggel, amelyre a kissé túlnépesedett liberális szakmák
képviselői, ügyvédek, orvosok, irodalmárok, akik egy másik ügyvédet, orvost,
irodalmárt egyszerűen csak „kollégának” szólítanak, sosem lennének képesek, ő
tudatosan használt olyan kifejezést, amit kizárólag az olyan szűk körű
testületekben alkalmaznak, mint például az akadémiáké, s amikor az egyik
ajtónállóról beszélt, aki minden másnap a liftet kezelte, azt mondta:
„Megpróbálom elintézni, hogy a pályatársam helyettesítsen.” Ez a gőg nem
akadályozta meg abban, hogy, mint ő mondta, illetményét feljavítandó,
kommissióiért bizonyos jutalmat fogadjon el, amiért azután Françoise valósággal
megutálta: „No persze, amikor először látja az ember, még a lelkét is rábízná,
máskor meg olyan barátságos, mint a harapófogó. Ez is csak afféle pumpolós.”
Ez volt az a kategória, amelyben oly gyakran emlegette Eulalie-t is, s amelybe
sajnálatosan mindazon bajok miatt, melyeket ez később előidézett, Albertine-t
már ekkoriban is besorolta, mert gyakorta látta, hogy anyámtól mindenféle
csekélységet, mütyürkét kéregetek kispénzű barátnőmnek; ezt pedig Françoise
megbocsáthatatlannak találta, mivel Bontemps-nénak csak egy mindenese volt.
A liftes, miután fürgén levetette azt, amit én a libériájának mondtam volna, s
amit ő a tunikájának nevezett, szalmakalapban, sétapálcával a kezében jelent
meg, gondosan ügyelve a járására, s kihúzva magát, mert édesanyja arra
tanította, hogy mindig kerülje a „munkás”– vagy „kifutó”-tempót. Ahogy a
könyveknek hála a tudomány elérhetővé lesz a munkás számára, aki műszak
végeztével már nem munkás, úgy lett elérhetővé, a zsirárdi kalapnak és egy pár
kesztyűnek hála, az elegancia a liftesfiú számára, aki, mihelyt esténként
befejezte a vendégek fel-le szállítását, úgy érezte, akárcsak az ifjú sebész, aki
kibújt a köpenyéből, vagy Saint-Loup tisztiszolgája, amikor megszabadult az
egyenruhától, hogy egyszerre kifogástalan társasági ember vált belőle. Különben
volt benne törekvés és tehetség is ahhoz, hogy a kalitkáját kezelje, és ne rekedjen
meg két emelet között. De a stílusa gyatra maradt. Én hittem a becsvágyának,
mert a portásról szólva, aki a felettese volt, olyan hangon mondott „portásom”-
at, mint ahogyan olyasvalaki beszélne a házmesteréről, akinek Párizsban az
ajtónálló szavával élve „magánpalotája” van. Ha már a liftes stílusáról van szó,
bizony furcsa volt, hogy valaki, aki napjában ötvenszer hallotta a vendégek
„Felvonó!” kiáltását, maga mégis mindig „felvonyó”-t mondott. Bizonyos
dolgok különösen ingereltek ebben a liftesben: bármit mondtam is neki, mindig
közbevetett valami: „Meghiszem azt!” vagy „No, látja!”-féle frázist, amivel
mintha vagy azt akarta volna kifejezni, hogy észrevételem olyannyira
kézenfekvő, hogy bárki rájött volna, vagy pedig magának akarta tulajdonítani az
érdemet, mintha éppenséggel ő hívta volna fel rá a figyelmemet. Ez a
lendületesen elharsogott „Meghiszem azt” vagy „No, látja” kétpercenként
hangzott el a szájából, olyan dolgok kapcsán, melyek soha eszébe nem jutottak
volna, amivel annyira felingerelt, hogy rögtön az ellenkezőjét kezdtem mondani,
csak azért, hogy megmutassam, egy kukkot sem ért az egészből. De e második
állításomra, noha az az elsőnek homlokegyenest ellenkezője volt, ugyanúgy
„Meghiszem azt”-tal vagy a „No, látjá”-val felelt, mintha ezek a szavak
elkerülhetetlenek volnának. Nehezen bocsátottam meg neki azt is, hogy
bizonyos, szakmájához tartozó kifejezéseket használt – melyek eredeti
jelentésükben tökéletesen helyénvalóak lettek volna –, csakhogy átvitt
értelemben, ami meglehetősen idióta szellemességet kölcsönzött nekik, mint
például a pedálozni ige esetében. A világért nem használta volna olyankor,
amikor biciklivel indult megbízatására. De ha gyalogosan igyekezett, hogy
időben odaérjen, akkor így érzékeltette, hogy gyorsan járt: „No, látja, hogy
pedáloztam!” A liftes inkább alacsony volt, rossz felépítésű és meglehetősen
csúf. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy valahányszor, amikor egy
magas, jóvágású és szép vonású fiatalemberről beszéltek neki, azt ne mondja:
„Ó, tudom már, valaki, aki épp olyan magas, mint én.” Egy nap pedig, amikor
egy választ vártam tőle, hallván, hogy valaki felfelé jön a lépcsőn,
türelmetlenségemben már a léptek zajára kinyitottam szobám ajtaját, s egy
endümióni szépségű[555] londinert láttam, valószínűtlenül tökéletes vonásokkal,
aki egy számomra ismeretlen hölgyet keresett. Amikor azután megjött a liftes,
megemlítettem neki, milyen türelmetlenül vártam a válaszát, s elmeséltem, hogy
már előbb is azt hittem, ő jön felfelé, de nem ő volt az, hanem a Normandia
Szálló egyik londinere. „Ó, igen, tudom, kire gondol – vágta rá –, nincs is több,
csak az az egy, olyan magamfajta. Egyébként arcra is annyira emlékeztet rám,
hogy akár össze is téveszthetnének minket, tisztára, mintha az öcsém lenne.”
Végül pedig igyekezett úgy tenni, mint aki mindent első hallásra megért, ezért
azután, mihelyt megbízták valamivel, olyan határozottan és olyan intelligens
hangon mondta: „Igenigenigenigen, értem már”, hogy egy ideig engem is
megtévesztett; de az emberek, ahogy jobban megismerjük őket, olyanok lesznek,
akár az oldóvegyületbe merített fém, lassan, a szemünk láttára válnak le róluk jó
tulajdonságaik (ahogy néha a rosszak is). Mielőtt közöltem volna vele
megbízatásaimat, észrevettem, hogy nyitva hagyta az ajtót; figyelmeztettem,
tartok tőle, hogy esetleg meghallanak minket; nagy kegyesen eleget tett
óhajomnak, s miután valamivel beljebb hajtotta az ajtót, visszatért. „Csak azért,
hogy a kedvében járjak. De az egész emeleten nincs már senki kettőnkön kívül.”
Még végig sem mondta, amikor meghallottam az első, a második, majd a
harmadik arrajárót. Dühített a dolog, az esetleg hallgatózók miatt is, de főként
azért, mert láttam, hogy a liftes meg sem lepődik, ez tehát csak a szokásos jövés-
menés. „Igen, ez a szomszéd szobalány, aki a holmijáért jön. Ó, ez nem számít,
ez csak a pincemester, a kulcsait hozza fel. Nem, nem, semmiség, beszéljen
nyugodtan, ez a pályatársam, most kezdi a szolgálatot.” S mivel az én
aggályomat, hogy meghallhatnak, az sem csökkentette, hogy mindezek az
emberek okkal-joggal járnak erre, határozott parancsomra elindult az ajtó felé:
no nem azért, hogy becsukja, ami meghaladta volna ennek a „motorra” áhítozó
kerékpárosnak az erejét, hanem csak azért, hogy még egy kicsit beljebb taszítsa.
„Most aztán már igazán nyugodtan lehetünk.” Olyannyira nyugodtan lehettünk,
hogy ebben a pillanatban egy amerikai nő nyitott ránk, majd, mentegetőzve,
hogy eltévesztette a szobát, vissza is húzódott. „Hozza el megint azt a fiatal
lányt” – mondtam a liftesnek, miután én magam, teljes erőmből bevágtam az
ajtót (minek következtében egy újabb londiner jelent meg, hogy
megbizonyosodjon róla, nem maradt-e nyitva egy ablak). „Tudja, kiről van szó:
Albertine Simonet kisasszonyról. Egyébként ott a neve a borítékon. Elég, ha
annyit mond neki, hogy én írtam. Nagyon szívesen jön majd” – tettem hozzá
buzdítón, nehogy túlságosan megalázzon. „Meghiszem azt!” „Nem úgy van az;
csöppet sem természetes, hogy szívesen jön. Nagyon is kényelmetlen dolog
Berneville-ből idefáradni.” „Értem!” „Mondja meg neki, hogy jöjjön rögtön
magával.” „Igenigenigenigen, értem már” – felelte azzal a pedáns és ravasz
hanglejtéssel, amely rám már régóta nem tett „jó benyomást”, hiszen pontosan
tudtam, hogy szinte gépies, s látszólagos határozottsága nem kevés
bizonytalanságot és ostobaságot takar. „Hány órára ér vissza?” „Ó, nemsoká” –
mondta a liftes, aki a halmozott tagadást kerülendő Molière Belizájának[556]
szabálya szerint a lehető legkurtábbra sikerítette a nem szót tartalmazó válaszait.
„Akár máris mehetek. Úgysem volt kimenő, mert húszterítékes ebéd volt a
különteremben. És éppen én lettem volna kimenős. Így aztán igazán jogos, ha
elmegyek egy kicsit ma este. Maj’ viszem a biciglimet. Úgy gyorsan megjárom
az utat.” Egy óra múlva pedig ezzel állított be: „Jó sokat vart rám az úr, de velem
gyütt a kisasszony. Itt van lent.” „Ó, köszönöm, no és a portás? Nem fog
megharagudni?” „Paul úr? Asse’ tudja, hol jártam. Még a kapufőnök se’ szólhat
semmit.” Egyszer azonban, mikor azt mondtam neki: „Feltétlenül el kell hoznia
a kisasszonyt”, visszatérőben vigyorogva mondta: „Tudja, nem találtam. Nincs
otthon. Én meg nem maradhattam tovább; attól féltem, úgy járok, mint a
pályatársam, akit kibocsátottak a hotelből” (a liftes ugyanis, aki elkerülnit
mondott egy mesterségről szólva, ahová először bekerül az ember: „bizony
szeretnék elkerülni ebbe az állásba”, ennek ellensúlyozásaként, vagy hogy
tompítsa a dolog élét, ha róla magáról esett szó, illetve hogy még képmutatóbb
nyájassággal, még álnokabbul hitesse el, ha másokról, igekötőt cserélve azt
mondta: „Tudom, kibocsátották”). Nem rosszindulatból vigyorgott, hanem a
félénksége miatt. Úgy vélte, vétke súlyát csökkenti, ha élcelődve beszél róla.
Csakúgy, mint amikor azt mondta: „Tudja, nem találtam”, sem azért fogalmazott
így, mert azt hitte, hogy valóban tudom már. Épp ellenkezőleg, kétsége sem volt
afelől, hogy nincs tudomásom róla, s főként félt ettől a nemtudástól. Azért
bocsátotta hát előre ezt a „Tudjá”-t, hogy így legalább ő elkerülje a rémségeket,
melyek akkor várnak rá, amikor a rossz hírt tudató mondatokat kiejti. Sosem
lenne szabad megharagudnunk azokra, akik elvihogják magukat, ha ballépésen
kapjuk őket. Nem azért teszik, hogy kigúnyoljanak minket, hanem azért, mert
nemtetszésünknek a gondolatától is rettegnek. Szánjuk meg őket, viseltessünk
messzemenő gyöngédséggel e nevetők iránt. Mintha valóságos rohamot kapott
volna, a liftes zavarodottságában nem csupán elpirult, egészen a szederjességig,
hanem hirtelen stílust váltott, és bizalmaskodóvá vált. Végül csak elmagyarázta,
hogy Albertine nincs Épreville-ben, hogy valószínűleg csak kilenc óra tájban ér
haza, s ha valaha, ami annyit jelentett: véletlenül, hamarabb menne haza, átadják
neki az üzenetet, s hajnali egy óra előtt mindenképpen itt lesz.
Egyébként, kínzó bizalmatlanságom még nem ezen az estén kezdett
kialakulni. Nem, hogy most mindjárt elmondjam, noha a dolog csak néhány
héttel később történt, ez a bizalmatlanság Cottard egy megjegyzéséből született.
Azon a napon Albertine meg a barátnői magukkal akartak vonszolni az
incarville-i kaszinóba, én viszont, szerencsémre, nem csatlakoztam volna
hozzájuk (mivel Verdurinnéhez készültem vizitbe, aki már többször is
meghívott), ha nem kényszerültem volna leszállásra Incarville-ben a kisvonat
hibája miatt, aminek kijavításához várhatóan kellett némi idő. A szerelés végét
várva fel-alá jártam, s egyszerre Cottard doktorba[557] ütköztem, aki konzíliumra
jött Incarville-be. Kis híján nem is üdvözöltem, hiszen egyetlen levelemre sem
válaszolt. De a kedvesség mindenkinél más formát ölt. Cottard, akit neveltetése
nem szorított olyan merev illemszabályokra, mint a társasági embereket, tele volt
jó szándékkal, amit nem is gyanítottunk, amit egyenesen tagadtunk, egészen
addig a napig, míg alkalma nem nyílt rá, hogy kinyilvánítsa őket. Elnézésemet
kérte, természetesen megkapta a leveleimet, jelezte is ittlétemet Verdurinéknek,
akik nagyon szívesen látnának, s akikhez az ő tanácsa szerint is el kellene
mennem. Még aznap este el akart vinni magával, hiszen ő is a kisvonatra készült
visszaszállni, hogy hozzájuk menjen vacsorára. Mivel én bizonytalankodtam,
neki pedig volt még egy kis ideje a vonat indulásáig, hívtam, jöjjön be velem a
kis kaszinóba, azok egyikébe, amelyeket oly sivárnak láttam első érkezésem
estéjén, most viszont csak úgy nyüzsögtek benne a fiatal lányok, akik gavallér
híján egymással táncoltak. Andrée[558] tánclépésben csusszant hozzám, én úgy
gondoltam, egy perc múlva már indulok is Verdurinékhez Cottard-ral, amikor
hirtelen határozottan elutasítottam az ajánlatát, oly elemi erővel tört rám a vágy,
hogy Albertine-nel maradjak. Meghallottam ugyanis a nevetését. Ez a nevetés
pedig azonnal felidézte bennem a rózsás fodrokat, azokat az illatos falakat,
melyekhez útközben hozzáérhetett, s melyeknek egy-egy izgató és rejtelmes
részecskéjét a muskátliillatéhoz hasonló gyöngyragyogással, érzékien és
leleplezőn, szinte kézzelfoghatóan hozta magával.
Egy fiatal lány, akit nem ismertem, a zongorához ült, és Andrée felkérte
Albertine-t egy keringőre. Boldogan a gondolattól, hogy itt maradok ebben a kis
kaszinóban, ezekkel a fiatal lányokkal, felhívtam Cottard figyelmét arra, milyen
jól táncolnak. Ő azonban, az orvos sajátos szemszögéből, s bizonyos
faragatlansággal, figyelmen kívül hagyva, hogy a lányok ismerőseim, noha látnia
kellett, amikor üdvözöltek, így felelt: „Igaz, de igencsak meggondolatlan szülők
azok, akik hagyják, hogy a lányaik efféle szokásokat vegyenek fel. Én ugyan
nem engedném az enyémeket idejárni. Mondja, szépek legalább? Nem látom jól
a vonásaikat. Nézze például őket – folytatta, a lassan, szorosan egymáshoz
simulva táncoló Andrée-ra és Albertine-re mutatva –, otthon felejtettem a
cvikkeremet, és nem látok jól, de kétségtelenül a gyönyör netovábbját élik át.
Nem eléggé köztudott, hogy azt a nők legfőképpen a mellükkel érzékelik.
Márpedig, láthatja, az övék teljesen egymáshoz simul.” S valóban, Andrée és
Albertine keble egyetlen pillanatra sem vált el egymástól. Nem tudom, hogy a
két lány meghallotta-e vagy kitalálta Cottard megjegyzését, de könnyedén
elengedték egymást, s úgy keringőztek tovább. Andrée ekkor mondott valamit
Albertine-nek, mire ő ugyanazzal a mélyről fakadó, átható nevetéssel kacagott
fel, mint az imént. De a zavar, amit ezúttal keltett bennem, csak még
kegyetlenebb volt; mintha Albertine valami kéjes és titkos borzongást akart
volna közölni, Andrée tudomására hozni. Úgy hangzott ez a nevetés, mint egy
ismeretlen ünnepség bevezető vagy záróakkordja. Végül Cottard-ral mentem el;
szórakozottan fecsegtem vele, s csak pillanatokra gondoltam az imént látott
jelenetre. Nem mintha Cottard társalgása érdekes lett volna. Sőt, ezekben a
percekben kifejezetten megkeseredett, mert éppen Du Boulbon doktort
pillantottuk meg, aki nem látott minket. A balbeci öböl túlpartjára jött egy kis
időre, ahol gyakran hívták konzíliumra. Márpedig, noha Cottard szokásosan azt
hangoztatta, hogy szabadsága idején szögre akasztja az orvosi táskát, titokban
mégis azt remélte, hogy kialakíthatja a maga válogatott kis pacientúráját ezen a
partvidéken, aminek Du Boulbon doktor most gátat vetett. A balbeci orvos
bizonyosan nem zavarhatta Cottard köreit. Ő csak igen lelkiismeretes doktor
volt, aki mindent tudott, s akinek a legcsekélyebb viszketegségről sem
beszélhetett úgy az ember, hogy ne javallt volna rá nyomban, bonyolult
receptben, valami épp ilyesmire való kenőcsöt, lemosót vagy kencét. Amint
Marie Gineste[559] a maga zamatos nyelvén mondta: „el tudta vajákoskodni” a
sérüléseket és sebeket. De nem volt igazi híresség. Azért Cottard-nak okozott
már némi bosszúságot. Ez utóbbi, amióta egyetemi katedráját a praxisra akarta
felcserélni, a mérgezések specialistájának vallotta magát. A mérgezések az
orvostudomány veszedelmes újításai, melyek csak arra jók, hogy a patikusok
kicseréljék címkéiket, s mostantól minden termékükről szentül állítsák, hogy az,
szemben más, hasonló szerekkel, nem mérgező, sőt mi több, egyenesen
méregtelenítő hatású. Ma ez a reklám van divatban; az előző pedig, azaz annak
bizonygatása, hogy a terméket gondosan fertőtlenítették, már szinte csak
nyomokban, a címke alján alig olvasható betűkkel írt megjegyzésként él tovább.
A mérgezésre való hivatkozás a beteget is megnyugtatja, aki örömmel hallja,
hogy bénulása csak múló mérgezéses rosszullét. Történt azonban, hogy néhány
napra Balbecbe érkezett egy nagyherceg, akinek szörnyen bedagadt az egyik
szeme, ezért elhívatta Cottard-t, aki néhány százfrankos bankjegy ellenében
(ennél kevesebbért a professzor egy lépést sem tett) a gyulladás okaként
mérgezéses állapotot jelölt meg, és méregtelenítő diétát írt elő. Mivel a duzzanat
nem apadt, a nagyherceg a balbeci körorvosra fanyalodott, aki alig öt perc alatt
kivett a szeméből egy porszemcsét. Másnapra a gyulladásnak nyoma sem
maradt. Mégis veszedelmesebb riválisnak bizonyult egy igazi híresség, az
idegbetegségek specialistája. Pirospozsgás, joviális férfiú volt, mert az idegbajjal
való gyakori találkozása nem akadályozta meg abban, hogy ő maga igen jól
érezze magát, és azért is, hogy széles derűjű be- és elköszönésével megnyugtassa
betegeit, miközben minden pillanatban készen állt arra, hogy később izmos
karjával segítsen rájuk húzni a kényszerzubbonyt. Ha azonban társaságban
csevegett vele az ember, akár politikáról, akár irodalomról, figyelmes
jóindulattal hallgatta partnerét, s olyan arckifejezéssel, mintha azt kérdezte
volna: „Miről is van szó?”, maga pedig nem nyilatkozott rögtön, mintha
konzíliumon lett volna. De bármilyen tehetséges, mégiscsak specialista volt. Így
azután Cottard minden dühe Du Boulbonra zúdult. Én egyébként hazaindulva
hamarosan elváltam Verdurinék professzor barátjától, miután megígértem neki,
hogy meglátogatom őket.
A fájdalom, amelyet Albertine-ről és Andrée-ról elejtett szavaival okozott,
mély volt, de legfájóbb kínjait nem éreztem meg azonnal, mint ahogyan
bizonyos mérgek is csak némi idő múltán hatnak.
Azon az estén, bármennyire ígérgette is a liftes, aki érte ment, Albertine nem
jött el. Igaz, akármilyen elbűvölő személyiség is valaki, ezzel sokkal kevésbé ad
okot arra, hogy beleszeressünk, mint egy-egy efféle mondatával: „Nem, ma este
nem érek rá.” Amíg barátaink körében maradunk, ügyet sem vetünk ezekre a
szavakra; egész este vígan vagyunk, fel sem ötlik bennünk egy bizonyos kép,
amely ez idő alatt ott lebeg a szükséges fürdőben; mire hazaérünk, ott vár ránk a
tisztán, élesen előhívott negatív. Rádöbbenünk, hogy életünk már nem az az élet,
amelyet az előző napon egy semmiségért könnyedén eldobtunk volna, mert, bár
a haláltól továbbra sem félünk, az elválásra már gondolni sem merünk.
Egyébként ha nem is (a liftes által megjelölt) hajnali egy órától, hanem
háromtól, már nem az a fájdalom támadt fel bennem, mint régen, amikor
éreznem kellett, hogy csökken az esély, hogy Albertine még betoppan. A
bizonyosság, hogy most már nem jön, tökéletes nyugalmat, frissességet adott; ez
az éjszaka is csak olyan, mint megannyi másik, amikor nem látom; ez a gondolat
lett a kiindulásom. Ettől kezdve pedig az a beletörődés üres hátterén kiváló
gondolat, hogy másnap vagy egyéb napokon majd látni fogom, megédesedett.
Az ilyen, várakozással töltött estéken néha megesik, hogy szorongásunkat épp a
gyógyszer okozza, amelyet bevettünk. A szenvedő pedig tévesen értelmezi, s azt
hiszi, amiatt szorong, aki nem jön. A szerelem ilyenkor, akárcsak bizonyos
idegbetegségek esetében, a fájdalmas közérzet pontatlan diagnózisából születik.
Ezt a diagnózist azonban, legalábbis ami a szerelmet illeti, felesleges
pontosítani, mivel ez az érzelem (bármi is a kiváltója) mindenképpen tévedés.
Másnap, amikor Albertine azt írta, hogy épp akkor ért haza Épreville-be, így
nem kapta meg időben az üzenetet, s ha megengedem, aznap este jönne el
hozzám, levelének szavai mögött, csakúgy mint a hajdaniak mögött, melyeket
egyszer a telefonban mondott, ott éreztem a gyönyöröket, az embereket,
amelyeket és akiket elémbe helyezett. Megint egész lényemben feldúlt a
fájdalmas kíváncsiság, hogy megtudjam, mit csinálhatott, és a lappangó
szerelem, melyet mindig magunkban hordunk; egy pillanatra azt hihettem, hogy
ez majd összeköt Albertine-nel, de csupán megremegett, majd utolsó neszei is
elcsitultak anélkül, hogy kiteljesedett volna.
Első balbeci tartózkodásom idején félreismertem – s talán Andrée is így volt
vele – Albertine jellemét. Akkoriban azt hittem, hogy naiv frivolsága miatt
hiábavaló minden könyörgésünk, hogy magunk között tartsuk, s rávegyük, hogy
elmulasszon egy-egy garden partyt, szamaragolást, pikniket. Amikor másodszor
voltam Balbecben, megsejtettem, hogy ez a frivolság csupán látszat, a garden
party csak alibi, ha ugyan nem puszta kitaláció. Más és más formában, de mindig
így esett a dolog (akarom mondani a dolog, ahogyan én láttam, a csöppet sem
áttetsző üveg egyik oldaláról, és anélkül, hogy megtudhattam volna, mi az
igazság a túlsó oldalon). Albertine a lehető legszenvedélyesebben gyöngéd
ellenvetésekkel halmozott el. Folyton az óráját nézte, mert látogatóba kellett
mennie egy hölgyhöz, aki állítólag minden délután öt órakor fogadott Infreville-
ben. Mivel gyanú gyötört, s amúgy is rosszul éreztem magam, megkértem
Albertine-t, könyörögtem neki, hogy maradjon velem. Szó sem lehetett róla (sőt
már csak öt percig maradhatott), mert ezzel megbántaná a hölgyet, aki nem
valami vendégszerető, és érzékeny, és, mint Albertine mondta, iszonyúan
unalmas. „De hát egy vizitet igazán ki lehet hagyni.” „Nem, a nénikém mindig
arra tanított, hogy az udvariasság mindenek előtt való.” „De hiszen oly gyakran
láttam udvariatlannak.” „Most nem erről van szó: a hölgy megharagudna rám, és
bepanaszolna a nénikémnél. Márpedig amúgy sem vagyok valami jó viszonyban
vele. Ő ragaszkodik hozzá, hogy egyszer elmenjek meglátogatni.” „De ha úgyis
mindennap fogad.” Ezen a ponton Albertine megérezte, hogy ellentmondásba
keveredett, most más indokot talált. „No persze, mindennap fogad. De mára ott
adtam találkát a barátnőimnek. Úgy legalább nem unatkozunk majd annyira.”
„Akkor hát, Albertine, ez a hölgy meg a barátnők fontosabbak, mint én, hiszen
inkább engem hagy egyedül, betegen és szomorúan, csak hogy egy unalmas
vizitet el ne mulasszon?” „Törődöm is én azzal, unalmas-e az a vizit vagy sem.
A barátnőimért teszem. Én fogom őket hazavinni az én öreg batáromon. Másként
nem tudnának hazajutni.” Ekkor felhívtam Albertine figyelmét arra, hogy
Infreville-ből még este tíz órakor is van vonat. „Igaz, igaz, de tudja, lehet, hogy
ott marasztalnak vacsorára. A hölgy nagyon vendégszerető.” „Na mondja már,
legfeljebb visszautasítja!” „Azzal megint csak a nagynénémet ingerelném.”
„Ami azt illeti, nyugodtan meg is vacsorázhatnak ott, s még mindig elérik a
tízórás vonatot.” „Kicsit szűkre szabott lenne az időnk.” „Én talán sosem
vacsorázom másutt úgy, hogy vonattal jövök haza? De tudja mit, Albertine,
kitaláltam valami igen egyszerűt: érzem, hogy a levegő jót fog tenni nekem; ha
már egyszer sehogysem tud lemondani erről a vizitről, elkísérem Infreville-ig.
Ne féljen semmit, nem megyek el egészen az Élisabeth-toronyig (a hölgy
villájáig), nem találkozom sem a hölggyel, sem a barátnőivel.” Albertine olyan
képet vágott, mint akit súlyos csapás ért. Egyszerre elállt a szava. Majd azt
mondta, hogy a tengeri fürdő nem vált be nála. „Zavarná talán, ha elkísérném?”
„Ugyan, hogy mondhat ilyet, hiszen maga is tudja, hogy az a legnagyobb
gyönyörűség számomra, ha magával van programom.” Azután hirtelen
meggondolta magát: „Ha már úgyis sétálni megyünk – mondta –, miért ne
mehetnénk a másik irányba, és akkor együtt is vacsorázhatnánk. Milyen pompás
lenne. Az a part amúgy is sokkal szebb. Kezd már elegem lenni Infreville-ből
meg az összes többi spenótzöld kis zugból.” „De a nagynénje barátnője
megsértődik, ha nem megy el hozzá.” „Na bumm, majd kiengesztelődik.” „Nem,
nem, nem szabad megsérteni másokat.” „Ó, észre sem fogja venni, hiszen
mindennap fogad; mehetek holnap, holnapután, egy hét vagy kettő múlva, az is
ugyanolyan jó lesz.” „Na és a barátnők?” „No, ők is elég gyakran átejtettek
engem. Most rajtam a sor.” „De azon a parton, ahová invitál, kilenc óra után már
nincs vonat.” „Nagy dolog, mondhatom! A kilencórai tökéletesen megfelel.
Különben pedig sosem érdemes azon tanakodni, hogy is jövünk majd haza.
Mindig akad valami: szekér vagy bicikli, vagy ha más nincs, jövünk gyalog.”
„Még hogy mindig akad, Albertine, mit nem mond! Az infreville-i oldalon, ahol
egymást érik a kis állomások, ott igen. De a túloldalon nem.” „Még azon az
oldalon is. Megígérem, hogy hazahozom, épen és egészségesen.” Éreztem, hogy
Albertine valamely eldöntött dologról mond le a kedvemért, amiről nem akar
beszélni, s hogy ettől valaki más lesz olyan boldogtalan, mint most én vagyok.
Látván, hogy amit korábban akart, nem lehetséges, mert el akarom kísérni,
őszintén letett róla. Tudta, hogy a dolog nem helyrehozhatatlan. Hiszen mint
minden nőnek, akinek több dolog van az életében, neki is két rendíthetetlen
támasza volt: a gyanakvás és a féltékenység. Igaz, nem próbálta felszítani őket,
épp ellenkezőleg. De a szerelmesek annyira gyanakvók, hogy rögtön
megszimatolják a hazugságot. Olyannyira, hogy Albertine, aki semmivel sem
volt különb, mint a többi nő, tapasztalatból tudta (bár azt még csak nem is
sejdítette, hogy a féltékenységnek köszönhetően), hogy mindig biztosan
visszatérhet azokhoz, akiket már átejtett egy este. Az ismeretlen, akiről a
kedvemért lemondott, szenvedni fog, s ettől csak még jobban fogja szeretni
(noha Albertine nem tudta, hogy éppen emiatt), és hogy ne kelljen tovább
szenvednie, magától fog visszatérni hozzá, ahogyan én is tettem volna. De nem
akartam sem fájdalmat okozni, sem magamat fárasztani, sem pedig a nyomozás,
a végeláthatatlan, szerteágazó ellenőrzés rémes útjára lépni. „Nem, nem
Albertine, nem akarom elrontani a kedvtelését, menjen csak az infreville-i
hölgyéhez, vagy akár ahhoz, akit ezzel fedez, egyre megy. Az igazi ok, amiért
nem megyek magával az, hogy maga nem akarja, s ha velem sétálna, nem azt
tenné, amire vágyik, amit azzal is bizonyított, hogy ötször is ellentmondásba
keveredett, és észre sem vette.” Szegény Albertine megijedt, hogy ezek az észre
sem vett ellentmondások súlyosabbak lehettek, mivel már nem tudta pontosan,
mit hazudott az imént: „Könnyen lehet, hogy ellentmondásba keveredtem. Ez a
tengeri levegő egészen elveszi az eszemet. Folyton keverem a neveket.” S amint
fülem hallatára bevallotta, amit éppen csak gyanítottam (azt bizonyítva, hogy
már nem sok kedveskedés kellett volna hozzá, hogy higgyek neki), olyan
fájdalom hasított belém, mintha sebet kaptam volna. „Nos, legyen, elmegyek” –
mondta tragikus hangon, de azért nem mulasztott el az órájára pillantani, hogy
most, amikor már kellő ürügyet kapott tőlem arra, hogy ne kelljen az estét velem
töltenie, lássa, nem kési-e le azt a másikat. „Milyen gonosz is maga. Én mindent
feláldozok, hogy egy kellemes estét tölthessek magával, s most maga nem
akarja, és még hazugsággal vádol. Sosem láttam még ilyen kegyetlennek. A
hullámsírba veszejtem magam. Többé soha nem lát. (Szívem erősebben dobogott
e szavakra, noha bizonyos voltam benne, hogy másnap visszatér, s így is történt.)
Megfulladok, a vízbe vetem magam.” „Akárcsak Szappho.”[560] „Még egy
sértés; most már nemcsak az gyanús, amit mondok, hanem az is, amit teszek.”
„Ugyan, kicsikém, semmiféle rossz szándék nem volt bennem, esküszöm, hiszen
tudja, hogy Szappho a tengerbe vetette magát.” „Nem, nem, maga csöppet sem
bízik bennem.” Ekkor észrevette az ingaórán, hogy háromnegyed lesz öt perc
múlva; megijedt, hogy elszalasztja, amire készült, s a lehető legkurtább
búcsúzást választva (amiért egyébként mentegetőzött is, amikor másnap feljött
hozzám; aznap feltehetően a másik nem ért rá), sietős léptekkel távozott, s
közben szomorú arccal kiáltott oda: „Isten vele, örökre!” S talán valóban
szomorú volt. Hiszen abban a pillanatban ő jobban tudta, mit tesz, mint én, s
mivel szigorúbb és egyben elnézőbb volt önmagával, mint én, talán mégis volt
benne némi kétely, hogy azok után, ahogyan ott hagyott, nem akarom többé
látni. Márpedig azt hiszem, ragaszkodott hozzám, olyannyira, hogy az a másik
féltékenyebb volt, mint én.
Néhány nappal később, éppen a Kaszinó tánctermében voltunk Balbecben,
amikor Bloch nővére és unokahúga lépett be, akik mindketten nagyon csinosak
lettek, de akiket, barátnőimre való tekintettel, már nem üdvözöltem, mert a
fiatalabbik, az unokahúg, ország-világ tudtával együtt élt azzal a színésznővel,
akivel első itt-tartózkodásom idején ismerkedett össze. Amikor valaki félhangon
célzást tett a dologra, Andrée így fordult hozzám: „Ó, ebben a kérdésben
tökéletesen egy véleményen vagyunk Albertine-nel: egyikünk sem ismer ennél
borzasztóbbat.” Albertine pedig, aki mellettem ült a kanapén, velem kezdett
csevejbe, s hátat fordított a két rosszhírű fiatal lánynak. Megfigyeltem azonban,
hogy még e mozdulat előtt, Bloch kisasszony és unokahúga felbukkanásának
pillanatában, barátnőm szemében az a hirtelen, elmélyült figyelem villant fel,
amelytől néha a máskor oly pajkos kislányarc egészen elkomolyodott, sőt
elkomorult, s amely a szomorúság árnyát hagyta maga után. De Albertine
nyomban vissza is fordította felém tekintetét, mely azonban továbbra is
sajátságosan merev és álmodozó maradt. Amikor Bloch kisasszony és
unokahúga harsány nevetgélés és meglehetősen illetlen sikkantgatás után végül
eltávozott, megkérdeztem Albertine-t, nem ez a kis szőke volt-e (a színésznő
barátnője), aki előző nap megnyerte a virágfogatok versenyét. „Ó, mit tudom én
– mondta –, szőke valamelyik egyáltalán? Meg kell mondanom magának, nem
nagyon érdekelnek, sosem néztem meg őket alaposabban. Szőke valamelyik?” –
fordult közönyösen kérdő arccal három barátnőjéhez. Mivel olyanokról volt szó,
akikkel naponta találkozott a mólón, ez a nem tudás igencsak túlzónak tűnt
ahhoz, hogy színlelt ne lett volna. „Láthatóan ők sem nagyon figyeltek ránk” –
mondtam Albertine-nek, talán azt feltételezve, ha nem is tudatosan, hogy ha
Albertine valóban szereti a nőket, azzal vehetném el a kedvét, hogy
érzékeltetem: az előbbiek nemigen figyeltek rá, s hogy általában még a
legromlottabbak sem törődnek mindenféle ismeretlen lányokkal. „Méghogy nem
néztek meg minket? – felelte döbbenten Albertine. – Mást sem tettek egész idő
alatt.” „Maga nem is tudhatja – mondtam –, hiszen háttal volt nekik.” „Vagy úgy,
és ez mi?” – felelte a szemközti fal nagy, beépített tükrére mutatva, amelyet
észre sem vettem, s csak most értettem meg, hogy barátnőm beszélgetés közben
szüntelenül erre függesztette elgondolkodó, szép szemét.
Attól a naptól fogva, hogy Cottard betért velem az incarville-i kis kaszinóba,
bár nem osztottam a véleményt, melyet megfogalmazott, mégis más színben
láttam Albertine-t: ha csak megpillantottam, haragra gerjesztett. Én magam is
megváltoztam, legalább annyira, amennyire őt másnak láttam. Már nem akartam
jót neki; jelenlétében, de távollétében is, ha visszamondhatták, a lehető
legsértőbb szavakat mondtam róla. Voltak ugyan békeidőszakok is. Egyik nap
hírét vettem, hogy Albertine és Andrée is elfogadta Elstir[561] meghívását.
Kétségem sem volt afelől, hogy azért, mert hazatérőben majd azzal
szórakozhatnak, hogy intézeti növendékekként a ledér leányzót alakítják, s
ebben olyan bevallatlan, szűzies gyönyörűséget lelnek, amitől elszorult a szívem,
s hogy megzavarjam őket, és megfosszam Albertine-t attól a gyönyörűségtől,
amelyre számított, bejelentés nélkül betoppantam Elstirhez. De csak Andrée-t
találtam ott. Albertine egy másik nap mellett döntött, amikor a nagynénje is a
festőhöz készült. Ekkor úgy gondoltam, hogy Cottard bizonyára tévedett; a
kedvező benyomás, amelyet az tett rám, hogy Andrée-t barátnője nélkül látom,
megmaradt, és nagyobb gyöngédségre hangolt Albertine iránt. Ez azonban nem
volt hosszabb életű, mint az időnként kissé javuló betegeskedők kényes
egészsége, akik egy jelentéktelen apróságtól is azonnal visszaesnek. Albertine
olyan játékokra csábította Andrée-t, melyek, bár túlságosan messzire nem
merészkedtek, talán mégsem voltak teljességgel ártatlanok; ez a gyanú fájdalmat
okozott, végül inkább elhárítottam. Alighogy kigyógyultam belőle, más
formában újjászületett. Megláttam, amint Andrée egy rá jellemző, kecses
mozdulattal hízelkedőn Albertine vállára hajtja a fejét, s félig lehunyt szemmel
csókot lehel a nyakába; vagy a szemük villant össze; valaki elszólta magát, hogy
látta őket, amint édes kettesben mentek fürödni – jelentéktelen parányok, melyek
mindig is ott lebegnek körülöttünk a levegőben, s az emberek többsége nap mint
nap beszívja őket anélkül, hogy akár egészsége, akár kedélye megsínylené; de
halálosak és újabb szenvedések gerjesztői annak, aki érzékeny rájuk. Volt úgy,
hogy nem is láttam Albertine-t, nem is beszélt róla senki, s emlékeim közt
felötlött egy furcsa póz, melyet egyszer Gisèle oldalán vett fel, s amelyet akkor
ártatlannak láttam; most viszont elegendő volt ahhoz, hogy feldúlja újra meglelt
nyugalmamat; lassan már ki sem kellett lépnem, hogy beszívjam a veszedelmes
csírákat – mint Cottard mondta volna –, magamtól mérgeződtem már tovább.
Ekkor végiggondoltam mindazt, amit Swann Odette iránti szerelméről tudtam
meg, arról, ahogyan Swannt egy életen keresztül kijátszották. Valójában, ha
belegondolok, az az előkép, amely hozzásegített, hogy apránként kiismerjem
Albertine jellemét, s fájdalmasan értelmezzek minden egyes pillanatot abban az
életben, mely egészében kicsúszott a kezem közül, Swann-né jellemének emléke
volt, az a fixa idea, amely hallomásaim alapján alakult ki róla bennem. Ezek az
elbeszélések is hozzájárultak ahhoz, hogy a későbbiekben képzeletem játékaiban
feltételezzem: ha nem az lett volna, aki, jámbor fiatal lány, Albertine-ben is
meglehetett volna ez ugyanaz az erkölcstelenség, ugyanaz a csalfaság, mint egy
volt utcalányban, s elgondoltam, micsoda kínok vártak volna rám, ha valaha
mégis szerettem volna.
Egyik nap, amikor a Nagyszálló előtti mólón gyűltünk össze, éppen a lehető
legdurvább és legmegalázóbb szavakat intéztem Albertine-hez, s Rosemonde azt
is mondta: „Ó, hogy mennyire más most vele! Korábban csakis Albertine
létezett, ő állt mindenek felett, most meg már arra sem jó, hogy a kutyák elé
vessék.” Hogy még inkább kimutassam, miféle érzésekkel viseltetem Albertine
iránt, épp azon voltam, hogy minden elképzelhető módon kedveskedjek Andrée-
nak, akinek vétkét, noha azonos volt a barátnőjéével, bocsánatosabbnak véltem,
mert ő betegeskedett és neuraszténiás volt, amikor a mólónkra merőleges utca
sarkán megpillantottuk a lassú ügetésben beforduló két lovat, majd Cambremer
asszony fogatát. A főbíró, aki éppen felénk tartott, hirtelen odébb húzódott,
mikor megismerte a hintót, nehogy a társaságunkban lássák; majd amikor úgy
vélte, hogy a márkiné pillantása mindjárt rá esik, mélyen meghajolt, s hatalmas
lendülettel lekapta a kalapját. A kocsi azonban, ahelyett, hogy várakozásunknak
megfelelően továbbhajtott volna a Tenger utcán, begördült a hotel kapuján. Bő
tíz perc is elmúlt azután, amikor a liftesfiú lélekszakadva loholt hozzám, hogy
jelentse: „Camembert márkiné gyött látogatóba az úrhoz. Már felmentem a
szobájába, kerestem az olvasóban, de seholse’ leltem. Tiszta szerencse, hogy
eszembe jutott, hogy itt a parton is megnézzem.” Alig ért mondókája végére,
amikor menye és egy igen szertartásos úr kíséretében már jött is felém a
márkiné, aki feltehetően egy környékbeli összejövetelről vagy teadélutánról
érkezett, görnyedten, nem annyira az öregség, mint a számtalan luxuskellék
súlya alatt, melyet mind azért aggatott magára, mert úgy vélte, barátságosabb
tőle és rangjához is méltóbb, ha ilyen „elegánsan” jelenik meg azoknál, akiket
meglátogat. Hiszen éppen Cambremerék effajta hotelbéli „kiszállásaitól” tartott
hajdan annyira nagyanyám, amikor azt akarta, hallgassuk el Legrandin elől,
hogy esetleg Balbecbe megyünk. Akkoriban a mama csak nevetett ezen az
aggályon, melyet egy szerinte elképzelhetetlen esemény sugallt. S lám, végül
mégiscsak megesett, bár más úton-módon, s anélkül, hogy Legrandinnek bármi
része lett volna benne. „Itt maradhatok, ha nem zavarom? – kérdezte Albertine
(akinek szemében, az imént hallott kegyetlenségek nyomán, még néhány
könnycsepp ült, amit, noha úgy tettem, mintha nem látnám, persze észrevettem, s
nem is minden örvendezés nélkül). – Szeretnék majd valamit mondani
magának.” Cambremer asszony parókájára, csak úgy tessék-lássék, egy tollas
kalapot biggyesztettek, annak a tetejébe pedig még egy zafírtűt is, mint valami
jelvényt, melynek kitűzése elengedhetetlen, de magában is elegendő, az
elhelyezése közömbös, eleganciája szokványos és megmaradása érdektelen. Bár
nagyon meleg volt, a jótét lélek dalmatikára emlékeztető zsettkabátkát öltött,
afölött pedig hermelinstóla fityegett, melyet valószínűleg nem a hőmérséklet,
illetve az évszak miatt viselt, hanem a szertartásosság kedvéért. Cambremer
márkiné keblén pedig bárói korona függött vékony láncon, mint valami
érdemkereszt. Az úriember nemesi családból származó párizsi ügyvéd volt, aki
háromnapos látogatásra jött Cambremerékhez. Azon férfiak közé tartozott, akik
az idők során felgyülemlett szakmai tapasztalataik alapján kissé lenézik tulajdon
mesterségüket, s például így beszélnek: „Tudom, hogy jó védő vagyok, ezért
aztán nem is lelem örömömet a védőügyvédségben” vagy: „Már semmi
izgalmasat nem találok az operálásban; tudom, hogy jól operálok”. Eszes
emberek, szakmájuk művészei, akik sikerben bőségesen megtérülő
érettségükben ennek az „eszességnek” ennek a „művészetnek” a diadalát látják,
amelyet kollégáik is elismernek, s amely bizonyos fokú jóízléssel és
ítélőképességgel ruházza fel őket. Szenvedélyesen érdeklődnek, ha nem is egy
nagy művész, de egy igen választékos festő művészete iránt, s az ő műveinek
megvásárlására fordítják a tekintélyes összegeket, amelyeket pályájukon
szereznek. Cambremerék barátja, aki egyébként igen kellemes ember volt, Le
Sidanerben[562] lelte meg a kiválasztott művészt. Könyvekről is jól beszélt, de
nem az irodalom igazi mestereiéről, hanem a jó mesteremberekéiről. Ennek a
művészetpártolónak egyetlen zavaró fogyatékossága volt, mégpedig az, hogy
folyton bizonyos közkeletű kifejezéseket használt, például azt, hogy „javarészt”,
amitől beszédének tárgya egyszerre lett jelentős és tökéletlen. Cambremer
márkiné, mint mondta, barátainak Balbec közelében adott aznapi összejövetelét
használta ki, hogy eljöjjön hozzám látogatóba, ahogy azt korábban Robert de
Saint-Loup-nak megígérte. „Bizonyára tudja, hogy hamarosan talán ő is itt lesz
néhány napig a környéken. Nagybátyja, Charlus úr itt nyaral a sógornőjénél,
Luxembourg nagyhercegnőnél, és Saint-Loup úr él az alkalommal, hogy a
nagynénjéhez is beköszönjön, s egyben ellátogathasson a régi ezredéhez, ahol
nagyon szeretik és tisztelik. Gyakran fogadunk tiszteket, akik nem fogynak ki a
dicséretéből. Milyen kedves lenne maguktól, ha megszereznék nekünk azt az
örömöt, hogy mindketten eljönnek Féterne-be.” Bemutattam Albertine-t és
barátnőit. Cambremerné megismertetett minket a menyével. Ő pedig, aki a
kisnemesekkel, akikhez a féterne-i szomszédság miatt kénytelen volt el-eljárni,
oly hideg s oly tartózkodó volt, mert attól tartott, hogy kompromittálja magát,
nekem épp ellenkezőleg, ragyogó mosollyal nyújtott kezet, hiszen Robert de
Saint-Loup barátja előtt biztonságban és kellemesen érezhette magát, különösen
azért, mert Robert, aki több nagyvilági fortélyt őrzött meg, mint amennyit
kimutatott, úgy beszélt neki rólam, mint Guermantes-ék közeli barátjáról. Az
ifjabb Cambremerné, nem úgy, mint anyósa, két, egymástól hihetetlenül
különböző udvariasságfajtával élt. Ha a fivére, Legrandin révén ismertem volna
meg, legfeljebb a kiállhatatlan, száraz elsőben részesített volna. Guermantes-ék
barátja előtt azonban ki nem fogyott a mosolyból. A szálloda vendégfogadásra
legalkalmasabb helyisége az olvasószalon volt, ez a hajdan oly rettenetes hely,
ahol most napjában tízszer is ki-bejártam, szabadon, a ház uraként, mint azok a
nem igazán súlyos elmebetegek, akik oly régóta az elmegyógyintézet lakói, hogy
az orvos nyugodtan rájuk bízza a kulcsot. Így hát azt ajánlottam Cambremer
márkinénak, hogy ebbe a szalonba vezetem. S mivel ez a szalon már nem tett
félénkké, és nem is igézett meg többé, hiszen a dolgok arca éppoly változó
bennünk, mint az embereké, zavarba sem jöttem, amint ezt a javaslatot tettem. A
márkiné azonban nemet mondott, szívesebben maradt odakint, ezért azután a
szabadban telepedtünk le, a szálló teraszán. Ott egy Mme de Sévigné-kötetre
akadtam, s magamhoz is vettem, melyet a mamának már nem volt ideje felkapni
hirtelen menekültében, amikor meghallotta, hogy látogatókat kapok. Akárcsak a
nagyanyám, ő is tartott az idegen „megszállóktól”, s attól való félelmében, hogy
ha egyszer bekerítik, többé nem talál kiutat, oly sebesen megfutamodott, hogy
apám meg én mindig csúfolódtunk rajta. Cambremer márkiné a napernyő nyelén
kívül több hímzett táskát, egy neszesszert, egy gránátfüzér fityegős
aranyerszényt és egy csipkés zsebkendőt is szorongatott a kezében. Arra
gondoltam, talán kényelmesebb lenne, ha letenné mindezt egy székre; de
éreztem, illetlenség és felesleges is volna arra kérni, hogy szabaduljon meg
pásztori körútjának és társaságbéli főpapi rangjának díszeitől. Elnéztük a
nyugodt tengert, mely fölött imitt-amott sirályok lebegtek, mint fehér
virágszirmok. Mivel a nagyvilági társalgás, no meg az a vágyunk, hogy
önmagunk előtt is rejtve maradó értékeink helyett olyasmivel próbáljunk tetszést
aratni, amiről azt hisszük, hogy társaságunk értékeli, gyakran a puszta „médium”
szintjére süllyeszt, ösztönösen úgy szólítottam meg az ifjabb Cambremernét, a
született Legrandin lányt, ahogyan a fivére tette volna. „Olyan fehérek és
mozdulatlanok – mondtam neki a sirályokról –, akár a tavirózsák.” S valóban, a
madarak mintha tehetetlen célpontot kínáltak volna a kis hullámoknak, melyek
ide-oda dobálták őket, míg ők maguk, a sirályok ellentéteként, mintha valami
sugallattól vezéreltetve megelevenedtek volna ebben a hajszában. Az idősebb
márkiné nem győzte dicsérni a csodálatos tengeri látképet, amely itt, Balbecben
tárul elénk, s irigykedett rám, mivel ő La Raspelière-ből (ahol egyébként ebben
az évben nem is lakott) csak oly messziről láthatja a hullámokat. Két különös
szokása is volt, mely részben a művészetek (főként a muzsika) iránti rajongó
szeretetéből, másrészt pedig fogazatának hiányosságából fakadt. Valahányszor
esztétikáról beszélt, nyálmirigyei, akárcsak bizonyos állatoké a párzás idején,
túlzott kiválasztásba kezdtek, olyannyira, hogy az idős hölgy fogatlan szájából
néhány csepp a kelleténél kijjebb csordult az enyhén bajuszos ajkak szögletében.
Ilyenkor azonnal vissza is szippantotta őket, nagy sóhajjal, mint amikor valaki
ismét levegőhöz jut. Ha pedig valami elviselhetetlenül szép zenei élményben
volt része, lelkesültségében égnek lendítette a karját, és sommás, alaposan
megrágott ítéletet mondott, ha kellett, akár az orrán át. Nekem ugyan soha
eszembe nem jutott volna, hogy a jelentéktelen balbeci strand „tengeri látképet”
nyújthat, de Cambremer márkiné puszta szavai megváltoztatták ezzel
kapcsolatos nézeteimet. Ezzel szemben, s ezt mindjárt meg is mondtam neki,
számtalanszor hallottam már a dombtetőn épült La Raspelière csodálatos
kilátásának dicséretet, ahol a kétkandallós, nagy szalonból ablakok sora néz a
park végében, a lombokon átsejlő tengerre, még Balbecen is túl, a másik sor
pedig le a völgybe. „Milyen kedves, hogy ezt mondja, s milyen szépen
fogalmaz: a lombokon átsejlő tenger. Igazán gyönyörű, olyan, mint valami...
legyező.” S a mély lélegzetből, amellyel a nyálát készült visszaszippantani, s a
bajuszkáját felszárítani, megéreztem, hogy a bók őszinte. Az ifjabb márkiné, a
Legrandin lány azonban nem engedett fel, hogy ezzel adja jelét megvetésének,
nem az én szavaim, hanem anyósa szavai iránt. Nemcsak anyósa eszét nézte le
különben, hanem a kedvességét is rosszallotta, mivel mindig attól félt, hogy az
emberek nem tartják elég nagyra a Cambremer családot. „És milyen szép a neve
is – mondtam. – Jó lenni tudni, honnan erednek mindezek a nevek.” „Ami a La
Raspelière-t illeti, meg tudom mondani magának – felelte jóságosan az idős
hölgy. – Régi családi birtok ez, anyai nagyanyámtól szállt rám, aki Arrachepel
lány volt; nem valami híres família, de derék és igen régi vidéki nemzetség. –
Hogyhogy nem valami híres? – vágott közbe szárazon a menye. – A bayeux-i
székesegyházban egy teljes ablakot töltenek be a címereik, a síremlékük pedig az
avranches-i főtemplomban kapott helyet. Ha szereti ezeket az ódon neveket –
folytatta –, sajnos egy évvel elkésett. Néhány éve, a parókiaváltás minden
bonyodalma ellenére, kineveztettük a criquetot-i plébániára annak a vidéknek a
rangidős papját, ahol az én földjeim vannak, nagyon messzire innen, Combray-
ban, ahol az öreg tisztelendő egyre neuraszténiásabbnak érezte magát. Sajnos az
ő korában a tengeri levegő nem használt; neuraszténiája súlyosbodott, és ő
visszament Combray-ba. Amíg azonban itt lakott a szomszédságunkban, azzal
múlatta az idejét, hogy végigvizsgált minden régi oklevelet, és egy elég érdekes
kis füzetet állított össze a környékbeli nevekről. Ettől azután kedvet is kapott a
dologhoz, mert úgy hírlik, hogy hátralevő éveiben nagy művet szándékozik írni
Combray-ról és vidékéről. Majd elküldöm önnek a féterne-i vidékről szóló
füzetkét. Rendkívül alapos munka. Nagyon érdekes dolgokat olvashat benne a
mi jó öreg La Raspelière-ünkről, amelyről anyósom túlságosan szerényen
beszél.” „Akárhogy is – felelte az idősebb Cambremer márkiné –, az idén a La
Raspelière már nem a miénk, nem én rendelkezem vele. De önről lerí, hogy
festőszemmel nézi a világot; rajzolnia kellene, én pedig annyira szeretném
megmutatni önnek Féterne-t, ami sokkal különb, mint a La Raspelière.” Mióta
ugyanis Cambremerék a La Raspelière-t bérbe adták Verdurinéknek, magaslati
fekvését egyszer csak nem látták már, mint korábban hosszú évekig, olyan
előnyösnek, párját ritkítónak a vidéken, amiért onnan a tengerre éppúgy el lehet
látni, mint a völgyre, s egyszeriben – eső után köpönyeg – csupán azt a
kellemetlen oldalát mutatta, hogy odamenet és eljövet folyton hegyre föl,
völgybe le kellett menni. Szóval, akár azt hihettük volna, hogy Cambremerné
nem is azért adta bérbe, hogy a jövedelmét növelje, hanem azért, hogy a lovait
pihentesse. S mindehhez szentül állította, hogy boldog, amiért Féterne-ben
mindig a tenger közelében lehet, noha hosszú ideig, attól a két hónaptól
eltekintve, amelyet itt töltött, csakis a magasból látta, mint egy körképet. „Most
fedezem fel a tengert, vénségemre – mondogatta –, és hogy örülök neki!
Valóságos áldás! Ingyen is odaadnám a La Raspelière-t azért, hogy kénytelen
legyek Féterne-ben lakni.”
„Hogy érdekesebb témára térjünk – vette vissza a szót Legrandin húga, aki
ugyan „Anyám”-nak szólította az idős márkinét, de az évek múltán egyre
arcátlanabbul bánt vele –, az imént tavirózsákról beszélt: gondolom ismeri
azokat, amiket Claude Monet[563] festett. Micsoda lángelme! Annál is inkább
érdekel, mivel nem messze Combray-tól, attól a helytől, ahol mint mondottam a
földjeim vannak...” De aztán úgy gondolta, inkább nem beszél ennyit Combray-
ról. „Ó! Biztosan ez az a sorozat, amiről Elstir, a legnagyobb ma élő festő
beszélt” – kiáltott fel Albertine, aki mind ez idáig meg sem szólalt. „Ah, látszik,
hogy a kisasszony szereti a művészetet” – kiáltott fel Cambremer márkiné, aki
mélyet sóhajtva visszaszívta kifröccsent nyálát. „De azért, ha megengedi,
kisasszony, én mégis elébe helyezem Le Sidanert” – szólt az ügyvéd a műértő
mosolyával. S lévén hogy régebben belekóstolt vagy szemtanúja volt, amikor
mások belekóstoltak Elstir bizonyos „merészségeibe”, még ezt is hozzátette:
„Elstir tehetséges volt, mondhatni csaknem az élvonalhoz tartozott, de – meg
nem tudnám mondani, miért –, elszakadt tőle, elfecsérelte az életét.” Elstirt
illetően az ifjabb Cambremerné igazat adott az ügyvédnek, de a vendég úr nagy
bánatára Monet-t egyenrangúnak minősítette Le Sidanerrel. Nem mondhatnám,
hogy a márkiné ostoba volt; egyfajta intelligencia áradt belőle, melyről úgy
éreztem, számomra teljességgel hasznavehetetlen. Most, hogy a nap hanyatlóban
volt, a sirályok sárgának látszottak, mint a tavirózsák a Monet-sorozat egy másik
vásznán. Azt mondtam, ismerem a festményeket, és (továbbra is a fivér stílusát
utánozva, akinek a nevét még mindig nem mertem említeni) hozzátettem, nagy
kár, hogy nem előző nap támadt az az ötlete, hogy idejöjjön, mert akkor,
ugyanebben az órában Poussin-fényekben gyönyörködhetett volna. Ha egy
normann kurtanemes, aki nem Guermantes-ék ismerőse, mondta volna neki,
hogy jobb lett volna, ha előző nap jön, Legrandin-Cambremer asszony bizonyára
sértett gőggel hőkölt volna hátra. Én viszont akár sokkal bizalmasabb lehettem
volna, ő akkor is csupa lágyság és olvadékonyság marad; e szép napnyugta
melegében kedvemre dézsmálhattam azt a nagy mézescsókot, amelynek
Cambremerné csak igen ritkán mutatkozott, s amely pótolta az aprósüteményt,
amivel elfelejtettem megkínálni őket. Poussin neve azonban, noha a nagyvilági
nő nyájasságát nem vetkőzte le, tiltakozásra késztette mint művészetbarátot. E
név hallatára Cambremerné szinte szünet nélkül, egymás után hatszor úgy
csettintett a nyelvével, ahogy egy gyermeket figyelmeztetünk, hogy éppen
butaságot csinál, egyszerre helytelenítve, hogy belekezdett, s megtiltva, hogy
folytassa. „Az istenért, csak nem fog Manet mellett említeni, aki egyszerűen
zseniális, egy olyan tehetségtelen, vén giccspingálót, mint Poussin?!
Megmondom magának úgy ahogy van, szerintem Poussin az unalmasok királya.
Nem gondolhatja komolyan, hogy az ilyet festészetnek tartom? Monet, Degas,
Manet, az igen, ők festők![564] Milyen különös – folytatta, elérzékenyült és
fürkésző pillantást szegezve a tér egy meghatározhatatlan pontjára, ahol saját
gondolatát pillantotta meg –, milyen különös, régebben jobban kedveltem
Manet-t. Ma is csodálom persze, de azt hiszem, talán még nála is jobban
szeretem Monet-t. Ó, azok a katedrálisok!” Az ízlése fejlődéséről adott
tájékoztatásban ugyanannyi volt az aggályosság, mint az önelégültség. S azt is
érezhettük belőle, hogy ennek az ízlésnek a fejlődési fázisai szerinte semmivel
sem kevésbé jelentősek, mint a Manet-életmű korszakai. Abban pedig, hogy így
vallott nekem rajongásairól, rám nézve semmi hízelgő sem volt, hiszen a
legkorlátoltabb vidéki liba társaságában sem állta volna meg öt percnél tovább,
hogy ez a vallomás ki ne kívánkozzon belőle. Ha egy avranches-i nemes
asszonyság, aki Mozartot nem tudta megkülönböztetni Wagnertől, így szólt
Cambremerné jelenlétében: „Semmi érdekes újdonságot nem fogtunk ki, amíg
Párizsban voltunk, egyszer voltunk az Opéra-Comique-ban: éppen a Pelléas és
Mélisande[565]-ot adták, rémes darab”; Cambremerné nem csupán forrt a
méregtől, hanem ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy felkiáltson: „Épp
ellenkezőleg, valóságos kis remekmű”, s arra, hogy „vitába szálljon”. Ezt a
szokást talán még nagyanyám nővérei mellett vette fel, Combray-ban, akik az
ilyesmit úgy nevezték: „kiállni a jó ügyért”, s akik szerették azokat a hétről hétre
ismétlődő vacsorákat, melyekről előre tudták, hogy ott majd istenségeik
védelmére kell kelniük a filiszteusokkal szemben. Cambremerné is szerette így
„felkorbácsolni az indulatait”, úgy „kapva hajba” művészeti kérdéseken, mint
mások a politikai vitákban. Úgy kelt Debussy védelmére, mint ahogyan
valamelyik barátnője mellé állt volna, akinek a viselkedését kárhoztatják. Pedig
bizonyára tisztában volt vele, hogy amikor azt mondja: „Épp ellenkezőleg,
valóságos kis remekmű”, az ily módon helyretett személyt nem vezethette végig
egy szempillantás alatt a művészeti kultúra teljes fejlődési folyamatán, melynek
végeredményeként vitatkozniuk sem kellene, s egy véleményen lehetnének.
„Meg kell kérdeznem Le Sidanert, hogyan vélekedik Poussinról – fordult
hozzám az ügyvéd. – Ugyan nagyon zárkózott, hallgatag, de én azért majd
kiszedem belőle.”
„Egyébként – folytatta Cambremerné – irtózom a naplementéktől; az mindig
olyan romantikus, olyan operába illő. Ezért utálom anyósom házát is azzal a sok
délszaki növénnyel. Majd meglátja, úgy néz ki, mint valami monte-carlói park.
Ezért is szeretem jobban a maguk tengerpartját. Ez szomorúbb, őszintébb; van itt
egy kis ösvény, ahonnan nem látni a tengert. Esős napokon más sincs ott, mint
sár; külön világ. Velencével is így vagyok: utálom a Canal Grandét, és nem
ismerek meghatóbbat a csepp sikátoroknál. Különben ez hangulat kérdése.” „De
– mondtam én, érezve, hogy Cambremerné szemében csakis úgy
rehabilitálhatom Poussint, ha tudatom vele, hogy a festő ismét divatba jött –
Degas úr határozottan állítja, hogy a chantillyi Poussineknél sosem látott
szebbet.” „Igen? A chantillyiakat nem ismerem – mondta erre Cambremerné, aki
a világért sem akart más véleményen lenni, mint Degas –, de a Louvre-ban lévő
képeiről bizony mondhatom, hogy borzalmasak.” „Degas azokat is végtelenül
csodálja.” „Meg kellene néznem őket újra. Már alig emlékszem rájuk” – felelte a
hölgy pillanatnyi hallgatás után, s mintha a kedvező ítélet, melyet várhatóan
nemsokára Poussinről hoz, nem is attól az újságtól függött volna, melyet az
imént közöltem vele, hanem attól a pótlólagos s immár mindent eldöntő
vizsgálódástól, melynek a louvre-béli Poussineket készült alávetni, hogy majd
erre hivatkozva változtathassa meg korábbi véleményét. Beértem ezzel az
eredménnyel, mely valójában a visszavonás kezdetét jelentette, hiszen, ha még
nem is lett Poussin-rajongó, de legalább haladékot adott magának egy második
megfontolásra; s hogy ne kínozzam tovább, anyósának mondtam el, milyen
sokat meséltek nekem a féterne-i gyönyörű virágokról. Erre ő szerényen a kis
hátsó kertről beszélt, ahová reggelente egyetlen ajtónyitással, amúgy
pongyolában jár ki, hogy megetesse a páváit, felkutassa a frissen tojt tojásokat,
és rózsát szedjen, melyek azután az asztali futón a tejfeles tojást és a sülteket
virágszegélybe fogva, kertje sétányait juttatják eszébe. „Valóban sok rózsánk van
– mondta –, és a rózsakertünk szinte majdnem túlságosan is közel van a házhoz,
vannak napok, amikor megfájdul a fejem tőle. A La Raspelière teraszán
kellemesebb, mert a szél odáig is elviszi az erős rózsaillatot, de mégsem annyira
kábítóan.” Újra a menyéhez fordultam: „Ez olyan pelléasos – mondtam, hogy
modernista gusztusa kedvében járjak –, ez a teraszokig áramló, erős rózsaillat.
Csak úgy árad a partitúrából is, annyira, hogy én, aki allergiás vagyok a
sövényre és a rózsára, sosem tudtam megállni a tüsszögést, valahányszor ezt a
jelenetet hallottam.” „Micsoda remekmű az a Pelléas! – kiáltott fel
Cambremerné – Valósággal a bolondja vagyok!” – s egy ingerkedni készülő
nomád nő gesztusaival közeledve hozzám, ujjaival a képzeletbeli partitúrát
böködve, dúdolni kezdett valamit, amiről gyanítottam, hogy szerinte Pelléas
búcsúja lehet, s olyan heves kitartással folytatta, mintha valami különös
jelentősége lett volna annak, hogy ebben a pillanatban ő, Cambremerné
emlékeztessen erre a jelenetre, vagy talán inkább annak, hogy bebizonyítsa
nekem, hogy ő bizony emlékszik rá. „Azt hiszem, ez még a Parsifalnál[566] is
szebb – tette hozzá –, mert a Parsifalban a legszebb részeknek is van bizonyos
melodikus holdudvaruk, a melodikusság pedig elavult.” „Úgy tudom,
asszonyom, ön kiváló zenész –, fordultam az idősebb márkinéhoz. – Nagyon
szeretném hallani.” Cambremer-Legrandin márkiné tüntetően a tengert nézte,
hogy távol tartsa magát ettől a társalgástól. Mivel úgy ítélte, hogy amit anyósa
szeret, az nem zene, anyósa szerinte csak kitalált, valójában azonban a
legkiemelkedőbbek közé tartozó, általánosan elismert tehetségét érdektelen
virtuozitásnak tartotta. Igaz ugyan, hogy Chopin egyetlen még élő tanítványa
határozottan állította, hogy közvetítése révén egyedül Cambremerné volt képes
elsajátítani a Mester játékmódját, „megérezni” a zeneiségét; de az, hogy valaki
úgy játszik, mint Chopin, Legrandin húgának szemében távolról sem volt jó
ajánlólevél, mivel senkit sem nézett le jobban, mint a lengyel zenészt. „Ó, most
elrepülnek!” – kiáltott fel Albertine, s a sirályokra mutatott, melyek villanásnyi
időre megszabadulva virágálcájuktól, egy csapatban szálltak a magasba, a nap
felé. „S megbotlanak óriás két szárnyukban, ha lépnek” – szólt Cambremerné
összetévesztve albatroszt[567] és sirályt. „Nagyon szeretem őket, Amszterdamban
is sokat láttam – mondta Albertine. – Valahogy megérzik a tengert, még az
utcakövek közül is kiszürcsölik.” „Ó, hát ön járt Hollandiában, netán a
Vermeereket is ismeri?” – kérdezte fensőbbségesen Cambremerné, olyan
hangon, mintha azt mondta volna: „Netán ismeri Guermantes-ékat?”, mert a
sznobizmus témát vált ugyan, de hanglejtést sosem. Albertine nemmel válaszolt:
azt hitte, élő emberekről van szó. De ezt senki nem vette észre. „Boldogan
muzsikálnék magának – mondta az idősebb Cambremer márkiné. – De tudja én
csak olyasmit játszom, ami a maga generációját már nem érdekli. Engem
Chopin-kultuszban neveltek” – mondta fojtott hangon, mivel tartott a menyétől,
s tudta, hogy menye szemében, aki szerint Chopin nem zene, műveinek jó vagy
rossz előadásáról beszélni teljesen értelmetlen megkülönböztetés. Annyit
Cambremer-Legrandin asszony is elismert, hogy anyósa jó technikával
zongorázik, szépen gyöngyözteti a futamokat. De a vitát mindig azzal zárta le:
„Soha el nem hitetik velem, hogy anyósom igazi zenész”. Mivel „haladónak”
vélte magát, s mint mondogatta (persze csak művészeti kérdésekben), „sosem
elég baloldalinak”, nemcsak abban hitt, hogy a zene fejlődik, hanem ennek a
fejlődésnek a töretlenségében is, amely szerint Debussy egyfajta szuper-Wagner,
aki még magánál Wagnernél is előbbre tart kissé. Nem számolt azzal, hogy ha
Debussy nem is független annyira Wagnertől, mint azt ő, Cambremerné képzelte
néhány évvel később, de mert így vagy amúgy mindig a másiktól elhódított
fegyverek segítségével szabadulunk meg attól, akit éppen legyőztünk, mikor az
emberek kezdtek már eltelni a túlontúl kidolgozott művekkel, amelyekben
minden ki van fejtve, megpróbált másfajta igényeket kielégíteni. Persze ez idő
tájt bizonyos elméletekkel is erősítették ezt a reakciót, ahogyan a politikában is
megtámogatják a szerzetesrendek ellen hozandó törvényt vagy a Keleten
folytatandó háborúkat (természetellenes nevelésről, sárga veszélyről stb. szólva).
Azt hangoztatták, hogy egy sietős korszaknak a gyors művészet felel meg,
éppúgy, mint ahogy azt mondták volna, hogy az eljövendő háború nem tarthat
két hétnél tovább, vagy hogy a vasútvonalak miatt elhanyagolják majd a
postakocsival oly kellemesen elérhető csendes kis zugokat, amelyeket azután az
autó mégis újra divatba hozott. Úgy tartották, nem ajánlatos kifárasztani a
hallgató figyelmét, mintha nem rejlenének bennünk a figyelem különböző
formái, melyek közül éppen a legmagasabbrendűek felkeltése a művész dolga.
Hiszen azok, akik egy középszerű cikk tizedik sora után már ásítoznak a
fáradtságtól, évről évre elzarándokoltak Bayreuthba, hogy a Tetralógiát
meghallgassák. Egyébiránt már nem volt messze az a nap, amikor Debussyt egy
időre ugyanolyan gyarlónak minősítették, mint Massenet[568]-t, és Mélisande
rezzenéseit Manonéival egy szintre silányították. Mert az elméletek és iskolák,
akárcsak a mikrobák és vértestecskék, felfalják egymást, és harcukkal biztosítják
az élet folyamatosságát. Ez az idő azonban még nem érkezett el.
Mint ahogyan a Tőzsdén egy árfolyam-emelkedésből értékpapírok egész sora
húz hasznot, a korábban megvetett szerzők egy részére is jótékonyan hatott ez a
reakció, vagy azért, mert nem érdemelték meg a megvetést, vagy egyszerűen
azért – s így újdonságot mondhatott, aki most őket hirdette –, mert
kegyvesztettségük ideje lejárt. S még az egészen távoli múltba is visszanyúltak,
hogy néhány független tehetségre leljenek, olyanra, akinek hírnevét látszólag
nem befolyásolta a pillanatnyi értékmozgás, de nevüket állítólag kegyes
jóindulattal említette valamely újsütetű mester. Gyakran azért, mert egy nagy
mester, legyen bárki is, s bármilyen kizárólagos az iskolája, eredeti érzések
alapján ítél, igazságot szolgáltat a tehetségnek, mindenütt, ahol rátalál, sőt talán
nem is a tehetségnek, mint inkább a jóleső sugallatnak, amelyet hajdan tőle
kapott, s amely serdülőkorának egy kedves pillanatához kötődik. Máskor pedig
azért, mert egy másik kor bizonyos művészei egy-egy egyszerű darabban valami
ahhoz hasonlót alkottak, amiről a mester hosszú megfontolások után felismerte,
hogy ő is ezt akarta megvalósítani. Ezért hát a hajdani művészben mintegy
elődjét látja; más formában ugyan, de azt a törekvést szereti benne, mely
illékonyan, részleteiben rokon az övével. Így bukkanunk Turner-elemekre a
Poussin-életműben, vagy egy-egy Flaubert-mondatra Montesquieu-nél. Néha a
mester rokonszenvéről terjengő hírek félreértésből erednek, mely isten tudja,
honnan és hogyan terjedt el az iskolában. De az emlegetett név ekkorra már
élvezi a márkanév jótékony hatását, amelynek védőszárnyai alól épp a kellő
időben lépett színre: mert ha a mester választásában van is némi szabadság és
valódi ízlés, az iskolák már csak az elmélet alapján tájékozódnak. Így történt,
hogy a szellem, szokott útját járva – mely egyszer az egyik irányba, másszor épp
az ellenkezőbe hajolva, nagy kitérőkkel jut előbbre – fénykévéjébe fogott
bizonyos műveket, s az igazságszolgáltatás vagy a megújulás, vagy Debussy
pillanatnyi szeszélye, vagy néhány szava miatt, amit talán soha nem is mondott,
Chopin műveit is beragyogta vele. Mivel azok a bírák hirdették őket, akik teljes
bizalmat élveztek, ezeknek a műveknek is kijutott a Pelléas ébresztette
rajongásból, új fényt kaptak, s még akik nem hallgatták őket újra, ők is annyira
vágyódtak rá, hogy szeretetükbe fogadhassák e darabokat, hogy akaratlanul meg
is szerették őket, noha abban a hitben, hogy ezt szabad akaratukból teszik. De
Cambremer-Legrandin márkiné az év egy részét vidéken töltötte. S még ha
Párizsban volt is, beteges lévén, jobbára ki sem mozdult a négy fal közül. Igaz
ugyan, hogy ennek a hátulütőit főként bizonyos fordulatok kiválasztásában
lehetett érzékelni, melyeket Cambremerné divatosaknak vélt, ám inkább az írott
stílushoz illettek volna; ezt az árnyalatnyi különbséget azonban ő nem érzékelte,
hiszen inkább az olvasásból merített, mint a társalgásból. Ez pedig nem annyira a
vélemények pontos ismeretéhez nélkülözhetetlen, mint az új kifejezésekéhez.
Igaz ugyan, hogy a Nocturne-ök e másodvirágzását a kritika még nem jelezte. A
hír még csak az „ifjúság” körében terjedt szájról szájra. Cambremer-Legrandin
márkiné mit sem tudott róla. Nagy gyönyörűségemre szolgált, hogy én
hozhattam a tudomására, de úgy, hogy szavaimat anyósához intéztem, mint
amikor a biliárdban „vándlizva” célozzuk meg a golyót, hogy Chopin korántsem
ment ki a divatból, sőt Debussy kedvenc zeneszerzője. „Nézzenek oda, ez aztán
mulatságos” – fordult hozzám mosolyogva az ifjabb Cambremerné, mintha ez
csupán valami paradoxon lehetett volna, amelyet a Pelléas szerzője röppentett
fel. Mindazonáltal most már bizonyos volt, hogy ezután csakis mély tisztelettel,
sőt gyönyörűséggel hallgatja Chopint. Így hát szavaim, melyek elhozták az
idősebb márkinénak a szabadulás óráját, a hála, s főként az öröm kifejezését
varázsolták az arcára. Szeme úgy ragyogott, mint Latude-é a Latude avagy a
Harmincöt év fogság[569] című darabban, s olyan kitáguló mellkassal szívta be a
tengeri levegőt, mint a foglyok a Fidelio Beethoven által oly érzékletesen
megjelenített pillanatában, amikor végre mélyet lélegezhetnek „az éltet adó
levegőből”. Már azt hittem, mindjárt arcomra cuppantja bajszos ajkát. „Hogyan,
ön szereti Chopint? Szereti Chopint, szereti Chopint!” – kürtölte szenvedélyesen,
orrán keresztül, mintha azt mondta volna: „Hogyan, hát ön is ismeri Francquetot
asszonyt?” – azzal a különbséggel, hogy míg Francquetot asszonnyal való
kapcsolatom teljes mértékben hidegen hagyta volna, Chopin-jártasságom
valóságos művészeti delíriumba sodorta. A túlzott nyálkiválasztás ehhez már
nem volt elég. A márkiné nem is próbálta megérteni, mi szerepe lehetett
Debussynek Chopin újrafelfedezésében, csupán annyit érzékelt, hogy az én
ítéletem kedvező. A zenei rajongás magával ragadta. „Élodie! Élodie! Ez a
fiatalember szereti Chopint.” Keble megemelkedett, s két karjával úgy
hadonászott, mint aki mindjárt szárnyra kel. „Óh, megéreztem, hogy
muzsikuslélek! – kiáltott fel. – Hiszen értem én: ha valaki olyan műűűvész, mint
ön, az csak szeretheti Chopint. Annyira szép!” S a hangja olyan kavicsos lett,
mintha, ezzel akarván tudtomra adni Chopin iránti lelkesedését, Demoszthenész
módjára nyelve alá gyűjtötte volna a strand minden kövecsét. Majd megjött a
nyálhullám is, s egészen az arcfátyolig szökött, melyet a márkinénak már nem
volt érkezése megóvni, át is áztatta; végül hímzett kendőcskéjével törölte le a
habtajtékot, mellyel az imént Chopin emléke harmatozta be a bajuszát „Ó
istenem – mondta Cambremer-Legrandin asszony –, azt hiszem, anyósom kissé
túl soká elidőzik, megfeledkezik arról, hogy de Ch’nouville bácsikánkhoz
vagyunk hivatalosak vacsorára. Márpedig Cancan nem szereti, ha megváratják.”
A Cancan nevet sehogyan sem értettem, s arra gondoltam, talán egy kutyáról
lehet szó. Ami viszont a de Ch’nouville kuzinokat illeti, íme a magyarázat.
Ahogy az ifjabb márkiné előrehaladt a korban, egyre kevésbé lelte örömét
abban, hogy e sajátos módon ejtse ki a neveket. Pedig annak idején épp azért
szánta rá magát erre a házasságra, hogy ebbe belekóstolhasson. Más nagyvilági
körökben, Chenouville-ékről szólva rendszerint (legalábbis olyankor, ha a
nemesi de szócska előtt magánhangzóra végződő név állt, hiszen az ellenkező
esetben feltétlenül szükség volt a de segítségére, mert emberi nyelv ki nem tudta
mondani azt, hogy Madam’d’Ch’nonceaux), a nemesi elöljáró néma e-jét
áldozták fel. Azaz úgy mondták: „Monsieur d’Chenouville”. A Cambremer
családban ellentétes, de éppilyen kötelező hagyomány alakult ki. Itt a
Chenouville név első néma e-jét nyelték le következetesen. Bármilyen szó került
is elé, a név mindig „de Ch’nouville”-nek hangzott, soha másként. (Az
unokatestvérek apját „bácsikánknak” mondták, mert a féterne-iek mégsem
voltak olyan előkelőek, hogy „bácsánknak” ejtsék, ahogyan Guermantes-ék
tették volna, akiknek mássalhangzókat eltüntető, minden idegen nevet
elfranciásító, mesterkélt halandzsa-nyelvét ugyanolyan nehéz volt megérteni,
mint az ófranciát vagy egy mai zsargont.) Bárki került is be a Cambremer
családba, nyomban kioktatták erről a Ch’nouville-kérdésről, Legrandin
kisasszonynak azonban nem is volt szüksége efféle kioktatásra. Egy nap,
vizitben járva, amikor egy fiatal lánytól azt hallotta: „d’Uzai néném”, „Rouan
bácskám”, nem is ismerte fel azonnal ezeket a fényes neveket, melyeket ő
mindig Uzès-nek és Rohan-nak ejtett; olyasfajta meglepődés, zavar és
szégyenkezés vett rajta erőt, mint amikor valaki egy nemrégiben feltalált eszközt
lát maga előtt az asztalon, nem tudja, mire való, és nem mer vele az evéshez
fogni. De aznap éjjel és másnap is mámoros boldogsággal ismételgette: „d’Uzai
néném”, s ő is lehagyta a szóvégi s-t, pedig ez a csonkítás előző nap még nagyon
meglepte, de hogy ne ismerje, azt ma már olyan közönséges dolognak találta,
hogy amikor egyik barátnője d’Uzès nagyhercegnő mellszobráról beszélt neki,
Cambremerné bosszúsan és fensőbbséges hangon felelte: „Legalább ejtené úgy,
ahogyan kell: Mam’d’Uzai-nek.” Ekkor értette meg, hogy a szilárd anyagok
egyre finomabb elemekké való átalakulásának törvénye értelmében, a tekintélyes
és tiszteletreméltóan szerzett vagyon, amely édesapjától szállt rá, a sokoldalú
neveltetés, melyet kapott, Caro és úgyszintén Brunetière[570] előadásainak
szorgalmas látogatása a Sorbonne-on, akárcsak a Lamoureux-koncerteké,
mindez elillan, s abban a gyönyörben leli majd végső szublimációját, hogy egy
szép napon azt mondhatja: „d’Uzai nénikém”. Gondolatban nem tartotta
kizártnak, hogy az esküvője utáni első időkben továbbra is összejárjon, no nem
azokkal a barátnőivel, akiket szeret, s akiknek feláldozásába már beletörődött,
hanem néhány másikkal, akit nem szeret, s akinek el akarta mondani (ha már
egyszer ezért megy férjhez): „Majd bemutatom d’Uzai nénikémnek”, illetve,
amikor látta, hogy ez a társítás túlságosan nehéz: „Majd bemutatom de
Ch’nouville nénémnek”, és „meghívom majd vacsorára, amikor d’Uzai-ék is itt
lesznek.” Cambremer úrral kötött házassága az előbbi mondat kiejtésére
lehetőséget is adott Legrandin kisasszonynak, a másodikéra azonban nem, mert
apósa és anyósa nem azokat a köröket látogatta, mint hitte, s amelyekről azóta is
álmodozott. Ezért hát, miután azt mondta nekem Saint-Loup-ról (s mindehhez
Robert egyik jellegzetes kifejezését alkalmazta, mert ha én úgy beszéltem vele,
mint Legrandin, ő valami fordított sugallat hatására Robert dialektusában
válaszolt, melyről nem sejtette, hogy Robert viszont Racheltől vette át),
hüvelykujját a mutatóhoz csippentve, félig lehunyt szemmel, mintha valami
végtelenül finom dolgot nézne, amit végre sikerült megragadnia: „Igen finom
elme”, s olyan hévvel zengett róla dicshimnuszt, hogy hajlamos lettem volna azt
hinni, szerelmes belé (amúgy azt beszélték, hogy amikor Robert Doncières-ben
állomásozott, a szeretője volt), mindezt csupán azért, hogy én is
visszhangozzam, s végül oda lyukadjunk ki: „Maga igen jó barátja Guermantes
nagyhercegnének. Én gyengélkedem, nemigen járok el hazulról, és tudom, hogy
a nagyhercegné csak a válogatott barátok szűk körében mozog, amit nagyon
helyeslek, így azután alig ismerem, de annyit tudok, hogy egészen kiváló
asszony.” Most, hogy megtudtam, hogy Cambremerné alig ismeri a
nagyhercegnét, s hogy magamat se mutassam többnek nála, elsiklottam e téma
fölött, és azt feleltem az ifjabb márkinénak, hogy főként a fivérét, Legrandin urat
ismertem jól. E név hallatán ő tért ki úgy, mint én az előbb Guermantes
asszonyén, de az ő arca valamiféle bosszúságot is tükrözött, mert úgy vélte, ezt
nem azért hoztam szóba, hogy magamat, hanem hogy őt alázzam meg. Talán az
keserítette el, hogy Legrandinnek született? Férje nővérei és sógornői, a vidéki
nemes asszonyságok legalábbis ezt állították, hiszen ők, akik nem ismertek
senkit, nem tudtak semmit, irigyelték Cambremerné intelligenciáját,
műveltségét, vagyonát, s korábban bájait is, amíg a betegség meg nem fosztotta
tőlük. „Másra sem gondol, ez lesz a halála” – mondogatták ezek a rossznyelvek,
valahányszor Cambremernéról beszéltek, s főként a nem-nemeseknek; ha az
illető önhitt volt és ostoba, akkor azért, hogy a közrendűség szégyenletes voltát
hangsúlyozva emeljék ki annak a kedvességnek az értékét, amelyet iránta
tanúsítanak, vagy ha a vendég értékes, ám félénk személyiség volt, éppenséggel
azért, hogy bár szívélyesen fogadták, mégis megszerezzék maguknak azt az
örömöt, hogy közvetetten arcátlanul viselkednek vele. De ha ezek az
asszonyságok abban a hitben éltek, hogy igazat szólnak sógornőjükről, tévedtek.
Ő ugyanis már csak azért sem szenvedett attól a gondolattól, hogy Legrandinnek
született, mert régen megfeledkezett róla. Most megsértődött, amiért eszébe
juttattam, s elhallgatott, mintha nem értette volna, mivel úgy vélte, sem
helyesbítenie, sem megerősítenie nem szükséges, amit mondtam.
„Nem is annyira a rokonaink miatt kell rövidre fognunk ezt a látogatást –
mondta az idősebb Cambremerné, akit feltehetőleg menyénél közömbösebben
hagyott az a gyönyör, amellyel a »Ch’nouville« nevet kimondhatta. – De mivel a
világért sem akartuk fárasztani önt, az úr – s az ügyvédre mutatott – nem merte
magával hozni a feleségét és a fiát. Most is a parton sétálgatnak, s már bizonyára
kezdik elunni a várakozást.” Kértem, írják le őket pontosan, és elszaladtam
értük. Az asszony arca olyan kerek volt, mint egyes boglárkafélék virága, s a
szeme sarkában jól megtermett anyajegy virított. S mivel az emberi nemzedékek
ugyanúgy továbbviszik sajátos jegyeiket, mint a növénycsaládok, akárcsak az
anya hervadásnak indult arcán, a fiú szeme alatt is kinőtt ugyanaz a jel, melynek
segítségével azonos fajtába sorolhattuk őket. Felesége és fia iránti
szívélyességem mélyen megindította az ügyvédet. Arról érdeklődött, miért is
jöttem Balbecbe. „Bizonyára elveszettnek érzi magát kissé, hiszen ide főként
külföldiek járnak.” S miközben így beszélt, merőn nézett, mivel ő nem szerette a
külföldieket, jóllehet számos ügyfele került ki közülük, s meg akart győződni
róla, nem viseltetem-e ellenszenvvel idegengyűlölete iránt; ebben az esetben
ugyanis rögtön visszavonulót fújt volna, mondván: „X-né persze ettől még bájos
teremtés lehet. Ez elvi kérdés.” Mivel akkoriban semmiféle véleményem nem
volt a külföldiekről, nem mutattam rosszallást, ő pedig szilárd talajon érezte
magát. Még arra is megkért, látogassam meg egyszer párizsi otthonában, hogy
megnézhessem a Le Sidaner-gyűjteményét, és vigyem magammal
Cambremeréket is, akiket nyilván bizalmas barátaimnak hitt. „Olyankor hívom
majd meg, amikor Le Sidaner is ott van – mondta, abban a szent
meggyőződésben, hogy mostantól fogva másra sem fogok várni, mint erre a
dicső napra. – Meglátja, milyen kitűnő ember. A képeitől pedig el lesz
ragadtatva. No persze, a nagy gyűjtőkkel nem versenyezhetek, de azt hiszem,
nálam van a legtöbb olyan vászna, amit kedvencei közé sorol. Önnek pedig, aki
megjárta Balbecet, annál is érdekesebbek, mivel tengeri látképekről van szó,
legalábbis javarészt.” Felesége és fia, növényi anyajegyükkel megjelölten,
áhítatosan hallgatta. Éreztük, hogy párizsi házuk olyan, mint valami Le Sidaner-
szentély. Az ilyen szentélyek nem minden haszon nélkül valók. Amikor az
istenség kételkedni talál önmagában, az önbizalmán támadt réseket szívesen
tömködi be azoknak cáfolhatatlan tanúságtételével, akik egész életüket az ő
munkásságának áldozták.
Cambremer márkiné, menye jeladására, készült, hogy felálljon, és így szólt
hozzám: „Ha nem akar is átköltözni Féterne-be, nem jönne el legalább egyszer
ebédre a héten, akár holnap?” S nagy jóakaratában, hogy ezzel is döntésre bírjon,
hozzátette: „Viszontláthatná de Crisenoy grófot[571]”, akit egy pillanatra sem
veszítettem szem elől, azon egyszerű okból, hogy nem is ismertem. Egyéb
csábításokat is megcsillantott volna még előttem, de hirtelen elhallgatott. A
főbíró, aki visszatérőben meghallotta, hogy a márkiné a szállodában van,
alattomban mindenfelé keresgélte, megvárta, majd úgy téve, mintha véletlenül
találkoznának, odajött hozzá, hogy üdvözölje. Mindjárt megértettem, hogy
Cambremerné rá nem kívánja kiterjeszteni az ebédmeghívást, amelyet az imént
nekem felajánlott. Pedig a főbíró jóval régebben ismerte, mint én, hiszen évek
óta állandó vendég volt azokon a féterne-i összejöveteleken, amelyekre oly
irigykedve gondoltam első balbeci tartózkodásom során. De a társasági emberek
szemében nem az a legfontosabb, hogy mióta ismernek valakit. Sokkal
szívesebben tartogatják az ebédeket új kapcsolataiknak, akik még felcsigázzák
kíváncsiságukat, főként ha az újak érkezését olyan meleg hangú és becses
ajánlás vezeti be, mint amilyen Saint-Loup-é volt. Cambremer márkiné
számításai szerint a főbíró nem hallhatta, amit nekem mondott, de hogy
lelkiismeret-furdalását csitítsa, a lehető legbarátságosabb szavakat intézte a bíró
úrhoz. A verőfényben, mely elárasztotta a rendszerint nem is látható,
aranyszínben fürdő rivebelle-i partot, meghallottuk a fényes azúr égbolttól alig
elváló, a vízből felemelkedő, rózsás-ezüstös, láthatatlan, angelusra hívó
harangocskák szavát, mely Féterne környékén csendült fel. „Ez is meglehetősen
pelléasos – jegyeztem meg Cambremer-Legrandin márkinénak. – Tudja, melyik
jelenetre gondolok.” „Már hogyne tudnám”; de a hangja és arca inkább arra
vallott „Fogalmam sincs”, semmilyen emlék nem lelkesítette át, s mosolya
gyámoltalanul foszlott szét a levegőben. Az idősebb márkiné nem győzött
csodálkozni, hogy a harangok idáig hallatszanak, majd arra gondolt, hogy későre
jár, és felállt: „Így igaz – mondtam –, Balbecből általában nem lehet látni ezt a
partrészt, és a hangok sem terjednek idáig. Bizonyára megváltozott az idő, ettől
tágult kétszeresére a horizont. Hacsak nem önökért jöttek, hiszen látom, most
miattuk kelnek útra; önöknek a vacsoraharangot jelentik.” A főbíró, aki kevéssé
volt érzékeny a harangokra, a mólót fürkészte, és szomorúan látta, milyen
néptelen ma este. „Ön valóságos poéta – mondta Cambremer asszony. – Érezni,
mennyire vibráló, milyen művészalkat; jöjjön el, majd játszom magának
Chopint” – tette hozzá, rajongó arccal a levegőbe lendítve karját, s olyan
csikorgó hangon, mintha éppen ide-oda görgetné a kavicsokat. Majd a
nyálnyeldeklésen volt a sor, s az öreg hölgy zsebkendőjével ösztönösen
megtörölte kefebajuszát, ahogy amerikai módra mondanák. A főbíró akaratlanul
is igen nagy szolgálatot tett nekem, amikor karon ragadta a márkinét, hogy a
fogathoz vezesse, mivel jó adag közönségessége, vakmerősége és a
magamutogatásra való hajlama olyan viselkedésre indította, melyet mások aligha
vállalnának, s ami távolról sem visszatetsző a nagyvilági társaságban. Sokéves
gyakorlata révén egyébként jóval inkább hozzászokott az ilyesmihez, mint én. S
noha áldottam érte, utánozni nem mertem, csak masíroztam Cambremer-
Legrandin márkiné oldalán, aki látni akarta a könyvet, amelyet a kezemben
tartottam. A Mme de Sévigné névre elfintorodott, s olyan szóval élt, amelyet
bizonyos újságokban olvashatott, ám a beszélt nyelvben, s egy XVII. századi
írónőre alkalmazva, furcsán hatott: „Tényleg olyan nagy tehetségnek találja?” A
márkiné egy cukrász címét mondta be a lakájnak, ahová még be kellett térniök,
mielőtt visszafelé indultak volna az est fényporától rózsás úton, ahol megannyi
elefántfarként kéklettek a sziklaszirtek. Cambremer asszony kikérdezte az öreg
kocsist, hogy az egyik ló, a fázós, elég melegen volt-e, hogy a másiknak nem fáj-
e a patája. „Majd írok önnek abban az ügyben, amelyben még meg kellene
egyeznünk – mondta félhangosan. – Láttam, irodalomról beszélgettek a
menyemmel; csodálatos teremtés” – tette még hozzá, noha nem így gondolta, de
már megszokta, hogy ezt mondja – s csupa jóságból meg is tartotta ezt a
szokását nehogy úgy lássék, hogy a fia érdekházasságot kötött. „No meg – fűzte
még hozzá végső, átszellemült rágómozdulattal –, olyan műhűvéhészlélek!”
Majd beszállt a fogatba, bólogatva, napernyője fogantyúját a magasba emelve, s
papi díszei alatt roskadozva úgy indult megint útnak, mint egy konfirmációs
körútját járó öreg püspök.
„Meghívta magát ebédre – mondta szigorúan a főbíró, mikor a fogat már
eltávolodott, s visszafelé mentem barátnőimmel. – Újabban nem vagyunk jóban.
Úgy érzi, elhanyagolom. Istenkém, nekem igazán jó természetem van! Ha
valahol szükség van rám, rögtön ott termek, hogy rávágjam: »Jelen«. De ők a
tulajdonuknak akartak tekinteni. No, azt viszont már – folytatta ravasz képpel, s
mutatóujját billegetve, mint aki különbséget tesz, és érveket sorol –, azt nem
engedem. Az már merénylet volna a szünidőm szabadsága ellen. Kénytelen
voltam hát megálljt mondani. Úgy látom, maga nagyon jóban van vele. Majd ha
annyi idős lesz, mint én most, maga is rájön, hogy a társasági élet bizony nem
sokat ér, s akkor majd sajnálni fogja, hogy annyi időt szentelt ezeknek a
semmiségeknek, No de hagyjuk, megyek, sétálok egyet vacsora előtt. Agyő,
gyermekeim” – harsogta, mintha már legalább ötvenlépésnyire lett volna tőlünk.
Amikor azután elbúcsúztam Rosemonde-tól és Gisèle-től, meglepetten látták,
hogy Albertine megáll, s nem tart velük. „Hé, Albertine, mit csinálsz, tudod,
hány óra van?” „Menjetek csak – felelte Albertine ellentmondást nem törően. –
Nekem még beszédem van vele.” – mondta, s alázatos arccal rám mutatott.
Rosemonde és Gisèle rám nézett, újfajta tisztelettel eltelve irántam. Élvezettel
éreztem, hogy egy pillanatra legalább még Rosemonde és Gisèle szemében is
fontosabb vagyok Albertine-nek, mint a hazamenetel ideje, mint a barátnői, s
akár súlyos, közös titkaink is lehetnek, melyekbe őket semmiféleképpen nem
avathatjuk be. „Nem is látunk már ma este?” „Nem tudom, tőle függ. Biztos, ami
biztos, a holnapi viszontlátásra.” „Menjünk fel a szobámba” – mondtam, amikor
barátnői már eltávolodtak. Beszálltunk a liftbe: Albertine meg sem szólalt a liftes
előtt. Mivel az „alkalmazottak” (ahogyan a liftes nevezte a személyzetet)
megszokták, hogy ha meg akarják ismerni az urak, e furcsa, csak egymással,
velük nem beszélő emberek apró-cseprő ügyeit, személyes megfigyeléseikre és
következtetéseikre kell hagyatkozniuk, megérzéseik erőteljesebbek, mint a
„gazdákéi”. Szerveink elkorcsosulnak vagy kifinomulnak aszerint, hogy
növekvő vagy csökkenő mértékben szorulunk rájuk. Amióta vasúton járunk,
kénytelenek vagyunk ügyelni arra, hogy le ne késsük a vonatot, s ezért
megtanultuk számon tartani a perceket, míg a régi rómaiak, akiknek nemcsak
csillagásztudományuk volt sommásabb, hanem az életük is ráérősebb, nemhogy
a percek, de még a meghatározott órák fogalmát is alig ismerték. A liftes tehát
megértette, s készült is a barátainak elmesélni, hogy Albertine és én
gondterheltek vagyunk. De szünet nélkül beszélt hozzánk, mivel hiányzott belőle
a tapintat. Mindazonáltal megszokott barátságossága és örvendezése helyett,
mely mindig kiült az arcára, amikor felvihetett a lifttel, most rendkívül levertnek
és nyugtalannak láttam. Mivel nem tudtam, mi történt, azzal próbáltam elterelni
a gondolatait, bár inkább Albertine gondja foglalkoztatott, hogy megmondtam
neki, a hölgyet, aki az imént távozott, nem Camembert márkinénak hívják,
hanem Cambremernek. Az emeleten, mely előtt éppen elhaladtunk, egy
hengerpárnát cipelő, förtelmes szobalányt pillantottam meg, aki tiszteletteljesen
üdvözölt annak reményében, hogy amikor elmegyek, neki is adok majd
borravalót. Szerettem volna tudni, ő volt-e, akit annyira megkívántam azon az
estén, amikor először jöttem ide, Balbecbe, de sehogy sem tudtam teljes
bizonyosságra jutni. A liftes, a hamis tanúk többségére jellemző őszinteséggel, s
változatlanul bánatos arckifejezéssel megesküdött, hogy a márkiné igenis a
Camembert nevet mondta, amikor megkérte, hogy jelentse be. S igazat szólva,
természetes is volt, hogy olyan nevet vélt hallani, melyet ő is ismer. No meg,
lévén a nemességről és a címekhez társuló nevek természetéről alkotott
fogalmai, akárcsak sokakéi, akik pedig nem liftesek, igen homályosak, a
Camembert nevet annál is valószínűbbnek vélte, mivel ezt a sajtot mindenütt
ismerik a világban, így semmi csodálatos nem lett volna abban, hogy egy ilyen
ragyogó hírnévért márkiságot lehessen kapni, hacsak nem a sajt köszönhette
nagy hírét e címnek. Mégis, mivel látta, hogy a világért sem akarom elismerni
tévedésemet, s mivel tudta, hogy az uraknak jólesik, ha leghiábavalóbb
szeszélyüknek is engedelmeskednek, és legátlátszóbb hazugságaikat is
elfogadják, jó cselédhez illőn megígérte, hogy ezentúl Cambremert mond. Az is
igaz, hogy a városban és a környéken, ahol a Cambremer család nevét és tagjait
mindenki betéve tudta, egyetlen boltos vagy paraszt sem esett volna soha a
lifteséhez hasonló tévedésbe. De a „Balbeci Nagyszálló” személyzete korántsem
környékbeliekből állt. Tagjai, minden felszereléssel együtt, egyenesen
Biarritzból, Nizzából és Monte-Carlóból érkeztek, hogy azután a csapat egyik
részét Deauville-be, a másikat Dinard-ba, a maradékot pedig Balbecbe
irányítsák.
A liftes fájdalmas szorongása azonban tovább nőtt; nyilvánvalóan valami
szerencsétlenségnek kellett történnie ahhoz, hogy így megfeledkezzen az
odaadását tanúsító szokásos mosolygásról. „Kibocsátották” volna?
Megfogadtam magamban, ha így áll a dolog, megkísérlek közbenjárni, hogy
maradhasson, hiszen az igazgató megígérte nekem, hogy a személyzetet illető
minden döntésemet jóváhagyja. „Tegyen, amit csak akar, én eleve helyben
hagyom magát.” Amint kiléptem a liftből, hirtelen megértettem, miért szorong,
miért olyan lesújtott a liftes. Mivel Albertine is ott volt, most nem kapta meg azt
a száz sou-t, amit szokásosan felfelé menet szoktam odaadni neki. Ez az idióta
pedig, ahelyett, hogy felfogta volna, hogy egy harmadik személy jelenlétében
nem akarok a borravalóval hivalkodni, attól reszketett, hogy most már egyszer s
mindenkorra vége, többé soha nem adok neki egyetlen petákot sem. Azt
képzelte, hogy (amint azt Guermantes nagyherceg mondta volna)
„megszorultam”, s ez a feltételezés egyáltalán nem szánalmat ébresztett benne,
hanem valami szörnyűségesen önző csalódást. Arra gondoltam, nem is voltam
olyan oktalan, mint édesanyám vélte, amikor egyik nap nem mertem nem
odaadni azt a kétségtelenül túlzott, de lázasan várt summát, amelyet az előző este
is adtam. De már abban a jelentésben sem voltam bizonyos, melyet eddig, a
legcsekélyebb kétely nélkül, a megszokott, örvendező arcnak tulajdonítottam,
amelyet a ragaszkodás nyilvánvaló jelének véltem. Most, hogy láttam a liftest,
készen arra, hogy nagy kétségbeesésében levesse magát az ötemeletnyi
magasból, azon tűnődtem, hogy ha társadalmi helyzetünk egyszer csak
felcserélődne, mondjuk, egy forradalom következtében, szívélyes fel-le szállítás
helyett nem taszítana-e ki inkább a felvonóból a polgári sorba került liftes, s
hogy nincs-e több kétszínűség bizonyos társadalmi osztályokban még a
nagyvilági körökénél is, ahol távollétünkben ugyan persze kijut a barátságtalan
megjegyzésekből, de bántóan akkor sem viselkednének velünk, ha nyomorultak
volnánk.
Mégsem mondhatjuk, hogy a Balbeci Nagyszállóban a liftes lett volna a
leginkább haszonleső. Ebből a szempontból a személyzet két kategóriára oszlott:
egyrészt azokéra, akik a vendégek között tettek különbséget, s nagyobb hatással
volt rájuk a szerény borravaló, melyet egy idős nemestől kaptak (akinek
egyébként módjában állt egy, Beautreillis tábornokhoz írt ajánlással felmentetni
őket a katonai szolgálat 28 napja alól), mint egy gazdag jöttment esztelen
bőkezűsége, aki ezzel is csak arról a fajta járatlanságról tett tanúbizonyságot,
amit, csakis a jelenlétében, jóságosságának neveztek. Másrészt azokéra, akiknek
szemében nemesi származás, intelligencia, hírnév, társadalmi helyzet, modor
nem létezett, mindent elfedett egy számjegy. Ők egyetlen ranglétrát ismertek
csupán, a vagyonét, pontosabban az elosztogatott pénzét. Talán még Aimé is, aki
ugyan állította, hogy a számos szállodában, ahol korábban szolgált, jól kitanulta
a társasági körök szokásait, talán még ő is ebbe a kategóriába tartozott.
Legfeljebb némi, a társadalom és a jeles családok ismeretéről tanúskodó
fordulatot adott az effajta értékbecsléseknek, amikor például Luxembourg
hercegnőről így beszélt: „Van ott pénz bőven?” (a kérdőjel csak a
tájékozódáshoz vagy éppen a korábbi tájékozódás során szerzett ismeretek
végleges megerősítéséhez kellett, mielőtt „főszakácsot” szerzett Párizsba
valamelyik vendégnek, vagy a bejárat melletti bal oldalon, tengerre néző helyen
adott neki asztalt Balbecben). Mindennek ellenére, noha belőle sem hiányzott a
haszonlesés, soha nem árulta volna el látványosan, olyan ostoba letörtséggel,
mint a liftes tette. Noha az utóbbi naivsága talán leegyszerűsítette a dolgokat.
Egy nagy szálloda vagy egy olyan ház, mint amilyen hajdan a Rachel-féle volt,
azért kényelmes, mert egy százfrankos vagy még inkább egy ezres bankjegy
látványa, még ha ezúttal más kapja is, minden átmenet nélkül mosolyra,
felajánlkozásra indít egy mindaddig fagyos alkalmazottat vagy nőt. A
politikában vagy a szerető-kitartott viszonyban viszont túlságosan sok minden
kerül a pénz és a szolgálatkészség közé. Annyira sok minden, hogy gyakran még
azok is, akikből a pénz végül előcsalja a mosolyt, ők is képtelenek követni azt a
belső folyamatot, amely a két dolgot egymáshoz köti, s finomabbnak hiszik
magukat, vagy valóban azok is. No meg az ilyesmi kellő mázt ad a „Tudom, mi a
kötelességem, holnap már nem leszek az élők sorában”-féle udvarias
társalgásnak. Az udvariasok társaságában nem is igen akadunk regényírókra,
költőkre, mindezen fenséges lényekre, akik éppen azt mondják ki, amit nem
kellene.
Alighogy magunk maradtunk, s nekiindultunk a folyosónak, Albertine így
szólt hozzám: „Mi baja van velem?” Neki szóló durvaságom talán nekem fájt
jobban? Vagy csak öntudatlan ravaszság lett volna, mely azért kínálkozott, hogy
barátnőmből azt a szorongó és könyörgő magatartást váltsa ki velem szemben,
amely lehetőséget adna rá, hogy kifaggassam, s talán meg is tudjam, melyik igaz
a két feltevés közül, amelyet már régóta kialakítottam róla. Akárhogyan volt is,
amint a kérdését meghallottam, egyszerre olyan boldogságot éreztem, mint
amikor valaki oly régóta áhított céljához ér. Mielőtt válaszoltam, az ajtómhoz
vezettem. A nyíló ajtó beljebb hömpölygette a szobát elárasztó rózsás fényt, és
hajnalszín selyemszövetté változtatta az estének feszülő függönyök fehér
muszlinját. Egészen az ablakig mentem; a sirályok újra a hullámokra telepedtek,
de most rózsaszínűek voltak. Megmutattam őket Albertine-nek. „Ne terelje
másra a szót – mondta –, legyen őszinte, mint én.” Hazudni kezdtem. Azt
állítottam, hogy először is neki kell meghallgatnia egy vallomást, egy nagy
szenvedélyét, melyet jó ideje érzek már Andrée iránt; s mindezt olyan
őszinteséggel és nyíltsággal adtam elő, ami a színpadon is megállta volna a
helyét, de amit az életben inkább csak a színlelt szerelmeknek tartogatunk.
Megint ahhoz a hazugsághoz folyamodtam, amelyet első balbeci utam előtt,
Gilberte-nél vetettem be, de változtattam rajta, s hogy hihetőbbé tegyem, amikor
most megvallom Albertine-nek, hogy nem szeretem, egészen odáig mentem,
hogy kiszalasztottam a számon: korábban kis híján belé lettem szerelmes, de
azóta túlságosan sok idő telt el, már nem több számomra, mint jó barát, s ha
akarnám, sem lennék már képes ennél hevesebb érzelmeket táplálni iránta.
Miközben pedig elhidegülésemet bizonygattam Albertine-nek – egy sajátos
körülmény miatt és sajátos cél érdekében –, valójában csak még érezhetőbbé
tettem, még erőteljesebben érzékeltettem azt a kéttagú ritmust, amelyet a
szerelem vesz fel mindazoknál, akik túlságosan kételkednek magukban ahhoz,
hogy hinni tudják, hogy egy nő valaha is szeretheti őket, s hogy ők maguk
valaha képesek lennének igazán szeretni. Elég jól ismerik magukat ahhoz, hogy
tudják, a legkülönbözőbb nők mellett is ugyanazokat a reményeket, ugyanazokat
a félelmeket élnék át, ugyanazokról a regényekről képzelegnének, ugyanazokat a
szavakat mondanák, s így számot vessenek azzal, hogy érzelmeik, tetteik
nincsenek szoros és szükségszerű kapcsolatban a szeretett nővel, hanem
elmennek mellette, befröcskölik, megkörnyékezik, mint ár a parti sziklát, s
tulajdon állhatatlanságuk érzése csak fokozza bennük a gyanakvást, hogy a nő,
akinek szerelmét annyira áhítanák, nem szereti őket. S ha ez a nő csak véletlen
akadály kitörő vágyaink útjában, miért akarná a vakszerencse, hogy az ő vágyai
épp bennünk érjenek célt? Így hát, noha szükségünk van rá, hogy elárasszuk
mindazokkal az érzelmekkel, melyek annyira mások, mint a felebarátaink iránti,
egyszerűen emberi érzések: a szerelem oly különleges érzéseivel, mihelyt egy
lépéssel előbbre jutunk, bevallván a szeretett nőnek, milyen gyöngéden érzünk
iránta, miféle reményeket táplálunk, a visszautasítástól való félelmünkben, s
azért is, mert zavartan érezzük, hogy hozzá intézett szavainkat nem kifejezetten
neki fogalmaztuk, máskor és másokhoz szólva is használtuk, használjuk majd
őket, s azt is, hogy ha nem szeret, nem is érthet meg minket, akkor pedig
ízléstelen volt, amit mondtunk, a tudálékos orcátlanságával intéztünk csavaros,
nem nekik való mondatokat tudatlanokhoz; ez a félelem, ez a szégyen meghozza
az ellenkező ritmust, az ellenhatást, s akár úgy, hogy előbb meghátrálunk, sietve
visszavonjuk imént megvallott rokonszenvünket, s ha kell, újra támadásba
lendülünk, visszaszerezzük a tiszteletet és az engedelmességet; ez a kettős ritmus
érzékelhető egy szerelem különböző szakaszaiban, a hasonló szerelmek
mindegyik, egymásnak megfelelő szakaszában mindazoknál, akik erősebbek az
önelemzésben, mint az önbecsülésben. S ha ez a ritmus mégis a szokottnál
élénkebb hangsúlyt kapott ebben az Albertine-nek tartott szónoklatban, csak
azért történt, hogy minél gyorsabban és határozottabban válthassak át az
ellentétes ritmusba, melyet gyöngédségem diktált.
Mintha Albertine-nek nehezére esett volna elhinni, amit a közben eltelt
túlságosan hosszú időről mondtam, amely miatt képtelen lennék újra
belészeretni, jellemem állítólagos furcsaságát kezdtem fejtegetni, különböző
ismeretségeim példájára hivatkozva, akikkel, az ő hibájukból vagy az enyémből,
elszalasztottam a pillanatot, amikor szerethettük volna egymást, s bármennyire
vágytam volna is rá később, nem tudtam már visszahozni. Így egyszerre
kelthettem azt a látszatot, hogy, mint valami udvariatlanság miatt, mentegetőzöm
előtte, amiért képtelen vagyok újrakezdeni ezt a szerelmet, és hogy úgy
próbálom megértetni vele a jelenség lélektani okait, mintha azok csakis rám
volnának jellemzőek. De miközben így magyarázkodtam, s kitértem Gilberte-re,
akinek esetében szóról szóra igaz volt az ami Albertine-ében a legkevésbé sem,
olyan hihetővé tettem állításaimat, mint amennyire látszólag nem hittem bennük.
Éreztem, hogy Albertine nagyra becsüli azt, amit „nyíltságomnak” vél, és
felismeri okfejtésem nyilvánvaló világosságát, így az előbbiért bocsánatot
kértem, mondván, tisztában vagyok vele, hogy az igazság kimondása mindig
visszatetszést kelt, és ezt az igazságot talán érthetetlennek is találja. Ő azonban,
épp ellenkezőleg, megköszönte őszinteségemet, sőt hozzátette, tökéletesen
megért egy ilyen gyakori és ilyen természetes lelkiállapotot.
 Miután túl voltam e vallomáson, melyben az Andrée iránti, kitalált érzelemről
beszéltem Albertine-nek, illetve arról a közönyről, amelyet ő ébreszt bennem, s
csak úgy közbevetőleg, hogy egészen őszintének és túlzástól mentesnek
higgyen, mintegy udvariasság diktálta aggályból meg is nyugtattam, hogy a
közönyt ne értse egészen szó szerint, végre nem kellett attól tartanom, hogy
Albertine szerelmet hallhat ki a szavaimból, s olyan gyengédséggel szólhattam
hozzá, melyet már régóta nem engedtem meg magamnak, s amelyet
gyönyörűségesnek találtam. Szinte simogattam velük bizalmasomat; miközben
barátnőjéről beszéltem, akit szeretek, könnyek szöktek a szemembe. S mivel
igazán könnyeztem, a tárgyra térve azt mondtam neki, ő is ismeri a szerelmet, a
szerelem érzékenységét, fájdalmát, s hogy talán mint régi jó barátnőm, megtenné
nekem, hogy elmulasztja a nagy bánatot, amelyet okozott, ha nem is közvetlenül,
hisz’ nem őt szeretem, ha szabad újra kimondanom, anélkül hogy megbántsam,
hanem közvetetten, azzal, hogy sérti az Andrée iránti szerelmemet. Itt egy
pillanatra megálltam, hogy megnézzek és Albertine-nek is megmutassak egy
fürge röptű, nagy madarat, mely messze tőlünk, magányosan, egyenletes
szárnycsapásokkal suhogtatta a levegőt, s teljes sebességgel szállt a széttépett,
piros papírfoszlányokhoz hasonló fényfoltokkal tarkított part fölött,
végigpásztázta az egész partszakaszt, egy pillanatra sem lassult le, semmi sem
vonta el a figyelmét, nem térítette le az útjáról hírvivőket, akinek sürgős és
életbevágó üzenetet kell eljuttatnia igen messzire. „Ő legalább egyenesen célra
tör!” – mondta szemrehányóan Albertine. „Ezt csak azért mondja, mert nem
tudja, mit szerettem volna mondani magának. Az viszont olyan nehéz, hogy
inkább bele sem fogok; bizonyos vagyok benne, hogy megbántanám; amitől
pedig én semmivel sem lennék boldogabb azzal, akit szerelemmel szeretek, és
elveszítenék egy jó barátot.” „De ha egyszer esküszöm magának, hogy nem
sértődöm meg.” Olyan gyöngédnek, olyan szomorúan engedelmesnek látszott,
annyira tőlem várta a boldogságát, hogy alig tudtam visszafogni magam, hogy
meg ne csókoljam – szinte azzal a gyönyörűséggel, amellyel anyámat csókoltam
volna meg – ezt az új arcot, mely immár nem egy hetyke, rózsaszín orrú, konok
és léha nősténymacska éber, piruló pofácskája volt; mélységesen lesújtott
szomorúságában most a jóság árasztotta el szélesen hömpölygő, majd
visszahanyatló hullámokban. Amint elvonatkoztattam szerelmemtől, mint valami
idült elmebajtól, amelynek semmi köze Albertine-hez, s az ő helyébe képzeltem
magam, ellágyultam ettől a derék kislánytól, aki ahhoz szokott, hogy kedvesek
és hűségesek hozzá, s akit jó barátja, hiszen engem annak hihetett, hetek óta csak
kellemetlenkedésekkel halmoz el, melyek most aztán csúcspontjukra értek.
Most, hogy ebből a mindkettőnkön kívül álló, pusztán emberi nézőpontból
vizsgáltam, ahonnan féltékeny szerelmem semmivé vált, mélységes szánalmat
éreztem Albertine iránt, amely azonban nem lett volna ilyen mély, ha nem
szeretem. Egyébként is, ebben a vallomástól az összeveszésig tartó ritmikus
hullámzásban (amely a legbiztosabb, a leghatékonyabban veszélyes eszköz,
mellyel, az egymás utáni, ellentétes mozgások révén, széttéphetetlen kötelékkel
fűzzük magunkat egy emberhez), a kettős ritmus egyik elemét alkotó
visszahúzódó mozgás idején mi értelme lenne még mindig megkülönböztetni a
szánalom árapályát a vele szemben álló szerelemétől, mikor tudat alatt talán
ugyanaz az okuk, hatásuk pedig mindenképpen azonos? Ha utólag gondolunk
vissza mindarra, amit egy nőért tettünk, gyakran rájövünk, hogy azok a tetteink,
amelyeket a vágy sugall, hogy szerelmünket kimutassuk, és szerelmet
ébresszünk, különböző kegyeket élvezzünk, csöppet sem foglalnak el nagyobb
helyet, mint azok, amelyek abból az emberi szükségletből születnek, hogy a
szeretett lénnyel szemben elkövetett igazságtalanságainkat jóvátegyük, pusztán
erkölcsi kötelességként, mintha nem is szeretnénk. „De végül is, mit
követhettem el?” – faggatott Albertine. Ekkor kopogtak; a liftes jött be;
Albertine nagynénje éppen a hotel előtt hajtatott el, s találomra megállíttatta a
kocsit, hogy megnézze, itt van-e az unokahúga, és hogy hazavigye. Albertine
visszaüzent, hogy most nem tud lemenni, ne várják, vacsorázzanak meg nélküle,
még nem tudja, hánykor megy haza. „No de, nem fog megsértődni a
nagynénje?” „Ugyan, hova gondol! Biztosan megérti.” Így hát – legalábbis
ebben a talán soha vissza nem térő pillanatban – a körülmények egybejátszása
folytán a velem folytatott beszélgetés olyan nyilvánvalóan jelentős esemény volt
Albertine szemében, ami miatt minden egyebet háttérbe kellett szorítania, s a
családi joggyakorlatra hivatkozva, kétségkívül ösztönösen egész sor esetet
idézhetett fel, amikor Bontemps karrierje volt a tét, ezért lemondtak egy
utazásról, barátnőm tehát nem is kételkedett abban, hogy nagynénje a világ
legtermészetesebb dolgának találja a vacsoraidő feláldozását. Ezt a távoli órát,
melyet mindig nélkülem töltött, az övéivel, Albertine most idelopta hozzám,
nekem adta; kedvemre használhattam fel. Végül odáig merészkedtem, hogy
elmondtam neki, amit az életviteléről meséltek, s hogy, noha az efféle vétkű nők
mindig mélységes viszolygást ébresztettek bennem, ügyet sem vetettem volna rá,
mindaddig, amíg meg nem nevezték a cinkosát, s ő is könnyen megértheti,
micsoda fájdalmat okozott ez nekem, aki annyira szeretem Andrée-t. Talán
ügyesebb lett volna azt mondani, hogy más nőket is említettek, de azok
számomra közömbösek. Engem azonban az a váratlan és szörnyű leleplezés
mardosott, amit és ahogyan Cottard-tól hallottam, teljes valójában, semmi egyéb.
S ahogyan korábban, ha Cottard fel nem hívja a figyelmemet a pózra, amelyben
keringőztek, magamtól sohasem jutottam volna arra a gondolatra, hogy
Albertine szereti Andrée-t, vagy legalábbis cirógató játékokba merülhet vele,
arra is képtelen voltam, hogy átálljak erről a gondolatról arra a szerintem nagyon
is másfélére, hogy Albertine Andrée-n kívül más nőkkel is kerülhetett ilyen
viszonyba, ahol még az őszinte vonzalom sem lehetett volna mentségére. Még
mielőtt megesküdött volna, hogy mindez nem igaz, Albertine, akárcsak bárki
más, akinek tudomására jut, hogy így beszéltek róla, haragra gerjedt, szörnyen
elszomorodott, és veszettül kíváncsi lett arra, ki lehetett a gyalázatos rágalmazó,
akivel nagyon szívesen szembesült volna, hogy zavarba hozza. De biztosított
róla, hogy rám legalábbis nem haragszik. „Ha igaz lett volna, magának
bevallom. De Andrée is, meg én is, egyaránt borzadunk az ilyesmiktől. Nem
vagyunk már gyerekek, láttunk már rövid hajú, férfias stílusú nőket, azt a fajtát,
amelyikről maga beszél, és semmi sem háborít fel annyira, mint ők.” Albertine
csak a szavát adta, perdöntő szót, és semmiféle bizonyítékkal nem támasztotta
alá. De éppen ezzel nyugtathatott meg legjobban, hiszen a féltékenység a beteges
kételynek ahhoz a fajtájához tartozik, amelyet sokkal inkább elmulaszt egy
kijelentés határozottsága, mint a valószerűsége. Egyébként is a szerelem
jellegzetessége, hogy egyszerre tesz bizalmatlanabbá és hiszékenyebbé, hatására
a szeretett lényt mindenki másnál hamarabb gyanúsítjuk, de a tagadásának is
szívesebben adunk hitelt. Szerelmesnek kell lenni ahhoz, hogy azzal törődjünk,
azaz mondhatnánk úgy is, hogy felmerüljön bennünk, hogy nem csak becsületes
nők vannak a világon, és szerelmesnek kell lenni ahhoz is, hogy azt kívánjuk,
illetve hogy meg legyünk győződve róla, hogy mégis vannak ilyenek. Emberi
dolog a fájdalmat keresni, és az is, hogy ha megtaláltuk, rögtön szabadulni
akarunk tőle. Az ilyenkor beváló javallatokat könnyen az igazinak véljük: az
olyan nyugtatóval sem sokat teketóriázunk, amelyik hat. Meg azután, bármilyen
összetett legyen is a szeretett lény, lényegében mindig kétféle személyiségként
mutatkozik aszerint, hogy a miénknek látjuk-e, vagy vágyai éppen másra
irányulnak, nem ránk. E két személyiség közül az elsőnek megadatott a különös
képesség, amellyel meggátolja, hogy a második valóságában higgyünk, s az a
sajátos titok, amellyel elcsitíthatja a fájdalmakat, melyeket az a másik okozott. A
szeretett lény előbb maga a betegség, majd az orvosság is, mely egy időre
megszünteti s ugyanakkor súlyosbítja a kórt. Kétségtelen, hogy az az erős hatás,
amelyet Swann példája tett képzeletemre és megindíthatóságomra, régóta
felkészített, hogy azt higgyem igaznak, amitől félek, nem pedig azt, amit
kívánnék. Így hát az Albertine fogadkozásai hozta enyhülés is kis híján elmúlt
egy pillanatra, mert Odette históriája jutott eszembe. De úgy gondoltam, ha
helyénvaló is a lehető legrosszabbal számolni, nem csak akkor, amikor, hogy
megértsem Swann szenvedését, megpróbáltam a helyébe képzelni magam,
hanem most is, amikor rólam magamról van szó, s amikor úgy kutatom az
igazságot, mintha valaki más ügyében járnék, mégsem kellene önmagam iránti
könyörtelenségből, olyan katonaként, aki nem azt a posztot választja, ahol a
leghasznosabb lehet, hanem azt, ahol a legtöbb veszélynek van kitéve, abba a
tévedésbe esnem, hogy egy feltételezést csupán azért tartsak valószínűbbnek a
többinél, mert az a legfájdalmasabb. Nem választotta-e el valóságos szakadék az
elég jó polgári családból származó Albertine-t a kokott Odette-től, akit az anyja
már gyerekkorában árult? Az előbbi becsületszavát össze sem lehetett
hasonlítani a másikéval. Egyébként Albertine-nek nem is lett volna érdeke, hogy
hazudjon nekem, mint Odette Swann-nak. S Odette mégis bevallotta neki, amit
az imént Albertine tagadott. Amikor nem számoltam helyzetünk tényleges
különbségével, s barátnőm igazi életét csakis annak alapján rekonstruáltam, amit
Odette-éről tudtam, feltehetően ugyanolyan súlyos – bár ellentétes – érvelési
hibát követtem el, mintha azért hajlottam volna egy feltevésre, mert az kevesebb
kínt okozott volna, mint a többi. Új Albertine állt előttem, akit igaz már többször
is megpillanthattam első balbeci tartózkodásom vége felé: a jóságos, a nyílt
szívű Albertine, aki ebben a pillanatban irántam való szeretetből megbocsátotta
gyanakvásomat, s megkísérelte eloszlatni is. Maga mellé ültetett az ágyamon.
Megköszöntem, amit elmondott, biztosítottam róla, hogy kibékültünk, s hogy
soha többé nem leszek vele durva. Azt mondtam neki, mégiscsak haza kellene
mennie vacsorára. Megkérdezte, nem jó-e nekem így, ahogy vagyunk. S olyan
simogatásra vonta magához fejemet, amilyennel eddig sosem örvendeztetett
meg, s amelyet talán lezárult veszekedésünknek köszönhettem; majd nyelvével
könnyedén végigsimított ajkamon, s megpróbált közé férkőzni. Először nem
engedtem. „No, nézd csak a gonoszt!” – mondta erre.
Még aznap este el kellett volna utaznom, hogy soha többé ne lássam. Ekkor
sejtettem meg, hogy a viszonzatlan szerelemben – azaz mondhatnám úgy is: a
szerelemben, hiszen vannak emberek, akik nem ismerik a viszonzott szerelmet –
a boldogságból csupán azt a színlelést ízlelhetjük meg, amely nekem azon ritka
pillanatok egyikében adatott meg, amikor egy nő jószívűsége, szeszélye vagy a
véletlen vágyainkhoz idomulva éppen azokkal a szavakkal, tettekkel ajándékoz
meg, mintha valóban szerelemmel szerettetnénk. Az lett volna bölcs dolog, ha
kíváncsian szemlélem, gyönyörűséggel birtokba veszem ezt az apró
boldogságdarabkát, amely nélkül életem végéig nem sejtettem volna, mit
jelenthet kevésbé bonyolult vagy szerencsésebb szívek számára a boldogság; ha
feltételezem, hogy egy olyan kiterjedtebb és tartósabb boldogság része, amely
előttem csakis ezen a ponton mutatkozik meg; s – hogy a másnap meg ne
hazudtolja ezt a színlelést – ha nem sóvárgok újabb kegyre az után, amelyet
csupán egy kivételes pillanat szemfényvesztésének köszönhettem. Ott kellett
volna hagynom Balbecet, magányba zárkóznom, hogy ott harmóniában
élhessenek bennem tovább annak a hangnak utolsó rezgései, melyet egy
pillanatra át tudtam fűteni szerelemmel, s amelytől nem kívántam volna egyebet,
mint hogy többé ne szóljon hozzám; nehogy egy újabb szóval, mely ezután
szükségképpen csak más lehetne, disszonanciával sértse meg az érzékeny
csendet, melyben, mint egy pedál hatására, még sokáig ott zenghetett volna
bennem a boldogság tonalitása.
Most, hogy Albertine-nel való kimagyarázkodásom megnyugtatott, megint
több időt töltöttem édesanyámmal. Szeretett szelíden mesélni nekem azokról az
időkről, amikor nagyanyám fiatalabb volt. Mivel attól tartott, hogy
szemrehányást tehetnék magamnak a sok szomorúságért, amellyel én
árnyékoltam be életének utolsó korszakát, szívesebben nyúlt vissza azokhoz az
évekhez, amikor első tanulmányaim nagy elégedettséggel töltötték el
nagyanyámat, csak ezt mostanáig mindig elhallgatták előlem. Újra szóba hoztuk
Combray-t. Édesanyám azt mondta, hogy ott legalább olvastam, s hogy jobb
lenne, ha Balbecben is így tennék, ha már nem dolgozom. Azt feleltem, hogy
épp azért, hogy Combray és a szép, képes tányérok emlékeivel vegyem körül
magam, szívesen újraolvasnám Az Ezeregyéjszaka meséit. Édesanyám, akárcsak
hajdan Combray-ban, amikor névnapomra könyveket kaptam tőle, hogy
meglepjen, titokban meghozatta a Galland-féle Ezeregyéjszakát[572] és Mardrus
Ezer éjszaka és egy éjszakáját is. De alighogy belepillantott a kétféle fordításba,
édesanyám igencsak szerette volna, ha inkább a Galland-félénél maradok, bár
attól is tartott, hogy befolyásoljon, hiszen tisztelte a szellem szabadságát, s félt,
hogy ügyetlenül beavatkozik gondolatvilágomba, és hogy nő lévén, egyrészt,
mint hitte, nem rendelkezik a kellő irodalmi hozzáértéssel, másrészt nem is
ítélheti meg egy fiatalember olvasmányait annak alapján, ami szerinte
felháborító. Egyes meséket felütve megbotránkozott a téma erkölcstelenségén és
a kifejezés nyerseségén. Főként azonban, mivel édesanyjának nem csupán
brossát, ernyőjét, kabátját, Mme de Sévigné-kötetét őrizte féltő gonddal
ereklyeként, hanem gondolkodásmódját és stílusát is, mindig azt kutatta, milyen
véleményt alkotna édesanyja; kétsége sem volt hát afelől, hogy nagyanyám
elítélné a Mardrus-könyvet. Eszébe jutott, hogy amikor Combray-ban, a
méséglise-i oldalra tartó sétáim előtt Augustin Thierryt[573] olvasgattam,
nagyanyám, aki örült olvasmányaimnak és sétáimnak, ezúttal rossz néven vette,
hogy azt látja kezemben, akinek a neve mindörökre ehhez a félsorhoz fűződik:
„Majd Meroveus lett a király”, hiszen nagyanyám Merowigot mondott, ahogyan
nem volt hajlandó Karolingokról beszélni, hanem hűséges maradt a
Karlovingiánus elnevezéshez. Végül azután elmeséltem a mamának, hogyan
vélekedett nagyanyám azokról a görög nevekről, amelyeket Bloch adott Leconte
de Lisle példáját követve a homéroszi isteneknek, mert hittel hitte, hogy ez a
költői tehetség, s ezért vallási kötelességének tekintette, hogy görögösen írja a
legegyszerűbb dolgokat is. Így például, amikor egy levelében arról akart
beszámolni, hogy a bor, amelyet nála isznak, valóságos nektár, a nektár szót a
franciás c helyett görögösen k-val írta, s ettől úgy érezte, gúnyosan felkacaghat
Lamartine[574] nevére is. Márpedig, ha egy olyan Odüsszeia, melyben nem
szerepelt az Ulysses és Minerva név, nagyanyám szemében nem is volt igazi
Odüsszeia, mit szólhatott volna akkor, ha már a borítón eltorzítva látja szeretett
Ezeregyéjszakáinak címét, s sehol sem találja a pontosan átírt, időtlen időktől
fogva megszokottan kiejthető, halhatatlanul ismerős neveket: Seherezádéét,
Dinarzádét, s ahol az átkeresztelés miatt, ha ugyan szabad ezt a kifejezést
muzulmán mesékre alkalmazni, a bűbájos Kalifa és a hatalmas Dzsinnek is
csaknem felismerhetetlenné válnak, mivel az előbbit „Khalifat”-nak, az
utóbbiakat pedig „Dzsenniknek” nevezik?
Édesanyám végül mégis átadta mindkét munkát, én pedig azt mondtam neki,
hogy majd olyan napokon olvasgatom őket, amikor a sétához túlságosan fáradt
leszek.
Ezek a napok egyébként nem voltak túlzottan gyakoriak. Akárcsak régen,
Albertine, a barátnői meg én „bandában” jártunk uzsonnázni a sziklapartra vagy
a Marie-Antoinette majorba. Előfordult azonban, hogy Albertine engem
ajándékozott meg ezzel a gyönyörűséggel. Ilyenkor így szólt hozzám: „Ma
szeretnék egy kicsit egyedül maradni magával, jobb lenne kettesben.” A
többieknek pedig azt mondta, hogy dolga van, hogy egyébként sem tartozik
számadással, s hogy ránk ne akadjanak, ha esetleg mégis sétálni és uzsonnázni
indulnának nélkülünk, mint két szerető, édes kettesben Bagatelle-be mentünk
vagy az Heulan-kereszthez, miközben a banda, akiknek eszébe sem jutott volna,
hogy ott keressen, és soha nem is ment oda, a végtelenségig a Marie-Antoinette
majorban maradt, hátha egyszer csak felbukkanunk. Emlékeimben élnek még az
akkori meleg napok, amikor a tűző napon dolgozó tanyáslegények homlokáról
időről időre egy-egy izzadságcsepp gurult le, szabályos, függőleges vonalban,
mint a víz egy tartály oldalán, és lepottyant egy-egy érett gyümölcs, amely a
szomszédos zártkertekben vált el a fától; ezek az idők, egy rejtőzködő nő
titokzatosságával, ma is legállandóbb részei minden fellobbanó új
szerelmemnek. Egy nőről hallok, aki különben álmomban sem jutna eszembe, és
felforgatom összes aheti randevúmat, hogy megismerjem, ha ezen a héten olyan
az idő, mint azokon a hajdaniakon volt, s ha egy magányos majorban kell
találkoznom vele. Hiába tudom, hogy ez a fajta időjárás, ez a fajta randevú nem
az ő műve, ez a csali, amit jól ismerek, mégis ráharapok, s elég ahhoz, hogy
horogra akadjak. Tudom, hogy hidegben, egy városban is megkívánhattam volna
ezt a nőt, de akkor a regényes érzés körítése nélkül, s anélkül, hogy
beleszeretnék; a szerelem ettől persze nem kevésbé erős, ha már egyszer, a
körülményeknek köszönhetően, rabul ejtett, csupán mélabúsabb, mint ahogy
mélabúsabbak lesznek érzéseink mások iránt, ahogy lassanként érzékeljük, hogy
mind kisebb és kisebb helyet foglalnak el életünkben, s hogy ez az új szerelem,
amelyet oly tartósnak kívánnánk, s amely egyszerre fogyatkozik az életünkkel,
immár az utolsó.
Kevesen voltak még Balbecben, kevés volt a fiatal lány. Néha láttam egyiket
vagy másikat, amint megáll a parton, minden báj nélkül, s mégis, mintha jó
néhány egybeesés azt bizonyítaná, hogy korábban éppen miatta voltam annyira
kétségbe esve, mert nem tudtam megközelíteni, amikor barátnőivel jött ki a
lovardából vagy a tornáról. Ha pedig ő volt az (s óvakodtam attól, hogy erről
Albertine előtt szóljak), akkor az a fiatal lány, akit mámorítónak hittem, nem is
létezett. De képtelen voltam bizonyosságra jutni, mert ezeknek a fiatal
lányarcoknak a parton nem volt kiterjedésük, nem volt állandó formájuk sem,
összezsugorította, felnagyította, átformálta őket várakozásom, nyugtalan vágyam
vagy az önmagával is beérő jó érzés, mindig változó ruháik, lépteik gyorsasága
vagy mozdulatlanságuk. Közvetlen közelről kettőt vagy hármat mégis
csodálatosnak találtam. Valahányszor megpillantottam egyiküket, kedvem lett
volna elvinni az avenue des Tamaris-ra vagy a dűnékhez vagy még inkább a
sziklafalra. De ha a közönyhöz képest a vágyban már részt kap is az a fajta
merészség, amelyet a beteljesítés akár egyoldalú kezdete jelent, vágyam és a tett,
azaz a csókkérés között ott tátongott még a habozás, a félénkség egész
bizonytalan fehér foltja. Ekkor betértem a cukrászdába, s felhajtottam egymás
után hét-nyolc pohárka portóit. A vágyam és a cselekvés közötti áthatolhatatlan
szakadék helyén az alkohol hatása mindjárt meghúzta az összekötő utat.
Habozásnak, félsznek nem volt helye többé. Úgy éreztem, hogy a fiatal lány
nyomban repül hozzám. Már indultam is felé, s a szavak maguktól tolultak az
ajkamra: „Szeretnék sétálni magával. Ha akarja, kimegyünk a sziklafalra, ott
senki sem zavar meg, a kiserdő mögé, amelyik azt az épp lakatlan szétszedhető
házat védi a széltől.” Az élet minden nehézsége elsimult, minden akadály
elhárult kettőnk testének egymásbafonódása elől. Nem volt több akadály,
legalábbis számomra nem. Mert előle, aki nem ivott portóit, nem oszlott el. De
ha ivott volna is, s ha a világ vesztett volna valamit realitásából a szemében, a
régóta dédelgetett álom, melyet most egyszerre megvalósíthatónak vélt volna,
talán korántsem az volt, hogy a karomba hulljon.
A fiatal lányok nem csak nem voltak sokan, de ebben az évszakban, amely
még nem volt igazi „szezon”, nem is maradtak sokáig. Jól emlékszem egyikükre,
egy mentavirágszín bőrű, zöld szemű, piros orcájú lányra, akinek könnyed,
szimmetrikus arca bizonyos fák szárnyas magjaira emlékeztetett. Nem tudom,
miféle szél hozta Balbecbe, s miféle másik ragadta tovább. Mindez annyira
hirtelen történt, hogy napokig olyan bánatot éreztem, amit még Albertine-nek is
meg mertem vallani, amikor rájöttem, hogy a lány örökre elment.
Meg kell mondanom, sok volt közöttük az olyan fiatal lány, akit egyáltalán
nem ismertem, vagy akit évek óta nem láttam. Mielőtt találkoztunk, gyakran
levélben kerestem meg őket. S micsoda öröm volt, ha a válasz alapján szerelmet
remélhettem! Egy férfi és egy nő között szövődő barátság kezdetén, még ha
később nem is lesz belőle semmi, nem tudunk megválni ezektől az első
levelektől. Mindig magunknál akarjuk tartani őket, mint szép, frissen kapott
virágokat, melyekről csak azért vesszük le a szemünket egy pillanatra, hogy
közelebbről szívhassuk be az illatukat. Mennyire jólesik újraolvasni a kívülről
ismert mondatot, azokban pedig, amelyeket nem tanultunk be szó szerint, egy-
egy kifejezés gyöngédségének mértékét szeretnénk ellenőrizni. Valóban azt írta
volna: „Megkapó levelét”? Kissé csalatkoznunk kell azonban a belégzett illat
édességében, vagy azért, mert először túlságosan gyorsan olvastunk, vagy azért,
mert levelezőtársnőnk olvashatatlanul ír; nem azt rótta oda: „megkapó levelét”,
hanem azt: „megkaptam levelét”. De a többi oly gyöngéd. Ó, bárcsak küldene
ilyen virágot, holnap is! Majd ennyi már nem is elég, szembesítenünk kellene az
írott szót a pillantással, a hanggal. Találkát beszélünk meg, ahol – jóllehet mit
sem változott időközben – a leírások vagy a személyes emlékek alapján Viviane
tündérre várunk, és a Csizmás Kandúrral találjuk szembe magunkat. Másnapra
mégis randevút adunk neki, hiszen mégiscsak ő az, s mi utána vágyakoztunk.
Márpedig vágyainkhoz, melyeket egy-egy nő ébreszt bennünk, nem
elengedhetetlenül szükséges egy meghatározott vonás szépsége. Ezek a vágyak
csupán egy bizonyos lénynek szólnak: megfoghatatlanok, mint az illatok, mint
ahogy Prothüraia vágya a stórax-fa, a sáfrány az éteri vágy, Héra vágyai az
illatos fűszerek, a mirha a felhők illata, a manna Niké vágya, a tömjén a tenger
illata. Ám ezek az orphikus himnuszokban megénekelt illatok nem olyan
számosak, mint az istenek, akik kedvelik őket. A mirha a felhők illata, de
Protogonoszé, Neptuné, Néreuszé és Léthóé is; a tömjén a tenger illata, de a
szépséges Dikéé, Themiszé, Kirkéé, a kilenc múzsáé, Eószé, Mnémoszünéé, a
Napé és Dikaioszonoszé is egyben. Ami pedig a stóraxot, a mannát, az illatos
fűszereket illeti, véget nem érőn sorolhatnánk az isteneket, akik beszívják őket,
olyan sokan vannak. Amphiétész minden illattal él a tömjént kivéve, Gaia pedig
csak a babot és az illatos fűszereket utasítja el. Így állt a dolog az én
vágyakozásaimmal is a fiatal lányok iránt. Mivel vágyból kevesebb volt, mint
lányokból, vágyaim lassanként egymáshoz meglehetősen hasonló csalódásokká
és bánatokká váltak. Mirhára sohasem vágyakoztam. Azt meghagytam
Jupiennek és Guermantes hercegnőnek, hiszen a mirha Protogonosz vágya, a
„kétneműé, aki bőg, mint a bika, az orgiák barátjáé, az emlékezetesé, az
elmondhatatlané, aki vígan ereszkedik le az orgiophantoszok áldozatához”.
Nemsokára azonban már tombolt a szezon; mindennap érkezett valaki, s az
Ezeregyéjszaka bűbájos olvasmányának helyébe lépő sétáim egyre gyakoribbak
lettek, mégpedig örömtelen okból, mely megmérgezte mindegyiket. A part most
benépesült fiatal lányokkal, s mivel a gondolat, amit Cottard sugallt, nem új
gyanakvást ültetett el bennem, hanem érzékennyé és sebezhetővé tett ebben a
kérdésben, s egyben elővigyázatossá, nehogy ez a gyanú kialakuljon bennem,
amint egy fiatal nő érkezett Balbecbe, rögtön rosszul éreztem magam, a lehető
legtávolabbi kirándulásokat ajánlottam Albertine-nek, hogy ne ismerkedhessen
meg vele, sőt, ha lehetséges, észre se vegye az újonnan jöttet. Még ennél is
jobban tartottam persze azoktól, akikről látszott, hogy rosszfélék, vagy akiknek
rossz híre közismert volt; megpróbáltam bebeszélni barátnőmnek, hogy ez a
rossz hír teljességgel megalapozatlan, puszta rágalom, talán magamnak sem
vallva be, hogy, ekkor még tudat alatt, attól félek, megpróbál kapcsolatba kerülni
a romlott teremtéssel, vagy sajnálja, hogy miattam nem próbálhatja meg, vagy
azt hiszi, a példák száma miatt, hogy egy ennyire elterjedt bűn nem is
kárhoztatható. Amikor minden egyes vétkes esetében tagadtam a dolgot, nem
kevesebbre törekedtem, mint arra, hogy azt állítsam: a leszboszi szerelem nem is
létezik. Egyik-másik nő bűnösségéről szólva Albertine is osztotta
hitetlenségemet: „Nem, nem, azt hiszem, csak megjátssza, ez csak a látszat.”
Ekkor viszont szinte bántam már, hogy az ártatlanság mellett álltam ki, mert
visszatetszőnek éreztem, hogy a hajdan oly szigorú Albertine még azt hiheti,
hogy ez a „látszat” meglehetősen hízelgő, meglehetősen előnyös lehet, ha már
egy erre nem hajló nő is ilyen látszatot próbál kelteni. Azt szerettem volna, hogy
többé egyetlen nő se jöjjön Balbecbe; beleremegtem, ha arra gondoltam, hogy
Putbus bárónőnek is ez idő tájt kell megérkeznie Verdurinékhez, s hogy a
komornája, akinek hajlamaiból Saint-Loup nem csinált titkot, egészen a strandig
merészkedhet kalandozásain, s ha ez éppen olyan napon történne, amikor nem
vagyok Albertine mellett, megkísérelhetné megrontani. Már-már azon
töprengtem – mivel Cottard nem hallgatta el előlem, hogy igen fontos vagyok
Verdurinéknek, s noha a világért sem akarják azt a látszatot kelteni, hogy, mint
Cottard mondta, futnak utánam, sokért nem adták volna, ha elmegyek hozzájuk
–, nem tudnám-e elérni, ha cserébe megígérem, hogy Párizsban elviszem
hozzájuk a világ minden Guermantes-ját, hogy Verdurinné, ilyen vagy amolyan
ürüggyel tudassa Putbus bárónővel, hogy semmiképpen sem tud szállást adni
neki, s a lehető leggyorsabban hazaküldje.
Mindezen gondolatok ellenére, s mivel főként Andrée jelenléte nyugtalanított,
az enyhülés, melyet Albertine szavai nyújtottak még most is hatott kissé.
Egyébként pedig tudtam, hogy hamarosan már nem is lesz annyira szükségem
rá, mert Andrée-nak Rosemonde-dal és Gisèle-lel együtt el kell utaznia, csaknem
ugyanakkor, amikor mindenki más megérkezik, s most már alig néhány hetet
töltenek Albertine társaságában. Ebben az időszakban különben Albertine
mintha pontosan kiszámította volna minden tettét, minden szavát, hogy kiöljön
belőlem, ha ugyan maradt még, minden gyanakvást, vagy megakadályozza az
újjászületését. Úgy intézte, hogy soha ne maradjon kettesben Andrée-val, s ha
már hazafelé tartottunk, ragaszkodott hozzá, hogy egészen a kapujukig kísérjem,
vagy odamenjek érte, valahányszor elmegyünk valahová. Eközben Andrée
mintha ugyanilyen gondosan kerülte volna Albertine társaságát. S ez a szemmel
látható egyetértés nem egyedüli jele volt annak, hogy Albertine bizonyára
beavatta barátnőjét beszélgetésünkbe, és megkérte, legyen olyan kedves, csitítsa
el képtelen gyanakvásomat.
Ez idő tájt kerekedett a Balbeci Nagyszállóban egy olyan botrány, ami nem
könnyített éppen a gyötrődésemen. Bloch húga már egy ideje titkos viszonyt
folytatott egy volt színésznővel; mostanra azonban megelégelték a titkolózást.
Perverz gyönyörüket csak fokozta az a gondolat, hogy mások is látják őket,
mindenki szeme láttára akarták űzni veszedelmes kedvteléseiket. A dolog a
játékteremben, a bakkaraasztalnál kezdődött, simogatásokkal, melyeket akár a
bensőséges barátságnak is betudhatott a szemlélő. Majd egyre merészebbek
lettek. Egyik este pedig a nagy táncterem egyik, még csak nem is homályos
szegletében, egy kanapén ugyanúgy nem zavartatták magukat, mintha otthon
lettek volna, az ágyukban. Két katonatiszt, aki nem messze ült tőlük a
feleségével, panaszt tett a direktornál. Egy pillanatra azt hittük, hogy panaszuk
nem marad hatástalan. Ellenük szólt azonban, hogy ők csak egyetlen estére
jöttek át Balbecbe Netteholme-ból, ahol laktak, és semmiben sem lehettek
hasznára a direktornak. Bloch kisasszony felett viszont, akár tudtán kívül, s
bármilyen ellenvetést tett is neki a direktor, ott lebegett Nissim Bernard úr
védelme. El kell azonban mondanunk, miért. Nissim Bernard úr a
legmesszebbmenőkig tiszteletben tartotta a családi élet szentségét. Évről évre
kibérelt Balbecben egy pompás villát az unokaöccsének, és semmiféle meghívás
nem akadályozhatta volna meg abban, hogy megtérjen otthonába, azaz valójában
az otthonukba, vacsorázni. Viszont soha nem ebédelt otthon. Délben minden
áldott nap ott volt a Nagyszállóban. Mégpedig azért, mert ahogyan mások egy
balettpatkányt, ő egy „kenyerest” tartott ki, aki meglehetősen hasonlított azokra
a korábban említett londinerekre, akik az Eszter és az Atália[575] ifjú izraelitáit
juttatták eszembe. Őszintén szólva, annak a negyven évnek, amely Nissim
Bernard urat a kis kenyerestől elválasztotta, meg kellett volna óvnia az utóbbit
egy kevéssé szeretetteljes kapcsolattól. De amint azt Racine annyi bölcsességgel
mondja a már idézett kórusokban:

Uram, a zsendülő erényre
Útján a csábítás mennyi veszélye vár!
A tiszta szív előtt, amely csak érted élne,
Mint tornyosul az akadály!

Az ifjú kenyeres pedig, hiába nevelkedett „a világtól távol”, Balbec e szálló-
templomában, nem fogadta meg Joád tanácsát:

Gazdagságba, aranyba reményedet ne vesd.

Talán még valami magyarázatot is kitalált magának, s így okoskodott:
„Bűnösök lepik a földet.” Akárhogy történt is, s noha Nissim Bernard úr nem
reménykedett ilyen gyors eredményben, mindjárt az első napon:

Félt? Ölelni akart? Csak érezte, ahogy
Ártatlan kis keze, belé kapaszkodott.

S mindjárt a második naptól kezdve Nissim Bernard úr a kenyeressel
korzózott, akinek „a gonoszság lappangó mérgei megronták ártatlan szívét”.
Ettől fogva a fiúcska élete megváltozott. Habár hordozta a kenyeret és a sót,
ahogyan a teremfőnök parancsolta, az arca csak úgy dalolta:

Hív kéjre kéj, virág után virág,
repüljön hát a vágy.
Bolondok, akik a jövőre várnak.
Mulandó éveid számát nem tudhatod,
Élvezd, amit a ma örömei kínálnak!...
Rang és bér itt csak arra vár,
Ki meghunyászkodik szolga módjára szépen,
az ártatlan ügyében
Ki merne szót emelni már?

Ettől a naptól kezdve Nissim Bernard úr soha nem mulasztotta el, hogy
elfoglalja helyét az ebédnél (mint ahogyan az első sorokban ült volna valaki
más, aki egy statisztalányt tart ki, efféle igencsak jellegzetes kis statisztát, aki
még a maga Degas-jára vár). Nissim Bernard úr abban lelte gyönyörűségét, hogy
szemével követi a fiút az ebédlőben, egészen addig a távolba vesző pontig, ahol
a kasszírnő trónol pálmája árnyékában, elnézi, mint buzgólkodik a szolgálatban
mindenki körül, azaz, amióta a kitartottja lett, Nissim Bernard úr körül éppen
kevésbé: vagy azért, mert az ifjú kórista úgy gondolta, nem szükséges
ugyanolyan barátsággal viseltetnie olyasvalaki iránt, aki, úgy vélte, már így is
eléggé szereti, vagy azért, mert zavarta ez a szerelem, ha ugyan nem azért, mert
attól tartott, hogy ha felfedezik, emiatt szalaszt el egyéb alkalmakat. De ez a
hűvösség, még tetszett is Nissim Bernard úrnak, mindazok miatt, amit leplezett;
akár héber atavizmusa, akár a keresztény érzés megszentségtelenítése miatt,
különös örömöt lelt a racine-i ceremóniában, lett légyen akár katolikus, akár
zsidó. Ha ez az Eszter vagy az Atália igazi előadása lett volna, Bernard úr
őszintén sajnálta volna, hogy a több évszázados távlat következtében nem
ismerheti személyesen a szerzőt, Racine-t, hogy jelentősebb szerephez juttassa
védencét. Mivel azonban az ebéd ceremóniája nem író alkotása volt, őurasága
megelégedett annyival, hogy a direktorral és Aimével kerüljön szívélyes
viszonyba, azért, hogy az „ifjú izraelita” előléphessen az áhított funkciókba, a
főnökhelyettesébe vagy még inkább a teremfőnökébe. A pincemester posztját fel
is kínálták neki. De Nissim Bernard úr nem engedte neki, hogy elfogadja, mert
akkor nem jöhetett volna többé nap mint nap, hogy elnézze, amint a fiú ott
sürög-forog a zöld ebédlőben, s hogy úgy szolgáltassa ki magát, mintha nem
ismernék egymást. Márpedig ez oly nagy gyönyörűségére volt, hogy Bernard úr
minden évben visszatért Balbecbe, és ott ebédjét házon kívül költötte el; e két
szokása közül az elsőt Bloch úgy értékelte, hogy nagybátyját költői hajlama
vonzza a szépséges fényhatásokhoz, e minden másiknál többre becsült partvidék
naplementéihez; a másodikban pedig az öreg agglegény megrögzött szokásait
látta.
Az igazat szólva, Nissim Bernard úr rokonainak, akik nem is gyanították,
miért tér vissza évről évre Balbecbe, amiről a pedáns Blochné mint konyhászati
félrelépésekről beszélt, e tévedése mélyebb igazság volt, és másodfokú igazság.
Mert Nissim Bernard úr maga sem tudta, mennyi része lehet a balbeci part
szeretetének, az étterem tengerre néző kilátásának, illetve a mániákus
szokásoknak abban a hajlamban, mellyel mint egy másfajta balettpatkányt
tartotta ki a még lánykorukat élő szolgálók egyikét, aki még nem lelte meg a
maga Degas-ját. Ezért állt hát Nissim Bernard úr ennek a színháznak, a Balbeci
Nagyszállónak az igazgatójával, valamint rendezőjével és ügyelőjével, Aimével
– akiknek szerepe ebben az egész ügyben éppenséggel nem volt a legvilágosabb
–, oly kiváló kapcsolatban. Egy nap majd egy nagy szerepért, talán egy főpincéri
helyért fognak intrikálni. Addig pedig Nissim Bernard úr gyönyöre, bármennyire
poétikus és csöndesen szemlélődő volt is, kissé azokéra a nőbolond férfiakéra
hasonlított, akik mindig tudják – mint Swann is hajdan –, hogy a társaságban
viszontlátják majd szeretőjüket. Nissim Bernard úrnak csak helyet kell foglalnia,
s már láthatja is, amint vágyának tárgya megjelenik a színen, gyümölcsös- vagy
szivarostálcával a kezében. Így hát minden délelőtt, miután megcsókolta
unokahúgát, kiaggódta magát Bloch barátom munkája miatt, s lovait is megetette
a tenyeréből cukorral, lázas sietséggel igyekezett, hogy ebédidőre a
Nagyszállóba érjen. Ha tűz ütött volna ki a házban, vagy az unokahúga
görcsökben fetrengett volna, ő nyilván akkor is útnak indul. Ezért is rettegett,
akár a pestistől, egy megfázástól, ami ágyhoz kötötte volna – mert hipochonder
volt –, s ami miatt kénytelen lett volna Aimét megkérni, küldje el hozzá még
uzsonnaidő előtt ifjú barátját.
Különben szerette a folyosók, a rejtett helyiségek, szalonok,
fehérneműraktárak, éléskamrák, galériák e valóságos útvesztőjét, a balbeci
szállodát. A keletiek atavizmusával vonzódott a szerájokhoz, s amikor esténként
kifelé indult, gyakran láttuk, amint lopva a mellékfolyosókat kutatja.
Míg Nissim Bernard úr egészen az alagsori részekig kalandozott, s eközben
megpróbált mégis észrevétlen maradni, és a botrányt elkerülni, az ifjú lévitákat
hajkurászva A zsidónő[576] e soraira emlékeztetett:

Ó, atyáink istene,
Szállj le hát közénk,
Ne lássa gonosz szeme,
Amit rejtenénk.

Én viszont éppen felfelé indultam, két nővér szobájába, akik egy idős külföldi
hölgy kíséretében érkeztek Balbecbe. A hozzájuk hasonlókat nevezi a hotelek
tolvajnyelve hírhozóknak, Françoise-é pedig – aki úgy képzelte, hogy a hírhozók
dolga az, hogy a hírlapokat megvegyék – „újságosoknak”. A szállodabeliek a
maguk részéről nemes előkelőséggel megmaradtak annál a kornál, amikor ez a
kis dalocska járta: „A kabinet hírhozója jött”. Noha egy vendég számára nem kis
nehézségbe ütközött, hogy e társalkodónők szobájába feljusson s viszont,
hamarosan igen élénk, bár ugyanakkor igen tiszta barátság fűzött ehhez a két
fiatal teremtéshez, Marie Gineste kisasszonyhoz és Céleste Albaret
fiatalasszonyhoz. Közép-Franciaország hegységeinek lábánál születtek, hegyi
patakok és zuhatagok partján (sőt a víz közvetlenül családjuk háza alatt folyt el,
ahol egy malmot hajtott, s a házat többször is tönkretette az áradás), s mintha ők
is ezek természetét hordozták volna magukban. Marie Gineste szabályosabb volt
gyorsaságában és szaggatottságában is, Céleste Albaret lágyabb és lanyhább,
terjengős, mint valami tó, de szörnyűséges felbuzdulásokkal: olyankor azután
dühe a mindent magukkal ragadó, mindent feldúló forgatagok és áradatok
veszedelmére emlékeztetett. Gyakran bejöttek hozzám reggelente, amikor még
ágyban voltam. Soha nem láttam még ilyen tudatosan tudatlan lényeket, akik az
égadta világon semmit nem tanultak az iskolában, s akiknek a stílusában mégis
volt valami olyannyira irodalmi, hogy ha hangvételük nem szinte a vadságig
természetes, akár affektáltnak is vélhettem volna szavaikat. Céleste olyan
bizalmasan szólt hozzám, amin semmit sem változtatok, a dicshimnuszok
ellenére (melyek nem azért állnak itt, hogy az én dicsőségemet zengjék, hanem
azért, hogy Céleste különös zsenijét dicsérjék) és az ugyancsak téves, de nagyon
őszinte bírálatok ellenére sem, amelyeket érzésem szerint azok a szavak
hordoztak, amelyekkel akkor fordult hozzám, mikor éppen a kiflimet
mártogattam a tejbe: „Ó, szajkó-bóbitájú kis, fekete krampusz, ó, micsoda
feneketlen gonoszság! nem is tudom, mi járhatott az édesanyja eszében, amikor
magát csinálta, hiszen mindene akár a madáré. Nézd csak meg, Marie, hát nem
olyan, mintha tollászkodna; s milyen hajlékony, ahogy a nyakát tekergeti! Olyan
könnyűnek látszik, szinte azt mondanád, hogy repülni tanul. Ó! szerencséje,
hogy akiktől fogant, gazdagsorba hozták a világra; mi is lett volna magából,
amilyen pazarló fajta? Nézzenek oda, hát nem eldobja a kiflijét, mert hozzáért az
ágyhoz? Na tessék, most meg a tejét önti ki, várjon már, hadd tegyek oda egy
szalvétát, mert maga úgysem tudná megcsinálni; életemben nem láttam még
ilyen mulyát és balogot, mint maga.” Ekkor felhangzott a Marie Gineste-zuhatag
szabályosabb zúgása, aki dühösen dorgálta a húgát: „Nem hallgatsz már,
Céleste? Tán megbolondultál, hogy így beszélsz az úrral?” Céleste csak
mosolygott rajta; s mivel én utáltam, ha szalvétát kötnek a nyakamba: „Ugyan,
Marie, nézz csak ide, bing! egyszerre úgy kiegyenesedett, mint a kígyó.
Valóságos kígyó, én mondom neked.” Egyébként is, csak úgy tobzódott az
állattani hasonlatokban, hiszen szerinte, nem is gondolná az ember, amikor
alszom, hogy egész éjjel ide-oda szálldosok, mint valami pillangó, nappal meg
olyan fürge vagyok, akár a mókusok, „tudod, Marie, amilyeneket mifelénk látni,
amik úgy elillannak, hogy a pillantás sem ér a nyomukba.” „No de Céleste,
hiszen tudod, hogy nem szereti, ha szalvéta van rajta, amikor eszik.” „Nem az,
hogy nem szereti, igazság szerint az akaratának nem lehet ellenszegülni. Nagy úr
ám, és meg is akarja mutatni, hogy nagy úr. Váltsanak tízszer lepedőt, ha kell, de
ő nem enged. A tegnapiak már kiszolgáltak, de a maiakat csak az imént húzták
fel, s máris cserélni kell őket. Bizony igazam volt, mikor azt mondtam, nem arra
született, hogy szegény legyen. Nézz csak oda, égnek áll a haja; úgy
felborzolódik a méregtől, akár a madarak tolla. Szegény, kicsi tollyúcska!” Ezen
a ponton már nemcsak Marie tiltakozott, hanem én is, hiszen egyáltalán nem
éreztem magam nagyúrnak. De Céleste soha nem hitte el, hogy szerénységem
őszinte, és közbevágott: „Óh, a kis csalafinta! Ó, a kis édes! Ó, az álnok!
Ravaszok ravasza, komiszok komisza! Ó, Molière!” (Ez volt az egyetlen írónév,
amit ismert, most azonban nekem címezte, olyasvalakit értve rajta, aki nem csak
megírni, hanem eljátszani is képes színdarabjait.) „Céleste!” – kiáltott
parancsolón Marie, aki nem ismerte a Molière nevet, s attól tartott, ez is újabb
sértés. Céleste megint elmosolyodott: „Szóval, te nem láttad a fiókjában a
gyerekkori fotográfiáját? A múltkor el akarta hitetni velünk, hogy mindig
nagyon egyszerű ruhákban járatták. Azon meg: a kis sétapálcájával, tetőtől talpig
csupa prémben meg csipkében, egy herceg sem különb. De ez mind semmi
végtelen fenségéhez és még annál is mélységesebb jóságához képest.” „No
tessék – mormogta a Marie-zuhatag –, már meg a fiókjaiban is turkálsz.” Marie
aggályait csillapítandó, megkérdeztem tőle, hogyan vélekedik arról, amit Nissim
Bernard úr tesz. „Ó, uram, olyan dolgok ezek, amikről el sem hittem volna, hogy
léteznek: ehhez ide kellett jönni”, majd ez egyszer sarokba szorítva Céleste-et a
maga mélyenszántóbb szavával: „Ó, látja, uram, látja, sosem tudhatjuk, mi
minden fér egy életbe.” Hogy más témára térjek, ekkor apám életéről beszéltem
neki, aki éjt nappá téve csak dolgozik. „Ó! Uram, az ilyen életekben az ember
semmit sem tart meg magának, egyetlen percet, egyetlen örömöt sem; az egész,
az elejétől a végéig csak áldozat a többiekért, ezek odaajándékozott életek...
Figyeld, Céleste, már ahogy a takaróra teszi a kezét, ahogy a kiflijét fogja,
micsoda választékosság! Ha a legjelentéktelenebb dolgokat csinálja is, mintha
Franciaország egész nemessége, le a Pireneusokig, moccanna minden
mozdulatában.” Ettől az oly kevéssé valósághű portrétól megsemmisültem,
elhallgattam, amiben Céleste csak újabb cselt gyanított: „Ó! Te homlok, milyen
tisztának látszol, s mi minden rejlik mögötted, ti kedves, üde orcák, olyanok,
mint egy mandula belseje, bársonyszatén kezecskék, karomkörmöcskék, és így
tovább. Nézd csak, Marie, a tejét is olyan áhítattal issza, hogy kedvem támadna
imádkozni. Micsoda komoly ábrázat! Most kellene lefesteni. Egészen olyan,
mint egy gyermek. Talán azért maradt ilyen gyermekien rózsás a bőre, mert tejet
iszik, akárcsak ők? Ó! ifjúság! Ó, szépséges bőr! Maga sosem öregszik meg.
Szerencsés ember, soha nem kell odáig jutnia, hogy kezet emeljen valakire,
hiszen a szemével is tud parancsolni. Na tessék, már megint dühbe gurult. Olyan
nyársat nyelten áll ott, mint a kérlelhetlen bizonyosság.”
Françoise egy csöppet sem szerette, hogy a két nő, akit csak csábítóknak
titulált, így bejárkál hozzám beszélgetni. Még a direktor is, aki az
alkalmazottakkal kifigyeltetett mindent, ami a szállodában történt, komoly
hangon hívta fel a figyelmemet arra, hogy egy vendéghez nem méltó, hogy a
hírhozókkal csevegjen. Én azonban, aki úgy találtam, hogy ez a két „csábító”
fölötte áll a szálló összes nővendégének, egyszerűen a szemébe nevettem, azzal
a szent meggyőződéssel, hogy a magyarázataimat úgysem értené. A két nővér
pedig újra eljött. „Nézd csak, Marie, micsoda finom vonásai vannak. Ó, tökéletes
miniatűr, szebb a legbecsesebbnél, amit üveg alatt mutogatnak, hiszen mozog is,
a szavait meg elhallgatná az ember reggeltől napestig.”
Valóságos csoda volt, hogy egy külföldi hölgy hozta magával őket, hiszen, mit
sem tudva történelemről, sem földrajzról, meggyőződéssel utálták az angolokat,
németeket, oroszokat, olaszokat, az idegen „söpredéket”, s néhány kivételtől
eltekintve csak a franciákat szerették. Arcuk annyira megőrizte otthoni folyóik
képlékeny agyagjának nedvességét, hogy amint a szállodában lévő valamelyik
külföldiről esett szó, Céleste és Marie úgy ismételte el, amit az illető mondott,
hogy arcukat az ő képére alakították, szájuk az ő szája lett, szemük az ő szeme,
legszívesebben megőriztem volna ezeket a csodálatos színházi maszkokat. Sőt,
Céleste, miközben látszatra csak azt mondta vissza, amit a direktortól vagy
valamelyik barátomtól hallott, kitalált mondatokkal tűzdelte meg elbeszélését,
melyekkel, látszólag akaratlanul, kajánkodva kifigurázta Bloch, a főbíró vagy
bárki más összes hibáját. Egy szívességből elvállalt egyszerű bevásárlásról
tartott beszámoló ürügyén utánozhatatlan portrét adott. Egyikük sem olvasott
soha semmit, még újságot sem. Egyszer azonban egy könyvet találtak az
ágyamon, s a kötetben Saint-Léger Léger[577] csodálatos, ám homályos
költeményeit. Céleste elolvasott néhány oldalnyit, és így szólt: „Mondja csak,
biztos benne, hogy ezek versek, nem lehet, hogy inkább találós kérdések?”
Annak, aki gyermekkorában csupán egyetlen verset tanult, az „Itt lenn a földön
meghal egyszer minden virág”-ot, nyilván hiányzott az átmenet. Azt hiszem, ez a
konok tanulni nem akarás egészségtelen szülőföldjükkel függött össze
némiképp. Pedig költőkhöz méltóan tehetségesek voltak, csak több
szerénységgel, mint amennyi általában amazokba szorul. Ha ugyanis Céleste
valami figyelemreméltót mondott, én pedig nem emlékeztem rá pontosan, s
kértem, idézze eszembe, azt állította, hogy már elfelejtette. Soha nem fognak
könyvet olvasni, de írni sem.
 Françoise-ra meglehetősen nagy hatást gyakorolt, amikor megtudta, hogy
ezeknek az egyszerű teremtéseknek két fivére a tours-i érsek unokahúgát, illetve
a rodezi püspök egyik rokonát vette feleségül. A direktornak ez nem mondott
volna semmit. Céleste időnként szemrehányást tett a férjének, hogy nem érti
meg őt, én viszont azon csodálkoztam, hogy egyáltalán kibírja. Voltak pillanatok
ugyanis, amikor a fiatalasszony reszketett a dühtől, tört-zúzott maga körül:
förtelmes volt. Egyes feltételezések szerint vérünk, ez a sós folyadék, nem más,
mint a tenger őselemének továbbélése testünkben. Én hasonlóképpen hiszem,
hogy Céleste, nem csupán dühében, hanem depressziós időszakaiban is,
szülőföldje hegyi patakjainak ritmusát követte. Kimerültsége is azokéhoz
hasonlított; valósággal elapadt. Ilyenkor senki és semmi nem tudta volna életre
kelteni. Majd egyszer csak újra megindult az áramlás ebben a csodálatosan
könnyed, nagy testben. Kékes bőrének opálos áttetszőségében áradt a víz.
Felmosolygott a napra, s még kékebb lett. Ezekben a pillanatokban valóban
olyan volt, mint a neve: mennyei.
Hiába nem gyanította soha Bloch családja, miért is nem ebédel soha otthon a
nagybácsi, s fogadta el kezdettől fogva a dolgot mint egy megrögzött agglegény
rögeszméjét, melyet talán egy színésznővel folytatott viszonya igényel, mindaz,
ami Nissim Bernard urat érintette, „tabu” volt a balbeci szálló direktora számára.
Ezért hát, említést sem téve az ügyről a nagybácsinak, végül mégsem merte
elmarasztalni az unokahúgot, noha némi körültekintésre intette. A fiatal lány és
barátnője pedig, aki néhány napig már abban a hitben élt, hogy kiteszik a
Kaszinóból és a Nagyszállóból, látván, hogy minden rendbe jön, boldog volt,
amiért megmutathatta az őket kerülő családapáknak, hogy büntetlenül
megengedhet magának bármit. Odáig ugyan nem merészkedtek, hogy
megismételjék azt a nyilvános jelenetet, amely mindenkit felháborított.
Lassacskán azonban észrevétlenül visszatértek korábbi viselkedésükhöz. Egyik
este pedig, amikor Albertine-nel és Blochkal, akivel véletlenül találkoztunk,
kifelé tartottam a félsötétbe burkolózó Kaszinóból, összefonódva haladtak el
előttünk, szünet nélkül csókolózva, s amikor éppen mellénk értek, illetlenül
sikongattak, kacarásztak és rikácsoltak. Bloch lesütötte a szemét, mintha nem
ismerné meg a húgát, én pedig a kínok kínját éltem át, amint arra gondoltam,
hogy ez a sajátos és kegyetlen nyelv talán Albertine-nek szól.
Egy másik eset csak még inkább Gomorrához társította aggályaimat. Egy
szép, sudár, sápadt fiatal nőt láttam a parton, akinek szeme a szembogár körül
olyan geometriai szabályosságú sugarakat szórt, hogy tekintete valamely
csillagzatra emlékeztetett. Arra gondoltam, mennyivel szebb Albertine-nél, s
hogy milyen bölcs dolog is volna lemondani az utóbbiról. Csakhogy ennek a
szép fiatal nőnek a vonásait átigazította a nagyon alantas életvitel, a folytonos
közönségesség vésője, olyannyira, hogy a szeme, amely mégis nemesebb volt,
mint arcának többi része, bizonyára csak a mohó étvágytól és a vágyakozástól
ragyogott. Márpedig másnap, amikor ez a fiatal nő tőlünk igen távol kapott
helyet a Kaszinóban, megláttam, hogy folyton Albertine-en állítja meg
tekintetének fel-felvillanó, ide-oda forduló fényeit. Mintha valami fárosszal adott
volna jeleket neki. Szenvedtem a gondolattól, hogy barátnőm még észreveszi,
milyen nagy figyelmet szentelnek neki, s attól féltem, hogy ezek a szűnni nem
akarón kigyúló pillantások esetleg egy másnapi szerelmi légyott egyezményes
jelei lehetnek. Ki tudja? Ez a légyott talán nem is az első. A sugárzó tekintetű
fiatal nő máskor is járhatott már Balbecben. Talán azért engedte meg magának,
hogy ilyen csillámló fényjelekkel ostromolja, mert Albertine egyszer már
engedett a vágyának vagy valamelyik barátnőjéének. Akkor pedig követelőzését
nem csupán a jelen pillanat szülte, a múltban eltöltött kellemes órák jogosították
fel rá.
Ez esetben a légyott feltehetőleg nem az első, hanem a korábbi évek
együttléteinek folytatása. S valóban, a pillantások nem azt kérdezték: „Akarod?”
Mihelyt a fiatal nő észrevette Albertine-t, egyértelműen felé fordította a fejét, és
olyan emlékekkel teli pillantásokat vetett rá, mintha megijedt és megdöbbent
volna, amiért barátnőm elfelejtette. Albertine, aki nagyon jól látta, flegmán
mozdulatlan maradt, mire a másik, tapintatosan, mint egy férfi, aki régi
szeretőjét az új baráttal látja, nem nézett rá többé, nem foglalkozott vele, mintha
ott sem lett volna.
Néhány nap múlva azonban megbizonyosodtam ennek a fiatal nőnek a
hajlamairól és annak valószínűségéről is, hogy régebbről ismeri Albertine-t. A
Kaszinó nagytermében, ha két fiatal lány megkívánta egymást, gyakran alakult
ki, mint valami fényjelenség, egyfajta villódzó nyomvonal kettejük között. S
hadd utaljak rá, hogy a szerteszóródott gomorraiak minden városban, minden
faluban ilyen, még ha nem is kézzelfogható anyagi jelenségekkel, a légkör egy
részét lángra lobbantó asztrális jelekkel kísérlik meg újra fellelni az elszakított
rokonlelkeket, újraalkotni a bibliai várost, mint ahogyan mindig és mindenütt
ugyanígy törekednek, ha csak időszakos helyreállításra is, Szodoma
nosztalgikus, álszent, néha bátor száműzöttjei is.
Egyszer épp akkor pillantottam meg az ismeretlen nőt, akit Albertine színleg
nem ismert meg, amikor Bloch unokahúga is arra jött. A fiatal nő szemében fény
gyúlt, de láthatóan nem ismerte az izraelita kisasszonyt. Most látta őt először, s
minden kétséget kizáróan vágyat érzett, ám semmiféleképpen sem azt a
bizonyosságot, amit Albertine esetében, Albertine-ében, akinek cinkosságára
olyannyira számított, hogy hidegsége láttán az a fajta meglepetés érte, mint a
Párizst jól ismerő, de másutt élő idegent, aki néhány hétre visszatér, s a kis
színház helyén, ahol hajdan mindig oly kellemes estéket töltött, most egy épülő
bankot lát.
Bloch unokahúga leült az egyik asztalhoz, és egy képesújságot nézegetett. Kis
idő múltán a fiatal nő, szórakozott arccal, odatelepedett melléje. Az asztal alatt
azonban hamarosan láthattuk volna, amint lábukat egymáshoz nyomják, majd
combjuk és kezük összesimul. Azután a szavakra került a sor, megkezdődött a
beszélgetés, és a fiatal nő hiszékeny férje, aki már mindenütt kereste, igencsak
meglepődött, amikor rátalált, mert az asszony javában aznap esti programját
tervezgette egy, a férfi számára vadidegen fiatal lánnyal. Felesége gyermekkori
barátnőjeként mutatta be Bloch unokahúgát, érthetetlen nevet mormolva,
elfelejtette ugyanis megkérdezni tőle, hogy hívják. A férj jelenléte azonban csak
még egy lépéssel közelebb vitte őket egymáshoz, mert elkezdtek tegeződni,
hiszen még a zárdából ismerték egymást; ezen az apróságon különben később
jókat nevettek, csakúgy mint a lóvá tett férjen, s ez a vidámság újabb
gyöngédségekre adott alkalmat.
Ami Albertine-t illeti, nem mondhatom, hogy bárhol is: a Kaszinóban vagy a
parton túlságosan szabadosan viselkedett volna valamelyik fiatal lánnyal. Sőt,
úgy találtam, viselkedésük hűvösségében, felszínességében van valami túlzás,
ami több, mint jólneveltség, inkább csel, hogy a gyanút eltereljék magukról.
Egy-egy lánynak mindig ugyanolyan sietősen, jegesen és illedelmesen
válaszolta, erősen emelt hangon: „Igen, öt óra körül leszek a teniszpályán.
Holnap reggel nyolc óra tájban megyek fürödni”, majd azonnal ott is hagyta az
illetőt, akihez szólt, s ez szörnyen úgy tűnt, mintha jelt akarna adni, vagy azért,
hogy találkát adjon, vagy még inkább azért, hogy miután szép halkan már meg is
tette, fennhangon kimondja ezt a valóban jelentéktelen néhány szót, „nehogy
felhívják magukra a figyelmet”. S mikor azután láttam, hogy biciklijére kap és
teljes sebességgel elhajt, óhatatlanul arra gondoltam, hogy most épp annak a
nyomába ered, akivel az imént váltott szót.
Ha egy-egy szép, fiatal nő szállt ki az automobilból a strand szélén, Albertine
legfeljebb azt nem tudta megállni, hogy utána ne forduljon. Majd rögtön
magyarázkodott: „Csak az új zászlót néztem, amit a fürdő elé tettek ki.
Költhettek volna rá többet. A másik eléggé ütött-kopott volt. De tényleg azt
hiszem, hogy ez még rondább.”
Egy alkalommal Albertine nem érte be a hűvösséggel, s ettől csak még
nyomorultabbul éreztem magam. Tudta, hogy bosszankodom, amiért néhanapján
találkozik nagynénje egyik barátnőjével, aki „rosszféle”, s aki időnként ellátogat
két-három napra Bontemps-néhoz. Albertine kedvesen azt mondta, hogy többé
nem is köszön neki. Amikor pedig ez a nő Incarville-be jött, Albertine azt
mondta: „Jut eszembe, tudja, itt van X-né. Mondta már valaki magának?”,
mintha azt akarná mutatni, hogy nem találkozik vele titokban. Egyszer pedig,
amikor éppen így beszélt, még azt is hozzátette: „Igen, összefutottam vele a
strandon, és szándékosan, durvaságból majdnem súroltam, meg is tántorodott.”
Amint Albertine ezt mondta, eszembe jutott Bontemps-né egy mondata, melyre
korábban sohasem gondoltam: az, amit a jelenlétemben arról mondott Swann-
nénak, milyen arcátlan is az ő Albertine unokahúga; mintha ez erény volna, s
hogy hogyan mondta már nem is tudom melyik főtisztviselő feleségének, hogy
az apja csak kukta volt. Szeretteink szavai azonban nem sokáig őrződnek meg
bennünk tisztán; megromlanak, bomlásnak indulnak. Egy vagy két estével
később visszagondoltam Albertine mondatára, s már nem azt a neveletlenséget
jelentette, amellyel úgy hivalkodott – s amin csak mosolyogni tudtam –, hanem
valami mást, s hogy Albertine, aki futólag súrolta ezt a hölgyet, ha nem is
céltudatosan, talán az érzékiségét akarta felkelteni, vagy korábbi ajánlataira
akarta így emlékeztetni kajánul, melyeket akkoriban talán el is fogadott, futólag
megérintette, most pedig azt gondolja, hogy talán tudomást szereztem a
dologról, hiszen mindenki szeme láttára történt, s meg akarta előzni a
kedvezőtlen értelmezést.
Egyébként is, féltékenységem, amelyet azok a nők ébresztettek, akiket
Albertine talán szeretett, nemsokára egy csapásra elmúlt.


Albertine meg én épp a balbeci helyiérdekű kisvasút állomása előtt
álldogáltunk. A hotel omnibuszával vitettük magunkat odáig, a rossz idő miatt.
Nem messze tőlünk állt Nissim Bernard úr, akinek az egyik szeme alatt
„monokli” virított. Egy ideje csalta az Atália kóristafiúját a környék egyik
közismert majorsága, a „Cseresznyés” tanyáslegényével. Ennek a piros arcú,
durva vonású legénynek a feje egészen olyan volt, mint egy paradicsom.
Hajszálra ugyanilyen paradicsom szolgált fejül ikertestvérének is. A kívülálló
szemlélő számára van valami szép az ikrek e tökéletes hasonlóságában, mellyel a
természet, mintha egy pillanatra iparosodott volna, sorozattermékeket hoz
forgalomba. Sajnos Nissim Bernard úr szempontja egészen más volt, ez a
hasonlatosság pedig pusztán külsődleges. A kettes számú paradicsom kizárólag a
hölgyek gyönyörűségét szolgálta őrült szenvedéllyel, az egyes számú
paradicsom nem viszolygott attól, hogy bizonyos uraságok hajlamaihoz is
leereszkedjen. Márpedig minden egyes alkalommal, amikor Nissim Bernard úr,
akit az egyes számú paradicsommal eltöltött édes órák emléke reflexszerűen a
„Cseresznyés”-be űzött, a vaksi (s különben az ilyen tévedéshez nem is kellett
éppen vaksinak lenni) öreg izraelita, aki tudtán kívül Amphytrion[578] komédiáját
játszotta, az ikertestvérhez fordult, s neki mondta: „Hajlandó lennél találkozni
velem ma este?” Meg is kapta mindjárt a magáét, jó alaposan. Sőt a csihipuhi
meg is ismétlődött ugyanannál az étkezésnél, amikor a másik fivérrel folytatta az
elkezdett beszélgetést. Ami azután, a gondolattársítás hatására, úgy elvette a
kedvét a paradicsomtól, még az ehetőtől is, hogy valahányszor azt hallotta a
Nagyszállóban, hogy mellette egy átutazó vendég paradicsomot rendel, odasúgta
neki: „Bocsásson meg, uram, hogy ismeretlenül megszólítom. De hallottam,
hogy paradicsomot rendel. Az ma poshadt. Az ön érdekében szólok, mert ami
engem illet, nekem mindegy, én soha nem eszem.” Az idegen túláradó
köszönetet mondott az önzetlen, emberbarát asztalszomszédnak, visszahívta a
pincért, s úgy tett, mint aki meggondolta magát: „Nem, paradicsomot
semmiképpen sem.” Aimé, aki már ismerte a jelenetet, jót mulatott magában, és
azt gondolta: „Ravasz vén róka ez a Bernard úr, megint meglelte a módját, hogy
megváltoztassa a rendelést.” Bernard úr, aki a késésben levő vonatra várt,
monoklis szeme miatt nem ragaszkodott ahhoz, hogy üdvözöljön minket,
Albertine-t és engem. Mi még ennyire sem erőltettük a beszélgetést. Mégis,
aligha kerülhettük volna el a dolgot, ha ebben a pillanatban egy kerékpár nem
kanyarodik elénk nagy sebességgel; a liftes pattant le róla, levegő után
kapkodva. Verdurinné telefonált nem sokkal azután, hogy elindultunk, hogy
menjek el hozzájuk vacsorára két nap múlva; hamarosan kiderül majd, hogy
miért. Majd, miután megismertetett a telefonhívás minden részletével, a liftes
magunkra hagyott, s mint az olyan demokratikus „alkalmazottak”, akik színleg
függetlennek mutatják magukat a polgárokkal szemben, s saját köreikben állítják
helyre a tekintélyelvet, azt akarván mondani, hogy a portás és a kocsifelelős
netán nehezményezhetik, ha elkésik, még hozzátette: „Ellépek a főnökségek
miatt.”
Albertine barátnői elutaztak egy időre. Szerettem volna én elszórakoztatni.
Feltéve, hogy boldoggá tehette, ha csakis velem tölti a délutánjait Balbecben,
annak is tudatában voltam, hogy a boldogság sosem adja oda magát egészen, s
hogy Albertine, aki még abban a korban van (melyből egyesek ki sem nőnek),
amikor még nem fedezzük fel, hogy e beteljesületlenség forrása nem az, aki a
boldogságot adja, hanem az, aki megéli, kísértést érezhetett volna, hogy bennem
lássa rosszkedvének okát. Jobban szerettem volna, ha a körülményeket
hibáztatja, melyeket úgy rendeztem el, hogy ne adjanak egykönnyen módot arra,
hogy kettesben maradhassunk, s egyben azt is megakadályozzák, hogy Albertine
a kaszinóban vagy a mólón töltse az időt, nélkülem. Ezért is kértem meg aznap,
hogy kísérjen el Doncières-be, ahová Saint-Loup-hoz megyek látogatóba. Azért
tanácsoltam a festészetet is, amelyet korábban már tanult, hogy lekössem.
Munka közben nem töprengene azon, boldog-e vagy boldogtalan. Szívesen
elvittem volna időnként vacsorára Verdurinékhez és Cambremerékhez is, hiszen
bizonyára mindkét helyen szívesen fogadtak volna egy olyan ismerőst, akit én
mutatok be, de előbb meg kellett bizonyosodnom arról, hogy Putbus bárónő még
nincs a La Raspelière-ben. Erről pedig csakis a helyszínen győződhettem meg, s
mivel előre tudtam, hogy két nap múlva Albertine-nek el kell utaznia valahová a
környékre a nagynénjével, ezt az alkalmat használtam ki, hogy sürgönyözzek
Verdurinnének, s megkérdezzem, fogadna-e szerdán. Ha Putbus bárónő ott
lenne, úgy intézném a dolgot, hogy találkozzam a komornával, meggyőződjek
róla, fennáll-e a veszély, hogy Balbecbe jön, s ha igen, megtudjam, mikor, hogy
aznap jó messzire elvigyem Albertine-t. A kis helyiérdekű vonat mostanában
olyan kitérőt tett, mely akkoriban, amikor nagyanyámmal utaztunk erre, még
nem létezett, s most Doncières-la-Goupilt is érintette, azt a nagy állomást,
ahonnan fontos vonatok indultak, például az az expressz is, amellyel Saint-Loup-
hoz jöttem látogatóba Párizsból, majd haza is mentem. A rossz idő miatt a
Nagyszálló kocsija egészen a kisvasút megállójáig, Balbec-fürdőig hozott el
Albertine-t és engem.
A kisvonat még nem érkezett meg, de már láttuk a renyhe, lassú füstpamacsot,
amelyet maga mögött hagyott, s amely most csak tulajdon, nehezen mozduló
felhőformájára hagyatkozhatott, amint lomhán felfelé kúszott a criquetot-i
sziklás part zöld lankáin. Végül lassacskán bedöcögött a vonat is, amelyet a
függőleges utat választó füst megelőzött. Az utazni készülők odébb húzódtak,
hogy helyet adjanak a szerelvénynek, de minden különösebb sietség nélkül,
hiszen tudták, milyen jámbor, csaknem emberi az érkező, s ráadásul az
állomásfőnök jelzései, akárcsak egy kezdő biciklijét, még irányították is, a
masiniszta nagy hatalmú gyámsága alatt pedig senkit sem veszélyeztetett azzal,
hogy elgázolja, és megállt volna, ahol csak akarják.
Az én sürgönyöm volt a magyarázat Verdurinék telefonhívására, ami már csak
azért is jókor jött, mivel Verdurinnénél szerdán (két nap múlva ugyanis éppen
szerda volt) rendezték a nagy vacsorákat, La Raspelière-ben éppúgy, mint
Párizsban, bár erről én nem tudtam. Verdurinné nem „diner”-ket adott, neki
„szerdái” voltak. Ezek a szerdák valóságos műalkotásszámba mentek. Noha
Verdurinné biztosan tudta, hogy sehol sem akad hozzájuk hasonló, mégis
árnyalatnyi különbséget tett közöttük. „Ez a legutóbbi szerdám nem ért fel az
előzővel – mondta. – De azt hiszem, a következő lesz az egyik legsikerültebb,
amit valaha is adtam.” Néha odáig ment, hogy bevallja: „Ez a szerda nem volt
méltó a többihez. A következőre viszont hatalmas meglepetést tartogatok
önöknek.” A párizsi szezon utolsó heteiben járva, mielőtt vidékre indultak volna,
a Nagyasszony bejelentette, hogy nincs több szerda. Ez is alkalom volt arra,
hogy a híveket ösztökélje: „Már csak három szerda van hátra, már csak kettő –
mondta olyan hanglejtéssel, mintha a világ vége közeledne. – Ugye nem hagyja
ki a záró szerdát, a jövő héten.” De ez a zárás csupán műzárás volt, hiszen
mindenkit így figyelmeztetett: „Mostantól hivatalosan nincsenek már szerdák.
Ez volt idén az utolsó. De azért szerdánként mindig itt talál. Csapunk egy kis
bizalmas szerdát; ki tudja, talán ezek az intim körben töltött szerdák lesznek a
legkellemesebbek.” A La Raspelière-ben a szerdák szükségképpen szűk körűek
voltak, s mivel az átutazó barátokat mindig aszerint hívták meg estére, hogy
mikor találkoztak össze velük, szinte minden nap szerda lett. „Nemigen
emlékszem a többi vendég nevére, de tudom, hogy Camembert márkiné
őnagysága is köztük van” – mondta a liftes; a Cambremerek nevével kapcsolatos
magyarázkodásunk nem tudta végleg kiküszöbölni a régi szót, melynek ismerős
és értelmes szótagjai az ifjú alkalmazott segítségére siettek, amint ebbe a
bonyolult névbe belezavarodott, s ő rögtön ezeket választotta és mondta újra,
nem is lustaságból vagy kiirthatatlan szokásként, hanem azért, mert ezek feleltek
meg a logika és a világosság követelményeinek.
Igyekeztünk, hogy üres vagonba szállhassunk, ahol egész úton átölelhetem
Albertine-t. Mivel ilyet nem találtunk, olyan fülkébe szálltunk, ahol már ült egy
tányérképű, öreg és csúf asszonyság, férfias vonásokkal, nagyon kiöltözve, aki a
Revue des Deux Mondes-ot olvasta. Közönséges volt, de mozdulatai
pöffeszkedők, s én azzal szórakoztam, hogy megpróbáltam kitalálni, melyik
társadalmi kategóriába tartozhat; rögtön arra a következtetésre jutottam, hogy
egy nagyobb örömtanya tulajdonosa lehet, úton lévő madám. Lerítt az arcáról, a
viselkedéséről. Csak azt nem gondoltam korábban, hogy ezek a dámák a Revue
des Deux Mondes-ot olvassák. Albertine sem tudta megállni, hogy ne
mosolyogjon, amint egy kacsintással felhívta rá a figyelmemet. A hölgy
végtelenül méltóságteljes képet vágott; mivel bennem pedig az a tudat élt, hogy
másnapra meghívást kaptam a híres-nevezetes Verdurinnéhez a kisvasút
végállomásánál, hogy az egyik közbeeső állomáson Robert de Saint-Loup vár
rám, egy kissé távolabb pedig nagy örömet szereznék Cambremer márkinénak,
ha hozzájuk költöznék Féterne-be, pillantásomban irónia villódzott, ahogy
szemügyre vettem ezt a fontoskodó dámát, aki láthatóan azt hitte, hogy keresett
öltözéke, a kalapjába tűzött tollak, a Revue des Deux-Mondes-ja miatt különb
nálam. Azt reméltem, a hölgy sem marad sokkal tovább, mint Nissim Bernard úr,
és legkésőbb Toutainville-nél leszáll, de nem így történt. A vonat megállt
Égreville-ben, és ő maradt. Ugyanígy volt Montmartin-sur-Merben, Parville-la-
Bingard-ban, Incarville-ben is, úgyhogy, amikor a vonat már Saint-Frichoux-t, a
Doncières előtti utolsó állomást is elhagyta, reményt vesztve átkaroltam
Albertine-t, ügyet sem vetettem a hölgyre. Doncières-ben Saint-Loup már az
állomáson várt, mint mondta a legnagyobb nehézségek dacára, hiszen, mivel
nagynénjénél szállt meg, csak percekkel ezelőtt kapta kézhez a táviratomat, s
nem tudván előre beosztani az idejét, alig egy órát szánhat rám. Fájdalom,
nekem ez az egy óra túlságosan hosszúnak tűnt, mert attól kezdve, hogy
kiszálltunk a vagonból, Albertine csakis Saint-Loup-val törődött. Velem nem
beszélgetett, ha én szóltam hozzá, alig válaszolt, s ha közeledtem hozzá,
elhárított. Robert-re viszont csábosan nevetett, pergő nyelvvel beszélgetett vele,
a kutyájával játszott, s miközben az állattal ingerkedett, szándékosan hozzáért a
gazdájához. Gondolatban felidéztem azt a napot, amikor Albertine először
engedte, hogy átkaroljam, s én hálás mosollyal áldoztam az ismeretlen
csábítónak, aki ilyen mélységes változást vitt véghez benne, s ennyire
megkönnyítette a feladatomat. Most borzalommal gondoltam rá. Robert
bizonyára észrevette, hogy Albertine nem közömbös nekem, mert nem válaszolt
az incselkedéseire, amiért Albertine rám haragudott meg; majd barátom úgy
beszélt velem, mintha egyedül volnék, s mikor Albertine felfigyelt a dologra,
ismét nőttem a szemében. Robert megkérdezett, nem akarom-e megpróbálni
felkeresni a hajdani barátok közül, akikkel kijártamkor estéről estére együtt
vacsoráztatott, azt a néhányat, aki még most is itt van. S mivel ő is könnyen
átcsapott abba a bosszantó követelőzésbe, melyet rendesen helytelenített:
„Ugyan miért bájologtál velük olyan állhatatosan, ha most nem akarod
viszontlátni őket?”. Elutasítottam a javaslatot, mert nem akartam
megkockáztatni, hogy magára hagyjam Albertine-t, de azért is, mert már
elszakadtam ezektől a barátoktól. Tőlük, azaz inkább magamtól. Szenvedéllyel
vágyunk rá, hogy legyen valahol egy másik élet, amelyben hasonlatosak
lehetnénk ahhoz, aki itt vagyunk. Nem gondolunk azonban arra, hogy – még ha
nem várjuk is azt a másik életet – ebben az evilágiban néhány év múltán
hűtlenek leszünk korábbi önmagunkhoz, ahhoz, akinek örökké meg akartunk
maradni. Még ha nem feltételezzük is, hogy a halál jobban megváltoztat, mint az
életünk folyamán bekövetkező események sora, ha ebben a másik életben
hajdani énünkkel találkoznánk, bizony úgy fordulnánk el magunktól, mint
azoktól, akik valaha közel álltak hozzánk, de már régóta nem láttuk őket – mint
például én Saint-Loup barátait, akik közé akkoriban oly szívesen tértem vissza
esténként az Aranyfácánba, s akikkel beszélgetnem ma már alkalmatlan és
zavaró lenne. Ebből a szempontból, s azért is, mert inkább nem mentem oda,
hogy újra felkeressem azokat, akiket hajdan szerettem, egy ilyen doncières-i
sétát a Paradicsomba érkezés előképének is tarthattam volna. Gyakran
álmodozunk a Paradicsomról, azaz sok-sok Paradicsom egymásutánjáról,
amelyekből azonban már jóval halálunk előtt elveszett paradicsom lesz,
amelyben elveszettnek éreznénk magunkat.
Robert otthagyott bennünket a pályaudvaron. „De majdnem egy órát kell még
várnod – mondta. – És ha ezt az időt itt töltöd el, bizonyára látod majd Charlus
bácsikámat, aki hamarosan visszautazik a párizsi vonattal, tíz perccel a tiéd előtt.
Én már elbúcsúztam tőle, mert muszáj visszaérnem, még mielőtt a vonata befut.
Rólad nem beszélhettem neki, mert akkor még nem kaptam meg a táviratodat.”
A szemrehányásokra, melyeket Saint-Loup távozása után tettem Albertine-nek,
azt felelte, hogy irántam való hidegségével azt a gondolatot próbálta feledtetni
Robert-rel, amely esetleg felmerülhetett benne, ha a vonat érkezésekor meglátott,
amint hozzáhajlok, és átkarolom a derekát. Robert valóban felfigyelt erre (én
viszont nem vettem észre őt, mert akkor illendőbben ültem volna Albertine
oldalán), s talált is rá időt, hogy a fülembe súgja: „Szóval ilyenek azok a csupa
szemérem fiatal lányok, akikről meséltél, s akik azért nem akartak Stermaria
kisasszonyhoz járni, mert illetlennek találták?” Akkoriban, amikor Párizsból
mentem el hozzá Doncières-be, s újból szóba került közöttünk Balbec, tényleg
azt mondtam Robert-nek, s méghozzá nagyon őszintén, hogy Albertine-nel nincs
mit kezdeni, maga a megtestesült erény. Most pedig, amikor a magam
tapasztalatából már régen megtanultam, hogy nem így van, még jobban
szerettem volna, hogy Robert azt higgye, ez az igazság. Elég lett volna, ha
megmondom neki: szeretem Albertine-t. Saint-Loup azok közé tartozott, akik
képesek megfosztani magukat egy örömtől, hogy barátaikat megkíméljék a
fájdalomtól, melyet azután oly mélyen átéreznek, mintha a sajátjuk lenne. „Ó,
igen, Albertine nagyon gyerekes. De nem tudsz róla semmit?” – kérdeztem
nyugtalanul. „Semmit a világon, ha csak azt nem, hogy láttam, amint úgy ültetek
ott, mint két szerelmes.”
„Semmit sem feledtetett a viselkedésével” – mondtam Albertine-nek, miután
Saint-Loup magunkra hagyott. „Igaz – mondta erre –, ügyetlen voltam,
bántottam magát, s ez nekem sokkal jobban fáj, mint magának. Meglátja, többé
nem leszek ilyen; bocsásson meg, kérem” – és szomorú arccal felém nyújtotta a
kezét. Ebben a pillanatban, a váróterem mélyéről, ahol leültünk, megláttam,
amint lassan, a bőröndjeit cipelő vasutassal a nyomában, Charlus úr vonul át a
színen.
 Párizsban, ahol csak estélyeken találkoztam vele, mikor rezzenéstelenül,
fekete öltönyébe szuszakolva, kihúzott derékkal, tetszeni vágyón, élénken
társalogva büszkén tartotta magát, észre sem vettem, mennyire megöregedett.
Most, világos úti öltönyében, ami erősen kövérítette, ahogy járás közben
kacsázott, hordóhasát és csaknem jelképesnek mondható hátulját himbálva, a
könyörtelen nappali fény elemeire bontotta a festéket az ajkon, az alapozókrémre
pamacsolt rizsport az orrhegyen, a fekete kulimászt a festett bajuszon, melynek
ébenfeketéje éles ellentétben állt az őszbe csavarodó hajjal, mindazt, ami a
mesterséges fényben a testszínek élénkségének látszott volna egy még mindig
fiatalos alakon.
Miközben, noha vonata miatt csak röviden, elbeszélgettem vele, Albertine
vagonját figyeltem, hogy intsek neki, mindjárt jövök. Amikor visszafordultam
Charlus úrhoz, megkért, legyek szíves odahívni egy katonát, egyik rokonát, aki a
vágány túlsó oldalán állt, mintha csak a mi vonatunkba készülne felszállni, csak
éppen a másik, a Balbeckel ellentétes irányba. „Az ezredzenekarhoz tartozik –
mondta Charlus úr. – Mivel ön oly szerencsés, hogy még elég fiatal, én pedig
sajnos már elég öreg vagyok, megtehetné nekem azt a szívességet, hogy
megkímél attól, hogy át kelljen vágnom, és egészen odáig mennem...”
Kötelességemnek tekintettem, hogy odamenjek a mondott katonához, s a gallérja
hajtókájára hímzett lantról láttam, hogy valóban a zenekarhoz tartozik. De amint
éppen eleget akartam tenni megbízatásomnak, micsoda meglepetés, sőt,
mondhatom, öröm ért, amikor nagybátyám komornyikjának fiára, Morelre
ismertem, aki annyi emléket idézett fel bennem! Ezért egészen megfeledkeztem
arról, hogy Charlus úr kérését teljesítsem. „Hogyan, hát Doncières-ben van?”
„Igen, és a zenekarba osztottak be, az ütősökhöz.” Mindezt azonban száraz és
fensőbbséges hangon felelte. Nagyon modoros lett, s ez a viszontlátás, ami apja
foglalkozására emlékeztette, nyilvánvalóan kellemetlen volt számára. Hirtelen
megláttam, hogy Charlus úr lódul felénk. Nyilván késlekedésem miatt veszítette
el a türelmét. „Egy kis zenehallgatásra vágyom ma este – szólt Morelhez,
minden különösebb bevezetés nélkül –, ötszáz frankot adok az estéért; talán
érdekelheti a dolog valamelyik barátját, ha akad ilyen a zenekarban.” Hiába
ismertem Charlus úr arcátlanságát, mégis megdöbbentem, hogy még csak nem is
üdvözli ifjú barátját. A báró egyébként nem hagyott időt, hogy elgondolkodjak.
Szívélyesen kezet nyújtott: „Viszontlátásra, drága” – mondta, jelezvén, hogy itt
az ideje odébb állnom. Már amúgy is több, mint sokáig hagytam magára az én
drága Albertine-emet. „Látja – mondtam neki, ahogy visszaszálltam a vagonba
–, a tengeri fürdőhelyek és az utazóélet döbbent rá, hogy a világ színházában
kevesebb a díszlet, mint a színész, s kevesebb a színész, mint a »helyzet«.” „Ez
most miről jutott eszébe?” „Az imént ugyanis Charlus úr megkért, küldjem oda
hozzá egyik barátját, akiben itt és most, ezen a pályaudvari peronon, egyik
barátomra ismertem.” De miközben mindezt elmondtam, egyre csak arra
próbáltam rájönni, honnan ismerheti a báró Morelt. A társadalmi különbség,
amelyre korábban nem gondoltam, óriási nagy volt közöttük. Először az ötlött
fel bennem, hogy talán Jupien révén, hiszen az ő lánya, mint emlékszünk rá,
mintha beleszeretett volna a hegedűsbe. Mégis megdöbbentett, hogy a báró,
akinek öt perccel később indulnia kellett volna Párizsba, egyszerre zenét akart
hallgatni Doncières-ben. Ahogy azonban emlékeimben újra megjelent Jupien
lánya, lassan kezdtem úgy találni, hogy az effajta „felismerések”, a kimódolt
művek e szegényes kisegítői, épp ellenkezőleg fontos részt jelenthetnének az
életünkben, ha el tudnánk jutni az igazi regényességig, ám ekkor hirtelen mintha
villám csapott volna belém, és megértettem, mennyire naiv voltam. Charlus úr
egyáltalán nem ismerte Morelt, ahogy Morel sem Charlus urat, akit megszédített,
de meg is félemlített egy katona, aki ugyan csak lantot viselt a hajtókáján, s
felindulásában hozzám folyamodott, hogy vigyem oda hozzá azt, akiről nem is
gyanította, hogy ismerem. Mindenesetre az ötszáz frankos ajánlat Morel
szemében bizonyára pótolta a korábbi kapcsolatokat, mert láttam, hogy
nyugodtan beszélgetnek tovább, s eszükbe sem jut, hogy épp a mi vonatunk
mellett állnak. Amikor pedig visszagondoltam arra, hogyan is tartott Charlus úr
Morel és énfelém, hirtelen megéreztem, mennyire hasonlít némelyik rokonához,
amikor azok éppen nőt csípnek fel az utcán. Csak a kiszemelt zsákmány neme
változott meg. Bizonyos koron túl, még ha különböző fejlődési folyamatok
játszódnak is le bennünk, minél inkább önmagunk leszünk, annál nagyobb
hangsúlyt kapnak bennünk családi vonásaink. Mert a természet, miközben
továbbra is összhangban szövi kárpitja mintáit, meg-megszakítja a rajzolat
monotóniáját az ellesett alakok változatosságával. Egyébként, az a felsőbbség,
amellyel Charlus úr végigmérte a hegedűst, csupán viszonylagos, pusztán
nézőpont kérdése. A társasági emberek háromnegyede, azok, akik fejet hajtottak
előtte, elismerte volna, nem így azonban a rendőrprefektus, aki néhány évvel
később megfigyelés alá helyeztette.
„Már jelzik a párizsi vonat érkezését, uram” – mondta a vasutas, aki a
bőröndöket hozta. „De én nem utazom, vigye ezt az egészet a
csomagmegőrzőbe, az ördögbe is!” – mondta Charlus úr, és húsz frankot adott a
hirtelen fordulattól meghökkent, a borravalótól pedig elbűvölt szolgának. Ez a
bőkezűség tüstént odavonzott egy virágárusnőt. „Vegyen ezekből a szegfűkből,
nézze csak ezt a gyönyörű rózsát, jó uram, ez majd szerencsét hoz magának.” A
türelmetlen Charlus úr odavetett neki negyven sou-t, amit az asszony áldásaival
és további virágokkal akart viszonozni. „Istenem, csak hagyna már nyugton
minket – fordult Charlus úr az ideges férfi gunyoros, meg-megcsukló hangján
Morelhez, gyönyörűségét lelve abban, hogy a segítségére szorul –, enélkül is épp
elég bonyolult a mondandónk.” Talán, mivel a hordár sem volt még eléggé távol,
Charlus úr nem kívánt népes hallgatóságot, talán dölyfös félénksége folyamodott
ezekhez a közbevetett mondatokhoz, hogy ne kelljen túlságosan közvetlenül
rátérnie a légyottkérésre. A muzsikus nyílt, határozott és parancsoló arccal
fordult a virágárus asszony felé, kinyújtott tenyerével intve visszakozásra, és
jelezve, nincs szükségük a virágaira, hordja el magát minél előbb. Charlus úr
elbűvölten látta a kecses kéz tekintélyt parancsoló és férfias gesztusát, amelyhez
ő nagyon is nehézkes, súlyosan nyers lett volna, ezt a koraérett hajlékonyságot és
határozottságot, amelytől ez a pelyhes állú kamasz olyan lett, mint egy ifjú
Dávid, aki képes felvenni a harcot Góliáttal. A báró ámulata akaratlanul is azzal
a mosollyal színeződött át, amellyel a gyermeket nézzük, ha korát meghaladó
súlyú kifejezéssel él. „Nos, ilyesvalaki kellene nekem, hogy elkísérjen
utazásaimon, és segítsen ügyeim intézésében. Mennyivel egyszerűbbé tehetné az
életemet!” – mondta magában Charlus úr.
A párizsi vonat (amelyre a báró nem szállt fel) elment. Majd Albertine és én is
beszálltunk a miénkbe, anélkül, hogy megtudtam volna, mi lett végül Charlus
úrral és Morellel. „Ne bántsuk egymást soha többet, még egyszer kérem,
bocsásson meg – mondta újra Albertine a Saint-Loup-esetre utalva. – Legyünk
mindig kedvesek egymáshoz – mondta gyöngéden. – Ami pedig a maga Saint-
Loup barátját illeti, ha azt hiszi, hogy engem a legkevésbé is érdekel, nagyon
téved. Csak az tetszik benne, hogy láthatóan annyira szereti magát.” „Nagyon
derék fiú – mondtam én, s őrizkedtem attól, hogy mindenféle elképzelt,
felsőbbrendű tulajdonsággal ruházzam fel Robert-t, amit merő barátságból el
nem mulasztottam volna, ha nem Albertine-nel, hanem bárki mással vagyok. –
Kiváló ember, becsületes, ragaszkodó, egyenes, olyan, akire minden
körülmények között számíthatok.” Ezt mondván, féltékenységem visszafogott, s
nem mondtam többet Saint-Loup-ról, mint ami igaz volt, ez pedig
tagadhatatlanul igaz volt. Ráadásul betű szerint ugyanazokban a szavakban
fogalmazódott meg, mint amelyeket Villeparisis márkiné használt, amikor Saint-
Loup-ról beszélt nekem, mielőtt megismertem volna Robert-t, s annyira
másfélének, gőgösnek képzeltem, hogy azt gondoltam róla: „Azért látják jónak,
mert nagy úr.” Csakúgy, mint ahogyan, az után, hogy megláttam Robert-t a
palota előtt, elhajtatóban, s a márkiné azt mondta: „Olyan boldog lenne”, azt
képzeltem, hogy nagynénje szavai puszta társasági frázisok, melyekkel nekem
kívánt hízelegni. Később pedig el kellett ismernem, hogy a márkiné őszintén
beszélt, hiszen arra gondolt, ami számomra érdekes volt, az olvasmányaimra, s
tudta, hogy Saint-Loup is ezt szereti; mint ahogy velem is előfordult, hogy a
legteljesebb őszinteséggel mondtam valakinek, aki Robert őséről, La
Rochefoucauld-ról, a Maximák szerzőjéről írt, s aki Robert-től szeretett volna
tanácsot kérni: „Olyan boldog lesz.” Addigra ugyanis alaposabban megismertem
már. De amikor legelőször láttam, sehogy sem hittem volna, hogy a ruházat és a
viselkedés ilyen látványos eleganciája mögött az enyémmel rokon szellem
lakozhat. Tolla alapján valamely más fajhoz tartozónak ítéltem volna. Most
pedig, talán azért, mert Saint-Loup, irántam való jóságában, oly hideg volt vele,
Albertine-től hallottam vissza, amit valamikor én magam is gondoltam: „Ó, hogy
valaki ilyen ragaszkodó legyen! Megjegyzem, ha valaki a Saint-Germain-
negyedből való, minden erénnyel fel van ruházva.” Márpedig éppen erre a Saint-
Germain-beliségre nem gondoltam egyetlen egyszer sem az azóta eltelt évek
során, amióta Saint-Loup-ról lefoszlott a presztízs, s igazi erényeiben
mutatkozott meg előttem. Amint a többi embert vizsgáljuk, nézőpontunk e
változásai már a barátságban is szembetűnőbbek, mint a puszta társasági
kapcsolatokban, de mennyivel inkább azok a szerelemben, ahol a vágy oly széles
skálára vetíti ki, oly hihetetlenül felnagyítja a hidegség legparányibb jeleit, hogy
jóval kevesebb is elegendő volt, mint, amit Saint-Loup első látásra mutatott,
hogy máris azt higgyem, Albertine megvet, hogy a barátnőit bámulatosan
embertelen lényeknek lássam, s hogy csakis a szépségnek és az elegancia
bizonyos fajtájának kijáró elnézés jeleként fogjam fel Elstir vélekedését, amikor
ugyanazzal az érzéssel mondta nekem a kis csapatról: „Derék kislányok”, mint
ahogy korábban Villeparisis márkiné beszélt Saint-Loup-ról. Vagy talán én nem
ezt az ítéletet hoztam volna szívem szerint, amikor ezt hallottam Albertine-től:
„Mindenesetre, ragaszkodó vagy sem, őszintén remélem, hogy sosem látom
többet, hiszen viszályt keltett közöttünk. Többé nem szabad bántanunk egymást.
Nem szép dolog!” Mivel úgy láttam, Saint-Loup vágyat ébresztett benne, egy
időre úgy éreztem, többé-kevésbé kigyógyultam abból a gondolatból, hogy
barátnőm a nőket szereti, a két dolgot ugyanis összeegyeztethetetlennek véltem.
S ahogy most Albertine esőköpenyére néztem, melyben mintha más emberré lett
volna, az esős napok bolygó vándorává, s amely tapadósságával,
képlékenységével, szürkeségével szinte nem is védte ruháját a nedvesség ellen,
hanem inkább maga is átázott tőle, s szorosan barátnőm testéhez tapadt, mintha
egy szobrász számára venne lenyomatot idomairól, letéptem róla ezt a köntöst,
mely féltékenyen simult a kívánatos mellhez, s magamhoz vonva Albertine-t, így
szavaltam neki:

S egykedvűn utazó nő, mondd, nem akarsz-e
vállamra hajtva fejed, elálmodozni most?[579]

És kezembe fogtam a fejét, úgy mutattam neki a vízben úszó, nagy, néma
réteket, melyek egészen az alkonyi eget határoló kéklő halmok párhuzamos
láncolatáig húzódtak.
Két nappal később, a híres-nevezetes szerdán, amikor ugyanerre a kisvonatra
szálltam Balbecben, erősen igyekeztem, hogy el ne szalasszam Cottard-t
Graincourt-Saint-Vast-nál, ahol Verdurinné újabb telefonhívása szerint majd
megtalálom. Úgy volt, hogy ő is ezzel a vonattal jön, és majd megmutatja, hol
kell leszállnom, hogy megtaláljuk a La Raspelière-ből küldött kocsikat a
pályaudvaron. Mivel pedig a kisvonat épp csak egy pillanatra állt meg
Graincourt-ban, a Doncières utáni első állomáson, én már jóelőre odaálltam az
ajtóba, annyira féltem, hogy nem látom meg Cottard-t vagy ő engem. Micsoda
hiábavaló aggodalom! Nem számoltam azzal, mennyire egyformára gyalulta a
kis klán az összes „törzsvendéget”; ahogy a peronon álldogáltak, s ráadásul
estélyi öltözékben, azonnal felismerhetőek voltak magabiztos, előkelő és
bizalmas arckifejezésükről, arról a tekintetről, amely mint a puszta űrön, ahol
semmi sem vonja magára a figyelmet, hatolt át a közönséges tömeg sűrű sorain
valamelyik törzsvendég érkeztét lesve, aki egy korábbi állomáson szállt fel a
vonatra, s már előre felszikrázott a várható csevejtől. A kiválasztottság e jele,
mellyel a közös vacsorák szokása jegyezte meg a kicsiny csoport tagjait, nem
csupán akkor különböztette meg őket, amikor nagy számban, túlerőben
tömörültek, csillogóbb foltként emelkedve ki a Brichot által csak „plebsz”-nek
titulált utasok nyájából, akiknek színtelen arcáról semmi Verdurinékkel
kapcsolatos ismeretet nem lehetett leolvasni, s annak halvány reményét sem,
hogy valaha a La Raspelière-ben vacsorázhatnak. Ezekben a közönséges
utasokban egyébként nem is keltett volna az enyémhez hasonló érdeklődést, ha
valaki a jelenlétükben kiejtette volna a hívek nevét – bármilyen hírnevet
szereztek is közülük egyesek –, e hívekét, akiket nem győztem bámulni, amiért
még most is vacsorákra járnak, pedig hallomásaim szerint nem egy közülük már
akkor hódolt ennek a szokásnak, amikor én még a világon sem voltam, egy
olyan korszakban, amely az én szememben épp eléggé távoli és ködös volt
ahhoz, hogy megkísértsen a gondolat, hogy még inkább eltúlozzam ezt a
távolságot. Az ellentét, mely nem csupán létezésük, de életerejük megőrzése és
megannyi barátjuk megsemmisülése között feszült, akiknek elmúlását itt-ott
megéltem, olyan érzést keltett bennem, amilyen akkor fog el, mikor a lapok
„lapzártakor érkezett” rovatában épp azt a hírt olvassuk, amelyre a legkevésbé
számítottunk, egy korai halálét például, melyet véletlenszerűnek látunk, mivel
nem ismerjük az okát. Úgy érezzük, hogy a halál nem egyformán ér utol
mindenkit, hanem végzetes kaszájának erősebb lendülete egy-egy életet olyan
szintről ragad el, amelyen a többieket még jó ideig megkímélik a következő
suhintások. Később egyébként látjuk még, hogy a láthatatlanul kerengő halálok
sokfélesége okozza azokat a sajátos meglepetéseket, amelyeket az újságok
nekrológjai jelentenek. No meg azt is megértettem, hogy az idő múltán nem
csupán a valódi adottságok, melyek jól megférnek a legközönségesebb
társalgással, válnak nyilvánvalóvá és nagyhatásúvá, hanem akár közepes
emberek is feljuthatnak azokra a magas posztokra, melyek gyermeki
képzeletünkben néhány hírneves aggastyánhoz kötődtek, s eszünkbe sem jut,
hogy ennyi vagy annyi év múlva a tanítványok is mestersorba nőtt hírneves
aggok lesznek, s ekkor ők sugallnak olyan tiszteletet és félelmet, amilyet
korábban ők is éreztek. De ha a „plebsz” nem ismerte is a híveket név szerint,
jellegzetes külsejükről mégis azonnal felismerte őket. Még a vonatban is (ha
napközbeni elintéznivalóik miatt véletlenül mind összejöttek), amikor a
következő állomáson már csak egy magányos hívet kellett begyűjteniük, a
vagon, amelyben összegyűltek, s melynek ismertetőjele a szobrász Ski könyöke,
lobogója pedig Cottard lapja, a Le Temps volt, már messziről virított, mint
valami luxuskocsi, s a megfelelő pályaudvaron befogadta a késlekedő társat. Az
egyetlen, aki félvak lévén elszalaszthatta volna az ígéret földjének e jelzéseit,
Brichot[580] volt. De valamelyik törzsvendég mindig szívesen vállalkozott a
vakot leső őrszem szerepére, s mihelyt megpillantották Brichot szalmakalapját,
zöld esernyőjét és kék szemüvegét, gyöngéden és sietve a kiválasztottak
kocsijába terelték. Így azután nem volt rá példa, hogy a hívek valamelyike,
hacsak nem akart a züllés sötét gyanújába keveredni, vagy abba, hogy nem „a
vonattal” jött, meg ne lelte volna a már úton lévő többieket. Néha éppen a
fordítottja esett meg: a hívek valamelyikének délután meglehetősen távol akadt
dolga, így az út egy részét egyedül kellett megtennie, mielőtt a csoport tagjai
csatlakoztak hozzá; de legtöbbször még ilyen elkülönülten, fajtájának egyetlen
képviselőjeként sem maradt egészen hatástalan. A Jövő, mely felé elindult,
felhívta rá a szemközt ülő figyelmét, aki azt gondolta magában: „Nem kétséges,
ez az ember Valaki”, s lett légyen az akár Cottard, akár a szobrász Ski
puhakalapja, az emmausi vándorok rejtélyes éleslátásával meglátta körülötte a
halvány glóriát, s már csak félig lepődött meg, amikor a következő állomáson,
ha az számukra a végállomást jelentette, elegáns csoportosulás fogadta a hívet a
kijáratnál, s vele kiegészülve tartott az egyik várakozó kocsi felé, a douville-i
vasutas pedig mindnyájukat mély meghajlással üdvözölte; vagy, ha közbeeső
állomásról volt szó, ugyanez a csapat a fülkét özönlötte el. Most is ez történt,
méghozzá nagy sietséggel, mert többen késve érkeztek, épp abban a pillanatban,
amikor a vonat, amely bent állt az állomáson, már indulni készült; a Cottard
vezette csapat tehát futólépésben közeledett ahhoz a vagonhoz, amelynek
ablakában jelzéseimet észrevették. Brichot, aki szintén köztük volt, a hívek híve
lett az elmúlt években, mialatt mások kitartása egyre csökkent. Fokozatosan
romló látása miatt még Párizsban is kénytelen volt mind kevesebbet dolgozni
esténként. Különben nem különösebben rokonszenvezett az Új Sorbonne-nal,
ahol a német felfogás szerinti tudományos pontosság lassacskán
győzedelmeskedett a humanista szellem felett. Mostanában kizárólag előadásait
tartotta meg, és a vizsgabizottságokban vett részt; így hát jóval több ideje maradt
a társasági életre, azaz Verdurinék estélyeire vagy azokra, amelyeket Verdurinék
tiszteletére adott valamely könnyekig meghatott hívük. Igaz ugyan, hogy a
szerelem két ízben is kis híján megtette, amit a munka már nem tehetett:
csaknem kiszakította Brichot-t a kis klánból. De Verdurinné, aki „rajta tartotta a
szemét”, s szalonja érdekében egyébként is hozzászokott már az ilyesmihez,
végül pedig egyenesen elfogulatlan gyönyörűségét lelte az effajta drámákban és
kivégzésekben, visszavonhatatlanul összeugrasztotta a professzort a veszedelmes
nőszeméllyel, mert ahogy mindig mondta, ő azután tudta, hogyan kell „rendbe
tenni a dolgokat”, és „izzó vassal kiégetni a sebet”. Ami az egyik veszedelmes
perszóna esetében már csak azért is könnyen ment, mert az illető egyszerűen
Brichot mosónője volt; Verdurinnének tehát, aki bejáratos volt a professzor
ötödik emeleti lakásába, amikor méltóztatott megmászni az emeleteket, gőgtől
skarlátvörösen nem volt más dolga, mint hogy kitegye a szűrét annak a
semmirevalónak. „Hogyan – mondta a Nagyasszony Brichot-nak –, egy ilyen
asszony, mint én, abban a tisztességben részesíti, hogy feljön magához, maga
pedig efféle perszónát fogad?” Brichot sohasem feledkezett meg róla, micsoda
szolgálatot tett neki Verdurinné azzal, hogy nem engedte, hogy öregségére a
fertőbe süllyedjen, s egyre inkább kötődött hozzá, míg a Nagyasszony, ennek az
erősödő érzelemnek ellenére, vagy talán éppen emiatt, kezdett ráunni túlságosan
szófogadó hívére, akinek engedelmességében már előre bizonyos lehetett.
Verdurinékkel való bizalmas barátságától azonban Brichot-ra különleges fény
vetült, mely minden Sorbonne-béli kollégájától különbözővé tette. Elkápráztatta
őket elbeszéléseivel olyan vacsorákról, ahová őket sosem fogják meghívni, meg
azzal, hogy a lapokban is megemlítették, vagy a Szalonban kiállították a
portréját, s mindezt egy-egy olyan jó nevű író vagy festő jegyezte, akinek
tehetségét a bölcsészkar egyéb tanszékeinek címzetes tanárai is nagyra
becsülték, nekik azonban semmi esélyük nem volt arra, hogy e művészek
figyelmét magukra vonják, végül pedig pusztán a társasági bölcselő ruhatárának
eleganciájával is, amit a kollégák kezdetben nemtörődömségnek véltek, amíg
jeles pályatársuk jóindulatúan fel nem világosította őket, hogy a cilindert
nyugodtan a földre tehetik, ha látogatóban vannak valahol, viszont a vidéki
vacsorákon, bármilyen előkelőek legyenek is, nem cilindert szokás hordani,
hanem puhakalapot, ami igen jól megy a szmokinghoz. Az első
másodpercekben, amikor a kis csapat becsődült a vagonba, nem is tudtam szót
váltani Cottard-ral, alig kapott levegőt, nem annyira amiatt, mert futnia kellett,
hogy le ne késse a vonatot, inkább a bámulattól, amiért egy hajszálon múlt, és
éppen elcsípte. Többet érzett, mint a siker örömét, szinte egy jól sikerült tréfa
harsány derültségét. „Na, ez jó volt! – mondta, amikor magához tért. – Hajszál
híján! Teringettét, erre mondják, hogy kapóra jöttünk!” – tette hozzá, és
kacsintott, nem is azért, hogy azt firtassa, helyénvaló-e a kifejezés, hiszen most
már csak úgy duzzadt az önbizalomtól, hanem elégedettségében. Végül azután
bemutatott a kis klán többi tagjának. Bosszankodva láttam, hogy szinte
mindnyájan a Párizsban szmokingnak nevezett öltözéket viselik. Én ugyanis
megfeledkeztem arról, hogy Verdurinék félénk lépéseket tettek a társasági körök
felé, amit a Dreyfus-ügy visszavetett, az „új” zene viszont felgyorsított; igaz, ők
maguk tagadták ezt a fejlődést, s tagadni is fogják mindaddig, amíg célt nem ér,
ahogyan azokat a hadműveleteket szokás, amelyeket a tábornok csak akkor
jelent be, amikor már végrehajtotta őket, nehogy vesztesnek tartsák, ha
hadmozdulatait nem koronázza siker. Ami a társasági köröket illeti, amúgy ott is
minden készen állt már a közeledésre. Egyelőre még olyan embereknek tartottak
Verdurinéket, akikhez a magasabb körökből senki sem jár, ám ők ezt csöppet
sem bánják. A Verdurin-szalon a zene szentélyének számított. Állították, hogy
Vinteuil[581] onnan merített ihletet és bátorítást. Mert a Vinteuil-szonátát ugyan
most sem értette senki, de senki, és ismerni is alig ismerték, a komponista neve,
mely úgy hangzott el, mint a legnagyobb kortárs muzsikusé, rendkívüli
tekintélynek örvendett. Végül pedig a néhány faubourg-béli fiatalember között,
akik kitalálták, hogy nekik is olyan műveltnek kell lenniük, mint a polgároknak,
három is akadt, aki zenét tanult, ők pedig rendkívül nagyra tartották Vinteuil
Szonátáját. Beszéltek is róla otthon intelligens édesanyjuknak, aki korábban a
művelődésre biztatta őket. S mivel ezek az anyák érdeklődéssel kísérték fiaik
tanulmányait, a koncerteken bizonyos tisztelettel nézegették Verdurinnét, amint a
proszcéniumpáholyban a partitúrát követi. A Verdurin házaspár lappangó
nagyvilágiságát eddig csak két dolog jelezte. Egyrészt az, hogy Verdurinné így
beszélt Caprarola hercegnőről: „Ó, ő aztán intelligens, kellemes asszony. Az
ostobákat ugyanis képtelen vagyok elviselni; megőrülök az unalmasoktól.”
Amiből a kicsit is leleményesebb elmék azt is gondolhatták volna, hogy
Caprarola hercegnő, a társaság legelőkelőbb köreihez tartozó hölgy, már
meglátogatta Verdurinnét. Sőt a nevét is kimondta egy részvétlátogatás során,
amikor Swann-nénál járt a férje halála után, s megkérdezte tőle, ismeri-e a
házaspárt. „Milyen nevet mondott? – kérdezett vissza Odette hirtelen szomorúra
vált arccal. – Verdurin. Ó, tudom már – felelte bánatosan –, nem ismerem őket,
azaz ismerem is, meg nem is: barátaimnál találkoztam velük valamikor régen:
kellemes emberek.” Miután Caprarola hercegnő elment, Odette bizony szerette
volna, ha az igazat mondta volna. Hirtelen hazugsága azonban nem számításból
eredt, hanem félelmeit, vágyait leplezte le. Odette nem azt tagadta le, amit
ügyesebb volt tagadni, hanem azt, amiről szerette volna, ha meg sem történik;
még akkor is, ha a kérdező egy óra múlva megtudhatta, mi is történt valójában.
Hamarosan visszanyerte magabiztosságát, s nehogy azt higgyék, hogy fél, elébe
ment a kérdéseknek: „Verdurinné, hát hogyne, nagyon is jól ismertem” –
mondta, olyan színlelt alázattal, mint amilyennel egy előkelő hölgy azt meséli,
hogy villamosra szállt. „Egy ideje sokat hallani ezekről a Verdurinékről” –
mondta de Souvré márkiné. Odette pedig egy nagyhercegnő gúnyos mosolyával
felelt: „Ó, igen, én is úgy vélem, hogy sokat hallani róluk. Időről időre akadnak
ilyen új emberek, akik befutnak a társasági körökben” – s arra nem is gondolt,
hogy ő maga az egyik legújabb. „Caprarola hercegnő elment hozzájuk
vacsorára” – folytatta de Souvréné. „Ó! – felelte Odette még jelentőségteljesebb
mosollyal – Nem lep meg. Az ilyen dolgok mindig Caprarola hercegnővel
kezdődnek, azután jön valaki más, mondjuk Molé grófnő.” S miközben ezeket
mondta, Odette olyan képet vágott, mint aki mélységesen lenézi a két előkelő
hölgyet, akik szokás szerint nyitóvendégek voltak az újonnan bevezetett
szalonokban. Hanglejtése érezhetően azt jelezte, hogy őt, Odette-et, ahogy de
Souvré márkinét sem, nem lehetne belevinni ilyesmibe. Az elismerésen túl,
amellyel Verdurinné Caprarola hercegnő intelligenciájának adózott, a második
jel, mely arra mutatott, hogy Verdurinék tudatában vannak eljövendő sorsuknak,
az volt, hogy (noha természetesen nem kérték kifejezetten) határozottan elvárták,
hogy a vendégek estélyi öltözetben jelenjenek meg a vacsorákon; így már
Verdurin urat is szégyenkezés nélkül üdvözölhette volna unokaöccse, az, aki
„feledésbe merült”.
A graincourt-i felszállók között ott volt Saniette is, akit az unokaöccse,
Forcheville egyszer már elüldözött Verdurinéktől, később mégis visszatért. Az ő
társasági értelemben vett hibái – jelesebb tulajdonságai ellenére – csaknem
ugyanazok voltak, mint Cottard-éi: félénkség, tetszenivágyás, meddő
próbálkozások, hogy sikert arasson. Míg azonban Cottard-t az élet
rákényszerítette, hogy ha nem is éppen Verdurinéknél, ahol a régmúlt percek
sugallata irányította, mely olyankor hat ránk, amikor ismét a megszokott
környezetben találjuk magunkat, s ahol Cottard többé-kevésbé a régi maradt, de
legalábbis a betegei között, kórházi osztályán, az Orvosi Akadémián a hidegség,
a megvetés, a komolyság látszatát öltse, ami csak még hangsúlyosabbá vált, ha
szolgálatkész tanítványai előtt szójátékait sütögette el, s valóságos szakadékot
vágott a régi és a mostani Cottard között; ugyanezek a hibák Saniette esetében
egyre vészesebbek lettek, ahogy megpróbálta kijavítani őket. Érezte, hogy
gyakran unalmas, hogy senki nem hallgat rá, s ahelyett, hogy ilyenkor fékezte
volna magát, ahogyan Cottard tette volna, s a tekintély látszatával erőszakolta
volna ki a figyelmet, nemcsak bohókás hangra váltott, hogy ezzel próbáljon
mentegetőzni, amiért a beszélgetés túlságosan komolyra fordult, még a tempót is
felgyorsította, hadart, rövidített, hogy ne tűnjön olyan terjengősnek, de annál
bennfentesebbnek azokban a dolgokban, amelyekről éppen beszél, így végül
követhetetlenné tette őket, és sehogy sem tudott a mondókája végére érni.
Magabiztossága más volt, mint Cottard-é, mellyel megdermesztette a betegeket,
akik, ha a társaságban valaki a doktor nyájasságát dicsérte, azt válaszolták: „Ha a
rendelésén fogadja, egészen más embert talál: maga ott áll tetőtől talpig
kivilágítva, ő meg az ellenfényben, szúrós szemmel.” Saniette magabiztossága
nem volt erőszakos, érezhetően túl sok félénkség rejlett mögötte, s bármilyen
semmiség elég volt ahhoz, hogy megfutamítsa. Saniette, akinek barátai mindig
mondták, hogy túlságosan kevéssé bízik magában, s aki valóban látta, hogy
olyan emberek, akiket joggal tartott kevesebbre magánál, könnyedén elérik
azokat a sikereket, amelyek számára elérhetetlenek, mostanában már sohasem
kezdett bele egy-egy történetbe anélkül, hogy arcán ne jelent volna meg a
mulatságosságot jelző mosoly, mert attól félt, hogy komoly arccal nem tudja
kellőképpen kelendővé tenni a portékáját. Néha, amikor hitelt adtak a
komikumnak, melyet ő szemmel láthatóan megtalált az elmondandókban, nagy
kegyesen mindenki rá hallgatott. De az elbeszélés csúfosan megbukott.
Valamelyik jó szívvel megáldott vendég olykor ugyan személyes, csaknem titkos
bátorításként egy együttérző mosolyt vetett Saniette-re, lopva, úgy, hogy a
többiek észre ne vegyék, ahogy egy bankjegyet csúsztatnak a kezünkbe. Odáig
azonban senki nem ment, hogy vállalja a felelősséget, és kitörő kacajával
nyilvánosan mellé álljon. A történet már réges-régen véget ért, hamvába holt, s
Saniette még mindig mosolygott, szomorún, magányosan, mintha egyedül és
csak a maga kedvére ízlelgetné ezt a gyönyörűséget, melyet ő színleg
kielégítőnek talált, s amelyet a többiek nem érzékeltek. Ski, a szobrász, akit azért
neveztek így, mert lengyel nevét túlságosan nyelvtörőnek találták, s mert amióta
bizonyos körökben élt, maga is úgy tett, mintha nem szeretné hogy
összetévesszék igen magas pozíciókban lévő, ám kissé unalmas és túlságosan is
népes rokonságával, negyvenöt évesen és feltűnő csúnyaságában is megőrzött
valami pajkosságot, ábrándos szeszélyt, még abból az időből, amikor tíz éven
keresztül a társasági körök legelragadóbb csodagyereke, a hölgyek dédelgetett
kedvence volt. Verdurinné azt állította róla, hogy sokkal nagyobb művész, mint
Elstir. Elstirre amúgy csak külsőlegességekben hasonlított. Ennyi is elég volt
azonban ahhoz, hogy Elstir, aki egyszer találkozott Skivel, azt a mélységes
viszolygást érezze iránta, amelyet azok ébresztenek bennünk – s jóval inkább,
mint szöges ellentéteink –, akik olyanok, mint mi, csak rosszabb kiadásban,
akikben az mutatkozik meg, ami bennünk kevésbé jó: hibáink, melyekből már
kigyógyultunk, s most fájón emlékeztetnek arra, milyennek láthattak minket
egyesek, mielőtt még olyanná lettünk volna, amilyenek ma vagyunk. Verdurinné
azonban azt hitte, hogy Ski temperamentumosabb, mint Elstir, ugyanis nem volt
olyan művészet, amelyben a szobrász ügyes ne lett volna, Verdurinné pedig meg
volt győződve róla, hogy barátjuk ezt az ügyességet a valódi tehetségig vihette
volna, ha nem annyira lusta. De még ez a lustaság is csak eggyel több
adottságnak látszott a Nagyasszony szemében, lévén a munka ellentéte, amelyről
úgy gondolta, hogy az csupán a tehetségtelenek osztályrésze. Ski festett
mindenre, amire akarták: mandzsettagombra éppúgy, mint ajtófélfára. Úgy
énekelt, mint egy zeneszerző, emlékezetből játszott, zenekarként szólaltatva meg
a zongorát, nem is virtuozitása révén, mint inkább az alsó szólam melléütéseivel,
jelezve, hogy ujjaival nem tudja kellőképpen érzékeltetni, hogy itt most éppen
egy piszton lép be, amit egyébként a szájával utánzott. Beszéd közben keresgélte
a szavakat, hogy így hitessen el valamely különös élményt, ahogy egy-egy
akkordot is késleltetett, majd miközben leütötte, hozzá mondta: „Ping”, hogy a
rezeket érzékeltesse, így bámulatosan eszesnek tartották, noha valójában csak
két-három gondolata volt, s azok is nyúlfarknyi röviden összefoglalhatók. Nem
szerette, hogy szeszélyesnek találják, ezért a fejébe vette, hogy megmutatja,
milyen gyakorlatias, pozitív lény ő, és diadalmasan tettetett valamiféle
álprecizitást, áljózanságot, amit csak tovább súlyosbított, hogy emlékezőtehetség
híján minden, amit mondott, pontatlannak bizonyult. Fejének, nyakának, lábának
mozdulatai kecsesek lehettek volna, ha még csak kilencéves, fürtjei szőkén
göndörödnek, hatalmas csipkegallért és piros csizmácskát hord. Mivel idő előtt
értek Cottard-ral és Brichot-val a graincourt-i pályaudvarra, Brichot-t az
állomáson hagyták, ők ketten pedig jártak egyet. Amikor Cottard már indult
volna visszafelé, Ski azt válaszolta: „De hiszen semmi sem sürget. Ma nem a
helyi vonat jön, hanem a helyközi.” Elragadtatással látva a hatást, melyet ez a
finom pontosítás tesz Cottard-ra, így folytatta, harmadik személyben szólva
önmagáról: „No persze, amiért Ski a művészetek barátja, amiért agyagot formáz,
azt hiszik róla, hogy nem is gyakorlatias. Senki sem ismeri ezt a vonalat nálam
jobban.” Mindazonáltal elindultak a pályaudvar felé, amikor Cottard
megpillantotta az érkező kisvonat füstcsíkját, felbődült, majd így kiáltott: „Most
aztán kapjuk a nyakunk közé a lábunkat!” S valóban éppenhogy elérték a
vonatot, hiszen a helyi és a helyközi járat közötti különbség sosem létezett
másutt, csak Ski képzeletében. „A hercegnő nincs a vonaton?” – kérdezte
reszkető hangon Brichot, akinek hatalmas szemüvege úgy csillogott, mint a
gégetükör, amelyet az orvos rögzít a homlokára, hogy bevilágítson a betegek
torkába, s mintha az élet a professzor szeméből belé költözött volna, s talán az
erőfeszítés miatt is, amellyel Brichot hozzá akarta igazítani a látását, mintha
maga a pápaszem nézett volna kitartó, rendkívüli merev figyelemmel. Különben,
ahogy a betegség lassanként megfosztotta Brichot-t a látásától, úgy döbbentette
rá ennek az érzéknek a szépségeire, mint ahogy gyakran csak akkor kezdünk el
nézegetni, sajnálni, csodálni egy tárgyat, ha már eltökéltük, hogy megválunk
tőle, mert, mondjuk, elajándékozzuk. „Nem, nem, a hercegnő egészen
Maineville-ig kísérte Verdurinné vendégeit, akik a párizsi vonattal mennek
tovább. Még az sem lehetetlen, hogy Verdurinné, akinek Saint-Mars-ban volt
valami elintéznivalója, szintén vele van. Így azután ő is velünk tarthatna, és
egész úton együtt lehetnénk, ami pompás lenne. Szóval nyitva kell tartanunk a
szemünket Maineville-nél, és kész! Ó! Ez mind semmi, hiszen mondhatom, kis
híján lekéstük a batárt. Amikor megláttam a vonatot, egészen elhűltem. Az
ilyesmire mondják, hogy a lélektani pillanatban érkezni! El tudják képzelni, mi
lett volna, ha lekéssük? Meg Verdurinnét, amint észreveszi, hogy a kocsik
nélkülünk jönnek meg? Nagy pofon lett volna! – fűzte tovább a doktor, aki még
mindig nem tért magához a megrázkódtatásból. – Ez aztán a nem mindennapi
kaland. Na, mondja, Brichot, mit szól ehhez a mi kis kiruccanásunkhoz?” –
kérdezte a doktor némi büszkeséggel. „Szavamra – felelte Brichot –, így van, ha
már csak hűlt helyét lelték volna a vonatnak, az lett volna ám a kínos história,
ahogy a megboldogult Villemain[582] mondta volna.” Én azonban, akinek
figyelmét az első percekben elterelték ezek az ismeretlen emberek, hirtelen
megint arra gondoltam, amit egyszer Cottard a kis kaszinó tánctermében
mondott, s mintha egy láthatatlan láncszem összeköthetett volna egy szervet az
emlékezet képeivel, Albertine-re is, amint mellét Andrée-éhoz nyomja, s
szörnyen összeszorult a szívem. A fájdalom azonban nem volt tartós: a gondolat,
hogy Albertine-nek esetleg nőkkel lehetne viszonya, az utóbbi két napban már
valószínűtlennek tűnt, mióta barátnőm közeledési kísérlete Saint-Loup-hoz a
féltékenység új fajtáját szította fel bennem, az előzőt feledtetve. Naiv voltam,
mint mindazok, akik azt hiszik, hogy az egyik hajlam szükségképpen kizárja a
másikat. Arembouville-ben, mivel a vonat már teljesen megtelt, egy kék
zubbonyos parasztgazda, akinek csak harmadosztályú jegye volt, a mi fülkénkbe
ült be. A doktor úgy vélekedett, hogy a hercegnőt mégsem zárhatjuk össze
ilyesvalakivel, ezért odahívott egy vasutast, előrángatta az igazolványát,
melyben az állt, hogy ő az egyik nagy vasúttársaság orvosa, s kierőszakolta,
hogy az állomásfőnök leszállíttassa a gazdát. Ez a jelenet annyira bántotta és
riasztotta Saniette félénkségét, hogy mindjárt az elején, a peronon álló számos
parasztot látva, már-már attól tartott, hogy a dolog felkeléssé fajulhat, úgy tett
hát, mint akinek hascsikarása van, s hogy senki ne vádolhassa azzal, hogy ő is
felelős a doktor erőszakosságáért, kiosont a folyosóra, mintha azt keresné, amit
Cottard „waters”-nek nevezett. Mivel ilyet nem talált, a kis kávédaráló túlsó
végén szemlélte a tájat. „Ha ön most debütál Verdurinnénél, uram – fordult
hozzám Brichot, aki feltétlenül meg akarta csillogtatni tehetségét egy „újonc”
előtt –, látni fogja, hogy sehol másutt nem érezni ennyire az »élet édességét«,
amint azt a dilettantizmus, a teszekrádizmus meg mindenféle, a sznob körökben
divatos izmusok feltalálója, azaz Talleyrand[583] herceg úr mondta volt.” Amikor
ugyanis Brichot a múlt nagyurairól beszélt, szellemesnek és „korhűnek” vélte, ha
rangjuk-címük elé biggyeszti az „urat” is, és La Rochefoucauld nagyherceg urat,
Retz kardinális urat mondott, mint ahogy időnként pedig így beszélt: „Az a
struggle for lifer Gondi, az a „boulange-ista” Marcillac.” És soha el nem
mulasztotta volna, hogy mosolyogva „Montesquieu secondat elnök úrként”
emlegesse Montesquieu-t. [584] Egy szellemes társasági embert bosszantott volna
ez a fajta, iskolaszagú pedantéria. De, ha hercegről beszél, a társasági ember
hibátlan modorában is van némi pedantéria, mely egy másik kasztról árulkodik,
arról, ahol a Vilmos név mellé feltétlenül odabiggyesztik a „császárt”, s ahol
harmadik személyben beszélnek egy királyi fenséghez. „Ó, előtte azután le a
kalappal – folytatta Brichot „Talleyrand herceg úrról” szólva. – Ő a mi ősünk.”
„Elbűvölő miliő – mondta Cottard –, a legkülönfélébb embereket megtalálhatja
ott, mert Verdurinné nem zár ki senkit: kiváló tudósokat, mint Brichot, a
nemesség krémjét, mint például Serbatov hercegnőt, egy előkelő orosz dámát,
Eudoxia nagyhercegnő barátnőjét, akit a nagyhercegnő négyszemközt is fogad,
olyan órában, amikor senki mást nem bocsátanak be hozzá.” S valóban, Eudoxia
nagyhercegnő, aki nem szenvedhette, hogy Serbatov hercegnő, akit már régóta
nem fogadott senki, olyankor jöjjön hozzá, amikor nála társaság lehet, csak
nagyon korán engedte felmenni, amikor még egyetlen barátja sem volt mellette,
akinek legalább olyan kellemetlen lett volna a hercegnővel találkoznia, mint
amennyire a hercegnőt zavarta volna. Mivel Serbatov hercegnő harmadik éve
már, alighogy – mint valami manikűrös – távozott a nagyhercegnőtől, egyenesen
az éppen csak ébredező Verdurinnéhez ment, s többé nem is mozdult mellőle,
elmondhatjuk, hogy a hercegnő hűsége összehasonlíthatatlanul nagyobb volt
még Brichot-énál is, aki pedig annyira ragaszkodott a szerdákhoz, ahol
megadatott neki az az öröm, hogy Párizsban úgy érezhette magát, mint egy
Chateaubriand[585] Abbaye-aux-Bois-ban, vidéken pedig azt képzelte, hogy
lassacskán olyan szerepet játszik, mint amilyet Du Châtelet[586]-nénál játszhatott
az, akit a professzor (az olvasott ember malíciájával és önelégültségével) csak
„Voltaire úrként” emlegetett.
Más kapcsolat híján Serbatov hercegnő néhány éve olyan hűséges lehetett
Verdurinékhez, hogy ettől több lett, mint egy az egyszerű „hívek” közül: a hűség
mintaképe, az eszmény, amelyet Verdurinné már hosszú ideje elérhetetlennek
hitt, mikor hajlott korában végül rátalált a megtestesítőjére ebben az újonnan
toborzott barátnőben. Bármilyen féltékenység gyötörte ugyanis a Nagyasszonyt,
arra még nem volt példa, hogy legragaszkodóbb hívei is ne „blicceltek” volna
egyszer-egyszer. A legnehezebben kimozdulók is engedtek egy utazás
csábításának; a legpuritánabbak nagy vagyonhoz jutottak; a legrobusztusabbak is
elkaphatták az influenzát, a legrestebbeket is behívhatták katonának, a
legközömbösebbek is útra kelhettek, hogy haldokló anyjuk szemét lefogják.
Verdurinné pedig hiába mondogatta ilyenkor, mint a hajdani római császárnő,
hogy csakis ő az egyedüli parancsnok, akinek a légió engedelmességgel tartozik,
mint Krisztus vagy a Kaiser,[587] hogy aki apját-anyját éppúgy szereti, mint őt, s
nem kész elhagyni szüleit, hogy őt kövesse, az nem méltó hozzá; hogy ahelyett,
hogy az ágyban hevernének, vagy egy olcsó nőcske hálójába keverednek, jobban
tennék, ha mindig mellette maradnának, mellette, aki egyedüli gyógyír és
egyetlen gyönyörűség. De a sors, amely néha örömét leli abban, hogy a hosszúra
nyúló életek alkonyát bearanyozza, úgy intézte, hogy Verdurinné és Serbatov
hercegnő útjai találkozzanak. A hercegnő, aki családjával szakított, hazájából
száműzetett, már csak Putbus bárónőt és Eudoxia nagyhercegnőt ismerte,
akikhez azonban, mivel az előbbi barátnőivel ő nem kívánt találkozni, az utóbbi
pedig nem kívánta, hogy barátnői találkozzanak vele, csak azokban a reggeli
órákban járt, amikor Verdurinné még aludt; s aki emberemlékezet óta
egyetlenegyszer volt csak ágyban fekvő beteg, tizenkét éves korában, amikor
rózsahimlőt kapott; s szilveszter napján is, amint Verdurinné nyugtalankodott,
hogy magára marad, s megkérdezte, Újév ide vagy oda, nem maradna-e nála
éjszakára így hirtelen, a hercegnő azt felelte: „Mi akadályozhatna meg benne,
bármelyik nap? Egyébként is, ezt a napot mindenki családi körben szokta tölteni,
nekem pedig maguk a családom”; hiszen panzióban lakott, s ha Verdurinék
elköltöztek, panziót váltott, nyaralásaikra is követve őket; mindezzel oly
tökéletesen valósítva meg Verdurinné számára ezt a Vigny-sort: „Te vagy az
egymagad, kit mindig keresünk”,[588] hogy a kis kör elnök asszonya, aki arra
vágyott, hogy még holtában is oldalán tudja egy hűséges „hívét”, arra kérte,
bármelyikük is halna meg később, temettesse magát a másik mellé. Idegenekkel
szemben – akik közé mindig oda kell sorolnunk azt is, akinek a legtöbbet
hazudunk, hisz éppen az ő megvetése lenne számunkra a legfájdalmasabb:
önmagunkat – Serbatov hercegnő gondosan ügyelt arra, hogy mindössze három
baráti kapcsolatát – a nagyhercegnőhöz, Verdurinékhez és Putbus bárónőhöz
fűződőt – egyedülinek állítsa be, mintha nem azért lenne belőlük csak ennyi,
mert az akaratától független földindulások után csupán ennyi emelkedett minden
más pusztulása és romjai fölé, hanem mert szabad akaratából választotta a
mindenkinél kedvesebbeket, s a magányra és az egyszerűségre való hajlandósága
miatt ragaszkodott kizárólag hozzájuk. „Senki mással nem találkozom” –
mondta, ezzel hangsúlyozva a rendíthetetlenséget valami olyasmiben, ami
inkább látszott önmagára kényszerített szabálynak, mint kénytelen-kelletlen
elviselt szükségszerűségnek. Majd úgy tette még hozzá: „Csak három helyre
járok”, mint azok a szerzők, akik attól tartva, hogy darabjuk nem éli meg a
negyedik előadást, bejelentik, hogy a művet csak három ízben játsszák. Verdurin
úr és neje pedig, akár hitt ebben a felfogásban, akár nem, mindenesetre segített a
hercegnőnek, hogy így véshesse be a dolgot a hívek tudatába. A hívek pedig
arról is meg voltak győződve, hogy a hercegnő a kínálkozó ezernyi kapcsolat
közül egyedül Verdurinéket választotta, valamint arról is, hogy Verdurinék,
akiknek kegyeiért hasztalan versengett az arisztokrácia krémje, csupán egyetlen
esetben voltak hajlandók kivételt tenni, a hercegnőében.
Az ő szemükben a hercegnő, aki annyira felette állt eredeti környezetének,
hogy képtelen volt nem unatkozni ott, a sok-sok ember közül, akikhez eljárhatott
volna, csak és kizárólag Verdurinéket ítélte kellemesnek, akik viszont szintén
érzéketlenek maradtak a körülöttük legyeskedő arisztokrácia közeledésére, s
csupán egyetlen kivételre voltak hajlandók, egy olyan előkelő hölgy, Serbatov
hercegnő kedvéért, aki eszesebb volt, mint a rangjabéliek.
A hercegnő igen gazdag volt; minden színházi bemutatón hatalmas földszinti
páholyt bérelt, ahová, Verdurinné felhatalmazásával, a híveket is elvitte, de soha
senki mást. Az emberek mutogatták egymásnak ezt a rejtélyes és sápadt nőt, aki
úgy öregedett, hogy nem őszült meg, sőt inkább kivörösödött, mint egyes,
sövényen maradó, töppedt gyümölcsök. Alázatosságát nem kevésbé csodálták,
mint tehetősségét, hiszen, noha társaságában mindig ott volt egy akadémikus,
Brichot, egy híres tudós, Cottard, a kor legfelkapottabb zongoristája, majd
később Charlus úr is, ő ragaszkodott a legsötétebb páholyhoz, annak is a mélyére
húzódott, nem törődött a nézőtérrel, kizárólag a kis csapatnak élt, amely nem
sokkal az előadás vége előtt távozott e különös, félénk, elragadó, hervatag
szépségű királynő nyomában. S ha Serbatov asszony nem nézte a termet, a
homályba húzódott, azért tette, hogy így próbáljon megfeledkezni arról, hogy él
itt egy másik világ is, mely után szenvedélyesen kívánkozik, s melyet nem
ismerhet meg soha; a páholybéli „kotéria” azt jelentette számára, mint a csaknem
hullamerev mozdulatlanság bizonyos állatoknak veszély esetén. Mindazonáltal,
az újdonság és az érdekesség iránti érdeklődésnek köszönhetően, amely ott
bujkál minden társasági emberben, a közönség gyakran talán több figyelmet
szentelt ennek a titokzatos ismeretlennek, mint az első páholyok hírességeinek,
akikhez mindnyájan bejáratosak voltak. Azt képzelték, hogy ez az asszony
másképpen híres, mint azok, akiket ismernek; hogy bámulatos intelligenciája,
látnoki jósága csoportosítja köré a kiválóságok e kis csoportját. A hercegnő
pedig, ha valakit szóba hoztak előtte, vagy bemutattak neki, kénytelen volt
végtelen hűvösséget színlelni, hogy igazolja a világtól való borzadásáról terjengő
híreket. Cottard vagy Verdurinné támogatásával néhány új embernek azért
sikerült megismerkednie vele, és a hercegnő annyira megrészegült tőlük, hogy
megfeledkezett a szándékos elszigetelődés meséjéről, s őrült költségekbe verte
magát az új jövevény kedvéért. Ha az illető teljesen jelentéktelen volt, mindenki
elcsodálkozott. „Milyen különös, hogy a hercegnő, aki senkivel nem akar
megismerkedni, ilyen kevéssé kiemelkedő ember kedvéért tesz kivételt!” De
ezek a megtermékenyítő ismeretségek ritkák voltak, s a hercegnő továbbra is a
hívek igencsak zárt körében éldegélt.
Cottard jóval gyakrabban emlegette, hogy: „Majd szerdán találkozom vele
Verdurinéknél”, mint azt: „Majd kedden találkozom vele az Akadémián”.
Egyébként is úgy beszélt a szerdákról, mint az Akadémiához foghatóan fontos és
kikerülhetetlen elfoglaltságról. Cottard azok közé a nem nagyon kapós emberek
közé tartozott, akik olyan lelkiismeretességgel tesznek eleget egy meghívásnak,
mintha az nagy horderejű feladat vagy parancs volna, akárcsak egy katonai
behívó vagy idézés. Nagyon fontos vizitnek kellett közbejönnie ahhoz, hogy
„elbliccelje” Verdurinék szerdáit, a fontosság azonban ez esetben inkább a beteg
pozícióját minősítette, mint a betegséget. Mert Cottard, bár jó ember volt, ha
lemondott egy szerda gyönyörűségeiről, nem egy munkás szívrohama kedvéért
tette, hanem egy miniszter nyálkahártya-irritációjáért. S még ilyenkor is azt
mondogatta feleségének: „Feltétlenül ments ki Verdurinnénél. Szólj neki, hogy
ma később érkezem. Ez az excellenciás úr is választhatott volna más napot a
náthára!” Egyik szerdán, amikor öreg szakácsnéjuk elvágta karján az egyik eret,
Cottard, aki már szmokingba bújt, hogy induljon Verdurinékhez, csak a vállát
vonogatta, amint felesége félénken megkérdezte, nem kötözné-e be a sérültet:
„Képtelenség, Léontine – kiáltotta remegve –, hiszen látod, hogy fehér mellény
van rajtam!” Hogy ne ingerelje a férjét, Cottard-né sürgősen elhívatta a klinika
főorvosát. Az pedig, hogy minél hamarabb odaérjen, kocsit fogadott, s a dolog
úgy alakult, hogy az ő kocsija épp abban a pillanatban fordult be az udvarba,
amikor Cottard-é kifelé tartott volna, hogy Verdurinékhez vigye a professzort, s
öt percet is elvesztegettek az ide-oda tolatással. Cottard-nét bántotta, hogy a
főorvos meglátta estélyi ruhás főnökét. Cottard dühöngött a késés, talán a
lelkiismeret-furdalás miatt, és olyan pocsék hangulatban indult útnak, hogy a
szerdák minden gyönyörűségére szükség volt, hogy végül jobb kedvre derüljön.
Ha valamelyik betege megkérdezte Cottard-t: „Találkozik néha Guermantes-
ékkal?”, a professzor a lehető legjóhiszeműbben válaszolt: „Talán nem éppen
Guermantes-ékkal, nem is tudom. De ezzel az egész társasággal összejövök a
barátaimnál. Bizonyára hallott már Verdurinékről. Ők mindenkit ismernek. No
meg, ők legalább nem afféle megkopott előkelőségek. Ott van mit a tejbe
aprítani. Verdurinné vagyonát általában vagy harmincötmillióra, becsülik.
Bizony, bizony, harmincötmillió, az már valami. Ezért hát nem is veri fogához a
garast. Az imént Guermantes nagyhercegnéről beszélt. Hát én megmondom, mi
a különbség köztük: Verdurin asszony előkelő hölgy, Guermantes nagyhercegné
pedig valószínűleg nagy túró. Érzi a különbséget, ugye? Mindenesetre, akár
járnak Guermantes-ék Verdurinnéhez, akár nem, ott vannak nála, és ez sokkal
többet jelent, d’Serbatovék, d’Forcheville-ék, és tutti quanti[589] a legmagasabb
rangú társaság, egész Franciaország és Navarra nemessége, akikkel, láthatná,
úgy beszélgetek, mint a magamfajtákkal. Az efféle népek különben is
előszeretettel keresik a tudomány hercegeinek társaságát” – tette még hozzá az
üdvözült hiúság mosolyával, amit a gőgös önelégültség csalt ajkára, nem is azért,
mert ez a hajdan egy Potainnek, Charcot-nak[590] kijáró kifejezés most őt illette
meg, hanem azért, mert végre úgy tudta alkalmazni ezt és a használat
szentesítette többit is mind, ahogyan szokás, s mert a hosszas biflázás után
tökéletesen elsajátította őket. Ezért hát, miután Serbatov hercegnő nevét is
megemlítette a Verdurinnéhez bejáratos személyek között, Cottard kacsintott
egyet, és így folytatta: „Látja már, micsoda ház, érti, ugye, mire gondolok?” Arra
gondolt, hogy ennek az előkelőségnek sehol sem lelni párját. Márpedig egy
olyan orosz dámát vendégül látni, aki csakis Eudoxia nagyhercegnővel áll
ismeretségben, nem nagy dolog. De ha még őt sem ismerte volna, Cottard ettől
sem látta volna kevésbé pompásan elegánsnak a szalont, és az öröme sem lett
volna kisebb, hogy bejáratos ebbe a házba. A ragyogás, amelyben azokat az
embereket látjuk, akikhez eljárunk, semmivel sem valódibb, mint a színpadi
szereplőké, akiknek öltöztetésére az igazgatónak fölösleges százezres
költségekbe vernie magát, hogy eredeti jelmezeket és igazi ékszereket
vásároljon, melyek azután teljesen hatástalanok lesznek, mikor egy tehetséges
tervező ezerszer fényűzőbb hatást tud kelteni azzal, hogy mesterséges fényt
irányít egy durva vászonból készült, üveggyöngyökkel televarrt zekére vagy egy
papírpalástra. Van ember, aki egész életét a világ nagyjainak körében töltötte, de
csak unalmas rokonokat vagy érdektelen ismerősöket lát bennük, mert a bölcső
óta kialakult megszokás minden becsüktől megfosztotta őket a szemében. Ha
azonban ez az ember valami véletlen folytán a legjelentéktelenebb társaságba
keveredik, a Cottard-ok végtelen sora máris nemesi címet viselő hölgyek
szédületében él, akiknek szalonját az arisztokratikus előkelőség netovábbjának
képzeli, s akik valójában még Villeparisis márkinénál és barátnőinél is (e
lecsúszott hölgyeknél, akiket a velük nevelkedett főrangú társaság már
látogatásra sem méltat) kevesebbek; nem, ha egyszer ezek az emberek, akik
olyan dölyffel fitogtatták e hölgyek barátságát, kiadatnák emlékirataikat, s
közzétennék a hölgyek nevét, meg azokét, akik eljártak hozzájuk, senki,
Guermantes asszony vagy Cambremer márkiné sem tudná azonosítani őket. De
mit számít ez! A Cottard-oknak így megvan a maguk bárónője vagy márkinéja,
aki számukra „a bárónő” vagy „a márkiné”, mint a Marivaux-darabok baronesse-
e, akinek a neve soha el nem hangzik, és fel sem merül a gondolat, hogy valaha
volt neve egyáltalán. Cottard annál is inkább hiszi, hogy ott az arisztokrácia
színe-java gyűlik össze – amely tudomást sem vesz a hölgyről –, mivelhogy
minél kétesebb a cím, annál több korona díszeleg a poharakon, az ezüstökön, a
levélpapírokon és a málhákon. Nem egy Cottard hitte már, hogy egész életét a
Faubourg Saint-Germain szívében töltötte, s képzeletében sokkal inkább feudális
álmok bűvöletében él, mint azok, akik valóban hercegek között nőttek fel; mint a
kis boltos, aki vasárnaponként olykor elmegy, hogy megnézze a „régi idők”
épületeit, s néha éppen azokban érzi leginkább a középkor szellemét, melyeknek
minden köve a mi századunkból való, s melyek boltíveit Viollet-le-Duc
tanítványai festették égszínkékre, s hintették tele aranycsillagokkal. „A hercegnő
Maineville-ben száll majd fel. Ő is velünk fog utazni. De nem mutatom be magát
azonnal. Jobb lesz, ha inkább Verdurin asszony teszi. Hacsak nem találok előbb
valami ürügyet. Akkor viszont számíthat rá, hogy kapok rajta.” „Miről beszéltek
az imént?” – szólalt meg Saniette, aki úgy tett, mintha levegőzni ment volna ki.
– „Egy híres mondást idéztem az úrnak – mondta Brichot –, amit maga is jól
ismer: attól, aki véleményem szerint az első jellegzetesen »századvégi« figura
volt (már a XVIII. század végéé természetesen), egy bizonyos Charles-Maurice
de Périgord apát úrtól. Pályája elején igen ígéretes újságírónak indult. De azután
rossz útra tért, azaz miniszter lett. Vannak az életnek ilyen balszerencsés
fordulatai. Amúgy nem volt éppen aggályos politikus, s a vérbeli főúr gőgjével,
szabad idejében bizony nem restellt a porosz királynak dolgozni, és a balközép
képviselőjeként halt meg.”


Saint-Pierre-des-Ifs-nél egy ragyogó fiatal lány szállt fel a vonatra, aki sajnos
nem tartozott a kis csapathoz. Nem tudtam levenni a szemem
magnóliaszínbőréről, fekete szeméről, sudár termetéről és bámulatos idomairól.
Alig egy perc múlva ablakot akart nyitni, mert kissé meleg volt a fülkében, s
mivel nem akart egyenként engedélyt kérni mindenkitől, és egyedül rajtam nem
volt kabát, sietős, tiszta, nevető hangon engem szólított meg: „Uram, nem
zavarná egy kis friss levegő?” Legszívesebben azt mondtam volna neki: „Jöjjön
velünk Verdurinékhez”, vagy: „Adja meg a nevét és címét”. Azt válaszoltam:
„Nem, nem zavar a levegő, kisasszony.” Majd, fel sem állt, csak a helyéről
kérdezte: „Nem zavarja a barátait a dohányfüst?”, és rágyújtott egy cigarettára. A
harmadik állomáson egyetlen szökkenéssel leszállt. Másnap megkérdeztem
Albertine-t, ki lehetett az. Ostobamód azt hittem ugyanis, hogy az ember csak
egy dolgot szerethet, és most, hogy Robert miatt féltékenykedtem Albertine-re, a
nőket illetően teljesen megnyugodtam. Albertine, azt hiszem, szívből jövő
őszinteséggel mondta, hogy nem tudja. „Annyira szeretném viszontlátni!” –
szakadt ki belőlem. „Nyugodjon meg, előbb-utóbb mindenkit viszontlátunk” –
mondta erre Albertine. Ebben az esetben azonban tévedett; soha többé nem
láttam a cigarettázó, szép fiatal lányt, s azt sem tudtam meg, hogy ki volt.
Később még kiderül, miért kellett hosszú időre felhagynom a keresésével. De
nem felejtettem el. Ha eszembe jut, gyakran ma is bolond kívánkozás tör rám. A
vágy effajta visszatérései azonban arra késztetnek, hogy elgondoljuk, ha
változatlan gyönyörűséggel akarnánk viszontlátni ezeket a fiatal lányokat, ahhoz
az évhez is vissza kellene térnünk, amelyet azóta már tíz másik követett, s
eközben a fiatal lány is meghervadt. Néha ismét rátalálhatunk valakire, de az
időt nem tudjuk el nem múlttá tenni. Mindez addig a napig tart – mely előre nem
látható és szomorú, mint egy téli éjszaka –, amelyen nem keressük már sem ezt a
fiatal lányt, sem semmiféle másikat, sőt megrémítene, ha rátalálnánk. Hiszen
már nem érzünk magunkban elég vonzerőt, hogy tetszhessünk, sem elég erőt,
hogy szeressünk. Nem mintha persze a szó szoros értelmében tehetetlenek
volnánk. Ami pedig a szerelmet illeti, szeretnénk, jobban, mint valaha. De
érezzük, hogy ez a nagy vállalkozás már meghaladná kevés, megmaradt erőnket.
Az örök pihenés már meg-megmutatkozik bizonyos időszakokban, amikor
képtelenek vagyunk emberek közé menni, megszólalni is. A kellő lépcsőfokot
eltalálni már ugyanolyan siker, mintha salto mortalét ugrottunk volna. Még hogy
egy fiatal lány, akit szeretünk, ilyen állapotban lásson, akár akkor is, ha
megőriztük fiatalkori vonásainkat s szőke fürtjeinket! Már nem tudjuk vállalni
azt a fáradságot, hogy lépést tartsunk az ifjúsággal. S ha a testi vágy
megkettőződik, ahelyett, hogy lecsillapulna, annyi baj legyen! Hogy kedvére
tegyünk, olyan nőt kerítünk, aki mellett mit sem törődünk azzal, tetszünk-e neki
vagy sem, akivel csak egyetlen estére osztjuk meg ágyunkat, s azután nem látjuk
többé soha.


„Gondolom, még mindig semmi hír a hegedűsről” – mondta Cottard. A kis
klán számára a nap eseménye kétségkívül Verdurinné hegedűs kedvencének
hűtlensége volt. A fiú, aki katonai szolgálatát teljesítette Doncières-ben, hetente
háromszor a La Raspelière-ben vacsorázott, mert éjszakára eltávozást kapott. De
első alkalommal két nappal ezelőtt a hívek sehol sem találták a vonaton. Azt
gondolták, talán lekéste. Hiába küldetett azonban Verdurinné a következő, majd
az utolsó vonathoz, a kocsi mindig üresen jött vissza. „Biztosan fogdába dugták,
nincs más magyarázat arra, hogy így eltűnt. Ó, istenkém, tudják, az ilyen fiúknak
a katonaságnál elég, ha egy mogorva őrmestert fognak ki.” „Ha ma este is
bliccel, az még kínosabb lenne Verdurinnének – mondta Brichot –, mert szeretett
háziasszonyunk épp ma estére hívta meg először vacsorára azokat a szomszédait,
akiktől a La Raspelière-t bérli: Cambremer márkit és a márkinét.” „Cambremer
márki és márkiné, ma este! – kiáltott fel Cottard. – De hiszen erről fogalmam
sem volt. Azt persze tudtam, mint önök is mindnyájan, hogy egyik este
valószínűleg ott lesznek, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. A
kutyafáját – mondta hozzám fordulva –, na, mit mondtam: Serbatov hercegnő,
Cambremer márki és márkiné.” Majd, miután megismételte ezeket a neveket,
melódiájukon elábrándozva: „Most már láthatja, hogy megfelelően öltöztünk.
Sebaj, maga jól eltalálta, mikor jöjjön először. Ma kivételesen ragyogó társulattal
lesz dolga.” S Brichothoz fordulva még hozzátette: „A Nagyasszony most
bizonyára dühös. Épp itt az ideje, hogy segítségére legyünk.” Amióta Verdurinné
a La Raspelière-ben volt, mindig arról affektált a híveknek, hogy egyszer
kénytelen-kelletlen meg kell hívnia a birtok gazdáit. Mindezt csak érdekből teszi
– mondta –, mivel így előnyösebb feltételekhez juthat a jövő évben. De azt
állította, annyira retteg, hogy ilyen szörnyűséges vacsorát kell rendeznie, olyan
emberekkel, akik nem tartoznak a kis csapathoz, hogy folyton elhalasztotta a
dolgot. Kissé valóban tartott is tőle az említett okok miatt, bár erősen eltúlozta
őket, másrészt azonban elbűvölte sznobizmusa miatt, amit inkább elhallgatott.
Félig őszinte volt tehát, mivel szentül hitte, hogy a kis klánnak nincsen párja az
egész világon, olyan együttes, amelyhez foghatót csak évszázadok munkájával
lehet újra összekovácsolni, ezért a gondolatba is belereszketett, hogy közéjük
kell engednie ezeket a vidékieket, akik hírét sem hallották a Tetralógiának és a
Mesterdalnokoknak, akik nem tudják a szólamukat vinni az általános csevej
koncertjén, s ha eljönnek Verdurinnéhez, képesek tönkretenni az egyik híres-
nevezetes szerdát, ezt a páratlan és törékeny mesterművet, mely azokhoz a
velencei üvegekhez fogható, amelyek egyetlen hamis hangtól szilánkokra
hullanak. „Ráadásul valószínűleg ádáz Dreyfus-ellenesek és tisztimádók” –
mondogatta Verdurin. „No, ez viszont tökéletesen hidegen hagy, épp elég régóta
beszélünk már erről a históriáról” – felelte Verdurinné, aki ugyan
meggyőződéses Dreyfus-párti volt, de azért szerette volna, ha feltörőben lévő
Dreyfus-barát szalonját a társasági körökben is elismerik. Márpedig a Dreyfus-
párt a politikában győzedelmeskedett ugyan, a társaságban azonban nem. Labori,
Reinach, Picquart és Zola a nagyvilági emberek szemében megmaradtak utolsó
árulónak, akik csak eltávolíthatták őket a kis társaságtól. Ezért hát, e röpke
politikai kalandozás után, Verdurinné inkább visszatért a művészetekhez.
Egyébként is, d’Indy vagy Debussy talán nem a „rossz oldalon” állt az Ügyben?
„Ami pedig az Ügyet illeti, legföljebb majd Brichot mellé ültetjük őket – mondta
az asszony (lévén a professzor a hívek között az egyetlen, aki a vezérkar pártjára
állt, amitől nagyot esett Verdurinné szemében). – Nem muszáj örökösen a
Dreyfus-ügyről beszélnünk. Nem, az igazság az, hogy idegesítenek ezek a
Cambremerék.” A hívek viszont, akiket legalább annyira lázban tartott a be nem
vallott vágy, hogy megismerkedjenek Cambremerékkel, mint amennyire
bedőltek Verdurinné színlelt bosszankodásának, melyet állítása szerint e miatt a
vendégség miatt érzett, naponta felemlegették beszélgetés közben a gyengécske
érveket, amelyeket maga a háziasszony hozott fel a meghívás mellett, s
megkísérelték rendíthetetlenné szilárdítani őket. „Szánja rá magát végre –
ismételgette Cottard –, akkor engednek a lakbérből, ők fogják fizetni a kertészt,
a maguké lesz a rét is. Mindez megér egy esti unatkozást. Higgye el, csakis az ön
érdekében beszélek” – tette még hozzá, noha torkában dobogott a szíve, mikor
egyszer, Verdurinné kocsijában, keresztezte az idősebb Cambremer asszony
fogatának útját, s főként azért, mert úgy megalázkodott a vasutasok előtt, amikor
a pályaudvaron valahogy a márki mellé került. Cambremerék, akik nagyon is
távol éltek a társasági változásoktól, s így nem gyaníthatták, hogy egyes előkelő
hölgyek némi tisztelettel említik Verdurinnét, olyan nőnek képzelték, akinek
társasága csakis bohémekből áll, talán még törvényes házasságban sem él, s a
„született” arisztokrácia valójában csakis velük járna össze. Csupán azért
törődtek bele, hogy ott vacsorázzanak, hogy szívélyesek legyenek egy olyan
bérlővel, akinek jó néhányszori visszatérésében reménykedtek, főként amióta,
egy hónappal ezelőtt, megtudták, hogy több milliót örökölt. Csendesen, ízetlen
élcelődés nélkül készülődtek a fatális napra. A hívek már nem is remélték, hogy
ez a nap valaha eljön, annyiszor jelölte már ki jelenlétükben Verdurinné a később
mindig megváltoztatott dátumot. Ezeknek az álelhatározásoknak nemcsak az
volt a céljuk, hogy a vacsora miatti bosszankodását fitogtassa, hanem hogy
bizonytalanságban tartsa velük a kis csoport tagjait, akik a szomszédságban
laktak, s időnként hajlamosak voltak a bliccelésre. Nem mintha a Nagyasszony
rájött volna, hogy a „nagy nap” nekik is legalább olyan kellemes, mint neki,
hanem, mert korábban már meggyőzte őket, hogy számára ez a vacsora a lehető
legrémesebb robot, így most az önfeláldozásukra apellálhatott. „Csak nem
hagynak magamra ezekkel a barbárokkal! Épp ellenkezőleg, úgy kellene intézni,
hogy minél többen legyünk, úgy könnyebben elviseljük az unalmat.
Természetesen semmi olyasmiről nem tudunk majd beszélgetni, ami minket
érdekel. Ennek a szerdának már lőttek, úgy bizony!”
„Magam is azt hiszem – felelte Brichot, hozzám intézve szavait –, hogy
Verdurin asszony, aki nagyon intelligens és igen hiú a szerdák kidolgozására, egy
csöppet sem ragaszkodott ahhoz, hogy ezeket a kékvérű, de szellemtelen parlagi
nemeseket vendégül lássa. Arra, hogy az idősebb márkinét meghívja, nem is
tudta rászánni magát, a fiúba és a menybe viszont már beletörődött.” „Ó! Hát
látni fogjuk Cambremer márkinét?” – szólalt meg Cottard olyan mosollyal,
melyet jónak látott némi pajzánsággal és galantériával vegyíteni, noha fogalma
sem volt róla, csinos-e Cambremerné vagy sem. A márkiné rangja azonban
elbűvölő és lovagias képzeteket keltett benne. „Ó, én ismerem” – mondta Ski,
aki egyszer, amikor Verdurinnével sétálgatott, találkozott a hölggyel. „De nem a
szó bibliai értelmében ismeri?” – kérdezte lornyonja alól sanda pillantást vetve
rá a doktor, akinek ez volt egyik legkedvesebb élce. „Eszes asszony – mondta
nekem Ski. – Mármint úgy értem – folytatta, látva, hogy egy szót sem szólok, s
mosolyogva meg-megnyomott minden szót –, eszes is, meg nem is, nincs kellő
iskolázottsága, frivol, de ösztönösen ért a szép dolgokhoz. Nem fog megszólalni,
de ostobaságokat sem beszél soha. No meg szép színei vannak. Érdemes lenne
megfesteni a portréját” – mondta félig lehunyt szemmel, mintha már modellt ülni
látná a márkinét. Mivel én épp az ellenkezőjét gondoltam mindannak, amit Ski
oly árnyaltan fejezett ki, csupán annyit mondtam, hogy a hölgy egy igen kiváló
mérnök, Legrandin úr testvére. „No látja, egy csinos nőnek fogják bemutatni –
mondta Brichot –, és sosem lehet tudni, mi lesz belőle. Kleopátra sem volt
valami nagy dáma, olyan kis nőcske, kicsi és félelmetes nőcske volt, amilyennek
a mi Meilhacunk mutatja, s mégis, nézze csak meg a következményeket,
nemcsak ami azt a szájtáti Antoniust, hanem ami az egész ókori világot illeti.”
„Már bemutattak Cambremer márkinénak” – válaszoltam. „Ó, hiszen akkor
ismerős környezetbe kerül majd.” „Annál is inkább örülök ennek a találkozásnak
– feleltem –, mivel ígért nekem egy könyvet a környék helyneveiről, a volt
combray-i plébános írását, s most majd emlékeztethetem az ígéretére. A pap is
érdekel meg az etimológia is.” „Azért az ő szómagyarázataiban ne nagyon
bízzon – mondta erre Brichot –, az a munka, amely a La Raspelière-ben van, s
amelyet a mulatság kedvéért én is átlapoztam, nekem semmi érdemlegeset sem
mond; nyüzsögnek benne a tévedések. Mindjárt példát is mondok rá magának. A
bricq szócska számos környékbeli helynévben szerepel. A derék egyházfinak az
a meglehetősen nyakatekert ötlete támadt, hogy a szó a magaslatot, megerősített
helyet jelentő brigából ered. Ezt már a kelta törzseknél felfedezni véli, a
Latobriges, Nemetobriges szavakban és társaikban, és egészen az olyan nevekig
vezeti, mint Briand, Brion, és így tovább. Vagy, hogy visszatérjünk ahhoz a
vidékhez, ahol éppen most van szerencsénk önnel átutazni, Bricquebosc
magaslati erdőt jelentene, Bricqueville magasan fekvő települést, Bricquebec
pedig, ahol pillanatokon belül megállunk, mielőtt Maineville-be érünk, a forrás
melletti emelkedőt. Márpedig ilyesmiről szó nincs, azon egyszerű okból, hogy a
bricq ősi normann szó, amely egész egyszerűen hidat jelent. Vagy említhetném
ugyanígy a fleur szót is, amelyet Cambremer márkiné védence fáradságot nem
kímélve hol a skandináv eredetű floi, flo szócskákhoz köt, hol pedig az ír ae és
aer szavakhoz, noha a mi szavunk kétséget kizáróan nem más, mint a dánok
fjordja, és kikötőt jelent. Hasonlóképpen, a kiváló páter azt hiszi, hogy a la
Raspelière-rel szomszédos Saint-Martin-le-Vêtu fürdőhely neve Saint-Martin-le-
Vieux-t jelent, ahol a vieux szó a latin vetus (öreg) francia megfelelője. Az
biztos, hogy a vieux szócska nagy szerepet kapott ennek a vidéknek a
toponímiájában. A vieux általában a latin vadumból származik és gázlót jelent,
mint a Les Vieux nevezetű átkelőnél is. Az ilyet nevezik angolul „ford”-nak
(Oxford, Hereford). Ebben a konkrét esetben azonban a vieux nem a vetusból
ered, hanem a puszta, kopár hely jelentésű vastatusból. Nem messze tőlünk terül
el Sottevast, azaz Setold-puszta vagy Brillevast, Berold pusztája. Annál is
biztosabb vagyok abban, hogy a derék pap téved, mivel Saint-Martin-le-Vieux-t
hajdanában Saint-Martin-du-Gastnak hívták, sőt Saint-Martin-de-Terregate-nak.
Márpedig ezeknek a neveknek a v-je illetve g-je egy és ugyanaz a betű. Ha
pusztításról beszél, egyaránt használhatja a dévaster vagy a gâcher igét. Az
ónémet wastinnából származó jachères (parlag) és gâtines (szittyó) szavak
jelentése is hasonló. Terregate tehát nem más, mint terra vasta, puszta föld. Ami
pedig Saint-Mars-t a korábbi Saint-Merdet (huncut, aki rosszra gondol) illeti, az
pedig Szent Medárdról kapta a nevét, akit írnak Saint-Médard-nak, Saint-Mard-
nak, Saint-Marcnak, Cinq-Mars-nak, de még Dammasnak is. Arról sem szabad
megfeledkeznünk, hogy errefelé néhány hely, amely szintén a Mars nevet kapta,
egyszerűen pogány hagyományt jelez (Mars istenét), amely sokáig elevenen élt
ezen a vidéken, de ezt a szent ember sehogyan sem hajlandó elismerni. Az
isteneknek ajánlott magaslatok, mint például a Jupiter hegye (Jeumont),
különösen gyakoriak. Az ön plébánosa semmit mindebből nem vesz észre, és az
is elkerüli a figyelmét, ha valahol a kereszténység hagyott nyomot. Kalandozásai
során egészen Loctudyig jutott, amit ő barbár névnek mond, mikor az Locus
Sancti Tudeni, s hasonlóképpen a Sammarcoles névben sem ismeri fel a Sanctus
Martialist. Az ön plébánosa – folytatta Brichot, mert észrevette, hogy felkeltette
érdeklődésemet – a hon, home, holm végű neveket a holl (hullus), domb szóból
származtatja, noha ezek a szigetet jelentő normann holmból erednek, amit ön is
nyilván ismer a Stockholm névből, s ami igen elterjedt ezen a vidéken: itt van
Houlme, Engohomme, Tahoume, Robehomme, Néhomme, Quettehou és
társaik.” Ezek a nevek azt a napot juttatták eszembe, amikor Albertine
Amfreville-la-Bigot-ba akart menni (mely, mint Brichot közölte velem, két
egymást követő földesuráról kapta a nevét), s ahol azután azt ajánlotta,
vacsorázzunk együtt Robehomme-ban. Ami pedig Montmartint illette,
hamarosan elhaladtunk mellette. „Ez a Néhomme nem valahol Carquethuit és
Clitourps közelében van?” – kérdeztem. „Ahogy mondja: Néhomme annak a
híres-hírhedt Nigel őrgrófnak a szigete vagy félszigete, akinek a neve a Néville-
ben is fennmaradt. Carquethuit és Clitourps, amit említ, csak újabb tévedésekre
ad alkalmat Cambremer márkiné védencének. Tagadhatatlanul jól látja, hogy a
carque szó templomot jelent, a német Kirche után. Ön is ismeri Querqueville-t,
Carquebut-t, hogy Dunkerque-ről már ne is beszéljünk. Hiszen akkor már
érdemesebb is lenne ennél a híres-nevezetes dun szócskánál elidőznünk, amely a
kelta nyelvben magaslatot jelentett. Ezt a szót pedig mindenütt fellelheti
Franciaország-szerte. A plébánosa egészen beleszédül Duneville-be. Pedig Eure-
et-Loir megyében rábukkanhatott volna Châteaudunre, Cher megyében Dun-le-
Roi-ra; Sarthe-ban Duneau-ra, az ariège-i Dunre; Nièvre-ben Dun-les-Places-ra,
és így tovább. Ez a dun azután különös tévedésbe viszi Douville esetében, annál
a Douville-nél, ahol majd leszállunk, s ahol Verdurinné kényelmes kocsijai
várnak. Douville, azaz latinul donvilla, mondja az atya. S valóban, Douville
nagy hegyek lábánál fekszik. Az ön mindentudó plébánosa azonban mégis
megérzi, hogy bakot lőtt. Egy régi javadalomlistán ugyanis a Domvilla nevet
olvasta. Erre visszavonulót fúj; azt állítja, hogy Douville a Mont Saint-Michel
apátjának – domino abbati – birtoka. Ennek azután nagyon megörül, ami
meglehetősen különös, ha arra gondolunk, micsoda botrányos életet éltek a saint-
clair-sur-epte-i kapitulárék ideje óta a Mont Saint-Michelen, s már azon sem
lepődnénk meg jobban, ha maga a dán király bukkanna fel előttünk, ennek az
egész partvidéknek a hűbérura, aki sokkal inkább Odin kultuszát honosíttatta
meg itt, mintsem Krisztusét. Az a feltételezés viszont, amely szerint az n m-re
változott volna, nem ráz meg különösebben, s jóval kisebb módosulást jelez,
mint a nagyon is szabályos Lyon, amely szintén a Dunből származik
(Lugudunum). Akárhogyan is, de az abbé téved. Douville soha nem volt
Donville, hanem Doville, Eudonis Villa, azaz Eudes faluja. Douville korábbi
neve Escalecliff, lépcsős hágó volt. 1233 körül Eudes le Bouteiller, Escalecliff
hűbérura a Szentföldre indult; induláskor pedig átadta a templomot a
blanchelande-i apátságnak. Jótett helyébe jót várj: a falu ekkor felvette ura nevét,
innen származik a mai Douville. Hozzá kell tennem azonban, hogy a toponímia,
amelyben különben igencsak járatlan vagyok, nem egzakt tudomány; ha nem
volna ez a történelmi tanúságtétel, Douville származhatna akár az Ouville névből
is, melynek jelentése vizek. A latin aqua ai alakváltozatai (Aigues-Mortes) igen
gyakran alakulnak eu-vé vagy ou-vá. Márpedig Douville szomszédságában
nevezetes gyógyvíz volt. Gondolhatja, milyen boldog lett a jó plébános, hogy
végre a kereszténység nyomaira lel, noha ezt a vidéket láthatóan meglehetősen
nehéz volt az evangélium útjára terelni, hiszen Szent Ursálnak, Szent Gofroi-
nak, Szent Barsanore-nak, Szent Laurent de Brèvedent-nak többször is neki
kellett veselkednie, míg végül az utóbbi át nem adta a stafétát a beaubeci
szerzeteseknek. A tuit esetében azonban a szerző téved, amikor a toft (düledék,
viskó) alakváltozatát látja benne, mint a Criquetot, Ectot, Yvetot nevekben,
hiszen ez itt a thveit (irtvány), akárcsak Braquetuit, le Thuit, Regnetuit és mások
nevében. Vagy például, ha a Clitourps helynévben a falu jelentésű, normann
thorp szót felismeri is, azon erőlködik, hogy a név első felét a clivusból, lejtőből
származtassa, mikor pedig az a sziklát jelentő cliff-ből ered. De a legnagyobb
baklövései nem is tudatlanságából származnak, inkább az előítéleteiből.
Bármilyen jó francia legyen is az ember, azért a nyilvánvalót nem szabad
tagadnia, s a nagy hírű római pappal azonosítania Saint-Laurent-en-Bray-t,
holott Szent Lawrence o’Toole-ról, Dublin érsekéről van szó! A legvaskosabb
tévedéseket azonban nem is hazafias felbuzdulásában, hanem vallási
elfogultsága miatt követi el a barátja. Vegyük például a két Montmartint, nem
messze házigazdáink birtokától, a La Raspelière-től: Montmartinsur-Mert és
Montmartin-en-Graignes-t. Graignes esetében a derék plébános nem tévedett, jól
látta, hogy Graignes, a latin Grania vagy a görög krené, kis tavat, mocsarat
jelent; ki ne sorolhatná a Gresmays-, Croen-, Grenneville-, Lengronne-féle
neveket? De ami Montmartint illeti, az ön botcsinálta nyelvésze mindenáron azt
állítja, hogy Szent Mártonnak ajánlott parókiákkal van dolgunk. Arra hivatkozik,
hogy ezeknek a falvaknak Szent Márton a védőszentjük, nem számol viszont
azzal, hogy csak utólag nevezték ki annak; vagyis inkább elvakítja a pogányság
iránti gyűlölete; sehogy sem akarja belátni, hogy ha Szent Mártonról volna szó,
akkor Mont-Saint-Martint mondtak volna, mint ahogyan Mont-Saint-Michelről
is beszélünk; a Montmartin név azonban, sokkal pogányabb módon, a Mars
istennek szentelt templomokat jelzi, amelyeknek, igaz, nem maradt egyéb
nyomuk, de a közelben vitathatatlanul létezett hatalmas római táborok nagyon is
valószínűvé teszik, hogy voltak ilyenek, még a Montmartin név nélkül is, ez
azonban minden kétséget kizár. Beláthatja: az a kis könyv, amelyet a La
Raspelière-ben talál, nem tartozik a legkiválóbbak közé.” Megjegyeztem, hogy
Combray-ban a pap gyakran érdekes etimológiákkal ismertetett meg minket.
„Ott valószínűleg inkább otthon volt, a normandiai utazással elveszítette ismert
közegét.” „És még csak csak meg sem gyógyult – tettem hozzá –, hiszen
idejövet neuraszténiás volt, hazafelé pedig reumás.” „Ó, akkor a neuraszténia
miatt van. A neuraszténia után megkapta a filológiát is, amint derék mesterem,
Poquelin[591] mondta volna. Mondja csak, Cottard, nem gondolja, hogy a
neuraszténia káros hatással lehet a filológiára, a filológia nyugtatóval a
neuraszténiára, a neuraszténiából való felépülés pedig reumához vezethet?”
„Ahogy mondja, a reuma és a neuraszténia csak a neuro-arthritis két vikáriáns
formája. Az egyik bármikor metasztazeálhat a másikba.” „Jeles professzorunk –
mondta Brichot –, uram bocsá’, annyira latinos és görögös franciasággal fejezi ki
magát, hogy maga a molière-i emlékezetű Purgó doktor sem tehetné különbül!
Segítség, bácsikám, azaz nemzetünk nagy Sarcey[592]-ja...” De nem tudta
befejezni a mondatát. Ebben a pillanatban ugyanis a professzor felpattant és
felüvöltött: „Az istenit neki – kiáltotta, amikor végre áttért az emberi beszédre –,
túlmentünk Maineville-en (hűha, hűha!), sőt Renneville-en is!” Most vette észre,
hogy a vonat Saint-Mars-le-Vieux-ben vesztegel, ahol majdnem minden utas
leszáll. „Csak nem hagyták ki mind a két állomást! Biztosan nem figyeltünk,
mert éppen Cambremerékről beszéltünk.” „Idehallgasson, Ski, várjon csak, van
egy »jó hírem« a maga számára – mondta Cottard, akinek szívéhez nőtt ez a
bizonyos orvosi körökben használatos kifejezés. – A hercegnő már nyilván itt
van a vonaton; biztosan nem vett észre minket, és másik fülkébe szállt. Menjünk,
keressük meg. Csak ne legyen belőle nagy perpatvar!” S mindnyájunkat magával
ragadott, hogy felkutassuk Serbatov hercegnőt. Egy üres kocsi legsarkában talált
rá, ahol a hölgy éppen a Revue des Deux Mondes-ot olvasta. A hercegnő hosszú
évek óta hozzászokott már, hogy a durva elutasításoktól való félelmében egy
helyben maradjon, meghúzódjon egy kis zugban, az életben éppúgy, mint itt a
vonaton, s csak akkor nyújtson kezet, ha már üdvözölték. Amikor a hívek
beléptek a kocsiba, tovább olvasott. Azonnal felismertem; ez a nő, aki előnyös
helyzetét elveszítette ugyan, de származása ettől még éppoly előkelő maradt, aki
mindenesetre valóságos gyöngyszeme volt egy olyan szalonnak, mint
Verdurinéké, nem volt más, mint az a hölgy, akit két napja, ugyanezen a vonaton
egy nyilvánosház madámjának hittem. Amint a nevét megtudtam, korábban oly
bizonytalan társadalmi hovatartozása nyomban világossá vált, mint olyankor,
amikor hosszú ideig kínlódunk egy találós kérdéssel, s végül megtudjuk a szót,
amelytől világossá lesz mindaz, ami korábban átláthatatlan volt, s ami a
személyek esetében a nevük. Ha két nap múltán tudjuk meg, ki volt az, aki a
vonaton mellettünk ült, s akinek sehogy sem tudtuk kitalálni a társadalmi
hovatartozását, a meglepetés sokkal mulatságosabb, mint ha egy folyóirat új
számában elolvassuk az előző számban feladott rejtvény megfejtését. A nagy
éttermek, a kaszinók, a kis „kávédarálók” valóságos tárházai ezeknek a
társadalmi rejtvényeknek. „Hercegnő, elszalasztottuk Maineville-nél!
Megengedi, hogy átüljünk az ön fülkéjébe?” „Hát hogyne” – felelte a hercegnő,
aki csak Cottard hangját hallva tekintett föl folyóiratából, bár tekintete, ha
szelídebb volt is, mint Charlus úré, ugyanolyan világosan érzékelte mindazoknak
a jelenlétét, akiket látszólag észre sem vett. Cottard, aki mérlegelte, hogy az a
tény, hogy Cambremerékkel együtt hívtak meg, elégséges ajánlást jelenthet-e
számomra, kis idő múlva úgy döntött, hogy bemutat a hercegnőnek, aki nagyon
udvariasan meghajolt, de mintha most hallotta volna a nevemet először. „Az
istállát! – kiáltott fel a doktor –, a feleségem elfelejtett gombot cseréltetni a fehér
mellényemen. Ó, ezek az asszonyok, sosincs helyén az eszük. Soha ne
házasodjon meg, ne bizony” – fordult hozzám. S mivel ez is egyik afféle tréfája
volt, melyet olyan alkalmakkor érzett helyénvalónak, amikor az embernek éppen
semmiféle mondanivalója nincs, szeme sarkából a hercegnőre és a többi hívekre
sandított, akik, hiszen professzor volt és akadémikus, mind mosolyogtak, hogy
így hódoljanak remek humorának és keresetlen egyszerűségének. A hercegnő
tudatta velünk, hogy az ifjú hegedűs megkerült. Előző nap ágyhoz kötötte egy
migrén, ma este viszont eljön már, s elhozza apja egyik régi barátját is, akivel
Doncières-ben akadt össze. Mindezt Verdurinnétől tudja, akivel délelőtt már
együtt villásreggelizett, mesélte a hercegnő sietős hangon, orosz akcentussal,
lágyan, torkából görgetve az r-eket, mintha nem is r-ek, hanem l-ek lennének.
„Ó, hát már délelőtt is együtt villásreggeliztek – mondta Cottard a hercegnőnek,
de közben engem nézett, hiszen ezekkel a szavakkal nekem akarta jelezni,
milyen bizalmas barátság fűzi a hercegnőt Verdurinnéhez. – Ön valóban a hívek
híve!” „Igen, szeletem ezt az eszes, alanyos, szeletetleméltó kis tálsaságot, ahol
senki sem gonosz vagy sznob, mindenki telmészetes, s minden ízében lagyogó
szellem.” „A mindenit! Elveszthettem a jegyemet, mert sehol sem találom” –
rikkantott Cottard, de nem nyugtalankodott különösebben. Jól tudta, hogy
Douville-ban, ahol két landauer is vár minket, a vasutas jegy nélkül is kiengedi, s
csak még nagyobb lendülettel kapja majd le a sapkáját, hogy ezzel az
üdvözléssel adjon magyarázatot engedékenységére, jelezvén, hogy
természetesen felismerte Cottard-t, Verdurinék egyik állandó vendégét. „Ezért
még nem visznek az őrszobára” – fejezte be a doktor. „Uram, ön az imént azt
mondta – faggattam Brichot-t –, hogy a közelben nevezetes gyógyvizek voltak;
ezt honnan tudjuk?” „Számos egyéb bizonyság mellett épp a következő állomás,
Fervaches neve is erre vall.” „Nem éltem, mit magyaláz” – mormolta a
hercegnő, s hanghordozásával mintha nekem üzente volna merő kedvességből:
„Csuda unalmas, ugyebár?” „Nos, hercegnő, Fervaches annyit tesz, mint meleg
gyógyvíz, fervidae aquae... De, ifjú hegedűsünkről jut eszembe – folytatta
Brichot –, még nem is mondtam magának a nagy újságot, Cottard. Hallotta már,
hogy szegény Dechambre barátunk, Verdurinné hajdani kedvenc pianistája
nemrég meghalt? Hát nem borzasztó?” „Igaz, hogy fiatal volt – felelte Cottard –,
de valami baja lehetett a májával, igen, azzal lehetett valami disznóság, mert az
utóbbi időben rémesen nézett ki.” „No, azért nem volt olyan fiatal – mondta
Brichot –, akkoriban, amikor Elstir és Swann járogatott Verdurinnéhez,
Dechambre már igen híres volt Párizsban, s milyen csodálatos is az élet,
külföldön mégsem koszorúzta siker. No, ő azután nem tanulta meg szent
Barnum[593] evangéliumából, hogy kell pénzt csinálni.” „Nem, összetéveszti
valakivel, nem járhatott akkor Verdurinékhez, még csak hátulgombolós volt.”
„Nem, nem, hacsak öreg emlékezetem nem csal, úgy rémlik, hogy Dechambre
játszotta a Vinteuil-szonátát Swann-nak az idő tájt, amikor ez az arisztokráciától
elszakadt klubok gyöngye még nem is gyanította, hogy egyszer mindannyiunk
Odette királynőjének elpolgárosodott hitvese lesz.” „Képtelenség, a Vinteuil-
szonátát jóval az után játszották Verdurinéknél, hogy Swann már nem járt
hozzájuk” – mondta a doktor, aki mint a sokat dolgozó emberek általában, azt
hitte, rengeteg mindent megjegyez, ami egyszer még hasznos lehet, közben sok
egyebet elfelejtett, s így lelkesülten csodálhatta a tétlenek jó memóriáját.
„Egyszerűen keveri az ismerőseit, ez még nem egyenlő az agylágyulással” –
mondta, és mosolygott. Brichot elismerte, hogy ő téved. A vonat megállt. Sogne-
ban voltunk. Izgatott ez a név. „Úgy szeretném tudni, mit jelentenek ezek a
nevek” – fordultam Cottardhoz. „Kérdezze csak Brichot-t, ő talán tudja.” „Nos,
Sogne nem más, mint a latin gólya, siconia” – felelt Brichot, akit azután nem
győztem számos más névről faggatni.
Serbatov hercegnő, megfeledkezve arról, mennyire ragaszkodik a maga „kis
zugához”, szívélyesen felajánlotta, hogy helyet cserél velem, hogy könnyebben
cseveghessek Brichot-val, akit más, engem érdeklő etimológiákról is ki akartam
kérdezni, s azt állította, neki édes mindegy, hogy menetirányban vagy azzal
szemben, állva vagy bárhogy utazik. Mindaddig, amíg meg nem ismerte az
újonnan jöttek szándékait, védekezőállásba helyezkedett, ha azonban rájött, hogy
azok barátságosak, minden lehetséges módon igyekezett a kedvükre tenni. A
vonat végre megérkezett Douville-Féterne állomásra, mely, körülbelül egyenlő
távolságra lévén Féterne-től és Douville-tól, e sajátossága miatt mindkettő nevét
viselte. „Hű, a rézfánfütyülőjét! – rikkantott Cottard doktor, amikor odaértünk a
kis sorompó elé, ahol a jegyeket gyűjtötték be, s úgy tett, mintha csak most
venné észre a dolgot –, sehol sem találom a jegyemet, nyilván elveszítettem.” A
vasutas azonban sapkáját lekapva biztosította, hogy nem történt semmi, és
tiszteletteljesen mosolygott. A hercegnő (aki úgy adta utasításait a kocsisnak,
mintha afféle főudvarhölgy lenne Verdurinnénél, aki Cambremerék miatt nem
jöhetett elénk a pályaudvarra, bár ez egyébként is igen ritkán fordult elő), az
egyik kocsiba Brichot-t és engem ültetett be magához. A másikba a doktor,
Saniette és Ski szállt.
A kocsis, fiatal kora dacára, első kocsis volt Verdurinéknél, jobban mondva az
egyetlen igazi kocsisuk; napközben ő vitte a házaspárt minden sétájára, mivel jól
ismert minden kis utat, esténként pedig ő ment a hívek elé, majd vissza is ő
szállította őket. Szükség esetén (maga választotta) kisegítőket is vett maga mellé.
Kiváló, józan, ügyes fiú volt, de melankolikus arcú, azzal a jellegzetesen merev
tekintettel, amely arra utal, hogy az illető minden apróság miatt nyugtalankodni
kezd, sőt sötét gondolatai támadnak. E pillanatban azonban épp nagyon is
boldog volt, mert a fivérét, ezt a másik szelíd fiút is sikerült elhelyeznie
Verdurinéknél. Először Douville-on hajtottunk át. Errefelé füves halmok tág
legelői húzódtak egészen a tengerig, melyeket a bőséges nedvesség és só
rendkívül dússá, bársonyossá és élénk színűvé tett. Rivebelle szigetecskéi és
csipkés partszegélye itt sokkal közelebb volt, mint Balbecben, és a tenger új
arcát mutatta nekem ezen a szakaszon: egy domborzati térképét. Kis faházak
sorakoztak mellettünk, melyeket szinte mind festők béreltek; majd egy olyan
ösvényre fordultunk, ahol a szabadjára engedett tehenek éppúgy megrémültek,
mint a mi lovaink, s tíz percre elálltak az utunkat, majd a sziklás, parti útra
tértünk. „No de, a halhatatlan istenekre – szólalt meg egyszerre Brichot –,
térjünk csak vissza a szegény Dechambre-ra; gondolják, hogy Verdurin asszony
már tudja? Vajon megmondták neki?” Verdurinné, mint majdnem minden
nagyvilági ember, épp azért, mert szüksége volt a többiek társaságára, ha az
illetők már meghaltak, s nem járhattak a szerdákra, sem a szombatokra, sem a
családias vacsorákra, többé egyetlen napig sem gondolt rájuk. S akárcsak más
szalonokról, a kis klánról sem volt elmondható, hogy tagjai között több volt a
halott, mint az élő, mivel attól fogva, hogy valaki meghalt, olyan volt, mintha
soha nem is létezett volna. A kellemetlenséget elkerülendő, hogy az elhunytakról
kelljen beszélni, uram bocsá’ egy haláleset miatt a vacsorákat is szüneteltetni,
ami a Nagyasszony szemében a lehetetlennel lett volna egyenlő, Verdurin úr úgy
tett, mintha a hívek halála annyira megviselné a feleségét, hogy az egészsége
érdekében nem szabad efféléről beszélni. Egyébként, s talán éppen azért, mert
mások halálát olyan helyrehozhatatlan és közönséges balesetnek vélte, a
sajátjának már a gondolata is borzasztotta, és Verdurin úr menekült minden
elmélkedés elől, ami csak ezzel lehetett volna kapcsolatos. Brichot pedig, aki
igen derék ember volt, s tökéletesen lépre ment annak, amit Verdurin úr a
feleségéről mondott, őszintén féltette barátnőjét egy effajta bánat
megrázkódtatásaitól. „Igen, mindent tud – mondta a hercegnő –, nem tudtuk
eltitkolni előle.” „Ó, Zeusz villámaira! – kiáltott fel Brichot –, szörnyű csapás
lehetett, huszonöt évi barátság után! Egy igazán közülünk való!” „Persze, persze,
hát hogyisne – mondta Cottard. – Az ilyesmi mindig fájdalommal jár; de
Verdurinné erős asszony, inkább észlény, mint érzelmi.” „Nem egészen értek
egyet a doktorral – szólalt meg a hercegnő, aki, nyilván gyors beszéde, mormogó
hangja miatt, mintha folyton dacos és duzzogó lett volna. – Verdurinné
látszólagos hűvössége mögött az érzések egész kincsesbányája rejlik. Verdurin
úr mesélte, hogy csak nagy nehezen tudta megakadályozni, hogy a felesége
felmenjen Párizsba a temetésre; kénytelen volt elhitetni vele, hogy vidéken
rendezik.” „Ó, az ördögbe, szóval el akart menni Párizsba. Tudtam én, hogy érző
lélek, talán túlságosan is az. Szegény Dechambre! Ahogy Verdurin asszony
mondta róla, alig két hónapja: Planté, Paderewski, de még Risler[594] is elbújhat
mellette. Ó! Ő több joggal mondhatta volna, mint az a magamutogató Néró, aki
megtalálta a módját, hogy még a germán tudományt is sárba tiporja: Qualis
artifex pereo![595] De legalább ő, Dechambre bizonyára úgy halt meg, hogy
beteljesítette papi hivatását; a beethoveni áhítat tömjénfüstjében; s nem kétlem,
hogy tisztességben; igazság szerint mint a német zene áldozópapja
megérdemelte volna, hogy a Missa solemnis[596] hangjaira múljon ki ebből a
világból. Különben is az a fajta ember volt, aki a Kaszást is trillával fogadja,
mert ez a zseniális előadóművész, ez az elpárizsiasodott champagne-i származék
néha olyan karakán és gáláns volt, akár egy gárdista.”
Abból a magasságból, ahová elértünk, a tenger immár nem hegyvonulatok
hullámos tarajának látszott, mint Balbecben, hanem épp ellenkezőleg, olyannak,
amilyennek egy szirtről vagy a hegyet körülkígyózó útról az alant elterülő kékes
jégmezőt vagy a kápráztató síkságot látjuk. A partról visszacsapódó víz csipkés
szegélye innen mozdulatlannak tetszett, mintha egy örökkévalóságra szólóan
rajzolta volna meg koncentrikus köreit; még a tenger zománca is, mely
észrevétlenül váltotta színét, az öböl mélye felé, ahová egy folyó vájta torkolatát,
kékes fehér lett, mint a tej, s az előbbre nem jutó, kis fekete kompok mintha
légyként hullottak volna belé. Nem hittem, hogy bárhol is határtalanabb kép
tárulhatna elénk. Mégis, minden egyes kanyarnál új és új részekkel egészült ki,
majd, amint a douville-i vámházhoz értünk, s elhagytuk az öböl felét eddig
takaró sziklafal kiszögellését, balomon egyszer csak ugyanolyan mély öblöt
pillantottam meg, mint eddig előttem volt, de ez az újabb most megváltoztatta az
arányait, s megkettőzte a szépségét. Itt, ezen a magaslaton a levegő is oly friss és
tiszta lett, hogy megrészegített. Szerettem Verdurinéket: már azt megható
jóságuk jelének láttam, hogy kocsit küldtek elénk. Legszívesebben megöleltem
volna a hercegnőt. Azt mondtam neki, soha életemben nem volt még részem
ilyen szép látványban. Ő is megvallotta, hogy jobban szereti ezt a tájat, mint
bármely másikat. Éreztem azonban, hogy számára, akárcsak Verdurinék
számára, nem az a nagyszerű benne, hogy turistaként szemlélhetik, hanem hogy
itt jókat ehetnek, fogadhatják a nekik tetsző társaságot, leveleket írhatnak,
olvasgathatnak, egyszóval élhetnek, s inkább tunyán hagyják, hogy ez a szépség
körülölelje őket, mintsem hogy különösebben foglalkoznának vele.
Amikor a kocsi megállt egy kis időre a vámháznál, oly magasan a tenger
fölött, hogy, akárcsak egy hegycsúcsról, a kéklő szakadék látványa szinte
megszédített, ablakot nyitottam; az egymást követő, szerteporló hullámok tisztán
kivehető, lágy és finom zajában volt valami fenséges. Vagy nem olyan volt-e,
mint valami mérce, amely felborítja megszokott benyomásainkat, s megmutatja
hogy a függőleges távolságok egybeolvadhatnak a vízszintesekkel, épp
ellentétben azzal, ahogyan tudatunkban rendszerint megjelennek; s hogy ha így
közelebb kerülünk az éghez, ezek a függőleges távolságok nem is nagyok; sőt
kisebbek is egy ilyen zajocska számára, ami, mint a kis hullámoké, leküzdi őket,
mert a közeg, amelyen át kell haladnia jóval tisztább? S valóban, ha csak
kétméternyivel hátrébb húzódtunk a vámház mögé, már nem hallottuk a
hullámok neszét, amelyet a kétszáz méternyi sziklafal nem fosztott meg finom,
kidolgozott, szelíd szabatosságától. Arra gondoltam: nagyanyám ezt is azzal a
csodálattal szemlélte volna, melyet a természet és a művészet minden,
egyszerűségében is nagyszerű alkotása váltott ki belőle. Elragadtatásom
tetőfokára hágott, s magához emelte mindazt, ami körülvett. Ellágyultam a
gondolattól, hogy Verdurinék értünk küldettek a pályaudvarra. Ezt meg is
mondtam a hercegnőnek, aki láthatóan úgy találta, nagyon eltúlzok egy ilyen
hétköznapi udvariassági gesztust. Tudom, hogy később megvallotta Cottard-nak,
hogy igencsak rajongónak talált; mire a doktor azt felelte, hogy túlzottan
izgulékony vagyok, nyugtatókat kellene szednem, és köthetnék. Minden egyes
fára, minden egyes, rózsáktól roskadozó házikóra felhívtam a hercegnő
figyelmét, mindent megcsodáltattam vele, s szerettem volna őt magát is a
keblemre ölelni. Ő csak annyit mondott: látja, hogy van érzékem a festészethez,
hogy rajzolnom kellene, s csodálkozik, hogy ezt eddig senki nem mondta nekem.
Majd bizalmasan közölte, hogy a vidék valóban igen festői. A magasba
felkapaszkodva áthajtottunk Englesqueville falucskán (Engleberti Villa –
Engelbertfalva, magyarázta Brichot). Majd így folytatta: „No de hercegnő,
egészen bizonyos benne, hogy Dechambre halála ellenére is megtartják a mai
vacsorát?” – mert nem gondolt arra, hogy a kocsik, amelyekben ültünk, s
amelyek elénk jöttek a pályaudvarra, már választ is adtak a kérdésre. „Ó, igen –
mondta a hercegnő –, Veldulin úl lagaszkodott hozzá, hogy semmiképpen ne
halasszák el, épp azért, hogy a felesége ne »gondolkozzon«. No meg, azok után,
hogy annyi éven át soha egyetlen szerdai fogadónapot sem hagyott el, nagyon
feldúlhatta volna ez a változtatás a szokásaiban. Mostanában amúgy is nagyon
ideges. Verdurin úr különösen örült, hogy ma este ön is ott lesz a vacsorán, mert
biztos benne, hogy ez nagy élvezetet jelent Verdurin asszonynak – mondta a
hercegnő, megfeledkezvén arról, hogy mindeddig úgy tett, mintha sosem hallott
volna rólam, majd hozzátette – Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha semmiről sem
beszélnének Verdurin asszony előtt.” „Ó, jó, hogy szól – felelte Brichot naivan. –
Majd továbbadom a tanácsot Cottard-nak is.” A kocsi megállt egy pillanatra.
Azután továbbindult, de a zaj, amit a kerekek a faluban csaptak, megszűnt.
Behajtottunk a La Raspelière főbejáratán, ahol a lépcsőfeljárón Verdurin úr várt
ránk. „Jól tettem, hogy szmokingot vettem – mondta, örömmel konstatálva, hogy
a híveken is azt lát –, ha már ilyen elegáns vendégeim vannak.” Majd, amikor
mentegetőztem a zakóm miatt: „Ugyan, hagyja, tökéletesen megteszi. Itt barátok
között vacsorázik. Szívesen felajánlanám, hogy kölcsönadom önnek az egyik
szmokingomat, de nem illene magára.” Brichot érzelemteli shake-handje[597],
melyet a La Raspelière-i előcsarnokba lépve, Dechambre halála miatti
részvétnyilvánítás-félének szánt, semmiféle megjegyzést nem váltott ki a
Gazdából. Elmondtam neki, mennyire csodálom ezt a vidéket. „Ó, hisz ez
remek, s amit eddig látott, az még semmi, majd most megmutatjuk önnek. Miért
ne költözne ide néhány hétre? A levegő nagyszerű.” Brichot attól tartott, hogy a
kézfogását nem értették meg. „Nohát! Ez a szegény Dechambre!” – mondta, de
csak félhangosan, attól félve, hogy Verdurinné netán a közelben van.
„Borzasztó” – felelte Verdurin úr derűsen. „Ilyen fiatalon” – fűzte tovább
Brichot. Verdurin úr, akit feldühített, hogy ilyen haszontalanságokkal vesztegetik
az időt, sietősen, s hangjában nem a bánat, hanem a bosszús türelmetlenség
heves sóhajával vágott vissza: „Na igen, de mit akar, tehetetlenek vagyunk,
szavakkal nem támaszthatjuk fel, nem igaz?” Majd a jovialitással kedvessége is
visszatért: „Gyerünk, derék jó Brichot-m, tegye le gyorsan a holmiját. Ma este
halleves van, az pedig nem várhat. S főleg, az égre, nehogy Dechambre-ról
beszéljen a feleségem előtt! Tudja, hogy nagyon leplezi az érzéseit, de valójában
betegesen érzékeny. Bizony, esküszöm magának, amikor megtudta, hogy
Dechambre halott, majdnem sírva fakadt” – mondta Verdurin úr mélységesen
ironikus hangon. Szavai hallatán azt gondolhattuk volna, hogy egyfajta
elmezavarban kell szenvednünk ahhoz, hogy sajnáljunk valakit, akit
harmincéves barátság után veszítettünk el, másrészt azt is megsejthettük, hogy
Verdurin úr örökös együttléte a feleségével azzal is járt, hogy szüntelenül
ítélkezett felette, s az asszony gyakran feldühítette. „Még a végén megint beteg
lesz, ha Dechambre-ról beszél neki. Siralmas lenne, három héttel a hörghurutja
után. Olyankor ugyanis én vagyok az ápolója. Gondolhatja, hogy kijutott már
belőle! Bánkódjon Dechambre sorsán magában, amennyit csak akar. Gondoljon
rá, de ne beszéljen róla. Én igazán szerettem Dechambre-ot, de ha nem veszi
rossz néven, a feleségemet még nála is jobban szeretem. Nézze, itt jön Cottard,
kérdezze csak meg tőle.” S valóban, Verdurin úr tudta, hogy egy háziorvos
bármikor képes afféle apró szívességekre, hogy például előírja, hogy nem szabad
búslakodnunk.
Cottard ilyenkor engedelmesen azt mondta a Nagyasszonynak: „Csak izgassa
magát, aztán holnap majd harminckilenc fokos láza lesz nekem” – mint ahogyan
a szakácsnőjének mondta volna: „Holnap báránymirigyet csináljon nekem”. Az
orvostudomány, ha már gyógyítani nem tud, azzal foglalatoskodik, hogy az igék
és névmások jelentését csűri-csavarja.
Verdurin úr örömmel konstatálta, hogy Saniette, bármilyen durva
visszautasításban volt is része két napja, nem szökött meg a kis körből.
Verdurinné és a férje a semmittevésben bizony olyan kegyetlen ösztönöket
fejlesztettek ki, amelyeknek a túlságosan ritka, nagy alkalmak már nem voltak
elegendők. Odette-et persze össze lehetett veszíteni Swann-nal vagy Brichot-t a
szeretőjével. Másokra is sort kerítenek majd, ebben bizonyosak voltak. De
ilyesmire nem mindennap adódott alkalom. Saniette viszont, riadt
érzékenységével, szorongó és egy-kettőre zavarba hozható félénkségével
mindennapos áldozatnak kínálkozott. Ezért azután, nehogy elmaradjon, mindig
ügyeltek arra, hogy meggyőző és baráti szavakkal invitálják, ahogyan a
gimnáziumban a felsőévesek, az ezredben az öregek hívogatják a gólyát és a
kopaszt, akit csupán azért akarnak magukhoz édesgetni, hogy amikor már nem
tud menekülni előlük, lecsaphassanak rá, megkínozzák és megalázzák. „S
főként, motus Verdurinné előtt” – figyelmeztette Brichot-t Cottard, aki az imént
nem hallotta Verdurin urat. „Nyugodt lehet, ó Cottard, bölcs emberrel van dolga,
ahogyan Theokritosz mondja. Egyébiránt Verdurin úrnak igaza van, mire jók a
panaszszavak? – tette hozzá, mert az igéket és a gondolatokat, melyeket azok
felidéztek benne, össze tudta ugyan kötni, de mivel minden agyafúrtság
hiányzott belőle, Verdurin úr szavaiban a legmerészebb sztoicizmus
kifejeződését csodálta. – Bárhogyan legyen is, nagy tehetséget veszítettünk el.”
„Hogyan, még mindig Dechambre-ról beszélnek? – szólt Verdurin úr, aki már
előrement, majd, látván, hogy nem megyünk utána, visszajött. – Idehallgasson –
mondta Brichot-nak –, semmit sem szabad túlzásba vinni. Attól, hogy meghalt,
még nem kell zseninek kikiáltani, ha egyszer nem volt az. Igaz, jól játszott, s
főként itt találta meg a közegét; amint más talajra került, nem létezett többé. A
feleségem a bolondja lett, és híressé tette. Maga is tudja, milyen a feleségem.
Továbbmegyek, azt kell mondanom, hogy ami a hírnevet illeti, jókor halt meg,
amikor éppen kész lett, ahogyan remélhetőleg a Pampille[598] mester páratlan
receptje alapján roston sütött caeni rákok is elénk kerülnek majd (feltéve, hogy
maga nem siránkozik itt az örökkévalóságig, ebben a széljárta csodapalotában).
Csak nem azt akarja, hogy mindannyian kimúljunk, mert szegény Dechambre
halott, ő, aki egy éve már kénytelen volt hosszan skálázni egy-egy koncert előtt,
hogy legalább időlegesen, de mennyire időlegesen visszanyerje a rugalmasságát.
Egyébként pedig ma este is hallhatnak valakit, vagy legalábbis láthatják, ez a
kópé ugyanis igen gyakran feladja a művészetet a vacsora utáni kártyaparti
kedvéért, s másfajta művész is, mint Dechambre: egy ifjonc, a feleségem
felfedezettje (ahogy Dechambre, Paderewski meg az összes többi is az volt):
Morel. A lókötője még nem érkezett meg. Kénytelen leszek kocsit küldetni az
utolsó vonat elé. Családja egyik régi barátjával jön, akivel most újra összeakadt,
s aki halálosan untatja, de ha el nem hozza, kénytelen lett volna, az apja
méltatlankodását elkerülendő, Doncières-ben maradni és szórakoztatni az illetőt:
egy bizonyos Charlus bárót.” A hívek most beléptek a házba. Verdurin úr, aki
hátramaradt velem, amíg a holmijaimat letettem, tréfálkozva karon fogott,
ahogyan estélyen teszi a házigazda, ha nem akad vendég hölgy, akivel párba
állítson. „Jól utazott? – Igen, Brichot úrtól nagyon érdekes dolgokat tanultam” –
mondtam, az etimológiára gondolva, s azért is, mert úgy hallottam, Verdurinék
csodálják Brichot-t. „Meg is lepődtem volna, ha nem tanul tőle semmit – mondta
Verdurin úr –, Brichot olyan visszahúzódó, oly ritkán beszél mindarról, amit
tud.” Ezt a bókot nem éreztem éppen találónak. „Nagyon kedvesnek látszik” –
mondtam. „Nagyszerű, kitűnő ember, cseppet sem vaskalapos, fantáziadús,
könnyed, a feleségem valósággal imádja, de én is!” – vágta rá Verdurin úr
túlzón, mintha a leckéjét darálná. Csak ekkor döbbentem rá, hogy amit az imént
Brichot-ról mondott, gunyoros volt. S elgondolkoztam rajta, vajon nem rázta-e le
magáról felesége gyámkodását Verdurin úr a régmúlt idők óta, melyeket
hallomásból ismertem.
 A szobrász nagyon meglepődött, amikor megtudta, hogy Verdurinék hajlandók
fogadni Charlus urat. Míg ugyanis a Saint-Germain negyedben, ahol Charlus úr
közismert volt, soha senki nem beszélt a hajlamairól (melyről a legtöbben mit
sem tudtak, mások csak gyanították, de ők is inkább óvatlanságnak, rajongó, ám
plátói barátságoknak vélték, a néhány beavatott pedig gondosan titkolta, s csak a
vállát vonogatta, ha valami rosszindulatú Gallardonné megkísérelte
gyanúsítgatni), az övéitől igen távol eső körökben ezeket az alig néhány közeli
barát által ismert hajlamokat nap mint nap világgá kürtölték, mint ahogy egyes
ágyúlövések is csak egy csendzóna interferenciája után lesznek hallhatók.
Ezekben a polgári és művészkörökben, ahol a ferdehajlamúság
megtestesítőjeként könyvelték el, Charlus úr kiemelkedő társadalmi helyzete,
előkelő származása egyébként teljesen ismeretlen volt, ahhoz hasonlóan,
ahogyan a románok a Ronsard nevet egy feudális nagyúr neveként ismerik,
költői életművéről viszont még csak nem is hallottak. Ráadásul, Ronsard
nemességének romániai híre[599] tévedésen alapul. Charlus úrnak is azért volt
ilyen rossz híre a festők és színészek körében, mert egy bizonyos Leblois de
Charlus gróffal tévesztették össze, akivel még rokonságban sem volt, vagy
legfeljebb igen távoliban, s akit egyszer, talán tévedésből, letartóztattak egy máig
hírhedt rendőrségi razzia során. Summa summárum, mindeme históriák, amiket
Charlus úrról terjesztettek, nem is őt illették. Számos szakmabeli a legnagyobb
jóhiszeműséggel esküdött rá, hogy kapcsolata volt Charlus úrral, mert az ál-
Charlust vélte igazinak, s talán az ál-Charlus maga is szorgalmazta ezt a
keveredést, félig nemességét fitogtatva, félig, hogy bűnét leplezze, ami az igazi
(az általunk is ismert báró) számára sokáig sérelmes volt, majd később, amikor
maga is megindult lefelé a lejtőn, kényelmes lett, mert így ő is nyugodtan
mondhatta: „Nem rólam van szó.” E pillanatban valóban nem róla beszéltek. S
végül, ami csak tetézte a tagadhatatlan ténnyel (a báró hajlamaival) kapcsolatos
hamis szóbeszédet, Charlus úr korábban igen közeli, s tökéletesen ártatlan
barátságban állt egy színpadi szerzővel, akinek a színházi világban, isten tudja
miért, szintén ilyen híre volt, noha egyáltalán nem szolgált rá. Amikor egy-egy
bemutatón kettesben látták őket, összesúgtak mögöttük: „Ugye tudja”, mint
ahogyan sokan hitték azt is, hogy Guermantes nagyhercegné erkölcstelen
viszonyt folytat a pármai hercegnővel; elpusztíthatatlan legendaként, hiszen az
eloszlatásához olyan közel kellett volna kerülni a két előkelő hölgyhöz,
amilyenbe a fecsegők alighanem csak akkor kerülhetnek, amikor a színházban
lornyonozzák, s a szomszédos zsöllye tulajdonosának gyalázzák őket. A
szobrász már csak azért is következtetett habozás nélkül arra Charlus úr
hajlamaiból, hogy a báró társadalmi helyzete sem lehet különb, mert Charlus úr
családfájáról, címéről, rangjáról semmiféle ismerete nem volt. Mint ahogy
Cottard köztudott dolognak hitte, hogy az orvostudományok doktora cím
fabatkát sem ér, a kórházi orvosé viszont már nem akármi, a nagyvilági emberek
is tévednek, amikor úgy képzelik, hogy nevük társadalmi súlyáról mindenkinek
olyan fogalmai vannak, mint nekik maguknak vagy a köreikhez tartozóknak.
Egy klub ajtónállójának szemében, akinek huszonöt Lajos-arannyal tartozott,
d’Agrigente herceg költekező szélhámosnak számított, és fontosságát csupán a
Saint-Germain negyedben kapta vissza, ahol három nagyhercegné fivéreként
ismerték; mert a nagyúr nem az egyszerű emberekre tesz némi benyomást,
akiknek szemében nem sokat ér, hanem a ragyogás világában élőkre, akik tudják,
kivel állnak szemben. Charlus úr különben még ezen az estén meggyőződhetett
róla, milyen kevéssé megalapozott ismeretei vannak a Gazdának akár a
legnevesebb nagyhercegi családokról. Mivel a szobrász meg volt győződve
arról, hogy Verdurinék bakot lőnek, amikor engedik, hogy egy megbélyegzett
ember férkőzzön be oly „válogatott” társaságukba, úgy érezte, félre kell vonnia a
Nagyasszonyt. „Teljes mértékben téved, én egyébként soha sem hiszem el az
ilyesmit, és még ha igaz volna is, mondhatom magának, engem nem nagyon
kompromittálna!” – felelte Verdurinné dühösen, mivel a szerdák legfőbb
attrakciója Morel volt, s a ház asszonya mindenekelőtt azon igyekezett, hogy őt
meg ne sértse. Cottard viszont nem tudott véleményt nyilvánítani, mert már
előbb engedélyt kért, hogy felmehessen „folyó ügyeit intézni” a buen retiróba, és
utána Verdurin úr szobájában nagyon sürgős levelet írhasson egyik betegének.
Egy nagy párizsi kiadó, aki látogatóba jött, és azt gondolta, hogy majd
ittmarasztalják, váratlanul, nagy sietséggel távozott, amikor megértette, hogy
nem elég előkelő a kis klánnak. Magas, erőteljes férfi volt, nagyon barna, mindig
tevékeny, valami metsző élességgel. Egész lénye olyan volt, mint egy ébenfa
papírvágó kés.
Verdurinné, aki fogadásunkra egy pillanatra felállt egy öreg barátjával
folytatott kártyapartijából, hatalmas szalonjában, ahol az aznap szedett pázsitfű-,
pipacs-, mezeivirág-zsákmány váltakozott a fal egy színben festett, ugyanilyen
virágmotívumaival, egy-két évszázaddal korábbi, pompás ízlésű festő
munkáival, most engedelmet kért, hogy két perc alatt, s közben velünk csevegve,
befejezhesse a játszmát. Különben, amit a benyomásaimról mondtam neki, csak
felerészt érintette kellemesen. Először is, megbotránkoztatott, hogy ő is meg a
férje is mindig bement a házba jóval a csodaszépnek tartott naplemente előtt,
amely a sziklapartról vagy még inkább a La Raspelière-i teraszról eléjük tárult,
míg én mérföldeket kutyagoltam volna a kedvéért. „Ó, igen, ez páratlan –
mondta hanyagul Verdurinné az ajtóként szolgáló hatalmas üvegtáblákra
pillantva. – Bár nap mint nap látjuk, nem tudunk betelni vele” – s ezzel
visszafordította tekintetét a kártyákra. Engem azonban rajongásom követelőzővé
tett. Elpanaszoltam, hogy a szalonból nem látom a darnetali sziklákat, melyekről
Elstir azt mondta, hogy bámulatosak ilyentájt, amint a színek sokasága törik meg
rajtuk. „Ó, innen nem láthatja őket, egészen a park végébe kellene lemennie, az
»Öböl-kilátóig«. Van ott egy kis pad, onnan belátja az egész panorámát. De
egyedül nem talál oda, eltévedne. Ha akarja, majd odavezetem” – tette hozzá
lágyan. „Hogyisne, nézzenek oda, nem volt elég a múltkori fajdalom, újabbat
akarsz? Jön még máskor is ez a fiatalember, majd akkor megnézi az öbölre nyíló
kilátást.” Nem erősködtem tovább, s megértettem, hogy Verdurinéknek elég, ha
tudják, hogy a lenyugvó nap ott van kéznyújtásnyira, a szalonjuk vagy az ebédlő
végében, mint egy csodálatos festmény, mint valami becses japán zománc, s
mintegy igazolja a magas árat, amelyért a La Raspelière-t, teljes berendezéssel,
kivették; de csak nagy ritkán méltatták egy-egy pillantásra; a nagy előny
számukra az volt, hogy itt kellemesen élhetnek, sétálhatnak, jókat ehetnek,
beszélgethetnek, kellemes társaságot fogadhatnak, akiknek jó kis biliárdpartikat,
nagy vacsorákat, vidám uzsonnákat rendezhetnek. Később azonban azt is láttam,
milyen intelligenciával tanulták ki ezt a vidéket, éppolyan „szokatlan” sétákra
invitálva vendégeiket, mint amilyen „szokatlan” zenét is hallgattattak velük. A
La Raspelière virágai, tengerparti utacskái, ódon házai, ismeretlen templomai oly
nagy szerepet játszottak Verdurin úr életében, hogy akik csak Párizsban látták, s
akik a tengerparti, vidéki életet felcserélték a városi fényűzéssel, aligha érthették
meg, milyen képet alkotott ő tulajdon életéről, s azt sem, milyen fontosak neki
ezek az örömök. Ezt a fontosságot még tovább növelte az a tény, hogy
Verdurinék szilárd meggyőződése szerint a La Raspelière-i birtoknak, amelyet
meg szándékoztak vásárolni, nem akad párja az egész világon. Ez a
felsőbbrendűség, mellyel hiúságuk ruházta fel a La Raspelière-t, igazolta
szemükben rajongásomat, mely enélkül kissé ingerelte volna őket, hiszen
csalódások (mint a Berma hallatán érzett hajdaniak) is foglaltattak benne, amiket
őszintén bevallottam nekik.
„Hallom, megjött a kocsi. Reméljük, megtalálta őket” – suttogta egyszer csak
a Nagyasszony. Említsük meg röviden, hogy Verdurinné a kor okozta
elkerülhetetlen változásoktól eltekintve sem emlékeztetett arra, aki akkoriban
volt, amikor Swann és Odette még nála hallgatták a kis dallamot. Most, ha
játszották is, nem kellett többé a hajdani, bámulattól elgyengült arckifejezést
öltenie, mert végleg ilyen lett az arca. A megszámlálhatatlan idegzsába hatására,
melyet Bach, Wagner, Vinteuil, Debussy muzsikája váltott ki belőle, Verdurinné
homloka aránytalanul megnőtt, mint az olyan végtagok, amelyeket valamilyen
reumás betegség végül teljesen eltorzít. Halántéka, mint két szép, szenvedélyes,
fájdalomban úszó, tejfehér félteke, melyen örökkévalóan ott áramlik a
Harmónia, nem tűrte meg ezüstös fürtjeit, s így hirdette a Nagyasszony helyett,
akinek szólnia sem kellett: „Jól tudom, mi vár rám ma este.” Vonásai már nem is
fáradtak azzal, hogy az egyre-másra következő, túlságosan erőteljes esztétikai
benyomásokhoz idomuljanak, hiszen mintegy állandó kifejezőik lettek egy
meggyötört és fenséges arcon. Ez a beletörődés, mellyel a Szép okozta, mindig
közvetlenül fenyegető szenvedéseket fogadta, s a bátorság, mely ahhoz kellett,
hogy újra estélyi ruhát öltsön, amikor alig épült fel még a legutóbbi szonátából,
tette, hogy Verdurinné még a legkegyetlenebb muzsika hallgatása közben is
megőrizte gőgösen áthatolhatatlan arckifejezését, s ahhoz is elrejtőzött, hogy
kétkanálnyi aszpirinjét beszedje.
„Ó, igen, itt vannak” – kiáltott fel Verdurin úr megkönnyebbülten a nyíló
ajtóban megjelenő Morel s az őt követő Charlus úr láttán. Ez utóbbi, akinek
Verdurinék vacsorája korántsem azt jelentette, hogy társaságba megy, hanem
valami rosszhírű helyre, oly gyámoltalan volt, mint egy gimnazista, aki először
teszi be a lábát egy nyilvánosházba, s végtelen tisztelettel övezi a madámot. Így
szorulhatott háttérbe Charlus úrban (mikor a nyitott ajtóban felbukkant) szokásos
vágya, hogy hűvösnek és férfiasnak lássék, s kerekedtek fölébe az udvariasságról
alkotott hagyományos elképzelések, melyek azonnal feltámadnak, amint a
félénkség lerombol egy álságos magatartást, és nem-tudatos forrásaihoz
folyamodik. Amikor pedig egy Charlus-félében, legyen bár nemes vagy polgári
származású, lép működésbe efféle atavisztikus és ösztönös udvariasság
ismeretlenekkel szemben, mindig valamelyik nőrokonának pártfogó istennőként
segédkező vagy alteregóként testet öltő lelke vállalkozik rá, hogy bevezesse egy
új szalonba, s a viselkedését alakítsa, amíg csak védence a ház asszonya elé nem
ér. Egy fiatal festő például, akit szent életű, protestáns nagynénje nevelt,
félrenyakló, reszkető fejjel, égre emelt szemmel fog belépni, kezével görcsösen
láthatatlan karmantyúba kapaszkodva, s az ő elképzelt alakja, valóságos és
oltalmazó jelenléte siet az elbátortalanodott művész segítségére, hogy tériszony
nélkül kormányozza át a szakadékokkal fenyegető téren, amely az előszobától a
szalonig vezet. Így állított be jó néhány évvel ezelőtt a kegyes rokon hölgy,
olyan búvalbélelt képpel, hogy mindenki azon töprengett, vajon miféle
szerencsétlenség hírét hozza, míg első szavaiból, akár most a festőéiből, meg
nem értették, hogy egyszerű ebéd utáni látogatásra jött. Ugyanez a törvény teszi,
hogy életünk, a még befejezetlen cselekvés érdekében szüntelen prostitúcióval
veszi igénybe, használja, vetkőzteti ki a múlt legtiszteletreméltóbb, néha
legszentebb, máskor csak legártalmatlanabb örökségét, jóllehet ilyenkor más
arcot ölt, olyat, mint Cottard-né unokaöccséé, aki elszomorította családját nőies
manírjaival és ismeretségi körével, s aki mindig vidáman érkezett, mintha
meglepetést akarna szerezni vagy örökség hírét hozná, s csak úgy ragyogott a
boldogságtól, amelynek okáról hasztalan faggatták volna, mert öntudatlanul
örökölt tulajdonságaiból, testet tévesztett neméből eredt. Lábujjhegyen
pipiskedett, s feltehetően maga is csodálkozott rajta, hogy nem tart a kezében
egy csokornyi vizitkártyát; szív alakúra csücsörített szájjal adott kezet, ahogy
régen a nagynénjétől látta, s kíváncsi pillantása a tükröt kereste, mintha arról
akarna megbizonyosodni, habár hajadonfőtt volt, amit egyszer Cottard-né is
kérdezett Swanntól: hogy nem csúszott-e félre a kalapja. Charlus úr viszont,
akinek az a társaság, ahol élt, e kritikus pillanatban másféle példákat, a
kedvesség másfajta arabeszkjeit kínálta, s végül azt a törvényt, hogy vannak
esetek, melyekben egyszerű kispolgárokkal szemben is tudnunk kell
érvényesíteni legritkább, általában talonban tartott kegyeinket; Charlus úr
riszálva, oly negédesen, s olyan széles mozdulatokkal, mintha abroncsszoknya
emelte volna ki és akadályozta volna hányaveti mozgását, tartott Verdurinné felé,
arcán oly gyönyörűséggel és megtiszteltetéssel, mintha ezzel a bemutatással,
mondhatni a kegyek netovábbjában volna része. Félig lehajtott arcát, melyen az
önelégültség vetekedett az illemtudással, a nyájasság apró ráncai redőzték.
Mintha csak de Marsantes asszonyt láttam volna magam előtt, annyira láthatóvá
vált a nő, akit a természet tévedése Charlus úr testébe plántált. Igaz, a báró
keservesen megszenvedett azért, hogy elleplezze, s férfinak lássék. Ám alighogy
sikerült elérnie, mivel mindeközben megmaradt eredeti hajlamainál, a
megszokott női érzésvilág újra nőies megjelenést kölcsönzött neki, mely ezúttal
nem örökletes volt, hanem tulajdon életviteléből született. S mivel lassacskán
már a társasági dolgokat is női szemmel élte meg, s mindezt még csak észre sem
vette, hiszen hazugságainkat idővel nem csupán azért nem észleljük, mert
másoknak hazudunk, hanem mert hazudunk önmagunknak is; bár Charlus úr
(amint Verdurinékhez belépett) azt várta volna a testétől, hogy a nagyúr
gáncstalan lovagiasságában nyilvánuljon meg, ez a test, amely világosan
megértette mindazt, amit a báró már jó ideje nem érzékelt, olyannyira
maradéktalanul érvényre juttatta az előkelő dáma minden vonzerejét, hogy
Charlus úr kiérdemelte volna a ladylike[600] minősítést. Különben is,
elkülöníthetjük-e mereven Charlus úr külsejét attól a ténytől, hogy a
fiúgyermekek nem mindig ütnek az apjukra – még akkor sem, ha nem
ferdehajlamúak, s a nők társaságát keresik –, arcukon anyjuk
megszentségtelenített képmását viselik. De hagyjuk most ezt a kérdést, amely
külön fejezetet érdemelne: a megszentségtelenített anyákét.
Jóllehet Charlus úr eme átalakulását egyéb okok vezérelték, s tisztán fizikai
erjesztőerők „dolgozták meg” az anyagot, s csúsztatták testét fokozatosan a női
testek kategóriájába, az imént leírt változás mégis szellemi eredetű volt. Ha
valaki betegnek hiszi magát, az is lesz, belefogy, végül már a felkeléshez sincs
ereje, idegi okokra visszavezethető bélgyulladásai támadnak. Ha valaki a férfiak
iránt táplál gyöngédséget, nővé válik, s álruhája csak akadályozza a mozgásban.
A rögeszme (ahogyan más esetekben az egészségi állapotot) ilyenkor a nemet
alakítja át. Charlus úr után Morel is odajött hozzám, hogy köszöntsön. Benne
olyan, kettős változás ment végbe, ami miatt már az első perctől kezdve (sajnos,
ezzel nem tudtam elég korán számolni) rossz benyomást tett rám. Meg is
mondom, miért. Említettem már, hogy Morel, miután kiszabadult az apai
szolgaságból, általában egyfajta határozottan lekezelő bizalmaskodásban
tetszelgett. Aznap, amikor a fotográfiákat hozta el, úgy beszélt velem, hogy
mindvégig egyszer sem szólított uramnak, s igen lekezelően bánt velem. Hogy
meglepődtem most, Verdurinéknél, amikor azt láttam, mélyen meghajol előttem,
csakis előttem, s mielőtt bármi egyebet mondott volna, a tisztelet, a legnagyobb
tisztelet kifejezéseit hallottam tőle – olyan szavakat, melyekről elképzelni sem
tudtam, hogy valaha a tollára vagy ajkára jöjjenek s mindezt nekem! Rögtön az
volt az érzésem, hogy kérni akar valamit. S egy perccel később valóban
félrevont: „Igen nagy szívességet tenne az úr – mondta, s ezúttal odáig ment,
hogy harmadik személyben beszélt hozzám –, ha elhallgatná Verdurin asszony és
a vendégei előtt, miféle szakmában dolgozott is apám az ön nagybátyjánál. Jobb
lenne, ha azt mondaná, hogy a család intézője volt, olyan hatalmas birtokokon,
hogy az szinte egyenlővé tette a szüleivel.” Morel kérése végtelenül zavarba
hozott: nem azért, mert ezzel arra kényszerített, hogy apja helyzetét
felnagyítsam, ami a legkevésbé sem érdekelt, hanem azért, mert apám vagyonát
vagy legalábbis a látszólagost kellett felnagyítanom, amit nevetségesnek
találtam. Morel azonban annyira szerencsétlennek, annyira izgatottnak látszott,
hogy nem utasítottam el. „Nem, még vacsora előtt – mondta könyörögve –, az úr
ezer ürügyet is találhat, hogy félrevonja Verdurinnét.” S valóban így is tettem,
tőlem telhetően megpróbálva lódítani Morel apjának nagyságát, anélkül, hogy
szüleim jómódját és „irdatlan földjeit” különösebben eltúloztam volna. Úgy
ment minden, mint a karikacsapás, bár Verdurinné kissé csodálkozott, mert
szegről-végről ismerte nagyapámat. S mivel tapintatnak nyoma sem volt benne,
és gyűlölte a nagy famíliákat (a kis mag szétzüllesztőit), miután elmondta, hogy
hajdan még a dédapámmal is találkozott, és úgy beszélt róla, mint többé kevésbé
idiótáról, aki mit sem értett volna a kicsiny körből, s aki, az ő kifejezésével élve,
„nem volt oda való”, végül így szólt: „Egyébként is, ezek a famíliák oly
unalmasak, az ember csak arra vágyik, hogy szabaduljon tőlük”; s egy füst alatt
mesélt nagyapám édesapjának egy olyan vonásáról is, amiről nem tudtam,
jóllehet már otthon is gyaníthattam volna (én magam ugyan nem ismertem már
dédapámat, de sokat hallottam róla): párját ritkító fösvénységéről (mely szöges
ellentéte volt nagyapám testvére, a rózsaszín ruhás hölgy barátja, Morel apjának
gazdája kissé túlzottan pazar bőkezűségének). „De ha a nagyszüleinek ilyen
kiváló intézője volt, az csak azt bizonyítja, hogy igen sokféle ember megfér egy
családban. A dédapja olyan fösvény volt, hogy noha élete végére kishíján
agyalágyult lett – köztünk szólva, sosem volt valami erős, s a családban
mindenki különb nála –, arra sem volt képes rászánni magát, hogy három sou-t
kiadjon az omnibuszra. Olyannyira, hogy valakit mindig kénytelenek voltak
utánaküldeni, s külön lefizetni a kalauzt is, hogy elhitethessék a vén zsugorival:
barátja, Persigny[601] úr, az államminiszter kijárta neki az engedélyt, hogy ingyen
utazhasson az omnibuszon. Egyébiránt, nagyon örülök, hogy a mi Morelünk
édesapja ilyen kiváló ember. Úgy rémlett, hogy gimnáziumban tanít, de nem tesz
semmit, rosszul értettem. Amúgy sincs különösebb jelentősége, mert
mondhatom magának, nálunk mindenkit csak a saját értékeiért becsülünk, a
személyes hozzájárulásáért, ahogy én mondom: a részvételéért. Feltéve, hogy
valaki művészlélek, egyszóval céhbeli, a többi nem sokat számít.” Morel pedig –
amennyire megtudhattam – úgy lett céhbeli, hogy a nőket és a férfiakat is épp
eléggé szerette ahhoz, hogy a másiknál szerzett tapasztalatai révén mindkét
nemnek kedvére tudjon tenni; ezt még meglátjuk a későbbiekben. Azt azonban
fontos itt elmondanom, hogy mihelyt szavamat adtam neki, hogy közbenjárok
Verdurinnénél, s főként mihelyt meg is tettem, immár visszavonhatatlanul, Morel
irántam tanúsított „tisztelete” mintegy varázsütésre elillant, a tiszteletteljes
formulák kivesztek a beszédéből, sőt egy ideig került is, s úgy intézte, hogy azt a
látszatot keltse, lenéz, olyannyira, hogy ha Verdurinné azt akarta, hogy mondjak
neki valamit, kérjem tőle ezt vagy azt a darabot, Morel tovább beszélgetett a
hívek valamelyikével, majd odébb lépett egy másikhoz, mindig továbbállt, ha
felé tartottam. Háromszor-négyszer is figyelmeztetni kellett, hogy hozzá
beszélek, s csak azután felelt, kényszerűen, kurtán, legalábbis olyankor, amikor
nem magunk voltunk. Kettesben ugyanis beszédes és barátságos lett, hiszen
voltak elbűvölő jellemvonásai is. Ezen az első estén azonban mégis arra
következtettem, hogy bizonyára rossz természetű; hogy ha kell, semmiféle
hitványságtól nem riad vissza, s nem ismeri a hálát. Amiben az átlagemberre
hasonlított. Mivel azonban bennem volt valami a nagyanyámból, s örömömet
leltem az emberek sokféleségében, anélkül, hogy bármit is vártam volna tőlük,
vagy megharagudtam volna rájuk, ügyet sem vetettem Morel aljasságára,
örültem fel-felcsillanó jókedvének, s annak is, ami, azt hiszem, őszinte barátság
volt nála, amikor az emberi természetről alkotott minden téveszméjét kipróbálva
rajtam, észrevette (némi bakugrásokkal ugyan, mert furcsamód időnként vissza-
visszaesett eredendő és vak vadságába), hogy iránta való kedvességem minden
érdektől mentes, elnézésem nem a tisztánlátás hiányából ered, hanem abból, amit
ő jóságnak nevez; főként pedig művészetével babonázott meg, nem csupán azért,
mert bámulatosan virtuóz volt, hanem mert (anélkül, hogy Morel a szó szellemi
értelmében igazi muzsikus lett volna) annyi szép zenét ismertetett meg vagy
fedeztetett fel újra velem. Charlus úr egy menedzser különben, akinek efféle
adottságairól eddig sejtelmem sem volt (bár Guermantes nagyhercegné, aki
fiatalkorukban egészen másnak ismerte, állította, hogy a báró szonátát írt neki,
legyezőt festett ajándékba, és így tovább), aki valódi erényeit tekintve igen
szerényen viselkedett, de elsőrangú volt, tudta, hogyan kell ezt a virtuozitást egy
sokoldalú, s ekként megsokszorozott művésziség szolgálatába állítani. Képzeljék
el az orosz balett egyik egyszerűen ügyes művészét, akit maga Gyagilev iskoláz,
oktat, s bontakoztat ki minden értelemben.
Épp továbbítottam Verdurinnének az üzenetet, amelyet Morel rám bízott, és
Saint-Loup-ról beszélgettem Charlus úrral, amikor Cottard lépett be a szalonba, s
mintha lángokban állna a ház, jelentette Cambremerék jöttét. Verdurinné, nehogy
az „újak”, Charlus úr (akit Cottard még észre sem vett) vagy jómagam, úgy
lássák, hogy ő is ilyen nagy jelentőséget tulajdonít Cambremerék érkezésének,
nem mozdult, nem is válaszolt a hír bejelentésére, s kecsesen legyezgetve magát,
a Théâtre-Français valamelyik márkinéjának mesterkélt hangján csak ennyit
mondott a doktornak: „A báró épp arról beszélt...” Ez már sok volt szegény
Cottard-nak! Ha nem is annyira élénken, mint hajdanában, mert a tanultság és a
magas pozíciók már visszafogták a lendületét, de azzal a mély érzelemmel
kiáltott fel, amely Verdurinéknél mindig újra elfogta: „Egy báró! Hol az a báró?
Hol az a báró?” – s olyan csodálkozó szemmel fürkészett körül, hogy az már a
hitetlenséggel volt határos. Verdurinné, a háziasszony színlelt közönyével,
akinek cselédje a vendégek szeme láttára tör el egy becses poharat, s egy ifj.
Dumas-drámát játszó osztályelső színiakadémista kimódolt és túlságosan emelt
hangján felelt, legyezőjével Morel patrónusa felé bökve: „Nos, Charlus báró,
akinek mindjárt bemutatom... Cottard professzor úr!” Verdurinnének amúgy nem
volt kedve ellen való, hogy a dámát játssza. Charlus úr két ujját nyújtotta, amit a
professzor „a tudomány hercegének” jóindulatú mosolyával szorított meg. De
hirtelen megmerevedett, mert meglátta a belépő Cambremeréket, Charlus úr
pedig engem vont félre egy sarokba, hogy mondjon valamit, s közben meg nem
állhatta, hogy megtapogassa karizmaimat, ahogy a németeknél szokás.
Cambremer úr cseppet sem hasonlított az idős márkinéra. Ahogyan édesanyja
mondogatta gyöngéden: „egészen a papájára ütött”. Aki csak hallomásból vagy
akár eleven és illő fordulatokból szerkesztett leveleiből ismerte a márkit,
meglepődött a külsején. Kétségkívül ehhez is hozzá lehetett szokni. De az orra
úgy határozott, hogy keresztbe áll a száj fölött, talán egyedüli ferde vonalként
annyi más között, melyet eszünkbe nem jutott volna odarajzolni erre az arcra, s
amely valami durva közönségességet jelzett, amit a normann árnyalatú,
almapiros orcák szomszédsága csak még jobban kiemelt. Cambremer úr szeme a
szemhéj alatt talán a cotentini ég kékségéből őrzött valamit, mely oly kedves a
verőfényes, szép napokon, amikor a sétára induló játékos kedvvel nézegeti és
százával számlálgatja az út szélén ácsorgó nyárfák árnyékát; de a súlyos, csipás,
rosszul záródó szempillák az értelmet semmiképpen nem engedték át. Úgy
azután a kéklő tekintet gyengeségétől elképedt szemlélő visszatért a nagy, ferde
orrhoz. Az érzékszervek valamiféle áttétele révén Cambremer úr az orrával
nézett. Cambremer úr orra különben nem volt csúnya, inkább kissé túlságosan is
szép, túlságosan is erőteljes, túlságosan is büszke tulajdon fontosságára.
Sascsőrként, kisuvickolva, ragyogón, újdonatújan, készen állt, hogy kárpótoljon
a tekintetből hiányzó értelemért; sajnos, bár néha a szem az a szervünk, mely az
értelmességről árulkodik, az orr (legyen bármilyen bensőséges összetartás és
nem is gyanított kölcsönhatás vonásaink között) általában az a szerv, melyen az
ostobaság parádézik legalkalmasabban.
Hiába hatott megnyugtatóan a mindig, még reggel is illedelmesen sötét
ruhában járó Cambremer úr mindazokra, akiket elkápráztatott és ingerelt az
ismeretlenek fürdőruhájának orcátlan harsánysága, így sem volt érthető, miért
állította a jó szimatú ember biztonságával és határozottságával, mint Alengon
jobb köreinek legkiválóbb ismerője, a főbíróné, hogy ha nem tudjuk, kicsoda
Cambremer úr, akkor is rögtön látni rajta, hogy igen választékos, tökéletes
úriemberrel van dolgunk, aki egészen megváltoztatja Balbec képét, egyszóval
olyan emberrel, akinek a társaságában fellélegezhetünk. A főbíróné számára, aki
fulladozott a Balbecet elárasztó turistáktól, hiszen azok nem ismerték az ő
világát, a márki olyan volt, mint egy üveg repülősó. Nekem épp ellenkezőleg
úgy tűnt, hogy azok közé tartozik, akiket nagyanyám első látásra „nagyon
kellemetlennek” talált volna, s ő, aki képtelen volt megérteni a sznobizmust,
bizonyára megütközött volna rajta, hogy Cambremer úrnak sikerült rávennie a
házasságra azt a Legrandin kisasszonyt, aki bizonyára igen válogatós lehetett, azt
a lányt, akinek fivére „olyan kiváló”. Cambremer úr közönséges rútságáról
legfeljebb annyit lehetett volna mondani, hogy kissé olyan volt, mint ez a vidék,
s volt benne valami eredendően helyi jelleg; elhibázott vonásai láttán, melyeket
legszívesebben kiegyengetett volna az ember, normann városkák neve jutott
eszünkbe, amelyek etimológiáját illetően az én derék tisztelendőm azért tévedett,
mert a parasztok rosszul ejtették vagy félreértették a helyeket jelölő normann
vagy latin szavakat, s végül valamilyen barbár alakot rögzítettek, így hát, már a
birtoklevelekben, mint Brichot mondta volna, félreértelmezést és helytelen
ejtésmódokat találunk. Ezekben az ódon városkákban azért kellemesen folyhat
az élet, s feltehetően Cambremer úrnak is voltak jó tulajdonságai, mert ha az
idősebb márkinétól mint anyától természetes volt is, hogy jobban szereti fiát a
menyénél, de ő is, akinek pedig több gyermeke volt, s kettő közülük nem is
tehetségtelen, gyakran hangoztatta, hogy véleménye szerint a márki a
legkiválóbb a családban. Az alatt a rövid idő alatt, amit a hadseregben töltött,
bajtársai, túl hosszúnak találván a Cambremer nevet, Cancannak becézték, bár
erre különben semmivel sem szolgált rá. Díszére vált a vacsoráknak, ahová
meghívták, mert a hal feltálalásakor (még ha az a hal büdös volt is) vagy az
előétel láttán mindig megjegyezte: „Nézzenek oda, micsoda szépséges bestia!”
Felesége pedig, aki a családba kerülvén átvett minden szokást, amit e körökhöz
tartozónak vélt, alkalmazkodott férje barátainak színvonalához, s talán úgy akart
kedvében járni, mint egy szerető, s mintha már legényéletében is osztozott volna,
fesztelenül mondogatta, ha tisztekkel beszélt róla: „Hamarosan találkozhatnak
Cancannal. Cancan Balbecbe ment, de még ma este visszajön.” Most viszont
dühítette, hogy le kell alacsonyodnia a Verdurinéknél töltendő aznap estéhez, s
csak férje és anyósa kérlelésének engedett, a bérbeadás érdekében. Mivel
azonban kevésbé jó nevelést kapott, mint ők, nem csinált titkot a dologból, és
már két hete máson sem gúnyolódott a barátnőivel, mint ezen a vacsorán. „Ugye
tudják, hogy a bérlőinknél fogunk vacsorázni. Ez pedig megér némi emelést.
Alapjában véve meglehetősen kíváncsi vagyok, mit csinálhattak szegény öreg La
Raspelière-ünkből (mintha ott született volna a birtokon, s az övéi emlékét
akarná felidézni). Az öreg kulcsár épp tegnap is mondta, hogy rá sem lehet
ismerni semmire. Gondolni sem merek rá, mi folyhat ott mostanában. Azt
hiszem, legjobb lesz, ha mindent fertőtleníttetünk, mielőtt visszaköltözünk.”
Gőgösen és mogorván érkezett, olyan képpel, mint egy várúrnő, akinek kastélyát
háborúban ellenség szállja meg, de aki mégis otthon érzi magát, s mindenáron
éreztetni akarja a győztesekkel, hogy csupán betolakodók. Engem nem láthatott
meg rögtön, mert egy oldalbeugróban álltam Charlus úrral, aki éppen arról
beszélt, hallotta Moreltől, hogy az apja „intéző” volt a családomnál, s hogy ő,
mármint Charlus, bizton számít intelligenciámra és nemes lelkemre (ez utóbbi
fordulatot Swann is szívesen használta), mellyel nyilván lemondok arról a
nemtelen és silány gyönyörűségről, amit holmi közönséges kis hülyék (ezt
figyelmeztetésnek szánta) a helyemben el nem mulasztanának, hogy feltárjak
bizonyos részleteket vendéglátóink előtt, melyeket ők esetleg lealacsonyítónak
vélhetnének. „Már az a tény, hogy én érdeklődöm a fiú iránt, s védőszárnyaim
alá veszem, valami rendkívülit jelez, és semmissé teszi a múltat” – szögezte le a
báró. Miközben szavaira figyeltem, és hallgatást fogadtam, ahogyan hallgattam
volna akkor is, ha nem remélhetem, hogy cserében intelligensnek és nemes
lelkűnek minősülök, mindvégig Cambremernét néztem. S ebben a kőkemény
normann kétszersültben, akit most láttam, s melybe bizony belevásott volna a
hívek foga, alig ismertem arra az olvadékony és zamatos jelenségre, aki a minap,
uzsonnaidőben, a balbeci teraszon került elém. Mivel előre bosszankodott
férjének anyjától örökölt jóságosságán, mellyel bizonyosan megilletődött arccal
fogadja a hívek bemutatását, ám ugyanakkor a nagyvilági hölgy teendőinek is
eleget akart tenni, amikor Brichot-t bemutatták neki, ő akarta megismertetni a
férjével, ahogyan ezt előkelőbb barátnőitől látta; ám a düh vagy a gőg
felülkerekedett benne a magamutogató jómodoron, s ahelyett, hogy amint kell,
azt mondta volna: „Engedje meg, hogy bemutassam a férjemet”, így szólt:
„Bemutatom a férjemnek”, ekképp emelve magasra a Cambremerek lobogóját, a
család ellenére, mert a márki oly mélyen hajolt meg Brichot előtt, ahogyan a
márkiz előre sejtette. De Cambremerné minden rosszkedve egy csapásra elmúlt,
amikor megpillantotta Charlus urat, akit eddig csak látásból ismert. Mind ez
ideig soha nem sikerült elérnie, hogy bemutassák neki, még a Swann-nal
folytatott viszonya idején sem. Charlus úr ugyanis, aki mindig a feleségek pártját
fogta, a sógornőjéét Guermantes úr szeretőivel szemben, Odette-ét, aki ugyan
még nem volt férjnél, de régóta viszonya volt már Swann-nal, az új viszonyokkal
szemben, mint az erkölcs komor védelmezője és a házasságok hív őrizője
ígéretet tett Odette-nek – és meg is tartotta –, hogy nem engedi bemutattatni
magát Cambremernének. Ő pedig nyilván nem is sejtette, hogy éppen
Verdurinéknél fogja megismerni ezt a megközelíthetetlen férfiút. Cambremer úr
tudta, micsoda örömöt jelent ez a feleségének, így maga is ellágyult, ahogy
ránézett, s egész arckifejezése ezt sugallta: „Ugye örül, amiért elszánta magát
erre a vacsorára?” A márki egyébiránt nem sokat szólt, mivel tudta, hogy a nő,
akit feleségül vett, különb nála. „Én, méltatlan” mondogatta egyre-másra, s
szívesen idézgetett egy La Fontaine-mesét, meg egy másikat is, Floriantól,
melyek látszólag épp az ő tudatlanságára illettek, másrészt viszont alkalmasak
voltak arra, hogy e lekicsinylő hízelgéssel jelezze a tudomány kiválóságainak,
akik nem Jockey-tagok: attól, hogy valaki vadászik, olvashatta éppen a
fabulákat. A baj csak az volt, hogy nem ismert többet, csak ezt a kettőt. Így hát
ezek gyakorta vissza-visszatértek. Cambremerné nem volt ostoba, de különféle,
igencsak bosszantó szokásokat vett fel. Amikor ő torzította el a neveket, abban
nem volt semmi arisztokratikus lenézés. A márkiné, nem úgy mint Guermantes
nagyhercegné (akit születése révén is kevésbé fenyegetett a veszély, mint
Cambremernét, hogy nevetségessé válik), nem emlegetett volna „egy bizonyos
kisasszonyt... Pico de la Mirandolánét” azért, hogy úgy ne lássék, mintha
ismerne egy oly kevéssé előkelő nevet, mint Julien de Montchâteau[602]-é (amit
ma éppenséggel az egyik legnehezebben megközelíthető asszony visel). Nem, ha
Cambremerné mondott hibásan egy nevet, azt merő jóindulatból tette, nehogy
azt higgyék róla, hogy tud valamit, s ha mégis őszintén bevallotta, úgy vélte,
leplezheti azzal, ha eltorzítja. Ha például védelmezett egy asszonyt, ám közben
hazudni sem akart annak, aki szépen kérte, mondja meg neki az igazat,
megpróbálta nem kimondani, hogy X. Y. – né mostanában állítólag Sylvain Lévy
úr szeretője, s így beszélt: „Nem... semmit, de semmit sem tudok róla, azt
hiszem, hogy egyesek azt vetették a szemére, hogy lángra lobbantott egy
bizonyos urat, akinek nem tudom a nevét, mintha valami Cahn, Kohn vagy Kuhn
lenne; amúgy azt hiszem, az illető úr már réges-rég halott, és nem is volt
közöttük soha semmi.” Ez a módszer az olyan hazugokéhoz volt hasonló – és
épp ellenkező előjelű –, akik, miközben szeretőjüknek vagy egyszerűen egy
barátjuknak elmesélik, meg is másítják tetteiket, s azt képzelik, hogy a másik
nem veszi észre azonnal, hogy az elhangzott mondatot (akárcsak a Cahn-Kohn-
Kuhn nevet) úgy toldották közbe, és egészen más, mint azok, amelyekből a
beszélgetés összetevődött: kétértelmű.
Verdurinné férje füléhez hajolt és suttogva kérdezte: „Charlus bárónak kellene
nyújtanom a karom? Ha te úgyis Cambremer márkinét vezeted be, mindkét
irányban eleget tennénk az etikettnek.” „Nem, nem – mondta Verdurin úr –,
mivel a másik magasabb rangfokozatú (amivel azt akarta jelezni, hogy
Cambremer úr márki), Charlus úr végül is kevesebb nála.” „Ám legyen, akkor ő
lesz a hercegnő párja.” S ezzel Verdurinné be is mutatta Charlus úrnak Serbatov
hercegnőt; ők mindketten meghajoltak, szótlanul, mint akik sokat tudnának
mesélni a másikról, és kölcsönös titoktartást fogadnak. Verdurin úr pedig engem
mutatott be Cambremer márkinak. Mielőtt a márki harsány és enyhén vontatott
hangján megszólalt volna, magas termetének és sok színben játszó arcának
rebbenései egy hadvezér marcona habozására vallottak, aki megnyugtatásunkra
készül, s így szól: „Hallottam a dologról, majd elrendezzük; feloldatom a
büntetés alól, nem vagyunk mi emberevők; meglátja, minden rendben lesz.”
Majd amikor kezet adott, azt mondta: „Azt hiszem, ön ismeri az édesanyámat”.
A „hinni” igét feltehetően az első találkozás diszkréciójához illőnek tartotta, s
korántsem bizonytalanságát akarta kifejezni vele, hiszen így folytatta:
„Egyébként levelet is hoztam tőle önnek.” Cambremer úr gyermeki
őszinteséggel örvendezett, hogy viszontláthatja ezt a helyet, ahol oly sok időt
töltött. „Úgy érzem, újra otthon vagyok” – mondta Verdurinnének, miközben
tekintete gyönyörködve ismert a festett virágdíszekre az ajtók fölött és a magas
talapzatokon elhelyezett márvány mellszobrokra. S mégis, kissé talaját
vesztettnek érezhette magát, ugyanis Verdurinné egy halom szép régi holmit
hozott magával. E tekintetben Verdurinné, bár Cambremerék szerint mindent
felforgatott, csöppet sem volt forradalmi, sőt inkább eszesen hagyományőrző, a
szónak abban az értelmében, melyet a Cambremer házaspár nem ért fel ésszel.
Azzal is igazságtalanul vádolták, hogy utálja és lealacsonyítja az öreg lakot
azzal, hogy egyszerű vásznat tesz a dús plüssök helyébe, mint ahogyan egy
tudatlan falusi pap veti az egyházmegye építészének szemére, hogy visszaállítja
a régi, sutba dobott fafaragványokat, melyeket ő jobbnak vélt a Saint-Sulpice
terén vett csecsebecsékkel helyettesíteni. Végül pedig fokozatosan papkerttel
kezdte felváltatni a kastély előtti hosszúkás virágágyakat, melyekre nem csupán
a Cambremer család, hanem a kertészük is oly büszke volt. Ez a kertész, aki
kizárólag Cambremeréket ismerte el urának, úgy berzenkedett Verdurinék igája
ellen, mintha ezt a földet időlegesen foglalta volna el valami betolakodó és
kardcsörtető hordája, titokban át-átjárt panaszkodni a birtoka vesztett úrnőhöz,
mert mélységesen sértette, hogy ilyen megvetéssel kezelik szeretett araukáriáit,
begóniáit, varjúhájait, dupla dáliáit, s hogy egy ily gazdag házban olyan
közönséges virágok ültetésére vetemednek, mint a pipitér és a vénuszhaj.
Verdurinné érezte ezt a konok ellenkezést, s eltökélt szándéka volt, hogy ha
hosszabb időre kibérli vagy esetleg megvásárolja a La Raspelière-t, feltételül
szabja a kertész elbocsátását, akihez az idős tulajdonosnő viszont rendkívüli
módon ragaszkodott. Nehéz időkben ugyanis a kertész ingyen szolgálta,
bálványozta asszonyát; de az egyszerű emberek nézeteinek szórtságával,
amelyben a legmélyebb erkölcsi megvetés zárványa ékelődik a
legszenvedélyesebb tiszteletbe, mely maga is hajdani, el nem évülő
neheztelésekre rétegződik, gyakran mondogatta az idősebb Cambremer
márkinéról, akit 1870-ben egyik, kelet-franciaországi kastélyában ért a porosz
megszállás, s így egy hónapig kénytelen volt elviselni a németek ottlétét: „Azért
kárhoztatták erősen a méltóságos márkinét, mert a háborúban a poroszok mellé
állt, sőt még szállást is adott nekik. Ha máskor esik így a dolog, meg is értem; de
háború idején nem kellett volna. Ez nem rendes dolog.” Azaz halálig hű maradt
asszonyához, bálványozta jóságáért, és elhitte róla, hogy képes lett volna az
árulás bűnébe esni. Verdurinnét ingerelte, hogy Cambremer úr azt állítja:
mindent a réginek lát a La Raspelière-ben. „Azért bizonyára talál némi változást
– felelte neki. – Vegyük például azokat a pokoli nagy Barbedienne[603]-
bronzokat meg a pajzán kis plüss ülőkéket, amiket sürgősen felvitettem a
padlásra, bár még az is túl jó nekik.” Majd ez után a Cambremer úrnak szánt
csípős riposzt után karját nyújtotta, hogy az asztalhoz menjenek. A márki egy
pillanatig habozott, s eltöprengett: „Mégsem kerülhetek Charlus úr elé.” De
végül úgy gondolta, a báró bizonyára a ház régi barátja, ha nem az övé a
díszhely, elszánta magát, hogy elfogadja a felkínált kart, s azt mondta, nagyon
büszke, hogy befogadják ebbe az exkluzív cénacle-ba (a kis csapatot nevezte így,
miközben nem tudta megállni, hogy kurtán, önelégülten fel ne kacagjon, amiért
ilyen kifejezéseket ismer). Cottard, aki Charlus úr mellett ült, cvikkere alól
fürkészte a bárót, hogy megismerkedjen vele, és hogy megtörje a jeget immár
sokkal kitartóbb kacsingatással, mint amilyenre hajdan merészkedett volna, s a
félénkség szünetjelei nélkül. Megnyerő pillantásai, melyeket a mosolygás csak
felerősített, el sem fértek már a cvikker üvege alatt, mindenfelé túláradtak rajta.
A báróban, aki hajlamos volt mindenkiben fajtájabelit látni, fel sem merült, hogy
Cottard esetleg mégsem az, s egy pillanatig sem nézett rá. A professzornak
nyomban a ferdehajlamúak durvaságával felelt, mely éppoly megvető azokkal,
akiknek ő tetszett meg, mint amilyen sürgetően heves másokkal, akik neki
tetszenek. Tagadhatatlan, hogy bár hazug módon mind arról beszélünk, milyen
édes érzés, amit a sors mindig megtagad, szeretve lenni, általános
törvényszerűség, melynek hatása távolról sem csupán a Charlus-félékre terjed ki,
hogy azt, aki minket szeret, s akit mi nem szeretünk viszont, elviselhetetlennek
látjuk. Az ilyen férfi, ilyen nő társaságánál, akiről nem azt mondjuk, hogy szeret,
hanem, hogy ránk akaszkodik, jobban szeretjük bárki másét, még akkor is, ha az
a másik nem olyan vonzó, nem olyan kedves, nem olyan szellemes, mint ő. Mert
erényeit csak akkor fedezzük fel újra, amikor már nem szeret minket. Ebben az
értelemben a ferdehajlamú sértettségét, melyet a neki nem tetsző, de utána járó
férfi vált ki, tekinthetnénk akár ezen univerzális szabály különös áttételének is.
Ám az ő sértettsége sokkal szenvedélyesebb. Ezért míg az átlagember mindent
megpróbál, hogy leplezze, a ferdehajlamú épp ellenkezőleg könyörtelenül
érezteti azzal, aki kiváltja; úgy, ahogy egy nővel, mint például Charlus úr
Guermantes hercegnével, akinek rajongása bosszantotta, de egyben hízelgett is
neki, biztosan nem éreztetné. De ha azt látják, hogy egy másik férfi közeledik
hozzájuk sajátos hajlandósággal, akkor, akár azért, mert nem értik, hogy ez is
csak olyan, mint az övék, akár azért, mert bántóan emlékezteti őket arra, hogy ez
a hajlam, melyet megszépít, ha ők maguk érzik, a többség szemében vétek, akár
azért, mert arra vágynak, hogy egy csapásra megint közmegbecsülésben
élhessenek, úgy, hogy nekik semmibe se kerüljön, akár azért, mert, amikor már
nem a vágy vezérli őket bekötött szemmel óvatlanságról óvatlanságra,
megijednek a lelepleződéstől, akár azért, mert feldühödtek, amiért a másik, az
övékhez hasonló viselkedésével bajba sodorhatja őket, olyanba, melybe ők
maguk, ha az a másik kedvükre lenne, minden aggály nélkül sodornák; ők,
akiket mindez nem tart vissza attól, hogy mérföldeken keresztül kövessenek egy
fiatalembert, hogy le ne vegyék a szemüket róla a színházban, még ha barátaival
van is, akikkel így, félő, szakítani kényszerül, ugyanők, ha ez a másik, aki nekik
nem tetszik, csak rájuk pillant, így ágálnak: „Uram, kinek néz engem? (Csupán
azért, mert annak nézik őket, amik.) Nem értem, mit akar, ne is erősködjön,
nálam rossz helyen kopogtat” – szükség esetén akár a pofozkodásig menően, s
valaki más előtt, aki ismeri az óvatlant, ekképpen kifakadva: „Hogyan, ön ismeri
ezt a förmedvényt? Hogy ez hogy bámulja az embert!... Mondhatom, szép kis
modor!” Charlus úr most nem ment ennyire messze, de olyan sértett és jéghideg
képet vágott, mint a ledérnek vélt nők szoktak, ha nem azok, s még náluk is
inkább azok, akik ledérek. Különben is, ha a ferdehajlamú egy másik
ferdehajlamú társaságába kerül, nemcsak a saját visszatetsző képét látja benne,
amely élettelenül legfeljebb hiúságát sértené, hanem eleven, hozzá hasonlóan
cselekvő másik önmagát, aki tehát képes arra, hogy szerelmeiben is fájdalmat
okozzon neki. Ezért hát a megtartás ösztönének sugallatára mond rosszat
esetleges vetélytársáról, akár olyanok előtt, akik árthatnak neki (s anélkül, hogy
egyes számú ferdehajlamúnk tartana tőle, hogy netán hazugnak tartják, mikor
így befeketíti a kettes számú ferdehajlamút olyan emberek előtt, akik tudhatnak
az ő dolgáról), akár az előtt a fiatalember előtt, akit ő „szedett fel”, s akit talán
elszednek tőle; és akit meg kell győznie, hogy ugyanazok a dolgok, melyek csak
előnyére válhatnak, ha vele űzi, egy életre tönkretehetik, ha arra vetemedne,
hogy a másikkal is megtegye őket. Charlus úr számára, aki talán azokra a
(nagyon is képzelt) veszélyekre gondolt, melyeket Cottard – akinek mosolyát
tévesen értelmezte – ottléte jelenthet Morelre, a nem kedvére való ferdehajlamú
nem csupán az ő torzképe volt, hanem nyilvánvaló vetélytárs is. Egy ritka árukat
kínáló kereskedő, aki megveti a lábát abban a vidéki városban, ahol egész életére
szándékozik megtelepedni, s azt látja, hogy ugyanazon a téren, épp szemközt az
ő üzletével, ugyanazzal kereskedik egy konkurens, ő sem lehet csüggedtebb,
mint egy Charlus, aki szerelmét rejtegetendő valamely eldugott vidékre
bujdokolt, s már érkezése napján felfedezi a környékbeli birtokost vagy borbélyt,
akiknek jellege és mozdulatai kétséget sem hagynak benne. A kereskedő gyakran
meggyűlöli konkurensét; ez a gyűlölet pedig néha melankóliába hajlik, s ha az
örökletesség elég erős, nemegyszer látjuk, hogy e kisvárosi kereskedőkön az
őrület jelei mutatkoznak, s ez másképp nem gyógyítható, csak úgy, ha rábírják,
árusítsa ki készleteit, és szedje a sátorfáját. A ferdehajlamú dühe még ennél is
fájdalmasabb. Ő arra ébredt rá, hogy a földbirtokos és a borbély a legelső
pillanattól kezdve kívánja ifjú társát. Hasztalan ismételgeti neki naponta
százszor, hogy a borbély és a birtokos gazember, akinek közeledése
megbecstelenítené, kénytelen Harpagonként szüntelen őrködni kincse fölött, s
éjszaka is fel-felriad, hogy lássa, nem rabolják-e el tőle. Nyilván nem a vágy
vagy a közös szokások kényelme, hanem inkább ez teszi, s csaknem
ugyanannyira, mint az önismeret tapasztalata, az egyetlen igazi, hogy a
ferdehajlamú villámgyorsan és csaknem tévedhetetlen biztonsággal
megszimatolja a másik ferdehajlamút. Egy-egy pillanatra tévedhet ugyan, de
valami hirtelen megérzés hamar helyes útra téríti. Így Charlus úr tévedése sem
tartott sokáig. Egy pillanat sem telt el, s az isteni ítélőerő megmutatta neki, hogy
Cottard nem fajtájabeli, s hogy nem kell tartania az ajánlataitól, sem a neki
szólóktól, melyek legfeljebb ingerelték volna, sem a Morelnek szólóktól,
amelyeket súlyosabbnak talált volna. Visszanyerte nyugalmát, s mivel még a
férfialakot öltött Vénusz arrajártának hatása alatt állt, időnként halványan
rámosolygott Verdurinékre, annyi fáradságot sem véve, hogy kinyissa a száját:
csupán ajka egyik szélét görbítette, s ő, aki annyira bolondult a férfiasságért –
egy pillanatra éppen úgy villantott kedveskedő fényt a szemében, ahogyan
sógornője, Guermantes nagyhercegné tette volna. „Gyakran vadászik, uram?” –
fordult Verdurinné megvetéssel Cambremer úrhoz. „Mesélte már Ski, micsoda
remek eset történt velünk?” – kérdezte Cottard a Nagyasszonyt. „Főként a
chantepie-i erdőségben vadászom” – felelte Cambremer úr. – „Nem, nem
meséltem semmit” – mondta Ski. „No, és rászolgál a nevére?”[604] – faggatta
Brichot Cambremer urat, miután szeme sarkából rám pislantott, hiszen
megígérte nekem, hogy etimológiáról fog beszélni, s egyben arra is megkért,
hogy Cambremerék előtt ne említsem, milyen megvetést ébresztettek benne a
combray-i plébános magyarázatai. „Bizonyára az én felfogásomban van a hiba –
mondta Cambremer úr –, de nem értem a kérdést.” „Akarom mondani: tényleg
szarkáktól hangos az az erdő?” – kérdezte újra Brichot. Cottard azonban
valósággal szenvedett a gondolattól, hogy Verdurinné nem sejti, hogy kis híján
lekésték a vonatot. „No, csak rajta – fordult Cottard-né bátorítón a férjéhez –,
meséld el a kalandodat.” „Bizony, nem mindennapi eset – mondta erre a doktor,
és megint belefogott a históriájába. – Amikor észrevettem, hogy a vonat már
bent áll az állomáson, egészen megbénultam. És mindez Ski hibájából történt.
Meglehetősen bolondos felvilágosításokat ad maga, lelkecském! Közben Brichot
meg ott várt ránk a pályaudvaron.” „Én meg azt hittem – mondta a professzor
maradék tekintetét körülhordozva, keskeny ajkát mosolyra húzva –, hogy ha
elidőznek Graincourt-ban, csak azért teszik, mert az utcán összeakadtak a sétáló
iskola egyik diáklányával.” „Nem hallgat el rögtön? Ha a feleségem ezt hallaná!
– rikkantott a doktor. – Enyim feleség nagyon féltékeny.” „Ó! Ez a Brichot –
kiáltott fel Ski, akiben Brichot sikamlós élce felélesztette a hagyományos
vígságot –, most is a régi” – jóllehet, őszintén szólva fogalma sem volt róla,
hajlott-e valaha a professzor a malackodásra. S hogy e bevett fordulatot a rituális
gesztussal egészítse ki, úgy tett, mint aki alig tudja türtőztetni magát, hogy a
professzor lábába ne csípjen. „Már csak nem változik az öreg cimbora” –
folytatta Ski, s nem gondolva azzal, hogy a tudós majdnem-vaksága milyen
szomorú és komikus mellékízt ad szavainak, hozzátette: „A fél szeme mindig a
nőkön.” „Látják, hát ilyen, amikor az ember igazi tudóssal találkozik.
Lassacskán tizenöt éve vadászom Chantepie erdeiben, és soha eszembe nem
jutott, mit jelent a neve.” Cambremerné szigorú pillantást vetett a férjére; nem
volt kedvére, hogy így megalázkodik Brichot előtt. Hát még akkor milyen
elégedetlen lett, amikor Cottard, aki jól ismerte a szólások minden csínját-bínját,
hiszen kemény munkával tanulta meg őket, a Cancantól hallottak mindegyikéről
kimutatta a márkinak, aki el is ismerte ostobaságát, hogy az ilyesminek semmi
értelme: „Miért éppen: buta, mint a tök? Gondolja, hogy a tök butább, mint
bármi más? Azt mondja: százszor is elismétli ugyanazt. No de miért éppen
százszor? Miért úgy alszik, mint a bunda? Miért a fűzfán fütyülő rézangyalát?
Miért éppen mákvirág?” Ekkor azonban Brichot magára vállalta a márki
védelmét, és pontosan elmagyarázta mindegyik szólás eredetét. Cambremerné
azonban főként azzal foglalatoskodott, hogy szemügyre vegye, miféle
változtatásokat vittek végbe Verdurinék a La Raspelière-ben, hogy némelyeket
majd megkritizáljon, másokat pedig, vagy éppenséggel ugyanazokat átvegye
Féterne-ben is. „Jó lenne tudni, mi a csodáért áll ilyen csálén ez a csillár? Alig
ismerek az én derék öreg La Raspelière-emre” – folytatta arisztokratikusan
bizalmas hangon, mintha valamelyik cselédről szólva nem is az életkorára
utalna, mint inkább arra, hogy már a bölcsőjénél ott állt. Majd a maga kissé
könyvízű stílusában, félhangon még hozzátette: „Ami engem illet, ha nem a
magaméban laknék, csak lenne bennem annyi szemérem, hogy ne forgassak fel
mindent.” „Fájlalom, hogy nem a többiekkel együtt jöttek” – fordult Verdurinné
Charlus úrhoz és Morelhez, abban a reményben, hogy a báró „visszatérő”
vendéggé válik, s majd aláveti magát a közös utazás szabályának. „Bizonyos
benne, Chochotte, hogy Chantepie a daloló szarkákról kapta a nevét?” – fűzte
tovább a szót, mintegy bizonyítandó, hogy a ház rutinos úrnőjeként egyszerre
tud részt venni minden beszélgetésben. „Mondjon nekem valamit erről a
hegedűsről – fordult hozzám Cambremerné –, érdekel; nagy zenerajongó
vagyok, s rémlik, hogy már hallottam róla, tájékoztasson, kérem.” Annyit
megtudott már, hogy Morel Charlus úrral jött, így az ő meghívása révén szeretett
volna kapcsolatba kerülni a báróval is. Mégis hozzátette, nehogy az indítékra
rájöjjek: „Brichot úr is érdekel.” Mert, bármennyire művelt volt is, ahogy a
hízásra hajlamos emberek is napról napra látványosan terebélyesednek, noha
reggeltől estig csak járkálnak, s alig esznek, Cambremerné is hiába mélyült el
egyre jobban, különösen mióta Féterne-ben élt, egy mind ezoterikusabb
filozófiában, mind elvontabb zenében, mindezen tanulmányok szünetében
tovább szőtte cselszövényeit, melyek segítségével „szakíthatott” fiatalkorának
polgári barátaival, s új kapcsolatokat teremthetett, amelyekről kezdetben azt
hitte, szerzett családjának köreihez tartoznak, majd ráébredt, hogy jóval
magasabb szintűek, és távol állnak tőlük. Ahogy Leibniz[605], a filozófus, akit
Cambremerné nem talált volna elég modernnek, mondja: hosszú az út az
értelemtől a szívig. Ezt a hosszú utat pedig sem Cambremerné, sem a bátyja nem
járta be. Ez az asszony, aki Stuart Mill tanulmányozását csak Lachelier kedvéért
adta fel, minél kevésbé hitt a külvilág realitásában, annál elszántabban
kísérletezett, hogy mielőtt meghal, igencsak előnyös helyzetet teremtsen
magának épp ebben a külvilágban. A realista művészet szerelmeseként nem
ismert olyan témát, ami elég egyszerű lehetett egy festő vagy író számára. Egy
társasági képtől vagy regénytől egyenesen émelygés fogta volna el; Tolsztoj
muzsikfigurái, Millet[606] parasztjai jelentették számára azt a végső társadalmi
határt, melyet semmiféle művésznek nem engedett áthágni. Az ő
erőfeszítéseinek azonban éppen az volt a céljuk, hogy kitörjenek kapcsolatainak
határai közül, hogy a nagyhercegnők társaságáig emeljék; mert az a szellemi
kezelés, melynek a remekművek tanulmányozásakor alávetette magát,
teljességgel hatástalan maradt a veleszületett és halálos sznobizmussal szemben,
amely fokozatosan fejlődött ki benne. Igaz ugyan, hogy ez a kór, akárcsak azok a
sajátos és állandósult patologikus állapotok, melyek mintha minden egyéb
betegség ellen felvérteznék a bennük szenvedőket, végül is kigyógyította a
fösvénységre és a házasságtörésre való kedvből, melyre fiatal korában igencsak
hajlamos volt. Ahogy egyébként beszélni hallottam, noha semmi örömömet nem
leltem bennük, nem tudtam nem elismerni kifejezéseinek pallérozottságát. Olyan
fordulatok voltak ezek, melyekkel egy adott korszakban az azonos szellemi
képességű emberek köre él, s így ez a fajta míves kifejezés, mint a kör íve,
rögtön megadja és körülhatárolja lehetőségeik tartományát. Ezért is van, hogy e
fordulatok alkalmazóit nyomban úgy megunom, mintha régóta ismerném őket,
mégis kiválóságszámba mennek, s gyakran ajánlották őket nekem mint
felbecsülhetetlen, pompás asztalszomszédokat. „Bizonyára nem ismeretlen ön
előtt, asszonyom, hogy számos erdős vidék a benne otthonos állatokról kapta a
nevét. A chantepie-i erdőségen kívül említhetnénk például a chantereine-i
erdőt[607] is.” „Nem igazán tudom, miféle királynőről van szó, de nem valami
lovagias az illetővel” – mondta Cambremer úr. „Na ezt megkapta, Chochotte –
szólt Verdurinné. – És ettől eltekintve jól utaztak?” „Csak meghatározhatatlan
népeket láttunk, tele volt velük a vonat. De hadd válaszoljak Cambremer úr
kérdésére; a reine szó ez esetben nem valamely király feleségét jelenti, hanem a
kecskebékát. Errefelé sokáig ezen a néven ismerték, mint a renneville-i állomás
neve is tanúsítja, melyet valójában Reineville-nek kellene írni.” „Ha jól látom,
valami pompás bestia van ott” – fordult Cambremer úr Verdurinnéhez egy halra
mutatva. Ez volt az egyik bókja, mellyel, úgy hitte, megfizet egy-egy vacsoráért,
sőt udvariasságával már viszonozta is. (Felesleges meghívni őket – mondogatta
egyik vagy másik barátjukról feleségének. – Már attól is el voltak ragadtatva,
hogy elmentünk hozzájuk. Sőt, ők mondtak köszönetet nekem.) „Egyébként meg
kell mondjam önnek, hogy jó néhány éve csaknem naponta járok Rennevilleben,
és nem láttam több kecskebékát, mint másutt. Cambremer asszony korábban
idehozatta egy parókia plébánosát az ő nagy birtokainak környékéről, s neki, ha
jól sejtem, éppolyan az esze járása, mint önnek. Írt is egy munkát.” „De
mennyire, magam is rendkívüli érdeklődéssel olvastam” – felelte képmutatón
Brichot. A válasz közvetetten komoly elégtételt hozott Cambremer úr gőgjének,
s ettől nagyot nevetett. „Vagy úgy! Nos, ennek a hogy is mondjam csak,
geográfiának, ennek a glosszáriumnak a szerzője hosszasan elidőzik egy olyan
kis helység nevénél, melynek hajdan, ha szabad így fogalmaznom, hűbérurai
voltunk, s amit Pont-à-Couleuvre-nek hívnak. S bár én persze csak közönséges
fajankó vagyok a tudomány e kútfejéhez képest, de Pont-à-Couleuvre-ben
legalábbis ezerszer jártam, s kutya legyek, ha egyetlenegyszer láttam akár egy
szem efféle gonosz kígyót is, gonoszat, mondom, bármilyen dicshimnuszt
zengett róla a derék La Fontaine.” (A két mese egyike Az ember és a sikló volt.)
„Egyet sem látott, s ön látta jól – felelte Brichot. – Nem kétséges, hogy a szerző,
akit az imént említett, alaposan ismeri tárgyát, s valóban figyelemre méltó
könyvet írt.” „De mennyire! – kiáltott fel Cambremerné –, erről a könyvről
bízvást elmondhatjuk, hogy igazi szerzetesi alapossággal készült.”
„Tagadhatatlanul tanulmányozott néhány javadalom-kimutatást (az egyes
egyházmegyék adomány- és parókialajstromait nevezzük így), melyből
megtudhatta a világi tulajdonosok és az egyházi adományozók nevét. Vannak
azonban egyéb források is. Egyik legbölcsebb barátom ezekből merített. Ott
pedig azt találta, hogy ugyanezt a helyet korábban Pont-à-Quileuvre-nek hívták.
Ez a különös név arra sarkallta, hogy a még távolabbi múltig menjen vissza, egy
latin szövegig, amelyben az önök barátja szerint kígyóktól hemzsegő hidat Pons
cui aperitként jelölik. Azaz zárt hídként, amely csak tisztes summa fejében nyílt
meg.” „Ha már a békákat említette: amikor ilyen tudós emberek körébe kerülök,
úgy érzem magam, mint kecskebéka az aeropagosz előtt” – szólt Cancan (ez volt
a másik mese), aki nagy nevetések közepette gyakran sütötte el ezt a tréfát,
melynek alázatossága és jó pillanatban való elhelyezése révén úgy vélte,
egyszerre ismeri be a tudatlanságát, s kérkedik a műveltségével. Cottard pedig,
akit megbénított Charlus úr rendíthetetlen hallgatása, a többi oldalon keresett
menekvést, felém fordult, s egyik olyan kérdését tette fel, amelyik, ha éppen
talált, nagy hatást tett a betegekre, s azt is bizonyította, hogy mondhatni, úgy
ismeri őket, mint a tenyerét; ha viszont mellétalált, lehetőséget adott neki, hogy
helyesbítse bizonyos elméleteit, tágítsa a látókörét. „Észlelte már, hogy ha ilyen
relatíve magaslati helyen tartózkodik, mint ahol most is, hajlamosabb lesz a
fulladásra?” – érdeklődött, nem kételkedve, hogy vagy csodálatot ébreszt, vagy
kiegészíti eddigi tapasztalatait. Cambremer úr meghallotta a kérdést, és
elmosolyodott. „El nem tudom mondani, mennyire mulatságos, hogy azt hallom,
hajlamos a fulladásra” – rikkantotta az asztal túloldaláról. Amivel nem azt akarta
mondani, hogy a dolog felvidította volna, noha ez is igaz volt. Mert ez a kiváló
férfiú a más bajáról hallva sehogy sem tudta megállni, hogy egy pillanatra
túláradó derűvel el ne fogja a maga egészségének boldogító tudata, amit
hamarosan a jó szív együttérzése váltott fel. Mondatának azonban más értelmet
szánt, a következőkkel pontosította: „Mulatságos – mondta –, mert a
nővéremnek is épp ez a baja.” Egyszóval olyan örömöt érzett, mintha
barátomként emlegettem volna előtte valakit, aki hozzájuk is bejáratos. „Milyen
kicsi a világ” – gondolta magában, s láttam kirajzolódni derűs arcán, amint
Cottard a fulladásaimról beszélt. S ettől a vacsorától kezdve a rohamok egyfajta
összetartozás jeleivé lettek, és Cambremer úr soha el nem mulasztott volna
érdeklődni felőlük, ha másért nem, hát azért, hogy nővérének hírt adjon róluk.
Miközben feleségének válaszoltam, aki Morelról kérdezett, egy beszélgetésre
gondoltam, melyet aznap délután folytattam édesanyámmal. Igaz, nem beszélt le
éppen arról, hogy elmenjek Verdurinékhez, ha kedvemet lelem ebben a
látogatásban, de eszembe idézte, hogy az effajta társaság nem különösebben
tetszett volna nagyapámnak, aki a gondolatukra is így kiáltott volna: „Légy
résen!”, majd így folytatta: „Hallgass ide, Toureuil főbíró és a felesége mesélte,
hogy együtt ebédeltek Bontempsnéval. Kérdezni ugyan nem kérdeztek semmit,
de a szavaikból azt vettem ki, hogy a nagynéni legfőbb álma Albertine veled
kötendő házassága. Ennek a valódi oka azt hiszem az, hogy mindnyájuknak igen
rokonszenves vagy. De a luxus, melyet szerintük nyújthatnál neki, a
kapcsolataink, amelyeket ismernek vagy ismerni vélnek, azt hiszem, szintén
belejátszanak ebbe a tervbe, még ha nem is a legfőbb indítékai. Nem beszéltem
volna róla, hiszen nem én döntök, de mivel úgy gondolom, neked is elmondják
majd, jobban szerettem volna, ha tőlem hallod először.” „No és te, te milyennek
találod?” – kérdeztem édesanyámat. „Nos, nem én fogom feleségül venni.
Biztosan köthetnél ezerszer jobb házasságot is. De azt hiszem, nagyanyádnak
nem lenne kedvére, hogy befolyásoljunk. E pillanatban nem tudnám
megmondani neked, milyennek találom Albertine-t, semmi különöset nem
találok rajta. Azt mondhatnám, amit Mme de Sévigné: »Vannak jó tulajdonságai,
legalábbis azt hiszem. De most, a kezdet kezdetén, csupán tagadó formában
tudnám dicsérni. Sem ilyen, sem amolyan, nincs breton tájszólása. Az idő
múltán talán majd megmondom róla: ilyen vagy amolyan.« S mindig jónak
fogom találni, ha téged boldoggá tud tenni.” De éppen e szavakkal, melyekkel
anyám kezembe helyezte a boldogságomról való döntést, olyan kételyek közé
taszított, amelyeket megismertem már, mikor apám engedélyezte, hogy elmenjek
megnézni a Phaedrát, s még inkább akkor, amikor beleegyezett, hogy irodalmár
legyek, s én egyszerre úgy éreztem, túlságosan is súlyos felelősség nehezedik
rám, féltem, hogy fájdalmat okozok neki, s az a fajta melankólia fogott el,
melyet olyankor érzünk, amikor már nem mások parancsainak
engedelmeskedünk, amelyek nap mint nap elfedik a jövőt, s számot kell vetnünk
azzal, hogy mostantól igazán a magunk életét éljük, mint a felnőttek, az egyetlen
életet, amely mindegyikünknek kijut.
 Talán legjobb lenne, ha egy kicsit várnék, s először is úgy találkoznék
Albertine-nel, mint azelőtt, hogy ily módon próbáljak rájönni, igazán szeretem-e.
Szórakozásképpen elhozhatnám Verdurinékhez; s erről egyszerre eszembe jutott,
hogy én is csak azért jöttem el ezen az estén, hogy megtudjam, itt lakik, vagy
idejön-e Putbus báróné. Ha itt volt is, a vacsorához mindenesetre nem jött le.
„Saint-Loup barátjáról jut eszembe – fordult hozzám Cambremerné, ezzel a
kifejezéssel elárulva, hogy gondolatai összefüggőbbek, mint mondataiból sejlik,
mert zenéről beszélt ugyan, de Guermantes-ék jártak az eszében –, ugye tudja,
hogy mindenki arról beszél, hogy elveszi Guermantes hercegné unokahúgát.
Meg kell mondjam magának, ami engem illet, ezekkel a társasági pletykákkal
egy morzsácskányit sem törődöm.” Egyszerre elfogott a félelem, nem beszéltem-
e minden rokonszenv híján Robert előtt erről az eredetieskedő fiatal lányról,
akinek szellemi közepességével csak erőszakossága vetekedhetett. Nincs is talán
olyan hír, melynek hallatán ne kellene megbánnunk egy-egy megjegyzésünket.
Azt válaszoltam Cambremernének – ami egyébként igaz is volt –, hogy semmit
sem tudok a dologról, a menyasszonyt pedig igencsak fiatalnak tartom. „Talán
épp ezért nem hivatalos még a dolog; mindenesetre sokat hallani róla.” „Azt
hiszem, jobb, ha figyelmeztetem – mondta Verdurinné Cambremer márkinénak
szárazon, mivel az előbb meghallotta, hogy vendége Morelről beszél velem,
majd amikor Cambremerné suttogóra fogta a hangját, hogy Saint-Loup
jegyességéről beszámoljon, a Nagyasszony azt hitte, még mindig a hegedűsről
van szó. – Itt nem afféle tingli-tangli zenét szoktak játszani. – Majd gőgös
rémülettel tette hozzá: – Művészet terén az én kis szerdáim hívei, a gyermekeim,
ahogyan hívom őket, szörnyen előrehaladottak. Néha már azt mondom nekik:
»Drága kicsikéim, maguk még a jó öreg Nagyasszonynál is nagyobb léptekkel
törnek előre, pedig vakmerőségből nála sem volt soha hiány.« Évről évre egy
kicsit merészebbek lesznek; lelki szemeimmel már látom a napot, amikor
Wagner és D’Indy már nem is lesz elég nekik.” „De hiszen haladónak lenni jó,
sosem lehetünk eléggé haladók” – mondta Cambremerné, s közben tovább
fürkészte az ebédlő minden zugát, hogy felfedezze az anyósa által itt hagyott
dolgokat, illetve azokat, amelyeket Verdurinné hozott magával, hátha
ízlésficamon kaphatja a bérlőt. Közben megpróbált a számára legérdekesebb
témáról beszélgetni velem, Charlus úrról. Meghatónak találta, hogy a báró így
védőszárnyai alá vesz egy hegedűművészt. „Nagyon eszesnek látszik.” „És igen
lendületesnek is, ahhoz képest, hogy már idősödik” – mondtam. „Idősödik? De
hiszen egyáltalán nem néz ki idősnek, figyelje csak meg, a hajzata most is
fiatalos.” (Három-négy éve ugyanis a haj szó helyett valamely ismeretlen
irodalmi divatcsináló a hajzatot kezdte alkalmazni, s erre Cambremerné meg a
vele egy hullámhosszon lévők mind hajzatot mondtak, miközben nem tudtak
elfojtani egy affektált kis mosolyt. Napjainkban is hallani még ezt a hajzatot, de
a felesleges bonyolultság után bizonyosan feltámad az egyszerűbb kifejezés.)
„Legfőképpen azért érdeklődöm Charlus úr iránt – folytatta a hölgy –, mert
érződik, hogy rendkívüli adottságai vannak. Meg kell mondanom magának, hogy
a tudás az én szememben nem sokat ér. Ami megtanulható, engem nem érdekel.”
Ezek a szavak nem mondtak ellent Cambremerné tulajdon értékének, mely
éppenséggel szerzett volt és merő utánzás. De ekkoriban épp az volt az egyik
tudnivaló, hogy a tudás semmi, s az eredetiséghez mérten egy fabatkát sem ér.
Cambremerné minden más mellett azt is megtanulta, hogy semmit sem kell
megtanulni. „Ezért van az – mondta –, hogy Brichot, akinek szintén vannak
figyelemre méltó vonásai, hiszen én nem szólok le egy bizonyos ízes
műveltséget, mégis jóval kevésbé érdekel.” Brichot-t viszont e pillanatban
egyetlen dolog foglalkoztatta csupán: mihelyt meghallotta, hogy zenéről esik
szó, attól reszketett, hogy a téma netán Dechambre halálát juttatja Verdurinné
eszébe. Szeretett volna közbeszólni, hogy elhárítsa ezt a gyászos emléket. Végül
Cambremer úr alkalmat is adott rá ezzel a kérdéssel: „Akkor hát az erdőket-
ligeteket állatokról nevezik el?” „Nem, dehogy – felelte Brichot, boldogan, hogy
ennyi újonc jelenlétében vonultathatja fel tudományát, akik közül, mint én
mondtam neki, legalábbis egyikünket egészen biztosan érdekli a kérdés. – Elég,
ha csak azt látjuk, hogy még a személynevekben is milyen sok fa neve őrződött
meg, mint páfránylenyomat a kőszénben. Egyik szenátor urunkat de Saulces de
Freycinet úrnak hívják, ami, ha nem tévedek, fűzzel és kőrissel – salix et
fraxinetum – beültetett helyet jelent; unokaöccse, de Selves úr pedig még több fa
„tulajdonosa”, hiszen a Selves név a sylvából – erdei fa – ered.” Saniette boldog
volt, hogy a társalgás így felélénkült. Mivel Brichot megállás nélkül beszélt, ő
csendben maradhatott, s ezzel elkerülhette, hogy Verdurin úr és felesége
gúnyolódásainak céltáblája legyen. S mert a szabadulás öröme csak még
érzékenyebbé tette, egészen ellágyult, amikor meghallotta, hogy Verdurin úr,
ünnepélyes vacsora ide vagy oda, azt mondja a főkomornyiknak, tegyen egy
kancsó tiszta vizet Saniette úr elé, aki nem iszik mást. (A legtöbb katonát
vágóhídra küldő tábornokok mindig ragaszkodnak ahhoz, hogy embereik
bőséges élelmiszeradagokat kapjanak.) Verdurinné pedig egyszer még rá is
mosolygott Saniette-re. Semmi kétség, derék emberek. Kínozni sem fogják már.
Ebben a pillanatban a vacsorát egy olyan vendég szakította félbe, akit az imént
elfelejtettem megemlíteni: egy kiváló norvég filozófus, aki nagyon jól, de
nagyon lassan beszélt franciául, két okból is: egyrészt, mert nemrég kezdte
tanulni, s mivel nem akart hibázni (bár egy-két hibát azért elkövetett), minden
egyes szónál egyfajta belső szótárhoz folyamodott; másrészt pedig azért, mert jó
metafizikusként mindig beszéd közben gondolta ki, mit akar mondani, s ez még
egy franciát is lelassít. Amúgy elragadó ember volt, bár látszatra sok máshoz
hasonló, egyetlen pontot kivéve. Ez az oly lassú szavú férfiú (minden szavát
hallgatás vezette be) szédítően gyorsan tudott elillanni, mihelyt elbúcsúzott.
Nagy sietsége miatt az első alkalommal mindenki azt hitte, hogy kólikája van
vagy még sürgetőbb szükség hajtja.
„Kedves... kollégám – mondta Brichot-nak, miután gondosan mérlegelte
magában, vajon a „kolléga” megszólítás helyes-e –, egyfajta... vágyat érzek,
hogy megtudjam, vannak-e... az önök szépséges... francia... latin... normann
nyelvének... tulajdonneveiben egyéb fák is. A hölgy (itt Verdurinnére gondolt,
bár ránézni nem mert) elmondta, hogy ön rengeteget tud. Nem ez lenne a
megfelelő pillanat?” „Nem, ez az evés pillanata” vágott közbe Verdurinné, aki
látta, hogy a vacsora a végtelenségig nyúlik. „Vagy úgy – felelte a skandináv,
szomorú és beletörődő mosollyal tányérja fölé hajolva. – Ám meg kell
mondanom önnek, asszonyom, hogy csak azért merészkedtem kérődzni...
pardon, kérdéskedni..., mert holnap vissza kell mennem Párizsba vacsorázni a
Tour d’Argent-nál vagy a Meurice hotelnál. Francia... pályatársam...
Boutroux[608] úr... fog előadást tartani... a spiritiszta szeánszokról... pardon, a
spirituszidézésről... melyeket személyesen ellenőrzött.” „Az a Tour d’Argent
nem is olyan jó, mint a híre – mondta Verdurinné ingerülten. – Volt, amikor
kimondottan rémes vacsorát kaptam ott.” „De ha nem tévedek, ugye, ez a koszt,
amit a hölgynél kapunk, a legfinomabb francia konyha?” „Istenem, hát nem
kimondottan rossz – válaszolta Verdurinné kissé meglágyulva. – És ha jövő
szerdán is eljön, akkor még jobb lesz.” „Sajnos hétfőn már továbbindulok
Algírba, onnan pedig Fokvárosba. Amikor pedig a Jóreménység-foknál leszek,
nem találkozhatom kiváló kollégámmal... pardon, kedves pályatársammal.”
Majd, miután e visszamenőleges mentegetőzést előadta, engedelmesen és szédítő
gyorsasággal enni kezdett. De Brichot túlságosan is boldog volt, hogy újabb
növényi etimológiákat adhat elő, és válaszolt, amivel annyira magára vonta a
norvég figyelmét, hogy ismét abbahagyta az evést, ezúttal azonban jelezte, hogy
elvehetik előle tele tányérját, és jöhet a következő fogás. „A negyven Halhatatlan
egyikét – mondta Brichot – Houssaye-nak hívják, azaz ruscusszal, francia nevén
hou-val, szúrós csodabogyóval benőtt helynek; egyik előkelő diplomatánk,
d’Ormesson nevében a szilfára – orme-ra – a Vergiliusnak oly kedves ulmusra
ismerhet, amelyről Ulm városát nevezték el; kollégái közül említhetném de La
Boulaye urat, a nyírfát (hetula); d’Aunay urat, az aulne-t, égert (alnus); de
Bussière urat, a puszpángot (buxus), Albaret[609] urat, az aubier-t, azaz faháncsot
(megfogadtam magamban, hogy ezt elmondom Céleste-nek); de Cholet urat, a
chou-t, káposztát; vagy az almafát, pommier-t annak a de La Pommeraye úrnak a
nevében, akinek az előadását együtt hallottuk, emlékszik, Saniette, akkoriban,
amikor a derék, öreg Porelt[610] Odeóniába száműzték helytartónak?” Verdurin
úr, amint Saniette nevét hallotta Brichot ajkáról, gunyoros pillantást vetett
feleségére és Cottard-ra, amivel rögtön zavarba hozta félénk hívüket. „Az imént
azt mondta, hogy a Cholet név a káposztából ered – mondtam Brichot-nak. –
Vajon Saint-Frichoux neve, a fürdőhelyé, melyen csak átutaztam Doncières-be
menet, ugyancsak a káposztára vezethető vissza?” „Nem, Saint-Frichoux nem
más, mint Sanctus Fructuosus, ahogy a Sanctus Ferreolus-ból pedig Saint-
Fargeau lett, de ennek semmi köze a normannhoz.” „Lémesen sokat tud,
unalmas” – kotkodácsolta csendesen a hercegnő. „Annyi név volna még, ami
érdekelne, de mégsem kérdezhetem meg őket egyszerre – mondtam, és Cottard-
hoz fordultam: – Putbus bárónő is itt van?” – tudakoltam. „Nem, hál’istennek –
felelte Verdurinné, aki meghallotta a kérdésemet. – Megpróbáltam Velence felé
téríteni a nyaralási terveit, erre az évre megszabadultunk tőle.” „Hamarosan én is
jogot formálhatok két fára – szólalt meg Charlus úr –, mert többé-kevésbé az
enyém már egy kis ház, Saint-Martin-du-Chêne és Saint-Pierredes-Ifs között.”
„De hiszen az egész közel van hozzánk; remélem, gyakran eljön majd Charlie
Morellel. Csak a vonatot illetően kell megegyeznie a mi kis csapatunkkal, úgyis
egy ugrásnyira van Doncières-től” – mondta Verdurinné, aki utálta, ha a társaság
nem egy vonattal jön, és nem azokban az időpontokban, amikor kocsit küldetett
eléjük. Pontosan tudta, milyen fárasztó felmászni a La Raspelière-be, még
Féterne felől kerülve is, ami félórás késést jelentett, s attól tartott, hogy a
különcködők nem találnak kocsit, ami felvigye őket; vagy netán, noha valójában
otthon maradnak, ahhoz az ürügyhöz folyamodhatnak, hogy egész Douville-
Féterne-ben nem találtak fogatot, ahhoz pedig nem éreztek kellő erőt magukban,
hogy ezen a meredeken gyalog menjenek fel. Charlus úr csupán néma főhajtással
válaszolt a meghívásra. „Nem lehet könnyű eset, nagyon merevnek látszik –
suttogta Skinek a doktor, aki a gőg felszíne alatt nagyon is egyszerű maradt, s
meg sem próbálta elleplezni, hogy Charlus lenézi. – Bizonyára nem tudja, hogy
az összes fürdővárosban, sőt a párizsi klinikákon is, megtiszteltetésnek tartják az
orvosok, akiknek szemében persze én a »nagy főnök« vagyok, ha bemutathatnak
minden helybéli arisztokratának, akik ilyenkor igencsak megilletődnek. Ettől
azután meglehetősen kellemesen érzem magam a fürdőhelyeken – folytatta
könnyedén. – Sőt, Doncières-ben a főtörzsorvos, aki az ezredest is kezeli, azzal
hívott meg ebédre, hogy az én pozícióm ahhoz is elég előkelő, hogy akár a
tábornokkal vacsorázzak. Márpedig ez az ezredes de ezmegaz úr. Nem tudom,
régebbi vagy újabb-e a kutyabőre, mint ezé a báróé.” „Csöppet se izgassa magát,
igencsak szegény korona ez” – válaszolta Ski félhangon, s még hozzátett valami
kivehetetlent, melynek utolsó szavából csak néhány hangot értettem, az „-okost”,
mivel arra figyeltem, amit Brichot mondott éppen Charlus úrnak. „Nem,
sajnálattal kell közölnöm, hogy minden valószínűség szerint csupán egy fája
van, mert bár Saint-Martin-du-Chêne nyilván nem más, mint Sanctus Martinus
juxta quercum, az if szócska viszont lehet csupán az a nedvességet jelentő ave,
eve tő, mint Aveyron, Lodève, Yvette nevében, amit ma is használunk a konyhai
kiöntő – évier – megnevezésekor. Ugyanaz a »víz« szó ez, amit a breton Sternek
mond, mint a Stermaria, Sterlaer, Sterbouest, Ster-en-Dreuchen nevekben.”
Bármennyire örültem is, hogy újra hallom a Stermaria nevet, a befejezést már
nem hallottam, mert akaratom ellenére a mellettem ülő Cottard hangja hatolt el
hozzám, aki egész halkan mondta Skinek: „Ó, nem tudtam. Akkor hát olyan úr,
aki tudja, hogyan kell forgolódni az életben. Hogyan! Hát ő is céhbeli! Pedig
nem is táskás a szeme alja. Jó lesz, ha vigyázok a lábamra, még csak az kéne,
hogy megfogdosson az asztal alatt. Egyébként csak félig vagyok meglepve. Nem
egy arisztokratát látok én a zuhany alatt, Ádámkosztümben: többé-kevésbé mind
degeneráltak. Nem elegyedem szóba velük, hiszen végül is én állami tisztviselő
vagyok, még bajba keveredhetnék. De ők pontosan tudják, ki vagyok.” Saniette,
akit Brichot megszólítására rémület fogott el, már éppen fellélegzett, mint az
olyan ember, aki fél a vihartól, s most látja, hogy a villámot nem követte
mennydörgés-robaj, amikor egyszer csak meghallotta, hogy Verdurin úr őt
kérdezi, s beszéd közben egy pillanatra sem veszi le a tekintetét róla,
boldogtalanról, úgyhogy rögtön zavarba is hozta, és időt sem hagyott neki, hogy
összeszedhesse magát. „De Saniette, hiszen eddig elhallgatta előlünk, hogy az
Odéon-matinékra járt?” Saniette remegve válaszolt, mint valami újonc a
kegyetlen őrmester előtt, s a lehető legkurtábbra fogta a mondatát, hogy nagyobb
eséllyel menekülhessen a csapások elől: „Csak egyetlenegyszer voltam, a
Keresőn.” „Mit mond?” – üvöltött Verdurin úr egyszerre csüggedt és dühös
arccal, szemöldökét ráncolva, mintha minden figyelme sem volna elég, hogy
megérthessen valami kivehetetlent. „Először is képtelenség megérteni, amit
mond; mi van a szájában?” – kérdezte Verdurin úr egyre kegyetlenebbül,
Saniette beszédhibájára célozva. „Szegény Saniette, nem akarom, hogy
boldogtalanná tegye” – szólalt meg Verdurinné álrészvéttel, s azért is, hogy
kétség se maradjon senkiben férje szándékos pimaszsága felől. „Láttam a Kk,
ke...” „Ke, ke, ke, brekeke, próbáljon már tisztán beszélni – mondta Verdurin úr
–, nem is értem.” A hívek csaknem mind majd kipukkadtak a nevetéstől, s
olyanok voltak, mint valami emberevő horda tagjai, akikben a fehéremberen
ejtett seb felébreszti a vérszomjat. Mert a társaságokat éppúgy az utánzás
ösztöne és a bátorság hiánya irányítja, mint a tömeget. És mindenki kineveti azt,
akivel a többiek gúnyolódnak, hogy azután tíz év múlva nagy tisztelettel
adózzon neki egy olyan körben, ahol csodálják. A nép is így űzi el, vagy kiáltja
ki királyait. „De kérem, hiszen nem tehet róla” – mondta Verdurinné. „Én meg
még annyira sem; aki már artikulálni sem tud, ne járjon vacsorákra.” „Favart
Kísértetkeresőjét[611] láttam.” „Mi csoda? Hát a Kísértetkeresőt nevezi
Keresőnek? Hát ez óriási, száz évig gondolkodhattam volna, akkor sem találom
ki” – kiáltott fel Verdurin úr, aki pedig azon nyomban úgy ítélkezett volna
bárkiről, akitől bizonyos művek teljes címét hallja, hogy az illető nem irodalmár,
nem művész, „nem olyan fajta”. Így például A beteget, A polgárt csakis ekként
volt szabad említeni, s akik hozzájuk tették volna a „képzelt” vagy az
„úrhatnám” jelzőt, csupán arról szolgáltattak volna bizonyságot, hogy nem
„szakmabeliek”, úgy, ahogyan egy szalonban árulja el magáról valaki, hogy nem
a nagyvilági körökből való, amikor de Montesquieu Fezensac urat mond de
Montesquieu úr helyett. „De hiszen nincsen ebben semmi rendkívüli” – mondta
Saniette izgalmában levegő után kapkodva, de mosolyogva, bár semmi kedve
sem volt hozzá. Verdurinné kitört: „Már hogyne – kiáltott fel vihogva. – Biztos
lehet benne, hogy nincs ember, aki kitalálta volna, hogy a Kísértetkeresőről van
szó.” Verdurin úr most szelíd hangon folytatta, és egyszerre intézte szavait
Saniette-hez és Brichot-hoz: „Amúgy bájos darab az a Kísértetkereső.” S mivel
ez az egyszerű kis mondat komolynak hangzott, s a gonoszság nyomát sem
lehetett lelni benne, Saniette-nek máris annyira jólesett, és olyan hálára késztette,
mint valami kedveskedés. Egy szót sem tudott kinyögni, s boldog hallgatásba
burkolózott. Brichot beszédesebb volt. „Bizony igaz – felelte Verdurin úrnak –,
ha valami szarmata vagy skandináv szerző darabjaként játszanák, a
Kísértetkereső eséllyel pályázhatna a remekmű épp kiadatlan posztjára. De
köztünk maradjon, noha minden tiszteletem az övé, a néhai jó Favart nem volt
ibseni temperamentum. (Majd rögtön el is pirult, mert eszébe jutott a norvég
filozófus, aki boldogtalan arccal hasztalan próbálta azonosítani, miféle növény
lehet az a puszpáng, amit az imént Brichot Buissière-rel kapcsolatban említett.)
Porel uralkodói székébe különben most egy szigorúan tolsztojánus hivatalnok
telepedett, úgyhogy még az is megeshet, hogy az Anna Kareninát vagy a
Feltámadást[612] kell majd látnunk az Odéon kupolája alatt.” „Tudom, melyik
Favart-portréra gondol – mondta Charlus úr. – Igen szép másolatát láttam Molé
grófnőnél.” Molé grófnő neve mély benyomást tett Verdurinnére. „Ó, hát ön
bejáratos de Molé asszonyhoz? – kiáltott fel. Úgy gondolta, mások pusztán a
rövidítés kedvéért mondanak Molé grófnőt vagy Molét, ahogy a de Rohanokat is
csak Rohannak mondják, ha ugyan nem a megvetés jeleként, ahogyan ő mondott
La Trémoïlle-nét. Verdurinné egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy Molé
grófnő, aki a görög királynőt és Caprarola hercegnőt is ismeri, mindenkinél
inkább jogot formálhat a nemesi de elöljáróra, és egyszer s mindenkorra el is
határozta, hogy ő megadja neki, hisz oly ragyogó teremtés, és igen
szeretetreméltóan viselkedett vele. Ezért, hogy nyilvánvalóvá tegye,
szándékosan beszélt így, és nem sajnálta ezt a kis „de”-t a grófnétól, ekképp
folytatta: „De hisz’ nem tudtam, hogy ismeri de Molé asszonyt!” – mintha a
dolog kétszeresen is rendkívüli volna: azért, mert Charlus úr ismeri a hölgyet, s
azért is, mert ő, Verdurinné nem tudott erről az ismeretségről. Márpedig a
társaság, vagy legalábbis az a része, melyet Charlus úr így nevezett, viszonylag
homogén és zárt egészet alkot. Amennyire érthető, hogy a polgárság tarka
tömkelegében egy ügyvéd így szóljon valakihez, aki ismeri valamelyik
pályatársát: „De honnan az ördögből ismeri X. Y. – t?”, annyira nincs semmi
csodálatos abban, hogy egy francia ismeri a „templom” vagy az „erdő” szó
jelentését, sem a véletlen játékaiban, melyek egymás útjába hozhatták Charlus
urat és Molé grófnőt. Mi több, még ha az effajta ismeretség nem is következett
volna egészen természetesen a társaság törvényszerűségeiből, ha puszta véletlen
lett volna is, miért lett volna különös az, hogy Verdurinné nem tud róla, hiszen
most látta először Charlus urat, s így Molé grófnőhöz fűződő kapcsolata távolról
sem az egyetlen dolog volt, amit nem tudott róla, arról, akiről valójában semmit
sem tudott? „Ki játszott abban a Kísértetkeresőben, Saniette kicsikém?” –
kérdezte Verdurin úr. A volt levéltáros, noha úgy érezte, a vihar már elvonult,
habozott a válasszal. „Na látod – szólt Verdurinné –, megijeszted, kigúnyolsz
mindent, amit mond, azután meg elvárod, hogy válaszoljon. Rajta, mondja meg,
hogy ki játszott! Cserébe csomagolunk magának egy kis töltött húst” – amivel
Verdurinné gonoszul Saniette vesztére utalt, melybe éppen azzal rohant, hogy
egy baráti házaspárt próbált megmenteni. „Csak arra emlékszem, hogy a
Zerbinát Samary művésznő játszotta” – mondta Saniette. – „Zerbinát? Mit beszél
itt összevissza?” – rikoltotta Verdurin úr, mintha a ház égne. „A régi
szereposztásban így jelölték, mint ahogy a Fracasse kapitányban[613] is csak a
Szájhőst vagy a Tudákost mondanának.” „Tudákost! Maga a tudákos. Még hogy
Zerbina! De hiszen ez meghibbant” – kiáltott Verdurin úr. Verdurinné nevetve
nézett a vendégekre, mintha mentegetni akarná Saniette-et. „Ő meg a Zerbinája:
azt hiszi, mindenki rögtön tudja, kiről van szó. Maga tisztára olyan, mint de
Longepierre úr, a legnagyobb marha, akit csak ismerek, aki egyszerűen azt
mondja nekünk valamelyik nap: a »Bánát«. Senki sem tudta, miről beszél. Végül
kiderült, hogy valami szerb tartományról.” Hogy véget vessek Saniette
kínszenvedésének, ami nekem jobban fájt, mint neki, megkérdeztem Brichot-t,
tudja-e, mit jelent Balbec neve. „A Balbec feltehetően a Dalbec eltorzult alakja –
mondta. – Ehhez persze látni kellene az angol királyok, Normandia hűbérurainak
okleveleit: Balbec ugyanis a doveri báróság alá tartozott, s emiatt gyakran
mondták Tengerentúli vagy Szárazföldi Balbecnek is. Ami a doveri báróságot
illeti, az viszont a bayeux-i püspökség hűbérese volt, s noha az apátság egy időre
a templomosok birtokába került, Louis D’Harcourt, Jeruzsálem pátriárkája és
Bayeux püspöke idejétől fogva ennek az egyházmegyének a püspökei
rendelkeztek a balbeci javadalmakkal. Így magyarázta nekem a doville-i esperes,
egy ékesszavú, kopasz, a felhőkben járó és ínyenc férfiú, Brillat-Savarin hű
követője, aki számos szakszóval megtűzdelt, csipetnyit titokzatos, kétes
oktatásban részesített, miközben csodálatos sült krumplival kínált.” Míg Brichot
mosolygott, hogy érzékeltesse, milyen szellemes is két ennyire különböző dolgot
összekapcsolni, s a közönséges dolgokat ilyen ironikusan emelkedett stílusban
tálalni, Saniette megpróbált valami szellemességet elsütni, amivel
helyreállíthatta volna önbizalmát az előbbi csúfos kudarc után. A szellemesség
úgynevezett „csacsipacsi” volt, mely azonban alakot váltott, mert a szóviccek is
átalakulnak, akárcsak az irodalom műfajai, s ahogy az elmúló járványok helyébe
is újabbak jönnek. Korábban az „abszolút” viccek voltak a „csacsipacsik”
megfelelői. De ez már divatját múlta, s legfeljebb Cottard mondogatta még
egyszer-egyszer egy piképarti közben: „Tudják, ki az abszolút szórakozott? Aki
Bosznia-Hercegovinát hercegkisasszonynak nézi.” Az abszolút viccek helyébe
most a névvicc lépett. Valójában ez sem volt más, mint a jó öreg csacsipacsi, de
mivel most a kicsavart nevek divatja járta, erre senki sem figyelt fel. Saniette
balszerencséjére azonban, ha ezek a szójátékok nem tőle származtak is, s
egyáltalán nem voltak ismertek a kis körben, ő olyan félénken adta elő őket,
hogy hiába nevetett fel a csattanónál, hogy jelezze, milyen mulatságosak, senki
sem értette a viccet. Ha viszont a mondás tőle magától származott, s mivel
általában olyankor ötlötte ki, amikor a hívek valamelyikével beszélt, a másik
már úgy adta tovább, mint sajátját, a tréfa tehát közismert lett, de nem mint a
Saniette-é. Így azután, ha belopta egyik-másikat, ráismertek, s bármennyire ő
volt is a szerzője, plágiummal vádolták. „Márpedig – folytatta Brichot – a bec
normann nyelven patakocskát jelent; gondoljon csak Bec apátságára, Mobecre, a
mocsári érre (a mor vagy mer jelentése mocsár, mint Morville vagy Bricquemar,
Alvimare és Cambremer nevében); Bricquebecre, a magaslati forrásra, ahol a
név eleje az erődítmény jelentésű briga, akárcsak a Bricqueville, Bricquebosc,
Le Bric, Briand nevekben, ha ugyan nem a híd jelentésű brice, ami németül is
bruck (lásd Innsbruck), angolul pedig az a bizonyos bridge, amelyet oly sok név
végződésében megtalálhatunk (Cambridge, stb.). Normandia-szerte jó néhány
ilyen bec akad még: Caudebec, Bolbec, Le Robec, Le Bec-Hellouin, Becquerel.
Nem más ez, mint a germán bach – Offenbach, Anspach – normann alakja. Vagy
itt van még Varaguebec, amely a hajdani – vadaskert, liget, elkerített tó jelentésű
– varaigne szóból ered. A dal viszont a thal – völgy – alakváltozata, mint a
Darnetal-ban, Rosendalban, sőt a Louviers melletti Becdalban is. A folyócska,
amiről Dalbec a nevét kapta, különben elragadó. Ha a sziklapartról nézi a vizet
(az ilyen part neve – a francia falaise – a német felsből ered, nem messze tőlünk
pedig, egy magaslatra emelt, szép kisvárost Falaise-nek is kereszteltek), mintha
közvetlen közelében látná annak a templomnak a tornyát, mely valójában
nagyon messze van tőle, s mégis mintha ott tükröződne benne.” „Igen, azt
hiszem – mondtam –, az ilyen látványt szereti Elstir.” „Elstir! Maga ismeri
Tiche-t? – kiáltott fel Verdurinné. – Tudja, hogy a legbizalmasabb barátaim közé
tartozott? Hál’ istennek, mostanában már nem találkozunk. Nem, de kérdezze
csak meg Brichot-t vagy Cottard-t: mindig teríttettünk neki is, nap mint nap
idejárt. Róla aztán elmondhatjuk, hogy sosem tudott elszakadni a mi kis
körünktől. Majd megmutatom magának a virágokat, amiket nekem festett;
meglátja, mennyire más, mint az, amit mostanában csinál, és amit egyáltalán, de
egyáltalán nem szeretek! Hogyisne! Cottard portréját is megfestettem vele, hogy
egyebet ne említsek mindabból, amit én tanácsoltam neki.” „És ő lila hajat festett
a professzornak – szólalt meg Cottard-né, megfeledkezve arról, hogy akkoriban
a férje még tanársegéd sem volt. – Nem tudom, uram, netán maga is úgy találja,
hogy a férjem haja lila?” „Ó, az nem számít – mondta Verdurinné, s felszegte az
állát, egyszerre fejezve ki ezzel lenézését Cottard-né és bámulatát a festő iránt,
akiről beszélt –, merész kolorista, kiváló festő munkája. De most, nem tudom,
maga festészetnek hívja-e azokat az átkozott nagy tákolmányokat, azokat a nagy
izéket, amiket azóta állít ki, mióta nem jár hozzám. Nekem az ilyesmi csak
mázolmány, sablon, nincs benne egyéniség, átütőerő. Olyan, mint akárki más.”
„A XVIII. század kecsességét hozza vissza, mégis modern – vetette közbe sietve
Saniette, akinek jóindulatom erőt adott, s most újra nyeregben érezte magát. –
De azért jobban szeretem Helleu-t.” „Ennek semmi köze Helleu-höz” – mondta
Verdurinné. – „De igen, ez a lázban égő XVIII. század. Valóságos gőz-
Watteau[614]” – nevetett fel Saniette. „Ó, de régi, ősrégi, évek óta hallom” –
mondta Verdurin úr, akinek Ski már valóban elsütötte régebben ezt a viccet, de
mint tőle származót. „Nem valami szerencsés dolog, hogy ha egyszer végre
valami némileg szellemes érthetően jön ki a száján, az nem a sajátja.” „Fájlalom
– folytatta Verdurinné –, mert tehetséges volt, igazán jó festő lehetett volna. Ó,
ha köztünk marad! Akár korunk legjobb tájképfestője válhatott volna belőle. És
egy nő miatt csúszott ilyen mélyre! Ami különben nem lep meg, mert kellemes
férfi volt, de közönséges. Alapjában véve jelentéktelen. Meg kell mondanom
magának, hogy én ezt azonnal megéreztem. Tulajdonképpen sosem érdekelt.
Kedveltem, semmi több. Először is, milyen koszos volt! Vagy talán maga szereti
azokat, akik nem mosdanak?” „Mi ez a szép színű dolog, amit most eszünk?” –
kérdezte Ski. „Eperhab” – felelte Verdurinné. „Nohát, ez valami pppompás.
Rozét, bikavért, portóit kellene bontani hozzá.” „El nem tudom mondani,
mennyire mulatok rajta, hiszen mindig csak vizet iszik” – mondta Verdurinné,
hogy a szeszélyes ötlet hallatán derűvel palástolja a borzadályt, amit ez a
tékozlás keltett benne. „Nem is azért, hogy megigyuk – vette vissza a szót Ski –,
csak telitöltenék a poharainkat, csodálatos őszibarackokat, hatalmas nektarinokat
hoznának be; s a naplemente fényében mindez úgy ragyogna, mint egy
szépséges Veronese.” „És majdnem annyiba is kerülne” – morogta Verdurin úr.
„No de vigye már innen ezeket a csúf színű sajtokat” – mondta a szobrász, s
megpróbálta elvenni a Gazda tányérját, aki minden erejével védelmezte a
gruyère-jét. „Most már érti, miért nem sajnálom Elstirt – fordult hozzám
Verdurinné. – Ez a fiú egészen másképp tehetséges. Elstirnél a munka minden, ő
az a fajta, aki képtelen elszakadni a festéstől, ha éppen ahhoz van kedve. Ő az
eminens, a stréber. Ski nem ismer más urat, csak a fantáziáját. Majd meglátja,
akár a vacsora kellős közepén rágyújt.” „Az igazat szólva, nem tudom, miért
nem akarta fogadni a feleségét – szólt Cottard –, akkor ma is itt volna.” „Mit
nem mond, legyen már udvarias, hallja-e. Én nem fogadok mindenféle cafkákat,
kedves professzor úr” – mondta Verdurinné, aki épp ellenkezőleg, minden tőle
telhetőt megtett, hogy visszacsalogassa Elstirt, akár feleségestül is. De mielőtt
összeházasodtak volna, megpróbálta összeveszíteni őket: azt mondta Elstirnek,
hogy a nő, akit szeret, ostoba, szennyes, léha, még lopott is. Ez egyszer azonban
nem sikerült szakításig vinnie a dolgot. Elstir a Verdurin-szalonnal szakított; s mi
több, úgy örült ennek a szakításnak, mint ahogy a megtértek áldják a betegséget
vagy a sorscsapást, amely remeteségre kényszerítette őket, és feltárta előttük az
üdvösség útját. „Csodálatos ez a professzor – mondta Verdurinné. – Mondja ki
inkább nyíltan, hogy az én szalonom találkahely. Mintha nem tudná, kicsoda-
micsoda Elstirné őnagysága. Előbb fogadnám a legutolsó nőcskét! Na nem,
ebből nem kérek. Őszintén szólva annál is inkább ostobaság lett volna, ha
engedek az asszony dolgában, mivel a férj sem érdekel már, divatjamúlt, még
csak nem is rajzol rendesen.” „Egy ilyen intelligens embernél igazán
rendkívüli!” – mondta Cottard. „Ó, nem – felelte Verdurinné –, még abban az
időben is, amikor még volt benne tehetség, mert volt benne bőven, a
gazfickóban, akkor is bosszantott, hogy intelligenciának nyoma sem volt benne.”
Ezt az Elstirről alkotott ítéletét Verdurinné már a szakítás, a festő művészetétől
való elfordulás előtt meghozta. Akkoriban is megesett ugyanis, amikor Elstir
még a kis kör tagja volt, hogy a festő egész napokat töltött ezzel vagy azzal a
nővel, akit Verdurinné jogosan vagy jogtalanul „ostoba libának” talált, s ez a
Nagyasszony szerint nem vallott intelligens emberre. „Nem – mondta
méltányoskodón –, azt hiszem, ő meg a felesége valóban összeillenek. Isten látja
lelkemet, nem ismerek az asszonynál unalmasabb perszónát ezen a világon,
megvesznék, ha csak két órát is kellene töltenem vele. De azt mondják, a férje
nagyon intelligensnek találja. Nos, be kell vallanom, ez csakis azért lehetséges,
mert a mi Tiche-ünk mindenekelőtt rettentően ostoba! Tanúja voltam, amikor
mindenféle hihetetlenek, derék idióták, akiket a mi kis körünk soha be nem
fogadott volna, kihozták a sodrából. És tessék, ő leveleket írogatott nekik, vitába
bocsátkozott velük, ő, egy Elstir! Ettől függetlenül persze voltak elbűvölő
vonásai de milyen elbűvölőek, és gyönyörűségesen abszurdak is.” Verdurinné
ugyanis szentül meg volt győződve arról, hogy az igazán figyelemreméltó
emberek ezernyi őrültségre képesek. Ez pedig téveszme, bár van benne némi
igazság. Igaz, hogy az ilyen „őrültségek” elviselhetetlenek. De az effajta
kiegyensúlyozatlanság, ami csak hosszú távon fedezhető fel, azzal
magyarázható, hogy egy emberi agyba olyan érzékenységek épültek be,
melyeknek befogadására az agy általában nem alkalmas. Ily módon az elbűvölő
emberek különcségei kínosak ugyan, de nincs az az elbűvölő ember, aki ne lenne
egyben különc is. „Tessék, mindjárt meg is mutathatom magának azokat a
virágokat” – fordult hozzám Verdurinné, látva, hogy férje jelt ad az
asztalbontásra. A ház asszonya újra Cambremer úrba karolt. Verdurin úr, mihelyt
elvált Cambremernétől, elnézést akart kérni Charlus úrtól, s egyben
magyarázatot adni neki, elsősorban azért a gyönyörűségért, hogy ilyen
nagyvilági árnyalatokról cseveghessen egy magasrangú férfiúval, aki egy időre
alantasa lett azoknak, akik kijelölték számára a helyet, amelyre szerintük
jogosult. Mindenekelőtt azonban azt akarta bizonyítani Charlus úrnak, hogy
szellemileg jóval többre becsüli annál, hogysem azt képzelné róla, hogy ilyen
apróságokra figyel: „Engedelmet kérek, hogy ilyen semmiségekről beszélek –
fogott bele –, mert persze feltételezem, hogy nem csinál ügyet az ilyesmiből. A
nyárspolgárok ugye figyelnének, de a többiek, a művészek, mindenki, akik
valóban az, fütyül rá. Márpedig én már az első szavaiból megértettem, hogy ön
is az.” Charlus úr, aki ezt a kifejezést egész másképpen értelmezte, hirtelen
hátrahőkölt. A doktor szemezése után a Gazda szemérmetlen nyíltsága torkára
fagyasztotta a szót. „Ne is ellenkezzen, drága uram, ön az, ez napnál világosabb
– folytatta Verdurin úr. – Azt ugyan nem tudom, műveli-e valamelyik művészeti
ágat, de ez nem is elengedhetetlen. Nem is mindig elégséges. Dechambre
például, aki most hunyt el, hibátlanul játszott, a lehető legbiztosabb technikával,
de nem volt az, rögtön érezni lehetett rajta, hogy nem az. Brichot sem az. Morel
az, a feleségem is az, és érzem, hogy ön is az...” „Miről beszél?” – vágott közbe
Charlus úr, aki kezdett megnyugodni afelől, mit is akar mondani Verdurin úr, de
azért helyesebbnek vélte, ha kevésbé harsányan kiáltja ezeket a kétértelmű
szavakat. „Hogy csak a bal oldalra ültettük” – válaszolta Verdurin úr. Charlus úr
megértő, jóságos és pimasz mosollyal felelt: „Ugyan már! Itt ennek semmi
jelentősége!” S azt a csakis rá jellemző kis kacajt hallatta – melyet feltehetően
egy bajor vagy lotaringiai nagyanyától örökölt, aki maga is ugyanígy vette át
valamelyik ősétől, így hát ez a kacaj jó néhány évszázada csendült már fel
változatlanul Európa ódon kis udvartartásaiban, s becses hangjait úgy ízlelgették,
mint bizonyos, ma már igen ritka hangszerekét. Vannak pillanatok, amikor, ha
teljes valójában akarunk megjeleníteni valakit, a hangját is le kellene kottáznunk,
s Charlus úr személyiségének bemutatása is könnyen tökéletlen maradhat most,
hiszen hiányzik belőle ez az oly finom, oly könnyed kis kacaj; ahogyan egyes
Bach-művek sem szólaltathatók meg híven sosem, mert a zenekaroknak nincsen
olyan sajátos hangú, „Bach-trombitájuk”, amire a szerző egyik-másik szólamát
írta. „No de – magyarázta Verdurin úr sértetten – szándékosan rendeztük így! Én
semmiféle jelentőséget sem tulajdonítok a nemesi címeknek” – folytatta azzal a
gőgös mosollyal, amelyet oly sok ember arcán láttam már (de nagyanyámén
vagy anyámén sosem), mindazért, amijük nincsen, s mindazok előtt, akik –
gondolják a mosolygók – ezek segítségével nem tudnak fölébük kerekedni.
„Mivel azonban éppen most jött el Cambremer úr is, aki márki, míg ön csupán
báró...” „Már megengedjen – felelte Charlus úr dölyfösen az ámuló Verdurin
úrnak –, én Brabant nagyhercege, Montargis nemesura, Oléron, Carency,
Viareggio és Dunes hercege is vagyok. Amúgy nem történt semmi. Emiatt ne
bánkódjon – tette hozzá újra a kifinomult mosollyal, mely beragyogta az utolsó
szavakat – Mindjárt láttam, hogy nincsenek szokva az ilyesmihez.”
Verdurinné lépett hozzám, hogy megmutassa Elstir virágait. S noha a társasági
vacsora gondolata régóta közömbös lett számomra, ebben a mai alakjában, a
tengerparti utazással, a kocsin kétszáz méternyire a tenger szintje fölé
kapaszkodással egészen újjávarázsolódott, szinte megrészegített, s ez a mámor a
La Raspelière-ben sem oszlott el. „No, tessék, nézze csak meg – mondta a
Nagyasszony, elém téve Elstir pompás, dús rózsáit, melyeknek olajos
skarlátszíne és habos fehérje egy kicsit túlságosan is tejesen duzzadt ki a
kosárkából, amelyben elhelyezték őket. – Azt hiszi, ma is lenne olyan ügyes a
mancsa, hogy ezt így eltalálja? Ez aztán az erő! No és az az anyag is szép: az
ember legszívesebben megtapogatná! El nem tudom mondani magának,
mennyire mulatságos volt elnézni, ahogy festi. Éreztük, izgatja, hogyan
találhatna épp erre a hatásra.” S a Nagyasszony pillantása ábrándosan
megállapodott a művész ajándékán, amely nem csupán a nagy tehetség
összegzése volt, hanem hosszú barátságuké is, ami immár csak a művész alkotta
emlékekben élt; a virágok mögött, melyeket a férfi hajdan neki szedett csokorba,
Verdurinné mintha újra látta volna a szép kezet, amint egy reggel, harmatos
frissességükben megfesti őket: a rózsák az asztalon, a kép az ebédlő egyik
karosszékéhez támasztva; így lettek meghitt társai a Nagyasszony ebédjének: a
még élő, eleven rózsák és félig hasonló képmásuk. Félig csupán, mert Elstir csak
úgy tudott egy virágra nézni, hogy előbb átültette abba a belső kertbe, ahonnan
sosem tudunk kilépni. Ezen az akvarellen olyan képet mutatott a rózsákról,
melyet ő látott meg, s melyet nélküle sosem ismertünk volna; akár úgy is
mondhatnánk, hogy a festő leleményes kertészként új fajtával gazdagította a
rózsafélék családját. „Attól a naptól kezdve, hogy megvált a kis körtől, vége
volt. Mintha csak az idejét vesztegette volna a vacsoráimmal, mintha én
gátoltam volna a zsenije kibontakozásában – mondta Verdurinné gunyorosan. –
Mintha egy magamfajta nő társasága nem csakis üdvös lehetne egy művész
számára!” – kiáltott hirtelen felhorgadt gőggel. Közvetlen szomszédságunkban
Cambremer úr már leült, de mikor meglátta, hogy Charlus úr áll, határozatlan
mozdulattal készült felkelni és átadni neki a helyét. A márki gondolataiban talán
csak holmi körvonalazatlan udvariasság sugallta ezt az ajánlatot. Charlus úr
azonban hajlamos volt egy olyan kötelesség kifejezésének tulajdonítani, amiről
az egyszerű középnemes pontosan tudja, hogy tartozik vele egy hercegnek, s úgy
vélte, mi sem fejezheti ki jobban, hogy joga van e rang adta előnyre, mint az,
hogy visszautasítja. Ezért azután felkiáltott: „Még mit nem! Ugyan kérem! Hová
gondol!” Már a hangvétel ravasz túlzásában is volt valami nagyon Guermantes-
os, amit csak még kirívóbbá tett az uralkodói, felesleges és bizalmas gesztus,
ahogy Charlus úr két kézzel visszanyomta Cambremer urat, mintha erővel
akarná leültetni azt, aki fel sem állt. „Ó, ugyan már – erősködött a báró –, kedves
uram, még csak az kellene! Oktalanság volna! Manapság már csak királyi
hercegnek jár az ilyesmi.” Házuk iránti rajongásommal Cambremeréket sem
indítottam meg jobban, mint Verdurinéket. Hiszen érzéketlen maradtam azokra a
szépségekre, melyekre ők hívták fel a figyelmemet, s ehelyett holmi zavaros
emlékekért lelkesedtem; néha pedig éppenséggel csalódásomat vallottam be
nekik, amiért ez vagy amaz sehogyan sem felelt meg elképzeléseimnek,
melyeket a neve alapján alkottam róla. Mélyen megbántottam Cambremernét,
amikor azt mondtam, vidékiesebbnek hittem a birtokot. Rajongva torpantam
meg viszont, hogy beszívjam az ajtó résein beáramló szél szagát. „Látom, szereti
a huzatot” – mondták erre. A zöld lüszterdarabkával betömködött törött
ablaküveg előtt zengett dicshimnuszommal sem arattam nagyobb sikert: „Ó,
micsoda förtelem!” – kiáltott fel a márkiné. Mindennek tetejébe pedig azt
mondtam: „A legnagyobb örömöm az volt, amikor megérkeztem. Amint
meghallottam lépteim kongását a folyosón, olyan érzésem támadt, mintha egy
falusi polgármesteri hivatal irodájába léptem volna be, ahol a tartományi térkép
van.” Erre azután Cambremerné egyszerűen faképnél hagyott. „Nem találta
nagyon rosszul elrendezettnek az egészet? – kérdezte tőle a férje olyan
együttérző gondoskodással, mintha afelől érdeklődött volna, hogyan viselt a
felesége egy szomorú szertartást. – Vannak szép dolgok.” A rosszindulat
azonban, ha az ízlés szilárd szabályai nem szabnak neki méltányos határt,
mindenben talál kivetnivalót, legyen bár szó emberekről, akik a helyünkbe
furakodtak, vagy akar a házukról: „No, igen, de sehogy sincsenek a helyükön.
Meg azután, tényleg annyira szépek?” „Észrevette – jegyezte meg Cambremer úr
némi keménységgel szomorúságában –, hogy hámlanak a Jouy-képek: ilyen
ütött-kopott dolgok ebben a szalonban!” „No meg az a rongydarab azokkal a
hatalmas rózsákkal, mint egy parasztasszony ágytakarója” – mondta
Cambremerné, akinek talmi műveltsége kizárólag az idealista filozófiára, az
impresszionista festészetre és Debussy zenéjére terjedt ki. Majd, hogy ne csupán
a luxus, hanem a jóízlés nevében is szóljon: „Ráadásul vitrázsokat tetettek fel!
Micsoda stílustörés! De mit is várhatnánk tőlük, mit tudhatják az ilyenek, hol is
tanulhatták volna? Valami visszavonult nagykereskedők lehetnek. Ahhoz képest
pedig nem is olyan rossz.” „Úgy láttam, a gyertyatartók szépek” – mondta a
márki, anélkül hogy különösebben tudni lehetett volna, miért éppen a
gyertyatartókat emeli ki, mint ahogy mindahányszor, ha egy templomról esett
szó, lett légyen az a chartres-i, reimsi, amiens-i katedrális vagy a balbeci
kistemplom, sürgősen megemlítette mint csodálatraméltót „az orgona
faburkolatát, a szószék és a padok faragványait”. „Ami pedig a kertet illeti –
mondta Cambremerné –, ne is beszéljünk róla. Valóságos hóhérmunka. Ezekkel
a csálé fasorokkal!” Miközben Verdurinné a kávét kínálta, éltem az alkalommal,
hogy egy pillantást vessek a levélre, amelyet Cambremer úr adott át, s amelyben
édesanyja vacsorára invitált. Csupán néhány cseppnyi tinta, s az írás mégis
egyéniségről árulkodott, akit ettől fogva bármikor felismerek mindenki más
között, s ehhez immár különleges tollra sem lesz szükség, ahogy a festő sem
szorul rejtelmesen előállított, ritka színekre ahhoz, hogy megjeleníthesse csakis
rá jellemző látásmódját. Még ha valakit megbénít is az agyérgörcs, s
írásképtelenné válva már csak nézegeti a betűket, mint valami rajzot, elolvasni
nem tudja őket, még ez a beteg is megérezte volna, hogy Cambremer márkiné
egy olyan ősi család sarja, amelyben az irodalom és a művészetek rajongó
tisztelete némi friss levegőt hozott az arisztokratikus hagyományokba. Azt is
kitalálta volna, melyik évtizedben járhattak, amikor a márkiné egyszerre tanulta
a betűvetést és Chopin darabjait. Az a korszak volt ez, amelyben a jól nevelt
emberek tiszteletben tartották a szívélyesség és az úgynevezett három jelző
szabályát. Cambremer márkiné vegyítette is a kettőt. Egyetlen dicsérő jelző neki
nem volt elég, (egy kis gondolatjellel) utánabiggyesztett hát egy másodikat, majd
(egy második gondolatjel után) egy harmadikat is. Mindebben pedig az volt
egyéni, hogy a kitűzött társadalmi és irodalmi céllal ellentétben Cambremerné
levélkéiben a három egymást követő jelző nem fokozásként hatott, hanem
diminuendóként. Ebben az első levélben Cambremer márkiné azt mondta el,
hogy találkozott Saint-Loup-val, s minden eddiginél többre értékelte
„egyedülálló – ritka – igazi” jó tulajdonságait, valamint, hogy Robert állítólag
hamarosan visszajön egyik barátjával (méghozzá azzal, aki az ifjabb
Cambremernébe szerelmes), s ha volna kedvem velük vagy nélkülük ellátogatni
Féterne-be, az „csodálatos – nagyon jó – kellemes” lenne. Talán azért írt így,
mert a szeretetreméltóság iránti vágy erősebb volt benne, mint a képzelet
termékenysége és a kifejezés gazdagsága, s az idős hölgynek, aki ragaszkodott a
hármas felkiáltáshoz, csak annyira futotta az erejéből, hogy a második és
harmadik tagban az első bágyadt visszhangját adja. Már csak egy negyedik jelző
hiányzott, s a kezdeti kedvességből semmi sem marad. Végül, egyfajta
kifinomult egyszerűséggel, amely bizonyára korántsem maradt hatástalan a
családban, sőt az ismeretségi körben sem, Cambremer asszony rászokott, hogy a
lassan már inkább hazugságnak érződő „őszinte” szót az „igaz”-zal helyettesítse.
S hogy nyilvánvalóvá tegye, mennyire szívből jövően őszinte ez, a márkiné
szakított a megszokott fordulattal, melyben az „igaz” a főnév elé került volna, és
gondosan a főnév után illesztette. Levelei tehát rendszerint így végződtek:
„Barátsággal, igazzal.” „Rokonszenvvel, igazzal.” Sajnos azonban mindez
annyira sablonossá vált, hogy a mesterkélt nyíltság inkább hatott
áludvariasságnak, mint az ősrégi formulák, melyeknek eredeti értelme már
eszünkbe sem jut. Olvasás közben amúgy is zavart a beszélgetések zavaros
zsivaja, s mindenekfelett Charlus úr harsány hangja: a báró ugyanis még mindig
nem váltott témát, s épp így magyarázott Cambremer úrnak: „Ahogy az imént át
akarta adni a helyét, egy másik úrra emlékeztetett, aki ma reggel ilyen címzéssel
küldött levelet nekem: »Őfelsége Charlus bárónak«, a megszólítás pedig »Nagy
jó uram« volt.” „Az ön levélírója tagadhatatlanul túlzott kissé” – válaszolta
Cambremer úr, s némi tapintatos derültséget engedélyezett magának. Bár a derűt
maga Charlus úr váltotta ki, nem osztozott benne. „Nos, alapjában véve –
mondta –, ne feledje, kedves uram, hogy heraldikai szempontból ő járt el
helyesen; bár én személy szerint nem sokat törődöm az ilyesmivel, gondolhatja.
Úgy tekintem, mintha valaki másról volna szó. No de akár tetszik, akár nem, a
történelem az történelem, nem tehetünk ellene semmit, s nem a mi dolgunk,
hogy megváltoztassuk. Hogy Vilmos császárt már ne is említsem önnek, aki
Kielben mindig csak nagy jó uramnak szólított. Hallomásból tudom, hogy
minden francia nagyherceget így titulált, ami persze túlzás, s talán nem több,
mint finom figyelmesség, és nem is annyira nekünk szólt, mint
Franciaországnak.” „Finom és félig-meddig őszinte figyelmesség” – mondta erre
Cambremer úr. „Ó, nem osztom a véleményét. Megjegyzem, ami engem illet, az
efféle harmadrendű arisztokrata, mint ez a Hohenzollern, aki ráadásul protestáns,
és unokafivéremet, Hannover királyát is letaszította a trónjáról, nem éppen
kedvemre való – fűzte tovább a szót Charlus úr, akinek Hannover láthatóan
inkább szívügye volt, mint Elzász-Lotaringia. – De azt hiszem, hogy a császár
irántunk való rokonszenve mélységesen őszinte. A hülyék erre azt mondanák
önnek, hogy Vilmos csupán bábcsászár. Pedig épp ellenkezőleg: bámulatosan
intelligens. A festészetben nem járatos, és kierőszakolta, hogy Tschudi úr
bevonja az Elstireket az állami múzeumokból. De XIV. Lajos sem szerette a
holland mestereket, őt is a pompa vonzotta, mégis nagy uralkodó volt. No és II.
Vilmos legalább felfegyverezte országát szárazföldön és tengeren egyaránt, nem
úgy mint XIV. Lajos, s remélem, hogy az ő uralkodása idején nem lesznek olyan
visszásságok, mint amilyenek annak a királyságát árnyékolták be a vége felé,
akit közönségesen Napkirálynak hívnak. A Köztársaság, véleményem szerint,
igen nagy hibát követett el, amikor visszautasította e Hohenzollern barátságát,
illetve a magáét csupán cseppekben adagolta. Ezt persze a császár is pontosan
tudja, s a rá jellemző kiváló fogalmazáskészséggel úgy mondja: »Baráti
kézfogást várok, nem kalapemelintést.« Embernek hitvány: olyan körülmények
között hagyta el, adta ki, tagadta meg legjobb barátait, melyek között az ő
hallgatása éppoly nyomorult volt, mint amilyen fenséges az övék – folytatta
Charlus úr, akit mindig elragadtak hajlamai, s most az Eulenburg-ügyre terelte a
szót, mert eszébe jutott, amit az egyik legmagasabb pozíciójú vádlott mondott
neki: »Felettébb bízhat tapintatunkban a császár, hogy egy ilyen pert megenged
magának! Amúgy nem is tévedett, amikor hitt a titoktartásunkban. Ha vérpadra
jutunk, sem nyitottuk volna szóra a szánkat.« – Mindennek egyébként semmi
köze ahhoz, amit mondani akarok, ahhoz tudniillik, hogy Németországban mi
Durchlauchtok vagyunk, és Franciaországban is köztudottan elismerték felséges
rangunkat. Saint-Simon ugyan azt állítja, hogy csalással vettük fel, de ebben
teljességgel téved. Az általa adott magyarázat, tudniillik az, hogy XIV. Lajos
megtiltotta, hogy legkeresztényibb királynak szólítsuk, s azt parancsolta, hogy
egyszerűen királynak nevezzük, csupán annyit bizonyít, hogy a király a
hűbérurunk, semmiképpen sem azt, hogy nincs fejedelmi rangunk. Mert akkor a
Lotaringiai nagyhercegtől és még hány másiktól is meg kellene tagadni ezt a
címet! Egyébiránt titulusunk a Lotaringiai-háztól szállt ránk, dédanyám, Thérèse
D’Espinoy révén, aki Commercy hűbérurának lánya volt.” Charlus úr, aki
észrevette, hogy Morel őt hallgatja, belefogott, hogy bővebben kifejtse
nagyigényűségének indítékait. „Fel is hívtam a fivérem figyelmét arra, hogy
családunk leírásának nem a Gothai Almanach harmadik kötetében kellene
szerepelnie, hanem a másodikban, ha ugyan nem éppen az elsőben – mondta,
nem gondolva azzal, hogy Morel azt sem tudja, mi fán terem a Gothai
Almanach. – No de ez az ő dolga, ő a család feje, s ha ő így jónak látja, és
ennyiben hagyja a dolgot, nekem is szemet kell hunynom felette.” „Nagyon
érdekes dolgokat hallottam Brichot úrtól” – mondtam a hozzám lépő
Verdurinnének, és közben Cambremer márkiné levelét zsebre tettem. „Brichot
kiművelt elme és derék ember – válaszolta hűvösen. – Az eredetiségnek és
jóízlésnek nyilvánvalóan szikrája sincs benne, de félelmetes memóriája van. A
ma esti társaságunk »őseiről«, az emigránsokról mondták, hogy semmit sem
felejtettek. Nekik azonban legalább annyi mentségük van – mondta Swann egyik
híres mondását eltulajdonítva –, hogy nem is tanultak semmiből. Brichot viszont
mindent tud, és egy-egy vacsora során több lexikonkötetnyi tudást zúdít ránk.
Gondolom, nincs is már olyan város vagy falu, amelynek a nevét meg ne tudná
magyarázni.” Míg Verdurinné beszélt, az járt a fejemben: megfogadtam, hogy
megkérdezek tőle valamit, de sehogy sem jutott eszembe, mit is. „Biztos vagyok
benne, hogy Brichot-ról beszélnek – mondta Ski. – Chantepie meg Freycinet, no
hiszen, nem ismert könyörületet. Figyeltem az arcát, nagyasszonykám.” „Én is
láttam magát, bizony, kis híján elnevettem magam.” Ma már meg nem tudnám
mondani, milyen ruhában volt Verdurinné aznap este. Talán abban a pillanatban
sem tudtam jobban, mert a megfigyelés nem erősségem. De mivel éreztem, hogy
tudatosan állította össze toalettjét, mondtam neki valami kedveset, sőt bámulót.
Ő pedig olyan volt, mint majdnem minden nő, aki azt képzeli, hogy a bók, amit
hall, az igazság hű kifejezése, s olyan ítélet, melyet az ember minden
részrehajlás nélkül, megingathatatlanul hoz, mintha egy műalkotásról volna szó,
mely nem egyetlen személyhez kötődik. Így hát oly komolyan tette fel az efféle
helyzetekben szokásos gőgös és naiv „Tetszik?” kérdést, hogy rögtön bele is
pirultam álszentségembe. „Fogadok, hogy Chantepie-ről beszélnek” – szólt
Verdurin úr felénk tartva. Én voltam az egyetlen, aki a zöld lüszterembe és az
erdőszagba merülten észre sem vettem, hogy az etimológiák felvonultatásával
Brichot nevetségessé tette magát. S mivel a benyomások, melyek szememben a
dolgok értékét jelentették, mások számára felfoghatatlanok vagy oly
jelentéktelenek voltak, hogy gondolkodás nélkül elhárították őket, így hát, ha
szavakba tudtam volna is önteni, a többiek akkor is értetlenül vagy megvetőn
álltak volna előttük, amitől azután számomra is tökéletesen használhatatlanok
lettek, s ráadásul azzal a kellemetlenséggel jártak, hogy Verdurinné bolondnak
nézett, mert úgy látta, „bevettem” Brichot maszlagát, mint ahogy korábban
Guermantes nagyhercegné is annak tartott, amiért jól éreztem magam d’Arpajon
grófné szalonjában. Brichot esetében azonban volt egy másik ok is. Én nem
tartoztam a kis klánhoz. Márpedig minden klánban, legyen az társasági, politikai,
irodalmi, perverz könnyedséggel szövetkeznek arra, hogy egy-egy
beszélgetésben, hivatalos szónoklatban, novellában, szonettben felfedezzék
mindazt, amit a derék olvasónak eszébe nem jutott volna belelátni. Hányszor
megesett velem, hogy némi meghatottsággal olvastam egy ékesszavú, kissé ósdi
akadémikus ügyesen szőtt elbeszélését, és már csaknem így szóltam Blochhoz
vagy Guermantes nagyhercegnéhez: „Milyen szép!”, amikor, mielőtt még
kinyithattam volna a számat, felkiáltottak, mindegyik a maga módján: „Ha jót
akar mulatni, olvassa el X. Y. egyik elbeszélését. Ez a butaság csimborasszója!”
Bloch megvetése főként abból eredt, hogy egyes, amúgy kellemes stíluselemek
már kissé megkoptak; Guermantes nagyhercegnéé pedig abból, hogy az
elbeszélés épp az ellenkezőjét bizonyította, mint amit a szerző szeretett volna; s
erre igen szellemes érveket is talált, melyek azonban nekem soha eszembe nem
jutottak volna. Ez az irónia, mely Verdurinék Brichot iránti, látszólagos
kedvessége mögött rejlett, éppúgy meglepett, mint az, amikor néhány nappal
később, Féterne-ben, a La Raspelière-ről zengett dicshimnuszomra válaszul ezt
kellett hallanom Cambremeréktől: „Nem gondolhatja komolyan, azok után, hogy
így elbántak vele.” Igaz, annyit elismertek, hogy a teríték szép volt. Amit én
ugyanúgy nem vettem észre, mint a vérlázító vitrázst. „Nos, ha majd hazamegy
Balbecbe, legalább tudni fogja, mit jelent a Balbec név” – szólt gunyorosan
Verdurin úr. Engem éppen azok a dolgok érdekeltek, amelyeket Brichot-tól
tudtam meg. Amit pedig a szellemének mondtak, éppenséggel ugyanolyan volt,
mint a hajdani, amit régen oly nagyra tartottak a kis klánban. Ma is éppolyan
bosszantó könnyedséggel beszélt, de szavai már nem értek célt, ellenséges
hallgatásba vagy kellemetlen visszhangokba ütköztek; nem az ő mondandója
változott meg, hanem a szalon akusztikája és hallgatóinak készségessége.
„Vigyázat!” – szólalt meg félhangosan Verdurinné Brichot-ra mutatva. Brichot
pedig, akinek a hallása élesebb maradt, mint a látása, rövidlátó és filozófus
pillantással nézett Verdurinnére, majd mindjárt el is fordult. Ha a szeme nem is
volt már jó, szelleme annál szélesebb látókörből szemlélte a dolgokat. Látta,
milyen kevés várható az emberi érzésektől, és beletörődött. Igaz, szenvedett
ettől. Megesik, hogy még az is, aki általában tetszésre lel egy bizonyos körben,
egy este rádöbben, hogy most az egyszer túlságosan frivolnak vagy túlzottan
okoskodónak, túlságosan sutának vagy túlzottan lovagiasnak, stb. találták, és
boldogtalanul tér haza. Gyakran vélemény- vagy rendszerkülönbségek miatt
látták a többiek lehetetlennek vagy régimódinak. Ő pedig gyakran napnál
világosabban tudja, hogy e többiek nem érnek fel vele. Játszva ízekre szedhetné
az álokoskodásokat, melyeknek alapján hallgatólagosan elítélték, látogatóba
indulna, levelet akar írni: de bölcsebb, nem tesz semmit sem; megvárja a
következő hétre szóló meghívást. Néha-néha az ilyen kegyvesztések mégsem
múlnak el egyetlen este, hónapokig is eltartanak. Ezzel csak tovább növelik azt,
aminek a következményei, a társasági ítélkezés ingatagságát. Hiszen, aki tudja,
hogy X. – né lenézi, s megérzi, hogy Y. asszonynál nagyra becsülik, az utóbbit
sokkal kiválóbbnak fogja kikiáltani, s az ő szalonjába emigrál. Egyébiránt nem
itt van a helye, hogy lefessük ezeket az embereket, akik a társasági élet felett
állnak, de mivel azon kívül nem tudták megvalósítani magukat, boldogok, hogy
fogadják őket, megkeserednek, ha nincs részük elismerésben, s évről évre
felfedezik az éppen bálványozott háziasszony hibáit, illetve annak a másiknak a
lángeszét, akit azelőtt nem értékeltek eléggé; akik bármikor készek visszatérni
első szerelmeikhez, ha már megszenvedték a kellemetlenségeket, amelyek a
következőkből sem hiányoznak, az előbbiekét pedig már többé-kevésbé
elfelejtették. E futó kegyvesztettségek alapján megítélhetjük, micsoda fájdalmat
okozott Brichot-nak az, amelyről tudta, hogy vissza nem fordítható. Nem maradt
titok előtte, hogy Verdurinné időnként nyíltan mulat rajta, még a nyomorékságán
is, s mivel tudta, milyen keveset szabad várnunk az emberi érzésektől, alávetette
magát a szabálynak, s így is legbensőbb barátnőjének tekintette a Nagyasszonyt.
De a professzor arcát elöntő pír láttán Verdurinné ráébredt, hogy Brichot
meghallotta, s magában megfogadta, hogy egész este barátságos lesz vele. Nem
tudtam megállni, hogy szóvá ne tegyem, hogy Saniette-tel viszont a legkevésbé
sem volt az. „Még hogy nem voltam kedves! De hiszen Saniette imád minket, el
sem tudja képzelni, mit jelentünk neki! A férjem olykor bosszankodik kissé az
ostobaságán, s meg kell mondanom, van is min, no de ő, miért nem áll ellen
ilyenkor, ahelyett, hogy lekushadna, mint valami kutya? Ez nem egyenes dolog.
Nem szeretem az ilyesmit. Azért persze mindig igyekszem csitítgatni az uramat,
hiszen ha túlságosan elvetné a sulykot, Saniette-nek nem maradna más
választása, mint hogy ne jöjjön többé; ezt pedig igazán nem szeretném, mert meg
kell mondanom magának, Saniette-nek egy vasa sincs, szüksége van ezekre a
vacsorákra. No de, végül is ha megsértődik, hát ne jöjjön, nem az én dolgom, ha
valaki mások segítségére szorul, legalább próbáljon meg kevésbé idióta lenni.”
„Az aumale-i nagyhercegség is hosszú ideig a mi családunké volt, mielőtt a
királyi házra szállt – magyarázta tovább Charlus úr Cambremer úrnak az
elképedt Morel füle hallatára, akinek, az igazat szólva, az egész értekezést, ha
nem is előadta, de legalábbis szánta. – Minden idegen herceggel szemben előnyt
élveztünk; erre száz példát is hozhatnék önnek. Amikor például de Croy
hercegnő a király testvérének temetésén ükanyám mellé akart térdelni, ő
erélyesen figyelmeztette, hogy a hercegnőnek nem jár térdpárna, el is vitette a
szolgálattévő tiszttel, s a király elé terjesztette a dolgot, aki elrendelte, hogy de
Croy hercegnő keresse fel Guermantes nagyhercegnét, s otthonában kérjen
bocsánatot tőle. Amikor Bourgogne nagyhercege és gárdistái emelt zászlóval
érkeztek hozzánk, kijártuk a királynál, hogy lehajtassa a zászlót. Tudom, nem
illendő a családi érdemekről beszélni. De köztudomású, hogy a mieink a veszély
órájában is mindig elöl voltak. Miután elhagytuk a brabanti hercegek
csatakiáltását, »Élre törj« lett a jelszavunk. Ily módon végül is meglehetősen
méltányos volt, hogy a mindenkori elsőség e jogát, melyet oly sok századon át
harcokban vívtunk ki, az udvarban is elnyerjük. S szavamra, mindig el is
ismerték. Példaként említem még Baden hercegnő esetét. Amikor annyira
megfeledkezett magáról, hogy el akarta vitatni a mondott Guermantes
nagyhercegné rangját, s talán rokonom pillanatnyi habozását kihasználva (bár
nem hiszem, hogy ilyesmiről lehetett volna szó) elsőként akart belépni a
királyhoz, a király harsányan felkiáltott: »Jöjjön csak, jöjjön, Guermantes
kuzinom, de Baden hercegnő nagyon is jól tudja, mivel tartozik önnek.«
Márpedig ezt a rangot Guermantes nagyhercegnéként kapta, noha maga is
meglehetősen előkelő családból származott, hiszen anyai ágon unokahúga volt a
lengyel királynénak, a magyar királynénak,[615] a választófejedelemnek, Savoie-
Carignan hercegnek és Hannover hercegének, no meg az angol királynak is.”
„Maecenas atavis edite regibus!”[616] – mondta Brichot Charlus úrnak, aki
könnyed fejbiccentéssel válaszolt erre az udvariasságra. „Mit mondott?” –
kérdezte Verdurinné Brichot-t, mert szerette volna jóvátenni iménti szavait. „Egy
olyan dendiről beszéltem, aki – uram bocsá’ – az előkelő társaság virága volt
(Verdurinné összevonta a szemöldökét) körülbelül Augustus idején (Verdurinné
megnyugodott, hogy ez az előkelő társaság ilyen távoli, s most már derűsebb
arcot öltött); Vergilius és Horatius egyik barátjáról, a két költőéről, akik odáig
mentek a talpnyalásban, hogy egyenesen a képébe vágták több mint
arisztokratikus, királyi származását, egyszóval Maecenásról beszéltem, egy
könyvmolyról, aki Horatius, Vergilius, Augustus barátja volt. Bizonyos vagyok
benne, hogy Charlus úr minden szempontból pontosan tudja, ki volt Maecenas.”
S közben szeme sarkából kedvesen Verdurinnére pillantott, mert meghallotta,
amint két nappal későbbre randevút adott Morelnek, s tartott tőle, hogy őt nem
hívják meg: „Azt hiszem – mondta Charlus úr –, Maecenas amolyan ókori
Verdurin lehetett.” Verdurinné csak félig tudott elfojtani egy önelégült mosolyt.
Morelhez lépett. „Kellemes ember a szülei barátja – mondta neki. – Látszik,
hogy művelt, jól nevelt. Jól fog festeni a mi kis csapatunkban. Vajon Párizsban
hol bujkál?” Morel fensőbbséges hallgatásba burkolózott, s csak annyit kért,
játsszanak egy kártyapartit. Verdurinné előbb egy kis hegedülést követelt.
Mindenki meglepetésére az utolsó darabban, Fauré (nyugtalan, zaklatott,
schumanni, ámde a Franck-szonátánál korábbi) hegedű-zongora szonátájának
zárótételében, a lehető legtisztább stílusban, maga Charlus úr kísérte, aki sosem
beszélt nagyszerű adottságairól. Éreztem, hogy éppen azt tudja majd megadni a
hangzást és a virtuozitást tekintve csodálatosan tehetséges Morelnek, ami még
hiányzik belőle: a műveltséget és a stílust. Kíváncsian arra gondoltam, mi
egyesítheti egy emberben a testi torzulást és a szellemi tehetséget. Charlus úr
nem sokban különbözött a fivérétől, Guermantes nagyhercegtől. Mi több, az
imént (s ez ritkaság volt) ugyanolyan hibás franciasággal beszélt, mint a bátyja.
Amint azt vetette a szememre (nyilván azért, hogy szívélyesen beszéljek
Verdurinnének Morelről), hogy sohasem látogatom meg, s én a tapintatra
hivatkoztam, így felelt: „De ha én kérem rá, csakis felém lehetne sértő.” Ezt akár
Guermantes nagyherceg is mondhatta volna. Hiszen Charlus úr is csak
Guermantes volt. De mivel a természet kellőképpen kibillentette egyensúlyából
idegrendszerét, ennyi elegendő volt, hogy egy nő helyett, amint fivére, a
nagyherceg tette volna, inkább Vergilius valamelyik pásztorfiúját vagy Platón
egyik tanítványát válassza, s így a nagyhercegből hiányzó értékek, melyek
gyakran ehhez a kiegyensúlyozatlansághoz kapcsolódnak, pompás zongoristává,
nem minden ízlés híján való műkedvelő festővé, ékesszavú fecsegővé tették
Charlus urat. A gyors, félénk, elbűvölő stílusban, mellyel a schumanni Fauré-
szonáta zárótételét játszotta, ugyan ki fedezhette volna fel, hogy e stílusnak
megvolt a megfelelője – az okát talán nem merjük mondani – Charlus úr tisztán
fizikai részeiben, idegrendszeri torzulásaiban? Később még megmagyarázom ezt
az „idegrendszeri torzulás” kifejezést, mint ahogyan azt is, miért lehetett egy
Szókratész korabeli görög, egy Augustus korabeli római férfi olyan, amilyen,
úgy, hogy ettől még teljesen normális férfi maradt, s nem lett belőle férfi-nő,
amilyent manapság oly sokat látni. Akárcsak a ki nem bontakozott művészi
rátermettség, az édesanyja, a felesége iránti szeretet is jóval erősebb volt Charlus
úrban, mint a nagyhercegben, s ha róluk beszéltek, még évekkel később is könny
szökött a szemébe, bár csak futólag, ahogyan egy elhízott ember izzad, akinek
homlokát már egy apróságtól is elönti a verejték. A különbség csupán annyi,
hogy míg a kövérnek azt mondjuk: „Milyen melege van!”, a mások könnyét
színleg észre sem vesszük. Ez a „mi” itt a társasági embereket jelenti; mert a
népet nyugtalanítja, ha sírni lát valakit, mintha a zokogás súlyosabb baj lenne,
mint egy vérömleny. A felesége halála miatti szomorúság, hála a hazudozás
szokásának, nem zárta ki, hogy Charlus úr olyan életet éljen, ami nem gyászhoz
illő. Sőt, idővel gyalázatosan azt állította, hogy már a temetési szertartás alatt is
megtalálta a módját, hogy megtudakolja a ministránsfiútól a nevét és a címét. S
ez talán igaz is volt.
A darab végén bátorkodtam valami Franckot kérni, de ettől Cambremernét
olyan látványos szenvedés fogta el, hogy nem erőszakoskodtam. „Lehetetlen,
hogy szeresse” – mondta a márkiné. Helyette inkább Debussy Ünnepekjét kérte,
ami már az első hanggal „Ah, fenséges!” kiáltásokat csalt ki. Morel azonban
rájött, hogy csak a kezdő ütemeket tudja, és csínytevésből, mindenfajta ámítás
szándéka nélkül egy Meyerbeer[617]-indulóba fogott. Mivel nem sok átmenetet
hagyott, és be sem jelentette a váltást, balszerencsésen mindenki azt hitte, hogy
ez még mindig Debussy, és továbbra is azt kiabálták: „Fenséges!” Mikor Morel
felfedte, hogy ez már nem a Pelléas, hanem az Ördög Róbert szerzőjének műve,
némileg lehűtötte a kedélyeket. Cambremernének azonban ideje sem volt, hogy a
hírt felfogja, mert épp ekkor fedezett fel egy Scarlatti[618]-kötetet, s hisztérikus
lendülettel vetette rá magát. „Ó, ezt játssza, tessék, itt van, ez isteni” – kiáltozta.
Márpedig a darab, amelyet ettől a hosszú ideig lenézett, s csak nemrégiben a
legmagasabb polcra emelt szerzőtől lázas türelmetlenségében kiválasztott,
éppenséggel azon elátkozott művek egyike volt, amelyek oly gyakran nem
hagyták elaludni önöket vagy engem, s amelyet egy könyörületet nem ismerő
diáklány kezd újra meg újra az önökével szomszédos emeleten. Morelnek
azonban elege lett a muzsikából, mivel mindenképpen kártyázni akart. Charlus
úr, hogy részt vehessen a partiban, whistet javasolt. „Az imént azt állította a
Gazdának, hogy herceg – mondta Ski Verdurinnének –, pedig nem igaz,
egyszerű kispolgári építészcsaládból származik.” „Tudni akarom, mit mondott
Maecenasról. Mulattat az ilyesmi, na!” – mondta megint Verdurinné Brichot-nak
olyan szívjósággal, hogy a professzor egészen megmámorosodott tőle. Így hát,
hogy a Nagyasszony előtt, s talán előttem is csilloghasson, folytatta: „Az igazat
szólva, asszonyom, Maecenas főként azért érdekel, mert ő az első jeles apostola
annak a kínai istenségnek, aki ma több követőt számlál Franciaországban, mint
Brahma, mint maga Jézus Krisztus: a nagyhatalmú Te-szek-Rá-nak.” Verdurinné,
az ilyen esetekben nem elégedett meg annyival, hogy arcát a kezébe temesse. A
tiszavirágnak nevezett rovarok hirtelenségével repült Serbatov hercegnőhöz; ha
pedig a hercegnő épp a közelben volt, a Nagyasszony odabújt hozzá, tíz
körömmel belékapaszkodott, s néhány másodpercre elrejtette az arcát, mint egy
kisgyermek, aki bújócskát játszik. E védelmező paraván árnyékában feltehetően
a könnye is kicsordult a nagy kacagásban, és akár semmire nem kellett
gondolnia, mint azoknak, akik kissé hosszúra nyúló imájuk közben bölcs
elővigyázattal eltakarják arcukat a kezükkel. Verdurinné az ő példájukat követte,
ha Beethoven-vonósnégyeseket hallgatott, hogy ekképpen jelezze, a kvartettek
számára imával érnek fel, és azért is, hogy észre ne vegyék, hogy alszik.
„Nagyon is komolyan beszélek, asszonyom – szólt Brichot. – Azt hiszem,
napjainkban túlságosan elszaporodtak azok, akik reggeltől estig a köldöküket
szemlélik, mintha az volna a világ középpontja. Semmi kifogásom a ki tudja
miféle nirvána nagyszerű doktrínája ellen, mely a nagy Egészben oldana fel
mindannyiunkat (hisz tudjuk, akárcsak München és Oxford, az is közelebb van
Párizshoz, mint Asnières vagy Bois-Colombes), de nem vall jó franciára, sőt jó
európaira sem, hogy most, amikor a japánok talán már Bizáncunk kapuit
döngetik, szocialistagyanús antimilitaristák nagy komolyan a szabadvers
főbenjáró értékeiről vitatkoznak.” Verdurinné úgy érezte, most már elengedheti a
hercegnő meggyötört vállát, és ismét megmutatta az arcát, miközben nem
mulasztott el úgy tenni, mintha a szemét törölgetné, és kétszer-háromszor levegő
után kapott. De Brichot azt akarta, hogy nekem is meglegyen a részem a
mulatságban, s mivel a doktori védésekből, melyeken senki nem elnökölt úgy,
mint ő, azt szűrte le, hogy nincs ami jobban hízelegne az ifjúságnak, mint
hogyha megleckéztetik, fontosságot tulajdonítanak neki, míg magát reakciósnak
kiáltatja ki, így szólt: „Nem szeretném káromolni az Ifjúság istenét – s lopva rám
pillantott, mint a szónok, aki titkon néz csak egyik hallgatójára, akinek épp a
nevét idézi. – Nem szeretném, ha eretnekként, mi több visszaesőként ítélnének el
a mallarméi szentélyben, ahol új barátunk, mint a korosztályabéliek
mindannyian, bizonyára legalábbis ministrált az ezoterikus miséken, és
széthullónak vagy rózsakeresztesnek mutatkozott. No de valóban túlontúl sokat
láttunk már a nagybetűs Művészetet imádó intellektuellekből, akik, ha már nem
elégszenek meg azzal, hogy Zolától megrészegüljenek, Verlaine-nel injekciózzák
magukat. Baudelaire-imádatukban étermániássá váltan semmiféle férfias
erőfeszítésre nem lennének képesek, amit a haza ma vagy holnap megkövetelhet
tőlük, hiszen az ópiumfüstös szimbolizmus langyos, ernyesztő, kártékony
bűzöktől súlyos levegőjében egészen érzéketlenek lettek.” Mivel képtelen
voltam a legcsekélyebb tiszteletet is színlelni Brichot lapos és zagyva tirádája
iránt, Skihez fordultam, és biztosítottam, hogy Charlus úr származását illetően
alapjában téved; mire ő azt felelte, hogy biztos a dolgában, s hozzátette: hogy
még azt is én mondtam neki, hogy a báró igazi neve Gandin, Le Gandin.” „Én
azt mondtam – válaszoltam –, hogy Cambremerné bátyja mérnök, bizonyos
Legrandin úr. Charlus úrról sosem beszéltem önnek. Az ő születése és
Cambremer asszonyé között annyi a kapcsolat, amennyi a Nagy Condéé és
Racine-é között.” „Ó, azt hittem” – mondta Ski könnyedén, s most éppúgy nem
kért elnézést tévedéséért, mint néhány órával korábban azért a másikért, amely
miatt csaknem lemaradtak a vonatról. „Hosszabb ideig szándékozik a parton
maradni?” – kérdezte Verdurinné Charlus úrtól, akiben leendő hívét sejtette, s a
gondolatba is belereszketett, hogy netán túlságosan hamar visszatér Párizsba.
„Istenem, sosem lehet tudni – felelte vontatott orrhangon Charlus úr. – Szeretnék
szeptember végéig maradni.” „Igaza van – szólt Verdurinné –, az a legszebb
viharok időszaka.” „Az igazat szólva számomra nem ez a legfontosabb. Egy
ideje túlságosan elhanyagoltam Szent Mihály arkangyalt, a patrónusomat, s most
szeretném kiengesztelni azzal, hogy a mont-saint-michel-i névünnepéig,
szeptember 29-éig maradok.” „Önt komolyan érdekli az ilyesmi?” – kérdezte
Verdurinné, akinek talán sikerült volna elhallgattatnia sértett antiklerikalizmusát,
ha nem tartott volna attól, hogy egy ily hosszú kirándulás esetleg negyvennyolc
órás „bliccelésre” készteti a hegedűst és a bárót. „Magának talán kihagy a
hallása? – felelte orcátlanul Charlus úr. – Mondtam, hogy Szent Mihály egyik
dicsőséges patrónusom.” Majd kegyes révületében elmosolyodott, szemét a
távolba függesztette, s még a hangját is megemelte rajongásában, melyet inkább
esztétikai, mint vallási indíttatásúnak véltem: „Milyen szép is a felajánlás,
amikor Mihály fehér köntösben áll az oltár mellett, aranyfüstölőt lóbálva, s olyan
illatfelhőben, mely az Istenig hatol fel!” „Mehetnénk az egész csapattal” –
sugallta Verdurinné minden csuhaiszonya dacára. „Abban a pillanatban pedig,
amint a felajánlás megkezdődik – folytatta Charlus úr, aki más okokból, de
éppen úgy, mint a Felsőház derék szónokai, sosem válaszolt a közbeszólásokra, s
úgy tett, mintha nem is hallotta volna őket –, milyen gyönyörűséges lenne ifjú
barátunkat látni, amint palestrinizál, sőt akár egy Bach-áriát játszik. A derék
abbé is majd megbolondulna örömében, s ez a legnagyobb tisztesség, legalábbis
a legnagyobb nyilvános tisztesség, amelyben szent patrónusomat részesíthetném.
Milyen épületes lenne a híveknek! Meg is említem majd ifjú muzsikáló
Angelicónknak, aki maga is katona, akárcsak Szent Mihály.”
Saniette, akit „asztalnak” hívtak a whisthez, kijelentette, hogy nem tud
kártyázni. Cottard pedig, látván, hogy nem sok idő van már a vonatindulásig,
rögtön páros játszmába kezdett Morellel. Verdurin úr dühödten, rémületes
arckifejezéssel rontott Saniette-re: „Hát maga semmiféle játékhoz nem ért!” –
kiáltott rá dühében, amiért elszalasztott egy alkalmat, amikor whistezhetett
volna, s felettébb örvendezve, hogy talált egy másikat, hogy a hajdani levéltárost
sértegethesse. Az pedig, rémületében, megkísérelt szellemes lenni: „De igen, a
zongorajátékhoz” – mondta. Cottard és Morel egymással szemben foglalt helyet.
„Önnél van a honőr” – mondta Cottard. „Közelebb húzódhatnánk kissé a
kártyaasztalhoz” – mondta Cambremer úrnak Charlus úr, akit nyugtalanított,
hogy a hegedűst Cottard-ral látja. „Ez is van olyan érdekes, mint az etikett-
kérdések, melyeknek napjainkban már nincs különösebb jelentőségük. Más
királyunk nem is maradt, már ami Franciaországot illeti, mint a kártyalapok
királyai, akik, ha jól látom, szép számmal kerülnek ifjú virtuózunk kezébe” –
tette hozzá nemsokára Morel iránti csodálatában, amely még a muzsikus
kártyastílusára is kiterjedt, s hogy hízelegjen neki, végül pedig azért, hogy ezzel
adjon magyarázatot mozdulatára, amellyel a hegedűs válla fölé hajolt. „Elütöm”
– szólt a pazarló szélhámos hangját utánozva Cottard, s gyermekei felvihogtak,
mint a tanítványai és a klinika főorvosa, valahányszor a Mester, még súlyos
betegek ágyánál is, az epileptikus faarcával elsütötte valamelyik szokásos élcét.
„Nemigen tudom, mit játsszak ki” – mondta Morel Cambremer úr tanácsát
kérve. „Bármit játsszon is, mindenképpen veszít már, akkor is, ha itt megáll.”
„Megáll... Galli-Marié[619]? – szólt a doktor nyájas és behízelgő pillantást vetve
Cambremer úrra. – Az aztán a díva, micsoda Carmen, mint az álom, soha hozzá
foghatót. A jóisten is erre a szerepre teremtette. Bár Ingalli-Marié-t is szívesen
hallottam benne.” A márki az előkelő születésűek megvető durvaságával
emelkedett fel, akik nem értik, hogy a házigazdát sértik meg, mikor láthatóan
haboznak, helyes-e, ha érintkeznek a vendégeivel, s akik az angol szokással
mentegetőznek, amiért lekezelő kifejezést használnak: „Miféle ember ez az úr,
aki itt kártyázik? Mi a foglalkozása? Miben utazik? Szeretem tudni, kinek a
társaságába kerültem, hogy ne vegyüljek akárkivel. Nem hallottam ugyanis a
nevét, amikor volt szíves bemutatni neki.” Ha Verdurin úr e szavak alapján jogot
formált volna arra, hogy valóban bemutassa Cambremer urat a vendégeinek, azt
a márki nagy modortalanságnak tartotta volna. Mivel azonban pontosan tudta,
hogy épp az ellenkezője történt, kedvesnek találta, hogy a veszélytelen jófiút és a
szerényt játssza. Verdurin úr büszke volt Cottard barátságára, s ez a büszkeség
csak nőtt, mióta a doktorból hírneves professzor lett. De kifejeződni már nem a
hajdani, naiv formában fejeződött ki. Akkoriban, amikor Cottard még szinte
ismeretlen volt, ha a felesége arcidegzsábájáról beszéltek Verdurin úrnak,
azoknak naiv hiúságával mondta rá: „Nem tehetünk semmit”, akik azt hiszik,
akit ők ismernek, az híres, s hogy lányuk énektanárát a világszerte ismerik. „Ha
valami másodrangú orvosa lenne, nézhetnénk más gyógymód után, de ha ez az
orvost Cottard-nak hívják (s ezt a nevet úgy ejtette ki, mintha Bouchard[620]-t
vagy Charcot-t mondott volna), akkor nincs mit tenni”. Most, amikor tudta, hogy
Cambremer úr bizonyosan hallott a híres Cottard professzorról, Verdurin úr
jámbor képpel az ellenkező módszert alkalmazta. „A háziorvosunk igazi jó lélek,
akit imádunk, ő pedig tűzbe menne értünk; nem is orvos, igazi barát; nem
hiszem, hogy ismeri, vagy hogy a neve mondana önnek valamit; nekünk
mindenesetre ez a Cottard név egy jóságos jó embert, drága jó barátot jelent.” Ez
a szerény arccal elmormolt név megtévesztette Cambremer urat, aki azt hitte,
valaki másról lehet szó. „Cottard? Csak nem Cottard professzorról beszél?” E
pillanatban épp a fent nevezett professzor hangja hallatszott, akit egy ütés
zavarba hozott, s kártyával a kezében így szólt: „Itt kaptak sebet az athéniak.”
„De igen, éppenséggel a professzorról” – mondta Verdurin úr. „Micsoda?
Cottard professzorról! Nem téved? Biztosan ugyanarról beszélünk? Arról, aki a
rue du Bac-ban lakik!” „Igen, a rue du Bac 43-ban. Ismeri?” „De hiszen Cottard
professzort mindenki ismeri. Egy ilyen szaktekintélyt! Olyan ez, mintha azt
kérdezné, ismerem-e Bouffe de Saint-Blaise-t vagy Courtois-Suffit-t.[621] Ahogy
hallgattam, mindjárt láttam, hogy nem mindennapi ember, ezért is bátorkodtam
érdeklődni.” „Lássuk csak, mit is játsszunk ki? Adut?” – kérdezte Cottard. Majd
hirtelen, olyan durvasággal, ami még heroikus körülmények között, akkor is
ingerlő lett volna, mikor egy katona a halálnak fittyet hányva használ ilyen
kifejezést, s kétszeresen is ostobán hangzott most, a kártyaparti veszélytelen
időűzése közben, Cottard, aki eltökélte, hogy kijátssza az adut, komor képet
vágott, „túlfűtötten” s a bőrüket vásárra vivőket utánozva, úgy vágta ki a
kártyáját, mintha az életéről volna szó, és felkiáltott: „Lesz, ami lesz, fene
bánja!” Nem ezt kellett volna kijátszania, de akadt vigasza. A szalon közepén,
egy öblös fotelben, Cottard asszony, engedve a vacsora utáni időszak számára
ellenállhatatlan hatásának, némi hiábavaló küzdelem után megadta magát a
végtelen és könnyed álmosságnak, amely elhatalmasodott rajta. Hasztalan szedte
össze magát egy-egy pillanatra, hogy elmosolyodjon vagy önmagán mulatva,
vagy attól való félelmében, hogy netán válasz nélkül hagy egy hozzá intézett
baráti szót, akarata ellenére újra meg újra a könyörtelen és gyönyörűséges baj
prédája lett. Nem is a zaj térítette magához, ha csak egy-egy pillanatra is, inkább
a professzor tekintete (amelyet gyöngédségből akár csukott szemmel is
meglátott, sőt előre látott, hiszen a jelenet estéről estére azonosan ismétlődött, s
úgy kísértette az álmát, mint a felkelés órája), az a tekintet, mellyel a professzor
hitvese szunyókálását jelezte a társaságnak. Cottard eleinte beérte annyival, hogy
elnézegesse és mosolyogjon, mert ha mint orvos helytelenítette is ezt a vacsora
utáni alvást (legalábbis végül ezzel a tudományos indokkal vehette rossz néven,
noha nem biztos, hogy ez volt a döntő ok, hiszen ez ügyben igencsak változó
nézeteket vallott), mint mindenható és incselkedő férjet elbűvölte, ha
kicsúfolhatta a feleségét, előbb csak félig térítve magához az asszonyt, hogy újra
elszunnyadhasson, neki pedig meglegyen az az öröme, hogy ismét felébresztheti.
Cottard-né mostanra egészen elaludt. „Nocsak, Léontine, te durmolsz” –
rikkantotta oda a professzor. „Hallgatom, mit beszél Swann-né, barátom” –
válaszolt elhaló hangon Cottard-né, majd visszazuhant révületébe. „Őrület –
kiáltotta Cottard. – Aztán meg szentül állítja, hogy nem aludt. Akárcsak az olyan
betegek, akik eljönnek egy rendelésre, és állítják, hogy sosem alszanak.” „Talán
csak azt képzelik” – mondta nevetve Cambremer úr. A doktor azonban legalább
annyira szeretett kötözködni, mint incselkedni, s főként azt nem viselte el, hogy
egy laikus orvostudományról merészeljen beszélni előtte. „Az ember nem
képzeli, hogy nem alszik” – nyilatkoztatta ki, oktató hangon. „Vagy úgy” –
felelte tiszteletteljes meghajlással a márki, ahogyan hajdan Cottard tette volna.
„Látszik – vette vissza a szót Cottard –, hogy maga még sosem adott be, úgy
mint én, akár kétgrammnyi trionált is, anélkül hogy sikerült volna
szomneszcenciát kiváltania. „Ahogy mondja, ahogy mondja – felelte a márki
előzékeny nevetéssel –, én sosem szedtem trionált, sem más efféle mákonyt, ami
semmit sem ér hamarosan, de tönkreteszi a gyomrot. Ha valaki egész éjszaka
vadászik a chantepie-i erdőben, mint én, mondhatom, nem lesz szüksége
trionálra, hogy elaludjon.” „Ezt csak a tudatlanok mondják – válaszolt a
professzor. – A trionál néha figyelemreméltóan megnöveli az idegtónust. De ha
már a trionálról beszél, tudja egyáltalán, hogy mi az?” „Nos, úgy hallottam,
valami altatóféle.” „Nem válaszolt a kérdésemre – mondta erre oktatólag a
professzor, aki hetente háromszor „vizsgáztatott” az egyetemen. – Nem azt
kérdezem, hogy altat-e vagy sem, hanem hogy micsoda. Meg tudja mondani,
milyen arányban van benne az amil és az etil?” „Nem – felelte Cambremer úr
zavartan. – Én már csak maradok egy pohárka konyaknál vagy akár 345-ös
portóinál.” „Ami tízszerte toxikusabb – vágott közbe a professzor. „Ami a
trionált illeti – kockáztatta meg Cambremer úr –, a feleségem vevő minden
ilyesmire, talán jobban tenné, ha vele beszélne róla.” „Vele, aki valószínűleg
éppannyit tudhat az egészről, mint maga. Mindenesetre, ha a felesége trionált
szed is, hogy elaludjon, mint látja, az én feleségemnek nincsen rá szüksége.
Ejnye már, Léontine, mozdulj meg, így elmacskásodsz, hát alszom én vacsora
után? Mi lesz veled hatvanéves korodra, ha már most úgy alszol, mint egy
vénasszony? El fogsz hízni, tönkreteszed a keringésedet... Már meg sem hall.”
„Az effajta vacsora utáni kis szunyókálások egészségtelenek, igaz, doktor úr? –
mondta Cambremer úr, hogy visszaszerezze becsületét Cottard előtt. – Egy-egy
kiadós étkezés után elkelne a testmozgás.” „Mendemonda! – felelte Cottard. –
Kimutatták, hogy egy nyugton maradó kutyának éppannyi táplálék volt a
gyomrában, mint annak, amelyik futkározott, az emésztés folyamata pedig
éppenséggel az elsőnél volt előrehaladottabb...” „Akkor hát az alvás leállítja az
emésztést?” „Az attól függ, hogy nyelőcsövi, a gyomor- vagy a bélszakaszban
folyó emésztésről van-e szó; no de minek magyarázgassak magának olyasmit,
amit úgysem ért, hiszen nem végzett orvosi tanulmányokat. Gyerünk, Léontine,
pattanj fel... rajta! mindjárt indulnunk kell.” Ez persze nem volt igaz, hiszen a
doktor nyugodtan folytatta kártyapartiját, de azt remélte, hogy ily módon
zavarhatja meg legkíméletlenebbül a néma asszony szunyókálását, akihez, bár
semmiféle választ nem kapott, a lehető legtudományosabb feddéseket intézte.
Akár azért, mert Cottard-né még álmában is megkísérelt ellenállni az alvás
ingerének, akár azért, mert a fotel nem adott elég támaszt, a professzorné feje
gépiesen himbálózott a levegőben, balról jobbra, föntről lefelé, mint valami
tehetetlen tárgy, s az ide-oda nyakló fejű Cottard-né, egyik pillanatban mintha
zenére ringatózott volna, máskor meg olyan volt, mintha az agónia legvégső
szakaszába jutott volna. S amikor férjének egyre erőszakosabb dorgálásai rendre
kudarcot vallottak, tulajdon butaságának érzete egyszer csak sikerrel járt:
„Milyen finom meleg a fürdővizem – mormogta –, de a nagyszótár tollai... –
kiáltott fel kiegyenesedve. – Ó, istenem, milyen ostoba vagyok! Mit beszélek itt
összevissza? A kalapom járt az eszemben, bizonyára valami butaságot mondtam,
nem sok hiányzott, hogy elbóbiskoljak e miatt az átkozott tűz miatt.” Erre
mindenki elnevette magát, hiszen nem is volt begyújtva.
„Látom, kicsúfolnak – mondta Cottard-né, maga is nevetve, s a hipnotizőr
könnyedségével, illetve a frizuráját igazító nő ügyességével törölte le
homlokáról az álom utolsó nyomait –, szeretnék alázatosan bocsánatot kérni a mi
drága Verdurinnénktől, s tőle tudni meg az igazságot.” De a mosolya rögtön el is
komorult, mert a professzor, aki pontosan tudta, hogy a felesége neki szeretne
tetszeni, és reszket attól, hogy nem sikerül, odarikkantotta: „Nézd meg magad a
tükörben, olyan vörös vagy, mint akit mindjárt ellepnek a kiütések, úgy nézel ki,
mint egy öreg parasztasszony.” „Tudják, elragadó ember – mondta Verdurinné –,
jókora adag csúfondárosság szorult belé. No meg, a sír széléről hozta vissza a
férjemet, akkor, amikor már az egész egyetem lemondott róla. Három álló
éjszakát töltött mellette, le sem hunyta a szemét. Így azután, tudják – folytatta
súlyos, csaknem fenyegető hangon, kezét muzsikus halántékának két ezüstfürtös
féltekéje felé emelve, mintha bántani akartuk volna a doktort –, Cottard az én
szememben szent! Kérhetne, amit csak akar. Különben én nem is Cottard
doktornak hívom, hanem doktor Jóistennek! S még ezzel is gyalázom, mert ez a
Jóisten olyan bajokat hoz helyre tőle telhetően, amiket az a másik okozott.”
„Adut tegyen” – mondta boldog arccal Morelnek Charlus úr. „Legyen adu, a
próba kedvéért” – mondta a hegedűs. „Előbb a királyát kellett volna bemondania
– szólt Charlus úr –, maga szórakozott, s mégis milyen jól játszik!” „Királyom
van – mondta Morel. „Szép férfi” – felelte Cottard. „Mi ez az izé itt ezekkel a
póznákkal?” – érdeklődött Verdurinné Cambremer úrtól, a kandalló fölött
kifaragott pompás címerpajzsra mutatva. – Csak nem a maguk címere? – tette
hozzá gúnyos lenézéssel. „Nem, ez nem a miénk – válaszolt Cambremer úr. – A
mi címerünk arany mezőben három ötosztatú, ormós és visszásan ormós vörös
pólya, egy-egy arany lóherével mindegyikben. Nem, ez itt a d’Arrachepeleké,
akik ugyan nem a mi nemzetségünkből valók, de akiktől ez a ház ránk szállt, s a
mi águnk soha semmiben nem akart változtatni rajta. Az Arrachepelek (akiket
azelőtt, úgy mondják, Pelvilainnek hívtak) címere arany volt, benne öt letört
hegyű vörös cölöp. Amikor azután a nemzetség frigyre lépett a Féterne-ekkel, a
pajzsuk megváltozott, de továbbra is húsz mezőre oszlott, és ott lebegett benne
az aranyhegyű cölöp, jobb oldalán hermelinszárnnyal.” „Nesze neked” – szólalt
meg egész halkan Cambremerné. „A dédanyám d’Arrachepel, vagy ha úgy
jobban tetszik De Rachepel lány volt, hiszen a régi oklevelekben mindkét
névírás szerepel – folytatta Cambremer úr, miközben mélyen elpirult, mert csak
ebben a pillanatban fogta fel, hogy a felesége őt tisztelte meg, és megijedt, hogy
Verdurinné magára veszi az egyáltalán nem neki szóló szavakat. – A krónikák
szerint az első Arrachepel, a Pelvilainnek mondott Macé, a tizenegyedik
században, ostromok idején különösen jeleskedett a cölöpdöntögetésben. Innen
származik a d’Arrachepel beszélő név, amelyen a nemességét kapta, no meg a
cölöpök, melyek, mint ön is láthatja, évszázadokon keresztül megmaradtak a
címerükben. Olyan fatönkök voltak ezek, melyeket, hogy az erődítményeket
még megközelíthetetlenebbé tegyék, az épületek előtt vertek be, már
megbocsásson a kifejezésért, a földbe, s azután összekötözték őket. Ezeket
nevezte hát ön az imént igen helytállóan póznáknak, melyeknek azonban semmi
közük nincs a derék La Fontaine úszó pálcáihoz. Ezekről ugyanis azt hitték,
hogy bevehetetlenné tesznek egy helyet. Ma, a modern tüzérség korában
mindezen persze csak mosolygunk. De ne feledjük, a tizenegyedik századról van
szó.” „Idejétmúlt dolog – mondta Verdurinné –, de az a kis harangtorony igazán
egyéni.” „Magának azután hm... firlefáncos szerencséje van – szólt Cottard, aki
szívesen használta a fenti jelzőt, hogy a Molière-ét kerülje. – Tudják, miért
alkalmatlan a káró király?” „De szeretnék a helyében lenni” – mondta Morel, aki
nehezen tűrte katonai szolgálatát. „Ó, a rossz hazafi” – kiáltott fel Charlus úr, aki
nem tudta megállni, hogy meg ne csipkedje a hegedűst. „Szóval, nem tudják,
miért alkalmatlan a káró király? – kezdte újra Cottard, aki nem engedett az
élceiből. – Hát azért, mert félszemű.” „Kemény ellenféllel van dolga, doktor” –
mondta Cambremer úr, hogy jelezze Cottard-nak, tudja, kivel van dolga.
„Bámulatos ez a fiatalember – vágott közbe naivan Charlus úr Morelre mutatva.
– Úgy játszik, mint egy isten.” Ez a megjegyzés nemigen volt ínyére a
doktornak, aki így felelt: „Majd meglátjuk. Ravasszal légy másfélszerte ravasz.”
„Dáma, ász” – jelentette diadallal Morel, akinek kedvezett a sors. A doktor fejet
hajtott, mint aki nem tagadhatja ezt a szerencsét, és bámulattal ismerte el: „Szép
volt.” „Nagyon örültünk, hogy Charlus úrral vacsorázhattunk” – mondta
Cambremer márkiné Verdurinnének. „Korábban nem ismerték? Meglehetősen
kellemes, különleges, olyan korabeli” (de igencsak zavarban lett volna, ha meg
kell mondania, melyik korra gondolt) – felelte Verdurinné a műkedvelő, a bíró és
a háziasszony elégedett mosolyával. Cambremerné megkérdezte, eljövök-e majd
Féterne-be Saint-Loup-val. Én pedig képtelen voltam magamba fojtani a bámulat
kiáltását, amint megláttam a kastélytól induló tölgyfasor ívén narancsszín
lampionként függő holdat. „Ez még semmi; hamarosan, amikor a hold már
magasabban lesz, és bevilágítja a völgyet, ezerszer szebb lesz. Ilyet Féterne-ben
nem lát!” – mondta a ház asszonya dölyfös hangon Cambremernénak, aki nem
tudott mit válaszolni, hiszen nem akarta saját birtokát ócsárolni, különösen a
bérlők előtt. „Maradnak még egy ideig ezen a vidéken, asszonyom?” – kérdezte
Cambremer úr Cottard-nét, s ez akár bizonytalan meghívás szándékát is
jelezhette, az adott pillanatban viszont felmentett a találkozás pontosabb
meghatározása alól. „Ó, bizonyosan, uram; a gyerekek miatt nagyon
ragaszkodom ehhez az évenkénti kirajzáshoz. Mondjon bárki bármit, szükségük
van a szabad levegőre. Lehet, hogy e téren nagyon elmaradott vagyok, de úgy
vélem, nincs az a gyógykúra, ami többet használna a gyerekeknek, mint a jó
levegő, még akkor is, ha matematikai bizonyossággal állítaná is valaki az
ellenkezőjét. Már most egész más a pofikájuk. A tudós professzorok Vichybe
akartak küldeni, de ott nincs levegő; a gyomrommal majd foglalkozom akkor, ha
ezek a nagy legények még nagyobbra nőttek. No meg a professzor is agyonhajtja
magát azzal a sok vizsgáztatással, és ez a hőség igencsak kifárasztja. Úgy
gondolom, annak, aki egész évben robotol, mint ő, elkel egy alapos
kikapcsolódás. Egy jó hónapig mindenképpen maradunk még.” „Ó, akkor látjuk
egymást.” „Amúgy, már csak azért is kénytelen vagyok maradni, mert az
uramnak el kell utaznia Szavojába, s csak vagy két hét múlva lesz itt újra
huzamosabban.” „A völgy felőli oldalt még a tenger felőlinél is jobban szeretem
– folytatta Verdurinné. – Pompás idejük lesz a visszaútra.” „Utána is kellene
néznem, befogták-e a kocsikat, ha ugyan mindenáron vissza akar menni
Balbecbe még ma este – fordult hozzám Verdurin úr –, mert én nem látom
elkerülhetetlenül szükségesnek. Holnap délelőtt hazavinnénk kocsival. Biztosan
szép idő lesz. Az utak pedig gyönyörűek.” Azt mondtam, lehetetlen.
„Mindenesetre, még úgy sincs itt az ideje – jegyezte meg a Nagyasszony. –
Hagyd őket békén, bőven ráérnek. Sokra mennek vele, ha egy órával hamarabb
kint vannak az állomáson. Jobb helyük van itt. No és maga, kicsi Mozartom –
mondta Morelnek, mivel nem volt bátorsága egyenesen Charlus úrhoz fordulni
–, maga nem maradna? Szép, tengerre nyíló hálószobáink vannak.” „Nem teheti
– felelt Charlus úr az elmélyült játékos helyett, aki meg sem hallotta a kérdést. –
Csak éjfélig szól az eltávozása. Haza kell mennie lefeküdni, ahogyan az
engedelmes, rendes kisfiúhoz illik” – tette hozzá kedveskedő, modoros, tolakodó
hangon, mintha szadista gyönyörűséget lelne ebben a szűzies hasonlatban, s
abban is, hogy Morelról beszélve sajátos súlyt ad szavainak, hogy ha már
kezével nem teheti, legalább simogatással felérő szavaival megérintse.
Cambremer úr Brichot hozzám intézett prédikációjából kikövetkeztette, hogy
Dreyfus-párti vagyok. Mivel ő maga a lehető leghatározottabban Dreyfus-ellenes
volt, az ellenségnek szóló lovagiasságból egy zsidó ezredest kezdett dicsőíteni
nekem, aki mindig nagyon igazságos volt a Chevregny-csalad egyik
unokaöccsével, s megadatta neki az előléptetést, amit megérdemelt. „Pedig az
unokaöcsém teljességgel ellenkező nézeteket vallott” – mondta Cambremer úr, s
elsiklott afölött, miféle nézetek voltak ezek, én azonban éreztem, hogy éppolyan
régiek és torzak, mint a márki vonásai, olyan nézetek, melyeket bizonyos
kisvárosok egyes családjaiban igen régóta vallhatnak. „Nos, tudja, én ezt nagyon
szépnek találom!” – szögezte le Cambremer úr. Igaz, a „szép” szót korántsem
abban az esztétikai értelemben használta, amellyel az édesanyja vagy a felesége
figyelmét hívta volna fel, ha nem is azonos műalkotásokra, de műalkotásokra.
Cambremer úr inkább olyankor élt ezzel a jelzővel, ha mondjuk egy törékeny
teremtésnek gratulált, aki meghízott egy kissé: „Hogyan, két hónap alatt három
kilót szedett magára? Tudja-e, hogy ez nagyon szép!” Az egyik asztalnál
hűsítőket szolgáltak fel. Verdurinné biztatta az urakat, menjenek és válasszák ki
maguk a nekik tetsző italt. Charlus úr oda is ment, hogy igyon egy pohárral,
majd gyorsan visszaült a kártyaasztalhoz, s többé el sem mozdult onnan.
Verdurinné megkérdezte tőle: „Kóstolta a narancslevemet?” Mire Charlus úr,
kedves mosollyal, tőle ritkán hallható, csilingelő hangon, ezernyi
ajakcsücsörítéssel és csípőriszálással felelte: „Nem, inkább a mellette lévőt
választottam, azt hiszem, eperlevecske lehetett, valami isteni.” Különös módon,
bizonyos titkolt cselekedetek látható következményként olyan beszédmodort
vagy gesztusokat szülnek, amelyek leleplezik e titkokat. Ha egy bizonyos úr hisz
vagy akár nem hisz a szeplőtelen fogantatásban vagy Dreyfus ártatlanságában
vagy a világok sokaságában, s ezt el akarja hallgatni, sem hangjában, sem
viselkedésében nem lelünk semmi olyasmit, ami elárulná e nézetét. De amikor
meghallottam, hogy Charlus úr ezen az éles hangon, ezzel a mosollyal és ezekkel
a mozdulatokkal kísérve így szól: „Nem, inkább a mellette levőt választottam, az
eperlevecskét”, éppolyan biztonsággal mondhattam magamban „Nocsak, urasága
az erősebb nemet szereti”, amilyennel egy bíró ítélheti el a váltig tagadó bűnöst,
vagy az orvos ismerheti fel a sclerosis multiplexben szenvedőt, aki maga talán
mit sem sejt bajáról, de oly módon formálja rosszul szavait, hogy abból már
megtudható: három éve sincs hátra. Mindazoknak, akik ennek a „Nem, inkább a
mellette levőt választottam, az eperlevecskét” mondatnak a hanglejtéséből az
úgynevezett természetellenes szerelemre következtetnek, talán nincs is
szükségük ekkora tudományra. Csupán arról van szó, hogy itt közvetlenebb a
kapcsolat áruló jel és titok között. Bár nem fogalmazzuk meg világosan, érezzük,
hogy ezt a választ egy kedves, mosolygós hölgytől kaptuk, akit azért látunk
modorosnak, mert férfinak adja ki magát, férfiaknál viszont szokatlan ez a sok
manír. S talán tetszetősebb is, ha azt gondoljuk, hogy az idők folyamán jó
néhány angyali nővel megesett, hogy merő tévedésből a férfinembe sorolódott, s
száműzetésében hasztalan repes szárnyával a férfiak felé, akikben fizikai
viszolygást kelt, de arra képes, hogy egy szalont irányítson, „bensőséges
hangulatot” teremtsen. Charlus urat csöppet sem zavarta, hogy Verdurinné áll,
továbbra is a foteljében terpeszkedett, hogy közelebb lehessen Morelhez. „Nem
gondolja – mondta neki Verdurinné –, hogy Isten ellen való vétek, hogy ez a fiú,
aki mindnyájunkat elbűvölhetne a hegedűjével, itt ül a kártyaasztalnál. Ő, aki így
tud hegedülni!” „Kártyázni is jól kártyázik, mindent jól csinál, olyan intelligens”
– mondta Charlus úr, le nem véve szemét a lapokról, hogy tanácsot adhasson
Morelnek. Ami különben nem az egyetlen oka volt arra, hogy ne keljen fel
foteljéből Verdurinné előtt. A nagyúr és a művészetpártoló
társadalomfelfogásának sajátos ötvözetével, ahelyett, hogy úgy lett volna
udvarias, mint a köreihez tartozó férfiak, élőképekben pózolt Saint-Simon után
szabadon; e pillanatban mulatságképpen Huxelles marsallt[622] alakította, aki
egyéb szempontból is érdekelte s aki a leírások szerint annyira gőgös volt, hogy
lustaságot tettetve, még az udvar legelőkelőbbjei előtt sem emelkedett föl
székéből. „Mondja, Charlus – szólt Verdurinné, aki most bizalmasabb hangra
váltott –, nincs a maguk környékén valami elszegényedett, öreg nemes, akit
felfogadhatnék portásnak?” „Már hogyne... már hogyne volna... – felelte Charlus
úr jámbor mosollyal –, de én nem tanácsolom a dolgot.” „Miért?” „Az ön
helyében tartanék tőle, hogy az elegáns látogatók nem mennek beljebb a
portásfülkénél.” Ez volt az első csetepaté közöttük. Verdurinné alig figyelt fel rá.
Sajnos később valószínűleg több is volt Párizsban. Charlus úr még mindig nem
mozdult a helyéről. Egyébként sehogy sem tudta megállni, hogy lopva el ne
mosolyodjon annak láttán, mennyire megerősíti az arisztokrácia fensőbbségéről
és a polgárok gyávaságáról alkotott kedvenc téziseit Verdurinné oly könnyen
kivívott behódolása. A Nagyasszony láthatóan csöppet sem csodálkozott a báró
pozitúráján, s ha faképnél hagyta is, csak azért tette, mert nyugtalanította, hogy
Cambremer úr körülöttem forgolódik. De előbb még fel akarta deríteni, milyen
kapcsolat van Charlus úr és Molé grófnő között. „Azt mondta, ismeri de Molé
asszonyt. El is jár hozzá?” – kérdezte, az „eljárni” szót abban az értelemben
használva, hogy fogadják-e a bárót, engedélyt kapott-e arra, hogy otthonában
látogassa meg a hölgyet. Charlus úr dölyfösen, a színlelt pontosság hangján
kántálta: „Nos, néha-néha.” Ez a „néha-néha” kételyeket ébresztett
Verdurinnében, aki megkérdezte: „Találkozott nála Guermantes nagyherceggel?”
„Ó, nem is tudom.” „Ah! – mondta Verdurinné – Nem ismeri Guermantes
nagyherceget?” „Már hogyne ismerném?” – felelte Charlus úr, akinek ajkát
mosoly fodrozta. Ez a mosoly gunyorosnak indult; de mivel a báró attól tartott,
hogy kivillan valamelyik aranyfoga, száját összébb húzva megtörte az ajkak
hullámát, s az új görbület már jóindulatú mosolyt formázott. „Miért mondta,
hogy »Már hogyne ismerném?«„„Hiszen a bátyám” – felelte hanyagul Charlus
úr, hagyva, hogy Verdurinnén egészen úrrá legyen az elképedés és a
bizonytalanság, mellyel arra próbált rájönni, gúnyt űz-e belőle vendége, vagy
házasságon kívül, esetleg másik házasságból született. Az a gondolat, hogy
Guermantes nagyherceg fivérét Charlus bárónak hívják, sehogy sem fért a
fejébe. Felém indult hát: „Az imént meghallottam, hogy Cambremer úr
vacsorára invitálta. Nekem, gondolhatja, édesmindegy. De az ön érdekében
erősen remélem, hogy nem megy el. Először is csupa unalmas ember lesz ott. Ó,
ha szeret vidéki grófokkal és márkikkal vacsorázni, akiket senki sem ismer, hát
ott lesz belőlük, amennyit csak akar.” „Azt hiszem, kénytelen leszek elmenni
egyszer-kétszer. Amúgy sem vagyok nagyon szabad, mert itt van egy kis
unokahúgom, akit nem hagyhatok magára (úgy véltem, ez az állítólagos
rokonság megkönnyíti, hogy Albertine-nel járjak szórakozni). Cambremeréknek
viszont már be is mutattam...” „Azt tesz, amit akar. Én csak annyit mondhatok
magának: rendkívül egészségtelen hely az; majd összeszed egy
mellhártyagyulladást, vagy előveszik a jó kis családi reumás tünetek, hát kell az
magának?” „De a hely mégiscsak szép?” „No iiigen... Megjárja. Megmondom
őszintén, én százszorta jobban szeretem ezt a völgyre nyíló kilátást. Amúgy, a
másik házat akkor sem vettem volna ki, ha fizetnek érte, mert a tengeri levegő
rettenetesen árt Verdurin úrnak. És ha a maga unokahúga csak egy kicsit is
ideges... No de, különben, maga is ideges, ha nem tévedek... néha fullad. Nos,
majd meglátja! Menjen csak el egyszer, utána egy hétig le nem hunyja a szemét.
Nem, igazán nem magának való.” Majd, nem is gondolva arra, hogy következő
mondatával ellentmond az előzőknek: „Ha már látni akarja a házat, ami nem
csúnya éppen, bár szépnek mondani is túlzás, no de azért szórakoztató, a régi
várárokkal, az öreg felvonóhíddal, s ha már nekem is rá kell szánnom magam,
hogy egyszer ott vacsorázzak, jöjjön maga is aznap, én pedig megpróbálom
magammal vinni az egész kis társaságot, úgy kedves lesz a dolog. Holnapután
Arembouville-be megyünk kocsin. Az út gyönyörű, az ottani cider pedig
pompás. Jöjjön el velünk. Maga, Brichot, maga is jön persze. És maga is, Ski.
Így egész kis partit kerekítünk majd, amit egyébként a férjem valószínűleg már
el is rendezett. Nem is tudom pontosan, kik az ő vendégei. Charlus úr, talán
maga is az?” A báró, aki csak ezt az utolsó kérdést hallotta, s nem tudta, hogy
egy arembouvilie-i kirándulásról beszélünk, hátrahőkölt: „Különös kérdés” –
mormolta kihívóan, amitől Verdurinné megsértődött. „Amúgy pedig – fordult
vissza hozzám –, addig is, amíg sort kerítünk a Cambremer-féle vacsorára, miért
ne hozná el ide az unokahúgát? Szereti a csevegést, az okos embereket?
Kellemes teremtés? Igen? No, hát akkor minden rendben. Jöjjön el vele. Nem
csak Cambremerékből áll a világ. Persze megértem, hogy boldogok, ha
meghívhatják, hiszen senkit sem tudnak odacsalogatni. Itt jó levegőt talál a
kislány és eszes embereket is mindig. Arra mindenesetre számítok, hogy maga
nem blicceli el a jövő szerdát. Hallottam, hogy uzsonnára lenne hivatalos
Rivebelle-be az unokahúgával, Charlus úrral és nem is tudom, kivel még. Úgy
kellene rendeznie a dolgot, hogy az egész társaságot áthozza ide, olyan kedves
lenne, ha csapatostul beállítanának. A közlekedés kedvezőbb már nem is lehetne,
az utak elragadók; ha kell, el is küldetek magukért. Egyébként sem tudom, mi
tetszhet magának Rivebelle-en, csak úgy nyüzsögnek ott a szúnyogok. Vagy
talán a nevezetes lepényük hírének hisz? Az én szakácsom másképpen készíti, de
az is van olyan jó. Majd én süttetek magának normann lepényt, az igazit, hogy
mást ne is mondjak. Na persze, ha a Rivebelle-ben készített disznóság-
specialitásokhoz ragaszkodik, azokból nem kérek, nem akarok a vendégeim
hóhéra lenni, kedves uram, de még ha akarnék is, a szakácsom nem lenne
hajlandó ilyen undokságokat készíteni, és odébbállna. Ezekről az ottani
lepényekről azt sem tudni, miből kotyvasztják őket. Ismerek egy fiatal lányt, aki
így kapott hashártyagyulladást, ami három nap alatt elvitte. Csak tizenhét éves
volt. Micsoda szomorúság szegény anyjának – tette hozzá Verdurinné
melankolikus arckifejezéssel, tapasztalatok és fájdalom terhétől súlyos halántéka
alól. – No de, végül is, menjen, uzsonnázzon Rivebelle-ben, ha szereti, hogy jól
megkopasztják, és az ablakon szórhatja ki a pénzét. Egyetlen dologra kérem, az
pedig bizalmi feladat: pontban hat órakor hozza át ide az egész társaságot, ne
hagyja hogy szétszóródjanak, és mindenki hazamenjen. Azt hoz, akit akar. Nem
mondanék ilyesmit bárkinek. De biztos vagyok benne, hogy a maga barátai
kedves emberek, rögtön láttam, hogy egy nyelvet beszelünk. A szokott kis
csapaton kívül pedig éppenséggel nagyon kellemes emberek jönnek szerdán.
Nem ismeri a kis Longpont-nét? Elragadó teremtés, csupa szellem, csöppet sem
sznob, majd meglátja, biztosan nagyon fog tetszeni magának. No és ő is egy
egész csokorra való barátot hoz – mondta még Verdurinné, jelezvén, hogy a
dolog teljességgel helyénvaló, s hogy bátorítson a példával. – Majd meglátjuk,
kinek van nagyobb hatása, és ki hoz több embert, Barbe de Longpont vagy
maga. S azt hiszem, talán Bergotte-ot is idehozzák – tette hozzá bizonytalanul,
mivel a híresség vendégszereplését felettébb valószínűtlenné tette az aznap
reggeli lapok kis híre, mely arról tudósított, hogy a nagy író egészségi állapota a
legsúlyosabb aggodalomra ad okot. – Mindent egybevéve, meglátja, ez lesz az
egyik legsikerültebb szerdám, nem akarok aznap unalmas nőszemélyeket látni.
Különben se ítéljen a mai este alapján, ez teljesen tönkrement. Nem, ne
ellenkezzék, maga sem unatkozhatott jobban, mint én, én magam is
kibírhatatlannak találtam. Nem mindig lesz ilyen, mint ma este, gondolhatja!
Egyébként nem is Cambremerékről beszélek, akik lehetetlenek, de ismertem én
már társasági embereket, akiket kellemesnek tartottak, no de az én kis csapatom
mellett elbújhattak. Hallottam, hogy Swannt okosnak találja. Először is,
szerintem ez azért erős túlzás, nem szólva a jelleméről, amit mindig mélységesen
ellenszenvesnek, alamuszinak, alattomosnak találtam, de gyakran ott volt a
szerdáimon. Nos, kérdezze csak meg a többieket, Swann egy fabatkát sem ért,
még Brichot-hoz képest sem, aki pedig távolról sem lángelme, csak derék
középiskolai tanár, akit én juttattam be az Akadémiára. Micsoda színtelen alak
volt!” S mivel én ellenkező véleményemnek adtam hangot: „Márpedig így van.
Nem akarok ellene beszélni, hiszen magának barátja volt, egyébként ő is nagyon
szerette magát, csodaszépen beszélt magáról, de kérdezze csak meg az ittlevőket,
mondott e valaha valami érdekeset a vacsorákon. Márpedig mégiscsak ez a
perdöntő. Szó ami szó, nem tudom, miért, de nálam Swann nem mutatott, nem
produkált semmit. S ha valami keveset mégis ért, azt itt szedte magára.”
Biztosítottam róla, hogy Swann nagyon is intelligens. „Nem, nem, maga csak
azért hiszi róla, mert nem ismeri olyan régóta, mint én. Ami azt illeti, itt hamar
kiismertük. Engem, személy szerint, halálra untatott. (Értsd: Swann bejáratos
volt La Trémoïlle-ékhoz és Guermantes-ékhoz, s tisztában volt vele, hogy én
nem járok hozzájuk.) Márpedig én mindent kibírok, az unalmat kivéve. Ó, azt
aztán nem!” Ekkoriban Verdurinné az unalomtól való irtózásban lelte meg azt az
indokot, melynek a kis csapat összetételét kellett magyaráznia. A
nagyhercegnőket is azért nem fogadta még, mert unatkozni éppúgy képtelen
volt, mint hajóra szállni a tengeribetegség miatt. Azt gondoltam, hogy amit
Verdurinné mond, nem is egészen hamis, s bár Guermantes-ék a legostobább
embernek nyilvánították volna Brichot-t, akivel valaha találkoztak, én továbbra
is bizonytalankodtam, nem áll-e a professzor valójában, ha nem is Swann, de
legalább a Guermantes-szellemiségű emberek fölött, akikben lett volna annyi
jóízlés, hogy elkerüljék, annyi szemérem, hogy piruljanak tudákos élcein, s ezen
aztán úgy elgondolkodtam, mintha az intelligencia természetének feltárása
némiképpen az én válaszomtól függött volna, s olyan komolyan, mint a Port-
Royal[623] hatása alá került keresztény, aki a kegyelem kérdését veszi fontolóra.
„Majd meglátja – folytatta Verdurinné –, akkor nézze meg a társasági embereket,
amikor az igazán intelligensekkel, a mi köreinkből valókkal kerülnek össze: a
társaság legszellemesebbje, a vakok királya, itt legfeljebb félszemű lehet.
Ráadásul még a levegőt is megfagyasztja maga körül, mert a többiek nincsenek
bizalommal iránta. Olyannyira, hogy már-már azon töprengek, nem
próbálkozom a társaság keverésével, hiszen az mindent csak elront, hanem külön
estélyeket rendezek csakis az unalmasoknak, hogy azután annál jobban
élvezhessem az én kis csapatomat. Tehát: hozza el az unokahúgát is.
Megegyeztünk. Rendben, itt legalább mindkettőjüknek lesz mit ennie. Féterne-
ben úgyis csak az éhkoppot nyelnék. No persze ha esetleg a patkányokat szereti,
máris indulhat, azt talál kedvére. És maradhat, ameddig csak akar. Esetleg éhen
hal. Egyébként, ha majd én odamegyek, indulás előtt megvacsorázom. S hogy
kedélyesebb legyen a dolog, maguk meg értem jöhetnének. Jól beuzsonnáznánk,
azután, ha hazajöttünk, vacsorázunk. Szereti az almatortát? Igen? Nos, a mi
szakácsunk olyat süt, hogy sehol nincs párja. Nem megmondtam: magát az isten
is arra teremtette, hogy itt éljen. Jöjjön, lakjon nálunk! Tudja, sokkal több hely
van ám itt, mint gondolná. Csak ezt nem nagyon mondom, nehogy
idecsődüljenek az unalmasok. Az unokahúga is megszállhatna itt. Más levegőn
lehetne itt, mint Balbecben. Állítom, hogy az itteni levegővel még a haldoklókat
is kikúrálom. Szavamra, volt is, akit már meggyógyítottam, és nem is
mostanában. Régebben ugyanis laktam már itt, egész közel, olyan helyen, amit
én kutattam fel, és potom áron szereztem meg, s ami másképpen volt különleges,
mint ez az ő híres Raspelière-jük. Egyszer majd megmutatom magának, ha arra
sétálunk. De azt azért el kell ismerni, hogy a levegő még itt is igazán éltető. No,
de ezt sem akarom nagyon hangoztatni; még csak az kellene, hogy a párizsiak
rákapjanak az én kis zugomra. Mindig is ez volt az én szerencsém. Szóval,
mondja el az unokahúgának. Kapnak két szép, völgyre néző szobát, majd
meglátja milyen reggelente a ködből kibújó nap! No és kiféle-miféle az a Robert
de Saint-Loup, akiről beszéltek? – kérdezte látható nyugtalansággal, mert
hallotta, hogy el kellene mennem Robert-hez Doncières-be, s attól tartott, hogy
emiatt még bliccelni fogok. – Inkább őt is elhozhatná ide, ha nem valami
unalmas alak. Morel már beszélt róla; úgy látom, jó barátok” – mondta
Verdurinné, szemenszedett hazugsággal, hiszen Saint-Loup és Morel még csak
azt sem tudta egymásról, hogy a másik a világon van. Mivel azonban a
Nagyasszony meghallotta, hogy Saint-Loup ismeri Charlus urat, úgy gondolta,
bizonyára Morel révén ismerkedhettek össze, s így akart tájékozottnak látszani.
„Nem orvosnak készül véletlenül vagy irodalmárnak? Tudja, ha valami ajánlásra
lesz szükségük a vizsgákon, Cottard mindent megtesz, amit kérek tőle. Ami
pedig az Akadémiát illeti – ez persze még odébb van, mert gondolom, nincs
abban a korban –, több szavazattal is rendelkezem. Itt otthonosan érezhetné
magát a barátja, s talán szívesen megnézné a házat. Doncières nem valami
mókás hely. Nos, végül is, csinálja, ahogy akarja, ahogy magának a
legkellemesebb” – összegezte, nem erősködve tovább, nehogy úgy lássék, hogy
töri magát az efféle „nemesi” ismeretségekért, s azért is, mert úgy képzelte, hogy
azt a rendszert, melyet a hívekre kényszerített, a zsarnokságot, nevezik
szabadságnak. „Ejnye, mi van veled” – mondta egyszerre, mikor észrevette,
hogy Verdurin úr izgatott taglejtésekkel úgy tör ki a szalonból nyíló
deszkapadlós teraszra, mint akit düh fojtogat, és friss levegőre van szüksége.
„Már megint Saniette bosszantott fel? Hiszen tudod, micsoda idióta, törődj bele,
ne dühítsd fel magad ennyire... Nem szeretem, amikor ilyen – fordult hozzám –,
árt neki, vértolulást kap tőle. De azt is meg kell mondanom, időnként angyali
türelem kell, hogy az ember kibírja Saniette-et, s meg ne feledkezzen róla, hogy
jót teszünk vele, amikor fogadjuk. Ami engem illet, be kell vallanom magának,
hogy ez a tündöklő ostobaság inkább örömömre van. Gondolom, hallotta a
vacsora utáni bemondását: »A kártyajátékhoz nem értek, csak a
zongorajátékhoz.« Hát nem gyönyörű! Világraszóló mondat, bár egy szó sem
igaz belőle, mert az egyikhez éppúgy nem konyít, mint a másikhoz. No de az én
férjem durva külseje nagyon is érzékeny, nagyon is jó lelket takar, és Saniette
egoizmusa, ez a folytonos hatásvadászat teljesen kihozza a béketűrésből... Ejnye,
kicsikém, nyugodj meg, tudod jól, hogy Cottard azt mondta, árt a májadnak.
Annak meg csak én látom kárát – mondta Verdurinné. – Holnap meg beállít
Saniette a szokásos kis idegrohamával és a könnyeivel. Szerencsétlen ember!
Nagyon beteg. De végül is ez még nem ok arra, hogy a többieket gyilkolja. No
meg, még amikor nagyon szenved, amikor az embernek már-már megesne a
szíve rajta, az ostobasága akkor is útját állja minden ellágyulásnak. Túlságosan
hülye szegény. Elég, ha kedvesen annyit mondasz neki, hogy az ilyen
jelenetekbe mindketten belebetegedtek, és hogy ne jöjjön ide többet; mivel ettől
fél legjobban, ez majd megnyugtatja az idegeit” – súgta a férjének Verdurinné.
A jobb oldali ablakokból alig látszott a tenger. A túloldaliakban azonban jól
kivehető volt a völgy, amelyet mostanra beborított a holdfény hava. Időről időre
Morel és Cottard hangja hallatszott. „Aduja van?” „Yes.” „Ó, magára aztán rájár
a rúd – mondta Morelnek az előbbi kérdésre válaszolva Cambremer úr, ő
ugyanis látta, hogy a doktor kezében csupa adu van. „Íme a káróné – mondta a
doktor. – Na, ilyen egy adu, tudja? Elütöm, elviszem. De errefelé nincsenek
ráják – mondta azután Cambremer úrnak –, errefelé csak angolnák vannak.”
Cambremer úr bevallotta, nem tudja, minek köszönheti a doktor megjegyzését.
„Azt hittem, az imént rájákról beszélt – válaszolt a doktor. – Úgy hallottam, azt
mondja: maga mindjárt rájára rúg – magyarázta, hunyorítva, hogy jelezze, ez
most vicc volt. – Várjon csak – folytatta ellenfelére bökve –, most jön csak a
trafalgari húzás.” S ez a húzás az ő javára dönthetett, mert a doktor örömében
felnevetett, és kéjesen zötyögtette a vállát, ami a családban, a Cottard-félék
körében, az elégedettség csaknem zoológiai kifejezése volt. Az előző
nemzedékben ezt a mozdulatot a szappanozkodáshoz hasonló kézdörzsölés
kísérte. Kezdetben Cottard is egyszerre használta a kettőt, de egy szép napon,
anélkül, hogy kiderült volna, milyen hatásra, a házastársáéra vagy talán egyik
feletteséére, a kézdörzsölés elmaradt. Még dominózás közben is, ha a doktornak
sikerült rászorítania ellenfelét, hogy az a tartalékból húzzon, és a dupla hatost
válassza, ami számára a gyönyörűség netovábbját jelentette, megelégedett az
egyszerű vállzötyögtetéssel. Ha pedig – a lehető legritkábban – néhány napra
ellátogatott szülőföldjére, s viszontlátta unokafivérét, aki még mindig a
kézdörzsölgetésnél tartott, hazatérve így szólt Cottard-néhoz: „Igencsak
közönségesnek találtam szegény jó Renét.” „Magánál van a kis izé-bizé?” –
kérdezte Morel felé fordulva a doktor. „Nincs? Akkor most én jövök az öreg
pikk királlyal.” „De hiszen akkor ötje van, maga nyert!” „Ez aztán a szép
győzelem, doktor” – mondta a márki. „Pirruszi győzelem – felelte Cottard a
márkihoz fordulva, s cvikkere fölül rápislogva, hogy lesse, milyen hatást ér el a
mondása. – Ha van még időnk – mondta azután Morelnek –, kaphat revánsot.
Most én vagyok soron... Ó, nem, a kocsik előálltak, ez már péntekre marad,
akkor majd olyat mutatok magának, ami nem csekélység.” Verdurin úr és
Verdurinné kikísértek minket. A Nagyasszony különösen Saniette-nek
kedveskedett, hogy biztos lehessen benne, hogy a levéltáros két nap múlva is
eljön. „Mintha nem volna elég melegen öltözve, fiacskám – fordult hozzám
Verdurin úr, akit hajlott kora feljogosított erre az atyai megszólításra. – Úgy
látszik, megfordult az idő.” Ezek a szavak olyan örömmel töltöttek el, mintha az
élet mélységei, a természetben létrejövő különféle kapcsolatok egyéb változások
előjelei lettek volna, melyek az én életemben állnak be, s új lehetőségeket
teremtenek benne. Csak a parkra nyíló ajtót kellett kinyitnunk, mielőtt
elindultunk, s éreztük, hogy néhány perce másfajta „idő” uralkodik a színen:
hűvös fuvallatok, a nyár gyönyörűsége, szálltak fel a fenyvesből (ahol
Cambremer márkiné hajdanában Chopinről ábrándozott), s szinte észrevétlenül,
simogató hullámokban, szeszélyes örvényléssel, légies nocturne-be fogtak.
Elhárítottam a takarót, melyet az elkövetkezendő estéken, amikor Albertine is itt
lesz, bizony elfogadok majd, inkább a gyönyör eltitkolására, mint a hideg ellen.
A norvég filozófust hiába kerestük. Kólika fogta el? Attól félt, hogy lekési a
vonatot? Repülőgép jött érte? Mennybe ment? Bárhogyan történt is, úgy tűnt el,
hogy észre sem vettük; mint egy isten. „Nincs igaza – mondta Cambremer úr –,
kutya hideg van.” „Miért éppen kutya?” – kérdezte a doktor. „Csak vigyázzon a
fulladásokkal – folytatta a márki. – Az én nővérem ki nem teszi a lábát este.
Egyébként is meglehetősen beteg mostanában. Ön mindenesetre ne maradjon
hajadonfőtt, tegye csak fel gyorsan a fejfedőjét.” „Ezek nem a frigore
fulladások” – mondta oktató hangon Cottard. „Nos – mondta meghajolva
Cambremer úr –, ha ön így véli...” „Levéli!” – mondta a doktor, cvikkere fölött
villantva ki tekintetét egy mosolygásra. Cambremer úr nevetett, de mivel meg
volt győződve az igazáról, tovább erősködött. „Mindazonáltal – mondta –,
valahányszor a nővérem este megy el valahová, rögtön rohama van.” „Nem
érdemes feleselni – felelte a doktor, aki észre sem vette, milyen udvariatlan. –
Amúgy sem orvoskodom a tengerparton, hacsak konzíliumba nem hívnak. Itt
szabadságon vagyok.” Talán még egy kicsit szabadabb is volt, mint szerette
volna. Amikor Cambremer úr, aki egy kocsiba szállt vele, így szólt: „Abban a
szerencsében van részünk, hogy itt a közelünkben van (nem az öböl önök felőli
partján, a másikon, de ezen a helyen úgyis egészen elkeskenyedik) egy másik
orvoshíresség is, Du Boulbon doktor”; Cottard, aki deontológiai megfontolásból
általában megtartóztatta magát a kollégák bírálatától, most nem tudott elfojtani
egy kiáltást, mint ahogy azon a gyászos napon is tette, amikor együtt tértünk be a
kis kaszinóba: „De hiszen az nem orvos! Amit ő csinál, az csak afféle irodalmi
doktorkodás, légbőlkapott terápia, sarlatánság. Amúgy jó viszonyban vagyunk.
Ha nem lennék kénytelen elutazni, át is hajóznék, hogy meglátogassam.” De
abból a kifejezésből, amely Du Boulbonról szólva jelent meg az arcán,
megéreztem, hogy az a hajó, mellyel szívesen elutazott volna hozzá, erősen
emlékeztetett volna arra a bárkára, amelyet a salernói tudós doktorok béreltek ki,
hogy tönkretegyék a gyógyfürdőket, melyeket egy másik irodalmár orvos,
Vergilius fedezett fel (s ezzel megfosztotta őket teljes pacientúrájuktól), de
amely el is süllyedt velük az átkelés alatt. „Isten vele, kis Saniette-em, el ne
mulassza a holnapi vacsorát, tudja, hogy a férjem nagyon szereti magát. A
szellemességet szereti magában, az intelligenciáját; dehogynem, maga is jól
tudja, nem bírná ki maga nélkül. Mindig azt kérdezi legelőször: »Saniette itt
lesz? Úgy örülök, ha látom.«„„Sosem mondtam ilyet” – mondta Verdurin úr
Saniette-nek színlelt őszinteséggel, mely látszólag tökéletes összhangot teremtett
a között, amit a Nagyasszony mondott, és ahogyan ő maga bánt Saniette-tel.
Majd az órájára nézett, nyilván azért, hogy az est nedves levegőjében ne
nyújtsák tovább a búcsúzkodást, figyelmeztette a kocsisokat, hogy ne húzzák az
időt, de legyenek óvatosak lefelé menet, és biztosította a társaságot: előbb ott
leszünk, mint a vonat. A kisvonat azután egyik hívet az egyik állomáson tette le,
másikat a másikon; legelőször Cambremeréket, legvégül pedig engem, mivel
Balbecnél tovább senki sem ment. Cambremerék, hogy ne kelljen éjnek idején
felhajtatni lovaikat a La Raspelière-ig, velünk együtt szálltak vonatra, Douville-
Féterne-ben. Valójában nem ez az állomás volt legközelebb hozzájuk, hiszen
kissé távol esett a falutól, s a kastélytól még inkább, hanem La Sogne. A
douville-féterne-i állomásra érve Cambremer úr ragaszkodott hozzá, hogy amint
Françoise mondta, „aprópénzt” adjon Verdurinék kocsisának (aznap este éppen a
kedves, mélabús, túlérzékeny kocsisnak), Cambremer úr ugyanis bőkezű volt,
amiben inkább „a mamájára ütött”. De talán azért, mert közbeszólt, amiben a
„papájára ütött”, már az adás pillanatában aggályoskodni kezdett, nem tévedett-
e; vagy azért, mert rosszul látott, és képes lett volna egy sou-t adni az egy frank
helyett; vagy azért, hogy a megajándékozott netán észre sem veszi, milyen
jelentős adományt kapott. Ezért inkább felhívta rá a figyelmét: „Ugye jól látom,
valóban egy frankot adok? – mondta a kocsisnak, a holdfényben megvillantva az
érmét, hogy a hívek majd beszámolhassanak Verdurinnének. – Tényleg húsz sou,
ugye, hiszen rövidke út ez.” A márki és Cambremerné La Sogne-nál vált el
tőlünk. „Megmondom a nővéremnek – mondta még egyszer Cambremer úr –,
hogy ön is fullad, ez biztosan érdekelni fogja.” Tudtam, ezzel azt akarja
mondani: örömöt szerez neki. A feleség pedig, két olyan rövidített formulával
búcsúzott, mely akkoriban még írott változatában, levélben is megdöbbentett –
bár azóta megszoktuk –, de ha szóban hangzik el, mesterkélt bizalmasságát,
szándékos pongyolaságát ma is elviselhetetlenül tudálékosnak hallom:
„Örvendtem a közös estének – mondta –, Saint-Loup-nak üdv, ha látja.” Ebben
az utolsó mondatban Cambremerné jól hallhatóan kimondta a Saint-Loup név
„p”-jét. Sosem tudtam meg, kitől hallotta így, vagy mitől támadt az az ötlete,
hogy ez a helyes kiejtés. Bárhogyan volt is, néhány hétig mindig Saint-Loupe-ot
mondott, s egy férfi, aki őszintén csodálta, lélekben egy volt vele, szintén így
tett. Ha mások Saint Lou-t mondtak, ők nem hagyták magukat, nyomatékosan
Saint-Loupe-ot ejtettek, vagy azért, hogy közvetve leckét adjanak a többieknek,
vagy azért, hogy így különböztessék meg magukat tőlük. Nála előkelőbb
asszonyok azonban nyilván megmondták vagy közvetve Cambremerné értésére
adták, hogy kiejtése helytelen, s hogy amit eredetiségnek vél, valójában tévedés,
ami miatt még elterjedhet róla, hogy kevéssé járatos az előkelő körök dolgaiban;
kis idő múltán ugyanis Cambremerné megint Saint-Lou-t mondott, s hódolója is
felhagyott az ellenállással; vagy azért, mert az asszony megdorgálta, vagy mert ő
is észrevette, hogy Cambremerné nem ejti már az utolsó mássalhangzót, s úgy
gondolta, ha egy ilyen értékes, energikus és nagyratörő nő megadta magát, azt
csakis a jószántából tehette. A márkiné hódolói között férje volt a legrosszabb.
Cambremerné kedvét lelte a másokkal való, gyakran kimondottan pimasz
ingerkedésben. Mihelyt pedig kötekedni kezdett akár velem, akár mással,
Cambremer úr nevetve nézte az áldozatot. Mivel pedig a márki kancsalított –
ami még az idiótákat is vidámságra hajlónak mutatja –, nevetése előcsalta a
pupilla egy kis darabját a máskor csak a fehérjét mutató szemen. A kivillanó nap
hoz így kevéske kéket a vattafelhős égre. A monokli pedig úgy védte ezt a finom
műveletet, mint üveg egy becses festményt. Magáról a nevetésről nemigen
lehetett tudni, milyennek szánja, barátinak-e: „Ó, gazember! maga igazán
irigylésre méltó. Nem mindennapi asszony fogadta kegyeibe”; vagy kajánnak:
„Nos, uram, remélem, jól ellátják a baját, most aztán nyelheti a békát”; vagy
szolgálatkésznek: „Ne feledje, itt vagyok, s csak nevetek, hiszen mindez tréfa
csupán, de azt már nem hagyom, hogy elbánjanak magával”; vagy kegyetlenül
cinkosnak; „Én ugyan nem avatkozom bele, de láthatja: majd megszakadok a
nevetéstől ahogy hallgatom, hogy megszégyeníti a feleségem. Torkom
szakadtából nevetek; azaz én, a férje is, egyetértek vele. Ezért aztán, ha netán
fejébe venné, hogy ellenszegül, velem találná szembe magát, uracskám. Először
is egy pár fülest kapna tőlem, de hatalmasat, azután meg a kardunkat mérnénk
össze a chantepie-i erdőben.”
Bárhogy állt is azonban a dolog a férj vidámságának különféle
értelmezéseivel, az asszony felbuzdulásai gyorsan ellankadtak. Ekkor pedig
Cambremer úr abbahagyta a nevetést, a villanásnyira előbukkant szembogár
eltűnt, s mivel egy ideje elszoktunk a tiszta fehér szemtől, ez most valami
vérevesztett, rajongó jelleget adott a szederjes normannak, mintha a márki
egyenesen a műtőasztalról kelt volna fel, vagy az éghez könyörgött volna,
monoklija alól, a vértanúk pálmáiért.
 HARMADIK FEJEZET
Charlus úr bánata – Képzelt párbaja – A „Transzatlanti” állomásai – Elegem
lesz Albertine-ből, szakítani akarok vele


Majd összeestem az álmosságtól. Nem a liftes vitt az emeletemre, hanem a
bandzsi ajtónálló, aki beszélgetésbe kezdett, hogy elmesélje: a nővére még
mindig a dúsgazdag úrral él együtt, s hogy egyszer, amikor ahelyett, hogy
megbecsülte volna magát, inkább hazajött, ez az úr felkereste a bandzsi ajtónálló
és szerencsésebb testvérei anyját, aki azután villámgyorsan visszavitte az
eszeveszettet a barátjához. „Tudja, uram, nagy dáma ez az én nővérem.
Zongorán klimpírozik, spanyolul cseveg. És talán el sem hinné, hogy ennek a
szegény alkalmazottnak, aki most is felviszi a liften, a nővére semmit sem tagad
meg magától; őnagyságának saját szobalánya van, azon sem volnék meglepve,
ha egy szép napon saját kocsija is lenne. Nagyon szép lány, maga is úgy találná;
egy kicsit fenn hordja az orrát, no de istenkém, ez érthető. Soha ki nem költözne
egy hotelből anélkül, hogy ne könnyítene magán egy szekrénybe, egy komódba,
hadd maradjon utána egy kis emlék a szobalánynak, akinek majd fel kell
takarítania. Néha-néha még a kocsiba is odacsinál, és ha már kifizette a fuvart,
megbújik egy szögletben, csak úgy mulatságból, amíg elnézi a morgolódó
kocsist, aki kénytelen újrapucolni a fiákerét. Akkor is jó lóra tett az apám,
amikor az öcsémnek azt az indiai herceget találta, akit régebbről ismert. No
persze, ez más műfaj. De remek dolga van. Ha nem lenne az a sok utazás, maga
volna a megtestesült álom. Mostanra már csak én maradtam a placcon. No de,
sosem lehet tudni. A mi családunk már csak ilyen szerencsés fajta: ki tudja,
belőlem meg nem lesz-e egy szép nap köztársasági elnök? No de én csak
beszéltetem itt magát (én ugyan egyetlen szót sem szóltam, s épp kezdtem
elszundítani az ő fecsegésén), jó estét, uram. Ó, hálás köszönet, uram. Ha
mindenkinek ilyen áldott jó szíve volna, mint magának, nem lennének
boldogtalanok a földön. De, ahogy a nővérem mondja, csak legyen is belőlük
mindig, hogy most, hogy így meggazdagodtam, egy kicsit szarhassak a fejükre.
Már megbocsásson a kifejezésért. Jó éjt, uram.”
 Könnyen lehet, hogy estéről estére kockázatot vállalunk, amikor alvás közben
olyan fájdalmakat élünk meg, melyeket semmiségnek és meg nem történtnek
tekintünk, csupán azért, mert álmunkban értek minket, álmunkban, amit nem-
tudatosnak hiszünk. Tagadhatatlan, hogy ezeken az estéken, amikor későn tértem
haza a La Raspelière-ből, nagyon álmos voltam. Ahogy azonban hidegebb lett,
nem tudtam mindjárt elaludni, mert a tűz úgy világított, mintha lámpát
gyújtottak volna. Csakhogy ez a tűz hamar el is lobbant, s túlságosan élénk fénye
– mint a lámpavilág, mint a nap tüze alkonyatkor – hamar kihunyt; én pedig
beléptem az álomba, mely mintha második lakásunk volna, ahová, az elsőt
odahagyva, aludni térünk. Ennek is megvan a maga sajátos csengőszava, s
néhanapján olyan erőszakos berregéssel riaszt fel, amit tisztán hallunk, noha nem
csengetett senki. Saját személyzete van, saját, különös látogatói, akik értünk
jönnek, hogy együtt menjünk valahová, s már szinte fel is kelnénk, amikor
csaknem minden átmenet nélkül a másik lakásba, az előző napéba toppanunk, s
kénytelen-kelletlen ráébredünk, hogy a szoba üres, nem jött senki. Ezt a világot
olyan androgün faj népesíti be, mint az első embereké volt. Egy pillanat sem
telik bele, s aki az imént férfi volt, nővé változik. A dolgokból emberek lesznek,
az emberekből barátok és ellenségek. Az alvó az időt is egészen másnak érzékeli
álmában, mint azt, amelyben éber élete zajlik. Az álom ideje néha sokkal
gyorsabb: egy negyedóra teljes napnak tűnik; máskor sokkal lassabb: azt
hinnénk, épp csak elszunnyadtunk, s átaludtuk az egész napot. Ekkor olyan
mélységekbe ereszkedünk az álom szekerén, ahová az emlékezés már nem ér el,
s amelynek határáról szellemünknek vissza kellett hőkölnie. Az álom fogata,
miként a napé, oly szabályos lépésben halad a sajátos légkörben, ahol semmiféle
ellenállás nem tartóztathatja fel, hogy valami nekünk idegen kis
meteorkavicsnak kell odavetődnie (s vajon miféle Ismeretlen pattintja oda az
azúrból?), hogy elérje ezt az egyenletes álmot (melynek különben semmi oka
sem volna a megállásra, s ilyen ritmusban tarthatna századokon át), s hirtelen
fordulattal, szakaszokon átszáguldva, visszatérítse a valósághoz, átvágjon az
élettel szomszédos vidékeken – ahol az alvó hamarosan meghallja az élet
csaknem kivehetetlen, s bár torz, de már érzékelhető neszeit –, majd hirtelen az
ébredésben érjen földet. Ekkor az álom mélységeiből a hajnalra virradunk, nem
tudjuk, kik vagyunk, nem is vagyunk senkik, újonnan, mindenre készen;
agyunkból kiürült a múlt, amit eddigi életünk jelent. S talán ennél is szebb,
mikor az ébredés hirtelen ér földet, s álombéli gondolatainknak, melyekre a
feledés palástja borul, nincs elég idejük, hogy fokozatosan vonuljanak vissza,
mielőtt az álom véget érne. Ekkor reszketve, gondolattalanul érünk ki abból a
fekete viharból, amelyen mintha az imént mentünk volna keresztül (de még a mi
szót sem mondjuk ki): mintha „énünknek” semmiféle tartalma nem volna.
Miféle kalapács sújtott le erre a lényre vagy dologra ott, hogy most semmit sem
tud, s döbbenten áll addig a pillanatig, amíg a segítségére siető emlékezet újra
vissza nem adja tudatát vagy személyiségét? S ráadásul az ébredés e két
fajtájához nem szabad elaludnunk, mélyen sem, amíg a szokás törvényei
uralkodnak rajtunk. Mert amire a megszokás kivetette hálóját, azt szemmel is
tartja; ki kell hát bújni alóla, s olyan pillanatban csípni el az álmot, amikor azt
hinnénk, bármit csinálunk is, de nem alszunk, azaz olyan álmot kell elcsípnünk,
mely nem marad meg az előrelátás és a vele, ha titokban is, párban járó
megfontolás gyámsága alatt. Legalábbis az imént leírt ébredésekben, márpedig
az enyémek többnyire ilyenek voltak, ha előző este a La Raspelière-ben
vacsoráztam, minden úgy történt, mintha ez esett volna meg velem, és a
bizonyság én magam vagyok rá, én, különös emberi lény, aki a szabadító halálra
várva zárt zsalugáterek mögött élek, mit sem tudva a világról, moccanatlanul,
mint a bagoly, mint a bagoly, csak a sötétben látok valamennyire tisztán. Minden
úgy történik, mintha így esne meg, de az alvót talán csak egyetlen szigetelő réteg
választotta el attól, hogy érzékelje az emlékek belső párbeszédét és az álom
szűnni nem akaró locsogását. Hiszen az ébredés pillanatában (s ez egyébként
éppígy magyarázható a tágabb, titokzatosabb, légiesebb első rendszerben is,) az
alvó belső hangot hall, mely így szól hozzá: „Eljön arra a ma esti vacsorára,
drága barátom? Olyan kellemes lenne!”, s azt gondolja: „Igen, ha olyan kellemes
lesz, elmegyek”; majd, ahogy egyre éberebbé válik, hirtelen eszébe jut: „A
doktor egészen bizonyos benne, hogy nagyanyámnak már csak hetei vannak
hátra.” Csönget, felsír a gondolatra, hogy immár nem nagyanyja, az ő halálos
beteg nagyanyja jön be a csöngetésre, mint régen, hanem egy közömbös
háziszolga. Mikor pedig az álom ily messzire ragadta az emlékek és gondolatok
lakta világtól az éteren keresztül, ahol egyedül volt, sőt több mint egyedül,
hiszen az a társ sem volt vele, akiben önmagunkra ismerünk, kívül került az időn
és mértékegységein. Már belép a háziszolga, ő pedig nem meri megkérdezni,
hány óra van, mert azt sem tudja, aludt-e az imént, s ha igen, hány órát (s
magában azon töpreng, nem napot kellene-e inkább kérdeznie, mert olyan
elcsigázott testtel, pihent lélekkel, visszavágyó szívvel tért meg, mint egy
idejéhez képest túlságosan messzi utazásról). Állíthatjuk persze, hogy csupán
egyetlen idő van, arra a sekélyes okra hivatkozva, hogy az órára nézve
megállapítottuk, hogy amit egy egész napnak hittünk, csak negyedóra volt.
Csakhogy abban a pillanatban, amikor ezt megállapítjuk, már ébren vagyunk, az
éberek idejébe vetettük magunkat, elárultuk a másik időt. Talán többet is, mint
egy másik időt: egy másik életet. Az álomban átélt gyönyöröket nem könyveljük
el az életünk során átélt gyönyörök között. Hogy csak a legközönségesebben
érzékire utaljunk: melyikünk ne érzett volna már ébredéskor bizonyos
bosszúságot, amiért alvás közben olyan gyönyörben volt része, amit, hacsak nem
akarunk túlságosan kimerülni, ébren már nem folytathatunk korlátozatlanul
aznap? Mintha veszteség érne ilyenkor. Részünk volt a gyönyörben, de egy
másik életben, ami nem a miénk. Az álom fájdalmai és gyönyörei (melyek
legtöbbször nagyon hamar semmivé válnak az ébredéskor), ha szerepelnek is
valamiféle költségvetésben, nem a mindennapi életében.
Kétféle időről beszéltem: az is lehet, hogy nincs több, csak úgy; nem mintha
az éber ember ideje volna érvényes az alvóra is, hanem talán azért, mert a másik
élet, az álombéli mély rétege nincs alávetve az idő kategóriájának. Valahogy így
képzeltem, amikor, a La Raspelière-i vacsorák másnapján, oly mélyen elaludtam.
Megmondom, miért. Lassan már reményemet vesztettem ébredéskor, amikor
észrevettem, hogy tízszer is csöngettem, és a szobainas nem jött. A
tizenegyedikre belépett. Ez volt az első. A többi tízzel csupán múlófélben lévő
álmomban készülődtem az eltervezett csengetésre. Elgémberedett kezem meg
sem moccant még. Márpedig az ilyen reggeleken (s épp ezért mondom, hogy az
álom talán nem ismeri az idő törvényeit) ébredésem erőfeszítése főként abból
állt, hogy az imént megélt álom sötét, meghatározhatatlan tömbjét beléptessem
az idő korlátai közé. Nem könnyű feladat; az álom, mely nem tudja, két órát
aludtunk-e vagy két napot, semmiféle viszonyítási pontot nem adhat. Ha pedig
az álmon kívül sem találunk ilyet, s nem tudunk visszatérni az időbe, újra
elalszunk öt percre, amit három órának érzünk.
Mindig mondtam – és tapasztaltam is –, hogy minden altatószerek között
leghatásosabb az álom. Kétórányi mély alvás után, miután annyi óriással
megütköztünk, annyi örökre szóló barátságot kötöttünk, sokkal nehezebb
felébrednünk, mint ha több grammnyi veronált vettünk volna be. Így azután,
erről-arról beszélgetve, meglepetten tudtam meg a norvég filozófustól, aki pedig
„kiváló kollégájától – pardon, pályatársától”, Boutroux úrtól hallotta, mit gondol
Bergson[624] úr az altatók okozta különös memóriazavarokról. „Természetesen –
mondta volna Bergson úr Boutroux úrnak, ha hihetünk a norvég filozófusnak – a
néha-néha, csekély dózisban szedett altatók nincsenek hatással mindennapi
életünk szilárd memóriájára, mely oly jól belénk rögzült. Vannak azonban
másféle memóriák is, magasabb rendűek, de ingatagabbak. Egyik kollégám az
ókori történelemről tart előadásokat. Ő mesélte, hogy ha előző nap bevett egy
tablettát, hogy aludni tudjon, előadása közben csak nagy nehezen tudta felidézni
a görög idézeteket, amelyekre szüksége volt. A doktor, aki a tablettákat felírta,
biztosította arról, hogy a pirulák nem hatnak a memóriára.” „Ezt talán csak azért
mondja, mert önnek nem kell görög idézetekkel élnie” – válaszolta a történész,
nem minden csípős gőg nélkül.
Nem tudom, hogy ez a párbeszéd Bergson és Boutroux úr között szó szerint
így zajlott-e le. A norvég filozófus, bármilyen mélyenszántó és világos,
szenvedélyesen érdeklődő elme volt, félre is érthette. Az én személyes
tapasztalataim épp ellenkező eredményekre vezettek. A felejtés pillanatai,
melyek másnap bizonyos narkotikumok felszívódását követik, csupán részleges,
ámde zavarbaejtő hasonlóságot mutatnak a természetes és mély álomban töltött
éjszakán eluralkodó feledéssel. Márpedig ilyenkor nem egy-egy Baudelaire-sort
felejtek el, ami inkább fáraszt „akár egy tympanon”, nem az említett filozófusok
valamely tételét, hanem az alvás közben körülöttem lévő közönséges dolgok
valóságát, amelyek nem-érzékelése megőrjít; ha pedig mesterséges álomból
ébredek, nem Porphüriosz vagy Plótinosz rendszerét, amelyről éppolyan jól
elvitatkozom, mint bármely más napon, hanem egy meghívásra adandó választ,
melyet megígértem, s melynek emléke helyén fehér folt tátong. Az emelkedett
eszme megmaradt; az altató mást tett használhatatlanná: az apróságok
elintézésének képességét, minden olyasmiét, amihez cselekednünk kell, hogy
még időben csíphessük el, ragadhassuk meg a köznapi élet egy bizonyos
emlékét. Bármit mondanak is az agy elpusztulása utáni életről, én azt
tapasztalom, hogy az agy minden változása egy darabka halált jelent. Minden
emlékünknek birtokában vagyunk, ha felidézésük képességének nem is – mondta
Bergson után szabadon a nagy norvég filozófus, akinek stílusát, hogy ne
vesztegessem az időt, meg sem kíséreltem utánozni. Ha felidézésük
képességének nem is. De milyen emlék az, amit nem idézünk fel? Vagy,
menjünk messzebb. Nem emlékszünk legutóbbi harminc évünk emlékeire; s
mégis minden ízünket átitatják; miért álljunk hát meg a harminc évnél, miért ne
terjesztenénk ki ezt a korábbi életet a születésünket megelőző időkig? Ha már
nem ismerem az elmaradó emlékek jó részét, ha már láthatatlanná váltak
számomra, hiszen nem tudom előhívni őket, ki mondja meg, hogy ebben a
számomra ismeretlen tömegben nincs-e olyan emlék, amely jóval messzebbre
nyúlik vissza, mint az én emberi életem? Ha megannyi emlék él bennem és
körülöttem, melyre nem emlékszem, akkor ez a feledés (legalábbis a tényleges
felejtés, hiszen nem adatott meg nekem a képesség, hogy bármit is lássak) egy
olyan életre is kiterjedhet, amit egy másik ember testében, akár egy másik
bolygón éltem le. Egy és ugyanaz a feledés töröl el mindent. De akkor mit jelent
a lélek halhatatlansága, amiről a norvég filozófus meggyőződéssel állította, hogy
valóság? Annak a másiknak, aki halálom után leszek, nem lesz több oka rá, hogy
visszaemlékezzen erre az emberre, aki születésem óta vagyok, mint amennyire
mostani énem nem emlékszik, ki voltam előtte.
Bejött a szobainas. Nem mondtam neki, hogy már többször is csengettem,
hiszen rájöttem, mindeddig csak álmodtam, hogy csengetek. De elrémültem a
gondolattól, hogy ez az álom éppoly határozott körvonalú volt, mint az öntudat.
Akkor hát az öntudat is éppoly valószerűtlen, mint az álom?
Azt viszont megkérdeztem, ki csöngetett annyit az éjjel. Senki – mondta erre
az inas, és biztos lehetett a dolgában, mert a „csengőtáblán” nyoma lett volna. S
mégis, én hallottam az ismételt, csaknem dühödt berregéseket, melyek most is
ott visszhangzottak a fülemben, s még napokig fel-felcsörrentek bennem. Pedig
ritkaság, hogy az álom olyan emlékeket hullajtson az ébrenlétbe, melyek nem
múlnak el vele. Az ilyen meteoritok egy kézen megszámolhatók. Az álom
kovácsolta gondolat igen hamar vékonyka, fellelhetetlen darabokra esik szét.
Most azonban az álom hangokat fabrikált. Ezek pedig, anyagszerűbbek és
egyszerűbbek lévén, tovább megmaradtak. Elcsodálkoztam a viszonylag korai
órán, amit a szobainas jelentett. Így sem éreztem magam kevésbé kipihentnek. A
felszínes alvás tart sokáig, e köztes állapot ébrenlét és álom között, mely kissé
elmosódottan, de állandóan jelenlévőn őrzi magában az ébrenlét fogalmát, így
kimondhatatlanul több időre van szüksége ahhoz, hogy pihentessen, mint a mély
álomnak, amely akár rövid is lehet. Volt egy másik okom is, hogy jól érezzem
magam. Ha elég csak arra gondolnunk, hogy fáradtak vagyunk, s máris ólmos
fáradtság fog el, ahhoz is elég annyit mondanunk: „Kipihentem magam”, hogy
valóban pihentnek érezzük magunkat. Én pedig azt álmodtam, hogy Charlus úr
száztíz éves, és éppen egy pár pofont ken le tulajdon anyjának, Verdurinnének,
mert az ötmilliárdot adott ki egy csokor ibolyáért; bizonyos voltam tehát abban,
hogy mélyen aludtam, s az előző nap történtek, a mindennapi élet összes
lehetőségének fonákját álmodtam meg; ennyi elég is volt ahhoz, hogy teljesen
kipihentnek érezzem magam.
Igencsak meghökkentettem volna édesanyámat, aki sehogy nem tudta
megérteni, hogyan lett Charlus úr olyan hűséges vendég Verdurinéknél, ha
elmesélem neki (épp aznap, amikor Albertine kalapját mentem megrendelni, de
ezt neki egy szóval sem mondtam, hogy meglepetést szerezzek), kivel jött
vacsorázni Charlus úr a balbeci Nagyszálló egyik különtermébe. A vendég nem
volt más, mint Cambremerék egyik unokahúgának komornyikja. Ez a komornyik
rendkívül elegánsan öltözött, s ahogy a báró oldalán átvágott a hallon, a turisták
akár „társasági embernek nézhették”, mint Saint-Loup mondta volna. Még az
ifjú ajtónállók, a „léviták”, akik ez idő tájt tömegével ereszkedtek le a templom
lépcsőin, mert éppen váltás volt, ők sem figyeltek fel a két érkezőre, akik közül
az egyik, Charlus úr, lesütött szemével kívánta jelezni, hogy ő sem szentel nekik
különösebb figyelmet. Úgy látszott, csak utat akar törni közöttük. „Virágozzatok
csak, szent nép szép reménye”,[625] mondta, mert e Racine-sorok ötlöttek fel
benne, melyeket erősen más értelemben idézett. „Parancsol?” – kérdezte a
komornyik, aki kevéssé volt járatos a klasszikusokban. Charlus úr nem válaszolt,
mert némi gőggel nem kívánt tudomást venni a kérdésekről, csak ment,
egyenesen előre, mintha rajta kívül nem is lett volna más vendég a hotelben,
mintha a világon sem lenne más, csak ő, Charlus báró. De amint tovább mondta
Jozabet sorait: „Jertek, jertek, leányaim”, egyszerre elment a kedve, s nem
folytatta az asszony szavaival: „hívassuk hát őket”, mert ezek a fiatal fiúk még
nem értek abba a korba, amikor a nemük teljesen kifejlődött, s amelyet Charlus
úr kedvelt. Egyébként is, noha ő írt Chevregny asszony komornyikjának, akinek
hajlandósága egy percig sem volt kétséges számára, férfiasabbnak remélte. Most,
hogy látta, nőiesebbnek találta, mintsem szerette volna. Meg is mondta neki, azt
hitte, mással lesz dolga, mert látásból ismerte Chevregny asszony egy másik
komornyikját, akire valóban felfigyelt a kocsin. Az a másik igencsak faragatlan,
paraszt volt, szöges ellentéte ennek az itteninek, aki nyafkaságait a
fensőbbrendűség megannyi jelének vélte, s mivel nem kételkedett benne, hogy e
világfias vonásai csábították el Charlus urat, nem is értette, kiről beszél a báró.
„De hiszen nekem csak egyetlen társam van, akit biztosan nem nézhetett ki
magának, borzasztó alak, olyan, mint egy dagadt paraszt.” S a gondolat, hogy a
báró talán erre a bugrisra vetett szemet, felpiszkálta a hiúságát. Ezt a báró is
megsejtette, s most tágabb körben érdeklődve, így szólt: „No hiszen, én nem
tettem fogadalmat, hogy kizárólag Chevregnyné embereivel ismerkedem. De
talán be tudná mutatni nekem, akár itt, akár Párizsban, ha már hamarosan
elutazik, néhány társát, egyik vagy másik házból?” „Ó, azt nem! – felelt a
komornyik. – Nem érintkezem az osztályombéliekkel. Csakis szolgálati ügyben
beszélek velük. Van viszont egy igen finom ember, akivel összeismertethetném.”
„Kicsoda?” – kérdezte a báró. „Guermantes herceg.” Charlus urat bosszantotta,
hogy csak ilyen koros férfit kínálnak neki, s olyat, akinél amúgy sincs szüksége
egy komornyik ajánlására. Szárazon el is hárította hát a javaslatot, s nem
engedve, hogy a lakáj nagyvilági ambíciói elbátortalanítsák, újra elkezdte
magyarázni neki, milyet is szeretne, a fajtát, a típust, legyen az akár egy zsoké,
stb. Mivel tartott tőle, hogy az éppen arra tartó jegyző netán meghallhatta,
ravaszabbnak vélte, ha úgy tesz, mintha egészen másról beszélne, mint hihették
volna, s erőszakos harsánysággal szólalt meg, mintha csak a megkezdett
beszélgetést folytatná: „Igen, korom ellenére ma is szeretek csecsebecsékkel
bíbelődni, szeretem a szép apróságokat, mindenféle őrültségre képes vagyok egy
régi bronzért, egy ódon csillárért. Imádom a Szépet.” De hogy ezt a villámgyors
témaváltást megértesse a komornyikkal, Charlus úr annyira megnyomott minden
egyes szót, s ráadásul úgy kiabálta mindegyiket, hogy ez a színház magában is
elegendő lehetett volna ahhoz, hogy a miniszteriális hivatalnokénál
kifinomultabb fül kihallja, mit rejt. A jegyző mit sem sejtett, ahogy a szálló
egyetlen más vendége sem, akik mindnyájan elegáns idegent láttak az igen jól
öltözött komornyikban. Ha azonban a társasági emberek tévedtek is, és sikkes
amerikainak nézték, a személyzet viszont, amint eléjük került, azonnal
felismerte, ahogy egy fegyenc felismeri a másik fegyencet, sőt gyorsabban,
messziről kiszimatolta, mint bizonyos állatok egy másik állatot. A rangidősök
felpillantottak. Aimé gyanakvó tekintetet vetett rá. Az italos megvonta a vállát,
és szája elé tett keze mögül – azt hitte, így udvariasabb – barátságtalan
megjegyzést tett, amit mindenki meghallott. Még a mi öreg Françoise-unk is, aki
egyre rosszabbul látott, s aki épp ekkor ért a lépcső aljához, hogy vacsorázni
induljon az „újságosokhoz”, még ő is felkapta a fejét, és felismerte a cselédet
abban, akiben a szálló vendégei nem is gyanították – ahogyan Eurükleia, az öreg
dajka jóval előbb ismeri fel Odüsszeuszt, mint a lakomázó kérők –, s amint látta,
milyen bizalmasan sétál vele Charlus úr, Françoise arcán olyan lesújtottság jelent
meg, mintha az a sok gonoszság, amit eddig hallott róla, de nem hitt el, most
egyszerre elszomorítóan valószerűvé vált volna. Soha nem beszélt erről az
esetről sem nekem, sem senki másnak, de az agyát alaposan megdolgoztatta,
mert a későbbiekben, valahányszor csak Párizsban összetalálkozott „Julien”-nel,
akit korábban annyira szeretett, ugyan udvarias volt vele, de ez az udvariasság
hűvösebb lett, s mindig nagy adag tartózkodás vegyült belé. Ugyanez az eset
valaki mást viszont éppenséggel bizalmas vallomásra bírt: mégpedig Aimét.
Amint Charlus úr útjába kerültem, a báró, aki nem hitte volna, hogy itt
találkozunk, nagy „Jó estét!” kiáltott, s kezével is intett, a nagyúr – legalábbis
látszólagos – közönyével, aki azt hiszi, mindent megengedhet magának, s aki
ügyesebbnek találja, hogy úgy tegyen, mintha nem rejtőzködnék. Aimé pedig,
aki épp a bárót méregette bizalmatlanul, s meglátta, hogy én üdvözlöm, egy
olyan embertársát, akiben teljes bizonyossággal meglátta a cselédet, még aznap
este megkérdezte tőlem, ki ez. Egy ideje ugyanis Aimé szívesen csevegett, vagy
inkább, mint ő mondta, kétségkívül azért, hogy beszélgetéseink szerinte
filozofikus jellegét hangsúlyozza, „diskurált” velem. S mivel én gyakran
mondtam neki, hogy zavarban vagyok, amiért ahelyett hogy leülne, és
megosztaná velem a vacsorát, ő csak áll, amíg én eszem, Aimé kijelentette, hogy
sosem látott még „ilyen helyesen gondolkodó” vendéget. Éppen két fiúval
beszélgetett. A fiúk odaköszöntek nekem, bár nem tudtam, miért; az arcuk nem
volt ismerős, jóllehet a beszédükbe valami olyan hang vegyült, melyet mintha
hallottam volna már. Aimé mindkettőjüket megdorgálta, mert helytelenítette,
hogy eljegyezték magukat. Engem hívott tanúnak, mire azt mondtam, nem
alkothatok véleményt, hiszen nem ismerem őket. A fiúk emlékeztettek a
nevükre, és arra, hogy gyakran szolgáltak fel nekem Rivebelle-ben. Csakhogy az
egyik azóta bajuszt növesztett, a másik viszont leborotválta a magáét, és
levágatta a haját, ezért azután, jóllehet vállukon most is a régi fej ült (nem
valami másik, mint a Notre-Dame félresikerült szoborrekonstrukcióin), ez a fej
éppoly felismerhetetlen volt számomra, mint azok a tárgyak, melyek a
legaprólékosabb kutatások során sem kerülnek meg, noha egyszerűen ott
hevernek az orrunk előtt egy kandallón, csak éppen nem vesszük észre őket.
Amint a nevüket megtudtam, hangról hangra ráismertem beszédjük bizonytalan
dallamára, mert újra régi arcukat láttam, amelyhez ez a dallam kötődött.
„Nősülni akarnak, és még angolul sem tudnak!” – fordult hozzám Aimé, aki nem
gondolt arra, hogy én nemigen vagyok járatos a szállodaszakmában, s nem
értem, hogy ha valaki nem beszél idegen nyelveket, nem számíthat biztos állásra.
Azt hittem, Aimé kérdés nélkül is tudja, hogy a most érkezett vacsoravendég
Charlus úr, sőt azt gondoltam volna, hogy emlékszik is rá, hiszen ő szolgálta ki
az étteremben, mikor a báró első ittlétem idején Balbecbe jött, hogy Villeparisis
márkinét meglátogassa, de megmondtam neki a báró nevét. Márpedig Aimé nem
csupán nem emlékezett Charlus báróra, de ez a név láthatóan nagy hatást tett rá.
Azt mondta, másnap előkeres a holmijai közül egy levelet, s én talán meg tudom
majd magyarázni neki. Meglepődtem; annál is inkább, mivel Charlus úr, amikor
az első évben egy Bergotte-könyvet akart nekem adni, kifejezetten Aimé-t
kérette magához, akit azután Párizsban is viszontláthatott abban az étteremben,
ahol Saint-Loup-val és a szeretőjével ebédeltünk, s ahová Charlus úr azért jött,
hogy bennünket kilessen. Igaz, Aimé nem tudott személyesen eleget tenni
ezeknek a megbízatásoknak, mert egyszer már ágyban volt, másodszor meg
éppen felszolgált. Mégis erősen kételkedtem őszinteségében, amikor azt állította,
nem ismeri Charlus urat. Egyrészt nyilvánvalóan a báró kedvére való volt.
Akárcsak a balbeci szálloda emeletfőnökei, akárcsak Guermantes herceg jó
néhány komornyikja, Aimé olyan fajtához tartozott, mely régebbi, azaz
nemesebb volt, mint a hercegé. Ha valaki különtermet kért, először mindig azt
hitte, egyedül van. Hamarosan azonban észrevett a tálalónál egy szoborszerű
főpincért, abból az etruszk-vörös fajtából, amelynek Aimé mintapéldánya volt,
bár a túlzott pezsgőfogyasztás kissé megöregítette, s immár belátható közelségbe
került az elkerülhetetlen gyógyvízkúra idejéhez. A vendégek közül nem egy nem
csupán felszolgálást óhajtott. A kenyeresfiúk, akik fiatalok voltak,
aggályoskodók, siettek, a szeretőjük várta őket a városban, kereket oldottak.
Aimé szemükre is vetette, hogy nem veszik komolyan a dolgukat. Joga volt
hozzá. Ő aztán komolyan vette. Felesége és gyerekei voltak, értük vágyott
többre. Így hát, ha egy-egy külföldi vendég, férfi vagy nő, ajánlatot tett neki,
nem utasította el, még ha egész éjszakára kellett is maradnia. Mert a munka
mindenek előtt. Olyannyira Charlus úr zsánere volt, hogy hazugsággal
gyanúsítottam, mikor azt állította, nem ismeri. Tévedtem. A groom a tiszta
igazságot mondta a bárónak, amikor jelentette, hogy Aimé (aki másnap alaposan
megmosta a fejét) már lefeküdt (vagy elment valahová), a másik alkalommal
pedig azt, hogy éppen felszolgál. A képzelet azonban többet feltételez a
valóságnál. Mivel pedig a groom zavarban volt, Charlus úr feltehetően kétségbe
vonta a mentegetőzés őszinteségét, s ez a gyanakvás olyan érzéseiben sebezte
meg, melyekről Aimének sejtelme sem volt. Azt is láttuk, hogy annak idején
Saint-Loup akadályozta meg, hogy Aimé odamenjen a kocsihoz, melyben
Charlus úr, aki, isten tudja hogyan, megszerezte a főpincér új címét, újabb
csalódást élt át. Aimé, aki észre sem vette, érthetően igencsak meglepődött,
amikor még aznap este, mikor Saint-Loup-val és szeretőjével ebédeltem, a
Guermantes-ok címeres pecsétjével lezárt levelet kapott, melynek néhány
részletét szó szerint idézem, mint annak az egyoldalú szenvedélynek a példáját,
amelyet egy intelligens férfi táplál egy józan ostoba iránt. „Uram, erőfeszítéseim
ellenére, melyek jó néhányakat meghökkentenének, akik hasztalan igyekeznek,
hogy fogadjam vagy köszöntsem őket, nem sikerült elérnem, hogy meghallgassa
magyarázatomat, melyet nem kért ugyan, de én úgy véltem, hozzám is, önhöz is
méltó, ha felajánlom. Most tehát leírom mindazt, amit szívesebben mondtam
volna el önnek élőszóban. Nem titkolom, hogy amikor először láttam meg
Balbecben, kifejezetten ellenszenvesnek találtam az arcát.” Itt azután hosszabb
fejtegetés következett a – csupán a második napon felfedezett – hasonlóságról
Aimé és egy néhai barát között, aki iránt Charlus úr nagy odaadással viseltetett.
„Ekkor egy pillanatra az az ötletem támadt, hogy anélkül, hogy ez bármiben is
zavarná a munkáját, eljöhetne hozzám néha kártyapartira, melyekkel hajdan
barátom jókedélye el tudta oszlatni szomorúságomat, s így abba az illúzióba
ringathatna, hogy barátom nem is halt meg. Bármifélék voltak is azok a többé-
kevésbé ostoba feltételezések, melyekbe, gondolom, bocsátkozott, s melyek
inkább szolgára vallanak (aki még csak nem is méltó erre a névre, hiszen nem
akart szolgálni), mint egy ily emelkedett érzés megértésére, ön valószínűleg azt
hitte, magának tulajdoníthat jelentőséget, mert nem tudta, ki és mi vagyok én;
ezért üzente, amikor egy könyvet kérettem öntől, hogy már lefeküdt; márpedig
tévedett, ha azt hitte, hogy a modortalanság valaha is növelheti a vonzerőt,
amely önből egyébiránt teljességgel hiányzik. Itt meg is álltam volna, ha másnap
nem szólhattam volna önnel. Ekkor azonban annyira felerősödött szegény
barátomhoz való hasonlatossága, hogy még kiugró állának elviselhetetlen alakja
is elhalványult mellette, s én megértettem: ezekben a percekben az elhunyt szólt
hozzám, pompás stílusát kölcsönözve önnek, hogy még egyszer meghódítson, s
nehogy elszalassza a soha vissza nem térő szerencsét, mely önnek felkínáltatott.
S valóban, most, hogy nincsen többé miről beszélnünk, s többé nem lesz
alkalmunk a találkozásra ebben az életben, nem kívánok holmi szennyes érdek-
ügyeket keverni a kettőnk dolgába, de nagyon is boldogan tettem volna eleget a
halott kérésének (mert én hiszek a szentek egyezségében s abban, hogy
megpróbálkoznak beavatkozni az élők sorsába), s úgy bántam volna önnel, mint
hajdan vele, akinek saját fogata, cselédsége volt, s akire magától értetődő
természetességgel áldoztam jövedelmem nagy részét, hiszen fiamként szerettem.
Ön másként döntött. Mikor arra kértem, hozzon el nekem egy könyvet,
visszaüzent, hogy el kell mennie. Ma délelőtt pedig, amint a kocsimhoz
kérettem, ön harmadszor is, ha ugyan nem szentségtörés, hogy így fogalmazok,
megtagadott. Bizonyára megbocsátja, hogy nem mellékelem a borítékban azokat
a tekintélyes borravalókat, melyeket Balbecben szándékoztam adni önnek, s
amelyekhez most igen fájdalmas volna ragaszkodnom olyasvalakivel szemben,
akivel egy múló pillanatig azt hittem, mindenemet megoszthatom. Csak arra
kérem, kíméljen meg attól, hogy negyedik hasztalan próbálkozással kelljen
közelednem önhöz az éttermükben, ez már az én béketűrésemet is meghaladná.
(S itt Charlus úr megadta a címét, azokat az időpontokat, amikor otthon
található, és így tovább). Ég önnel, Uram. Mivel hiszem, hogy ön, aki annyira
hasonlít elvesztett barátomhoz, nem lehet teljesen hülye, hiszen akkor a
fiziognómiatan áltudomány lenne, szent meggyőződésem, hogy ha majd egy nap
visszagondol erre a mi esetünkre, nem minden sajnálat és lelkiismeret-furdalás
nélkül teszi. Ami engem illet, higgye el, őszintén mondom, nincs bennem
keserűség. Szívesebben vettem volna, ha nem ilyen rossz szájízzel válunk el
egymástól, mint e harmadik, eredménytelen próbálkozásé. De gyorsan feledésbe
merül majd. Olyanok vagyunk mi ketten, mint a bárkák, amelyeket bizonyára ön
is látott egyszer-egyszer Balbecből, amint egy pillanatra keresztezik egymás
útját; talán mindkettőjüknek előnyére vált volna, ha megállnak; de valamelyikük
másképpen határozott; hamarosan szem elől veszítik egymást, s a találkozás
füstbe ment; e végső elválás előtt azonban még mindegyik üdvözli a másikat,
miként én is teszem most, amikor minden jót kívánok önnek, Charlus báró.”
Aimé nem is olvasta végig a levelet, mivel egy szót sem értett belőle, s attól
tartott, hogy a bolondját járatják vele. Amikor elmagyaráztam neki, kicsoda a
báró, elábrándozott egy kicsit, és elfogta a sajnálkozás, amelyet Charlus úr
megjósolt. Arra sem mernék megesküdni, nem írt-e levelet, hogy kimentse
magát egy olyan férfinél, aki kocsikat ajándékoz a barátainak. Csakhogy
időközben Charlus úr megismerte Morelt. Legfeljebb, mivel a Morellel való
kapcsolata talán csak plátói volt, néhanapján egy-egy estére kerített olyasféle
társaságot, mint amilyenben az imént láttam a hallban. De azt a heves érzést már
nem tudta elfordítani Moreltől, amely néhány évvel korábban még, szabadon,
csak arra kívánkozott, hogy Aimében találja meg tárgyát, s amely azt a levelet
diktálta, amely Charlus úr helyett most engem hozott zavarba, mikor a főpincér
megmutatta. Mivel Charlus úr szerelme antiszociális volt, ez a levél még
frappánsabb példáját adta, milyen eszeveszett és hatalmas sodra van az ilyen
szenvedélynek, mely a szerelmest, mint az úszásba feledkezőt, észrevétlenül oly
messzire ragadja, hogy hamarosan nem is látja már a szárazföldet. Nem
kétséges, normális férfi szerelmével is megeshet, hogy szerelmes vágyaitól,
bánatától, csalódásaitól, ábrándjaitól ihletetten egész regényt épít egy nő köré,
akit nem is ismer, s a körző két szára meglehetősen eltávolodik egymástól. Ez a
távolság pedig csak tovább nőtt az általában viszonzatlanul maradó szenvedély
jellege, illetve Charlus úr és Aimé társadalmi helyzetének különbsége miatt.
Mindennap elmentem valahová Albertine-nel. Elhatározta, hogy újra festeni
kezd, és első témájául a saint-jeande-la-haise-i templomot választotta, ahová már
senki sem járt, nem is igen ismerték, nehezen volt megközelíthető, vezető nélkül
oda sem lehetett találni, hosszú utat kellett megtenni magányos épületéig, mely
több mint félórányira volt az épreville-i állomástól, jóval Quetteholme falucska
utolsó házai után. Épreville nevét illetően a plébános könyve és Brichot
felvilágosítása eltért egymástól. Az előbbi szerint Épreville nem más, mint a
hajdani Sprevilla; az utóbbi pedig az Aprivillát adta meg a név eredeteként.
Először a Féterne-nel ellenkező irányba menő, azaz Grattevastba tartó kisvonatra
szálltunk. De kánikula uralkodott, s így már az is rettenetes volt, hogy mindjárt
ebéd után útnak indultunk. Jobban szerettem volna, ha nem megyünk el ilyen
korán; a lángoló fényben álló levegő csak tunyulásra és hűsítő italokra csábított.
S ez a levegő fekvésük szerint más és más hőfokra fűtötte fel édesanyám
hálószobáját és az enyémet, mint izzasztókamrákat a fürdőben. A mama
mosdófülkéje, melyet fehéren ragyogó móros fényfüzérekkel díszített a nap,
négy, hámló vakolatú falra nézett, s olyan volt, mintha egy kút fenekére süllyedt
volna, odafönt pedig, a fedetlenül hagyott négyszögben, a bársonyosan
egymásba torlódó hullámokban elvonuló ég (vágyaink kifejezéseként) egy
teraszba vájt (vagy az ablakra akasztott tükörben fordítva látszó), kék vízzel teli,
rituális fürdésre szánt medencét idézett. Az égető hőség ellenére is az egyórai
vonattal mentünk. Albertine azonban nagyon kimelegedett a kocsiban, majd a
hosszas gyaloglásban még inkább, én pedig féltem, hogy megfázik, ha majd
mozdulatlanul ül a nedves sziklateknőben, ahová a nap sem süt be. Másrészt,
mivel már Elstirnél tett első látogatásaink óta tudtam, hogy nemcsak a luxust
értékelné, hanem bizonyos fokú kényelmet is, amitől a pénzszűke megfosztotta,
megállapodtam egy balbeci fogatossal, hogy mindennap kocsit küld értünk.
Hogy ne legyen annyira melegünk, a chantepie-i erdőn hajtattunk keresztül. A
sok-sok láthatatlan madár körülöttünk, köztük néhány félig-meddig tengeri is,
amint egymásnak válaszolgatott a fákról, olyan pihentetően hatott ránk, mintha
lehunytuk volna a szemünket. Albertine mellett, karja béklyójában a kocsi
mélyén, e szirénhangokat hallgattam. S ha véletlenül észrevettem valamelyik
muzsikust, mikor az egyik ág rejtekéből a másikéba röppent, közte és éneke
között oly kevés kézzelfogható kapcsolat volt, hogy el sem hittem, hogy a
szökdécselő, szerény, meglepett, figyelmetlen kis testben e hangok forrását
látom. A kocsi nem tudott egészen a templomig vinni. Quetteholmból kiérve
megállíttattam, és elbúcsúztam Albertine-től. Elriasztott ugyanis, amikor a
templomról is azt mondta, mint más műemlékekről vagy bizonyos
festményekről: „Micsoda öröm lenne, ha együtt látnánk!” Úgy éreztem, ezt az
örömöt képtelen vagyok megszerezni neki. Engem csak akkor fogott el ilyesmi a
szép dolgok láttán, ha magam voltam, vagy legalábbis úgy tettem, s hallgatásba
burkolóztam. De ha már Albertine azt hitte, hogy olyan művészi élményekhez
segíthetem, melyek így nem közvetíthetők, elővigyázatosabbnak véltem, ha azt
mondom, elmegyek, azután alkonyatkor érte jövök, előbb azonban vissza kell
még mennem a kocsival, hogy meglátogassam Verdurinéket, Cambremeréket,
vagy akár azért, hogy egy órát a mamával töltsek Balbecben, de sosem
messzebb. Legalábbis kezdetben így volt. Mert amikor egyszer Albertine
szeszélyesen így szólt: „Bosszantó, hogy a természet ilyen rosszul rendezte el a
dolgokat, Saint-Jean-de-la-Haise-t az egyik oldalra tette, a La Raspelière-t a
másikra, hogy egész napra be legyünk zárva arra a helyre, amit választottunk”,
amint megkaptam a kalapot és a fátylat, szerencsétlenségemre automobilt
rendeltem Saint-Fargeau-ban (Sanctus Ferreolus a plébános könyve szerint).
Albertine-nek nem árultam el a dolgot, s amint épp értem jött, meglepetten
hallotta a motorbúgást a szálloda előtt, majd mámoros boldogság fogta el, mikor
megtudta, hogy az autó a miénk. Előbb még felhívtam egy pillanatra a
szobámba. Szinte ugrándozott örömében. „Elmegyünk látogatóba
Verdurinékhez?” „Igen, de jobb lenne, ha nem így jönne, ha már saját autója van.
Nézze csak, ebben csinosabb lesz.” – Azzal előhúztam az addig rejtegetett
kalapot és fátylat. „Az enyém? Ó, milyen drága maga!” – kiáltotta nyakamba
ugorva. A lépcsőn lefelé Aimével találkoztunk, aki büszkén szemlélte Albertine
eleganciáját és a járművünket, mert ezek a kocsik meglehetősen ritkák voltak
Balbecben, s engedélyezte magának azt az örömöt, hogy ő is lejöjjön utánunk.
Albertine szerette volna, ha egy kicsit megbámulják új toalettjében, s megkért,
hajtassam fel a kocsitetőt, később majd visszaengedjük, hogy zavartalanabbul
lehessünk együtt. „Na, mi lesz – szólt oda Aimé a sofőrnek, akit egyébként nem
ismert, s aki meg sem moccant –, nem hallod, hogy azt mondják, hajtsd fel a
tetőt?” – Aimé ugyanis, aki kikupálódott a szállodai életben, melyben különben
magas posztra is jutott, nem volt olyan félénk, mint az a fiákerkocsis, aki
Françoise-t „hölgynek” nézte; noha nem voltak bemutatva, Aimé tegezett
minden plebejust, akit azelőtt sosem látott, s azt sem tudtam igazán, vajon ez
arisztokratikus lenézés volt a részéről, vagy népies fraternizálás. „Nem vagyok
szabad – felelte a sofőr, aki nem ismert. – Simonet kisasszonynak rendeltek.
Nem vihetem el az urat.” Aimé felröhögött: „No hát, te mulya – felelte a
sofőrnek, akit azonnal meggyőzött –, hisz ez Simonet kisasszony személyesen,
az úr pedig, aki azt parancsolja, hogy hajtsd fel a tetőt, a gazdád.” S mivel Aimé,
noha személy szerint nem rokonszenvezett Albertine-nel, most miattam is
büszke volt a toalettre, melyet barátnőm viselt, még odavetette a sofőrnek: „Na,
te is szívesen kocsikáztatnál mindennap ilyen hercegkisasszonyokat!” Most
először nem mehettem egyedül a La Raspelière-be, mint máskor szoktam, amíg
Albertine festett; ő is velem akart jönni. Azt persze gondolta, hogy útközben
megállhatunk majd itt-ott, de lehetetlennek tartotta, hogy először Saint-Jean-de-
la-Haise-be menjünk, azaz egy másik irányba, majd még egy sétát tegyünk,
melyre, úgy tűnt, egy következő napot kellett volna szánnunk. A sofőr azonban
közölte, mi sem egyszerűbb, mint hogy először Saint-Jeanba menjünk, ahová
húsz perc alatt odaérünk, s ha akarunk, ott maradhatunk akár órákig is, vagy
hajthatunk jóval tovább, hiszen a Quetteholme és a La Raspelière közötti távot
harmincöt perc alatt megteszi. Meg is értettük, mihelyt a nekilóduló autó egy
lendülettel annyira jutott, mint egy kitűnő paripa húsz lépéssel. A távolságok
csupán tér-idő viszonyok, s velük együtt változnak. A mérföldek és kilométerek
rendszerében azt a nehézséget fejezzük ki, amit egy-egy hely megközelítése
jelent számunkra, s a rendszer azonnal hamissá válik, mihelyt ez a nehézség
csökken. A művészet is megváltozik tőle, hiszen egy falu, amely szinte más
világhoz tartozott, mint egy bizonyos másik, egyszerre szomszédos lesz vele egy
dimenziót váltott tájban. Albertine mindenesetre jóval kevésbé lepődött volna
meg annak hallatán, hogy talán létezik olyan világegyetem, amelyben kettő meg
kettő az öt, s ahol a két pontot összekötő legrövidebb út nem az egyenes, mint
most, amikor a sofőr azt állította, hogy könnyen elmehet egyetlen délután Saint-
Jeanba és a La Raspelière-be. Douville és Quetteholme, Saint-Mars-le-Vieux és
Saint-Mars-le-Vêtu, Gourville és Balbec-le-Vieux, Tourville és Féterne, ezek az
eddig külön-külön napok cellájába hermetikusan bezárt foglyok, amilyen hajdan
Méséglise és Guermantes is volt, s melyeken ugyanaz a tekintet nem pihenhetett
egyetlen délután, a mérföldlépő csizmás óriásnak hála, most kiszabadultak, s
odagyűltek uzsonnaidőnk köré harangtornyaikkal és bástyáikkal, öreg
kertjeikkel, melyeket a szomszédos erdőcske loholt felfedezni.
A sziklapárkányon vezető út aljához érve az autó egyetlen lendülettel hajtott
felfelé, folyamatosan sivítva, mint kés a köszörű alatt, s az apály ideji tenger
egyre tágabban terült el alattunk. Montsurvent ódon és rusztikus házai futottak el
mellettünk, szőlő- vagy rózsalugasukat magukhoz szorítva; a La Raspelière
fenyői, melyek most erősebben hajladoztak, mint amikor esténként szél
kerekedett, szerteszaladtak, hogy kitérjenek előlünk, s egy sosem látott, új cseléd
jött a kocsibejárót kinyitni, miközben a kertész fia, korai elhivatottságról
árulkodón, majd felfalta a tekintetével a motorházat. Mivel nem hétfő volt, nem
tudtuk, otthon találjuk-e Verdurinnét, mert fogadónapján kívül óvatlanság volt
váratlanul beállítani hozzá. „Elvben” kétségtelenül otthon volt, de ez a kifejezés,
melyet Swannné akkoriban használt, amikor ő is megkísérelte összetoborozni a
maga kis klánját, s ki sem mozdult, hogy ügyfeleit odacsalogassa – bár
erőfeszítése gyakran nem térült meg –, s amely kifejezést hibásan „elvből”-ként
értelmezett, csupán „általában”-t jelentett, azaz gyakori kivételeket. Verdurinné
ugyanis nem egyszerűen sétálni szeretett, hanem messzemenően teljesítette
háziasszonyi kötelességeit, s ha ebédvendégei voltak, mindjárt a kávé, a likőrök
és a cigaretta után (a hőség és az emésztés első tunyasága ellenére, amikor is
szívesebben nézegettük volna a terasz lombjain át, hogyan úszik tova a jersey-i
gőzös a zománccsillogású tengeren), a program elengedhetetlen részeként
többrészes séta következett, melynek során a kocsiba kényszerített vendégeket
akaratuk ellenére elvitték egy-egy kilátóhelyre, amikben Douville környéke
igencsak bővelkedik. A mulatság e második része egyébként (ha már túljutottak
a feltápászkodás és a kocsira szállás fáradalmain) nem volt éppen a vendégek
ellenére, akiket a kiadós ételek, a finom borok és a gyöngyöző cider már
előkészítettek arra, hogy könnyen megmámorosodjanak a szellő tisztaságától és
a csodálatos fekvésű helyektől. Verdurinné úgy kalauzolta az idegeneket, mintha
ezek a helyek kissé az ő birtokainak (többé-kevésbé távol eső) csatolt részei
volnának, melyeket nem lehet nem megnézni, ha már egyszer nála ebédelünk, s
viszont: melyeket, ha a Nagyasszony vendégül nem lát minket, soha meg nem
ismerhettünk volna. Ez a törekvés, mellyel legszívesebben kisajátította volna a
sétákat, csakúgy mint Morel vagy korábban Dechambre játékát, s a tájakat is a
kis klán tagjaivá kényszerítette volna, nem is volt olyan képtelenség, mint
amilyennek első pillantásra látszik. Verdurinné gyakran élcelődött azon az
ízléshiányon, melyről szerinte Cambremerék nem csak a La Raspelière
berendezésekor és a kert tervezésekor tettek tanúbizonyságot, hanem
környékbeli sétáikkal is, melyekre maguk indultak, vagy másokat is invitáltak.
Miképp szerinte La Raspelière is csak azóta kezdett azzá lenni, aminek mindig is
lennie kellett volna, amióta a kis klán menedéke lett, úgy azt is állította, hogy a
Cambremer család tagjai, akik valahányszor a tengerparton járnak, mindig a
vasút menti úton hajtanak batárjukkal, az egyetlenen, amely igazán ronda a
környéken, időtlen idők óta ezen a vidéken laknak, de ismerni máig sem ismerik.
Ebben a kijelentésben volt némi igazság. Cambremerék, megszokásból,
képzelőerő híján, vagy mert érdektelennek vélték a vidéket, melyet, úgy hitték,
unalomig ismernek, hiszen itt van kéznyújtásnyira, ha ki is tették a lábukat
otthonról, mindig csak azért, hogy ugyanazokra a helyekre, ugyanazokon az
utakon járjanak. Igaz, gyakran mulattak Verdurinék igyekezetén, hogy tulajdon
szülőföldjüket akarják megismertetni velük. De ha sarokba szorítják őket, ők is,
de még a kocsisuk is képtelen lett volna azokra az elragadó, kissé eldugott
helyekre vezetni minket, ahová Verdurin úr vezérelt, itt egy elhagyatott birtok
sorompóját emelve fel, ahová mások nem mertek volna kalandozni, amott a
kocsiról leszállva, hogy egy olyan ösvényre térjen, amely csak gyalogosan
járható, de bizonyosan csodálatos táj jutalmával kecsegtet. S tegyük hozzá, hogy
a La Raspelière-i park maga is a sok-sok kilométeres körzetben tehető sétautak
kicsinyített mása volt. Először is azért, mert az egész tájat uralta, egyik oldalról a
völgyre, a másikról a tengerre nézett, no meg azért is, mivel az egyes oldalakon,
például a tengerre nézőn, ablakok nyíltak a fák között, s így egyikből ilyen
panoráma tárult elénk, a másikból amolyan. Mindegyik kilátópontnál állt egy-
egy pad, és séta közben hol arra ültünk le, ahonnan Balbecre látni, hol arra,
ahonnan Parville-re vagy ahonnan Douville-re. S még az egy irányba néző padok
közül is az egyiket többé-kevésbé a sziklameredély legszélére helyezték, a
másikat hátrább. Ez utóbbiakról az előtérben a növények zöldje látszott, s olyan
panoráma, mely mintha nem is lehetett volna már szélesebb, s mégis
összehasonlíthatatlanul nagyobbra nyílt, amint egy keskeny kis ösvényen
továbbmenve a következő padig jutottunk, ahonnan a tenger teljes ívét beláttuk.
Itt azután tisztán kivehető volt a hullámok nesze, ami a kert belső részeibe
viszont nem jutott már el, ahonnan látni ugyan láttuk a hullámokat, de már nem
hallottuk őket. A pihenőhelyeket a La Raspelière-i házigazdák „kilátónak”
keresztelték. S valóban a kastély köré gyűjtötték a környező tájak legszebb
„kilátásait”, a szomszédos vidékeket, erdőket és partszakaszokat, melyek a nagy
távolság miatt erősen kicsinyítve látszottak, ahogy Hadrianus is gyűjtötte
villájában a tartományok leghíresebb épületeinek apró másait. A „kilátó” elé
illesztett név nem okvetlenül a mi partunk valamelyik településéé volt, gyakran
az öböl túlpartján fekvőké, melyek a nagy messzeségben is enyhén
domborzatosnak tetszettek. Ha olvasni támadt kedvünk, a Verdurin úr
könyvtárában talált kötettel a „balbeci kilátóhoz” mentünk, derült időben pedig a
„rivebelle-i” kilátóhelyhez egy kis likőrivásra; feltéve persze, hogy a szél nem
volt nagyon erős, mert arrafelé, a körben ültetett fák dacára is, csípős volt a
levegő. A délutáni sétakocsikázásokra visszatérve, amelyeket Verdurinné
szervezett, ha a hazaérkező Nagyasszonyt egy „átutazóban erre járó” társasági
ember névkártyája várta, úgy tett, mintha boldog lenne, noha csalódott volt,
amiért elszalasztotta a látogatót, s gyorsan meghívatta az illetőt Verdurin úrral
(noha ekkoriban még csak „a házat” megnézni jöttek hozzá, vagy azért, hogy
egyetlen napra megismerkedjenek egy olyan asszonnyal, akinek művész-
szalonja ugyan igen híres, de Párizsban nem látogatható), jöjjön el a
legközelebbi szerdán vacsorára. Mivel azonban a nyaralónak gyakran korábban
kellett továbbutaznia, vagy tartott a kései visszaúttól, Verdurinné végül is úgy
döntött, hogy uzsonnaidőben hétfőn is mindig otthon találhatják. Ezek az
uzsonnák nem voltak túlzottan népesek, és láttam már ragyogóbbakat is
Párizsban Guermantes hercegnőnél, Galliffet márkinénál vagy d’Arpajon
grófnénál. De itt éppenséggel nem Párizsban voltunk, s a környezet varázsa
nemcsak az összejövetel kellemességét növelte szememben, hanem a látogatók
értékét is. X. vagy Y. társasági figurával találkoznom Párizsban semmiféle
örömet nem szerzett volna, a La Raspelière-ben viszont, ahová messziről
érkezett az illető, Féterne-en vagy a chantepie-i erdőn keresztül, ugyanez a
találkozás más jelleget, más jelentőséget kapott, s kellemes véletlenné lett. Néha
olyasvalakiről volt szó, akit nagyon jól ismertem, s akiért egy lépést sem tettem
volna, hogy Swannéknál újra láthassam. Most, ezen a sziklás parton neve más
csengést kapott, mint egy gyakran látott színészé, akinek híressége rögtön
megtízszereződik a nem várt közegben, ha egy rendkívüli gálaműsor plakátján
más színnel nyomják a nevét. Mivel pedig vidéken az ember nem ad az etikettre,
a társasági ember gyakran vállalkozott arra, hogy elhozza szállásadó barátait is, s
mentségéül odasúgta Verdurinnének, sehogy sem tudott szabadulni tőlük, hiszen
náluk lakik; vendéglátói előtt pedig úgy tett, mintha merő udvariasságból üdítené
fel őket a fürdőhelyi élet egyhangúságában ezzel a mulatsággal, hogy
betekinthetnek a szellemi élet egyik központjába, egy szépséges kúriát láthatnak,
s pompás uzsonnában lehet részük. Mindebből a félig értékes emberek egész kis
gyülekezete állt össze; s ahogy egy cseppnyi kert, néhány fával, vidéken
jelentéktelennek tűnne, de rendkívüli vonzerőt kap az avenue Gabrielen vagy a
rue Monceau-ban, ahol csak a többszörös milliomosok engedhetnek meg
maguknak ilyesmit, e jelenség fordítottjaként ezek az uraságok, akik egy párizsi
estélyen háttérbe szorulnának, maradéktalanul kibontakoztak a La Raspelière-i
hétfő délutánokon. Alighogy leültek a vörös hímzésű terítővel borított asztal
köré, ahol az egy szín árnyalataival festett virágmotívumok alatt eléjük hordták a
normann lepényeket, levelestésztákat, a korallgyöngyszemű cseresznyével töltött
hajóforma tortákat, a diplomatapudingot, a vendégek a mély öblű azúr bura
közelségében, melyre az ablakok nyíltak, s melyet csak velük együtt lehetett
látni, változáson, mélyenható átalakuláson mentek át, amitől becsesebbé váltak.
Sőt, még mielőtt találkoztunk volna, amint hétfőnként Verdurinnéhez jöttünk, a
megszokásba belefáradt párizsiak, akik otthon alig vetettek egy pillantást az
elegáns fogatokra, melyek egy-egy pompás palota előtt álldogáltak, most
érezték, hogy a La Raspelière-i nagy fenyők alatt várakozó két-három ócska
fiáker láttán megdobog a szívük. Kétségkívül a falusias környezet miatt volt így,
mely annyira más volt, s azért is, mert a társasági benyomások ezen az új
színhelyen ismét frissebbek lettek. No meg az ócska kocsi, melyet azért fogadtak
fel, hogy Verdurinnéhez látogassanak, egy szép séta emlékét idézte bennük, s
egy nehezen kialkudott „átalányét” is, melyben a kocsissal állapodtak meg, aki
eleinte „olyan sokat” kért az egész napra. De ez az enyhe meghatottsággal
színezett kíváncsiság, melyet a távolból még azonosíthatatlan újonnan érkezők
keltettek, abból is eredt, hogy mindenki eltöprengett: „Vajon ki lehet az?”, s a
kérdésre bizony nehéz volt választ adni, hiszen nem tudtuk, ki érkezhetett egy
hétre Cambremerékhez vagy máshoz; olyan kérdés, amit a magányos falusi
életekben szeretnek mérlegelni, melyekben egy rég nem látott arcot viszontlátni,
vagy egy új arcot megismerni nem olyan terhes, mint a párizsi létben, s
örömtelien ékelődik a túlságosan elszigetelt életek ürességébe, ahol még a postás
érkezése is felüdülést jelent. Aznap pedig, amikor autón jöttünk a La Raspelière-
be, mivel nem hétfő volt, Verdurin urat és nejét bizonyára a társaság utáni vágy
kerítette hatalmába, mely egyaránt megzavar férfit és nőt, s amelytől a
szeretteitől távol magánykúrára fogott betegnek kedve támad az ablakon
kiugorni. Mert az új, gyorsabb lábú cseléd, aki már megbarátkozott az itteni
kifejezésekkel, előbb azt felelte, hogy ha az asszonyság nem ment el itthonról,
akkor biztosan a „douville-i kilátónál” van, s hogy „mindjárt megnézi”, majd
nyomban vissza is jött, hogy jelentse, hogy asszonya hamarosan fogad minket. A
ház asszonyát kissé kócosan találtuk, mert egyenesen a kertből, a
baromfiudvarból és a veteményesből érkezett, ahová azért ment, hogy megetesse
páváit és tyúkjait, tojásokat keressen, gyümölcsöt és virágot szedjen, „asztali
futónak”, a parkbéli ösvény kicsinyített másaként; mert az ő asztalát az
különböztette meg másokétól, hogy nem csupán hasznos és enni való dolgokkal
volt megrakva; hiszen a kert egyéb ajándékai, a körték, a madártej hófehér
tojáshabja körül kígyósziszek, szegfűk, rózsák és koreopsziszok sudár szárai
nyújtóztak, közöttük pedig, mint virágos jelzőbóják között, az ablak
üvegszemeiben a nyílt tengeren tovaúszó hajókra láttunk. Verdurin úr és
Verdurinné a virágok rendezgetését hagyta félbe, hogy a beharangozott
vendégeket fogadja, s amint meglátták, hogy a két látogató nem más, mint
Albertine meg én, az arcukra kiülő meglepetésből rögtön tudtam, hogy az új
cseléd, aki tele volt ügybuzgalommal, ám az én nevemet még nem ismerhette,
rosszul adta tovább, Verdurinné pedig még az ismeretlen vendégek neve hallatán
is azt mondta, jöjjenek be, mert társaságra éhezett, akárkiére. Az új cseléd az
ajtóból szemlélte a jelenetet, hogy felmérje, milyen szerepet játszunk a házban.
Majd, nyakába szedve a lábát, futva távozott, hiszen csak az előző nap fogadták
fel. Amikor Albertine már alaposan megmutogatta a kalapját és a fátylát, rám
pillantott, hogy emlékeztessen, nincs túlságosan sok időnk, hogy mindazt
megtehessük, amit szeretnénk. Verdurinné azt akarta, várjuk meg az uzsonnát, de
elutasítottuk, amikor egyszer csak olyan terv fogant meg benne, ami tönkretett
volna minden gyönyörűséget, amelyet az Albertine-nel való sétára ígértem
magamnak: a Nagyasszony, aki semmiképpen sem tudta rászánni magát, hogy
megváljon tőlünk, vagy talán arra, hogy elszalasszon egy újfajta szórakozást,
velünk akart tartani. Mivel pedig régóta hozzászokott, hogy effajta ajánlataival
nem szerez nagy örömet, s mivel feltehetőleg abban sem volt bizonyos, hogy mi
örülnénk ennek a mostaninak, miközben felvetette, túlzott magabiztosság mögé
rejtette a félénkséget, amit valójában érzett, s mintha fel sem merült volna benne,
hogy esetleg kételkedhet a válaszban, nem is kérdés formájában fogalmazta meg,
hanem, Albertine-ről és rólam ejtett szavaiba szőve, úgy közölte a férjével,
mintha kegyet gyakorolna: „Majd én visszakísérem őket.” S közben olyan
mosoly jelent meg az ajkán, mely nem a sajátja volt, olyan mosoly, amilyet
láttam már bizonyos embereken, amint finomkodó arccal mondták Bergotte-nak:
„Megvettem a könyvét, bizony”: az egyetemes, közös mosolyok fajtájából,
amelyekhez, ha szüksége van rá, úgy folyamodik az egyén, ahogyan a vasutat
vagy a bútorszállítókat veszi igénybe; s a szabály alól csupán a
legkifinomultabbak, Swann vagy Charlus, jelentettek kivételt, akiknek ajkára
sosem láttam kiülni ezt a fajta mosolyt. Ettől a pillanattól a látogatás
megmérgeződött. Úgy tettem, mintha nem értettem volna. Egy másodperc múlva
nyilvánvalóvá vált, hogy Verdurin úr is benne van a mulatságban. „No de –
mondtam –, Verdurin úrnak ez nagyon hosszú út volna.” „Dehogyis – felelte
Verdurinné leereszkedő derűvel –, azt mondja, kiváló szórakozás lenne ilyen
fiatal társaságban járni be újra az utat, amelyen valaha annyiszor bandukolt; ha
kell, felül a wattman mellé, ettől sem fél; azután meg, derék házaspárhoz illőn,
szépen visszajövünk kettecskén a vonattal. Nézzék csak, hogy örül.” Mintha egy
nagy festőről beszélt volna, aki öregségére gyermekebb a gyermekeknél, s abban
leli örömét, hogy képecskéket mázol, amivel megnevettetheti az unokáit.
Szomorúságomat csak növelte, hogy Albertine láthatóan nem osztozott benne, és
mulatságosnak találta, hogy így, Verdurinékkel utazgassuk körbe a vidéket.
Bennem viszont oly parancsoló volt az Albertine társaságában élvezendő
gyönyör, amit megígértem magamnak, hogy semmiképpen sem akartam
megengedni a Nagyasszonynak, hogy elrontsa; hazugságokat eszeltem ki,
melyeket Verdurinné bosszantó fenyegetései ugyan bocsánatossá tettek, de
amelyeket Albertine, sajna, sorra megcáfolt. „De még máshová is kell mennünk
vizitelni” – mondtam én. „Hová?” – kérdezte Albertine. „Később
megmagyarázom, de halaszthatatlan.” „Annyi baj legyen! majd megvárjuk
magukat” – mondta Verdurinné, mindenre elszántan. Az utolsó pillanatban
félelmem, hogy megfosztanak az olyannyira vágyott boldogságtól, kellőképpen
felbátorított, hogy udvariatlan legyek. Egyértelműen elutasítottam hát
Verdurinnét, ürügyként fülébe súgva, hogy Albertine-t bánat érte, amit szeretne
megbeszélni velem, mindenképpen kettesben kell hát maradnunk. A
Nagyasszony felhúzta az orrát: „Jó, akkor nem jövünk” – mondta haragtól
reszkető hangon. Annyira sértettnek éreztem, hogy a látszat kedvéért engedtem
egy kicsit: „De talán mégis...” „Nem – vágott vissza még dühösebben –, ha én
egyszer nemet mondtam, akkor az végleg nem.” Már-már azt hittem,
összevesztünk, de az ajtóból még visszahívott, hogy figyelmeztessen, nehogy
„elblicceljük” az a heti szerdát, s hogy ne ezzel az izével jöjjünk, mert az éjnek
idején veszélyes, hanem vonattal, a kis csapat többi tagjával együtt, majd
megállíttatta az autót – mely már nekilódult a park lejtőjének –, mert az új cseléd
elfelejtette betenni a kocsi csuklyájába a tortát és a pitéket, amiket a
Nagyasszony csomagoltatott nekünk. Újra elindultunk, s a kis házak egy időre
kíséretünkre iramodtak virágaikkal. Most egészen másnak láttuk a táj arcát, mert
a topografikus képben, amelyet egy-egy vidékről alkotunk, távolról sem a tér
fogalma játssza a legfontosabb szerepet. Említettem már, hogy az időé jobban
eltávolítja őket. S még csak nem is ez az egyetlen. Bizonyos helyek, melyeket
mindig minden mástól függetlennek látunk, mintha semmi egyébbel nem
volnának közös mércével mérhetők, szinte nem tartoznak a világhoz, mint azok
az emberek, akiket életünk valamely sajátos korszakában ismertünk meg, a
katonaságnál vagy gyerekkorunkban, s akiket nem tudunk mihez kötni. Első
balbeci nyaralásom idején Villeparisis márkiné szívesen vitt fel bennünket egy
Beaumont nevű, környékbeli magaslatra, mert onnan csak a vízre és az erdőkre
lehetett látni. Mivel az út, amelyen odáig vitt, s amelyet vén fái miatt a
legszebbnek talált, folyamatosan emelkedett, a kocsi kénytelen volt lépésben
haladni, ez pedig igencsak sok időbe telt. Amikor végre felértünk, kiszálltunk,
sétáltunk egy keveset, visszaszálltunk a kocsiba, majd ugyanezen az úton jöttünk
vissza, anélkül hogy egyetlen falut vagy kastélyt láttunk volna. Biztos voltam
benne, hogy Beaumont valami nagyon különleges, nagyon távoli, nagyon magas,
s fogalmam sem volt róla, merrefelé lehet, hiszen a beaumont-i úton sosem
mentem máshová; egyébként kocsival is sok időbe telt odajutni. Nyilvánvalóan
ugyanahhoz a járáshoz (vagy tartományhoz) tartozott, mint Balbec, számomra
azonban más síkon terült el, s a területenkívüliség különleges kiváltságát élvezte.
Az automobil előtt azonban semmiféle rejtély nem szent; már el is hagyta
Incarville-t, melynek házait még őrizte a szemem, s a Parville-be (Paterni villa)
vezető rövidebb parti úton ereszkedtünk lefelé, amikor a töltésről, ahol éppen
hajtottunk, megláttam a tengert, s megkérdeztem, hogy is hívják ezt a helyet, de
a sofőr még nem is válaszolhatott, s már ráismertem Beaumontra, amely mellett
ezek szerint, mit sem sejtve, minden egyes alkalommal elhaladtam, ahányszor
kisvonatra szálltam, hiszen kétpercnyire van Parville-től. Mint egy ezredembéli
tiszt, akit különleges teremtésnek láttam volna, túlságosan jóindulatúnak és
egyszerűnek ahhoz, hogy előkelő családból származzon, túlságosan távolinak
már és titokzatosnak ahhoz, hogy egyszerűen valamely előkelő családból
származzon, s akiről megtudtam volna, hogy sógora, unokafivére ennek vagy
amannak, akivel rendszeresen együtt vacsorázom, Beaumont is, amint hirtelen
olyan helyekhez kötődött, melyektől annyira különállónak hittem, elveszítette
minden titokzatosságát, helyére került ezen a vidéken, s rémülten ötlött fel
bennem, hogy talán Madame Bovaryt és Sanseverina hercegnét is láthattam
volna akárki máshoz hasonlónak, ha másutt találkozom velük, nem egy regény
zárt világában. Talán úgy látszik, hogy a tündérvarázsú vasúti utazások iránti
szenvedélyemnek meg kellett volna akadályoznia, hogy osztozzam Albertine
elragadtatásában az automobil iránt, az automobil iránt, amely egy beteget is
elvisz, ahová akarja, és megakadályozza, hogy – amint én is tettem korábban – a
mozdíthatatlan szépségek helyét egyéni jellemzőjüknek, pótolhatatlan
lényegüknek lássam. S tagadhatatlan, hogy az automobil nem tette ezt a helyet a
mindennapi élet kereteibe kényszerűen céllá, mint Balbecet a vasút, amikor
hajdan Párizsból idejöttem; céllá, amely csaknem eszményi az induláskor, s az
érkezéskor is az marad, mikor megérkezünk a tágas épületbe, ahol senki sem
lakik, s amely egyetlen névtáblát visel, a városét, a pályaudvarra, amely végre
elérhetőnek ígéri a várost, mintha az benne öltene testet. Nem, az autó nem ilyen
mesebelien vitt valamely városba, melyet először a nevében összegzett egészben
láttunk, a nézőtéren ülő néző illúzióival. Az autó az utcák kulisszái közé vitt,
meg-megállt, amíg útbaigazítást kértünk egy helybélitől. De, mintegy
kárpótlásként ezért az oly otthonos előrehaladásért, sajátunknak érezhettük még
az útvonalában bizonytalankodó sofőr próbálkozásait is, amint vissza-
visszafordul; a kilátás táncos helycseréit, melyek egy kastélyt villantanak elénk –
bár közeledtünkre évszázados lombjai alá bújik – minden sarkán egy-egy
dombbal, egy templommal és a tengerrel; az egyre szűkülő köröket, melyeket az
automobil ír le egy elvarázsolt város körül, mely a szélrózsa minden irányába
szaladna szét, hogy meneküljön előle, s melyre a kocsi végül nyílegyenesen
ráveti magát a völgy mélyére zúdulva, ahol a város reszketve lapul meg a földön;
így hát ezt a helyet, ezt az egyedüli pontot, melyet az autó látszólag megfosztott
a gyorsvonatok misztériumától, e pontot most mintha vele fedeznénk fel, mi
magunk határoznánk meg, mint egy tájolóval, s ő segít, hogy szerelmesebben
feltáró kézzel, érzékenyebb pontossággal érezhessük meg az igazi geometriát, a
szépséges „földmértéket”.
Volt azonban valami, amit akkor sajnálatos mód nem tudtam, s csupán két
évvel később szereztem tudomást róla: mégpedig az, hogy Charlus úr ugyancsak
a sofőr ügyfelei közé tartozott, Morel pedig, akinek tiszte volt, hogy kifizesse,
megtartotta a pénz egy részét (rávette ugyanis a sofőrt, hogy háromszorozza,
ötszörözze meg a kilométerszámot), nagyon összemelegedett vele (miközben a
nyilvánosság előtt úgy tett, mintha nem ismerné), és távoli utakra vitette magát a
kocsijával. Ha ezt akkor tudtam volna, s tudtam volna azt is, hogy Verdurinék
bizodalma, melyet hamarosan a sofőr iránt tápláltak, talán akaratlanul, innen
ered, párizsi életem számos bánatát, számos, Albertine-nel kapcsolatos
boldogtalanságát elkerülhettem volna a következő évben; de én mit sem
sejtettem. Maguk az autós séták, amelyeket Charlus úr Morellel tett, nem
érintettek közvetlenül. Ezek különben inkább csak egy-egy partmenti
vendéglőben elköltött ebédre vagy vacsorára szorítkoztak, ahol Charlus urat
tönkrement, öreg családi bútornak nézték, Morelt pedig, akire a számlák
kifizetését bízta, túlságosan is jószívű nemes úrnak. Elmesélek egy ilyen
étkezést, amiből a többiről is képet alkothatnak. A helyszín egy hosszú, keskeny
étterem Saint-Mars-le-Vêtu-ben. „Nem vihetnék el innen ezt az izét?” – kérdezte
Charlus úr Moreltól, mint valami közvetítőtől, hogy ne kelljen közvetlenül a
pincérekhez fordulnia. Az „izé” alatt három kókadt rózsát értett, melyet egy jó
szándékú főpincér az asztal díszéül szánt. „Dehogynem... – mondta Morel
zavartan. – Nem szereti a rózsákat?” „A szóban forgó kéréssel épp ellenkezőleg
azt bizonyítanám, hogy szeretem őket, hiszen rózsa nincsen itt (Morel láthatóan
meglepődött), de valójában nem nagyon szeretem őket. Meglehetősen érzékeny
vagyok a nevekre; s ha egy rózsa csak egy kicsit is szép, máris kiderül, hogy
Rotschild bárónőnek vagy Niel marsallnénak hívják, ami lehűti a lelkesedést. Ön
szereti a neveket? Talált már valaha szép címeket a saját kis darabjainak?” „Van
egy, amit Szomorú költeménynek kereszteltem.” „Borzasztó – felelte Charlus úr,
s hangja oly élesen csattant, mint egy pofon. – Nem pezsgőt kértem?” – szólt oda
a főpincérnek, aki hite szerint azt is hozott, mikor a két vendég mellé egy-egy
habzóborral teli serleget tett le. „De, uram...” „Vigye innen ezt a förtelmet,
aminek semmi köze még a legócskább pezsgőhöz sem. Ez az a cupnak nevezett
hánytató, amiben általában három szem rohadt epret lötybölnek valami
borecetből és szódavízből kevert kotyvalékba... Igen – folytatta ismét Morelhez
fordulva –, úgy látom, nem tudja, mi is a cím. S még amikor azokat a darabokat
játssza, a melyeket legjobban tud, akkor is úgy látom, a dolog médiumi oldaláról
nemigen vesz tudomást.” „Parancsol?” – kérdezte Morel, aki, mivel egyetlen
kukkot sem értett a báró által mondottakból, attól tartott, hogy netán valami
hasznos információt szalaszt el, mondjuk egy ebédmeghívást. Charlus úr
azonban nem tekintette kérdésnek ezt a „Parancsol?”-t, s Morel, aki ekképpen
választ sem kapott, azt hitte, jobban teszi, ha másfelé irányítja a beszélgetést, s
érzéki fordulatot ad neki: „Nézze csak ott azt a kis szőke nőt, aki azokat a
virágokat árulja, amiket maga nem szeret; ennek is biztos van egy kis barátnője.
És annak az öregnek is, aki a hátsó asztalnál vacsorázik.” „De honnan tudod te
az ilyesmit?” – kérdezte Charlus úr Morel megérzéseitől elbűvölten. „Ó, egy
szempillantás alatt felismerem őket. Ha a tömegben sétálnánk valahol, meglátná,
kétszer sem tévedek.” S ha valaki ebben a pillanatban látta volna Morelt, a hím
szépségébe vegyülő lányos arcot, megértette volna azt a sötét elrendelést, mely
nem kevésbé jelölt ki bizonyos nőket neki, mint őt nekik. Morel szerette volna
kitúrni a helyéből Jupient, mert bizonytalan vágyat érzett, hogy a maga „fixét”
megtoldja azokkal a jövedelmekkel, melyeket elképzelései szerint a
mellényszabó a bárótól húzott. „No és a dzsigolók, azok közt még jobban
kiismerem magam, ott mindenféle tévedéstől megóvnám. Nemsokára itt a
balbeci vásár, ott aztán találunk mindenfélét. Hát még Párizsban, meglátja, az
lesz csak a mulatság!” De öröklött cselédóvatossága más irányba térítette a
megkezdett mondatot. Úgy, hogy Charlus úr azt hitte, még mindig fiatal
lányokról van szó. „Tudja – mondta Morel, aki szerette volna oly módon
felszítani a báró érzékeit, ahogyan azt önmagára nézve kevésbé ítélte
kompromittálónak (bár valójában erkölcstelenebb volt így) –, arról álmodom,
hogy egy igazán tiszta kislányt találok, akinek elcsavarom a fejét, és elveszem a
szüzességét.” Charlus úr nem tudta megállni, hogy gyöngéden meg ne csipkedje
Morelt, de naivan ezt is hozzátette: „No és mire mennél vele? Ha egyszer
elvennéd a lányságát, feleségül kellene venned.” „Feleségül? – kiáltott fel Morel,
aki úgy érezte, a báró biztos becsípett, vagy nem számolt azzal, hogy olyan
emberrel van dolga, aki végül is jóval aggályosabb, mint hinné. – Feleségül?
Fityiszt! Megígérni megígérném neki, de amint túllennék a kis operáción, még
aznap este faképnél hagynám.” Ha az ilyen képzelgés pillanatnyi érzéki
gyönyörűséget szerezhetett neki, Charlus úr rendesen maga is betársult, készen
arra, hogy néhány másodperc múlva, amikor már kiélvezte a gyönyört, minden
részvételt megtagadjon. „Tényleg megtennéd?” – kérdezte Morelt nevetve, s
magához szorította. „De még hogy! – mondta Morel, s látván, hogy nem kelt
visszatetszést a báróban, őszintén tovább fejtegette azt, ami valóban egyik vágya
volt. „Veszélyes ügy” – szólt Charlus úr. „Már előre összepakolnék, és
megpucolnék, a címemet sem hagynám meg.” „Na és én?” – kérdezte Charlus
úr. „Magát persze magammal vinném – sietett a válasszal Morel, akinek eszébe
se jutott, mi lenne a báróval: kisebb gondja is nagyobb volt. – Látja, van is egy
kicsike, aki nagyon tetszene ehhez a játékhoz, egy kis varrónő, a nagyherceg úr
palotájában van a boltja.” „Jupien lánya! – kiáltott fel a báró, miközben belépett
az italos. – Ó, soha – tette még hozzá, vagy azért, mert egy harmadik jelenléte
lehűtötte, vagy azért, mert még az ilyen feketemiséken is, melyeken abban
tetszelgett, hogy a legszentebb dolgokat bemocskolja, még ilyenkor sem tudta
rászánni magát, hogy olyanokat is belerántson, akik iránt baráti érzelmeket
táplál. – Jupien derék ember, a kicsike bájos, borzasztó lenne, ha valami bánat
érné őket.” Morel megérezte, hogy túlságosan messzire ment, és elhallgatott, de
tekintete a bizonytalan távolban továbbra is a fiatal lányt méregette, akinek
jelenlétében egyszer „drága művész úrnak” akarta szólíttatni magát velem, s
akitől mellényt rendelt. A kicsike, igen dolgos lévén, nem vett ki szabadságot, de
azóta megtudtam, hogy míg a hegedűs Balbec környékén lebzselt, a lánykának
szüntelenül az ő szép arca járt az eszében, amelyet még nemesebbé tett, hogy
Morelt hajdan az én társaságomban látta, ezért „úr”-nak nézte.
„Sosem hallottam Chopin játékát – mondta a báró –, pedig hallhattam volna;
én Stamatitól vettem órákat, de ő megtiltotta, hogy elmenjek Chimay nénémhez,
és meghallgassam a Noktürnök mesterét.” „Nagy marhaság volt tőle!” – szakadt
ki Morelből. „Épp ellenkezőleg – vágott vissza élénken, éles hangon Charlus úr.
– Az intelligenciáját bizonyította vele. Megértette, hogy »született tehetség«
vagyok, Chopin pedig befolyásolhatna. Végül is nem tesz semmit, hiszen már
ifjan felhagytam a muzsikálással, mint amúgy minden egyébbel is. No meg az
embernek van némi elképzelése – tette hozzá lelassuló, vontatott orrhangon –,
mindig találni olyanokat, akik hallották, s akiktől némi képet kaphatunk róla. De
Chopin egyébként is ürügy volt csupán, hogy visszatérhessünk a dolog ama
médiumi oldalára, amelyet maga figyelmen kívül hagy.”
Látható, hogy stílusának átmeneti közönségessége után Charlus úr egyszer
csak ismét olyan finomkodó és magasztos lett, mint rendesen. Az a gondolat
ugyanis, hogy Morel minden lelkifurdalás nélkül „faképnél hagyna” egy
megerőszakolt fiatal lányt, hirtelen maradéktalan gyönyörben részesítette.
Mihelyt azonban érzékei egy időre lecsillapultak, a Charlus úrban néhány
pillanatra felülkerekedő szadista (aki azután valóban médiumi volt) elmenekült,
s visszaadta a szót az igazi, a csupa művészi kifinomultság, csupa érzékenység,
jóság Charlus úrnak. „A minap ön a XV. vonósnégyes zongoraátiratát játszotta,
ami már magában is képtelenség, mert a világon semmi nem lehetne kevésbé
pianisztikus. Olyanoknak írták, akik fülfájást kapnak a dicső Süket túlfeszített
húrjaitól. Márpedig épp ez a már szinte rideg miszticizmus olyan isteni benne.
Ön mindenesetre nagyon rosszul játszotta, minden tempót megváltoztatott. Úgy
kell játszani, mintha épp most komponálná: az ifjú Morel, akit időszakos
süketség és nemlétező zsenije emészt, egy pillanatra mozdulatlanná dermed;
majd, szent delíriumban, játszani kezd, megalkotja az első taktusokat; ekkor, a
hatalmas első nekiveselkedéstől kimerülten elernyed, s Verdurinné örömére
hagyja, hogy homlokába hulljon az a szép fürt, s mi több, ezzel időt is nyer, hogy
újratermelhesse az előbbi látnoki megfogalmazáshoz pazarlóan felhasznált
szürkeállományt; s ekkor, miután ismét erőre kapott, új, az előbbit is felülmúló
ihlet ragadja magával, és szárnyal, szárnyal a kifogyhatatlan, fenséges frázis felé,
melyet a berlini virtuóz (azt hisszük, Mendelssohnt nevezte így) egy életen át
utánoz majd. Így, ezen az egyedül földöntúli és átlelkesítő módon játszatom
majd Párizsban.” Charlus úr effajta tanácsai hallatán Morel jobban megrémült,
mint amikor azt kellett látnia, hogyan takarítja el a főpincér megvetett rózsáit és
„cup”-ját, mert azon töprengett szorongva, milyen hatást kelt majd a dolog az
„osztályban”. De nem időzhetett sokáig e gondolatoknál, mert Charlus úr
parancsolóan szólt hozzá: „Kérdezze meg a főpincért, van-e jó keresztényük!”
„Jó keresztényük? Nem értem.” „Hiszen látja, hogy a gyümölcsnél tartunk, az
meg egy körtefajta. Biztos lehet benne, hogy Cambremer márkinénál van, mert
Escarbagnas grófnőnek, és ő is az, volt belőle. Thibaudier úr küldi nekik, mire a
grófnő azt mondja: »Íme egy jó keresztény, ami nagyon szép is.«„„Nem, nem
tudtam.” „Amúgy, látom, nem tud maga semmit. Ha még Molière-t sem
olvasott... Ám legyen, mivel feltehetőleg rendelni éppúgy nem tud, mint mást
sem, kérje egyszerűen azt a körtét, ami úgyis itt terem a közelben, az
»avranches-i jó Lujzát«.” „Jó kicsodát...?” „Na, várjon, ha már maga ilyen balog,
majd kérek én valami mást, amit jobban szeretek: Főúr, van Comices
vajkörtéjük? Charlie, el kellene olvasnia, micsoda gyönyörű sorokat írt erről a
körtéről Émilie de Clermont-Tonnerre nagyhercegné.” „Nem, uram, nincsen.”
„És Jodoigne diadala van?” „Nincsen, uram.” „Hát Virginie-Baltet? Vagy Passe-
Colmar? Az sincs? No hát, ha egyszer semmijük sincs, akkor megyünk. Az
»Angouléme hercegnője«„még nem érett be; menjünk, Charlie, el innen.”
Charlus urat balszerencséjére a józanság hiánya s talán Morelhez fűződő
viszonyának feltehető szűziessége ettől kezdve arra vitte, hogy furcsa
jótéteményekkel halmozza el a hegedűst, melyeket az fel sem foghatott, s
amelyekre a maga nemében szintén bolond, de hálátlan és silány természete
csupán egyre növekvő ridegséggel és kíméletlenséggel tudott válaszolni, s ettől –
a hajdan oly büszke, mostanra egészen félénkké lett – Charlus urat valódi
kétségbeesés hullámai árasztották el. Látni fogjuk még, hogyan értette félre
Morel, aki már ezerszer jelentékenyebb Charlus úrnak hitte magát, a legapróbb
dolgokban is, amikor szó szerint vette a báró dölyfös felvilágosításait, melyeket
az arisztokráciáról adott. E pillanatban azonban, míg Albertine a Saint-Jean-de-
la-Haise-nél vár rám, elégedjünk meg annyival, hogy ha volt valami, amit Morel
a nemesi rang elé helyezett (s ez elvben meglehetősen nemes cselekedet volt,
főként olyasvalaki részéről, aki abban lelte gyönyörűségét, hogy – „vadidegen” –
kislányokat hajtson fel a sofőrrel), az a művészi hírneve volt, illetve az, hogy mit
gondolhatnak róla a többi hegedűsök. Kétségkívül rútul viselkedett, hiszen,
mivel már egészen hatalmában tudta Charlus urat, látszólag megtagadta,
kigúnyolta, ahogyan velem is igen magas lóról beszélt, mihelyt megígértem,
hogy titokban tartom, milyen beosztásban volt az apja nagyapám fivérénél.
Másrészt azonban a művészdiplomás Morel név az ő szemében fensőbbrendű
volt bármilyen „nagy névnél”. Amikor pedig Charlus úr, plátói gyöngédségének
ábrándjaiban, rá akarta ruházni egyik családi címét, Morel határozottan
visszautasította.
Ha Albertine helyénvalóbbnak találta, hogy Saint-Jean-de-la-Haise-ben
maradjon festegetni, én indultam útnak az autóval, s nem is csak Gourville-ig és
Féterne-ig, hanem Saint-Mars-le-Vieux-ig és Criquetot-ig is elmehettem, mielőtt
visszaindultam érte. De miközben színleltem, hogy mással vagyok elfoglalva,
nem vele, s egyéb gyönyörűségek kedvéért vagyok kénytelen magára hagyni,
csakis ő járt az eszemben. Igen gyakran nem is mentem messzebb, mint a
Gourville alatt elterülő tágas síkságig, s mivel ez a rész kissé hasonlít arra, ami
Combray fölött indul Méséglise felé, még így, Albertine-től viszonylag messzire
is megvolt az az örömöm, hogy elgondolhattam: ha pillantásom nem is ér el
hozzá, a távolabbra jutó hatalmas és gyengéd tengeri szél, mely ott suhan el
mellettem, bizonyára lezúdul, feltartóztathatatlanul, egészen Quetteholme-ig,
hogy megborzolja a Saint-Jean-de-la-Haise-t lombjaik alá bújtató fák ágait, s
közben barátnőm arcán is végigsimít, így vetve kettős köteléket közé s közém
ebben a végtelenné nőtt, de veszélytelen elvonultságban, mint az olyan
játékokban, melyekben két gyermek néha pillanatokra látó- és hallótávolon kívül
kerül egymástól, s bár eltávolodik, mégis kapcsolatban marad. Visszafelé azokon
a kis utakon jöttem, ahonnan a tengerre látni, s ahol régebben, még mielőtt
feltűnt az ágak között, behunytam a szemem, hogy jobban elképzeljem,
hamarosan valóban a föld panaszos hangú ősanyját látom majd meg, amint
ugyanolyan tébolyultan és emlékezetelőttien háborog, mint azokban az időkben,
amikor még nem léteztek élőlények. Most ezek az utak nem jelentettek mást,
mint az Albertine-hez való visszatérés módját; s amint változatlanul ráismertem
mindegyikre, tudtam, meddig mennek egyenesen, hol kanyarodnak majd el,
eszembe jutott, hogy ugyanezeket róttam régebben Stermaria kisasszonyra
gondolva, s hogy éppen ezt a sietséget, mely most Albertine felé hajtott, éreztem
Párizsban, amikor azokon az utcákon mentem lefelé, amerre Guermantes
asszony járt; s ezek az utak egy kijelölt pálya mély monotóniáját, erkölcsi
jelentését öltötték magukra: jellemem pályáiét. Mindez természetes volt, s
mégsem közömbös; ezek az utak eszembe idézték, sorsom arra ítélt, hogy csak
fantomokat kövessek, olyan lényeket, akiknek valóságossága jórészt képzeletem
műve; bizony vannak emberek – s ifjúkorom óta közéjük tartoztam én is –,
akiknek szemében mindaz, aminek szilárd, mások által is megállapítható értéke
van: a vagyon, a siker, a magas pozíciók, mit sem számít; nekik fantomok
kellenek. Minden egyebet feláldoznak, minden követ megmozgatnak, mindent
annak a szolgálatába állítanak, hogy egyik vagy másik fantommal
találkozhassanak. A fantom azonban hamar szertefoszlik; akkor egy másik
nyomába eredünk, mindig készen arra, hogy az elsőhöz visszatérjünk. Nem ez
volt az első alkalom, hogy megpróbáltam újra fellelni Albertine-t, a fiatal lányt,
akit az első évben a tenger hátterén láttam kirajzolódni. Igaz, az először
megszeretett Albertine és a mostani közé, akitől szinte egy pillanatra sem váltam
meg, más nők is ékelődtek; más nők, például Guermantes nagyhercegné. No de,
mondják most biztosan erre, mire való akkor az a sok gond Gilberte-tel,
megannyi erőfeszítés Guermantes nagyhercegnéért, ha csupán azért kellett
elnyernem a barátságát, hogy többé ne ő járjon az eszemben, hanem csakis
Albertine? Swann válaszolhatott volna erre, amíg meg nem halt, hiszen ő nagy
barátja volt a fantomoknak. Ezek a balbeci ösvények telis-tele voltak üldözött,
elfeledett, újra, néha egyetlen találkozás idejére felkutatott fantomokkal, akiket
csak azért keresünk, hogy megérinthessünk egy valószerűtlen életet, mely
azonnal el is menekül. Amint elgondoltam, hogy a fák, a körték, almák,
tamariszkuszok túlélnek majd engem, mintha azt a tanácsot sugallták volna,
kezdjek végre munkához, amíg meg nem kondul az óra, mely az örök pihenésre
szólít.
Quetteholme-nál kiszálltam a kocsiból, végigfutottam a meredek vízmosáson,
átvágtam a patak fölött egy pallón, s megleltem Albertine-t, aki ott festegetett a
csupa tornyocska-tüskés, vörös templom előtt, mely úgy virított, mint valami
rózsafa. Csak a timpanon volt egységes; és a kő derűs felszínét alig érintve
angyalok sorakoztak, akik a mi XX. századi párosunk előtt, gyertyával a kézben,
tovább celebrálták a XIII. század szertartásait. Az ő portréjukat próbálta
megfesteni Albertine az odakészített vásznon, s Elstirt utánozva nagy
ecsetvonásokkal vitte fel a festéket, hogy így kíséreljen meg engedelmeskedni a
nemes ritmusnak, amelytől a nagy mester szerint ezek az angyalok annyira
mások lettek, mint az összes többi, amelyet ismert. Később Albertine
összeszedte a holmiját. Egymásra támaszkodva másztuk meg a vízmosást,
odahagyva a kis templomot, mely, mintha nem is látott volna minket, érintetlen
nyugalomban hallgatta a patak folytonos csobogását. Hamarosan már az autó
repített, visszafelé más útra ragadva minket, mint odafelé. Most Marcouville-
l’Orgueilleuse előtt mentünk el. Félig új, félig felújított templomát századokéval
felérő patinával vonta be a lenyugvó nap. Fényében a domborművek mintha
cseppfolyós, félig folyadék, félig fény réteg alól sejlettek volna elő; a Szent
Szűz, Szent Erzsébet, Szent Joachim még ebben a megfoghatatlan kavargásban
úszott, csaknem odakint már, a víz vagy a sugárözön színén. A meleg
porfelhőből előbukkanó modern szobrok oszlopaikon félig kibontakoztak a
lenyugvó nap aranyfátylaiból. A templom előtt magányos ciprus állt, mintha
szent kerítés zárta volna körül. Egy pillanatra kiszálltunk, hogy megnézzük, s
sétáltunk néhány lépést. Albertine éppoly tudatosan érzékelte itáliai
szalmakalapját és selyemsálját (melyet a legkevésbé sem tekintett a
kényelemérzet forrásának), mint testrészeit, s amíg körbejártuk a templomot,
másfajta impulzust kapott tőlük, ami ernyedt elégedettségben fejeződött ki, én
azonban kecsesnek találtam; sál és kalap csupán új keletű, járulékos részei voltak
barátnőmnek, de nekem máris kedvesek, amint pillantásommal nyomon
követtem lebegésüket a ciprus körül, az esti levegőben. Albertine ugyan nem
láthatta, de gyanította, hogy ezek az elegáns darabok jól állnak neki, mert ahogy
rám mosolygott, gondosan ügyelt, hogy fejtartását összhangba hozza a hozzá
tartozó fejfedővel: „Nem tetszik nekem, ezt restaurálták” – mondta a templomra
mutatva, mert emlékezett arra, amit Elstir mondott neki az öreg kövek
nagybecsű, utánozhatatlan szépségéről. Albertine azonnal felismerte, ha valamit
restauráltak. Csak csodálkozni tudtam, milyen biztos lett az ízlése építészeti
kérdésekben, miközben a zeneiekben továbbra is siralmas maradt. Akárcsak
Elstir, én sem szerettem ezt a templomot, nem szerzett örömöt, amint napsugaras
homlokzata szemem elé került, s csak azért szálltam ki megnézni, hogy
Albertine kedvében járjak. És mégis úgy találtam, hogy a nagy impresszionista
ellentmond önmagának; hogyan is kötődhetett ilyen bálványimádással az
objektív építészeti értékhez, miért nem figyelt fel a templom átlényegülésére a
lenyugvó napban? „Nem, kétség nem fér hozzá – mondta Albertine –, sehogy
sem szeretem; csak a gőgös Orgueilleuse nevét szeretem benne. El ne felejtsük
viszont megkérdezni Brichot-t, miért lett Saint-Mars mellékneve Le-Vêtu?
Elmegyünk legközelebb, ugye?” – mondta, s rám nézett fekete szemével, melyre
kalapja éppúgy rácsúszott, mint hajdan a kis, ellenzős sapka. Fátyla ide-oda
libbent. Visszaszálltam vele az autóba, boldogan, amiért másnap együtt megyünk
majd Saint-Mars-ba, melynek két ódon harangtornya, kissé hajlított, szinte
lüktető, lazacrózsaszín, rombuszos cserepeivel, e kemencehevű időkben, mikor
csakis a fürdésre tudtam gondolni, hegyes, vén, mohos pikkelyű, rőt halakra
emlékeztetett, melyek látszólag nem is mozognak, úgy emelkednek az áttetsző
kék vízben. Marcouville-ből kifelé jövet, hogy rövidítsünk, letértünk egy
útkereszteződésnél, melynél egy tanya is állt. Megesett, hogy Albertine itt
megállíttatta a kocsit, s megkért, menjek be egyedül, hogy ő a kocsiban ihassa
meg, calvadosért vagy ciderért, amiről mindig azt állították, hogy nem habzik,
azután alaposan lelocsolt mindkettőnket. Testünk szorosan egymáshoz simult. A
tanyasiak alig láthatták Albertine-t a zárt kocsiban, a flaskákat is én adtam vissza
nekik; újra útnak indultunk, mintha ezt a páros életet akarnánk folytatni, a
szeretők életét, amelyet a tanyasiak feltételezhettek rólunk, s amelynek ez az ivó-
megálló csupán jelentéktelen epizódja lehetett; s ez a feltevés még kevésbé tűnt
volna valószínűtlennek, ha azután látnak, hogy Albertine kiitta a maga flaskányi
ciderét; ilyenkor mintha valóban nem tűrt volna közöttünk semmiféle távolságot,
ami pedig máskor nem zavarta; vászonszoknyája alatt combja a combomhoz
simult, arcát, amely elsápadt, de a járomcsontnál kipirult és tüzelt, a külvárosi
lányok hevével és kiéltségével közelítette arcomhoz. Az ilyen percekben hangja
csaknem ugyanolyan gyorsan elváltozott, mint a személyisége, elhagyta a
magáét, hogy egy másikon szólaljon meg, rekedtesen, kihívón, csaknem
züllötten. Leszállt az est. Micsoda gyönyörűség ott érezni az oldalamon, sálastul
és kalapostul, azt juttatva eszembe, hogy mindig így, párban látjuk azokat, akik
szeretik egymást! Talán szerelem volt, amit Albertine iránt éreztem, de nem
mertem előtte mutatni; olyannyira, hogy ha ott élt is bennem, amíg a tapasztalat
nem igazolta, csak úgy élhetett, mint valami értékenincs igazság; márpedig én
megvalósíthatatlannak és az élet színterén kívül esőnek láttam. Féltékenységem
viszont arra ösztökélt, hogy a lehető legkevesebbet hagyjam magára Albertine-t,
bár jól tudtam, kigyógyulni csak akkor fogok belőle, ha mindörökre elválok tőle.
Még olyankor is érezhettem, ha mellette voltam, ilyenkor azonban úgy intéztem,
hogy ne kerüljünk többé olyan körülmények közé, amilyenek felébresztették
bennem. Így történt akkor is, amikor egy derült napon Rivebelle-be mentünk
ebédelni. A folyosószerű hall, ahol a teát szolgálták fel, az étterem nagy, üveges
ajtóit sarkig tárták a nap aranyozta gyepre, amelynek a fényben úszó, tágas
étterem is mintha része lett volna. A rózsás arcú, fekete lángnyelvként ágaskodó
hajú pincér most nem suhant annyira gyorsan ebben a tágas térben, mint azelőtt,
hiszen már nem kenyeres volt, hanem teremfőnök; veleszületett serénysége
azonban most is hajtotta: hol távolabb, az ebédlőben tűnt fel, hol pedig közelebb,
de kint, azokat a vendégeket szolgálva ki, akik inkább a kertben óhajtottak
ebédelni; egyszer itt, másszor ott, mint egy futó ifjú isten mozdulatfázisainak
szoborsora: egyesek az épület, egyébként jól megvilágított belsejében, amely a
zöld gyepágyakban folytatódott, mások a lombok alatt, a szabad ég alatti élet
világosságában. Egy pillanatra mellénk került. Albertine egyszerre szórakozottan
válaszolt arra, amit mondtam. A fiút nézte tágra nyílt szemmel. Néhány
másodpercig éreztem: lehetünk a szeretett lény közelében, s ő mégsincs velünk.
Mintha egy rejtélyes kettős szereplői lettek volna, akiket jelenlétem némított el,
mintha talán régebbi randevúk folytatása volna mindez, melyekről nem
tudhattam, vagy csupán egyetlen pillantásé, amit a fiú Albertine-re vetett – s ahol
én voltam az „elefánt”, aki elől rejtőzniük kell. Amikor a főnök erőszakosan
visszahívta a pincért, s ő eltávolodott, Albertine ugyan folytatta az ebédet, de
szemében az étterem és a kert kivilágított színpad volt már csupán, amelyen
változó díszletek között hol itt, hol ott tűnt fel a fekete üstökű, futó istenalak.
Egy pillanatra felötlött bennem, nem hagy-e magamra barátnőm, hogy a fiút
kövesse. Az elkövetkező napokban azonban kezdtem egyszer s mindenkorra
elfelejteni a fájdalmas élményt, mert eltökéltem, hogy sosem térek vissza
Rivebelle-be, s ugyanezt megfogadtattam Albertine-nel is, aki állította, hogy
most járt ott először és utoljára. Tagadtam, hogy a fürge lábú pincér másra sem
nézett volna, mint Albertine-re, nehogy barátnőm azt higgye, társaságom
megfosztotta valami gyönyörűségtől. Én azért visszatértem még néhányszor
Rivebelle-be, de egyedül, és túlságosan sokat ittam, ahogy korábban is.
Miközben az utolsó poharat ürítettem fenékig, a fehér falra festett rozettát
bámultam, arra vittem át a gyönyört, amelyet éreztem. Az egész világból csupán
ez a rozetta létezett számomra; hol üldözőbe vettem, hol megérintettem illanó
tekintetemmel, hol szem elől veszítettem; a jövendő közömbös lett, beértem a
rozettámmal, mint egy pillangó a nyugodtan pihenő másikkal, melyet
körberepdes, s végül a gyönyör csúcsára röpítő együttlétben vele fejezi be életét.
Márpedig veszedelmesnek éreztem, hogy akár enyhe formában is engedjek
megtelepedni magamban egy olyan kórt, mely azokra a jól ismert patologikus
állapotokra emlékeztet, amelyekre oda sem figyelünk, de a legcsekélyebb
váratlan és elkerülhetetlen véletlen közbejötte is elegendő ahhoz, hogy hirtelen
rendkívül komolyra forduljanak. Ez a pillanat talán különösen alkalmas volt arra,
hogy lemondjak egy nőről, hiszen semmiféle friss és elevenen égő fájdalom nem
kényszerített, hogy tőle kérjem bajomra azt a balzsamot, melyet csak azok
birtokolnak, akik a baj okozói is egyben. Már a séták is megnyugtattak, bár az
adott pillanatban csak várakozásnak tekintettem őket a másnapra, amely, bár
vágyat ébresztett bennem, bizonyára nemigen különbözik majd az előző naptól,
mert e sétáknak megvolt az a bűbájos hatalmuk, hogy elszakadtak azoktól a
helyektől, ahol eddig Albertine járt, s ahol én nem voltam vele: a nagynénjénél, a
barátnőinél. Ez a bűbáj nem tényleges örömből született, hanem csupán egy
nyugtalanság lecsillapodásából, mégis igen erős volt. Hiszen ha néhány nap
távlatából visszagondoltam a tanyára, amely előtt cidert ittunk, vagy csak a
néhány lépésnyi sétára Saint-Mars-le-Vêtu előtt, s eszembe jutott, hogy
Albertine ott lépdelt mellettem kalapjában, jelenlétének érzete egyszer csak
olyan értéket adott az új templom közömbös képének, hogy ha a napsütötte
homlokzat így, magától felötlött emlékeimben, úgy éreztem, mintha nagy,
nyugtató borogatást tettek volna a szívemre. Albertine-t letettem Parville-ben, de
csak azért, hogy este újra találkozzam vele, s a sötétben elnyújtózhassak mellette
a fövenyen. Igaz, nem láttuk egymást mindennap, mégis elmondhattam
magamnak: „Ha elmesélné az időbeosztását, az életét, mégiscsak én tölteném be
bennük a legnagyobb helyet”; s hosszú órákat töltöttünk együtt, melyek oly édes
mámorba ringatták napjaimat, hogy ha Albertine Parville-ben kiugrott az
autóból, melyet egy óra múlva később megint érte küldtem, nem is éreztem
magányosnak magam, mintha kiszállás előtt virágokat hagyott volna a
kocsiülésen. Kibírtam volna, hogy ne lássam mindennap; már épp készültem
boldogan elválni tőle, éreztem, hogy ennek a boldogságnak a nyugtató hatása
több napig is eltarthat. De ekkor meghallottam, hogy Albertine, amint elköszön
tőlem, így szól a nagynénjéhez vagy egyik barátnőjéhez: „Hát akkor holnap fél
kilenckor. Nem szabad elkésni, a többiek már negyed kilenckor útra készen
állnak.” Ha szeretünk egy nőt, a csevegése olyan talajhoz hasonló, ami veszélyes
búvópatakot fed; szavai mögött minden pillanatban ott érezzük valami
láthatatlan vízréteg jelenlétét, átható hidegét; imitt-amott észrevesszük alattomos
szivárgását, de a patak rejtve marad. Amint meghallottam Albertine mondatát,
nyugalmam odalett. Meg akartam kérni, találkozzunk másnap reggel, hogy így
gátoljam meg, hogy elmenjen arra a titokzatos fél kilences randevúra, amelyről
csak burkoltan beszéltek előttem. Az első néhány alkalommal nyilván engedett
volna, bár csak sajnálkozva, amiért le kell mondania a terveiről; később
felfedezte volna, hogy múlhatatlan szükségét érzem tervei megzavarásának; s én
lettem volna az, aki elől mindent elhallgatnak. Amúgy valószínű, hogy ezekben
az összejövetelekben, melyekből kizárattam, nem volt semmi különös, s talán
épp attól való félelmükben nem hívtak engem is, hogy ezt vagy azt a vendég
hölgyet még közönségesnek vagy unalmasnak találom. Sajnálatos módon, ez az
Albertine-ével olyannyira összefonódott élet nemcsak rám hatott; engem
megnyugtatott, anyámnak azonban nyugtalanságot okozott, melynek
bevallásával tönkretette az én nyugalmamat. Amint elégedetten hazatértem, erős
elszánással, hogy egyik napról a másikra véget vetek ennek az életmódnak,
melyről azt hittem, befejezése csakis rajtam múlik, édesanyám, aki meghallotta,
hogy azt üzenem a sofőrnek, vacsora után menjen Albertine-ért, így szólt: „Hogy
szórod a pénzt! (Françoise, a maga egyszerű és érzékletes stílusában
erőteljesebben így mondta: »Szökik a pénz.«) Próbálj meg – folytatta a mama –
nem olyanná válni, mint Charles de Sévigné, akiről édesanyja azt mondta:
»Valóságos kohó a tenyere, csak úgy olvad benne a pénz.« S amúgy is azt
hiszem, épp eleget jártál már szórakozni Albertine-nel. Biztosíthatlak, hogy ez
már túlzás, még az ő szemében is nevetségesnek tűnhet. Nagyon örültem, hogy
mulattat, nem is azt kérem, hogy ne találkozz vele többet, hanem csak annyit,
hogy ne legyen képtelenség egymás nélkül látni kettőtöket.” Albertine-nel élt
életem, ez az élet, melyben nagy gyönyörűség nem volt – vagy ha volt is, én nem
érzékeltem –, ez az élet, melyet készültem egyik napról a másikra
megváltoztatni, s már csak egy nyugodt órára vártam, egyszerre megint
nélkülözhetetlenné vált egy időre, amikor a mama szavai ekként veszélybe
sodorták. Azt mondtam édesanyámnak, hogy szavai talán két hónappal is
késleltették a kért elhatározást, amely különben még a hét vége előtt
megszülethetett volna. Mama elnevette magát (nehogy megszomorítson), amiért
tanácsai azonnali hatást váltottak ki, s megígérte, nem beszél többet a dologról,
nehogy ő gátolja meg jó szándékom újjászületését. Nagyanyám halála óta
azonban a mama, valahányszor csak önfeledten felnevetett, a már megkezdett
nevetés egyszerre abbamaradt, s a fájdalomtól szinte zokogó megnyilvánulásba
torkollt, talán a lelkifurdalás miatt, hogy egyetlen pillanatra meg tudott
feledkezni kínzó gondolatairól, talán azért, mert ez a mégoly rövid feledés csak
még erőteljesebben elevenítette fel őket. De megéreztem, hogy nagyanyám
emlékének sajgó fájdalmához, mely úgy gyökerezett meg édesanyámban, mint
valami rögeszme, most egy másik is járult, mely hozzám kötődik, mert
édesanyám tartott Albertine-nel való bizalmas kapcsolatom következményeitől;
a bizalmas kapcsolatétól, amelyet megakadályozni mégsem mert, mindazok
miatt, amiket az imént mondtam neki. De láthatóan nem volt meggyőződve róla,
hogy nem tévedek. Arra gondolt, hány éven keresztül nem beszéltek már,
nagyanyám meg ő, a munkámról és valamiféle egészségesebb életvitelről,
melyet – mondtam én – csakis azért nem tudtam elkezdeni, mert a buzdításaik
okozta izgalom meggátolt benne, s amelyet engedelmes hallgatásuk ellenére sem
folytattam.
Vacsora után az autó visszahozta Albertine-t; még nem volt egészen sötét; a
levegő már nem volt annyira meleg, de egy tűzforró nap után mindketten
ismeretlen hűvösségre vágytunk; ekkor lázas szemünk előtt felbukkant a hold,
először (csakúgy mint azon az estén, amikor Guermantes hercegnőhöz mentem,
s amikor Albertine telefonált) mint valami gyümölcs könnyű és vékonyka héja,
majd mint friss gerezd, melyet egy láthatatlan kés épp hámozni kezd az égen.
Néha én mentem barátnőmért, de kicsit később; ő pedig, amint megbeszéltük, a
piac árkádjai alatt várt rám, Maineville-ben. Az első pillanatokban meg sem
láttam; már-már nyugtalankodtam, hogy talán el sem jött, talán félreértett. Akkor
megpillantottam kék-fehér pettyes blúzában, és már be is szökkent mellém a
kocsiba, inkább fiatal állathoz, mint fiatal lányhoz hasonló könnyed
ruganyossággal. S az is nősténykutyára vallott, ahogy rögvest véget nem érőn
hízelegni kezdett. Amikor egészen besötétedett, s ahogy a szállodaigazgató
mondta, az eget teleszórták a csillagok, ha nem az erdőbe indultunk sétálni egy
üveg pezsgő kíséretében, mit sem törődve a gyengén megvilágított gáton ballagó
elkésett sétálókkal, akik kétlépésnyire már semmit sem vettek volna észre a sötét
homokon, elnyújtóztunk a dűnék tövében; s én magamhoz szorítottam ezt a
testet, melynek hajlékonyságában benne élt a fiatal lányok minden nőies, tengeri
és sportos bája, a fiatal lányoké, akiket először láttam elvonulni a hullámok
horizontja előtt; most egy takarón osztoztunk, közvetlenül a mozdulatlan tenger
partján, melyet egy remegő sugár két részre osztott; s fáradatlanul, egy
gyönyörűséggel hallgattuk, amint lélegzetét visszatartja, s már oly régen nem
lélegzik, hogy már-már azt hittük, hulláma sincs, vagy amint végül mégis
elleheli lábunknál a várva várt és egyre késlekedő sóhajt. Végül hazavittem
Albertine-t Parville-be. Házuk elé érve félbe kellett szakítanunk csókjainkat,
nehogy valaki meglásson; Albertine-nek még nem volt kedve lefeküdni,
visszajött velem egészen Balbecig, ahonnan azután még egyszer, utoljára,
hazavittem Parville-be; az automobil e hőskorának sofőrjei olyan férfiak voltak,
akik nem nézték, hánykor kerülnek ágyba. S bizony, én csak az első hajnali
harmat idején értem haza Balbecbe, immár egyedül, de még körülölelt barátnőm
jelenléte, olyan adag csókkal elhalmozva, amely még hosszú ideig kitartott. Az
asztalomon táviratot vagy képeslapot találtam. S ez is Albertine-től jött!
Quetteholme-ban írta őket – amikor én egyedül indultam tovább a kocsival –,
hogy így mondja el, most is rám gondol. Lefekvés közben ezeket olvastam újra.
Ekkor a függöny alatt a verőfény sugarát pillantottam meg, s arra gondoltam,
mégiscsak szeretnünk kell egymást, ha az egész éjszakát egymás karjában
töltöttük. Amikor másnap reggel a mólón találkoztam Albertine-nel, annyira
féltem, hogy azt feleli, aznap nem ér rá, s nem tudja teljesíteni kérésemet, hogy
együtt sétáljunk, hogy amíg csak lehetett, halogattam a kérést. Annál is
nyugtalanabb voltam, mivel hűvösnek, gondterheltnek láttam; ismerősei jöttek
oda hozzá; délutánra nyilván olyan tervei voltak, melyekből engem kizárt. Csak
néztem, néztem ezt a varázsos testet, Albertine rózsás fejét, előttem rejtelmes
szándékait, azt az ismeretlen elhatározást, amelyen délutánom boldogsága vagy
boldogtalansága múlt. Lelkiállapotom, létezésem egész jövője testesült meg
előttem egy fiatal lány allegorikus és végzetes alakjában. S amikor végre
elszántam magam, s a tőlem telhető legközömbösebb arccal megkérdeztem:
„Sétálunk együtt ma délután és este?”, ő pedig azt válaszolta: „Nagyon
szívesen”, hosszú nyugtalanságom helyett egyszerre valami gyönyörűséges
megnyugvást leltem ebben a rózsás arcban, s még becsesebbnek láttam ezeket az
idomokat, amelyeknek olyan meg-megújuló jóérzést, enyhülést köszönhettem,
amilyet vihar kitörése után érzünk. Egyre csak azt ismételgettem magamban:
„Milyen kedves, milyen imádnivaló!”, olyasfajta rajongásban, mely kevésbé
termékeny, mint a részegségé, s alig mélyebb a barátságénál, de magasan felette
áll a társasági életének. Csak olyan napokon mondtuk le az autót, amikor
Verdurinéknél vacsoráztunk, illetve olyankor, amikor éltem az alkalommal, hogy
Albertine nem ér rá, nem tud velem tartani, s értesítettem mindazokat, akik
találkozni kívántak velem, hogy Balbecben leszek. Saint-Loup-nak is
engedélyeztem, hogy ezeken a napokon meglátogasson, de csakis ezeken. Mert
amikor egyszer váratlanul állított be, inkább megfosztottam magam Albertine
látásától, mint hogy kockáztassam, hogy ők ketten találkozzanak, s ettől
megrendüljön a boldog nyugalom állapota, melyben egy ideje élek, s hogy
újraéledjen féltékenységem. Csak akkor nyugodtam meg, amikor Saint-Loup
végre hazaindult. Barátom hát sajnálkozva, de aggályosan tartotta is magát
ahhoz, hogy sosem jön Balbecbe, ha nem hívom. Hajdan, amikor irigyen
gondoltam az órákra, melyeket Guermantes nagyhercegnével tölt, milyen
becsesnek tartottam volna, ha találkozhatom vele! Az emberek folyton változó
helyet kapnak velünk való viszonyukban. A világ felfoghatatlan, de örök
menetében mozdulatlannak véljük őket, mert a villanásnyi idő, amikor
megpillantjuk alakjukat, rövid ahhoz, hogy érzékeljük a mozgást, amely magával
sodorja őket. Elég azonban, ha emlékezetünkből kiválasztjuk két, különböző
pillanatban rögzített képüket, s ha ezek a pillanatok mégis eléggé közeliek
ahhoz, hogy ne az emberek változzanak meg közöttük, vagy legalábbis ne
érezhetően, és a két kép különbözősége hű mércéje lesz annak, mennyit
változtattak hozzánk viszonyított helyükön. Szörnyen nyugtalanított, amikor
Saint-Loup Verdurinékről beszélt: féltem, hogy arra kér, hívassam meg, hiszen
szűnni nem akaró féltékenységemben ennyi is elég lett volna ahhoz, hogy
elrontsa minden örömömet, amit Albertine-nel a kis körben leltem.
Szerencsémre azonban Robert éppen azt vallotta be, hogy semmit sem óhajt
kevésbé, mint ezt az ismeretséget. „Nem – mondta –, én idegesítőnek találom az
efféle klerikális közeget.” Kezdetben nem értettem, hogyan illik Verdurinékre ez
a „klerikális” jelző, de a következő mondattal Saint-Loup világossá tette
gondolatát, s a nyelvi divatoknak tett engedményeit, amelyeket gyakran
csodálkozva figyelhetünk meg értelmes embereknél. „Az ilyen körök –
magyarázta – klikket, kongregációt alkotnak, mint valami szentélyben. Ne is
mondd nekem, hogy ez nem afféle kis szekta; a közülük valókkal
mézesmázosak, a kívülállókkal meg nem győznek eléggé megvetőek lenni.
Számukra nem a lenni vagy nem lenni a kérdés, mint Hamlet számára, hanem a
köztük lenni vagy kívül lenni. Te közéjük tartozol, Charlus bácsikám szintén.
Mit tegyünk? Én sosem szerettem az ilyesmit, nem az én hibám.”
Természetesen ezt a Saint-Loup-ra erőszakolt szabályt, hogy csak akkor
látogasson meg, ha hívom, ugyanilyen szigorúan alkalmaztam mindenki másra,
akivel csak a La Raspelière-ben, Féterne-ben, Montsurvent-ban és egyebütt
szorosabb ismeretségbe kerültem; s mikor a szállodából megláttam a háromórai
vonat füstjét, amint a parville-i sziklapartok kanyarulataiban elhagyta pamacsát,
s az még sokáig ott függött a zöld lankák oldalán, egyáltalán nem
bizonytalankodtam, ki is lesz az uzsonnavendégem, aki mint valami isten most
még a kis felhőbe burkolózott előlem. Be kell vallanom, hogy ez a látogatásra
előzetesen felhatalmazott vendég szinte soha nem Saniette volt, s ezért igen
gyakran szemrehányást is tettem magamnak. Mivel azonban Saniette pontosan
tudta, hogy unalmas (s vizitben természetesen jóval inkább, mint amikor
adomázott), így, jóllehet műveltebb, eszesebb és különb volt sok másnál, nem
csupán az tűnt lehetetlennek, hogy bármiféle örömöt leljünk a társaságában,
hanem az is, hogy akármi mást, a csaknem elviselhetetlen spleenen kívül, ami
tönkreteszi az egész délutánt. Ha Saniette őszintén bevallotta volna: attól fél,
hogy untat, feltehetően nem rettegtünk volna látogatásaitól. Az unalom az egyik
legkevésbé súlyos baj, amelyet el kell viselnünk, az ő unalmassága pedig talán
csak a többiek képzeletében létezett, vagy a többiek oltották belé, egyfajta
szuggesztióval, mely azután Saniette kellemes szerénységében jó alanyra lelt. Ő
azonban annyira nem akarta, hogy kiderüljön, nem keresik a társaságát, hogy
ajánlkozni sem mert. Kétségtelenül igaza volt, amikor nem tett úgy, mint azok,
akik annyira élvezik, hogy nyilvános helyen köszöngethetnek, hogy ha már
régóta nem találkoztunk, s egy páholyban észrevesznek minket, általuk nem
ismert, ragyogó személyiségek körében, sietősen és harsányan köszöntenek,
miközben már mentegetőznek is: de hiszen úgy megörültek, úgy meghatódtak,
amikor megláttak, és konstatálták, hogy visszatértünk az evilági örömökhöz,
hogy ilyen jó színben vagyunk stb. Saniette-ből, épp ellenkezőleg, túlságosan is
hiányzott a merészség. Megtehette volna, hogy Verdurinnénél vagy a
kisvonatban azt mondja, örömmel eljönne hozzám látogatóba Balbecbe, csak
attól tart, hogy zavar. Egy ilyen javaslat nem lett volna különösebben ijesztő. Ő
azonban éppenséggel nem ajánlott semmit, hanem megkínzott arccal és
elpusztíthatatlan tűzzománctekintettel, melyben azonban keveredett a remegő
vágy, hogy találkozhasson velem – hacsak nem akad valaki szórakoztatóbbra –,
és e vágy leplezésének szándéka, hanyagul megszólított: „Nem tudja, mit csinál
a napokban? Mert én bizonyosan Balbec környékén járok majd. Nem, nem, nem
tesz semmit, csak úgy kérdeztem.” A látszat azonban nem tévesztett meg, s a
fordított jelek, melyek révén érzelmeinket ellentettjeikkel fejezzük ki, oly
világosan olvashatók, hogy csak töprengeni tudunk, hogyan akadhatnak még
emberek, akik például így beszélnek: „Annyi meghívást kapok, azt sem tudom,
hová legyek”, ezzel próbálva leplezni, hogy sehová sem hívják őket. S ráadásul
ez a látszólagos hanyagság, valószínűleg összetevőinek vegyessége miatt, olyan
érzést keltett, amit az unalomtól való félelem vagy a találkozás vágyának őszinte
beismerése sosem keltett volna, azaz azt a fajta rosszérzést, viszolygást, ami a
szimpla társasági udvariasság szintjén ugyanazt fejezi ki, mint amit a
szerelemben a viszont nem szeretett szerelmes burkolt ajánlata ébreszt
hölgyében, akinek felajánlja, hogy másnap meglátogatja, s közben nem győzi
hangsúlyozni, hogy nem akarja rátukmálni magát a hölgyre; vagy nem is ez az
ajánlat, hanem az álhidegség póza. Saniette személyiségéből is csak úgy áradt ez
az isten tudja, micsoda, amitől a világ leggyöngédebb arckifejezésével így
feleltünk neki: „Nem, sajnos ezen a héten, mindjárt elmagyarázom...” S olyan
embereknek engedtem helyette, akik a nyomába sem értek, de a tekintetük nem
volt mélabúval terhes, mint az övé, szájukat nem redőzte keserűre az a sok
látogatás, melyről hallgatott ugyan, de amelyeket kedve szerint egyikünknél-
másikunknál tett volna. Sajnálatosan igen ritkán esett úgy, hogy Saniette ne
találkozott volna a vicinálison az épp hozzám tartó vendéggel, már amikor nem
Verdurinéknél fordult hozzám az illető ekképpen: „El ne felejtse, hogy
csütörtökön megyek magához”, én pedig épp erről a napról állítottam Saniette-
nek, hogy nem vagyok szabad. Végül azután Saniette úgy képzelte, az élet teli
van a tudtán kívül, ha ugyan nem egyenesen ellene szervezett mulatságokkal.
Másrészt viszont, mivel soha nem vagyunk teljesen egyfélék, ez a túlságosan
tapintatos lélek betegesen tapintatlan volt. Az egyetlen alkalommal, amikor
akaratom ellenére, találomra beállított hozzám, egy nem is tudom már kitől
kapott levél hányódott az asztalon. Egy pillanat múlva észrevettem, hogy
Saniette csak szórakozottan hallgatja, amit mondok. A levél, melynek eredetéről
halvány fogalma sem volt, megigézte, s már azt hittem, zománcos szemgolyói
mindjárt letérnek pályájukról, hogy erre a jelentéktelen, de kíváncsiságától
delejessé vált levélre tapadjanak. Madárra emlékeztetett, mely végzetszerűen
csap le a kígyóra. Végül nem bírta ki, s először csak elfordította, mintha rendet
akarna rakni a szobámban. Amikor ezt már kevésnek érezte, kezébe fogta, ide-
oda fordítgatta, mintha gépiesen tenné. Tapintatlanságának másik tünete az volt,
hogy ha egyszer letáborozott valahol, képtelen volt hazamenni. Mivel aznap nem
éreztem jól magam, megkértem, menjen vissza a következő vonattal, induljon el
egy félóra múlva. Rosszullétemben nem kételkedett, mégis így válaszolt: „Egy
és egy negyed órát maradok, aztán megyek.” Ettől fogva szenvedtem, amiért
nem hívom, valahányszor módomban áll. Ki tudja? Talán, ha én megtörtem
volna a rajta ülő átkot, mások is meghívták volna, s az ő kedvükért Saniette
nyomban lemondott volna rólam, így hát meghívásaimnak kettős előnyük lett
volna: őt boldoggá teszik, engem pedig megszabadítanak tőle.
A vendégségeimet követő napokon persze nem vártam látogatót, s az
automobil ismét értünk jött, Albertine-ért meg értem. Amikor pedig hazaértünk,
a szálloda legalsó lépcsőfokán álló Aimé nem tudta megállni, hogy
szenvedélyesen kíváncsi és mohó szemmel ne lesse, milyen borravalót adok a
sofőrnek. Hasztalan fogtam a pénzdarabot vagy bankjegyet csukott kézzel, Aimé
pillantása szétfeszítette ujjaimat. Egy másodperccel később már el is fordította a
fejét, hiszen tapintatos és jól nevelt volt, s ő maga beérte viszonylag csekély
jutalommal is. De az a pénz, amit valaki más kapott, leküzdhetetlen
kíváncsiságot ébresztett benne, és a nyál is összefutott tőle a szájában. E röpke
pillanatok idején oly lázas figyelem ült az arcán, mint a gyermekén, aki Verne-
regényt olvas, vagy olyasvalakién, aki az étteremben a szomszédos asztalnál
vacsorázik, s amint látja, hogy nekünk éppen fácánt szelnek fel, amit ő nem tud
vagy nem akar megengedni magának, egy pillanatra megfeledkezik komoly
gondolatairól, hogy szerelemtől és vágytól mosolygós tekintettel tapadjon a
szárnyasra.
Így követték egymást az autós séták napra nap. Egy alkalommal azonban,
amint felfelé mentem a lifttel, a liftes azt mondta: „Itt volt az az úr, üzenetet
hagyott önnek.” Mindezt egészen reszketeg hangon mondta, miközben a
képembe köhögött és köpködött. „Micsoda náthám van!” – tette hozzá, mintha
magamtól nem vettem volna észre. „A doktor azt mondja, szamárköhögés”, s
azzal megint csak rám köhögött és köpködött. „Ne fárassza magát a beszéddel” –
mondtam jóságosan, de tettetett jósággal. Attól tartottam, hogy elkapom a
szamárhurutot, ami az én fulladásra való hajlamommal igen kellemetlen lett
volna. Ő azonban, mint valami virtuóz, aki nem akarja bejelentetni a betegségét,
érdemnek tekintette, hogy egyfolytában köpköd és beszél. „Nem, nem,
semmiség” – mondta (magának talán, gondoltam, de nem nekem). Egyébként
hamarosan visszamegyek Párizsba (annál jobb, hacsak már előbb rám nem
ragasztja). „Azt mondják – folytatta –, hogy Párizs nagyon csudálatos. Biztos
még csudálatosabb, mint itt és mint Monte-Carlóban, bár a londinerek, sőt a
vendégek, de még a főpincérek is, akik a szezonra Monte-Carlóba mennek,
gyakran mondták nekem, hogy Párizs nem olyan csudás, mint Monte-Carlo.
Lehet, hogy tévedtek, bár, aki már főpincér, biztosan nem lehet ostoba: azt a sok
rendelést felvenni, az asztalokat megjegyezni, ahhoz aztán jó koponya kell!
Hallottam már olyat is, hogy ez még annál is rémesebb, mint amikor valaki
darabokat és könyveket ír.” Már csaknem az én emeletemre értünk, mikor a liftes
visszavitt a földszintre, mert úgy találta, hogy baj van a kapcsolóval, s egy
szempillantás alatt meg is javította. Megmondtam neki, hogy inkább gyalog
szeretnék felmenni, ami valójában azt jelentette, illetve akarta leplezni, hogy
inkább nem szeretném elkapni a szamárköhögést. A liftes azonban, baráti és
ragályos köhögőroham kíséretében visszalódított a kalitkába. „Most már nem
lehet semmi baj, rendbehoztam a gombot.” Mivel láttam, hogy nem hagyja abba
a beszédet, a látogató és üzenete pedig jobban érdekelt, mint Balbec, Párizs és
Monte-Carlo szépségeinek összehasonlító elemzése, azt mondtam (ahogy egy
tenoristának mondjuk, aki Benjamin Godard[626]-ral gyötri a hallgatót: Énekeljen
nekem inkább egy kis Debussyt): „De ki keresett?” „Az az úr, akivel elment.
Mindjárt lemegyek a kártyájáért, itt van a portásomnál.” Lévén, hogy előző nap
Robert de Saint-Loup-t tettem le a doncières-i állomáson, mielőtt Albertine-ért
mentem, azt hittem, a liftes Saint-Loup-ról beszél, de a sofőrre gondolt. Mikor
pedig ezekkel a szavakkal említette: „az az úr, akivel elment”, egyben azt is
megtanultam tőle, hogy egy munkás éppúgy lehet úr, mint ahogyan egy társasági
ember. De ez csupán stilisztikai tanulság. Mert ami a dolgot magát illeti, én
sosem tettem különbséget a társadalmi osztályok között. S ha meglepődtem is,
amikor azt hallottam, hogy egy sofőrt úrként említenek, semmiképp sem jobban,
mint ahogy X. gróf, aki csupán egy hete viselte ezt a címet, kapta fel a fejét,
mikor azzal fordultam hozzá: „Mintha fáradt volna a grófné”, s még hátra is
fordult, hogy lássa, kiről beszélek; mind a kétszer csupán a szóhasználat volt
szokatlan; én sosem tettem különbséget munkások, polgárok és nagyurak között,
s egyképpen barátkoztam ezekkel és azokkal, bár kissé mégis inkább a
munkásokhoz húztam, s rögtön utánuk az arisztokratákhoz, nem is az ízlésem
miatt, hanem azért, mert tudtam, hogy tőlük több udvariasságot várhatok a
munkásokkal szemben, mint amire a polgárok hajlandók, akár azért, mert a
nagyurak, nem úgy, mint a polgárok, nem vetik meg a munkásokat, akár pedig
azért, mert az urak ugyanolyan szívesen udvariasak akárkivel, mint amilyen
boldogan a szép nők osztogatják mosolyukat, hiszen tudják, micsoda örömet
szereznek vele. Azt azért nem mondhatnám, hogy szemléletem, mellyel a nép
gyermekeit azonos polcra helyeztem a társaság tagjaival, noha ez utóbbiak igen
jól fogadták, édesanyámat is maradéktalan elégedettséggel töltötte el. Nem
mintha valaha bármiféle különbséget tett volna ember és ember között, s ha
Françoise-t egyszer bánat érte vagy megbetegedett, a mama mindig olyan
szeretettel, odaadással vigasztalta-ápolgatta, mint a legjobb barátnőjét.
Édesanyám azonban túlságosan apja lánya volt ahhoz, hogy ne fogadja el a
társadalmi kasztok létét. Hiába voltak a combray-iak jószívűek, érzékenyek,
hiába sajátították el az emberi egyenlőségről szóló legszebb elméleteket, ha egy
komornyik emancipálódott, egyszer lemagázott, majd észrevétlenül átváltott
arra, hogy már nem harmadik személyben szólt hozzám, az effajta jogbitorlás
édesanyámból olyan elégedetlenséget váltott ki, mint amilyen Saint-Simonból is
kitör az Emlékiratokban minden egyes alkalommal, amikor egy arisztokrata,
akinek nem volna joga hozzá, valamilyen ürüggyel hivatalosan is „fenségnek”
minősítteti magát, vagy nem adja meg a nagyhercegeknek, ami jár nekik, hanem
szép lassan kivonja magát alóla. Volt valamiféle „combray-i szellem”, oly
ellenálló, hogy több évszázadnyi jóság (márpedig az én édesanyámé végtelen
volt) és egyenlőséget hirdető teória kell még addig, hogy végül eloszlassák. Nem
mondhatom, hogy édesanyámban e szellem bizonyos részei nem maradtak
kiirthatatlanok. Nehezebb szívvel fogott volna kezet egy inassal, mint amilyen
szívesen tíz frankot adott neki (amivel egyébként lényegesen nagyobb örömöt is
szerzett). Akár beismerte, akár nem, az ő szemében az urak urak voltak, a
cselédek pedig olyan emberek, akik a konyhában esznek. Ha látta, hogy egy
sofőr velem vacsorázik az étteremben, egyáltalán nem örült, és azt mondta: „Azt
hiszem akadhatna különb barátod is, mint egy sofőr”, mint ahogy házasságról
szólva így beszélt volna: „Találhatnál különb partit is.” A sofőr (akit szerencsére
soha eszembe nem jutott meghívni) azért jött, hogy megmondja, a társaság,
amely a szezonra Balbecbe küldte, már másnaptól visszarendeli Párizsba. Ez a
magyarázat, főként, mivel a sofőr elbűvölő fiú volt, s mert evangéliumi
egyszerűséggel fejezte ki magát, hogy szavait fenntartás nélkül elhittük, igaznak
tűnt. Márpedig félig mondott csak igazat. Balbecben valóban nem akadt már
dolog. A társaság pedig, amely csak félig bízott meg az ifjú evangélistának a
kerék bizonyságára hivatkozó vallomásában, mindenesetre azt kívánta, hogy a
lehető leggyorsabban térjen vissza Párizsba. S valóban, míg az ifjú apostol
csodát tett a kilométerek megsokszorozásában, amikor Charlus úrnak számolt el,
amikor a társaságnak való számadásra került sor, hattal osztotta, amit keresett.
Minek következtében a társaság úgy vélekedett, hogy vagy nincsen már senki
Balbecben, aki kirándulna, ami ebben az évszakban meglehetősen valószerűnek
hangzott, vagy meglopják őket; s mindkét feltételezés alapján azt találta a
leghelyesebbnek, ha visszahívja a sofőrt Párizsba, ahol különben ugyancsak nem
volt különösebb tennivaló. A sofőrnek legfőbb vágya volt, hogy, ha csak egy
mód van rá, elkerülje a holtszezont. Említettem már – amit ekkoriban még nem
gyanítottam, s aminek ismerete nem kevés bánattól kímélhetett volna meg –,
hogy a sofőr szoros kapcsolatban állt Morellel (noha a nyilvánosság előtt
továbbra sem ismerték egymást). Attól a naptól fogva, hogy visszarendelték,
mivel még azt sem tudtuk, hogy nem feltétlenül kell mennie, kénytelenek
voltunk bérkocsival beérni, vagy néha, Albertine mulattatására, mivel úgyis
szerette a lovaglást, hátaslovakat béreltünk. Az autók rosszak voltak. „Micsoda
tragacs!” – mondogatta Albertine. Ami azt illeti, nemegyszer inkább egyedül
szerettem volna lenni a kocsiban. Anélkül hogy pontos dátumot akartam volna
kitűzni magamnak, azt kívántam, bár érne már véget ez az élet, melyben nem azt
kifogásoltam, hogy a munkától von el, inkább azt, hogy az örömöktől. S mégis
megesett, hogy szokásaim, melyek fogva tartottak, egyszerre semmivé lettek,
leggyakrabban olyankor, amikor egy régebbi, ujjongó és életkedvtől duzzadó
énem egy pillanatra a mostani helyébe lépett. Ezt a kitörési vágyat éreztem aznap
is, amikor Albertine-t a nagynénjénél hagytam, én pedig lóháton indultam
Verdurinékhez, s egy elvadult erdei ösvényre tértem, melynek szépségét ők
dicsérték nekem. Az út a sziklafal alakjához idomult, egyre emelkedett, majd,
fák sűrű csoportjai közé szorulva, mély hegytorkokon hatolt át. A kopár sziklák
körülöttem, a tenger, melyet a sziklahasadékokon keresztül láthattam, egy
pillanatra úgy úsztak el előttem, mint egy másik világegyetem néhány töredéke;
ráismertem arra a hegy- és tengervidéki tájra, amely Elstir két csodálatos
akvarelljének színhelyét adta, a „Múzsával találkozó poétá”-ét és a „Kentaurral
találkozó fiatal férfi”-ét, melyeket Guermantes nagyhercegnénél láttam.
Emlékük újra helyükre illesztette ezeket a tájakat, ahol annyira a pillanatnyi
világon kívül kerültnek éreztem magam, hogy azon sem csodálkoztam volna, ha
az Elstir festette, történelem előtti fiatal férfihez hasonlóan én magam is
mitológiai alakra bukkanok séta közben. Lovam hirtelen megbokrosodott; furcsa
zajt hallott, csak nehezen tudtam megfékezni, hogy le ne vessen; majd könnybe
lábadt szemem arra a pontra irányítottam, ahonnan a zajt hallani véltem, s vagy
ötvenméternyire fölöttem két ragyogó, nagy acélszárnyat láttam a napban,
közöttük egy lényt, akinek alig kivehető alakja egy férfiére emlékeztetett. Olyan
meghatott voltam, amilyen egy görög is lehetett, aki először találkozott
félistennel. A könnyem is eleredt, hiszen már attól a pillanattól kezdve sírni
tudtam volna, amikor rájöttem, hogy a zaj a fejem fölül jön – mert ebben az
időben még ritka volt az aeroplán –, s attól a gondolattól, hogy amit most
életemben először látok, nem más, mint repülőgép. Ekkor, mint amikor
megérezzük, hogy most könnyfakasztó szavak következnek egy újságban, már
csak arra vártam, hogy a repülő láttán könnyekben törhessek ki. A pilóta
azonban mintha bizonytalan lett volna útirányában; én úgy éreztem, az élet, a tér
összes útja nyitva áll előtte – s előttem is, ha a megszokás nem tett volna rabbá
–, majd egy lendülettel odébb szállt, néhány pillanatig a tenger fölött lebegett, s
hirtelen elszánva magát, mintha a nehézkedéssel épp ellentétes vonzásnak
engedelmeskedett volna, mintha hazájába térne vissza, arany szárnyainak
egyetlen könnyed mozdulatával egyenesen fel, az ég felé zuhant.
A sofőrre visszatérve, nemcsak azt kérte Moreltől, hogy Verdurinék autóval
váltsák fel homokfutójukat (ami, ismervén Verdurinék nagylelkűségét, ha a
hívekről volt szó, viszonylag könnyen ment), hanem azt, s ez már
kellemetlenebb volt, hogy első kocsisukat, az érzékeny és komorságra hajlamos
fiatal embert is váltsák fel vele, a sofőrrel. Mindezt végbe is vitték néhány nap
alatt, a következőképpen. Kezdetként Morel ellopatott a kocsistól mindent, amire
annak szüksége volt, hogy befoghasson. Egyik nap a zablát nem találta, a
másikon az álladzót. Megint máskor az üléspárnája tűnt el, azután az ostora, a
takarója, a korbácsa, a szivacsa, a zergebőre. De mindig elrendezte a dolgot a
szomszédokkal; csak éppen késve érkezett, amivel maga ellen hangolta Verdurin
urat, ő maga pedig elszomorodott és búskomor lett. A sofőr, akinek sürgős volt a
belépés, közölte Morellel, hogy hamarosan visszatér Párizsba. Azonnal kellett
hát cselekedni. Morel bebeszélte Verdurin úr cselédeinek, hogy a fiatal kocsis azt
állítja, mindnyájukat tőrbe csalja, s erősen ígéri, hogy leszámol mind a hatukkal;
ő, Morel pedig azt mondja, ezt mégsem hagyhatják annyiban. Személyesen
persze nem avatkozhat bele, de azért figyelmezteti őket, hogy elejét vehessék a
dolognak. Meg is egyeztek, hogy amíg a Verdurin házaspár és vendégeik sétálni
mennek, mindnyájan nekitámadnak a fiatalembernek az istállóban. Hozzá kell
tennem, bár ez csak ürügyül szolgált az elkövetkezendőkhöz, de a szereplők
később még érdekesek lettek számomra, hogy ezen a napon Verdurinéknek
nyaralóvendége is volt, s őt akarták gyalogsétára vinni, még mielőtt ugyanaznap
este továbbindult volna.
Amikor ezen a bizonyos napon útnak indultunk, igencsak meglepett, hogy
Morel, aki velünk tartott a gyalogsétán, s úgy volt, hogy a fák alatt majd hegedül
nekünk, így szólt hozzám: „Hallgasson ide, fáj a karom; Verdurinnének nem
akarok szólni, de azért kérje meg, hogy jöjjön velünk az egyik inas is, mondjuk
Howsler, majd ő hozza a hangszeremet.” „Azt hiszem, jobb lenne valaki mást
választani – feleltem. – Rá szükség van a vacsoránál.” Morel arca egy pillanatra
dühösen megrándult. „Nem, nem, nem bízom a hegedűmet akárkire.” Később
megértettem, miért ragaszkodott éppen hozzá. Howsler a fiatal kocsis szeretett
fivére volt, s ha otthon marad, még segíthetett volna neki. Séta közben azután,
meglehetősen halkan, nehogy a nagyobbik Howsler meghallja, Morel így szólt:
„Derék fiú ez. Amúgy az öccse is az. Ha nem volna az a gyászos szokása, hogy
iszik...” „Hogyhogy iszik?” – szólalt meg Verdurinné, aki már a gondolatba is
belesápadt, hogy iszákos kocsisa van. „Nem veszi észre rajta. Mondom is
magamnak mindig, kész csoda, hogy olyankor még nem érte baleset, amikor
magukat vitte a kocsin.” „Miért, hát másoknak is hajt?” „Csak nézze meg,
hányszor felborult már, ma is csupa zúzódás a képe. Nem is tudom, hogy élte túl,
összetörte a kocsi rúdját.” „Ma még nem láttam – mondta Verdurinné, aki
remegett a gondolattól, mi történhetett volna akár vele is –, nagyon elszomorít.”
A Nagyasszony rövidíteni akart a sétán, hogy hazamenjen; Morel egy Bach-áriát
választott számtalan variációval, hogy minél tovább nyújtsa. Ahogy hazaértünk,
Verdurinné rögtön a kocsiszínbe ment, meglátta az új kocsirudat és a vérbe
fagyott Howslert. Már készült is, hogy mindenfajta magyarázat nélkül közölje
vele, mostantól nincs szüksége kocsisra, és a bérét is kiadja, de Howsler, nem
akarván bevádolni társait, akiknek ellenségességével így visszamenőleg a
nyergek és egyebek mindennapos lopkodását magyarázta, s mivel már látta,
hogy jámbor türelme csak arra vezetett, hogy kis híján holtan maradt a
porondon, maga kérte, hogy elmehessen, s ezzel mindent megoldott. A sofőr
másnap belépett, s Verdurinné (aki kénytelen volt mást felfogadni) később
annyira elégedett volt vele, hogy melegen figyelmembe ajánlotta mint
tökéletesen megbízható embert. Én, aki mit sem sejtettem, fel is fogadtam egy-
egy napra Párizsban; de túlságosan előreszaladtam, mindezzel találkozunk még
Albertine történetében. E pillanatban a La Raspelière-ben vagyunk, ahová
először jövök vacsorázni barátnőmmel, Charlus úr pedig Morellel, egy olyan
állítólagos „intéző” fiával, akinek évi harmincezer frank állandó jövedelme volt,
saját kocsija, és nagyszámú intézőnek, kertésznek, jószágigazgatónak és
majorosgazdának parancsolt. De ha ennyire előreszaladtam is, mégsem akarom
olvasómat abban a hitben hagyni, hogy Morel velejéig gonosz lett volna. Inkább
csupa ellentmondásnak mondanám, s voltak olyan napok, amikor valódi
kedvességre is tellett tőle.
Természetesen igencsak meglepődtem, mikor megtudtam, hogy a kocsist
kitették, s még inkább, amikor utódjában arra a sofőrre ismertem, aki Albertine-t
és engem furikázott sétáinkon. De a sofőr valami bonyolult históriát adott elő,
mely szerint állítólag visszament Párizsba, onnan kérették vissza Verdurinékhez,
s én egy pillanatig sem kételkedtem a szavában. A kocsis elbocsátása volt az
oka, hogy Morel kicsit elcsevegett velem, hogy hangot adjon szomorúságának e
derék fiú távozása miatt. Különben is felhagyott azzal, hogy távol tartsa magát
tőlem, nemcsak olyankor, amikor egyedül talált, s örvendező arccal, a szó szoros
értelmében rámvetette magát, de máskor is, amióta látta, hogy a La Raspelière-
ben mindenki körüludvarol, ő pedig önszántából zárja ki magát olyasvalaki
baráti társaságából, aki nem jelent számára veszélyt, hiszen ő felégetett köztünk
minden hidat, s lehetetlenné tette, hogy gyámkodjam felette (ami távolról sem
állt szándékomban). Megváltozott magatartását Charlus úr hatásának
tulajdonítottam, ami bizonyos pontokon valóban kevésbé korlátolttá,
művészibbé tette, másokon viszont – amikor betű szerint értelmezte
tanítómestere hangzatos, hazug s egyébként is pillanat szülte megfogalmazásait
– még ostobább lett tőle. S valóban csak azt feltételeztem, amit Charlus úr
mondhatott neki. Hogyan is sejthettem volna akkor, amit később mondtak el
nekem (s amiben sohasem voltam bizonyos, mert Andrée kijelentései az
Albertine-t érintő dolgokban, főként a későbbiekben, mindig is felettébb
megbízhatatlanoknak tűntek, hiszen, mint azt korábban láttuk, Andrée nem
szerette igazán barátnőmet, és féltékeny volt rá), s amit mindenesetre, még ha
igaz volt is, igen jól lepleztek előttem mind a ketten: hogy Albertine közelről
ismerte Morelt? Ez az újfajta magatartás, melyet Morel ekkoriban, a kocsis
elbocsátása körüli időkben, tanúsított irántam, megváltoztatta róla alkotott
véleményemet. Még mindig élt bennem a jelleméről alkotott hitvány elképzelés,
amelyet az az alattomosság váltott ki belőlem, amelyet a fiatalember akkor
mutatott, amikor szüksége volt rám, és amit lenézés követett, mihelyt megtettem
a kért szívességet, olyannyira, hogy szinte keresztülnézett rajtam. Ehhez még
hozzá kellett számítani Charlus úrhoz fűződő, nyilvánvalóan pénzért árult
kapcsolatát, és fel-feltörő vadállati ösztöneit is, melyeknek kielégületlensége (ha
úgy alakult a dolog) vagy a velük járó bonyodalmak elszomorították; de ez a
jellem nem volt ilyen egyértelműen rút, s tele volt ellentmondásokkal. Öreg,
tévedésekkel, képtelen hiedelmekkel, trágárságokkal teli középkori könyvre
emlékeztetett, rendkívül összetett volt. Kezdetben azt hittem, hogy művészete,
melyben valóban mesternek számított, olyan fokra juttatta, ami már több előadói
virtuozitásnál. Egy alkalommal, mikor elmondtam neki, szeretnék elkezdeni
dolgozni, így válaszolt: „Dolgozzék, legyen kiváló!” „Hát ez kitől van?” –
kérdeztem. „Fontanes írja Chateaubriand-nak.” De ismerte Napóleon egyik
szerelméhez írott leveleit is. Jól van, gondoltam magamban, tehát jártas az
irodalomban. De ez a mondat, melyet isten tudja, hol olvasott, nyilvánvalóan az
egyetlen volt, amit a régi és új világirodalomból ismert, mert estéről estére ezt
ismételgette. Egy másik pedig – amit még többször mondogatott, nehogy
beszéljek róla bárkinek is, s amit szintén irodalminak hitt, noha franciának is alig
mondható, vagy legalábbis semmiféle értelme nincs, ha csak egy titkolózó cseléd
számára nem: „Ne bízz a bizalmatlanokban!” Mindent összevéve, ettől az ostoba
törvénytől Fontanes Chateaubriand-hoz intézett mondatáig Morel jellemének
jókora, változatos, de a látszatnál kevésbé ellentmondásos területét járhattuk be.
Ez a fiú, aki pénzért akármit megtett volna, s hozzá lelkifurdalás nélkül – ha
talán nem is valami furcsa kedvetlenségtől mentesen, ami akár erős
idegizgalomig fokozódhatott, de a lelkifurdalás név aligha illene rá –, aki, ha
érdeke fűződött volna hozzá, egész családokat borított volna szomorúságba, ha
ugyan nem gyászba, ez a fiú, aki a pénzt mindenek fölé helyezte, nem is csak a
jóság, de a legelemibb emberség fölé, nos, ez a fiú mégis minden pénznél többre
tartotta konzervatóriumi nagydíjas diplomáját, s azt, hogy egyetlen rossz szót se
szólhassanak róla a fuvola- vagy a kontrapunkt-osztályban. Így hát legnagyobb
haragjainak, rosszkedve legsötétebb és legkevésbé sem menthető kitöréseinek
forrása mindig az volt, amit ő (bizonyára néhány olyan egyedi esetet
általánosítva, melyben rosszindulattal találkozott) egyetemes gazságnak
nevezett. Magának viszont azzal hízelgett, hogy ő kivétel a szabály alól, mert
soha nem beszél ki másokat, nem enged a kártyáiba nézni, és senkiben sem
bízik. (Szerencsétlenségemre mindazok miatt, aminek Párizsba való
visszatérésem után kellett bekövetkezniük, bizalmatlansága a balbeci sofőr
esetében „kikapcsolt”, bizonyára mert magafajtára ismert benne, azaz
szabályával ellentétben a szó eredeti értelmében vett bizalmatlanra, olyan
bizalmatlanra, aki konokul hallgat a becsületes emberek előtt, és azonnal
lepaktál egy hitvány fráterrel.) Morel úgy vélte – s ebben talán nem is tévedett
egészen –, hogy e bizalmatlanság mindig lehetővé teszi számára, hogy kihúzza
magát a csávából, hogy elcsíphetetlenül tudjon átsiklani a legveszélyesebb
kalandokon, anélkül, hogy bármit is nemhogy rábizonyíthatnának, de
felhozhatnának ellene a Bergère utcai intézményben[627]. Dolgozni fog, kitűnik,
s talán egy szép napon, makulátlan hírnévnek örvendve, zsűrielnök is lesz a
nagybecsű Konzervatórium hegedűvizsgáin.
De talán azzal is túl sok logikát feltételezünk Morel agyában, ha egyik
ellentmondását a másikból vezetjük le. Mert természete valójában olyan volt,
mint egy összevissza gyűrt papír, amin képtelenség kiigazodni. Látszólag
meglehetősen magasztos elvei voltak, s gyönyörű kézírással, melyet a
legdurvább helyesírási hibák csúfítottak el, órákat töltött azzal, hogy megírja a
fivérének, helytelenül viselkedik a húgaival, ő az idősebb, ő a támaszuk; a
húgainak pedig, hogy illetlenséget követtek el vele szemben.


A nyár már vége felé járt, s ha Douville-nél kiszálltunk a vonatból, a ködbe
fúló nap csupán vörös tömb volt az ég egységes mályvaszínében. A nagy
békéhez, amely esténként e sűrű, sós rétekre száll, s amely számos párizsit,
főként festőket, arra ösztönzött, hogy Douville-ba menjen nyaralni, most már
nedvesség is járult, s így a nyaralók jobbnak látták korán hazatérni kis
faházaikba. Nem egy házikóban már lámpát is gyújtottak. Csak néhány tehén
maradt kint, hogy múgatva a tengert bámulja, míg társaik, akiket jobban érdekelt
az emberi nem, a mi kocsijainkat tisztelték meg figyelmükkel. Csak egy festő,
aki egy keskeny kiszögellésre tette ki állványát, próbálkozott kitartóan ennek a
nagy nyugalomnak, ennek az elcsendesült fénynek a visszaadásával. Talán a
tehenek szolgáltak neki modellül, akaratlanul és szívességből, hiszen nyugodt
szemlélődésük és magányos jelenlétük, amint az emberek már hazatértek, a
maga módján szintén része lett a pihenés hatalmas érzésének, mely az estéből
áradt. Az utazás nem lett kevésbé kellemes néhány héttel később sem, amikor az
ősz előrehaladtával a napok egészen lerövidültek, és koromsötétben kellett
megtennünk az utat. Ha délután elmentem sétálni, legkésőbb öt órára haza kellett
érnem átöltözni, amikor a vörös és kerek nap már a valamikor oly gyűlöletes,
ferdén álló tükör közepéig ereszkedett, s mint valami görögtűz, lángba borította
a tengert könyvszekrényeim minden üvegén. Miközben szmokingot húztam, egy
varázserejű mozdulat feltámasztotta bennem az élénk és frivol ént, aki akkoriban
voltam, amikor Rivebelle-be jártam vacsorázni Saint-Loup-val, és azon az estén,
amikor azt hittem, elvihetem Stermaria kisasszonyt a Bois kis szigetére
vacsorára; akaratlanul is ugyanazt a dalocskát dúdoltam, mint akkor; s csak
amikor ezt észrevettem, ismertem rá a dalról a fel-felbukkanó dalosra, aki
valójában csak ezt tudta. Első alkalommal akkor énekeltem, amikor kezdtem
beleszeretni Albertine-be, de azt hittem, sosem fogom megismerni. Később
Párizsban, akkor, amikor már nem szerettem, s néhány nappal azután, hogy
először az enyém lett. Most pedig, amikor újra megszerettem, s vele készültem
vacsorázni, a direktor legnagyobb sajnálatára, aki azt hitte, hogy a végén még a
La Raspelière-be költözöm, és hűtlen leszek a szállodájához, s aki állította, hogy
azt hallotta, ott a mocsaras földnyelv és az „ülepes vizek” miatt lázak
pusztítanak. Boldoggá tett ez a sokoldalúság, amelyet három síkon kibontakozó
életemben felfedeztem; no meg ilyenkor, ha egy-egy pillanatra megint valamely
régi énünkké leszünk, azaz mássá, mint a mostani, mely ugyancsak nem új már,
az érzékenység, amelyet nem tompít a megszokás, a legcsekélyebb hatásra is oly
élénk benyomásokat él át, melyek minden előzőt elhalványítanak, s melyekhez,
hisz oly magukkal ragadók, a részegek múló rajongásával kötődünk. Sötét este
volt már, amikor fiákerbe vagy autóba ültünk, majd a pályaudvaron átszálltunk a
kisvonatba. A hallban a főbíró rendszerint azt mondta: „Ó, hát a La Raspelière-
be mennek! Teringettét, nem sül le a bőr a képéről ennek a Verdurinnének, egy
órát vonatoztatni magukat a sötétben, csak azért, hogy megvacsorázzanak. Aztán
meg este tízkor jöhetnek vissza abban a pokoli szélben. Bizony látszik, hogy
nincs egyéb dolguk” – tette hozzá, kezét dörzsölgetve. Nyilvánvaló volt, hogy
bosszússágában beszél így, amiért őt nem hívták meg, és önelégültségében is,
amit az „elfoglalt” emberek éreznek – legyen bár munkájuk a lehető legostobább
–, amiért „nincs idejük” olyasmire, amivel mi foglaljuk el magunkat.
Igaz, törvényszerű, hogy az az ember, aki jelentéseket fogalmaz,
számoszlopokat ró, üzleti levelekre válaszol, a tőzsde árfolyamait figyeli,
kellemesen belebizsereg felsőbbrendűségének tudatába, amint gúnyos kacajjal
így szól hozzánk: „Az ilyesmi önnek való, akinek amúgy sincs semmi dolga”. A
felsőbbrendűség azonban ugyanilyen, ha nem erősebb lenézéssel nyilvánulna
meg akkor is (hiszen vacsorákra az elfoglalt emberek is járnak), ha a Hamlet
írásával vagy csak olvasásával múlatnánk az időt. Ez pedig arra vall, hogy az
elfoglalt emberek nem gondolkodnak. Mert ha az érdekmentes művelődést a
dologtalanok komikus időtöltésének vélik is, amikor éppen ilyesmin érnek
minket, gondolniuk kellene arra, hogy ugyanez tesz kiemelkedővé egyes
férfiakat az ő szakmájukban is, akik talán nem jobb bírák vagy tisztviselők, mint
ők, de akiknek gyors előremenetele láttán fejet hajtanak, mondván: „Úgy látszik,
rendkívül művelt, igen kiváló személyiség.” Főként pedig azzal nem számolt a
főbíró, hogy nekem éppen az tetszett ezekben a La Raspelière-i vacsorákban,
amit ő igen helyesen, bár kritikai éllel úgy fogalmazott, hogy „valóságos utazást
jelentenek”, olyan utazást, melynek varázsa annál erősebben hatott rám, mivel a
cél nem maga az utazás volt, egyáltalán nem abban kerestük a gyönyörűséget,
hisz azt a vendégséghez kötöttük, ahová tartottunk, s amelyet nemigen
befolyásolhatott a körülötte kialakult hangulat. Sötét este volt már, amikor a
szálloda melegét – az otthonommá vált szállodáét – felcseréltem a vasúti
kocsival, ahová Albertine-nel beszálltunk, s ahol a köhögős kisvonat bizonyos
megtorpanásainál a lámpa visszfénye jelezte az ablaküvegen, hogy pályaudvarra
értünk. Nem akartam kockáztatni, hogy Cottard ne vegyen észre minket, s mivel
nem hallottam, hogy az állomás nevét kiáltották, kinyitottam a kocsiajtót, de a
vagonba nem a hívek nyomultak be, hanem a szél, az eső, a hideg. A homályban
földek rajzolódtak ki előttem, tengermorajt hallottam: a nyílt mezőn álltunk.
Mielőtt a kis csapathoz csatlakoztunk, Albertine megszemlélte magát egy kis
tükörben, amit egy mindig nála lévő arany neszesszerből húzott elő. Az első
alkalmakkor ugyanis, amikor Verdurinné felvitte magával Albertine-t az
öltözőszobába, hogy vacsora előtt rendbehozhassa magát, éreztem, hogy a
mélységes nyugalomban, amelyben egy ideje éltem, a nyugtalanság és
féltékenység apró mozgásai támadnak fel, amiért a lépcső aljában el kellett
válnom Albertine-től; s míg egyedül voltam a szalonban, a kis klán körében, és
azon töprengtem, vajon mit csinál barátnőm odafönt, annyira elteltem
szorongással, hogy másnap, miután kikértem Charlus úr véleményét, mi lehet a
legelegánsabb, sürgönyben rendeltem neszesszert Cartier-nál, nagy örömet
szerezve vele Albertine-nek, és magamnak is. Nekem a nyugalom zálogát
jelentette, s egyben barátnőm figyelmességéét is. Mert Albertine bizonyára
kitalálta, hogy nem szeretem, ha kettesben marad Verdurinnével, s úgy rendezte
a dolgot, hogy még a vonaton szerét ejtse a vacsora előtti szépítkezésnek.
 Az utóbbi néhány hónapban Verdurinné állandó vendégei között is Charlus úr
számított a leghűségesebbnek. A nyugat-doncières-i állomás várótermeiben vagy
peronján időző utasok hetente háromszor menetrendszerűen láthatták az őszülő
hajú, kövér férfit, fekete bajuszát, festett ajkát, melyen a pirosító így, a szezon
végén kevésbé volt szembeszökő, mint nyáron, amikor az erős fényben
rikítóbbnak látszott, s a hőségtől félig elolvadt. Miközben a kisvonat felé tartott,
nem tudta megállni (pusztán szakértői megszokásból, hiszen most olyan
érzelmet táplált, mely megtisztította vagy, legalábbis ideje nagy részében,
hűségessé tette), hogy röpke, inkvizítori s egyben aggodalmas pillantást ne
vessen a napszámosokra, katonákra, teniszruhás fiatalemberekre, majd rögtön
utána oly kenetteljesen sütötte le amúgy is csaknem csukott szemét, mint egy
rózsafüzérét mormoló egyházfi, oly tartózkodón, mint az egyetlen szerelemre
felesküdött hitves vagy mint egy jól nevelt fiatal lány. A hívek annál is inkább
meg voltak győződve róla, hogy nem látta meg őket, mivel a báró másik kupéba
szállt, nem az övékbe (amint ezt Serbatov hercegnő is gyakran tette), mint olyan
ember, aki korántsem tudja, szívesen mutatkoznak-e vele vagy sem, s ránk
hagyja a választást, hogy megkeressük, ha úgy tartja kedvünk. A doktor a legelső
alkalmakkor nem érzett ilyesmit, azt akarta, hagyjuk egyedül a bárót a
kupéjában. Mióta az orvosok között vezető helyet vívott ki, öntudatosan viselte
habozó természetét, s ezért somolyogva hátravetette magát, és cvikkere fölött
Skire pislogva vagy gonoszságból beszélt így, vagy azért, hogy kerülő úton
kémlelje ki társai véleményét: „Érti ugye, ha egyedül volnék,
legényemberként..., de a feleségem miatt, nem is tudom, engedhetem-e
mindazok után, amiket maga mondott, hogy velünk utazzon” – suttogta a doktor.
„Mit mondasz?” – kérdezte Cottard-né. „Semmit, nem rád tartozik, ez nem
nőknek való” – felelte a doktor kacsintva, felséges önelégültséggel, ami félúton
járt a diákjai és betegei számára fenntartott komolykodó mókamesterség és a
között az izgalom között, mellyel hajdan Verdurinéknél adta elő elméncségeit, s
továbbra is igen halkan beszélt. Cottard-né nem is hallott egyebet, mint a
„kebelbéli” és a „szájas” szavakat, mivel pedig a doktor szóhasználatában az
első a zsidóságot jelezte, a második pedig azokat, akiknek jól felvágták a
nyelvét, Cottard-né arra a következtetésre jutott, hogy Charlus úr bizonyára
holmi locsogós zsidó. Nem értette, miért kellene ezért távol tartani a bárót, s úgy
vélte, neki, mint a klán rangidős hölgyének az a feladata, hogy kikövetelje, ne
hagyják Charlus urat magára, mire mindnyájan elindultunk a báró kupéja felé,
élünkön a még mindig zavartan tétovázó Cottard-ral. Charlus úr, aki egy Balzac-
kötetet olvasott a kupé sarkában, megérezte a bizonytalankodást; pedig fel sem
pillantott. De ahogyan a süketnémák a mások számára észrevehetetlen
légmozgásból megérzik, hogy jön valaki a hátuk mögött, benne is valóságos
hiperérzékenység fejlődött ki, hogy figyelmeztesse, ha valaki hűvösnek
mutatkozik vele szemben. Ez az érzékenység azután, mint ahogy az minden
téren lenni szokott, képzelt fájdalmakat ébresztett Charlus úrban. Mint az
idegbetegek, akik a legcsekélyebb hűvösséget érezve arra következtetnek, hogy
a fölöttük lévő emeleten nyitva maradhatott valamelyik ablak, dühbe gurulnak és
elkezdenek tüsszögni, Charlus úr is, ha gondterhelt arcot látott, arra a
következtetésre jutott, hogy az illetőnek visszamondták valamilyen
megjegyzését, amit elejtett róla. De nem is kellett szórakozottnak, komornak
vagy gúnyosnak mutatkoznunk, akkor is ilyennek képzelt. A barátságos arc
viszont gyakran sikeresen álcázta előtte a szapulókat, akikről még nem tudott.
Mivel az első alkalommal megsejtette Cottard bizonytalankodását, a híveknek
ugyan – s ezen ők igencsak elcsodálkoztak, hiszen azt hitték, a lesütött szemű
olvasó még észre sem vette őket –, mihelyt kellő közelségbe kerültek, kezet
nyújtott, Cottard előtt azonban megelégedett egy mély meghajlással, amiből
nyomban föl is egyenesedett, anélkül hogy velúrkesztyűs kezével elfogadta
volna a doktor feléje nyújtott kezét. „Mindenképpen együtt akartunk utazni
magával, uram, és nem hagyjuk, hogy itt üljön egyedül, a sarokban. Nekünk
szerez vele örömöt” – mondta Cottard-né jószívűen a bárónak. „Igazán
megtisztel” – szavalta a báró, és hűvös képpel meghajolt. „Nagyon megörültem,
amikor hallottam, hogy ezt a vidéket választotta, hogy végleg itt üssön sát...”
Cottard-né sátrat készült mondani, de azután héber ízűnek vélte a kifejezést, s
kínosnak egy zsidó előtt, aki netán célzást érezhetne benne. Így hát gyorsan
visszaszívta, hogy egy másik, szívének kedves, azaz ünnepélyes fordulatot
válasszon: „akarom mondani, hogy végleg itt adjon otthont »penáteseinek« (igaz
ugyan, hogy e házi istenségek sem tartoznak a keresztény hithez, de legalább
olyanhoz, mely réges-régen kihalt már, s így nincsenek követői, akiket félő,
hogy megbántanánk). Mi, sajnos, az iskolakezdés, a doktor kórházi munkája
miatt sosem tudunk igazán hosszú időre otthonra lelni egy helyen.” Majd egy
kartondobozt mutatva a bárónak: „Látja, egyébként is, mi, nők nem vagyunk
olyan szerencsések, mint az erősebb nem; ha csak olyan kis távolságra utazunk
is, mint most kedves barátainkhoz, Verdurinékhez, már egy egész sor málhát
vagyunk kénytelenek magunkkal vinni.” Én eközben a báró Balzac-kötetét
nézegettem. Ez a kötet nem olyan véletlenszerűen vett, fűzött példány volt, mint
amit Bergotte adott kölcsön nekem az első évben. Ez a báró könyvtárának
darabja volt, rajta is állt a jelmondat: „Charlus báró tulajdona vagyok”, melynek
helyébe néha, a Guermantes-ok munkálkodó hajlamát mutatandó, az „In proelis
non semper”[628] megint máskor a „Non sine labore”[629] került. Hamarosan látni
fogjuk azonban, hogyan váltotta fel őket Charlus úr másokkal, Morel tetszését
keresve. Kis idő múltán Cottard-né olyan témába kezdett, melyet a báróhoz
közelebb állónak vélt. „Nem tudom, egy véleményen van-e velem, uram –
mondta neki kicsit később –, de én igen nyitott gondolkodású vagyok, s
véleményem szerint, ha őszintén hiszik, minden vallás jó. Nem vagyok olyan,
mint egyesek, akik egy... protestáns láttán mindjárt kiütést kapnak.” „Nekem azt
tanították, hogy az enyém az igaz hit” – felelte Charlus úr. „Fanatikus – gondolta
Cottard-né –, Swann, az utolsó időktől eltekintve, toleránsabb volt, igaz, ő ki is
keresztelkedett.” Márpedig a báró, mint tudjuk, nem egyszerűen keresztény volt,
de középkorian ájtatos. Mint a XIII. század kőfaragói, ő is olyan lények
sokaságával népesítette be a keresztény Egyházat, akiket a szó eleven
értelmében maradéktalanul valóságosnak hitt: prófétákkal, apostolokkal,
angyalokkal, mindenféle rendű és rangú szentekkel, akik a testet öltött Ige,
édesanyja és annak hites ura, az Örökkévaló Atya köré csoportosultak, az összes
mártírokkal és írástudókkal, akiknek dombormívű népe a katedrálisok kapuívén
tolong vagy templomhajójában gyűlik seregbe. Charlus úr Mihály, Gábriel és
Ráfael arkangyalt választotta mindnyájuk közül közbenjáró patrónusainak,
gyakran társalkodott velük, hogy továbbítsák fohászait az örökkévaló Atyához,
akinek trónusa előtt állanak. Így hát jót mulattam Cottard-né melléfogásán.
A vallás birodalmát elhagyandó mondjuk még el, hogy a doktornak, aki egy
parasztasszony anyai tanácsainak sovány pakkjával érkezett Párizsba, majd
minden figyelmét lekötötték a csaknem tisztán materiális tanulmányok,
melyeknek jó néhány évig kénytelenek szentelni magukat mindazok, akik
messzire akarnak jutni orvosi pályájukon, így sohasem művelődött; tekintélye
gyarapodott, de a tapasztalatai nem; szó szerint értette hát a „megtisztel”
kifejezést, s ettől egyszerre lett önelégült, hiszen hiú, és bánatos, hiszen jó lélek
volt. „Ez a szegény Charlus – mondta este a feleségének –, egész’ megfájdította
a szívemet, amikor azt mondta, hogy számára megtiszteltetés, ha velünk utazhat.
Érezni, hogy szegény ördögnek nincsenek kapcsolatai, hogy megalázkodik.”
Hamarosan azonban, s ehhez még a jótét lélek Cottardné vezénylete sem
kellett, a híveknek sikerült legyőzniük a kezdeti zavart, melyet többé-kevésbé
mindnyájan éreztek Charlus úr társaságában. Tagadhatatlan, hogy ha vele voltak,
tudatuk mélyén mindig is ott őrizték Ski leleplezéseinek emlékét, s az útitársuk
lényében rejlő szexuális furcsaság gondolatát. De még ez a különösség is
egyfajta vonzerőként hatott rájuk. Ettől kapott szemükben a báró társalgása –
mely egyébként figyelemreméltó volt, de egyes részeit a hívek egyáltalán nem
tudták értékelni –, olyan zamatot, melyhez képest a legérdekesebbek csevegése,
akár Brichot-é is, kissé sótlannak tűnt. Egyébként már a kezdet kezdetétől
szívesen elismerték, hogy a báró intelligens. „A lángelmét néha csak egy hajszál
választja el az őrülttől” – hangoztatta a doktor, s ha a hercegnő mohó
tudásvágyában többet is szeretett volna tudni erről, Cottard egy szót sem szólt,
lévén ez az axióma minden, amit a lángelméről tudott, s amúgy ezt sem tartotta
oly mértékig bizonyítottnak, mint az arthritisszel és a tífusszal kapcsolatos
ismereteket. S mivel gőgösnek ugyan gőgös lett, de neveletlen maradt: „Csak
semmi kérdés, hercegnő, ne faggasson, azért jöttem a tengerpartra, hogy
pihenjek. Különben sem értené, hiszen nem is konyít az orvostudományhoz.”
Mire a hercegnő mentegetőzve elhallgatott, elbűvölő embernek találta Cottard-t,
és megértette, hogy a hírességek néha megközelíthetetlenek. Ebben az első
korszakban tehát mindenki eljutott odáig, hogy Charlus urat bűne (vagy amit így
szokás nevezni) ellenére intelligensnek találja. Mostanra, bár nem vetettek
számot vele, úgy alakult a dolog, hogy épp e bűn miatt találták intelligensebbnek
másoknál. A legegyszerűbb életelvek, melyeket Charlus úr, a professzor vagy a
szobrász ügyes provokációjára, a szerelemről, a féltékenységről, a szépségről
hangoztatott, a különös, titkos, rafinált és szörnyűséges tapasztalat miatt,
melyből merítette őket, olyasfajta bűvös idegenszerűség varázsával jelentek meg
a hívek szemében, mint amit a drámairodalmunkban mindig is föllelhető
lélekrajz ölt egy ottani színészek játszotta orosz vagy japán színdarabban. Ha a
báró nem hallotta, megkockáztattak még egy-egy rosszízű tréfát: „Ó – suttogta a
szobrász egy hosszú, bajadér szempillás vasutas láttán, akit Charlus úr nem
tudott nem szemügyre venni –, ha a báró szemezni kezd a kalauzzal, nem fogunk
egyhamar megérkezni, mindjárt tolatni kezd a vonat. Nézzék csak, hogy nézi,
már nem is kisvonaton vagyunk, hanem vontatón.” Alapjában véve azonban, ha
Charlus úr nem jött el, a társaság szinte csalódott volt, hogy csupa köznapi
ember között kell utaznia, s nincs mellettük ez a kipingált, potrohos és rejtélyes
személyiség, aki egy gyanús eredetű, egzotikus dobozra hasonlít, melyből olyan
gyümölcsök furcsa illata szivárog, amelyek megkóstolásának már a gondolatára
is felkavarodna a gyomrunk. Ebből a szempontból a férfivendégeknek nagyobb
gyönyörűségekben volt részük az út Saint-Martin-du-Chêne – itt szállt fel
Charlus úr – és Doncières közötti szakaszán, ahol Morel csatlakozott hozzánk.
Amíg ugyanis a hegedűs nem volt velünk (a hölgyek és Albertine pedig külön
csapatot alkottak, hogy ne zavarják a beszélgetést, és távolabb húzódtak),
Charlus úr nem zavartatta magát, nehogy úgy lássék, hogy bizonyos témákat
kerül, s szót ejtett arról, amit „általános szokás szerint csak erkölcstelenségnek
hívnak”. Albertine semmiképpen sem zavarhatta, mert ő mindig a hölgyekkel
tartott, illemtudó fiatal lányként, aki nem akarja jelenlétével korlátozni a
társalgás szabadságát. Én pedig könnyedén elviseltem, hogy nincs mellettem,
feltéve persze, hogy ugyanabban a kocsiban maradt. Hiszen nem éreztem már
iránta sem szerelmet, sem féltékenységet, nem gondolkodtam azon, mit csinál az
olyan napokon, amikor nem találkozunk, ha viszont én is ott voltam, egy
egyszerű válaszfal is, ami netalán valami árulást rejthetett volna előlem,
elviselhetetlen lett számomra, és ha Albertine a hölgyekkel a szomszédos kupéba
vonult át, egy pillanat múlva már nem bírtam megmaradni a helyemen, s
kockáztatva, hogy megsértem azt, aki éppen beszél, Brichot-t, Cottard-t vagy
Charlust, akiknek magyarázatot sem tudnék adni menekülésemre, felálltam,
faképnél hagytam őket, s hogy megnézzem, nem történik-e valami rendellenes,
átmentem a másik oldalra. Charlus úr pedig, aki nem tartott attól, hogy
megütköznek rajta, Doncières-ig néha igencsak nyersen beszélt azokról az
erkölcsökről, melyeket állítása szerint ő maga nem talált sem jónak, sem
rossznak. Mindezt ügyeskedésből tette, hogy így nyilvánítsa ki szabadelvűségét,
hiszen meggyőződése volt, hogy az ő erkölcsei semmiféle gyanút nem
ébresztenek a hívek tudatában. Gondolta persze, hogy akad a világon néhány
ember, aki, későbbi kedves kifejezéseinek egyikével élve, „utazik rá”. De azt
képzelte, hogy ilyen ember nincs több, mint kettő vagy három, s közülük egy
sem tartózkodik a normann partvidéken. Ez az illúzió talán meglepő egy ily
érzékeny, ily nyugtalan lény részéről. Még azokat illetően is, akiket többé-
kevésbé tájékozottnak hitt, kecsegtette magát, hogy csak ködösen sejtenek
valamit, s határozottan úgy vélte: attól függően, hogy mit mond nekik,
kivonhatja ezt vagy azt az embert egy beszélgetőtárs feltevéseinek hatása alól, s
az illető merő udvariasságból úgy is tett, mintha hitelt adna állításainak. Még ha
sejtett is valamit abból, amit tudhatok vagy esetleg feltételezek róla, úgy
képzelte, hogy véleményem, amelyet róla alkottam, s amelyet jóval régebbinek
hitt, mint amilyen valójában volt, csupán általánosságokat jelent, s elegendő
egyik-másik részletet tagadnia, hogy hitelt kapjon; noha épp ellenkezőleg, bár az
egész ismerete mindig megelőzi a részletekét, végtelenül megkönnyíti az
utóbbiak felderítését, s ha egyszer már lerombolta a láthatatlanság képességét,
többé nem engedi, hogy a rejtőzködő tetszése szerint leplezhesse, amit akar.
Igaz, hogy amikor a hívek valamelyike vagy egyik barátjuk vacsorára hívta
Charlus urat, a báró a lehető legtekervényesebb kerülő utakat eszelte ki, hogy a
tíz felsorolt személy közé becsúsztassa Morel nevét, s még csak nem is sejtette,
hogy míg ő mindig más és más indokot adott, mellyel megmagyarázza, miért
lenne örvendetes vagy kézenfekvő, ha arra a bizonyos estére együtt hívnák meg
őket, vendéglátói, akik úgy tettek, mintha minden szavát elhinnék, mindezen
indokokat egyetleneggyel, s mindig ugyanazzal helyettesítették, amiről Charlus
úr hite szerint nem is tudtak, tudniillik azzal, hogy szerelmes belé. S Verdurinné
ugyanígy, látszólag mindig teljes mértékben elfogadta a félig művészi, félig
emberi indítóokokat, melyekkel Charlus úr Morel iránti érdeklődését magyarázta
neki, s nem győzött meghatottan hálálkodni, az ő szavait idézve, azért a
megindító gyámolításért, amelyben a muzsikust részesítette. De hogy
meglepődött volna Charlus úr, ha hallotta volna egyik nap, amikor Morel és ő
elkésett, s nem vonattal jött, amint a Nagyasszony így szól: „Már csak a
kisasszonyokra várunk!” Annál is inkább meghökkent volna, mivel immár alig
mozdult a La Raspelière-ből, lassan már a házikáplán, a mindentudó lelkiatya
szerepét játszotta a házban, és néha (amikor Morel negyvennyolc órás eltávozást
kapott) két egymást követő éjszakán is ott aludt. Verdurinné ilyenkor egymásba
nyíló hálószobákat adott nekik, s hogy kedvükben járjon, így szólt: „Ha egy kis
muzsikálásra vágynak, ne zavartassák magukat, ezek a falak olyanok, akár egy
erődítményben, ezen az emeleten nincs is más, a férjem meg úgy alszik, mint a
bunda.” Az ilyen napokon Charlus úr átvette a hercegnőtől a feladatot, s ő ment
az újonnan érkezők elé, kimentette Verdurinnét, aki nem tudott eljönni, mert
gyengélkedik, s oly érzékletesen írta le ezt a gyengélkedést, hogy a vendégek
illendően szomorú arccal léptek be, majd csodálkozva kiáltottak fel, amikor a
Nagyasszonyt talpon és életvidámnak találták, mélyen kivágott ruhában.
Charlus úr ugyanis ez idő tájt a hívek híve lett Verdurinné szemében, második
Serbatov hercegnő. Az ő társadalmi helyzetében vendéglátója ugyan jóval
kevésbé volt bizonyos, mint a hercegnőében, mert úgy képzelte, ha a hercegnő
nem kíván más társaságot látni, mint a kis csapatot, csupán azért nem, mert az
egyéb köröket megveti, az ittenit pedig minden egyéb elébe helyezi. Mivel ez a
színlelés éppenséggel Verdurinékre volt jellemző, akik mindenkit unalmasnak
minősítettek, akihez nem juthattak be, lehetetlenség, hogy a Nagyasszony
valóban minden eleganciát gyűlölő, rendíthetetlen léleknek hitte volna a
hercegnőt. De nem tágított ettől a felfogástól, s meg volt győződve róla, hogy az
előkelő hölgy maga is őszintén és a szellemi élet iránti vonzalma miatt nem
látogatja az unalmasokat. Ez utóbbiak száma egyébként egyre fogyott
Verdurinék szemében. A fürdőhelyi életben nem kellett egy bemutatkozás
későbbi következményeitől tartani, mint Párizsban. Ragyogó férfiak, akik
feleségük nélkül érkeztek Balbecbe, ami mindent könnyebbé tett, maguk
közeledtek a La Raspelière-hez, s unalmasokból kiválóságokká lettek. Így történt
ez Guermantes herceg esetében is, akit a hercegné távolléte ugyan nem bírt
volna rá, hogy így „szalmán” felkeresse Verdurinéket, ha a Dreyfus-pártiság
delejes ereje nem lett volna oly hatalmas, hogy egy lendülettel felvonzza a La
Raspelière-hez vezető kaptatókon, sajnálatosan olyan napon, amikor a
Nagyasszony elment otthonról. Verdurinné különben nem volt bizonyos abban,
hogy a herceg és Charlus úr azonos körökhöz tartozik. A báró ugyan mondta,
hogy Guermantes nagyherceg a fivére, de ez talán egy kalandor hazugsága volt.
Bármilyen előkelőnek, barátságosnak, „hívüknek” mutatkozott is Charlus úr
Verdurinéknél, a Nagyasszony szinte habozott, meghívhatja-e Guermantes
herceggel együtt. Tanácsot kért hát Skitől és Brichot-tól: „A báró meg
Guermantes herceg, maguk szerint jó ez így?” „Istenemre, asszonyom,
egyiküknek, mondhatom igen...” „Egyiküknek, egyiküknek, sokra megyek vele
– mondta Verdurinné ingerülten. – Azt kérdeztem, összeillenek-e?” „Ó,
asszonyom, az ilyesmit igen nehéz megmondani.” Mindeközben Verdurinnében
nem volt semmiféle rosszindulat. Kétsége sem volt a báró erkölcsei felől, de míg
ekként fejezte ki magát, egyáltalán nem gondolt ilyesmire, csupán azt szerette
volna tudni, meghívhatja-e a herceget és Charlus urat együtt, összefér-e a kettő?
A legcsekélyebb rosszindulatot sem vegyítette ezekbe a készen kapott
kifejezésekbe, melyeket a „kis művészklánok” nagy előszeretettel használnak.
Hogy dicsekedhessen Guermantes úrral, délután, az ebédet követően, magával
akarta vinni egy jótékony ünnepségre, ahol a környékbeli hajósok ünnepélyes
tengerre szállás bemutatóra készültek. Mivel azonban idő hiányában nem
törődhetett mindennel, a hívek hívére, a báróra ruházta át ezt a tisztet. „Érti, mit
akarok, nehogy csak ácsorogjanak ott, mint valami parti szikla, mozogniuk kell,
jönni-menni, hogy lássuk a harci előkészületeket vagy hogy hívják az ilyesmit.
De magának, aki gyakran jár a Balbec-fürdői kikötőben, magának biztosan nem
esne nehezére, hogy elpróbáltassa velük egyszer a dolgot. Maga biztosan
könnyebben szót ért a kis matrózokkal, Charlus úr. No de, mindent összevéve,
nem keveset törjük magunkat ezért a Guermantes úrért. Pedig lehet, hogy csak
egy hülye a Jockey-klubból. Ó, istenem, én csak szidom itt a Jockey-tagokat, s
most jut eszembe, mintha maga is az lenne. Hé, báró, nem válaszolt a
kérdésemre: maga is az? Nem akar velünk tartani? Tessék, itt egy könyv, most
kaptam, gondolom, érdekelni fogja. Roujon írása. Szép a címe: Férfiak között.
Ami engem illet, annál is inkább örültem annak, hogy Charlus úr
meglehetősen gyakran felváltotta Serbatov hercegnőt, mivel egy jelentéktelen,
ugyanakkor mélyen gyökerező okból nagyon rossz viszonyba kerültem a
hölggyel. Egyik nap, amint éppen a kisvonaton utaztam, szokás szerint
előzékenységemmel árasztva el Serbatov hercegnőt, láttam, hogy Villeparisis
márkiné száll fel a vagonba. Voltaképpen már korábban megjött, hogy néhány
hetet Luxembourg hercegnőnél töltsön, én azonban, aki rabja voltam az
Albertine-nel való mindennapos találkozás kényszerének, sosem válaszoltam a
márkiné és fenséges vendéglátója ismételt meghívásaira. Nagyanyám barátnője
láttán elfogott a lelkifurdalás, s merő kötelességtudatból (anélkül, hogy elültem
volna Serbatov hercegnő mellől) meglehetősen hosszan beszélgettem vele.
Egyébiránt fogalmam sem volt róla, hogy Villeparisis márkiné nagyon is jól
tudja, ki az én szomszédnőm, csak nem akarja ismerni. A következő állomáson a
márkiné elhagyta a kocsit, s én még szemrehányást is tettem magamnak, amiért
nem segítettem neki a leszállásnál; s már készültem visszaülni a hercegnő mellé.
De Serbatov hercegnő mondhatni – s az effajta kataklizma gyakori azoknál,
akiknek helyzete nem igazán szilárd, s akik attól tartanak, netán valami rosszat
hallottunk róluk, s most megvetjük őket – szemmel láthatóan megváltozott. A
Revue des Deux Mondes-ba merült, csak foghegyről válaszolt kérdéseimre, sőt,
végül azt találta mondani, hogy migrént kap tőlem. Sehogy sem értettem, mi a
bűnöm. Mikor azután elköszöntem, a hercegnő arcát nem világította be a
szokásos mosoly, csak száraz üdvözlésre biggyesztette az állát, kezet sem
nyújtott, s azóta sem szólt hozzám. Bizonyára szólt viszont – bár meg nem
tudnám mondani, mit – Verdurinéknek, mert amikor megkérdeztem tőlük, nem
tenném-e jól, ha valami figyelmességgel kedveskednék Serbatov hercegnőnek,
kórusban vágták rá: „Nem! Nem! Nem! Csak azt ne! Ki nem állhatja a
szívélyeskedést!” Amit nem azért tettek, hogy összeveszítsenek vele, hanem
mert a hercegnőnek sikerült elhitetnie velük, hogy lelkét nem érintik az evilági
hívságok, s érzéketlen az előzékenykedésre. Hogy megértsük az emberiségen
uralkodó szabályt – mely alól, persze, akadnak kivételek –, látnunk kellett a
politikust, aki a legbüszkébbnek, a leghajthatatlanabbnak, a
legmegközelíthetetlenebbnek számít, amióta hatalmon van, látnunk kellett
kegyvesztettsége idején, amint félénken, a szerelmes felragyogó mosolyával
koldulja egy jelentéktelen firkász gőgös köszönését; látnunk kellett Cottard
felemelkedését (akit újabb betegei hajlíthatatlannak tartanak), s meg kellett
tudnunk, micsoda szerelmi duzzogásokból, a sznobizmus miféle kudarcaiból állt
össze Serbatov hercegnő látszólagos emelkedettsége, mindenki által elismert
sznobutálata; csakis ekkor értjük meg, hogy e szabály szerint a kemények
valójában gyengék, akikből senki sem kért, s hogy csupán az erősekben, akik
nem sokat törődnek azzal, kérnek-e belőlük vagy sem, van meg az a fajta
kedvesség, amit a közfelfogás gyengeségnek vél.
Különben nem ítélkezhetem szigorúan Serbatov hercegnő felett. Hisz az ő
esete oly gyakori! Egyszer, valamelyik Guermantes temetésén, egy
figyelemreméltó férfiú, aki mellettem kapott helyet, egy sudár, szép arcú urat
mutatott nekem. „Az összes Guermantes között ez a legfantasztikusabb, a
legkülönösebb. Ő a nagyherceg öcscse.” Én óvatlanul azt feleltem, hogy téved,
ez a bizonyos úr, akit Fournier-Sarlovèze-nek hívnak, semmi néven nevezendő
rokonságban nem áll a Guermantes-okkal. A figyelemreméltó férfiú erre hátat
fordított nekem, s azóta egyszer sem köszönt.
Egy nagy muzsikus, az Akadémia tagja, magas hivatalok viselője és Ski
ismerőse átutazott Arembouville-en, ahol egy unokahúga lakott, s az egyik
szerdán eljött Verdurinékhez. Charlus úr különösen kedves volt vele (Morel
kérésére), és főként azért, hogy ha majd visszamennek Párizsba, az akadémikus
révén bejuthasson a különböző zárt körű összejövetelekre, próbákra és
hasonlókra, ahol a hegedűs játszik. A körüludvarolt, s egyébként szeretetreméltó
akadémikus mindezt megígérte, s tartotta is, amit ígért. A báró nagyon
meghatódott a kedvességtől, melyet a hírneves személyiség (aki személy szerint
kizárólag a nőket szerette mély odaadással) tanúsított iránta, s amellyel
megkönnyítette, hogy Charlus úr olyan hivatalos rendezvényeken láthassa
Morelt, ahová az avatatlanoknak nincsen bejárásuk; az alkalmaktól, melyeket a
híres művész az ifjú virtuóznak adott, hogy megmutatkozzék, megismertesse
magát olyan, várhatóan különleges visszhangot kiváltó koncerteken, ahol
mindenki más elébe helyezve, mint egyenrangú tehetséget maga mellé emelte.
Azt viszont Charlus úr nem is gyanította, hogy ennél is több hálával tartozik a
mesternek, hiszen az, kétszeresen becsülendően, vagy, ha így jobban tetszik,
kétszeresen bűnösen, mindent tudott a hegedűs és nemes protektora viszonyáról.
Támogatta is őket, igaz, mindenfajta rokonszenv nélkül, mivel képtelen volt
megérteni másféle szerelmet, mint a nő irántit, mely muzsikájának ihletadója
volt;[630] pusztán morális közönyből, szakmai előzékenységből és
szolgálatkészségből, nagyvilági kedvességből, sznobizmusból. Ami pedig a
viszony jellege iránti kételyeit illeti, azok oly csekélyek voltak, hogy rögtön az
első La Raspelière-beli vacsorán úgy kérdezte Skit Charlus úrról és Morelről,
mintha egy férfiról és a szeretőjéről beszélne: „Régóta együtt vannak?” Mivel
azonban túlságosan is társasági ember volt ahhoz, hogy mindebből bármit
mutasson az érdekeltek előtt, ha Morel diáktársai körében pletykálkodás
kezdődött, mindig készen állt, hogy az ilyesmit elfojtsa, s Morelt is atyai
szavakkal nyugtatta: „Manapság ezt mondják mindenkiről”, Charlus urat pedig
szüntelenül elhalmozta kedvességével, amit a báró elbűvölőnek, de
természetesnek talált, mivel képtelen volt ennyi bűnt vagy ennyi erényt
feltételezni a kiváló mesterben. Hiszen senki sem volt annyira aljas, hogy a
Charlus úr távollétében elhangzó megjegyzéseket, a Morelről faragott
szóvicceket visszamondta volna a bárónak. S mégis, ez az egyszerű szituáció is
elegendő ahhoz, hogy megmutassa: a „pletykának”, ennek az egyetemesen
kárhoztatott jelenségnek, mely sehol sem akadna védelmezőre, akár azért nem,
mert minket magunkat vesz célba, s így különösen kellemetlen számunkra, akár
azért, mert olyasmit árul el egy harmadikról, amit eddig nem tudtunk, lélektani
értéke van. Megakadályozza, hogy az elme elandalodjon azon a talmi képen,
amit a dolgok valóságának vél, s ami puszta látszat. Egy idealista filozófus
varázslatos ügyességével forgatja ki ezt a képet, s villámgyorsan rámutat az
anyag fonákjának nem is gyanított részletére. Vagy Charlus úr talán
elképzelhetőnek tartotta volna, hogy valamelyik kedves nőrokona azt mondja:
„Még hogy Mémé szerelmes belém? Megfeledkezel róla, hogy nő vagyok!”
Pedig őszintén, mélyen vonzódott Charlus úrhoz. Mi csodálkoznivaló volna hát
azon, hogy a szavak, melyeket Verdurinék, akiknek szeretetére és jóságára
semmiféle jogot nem formálhatott, távollétében ejtettek róla (sőt, mint még látni
fogjuk, nem csak a szavak), olyannyira mások voltak, mint amilyennek
elképzelte őket, azaz nem az általa is hallottak egyszerű visszhangjai? Azok a
szavak azt az eszményi kis kerti lakot díszítették szeretetteljes feliratokkal,
ahová Charlus úr néha be-betért, hogy magányosan álmodozzon, képzeletben kis
időre beleélve magát, hogyan gondolkodhatnak róla Verdurinék. Itt oly
megnyerő, oly baráti hangulat uralkodott, s a pihenés annyi erőt adott, hogy ha
Charlus úr elalvás előtt betért egy-egy pillanatra, hogy gondjaitól szabaduljon,
sosem távozott mosolytalanul. Csakhogy ennek a kis laknak mindegyikünkben
van párja is: az egyetlennek hittel szemben ott a másik, amely számunkra
legtöbbször láthatatlan, s melynek díszítésében semmi sem olyan, mint
amilyenre számítottunk, s úgy elborzasztana, mintha valami nem is gyanított
ellenségesség ocsmány jelképeivel volna tele. Micsoda döbbenet lett volna
Charlus úr számára, ha egy pletyka, mint valami cselédlépcső, ahol elégedetlen
szállítók vagy elbocsátott cselédek szénnel disznóságokat firkáltak a lakások
ajtajára, utat nyit neki egy ilyen átellenes lakba! De ahogy mi emberek nem
vagyunk megáldva azzal a fajta tájékozódási érzékkel, amely bizonyos
madarakban megvan, a látás képessége is hiányzik belőlünk, csakúgy, mint a
távolságok érzékeléséé, hiszen egészen közelinek képzeljük olyan emberek
szeretetteli figyelmét, akik éppenséggel sosem gondolnak ránk, s nem is
gyanítjuk, hogy mások eközben csakis velünk törődnek. Így Charlus úr a
megtévesztettek életét élte, mint a hal, amelyik azt hiszi, hogy a víz, ahol úszkál
túlterjed az akvárium üvegén, melyben tükröződni látja, s észre sem veszi az
árnyékban maga mellett a szórakozott sétálót, aki fickándozásait nézegeti, vagy a
mindenható haltenyésztőt, aki az előre nem látható és végzetes pillanatban, mely
a báró esetében még halogatódott (az ő haltenyésztője majd Verdurinné lesz
Párizsban), könyörtelenül kirántja abból a környezetből, ahol szeretett élni, hogy
egy másikba vesse. Ahogy egyébként a népek is, mivel nem mások, mint
egyének gyülekezetei, tágabb értelemben vett, de minden részletben megegyező
példáját adhatják ennek a mélységes, konok és elképesztő vakságnak.
Mostanáig, ha ez okozta is, hogy Charlus úr feleslegesen ügyes vagy titkon
megmosolyogtatóan merész szónoklatokat tartott a kis klánnak, mindez még
nem járt, és Balbecben várhatóan továbbra sem járhatott súlyos
kellemetlenségekkel rá nézve. Egy kevés albumin, egy kis cukor vagy
szívritmuszavar nem teszi lehetetlenné, hogy valaki folytassa megszokott életét,
s fel se figyeljen rájuk, amikor még csak az orvos látja bennük katasztrófák
előjelét. Ez idő tájt Charlus úr Morel iránti hajlandósága – akár plátói volt, akár
nem – csak arra ösztökélte a bárót, hogy Morel távollétében szívesen emlegesse,
nagyon szépnek találja a hegedűst, s úgy gondolta, hogy ezt angyali
ártatlansággal értik, azaz úgy viselkedett, mint egy finom úr, akit tanúskodni
idéznek a bíróságra, s aki nem fél látszólag rá nézve terhelő részletekbe merülni,
melyek azonban épp emiatt sokkal természetesebben és kevésbé közönségesen
hatnak, mint egy színpadi vádlott megszokott ágálása. Ilyen felszabadultsággal
és örömmel beszélt Charlus úr, még mindig Nyugat-Doncières és Saint-Martin-
du-Chêne között – vagy az ellenkező irányban, visszafelé – az olyan emberekről,
akiknek erkölcse állítólag igen furcsa, sőt még ezt is hozzátette: „Végül is
furcsának mondom, bár nem is tudom, miért, hisz nincs ebben semmi furcsa”,
hogy magának is bizonyítsa, milyen könnyedén szót ért hallgatóságával. S ez
valóban így is volt, feltéve, ha ő irányította a hadműveleteket, s bizonyos lehetett
benne, hogy a közönség hallgatag és mosolygós, mert lefegyverzi a
hiszékenység vagy a jólneveltség.
Ha Charlus úr éppen nem a Morel szépsége iránti csodálatáról beszélt, úgy,
mintha ennek semmiféle köze sem lett volna egy bűnnek is nevezett hajlamhoz,
akkor magáról a bűnről értekezett, de úgy, mintha neki semmi köze sem volna
hozzá. Néha még attól sem riadt vissza, hogy nevén nevezze a dolgot. Amikor
pedig Balzac könyvének szép kötését megszemlélve, azt kérdeztem tőle, mit
szeret legjobban az Emberi színjátékban, gondolatait egy rögeszme felé terelve
így válaszolt: „Ezt is, azt is: az olyan csöpp miniatűröket mint A tours-i plébános
és az Elhagyott asszony éppúgy, mint az olyan hatalmas freskókat, mint az
Elveszett illúziók. Hogyan! Ön nem ismeri az Elveszett illúziókat? Milyen
gyönyörű pillanat az, amikor Carlos Herrera megkérdezi, mi a neve annak a
kastélynak, amely előtt hintójával elhajtat: Rastignac az, annak a fiatalembernek
a birtoka, akit hajdan Herrera szeretett. Az abbé pedig olyasfajta ábrándokba
merül, melyeket Swann, igen szellemesen, a pederasztia Olympio panaszának
nevezett. No, és Lucien halála! nem emlékszem már, ki is volt az a jó ízlésű
ember, aki így válaszolt, amikor megkérdezték tőle, milyen esemény
szomorította el legjobban életében: »Lucien de Rubempré halála a
Kurtizánokban.«„„Tudom, hogy Balzac nagy divat az idén, ahogy tavaly a
pesszimizmus volt az – vágott közbe Brichot. – De, vállalva a veszélyt, hogy
elszomorítom a Balzac-imádatban szenvedő lelkeket, s anélkül, hogy, Isten
óvjon tőle, az irodalmi csendőr szerepére törnék, s jegyzőkönyvbe venném
nyelvtani hibáit, be kell vallanom, hogy ez a kifogyhatatlan rögtönző, akinek
rémületes fércműveit mintha furcsamód túlbecsülné, az én szememben sosem
volt több nem eléggé gondos tollnoknál. Én olvastam azokat az Elveszett
illúziókat, báró, amiről beszél, kínlódtam is, hogy eljussak a beavatottak buzgó
áhítatáig, de lelki szegénységem teljes tudatában meg kell vallanom, hogy ezek a
dagályosan fogalmazott, halandzsa, sőt abrakadabra nyelven írott folytatásos
regények (a Boldog Esther, Hová vezetnek a rossz utak, Illik-e a szerelem az
öregekhez) mindig is úgy hatottak rám, mint a Rocambole rejtélyei,[631] amely
megmagyarázhatatlan okokból a remekmű kétes rangjára emelődött.” „Csak
azért beszél így, mert nem ismeri az életet” – szólt a báró kétszeresen is
ingerülten, mivel érezte, hogy Brichot nem értheti meg sem művészi, sem egyéb
érveit. „Tudom, tudom – felelte Brichot –, ön arra céloz, hogy mint François
Rabelais mester mondotta volna, felettébb akadémiska, akadémiákoló és
akadémikuss vagyok. Mindazonáltal, ahogy a kollégák, én is szeretem, ha egy
könyv az őszinteség és az életszerűség benyomását kelti; nem tartozom azok
közé a szobatudósok közé...” „Ó, a rabelais-i kínos negyedóra” – szúrta közbe
Cottard, immár nem a bizonytalanság, hanem a szellemes magabiztosság
arckifejezésével. „– ...akik de Chateaubriand vikomt úr, a szemfényvesztés
nagymesterének szellemében a humanizmus szigorú szabályai szerint esküsznek
fel az irodalomra, amint azt az abbaye-aux-bois-i rendtartás megkívánja.
Chateaubriand vikomt úr...” „Az almakörítéses Chateaubriand?” – vágott közbe
Cottard doktor. „Ő, a testvériség atyamestere” – folytatta Brichot, anélkül hogy
figyelemre méltatta volna a doktor élcét, aki viszont felkapta a fejét az egyetemi
tanár mondatára, s nyugtalanul Charlus úrra nézett. Cottard tapintatlannak érezte
Brichot-t, az ő szójátéka viszont finom mosolyt csalt Serbatov hercegnő ajkára.
„A professzorral mindig érvényesül a született kételkedő csípős iróniája” –
mondta merő kedvességből, s hogy érzékeltesse: ő nem szalasztotta el a doktor
„bemondását”. „A bölcs szükségképpen szkeptikus – válaszolta Cottard. – Mit
tudom én? »Gnóthi szeautón!«[632], mondotta Szókratész. Amiben igaza is van: a
túlság mindenben hiba. De elképedek, ha arra gondolok, hogy ennyi elég volt
ahhoz, hogy Szókratész neve napjainkig fennmaradjon. Mi van ebben a
filozófiában? Végső soron nem sok. Ha meggondolom, hogy Charcot és mások
ezerszer figyelemreméltóbbat alkottak, s az ő munkájuknak legalább valami
alapja is van, például a pupilláris reflex szuppressziója mint az általános paralízis
szindrómája, s ezeket az embereket csaknem elfelejtették! Szókratészben végső
soron nincs semmi rendkívüli. Olyan, mint a többi dologtalan, aki egész nap
csak lófrált és eldiskurálgatott. Akárcsak Jézus Krisztus: »Szeressétek egymást«,
jól hangzik.” „No de, barátom...” – kérlelte Cottard-né. „Persze, a feleségem
tiltakozik, az asszonyok mind idegbajosak.” „Ugyan, doktorkám, én nem vagyok
idegbajos – suttogta Cottard-né. „Még hogy ő nem idegbajos? Ha a fia
megbetegszik, ő máris álmatlansági tüneteket mutat. De végül is elismerem,
Szókratészre meg a többire mind szükség van a magasabb kultúrához, hogy a
műveltségünket mutogathassuk. Magam is mindig idézem a gnóthi szeautónt
diákjaimnak az első előadáson. Az öreg Bouchard-papa, aki hallott róla, gratulált
is érte.” „Nem tartozom azok közé, akik a formáért való formát védelmezik,
ahogyan a költészetben sem kuporgatnám a rímek millióit – mondta a magáét
Brichot. – De ez a – nagyon is kevéssé emberi – Emberi színjáték mégiscsak
szöges ellentéte azoknak a műveknek, amelyekben a művészet túllép az
anyagon, mint a derék öreg Ovidius mondja. S megengedett dolog, hogy a
meudoni parókia vagy a ferney-i remetelak felé tartva középutat válasszunk,
amely egyenlő távolságra esik attól a Vallée-aux-Loups-tól, ahol René látta el
remekül egy kegyesség nélküli főpap feladatait, illetve attól a Des Jardies-tól,
ahol a végrehajtóktól zaklatva Honoré de Balzac rótta folyton-folyvást
helyesírási hibáktól hemzsegő leveleit egy lengyel nőnek a zagyvaság felkent
apostolaként.” „Chateaubriand szelleme jóval elevenebb, mint amilyennek
mondja, Balzac pedig mégiscsak nagy író – felelte Charlus úr, aki még mindig
túlságosan Swann ízlésének hatása alatt állt ahhoz, hogy Brichot fel ne
bosszantotta volna –, s Balzac olyan szenvedélyeket is megismert, melyeket a
köznapi ember nem is sejt, vagy csak azért tanulmányoz, hogy megbélyegezze.
Ha nem is a halhatatlan Elveszett illúziókat említjük újra, A szaracén nő, Az
aranyszemű lány, a Szenvedély a sivatagban, de még a meglehetősen rejtélyes
Álszerető is alátámasztja az állításomat. Amikor Balzac eme »természetellenes«
oldaláról beszéltem Swannnak, ő azt mondta nekem: »Ugyanazt vallja, amit
Taine[633]«. Nem volt szerencsém ismerni Taine urat – folytatta Charlus úr (a
felesleges urazás ama bosszantó szokásával, mely a társasági emberekre
jellemző, akik azt hiszik, hogy az „úr” címére méltatva megtiszteltetésben
részesítenek egy nagy írót, vagy talán távolságot tartanak, s világosan
érzékeltethetik, hogy nem ismerik az illetőt) –, nem ismertem Taine urat, de
rendkívül megtisztelőnek éreztem, hogy ugyanazt vallom, mint ő.” Charlus úr
egyébként, e nevetséges társasági szokások ellenére, nagyon eszes volt, s ha egy
korábbi házasság révén családja rokonságba került volna Balzacéval,
valószínűleg örült volna neki (ahogy Balzac sem kevésbé), bár ha dicsekedett
volna vele, nem minden kegyes leereszkedés nélkül tette volna.
A Saint-Martin-du-Chêne utáni állomáson néha fiatal férfiak szálltak fel a
vonatra. Charlus úr nem tudta megállni, hogy rájuk ne nézzen, mivel azonban
visszafogta és leplezte nekik szentelt figyelmét, úgy látszott, mintha még az
igazinál is különösebb titkot rejtegetne; már-már azt mondtuk volna, hogy ismeri
őket, s ezt mutatja ki akarata ellenére, miután beletörődött az áldozatba, s mielőtt
még visszafordult volna hozzánk, mint a gyermekek, akiknek a szülők
összezördülése miatt megtiltották ugyan, hogy köszönjenek pajtásaiknak, de ha
találkoznak velük, nem bírják ki, hogy egy pillanatra föl ne kapják a fejüket,
majd rögtön vissza is hajtják a nevelői iga alá.
A görög eredetű szóra, melyet Charlus úr, Balzacról beszélve, a Kurtizánok-
béli Olympio panasza utalás elé biggyesztett, Ski, Brichot és Cottard
összemosolygott, s mosolyukban talán kevesebb volt az irónia, mint az az
önelégültség, ami egy olyan vacsoratársaságon érződne, akik Dreyfust tudják
tulajdon ügyéről vagy a Császárnőt uralkodásáról szóra bírni. Szerették volna
kicsit jobban belelovalni ebbe a kérdésbe, de már Doncières-be értünk, ahol
Morel csatlakozott hozzánk. Az ő jelenlétében Charlus úr gondosan ügyelt
társalgására, s mikor Ski vissza akarta terelni Carlos Herrera Lucien de
Rubempré iránti szerelméhez, a báró olyan zavart, titokzatos, majd végül
(amikor látta, hogy nem hallgatnak rá) olyan szigorúan igazságosztó arcot
vágott, mint egy családatya, aki azt hallja, hogy lánya jelenlétében
illetlenségeket mondanak. S mivel Ski makacsul kitartott, Charlus úr gúvadt
szemmel, emelt hangon, nyomatékosan szólalt meg, Albertine-re mutatva, aki
pedig nem is hallhatott minket, hiszen belemerült a Cottard-néval és Serbatov
hercegnővel folytatott társalgásba, s a neveletlenek megleckéztetésére készülő
kétértelmű hanglejtésével mondta: „Azt hiszem, itt az ideje, hogy olyasmiről
beszéljünk, ami ezt a fiatal leányt is érdekelheti.” Én azonban mindjárt
megértettem, hogy számára a fiatal leány nem Albertine-t jelentette, hanem
Morelt; értelmezésem helyességét később azok a kifejezések is alátámasztották,
melyekkel akkor élt, amikor megkért, máskor ne beszélgessünk efféléről Morel
előtt. „Tudja – mondta nekem a hegedűsről szólva –, ő egyáltalán nem az,
aminek hinnék, nagyon becsületes kis ember, aki mindig meg tudott maradni jól
neveltnek és komolynak.” S e szavakból kihallatszott, hogy Charlus úr a
szexuális elhajlást a fiatalemberekre nézve éppolyan fenyegető veszélynek
tartotta, mint a prostitúciót a nőkre, s amikor a „komoly” jelzőt alkalmazta
Morelre, a szó olyan értelmet kapott, mint amikor egy kis munkáslányra
mondják. Ekkor Brichot, hogy elterelje a szót, engem kérdezett, sokáig
szándékozom-e még Incarville-ben maradni. Hiába figyelmeztettem nemegyszer,
hogy nem Incarville-ben, hanem Balbecben lakom, mindig visszaesett
ugyanebbe a hibába, mert az ő szóhasználatában ez a partszakasz Incarville-ként
vagy Balbec-Incarville-ként szerepelt. Vannak emberek, akik ugyanarról
beszélnek, mint mi, csak kissé másként nevezik meg őket. Egy bizonyos Saint-
Germain negyedbéli hölgy, ha Guermantes nagyhercegnéről akart szólni, mindig
arról kérdezett, régen találkoztam-e Zénaïde-dal vagy Oriane-Zénaïde-dal, ami
miatt első hallásra nem is értettem. Bizonyára volt idő, amikor a nagyhercegnét
egy szintén Oriane nőrokonától megkülönböztetendő Oriane-Zénaïde-nak
szólították. Kezdetben talán pályaudvar is csak egy volt, Incarville-ben, s onnan
kocsival jártak át Balbecbe. „De hát miről beszélnek?” – kérdezte Albertine az
ünnepélyes családatyai hangon csodálkozva, melyet Charlus úr bitorolt.
„Balzacról – sietett a válasszal a báró –, és ön ma éppen úgy öltözött, mint
Cadignan hercegnő[634], nem az első alkalommal, a vacsorán, hanem
másodszorra.” Ez az egybeesés abból eredt, hogy Albertine ruháit mindig úgy
válogattam, ahogyan az az ő, Elstir formálta ízlésének megfelelhetett, márpedig
Elstir nagyra becsült egyfajta visszafogottságot, amit akár angolosnak is
nevezhettünk volna, ha nem vegyült volna belé nagyobb adag franciás
gyöngédség, lágyság. Legjobban az olyan ruhákat szerette, amelyek a szürke
szín árnyalatainak harmonikus együttesét adták, mint Diane de Cadignané is. A
társaságban Charlus úron kívül senki sem akadt, aki igazán értékelni tudta volna
Albertine toalettjeit; a báró szeme azonnal felfedezte, mitől olyan egyediek és
drágák; sosem tévesztette volna össze egyik anyagot a másikkal, és megismerte a
szabót. Csak éppen – ha nőkről volt szó – szívesebben vett egy kicsit több
ragyogást, színt, mint amennyit Elstir megtűrt. Ezért hát Albertine ezen az estén
is félig mosolygós, félig nyugtalan pillantást vetett rám, miközben felszegte
rózsaszín cicaorrát. Valóban, szürke krepdesin szoknyája és szürke seviot
kabátkája alapján bárki azt hitte volna, hogy csupa szürkében van. Most azonban
intett, hogy segítsek, mert ahhoz, hogy fel- vagy levegye a kis kabátot, el kellett
simítani, vagy feljebb húzni a buggyos ruhaujjakat; kibújt a kabátból, s mivel a
ruhaujjakat nagyon lágy, rózsaszín, halványkék, zöldes, galambbegyszínű,
skótkockás gyapjúból varrták, egyszerre olyan lett, mintha szivárvány bukkant
volna fel szürke égbolton. Albertine pedig azon töprengett, vajon tetszik-e majd
ez a ruha Charlus úrnak. „Ó – kiáltott fel a báró elragadtatottan –, no, lám csak,
egy fénysugár, mit sugár, fényprizma! Minden elismerésem az öné.” „Nos,
csakis az úré az érdem” – felelte Albertine kedvesen felém intve, mert szívesen
mutogatta, ha valamit tőlem kapott. „Csak azok a nők félnek a színektől, akik
nem tudnak öltözködni – vette vissza a szót Charlus úr. – Lehet valaki ragyogó
úgy is, hogy nem közönséges, és finom úgy, hogy nem sótlan. Önnek nincs
olyan oka rá, mint Cadignan hercegnőnek, hogy azt akarja érzékeltetni, elfordult
az élettől, ő ugyanis ezt a gondolatot akarta Arthez emlékezetébe vésni, mikor
szürkébe öltözött.” Albertine-ben érdeklődést keltett a ruhák e néma jelbeszéde,
s Cadignan hercegnőről kérdezgette Charlus urat. „Ó, pompás novella – mondta
a báró ábrándos hangon. – Ismerem azt a kertecskét, ahol Diane de Cadignan
d’Espard-néval sétált. Egyik unokanővérem kertje.” „Ó, az unokanővére
kiskertje – súgta Brichot Cottard-nak –, meg a családfája, mindez igen becses
lehet a kiváló bárónak. De miért lenne érdekes nekünk, akik nem részesülünk
abban a kiváltságban, hogy efféle helyen sétálhassunk, nem ismerjük azt a
hölgyet, és nincsenek nemesi címeink?” Mert Brichot-nak sejtelme sem volt
arról, hogy egy ruha és egy kert iránt úgy is érdeklődhetünk, ahogyan egy
műalkotás iránt, s hogy Charlus úr úgy látta viszont Cadignan hercegnő kis
fasorait, mintha Balzacot olvasná. A báró folytatta: „De hiszen ön ismeri –
mondta erről az unokanővérről szólva, s hogy hízelegjen, úgy fordult hozzám,
mint olyasvalakihez, aki a kis klánba száműzetve Charlus úr szemében, ha nem
is az ő köreihez tartozott, de legalább bejáratos volt oda. – Azaz, bizonyára
találkozott vele Villeparisis márkinénál.” „Annál a Villeparisis márkinénál, aki a
baucreux-i kastély úrnője?” – kérdezte Brichot lenyűgözve. „Igen, netán
ismeri?” – kérdezte szárazon Charlus úr. „Szó sincs róla – felelte Brichot –,
Norpois kollégánk viszont minden évben Baucreux-ben tölti szabadsága egy
részét. Volt szerencsém oda írni neki.” Arra gondoltam, Morelnek talán érdekes
lehet, elmondtam hát neki, hogy de Norpois úr apám barátja. De mivel szüleimet
oly kevésre tartotta, még csak egy arcrezdüléssel sem mutatta, hogy meghallott,
hiszen a dolog csak igen közvetve érintette nagyapám fivérének személyét és
érdemeit, akinél Morel apja belső komornyikként szolgált, s aki egyébként, a
család többi tagjával ellentétben, meglehetősen szívesen nagyképűsködött, s
ezzel sikerült is káprázatos emléket hagynia a cselédségben. „Azt mondják,
Villeparisis márkiné nem mindennapi teremtés; nekem azonban sosem nyílt
alkalmam, hogy ezt személyesen megítélhessem, ahogyan egyébként a többi
kollégának sem. Norpois ugyanis, aki amúgy csupa lovagiasság, csupa
kedvesség az Akadémián, a márkinénak egyikünket sem mutatta be. Nem tudok
másról, akit fogadott volna, mint Thureau-Dangin barátunkról, akit régi családi
kapcsolat fűz hozzá, és Gaston Boissier[635]-ról, akit a márkiné óhajtott
megismerni egy tanulmány kapcsán, ami különösen felkeltette az érdeklődését.
Egyszer a márkinénál vacsorázott, és egészen elbűvölten tért haza. De a felesége
még ekkor sem kapott meghívást.” E nevek hallatán Morel ellágyultan
mosolygott: „Ó! Thureau-Dangin – fordult hozzám olyan érdeklődéssel, mint
amilyen közönyt mutatott az imént, amikor Norpois márkiról és apámról hallott.
– Thureau-Dangin meg az ön nagybátyja szívbéli barátok voltak. Ha egy hölgy
jó helyet akart egy akadémiai székfoglalóra, a nagybátyja csak annyit mondott:
»Majd írok Thureau-Danginnek.« S már küldték is a jegyet persze, hiszen
gondolhatja, Thureau-Dangin úr nem kockáztatta volna, hogy bármit
megtagadjon az ön nagybátyjától, aki nyomban visszaadta volna a kölcsönt. A
Boissier név szintén jól cseng a fülemnek, mert Újév napján a nagybátyja ott
vetetett meg minden ajándékot a hölgyeknek. Ezt biztos forrásból tudom, mert
ismerem a személyt, akire a beszerzésüket bízta.” Mi több, nem egyszerűen
ismerte, az apjáról volt szó. Morel e nagybátyám emlékét idéző, érzelmes
utalásai közül nem egy volt azzal kapcsolatos, hogy családunk nem szándékozott
végleg a Guermantes-palotában maradni, ahová hajdan csak nagyanyám miatt
költöztünk. Nemegyszer esett szó a költözködés lehetőségéről. Márpedig, hogy
Morel ez ügyben adott tanácsait megértsük, tudnunk kell, hogy nagybátyám a
boulevard Malesherbes 40/b számú házában lakott. Ezért azután a családban,
mivel egészen addig a végzetes napig, amikor a rózsaszín ruhás hölgy történetét
elmesélve ellene hangoltam a szüleimet, gyakran jártunk Adolphe bácsikámhoz,
a rokonok nem azt mondták, „a nagybátyjuknál”, hanem azt, hogy a „40/b-ben”.
A mama kuzinjai a világ legtermészetesebb módján mondogatták neki: „Ó,
vasárnapra hiába is hívnánk, hiszen maguk a 40/b-ben vacsoráznak.” Ha
valamelyik nőrokonunkhoz indultam látogatóba, mindig azt tanácsolták, menjek
előbb a „40/b-be”, nehogy nagybátyám megsértődjön, amiért nem vele kezdtem.
Ő volt a ház tulajdonosa, és az igazat megvallva igencsak kötözködő a bérlők
kiválasztásában, akik egytől egyig a barátai közül kerültek ki, vagy azokká
lettek. Vatry báró, az ezredes mindennap felment hozzá egy szivarra, hogy
könnyebben kijárhassa a javíttatásokat. A kocsibejáró mindig zárva volt. Ha
nagybátyám valamelyik ablakban ágyneműt, szőnyeget látott meg, gyorsabban
bevetette, mint manapság a rendőrök. A ház egy részét mégiscsak kiadta, s
magának csak a két emeletet és az istállókat tartotta meg. Mindennek ellenére,
mivel köztudott volt, hogy örömmel hallja, ha jól karbantartott házát dicsérik,
mindenki úgy magasztalta a „kis palota” kényelmét, mintha nagybátyám lett
volna az egyetlen lakó, ő pedig hagyta, hadd mondják, nem cáfolta meg kerek
perec, ahogyan helyénvaló lett volna. A „kis palota” valóban kényelmes volt
(nagybátyám ugyanis a kor minden újítását bevezettette). De nem volt benne
semmi rendkívüli. Egyedül nagybátyám állította szentül, miközben azért
álszerényen „az én kis odúmként” emlegette, vagy legalábbis a komornyikjának,
a komornyik feleségének, a kocsisnak és a szakácsnőnek beszélte be, hogy egész
Párizsban nincs az a kényelem, az a luxus, az a kellem, amely a kis palotáéval
vetekedhetne. Charles Morel ebben a hitben nőtt fel. Meg is maradt benne. Így
hát, még azokon a napokon is, amikor nem beszélt velem, ha a vonatban a
költözés lehetőségét említettem valakinek, Morel rögtön rám mosolygott, és
cinkos kacsintással így szólt: „Ó, maguknak valami olyasmi kellene, mint a
40/b! Ott aztán jól éreznék magukat! Mondhatom, a nagybátyja értett hozzá.
Biztos vagyok benne, egész Párizsban nem akad semmi, ami felérne a 40/b-vel.”
A mélabús arckifejezésről, melyet Charlus úr Cadignan hercegnőt említve
öltött, persze éreztem, hogy ez a novella nem csupán egy meglehetősen
közömbös unokanővér kertecskéjét juttatta eszébe. Mélységesen elgondolkodott,
s mintha csak magában beszélt volna, felkiáltott: „A Cadignan hercegnő titkai!
Micsoda remekmű! Milyen mély, milyen fájdalmas is Diane rossz híre, és Diane,
aki annyira fél, nehogy a szeretett férfi megtudja! Micsoda örökérvényű igazság,
mennyivel általánosabb, mint hinnénk! Milyen mélyreható!” – Charlus úr némi
szomorúsággal ejtette ki e szavakat, s mégis érződött, hogy ebben a
szomorúságban számára van valami vonzó. Mert bizonyos, hogy Charlus úr, aki
nem igazán tudta, mennyire közismertek vagy nem azok erkölcsei, egy ideje
attól reszketett, hogy ha majd visszatért Párizsba, s Morel társaságában látják, a
hegedűs családja közbelép, s ezzel tönkreteszi a boldogságát. Ez az eshetőség
mind ez idáig feltehetően csak valami mélységesen kellemetlen és kínos
dologként merülhetett fel elképzeléseiben. De a báró igazi művészlélek volt. S
most, hogy néhány másodperce keveredett benne a saját helyzete a Balzac által
leírttal, némiképpen a novellában keresett menedéket, s a talán reá leselkedő, s
mindenképpen szüntelenül fenyegető szerencsétlenségben azzal vigasztalódott,
hogy szorongásában van valami, amit Swann és Saint-Loup „nagyon is
balzacinak” nevezett volna. Charlus úr iménti azonosulását Cadignan
hercegnővel csak megkönnyítette az a szellemi áttétel, amelyhez ő maga
hozzászokott már, s amelynek korábban is különböző példáit adta. Ez különben
elegendő volt ahhoz is, hogy amint a nőt mint szeretett lényt fiatal férfival
helyettesítette, a társadalmi bonyodalmak minden szövevénye, amely egy
szokványos viszony körül bonyolódik, most ezt a férfit fonja be. Ha ilyen vagy
amolyan okból egyszer s mindenkorra megváltoztatják a naptárt vagy a
napszámítást, kezdhetik akár néhány héttel később az évet, vagy kongathatják
negyedórával korábban az éjfélt, lévén, hogy a napok továbbra is huszonnégy
órából, a hónapok pedig harminc napból állnak, az időmérés minden
következménye valójában változatlan marad. Így van ez a „közép-európai idő”-
höz vagy a keleti naptárokhoz igazodó életekkel is, sőt mintha ebben a
viszonyban az a fajta hiúság is szerepet játszott volna, amellyel egy színésznőt
tartanak ki. Ahogy Charlus úr mindjárt az első napon kiderítette, kicsoda Morel,
nem kétséges, hogy alacsony származásáról is tudomást szerzett, de egy félvilági
nő, akit szeretünk, nem veszít szemünkben becséből azért, mert szegény
emberek leánya. Azok az ismert muzsikusok viszont, akikhez levélben fordult –
még csak nem is érdekből, mint hajdan azok a barátok, akik, mikor Swannt
bemutatták Odette-nek, nehezebben hozzáférhetőnek és kapósabbnak festették le
neki az asszonyt, mint amilyen valójában volt –, a reflektorfényben állók
közhelyességével túldicsérve egy kezdőt, így válaszoltak a bárónak: „Ó, nagy
tehetség, fényes lehetőségek, s mivel fiatal és a zeneértők is nagyra tartják, szép
pályát fog befutni.” Majd, a ferdehajlamúságot nem ismerő emberek
kényszerességével, a férfiszépség fejtegetésébe kezdtek: „No meg, jó elnézni,
amikor játszik; mindenkinél mutatósabb a koncerteken; szép a haja, előkelő a
tartása; a feje gyönyörű, akár egy festmény: a hegedűs portréja.” Ezért hát
Charlus úrnak, akit Morel állandó izgalomban tartott, hiszen nem rejtette véka
alá, hány ajánlatot kap, Charlus úrnak hízelgett, hogy elzárhatja őt mások elől,
hogy galambdúcot épített neki, ahová gyakran el-eljárt. Azt akarta ugyanis, hogy
maradék idejében Morel szabad legyen, ami a hegedűs karrierje miatt
elengedhetetlen is volt, mert Charlus úr határozottan óhajtotta, kerüljön
bármennyi pénzébe, hogy Morel folytassa pályáját: vagy abból a jellegzetesen
guermantes-i gondolatból kiindulva, hogy egy férfinak csinálnia kell valamit,
hogy az ember csak tehetségével mérhető, s hogy a nemesség vagy a pénz nem
több, mint az a nulla, mely megtízszerezi az értéket; vagy pedig azért, mert félt,
hogy tétlenkedve, s folyton az ő társaságában a hegedűs még elunja magát.
Végül pedig önmagát sem akarta megfosztani a gyönyörűségtől, hogy egy-egy
nagy koncerten elmondhassa magában: „Akit most itt ünnepelnek, nálam lesz
ma éjjel.” Az előkelő emberek, ha szerelmesek, bármilyen szerelem legyen is az,
abban élik ki hiúságukat, ami tönkreteheti korábbi fölényüket, melyben azelőtt
hiúságuk elégtételt talált.
Morel, aki megérezte, hogy nem táplálok gonosz érzéseket iránta, Charlus
úrhoz pedig őszintén kötődöm, másrészt testileg mindketten tökéletesen
közömbösek számomra, végül olyan forró rokonszenvvel fordult felém, mint egy
kokott, aki tudja, hogy nem ébreszt vágyat, s hogy szeretője igaz barátját láthatja
bennünk, aki nem próbál majd viszályt szítani közöttük. Nem csupán szóról
szóra ugyanúgy beszélt velem, mint Rachel, Saint-Loup szeretője valaha, de
mindazok alapján, amit Charlus úrtól hallottam vissza, még a hátam mögött is
ugyanazokat mondta rólam, mint Rachel Robert-nek. Végül már Charlus úr is
úgy mondta: „Nagyon szereti önt ez a fiú”, ahogy Robert-től hallottam: „Nagyon
szeret téged ez a lány”. S mint unokaöccse a szeretője nevében, Charlus úr is
gyakran Morel nevében hívott, vacsorázzak velük. Amúgy közöttük sem dúlt
kevesebb vihar, mint Robert és Rachel között. Igaz ugyan, hogy amint Charlie
(Morel) eltávozott, Charlus úr ki nem fogyott a dicséretéből, egyre azt
ismételgetve, ami a hiúságát legyezte: hogy a hegedűs mennyire jó hozzá. Mégis
látható volt, hogy Charlie gyakran, akár a hívek koszorújában, bosszús képet
vágott ahelyett, hogy mindig boldog és alázatos lett volna, amilyennek a báró
látni kívánta. Ez a bosszankodás a későbbiekben, Charlus úr gyengeségének
következtében, amely arra indította, hogy megbocsássa Morel modortalanságait,
odáig ment, hogy a hegedűs már meg sem próbálta leplezni, vagy éppenséggel
színlelte. Láttam Charlus urat egy vasúti kocsiba belépni, ahol Charlie
katonapajtásaival utazott, s ahol a muzsikus vállvonogatva fogadta, és még oda
is kacsintott a cimboráinak. Vagy, mint akit az érkező halálra untat, úgy tett,
mintha aludna. Vagy köhécselni kezdett, a többiek vihogtak, a Charlus úrhoz
hasonló férfiak negédes stílusát csúfolva affektáltak, egy sarokba vonták
Charlie-t, s ő végül mintegy kényszerből tért vissza Charlus úr mellé, akinek
szívét mintha tőrrel hasogatták volna. Érthetetlen, hogy mindezt elviselte; a
szenvedés e folyton megújuló formái pedig ismét a boldogság kérdésével
szembesítették Charlus urat, s nem csupán arra ösztökélték, hogy többet kérjen
belőle, hanem hogy mást kívánjon, hiszen az előző elegyet már megmételyezte
egy rémes emlék. S mégis, bármily kínosak lettek is később ezek a jelenetek,
meg kell hagyni, hogy az első időkben a francia népi sarjadék szelleme, a
keresetlenség, a látszólagos nyíltság, sőt bizonyos független büszkeség – amit
mintha az érdeknélküliség sugallt volna – elbűvölő formáit rajzolta elő, adta
Morelre. Mindez hamis volt, de ez a magatartás annál is inkább Morelnek vált
előnyére, mivel aki szeret, mindig kénytelen újra próbálkozni, többet és többet
kínálni, aki viszont nem szerelmes, könnyen járhatja a maga egyenes,
hajlíthatatlan és kegyosztó útját. Ez jegyezte meg a fajta kiváltságával a szorosra
zárt szívű Morel oly nyílt arcát, az arcot, melyről csak úgy áradt az újgörög
kellem, amely a champagne-i bazilikákon virágzik. Színlelt büszkesége dacára,
ha olyankor pillantotta meg Charlus urat, amikor nem számított rá, zavarba jött a
kis klán miatt, elpirult, lesütötte a szemét, a báró legnagyobb örömére, aki egész
regényt látott bele a dologba. Pedig csak a bosszúság és a szégyen jele volt. Az
előbbit néha ki is mutatta; mert bármilyen nyugodt és határozottan illedelmes
volt is általában Morel viselkedése, gyakran kiesett a szerepéből. Sőt, néha a
báró egy szavára durva hangú, pimasz válasz tört ki belőle, amin mindenki
megbotránkozott. Charlus úr ilyenkor szomorúan lehajtotta a fejét, egy szóval
sem válaszolt, s miként a bálványimádó apák képesek abba a hitbe ringatni
magukat, hogy gyermekük ridegsége, durvasága senkinek sem szúrt szemet, ő is
tovább zengte dicshimnuszait a hegedűsről. Charlus úr különben nem volt
mindig ilyen alázatos, de lázongásai legtöbbször nem érték el céljukat, főként
azért, mert ő, aki nagyvilági emberek közt élt, számba véve a kiváltható
reakciókat, azt a fajta aljasságot vette figyelembe, mely, ha nem is eredendő, de
legalábbis a neveltetés eredménye. Morelnél viszont nem ebbe, hanem
valamiféle pillanatnyi közöny plebejus hitványságába ütközött. Charlus úr,
balszerencséjére, nem értette, hogy Morel minden mást félretett, mihelyt a
Konzervatórium és az ő konzervatóriumbéli jó híre volt a tét (bár ez utóbbi, mely
nyilván nagyobb súllyal esett a latba, ekkoriban még nem vetődött fel). A
polgárok például szívesen változtatnak nevet hiúságból, a nagyurak az előnyök
kedvéért. Az ifjú hegedűs szemében viszont a Morel név elválaszthatatlanul
kötődött a hegedűnagydíjhoz, hallani sem akart hát változtatásról. Charlus úr azt
szerette volna, ha Morel mindent tőle kap, még a nevét is. Kieszelte hát, hogy
Morel keresztneve máris Charles, azaz szinte Charlus, a birtoké pedig, ahol
találkozni szoktak Les Charmes, s meg akarta győzni Morelt, hogy egy jól
csengő név fél siker a művészpályán, tehát a virtuóznak habozás nélkül fel
kellene vennie a „Charmel” nevet, finom utalásként légyottjaik színhelyére.
Morel csak a vállát rándította. Végső érvül Charlus úrnak az a szerencsétlen
ötlete támadt, hogy hozzátegye: egyik komornyikját is így hívták. Ezzel azonban
csak vérig sértette a fiatalembert. „Volt idő, amikor őseim büszkék voltak a
király komornyikja vagy étekfogója címre.” „S volt olyan is – válaszolt
dölyfösen Morel –, amikor az én őseim nyakát szegték a magáéinak.” Charlus úr
igencsak meghökkent volna, mikor a Charmellel kudarcot vallva elszánta magát,
hogy örökbe fogadja Morelt, és ráruházza a Guermantes család valamely címét,
amit ő birtokol, de amit, mint látni fogjuk, a körülmények miatt nem ajánlhatott
fel a hegedűsnek, ha csak feltételezi is, hogy a fiatalember visszautasította volna,
a Morel névhez fűződő művészi hírre s az „osztályban” várhatóan elhangzó
megjegyzésekre gondolva. Ennyire a Saint-Germain negyed fölé helyezte a rue
Bergère-t! Ekkoriban hát Charlus úr kénytelen volt annyival beérni, hogy
jelképes gyűrűket csináltasson Morelnek, rajtuk a réges-régi felirattal: PLVS
VLTRA CAROL’S[636]. Igaz, hogy a számára ismeretlen fajtához tartozó
ellenféllel szemben Charlus úrnak taktikát kellett volna változtatnia. De ki képes
erre? Egyébként pedig, ha Charlus úrnak voltak is balfogásai, ebben Morel sem
maradt el mögötte. Charlus úr előtt az okozta a vesztét, legalábbis átmenetileg
(de ez az átmenet később véglegesre fordult), s jóval inkább ez, mint az a
körülmény, mely miatt végül is szakítottak, hogy egyéb sem volt benne, mint
hitványság, s emiatt a durvasággal szemben meghunyászkodó lett, a
gyöngédségre pedig orcátlansággal válaszolt. Ehhez a veleszületett aljassághoz
még rossz neveltetéssel súlyosbított neuraszténia is társult, mely mindig
feltámadt, valahányszor csak ő volt a bűnös valamiben vagy felelős valamiért,
azaz épp abban a pillanatban, amikor minden kedvességére, minden
gyöngédségére, minden vidámságára szükség lett volna, hogy a bárót
lefegyverezze, ám ő komor lett és zsémbes, vitás kérdéseket vetett fel,
melyekben, tudta, nem értenek egyet, gyenge érvekkel bizonygatva ellenséges
álláspontját, s oly éles erőszakossággal, ami csak még inkább kidomborította ezt
a gyengeséget. Mert, noha igen hamar kifogyott az érvekből, mindig újabbakkal
állt elő, melyekben tudatlansága és ostobasága teljes terjedelmében
mutatkozhatott meg. E két tulajdonsága alig volt érzékelhető, ha kedves volt, s
csakis tetszeni vágyott. Rosszkedvének rohamaiban viszont, amikor
ártalmatlanból gyűlöletessé váltak, egyebet sem láttunk, mint ezeket. Ilyenkor
Charlus úr elcsigázottnak érezte magát, csupán egy jobb jövőben reménykedett,
Morel pedig, aki megfeledkezett arról, hogy a báró jóvoltából él ilyen fényűzőn,
a fensőbbséges szánalom gunyoros mosolyával mondta: „Sosem fogadtam el
semmit senkitől. Ezért hát köszönettel sem tartozom senkinek.”
Időközben, s mintha nagyvilági emberrel lett volna dolga, Charlus úr továbbra
is próbálgatta valódi vagy hamis haragkitöréseit, melyek azonban hatástalanná
váltak. Bár nem mindig voltak azok. Így például azon a napon sem (amely
különben már ezen első korszak utáni időre esett), amikor a báró Charlie-val és
velem tartott hazafelé Verdurinék ebédjéről, abban a hitben, hogy a késő délutánt
és az egész estét a hegedűs társaságában tölti majd Doncières-ben; Morel
búcsúzása, aki, mihelyt leszállt a a vonatról, közölte: „Nem, dolgom van”, olyan
mélységes csalódást okozott Charlus úrnak, hogy, bár erősen tartotta magát,
láttam, hogy szempilláján a könnyektől lecsordul a festék, s ő csak kábultan áll a
vonatnál. Olyan nagy volt ez a fájdalom, hogy, noha Albertine meg én úgy
terveztük, Doncières-ben fejezzük be a napot, odasúgtam barátnőmnek, nagyon
nem szívesen hagynám most magára Charlus urat, aki, nem is tudom, miért,
mintha bánkódna. A drága kicsike készséggel beleegyezett. Megkérdeztem hát
Charlus urat, nem akarja-e, hogy elkísérjem egy darabon. Ő igent mondott, de
nem engedte, hogy emiatt az unokahúgomat is háborgassuk. Bizonyos élvezetet
is leltem abban (no persze most utoljára, hiszen már eltökéltem, hogy szakítok
vele), hogy gyöngéden úgy utasítsam Albertine-t, mintha a feleségem volna: „Te
csak menj haza, majd este találkozunk”, s hogy hallom, amint, akárcsak egy
hitves tette volna, engedélyt ad rá, hogy tegyem csak, ami nekem tetszik, sőt
biztat, hogy ha Charlus úrnak, akit igazán szeret, szüksége volna rám, legyek
csak mellette. A báró meg én, ő elhízott testét himbálva, lesütött jezsuita-
tekintettel, én pedig a nyomában, egy kávéházba tértünk be, ahol sört hoztak
nekünk. Éreztem, hogy Charlus úr nyugtalan szeme előtt valami terv lebeg.
Egyszer csak tintát és papirost kért, s különös gyorsasággal írni kezdett.
Miközben lapot lap után rótt tele, szeme csak úgy szikrázott a dühödt
ábrándozástól. Mikor a nyolcadik oldalt is teleírta, megszólalt: „Kérhetek öntől
egy nagy szívességet? Bocsássa meg, hogy lezártam ezt a levélkét. De muszáj
volt. Menjen, fogadjon kocsit, vagy ha tud autót, hogy gyorsabban járjon.
Bizonyára a szobájában éri még Morelt, aki átöltözni ment haza. Szegény fiú,
hetvenkedni akart, mikor elköszönt, de biztos lehet benne, az ő szíve még az
enyémnél is nehezebb. Adja át neki ezt a levélkét, s ha megkérdezi, hol
találkozott velem, mondja meg neki, hogy maga is megállt Doncières-ben (ami
egyébként igaz is), hogy meglátogassa Robert-t (ami talán már nem az), de ott
összefutott velem, s olyasvalaki társaságában látott, akit nem ismer, hogy nagyon
dühösnek talált, s mintha valami párbajsegéd-küldést vett volna ki a szavaimból
(holnap valóban megverekszem). Azt semmiképpen ne mondja neki, hogy
kéretem, ne is próbálja idehozni, de ha magával akar jönni, ne akadályozza meg
benne. Menjen, gyermekem, az ő érdekében kérem, súlyos drámát háríthat el.
Amíg maga elmegy, én írok a segédeimnek. Most miattam nem sétálhat a
kuzinjával. Remélem, sőt hiszem, hogy az ifjú hölgy nem haragszik meg érte.
Hisz nemes lélek, s azt is tudom, hogy nem riad meg a rendkívüli
körülményektől. Köszönje is meg neki a nevemben. Én személy szerint a
lekötelezettje vagyok, s kedvemre való, hogy így van.” Nagyon megesett a
szívem Charlus úron; úgy éreztem, Charlie megakadályozhatta volna ezt a
párbajt, amelynek talán éppen ő a kiváltó oka, s ha valóban így volt,
felháborított, hogy oly közönyösen távozott, ahelyett hogy pártfogója mellett
maradt volna. Megütközésem csak erősödött, amikor ahhoz a házhoz érve, ahol
Morel szállása volt, a hegedűs hangjára ismertem, aki ellenállhatatlan kényszert
érzett, hogy kiadja magából a jókedvét, s telitorokból énekelt: „Szombat
esténként, a gürcölés után!” Ha szegény Charlus úr hallotta volna, ő aki azt
akarta elhitetni, s kétségkívül hitte is, hogy Morelnek e percekben olyan nehéz a
szíve! Charlie táncra perdült örömében, amint meglátott. „Ó! Öregem
(megbocsásson, hogy így szólítom, ebben a fránya katonaéletben az ember
mocskos szokásokat vesz fel), micsoda mázli, hogy itt látom! Nem tudom, mit
kezdjek az estémmel. Szépen kérem, töltsük el együtt. Maradhatunk itt, ha
akarja, vagy kimehetünk csónakázni, ha az jobban tetszik, zenélhetünk is, nekem
édesmindegy.” Azt feleltem, muszáj Balbecben vacsoráznom, neki bizony
kedvére lett volna, ha őt is elhívom, én azonban nem akartam. „No de ha ilyen
sietős a dolga, miért jött?” „Charlus úrtól hoztam levelet.” Erre a névre minden
vidámsága odalett; összerándult az arca. „Micsoda! Hát még ide is utánam
küldet! Szóval rabszolga vagyok! Öregem, legyen jó hozzám. Nem bontom fel a
levelet. Majd azt mondja neki, hogy nem talált itthon.” „Nem tenné jobban, ha
mégis felbontaná? Azt hiszem, valami igen súlyos dologról van benne szó.”
„Ugyan, dehogy, maga nem tudja, micsoda hazugságokra, micsoda pokoli
fortélyokra képes ez a vén kalandor. Ez is csak újabb trükk, hogy elmenjek
hozzá. Nohát nem megyek, ma este nyugtot akarok.” „De nem lesz holnap
valami párbaj?” – kérdeztem Morelt, mert azt hittem, ő is tud a dologról.
„Párbaj? – mondta erre hökkenten. – Semmit sem tudok az egészről. Mindent
összevéve, teszek rá, szabdaltassa össze magát a vén utálatos, ha úgy tartja
kedve. De látja, kíváncsivá tesz, mégiscsak megnézem azt a levelet. Majd azt
mondja neki, hogy csak úgy itthagyta, arra az esetre, ha netán hazajönnék.”
Miközben Morel beszélt, ámulva nézegettem a csodálatos könyveket, amelyeket
Charlus úrtól kapott, s amelyekkel telezsúfolta szobáját. Mivel a hegedűs azokat
visszautasította, amelyeken „A báróé vagyok” felirat szerepelt, mert ezt a
jelmondatot a függés jeleként sértőnek találta magára nézve, a báró, azzal az
érzelmi leleményességgel, amelyben a boldogtalan szerelem tetszeleg, mindig
mást és mást választott, szintén az ősöktől származókat, melyeket azonban
mindig mélabús barátságának legutóbbi fordulatai szerint rendelt a
könyvkötőnél. A jelmondatok olykor rövidek és bizakodóak voltak, mint a „Spes
mea”[637] vagy az „Exspectata non eludet”[638]; máskor egyszerűen beletörődők,
mint a „Várni fogok”; voltak köztük gálánsak: „Urának gyönyörűsége”, vagy
tisztaságot tanácslók, mint például ez a Simianestől kölcsönzött, azúr tornyokkal
és liliomokkal ékes, eredeti értelméből kiforgatott „Sustentant lilia turres”[639];
majd megint mások, reménytelenek, melyek a mennyországban adtak találkát
annak, aki e világon nem kért belőlük: „Manet ultima caelo”[640]; s mivel
savanyú volt az el nem érhető szőlő, Charlus úr, aki színlelte, hogy nem kereste,
amit nem kaphatott meg, egyik jelmondatában így beszélt: „Non mortale quod
opto”[641]. De nem jutott időm rá, hogy mindet végignézzem.
S ha Charlus úr, a levelet papírra vetve, olyan volt, mint akit démoni ihlet
szállt meg, s az űzi oly sebesen tollát a papíron, Morel is, amint felnyitotta az
Atavis et armis[642] feliratú pecsétet, rajta a két arany rózsával közrevett
leopárddal, ugyanazzal a lázas hévvel fogott neki az olvasásnak, amely Charlus
urat fogta el írás közben, s szeme semmivel sem kevésbé gyorsan futott végig a
hirtelenjében teleírt lapokon, mint a báró tolla. „Ó, istenem! – kiáltott fel. – Már
csak ez hiányzott! De honnan kerítsem elő? Isten tudja, hol lehet most.”
Elhitettem vele, hogy ha sietünk, talán még megtaláljuk egy sörözőben, ahol sört
rendelt, hogy magához térjen. „Nem tudom, hazajövök-e” – mondta
házvezetőnőjének Morel, és in petto[643] hozzátette: „Attól függ, hogyan
alakulnak a dolgok.” Néhány perccel később meg is érkeztünk a kávéházba.
Felfigyeltem Charlus úr arckifejezésére abban a pillanatban, amikor
megpillantott. Amint meglátta, hogy nem egyedül jövök vissza, éreztem,
visszatér belé a lélek, az élet. Mivel aznap esti szeszélyében sehogy sem tudott
meglenni Morel nélkül, azt találta ki, hogy fülébe jutott: az ezred két tisztje
durván beszélt róla és a hegedűssel való kapcsolatáról, s ő hamarosan elküldeti
hozzájuk segédeit. Morel már látta a botrányt, ezredbéli életének
ellehetetlenülését, hát iderohant. Charlus úr, hogy valószínűbbé tegye e
hazugságát, már írt két barátjának (az egyik közülük Cottard volt), hogy
megkérje őket, legyenek segédei. S ha a hegedűs nem jött volna, nem kétséges,
hogy Charlus úr őrültségében (no, meg azért, hogy szomorúságát haragra váltsa),
el is küldte volna őket vaktában valamelyik tiszthez, akivel megverekedni
megkönnyebbülés lett volna számára. Mindeközben Charlus úrnak eszébe jutott,
hogy az ő nemzetsége a francia királyi házénál is nemesebb vérből származik, s
azt gondolta magában, ugyan minek ennyit emésztenie magát egy komornyik
fiáért, akinek még a gazdáját sem méltatta volna arra, hogy meglátogassa.
Másrészt pedig ha ekkoriban már nem lelte is örömét egyébben, mint az
aljanéppel való érintkezésben, az a mélyen gyökerező szokásuk, hogy nem
válaszolnak a levelekre, előzetes értesítés nélkül elmaradnak egy-egy
találkozóról, s utána sem kérnek bocsánatot, olyan felindultságot keltett benne,
hiszen gyakran szerelmi ügyekről volt szó, máskor meg annyira felbosszantotta,
ingerelte és dühítette, hogy néha már sajnálta a hercegek és nagykövetek
aggályos pontosságát, a semmiségekért irkált levelek sokaságát, melyek
sajnálatos módon közömbösek voltak ugyan számára, ám mindennek ellenére
bizonyos megnyugovást adtak. Mivel hozzászokott már Morel modorához, s
tudta, milyen csekély hatással van rá, illetve mennyire képtelen ő maga
beilleszkedni abba az életbe, amelyben a közönséges, de a megszokás
szentesítette cimboraságok oly nagy helyet és időt foglalnak el, hogy egy óra
sem jut belőle a kisemmizett, gőgös és hasztalan könyörgő nagyúrnak, Charlus
úr oly mélyen meg volt győződve róla, hogy a zenész nem jön el, és annyira félt,
hogy egyszer s mindenkorra szakítottak, mert túlságosan messzire ment, hogy
alig tudta megállni, hogy fel ne kiáltson, mikor a hegedűst meglátta. Most
azonban, mikor úgy érezte, győzött, ragaszkodott hozzá, hogy ő diktálja a
békefeltételeket, és minden lehetséges előnyt megszerezzen. „Mit akar itt? –
kérdezte. – No és ön? – folytatta rám pillantva –, nem a lelkére kötöttem, hogy
ide ne hozza?!” „Nem akart idehozni – mondta Morel naiv kacérságában a
szerinte ideillő szomorú és epedezően régimódi tekintettel, s olyan arccal, melyet
nyilván ellenállhatatlannak vélt, mintha mindjárt a báró nyakába borulna, s a
legszívesebben könnyekre fakadna. – Én akartam jönni, noha ő ellenezte.
Barátságunk nevében jövök magához, hogy térden állva könyörögjek, ne
csináljon ilyen őrültséget.” Charlus úr úszott a gyönyörben. Ez a reagálás
túlságosan is igénybe vette idegrendszerét, de uralkodott magán. „A barátság,
amelyre meglehetősen alkalmatlan pillanatban hivatkozik – válaszolta szárazon
–, éppenséggel abban nyilvánulna meg, hogy kiállok maga mellett, amikor hitem
szerint nem hagyhatom szó nélkül egy idióta pimaszkodásait. Egyébiránt pedig,
még ha engedelmeskedni akarnék is e ragaszkodás kérésének, melyet eddig
erősebb sugallatúnak ismertem, akkor sem állna már módomban: segédeimnek
szóló leveleim úton vannak, és nincs kétségem az igenlő válasz felől. Ön mindig
úgy viselkedett velem, mint egy kis hülye, s ahelyett, hogy büszkélkedett volna,
teljes joggal, elfogult szeretetemmel, melyet ön iránt tanúsítottam, ahelyett, hogy
értésére adta volna az altisztek és szolgák gyülevész hadának, akik közé a
katonaélet törvénye kényszeríti, milyen hasonlíthatatlan büszkeséget jelent
önnek egy olyan barátság, mint az enyém, ön mentegetőzni próbált, s csaknem
valami ostoba érdemet csinált abból, hogy nem eléggé hálás. Tudom, hogy
ebben – tette hozzá, nehogy kitessék, mennyire megalázták bizonyos jelenetek –
csak annyiban hibás, hogy hagyta, hogy a többiek féltékenysége vezesse. Mégis,
hogyan maradhatott a maga korában annyira gyerek (s hozzá eléggé neveletlen
gyerek), hogy nem jött rá azonnal: választásom, mely önt tüntette ki, s a belőle
származó előnyök féltékenységet fognak szítani, hogy a cimborái, miközben arra
biztatják, szakítson velem, egytől egyig azon munkálkodnak, hogy
megkaparinthassák a helyét? Úgy véltem, nem szükséges megemlítenem azokat
a leveleket, melyeket ez ügyben mindazoktól kaptam, akikben ön leginkább
bízik. Ezeknek a lakájoknak a közeledését éppúgy megvetem, mint célt nem érő
hitvány csúfolódásaikat. Egyetlen emberrel törődöm, önnel, mert igazán
szeretem, de a ragaszkodásnak is van határa, s ezt ön is gyaníthatta volna.” Bár a
„lakáj” szó keményen hangozhatott Morel fülének, akinek az apja maga is lakáj
volt, ám épp azért, mert az apja is az volt, ez a magyarázat, mely szerint minden
társadalmi baj oka az „irigység”, ez a leegyszerűsítő és képtelen, ám
elnyűhetetlen magyarázat, mely egy bizonyos társadalmi osztályban éppoly
csalhatatlanul „ül”, mint az ósdi trükkök a színházi közönségnél, vagy a
klerikális veszéllyel való riogatás a nemzetgyűlésben, neki majdnem annyira
hiteles volt, mint Françoise-nak vagy Guermantes-ék cselédeinek, akik ebben
látták az emberi nem szerencsétlenségeinek egyedüli okát. Morel nem
kételkedett abban, hogy cimborái ne próbálták volna elcsaklizni a helyét, s így
csak még boldogtalanabb volt ettől a lehetetlen s egyébként kitalált párbajtól.
„Ó, milyen kétségbeejtő – kiáltott fel Charlie. – Ezt nem élem túl. De nem
találkozik még velük, mielőtt azt a tisztet felkeresnék?” „Nem tudom, gondolom,
hogy igen. Egyiküknek megüzentem, hogy egész este itt leszek, s itt adok neki
utasításokat.” „Akkor már csak abban reménykedem, hogy el is jön, s jobb
belátásra téríti önt; nekem csak annyit engedjen meg, hogy itt maradhassak
önnel” – kérlelte gyöngéden Morel. Charlus úr épp ezt akarta. Nem engedett
azonnal. „Tévedne, ha most a »ki igazán szeret, kemény kézzel büntet«
közmondását alkalmazná a mi esetünkre, mert önt igazán szerettem, megbüntetni
pedig azokat szándékozom, még összeveszésünk után is, akik gyáván ártani
próbáltak magának. Mostanáig, ha az ilyenek faggatózó gyanúsítással azt
merészelték kérdezni tőlem, hogyan érintkezhet egy olyan férfi, mint én, egy
magafajta, a semmiből jött dzsigolóval, én csak La Rochefoucauld unokaöcséim
jelmondatával válaszoltam: »Ebben lelem örömöm.« Önnek is tudtára adtam
nem is egyszer, hogy ez az öröm legnagyobb gyönyörűségemmé is válhatna,
anélkül hogy az ön önkényes felemelése megalázna.” S a gőg csaknem őrült
fellobbanásában, karját az égre emelve felkiáltott: „Tantus ab uno splendor!”[644]
A leereszkedés nem lecsúszás – folytatta most már nyugodtabban, a büszkeség
és öröm rajongó kitörése után. – Legalábbis remélem, hogy két ellenfelem, noha
rangban nem ér fel hozzám, olyan vérből való, melyet szégyenkezés nélkül
onthatok ki. Diszkréten tájékozódtam is ez ügyben, s az értesüléseim
megnyugtatók. Ha élne még önben némi hála irántam, éppenséggel büszkének
kellene lennie, amikor azt látja, hogy ön miatt új életre támad bennem őseim
harci kedve, s ha végzetesre fordulna a dolog, most, hogy rádöbbentem, micsoda
nevetséges kis figura is ön, azt mondanám, amit ők hajdan: »A halál élet
nekem.«„S ezt Charlus úr őszintén mondta, nem csupán Morel iránti
szerelmében, hanem azért is, mert harcias természete, melyről naivan azt hitte,
őseitől örökölte, a verekedés gondolatára is olyan örömmel töltötte el, hogy,
noha a párbajt kezdetben csak azért eszelte ki, hogy Morelt idecsalja vele, most
már sajnálta volna, ha le kell mondania róla. Soha nem akadt olyan afférja,
melyben ne érezte volna magát azonnal hősiesnek, s ne azonosult volna a
hírneves Guermantes connétable-lal, a hadak főparancsnokával, míg, ha bárki
másról volt szó, az ilyen harcba szállást nevetségesen jelentéktelennek látta.
„Azt hiszem, szépséges lesz – mondta őszintén, egyenként kántálva a szavakat. –
Sarah Bernhardt-t látni a Sasfiókban, ugyan mi az? Kaki. Mounet-Sullyt[645] az
Oedipusban? Kaki. Legföljebb akkor lesz benne némi halovány átszellemültség,
ha a nimes-i amphiteátrumban játsszák el. De az is mi lenne ehhez a hallatlan
eseményhez képest, hogy magát a Főparancsnok leszármazottját láthatják
küzdeni?” S Charlus úr már a gondolatra is, túláradó örömmel Molière-t idéző
kontrakvártokat vágott ki, melyek láttán óvatosan közelebb húztuk magunkhoz
korsóinkat, és attól kellett tartanunk, hogy már a pengék első találkozása sebet
ejthet a szemben álló feleken, az orvoson és a segédeken. „Micsoda csábító
látvány lehetne egy festő számára! Ön ismeri Elstir urat – fordult hozzám –,
elhozhatná magával.” Azt feleltem, Elstir éppen nincs a partvidéken. Charlus úr
azt sugallta, hogy táviratozhatnánk neki. „Ó! csak az ő érdekében mondom –
tette hozzá hallgatásomra. – Egy igazi mester számára – márpedig szerintem ő az
– mindig érdekes, ha egy ehhez fogható újjászületés szemtanúja lehet. S az
ilyesmi évszázadonként ha egyszer esik meg.”
De ha Charlus úr elbűvölőnek találta is egy efféle küzdelem gondolatát, mely
kezdetben csak a fantáziájában élt, Morel viszont rettegve gondolt a pletykákra,
melyek az „ezredzenétől”, hiszen ez a párbaj nagy port fog felverni, egészen a
Bergère utcai szentélyig terjedhetnek. Már látta, amint az „osztály” mindent
megtud, s egyre sürgetőbben fordult Charlus úrhoz, aki a verekedés mámorító
gondolatára még most is hadonászott. Könyörögve kérte a bárót, engedje meg
neki, hogy az elkövetkezendő két napban, a párbaj állítólagos időpontjáig,
mellette lehessen, hogy szem előtt tartsa, és megpróbálja józan belátásra bírni.
Egy ily gyöngéd ajánlat legyőzte Charlus úr utolsó bizonytalankodásait is. Azt
mondta, megpróbál valami kibúvót találni, majd két nappal későbbre halasztatja
a végleges döntést. Ily módon, mivel nem rendezte el a dolgot azonnal, Charlus
úr legalább két napig maga mellett tudta tartani Charlie-t, s kihasználhatta ezt az
időt, hogy különféle, a jövőre vonatkozó ígéreteket csikarjon ki belőle, annak
fejében, hogy ő lemond a párbajról, egy olyan testgyakorlatról, amely, mint
mondta, már önmagában is elbűvölő, s amelytől nem minden sajnálkozás nélkül
fosztja meg magát. Amiben különben őszinte volt, mert mindig szívesen állt ki,
valahányszor csak meg kellett vívnia vagy néhány golyót kellett váltania egy
ellenféllel. Végül Cottard is megérkezett, noha igencsak megkésve, mert
felvillanyozta, hogy segéd lehet, de még ennél is inkább izgatott lett, és
kénytelen volt minden útmenti kávézónál vagy tanyánál megállni, hogy a „00”
vagy az „árnyékszék” iránt érdeklődjön. Alighogy megjelent, a báró egy
különszobába vezette, mert úgy vélte előírásosabbnak, hogy ha Charlie és én
nem vagyunk jelen a megbeszélésen, no meg amúgy is mestere volt annak,
hogyan kell bármilyen közönséges helyiséget átmeneti trónteremmé vagy
tanácsteremmé előléptetni. Mikor azután kettesben maradt Cottard-ral, hálás
köszönetet mondott neki, de bejelentette, a jelek szerint a hozzá visszajutott
megjegyzés valójában el sem hangzott, s ilyen körülmények között, a doktor
lenne szíves értesíteni a második segédet, hogy hacsak valami közbe nem jön, az
ügy lezártnak tekintendő. A veszély elhárultával Cottard csalódott lett. Egy
pillanatig még haragosnak is akart mutatkozni, de azután egyik mestere jutott
eszébe, aki korának legfényesebb orvosi karrierjét futotta be, s aki, miután az
első alkalommal kiesett az akadémiai választáson, ha csak két szavazattal is,
bátran viselte kudarcát, és sietett kezet szorítani megválasztott vetélytársával. Így
hát a doktor is eltekintett bosszúsága kifejezésétől, ami különben sem
változtatott volna semmin, s miután ő, a világ legijedősebb embere, azt
mormogta, hogy vannak dolgok, amik megengedhetetlenek, mindjárt azzal
folytatta, hogy mégis jobb ez így, s nagyon is örül ennek a megoldásnak. Charlus
úr, aki háláját akarta kifejezni a doktornak, ugyanúgy, ahogyan hasonló
helyzetben fivére, a nagyherceg úr megigazította volna a gallért apám felöltőjén,
vagy még inkább, ahogy egy nagyhercegnő átölelt volna egy polgárasszonyt,
közel húzta székét a doktoréhoz, bármilyen viszolygást ébresztett is benne
Cottard. S nem csupán testi gyönyör nélkül, de a testi viszolygást leküzdve,
Guermantes-ként és nem ferdehajlamúként, búcsúzóul megfogta a doktor kezét,
egy pillanatra még meg is cirógatta, a gazda jóságosságával, aki lova pofáján
simít végig, és cukrot ad neki. Cottard azonban, aki a báró előtt sosem mutatta,
hogy akár hallott volna a Charlus úr erkölcseiről kerengő bizonytalan,
rosszindulatú hírekről, belső ítélőszéke szerint azonban mégis az „abnormálisak”
osztályába sorolta (sőt, a tőle megszokott pontatlan kifejezéssel élve, s a lehető
legkomolyabb hangon így beszélt Verdurin úr egyik inasáról: „Vajon nem a báró
szeretője?”), azok közé, akikkel kapcsolatosan nem sok tapasztalata volt, most
hát azt képzelte, hogy ez a kézcirógatás az erőszak közvetlen bevezetése, azé az
erőszaké, melynek véghezviteléhez a párbaj csupán ürügyet szolgáltatott, hogy a
báró csapdába csalhassa, s ebbe a félreeső szalonba vezesse, ahol majd erővel
magáévá teheti. Mozdulni sem mert a székéről, ahová a félelem szögezte, rémült
szemét ide-oda forgatta, mint aki vadember karmai közé került, s nem tudja róla
teljes bizonyossággal, nem eszik-e emberhúst. Végül Charlus úr elengedte a
kezét, s mivel a végletekig kedves akart lenni, így szólt: „Most pedig iszunk rá,
amint mondani szokás, valamit, amit hajdan mazagrannak vagy glóriának hívtak,
és amit régészeti érdekességként nem is lelhetünk fel már másutt, mint a
Labiche-darabokban és a doncières-i kávéházakban. Egy »glória« meglehetősen
illene a helyhez és a körülményekhez, mit szól hozzá?” „Az antialkoholista liga
elnöke vagyok – felelte Cottard. – Más sem kellene, mint hogy erre tévedjen
valami vidéki kuruzsló, és máris híre menne, hogy vizet prédikálok és bort
iszom. »Os bomini sublime dedit coelumque tueri«”[646] – tette még hozzá, nem
mintha ennek bármi köze lett volna a dologhoz, hanem azért, mert latin
idézetkészlete meglehetősen szegényes volt, bár ahhoz elegendő, hogy diákjait
elkápráztassa vele. Charlus úr vállat vont, és visszavezette Cottard-t hozzánk, de
előbb titoktartást fogadtatott vele, ami annál is fontosabb volt számára, mivel,
lévén a hamvába holt párbaj indítéka merő kitaláció, meg kellett akadályoznia,
hogy az önkényesen megvádolt tiszt fülébe jusson. Miközben mind a négyen
iddogáltunk, Cottard-né, aki eddig kívül, az ajtó előtt várta férjét, s akit Charlus
úr nagyon jól látott, de nem törődött azzal, hogy behívja, egyszer csak belépett,
és köszöntötte a bárót, aki úgy nyújtotta neki a kezét, mint egy komornának, s fel
sem emelkedett a székről, részben királyként, aki a hódolatot fogadja, részben
sznobként, aki nem akarja, hogy egy kevéssé elegáns nő az asztalához üljön,
végül pedig önző emberként, aki örül, hogy egyedül lehet a barátaival, és nem
akarja, hogy megzavarják. Cottard-né tehát továbbra is állva beszélgetett Charlus
úrral és a férjével. De talán azért, mert az udvariasság, az „illemtudás”, nem a
Guermantes-ok kizárólagos kiváltsága, s a legbizonytalanabbak agyát is
megvilágosíthatja és irányíthatja hirtelen; vagy azért, mert Cottard, aki sokat
csalta a feleségét, időről időre, egyfajta kárpótlásként, szükségét érezte, hogy
megvédelmezze azokkal szemben, akik vétettek ellene, a doktor összevonta a
szemöldökét, amit még sosem láttam tőle, s anélkül, hogy kikérte volna Charlus
úr mint házigazda véleményét: „Nézzenek oda, Léontine, ne ácsorogj már itt, ülj
le.” „De nem zavarom önöket?” – kérdezte félénken Cottard-né Charlus urat, aki
a doktor hangvételétől meglepve egy szót sem szólt. Másodszorra Cottard nem is
adott alkalmat a válaszra, hanem parancsolón ismételte meg: „Azt mondtam, ülj
le.”
Kis idő múlva a társaság feloszlott, s ekkor Charlus úr így szólt Morelhez:
„Ebből az egész históriából, mely jobban végződött, mint amit megérdemelne,
azt kell leszűrnöm, hogy ön nem tud viselkedni, s hogy katonai szolgálata
leteltével én magam fogom visszavinni az édesapjához, ahogyan Ráfael
arkangyal, az Úr küldötte tette az ifjú Tóbiással.” S a báró elmosolyodott,
nagyképű és örvendező arccal, Morel azonban, akinek cseppet sem tetszett az a
kilátás, hogy így vigyék haza, mintha nem osztotta volna az örömét. Charlus úr
annyira megrészegült attól, hogy önmagát az arkangyalhoz, Morelt pedig Tóbiás
fiához hasonlította, hogy már nem is gondolt mondata céljára, ami az lett volna,
hogy kipuhatolja, beleegyezne-e Morel, hogy amint ő óhajtja, együtt térjenek
vissza Párizsba. Szerelmének vagy önszeretetének mámorában a báró nem látta,
vagy úgy tett, mintha nem látná, a hegedűs fintorát, mert amint Morelt magára
hagytuk a kávéházban, gőgös mosollyal így fordult hozzám: „Látta, hogy úszott
a boldogságban, amikor Tóbiás fiához hasonlítottam? Azért, mert ő, aki nagyon
intelligens, azonnal megértette, hogy az Atya, akinek oldalán ezentúl élnie kell,
nem a vér szerinti apja, aki bizonyára valami szörnyűséges, nagy bajszú
komornyik, hanem szellemi édesatyja, azaz Én. Micsoda gőgöt ébresztettem
benne! Milyen büszkén szegte fel a fejét! Micsoda öröm járta át, amikor
megértett! Biztos vagyok benne, hogy mindennap elismétli majd: »Uram, aki a
boldog Ráfael arkangyalt adtad vezetőül szolgád, Tóbiás mellé egy hosszú
utazásban, add meg nekünk, szolgáidnak, hogy mindig védőszárnyai alá vegyen
minket is, és megsegítsen szükségünkben.« Még azt sem kellett magyaráznom –
folytatta a báró, akinek szent meggyőződése volt, hogy egy napon majd az Úr
trónusánál foglal helyet –, hogy az égi küldött én vagyok: magától is rájött, és
elnémult a boldogságtól!” És Charlus úr (akinek viszont nem vette szavát a
boldogság), nem sokat törődve azzal a néhány járókelővel, aki hátrafordult, mert
azt hitte, őrülttel akadt össze, felemelt kézzel, egyesegyedül és teljes erejéből
felüvöltött: „Halleluja!”
Ez a kibékülés csak egy időre vetett véget Charlus úr gyötrelmeinek; gyakorta
megesett, hogy Morel, aki olyan távoli hadgyakorlatokra utazott, hogy Charlus
úr már nem tudta meglátogatni, és engem sem küldhetett utána, hogy beszéljek
vele, kétségbeesett és gyöngéd leveleket írt a bárónak, melyekben azt állította,
muszáj végeznie magával, mert valami szörnyű dolog miatt huszonötezer frankra
van szüksége. Hogy mi az a szörnyű dolog, azt nem mondta meg, de ha meg is
mondta volna, nyilván csak kitalált volna valamit. Ami a pénzt illeti, azt Charlus
úr szívesen elküldte volna, ha nem érzi, hogy ezzel lehetőséget ad Charlie-nak
arra, hogy meglegyen nélküle, és arra is, hogy valaki más kegyeit élvezze.
Elutasította hát, s táviratának hangja éppoly metsző és rideg volt, mint a
beszédéé. Ha biztos volt a hatásban, azt kívánta, bárcsak szakítana vele Morel
végleg, mert amint meggyőződött róla, hogy az ellenkezője fog bekövetkezni,
számot vetett mindazon kellemetlenségekkel, melyek ebből az elkerülhetetlen
viszonyból megint csak származni fognak. De ha semmiféle választ nem kapott
Moreltől, aludni sem bírt, egy percnyi nyugta sem volt, hiszen valóban sok
mindent élünk meg úgy, hogy nem is tudunk róla, és olyan mély belső
valóságokat is, melyek mindig rejtve maradnak előttünk. Ilyenkor azután
mindenféle feltételezésekbe bocsátkozott arról a rettentő dologról, ami miatt
Morelnek huszonötezer frankra lett szüksége, s ami minden lehetséges alakban
felmerült előtte, s nevek egész sorához kötődhetett. Azt hiszem, az efféle
pillanatokban Charlus úr (bár ez idő tájt csökkenőben lévő sznobizmusát
legalábbis kiegészítette, ha ugyan meg nem haladta már az a növekvő
kíváncsiság, amellyel a báró a néphez fordult) talán némi nosztalgiával
emlékezett a társasági összejövetelek szívélyes, tarka forgatagára, ahol a
legelbűvölőbb nők és férfiak csakis azért az érdekmentes gyönyörűségért
keresték, melyet tőle kaphattak; ahol senki nem gondolt volna arra, hogy „lóvá
tegye”, hogy valami „szörnyű dolgot” eszeljen ki, amiért az ember kész megölni
magát, ha nem kap azonnal huszonötezer frankot. Azt hiszem, akkortájt jöhetett
rá, s talán azért, mert mégiscsak combray-ibb maradt, mint én, s feudális
büszkeségét német gőgbe oltotta, hogy senki sem lehet büntetlenül egy cseléd
szívbéli szerelme, hogy a nép nem egészen olyan, mint a nagyvilági társaság, s
nem „bízott meg” a népben, ahogyan én mindig is tettem.
A kisvonat következő állomása, Maineville éppen egy Morellel és Charlus
úrral kapcsolatos esetet juttat eszembe. Mielőtt azonban erről beszélnék, el kell
mondanom, hogy a maineville-i megálló (ha épp egy frissen érkezett
előkelőséget vittünk Balbecbe, aki, hogy ne zavarjon, inkább nem kívánt a La
Raspelière-ben lakni) olyan jelenetekre adott alkalmat, melyek kevésbé voltak
kínosak, mint az, amelyet mindjárt elbeszélek. Az újonnan érkező, akinek kisebb
csomagjai a vonaton voltak, legtöbbször kissé messze esőnek találta a
Nagyszállót, de mivel a Balbec előtti kis fürdőhelyeken a villák híján voltak
minden kényelemnek, a fényűzés és a jólét iránti vonzódása miatt már éppen
beletörődött a hosszú utazásba, mígnem, abban a néhány percben, amíg a vonat
Maineville-ben várakozott, megpillantotta a Palace magas épületét, amiről nem
gyaníthatta, hogy bordélyház. „Nos, ne is menjünk tovább – mondta
menthetetlenül Cottard-nénak, mint köztudomásúan gyakorlati szellemű
asszonynak és jó tanácsadónak. – Épp ilyen kell nekem. Minek zötyögjünk
tovább Balbecig, mikor nyilván ott sem lesz jobb? Már a látvány alapján is úgy
ítélem, hogy itt minden komfortot megtalálok; tökéletesen alkalmas arra, hogy
idehívjam Verdurinnét, mert kedvességéért cserébe nekem is szándékomban áll
néhány kis összejövetelt rendezni a tiszteletére. Így legalább nem kell majd
annyit vonatoznia, mintha Balbecben laknék. Úgy látom, ez a hely tökéletesen
megfelelő számára és az ön felesége számára is, drága professzor úr. Bizonyára
vannak itt különtermek is, a hölgyeket majd oda hívatjuk meg. Köztünk szólva,
nem is értem, miért nem ide költözött Verdurinné, ahelyett hogy a La Raspelière-
t bérelte ki. Az ilyesmi jóval egészségesebb, mint a La Raspelière-féle öreg
házak, amelyek elkerülhetetlenül nedvesek, s még csak nem is tiszták; meleg víz
sincs bennük, az ember meg sem mosakodhat kedvére. Maineville sokkal
kellemesebbnek látszik. Verdurinné itt is tökéletesen játszhatná a nagyasszony
szerepét. No de, ízlések és pofonok; én mindenesetre itt telepszem meg. Cottard
asszony, nem szállna le ön is velem? Méghozzá most rögtön, mert a vonat
hamarosan elindul. Majd ön lesz kalauzom ebben a házban, melyet a sajátjának
is érezhet, s ahol bizonyára nemegyszer járt már. Ezt a környezetet egyenesen
önnek találták ki.” Minden lehetséges módon próbáltuk elhallgattatni, s főként
megakadályozni, hogy leszálljon, miközben a boldogtalan érkező, aki a
baklövésekkel gyakorta együtt járó konoksággal kötötte az ebet a karóhoz, fogta
a bőröndjeit, és hallani sem akart semmiféle magyarázatról, amíg határozottan
meg nem mondtuk neki, hogy sem Verdurinné, sem Cottard-né be nem tenné a
lábát soha ebbe a házba, hogy itt meglátogassa. „Mindenesetre én itt telepszem
le. Legfeljebb Verdurinné levélben keres majd meg.”
A Morellel kapcsolatos emlék különlegesebb esethez kötődik. Akadt ilyen
több is, itt azonban, amíg a kávédaráló áll, és a vasutas elkiabálja Doncières,
Grattevast, Maineville stb. nevét, megelégszem annak feljegyzésével, amit a kis
fürdőhely vagy a helyőrség felidéz bennem. Beszéltem már Maineville-ről
(media villa), s arról is, miféle jelentőségre tett szert a miatt a pompázatos
nyilvánosház miatt, amelyet nemrégiben építettek fel itt, a családanyák
hiábavaló tiltakozása közepette. De mielőtt elmondanám, hogyan is kötődik
emlékeimben Maineville Morelhez és Charlus úrhoz, meg kell említenem,
micsoda aránytalanság volt (melyet később még mélyrehatóbban leírok) a nagy
fontoskodás, amellyel Morel mindenáron magának akart fenntartani bizonyos
időpontokat, és azon elfoglaltságok jelentéktelensége között, amelyekkel saját
bevallása szerint ezeket az órákat töltötte; ugyanez az aránytalanság tért vissza
ugyanis Charlus úrnak adott másfajta magyarázataiban is. Ő, aki az érdek
nélkülit játszotta a báróval (és pártfogója nagylelkűségét látva kockázat nélkül
játszhatta), valahányszor nélküle akarta tölteni az estét, hogy órát adjon stb., el
nem mulasztotta volna, hogy alibijét meg ne toldja ezekkel a mohó mosollyal
kiejtett szavakkal: „No meg, ezzel kereshetek negyven frankot. Ez nem
semmiség. Engedje meg, hogy elmenjek, hisz látja, érdekem fűződik hozzá.
Istenkém, nekem nincs olyan évjáradékom, mint magának, nekem meg kell
teremtenem az egzisztenciámat, most kell minden fillért megragadnom.” S
amikor Morel így ragaszkodott az óraadáshoz, nem is volt egészen őszintétlen.
Egyrészt azért, mert a pénznek nincs szaga szólás tévedés. A pénzkeresés új
módja újdonatúj fényt ad a forgatásban megkopott érméknek. Ha valóban órát
adni ment, elképzelhető, hogy a két Lajos-arany, amit távozáskor egy
tanítványtól kapott, más hatást tett rá, mint a Charlus úr kezéből hullajtott két
húszfrankos. No meg, a leggazdagabb ember is képes kilométereket megtenni
két Lajosért, és a kilométerekből mérföldek lehetnek, ha az ember egy inas
fiának született. Charlus úr azonban gyakran kételkedett a hegedűóra
valódiságában, annál is inkább, mivel a muzsikus nemegyszer másféle ürügyeket
talált ki, anyagi szempontból tökéletesen érdekteleneket, egyébiránt pedig
képteleneket. Morel így nem akadályozhatta meg, hogy valamelyes képet ne
adjon az életéről, de ez a kép akarva-akaratlanul annyira sötétbe borult, hogy
csupán néhány részlete lett kivehető. Egy hónapig azzal a feltétellel állt Charlus
úr rendelkezésére, hogy az estéi szabadok maradnak, mert mindennap
algebraleckéket kíván venni. Hogy utána felmehetne-e Charlus úrhoz? Ó! Szó
sem lehet róla, az órák néha igen későig eltartanak. „Még hajnali két óránál is
tovább?” „Megesik.” „De hiszen az algebra ugyanolyan könnyen megtanulható
könyvből is.” „Sőt talán könnyebben, mert az órákból nem sokat értek.” „Hát
akkor meg? Egyébként is, semmi szükséged az algebrára.” „Tetszik nekem.
Elmulasztja az idegességemet.” „Kizárt dolog, hogy az algebra miatt kér éjszakai
eltávozást – mondta magában Charlus úr. – Csak nem a rendőrségnek dolgozik?”
Bárhogyan volt is, Morel, minden ellenvetés dacára, fenntartott bizonyos kései
órákat, akár az algebrának, akár a hegedülésnek. Egy alkalommal pedig sem
egyiknek, sem másiknak, hanem Guermantes hercegnek, aki néhány napra
utazott erre a partvidékre, hogy Luxembourg nagyhercegnőt meglátogassa, itt
akadt össze a muzsikussal, és anélkül, hogy tudta volna róla, kicsoda, ahogy
egyébként a hegedűs sem ismerte őt, ötven frankot ajánlott neki, hogy együtt
töltsék az éjszakát a maineville-i örömtanyán; kettős örömként Morel számára,
részben a Guermantes úrtól kapott nyereség, másrészt a gyönyör miatt, hogy nők
veszik körül, akik fedetlenül mutogatják barna mellüket. Nem tudom, hogyan
jött rá Charlus úr, de kitalálta, hogy mi történt és hol, a csábító kilétét viszont
nem. Őrült féltékenységében, s hogy ezt is megtudja, sürgönyzött Jupiennek, aki
két nap múlva megérkezett, s amikor a következő hét elején Morel bejelentette,
hogy megint elmegy, a báró megkérdezte Jupient, hajlandó-e lefizetni a
műintézet madámját, s kijárni, hogy elrejtsék kettőjüket, Jupient meg őt, hogy
végignézhessék a jelenetet. „Rendben. Majd én elintézem, kispofám”, felelte
Jupien. Felfoghatatlan, hogyan zaklathatta fel ennyire, s hogyan
termékenyíthette meg átmenetileg ez a nyugtalanság Charlus úr fantáziáját. A
szerelem valóságos földindulásokat idézhet így elő gondolkodásunkban. Charlus
úréban, amely néhány nappal ezelőtt olyan egyenletes síkságra hasonlított, ahol a
messzeségben egyetlen gondolatot sem látott volna a föld felszínén, hirtelen
sziklaszilárd hegyvonulat torlódott fel, de olyan határozott formájú hegyekből,
mintha egy kőfaragó, ahelyett, hogy elvitte volna a márványt, ott helyben véste
volna ki, ahol most gigászi és titáni csoportokban vonaglott a Harag, a
Féltékenység, a Kíváncsiság, az Irigység, a Gyűlölet, a Szenvedés, a Gőg, a
Borzalom és a Szerelem alakja.
Eközben elérkezett az este, amikor Morel állítólag nem ért rá. Jupien
küldetése sikerrel járt. A bárónak és neki este tizenegy tájban kellett
odamenniük, s ott majd elrejtik őket. Három utcával az előtt, hogy a prostitúció e
palotájához értek (ahová a környék minden elegáns köréből jártak), Charlus úr
már lábujjhegyen lépett, letompította a hangját, könyörgött Jupiennek, hogy ne
beszéljen olyan hangosan, nehogy Morel meghallja őket odabentről. Márpedig
alighogy rókaléptekkel beosont az előcsarnokba, Charlus úr, aki nemigen szokott
az ilyen helyekhez, legnagyobb rémületére és megdöbbenésére olyan
környezetben találta magát, amely lármásabb, mint a tőzsde vagy az árverési
csarnok. A köréje sereglő szobacicáknak hiába ajánlotta, hogy beszéljenek
halkabban; különben még az ő hangjukat is túlharsogta kikiáltásaival és árverési
utasításaival egy öreg, élénkbarnára festett parókájú „almadám”, akinek arcán a
málló festék alatt egy jegyző vagy egy spanyol inkvizítor komolysága honolt, s
aki mennydörgésszerű hangerővel percenként nyittatta és záratta az ajtókat,
ahogyan a kocsiközlekedést irányítják: „Adják az úrnak a huszonnyolcast, a
spanyol szobát.” „Megtelt.” „Nyissanak ajtót, az urak Noémi kisasszonyt
kéretik. A kisasszony a perzsa szalonban várja őket.” Charlus úr úgy elrémült,
mint egy vidéki, akinek a körutakon kell átmennie; s hogy a couliville-i öreg
templom kapuboltozatán ábrázolt jelenetnél jóval kevésbé szentségtörő
hasonlatot alkalmazzunk: az ifjú szobalányok úgy ismételgették halkabban,
fáradhatatlanul a főnökhelyettesnő parancsát, mint a kántáló növendékek a
katekizmust egy visszhangos falusi templomban. Charlus úr, aki az utcán
remegett attól, hogy meghallják, mert szentül hitte, hogy Morel ott van az
ablakban, bármennyire félt is a hatalmas lépcsőház zsivajában, most talán
mégsem volt már annyira ijedt, mert rájött, hogy a szobákból semmit sem lehet
kifigyelni. Végre azután, kálváriájának utolsó állomásához érve megtalálta
Noémi kisasszonyt, akinek el kellett rejtenie őt és Jupient, de először egy igen
fényűző perzsa szalonba zárta be őket, ahonnan a báró semmit sem látott. A nő
azt mondta neki, Morel előbb egy narancsitalt akart fogyasztani, s mihelyt azt
felszolgálták, a két utast is átvezetik egy üvegfalú szalonba. Várakozás közben,
amikor újra kérették, Noémi, akárcsak valami mesében, azt ígérte nekik, hogy
időűzésül mindjárt beküldet hozzájuk „egy eszes kis hölgyet”. Őt ugyanis
elhívták. Az eszes kis hölgy perzsa köntöst viselt, amit le is akart venni. Charlus
úr megkérte, hagyja csak magán, mire őnagysága pezsgőt hozatott magának, a
negyvenfrankos fajtából. Morel valójában mindeközben Guermantes herceggel
volt; a forma kedvéért úgy tett, mintha eltévesztette volna a szobát, s egy
olyanba lépett be, ahol két nőt talált, akik sietve magukra hagyták a két urat.
Charlus úr mindebből mit sem sejtett, de átkozódott, ki akarta nyitni az ajtókat,
megint bekérette Noémi kisasszonyt, aki hallván, hogy az eszes kis hölgy olyan
részleteket mesél Morelről Charlus úrnak, melyek nem vágnak egybe azokkal,
amelyeket ő mondott Jupiennek, rögtön el is hessegette, és az eszes kis hölgy
helyébe hamarosan „egy aranyos kis hölgyet” küldött, aki ugyancsak nem
mutatott nekik semmit, hanem arról beszélt, micsoda komoly ház ez, és szintén
pezsgőt hozatott magának. A báró tajtékozva visszarendelte Noémi kisasszonyt,
aki azt mondta: „Igen, igen, kicsit lassan mennek a dolgok, a hölgyek
mindenféle pózzal próbálkoznak, de az úrnak, úgy látszik, semmihez sincs
kedve.” Nagy sokára, a báró ígéreteinek és fenyegetőzésének hatására, Noémi
kisasszony sértetten távozott, biztosítva őket róla, hogy öt percnél tovább már
nem kell várniuk. Ez az öt perc egy óráig tartott, majd Noémi rókaléptekkel egy
résre nyitott ajtóhoz vezette a dühtől megrészegült Charlus urat és a letört
Jupient, és így szólt hozzájuk: „Pompásan fognak látni. Egyébként e pillanatban
nincs semmi érdekes, az úr három hölggyel van, és a katonaéletről mesél nekik.”
A báró végre láthatott hát, az ajtón keresztül és a tükrökből is. De halálos
rémületében kénytelen volt a falnak támaszkodni. Kétségkívül Morelt látta maga
előtt, de mintha a pogány misztériumok és varázslások ma is hatnának, inkább
Morel árnya, a bebalzsamozott Morel, még csak nem is a Lázárként feltámadott,
Morel jelenése, Morel fantomja, Morel kísértete vagy a szobába idézett szelleme
(s ebben a szobában a falak és a díványok köröskörül a boszorkányság jelképeit
ismételték) hevert néhány méternyire tőle, profilban. Morelből, akárcsak a halál
után, kiveszett minden szín; ólomszürkén hevert a nők között, akikkel láthatóan
inkább vidám hancúrozásba kellett volna merülnie, s valami mesterséges
mozdulatlanságba dermedt; fel akarta hajtani a pohár pezsgőt, amely ott állt
előtte, erőtlen karja lassan megpróbált érte nyúlni, majd visszahullott. Mintha az
az értelmezési bizonytalanság jelent volna meg, amellyel bizonyos vallások
halhatatlanságról beszélnek, de ezen olyasmit értve, ami nem zárja ki a
megsemmisülést. A nők folyton kérdésekkel zaklatták Morelt. „No, látja –
mondta Noémi kisasszony fojtott hangon a bárónak –, a nők beszélnek neki a
katonaéletről, hát nem mulatságos? – és felnevetett. – Most elégedett? Milyen
nyugodt, ugye?” – tette hozzá, mintha haldoklóról beszélt volna. A nők kérdései
tovább záporoztak, de az élőholt Morelnek annyi ereje sem volt, hogy
válaszoljon. Még az a csoda sem esett meg, hogy egyetlen szót elsuttogott volna.
Charlus úr csupán egy pillanatig tétovázott, majd rádöbbent az igazságra, s arra,
hogy vagy mert Jupien volt ügyetlen a tárgyaláskor, vagy mert a másokra bízott
titkok gyorsan terjednek, s így soha nem is tudjuk megőrizni őket, vagy azért,
mert az efféle nők indiszkrétek, vagy mert a rendőrségtől tartva, valaki
figyelmeztette Morelt, hogy két úriember busás összeget fizetett azért, hogy
lássa, Guermantes herceget kicsempészték, és három nőt varázsoltak a helyébe, a
döbbenettől bénult, szerencsétlen, reszkető Morelt pedig úgy helyezték el, hogy
Charlus úr ugyan rosszul látta, ő viszont, rettegve, szótlanul, poharát sem merve
felemelni, nehogy leejtse, tisztán és világosan látta a bárót.
Ez a história amúgy Guermantes herceg számára sem végződött
szerencsésebben. Amint kitessékelték, nehogy Charlus úr meglássa, feldühödött
ezen a kellemetlenségen, bár nem gyanította, ki a szerzője, s könyörögve kérte
Morelt, bár a kilétét továbbra sem akarta felfedni előtte, adjon neki randevút a
következő éjszakára abban a kis villában, amelyet kibérelt, s amelyet az ott
töltendő idő rövidsége ellenére, azzal a mániákus szokással, amelyet korábban
már Villeparisis márkinénál is megfigyeltünk, családi emlékek sokaságával
díszített, hogy otthonosabban érezze magát. Másnap tehát Morel, aki minden
percben hátranézett, reszketve a gondolattól, hogy Charlus úr követi és
kikémleli, mivel senki gyanús járókelőt sem vett észre, végül is belépett a
villába. Egy inas vezette be a szalonba, és azt mondta, rögtön szól az úrnak
(gazdája ugyanis felhívta a figyelmét, ki ne ejtse a herceg szót, nehogy gyanút
keltsen). Mikor azonban Morel egyedül maradt, s egy pillantást akart vetni a
tükörbe, nem borzolódott-e össze a haja, úgy érezte, hallucinál. A kandallóra
helyezett fényképek, melyeket a hegedűs is felismert, hiszen Charlus úrnál már
látta őket: Guermantes hercegnő, Luxembourg nagyhercegnő, Villeparisis
márkiné fotográfiáitól először kővé dermedt a rémülettől. Ugyanebben a
pillanatban észrevette Charlus úrét, amely egy kicsit hátrébb került. A báró
mintha Morelt nézte volna különös, merev tekintettel. Első döbbenetéből
felocsúdva Morel a rettegéstől félőrülten, már nem is kételkedve abban, hogy
Charlus úr csapdába csalta, hogy megbizonyosodjon a hűségéről, négyesével
rontott le a villa néhány lépcsőjén, teljes lendülettel iramodva neki az útnak, s
amikor Guermantes herceg (aki úgy vélte, már kellően megvárakoztatott egy
ilyen alkalmi ismerőst, s ugyanakkor nem minden töprengés nélkül: vajon
elővigyázatos dolog-e ez, s nem veszélyes-e ez az egyén) belépett a szalonba,
már csak a hűlt helyét találta. Hiába kutatta át inasával, betöréstől tartva,
revolverrel a kézben az egész házat, ami nem volt valami nagy, a kertecske
minden zugát, az alagsort, a társ, akinek ottlétében bizonyos volt, eltűnt. A
következő héten többször is összetalálkozott vele. De minden alkalommal
Morel, a veszedelmes alak fogta menekülőre a dolgot, mintha a herceg még nála
is veszélyesebb volna. Morel gyanúja immár megrögzötté vált, soha többé nem
múlt el, s még Párizsban is, ha csak meglátta Guermantes urat, nyomban elinalt.
Ezáltal Charlus úr elkerült egy megcsalatást, amely kétségbe ejtette, s bosszút is
állt, bár soha nem gondolta volna, s főként azt nem, hogy így.
De az emlékek, melyeket erről meséltek nekem, már át is adják helyüket az
újabbaknak, mert a kisvonat ismét elkezdi a „darálást”, s tovább szedegeti és
rakosgatja az utasokat a következő állomásokon.
Grattevastnál, ahol a nővére lakott, akivel a délutánt töltötte, szállt fel néha
Pierre de Verjus úr, Crécy grófja (akit egyszerűen csak Crécy grófnak hívtak),
elszegényedett, de rendkívül választékos nemesember, akit Cambremerék révén
ismertem meg, bár különben nemigen tartotta velük a kapcsolatot. Rendkívül
szerény, mondhatni nyomorúságos életet élt, éreztem, hogy egy-egy szivar, egy
„vendéglői fogyasztás” oly kellemes dolog számára, hogy azokon a napokon,
amikor nem találkozhattam Albertine-nel, szokásommá vált őt meginvitálni
Balbecbe. Hófehér hajával, varázslatosan kék szemével, rendkívül előkelően,
bámulatos stílusban fejezve ki magát, szinte csukott szájjal, nagyon finoman,
főként a nagyúri élet kellemességéről beszélt, amit persze jól ismert, no meg
genealógiáról. Amikor megkérdeztem, mi van a gyűrűjébe vésve, szerény
mosollyal így válaszolt: „Egy vadszőlővessző.” Majd az ínyenc
gyönyörűségével tette hozzá: „A címerünkben egy vadszőlővessző látható – ami
jelképes, hiszen a nevünk is vadszőlőt jelent – zöld levelekkel és kacsokkal.” De
azt hiszem, nagy csalódás lett volna számára, ha Balbecben is csak ilyesmiből
készült borral kínálom. A legdrágább borokat szerette, nyilván, mert azokhoz
nem jutott hozzá, mert szakértőként ismerte azt, amitől meg volt fosztva, mert
volt ízlése, s talán a túlzott vonzalom miatt is. Ezért hát, valahányszor
meghívtam Balbecbe, mindig kifinomult szakértelemmel rendelte meg a
fogásokat, de egy kicsit többet evett, s főként ivott a kelleténél,
szobahőmérsékletre melegíttetve azokat a borokat, melyek ezt kívánják meg, és
behűttetve azokat, amelyeknek jégfürdő kell. A vacsora elején és végén megadta
a kért portói vagy aszú évjáratát, puttonyszámát, ahogyan egy márkiság alapítása
kapcsán is dátumot mondott volna, amelyet általában nem ismertek, de ő igen.
Mivel Aimé kedvenc vendégei közé sorolt, csak úgy repesett, hogy ilyen extra
vacsorákat adok, és odakiáltott a pincéreknek: „Gyorsan, terítsétek meg a 25-ös
asztalt”, sőt nem is azt mondta, hogy „terítsétek meg”, hanem „terítsétek meg
nekem”, mintha a vacsora neki készült volna. S mivel a főpincérek stílusa nem
egészen azonos a rangidősökével, a fizetőkével az italosokéval, és a többiekével,
amikor a számlát kértem, megnyugtató, többször ismételt hessegető
kézmozdulattal, mintha türelmetlenkedő lovat akart volna csillapítani, szólt oda
az asztalunknál felszolgáló pincérnek: „Csak semmi túlzás (mármint ami a
számlát illeti), finoman, csak finoman.” Majd, amint a pincér ezzel az
intelemmel ellátva indult volna, Aimé, aki attól tartott, hogy utasításait nem
követik pontosan, visszahívta: „Várjon csak, majd én számolok.” Amikor pedig
azt mondtam neki, hagyja csak, nem érdekes: „Az én elvem az, hogy a vendéget
nem szabad, amint azt közönségesen mondani szokás, megvágni.” A direktor
maga vendégem egyszerű, sosem változó és meglehetősen kopott öltözéke láttán
(bár, ha módjában áll, a pazar öltözködés párját ritkítóan nagy művésze lett
volna, mint Balzac előkelői), rám való tekintettel beérte annyival, hogy távolról
figyelje, minden rendben megy-e, s egy szemvillanással éket tetessen a billegő
asztal lába alá. Nem mintha a direktor úr, bár mosogatófiúi múltját gondosan
titkolta, ne lett volna képes megfogni a munka végét, ugyanúgy, mint akárki
más. Mégis valami kivételes körülmény kellett ahhoz, hogy egy napon ő maga
szeletelje fel a pulykasültet. Én épp nem voltam otthon, de megtudtam, hogy
főpapi fenséggel tette a dolgát, a tálalótól tisztes távolságra pedig pincérek
koszorúja állta körül, akik nem is tanulni akartak, mint inkább mutatni, hogy ott
vannak, arcukon pedig áhítatos bámulat ült. A direktor azonban (miközben lassú
mozdulattal belemélyedt az áldozatok mellkasába, s többé fel sem emelte róluk
magasztos hivatásától izzó pillantását, mintha madárjóslatot kellett volna
kiolvasnia belőlük) egyáltalán nem látta őket. Az áldozópap még az én
távollétemet sem érzékelte. Mikor azután tudomást szerzett róla, egészen
összeomlott. „Hogyan, hát nem látta, amikor én magam szeleteltem fel a
pulykasültet?” Azt válaszoltam, mivel eleddig Rómát, Velencét, Sienát, a Pradót,
a drezdai képtárat, Indiát sem láthattam és Sarah Bernhardt-t sem a Phaedrában,
jól ismerem a beletörődést; mostantól hát az ő pulykaszeletelését is hozzáírom a
listámhoz. A színházi hasonlat (Sarah a Phaedrában) volt az egyetlen, melyet
mintha megértett volna, mert arról is hallott már tőlem, hogy különleges
előadások alkalmával az idősebb Coquelin[647] is elfogadott kezdőknek való és
egyszavas vagy akár néma szerepeket is. „No mindegy, csak ön miatt sajnálom.
Hiszen mikor szeletelek én legközelebb? Ahhoz nagy esemény, legalábbis egy
háború kellene.” (S csakugyan, a békekötés kellett hozzá.) Ettől a naptól új
időszámítás kezdődött, s így számoltunk: „Annak a napnak a másnapján történt,
amikor magam szeleteltem a pulykasültet.” „Épp egy héttel az után esett, hogy a
direktor saját kezűleg szeletelte fel a pulykát.” Ez a boncolás, akárcsak Krisztus
születése vagy a Hedzsra, egy minden addigitól különböző időszámítás alapját
adta, mely azonban nem terjedt el annyira, s olyan maradandó sem lett, mint a
másik kettő.
De Crécy úr életének szomorúsága nem csupán abból eredt, hogy nincsenek
többé lovai, s nem várja minden földi jóval terített asztal, hanem legalább
ennyire abból is, hogy szomszédságában csupa olyan ember él, aki képes azt
hinni, hogy Cambremer és Guermantes egyre megy. Amikor észrevette, tudom,
hogy Legrandinnek, aki mostanában Legrandin de Méséglise-nek hívatta magát,
semmi joga ehhez, és amikor már egyébként is tűzbe jött az elfogyasztott bortól,
valóságos örömkitörés vett rajta erőt. Nővére sokattudó arccal mondta: „Nincs
nagyobb öröm a fivérem számára, mint ha önnel beszélgethet.” S valóban, a gróf
szinte új életre kelt, mióta felfedezett valakit, aki tisztában van a Cambremerek
jelentéktelenségével és a Guermantes-ok nagyságával, valakit, akinek szemében
a társaság világa eleven valóság volt. Így kapna új erőt s hitet az életben a Föld
minden könyvtárát elpusztító tűzvész és egy teljességgel tudatlan új faj
felnövekedése után egy öreg latinista, aki egy sornyi Horatius-idézetet hall
valakitől. Nem is szállt ki soha a vagonból anélkül, hogy meg ne kérdezte volna:
„Mikor jövünk össze legközelebb így kettecskén?”, nem csak az ingyenélő
mohóságával, de legalább annyira a tudós ínyességével, és azért is, mert a
balbeci lakomákat olyan alkalmaknak tekintette, melyeken neki kedves témákról
cseveghet, és olyanokról is, melyekről nem beszélhet senki mással; ebben
azokhoz a vacsorákhoz voltak hasonlatosak, amelyeken a Könyvbarátok
Társasága gyűlik egybe szabályos időközökben az Egyesületek Körének
különlegesen dúsan terített asztala körül. Ami a tulajdon családját illeti, de Crécy
úr nagyon szerény volt, nem is tőle tudtam meg, hogy ez a nemzetség a Crécy
címét viselő angliai család Franciaországba szakadt, nagy és bizonyítható
eredetű ága. Amikor tudomást szereztem arról, hogy vérbeli Crécy, elmeséltem
neki, hogy Guermantes nagyhercegné egyik unokahúga egy bizonyos Charles
Crécy nevezetű amerikaihoz ment feleségül, s azt mondtam, gondolom, semmi
köze az illetőhöz. „Semmi – mondta erre. – Ugyanúgy semmi – noha egyébként
az én családom nem olyan nagy hírű –, mint ahogy a Montgommery, Berry,
Chandos vagy Capel nevet viselő számos amerikainak sincs köze a Pembroke, a
Buckingham, az Essex családhoz vagy Berry nagyhercegéhez.” Többször is
eszembe jutott, hogy mulattatására elmesélem: jól ismerem Swann-nét, aki
kokott korában hajdan Odette de Crécy néven volt ismert; de, jóllehet Alençon
nagyherceg valószínűleg nem ütközött volna meg, ha Émilienne d’Alençont
említik előtte egy beszélgetésben, úgy éreztem, Crécy úrral nem vagyunk olyan
bizalmas viszonyban, hogy ilyen messzire mehessek az élcelődésben. „Nagyon
nagy családból való – mondta róla egyszer Montsurvent úr. – A nemzetségnevük
Saylor.” S még azt is hozzátette, hogy az Incarville-tól északra álló, régi
kastélyon, amely egyébként csaknem lakhatatlanná vált, s bár Crécy úr igencsak
gazdagnak született, mostanra túlságosan elszegényedett ahhoz, hogy
rendbehozassa, még ma is olvasható a család régesrégi jelmondata. Nagyon
szépnek találtam ezt a jelmondatot, akkor is, ha a ragadozófaj türelmetlenségére
alkalmaztam, mely ebben a sasfészekben lelt otthonra, s hajdan innen indulhatott
röptére, s akkor is, ha a hanyatlás mai szemlélőire, a közeli halálra várakozókra,
ebben a vidéket ma is uraló, elvadult, magányos menedékben. S a jelmondat
valóban ebben a a kettős értelemben játszik a Saylor névvel: „Ne sçais l’heure” –
Nem esmérek időt.”
Hermenonville-ben néha Chevregny úr szállt fel, akinek a neve, mint Brichot
mondta, akárcsak Cabrières érsek úré, annyit tesz: „kecskék gyülekezőhelye”.
Rokona volt Cambremeréknek, s emiatt, valamint az előkelőség helytelen
megítélése miatt a márkiék gyakran meghívták Féterne-be, de csakis olyankor,
amikor nem voltak elkápráztatandó vendégeik. Mivel egész évben Beausoleilben
élt, vidékibb maradt, mint vendéglátói. Így hát, valahányszor néhány hétre
Párizsba utazott, egyetlen napot sem vesztegetett el, mindent megnézett, amit
„látni kell”; olyannyira, hogy néha, amikor kissé elkábult a túlságosan mohón
habzsolt látványosságoktól, s azt kérdezték tőle, látta-e ezt vagy azt a darabot,
megesett, hogy már nem volt egészen biztos benne. De az effajta megingás ritka
volt, mert általában oly részletességgel ismerte a párizsi eseményeket, ami
azokra jellemző, akik ritkán járnak a fővárosban. Ellátott tanácsokkal, hogy
milyen „újdonságokat” kellene megnézni („Megéri a fáradságot”), csakis olyan
szempontból osztályozva őket, kellemes időtöltést jelentenek-e egy estére,
esztétikai szempontból pedig oly mértékig tudatlanul, hogy nem is sejdítette,
olykor csakugyan vannak közöttük olyanok, amelyek „újdonságot” jelentenek a
művészet történetében. Így történhetett, hogy mindent egy kalap alá véve, azt
mondta: „Egyik este elmentünk az Opéra-Comique-ba, de a darab nem valami
híres. Pelléas és Mélisande a címe. Semmi különös. Périer jól játszik, mint
mindig, de érdemesebb valami másban megnézni. A Gymnase színházban
viszont A vár úrnőjét adják. Kétszer is láttuk; ki ne hagyja, ezt érdemes
megnézni; no meg ahogy játsszák, az gyönyörű; Frévalles, Marie Magnier, az
ifjabb Baron egy előadásban” s még további színészek nevét is emlegette,
akikről soha életemben nem hallottam, egyszer sem biggyesztve a nevek után az
úr, asszony vagy kisasszony szót, mint azt Guermantes nagyherceg tette volna,
aki egyformán szertartásosan lekezelő hangon beszélt „Yvette Gilbert[648]
kisasszony sanzonjairól” és „Charcot úr kísérleteiről”. Nem így Chevregny úr, ő
Cornagliát és Dehellyt mondott, ahogyan Voltaire-t és Montesquieu-t mondott
volna. Mert benne a színészekről szólva éppúgy, mint bármi egyébről, ami
párizsi, a vidéki vágya, hogy jólértesültnek lássék, felülkerekedett az
arisztokratáén, aki gőgösnek akar mutatkozni.
Mindjárt az első La Raspelière-i vacsora után, ahol a Féterne-ben még mindig
„fiatal párként” emlegetett Cambremerékkel – noha Cambremer úr és felesége
igencsak túljutottak már első ifjúságukon – vettem részt, az idős márkiné megírta
ezer közül is felismerhető betűjű leveleinek egyikét. Azt írta: „Hozza el
csodálatos – bájos – kellemes unokahúgát. Nagy gyönyörűségünkre, örömünkre
lesz”, ismét oly tévedhetetlenül ellenszegülve az olvasó elvárta fokozásnak,
hogy végül is megváltoztattam a diminuendók természetéről alkotott nézeteimet,
szándékosnak hittem őket, s az ízlés olyasfajta romlását véltem felismerni
bennük – a társasági életbe transzponálva –, mint ami Sainte-Beuve-öt hajtotta,
hogy megtörje a szavak láncolatát, s megváltoztasson minden kicsit is
szokványos kifejezést. Két, nyilván különböző mesterek tanította módszer
feszült egymásnak ebben a levélstílusban, ahol a második úgy helyesbíttette
Cambremer márkinéval a halmozott jelzők közhelyességét, hogy leszálló ívben
rendeztette el őket, ily módon kerülve el a záróakkord tökéletességét. Ha viszont
ezek a „lefokozások” nem az idősebb márkiné, hanem fia, a márki vagy az
unokahúgok tolla alól kerültek ki, mindig hajlottam arra, hogy már ne a
kifinomultság, hanem az ügyetlenség jelét lássam bennük. A három jelző
szabályát ugyanis az egész családban, még a meglehetősen távoli rokonság
köreiben is, a Zélia néninek szóló rajongó utánzással nagy becsben tartották,
akárcsak a lelkesülten lihegő légzést beszéd közben. Ez az utánzás már a
vérükben volt; s amikor egy lányka a családban kora gyermekkorában meg-
megállt beszéd közben, hogy összegyülemlett nyálát lenyelje, szokásosan azt
mondták róla: „Zélia nénire üt a kicsike”, megérezték, hogy később, nem is
nagyon sokára, a lányka ajkát könnyű bajuszpihe árnyékolja be, s megfogadták,
nem hagyják veszendőbe menni zenei tehetségét, mely bizonyára
megmutatkozik. Cambremerék kapcsolata Verdurinnével különféle okokból
hamarosan kevésbé hibátlanul alakult, mint a velemvaló. Meg akarták hívni a
Nagyasszonyt. A „fiatal” márkiné megvetően mondogatta nekem: „Nem is
tudom, miért ne hívnánk meg ezt a nőt, vidéken akárkivel találkozhatunk, nincs
jelentősége.” Valójában azonban, eléggé megilletődötten, folyton a tanácsomat
kérték, milyen formát adjanak udvarias szándékuknak. Mivel minket, Albertine-t
és engem, Saint-Loup barátaival, környékbeli előkelőségekkel, a gourville-i
kastély uraival együtt hívtak meg vacsorára, akik kicsit többet jelentettek, mint a
normann társaság krémjét, s akiknek ismeretsége, bár látszólag nem akart
belekóstolni, nagyon is Verdurinné szájíze szerint való volt, azt tanácsoltam
Cambremeréknek, hívják meg a Nagyasszonyt velük. De Féterne várurai attól
tartottak (ennyire félénkek voltak), hogy ez nem lenne nemes barátaik kedvére,
vagy attól (mert ennyire naivak voltak), hogy Verdurin úr és neje még unatkozna
olyan emberek társaságában, akik nem intellektuelek, vagy attól (mert a
megszokás szelleme hatotta át őket, melyet nem termékenyített meg a
kísérletezőkedv), hogy összekeverik a műfajokat, és ezzel bakot lőnek,
kijelentették hát, hogy ez nem férne, nem „passzolna” össze, hogy jobb lesz
Verdurinnét egy másik vacsorára tartogatni (ahová egész kis csapatával hívják
meg majd). A legközelebbire – az előkelőre, Saint-Loup barátainak társaságában
– a kis körből csak Morelt invitálták meg, azért hogy így, közvetve Charlus úr is
tudomást szerezzen a ragyogó személyiségekről, akiket fogadnak, s azért is,
hogy a muzsikus elszórakoztassa a vendégeket, megkérték ugyanis, hogy hozza
el a hegedűjét. Mellé vették még Cottard-t, mert Cambremer úr azt állította,
hogy a doktorban van élet, és „jól fest” egy vacsorán; no meg hasznos lehet,
hogy az ember jóban van egy orvossal, ha egyszer beteg lenne a háznál. De csak
őt hívták, hogy „az asszonnyal ne kelljen semmit kezdeni”. Verdurinné
felháborodott, amikor megtudta, hogy a kis csapat két tagját nélküle hívták meg
Féterne-be, a „baráti körben” tartandó vacsorára. A doktornak, akinek első
reakciója az lett volna, hogy igent mond, büszke választ diktált, melyben így írt:
„Aznap este Verdurinnénél vacsorázunk”, a többes számot Cambremerék
megleckéztetésének szánva, ezzel is jelezni kívánva nekik, hogy Cottard és
Cottard-né elválaszthatatlanok. Ami pedig Morelt illeti, Verdurinnének nem is
kellett udvariatlan viselkedésre kitanítania, magától is megtette, íme a
magyarázat, hogy miért. Míg gyönyöreit illetően kivívta a függetlenséget
Charlus úrral szemben, ami bántotta a bárót, láttuk már, hogy egyéb területeken
Charlus úr hatása annál erősebben érvényesült, így például ő bővítette ki a
virtuóz zenei ismereteit és tette tisztábbá a stílusát. Mindez azonban, legalábbis
az elbeszélés e pontján, nem volt több befolyásnál. Volt viszont egy terület,
amelyen Morel vakon hitt és engedelmeskedett Charlus úr szavának. Vakon és
esztelenül, nem csupán azért, mert Charlus úr tanításai hamisak voltak, hanem
azért is, mert ha egy arisztokrata számára talán érvényesek lettek volna is, amint
Morel alkalmazta őket betű szerint, nevetségessé váltak. Az a terület pedig, ahol
Morel oly könnyen hívő, s mesterének oly kezes tanítványa lett, a társasági élet
területe volt. A hegedűs, akinek, mielőtt Charlus urat megismerte volna, halvány
fogalma sem volt a társaságról, szó szerint vette azt a dölyfös és sommás képet,
amelyet a báró felvázolt: „Van néhány kiemelkedően fontos család – mondta
neki Charlus úr –, legelőször is a Guermantes-oké, akik tizennégy frigyet
számlálnak a francia uralkodóházzal, ami egyébként főként a királyi ház számára
hízelgő, hiszen Franciaország trónjának hajdan Aldonce de Guermantes-ra
kellett volna szállnia, nem pedig Kövér Lajosra, a másodszülött féltestvérre;
XIV. Lajos uralkodása idején mi is gyászba öltöztünk a király öccsének
halálakor, hiszen ugyanaz volt a nagyanyánk, mint a királyé. Jóval a
Guermantes-ok mögött mindazonáltal megemlíthetjük még a La Trémoïlle-okat,
a nápolyi királyok és Poitiers grófjainak leszármazottjait; a d’Uzès-eket, akiknek
családja nem valami régi, de ők az ország legrégebbi pairjei; a Luynes-eket, akik
egészen újak, de ragyogó házasságok fénye vetül rájuk; a Choiseul-öket, az
Harcourt-okat, a La Rochefoucauld-kat. Sorolja még hozzájuk a Noailles-okat,
dacára Toulouse grófjának, a Montesquieu-ket, a Castellane-okat, s hacsak ki
nem felejtettem valakit, ezzel kész is. Ami pedig az összes többi uracskákat
illeti, hívják őket bár Cambremarhának vagy Francbavelednek, egyik sem
különb a maga ezredének legutolsó bakájánál. Hogy Kaka grófnőhöz megy
pipilni, vagy Pipi bárónőhöz kakálni, egyre megy, a maga hírnevének már vége,
s szaros rongyot használt toalettpapír helyett. Ami pedig tisztátalan dolog.”
Morel áhítattal szívta magába ezt a talán kissé sommás történelmi leckét; majd
úgy ítélt a dolgokról, mintha maga is Guermantes volna, és azt kívánta, bárcsak
találkozhatna egyszer az ál-La Tour d’Auvergne-ekkel, hogy egy gőgös
kézfogással tudtukra adhassa: cseppet sem veszi őket komolyan. Most pedig itt
volt az alkalom Cambremerékkel érzékeltetni, hogy „semmivel sem különbek az
ezrede legutolsó bakájánál”. Nem válaszolt a meghívásukra, s a vacsora napján,
az utolsó pillanatban táviratban mentette ki magát, aminek úgy örült, mintha
vérbeli hercegként járt volna el. Hozzá kell tennünk amúgy, milyen kiállhatatlan,
kicsinyes, sőt, ő, aki oly kifinomult volt, milyen ostoba tudott lenni Charlus úr
máskor is, valahányszor csak jellemének fogyatékosságai jutottak érvényre.
Mondhatnánk azt is, hogy e fogyatékosságok olyanok, mint az időszakos
elmebaj. Ki ne figyelte volna meg ezt a jelenséget a figyelemreméltó értelemmel
megáldott, ám ideggyenge nőkön, sőt férfiakon is? Amikor boldogok,
nyugodtak, elégedettek a környezetükkel, bámulatra késztetnek becses
adottságaikkal: a szó szoros értelmében az igazság beszél belőlük. De elég egy
fejgörcs vagy a hiúságukon esett seb, és mindez megváltozik. A sugárzó
intelligencia nyers, görcsös és korlátolt lesz, már csak sértett, gyanakvó, kacér
ént tükröz, aki minden tőle telhetőt megtesz, hogy visszatetszést keltsen.
Cambremerék nagyon megharagudtak; s időközben egyéb incidensek is némi
feszültséget vittek a kis klánnal kialakított kapcsolatukba. Amint egyszer
Cottard-ék, Charlus, Brichot, Morel meg én egy La Raspelière-i vacsoráról
tartottunk hazafelé, s miután odafelé az út egy részén Cambremerék is, akik
barátaiknál ebédeltek Arembouville-ben, velünk tartottak, így szóltam Charlus
úrhoz: „Ön, aki Balzac nagy barátja, s a mai társadalomban is ráismer, bizonyára
úgy találja, hogy ezek a Cambremerék egyenesen a Jelenetek a vidéki életből[649]
lapjairól léptek ki.” Charlus úr azonban, mintha Cambremerék barátja lett volna,
s mintha őt sértettem volna megjegyzésemmel, hirtelen a szavamba vágott: „Ezt
csak azért mondja, mert az asszony felette áll a férjének” – szólt szárazon. „Ó,
nem arra gondoltam, hogy ő a megye múzsája vagy Bargetonné, habár...”
Charlus úr ismét félbeszakított: „Mondjon inkább Mortsaufnét!” A vonat
megállt, és Brichot lekászálódott. „No, magának aztán integethetünk, rémes
alak!” „Hogyhogy?” „Ugyan, nem vette észre, hogy Brichot őrülten szerelmes
Cambremernébe?” Cottard-ék és Charlie viselkedéséből láttam, hogy a kis
csapat szerint cseppnyi kétség sem fér a dologhoz. Azt hittem, a rosszindulat
mondatja velük. „Ugyan már, nem látta, mennyire zavarba jött Brichot, amikor
maga a márkinéról beszélt?” – kezdte újra Charlus úr, aki szeretett a nők nagy
ismerőjének mutatkozni, s oly természetességgel beszélt a nők ihlette érzésekről,
mintha általában ő is ilyesmit érezne. De az a fajta kétértelmű atyáskodás,
amellyel – Morel iránti kizárólagos szerelme ellenére – minden fiatalemberhez
szólt, hanghordozásával megcáfolta a nőcsábász pillantásokat, melyeket jobbra-
balra vetett. „Ó, ezek a gyerekek – mondta éles, édelgő hangon, kapkodva –,
mindenre úgy kell megtanítani őket, ártatlanok, mint a ma született bárány, azt
sem ismerik fel, ha egy férfi szerelmes egy nőbe. A maguk korában én már
dörzsöltebb voltam” – tette még hozzá, mert szívesen élt az apacsvilág
kifejezéseivel, talán azért, mert kedvelte őket, vagy talán azért, nehogy
szándékos kerülésükkel elárulja, nagyon is jól ismeri azokat, akiknek ez a
megszokott szókincsük. Néhány nappal később mégis be kellett látnom és el
kellett ismernem a nyilvánvaló igazságot, hogy Brichot-ban szenvedélyes
szerelem lobog a márkiné iránt. Sajnos nemegyszer a vacsorameghívásait is
elfogadta. Verdurinné úgy értékelte, itt az idő, hogy rendet teremtsen. Amellett,
hogy a kis csapat politikája érdekében hasznosnak tartotta a beavatkozást, kedvet
is érzett az ilyen magyarázkodásokhoz és az általuk kiváltott drámákhoz, egyre
nagyobb kedvet, melyet a tétlenség gerjeszt arisztokrata- és polgárkörökben
egyaránt. A La Raspelière-ben nagy izgalmat keltett az a nap, amikor azt láttuk,
hogy Verdurinné egy órára eltűnik Brichot-val, akinek, mint később megtudtuk,
azt mondta, hogy Cambremerné gúnyt űz belőle, köznevetség tárgya a
szalonjában, a végén még szégyent hoz ősz fejére, tönkreteszi az oktatói
pozícióját. Sőt a Nagyasszony odáig ment, hogy megható szavakkal beszélt a
mosónőről, akivel Brichot Párizsban élt, és a kislányukról. Verdurinné győzött,
Brichot nem ment többé Féterne-be, de olyan mély bánatba süllyedt, hogy két
napig azt hittük, teljesen megvakul, s betegségében nyilvánvalóan erős romlás
állt be, immár visszafordíthatatlanul. Eközben Cambremerék, akik nagyon
megharagudtak Morelre, egy ízben meghívták Charlus urat, ám szántszándékkal
nélküle. Mikor a bárótól nem jött válasz, attól tartottak, hogy bakot lőttek, s
mivel úgy ítélték, a harag rossz tanácsadó, ha kissé megkésve is, de írtak
Morelnek, silányságukkal megmosolyogtatva Charlus urat, mert hatalmának
jelét látta benne. „Válaszoljon mindkettőnk nevében igennel” – mondta a báró
Morelnek. Eljött a vacsora napja, a várakozók a féterne-i nagy szalonban
gyülekeztek. Ezt a vacsorát Cambremerék voltaképpen az elegancia színe-
virága, Féré úr és neje tiszteletére adták. De mivel annyira féltek, hogy nem
nyerik el Charlus úr tetszését, bármennyire de Chevregny úr révén ismerték is
meg Férééket, Cambremerné valósággal belebetegedett, mikor a vacsora napján
egyszer csak meglátta a látogatóba érkező de Chevregny urat Féterne-ben. A
legkülönfélébb ürügyeket találták ki, hogy minél gyorsabban visszairányítsák
Beausoleilbe, ahhoz azonban mégsem eléggé gyorsan, hogy az udvaron ne
ütközött volna Féréékbe, akik legalább annyira csodálkoztak, amiért azt kell
látniuk, hogy ismerősüket kidobják, mint amennyire ő szégyenkezett.
Cambremerék azonban, akármi áron is, de meg akarták kímélni Charlus urat a
Chevregny úrral való találkozástól, mert ez utóbbit vidékiesnek ítélték, olyan
apróságok miatt, amikre családi körben ügyet sem vetünk, s csupán idegenek
jelenlétében figyelünk fel rájuk, noha éppenséggel ők nem vennének észre
semmit. Mégsem szívesen mutogatjuk nekik olyan rokonainkat, akik
megmaradtak annak, amitől mi szabadulni próbáltunk. Ami pedig Féré urat és
feleségét illeti, ők az úgynevezett „igen előkelők” legelőkelőbbjei voltak. Nem
kétséges, hogy azok szemében, akik így minősítették őket, a Guermantes-ok, a
Rohanok s még jó néhányan ugyancsak igen előkelőek voltak, de az ő esetükben
ez már a nevükben benne foglaltatott. Mivel azonban Féréné édesanyjának,
illetve Féré úr édesanyjának kiváló származásáról nem mindenki tudott, a
házaspár pedig rendkívül szűk körrel érintkezett, amikor bemutatták őket, a
háziak magyarázóan mindig hozzáfűzték: „a lehető legfinomabb emberek”.
Talán ismeretlen nevük ösztönözte őket bizonyos gőgös tartózkodásra?
Akárhogyan volt is, a Féré házaspár nem tartotta a kapcsolatot olyan
emberekkel, akikhez a La Trémoïlle-ok eljártak volna. A tengerpart
királynőjének tisztje kellett ahhoz, melyet az idősebb Cambremer márkiné töltött
be a La Manche vidékén, hogy a Féré házaspár évente egyszer ellátogasson egy
összejövetelére. Meghívták őket vacsorára, és erősen számítottak arra a hatásra,
melyet Charlus úr gyakorol majd rájuk. Diszkréten jelezték, hogy a báró is a
meghívottak között van. Féréné véletlenül nem ismerte. Cambremernét ettől
élénk elégedettség töltötte el, s a vegyész mosolya suhant át az arcán, aki két
különlegesen jelentős elem első elegyítésére készül. Az ajtó kitárult, és
Cambremerné kis híján rosszul lett, amint meglátta az egyedül belépő Morelt.
Mint egy kabinetfőnök, akit megbíztak, hogy miniszterét kimentse, mint egy
morganatikus feleség, aki a gyengélkedő herceg sajnálkozását tolmácsolja (amint
Clinchamp asszony szokta volt Aumale nagyherceg nevében), Morel a lehető
legkönnyedebb hangon szólalt meg: „A báró nem tud eljönni. Gyengélkedik
kissé, legalábbis azt hiszem, valami ilyesmiről van szó... Nem találkoztam vele a
héten” – tette még hozzá, az utolsó szavakkal végső kétségbeesésbe taszítva
Cambremernét, aki nem sokkal korábban azt állította Féré úrnak és nejének,
hogy Morel a nap minden óráját Charlus úrral tölti. Cambremerék úgy tettek,
mintha a báró távolmaradása csak kellemesebbé tenné az összejövetelt, s Morel
háta mögött azt mondták vendégeiknek: „Megleszünk nélküle, nemde, ettől csak
még kedélyesebben érezzük majd magunkat.” De azért dühösek voltak,
Verdurinné áskálódását gyanították a dologban, s viszonzásképpen, mikor ő
hívta meg őket újra a La Raspelière-be, Cambremer úr, aki nem tudott ellenállni
a gyönyörűségnek, hogy viszontláthatja a házát, s ismét együtt lehet a kis
csapattal, eljött ugyan, de egyedül, mondván, a márkiné nagyon sajnálja, de az
orvos otthoni pihenést rendelt neki. Cambremerék úgy vélték, ezzel a fél-
megjelenéssel megleckéztetik Charlus urat, s egyben megmutatják
Verdurinéknek is, hogy csak mérsékelt udvariasságra szorítkoznak velük, mint
ahogy hajdan a királyi vérből való hercegnők kikísérték ugyan a
nagyhercegnőket, de csak a második szoba feléig. Néhány hét múlva nagyjából
szakítottak is. Amit Cambremer úr így magyarázott nekem: „Meg kell
mondanom, Charlus úrral nehéz volt kijönni. Szélsőségesen Dreyfus-párti...” „Ó,
dehogy!” „De igen... vagy legalábbis az unokafivére, Guermantes herceg
bizonyosan az, épp elég követ vetnek rájuk emiatt. Az én rokonaim nagyon
ügyelnek az ilyesmire. Nem járhatok össze efféle emberekkel, még az egész
családommal összevesznék.” „Ha Guermantes herceg úgyis Dreyfus-párti –
mondta Cambremerné –, annál jobb, hiszen Saint-Loup, aki mint mondják, az ő
unokahúgát készül elvenni, ugyancsak az. Talán épp ez van a házasság mögött
is.” „Ugyan, drágám, ne mondja már, hogy Saint-Loup, akit nagyon szeretünk,
Dreyfus-párti. Nem szabad könnyelműen ilyen kijelentéseket terjeszteni –
mondta Cambremer úr. – Szép kis hírbe hozná a hadseregben!” „Korábban az
volt, de ma már nem az – mondtam Cambremer úrnak. – Ami pedig a
Guermantes-Brassac kisasszonnyal kötendő házasságot illeti, hát igaz?” „Másról
sem hallani mostanában, de ön igazán közelálló, tudnia kell.” „Igenis, ismétlem,
ő maga mondta nekem, hogy Dreyfus-párti – szólt Cambremerné. – Ami
különben nagyon is megbocsátható, hiszen a Guermantes-ok félig németek.”
„Ami a Varenne utcai Guermantes-okat illeti, így igaz – mondta Cancan. – De
Saint-Loup más tészta; hiába van kiterjedt német rokonsága, az édesapja
mindenekelőtt francia főnemesnek vallotta magát, 1871-ben újra szolgálatba
lépett, és a lehető legszebb halált halta a háborúban. Noha én nagyon is hajlamos
vagyok arra, hogy ezen a kérdésen lovagoljak, azért túlzásba nem szabad esni
sem egyik, sem másik irányban. In medio... virtus,[650] ó! nem akar eszembe
jutni. Ezt is Cottard doktor mondta. Neki aztán mindenre akad valami mondása.
Igazán tarthatna itt egy kis Larousse-t.” Hogy ne kelljen a latin idézetről
nyilatkoznia, s elkanyarodhasson a Saint-Loup témától, amelyben a férje
láthatóan tapintatlannak találta, Cambremerné a Nagyasszony ellen fordult,
hiszen az, hogy ő miért veszett össze velük, még sokkal inkább magyarázatra
szorult. „Örömest kiadtuk Verdurinnének a La Raspelière-t – mondta a márkiné.
– Csakhogy őnagysága mintha azt hitte volna, hogy a házzal és mindazzal, amit
azon kívül ügyesen kisajátított: a legelőhasználattal, a régi kárpitokkal,
mindennel, ami távolról sem tartozott bele a bérletbe, ráadásul arra is jogot
szerez, hogy közel kerüljön hozzánk. Ez pedig egészen más dolog. Hiba volt,
hogy nem intéztettünk mindent egyszerűen egy megbízottal vagy ügynökséggel.
Itt, Féterne-ben nincs különösebb jelentősége, de már látom, milyen képet vágna
Ch’nouville nénikém, ha látná, amint Verdurin mama az égnek meredő hajával
beállít a fogadónapomra. Charlus úr persze más, ő nagyon előkelő emberekkel
érintkezik, de nagyon hitványakkal is.” Megkérdeztem, kire gondol. Sürgető
kérdezősködésemre Cambremerné végül is így felelt: „Azt beszélik, ő tart ki egy
bizonyos Moreau, Morille, Morue urat, nem emlékszem már a névre. Magától
értetődik, hogy semmi köze a hegedűs Morelhez – tette hozzá elvörösödve. –
Amint megéreztem, hogy Verdurinné felfogása szerint, amiért bérlőnk lett itt a
La Manche-nál már joga van vizitbe jönni hozzám Párizsban is, megértettem,
hogy ennek véget kell vetni.”
A Nagyasszonnyal való szakítás ellenére Cambremerék nem voltak rossz
viszonyban a hívekkel, s szívesen szálltak a mi vagonunkba, amikor ezen a
vonalon utaztak. Nem sokkal Douville előtt Albertine még utoljára előhúzta a
tükrét, s olykor jónak tartotta kesztyűt váltani, vagy egy pillanatra levenni a
kalapját, hogy a tőlem kapott teknőcfésűvel, melyet hajában viselt, megigazítsa a
masnijait, buggyosabbra rendezze őket, s ha kellett, a szabályos vonulatokban
tarkójára ereszkedő hajhullámok fölött újra feltűzze a kontyát. Amikor aztán
beültünk a ránk váró kocsikba, már azt sem tudtuk, hol vagyunk; fénytelen
utakon jártunk; a kerekek erősebb zajáról jöttünk rá, hogy falun hajtunk
keresztül, már-már azt hittük, megérkeztünk, s megint a nyílt mezőn találtuk
magunkat; távoli harangszót hallottunk, meg is feledkeztünk róla, hogy
szmokingban vagyunk, majdnem elszunnyadtunk, amikor, e hosszú, sötét
üresség végére érve, amely a távolság s a vonatutakra jellemző mozzanatok miatt
mintha egy késő éjszakai óráig és csaknem a hazafelé vezető párizsi út feléig vitt
volna minket, egyszer csak előbb a kocsi finomabb homokra gördülése jelezte,
hogy befordultunk a parkba, majd felszikráztak a szalon ragyogó, a társasági
életbe visszakalauzoló fényei, azután az ebédlőéi is, ahol hirtelen
hátrahőköltünk, amint meghallottuk, hogy az óra nyolcat üt, pedig azt hittük,
régen meghaladtuk már, s ahol mindjárt a fogások egész sora és finom borok
vonulnak fel a frakkos férfiak és a mélyen dekoltált hölgyek körül, egy
fényárban úszó vacsorán, mely egészen olyan volt, mintha a városban
vacsoráznánk, csupán az tette mássá, hogy sötét és különleges kettős lepel borult
rá, melyet az oda- és visszaút órái, a társasági szolgálatban eredeti
ünnepélyességükből kiforgatott éjszakai, tengeri és mezei óráik szőttek. S bizony
a visszaút arra ösztökélt, hogy megváljunk a fénylő szalon hamar feledésbe
merülő, ragyogó pompájától és ismét kocsiba üljünk, ahol úgy intéztem a dolgot,
hogy Albertine-nel kerüljek össze, nehogy barátnőm másokkal legyen, nélkülem,
s gyakran más okból is, mégpedig azért, mert kettesben sok mindenre alkalmunk
nyílt a sötét fogatban, ahol a lefelé vezető út döccenői akkor is mentségünkre
szolgáltak, ha egy hirtelen bevilágító fénysugár elárulta volna
összefonódásunkat. Amikor Cambremer úr még nem volt haragban
Verdurinékkel, meg-megkérdezett: „Nem gondolja, hogy ebben a nagy ködben
előveszi a fulladás? A nővéremnek reggel szörnyű rohamai voltak. Á, szóval
önnek is – mondta elégedetten. – Majd megmondom neki ma este. Tudom, amint
hazaérünk, rögtön azt fogja tudakolni, régen nem törtek-e már önre a rohamok.”
Az enyémekről amúgy csakis azért beszélt, hogy rátérhessen a nővéréére, és
tüneteimről is csak azért számoltatott be, hogy annál jobban kidomboríthassa a
két betegség közötti különbségeket. Mivel azonban úgy vélte, e különbségek
ellenére is nyilvánvalóan nővére fulladásai az irányadók, sehogy sem tudta
elhinni, hogy ami az ő esetében „bevált”, ne volna ajánlott az enyémben is, s
megsértődött, amiért nem próbálom ki gyógymódjait, hiszen a diétánál csupán
egyetlen dolog nehezebb, az, hogy ne kényszerítsük rá másokra is. „De mit
beszélek én, a laikus, amikor itt áll az aeropagosz előtt, a tudomány kútfejénél?
Mit gondol a dologról Cottard doktor?”
A feleségét egyébként még egyszer felkerestem, mert azt találta mondani,
hogy az „unokahúgom” furcsa dolgokat enged meg magának, én pedig tudni
akartam, mit is ért ezen. Először tagadta, hogy ilyesmit mondott, de végül
bevallotta, hogy egy másik nőről beszélt, akit mintha az unokahúgom
társaságában látott volna. A nevét nem tudta, majd végre is annyit mondott, hogy
ha nem téved, az illető egy bankár felesége, és Linának, Linette-nek, Lisette-nek,
Liának, nos, valami ilyesminek hívják. Úgy gondoltam, a „bankár felesége”
megjelölés csak az álcázás erősítésére szolgál. Meg akartam kérdezni Albertine-
t, igaz-e a dolog. De jobban szerettem mindent tudónak látszani, mint
faggatózni. Albertine amúgy sem válaszolt volna semmit, vagy csak egy
„nemet”, aminek az n-je nagyon is bizonytalanul, – em-je pedig nagyon is
harsányan hangzott volna. Albertine sosem beszélt olyan dolgokról, melyek
ellene szólhattak, hanem egyebekről, olyasmikről, melyek csakis az előbbiekkel
voltak magyarázhatók, hiszen az igazság inkább olyan áramlat, ami abból indul
ki, amit nekünk mondanak, s amit elfogunk, bármilyen láthatatlan legyen is, nem
pedig az, amit elmondtak. Így például, amikor azt állítottam, hogy egyik vichyi
nőismerőse rosszféle, Albertine megesküdött, hogy az a nő egyáltalán nem
olyan, mint amilyennek hiszem, és soha nem próbálta rosszra csábítani. Egy
másik nap viszont, amikor az efféle nők iránt érzett kíváncsiságomról beszéltem
neki, hozzátette, hogy a vichyi hölgynek van egy ilyen barátnője, akit ő,
Albertine nem ismer, de a hölgy „megígérte, hogy összeismerteti vele”.
Márpedig ahhoz, hogy a hölgy megígérje neki, Albertine-nek óhajtania kellett az
ismeretséget, vagy a hölgynek kellett bizonyosan tudnia, hogy ajánlatával
örömet szerez barátnőmnek. De ha ezt az ellenvetésemet elmondtam volna
Albertine-nek, azt a látszatot keltettem volna, hogy felfedezéseim csakis tőle
származnak, amivel rögtön meg is állítottam volna, többé semmit sem tudtam
volna meg, s nem kellett volna tartania tőlem. Különben is, mi Balbecben
voltunk, a vichyi hölgy és barátnője Mentonban lakott; a távolság, a veszély
képtelensége hamar szétzúzta volna gyanakvásomat.
Cambremer úr gyakran épp azután tartott szóval a pályaudvaron, amikor
kihasználtam a sötétséget Albertine-nel, bár ez nem ment könnyen, mert
Albertine egy kissé ellenkezett, attól tartott, hogy nincs eléggé sötét: „Tudja,
biztos vagyok benne, hogy Cottard meglátott minket; amúgy pedig, ha nem látott
is, akkor is nyilván hallotta, milyen fojtott a hangja, éppen akkor, amikor a
másfajta fulladásairól beszéltek” – mondta Albertine, amint a douville-i
állomásra értünk, ahol a visszaútra ismét kisvonatra szálltunk. De ez a visszaút,
akárcsak az odavezető, némi költői hatást ugyan tett rám, felébresztette bennem
az utazás, az új élet vágyát, s vele azt a kívánságot is, hogy felhagyjak az
Albertine-nel kötendő házasság bármiféle tervével, sőt végleg megszakítsam
kapcsolatunkat, ami, s éppen e vágyak ellentmondásossága miatt,
megkönnyítette a szakítást. Mert visszafelé éppúgy, mint az odaúton, minden
állomáson ismerősök szálltak fel hozzánk, vagy odaköszöntek a peronról; a
képzelet múló gyönyörűségei behódoltak a társasösztön folyamatos örömeinek,
melyek oly megnyugtatók, andalítók. Még el sem értük az állomásokat, s a
nevük (amely annyi ábrándozásra indított, attól a naptól fogva, hogy az első
estén, mikor nagyanyámmal utaztam, meghallottam őket) emberi arcot kapott,
elvesztette különösségét az óta az este óta, amikor Brichot Albertine kérésére
pontosabban elmagyarázta eredetüket. Azelőtt elbűvölőnek tartottam a
virágnevű, fleurre végződő helyeket, mint Fiquefleur, Honfleur, Flers, Barfleur,
Harfleur, stb., illetve mulatságosnak a bávatag ökröt (boeuf) Bricqueboeuf neve
végén. De a virág eltűnt, s az ökör is vele, amikor Brichot (és ezt már az első nap
elmondta a vonaton) tudatta velünk, hogy a „fleur” itt nem virágot jelent, hanem
„kikötőt” (mint a fjord is), s hogy a „boeuf”, normannul budh jelentése
„kunyhó”. Mivel jó néhány példát említett, amit korábban különlegesnek láttam,
most általánossá vált: Bricqueboeuf besorolódott Elbeuf mellé, s még egy olyan
névben is, mely első hallásra éppoly egyedinek tűnt, mint maga a hely, például
Pennedepie nevében, melyben mintha józan ésszel ki nem deríthető, képtelen
furcsaságok ötvöződtek volna időtlen idők óta egyetlen, bizonyos normann
sajtokra emlékeztető, közönséges, ízes és megszikkadt hangalakba, csalódottan
kellett a „hegység” jelentésű gall pen-re lelnem, amely a Penmarch névben
éppúgy fellelhető, mint az Appenninekben. Minden megállónál éreztem, hogy
hamarosan baráti kezek nyúlnak felénk kézfogásra, ha ugyan nem látogatókat
kapunk, ezért így szóltam Albertine-hez: „Gyorsan kérdezze meg Brichot-tól
azokat a neveket, amelyekre kíváncsi. A múltkorjában Marcouville
l’Orgueilleuse-rőI beszélt nekem.” „Ó igen, nagyon szeretem ezt a dölyfösséget
az Orgueilleuse-ben, büszke falucska ez.” „Hát még akkor milyen büszkének
találná – felelte Brichot –, ha a francia alakja vagy akár a konyhalatin helyett,
ahogyan a bayeux-i püspök okirataiban szerepel, Marcouvilla superbaként, a
régebbi alakot venné, a normannhoz közelebb állót, a Marculphivilla superbát,
Merculph faluját vagy birtokát. A ville-re végződő szavak csaknem
mindegyikében ott láthatja még tornyosulni a partvidéken a kíméletlen normann
hódítók kísértetét. Az imént, Hermonville-nél csak a mi kiváló doktorunk
feszített a vagon ajtajában, aki persze a legkevésbé sem emlékeztet normann
hadvezérre. De ha lehunyja a szemét, maga előtt láthatja a nagy hírű Hérimundot
(Herimundivilla). Jóllehet, nem tudom miért, Loigny és Balbec-fürdő között
inkább ezt az utat használják, mint azokat az igen festőieket, amelyek Loigny-
ból Ó-Balbecbe vezetnek, de talán Verdurinné arrafelé is elvitte magukat egy
sétakocsikázásra. Akkor láthatták Incarville-t azaz Wiscarfalvát, mielőtt pedig
Verdurinnéhez érkeznénk, Tourville-t, ami nem más mint, Turoldfalva.
Egyébként nem csak normannok éltek erre. Úgy látszik, a németek is eljöttek
idáig (Aumenancourt, Alemanicurtis); meg ne mondjuk ennek az ifjú tisztnek, itt
előttünk; még egy életre elmenne a kedve tőle, hogy meglátogassa az
unokafivéreit. Szászok is voltak errefelé, amint azt a sissonne-i forrás tanúsítja
(Verdurinné sétáinak egyik kedvenc úti célja, s joggal), az angliai Middlesex és
Wessex rokona. Megmagyarázhatatlan módon, mintha a gótok, a koldusok
„gueux”-népe, ahogy mondták, is eljutott volna idáig, sőt a mórok is, mert a
Mortagne név a Mauretaniából ered. A gótok nyomát Gourville neve
(Gothorumvilla) őrzi. A latinok valamelyes emléke is él még, Lagnyban
(Latiniacum).” „Én pedig a Thorpehomme magyarázatát kérem – szólalt meg
Charlus úr. – Az homme-ot („férfi”) értem – tette hozzá, mire a szobrász és
Cottard sokatmondóan összenézett. – De a Thorph?” „Az »homme« itt távolról
sem azt jelenti, báró úr, amit természetszerűen hajlamos volna hinni – felelte
Brichot gonosz pillantást vetve Cottard-ra és a szobrászra. – Ennek az homme-
nak semmi köze a nemhez, melynek édesanyámat nem köszönhetem. Ez az
„homme” itt a »szigetecske« jelentésű Holm. Ami pedig a Thorph-ot azaz
»falut« illeti, száz másik szóban is fellelhetjük, melyekkel korábban már
untattam fiatal barátunkat. Úgy hát a Thorpehomme-ban nem valami normann
hadvezér nevével van dolgunk, csupán a normann nyelv szavaival. Most láthatja,
mennyire germanizálódott ez a vidék.” „Azt hiszem, túloz – mondta Charlus úr.
– Tegnap Orgeville-ben voltam...” „Akkor ezennel visszaadom önnek a férfiút,
akitől a Thorpehomme-ban megfosztottam, báró. Minden tudálékosság nélkül
mondhatom, hogy I. Róbert egyik chartája Orgeville-t Otgervillaként, Otger
domíniumaként nevezi meg. Ezek a nevek mind hajdani hűbéruraktól erednek.
Octeville-la-Venelle az Avenel alakváltozata. Az Avenelek nemzetsége
közismert volt a középkorban. Bourguenolles, ahová Verdurinné vitt el minket a
minap, „Bourg de Moles”-nak íródott, ez a falu ugyanis a XI. században Baudoin
de Moles birtoka volt, akárcsak La-Chaise-Baudoin; de lám, már meg is
érkeztünk Doncières-be.” „Istenkém, mennyi főhadnagy próbál itt mindjárt
felszállni! – mondta Charlus úr színlelt rémülettel. – Nem magam miatt
mondom, engem igazán nem zavar, hiszen leszállok.” „Hallja ezt, doktor? –
szólalt meg Brichot. – A báró fél, hogy a tiszt urak csak a testén keresztül
szállhatnak fel. Márpedig, amikor itt gyülekeznek, nagyon is elemükben vannak,
hiszen Doncières éppenséggel Saint-Cyr, Dominus Cyriacus földje. Számos
olyan városnevet ismerünk, amelyben a sanctust, sanctát dominusszal és
dominával helyettesítették. Amúgy, ez a csöndes és katonás város néha valóban
emlékeztet kissé Saint-Cyrre, Versailles-ra, sőt Fontainebleau-ra is.” E
visszautak során (akárcsak odafelé menet) gyakran szóltam Albertine-nek, hozza
rendbe a ruháját, mert előre tudtam, hogy Amenoncourt-ban, Doncières-ben,
Épreville-ben, Saint-Vastban rövid vizitekre számíthatunk. A látogatások
egyébként nem voltak kellemetlenek számomra, akár Chevregny úrról volt szó
Hermonville-ben (Herimund födjén), aki élt az alkalommal, hogy vendégek elé
jön, és meghívott Montsurventba másnap ebédre, akár Saint-Loup valamelyik
elbűvölő barátja tört ránk Doncières-nél, akit Robert küldött (ha ő nem ért rá),
hogy adja át nekem Borodino kapitány meghívását, vagy a tiszti asztaltársaságét
a Harcias Kakasba, máskor a tiszthelyettesekét az Aranyfácánba. Saint-Loup is
gyakran jött, s amíg velünk volt, ügyelve, hogy más észre ne vegye, egyébként
feleslegesen éber pillantásommal egész idő alatt fogságban tartottam Albertine-t.
Egyszer azonban mégis fel kellett függesztenem az őrizetet. Mivel hosszabb
időre álltunk meg, Bloch köszönt be hozzánk, de szinte rögtön tovább is állt,
hogy csatlakozzon édesapjához, aki nemrégiben örökölt a nagybátyjától, s mivel
kibérelte a „Komturháznak” nevezett kastélyt, úribbnak vélte, ha mindig
postafogaton jár, libériás postakocsisok kíséretében. Bloch megkért, kísérjem el
a fogatig. „De igyekezz, mert ezek a négylábúak türelmetlenek; gyere,
isteneknek kedves férfiú, örömöt fogsz szerezni apámnak.” Én azonban
túlságosan szenvedtem a gondolattól, hogy Albertine-t magára hagyjam a
vonatban Saint-Loup-val: amíg hátat fordítok nekik, még beszélgethetnének
egymással, átmehetnének egy másik vagonba, összemosolyoghatnának,
megérinthetnék egymást; Albertine-ra tapadó pillantásom sehogy sem tudott
elszakadni tőle, ameddig Saint-Loup ott van. Márpedig nagyon is jól láttam,
hogy Bloch, aki úgy kérte, mint valami szívességet, hogy menjek, üdvözöljem az
édesapját, előbb némileg udvariatlannak találta, hogy visszautasítom, noha
semmi sem gátol, hiszen a vasutasok jelezték, hogy a vonat még legalább
negyedóráig az állomáson marad, s az utasok, akik nélkül amúgy sem indulnak
tovább, szinte kivétel nélkül leszálltak; majd pedig nem is kételkedett, hogy
azért nem megyek, mert immár napnál világosabb – s erről viselkedésem most
döntő bizonyságot adott –, hogy sznob vagyok. Előtte sem volt ismeretlen
ugyanis a társaság tagjainak neve. S csakugyan, Charlus úr nem sokkal
korábban, nem emlékezve vagy mit sem törődve azzal, hogy ezen már túlestünk,
így szólt hozzám, hogy közeledhessen Blochhoz: „No de mutassa hát be a
barátját, igazán tiszteletlenül viselkedik velem”, majd nagy csevegésbe merült
Blochkal, aki láthatóan rendkívüli mód tetszett neki, olyannyira, hogy meg is
jutalmazta egy „remélem, találkozunk még”-gel. „Nos hát, hajthatatlan vagy,
nem akarod megtenni ezt a száz métert, hogy üdvözöld apámat, akinek nagy
örömöt szereznél?” – kérdezte Bloch. Boldogtalan voltam, amiért látszólag nem
teszek eleget baráti kötelességemnek, s még inkább azért, amit Bloch emögött
gyanított, s mert éreztem, hogy azt képzeli, másképp viselkedem polgári
barátaimmal, amikor „született arisztokraták” is vannak a társaságban. Ettől a
naptól kezdve nem viseltetett többé a régi barátsággal irántam, és ami még
rosszabbul esett, nem tisztelte már annyira a jellememet. De hogy
felvilágosítsam, miért kellett a vagonban maradnom, olyasvalamit kellett volna
elmondanom neki – mármint az Albertine iránti féltékenységemet –, ami még
nagyobb fájdalmat okozott volna, mint az, hogy meghagyjam abban a hitében,
hogy ostoba társaságrajongó vagyok. Így vallhatjuk, elméletben, hogy mindig
őszintén ki kell magyarázkodnunk, és el kell kerülnünk a félreértéseket. De az
élet igen gyakran úgy kapcsolja össze őket, hogy eloszlatásukhoz, azokban a
ritka esetekben, amikor ez egyáltalán lehetséges volna, vagy valami olyasmit
kellene felfedni – bár itt nem erről volt szó –, ami még a képzelt sérelemnél is
jobban bántaná barátunkat, amellyel vádol, vagy egy olyan titkot – s velem most
éppen ez történt – melynek feltárását még a félreértésnél is rosszabbnak látjuk.
Egyébként pedig, még így is, hogy nem magyaráztam meg Blochnak, miért nem
kísértem el, hiszen képtelen voltam rá, ha arra kértem volna, ne haragudjon, csak
megkettőztem volna megbántottságát, hiszen elárultam volna, hogy nem maradt
észrevétlen. Nem tehettem egyebet, mint hogy fejet hajtsak e fátum előtt, mely
úgy akarta, hogy Albertine ottléte megakadályozzon abban, hogy Blochot
visszakísérjem, Bloch viszont azt higgye, hogy mindez épp ellenkezőleg a
ragyogó társaság miatt alakult így; noha lehetett volna ez a társaság százszor
ragyogóbb is, én akkor is csak és kizárólag Blochkal foglalkozom, neki
tartogatom minden szívélyességemet. Így lehet elegendő egyetlen apróság
(esetünkben Albertine és Saint-Loup kettőse), mely véletlenül, képtelen módon
két összetartó sorsvonulat közé ékelődik, és a két vonal szétválik, egyre jobban
eltávolodik, többé soha nem is közeledik egymáshoz. S Bloch irántam táplált
barátságánál különbek is tönkrementek már anélkül, hogy a harag akaratlan
okozója valaha elmondhatta volna a sértettnek azt, amivel bizonyosan
meggyógyította volna a másik hiúságát, s visszahozta volna tovatűnt
rokonszenvét.
A Blochénál különb barátsággal egyébként nem mondtam sokat. Benne együtt
volt minden hiba, amitől a legjobban viszolyogtam. Albertine iránti gyöngéd
érzelmeim pedig bizonyos véletlenek folytán teljességgel elviselhetetlenné tették
ezeket a hibákat. Ebben a jelentéktelen pillanatban például, amikor szemem
sarkából Robert-re ügyelve beszélgettem vele, Bloch elmondta, hogy Bontemps-
nénál ebédelt, ahol mindenki a lehető legnagyobb elismeréssel szólt rólam,
egészen „Héliosz leszálltáig”. „Helyes, gondoltam, mivel Bontemps-né zseninek
véli Blochot, az a lelkesedés, mellyel mellettem voksol, nagyobb súllyal esik
latba, mint amit a többiek együtt mondhattak, és biztosan visszajut majd
Albertine-hez is. Egy-két napon belül mindenképpen meg fogja tudni, s már
azon is csodálkozom, hogy nagynénje eddig nem mondta neki vissza, micsoda
„kiváló” ember vagyok én. „Igen – folytatta Bloch –, mindenki a te dicséretedet
zengte. Egyesegyedül én burkolóztam oly mély hallgatásba, mintha a felszolgált,
amúgy gyengécske étkek helyett az isteni Hüpnosznak, Tanathosz és Léthé
boldog fivérének oly kedves mákonyt szürcsöltem volna, mely gyöngéd
kötelékekkel béklyózza meg a testet és a nyelvet. Nem mintha én kevésbé
csodálnálak, mint az a falánk kutyafalka, amellyel meghívtak. De én, én azért
csodállak, mert megértlek, ők viszont csodálnak, de nem értenek. Pontosabban
szólva, én túlságosan is csodállak ahhoz, hogy így, nyilvánosság előtt beszéljek
rólad; szentségtörésnek éreztem volna, ha hangos szóval dicsérem azt, amit
szívem legmélyén hordok. Hiába faggattak volna rólad, a szent Szemérem,
Kronión leánya pecséttel zárta le ajkam.” Nem voltam annyira ízléstelen, hogy
elégedetlenségemnek bármiféle jelét adjam, de úgy láttam, ez a Szemérem azzal
állt rokonságban – sokkal inkább, mint Kroniónnal –, amely a rajongó
kritikusnak nem engedi, hogy szóljon rólunk, hisz akkor a titkos szentélyt,
melyben trónusunk áll, tudatlan olvasók és újságírók hordája árasztaná el; az
államférfiú szemérmességével, aki azért nem tüntet ki, hogy ne vegyüljünk olyan
emberek közé, akik nem érnek fel hozzánk; az akadémikus szemérmességével,
aki azért nem szavaz ránk, hogy megkíméljen a szégyentől, hogy a tehetségtelen
X. Y. kollégái legyünk; s végül azzal a tiszteletreméltóbb, mégis bűnösebb
szeméremmel, amellyel a fiúk kérik, hogy ne írjunk érdemekben gazdag, elhunyt
atyjukról, hogy így biztosítsák békéjét és nyugalmát, s megakadályozhassák,
hogy mások életben tartsák és dicsőséggel övezzék a szegény holtat, aki pedig
jobban örülne neve említésének, mint a sírján amúgy mély kegyelettel
elhelyezett koszorúknak.
S bár engem elszomorított Bloch, hogy nem érthette meg, mi tart vissza attól,
hogy édesapját üdvözöljem, de ő is rettentően elkeserített, amikor bevallotta,
hogy nem állt ki mellettem Bontemps-nénál (most már értettem, miért nem utalt
soha Albertine erre az ebédre, s maradt szótlan, amikor Bloch irántam való
szeretetéről beszéltem neki), Charlus úrra viszont olyan hatást gyakorolt az ifjú
izraelita, ami cseppet sem emlékeztetett ingerültségre. Bloch most bizonyára
abban a hitben élt: nem elég, hogy egy pillanatra sem tudok elszakadni az
elegáns társaságtól, de féltékenységemben, hogy (mint Charlus úr tette) esetleg
hozzá is közelednek, kerékkötő próbálok lenni, és meggátolni, hogy kapcsolatba
kerülhessen velük; a báró viszont azt fájlalta, hogy nem tölthet több időt
barátommal. Szokás szerint óvakodott attól, hogy ennek jelét adja. Először,
mintha semmi jelentősége sem volna, néhány kérdést tett fel Blochkal
kapcsolatosan, de olyan hanyagul, oly színleltnek tetsző érdeklődéssel, hogy azt
hittem, meg sem hallja a válaszokat. Közömbös arccal szólalt meg, olyan
monoton hangon, mely nem is csak közönyös, de szórakozott volt, mintha
csupán udvariasságból fordulna hozzám: „Eszes fiúnak látszik, azt mondta, ír;
tehetséges?” Én erre azt mondtam Charlus úrnak, nagyon kedves volt tőle, hogy
azt mondta, reméli, találkoznak még. A báró egyetlen rezdüléssel sem jelezte,
hogy meghallotta volna a mondatomat, s mivel négyszer is elismételtem anélkül,
hogy választ kaptam volna, már-már arra gyanakodtam, talán hallucináció
áldozata lettem, amikor az imént úgy véltem, Charlus úr szavait hallom.
„Balbecben lakik?” – kántálta a báró, oly kevéssé kérdőn, hogy igazán
sajnálatos, hogy a francia nyelv nem ismer más írásjelet, mint a kérdőt az efféle,
látszólag oly kevéssé kérdező mondatok lezárására. Igaz, az a jel aligha
szolgálna mást, mint Charlus urat. „Nem, a közeli »Komturházat« bérelték ki.”
Miután megtudta, amit akart, Charlus úr úgy tett, mintha lenézné Blochot. „Ó,
micsoda borzadály! – kiáltott fel, ismét a megszokott harsánysággal zengetve a
hangját. – Minden »Komturságnak« nevezett épület és birtok a Máltai
Lovagrend tagjainak (s én is közéjük tartozom) műve vagy birtoka volt, ahogyan
a »Templom« vagy a »Lovagság« pedig a Templomosoké. Ha én laknék a
Komturházban, mi sem lenne természetesebb. De egy zsidó! Amúgy nem
csodálkozom; mindez valami fura szentségtörő hajlamból ered, mely ennek a
fajtának a sajátja. Mihelyt egy zsidónak elég pénze van ahhoz, hogy kastélyt
vegyen, mindig olyat választ, amit Kolostornak, Apátságnak, Monostornak,
Úrházának hívnak. Összeakadtam egyszer egy zsidó főhivatalnokkal, no, találják
ki, hol ütötte fel a székhelyét? Pont-l’Évêque-ben. Amikor pedig kegyvesztett
lett, Bretagne-ba helyeztette magát, Pont-l’Abbé-ba. Amikor Nagyhét idején a
Passiónak nevezett illetlen színjátékokat adják elő, a terem felét zsidók töltik
meg, akik repesnek a gondolattól, hogy másodszor is keresztre feszíthetik
Krisztust vagy legalábbis a képmását. Egyszer a Lamoureux-koncerten egy
gazdag zsidó bankár ült mellettem. A Krisztus gyermekkorát játszották
Berlioztól, s a szomszédom egészen megdöbbent. De amint meghallotta a
Nagypénteki varázst[651], rögtön felöltötte a szokásos üdvözült arckifejezését. A
barátja meg, a boldogtalan, a Komturházban lakik! Micsoda szadizmus! Egyszer
mutassa majd meg az utat – tette hozzá megint közömbössé vált arccal –, hadd
nézzem meg, miként viselik ősi domíniumaink az ilyen megszentségtelenítést.
Kár, hogy így van, mert különben udvarias, finom embernek látszik. Már csak az
kellene, hogy Párizsban meg a Temple utcában lakjon!” E szavakkal Charlus úr
látszólag csak elméletének alátámasztására akart újabb példát találni; valójában
azonban kettős célt szolgáló kérdést tett fel nekem, s a kettő közül a fontosabb az
volt, hogy megtudja Bloch lakcímét. „Valóban – vetette közbe Brichot –, a
Temple utcát korábban Chevalerie-du-Temple (Templomosrendi) utcának hívták.
S megenged ennek kapcsán egy megjegyzést, báró?” – kérdezte a professzor.
„Micsoda? Mit akar?” – szólt szárazon Charlus úr, aki a közbevetés miatt elesett
a várt felvilágosítástól. „Nem, semmi – felelte Brichot, akinek inába szállt a
bátorsága. – Csak Balbec etimológiájáról jutott eszembe, amiről korábban
kérdeztek. A Templom utcát ugyanis régen Barre-du-Bec utcának hívták, mert
ott székelt Párizsban a normandiai Bec apátságának bírósága.” Charlus úr nem
válaszolt, s úgy tett, mintha nem is hallotta volna, ami orcátlansága egyik
szokásos formája volt. „Hol is lakik a barátja Párizsban? Mivel az utcák vagy
háromnegyede templomról vagy apátságról kapta a nevét, van rá esély, hogy a
szentségtörés folytatódik. Nem akadályozhatjuk meg, hogy zsidók lakjanak a
Madeleine-körúton, a Saint-Honoré negyedben vagy a Saint-Augustin téren.
Addig, amíg kifinomult álnokságukban, a Notre-Dame előtti térre, az
Archevéché rakpartra, a Chanoinesse utcába vagy az Ave Maria utcába nem
költöznek, el kell néznünk nekik.” Nem tudtunk felvilágosítást adni Charlus
úrnak, mivel nem ismertük Bloch mostani címét. Azt viszont tudtam, hogy
édesapja irodája a Blancs-Manteaux (fehér csuklyások) utcájában van. „Ó, ez
aztán a perverzió netovábbja – kiáltott fel Charlus úr, mint aki mélységes
kielégülést talál tulajdon gunyoros sértettségének kiáltásában. – A Blancs-
Manteaux utcában – ismételte minden szótagot megnyomva és nevetve. –
Micsoda szentségtörés! Gondolják csak el, hogy ezeket a fehér csuklyákat,
melyeken Bloch úr ily módon foltot ejtett, a Szent Szűz szolgálóinak is nevezett
kolduló barátok hordták, akiket Szent Lajos telepített le ott. És az utca mindig
szerzetesrendeké volt. A megszentségtelenítés pedig annál is ördögibb, mert alig
kétlépésnyire a Blancs-Manteaux utcától van egy másik, aminek a neve kiment a
fejemből, s ami teljes egészében zsidó kézen van; héber betűs feliratokkal az
üzletek fölött, maceszkészítő műhelyekkel, kóser mészárszékekkel, maga a
párizsi Judengasse. Rochegude úr csak úgy emlegeti, mint Párizs gettóját. Bloch
úrnak is oda kellett volna költöznie. No persze – folytatta meglehetősen
fellengzős és büszke hangon, s esztétikai szónoklatához örökletessége
akaratlanul is egy XIII. Lajos korabeli kiszolgált testőr vonásait idézte égnek
szegett arcára –, én pusztán művészeti szemszögből foglalkozom mindezzel. A
politika nem az én hatásköröm, s ha már itt van ez a Bloch, nem ítélhetek el am
blokk egy olyan nemzetet, mely Spinozát[652] is kiváló fiai közé sorolhatja. S én,
aki nagyon is csodálom Rembrandtot[653], én ne tudnám, micsoda szépségek
forrása lehet a zsinagóga látogatása? De végül is egy gettó azért is szebb, mert
egységesebb és teljesebb. Egyébként, ebben a népben a gyakorlatiasság és a
kapzsiság oly mértékben keveredik a szadizmussal, hogy barátjuk nyilván a
héber utca szomszédsága és a kényelem miatt, hogy a kóser mészárszék is ott
van kéznyújtásnyira, választotta a Blancs-Manteaux utcát. Milyen különös is ez!
Egyébiránt lakott arrafelé egy fura zsidó, aki megfőzte az áldozati ostyát,
minekutána, gondolom, őt magát is megfőzték, ami még furcsább, mert azt a
látszatot kelti, hogy egy zsidó teste érhet annyit, mint az Úré. Talán
megbeszélhetnénk egyszer a barátjával, hogy vigyen el minket, nézzük meg
együtt a fehér csuklyások templomát. Gondolja csak el, hogy ott ravatalozták fel
Orléans-i Lajos tetemét, miután Félelemnélküli János meggyilkoltatta, ami
sajnálatosmód nem szabadított meg egyszer s mindenkorra az Orléans-októl. Én
egyébként, személy szerint igen jó viszonyban vagyok unokafivéremmel,
Chartres nagyhercegével, de végül is mégiscsak uzsorásfajta ez, aki
meggyilkoltatta XVI. Lajost, kiforgatta a vagyonából X. Károlyt és V. Henriket.
Amúgy volt kitől örökölniük a dolgot, hiszen ősük nem más, mint a Monsieur, a
király öccse, akit bizonyára azért neveztek az „Uraságnak”, mert nála meglepőbb
öreg hölgy nem élt a földön, no és a régens meg a többi. Micsoda család!” Ez a
zsidóellenes vagy héberbarát szónoklat – attól függően, hogy a mondatok
felszínét vagy a bennük rejlő szándékot tekintjük – számomra komikusan
félbeszakadt, amikor Morel a fülembe súgott valamit, amivel Charlus urat
alaposan elkeserítette volna. Morel, aki előtt nem maradt észrevétlen, milyen
hatást tett Bloch, fülemhez hajolva mondott köszönetet, amiért „elzavartam”, s
cinikusan hozzátette: „Szívesen maradt volna; az egész csak irigység, a helyemet
szeretné. Látszik, hogy biboldó!” „Kihasználhattuk volna ezt a hosszúra nyúló
várakozást, hogy néhány felvilágosítást kérjünk a barátjától a rituáléról. Nem
tudná még utolérni?” – kérdezte Charlus úr, kételkedő aggodalommal. „Nem,
nem lehet, kocsival ment el, és egyébként is megharagudott rám.” „Köszönöm,
köszönöm” – lehelte Morel. „Képtelen indok, egy kocsit bármikor utol lehet
érni, akár autót fogadhatna, ugyan mi akadálya?” – felelte Charlus úr az olyan
ember hangján, aki megszokta, hogy minden kívánsága parancs. Majd, amikor
észrevette, hogy hallgatok: „No, és mi volna az a többé-kevésbé mesebeli fogat?
– szólt pimaszul, utolsó reménnyel. – Egy nyitott postakocsi, ami azóta
bizonyára meg is érkezett már a Komturházba.” A lehetetlennel szembesülve
Charlus úr nem vitatkozott tovább, s úgy tett, mintha élcelődne. „Megértem,
hogy lemondtak a zárt ülésről. Úgy már zárt osztályon utaztak volna.” Végre
jelezték, hogy a vonat azonnal indul, és Saint-Loup elbúcsúzott. Ez volt azonban
az egyetlen nap, amikor akaratlanul is fájdalmat okozott nekem azzal, hogy
felszállt hozzánk a vagonba, mert így egy pillanatra belémhasított a gondolat,
hogy magára kell hagynom Albertine-nel, amíg elkísérem Blochot. Más
alkalmakkor jelenléte nem volt ilyen kínzó. Albertine ugyanis, hogy
megkíméljen minden izgalomtól, maga helyezkedett úgy valami légből kapott
ürüggyel, hogy véletlenül se súrolhassa Robert-t, szinte még ahhoz is túl
messzire, hogy kezet nyújthasson neki; mihelyt Robert is köztünk volt, Albertine
elfordította róla a tekintetét, és tüntetőleg, csaknem erőltetetten csevegni kezdett
bárki mással az utasok közül, egészen addig folytatva ezt a játékot, amíg Saint-
Loup el nem ment. Így hát Robert doncières-i látogatásai, melyek nem okoztak
szenvedést, még zavarba sem hoztak, nem jelentettek kivételt, ugyanolyan
kellemesek voltak számomra, mint a többi mind, hisz valamiképpen a vidék
tiszteletét és hívását hozták el nekem. Mostanában már, a nyár vége felé, ha
Balbecből Douville-ba tartó utunkon a távolban megpillantottam Saint-Pierre-
des-Ifs állomását, ahol esténként, egy-egy pillanatra a sziklapart taréja mély
rózsaszínben szikrázott, mint hegyi hótakaró a hanyatló nap fényében, immár
nem azt juttatta eszembe (s még csak nem is azt a szomorúságot említem,
amelyet az első este ébresztett bennem különös, hirtelen felbukkanása, s
amelytől oly nagy kedvem támadt visszaszállni a Párizsba tartó vonatra, s nem
utazni tovább, Balbecbe), hogy Elstir elmondása szerint milyen látványban lehet
innen részünk reggelenként, a napfelkeltét megelőző órában, amikor a
szivárvány minden színe verődik vissza a sziklákról, s ahol a festő annyiszor
keltegette a fiúcskát, aki az egyik évben modellje volt, hogy meztelen alakját
fesse a homokon. A Saint-Pierre-des-Ifs név csupán azt jelezte, hogy hamarosan
feltűnik egy furcsa, szellemes és kifestett, ötvenes éveiben járó férfi, akivel
Chateaubriand-ról és Balzacról beszélgethetek. Az incarville-i sziklafal mögött
pedig, melynek láttán hajdan annyit álmodoztam, az esti ködben, mintha az
ősöreg homokkő átlátszóvá lett volna, most Cambremer úr egyik nagybátyjának
szépséges házát láttam, ahol, tudtam, mindig szívesen fogadnának, ha éppen nem
akarnék a La Raspelière-ben vacsorázni vagy hazamenni Balbecbe. Így hát
nemcsak a vidék helynevei veszítettek kezdeti titokzatosságukból, hanem maguk
a helyek is. A nevek, melyekből félig kiveszett már a titokzatosság, s az
etimológia okoskodása lépett a helyébe, most még egy fokkal lejjebb csúsztak.
Visszaútjainkon, Hermonville-ben, Saint-Vastban, Arembouville-ben, amint a
vonat megállt, árnyakat pillantottunk meg, akiket először nem ismertünk fel, s
akiket a vaksi Brichot talán Hérimund, Wiscar és Herimbald kísértetének
vélhetett volna az éjszakában. De az árnyak közelebb jöttek a vagonhoz. Csupán
a Verdurinékkel immár helyrehozhatatlanul összeveszett Cambremer úr volt az,
aki vendégeket kísért ki, és most édesanyja és felesége nevében jött oda hozzám
megtudakolni, nem akarom-e, hogy „elraboljon” és néhány napig Féterne-ben
fogjon, ahová egymás után érkezik majd egy kiváló muzsikusnő, aki az egész
Gluck-életművet elénekli nekem, és egy hírneves sakkozó, akivel nagyszerű
partikat játszhatok, melyek persze nem mennek majd a horgászás és az öbölbéli
hajókázás rovására, sőt a Verdurin-vacsorákéra sem, amelyeket illetően a márki
becsületére fogadta, hogy „kölcsönad”, úgy, hogy odavitet és értem is küldet a
könnyebbség, és a biztonság kedvéért is. „Bár sehogy sem hihetem, hogy jót
tenne önnek, ha olyan magasra megy. Tudom, hogy a nővérem nem bírná.
Micsoda állapotban jönne haza! Ami azt illeti, most sincs valami fényesen...
Tényleg, önnek ilyen komoly rohama volt? Holnap majd lábra sem tud állni!” És
harsány nevetésben tört ki, nem gonoszságból, hanem azért, amiért az utcán sem
tudta megállni nevetés nélkül, ha egy sánta elvágódott, vagy ha egy sükettel
beszélt. „No és előtte? Hogyan, már két hete nem volt rohama? Na látja, ez aztán
derék! Tényleg át kellene költöznie Féterne-be, jól elbeszélgetne a nővéremmel
ezekről a fulladásokról.” Incarville-ben Montpeyroux márki, aki a vadászat miatt
nem tudott elmenni Féterne-be, most kijött a vonat elé, csizmában, fácántollas
kalapban, hogy kezet szorítson a rokonokkal, és egy füst alatt velem is, jelezve,
hogy a hét valamelyik napján, amikor nem zavar, a fia fog meglátogatni, és
nagyon köszöni, hogy fogadom, boldog lenne, ha egy kicsit olvasásra kapatnám;
vagy Crécy úr, aki kijött egy kicsit, hogy emésszen, mondta pipáját szíva, s
elfogadott egy vagy több szivart is, majd így szólt hozzám: „Nos, nem mond
nekem egy napot a következő lucullusi összejövetelünkre? Nincs semmi
megbeszélnivalónk? Hadd emlékeztessem, hogy félbehagytuk a két
Montgommery család dolgát. Annak pedig végére kell járnunk. Számítok önre.”
Mások csak azért jöttek, hogy újságot vegyenek. És olyanok is sokan
eltereferéltek velünk, akikről mindig gyanítottam, hogy csupán azért kerülnek a
kis kastélyukhoz legközelebb eső állomás peronjára, mert nincs más dolguk,
mint hogy egy pillanatra felkeressék ismerőseiket. A kisvonat e megállói végül is
éppúgy keretet adtak a társasági életnek, mint bármi más. A vonatocska pedig,
mintha maga is tudatában lett volna a neki jutott szerepnek, valamiféle emberi
kedvességet vett fel: türelmes, kezes jószágként olyan hosszú ideig várt a
késlekedőkre, ameddig csak akarták, s még ha útnak indult is, mindig megállt,
hogy felvegye az integetőket, akik lihegve loholtak utána, s ezzel hasonlítottak is
rá, meg nem is, mert teljes sebességgel eredtek a nyomába, míg a vonat csak
bölcs lassúsággal haladt. Hermonville, Arembouville, Incarville így már nem is
emlékeztettek a normann hódítás kegyetlen nagyjaira, bosszankodtak, amiért
teljesen lefoszlott róluk az a megmagyarázhatatlan szomorúság, amelyben
valaha, úgy láttam, az estharmat fürdette őket. Doncières! Még azután is, hogy
megismertem, s felébredtem álmomból, milyen sokáig beszélt nekem ez a név
jólesően fagyos utcákról, kivilágított kirakatokról, ízes szárnyasokról!
Doncières! Most pedig nem volt több, mint az az állomás, ahol Morel száll fel;
Égleville (Aquilaevilla) pedig az, ahol általában Serbatov hercegnő vár ránk;
Maineville az az állomás, ahol Albertine derült estéken szállt le, amikor, nem
lévén túlságosan fáradt, szívesen maradt még velem egy kis időre, hiszen egy
kaptatón átvágva nemigen kellett többet gyalogolnia, mint ha Parville-ben
(Paterni villa) szállt volna le. Nem csupán az elhagyatottság szorongó félelmét
nem éreztem többé, ami az első estén hasított belém, de attól sem kellett már
tartanom, hogy ez a félelem újraéled, vagy hogy kitaszítottnak érzem magam,
magamra maradok ezen a földön, amely nemcsak gesztenyét és tamariszkuszt
táplál, hanem barátságokat is, melyek hosszú láncot alkotnak végig az út mentén,
bár meg-megszakadót, mint a kéklő domboké, melyek néha sziklamélyedésbe
vagy az út hársfái mögé rejtőznek, de minden állomásra egy-egy kedves
nemesembert állítanak, aki azért jött, hogy egy baráti kézfogásra megszakítsa
utamat, nem engedve, hogy átérezzem, milyen hosszú is az, s ha kell, azt is
felajánlva, hogy velem tart. A másik pályaudvaron pedig ott lesz a következő,
olyannyira, hogy a kisvonat füttyszava csupán azért választott el egyik
barátunktól, hogy másokra is rátalálhassunk. A legtávolabb eső kastélyok és a
mellettük szinte gyorsléptű emberként haladó vonat között oly csekély volt a
távolság, hogy amikor birtokosaik a peronról, a váróterem elől szóltak hozzánk,
szinte azt hihettük volna, hogy ajtajuk küszöbéről, hálószobájuk ablakából
szólítanak, mintha a kis helyi vasútvonal csupán egy kisváros utcája, a magányos
kúria pedig városi magánpalota volna; s még azokon a ritka állomásokon is, ahol
senki „jó estét”-jét nem hallottam, tápláló és csillapító volt a csend tömörsége,
mert tudtam, hogy olyan barátok álma sűrűsödik benne, akik korán feküdtek a
közeli udvarházban, ahol örömmel üdvözölték volna érkezésemet, ha
felébresztem őket, hogy vendéglátó szívességükhöz folyamodjam. Túl azon,
hogy a megszokás olyannyira kitölti az időnket, hogy néhány hónap múltán
egyetlen szabad pillanatunk sem marad már egy olyan városban, ahol
érkezésünkkor a nap mind a tizenkét óráját szabadon kínálta, s ha egy óra
véletlenül mégis felszabadult volna, immár nem az ötlött volna fel bennem, hogy
éljek az alkalommal, és megnézzem valamelyik templomot, melynek kedvéért
hajdan Balbecbe jöttem; az sem, hogy egy Elstir megfestette tájat vessek össze a
műtermében látott vázlattal, hanem hogy még egy sakkpartira menjek el Féré
úrhoz. Ez volt hát az a lealacsonyító hatás, de egyben varázs is, mely a balbeci
tájat igazán ismerőssé tette; mert bár földrajzi változatossága, a partmenti,
különféle növényekkel végig beültetett, kiterjedt földek elkerülhetetlenül utazás
jelleget adtak látogatásaimnak, melyeket különböző barátaimnál tettem, de
egyben sorozatos látogatások társasági időtöltésévé fokozták le ezt az utazást.
Ugyanazok a helynevek, melyek hajdan olyannyira felkavartak, hogy ha csak
felütöttem a Kastélyok jegyzékét[654], és ellapoztam a La Manche-fejezethez,
éppolyan érzelmek támadtak fel bennem, mint a vasúti menetrend olvastán, e
nevek mostanra oly bizalmas ismerőseimmé váltak, hogy a menetrend Balbec-
Douville via Doncières oldalát ugyanolyan boldog nyugalommal olvasgathattam
volna, mint egy címjegyzéket. Ebben a túlságosan is társadalmivá lett völgyben,
melynek lankáin, éreztem, láthatóan vagy láthatatlanul barátok népes társasága
csimpaszkodik, az estbe hasító poétikus kiáltás már nem a bagoly vagy a békák
hangja volt, hanem Criquetot úr „Hogy vagyunk?”-ja vagy Brichot „Khairé!”-ja.
A légkör már nem keltett aggodalmat, és oly tisztán emberi áramlatokkal telt
meg, melyektől könnyen belélegezhető, sőt túlságosan megnyugtató lett. Rám
legalábbis olyan áldásos hatással volt, hogy már csakis gyakorlati szempontból
láttam a dolgokat. Az Albertine-nel kötendő házasságot őrültségnek véltem.
 NEGYEDIK FEJEZET
Hirtelen visszatérés Albertine-hez – A napkelte szomorúsága – Haladéktalanul
Párizsba utazom Albertine-nel


Csak megfelelő alkalomra vártam, hogy végleg szakíthassak. S egyik este,
amikor másnap a mama Combray-ba készült, hogy édesanyja egyik nővére
mellett legyen végső betegségében, engem pedig ott hagyott, hogy mint
nagyanyám kívánta volna, kihasználjam a jó tengeri levegőt, amíg csak lehet,
bejelentettem neki megmásíthatatlan döntésemet, hogy nem veszem el
Albertine-t, s hamarosan beszüntetem vele a találkozgatást. Örültem, hogy
utazása előestéjén elégtételt szolgáltathatok édesanyámnak ezekkel a szavakkal.
Nem is leplezte előttem, hogy valóban nagy örömet szereztem neki. Most még
Albertine-nel kellett kimagyarázkodnom. Amint hazafelé tartottunk a La
Raspelière-ből, és a hívek sorban leszálltak, egyesek Saint-Mars-le-Vêtu-ben,
mások Saint-Pierre-des-Ifsben, megint mások Doncières-ben, különösen
boldognak és függetlennek éreztem magam, úgy határoztam hát, hogy most,
amikor csak mi ketten maradtunk a vagonban, végre sort kerítek erre a
beszélgetésre. Az igazság különben az, hogy az a balbeci fiatal lány, akit
szerettem – bár ekkoriban éppen sem ő, sem barátnői (mindannyiukkal jól
éreztem magam, mert, akárcsak az első napon, mindegyikükben találtam valamit
a többiek lényegéből, mind valami különleges fajta képviselője volt) nem voltak
Balbecben, de aki várhatóan hamarosan visszatért –, ez a lány Andrée volt. Ha
pedig Andrée néhány nap múlva újra Balbecbe érkezik, bizonyára rögtön meg is
látogat, s akkor, hogy megőrizzem szabadságomat, és ne vegyem feleségül, ha
nem akarom, hogy Velencébe is elutazhassak, de azért mostantól egészen az
enyém is legyen, mihelyt megérkezik és elbeszélgetünk, azt a módszert
választom, hogy látszólag nem nagyon töröm magam érte, és azt mondom neki:
„Milyen kár, hogy nem találkoztunk néhány héttel előbb! Akkor magát szerettem
volna; most már másé a szívem. De nem tesz semmit, gyakran találkozunk majd,
mert a másik szerelmem boldogtalan, s maga segít megvigasztalódni.”
Elmosolyodtam magamban, amikor erre a beszélgetésre gondoltam, hiszen így
azt az illúziót kelthetem Andrée-ban, hogy nem szeretem igazán; nem is fog hát
rám unni, én pedig boldogan és fokozatosan merülhetek el gyöngédségében.
Mindez azonban csak még szükségesebbé tette, hogy végre komolyan beszéljek
Albertine-nel, nehogy kíméletlenül viselkedjek vele; s minthogy elhatároztam,
hogy a barátnőjének szentelem magam, úgy kellett, hogy ő, Albertine is
megtudja, nem őt szeretem. Most rögtön meg kellett mondanom neki, hiszen
Andrée bármelyik nap megjöhet. Mivel azonban közel jártunk Parville-hez, úgy
éreztem, aznap este nem lesz elég időnk, s jobb lesz másnapra halasztanom, ami
immár visszavonhatatlanul eldöntetett. Beértem hát annyival, hogy Verdurinék
aznapi vacsorájáról beszéljek vele. Amikor kabátba bújt, mert a vonat már
elhagyta Incarville-t, az utolsó állomást Parville előtt, Albertine így szólt
hozzám: „Akkor holnap Verdurin-repeta, el ne felejtse, maga jön értem.” Nem
tudtam megállni, hogy meglehetősen szárazon ne válaszoljak: „No igen, feltéve,
hogy nem »bliccelek«, mert kezdem igazán ostobának találni ezt az életvitelt.
Mindenesetre, ha elmegyünk is, hogy ne vesztegessem hiába az időt a La
Raspelière-ben, gondolnom kellene arra, hogy megkérdezzem Verdurinnét
valami olyasmiről, ami nagyon is érdekelhet, vizsgálódásaim tárgya lehetne, s
örömet is szerezhetne, mert abból nem sok jutott nekem idén Balbecben.” „Nem
valami kedves velem, de nem haragszom, mert érzem, hogy ideges. Mi ez az
öröm?” „Verdurinné játszathatna nekem egy s mást egy muzsikustól, akinek a
műveit igen jól ismeri. Én magam is ismerek egyet, de úgy hallom, van több is,
és tudnom kellene, hogy ezt a bizonyosat kiadták-e, és más-e, mint a korábbiak.”
„Ki az a muzsikus?” „Drága kicsikém, ha most azt mondanám neked, hogy
Vinteuilnek hívják, előbbre lennél vele?” Forgathatunk a fejünkben, amit csak
akarunk, az igazság sosem lesz közte, s amikor a legkevésbé számítunk rá,
kívülről mar belénk, és sebez meg életreszólón. „Nem is sejti, mennyire mulattat
– felelte Albertine, miközben felállt, mert a vonat már majdnem beért az
állomásra. – Nemcsak hogy sokkal többet mond nekem ez a név, mint hiszi, de
akár Verdurinné nélkül is meg tudok szerezni magának minden felvilágosítást,
amit kíván. Emlékszik, hogy beszéltem magának egy barátnőmről, aki idősebb
nálam, és anyám helyett anyám, nővérem helyett nővérem volt, akivel legszebb
éveimet töltöttem Triesztben, s akivel különben néhány hét múlva megint
találkozom Cherbourg-ban, hogy együtt utazzunk tovább (kissé hóbortos ötlet,
de tudja, mennyire szeretem a tengert), nos hát, ez a barátnőm (ó, egyáltalán nem
olyan fajta, amilyennek hinné!), látja, milyen kicsi a világ, nem más, mint
Vinteuil lányának legjobb barátnője, s csaknem ugyanilyen jól ismerem a
Vinteuil lányt is. Nem is hívom őket soha másként, mint az én két nővéremnek.
Nem rossz érzés, hogy megmutathatom: a maga kicsi Albertine-je is hasznára
lehet ezekben a zenei dolgokban, amelyekhez egyébként, mint mondani szokta,
és joggal, egyáltalán nem értek.” Miközben e szavakat mondta, s a parville-i
állomásra érkeztünk, sok-sok kilométernyire Combray-tól és Montjouvaintől, jó
néhány évvel Vinteuil halála után, egy kép háborgott a szívemben, egy kép,
melyet esztendők oly hosszú során át őrizgettem, hogy ha sejtettem volna is
hajdan, amikor elraktároztam magamban, hogy ártó erő lakik benne, azt
hihettem volna, hogy az idő múlásával egészen kiveszett belőle; pedig elevenen
őriztem lelkem mélyén – mint ahogy Oresztészt nem engedték meghalni az
istenek, hogy a kijelölt napon visszatérhessen hazájába, és megbüntesse
Agamemnón gyilkosait –, hogy gyötörjön, hogy megbüntessen, ki tudja, talán
azért, mert hagytam meghalni nagyanyámat; most hirtelen előbukkant az éjszaka
homályából, ahol látszólag örökre elmerült, és lesújtott, mint a Bosszú szelleme,
hogy szörnyűséges, megérdemelt, új életutat nyisson előttem, talán azért is, hogy
felvillantsa a gyászos következmények végtelen sorát, melyet a rossz
cselekedetek szülnek, nem csupán azokat érintve, akik e tetteket elkövették,
hanem azokat is, akik nem tettek mást, akik azt hitték, csak szemlélői voltak egy
különös és érdekfeszítő jelenetnek, mint, ó jaj, én magam is annak a messze
múltba merült montjouvaini napnak a délutánján, egy bokor mögé bújva, amikor
(csakúgy, mint amikor élvezettel hallgattam a Swann szerelmeiről szóló regéket)
veszedelmesen hagytam elterebélyesedni magamban a Tudás gyászos és eleve
fájdalomra ítéltetett útját. S fájdalmam csúcspontján egyszerre valami csaknem
kevély, csaknem örömteli érzés is támadt bennem, azé az emberé, akinek a
kapott csapás akkora lendületet ad, hogy magasabbra juthat, mint ahová
bármiféle erőfeszítés fellendítette volna. Albertine mint Vinteuil kisasszony és
barátnőjének barátnője, a szapphói szerelem hivatásos papnője – ehhez képest a
legsúlyosabb gyanakvás pillanataiban elképzeltek is olyanok voltak, mint az
1889-es Világkiállítás kis akusztikai készüléke, melyről alig reméltük, hogy
egyik háztól a másikig viszi a hangot, az országokat utcákon, városokon,
földeken, tengereken át összekötő telefonhoz képest. Rettenetes terra
incognita[655] volt ez, ahol most földet értem, eddig nem sejtett fájdalmak új
korszaka tárult fel előttem. S mégis, bár a valóság özönvize, mely átcsap
felettünk hatalmas félénk és jelentéktelen feltételezéseinkhez képest, e
feltételezések előre jelezték már. Amikor nemrégiben annyit nyugtalankodtam
Albertine és Andrée kettőse láttán, nyilván a most hallottakhoz hasonlót
gyanítottam homályosan, valami olyasmit, mint Vinteuil kisasszony és Albertine
barátsága, valami olyasmit, amit az én fantáziám nem lett volna képes kitalálni.
Gyakran csak teremtő fantázia híján nem jutunk elég messzire a szenvedésben. S
nincs az a szörnyű valóság, amely a fájdalommal ne hozná meg egy szép
felfedezés örömét is, hiszen csupán új, világos formát ad annak, amin, bár nem is
sejtettük, régóta rágódtunk. A vonat megállt Parville-ben, s mivel nem volt más
utasa, mint mi, a vasutas a feladat hiábavalóságától s a megszokástól, mely
egyszerre sugallva pontosságot és nemtörődömséget, mégis végrehajtásra
ösztökélte, leginkább pedig az alhatnéktól mállatag hangon kiáltotta: „Parville!”
Albertine, aki szemben állt velem, és látta, hogy ő már megérkezett, kifelé indult
a kocsi belsejéből, ahol eddig voltunk, s kinyitotta az ajtót. De ez a mozdulat,
amellyel a leszálláshoz készülődött, oly elviselhetetlenül hasított a szívembe,
mintha a látszólag független helyzetnek ellentmondóan, melyet testem,
Albertine-étől kétlépésnyire elfoglalt, ez a térbeli elkülönülés, melyet a
valósághoz ragaszkodó rajzoló kénytelen lett volna megtartani közöttünk,
csupán illúzió lett volna, s ha valaki az igazságnak megfelelően újra akarta volna
rajzolni a jelenetet, Albertine-t most nem valamivel odébb kellett volna
rajzolnia, hanem belém. Eltávolodása akkora fájdalmat okozott, hogy
utánaugrottam, s a karjába kapaszkodva, elkeseredetten húztam visszafelé.
„Teljességgel megoldhatatlan volna – kérdeztem –, hogy ma este Balbecben
aludjék?” „Teljességgel éppen nem, de majd összeesem az álmosságtól.” „Óriási
szívességet tenne nekem...” „Akkor legyen, bár nem értem, miért nem szólt
előbb? No, mindegy, maradok.” Édesanyám aludt, amikor, miután Albertine-nek
egy másik emeleten adattam szobát, én is a szobámba mentem. Az ablak mellé
ültem, elfojtottam a zokogásomat, nehogy édesanyám, akit csak egy vékony
közfal választott el tőlem, meghalljon. Még arra sem volt gondom, hogy a
spalettákat becsukjam, hiszen amint egyszer felpillantottam, ugyanazt az
aprócska, kihunyt-vörös fényt pillantottam meg szemben az égen, amelyet a
rivebelle-i étteremben láthatunk egy vázlaton, amit Elstir a napnyugtáról festett.
Eszembe jutott, milyen lelkes örömmel töltött el ugyanez a kép, amikor
Balbecbe érkezésem napján láttam meg a vonatból: egy olyan est képe, ami nem
az éjszakát előzi meg, hanem egy új napot. De nekem mostantól egyetlen nap
sem lesz már új, egy sem ébreszt bennem vágyat egy ismeretlen boldogság iránt,
s csak a szenvedésemet nyújtja tovább, addig, amíg egyszer nem lesz többé elég
erőm, hogy elviseljem. Már nem kételkedtem benne, hogy amit Cottard az
incarville-i Kaszinóban mondott, igaz. Amitől tartottam, amit Albertine-ről
homályosan régóta gyanítottam, amit ösztönöm egész lényéből megérzett, s amit
vágyam sugallta érveim fokról fokra megtagadtattak velem, mégis igaz!
Albertine képe mögött immár nem a tenger kéklő hegylánca volt a háttér, hanem
a montjouvaini hálószoba, ahol olyan kacajjal omlott Vinteuil kisasszony
karjába, melyben mintha gyönyörének ismeretlen hangja zengett volna. Hiszen
Albertine olyan csinos; hogy is ne kérte volna Vinteuil kisasszony a maga
hajlandóságaival, hogy barátnőm elégítse ki őket? S annak bizonyságaként, hogy
Albertine nem botránkozott meg a dolgon, és beleegyezett, nem csupán nem
szakítottak, de barátságuk egyre mélyebb és bizalmasabb lett. S a kecses
mozdulat, amellyel Albertine Rosemonde vállára hajtotta állát, és mosolygós
pillantással csókot lehelt a nyakába, talán ezt a Vinteuil kisasszonyra
emlékeztető mozdulatot – melynek értelmezésekor mégis haboztam elfogadni,
hogy egy gesztus külső azonossága szükségszerűen azonos hajlamokból is ered –
ki tudja, talán ezt is éppen Vinteuil kisasszonytól tanulta? A fakó ég lassan
kigyúlt. Én, aki mind ez ideig sosem ébredtem úgy, hogy ne mosolyogtam volna
a leghétköznapibb dolgokra, a nagy tejeskávés szilkére, az eső neszére, a szél
süvítésére, most megéreztem, hogy ez a nap, amely néhány pillanat múlva felkel,
s minden nap, ami utána következik, többé soha nem az ismeretlen boldogság
reményét hozza, hanem csak vértanúságom meghosszabbítását. Még
ragaszkodtam az élethez; tudtam, hogy nem várhatok már tőle mást, mint
könyörtelenséget. A felvonóhoz futottam, hogy felcsöngessem a liftest, aki
éjszakai ügyeletesként is működött, és megkértem, menjen Albertine szobájához,
mondja meg neki, hogy valami fontosat kell közölnöm vele, ha fogadni tudna.
„A kisasszony inkább maga jönne fel – jött vissza a válasszal a liftes. – Egy
pillanat, és itt is lesz.” S valóban, hamarosan megjött Albertine, pongyolában.
„Albertine – fordultam hozzá nagyon halkan, s neki is ajánlva, ne nagyon emelje
fel a hangját, nehogy felébressze édesanyámat, akitől csak az a bizonyos közfal
választott el, melynek vékonysága most oly alkalmatlan volt, és suttogásra
késztetett, hajdan pedig, amikor nagyanyám szándékait rajzolta ki szépen,
mintha kétszólamú zenénk közvetítője lett volna –, szégyellem, hogy zavarnom
kell. Nos, hogy megértsen, el kell mondanom magának valamit, amiről nem tud.
Amikor idejöttem, elhagytam egy nőt, akit feleségül kellett volna vennem, aki
kész volt mindent odahagyni értem. Ma reggelre kellett elutaznia, s én már egy
hete, nap mint nap azon töprengek, lesz-e bátorságom hozzá, hogy meg ne
táviratozzam neki, hogy visszamegyek. Végül volt hozzá bátorságom, de olyan
boldogtalan lettem, hogy úgy éreztem, megölöm magam. Ezért kérdeztem
tegnap este, nem tudna-e átjönni Balbecbe, hogy itt aludjon. Ha már meg kellett
volna halnom, szerettem volna elbúcsúzni magától.” S ezzel szabad folyást
engedtem könnyeimnek, melyeket kitalációm nagyon is hihetővé tett. „Szegény
kicsikém, ha tudtam volna, itt töltöttem volna az éjszakát maga mellett” –
kiáltott fel Albertine, akit olyan őszintén megrendített ez a bánat, melynek okát
elrejthettem ugyan előle, valódiságát és erejét azonban nem, hogy fel sem merült
benne a gondolat, hogy netán elvehetem azt a bizonyos nőt, s ezzel füstbe megy
a lehetőség, hogy ő maga „jó partit” csinálhasson. „Különben – mondta –
tegnap, egész úton hazafelé a La Raspelière-től, éreztem, hogy maga szomorú és
ideges, tartottam is tőle, hogy valami baj van.” Valójában az én bánatom csak
Parville-ben kezdődött, idegességem pedig, mely nagyon is más természetű volt,
de Albertine szerencsére összetévesztette ezzel a bánattal, abból a bosszúságból
eredt, hogy néhány napig kénytelen leszek még mellette élni. Barátnőm most így
szólt: „Többé nem hagyom el, mindig itt maradok magával.” Ezzel éppenséggel
az egyedüli gyógyírt kínálta – s csakis ő kínálhatta fel – a bennem égő méreg
ellen, amely egyébként egynemű volt vele; az egyik édesen enyhítő, a másik
könyörtelen, s mindkettő forrása Albertine. Ebben a pillanatban Albertine – a
betegségem – enyhített a fájdalom szorításán, s ellágyított – ő, Albertine, a
gyógyír –, mint egy lábadozót. De arra gondoltam, hamarosan elmegy majd
Balbecból, hogy Cherbourg-ba, onnan meg Triesztbe utazzon. Hajdani szokásai
nemsokára újraélednek. Mindennél fontosabb volt hát, hogy megakadályozzam,
hogy Albertine hajóra szálljon, hogy megpróbáljam Párizsba vinni. Igaz ugyan,
hogy Párizsból, ha akar, még könnyebben utazhat Triesztbe, mint Balbecből, de
ezt majd meglátjuk Párizsban; talán megkérhetném Guermantes nagyhercegnét,
hasson közvetve Vinteuil kisasszony barátnőjére, hogy ne maradjon Triesztben,
vegye rá, hogy elfogadjon egy állást valahol másutt, esetleg *** hercegnél,
akivel Villeparisis márkinénál találkoztam, de Guermantes nagyhercegnénál is.
A herceg pedig, még ha Albertine el is akarna menni, hogy meglátogassa nála a
barátnőjét, a nagyhercegné figyelmeztetésére megakadályozhatná, hogy
találkozzanak. Gondolhattam volna ugyan, hogy ha Albertine-nek valóban efféle
hajlamai vannak, Párizsban jócskán találna másokat, akikkel kiélhetné őket. A
féltékenységnek azonban minden fellobbanása egyedi, s annak a teremtménynek
a vonásait viseli – ez esetben Vinteuil kisasszony barátnőjéét –, aki felszította.
Aggályaim legfőbb okozója továbbra is Vinteuil kisasszony barátnője volt. A
titokzatos szenvedély, amellyel hajdan Ausztriára gondoltam, arra az országra,
ahonnan Albertine érkezett (nagybátyja ott volt követségi tanácsos), s amelynek
földrajzi sajátosságait, az ott élő népet, híres épületeit, tájait, mint valami
atlaszban, képeskönyvben, ott láthattam Albertine mosolyában és gesztusaiban;
ez a titokzatos szenvedély most is élt bennem, de a jelek átértékelődése révén
immár a borzalmak világában. Igen, hát innen jött Albertine. Igen, ott minden
házban ott tudhatta akár Vinteuil kisasszony barátnőjét, akár másokat. A
gyermekkori szokások most újraélednek majd, három hónap múlva megint
együtt lesznek a karácsonyi ünnepeken, azután Újévre, s ezek a dátumok már
önmagukban is szomorúságot ébresztettek bennem, annak a bánatnak az
öntudatlan emléke miatt, amelyet akkor éreztem, amikor régen a teljes téli szünet
idejére elszakítottak Gilberte-től. A hosszú vacsorák, a karácsonyéjszakák után,
amikor mindenki vidám lesz és felvillanyozódik, Albertine ugyanazokat a
pózokat ölti majd ottani barátnőivel, mint amilyenekben Andrée mellett láttam,
pedig iránta csak ártatlan barátságot érez, vagy, ki tudja, talán azokat, melyek
Vinteuil kisasszonyt hozták elém, amint a barátnője kergette Montjouvainben.
Vinteuil kisasszony arca helyén, akit barátnője összecsiklandozott, mielőtt
rávetette magát, most Albertine lángra gyúlt arcát láttam, Albertine-ét, amint
menekül, majd különös, mélyről jövő kacajával megadja magát. Ugyan mi volt
ehhez a most érzett féltékenységhez képest az a hajdani, mely aznap járt át,
amikor Saint-Loup összetalálkozott Albertine-nel és velem Doncières-ben, s
Albertine kikezdett vele; vagy akár az is, amit akkor éreztem, amikor másodszor
gondoltam az ismeretlen felbujtóra, akinek barátnőm első párizsi csókjait
köszönhettem, melyeket aznap adott, amikor Stermaria kisasszony levelét
vártam? Ez a másfajta féltékenység, melyet Saint-Loup vagy bárki más
fiatalember váltott ki, semmiség volt a mostanihoz képest. Ha az támadt volna
fel bennem, legfeljebb olyan vetélytárstól kellett volna tartanom, akit
megpróbálhattam volna legyőzni. Ez a mostani vetélytárs azonban nem
hasonlított rám, a fegyverei is mások voltak, én nem harcolhattam ugyanazon a
terepen, képtelen voltam olyan gyönyörökben részesíteni Albertine-t, mint ő, és
pontosan elképzelni sem tudtam őket. Jó néhány pillanat van életünkben, amikor
egész jövőnket odaadnánk egy önmagában jelentéktelen lehetőségért. Így
mondtam volna le régen az élet minden előnyéről azért, hogy megismerhessem
Blatinnét, csupán mert Swann-né barátnője volt. Ma pedig bármilyen szenvedést
elviseltem volna azért, hogy Albertine ne menjen Triesztbe, s ha ez sem lett
volna elegendő, őt kínoztam volna meg, bezártam, foglyul ejtettem volna,
elvettem volna tőle azt a kevés pénzt, amije egyáltalán volt, hogy a pénztelenség
tökéletesen lehetetlenné tegye, hogy elutazzon. Akárcsak hajdan, amikor
Balbecbe akartam jönni, s egy perzsa templom, egy hajnali vihar hívott útra,
amint most arra gondoltam, hogy Albertine talán Triesztbe megy, az hasított a
szívembe, hogy ott Vinteuil kisasszony barátnőjével tölti a karácsonyt: mert
amikor fantáziánk természetet vált, érzékenységgé válik, de nem lesz gazdagabb
a párhuzamos képekben. Ha csak annyit hallottam volna, hogy e pillanatban az a
nő nincs Cherbourg-ban vagy Triesztben, hogy nem találkozhat Albertine-nel, ó,
hogy sírtam volna a megnyugvástól és az örömtől! Hogy megváltozott volna az
életem, s Albertine jövője is! Pedig tudtam, hogy féltékenységem effajta
személyhez kötése önkényes, hogy ha Albertine-nek ilyen hajlamai vannak,
másokkal is kiélheti őket. Egyébként, ha ugyanezek a fiatal lányok máshol
találkozhattak volna vele, talán nem kínozták volna meg ennyire a szívemet. A
megmagyarázhatatlan, ellenséges légkör Triesztből áradt, abból az ismeretlen
világból, ahol, éreztem, Albertine szívesen időzik, ahová emlékei, barátságai,
gyermekkori szerelmei kötik; mint az, amely régen combray-i hálószobámig
kúszott fel az ebédlőből, ahol az evőeszközök csörgésén át hallottam, hogyan
cseveg és nevetgél az idegenekkel a mama, aki nem fog feljönni, hogy jó éjt
kívánjon nekem; mint az, amely Swann érzéseiben azokat a házakat lengte be,
ahová Odette járt esténként, hogy érthetetlen örömök nyomába eredjen. Ha
Triesztre gondoltam, már nem a csodálatos vidéket láttam, ahol méla nép él,
aranytól ragyognak a naplementék, a harang búsan zeng, hanem az átok sújtotta
várost, amelyet legszívesebben rögtön felégettettem volna, s nyomtalanul
eltüntettem volna a föld színéről. Mint valami szűnni nem akaró szúrás, úgy
nyomakodott ez a város egyre mélyebben a szívembe. Elborzasztott a gondolat,
hogy hamarosan el kell engednem Albertine-t Cherbourg-ba és Triesztbe; de az
is, hogy Balbecben maradjunk. Hiszen most, amikor szinte bizonyos voltam
benne, hogy barátnőmet bizalmas kapcsolat fűzi Vinteuil kisasszonyhoz, úgy
éreztem, minden pillanatban, amit Albertine nem velem tölt (márpedig egész
napok is voltak, amikor a nagynénje miatt nem láthattam), szabad prédája lesz
Bloch unokahúgainak vagy talán másoknak is. Már az a gondolat is, hogy aznap
este találkozhat Bloch unokahúgaival, megőrjített. Így hát, miután azt mondta,
hogy néhány napig el sem mozdul mellőlem, ezt feleltem neki: „De, tudja, én
Párizsba szeretnék menni. Nem tartana velem? S nem lenne kedve nálunk lakni
egy kicsit Párizsban?” Mindenáron meg kellett akadályoznom, hogy magára
maradjon, legalább néhány napra, magam mellett kellett tartanom, hogy
bizonyos legyek benne: nem találkozhat Vinteuil kisasszony barátnőjével.
Valójában csakis velem lakna, mert édesanyám, élve az alkalommal, hogy apám
hamarosan ellenőrző körútra indul, feladatul tűzte ki magának, hogy
engedelmeskedjék nagyanyám akaratának, aki azt kívánta, látogasson el néhány
napra Combray-ba, nagyanyám egyik nővéréhez. A mama nem szerette ezt a
nagynénjét, mert az nem volt olyan jó testvére nagyanyámnak – akitől pedig
annyi gyöngédséget kapott –, mint kellett volna. Így emlékeznek a gyerekek
nagykorukban haraggal azokra, akik rossz szívvel voltak irántuk. De a mama
olyan lett, mint nagyanyám volt, s mivel ő képtelen volt a haragra, édesanyja
élete olyan lett számára, mint a tiszta és ártatlan gyermekkor, ahonnan az
emlékeit merítheti, melyeknek édessége vagy keserűsége vezérli
cselekedeteiben, másokkal való viszonyában. Nagynéném korábban bizonyos
felbecsülhetetlen részletekkel szolgálhatott volna, de mostanra a mama már
nehezen tudhatta meg őket, mert nagynénje súlyosan megbetegedett (azt
beszélték, rákos), a mama pedig szemrehányást tett magának, amiért, hogy apám
mellett maradjon, nem látogatta meg hamarabb, s ebben is csak eggyel több okot
talált, hogy úgy tegyen, ahogyan édesanyja tett volna; s mivel úgyis arra készült,
hogy a dédapjának születésnapján, amint nagyanyám szokta volt, virágot vigyen
a sírra, habár igencsak rossz apja volt, a nyíló sírba készülőt pedig olyan
gyengéd beszélgetésekkel vigasztalhatta, melyekben nagynéném nem
részesítette nagyanyámat. Amíg Combray-ban lesz, édesanyám bizonyos
munkákat is elvégeztet, melyeket nagyanyám mindig szeretett volna
megcsináltatni, de csak akkor, ha lánya vigyázó szeme előtt végzik el őket. A
munkálatok még nem kezdődtek el, mert a mama nem akart előbb elutazni
Párizsból, mint édesapám, nehogy túlságosan megterhelje a gyász súlyával,
melyben apám osztozott ugyan, de őt mégsem sújthatta annyira, mint
édesanyámat. „Ó, most éppen nem megy – felelte Albertine. – Egyébként is,
miért kellene ilyen sietősen visszamennie Párizsba, ha az a hölgy már úgyis
elutazott?” Mert nyugodtabb lennék olyan helyen, ahol mellettem volt,
nyugodtabb mint Balbecben, amit ő sosem látott, s amitől ma már én is
borzadok. Albertine később talán megértette, hogy ez a másik nő nem létezik, s
ha ezen az éjszakán valóban az volt is minden vágyam, hogy meghaljak, csakis
azért, mert ő meggondolatlanul elárulta nekem kapcsolatát, mely Vinteuil
kisasszony barátnőjéhez fűzi? Lehetséges. Vannak pillanatok, amikor egyenesen
valószínűnek vélem. Aznap reggel mindenesetre hitt ennek a nőnek a
létezésében. „Mégis el kellene vennie azt a hölgyet, kicsikém – mondta –, akkor
boldog lenne, s ő bizonyára még boldogabb.” Azt feleltem: a gondolat, hogy
boldoggá tehetném ezt az asszonyt, kis híján valóban döntésre bírt; nemrégiben
pedig, amikor tekintélyes örökség szállt rám, melynek segítségével nagy
fényűzésben, gyönyörűségben részesíthetném a feleségemet, már azon a ponton
voltam, hogy elfogadom a szeretett nő áldozatát. Megmámorosodtam a hálától,
amelyet Albertine kedvessége ébresztett bennem, a kedvesség, oly közel a
szörnyű szenvedéshez, amelyet korábban okozott, s mint amikor örömest
kínálnánk akár egész vagyont a kávéházi pincérnek, aki a hatodik pohár pálinkát
tölti ki, azt mondtam Albertine-nek, hogy az én feleségemnek autója lesz meg
yachtja; hogy ebből a szempontból, hiszen ő is annyira szeret autózni és
hajókázni, kár, hogy nem ő az, akit szeretek; hogy neki tökéletes férje lehettem
volna, de majd meglátjuk, talán így is lehetünk még barátok. Mindennek dacára,
mint ahogy az ütlegektől való félelmünkben részegen is óvakodunk attól, hogy
leszólítsuk a járókelőket, most nem követtem el azt az óvatlanságot (ha ugyan az
volt), amelyet Gilberte idejében elkövettem volna azzal, hogy elmondom neki:
őt, Albertine-t szeretem. „Majdnem feleségül is vettem, tudja. Végül azután
mégsem mertem megtenni, mert nem szerettem volna egy fiatal nőt egy életre
ilyen beteg és unalmas emberhez kötni.” „Nahát magának elment az esze,
mindenki szívesen élne maga mellett, nézzen csak körül, mindenki keresi a
társaságát. Verdurinnénél másról sem beszélnek, csak magáról, de mint hallom, a
legelőkelőbb körökben sincs ez másképp. Mondhatom, nem lehetett kedves
magával az a hölgy, ha ilyen kételyt oltott magába! Látom már, milyen, gonosz
teremtés, gyűlölöm, ó! én a helyében...” „Nem, nem, a hölgy nagyon kedves,
túlságosan is kedves. Ami pedig Verdurinéket meg a többieket illeti, fütyülök
rájuk. A szeretett nőn kívül, akiről egyébként már lemondtam, csakis az én kicsi
Albertine-emhez ragaszkodom, csakis ő vigasztalhatna meg kissé, ha sokszor
eljönne hozzám – legalábbis az első napokban” – tettem hozzá, nehogy
elijesszem, és hogy ezeken a napokon sokat kívánhassak tőle. Csupán
homályosan utaltam a házasság lehetőségére, melyet azonban lehetetlennek
mondtam, hiszen a mi kettőnk egyénisége nem illik egymáshoz. Bármennyire
nem akartam, féltékenységemben most is folyton az eszemben járt Saint-Loup
viszonya „Rachellel, az Úr szolgálóleányával”, és Swanné Odette-tel, ezért
túlságosan is hajlottam arra, hogy azt higgyem, ha én magam szeretek, nem
szerethetnek viszont, s csakis az érdek köthet hozzám egy nőt. Kétségkívül
őrültség volt Odette és Rachel alapján ítélnem Albertine-ről. De nem róla volt
szó, hanem rólam; féltékenységemben túlságosan lebecsültem azokat az
érzéseket, melyeket én kelthetek másokban. S e talán téves ítéletből a
későbbiekben szerencsétlenségek egész sora származott, s szakadt ránk. „Akkor
hát visszautasítja párizsi meghívásomat?” „A nagynéném nem örülne, ha éppen
most mennék el. Amúgy pedig, még ha mehetnék is, nem lenne furcsa, hogy így,
maguknál szállok meg? Párizsban már igazán tudni fogják, hogy nem vagyok az
unokahúga.” „No és akkor! Majd azt mondjuk, hogy csaknem jegyesek vagyunk.
Ugyan mit számít, ha egyszer úgyis tudja, hogy nem igaz?” Albertine nyaka,
amint teljes hosszában bukkant ki a blúzból, erőteljes volt, aranyló, tág pórusú.
Megcsókoltam, oly ártatlanul, mintha anyámat csókoltam volna meg, hogy
enyhítsek valami gyermeki bánatot, melyet akkor kitéphetetlennek hittem a
szívemből. Albertine elment, hogy felöltözzön. Nagy odaadása különben
hanyatlóban volt már; az imént még azt mondta, egyetlen másodpercre sem hagy
magamra. (S én tisztán éreztem, hogy elhatározása nem lesz hosszú életű, hiszen
attól féltem, ha Balbecben maradnánk, még aznap este felkeresné Bloch
húgocskáit, nélkülem.) Márpedig most éppen azt mondta, szeretne átnézni
Maineville-be, s majd délután visszajön hozzám. Előző este óta nem volt otthon,
lehet, hogy levele jött; ráadásul a nagynénje is nyugtalankodhat. Azt feleltem:
„Ha csak erről van szó, elküldhetjük a liftest, mondja meg a nagynénjének, hogy
maga itt van, s hozza át a leveleket.” Albertine pedig, aki nagyon szeretett volna
kedvesnek mutatkozni, de bosszantotta ez a kiszolgáltatottság, homlokát
ráncolta, majd egyszer csak, nagyon kedvesen így szólt: „Ez az”, és útjára
bocsátotta a liftest. Alig egy pillanattal azután, hogy Albertine magamra hagyott,
a liftes könnyű kopogása hallatszott. Nem gondoltam volna, hogy amíg én
Albertine-nel beszélgettem, a fiú már meg is járta Maineville-t. Most azért jött,
hogy megmondja, Albertine rövid levelet írt a nagynénjének, s ha úgy akarom,
akár aznap eljöhet velem Párizsba. Azt egyébként rosszul tette barátnőm, hogy
megbízását fennhangon adta, mert a direktornak, a korai óra dacára, máris fülébe
jutott a hír, s fejvesztve jött, hogy megtudakolja, csak nem vagyok elégedetlen
valamivel, csak nem utazom el valóban, nem várhatnék-e még legalább néhány
napot, lévén a szél éppen meglehetősen aggodalmas (aggasztó). Nem kívántam
elmagyarázni neki: mindenáron azt akarom, hogy amikor eljön Bloch
unokahúgainak sétálóideje, Albertine már ne legyen Balbecben, főként most,
mikor Andrée, aki egyedül lett volna képes arra, hogy megóvja, nincs itt, s
amikor Balbec olyan lett, mint azok a helyek, ahol a beteg már levegőhöz sem
jut, s eltökéli, haljon bár bele az utazásba, de nem marad még egy éjszakát.
Amúgy hamarosan újabb, hasonló könyörgésekkel kellett megküzdenem, először
a szállodában, ahol Marie Gineste és Céleste Albaret kivörösödött szeme várt.
(Marie egy hegyipatak sietős hangján zokogott; a lágyabb Céleste higgadtságra
intette; de amikor Marie elmormolta az egyetlen verssort, amit ismert: Itt lenn a
földön meghal minden virág,[656] Céleste sem tudott többé uralkodni magán, s a
könnyek vízesése árasztotta el orgonaszín arcát; amúgy, gondolom, aznap estére
el is felejtettek.) Később pedig, a kis helyiérdekű vasúton, akármennyire
elővigyázatoskodtam is, hogy meg ne lássanak, Cambremer úrba ütköztem, aki
elfehéredett a málháim láttán, hiszen két nap múlva vendégségbe várt; alaposan
felbosszantott, amint mindenáron meg akart győzni róla, hogy fulladásrohamaim
az időváltozással függnek össze, s hogy az október nagyon jót tenne nekik, majd
azt tudakolta, nem tudnám-e legalább „egy héttel elnapolni” az indulást, s
kifejezésének ostobasága talán csak azért dühített fel, mert amit javasolt,
fájdalmat okozott. Miközben pedig így győzködött a kocsiban állomásról
állomásra, attól tartottam, hogy egyszer csak, Herimbáldnál vagy Guiscard-nál is
rémületesebben elém toppan Crécy úr, hogy meghívásért könyörögjön, vagy a
még nála is félelmetesebb Verdurinné, aki nem enged abból, hogy vendégül
lásson. Mindez azonban csak néhány óra múlva leselkedett rám. Most még nem
tartottam ott. Egyelőre csak a direktor elkeseredett panaszaival kerültem szembe.
Őt pedig kitessékeltem, mert attól tartottam, akármennyire suttog is, végül még
felébreszti a mamát. Egyedül maradtam a szobámban, ugyanabban a túlságosan
is magas mennyezetű szobában, ahol az első érkezéskor oly boldogtalan voltam,
ahol annyi gyöngédséggel gondoltam Stermaria kisasszonyra, lestem a parton
vándormadárként megülő Albertine és barátnői vonulását, ahol azután oly
közönyösen birtokoltam először Albertine-t, amikor a liftest küldettem érte, ahol
rádöbbentem, milyen jóságos is nagyanyám, majd megtudtam, hogy meghalt; az
ablaktáblákat (melyeket Albertine mindig bezáratott velem, nehogy meglásson
valaki, amint ölelkezünk), melyek résein beáradt a reggeli fény, most tártam ki
először, hogy megpillantsam a tenger első nyúlványait. Ahogy a dolgok
állandóságához viszonyítottam őket, jobban érzékeltem tulajdon átalakulásaimat.
Mégis, a dolgokat úgy megszokjuk, akár az embereket, és amikor egyszerre
eszünkbe jut, mennyire mást jelentettek hajdan, majd amikor már mindenfajta
jelentés kiveszett belőlük, a maiaktól igencsak különböző egykori események,
melyeknek keretet adtak, az egyazon mennyezet alatt, ugyanazon üveges
könyvszekrények között lejátszódó jelenetek sokfélesége, szívünk és életünk
változásai, melyek mind ott rejlenek e sokféleségben, mintha még jobban
felnagyítódnának a díszlet rezdületlen állandóságában, még inkább
felerősítődnének a tér egységében.
Egyetlen pillanat alatt kétszer vagy háromszor is megfordult a fejemben, hogy
ennek a szobának és ezeknek a könyvszekrényeknek a világa, amelyben
Albertine-nek oly csekély szerep jutott, talán szellemi természetű világ, az
egyedül valóságos, bánatom pedig olyasmi, mint ami egy regény olvastán támad
bennünk, s amit csak egy őrült dédelgethet tartós és múlni nem akaró bánatként,
egész életét végigkísérőn; hogy talán akaratom egyetlen kis nekirugaszkodása
elég volna, hogy elérjem ezt a valódi világot, s fájdalmamon, mint kipukkasztott
papírzacskón átlépve megérkezhessek oda, éppúgy nem törődve már azzal, mit
tett Albertine, mint ahogy a regény képzelet alkotta hősnőjének cselekedeteivel
sem gondolunk többé, ha egyszer a könyvet befejeztük. Különben még
legkedvesebb szeretőim sem váltak soha eggyé a szerelemmel, amelyet irántuk
éreztem. A szerelem kétségkívül valódi volt, hisz minden egyebet háttérbe
szorítottam, hogy láthassam, hogy csakis magamnak tartogathassam őket, hiszen
zokogás fogott el, ha egy este várnom kellett rájuk. De inkább felébreszteni,
rajongásig fokozni tudták ezt a szerelmet, mintsem bennük öltött volna testet.
Amint elnéztem őket, amint a hangjukat hallottam, semmit sem leltem bennük,
ami szerelmemhez lett volna hasonlatos, s magyarázatául szolgálhatott volna. S
mégis: egyéb örömöm sem volt, mint hogy lássam őket, csak attól szorongtam,
hogy várnom kell rájuk. Szinte azt is mondhattam volna, hogy a természet utólag
olyan erénnyel ruházta fel őket, aminek semmi köze nem volt hozzájuk, s hogy
ez az erény, ez az ál-elektromos erő szította fel bennem a szerelmet, lett minden
cselekedetem irányítójává és minden szenvedésem okozójává. Mindez azonban
tökéletesen független volt e nők szépségétől, intelligenciájától vagy jóságától.
Mint valami áramütés, mely átfut rajtunk, szerelmeim megráztak, átéltem,
átéreztem őket: ám sosem sikerült meglátnom vagy elgondolnom, hogy
milyenek. Sőt, hajlamos vagyok azt hinni, hogy e szerelmekben (s most nem
beszélek a testi gyönyörről, amely egyébként rendszerint kísérőjük, de ahhoz
nem elég, hogy kiváltsa a szerelmet), a nő képében, mint valami titokzatos
istenekhez, valójában azokhoz a láthatatlan erőkhöz fordulunk, melyek csak
mellékes kiegészítői asszonyunknak. Az ő jóindulatukra van múlhatatlan
szükségünk, velük próbálunk kapcsolatot találni, bár ebben nem lelünk valódi
gyönyörűséget. A légyottok idején a nő csupán közvetítő az istennők és
közöttünk, semmi több. Áldozatunk jeleként ékszereket, utazásokat ígérünk neki,
bűvigéket mondunk, melyek azt jelzik, hogy imádjuk, no meg épp ellenkezőket,
annak jeleként, hogy közömbösek vagyunk. Minden erőnket bevetjük, hogy
kiharcoljunk egy újabb légyottot, de olyat, amelyben kellemetlenségek nélkül
lehet részünk. Vagy talán, ha nem volna ilyen okkult erőkkel felruházva, mégis
magáért a nőért vállalnánk ennyi fáradságot, a nőért, akiről, ha nincs már velünk,
azt sem tudnánk megmondani, hogyan volt öltözve, s azon kapjuk magunkat,
hogy meg se néztük?
Micsoda csalóka érzék a látás! Egy emberi testet, még az olyan szeretettet is,
mint Albertine-é, ha néhány méternyire, néhány centiméternyire van tőlünk,
kívülállónak érzünk. S a hozzá tartozó lelket nemkülönben. Csakhogy, ha valami
erőszakosan távolabb ragadja ezt a lelket tőlünk, megmutatja, hogy másokat
szeret, nem minket, bomlott szívünk dobbanásából megérezzük, hogy az imádott
lény nem néhány lépésnyire tőlünk, hanem bennünk van. Bennünk, a felszíni
vagy a mélyebb rétegekben. S lám, ezek a szavak: „Ez a bizonyos barátnő
Vinteuil kisasszony” a Szezámot jelentették, amelyet magamtól képtelen lettem
volna megtalálni, s amely feltárta Albertine előtt megtört szívem mélyét. Azt a
kaput pedig, amely most bezárult mögötte, száz évig is kereshettem volna,
mégsem jönnék rá, hogyan lehetne újra kinyitni.
Egy pillanatig, amíg Albertine az imént mellettem volt, nem hallottam ezeket
a szavakat. Amikor úgy csókoltam meg, mint hajdanában a mamát Combray-
ban, szorongásomat csitítandó, már-már ártatlannak hittem Albertine-t, vagy
legalábbis nem gondoltam folyton a felfedezésre, melyet bűnével kapcsolatban
tettem. De most, hogy egyedül maradtam, a szavak újra a fülemben csengtek,
mint a belső zajok, melyeket azonnal meghallunk, mihelyt nem valaki más
szavaira figyelünk. Bűne immár semmi kétséget nem hagyott bennem. A kelni
készülő nap fénye megváltoztatta a dolgokat körülöttem, s mintha az imént egy
pillanatra eltávolított volna tőle, most újra, még kíméletlenebből szenvedésem
tudatára ébresztett. Sohasem láttam még ilyen szépnek, ilyen fájdalmasnak a
reggel kezdetét. Amint a sok-sok közömbös tájra gondoltam, melyet mindjárt
fény áraszt el, s mely még egy nappal korábban is csak azzal a vággyal töltött
volna el, bárcsak megnézhetném őket közelről, most nem tudtam elfojtani feltörő
zokogásom, amikor, a felajánlás gépies gesztusával, mely számomra mintha azt
a véres áldozatot jelképezte volna, amellyé ezentúl minden örömöm, minden
egyes reggel válik életem végéig, sebem vérének és mindennapi fájdalmam
ünnepélyesen celebrált megújuló felbuzdulásként, a nap aranytojása, mintha az
egyensúlyvesztés hajtotta volna, melyet az alvadás pillanatában beálló
sűrűségváltozás vált ki, lángoló sörénnyel, akár a festményeken, egy lendülettel
átszakította a függönyt, amely mögött néhány perce ott érződött már, amint
remegőn színre lépni és szárnyra kapni készült, s melynek titokzatos és merev
bíborát most elmosta áradó fényének hullámaival. Meghallottam saját sírásomat.
De ebben a pillanatban, minden várakozásom ellenére kitárult az ajtó, s
megdobbant a szívem, amikor mintha nagyanyámat láttam volna magam előtt,
mint azokban a látomásokban, amelyeket korábban is átéltem, de csak
álmomban. Mindez álom volt hát csupán? Ó, fájdalom!
Nagyon is ébren voltam. „Szegény nagyanyádra emlékeztetlek” – mondta a
mama (mert ő volt az), szelíden, mintha csak a szorongásomat akarná csitítani, a
szerény büszkeség minden hiúságtól mentes, szép mosolyával vallva be ezt a
hasonlóságot. Kócos haja, melynek ősz fürtjeit cseppet sem rejtegette, ott
kígyózott nyugtalan szeme, megöregedett arca körül, s nagyanyám pongyolája
is, amit viselt, mindez egy pillanatra meggátolta, hogy felismerjem, és el kellett
töprengnem, álmodom-e, vagy nagyanyám feltámadt. Édesanyám jó ideje sokkal
inkább hasonlított nagyanyámra, mint a fiatal és nevetős mamára, akit
gyermekkoromban ismertem. De ez már eszembe sem jutott. Így járunk
szórakozottságunkban, amikor hosszú ideje belemerülünk az olvasásba, és észre
sem vesszük, hogy elszaladt az idő, majd egyszer csak meglátjuk, hogy eközben
a nap menthetetlenül bejárta az előző nap azonos órájához megtévesztésig
hasonló szakaszokat, s megteremtette ugyanazokat a harmóniákat, ugyanazokat a
kapcsolatokat, melyek mindig a napnyugta előtt járnak. Édesanyám mosolyogva
figyelmeztetett tévedésemre, mert neki örömöt okozott, hogy ennyire hasonlít
édesanyjára. „Azért jöttem – mondta –, mert álmomban mintha sírást hallottam
volna. Ez ébresztett fel. De, hogyhogy még nem feküdtél le? A szemed meg
csupa könny. Mi történt?” Magamhoz öleltem a fejét. „Mama, félek, nagyon
állhatatlannak fogsz tartani. De először is, tegnap nem valami kedvesen
beszéltem neked Albertine-ről; igazságtalanságokat mondtam.” „De mi
jelentősége lehet ennek?” – szólalt meg anyám, és ahogy meglátta a kelő napot,
szomorúan elmosolyodott, amint édesanyjára gondolt, s nehogy elmulasszak egy
épületes látványt, amit nagyanyám nagy bánatára soha nem figyeltem meg, az
ablakra mutatott. Én azonban a balbeci part, a tenger, a napkelte mögött, amit a
mama mutatott, kétségbeesésem újabb fellobbanásával, s ez nem is kerülte el a
figyelmét, a montjouvaini hálószobát láttam, ahol rózsaszínűn,
összegömbölyödve, mint egy dundi nősténymacska, hetyke orrával, Albertine
vette át Vinteuil kisasszony helyét, és kéjesen felcsukló kacajával így beszélt:
„No és, ha meglátnak, annál jobb. Még hogy én ne merném leköpni ezt a vén
majmot?” Ezt a jelenetet láttam az ablakban elém táruló mögött, amint sötét
fátylat vont a másik elé, komor visszfényben ragyogva fölötte. Az ablakbéli
szinte valószerűtlennek látszott, mint egy festett látkép. Szemben, a parville-i
sziklapart kiszögellésénél a kis erdő, ahol hajdan megy a gyűrűt játszottunk,
lankásan ereszkedett a tengerig, a még aranyfényben csillogó vízen lombjai képe
ragyogott, ahogy akkortájt is, amikor napnyugta idején gyakran idehúzódtunk
megpihenni Albertine-nel, s csak akkor kerekedtünk fel, mikor láttuk, hogy a
nap már leszáll. Az éjszaka ködgomolyainak összevisszaságában, melyek
rózsaszín és kék foszlányokban lebegtek még a hajnal gyöngyházfényű
törmelékein feltoluló vízen, hajók úsztak tova a napsugárra mosolyogva, amely
úgy festette sárgára vitorlájukat és orrárbocuk csúcsát, mint amikor esténként
visszatérnek: kietlen, didergős, képzeletbeli jelenet, csupán felidézője a
napnyugtának, melynek előzményeként nem állt ott, mint esténként, a nap
óráinak hosszú sora, amelyek vonulását máskor végigéltem, ravaszul ékelődött
ide, még a montjouvaini szörnyű képnél is szétfolyóbban, amit mégsem tudott
eltörölni, elfedni, elrejteni – az emlék és az álom költői és hiábavaló képe.
„Ugyan már – mondta édesanyám –, semmi rosszat nem mondtál róla; annyit
mondtál, hogy egy kicsit unod már, hogy örülsz, amiért letettél a gondolatról,
hogy elveszed. Ettől még nem kell ennyire sírni. Gondolj arra, hogy a mamád
ma elutazik, és nagyon bánatos lesz, ha ilyen állapotban kell itthagynia az ő nagy
lakliját. Annál is inkább, szegénykém, mivel nincs időm, hogy
megvigasztaljalak. Mert hiába áll készen a holmim, utazás napján sosem
vagyunk bővében az időnek.” „Nem erről van szó.” S ekkor, számot vetve a
jövendővel, alaposan megfontolva szándékomat, s megértve, hogy Albertine
ilyen hosszú ideje tartó és mély gyöngédsége nem lehetett ártatlan, hogy
Albertine már régóta beavatott, s amennyire gesztusaiból kivehettem, eleve e
bűnre hajlamosnak született, amint zaklatottságomban nem egyszer, nem kétszer
megsejtettem, a bűnre, amelynek bizonyára sosem szűnt meg hódolni (talán épp
most is hódol neki, kihasználva, hogy egy pillanatra nem vagyok vele); így
szóltam édesanyámhoz, tudva tudván, milyen fájdalmat okozok neki, bár nem
mutatta, és csak elkomorodó, gondterhelt kifejezése árulkodott róla, amely
olyankor ült ki az arcára, amikor azt fontolgatta, azzal okoz-e nagyobb bajt, ha
elszomorít, vagy ha árt nekem, az az arckifejezés, amit Combray-ban láttam
először, amikor beletörődött, hogy mellettem maradjon éjszakára, az az
arckifejezés, amely ebben a másodpercben a megszólalásig hasonlított
nagyanyáméra, amint megengedi, hogy konyakot igyak, így szóltam hát
édesanyámhoz: „Tudom, milyen fájdalmat okozok most neked. Először is azért,
mert ahelyett, hogy itt maradnék, amint kívántad, én is elutazom, ugyanakkor,
amikor te. De ez még semmi. Rosszul érzem magam itt, jobban szeretnék
hazamenni. De hallgass meg, és ne légy nagyon bánatos. Tehát. Tévedtem, és
jóhiszeműen téged is megtévesztettelek tegnap, egész éjszaka ezen
gondolkoztam. Mindenképpen meg kell lennie, szánjuk is rá magunkat rögtön,
mert most már tisztában vagyok magammal, mert többé nem változtatok, és nem
is élhetnék enélkül: mindenképpen feleségül kell vennem Albertine-t.”
 UTÓSZÓ

Talán szokatlan megoldás ez, de a magyar Proust-fordítás furcsa helyzete, a

több évtizedes szünetek miatt, úgy gondolom, megengedhető, hogy bizonyos
kérdésekben indokoljam, miért éppen a kötetben olvasható megoldásokat
választottam.
Az első és legfontosabb: a Gyergyai Albert fordította kötetekkel való
kapcsolat. Hosszas gondolkodás után, minden tiszteletem ellenére, többé-
kevésbé függetlenedtem a nagy előd munkájától. Hiszen új kritikai kiadás
alapján dolgoztam, egészen más korszakban, és – mint minden Proust-rajongó –
bizonyára más képet alakítottam ki magamban a műről. Egyetlen
változtatásomhoz szeretnék magyarázatot fűzni. Mint ebből a kötetből is kiderül,
a regényben a Guermantes família két tagja is szerepel Guermantes úrként. A
francia szövegben könnyű megkülönböztetni őket, hiszen a rangjuk különböző.
Fontosnak tartom ezt a különbséget, ezért a család fejének a „nagyherceg” címet
ajándékoztam, noha a duc szó nem ezt jelenti, pontosabban nem is találtam
magyar megfelelőjét. A szövegből azonban egyértelműen tudjuk, hogy a duc a
család legmagasabb rangú férfi tagja, ezt a magyar kifejezés remélhetően
világosan érzékelteti. Ez a rang a magyar hierarchiában kevéssé használatos, a
regény pedig nem sugall áhítatos „rangkórságot”, így az egyértelműség
szempontja ösztökélt erre a – természetesen vitatható – megoldásra.
Nagy gondot jelentett még a nevek és a szójátékok fordítása. A beszélő nevek
sajnos elvesztek, mert komikusan hatottak volna a magyar szövegben. A
szójátékokat igyekeztem magyar szójátékokkal helyettesíteni.
A regényben több helyen olvasható Racine-idézetek Nemes Nagy Ágnes és
Rónay György fordításainak kisebb-nagyobb mértékben módosított változatai,
Proust ugyanis ritkán idéz szó szerint, a torzítások azonban nem véletlenek.
Végül, hadd mondjak itt külön köszönetet a munkámat önzetlenül segítő
Karafiáth Juditnak, a kiváló irodalomtudósnak, illetve Salgó Jánosnak, a
nagyszerű nyelvésznek és stilisztának, akik számtalan kérdésemre válaszoltak,
számos kérdésben segítettek dönteni.

Jancsó Júlia
 V

A FOGOLY LÁNY

V. La Prisonnière

Fordította: Jancsó Júlia