„VILÁGJÁRÓK” 143

THOR HEYERDAHL

Tigris

GONDOLAT BUDAPEST, 1982

2
 A fordítás alapjául szolgáló mű:
Thor Heyerdahl: The Tigris Expedition
George Allen and Unwin, London, 1980
Fordította BALASSA KLÁRA
A fordítást az eredetivel egybevetette
BODROGI TIBOR
Lektorálta HEGEDŰS HUBERT
A könyvben szereplő felvételeket a szerző készítette
ISSN 0504-2976
ISBN 963 281 140 2
© Thor Heyerdahl, 1980
© Balassa Klára, 1982. Hungarian translation

3
 Tartalom
A kezdetek kutatása
Az édenkertben
Kezdődnek a nehézségek
A nehézségek folytatódnak
Noé földje, Dilmun felé
Kormányozzuk a Tigrist
Piramist keresünk, és Maganra bukkanunk
A Tigris és a szupertartályhajók: utazás Pakisztánba
Az Indus völgyében, Meluhha nyomában
Ázsiából Afrikába – Meluhhából Puntba
Öt hónap alatt öt évezred
Jegyzetek

4
 A kezdetek kutatása
A kezdet – az igazi kezdet. Ez volt a hely.
Itt kezdődött az írott történelem, itt kezdődött a mitológia. Itt alapították
meg az emberiség történetének három leghatalmasabb vallását. Mintegy
kétmilliárd keresztény, zsidó és muzulmán, szerte a világon, tanulja szent
könyveiben: ezt a helyet választotta ki istenük az ember teremtésére.
Két hatalmas folyam, az Eufrátesz és a Tigris egyesül itt lassan
hömpölyögve, és minden világtérkép jelzi a helyet, ahol egymásra találnak.
Pedig egyáltalán nem látványos jelenet. Mint a két egyesülő folyam, némák a
partokat szegélyező datolyapálmák sűrű sorai is. A nap és a hold, mikor
végigvonul e kopár sivatag felett, minden nap és minden éjszaka
visszatükröződik a csendes vizeken.
Az emberiség nagy része szerint itt ringatták a homo sapiens bölcsőjét, itt
volt az elveszett paradicsom.
A két vízfolyás között, ott, ahol találkoznak, keskeny, zöld csík húzódik.
Lomha örvényekkel köszönti itt egymást az Eufrátesz meg a Tigris, s
egyetlen folyammá, a Shatt al-Arabbá egyesülnek, amely egy pálmák
szegélyezte kanyar mögött hamarosan eltűnik a szem elől. Ott, ahol a két
folyó egymásba torkollik, álldogál egy elárvult kis vendégfogadó. A három
vendégszobából, a hallból és a napkelet irányában, a Tigris felé nyíló, még
nagyobb teraszból álló, egyszerű ház bejárata felett nagy betűk hirdetik
hatásos nevét: Vendégfogadó az Édenkerthez.
Ha hitelt adunk a közelben álló hirdető táblának, helyénvaló a kérkedő
elnevezés. Alig kőhajításnyira a vendégfogadótól – csak akkora pázsit
választja el tőle, hogy éppen meg lehet építeni rajta egy hajót – két
jelentéktelen fa hajlik a Tigris fölé. Masszív, rövid tönk fekszik közöttük,
egy ma már meghatározhatatlan fajtájú, kidöntött fa maradványa, melyet –
mint szerény kegyhelyet – egyszerű gyertyákkal díszítettek és ünnepélyesen
bekerítettek. Olykor öregemberek jönnek a közeli Al-Qurnából, leülnek és
meditálnak. A kevés arra járónak arab és angol nyelvű plakát hívja fel a
figyelmét, hogy Ádám és Éva lakóhelye volt ez és Ábrahám is eljött ide,
imádkozni. A szentírás szerint Ábrahám néhány óra járásnyira innét, Urban
született.
Az évszázados fa rég elhalt ágai sohasem termettek almát, ez egészen
biztos. És valószínűleg Ábrahám sem kereste fel ezt a békés helyet a

5
folyóparton, mivel az utóbbi néhány évezred folyamán mintegy hat métert
emelkedett a talaj szintje, ezzel pedig megváltozott a folyók eredeti útja. A
két folyó összefolyása és az egész vidék, mégis érdemes rá, hogy az arra
járó megálljon, és csendben elgondolkozzék. Valami elkezdődött itt, valami,
ami a számodra és a számomra meg az emberiség többsége számára nagyon
fontos.
Amikor csomagjaimmal beléptem a vendégfogadóba, és a terasz
peremére könyökölve figyeltem a felszínre szökkenő halak kavarta csendes
köröket a vízen, a hátam mögött éppen lement a nap és vörös függönyt húzott
az égbolt elé; a túlparti datolyapálmák fekete árnyéka így egy ideig a
vérvörös Tigrisben tükröződött.
A levegő tele volt kalanddal. Már hogy is ne! Az ezeregyéjszaka
meséinek országa volt ez, Aladdin csodalámpájáé, a repülő szőnyegé és a
tengerjáró Szindbádé. Ali baba és a negyven rabló lakott ezeken a partokon.
A folyón lefelé fekszik Szindbád szigete, melyet az arab mesevilágban
háryjánoskodó híres matrózról neveztek el; feljebb, az egeket ostromló
Ararát lába mellett volt a folyó forrása; a héber feljegyzések szerint e
hegykúpban feneklett meg Noé bárkája. A part közelében még mindig
egyszerű táblák jelzik az ősi szellemvárosok, Babilon és Ninive felé vezető
utat, melyeknek bibliai falai mind a mai napig szemlátomást azon
igyekezetükben rázzák le magukról az omladékot meg a port, hogy örökkön-
örökké az égre törjenek. Sugárhajtású repülőgépek dübörögnek az időtlen
Bagdadban, ahol modern épületdaruk és magasházak szoronganak aranyozott
kupolák és minaretek közt.
A Nyugat keled szélén és a Kelet nyugati szélén fekvő arab
köztársaságban, amelyet ma Iraknak nevezünk, a legkülönbözőbb népek és
korok épületei keverednek a legtermészetesebb módon. A hódító görögök
Mezopotámia, azaz a „folyók közti ország” kifejező nevet adták ennek a
területnek, az antik világ emberei áhítattal, csodálattal és tisztelettel
tekintettek rá, és számos különböző néven nevezték. A legismertebbek
közülük Sumer, azután Babilónia és Asszíria voltak. Mohamed, a próféta
nemzedéke óta ez az arabok keleti határa.
Ma olaj folyik vezetékekben a terméketlen sivatagon át, mely a régmúlt
időkben dús legelő és öntözött föld volt. A kiszáradt mezőkön változó
civilizációk jelképei: templompiramisok, minaretek és fúrótornyok állnak
egymás mellett. Az Eufrátesz hajdani partjainak a közelében, Bagdadtól

6
délre, a távoli édenkerthez vezető út közepe táján hatalmas, alaktalan,
szétmállott téglahalom meredez. A romhalmazon egy tábla idézi
emlékezetünkbe az ember első kísérletét példázó klasszikus történetet arról,
hogy magasabbat akart építeni, mint amire képességeiből tellett: „Bábel
tornya”.
Az út tovább halad a déli nap irányában. Végtelen sivatagokon és arab
városokon vezet át, melyek oly tarkák és festőiek, mintha Szindbád és Ali
baba ülne a küszöbökön, vagy tülekedne a piaci sokadalomban; a hajdani,
hatalmas Babilon uralma alatt álló területről a partvidékre jutunk el, ahol
minden elkezdődött: Irak déli részére, régi nevén Sumerba.
A deszka laposságú, kopár sivatagok a nyílt öbölig terjednek. Csak az
elárasztott területeken, ahol a két folyó lassan közeledik egymás felé, vannak
madaraktól és halaktól nyüzsgő, széles, zöld mocsaras vidékek. Egyedülálló
kultúra maradt itt fenn a bibliai idők óta elrejtőzve a természetes nádi
világban; a nád itt oly magasra és sűrűn nő, akár a dzsungel növényzete. A
mocsárlakók ereiben valószínűleg több sumer vér folyik, mint más arab
törzsekében. Az oly távoli hegyekben eredő folyók szemmel láthatóan csak
azért kerülték el teljes; hosszúságukban a hajdani Mezopotámia kiszikkadt
földjét, hogy örömükben szétáradjanak, mikor az időtlen mocsári arabokkal
találkoznak. Úgy tűnik, Noé utódai közül csak ők áldattak meg örök élettel,
míg a hatalmas városállamok és királyságok egymás után pusztultak el
körülöttük.
A tavasziasan zöld mocsarak közé minden oldalról betolakodó sivatag
elnyelte a hajdani sumer birodalmat és mindazt, amit az magában foglalt. A
napfényben csillogó, terméketlen homokbuckák átgázoltak az elfeledett
isteneknek állított hatalmas templompiramisokon, elhagyott városokat
temettek maguk alá, melyekben porrá lett királyok uralkodtak egykor. A
hajdan élettől duzzadó táj ma néma föld, halott, mint az Északi-sark. Akár a
behavazott repedések a sarki jégen, végtelen öntözőrendszerek és hajdani
hajózó csatornák futnak a láthatár egyik szélétől a másikig. De cseppnyi víz
sincs bennük, és egy árva fűszál sem nő a partokon.
Egy egész civilizáció temetője ez, a mi kultúránk legrégibb őséé. Aki
bármit is tudni akar kezdeteinkről, nem hagyhatja figyelmen kívül mindazt,
amit a régészdetektívek előhoztak az itteni homokból. Mert e halott,
eltemetett világban újjáéled az ősi idők emberének üzenete, és szívesen
feltárulkozik, ha felszínre hozzuk a föld mélyéről. A kiásott paloták és

7
lakóházak között a tudósok könyvtárakat tártak fel, amelyek több tízezer
agyagtáblájára vésték fel az eddig ismert legelső írásjeleket. A sumer írás
eredetileg hieroglifikus szimbólumokból állott, amit hamarosan ékírással
helyettesítettek, ezt ugyanis könnyebben lehetett agyagba vésni.
A régészek a sírokban és a templomokban gyönyörű arany és ezüst
műkincsekre bukkantak, melyek készítőiknek oly kiemelkedő művészi
érzékéről és magas kultúrájáról tanúskodnak, hogy napjainkban az egyszerű
emberek arra gondoltak: ez a rég letűnt nép a földön túlról érkezett. A
régészek szakszerű, tudományos beszámolói ritkán kerülnek a laikus olvasó
kezébe, és a piac nyitva áll a világűrből érkező jövevényekről szóló
legendák előtt. Ezek a látogatók állítólag azért jöttek, hogy piramisokat
építsenek, és elhozzák a civilizációt égitestünk eredetileg barbár lakói
számára, Az igen szórakoztató könyvek és filmek futótűzként terjednek
széles e világon az utóbbi évtizedekben, akkor, amikor az ember a Holdra
lépett. Az értelmiségiek mosolyognak és vállat vonnak, de milliók hisznek
benne. A modern embernek az ismeretlen feltárására irányuló, egyre
növekvő igényét elégítik ki; tudni akarjuk – mégpedig azonnal –, hogyan
kezdődött minden. A tudomány pedig csak lassan és aprólékos gonddal
kezdi kibogozni ezeket a problémákat.
Vajon mit mesélnének nekünk az első sumerok, ha feltámadnának? A
sumeroknak, tudjuk, nem kell visszatérniök, hogy tanúbizonyságot tegyenek
származásukról. Szavaik nem némultak el. Írásbeli bizonyítékokat hagytak
hátra számunkra. Agyagtábláikról leolvasható, hogyan jöttek és honnét. Nem
űrhajókon, hanem hajókon érkeztek. Az öbölben felfelé vitorláztak, és
legrégibb műemlékeiken ábrázolták, milyen vízi járművek hozták őket.
Tengerészekként szálltak partra a két folyó völgyében, ahol megalapították
azt a kultúrát, amely az elkövetkező évezredek folyamán – így vagy amúgy –
hatást gyakorolt földgolyónk minden részére. Írásbeli hagyatékuk először is
egy másik titkot tár elénk. Vajon hol fekszik „Dilmun”, a keleti ország,
ahonnét – saját állításaik szerint – a tengerjáró sumerok érkeztek?
Eredetiben akartam megismerni a régi bizonyítékokat, és gyakorlati
tanítást nyerni a mai mocsárlakóktól, hogy megfejtsem a nagy rejtvény
piciny, hiányzó részletét, ezért újra meg újra visszatértem Irakba. Az igazi
rejtély az, hogy az emberiség történetének nincs egy általunk ismert kezdete.
Úgy tűnik, hogy a tengerről érkező civilizált tengerjárókkal kezdődött. Ez
azonban nem igazi kezdet. Ez valaminek a folytatása, amit még homály fed.

8
Az előzmény talán a sivatag homokja alatt rejtőzik, mint a sumer kultúra,
amelyről a tudomány semmit sem tudott mindaddig, míg az utóbbi
évszázadban fel nem fedezték és ki nem ásták Irak déli részén. Vagy
vulkanikus üledék borítja, mint Szantorinon, a földközi-tengeri szigeten
elhamvadt nagy kultúrát, amelyről egészen napjainkig nem volt fogalmunk,
míg ötven lábnyi (17 méter) hamu alatt rá nem bukkantak. Meglehet,
elmerült a nyughatatlan bolygónk kétharmad részét borító tengerben, ahogyan
az Atlantiszról szóló, nehezen elhaló legenda feltételezi.
Ha hiszünk a sumeroknak – akiknek tulajdonképpen tudniok kellene,
hogyan is volt –, kereskedő tengerészeik többször is visszatértek Dilmunba.
Az ó idejükben őseik földje sem a tengerbe, sem pedig vulkanikus hamuba
nem merült. Elérhető távolságban feküdt a sumer kikötőkben horgonyzó
sumer hajók számára. A nagy rejtvény piciny hiányzó részlete a sumer hajók
teljesítőképessége. Tengerhajózási kvalitásaikat elfelejtették, akárcsak a
férfiakat, akik a hajókat építették és hajóztak rajtuk.
Az ősi vízi járművek gyakorlati kutatása számos kitaposatlan útra vezeti
az embert. Engem a polinéziai szigetekhez, andesi és közép-afrikai tavakhoz
meg az összes földrész folyóihoz és tengerpartjaihoz vitt. Végül elhozott az
ősi sumerok országába, a mocsarakban lakó arabok mai otthonába. Ott
kezdtem kutatni a nulla óra előtti emberiség történetét. És ott vette kezdetét
az az utazás is, amely jómagamat meg kísérőimet az asztronautáktól távol
álló kalandokhoz vezetett, és visszavitt régmúlt nappalokba meg éjszakákba,
amikor bolygónk még nagy volt. Olyan nagy volt, hogy az utazót mindenütt
ismeretlen és váratlan, idegen világok hívogatták. Sose látott növényekkel és
állatokkal benépesített tájak. Emberek, házak és életmódok, amelyek annyira
különböztek az otthoniaktól, mintha másik bolygón, más nap alatt születtek
volna. Ezek a világok egymás mellett sorakoztak, áthatolhatatlan vadon
választotta el, és a nyílt tenger kötötte össze őket egymással.
A közöttük levő tengeri utakat már azelőtt is használták, hogy a sumerok
letelepedtek Sumerban. Agyagtábláik tengerjáró királyokról és
kereskedőkről számolnak be, akik tengerentúli országokból érkeztek vagy
odahajóztak, és hosszú listákon sorolják fel az idegen kikötőkből behozott
vagy oda kivitt árut. Némelyek hajótörésről és tengeri szerencsétlenségekről
is tesznek említést. Ezek a feljegyzések a minden tengeri vállalkozást
fenyegető veszélyeket tükrözik, amelyek akkor is előfordulhatnak, ha a hajót
egy egész nép tapasztalatai alapján építették, és legénysége otthon érzi magát

9
a hajón.
Az agyagtáblák megfejtése során újjáélednek ezek a drámai jelenetek.
Szinte hallani a kiáltást: „Mindenki a fedélzetre!”
Vajon hányszor fulladt ez a kétségbeesett figyelmeztető kiáltás a sziklákat
ostromló hullámverés mennydörgésébe vagy a háborgó tengerbe, mely
eszeveszetten igyekezett egy-egy váratlan vihar ellen küzdő, kis hajót a
mélységbe rántani?
– Mindenki a fedélzetre!
Ez a figyelmeztetés most nekem szólt. Nekem, meg az apró bambusz
hajófülkében alvó társaimnak. Norman hangja volt. Őrjöngő dübörgés
töltötte be a sötétséget. Ez már a valóságban történt. Testem olyan vadul
hányódott ide-oda, hogy azt álmodtam: autóban ülök, melynek egyik kereke
letért az útról. Valójában egy bambuszoszlopba kapaszkodtam, hogy le ne
essem fura ágyamról, melyben víz folyik az arcomba.
Veszélyben voltunk.
– Kifelé! – ordítottam, és elhajítottam hálózsákomat.
A többiek már a sarkamban voltak, kezükben zseblámpa, mindannyian a
kis ajtón nyomultunk kiféle.
Öltözködésre már nem jutott idő; csak a biztosítóköteleket tekertük a
derekunkra. Senkit sem nélkülözhettünk a fedélzeten. Ez valóság volt, nem
rossz álom. Éjszaka váratlan vihar kerekedett. Alig tudtunk megállni
lábunkon a szélben hánykolódó hajón. Tajték és eső verte arcunkat. Semmit
sem láttunk, és egyik árbocmerevítő kötéltől a másikig tapogatóztunk vagy a
bambuszfalba kapaszkodtunk, és zseblámpáinkkal próbáltuk megvilágítani a
veszélyeztetett vitorlát meg a kötélzetet.
– Kössétek ki magatokat! – kiáltottam. A tajtékzó tengeren úgy ugrált fel s
alá hajónk, akár az antilop. Tombolt a víz meg a levegő, ijesztően tobzódtak
a hullámok, nyikorgott a fa. A vihar a kötélzetben és a bambuszban üvöltött.
Egy kivételével kialudt az összes petróleumlámpa, az az egy meg őrült
szentjánosbogárként himbálódzott az árboc csúcsán, a fedélzetre nem
világított.
– Norman, kurtítsa a vitorlákat! – kiáltott Jurij, aki a kormánynál
ügyködött, a kajüt tetején álló Carlónak. Soknyelvű parancsok, kérdések,
vad átkok haltak el a csatazajban, még mielőtt eljutottak a címzetthez.
Valahonnan felhangzott navigátorunk, Norman kétségbeesett hangja is.
Mindannyian tudtuk, hogy a kötélzet veszélyben van.

10
 Az árboc volt az Achilles-sarkunk, még a vitorlánál is inkább. Ha a
vitorla leszakad, még meg lehet foltozni. A terpeszárboc lábai fásamban
állottak, amelyeket kötél erősített a nádköteghajóhoz. Attól féltünk, hogy a
nád eltörik, vagy a hajókötél elszakad, és az egész kötélzet, árbocostul,
vitorlástul elrepül a szélben. Az árbocmerevítő és – felhúzó köteleken
lógtunk, hogy lenyomjuk az árboclábakat, és bevonjuk az eszeveszetten
csapkodó fővitorlát, mikor fentről hangos csattanást, majd félelmetes
recsegést hallottunk. A hajó megdőlt, és vele együtt minden, amibe meg
lehetett kapaszkodni. Felfelé néztem, és zseblámpám fényében igyekeztem
megállapítani, mi történt odafent.
Az erős árbocsudár ripityára tört. A főrész csúcsa lefelé lógott a
nagyvitorla előtt, és a tört felület szilánkmaradványai bármely percben
beszakíthatták a vásznat, mely roppant sárkányként csapkodott, verdesett a
fejünk felett, és egyre erősebben húzta jobbra a hajót. Egy hatalmas hullám
belekapott a vitorla szélébe: nem lehetett bevonni. Akinek csak szabad keze
volt, mindenki előrohant és megpróbálta a hajóba cibálni a süllyedő
vásznat. A legrosszabbtól féltünk. Közönséges hajó menten felborult vagy
léket kapott volna. Mai hajós szemében azonban ez nem volt közönséges
hajó, hanem olyan, amilyent az első sumerok használtak; ez a jármű a mai
tudósok szerint csak folyami hajózásra alkalmas. Egyik hullám a másik után
csapott át a kormányozhatatlanná vált hajón, miközben a tenger hatalmába
kerítette nagy vitorlánkat. Egy ideig úgy tűnt, minden megtörténhet.
Akárhogy lesz is, mindenesetre választ kapunk kísérletünk egyik kérdésére:
mennyire tengerbíró ez az európaiak előtti vízi jármű? Effajta tapasztalatok
szerzése céljából szálltunk hajóra, hogy tulajdon bőrünkön érezzük a
sumerok nehézségeit, örömeit és gyakorlati gondjait a tengeren.
Eszembe jutott a meleg, száraz talaj az édenkerti datolyapálmák közt.
Vajon belevágtam volna ebbe a kalandba, ha tudom, mi vár rám? Azt
hiszem, igen. Azt hiszem, mindannyian tudtuk, hogy az ember nem futhat ki
egy ismeretlen hajón a tengerre anélkül, hogy bizonyos nehézségekkel és
veszélyekkel ne kellene számolnia.
Ez volt a harmadik tengeri utazásom nádhajón, de az első olyan, amelynél
nem hagyatkoztunk egyszerűen a szelekre és az áramlatokra. Most nem volt,
semmiféle tengeri szállítószalag, amely célba vitt volna bennünket. De az
ősi egyiptomi hajók mintájára készült papiruszhajókon szerzett
tapasztalataink sokat segítettek, mivel a legrégibb sumerok és egyiptomiak

11
szemmel láthatóan azonos hajótervezési örökséget vettek át. A tudósok
megállapították, hogy a sumerok legrégibb, „hajót” jelentő, hieroglifikus
írásjele azonos az egyiptomiak legősibb hieroglifáiban szereplő,
1
„tengerészet” értelmű jellel. Ez egy sarló alakú nádcsónak; a csónakot
kötélzet fogja át keresztben, az orránál és a faránál pedig szétterül a nád.
Lehet, hogy e két ország legrégibb írástudói egy ma már letűnt közös
forrásból vették át az írás eszméjét? Vagy ez csak arra utalna, hogy a két nép
azonos fajta nádcsónakot kapott örökül?
A fáraók művészei olyan pontosan ábrázolták az ősi egyiptomi
nádhajókat, hogy tökéletesen lemásoltam őket kormányostul, vitorlástul,
amikor megépítettem a Ra I és Ra II nádhajókat, hogy kipróbáljam azokat a
nyílt tengeren. A mezopotámiai művészetben nincsenek meg ezek a pontos
adatok, de az egyik reliefen – a ninivei királyi palota téglafalán, melyet a
British Museumba szállítottak – valósághűen ábrázolt ütközet látható, ahol
nádhajókon harcolnak egymással asszírok és babiloniak. A nagy hajókban
kettős sorban láthatók az asszír katonák: azért szálltak tengerre, hogy
lemészárolják a menekülő férfiakat és nőket. Az áldozatokat a halak és
rákok martalékául vetették ki a hajókból. Ezek a nagy domborművek
világosan mutatják, hogy a két folyó közt éppen olyan nádhajókat építettek,
mint a Níluson.
A mezopotámiai hengerpecsét miniatűrművészet legelterjedtebb
motívuma a letelepedés kora legendás hőseinek nádhajója. Ezek a hajók
minden fontosabb részletükben azonosak a Ninivében és Egyiptomban
aprólékosabban ábrázoltakkal. De volt egy alapvető különbség. Az
egyiptomi nádhajók építőinek papirusz állott a rendelkezésükre. Abban az
időben bőségesen termett papirusz a Nílus partján a forrásától egészen a
torkolatáig. A sumeroknak nem volt papiruszuk; a mezopotámiai mocsarak
egy másfajta, magas édesvízi nádat kínáltak, amit ott berdinek neveznek.
Az egyiptomi minta alapján készült hajókon, 1969-ben és 1970-ben tett
két kísérletünk után már tudtam, hogy egy kifogástalanul megépített
papiruszhajó átkelhet az óceánon. A közép-afrikai budumák építette Ra I már
majdnem áthajózott az Atlanti-óceánon, amikor elszakadtak a kötelek. A
következő évben a dél-amerikai ajmara indiánok építette Ra II-n megtettük
az egész utat Afrikától Amerikáig. De a berdi, forma és minőség
tekintetében, lényegesen különbözik a papirusztól. És még nagyobb baj az,
hogy a tudósok megállapították: a berdi nagyon sok vizet szív fel.

12
Napjainkban az ősi mezopotámiai vízi járművek egyetlen szaktudósa a finn
Armas Salonen. A régi időkben a két folyó közt használt, különböző
hajófajtákról szóló, tudományos gondossággal készült tanulmányában csak
annyit mond az elep urbátiról, a nádhajókról, hogy az általános
feltételezések szerint gyorsan szívják fel a vizet, „és nem vitás, hogy
2
használat után ki kell tenni őket a partra száradni”.
Az erről szóló gyér irodalmi források egyetértettek ebben a kérdésben.
Ezek szerint a sumer nádhajókat csak folyókon használhatták.
Hogyan lehet összeegyeztetni ezt a mai megállapítást az ősi szövegekkel
és ábrázolásokkal? Ez a kérdés vezetett el engem az Édenkerthez címzett
vendégfogadóba. Visszatértem az ősi sumerok hazájába, hogy gyakorlati
kísérlet alapján próbáljam megoldani az elméleti vitát. Ki akartam
tapasztalni, meddig úszik egy berdihajó a víz felszínén, és fel akartam
kutatni néhányat az ősi agyagtáblákon szereplő, homályba borult útvonalak
közül, amelyek Dilmunra, Maganra, Meluhhára és más titokzatos, rég
elfeledett helyekre utalnak.
Egészen véletlenül vetődtem el Ádám fájához. Nádhajó építésére is
alkalmas, biztonságos helyet kerestem a mocsarakban és a folyóparton.
Odalent, az öbölben az újkori városok meg a terjeszkedő ipar lefoglalt
minden számba jövő terepet. A folyón felfelé ingoványok és mocsarak,
datolyaültetvények és meredek rézsűk nehezítették a hajó építését és vízre
bocsátását. Ekkor az iraki Tájékoztatási Minisztérium képviselői
megmutatták nekem az Ádám fája mellett elterülő kis üres kertet, és
nagylelkűen felajánlották expedícióm gyülekezőhelye számára az
Édenkerthez címzett vendégfogadót. Ajtónktól néhány méternyire kezdődtek
a végtelen nádmocsarak, és teraszunkról a folyón lefele, egyenest a nyílt
tengerre hajózhattunk. Még Aladdin csodalámpája segítségével sem
találhattunk volna jobb megoldást.
Ismételten figyelmeztettek, hogy Irak pillanatnyilag nem a legmegfelelőbb
ország egy expedíció kiindulópontja számára. Lezárták a határokat a turisták
előtt, de szívesen fogadták a konstruktív tudományos és ipari terveket. A két
számításba jövő bagdadi szállodát lefoglalták a keleti és nyugati ipari
országok üzletemberei és mérnökei. Szemmel láthatóan mindannyian azon
ügyködtek, hogy a modern civilizáció gyümölcseit visszahozzák a kiszikkadt
talajra, ahol magjai először csíráztak ki. Az olajvezetékek a modern Irak fő
ütőerei, akárcsak régen az öntözőcsatornák.

13
 Az új köztársaság mai, igencsak explozív fejlődési szakaszában a jövő
sokkal fontosabb, mint a múlt. De a bagdadi Nemzeti Múzeum tudósainak
egy állhatatos csoportja jól tudta, hogy minél jobban ismerjük a múltat,
annál jobban tervezhetjük a jövendőt. Az ember nem tudhatja, merre menjen,
ha nem láthatja eredetének nyomait és az irányt, ahonnét jött. Semmiféle
helyzet nem új a nap alatt, és ha nem akarunk tanulni a magunk hibáiból, a
másokéból kell tanulnunk.
Dr. Fuad Safar meghívta munkatársait a jól felszerelt könyvtárral
rendelkező Nemzeti Múzeumba, és ott megbeszéltük tervemet. Vajon
szurokkal kenték-e be a sumerok nádhajóikat, hogy vízhatlanná és
úszóképessé tegyék őket? Az biztos, hogy rendelkeztek természetes
földszurokkal, amely Ur közelében és a folyó felső folyása mentén más
helyeken is nyílt forrásokban tört a felszínre; ezzel tették vízhatlanná
háztetőiket. A múzeum polcain szurokkal vastagon bekent ötezer éves
nádcsónak modelleket is láttam.
Vagy talán cápaolajjal vonták be nagyobb hajóikat – mivel a szurok
nehéz –, mint ahogyan számos öbölbeli hajós ma is azzal dörzsöli be
facsónakjainak pallóit? Sőt, az egyik nagyon régi agyagtáblán egy híres
hősről emlékeznek meg, aki hat rész szurkot három rész aszfalttal és három
rész olajjal kevert össze, amikor egy nagy nádhajót épített. Vajon a vízszívó
berdi impregnálására használta ezt a keveréket?
S vajon hol feküdt az ősi Dilmun, amelyet a sumer kereskedő tengerészek
oly gyakran felkerestek? A legtöbb tudós szerint Bahrein szigete volt; a
régészek itt nemrégiben hatalmas városokat, sírokat és templomokat tártak
fel, egy részük még a sumerok előtti időkből való. De Bahrein mélyen bent
fekszik az öbölben, és Dilmun talán inkább közvetlenül a sumer partok
mellett fekvő, kisebb Failaka-sziget lehetett.
Úgy éreztem, hogy a múzeumi megbeszélés igen hasznos volt számomra,
részben azonban elbizonytalanodtam és összekavarodtam. Most azután mivel
impregnáljam nádhajómat? Impregnáljam-e egyáltalán? Hosszú heteket
töltöttem el a bagdadi múzeum ősi tárgyai meg a könyvtár lefordított
agyagtábláinak szövege mellett, és több jegyzetfüzetet írtam tele tényekkel
meg elméletekkel. Egy biztos: a régi sumerok hajóépítők és tengeri hajósok
voltak. Civilizációjuk réz, fa és egyéb nyersanyagok idegen országokból
való behozatalán nyugodott, és azt, hogy a folyók torkolatánál
nagyhatalmakká fejlődtek, az Urhoz és Urukhoz hasonló nagy

14
kikötővárosoknak és igen széles körű kereskedelmi központoknak
köszönhető. Nem volt rezük, és közvetlen szomszédaikkal aligha
folytathattak hasznot hajtó kereskedelmet. Így tengeri hajósaiknak –
nyilvánvalóan – nagyon messzire kellett hajózniok.
Kérdéseimre és kétségeimre csak az eredeti feltételek mellett
végrehajtott gyakorlati kísérlet adhatott választ. Elhatároztam, hogy
véghezviszem tervemet, és a múzeumi emberek meggyőzték
minisztériumukat egy őskori hajó megépítésének az ésszerűségéről.
Engedélyezték, hogy nádat arattassak a mocsarakban, vámmentesen
behozzam felszerelésemet, Irakban gyűjtsem össze expedícióm legénygégét,
s őket – bármely nemzet polgárai – az ország vendégül látja elutazásunkig.
Egy percig sem vesztegettem az időt, hanem visszautaztam a mocsarakba.
A múzeum tolmácsot állított a rendelkezésemre. Az Édenkerthez címzett
vendégfogadóban levő szobáinkból gyalogosan elmehettünk Al-Qurna
városig, itt húzódik át a Bagdadból kiinduló, nagy forgalmú, aszfaltozott
főútvonal. Ezen az úton egyetlen tevét, sót még biciklit sem láttunk.
Hatalmas teherautók, csuklósan összekapcsolt tartálykocsik, katonai autók
robogtak rajta az öbölbeli kikötőkbe. Közvetlenül a gyorsforgalmi út másik
oldalán kezdődtek a mocsarak, s kilométerről kilométerre egyre mélyebben
vezettek be egy világba, amely különbözött mindattól, amit addig láttam. A
mocsarak mintegy tizenötezer négyzetkilométer nagyságúak.
Az első csatornánál két, magas termetű mocsárlakó várt reánk, lobogó
arab öltözékben, egy-egy hosszú csónaktaszító nádrúddal. Egyikük meztelen,
nagy lábával hosszú, fekete csónakot tartott ki. Köszöntöttek és intettek, hogy
szálljunk be. Az itt használatos mashhuj volt, karcsú, lapos fenekű dereglye,
mely a mai mocsárlakó arabok típusterve alapján épült. Régebben itteni
nádból készült, most behozott fából építik, amelyet az ősi nádmodellhez
hasonlatosan, fekete szurokkal borítanak. Orra és fara – az ötezer éves
sumer mintát követve – merész ívben emelkedik a magasba, mint a viking
hajóké.
Beszálltam a himbálódzó csónakba, és leültem a párnára a padlón. A két
karcsú mocsárlakó a csónak két végén állott, és hosszú, lassú, szakértő
lökésekkel taszította el járművét a sekély vízzel borított fenékről. A víz
kristálytiszta volt, a fenéken növények nőttek; halakat láttam, hosszú
víziboglárka-füzérek sodródtak a felszínén. Hangtalanul távolodtunk el a
zöld pázsittól, és besiklottunk a magas nád- meg kákafalak közé. A hatalmas

15
vízinövények átfogtak bennünket, a zöld kapu bezárult mögöttünk. Elhagytuk
a nyüzsgő, zajos, modern világot, és úgy éreztük, hogy űrhajó sebességével
repülünk a múltba. A hallgatag mocsárlakók minden egyes csendes, nyugodt
rúdtaszításánál éreztem, hogy visszafelé haladok az időben 17 nem az
anarchia és a bizonytalanság, hanem egy olyan kultúra felé, amely éppoly
távol áll a barbárságtól mint a miénk, és mégis hihetetlenül egyszerű és
mentes minden bonyodalomtól. A tolmácsom nem volt velem a korábbi
látogatásaimon, és az első úszó falvak éppúgy elbűvölték, mint engem.
Első látogatásom idején, öt évvel ezelőtt úgy éreztem, hogy a bagdadi
hatóságok nem szívesen engednek a mocsarakba. Nem mintha az ott élő
emberek veszélyesek volnának, csak hát nem tartottak lépést a modern Irak
fejlődésével. A környező sivatagokban lakó arabok kissé lenézve beszéltek
róluk, akik bivalyt tartanak teve helyett, vagy inkább autó helyett, mert
hiszen időközben a tevék is kimentek a divatból.
A mocsarak vize kerekes járművek számára túlságosan mély, közönséges
csónakoknak pedig túlságosan sekély. A mocsaras talaj mindig is távol
tartotta innét a lovasokat és a „tevegelőket”. Gyalogosan teljesen tehetetlen
az ember a magas nádban. Csak a madanok ismerik a szűk és sekély víziutak
rejtett labirintusát a kákadzsungelben. Éppen ezért mindig is a maguk életét
élhették. De az angol kutatók, Wilfred Thesiger, Gavin Young és mások
lelkesedése – közéjük tartozom jómagam is –, akik jártunk a mocsarakban,
és csodálattal eltelve jöttünk ki onnét, hatni kezdett Bagdad magatartására.
Ez alkalommal még filmezésre is rábeszéltek, és engedélyezték, hogy
madanokat alkalmazzak hajóépítésre a vendégfogadó melletti térségen.
Csak néhány, egymástól távol gomolygó füstoszlop jelezte, hogy emberek
laknak a mocsarakban. Végeláthatatlan zöld függöny előtt siklottunk tova.
Egyetlen háztető sem árulkodott falvakról, amíg dárdahajításnyira nem
értünk a házakhoz. Egyetlen magaslat, egyetlen kő nem volt, amelyre az
ember felállhatott volna, hogy végigtekintsen a káka és nád felett. Sűrűn és
embernél magasabban nőtt ki a növényzet a puha talajból, amely, akár a
matrac, besüppedt lépéseink nyomán. Libák, kacsák és a legkülönbözőbb
színű és nagyságú vízimadarak oly nagy számban népesítették be a
mocsarakat, mintha még nem találták volna fel a puskát. Olykor sas repült
fel a környező partokról. Gyönyörű tarka madarak ülnek végtelen
változatban, a nádasban mindenfelé, főleg a költözés idején. Hófehér géniek
és piros csőrű gólyák állnak, mint az őrök, a nád között, és tömzsi pelikánok

16
lapátolják merítőhálóhoz hasonló csőrükkel a halakat.
Ha kis szerencsénk van, rövid pillantásra elcsíphetünk egy fekete,
bozontos vadkant, amely hangos recsegéssel-ropogással tör magának utat a
hajladozó nád között. A hatalmas vízibivalyokat csak rejtekhelyük közvetlen
közelében vesszük észre; lustán gázolnak át útvonalunkon, majd eltűnnek a
nádasban; széles fekete testük úgy ragyog a napfényben, mint a fóka nedves
szőre. Megállnak, barátságos tunya pillantást vetnek ránk, mikor elsiklunk
mellettük, széles fülükkel és keskeny farkukkal csapkodják a legyeket, s egy
pillanatig sem hagyják abba a szájukból kicsüngő káka rágását.
Egyszerre előttünk áll a falu. Micsoda tökéletes harmónia a természettel!
A boltívekbe formált nádházak úgy forrnak egybe a környezettel, akár a
nádon függeszkedő madárfészkek. Vannak köztük kicsinyek, csupán
búvóhelyek, menedékek, a többségük azonban nagy és tágas. A nagyobb
házak, tökéletesen szimmetrikus tetőboltozatukkal hangárokra hasonlítanak,
egyik végük nyitott. Némely háznak mindkét vége nyitott, akár egy vasúti
alagút. Fát, fémet nem használnak az építkezéshez. Az ívbe hajlított
nádkötegekből képzett vázat gyékényszőnyeggel borítják, és kákarosttal
rögzítik.
Az architektúra lenyűgöző és csodálatosan szép. Az aranyszürke kupolás
házak kicsiny templomokra emlékeztetnek, méltósággal emelkednek ki az
örökké felhőtlen ég előterében. Némelyek, a kék éggel együtt, a vízben
tükröződnek.
Színtiszta sumer építészet. Ilyen házakban lakott az a szorgalmas nép,
amely az írást adta őseinknek. A városokban időt álló téglákból építették a
falakat, a mocsarakban azonban nádházakban éltek. Valósághűen ábrázolták
őket az ötezer éves sumer műremekeken, kőbe vésve és pecsétekbe vágva.
Mai csónakjaik vázai is egyeznek az ezüstből vagy szurokkal borított nádból
készült kis modellekkel, az ősi sumer templomi áldozatokkal. Mindkettő
tökéletesen alkalmazkodott a környezethez és a helyi szükségletekhez.
Amikor partra ugrottunk, megingott a talaj a lábunk alatt, akár egy
függőágy; barátom ijedten felkiáltott, és kapaszkodót keresett.
Úszó nádmatracon jártunk. Néhány lépést tettünk a víz partjától a nagy
ház alagútszerű homlokzatáig, ott már szilárdabb, biztosabb talajon álltunk.
Középkorú férfiú nyújtotta felénk mindkét kezét, azután a mellét érintette a
szíve felett: – Salem aleikum, béke veletek. Barátokhoz tértem vissza. Itt
álltam öt évvel ezelőtt, és megismertem egy öregembert, akit soha nem

17
feledhetek. Ez a fia volt.
– Barátom, hogy megy a sorod? És hogy van a családod?
– Dicsértessék az isten. És te hogyan élsz, meg a gyermekeid és idős
apád?
– Él még, istennek hála. De a basrai kórházban fekszik, több mint száz
esztendős.
Ezt nagyon sajnáltam, mert bizonyos értelemben ez az öregember hozott
vissza a mocsarakba. Egy másik, hosszú fehér szakállas öregember jelent
meg a nádalagút hűvös árnyékában, és egy ideig arab módra kérdezgettük
egymást; hogy megy a sorunk meg a családtagoké, és dicsértük Allahnak
házaink iránti nagylelkűségét. Kibújtunk cipőnkből, és udvariasan hallgatva,
ahogyan a hagyományok megkívánják, törökülésben a csinos keleti
gyékényekre telepedtünk hosszú ruhás vendéglátóink mellé, akik két
vendégük háta mögé tarka párnahegyeket halmoztak, hogy kényelmesen
támaszkodhassanak a nádfalhoz.
Körülnéztem, és örömmel láttam viszont a nagy, szellős épületet, a most
kórházban fekvő öregember vendégházát. Még horgászbottal sem érhettem
volna el a tetejét. Hét darab, embernél vastagabb, párhuzamos bordákként
futó nádkötegből boltívet képeztek, azon feszült a fonott nádgyékény, akár a
bőr. Úgy éreztem magam, mintha a bibliai Jónás kalandjának volnék részese,
akit egy nagy cethal nyelt le. Csakhogy ennek a cetnek mindkét végén
szélesre tárt szája volt, s ki lehetett látni rajtuk a makulátlan kék égre, a kék
vízre, a zöld nádasra és néhány kirojtosodott levelű datolyapálmára.
Csak kevés madan falu dicsekedhet datolyapálmával. Többségük
számtalan nemzedék rothadó nádján meg bivaly trágyáján képződött
mesterséges szigetre épült. Ezek az úszó szigetek csak a száraz évszakban
nyugszanak a talajon. Minden évben új nádréteget kell a tetejükbe rakni,
mivel az alsó rétegek felbomlanak. Az iszapos talajba rögzített sűrű
nádkerítés védi a szigetet, és megakadályozza, hogy a lassan folydogáló víz
elmossa a széleit. Évszakonként süllyednek vagy emelkednek a kerítéseken
belül a szigetek és a nádházak; a köztük levő csatornákban keskeny
csónakokon közlekednek, s így a falvak összességükben Velencére
emlékeztetnek.
A mocsárlakó arabok néhány lépésnél többet nemigen tehetnek csónak
nélkül. Némely úszó sziget olyan kicsiny, hogy a hagyományos nagy házzal
és bivalyistállóval úgy festenek, mint egy lakócsónak vagy Noé bárkája; alig

18
van annyi hely rajtuk, hogy lakói körüljárhassák a házat. A mocsarak
belsejében levő tavakon lebegő gyékényszőnyegeken himbálódznak
kacsáikkal, tyúkjaikkal, vízibivalyaikkal és csónakjukkal az úszó madan
családok. A nagy bivalyok, meg a kicsiny kacsák minden reggel, mikor
gazdájuk kinyitja a boltíves nádistállókat záró gyékénylapot, vízbe merülnek
és átúsznak a nádmezőkre.
Vendéglátónk a padló közepére helyezett agyagalátéten izzó parazsat
szítja. Mások elegáns edényből teát öntenek ezüstkeretű kicsiny poharakba.
Az aromás illat orrunkba száll, kérik, fogyasszuk el teánkat. Pirospozsgás
arcukig hullámzó ruhákba bugyolált újabb mocsárlakók lépnek be némán,
köszöntenek Allah nevében, és letelepednek a gyékényoszlopok árnyékában.
– A berdit augusztusban kell levágni.
Az öregember ezzel a mondattal törte meg a hallgatást; ezt a mondatot
azóta sokfelé hallottam a mocsarakban.
– Miért? – ismételtem meg a kérdést, amelyet százszor is feltettem. Azóta
kívülről tudom a választ. A más hónapokban vágott nád elveszti
úszóképességét, és vizet szív magába. Csak az augusztusban aratott berdi
úszik hosszú ideig. Egyesek szerint egy évig, mások kettő, három, sőt négy
évről is beszélnek. Vannak, akik azt mondják, nem tudják, miért vágják le
éppen augusztusban; egyszerűen ez a szokás.
– Augusztusban van valami a szárban, ami távol tartja a vizet – mondja
az öreg. – Akkor kell learatni a nádat, azután két-három hétig szárítjuk
használat előtt.
A Shatt al-Arab partján, Gurmat Ali mocsarak meg az öböl között fekvő
falujában hallottam ezt először. Ekkor jártam első ízben Irakban, az
egyiptomi modell szerint készült papiruszhajón tett két kísérletem után.
Igencsak meglepődtem a féltucat hatalmas nádtutaj láttán, amelyek
rakpartként horgonyoztak a folyó partján. Megmértem az egyiket:
száztizenkét láb (34 méter) hosszú, tizenhat és fél láb (5 méter) széles és
mintegy tíz láb (3 méter) vastag volt. Egyharmada a vízszint alatt úszott.
Átugrottam a tutajra, teát ittam az egyik mocsárlakóval, aki kicsiny,
ideiglenes jellegű nádkunyhóban élt a vízen. A nádpadlóba döngölt
agyagréteg megakadályozta, hogy a hatalmas tutaj lángra lobbanjon, mikor
apróra vágott, száraz nádon forralt vizet az edényben. Megkérdeztem
Matugtól, mióta lakik ezen a nagy nádtutajon? Most még csak két hónapja él
agárén – mondotta. Egy hónapig tartott, míg a tutajt a mocsarakban levő

19
Suebből idehozta. És azóta mennyit süllyedt? Semmit sem süllyedt –
mondta. Matug augusztusban vágta le a nádat. Azért jött, hogy gáréjának
nádját eladja egy kis üzemnek, amely a modern építkezéseknél használt
falszigetelő lapokká préseli majd.
Két hónapig! Papiruszhajóink nádja egy hónap alatt teleszívódott vízzel,
ezután úgy folytattuk utunkat, hogy a fedélzet egy vonalban volt a vízszinttel,
s a hullámok mostak mindent, amit nem raktunk fel jó magasan a nádkötegek
fölé. Matug azt is elmondotta, hogy tavaly kilenc hónapig tartózkodott
gáréján, csak azután tudta eladni, mivel az üzem raktárai tele voltak.
A szemmel láthatóan elsüllyeszthetetlen gáré nem hagyott nyugodni. A Ra
I és Ra II nádját decemberben vágtuk, hogy a hajók tavaszra készüljenek el.
Miért nem figyelmeztettek a nádcsónak építésében tapasztalt csád-tavi
budumáim arra, hogy rossz időben vágtuk a nádat? És mikor megkérdeztem,
miért válaszolták a tana-tavi, etiópiai szerzetesek, akik learatták a nádat
számomra, hogy csónaképítés szempontjából mindegy, melyik hónapban
vágjuk a nádat. A válasz egyszerű. A csád- és tana-tavi, afrikai
nádcsónakokat alkalmanként csak egy-két napig használják, azután partra
vontatják őket, s így nem szívhatják tele magukat vízzel. Az iraki madanok
azonban a nádon élnek.
Egyszeriben rájöttem, hogy a mocsárlakó arabok megtaníthatnak
valamire, amit semmiféle egyetemen nem oktatnak, és ami egyetlen
tankönyvben sem olvasható, Egy rendőrségi kocsi vitt el Al-Qurnába, ahol a
két folyó találkozik, onnét keskeny földúton szállított a serif a Madinával
szemben fekvő révhez; ez a homokra épített, Eufrátesz-parti város mintegy
tizenöt mérföld (24 kilométer) mélyen fekszik a mocsarakban. A sejk
házában laktam, és felejthetetlen reggelit kaptam. Kávé, tea, friss tej,
joghurt, tojás, bárányhús, csirke, hal, füge, datolya, arab kenyér, fehér
kenyér, sütemény és kompót. Alig bírtam elvánszorogni a parthoz és
bepréselődni a keskeny mashhufba, amit a sejk a rendelkezésemre bocsátott:
ezen vitt el a mocsarakban beljebb fekvő Om-el-Shuekhba.
Madinai büszke vendéglátóim szívesen megosztották volna velem
mindenüket, de nem adhatták azt, amiért jöttem: felvilágosítást a
nádhajókról. Mindannyian ismerték, akárcsak jómagam, a folyó alsó
folyásánál használatos gárékat, de azok lazán egymásra keresztbe fektetett
berdikötegek csupán, melyeket a papírmalomba szállítanak. A mocsarak
belsejében használtak közül pedig csak különböző fajta, fából készült

20
mashhufokat ismertek: tarodat, mataurt és zaimát; ezeket szurokkal kenték
be, meg a szélesebb balamot, ezen gyékényszőnyeget és nádat szállítottak. A
nádcsónakok kora rég elmúlt; nagyon öreg emberekkel kell beszélnem, ha
meg akarok tudni róluk valamit.
Azért küldött a sejk Om-el-Shuekhba, mert ott élt a legöregebb ember,
akit ismert; állítólag százéves volt akkor.
Nem sok reményt fűztem egy ilyen öreg ember emlékezőtehetségéhez,
bizalmam akkor sem növekedett, mikor megnyílt a nádfüggöny, és
hangtalanul partra siklottunk. Ott láttam az öreg főnököt, Hagi Suelemet a
földön és tükörképét a vízen. Fehér ruhában, hosszú, fehér szakállal ült
nádházának nyitott végében. Valóságos Matuzsálem. De amikor az agg Hagi
felállt, felém jött, és békét kívánt nekem, két barátságos, éber szem nézett
rám, s ettől ő maga is magasnak és erőteljesnek tűnt. A körénk gyülekező és
az előtérben egymással szemben, két sorban helyet foglaló férfiak szemmel
láthatóan nagy tisztelettel övezték. Mindannyian érdeklődéssel,
egyetértésben hallgattuk az idős Hagi bölcs és jó humorú szavait.
Hamarosan a lobogó tűz mellé került a tea is, és nagy, lapos halakból vágott,
óriáspillangó alakú szeletek sorakoztak élükre állítva közvetlenül a lángok
mellett. Serpenyő nélkül sütötték őket. A hal kívül ropogós volt, belül
azonban fehér és nedvdús, kemencemeleg arab kenyérbe göngyölve
fogyasztottuk, ami széles és könnyű volt, akár a fánk, és olyan jó ízű, hogy
úgy ettem, mintha a madinai sejk elfelejtett volna reggelivel kínálni. Az
aggastyán figyelmesen nézett, és ügyelt rá, hogy a mellettem álló férfi biztos
kézzel a legjobb falatokat válassza ki a számomra, és úgy etessen, akár egy
királyi csecsemőt. Egy ember – a szokásokhoz híven – étkezés előtt és után
szappant és törülközőt vitt körbe, és forró vizet öntött egy lavórba, melynek
sugaránál megmostuk a kezünket.
Hagi elnézésemet kérte, amiért ilyen egyszerű ételekkel kínált, mintha
nem is látta volna, milyen farkasétvággyal ettem, és biztosított, hogy illőn
fogad, ha később visszatérek. Ezt meg is ígértem neki. Vissza kellett jönnöm.
Éltem én úgynevezett primitív népek közt Polinéziában, Amerikában és
Afrikában, de ezek a mocsárlakók semmiféle tekintetben nem voltak
primitívek. Civilizáltak voltak, csak másképpen mint mi. Gombnyomásra
megjelenő szolgáltatásokat nem ismertek, a legrövidebb úton, közvetlenül a
forrásnál szerezték be a táplálékot meg az örömöt. Kultúrájuk életképesnek
és egészségesnek bizonyult, hiszen fennmaradt, míg az asszírok, perzsák,

21
görögök és rómaiak civilizációja egyre fejlődött, elérte a tetőpontját, majd
összeomlott. Ebben a számtalan nemzedéken keresztül érvényesülő
állhatatosságban tükröződik valami, ami nálunk hiányzik: az ősök tisztelete
és a jövőbe vetett remény.
– Nem vagyunk szegények – mondta az ősz Hagi, mintha gondolataimban
olvasott volna. – Büszkék vagyunk a gazdagságunkra; egyetlen mocsárlakó
sem éhezik.
Egyszer járt Bagdadban, és alig várta, hogy visszatérjen Allah
mocsarainak békéjébe és biztonságába. Szerinte a város kapzsiságot,
versengést, irigységet és tolvajlást szül. Itt, a mocsarakban senki sem lop.
Megvan minden, ami kell, és hála istennek, senkinek sincs elveszteni valója.
Van elegendő takarmány a bivalyok számára, szigonnyal fogható hal,
vízimadár és görögdinnyével meg gyékényszőnyeggel telt csónak, melynek
tartalmát Madinában lisztre meg teára lehet cserélni. És akad – itt az
öregember felemelte a kezét – sok szép asszony. Neki négy felesége volt.
Férfiasságát elismerő, helyeslő nevetés hangzott fel mindenfelől.
A mocsári nők valóban szépek. Nyilván ezért nem engedték, hogy velünk
étkezzenek, vagy akárcsak a teát felszolgálják. Tetőtől talpig feketébe
bugyolálták magukat. Fekete árnyakként siklottak a nádfüggönyök mögött,
etették a baromfit, sütötték a lapos kenyeret, amelyet függőlegesen csaptak a
felül nyitott, henger alakú agyagkemencék falára. Fényes szemük és fehér
foguk ragyogott, akár a csillag, ha sikerült gyors pillantást vetni rájuk, még
mielőtt szemérmesen elfordították fejüket, vagy orruk fölé húzták a fekete
leplet. Kitűnően eveztek és csáklyáztak, akárcsak a férfiak. Láttam
asszonyokat, akik egyedül hajtották rúddal a gyékénnyel megrakott, hatalmas
balamokat, és közben úszó bivalycsordákat legeltettek. De amikor
csónakunkkal a házuk előtt eveztünk el, csak a kislányok meg az
öregasszonyok állhattak a fiúk meg a felnőtt férfiak mellett; nevettek és
integettek nekünk.
A fiatal lányok közt feltűnően sok a vörös hajú. Az ősi csónaképítő
faluban, Huwairban több vörös hajú embert láttam, mint bármely európai
városban. Annyit, hogy ez nem lehet az idegenekkel való keveredés
következménye; annál is kevésbé, mivel tudjuk, hogy a mocsárlakók közt
még mindig érvényben van az íratlan törvény: fajtalankodók és
házasságtörők halállal bűnhődnek. Hagi is megerősítette, hogy az angol
uralom alatt csak kevés idegen katona merészkedett a mocsarakba, de egyik

22
sem közeledett arab nőhöz.
Hagi jól tudta, hogy a városokban mi nem maradhatnánk fenn az autókra
és a villamosságra alapozott kultúránk nélkül. De egyáltalán nem volt
meggyőződve arról, hogy népe boldogabb lesz a villanyáramtól és a
házépítésre szánt tégláktól, melyet a tervek szerint a mocsarakba fognak
hozni.
– Amikor az emberek boldogok, mosolyognak – mondotta. A bagdadi
utcákon senki sem viszonozta a mosolyát.
– Túl sok ember él a városokban – válaszoltam. – Ott nem lehet
mindenkire mosolyogni.
De Hagi olyan utcákon is járt, ahol nem voltak sokan, és semmi
különbséget nem tapasztalt. Erre nem tudtam mit felelni. Nyilván nem
véletlen, hogy a mocsárlakók kijöttek házaikból, és mosolyogva integettek,
amikor csónakunk elsiklott mellettük, a gyerekek pedig vidám kiáltásokkal,
nevetve rohantak a víz szélére. Egy halvány mosolyunkra az egész
gyülekezet boldog nevetéssel felelt. El kellett ismernem, hogy egy város
szegénynegyedében nem ezt tapasztaljuk. Az ősz Haginak igaza volt: a
mocsárlakók nem szegények.
Hagi méltóságteljesen viselkedett. Fellépése és megjelenése alapján akár
hatalmas olajsejk, nyugalomba vonult államférfiú vagy tudós is lehetett
volna. Öltözetében azonban inkább bibliai bölcs prófétához vagy
patriarchához hasonlított, időtlen volt, akár a sumer nádház a fejünk felett.
Hagi emlékezett a nádcsónakokra. Fiatal korában háromféle létezett.
Kettő közülük olyan mély volt, mint egy kenu vagy egy tartály, kívülről és
belülről szurokkal kenték be őket. Ezek voltak a szép jillabiek és guffák, én
magam is láttam ilyet használatban, az Eufrátesz felső folyásánál, Babilon
felett. A jillabie karcsú kenuhoz vagy mashhufhoz hasonlít; a guffa kerek,
olyan mint egy óriási gumiabroncs, amelynek stabil feneke van: akkor sem
borul fel, ha a peremére ülnek. Sohasem láttam még szimmetria és részletek
tekintetében ennél mesteribben összedolgozott növényszárakat, kivéve a
titicaca-tavi nádcsónakokat és azokat a nádboltozatokat, melyek a tetőt
tartották fölöttünk. Tökéletes építőművészetről tanúskodtak. Egymástól
azonos távolságra álltak, és egy fél centiméternyi különbség sem volt
közöttük. A kétoldalt emelkedő oszlopok alul embernél is vastagabbak
voltak, és a boltozat tetőpontja felé karcsúsodtak. Hagi ezekre a tömzsi, erős
bolthajtásokra mutatott. A harmadik fajta nádcsónak, amit ő látott, így épült.

23
Csakhogy itt a nádkötegek a végük felé vékonyodtak, nem pedig vastagodtak,
így az összekötözött szárakból erős, a két végén magasra húzott, hegyben
végződő vízi jármű képződött. Berdiből álltak a kötegek, kasszabot csak a
rajta levő fülke építéséhez használtak. A berdi laza belű nád, a kasszab ezzel
szemben üreges, törékeny és vízzel telítődhet. Hagi egy fiúval hozatott egy-
egy szárat mindkettőből, és megmutatta, hogy a berdi zsenge alsó része
ehető, akárcsak a fiatal papirusz, amit már kóstoltam. Omlós és ízletes.
A berdicsónak akkor úszóképes sokáig – mondotta Hagi –, ha minden
egyes köteget olyan szorosan összepréselnek, amennyire két ember a rájuk
tekert kötelet teljes erejéből meg tudja húzni; olyan keménynek kell lennie,
mint a fa. Újra megtapogattam a ház oszlopait. Ujjamat nem tudtam a nád
közé dugni; úgy éreztem, mintha fát tapintanék. Kérdésemre Hagi azt felelte,
nem tud róla, hogy ezt a fajta nádcsónakot szurokkal vagy más anyaggal
impregnálták volna.
Egyszer láttam egy olyan nádcsónak fényképét, amilyenről Hagi beszélt.
Az első világháború idején, 1916. márc. 3-án közölte a Daily Sketch. Az
elsárgult aláírás szerint: „Ilyen csónakokat lát nap mint nap legénységünk
Mezopotámiában.” Feltűnően hasonlított a húsvét-szigeti és a dél-amerikai
titicaca-tavi nádcsónakokra, csakhogy azokban nem arabok ültek.
Hagi szolgált híd gyanánt a múltba. Valahányszor ránéztem, azon vettem
észre magam, hogy Ábrahámra gondolok. És valóban, Hagi könnyen lehetett
Ábrahám közvetlen leszármazottja. Minden arab – akárcsak minden zsidó –
törzsfája Ábrahámmal kezdődik, és Hagi közvetlenül Ábrahám szülőhelye,
Ur közelében élt. Ebben a bibliai környezetben az, aki az eredet nyomába
szegődött, nem hagyhatja figyelmen kívül Ábrahámot, mert nemcsak a
muzulmánok és héberek története kezdődött vele, hanem általa került
birtokunkba a legkorábbi leírás arról, hogyan építették hajóikat az ősi
mezopotámiaiak.
A történészek ma már élő személynek tartják Ábrahámot, aki i. e. 1800-
ban élt Mezopotámiában. Az ótestamentum szerint Urban született, azután
elhagyta az övéit és a mocsárvidék széléről vándorútra indult – atyja törzsét
és nyáját követve – északra, az asszír területen levő Hazrau, majd a
Földközi-tenger mentén fekvő országok felé. Jóllehet Urban született,
eljutott egészen Egyiptomig, majd visszafordult, és elhatározta, hogy örökre
kiválasztott földjén marad. Ezzel tanúbizonyságot szolgáltatott számunkra
arról, hogy az ókor korai szakaszában szárazföldi összeköttetés létezett

24
Mezopotámia és a Nílus völgye között. Még ha ma úgy tartjuk is, hogy
Mezopotámia és Egyiptom az ókori ember számára két különálló világ volt,
a valóságban csak annyira álltak távol egymástól, hogy Ábrahám szerint az
Úr azt mondotta: „A te magodnak adom ezt a földet, Egyiptomnak
3
folyóvizétől fogva, a nagy folyóig, az Eufrátes folyóvízig.”
Az Eufrátesz meg a zöld mocsarak, és mindaz, ami bennük tenyészik, ma
mintegy tíz kilométernyire húzódik Ur eltemetett romjaitól, de a hatalmas
sumer templompiramis – az emberi vállalkozókedv és a mulandóság
lélegzetelállító emlékműve – napjainkban is ott áll a sivatag kék ege alatt. A
következő kultúrák újra meg újra felépítették ezt a magasra törő
lépcsőpiramist, de már ősöreg volt akkor is, amikor Ábrahám játszadozott a
lábainál és fürdőzött a közeli folyóban, amely évszázadokon át nagy
jelentőségű kikötővé tette Urt. Ur kikötőjének forgatagában Ábrahám idegen
országok tengerjáró kereskedőit ismerhette meg; a hatalmas templom
árnyékában írástudók és öregek adták át a felnövekvő nemzedéknek a
múltról szóló ismereteiket és a halál utáni boldog élet receptjét. Tőlük
értesült nyilván ősei történetéről a legrégibb korokig visszamenően, ezt
azután továbbadta ivadékainak egészen addig, amíg az ótestamentumban le
nem írták. Valószínűleg látta az ezüst és a szurokkal bevont nádcsónakok
modelljeit, amelyeket a papok az óvatos, körültekintő tengerjárók templomi
áldozataiként ástak el, és nyilván jól ismerte a környékbeli kikötőkben és a
folyópartokon horgonyzó hajókat.
Ahogyan Hagi nádházának padlóján ülve a jillabie építési elveit
magyarázta – bordázatát szurokkal impregnált nád borította –, úgy tűnt,
mintha egy híres ótestamentumi hajó kicsiny mását írná le. Ha megemlítjük
Noé bárkáját, az emberek boldog mosollyal emlékeznek gyermekkorukra,
egy jókora lakócsónakról szóló naiv mesére, melynek pallójára egy-egy pár
elefántot, tevét, zsiráfot, majmot, oroszlánt, tigrist és különböző egyéb
állatokat, madarakat terelt egy hosszú szakállú, barátságos öregember.
Amikor kisfiú koromban fabárkámon sorakoztattam fel peckes faállataimat,
álmomban sem gondoltam volna arra, hogy ez az ősi történet még
tanulságunkra szolgálhat valamikor, még kevésbé arra, hogy egyszer még
eljutok e legenda szülőföldjére, és tudományos könyveket tanulmányozok
azért, hogy megismerjem eredetét.
A Noéról és a vízözönről szóló héber változat, amelyet az
ótestamentumból ismerünk, talán szájhagyományként élt tovább addig, amíg

25
időszámításunk előtt néhány évszázaddal héber betűkkel le nem írták.
Elképzelhető az is, hogy egy Ábrahámhoz hasonló pátriárka maga is tudott
írni-olvasni, mivel abból a városból származott, amelyben az írás
különböző formáit akkor már több mint egy évezrede ismerték. Akárhogyan
is volt, Noé legendája az emberiség történetének nagyon korai szakaszára
vezethető vissza, amikor a közép-keleti civilizáció még nem terjedt el
Európában. Az ott leírt bárka nem európai, hanem mezopotámiai hajó volt.
A történet közös zsidó és mohamedán hitanyag, és meglehet, hogy az Urban
felnövekvő Ábrahámtól származik. Ábrahám vándorló törzse nem kerülhette
el az asszír királyságot Észak-Mezopotámiában és igen valószínű, hogy egy
ideig ott is tartózkodott.
Abban az időben az asszírok is jól ismerték a vízözön történetét, amely
az emberiség nagy részét elpusztította. Asszurbanipál asszír király több
tízezer írott agyagtáblából álló, hatalmas könyvtárát 1872-ben fedezték fel;
ebben is olvasható a vízözön egyik verziójának részletes leírása. Olyannyira
hasonlít a korábbi héber ábrázolásra, hogy közös eredetet kell
feltételeznünk. Mivel az asszírok írásukat és mitológiájukat a sumeroktól
vették át, és mivel a héberek azt állítják, hogy a korábbi sumer fővárosból,
Urból származnak, joggal feltételezhetjük, hogy sumer volt a vízözön asszír
és héber verziójának a közös forrása.
Az asszír szövegben az öregembert, aki hajót épített, hogy megmentse az
emberiséget, Utnapistim királynak nevezték, nem Noénak, de mindkét név
valószínűleg allegorikus. A monoteista héberek Jahvéjának a helyét Enki, a
Föld Ura foglalja el. Az asszírok szerint a vízözön történetét maga
Utnapistim király, aki a bárkát építette, mesélte el egyik ősüknek, amikor
még Dilmunban élt. Azt mondotta, hogy a tengeristen a kegyeibe fogadta és
felfedte előtte a többi isten titkos tervét, akik összeesküdtek, hogy
vízbefojtsák az emberiséget. A tengeristen azt tanácsolta, hogy építsen egy
nagy hajót a családja, szolgálói és barmai számára. Utnapistim király
megfogadta a tanácsot és megépítette a hajót:
„A hetedik napon elkészült a hajó. Mivel nehéz volt vízre tenni, görgőket
használtak. Minden vagyonomat a hajóra vittem: minden ezüstömet
beraktam, minden aranyamat beraktam, minden élőlény magvait beraktam.
Minden rokonomat és szolgálómat a hajóra küldtem. A jószágot meg a
vadállatokat és az összes kézművest is felvittem a hajóra… A hajómester,
Puzur-Amurri kapitány gondjaira bíztam a nagy építményt meg a

26
 4
rakományt.”

Hat nap és hét éjszaka tobzódott az ár az országban. A hetedik napon a hajó

megfeneklett egy nagy hegy csúcsán, Kurdisztán felső részén, ugyanazon a
területen, ahol a héberek szerint Noé ért földet az Akaraton. Az asszír
szövegben az áll, hogy egy galambot meg egy fecskét küldtek ki egymás után,
de azok visszajöttek. Majd egy hollót küldtek ki, az nem tért vissza; ebből
megértette a király, hogy a víz visszahúzódott, és hozzátartozóival meg
barmaival együtt biztos talajon áll. Kiszálltak a nagy hajóból, áldozatot
mutattak be az isteneknek, akik megígérték, hogy soha többé nem büntetik
meg az egész emberiséget egyes emberek bűneiért.
Érdekes, amit ez az asszír szöveg a nagy hajóban megmentett emberekről
közöl: elvonultak és „messzebb, a folyamok torkolatánál” telepedtek le. Az
asszíroknál ez a Tigris és az Eufrátesz torkolatát, az ősi sumer területet
jelentette. Az asszírok tehát más szavakkal arról tudósítottak, hogy az öböl
partja és Dél-Irak mocsaras vidéke volt hazájuknak az a része, amelyet az új
nemzedékek először népesítettek be újra.
Éppen ezért nagyon érdekes volna megtudni, mit mondanak a régebbi
sumerok erről a kérdésről. Az ő verziójukat ugyanerről az eseményről
később a Pennsylvania Egyetem archeológus csoportja fedezte fel. A két
folyó összefolyásának vidékén feltárták a hatalmas nippuri zikkurátot, egy a
nap felé forduló, lépcsős piramisra épült templomot, ez az összes korai
mezopotámiai város fő ismertetőjele; mellette egy hatalmas könyvtárra
bukkantak. A piramis lábánál 35 000 írott agyagtáblát találtak; az egyik a
vízözön történetének sumer változatát tartalmazza.
Az újabb asszír és a még újabb héber írásokkal szemben, a sumer szöveg
nem tesz említést arról, hogy az árvíz túlélői valahol az ország belsejében
emelkedő hegy csúcsán kötöttek ki. Arról tudósít, hogy az árvíz után az
emberek a tenger túlsó részén, valahol a napkelet felé fekvő Dilmunban
telepedtek le. Onnét vezették el őket később az istenek jelenlegi lakhelyükre,
a folyók torkolatához.
Az a tény, hogy mind az asszír, mind a sumer szöveg Enki tengeristenre
hivatkozik és neki tulajdonítja az emberiség megmentését, egyértelműen
bizonyítja: az asszír szöveg erre a korábbi sumer eredetire épült. Enki isteni
választása a sumer szövegben is egy pontosabban meg nem jelölt királyság
jámbor, istenfélő és szerény királyára esik, de sumer nyelven Ziuszudra

27
néven említik. Itt is „azt tanácsolja neki az isten, hogy magát mentendő,
építsen egy nagyon nagy hajót”. Sajnos, az agyagtáblának az a része,
amelyen leírják, hogyan építette Ziuszudra ezt a nagy hajót, tönkrement, de
legalább olyan nagy volt, hogy családján kívül jószága is elfért rajta. Miután
mindannyian elhelyezkedtek a hajón, hét nap és hét éjszaka tombolt a
vízözön a földön. „És a hatalmas hajót ide-oda vetette a nagy víz”, míg
végül előjött Utu, a sumer napisten és fénybe borította az eget meg a földet.
Ekkor Ziuszudra „kinyitotta a hatalmas hajó egyik ablakát”, és leborult a
napisten előtt. Ezután feláldozott egy ökröt meg egy juhot, ami arra utal,
hogy – Noéval ellentétben – minden fajtából egy párnál többet vitt a hajóra.
Ezzel szemben vadállatokat nem hozott magával. Egyszóval: a túlélők
eredeti szövegét, akik csak háziállataikat vitték fel a hajóra, az évezredek
folyamán megszépítették, s végül Noé még a vadállatokat is megmentette.
Mindhárom változat lényege, hogy nagy hajókra utalnak. Mindegyik tesz
említést háziállatokról és az árvíz előtti városokról meg királyságokról; de
egyik sem szól arról, hogy magas piramisok vagy tornyok mentették volna
meg az embereket és jószágukat az áradattól. Ötezer év múlt el azóta, hogy
írástudók lerögzítették az írott történelemnek ezt az eddig ismert legrégebbi
adalékát. Azzal kezdődött, hogy valami természeti szerencsétlenség után a
családok, jószágaikkal együtt, nagy hajón egy Dilmun nevű helyen kötöttek
ki, ahonnét, szintén tengeren át, a mezopotámiai Urba hajóztak.
Sajnálatos, hogy az ősi sumer agyagtábla éppen azon a helyen törött el,
ahol a nagy hajó építését írták le. Mivel azonban „Ziuszudra” és
„Utnapistim” nyilvánvalóan ugyanannak a királyi hajóépítőnek két neve,
következtetéseinket az asszír változatból is levonhatjuk. Az eddig megtalált
legrégibb eposzban az asszír költő hősét, Gilgames királyt, hajón küldi
őseinek földjére, Dilmunba, ahol az agg király, Utnapistim elmondja neki a
maga történetét az árvízről. Először Ubara-Tutu király fiaként mutatkozik be,
aki a világkatasztrófa előtt Suruppakban uralkodott. Azután költői formában
a tengeristen szavaira utal, aki elmondotta neki, hogyan építse hajóját:
„Nádház, nádház. Fal, fal. Nádház, halljad! Fal, halljad! Te férfiú
Suruppakból, Ubara-Tutu fia. Bontsd le a házat és építs hajót!”
Nem kétséges, hogy egy lebontott nádházból csak szurokkal bemázolt
nádhajót lehet építeni. Ez azonos a héber változattal. A Noénak szóló
utasítás így hangzott: „Csinálj magadnak bárkát gofer fából, rekesztékeket
5
csinálj a bárkában, és szurkozd meg belől és kívül szurokkal.”

28
1-2. Úszó nádszigetek Dél-Irakban

29
3-4. A mocsári arabok számára napjainkban is a csónak a legfontosabb közlekedési eszköz

30
5. Ősi és új kultúrák a mocsarak szélén 6. Asszonyok berdi nádat szállítanak nádhajónk számára

31
7. Faállványzatot ácsoltunk, ez adja meg hajónk formáját

32
8-9. Akár a piramisépítők idejében. Hajóépítés a Tigris folyó partján

33
10. Vízre bocsátás előtt

34
11. A Tigris nádhajó a Shatt al-Arabon lehajózik a tengerbe

35
 Még az asszír eposz is megemlíti, hogy a hajóépítésnél a király valami
bevonatot alkalmazott nádhajóján. Nem kisebb személyiség, mint Utnapistim
mondotta, amikor lebontotta királyi nádházát: „Hat sar kátrányt öntöttem az
olvasztógelybe, ehhez három sar szurkot adtam. A keverőemberek három sar
olajat hoztak. Ezenfelül egy sar volt a hajó rakodóterében és további kettőt a
kapitány rejtett el.”
A Noénak tulajdonított hajóépítési alapelvek lényegében azonosak a
jillabie építésénél érvényesülőkkel, ahogyan Hagi elmondotta. Ilyen
csónakot jómagam is láttam, hat emberrel a fedélzetén, Babilon közelében.
Az ókori királyi hajók méretei, természetesen, arányban állottak egyéb
építmények méretével, amelyeket e totalitárius királyságok idején emeltek.
Az asszír eposz szerint Utnapistim király hajójának nagysága egy „iku” volt,
6
ez a területmérték a Bábel tornyának alaprajzával egyenlő. Még ha nem is
vehetjük szó szerint ezeket a méreteket, mégis könnyebben lehetett egy ilyen
nagy hajót a végez láthatatlan mocsarakban számlálatlan mennyiségben
termő hosszú nádkötegekből megépíteni, mint egy épületet összehordani
apró téglákból, amelyeket egyenként kell formázni, és a téglaégető
kemencékben kiégetni.
A héberek valamivel szerényebb mértékeket adtak meg. Szerintük hajójuk
négyszázötven láb (137 méter) hosszú, hetvenöt láb (23 méter) széles és
negyvenöt láb (14 méter) mély volt, s ez csak négyszer hosszabb, mint
Matug ideiglenes nádgáréja, amit magam mértem le.
Az olvasók elképesztése érdekében az asszírok valószínűleg
hozzácsaptak valamicskét a valósághoz, amikor arról írtak, hogy Utnapistim
hajója kilenc belső rekeszre oszlott és „hat egymásra helyezett fedélzettel”
rendelkezett. Itt is tartózkodóbbnak bizonyultak a héberek: szerintük a
bárkának „három fedélzete volt, egy felső, egy középső és egy alsó”.

Az asszírok, akárcsak a héberek, nyilvánvalóan láttak nagy hajókat,

mielőtt elhagyták Mezopotámiát. Különben nem gondolhattak volna egynél
több fedélzetű hajókra. Emellett semmiképpen sem szabad azt hinnünk, hogy
a sumerok nem tudtak hatalmas nádépítményeket alkotni, ha számba vesszük,
hogy valóságos hegyeket emeltek napon szárított és kemencében égetett
téglákból; olyan hatalmasakat, hogy lehetetlennek tartottuk volna, hogy akkor
épültek, ha máig is nem állnának, hogy ámulatba ejtsenek bennünket,

36
akárcsak az egyiptomi piramisok. Kheopsz fáraó nagyszerű hajójának a
felfedezése után tulajdonképpen már nem kellene csodálkoznunk azon, hogy
a közép-keleti, civilizált társadalmak hajóépítési technikája ötezer évvel
ezelőtt rendkívül fejlett volt. Kheopsz hajója sokkal nagyobb volt a vikingek
hajóinál, és ezer évvel Ábrahám Egyiptomba érkezése előtt építették. Ha
Ábrahám és Sára valóban látták volna a nagy piramis lábánál levő titkos
sírkamrában, ez számukra éppen olyan ősi történelmi lelet lett volna, mint
napjainkban a viking hajók a Norvégiában utazó turisták számára.
Az öbölbeli Bahrein-szigeten végzett széles körű dán ásatások közvetlen
kapcsolatban állnak az eredeti vízözön mítosszal. Úgy gondolják, a feltárt
városok az első konkrét tanúbizonyságai annak, hogy Bahrein azonos a
sumer kereskedelmi feljegyzésekben szereplő Dilmunnal, ahol állítólag a
7
sumer ősök letelepedtek a vízözön után. A kiváló dán régész, P. V. Glob,
összefoglalva annak a tizenöt éves kutatómunkának az eredményeit, amely
alatt ő a bahreini ásatásokat vezette, egy a sumer vízözönlegenda eredetével
kapcsolatos, elterjedt nézetet támaszt alá. A sumer királyváros, Ur alatt
Leonard Woolley 1929-ben egy tíz-tizenhárom láb vastag, egynemű üledékes
iszapréteget talált. Ez alatt feltárták egy város romjait, amely már fennállott
akkor, amikor hatalmas ár, huszonöt lábnyi víz árasztotta el egész Alsó-
Mezopotámiát, majd leapadt. A kevés túlélő szemében ez a világvégének
tűnhetett, és így élhetett emlékezetükben, amíg fel nem jegyezték a sumer
agyagtáblákon. Glob szerint a néhány túlélő úgy mentette meg életét, hogy
felmászott a belső város legmagasabb falaira. Ugyan miért így – mondom én
–, hiszen a város kikötő volt, valószínűleg tele nádhajókkal?
Körülnéztem. Falak, falak. Gondolataim elkalandoztak. Hagi szeri hajót
építhetett volna, ha lebontja a nádházat, amelyben ültünk. Ez az előcsarnok,
ha a fejére állítjuk, megfelelt volna egy tágas hajó erős bordázattal ellátott
törzsének, csak gyantával vagy szurokkal kellett volna bekenni kívül-belül,
miután a két végét lezárták.
Senki sem akarta lebontani Hagi nádházát. Én boldog voltam, hogy
ugyanolyan jó állapotban láttam viszont mint öt évvel ezelőtt, ha hiányzott is
az öreg Ábrahám hasonmása. Fiai azonban itt voltak, és királyi
fogadtatásban részesítettek. Megvolt még a bibliai keret, Ábrahám atyjának,
Terahnak az ivadékai ápolták az ősi hagyományokat.
Sha-lant, Hagi legidősebb fiát és házának összes férfiúját valósággal
izgalomba hozta a hír, hogy azért tértem vissza, mert embereket szeretnék

37
verbuválni berdiaratáshoz, akik azután segítenének nekem egy olyan nádhajó
építésénél, amilyent az öreg Hagi írt le nekünk öt évvel ezelőtt. Húsz
emberre lenne szükségem. Sha-lan nyomban biztosított, hogy személyesen
fogja őket kiválogatni. Ez nem probléma. A jelenlevők rövid vita után
megegyeztek abban, hogy Gatae a legalkalmasabb a munkálatok vezetésére.
Gatae mestere a nádházépítésnek, és tudja, hogyan kell a szabályosan
vékonyodó nádkötegeket készíteni.
Egy mashhufon előhozták valahonnét Gataét. Kellemes külsejű, idősebb
ember volt, szemével hamiskásan hunyorított. Magasan és karcsún állott a
csónakban, akár egy árboc, kockás kaftánja lobogott a szélben.
Méltóságteljes magatartásával, kicsiny, fehér és gondosan nyírott
kecskeszakállával néhai angol kiadóm, Sir Stanley Unwinra emlékeztetett.
Régi jó barátokként üdvözöltük egymást. Gatae szemmel láthatóan egy
cseppet sem csodálkozott azon, hogy nádhajót szeretnék építeni, hogy azon
kihajózzak a tengerre. Rögtön a tárgyra tért: Mennyi nádra volna
szükségünk?
Léptekkel kimértem. A Ra I ötven-láb (15 méter) hosszú volt, a Ra II
csak harminckilenc láb (12 méter). Ez alkalommal nagyobb legénységet
akartam magammal vinni, így a hajónak hatvan láb (18 méter) hosszúnak
kellene lennie, nagyjából akkorának, mint az egy helyiségből álló nádház,
amelyben tartózkodtunk. Hagitól azonban megtudtam, hogy a szivacsos nádat
préselni kell. Így hát több nádra lenne szükségünk, mint amennyit a hajó
végleges térfogata kitesz.
– Legjobb, ha körülbelül kétszer annyi berdit vágunk le, mint amennyivel
ezt a házat a padlójától a tetejéig megtölthetnénk – mondtam, és mindannyian
a kupolát néztük a fejünk fölött. Gatae-nak szeme sem rebbent. Olyan
méretben készíti a kötegeket – mondotta –, ahogy megrendelem.
Megegyeztünk abban, hogy Gatae vezetésével húsz ember jön
szeptemberben Ádám fájához, és ott nekilát az építésnek, én azonban már
augusztusban visszajövök, és gondoskodom arról, hogy más madanok, az
építkezés helyéhez közelebb fekvő Al Gassar faluból valók, levágják és
szakszerűen szárítsák a nádat. A kormány ott egy magasított földutat épített
egészen a mocsarak széléig, így a nádat a mashhufokról egyenest a
teherkocsikra lehetett átrakni s ezek egy új papírmalomba szállították, a
Tigris partján. Innét azután később a napon szárított nádat elszállíthatom az
építkezés helyéhez, a Tigris partján fekvő Édenkerthez címzett

38
vendégfogadóhoz.

39
 Az édenkertben
Eljött az augusztus, és én újra a mocsarakban voltam. Augusztus a
legforróbb hónap Dél-Irakban. A higanyoszlop 40 és 50 °C között ingadozott
árnyékban, de a nyílt mocsárvidéken, ahol a nádat vágtuk, nincs árnyék. A
mocsári arabok görbe pengéjű bozótvágó késsel és egy támadó csapat
elszántságával nyomultak előre a nádasban, a hosszú, zöld szárak meg
hullottak alá, akár az elesett katonák. A hőség nyomasztó volt, alig jutottam
lélegzethez, pedig én csak a csónakból szemléltem az ütközetet. És amikor
mocsári tolmácsom, néhány szónyi angol tudásával biztosított róla, hogy
bilharzia nincs már a vízben, beugrottam a csatornába, és segítettem a
madanoknak, akik teljes ruházatban, csípőig a vízben állva dolgoztak. A
Csád-tónál és a Nílus partján megtanultam félni a bilharziát, azt a kis férget,
amely a nádi csigákon él, és pillanatok alatt befúródik az ember bőre alá,
majd elszaporodik a szervezetben. Élveztem a lassan hömpölygő vizet, míg
egyszer csak egy pompás csigaház úszott el mellettem. Kihalásztam és kissé
habozva megmutattam nádvágó informátoromnak.
– Ez? – mondotta. – Ez csak a háza a bilharziának.
Nagy lendületet vettem, és újra bent ültem a vízhatlan mashhufban: jobb
verítékezni, mint bilharziaval fertőzött folyóban gázolni.
Hamarosan már nem tudtam nyomon követni a mashhufok számát,
amelyeket az Al Gassar-i férfiak és nők kormányoztak – zöld berdivel
púposán megrakva – a csatornákon át, a mocsár szélére, ahol a nád száradt.
Úgy tűnhetett fel, mintha akkora hajót építenék, mint amekkora Noé bárkája
volt.
Közben az expedíció szervezése végett néhány hétre vissza kellett térnem
Európába. Az Édenkerthez címzett vendégfogadóból ugyanis semmit sem
tudtam elintézni. Bagdadban a szállodai szobámban tárcsáztam néhány
számot elefántcsont színű telefonkészülékemen és egy-két perc múlva
beszélhettem Oslóval, Tokióval, Sydneyvel. Édenkerti telefonom muzeális
darab volt, először fel kellett kurblizni, akár egy ócska Fordot. Ha végre
sikerült, és azt hittem, Londonnal beszélek, az egész vendégfogadó
összecsődült, hallgatták a beszélgetést, belekiabáltak a kagylóba, amíg rá
nem jöttünk, hogy a halk sipítozás az úttest túlsó felén levő, al-qurnai
telefonkezelő hangja, aki kétségbeesetten igyekezett a tudtunkra adni, hogy a
basrai vonal megszakadt, és ma már nincs sok remény a kapcsolásra. Egy

40
angol mérnök érkezett a távoli Basrából, azzal vigasztalt, hogy Bagdadban
megbízták, rakjon le egy modern vezetéket, s az jövőre el is készül. Jó hír
azok számára, akik utánunk jönnek ide.
Az olajfellendülés robbanásszerű aktivitáshoz vezetett az építkezésben.
Külföldről rengeteg különféle árut hoztak be, amit meg is lehetett venni,
mihelyt beérkezett. A folyók torkolatába befutó tartályhajók hadának
fogadásához nem volt elegendő a kikötők felszereltsége. A világ minden
tájáról érkező hajók két, három, sőt négy hónapig vesztegeltek a nyílt
öbölben, amíg sorra kerültek, hogy behajózzanak a folyókra és kirakodjanak.
Az indiai szerfától és bambusztól a dán vajig és mélyhűtött amerikai
csirkéig mindent lesepertek az árukat raktározó udvarokból meg a
kereskedők polcairól, még mielőtt én kinyújthattam a kezemet értük. Ha vízi
úton szállítom a felszerelést Irakba, az könnyen fennakadhatott volna az
öbölben. Egyetlen megoldás maradt számomra: egy helyre gyűjtöm be
mindazt, amire az expedíción szükségem van, és onnét bérelt kocsin,
szárazföldi úton szállítom Irakba.
Hamburgot választottam. Németországi barátaim segítettek beszerezni – a
berdin kívül – mindent, ami kellett. Egy kötélverő műhely elodázta
nylonkötél megrendelését, és több kilométer hosszúságú, válogatott
kenderkötelet sodort kötegeink és kötélzetünk számára. Két harminc láb (9
méter) hosszú kőrisfát döntöttek ki, hogy egy a régi iskolából való igazi
csónaképítő terpeszárbocot készítsen nekünk belőle. Ezenkívül kézi erővel
két huszonöt láb (7,5 méter) hosszú kormányevezőt és tucatnyi evezőlapátot
eszkábált össze, extra hosszúságú nyéllel. Ezeket fokozatosan meg lehetett
rövidíteni, ha a magas nádhajó mélyebbre merült a vízben. Egy ugyanolyan
igazi és lelkiismeretes vitorlakészítő kézzel varrt két keresztvitorlát
egyiptomi vitorlavászonból; ezek lefele keskenyedtek, mint az európaiak
előtti időkben. Az egyik nagyobb és vékonyabb volt, és csak jó időre
szántuk. Bambuszra is szükségünk volt a hajó felépítményeihez, meg
esővízgyűjtőre, zászlókra és jelzőlámpákra. Petróleumlámpákra a
világításhoz és petróleumfőzőre, fazekakra és serpenyőkre, a főzéshez. Meg
horgászfelszerelésre. Az operatőrnek kis felfújható gumicsónak kellett, hat
lóerős külső motorral, hogy a tengeren is filmezhessen bennünket.
A bevásárlóút végén élelmiszert és használati cikkeket szereztem be,
üzemanyagtartályokat ivóvíz számára, tizenegy embernek három hónapra,
arra számítva, hogy raktárunkat útközben is feltölthetjük. Egy korábbi

41
alkalommal megpróbáltunk abból élni, amit az ókori emberek hajóikra
szállíthattak. A Ra-utazásokra csak agyagedényekben és háncskosarakban
tárolható élelmiszert vittünk magunkkal, vízkészletünket agyagkorsókban és
kecskebőr tömlőkben tároltuk. Az egész úton semmiféle problémánk nem
volt a táplálkozással. Ezt a kísérletet tehát nem kellett megismételnünk.
Mivel a nádhajóra nem vezethettünk be hűtőszekrényt szolgáló áramot, nem
vihettünk akármit a hajóra. Friss hús, zöldség és gyümölcs nem állt volna el,
és még a konzerv is megromlott volna abban a hőségben, amellyel a start
előtt és utána is számolnunk kellett. Mégis összegyűlt néhány tonna
elemózsia és felszerelés, annyi, amennyi megtöltött egy negyvenlábnyi (12
méteres) trélert, amely Irak bonni követségének engedélyével Bonnban
lepecsételtetett és a hamburgi szabadkikötőből elindult Dél-Irak felé, az
Édenkerthez címzett vendégfogadó kapujáig tartó, kéthetes útra.
Hamburgból Londonba repültem, hogy találkozzam a tv-társaságok
nemzetközi konzorciumával, amelyet a BBC kizárólag e célból létesített.
Hosszas agymunka, gépelés és újragépelés után aláírhattunk egy harmincegy
oldalas szerződést; ebben hat tv-társaság – angol, francia, német, japán,
svéd és az egyesült államokbeli – arra kötelezte magát, hogy négy egyórás
tv-közvetítés fejében finanszíroz egy nádhajó-expedíciót, egy olyan
expedíciót, amely még el sem indult. Az ügyet nehezítette még az is, hogy én
csak azt tudtam megmondani, hol kezdem az expedíciót, de azt, hogy hol
fejezem be és meddig fog tartani, magam sem tudtam, mert éppen ezekre a
kérdésekre kerestük a választ. Ezt a nehézséget egy szövegrésszel oldottuk
meg, mely szerint addig hajózunk, míg hajónk kormányozható, illetve
megmarad a víz felszínén. A konzorcium amerikai tagja, a National
Geographic Society és tv producerei, a WQED azt követelték, hogy vigyük
magunkkal az ő operatőrjüket, speciális felvevőgépével, aki filmre veszi
mindazt, ami a hajón történik és elhangzik, minden más feladattól mentesül,
még akkor is, ha a hajó süllyed. Beleegyeztem. Mindannyian aláírtuk.
Kelletlenül mentem el a BBC képviselőinek kíséretében a southamptoni
egyetemre, ahol tervrajzom alapján megépítették a nádhajó hatlábnyi (1,80
méteres) műanyag modelljét. Szélcsatornában és a tengeren akarták
kipróbálni és lefilmezni. A sárga modell gyönyörűen táncolt a hullámokon,
az egyetem tengerészeti szakemberei a kormány távirányító gombjait
nyomogatták, megforgatták a kormányevezőket, és oldalvást a hullámok felé
fordították a hajót. Mikor az evezőtollak összfelületét megnövelték, a hajó

42
szembefordult a hullámokkal.
A kísérlet bebizonyította, hogy az ikerkötegekből épült hajó annál jobban
fordul szélnek, mennél nagyobb a vitorlája és mennél több, illetve nagyobb
evezőtoll van a vízben. A szélcsatorna-tanulmányok végleges kiértékelését
később postán küldik el nekem. Csak az volt a bökkenő, hogy a modell
műanyagból készült, nem nádból, és senki sem tudta, milyen mélyen fekszik
majd a vízben a nád és hogy a változó felhajtóerő milyen iramban csökkenti
az eredeti hajóoldal magasságát. Ráadásul a modell átadása elhúzódott, és
amikor megkaptuk a szélcsatornabeli vizsgálat eredményeit, túl késő volt:
már nem tudtunk a kiszabott vitorlák és evezők méretein változtatni, mert
lekéstük volna a Hamburgból való elszállítás határidejét.
Közvetlenül Southampton előtt terül el a pompás Broadlands birtok, Earl
Mountbatten of Burma, a brit flotta admirálisának otthona, ahol löncsre
voltam hivatalos. Közös vonzódásunk a tengerhez és a nemzetek közti
hídverés egyéb eszközei az utóbbi években összekovácsolták barátságunkat;
az öreg Sea Lord, az admiralitás tagja ügybuzgalmának köszönhető, hogy a
United World Colleges tiszteletbeli alelnöke lettem, melynek ő maga volt az
igen aktív elnöke. Mint a királyi család tagja és India volt alkirálya, a világ
minden részén voltak barátai és összeköttetései. Még a Kínai
Népköztársaságból is sikerült diákokat toboroznia a walesi Atlantic
College-be, az egyik tagintézetbe, amelyet nemrégiben meglátogattam. Azon
túlmenően, hogy tehetséges, vidám fiúkat és leányokat hozott össze minden
lehetséges országból, a United World Colleges nagy súlyt fektetett az
életmentésre a tengereken és az evezősportra.
Megígértem lord Mountbattennek, ha újabb tengeri kísérletet tervezek, a
legénység verbuválásánál az ő tanítványait is számba veszem. Most be
akartam váltani ígéretemet. Utamra igazi, soknemzetiségű legénységet
szerettem volna összehozni. Az ENSZ néhai főtitkára, U-Thant engedélyezte,
hogy a Ra I és a Ra II az Egyesült Nemzetek zászlaja alatt hajózzon, utóda,
Kurt Waldheim pedig nagylelkűen kiterjesztette ezt az engedélyt az előttünk
álló expedícióra. Közöltem a United World Collegesszel, hogy előző
nádhajó-kísérleteim legénységének – amennyiben most is csatlakozni
szeretnének – elsőbbséget biztosítok, de a további helyek betöltésénél a
United World Colleges tanítványaira is számítok. A college-ek igazgatói
űrlapokat küldtek szét volt diákjaiknak, mellékelve a terveimről szóló
sajtóközlemény másolatát, amelyet a BBC-konzorcium terjesztett. Az általuk

43
kiválasztott pályázó diákok listáját azután a tanárok eljuttatják hozzám.
Nagyszerűen éreztem magam újra Broadlandsben, s jóízűen falatoztam az
ősöreg fákra és hatalmas parkra nyíló barátságos ebédlőben. Egy apró
fácskát – alig látszott ki a fűből – magam is ültettem az itteni szokásokhoz
híven, mikor utoljára itt jártam.
– Elhiszed-e Thor, hogy nemzetközi bonyodalmakat okoztál nekem? –
Lord Mountbatten komoly arcot vágott, amikor adjutánsával együtt
elhelyezkedtünk és egy tengerészegyenruhás komornyik dinnyét tálalt fel.
– Persze, hogy elhiszem – válaszoltam nevetve, jelezvén, hogy
természetesen nem hiszem el.
– A sah haragját zúdítottad rám – folytatta vendéglátóm nyugodtan.
Megint csak nevettem és élveztem a hűs dinnyét. – Tudom! Tudom!
Lord Mountbatten abbahagyta az étkezést és rámnézett. – Hogyan
győzhetnélek meg róla, hogy nem tréfálok? – Megkérte adjutánsát, hozza ide
a teheráni császári udvarból érkezett levelet. Hosszú és éles tiltakozó irat
volt a United World Collegesnek a tervezett expedícióiról szóló köriratának
szövegezése ellen. Irán londoni nagykövete Londonból felhívta lord
Mountbattent, még mielőtt a levél megérkezett volna, közvetlenül azután,
hogy a BBC, a rádió és a tv szétsugározta a sajtóközleményt. Idéztek engem,
miszerint a Shatt al-Arabon lefelé, az „Arab-öbölbe” szándékozom hajózni.
Hogyan használhatott a nemzetközi Collegek egyesülete, melynek élén maga
a flottatengernagy áll, egy ilyen fiktív földrajzi megjelölést? Vajon az
araboknak udvarló, egyre erősbödő irányzatnak a következménye volna ez?
Az egyedül helyes megnevezése ezeknek a vizeknek: „Perzsa-öböl”,
ráadásul a brit admiralitás adta ezt a találó nevet eredetileg az öbölnek!
Nagyon sajnáltam. Ezt a problémát nem láthatta előre egy nádhajó utasa,
aki a modern világban akarta kipróbálni ókori hajóját. Elmondottam lord
Mountbattennek, hogy tulajdonképpen eredetileg a „Perzsa-öböl” kifejezést
használtam, ahogyan már az iskolában is tanultam. A bagdadi hivatalnokok
azonban kijavították, és félreérthetetlenül közölték velem, ha Irakból akarok
elindulni, akkor „Arab-öbölnek” kell neveznem.
Lord Mountbatten megértette problémámat, de kételyei voltak „az öböl”
elnevezéssel kapcsolatban, amelyet számos diplomatikus hajós használt. A
legjobb lesz, javasolta végül is, ha ezt a területet egyáltalán nem említjük
meg. Én nem akartam senkit sem megsérteni, másrészt azonban nem
hajózhattam a folyón lefelé a semmibe, ezért felvettem a kapcsolatot a

44
norvég külügyminisztériummal. Ott azt mondták, ők „Perzsa-öbölnek”
szokták nevezni, ha az iráni kikötőkről van szó, és „Arab-öbölnek”, ha az
illető kikötő valamely arab állam partján fekszik. Mivel azonban
expedíciónk lényege a nyílt tengeren való hajózás volt, nem
támaszkodhattam a kikötőkre. Az Egyesült Nemzetek tájékoztatási szervének
egyik hivatalnokához fordultam ezután.
– Igencsak nehéz kérdés – ismerte el. – Az öböl partján levő összes
államnak a közeljövőben egy konferencián kellene megbeszélnie a
vízszennyeződés problémáit, de nem tudunk megegyezni abban, hogyan
nevezzük a szóban forgó helyet. – Ez az előrejelzés felhívhatta volna a
figyelmet arra, hogy a huszadik században, a sok radarberendezés és
világítótorony ellenére sem lehet egykönnyen elkerülni a rejtett
sziklazátonyokat.
Arra számítottam, hogy a United World Colleges valami nem mindennapi
fickót jelöl majd, és kissé csalódottan vettem tudomásul, hogy két fiatal
skandináv áll a lista élén: egy norvég orvostanhallgató és egy dán
matematika szakos egyetemi hallgató. A norvég, volt utászőrmester, értett a
kötélmunkákhoz, meg a hídépítéshez, ritka speciális ismeretek ezek,
amelyekre éppen szükségem is volt, hiszen az egész hajó kötélből és nádból
áll majd. Még az árbocokat és a kajütöket is egyetlen szeg nélkül erősítjük
fel. Ezenkívül sürgős szükségünk volt egy póznákból és cölöpökből álló,
hídszerű emelvényre, amelyre az építés ideje alatt felhordjuk a nádat, és a
végén innét bocsátjuk vízre a hajót. Norvégiában kerestem telefonon a fiatal
pályázót, és Rómában találtam meg Hans Peter Böhmöt, aki azt akarta, hogy
HP-nek szólítsuk. Hátizsák meg egy fényképezőgép volt az egész
felszerelése. Együtt repültünk Bagdadba.
Hétórányi autózás után és a tervezettnél egy nappal később eljutottunk az
Édenkerthez címzett vendégfogadóba. A két hamburgi teherautó-vezetőnek
minden percben meg kellett érkeznie; jelen akartam lenni az expedíció
élelmiszerkészletének kirakodásánál, hogy sürgősen elszállítsuk a
vendégfogadó árnyékába, mielőtt még megromlana a perzselő napon.
A vendégfogadó lépcsőjén – legnagyobb meglepetésemre – egy európai
fiatalemberbe ütköztünk, arca tele volt piros hólyagokkal. Nagy halom
német füstöltkolbászt tartott a kezében, amit még Hamburgban vásároltam, ő
pedig rendre a Tigrisbe hajította az egészet. A veríték ellepte a szemét, alig
látott minket, mikor bemutatkoztam, és megkérdeztem, mit csinál itt.

45
 – Valóságos szerencsétlenség! – mondotta. – Az összes élelmiszer
megromlott. A teherautó nélkülem ment vissza Hamburgba, és nekem
egyedül kell az egészet a folyóba dobálnom!
HP nagy lendülettel átugrott a terasz párkányán, és egy hatalmas
kolbásszal jelent meg újra, úgy tartotta a karjában, akár egy csecsemőt. Ez
volt az utolsó darab. A többit már elsodorta a folyó, a raktárban pedig,
ahová a verítékező német fiatalember visszament a füstöltsonkáért és egy
karton norvég makréla konzervért, hogy a német kolbász után hajítsa, szintén
nem volt több.
Az utolsó előtti percben érkeztünk. A német úgy dolgozott, mint egy
automata, amíg rá nem vettük, hogy üljön le mellénk egy kötélcsomóra, és
magyarázza el ezt az óriási ötletet, miszerint a Hamburgból idáig szállított
élelmiszert a Tigrisbe dobja.
– A vám – mondotta –, a vám.
Alitól, a vendégfogadó barátságos inasától, mindenekelőtt egy doboz
jeges sört kértünk, csak ezután próbáltuk megérteni ezt a vad történetet. A
fiatalember a hamburgi szállítmány kísérője volt, a Montan Transport azért
küldte ide a két teherautósofőrrel, hogy megoldja a vámproblémákat, s a
szállítmányt gyorsan és egyenesen a vendégfogadó árnyékos raktárába
rakhassák le. Nagy volt a hőség még Európában is, és mivel a kocsiban nem
volt hűtőberendezés, a két sofőr valósággal száguldott, hogy megrövidítse a
két hétre becsült menetidőt. Ez jobban sikerült, mint gondolták volna.
Törökország déli részén kurdok leselkedtek és lőttek rájuk az úton. Erre
teljes gázt adtak. Kocsijukon már golyónyomok voltak, mire beértek egy
teherautókból álló konvojt, amely kétségbeesetten igyekezett Irakba. A
zűrzavarban nem kapták meg az iraki vámhatárnál az engedélyt, amely
Bagdadból érkezett, a pecsétek feltörésére vonatkozó speciális
utasításokkal. Ehelyett tovább robogtak dél felé a két folyó közti területen, a
tikkasztó hőségben, Bagdadot s az éden-kertet maguk mögött hagyva, míg
végül a hajókkal túlzsúfolt Basrában kötöttek ki, ahol senki sem kapott
utasítást arra, hogy segítsen nekik. Egy rendőr mutatta az utat, s egyszerre a
kikötő nagy vámudvarában találták magukat – letartóztatva. Sehol sem
lehetett árnyékban parkolni. A testileg-lelkileg megtört küldött szerint, a
tréleren kívül 45 °C, a belsejében 70 °C volt a hőmérséklet. A vámudvarban
töltött harmadik napon a három ember már egészen kivolt. Még a nekem
hozott nagy bambusz is megrepedt a hőségben; úgy érezték magukat, mint

46
akik egy rakomány petárdán ülnek. Aztán egy együttérző lélek, aki értett
angolul, segített nekik telefonon beszélni a bagdadi minisztériummal. Az
véget vetett a zűrzavarnak, és kiszabadította a fogságból a szállítmányt.
Beszámolója közben többször is vad robbanások riasztottak fel
bennünket. A még mindig száradó bambusz volt, amely pisztolylövésszerű
durranások közepette pattogott szét.
Nem csoda, hogy a két sofőr nyomban sarkon fordult, és itt hagyták a
kísérőt, hogy lezárja ezt az ügyet, amit meg is tett, minden élelmünket a nagy
folyóba hajítván. Először a sajt került sorra: negyven kg legfinomabb norvég
chedarr, huszonnégy kg eidami és néhány más fajta, amelyről azt gondoltam,
hogy kibírják az enyhe meleget. Ezután a folyékony szappannal és olvadt
vajjal telt dobozok következtek, majd a finom füstölt hús. Közvetlenül az
érkezésünk előtt húsz kg különleges füstölt kolbászt semmisített meg.
HP ott ült mellettünk, és késével kaparta le a friss penészfoltokat a füstölt
kolbászról, amit megmentett, aztán megkóstolt belőle egy darabot. Egy
ugrással a folyóba vetette magát. De már semmit sem talált. Ilyen kolbászunk
nem lesz egyhamar. Ebből az egyből azonban, amit megmentett, a világ
legjobb szendvicseit készítettük az építkezés ideje alatt, a magunk és a
vendégeink számára.
A konzervdobozok azért minket is kétségbe ejtettek. Elvesztették
hengeres formájukat, és olyan gömbölyűek lettek, mint az ágyúgolyó, ami
normális körülmények közt biztos jele annak, hogy a tartalma megromlott.
Egy zsákba becsomagoltam mindegyik fajtából egy-egy dobozt, és
megbíztam a kísérőt, hogy Bagdadból légi úton Hamburgba szállítsa, s
vizsgáltassa meg egy laboratóriumban, mielőtt rászánjuk magunkat, hogy ezt
a drága expedíciós felszerelést is eldobjuk. Néhány nap múlva egész
ágyúgolyókészletünk visszanyerte közönséges konzervdoboz formáját. A
rekkenő hőségben megdagadtak csupán, mi pedig őszinte részvéttel
gondoltunk a hamburgi fiúkra, akik rajtuk ültek, amikor kitágultak!
Pótolnunk kellett az elveszett készleteket; az idő rövidsége miatt légi úton
hozattam mindent. A szállítmányozási vállalat ezúttal megígérte, hogy a
bagdadi légikikötőbe küldi az árut, és közli a minisztériummal a
szállítólevél számát meg az érkezés idejét, mivel a minisztérium felajánlotta,
hogy a szállítmányt egyenest az édenkertbe irányítja. Eljött az érkezés napja,
változatlanul tikkasztó volt a hőség, és a szállítmány elveszett. Hamburg azt
állította, hogy a küldeményt feladta, a bagdadi reptér pedig azt jelentette:

47
nem érkezett meg. Egy gondokban telt hét után az az őrült ötletem támadt,
hogy elküldök valakit ugyanazokhoz a csodálatos basrai vámosokhoz.
Három nap múlva diadalmasan visszatért a fáradhatatlan hírnök: megtalálta
az elveszett pótszállítmányt.
HP-val együtt beköltöztünk a vendégfogadó három tágas hálószobájából
kettőbe, a sok barátságos szolga mind a rendelkezésünkre állt. Ali még
Mohamed nagyszerű fickók voltak, még néhány angol szót is értettek.
Kizárólag nekünk tálalták fel az arab ételkülönlegességeket az üres
ebédlőben, amely olyan nagy volt, hogy arra gondoltunk, ha a hőség a jövő
hónapra nem csökken, itt készítjük a nádkötegeket. Ahogy a vörös, sivatagi
nap felkelt a Tigris felett, kiugrottunk az ágyból. A hűs reggeli levegő és az
első hideg zuhany a fürdőszobában, felfrissített. Első reggel, mikor
belefeküdtem a fürdőkádba és a lehető leghidegebb vízzel töltöttem meg, két
hosszú, barna csáp tapogatózott ki a lefolyóból, azután két kifejezéstelen
szem bámult rám, és egy óriási svábbogár merült fel a lyukból a
fürdővizembe, majd még egy és még és még egy… Huszonkettő volt
összesen. Az úszó hadsereg egy szempillantás alatt kikergetett a vízből,
megpróbáltam valamennyit leengedni a lefolyón, de túl nagyoknak
bizonyultak. Egy pohárral kellett kimeregetnem őket, és behajítani a
toalettbe. Felkeltettem HP-t és azt tanácsoltam neki, hogy vegyen hideg
fürdőt. Egy ideig vártam, azután éles sikolyt hallottam a falon át. – Tudod,
hogy mi történt velem? – kérdezte a füvön elfogyasztott, bőséges reggeli
mellett, melyhez tojást és sajtot is kaptunk. – Igen – feleltem. – Mennyien
voltak?
Jócskán akadt dolgunk, hogy előkészítsük a helyet az építkezés és
munkatársaink számára: hamarosan arabok érkeznek majd a mocsarakból,
indiánok Dél-Amerikából, dau-hajósok Bombayből, és az expedíció tagjai
különböző földrészekről. A három hálószoba nem lesz elegendő, de a tető
alatt még két hálószobát lehetne berendezni; a matracokat meg a
kempingágyakat bárhol fel lehet állítani.
HP-vel együtt nekiláttam a kombinált befogó- és építőállvány talajának
az előkészítéséhez. Az az ötletem támadt, hogy két mély és széles árkot ások
egymással párhuzamosan a kertben, hogy a hajóépítők elférjenek a hajó
dupla törzse alatt, ha a végén az erős, spirális kötelet a két köteg köré
tekerjük. Fél tucat arab munkás érkezett Al-Qurnából, ásóval meg kapával,
és hamarosan nagy, négyzet alakú, sárga, sumer téglákat ástak ki, ezeket

48
azután kosarakba rakva, a fejükön szállítottak a partra, s bedobták a vízbe.
Régész lelkiismeretem arra késztetett, hogy azonnal leállítsam a munkát az
édenkertben, míg HP le nem hajolt, és egy apró, élő teknősbékát kapart ki a
romok alól. Azután én is láttam valamit: a valódi, ősi téglák között egy
sörösüveg cserepeit, ami azt bizonyítja, hogy mások előttünk már felásták
ezt a területet, és feltöltötték a talaj egyenetlenségeit, mielőtt a
vendégfogadó építéséhez fogtak volna.
Újra nekikezdtünk az ásásnak, de a harmadik napon, mikor a munka
kezdett már lassan formát ölteni, egy csoport európai ruhába öltözött,
komoly úr érkezett, és legnagyobb meglepetésemre elkezdték méricskélni az
árkunkat. Hamarosan odajött hozzánk egy munkás, és arabul mondott valamit
Kaisnak, fiatal tolmácsomnak, aki mellettem ült egy datolyapálma kellemes
árnyékában. Megkérdeztem, miről van szó.
– Azt mondják, hogy két méterrel közelebb az úttesthez ássunk –
fordította Kais.
– Nem – tiltakoztam. – A lehető legközelebb kell lennünk a folyóhoz.
Az arab visszament – a munkások ástak tovább –, de hamarosan
visszajött:
– Azt mondják, hogy a mi határjelzéseink nincsenek egyvonalban a
vendégfogadóval.
– Butaság – feleltem. – Nem is kell ott lenniök. A legjobb helyen ástok.
A munkás visszament, de amikor láttam, hogy még mindig az ásatással
kapcsolatban gesztikulálnak, átmentem hozzájuk, hogy lecsillapítsam a
kedélyeket és tisztázzam a nyilvánvaló félreértést. Egy markáns orrú,
barátságos tekintetű, apró ember, aki jól beszélt angolul, bemutatkozott és
bemutatta kísérőit, majd mosolyogva mutatta két kezével, hol kellene ásni az
árkot.
– A különbség nem nagy – ismertem el –, de mennél közelebb vagyunk a
parthoz, annál egyszerűbb a vízre bocsátás.
– Vízre bocsátás? – kérdezte, és úgy nézett rám, mintha az
elmegyógyintézetből szöktem volna meg.
– Természetesen – nevettem. – Vagy azt hiszi, a szárazföldön hagyom a
hajót?
– Hajó? – Most azután valóban tágra nyitotta a száját és a szemét.
– Tán csak nem ebből készül a hajó?
Most meg én gondoltam arra, hogy az előttem ágáló kis emberke a

49
tébolyda kerítésén ugrott át. – Felőlem szénaboglyának is nevezheti, de
számomra hajó lesz – feleltem.
A kis ember egy lépést hátrált, és mélységes bizalmatlansággal nézett
rám: – Tréfál velem. Nagyon sajnálom, uram, de a Tájékoztatási
Minisztériumtól van megbízásom.
– Éppen ez a minisztérium engedélyezte, hogy itt építkezzem –
válaszoltam, és kezdtem valami félreértésre gyanakodni. A kis ember most
tényleg nagyon szerencsétlennek látszott. – Kérem, Sir, a kőművesek és
ácsok holnap kezdik a munkálatokat. Éppen ezen a helyen kell huszonöt
hálószobát építeni a vendégfogadóhoz.
Nyilvánvaló: az történt, hogy ugyanannak a minisztériumnak két
különböző osztályával tárgyaltunk.
– Ha most építi itt a házat, akkor én nem építhetem a hajómat –
mondottam. – De ha megépítettem a hajómat, mi elvitorlázunk, és ön két
hónap múlva elkezdheti a munkálatokat.
A kis mérnök egy percig kétségbeesetten nézett rám, azután a felettünk
álló pálma tetejére mutatott. – Látja ezt a datolyapálmát? Erre akasztom fel
magamat, ha elmozdulok innen, mielőtt befejeztem a munkámat!
Mindannyian nevettünk, amikor beadta a derekát, és mivel Mr. Ramsay
elhozta összes csomagját, beleegyeztem, hogy a vendégfogadóban maradjon,
ahol a jóindulatú háziúr a saját szobájában állíttatott fel egy pótágyat a
számára. Így hát egy mérnök csatlakozott helyi tanácsadóként – kéretlenül
bár – az expedíciónkhoz, de mint hamarosan kiderült, igencsak szükségünk
volt rá.
Körülbelül ugyanebben az időben jelentkezett nálunk egy másik, nagyon
barátságos és udvarias középkorú férfiú, Shaker al Turkey volt a neve, és a
múzeumi hatóságok nevezték ki mellénk, mint a helyi viszonyokban járatos
vezetőt és összekötőt. Ez éppen akkor történt, mikor második élelmiszer-
szállítmányunk elveszett. Abban a boldog tudatban, hogy most két
tolmácsom is van, elküldtem Shakert Basrába, szülővárosába, hogy
felkutassa az elveszett szállítmányt. Alig indult el, amikor Bagdadból
telefonáltak: a minisztérium megtudta, hogy két tolmácsom van, ezért Kaist
nyomban visszarendelték.
Kais utálta a vadont – ahogyan ő nevezte –, és már aznap este elhagyott
bennünket. Így azután tolmács nélkül maradtam, amikor másnap reggel
seregnyi arabul beszélő teherautó-sofőr és mocsárlakó kopogtatott az

50
ajtómon. Még Ali és Mohamed sem voltak a közelben. A munkások
megmutatták, hogy odakint az egész út tele van aranysárga szárított berdivel
toronymagasan megrakott teherkocsikkal. Itt álltak előttem, és arra vártak,
hogy én mondjam meg, mit tegyenek. Kirohantam, és kinyitottam az édenkert
vaskapuját, ahol kiásták az árkot. A teherautók éppen csak átcsúsztak a két
bejárati kőpillér közt. Sehol sem láttam annyi teherautót, trélert és
talajgyalut, mint Irakban; a kormány ezerszám rendeli meg őket, és amikor
Al-Qurna polgármestere azt a feladatot kapta Bagdadból, hogy segítsen
nekem az Al-Gassar közelében levő partokon a berdi-gyűjtésben, egy egész
zászlóalj teherkocsit küldött, hogy egy nap alatt végezzék el a munkát.
Megkezdték az ingajáratot, a szűk terepen kilenc kocsi állt körülöttem
egyszerre, mind meg akart szabadulni terhétől, egymást kölcsönösen
akadályozták és átgázoltak a törékeny szárakon, amelyeket mások raktak le.
Én a kocsik között rohangáltam, a sofőrök arabul szidalmazták egymást,
reám ragyogó mosolyt sugároztak, és a legnagyobb lelki nyugalommal
fütyültek összes utasításomra, melyeket különböző európai nyelveken
közöltem velük, számukra azonban mindegyik hottentottául hangzott. Estére
teljesen kimerültem az integetéstől, mutatgatástól, a nádban való csetléstől-
botlástól. Mire lement a nap, végre egyedül álltam a csendes folyó partján,
Ádám fája alatt. A két kapupillért kidöntötték a teherautók. Az egész kert
nádhalmazokból álló káosz volt, amelyben egy lépést sem lehetett tenni,
nemhogy hajót építeni.
Alighogy megkaptuk a napon szárított berdit, másnap reggel már
beállított Gatae, válogatott embereivel. Gatae nagyon gyors felfogású volt,
nyelvi problémák nem jelentettek akadályt a számára. Mohamed beugrott
tolmácsnak, és én hatvan láb (18 méter) hosszúra rendeltem a mocsári
emberektől az első szorosra kötött nádköteget. Ezt csuda ügyesen és igen
hamar el is készítették. A késztermék azonban, meglepetésemre, sokkal
vastagabb volt, mint amit egy ember át tud fogni, és olyan nehéz, hogy Gatae
szerint nyolcvan embernél kevesebb nem tudná felemelni és a tervezett
vázba rakni. Nyilvánvalóan sokkal több és sokkal vékonyabb kötegekre volt
szükségünk a hajóépítésnél.
Mire Shaker visszatért eredményes küldetéséből, két napig mindannyian
azzal foglalkoztunk, hogy a berdit a munkahely közelébe szállítottuk;
egymással párhuzamos, ember magasságú halomba raktuk, úgy, hogy
kényelmesen lehetett járni közöttük. A törött szárakat a parti rézsűre dobtuk,

51
és amit az öregasszonyok nem hordtak el tüzelőnek a konyhába, azt ujjongó
fiúk és lányok azon nyomban a folyón úszó nádtutajrajjá változtatták.
Fa befogóállványhoz – átmeneti hajóbölcsőhöz – szükséges faanyagot
nem egykönnyen lehetett találni Irakban. Az ősi műtárgyak és az írott
agyagtáblák alapján tudjuk, hogy a sumer terület eredetileg erdős volt. Az
ókorban azonban az emberek egyre-másra irtották az erdőket, így a fa fontos
behozatali cikk lett, ahogyan az a hajók ékírásos szállítóleveleiben
olvasható. Az importált fa ára csillagászati magasságokba szökött, s
igencsak megörültünk a basrai dokkok közelében talált szerény fatelepnek,
ahol az északi hegyvidékről származó hosszú törzseket és rönköket tároltak.
Néhány száz darabra volt szükségünk, kikerestük a legkevésbé görbéket.
HP-nek, a tapasztalt katonai hídépítőnek sikerült a kéregtelen törzseket és
rönköket egymásra keresztben fektetve stabil állványzatot összeeszkábálnia
olyan méretben és alakban, hogy a nádhajó megfelelő nagyságú és alakú
legyen majd, ha a kötegeket az állványzat belsejében összekötözzük. Komoly
problémát jelentett, hogy nem volt járópallónak alkalmas deszkánk az
állványzathoz. A hajó törzse két, középen egyenként három méter átmérőjű
tömör nádhengerből áll majd; ezek a hajó orra és tatja felé elvékonyodnak,
felfelé ívelnek és mintegy húsz láb (6 méter) magasra emelkednek. Ezt a
magasságot kellett elérnünk az építőállvány segítségével.
Aladdin csodalámpája nyilván még mindig égett a számunkra, mert két
teherautó-rakomány használt állvány- és ládafát hoztak a kerítésünkhöz
éppen akkor, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá. Furcsa hírek
keringtek közben a folyón fel és le az európaiak között, akik ideiglenesen
errefelé dolgoztak. Azt terjesztették, hogy mivel sok tonnányi nádat
vásároltunk, nyilván papírmalmot akarunk építeni. Egészen fent, a folyó
felső folyásánál éppen egy német papírgyárat építettek. A hozzánk érkező
németeket felvilágosítottuk, hogy nádhajót építünk, és egyik honfitársukkal
együtt elhajózunk majd rajta. Lejjebb, Basra alatt, a folyó alsó folyásánál
éppen most fejezték be a dánok egy cementgyár építését, és a hozzánk érkező
dánoknak is elmondtuk, hogy egy honfitársuk velünk utazik. A német meg dán
látogatások eredménye két deszka- és pallóhalom lett, amely a mai Irakban,
akárcsak a sumerok korában, az aranysúlyukat is megéri.
HP faállványa mestermű volt, építészetileg tökéletes és vonalvezetésében
elegáns; megérdemelte volna, hogy tartósan fennálljon. Éppen hozzá
akartunk látni a nád feldolgozásához, amely szép gondosan, egymásra rakva

52
állott az állványzat közelében, amikor egy újabb csoport európai külsejű
arab tűnt fel, és mérőszalaggal a kezükben ide-oda szaladgáltak a
nádrakásaink közt.
Nem sok jót sejtettem, és udvariasan érdeklődtem, mire készülnek. Kutat
akarnak ásni, a berdit meg rakjuk át valahova máshova, mert éppen ott
halmoztuk fel, ahol a kútnak kell állnia.
– Kutat? – kérdeztem. – Nem várhat a kút addig, míg elkészül a hajó?
Nem, éppen most volt szükség a kútra.
– De hiszen van egy nagy kút, amit már nem használnak, itt az út túlsó
oldalán, a fák között – mondottam. – Nem lehetne azt felhasználni? – Egy
csontszáraz, nagy, romos építményre mutattam, alig ötven yardnyira a
kerítésünktől, csövei, öntőszája rozsdás volt.
Nem, a kútnak éppen itt kell állnia, de nagylelkűen egy hetet adtak rá,
hogy a kert közepéről elhordjuk a nádat. Testes barátunk, az al-qurnai
polgármester barátságosan közölte velünk, hogy a kút nagyon fontos dolog.
Egy újabb napot töltöttünk el a törékeny nád szétrakásával, elhordtuk az
építőállványzat közeléből, Ádám fája mellé, így a tér közepe szabadon
maradt. Azután jött két öreg munkás Al-Qurnából, ásóval és kapával, és egy
térdig érő, nagy, kerek mélyedést ástak ki, akkorát, mint egy kisebbfajta
úszómedence. Ennél több nem történt ezzel a mélyedéssel, amíg az
édenkertben tartózkodtunk, de szerencsétlen munkásainknak, akik hatalmas
mennyiségű berdit szállítottak a fejükön, terhükkel bele kellett mászniok a
mélyedésbe, és a másik oldalon kikapaszkodniuk belőle.
Közeledett a nap, amikor tervünk szerint meg kellett érkezniük az ajmara
indiánoknak Dél-Amerikából, hogy az arabok kötegeiből hajót építsenek.
Nélkülük nem tudtunk volna sarló formájú hajót eszkábálni, amely a tenger
hullámaiban nem borul fel és az alakja sem torzul el. A mocsárlakók nádból
még mindig csodálatos mesterműveket képesek készíteni, de a nádhajó
építését már elfelejtették 52 akárcsak a mai egyiptomiak és az egyéb korai
civilizációk helyén élő népek, ahol azelőtt hajókat építettek. Csak a híres
Tiahuanaco, a dél-amerikai ősi civilizáció látványos romjainak vidékén
maradt fenn változatlanul ez a bonyolult művelet. Ott, az Andokban magasan
fekvő Titicaca-tónál élő ajmara, kecsua és uru indiánok még ma is pontosan
olyan vízi járműveket építenek, mint az ősi egyiptomiak és mezopotámiaiak.
Amikor a spanyolok, Amerika felfedezése után, erre a területre érkeztek, a
tavi indiánok elmondották nekik, hogy őseik először idegeneknél láttak ilyen

53
csónakokat; ezek eljöttek földjükre, itt hatalmas lépcsős piramisokat
építettek, és óriási kőszobrokat állítottak fel Tiahuanacóban, azután
ellenséges törzsek elűzték őket, egészen a tengerpartig, onnét elhajóztak a
Csendes-óceánon.
Az indiánok elmondották a spanyoloknak, hogy az idegen látogatók
vezetője egy isteni papkirály volt, akit Kon-Tiki néven ismertek, a kecsuák
ehhez még hozzáfűzték a „Virakocsa” elnevezést, ez tengeri tajtékot jelent. A
papkirály azt állította, hogy a Napból származik, isteni őseit madárfejű és
madárszárnyú emberi alakokként ábrázolták a kerámiákon és a
kődomborműveken. Kon-Tiki és a legénysége azonban emberi lények voltak,
magasak, világos bőrűek és szakállasok, mint a spanyolok, csak másként
öltöztek; földig érő, hosszú, öves talárban és szandálban jártak.
Amikor a spanyolok felfedezték az ősi kőszobrokat meg az arany
szobrocskákat, amelyeken Kon-Tiki-Virakocsát pontosan úgy ábrázolták,
mint ahogyan az indiánok leírták, azt hitték, hogy néhány apostol a
Szentföldről, még őelőttük, átkelt az Atlanti-óceánon, mert pontosan
ugyanezeket a történeteket mondották el nekik Mexikóban is. Az aztékok
ugyanolyan hatalmas lépcsős piramisok meg óriási kőszobrok között
üdvözölték Cortezt Mexikóban, mint az inkák Pizarrót Peruban. Elmesélték
az európaiaknak, hogy sok-sok évvel a spanyolok előtt világos bőrű,
szakállas és hosszú ruhás férfiak érkeztek az Atlanti-óceánon át, és
megtanították az aztékok meg a maják őseit piramisokat építeni, amelyekben
a napot imádják, megismertették velük a hieroglifák írását, és egyéb
civilizációs értékeket is adtak át nekik, amelyeket a Mexikótól északra és az
Andoktól délre lakó primitív, amerikai és dél-amerikai indiánok addig nem
ismertek. Ebben az összefüggő övezetben azonban a különböző indián
törzseknél mindenütt egy letűnt civilizáció maradványaira bukkantak,
amelyet az indiánok egybehangzóan fehér bőrű, szakállas idegeneknek
tulajdonítottak, akiknek vezetője a Napból szállt alá. Minden országban más
neve volt. Az aztékok Quetzalcoatlnak nevezték, a maják Kukulcánnak és az
inkák Virakocsának. A spanyolok eleinte annyira összezavarodtak, hogy a
mexikói szerzetesek Quetzalcoatlt Szent Tamásnak tartották, Peruban pedig
megalapították a Szent Bertalan-rendet, a Titicaca-tónál északra fekvő
Kanában levő, hatalmas, szakállas Kon-Tiki-Virakocsa szobor tiszteletére.
A tó egyik szigetén, amit később Napszigetnek neveztek el, a napkirály és
kísérete – a fehér bőrű, szakállas férfiak – állítólag összeházasodott a

54
környékbeli nőkkel. Azután nádhajókra szálltak, civilizálták a környékbeli
uru indiánokat, és felállították a lenyűgöző tiahuanacói kultusz- és kultúr
központot.
Azóta maradt fenn a tavi indiánok közt, ahol a nád, a kő és az agyag az
egyedüli építőanyag, a nádhajóépítés művészete. Az uru indiánok, akik
azelőtt az egész vidéket, le, egészen a Csendes-óceánig uralták, nemcsak
nádhajókat építettek, hanem nádházakban is laktak, úszó nádszigeteken,
akárcsak a dél-iraki mocsárlakók.
Négy ajmara indiánt, meg egy tolmácsot hozattam a Titicata-tóról
Afrikába, hogy felépítsék a Ra II papiruszhajót. A viharos hegyi tavon
szerzett tapasztalataik alapján elkészítettek egy nádhajót, amely kiállta a
próbát, és átkelt az Atlanti-óceánon, anélkül hogy egyetlen nádszál elveszett
volna róla. Amikor azonban a Ra II-t az oslói Kon-Tiki Múzeumba
szállították, és a vízzel telt nádkévék lassan kiszáradtak, összeesett a büszke
hajó, mint egy ruhafogas nélküli kabát, és sem hajóépítő szakemberek, sem
tudósok nem tudták sarló formájú testét újjáépíteni. Az ősi építési mód
olyan furfangos, hogy jóllehet, megfigyeltük az építést, a múzeum
igazgatósága kénytelen volt ezt a négy indiánt meg a tolmácsukat Oslóba
hozatni, hogy helyreállítsák a hajót. Mivel ehhez a munkához senki sem értett
úgy, mint ők, most harmadszor is át kell kelniök az Atlanti-óceánon. Ezúttal
Irakba jönnek.
Ajánlatos volt a hajót még a téli esőzések előtt vízre bocsátani és
elindulni. Így az augusztusban vágott nád kiszáradása után nyomban itt
kellett volna lenniök a titicaca-tavi indiánoknak. A szeptember azonban még
tikkasztó forró a dél-iraki mocsaras lapályon, az ajmara indiánok pedig
hideg, ritka levegőhöz szoktak a tengerszint felett több mint háromezer méter
magasságban levő viharos tavukon, ahol a közeli magas hegyek csúcsát
örökös hó borítja. A hirtelen klímaváltozás végzetes hatással lehet rájuk.
Elhalasztottam tehát érkezésüket, a szeptemberi hőség utánra, de a
klímasokk megelőzéséről még így is gondoskodni kellett. Az ajmara
indiánok a hegyi tavon fekvő kopár szigetükről a bolíviai dzsungelba, az
Amazonas forrásvidékére utaztak tolmácsukkal. Ott ettek-ittak, aludtak két
hétig, hogy hozzászokjanak a hőséghez, mielőtt mexikói barátommal,
Gherman Carrascóval együtt La Pazból Bagdadba repültek volna; barátom
később csatlakozik majd az expedícióhoz.
Az iraki Tájékoztatási Minisztérium nagylelkűen felajánlotta, hogy a

55
vendégfogadó felső emeletén, az indiánok számára előkészített két szoba
egyikébe légkondicionáló berendezést szereltet be. A kalitkaszerű
szerkezetet kiszakították az egyik alsó ablakból, és hamarosan valóságos
lidércnyomás lett a számomra. Napokig hevert haszontalanul és holtan,
mintha kirepült volna belőle a madárka; azután hirtelen vadul morgó
tigrisekkel telt meg, olykor megrázkódott, és úgy viselkedett, akár egy
recsegő helikopter, amelynek nem sikerül felemelkednie. Végre aztán
megtörtént a csoda: a csúf szerkentyű épp a kellő pillanatban, amikor az
indiánok megérkeztek, sarki légáramot süvített az üres szobába.
Közben a békés folyóparti ház néhány nap alatt egy tengerparti fürdőhely
túlzsúfolt szállodájává, hogy ne mondjam, tébolydává változott. Először
öttagú, arab tv-forgatócsoport tört ránk Bagdadból kamerástól, állványostól,
és nyomban célba vett bennünket minden irányból. Elfoglalták Shaker
szobáját, őt pedig betuszkolták a szállodaigazgató és a mérnök szobájába.
Alighogy kirakodtak, a BBC öt angol tévése terpeszkedett el az előtérben
ládákkal, kosarakkal, zsákokkal a lépcsőkön és a folyosókon, míg udvarias
arab kollégáik át nem adták nekik Shaker szobáját, ők pedig beköltöztek a
manzárdra, a „helikopter” melletti szobába, melyet mindenáron az
ajmaráknak akartam fenntartani. Ezután egy rokonszenves, halk szavú arab
fiatalember érkezett, folyékonyan beszélt angolul, és Rashad Nazir Salim
néven mutatkozott be; művészettörténet szakos diák Bagdadban, a norvég
konzulátus az expedíció Irakot képviselő tagjának javasolta. Első
pillanatban túl intellektuálisnak tűnt egy vad tengeri kalandhoz, de azért
elhelyeztük HP szobájában. Ezután néhány, számomra ismeretlen,
elcsigázott, verejtékező alak csöppent be a házba, sört, fürdőt és ágyat
kértek; hétórás út állt mögöttük, taxin jöttek Bagdadból a tűző napon. Egy
német újságíró, egy amerikai fotoriporter, egy bagdadi, egy svéd, két norvég
és még egy német újságíró voltak a taxi utasai. Az újabb vendégeket már
nem tartottam számon. A békés igazgató mindannyiokat szívesen látta,
néhányukat egy ablaktalan mosókonyhába zsúfolta, matracokon aludtak a
felhalmozott fehérnemű közt, amely egy-egy erősebb horkolásnál majdnem
rájuk dőlt.
A sok látogató majd szétvetette az Édenkerthez címzett vendégfogadó
falait, még mielőtt a legfontosabb emberek megérkeztek volna. A dél-
amerikai indiánokon kívül három dau-hajóst vártunk Bombayből, meg az
expedíció többi tagját Ázsiából, Amerikából és Európából. Gondterhelten

56
telefonáltam a bagdadi minisztériumba, és megtudtam, hogy továbbra is
lezárták a határokat a turisták meg az újságírók elől, de megállapodásunkhoz
híven beengednek mindenkit, aki azt mondja, hogy hozzánk igyekszik.
Megígérték, hogy mostantól csak az én listámat tartják szem előtt, de
közölték, hogy néhány további riporter elindult már.
A hegyi indiánokat éjszaka kellett volna a hőségtől izzó területen
átszállítani. A nap az égbolt közepére hágott, amikor egy kombi parkolt le a
túlzsúfolt ház előtt, és öt alacsony, széles vállú, súlyos lámagyapjú
ponchóba meg fülvédős, szövött sapkába öltözött apró ember támolygott ki
belőle. Engem némán átöleltek, akárcsak annak idején a norvég királyt – ez
a főnököknek kijáró üdvözlés –, a többiekkel kezet fogtak, azután követtek a
lépcsőn felfelé. Mindegyik hozott magával egy kis zsákot, én már tudtam,
hogy a vízben simára csiszolódott kerek követ és egy fahorgot tartalmaztak.
Több szerszámra nem volt szükségük a kötélzet meg a hajó elkészítéséhez.
Sorban odaálltak az átkozott légkondicionáló elé, amely abban a
pillanatban egy brummogó jegesmedve ketrecének tűnt fel, és mire lehűltek,
felismertem öt régi barátomat. Valamennyien teli szájból nevettek; itt volt a
három testvér: Juan, Jósé és Demetrio Limachi meg Paulino Esteban,
mindannyian a Titicaca-tavon levő Suriqui-szigeten élő ajmara indiánok,
velük jött bolíviai tolmácsuk, Luis Zeballos Miranda, a La paz-i
Tiahuanaco múzeumból.
Sztoikus indián hajóépítőink jelét sem mutatták a meglepetésnek, amikor
betértek az édenkertbe, és meglátták a számtalan nádrakást. Egy pillanatra
azonban kitágult a szemük, levetették gyapjúsapkájukat, és előtűnt
hollófekete hajuk, amikor megmutatták nekik Ádám fáját. Azután újra a berdi
felé fordultak, apró darabokra szaggatták, és a legnagyobb lelki
nyugalommal kijelentették, hogy nem alkalmas hajóépítésre. Gatae és
mocsárlakóink kíváncsian álltak körülöttünk, és úgy bámulták az apró
termetű indiánokat, mintha egy idegen bolygóról érkeztek volna. Elképedtek,
amikor megtudták, hogy ez a nádcsónaképítő törzs ajmarának nevezi magát,
és döbbenetük fokozódott, amikor hozzáfűztem, hogy szomszédaikat uruknak
hívják, ők maguk pedig úszó nádszigeten laknak. Az indiánok számára a
közeli Amara város és Ur romjai voltak a legjelentősebb nevek a mocsarak
tájékán.
Gatae megkért, mondjam meg a kétkedő indiánoknak, hogy a nád most
rideg, merev, akár a papiros, de nedvesen hajlítható, mint a kötél. Ezt,

57
természetesen, tudták az ajmara indiánok, mivel az ő totoranádjuk, a
Titicaca-tavon épp ilyen természetű. A berdi mégsem alkalmas. Ezek nem
egyszerű szárak, mint a totóra vagy a papirusz, amit Afrikában szereztünk a
Ra II építéséhez. A papirusz még-jobb és nagyobb is a totoránál. Ez a
növény azonban vékony ágakra oszlott, mint a fű, tulajdonképpen szára sem
volt, így nem tudták, hogyan dolgozzanak vele.
Az ajmarák visszasiettek hűvös szobájukba, s már attól féltem, hogy haza
akarnak utazni.
El kellett ismernem, hogy nagy volt a különbség a növények közt.
Számunkra teljesen új kísérletet jelentett. Csak az édeskés illat és a puha
velő a közepében, volt azonos. A totóra meg a papirusz levegős velőjét
vékony, vízhatlan hártya borította, az erős szár olyan volt mint a bot
keresztmetszete: a gyökerétől fel egészen a lombos virágjáig, a csúcson,
lekerekített háromszög. A berdi azonban több, egymástól hagymaszerűén
szétváló hártya- és velőrétegből állott, az alul ovális törzsből pedig felfelé
hosszú, éles, különálló levelek nyíltak. A hámot viasz borította, és
valószínűleg éppoly vízhatlan mint a papiruszé; mivel pedig a víz csak a
vágási felületeken szivároghatott be, a berdinek megvolt az az előnye, hogy
a hegyén nem kellett levágni, így a víz csak a gyökér felől hatolhatott be, míg
a többi nádfajta levágott szárán a víz kétoldalt szívódott fel.
Este, mikor kissé lehűlt a levegő, a négy ajmara újra lejött, hogy még
egyszer megvizsgálják a dolgokat. Senor Zeballos, a tapasztalt közvetítő
segítségével Gataenek és jómagámnak sikerült meggyőznöm őket arról, hogy
ha megmutatják, hogyan kell a kötegeket összeilleszteni, a mocsári arabok
olyan nagyságban készítik el őket, ahogyan az ajmarák kívánják.
Az egész expedíció legmegnyugtatóbb látványa az indiánok meg a
mocsári arabok spontán barátkozása és kölcsönös megbecsülése volt,
amikor hozzáfogtak a nád feldolgozásához. Senor Zeballos és a négy ajmara
szeme csodálatot és elismerést tükrözött, amikor látták, hogyan válogatják ki
a mocsárlakók a nád javát, s hurkolják át jó erősen olyan tömör és sima
kötegekké, mintha a legjobb totorából készültek volna. Az ajmarák szerint az
iraki arabok jobban dolgozzák fel a nádat, mint a marokkóiak. Ezek az
arabok nyilván Ádám egyenes leszármazottai.
Az első beszélgetések úgy zajlottak, hogy az indiánok mondtak valamit az
ő nyelvükön Senor Zeballosnak, ő azt spanyolra fordította nekem, én angolra
ültettem át Shaker úr számára, aki végül arabul mondotta el a

58
mocsárlakóknak. Ez a módszer nehézkes volt, de nem is éltünk vele sokáig.
Másnap reggel, mire kijöttem, a sapkás, ponchós ajmarák és a burnuszba
öltözött mocsárlakók egy nagy gyékény körül gubbasztottak, amit már
közösen készítettek. Beszélgettek egymással, bólogattak, mosolyogtak,
kötelet és nádat kértek, és átadták egymásnak a szükséges holmit, mintha
folyékonyan beszélnének eszperantóul. Először egy pálma mögé álltam, hogy
megbizonyosodjam róla, nem tévedek-e, és csak azután merészkedtem a
közelükbe, meghallgatni, milyen közös nyelvet találtak. Egy árva szót sem
értettem. Zeballos és Shaker is előjöttek és igazolták: az ajmarák ajmarául,
az arabok pedig arabul beszélnek, s a két nyelv úgy különbözik egymástól,
mint az angol a kínaitól. Ezeknek az embereknek a közös nyelvük a nád volt
– egyaránt földhöz kötöttek és intelligensek voltak. Olyan nagyszerű
emberekkel, mint az iraki mocsárlakók, szívesen dolgoznak együtt bármily
méretű hajó építésén – közölték titicaca-tavi barátaim. A megelégedettségtől
ragyogó Gatae pedig kijelentette, munkatársai sohasem dolgoztak
rokonszenvesebb és szakértőbb emberekkel, mint ezek a dél-amerikaiak.
Másnap rövid, barna ponchóban és lámaszőr sapkában pillantottam meg a
magas, méltóságteljes Gataet, Zeballos és a vaskos indiánok pedig hosszú,
fehér arab ruhákba burkolóztak, fejükre meg fezt raktak – úgy festettek, akár
a kísértetek. A ruhacsere alaposan igénybe vette mindannyiok nevetőizmait,
kiváltképp, mikor az indiánok botladozni kezdtek a túl hosszú ingekben,
Gatae pedig izzadt és viszketett. Szereztünk Basrában néhány szalmakalapot
az indiánok számára. Egy napig hordták is, azután újra fülvédős sapkáikat
húzták a fejükre.
Az ajmarák már első nap, tolmács nélkül, megtanították a mocsárlakókat,
hogyan kell azokat a speciális gyékényeket fonni, amelyek úgy borítják majd
a hajótörzs két felét, mint a kolbászt szorosan tapadó héja. A sima gyékények
olyan hosszúak voltak, mint az egész hajó, és úgy fonták őket, hogy minden
szár azonos irányban feküdt, egyetlenegynek a vége sem lógott ki. Ez két
okból volt fontos: egyrészt növelte a sebességet a vízben, másrészt
csökkentette az abszorpciót. Ha több darab hatvan láb (18 méter) hosszú és
három láb (i méter) széles gyékénycsík elkészült, harminc ember óvatosan
egyenként helyezte be a bölcső alakú állványzatba. Ezután tömör
nádkötegekkel töltötték meg az óriási kolbászhéjakat. Kiszámítottam, hogy
harmincnyolc darab, két láb (60 cm) átmérőjű nádkötegre van szükségünk a
kívánt méretű hajóhoz. A köztük levő üres helyet vékonyabb nádkötegekkel

59
kell majd kitömni. A mocsárlakók és az ajmarák olyan gyorsan dolgoztak,
hogy egy helyett – ahogy gondoltuk – naponta három ilyen nagy köteget
készítettek. A kötegek sokkal hosszabbak voltak, mint a hajó, mivel mindkét
végükön sarló alakban felfelé íveltek.
Nehéz kérdés volt, használjunk-e szurkot vagy sem. A tudósok
megállapították, hogy az Urból származó sumer hajómodelleket vastagon
bekenték szurokkal. A papok Mózesre hívták fel a figyelmemet, akinek az
élete egy szurokkal tömített kosárban kezdődött a Níluson, meg Noéra, aki
úgy mentette meg társai életét, hogy bárkáját szurokkal kente be. Gataénak
viszont az volt a véleménye, mint az agg Haginak: szerintük a nádkötegek jól
fognak úszni úgy, ahogyan vannak. Két azonos, tizenkét láb (3,5 méter)
nagyságú köteget készítettünk, kísérleti célokra. Az egyiket elvittük Huwair
csónaképítő faluba, ahol egy vörös hajú, kék szemű mocsárlakó egy életen át
kente a mashhufokat a már ötezer éve használt fa simító-lapátokkal és
sodrófával. Munkatempója és pontossága csodálatos volt. A szurkot a folyó
felső folyásánál levő, természetes forrásból hozta. A szokásos módszerrel
kente be hengereinket, és megállapítottuk: körülbelül hatvan kilogramm
fekete szurkot rakott fel egy kis nádkötegre, hogy tökéletesen befedje. A két
azonos hengert – melyek közül csak az egyiket kentük be szurokkal – súlyos
tégla-és vasnehezékkel megrakva, kihorgonyoztuk egymás mellé a Tigris
fenekére. Hat hétig, amíg elkészül a hajó, maradnak a víz alatt.
Ezzel a kísérlettel párhuzamosan kezdte meg HP a magáét. Telerakta
szobámat felül levágott, átlátszó plasztiküvegekkel, ezekben – részben édes,
részben sós vízben – berdidarabkák álltak függőlegesen. Némelyek
vágófelületét egy szállal elkötötte. Olyan jól úszott valamennyi, hogy még
egy tíz láb (3 méter) hosszú nádszál is, mely függőlegesen állt az üvegben,
lebegett a vízen, nem is érintette az üveg alját. Az eredmények azonban kissé
zavarba ejtettek bennünket. Néhány nap múlva egyes nádszálak – a
legnagyobb meglepetésünkre – kezdtek felszállni a vízben. Valószínűleg
azért, mert az alsó részük megduzzadt. HP optimista volt, és azt sem tartotta
lehetetlennek, hogy a végén Zeppelinként repülünk majd a víz felett. Egy hét
alatt az édesvízben lebegő nádszálak csak jelentéktelen mértékben, a
sósvízben levők pedig egyáltalán nem süllyedtek.
Mikor azonban az ajmarák hozzákezdtek a hajóépítéshez, nem kevésbé
izgalmas vízproblémába ütköztek, jóllehet, még a szárazföldön
tartózkodtunk.

60
 – Maku mai! (Nincs víz!)
Ezek voltak az első arab szavak, amiket megtanultam. Mindennap
hallottam. Azután: – Aku mai! (Van víz!) – hangzott kis arab mérnökünk, Mr.
Ramsey szabványmondata, amelyet a vendégfogadó tetejéről kiáltott
boldogan felénk.
Víz nélkül a berdi merev és rideg volt mint a gyufa, eltörött a hajlításnál.
Mivel a zöld berdi még rosszabb ebből a szempontból, a nádat előbb meg
kellett szárítani a napon, azután a külső oldalát megnedvesíteni, hogy
hajlékony legyen, mielőtt gyékénnyé és kötegekké dolgozzák fel. A Tigris
vize Bagdadban és más nagyobb, a folyó felső folyásánál épült városokban
annyira elszennyeződött, hogy talán károsan hatott volna a szárított nádra, ha
naponta csöbörszám öntjük rá a folyó vizet. Nem szívesen bár, de így tettünk
az első napokban. Ramsey úr azonban megoldotta a szennyeződési
problémát. Két nagy tankot hozott Basrából, és hosszas ide-oda futkározás
után a háztetőn helyezte el őket. Teleszivattyúzták Al-Qurnából hozott,
átszűrt ivóvízzel, és Senor Zeballos egész nap locsolhatta a nádat meg a
kész kötegeket. De a vendégfogadót is ez a tartály látta el ivóvízzel, a nagy
forgalmú konyha meg a túlzsúfolt vendégszobák Zeballosszal és vékony
gumicsővel versengve csapolták a vizet belőle.
– Maku mai! – hallottuk kétségbeesetten, amikor a csontszáraz nád
recsegett-ropogott a lábunk alatt. – Aku mai! – zengett egy pillanat múlva
Ramsey hangja, aki a nagy fogót kezelte a tetőn. A kellemes hírt nem ritkán
követte egy-egy tévés vagy újságíró dühös kiáltása, aki beszappanozva állt a
hirtelen elapadt zuhany alatt.
Ramsey lassan nélkülözhetetlen munkatársunkká vált. Annyira féltem
attól, hogy elveszíthetem, hogy egyszer a kocsijából húztam ki, amikor egy
napra el akart szökni Basrába.
Mielőtt beköltöztünk az Édenkerthez címzett vendégfogadóba, a
minisztérium nagylelkűen felajánlotta, hogy az expedíció tagjain kívül senkit
sem engednek be a házba. Ezt nem fogadtam el, mert tudtam, hogy a
vendéglő nagyterme és a mellette levő, a folyóra néző terasz a környékbeli
emberek kedvenc gyülekezőhelye. Al-Qurna polgármestere, más
hivatalnokok és a mocsárvidék hihetetlenül nagyszámú tanítója rendszerint
este és a mohamedán ünnepeken jöttek ide, teát ittak vagy hűs, iraki sört, és
tudtam, hogy a turisták előtt úgyis lezárták a határokat. Nem számoltam
azonban azzal a több tízezer idegennel, akik a kormány határozata

61
értelmében még Irakban tartózkodtak, hogy iparosítsák Bagdad és Basra
környékét, meg az olajmezőket. Amikor a helyi tv közölte, hogy dél-amerikai
indiánok dolgoznak az édenkertben, mindannyian eljöttek hozzánk. És
miközben oroszok, japánok, németek és lengyelek ostromolták hideg sörért a
vendégfogadót, Ali és Mohamed véget nem érő harc közepette irányította a
vizet a toalettek felé, Ramsey pedig vissza, a mi öntözőtömlőnkhöz. .
– Maku mai! Aku mai! Aku mai!
Ebben a zűrzavarban kezdett alakot ölteni a hajó, a perzselő nap alatt.
Egyik köteget a másik után hordta a vállán harminc ember, kanyarogtak-
tekeregtek a datolyapálmák és a nádrakások között, mint valami hatvan lábú
kínai sárkány, fel a gyenge állványzatra, le a hatalmas kolbászhéjba.
A levegő lehűlt kissé. Három hét telt el azóta, hogy az ajmarák
megérkeztek október elején, és a hatalmas hajótest két egymás mellett fekvő
fele elkészült. Széles folyosó választotta el őket egymástól, ebbe kerül majd
a különös hajó gerince: a láthatatlan harmadik köteg, e zseniális építkezés
szakmai titka.
Ekkor már igencsak szükségem lett volna a három indiai dau-hajósra,
akiknek rég meg kellett volna érkezniök Bombayből. Nélkülük nem
kezdhettem el a speciális dau-vitorlák felszerelését, de az extra nagyságú
vitorlavásznat már beszereztem. A dau időtlen idők óta az itteni vizek
tipikus vitorláshajója. Egyetlen, megdőlt vitorlája olyan mint az ősi
egyiptomi vitorla. Nem kétséges, hogy túlélő átmeneti forma a legősibb
típus és a modern latin vitorla között. Kísérletünk számára nagyon hasznos
volna egy ilyen vitorla, de a hamburgi vitorlakészítő nem tudta megcsinálni.
Végigjártam a folyópartot, le egészen az öbölig, még Kuvaitban is voltam
dau-vitorlásokat keresni, akik egyrészt segítenének vitorlázattal ellátni a
hajót, másrészt át tudnának kalauzolni az öbölben a zátonyok és tartályhajók
káoszában, míg ki nem érünk a nyílt tengerre. De az egész környéken
egyetlen arabot sem találtam, aki ne fűrészelte volna le daujának árbocát, és
ne szerelte volna fel motorral, mert akkoriban az öböl menti országokban az
üzemanyag éppoly olcsó volt, mint a szél. Mindenütt ugyanazt válaszolták:
csak a pakisztáni és indiai dauk hajóznak manapság vitorlával.
Húsz évvel ezelőtt a Shatt al-Arab és a Tigris tele volt a dauk fehér
vitorláival, amelyek datolyát szállítottak az ültetvényekről Basrába. A
büszke dau-vitorlások ma már csak a kimagozott iraki datolyacsomagok
védjegyeit díszítik.

62
 Mikor először jártam Irakban, az indiai dau-vitorlások szabályos
ingajáratban közlekedtek Bombay és Basra között. A csempészés miatt
azonban ideiglenesen leállították ezt a közlekedési formát. Így hát az indiai
konzul Basrában megígérte, hogy a bombayi tengerész-szakszervezet által
kiközvetít nekem három hivatásos dau-vitorlázót. Mielőtt azonban
beválthatta volna ígéretét, elhelyezték Irakból, én pedig elhatároztam, hogy
magam utazom el Bombaybe, hogy kiválasszam magamnak az embereket. De
a rengeteg tennivaló miatt nem került erre sor. A BBC megígérte, hogy
megbízza a nevemben a tengerész-munkaközvetítőt Bombayben, keressen
számunkra dau-vitorlázókat. Csak olyanokat, akik mindhárman jól kiismerik
magukat az öbölben, és legalább az egyikük beszél angolul.
Londonból érkező sürgönyök igazolták, hogy leszerződtették a három
embert, és azok a Bombayből ide induló repülőgépen vannak már. Két héttel
később a hírüket sem hallottuk még, majd egy további sürgöny tudomásunkra
hozta, hogy Delhiben ideiglenesen szem elől tévesztették őket, ugyanis oda
kellett menniök a már engedélyezett iraki vízumokért.
Miközben a BBC és a bombayi ügynökség megpróbálta felkutatni az
eltűnt dau-vitorlázókat, megérkeztek az expedíció első tagjai, hogy
segítsenek a vízre bocsátásnál meg az építkezés utolsó simításainál. HP
hazarepült Norvégiába, hogy kissé lehűljön, és összeszedje magát az utazás
előtt. Egy új ember, Detlef Soitzek, a német kereskedelmi hajózás fiatal
kapitánya helyettesítette HP-t, s ő lett a jobbkezem hajóépítő telepünkön.
Ezután három tapasztalt nádhajóutazó érkezett, akik a Ra I és a Ra II útjain is
részt vettek: Norman Baker navigátor és parancsnokhelyettes az Egyesült
Államokból, Jurij Szenkevics, az expedíció orvosa a Szovjetunióból, és az
olasz alpinista, Carlo Mauri. Az új emberek néhány nap múlva jöttek: Toru
Szuzuki, víz alatti operatőr Japánból; mexikói barátom, a világjáró Gherman
Carrasco, ő kísérte Bolíviából Irakba az ajmarákat, azután hazautazott;
Asbjörn Damhus, dán fiatalember, a United World Collegestől; és a
titokzatos Norris Brock amerikai filmoperatőr, akit a National Geographical
Society mint afféle független kívülállót küldött hozzánk.
Éppen a hosszúra kihúzott asztal körül ültünk a nagy előcsarnokban
november másodikán, a kitűnő vacsora mellett, amikor Ali azzal a jó hírrel
jött be, hogy megtalálta az elveszett indiai dau-vitorlázókat: ott állnak,
hálózsákostul, a bejáratnál. Lelkesedésünkben otthagytuk vacsoránkat, és
elveszett kísérőink – legalábbis az expedíció első részén mellettünk lesznek

63
– üdvözlésére siettünk. Meglátva a három, sötétbarna bőrű indiai dau-
vitorlázókat, úgy éreztem, hogy már ősidők óta ismerősök vagyunk.
Bemutattam őket a barátaimnak: Saleman Taiyab Changda, Ibrahim Harun
Sodha és Abdul Alim Vásta. Mihelyt kezet mostak, mind a hármat
betuszkoltuk a vendéglőbe, még hosszabbra húztuk ki az asztalt, magunk
mellé ültettük őket, hogy ők is élvezzék az ínyencfalatokat, amelyet Ali meg
Mohamed a tányérunkra raktak. Első pillanatban kissé zavarban voltak, de
azután boldogan fogadták szemmel láthatóan váratlan szívélyességünket,
megragadtak egy-egy fél sült csirkét, és egyik doboz sört a másik után
öntötték magukba. Saleman angolul is beszélt, ő tolmácsolt barátainak.
Miután most már a hindi is csatlakozott az ajmarához, arabhoz, japánhoz,
oroszhoz meg a számos nyugat-európai nyelvhez, valaki azt javasolta,
hagyjuk el a hajót, s inkább építsük fel a közeli Bábel tornyát. Ha elkészült,
a tetején rendezzünk be egy eszperantó iskolát. A soknemzetiségű társaság
tagjai nagyszerűen megértették egymást, Mohamed szakadatlanul szállította a
sörösdobozokat a konyhából a teraszra, az üreseket meg vissza. Kíváncsian
utána mentem, és akkor láttam, hogy az üres dobozokat a folyóba hajítja.
– Mohamed – kérdeztem –, ti minden hulladékot a Tigrisbe ürítetek? Mit
gondolsz, hova kerül ez a sok sörösdoboz?
Egész arca sugárzott a boldog mosolytól – Amerikába?!
A három újonnan érkezett kimerült az utazástól, ráadásul besötétedett
már. Ezért csak reggel fogják megnézni a hajót. Az összes szoba, még az
előcsarnok és az onnan nyíló alkoholmentes bár is megtelt már pótágyakkal
és matracokkal, így ők hárman tábori ágyaikkal a raktárhelyiségünkbe
kényszerültek, a felpattogzó bambusz meg a kötélcsomók közé.
Másnap napkeltekor felébresztettem őket. Pizsamában jöttek fel velem a
lépcsőkön a lapos tetőre, ahonnan gyönyörű kilátás nyílott a folyóra meg a
kertre. Sarló alakú hajónk pompásan festett a hajnali derengésben, mintha
arany újhold kötött volna ki a Tigris partján. Az elmúlt napokban az ajmarák
megoldották a legnehezebb feladatot: a két nagy félhajót egyetlen tökéletes
hajóvá húzták össze. Látni lehetett mindkét fél kerek keresztmetszetét, a sok
erős köteget gondosan betekerték a fonott nádhuzalba. A rést – amely a hajó
két felét még nemrég kettéválasztotta, s olyanok voltak, mint két egymás
mellett fekvő kenu – egy vékony köteggel kitöltötték, mely mintegy közös
gerincként szolgált. Ezt a gerincköteget egy több száz yard hosszú, egy cm
vastag kötéllel erősítették – a hajó orrától a tatjáig spirálisan áttekerve – a

64
két hatalmas köteghez. Először az egyik félhajóval kötötték össze a gerincet,
azután egy kiegészítő spirálisban futó, külön kötéllel hurkolták a másik
hajófélre. Mikor egész legénységünk egy csigasor segítségével meghúzta a
két spirálisan elhelyezett kötelet, a két széles törzs lassan a közép, a gerinc
felé húzódott, a szó Szoros értelmében belepréselődött, és teljesen eltűnt a
két főrészben. Végül egy masszív katamaránféle alakult ki, melynek kettős
törzse közt egy piciny rés sem volt.
A tetőről megmutattam a három álmos indiai dau-vitorlázónak a
csodálatos hajót, amelyről már csak a kabin és a vitorlázat hiányzott. Egy
ideig mintha némán csodálták volna a hajót. Azután halkan megszólalt
Saleman:
– És hol van a motor?
– A motor? – válaszoltam. – Nincs motorja.
– De akkor hogyan halad? – kérdezte Saleman kíváncsian. – Vitorlával,
természetesen, hát ti nem vagytok dau-hajósok? – érdeklődtem, és jól
megnéztem a csokoládébarna embereket, akik a maguk részéről a nádhajót
bámulták.
– Persze hogy dau-hajósok vagyunk. De a mi daujainkat motor hajtja –
válaszolt Saleman nyugodtan.
Egyikük sem tudott vitorlázni, még kevésbé vitorlát készíteni!
Kétségbeestem. De legalább kalauzokként segíthetnének az öbölben.
Hányszor tették meg az utat Bombay és Basra közt, kérdeztem.
Basra? Saleman Ibrahimra nézett, Ibrahim Abdulra. Egyikük sem járt
még Basrában. Egyikük sem látta az öblöt.
Passzoltam. Vissza kellett küldeni őket Bombaybe. Szemmel láthatóan
megkönnyebbültek ettől a döntéstől, és elszörnyülködve bámulták a nádhajót
odalent. De még mielőtt elindítottam volna őket a hosszú és költséges útra
hazafelé, ragyogó ötletem támadt: talán még a segítségünkre lehetne
Saleman, aki beszél angolul. Basrában, a folyón láttunk néhány nagy indiai
daut kihorgonyozva. De hiába próbáltuk szóra bírni lomha legénységüket,
egyikük sem beszélt egyetlen európai nyelven, sem arabul. Amennyiben
egyikük értene a vitorlázáshoz, Saleman tolmácsolhatna nekünk.
Aznap este az expedíció tagjai minibuszon Basrába utaztak, ahol
díszvendégekként vacsorára voltunk hivatalosak a basrai egyetem elnökénél.
Norman, navigátorunk és vitorlaszakértőnk vállalkozott rá, hogy a három
indiai dau-hajóst vacsora előtt még elkíséri a basrai kikötőbe, hogy a

65
segítségükkel megérdeklődjön egyet s mást a folyón horgonyzó indiaiaktól.
Jurij kölcsönkérte a szovjet konzul egyik szép új, orosz kocsiját, és múzeumi
tolmácsunk, Shaker hajlandó volt vezetni.
Normannek és kísérőinek a színét sem láttuk az egyetemen, végül is
nélkülük kellett leülnünk a vacsorához. Már legalább egy tucat pompás,
ízletesnél ízletesebb arab fogást fogyasztottunk el, mikor az egyik ideges
szolga egy tetőtől talpig fehér kötszerbe burkolt embert vezetett be, aki mint
valami kísértet, mozdulatlanul megállt az asztal előtt. Csak a vörös orra és
vörös füle látszott ki. A vörösség is sebhelyből származott! Norman állt
előttünk! Teljesen bekötözve arra várt, hogy bemutassuk.
– Mi történt? – kiáltottam rémülten.
– A kocsi letért az útról, és három bukfencet hányt – morgott Norman.
– És hol vannak a dau-hajósok?
– A kórházban ápolják őket.
– És Shaker?
– A rendőrségen. Ő vezetett.
– És a szovjet főkonzul új kocsija?
– Felfordult, ócskavas lett belőle.
Normannek csak külsérülései voltak, és fej kötése szabadon hagyta a
száját, így bebizonyíthatta: híres étvágyát nem veszítette el. Végül a három
szerencsétlen dau-hajós is betámolygott – az egyiknek a lába sérült meg, a
másiknak a feje, a harmadiknak meg a háta –, egy csepp étvágyuk sem volt, s
csak arra kértek, hogy az első repülőgéppel szállítsam őket vissza Indiába.
Meg is tettem, mihelyt elértem telefonon Bagdadot. Irakból India felé
repültek, de útközben nyomuk veszett, és soha többé nem jelentkeztek a
bombayi munkaközvetítő irodában.
Alaposan benne voltunk a pácban. Néhány napon belül vízre kellett
bocsátani a hajót. Közeledett a tél, s egy hónappal a szokott idő előtt az
esőzések is elkezdődtek. Norman annyira fellelkesedett a southamptoni
egyetem kísérleti csónakjának az eredményein, hogy mindenáron nagyobb
vitorlát és nagyobb evezőlapátot akart, mint amekkorát Hamburgban
készítettek számunkra. Volt egy dau-vitorlához való vitorlavásznunk
tartalékban, de nem ismertünk senkit, aki azt elkészíthette volna. Azt
javasolta tehát, hogy mondjunk le a dau-vitorláról, a tartalék
vitorlavászonból pedig inkább készítsünk egy sokkal nagyobb, különleges
vitorlát. – Gyermekjáték – mondta Norman, és szemügyre vette legjobb

66
vitorlánkat, meg az ollót.
Egyetlen sűrű szövésű, erős, mintegy hatvan négyzetméter nagyságú
vitorlánk volt, a szélén kötélerősítés és vitorlakarikák, oldalt szemek a
vezetőkötél számára; ezekre akkor van szükség, ha szél felé fordulunk. A
második, nagyobb vitorla csak tartalékul szolgált, hogy nagyobb sebességre
tegyünk szert gyenge hátszélben, a felborulás veszélye nélkül. Szintén
egyiptomi gyapotkelméből készült, de sokkal vékonyabb volt és nyolcvan
négyzetméter nagyságú.
Sikerült néhány öreg vitorlakészítőt találnunk a huwairi hajóépítők közt,
Norman pedig a középső varrásnál felvágta legjobb vitorlánkat, hogy
középütt beleillessze tartalék vitorlavásznunkat, anélkül hogy tönkretenné a
gondosan megerősített széleit meg a vitorlakarikákat. Mihelyst a jó vitorla
részeire bontva ott feküdt az étterem padlóján, a vitorlakészítők munkához
láttak, de egy fél nap múlva kijelentették, hogy nem tudják az új darabokat a
régiek közé illeszteni, mert nincsenek megfelelő szerszámaik. Kár,
mondottam, akkor hát újra össze kell állítanotok a vitorlát a régi formájában.
Hiába igyekeztek azonban az arab vitorlakészítők, Norman és HP, aki
vitorlakészítő tűkkel és kesztyűkkel felszerelve érkezett meg Norvégiából,
nem sikerült a szétbontott vitorlát eredeti formájában összeállítani. Közben
az eső is rákezdett. Nem volt már időnk arra, hogy az egyes darabokat
Hamburgba küldjük, így hát egyetlen vékony hátszél vitorlával kellett útra
kelnünk. Szerencsénkre a szél télen mindig észak felől fúj, azaz Irakból az
öblön lefele. Így egész úton, Bahrein-szigetig állandó hátszélben fogunk
hajózni, és mindenki biztosított arról, hogy ott találunk majd
vitorlakészítőket, akik újra össze tudják varrni vitorlánkat, sőt még dau-
vitorlázókat is, a három indiai helyett.
Az evezőlapátok megnagyobbítása dolgában több szerencsével járt
Norman. Váratlan segítséget kaptunk egy szakértő hajóácstól. Közben úgy
dolgoztunk, mintha állatkerti lakók volnánk. Nap mint nap csapatostul jöttek
a különböző iparvállalatok alkalmazottai, és a vaskerítésen át bámulták a
különös hajót a parti rézsűn. A környékbeli arabokon kívül elsősorban
oroszok, nyugat- és keletnémetek, lengyelek, japánok, amerikaiak és
skandinávok. A látogatók közül sohasem hiányzott Josef Czillich ácsmester.
A nyugatnémet Polens & Zöllner vállalatnál dolgozott, amely felfelé a
folyón, Amaránál, hatalmas malmot épített, hogy az majd papírrá dolgozza
fel a mocsári nádat. Még fel sem ocsúdtunk, mikor már minden

67
szabadnapján közöttünk serénykedett. Mesteri kézzel segített Normannek
oldaldeszkákat csapozni és ragasztani az evezőlapátokhoz, míg olyan nagyok
nem lettek, hogy erősebb nyelekre volt szükség. Jól értvén a pótlólagos
faillesztéshez, a nyeleket is jócskán megnagyobbították, amelyek most az
eredeti kerek helyett ovális formát nyertek. E látványos famonstrumok
alkotói a végsőkig védték szabálytalan művüket: nem baj, mondták, hogy
ovális a nyél, ha nyitott evező tartó villában mozog, nem pedig kerek
lyukban. A nyeleket mindenesetre nem lehetett már elvékonyítani, hacsak
nem kisebbítjük egyszersmind az evezőlapokat is, akkor viszont nem kellett
volna elvégezni a southamptoni modellkísérleteket – mondta Norman.
Normannek igaza is volt: minek a kísérlet, ha nem használjuk fel az
eredményeit?
Pillanatnyilag amúgy is sokkal súlyosabb problémák nyomasztottak.
Norman, jobb kezem a vitorlázás terén, 40°C-riál magasabb lázzal ágyban
feküdt, akárcsak második navigátorunk, Detlef, HP és egymás után mindenki,
Carlón és rajtam kívül. Jurijt erős fájdalmak gyötörték, de azért egyik ágytól
a másikig szaladgált, a szovjet asztronauták számára tervezett, speciális
orvosi táskájával. Még az operatőrök is ágynak dőltek, és egy ideig elég
rosszul állt a szénánk. Kolerajárvány dúlt az arab világban, és a hírek
szerint a folyó menti falvakban szedte áldozatait, bár Al-Qurna területén
még nem jelentettek koleraeseteket.
Amikor már majdnem mindenki ágynak dőlt, megérkezett az eső, az igazi
eső. Úgy ömlött, akár Noé történetének idején. A mocsári arabok
nádházaikban várták, hogy szigeteik felemelkedjenek és úszni kezdjenek. Az
édenkert homokos talajából mély mocsár lett. Néhány emberrel
megpróbáltam náddal beborítani a hajót, hogy legalább a legrosszabbtól
megkíméljem, mert észrevettük, hogy a kötegek súlya megnövekedett.
Igencsak megijedtem, amikor láttam, hogy tökéletes vázunk néhány
függőleges cölöpé kezd kifelé dőlni, A hajó súlya nyilván több tonnával
gyarapodott, és az állványzat, úgy tűnt, hamarosan összedől. Nagy sietve
védőgerendákat vertünk a talajba, hogy tehermentesítsük a veszélyeztetett
építményt, Mohamed pedig Al-Qurnába ment, és hatalmas zöld
plasztikfóliával tért haza, amivel befedhettük az egész hajót. A csúf anyagtól
eltekintve 69 oromtetejével valóban úgy nézett ki, mint Noé bárkája, ömlött
rá az eső, miközben a földön egyre nagyobb és egyre több pocsolya
képződött. Idegfeszítő látványt nyújtott a faállványzat, amelyről nem

68
tudhattuk, kibírja-e a vízre bocsátásnál keletkező nyomást. Kibírta. És
amikor elvonultak a felhők, a nap pedig újra úgy ragyogott az édenkert felett,
mint annak előtte, felszáradt a sár, eltávolítottuk a csúf műanyagot, Noé
bárkája szárazon állott, mintha az Ararát hegyén kötött volna ki.
Most már el kellett határozni, bekenjük-e feketeszurokkal arany-
ragyogású hajónkat. Felhoztuk a folyó fenekéről a két kísérleti köteget, és
kétségbeesve tapasztaltuk, hogy mindkettő sokkal mélyebbre süllyedt a
vízben, mint ahová helyeztük, és szemmel láthatóan teleszívódtak vízzel.
Kihúztuk a partra és középütt szétfűrészeltük őket. Mindkettő telis-tele volt
vízzel. A szurok megrepedezett, és csak növelte a köteg súlyát.
Ránéztem Gataéra és mocsári embereire, akik némán állták körül a
teleszívódott kötegeket. Ok éppúgy zavarban voltak, mint ahogyan én
kétségbeestem. Gatae nem tudta mással magyarázni, mint azzal, hogy
lehúztuk a kötegeket a folyó fenekére, ahelyett, hogy a vízen úsztak volna.
De amikor megmagyaráztam neki, hogy a hajó is víz alatt lesz, részben a sok
tonnányi rakománya, másrészt a toronymagas hullámok miatt, nem tudott mit
mondani, és hallgatag emberei kíséretében, lehajtott fővel távozott. Egyedül
maradtam szétvágott kísérleti kötegeimmel. A szobámban, az ivóvízzel telt
üvegekbe rakott berdidarabok, különösen a sós vízben állók, másként
viselkedtek. Lehet, hogy a Tigris szennyezett vize miatt rohadt meg a nád?
Ugyanez történt, emlékeztem, amikor a kairói Papyrus-intézet kádnyi
állóvizében megrothadt a kísérleti nád.
Elhordtuk a vízzel teleszívódott kötegeket, mert nyomasztó hatást
gyakoroltak ránk, és a vízre bocsátásra koncentráltunk, hiszen hamarosan a
nyakunkon a következő esőzés, amely már komolyabb lesz az előző, átmeneti
záporoknál. Azóta, hogy kiválasztottam az építkezés helyét, a folyó vize
erősen apadt. A Tigris végigfolyik Irakon, teljes hosszában, akár egy
csatorna, és csak a törökországi esők táplálják. Nyáron és ősszel, mikor már
elfogyott a felolvadt hó az Ararát körüli hegyekben, összezsugorodik. Ez
volt azonban a kisebb probléma. Bármikor vízre billenthettük volna a
nádhajót. Az igazi akadályt az erős, stabil betonfal képezte, amelyet a
folyami hatóságok az alatt a rövid idő alatt építtettek a vendégfogadó
teraszától le majdnem egészen Ádám fájáig, míg én az expedíció szervezési
ügyei miatt Európában voltam. A polgármester azt mondta, semmi probléma,
áttörhetjük a falat akárhol, ahol szükséges a vízre bocsátáshoz.
Jól megrakott nádhajónk súlyát harminchárom tonnára becsültük. A vízre

69
bocsátáshoz tervezett építményt az új fal mentén egészen a folyóig kellett
meghosszabbítani. A hajót egy faállványzat belsejében építettük fel, amely a
parton marad, mikor a nádhajót a vízre bocsátjuk. Ráadásul egy vasszánon
állt, amely a folyóba húzza majd a hajót, maga pedig lesüllyed, mihelyt a
hajó úszni kezd. A szán csúszótalpjai I keresztmetszetű acéltartókból
állottak, amelyek ugyanolyan tartókból álló síneken futottak, csakhogy azok
vízszintesen feküdtek és csúszóvájatul szolgáltak. Két hajóhosszal meg
kellett hosszabbítani őket, hogy elérjük a folyót.
Először azonban a falnak kellett eltűnnie, és ehhez a folyami hatóságok
engedélyére volt szükség. Lelki szemeimmel láttam a hivatalos papírokat,
amelyeket addig tologatnak a folyón felfele és lefele, amíg beáll az esős
évszak. Lerövidítettük hát az időt, és elmentünk a két zömök építészhez, akik
oly gyors iramban húzták fel a falat, és illő összeget ajánlottunk fel nekik a
lebontásáért és újjáépítéséért.
Elfogadták ajánlatunkat, és kettős kézfogással biztosítottak róla, hogy a
fal a földön lesz a vízre bocsátás előtti napon, délben. Fél honoráriumba is
beleegyeztek arra az esetre, ha a fal délben áll még. El is jöttek, ahogy
megígérték, és kölcsön kérték kapáinkat. Egy óra múlva láttam széles
vállukat – távozóban. Shaker hozzám rohant és közölte, nem hajlandók
folytatni a munkát, mivel a fal túl kemény. Utánuk szaladtam, és rájuk
olvastam: ha fel tudták építeni a falat, akkor le is tudják rombolni. Ók meg
azzal hozakodtak elő, hogy az építéshez értenek, de a romboláshoz nincsenek
eszközeik. A viszontlátásra.
Csákánnyal próbáltam nekimenni a falnak, de az csak szikrákat hányt.
Elátkoztam a folyó alsó folyásánál épült dán cementgyárat, amelynek a
termékéből ezek az emberek sziklánál keményebb betont kevertek. Norman
láztól vörös szemmel ugrott ki az ágyból. Igaz, hogy az amerikai
haditengerészet tartalékos parancsnoka, de civilben New York-i építési
vállalkozó. Shakerrel elautózott a falusi kovácshoz, vasékeket és hatalmas
pörölyt készíttetett, s mire felocsúdtunk, láztól vacogó férfiak tántorogtak ki
a vendégfogadóból, és felváltva dolgoztak a súlyos kalapáccsal; még az
angol és arab operatőrök is részt vettek ebben a Jerikó-műveletben. A falak
pedig leomlottak, megnyílt egy rés, épp akkora, amekkora kellett.
Szabad lett az út a folyóhoz. A folyó az Indiai-óceánba nyíló, hosszú
öbölbe vezetett; ezzel az óceánnal még nem mértem össze erőimet. Az
édenkert kapuja szélesre tárult az ismeretlen kaland előtt, és Noé bárkája

70
kifutásra készen állott. A láthatáron esőfelhők gomolyogtak.

71
 Kezdődnek a nehézségek

Nulla óra. Zászlókat felvonni.

– Minden kész?
– Kész.
– O. K. Rajta!
Senkit sem hívtunk meg, a kert mégis dugig megtelt nézőkkel, akik
ugyanolyan feszülten várták a nádhajó folyóba siklását, mint mi. A légkör
egy nagy színházéhoz hasonlított: sugdolódzás mindenfelől, majd hirtelen
csend, mikor nekiálltunk, hogy a nehéz hajót a Tigrisbe vontassuk.
Ezernyi torokból felszakadó, ujjongó kiáltás törte meg a csendet, mikor a
magas nádkolosszus mozgásba lendült, és siklani kezdett a vassíneken.
Teknősbékánál is lassabban közeledett az óriás az áttört fal nyílása és az
alatta folyó víz felé.
Egyetlen lepottyanó alma sem fért volna el Ádám békés kertjében,
amikor a nézőközönség előrenyomult, hogy jobban lásson, és a bagdadi
főtisztviselők védelmére kirendelt rendőrök azt sem tudták, hova kapjanak,
hogy megvédjék a nagy méltóságokat, az expedíció tagjait, meg a
munkásokat attól, hogy a lassan előrenyomuló sumer furcsaság alá ne
sodorják őket. Még a folyó is tele volt mashhufokban, balamokban,
rendőrségi hajókban és motoros bárkákban ülő arabokkal, meg
külföldiekkel.
Igencsak megkönnyebbültünk, látván, hogyan csúszik a monstrum a
magunk barkácsolta faállványzatból a rögtönzött acéltartókon, amelyeket egy
a folyón, felettünk épült papírmalom mérnöke szívességből egészen a víz
széléig vezető sínekké hegesztett össze. A búzaszín hajó elülső részén, mely
büszkén, mint a hattyúnyak nyúlt felfelé, még látszottak az emberi kezek
lenyomatából származó vérnyomok: a nemrég lezajló névadó ünnepség jelei.
Ezen sokat vitatkoztunk. A mocsári arabok hat szép bárányt hoztak a vízre
bocsátáshoz. Fel akarták áldozni őket, és nekem kellett volna a vérbe mártott
kezemet az új hajó orrára nyomnom. Nem álltam rá. A Kon-Tikit dél-
amerikai kókusztejjel kereszteltük meg, a Ra I-et meg a Ra II-t berber
kecskék tejével. Nem javasolhattam nekik a bivalytejet, az arabok ezt
sértésnek tekintették volna. Ragaszkodtak az Ábrahám ideje óta fennmaradt
helyi szokásokhoz, az állatáldozathoz. Minden új építményre – akár ház,

72
akár hajó – rányomták véres kezüket. A mocsárlakók egyszerűen nem voltak
hajlandók a hajót vízre bocsátani, míg az illő áldozatot be nem mutatták, és
Gatae kijelentette, ha én nem teszem meg, majd ők megteszik. Olyan
szenvedélyesen ragaszkodtak ehhez a szertartáshoz, hogy még művelt
bagdadi barátunk, Rashad sem volt hajlandó velünk jönni, ha nem végezzük
el.
Kompromisszumot kötöttünk hát. Először a mocsárlakók végezzék el a
maguk szertartását, de a keresztelőt az én kívánságom szerint tartsuk meg.
November n-ére terveztük a vízre bocsátást. Reggel a patyolatfehér
kaftánba öltözött Gataéval találkoztam a hajónál; jobb tenyere vérrel volt
bekenve. Az utoljára feláldozott bárány vérétől csepegő kezét az aranyszín
hajóorra nyomta, miközben a földön ülő társai jókedvűen csevegve
fogyasztották a sült bárányt, és egy percig sem leplezték, hogy számukra ez a
szertartás legfontosabb része.
Délre megérkeztek a bagdadi méltóságok is, fehér selyemszalaggal és
ollóval, hogy a minisztérium főigazgatója elvégezze a híd-avatásnál
szokásos szertartást a hajó orránál. Ezután kerültünk mi sorra. Gatae csinos
kis unokája fogja felszentelni a hajót. Gatae kézen fogva vezette a
színpompás ruhákba öltözött, fekete hajú, apró hölgyet a folyó partjáról a
hajóhoz. A kis Sekneh nehezen cipelte a lopó-tököt, amelyet a mocsári
arabok a hagyományoknak megfelelően színültig töltöttek annak a folyónak a
vizével, amelyről majd hajónkat elnevezzük. A kislány ügyes kézzel
bepermetezte a nádhajót. Szeme fénylett, elfelejtette a betanult szöveget, és
csak a közvetlen közelében állók hallhatták, hogy elsuttogta a „Digle” szót, a
Tigris itteni nevét. Nagyapja szilárdan tartotta a kislány kezét, és a
továbbiakban átvette a szerepét; ezt mondta jó hangosan arabul:
„Isten engedelmével és a próféta áldásával vízre bocsátjuk ezt a hajót,
neve pedig »Digle, Tigris« legyen.”
Ahogy elhangzottak szavai, az égbolt déli részén halk mennydörgés
hallatszott. Mindannyian arra fordultunk meglepetten vagy áhítatos
félelemmel. Úgy hangzott, mint az összes mezopotámiai istenek
leghatalmasabbikának, a Napistennek a beleegyezése, aki egy intésével
mennydörgést és villámlást fakaszt. Fekete felhők gyülekeztek a láthatáron.
Még a nem babonásak is megborzongtak kissé a viharok istenének
indulásunkkal egybehangolt kinyilatkoztatása hallatán.
A kölcsönkért hidraulikus emelőben eltörött egy csavar, egy szöggel

73
kellett pótolnunk. Így azután egy óráig eltartott, míg az újonnan
megkeresztelt Tigrist a fal nyílásán át arra a helyre vontattuk, ahonnan a
rézsű meredeken zuhan le a folyóba. Megpróbáltuk ezt a meglehetősen éles
szögű lejtőt földdel feltölteni, hogy ne legyen olyan meredek, de az ár azon
nyomban elmosta az alsó részét. Amikor a Tigris a meredek rézsűhöz ért,
mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Vajon kibírják-e a hatvan láb (18 méter)
hosszú nádkötegek meg a karcsú szán, amelyen nyugszanak, a megterhelést,
amikor a fél hajó támaszték nélkül lóg a levegőben?
Szerencsére az óriási szilárd tömbként billent előre, és a saját súlyától
csúszni kezdett lefelé a dombon. A lejtő lábánál a hajó orra belecsobbant a
vízbe. Ezernyi ujjongó hang győzelmi kiáltássá egyesült, amikor a széles
hajóorrot a víz felnyomta, és az olyan magasan úszott a folyón, mint egy
gumikacsa, míg a hajó nagy része a földön állt még.
Micsoda felhajtó erő, micsoda úszóképesség! Közvetlenül a hajó mögött
futottam, hogy megbizonyosodjam, kitart-e minden kötél, nehogy a még
felszereletlen hajótestet magával ragadja az áramlás. Azután hirtelen, mikor
a hajó orra újra felmerült a vízből, megállt a tatja. Hasadó fa szörnyű
recsegését hallottam, és láttam, hogy az acéltartók úgy hajlanak meg a széles
törzs alatt, akár a spagetti. Az ujjongó tömeg örömrivalgása halk
jajszavakba csapott át, majd kétségbeesett kiáltások törtek fel, amikor a
zömök hajó lassan a földre ült, mint egy makacs víziló, amely nem hajlandó
vízbe menni.
Ott ült hát. Szilárdan a földön. A hajó orra lesiklott a sólyáról és a
Tigrisben úszott, tatja pedig mozdulatlanul feküdt fent, az éden-kerti
embertömeg kellős közepén.
Egész hadseregnyi önkéntes segített nekünk a folyóba tolni a hajót.
Mindhiába. Csak néhány embernek sikerült a vállát a meredeken a levegőbe
ívelő, magas tat alá támasztani; akik oldalról próbálták megtolni,
belesüppedtek az ingoványos folyópart laza földjébe.
Árkot ástunk, hogy alulról megvizsgálhassuk a hajót, és a vizet a tat alá
folyassuk. Gondolatmenetünk hasonlított a próféta és a hegy történetéhez. Ha
a hajónk nem akar á folyóba menni, a folyónak kell a hajóhoz mennie.
A magas méltóságok udvarias búcsút vettek, és a rendőrség
védőőrizetében eltávoztak. A tömeg is feloszlott lassan, mire alkonyodni
kezdett és langyos eső cseperészett. A legnagyobb baj az volt, hogy az
ajmara indiánok előző nap elutaztak Dél-Amerikába, különben érvényét

74
vesztette volna a Bolíviába szóló repülőjegyük. Nélkülük pedig,
amennyiben a kötélzet meg a nádkötegek megkárosodtak, nehezen tudjuk
kijavítani a hajót. De amíg nem férhetünk a hatalmas kettős hajófenékhez,
nem mérhetjük fel az eltörött gerendavégek és sínek okozta kárt. Mire
beesteledett, hihetetlenül hideg szél sepert végig a tájon. Be kellett mennünk
a házba, meleg ruhákért. Bizarr villámok hasítottak a fekete éjszakába.
Váltakozva dolgoztunk a néhány rendelkezésünkre álló ásóval, az angol
filmesek pedig kábeleket raktak le a vendégfogadó tetőteraszán, és a
kameralámpákkal világítottak nekünk. David, a csoport fiatal zsidó
asszisztense elárulta nekem elmúlt éjszakai álmát: nagy juhnyájat látott,
amely felment a hajóra, és feláldozott rokonaikért bosszúból felzabálták a
nádhajót. Gatáénak és a mocsári araboknak is megvolt a maguk
magyarázata: hat bárány nem elég egy ilyen nagy hajóhoz, bikát kellett volna
áldoznunk.
Alig hangzottak el ezek a pesszimista megállapítások, amikor egy
bedübörgő, hatalmas orosz teherautó erős fényszórója láttán abbahagytuk az
ásást. A váratlan vendég berobbant a kapun, törött gerendákon és elhajlott
síneken át, és úgy tűnt, mintha mindannyiunkat a folyóba akarna kergetni. Két
sofőr ugrott ki a kocsiból. Jurij tolmácsolásával elmeséltük nekik, hogy ez
egy hajó, amely olyan rideg és törékeny, mint a szárított árpakenyér, amíg
érintkezésbe nem kerül a vízzel. Erre aztán ők is nekiláttak, velünk együtt, a
vastag nádlökhárítók készítéséhez. A magas motorház elé raktuk fel őket az
állványzatból visszamaradt gerendák köré, nehogy a nehéz teherautó a
hajóval együtt a vízbe essen. A teherautó megindult, és szép lassan taszította
maga előtt a hajót. Ezzel kezdetét vette a szabálytalan és felettébb eredeti
vízre bocsátás. A hajó megmozdult, és lassan lesüllyedt a vastag ingoványos
kásába, amit kiástunk. Míg az iszap és a fatörmelék lefolyt az áramlással,
rövid pórázra fogtuk a hajót, és kikötöttük a vendégfogadó teraszánál
összehordott nádkötegekből álló úszó mólóhoz. A teherautó fényszórójának
világánál láttuk, hogyan követte a folyóba a hajót vad összevisszaságban az
elhajtott szán meg a sínek. Az oroszok elbúcsúztak és távoztak. Nekünk meg
kellett várnunk, míg kivilágosodik, hogy felbecsüljük a kárt. Úgy tűnt, hogy a
Tigris vízvonala nem azonos mindenütt. Az orránál szemmel láthatóan
enyhén balra hajlik.
Hajnalra mindannyian a helyszínen voltunk. Új hajónk nagyszerűen
festett. Nagyobb és erősebb volt mint a két Ra. A Tigris nagyon magasan

75
úszott a vízen, és a zavaros vízszint felett egyetlen karcolás sem látszott.
Gyanúnk azonban beigazolódott. Kézműveseink precíz munkája és az összes
görbület tökéletes szimmetriája ellenére, a hajó orra valamivel mélyebben
feküdt, mint a tatja, de csak annyira, hogy a rakodással kiegyenlíthetjük.
Valaki úgy vélte, hogy ez a billenés a víz gyors abszorbeálásának a
következménye: a hajó orrát néhány órával korábban bocsátottuk vízre, mint
a tatját! Ezt a pesszimista véleményt rossz viccként visszautasítottuk. De
azért előfordulhatott, hogy a hajóorr alsó részén levő nádkötegeket
felhasította a törött szán…”:
Detlef és Gherman búvárszemüveggel alámerültek, és elmondták
tapasztalataikat. A piszkos vízben szinte semmit sem láttak, de kitapogatták,
hogy az állványzatból való vas- és fadarabok állnak ki a hajó orra alatti
kötegekből. Nem csoda hát, hogy a hajó orra mélyebbre süllyedt. Tovább
tapogatóztak, és felfedezték, hogy egy vastag nádköteg, amelyet átmenetileg
lökésgátló gyanánt erősítettünk a hajó orrához, beleakadt a szánba. Késsel
átvágták ezt a köteget, és amikor a fa- és acéltömkeleg a fenékre süllyedt, a
hajó orra visszalendült egyensúlyi helyzetébe. Végigtapogatták a törzs egész
víz alatti részét, s mindketten úgy ítélték meg a helyzetet, hogy a spirálisan
elrendezett hajókötél minden egyes hurka rendben van. A hajó sértetlen volt.
Az ezernyi gyenge nádszál a felszínen úszott: megnyerték a modern acéllal
vívott csatát, amely eltorzulva süllyedt a folyó fenekére.
Két felvágott kísérleti kötegünk tanúbizonysága szerint a modern
folyószennyeződés jobban árt a nádnak, mint az acéltartók, ezért azután
siettünk, hogy mielőbb tiszta sósvízbe érjünk. De még két hétig eltartott, míg
felszereltük és megraktuk a hajót. A vendégfogadó előtti pázsiton a
mocsárlakók két kunyhót állítottak fel zöld mocsári kassabnádból. A
ragyogó nádat a vidéken elterjedt díszítő minta szerint szőtték és
bambuszkeretre erősítették. A kunyhók akkorák voltak, hogy a boltozatos
nádtető alatt ülni tudtunk, de állni nem. A nagyobbik mintegy tíz
négyzetméternyi volt, s nyolc ember kinyújtózva alhatott a padlóján. A fele
akkora kisebbet három embernek és a kameráknak szántuk.
A két előre elkészített kajütöt felvittük a hajóra és az egymástól nagy
térközzel elválasztott palánkokhoz kötöztük, ez utóbbiakat pedig keresztben
a főkötegekre erősítettük. A nagy kabint a hajó farán erősítettük fel. A
tengerre néző, két hosszanti falán egy-egy ablakszerű ajtónyílás volt. A kis
kabint a másikkal keresztben, elöl állítottuk fel; egy négyzetméter nagyságú

76
ajtónyílás volt rajta, amely a középfedélzetre és a mögötte levő főkabinra
nyílott. Alacsony bambuszrudakkal kerítettük be mindegyik kunyhó tetejét,
és így egy-egy felső teraszt képeztünk ki rajtuk. A halak és hullámok
világában, kis fantáziával apró, falusi főtérnek is tekinthettük a két aranyzöld
dzsungellakás közötti térséget a nádfedélzeten. A kunyhókat csak
alvóhelynek és menedéknek szántuk rossz idő esetén. Állandó nappali
tartózkodóhelyünk a köztük levő szabad térség volt.
Ott is húztuk fel a tarka vitorlát a terpeszárbocra. Mint az Ó- és Újvilág
minden nádból készült vitorláshajója esetében, a vitorlát tartó
szárnyvitorlafát itt is terpeszárbocra kell felhúzni, melynek szétterpesztett
két alsó lába egy-egy kötegen nyugszik. A középvonal, ahol a vastag kötegek
alig érintkeznek, nem biztosít tartást az árboc számára. A harminchárom láb
(10 méter) magas kőrisfa-árbocok a kötegekre kötözött nagy fasarukban
ültek. Az árbocokat és sarukat fakönyökdarabok kötötték össze, melyeket a
természettől derékszögben meghajlott ágakból készítettünk. Az ilyen apró,
de fontos részleteket egyiptomi freskókról és sírmodellekről másoltuk le. E
prototípusok nyomán átfúrtuk a terpeszárbocot ott, ahol a két árboc a
csúcson találkozik; azon ment át a vitorlatartó kötél, amellyel felhúztuk a
szárny vitorlafát. Keresztfák kötötték össze egymással a két lábat és egyben
a csúcshoz vezető létrát is alkottak.
Ha a nád úszóképes marad, akkor az előttünk álló hónapokban a két
kabin közötti létra körül zajlik majd az életünk. A létra meg az elülső kabin
közötti térségen egy hosszú asztalt és két padot állítottunk fel keresztben, oly
módon, hogy szépen polírozott állványdeszkákat kötöztünk össze. A létra
mögött a főkabin tetejét és oldalfalait háromlábnyira (1 méternyire)
előrehúztuk, így nyitott alkóv képződött, ez volt a hajókonyha. Ezen a kis
védett helyen elfért a négy petróleumfőzőnk, összes fazekunk és serpenyőnk.
Az utolsó napon több tonna élelmiszert és vizet vittünk fel a hajóra; az
asztal meg a padok alá, a kabinok fala mentén és az éles szögben találkozó,
mély árokban helyeztük el az egészet, amely a két nagy kéve között a hajó
orrától a tatjáig futott. A ruházat meg a személyes holmi, a filmanyaggal és
az érzékenyebb felszereléssel együtt, szurokkal bevont ládákba került,
amelyek egymás mellé állítva, magasított padlószerűséget képeztek a
főkabinban. Ez volt egyben a közös ágyunk is.
A hajón minden rendben volt, és a Tigris indulásra készen állt. Hátul
kikötöttük a két hatalmas kormányevezőt, egyet-egyet minden oldalra.

77
Három láb (i méter) széles és három láb magas kormányemelvény vagy
„híd” kapcsolódott teljes szélességben a fő-kabin hátsó falához, így a két
kormányos kilátott a tető felett. A vitorla azonban korlátozta a látásukat. Az
evezőlapátok nyele hátrahajlott, felső részükön keresztben kormányrudak
voltak, úgy hogy meg lehetett őket forgatni a saját tengelyük körül, akár egy
kormányt, és szoros hurkokkal erősítettük őket a fedélzethez meg a híd
korlátjához.

A Tigris indulásra készen állott.

– Horgonyokat felszedni! Vitorlákat felvonni!
Igencsak megkönnyebbültem és öröm töltött el, amikor jó hangosan
kiadtam a parancsot és integettem az édenkertben újra összegyűlt rengeteg
érdeklődőnek. Úgy látszik, megérezték. A vízre bocsájtás rossz tapasztalatai
után senkinek sem szóltunk az indulásról, annyit mondtunk csak, hogy
mihelyt elkészülünk, nekivágunk.
– Vitorlát felvonni! – kiáltottam újra, kétségbeesetten. Másodpercek
teltek el. A köteleket kioldották, és mi már az áramlás zsákmányaként
sodródtunk, de a vitorla, amellyel kormányozhattuk volna a hajónkat, még
mindig lent volt. Kiáltásomra csak a parton állók százai válaszoltak, akik
érthetetlen szavakat ordítoztak, és felfelé, a levegőbe mutattak. Felnéztem én
is, hát az árboc tetején, a szárnyvitorlafa helyén, majdnem fejjel lefelé lógott
derék mexikói barátunk, Gherman, filmfelvevőgépével, amit mindig magánál
hordott, hogy megörökítse a nagy pillanatot. A kerekded, joviális, de
hihetetlenül gyors mozgású férfi majdnem leesett, amikor egy artikulátlan
kiáltást küldtem fel neki, ami illedelmes nyelvre fordítva körülbelül azt
jelentette: „kedves Gherman, kérlek, gyere le minél előbb, hogy
felvonhassuk a vitorlánkat, különben a partra repülsz, ha újra
szerencsétlenül járunk”.
Gherman és a vitorla egy másodperc alatt helyet cseréltek. Az áramlás
már elkapott bennünket, a szél dagasztotta a vitorlát, de hamarosan úrrá
lettünk a helyzeten. Norman volt a vitorlafelelős. Detleft nem láttuk; valahol
az elülső kabin előtt lehetett, és várta az utasítást, hogy emelje illetve
süllyessze a guarát, fa hajógerendánkat, Carlo meg én a hídon álltunk, s
egy-egy kormányevezőt kezeltünk. Felemelő látványt nyújtott az egyre
távolodó édenkert és a vendégfogadó. Nagyszerű hely volt, de már legfőbb

78
ideje, hogy kiérjünk a tengerre. Utolsó istenhozzádot mondunk Ádám
fájának. Isten veletek Ali, Mohammed, Gatae, Kais, Shaker, Ramsey és
összes iraki barátunk. Eltűntök a szemünk elől, mint integető fák erdeje, de
mi sokszor gondolunk majd rátok az eljövendő napokban, odakint, a
hullámok hátán.
Fokoztuk a sebességet, és a Tigris másik partja felé irányítottuk a hajót.
Carlo meg én forgattuk az otromba evezőt, s odakiáltottam Detlefnek,
süllyessze az elülső guarát. A hajó pompásan engedelmeskedett, elhaladtunk
a zöldellő pázsit mellett, ahol a két folyó találkozik, és Shatt al-Arab néven
hömpölyög tova. Mögöttünk pálma-és facsoportok között állott az
Édenkerthez címzett vendégfogadó, jobbra tőle a Tigris és balra az
Eufrátesz, amely most, a Basra felé vezető út hídjával együtt, a látóterünkbe
került; ez a híd volt az akadálya annak, hogy mocsári barátainknál építsük
föl hajónkat: magas árbocunkkal nem fértünk volna el alatta.
– Hurrá, hajózunk! – Ez Norman hangja volt. Magas láza óta először
csengett ilyen erőteljesen és boldogan. A legénység többsége éppen csak
felépült valamennyire, de mindannyian alig várták már, hogy elinduljunk. A
szemekben tettvágy és izgalom csillogott. A vitorlára valóban büszkék
lehettünk: lélegzett és dagadozott a szélben. Először láttuk kibontva a
cserszínű egyiptomi vitorlát, amelyre iraki művészettörténész diákunk,
Rashad egy terrakottaszínű, mezopotámiai piramis mögött felkelő, óriási,
vöröses napot festett.
A partot szegélyező datolyapálmák nyilván előre jelentették
érkezésünket, mert a parton kiáltozó, integető emberek állottak, és egyre
újabb kíváncsiak jöttek elő a nádból és vályogból épült kunyhókból,
falvakból. Mindenütt férfiak és fiúk futottak mellettünk a parton, ameddig
bírták szusszal, mi ugyanis gyorsabban hajóztunk, mint ahogyan ők mozogtak
az egyenetlen terepen. Meglehetősen gyors tempóban hagytuk magunk mögött
az egymást váltó kopár pusztaságokat és pálmaültetvényeket. Az emberek
azonban mindenütt tájékozottak voltak, némelyek még a nevünket is
kiáltották.
A hajón kitűnő volt a hangulat. Elhajózunk az alsó folyás városai és
ipartelepei mentén, és néhány nap múlva elérjük az öblöt! Egy motoros
balam kísért bennünket, benne tíz arab ült, akik állítólag jól ismerik a folyót,
és átkalauzolják majd hajónkat az élénk forgalmon és a folyó alsó
folyásának egyéb újkori akadályain. Amikor hirtelen eltűntek egy éles jobb

79
oldali kanyarban, észrevettem, hogy elveszítettük az uralmat hajónk felett.
Carlo hegymászó volt, és akárcsak jómagam, sohasem hajózott folyón.
Mivel nem ismertük a helyi homokpadokat és sekély vizeket, ráadásul
minden révkalauz úgy kormányzott, ahogyan az eszébe jutott, elhatároztuk,
hogy a folyó közepén hajózunk. Ebben a kanyarban azonban a folyó szemmel
láthatóan az előttünk levő zöld mezőbe torkollott, amely mágnesként
vonzotta az áramlást. Akármilyen erősen húztuk az evezőket és állítottuk be
a vitorlát meg a guarát, jelentős sebességgel és ellenállhatatlan erővel
oldalra, a zöld part felé sodródtunk. Követtük tehát a folyó kanyarait, de
egyre közelebb a parthoz, ahol férfiak és fiúk gyülekezete várt ránk, és
lelkesen futott mellettünk. Mikor észrevették, hogy a nádhajó túlságosan
közel került a parthoz, sikoltozni és kiabálni kezdtek.
Az áramlat itt, a külső kanyarban volt a leggyorsabb, és mi olyan közel
sodródtunk a parthoz, hogy az evezőlapát baloldalt felkavarta a folyó
fenekét. Mindenki, aki nem azon ügyködött, hogy hosszú csáklyákkal tartsa
távol a hajót a parttól, Jurijnak és Carlónak segített a hatalmas bal oldali
evezőt kiemelni, mielőtt összetörik a hajónak és rakományának majdnem
negyven tonnányi súlya alatt. Az evező azonban túl nehéz volt, nem lehetett
felemelni, a dupla kötélhurok pedig leblokkolta. Minden pillanatban vártuk
a sürgönypózna vastagságú evezőnyél fülsiketítő reccsenését.
Olyan közel viharzottunk el a part mellett, hogy a mellettünk futók puszta
kézzel próbáltak odébb lökni bennünket, miközben az evezőlapát szilárd
földet gyalult le a gyepről. Túl gyorsan hajóztunk azonban ahhoz, hogy futva
megtolhassák hajónkat, és sem ők, sem mi a hajón csáklyáinkkal, nem
tehettünk semmit a szerencsétlenség megelőzésére. Több száz yardnyi
hosszúságban követtük a folyókanyart, mint valami gyors és rendkívüli
teljesítő képességű eke, amely zsíros földet ás ki; minden paraszt
megirigyelhetett volna érte. Bármikor eltörhetett az evező, de Norman és az
ács jó munkát végeztek. Az evező kitartott, ezzel szemben a híd, amelyre
felerősítették, kezdett kilazulni. A kötelek és deszkák szörnyen csikorogtak
és nyikorogtak, a híd pedig lassan eltorzult. Carlo meg én elhatároztuk, hogy
leugrunk, mert ha elszakad a kötélzet, a hidat, sőt talán az egész tatot
elragadja az ár. A motoros bálámban ülő kalauzaink visszajöttek, néhányan a
partra ugrottak, hogy a mellettünk futó honfitársaiknak segítsenek megtolni a
hajót. De mielőtt még valójában hozzáfoghattak volna, Normannek sikerült
kibontania az összegabalyodott vitorlát, és mi úgy siklottunk el a bal oldali

80
parttól, mint a frissen kapált burgonyaföldről felröppenő madár.
Megkönnyebbülve lélegeztünk fel rozoga kormánydobogónkon, amikor
észrevettük, hogy a másik oldalon egy jól fejlett pálmaerdő szürke törzsei
rontanak ránk. A pálmalegyezők zöld rojtjai már majdnem a fejünk felett
lógtak, mikor a vitorlák és evezők gyors manipulálásával sikerült
visszarepíteni hajónkat a fátlan partra, amit épp az imént szántottunk fel. A
motoros balam úgy követett bennünket egyik oldalról a másikra, mint valami
részeg cimbora: igyekezett a hajónk és a part közé furakodni, lökhárítóként.
De mindig a rossz oldalra került. Aztán hirtelen megfordult, és eltűnt a
folyón felfelé. Két óra hosszat maradt távol, és amikor visszatért, megtudtuk,
hogy az arabok négy honfitársukat keresték, akiket feljebb hagytak a parton,
ahol mellettünk futottak, hogy megtolják a hajót.
Közben urai lettünk a helyzetnek. Megismerkedtünk új hajónkkal.
Felkészültünk a kifelé húzó, láthatatlan sodorra éppúgy, mint a kanyar belső
oldalán fenyegető zátonyokra. Nemsokára egyenesen és szélesen
hömpölygött a Shatt al-Arab, mint valami autóút. Kevés ház. Semmi
forgalom. Egy férfi ideiglenes nádtutaján, kirojtosodott vitorlájával félig
olyan gyorsan hajózott a folyón lefelé, mint mi. Hatalmas és túlságosan
nehéz evezőink erős csapásokat mértek előre meg hátra, a híd pedig
ingadozott, recsegett, ropogott minden evezőhúzásnál; a kabin tetejébe
csimpaszkodtunk, ez látszott ugyanis az építmény legstabilabb részének.
A motoros balam hatalmas, fekete vízibivaly-csordák mellett vezetett el
bennünket Beit Wafi zátonyainál; ez egy nádházakból álló, csinos kis falu;
egészen más volt, mint a nem kevésbé festői arab házak, melyeket lakói
maguk készítette téglából vagy vályogból építettek. Ábrahám korabeli
téglaégető kemencék működtek errefelé a folyóparton. Fantasztikus látvány!
Piramisként emelkedtek ki a síkságból, és ha éppen használatban voltak,
működő tűzhányókúpoknak nézhette őket az ember, amint az égett nádból
hatalmas füstoszlopokat okádtak.
A dagály a folyó torkolatától több mint száz mérföldnyire (160
kilométernyire) is érezhető volt. Ha a behömpölygő tengerár eltorlaszolta a
Sbatt al-Arab lefolyó vizét, a folyó felduzzadt, sőt ellenkező irányba folyt.
Késő délután a vízfelszín mozdulatlan lett körülöttünk, mint valami tó;
megkértük révkalauzainkat, hogy még mielőtt a víz ellenkező irányba
áramlana, mutassanak nekünk éjszakára egy biztos kikötőhelyet. A nyugati
partot ajánlották Shafi falu közelében. Ott bevontuk a vitorlát, és kidobtuk

81
két kis horgonyunkat. Tapasztalt kísérőink tudták, hogy a horgonyok nem
tartanak, ha a víz az ellenkező irányban kezd folyni, ezért póznákat vertek a
mocsaras talajba, hogy egy helyben maradjunk, akár a körülkerített úszó
szigetek a mocsarakban.
Nagyszerű este volt. Első esténk a hajón. A nap vörösen hanyatlott le a
füstölgő téglaégető kemencék mögött, és mi az ősi Sumerban éreztük
magunkat. Ott is voltunk valójában. Hideg szél kerekedett, mikor letűnt a
nap, és hirtelen megéreztük, hogy a folyó felfelé folyik. Az emberek
meggyújtották a petróleumlámpákat, nézték a folyót, mintha arra vártak
volna, hogy Mohamed sörösdobozai visszatérnek Amerikából. Fent a
folyón, amikor tele voltunk munkával, csak egy maréknyi kekszet ettünk.
Carlo most begyújtotta az egyik petróleumfőzőt, mindannyian helyet
foglaltunk a hosszú asztal körül, előszedtük a tálakat meg villákat, és
türelmetlenül vártuk a gőzölgő spagettit. Exquisite. Buonissimo. Wunderbar.
Harósij. Dtilig. Carlo soknyelvű dicséretet kapott, megérdemelten. Az
emberek éhesek voltak és fáradtak, hosszú napok óta először lazíthattunk egy
kicsit.
Az utóbbi napokban, mielőtt hajóra szálltunk, úgy éltünk, mint a
tébolydában. Sem a kerítés, sem az őrök nem tarthatták vissza a kíváncsi
tömeget. Megpróbáltuk legalább az úszó nádmólónk körüli szűk területet
kötelekkel elkeríteni, hogy legyen hol elvégezni az ácsmunkálatokat, s hogy
akadálytalanul hozzáférhessünk nádhajónkhoz. De nem sokat értünk el vele.
A könyökünkkel kellett utat törni magunknak, és még így is alig
boldogultunk, mert az emberek nevetve és szinte brutális határozottsággal
visszahúztak bennünket. Mindenfelől papirost és ceruzát lengettek. Senki
sem vette észre, hogy autogramjaink egy bukott expedíció tagjainak az
aláírásai lesznek, ha nem hagyják befejezni a hajóépítést. Az arabokat
eleinte nemigen érdekelte irka-6rkánk. Többségük úgyis csak az arab
betűket ismerte. De amikor látták, hogy oroszok és japánok törik magukat
aláírásainkért, ők is rákaptak. Az egyik ajmara indiánt a szó szoros
értelmében elragadták a munkája mellől, hogy egy német újságírónak
nádcsónakmodellt készítsen. Három orosz ácstól, akik önkéntesen segítettek
a kormányhíd felerősítésénél, szintén kértek autogramot. Mindegy volt, hogy
mit firkálunk. A legtalálékonyabb autogramvadász tucatnyi lapot íratott alá
családja és barátai számára. Nem engedtek tovább, míg nem írtunk valamit.
Papírdarabkákra írtunk, meg berdire, elhajított cigarettadobozokra,

82
jegyzetfüzetekbe, újságokra, családi fényképekre, budapesti és varsói
képeslapokra, dollár bankjegyekre, iraki dinárra, gyufaskatulyára,
ruhaakasztókra és útlevelekre. A hangulat tragikomikus volt, kétségbeesés és
vidámság között ingadozott.
Amikor felmentünk a hajóra és elindultunk, majd beleőrültek azok,
akiknek nem volt mire írjunk. Már felálltam, hogy néhány rögtönzött
búcsúszót mondjak, mikor egy fiatal, birkózó külsejű arab felmászott a
hajóra, feltépte ingét, és arra kért, hogy meztelen mellére írjak. A körülöttem
állók elvonszolták, de ekkor egy másik arab fiatalember kapaszkodott a
helyére, a karomba csimpaszkodott, s beszédem kellős közepén egy papirost
lengetett az orrom előtt. Elővettem egy ceruzát, hogy aláírjam és
megszabaduljak tőle, de ettől még inkább kétségbeesett. Neki nem autogram
kellett. A vendégfogadó számláját lengette néhány doboz sörről, amit valaki
azután fogyasztott el, hogy kifizettük a számlánkat. Előkapartam némi pénzt a
zsebemből, és megpróbáltam néhány összefüggő mondatot elmondani, amit –
ahogy láttam – számos mikrofonon felvettek, és különböző fordításokban
visszacsengtek. Valaki a fülembe súgta, hogy mikor felmentem a hajóra,
éppen az új tájékoztatási minisztert nem vettem észre. Ennél a felfordulásnál
súlyosabb nyelvi zűrzavarokat még az összeomló Bábel tornya sem
okozhatott. El kellett már indulnunk. Az összevissza elhelyezett rakományt
majd elrendezzük a hajón, a csendes folyón lefelé menet, egyedül és
nyugalomban.
Csak most, hogy lehorgonyoztunk, és az édenkerttől messze facölöpökkel
körülkerítettük magunkat, tudtunk valójában pihenni, és a vízrebocsájtás meg
az indulás közötti két hét eseményeit a humoros oldalukról szemlélni. Csak
most volt időm arra, hogy egy csésze forró arab teával a kezemben, az
árbochoz dőlve kényelembe helyezkedjem, és számba vegyem e különös
férfiak keverékét, akik az előttünk álló kalandra összegyűltek körülöttem.
Itt ült például egy orosz ács, akinek egyáltalán nem kellett volna itt
lennie; a kormányhíd utolsó rúdjait erősítette fel, amikor elindultunk. Jó
ember volt. Senkinek sem volt kifogása ellene. Most a híd helyreigazításánál
segédkezett. Jurij tolmácsolt. Dimitrij boldog, hogy velünk utazhat Basráig,
ahol újra felveszi a munkát. Az ács felmászott a kabin tetejére, ott aludt az
indiai dau-hajósoknak szánt hálózsákban.
Senkinek sem kellett az evezőkkel bajlódnia, és először ültünk mind a
tizenegyen együtt, míg az emberek egymás után be nem másztak a meghitt

83
kabinba és mély álomba nem merültek. Voltak itt olyanok, akiket nagyon jól
ismertem és olyanok, akikkel csak most ismerkedtem. A legfiatalabb húsz, a
legidősebb hatvanhárom éves volt. Nemzetiség és jellem tekintetében
legalább ennyire különböztünk egymástól.
Itt volt például régi barátom, Norman Baker az Egyesült Államokból.
Inas, erős férfiú. Csupa bőr és izom. Télikabátban kicsinynek hatott,
fürdőnadrágban azonban nagynak. Útjaink húsz esztendeje, Tahitiban
találkoztak, ő Hawaiiból érkezett vitorláshajón, én meg expedíciós
hajómmal a Húsvét-szigetről. Norman most negyvenes éveinek a végét járja.
Tartalékos amerikai fregattkapitány, a magánéletben építési vállalkozó New
Yorkban, és a két Ra expedíción a helyettesem volt. Norman egymagában
elég lett volna ahhoz, hogy Noé kapitánynak érezzem magam. Ügyes volt,
mint egy majom, erős, mint a tigris, makacs, mint az orrszarvú,
farkasétvágyú, s hangja akár a trombitáló elefánté, áttört minden viharon.
Mellette ült zömök orosz medvénk, Jurij Szenkevics; negyvenéves,
birkózó testalkatú, békés kedélyű, akár egy püspök. A szovjet asztronauták
orvosa, és mióta utoljára találkoztunk, ismert moszkvai tévés személyiség
lett. Mindkét Ra expedíción orvosként hajózott velünk, később
világjárószerűséggé nőtte ki magát, aki vasárnaponként százmillió szovjet
tévénézőnek ajánlja a heti utazási programot. Ha Jurij kinyitja a száját,
többnyire azért teszi, hogy nevessen vagy egy jó viccet meséljen el. Azt
mondta, hogy a Kairóba vezető repülő-úton szokott rá erre, amikor a Ra I-
expedícióra indult. Az Aeroflot-gépen megivott egy fél üveg vodkát, mivel a
szovjet Tudományos Akadémia elnökéhez intézett meghívólevelemben azt
írtam, hogy szívesen látnék egy szovjet orvost, akinek humorérzéke is van.
Az olasz Carlo Mauri szintén a negyvenes évei végét tapossa, ő is részt
vett a két nádhajóutazáson az Atlanti-óceánon át. Hatalmas körszakállával,
minden északi vikingnél szőkébben és kékszeműbben, jobban hasonlít Noéra
mint jómagam. Carlo Olaszország egyik legismertebb hegymászója,
hivatásos alpinista, meghódította öt kontinens legmeredekebb és
legmagasabb sziklafalait, több kötélen lógott, több és jobb hurkokat kötött
mint bárki ismerőseim közt. A latin temperamentumú Carlo szelíd bárányból
egy pillanat alatt vad oroszlánná változott, a következő percben meg papírt
és ceruzát vett a kezébe, és költői beszámolót írt tapasztalatairól. Carlo jól
megvolt étel és kényelem nélkül, de kötél nélkül nem bírta ki az életet. Az
expedíció filmfelvételeit készítette és a legzseniálisabb csomókat meg

84
hurkokat fundálta ki, ha inogni kezdett egy kajüt, árbocsaru vagy hídtámasz.
A német Detlef Soitzeket még nem ismertem. Huszonhat éves volt, a
nyugatnémet kereskedelmi hajózás egyik legfiatalabb kapitánya, és szintén
szenvedélyes sportoló meg hegyi vezető Berchtesgadenben. Detlef
természetbarát és idealista. Szereti a békét, ellenzi a háborút, az erőszakot
és a fajelméletet. Keveset beszél, csak akkor, ha alapos oka van rá, és
szívből nevet a jó vicceken.
Az ötvenöt éves mexikói Gherman Carrasco nagyiparos és amatőr filmes
teste és lelke éles ellentétben állott egymással. Az ember úgy gondolta
volna, hogy ez a köpcös, nagy bajuszos férfi otthon egy kaktusz alatt üldögél
naphosszat, széles karimájú sombreróval a fején. Ez azonban mélységesen
téves elképzelés. Magánfilm-gyűjteményének mottója: az egész világ
küzdőterem. Valami belső kényszer arra ösztökéli, hogy évenként többször is
hátat fordítson négy gumigyárának Mexikóban, és ide-oda röpködjön a
nagyvilágban. Ő volt az, aki a sarki jég alatt úszva Ramon Bravót filmezte,
miközben egy jegesmedve a lábába harapott. A szeme feletti sebhelyet a
borneói dzsungelben szerezte, vad orangutánok filmezése közben leesett a
fáról. Polinéziában és a Vörös-tengeren cápák veszélyeztették az életét.
Kedvtelésből filmezett a föld minden országában, vadászni a legszívesebben
Kínába járt. Mielőtt megismertem volna, hiába kérte, hogy velünk
hajózhasson a Rán. Most már ismerem. Együtt baktattunk a Núbiai-sivatag
homokjában, ahol a dinasztiák előtti sziklarajzokat fényképezte; együtt
gázoltunk a zuhogó esőben a Mexikói-öböl menti dzsungeleken át, hogy
olmék meg maja piramisokat, és szakállas férfiakat ábrázoló prekolumbián
szobrokat filmezzünk. És csak két szoba választott el bennünket, amikor a
guatemalai Hotel Európa összeomlott, kőtörmelék meg por alá temetett
bennünket, miközben a többi emelet lakói, húszezer áldozattal együtt az
életüket vesztették az 1976-os nagy földrengés idején.
A legnagyobb meglepetéssel viszont akkor szolgált Gherman, amikor
meghívott az irodájába, hogy nézzem meg a múzeumát. Megnyomott egy
gombot az íróasztala mögötti, hatalmas festmény alatt, melynek kék vásznán
három kövér, rózsaszín angyal lebegett. A festmény félrecsúszott, és feltárult
egy tengeralattjáró ajtajához hasonló, négyzet alakú nyílás. Odabent négy
nagy terem a padlótól a mennyezetig tele üvegvitrinekben és nyitott
polcokon sűrűn egymás mellett sorakozó és gondosan megjelölt maja, azték,
tölték, misték és olmék régészeti műtárgyakkal. Pompás fazekasmunkák a

85
legkülönbözőbb formákban, színekben, nagy kőszobrok, kerámia képek, apró
szobrocskák, domborművek, aranytárgyak, egy felbecsülhetetlen értékű
papírkódex-töredék* apró kagyló- és csont-faragványok. Akkoriban mindez
még Gherman tulajdonát képezte. Később a kormány törvényt Hozott az
egész prekolumbián mexikói művészet nemzeti tulajdonba vételére. Négy
diák és egy professzor több hónapot töltött a több tízezer tárgyból álló
gyűjtemény katalogizálásával. Ghermant nevezték ki felelősnek, és a
múzeum ott maradt az angyalokat ábrázoló festmény mögött.
Gherman most itt ül velünk, a hajón. Mellette új barátunk, Toru Szuzuki,
negyvenöt év körüli, japán víz alatti fényképész. Még nem sokat tudtam róla
azonkívül, hogy több éven át filmezte a víz alatti életet a Nagy
Sziklazátonynál, és most egy kis japán vendéglőt vezet valahol
Ausztráliában. Vakon felfogadtam japán barátaim javaslatára. A japánok –
nemzeti öntudatuk és önuralmuk következtében – kevésbé borulnak ki,
fegyelmezettebbek, mint más nemzetiségűek. Toru folyékonyan beszél
angolul. Atlétikus termetű és szűkszavú, de mindig barátságosan mosolyog,
és szívesen segít mindenkinek. Úgy érzem, mintha magam választottam volna
őt.
Ebben a sokszínű társaságban a két skandináv diák ikerpárnak tűnt.
Mindkettőt a United World Colleges igazgatója javasolta, mint a walesi
Atlantic College végzett növendékeit. A dán Asbjörn Damhus huszonegy
éves, a norvég HP Böhn huszonkét éves. Tipikus viking ivadékok.
Asbjörnhöz hasonló férfiak valószínűleg már akkor is voltak, amikor a
dánok meghódították a középkori Angliát, és elcsábították a kuncogó
hölgyeket; HP pedig bízvást ülhetett volna az árbockosárban, amikor Leif
Eiriksson megpillantotta Vinlandot. Mindenben benne vannak. Általában
együttesen eszelik ki a legkülönbözőbb csínyeket. Találékonyak,.ügyesek és
jó technikai érzékkel megáldottak. Olyan otthonosan érzik magukat a
háborgó tengeren, mint a fürdőkádban, és előre örülnek minden kalandnak,
amely rájuk vár, mielőtt visszatérnek az egyetemi előadótermekbe.
A legfiatalabb Rashad Nazir Salim, húszéves iraki művésznövendék.
Karcsú, de atlétikus, éles eszű ifjú, szívesen meghallgat mindenkit és tanul
mindenkitől, bár határozott véleménye is van a dolgokról. Szenvedélyes
arab hazafi, jó humorérzékkel megáldva, és egyáltalán nem agresszív.
Ajánlólevéllel érkezett az édenkertbe, szerényen beszélt magáról, folyékony
angol nyelven. Ismeri Európát, mert apja iraki diplomataként szolgált ott.

86
Közben a diplomata az egyik leghíresebb iraki festőművésszé nőtte ki magát,
és Rashad a nyomdokaiba akar lépni.
Fél fejjel magasabb az asztal körül ülő tizenegy férfinál Norris Brock,
negyvenéves hivatásos amerikai fényképész. Magas, szikár, de nagyon fürge
férfi. Én nem ismertem. Nem én választottam. Amíg nem találkoztunk, a
vállalkozásunk pénzalapjait rendelkezésünkre bocsátó konzorciummal kötött
szerződésünk egyik elkerülhetetlen pontja volt. Norris többet használja a
szemét mint a száját. Úgy tűnik, mindig és mindenütt jelen van gyermekével,
egy speciális, vízhatlan hangosfilmfelvevő géppel a mellén, rajta egy hosszú
mikrofon, ami úgy néz ki, mint valami cuclisüveg. Még az árboccsúcson is
dajkálja, és a kabintetőn váratlanul jelenik meg vele. Amíg őt magát és a
képességeit meg nem ismertem, azt hittem, hogy a National Geographical
Society választása a magassága miatt esett éppen reá. Mielőtt a fiúk
megszokták a mindenütt jelenlevő kameráját, amelynek joga volt felvenni
mindazt, amit tettünk, teszünk és mondunk, tőlem akarták megtudni, hogy
miféle fickó ez. Magam sem tudtam. Csak annyit tudtam, hogy tavaly egy
üveggyapotból épült, dupla törzsű kenu-expedíción vett részt, amely az ősi
polinézek útvonalán Hawaiiból Tahitibe hajózott. Mások egy kísérő
csónakból filmeztek, de a hosszú Norris fél méternyire összekuporodva a
kenuban ült, és egész idő alatt közvetlen közelből filmezett. Semmi sem
történt ezen az úton egy heves lelki kiboruláson meg a polinéz legénység és
az idegen vezetők közötti drámai viszályon kívül. Senki sem tagadta: azt
várták tőle, hogy a Tigrisen hajózó, igencsak vegyes legénység soraiban
felmerülő még mélyebb lelki ellentéteket kapja lencsevégre. A lelki dráma
és az ellentétek volt a témája a nemrégiben sugárzott tengeri filmkalandnak.
Mivel a vitorla meg a hullámok csak néhány percig köthetik le a nézőt,
ennek a tizenegyedik embernek nyilván az volt a feladata, hogy ne tévessze
szem elől azt a pillanatot, amikor elkezdjük kölcsönösen orrba verni
egymást. Ezt – mondottam – „expedíciós láznak” nevezzük; és valahányszor
tengeri expedíciót vezettem kis hajón, nem voltam rest százszor is
elismételni: Az olyan emberek számára, akik a nyílt tengeren hosszú ideig
egy szűk kabinba szorulnak, ez a különös láz veszedelmesebb mint a
hurrikán, és olyan biztosan bekövetkezik, mint ahogy a cápa megjelenik, ha
nem vigyázunk, és ha nem fogjuk be a szánkat abban a pillanatban, amikor
leküzdhetetlen vágyat érzünk, hogy ráordítsunk a szomszédunkra, amiért az
horgászkampóját a mi ágyunkon felejtette, vagy a tutaj szél felőli oldalát

87
használta toalett gyanánt.
A fiúk hallgatták, amit mondok, és én halvány célzást tettem arra, hogy
talán Norris mindenütt jelenlevő kisbabája lesz a leghathatósabb eszköz egy
kezdődő expedíciós láz elfojtására. A következő percben már nem voltam
ebben olyan biztos. Végül is Norris előző túráján is magával cipelte
kisbabáját, és egy fedélzeti civakodást megörökítő szalaggal tért haza. Carlo
már kezdett morogni, amiért Norris akadálytalanul filmezhet, miközben neki,
aki szintén fényképész, rakodnia kell, meg spagettit főzni.
Amikor a többiek nem hallották, biztosítottam Norrist, hogy szabad, akár
egy előkelő utas, a hajón. De hozzáfűztem, hogy a saját érdekében, és hogy
ne érezze magát elszigetelt kívülállónak, ki kellene vennie a részét a
kormányőrségekből, konyhaszolgálatból és a többi rutinfeladatból, akárcsak
mindannyiunknak. Ha valami filmezni valója akad, természetesen mindig
felszabadítjuk munkája alól. Norris azt válaszolta, hogy éppen erre akart
kérni. Közénk akart tartozni. És így is lett.

Három napig horgonyoztunk a nádövezet szélén, jobb kötésekkel és

további kereszttámasztékokkal javítottuk és megerősítettük a kormányhidat.
Két ember kiment a szárazföldre, és vastag, barna bivalybőröket vásárolt,
ezeket csíkokra vágtuk fel, és a nádkötegek köré kötöztük ott, ahol az
evezőnyelek meg a kikötőkötelek kidörzsölhették. Hozzákezdtünk a hajó
tatjának mindkét oldalán kinyúló két kis toalett építéséhez; ezeket a mocsári
arabok feltekerhető cholagyékényével takartuk el. A napfelkelte, meg a
hatalmas déli hold gyönyörű volt, de éjszaka metsző, hideg északi szél fújt,
úgyhogy leeresztettük a vásznat a nádfal oldalán, amelyet oly lazán szőttek,
hogy a csillagokat is láttuk a nádfonaton át. A hőmérséklet nappal 17 °C-ra
süllyedt.
A harmadik nap délutánján felhúztuk a vitorlát, és folytattuk utunkat a
folyón lefelé. Norman szétszedett egy kormányevezőt, és az orosz áccsal
együtt megpróbálta lekerekíteni az ovális nyeleket a súrlódási pontokon. Ez
nem sikerült, megpróbálták hát ehelyett a legvastagabb oldalt simára
gyalulni. Az evezők még mindig beszorultak: félő volt, hogy a két szörnyeteg
fordulásnál, amikor erős nyomás nehezedik az evezőlapátokra,
szétrombolhatja a hidat. Normannek Carlo, Jurij és az én egyre erősebb
bírálatom ellen kellett megvédenie rendszerét. A vita megszűnt, amikor a

88
kabintetőn feltűnt Norris feje, és mi a kabin belsejében egy csecsemő
nyeldeklésére emlékeztető hangot hallottunk. Tehát bekapcsolta a
hangfelvevőt. Drót nélkül vezérelte a hátsó zsebében levő apró szerkezetet.
Végül is megegyeztünk abban, hogy az első kikötésre adandó alkalommal
kivisszük az evezőket a partra, és megpróbáljuk őket úgy átalakítani, hogy a
kolosszusok az eredeti nagyságukhoz közelítsenek.
Jól haladtunk, mintegy három csomóval. Amikor lement a nap, a
petróleumlámpák körül ültünk, és Rashad mazsolás, hagymás arab rizsét
fogyasztottuk. A két kormányos, akiknek a feje a tető fölé ért, lekiáltott a
hídról, hogy előttünk hosszú lángnyelvek csapnak ki a folyóra. Azon
nyomban mindenki az asztalon és a tetőn állt. Norris már az árboccsúcson
ült. A sötétben három hosszú, vízszintes lángnyelvet láttunk, hatalmas
gázkandallókból áradtak ki a folyóra. Nádhajónkkal, amely még mindig
magasan és szárazon feküdt a vízen, szorosan a túlsó part mentén hajóztunk.
Izgalmas, drámai pillanat volt, amikor elhaladtunk a hatalmas lángnyelvek
mellett, melyek, úgy éreztük, nyomban elérik hajónkat, és mindent – a
vitorlát, a kabinokat, arcunkat – megvilágítottak. Még a túlsó parti pálmákra
is fényt vetettek. A jobb parton hamarosan nagy, üres betondokkok tűntek fel,
a kalauz-balam a segítségünkre sietett: lökhárítóként a beton és közénk állt.
Normannek hirtelen újra magasra szökött a láza néhány napra. Most már
Jurij is elárulta nekem, hogy erős mellkasi fájdalmak gyötrik.
Napkeltekor teljes nagyságában feltárult előttünk a hatalmas ipari
komplexum, amelyhez a móló tartozott. Nyugatnémet mérnökök segítettek
daruval partra szállítani két hatalmas kormányevezőnket. Egyharmadával
csökkentettük a lapátokat, Dimitrij pedig a két ovális evezőnyelet hozta
helyre orosz szekercéjével: sokkal könnyebbek és majdnem kör alakúak
lettek. Barátságos német és svájci mérnökök előbb ebédre, majd vacsorára
hívtak meg bennünket. A már működő nagy komplexum mellett egy hatalmas
papírgyárat építettek. A folyó felső folyásánál épülő malommal együtt ez az
üzem mocsári nádból fedezi majd a letarolt erdejű Irak papírszükségleteit. A
kasszab nagyon jónak bizonyult erre a célra; nagy gárék formájában
szállítják a gyárakhoz. Az üzem melletti hatalmas telepen ezernyi tonna
nádat tárolnak, amelyet majd papírpéppé dolgoznak fel.
Ez lett a következő lidércnyomásunk, amelyet egyetlen sumernak sem
kellett elszenvednie. Azt tapasztaltuk, hogy a Shatt al-Arab ezen a vidéken
különösen elszennyeződött, de csak amikor az estély után kissé feldobva a

89
kikötőhídhoz érkeztünk, vettük észre a sötét vízen sodródó, fehér réteget.
Zseblámpáink fényében már egyáltalán nem láttuk a vizet aranysárga
nádhajónk körül: sárga vajjal csíkozott tejszínhabnak tűnt fel az egész. A
hideg éjszakai szélben úgy éreztük, mintha sarki jégre kerültünk volna.
Hatalmas jégtáblák és jégdarabok – egyiken-másikon még hósipka is volt –
sodródtak lassan az éjszakában, és sarkvidéki zajló jégként torlódtak össze a
Tigris körül.
Néhány fiú elindult felfelé a folyó mentén, és megállapították, hogy a
fehér hab az ipartelepekből kiinduló csatornákból folyik, megszakítatlan
áradatban. Az egyik mérnök meg is mondta, hogy a régi malmot éjszaka
kimossák. Az új, ha elkészül, már nem fogja ennyire szennyezni a vizet. A
Tigris félig elmerült egy nádat papírrá változtató gyár sűrű vegyi
kiömlésében!
Az evezőkkel megpróbáltuk félrelapátolni a fehér és aranyszín habok
sűrű rétegét, de az újra meg újra a nádkévékhez sodródott, mihelyt egy
pillanatra újra láttuk a sötét vizet. Odébb akartunk állni, de nem lehetett. A
súlyos kormányevezők a sötét parton feküdtek, és az átalakított evezőlapátok
még csak részben voltak szurokkal bekenve.
Másnap reggel mindenki megesküdött, hogy a Tigris sokkal mélyebben
fekszik a vízben. Norman meg volt győződve róla, hogy a szennyes vízben
levő vegyszerek behatoltak a nádba és megkárosították. Behordtuk a hajóra
az evezőket, és a lehető leggyorsabban felvontuk a vitorlát. De dél lett, mire
indulásra készen álltunk. Útközben két napon át hagytuk le magunk mögött a
habtarajokat, amelyek lassabban úsztak mint mi, ugyanabban az irányban.
A lekerekített evezőnyelek jelentős könnyebbséget hoztak, jól forogtak a
sima bivaly bőrben. A szél azonban leállt. Tökéletesen. A folyó még
áramlott. Lassan. Pompás szűz táj – ha eltekintünk a fehér habsipkáktól.
Datolyaültetvények. Vízibivalyok. Libák, kacsák és kasszabnád. Apró falvak
a parton; boldogan ugráló gyerekek szaladtak mellettünk, és másztak fel a
datolyapálmákra. Kutyák ugattak. Tarka ruhás nők, mindig fekete lepelben,
juhokat tereltek, mások meg lopótököt vagy alumíniumedényeket vittek a
fejükön. Agyagkorsókat már nem használnak. Néhány halászkenu. Semmi
más. Béke. A vörös nap lehanyatlott a pálmák mögött. A folyó áramlása
megszűnt. Lehorgonyoztunk, még mielőtt ellenkező irányban kezdene folyni.
Másnap, mintegy varázsütésre, újra elértük a modern civilizációt.
Elérkeztünk Sindbad szigetére, és át kellett vontatni hajónkat az új híd óriási

90
pillérei között, amely átívelt a sziget túlsó oldalára. Még mielőtt
hozzákezdtünk az építkezéshez, jártam itt és tárgyaltam a német
mérnökökkel, akik aggasztóan gyors iramban állították fel ezt a szuperhidat.
Egy hónap múlva elkészül, és olyan alacsony lesz, hogy egyetlen árbocos
nádhajó sem úszhat már le a tengerbe. A híd pillérein és innét egészen Basra
lázasan nyüzsgő kikötőiig beláthatatlan embertömeg várt ránk.
Rendőrcsónakok kísértek bennünket és az előttünk hajózó balamot. Az
összes tehergőzös felbúgatta szirénáit, és kongatta harangjait. Az iraki
tengerészek glédába állva 94 felhúzott lobogóval üdvözöltek bennünket.
Mindenfelől tülköltek és fütyültek, míg végre Jurij is elővette bronz
ködkürtünket, felugrott vele a tetőre, jobbra és balra belefújt, míg a többiek
a nagy árboclétrán lógtak, és a kormányhídról integettek meg kiáltoztak.
Nekem is akadt okom kiabálni, amikor Carlo felfedezett egy norvég hajót,
amely kicsiny szülővárosomból, Larvikból érkezett ide.
A nagy tohuva-bohu kellős közepén lepottyant az égből londoni BBC
összekötőnk, Peter Clark; motorcsónakon közelítette meg hajónkat, s feljött
hozzánk. Éppen csak egy falatot kapott be, azután Dimitrijjel együtt
partraszállt.
Vidám volt és – aggasztó a helyzet. Mi lesz, ha nem jutunk tovább a folyó
torkolatánál? Mi lesz, ha a papírmalomból származó savak vagy más egyéb
megkárosította a nádat!
Megszűnt mögöttünk a lárma. A kormányosokon kívül mindenki lejött a
fedélzetre. Megéheztünk. Asbjörn gőzölgő, dán párolthúst, hakkeböfföt tálalt
fel.
Kalauzhajónk Basránál elhagyott bennünket, tankolnia kellett, mi pedig a
saját szakállunkra hajóztunk tovább dél felé, néha-néha kisebb csónakok
kíséretében, újra varázslatos vidéken át. Egy-egy termékeny folton, sűrű
pálmaerdők közepén, buja függőkertekben itt is ott is szép villákat láttunk.
Időnként előtűnt néhány egyszerű, de nagyon festői falu, vályogvakolatú
kunyhókkal, a banánfák és datolyapálmák nagy leveleinek árnyékában. De
éppoly gyakran előfordult, hogy új út húzódott le egészen a folyóig, egy
újonnan épült mólónál, amely a folyóparton épülő gyárhoz tartozott.
Délután két óra felé elértük az iráni határt, és Irak területe ezután a folyó
nyugati felére korlátozódott. Innét kezdve minden hajó az iráni oldalon kötött
ki. Amikor elhajóztunk mellettük, kalauz-balamunk is utolért bennünket, és a
legénysége halálra rémült, ha túlságosan megközelítettük a folyó közepét.

91
Hogy expedíciónk pillanatnyilag milyen viszonyban van a sahhal, azzal nem
voltam tisztában a császári udvar és követsége éles tiltakozása után, amiért
„Arab”- nem pedig „Perzsa”-öblöt említettünk. Most éppen ahhoz az
öbölhöz közeledtünk, és vajon hogyan nevezzük, hogy senkit meg ne
sértsünk? Végül is Perzsia Iránra változtatta a nevét és Mezopotámiából Irak
lett. Mire valók hát ezek a problémák az öböllel? Úgy hajózunk, mint a
sumerok, és nyilván ők is elnevezték valahogyan ezt az öblöt az arabok és a
brit tengerészet előtt. Azt javasoltam tehát, hogy saját használatra nevezzük
Sumer-öbölnek. A sumerok írott tábláikon hivatkoznak a „Felkelő Nap
tengerére”, az „Alacsonyabb-tengerre”, a „Keserű-tengerre”, de nem tudjuk,
hogy ezek a szemléletes elnevezések nem foglalják-e magukba az öblön túli
egész tengert is.
De még nem értük el ezt az öblöt. A kalauzok annyira féltek attól, hogy
áthajózunk a folyó középvonalán, hogy egész úton szorosan az iraki partok
mellett vezettek bennünket. Olyan szorosan, hogy időnként attól féltem, az
evezők a folyó fenekébe ütköznek. Hamarosan rájöttem, hogy balam-
kalauzaink sohasem jártak Basra kikötőjén túl.,
Alkony tájt feltétlenül meg akartak állni. Megmutatták, hol maradjunk
éjszakára, és azt mondták, vessük ki a horgonyokat. Egy folyókanyar
közelében meg is tettük, ahol az iráni oldalon dél-koreai és monróviai hajók
kötöttek ki. Detlef kidobta a horgonyt, de a kötél nem futott ki. Mikor
behúzta, nyomban a kezébe került a horgony; merő iszap volt. Próbáltam a
kormányevezőt megmozdítani. Benne rekedt, mint kanál a vajban. A bal
oldali kormány szintúgy. Rashad átkiáltott a kalauzoknak, hogy sekély vízben
vagyunk. Visszakiáltottak, hogy a folyó éppen itt a legmélyebb. Átdobtunk
nekik egy kötelet, és megkértük őket, hogy húzzanak ki. Megpróbálták, de
nem sikerült. Alig egy méternyire voltunk a laza iszaptól, amely mint az
ingovány, kezdte gyorsan magába szívni az egész hajófeneket. Még a
rúdjaink is belesüppedtek az iszapos talajba, alig lehetett kihúzni őket.
Meg kell várnunk a dagályt, mondták a kalauzok. De nem tagadták, hogy
fogalmuk sincs, mikor jön, csak akkor tudják, hogy közeledik, ha látják.
Mindennap máskor érkezik, és az árapály itt egészen más, mint feljebb a
folyón. Mindannyian a piszkos víz fölé dugtuk az orrunkat. Nem mozdult.
Éppen most volt a legmagasabb a dagály. A víz lassan megfordult, és kezdett
visszafolyni az öbölbe. Kétségbeesetten küszködtünk, de vagy egyre
mélyebbre süllyedtünk az iszapba, vagy a körülöttünk levő iszap emelkedett

92
egyre magasabbra. Szörnyű helyzetben voltunk. Carlo és Jurij útmutatása
szerint, egyesült erővel sikerült felhúznunk az evezőket egészen a hajó
fenekéig, és ott megkötöztük őket.
Itt ültünk, amikor feljött a hold, és hátborzongató érzés lett úrrá rajtunk:
mintha egy tengeri szörny láthatatlan karjai húznának lefelé a feneketlen
ingoványba. Éjszaka jól megvilágított gőzhajók haladtak el mellettünk a
folyón felfelé. Tudtuk, hogy ott legalább szakértő kalauzok vannak a
hajókon, akik megfelelő távolságban tartják őket a mi partjainktól.
A holdfényben Detlef és Toru csónakkal elmerészkedtek a folyó iráni
oldalára, és megkérdezték a monróviai hajó legénységét, nem segítenének-e
nekünk, nem húznának-e ki bennünket. Az iráni rendőrségtől félve,
udvariasan visszautasították kérésüket, mivel mi az iraki oldalon voltunk.
Két követünk átevezett a koreai hajóhoz. Ők hajlandók voltak hajókötelüket
a folyó közepéig letekerni, de iraki vizekbe már nem. Úgyis meg kellett
várni a következő dagályt másképp ripityára törtek volna nádkötegeink. A
két hajón egymástól merőben eltérő időpontokban jelölték meg a helyi
dagály valószínű bekövetkezését, s két emberünk eredmény nélkül tért
vissza az iraki oldalra.
Óráról órára rosszabb lett a helyzet. Nádhajónkat valószínűleg lassanként
teljesen betemeti a folyó sodródó iszapja.
Késő éjszaka a vízfolyás megállt. A pad, amin fennakadtunk, szinte
száraznak látszott a holdfényben. Semmi sem tarthatott már ébren bennünket;
egymás után mindannyian elaludtunk, kivéve az éjjeli őrséget.

93
12-13. A legendás édenkert az Eufrátesz és a Tigris találkozásánál levő építkezésről nézve

94
14-15-16. A papírmalomból származó vegyi szennyeződésben felbomolhat a Tigris nádja, még mielőtt a
hajó a nyílt tengerbe érkezne

95
 17-18-19. A szél elállt, amikor a folyó torkolatánál behajóztunk az öbölbe, de addig sodródtunk a
különböző nemzetiségű hajók között, amíg végül a tenger felől erős szél támadt, és Kuvait irányába
kényszerített bennünket

96
20. Kilátás az árbocsudárról

97
21-22-23. A Failaka-sziget előtti zátonyok között három dau visszautasította a segítségnyújtást. A
Szlavszk nevű szovjet kereskedőhajó mentőcsónakot küldött értünk, de nem tudott bennünket,
kivontatni, míg váltságdíjat nem fizettünk a harmadik daunak – ez azután segített az oroszoknak
kivontatni bennünket

98
24-25. Miután mindkét horgonyunkat elveszítettük, a Szlavszk vontatott el bennünket Failakáról. A
vontatás alaposan megpróbáltatta nádhajónk teherbírását

99
26-27. Búcsú Igor kapitánytól és a Szlaszktól.

100
28. A vontatás közben egy nagy lyuk képződött a Tigris orrán

101
 Éjjel fél háromkor felébredtem, és meghallottam a folyóvíz
bugyborékolását. Kidugtam a fejemet az ajtónyíláson, az éjjeli őrszolgálatos
társam pedig zseblámpájával megvilágította a csokoládébarna vizet, amely a
folyón felfelé hömpölygött apró hullámokban a bal oldali evezőlapát
mellett, közvetlenül az orrom előtt. Úgy tűnt, mintha zuhatagos szakaszon
csurognánk le egy eliszaposodott folyón: a valóságban ott rekedtünk, ahol
már előző este is fennakadtunk. De a dagály ijesztő iramban áradt felfelé az
öbölből. Most aztán vagy teljesen be leszünk temetve, vagy kiszakadunk az
iszap öleléséből. Újra kitettük a kis csónakot, Detlef és Asbjörn megint
kieveztek, hogy a két horgonyt a folyó legmélyebb pontján vessék ki. Mi,
akik a hajón maradtunk, meghúztuk a horgonykötelet, és megpróbáltuk a
mélyvízbe kormányozni a Tigrist.
Kilenc órája rostokoltunk már az iszappadon, mikor a folyón felfelé
áramló víz aláaknázó hatása és saját fáradozásaink sikerre vezettek. Fél
négy felé a hajó orra lassan elfordult a parttól. Behúztuk az összes laza
horgonykötelet, és kiáltozni kezdtünk, hogy felkeltsük kalauzainkat. A
legszívesebben kifizettem és elküldtem volna őket, de az egyik közeli
kanyarban feküdt a modern iráni nagyváros, Abadan, és valószínűleg
kénytelenek leszünk átvontatni magunkat az olajtankhajók és – finomítók
közt. Öt órakor újra eredeti helyzetükbe ereszthettük le az evezőket, és
csillagfényes égbolt alatt felhúztuk a vitorlát. Hatalmas, világos udvar vette
körül a sovány holdat, mely két éjszakával ezelőtt teli volt még.
Ahogy túljutottunk a folyó első kanyarán, a derengő égbolton felmerült
Abadan sziluettje. Hatalmas füstoszlopok, távírópóznák, s olajtartályok
szinte városnyi tömege. Enyhe szellő fújt szembe velünk, és a víz még
mindig lassan áramlott a hajó orra felé. Bereffeltük hát a vitorlát, és a lehető
leggyorsabban átvontattuk magunkat a bálámmal a legszörnyűbb
szennyeződésen keresztül, amit valaha is láttunk. Aranyszín hajónk egy
bizonyos fajta paradicsomból a modern pokolba került. Ami a nagy hajók és
a modern dokkberendezések között lötyögött, sem tenger-, sem folyóvíz nem
volt, hanem fekete nyersolajból és a benne úszó hulladékból álló,
áthatolhatatlan kása. A tisztább helyeken a szivárvány minden színében
csillogott a víz, amikor a nap felkelt az ipari pára mögött. A sumerok
elképedtek volna e környezet láttán, amelyet a mai ember annyira szeret.
Még a nem iparosított iraki partot szegélyező zöld berdi alsó része is fekete

102
volt a kátránytól és olajtól, világosan látni lehetett a legmagasabb vízállást.
A levegő olajszagú volt. Szégyelltük büszke hajónkat: fekete volt a
piszoktól, és a vízvonal felett is olajos, zsíros, a mellettünk elhaladó hajók
apró hullámaitól.
Rashad arra kérte a bennünket vontató balamot, hogy teljes sebességre
kapcsoljon, még akkor is, ha ez alaposan próbára teszi nádunkat. A nyílt
öbölbe kell érnünk minél hamarabb. Meglepetésünkre a víz tiszta lett,
mihelyt magunk mögött hagytuk a nagyvárost, mintha a mocsok mindig csak
egy helyben úszkálna ide-oda. De bizonyára utolér bennünket, ha nem jutunk
el a folyó torkolatához, még mielőtt a víz újra a tenger felé áramlik. A víz
feketéből barnába csapott át. A sivár, unalmas tájban néhány datolyapálma
árválkodott újra. Valóban megfelelő hely a fejlődő ipar számára! Délutánra
az iraki oldalon egy város nőtt ki a sík és sivár vidékből: Fao. Az utolsó
város a folyó torkolata előtt. A folyó, bizonyos tekintetben, tovább folyt.
Apály idején ragyogó tengeri kígyóként tekergett a részben elárasztott
ingoványos földön, majd elmerült ott, ahol már nem volt szárazföld. Oda ki
igyekeztünk mi is. Ott a brakkvíz átadta a helyét a sós víznek, sirályok
vártak ránk, hogy a szabad, nyílt tengerbe kísérjenek.

103
 A nehézségek folytatódnak

Nincs se folyó, se föld. A balamot Faóban kifizettem, az megfordult és

elindult a folyón visszafelé. A széles, lapos ingovány, mely Irakból és
Iránból az öbölbe nyúlik, bizonytalan partvonalat képzett. Sósvízbe
kerültünk, és egy gyümölcskosárra emlékeztető hajóra húztuk fel a vitorlát.
Nádkötegek és nádfonatok meghitt egyetértésben táncoltak a hullámokban a
piros paradicsommal, zöld salátával, sárga citrusokkal, sárgarépával meg
kenderzsákokban és kosarakban púposodó burgonyával. Feltöltekeztünk
gyorsan romló áruval. A tizenegy éhes embernek néhány nap alatt kell
elfogyasztania ezt a friss ételt, vagy megromlik minden, s penész borítja
majd olyan gyorsan, mint amilyen iramban a zöld vízinövények benövik a
nádkötegek víz alatti részét.
Elég sokáig maradtunk a homoksivatag és mocsárvidék között fekvő
Faóban, a rakparton, hogy hajónkat alaposan telerakjuk ezekkel az ízletes
kerti termékekkel. Mielőtt elindultunk, jókora rakomány hagymát,
fokhagymát, mazsolát, különböző helyi dióféléket, gabonát és olyan
ennivalót hordtunk fel a hajóra, amely eláll a tengeren.
Fao kikötőjéből hosszú, keskeny csatorna nyúlik az elhagyott
árapálylápon át a nyílt tengerig, hogy a nagy hajókat a számozott bóják
mentén ki-, illetve bekalauzolhassák. A Tigrist egy hivatásos iraki
révkalauzhajó vontatta a csatornán át. Mocsár, mocsár, semmi, csak mocsár.
Véget nem érően rakódott le a törökországi Ararát-hegységről és a két folyó
közötti síkságról érkező finom, folyami iszap.
Lassan siklottunk a lefolyó árral. A nyílt öböl első enyhe
hullámverésével akkor találkoztunk, amikor a khafkai világítótorony előtt
haladtunk el, és a révkalauzhajó sorsunkra hagyott. A nap vörösen kelt fel a
nyílt tenger hajnali ködében.
Mikor magunk mögött hagytuk a külső csatorna torkolatát, úgy éreztem,
hogy most újra áthágok egy tudományos tabun. Éppen most haladtunk át azon
a határon, amelyen túl – ahogyan azt az illetékes tudósok megállapították –
egy berdiből készült mezopotámiai hajó nem mehet. Mindannyian azt
tanultuk, hogy a sumerok csak a fából készült hajó felfedezése után juthattak
ki a nyílt tengerre. A tankönyvek és a professzorok azt ismételgették, amit

104
néhány rég elfeledett tekintély valaha igaznak tartott: a mezopotámiai
emberek, akár az egyiptomiak, először csak a folyókon hajóztak,
nádkötegekből készült csónakokon. A folyók torkolatát csak akkor
hagyhatták el, amikor elbúcsúztak korábbi nádhajóiktól, és felfedezték a
deszkából épült hajót.
Egy bevett időhatár megsértését terveztük, mely szerint a tengeri
közlekedés és a tengereken át közvetített kulturális kapcsolatok akkor
kezdődhettek csak el, amikor a tömör kötegekből álló hajókat az üreges
törzsű hajók váltották fel. Olyan nagy jelentőségűnek tartották ezt a változást,
hogy bizonyítottnak tekintették, miszerint, ha egy sávnyi nyílt víz volt köztük,
a kultúrák és civilizációk ez idő előtt egymástól csak függetlenül
fejlődhettek.
Tudtam: azzal, hogy vitorlát bontunk a Shatt al-Arabon túl, számos
szakmai irányzat tudósai szerint bizalmatlanságot szavazunk az antropológia
régóta elfogadott tételeinek. Talán így is van. Mindenesetre fair játékot
játszunk. Meglehet: a régi elmélet képviselőinek bebizonyítjuk, hogy nekik
van igazuk, nem nekem. De bár őszintén tisztelem professzor kollégáimat,
tény, hogy egyik sem látott még életében berdiből készült hajót, és nem
ismert egyetlen olyan embert, aki ilyent látott. Én sem.
Nem tagadom, elfogott a szorongás, amikor megláttam a Tigrisben a két,
vízzel teleszívódott kísérleti nádköteget. Még ennél is jobban aggasztott,
hogy hajónk is magába szívott némi vizet. Nem lepődtem meg akkor sem,
amikor Jurij Faóban félrehívott egy négyszemközti beszélgetésre. Az orosz
veterán nádhajós úgy viselkedett, mintha súlyos műtéthez hívna ki engem.
Rámutatott kissé lesüllyedt vízvonalunkra. Hogy észrevettem-e már?
Észrevettem. És kezdtem hajlani Norman véleménye felé, miszerint a
papírgyár valamely savának vagy vegyszerének köszönhető, hogy a külső
kötegek bőrén át beszivárgott a víz. Ha a külső nádréteg annyira megdagad,
amennyire a fixen tartó spirálkötél engedi, ez útját állja a további
vízbehatolásnak.
Jurij rám nézett, nem válaszolt. Azután így szólt, nyugodtan:
– Carlo meg én azon a véleményen vagyunk, hogy mindent ki kell rakni,
ami nem feltétlenül szükséges. Jobb, ha Faóban hagyjuk, mintha az öbölben
a tengerbe hajítjuk.
Figyelmesen vizsgáltam Jurij arcát. Megijedt tán? Nem jobban, mint én.
Tudtam, mire céloz. Az augusztusban aratott berdi vízálló tulajdonságait

105
illetően csak a mocsári arabok kijelentéseire hagyatkoztunk. A Ra II annak
idején annyi vizet szívott fel, hogy mire elhaladtunk a Kanári-szigetek
mellett, jelentősen csökkent harminc láb (kilenc méter) hosszú
papiruszhajónk teherbíróképessége. Az összes pótgerendát, sok élelmiszert
és víztartalékot Afrika partjain túl a tengerbe kellett dobnunk, még mielőtt
nekivágtunk volna az Atlanti-óceánnak, mert attól féltünk, elsüllyedünk a
túlterhelt hajón. Jurij komoly tekintete azokra a kétségbeesett pillanatokra
emlékeztetett, amelyeket a mélyen vízbe süllyedt nádkötegeken éltünk át a
tenger közepén. Voltak pillanatok, amikor csípőig ültünk az Atlanti-óceán,
sós vizében, s a hullámok olykor átcsaptak a fejünk fölött. A Ra II nem volt
olyan rossz, mint a Ra I. Teleivódtunk vízzel, és kacsakagylók tenyésztek a
fedélzeten, de végül is elértünk Amerikába, anélkül, hogy egyetlen szál
nádat elveszítettünk volna. A Ra I-gyel sok bajunk volt. A hullámok
szétzúzták a bambuszkabint, az pedig elvágta a papiruszgöngyöleget tartó
kötelet, és a hajó középen, teljes hosszában kettévált, mi pedig az óceán
mélységeit láttuk a lábunk alatt. Kétségbeesett pillanatok váltakoztak a
győzelem meg az öröm perceivel. Voltak nappalok és éjszakák, amikor a
torkunkban vert a szívünk, amikor szembenéztünk a halállal, amely alattunk
tátotta ki és csukta össze a száját, és mi nem tudtuk, mit hoz a következő
pillanat.
– Igazad van, Jurij – mondtam egy hirtelen sugallat hatása alatt. –
Hordjunk ki minden nélkülözhetőt a partra.
Még fel se lélegeztünk, Norman és Carlo mellettünk ült már, és
lefektettek egy listát. Természetesen nem volt szükségünk kompresszorra
Gherman lélegzőkészüléke számára és tartaléktartályra sem a lemerüléshez.
Senkinek sem kellett mélyebbre merülnie, mint amennyire a kötegek alsó
részének az átvizsgálásához vagy egy sziklák közé szorult horgony
kiszabadításához szükséges. Ez lélegzőkészülék nélkül is elvégezhető. A
többiek, akik sohasem hajóztak nádhajón, nem értették, hogy miféle kisördög
bolondította meg a négy veteránt. Gherman tiltakozott. Az én érdekemben
vette meg a drága felszerelést! Toru meg ő cápákat meg egyéb halakat
filmezhetne, amelyek, mint tudjuk, egy nesztelenül sikló tutaj alatt nyugodtan
úszkálnak.
Tiltakozása hiábavalónak bizonyult. Semmi olyat nem kellett filmeznünk,
amihez sűrített levegőre volna szükség. Tulajdonképpen mesterséges fény
nélkül is megvagyunk. Így azután a partra kerültek Gherman hihetetlenül

106
nehéz víz alatti lámpái, a kompresszorral együtt, meg egy nagy halom
mexikói emléktárgy és egyéb személyes holmi, amire egy tutajon semmi
szükség nincs. Mindent ládákba csomagoltunk és hazaküldtünk. A többieket
is meg kellett kopasztani, bár elnézőek voltunk, és az igazat megvallva nem
sokan hoztak magukkal a szükségesnél több holmit. A nagy csapás akkor
következett be, amikor Jurij tartalékfánkat vette elő. Úgy éreztem, mintha a
bőrömet nyúzná. Mi négyen tudtuk, hogy egy nádhajón a faalkat-részek – az
árbocozat, a híd és mindenekelőtt az evezők nyele – a legsebezhetőbbek. A
nád kitágul a terhelés alatt, a fa törik. A nádkötegek a szó szoros értelmében
törhetetlenek. Akár a gumi. A fa azonban nem ilyen. A fa eltörik az
elemekkel vívott harcban.
Akárcsak a Ra II esetében, most is hoztam a hajóra gerendákat, póznát és
keményfát a törött részek pótlásához. A már eddig is meglehetősen
összezavarodott újoncok elképedésére Jurij most azt kérte, hogy az egészet
hagyjuk a parton. Barátaink balamja majdnem elsüllyedt a boldogan fogadott
drága ajándékok súlya alatt. Éppen csak hosszú evezőinket sikerült
megmentenem, tizenkét darabot mindössze, és némi keményfa hulladékot, a
szükséges pótlásokhoz. Jobb nyomban helyreállítani a belső békét, ha valaki
már most kezdett nyugtalankodni. És vajon én nem tartozom-e közéjük?
A Tigris hatvan láb (18 méter) hosszú volt, míg a Ra II harminc (9
méter). De most tizenegyen voltunk rajta nyolc helyett. Emellett több vizet
meg élelmiszert hoztunk magunkkal, mint a Ra I-re és a Ra II-re. És most is
csak a mocsári arabok kijelentésére hagyatkoztunk, amelyek szemben álltak
a tudósokéival. Annyit tettünk csupán, hogy papirusz helyett berdit
használtunk, és december helyett augusztusban arattuk le.
A hajó alig emelkedett magasabbra a vízen azután, hogy néhány száz kiló
rakományt a partra szállítottunk. Mindenesetre valószínűtlenül magasan
feküdtünk a vízen, olyan magasan, hogy nem tudtunk a hajó pereméről
előrehajolva esetleg sodródó tárgyakat kihalászni, vagy kezet mosni, ami
főleg azokat zavarta, akik tutajokhoz szoktak, ahol a reggeli toalettet
vitorlavászon-merítőkanál nélkül is el tudták intézni.
Amikor felvontuk a súlyos szárnyvitorlafát a terpeszárboc csúcsára,
kibomlott a vitorla, és a vörös hajnali nap, mintha a vitorlánkat díszítő nagy
vörös napban tükröződött volna. A miénk egy lépcsős piramis mögött kelt
fel, az igazi szabadon, a tengeri pára felett.
Reménykedtünk. Erős hátszelet vártunk Irak felől. A nyílt öbölben, a

107
mocsaras lapály innenső részén semmi sem állta a szél útját, de szellő se
lebbent.
Furcsa. December másodikát írtunk. A téli hónapokban, állítólag,
mindvégig állandó, erős északi szél fúj Irak felől az öböl egész hosszában.
Mi pedig az útvonalunkon fekvő Bahrein-szigeten akartunk kikötni. A
feltételezések szerint a sumerok, amikor már odáig jutottak, hogy hajóépítés
céljaira fát is importáltak, minden nehézség nélkül vitorláztak el a hazai
partoktól télen, nyáron pedig, amikor a szél megfordult, hazahajózták
szállítmányukat.
Az utóbbi időben azonban, úgy látszik, az időjárás felrúgta a régi
szokásokat, mintha eljárt volna az idő a vitorláshajók felett. Igaz is: a téli
eső – meglepetésünkre – egy hónappal korábban zúdult le ránk az
édenkertben. Faóban figyelmeztettek bennünket az arabok, hogy a széljárás
az utóbbi két évben megbolondult. Most hát egy terven kívüli szélcsend tart
fogva bennünket.
Meg kell elégednünk enyhe, alig érezhető széllökésekkel az indulásnál.
Nagyon hiányzott most nekünk néhány Szindbád jellegű fickó. Mióta
elhagytuk a folyót, abban reménykedtem, hogy találok majd egy dau-hajóst,
egy öbölbeli öreg rókát, aki jól ismeri a tengerjárást és a part menti
zátonyokat, s csatlakozik majd hozzánk. De mintha a szél fújta volna el az
ilyen embereket. Utoljára az iráni oldalon láttunk horgonyozni egy flottányi
ócska, tarka daut. Valamennyi hajónak lefűrészelték az árbocát, s motort
szereltek rájuk.
A tengeren és a szárazföldön egyaránt megváltozott a sumerok világa. A
homok hódította meg földjeiket és városaikat, torlaszolta el hajózó
csatornáikat. A folyók által idehordott homok – ingoványos lapályt képezve
– lerakódott és megváltoztatta a partvonalat. A nyílt vízen nem nyüzsgött már
a sokfajta, evezők vagy vitorlák hajtotta, csendes vízi jármű. Gyors járatú
motorcsónakok és szupertankhajók foglalták el a helyüket. Motorok és gépek
zaja dübörgött mindenfelől. Széltől, reffeléstől függetlenül hajóztak az
arabok, szomszédaik és látogatóik a partok mentén az olajtelepekhez,
miközben kialakult a modern hajózó útvonalak hálózata. Mezopotámia
valaha oly békés partvidéke a lehető legbarátságtalanabb tájjá változott az
újoncok számára, akik kísérletképpen kormányozható nádhajón akartak erre
csatangolni.
Mindenesetre ki kellett térnünk a többiek útjából. Ki kellett jutnunk ebből

108
a széles vízsávból, amely az Arab-félszigetet elválasztja Ázsia többi
részétől. Azt terveztük, hogy olyan közel hajózunk a partokhoz, amennyire
csak a zátonyoktól és szikláktól lehet. Ott a nagy hajók áradata nem
akadályozhatja szabad mozgásunkat.
Két navigátorunk gondosan tanulmányozta a térképeket, hogy
megállapítsák a forgalomtól, az olajfúró kutaktól és a kis szigetektől távol
eső, legmegfelelőbb útvonalat. Norman szerint 135 fokon kellene hajóznunk,
Detlef szerint 149 fokon. Az árboccsúcsról egy hang azonban azt ajánlotta,
hogy először nézzünk egy kicsit előre. Így is tettünk. A reggeli pára még
mindig elég sűrű volt. A távcsövön azonban horgonyzó hajókat láttunk,
akármerre néztünk. Balról jobbra negyven darabot számláltam össze, amikor
egy szörnyeteg került a képmezőbe: egy gigantikus, magas olajrakodóhíd,
egy szupertartályhajó kötött ki mellette. Abbahagytam a számlálást.
Mindenfelől árbocok böködték az eget. Egyik-másik majdnem eltűnt a
párában, és kétségtelenül voltak még más hajók is rajtuk kívül, amelyeket
nem fedeztünk föl.
Teljesen mindegy, hogy merre megyünk, mindenképpen hatalmas hajók
tömkelegébe kell merészkednünk; egyesek közülük kikötöttek, mások lassan
mozognak. Ahogy közelebb kerültünk, kiderült, hogy többségük teherhajó.
Nemcsak tartályhajókat raknak itt meg, hanem ez a híres horgonyzóhelye a
sorára váró összes hajónak, amely majd felfelé hajózik a folyón, és az iraki
meg iráni kikötőkbe szállítja rakományát; némelyek a Basra melletti
Sindbad-szigetig is eljutnak.
Egy japán tartályhajó óriási orra merült fel a párából. Hatalmas törzse
közvetlenül a mi tatunk mellett siklott el. Én az egyik kormányevezőt
tartottam, Jurij a másik mellett állott. Mivel a szél olyan gyenge volt, hogy
alig lehetett kormányozni, még a kihorgonyzott hajókkal való összeütközést
is nehezen kerülhettük el.
Norman és Detlef azon a véleményen volt, hogy pillanatnyi
helyzetünkben az a legjobb, ha közvetlenül a 23. számú bója felé tartunk,
amely az enyhe ködben piros pontnak látszott egy fürtnyi hajó mögött.
Lassan rendszert fedeztünk fel a káoszban. A tartályhajók medervonala és
a töltőállomások jobboldalt voltak, a horgonyzó teherhajók baloldalt álltak.
A szél oly enyhén lengedezett, hogy két óra hosszat tartott, míg a hajók
mellett elhaladva, mintegy száz méterre megközelítettük a nagy, piros bóját.
Már láttuk a rajta feketéllő 23-as számot. Azt terveztük, hogy kikötünk a

109
bóján, amíg jobb szél nem kerekedik. Már egészen közel jártunk hozzá. De
hiszen egy pillanattal előbb még közelebb voltunk! Szellő se lebbent.
Visszafelé sodródtunk, oda, ahonnan jöttünk. A tengerjárás megváltozott,
bejött a dagály. Az összes teherhajó lassan átfordult hosszú horgonylánca
körül. Most a jobb oldalukkal fordultak felénk. Közben orruk a
horgonyláncokkal elfordult a parttól.
A vitorla semmit sem segített. Kézenfekvő: a dagály visszasodor
bennünket a folyótorkolathoz, hiszen a Shatt al-Arabon is felfelé hajtja a
vizet. Hirtelen észrevettük, hogy valami narancsszínű dolog ereszkedik a
vízre egy kihorgonyzott hajóról, mintegy másfél kilométernyire tőlünk.
Egyenest felénk tartott, és kiderült, hogy egy furcsa mentőcsónakféle.
Csendben közeledett felénk. Se motor, se vitorla, se evező. Sose láttunk még
ilyen csónakot. Izmos emberek derékig meztelenül ültek benne két sorban,
egymással szemben, sokuknak kötés volt a fején, és ütemesen forgattak egy
hosszú fogantyút, ami valószínűleg egy csavart hajtott. Semmi üzemanyag.
Forgó karok. Tökéletes összmunka. Akár egy hullámosan mozgó tengeri
élőlény, a karok egy ütemre forogtak. A testek egyszerre emelkedtek és
süllyedtek. Egy fej a magasba emelkedett előttünk:
– Jurij! Jurij Alekszandrovics Szenkevics!
Oroszok. Ismerték Jurij teljes nevét! Élénk kézrázás. Carlo nyomban
hosszú kötelet dobott ki nekik, és megkérte őket, hogy kössék ki a tőlünk
mintegy kétszáz méterre levő bójához. Nyomban elfoglalták újra a helyüket,
és nekiláttak az együttes forgatáshoz a bója felé! Vontatni nem tudtak
bennünket, de hajókötelünket oda tudták vinni, hogy megkössék. Minél
hosszabb volt a vízben lógó kötél, annál nehezebben jutottak előre. Carlo
kétségbeesetten dolgozott, egyre újabb kötélvégeket csomózott össze, végül
már nem volt több. Pechére a szabad vége kicsúszott a hajóból. Intettünk az
oroszoknak, hogy jöjjenek vissza az egész kötéllel. Ők visszaintettek, de
csak üdvözöltek bennünket, és továbbkurbliztak, olyan gyorsan, ahogy csak
tudtak, a bója felé. Tökéletesen kimerülve ráncigálták a sok száz yardnyi
kötelet a 23-as számú bójához, és ott kikötötték a végét. Aztán buzgón
integettek nekünk, hogy kezdhetjük behúzni a laza kötelet. Közben jócskán
eltávolodtunk az elveszített kötélvégtől. Olyan messzire, hogy már ki sem
vehettük a bójára felfestett számot.
Az oroszok egészen megzavarodtak. De nem sokáig. Különben sem
értünk rá velük vagy az elvesztett hosszú kötéllel foglalkozni. Már csak arra

110
számíthattunk, hogy megfeneklünk. Készenlétben tartottuk két kis
horgonyunkat. A horgonykötelek nem voltak nagyon hosszúak. De talán
megkapaszkodnak, vagy legalább az egyik, még mielőtt megfeneklünk a
mocsárban. A fenék itt iszapos folyó-hordalék. A horgonyzóhelyen álló
hajók hosszú horgonyláncaikkal elérték az öböl szilárd talaját. Szerencsére
nem volt a közelünkben zátony vagy szikla.
– Nézzétek csak! – Norris a kabintetőn állt, s egy nagy fekete teherhajóra
mutatott, amely elhagyta kikötőhelyét, és a narancsszínű mentőcsónak
nyomában, egyenest felénk tartott.
Perceken belül a kezünkben volt az elveszett kötél egyik vége, míg a
másikat a mentőcsónak helyezte biztonságba, melyet a nagy hajó vontatott a
horgonyzó helyre.
Kicsi, tömzsi, tengeri medve vezette az egész műveletet a mentőcsónak
orrából. Szélesen mosolyogva megkért bennünket, engedélyezzük látogatását
a hajónkon. Akár egy túlságosan rövid lábú kenguru, úgy ugrott át hozzánk,
és bemutatkozott: Igor Uszakovszkij kapitány. Pirospozsgás, kedélyes,
középkorú tengerész, rövid nadrágban. Annak a hajónak – az ogyesszai
Szlavszk nevű, tizenhétezer tonnás szovjet teherhajónak – volt a
parancsnoka, amelyen lógtunk. Olyan izgatott volt, mint egy kisfiú a
hintalovon, amikor a lába alatt érezte a hajlékony nádat, megvizsgálta a jól
lerögzített terpeszárboc és a nádfalak szilárdságát. Oda kellett állnia a
kormányemelvényünkre, le kellett feküdnie a kabin padlójára, és le kellett
ülnie összekötözött padunkra. És még fel se ocsúdtunk, már ott ültünk Igor
kapitány tiszti étkezdéjének két hosszú asztalánál, a Szlavszkon, borscsot
ettünk, s csodáltuk az előttünk tornyosodó, étvágygerjesztő ételeket meg a
két jól megtermett szőkeséget, akik felszolgálták. Volt vodka, bor és orosz
pezsgő, sertéskaraj és húsgombócok, saláta, kel, sárgarépa és sajt, vajjal
meg friss orosz kenyérrel. Igor kapitány felállt, és beszédet mondott, én
szintúgy, meg a többiek is. Vendéglátónk nagy szónok, tréfacsináló és
igencsak nagy étvágyú ember volt. Poharának, szemmel láthatóan, hiányzott
a feneke. Grúziában született, apja a forradalomhoz csatlakozó, lengyel
nemes volt. Az estély kezdetén „kapitánynak”, később „apámnak” nevezett.
– Egészségedre, az apám vagy – mondta, valahányszor felemelte a
poharát. Valóban olyan sokkal idősebbnek néz engem magánál – tűnődtem. –
Nem a kor, hanem a tapasztalatok tekintetében – mondta ő. – Akkor jobb, ha
unokádnak nevezel – válaszoltam igazi szárazföldi patkány lévén, aki

111
élvezetből hajókázik egy történelem előtti tutajon, hogy kipróbálja annak
úszóképességét. Igor kapitány igazi tengerész volt. Fiatal korában bálnákra
vadászott a sarki vizeken, később azután nagy hajókat kormányzott, biztos
kézzel, a tengereken. Az egész estét a kapitánnyal, negyven tisztjével és
matrózával töltöttük a hajó tágas nappalijában. Az éjszakai levegőt
betöltötte egy, a közelünkben horgonyzó, görög teherhajóról áradó, fémes
zene. Ebbe a vasból épült úszó városba zárt több száz foglalkozás nélküli
ember bizonyára igencsak unatkozott. Néhány hajó már több mint egy
hónapja állt itt. A Szlavszkon még egy vagy két hét várakozási időre
számítanak, amíg sorra kerülnek, hogy elkezdjék a hajózást a folyón felfelé,
Basráig.
Jól szórakoztunk, mikor az éjszakai párában a kézzel hajtott
mentőcsónakot visszakurbliztuk a Tigrishez. A motoros bárkát – láttuk a
hajón – éppen javították.
Belebújtunk hálózsákjainkba, bőven volt még időnk napfelkeltéig. Még
sötétben ébredtem fel, a nádfalon keresztül jeges huzat csapott az arcomba.
Szél! Felkeltettem a többieket. Szél! Álmosan támolyogtunk a vitorlákhoz és
evezőkhöz. Álmosan állapítottuk meg, hogy ez a lehető legrosszabb szél.
Erős, de délkeleti. Pont az ellenkező irányból jött, mint rendesen. És pont az
ellentéte annak, amire szükségünk volt. Mi Bahrein szigetére akarunk
hajózni. A szél azonban éppen onnét fújt.
Minden összeesküdött ellenünk. Mégis meg akartuk kísérelni az indulást,
ahelyett hogy itt csücsülnénk. A Szlavszk kivontatott bennünket a
horgonyzóhelyről, és újra felhúztuk az egyetlen birtokunkban levő vitorlát: a
vékony, hátszél vitorlavásznat. A szél elleni lavírozásra alkalmas vitorla, a
vitorlakarikákkal meg az erősítéssel, darabokra szabdalva feküdt a kabin
tetején. Sohasem vonhatjuk fel, ha el nem jutunk Bahreinba. Csak tapasztalt
vitorlakészítő állíthatja újra össze. Éppen az volt a probléma, hogyan jutunk
Bahreinba nélkülük. A hátszél vitorlázásra alkalmas vékony vitorla
mindenesetre nagyobb volt, és mi gyorsabban haladhattunk.
A Tigris, előző tapasztalatokhoz képest, még kétségtelenül nagyon
magasan feküdt a vízen, három héttel a vízre bocsátás után. Nagy és könnyű
vitorlánkkal gyors iramban távolodtunk el a kikötőtől meg a tartályhajók
medervonalától. A szél felerősödött. Egyre inkább dél felé fordult.
Vitorlázatunkkal csak annyit tehettünk, hogy pontosan haránt vettük a szelet,
és 240-250 fokra kormányoztunk. Valahányszor keményebbre vettük a szelet,

112
mindig gyors iramban eltértünk az útiránytól.
Közben tajtéktarajok képződtek körülöttünk a vízen, és sem szárazföldet,
sem hajókat nem láttunk. Menetirányunk szerint a Kuvait előtt fekvő Failaka-
sziget felé közeledtünk. Jól lehetett vitorlázni, és bizonyos fokig
menetirányban is maradtunk. Amúgy is nyugatabbra kellett haladnunk,
közelebb Szaúd-Arábia partjaihoz, hogy kikerüljük az öböl középső részén
levő, túlzsúfolt hajózó útvonalat. Mielőtt még túl közel kerülnénk hozzá, a
szélnek tulajdonképpen meg kellett fordulnia, és a szokott irányból kellene
fújnia. Ha továbbra is olyan jól haladhatunk, mint most, a szokásos északi
szél négy nap alatt Bahreinbe vinne bennünket.
Csakhogy a szél nem fordult a szokott irányba. Sőt, még erősebben fújt
dél felől, és mi egyre gyorsabban haladtunk nyugatra. A friss déli szél mély
és szűk hullámvölgyekkel fodrozta a hullámokat, ezek keresztirányban
hömpölyögtek felénk, és alaposan meghintáztatták hajónkat. Terpeszállásban
tarthattuk csak magunkat a kormány-hídon. A legénység egy része
elálmosodott. Asbjörn tengeribeteg mosolyt küldött felénk, aztán
elnézésünket kérte, bemászott az elülső kabinba és lefeküdt. A hosszú
árboclábak rángatóztak és csapkodtak. Carlo megerősítette őket saruikban.
Néhány barna delfinen kívül az életnek semmi jelét nem tapasztaltuk,
továbbra is nyugat felé haladtunk, Kuvait irányába. Ha még néhány napig
kitart ez a déli szél, valahol a Failaka-sziget partján kell majd kikötnünk és
kivárni az időváltozást. Az ókori tengerészek nyilván ugyanígy tettek.
Hiányzott ugyan a mai kényelem, de az időnek bővében voltak.
Ebben a szélben Failaka északi oldalán találunk majd menedéket.
Térképünkön azonban egyetlen kikötő vagy horgonyzóhely nem szerepelt
ezen a vidéken. Sőt, semmi sem szerepelt rajta a sziget és a tőle északra
fekvő szárazföld közötti széles övezetben, mivel ez a terület – számos
zátony következtében – hajózhatatlannak számított. De a mi lapos
hajófenekünkkel, nádkötegeinkkel és szerény merülésünkkel
elmerészkedhetünk olyan vizekre is, amelyek mások számára nem
biztonságosak.
Norman az egy esztendeje, Londonban megjelent Persian Gulf Pilotban
fellapozta az erről a vidékről szóló részt, és hangosan felolvasta:
„… Ezt a partvidéket európaiak alig látogatják. Nagy területeken
nincsenek falvak vagy letelepedett lakók, és nem tanácsos fegyveres kíséret
nélkül a szárazföldi városoktól távol eső helyekre merészkedni.”

113
 A szél erősebben fújt. A sebesség növekedett. Bealkonyodott, a nap
lehanyatlott a fodrozódó tengerben. Ott ment le, ahol Failaka szigete és a
zátonyok feküdtek.
Nem terveztük, hogy ennyire nyugati irányt veszünk. Bahrein-sziget felé
akartunk tartani, ehelyett Failaka-sziget irányában hajóztunk. Mintha a sors
gonosz játékot űzne velünk. A sumer hagyományokkal foglalkozó tudósok
ugyanis, a legendás Dilmun kérdésében, szembeállították egymással ezt a két
szigetet. Én nem bántam, hogy elhaladván mellette, legalább egy pillantást
vethetek rá, mielőtt kijutunk az öbölből. Mi most igazi sumer vizeken
hajóztunk, és egyetlen sziget sem feküdt ilyen közel az ősi sumer kikötőkhöz.
A bagdadi múzeumi megbeszélésen az iraki tudósok néhányszor
megemlítették Failaka szigetét. A nagy tudós, Fuad Safar nem tartotta
lehetetlennek, hogy Failaka az a híres hely, amely a sumer agyagtáblákon
Dilmun néven szerepel. Bahrein szerinte túlságosan távol esik.
De amikor a Tigris már az első nap estéjén Failakának rohant, feltettük
magunknak a kérdést: nincs ez túlságosan közel? A legtöbb tudós Bahreint
tartotta a legendás Dilmunnak, és tulajdonképpen ezért is akartam odamenni.
Egy biztos: elmondhattam a fiúknak, hogy egy olyan pusztaság terül el
előttünk, amelynek a történelme bőséges felvilágosításokkal szolgálhat az
emberek tengeri tevékenységéről a hajózás kezdeti napjaiban. Valahol
előttünk fekszik a hét mérföld (11 km) hosszú és három mérföld (5 km)
széles lapos homokkősziget, mely tele van az őskori tengerészek
hátrahagyott nyomaival.
Nagy Sándor Ikarosznak nevezte el ezt a szigetet, amikor a távoli Indus-
völgyben épült görög vitorláshajók i. e. 325-ben elhaladtak mellette. A ma
kopár szigetet akkor még erdő borította, és fekvése előnyösnek bizonyult a
görögök számára, amikor meghódították az öböl területét. Jóllehet az általuk
Mezopotámiának nevezett nagy ország szárazföldi része egészen közel volt,
ezen a kis szigeten erődítményt építettek és templomot emeltek Artemisz
istennőjük tiszteletére. Furcsa mód – ami azonban a tizennyolc vagy húsz
évszázaddal későbbi európaiakra is jellemző – a korai görögök minden
olyan ország felfedezőinek tartották magukat – ahova eljutottak –, amelynek
idegen istenei és másfajta kultúrája volt. Csak a legújabb ásatások
bizonyíthatták, hogy amikor Nagy Sándor kétezer évvel ezelőtt Failakában
járt, a sumerok már kétezer évvel őelőtte ott voltak.
A görögök, akik a két folyó közét és az öbölbeli szigeteket elnevezték,

114
hírét sem hallották Sumernak. Sumer, mint politikai képződmény i. e. 2050
körül, Ur pusztulása idején eltűnt. A sumerok, nyelvük és kultúrájuk,
kitöröltetett az emberek emlékezetéből, egészen addig, amíg a régészek fel
nem tárták betemetett romjaikat, s meg nem fejtették ékírásukat, s ezzel az
utóbbi évszázadban új életre nem keltették őket.
De csak a mi nemzedékünk régészei végeztek ásatásokat Failaka szigetén,
és fedezték fel, hogy a szárazföldi sumerok már jártak ott. És nemcsak a
sumerok: előttük még az akkádok, utánuk pedig a babilóniaiak. Még akkor
is, ha a folyók sohasem szűnő iszaplerakódásai a sumerok ideje óta jó száz
mérfölddel (160 kilométerrel) közelebb hozták az egyre növekvő iraki
szárazföldet Failakához. Ez a sziget a szárazföldi, kultúrák hatótávolságán
belül feküdt azóta, hogy Mezopotámiában kialakult az első kultúra.
Én az Angliában született Geoffrey Bibby könyvében olvastam első ízben
Failakáról. Leírta, hogy dán kollégáival együtt agyagcserepeket és
pecsétbélyegzőket ástak ki a kis sziget rengeteg romja és hulladékhalmaza
alól. Mindenekelőtt a pecsétek szolgáltak összetéveszthetetlen
ujjlenyomatokként. Különös szimbólumokat és motívumokat metszettek
rájuk, melyek a külvilág meghatározott tájaira és korszakaira utaltak.
A legtöbb lelet eltért a közeli mezopotámiaiaktól. Semmi sem kötötte
össze őket a kuvaiti szárazfölddel, ahol feltűnően kevés a régészeti lelet. De
igen nagyszámú failakai maradvány utal egy letűnt civilizációra, amely
kereken négyezer évvel ezelőtt virágzott Bahrein szigetén. Úgy látszik, hogy
ez a két, egymástól kétszázötven mérföldnyire (400 kilométerre) fekvő sziget
szoros kapcsolatban állott egymással az őskorban, a tengeren át.
Bibby egy Bahreinben dolgozó dán régészexpedíció ásatását vezette.
Addig ismeretlen kikötővárosokat és templomokat fedeztek fel, melyek az
ősi egyiptomi és sumer leletekkel vetekedtek. Az ásatások meggyőzték
Bibbyt és a legtöbb tudóst arról, hogy Bahrein – és nem Failaka – a sumer
feljegyzéseken szereplő Dilmun. Bibby feltette magának a kérdést, nem
lehetett-e Dilmun széles körű tengeri hatalom, melynek uralma kiterjedt a
Bahrein és Failaka között fekvő egész szigetvilágra?
A dánok által, Failakán kiásott legjelentősebb emlék egy kerek kőpecsét,
8
amely csak a távoli Indus-völgyből származhatott. Vékony és lapos,
magasan kiálló domborodással, az elülső oldalon pedig egy felirat látható,
az indus-völgyi, még meg nem fejtett írásjelekkel. Akárki hozta is erre a
szigetre, kapcsolatban állott azzal a nagy civilizációval, amely a sumerok

115
idején az Indus partjain, a mai Pakisztánban és a vele szomszédos Indiában
virágzott. Ez az Indiai-óceánig terjedő civilizáció, a pompás Mohendzso-
daro és Harappa városokkal, i. e. 2500 körül hirtelen teljes fejlettségében
felmerült, s i. e. 1500 körül, érthetetlen módon, végleg le is tűnt.
Jóllehet Nagy Sándor az Indus völgyében építette hajóit, túl későn
érkezett ahhoz, hogy ezt a felirattal ellátott pecsétet ő hozhatta volna az
Industól Failakára. Az indus-völgyi írás, akárcsak Mohendzso-daro és
Harappa városa, nyomtalanul eltűntek, és a feledés homályába borultak már
Nagy Sándor idején; csak néhány évtizeddel ezelőtt tárták fel őket a
régészek ásói. I. e. 2500 és 1500 között tehát Failaka szigete nemcsak
Bahreinnal állott kapcsolatban, hanem egy az öböl területén kívül élő
civilizált néppel is. Olyan emberek, akiknek saját írásjeleik voltak, és
azokat el is tudták olvasni, sokkal korábban hajóztak már ezeken a vizeken,
mint amikor az írásbeliség a Közép-Keletről kiindulva elterjedt
Görögországban és Európa többi részén.
A Tigris utasai tudták: nem sokkal azelőtt, hogy megkezdtük utazásunkat a
folyón lefelé, Kuvaitban jártam, és reméltem, hogy rövid kiruccanást tehetek
Failakára is. Most, hogy feltartóztathatatlanul sodródtunk a sziget felé,
őszintén érdeklődtek aziránt, amit ott láttam. Valójában azonban sohasem
jutottam el a szigetig, habár Kuvait fővárosától mindössze háromórás
hajókirándulásnyira fekszik. Failakának még egy kis nyílt kikötője is van az
északnyugati oldalán, Kuvaittal szemben. A többi partját azonban – a keleti
partjával együtt, amelyhez közeledtünk – sziklák és zátonyok zárják el. De
még mielőtt felfedeztem volna a kompot, találkoztam a kuvaiti régiségek és
múzeumok igazgatójával, Ibrahim Al Baghlyval, aki összehozott a failakai
régészet helyi szakértőjével, Imran Abdóval. Tovább azután már nem is
mentem. Az, amiért jöttem, már nem volt a szigeten. Abdo előhozta a
kulcsait, és kinyitotta a tárlók üvegajtajait meg a ládákat.
Semmi kétség. Itt vannak azok az értékes pecsétbélyegzők, amelyekbe
sumer és babilóniai mondai jeleneteket véstek. Ezekkel pecsételték le a
kereskedő hajósok szállítmányát, akik abban az időben futottak be Failakára,
amelyről nincsenek írásos emlékeink. Többek között rábukkantam egy
motívumra, amely értékesebb volt számomra, mint az összes sumer félisten
meg király legendás találkozása. Egy hajó! Sarló alakú hajó, egy árboccal és
egymást keresztező csíkozásokkal a hajlított hajótörzsön, ami a miénkhez
hasonló nádhajó kötéseire utal.

116
 Elbűvölten vizsgáltam a kezemben levő ősi pecsétet. Abdo, egy kék
szemű palesztinai, aki harminc év óta kutat ezen a vidéken, csodálkozva
nézett rám. Hát nem tudtam, hogy Failaka az egyik legrégibb hajózási
központ volt? Vannak bizonyítékok, amelyek nagyon régi keletű
kapcsolatokra utalnak nemcsak a közeli Mezopotámiával, Bahreinnal és a
távoli Indus-völggyel, hanem az ősi Egyiptommal is.
Régészeti kincsesládájából előhozott egy kődarabot. Közönséges
szikladarab, de kétségtelenül egy megmunkált mű része, mivel az egyik
oldala sima és magas fényű volt.
– Egyiptomi gránit – jelentette ki büszkén. – Az amerikai John Hopkins
egyetem expedíciója hozta felszínre öt évvel ezelőtt Failakán.
Együtt csodáltuk meg ezt az aranynál is értékesebb műkincset. Aranyat
akárhonnan hozhattak volna Failakára, de ezt a gránitdarabot csak a távoli
Nílus-völgyből. A görögök nem fejtettek követ Egyiptomban azért, hogy
Failakára szállítsák.
Még mindig az egyiptomi gránitdarabot csodáltam, amikor Abdo
megdolgozott alabástrom töredékeket kezdett kicsomagolni. – Látja –
mondotta –, krémszínű alabástrom, mint az egyiptomi, nem pedig fehér, mint
az anatóliai.
Ezután óvatosan kinyitott egy kis dobozt, amely egy bogarat ábrázoló
hüvelykujjnyi szobrot tartalmazott. Szkarabeusz! Minden kétséget kizáróan
egyiptomi szkarabeusz. A rávésett, különös szimbólumoknak helyi jellegük
volt, de bárki is csinálta, valamilyen formában egyiptomi hatás alatt állott.
Egy egyiptomi stílusú, magas, karcsú korsót is felszínre hoztak Failakán.
Valamennyire emlékeztetett a holt-tengeri tekercseket tartalmazó korsókra;
Mezopotámiában azonban nem ismerték ezt a fajtát.
Ha mindez jelentős adalék volt is arról, hogy milyen régóta foglalkoznak
hajózással az emberek, mégiscsak vissza kellett térnem a pecsétekhez.
Miután végignéztük az egész gyűjteményt, Abdo meg én összesen öt failakai
pecsétet találtunk, amelyek egyértelműen hajót ábrázoltak. Kizárólag sarló
alakú hajókat, árboccal. Az egyiken hátul ül egy alak, aki egy nagy, fonott
vitorla ejtőkötelét tartja vagy húzza fel. A kötél az árboc csúcsán fut át. A
másikon két ember áll jobbra és balra az árboctól, a fejük fölött levő,
bereffelt vitorla alsó élét fogják. Mind az öt hajó i. e. 2500-ból származó
kőpecsétekre van vésve.
A Tigris legénysége a kuvaiti múzeumról szóló elbeszélésemre figyelt,

117
miközben éppen Failaka felé rohantunk nádhajónkon. Szurokfekete éjszaka.
A lámpa fénye végigsöpört az asztalnál ülő arcokon; az asztal bizonyára
lerepült volna a hajóról, ha nem kötjük a nádkötegekhez. Mindannyian az
árbocláb sarujához vagy a merevítőkhöz kötöttük mentőköteleinket, hogy el
ne tűnjünk az éjszakai vizekben, ha egy váratlan törőhullám balról átcsap a
hajón.
– Gherman – kiáltottam át az asztalon annak, aki a legkevésbé értett
angolul közülünk. – Érted, hogy mit láttam Failakában?
– Hajókat.
– De pont olyan hajókat, mint amilyeneket te meg én a felső-egyiptomi
kanyonfalakon láttunk bevésve. Olyan egyformák, hogy ujjlenyomatként
szolgálhatnának.
Tovább meséltem. Elmondottam Abdónak, hogy éppen ilyen nádhajót
akarunk építeni Irakban, és az öbölben szeretnénk kipróbálni. Meg se
lepődött. Azt válaszolta, hogy a Failaka-szigeti halászok egészen napjainkig
használtak ilyen ősi csónakokat. A legutolsót éppen nemrégiben hagyták el.
Ő megszerezte a múzeum számára. Ugyanaz a típus, mint az Irakban még
néhány évvel ezelőtt használt nádcsónakok. De pálmalevélszárakból
építették őket, mivel Failakán nincs nád.
– És most mi a helyzet az ujjlenyomatokkal? – Asbjörn mosolygó arca
jelent meg mellettünk, az elülső kabin ajtónyílásában. Éppen erre akartam
rátérni.
A failakai pecséteken szereplő hajók nem végződtek elöl és hátul
egyszerű magas csúcsokban, mint a mi hajónk vagy a földközi-tengeri
szigetek ősi ábráin látható nádhajók. Az ábrázolásokon a hegyben végződő
hajóorr mindkét oldalára egy-egy görbe szarvat véstek. Én ismertem ezt a
fajta nádhajó-ábrázolást Egyiptomból és Mezopotámiából. A legjobban
kivehető példányokon szabályos állatszarvaknak látszottak. A
leegyszerűsített ábrákon a hajóorr egyszerűen három csúcsban végződött.
Már korábban is feltűnt ez a furcsa részlet, amely számos egyiptomi
sziklarajzhajón és mezopotámiai pecséten szerepelt. Ez a szimbólum
régebbi, mint az első ismert emberi írás. A felfelé hajló hajóorron levő
hármas csúcs a legkorábbi sumer hieroglifákban a „hajó” szó jelképe volt,
és a tudósok rájöttek, hogy ugyanez a jel a korai egyiptomi hieroglifákban a
„tengeri” fogalmat jelenti. Emellett a sumer „hajóorr” szó ugyanaz, mint a
szarvat jelentő szó.

118
 Lassan megértettem mindent, amikor Abdo úr ugyanilyen „szarvakat”
mutatott nekem a failakai pecséteken, és hozzáfűzte: helyi szokás szerint
gazellafejet helyeztek a hajó orrára, vagy valódit, vagy faragottat. És ezzel
elérkeztünk az ujjlenyomathoz. Az öt failakai pecsét közül hármon a hajókat
egészen különös módon ábrázolták. A hajótest mély íve annyira egybevágott
egy gazella mélyen hajtott hátívével, hogy a hajó meg az állat
szétbonthatatlan egységet alkotott. A gazella magasba nyúló nyaka a fejével
meg a szarvakkal egybeesett a hajó magasba nyúló orrával, a felfelé ívelő
hátsó része meg a farka a hajó tatja volt. Az árboc az állat meggörbülő
hátából emelkedett fel, a hajó legénysége ily módon egyszerre hajózott és
lovagolt. Az egyik ábrázoláson két alak állt az árboc mellett, és a fejük felett
levő bereffelt vitorlával foglalkozott.
E három pecsét közös vonása, hogy az emberek a hajón egyszerre
hajóznak és egy ugráló gazellán lovagolnak. Meglehet, hogy ez a
hullámmozgás szimbolikus ábrázolása. Egy vitorláshajó törzsének egy
sztyeppi állat testével való kombinációja azonban annyira különös, és aligha
ismételhető jelenség, mint egy ujjlenyomat. Ismétlések előfordultak ugyan,
de ilyenkor mindig volt valami kapcsolat az alkotók között. Ez az ábrázolás
rabul ejtett, és elgondolkoztatott, amikor első ízben bukkantam rá egy
egyiptomi sziklarajzokkal foglalkozó speciális közleményben. Azt állították,
hogy a Nílus és a Vörös-tenger közötti csupasz sivatagi sziklákba igen
gyakran véstek hajómotívumokat a dinasztia előtti időkben. Ezért azután
meghívtam Ghermant, hogy kísérjen el ezekbe a kiszáradt folyóvölgyekbe,
talán találunk itt az ősi hajózásra vonatkozó újabb utalásokat. Ahol a mély
homokban vagy a sziklagörgetegben a dzsip nem tudott haladni, ott
Ghermannal gyalog mentünk a Vörös-tenger irányába. Abszurd ötletnek
tűnhetett, hogy ezen a környéken hajóval kapcsolatos dolgot keresünk:
homokbuckák, amerre a szem ellát, de sehol egyetlen csepp víz, zöld levél.
Élőlény nincs, csak keselyűk, legyek és sivatagi kígyók. A kiszáradt Vörös-
tenger-fennsíkon át kiapadt folyómedrek futottak a Nílus völgye felé, mint
nincstelen adózók. Meredek kanyonfalaik és lábaiknál a víztől simára
csiszolt folyami kavicsok azt bizonyították, hogy ezek a száraz völgyek az
ősi időkben folyók voltak. A Vörös-tengerig terjedő meddő fennsíkon valaha
bőséges eső esett, fű nőtt és erdő burjánzott. A nagy fordulat valamikor öt-
tízezer évvel ezelőtt történt, a fáraók ideje előtt. A botanikusok és
klimatológusok még vitatják, vajon a klíma változott-e azért, mert az erdő

119
kipusztult, vagy az erdő tűnt el azért, mert a klíma megváltozott. Bizonyított
tény, hogy Mezopotámia a korai sumerok idején erdős vidék volt. A sumerok
9
hegyeiket erdővel borítottnak írták le. A fáraók nem tesznek említést
ilyesmiről. De a régészet bebizonyította, hogy Egyiptomban hosszú idővel a
fáraók előtt is éltek emberek, akik szintén közölhetnek egyet s mást.
Közismert, hogy az elhagyott sivatagi szárazvölgyek, amelyekben jártunk,
tele vannak erdei állatokkal és hajókat ábrázoló sziklarajzokkal. Mi is láttuk
őket mindenfelé. Számos sziklarajzról még nem számoltak be ez ideig, de
mindegyiknek ugyanaz a szűken behatárolt, ismétlődő tartalma volt:
antilopok és egyéb hosszú szarvú állatok, zsiráfok, oroszlánok,
krokodilusok, struccok mellett vadászok kutyákkal, meg számos hajó.
Csónakok és hajók a legkülönbözőbb méretekben. Az egyiket evezősorok
hajtották, a másikat árboc és vitorla. S a dinasztiák előtti művészetről lévén
szó, természetesen valamennyi sarló alakú nádhajó volt. Nagy részük
jelentős nagyságú lehetett, mivel a hajókat többnyire húsz-negyven evezővel
ábrázolták, s van, amelyen több mint ötven főnyi legénység látható.
Némelyen egy-egy kabin állt az árboc mindkét oldalán. Volt, amelyen
szarvasmarhát szállítottak és egyéb nagy állatot, s ezek apróknak tűntek a
nagy hajókhoz viszonyítva.
Amikor Ghermannal kijöttünk az Abu Subeira szárazvölgyből, az Assuan
és a Vörös-tenger között fekvő széles sivatagi kanyonból, biztosabban
tudtam mint valaha, hogy a Vörös-tenger vidékén széles körben ismerték a
vízi szállítást, s az nagy jelentőségre tett szert még jóval azelőtt, hogy az
ember háziasította a lovat és feltalálta a kereket. Vajon súlyának
megfelelően értékeljük-e mindazt, amit ez a sivatagi művészet közölhet
velünk? Az a tény, hogy az egyiptomi sziklarajzok a fáraók előtti idők
egyszerű, naiv helyi művészetének fennmaradt példái, úgy látszik, elnyomta
mélyebb jelentőségüket. Számomra értékük nem művészi színvonalukban
rejlik, hanem abban a tényben, hogy azt tükrözik, amit a művész egy
számunkra ismeretlen civilizáció idején látott: erdei állatokat és vízi
járműveket. Környezete állatain kívül a művész az első emberi építészeti
létesítményeket is bevéste a kemény sziklákba: szállításra és menekülésre
alkalmas hatalmas vízi járműveket. Hajókat jóval korábban építettek és
ábrázoltak, mint szekeret, erődöt és templomot. A nagy tutajhajókon az
ember jobban mozgott, és nagyobb biztonságban érezte magát a
vadállatokkal és ellenséggel szemben akkor, amikor a földet még

120
veszélyeket rejtő erdők borították, utak nem voltak, sem fallal védett
városok. Vadállatok és nagy hajók – csak ez járt a művész fejében a fáraók
korát megelőző több ezer éven át.
A kiszikkadt száraz völgyek a Nílushoz vezetnek. De a hajórajzoktól a
Vörös-tengerig vezető távolság jelentéktelen ma, és régebben talán még
rövidebb volt. Meglehet, hogy a szárazvölgyek is folyók voltak, melyek az
erdőkből egyenest a Vörös-tengerbe futottak. Ezeknek a dinasztiák előtti
hajóknak a tengerjáró formája vitathatatlan. Az elegánsan felfelé ívelő
hajóorrok és tatok, amelyek olyan magasak voltak, mint a mi Tigrisünkön
levők, sőt még magasabbak is, egyértelműen tengerjáró háttérre utalnak.
Még ha igaz is, hogy minden nehézség nélkül használhatták őket az olyan
belföldi vízi utakon, mint a Nílus, elsősorban nem sima vizű folyókon terhet,
állatot és embert szállító bárkának vagy tutajnak szánták és tervezték őket.
Arra szánták őket, hogy úgy ugráljanak a tenger hullámain, akár a gazella,
éppen úgy, ahogyan mi most a Tigrisen szántjuk a tajtékos hullámtarajokat, E
korai művészeknek az általam ismert legművészibb kompozíciója a gazella
és a vitorláshajó kombinációja, amikor a hajó úgy mozog az óceán
hullámain, akár egy ugráló szarvas állat.

Majdnem egész délután a kormánynál álltam, ezért azt javasoltam,

bontsunk asztalt, és feküdjünk le korán. Zavaros vizek felé hajóztunk, és
élénk éjszakával számolhattunk. Asbjörn összeszedte magát, és HP-vel
felváltva másztak fel az árboccsúcsra, hogy figyeljék a fényjelzéseket. A
térképen egy nagy világítótorony szerepelt, amely a Kuvait felé induló
hajókat irányítja Failaka délnyugati vége és a zátonyos partok mentén. Azt
írták, hogy a világítótorony hetvenöt láb (23 méter) magas és tizenhat
mérföldről (25 km-ről) látható. Északra tőle, egy jó tengeri mérföldnyire,
veszedelmes szirtet és zátonyokat jeleztek. A térkép szerint jelzőfény hívja
fel rájuk a figyelmet, de a révkalauzkönyv szerint nincs jelzőfény.
Nyolc órakor, alighogy lefeküdtem, Norman bedugta a fejét az ajtón, és
közölte, hogy az árbocról látták a jelzőfényt. Ott volt, ahol vártuk. Még
szundíthatok egy kicsit, gondoltam.
Egy másodperc múlva újra itt volt, ez alkalommal szemmel láthatóan
gondterhelten. Gyorsan haladtunk, egyenest a jelzőtűz körüli sziklák
irányába. A kormányosok képtelenek voltak a hajót balra, a világítótorony

121
mellett, a Kuvait felé vezető hajómederbe vinni. A szél erősen elsodort
bennünket az útiránytól. Nem volt más választásunk, mint 250 fokról 290
fokra lemenni, és a failakai sekély víz kellős közepébe kormányozni, hogy
elkerüljük az összeütközést a világítótorony-szigetté} és balról a
sziklaszirttel.
Hamarosan a hajóról is kivehettük a világítótorony villogását a fekete
éjszakában. Három villanás gyors egymásutánban, azután hosszú szünet és
körülöttünk áthatolhatatlan éjszaka. Petróleumlámpánk fényében csak a
sárga nádat meg a bambuszt láttuk, ami a fekete mindenségben körülvett
bennünket. A foszforeszkáló plankton olykor vadul táncolt két evezőnk
sodrában – más semmi. A himbálódzó árbocba kapaszkodó őrszem a bal kéz
felől gyorsan közeledő rövid villanáson kívül semmi fényt nem látott.
Hamarosan odaérünk, de hol van a sziklaszirt? Nyilván egyáltalán nincs
rajta jelzőfény, mert a világítótoronynak ezen az oldalán nem közlekedik
modern hajó.
Asbjörn kinyújtózva feküdt elöl, a felfelé hajló nádkötegeken, fejét a
hajóorr fölé kinyújtva – így a vitorla felénk eső oldalán s a kabinon levő
lámpa villódzása nem vakította – és a sziklákat kémlelte. Balról bizonyos
távolságban a láthatatlan torony fényjelei siklottak el mellettünk. Vajon elég
messze vagyunk-e ahhoz, hogy elkerüljük a sötét sziklát?
A hajón és az árbocon minden szem eredménytelenül bámult kifelé, Carlo
előmászott a kabinból, és azt mondta, hogy hallja a hullámtörést.
Mindannyian figyeltünk. Valóban. Valamennyien hallottuk a sziklához
csapódó hullámok ritmikus zaját, amely belekeveredett a minden oldalról
sistergő tengeri hangversenybe. Az egyre erősödő morajlás forrása valahol
előttünk lehetett az éjszakában. Úgy tűnt, hogy balra.
Föld. Sziklák. Most baloldalt. Nem kétséges. Talán még van valami
előttünk? A biztonság kedvéért még erősebben jobbra fordultunk. 320 fokos
irányban haladtunk, de semmit sem láttunk. A sziklákra gördülő víz
sistergése lassan alámerült az egymásra törő hullámok általános zajában.
Hamarosan a tenger tombolása is lehalkult. A hajó sem himbálódzott már.
Valaminek a védelmében álltunk. Az a kis sziget lehetett a szél felőli
oldalunkon, amelyen a világítótorony áll. Nyilván ez volt a legalkalmasabb
horgonyzóhely, itt kivárhatjuk a kedvező szelet. Előttünk csak a failaka-
szigeti zátonyok és éles szirtek állhattak. Norman lekiáltott az árbocról, hogy
a látóhatáron előttünk néhány gyenge, failakai fényt lát.

122
 Utasítást adtam a fordulásra és a vitorlabevonásra. Így a hajó orrából
vethettük ki a horgonyt, ahol nagy bivalybőrdarabokat kötöztünk a kötegekre,
hogy a horgony kötél el ne vágja a nádat. Detlef és néhány segítőtársa az
orrban vártak, hogy kivessék a horgonyt. Minden fogás a felhúzó kötélen, a
szarvkötélen és a vitorlafordító kötélen pontosan ült, a vitorlát a fedélzeten
a szárnyvitorlafára tekertük, még mielőtt leeresztettük a kis horgonyt.
Nagyszerű összmunka. Fél tizenegy volt.
Pillanatok múlva kiáltásokat hallottunk a hajó orrából, de értelmüket
elnyelte az éjszakai tombolás. A kabintetőn álló Norman mintha azt hallotta
volna, hogy elveszítettük a horgonyt. HP ugyanezt kiáltotta valahonnan
elölről. Először azt hittem, rossz tréfa. A zátony az orrunk előtt volt. El sem
akartam hinni, míg Detlef átkozódva fel nem tűnt a homályból, és közölte,
hogy a horgonykötél elszakadt.
– Akkor a másikat! Gyorsan!
Szerencsére volt egy másik kicsi horgonyunk. Carlo és Detlef igyekeztek
buzgón készenlétbe helyezni. Ez alkalommal a taton, ahol éppen találtatott.
Kétszer, háromszor is átvizsgáltuk a csomókat. Újra meg újra elismételtem:
– Vigyázzatok, nehogy félresikerüljön valami. Már semmi nincs a hajón, ami
megkapaszkodhatna a fenékben!
Kidobták a második horgonyt. Már megint lassan sodródtunk kifelé a
láthatatlan sziget szél alatti oldala alól. A szél belekapott a magas orrba meg
a tatba, s egyre sebesebben sodródtunk. A horgony szemmel láthatóan nem
tudott megkapaszkodni. Valaki halkan megjegyezte, hogy a másodikat is
elveszítettük talán. Semmi válasz. Detlef kezdte bevonni a megeresztett
kötelet. Csak az üres vége merült fel a fekete vízből. Egy szót sem szólt
senki. Detlef némán és mozdulatlanul bámult. A fiatal német kapitány, aki
gombnyomásra szokta felhúzni a tonnányi horgonyláncokat, ott állt, a
kezében lecsüngő kötélvéggel.
Újra azon gondolkoztunk, vajon mivel állíthatnak meg a hajót. Nem volt
semmink.
Egyre nagyobb sebességre tettünk szert, és bármerre is forgattuk a
kormányevezőket, egyenest a hatalmas sziklák és szirtek felé sodródtunk. A
láthatatlan parton túl Failaka elszórt fényei villogtak. A szél hamarosan
odasodor bennünket, és egyik irányban sem térhetünk ki, még akkor sem, ha
felvonjuk a vitorlát.
Csak legalább világos lett volna, hogy láthassuk a partot! Akkor irányt

123
váltottunk volna, és a part valamely kevésbé szakadékos része felé
fordulunk. Talán létezett az akadályok közt valami kibúvó, bár a
kalauzkönyvünkben az állt, hogy ezen az oldalon nincs horgonyzó-hely. Mi
azonban éjfél előtt érkeztünk ide. Félő, hogy a sötétben a szikláknak
vágódunk, mielőtt egyáltalán meglátnánk őket.
Pánikra azonban nincs ok. Egy nádhajó, mint a miénk, ebben a
pillanatban a legbiztonságosabb közlekedési eszköz, ennél jobbat kívánni
sem lehet. A kötélzet és a nádkötegek talán szétszakadoznak, de megóvnak
attól, hogy halálra zúzódjunk a sziklákon. Szerencsére nem deszkából épült
hajón sodródunk a hullámverésben a partnak. Ebben az esetben a
legnagyobb veszélyben lettünk volna. Büszke hajónk valószínűleg
tönkremegy, vagy legalábbis újra kell építeni. Tönkremegy, még mielőtt
valójában bebizonyíthatta volna rátermettségét. Biztos, hogy a hajó és mi
magunk is sokkal veszélytelenebb helyzetben lettünk volna, ha látunk
valamit. De pillanatnyilag olyanok voltunk, mint tizenegy vak ember. Hogy
úszhattunk volna a zátonyok közt vagy ugorhattunk volna egy sziklára, ha
lámpa nélkül még a kezünket, lábunkat sem láttuk.
Nyilvánvaló, hogy csak egy dologgal próbálkozhattunk: a lehetőségekhez
képest csökkentenünk kellett a sebességünket. Ha sikerül, hajótörés nélkül
kihúzhatjuk hajnalig, és nem futunk fel a sziklára.
– Dobjátok ki a viharhorgonyt! – A lábam előtt lógott a hídon.
A viharhorgony nem volt más, mint egy vitorlavászonból készült félig
úszó zsák, amit leeresztettünk a hajósodorba. Egyszerű berendezés, amit
vitorlás hajókon használnak, hogy a hajó orrát vagy tatját szélbe fordítsák
vihar esetén, amikor bevonják a vitorlákat: egy hosszú, kúp alakú,
feneketlen zsák.
Kidobtuk hát a viharhorgonyt, ami szerencsére hathatós féknek bizonyult.
Olyan hatásosan csökkentette sebességünket, hogy hamarosan azt láttuk: a
sziget fényei egy helyben állnak. És ugyanez volt a helyzet a világítótorony
villogásával a hátunk mögött. Soha életemben nem láttam még egy ilyen jól
működő viharhorgonyt. Magas tatunkkal a szél és a hullámok ellen fordulva,
megálltunk. A fekete éjszakában nem láthattuk, hogy a felkavart víz olyan
sekély volt körülöttünk, hogy a vitorlavászon zsák beleakadt a fenékbe.
Ahelyett, hogy közvetlenül a vízfelszín alatt úszott volna, ahogy kell, fel-le
ugrált a hullámokon, és addig kavarta fel az iszapot, amíg megtelt,
elnehezült, és biztos fogódzót talált az iszapos talajban.

124
 Időnként, rendszertelen távolságban egymástól, fényeket fedeztünk fel a
láthatatlan parton; sárgásak és gyengék voltak, mintha petróleumlámpák
lennének, akár a mieink. Valószínűleg az elszórtan fekvő házakból vagy
kunyhókból világoltak erre. Olyan közel voltunk a parthoz, hogy talán
felfoghatják fényjeleinket; zseblámpámmal S. O. S. jelzéseket adtam le.
Választ nem kaptunk. Failakán túl, balra, a sötét, éjszakai égbolton egy
távoli modern város alig észrevehető fényei tükröződtek a mintegy harminc
mérföldnyire (50 kilométerre) levő Kuvaitból. Néhány, a felhők felett szálló
repülőgép hangját hallottuk.
A konzorcium megbízásából a BBC egy üzenetek közvetítésére alkalmas
kis hordozható rádió adó-vevő készülékkel is felszerelt bennünket. Norman
megpróbált a kuvaiti parti állomással összeköttetést teremteni, amely
huszonnégy órás őrszolgálatot teljesített a sziget túlsó oldalán. Semmi
válasz. Senki sem hallott bennünket.
Az éjszaka fennmaradó részére kettős őrséget állítottunk, felöltözve
aludtunk, és az úszómellényt használtuk párnának. A viharhorgony némileg
megnyugtatott bennünket. Némileg. Norman egész idő alatt egy másik rádió
adó-vevőn babrált, amit rádióamatőr barátja adott neki, ugyanis nem bízott a
konzorcium készülékében. Feltekerte a matracát, és az összes szereléket
kiszedte a ládáiból, amelyeken aludt. Mivel Norman és én fejtől-lábtól
aludtunk egymással szemben, lábaimat csak erre a kupacra rakhattam. A 24
órától 2 óráig tartó őrségem után elaludtam, de hamarosan felébredtem és
kimásztam a fedélzetre. Túlságosan kockázatosnak tartottam ezt az ügyet.
Újra elkezdtünk fényjeleket küldeni – megszakításokkal – a sziget irányába.
Három rövid, három hosszú, három rövid. S. O. S. Válasz nincs. A parti
fények egyre-másra kialudtak, így hát visszamásztam a hálóhelyemre, és
átengedtem Torunak meg Jurijnak az őrséget.
Közben többször is kimentem, hogy megállapítsam a világítótorony meg
a szél irányát. Egyszer csak Jurij kiáltott nekem: – Válaszolnak!
Még mindig szurokfekete volt az éjszaka. Hajnali öt óra. Kimásztam, és
valóban, magam is láttam az erős fényszórót: hosszú jelzéseit pontosan a mi
irányunkba küldte. Közvetlenül balra állt az egyik gyengén megvilágított
háztól. Nagyon erős jelzőlámpa lehetett. Talán hajó? Nem, biztosan a parton
áll. A fény mozdulatlan volt.
Hosszú ideig jeleztem az S. O. S.-t, és minden esetben T-t válaszoltak,
ami azt jelenti, hogy „értettem”. Boldogok voltunk, hogy hamarosan jön

125
valaki, és kivezet a zátonyok közül vagy elvontat a sziget csúcsain túlra.
Legalább már van valami kapcsolatunk a világgal!
Hat óra előtt nem sokkal megszűntek a parti jelzések. Most már láttuk
Failaka bizonytalan körvonalait. Hosszú, fátlan és nagyon lapos sziget,
legmagasabb pontja nem több negyven lábnál (12 méternél). Újra jeleztem:
„S. O. S., nincs horgonyunk, vontatóra van szükségünk, S. O. S.”. Semmi
válasz. Azután három horgonyzó, kis hajó körvonalát vettük ki. Valószínűleg
dauk. Közöttük és mi-közöttünk nyilván sziklazátony terpeszkedett. Ott
voltak, ahonnét a jelzéseket láttuk. Az egyik csónak lassan mozgásba lendült,
óvatosan, mintha nehezen járható csatornában tapogatózna. A távcsőn láttuk,
hogy a csónakban ülő emberek felénk néznek. De amikor nyílt vízre értek,
ellenkező irányba fordultak. Eltűntek a sziget mögött, és ismét nem volt
sehol egyetlen élőlény sem.
Norman végül is lefeküdt, miután belesugárzott a vak világba egy
üzenetet, többször is elismételvén azt, amit már a zseblámpánkkal is
közöltünk. Detlef nem akart aludni, mintha az ő hibája volna, hogy
elveszítettük a horgonyt. A hídon állt, és kicsiny rádióján babrált, amikor
hirtelen egy halk hangot hallott, amely „Tigris, Tigris, Tigris”-t mondott,
azután valami érthetetlen nyelvű dumát. Hívta Rashadot, ő sem értette, de
kijelentette, hogy nem arab nyelven beszélnek. Azután mindketten
határozottan hallották a „szlavszk” szót.
– Jurij! Jurij!
Jurij két ugrással a hídon termett. A Szlavszk eltűnt. Vége. Norman is
előjött, és hívta a hajót: – Szlavszk, Szlavszk, Szlavszk. – Hirtelen újra itt
volt a hang: Igor kapitány! Ez alkalommal egészen tisztán, úgyhogy
mindannyian értettük. Jurij arca sugárzott a büszkeségtől és örömtől a
felkelő nap fényében, amikor tolmácsolta: A Szlavszk már szedi fel a
horgonyt. Igor a pozíciónk iránt érdeklődött. Jurij megtudta még, hogy a mai
napra az öbölnek ezen a részén húszcsomós szélsebességre számítanak,
változatlanul déli irányból.
Virradatkor a távolban néhány kis kunyhót láttunk a parton, de embereket
sehol. A víz nem volt kék és tiszta, mint tegnap, hanem szürkészöld, tele
homokkal vagy iszappal. A hullámzó tengeren mindenfelé leszakadt tengeri
növények piszkosbarna ágai táncoltak. A failakai zátonyok kellős közepén
voltunk. Még egy lepényhal sem fért volna el a hajónk alatt. Vidáman
ücsörögtünk a deszkaasztal körül, és élveztük Carlo vasárnap reggeli

126
zabkásáját, amikor észrevettük, hogy a tengeri növények egyszerre csak
úszni kezdenek. Egyre újabb nyalábok közeledtek felénk a hajó orra felől,
mások meg elsodródtak a tat mögött. Jobban megvizsgáltuk az egyik
nyalábot, és rájöttünk, hogy az csak fel-le táncol a vízen. Maga a Tigris volt,
amely hirtelen újra sebességre tett szert, és a déli szélben sodródott.
Az árapály újra komiszul megtréfált bennünket. A bezúduló dagály
ugyanabba az irányba húzott mint a szél, és közben kiszabadította a
viharhorgonyt. Az most a tengerfenék fölött sodródott, dugig tele
összepréselődött iszappal: olyan nehéz volt, mint egy zsák cement. Mi pedig
zátonyra futunk, még mielőtt a Szlavszk ideérne. Az áramlás egyenest a
sziget felé sodort bennünket.
De még volt egy lehetőségünk. Ha semmit sem teszünk, hamarosan a
failakai mészkőzátonyoknak és szikláknak ütődünk. Ha felvonjuk a vitorlát,
és működésbe hozzuk a kormányevezőket, jobbról haránt vehetjük a szelet,
és a parttal párhuzamosan hajózhatunk, így a harminc mérföld (50 kilométer)
széles, sziklaszirtekkel teleszórt, még zátonyosabb tengerrészbe sodródunk,
amely Irakot elválasztja Failakától. Én a második lehetőségre szavaztam, és
mindannyian egyetértettek velem. Ha sikerül a szirtek között a zátonyos
részen túljutni ebben az irányban, akkor az „iszapos alföldön” feneklünk
meg, s nádhajónk nem sérül meg. Az Irántól Kuvaitig terjedő partvonal
teljes egészében többé-kevésbé olyan volt, mint amivel a Shatt al-Arab
torkolatánál találkoztunk. Ott csak az a hátrányunk lehet, hogy nincs nálunk
fegyver. Mert most pontosan ama partrész felé tartottunk, amelyről a tavalyi
Persian Gulf Pilot azt írta, hogy fegyveres kíséret nélkül nem tanácsos
megközelíteni.
A dagály teljes erővel nyomult befelé, és a szél is felerősödött. Kint
hagytuk a viharhorgonyt, nehogy túlságosan eltávolodjunk a megadott
pozíciónktól, még mielőtt a Szlavszk ránk talál. A sziget most balra feküdt
tőlünk, és a hajó erősen dülöngélt. Rashad és Asbjörn tengeribetegek lettek.
Gherman bebújt a kabinba és elaludt. A hullámvölgyekben olyan sekély volt
a víz, hogy a szürke iszap vastag felhőkben örvénylett fel a tengerfenékről.
Az életnek semmi jelét nem láttuk a parton, de a távcsövön néhány kerek
magaslatot vettünk ki. Valószínűleg ősi sírdombok voltak. Ha a régi
tengerészek a szigetnek ezen az oldalán kötöttek ki, akkor nagyszerű hajósok
lehettek, hacsak a sziklaszirtek meg a zátonyok nem újabb keletűek.
Jóval a déli órák előtt pillantottuk meg a Szlavszkot, kicsiny, sötét

127
pontként, a látóhatár keleti részén. Egy fél óra múlva vízre bocsátottak egy
narancsszínű motoros bárkát, s az ugrálva közeledett felénk a zöld zátonyok
között. A nagy hajó tőlünk három mérföldre (5 kilométerre) horgonyzott a
kék vízen, a lehető legközelebb a zátony széléhez. A bukdácsoló bárka orrán
felismertük Igor kapitányt. Őt és narancsszín úszómellényes legénységét
teljesen befedte a vízesés-szerűén aláhulló tajték. Nevetve, kitárt karokkal
ugrott át hajónkra, és átölelt bennünket.
– Apám!
– Nagyapám!
Bevontuk a vitorlát. Mindenki boldog volt. A narancsszín csónakban ülő,
narancsszín úszómellényes emberek kezdték kihúzni viharhorgonyunkat.
Nehéz volt, akár az ólom, és dugig tele szürke agyaggal, de megmentett
bennünket a hajótöréstől a sötétben.
Alighogy kihúzták és kiürítettük a viharhorgonyt, a mentőcsónak velünk
együtt nagy sebességgel sodródni kezdett. A bárka legénysége beindította a
motort, hogy vontasson bennünket. De hiába volt erős motorjuk, a szél
elegendő támadási felületet talált nádhajónk magas orrán és tatján, minek
következtében a Tigris húzta az oroszokat. Eleinte alig észleltük, mivel az
áramlat elölről érkezett. Igor kapitány és jól megtermett első tisztje a
bőségesen megrakott asztalnál ültek, velünk együtt; pácolt húst ettünk,
borsóval. Mindannyian lelkes hangulatban voltunk, és önmagunkkal is el
akartuk hitetni, hogy minden a legnagyobb rendben van. A délután folyamán
azonban kiderült, hogy a mentőcsónak, velünk együtt, a Failakától keletre és
északra fekvő, még veszedelmesebb zátonyok felé sodródik. A házak eredeti
helyüktől egyre inkább bal felé vándoroltak, és az apró szigeten levő magas
világítótorony mind kisebb lett. A Szlavszk egyre messzebbre tűnt, végül
már alig láttuk. A szél ereje huszonnégy csomóra nőtt.
A semmiből hirtelen felmerült egy primitívnek ható sekély merülésű dau,
erős motorral. Az elülső árbocát lefűrészelték. Felénk tartott, de nem jött
közelebb. Hallótávolságon kívül körözött körülöttünk, s bár több ember ült
a csónakban, nyilvánvalóan nem mertek közeledni hozzánk. Nem csoda.
Őseik sok-sok nemzedékkel ezelőtt láttak utoljára ezeken a vizeken ilyen
különös hajót, mint a miénk.
Felfújtuk apró gumicsónakunkat, filmezés céljaira hoztuk magunkkal, és
éppen három ember fért el benne. Asbjörn, gumicsónak-kapitányunk, és
Rashad olyan közel eveztek a félénk halászokhoz, hogy Rashad

128
odakiálthatott nekik valamit az ő nyelvükön. Két emberünk hamarosan
visszatért, és közölték, hogy a dau legénysége háromszáz kuvaiti dinárt, azaz
több mint ezer USA-dollárt kér azért, hogy a Szlavszkhoz vontasson minket.
Én hajlandó voltam alkudozni, de Igor hallani sem akart róla; megkérte
Rashadot, evezzen vissza és ajánljon fel nekik az ő nevében hat üveg vodkát
és két láda bort. A két fiú másodszor is odaevezett, de azzal a hírrel tértek
vissza, hogy a dauban ülő emberek muzulmánok, és nem isznak alkoholt. A
dau hajósai lassan felismerték helyzetünket, és közelebb merészkedtek
hozzánk; elsiklottak mellettünk, aztán eltűntek anélkül, hogy újabb alkuba
bocsátkoztak volna.
Egyetlen lehetőségünk az maradt, hogy felvonjuk a vitorlát a Tigrisen és
lemondunk arról, hogy a már régóta nem látható Szlavszkhoz vontassanak.
Ha továbbra is úgy hajózunk, mint azelőtt: bal oldalunkkal a part felé, az
oroszok megpróbálhatnák orrunkat a szélbe és a parttól elhúzni. Így talán
lassan átküzdhetjük magunkat a mélyebb vízbe, még mielőtt a sokkal
kellemetlenebb területre: Failaka keleti végére sodródunk.
Igor kapitánynak volt egy hordozható rádióadó-vevő készüléke, ezzel
kapcsolatot teremtett a Szlavszk ügyeletes tisztjével, aki közölte, hogy
hatméteres merülésű hajójukkal négy méter mély vízbe merészkedett, de
most visszavonul, és a lehető legközelebbről követ bennünket a zátony
szélén.
Nem sokkal ezután arra figyelmeztetett bennünket a Szlavszk, hogy nagy
sebességgel közeledünk a veszélyes területhez; radaron lámák bennünket. A
dagály rettenetes erővel sodort. Az egyre mélyebb hullámvölgyekben
felörvénylett a tengerfenék iszapja.
Ebben a pillanatban egy másik dau merült fel Kuvait felől. Ha az első
legénysége halászoknak látszott, akkor ez a társaság igazi banditákhoz
hasonlított. Ők is megőrizték a kellő távolságot, amikor pedig Rashad
átvezetett hozzájuk és elmondotta nekik, milyen veszélyes helyzetben
vagyunk, megduplázták az árat, azaz kétezer dollár ellenértékét kérték
kuvaiti dinárban. Egy fillért sem kaptak. Erre félreérthetetlenül a tudtunkra
adták, hogy ha most nem kapják meg a kért összeget, majd megkapnak
mindent abban a pillanatban, amint zátonyra futunk azon a sziklán, amely
felé sodródunk. Igor megint dühöngött, és nem volt hajlandó váltságdíjat
követelő banditákkal alkudozni. Dühös gesztusait nem kellett lefordítani.
Velem nem akartak alkuba bocsátkozni az újonnan jöttek, és megszakították a

129
tárgyalásokat. A dau elindult, majd eltűnt. Utoljára még cinikus
figyelmeztetésüket hallotta Rashad, miszerint nélkülük el vagyunk veszve.
Rettenetesen felháborodtunk. Ha Igor kapitány képes lett volna száraz
lábbal a vízen gázolni, tudom biztosan, kiugrott volna a csónakból, és maga
vontatta volna hajónkat. Az oroszok azonban, minden közös erőfeszítésük és
hajlandóságuk ellenére, képtelenek voltak erősebben vontatni hajónkat, mi
pedig a Tigrisen nem tudtuk, hogyan fordultak át széles vitorlával ezeken a
vizeken a régi hajósok.
Messze távolban láttuk a két daut, nyilván a veszedelmes zátony
közelében horgonyoztak le, és mint a sakálok, várták pusztulásunkat.
Lassanként megértettük, hogy mire számíthatunk a következő éjszakán, ha
zátonyra futunk. A kalauzkönyv nyilván nem alaptalanul figyelmeztetett.
Be kellett vonni a vitorlánkat. Az orosz motorcsónak alig két méter mély
vízben horgonyzott, mi pedig hozzájuk voltunk kötve, és vártuk a jó szelet. A
Szlavszknak nyoma veszett.
A nap már lemenőben volt a látóhatár végén, amikor megjelent a
harmadik dau. Az árboca ennek is le volt fűrészelve, akárcsak az előző
kettőé, sekély merülésű volt, a motorja erős, a legénysége pedig, szemmel
láthatóan, jól kiismerte magát a helyi zátonyok közt. Pontosan ugyanaz a
jelenet játszódott le harmadszor is. A váltságdíj is azonos volt az utolsóval,
mintha a legközönségesebb, mindennapi esetről lenne szó. Mivel a
kalauzkönyv megállapította, hogy az előttünk levő parton nemigen járnak
európaiak, felmerült bennem a gyanú, hogy a három dau rádión érintkezik
egymással. A három csónak legénysége biztosan nem halászatból élt.
– Nézzétek csak azt a fickót, a párnán! – Detlef, a messzelátóval
mellettem állott. Mindannyian megtekintettük őket távcsövön, de a dauban
ülő embereket, szemmel láthatóan, egyáltalán nem rendítette meg beható
érdeklődésünk. Nyilván ismerték helyzetünket, még mielőtt ideérkeztek
volna.
Detlef egy kövér, bűnöző külsejű emberre hívta fel a figyelmünket.
Hatalmas turbánnal a fején, törökülésben ült egy halom párnán, és
megvetően, számítón fürkészett bennünket. Kövér kezében biztosan nem
tartott hálót soha. A minden hájjal megkent szélhámos prototípusa volt. A
többiek, szedett-vedett népség, akikkel az ember nem szívesen találkozna
sötét utcán. Némelyek turbánt hordtak és talán pakisztániak voltak, néhány
nem egészen sötét külsejű alak kuvaiti arab tengerészféle lehetett.

130
 Egy percig sem volt kétséges, hogy ezek váltságdíjat követelnek, és Igor
kapitány újra a leghatározottabban ellenezte, hogy tárgyalásokba
bocsátkozzam velük. Az sem volt kétséges, hogyha nem fizetünk, a másik
kettővel együtt megvárják az éjszakát, és ha nekünk a sziklákra vagy a
mocsarakba kell menekülnünk, a sötétben egyszerűen kifosztják hajóinkat.
Az oroszok horgonyára nem hagyatkozhattunk. A terjedelmes zátonyos
vidéken nincs parti őrség vagy vámőrség, amely megzavarná ezeknek az
embereknek az üzelmeit. Kábítószert vagy vámköteles árukat csempésztek az
öböl túlsó partjáról Failakára. Hallottuk, hogy szervezett gengszterbandák
még munkásokat is csempésznek Pakisztánból a gazdag Kuvaitba. Ha az
embereket vagy az árut sikerült partra tenniök a szigetnek ezen az elhagyott
oldalán, nyitva állt a hátsó kapu Kuvait felé. Failaka kuvaiti terület, a sziget
másik oldalán rendszeres kompjárat vezetett a szárazföldön levő fővárosba.
Körülbelül egy óra múlva lemegy a nap. Ez a dau nyilvánvalóan az
utolsó esélyünk arra, hogy mélyebb vizekre jussunk, mielőtt még homályba
borul a világ körülöttünk. Igor kapitány továbbra is dühöngött, nem volt
hajlandó a gengszterekkel tárgyalni, én meg igencsak kínos helyzetben
voltam. Kétszeresen felelősnek éreztem magam. Az én legénységem önként
vállalta a kísérletünkkel járó kockázatokat. Hajónkat úgy építettük, hogy ott,
ahol nincsenek függőleges sziklák, biztonságosan és épségben megül a
zátonyokon. De most egy oroszokkal teli mentőcsónakot húzunk magunkkal a
zátonyok közé, miközben hajójuk, valahol a sziklákon túl, kapitány nélkül
vesztegel.
– Igor kapitány – mondtam –, most hajlandó vagyok az apád lenni. Akkor
én viselem a felelősséget. És én hajlandó vagyok fizetni a daunak.
Láttam, hogy Igor kemény küzdelmet vív önmagával, hogy ki ne nyissa a
száját. Hallgatott, amikor Rashad közölte beleegyezésemet a párnán ülő
emberrel. Bemásztam a kabinba, feltekertem a matracot, s elővettem
fogyatkozó készpénzemet. Kuvaiti dinárom nem volt. A kalózok azonban
hajlandóak voltak elfogadni az iraki dinárt is, ami kemény valuta ezen a
környéken. Még szerencse, hogy volt némi tartalékom.
A gazemberek egyetlen dinárt sem engedtek a váltságdíjból, és még azt is
követelték, hogy Rashad túszként menjen át a csónakukba, amíg a sekély víz
szélén át nem adjuk nekik a pénzt. Rashad a félelem legcsekélyebb jele
nélkül beleegyezett.
A szél kissé lecsillapodott. A dau ennek ellenére csak nagy nehezen

131
fordított és vontatott bennünket a megfelelő irányba, miután átdobta az
oroszoknak a vontatókötelet, az ő csónakjuk meg bennünket húzott. A három
csónak lassan küszködött előre a szél ellen. A Szlavszkot még mindig nem
láttuk.
Újra itt volt az éjszaka. Áthatolhatatlan, mint a tegnapi. Szerény
petróleum- és zseblámpáinkon kívül semmi világító eszközünk nem volt.
Egyetlen fény sem pislákolt a szigeten. A világítótoronynak híre-hamva sem
volt. A Szlavszknak nyoma veszett. Csak találgattuk, vajon a másik két dau
eltávolodott vagy közeledett-e hozzánk.
Igor kapitány éppen a mi nádhajónkon volt, amikor megkezdődött a
vontatás, és közölhette velünk, hogy a Szlavszk hét mérföldnyire (11
kilométernyire) van tőlünk. Különösen sekély területen hajózhattunk, mivel
a hajó vadul dülöngélt és bukdácsolt. Zseblámpáink fényében tejszerű
vízben sodródó növényeket láttunk. A gazemberek ott elöl, a szurokfekete
éjszakában értették a dolgukat. Hosszú útnak bizonyult. Aztán az árboclétrán
álló Norris felkiáltott, hogy balról egy hajó fényeit látja. A fények egyre
nagyobbak lettek. A Szlavszk volt.
A tenger vadul hullámzott, amikor a víz alatti sziklás térség szélére
értünk, és a vontatás hirtelen megszűnt. Ezután közvetlenül mellettünk merült
fel a dau, égő petróleumlámpával, akár a Tigris. Attól féltünk, hogy túl közel
jönnek hozzánk, mert amikor az egyik hajó egy hullámtarajon a magasba
lendült, a másik, ellenkező ütemben, lemerült. Fapárkányuk könnyen
szétszaggathatta volna a Tigris nádkötegeit. Vad táncot jártunk, de
kénytelenek voltunk közel menni hozzájuk, hogy átadhassuk a váltságdíjat, és
Rashad visszajöhessen a hajóra. Kiálltam a Tigris szélére, egyik kezemmel a
merevítőbe kapaszkodtam, a másikkal pedig a vastag dinárköteget tartottam
olyan messze a víz fölé, ahogy csak bírtam. Egy sötét bőrű arab tengerész a
dauról felém hajolt, ameddig lehetett, miközben a mieink mind azon
ügyködtek, hogy bambuszrudakkal távol tartsák egymástól a két vadul ugráló
hajót, nehogy egymásba akaszkodjanak a sötétben. A fickó elkapta a
pénzköteget, és mi azon nyomban a dau oldalán lógtunk. A pénzcsomót a
párnán ülő vezetőnek adták át. Neki nem volt sürgős: gondosan
megszámlálta egyik bankjegyet a másik után, miközben valaki lámpát tartott
turbános feje fölé. Akkor bólintott, és Rashad egy ugrással mellettünk
termett. Ezután a jól megvilágított Szlavszk úszott mellénk. A daun az
emberek kioltották lámpáikat és eltűntek, mint Aladdin szelleme a sötét

132
éjszakában.
A narancsszín mentőcsónakban ülő emberek, meg mi magunk is, fel-le
táncoltunk a vízen, és nagyon kellett vigyáznunk, nehogy az egyre közeledő
hatalmas, dülöngélő hajó vastörzséhez ütődjünk. A Szlavszk felváltva
koromfekete és vérvörös volt, aszerint, hogy a hullámok felrepítettek vagy
lesüllyesztettek bennünket a vízvonal fölé, illetve alája. A mentőcsónakot és
a Tigrist egyaránt veszélyeztette az egyre forgó, hatalmas hajócsavar szívása
és a hajólépcső alsó része, amelyet a magasan felettünk levő hajó
fedélzetéről eresztettek le. Mint a bunkó, úgy csapott lé ránk, magasan a
fejünk fölött, a következő pillanatban meg hangos csobbanással eltűnt a
tajtékzó hullámok mélyén. A mentőcsónak legénységének minden erejét
össze kellett szednie, hogy átugorjanak a magasba lendülő
fedélzetpárkányon, még mielőtt eltűnik a fejük fölött vagy alámerül a sötét
vízben. Még nehezebb volt a dolga annak a négy embernek, akik kétszer
durálták neki magukat ennek a vad kalandnak: a Tigristől az őrülten
himbálódzó mentőcsónakra, onnét meg a Szlavszkra ugrottak át.
Mindannyiunknak a torkában vert a szíve, amikor Igor kapitány és a
legénysége ugrott. Igor majdnem beleesett a vízbe, mert a mentőcsónak
éppen abban a pillanatban pattant fel, amikor ő leugrott. Néhány pillanattal
később követték őt Jurij és Carlo. A koromfekete éjszaka elnyelte a négy
embert, s mi csak akkor láttuk őket újra a fényszóró megvilágításában,
amikor gyorsan felkapaszkodtak a Szlavszk hajólépcsőjén.
Mielőtt átugrottak volna, Jurij odasúgta nekem, hogy Carlónak csúnyán
begyulladt a lába. Ki akarta használni a jó alkalmat, hogy alaposan
megtisztítsa és kezelje a sebet.
Hosszú bambuszrúdjainkkal ellöktük magunkat a hajótól, nehogy
összezúzódjunk a hajócsavar sodrában. Hamarosan hosszú hajókötélen
vontattak bennünket az oroszok az üres mentőcsónak mögött. Valahányszor a
hajó, a mentőcsónak és mi magunk a magasba lendültünk vagy a feneketlen
mélységbe süllyedtünk, éreztük az erős húzást a hajó orrában. Igor nem akart
bennünket elengedni, míg a sakálok hatótávolságában vagyunk. Megígérte,
hogy a lehető leglassabban fog haladni, ameddig lehet, túráztatja dugattyúit,
ugyanis elmondottam neki, hogy egy nádhajót semmi sem veszélyeztet úgy,
mint a vontatás a nyílt tengeren. A hosszú kötegekre nehezedő vontatóerő
sokkal inkább szétszaggathatja a rövid nádszálakat, mint akár egy hurrikán.
Norman és én – már csak mi voltunk a veteránok közül a hajón – többször is

133
megragadtuk a kést, hogy levágjuk a vontatókötelet, amikor azt hittük, hogy a
hajó orra leszakad. De ez szemmel láthatóan nem történt meg, erre
beosztottuk az éjjeli őrséget kilencünk közt, és lefeküdtünk aludni.
Nagyon furcsa érzés, amikor a törőhullámok egy nádhajó orrával
szemben dübörögnek.

134
 Noé földje, Dilmun felé

Ádám és Noé egy kérdésben összetartoznak: ettől a két férfiútól

származunk mindannyian, az ősi hithagyományok szerint, amelyeket a héber
pátriárkák Urból hoztak magukkal. Az édenkertből a Tigrisen azokra a
vizekre hajóztunk, ahol Noé bárkájának története kezdődött. Ezer évvel
azelőtt, hogy Ábrahám Urban hallhatott róla, a sumerok már mesélték
gyermekeiknek a mondát. Azt mondották, hogy minden népek őse ezeken a
vizeken hatalmas hajót épített egy könyörületes isten parancsait követve, aki
meg akarta menteni az emberiséget a teljes pusztulástól egy szörnyű
vízözönben.
A földek és a házak eltűntek a vízben, de a nagy hajó ellenállt az őrjöngő
elemeknek: úszott a hullámokon. A héber fogalmazásban a hajó építője
ezután hálát adott istenének, aki a túlélőkkel kötött szövetsége jeléül
szivárványt feszített a láthatárra. A sumer verzióban a hajó építője hálatelt
szívvel borult a földre az újra felkelő nap előtt.
A tenger kissé háborgott, amikor ugyanaz az ősi, sumer nap felkelt a régi
sumer vizek felett és első sugarai lehunyt szememre ragyogtak a fonott
nádfal hasadékain át. Vegyes érzelmekkel ébredtem fel és bámultam a nyitott
ajtón át az izzó korongot, amely fejedelmi méltósággal emelkedett ki lassan
tengeri fürdőjéből. Nagyszerű! Pompás! Tiszta, szűzi fény gyulladt az új
napra. Szívem mélyéből üdvözöltem ezt a csodálatos látványt, mert úgy
éreztem, a nap új reményeket ébresztett borongós lelkemben. Végül is
biztonságban voltunk és szabadok. Szabadon kezdhettük még egyszer elölről
az egészet, egy még mindig jó állapotban levő hajóval.
Nyugtalan, kellemetlen éjszakánk volt. A vontatókötél vadul ráncigálta a
hajót. Amikor a cibálás a hajó orrán már túlságosan rettenetesnek tűnt, s még
álmomban is megviselt, úgy éreztem, mintha engem húznának a hajamnál
fogva, nem a Tigrist. Kimentem a fedélzetre, hogy utánanézzek, megvan-e
még a hajó orra. Minden alkalommal a biztonság, a félelem és a
csalódottság vegyes érzelmeivel néztem az előttünk úszó nagy hajó nyugodt
fényeit. Természetesen a jó öreg Szlavszk volt, amelyen Igor kapitány, Jurij
és Carlo valószínűleg mélyen aludtak, és hatalmas vashajójukon nem
észlelték a bennünket összefűző kötél idegfeszítő cibálását.
Hajónk megterhelése olykor aggasztó volt. Kötelei, a lerögzített fa, a

135
bambusz és a berdi csikorgott, ropogott és nyikorgott. A hatalmas
evezőnyelek újra olyan vadul csapkodtak és ütődtek egyik oldalról a
másikra fa támasztékaikban, hogy a szó szoros értelmében megrázkódtatták
az egész hajót: szabályos koppanásokat éreztünk a ládákon, amelyeken
aludtunk. Detleffel végül is kimentünk, és a sötétben botladozva
lerögzítettük a nyeleket. Ezután megszűnt a szörnyű kalapálás.
Norman meg én még éjjel fényes berdi-csomókat dobáltunk a hajó
orráról a vízbe. Zseblámpával követtük útjukat a tengeren és lestoppoltuk az
időt, amikor elhaladtak a hajó oldalsó kötegein levő tíz méter jelzés mellett.
Így ellenőriztük, hogy a Szlavszk üzemvezetője tartja-e magát Igor kapitány
ígéretéhez, azaz nem halad két csomónál gyorsabban; ezzel a sebességgel
hajóztunk ugyanis Failaka felé. Az előttünk járó Szlavszk fényei még mindig
a megkönnyebbültség és csalódottság vegyes érzelmeit keltették bennem.
Megkönnyebbültem a felelősség terhétől, amelyet még néhány órával ezelőtt
a failakai zátonyokon éreztem embereinkért. A sakálokat meg a zátonyokat
egyre messzebb hagytuk magunk mögött a sötétben. Ezzel szemben vontattak
bennünket. Nem sikerült vitorlánk segítségével kiszabadulnunk. És ha nem
lettek volna odakint az éjszakában ezek az emberi keselyűk, sarló alakú
nádkazlunk valószínűleg jobban járt volna, ha orrával nekifut az iszapnak.
Biztonságosabb, mint a szél ellen vontatódni, és minden öt másodpercben
nekirohanni egy szembejövő hullám felemelkedő falának.
A nap most szabadon fénylett a látóhatár felett. A nyitott hajókonyha
védett sarkában valaki vidám dalt fütyült. A nádfal ezernyi hasadékán át
megismertem a fütyülő legényt mozgásáról, és orromat valami palacsintára
emlékeztető, kellemes illat csapta meg. HP lehetett. Hálózsákja üres volt. A
többiek – a hídon levő őrségen kívül – mind aludtak még. Nyilván boldogok
és felszabadultak voltak, hogy vontatják őket. Norman talán nem. Ő
mindenáron meg akarta oldani a hajózási problémát.
Nádhajókísérletünk célja ez alkalommal nemcsak az úszás és sodródás
volt, hanem a kormányzás is. Utazásunk kezdete így óriási balsikernek
bizonyult, amin csak nevetni tudtunk, amikor asztalhoz ültünk, reggelizni. A
déli szél még mindig pontosan szemből fújt, előbb mérsékelt erővel, azután
egyre erősebben. Viharkabátot kellett felvennünk, hogy kellőképpen
élvezhessük a reggelit a szélnek kitett asztalon.
– Biztosak vagytok benne, hogy a régiek jobban csinálták volna mint mi?
– kérdezte HP. – Talán nyugton kivárták, ott ahol voltak, míg a szél a jó

136
irányból fújt.
– De azért mi is a fél látóhatáron bármely irányban kiválaszthattuk volna
a hajó útját – mondta Asbjörn. Mindenki egyetértett vele, mert jó széllel,
mindkét irányban 90 foknyira kormányozhattunk.
Hirtelen arra lettünk figyelmesek, hogy a cibálás és huzakodás sokkal
kisebb időközökben történik. A hajó orra előtt magasra szökött a tajték.
Gyorsabban haladtunk. A kabintetőre rohantunk, és kétségbeesetten
integettünk a Szlavszknak, hogy csökkentsék a sebességet. Az meg rohant,
mint az őrült. Senki sem látott bennünket a hajón, vagy nem értették
jelzéseinket. A mentőcsónak üres volt. Ide-oda ugrált, még nálunk is
vadabban, mivel a kötelek két irányban ráncigálták. Mielőtt még rászántam
volna magamat, hogy késsel elvágjam az összeköttetést vagy rádióadó-
vevőn vegyem fel a kapcsolatot a Szlavszkkal a kötél a nagy megterhelés
következtében elszakadt. Sebességünk olyan hirtelen csökkent le, mint
ahogyan növekedett. A Szlavszk egyedül hajózott tovább, az üres
mentőcsónakkal.
Asbjörn felmászott a hajó orrába és közölte, hogy a két és fél centiméter
vastag kötél közvetlenül a Tigris előtt szakadt el. De akkor ijedtünk meg
igazában, amikor Asbjörn meglátta a hajó orrából kiszakított, hatalmas
lyukat. S valóban: kitépett nád úszott mögöttünk. A kutyaól nagyságú,
tátongó lyuk előtt lazán himbálódzott a spirálkötél. Rettenetes látvány volt.
Elöl, a fedélzeten a kötél alá dugtuk ujjúnkat, hogy megállapítsuk, milyen
állapotban van a lyuk keletkezése után. A spirálkötél még kitartott, jó
erősen, mintha ráragadt volna a nádra. Szerencsére a nádkötegek annyira
megdagadtak a vízben, hogy a kötél beszorult közéjük. Az orrban levő
hatalmas lyuk ellenére sem fenyegetett azonnali szerencsétlenség. De
valahogy be kellett tömni, mielőtt nagyobb lesz, nehogy a lyuk körül még
több nád kiszakadjon.
A Szlavszk nagyot kanyarodott és visszajött. Igor kapitány is megjelent,
hangszóróval a kezében. Semmiképpen sem akart egyedül hagyni bennünket.
Tárgyalt az ogyesszai hajózási társaságával, s azok egyetértettek
intézkedéseivel. A kereskedelmi tengerészeti minisztériumba is üzent, és
Gujenko miniszter személyesen engedélyezte, hogy a Tigris nádhajót
„biztonságos területre” vontassa.
– Bahrein előtt nincs ilyen terület – állapította meg Igor kapitány. A
magas hajóról a legénység új hajókötelet dobott le nekünk. De akárhogy is

137
hajították, még mentőövet is kötöttek a végére, a hatalmas hajócsavar
magához vonzotta, akárcsak bennünket. A hajócsavarnak forognia kellett,
különben elvesztik az ellenőrzést a dülöngélő hajó felett, éppúgy, mint mi,
ha bevonjuk a vitorlákat. A Szlavszk magas vasfala még járó motorjával
táncoló nádhajónk fölé magasodott, és a két hajó hol egymásnak ütődött, hol
eltávolodott egymástól. Valahányszor megkíséreltük kihalászni a kötés végét
a hajócsavar örvényeiből, az összezúzódás veszélyének tettük ki imbolygó
terpeszárbocunkat és a magas nádhajó végeket. Két órába tellett, míg a
dülöngélő hajó legénységének át tudtuk dobni a mi vékonyabb
dobókötelünket s azt a ráerősített, vastag hajókötéllel sikerült
visszahúznunk. Igor kapitány átkiáltott nekünk, hogy az üzemvezető, sajnos,
kénytelen volt növelni a sebességet, mert a csavartengely tönkremegy, ha
sokáig lassú járatban van ilyen vizeken. De soha többé nem fognak két
csomónál gyorsabban haladni. Megegyeztünk abban is, hogy mihelyt a szél
megfordul és mi Bahrein felé tarthatunk, felvonjuk a vitorláinkat, és a
magunk erejéből hajózunk tovább.
A Tigrisen mindannyian nagyon kíváncsiak voltunk a Failakához és
Bahreinhoz vonatkoztatott pozíciónkra. Norman kibontott egy térképet,
amelyet a National Geographical Society küldött nekünk. Történelmi térkép
volt, a címe: „A biblia földje ma”; régészeti jelzésekkel látták el, mint
például: Ábrahám útja Urból és hasonló, a bibliából vett és régészeti
leletekkel kapcsolatos megjegyzések szerepeltek rajta. A „Perzsa-öböl”
pompás kék színben, sárga szigetekkel tarkítva tárult elénk. Norman ujjával
mutatta, körülbelül hol lehetünk, azután felolvasta a szöveget, amire ujjával
rábökött:
„A legkorábbi sumer feljegyzések hajóépítőkre és tengerjáró népre
utalnak. Az emberiség első tengeri vállalkozásai a Perzsa-öbölben folytak.”
Ez azután felkeltette mindannyiunk kíváncsiságát. Mi áll azokban a
feljegyzésekben? Olvastam-e őket? Természetesen, nem mindet. De azokat,
amelyek tengeri utazással foglalkoztak, valószínűleg mind elolvastam, ha
ékírásból európai nyelvre lefordították. Lehet, hogy alábecsültem kísérőim
érdeklődését kalandunk tulajdonképpeni célját illetően. Aligha találhattunk
volna jobb alkalmat a zavartalan beszélgetésre, mint most, amikor a
Szlavszk egy vitorláshajó sebességével vontat bennünket különböző hajók és
olajrakodók mentén. Bemásztam a kabinba és egy zsáknyi saját kutatásaimat
tartalmazó, apró jegyzetfüzettel tértem vissza. Feljegyzések múzeumokról,

138
kiállításokról, levéltárakról, tudományos művekből és szakfolyóiratokból
kimásolt részek, többek között olyanok, amelyeket a Bagdadi Múzeum
könyvtárában találtam. Átlapoztam őket, kerestem a pirossal aláhúzott,
kézzel írott feljegyzéseket.
Itt volt például egy idézet A. L. Oppenheimnek, a sumer kultúra
közismert szaktekintélyének cikkéből, címe: „Az uri tengerjáró kereskedők”,
10
s egy tudományos folyóiratban jelent meg. Véleménye szerint az uri írott
táblák legérdekesebb utalása.
Ur városának, mint a Mezopotámiába irányuló réz „belépő”-kikötőjének
a szerepével kapcsolatos a Larsa-dinasztia idején. A rezet hajón hozták be
Tilmunból [azaz Dilmunból], a mai Bahrein-szigetről, mely a Perzsa-
öbölben fekszik. Ez a „Tilmun kereskedelem” egy alik Tilmun nevű
tengerjáró kereskedőcsoport kezében volt, amely együttműködött az uri
kapitalista vállalkozókkal, ruházati cikkeket vitt be a szigetre, hogy ott nagy
mennyiségű rezet vegyen érte. Mivel a szigeten alig volt érc – nem is
beszélve az olvasztáshoz szükséges tüzelőanyagról –, egy a nemzetközi
kereskedelem alacsony fejlődési fokára jellemző helyzet előtt állunk:
Tilmun „piacként” szolgáló, semleges terület, ahol az öböl partvidékének
különböző tájairól érkező partnerek eladták vagy elcserélték a hazai
termékeket…

Mivel Tilmun csak piac volt, két lehetőséget kell szem előtt tartanunk: az
elefántcsont, amit az uri kereskedők ott vásároltak, valamely ismeretlen
kereskedelmi útvonalon Egyiptomból érkezett oda, vagy pedig a monszunnal
vitorlázó hajókon, az Indiai-óceánon át, Indiából. A második lehetőség
mellett szól a jól kiépített kapcsolat Mezopotámia – mindenekelőtt Ur – és
az indus-völgyi kultúra között. Indiai pecséteket… és különlegesen
megmunkált karneol-golyóbisokat tártak fel… a mezopotámiai ásatásoknál, s
ez minden, az effajta kereskedelmi kapcsolatok létezésére vonatkozó kételyt
eloszlat. Az elefántcsont olyan tételként szerepel a listán, amely a
mezopotámiai forrásokban kizárólag filológiai bizonyítékokon alapul, ezzel
szemben Mohendzso-daróból származó elefántcsont fésűink is vannak…
Az írott táblák megfejtése alapján, az olyan tudósok, mint Oppenheim,
betekintést nyújtanak számunkra az öböl mezopotámiai kikötőinek az életébe
a sumerok idején. A hajóépítés, a tengeri hajózás és a tengeri kereskedelem
volt a második legnagyobb gazdasági ágazat az ősi Urban, ezt csak a

139
mezőgazdaság szárnyalta túl. A tengeri tevékenységet rendkívül jól
szervezték meg, ez képezte Ur gazdasági életének az alapját. Urból folyami
hajók közvetítették az öbölbeli kereskedelmet a két folyón felfelé, más
népekhez: északon egészen a mai Törökországig, Szíriáig és Libanonig. A
kikötőket és a belföldi csatornákat kikotorták, ezeket – közvetlenül a
királynak felelős, magas rangú tisztviselők felügyelete alatt – a legjobb
karban tartották. A kikötői hatóságok megadóztatták az árukat behozó
hajókat, a hajók parancsnokai pedig lepecsételt írásokat mutattak fel a
hajóról meg a rakományáról. Oppenheim idézi egy Urból származó
agyagtáblán szereplő törvénydokumentum részét, melyen az ékírásos jelek a
kapitány feladatkörét szögezik le: „… a jó állapotban levő hajót és
felszerelését sértetlenül visszaszolgáltatja tulajdonosának Ur
kikötőjében…”
A hajók annyira hozzátartoztak a sumerok mindennapi életéhez, hogy még
a közmondásokban is szerepeltek: „A tisztességes célú hajó a széllel
vitorlázik, Utu (a napisten) megbízható kikötőt talál a számára. A becstelen
11
szándékkal induló hajót a szél zátonyra futtatja a parton.”
Gherman tréfásan megjegyzi, hogy e sumer közmondás szerint elég rossz
hírünk lehet a folyón éppúgy, mint Failakában. Detlef még többet szeretett
volna tudni a sumer hajókról és rakományukról. Kikerestem egy másik
jegyzetfüzetet, amelyben Armas Salonent jegyzeteltem ki. Senki sem kutatta
mélyrehatóbban ezt a területet, mint ő. Csodáltam éleselméjűségét, bár talán
éppen most fogjuk megcáfolni a berdi úszóképességével kapcsolatos
megállapítását. Nem ismerek senkit, aki felismeréseit ilyen kevéssé
olvasmányosan adná elő, megfosztván könyvét a siker lehetőségétől. Ez a
nagyműveltségű finn tudós kétszáz oldalas német, görög, héber, latin, arab,
francia, angol, sumer, babilóniai és akkád nyelveken, szinte olvashatatlanul
szigorú, akadémikus stílusban írott és kizárólag a Studia Orientalia Edidit
Societas Orientalis Fennica című művét már ismerő szakembereknek szánt
tanulmányában előadta mindazt, amit a tudomány, Nagy Sándor óta,
részleges utalások formájában megállapított az ősi mezopotámiai hajók és
rakományuk tárgyában. Majdnem minden adata a sumer és akkád ékírásos
agyagtáblák gondos kivonata.
Salonen kiemelte, hogy a két folyó közében az első hajók nádhajók
voltak, az első fahajókat – az előbbieket modellként felhasználva – csak
később építették. Tanulmányát azzal a megállapítással kezdi, hogy a

140
mezopotámiai hajóépítés fejlődése minden tekintetben azonos az ősi
egyiptomival, ahol szintén a nádhajók voltak a későbbi fahajók prototípusai.
Bebizonyítja, hogy az összes eredeti mezopotámiai vízi járműtípus ősidők
óta, valamilyen formában egymás mellett maradt fenn: a nádhajó, a
kecskebőrből készült pontonjármű, a vízhatlan ponyvával fedett kosárhajó
és a deszkából épült fahajó.
Először a ma-gurral kapcsolatos adatokat sorolja fel, ezt „tengerbíró
hajóként”, „istenhajóként” és „magas orrú és magas tatú hajóként” jellemzi.
Ez volt az a típus, mondja, amit a legrégibb ideogrammák „hajó”-nak
ábrázoltak, még mielőtt feltalálták volna az ékírást. Ezt a hagyományos hajót
metszették a legrégibb sumer hengerpecsétekre. Ezt a hajótípust használták a
félistenek és az isteni ősök Ur. alapítása előtt, s eredetileg nádból építették.
Salonen külön kihangsúlyozza, hogy az egyiptomi nádhajók papiruszból
készültek, de nem tesz említést arról a nádfajtáról, amelyet az első
tengerbíró ma-gur építésére használtak Mezopotámiában. A babilon elep
urbati, azaz: nádhajó kifejezést papiruszhajónak fordítja németre, bár
semmi jele nincs annak, hogy papirusz valaha is termett volna
Mezopotámiában. Botanikai alapon arra a következtetésre kell jutnunk, hogy
a tengerbíró sumer nádhajók ugyanabból a berdiből épültek, amely még ma
is burjánzik a helyi mocsarakban. Most rajtunk a sor, hogy megállapítsuk,
vajon az augusztusban vágott berdi ugyanolyan úszóképes-e, mint a papirusz.
A sumerok szerint az istenek híres ősatyja, a Föld Ura, Enki és kortársai
nád ma-guron hajóztak a távoli Dilmunból Urba. De a sumerok később is
„ma-gurnak” nevezték az öbölbeli kereskedelmi vállalkozásaiknál használt
legnagyobb hajót, sőt, azokat a hasított fából épült hajókat is, amelyek
átvették a nádhajók eredeti formáját. A legnagyobb hazai vitorláshajók
mindenekelőtt fát és rezet szállítottak Mezopotámiába.
Salonen bebizonyítja, hogy a sumerok külön néven említettek négy másik,
fából épült hajótípust, ezek közül kettő folyami hajó, egy a folyami és
tengeri közlekedésre egyaránt alkalmas hagyományos vitorláshajó és a
negyedik egyszerű teherhajó vagy dereglye volt. A templomi papok
szertartásain és más vallásos ünnepségeken azonban mindig az „istenhajót”,
az eredeti ma-gurt ábrázolták.
A ma-gur méretét rendszerint százhúsz gurban jelölték meg. Sajnos, a gur
különböző értékekben szerepel, hol nyolcvan gallonnak, hol pedig
százhuszonegy liternek felel meg. Ezek a hajók, mindenesetre a mai dauk

141
nagyságrendjébe tartozhattak. Salonen tanulmányai alapján Oppenheim
háromszáz gur nagyságúnak említett, uri hajókra vonatkozó utalásokra
bukkant. Rendkívül nagyoknak nevezte őket, és valóban azok is voltak;
hozzájuk hasonlítva a két Ra meg a Tigris kicsinynek tűnne.
Salonen személyszállító hajókra, kompokra, halászhajókra, hadihajókra,
csapatszállító hajókra utaló táblaszöveg kivonatokat idéz. „Életmentő
csónakokról” is tesznek említést, ami arra utal, hogy a nagyobb hajók
mentőcsónakokat vittek magukkal szükség esetére. A hajóknak nevük is volt,
akárcsak ma. Városokról, országokról, királyokról és hősökről nevezték el
őket. Egyeseknek romantikus nevük volt, mint: „A hajnal”, „Az élet
megmentője” vagy „A szív öröme”. Számos hajó neve különleges
szállítmányára utalt. E nevek alapján arra következtethetünk, hogy nemcsak
fát, rezet, elefántcsontot és szövetet szállítottak, hanem gyapjút, nádat,
gyékényszőnyeget, cipőnek való bőrt, téglát, kőbányákból bányászott követ,
aszfaltot, szarvasmarhát, élő kisállatokat, szénát, takarmányt, lisztet,
kenyeret, datolyát, tejtermékeket, hagymát, füveket, lent, malátát, halat,
halolajat, növényi olajat és bort is. Az egyik táblán tizenhat emberről adnak
hírt, akik két napig vontatták hajójukat a kikötőbe és rakták ki a rakparton,
12
azután még egy napig tartott, míg a kirakott szállítmányt raktárba helyezték.
Salonen elemzéséből arra következtettünk, hogy a Tigris egyértelműen a
ma-gurok, a korai „istenhajók” családjába sorolható. Ezt mindenki
megértette a fedélzeten, kiváltképp, mikor hangsúlyoztam, hogy mi most a
legkoraibb kezdeteket keressük, és Sumer története tengerjáró istenekkel
kezdődött, nem pedig tengerjáró kereskedőkkel.
Én ezt egészen komolyan gondoltam. Mi, akik az uri Ábrahám
monoteisztikus hitét örököltük, olykor könnyen elfelejtjük, hogy az „isten”
megjelölés egészen mást jelentett a más vallást követő ősimádók számára. A
sémita törzsek már igen korai időkben összeolvadtak a mai Dél-Irakban élt
sumer betolakodókkal, és ezzel együtt, nyilván, ősi vallásaik is
összeolvadtak. Ábrahámhoz hasonlóan, a sumerok ama hajóépítőig vezették
vissza királyaik sorát, aki megmentette az emberiséget a vízözöntől. De míg
a héberek szerint a királyok és emberek egyaránt Ádámtól eredtek, a
sumerok éles különbséget tesznek az egyszerű nép és a királyok közt. Az
egyiptomiakhoz, valamint Mexikó és Peru kultúrnépeihez hasonlóan azt
tartották, hogy királyi családjaik a Nap isteni ivadékai. Napimádók és
ősimádók voltak. A királyt már életében emberi istenként tisztelték, és annál

142
magasabb volt a rangja az istenek közt, minél messzebbre tudta
visszavezetni királyi családfáját. A felszentelt királyok, akik először
érkeztek a sumer partokra és akiknek leszármazottai alapították Ur első
dinasztiáját, azoknak az íróknak az ábrázolásában, akik az Ábrahám
távozása előtti századokban az ősök történetét táblákra vésték, istenként
szerepeltek. Ha a sumer istenségeket csupán mondai alakoknak tekintjük,
akkor, ha konzekvensen gondolkozunk, a királyi családokat is – az elsőtől az
utolsóig – le kell törölnünk a színről. A tulajdonképpeni probléma az, hogy a
sumer történelem és a sumer mitológia összefonódását olyan messzi időkre
visszamenően kell kibogozni, amikor a földi istenemberek madáremberekkel
és égitestekkel keveredtek.
Volt nálam egy másik kis könyv is, címe: A sumerok, C. L. Woolley írta, ő
is ismert szakember a közép-keleti régészet területén. Az első, A kezdetek
című fejezetben mindjárt a lényegre tapint rá:
Azok a sumer mondák, amelyek a mezopotámiai kultúra kezdeteit
világítják meg, egy tengerről érkező nép beáramlására utalnak, akik aligha
mások, mint maguk a sumerok. Ezt a feltevést az is alátámasztja, hogy a
történelmi sumerok az ország déli részén voltak otthon, míg Eridu, mely
szerintük az ország legrégibb városa, messze délen fekszik.
Könyvének végén megállapítja, milyen nehezen mérhető fel a mai világ
tartozása a sumerokkal, az emberiség ama ágával szemben, amely csak most
menekült meg attól, hogy léte a teljes feledés homályába boruljon. A
sumerok, írja, nagyon előkelő helyet érdemelnek eredményeik és még
előkelőbbet az emberiség történelmére gyakorolt hatásuk elismeréseképpen.
Kultúrájuk fényt vitt egy primitív, barbár világba. Túljutottunk, mondja, azon
a fokon, amikor minden művészetet Görögországra és az olümposzi Zeuszra
vezettek vissza, és így folytatja: „… tudjuk már, mennyi éltető nedvet szívott
magába a zsenialitásnak ez a virága a lüdiaiaktól, hettitáktól, föníciaiaktól,
krétaiaktól, Babilonból és Egyiptomból. De a gyökerek még mélyebbre
nyúlnak vissza: Sumer áll minden mögött. A sumerok fegyveres hódításai,
művészetük és iparuk, melyet oly magas fokra emeltek, társadalmi
szervezetük, erkölcsi, sőt vallási képzeteik nem magukban álló jelenségek,
nem régészeti érdekességek; mindez a mi szubsztanciánknak is része, és
megköveteli, hogy tanulmányozzuk, s amennyiben elnyeri elismerésünket, a
13
saját szellemi őseinket dicsérjük.”
Ha szellemi őseinkként tiszteljük a sumerokat, olyan népet dicsőítünk,

143
melynek kezdeteit nem ismerjük. Egy népet, amely ma-guron érkezett a
tengeren át.
Az ásatásokon alapuló mai ismereteinket összefoglalva Woolley azt
állítja, hogy a sumer civilizáció, az első uri dinasztia óta egészen az
utolsóig, semmit sem fejlődött. Ellenkezőleg: a régészeti leletek mind azt
bizonyítják, hogy a sumer civilizáció már az első dinasztia alapítása előtt
elérte a tetőpontját: „Ha volt valami változás az uri első dinasztiához
képest, azt csak hanyatlásnak, visszafejlődésnek tekinthetjük, mivel a
későbbi korokból származó leletek nem érik el a történelem előtti
sírmellékletek színvonalát.”
Szellemi elődeinknek a dinasztia kora előtti időkből fennmaradt
hihetetlen műkincsei nemcsak egyedülálló iparművészetről és kulturált
életmódról árulkodnak. Pusztán a művészek által felhasznált anyagok is sok
mindent elmondanak korábbi hazájukról és a külföldiekhez fűződő
mindennapi kapcsolataikról. Ezek nem felületes vagy véletlenszerű
kapcsolatok. Abban az országban, a mai Dél-Irakban, ahol letelepedtek,
ugyanis nem találtak sem fémet, sem drágakövet, és nem is hallhattak róluk.
Még közönséges követ sem fejthettek ott. Gazdagsága csupán termékeny
földjében és hajózható vizeiben rejlett. Végtelen, hordalékos síkságon
művelhették földjeiket és legeltethették barmaikat. Az ország fekvése a
tengeri és a folyami kereskedelemnek is kedvezett. Egyszóval Sumerban
buja növényzettel borított földre bukkantak – ez kitűnik abból a táblából is,
amelyre rávésték az első istenkirály érkezését Dilmunból Urba:
„Úrba jött Enki, a mélységek királya, így akarta a végzet:
»Ó, minden jóval ellátott, annyi vízzel körülnyaldosott város… zöld,
14
mint a hegy, Hashur erdő, jó árnyékos…«”
Így írták le a sumerok azt a tájat, amelyben ma egyetlen csepp víz nincs,
mindent eltemetett a homok, elpusztult minden zöld levél, semmi sem ad
árnyékot. Ez a szépséges vidék azonban nem szolgáltatta azt, amire egy
aranyművesnek vagy ékszerésznek szüksége volt, hogy megtervezze és
megteremtse az első királycsaládok mellé temetett lenyűgöző műkincseket.
Mindezt tekintetbe véve, igencsak gondolatébresztő Woolley professzor
érdekfeszítő leírása ezekről a sírokról:
Ur mellett találtak egy temetőt, melynek legkoraibb sírjai i. e. 3500-ból
származnak, a legkésőbbiek az első uri dinasztia kezdetének idejéből.
Többek közt helyi királyok sírjai, akik nem szerepelnek a királylistákon…

144
Bámulatos, hogy a sumerok ilyen ősi időkben nemcsak az oszlopot, hanem a
boltívet, a boltozatot és a kupolát, is ismerték, tehát olyan építészeti
elemeket használtak, amelyeket a nyugati világban csak évezredek múltán
kezdtek alkalmazni.
A gazdag sírok azt bizonyítják, hogy a magasan fejlett építészet a
magasan fejlett általános kultúra része volt. Túláradó bőségben találtak
arany és ezüst tárgyakat, nemcsak a személyes ékszerek, hanem hajók,
fegyverek, sőt még a szerszámok is nemesfémből készültek. A mindennapi
használati tárgyak alapanyaga a réz volt. Számos kővázát tártak fel,
különösen kedvelték a kalcitot (alabástrom), de gyakran használták a
zsírkövet, dioritot és a mészkövet is, míg az obszidián- és lazúrkő edények
ritkaságszámba mennek. A lapis lazulit és a karneolt rendszerint az
ékszerészek dolgozták fel. A Kisben, falidíszeken látható
intarziatechnikával, amit kagylóból, gyöngyházból és lapis lazuliból
készítettek, gyakorta találkozunk az uri sírokban.
E kultúra jólétéről tanúskodik egy Meskalam-dug nevű herceg, e temető
kései korából származó sírjának a tartalma. Közönséges sír volt, egyszerű
földakna, fenekén fakoporsó, melyben a tetem mellett még volt hely a
sírmellékletek számára is. A herceg tökéletes fejdíszt vagy sisakot hordott
lemezaranyból, paróka formában, melyen a hajat vésett vonalak ábrázolták;
a hajat összetartó, fonott szalagot is bevésték. A sisak a tarkóig ért, befedte
az orcákat, a fülek helyét kigömbölyödés, a pofaszakállt dombormű jelezte.
Ugyanezt a fejdíszt viselik Eannatum és kísérői az ún. Keselyű Sztélén.
A tetem mellé két lapos aranytálat és egy kagyló alakú lámpát helyeztek
el, rajtuk a herceg neve. Ezüstövéről aranypengéjű és arannyal díszített
markolatú tőr lógott le, mellette két arany-ezüst ötvözetből készült
elektrumszekerce. Személyes díszei közé tartozott egy háromszögletű
aranyszemekből és lazúrkőből készült karkötő, több száz hasonló anyagú
golyó, fülbevaló, karkötő aranyból meg ezüstből, aranybika-amulett ülő
borjú alakjában, két kagyló alakú ezüstlámpa és egy lazúrkő fejes aranytű.
Még több sírmellékletet találtak a koporsó mellett. A legszebb egy rovátkolt
és vésett aranycsésze, kicsiny lazúrkő füllel. Mellette feküdt egy boráldozat
bemutatására szolgáló ezüstkorsó, egy facipő, vagy ötven ezüst- meg
rézcsésze és edény, sok fegyver, például arany-hegyű dárda, arany- és
ezüstdíszes markolatú tőrök, rézdárdák, szekercék, balták és egy sorozat
nyíl, háromszögletű tűzkőhegyekkel.

145
 A kőművesmunkával készült, sírkamrás királysírokat még gazdagabban
szerelték fel, s volt egy jellegzetességük, melyhez hasonlót nem találunk az
egyszerű aknasírokban. A királyok temetését hatalmas méretű
emberáldozatok kísérték. A sírverem fenekét férfiak és asszonyok teste
borította, akiket idehurcoltak és nyilván a helyszínen lemészároltak. Az
egyik sírban a sírba vezető lejtős dromos lábánál az őrség katonái feküdtek,
rézsisakban és dárdával a kezükben. A sírkamra hátsó részében kilenc,
pompás arany fejdísszel ékesített udvarhölgyet találtak. A bejárat elé két
nehéz, négykerekű kordét állítottak, mindegyik elé három ökröt fogtak be; a
kocsisok csontjai a kordéban voltak, a lovászoké az állatok feje mellett.
Subád királynő sírjában két párhuzamos sorban álltak az udvarhölgyek, a két
végében mindenkor ott volt a lantos, intarziás lantjával, melyet lazúrkőből
és aranyból készült borjúfej díszített: a művész karcsontjait a hangszer
maradványain találták. Még a sírkamra belsejében is feltártak két
összekuporodott testet, egyiket a királynő faravatalának a fejénél, a másikat
a lábánál. Az általunk ismert szövegek egyikében sem találtunk utalást ilyen
jellegű emberáldozatokra, és a régészek sem bukkantak effajta szokások
nyomaira vagy arra, hogy későbbi korokig fennmaradtak volna. Amennyiben
ennek magyarázata – mint ahogyan fentebb feltételeztem – a régi királyok
istenítésében keresendő, akkor megállapíthatjuk, hogy a történelmi időkben
15
még a legnagyobb istenségek sem követeltek ilyen áldozatokat…

Ennek a tudósnak az egyik megállapítását, nevezetesen azt, hogy Alsó-

Mezopotámia gazdagsága csakis mezőgazdaságában rejlik, nem szabad
figyelmen kívül hagyni: „Itt nincs sem fém, sem kő és egyáltalán nem
érdektelen, hogy az Urban talált kincsek előállításához szükséges
nyersanyagokat majdnem kizárólag külföldről kellett behozni.” Hogy
maradhatott fenn az első általunk ismert civilizáció, amely az egyiptomi és
sumer dinasztiáknál is régibb, ha az összes nyersanyagot importálnia kellett?
Az ismert kezdeteket valamilyen formában széles körű utazásoknak kellett
megelőzniök, amelyekről nincsenek feljegyzések.
Ha nem fogadjuk el, hogy a legrégibb sumer táblákon és pecséteken leírt
és ábrázolt istenemberek olyan férfiak, mint azok, akiket az első
királysírokba temettek Urban, sohasem fogjuk megtalálni e sírok gazdag
kincseinek a magyarázatát. Enki, az „isten”, aki Dilmunból érkezett Urba,
akkor, amikor azt még víz nyaldosta és erdő árnyékolta, az egyik ilyen

146
hatalmas király emlékét tükrözi, akinek ma-gur flottája bizonyára ügyes
kézműveseket és kereskedőket szállított messzi országokba. Másként honnan
ismerhették azt a sokféle fémet meg követ, amelyekből a királyi kincseket
készítették? Királyságuk közelében sehol sem találhattak aranyat, ezüstöt,
rezet, lazúr-követ, karneolt, alabástromot, dioritot, zsír- és tűzkövet. Mielőtt
Urba érkeztek volna, a királyi udvar tapasztalt tagjai nyilván alaposan
tájékozódtak számos távoli országban, mert csak így sajátíthatták el az
idegen anyagokkal kapcsolatos szakmai ismereteket, csak így tudhatták meg,
hol találhatók és hogyan kell megmunkálni őket.
Az Urban eltemetett legrégibb királyok hajóépítőinek és tengerészeinek
éppen olyan magas fokú ismeretekkel kellett rendelkezniök, mint
aranyműveseiknek és ékszerészeiknek.
Senki sem csodálkozhat azon, hogy a mai embereket, akik világűr
utazásokról már hallottak, de ma-gurról nem, oly könnyen az orruknál fogva
lehet vezetni, s elhiszik, miszerint a váratlanul felmerült istenemberek a
világűrből érkeztek Mezopotámiába. Nekünk, akik a Szlavszk mögött lógtunk
egy kötélen, mindenesetre minden okunk megvolt a szerénységre.
Az oroszok vitorláshajó sebességével vontattak továbbra is Bahrein felé.
A szokatlan téli szél ereje nem csökkent az öböl vidékén. Egész nap hol
hevesen, hol gyengébben fújt dél felől. Alkonyatkor Norman előszedte a
matrac alól rádiófelszerelését. Megállapodásuk értelmében a tőlük kapott
rádión kellene közölnie a BBC-vel körülbelüli helyzetünket, de egyetlen
parti állomást sem tudott elérni. Újra bekapcsolta hát saját amatőr
berendezését, és azon nyomban rázúdult minden égtáj felől, a sok buzgó
rádióamatőr hangja. Állomásunk hívójele – LI2B – ugyanaz volt, mint amit a
Kon-Tikin és a Rán is használtunk. Valahányszor Norman csak úgy vaktában
hívott, olyan zümmögés keletkezett fejhallgatójában, mint valami megzavart
darázsfészekben, és számos távoli hang keresett összeköttetést. De mihelyt
az egyiknek válaszolt, a többiek kiszálltak, és megvárták a következő
alkalmat a kapcsolatteremtésre. Norman szenvedélyes rádióamatőr lévén,
azzal töltötte estéit, hogy a keletről, nyugatról, északról és délről buzgón
hívogató amatőröket ellássa a szokásos információkkal, mint például a
nemzetközi ismertetőjel, állomáshely, adáserősség és a kapcsolat minősége.
Valaki éppen hívta, és ő már válaszolni akart, amikor egy másik adó
közbeszólt rádión és azt mondta: „Ne válaszolj neki, különben rosszul
járhatsz!” Az első adó újra jelentkezett: „Ez hobbi és nem politika!”

147
Norman rögtön újra adásban volt és azt mondta, hogy ő is így gondolja: a
rádióamatőrök minden országban áldozhatnak szenvedélyüknek. Mi a
nemzetközi barátság hívei vagyunk, a határokra való tekintet nélkül. Ez
hobbi és nem politika. Norman újra kapcsolatot teremtett az első állomással,
amely, amint kiderült, Izraelben volt. És most az összes adásra váró állomás
nyugton maradt, míg a szokásos információkat ki nem cserélték. Norman
békés eszközökkel győzelmet vívott ki az éterben. Rashad némán tekintett rá,
amikor asztalhoz ültünk. Norman zsidó család gyermeke volt, Rashad iraki
arab; ez az ország állott a legellenségesebben szemben Izraellel. Lehet, hogy
őseik valaha egyazon hajón utaztak. Az arabok és zsidók családfája egyaránt
az uri Ábrahám fiára, Sémre vezethető vissza.
December 5-én tiszta volt az ég, a csillagok éppen ragyogni kezdtek a
mennybolton, amikor felmásztam a hídra, hogy átvegyem az őrséget. Rashad
és Asbjörn álltak fenn; tréfából megkérdezték, észrevettem-e már, hogy az
újhold épp olyan, mint a mi hajónk. Valóban olyannak láttam abban a
pillanatban. Mint a déli szélességi övezetben mindig, az újhold úgy lebegett
az égen, akár egy függőágy, nem állott az egyik végén, mint az északi
országokban. Ebben a pillanatban az alsó éle sarló alakú, aranyszín
nádcsónakként nyugodott a láthatár sötét vizén. Tulajdon szemünkkel láttuk:
velünk párhuzamosan igazi istenhajó vitorlázik a láthatáron. Elképesztően
hasonlított a mi ma-gurunkhoz. Le nem vettük róla a tekintetünket, amíg
fényes kísérőnk ki nem emelkedett a vízből, s tovahajózott a fekete égbolt
ragyogó csillag planktonján át.
Ez a látvány mély hatást gyakorolt rám. Hosszú évekig követtem nyomon
a történelem előtti korok művészetében a holdat, az egyik legfontosabb
művészeti motívumot. Tudtam, hogy a nagy nádhajóépítők Sumerban, az
inkakor előtti Peruban és a magányos Húsvétszigeten egyaránt hajónak hitték
az újholdat, rajta hajózott a Napisten és a királyok ősei az éjszakai égbolton.
Az ősi sumerok és peruiak szavakban és művészetükben is kifejezésre
juttatták hitüket. A Húsvét-sziget mai lakói elfelejtették a szimbólum eredeti
jelentését, de összes istenkirályuk mellén ott díszelgett a hagyományos
felségjel: egy két néven ismeretes fajelvény: a rei-miro „hajó-melldíszt” és
rei-marama „hold-melldíszt” jelentett.
Késő éjszaka fekete felhőket és távoli villámlásokat láttunk – Irán felett
vihar dúlt. Másnap esett az eső, de a makacs szél továbbra is délkeletről
fújt; Igor kapitány nem akart bennünket egyedül hagyni.

148
 Horgony nélkül és egy nagy lyukkal a hajó orrában vagy kedvező széllel
kellene vitorláznunk, vagy biztonságos helyre hajóznunk, ahol rendbe
hozhatjuk a hajót. A nap folyamán a szél megint egészen délnek fordult,
felerősödött, úgyhogy a hullámtaréjok megtörtek és ránk zubogtak, amikor a
hajó orra beléjük fúródott. Norman a hivatalos berendezéssel csak a
vontatókötél túlsó végén haladó Szlavszkkal tudott érintkezésbe lépni; Igor
kapitány azt tanácsolta, hogy maradjunk az ő szélárnyékában. De a Szlavszk
túlságosan messze hajózott előttünk ahhoz, hogy bárminemű védelmet
nyújthatott volna hajónk viharvert orrának.
A negyedik nap kora délutánján megérkeztünk Bahreinba, azaz eljutottunk
a bójáig, amely a szigetet körülvevő mészkőzátonyok közt vezető, hajózható
csatorna bejáratát jelezte. A Szlavszk rádióutasítást kapott Bahreinből, hogy
itt várakozzék. Igor kapitánynak a kikötőbe való behajózási kérelmét
visszautasították. Valaki majd kijön és gondjaiba veszi a Tigrist. A Szlavszk
lehorgonyzott, és mi rajta lógtunk.
A legendás sziget a látóhatár mögött rejtőzött, messzelátóinkkal alig
vehettük ki az olajberendezések magas kéményeinek ködös körvonalait.
Hamarosan befutott egy modern parti őrhajó és nem sokkal ezután egy
helikopter is. A levegőből filmeztek bennünket, de a hajón érkező
hivatalnokok csak integettek nekünk, és bizonyos távolságban köröztek
körülöttünk, majdnem úgy, mint a failakai dauk. A helikopter elszállt, de a
parti őrség nem jött közelebb. A Szlavszk lebocsátotta mentőcsónakját, és
Jurij, Carlo meg Igor kapitány, a legjobb hangulatban visszatértek a Tigrisre.
Szemmel láthatóan nagyszerűen érezték magukat. A parti őrség tovább
körözött körülöttünk, miközben mi még a Szlavszkon lógtunk, nehogy a
zátonyok közé sodródjunk.
Eltelt a délután. A parti őrség türelmesen hajózott a Szlavszk és a mi
hajónk körül. Amikor a nap már lehanyatlott, Igor kapitány végleg
elbúcsúzott tőlünk. Hálás köszönetünk és jókívánságaink kíséretében
visszatért hajójára. Úgy éreztük, jó bajtárstól búcsúzunk, aki nemrég még
idegen volt a számunkra, mégis bátor és önzetlen emberséget tanúsított
irányunkban.
A nap hanyatlani kezdett, és mi már berendezkedtünk arra, hogy éjszakára
a lehorgonyzott Szlavszkhoz kötözve maradunk. Erre, legnagyobb
meglepetésünkre, közelebb jött a parti őrhajó és megkérdezte, nem akarjuk-
e, hogy Bahreinba vontassanak. Hálásan elfogadtuk, de még megkérdeztem,

149
nem kellene-e valaki másra várakoznunk. – Nem – közölték. Nekik kell
bennünket elvontatniok. Csak arra várnak, hogy az oroszok kioldják a
vontatókötelet; úgy látták, mintha valamilyen formában fogva tartanának
bennünket.
Épp ellenkezőleg – mondottam –, segítettek nekünk. Kimentettek a
zátonyok közül és Bahreinba vontattak. – Ez a magyarázat azonban semmit
sem változtatott azon, hogy orosz hajó nem köthetett ki Bahreinon. A parti
őrség barátságos tisztjei nyomban átvették a vontatókötelet, amikor
átkiáltottunk az oroszoknak, hogy engedjék el. Nem tehettünk semmit. Nehéz
szívvel intettünk búcsút Igor kapitánynak, akit nem engedtek be a kikötőbe.
Miközben a parti őrség egy lassan a látóterünkbe kerülő, modern
kikötőváros fényei felé vontatott bennünket, a Szlavszk felszedte a
horgonyokat, s elindult vissza a többi hajóhoz, amelyek türelmesen
várakoztak a távoli Shatt al-Arab torkolatában.
Egy kicsiny, független állam felé közeledtünk, amely a legmodernebb
fejlődés és úgy tűnik, határtalan jólét felé törekszik. Bahrein mérhetetlen
gazdagsága nem annyira saját, gyorsan fogyatkozó olajkincseiben rejlett,
mint inkább földrajzi helyzetében: igen alkalmas végállomása a szaúd-
arábiai olajvezetékeknek, ahol az összes földrész tartályhajói mély és védett
kikötőkben horgonyozhatnak. Helyzetének köszönhető, hogy a sziget
mindenkor az utazók és kereskedők útkereszteződése volt. Repülőtere ma a
világ minden részéről befutó repülőgépek csomópontja. Még a Concorde is
leszáll Bahreinon.
Elektromos fényár és jól megvilágított, modern létesítmények vakító
fényei tűztek a szemünkbe, amikor késő éjszaka, lehorgonyzott tartályhajók
mentén és beton hullámtörők közt egy hatalmas kikötőgáthoz vontattak,
amelyet hivatalosan még nem nyitottak meg. Az ASRY (Arab Shipbuilding
and Repair Yard) néven ismert létesítmény, a világ legnagyobb
szárazdokkja, éppen most készült el, és még négyszázötvenezer tonnás
szupertartályhajókat is fogadhatott, így hát a piciny Tigris, melynek
árboccsúcsa alig ért fel a móló legalsó szintjéig, volt – két nappal az
ünnepélyes megnyitás előtt – az első ide befutó és lehorgonyzó hajó. A külső
nádkötegekre ráerősítettük a nádütközőket, nehogy megsérüljenek a
betonfalon, amikor hajónk az árapállyal emelkedni és süllyedni fog. Azután
egy hosszú vaslétrán felmásztunk egy hivatalos és nem hivatalos nézőkből
álló csoporthoz, akiket a rendőrség átengedett a kordonon, hogy

150
megcsodálhassák a nádhajót.
A fényárban elsőnek egy barátságos és magas méltóságú férfiú hófehér,
hosszú, arab ruháját pillantottuk meg, ő köszöntött bennünket, és érdeklődött,
hogyan vált be a nádhajó. Őexellenciája, Tariq Al-Moayyed tájékoztatási
miniszter volt. Közölhettem vele, hogy a hajótesttel mindannyian rendkívül
elégedettek vagyunk. Még mindig stabilan és szilárdan állt a kalandok
ellenére, amelyek a szerencsétlen vízre bocsátás óta megestek vele, és
továbbra is igen magasan fekszik a vízen. De a vitorlázás problémáját nem
sikerült megoldanunk. Abban a reményben jöttünk Bahreinba, hogy találunk
itt egy vitorlakészítőt és egy arab vagy indiai dauvitorlást, aki innét velünk
hajózna.
– Khalifa majd segít Önöknek – mondotta a miniszter, és bemutatott egy
fiatalembernek, aki ugyanolyan ruhát hordott, mint ő. De mit szeretnének
látni, amíg itt vannak?
Néztem a hatalmas vasbeton épületek körvonalait, amelyek mint
obeliszkek és piramisok emelkedtek az éjszakai égbolt felé. Abban
reménykedtünk, hogy a Bahreinon kikötött első hajósok nyomaira bukkanunk.
Ezzel a megjegyzésemmel Aladdin lámpáját dörzsöltem meg. A miniszter
odafordult valaki felé, aki azután széles mosollyal lépett ki a homályból,
köszöntött bennünket, miután kivette a szájából hatalmas, görbe pipáját. A
híres régész, Geoffrey Bibby jól ismert arcát pillantottam meg. Ez az
Angliában született tudós, munkatársaival megdöntötte a civilizáció
kezdeteiről szóló régi nézeteket, amikor feltárta a sziget homokjába temetett
templomokat és sírokat; bebizonyította, hogy itt már több mint 5000 évvel
ezelőtt tengeri kereskedelem folyt.
Bibby Dániából repült ide, amikor megtudta, hogy Bahreinba indulunk.
Tulajdon szemével akarta látni azt a hajót, amely a legrégibb, általunk
ismert, öbölbeli modell után épült. Nevetve emlékeztetett rá, hogy az ő
tanácsát követtem. Egyszer, régen, a Ra-expedíciókról szóló könyvemnek a
New York Timesnél tartott megbeszélésén azt ajánlotta, hogy legközelebb egy
mezopotámiai nádcsónakkal kísérletezzem. Ahogy feljött a fedélzetre, és
örült a rendhagyó járműnek, Igor kapitányra emlékeztetett. Bibby
érdeklődése a munkájából fakadt. Bahreini felfedezései bebizonyították,
hogy a tengerhajózás a civilizáció kezdetei óta az emberi társadalom
alapeleme volt. Mindenki másnál többet tett annak igazolására, hogy
Bahrein azonos ama Dilmun nevű, távoli kereskedelmi központtal, amelyről

151
az ősi mezopotámiai feliratok tudósítanak. Ma-gurunkon tett látogatását
azzal viszonozta, hogy a Tigris legénységének előadást tartott a sziget őskori
történetéről. A következő hetekben pedig elvitt bennünket a legfontosabb
ásatásokhoz.
Másnap Geoffrey Bibby, festői turbánnal a fején, értünk jött, és mi két
kocsiban elhagytuk Al Manama-Cityt meg az ASRY dokkokat, s űrhajó
sebességével merültünk vissza az emberiség 5000 év előtti történelmébe. A
világ legnagyobb ha jól meg repülőgépei és legdrágább luxusszállodái egy-
kettőre átadták helyüket a pálmalevélből font és napon szárított téglából
épített, egyszerű arab kunyhóknak, amelyeket hamarosan el fognak tüntetni a
buldózerek. Azután egy ültetvényhez értünk, erre is hasonló sors várt, a
datolyapálmák koronáját már levágták, s a liget egy telefonpózna-temetőhöz
hasonlított. A fenséges koronájuktól megfosztott és kiásott gyökerű
pálmatörzsek, mintha valami üzenetet közvetítettek volna a sebesen
tovarobogók felé: az olaj szivattyúk még néhány évtizedig felszínre hozzák
ugyan a föld nedvét, de a datolyapálmák már évezredek, Dilmun napjai óta
szívják fel a nedűt a földből és táplálják vele az országot. Mivel az olaj és
az ipar jobb üzletnek ígérkezik mint a mezőgazdaság, Bahreinon, szemmel
láthatóan, senki sem törődik a datolyaszürettel meg a földműveléssel. A
fejlesztési területekről beáramló pénzből az emberek megvehetik maguknak
a datolyát, gyümölcsöt, zöldséget. A városi piacok és az üzletek kirakatai
tele voltak három földrészről behozott, színpompás és friss kerti
termékekkel. És ahogyan a földkotró gépek nyomán eltűntek az egyszerű
kunyhók meg a magas pálmák, úgy terjeszkednek a modern lakónegyedek
meg a külvárosi ipar a zöld mezőkön át, egészen a terméketlen sivatag
széléig, amely ma uralja a szigetet. Hamar eljutottunk a nyílt pusztaságba.
– Ez itt Dilmun – mondta Bibby, és pipájával rámutatott a túlméretezett
pörsenésekkel teli tájra, mely kővé vált hullámhegyek háborgatta, viharos
tengerként terjeszkedett a látóhatár széléig. – Most már megérthetik, miért
akartunk, Peter Glob meg jómagam, idejönni és itt ásatásokat folytatni.
Őskori sírok. Becslések szerint százezer ilyen halomsír van Bahreinon. A
világ legnagyobb őskori temetője. Bibbyn kívül több más embernek is akadt
munkája ezen a szigeten. Több mint nyolcvan régész, féltucat országból,
főleg dánok és több száz munkás, majdnem minden országból, dolgozott itt
vele együtt. Az első kísérlet lehangolóan sikertelen volt. A rengeteg
megnyitott sír közül egyet sem kíméltek meg a sírrablók. Úgy látszik, az

152
összes sírt felásták és kirabolták, ami azt mutatja, hogy a kőbe burkolt
sírkamrák nemcsak porladó emberi csontokat tartalmaztak. A régész számára
csak a csontok maradtak meg, egy strucctojás héja, cserepek, néhány réz
dárdahegy és egy réztükör darabjai. Ezekbe a sírokba nyilvánvalóan egy
olyan nép temetkezett, amely hitt a halál utáni életben, és ezért személyes
értékeket és egyéb mellékleteket hagytak a sírokban, az elhalálozott túlvilági
szükségleteinek kielégítésére.
A sírok nagysága nagyon különböző volt. Először egy Alinak nevezett
területre mentünk el, ahol több sírcsoport emelkedett, mint ahány piramis
Egyiptomban, nagyságuk pedig egy közepes méretű mezopotámiai
piramiséval volt azonos. A közöttük álló egy-, kétes háromemeletes arab
házak egészen eltörpültek mellettük. Ali mai lakói szabályos ipart űztek az
ember építette sírhalmok lebontásából: a kitermelt mészkövet mésszé
égették. Így azután Ali dombjai a régi sírrablók és a modern mészégetők
tevékenysége következtében a vidék fölé emelkedő, tátongó tűzhányóknak
tűntek. Ha az ember felmászott az egyik dombra, lenyűgöző látvány tárult a
szeme elé: a végtelen messzeségben elhúzódó kisebb sírok úgy hatottak,
mint Ali óriás teknősbékáinak a költőhelyen hagyott számtalan ivadéka. A
kolosszusok Aliban nagy területen és fenségesen terpeszkedtek a tenger felé
eső oldalon, míg a szomszédos temető, a kisebb, kupola formájú
sírdombokkal, a szárazföld felé terjeszkedett a sivár vidéken át, és olyan
zsúfolt volt, hogy alig fértünk el a dombok között. Nem tudtam elnyomni
magamban azt az érzést, hogy az óriások, a hatalmas köztes területekkel,
öregebbek, mint a közvetlenül mellettünk zsúfolódók. A nagyok nyilván
akkoriban épültek, amikor ezen a vidéken még elegendő hely volt, és a
kisebb mauzóleumok sokasága a közelükbe tülekedett, hogy a szomszédjuk
lehessen.
Általában úgy gondolják, hogy minden kicsiben kezdődik, és azután
növekszik nagy dimenziójúvá. De a civilizációk esetében nem mindig ez a
helyzet. Ennek két oka lehet. A kultúrák fejlődése a legtöbb esetben
pangással és kulturális visszaeséssel végződik. Sok minden lehet ennek az
oka: túltermelés, háború, járványok, természeti katasztrófák. De ettől
függetlenül, fejlődése csúcspontján a legtöbb civilizáció hajók szerzésére és
valamilyen formában, tengeri hajózásra törekszik. Ebben a fejlett szakaszban
talán hirtelen felbukkanó betolakodók elől menekülnek, vagy jobb föld
keresésére indulnak. Amennyiben kulturális színvonaluk elég magas, akkor

153
egyes családok vagy zárt, szervezett csoportok letelepedhetnek azelőtt
lakatlan vagy alacsonyabb fokú kultúrák földjén. Ezért nem kell
meglepődnünk azon, hogy a legtöbb ősi civilizációnak szemmel láthatóan
nincs helyi előzménye, és gyakran nyomtalanul eltűnik. A gyökereket akarjuk
kiásni, és azt hisszük, hogy minden civilizáció a helyszínen fejlődött ki, mint
a fa. De a civilizációk úgy terjednek, mint a magok, melyeket a szél és a víz
sodor, ha a fa már megnőtt és kivirágzott. Hiba volna tehát feltételezni, hogy
csak primitív, vad népek telepedhettek le Bahreinon, és hogy ezek az óriási
sírok Aliban a kisebbekből fejlődtek ki, a gyarapodó tapasztalatok alapján.
Az egyiptomi piramisok nem növekedtek az idők folyamán. Az első fáraókéi
voltak a legnagyobbak, később kisebbek épültek.
Ugyanez történt Mezopotámiában. És Peruban. Egyiptomban minden
hatalmasan kezdődött az első dinasztiák idején, éppúgy mint
Mezopotámiában és Peruban. A későbbi változások nem jelentenek
egyértelmű kulturális fejlődést, inkább utánzások, ha nem a visszafejlődés
jeleit mutatják. A híres perui inka kultúra sohasem érte el tiahuanacói és
mocsika őseinek színvonalát, sem a művészet, sem pedig az épületek
nagyszerűségének a tekintetében. És amikor most Aliban látogattuk meg a
temetőt, hasonló benyomásunk keletkezett.
Én már a világ sok helyén láttam sírdombcsoportokat és őskori
temetőket, de ilyesmit még soha. Egyszerűen nincs semmi ehhez hasonló.
Most már nem kellett Bibbynek bizonygatnia, hogy elhiggyem: Bahrein nem
más, mint Dilmun.
Egyik feltevése szerint Dilmun a sumerok szent helye volt. Istenek
megáldotta föld, amit az embereknek ajándékoztak a vízözön után. Dilmun
volt az a hely, ahol Ziuszudra meg a héber Noé története szerint az ember az
örök élet adományában részesült. Ennek jelképes értelme talán az, hogy
Ziuszudra „ivadékai” részesültek az örök élet adományában, míg a többi
ember vízbe fúlt. A legrégibb ismert eposzban Gilgames király Urukból
azért hajózott Dilmunba, ősei szent földjére, hogy megkeresse az örök élet
virágát. Az egyik sumer költeményben ez áll:

Dilmun földje szent, Dilmun földje tiszta,

16
Dilmun földje makulátlan, Dilmun földje szent.

Ez ősimádó hit követői nyilván fontosnak tartották, hogy jelentősebb

154
halottaikat, temetési ünnepség keretében, Dilmunba szállítsák, mégpedig
hajón. Dilmunban a halott szelleme találkozik az ősi istenekkel. Sokan
állítják, Bibbyvel együtt, hogy nehéz magyarázatot találni arra, miért fekszik
a kicsiny Bahrein-szigeten a világ legnagyobb temetője, amely még a
sumerok korából származik, ha nem azért, mert abban az időben ez a föld a
szigeten kívül lakó emberek számára is különös jelentőségű volt.
Ugyanebben a sumer költeményben egy másik, Dilmunra vonatkozó
fontos utalást találunk. A tengerjáró isten, Enki, arra kérte az ég legfelsőbb
istenét, áldaná meg édesvízzel Dilmunt:

Tedd, hogy Utu (a Napisten), aki az égben lakik,

édesvizet hozzon neked a földből, a föld vízforrásaiból;
tedd, hogy a vizet a te nagy tartályaidba (?) hozza fel;
tedd, hogy Dilmun igyon a bőség vizéből;
tedd, hogy keserűvizű forrásaid édesvizű forrásokká váljanak;
tedd, hogy barázdált földjeid és mezőid búzát teremjenek;
17
tedd, hogy városod az ország „raktára” legyen.

A víz az öbölvidék minden népe számára isteni ajándék volt. Többnyire

sivatagok és száraz pusztaságok borították a partokat és a szigeteket.
Bahrein rendkívüli kivétel közöttük, mert ott víz buzog a kiszáradt föld
forrásaiból meg kútjaiból, és elapadhatatlan áramlatban folyik a tengerbe. A
sziget partjain még víz alatti források is vannak,.az emberek lemerülnek,
hogy ott oltsák szomjukat, levegővel telt korsóikat is leviszik magukkal, s
friss vízzel megtelve hozzák fel őket.
Az az elképesztő mód, ahogyan a természet túláradó bőségben édesvízzel
látja el ezt a sós vízzel körülvett, alacsony mészkő szigetet, könnyen
csodahívővé teheti azt, aki iszik forrásaiból. A sírokhoz vezető úton Bibby
letért egy mellékútra, s ott egy oázisra bukkantunk, ahol pálmák és zöld fű
burjánzott. A közepében kristálytiszta vizű, pompás tavacska terült el,
melyet egy kerek tárolómedence ősi kőfalai vettek körül. Fiatal arabok
úszkáltak a tóban, egyikük a vízben állva szappanozta magát, három nő
pedig ruhát mosott. A víz azonban szakadatlanul megújult és tiszta volt, mint
a gyöngyharmat. A fenéken levő, lapos köveket olyan jól lehetett látni,
mintha a tó üres lett volna. A közepén forrásszerűen csobogott a víz a
felszínre, a szappanhabot pedig az állandó túlfolyás egy vízlevezető árokba

155
vitte, amely valaha a datolyapálmák öntözését szolgálta.
Bibby elmondotta, hogy a szigeten több ilyen tó és forrás van. Nem
csoda, hogy isteni eredetűeknek tartják őket. Ez a víz az Arabfélsziget
hegyeiből érkezik, ahol az esővíz a csupasz sziklákba szivárog, és elvész a
szárazföld számára. A természet szeszélye folytán az édesvíz egy része föld
alatti hasadékokon és repedéseken keresztül az öböl talajába kerül, s onnét,
források formájában Bahrein szigetén a felszínre szökken.
Az ősi idők mérnökei a sziget közepén álló hegyek lejtőin, mélyen a
sivatagi homok alá rejtett vízvezetékeket építettek. Ezeknek falait
kőlapokkal fedték be, és húsz láb (6 méter) mélységben vagy még
mélyebben, mérföldeken át húzódtak a föld alatt, s a valaha megművelt
földeken értek véget. Mintegy ötven méterenként kerek kő-aknák, mint
eltemetett kémények emelkedtek a föld alatti csatornákból a felszínre.
Meglehet, hogy a karbantartást szolgálták; nélkülük semmit sem tudnánk az
ősi csőrendszerek létezéséről és útvonaláról. Bibby és kollégái nem tudták
megfejteni a mesteri technikával kivitelezett létesítmények rejtélyét. Vajon a
talaj felszínébe építették a kőbe ágyazott vízvezetékeket, és a kéményeket
lassanként emelték egyre magasabbra, ahogyan a szél hordta homok
rárakódott? Vagy eredetileg is föld alatti csatornákként épültek? Ez
számomra is rejtély maradt addig, amíg néhány hét múlva, egy másik
legendás sumer föld látogatása során a véletlen világos utalással nem
szolgált nekem és kísérőimnek.
Amikor végül is megtekintettük „Enki” forrásait meg tavait és a
sírdombok hatalmas csoportját, megbizonyosodtunk arról, hogy az öböl
környékén semmi sem tarthat inkább igényt arra, hogy Dilmunnak tekintsük,
mint ez a hely. De Bibby tartogatott még egy ütőkártyát: Dilmun több volt
mint istenek és Noé méretű, kisebb istenkirályok országa. A temetőből egy
elsüllyedt városba vitt bennünket, amelynek egyszerű lakói valaha
meglehetősen profán foglalkozást: kereskedelmet és hajózást űztek. Bibby
kijelentette: nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Dilmun a vízözön
ideje óta nemcsak a tengerjáró sumerok, hanem a későbbi babilóniai és
asszír korszakokban élő, kulturális örököseik számára is nagyon realisztikus
hely volt.
Egy i. e. 2450-ből származó sztélén és egy agyagtáblán Ur-Nanse király,
a hatalmas Lagas-dinasztia alapítója azt állította, hogy hajókon fát hoztak
neki Dilmunból. Ezután a hatalmas sémita uralkodó, Nagy Szargón, aki i. e.

156
2300 körül élt, és az öböl környékének összes államait, egészen a Földközi-
tengerig az uralma alá vetette, emléksztéléket és szobrokat állított fel
Nippurban, amelyeken azzal büszkélkedett, hogy fővárosa, Akkád
kikötőiben Dilmunból, Maganból és Meluhhából érkezett hajók
horgonyoznak egymás mellett. Akkád dokumentumokban is felmerül Dilmun
mint helységnév, és Tukulti-Ninurta asszír király címében „Dilmun és
Meluhha királya” díszítő jelző is szerepel. II. Szargón asszír király adót
szedett a dilmuni Uperi királytól, és Szanherib király idején dilmuni
harcosokat küldtek, hogy földig rombolják a lázongó Babilon városát.
Az ismert régész, P. V. Glob vezetése alatt működő dán tudósoknak
köszönhetjük a csodálatos felfedezéseket Bahreinon; Bibby több mint húsz
éven át volt a feltárások igazgatója. Amikor ezek a régészek néhány
évtizeddel ezelőtt felfigyeltek Bahreinra, még nem tárták fel az őskori
házakat, amelyek magyarázatul szolgáltak volna a 'százezer sír ittlétére. Úgy
tűnt, hogy a sziget csupán temetkezési központja az öbölvidéknek. Csak arab
mecseteket és portugál erődítményeket találtak itt. Mivel a kifosztott
sírhalmokban mindössze egy ideig ismeretlen fazekaskultúra néhány
cserépmaradványát sikerült feltárniok, Glob, Bibby és munkatársai
elkezdtek egy valamikori településre utaló tűzkőszilánkok, edénycserepek és
egyéb rendellenességek után kutatni a sziget csupasz területén. Így bukkantak
egy betemetett templomra, azután egy ismeretlen városra, amit Bibby most
meg akart mutatni nekünk.

157
29-30. A szerző és Geoffrey Bibby, a régész egy bahreini halásszal beszélget. A csónak a
datolyapálmalevél szárából készült; Toru is ezzel javítja meg a Tigris orrát

158
31-32-33. Az őskori sírdombok számát Bahreinon százezerre becsülik; némelyek piramis nagyságúak
és faragott kővel vannak kirakva – mutatja Geoffrey Bibby

159
34-35. Dán régészek a sumer időkből származó, rég elfeledett kikötővárost fedeztek fel a homok alatt

160
36-37-38. A faragott kövekből gyönyörűen összeillesztett bahreini mini-zikkurat és a hozzá tartozó kút a
szigeten ismeretlen kőből épült, amelyet valószínűleg tengeren szállítottak ide, a sumer időkben

161
39-40. Őskori kövek Jidda börtönszigeten; innen szállították el tutajon az ősi bahreini kőmívesek a nagy
tömböket

162
41-42. Fúrótornyok és szuper tartályhajók nehezítették a nádhajó navigálását az öbölben

163
43-44. Carlo újabb köteleket erősít a hajó orrára, mikor a hajlékony nádhajó, a veszedelmes ománi
sziklák mentén haladva, megcélozza az öböl keskeny kijáratát

164
45-46. A forgalmas Hormuzi-szoroson kívül fekvő védett helyen várunk Rashadra, azután dél felé
fordulunk s az Arab-félsziget mentén haladunk tovább

165
 Egy eltemetett város mindig nagyon lebilincselő. Ha a hajdani tetők felett
elterülő mai talajszintről leszállunk, úgy érezzük, mintha egy csapóajtón át
az ismeretlen múltba kerültünk volna. Az ember utcákon megy végig,
amelyeken több ezer év óta nem járt senki, mint például ebben a Bahreinon
felfedezett városban. Az északi parton, a tizenhatodik századi portugál
erődítmény lábánál fekvő homokdűnékről egy a sumer időkben élettől
lüktető, elsüllyedt városba szálltunk. A felette álló erődöt, amely ma már
csak festői rom egy kiugró szirten, a tenger felett, nem sokkal azután
építették a portugálok, hogy 1521-ben elfoglalták Bahreint az araboktól.
Újra felépítették az erődöt, amit eredetileg a közvetlenül Mohamed próféta
után a szigetre került arabok állítottak fel. Az arabok ismeretlen eredetű,
még régibb házakból termelték ki a szükséges kőállomány egy részét; lehet,
hogy ezek a házak akkor még kiemelkedtek a homok alól.
Ennek az erődítménynek a közelében is megkísérelte az ásatást Bibby. Itt,
egy hatalmas homokdomb alatt, amelyről kilátás nyílott a tengerre, rejtőzött
valami. Eltávolították a fehér homokot, s előtűnt egy teljesen elsüllyedt
város, alatta egy másik, és az alatt még egy. Az utcák és házak mind
pontosan észak-dél, illetve kelet-nyugati irányban húzódtak. A helyszín
jólétről és szerencsétlenségről árulkodott. I. e. 1200 körül leégett a város.
Alatta állottak egy i. e. 2300 körül épült város házainak a falai, ezekre épült
a tűzvész előtt a következő város. A koraibb város a sírdombok idejében
épült, amikor a sumerok Dilmunba hajóztak. Ez a Bibby által „Dilmun-
korszaknak” nevezett időre nyúlik vissza. Együtt szálltunk le a legrégibb
városba. Megálltunk a hatalmas, stabil városfalon, melynek kapuja
közvetlenül a tengerre nyílt. Magas kőfalak vettek körül bennünket; egy nyílt
térről vezetett a kőházakkal szegélyezett főutca ehhez a tengerre nyíló, nagy
kapuhoz. A városfalon belüli köztérről derékszögben nyílt a többi utca.
Bibby a magas kapun túlra mutatott. Előtte hatalmas homokbuckákat
hordott össze a szél, amelyek elzárták a kilátást. De amikor a falat építették,
a kapu egyenest a tengerre nyílott, amely még most is közvetlenül alatta
terült el.
– A Dilmun-korszakban, négy-ötezer évvel ezelőtt hajók kötöttek itt ki,
hogy kirakják a szállítmányukat, vagy árut vegyenek fel – mondotta Bibby.
Hátat fordított a kapunak és a tér talajára mutatott, amelyen álltunk. – És itt,
ahol a szállítmányokat kirakták, a tengeri kereskedelemre vonatkozó

166
bizonyítékokat is találtunk. Itt és a város utcáin számos megmunkálatlan
rézhulladékra, rézhorogra, elefántcsontdarabokra, zsírkőpecsétekre és egy
karneol golyóbisra bukkantunk. Ezek az anyagok nem fordultak elő a
szigeten.
Hozzáfűzte, hogy a legközelebbi rézforrás Oman, az elefántcsont pedig
csak Indiából vagy Afrikából érkezhetett ide. Nem kétséges, hogy a karneol
golyóbis és egy meghatározott módon fényezett kovakő súlyok, amelyeket a
romok között találtak, az azóta letűnt indusvölgyi civilizációból származtak.
Az öt kovakő-súlymérték meglepő felfedezéshez vezetett. Arra utalt, hogy
Bahrein lakói a Dilmun-korszakban az indus-völgyi nép súlyrendszerét és
nem a sumerokét használták.
Miközben beszélgettünk, a part menti buckákról finom szemű homokot
fujt be a szél a városfal fölött. Így lett ebből az ősi kikötőből eltemetett
város. Az északi parton terült el, és lassan rájöttem, hogy a szél iránya
megváltozott. Végre Irak felől fújt.
Bibby helyreigazította a turbánját és nevetett. – Peche volt – mondta. –
Ez a téli szél iránya. Az északi. Mit gondol, mennyi idő alatt ért volna ide
ilyen széljárás mellett?
– Három és fél, négy nap alatt – válaszoltam. – Azzal a sebességgel
vontattak bennünket, amivel Failaka felé vitorláztunk. De mi a széllel
derékszögben hajóztunk. Valószínűleg gyorsabban haladtunk volna, ha
hátszéllel jövünk egyenest Bahreinba.
– Ez így is van. Az egyik sumer feljegyzés arról szól, hogy Dilmun
harminc dupla óra távolságnyira fekszik. Utazási időben adták meg a
távolságot.
– Bizonyára jobban csinálták, mint a hozzánk hasonló kezdők –
helyeseltem. – Failaka szinte hazai kikötőjüknek számíthatott, és egy onnét
idáig tartó verseny hajózásban a gyakorlott sumer legénység kétségtelenül
egy-két órával megelőzött volna minket. Jó északi szélben valószínűleg
harmincöt dupla órára lett volna szükségünk.
– Az önök két kötegből álló, sekély merülésű hajójuk fenekének a
formája nagyon érdekes – jegyezte meg Bibby, és felvezetett mindannyiunkat
a falra, ahonnan jól láttuk a közvetlenül a kapu előtti homokbuckákig terjedő
gázlót. Dagály idején a víz közvetlenül a városfalig érhetett.
– Elképzelhető, hogy egy lapos fenekű nádhajó a dagállyal egészen idáig
sodródott – folytatta. Dupla törzsével felülhetett a mészkőtalajra, anélkül

167
hogy felborult volna, amikor a víz megint visszaáramlott. Míg szárazon
horgonyzott a kapu előtt, a hajósok kényelmesen ki- és berakodhattak.
Megállapítottuk, hogy a szigetet körülvevő mészkőágy, amely nemcsak e
kikötő előtt terült el, csak a Bibby által leírt manővert tette lehetővé. A
dagállyal idehajóztak, és a hajót felültették, amikor az ár visszahúzódott.
Bibby pedig most tulajdon szemével meggyőződhetett róla, hogy egy
berdihajó húsz tonnányi szállítmányt is elbír, tehát annyit, amennyiről egyes,
18
Dilmun-korabeli agyagtáblák is tudósítanak.
– Egy kereskedelmi hajónak azonban vissza kell térnie a kiinduló
kikötőjébe – töprengett Bibby. – Gondolja, hogy fél évig vártak, míg
megfordul a szél?
Talán. Talán még arra is képesek voltak, hogy közvetlenül azelőtt
érkezzenek, mielőtt a szél megfordul, hogy megrövidítsék a várakozási időt.
Én azonban nem erre gondoltam. Attól tartottam, hogy a hiba mibennünk
volt: még nem értük el az ősi hajósok vitorlázási képességét.
Az időszakos szelek mindenesetre nem kedveztek annyira az indusvölgyi
utazásoknak, mint a sumer kikötőkbe indulóknak. Valóságos rejtéllyel álltunk
szemben tehát, amire Bibby már évekkel ezelőtt felhívta a figyelmet. Miért
használták Bahreinban az indus-völgyi súlymértékeket? A sumerok és
babilóniaiak egészen más rendszerrel éltek. Nemcsak a súlyok különböztek,
a beosztásuk is más volt: harmadokra, tizedekre, és tizenhatodokra osztották
őket. Bibby szerint erre csak két lehetséges magyarázat adható. A Dilmunt
érintő első kereskedelmi impulzusok nem Mezopotámiából érkeztek, hanem
Indiából, vagy pedig India sokkal fontosabb kereskedelmi partnere volt
Dilmunnak, mint Mezopotámia.
Egy dolog világos volt mindkettőnk előtt. Bahrein jelentősége a
kereskedelmi útvonalon kedvező helyzetében rejlett: az egyetlen hely volt,
ahol felfrissíthették édesvíztartalékukat. Az ősi tengerészek az egész öböl
területén sehol másutt nem kaphattak korlátlan mennyiségben vizet.
A megmunkálatlan rézhulladékoknak is megvolt a maguk története, s
betömtek egy űrt az összerakós rejtvényben. A réz volt valószínűleg a
legfontosabb nyersanyag, amit a Dilmun-korszakban Mezopotámiába
19
szállítottak. Mint ahogyan Bibby a Dilmun felkutatásáról szóló könyvében
kifejtette, az írás az ősi Sumerban rendkívül nagy jelentőségű mesterségnek
számított: magánházakban meg üzletekben iskolai gyakorló táblákat éppúgy
találtak, mint a pénzkölcsönzők számláit tartalmazó agyagtáblákat. Az egyik

168
Urban lakó rézügynök kereskedelmi levelezésére is rábukkantak. Ő dilmuni
kereskedő volt, a házában talált írott táblából azonban kitűnik, hogy a
rézércet nem Dilmunban termelték ki. Dilmun csak kereskedelmi központ,
ahol a rezet vették és eladták. A sumerok idején a hajón az öbölbe szállított
rézrakományok súlyát semmiképpen sem lehet csekélynek nevezni, hogy
Bibby szavait idézzem. Példának felhoz egy esetet, mely szerint a
Dilmunban felvett rakomány tizennyolc és fél tonnát tett ki, „ami mai áron
húszezer dollár volna”.
A rézügynök levelezése közt találtak egy táblát, amit az egyik elégedetlen
vevője küldött neki: „Amikor jöttél, azt mondtad: »Gimil-Sinnek jó öntvényt
akarok adni.« Ezt mondtad, de nem ezt tetted; rossz öntvényt ajánlottál fel,
és azt mondtad követemnek: »Fogadd el vagy hagyd ott.« Ki vagyok én, hogy
ilyen megvetően bánsz velem? Hát nem vagyunk mi mindketten tisztességes
emberek?… Vajon melyik dilmuni kereskedő bánt el valaha is így velem?
…”
Dilmun szellemi elődeink számára valóban létező realitás volt. És
bizonyára akadtak sumer kereskedelmi hajók is a most betemetett bahreini
kikötőváros kapuja előtt horgonyzók között, mivel a sziget aktivitásának
tetőpontját a sumerok idején érte el. Talán ez volt Enki „országának
hajóépítő műhelye”, amelyre a Dilmun-versben is céloztak, hacsak nem
fekszik egy másik, hasonló nagyságú kikötő még valahol Bahreinon, a homok
alatt. Ez azonban nem valószínű, mert ez egy igen nagy kereskedelmi kikötő
volt egy ilyen kicsiny sziget számára. Urból induló ma-gurok is lehettek azok
között, amelyek ideérkeztek, hogy mezopotámiai gyapotot és ruházati
cikkeket rézre cseréljenek, ahogyan azt a táblákon szereplő feljegyzések és
számlák tanúsítják. Nagyarányú kereskedelem biztosíthatta csak egy ilyen
szigetváros jólétét. A hatalmas romhalmaz – utcákkal és palotákkal – a
tengerparti falaktól a sziget belsejéig terjedt.
Azonnal szembe ötlött, hogy a várost újjáépítették. Éppígy vitathatatlan
volt, hogy a legjobb kőfaragók a régebbi korszakban éltek, azaz az eredeti
Dilmun-korszakban, amikor a sírhalmokat is építették. A régi
városnegyedekre új falakat emeltek, amelyek részben az asszír időkből
származtak. Volt egy impozáns belső kapu, amelyet a régészek „asszír
kapu”-nak neveztek. Pontosan illesztett, kőbányákból fejtett tömbökből
állították össze, a küszöbe egy kétszemélyes ágynál is nagyobb volt, a
sarokban egy ajtófélfának való, kerek bemélyedéssel.

169
 Az asszírok kőfaragó művészetükről híresek. Bahreinon azonban dilmuni
elődeik túlszárnyalták őket. Vajon azt jelenti-e ez, hogy a dilmuni nép egy
fejlettebb kőfaragó kultúrával vagy régebbi kőfaragó hagyományokkal
rendelkező vidékről származik, mint az asszír? Éltek ilyen népek az
ókorban. De nem sok. A régészek és kerámiaszakértők a cserepek
azonosítása során csodálatos pontossággal ismerik fel a kulturális
kapcsolatokat, még akkor is, ha csak törmelékekre bukkannak. De nem
hiszem, hogy egyetlen régész is megpróbálkozott volna az olyan kőtömbök
megmunkálásával, mint amilyenek a Dilmun-korból maradtak vissza
Bahreinon. Ha megkísérelnék, akkor rájönnének, mint ahogyan én is, hogy
képtelenek rá. Még vasszerszámokkal sem sikerült. És a dilmuni
embereknek nem volt vasuk. Más szavakkal: a falak, amelyeket az első
városépítők hagytak hátra Bahreinon, sok mindent elmesélhettek volna. E
kikötő alapítói közt akadtak kőfaragók, akik azon ritka helyekről érkeztek,
ahol ezt az igen nehéz mesterséget ismerték, és nap mint nap űzték.
Nádhajók és faragott kövek egymástól független témáknak tűnhetnek, és
egy nádhajón utazónak nem kellene kőfalakkal foglalkoznia. Az őskorban
nem ez volt a helyzet. Egy életen át végzett kutatásaim során
megbizonyosodtam róla, hogy a nádhajóépítőknek éppen ilyesfajta
kőfalakkal akadt dolguk. A legtöbb esetben éppen ez a nép építette a falakat.
Bibby kissé elképedve nézett rám, amikor letérdeltem és megvizsgáltam
az ő Dilmun-tömbjeinek teljesen sima felületét és azt, hogy hogyan
illeszkednek. A köveket derékszögben vágták ki, és nem volt két azonos
közöttük. Egyeseknek a sarkait lekerekítették, de mindegyiket úgy faragták,
hogy egészen pontosan, rés vagy hézag nélkül illeszkedtek a szomszédos
tömbhöz. A Tigrissel jött barátaim úgy tekintettek rám, mint valami Sherlock
Holmesra, aki ujjlenyomatokat vagy eszközdarabkákat keres, melyek
készítőiknek a nyomára vezethetnek. A szépen faragott kövek formáját,
megmunkálásuk és összeillesztésük módját most már kezdtem nagyon is jól
ismerni. Itt volt az ideje, hogy álmélkodó kollégáimnak elmondjam, milyen
kapcsolatban állanak ezek a falak valahai építőinek éppen erre a szigetre tett
utazásával és a mi utunkkal.
Mindannyian tudtuk, hogy ez a bonyolult és különleges kőfaragótechnika
művészeti vagy talán mágikus-vallási hagyományokat képviselt, és nem
gyakorlati követelmények kényszere miatt alakult ki. Európában vagy a
Távol-Keleten sohasem építettek ilyen falakat. Mégis két óceánon ívelnek

170
át, mégpedig meghatározott rendszer szerint, mely feltűnő módon követte a
nádhajóépítő népek terjedését.
Legelőször a Föld legmagányosabb lakott helyén, a Húsvét-szigeten,
nádhajóépítők közt bukkantam ezekre a falakra. Ott ismeretlen
kőfaragómesterek alkalmazták ezt a technikát, a nagy szobrokat tartó
20
legrégibb megalitikus templomteraszoknál. Ezután a dél-amerikai
nádhajóépítőknél találkoztam velük, akik a Ra II és a Tigris építésénél is
segítettek nekünk. Itt ez a technika volt a jellegzetes ismertetőjegy, amely
megkülönbözteti egymástól az inka birodalom előtti és az inka Peru
megalitikus templomfalait; erről a területről indultunk el a Kon-Tikivel, a
szél sodrában a Húsvét-sziget mentén, egyenest Polinéziába.
A következő találkozás váratlanul történt. Ugyanerre a technikára
bukkantam a Marokkó atlanti-óceáni partján fekvő Lixus (Larache) hatalmas
templomfalainál. Azért mentem Lixusba, hogy megtekintsem az ottani
nádhajókat, mielőtt a Rán elindultunk volna erről a partról Amerika felé, de
sohasem hallottam még ezekről a lenyűgöző romokról. Állítólag föníciai
telepesek építették, akik, Karthágóból és Kisázsiából jövet, az Atlanti-óceán
partjain telepedtek le. Amennyiben valóban a föníciaiak építették a falakat,
akkor nem különös, hogy Lixus alapítói ismerték ezt a technikát. Bizonyára a
Közel-Keleten tanulták, az egyetlen helyen, ahol – az inka területen és a
Húsvét-szigeten kívül – alkalmazták. Ilyen kőművesmunkával építették – a
nagy egyiptomi piramisok után – a legjobb megalitikus templomfalakat.
Ennek a művészetnek a tulajdonképpeni központja azonban nyilván a hettita
birodalomban volt, ahol virágzásának a csúcspontját érte el. A hettiták, a
föníciaiak letűnt, elfelejtett és az újabb időkben újra felfedezett ősei valaha
az egész területet lakták, és hidat képeztek Felső-Mezopotámia és a
Földközi-tenger között.
És itt következik a probléma. A hettiták szokásaikat, vallásukat és
majdnem minden mesterségbeli tudásukat és művészetüket a sumeroktól
örökölték. A sumerok azonban nem építettek kőfalakat; egyetlen egy sem
maradt fenn a Sumerként ismert területen.
Hogyan került hát ez a mesterség az ősi Bahreinba? Vajon ennek az
egyetlen öbölbeli szigetnek a kőfaragói kapcsolatba kerültek valamiképpen
a hettitákkal vagy az egyiptomiakkal? A kőfalak teljes hiánya Sumerben,
amely viszont kapcsolatban állott Dilmunnal, feltűnő rést jelentett a
különben meglehetősen zárt terjedési képben. De ennek jó oka volt. Alsó-

171
Mezopotámiában ugyanis nem voltak kövek, csak termékeny folyami iszap
meg agyag, amit építési célokra téglává égettek. Az agyagtáblák tanúsága
szerint azonban Urnák és a többi sumer kikötőnek éppen annyi kereskedelmi
meg egyéb kapcsolata volt a folyón felfelé, mint a tengeren át. És mihelyt a
mezopotámiaiak sziklákat találtak a két folyó felső folyásvidékén,
kifaragták, megmunkálták és a hettita-sumer kapcsolatok korai szakaszában,
a bahreini homok alatt felszínre került tömbökkel azonos, különös
technikával illesztették össze őket.
Mivel Mezopotámiában nem volt kő, a sumerok és utódaik milliónyi,
napon szárított téglából építették fel zikkuratjaikat, vagyis lépcsős
piramisaikat. Egyiptomban a téglapiramis ritka kivétel. Ott majdnem minden
piramis kőbányákban kitermelt kőtömbökből épült, még a legrégibb, a
Szakkara-piramis is, amely lépcsős építmény, akárcsak a mezopotámiai
zikkuratok. Sokak szerint ez alapvető különbség, s kizárja a közös eredetet.
Szerintem azonban eltúlzott ez a következtetés. Soha életemben nem láttam
nagyobb szakértelemmel kimunkált köveket, mint a valóban gigantikus
ninivei táblák, amelyekre gyönyörű nádhajóflotta-domborműveket véstek.
Közvetlen közelében fekszik Nimrud, bibliai helység, ahol ember építette
hatalmas domb emelkedik: egy régi piramis vízvájta romjai; most asszír
téglatörmelék borítja. Senki sem gondolta volna, hogy ehhez az építményhez
kőbányákból kifejtett köveket használtak fel. De a nemrégiben eltávolított
romok alól felszínre került az eredeti fal egy része, amelyet kőbányákból
kifejtett hatalmas tömbökből állítottak össze. A régészek szerint ez a nap felé
forduló piramis, amely még ma is száznegyven láb (42 méter) magas,
eredetileg hatvan lábbal (18 méterrel) magasabb volt. A belsejében egy száz
láb (30 méter) hosszú, hat láb (1,8 méter) széles és tizenkét láb (3,6 méter)
magas boltíves kamrát találtak – üresen. Valaha a Tigris a piramis nyugati
lábánál folyt, amely húsz láb (6 méter) magas, gondosan kifaragott és
21
összeillesztett mészkőtömbökből álló rakparton emelkedett.
A nimrudi piramis tehát eredetileg kőtömbökből épült, akárcsak az
egyiptomiak. De van egy különbség. Az egyiptomi piramisok egyforma
nagyságú tömbökből épültek, mert így egyszerűbb a munka. Nem így a
nimrudi piramis. Amikor a tömböket is megvizsgáltam, rájöttem, hogy az
általam keresett módon illesztették össze őket. Ugyanolyan módszerrel,
amely most is a szemembe ötlött, amikor Bibbyvel Dilmun kiásott falai
között mentünk lefelé.

172
 Bibby, amikor észrevette, mennyire érdekel a kőfaragó munka, visszavitt
minket Aliba, egy hatalmas sírhalomhoz, talán a legnagyobbhoz. Ugyanolyan
nagynak látszott, mint a nimrudi piramis. Igazi kis hegy, amire fel lehetett
mászni. A hátsó oldalához vezetett bennünket, ahonnét gondosan
eltávolították a rajta fekvő mészkőgörgeteget, akárcsak a nimrudi
piramisról. Alatta feltűnt egy masszív faragott kőfalrészlet. A kövek
egyforma nagyságúaknak tűntek akár az egyiptomiak. Ezek a nagy sírdombok
egyfajta kerek, lépcsős piramisok voltak, mondotta Bibby.
Senki sem kételkedett abban, hogy az Aliban talált sírhalmok elhalálozott
királyok számára épült mauzóleumok. A sírok olyan hatalmas méretűek
voltak, hogy csak jól szervezett tömegmunkával lehetett felépíteni őket, és
így kétségtelenül igen hatalmas uralkodók sírhelyei lehettek. Számuk
korlátozott lehetett, nyilván egymást követő uralkodó nemzedékeket temettek
ide, míg a szomszédos, hatalmas temetőt kisebb jelentőségű vezetők és azok
számára tarthatták fenn, akik méltónak találtattak arra, hogy ilyen jelentős
személyiségek szomszédságában hantoltassanak el.
Végigtekintettem a lejjebb fekvő háztetőkön és a kiszikkadt tájon, ahol
mindenfelől sírok emelkedtek, kivéve a lefejezett datolyapálmák irányában,
és most már más szemmel néztem ezt a szegényes vidéket. Nyilván ez volt
Dilmun. De ha így van, akkor ez a föld volt a sumerok szerint legrégibb
őseik lakóhelye, Ziuszudra hazája, a nagy tiszteletben álló papkirályé, akiről
az hírlik, hogy hajójával örök életre segítette az emberiséget; a kultúrhősé,
akit a babilóniaiak, az asszírok és talán a hettiták is Utnapistim néven a
magukénak vallottak. Ugyanaz a fontos alak, aki végül is Noé néven vonult
be a héberek, keresztények és mohamedánok tanaiba.
Milyen izgalmas gondolat! Itt ülök, valószínűleg egy óriás sírdomb
tetején, és tekintetem Noé földjét pásztázza végig. Talán éppen e sírdomb
alatt nyugodott Ziuszudra. Ez tűnik a legnagyobbnak. A sumer szövegek
szerint azonban Ziuszudra sohasem hagyta el Dilmunt, alias Bahreint. Utódai
kerültek végül is Sumerba. Ha egyáltalán élt valaha, valószínűleg e hatalmas
dombok egyike alatt nyugszik. Ki tudja? Talán éppen Noé sírján ülök.
Az ötlet egyáltalán nem volt őrült. Noé, persze, sohasem létezett, mert
Noé tulajdonképpen Ziuszudra volt, más alakban. Senki sem szállott itt
partra, úszó állatkerttel. De Ziuszudra annak idején nagyon is realisztikus
figura volt a sumerok szemében. Ő csak háziasított szarvasmarhát és juhokat
vitt fel a hajójára, csontjaik megtalálhatók a szigeten is meg Urban is.

173
Ziuszudra sohasem tért vissza szülőhelyére, az Eufrátesz melletti
Suruppakba; sírja következésképp itt lehet, Dilmunban.
Balgaság volna lebecsülni a régi sumerokat csak azért, mert ötezer évvel
előttünk éltek, amikor a földet lényegében vad törzsek népesítették be.
Írástudók voltak. Tőlük tanultuk az írást. Ostobák sem voltak. Tőlük
örököltük a kereket, a fémkovácsolás, a boltíves építés, a szövés, a
vitorlakészítés, a vetés és a kenyérsütés mesterségét. Ők szelídítették meg
háziállatainkat, feltalálták a súly-, hossz-, terület- és űrmértékeket és a
meghatározásukra szolgáló eszközöket. Lefektették a matematika alapjait,
pontos csillagászati megfigyeléseket végeztek, nyomában voltak az időnek,
naptárrendszert fejlesztettek ki és nemzetségfákat írtak le. Ha Dilmunról,
Maganról és Meluhháról szóltak, akkor tudták, hol fekszenek ezek a városok,
mert ismerték a földrajzot. Másként honnét tudhatták volna, hova utazzanak
rézért, aranyért, lazúrkőért, karneolért, alabástromért és a sok más,
számukra értékes nyersanyagért, melyeket hazájukban nem ismertek és mégis
fontos szerepet játszottak anyagi kultúrájukban? A történelem fontos
tudomány volt a számukra. Tisztelték őseiket, és gondolataik a múlt
eseményei és hősei körül keringtek. A királyok története, sok nemzedékig
visszamenően, szent tananyag volt, amelyet a papok és tudósok véstek a
felnövekvő ifjúság agyába. Noé számunkra legenda, de Ziuszudra az ő
szemükben történelem volt. Dilmun légvárnak tűnhet nekünk, de nekik
harminc duplaóra távolságban fekvő kereskedelmi központ volt.

Az egyik lent várakozó autó éles tülkölése visszahozott Dilmunból

Bahreinba. Ideje volt visszafordulni. Lefele baktattunk a meredek
görgeteghalmon, amely a szép kőfalakat rejtette magában, és én jól az
emlékezetembe véstem az emberkéz alkotta fenséges dombok választékos
csoportjának a látványát. Ezen a szigeten terülnek el a sumerok őseinek – és
szélesebb értelemben: a mi szellemi őseinknek a – sírjai. Vajon közelebb
visz-e ez egy lépéssel minket elfelejtett kezdeteinkhez? Áhítatos érzés
kerített a hatalmába, miközben az ábrándok világából lejöttem a földre és az
autók felé igyekezve átvágtam a terepen, amely sajátos meneteket láthatott
már. Nagy hatalmú vezetőket helyeztek itt örök nyugalomra. Ez a sík vidék
talán egy hatalmas, tengerjáró uralkodó temetési szertartásának is tanúja
volt, akinek a tengeri kalandjai egyre színesebb verziókban éltek
évezredeken át, egészen addig, amíg az iskolában nekem is elmesélték. A

174
„bárkának” nevezett hajó valószínűleg ma-gur volt, amely itt kötött ki. A
partra szálló állatok legendás menete minden bizonnyal néhány tehénből, egy
bikából meg egy kicsiny juhnyájból állott. Miután hosszú napokat töltöttek a
széles, erős nádhajón, nyilván bőgve és bégetve másztak ki belőle s gázoltak
át a sekély vízen, hogy megkeressék a legközelebbi, vízzel telt gödröt.
Ember és állat megélt itt, mivel a köztiszteletben álló papkirály istene a
távoli szárazföld hegyeiben összegyűlt friss édesvizet az itteni földön
fakasztotta.
Rémülten néztem a mészégetőket, akik éppen az egyik legnagyobb
dombot bontották le. Miközben e sziget-emirátus lakói a mecsetekben
imádkoznak s szent koránjukban ősatyjukról, Noéról olvasnak, ezek a
muzulmánok meszet égetnek, csákánnyal meg ásóval bontják fel ennek a
nyilvánvalóan ősi mauzóleumnak a testét, amelyet Sém, Hám és Jáfet talán
atyjuk sírjaként tisztelt valaha.
Bahrein ősi lakói vallásos emberek voltak. A névtelen tengeri kikötőből
Bibby elvezetett bennünket a part mentén egy Barbár nevű helyre.
Csoportjával itt bukkant első nagy felfedezésére: egy templomra. Mégpedig
igencsak különös templomra. Éppen kísérleti ásatást végeztek egy még az
Aliban látott leghatalmasabb görgeteghalmoknál is nagyobb, homokos
dombokból álló láncolat legkisebb emelkedőjén, amikor rátaláltak.
Érdeklődésüket ez a domb azzal keltette fel, hogy Bibby kollégája, a dán
Glob professzor két hatalmas, a domb oldalából kiálló, megmunkált
mésztömböt pillantott meg. Kiderült, hogy e tömbök mindegyike több mint
három tonnát nyom, és egy mészkőlap talapzaton áll. A felső részükön
bevágott két négyszögletes mélyedésből arra lehet következtetni, hogy nagy
szobrok lábazatát képezték valamikor. A magas kőburkolat mentén átvágták
a hosszú dombot, és egy falra bukkantak, amely lépcsőt képezett egy
magasabban fekvő terasz felé. Ott is kőlapok fedték a talajt, ezek elvezettek
egy másik falhoz, amely egy még magasabban fekvő teraszhoz képezett
lépcsőt, ahol a kőlapok megint csak egy falhoz vezettek, ez pedig az
építmény legmagasabb, központi részét zárta körül. A régészeket az lepte
meg a leginkább, hogy e falak között sohasem volt nyílt tér vagy templom.
Az építmény tömör, teljesen feltöltött halom volt, derékszögű sarkokkal,
amely egy sumer templompiramishoz hasonlóan, emeletesen emelkedett ki a
talajból. Minden egymás fölé épült terasz külső lapja három sor finom
szemcséjű mészkőtömbből állott, s olyan gondosan faragták ki őket, hogy

175
malter nélkül illeszkedtek. De a legfelső emelvény kövei mások voltak;
ezeket úgy alakították ki, mint egy eszkimó iglu kúp alakban összefutó
jégtömbjeit, s egy mindössze hat láb (1,8 méter) átmérőjű, kör alakú zárt
területet képeztek.
Az ásatások során kitűnt, hogy az építmény alapja négyezer évvel ezelőtt
nyolc-tíz lábbal (2,5-3 méterrel) mélyebben feküdt. A központi templom
annak idején sokkal impozánsabb lehetett, amikor a Nap felé fordulva a
meredek teraszfalak felett állott. Az ásatások feltárták a csúcson emelkedő
templomhoz vezető lépcsőket és rámpákat, s Bibby rájött, hogy egy zikkurat,
egy mezopotámiai teraszos templomhegy jellegű vallási építményre
bukkantak.
A sumer vízözönről szóló történet ismeretében Bibby nagyon fontosnak
tartotta, hogy Bahreinon a sumer épületekhez hasonló templomot fedezett
22
fel. Mezopotámián kívül az öböl vidékén sehol sem találtak lépcsős
zikkuratszerű építményt. A templom körüli ásatások során rengeteg cserepet,
lapis lazuli golyóbist, alabástrom vázát, rézkarikát, rézlemezt leltek; volt ott
egy rézmadár is meg egy öntött bikafej intarziás szemekkel és – a sumer
kapcsolatok végső bizonyítékaként – az i. e. 2500-1800-as évek
mezopotámiai művészetére jellemző kis rézszobor, mely nagy, kerek szemű
és simára borotvált koponyájú, meztelen férfit ábrázolt, alázatosan könyörgő
pózban. Az egyik alabástrom váza alakja olyan volt, mint a
Mezopotámiában, az i. e. harmadik évezred utolsó századában készülteké.
Nagyon izgalmas volt ennek a templomhegynek a megtekintése Bibby
kalauzolása mellett, és hallgatni, hogyan hozza összefüggésbe megfigyeléseit
a széles körű sumer vitorláshajózással meg a Dilmunnal folytatott
kereskedelemmel. Ez valóban nem lehetett valami elszigetelt szigeti
civilizáció. És még sokkal többet is kellene találni az itteni homok alatt. – A
nap felé forduló építmény déli fala mentén lépcsők vezettek egy mélyebben
fekvő ásatáshoz, a templom lábánál. „Egy föld alatti medencét
pincefalszerűség vett körül, és még oda sem érkeztünk, amikor azon vettem
észre magam, hogy felkiáltok:
– Az ujjlenyomatok!
Hát itt volt újra, és sokkal finomabb kivitelben az a kőfaragó technika,
amelyet kerestem. Különböző nagyságú kőtömbök, derékszögben elvágva,
mintha csak lézersugárral dolgoztak volna. Némelyek támasztékként
szolgáltak, mindegyiket kifaragták, fényesre polírozták, és malter nélkül

176
olyan pontosan illesztették össze, hogy késpenge sem fért közéjük. Újra
világosan láttam magam előtt Vinapu templomfalait a Húsvét-szigeten, az
inka kor előtti falak egész sorát Vinaquében és Tiahuanacóban meg Lixusban
és a boghaz-köyi hettita falakat. Ez itt mélyen á föld alatt volt, s valószínűleg
szentelt vizet tároló medence falát képezte, melyből a felette álló
építményen végzett szertartásokhoz szükséges vizet nyerték. Mivel nem
valószínű, hogy a templom építői a templom lépcsőjének alján végzett ásás
során bukkantak volna a forrásra, feltételezhető, hogy a templomot építették
a forrás mellé. Ez viszont azt jelentené, hogy a medence oly pompásan
illeszkedő falait a templom építésének első szakaszában emelték, ami
meglehet, mivel a templom maga több építési szakaszra utaló jegyeket mutat,
és az újjáépített rész legékesebb kövei nyilvánvalóan a régebbi
épületanyagból valók, akárcsak az elsüllyedt kikötőben. De a faragott
kövekből más is leolvasható. Azok, akik a kőbányában kitermelték őket,
tengerjáró emberek lehettek. A kőfaragók a legalkalmasabb köveket
használták fel, és ismerték a lelőhelyüket.
– Valóban jó mészkövet használtak fel – mondtam Bibbynek.
– Így is van – válaszolt –, és ilyen kő Bahreinon nem létezik.
Valószínűleg Jiddából hozták.
– Jidda? – Tengeri tevékenységekre vonatkozó bizonyítékokat
szimatoltam.
– Jidda egy innét mintegy öt kilométerre, északnyugatra fekvő kis sziget.
– Keresett ön kőbányákat? – kérdeztem.
– Nem. Állítólag vannak ott ilyen kőmaradványok, de senki sem mehet
oda, mivel Jidda az emirátus börtönkolóniája.
Ezzel felébredt érdeklődésem a sziget iránt, és ellenállhatatlan vágy
kerített hatalmába, hogy odautazzam.
Egyenesen új ismerősömhöz, a barátságos tájékoztatási miniszterhez
fordultam, és elhatároztam, hogy minden lehető szögből ostromolni fogom
ezt az erődöt. Közben sürgősebb megoldandó problémák is vártak ránk. I
Egy hatalmas lyukkal a hajó orrában érkeztünk Bahreinra. A vízszint
fölött alig lehetett valamit látni, de Gherman kétségbeesetten jött a felszínre,
és közölte, hogy kényelmesen elfér a lyukban. A kötelek nem szakadtak el,
de lazán lógnak és a belső kötegek kibomlottak. A lyukat rendbe kell hozni,
különben egyre több nádat veszítünk el, s végül az egész hajó szétesik.
Kisebb javítások céljára volt nálunk némi nád, és a berdi

177
ütközőgombokat is felhasználhattuk a lyuk betömésére. De mindez nem volt
elég. Most mihez fogjunk? Ha fát vagy egyéb kemény anyagot tömködünk a
lyukba, az felhorzsolná a nádat és a viharos tengeren teljesen kilazulna.
Valami alkalmasabb dolgot kellett keresnünk a szigeten tenyésző, szegényes
vegetációban.
Eszembe jutott valami, és átlapoztam Bibbynek a Tigris könyvtárához
tartozó könyvét. Szerepelt benne egy nádcsónakról készült vonalas rajz.
Vitorlás csónak volt, dupla hátsó kormányevezőkkel, hasonlított a
failakaiakra. Megtaláltam a keresett részt: „Ezeket a körülbelül tizenöt láb
hosszú nádkötegcsónakokat használják a bahreini halászok. Úszóképesek, de
természetesen nem vízállóak (technikai szempontból tehát tutajok). Hasonló
papirusz csónakokon közlekedtek Egyiptomban több mint négyezer évvel
ezelőtt.”
Bibbyhez rohantam. Akivel eddig beszéltem, csak tartályhajókat,
jachtokat és motorhajókat látott Bahrein partjainál. Bibby határozottan
emlékezett rá, hogy látta azt, amit lerajzolt és könyvében leírt.
Végigrobogtunk autón a szigeten, azelőtt sohasem látott temetők mentén, ahol
tízezernyi sírdomb sorakozott egymás mellett, és elérkeztünk a délnyugati
part közelében fekvő Malakiya halászfaluba. Aranyfogakkal és ékszerekkel
túldíszített asszonyok és gyerekek jöttek ki nagy lármásan, tarka ruhákban
kis cementházaikból, és megmutatták nekünk a tengerhez vezető utat. Bibby
datolya-pálmalevél szárából font, szebb és egészségesebb házakra
emlékezett néhány évvel ezelőttről, amikor itt járt. Plasztik és újkori
hulladék hevert mindenütt a hirtelen jólét tanúbizonyságaként, s félig
elfogyasztott ételmaradékok, amit a zümmögő légyfelhők örömére dobtak ki.
Arab sofőrünk elmondta, hogy ezeknek az embereknek most annyi a pénzük,
hogy fő problémájuk: hogyan költsék el. Leállítottuk a kocsit a jól ápolt
autóúton, ahol sem lovat, sem szamarat nem lehetett látni, átvágtunk egy
árnyas pálmaerdőn, itt még fellelhetők voltak az öntözés és földművelés
nyomai, s végül egy gyönyörű, hosszú homokparton álltunk a perzselő nap
alatt. Odakint néhány árboc nélküli dau horgonyzott. A fehér homokra
kihúztak egy tutajcsónakot, melynek típusát jól ismertem. Épp most
vonhatták ki a partra, mert még nedves volt. Egy fehér turbános, mustárszín
köpenyes öregember, kötegnyi, ezüstösen csillogó hallal éppen el akart tűnni
a pálmatörzsek között. Visszahívtuk. Kérdéseinkre szívesen válaszolt, mert a
maga építette halászcsónakja feküdt a parton. Farteh típusú csónak volt, és a

178
szigeten mindössze négy ember értett az építéséhez.
A csónakot szakszerűen készítették. Szép volt, szimmetrikus és pontos, a
legkisebb részleteiben is. Alapanyaga nem nád, hanem a datolyapálma-levél
karcsú, középső szára, akárcsak Failakán, ahol – legalábbis most már – nem
termett nád. A szokásos kötözésen kívül minden egyes szárat szép gondosan
összefűztek a szomszéd szárral. Ennek eredményeképpen a csónak feltűnően
hasonlított azokra a nádcsónakokra, ¦amelyeket a mexikói szeri indiánoknál
láttam. A káka és a pálmalevélszár nyilvánvalóan túl kemény és nem eléggé
rugalmas ahhoz, hogy elegendő volna csak külső hurokkal összekötni. És
valószínűleg nem is úszóképes oly sokáig, mint a nád.
Meg is kérdeztem az öregembert. Ő azonban nem tudta. Régebben két nap
alatt Szaúd-Arábiába vitorláztak az ilyen fartehen, de az utazás után mindig
kiszárították a parton a csónakot. Nem hiszi, hogy egy hétnél hosszabb ideig
úszhatna. A pálmalevélszárak valószínűleg nem állnak ellent a tengervíznek
ennél hosszabb ideig. Most evezővel hajtja a csónakját, de a homokba
lerajzolta a régebbi vitorlájának a formáját. Serának nevezte. Éppen úgy
festett, mint a régi iraki dau trapéz alakú vitorlája, ami már csak a
datolyásdobozokon létezik. Lényegében nem más, mint egy rézsútosan
felrakott egyiptomi vitorla. Elméletileg csak rézsút kell fektetni egy
rúdvitorlát, hogy a csónak szélnek tartson.
Végigmentünk a parton, és még két hasonló csónakot láttunk a pálmák
közt kivontatva. Az egyik még egészen újnak, valóságos műremeknek tűnt.
Ezeknek a tutaj csónakoknak nyilvánvalóan az volt az előnyük, hogy a
mészkőzátonyok felett egészen a partig elúsztak, ott azután kivontatták őket a
szárazföldre, míg a többi csónak messze kint horgonyzott.
Találtam egy a hullámok által a partra vetett pálmalevélszárat.
Tulajdonképpen csak azért vettem fel, mert szép volt. Gyönyörű fehér
virágra hasonlított, mivel a keskenyebb végét egészen benőtte egy
mészkőszínű, kúp alakú puhatestűekből álló telep. Megmutattam a ritka szép
darabot Bibbynek, s nyomban felrémlett bennem: itt a bizonyíték, hogy a
pálmalevélszárak mégsem oldódnak fel oly gyorsan a tengervízben. Ez
például olyan szilárd és ép volt, mint új korában, pedig jó pár hónapig
eltarthatott, míg a puhatestűek ilyen nagyra növekedtek rajta.
Az öreg halász után futottunk. Megígérte, hogy következő péntekre
kétszáz ilyen pálmalevélszárat szállít nekünk az ASRY-dokkokhoz, ha kocsit
küldünk érte. Ő maga fogja megjavítani nagy fartehünket.

179
 Eljött a péntek és vele együtt sofőrünk is a nagy szállítmány
pálmalevélszárral. De a halásznak híre-hamva sem volt. Felesége elmondta
a sofőrnek, hogy néhány évvel ezelőtt egy idegen megkérte a halászt, építsen
neki egy fartehet. Az idegen lefilmezte a halászt csónaképítés közben.
Amikor elkészült, egyszerűen elment, és azt mondta, hogy megtarthatják
maguknak a csónakot. Szó sem lehet róla tehát, hogy még egyszer csónakot
építsenek idegennek.
A kétszáz pálmalevélszárat azonban leszállította a halász készpénzfizetés
ellenében. És végül is erre volt szükségünk. Carlo a víz felett, Toru és
Gherman a víz alatt dolgoztak. Az összes nélkülözhető iraki berdit
betömködtük a tátongó sebbe. Azután a hosszú, erős, de hajlékony
pálmalevélszárakat behelyeztük a hurkokba, és dilmuni módra egymás mellé
varrva őket, valóságos mellvértet alakítottunk belőlük. Ránézésre a
pálmalevélszárak elképesztően hasonlítanak a papiruszra. Csak nehezebbek
és keményebbek. Amikor a laza spirálhurkokat oly szorosan teletömködték,
hogy egy árva szál sem fért már bele, a biztonság kedvéért még egy
kötélhálót is ráerősítettek. Akkor aztán a Tigris ugyanolyan pompásan festett,
mint mielőtt nekirohant Failaka partjainak.
Még egy problémát kellett megoldani. Khalifa, akit érkezésünkkor
segítségül adott mellénk a miniszter, a következő napon szomorú hírrel jött
hozzánk. Igazi gentlemanhez illő viselkedésével, patyolatfehér öltönyében,
fényesre suvickolt, fekete cipőjében Khalifa úgy festett, mint valami arab
filmsztár. S valóban közreműködött néhány Walt Disney-produkcióban. Apja
Bahrein utolsó gyöngyhalászai közé tartozott; ezt a helyi foglalkozást Bibby
egészen a dilmuni időkig vezette vissza. Khalifa közölte, hogy a szigeten
már senki sem ért a vitorlavarráshoz, az utolsó dau-vitorlások pedig oly
öregek, hogy átengedték a tengert a fiatalabb nemzedéknek. Pakisztánban
talán több szerencsével járunk.
De hogyan indulhatok el addig, míg a fővitorla darabokra van szabdalva?
Azonkívül rájöttünk, hogy egy sokkal nagyobb vitorlával kellene
próbálkoznunk, hogy szert tehessünk a forduláshoz szükséges sebességre.
Amikor meghallottam Khalifa negatív válaszát, a fejemben már készen volt
az őrült terv. Előkapartam a matrac alatti ládából az egyre fogyó
készpénzemet, és megszámoltam. Éppen annyi volt, hogy visszaküldhettem
Detleft, a szétdarabolt vitorlával, Németországba. A hamburgi vitorlakészítő
újra összerakja majd, hiszen ő készítette eredetileg is. És megcsinálhatja a

180
nagy dau-vitorlát is, amit Irakban szerettem volna megvarratni. Norman,
vitorlás szakemberünk azt kérte, csinálja olyan nagyra, mint amilyenre a
southamptoni egyetem kísérletei alapján javasolta. Csak az való a mi
hajónkhoz. Jómagam Bibbyvel nekigyürkőztem a dilmuni régészetnek, és
Normannak zöld fényt adtam a vitorla megtervezéséhez. Detlef meg két öreg
gyöngyhalász és dau-vitorlás is segített neki, akiket Khalifa hozott.
Vártuk Detlef visszaérkezését, így még három hétig Bahreinon maradtunk.
A Tigris az árapállyal süllyedt és emelkedett a betonmóló magas falánál.
Vadul hintáztunk ide-oda, mert a tartályhajókikötő nem volt védett. Az emír
és az összes arab állam magas méltósága néhány yardnyira tőlünk szentelte
fel a világ legnagyobb szárazdokkját egy a zsilipbe lépő
szupertartályhajóval. A háromszázhuszonötezer tonnás japán szupertanker, a
Texaco Japan fedélzetéről néhány matróz bámult le ránk. Csak a fejüket
rázták arra a gondolatra, hogy ezzel a szénaboglyával akarunk nekivágni az
Indiai-óceánnak. Én viszont akkor éreztem magam kábultnak és
bizonytalannak, amikor a szigetnyi tartályhajó hatalmas vasfalán lebocsátott
végtelen kötélhágcsón másztunk felfelé.
Bahreinon ugyanolyan barátságosan fogadtak, mint Irakban, még ha ennek
a két arab nemzetnek a vezetői nem is álltak szóba egymással. Ellentétes
politikai rendszereket képviseltek. Attól a naptól kezdve, hogy tudomást
szereztem a börtönszigetről, mindenáron el akartam oda jutni. Gherman
szerint a nehézség ezeken a helyeken általában nem a bejutásban, hanem a
kijutásban rejlik. Egy csomó bűnügyi javaslata volt a bejutást illetően, csak
választani kellett közülük, aszerint, hogy mennyi időt szándékszom ott
tölteni.
Közben Abdulaszisz Al-Khalifa sejk, az oktatásügyi miniszter,
felejthetetlen arab vacsorát adott az expedíció tiszteletére. Az emír fia, az
emirátus örököse, Hammad sejk pedig meghívta Bibbyt meg engem a
palotába, és egy tömörarany markolatú, elefántcsont sétapálcát ajándékozott
nekem, ami Bibby szerint az arab uralkodók által egykor átnyújtott kard
békés, modern pótléka. Detlef visszaérkezése előtti napon kaptam meg az
engedélyt. A börtöntelepülés parancsnoka, Smith őrnagy személyesen jön
értem másnap napkeltekor rendőrcsónakján, az északnyugati parton fekvő Al
Budayi falu kikötő hídjához. Khalifa majd elvisz odáig. Bibby sajnos
visszarepült Európába. Engedélyezték, hogy az expedíció két tagját
magammal vihetem, ha nemzetiségük nem okoz problémát: az orosz Jurij

181
nem jöhetett. Megkérdeztem, hogy Norrist, amerikai operatőrömet és Carlót,
az olasz fényképészt beengedik-e; pozitív választ kaptam.
Smith őrnagy, tagbaszakadt rendőrtiszt és hivatásos brit katona volt,
sokáig szolgált a gyarmati hadseregben; pontosan érkezett a találkozóra,
hogy elvigyen bennünket. Rendőrcsónakja egy kis kikötőhídnál állott, újkori
műanyag csónakok és ócska dauk közt, közülük jó néhány már teljesen
tönkrement. A barátságos angol bocsánatot kért, amiért oly korán felkeltett
bennünket, de az apály előtt Jiddába kell érnünk.
Az első negyedórában nem láttunk szárazföldet, azután felmerült előttünk
egy csodaszép pálmasziget, rajta egyetlen, meglehetősen hatásos épület.
Umm-al-Saban-sziget – mondta az őrnagy. Van rajta egy forrás, akár
Bahreinon, és az egész sziget Hammad sejké, az emír fiáé.
Azután feltűnt a láthatáron a Jidda-sziget. Magas sziklák. Fehérek, mint
Dovernél, rajta az őrnagy egyedül álló, kis háza. Már jóval azelőtt, hogy a
hosszú, kezdetleges móló végén kikötöttünk, sekély vízben hajóztunk. A
kikötőtől jobbra terült el a hegyvidék. Balra csak datolyapálmákat láttunk és
előttünk néhány hatalmas sziklát: úgy tűnt, emberek által felrobbantott
meredek part maradványai.
Átmentem, hogy megvizsgáljam a törések felületét. Valóban emberkéz
műve volt. Régi, de nem eléggé régi ahhoz, hogy a bronzkori kőbányákból
származhattak volna. Egy jól védett kiugrón – kőbe vésett, arab feliratot
pillantottam meg. Szóltam Khalifának, és ő lefordította.
„A 978-as év sah'ban hónapjában bontotta le ezeket a sziklákat a
tiszteletre méltó Mahmud Sar Ali, hogy megújítsa Bahrein erődítményének
tornyait.”
A mi időszámításunk szerint ez az 1556-os év volt, tehát 35 évvel azután
történt, hogy a portugálok meghódították Bahreint. Ez a tiszteletre méltó arab
nyilván a hódítók számára dolgozott, és újjáépítette az arab erődöt az
elsüllyedt Dilmun fölött. Szerencsére sem ő, sem a megrendelői nem
sejtették, hogy a lábuk alatt egy faragott kövekből épült város fekszik.
A felrobbantott sziklatömbök között úgy tűnt, nincs már semmi érdekes,
de Smith őrnagy azt mondotta, hogy még valamit szeretne nekünk
megmutatni. Őszintén sajnáltam, hogy Bibby nem jött velünk. Jól kitaposott
ösvényen mentünk az őrnaggyal a sziget belseje felé. A rabok udvariasan
köszöntöttek. Szemmel láthatóan szabadon járkáltak, csak a zátonyokon túl
nyüzsgő cápák őrizték őket. Smith őrnagy egy üresnek látszó ház mellett

182
elvezetett bennünket a magas mészkőfennsíkra, mely a sziget legnagyobb
részét foglalta el. Az egész sziget alig egy mérföld hosszú és ennél sokkal
keskenyebb volt, úgy tűnt, hogy jó részét az ősi kőbányászok hordták el.
Alig hittünk a szemünknek az ősi kőfejtőmunkálatok méretei láttán. Egyes
helyeken, mint például a kikötőben is, a régi portugálok meg a nekik dolgozó
arabok nyilvánvaló nyomaira bukkantunk. De ezeket a fejtéseket könnyen
meg lehetett különböztetni azoktól, amelyek az egész szigetet uralták. A
portugál időkből származó kőbányák sima és nagy felületűek, s több mint
négyszáz év múlva is szürkéssárgán világítottak a hegyoldalban, helyenként
fúrólyukakat meg robbanóanyag-maradványokat is sejtettek. De ezek a
kőbányák a régiekre települtek, betöltötték majdnem az egész
szigethegységet, valamint a parti sziklákat. Alig találtunk olyan helyet,
amelyből nem vájtak ki teraszokat, meredek falakat, mélyedéseket és
lépcsőket, mégpedig oly régen, hogy a felszínük újra megsötétedett, s nem
lehetett őket megkülönböztetni a természetes szikláktól. A kőzet annyira
szétmállott, hogy az összes sarkok és oldalak elvesztették élüket. Ezekben a
mindenek felett uralkodó kőbányákban a dinamitról mit sem tudó munkás oly
módon bontotta ki a tömböket, hogy mögéjük mély barázdát vésett. Nem
akadt két egyforma nagyságú tömb. Többségük akkora volt, hogy négy ember
gerendákon a partra szállíthatta őket. De a hátrahagyott üregek és a
helyszínen hagyott megmunkálatlan tömbök alapján valószínűnek látszik,
hogy néhány közülük gigantikus méretű volt. Egyes helyeken –
megmagyarázhatatlan okokból – bizarr alakulatok maradtak fenn: kővé vált
agyagkunyhóknak vagy kubista emlékműveknek tetszettek.
A fennsík északnyugati részén lehordták az egész sziklát, és elfogadható
helyet képeztek ki egy csomó kicsiny, bekerített fogolybarakk számára.
Szétmállott görgetegből álló nagy halmok borították a tájat, helyenként
sírhalmokra emlékeztető, hatalmas kőrakásokat is láttunk. E sok zúzott kő
közepén egy szabadon álló kocka emelkedett, mint valami elhagyott épület.
Úgy tűnt, mintha szántszándékkal hagyták volna ott, hogy a körös-körül
lebontott rengeteg sziklatörmelék hatásos képet nyújtson.
Meglehetősen jól ismertem az őskori kőbányákat. Hónapokat töltöttem el
bennük a Húsvét-szigeten. Megvizsgáltam azokat, amelyeket az inkák előtti
idők építészei hagytak Peruban és Bolíviában, meg azokat, ahonnan a
legnagyobb, egy darabból álló tömbökét szállították az egyiptomi, föníciai
és hettita megalitikus épületekhez. A jiddai csontkemény mészkősziklákon

183
nem amatőrök dolgoztak, hanem a kövek megmunkálásához értő mesterek.
Mindenfelé hihetetlenül ügyes munkák nyomaira bukkantunk, de házakra
nem: a sziget nagy részét a szó szoros értelmében elhordták, nemcsak a
kőbányákból, hanem a partról is. Annyi sziklát vittek el Jiddából, hogy az
messze meghaladta azoknak a faragott tömböknek a mennyiségét, amelyet ez
idáig kiástak Bahreinen. Az ember így bátran megjósolhatja, hogy még sok
épületet tárnak majd fel a dilmuni homokból. Ezt a feltevést egyéb okok is
alátámasztják. Eddig még nem találtak oszlopokat a dilmuni palotákban és
templomokban, pedig a kerek kőoszlopokból álló oszlopsorok széles körben
elterjedtek az ókorban Egyiptomtól Mezopotámiáig. A jiddai kőbányák
mélyedéseiben akadt néhány kör alakú bevágás, jeléül annak, hogy olyan
nagy, henger alakú tömböket termeltek ki onnan, amelyeket egy ember alig
tud átfogni két karjával. Ilyen formátumú kövekre nem bukkantak az eddig
ismert bahreini épületeken.
A legtöbb rab, akivel találkoztunk, olyan távolságra sétált tőlünk, mintha
észre sem vett volna bennünket. Csak néhányan merészkedtek közelebb
hozzánk, nagy szemekkel bámultak ránk és olyan arckifejezéssel, mintha
örülnének, hogy látogatók jöttek a szigetre. Az egyetlen háziállat, amit a
szigeten láttunk, egy fehér öszvér volt. Hihetetlenül sok macska futkosott
mindenfelé. Az őrnagy szerint mintegy négyszáz élt vadon a sziklák közt.
Ennyi kormoránt sem láttam soha. Szabályos felhőkben homályosították el a
napot, amikor a sziget mentén repültek át a tengeren.
Jidda déli fele annyira különbözött a sziget többi részétől, hogy felmerült
bennem a kérdés, vajon nem az ókori emberi beavatkozásnak köszönhető-e
ez. A mészkősziklák hirtelen majdnem a vízszintig estek le, és nem voltak
kopárak, hanem termékeny, fekete föld borította őket. Datolyapálmák meg
néhány díszfa között buja zöldségeskertek virítottak. Olyan szakértelemmel
gondozták őket, hogy az ember már arra gondolt, vajon Bahrein uralkodói
nem gyűlölik-e a kertészeket, és nem küldték-e a legjobbakat ebbe a
büntetőintézetbe? Az egész terület egy medencét zárt körül, melynek
közepén nagy, természetes forrás bukkant a felszínre a tengerfenék alól, s
olyan mennyiségben ontotta a jéghideg, kristálytiszta vizet, hogy félre kellett
ugranunk, amikor a büszke őrnagy öntözőtömlőbe kényszerítette.
Nem csoda, hogy a Dilmunban járt sumerok azt hitték, két tenger van: az
édes vizű a sós vizű alatt terül el. Bahrein azt is jelenti: „Két tenger”. Jidda
és az apró Umm-al-Saban-sziget minden tekintetben Bahrein csatlósai

184
voltak, még a legmagasabb sziklák csúcsairól is alig lehetett őket látni. Noé
és az ősi sumerok számára ez volt a paradicsom, Bahrein mai lakói számára
pedig, akik ugyanazon a lehordott szikladarabkán zsúfolódtak össze, a
pokol. Ha én lettem volna az emír, Jiddában laktam volna, a rabokat pedig a
bahreni olajmezőkre küldtem volna vissza. Carlo és Norris egyetértettek
velem.
Smith őrnagy örült lelkesedésünknek, de azért egyikünk sem irigyelte tőle
ezt a kis zöld foltot, amikor bevallotta, hogy olykor kissé magányosan érzi
magát. Élete, hosszú évek óta, nem sokban különbözött a foglyaiétól,
legfeljebb abban, hogy ő finom egyenruhában járt és egyedül volt. Azoknak
legalább egymáshoz van valami kapcsolatuk. Szemmel láthatóan sajnálta
magát és azt is, hogy bennünket hamarosan a kikötőhelyre kell vinnie. Újra
itt volt a dagály. A rendőrcsónak a kikötőhíd végéig jöhetett, hogy elvigyen
minket, még mielőtt a sós tenger ismét visszahúzódik Jiddából.
Smith őrnagy magányosan állott a kikötőhíd végén, akár egy szobor, aztán
már nem láttuk. Az üresség szinte mérhetőnek tűnt, időben és térben
egyaránt. Mögötte állt a szikla, belevésve az üzenet, melyet egy arab hagyott
hátra négyszáz évvel ezelőtt. És mindenfelé a dilmuni kőfejtők mélyedései,
melyeket négyezer évvel ezelőtt hagytak ott.
Tonnányi terhüket valószínűleg Jiddából hozták a dilmuni szállítók
robusztus és sekély merülésű hajóikon – mindegy, hogy fartehnek nevezzük-e
őket, mint a mai arabok, vagy ma-gurnak, mint a sumerok abban az időben,
amikor kifejtették a kőtömböket a kőbányákból. Egészen bizonyos, hogy a
hatalmas kőtömböket nem Bahrein legközelebbi részén rakták le, ott, ahol
kiszálltunk a rendőrségi csónakból. Nem kellett őket szárazföldi úton az
építkezésekhez hordani, mivel az úszó hajókat vitorlával, evezővel és
csáklyával a partnak pontosan azon részéhez kormányozhatták, ahol a
tonnányi köveket felhasználták. Az árapály váltakozása a zátonyok felett a
tengeristen éppen e célra nyújtott adományának tűnhetett. A csónak a
dagállyal minden nehézség nélkül eljutott Jidda szigetére, és felült a
fenéken, mikor a víz visszafolyt. Szilárdan ült a sziklás talajon a széles
nádhajó, s oly egyszerűen meg lehetett rakni, akár egy négykerekű kocsit a
szárazföldön. Indulásra készen állott, mikor eljött a dagály, s talán azzal el is
jutott Bahreinba, hogy ott kirakják, mihelyt a víz újra visszafolyik. Nem
csoda, hogy ezek az emberek templomokat emeltek a természet istenségei
tiszteletére!

185
 Alighogy visszatértünk Jiddából, megérkezett Detlef Hamburgból.
Kiterítettük a két vitorlát az ASRY mólóján, hogy Rashad ráfesthesse a
lépcsőzetes zikkurát mögött felkelő napot. Ez a jelkép most, hogy láttuk: a
tengerjáró dilmuni napimádók is ilyen építményeket emeltek,
mindannyiunknak még jobban tetszett, mint eddig. Örültünk, hogy újra egy
darabban köszönthetjük nagy vitorlánkat, kicsi volt, de könnyen kezelhető.
Ösztönösen tartózkodtam azonban az új monstrumtól, amikor megláttuk,
milyen nagy. Még Norman és Detlef is vakargatták a fejüket, miközben
Rashad felvázolta az óriási piramist.
Eljött a karácsony. Muzulmán világban, és függetlenül attól, hogy ki
miben hitt vagy nem, méltó módon megültük az ünnepet a parton. December
26. Kora reggel felkészítettük hajónkat a Dilmunból és remélhetőleg a
Sumer-öbölből való kihajózásra. Normannek és nekem sikerült egy másik
nehéz problémát megoldanunk, még mielőtt megérkezett az új vitorla: egy
nagyon hosszú vitorlarúdvéget kellett készítenünk, hogy felvonhassuk rá a
vitorlát. Khalifa elvitt minket a bahreini dokkokba és fatelepekre, ahol több
száz kiszolgált dauárboc meg vitorlarúdvég között válogathattunk. Egy hét
múltán azonban, miután mindet megvizsgáltuk, kiderült, hogy vagy túl
rövidek, vagy túl göcsörtösek, szúettek vagy ócskák. Khalifa az utolsó
percben talált egy öreg ácsot, aki segített két valamennyire egészséges
árbocot egy negyvenlábnyi (12,5 méter hosszú) vitorlarúddá összetákolni;
ekkorára volt szükségünk az új vitorlához.
Mikor Rashad kijelentette, hogy festménye megszáradt, felerősítettük az
új monstrumot az új vitorlarúdvégre. Elindulhatunk, mihelyt ezt a fontos
újítást a hajóra szereltük. A vitorlavásznat feltettük a rúdvégre, s mind a
tizenegyen nekiveselkedtünk, hogy felemeljük. Kételyeim ekkor nyílt
visszatetszéssé dagadtak. Nehéz volt, akár egy elefánt. És úgy éreztem, fehér
elefántot szereztünk be magunknak.
– Őrület – kiáltottam át Normannek. – El fogja törni az árbocot.
Norman letörölte nedves homlokát. Szegény fiút újra valami
megmagyarázhatatlan láz gyötörte már öt napja. Belátta, hogy a vitorla túl
nehéz. Detlefnek azt mondta, hogy a hamburgi vitorlakészítő mester
legnehezebb vásznát rendelje meg, de arra nem számított, hogy ilyen nehéz is
létezik. Súlyos terhünket közös erővel elcipeltük a móló széléig, a Tigris
mellé, mely mélyen alattunk állott.
– Hogyan fog ez a micsoda a hajóra kerülni?

186
 – A vitorlaejtőkötéllel kellene áthúzni.
– De hogyan emeljük át a merevítő köteleken ezt az átkozott izét?
Norman, a legnagyobb csodálkozásomra, beletúrt szőke hajába.
Ebből már láthattuk, hogy valóban fehér elefántot fogtunk. Mégpedig
nagyot. Norman, aki mindig mindent pedánsan és előrelátóan megtervezett,
olyan vitorlát készíttetett, amelyet a southamptoni egyetem tapsviharral
üdvözölt volna. Csak azt nem tudta sem ő, sem én, hogyan kerül a hajóra. Ott
álltunk egy sorban, s jobbról is meg balról is, sőt a nézők még hátulról is,
tanácsokkal láttak el. Az álló holmi egyik végét a tatról húzzuk be. Nem,
inkább a hajó orráról. Nem, de balról behúzhatjuk a felállított micsodát, ha
valaki addig tartja az árbocot. Hosszában húzzuk be. Tulajdonképpen sok
mindent csinálhattunk volna. De egy nehezen kezelhető monstrummal kell
majd bíbelődnünk a nyílt tengeren.
Éreztem, hogy semmi kedvem az egészhez. Nevetséges helyzetbe
kerültünk. Már éppen szabad folyást akartam engedni a dühömnek, amikor
hirtelen vasárnapi misére induló képet öltött mindenki odalent, és nyugodtan
kezdett beszélni. Nem az emír jött, hanem Norris, a bébijével. Gyötrelmes
munkánk közepette észrevétlenül átadta a helyét Khalifának, és hangosfilm-
kamerájával közelebb osont.
Pillanatnyi hangulatomnak engedve, kemény határozatot közöltem:
– Hagyjátok a csodába ezt a fehér elefántot. Nélküle indulunk. Lehet,
hogy itt a kikötőben valahogy felrakjuk a hajóra ezt az izét, de mi az ördögöt
csinálunk viharban? Eltöri az árbocunkat, még mielőtt elhelyezzük valahol a
hajón. Mindenki a fedélzetre! Indulunk!

187
 Kormányozzuk a Tigrist

Dilmun legendás vizeiben bontottunk vitorlát. Úgy éreztük: szárnyra

keltünk és repülünk a szabad levegőégbe. A hajó orra újra erős volt, mint a
madár melle, melyen minden egyes toll a helyén van. A vitorla egészen
szélbe fordult, a szó szoros értelmében érzékeltük a lendületet; ezt az
izgalmas érzést csak a szárnyas sportok kedvelői, a vitorlázó repülők és a
vitorlás hajósok ismerik. A vontatás napjai egy az út szélén haladó,
kilyukadt kerekű teherautó döcögésére emlékeztettek. Most, mintha alig
érintenők a szelíd hullámokat, minden percben felszállhatunk, akár valami
holdhajó, amely előttünk emelkedett ki a tengerből, úgy mint a sumerok
korában.
Izgalmas, pompás élvezet volt. Norman megfeledkezett a lázáról, és
ragyogott az örömtől. Álltunk a hídon, a kormányrúd a kezünkben, és
meghúztuk az evezőtollban végződő, ferdén álló, hosszú nyelet. Boldogan
állapítottuk meg, hogy hajónk pillanatnyilag nagyszerűen reagál minden
manőverezésre.
Tizenegyen voltunk, szabadok, ahogy csak ember lehet. Szabadok, akár a
bennünket kísérő sirályok. Nekik sem, nekünk sem volt előre elhatározott
útirányunk. Sehol sem vártak reánk. Semmiféle kikötőbe nem kellett
befutnunk, semmiféle rakományt nem kellett szállítanunk. Szabadok voltunk
– egy kis hiba híján. A sirályokkal ellentétben, akiket semmiféle határ nem
korlátozott, a mi szabadságunk ott végződött, ahol szárazföldbe ütköztünk.
Ki kellett kerülnünk ebből az öbölből, hogy elérjük a végtelen tenger
határtalan szabadságát. Az öböl kijárata azonban olyan, mint a tű foka. Vajon
sikerül-e átjutnunk rajta?
A téli szél már régóta a megszokott irányból, északról fújt, teljes erővel.
Ideális szél egy Irakból Bahreinba vitorlázó nádhajó számára. Bahrein után
azonban derékszögben megtörik az öböl, és nyugatészaknyugat irányban kell
kormányoznunk, hogy a tű fokán át kijussunk a szabad tengerre. Az öböl
kijáratáig aligha számíthatunk hátszélre. Napjainkban éppen úgy, mint a
sumerok idején, ezen az egy szakaszon érteni kell a navigáláshoz.
Ha helyes arányításban vesszük szemügyre az öblöt: úgy ahogyan a
földgömbön terül el, és nem eltorzítva, ahogyan a térképen látszik, akkor a
nagysága megfelel Angliáénak és Skóciáénak együttesen, formája meg

188
gyomrot mintáz, mindössze egyetlen kijárattal meg egy bejárattal. A
toroknyíláson, a Shatt al-Arabon, az egyik végén jöttünk be, és a cső alakú
kijárat, az öböl másik végén levő Hormuzi-szoros felé tartottunk. És éppen
itt szegez az Arab-félsziget egy hosszú tőrt délről észak felé, amely egyenest
Ázsiának a tengerszoros másik részén kidudorodó hasába fúródna, ha az
iráni partszakasz mély öböl formájában nem húzódna vissza a tőr hegyétől s
ilyenformán nem biztosítaná a rendkívül kanyargós és nehéz átjárást a
szárazföld által lezárt öböl és á szabad tenger között.
Most vidáman siklottunk a vízen, de nagyobb feladatok állottak előttünk,
mint csupán az, hogy a szél főirányával szemben átvitorlázzunk a sziklák
szegélyezte és szigetekkel teleszórt szűk tömlőn. A Hormuzi-szoros
hihetetlenül sűrű hajóforgalmáról nevezetes. A világ minden részéből érkező
tartályhajók és kereskedelmi hajók haladnak át rajta mindkét irányban:
felettébb veszedelmes küzdőtér kisebb vitorláshajók számára. Okkal vagy
ok nélkül arra figyelmeztettek bennünket, hogy ez a szűk átjáró a világ
legfrekventáltabb hajóútja, térképünk autópályának ábrázolja, melynek egyik
sávján a befutó, a másikon pedig a kifutó hajók közlekednek. A szuperhajók
számára, melyek radarral és teljes sebességgel száguldanak át a
tengerszoroson, szemmel láthatóan minden a legjobban meg volt szervezve,
de a fából vagy nádból készült, kisebb hajók helyzete nyilvánvalóan nem
ugyanilyen. Egy norvég szupertartályhajó kapitánya mesélte nekem: egyik
reggel az őrjáraton az őrség észrevette, hogy egy dau vitorlája csüng a hajó
orrán. Senki sem látta a daut, és a legénységről sem hallottak.
Norman, Khalifa mint tolmács és én többször is elmentünk a kisebb hajók
dokkjába, Manamába, s elbeszélgettünk a motoros dauk tulajdonosaival.
Néhány ománi kis hajó palackozott vizet meg egyéb rakományt szállított
haza Bahreinból. Az egyik dau kapitánya elmondotta: van egy szűk átjáró,
amit sziklák választanak el a nagy hajózási útvonaltól, ők ezen közlekednek,
hogy elkerüljék a hatalmas, gyorsjáratú hajókat a nagy forgalmú vízi úton.
Hajlandó bennünket átkalauzolni, ha követjük a hajósodorban. Ez azonban
nem jelentette azt, hogy most már nincs semmi gondunk: sok okunk volt még
az óvatosságra. Amikor a bahreini tartályhajók révén túl vitorlát bontottunk,
egy viharvert, ócska dau húzott el mellettünk, hallótávolságnyira. Sötét bőrű
kapitánya, Said Abdulla, inkább afrikainak mintsem arabnak tetszett, pedig
az ománi szultanátusban született. Legénységének három tagja az indulás
pillanatában elhagyta a hajót; nyilván rossz előérzetük volt. Négy ember

189
azonban a hajón maradt, és vissza akart térni Ománba. Az egyik szuahéli
Afrikából, ketten Észak-Jemenből érkeztek, a negyedik pedig az ománi
kapitány honfitársa volt. Rashad szívesen csatlakozott ehhez a vegyes
társasághoz, hogy tolmácsként és összekötőként működjék a két azonos
nagyságú hajó között.
Saidnak volt iránytűje, de nem volt térképe. Nem egyenest tartott célunk,
a Hormuzi-szoros felé. Útiránya talán egy régi hagyományt követett, mert
szemmel láthatóan minden dau ezen az úton járt. Mihelyt elhaladtunk egy
baloldalt fekvő, fehér homokpad mellett, és Bahrein összes hajójával
elmerült mögöttünk, a Katar-félsziget csúcsára vett irányt. Lassan
távolodtunk el az ASRY-dokktól, és Rashad átkiáltott nekünk, hogy Said
kapitány sürget, mert még az éjszaka beállta előtt szeretné megkerülni
Katart. Norman utánanézett a Perzsa-öböl vitorlás kézikönyvében, és ebből
megértettük, miért akar Said oly gyorsan haladni. Ott ez állt:
„Katar északnyugati partján 1951-ben az összes falu elnéptelenedett; az
utóbbi években valamennyit kirabolták, azóta romokban fekszenek. Olykor
néhány halász tartózkodik – átmenetileg – a romok között.”
Éppen akkor értünk Katar északnyugati partjához, amikor a nap
lenyugodott, és beállt az éjszaka. A félsziget nem tűnt elhagyatottnak, jobbra
különböző fények villogtak a parton. Failakai élményeink még élénken éltek
emlékezetünkben. Said kapitány négy csomóval haladt, mi azonban – északi
széllel keleti irányban – legfeljebb két csomót tudtunk teljesíteni. Így
mindenáron vontatni, akart bennünket. Szerencsénkre azonban elszakadt a
vontatókötele, és amikor visszajött, hogy újra horogvégre vegyen bennünket,
én vonakodtam. Az ilyen felelőtlen kapitány vontatása veszélyesebbnek
ígérkezett, mint Katar, amely messze volt tőlünk. Said dühöngött, és Rashad
csak nagy nehezen tudott közvetíteni a két forrófejű közt. Ráadásul egy
hosszú horgas csőrű, hatalmas tengeri madár telepedett le közénk, és
alaposan felizgatott bennünket, míg azután Carlo karjaiban meg nem
nyugodott; később kirepült az éjszakába, és megült a vízen. Nem sokkal
ezután egy hatalmas sólyom repült be hátulról petróleumlámpánk fényébe, és
közvetlenül az evezősök feje felett repkedett, oly közel, hogy a horgas
csőrén még az orrlyukait is ki tudtuk venni. Végül ő is elrepült. Telihold
volt, az ég tiszta, örültünk, hogy újra a magunk erejéből vitorláztunk. De
metsző, hideg északi szél fújt, így hát amikor a dau végre elindult és békén
hagyott bennünket, boldogan másztunk a takarónk alá, hogy egyedül élvezzük

190
a szelet meg a hullámok ritmusát.
Said azt mondta, hogy Ras Rakantól, a Katar-félsziget északi csúcsától
Halul-sziget felé tartsunk, az magasan fekszik, és világítótornya is van. Az
őrség mély álmomból keltett fel. Katar fényei eltűntek, de újra előttünk
derengtek a dau körvonalai, és Rashad azt kiáltotta, hogy Said kapitány
ragaszkodik a vontatásunkhoz. Meglepődtem, és kereken visszautasítottam,
mivel az őrség biztosított, hogy pontosan a Said által megadott irányban
haladunk. Azután megtudtuk, hogy a vontatás nem a mi érdekünkben
kívánatos. A tenger nagyon viharos, és a dau minden pillanatban széteshet,
mert kilyukadt, és állandóan szivattyúzni kell. A motor nem járhatott olyan
lassan, mint ahogyan mi hajóztunk, és ha a hajó körben forog a magas
hullámok szétzúzhatják a törzsét. Ha viszont vontatnak bennünket, ez
stabilizálná a daut, és a motor a kellő sebességgel járna. Said kapitány nem
hajlandó továbbmenni addig, amíg vontatókötélvégre nem fűz minket.
Bizarr egy helyzet. Most, amikor végre úgy vitorlázhattunk volna,
ahogyan akarunk, révkalauzunk felháborodott, hogy nem hagyjuk magunkat
vontatni. Időnyerés okából egy órai gondolkodási időt kértem. Said
kelletlenül egyezett bele, és eltűnt a látókörünkből. Rashad utoljára azt
mondta: küldjük vissza a daut Bahreinba és vitorlázzunk tovább egyedül. A
hajón sokan osztották véleményét, de Carlo és Jurij egyetértettek velem,
hogy jobb volna a biztonság kedvéért magunk mellett tudni a daut addig,
amíg el nem hagytuk az öblöt, összes meglepetéseivel, akadályaival,
forgalmával, váltakozó szeleivel és árapályával.
Egy óra múlva újra itt volt Said kapitány, és ez alkalommái mindenre
hajlandónak mutatkozott. Azért jött, hogy a szolgálatunkra legyen és
beleegyezik mindenbe, amit mondunk neki. Csak arra kér, hogy közöljük
vele a helyzetünket és azt, hogy körülbelül mikor érünk Halul szigetére,
mivel a körbehajózás következtében elvesztette a tájékozódását. A
holdfényben láttuk: a dau veszedelmesen dülöngél, és Rashad is
megerősítette, hogy a Tigris stabil mólónak hat a törékeny bölcső mellett,
amelyen tartózkodik. Szivattyújuk szüntelenül működött.

191
47-55. Omán népe egy autóktól elzárt, nagy országban lakott egészen addig, míg Kábusz szultán,
miután börtönbe vetette apját, elkezdte modernizálni az országot

192
56-57. Az arab építményektől elütő, de a mezopotámiai zikkuratokhoz feltűnően hasonló teraszos
templomdombot és szertartási rámpát fedeztek fel bányakutatók Ománban

193
58-59. A templom őskori, hatalmas bányakörzet közepén állott, amelyből mindössze egy monumentális
kapu maradt meg; ezen át léptek a szikla mélyébe a rég elfeledett bányászok

194
 60-61. Paolo Costa régész megmutatja az ősi salakhányókat, mögöttünk a félig letarolt hegy. Lehet,
hogy a bányákból kitermelt rezet a mai napig is használatos bahreini és mezopotámiai hajókra rakodták

195
62. Turistaúton Ománban 63. Expedíciónk Al Hamrába látogat

196
64-65. Mindannyian-alaposan beleizzadtunk, mire nádhajónkon kieveztünk Masqat kikötőjéből

197
66-67. Thor és Thor. Találkozás egy norvég kereskedőhajóval

198
68. A forgalmas hajózási útvonalon elég nehezen tudtunk kormányozni 69. A Tigris az ENSZ zászlaja
alatt hajózott

199
 A mentőcsónak még az ócska daunál is kevesebb biztonsággal
kecsegtetett, de Rashad ragaszkodott feladata teljesítéséhez. Az természetes,
hogy Said nagyobb biztonságban érezné magát, ha maga mögött vontathatná a
mi masszív nádhajónkat, de attól való félelmében, hogy visszaküldjük
Bahreinba, végül is engedett és beleegyezett eredeti javaslatunkba.
Diadalmasan hajóztunk tovább, vontatás nélkül.
Néhány fadarabtól és más sodródó holmitól eltekintve a víz tisztának
tetszett. Sokkal rosszabbtól tartottam az öbölben. Kora délután, már órák óta
nem láttuk a daut, mikor HP átkiáltott a hídról, hogy a hajó orra előtt valami
furcsa fehér láda úszik. A következő pillanatban egy erős lökés rázkódtatta
meg a hajót. HP egészen elvesztette az ellenőrzést a kormány felett, a Tigris
forgott, miközben a hosszú, laza vezérlőkötelek vadul csapkodtak
összevissza. Néhány pillanatnyi zűrzavar után megállt a hajó. Mintha a víz
kellős közepén hatalmas hálóba kerültünk volna. És éppen ez történt. Egy
vastag, piros nylonkötél úgy tekeredett ránk, mint valami vízikígyó, a fehér
láda táncolni kezdett, és eltűnt a vízben. A hálót nem láttuk. Detlef tarzani
lendülettel ugrott a hajó szélére, közben a merevítőkötélbe kapaszkodott, és
halászkésével elvágta a vastag kötelet, mely fogva tartott bennünket és
majdnem szétszakította a nádkévéket. Csak így menthettük meg a hajót és a
kormányevezőket. A vörös kígyó lazított szörnyű ölelésén, döglötten és
erőtlenül sodródott a hullámokon mellettünk, elengedte a Tigrist, s HP újra
ura lett a kormányevezőnek. Detlef búvárszemüveggel becsúszott a vízbe, de
semmi károsodást nem tapasztalt a kötegeken.
Néhány órával ezután igazi tengeri kígyók vették körül a Tigrist.
Ezek a pazar színekben díszelgő, szörnyű küllemű teremtmények több
napon át uralták a vizet, melyen hajóztunk. Többnyire közönséges sikló
nagyságúak voltak, s tunyán úsztak mellettünk és alattunk a hullámokon.
Mások a hullámoktól függetlenül mozogtak; igazi kígyók módjára úszkáltak
a víz felszínén. Igazi kígyók is voltak. Mintegy húsz fajtát különböztetnek
meg ezen a vidéken, ahol éppen jártunk: az Ománi-öbölben, közvetlenül a
Hormuzi-szoros előtt. Legalább tizenkilencnek közülük halálos a marása. De
tunyák, és csak ritkán támadnak. Az egyes fajokat a számtalan szín- és
mintaváltozat alapján különböztetik meg egymástól.
Fel voltam készülve rájuk, de az első amelyet láttam, éppen a víz
felszínén kígyózott, közvetlenül a hajó mellett, amikor Detlef ugyanott

200
eresztette le kötélen a vízbe vitorlavászon vödrét, telemerítette, felhúzta és
felfrissülés céljából a fejére borította a vizet. A kígyó nem volt a vödörben,
de Detlef ijedtében, amikor felkiáltottam, hogy figyelmeztessem, majdnem
beleesett a vízbe, meglátván a kígyót éppen ott, ahol az imént telemerítette a
vödröt. A kígyó háta barna volt, alul sárga és cikcakkos, mint az oldalán. A
következő, amelyet megpillantottunk, sárga volt, fekete pettyekkel, néhány
pedig élénk vörös. Napokig senki sem mert megfürdeni vagy vödörből
zuhanyozni, mielőtt meg nem bizonyosodott róla, hogy nincs a közelben
kígyó.
Este, mikor kimásztam a kabinból, hogy átvegyem az éjféli őrséget, a
Tigrist minden oldalról fények vették körül, mint valami kikötőben. Az egyik
oldalon egy világítótorony villogó fényeit láttuk, mögötte az éjszakai
égboltot három helyen festette sötétvörösre valami láthatatlan, lobogó tűz
visszfénye. A másik oldalon, közvetlen közelünkben fényes olajfáklya
lángolt, vitorlánkat és a kabin jobb oldalát világította meg. Egy hajó,
amelyen minden lámpa égett, keresztezte hajósodrunkat, és messze előttünk
megpillantottuk a dau oldallámpáját. Hirtelen sokkal melegebb lett. Csak
néhány csillag ragyogott, de a még mindig majdnem kerek hold pajkosan
táncolt a vitorla felett, az árbocvégnek hol az egyik, hol a másik oldalán. A
Halul-sziget mellett, egy olajtelep-hálózatban manővereztünk. Detlef szerint
jó három csomó sebességgel haladtunk.
Hajszál híján úsztunk meg egy súlyos összeütközést a dauval: másnap
reggel ugyanis két tajtékzó törőhullám mindkettőnket ugyanabba a
hullámvölgybe zúdított. A dau azért jött vissza, hogy közölje velünk: most a
szivattyúval vannak problémái. Ezért kissé észak felé szeretnének tartani,
Sirri-sziget felé, hogy megjavíttassák. Megtaláltuk a szigetet a térképünkön
és örömmel állapítottuk meg, hogy eleget tehetünk a kapitány kérésének, bár
kissé kiesik az utunkból. Pillanatnyi sebességünk mellett azonban
semmiképpen sem lehettünk ott naplemente előtt, ahogyan a kapitány
gondolta. Legkorábban másnap kora délután érhetünk oda. Said kapitány és
navigátoraink véleménye ellentétes volt ebben a kérdésben, de azért együtt
maradtunk, és a dau hol előttünk tűnt el, hol messze mögöttünk.
Nemsokára a dau megint veszedelmesen közel táncolt mellettünk, és Said
azt üzente Rashaddal, hogy a Tigris túlságosan észak felé tart. Rossz
irányban haladunk, és könnyen eltérhetünk a menetiránytól, mivel Sirri-
sziget sokkal keletebbre fekszik, mint amerre mi hajózunk. Ez Norman és

201
Detlef szakmai hiúságát sértette. Azt mondták, Said nyilván elvesztette
tájékozódási érzékét, mivel időközben többször is megfordult, és letért
megszokott útvonaláról.
A szigetnek még a körvonalait sem láttuk, amikor lement a nap, sőt
másnap sem, amikor újra feljött. Said abbahagyta a veszekedést, és békésen
hajózott a közelünkben, most többnyire mögöttünk. Ezen az éjszakán is
áthaladtunk néhány olajtelepen, amint azt navigátoraink megjósolták. Hajónk
egész éjszaka ide-oda hányódott, jobboldalt vitorlavásznat kellett
akasztanunk a kabinnyílásra, mert a tajték oldalról bevágott. Napfelkeltekor
újra felküszködték magukat mellénk, s Rashad átkiáltott, hogy most a
kormányzással vannak nehézségeik. Azt szerettük volna, hogy jöjjön vissza
hozzánk, de ő mindenáron ki akart tartani a daun.
A nap délben túljutott a tetőpontján, s Norman és Detlef kijelentették,
hogy hamarosan megjelenik a láthatáron Sirri. Norman felmászott az
árbocra, és nemsokára meghallottuk diadalmas kiáltását a lengő
árboccsúcsról: Jobboldalt, elől fekszik Sirri! Elegendő hely volt a
sodródáshoz.
Lassan feltűnt egy alacsony, dombos sziget. Navigátoraink és nádhajónk
diadala volt ez: kiállta az első komoly hajózó próbát. Délutánra nagyobb lett
a sziget. A parti sziklák várromokként meredtek ki a tajtékzó, fehér vízből.
Még sík területet is láttunk, nagy fákkal és óriási épületekkel meg olajipari
létesítményekkel, amelyek nem túlságosan érdekeltek bennünket.
Közben mellénk úszott a dau, és Said közölte, hogy ez az a sziget!
Cseperegni kezdett. Elővettük új horgonyunkat, és megegyeztünk abban,
hogy az előttünk álló kikötőbe hajózunk, és addig várunk, míg kijavítják a
daut. Said újra átvette a vezetést, és előre száguldott. Azután teljes
sebességgel visszajött, és Rashad átkiáltott: – Ez nem Sir szigete! Ez a
perzsa Surri-sziget! Said mindig is figyelmeztetett benneteket, hogy
túlságosan északra veszitek az irányt!
Teljes tanácstalanság. Újabb térképtanulmányozás a Tigrisen, zuhogó
esőben. Betűzgetés ide-oda kiáltozva arabul, angolul, németül. Surri-sziget?
Ilyen sziget nem is létezik. Ez itt Sirri-sziget. Iránhoz tartozik. Mikor
azonban Said és Rashad újra kimondták a nevét és mi az írásmódot is
felülvizsgáltuk, kitűnt, hogy Said kapitány Sir szigetre akart hajózni, nem
pedig Sirrire. A térképen egy Sir Abu Nu'air nevű sziget szerepelt, de
egészen más irányban, Omán partjainál. Said felismerte a teljes nevén a

202
szigetet, és közölte, hogy oda akart menni.
Semmi baj. Számunkra sokkal jobb volt ez a pozíció. Kedvezőbb széllel
innét egyenest a Hormuzi-szorosba vitorlázhatunk. Ezenkívül együtt
befuthatunk Sirri kikötőjébe, és megjavíthatjuk a dau különböző hibáit. De
nem, köszönöm szépen! Said kapitány már attól is kétségbeesett, hogy iráni
felségterületen van. Nincs perzsa zászlója. Nincsenek a perzsa vizeken való
tartózkodást engedélyező okiratai.
Nekünk azonban volt perzsa zászlónk és kölcsönadhatjuk neki. De
hiábavaló volt minden beszéd, Saidnak ezúttal még arra sem maradt ideje,
hogy meghallgasson bennünket. Elismerte ugyan, hogy a motoron is hibádzik
valami, meg a víztartály is szivárog, de nem tartózkodunk az öböl arab
részén, ez pedig komoly dolog. És még mielőtt alkalmunk lett volna
eldönteni a kérdést, a dau – defektes szivattyú, a hajótörzsben lötyögő víz és
meghibásodott kormány ellenére – elindult, teljes sebességgel a szél ellen, a
Hormuzi-szorostól déli irányban. Átkiáltottunk, hogy nekünk most a
Hormuzi-szoros felé kell tartanunk, nem másfelé. A morajló tengeren át
hallani véltük Rashad hangját, mintha azt mondta volna, hogy valahol az
arab szárazföldön, Dubaitól északra találkozunk majd. A hely nevét, hogy
öböl-e vagy kis sziget a part előtt, nem lehetett kivenni a viharban. Csak arra
támaszkodhattunk, hogy Said délkeleti irányban indult el, mikor a kis dau
eltűnt és nem jött többé vissza.
Nekünk nem kellett kikötni Sirriben. A sziget különben is elvesztette
minden vonzerejét a szemünkben, amikor megláttuk az ipari létesítményeket
és a csarnokszerű épületeket. De arra sem volt okunk, hogy Saidhoz
hasonlóan, kereket oldjunk. Nem volt ugyan vízumunk, de senki sem
gondolhatja, hogy csempészek vagy kémek nádcsónakon hajókáznak az
öbölben, így elmerészkedtünk a sziget déli részén levő védett helyekre, és a
part közvetlen közelében hajóztunk. A hirtelen lecsendesedő tenger, a
dülöngélés és bukdácsolás szünetelése a valószerűtlenség kellemes érzését
keltették bennünk, mintha színházban lettünk volna, még a hangunkat is
lehalkítottuk, amikor Carlo vacsorára invitált, s mi helyet foglaltunk a
deszkaasztalnál. Viharöltönyben fogyasztottuk a sült halikrát kétszersülttel és
a szárított gyümölcsből készült forró levest, végül a szemerkélő eső is
elállt. Micsoda kép: a nyugodt tenger, tornyosuló felhők és balra, egészen
közel egy sor égő lámpa, mintha lassan csurognánk lefelé egy folyón. A
másik oldalon pedig vad, vörös tűz fénye mindenütt, mintha lángokban állna

203
az egész láthatár, főleg ott, ahová éppen igyekeztünk. Néhányszor látni
véltük a dau lámpáját az árboccsúcson, de kora reggelre eltűnt. És Rashad a
dau fedélzetén volt!
Mindössze néhány békés órát töltöttünk Sirri-sziget védelmében. A szél
megkettőzött erővel tört ránk a hegyek mögül, a hullámverés egyre vadabb
lett, mintha bosszút akarna állni azért, hogy megpróbáltunk kikerülni a
szorításából. A kormányhíd hintázni kezdett, amikor a kötelek megfeszültek,
és számos faalkatrész meglazult ott, ahol egymással vagy a nádkötegekkel
volt összekapcsolva. A lezúduló törőhullámok és a recsegő felépítmények
koncertje újra megsiketített mindenkit. A masszív fatuskó, amely a baloldali
kormányevező villájaként szolgált, megrepedt; a rés először szétnyílt,
meztelen lábunk után kapkodott, végül teljes széteséssel fenyegetett. Ha a
kormányevező vastag nyele kiszabadul, a hajó egész hátsó részét ripityára
törheti! Carlo nyomban a helyszínen termett, akár valami lasszós cowboy, és
Jurij segítségével, egy kötéllel széltében és hosszában körültekerte a tátongó
tuskót úgy, hogy az meg sem moccanhatott. A lázadó állványzat összes
tekeredő-csavarodó része megnyugodott, miután mozdulatlan rabokká
kötözték össze őket. Az utóbbi napok tengeri küzdelmei során nem
károsodott sem a nád, sem a datolyapálmalevél-szárak, egy szálat sem
veszítettünk el belőlük, de a két széles keményfa deszka, amit oldalt
mélyebbre akartunk állítani, hogy csökkentsük a sodródást, hosszában
eltörött, mint egy tábla csokoládé. Egyre növekvő gondot okozott Rashad és
a dau eltűnése. A Tigris szilárd nádkötegein tökéletes biztonságban éreztük
magunkat a tengeren. De hogyan birkózik meg ezzel a viharral az ócska dau?
Újra ránk esteledett.
Pillanatnyilag leginkább a lobogó lángok dzsungele miatt aggódtunk:
elzárták előlünk az utat, és közelebb érvén hozzájuk, veszedelmes nagyra
nőttek. Úgy éreztük, mintha egy harcmező felé tartanánk. Amikor a fekete
éjszakai égbolt átadta a helyét a hajnali derengésnek, a lángok fényereje is
csökkent, de tudtuk, hogy továbbra is itt vannak; a térkép is jelezte, hogy az
olajtelepek miatt hatalmas területet elzártak a forgalom elől. Észak felé szűk
átjárón kellett megkerülnünk; ez egy másik olajmező és egy zátonyokkal
körülvett sziget között vezetett. Ettől északra húzódott a fő hajózó útvonal,
amit mindenképpen el kellett kerülnünk.
Nem sokkal éjfél után érkeztünk a kritikus területre. Először több
világítótorony villogását láttuk, azután egy sziget körvonalait ismertük fel,

204
rajta hatalmas láng lobogott, amely majdnem elérte hajónk jobb oldalát.
Hihetetlen gyorsan haladtunk, újra meg újra felpislákolt előttünk egy kis
csúcslámpa meg valami mozgó vörös fény, ami a dau is lehetett. Defektes
motorral aligha hajózhatott sokkal gyorsabban, mint mi az egyre kedvezőbb
szélben. Amikor két órakor felébresztettek, hogy átvegyem éjjeli őrségemet,
meglepett, hogy Norman hálózsákja üres, pedig még nem jött el az ő sora.
De hallottam a hangját a hídról. Detlef mélyen aludt, akárcsak addig
jómagam, abban a meggyőződésben, hogy a kedvező szélben és az előttünk
fénylő világítótorony segítségével nem problematikus a kormányzás. Ahogy
kiléptem a kabinból, mindjárt láttam, hogy valami nincs rendjén a
helyzetünkkel vagy a térképpel. Baloldalt szurokfekete volt az égbolt,
egyetlen jelzőtűz sem villogott ott, ahol a térkép szerint kellett volna. A
mozdulatlan fények jobb oldalról világítottak, baloldalt néhány hajó fényét
láttuk csupán. Az utunkat lezáró olajmezőktől északra, közvetlenül a hajózó
útvonal közelébe sodort volna bennünket valamilyen áramlás?
A hídon ott találtam Normant és még három társunkat, a térkép fölé
hajolva vitatkoztak. Valami nyilván nem volt rendben vagy legalábbis
másként történt, mint ahogyan várták.
– Mi a helyzet, Norman?
– Meg kellett változtatnom az útirányt, nem a megfelelő jelzőtűzhöz
igazodtunk.
Norman nyugtalanul feküdt a huzatos nádfalak mögött a matracán, amikor
izgatott hangokat hallott a hídról. Toru, Asbjörn és Norris beszéltek
összevissza, úgy hallatszott, mintha több jelzőfényt látnának, mint amennyit a
térkép alapján vártak. Norman a hídra rohant, és megállapította, hogy
pontosan a szikla felé sodródunk. A sziget világítótornya nem működött, és
az, amely alapján tájolunk, hibás jelzést adott.
– A legbiztonságosabb ebben a helyzetben, ha északnak fordulunk –
magyarázta Norman. – Mindössze egy mérföldnyire lehetünk a sziklától!
Az összes olajfáklya közül csak egy tűnt fel a megfelelő helyen. A többi
nem ott volt, ahol a térkép szerint lennie kellett volna, vagy egyáltalán nem
szerepelt a térképen. Elhaladtunk mellettük, sorban, s jóllehet egyikünk sem
értette a dolgot egész pontosan, mindannyian világosan láttuk, hogy csak
Norman ébersége, gyors cselekvőkészsége mentett meg bennünket a
zátonyoktól. Szemmel láthatóan jobboldalról elkerültünk minden akadályt.
Valami megmagyarázhatatlan módon ügyesen manővereztünk a sziklák és

205
más egyebek mellett, most pedig még jobban jobbra fordulva, 80 fokos
irányban, nekiduráltuk magunkat s egyenest a Hormuzi-szoros felé hajóztunk.
Nem sokkal napfelkelte előtt megbolondult a szél. Heves rohamokkal
nyugat felé fordult, és a tenger oly vadul háborgott, ahogyan egyébként csak
sziklazátonyok és áramlások helyén szokott. Jobboldalt előre, messze tőlünk
néhány furcsa alakzatot fedeztünk fel és majd kiguvadt a szemünk, hogy
felismerjük, mi a csuda lehet az. Távcsövön nézve a hajnali derengésben az
arab mesevilágból előbukkanó elvarázsolt kastélyoknak tetszettek,
bástyáikra és tornyaikra rázúdult az őrjöngő tenger fehér tajtéka. Ugyanezen
a területen egy piciny, fehér pontot is felfedeztünk, fel- és leszállt a
látóhatáron. Talán a mi daunk volt, Rashaddal a fedélzetén? Hamarosan
félre kellett tenni a távcsövet, hogy minden figyelmünkkel magunk és a
hajónk felé forduljunk. Egy váratlan, alattomos, heves szélroham s egy
örvénylő hullám szembefordított bennünket a viharral, és még mielőtt
beállíthattuk volna a vitorlát, vagy a szerencsétlen kormányosok az
útirányba fordíthatták volna vissza a hajót, ránk tört a pokol, minden
ördögével. A hajó orra 80 foktól nullán át, 340 fokig táncolt; pillanatok alatt
mindenki fent volt és elkeseredetten küzdöttünk azért, hogy újra az
ellenőrzésünk alá vonjuk a hajót. A vihar akkora erővel zúdult a kötélzetre
meg a bambuszfalra, amekkorát ezen az úton még nem tapasztaltunk. A nehéz
vitorla pedig olyan súllyal csapkodott, hogy félő volt, mindenkit leseper a
hajóról; a kötések meg a szarvkötél, a vitorlakötél és a vitorlabevonó kötél
jobbra-balra lengtek, mindennek nekiütődtek a hajón. Mint a vadak, lógtunk
a vitorlákon meg a köteleken, a következő tébolyító lökés pedig
megrepesztette a jobb oldali húzócsigát, és a vitorlarúd, a vitorlával együtt
jobbra megereszkedett. A lobogó, verdeső vitorlát a lehető leggyorsabban
be kellett vonni, mielőtt még az egész kötélzet darabokra szakad. De a
vitorlatartó kötél általában könnyen oldódó kötései úgy megfeszültek ott,
ahol a híd korlátjára hurkolódtak, hogy tizenegyen, egyesült erővel sem
bírtuk kioldani őket, és a ferde vitorlarúdon őrjöngve csapkodó vitorla fenn
maradt, kényre-kedvre kiszolgáltatva a viharnak. Hálát adtam a sorsnak,
hogy a kisebb vitorla volt és nem az a monstrum, amit otthagytunk.
Néhány pillanatra kivontam magam a munkából, hogy szemügyre vegyem
az előttünk levő furcsa alakzatokat, miközben tovább folyt a küzdelem a
fedélzeten, a hídon és a kabintetőn. Itt voltak hát! De a dau eltűnt, sehol sem
láttuk. A szellemkastélyok most sokkal közelebb kerültek a kéklő ködben, és

206
felfogták a kelő nap sugarait. Az egyik helyen toronynyi, kerek oszlopokon
nyugvó, hatalmas emelvény magasodott, mint egy feje tetejére állított vár. A
másik két alakzat egészen máskép festett, igazi mecseteket vagy keleti
kastélyokat formáztak, árbocokkal, templomtornyokkal. Nem tudtuk, hogy
sziklákon és zátonyokon állnak-e vagy lehorgonyozva úsznak, de a tenger,
melyet sűrű tajték borított ameddig a szem ellátott, vadul ostromolta ezeknek
a hatalmas zátonyoknak az oszlopait meg bástyáit. A kétségbeesett robotolás
közben is megállapítottuk, hogy kétségtelenül dél felé sodródunk, és így
elkerüljük az összeütközést még akkor is, ha nem sikerül rendbe hozni a
vitorlát és uralmunk alá keríteni a kormányt. De ezek az ember alkotta
akadályok egészen újak voltak. A térképen egyáltalán nem szerepeltek,
éppen ezért nem tudhattuk, milyen veszélyek fenyegetnek még. Két hatalmas
tartályhajó keresztezte közben az utunkat, és egy harmadik velünk azonos
irányban haladt. Olyan nagyok voltak, hogy nem dülöngéltek, mint mi, és az
orruknál fellövellő fehér szökőkutakra hasogatták a háborgó tengert. A mi
nádkötegeinket nem csapkodták ilyen szökőkutak, különben a kabinok és a
fedélzeten minden, a tenger martalékává vált volna. Mi úgy táncoltunk a
hullámokon, mint a kacsa, és így a tenger nem marhatott belénk. Minket csak
a szárazföld vagy a hajók felől fenyegetett veszély.
Carlo Alpokban edzett ujjai tudták csak megoldani a feszes kötelet,
miközben fél tucat férfi teljes súlyával akaszkodott a vitorlatartó kötélbe,
hogy csökkentsék a csomóra nehezedő feszítőerőt. A híd-korlát fájába
mélyen bevésődött sodrott kötél nyoma ott maradt, mikor kioldották a
vitorlatartó kötelet és bevonták a vitorlát. Norman pótolta a széthasadt
csigát, HP a lengő árboccsúcshoz kötötte magát, a vitorlát újra felvonták a
megfelelő helyzetbe, és a két kormányos a menetirányba állította a Tigrist. A
reggeli zabkását állva fogyasztottuk el, a felkavart tenger tajtékkal töltötte
meg az üres csészéket meg tányérokat. Egyetlen féktelen kereszthullámnak
sikerült átvágnia a két kabin között a hajón, lesepert mindent az asztalról, mi
pedig csuromvizesek lettünk.
Ha az a kis pont, amelyet utoljára napfelkeltekor láttunk a hajónk előtt, a
mi daunk volt, akkor az nem a Hormuzi-szoros felé tartott, hanem valahova
délre, az arab partok felé. Ennél a nyugati szélnél ideális helyzetben voltunk
ahhoz, hogy a Hormuzi-szoros felé vitorlázzunk, de nem hagyhattuk
Rashadot magára egy fillér nélkül az ismeretlen hajósok közt. Délkelet felé
fordultunk, körülbelül abban az irányban, amerre a dau eltűnt.

207
 Kétségbeejtő helyzet volt. A tenger közben olyan viharos lett, hogy a két
kormányosnak minden egyes hullámra és a forgó szélrohamokra is figyelnie
kellett, hogy ne veszítse el újra a hatalmát a hajó felett. Magunk mögött
vontattuk piros bójánkat arra az esetre, ha valaki lesodródik a hajóról, bár
mindenki felkötötte mentőkötelét és szabad végét – szigorú utasítás szerint –
valahová a kötélzetre vagy a felépítményre erősítette, hacsak biztos helyen
nem tartózkodott a fonott falakon belül, a két kabin egyikében. Egy hat láb (2
méter) hosszú cápa kísért egy ideig, és szemmel láthatóan vidáman
játszadozott a táncoló bójával. Ez volt az első nagy hal, amelyet ezen a
területen láttunk; ezenkívül csak néhány virgonc, a kardhaléra hasonlító
uszony merült fel olykor körülöttünk a hullámokból.
Dél felé hajóztunk, első ízben egy rettenetesen elszennyeződött területen.
Nagy, fekete megszilárdult olaj- vagy aszfaltcsomók úszkáltak sűrű
kupacokban mindenütt, kétségtelen jeléül annak, hogy itt tartályhajókat
mostak ki. Ráadásul még konzervdobozok, üvegek és más hulladékok is
ugráltak le-fel, ebben a fekete kásában, ezenkívül hihetetlenül sok jó, erős
fa: törzsek, palánkok, deszkák, ládák és nagy furnérlemezek. Az egyik
lemezen veszedelmes mérgeskígyó utazott. Mindent olaj borított, maszatolt
össze, minden ide-oda hánykolódott a vízben. Ilyen méretű szennyeződést a
tengeren, távol a szárazföldtől, még egyikünk sem tapasztalt. A tenger
állapota olyan éles ellentétben állott az öböl egyéb részeivel, hogy valami
szerencsétlenségre gondoltunk. Egyetlen helyi dau sem mondana le önként
erről a drága faanyagról, másrészt viszont dau valószínűleg nem szállít ilyen
sok nyersolajat. Csak nagy nehezen kerültük el az összeütközést a súlyos
fatuskókkal és gerendákkal, melyek torpedókként merültek fel a vízből. A
kisebbeket nem is tudtuk kikerülni. Sohasem hajóztunk ilyen gyorsan. Detlef
szerint több mint négycsomós sebességgel haladtunk.
Néhányszor elvesztettük az uralmat a kormány felett, de mindig sikerült
visszahozni a hajót az útirányba. Amikor attól tartottunk, hogy a vitorla
csapkodni kezd, a kormányos a szél alatti oldalon csak egyik kezével
igazgathatta a kormányrudat, a másikkal a szarvkötelet meg a vitorlakötelet
kellett húznia, amíg a vitorla újra szélnek nem fordult. Tenyereinket meg
ujjainkat felhorzsolták a kötelek, s tele lettek hólyagokkal. Carlo és Jurij
alig tudták kinyitni a kezüket; mindig őket hívták a kötelekkel vívott harc
tetőpontján.
Egyik szemünkkel a kötélzeten, a másikkal a daut kutatva, teljes

208
sebességgel száguldottunk előre. Egyszerre megszólalt Asbjörn, nyugodt
hangján, a hídon: – Nézzétek csak ott elöl! Talán felhő?
Az égbolt felettünk kék volt, de előttünk fehér felhőgomoly szaladt a
látóhatár végéig. Felhőgomoly – de mi a csuda az ott a felhők felett?
Elővettem a távcsövet, és világosan előttem állott az, amire Asbjörn célzott.
Egy pillanatig nem hittem a szememnek. A felhő felett, a földtől különváltan
szárazföld terült el, mint valami másfajta, elmosódott, külön világ. Tömör
szikla lebegett odafenn, olyan messze, hogy az alsó része áttetszőnek hatott,
és úgy látszott, hogy még a felhőkig sem ér le, csak a felső pereme ütött el –
másféle kékjével – a tiszta égbolt színétől. Mindannyian bámultuk azt a
valamit, ami túl magasan lebegett ahhoz, hogy valóság legyen. Nem a
Himalája felé tartottunk. Optikai csalódással, fata morgánával álltunk tán
szemben?
Navigációs térképünk semmiféle útmutatással nem szolgált, ezen a parton
semmit sem jelzett. A szárazföldet egyöntetű fehér színben ábrázolták.
Annyira megszoktuk már az iraki síkföld és mocsárvidék alacsony sziluettjét
meg a mészkőtáblákat, amelyeket eddig láttunk az öböl vidékén, hogy nem
voltunk felkészülve ilyen izgalmas tájképre. Elővettünk egy ománi térképet,
s kitűnt, hogy ez az arab tőr, a Hormuzi-szorossal a csúcsán, meredeken
emelkedik hatezernégyszáz láb (2000 méter) magasságba az öbölből. Ezt
láttuk magunk előtt. Az egész félsziget egy magasra törő hegylánc, s
sziklafalai az öbölnek azon az oldalán, amelyhez most közeledünk, majdnem
függőlegesen zuhannak a tengerbe.
Detlef éppen egy új, majdnem ötcsomós rekordot mért. De amikor most
láttuk, miféle hegytömb magasodik előttünk, hirtelen elrántottuk a
kormányevezőket, hogy minél messzebb kerüljünk ettől a parttól, amíg még
lehet. El akartuk érni a daut, ezért a szükségesnél sokkal délebbre haladtunk.
Nekik motorjuk volt és talán még délebbre fordultak, megfelelő kikötőt
keresve. Két navigátorunknak a sodródás és a szél alapján megejtett
számításai szerint már most mélyen a félsziget csúcsa alatt hajózunk, s neki
kell futnunk valamely parti kikötőnek. De hol köthetnénk ki? Egyre
rejtélyesebbnek tűnt számunkra, hol találhatott a dau menedéket. Motorral,
persze, fortélyos, keskeny parti nyílásokba is bejuthatott. De a mi
térképeinken nem szerepelt kikötő ezen a parton, sem telep, még egy
világítótorony sem. Nem volt itt homokos part, sem kikötőhely, még
lehorgonyozni sem lehetett sehol, mivel a magas sziklák egyenest a

209
felkavart, mély tengerbe zuhantak.
Csak egyetlen enyhe beszögellést jelzett a térkép, ahova esetleg Said
elvihette Rashadot meg a többieket, hogy a merőlegesen lezuhanó sziklák
közt megtalálják azt a védelmet, amire a hajójuk reparálása okából
szükségük volt: ez Ras al-Shaikh. Az elénk táruló panoráma alapján
igencsak barátságtalan búvóhely lehetett a sziklafalak között. Hamarosan
megismertük. Útba kellett ejtenünk Ras al-Shaikhot a Hormuzi-szoros
bejáratát jelző, utolsó fok felé vezető utunkon.
A hegyek még messze voltak, de elég közel ahhoz, hogy felismerhettük az
egyes sziklákat, amelyek először kiemelkedtek a tengerből és azután
átfurakodtak a felhőövezeten. Önként nem közeledtünk ehhez a parthoz. Nem
törődtünk már a hordalékfával, a vízszennyeződéssel sem volt időnk
foglalkozni. Tulajdon bőrünket kellett menteni. Egy a Tigrishez hasonló tutaj
minden más hajónál jobban fel tudott ülni a hullámveréssel a homokos
partra vagy egy zátonyra, és még azt is átvészelheti, ha sziklaszirtre vagy
sziklás partra vetődik, de függőleges fallal egyetlen hajó sem képes
megküzdeni.
Itt volt az ideje, hogy Norman felvegye a tervezett rádióskapcsolatot a
parti állomásokkal. Jelentenünk kellett Rashad és a dau eltűnését, és meg
kellett adni a saját becsült helyzetünket Északnyugat-Omán kopár sziklafalai
előtt. Radio Bahrein hívott minket, de túl sok hang jelentkezett ezen a
frekvenciasávon ahhoz, hogy bárki, bárhol is foghatta volna Norman hívását.
Éppen olyan rejtve maradtunk a világ előtt, mint a dau mi előttünk és
feltételezhetően a Tigris a dau előtt.
A viharral keresztirányban küszködtünk a part mentén, de jobboldalt
egyre inkább közeledtünk a szirtekhez, amelyeket el akartunk kerülni. Ennél
zordabb vidéket még nem láttam. Eget ostromló minden tekintetben, s nincs
egyetlen bokor, zöld fűcsomó, ami valamivel barátságosabbá tenné az
egyhangú felhőkarcolókat. Lejtős kősivatag. A vihar ezeket a falakat támadta
szembe, s ők több mérföldnyire hevesen visszaverték az ostromló tengert,
felkavarva a legnagyobb zűrzavarban összevissza hánytorgó, alattomos
hullámokat; ilyenekkel nyílt tengeren sohasem találkoztunk. Mennyire
tévednek az antropológusok, akik karosszékükben ülve azt hiszik és azt
tanítják, hogy a pre-európai tengeri utazások csak a partok közelében
zajlottak, és elképzelhetetlen, hogy a spanyol karavellák előtt bárki is
áthajózott az óceánokon. Sehol sem veszedelmesebb a tenger és égetőbbek a

210
problémák, mint a sziklás területeken vagy ott, ahol a hullámok és áramlások
partba és zátonyokba ütköznek. A part menti hajózás a legnehezebb feladat.
Az ókori tengerészek valószínűleg úgy jártak, mint mi, hacsak nem készültek
fel sokkal jobban. Társaim és jómagam sohasem ütköztünk primitív
tutajokon, a tengeren nagyobb nehézségekbe, mint akkor, amikor éppen az
utolsó szárazföldi fokon akartunk túljutni a nyílt tenger felé, vagy pedig,
amikor az óceán áthajózása után, a másik oldalon, a part felé közeledtünk.
Ennek az arab félszigetnek a látótávolságában egyáltalán nem éreztük
magunkat biztonságban. Ellenkezőleg, olyan volt, mint egy lidérces álom,
amelyből reméltük, hogy az Indiai-óceán közepén hamarosan felébredünk
majd.
Az enyhe sodródás, amely hajónkra hatott, igazolta navigátoraink komor
előrejelzését, attól a perctől kezdve, hogy földet láttunk; ezek szerint a
sziklafalaknak sodródunk, még mielőtt elhaladhatunk mellettük és elérjük a
Hormuzi-szoros magasságát. A szél megint észak felől fújt. A sziklákról
visszaverődő háborgó áramlat újra meg újra felemelte hajónkat, és egy kúp
alakú hullám 40 vagy 50 foknyira elfordította, mielőtt még – teljesen
elveszítve az uralmat a kormány felett – belesiklottunk volna a következő
hullámvölgybe. Minden ember a fedélzeten meg a tetőkön volt és
kétségbeesetten küzdött a kötelekkel meg a vitorlával. Semmi sem egyesíti
jobban a különböző korú és életformájú embereket, mint a közös veszély
elleni küzdelem az életükért. Ilyenkor aligha jut eszünkbe nemzetiségi vagy
neveltetési különbség! Egyikünk sem akart a másik kárára előnyre szert
tenni, vagy vakmerőségével imponálni. Csak az eredményes összmunka
viheti győzelemre a harcot. Aki másként cselekszik, úgy jár, mint a dobos,
aki karmester és zenekar nélkül próbál eljátszani egy szimfóniát.
Mikor a sziklák egyre közelebb jöttek hozzánk, Norman magatartása
tükrözte leginkább a hajó legénységének szellemét és határozottságát. –
Hurrá! – kiáltotta diadalmasan – dacolunk a széllel! A piros bójából
következtetett erre, amit magunk mögött vonszoltunk. Jelezte az áramlás
erejét és haladásunk valóságos irányát a vízben. Persze jobban boldogultunk
volna most nagyobb evező-tollakkal és ha nagyobb a sodródás
csökkentésére vízbe lógatott oldaldeszkánk, de így is fordultunk néhány
fokot a szélben, amely most elölről, keresztben dagasztotta a vitorlát. Ez a
győzelem elég volt ahhoz, hogy fenntartsa a harci szellemet. Ennek ellenére
mindannyian megállapíthattuk, hogy a szárazföld még mindig felénk jön.

211
Nem sikerült eltüntetnünk a hajó orra elől, hacsak meg nem fordulunk, és az
Egyesült Arab Emírségek felé nem tartunk. A jobb oldali sziklaszirt egy
földnyelvben végződött, amely éppen hajónk táncoló orr előtt nyúlott előre.
Ha megpróbálunk még jobban a szélnek fordulni és a földnyelv mellett
elhaladni, akkor vitorlánk csapkodna és elveszítenénk a kormányzáshoz
szükséges haladási sebességet. Már csak abban reménykedtem, hogy a part
közelében megváltoznak a körülmények. Az elemek kénytelenek irányt
változtatni, mihelyt az égnek meredő sziklákhoz ütődnek. Az áramlás eltér a
parttal párhuzamos irányban és nem rohan egyenest a partnak, miközben
összetömörül és sebessége is fokozódik; ugyanez történik a széllel is, ha
közvetlenül a víz felett a szikláknak ütődik. Az egyetlen nyílás a zárt falban
a Hormuzi-szoros, fent, a félsziget csúcsán. Ha a természet kénytelen ott
keresni magának bejárati nyílást, minket is magával vonszol.
Továbbra is követtük szerencsétlen útvonalunkat, mintha tudtuk volna,
hogy helyzetünk csak javulhat, és biztonságosabb, ha közvetlenül a part
mellett maradunk. Olyan közel jutottunk a falhoz, hogy láttuk a sziklafal
lábát, ahol a tajtékzó hullámokba zuhan, de a daunak nyoma sem volt. Egy
helyen feltűnt két kis fehér ház, mintha a sziklafalra festették volna őket, a
víz mellett. Elhagyatottnak tetszettek, ha ugyan valaha is laktak benne. Az
élet legcsekélyebb jelét sem fedeztük fel a sziklák meg közöttünk húzódó
sávban. Ezt írtam naplómba:
A part most fenyegetően közel van. A két kormányos csak nagy nehezen
tudja tartani az útirányt a hatalmas hullámok közepette. Ha kabinomból
kitekintek a bambusszal keretezett ajtónyíláson át, akkor most már nem
lobogó lángokat, hajókat és felkorbácsolt tengert látok, hanem egy végtelen
hatalmas hegyoldalt. A sziklákra ferdén eső késő délutáni fény függőleges
résekre és hasadékokra vetődik, melyek komor árnyékukkal és mintázatukkal
jól illenek az alkonyodó, szürke tengerhez meg a világosabb tajtéktarajokhoz
és hullámfátylakhoz. Úgy érzem, mintha egy görgeteg borította kopár felföld
sivár fennsíkján utaznánk, amelyből a felettünk levő függőleges sziklák még
magasabb csúcsok felé törnék.
Kétségbeesetten igyekszünk 52 fokra jutni a két kormányevezővel, hogy
hajótörést ne szenvedjünk Ras al-Shaikh-nál, az első foknál, amely elzárja a
Hormuzi-szoros felé vezető utunkat. Kis szerencsével, nyugati széllel és egy
valószínűleg északi áramlással a part mentén, némi esélyünk van rá, hogy
sikerül. – Insallah!

212
 Nem sokkal később, délután 4 óra 45 perckor bejegyeztem, hogy a nap
éppen lemenőben van. Kelet felé hajózván másik időzónába kerültünk, és
egy órával előbbre kellett állítanunk óráinkat. Messzebb kint most láttuk az
első hajók fényeit. A komor szirtek egyre sötétebb árnyékba burkolóztak,
csupán egyetlen csillag fénylett felettünk. Betört az éjszaka, mintha valaki
eloltotta volna az összes lámpát, és mi észak felé hajóztunk, szorongatóan
közel a falak mentén, amelyek Ras al-Shaikh hatalmas díszleteiként merültek
fel. Ez volt az egyetlen hely, ahol véleményünk szerint, Rashad és Said,
védelmet keresve, kiköthettek. Kiguvadt szemmel kerestük egy ház vagy egy
hajó körvonalait, egy lámpa fényét. A kabinok tetejéről lóbáltuk lámpáinkat,
és jelzéseket adtunk le a zseblámpáinkkal. Semmi válasz.
Nincs világítótorony ezen a hegyfokon. Nincs egyetlen fénysugár.
Nyilván, senki sincs itt. Az árnyékba borult, fekete sziklafalak csak
megerősítették a napfénynél, távolból tapasztalt, visszautasító benyomást.
Öngyilkosság lett volna bemerészkedni a sötét hegyszorosokba vagy a
szakadékos kanyon vonalát követni, amit a térképen is feltüntettek, még ha
elképzelhető is, hogy valahol akad egy szűk menedék a minden oldalról
meredező, függőleges falak között. Ha a dau ide bemerészkedett,
feltételezhető, hogy módjuk volt egy jól látható lámpát állítani az egyik
sziklára, hogy felhívják a figyelmünket búvóhelyükre. Két csomós
sebességgel haladtunk át a szűk átjárón, és magunk mögött hagytuk a Ras al-
Shaikh fokot.
Újra bemásztam a kabinba, és tovább írtam a naplómat. Délután 5 óra 30
volt és még mindig koromfekete éjszaka. Most már fogalmunk sem volt, hol
lehettek elveszett társaink. Said kapitány egészen más útvonalat választott,
mint amit mi gondoltunk. Innét a Hormuzi-szorosig nem volt más hely, ahol
kereshettük volna őket. Erősen dülöngéltünk és a hullámzó tengeren
majdnem szél ellen vitorláztunk, úgyhogy a fedélzeten ide-oda imbolygó,
apró petróleumlámpa több árnyékot vetett, mint amennyi fényt adott, és
majdnem fejbevert. Bejegyeztem naplómba, hogy jóllehet szétterpesztett
lábakkal ülök a padlón és igyekszem írás közben egyensúlyozni,
felborulnék, ha a másik kezemmel nem kapaszkodnék a falba. Semmit sem
hagyhattunk a fedélzeten lekötözetlenül. A falra függesztett távcsövem az
államat találta el. A fal és a mennyezet bambuszrudain lógó ingek, kabátok
és nadrágok azonos ütemre himbálództak, s mint valami robotokból álló
szellemhadsereg, óramű pontosságú, közös reggeli tornát adtak elő.

213
Valamennyien azonos pillanatban, azonos szögben és azonos irányban
mozogtak. Törülközők és alsóneműk, vödrök és kosarak, lámpák és órák
egyszerre pattantak el a faltól és egyszerre lengtek jobbra meg balra, előre
és hátra, míg azután mind egyszerre ütődött, nagy robajjal, a falnak.
Mivel a kabinban sem ülni, sem térdepelni nem tudtam, mentőkötelemmel
újra kimásztam, és megcsodáltam Norman akrobatamutatványait: éppen az
ide-oda lengő árboc csúcsáról kiáltott le nekünk, hogy fényvillanásokat lát.
Pillanatnyilag még csak egy távoli világítótorony körbejáró fénykévéinek
ritmikus visszfénye látszott az égbolton, amely baloldalt hamarosan feltűnik
majd a láthatáron. Detlef a hídról lekiáltott, hogy ez nyílván a Hormuzi-
szoros – bejáratának másik oldalán levő világítótorony. Jobb oldalról kell
mennünk most, hogy elhaladjunk az Arab-félsziget utolsó, láthatatlan foka
mellett, de aztán, ha bekanyarodunk a nyílt szorosba, élesen kell fordulni,
hogy bal oldalra essen.
Közben a szél érezhetően keletre fordult, ami túlszárnyalta legmerészebb
reményeinket. Meg voltam győződve arról, hogy a legyőzhetetlen
sziklaakadályok az áramlást is eltérítették, és most a part mentén a mi
irányunkba kényszerül. Az evezőtollakra oly nagy nyomás nehezedett, hogy a
bal oldali villa újra repedezni kezdett, és az a veszély fenyegetett, hogy
Carlo kötelékei szétszakadnak. Mindenkit hátrairányítottunk, és a súlyos
evezőnyelet oly magasra emeltük, hogy a toll egynegyede kiemelkedjék a
vízből – így próbáltuk a hatalmas nyomás egy részét csökkenteni, mielőtt
még sor kerülne a szerencsétlenségre. A kormányrudat most már nem
érhettük el a híd padlójáról, így a tengeri akrobatikának új formáját kellett
bevezetnünk, amikor a hajó még erősebben kezdett himbálódzni. A
jobboldali kormányevezős vette át a kormányzást, és valahányszor szüksége
volt a most kiváltképp alkalmatlan baloldali kormányevező támogatására,
átkiáltott a mellette ülő embernek. Carlónak sötétben kellett helyesen
kormányoznia, én meg a híd korlátjára másztam fel, hogy elérjem a másik
kormányrudat, amelynek közben kilazult fa-részek szorultak a
rögzítőbilincsébe, és úgy csikorogtak, mint a dühöngő macskák; nagyon oda
kellett figyelni, hogy az ember keze vagy lába ujját be ne csípje. Az egyik
lábammal a kabintetőn, a másikkal az evező stabilizálása céljából kívülről a
hídkorlátra kötött, keskeny deszkán egyensúlyozva csak a lámpa táncoló
fényét láttam, amit Asbjörn az ide-oda ingó árbocra erősített. Tudtam, hogy
zseblámpával sem láttam volna egyebet fekete víznél, és nem

214
kapaszkodhattam volna másba, mint a hosszú evezőnyélbe, amely sohasem
maradt nyugton, mivel én magam forgattam a kormányrúddal, amelybe
csimpaszkodtam. A nyél szüntelenül csapkodott, mivel ki volt akasztva, és
nekem a csúszós nyélre erősített mentőkötelemre kötve mindkét kezemre
szükségem volt, hogy magamhoz húzzam vagy magamtól eltoljam a
kormányrudat, amikor Carlo átkiáltott, hogy gyorsan húzzam meg az evezőt.
Pillanatnyilag nemigen érzékeltük ennek az őrült, éjszakai kötéltáncnak a
komikumát. Egy sumer valószínűleg bekötött szemmel ábrázolta volna magát
egy ugráló gazella hátán. De végül is – ragyogó szikraként – a látóterünkbe
ugrott a világítótorony. Carlo diadalmasan felkiáltott, hogy a vitorla feléje
eső oldalán látja, ami hamarosan annyira kilendült az ő oldaláról, hogy még
én is láttam balról. Sikerült tehát elforgatnunk a Tigrist a parttól, s a
szárazföld most jobboldalt terült el. Az egyre gyarapodó csillagok alatt
felismertük a hegycsúcsok és piramisok csipkés sziluettjeit; most már nem
közeledtek felénk. Győztünk! Sodródás nélkül sikerült.
De hamarosan megfeledkeztem egyensúlyozási problémáimról, és
minden erőmet arra összpontosítottam, hogy az előttem táncoló fényes szikra
lehetőleg a vitorla jobb oldalán maradjon. A kétórás kormányzás maradék
ideje bódító hangulatban telt el: mintha szárnyas Pegazuson, amely
készségesen engedte, hogy mi határozzuk meg útvonalunkat, száguldottunk
volna a csillagfényes ég alatt. Azután Gherman és HP jött tapogatózva a
hídra, hogy folytassák a kormányzás e szokatlan módját. Mindenfelé hajók
fényei villództak. Minket azonban aligha láttak. Norman annyiban javított
barátságtalan helyzetünkön, hogy a személyes holmiját tartalmazó ládából
előszedett egy zseblámpát, felszerelte az árbocra és az onnét fényjelzéseket
adott. Az itteni olcsó olajjal égő petróleumlámpáink ebben a szélben több
füstöt árasztottak, mint fényt. Az árboc villogását mi nagyon szakszerűnek
éreztük, és feltűnőbbnek látszott, ha valaki eléggé közel jön, mint egy lámpa
gyenge fénye, de Detlef biztosított róla, hogy tengerészeti szempontból
semmi jelentősége nincs. De éppen ezért – tette hozzá – mint valami
madárijesztő, megzavar minden hajót, amely túl közel halad el mellettünk.
Jobboldalt a parton hirtelen egy sor fény tűnt fel, mintha parti házakból
világítana. A világítótorony körben járó fénycsóvái tisztán és erősen
surrantak végig felettünk az égbolton. Detlef átvette a navigálást. Norman
lejött az árbocról, és fénylő sztaniolcsíkokat rakott fel a rudakra meg a
kabinfalakra. A náddal, bambusszal és fával ellentétben, ezt felfogja a

215
radarernyő. Teljes sebességgel és korlátozott manőverező lehetőséggel
vágtunk neki egyenest a világ legforgalmasabb hajózó útvonala kétsávos
pályájának. Semmiféle dau nem volt a láthatáron, amely megmutathatta
volna nekünk a nemhivatalos, de számunkra biztonságos átjárást a sűrűn
egymás mellett fekvő szigetek közt vagy mögött.
Még sohasem láttunk a tengeren annyi fényesen megvilágított mozgó
hajót, mint amikor Detlef 90 fokos, éles jobb oldali fordulatot parancsolt, és
a hídon szolgálatot teljesítők a Hormuzi-szoros főútvonalára vitték hajónkat.
Abban a pillanatban hatalmas légáramlás kapott el bennünket hátulról, és
egyazon kontinensnek két egymással szemben fekvő foka – egy ázsiai
Gibraltár-szerűség – között szélcsatornába préselődtünk. Nyilván az
áramlás is folyóként ömlött az öbölből. Egy nádhajótól telhető legnagyobb
sebességgel haladtunk el az arab tőr hegye mentén, és az oldalt meredező
hegyek sziluettje szempillantás alatt megváltozott. Ilyen sebesség mellett a
Tigris a kormányrúd legenyhébb érintésére is reagált, mi meg száguldottunk
előre a körülöttünk mennydörgő hajóóriások közt, mintha mi is közéjük
tartoznánk.
Minden úgy ment, mint a karikacsapás, és miután beosztottuk a két
kormányőrséget és a két navigátor is a helyén állt a tetőn, Carlo meg én
visszavonulhattunk néhány percnyi szunyókálásra, mielőtt két órakor újra
átvesszük a kormányt. Többnyire elég volt átmászni a négyszögletű
ajtónyíláson ahhoz, hogy egy alacsony dzsungelkunyhóban érezzük magunkat,
távol a tengertől. A nád meg a bambusz egyáltalán nem tengeri,
mindazonáltal üdítő légkört teremtett. Magunk mögött hagytuk pillanatnyilag
a szelet meg a hullámverést, csak a fedélzeti embereknek kellett
megküzdeniök velük. A kabinon belül béke és nyugalom honolt, még ha a
hullámtaréjok kartávolságnyira kukucskáltak is be hozzánk a nyitott ajtón át.
Ez az éjszaka egészen különös volt. Amikor bemásztam, s lefeküdtem az ajtó
melletti matracomra, olyan boldognak éreztem magam, mint az a kisfiú, aki
életében először alszik hálókocsiban, és közben kinéz az ablakon. Oldalra
dőltem, s a megvilágított hajók meg a sötét hegyek mint alpesi
vasútállomások húztak el mellettem. Elmúlt a hajótörés és összeütközés
fenyegető veszélye, mintha két-nyomsávú vasúti pályán haladtunk volna
előre.
Arra ébredtem, hogy Detlef a lábamon keresztül igyekszik az ágyába. –
Sikerült – mondta – kint vagyunk. – Nulla óra harminc volt, az új nap

216
legsötétebb órája. Valóban kint voltunk? Az ajtóhoz másztam, és felhúztam a
vitorlavászon-függönyt, amit valaki leeresztett, hogy kizárja a végigvonuló
fényeket. A táj változása felejthetetlen látványt nyújtott. Gyönyörű.
Impresszionáló. A tenger lecsendesedett, az égbolton milliónyi csillag, a
hold halovány fénye sziklákat és kis dombokat világított meg. Magasba törő
csúcsok és hegygerincek lábánál húzódtak, s fantasztikus képet tártak elénk,
közvetlenül a hajónk mellett. Ha a másik oldalra néztünk, szinte megvakított
egy közeli világítótorony körben járó fénycsóvája, amikor végigpásztázta az
égboltot meg a tengert, a sziget szikláit is megvilágította, amelyen állott.
Eltűntek a hullámtarajok is. A tenger nyugodt volt, jobbról és balról hajók
zúgtak el mellettünk. Bömbölő viharnak, nyikorgó fának neszét sem
hallottunk. Idillikus béke. A hajók fénye festőién tükröződött a vízben,
mintha védett norvég fjordban hajóznánk. A Tigris a vitorlától a
kormányhídig kiheverte rekordsebességű útjának fáradalmait.
Sebességünk két, azután egy csomóra csökkent. Norman a Hormuzi-
szorosban öt csomót mért, s ehhez még az áramlás sebességét is hozzá kell
adni. Tulajdonképpen már az öblön kívül voltunk. Az ománi sziklák
védelmében hajóztunk, de hamarosan meg kellett állapítanunk, hogy egy erős
áramlás még mindig fogva tart bennünket, és elsodor az Arab-félszigettől.
Jobbra tartottunk, sebességünk fél csomóra csökkent, amikor dél felé
hajóztunk, ugyanannak az arab tőrnek a majdnem tökéletes védelmében,
amely néhány órával ezelőtt még megsemmisített volna minket. De akkor
észak felé küszködtünk, ellenkező irányban, a szél felőli oldalon.
– Gyerekek, ezt megúsztuk! – tört fel az ujjongó kiáltás Normanből,
mikor zseblámpánk fényében, a kabintetőn kiterítettük a térképet, hogy
döntsünk a továbbiak felől. Számtalan lehetőség között választhattunk.
Mindenesetre volt még egy probléma, mégpedig komoly. Nyitva állott
előttünk az Indiai-óceán felé vezető út, de mögöttünk, valahol az öböl
mélyén elveszítettük Rashadot. Halvány fogalmunk sem volt arról, hova
tűnhetett az a szerencsétlen dau. Csak arra gondolhattunk, hogy Said az egyik
kis arab emirátus felé vette útját. Erős szél kerekedett, számunkra eszményi,
hogy eltávolodjunk a szárazföldtől, és az Ománi-öböl tátongó torkából az
Arabtengerre, majd az Indiai-óceánra hajózzunk. De nem hagyhattuk cserben
Rashadot, legfiatalabb és valószínűleg legtapasztalatlanabb társunkat…
Szülei kétségbeesnének, ha megsürgönyöznénk nekik, hogy „elveszett”, és
fogalmunk sincs, hol található.

217
 A dau ománi volt, és át kellett jönnie a Hormuzi-szoroson, hogy
Masqatban, a fővárosban, hazai kikötőbe fusson be. Ha távol akarta magát
tartani a hajózási útvonalaktól, akkor közvetlenül a sziklás ománi partok
mentén kellett haladnia. Nem tehettünk mást, mint várni itt, a védett vizeken,
ahol éppen tartózkodtunk, eléggé messze a parttól ahhoz, hogy a szél
megfordulása esetén se veszélyeztessenek a sziklák. Másrészt csak annyira
távolodhattunk el a parttól, hogy észrevegyünk minden, a part mentén haladó
hajót.
A bal oldali evezőt újra a régi helyzetébe hoztuk, meglazítottuk a
köteleket, lassan vitorlázgattunk. Az éjszaka nagyobb része még előttünk
állott. Míg a többiek lefeküdtek aludni, Carlo és én kettőtől négyig őrségben
voltunk a hídon. Mindketten úgy éreztük, ez volt a legszebb pillanat, amit
valaha is megéltünk a tengeren. A védelmünket nyújtó, magasba törő
csúcsok és szakadékos hegyek sziluettjei hihetetlenül impresszionáló
hátteret képeztek. Erről az oldalról még festőibbnek tetszettek, kontúrjaik –
mintha a szem gyönyörködtetésére alakultak volna éppen így – távol tartották
a vihart, megszelídítették a hullámokat, amelyeket a másik oldalon oly vadul
felkorbácsoltak. A hídőrség ebben a megváltozott környezetben boldog
álomnak tűnt a nyugtalan, lidérces éjszaka után. Sikerült a kerítés résén
átbújnunk. Az öböl falai elmaradtak mögöttünk. Most egy másik világban
úsztunk, ahol másféle szelek, másféle hullámok uralkodtak. Valahol odakint
terült el a monszunvidék. A monszun olyan szabályosan jelentkezik az
Indiai-óceán felett, mintha óramű szerint járna; félévenként ingajáratszerűen
változtatja az irányát. A téli monszun északkelet felől fúj, Ázsiából Afrika
felé, a nyári monszun délnyugat felől, Afrikából Ázsia felé. Eszményi
feltételek primitív vízijárművek számára.
Idekint valahogy még a modern, nagy hajók is, amelyektől annyira féltünk
az öbölben, barátságosabbaknak tetszettek. Ragyogóan kivilágított
luxusgőzös haladt el mellettünk, fedélzetét füzér-formában felrakott, tarka
lámpák díszítették, s úgy éreztük, mi is kirándulunk; a legkitartóbb lumpok
valószínűleg még a bárpult körül álltak. Mi azonban senkit sem irigyeltünk.
Nagyszerű érzés volt sumer ma-guron hajózni.
Reggeli után Asbjörn felpumpálta kis gumicsónakunkat, és Norris meg
Toru beszálltak, filmezni. A hajó orrán levő pálmalevélszárak olyan
szilárdan ültek, mint azon a napon, amikor bepréseltük őket, mielőtt
elhagytuk Bahreint. A legénység többsége lemászott a hajóról, és egyik

218
kezükkel a Tigris kötelébe kapaszkodva, úszkáltak.
Már majdnem dél volt, amikor valaki a hídról felkiáltott, hogy egy kis
csónakot lát, éppen most vált el egy dombokat formázó szigettől. A csónak
megváltoztatta az útirányát és felénk tartott! A dau volt! Néhány hosszú
másodperc szorongó várakozásban telt el. Azután Norris azt mondta, lehet,
hogy a távcsövén Rashadot látja. Mindannyian belenéztünk a távcsőbe.
Valóban Rashad volt! És Said kapitány sem hiányzott. Mindannyian
megvoltak. Kis csónakunk még a vízen úszott, HP gyorsan a daunál termett,
és visszahozta elveszített barátunkat a nádhajóra, ahová tartozott. Rashad
majdnem megcsókolta a nádkötegeket, amikor felmászott a Tigrisre, mi
pedig boldogan szorongattuk a kezét, ölelgettük minden oldalról. Nagyszerű
volt. Rashad fantasztikus fickó. Mindannyian hallani akartuk kalandjait;
éppen jókor érkezett, hogy leüljön velünk ebédelni. Carlo gőzölgő
rizsestállal meg szalámival jelent meg. Gherman kinyitott egy üveg tequilát,
Jurij vodkát, én pedig egy norvég aquavitet vettem elő. Háromszoros okunk
volt az ünneplésre, de mindenekelőtt Rashad visszatérésére ittunk.
Rashad ujjongó örömmel fogadta ünneplését és kényszerű rabságának
szerencsés befejezését. A dau hattagú legénysége akkor veszítette el velünk
a kapcsolatot, amikor Said eliszkolt a Sirri-szigetről, mert rájött, hogy iráni
vizeken tartózkodik, illegálisan. Később nem mert a viharos tengeren
visszajönni hozzánk, mert a dau nyomorúságos állapotban, volt. Szivárgott
belé a víz, s a helyzete még rosszabb lett, amikor az egyetlen szivattyút tartó
csapszegek, egyik a másik után, eltörtek és a víz mindenütt beáramlott.
Leírhatatlan bukdácsolás és hánykolódás következett. A kocka alakú ivó
víztartályban a víz olyan hevesen lötyögött, hogy az eresztékek megrepedtek,
és a víz nagy része kiloccsant a hajóba. A hajótörzsben ide-oda áramló víz
megdöntötte a hajót, így a hajócsavar épp annyit forgott a víz felett, mint
alatta. Ettől a dugattyú is bemondta az unalmast, és a motor sem működött
rendesen. Mielőtt elhagytak bennünket, a kormányzás is veszélyessé vált; a
kormányemelő rúd fémburkolata megrepedt az eresztékeknél, és a
faalkatrészek meglazultak. Azon az estén, amikor mi Sirribe érkeztünk, még
nem akartak elhagyni bennünket, de másnapra a hullámok magasabbra
csaptak: nem volt más választásuk. Rashad kétségbeesetten harcolt a
kapitánnyal meg a legénységgel, hogy keressenek meg bennünket, de
kénytelenek voltak a tulajdon bőrüket menteni. Mikor végre megérkeztek a
fúrótornyokhoz, a dau legénysége teljesen kimerült, így azután a lehető

219
leggyorsabban továbbhajóztak Ras al-Shaikh felé, mégpedig térkép nélkül.
Said kapitány kijelentette, hogy „érzés szerint” kormányoz. Nagyjából
hozzánk hasonlóan, először a vad hegyekkel szegélyezett parthoz érkeztek,
azt követték a sziklafalban képződött keskeny résig. Odabent csatornába
jutottak, ahol annyira őrjöngött a szél, hogy a Tigrist semmiképpen sem
lehetett volna kormányozni a meredeken felfelé törő sziklafalak között. Ők
azonban bekanyarodtak egy kis öbölbe, amely Rashadnak valóságos
mesevilágnak tetszett. A sziklafalak végén, egy mélyedésben, szinte őskori
falu húzódott meg teraszosan a sziklákon. Még ezen a védett helyen is úgy
tombolt a vihar, mintha fújtatóból pumpálták volna, néhány halászcsónak
között azonban ki tudtak kötni. A sziklák mélyén természetesen nem láthattuk
meg a daut, amikor elhajóztunk Ras al-Shaikh mellett. Helyreállították a
kormányt, meg mindent, ami fával és dróttal megreparálható, a hegesztési
munkálatokat azonban csak Masqatban lehet elvégezni. Ma reggel hat órakor
elhagyták az öblöt, és a keresésünkre indultak. Mivel a nyomunkat sem
látták, északnak fordultak, és egy szűk kanyarban, amely nem torkollott a fő
hajózási útvonalba, elhagyták az öblöt. Végül megláttak bennünket, és
nagyon csodálkoztak a sebességünkön. Halon, rizsen és curryn éltek a hajón,
és jól kijöttek egymással. Persze az állandó szivattyúzás és javítgatás
következtében mindannyian a végkimerüléssel küzdöttek.
Rashad, visszaérkezvén a stabil Tigrisre, úgy érezte, mintha úszó
fürdőkádból luxushajóra szállt volna át. Soha máskor nem étkeztünk ilyen
bőségesen a tengeren, mint most; Jurij a személyes holmiját tartalmazó
ládából orosz pezsgőt, kaviárt, asztronautakenyeret, pulykát világűr módra,
holdsajtot meg egy nagy csomó szputnyiktubust vett elő, amelyekből
pástétomot, krémeket, lekvárokat, édességeket nyomtunk a szánkba – ezek a
zsebformátumú ételek Jurij honfitársai étlapján szerepeltek, amikor a
Földről a világűrbe utaztak. Dr. Jurij Alekszandrovics Szenkevics
tekintélyes világűrkutató, az űrhajókban uralkodó életfeltételeket
tanulmányozza olyankor, amikor éppen nem velünk hajózik egy őskori
tutajon. De akár ma-gur, akár világűrhajó, azon az estén, amikor a nap
lehanyatlott Omán hegyei mögött, senki sem tagadta volna közülünk, hogy
még a Földön is sok érdekes élmény vár ránk. A sumerokhoz hasonlóan
örültünk a keskeny ezüstholdsarló megjelenésének, a szánkba nyomtuk a
tubusok tartalmát, akár az asztronauták, és ittunk rá; erre három különleges
okunk is volt ma este:

220
Rashad köztünk volt.
Kijutottunk az öbölből.
És az év utolsó napját ünnepeltük.

221
 Piramist keresünk, és Maganra bukkanunk

Ha reggelizés közben egy mozdony futott volna be az ajtón,

elcsodálkoztam volna, de biztosan nem annyira, mint most, hogy az
ágyamból egy hajó orrát pillantottam meg az ajtónyílásban.
Nem álmodtam. Nem is aludtam. Már akkor felébredtem, amikor
meghallottam a sötétből közeledő motor zúgását, meg a rekedtes hangot,
amely messziről ellenséges indulattal kiáltott valamit. Idegen hang.
Felismertem Norris meg Rashad ismerős hangját: kétségbeesetten ordították
a hídról: – Távolságot tarts! Távolságot tarts!
Éjjel 1 óra 30 perc volt, és jobboldalt az ajtónyíláson át látni lehetett a
fényes csillagokat, míg egy kereső fényszóró erőszakos módon ide-oda
cikázni nem kezdett a jobb oldali falon. Egyszeriben teljesen felébredtem.
Valahol az ománi partoknál járhattunk. Agyonfigyelmeztettek bennünket
ezzel a területtel kapcsolatban. Modern kalózok, akikét sohasem sikerült
nyakon csípni, az Arab-tengernek ezen a részén állítólag kifosztottak és
elraboltak több kis csónakot. Az újságok nemrégiben egy dán házaspárról
tudósítottak, akiknek a jachtjukról mindent elraboltak, csak némi ivóvizet
hagytak meg nekik, s így sikerült túlélniük az esetet. Bárki leselkedett is
ránk odakint a sötétben, nem sejthette, hogy tizenegyen tartózkodunk a
Tigrisen, és hogy a bambuszkabin mindkét oldalán van egy-egy kijárat. Már
éppen fel akartam kelteni a többieket és kiosonni a bal oldali nyíláson, ahol
lesből támadhattam volna, de aztán megálltam, hogy meghallgassam a most
már egész közelről hangzó, morcos hangokat:
– Mi ez? – Az ingerült kérdést arabos hangzású angol nyelven kiáltották
át hozzánk.
– Egy hajó – válaszolt Rashad, szinte sértődötten.
– Akkor mi az a két nagy tartály a hajón? – A kereső fényszóró újra
végigpásztázta a két kabint.
– Kabinok! Vigyázzatok! Maradjatok távol! Tizenegy, különböző
nemzetiségű férfi alszik odabent!
Rashad figyelmeztetése nem sokat ért. A csillagfényes égbolt elsötétedett,
s egy hajó orra jobboldalt betöltötte az ajtónyílást; ebben a pillanatban a
matracokat ért erős lökéstől mindenki felébredt.
– Vissza! Tönkreteszitek a hajót! – kiáltotta Rashad kétségbeesetten a

222
hídról, mi többiek pedig szabályos csatakiáltással válaszoltunk a támadásra.
Jurij az ajtónyílásban terpeszkedett, amikor feltűnt a hajó orra.
Félálomban meghallotta Rashad hangját, s dühösen átkiáltott a
bambuszfalon: – Mondd meg nekik, hogy menjenek a csudába, nemzetközi
vizeken vagyunk!
– Nem ez a helyzet – válaszolt Rashad mérgesen. – Pontosan Omán
partjai előtt állunk, azonkívül az ember nem mondhatja annak, aki
gépfegyvert szegez rá, hogy menjen a csudába.
Lassan megértettük a helyzetet. De nem így kéretlen látogatóink. Még
sohasem láttam a félelemtől és kétségbeeséstől ilyen nagyra nőtt, fehér
szemeket, mint amilyenek a kormánykeréknél álló ománi rendőr fekete
arcából meredtek ránk, amikor dühös kutyákként másztunk ki óljainkból, ő
pedig teljes erőből hátrált, hogy szabadon hagyja számunkra a kijáratot. Egy
cirkáló rendőrcsónak, az ománi partőrség három felfegyverzett emberével a
fedélzetén, tartóztatott fel bennünket. Az árboccsúcsról villódzó bolondos
fény, amelynek távol kellett volna tartania a hajókat, nyilván ellenkező
módon hatott rájuk. Azért jöttek, hogy ellenőrizzenek bennünket. Amikor
azonban a közelünkbe értek és megpillantották sumer ma-gurunk aranysárga
nádkötegeit, a rendőrök elfelejtettek kormányozni. A próféta kora óta nem
járt ezeken a vizeken olyan hajó, mint ez.
Annyira elképedtek, hogy nekifutottak a hajónk közepének, s alaposan
összerázták a bambuszt meg a nádat. Megrökönyödésük nem csökkent,
amikor a „tartály” belsejéből kilenc nyelvű kiáltás tört fel, akár a bábel
tornya leomlásakor, és néhány szakállas vadember dühöngő oroszlánként
mászott ki belőle. A három meghökkent rendőr gyorsabban hátrált, mint
ahogyan közeledtek. Biztos, hogy soha többé nem fogják megélni, hogy ennyi
sok dühös ember négykézláb mászik elő két apró bambuszkabinból.
Még félálomban, de majd szétrobbanva a méregtől meg a félelemtől,
rohantunk a hajó jobb oldalára, arra számítva, hogy a Tigris annyira
megsérült, hogy már ki se javíthatjuk. A tizenegy férfi láttán, akik öklükkel
fenyegették őket, és különböző nyelveken zagyváltak összevissza, amelyből
legfeljebb angol és arab átkokat értettek meg, a három megfélemlített rendőr
egyre messzebb húzódott vissza, míg végül eltűntek a sötétben, a dau mögött,
amely még mindig kísért bennünket.
Utoljára még egy arab nyelvű kitörést hallottunk. Amikor elhaladtak a
dau mellett, visszatért a hangjuk. Úgy hallottam, mintha átkozódnának.

223
Rashad fordított: – Azzal vádolják honfitársaikat, hogy egy sátánokkal
megrakott hajót kísérnek. – Ezt a közismert kifejezést nem kellett
lefordítania.
Ha a berdi még olyan száraz és merev lett volna, mint amikor Irakban
felépítettük hajónkat, a partőrség vizsgálata nyomán expedíciónk itt és most,
Omán csendes vizeiben, kicsit délre a Hormuzi-szorostól, véget ért volna.
De a berdivel ugyanaz a helyzet, mint a papirusszal: az előbb napon
szárított, majd vízzel átitatott rostok hihetetlen szilárdságra tesznek szert.
Szerencsénkre a viharos tenger az utóbbi napokban jól átnedvesítette a
nádat, így a Tigris nádkötegei olyan szilárdak lettek, mint a gumi
ütközőgombok, és a fonott kabinok olyan hajlékonyak, mint a bőrcipők. Még
nappali fénynél sem állapíthattunk meg semmiféle károsodást sem a víz
felett, sem a víz alatt. Mindössze néhány fedélzeti deszka és bambuszrúd
mozdult el a helyéről, de ezt könnyen helyreállítottuk.
A rendőrségi csónak orrának látványa kabinajtónkban azért felkeltette
veszélyérzetünket: hasonló, váratlan találkozás lehetőségére gondoltunk, egy
sokkal nagyobb dimenziójú hajóorral; ilyenek húztak el mellettünk az elmúlt
48 órában jobbról és balról, amikor az óév elmenőben, az új év pedig
közeledőben volt. Mindenesetre két nap és két éjszaka után, melyeken úgy
éreztük magunkat, mint csiga a zsúfolt táncparketten, ez volt az első éjszaka,
mikor a forgalomtól távol, csendes vizeken hajóztunk. Amikor az év első
napja után ránk tört az éjszaka, a látóhatár egyik végétől a másikig egyetlen
hajó fényét sem láttuk, és a csillagok a tenger nyugodt vizében tükröződtek a
part mentén. Kissé lazítva és megnyugodva másztunk be ágyainkba, s egy
nagy ütközésre ébredtünk.
Nem kevés ellenvetés merült fel, mikor elhatároztuk, hogy Omán keleti
partjai felé vesszük utunkat. Ritkán éltem úgy bele magam a régi tengerészek
lelkivilágába, mint abban a pillanatban, amikor kikerültünk a szűk Hormuzi-
szorosból, és választhattunk, hogy merre tovább. Nem volt előre lefektetett
útirányunk. Az Ománi-öböl tölcsérszerűen megnyílt előttünk, s a
tengerszorostól két irányban távolodott el a szárazföld: kelet felé és dél felé.
A legcsábítóbb a mi esetünkben az volt, hogy a partok és zátonyok veszélyét
elkerülve, egyenesen az Indiai-óceán felé vitorlázzunk addig, amíg a szél
még ebből az irányból fúj. De ez aligha lehetett az az útvonal, amit az első
ma-gurok követtek az öblön túli felfedezőútjaikon. A Hormuzi-szoros előtt
különböző irányokban széttáruló két part izgalmas látványa mindenkit, aki

224
hozzánk hasonlóan, még sohasem járt erre, feltétlenül a felkutatásukra
csábított volna. A mi érdeklődésünk is szárnyakat kapott, bár a
földrajzórákon megtanultuk, hogy az egyik part India és a Távol-Kelet felé, a
másik a Vörös-tenger és Afrika felé vezet.
Csak Carlo volt amellett, hogy kerüljük el a sziklák meg partok
veszélyét, és hajózzunk ki a nyílt tengerre, oly messzire, ahogy csak lehet.
Nyugtalan volt, és azt akarta, hogy induljunk el, amíg még kedvező a szél.
Norris az Arab-félsziget partjai mentén szeretett volna végighajózni, mivel
az ománi szakadékos hegycsúcsok és fenyegető szirtek a leglátványosabb
hegyalakulatok közé tartoztak, amelyeket valaha is megfigyelhettünk a
tengerről. A különleges alakzatok nagyszerű panorámát nyújtottak
expedíciós filmjéhez. Norman támogatta ezt a javaslatot. Azt mondta, hogy a
masqati kikötőben megjavíthatjuk a kötélzetet és a kormányrendszert, mielőtt
még a nyílt tengerre érnénk. Másokat, mint például jómagamat is, a másik
lehetőség vonzott: az ázsiai kontinens partjainak követése.
Irán, a régi perzsa birodalom – jól láthattuk – ott terült el a Hormuzi-
szoros másik oldalán. A szárazföld belsejében kéklő hegyek lebegtek a
barátságos parti dombok és halmok mögött. Mintha integetnének, hogy
kövessük őket, ahogyan egymás mellett sorakozó hullámvonalakban
húzódnak kelet felé, amíg azután Pakisztán irányában eltűnnek ég és tenger
között. Az éles nappali fényben a kék hegyek belevesztek a kék égboltba.
Hajnalhasadtán azonban, amikor a még rejtőző naptól terhesen tűzpirosan
fénylett mögöttük az ég, élesen kiemelkedtek. Balról jobbra lassan eltűnt a
partvonal, és ott, ahol a kontinentális hegylánc sziluettje beleveszett a keleti
óceánba, bizarr formákat öltött; azt sem tudtuk biztosan, hogy fantasztikus
sziklaszigeteket látunk-e vagy a tenger felett úszó felhőalakulatokat. Kevés
őskori felfedező állhatott ellen a csábításnak, hogy ezt az igéző partvonalat
kövesse kelet felé.
Magam is erős kísértésbe estem, mert tudtam, hogy azok a hegyek
Pakisztán és India partjaihoz, az indus-völgyi kultúra egykori területére
vezetnek bennünket. Az ókori világ három nagy civilizációinak egyike volt
ez, korban és jelentőségben közvetlenül az egyiptomi és a mezopotámiai
után következik. Az elmúlt ötezer évben számtalan ma-gur követhette – a sok
egyéb típusú hajó mellett – ezt a kontinentális partvonalat a Hormuzi-szoros
felé, vagy az abból kivezető útvonalon. A régészet bizonyítékokkal
támasztotta alá, hogy élénk kapcsolat állott fenn Ur meg Uruk mezopotámiai

225
kikötővárosok és az indus-völgyi hatalmas városállamok: Mohendzso-daro
és Harappa között. Bahrein, az öbölbeli sziget, közbeeső kereskedelmi
központként működött. Ez volt az az útvonal, amelyre Geoffrey Bibby hívta
fel a figyelmemet, azt javasolván, hogy mezopotámiai hajón haladjunk végig
rajta. Azóta ez az út ellenállhatatlanul vonzott.
Mégis dél felé fordítottuk hajónk orrát, s az Arab-félsziget partvonalát
követtük, bár lehet, hogy az ősi tengerészek első felfedező útjukon másként
döntöttek. Omán fűrészfogú, kopár sziklafalai, a tengerből meredeken feltörő
zord szirtjeivel meggátolt minden megközelítést, kivéve a madarakét. De dél
felé, ahol a hegyóriások egyre-másra hullámzó dombokba mentek át, a part
megközelíthetőbbnek tetszett. Eddig nem tudtak olyan, az indus-völgyihez
hasonló korai kultúráról, amely Ománban virágzott. Nekem azonban egészen
különleges okom volt rá, hogy azok oldalára álljak, akik Afrika irányában
akarták követni ezt a partvonalat. Egyrészt minden időjós szerint a téli szél
ezen a területen Ázsiából Afrika felé fúj, és csak tavasszal fordul meg.
Másrészt pedig volt valami, amit nem tudtam kiverni a fejemből: azon a
napon, amikor Irakban vitorlát bontottunk, hogy lefelé hajózzunk a folyón,
megerősítetlen hírek jutottak el hozzám ománi régészeti felfedezésekről. Egy
ismeretlen hírnök, egy német újságíró nagy, felkunkorodó bajusszal,
izgalmas újságokat hozott Fuad Sáfártól, a bagdadi múzeum főigazgatójától.
Megbízható források szerint sumer zikkuratot, lépcsős templompiramist
találtak, olyan típusút, amilyent még sehol sem fedeztek fel másutt, mint a
mezopotámiai folyóvölgyekben; a lelőhely pedig valahol az ománi
homokban volt, a masqati oldalon, a Hormuzi-szoroson túl.
Nem nagyon akartam elhinni. Úgy hangzott, mint egy vicc, amit az
újságíró azért talált ki, mert zikkuratot festettünk a vitorlánkra. A német
azonban megesküdött rá, hogy ő csak átadja nekem az üzenetet, melynek
közlésére a régészek kérték. Az ismert bagdadi régész, mondotta, egészen
magánkívül volt, és azt akarta, feltétlenül keressük fel Ománban. Ez az első
alkalom, állította, hogy Irakon kívül találtak sumer építményt.
Említést tettem társaimnak erről a különös üzenetről. – Olyan szép, hogy
nem is lehet igaz – mondta Norman. Én is így gondoltam. Piramis nem akad
minden bokorban, ritka madár sem. Nem olyan dolog, amibe lépten-nyomon
belebotlunk, ha a homokban turkálunk. Cserepekbe inkább, de piramisokba
aligha. Az óvilágot kutatva Egyiptomon és Mezopotámián kívül nem találtak
ilyesmit. Nagyon különös véletlen lenne, ha az első sumer zikkuratot éppen

226
az Indiai-óceánnal határos távoli országban fedeznék fel, ráadásul akkor,
amikor egy sumer hajóval pontosan odaindulunk. Kicsit sajnálkozva bár, de
nevetve tértünk napirendre az ügy felett, és igyekeztük elfelejteni.
De néha-néha, amikor Norman és én a két kormányrúd mellett álltunk a
hídon, társam elábrándozott, és kiszaladt a száján a sóhaj: – Barátom, az
volna az igazi, ha egy sumer zikkuratot találnánk az Indiai-óceán partján!
A téma Bahreinon újra a felszínre került, amikor Geoffrey Bibby dilmuni
templompiramisának a romjaihoz vezetett bennünket. Megtalálható rajta –
mondotta – egy mezopotámiai zikkurat minden lényeges jellegzetessége.
Masszív, lépcsős, a nap felé fordul, az oldalán lépcsők, a tetején templom.
Semmi ehhez hasonló nem létezik Mezopotámián kívül. Kivéve, persze, az
ókori Mexikót és Perut. És Bibby „minizikkuratnak” is nevezte a templomát.
Még mezopotámiai megmunkált tárgyakat is talált a bahreini templom
közelében. Bahrein félúton fekszik Mezopotámia és Omán között.
Nekiduráltam magam, és feltettem a kérdést Bibbynek: – Hallott-e valamit
egy a nemrégiben Ománban felfedezett zikkuratról?
Semmit sem hallott róla. Egy szót sem.
Ha Bibby, aki ilyen fontos szerepet játszott a környék régészetében, nem
hallott róla, akkor ez kitaláció. Újra megpróbáltuk elfelejteni.
De Omán továbbra is rabul ejtett bennünket, Normant meg engem.
Amikor elhagytuk az öblöt, és ő dél felé akart hajózni a part mentén, hogy
Ománban javíttassa meg a vitorlázatot, úgy vettem észre, hogy még nem
felejtette el egészen a legendás zikkuratot. Bevallom: ami engem illet, ez
volt az egyik legfontosabb oka annak, hogy elejtettem az Indus-völgybe
hajózás talán visszahozhatatlan lehetőségét; kétségek közt és nehéz szívvel
hoztam ezt a döntést.
A gondolat, hogy elkelne egy generáljavítás, mielőtt nekivágunk a távoli
országok felé vezető útnak, nem volt egészen megalapozatlan. A felépítmény
több kárt szenvedett két nap alatt, míg a szupertartályhajók sodrában
hányódtunk, mint a nyílt öböl viharos hullámaiban. Omán hegyei megvédtek
az öbölben dühöngő vihartól, mihelyt áthaladtunk a Hormuzi-szoroson. A
tenger tehát – az őrült forgalom nélkül – éppen olyan nyugodt lett volna,
mint a levegő. A hajózási útvonal közepén ébredtünk fel, hajóktól – főleg
tartályhajóktól – körülvéve. Annyira megkönnyebbültünk, hogy sikerült
megmenekülnünk a szikláktól meg a zátonyoktól, és egyszerre biztonságban
vagyunk, hogy hirtelenében fel sem fogtuk: ennél őrültebb helyen nádhajó

227
soha nem ringatózott, ráadásul olyan gyenge szélben, hogy alig mozogtunk.
Ebben a bizonytalan helyzetben ünnepeltük a szilveszter estét. Másnap
éjjel petyhüdten lógott a nehéz vitorla. Haladásunkat egy áramlásnak
köszönhettük csupán, amely Omán partjaival párhuzamosan, Masqat
irányába sodort bennünket. Petróleumlámpáink meg az árboccsúcson
haloványan villogó fény szentjánosbogárkáknak hatottak a mellettük
elhaladó nagy hajók erős fényszórói mellett.

228
70-71. Pakisztán felé hajózva eljutottunk Astola kígyószigethez, majd a mekráni part mészkő szirtjei
mentén az ősi indus-völgyi civilizáció birodalmához értünk

229
72-73. A parton, Ormára sivatagi homokjában, fejükön korsókkal, asszonyok sietnek haza; házaik fonott
gyékényből készültek

230
74-78. Fiatalok és öregek – az Ormara-öböl lakói

231
79-80. Mohendzso-daro, a rég feledett indus-völgyi civilizáció legnagyobb városának romjai

232
81-82. A sumer civilizációval egykorú Mohendzso-daróban kétemeletes téglaházak, fedett
szennyvízcsatornával ellátott utcák és uszoda volt

233
83-84-85. Egy mohendzso-darói pecsétbe vésett indus-völgyi nádhajó. Építőanyaga azonos lehetett a
Tigrisével. Az Indus mentén nagy mennyiségben termő nádat – jellegzetes keresztmetszete alapján –
könnyűszerrel azonosítottuk a berdivel.

234
86. Múlt és a jelen az Indus-völgyben. Az arab erőd a 18. században épült 87. Ezek a taligák
ugyanolyanok, mint a négyezer éves mohendzso-darói kerámia modelleken

235
88. Elhagyjuk Pakisztánt és az ázsiai szárazföldet. Norman és Jurij felvonják a vitorlát 89. A térképet
tanulmányozzuk az ebédlőasztalnál

236
 Ezért azután az egyik kormányosnak éjszaka minden három-négy percben
a vitorla elé kellett rohannia, hogy a legerősebb zseblámpánkkal
megvilágítsa a vitorlánkat; így legalább azok a hajók, melyeken
figyelőszolgálat volt, észlelhettek bennünket.
Őrségem alatt egy hatalmas és fényesen kivilágított olajtornyot vontattak
el lassan mellettünk, az öböl felé. Egyszerre mintegy tizenkét hajó fényeit
számláltam meg. Olyan sebességgel jöttek-mentek, hogy úgy hintáztunk
sodrukban, mint valami függőágyban. Ilyen lázas iramot és őrült ritmust még
sohasem tapasztaltunk tengeren. A tengeri hullámverés lassan és kellemesen
elringatja a robusztus nádhajót – ez a legnyugtalanabb szellemet is
lecsillapítja. Még a viharos öbölben háborgó tenger hullámai okozta
görgetés is csupán enyhe himbálódzásnak hat a szuperhajók sodrában érzett
őrült hintázáshoz képest. Meggyötörtek bennünket, mintha koktélkeverőbe
dobtak volna, vagy bika hátán nyargalnánk gyeplő és nyereg nélkül. A
testünkben minden tönkrerázódott, ingerültek voltunk és dühösek, hogy a
fedélzeten és az ágyban ide-oda hánykolódtunk, ha járunk, ha fekszünk, úgy
gurulunk jobbra-balra, mint a hordók. A rövid szünetek – amíg a tenger
nyugodt volt – a hajósodrok hirtelen felgördülő hullámai között, amelyeket
más hajók sodrai kereszteztek, még elviselhetetlenebbé tették a szeszélyes
hintázást.
A hídoszlopok és árboclábak kánkánt jártak az árbocfészkekben, amelyek
összekötötték őket a nádkötegekkel: a szél felhajtó ereje nélkül a súlyos
vitorla ide-oda tekeredett az árbocon, hol megfeszítette, hol pedig kitágította
a kötélzetet, a kabinokat meg a hidat biztosító rudakat és merevítőket.
Valahányszor húsz csomóval sepert el mellettünk egy óriási tartályhajó, a
hirtelen lökések, amelyek az egyik oldalról a másikra dobáltak, olyan
durván értek, hogy attól féltünk, menten kiszakadnak a fedélzeti kötegek. A
két nehéz evező újra addig kalapált jobbról meg balról a kormányvillákban,
míg megint megrepedt az egyik vaskos tuskó, és kötelekkel meg faékek-kel
kellett megerősíteni. A rendőrcsónakkal való rövid találkozás sem használt a
rozoga fafelépítményeinknek, de nyugodt tengeren a terpeszárboc meg a
hídoszlopok stabilan álltak, akár a legtenger-bíróbb matrózok.
Az összeütközés utáni napon elvesztettük szemünk elől az észak-ománi
vad hegyeket, de délután ismét olyan közel kerültünk a szárazföldhöz, hogy
jól láttuk a sík területen elszórva álldogáló, magas fákat. Az előttünk

237
elterülő vidék lapos volt, s a partszakasz, amit nem láthattunk, valószínűleg
sekély vizű, hosszú, homokos strand lehetett, ahol kiköthettünk volna. De
mielőtt még elhatároztuk, hogy irányt veszünk a part felé, megszólalt
Norman a nagy kabin sarkából, hogy sikerült rádiókapcsolatot teremtenie
egy parti állomással. Az illetékes masqati hatóság felszólított bennünket:
engedély nélkül ne tartsunk az ománi part felé. Egy másik hír a BBC-től
érkezett: a konzorcium megbízásából közölték Normannel, ne használja saját
amatőr rádió adó-vevőjét hírek közvetítésére. Ne közölje a
rádióamatőrökkel helyzetünket. Ha az eddigiekhez hasonlóan, továbbra sem
sikerül neki a konzorcium speciális hullámhosszára állított adóvevőn
keresztül kapcsolatot teremtenie a szárazfölddel, ne adjon semmiféle
felvilágosítást az amatőrállomásoknak, csak annyit mondjon nekik, hogy
„minden rendben van”.
Ez a tilalom felbőszítette Normant. – És mi van akkor, ha hajótörést
szenvedünk? – kérdezte, és lecsapta a fülhallgatót.
Világos nappal volt még, amikor a dau megállt egy nagy halászháló
úszóinál, amit óvatosan megkerültünk. A dau legénysége bevonta a hálót, és
legnagyobb meglepetésünkre kiszedegették belőle az ott vergődő halakat.
Azután műanyag zacskót kötöttek az egyik úszóra, és visszahajították a
tengerbe a hálót. Három dinárt tettek a zacskóba, fizetségül a friss áruért, és
intettek Rashadnak, menjen át a kis csónakkal a mi részünkért.
Nemsokára gőzölgő friss halat halásztunk ki magunknak Carlo nagy
fazekából, Toru meg közben nyers haldarabokat készített japán módra,
szójaszószban, rendkívül kellemes meglepetést szolgálván azok számára,
akik még nem ettek nyers halat. Toru maga úgy festett, mintha most került
volna ki a serpenyőből: bőre leégett, tele volt hólyagokkal. Bánatában leült,
és egy busa fejű jégmadár tollait cirógatta nagy sebtében. A madár
meglehetősen kimerülten szállt le a hajóra. Ezen a napon Toru ugrott először
a vízbe, amelyben, mint kiderült, apró medúzák nyüzsögtek. Ezek az apró,
átlátszó tömlőbelűek hirtelen nagy tömegben vettek körül bennünket, és
kacéran lengették lila fátylukat. Hosszú, égető fonalakat húztak maguk után,
és fesztelenül párosodtak mindenütt a vízen, mintha elhatározták volna, hogy
a maguk fajtájával népesítik be a világtengereket.
De az ember is itthagyta abbéli fáradozásainak gyümölcseit, hogy a
tengert meg a szárazföldet a szolgálatába állítsa. A nyílt tenger felszínét az
öböl bejárata előtt vékony, szivárványszín réteg borította. Tulajdonképpen

238
több kátránygolyóra számítottunk, de a masszív olajcsomók kicsinyek voltak
és csak szórványosan fordultak elő. Egy évtizeddel ezelőtt többet láttunk;
váratlan megfigyeléseink a Ra I-en és a Ra II-n arra késztettek bennünket,
hogy üzenettel forduljunk az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez: az Atlanti-
óceánt a teljes elszennyeződés fenyegeti. Azóta határozottan kevesebb fáradt
olajat eresztenek tudatosan a tengerekbe a tartályhajók. De láttunk néhány
gigantikus tartályhajót, amelyek valóságos vízesések formájában
szivattyúzták hulladékukat a fenékvízzel együtt a tengerbe, mielőtt áthaladtak
a Hormuzi-szoroson. Ezen a területen valószínűleg sokkal nagyobb lehetett a
kockázat a most nyilván szigorúbb szabályok áthágása esetén.
A vékony olaj rétegben legalább száztagú barna delfincsoport ficánkolt.
Plankton is akadt, de azok ilyenkor láthatatlanok, mint a csillagos ég nappal.
Csillagfényes éjszakákon viszont, ha az evezőtoll végigszánt a vízen,
csillognak-villognak, akár a petárdák. Olykor mélyen, lent a tengerben
fényes villámokat láttunk, mintha fényjeleket adtak volna le kis lámpásokon,
vagy egy pillanatra égő gyufát gyújtottak volna. Éjszaka most enyhe volt a
levegő, ingujjban kormányoztunk. Az újhold újra sumer hajóként vitorlázott
a csendes tenger felett; egy hónap telt el azóta, hogy utoljára így tűnt fel. A
Tigris csikorgása és nyikorgása teljesen megszűnt, ami azzal a
kellemetlenséggel járt, hogy HP kijelenthette: Thor, Gherman és Jurij
horkolnak.
Mérges tengeri kígyókat már alig láttunk, pedig állítólag itt van a fő
fészkük. Reggel viszont megtaláltuk az első repülőhalat a hajón.
Ha a járőrcsónak nem is tért vissza többé, nem kétséges, hogy az ománi
hatóságok értesültek hollétünkről. Said kapitány nagy gondban volt, mintha a
rendőrség őt bízta volna meg őrizetünkkel. Ugyanaz a páni félelem kerítette
hatalmába, ha túlságosan közel jártunk hazája partjaihoz, mint amikor az
iráni felségvizekbe hatolt be. Szerinte mindenesetre közel kerültünk a
parthoz, és nem tágított addig, amíg a part előtt fekvő, kis Suwadi-szigetek
mellett pórázra nem vett bennünket, mint a foglyokat; közvetlenül a zátonyok
előtt horgonyoztunk le egymás mellett.
Nagy volt a kísértés, hogy partra lépjünk, de rádión figyelmeztettek
Bahreinból: ne tegyük. Egész délután pompás fehér homokstrand terült el
előttünk, elszórt pálmákkal, a háttérben pedig a kék hegyek árnyéka lebegett.
A távoli hegyek nyilván azok a vad, meredek sziklák voltak, amelyeket
ennek a nagy félszigetnek a másik oldalán követtünk a Tigrissel, ellenkező

239
irányban. Ománnak ezen az oldalán az összes hegyet, mintha az öböl felé, a
lemenő nap irányába söpörték volna. A mi oldalunkon azonban csak a
felkelő nap és a nyílt tenger széles útja felé forduló tágas síkságot láttunk.
Itt, ezen a barátságos, nyílt parton egy ősi tengerész a szárazföld felé
kormányozta volna a hajóját és partra lépett volna. Mi is ezt akartuk tenni,
de az utolsó rádióüzenet szigorúan utasított, hogy előbb Masqatban
pecsételtessük le útleveleinket, szerezzünk kikötési engedélyt, de a főváros
messze volt.
A távcsövön sok kis csónakot láttunk, a sziget mögött elterülő fehér
homokra húzták ki mindet. Túl nagy volt a távolság ahhoz, hogy részleteket
is felismerjenek, és akkor még nem tudtam, hogy mit mulasztottam volna el,
ha Omán szultánja megtagadta volna tőlünk a belépést gondosan őrzött
szultanátusába. Az a néhány csónak, amely olyan közel jött hozzánk, hogy jól
láthattuk, nem volt említésre méltó.
Estére megélénkült a hosszú partszakasz, ameddig a szem ellátott. Sok-
sok apró, motoros halászcsónak szakadt el a partról, és mint a hangyák,
kirajzottak a tengerre. Néhány kenuforma evezőscsónak közeledett a
szigetünkhöz, a halászhálók felé tartottak. Az egyik himbálódzó csónakban
két öregember ült, egy fiatal meg egy faággal evezett, amelynek egyik
végébe evezőtollat rögzítettek ideiglenesen.
A sasorrú és hosszú, fehér szakállú, kedves vén csirkefogó élő halat
kínált nekünk olcsó áron. Mivel helyi valutánk nem volt, túlságosan nagy
bahreini és még nagyobb katari bankjegyeket mutattunk neki. Mindkettőt
elvette, majd közölte Rashaddal, átmennek a dauhoz, ott megtudakolják az
értéküket, s eldöntik, melyiket veszik el; a különbséget pedig helyi pénzben
viszonozzák. A daunál azonban hirtelen három pár evezőt ragadtak, és
szélsebesen iszkoltak el a sziget mögé, nincs az a versenyevezős, aki
utolérte volna őket.
Egyedül maradván, estére már csak a halak és a tengeri madarak
társaságát élvezhettük. Itt-ott egy-egy teknősbéka dugta ki a fejét a vízből,
akár a periszkópok, és megbámultak bennünket. Néhányszor meg egy
hatalmas élőlény, valószínűleg bálna jött fel majdnem a víz felszínéig, ahol
levegőt szívott be, azután eltűnt; enyhe fodrosodás maradt utána a vízen.
Pompás hely volt! A szigetek szelíd lejtőkkel és ragyogó, fehér
homokstranddal ékes csoportot alkottak a közöttük húzódó, védett csatornák
mentén, a nyílt tenger felé eső oldalukon azonban majdnem háromszáz láb

240
(100 méter) magas szirtek törtek az égnek. Valamennyien nagyon szerettünk
volna a partra úszni. Said kapitány azonban megkért, hogy az ő kedvéért
mondjunk le róla. Bevallotta, hogy felelősnek érzi magát értünk, mivel a
rendőrség a mi társaságunkban látta az ománi vizeken.
Normannek hirtelen sikerült nagyszerű kapcsolatot teremtenie egy parti
állomással. Újra Radio Bahrein volt. Hivatalos kérdést intéztünk a masqati
öbölhatóságokhoz, segítsenek megszerezni számunkra a kikötési engedélyt.
Azt mondták, a kikötői hatóságok másnap válaszolni fognak, de másutt mint
Masqatban, Omán fővárosában, semmiképpen sem lehet partra szállni.
A Suwadi-szigetek előtt nem volt olajréteg a vízen, csak néhány
kátránycsomó meg odasodort nylonzacskók. Toru újra lemerült a fenékre,
hogy lefilmezzen bennünket, amikor felhúzzuk a horgonyt; visszatérve
azonban kijelentette, hogy hét méter mélységben sem a kötelet, sem a
horgonyt nem látja, a tenger tele van apró micsodákkal. Felvettük
búvárszemüvegünket. Olyan volt a tenger, mint valami csendes hófúvás téli
ablakon át nézve. Az egész víz abban az irányban mozgott lassan a
horgonykötél mentén, amelyben hajóztunk. Az áramlást milliárdnyi apró
hulladékszemcse meg morzsa tette láthatóvá, olyan kicsinyek voltak, hogy
nem tudtuk azonosítani őket. Leginkább kenyérmorzsára vagy porrá őrölt
papírmaséra hasonlítottak. Hogy honnét származott ez a hulladék, azt csak
találgathattuk. Az áramlat mindenesetre a Hormuzi-szorosból étkezett,
akárcsak mi.
Reggel 8 órakor vitorlát bontottunk, és elhagytuk a szigetet. Said nem
bánta, hogy egyedül hajózunk tovább, de azért látótávolságon belül maradt.
Gyenge délnyugati szél fújt, és kissé a nyílt tenger felé sodort bennünket. De
a kedvező helyi áramlás meg az új csúcsvitorla segítségével, amit Norman
készített és egy bambuszrúdra vont fel, sikerült a part mentén haladnunk.
Csak néhány nagy hullám verődött vissza a tengerről szabálytalan
időközökben, mindig kettő vagy három egyszerre; egyértelmű távoli üdvözlet
a nagy tartályhajókról, amelyek most a keleti látóhatáron túl szántják a
tengert.
Hosszúra nyúlt, lapos partvonal mentén hajóztunk, éppen csak látni
lehetett mögötte a kék hegyeket, elhaladtunk Barka város mellett, amikor
Norman újra kapcsolatba került Radio Bahreinnal, és újabb üzenetet kapott
Masqatból: nem engedélyezik a partraszállást, de az ügyet „magasabb
síkon” beszélik meg.

241
 15 óra 15 perckor egy nagy járőrcsónak közeledett felénk, hátulról, latin
betűkkel a „Rendőrség” és a „Haras II” szavakat festették fel rá. Barátságos
tiszt integetett nekünk, és megkérdezte: – Minden rendben?
– Igen, köszönöm – integettem vissza a hídról. Integetésem azonban vad
gesztikulálássá fajult, amikor láttam, hogy a nehéz hajó megfordul, és
támadó orrszarvúként pontosan az oldalunknak tart. Egy pillanatig tréfának
vettem a dolgot, talán valami apró célzás a másik rendőrségi csónakra,
odafent a parton. De hamarosan rájöttem, hogy tréfáról szó sincs. Szemmel
láthatóan valami a hajó közepén, ott, ahol a nagy kabin ajtónyílása tárul a
látogatóra, mágnesként vonzza a rendőrfelügyelőket. Vagy talán az egész
hajó egy nádkötegekből és kötelekből álló, elnyűhetetlen ütközőgomb
benyomását keltette, és a hajó orrával való nekifutás az uszályok és úszó
rakodóhidak átvizsgálásának a szokásos módja volna? Tény mindenesetre,
hogy másodszor is felmerült egy hajóorr a kabinajtóban. Miközben mi a
Tigris fedélzetén és a kabintetőkön kétségbeesve kiabáltunk, integettünk,
rohantunk ide-oda, a Haras II szemmel láthatóan pontos mértéket vett, és
nagy erővel futott nekünk, pontosan ott, ahol utoljára eltaláltak bennünket.
HP a hátára esett, amikor a rendőrcsónak hason billentette. Jurijjal egymás
mellett ültek az alacsony ajtónyílásban, s mindketten beestek a kabinba, ahol
Norman gubbasztott az egyik sarokban fülhallgatóival. Nem akart hinni a
szemének, látván, hogy egy hatalmas hajó orra elzárja az ajtónyílást.
Szerencsére a rendőrcsónak mellvédje magasabb volt, mint a Tigris oldalsó
kötegei, így a hajó a hat erős árbocmerevítőnek rohant, és-egy kötelekből
meg bambuszból álló háló lefékezte. Ezt Carlo azért készítette, hogy
viharban senki se essen ki a hajóból. A bambusz, a nád és a kötélzet
nyikorgott és csikorgott, az árboc és a kabin megremegett az
összeütközéstől.
Miután lassan magunkhoz tértünk a sokk után, és megbizonyosodtunk
róla, hogy a hajó nem tört ketté, körülnéztünk, hol lehet a rendőrcsónak. Vad
viselkedésünk a legnagyobb mértékben civilizálatlannak tetszhetett az igazán
barátságos látogatóknak, akik talán az üdvözlésünkre jöttek ide, most
azonban teljes sebességgel menekültek Masqat felé. Végül is ütközésálló
képességünkbe vetett bizalmukat kísérletük alátámasztotta; miért is
riasztottuk hát el őket ezzel a barátságtalan harci tánccal?
Norman újabb üzenetet fogott el a partról: másnapig várakozzunk a
Masqat előtti nemzetközi vizeken. Még nem döntöttek arról, hogy

242
engedélyezik-e a partraszállásunkat.
– Közöld velük, hogy nádhajón tartózkodunk – mondtam Normannek –, és
sodródunk. A nyílt tengeren nem vethetünk horgonyt, mert túlságosan mély.
Kérdezd meg, miért nem köthetünk ki.
Norman közvetítette az üzenetet, és hozzáfűzte, hogy az ENSZ zászlaja
alatt hajózunk. Egy pillanat múlva levette a fülhallgatót: – Akár hiszitek,
akár nem – mondta –, azt állítják, az ok az, hogy egy orosz van a hajón.
A dau közvetlenül a part mentén kísért bennünket, mintha Said meg lenne
győződve róla, hogy már nem szökünk meg. Alig láttunk lakott településeket,
de az egyik helyen megpillantottunk valamit, ami leginkább középkori várra
hasonlított, védőbástyákkal meg mellvédfalakkal, melyek részben eltakarták
a hatalmas, arab stílusú épületeket. A szultán egyik legendás tengeri kastélya
lehetett. A fő-palota Masqatban volt. Hamarosan eltűnt a síkság, és a bizarr
hegyalakulatok újra a vízig nyúltak le. Közben elég közel jutottunk
Masqathoz, már láttuk az első horgonyzó hajókat és másokat, amelyek a
kikötő felé tartottak. Mivel féltünk az újabb összeütközéstől, örültünk, hogy
a dau vontat bennünket. Lassan felmerült a város ezernyi fénye a parti
síkságon meg a völgyekben. Előttünk egyre több hajó navigációs lámpája
villogott; hamarosan már szorongatóan sok lett belőlük. Masqat
kétségtelenül forgalmas, modern kikötő volt.
Újra tapasztaltuk, hogy változó világban élünk. Az Ománi Szultánság az
Arab-félsziget tekintélyes hányadát foglalja el, mintegy hússzor akkora, mint
Kuvait, de nemrég még a világ egyik legkevésbé ismert része volt. 1970-ig
az országot lezárták minden idegen előtt, amikor is a mostani teljhatalmú
uralkodó, Kábusz szultán börtönbe vetette tulajdon atyját, és hozzálátott az
ország modernizálásához. Utakat kezdett építtetni, engedélyezte az első
autók behozatalát. Megtudtuk azonban, hogy a gazdasági fellendülés és az
építkezések megindulása ellenére Masqat közvetlen közelében a turisták
még mindig nem léphetnek az ország területére. Annak a néhány külföldinek,
akik beléphettek, a szultán személyesen adta meg az engedélyt.
Mire beköszöntött az éjszaka, egy jókora sziklasziget meg egy
világítótorony körvonalai bontakoztak ki előttünk. Előtte húzódott a
teherhajók révje. Néhány hajó belépési engedélyre várt. Újabb
rádióüzenetben közöltük, ha nem engedik, hogy legalább a teherhajók között
kössünk ki, akkor az áramlás Masqaton túlsodor bennünket, s ebben az
esetben képtelenek leszünk reggelre visszajönni. Végül is megengedték,

243
hogy a többi hajó közt kössünk ki. De sem Said, sem mi nem értünk feneket a
kikötőn kívüli mély vízben.
Mikor tehát a dau a kikötő bejárata felé vette az irányt, szó nélkül
követtük, és egy csomó festői küllemű dau között horgonyoztunk le. A
környező országokból érkeztek, jóllehet a csillagfényben körvonalaik inkább
viking hajóflottára emlékeztettek.
Nehéz volna megmondani, hogy napfelkeltekor, amikor mi meg a többiek
felébredtünk e kikötőben, ki csodálkozott jobban azon, hogy ki és mi
horgonyoz mellette. Afrikai, arab-félszigeti, pakisztáni és indiai, fekete,
barna és világos bőrű dau-vitorlások bámultak ránk és mi rájuk, amikor
kabinunkból a két kicsiny erkélyre támolyogtunk, amelyeknek padlóján kerek
lyuk volt, és a hajón túlra nyúltak ki a kis csónak fara mellett; ha
leguggoltunk, csak a fejünk látszott ki, mi magunk azonban zavartalanul
nézhettünk minden irányba. A többi hajó megfelelő alkalmatossága egy
fahordó volt, amely, akárcsak a hajó törzse, egészen a magasra törő orr
cikornyás díszítéséig, élénk színekben pompázott. Nálunk csak gyékényből
font, kerek faliszőnyegek voltak, amelyek nagyon jól illettek a hajóhoz.
Tengeren kétségtelenül kellemes, csendes hely volt az erkélyünk, a
kikötőben azonban egy kis időbe tellett, míg megszoktuk körülöttünk a
hordókban álló nézőket, akik a pofánkba bámultak, és minden tartózkodás
nélkül tanulmányozták ténykedéseinket, miközben ők zavartalanul végezték a
dolgukat.
Néhány dau jött utánunk, és teljesen körülzártak bennünket; Said dauja jó
messze volt tőlünk. Mégsem a körülöttünk horgonyzó egzotikus afrikai és
ázsiai hajók voltak a leglenyűgözőbbek, hanem a fenséges táj, ami mindent
magába foglalt, és kialakította a kikötőt, ezt a régiből és újból álló,
elképesztő keveréket. A dauk mögött horgonyoztak a nagy hajók az új nagy
kikötőben, amelyet a szultánról neveztek el. Kevés ennél festőibb kikötő van
a világon. A modern hullámtörők, dokkok és raktárak mögött sötét
lávasziklák futnak fel egy középkori portugál erőd falaihoz, amely a tar
sziklákon trónolva uralja az egész kikötőt. Az árbocok sokasága felett a
szakadékos hegyek – gyűrődéseket és csúcsokat képezvén – csupaszon és
feketén törnek a szennyezetlen, kék ég felé. Tömjénből és trópusi
fűszerekből kevert édes illat száll a hegyek lábánál álló, fehérre festett, arab
házakból lefelé, a sziklák lábához, a kikötőbe.
A felettünk tornyosuló, sötét szikla éppen csak mustárszínűvé változott a

244
felkelő nap fényében, amikor a dauk között néhány motorcsónak száguldott
felénk, és kikötött mellettünk. Elsőnek egy segítőkész svéd érkezett az
öbölhatóságok képviseletében, és közölte, hogy minden illetékes helyen
megadták már a belépési engedélyt az országba, már csak a szultánnak kell
személyesen aláírnia. Ezután egy rendkívül udvarias rendőrtiszt jelent meg –
bárkában, ezt fél tucat vastag bambuszrúddal igazítottuk el nádkötegeink
mellett. Rövid udvariassági látogatás után elbúcsúzott tőlünk. Néhány óra
múlva felettébb barátságos skót vámhivatalnok jött a hajóra, leült az
asztalunkhoz, hosszasan és vidáman eltársalgott velünk, elvitte magával
„legénységi listánkat”, hogy fotókópiát készíttessen róla az idegenellenőrző
hatóságok számára, akik még ezután jönnek.
Carlo éppen az ebédet készítette, amikor egy nagy rendőrcsónak érkezett
a kikötőbe; a rajta levő egyenruhás emberek minket kerestek. Készenlétben
tartottuk bambuszrúdjainkat, de a három rendőrtiszt kis motorcsónakba
szállt, rendkívül óvatosan közelítettek meg bennünket, és felmásztak a
hajóra. Ketten indiaiak voltak, nagy turbánnal a fejükön; a delhi kapitány
éppen olyan szeretetreméltó és rokonszenves volt, mint skót kollégája, a
vámos. Ők is hosszú, érdekes beszélgetést folytattak velünk, és búcsúzásnál
biztosítottak bennünket: tartózkodási engedélyünk abban a pillanatban alá
lesz írva, mihelyt a szultán belép a dolgozószobájába, mivel az íróasztalán
fekszik.
Délután a nyugatnémet konzulátusról érkezett egy kis csónak, a konzul
biztosította Detleft, hogy értesíti az ENSZ ománi képviselőjét meg az
amerikai követséget. Azután egy újabb rendőrtiszt szállt a Tigrisre, és a
legénységi listánkat kérte. Közöltem vele, hogy egyik kollégája már partra
szállt vele, erről azonban látogatónk nem tudott, úgy gondolta, hogy elődje
valószínűleg a „detektívektől” jött, nem az ő hatóságától. Legépeltem egy
újabb legénységi listát, öt másolattal, ami a rendőrtisztnek – legnagyobb
meglepetésemre – annyira megtetszett, hogy engedélyezte a mólóhoz
vontatásunkat, ahol használhattuk a kis zöld bádogkunyhóban levő toalettet,
amely szemmel láthatóan már nagyon régóta állott szolgálatban.
A szívünk a torkunkban vert, és készenlétben tartottuk a bambusz-rudakat
összeütközés esetére, amikor a rendőrcsónak cikcakkos úton, a dauk közt
egy betonrakparthoz vontatta hajónkat. Már a parton voltak a kötelek, amivel
odaerősítenek, amikor hivatalnokunk közölte, hogy nem ez a mi
kikötőhelyünk. A megfelelő móló derékszögben áll ehhez. A rendőrségi

245
csónak fordult egyet, mi a Tigris másik oldalára rohantunk, hogy rúdjainkkal
sima kikötést biztosítsunk; meg kellett védenünk az előfedélzeten meg a taton
levő harántgerendákat, amelyek kinyúltak a berdin túl és eltörhettek. Őrült
manőver volt, de Rashad ez alkalommal már ezen a második rakparton állt,
egy kötéllel. Megjelent azonban egy angol kikötőmester, és egy harmadik
helyre küldött, közvetlenül a háromárbocos iskolahajó mellé, az első
rakparthoz. De ez már sok Volt a rendőrcsónak és a Tigris
együttműködéséhez. A két móló közötti tér túl szűknek bizonyult, és mi teljes
erővel, farral nekifutottunk a betonfalnak, amikor éppen egyedül álltam
bambuszrudammal a hajó farán. Teljes erőmből nekirugaszkodtam, míg észre
nem vettem, hogy a rúd másik vége menten átfúrja a hátsó kabinfalat.
Félreálltam, elvesztettem az ütközetet, a nehéz hátsó kormánytömb, amely
kétoldalt kiállt, hogy megvédje a kormányevezőket, szörnyű recsegéssel
nekivágódott a betonnak, s a hátsó fafelépítmények mind jobbra csúsztak.
Azután jött néhány civil hivatalnok az idegenellenőrző hatóságtól,
akiknek fogalmuk sem volt a szerencsétlenségről, és felettébb udvariasan
megkérdezték, „kölcsönkérhetik-e” útleveleinket néhány percre. A Thor
nevű norvég teherhajó ugyanezen a rakparton rakodott ki, és senkinek sem
volt kifogása az ellen, hogy elfogadjuk a kapitány meghívását egy kitűnő
hideg büfére.
Másnap péntek volt, és a dokkok egészen kihaltak. Kihúztuk a rakpartra
az evezőket, és visszatoltuk a kimozdult fafelépítményeket. Olykor egy
helikopter körözött felettünk, akárcsak az előző napon. Az ügynök közölte,
hogy már csak a szultánnak kell aláírnia partra lépési engedélyünket. Egy
pillanat alatt kész lesz, ha őfensége az íróasztalához lép. Addig a hajón kell
maradnunk.
Másnap, szombaton, négy ember jött a hajóra, és udvariasan megkértek,
engedjük meg nekik, hogy körülnézzenek. Szemmel láthatóan élvezték a
látványt, és ragyogtak, amikor megkérdezték tőlem, megtekinthetik-e a hajó
belsejét is. Hasonlóan barátságos mosollyal igyekeztem megmagyarázni
nekik, hogy nincs hajótér, a fedélzet alatt semmi sincs. Semmi, amit már nem
láttak volna. Először elkomorodtak, azután ellenségesen néztek rám, amikor
elmondottam nekik, hogyan készült a Tigris. Ez egy nádhajó. Sumer ma-gur.
Két ember közben egészen nyíltan körülszimatolt, a matracok és a fedélzeti
deszkák alá kémleltek. A másik kettő kihallgatott, akár egy gyanúsítottat.
Egyetlen válaszom sem elégítette ki őket. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy

246
titkosrendőrök vagy detektívek, akiket egy utolsó felülvizsgálatra küldtek ki,
mielőtt a szultanátus területére léphetünk, elővettem egy nádcsónakmodellt,
amelyet a titicaca-tavi indiánjaink építettek, meg újságkivágásokat más arab
országok lapjaiból és a norvég külügyminiszter levelét. A négy fickó
elhagyta a hajót, de úgy tűnt, még nincsenek egészen meggyőződve róla,
hogy a hajónak nincs törzse. Mindezek ellenére egy angol leányt küldtek az
ellenőrzés alatt álló dokkokba, hogy interjút készítsen velünk az Oman
Times számára, és nemsokára megjelent egy hivatalnok, aki közölte, Kábusz
szultán aláírta; „megfigyelés alatt állunk” ugyan, de megtekinthetjük
Masqatot, mindent lefényképezhetünk és filmre vehetünk, kivéve a szultán új
palotáját.
A szultán a régi Al Matrah városrészben építtette fel az új, modern
kikötőt. Csak néhány szűk hegybevágást körülölelő kanyar választotta el a
főrezidenciától és Masqat fővárostól. A halpiac a parton és a gyümölcspiac
a házak közt éppen olyan színpompás volt, mint a többi, a turisták elől elzárt
városokban levő arab szúk (bazár), de az emberek rendkívülieknek
tetszettek. Ha Hollywood egy bibliai tárgyú filmben ennyi hosszú szakállú
és markáns profilú férfit vonultatott volna fel, túlzással vádoltam volna a
rendezőt. A szultán azonban nyilván nem a mi tiszteletünkre csődítette ide
ezeket a jellegzetes figurákat. A képet kampós orrú öreg férfiak uralták,
turbánban és hosszú ruhában, akik büszkén mutogatták az övükbe tűzött,
ezüstből készült, görbe tőrüket; valamennyi iparművészeti műremek. Földig
érő öltözékükben, turbánjukban és szakállukkal valóságos koruknál
valószínűleg öregebbeknek tűntek, bár a szakállak gyakrabban voltak
fehérek, mint feketék, néha el voltak választva és gyakran csípőig értek.
Carlo vadul filmezett. Minden egyes arcot felvételre érdemesnek tartott.
A bazárban, a szűk utcákban nyüzsgő tömeg és az emberek mindenütt,
ahol jártunk ebben az országban, arról tanúskodtak, hogy Omán a szemita,
perzsa, pakisztáni, indiai és afrikai típusok ősi olvasztótégelye. Számomra
ezek az arcok bizonyságul szolgáltak mindarra, amit Omán történelméről
tudtunk. Omán tengerészeti központ, és Ázsiából meg Afrikából érkező
vitorláshajók menetrendszerű kikötője volt hosszú idővel a próféta születése
előtt. Az állandó monszun nyáron Afrikából észak felé Ománba, sőt egészen
Pakisztánig meg Indiáig hozta el a kereskedőket, a téli hónapokban pedig –
arab-félszigeti és ázsiai kereskedő tengerészek társaságában – visszavitte
őket Afrikába. A hódító útjaikon portyázó portugálok nyomban kihasználták

247
Omán stratégiai jelentőségét és központi helyzetét a Közép-Kelet hajózási
útvonalain, mihelyt Vasco da Gama elsajátította az arabok ősi ismereteit a
monszunszelekről.
Ma Masqat Omán fővárosa, mégpedig elsősorban modern
kikötőberendezései miatt, de azelőtt Sohar volt a főváros, el is haladtunk
mellette feljebb, a parton. Sohar sekély parti vizeiben lehorgonyozhattak a
régi vitorláshajók, onnét könnyen elérhették a bahreini öblöt, Perzsiát és
Mezopotámiát. Amikor Kábusz szultán elsőnek az új főváros felépítésével
megkezdte Omán modernizálását, a világ elvesztette szem elől a védett
kikötő nélkül, a nyílt parton, exponált helyen fekvő Sohart. A szultán pompás
álomkastélyt építtetett magának a masqati régi kikötő fölé, és az egész
forgalmat az új kikötőbe irányította át. A továbbiakban egy nagy, nemzetközi
repülőteret szándékszik felépíteni, azonkívül utakat, középületeket és
lakónegyedeket, s mindezt mindenekelőtt virágzó fővárosában, Masqatban
és körülötte.
Éppen ezért rendkívül érdekesnek tartottam, hogy első partraszállásunk
alkalmával, a Kábusz-kikötő Angliában született igazgatójának, Berry
Metcalfe-nek és feleségének, Kate asszonynak az expedíciónk tiszteletére
rendezett estélyen, szóba került Sohar. Sohar közelében – mondotta valaki –
vannak állítólag a miénkhez hasonló kicsiny csónakok. Kiizzadtan és
kimerülve tértünk vissza a szukban töltött első napunk után4 és képtelenek
voltunk bármire is gondolni. A Metcalfe házaspár és szomszédaik azonban
hála- és örömtáncot járattak velünk, mikor édesvizű hideg zuhanyra
invitáltak; utána, mintha kicseréltek volna, úgy ültünk a mély öblű
székekben, egyensúlyoztuk a currys csirkés tányérokat, meg a hűtött, habzó
sörrel telt hatalmas korsókat.
Olyan fantasztikusan hangzott, hogy egy kis időre volt szükségem, míg
felfogtam: az az úr, aki a sohari nádcsónakokat említette, Paolo Costa,
ismert olasz régész, az Ománi Szultanátus Régészeti Igazgatóságának a
vezetője. Bombasztikus címe ellenére Costa nagyon barátságos és két lábbal
a földön álló férfiúnak bizonyult. Hamarosan összetegeződtünk, és a távoli
évezredekben jártunk, amikor a muzulmán vallás és építészet még nem jutott
el Ománba. Fent, északon őskori rézbányák vannak – közölte Paolo.
Ezenkívül föld alatti vízvezetékeket talált, és Omán hegyei tele vannak
kőtornyokkal. Ezek a Bahreinban ezerszámra látottakkal azonos korú
sírdombok.

248
 Omán déli részén néhány jelentős őskori romot találtak, de oda nem
mehettünk el, mert a szultán a Demokratikus Jemen ádáz ellensége, s a
határterületen majdnem mindig háborús állapotok uralkodnak.
Képtelen voltam tovább féken tartani az állítólagos zikkurat felkeltette
kíváncsiságomat, Norman is közelebb húzódott a székével, amikor
megkérdeztem Paolo Costától, igaz-e, hogy Ománban sumer
templompiramist találtak.
– Valamit találtak – válaszolta meglepetésemre. – Hogy sumer eredetű-e,
azt nem tudom biztosan, de a sumer zikkuratok összes jellegzetessége
fellelhető rajta!
Nem vesztegettük tovább az időt. Napfelkeltekor Paolo Costával, meg a
kikötői hatóságok buszával már az őrizet alatt álló kikötőbejáraton túl és a
világnak a turisták számára hozzáférhetetlen részében jártunk. Minden
mérföld, ami elválasztott bennünket Masqat elővárosának hipermodern
épületeitől, mintha egy-egy évezreddel vitt volna vissza a múltba, míg el
nem jutottunk az ősi Nizva városába, és Masqattól mintegy százötven
mérföldnyire el nem értük Al Hamrát, az időtlen várost. A szultán új útja
éppen idáig nyomult előre, de a villany- és vízvezetékek még nem jutottak el
ide. Tranzisztoros rádióknak, bódító italoknak meg nylonzacskóknak sem
volt nyoma. És azonkívül, hogy minden negyvenöt évesnél fiatalabb férfi
arra használta az új utat, hogy Masqatba vonult rajta és ott bérmunkát vállalt,
az élet mit sem változott ebben a varázslatos városban az ősi közép-keleti
civilizációk napjai óta. Bibliai vagy inkább koráni helyszín volt.
A csupasz sziklához fürtökben tapadó, mustárszín, magas, arab
vályogházakból királynőkként léptek ki mezítláb, színpompás ruháikban az
asszonyok, s fejükön agyagedényekkel siettek le a datolyaültetvények
árnyékába, az ősi vízvezetékekhez. Csilingelő ékszereik – akárcsak a férfiak
tőre – gyűjteménybe való műtárgyak. A földművelés számára fenntartott
nedves földről visszafelé újra a sziklák közé szoruló, szűk ösvényre léptek.
A talpak és paták fényesre simították ezeket a sokat használt utakat, amelyek
az örökzöld pálmakertek és homokszín házak közt meredeken másztak fel –
úgy tűnt, hogy egyenest a kék égig. A sötét, hűvös bolthajtásokban köntösbe
öltözött férfiak ülnek, állnak, gondolkoznak, szórakoznak, és éppoly kevéssé
törődnek az idővel, mint a közömbösen kérődző sivatagi kecskék és apró
málhás szamarak, amelyek megosztják velük az árnyékot. Soha azelőtt nem
láttam ennyi férfit, akik ennyire hasonlítottak volna a „Uncle Sam”

249
közismert, hosszú szakállas és nagy orrú képéhez. Soha, kivéve a rejtélyes
olmékok prekolumbián kődomborművein; ők hozták el a kultúrát a Mexikói-
öböl mentén élő őslakóknak, sok-sok évvel az európaiak érkezése előtt.
Ezeknek a nyugodt férfiaknak a magatartásában és türelmes arckifejezésében
volt valami az öreg bölcsekéből. Elnéző viselkedésük láttán, miközben mi
az ő boltíveik között rohangáltunk, úgy éreztük magunkat, mint az élet titkait
kutató professzorok előtt játszadozó nebulók. Ezek a férfiak valószínűleg
nem tudtak írni. De hozzájuk hasonló férfiak találták fel az írást. Őseik
indították el a civilizáció soha meg nem álló óráját, és adták tovább nekünk,
akik azóta ezerszer gyorsabban járatjuk, de még alig kezdtük felismerni saját
tévedéseinket, amikor utunk végén közreadjuk őket. Al Hamrát sziklára
építették, és az egyszer talán Ománba kerülő turisták nemzedékei látni fogják
ezeket a felejthetetlen házakat. De partra vetett, üres csigaházaknak tűnnek
majd akkor, mert még egy mindenható szultán sem képes visszahozni a fiatal
férfiakat azon az úton, amely most Masqatba vezet.
Az élő múlt, amellyel az ománi hegyi völgyek némely még lakott
városában és falvában találkoztunk, bizonyos emberi melegséget és értelmet
kölcsönzött a közelükben talált, kiürült ősi romoknak. A Tigris legénységét
kiváltképp Omán északi részén, a kiszáradt folyami síkságon, Wadi al
Jittiben, Tawi Arja mellett tapasztalható ősi tevékenységek jelentős nyomai
érdekelték. Oda vitt el bennünket terepjáróján Paolo Costa az északon fekvő
Batinah-síkság, a parti lapály mentén, amit Masqat felé hajózva láttunk a
tengerről. Felismertük a Suwadi-szigetek előtt fekvő horgonyzóhelyünket, és
egy jól megépített úton haladtunk tovább észak felé, amíg – mintegy
háromórás autóútra Masqattól – el nem értük az egykori főváros, Sohar
szerény külvárosait. Itt egy másik új út ágazott le, és a parti lapályból
egyenest a vad hegyekbe vezetett. Ezeket a túlsó oldalról láttuk először,
amikor hajónkkal ki akartunk kerülni az öbölből. Egyre több hegy
emelkedett körülöttünk, és izgatottan fedeztük fel, hogy mindegyiket ősi
kőtoronysorok borítják, melyek a megszólalásig hasonlítanak a bahreiniakra.
Costa elmondotta, hogy több ilyen kerek tornyot feltártak. I. e. a harmadik
évezredből való sírdombok ezek, a sumerok idejéből származnak hát, akár a
Bahreinon találtak. De nemcsak a bahreiniakkal azonos időből valók, hanem
a belsejükön levő kőkamrák is ugyanolyan keresztformájúak, mint az
ottaniak. Szinte úgy tűnt: őskori útjelzőként állították őket a vádi két
oldalára, hogy mutassák a szárazföld belsejében levő templomépítményhez

250
vezető utat, ahova igyekeztünk.
Costa hamarosan éles kanyarban letért az útról, és mi egy kanyon fenekén
robogtunk tovább, teveösvények között, amelyek egy kiszáradt
folyóágyakból és hordalékos lapályokból álló, rejtőző világba vezettek fel.
Egyéb nem nőtt itt, mint néhány, ehetetlen bogyókat termő, görbe
krisztustövis. Egyetlen házat sem láttunk az egész területen. Itt-ott azonban
félnomádok félreeső lakhelyeire bukkantunk; valami szimbiózisfélében éltek
egy sivatagi fával. Primitív szállásuk: egyszerű padozatok, a nagy
krisztustövis görbe ágai között függtek, és kisebb ágak fogták körül, mint
valami fészket. Szegényes ruházatuk és egyéb használati eszközeik az ágakon
lógtak, hogy a kecskék ne érhessék el. Costa elmondta, hogy amikor a
nomadizáló fánlakók közönséges házba költöztek, szabadon hagyták a
padlót, és minden tulajdonukat a mennyezetre meg a falakra függesztették.
Ezen a sivár vidéken végül is eljutottunk a legnagyobb kiszáradt
folyóágyhoz, a Wadi al-Jittihez. Úgy kanyargott a homokos síkságon,
hegyvonulatok és magas csúcsok alatt, mint valami kaviccsal beszórt, széles
autóút; csak néhány megmunkált jáspisszilánk és egy őskori kőgyűrű
árulkodtak valaha volt emberi tevékenységről a nyomorúságos
krisztustövisfák között. A szárazföld belseje felé, messze-távol a láthatár
szélén hatalmas, szakadékos hegygerincek emelkedtek a nyugati parton,
egymás mögött, s egyre magasabbra tornyosultak, mintha le akarnák zárni az
utat Szaúd-Arábia és az öböl felé is. Ezzel szemben a széles vádi sima,
kaviccsal teleszórt útként futott az ellenkező irányban, pontosan Sohar és a
nyílt part felé, ahonnét jöttünk. Toronyiránt robogtunk tovább, majd
bekanyarodtunk egy kúpban végződő, fekete hegycsúcs mellett, amely
útmutató gyanánt szolgált Costa számára az előttünk elterülő, szabad
síkságon. Ez volt utazásunk célja.
Még a terepjáróban ültünk, amikor a szemembe ötlöttek a részben
eltemetett épület teraszszerű falát alkotó, egymást átfedő, csokoládébarna
színű, simára koptatott sziklatömbök, még mielőtt Costa megmutatta őket.
Alig vártuk, hogy odaérjünk. Mindig erről álmodtam, de nem mertem hinni
benne. Semmi kétség.
Amíg Normannel és Costával felmásztunk az épületre, Norris felállította
kameráját, hogy felvegye a Mezopotámiában útrakelt nádhajóutasok
érkezését, akik sok-sok évszázad óta először jutottak el arra a helyre, amely
valaha talán sumer szentély lehetett. Egy ember építette és részben elpusztult

251
domb lábánál álltunk, de még elég jó állapotban volt ahhoz, hogy
felismerjük fórmáját. Bámultuk a falban levő nagy barna sziklatömböket,
Costa pedig ünnepélyesen kijelentette: – Mielőtt gondosan fel nem tártuk a
lelőhelyet, nem állapíthatjuk meg, hogy az i. e. harmadik évezredből való-e,
de kijelenthetjük, hogy ez a hatalmas épület egyedülálló jelenség:
négyszögletes, lépcsőzetes, tökéletesen faragott, szabálytalan
terméskövekből épült; a síkság közepén áll, hegyek gyűrűjében, így hát
nyilvánvalóan nem erőd; elmondhatjuk tehát, hogy valószínűleg templom.
Norman és én figyeltünk, és majd elnyeltük a szemünkkel a nagy dombot.
Costa arra az oldalra kísért bennünket, ahonnan hosszú, keskeny rámpa
vezetett a földszintről a legmagasabban fekvő teraszig. Gherman szinte
magánkívül volt az izgalomtól; olyan típusú lépcsős piramis volt, mint
amilyent oly sokat láttunk együtt a mexikói prekolumbián romok között. Az
elrendezés szempontjából pedig mezopotámiai zikkuratra hasonlított. Costa
hangsúlyozta, hogy sehol Ománban vagy az Arab-félszigeten nem találtak
ilyesmit. Hatalmas, természetes kőtömbökből derékszögű építmény falait
állították össze, amely egymás fölé helyezett, tömör teraszok formájában
emelkedett fel a síkságból; a talaj fölött négy ilyen teraszt lehetett
megkülönböztetni. Sarkai a négy égtáj felé fordultak, és a jő állapotban levő,
kővel kerített rámpa az egyik oldalon pontosan a középen vezetett felfelé; ez
a mezopotámiai és prekolumbián amerikai napimádók templompiramisaira
jellemző. Bárki építette is, nem muzulmán mintákat követett. Leginkább azon
csodálkoztam, hogy az elrendezése is azonos volt a dilmuni temploméval,
amelyet Geoffrey Bibby tárt fel Bahreinon, és „minizikkuratnak” nevezett.
Nem lehetett megállapítani, hogy volt-e még valami a talaj felszíne alatt,
és ha igen, akkor mennyi. De láttuk a köves területből kiemelkedő
sziklatömbfal csúcsát; a teraszos domb egyik oldalán elterülő derékszögű
templomudvart vette körül. Még senki sem fogott hozzá a feltárásához.
Mindenfelé további falak, mesterséges vízvezetékrendszer nyomait fedeztük
fel, sőt közvetlenül a templom felett emelkedő, közeli hegyen kőfaragó
munka nyomai látszottak. Csodálkoztam, hogy senki sem kezdett el ásni.
Costa a vállát vonogatta: még nem jutott rá ideje. Segítőtársaival – akik
közül kettő velünk jött, és szintén először látta a templomhegyet –, Costa
régészeti lelőhelyeket kutatott egész Omán területén. Ez itt új felfedezés
volt. Akkor bukkantak rá, amikor a szultán nemrégiben engedélyezte Omán
általános régészeti és földtani szemrevételezését. A Prospection Oman

252
Limited megbízásából, bányageológusokból álló csoport négy évvel ezelőtt
járt ebben a vádiban. Ásványok kiaknázását célzó program keretében
dolgoztak, melyet Dr. C. C. Huston – őfelsége Kábusz szultánnal
együttműködve – kezdeményezett. A Prospection Limited tájékoztatta az
ománi kormányt a felfedezett helyekről, de mivel a tájékoztatás elsősorban a
bányászat lehetőségeire vonatkozott, a templomhegyről szóló hír nemigen
jutott tovább. A J. Humphries vezette Harvard-expedíció is járt a templom
területén, és röviden beszámolt arról, hogy a bányászati körzetben egy
23
„mezopotámiai típusú zikkurat” is van, de a szemrevételezés főleg a
bányászati szakembereket érdekelte. A régi arabok megpróbálták
hasznosítani az ősi bányákat, de még mindig akadna elegendő kitermelni
való, ha üzembe helyeznék ezeket a rég elfeledett aknákat.
Bányák – ez emlékeztet valamire. A templomdombtól kőhajításnyira egy
feltűnő kőszilánkhalmot vagy lerakódást világított meg a nap fénye. A kövek
pompás piros, barna, lila, sárga és zöld színekben ragyogtak. Salak volt.
– Emlékszel, hogy említettem neked az őskori rézbányákat? – kérdezte
Costa. – Itt vannak.
Egy régóta megfejthetetlen rejtvény részei kezdtek logikusan összeállni,
és egy pillanatra elállt a lélegzetem, amikor Costa a domb mögött emelkedő
közeli hegyre mutatott, a templomhegy fölött. Óriási rothadó, rozsdavörös
fogra emlékeztetett, a közepén majdnem elkopott már. Nem lepusztult kráter
volt, nem a természet műve. Amire rámutatott, az egyértelműen emberkéz
munkája.
– Az egyik őskori kőfejtő – mondta Costa. – A környéken mindenfelé ősi
rézbányászat nyomaira bukkanunk.
Lassan felismertem a szemmel láthatóan sumer zikkurat különleges
helyzetének értelmét. Iraki nyomozásaim és a Geoffrey Bibbynél, Bahreinon
töltött napok óta nem ment ki a fejemből néhány ősi sumer agyagtábla
szövege. Kezdtem összevetni az adatokat, és alig bírtam magamban tartani
feltételezéseimet.
Costa elmondotta, hogy ennek az egy hegynek a lábánál mintegy
negyvenezer tonna salak fekszik. A Prospection Limited csoportjai Észak-
Ománban negyvenhat ilyen ősi bányát fedeztek fel. Costa feltétlenül el akart
vinni bennünket egy még beljebb fekvő lelőhelyre, ahol körülbelül százezer
tonna salak tornyosult kupacokban. Egy egész hegyet hordtak le az őskori
bányászok, s hatalmas festő-palettára emlékeztető sok színű salakkal borított

253
völggyé változtatták.
Úttalan hegyi szakadékokon és kiszáradt folyómedreken átrobogva
eljutottunk Omán – Costa szerint – legjelentősebb helyére. Szinte letaglózott
bennünket az őskori bányásztevékenység hatalmas méreteinek a látványa,
amely az egész vidéket valami óriási arénává vagy festett, szabadtéri
színpaddá varázsolta. Az egykori hegyből a rézbányászok csak egy
monumentális fémkibúvást hagytak hátra, amely, mint valami diadalív áll
egy kis dombon, a tarka törmelékkel teleszórt csatatér mellett. Talán azért
hagyták meg ezt a grandiózus kaput, hogy emlékeztessen az eredeti nyílásra,
amelyen keresztül a bányászok első útjukat törték a rézhegybe, mivel azt
lassan eltüntették a föld felszínéről.
Nem tudtam tovább magamba fojtani következtetéseimet – Magan! –
kiáltottam fel, amikor Costa a nagy kapuhoz vezetett, és megfordult, hogy
megmutassa nekünk a lenyűgöző kilátást.
– Igen – mondotta –, könnyen meglehet, hogy ez valóban Magan, az ősi
sumerok legendás rézhegye. Ez a réz fekszik a legközelebb
Mezopotámiához.
Eszembe jutott, ahogy Geoffrey Bibby levitt bennünket a Bahrein szigetén
feltárt ősi kikötőváros falai közé, hogy megmutassa a nyílt teret, közvetlenül
a tengeri fal kapuja mögött, ahol megmunkálatlan rézhulladékot talált.
Hangsúlyozta: ez annak a bizonyítéka, hogy helyi kereskedők a sumerok
idején az öblön túl fekvő kikötőkbe hajóztak ezért a fontos és a bronzkor
összes kultúrái számára nélkülözhetetlen nyersanyagért. A rézbehozatal a
mezopotámiai kultúra alapítói számára rendkívül nagy jelentőségű volt,
mivel rezet sem a két folyó között, sem egyebütt az öbölben nem találtak.
Talán senki sem gondolkozott annyit a mezopotámiai rézkereskedelem
kiinduló helyén és közlekedési útjain, mint Bibby; ő hívta fel a figyelmet
arra, hogy az agyagtáblákon lerögzítették: tengeri úton hozták be az árut egy
országból, amelyet az ősi sumer írástudók Makannak vagy Magannak
neveztek. Két, több mint négyezer éves, Urban talált agyagtábla egy sumer
kereskedő átvételi elismervényét tartalmazza a főtemplomból kapott árukról.
Az egyiken hatvan talentum gyapjú, hetven köntös, száznyolcvan irha és hat
kur (kb. 2000 liter) jó szezámolaj szerepel „mint a rézvásárlás ellenértéke”.
A másik elismervény még pontosabb. Ezen köntösök és gyapjú átvételét
igazolják „mint kereskedelmi árukét Maganból származó réz ellenében”.
Bibby Maganra vonatkozó utalásokat talált az i. e. 2300 körül Akkádban

254
uralkodó Sarrukin idejében keletkezett mezopotámiai feliratokban, ezekben
magani hajókkal büszkélkedett, amelyek Dilmunból és Meluhhából érkezett
hajók mellett horgonyoztak kikötőjében. Sarrukin király unokája azt állította,
hogy „Magan ellen vonult, és sajátkezűleg foglyul ejtette Mannu-dannut,
Magan királyát”. Gudea, Lagas város kormányzója pedig i. e. 2130 körül
dioritot importált Magan hegyeiből, s számos kőszobrot készíttetett belőle,
néhány fenn is maradt, és ezeket a tényeket tartalmazó, vésett felirat
olvasható rajtuk. A „Maganból származó réz”-hez meg a „kereskedelmi
áruk, melyeket rézvásárlás céljából hajón Maganba szállítanak”-hoz hasonló
utalások azonban – Bibby megállapítása szerint – i. e. 1800 körül
megszűnnek. Ettől kezdve – állította – úgy látszik, már nem indultak vitorlás
hajók egyenest Maganba; az egész rézkereskedelmet most már a dilmuni
piacon át bonyolították. De továbbra is Magan szerepelt termelőként.
Még mindig akadtak ilyen gyártási megjelölések: „diorit, magani termék”
és „réz, magani termék”, s ezzel szemben: „pálmafa, dilmuni termék, magani
24
termék, meluhhai termék”. Míg Mezopotámia legfőbb istenségei és
Ziuszudra, a vízözön túlélője szoros kapcsolatban állottak Dilmun
kereskedelmi piaccal, Maganra vonatkozó mitológiai szövegek nincsenek. A
sumerok istenei sohasem jutottak el oda. A Maganra vonatkozó utalások
kereskedelmi jellegűek.
Abban az időben, amikor Bibby Bahreinon folytatott ásatásai egyre
erősebben támasztották alá azt a feltevést, hogy ez a sziget a hajdani Dilmun,
számos tudós elméleteket állított fel Maganról. Az egyik iskola Afrikába
helyezte Magant. Egyesek úgy vélték, hogy Magan valószínűleg Egyiptom,
mások meg Szudánra vagy Etiópiára gondoltak. E feltételezések az egyik
későasszír írásra támaszkodnak. Az asszír királyok i. e. 700-650 körül
háborút indítottak Egyiptom ellen, s feliratokat hagytak hátra, melyek
Magant és Melluhát valahová Egyiptomtól délre helyezték, miután ők
szárazföldi úton, a földközi-tengeri oldalról közelítették meg Alsó-
Egyiptomot. Az asszírok azonban valószínűleg nem tudták, hogy Dél-
Egyiptomtól milyen messze terült el ez a két legendás ország, mivel a
Mezopotámia és Magan közti közvetlen kereskedelem több mint ezer évvel
korábban megszűnt.
A másik iskola a sumer kikötőkhöz közelebb helyezte Magant, így
például Woolley azt írja, hogy: „diorit tengeri úton érkezett Maganból,
amely valahol a Perzsa-öbölben feküdt”. A réz tekintetében pontosabb: „A

255
 25 26
rezet ércvizsgálataink tanúsága szerint Ománból hozták be…” Bibby is
hajlott ez utóbbi véleményre, részben azért, mert meggyőződése szerint
Magan Dilmuntól vitorlás hajóval könnyen elérhető távolságra lehetett. De
azért is, mivel számos, i. e. 3000 és 2000 közötti időből származó
mezopotámiai réztárgy vizsgálata azt mutatta, hogy nyomokban nikkelt is
tartalmaznak. Mármost a nikkel meglehetősen ritkán fordul elő
rézszennyeződésként, de azokban a szigorú időkben, amikor Kábusz atyja
uralkodott, hasonló keveredési arányt állapítottak meg egy rézércdarabon,
amely Masqat és Omán szultánjának akkor még lezárt birodalmából
származott. A mintát „régi munkának” minősítették; abban a völgyben
találták, amely Sohar kikötőjéből a szárazföld belseje felé vezet.
Később a Prospection Limited kanadai munkatársa, Mr. G. F. Jeff
leveléből értesültem róla, hogy Bibby Looking for Dilmun című könyvében
talált rövid utalást erre a réztárgyra vonatkozóan, s az késztette a társaságot
arra, hogy – Kábusz szultán engedélyével – felkutassa az Omán északi
részén fekvő elfeledett bányákat, s az egyik utolsó, ilyen jellegű vállalkozás
alkalmával fedezte fel Mr. Jeff azokat a helyeket, amelyeket Paolo Costa
most megmutatott nekünk.
A Tigrisen végzett expedícióm befejezése után kaptam újabb híreket a
templomhegyről, Paolo Costa és felesége Germana ugyanis
meglepetésszerűen meglátogattak olaszországi házamban. Akkor már
megkezdték a Tawi Arja melletti nagy domb feltárását. Az évszázados
kiszolgáltatottság a természet, viszontagságainak az épületet is
szétmállasztotta, s megakadályozta a humuszréteg képződését a szélfútta és
vízmosta köves síkság talaján, amelyen állott, s így sem cserépdarabokat,
sem a muzulmánok előtti időkből származó, egyéb datálható maradványokat
nem találtak. De a föld alatt, a piramis csúcsán Costa egy napon szárított
téglákból álló alapfal maradványaira bukkant. Valami kicsiny épület vagy
emelvény állott a felső síkon, amit nagy, kocka alakú, napon szárított
téglákból építettek, úgy mint az ősi Mezopotámiában.
Óvatos tudós lévén, meggyőző bizonyítékok híján tartózkodott az
elhamarkodott következtetésektől. Radiokarbon kormeghatározás vagy írott
agyagtábla nem állott a rendelkezésére e különös épület korának a
megállapításánál. Egyedül ez a nem muzulmán építmény maradt fenn az
Arab-félszigeten a hatalmas, negyvenhat ősi rézbánya közelében. Ez volt az
egyedüli rézlelőhely a mezopotámiai Ur tengerjáró kereskedői és Bahrein

256
kereskedelmi partnerei számára, elérhető távolságban.
Még ha a vádi sivár környékén és a körülötte elterülő bányavidéken
egyetlen sumer vázát sem találnak, igencsak megalapozott földrajzi és
földtani bizonyítékok tanúskodnak arról, hogy Omán északi része volt
Magan, a sumerok rézföldje. Az öböl egyetlen területe sem vitathatja ezt el
tőle. Bárki előadhatja a maga spekulációit a Tawi Arja mellett, a látszólag
nem megfelelő helyen álló minizikkurat identitását illetően. Építésében
rengeteg munka fekszik. Nem erődítmény, nem arab mecset, ezzel szemben
egy kultikus épület minden jellemvonását tartalmazza, mégpedig olyan
épületét, amelyet az óvilágban csak Mezopotámiában ismertek, s a
Bahreinon a nemrégiben feltárt Dilmun-zikkurat képezi az egyetlen kivételt.
Sumer hajón hajóztunk Bahreinból Omán tengerpartjára. Sumerul szólván:
ma-guron hajóztunk Dilmunból Maganba. Nehéz elfogadhatóbb elméletet
találni annál, mint hogy a Tawi Arja-i bányamérnökök által felfedezett
építményt, melynek mibenlétével még nem vagyunk tisztában, a
napkultusznak hódoló és a két folyó közt élő nagy civilizációk tengerjáró
kereskedői emelték, vagy nekik építették, hiszen ők gyakran jártak erre,
mivel ez volt a legközelebbi hely, ahol rezet bányászhattak és olvaszthattak
ki.
Az ókori ománi leleményesség tanúbizonyságai közül egy sem nyűgözött
le annyira, mint a föld alatti falaj. Egy, a látóhatár végéig terjedő, végtelen
homok- és kavicssivatag talajában levő nyitott lyukhoz vezettek el
bennünket, szinte visszahőköltünk tőle, mert feneketlennek tűnt. A kövekkel
körülvett, legalább harminc láb (10 méter) hosszú, függőleges akna
koromsötét mélységbe veszett. A mélyből kitermelt földdel és kövekkel
kráterszerűen képezték ki a talajt a nyílás körül. Ha körülnéztünk, hasonló
kis krátereket láttunk egyenes vonalban, meghatározott távolságra egymástól
– a sivatagi látóhatár egyik végétől a másikig. Megtudtuk, hogy ezeket az
aknákat mélyen a föld alatt vízvezeték köti össze egymással több mérföld
hosszúságban, s olyan pontosan felfektetve, hogy a víz a hegyektől és egyéb
terepegyenlőtlenségektől függetlenül, egyenletes lejtéssel folyt tova.
A forrás közelében az ilyen falajnak a talaj szintjén vagy valamivel
fölötte kellett futnia, hogy elérje a megkívánt lejtést. Elállt a szavunk az
egyik felszíni vízvezeték láttán, amely egy folyó felett futott le a hegyről,
azután a folyó alatt vezetett tovább, és a túlsó parton folytatta útját. A
keresztezésnél kéményszerű kőtoronyba zubogott le a víz, azután a folyó

257
medre alatt futott tova, és a túloldalon, valamivel alacsonyabb toronyban
került a felszínre. Azután a föld felszínén folyt le egy másik hegyoldalon a
napszítta síkság irányába, ahol megkezdte hosszú és hűs utazását mélyen a
föld alatt. Elmondották, hogy némely falaj több mérföld hosszan fut,
hihetetlen mélységben sivatagok és kanyonok alatt. Néhányat mind a mai
napig gondoznak az arabok, van amelyet talán ők is építettek, de ennek a
példátlan technikai tudásnak és tömegmunkának az eredete a legrégibb
történelmi korokba nyúlik vissza. Bárki is építette őket első ízben, az őskori
Omán falajai logikus magyarázatot szolgáltattak a Bibby és munkatársai által
Bahreinon felfedezett ősi vízvezetékekkel kapcsolatos talány megfejtéséhez.
A dilmuni vízvezetékek is mélyen a föld alatt futottak, és ott is ugyanilyen
„kőkemények” emelkedtek ki a talajból bizonyos távolságra egymástól. A
dilmuni vízvezetékeket – éppen úgy mint a maganiakat – minden
valószínűség szerint tudatosan a föld alatt építették, nem utólag fújta be őket
a homok.
De egy még nyilvánvalóbb láncszemet, sőt, mozgó láncszemet fedeztünk
fel Dilmun és Magan között, amikor Costa terepjáróján végigrobogtunk a
templomból és a körülötte levő bányáktól a Sohar melletti nyílt parthoz
vezető széles és sík vádin. Ez az ősi város és egykori főváros ott terült el,
ahol valaha egy nagy folyónak kellett a tengerbe ömlenie évezredekkel
azelőtt, hogy a rézbányászok kipusztították az erdőket az ország belsejében.
A hatalmas méretű olvasztás, melyről az ősi salakmaradványok tanúskodnak,
arról árulkodik, hogy az ember itt ~ éppúgy, mint a Közép-Kelet egyéb
helyein és másutt is – rablógazdálkodást folytatott: erdőket sivataggá,
folyókat vádikká változtatott. Az olvasztáshoz hatalmas mennyiségű fa
kellett, amely valaha a helyszínen rendelkezésre is állott. A vádi medrét
sima, vízcsiszolta kövek borították. Nem lehetett más ok arra, hogy éppen
ide telepítsék Omán egykori fővárosát, mint az, hogy ide torkollott egy
valaha jelentős bányavidéken végigfolyó, széles folyam.
Több mint száz mérföld (160 kilométer) hosszú homokpart húzódik itt a
tenger mentén, s nyitva áll az óceán felé. Sohar peremén néhány szerény,
vályogból és gyékényszőnyegből összetákolt kunyhó mellett eljutottunk a
fehér homokig. Barátságos arab halászok ültek a napon és foltozták hálóikat.
Tarka ruhákba öltözött öregasszonyok és fiatal leányok – arcukat
mindannyian fekete kendőbe burkolták – állottak nyugodtan a gyékényfalak
mellett, nem futottak el, mint az ország belsejében levő falvakban. Kint a

258
tengeren egy kis csónakban ülő férfi, hosszú evezőkkel vesződve igyekezett
a partra. Hamarosan elérte az enyhe hullámtörést, azután a hullámokon
lovagolt a homokig. Partra vonta csónakját, ami tele volt csillámló tengeri
hallal. Csónakja nádból készült, pontosabban: karcsú pálmalevél szárakból,
éppen olyan volt, mint azok, amelyeket Bahreinon láttunk. Még három
hasonló típusú csónakot vontattak partra a halászok. Ezt a csónakot sasának
nevezték. Elmondották, hogy ezeken szállítják partra a nyílt tengeren
horgonyzó dauk rakományát.
Nagyon gondosan megvizsgáltam a sasát. A legapróbb részletekig
pontosan úgy épült, mint egy bahreini farteh: elnevezésükön kívül semmi
különbséget nem tudtam megállapítani közöttük. Két arab nép a Hormuzi-
szoros szemben fekvő oldalán ugyanazt a fajta vízijárművet örökölte,
mégpedig olyan régen, hogy különböző néven nevezték.
Ha az újkori körülmények nem késztettek volna arra, hogy egészen
Masqatig hajózzunk, a partszakasz egyik alkalmas helyén kötöttünk volna ki,
akárcsak a mostani dauk és régi űrbeli és dilmuni ma-gurok, amelyek mind
túl nagyok voltak ahhoz, hogy egészen a partig fussanak. Nagyon jól el
tudtuk képzelni, hogy a Tigris e partok előtt horgonyoz a tiszta, kék vízben,
és a helyi sasák kijönnek, hogy felajánlják szolgálataikat a hajó meg a part
között, éppen úgy, ahogyan felajánlották a tengerjáró kereskedőknek, akik a
sumerok idején jöttek ide sok-sok tonna rézért. A Tigris most egy hétig
mozdulatlanul állt a Kábusz-kikötő szennyezett vizében. A nádhajóra, amely
az országszerte elterjedt nézetek szerint túl gyorsan telítődik meg vízzel
ahhoz, hogy elhagyhassa egy folyó torkolatvidékét, már tengeri moszat
rakódott, mégpedig olyan hosszú, mint Neptunus szakálla, a nádkötegek
között pedig rákok és zsákállatok telepedtek meg. Nem siettünk.
Mindannyiunkat lenyűgözött az egyedülálló lehetőség: Maganban vagyunk.
Miután visszatértem Európába, újra beleolvastam az ősi Historia
27
Naturalisba, amelyet az idősebb Plinius éppen tizenkilenc évszázaddal
ezelőtt írt. Utána akartam nézni, hogy a rómaiak a maguk idején tudtak-e
valamit Ománról és népéről; igencsak meglepődtem, amikor felfedeztem,
hogy Plinius egy macas nevű arab népre (gentem Arabiae Macas) tesz
utalást, megjegyezvén, hogy országuk egy öt mérföld (8 kilométer) széles
tengerszoros túlsó partján található, amely elválasztja őket a perzsa királyok
által uralt föld keleti részétől; ezen a területen rezet bányásznak. A keskeny
tengerszoros nyilvánvalóan a Hormuzi-szoros, a macasok pedig Észak-

259
Omán lakói. Nagyon is érthető, hogy a macasok abban az országban éltek,
amelyet ők maguk és az ősi sumerok Magannak neveztek.

260
 A Tigris és a szupertartályhajók: utazás
Pakisztánba

– Baloldalt evezz, jobb állj!

– Mindkét oldalt evezz! – Rajta!… Húzd meg!… Rajta!… Evezz!
Magasan a hajó farában szárazon álltam, és úgy éreztem magam, mint a
rabszolgahajcsár, miközben barátaim ritmusban gürcöltek, az izzadság
végigcsurgott testükön, amint ütemesen mozgatták hosszú evezőiket, akár egy
százlábú lábait.
Izgalmas kísérlet volt, bár már alig vártam, eddig mégsem vállalkoztam
rá. Evezve akartuk kihozni hajónkat a kikötőből; Toru és Carlo a
gumicsónakban ültek és filmeztek minket, így mindössze nyolc ember
evezett. Négy-négy egy-egy oldalon, jómagam a kormányevezőnél. Hogy
láthassam a legénységet, a híd korlátján kellett egyensúlyoznom és az egyik
hosszú evezőnyélre szerelt kormány-rúdba kapaszkodnom.
– Rajta… Húzd meg!… Rajta! Evezz!… – Az emberek szemmel
láthatóan mindent beleadtak, hogy megmozdítsák a nehéz hajót. A vízzel
átitatott berdi, a felépítmények és a rakomány súlya biztosan megvolt vagy
ötven tonna, így minden egyes evezősnek egy úszó elefántot kellett
megtolnia. Ha elveszítjük az ellenőrzést a hajó felett, a legenyhébb széllökés
vagy árapályáramlás a dokkokban álló vagy horgonyzó nagy és kis hajók
törzse, kikötőkötelei és horgonykötelei közé sodor bennünket. A hajókról és
a partról bámuló nézők is ösztökélték a nagy buzgalommal evező fiúkat,
hogy ne adják fel.
Már napfelkelte előtt talpon voltunk, hogy végrehajtsuk ezt a manővert:
utat törjünk magunknak a nagy kikötőből a nyílt tengerre, mielőtt még szél
támad, és az emberek kikecmeregnek ágyukból. Kihajózásunk tervének híre
azonban valamiképpen gyorsabban terjedt el, mint ahogyan elbúcsúzhattunk
volna összes itteni barátunktól, és a kíváncsiak, akik a rendőrség által őrzött
kapun nem jöhettek be, az öböl mellett, a főutcán álltak sorban. A kikötőben
horgonyzó hajók legénysége is minket figyelt némán, amikor végre mozgásba
lendültünk. A horgonykötéllel elfordítottuk a hajó tatját a kikötőhídról,
ellöktük magunkat, és elkezdtünk evezni.
Eleinte úgy látszott, meg se moccanunk. De azután lassan mozgásba

261
lendültünk. Nagyon lassan. Alig egy csomóval haladtunk, de ez elég volt a
kormányzáshoz. Bevont vitorlával mászott a Tigris kifelé a dokkoktól és
kígyózott a betonrakpartok és acél hajótörzsek labirintusa közt. Mocskos
hordalék örvénylett mögöttünk a kikötőben. Háromszor búgott fel minden
hajó szirénája, amely mellett elhaladtunk – a modern óceánjárók
köszöntötték legrégibb, szerény ősük hasonmását, amely a nyílt tenger felé
törekedett. Két helikopter körözött a fejünk felett, mintha meg akartak volna
bizonyosodni róla, hogy valóban kifutunk. Őfensége, a szultán robogott
végig a főutcán, díszkíséretben a Kábusz-kikötő felé, ott azután megfordult
és visszahajtatott kocsiján masqati kastélyába.
A tömeg erős ösztönzést adott nekigyürkőző evezőseinknek, és szinte
nyomasztott a nagy csend amikor elhagytuk az utolsó hajót, s nyitva állott az
út a külső hullámtörők felé. Reggel 8 óra volt, mire kiszabadultunk a kikötő
labirintusából, 9, mire megismertük a modern kikötő hatalmas méreteit, és
még mindig előttünk voltak a külső hullámtörők, miközben a tenger felől
fújó enyhe szellő is akadályozta kissé haladásunkat.
Az evezésben gyakorlatlan fiúk igencsak kimerültek már. A régi
sziklarajzokon még a közepes nagyságú nádhajókon is ritkán láthattunk
húsznál kevesebb evezőt a vízben; olykor kétszer annyi is volt r és mi csak
nyolccal dolgoztunk. Húsz evezővel háromszor ekkora sebességgel és
különösebb erőfeszítés nélkül száguldottunk volna ki a kikötőből.
Mielőtt az utolsó hullámtörő kijáratához értünk volna, komoly
problémává dagadt az enyhe szellő. Úgy látszott, hogy egy tapodtat sem
mozdulunk, mintha a fal azonos távolságra maradna tőlünk. Az enyhe szél
nemcsak sebességünket csökkentette, hanem kissé balra is sodort bennünket,
mivel oldalról érte a hajó magas tatját. Ez megnehezítette a kikötőgát
biztonságos megkerülését. Az evezők meg a két oldaluszony, melyet a hajó
hosszában leengedtünk, nem tudták feltartóztatni a sodródást, így hát a jobb
oldali négy evezősnek pihenőt kellett adnom, míg a többiek kétszeres erővel
dolgoztak, azután felváltva eveztek.
A nyolc férfi a végsőkig igénybe vette izmait és inait. Én a
kormányrúdnál csak annyit tehettem, hogy bevágtam az evezőt a vízbe, és
kitartottam. Még hangosabban ordítottam, mint egy valóságos
rabszolgahajcsár, hogy vidám kiáltásaimmal erőt öntsek a legénységbe. A
kikötőgát egyre közelebb jött. Még száz yard, és egy magasságba kerülünk a
hosszú fallal, túljutunk a csúcsán, ahol megtörik a tenger, kiérünk a nyílt

262
vizekre és szabadok vagyunk, szabadon felvonhatjuk a keresztvitorlát. A
percek végtelen hosszúnak tűntek. A fiúk néhányszor – mintha részegek
lennének – a vízbe vágták evezőjüket és még hátrafelé is eveztek.
Másfél óra múltán elértük az emberek állította akadályok kijáratát, ahol a
tenger hullámai a tőlünk baloldalt levő kikötőgát csillag alakú betontömbjeit
rohamozták. Abban a pillanatban, amikor közvetlenül á hullámtörő mellett
akartunk elhaladni, a szél annyira felerősödött, hogy már nem bírtunk vele.
Hajszál híján sikerült elhúzni a hullámtörő mellett, mivel a baloldalt ülő
négy férfi evezője alig fért el. Mikor végre kiértünk, csatát vesztettünk a
széllel és hullámokkal szemben: a tattal meg evezőlapokkal előre, az
ellenkező irányba, a fogazott, sokszögű betontömbök felé sodródtunk.
Pillanatokon múlott a szerencsétlenség.
– Vitorlát felvonni! – kiáltottam. Túl korai volt, de nem tehettünk mást, a
fiúk nem bírták tovább. Veszélyes helyzetbe kerültünk. A kikötőgát túlsó
végén ácsorgó emberek meg a fél tucatnyi kis csónakban ülők, akik azért
jöttek, hogy lássák indulásunkat, hirtelen felkiáltottak. Egyenest a
hullámtörők ujj formájú kinövései felé sodródtunk; a hajó tatja olyan közel
volt hozzá, hogy a hídról láttam az apró rákokat: a szélrózsa minden
irányába szétfutottak, az evezőtollak mindössze néhány centiméternyire
sepertek el mellettük. Szörnyű színjáték. Hajszálnyira úsztuk meg. Egy
motorcsónakról kötelet dobtak át nekünk, amikor a kimerült férfiak Norman
parancsnoksága alatt a vitorlához rohantak, hogy felvonják. Rekordidő alatt
fent volt. A szél dagasztotta. Néhány pillanat alatt eltűntek a hullámtörők
betonkarmai. A nyílt tengeren hajóztunk.
Irigyeltük az ősi sumer hajósokat. Ha Sohar partjai előtt
horgonyozhatunk, néhány evezőcsapással a szél ellen fordíthatjuk a Tigris
tatját, és közvetlenül a horgonyzóhelyről, a homokos partról kihajózhatunk a
tengerre. Milyen egyszerű lett volna!
Az enyhe szél dél-délkelet felől fújt, a január közepén esedékes erős
északkeleti téli monszunnak nyoma sem volt. Olyan lassan haladtunk, hogy a
kis vitorlát nem is tudtuk felhasználni, a jobb oldali, gyenge széllel észak
felé hajóztunk, közvetlenül egy magasba meredő, sötét fok mentén, amely
Kábusz szultán kikötőjétől északra állt ki a tengerből. Tréfából azt mondtam
a társaságnak, hogy Maganban már voltunk, most visszahajózunk északra, az
Indusvölgy felé, amely eddig elkerülte a figyelmünket. Valójában úgy
terveztük, hogy a monszunnal a hátunkban délnek, Afrika felé vitorlázunk.

263
 A sötétség beálltáig Omán hatalmas hegyei és sziklaszigetei meredeztek
előttünk. Azután feltűnt néhány éles fény, ezek gyorsan belemerültek a
tengerbe, és éjszaka már csak gyér világosság jelezte a láthatár végén
Masqat és Matrah helyét. De még jóval alkonyat előtt megszokott kép tárult
elénk: a távolban haladó hajók árbocai és kormányfülkéi zárt sort alkottak a
keleti láthatáron. A fehérre mázolt házak hamarosan megnőttek és egymás
mögött vonuló, hatalmas hajók részeivé alakultak át. Egy hajózási útvonal
kellős közepébe kerültünk újra, és igyekeztünk átjutni rajta. Megkezdődött a
jól ismert szörnyű, durva és rendszertelen dülöngélés a szuperhajók mély és
egymást sűrűn követő sodrában, meg a vad dörömbölés és a dallamtalan
macskakoncert – ahogyan egy, a rendes kerékvágásából kizökkentett nádhajó
ilyenkor viselkedni szokott. Éjjeli őrségemen Detleffel, hajszál híján
összeütköztünk egy kis teherhajóval; egyenesen felénk tartott, és mi csak az
utolsó pillanatban tudtunk oldalra fordulni.
Másnap, napfelkelte előtt a szél dél-délkeletről észak-északnyugatra
fordult és mi 130 fokos fordulatot tettünk. A vitorla dagadozott, jó
sebességgel haladtunk. Délután még korrigálhattuk kissé az útvonalat, s
közvetlenül Ras al-Hadd, Omán legkeletibb foka mentén húztunk el, ott, ahol
az Arab-félsziget derékszögben fordul az Adeni-öböl felé.
Csak most vettük észre, hogy milyen égető problémát hordozunk a hajón.
A mindig vidám és mosolygó Norris egyszeriben rosszkedvű és dühös lett.
Mindannyian tudtuk, hogy miért. Az utolsó napon, amikor Paolo Costa
terepjáróján az ősi rézbányák területén jártunk, eltévedtünk a vádik és
kanyonok rengetegében, és annyit zötykölődtünk a sziklák meg kavicspadok
közt, hogy valami elromlott Norris speciális hangosfilmfelvevő gépében.
Eszeveszetten barkácsolt rajta, alig evett és aludt valamit, de a hibát csak
nem tudta kijavítani. Mielőtt elhagytuk Ománt, sürgős táviratot küldött a
konzorciumnak. Azzal vigasztaltuk, hogy kölcsönveheti Toru vagy Gherman
filmfelvevőjét, bár azokkal hangot nem lehet felvenni. Ezt a megoldást
azonban hivatása követelményeinek lebecsüléseként értékelte, s ez még
inkább lehangolta. Ő azért szállt hajóra, mert a National Geographical
Society és a WQED megbízták, hogy hangosfilm-dokumentumot készítsen az
expedícióról. Egy tizenhat milliméteres normálkamerával nem oldhatta meg
ezt a feladatot.
Norris – használhatatlan kamerájával – ott gürcölt a nyolc evezős közt a
masqati kihajózásnál. De amikor kint a tengeren sem sikerült megjavítania

264
kameráját, partra akart szállni, hogy légipostán küldje el gépét reparáltatni.
Egy pillanatig szinte örültem, hogy nincs funkcionáló hangfelvevőgép a
hajón, mivel majdnem mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Norris
követelte, hogy vigyük ki a partra. A többiek számára teljesen közömbös
volt a film ebben a pillanatban. Most, hogy kedvező szél fújt, ki akartunk
jutni a nyílt tengerre, messze a zátonyoktól és a mólóktól. A lappangó
problémákat elnyomva, tovahajóztunk hát. Norman feldühödött attól, hogy
Norris végtelen hosszú, sürgős üzenetek továbbításával bízta meg, melyeket
a bahreini rádió közvetítésével kellett leadnia; ezekben Norris alkatrészeket
vagy új felszerelést kért sürgősen, légi úton Angliából vagy az Egyesült
Államokból Masqatba, amit azután onnét hajóval szállítanának egy megadott
helyre az Ománi-öbölben. Én egyetértettem Normannel abban, hogy órákig
eltart amíg sikerül közvetíteni az üzeneteket, és nekünk el kell hagynunk az
Arab-félszigetet. Őrültség volna a kamera miatt veszélyeztetni az
expedíciót.
A magas, jókedvű Norris erre szinte összecsuklott, az elvesző partokat
bámulta, mintha ki akarna úszni, hogy speciális feladata nálunk oly hirtelen
véget ért. Lassan rájöttem, hogy ez bizony súlyos probléma. Norris
kétségbeesése óráról órára mélyült. Normannek sikerült közvetítenie az
elkeseredett kérést Bahreinon keresztül. Úgy éreztük, hogy a bahreini
rádiós, Frank de Souza szinte hozzánk tartozik már. Ő volt az egyetlen ember
odakint a nagyvilágban, akinek sikerült vennie a konzorcium átkozott
rádióját, és válaszolni is tudott rá. Kezdtem remélni, hogy valami történik
Norris érdekében, amíg még Omán közelében tartózkodunk és nem hagytuk
el az utolsó fokot.
Sikerült kikerülnünk a hajózási útvonalról, most azon kívül hajóztunk, de
később a part közelében, Ras al-Hadd felé vettünk irányt és megint
belekerültünk. Éjszaka úgy éreztük, mintha a prérin keresztül utaznánk, ahol
egy-egy házból elszórt fények világítanak a sötétségbe. Ez az illúzió azonban
csak addig tartott, amíg a fények a távolból villantak fel. Gherman és Jurij
éjjeli őrsége idején egy tartályhajó oly gyorsan és közel zúgott el mellettünk,
hogy Jurij felugrott a toalettről, Gherman meg, mint az őrült, lóbálta hátul a
lámpást.
Három nappal azután, hogy elhagytuk Masqatot, lelanyhult a kedvező
északi szél, és enyhe szellők formájában keletről és délkeletről tért vissza;
ez csökkentette sebességünket és Norrisban új, habár gyenge reményeket

265
ébresztett. Mióta kifutottunk az öbölből, a tenger csak kevéssé volt
szennyezett, most azonban vastag olajrétegben hajóztunk, egy-egy csomó is
úszott benne. Igyekeztünk kikerülni a sűrű forgalmat a hajózási útvonalon,
ezért a part mentén haladtunk, és nem is tudtuk, hogy esetleges
felbukkanásunkról a Radio Bahrein értesítette az összes hajót az Ománi-
öbölben. Egy nagy luxusgőzös szinte nekünk rontott, mielőtt észrevettük
volna, aztán váratlanul irányt változtatott, mintha utasainak közelről akarta
volna bemutatni ezt a különös vízi járművet. Ezután egy kis teherhajó
állította le hirtelen a motorját, és sodródott a tengeren, mintha el akarta
volna vágni az utunkat, az utolsó pillanatban azután nyilvánvalóvá vált, hogy
mi nem tudunk úgy megállni, mint ő, így hát beindította a motort. Nemsokára
egy másik hajó is megváltoztatta útirányát, egyenesen felénk tartott, mintha
belénk akarna hajtani. Kiderült, hogy a Brunette nevű kis norvég teherhajó
volt, kétszer körülhajózott bennünket, azután folytatta útját, és háromszoros
szirénabúgás után eltűnt. Azután egy nagy orosz hajó jött, az Akademik
Szcsetkin, megismételte az előbbi manővert, mintha a karácsonyfát táncolná
körül, hangszórón át valaki Jurij Alekszandrovicsot kereste, és megkérdezte,
nincs-e szükségünk valamire. Semmire se volt szükségünk, és a lehető
leggyorsabban tovavitorláztunk a part felé, hogy elkerüljük a kitaposott utat.
HP horgászbottal és csalival egy nagy halat fogott, állítása szerint oly
nagy volt, hogy elszakította a zsinórt, és eltűnt, mielőtt még bárki
megvizsgálhatta volna, hogy valóban egy méter hosszú volt-e, ahogyan a
horgász állította. Egy óra múlva Asbjörn kötéllel beugrott a vízbe, és
kéziszigonyán egy valóban nagy hallal merült fel. Az a nagy delfin volt –
dorádónak meg aranymakrélának is nevezik –, amely HP drága csaliját
tartotta a szájában, és egy darabka horgászzsinórt húzott maga után. HP nem
túlzott. Nemsokára hat láb (2 méter) hosszú cápa jelent meg, körbeúszta
hajónkat, azután lecsapott a piros bójára, amit biztonsági okokból mindig
magunk után húztunk. Jobbról-balról megböködte, majd elúszott.
A negyedik napon hatalmas hegyeket pillantottunk meg a parton, a
ködfüggöny mögött; a hajók most mind a nyílt tenger felőli oldalon voltak.
Rövid időre kikerültünk a fő közlekedési vonalból. A szél azonban – Norris
örömére – egyre keletebbre fordult, és egyre közelebb sodort bennünket a
parti hegyekhez. Aznap este hírt kaptunk Franktól – alig mertük elhinni:
elkészítették Norris számára az új kamerát, és légi úton el is küldték már
Masqatba. Tudunk-e várni – kérdezték. Mi mást tehettünk Norris örömtől

266
ragyogó, borotválatlan arca láttán? És még a szél is az ő pártjára állott.
Megfordítottuk a Tigrist, és a parttal párhuzamosan, észak felé fordultunk. A
ködpárából felmerülő, visszautasító sziklafalak azonban
veszedelmesebbeknek látszottak, mint a hajózási útvonalon időnként feltűnő
acéltörzsek; a parti hegyek egyre magasabbak, vadabbak és hatalmasabbak
lettek, így hát estefelé annyira jobbra fordítottuk a hajó nádorrát, amennyire
keleti szélnél, az Ománba visszafelé tartó utunkon csak lehetett.
A következő nappalokat és éjszakákat senki sem fogja elfelejteni. Az
ügynökünk által bérelt halászcsónakkal kellett találkoznunk a Ras al-
Haddtól nyugatra fekvő hegyek között, a parton rejtőző, isten háta mögötti
Sur nevű halászvárostól tizenkét mérföldre. A halászcsónak azonban nem
talált meg bennünket, a magas sziklák és hegyláncok árnyékában pedig
Normannek nem sikerült rádiókapcsolatot találnia más hajókkal vagy a parti
állomásokkal. Még a bahreini Frank sem hallhatott bennünket a hegyek
mögül. Elhatároztuk, hogy átverekedjük magunkat északnak, Masqat felé,
ahol a-modern hajók könnyebben ránk találhatnak. De senkivel sem tudtuk
közölni döntésünket. Otthagytuk hát a halászcsónakot: hiába keresett
bennünket.
Egy helység neve néha téves képzeteket kelt az emberben; ez történt
velem Ras Abu Daud esetében, ami jó ó-norvég nyelven annyit jelent: „a
halál földomlása”, arabul azonban Rashad szerint „Dávid foka”. Éjszaka
pillantottuk meg ezt az elhagyott hegyfokot, a csillagos égbolt alig világította
meg, s a tengeri párában igencsak kísértetiesen hatott. Közelebb hajózván,
úgy éreztem, semmit sem láttam még, ami szorosabb kapcsolatban volna a
halállal, mint ez az élettelen, sötét hegyfok, amely hatalmas sírkőként meredt
az ég felé az éjféli ködben. Balra tőle elhagyott, mély völgy tátongott, s a
sápadt felhők fátyla mögött tökéletes sötétségbe veszett, akár a sír. Semmi
élet. Csak köd lengedezett. A szűk völgy bejáratánál valószínűleg most
láthatatlan, rövid partszakasz húzódott; én már arra gondoltam, hogy a
csillagok fényénél megkísérelem a kikötést a meredek sziklák közt.
Közelebb érvén azonban olyan félelmetesnek tűnt, hogy a navigátorok
egyetértettek velem: jobb, ha kellő távolságban maradunk ezektől a
hegyektől, míg nem lesz túl késő.
A hegyfok már szorongatóan közel volt, kivetettük hát a vászonból
készült viharhorgonyt, hogy csökkentsük sebességünket. De olyan lassan
sodródtunk a szélben, hogy a horgony nem tudta megvetni magát a vízben, és

267
üres zacskóként lógott hátul. Norman közben új csúcsvitorlát barkácsolt, s
bambuszrúdra feszítette. A kísérlet sikerült, nagyobb sebességre tettünk
szert, s jobban kormányozhattunk. Helytálltunk a keleti széllel szemben,
amely majdnem a sziklákhoz nyomott bennünket. Jobb megoldás híján, újra a
forgalmas óceáni útvonalra kormányoztuk hajónkat, pedig el szerettük volna
kerülni. Az első hajók láttán megpróbáltunk minél hamarabb áthaladni ezen
a forgalmas szakaszon, de elállt a szél, már csak enyhe szellők lengedeztek
különböző irányokból, s mi képtelenek voltunk értelmesen kormányozni. A
sűrű forgalom kellős közepén álltunk, vitorlával és kormányevezővel
küszködtünk, hogy kikerüljünk az óceánjárók és tartályhajók tömkelegéből;
durva himbálásuk következtében úgy éreztük, a lábunk alatt a híd kiszakad a
nádkötegekből és a kabinokkal meg árboccal együtt kirepül a hajóból. Carlo
és Jurij mindenütt biztosították a kötélzetet, a többiek meg azon igyekeztek,
hogy lehozzák a Tigrist erről az őrült, tengeri autópályáról, ahol semmi
helye nincs egy ódivatú nádhajónak.
Éjszaka volt a legrosszabb. Azonnal észrevettük a hajók felvillanó
fényeit, de mivel magát a hajót nem láthattuk, nem tudtuk, nekünk ront-e vagy
biztonságos távolságban halad el mellettünk. A láthatáron mindenütt fények
villogtak. Egyre nagyobbak lettek, míg végül egy kis piros vagy zöld fényt
vettünk ki az általános villódzásból a hajón. Ha egyszerre láttuk a piros
(jobboldali) meg a zöld (bal oldali) lámpát, akkor a hajó pontosan felénk
jött. A Tigris kabinjának két elülső tetődúcán is világított egy piros meg egy
zöld lámpa, de ebben a szélben szörnyen bekormozódott az üveg, és a
lámpákat gyakran eloltotta a huzat. A nagy hajóknak ritkán volt őrszemük,
aki a szerény petróleumlámpát egyáltalán észrevehette volna, a nagy
tartályhajók pedig már nem tudtak megállni vagy irányt változtatni, amikor
olyan közel kerültek hozzánk, hogy szabad szemmel felismerhettek volna a
hídról. Nekünk kellett körülnézni és türelmesen megfigyelni minden
fényforrást, amíg olyan közel került hozzánk és elég nagy volt ahhoz, hogy
megkülönböztessük a rajta világító különböző lámpákat. A két színes
lámpának és egy hátul, magasan álló fehérnek meg egy elülső
alacsonyabbnak az elrendezése alapján azután megállapíthattuk, hogy
pontosan a hajó útirányában állunk-e vagy pedig balról, esetleg jobbról
halad el mellettünk. De akkor már sokszor a hatalmas, sötét törzs körvonalai
is előttünk meredeztek az éjszakai égbolt alatt, szélcsendben pedig nem sok
időnk maradt kikerülni az útjából. Éppen ezért dupla őrséget állítottunk

268
éjszakára, akik a felvillanás pillanatától gondosan követtek minden
fényforrást, hogy megállapítsák, jobbról vagy balról kerüljük-e meg a hajót.
Végül már nagy rutinnal végeztük ezt a munkát, de az éjszakák túl hosszúra
nyúltak, és türelmetlenül vártuk a napfelkeltét; elfáradtunk az éjszakai
figyeléstől a sötétben, a szüntelen veszkődéstől a kötelekkel és vitorlával,
karunk megmerevedett az evezőnyelek forgatásától, lábunk kimerült az
imbolygástól, amikor a Tigris ide-oda ugráló teknősbékaként himbálódzott a
hajósodrok haragos hullámaiban.
Reggelre azután eltűntek a fények, de a hajók még itt voltak; most már
abban a pillanatban megláttuk őket, ahogy zümmögő szúnyogokként
felmerültek a láthatáron, lódarázsként zúgtak, amint közelebb kerültek, s
elefántordítással haladtak el mellettünk.
Az ötödik nap estéjén megváltozott az időjárás. Súlyos felhők
tornyosultak a láthatáron, a távolból mennydörgés hallatszott. Nyugaton még
láttuk a parti hegyek körvonalait – egy-egy pillanatra kirajzolódtak a
villámfényben. Alig köszöntött be az éjszaka, amikor útvonalunkat lámpások
különös kombinációja keresztezte; leginkább karácsonyfára hasonlított.
Egészen megzavarodtunk, találgattuk, mi lehet ez, ekkor további, hasonló,
furcsa fényeket pillantottunk meg, alacsony és szintén lassú járművön
követték az elsőt, és ugyancsak keresztezték utunkat. Mindkét hajó oly
rendkívül lassan haladt, hogy elhajózhattunk volna közöttük. Gherman és én
éppen ezt a manővert akartuk végrehajtani, amikor Detlef a hídra jött, és
megmutattam neki a karácsonyfát. Detlef egy pillanat alatt rájött, hogy mit
látunk magunk előtt. Mindkét kormányrudat teljes erővel jobbra húztuk, és
éppen hogy sikerült a második hajó alacsony fara mögött elhaladnunk,
amelyről kiderült, hogy egy dugig megrakott, legénység nélküli uszály.
Detlef, kereskedelmi hajó kapitány lévén, az első hajó sok pótlólagos
lámpájáról felismerte, hogy vontatóhajó halad előttünk, s kétszáz yard
hosszú kötélen vontat egy teherszállító dereglyét.
Bemásztam a nagy kabinba, hogy éjszakai őrségem előtt még aludjak egy
kicsit. Már hozzászoktam ahhoz, hogy csukott szemmel, nyugodtan fekszem a
matracomon és lazítok, habár sokkal természetesebb lett volna, ha felülök és
kinézek, valahányszor hajó közeledik. A fülem felfogta a távoli gépek
ütemes dübörgését: lassan felerősödött és azután éppen olyan lassan elhalt,
ahogyan a hajók közeledtek és elhaladtak mellettünk. Hirtelen kétségbeesett
kiáltás hangzott a hídról, a fejem felett és mögött ezt egy nagy hajó

269
motorjának zúgása követte, veszélyesen közeledett hozzánk, s mikor a
közvetlen közelünkbe ért, a zaj úgy felerősödött, hogy valamennyien a
fedélzetre rohantunk, akár a felriasztott egerek. Alig dugtam ki a fejemet a
bal oldali ajtónyíláson, amikor megláttam, hogy okkerszín vitorlánkat
valami nagy és zajos dolog világítja meg a kabin másik oldaláról.
Felugrottam, és egyik kezemmel egy árbocmerevítő kötélbe kapaszkodtam.
Minden mozgott, én pedig úgy éreztem magam, mintha éjszaka nagyvárosi
utcán autóznék, megvakítva egy ház nagyságú, fekete falról ragyogó sok-sok
fénytől. Teljesen kivilágított teherhajó nőtt ki a sötétségből olyan szorosan
mellettünk, hogy néhány pillanatig minden egybefolyt: a két bambuszkabin és
a fekete fal. De csak egy pillanatig, azután elhúzták, mielőtt még pontosan
megtudtuk volna, hogy mit is láttunk. Éppen csak arra volt időnk, hogy
megkapaszkodjunk, mert minden oldalról tajtékzó vízesés zúdult a hajónkra.
Még arra sem volt időnk, hogy kétségbeesetten, azután megkönnyebbülten
felkiáltsunk, amikor Jurij hátulról, a hídról újra felüvöltött:
– Meg kell őrülni! Megint jön egy! – Jurij hangját elnémította a második
acélfal motorjának dübörgése. Ez alkalommal is félrelöktek bennünket a
hajósodor hullámai, ránk se hederítve sepertek félre az útból.
– Konténerhajó – mondta Detlef szárazon. – Ezek harminc csomóval is
haladnak.
Mindannyian a fedélzeten maradtunk egy ideig, és a rossz látási
viszonyokra panaszkodtunk a hold- és csillagtalan éjszakában. Az időjárás
nem sok jót ígért. Elhatároztuk, hogy bevonjuk az új csúcsvitorlát.
Szemerkélni kezdett az eső. Torunak és nekem hamarosan át kellett vennünk
a kormányzást. A többiek vonakodva kúsztak vissza a két huzatos
bambuszkunyhóba, és leengedték a nádfalat szigetelő vitorlavásznat. Közben
erősebben kezdett esni, s a hideg zápor hamarosan felhőszakadássá dagadt.
Semmit sem láttunk már. Még a saját kötélzetünket sem. Toru meg én
viharöltönyt húztunk, hogy megvédjen az eső meg tajték ellen. Úgy zuhogott,
mintha dézsából öntötték volna, és a zaj elfojtott minden szót. A hideg
zuhany átszivárgott vízhatlan öltözékünkön, és ellepett a fejünk búbjától a
lábunk ujjáig, cipőnkben színültig állott a víz, akár a virágcserepekben. Már
majdnem komikus volt, de csak majdnem. Alig láttam Toru japán
arcvonásait, ha a zseblámpám fényét ráirányítottam, jóllehet kéznyújtásnyira
állott tőlem a keskeny híd túlsó végén.
Hallottam valamit. A lámpással Toru arcába világítottam, hogy lássam,

270
hogyan reagál. Intett: ő is észlelte azt, amit én. Motorok. A felhőszakadás
tombolásán át alig hallottuk a saját hangunkat, de egy közeledő szuperhajó
tompa, ritmikus dübörgését nem lehetett mással összetéveszteni. Igen
gyorsan közeledett. Carlo a nagy kabinban feküdt, tulajdonképpen aludnia
kellett volna, a vékony nád- és vitorlavászon falon át azonban ugyanazt
hallotta, amit mi, és valamit átkiáltott nekünk a hídra. Mi éppen olyan
rosszul éreztük magunkat, mint ő, de csak mi tehettünk valamit. De mit
tegyünk? Kezünkben volt a hajó sorsa: kitérhettünk balra is meg jobbra is.
De melyik manőver ment meg a veszélytől? Bármerre kormányozzuk a
Tigrist, megeshet, hogy éppen az az oldal lesz, amelyről a hajó közeledik, és
az orra alá temet bennünket.
A hidegtől és a túlerőltetéstől bénán lógtunk a két nehéz kormányevezőn,
hátunkba fújt a szél. A dübörgés elviselhetetlenné nőtt. A szél éppen felénk
hozta a hangot, a kabinokban mindenki felébredt. A sűrű sötétségben nem
láthattuk a vitorlát, de tudtuk, hogy szél meg eső dagasztja, mivel a vihar
pontosan hátulról zúgott. Én még a fejemet sem fordíthattam hátra, mert a
szél teljes erejével az arcomba és szemembe csapta az esőt.
– Halljátok a gépet? – ordított Carlo kétségbeesetten a nádfalon át.
Ezután már nem hallottuk társaink hangját, mert a dübörgés orkánná nőtt, és
a hajó elért a mi magasságunkig. Egy pillanat múlva ujjongó öröm töltött el.
– Igen – kiáltottam a vékony falon át –, hallom meg szagolom is! – És
azután: – Még a hőséget is érzem!
Dübörögve robogott el az óriás, olyan közel hozzánk, hogy éreztük a
gépház olajos levegőjét, egy pillanatig a hatalmas acélfalból sugárzó
hőséget is, amikor a jobb oldali kötegek mentén szinte láthatatlanul, elsuhant
mellettünk a zuhogó esőben. Az alázuhanó víz áthatolhatatlan függönye
mögött, a sötétben, valamiféle fényeket véltem látni, mintha felettem, az
árboc magasságában vonulnának el. Azok ott fent az automata vezérlésű
hajón, a radarjukkal kevesebbet láttak belőlünk, mint mi őbelőlük. Detlef
saját tapasztalatából közölhette, hogy nagy esőben még a radarral is
előfordulhat, hogy semmit sem mutat egy mérföldön belüli távolságban.
Ilyen időben sztaniolcsíkjaink sem értek sokat.
Az eső egyszerre elállt, újra láttuk a hajó orrát az éjjeli párában, de
hirtelen két fényfüzér is feltűnt közvetlenül előttünk. Másik két hajó.
Olyanok voltak mint fényes csillagokkal teliszórt tejutak, s egymás után
jobbról, majd balról keresztezték útvonalunkat. Bizonyos távolságban –

271
amelyet azonban a pára miatt nem tudtunk pontosan felbecsülni – át akartunk
hajózni közöttük. De a következő pillanatban rájöttünk, hogy a hajók már
szorongatóan közel vannak hozzánk, s mindkettő hihetetlen gyorsan, szinte
egyforma sebességgel és azonos távolságra halad egymástól. Vontatóhajó
nem mehet ilyen gyorsan. Torut meg engem pillanatokra összezavart ez az
óriási sebesség, azután mindketten egyszerre vetettük magunkat a
kormányrúdra, hogy amennyire csak lehet, jobbra húzzuk le a Tigrist. Egy
megvilágítatlan hajóoldal merült fel előttünk; összekötötte egymással a két
együttesen előrerobogó tejutat, mindhárman összefüggtek: egyetlen hajóról
volt szó. Hatalmas, színültig telt szuper tartályhajó suhant el mellettünk,
amelyet csak elöl meg hátul világítottak ki. A hihetetlenül hosszú és mélyen
fekvő középső rész, legalább százezer tonna olajjal a hasában, alig látszott
ki a vízből. Az erős hátszélben a Tigris rögtön reagált: idejében balra
fordult, s a fekete tartályhajó elhaladhatott mellettünk. Olyan közel voltunk
egymáshoz, hogy a hídról az ablakon és az ökörszemablakon át beláthattunk
a kabinokba, még a kabinfal apróbb részleteit is megkülönböztettük. Az
elektromos lámpák fényében az arcokat is felismertük volna, de szemmel
láthatóan senki sem volt ébren.
Elegünk volt. Hadd rohangáljanak a tartályhajók Omán partjai mentén, mi
kihasználtuk a friss délkeleti szelet és kifelé vitorláztunk, észak-keleti
irányba. A tengernek a forgalomtól megkímélt részén újra embereknek
éreztük magunkat – csak halak úszkáltak és madarak röpködtek körülöttünk.
Nem voltunk többé liliputiak a hús és vér nélküli robotok világában,
amelyben a ma-guron hajózó emberek nem lehettek biztonságban –
létjogosultságuk is kétséges volt.
Reggelig hallottuk a távoli mennydörgést. Akkor megfordult a szél
északkelet felé, fel kellett húznunk a vitorlát, és meg kellett változtatni az
útirányt. Mindez hiábavaló volt azonban, mivel a heves széllökések mintha
csak arra vártak volna, hogy mi szélirányba fordítsuk a vitorlát, azután
megfordultak és ellenkező irányból törtek ránk. A széllökések az esőt is
visszahozták. Az evezők beszorultak, a bivalybőr és a kenderkötelek,
amelyek villáikban tartották őket a fedélzeten és a hídon, megdagadtak és a
nyílás beszűkült. Reggel 10 óra felé a sűrű felhők közt elcsíptük egy rövidke
pillanatra az elfátyolozott napot, Detlef pedig felbecsülte hozzávetőleges
helyzetünket. Északi irányú utunkról visszacsúsztunk 226 foknyit, Masqattól
mintegy tizenöt mérföldnyire. A konzorcium rádióadóvevőjén, sajnos,

272
senkivel sem tudtunk kapcsolatot teremteni, sem Masqattal, sem Bahreinnal,
sem pedig valamelyik hajóval. Súlyos kockázatok árán sikerült
visszakerülnünk a masqati kikötő elé, de erről senki sem tudott. Az ügynök,
Norris pótalkatrészeivel, nyilván még a Sur előtti partszakaszon keresett
bennünket.
Most már mindannyian akartuk ezt az átkozott kamerát, Norman három
óra hosszat mászkált fel és le a himbálódzó árbocon, s különböző
hosszúságú és fajtájú antennákat akasztott fel rá. Aztán végre jelentkezett a
bahreini Frank, és közölhettük véle becsült helyzetünket. Megtudtuk, hogy az
öbölbeli hatóságoktól valaki Ras al Daud előtt keresett bennünket
motorcsónakon, ahol valóban jártunk is. Frank megkísérli elintézni, hogy
Norris küldeményét terepjárón szállítsák vissza Surból Masqatba. Mi pedig
igyekezzünk, ameddig csak lehet, ott maradni, ahol most vagyunk. Déli
irányból északra fordítottuk a hajó orrát, mivel a parti áramlás lefelé nagyon
erős volt. Nem akartunk közelebb kerülni Ománhoz, mert ez azt jelentette
volna, hogy újra belépünk a hajózási útvonalba.
Délben hirtelen rádiókapcsolatba kerültünk egy a masqati kikötőben álló
hajóval, az értesítette a huszonnégy órás őrszolgálatot teljesítő parti
állomást. Ügynökünket riasztották; már feladta a harcot, azért, hogy
bennünket Sur előtt megtaláljon, a kamera újra Masqatban volt. Fantasztikus
ügy. Mindenekelőtt Norris számára, aki már majdnem egy hét óta úgy érezte
magát, mint a favágó fejsze nélkül. Az ügynökség vezetője, Leif Thoernwall
megígérte, hogy személyesen hozza el nekünk a kamerát, ha egy kicsit
közelebb jövünk Masqathoz. Újabb esőzések és uralkodó dél-délkeleti szél
mellett tovább lavíroztunk, és egyre közelebb jutottunk a félelmetes hajózási
útvonalhoz. Beköszöntött az éjszaka, és mi nem találkoztunk a
randevúhajóval. A rádióösszeköttetést sem tudtuk fenntartani Bahreinnal
vagy Masqattal, jóllehet Norman váratlanul meghallott egy hangot, amely
leszállási utasításokat adott egy Hawaiiba tartó repülőgépnek. Felerősítette
vevőkészülékét, és mi mindannyian hallhattuk az amerikai hangot: „…
maradjon kétszáz csomónál és tartsa a kapcsolatot!” – Normannel együtt
valamennyien harsogva nevettünk ezen a tragikomikus üzeneten.
Amikor lefeküdtem aludni, jól láthattuk az éjszakai égbolton tükröződő
masqati fényeket. A szél rövid időre elült. Olyan közel jártunk a partokhoz,
hogy a hajók ismét szorongatóan közel voltak, megfordultunk hát, és
eltávolodtunk a szárazföldtől. Az elmúlt éjszaka eseményei még túl élénken

273
éltek az emlékezetünkben. Ezt az éjszakát enyhe esőben töltöttük el, távol a
forgalomtól. Valahol messze felvillant néhány hajó fénye, Irán felett pedig
villámlott és mennydörgött. Hálózsákjainkban vagy takaróink alatt
kucorogva mindannyian egyetértettünk abban: nagyszerű érzés messze úszni
a szuperhajók brutális sodrától. Detlef bevallotta, hogy az utóbbi napokban
néhányszor tengeribeteg volt, és még én is – jóllehet azelőtt sohasem
éreztem meg a tengert – rosszul voltam, mintha ide-oda hintáztatták volna a
gyomromat.
Másnap reggel tíz órakor Normannek sikerült kapcsolatot teremtenie
Bahreinnal, megtudtuk, hogy előző nap egy vontatóhajó tizennyolc
mérföldnyire futott ki Masqattól és minket keresett, de a rossz idő miatt
vissza kellett térnie a kikötőbe. Az előrejelzés-szerint rossz idő lesz, ezért
ma senki sem jön ki a keresésünkre.
Ezen a napon olyan sötét volt, hogy HP csak petróleumlámpa fényénél
olvashatott a kabinban. A fonott tetőket, sumer módra, aszfalttal kentük be,
de ilyen záporban az eső lecsorgott a falakon. Négy cápa követett bennünket
egész délután. A kikötőből nézve a tenger valószínűleg nagyon vadnak hatott,
de számunkra valóságos felüdülés volt: hosszú, szabályos hullámok, a sűrű
eső pedig lesimította a vad hullámok taraját. A Tigris hangtalanul siklott a
vízen, mint a macska árnyéka. A kötelek megdagadtak és szilárdan tartották a
fát meg a bambuszt. Az éjszaka megint nyugodt volt, amikor felébredtem,
tanúsíthattam HP-nak, hogy Carlo meg Gherman is horkol. Még az evezők
kavarta, örvénylő víz bugyborékolását és csobogását is hallottuk. Éjszakai
őrségem alatt egy pillanatra felszakadt a felhőtakaró, és azon vettem észre
magam, hogy a Dél Keresztje felé kormányzom a hajót. Másnap, a késő
reggeli órákban kiderült. Norman megállapíthatta körülbelüli helyzetünket,
és sikerült is közölnie Radio Bahreinnal. Frank nemsokára újra jelentkezett;
azt mondta, hogy a Muskat nevű kikötői vontató napkeltekor tíz csomós
sebességgel kifutott Kábusz szultán kikötőjéből, és megpróbál
rádiókapcsolatot teremteni velünk, ha elég messze kint lesz a tengeren.
Délután három óra felé majdnem összeütköztünk a Muskattal. Angol
kikötőmester állt a kormánynál, az ománi legénység feje felett pedig svéd
ügynökünk, Thoernwall integetett. Két, tartalékalkatrészeket tartalmazó ládát
és a régi helyett egy újonnan összeállított hangosfilmfelvevő gépet adtak át
Norrisnak, aki úgy félt, hogy az egész a vízbe pottyan, hogy alig akart
segítséget elfogadni, amikor az értékes szállítmányt az egyik hajóról a

274
másikra adták át.
Ügynökünk izgalmában és örömében, hogy végre megtalált minket,
kinyitott egy üveg pezsgőt, és egymagában kiitta, miközben a tengerre meg az
égboltra koccintott. A Muskat megfordult és visszasietett, hogy még a
sötétség beállta előtt elérje a kikötőt.
Elfordítottuk a parttól a hajó orrát, felvontuk a csúcsvitorlát a
nagyvitorla fölé, és elindultunk a nyílt tenger irányában. Még pezsgőre sem
volt szükségünk, hogy együtt örüljünk a jó öreg Norrisszal, aki az elülső
kabinban ült a matracán és ápolta új bébijét, amely hamarosan hallatta is jól
ismert csuklását, jelezvén, hogy felvesz minden szót, amit kimondunk.
Napnyugtakor három és fél-négy csomós, fantasztikus sebességet mértünk, s
útirányunk: a nyílt tenger. Magan mögöttünk feküdt. A Tigris ismeretlen cél
felé vitorlázott.
Ismeretlen, minthogy titkos vágyat éreztem terveink megváltoztatására.
Manővereink, amelyekkel Norrist kamerához juttattuk, messzebb északra
vittek bennünket, mint amennyire azt télen lehetségesnek tartottam, hiszen
ilyenkor az északkeleti monszunnak kellett volna uralkodnia. Norman új
csúcsvitorlája nagyobb sebességet és ezzel nagyobb kormányzási
szabadságot biztosított a számunkra. Kiderült, hogy oda mehetünk az Indiai-
óceán partján, ahová csak akarunk. Még mindig rajtunk múlott, hogy
elhajózunk-e Pakisztánba vagy az Indus völgyébe. A kísértés
elhatalmasodott rajtam, két álló napig tréfálkoztam embereimmel arról, hogy
következő célunk a nagy indus-völgyi kultúra partvidéke.
A harmadik napon már nem tréfából mondottam. Utasítottam a
kormányevezősöket, hogy forduljanak meg: Afrika helyett Pakisztánra
vegyenek irányt. Több okom volt rá, mint valaha, hogy megnézzem Ázsiának
ezt a részét. Látni akartam Meluhhát. Ezidáig nem volt számomra több egy
rejtélyes névnél, amely gyakorta fordult elő a sumer agyagtáblákon. Újra
fellapoztam Bibby könyvét. Ott ez állott: „Dilmunt és Magant mindig együtt
említették, gyakran egy mondatban és nem egyszer egy harmadik országgal,
28
Meluhhával”.
Az ősi Dilmunban és Maganban jártunk már. Vajon hol volt Meluhha?
Jóllehet fogalmam sem volt róla, az elnevezés azokra a nevekre
emlékeztetett, amelyek maláj területen Malakka-félsziget vagy Molukka-
szigetcsoport néven maradtak fenn. De most, hogy meggyőződtem róla:
Dilmun és Magan minden kétséget kizáróan azonosítható, úgy tűnt, Meluhha

275
– egyszerű kiküszöbölési eljárás alapján – nem lehet más, mint az Indus
völgyének vidéke. Nem volt más jelentős partvidéki kultúra, amely közelebb
feküdt volna az ősi Mezopotámiához, és rengeteg bizonyíték támasztja alá,
hogy a sumerok idején kapcsolat állott fenn Mezopotámia és az Indus-völgy
között. Olyan szoros kapcsolat, hogy nem kerülhették el, hogy említést ne
tegyenek ezekről a kereskedelmi partnerekről a sumer agyagtáblákon. Ha
„Meluhhát”, ezt a fontos sumer helynevet, mint még tisztázatlant, elejtjük,
akkor mi maradna az Indusvölgy sumer megjelölésére? Kellett, hogy legyen
egy elnevezés az Indus-völgyre, az egyetlen közel fekvő, egyidejű kultúrára,
amelyhez, mint tudjuk, széles körű kapcsolatok fűzték a sumerokat.
A sumerokéhoz hasonló sorsra jutottak indus-völgyi kortársaik:
kultúrájuk elpusztult, városaikat elhagyták, még a létezésükről sem tudtak a
túlélő népek addig, amíg az újkori régészek a felszínre nem hozták
romjaikat, művészetüket és kézműves szerszámaikat. A sumerok, pusztulásuk
előtt, ékírással helyettesítették eredeti hieroglifáikat, melyeket a modern
tudomány megfejtett. Így jutott el hozzánk a „Meluhha” kifejezés, mint egy
idegen kereskedelmi partner neve. Az indus-völgyi kultúra hieroglifáit
azonban ez idáig nem tudták megfejteni az írástudók, jóllehet azóta jól
ismerik és könnyen azonosítják. Így nem ismerjük egyetlen földrajzi
elnevezésüket sem, még azt sem, hogy önmagukat hogyan nevezték. Az
indusvölgyi írás nem olvasható ujjlenyomatként, de ahol rábukkanunk, ott
tudjuk, hogy honnét származik.
Az Indus-völgyből származó pecséteket – ennek a völgynek az
írásjeleivel és jellegzetes motívumaival – a régészek nemcsak az Indus
völgyében, hanem a távoli Mezopotámiában is feltártak. Nagy számban
bukkantak rájuk az iraki ásatásoknál, az öböl partján fekvő ősi városokban,
Urban, Urukban, Lagasban, Susában, fel egészen Kisig, Tell Aszmarig és
Brakig – ez utóbbi a mai Szíriában fekszik. A kapcsolatok nyilván nagyon
széles körűek voltak, ha ilyen sok szétágazó nyom maradt fenn egészen
napjainkig. A legszebb indusvölgyi pecsétet, amit láttam – egy sor indiai
elefánt és orrszarvú díszíti –, az iraki Tell Aszmarban tárták fel a régészek;
most a bagdadi múzeumban látható.
Néhány régész feltételezte, hogy Meluhha, akárcsak Magan, Afrikában
volt. Ezt megint csak azért gondolták így, mert a későbbi asszír királyok,
hadjárataikról szárazföldi úton visszatérve, feliratokat hagytak hátra a
Földközi-tenger partjain, melyeken az állott, hogy Magan és Meluhha

276
valahol Egyiptomtól délre fekszik. Így Kramer szerint, aki Magant Felső-
29
Egyiptomba helyezte, Meluhha a mai Etiópia lehetett.
Bibby ezzel szemben, ásatásai után, amelyek széles körű kapcsolatokat
tártak fel a sumerok és Bahrein között, ezt írta:
Az afrikai lokalizálást nagyon nehéz az uri táblák szövegével és a
régészet tényeivel összeegyeztetni. Maga a távolság is fontos probléma, és
jóllehet a kereskedelmi hajók által elérhető távolság becslésében én
sohasem voltam túlságosan óvatos, nem tekinthettem el attól, hogy a Bahrein
és Afrika közötti távolság kétszer akkora, mint az India és Bahrein közötti.
Meluhha termékei közül az elefántcsont meg az arany ugyan éppen úgy
származhatott Afrikából, mint Indiából, de a meluhhai karneolt csakis az
30
indiai Radzsputánából hozhatták be.
Bibby, amikor megmutatta nekünk a mai Bahrein területén fekvő, ősi
kikötővárost feltáró ásatásait – ez a város fele akkora volt, mint a hatalmas
Ur –, említette, hogy közvetlenül a kikötő kapuján belül talált egy az Indus-
völgyből származó pecsétet. Indus-völgyi tűzkősúlyt is talált, s ennek
alapján szorosabb kereskedelmi kapcsolatokat tételezett fel Bahrein és az
Indus-völgy között, mint Bahrein és Mezopotámia között, amely csak
egyharmadnyi távolságra feküdt Bahreintól. Még mielőtt láthatta volna erős
és úszóképes nádhajónkat Bahrein kikötőjében, Bibby kifejezte bizalmát a
Dilmun körül hajózó tengerészek iránt:
Ezek a kereskedők, akik tőkét fektettek be és összeállították a rakományt
a dilmuni útra, nem bocsátkoztak bizonytalan kereskedelmi vállalkozásokba,
és nem a halhatatlanság mitikus országába indultak, amely az ismert világ
határán túl fekszik. Ők mindennapi üzleteiket bonyolították; így keresték
kenyerüket. Nem szabad azt hinnünk, hogy kereskedelmet kizárólag
mezopotámiaiak űztek. Két személyről, akit a Ningál-templomnak szánt tized
befizetőinek neveztek, megjegyzik, hogy Dilmunban születtek. Voltak tehát
nyilván dilmuni kereskedők, akik Mezopotámiában telepedtek le, és
mezopotámiaiak, akik Dilmunban laktak, és mindkét ország hajóit
felhasználták teherszállításra. Biztosan lavíroztak az öbölben Dilmun felé
más nemzetek ha jól is az i. e. második évezred első két századában, és
kikötöttek a városfalak alatti parton. A magani hajók rézzel voltak megrakva,
míg az indus-völgyi kultúrvárosokból érkező hajók akkor – éppen úgy, mint
ma – farakományt hoztak (és talán, bár erre nincsenek bizonyítékok, gyapotot
is), könnyebb súlyú, de értékesebb szállítmányaik – az elefántcsont, a lazurit

277
 31
és a karneol – mellett.

Bibby merész, de érdekes elméletet is megkockáztatott. Rámutatott arra,

hogy a szanszkritul beszélő árják, akik északról hatoltak be Indiába, és
valószínűleg leigázták az eredeti indus-völgyi kultúrát a nem szanszkrit
származású jövevényszót, „mlecchát” használták a nem árják megjelölésére,
azokéra, akik nem tisztelték az árja isteneket. Feltette a kérdést:
„Lehetséges-e vajon, hogy az indus-völgyi nép „mleccha” néven nevezte
magát és országát?”
Az Indus-völgy, amely nemrégiben még Indiához tartozott, most teljes
egészében Pakisztán része. A Tigris fedélzetén senkinek sem volt kifogása az
ellen, hogy észak felé fordulva azt az útvonalat válasszuk, amelyet először,
amikor áthaladtunk a Hormuzi-szoroson, elvetettünk.
Tíz napig hajóztunk északkeleti irányban, kósza cápák, néhány hűséges
aranymakréla, valamint pillanatokra felmerülő, játékos, barna delfinek és
néhány nagyobb termetű, kíváncsiskodó, előttünk ismeretlen delfin
kíséretében. Színpompás, trópusi madarak szálltak le a hajóra pihenni, és
tarka halak úsztak hatalmas rajokban, akár a háziállatok, nádkötegeink alatt,
nagy árnyékunk vonzásában; ilyesmit azóta sem tapasztaltam, hogy a Kon-
Tikin áthajóztam a Csendes-óceánon. HP, Asbjörn és Carlo azzal
szórakoztak, hogy a legízletesebb fajták közül naponta kettőt kihorgásztak
vagy szigony végre kaptak, és kiegészítették velük a menünket. Az egyik, az
aranymakréla zöld, rozsdavörös és arany színben csillogott, amikor teljes
pompájában siklott el alattunk, de a fedélzetre érve laposnak és aránytalan
alkatúnak bizonyult, ezüstös halfarokhoz kapcsolódó buldogfejjé
zsugorodott össze. A másik a tüskésmakrélák közé tartozó szivárványos
makréla volt, amelynek karcsú torpedó alakú teste valóban a szivárvány
színeiben tündöklött a víz alatt és víz felett. Az íj- és kalauzhalakat, valamint
a gályatartó halakat nyugton hagytuk, akárcsak többi kísérőnket. Nyomban
visszadobtuk őket a vízbe, ha ráharaptak a horogra, még mielőtt a horgász a
csaliját félrehúzhatta volna.
Carlo határozottan állította, hogy éjszakai őrsége idején tücsökciripelést
hallott. Nem akartuk elhinni, de azután én is találtam egyet az ágyamon;
zöldessárga volt és egy ujjnyi hosszú. Éjjeli őrségemen is hallottam egyet
ciripelni a hajó farában, az orrából válaszolt neki egy másik. Hamarosan
mindannyian hallottuk a szöcskéket. Ott kúsztak és ugráltak a nádon meg a

278
bambuszon, kis ívben a vízen is átrepültek, de mindig visszatértek tengeri
szénakazlunkra. Szemmel láthatóan a hajó orrán és farán bokrosodó
nádkötegekben érezték magukat a legjobban. A hajónk alsó részén lakozó,
rövid farkú rákokkal egyetemben valószínűleg Ománban hajóztak be
potyautasként, mivel szülőhelyükön, a kopár arab vidéken sehol nem
tapasztaltak ilyen buja vegetációt, mint itt.
A szél igen erősen fújt, a nagyvitorla berepedt, és az éjszaka kellős
közepén kellett bevonnunk, mert ejtőernyőszerűen felfúvódott, és óriási
sebességgel repített bennünket a hullámok felett. Harminckét óra hosszat
sodródtunk erős északkeleti szélben, kivetett viharhorgonnyal sebes
áramlatban, kormányozni azonban nem tudtunk. Áthaladtunk a 60. keleti
hosszúsági fokon, amelyen Ras al-Hadd fekszik. Toru, HP és Asbjörn
jelentették, hogy megvarrták a vitorlát, újra fel lehet vonni, azután megint
olyan szélsebesen haladtunk, amennyire a pótlólagos csúcsvitorlával
lehetett. Megállapítottuk, hogy a tenger körülöttünk újra szennyezett. Először
vettük észre, hogy az oldalsó kötegeket nemcsak síkos tengeri fű és puha
héjú, hosszú, rózsaszín lamellákkal integető, fehér kacsakagylók borítják,
hanem a kacslábú rákok kúp alakú házainak egész tömege is, mégpedig
abból a nagyon elterjedt típusból, amely kemény és éles, mint a cápa foga,
és csúnyán felsértheti bőrünket, ha nem vigyázunk. Szintén potyautasok
voltak, bár más módon: ők még lárva formában kapaszkodtak belénk; volt rá
idejük, mert a Rával ellentétben a Tigris napokig vesztegelt a bahreini és
masqati kikötőkben. Testet és lelket egyaránt felüdített a sodródás a
hullámok hátán, miközben megállapíthattuk, milyen hihetetlenül jól tartják a
formájukat a nádkötegek, és milyen magasan fekszenek a vízen. A kötegek
közepe éppen hogy a vízszint alatt úszott, amikor a vízre bocsátása utáni
hetvenharmadik napon csendesen úszkáltunk a Tigris körül és megvizsgáltuk
állagát.
Az előrejelzés tíz-húsz csomós északkeleti szelet jósolt erre a napra az
Ománi-öbölben és az Arab-tengerben, de teljes szélcsend uralkodott.
Norman Radio Bahreinon át közölte Frankkel, hogy előrejelzéseink mindig
rosszak. A legfurcsább az volt, hogy a híres monszun egy napig sem
dagasztotta vitorláinkat. A szél többnyire Iránból fújt ezekben a napokban,
de váltakozó délkeleti és délnyugati szeleket is kaptunk. Akármerről is fújt
azonban a szél, mi 60 és 90 fok között, tehát kelet-északkelet felé
igyekeztünk tartani az irányt, irányt.

279
 Sikerült! Amikor másnap megszűnt a szélcsend, Norman és Detlef a
dekkelésnél mérték a napmagasságot, és megállapították, hogy helyzetünk:
északi 23 fok 50 perc és keleti 62 fok 05 perc, mintegy hetven mérföldnyire
Ázsia Mekráni-hegység néven ismert, hegyekkel borított partjától. A
barátságtalan, kopár mekráni part az Ománi-öböl legészakibb részén,
Iránban kezdődik, elnyúlik egészen Pakisztánig, s az Indus-völgynél ér
véget. Ahogy néztem a térképet, feltűnt, hogy milyen közel esik egymáshoz
Mekrán és Magan mind fonetikai, mind pedig földrajzi szempontból. Egy-két
betű és a szűk Hormuzi-szoros választja csak el őket. Lehetséges volna,
hogy a legendás Magan az Ománi-öböl mindkét oldalára kiterjedt, és a
fontos kijáratot a Hormuzi-szorosból ellenőrizte? A rézbányák a déli részén
terültek el, északi része pedig közvetlenül határos volt Meluhhával? Ez a
nyilvánvaló lehetőség foglalkoztatott, amikor Mekrán vigasztalan partja előtt
keletre, az Indus völgye felé vettünk irányt.
Másnapra még messzebb jutottunk el keletre, már mindössze ötvenöt
mérföldnyire voltunk Pakisztán partjaitól. Csak erős, tartós északkeleti szél
akadályozhatott volna meg célunk elérésében, és éppen ennek kellett volna
lennie az uralkodó széljárásnak ebben az évszakban. De nem így történt
idén. Déli szelek kerültek túlsúlyba, és a probléma nem az volt, hogy
elérjük-e a mekráni partot, hanem az: elkerüljük-e, hogy a part közelébe
sodródjunk, mielőtt eléggé keletre jutunk ahhoz, hogy biztonságos
horgonyzóhelyét találjunk. A mekráni partnak ez a része csupa szikla és
áthatolhatatlan mangrovemocsár.
Huszonkét mérföldre voltunk a pakisztáni partoktól, és minden percben
arra számítottunk, hogy megpillantjuk a földet. Norman utánanézett az 1975-
ös West Coast of India Pilotunkban, és már az első oldalon azt olvasta,
hogy a térképek az egész területre vonatkozóan megbízható útmutatással
szolgálnak a parti hajózáshoz, „kivéve a mekráni partot”. „E terület térképei
– írták – a múlt században ólomnehezékes mélységmérő kötéllel eszközölt
méréseken alapulnak, és ezeken a térképeken olyan vidékek is szerepelnek,
ahol váratlanul homokpadok keletkeznek vagy eltolódnak, vagy ahol, mint
például Mekrán partjain, a mélységmérések csak kevés adatra
támaszkodnak, amelyek a tengerfenék későbbi (1945) eltolódása miatt ma
kétes értékűek”… És lejjebb: „1945-ben felfedeztek egy kis vulkanikus
szigetet Jazirat Chahardamtól három mérföldnyire délkeletre, de 1947-ben
már újra elsüllyedt.”

280
 E leírás szerint nagyon izgalmas területre értünk, mely sok meglepetéssel
szolgálhat. A tengerben körülöttünk a Szó szoros értelmében nyüzsögtek a
halak és a végtelenül sok apró, fehér kukac. Carlo, hivatásos alpinistánk,
szenvedélyes mélytengeri halásszá vedlett át, és egymás után hat óriási
aranymakrélát húzott ki a vízből, mire sikerült megfékeznem. Jurijnak az az
ötlete támadt, hogy néhányat bambuszrudakra aggat száradni, ahogy a
tőkehalat szokták. Az aranymakrélából és puliszkából álló, pompás étek
fogyasztása közben egy fehér dauvitorlát pillantottunk meg a láthatáron. Jó
három csomót tettünk meg abban az irányban, de amikor a dau olyan közel
ért hozzánk,”hogy jól látott bennünket, nagy félkörben megkerülte hajónkat
és eltűnt. Legalább láttunk egy másik vitorlás hajót is. Ez mindenesetre sokat
ígért.
Január 24-én kellemetlen előjelek mutatkoztak. Előttünk, Karachi
vidékén nehéz felhők tornyosultak, és a változó szél erős széllökésekkel
korbácsolta a felkavart tengert. Megpróbáltuk bevonni a csúcsvitorlát,
mielőtt még nem késő, de a felhúzókötelek, amelyek tartották, beszorultak,
és a vitorla nem jött le. Éjszaka Karachi felett szakadatlanul villámlott. HP
kést erősített rövid bambuszrúdra, és amikor a szélből vacsora után vihar
kerekedett, más választás nem volt, Norman meg Detlef felmásztak a
terpeszárboc csúcsának a magasságába. Kölcsönösen tartották egymást, és
átvágták a felhúzóköteleket, így az őrülten csapkodó csúcsvitorla lejött. A
gyorsan összetorlódó felhők rövid pillanatokra felszakadtak, ilyenkor kerek
hold tekintett le reánk, de nyomban eltűnt, mert ismét ránk tört – meg a
láthatatlan mekráni partokra – a zuhogó, csapkodó tombolás. Jókora vihar
kellős közepébe hajóztunk.
Éjféli őrségem előtt aludtam egy kicsit, azután elővettem a zseblámpámat
meg a biztonsági köteleket, és kimásztam Toruhoz, a hídra: csak a meztelen
árbocot láttuk; a vitorla eltűnt. Mielőtt Norris és Asbjörn elrohantak volna,
hogy ránk hagyományozzák a további problémákat, közölték velünk, hogy a
szél minden alkalommal, amikor különösen sötét viharfelhő húz át a hajónk
felett, a legkülönbözőbb irányokba fordul. Képtelenek voltak a vitorlarúd
beállításához minden esetben elég gyorsan kibogozni és újra megkötni a
szarvköteleket meg a vitorlatartó köteleket. Emellett a hajó olyan erősen
dülöngélt, hogy attól féltek, eltörik a vitorlarúd ide-oda ingó vége, és
rongyokra szaggatja a nagyvitorlát. Norman segített nekik a vitorla
biztonságba helyezésénél; sodródtunk, és csak a viharhorgony segítségével

281
tudtuk kitenni a hajó tatját a szélnek. A part nem lehetett messze, és valahol
errefelé egy sziget is volt, vigyázni kellett tehát. A West Coast of India Pilot
nem hagyott kétséget afelől, hogy meglehetősen kockázatos vállalkozás ilyen
alattomos vizekben minden kormányzási lehetőség nélkül sodródni. Gyenge,
számunkra kedvező szél támadt a Hormuzi-szoros irányából; fél óra múlva
felkeltettem néhány embert, hogy a viharos tengeren felvonhassuk a
nagyvitorlát. Három bálna társult hozzánk, nagyokat fújtattak a sötétben; a
gyenge fényben két nagy, fehér madarat pillantottunk meg, egészen fent ültek
a hajó két végében. A vitorla fent volt, de alighogy megdagadt, a szél
északkeletre fordult, abba az irányba, ahonnét tulajdonképpen a monszunnak
kellett volna jönnie. Ha ez valóban a monszun, előfordulhat, hogy sohasem
érünk pakisztáni partra. Aligha kívántuk valaha is hevesebben, mint most,
hogy befussunk Mekrán partjaira.
Újra tanulmányozni kezdtük a térképet. Értékelt helyzetünk szerint Pasni
halászfalu előtt lehettünk. Közvetlenül a láthatár mögött terült el a
szárazföld. Mekrán volt még, nem az Indus völgye. De valaha az indus-
völgyi kultúra uralta ezt a partot. A régészek ősi erődítmények romjaira-
bukkantak, amelyeket az indus-völgyi kultúra alapítói emeltek; elzárták a
bejárást az erről a partszakaszról a szárazföld belseje felé vezető két
völgyhöz. Az egyik Sutkagen Dornál feküdt, az iráni határ közelében, amit
azonban már elhagytunk, a másik Sotka-Kohnál, az előttünk fekvő Pasni
mellett, a szárazföld belsejébe vezető átjárónál. Az ősi berendezésekről
szóló szakvéleményhez fűzött cikkében G. F. Dales régész közölte, hogy ott
sok, az indus-völgyi kultúra legkoraibb szakaszából származó cserepet
találtak. Dales szerint ezt a speciális kerámiát az Indus-völgy alsó részéről
hozták ide, és a régészeti bizonyítékok nem hagynak kétséget afelől, hogy az
Indus felső folyásánál fekvő hatalmas városállamok, Mohendzso-daro és
Harappa tengerészeti hagyományokkal is büszkélkedhettek; a mekráni
partszakasz lehetséges kikötőhelyein pedig azért építették az erődítményeket,
hogy a tenger felöl behatolóktól védjék magukat. Az indus-völgyi
települések eme tanúbizonyságai a part hosszában megerősítették Dalest
abban a véleményében, hogy: „a világ nagy kultúrái közül egyik sem
32
keletkezett, vagy fejlődött kulturális vagy gazdasági vákuumban”.
Most mindössze néhány mérföldre Sotka-Kohtól nádkabinom falai között
fekve újra átlapoztam a régi jegyzeteket, ezek a szavak többet jelentettek
számomra, mint valaha.

282
 – Felfedeztem Pakisztánt! – Vissza kell térnem a valóságba. Norman
kiáltása egész magasról hangzott. Az árboc csúcsán lógott és ujjongott.
Becsuktam könyveimet, elraktam őket a matracom alatti ládába, mielőtt
kikúsztam a kabinból, és felmásztam az árboclétrán. Tizenegy nappal ezelőtt
hagytuk el Masqatot. Mindannyian a létrán szorongtunk, mindenki látni
akarta ezt az új földet. Január 26-án, 5 perccel 9 óra után következett el ez a
számomra nagyszerű pillanat. A föld, amit Norman baloldalt, elöl látott,
sziget volt, lapos, mint az asztal; először világoskéknek tetszett, azután,
amikor elhaladtunk mellette, fényes sárgán ragyogott a reggeli napban. Jurij,
aki már megtett egy antarktiszi expedíciót, élményei nyomán lapos
jéghegyhez hasonlította,
Astola szigete volt. A párában nem láttuk még a mekráni szárazföld
partjait. Ezen a szigeten semmi sem csábított partraszállásra. Valószínűleg
nincs ott semmi, legfeljebb elhagyott hindu síremlék és mérgeskígyók.
Némelyek szerint Astola azonos Carmine vagy Nasola szigetével, amelyet
Nearkhosz, Nagy Sándor admirálisa is felkeresett. De a római történetíró,
33
Plinius i. sz. 77-ben a Nap szigetének vagy a nimfák nyoszolyájának
nevezte, „amelyen minden állat, kivétel nélkül, ismeretlen okból elpusztul”.
A rómaiak talán nem hallottak kígyókról? Történelmi vizeken hajóztunk.
Arrianosz, Nagy Sándor életrajzírója olvashatta az admirális hajónaplóit, s
arról tudósít, hogy amikor a görögök Perzsia vad és puszta hegyvidékein
átvonuló hosszú és fáradságos menetelésük után elérkeztek Indiába, flottát
építettek az Indus folyónál, és a perzsa partok mentén hajóztak vissza
Mezopotámiába. Ez i. e. 326-325. telén történt, tehát kétezerháromszáz
évvel ezelőtt; számunkra mégis modern európai történelemnek tűnt, hiszen
mi azoknak a hajóknak a sodrában érkeztünk, melyeknek utasai arra
késztették az Indus-völgy uralkodóit, hogy Nagy Sándor előtt húsz
évszázaddal, vagy még többel, erődítményeket építsenek ezen a
partszakaszon.
Kissé kiderült, de újabb, súlyos felhők vonultak fel, és állandóan dörgött
az ég. Keleti irányban vitorláztunk Pakisztán vigasztalan partjai mentén, és
igyekeztünk nem ott partra szállni, ahol az emberek sem régen, sem most
nem tudtak gyökeret ereszteni. Itt nem volt szükség erődítményekre –
ahogyan hajózási kézikönyvünk is megjegyezte –, a természet függőleges
mészkőfalakat és áthatolhatatlan mangrove-védőbástyákat emelt a
betolakodók ellen. Valószínűleg ez Ázsia partjainak legkevésbé ismert

283
szakasza. Ki kellett kötnünk valahol, csak azt nem tudtuk, hogy hol.
Fogalmunk sem volt, végül is hol fogunk partra szállni. Mikor a kígyósziget,
Astola elmerült mögöttünk a tengerben, a gyorsan vonuló felhők között
lemenő nap fényében szárazföldnek a nyomát sem láttuk.
Lenyűgöző benyomásokkal és nagy kalandok előérzetével teli éjszaka
várt ránk, amikor jó éjszakát kívántunk egymásnak, és bemásztunk
kabinjainkba. Mindannyian izgatottak voltunk. Valami lógott a levegőben.
Nemcsak az a tudat, hogy balra tőlünk számunkra ismeretlen világ terül el.
Egyszerűen fura érzés lett úrrá rajtunk.
Sohasem volt még ilyen éjszakánk nyílt tengeren. Egyetlen hullám,
egyetlen hang sem verte fel a csendet, kivéve a békés horkolást, a
tücsökciripelést és olykor egy-egy vízből kiugráló hal csobbanását. Olyan
volt a hangulat, mint egy hegyi tavon. Mintha a bolygó szíve megszűnt volna
verni. Talán vihar előtti csend volt. Még a két tengeri madár is
mozdulatlanul ült, s kitömött állatokként várakoztak a hajó két végében.
Többször is kimentem, idegesen kerestem a szárazföldet, és minden
alkalommal Carlóba ütköztem, aki hasonló okból jött ki. Dühített, hogy
mindketten egyformán feszültek voltunk. Carlo komolyan megharagudott
rám, mert elutasítottam javaslatát, hogy zsinórral mérje meg a víz mélységét.
– Nem érdemes, még messze vagyunk a szárazföldtől – mondottam. – Éjfél
van, menj vissza az ágyadba. – De nézd csak meg a vizet – replikázott, és
fáklyájával az oldalsó köteg fölé hajolt. A nyugodt tenger inkább fehér,
mintsem kék színben fénylett. – Valamilyen folyóból származó agyag lehet –
mondottam –, nincs olyan hosszú zsinegünk, amely itt feneket érne. –
Válaszom valahogyan megsértette Carlót, s szemmel láthatóan aggódva,
semmiképpen sem meggyőzve mászott vissza a kabinjába. Én kint maradtam
a bal oldali kabinajtó előtt, s leültem a kabin két végéhez rögzített, hosszú,
keskeny padra. A földnek ezen az oldalon kellett felmerülnie. Egy ideig
erőltettem a szememet, hogy nem látok-e mégis valamit, talán egy távoli part
körvonalait. Semmi. Becsült helyzetünk szerint még túlságosan kint voltunk.
Azután én is bemásztam az ágyba.
Fél kettőkor hangos párbeszédre ébredtem. Norris és Asbjörn
beszélgettek a hídon, pont a fejem felett. Földről volt szó; kimásztam az
ajtónyílás bal oldalán, és én is megláttam. A sötét éjszakában, a mélyre
húzódó, fehér köd felett lebegve, végtelen hegylánc hullámzó kontúrjai
rajzolódtak ki feketén a csillagfényes ég előterében. A hold még elég nagy

284
volt. Úgy tűnt, a hegylánc nagyon magasan és messze meredezik. A csúcsok
és hágók helyzete nem változott, jóllehet meglehetősen gyorsan haladtunk
kelet felé. Déli szél kerekedett, jobbról fogtuk be. Térképeink ennek a
területnek csak a leglényegesebb vonásait jegyezték fel, de a kézikönyv
rövid leírása alapján egyenlő magasságú szirtekre számítottunk, nem pedig
ilyen lenyűgöző partvonalra. Körülöttünk a víz továbbra is tejszerű, fehér
volt. Egy ideig még kint maradtam, bámultam Ázsiát, figyeltem az ugráló
halakat, azután visszabújtam az ágyba.
Két órakor kint voltam, Toruval együtt, őrségen. A távoli partot még
mindig látni lehetett; változatlannak tűnt. Nyilván nagyon messze feküdt.
Toruval könnyűszerrel tartottuk a 85-90 fokos irányt, bizonyára elhaladunk a
76. fokon fekvő Ras Ormára előtt; ez volt az egyetlen, a tengerből kiugró
fok, amely megakadályozhatta volna a Karachiba vezető utunkat.
Őrségünk ideje alatt a távoli part körvonalai teljesen megváltoztak. A
völgyek és bevágások a csúcsok magasságába emelkedtek, és a hullámos
hegygerinc fennsíkká simult. Közben a sötét hegylánc kísérteties szürke
fényben ragyogott, és mintha hallótávolságra közeledett volna hozzánk.
Visszhang azonban nem volt. Talán még szárazföld sem, mert a kísértetfal
részei felfelé lebegtek és felhőkké lényegültek át. A bolondját járatják
velünk, hogy a fene enné meg!
Carlóra vártam, hogy átvegye tőlem az őrséget, véletlenül Detlef is kijött,
sürgős dolgát végezni. A szürkésfehér felhőréteg hidegen hagyta, de a
tejszerű víz feltűnt neki. – Valamilyen folyótorkolatból származó agyag –
kiáltott fel a hídra. Ez szinte szó szerinti ismétlése volt az én szavaimnak,
amelyek annyira elkedvetlenítették Carlót, aki éppen egy feltekert zsineggel
mászott ki a kabinból, hogy az őrsége előtt még megmérje a mélységet. Erre
visszadobta az ajtón a zsineget, felmászott a hídra, és szó nélkül átvette
tőlem a kormányevezőt.
– Ne menj 85 fok alá, mert nekimegyünk a hegyfoknak – mondtam, és
amikor észrevettem, hogy milyen ingerlékeny ma, belém bújt a kisördög: –
Ne félj, csak felhők – mondtam ostobán, és a titokzatos ködfalra mutattam,
balra.
Ahogy kimondtam, már megbántam az ugratást, mert magam sem voltam
biztos benne, távolról sem. Olyan bizonytalannak tűnt, hogy Detleffel
leültem a bal oldali padra, és néztem az elmosódott falat; hirtelen bukkant
elő, és elzárta a kilátást a távoli hegyekre, amelyeket Norris, Asbjörn meg

285
én még világosan láttunk. Majdnem elaludtam, hátamat a rugalmas nádfalhoz
támasztva, amikor valami történt a mélyen fekvő felhőréteggel, amely előtt
elhajóztunk. Tejfehér színe sárgásba váltott, egyre világosabban mutatkoztak
függőleges barázdák és szakadékok, mintha valami grönlandi jéghegy
szaggatóit gerince levetné magáról vékony, éjszakai ködfátylát. A pára
felszállt és szétoszlott. A felhők eltűntek. De a holdfényben ott maradtak a
pőre, fakó mészkő- vagy megkövesült agyagszirtek, simák voltak, akár a
kristályfal, mintegy hatszáz-hétszáz láb (200 méter) magasak, és elhúzódtak
a csillagfényes éjszaka látóhatárának a széléig. A köd rejtekében és a
tejfehér tenger álcázásában, amelyet még a lepusztult sziklák is színeztek,
órák óta Mekrán partjai mentén hajóztunk. Miután elhagytuk Astola szigetét,
egy hatalmas északi áramlás elsodort tervezett útvonalunkról. A szirtek
azonban lefékezték az eltérést, és a helyes útvonalon tartottak bennünket. A
szirtek feltartóztatták és félrefordították azokat az erőket, amelyek a part felé
sodortak volna. Eltérítették a tengeri áramlatokat meg a szelet, és a
mészkőfal követésére késztették őket, s velük együtt a Tigrist. Kint a
tengeren a szél meg a víz szabadok voltak. Itt azonban a sziklák uralkodtak.
Ez most a javunkra vált, még a hullámokat is lecsendesítették.
Amit Norris az őrségen felfedezett, az a távoli beludzsisztáni hegylánc
volt. Háromezer láb (1000 méter) magas csúcsai és gerincei előtűntek a
csillagfényben, amikor még oly messze kint voltunk a tengeren, hogy a széles
sivatagi területek és az előttük fekvő magas parti sziklák még nem
rajzolódtak ki az ég előterében. Közelebb hajózván azonban a fejünk fölé
nőtt a tengerrel határos fal, minden ködbe burkolódzott, és elzárta a
távolabbi kilátást.
Gyorsan be kellett állítani a vitorlákat és eltávolodni a kísérteties
szikláktól, így egészen megfeledkeztünk arról, hogy Carlóval mélységet
mérjünk. Jóllehet ösztönös aggodalma beigazolódott, sohasem fogjuk
megtudni, hogy a víz tejszerű elszíneződése sekély vízre vagy mészkősziklák
kinövéseire vezethető-e vissza. Csak annyi bizonyos, hogy Mekrán
kőhajításnyira húzódott tőlünk, mi azonban a távoli Beludzsisztán magas
csúcsait csodáltuk.
Különösebb nehézség nélkül tartani tudtuk magunkat, sőt még növelni is a
hosszú sziklafaltól való távolságunkat – visszabújtam az ágyamba. Néhány
óra múlva Detlef a lábamat rázva ébresztett fel.
– Ras Ormarát látjuk, és nem biztos, hogy elkerüljük a fokot! Hideg

286
borzongás futott végig rajtam. Huszonhetedikére virradó éjszaka volt,
napfelkelte előtt. Jó iramban haladtunk a holdfényben fehérlő szirtek mentén,
melyek közvetlenül előttünk megszűntek, és nagy öböllé nyíltak. Az öblön
túl előhegység tornyosult, amely még-egyszer akkora volt, mint a többi
szikla; vad csúcsai és meredek oldalai kinyúltak a tengerre; a kormányosok
meggondolandónak tartották, kövessük-e továbbra is a partvonalat. Annál is
inkább, mert abban a pillanatban, ahogy eltűntek a szirtek, erős szél
kerekedett a part irányában. A szél a szirteket követte. Megint úgy tűnt,
mintha a természet venné át a vezetést, azt kívánván, hogy a sziklafal egyik
ismeretlen öblébe sodródjunk. Ras Ormára úgy meredezett előttünk, mint a
forgalmat irányító rendőr; arra utasított, hogy balra kanyarodjunk.
A hajnali pirkadást megelőző ragyogó vörös égbolt előterében Ras
Ormára engem a tenger fekete vizébe nyúló norvégiai Északi-fokra
emlékeztetett téli napon, déltájt, amikor a nap éppen a láthatár alá bukik, de
tengervizet hörpölő ázsiai sárkányra is hasonlított, csipkézett háta a
vérvörös égboltra meredt, fogazott farka pedig az öböl belseje felé lejtett.
Nyomban döntenünk kellett. Felkeltettem Normant, két ugrással a hídon
termett.
– Ez nem sikerülhet! – kiáltotta a tájolás után. – Holtbiztosán zátonyra
futunk!
– Hajózzunk az öbölbe, és ott horgonyozzunk le – kiáltottam vissza. Nem
vesztegethettük az időt. Mindannyian a fedélzeten voltunk. Bevontuk a
csúcsvitorlát. Beállítottuk a nagyvitorlát. Hátszéllel befordultunk egy óriási
öbölbe. Jobboldalt Ras Ormára pompás látványt nyújtott. Hihetetlenül
hatásos kép volt, amint a bíborvörös égbolt a sárkány mögött világosabb
színekben kezdett játszani, míg a nap az öböl túlsó partján meredő
elefántcsontszínű szirteket világította meg, mi pedig még az árnyékban
vitorláztunk, és csak a sárkány feje felett tündöklő, ezüstös sugarakat láttuk.
Az öböl mélyén három fehér vitorla tűnt fel. Közelebb kerülvén felvontuk a
zöld-fehér, holdas, csillagos pakisztáni zászlót, de a vitorlákhoz tartozó
halászcsónakok óvatosan és nagy ívben elkerültek bennünket. Nem láttuk,
hol végződik az öböl.
Toru és Asbjörn gumicsónakba szálltak, hogy filmre vegyék a
napfelkeltét, és mélységmérő kötéllel megmérjék a víz mélységét. – Öt öl! –
Négy öl! – kiáltották át nekünk. Ez elég sekély volt ahhoz képest, hogy még
jó messze, kint vesztegeltünk a tengeren. Itt is tejszerű volt a víz. Norman

287
hívni próbálta Ormarát, Karachit és Bahreint, „az összes adót” hívta; el
akart érni valakit, aki segítene megszerezni a kikötési engedélyt. Senki sem
hallott bennünket. Előkészítettük a horgonyt, engedély és térkép nélkül
hajóztunk az ismeretlen öbölben; előttünk a két ember, akik a mélységet
mérték. Az öböl belsejében a nagyvitorlát is bevontuk, és mindkét horgonyt
négy öl mélységű vízbe vetettük. Homokos talajon vonszolódtak, és
észrevettük, hogy a tenger felől fújó szél felerősödött. Mögöttünk, a tengeren
felhőhegyek tornyosultak, az öböl mindkét oldalán sivatagi homok örvénylett
a levegőben. A tenger felől vihar kerekedett, és jóllehet az előhegységek
részben megvédtek bennünket a széltől, az öbölben magasra csaptak a
hullámok, a Tigris táncolt, és továbbra is vonszolta a horgonykötelet. A
madarak olyan szelídek voltak, hogy nem féltek leszállni a hajóra. Egy nagy
szula a gumicsónakban ülő két fiú felett keringett, és Asbjörnön hagyta a
névjegyét, amiért az nem volt hajlandó abbahagyni az evezést, hogy a madár
nyugodtan megüljön az evezőn. Szemmel láthatóan senki sem üldözte itt a
madarakat, a halak szagát azonban fél mérföldnyi távolságra is megéreztük,
amikor a halászcsónakok elhaladtak mellettünk.
Dél felé még mindig vonszoltuk a horgonyt. A szél teljes erővel csapott
le ránk. Ilyen időben nem kockáztathattuk, hogy bevonjuk a horgonyt, és
ismeretlen zátonyok között cirkáljunk, jobb kapaszkodót keresve a
horgonynak. Rashadot és Normant felfedező útra küldtem a partra.
Keressenek angolul vagy arabul beszélő embereket, akiktől
megérdeklődhetnék, hol vagyunk biztonságban vihar esetén. Asbjörn
szállította őket; a három úszómellényes emberrel zsúfolásig megtelt csónak
eltűnt minden hullám mögött.
Órák teltek el. Asbjörn visszajött, és közölte, hogy szörnyű volt a
hullámverés, de találtak egy kis védett sarkot, jobbra, a sziklás parton. A
másik kettő egy arabul értő emberrel elment a szárazföld belseje felé.
Asbjörn visszament, hogy megvárja őket, de még egyik sem jött vissza.
Mi nyolcan, akik a hajón maradtunk, tudtuk, hogy semmiképpen sem
juthatunk el arra a védett helyre, amelyet a gumicsónakban hajózók
felfedeztek. A homok magasan kavargott az öböl mindkét oldalán, a
horgonyok a tengerfenéken vonszolódtak, és egy széles lapályt láttunk
magunk előtt, homokos földszorosnak tűnt, amely a Ras Ormara-félsziget
magas szirtjeit a szárazfölddel kötik össze. Messzebb, jobbra, ahogyan
Asbjörn is mondotta, néhány, a homokra kivontatott, fekete kenut láttunk, de

288
gumicsónakot nem. Rátájoltunk egy pár egyedül álló pálmafára a sárkány
farka közelében; kiderült, hogy még mindig sodródunk lassan, erre a vászon
viharhorgonyt is kidobtuk. Abban reménykedtünk, hogy beássa magát a
talajba, mint Failaka előtt. De itt még túl mély volt a víz. A szél tovább
sodort bennünket a part felé, és a négy öl alattunk háromra, kettő és félre,
végül kettőre zsugorodott össze. Ezután egy öl már túl hosszúnak bizonyult a
méréshez, méterekben kezdtünk számolni. Felhúztuk mindkét evezőt a
hajópadló magasságáig, ebben az állásban biztosítottuk őket kötelekkel.
Nagyon izgalmas, idegfeszítő délutánunk volt. A Tigris továbbra is két
feszes kötélen lógott. Életünk valószínűleg nem volt veszélyben, hacsak egy
törőhullám le nem seper valakit a hajóról s a sziklákhoz nem vágja, de
féltettük fedélzeti kormányunkat, és azért aggódtunk, hogy sohasem jövünk ki
innét, ha a Tigris egyszer Mekránnak erre az elhagyott partszakaszára
sodródik. A vihar ostorozta öbölből mindenfelől hallottuk a ritmikus
hullámverést, a hullámok a nyílt tengerről gördültek befelé. Az egymásra
törő hullámok magasságát csak dübörgésükből sejthettük, mert felénk csupán
kerek hátukat mutatták.
Gondjaink és bizonytalanságaink ellenére is találtunk időt arra, hogy
körülnézzünk és megállapítsuk: igazán egzotikus helyre kerültünk, ehhez
hasonlót még nem láttunk. Az oldalsó sziklafüggönyök keretezte sima,
homokos és az ég felé nyitott színpad teátrálisan és látványosan helyezkedett
el a tájban. A színpadon felvonuló előadók közül először egy hosszú
tevekaravánt pillantottunk meg, a sárkány farkának sziklás redőzetéből
indultak ki, és végigvonultak a négy mérföld (6,5 kilométer) hosszú parton.
A turbánba, buggyos nadrágba és tarka ingbe öltözött tevehajcsárok
közvetlenül a víz mentén vezették hosszú léptekkel vonuló sivatagi
állataikat, ott, ahol a homok nedves és szilárd volt. Alig tűnt el a bal oldali
sziklák mögött az egyik karaván, megjelent jobboldalt a másik, tizenkét-
tizennégy teve egy-egy csoportban, mind jobbról balra vonult végig a
színpadon. Az ellenkező irányban egy-két állatot hajtó tevehajcsárok
haladtak, mindegyiken valószínűleg tűzifának szánt, hatalmas ág-nyalábok.
Kíséretükben asszonyok tűntek fel, akik a fejükön hordták a nagy kötegeket,
és tetőtől talpig zöldbe, pirosba vagy egyéb tarka színekbe burkolóztak.
Lassan már csak négyszáz yard távolságra vonultak tőlünk, és mivel köztünk
és közöttük a hullámverés tombolt, úgy éreztük magunkat, mint valami
színház zenekari ülésében, annál is inkább, mivel a parti emberek közül egy

289
sem méltatott bennünket a legcsekélyebb figyelemre. Senki sem állt meg,
hogy megbámuljon minket, vagy csak hogy a fejét felénk fordítsa, s egy rövid
pillantást vessen a nádhajónkra, mely farral előre horgonyokat vonszolva
érkezett hozzájuk egy másik világból.
Senki sem nézett felénk, még az állatok sem, amikor olyan közel voltunk
már, hogy a hosszú lábúak társaságában futkosó kutyákat és kecskéket is
felismertük. Mi a hajón azonban majd elnyeltük szemünkkel ezt az idegen
világot, egyszersmind küzdöttünk hajónk és minden vagyonunk
megmentéséért. Senki sem kételkedett közülünk abban, hogy ennél
megfelelőbb környezetet nem találhattunk volna napjainkban egy nádhajó
fogadására. Mintha minden nekünk készült volna; újra éltük a történelmi
múltat.
A falu valahol jobbra lehetett, a homok mögött, ahova a tűzifát cipelő,
kisebb csoportok siettek. A homokbuckáknak az innenső, az öböl felé táruló
oldalán csak néhány apró, agyag- és gyékénykunyhó gubbasztott egy-két
pálma alatt, a sárkány farkánál. A kenuk is ott feküdtek a parton. A
homokbuckák mögött egy kis mecset tornyát láttuk. Péntek volt, és a sivatagi
muzulmánok – városi látogatásuk után – úgy látszik, visszatértek a vadonba.
A többiek, akik a tűzifát hordták, még napnyugta előtt hazatértek.
A legnagyobb meglepetésünkre egy nagy csapat rózsaszínű flamingó
körözött ék alakban felettünk, kinyújtott nyakkal és lábakkal, mint a húrról
elpattantott nyíl. Azután mennydörögni és esni kezdett. Kint a nyílt tengeren
minden valószínűség szerint vihar dúlt, és Ras Ormára szemmel láthatóan
védelmet nyújtott számunkra. A gumicsónakban kievezett társaink még
mindig nem tértek vissza. A Tigris fedélzetén uralkodó csendet kiemelte a
hullámverés ritmikus rohama és a viharfelhők időnkénti dörgése. Toru
aranymakrélát és hagymát sütött a nyitott konyhában. HP a víz mélységét
mérte a saját mentőköteleivel. Két métert mért. Én ellenpróbát tettem, kettő
húsz jött ki. Nyugodt vízben ilyenformán fél méternyire voltunk a
tengerfenéktől. A víz azonban távolról sem volt nyugodt. Egy ideig a
hullámok magasabbra csaptak, és bennünket is elértek. A nyílt tenger felé
eső törőhullámok függőleges falakká nőttek, és nagy erővel vágódtak a sarló
alakú hajóhoz. Mivel a horgonyköteleket a hajó orrához kötöttük, a fara
nézett a part felé. Most megértettük az elegáns sarló forma célját. A ma-gurt
nem folyami hajózásra szánták. Ez a hajó úgy száguldott a viharos tengeren,
magasba tartva kinyúló nyakát és farkát, mint hattyú a hullámzó vízen. A

290
Tigris széles melle felemelkedett, kettészelte a hullámokat, és amikor újra
lesüllyedt, kétoldalt félreseperte a tajtékot, miközben a fedélzete még
annyira sem lett nedves, mint az esőtől.
Carlo elővett egy tölgyfa evezőt meg egy fejszét, és Detlef segítségével
beleverte a tengerfenékbe, de a homok nem tartotta meg, az evező kilazult és
kijött a földből. A nap lemenőben volt. A parton már senkit sem láttunk.
Beállt az apály, és lassan kiszívta a vizet az öbölből. Megrémültünk, hogy a
part egyre közeledik hozzánk, egyre szélesebb lett, a hajónk alatt a víz meg
egyre kevesebb. Még mindig úgy éreztük, hogy úszunk a vízen, s hajónknak a
tenger felé forduló, ugráló orra kettészeli a hullámokat. A part felé néző tat
viszont a magas hullámok közti intervallumokban feneket ért. A
visszavonuló apály kifele irányuló szívóhatása következtében a két
kishorgony meg a fenékbe fúródott viharhorgony lerögzítette hajónkat,
nevetségesen közel a tevék időközben elmosódott nyomaihoz a parton.
Csendben abban reménykedtem, hogy ha majd a hajó fara feneket ér, a
horgonyokra ható húzóerő csökkenni fog, és mi egy helyben lebegünk a
vízen, míg eláll a vihar, és mélyebb vízbe vonszolódhatunk.

291
90. Előre az Indiai-óceán felé!

292
91. A Tigris a hömpölygő tengerárban

293
92-93. A vihar után nehezen pótoltuk az eltörött árbocsudárt

294
94-95. Óceánszennyeződés. Se vége se hossza vörösessárga öv húzódik végig az óceán közepén a
láthatár egyik szélétől a másikig

295
96. A nap felkelt, a nap lement. Hónapok teltek el, és a Tigris még mindig magasan úszott a vízen

296
97-102. A Tigris az óceánon. Ha átszálltunk a gumicsónakba, hogy lefényképezzük, hajónk sokszor
eltűnt az árboc csúcsánál is magasabb hullámok közt, de a nádkötegek mindig újra előtűntek

297
 Ebben a kilátástalan helyzetben asztalhoz ültünk, és elfogyasztottuk
meleg vacsoránkat. Úgy éreztük magunkat, mint rohanó versenycsónakon ülő
utasok, akik a hullámok hátán a semmibe ugranak.
Délután 5 óra 40 perckor lement a nap, és HP petróleumlámpát gyújtott.
Messze-távol, az öböl végén álló gyékénykunyhók egyikében valaki szintén
meggyújtott egy kis lámpát. Az eső elállt. Hat órakor kiáltásokat hallottunk a
vízről, válaszul meglóbáltuk lámpáinkat a kabintetőn. A hullámok hátán
lovagolva megérkezett Asbjörn, egyedül ült gumicsónakjában a sötétben.
Felhúztuk a hajóra. Másik két társunkról nem tudott semmit. Egyedül indult
el befelé a partról, elért egy tornyos házhoz, bekukucskált, és néhány
odabent imádkozó embertől megtudta, hogy ez egy mecset, s a falu messze, a
homokos földszoros túlsó felén fekszik. Asbjörn ezután visszatért a
gumicsónakhoz, amit egy kenu mögött rejtett el, a homokba berajzolta a
„Tigris” szót, és üzenetet hagyott hátra, hogy eljön értük, ha jelt adnak.
De senki sem jelentkezett. Egy pillanatra felvillant egy másik gyenge fény
a part másik végében, de az is eltűnt hamarosan, és minden sötétbe
burkolózott.
Hét óra felé felugrottunk az asztaltól. Messziről kiáltásokat hallottunk a
vízen. Azután fényeket is láttunk. Megesküdtem volna, hogy Norman hangját
hallom. Válaszoltunk nekik, de hangunkat elnyelte a hullámverés. Azután
többféle hang hallatszott meg motor-zúgás. Összes lámpánkkal egyetemben
felmásztunk a kabintetőkre és az árboclétrára, integettünk és kiáltoztunk,
mert nem akartuk kelepcébe csalni az érkező csónakot. Egy kis lapos dau
tűnt fel a lámpák fényében, tele pakisztániakkal, Norman és Rashad is ott állt
a hajó orrában. Olyan közel jöttek hozzánk, hogy két barátunk átugorhatott a
Tigrisre. Látogatóink csak ekkor vették észre, hogy félig a parton ülünk. A
dau meglepett és csuromvizes legénysége ragyogó manővert hajtott végre a
tajtékos hullámokon. Mielőtt felborultak vagy megfeneklettek volna, hirtelen
megfordultak, és teljes erőből rohantak visszafelé, míg lámpáik fénye és
motorjuk zúgása elhalt az éjszakában.
Újra tizenegyen vállaltuk magunkra a Tigris sorsát. Norman és Rashad
elmondták, hogy több mérföldnyit mentek a sík, homokos földszoroson, míg
Ras Ormára túlsó oldalán egy tengerparti faluba érkeztek. Rashad lelkesen
mesélte, hogy a kitaposott úton elszórtan álló házak gyékényből épültek,
hasonló szerkezetű, boltíves tetejük van, mint a mocsári arabok kunyhóinak.

298
Volt a faluban néhány kőépület is: a tanító és a rendőrség házai. A tengeren
valóságos vihar dúlt, és a barátságos falusiak az életünket féltették, mivel
Ras Ormára nyugati oldalán voltunk. Végül is elhatározták, hogy
mentőcsónakot küldenek ki értük. Az út a fok körül szörnyű volt. Hogy mi
lett a mentőcsónakkal, miután visszahozta két társunkat, azt soha meg nem
tudjuk; az éjszaka elnyelte, és nem tért vissza. Norman és Rashad azt
mondták, hogy a mentőcsónak legénysége, mikor körülhajózták Ras Ormarát,
nagyobb veszélyben volt mint mi. S ha újra megkerülik a fokot, minden
erejüket bele kell adniok, hogy visszatérjenek védett öblükbe, mielőtt
felerősödik a vihar. Végül is életben találtak bennünket. Hatalmas
nádkötegeinken lovagoltunk közvetlenül a part közelében; kutya bajunk sem
volt. A dau kapitánya még odakiáltott Rashadnak, hogy ez jó horgonyzóhely a
mi számunkra, de nekik veszélyes.
Lassan mi is úgy éreztük, hogy igaza lehet, bár nem hiszem, hogy bárki
épp ilyen horgonyzóhelyét keresett volna magának: magas hullámok között,
farral a szárazföld felé. Helyzetünk szemmel láthatóan nem javult, de a vihar
sem erősödött. Nem maradt más hátra, mint lazítani egyet abban a vigasztaló
tudatban, hogy azért hárman közülünk partra szálltak Pakisztánban.
Beosztottuk az éjjeli őrséget, bemásztunk a nádkunyhókba, lefeküdtünk, s a
mekráni hullámverés pokoli altatódalának hangjai álomba ráztak bennünket
gyékénybölcsőnkben.

299
 Az Indus völgyében, Meluhha nyomában

Január 30-án, hétfőn Pakisztán felett az ég kéken ragyogott, a tengeren

nem voltak tarajos hullámok, amikor a norvég Jason nevű óceánjáró
mentőhajó Ras Ormarát megkerülve besiklott a nyugati oldalon elterülő
nagy öbölbe.
A vihar, amely három nappal ezelőtt dúlt ezeken a partokon,
lecsillapodott. A bergeni Hansen kapitány a hídon állott, s távcsővel kereste
a hajóroncsokat. De nem látott egyet sem. Elhagyott hajót kutatott a
lepusztult sziklák és csalóka homokpadok között a magas hegyek lábánál, de
hiába.
Az öböl közepén azonban békésen horgonyzott egy holdsarló alakú hajó,
a legfurább vízi jármű, amit a kapitány és tizenkét tagú norvég legénysége
valaha is látott. Nem volt arab dau. Sem kínai dzsunka. Biztosan nem
pakisztáni kenu. Még név sem szerepelt a hajó tatján, mivel nem volt az más,
mint egy halom nádköteg.
Az ezerkétszáz tonnás mentőhajó lassan elhaladt a kis hajó mellett, és
kikötött. Kiderült, hogy legénysége elhagyta a hajót, amit felfedeztek, de a
kötelekkel kikötötték a tengerfenékhez. A hajó fedélzetén s a nyitott ajtajú,
fonott kunyhók belsejében egy árva lélek sem tartózkodott. Az ajtó előtt álló
asztalon azonban tányérok, poharak és üres serpenyők hevertek, a
nádfalakon pedig egymás mellett száradtak a cápafarkak meg a fehérneműk.
Az árbocrudakon szárított tőkehal, a hajóból hátul kiálló két kicsiny
erkélyen pedig vécépapír tekercsek lógtak.
A kapitány meg a legénysége tekintetükkel végigpásztázták a hosszú,
homokos földnyelvet az öböl végén, és egy csomó összesereglett embert
fedeztek fel a part egyik pontján. Zsúfolt körben néztek valamit, miközben
egyre többen futottak oda, hogy megnézzék, mit találtak a többiek a
homokban. Hansen kapitány lebocsátotta a partraszálló bárkát, és néhány
emberével a partra sietett. A norvég Salvator mentőtársaság utasítására jött
ebbe az elhagyott öbölbe; a bahreini rádió ugyanis közölte, hogy a norvégiai
Tigris hajó hajótörést szenvedett a pakisztáni Ras Ormarától nyugatra.
A hajó lapos kikötőbárkája megfeneklett, még mielőtt partot ért volna, a
kapitány és első tisztje a táncoló csónakban hagyták a legénységet, hogy
vigyázzanak rá, ők pedig sietve partra gázoltak. Szelíd erőszakkal

300
befurakodtak a tömegbe, és egy dobzenét, keleti táncokat meg
birkózóversenyt szemlélő nézősereg kellős közepében találták magukat. A
tiszteletbeli vendégek a kör közepén helyezkedtek el a homokban; furcsa
keverék, különböző etnikai típusú, szakállas férfi volt mindahány; vendégek
és vendéglátók olyan jól szórakoztak, hogy alig vették észre a jövevényeket.
Jómagam nem voltam ott, a faluban jártam Ghermannal. Gyalog jöttünk
vissza a földnyelven át, és siettünk, hogy ne mulasszuk el a táncmulatságot,
amit a falu tanítója rendezett a tiszteletünkre a parton. A homokbuckáknál
már észrevettük, hogy egy igen fura hajó kötött ki a miénk mellett, ott ahol
két napja lehorgonyoztunk, amikor lecsendesedett a vihar. Még sohasem
láttam ilyen hajót, de tudtam, hogy nyomban megismerkedem a kapitányával,
amikor láttam, hogy Jurij két szőke európaival jön elém.
– Beszél ön angolul? – kérdeztem, miután bemutatkoztam. Láttam, hogy
Jurij jót mulat magában.
– Hansen kapitány – válaszolt az idegen norvég nyelven, és hozzátette,
hogy igen, tud angolul, de ha nincs ellene kifogásom, anyanyelvünkön is
beszélgethetünk.
Cápabőrrel bevont dobok meg pakisztáni dalok hangja töltötte be a teret,
birkózók gyömöszölték egymást a homokban a rögtönzött parti mulatságon,
miközben magamhoz tértem a meglepetéstől, és megkérdeztem Hansen
kapitányt, mit keres norvég mentőhajóval egy ilyen elhagyott helyen, mint ez
az Ormara-öböl. Elmondtam neki, hogy a barátságos üdvözlő táncok
ellenére a helyi rendőrség bizalmasan közölte velem: idegeneknek tilos a
bejárás Ormarába. A falusiak csak egyetlen idegen látogatóra emlékeznek,
aki köveket gyűjtött, de az is a szárazföld felől érkezett ide.
Hansen kapitány azt felelte, hogy a karachi parti őrség engedélyével
érkezett. Norvég mentőhajója a világ minden részén dolgozik. Pillanatnyilag
az Indus deltájában működnek: a mangrove ingoványok közötti csatornák
labirintusában megfeneklett hajókat húzzák ki a mocsárból. Éppen karachi
támaszpontjukra tértek vissza, és a kikötő előtt egy öreg görög hajó mentésén
munkálkodtak, amelyen tűz ütött ki, amikor rádióutasítást kaptak az Ormara-
öböl nyugati részén veszteglő Tigris mentésére. – Amikor azonban
ideértünk, hajójuk lehorgonyozva állt az öbölben, és mindenki a parton
táncolt!
Megpróbáltuk kitalálni, vajon mi történhetett; mi ugyanis nem küldtünk
rádióüzenetet, amikor a hullámverés közepette behajóztunk az Ormara-

301
öbölbe. Norman éppen a parton volt Rashaddal, és éjszaka, mikor
visszatért, hogy velünk együtt dülöngéljen a hullámokon, a lehorgonyzott
hajón senkire sem volt szükségünk, és senki sem jöhetett volna elég gyorsan
a segítségünkre. Talán éppen a nagy csend miatt – meg hogy tudták: nagy
homokvihar söpört végig az Arab-félszigettől egészen Pakisztánig –
gondolták, hogy a Tigris hajótörést szenvedett. Ezen az éjszakán ezt írtam az
expedíció naplójába:
A tenger felől fújó, szörnyű szél süvölt a kötélzetben, és vad
csobbanásokkal táncolunk a hullámokon. Tetőtől talpig felöltözve fekszünk
ágyunkban, miközben pokoli hullámverés dobál fel-le, villámlik, s a szél
meg a víz dübörgésétől alig halljuk a tücsökciripelést a konyhában. A dau-
hajósok az imént azt mondták, hogy ez a horgonyzóhely biztonságos a mi
számunkra, de az ő számukra nem. Visszajönnek holnap, vagy megpróbálnak
küldeni mást. Insallah. Nem valami nagy lelkesedéssel fekszünk most le.
Viharos szél süvölt. Vajon kitart-e a horgony? Insallah.

Másnap nyugodt öbölben, védett helyen ébredtünk; most a part felől fújt
a szél. A tengeren fehér tarajos hullámok zubogtak. Éjszaka négy órakor
felébredtem a változásra, amit még álmomban is megéreztem. Olyan fura
csend honolt ismét, mintha visszatértünk volna az iraki folyókba; megszűnt a
hullámverés, a dülöngélés, csak lassú ringást éreztünk, végig a széles öböl
mentén, mindkét oldalról. A szárazföld felől vízesés zuhogását hallottam. A
keskeny földnyelv másik oldalát nyilván erős hullámverés ostromolta, a
vihar teljesen megváltoztatta az irányát: most Ras Ormarától keletre tört rá
az öbölre. A dau jobban járt volna, ha a mi oldalunkon marad.
A sziklaszirtek, melyek most bennünket védelmeztek, a tengerből kiálló
jéghegyként meredeztek az ég felé. A sekély víz tejszerűbb volt, mint valaha,
bár az ár megemelte és csak egy keskeny partsávot hagyott szabadon. A
hajókonyhában találtam Torut, egy csésze kávéval kínált. Olyan szép volt az
egész, hogy nem is lehetett igaz. Visszamásztam az ágyba, de nem tudtam
elaludni. A felhők eltűntek, láttam a holdat s meghitt ismerősömet, a
Nagymedvét meg a Sarkcsillagot.
Az ég tiszta volt, a szél a part felől fújt még, amikor felkelt a nap. Ez
alkalommal mind a tizenegyen együtt reggeliztünk. Gherman zabkását és
olajjal tartósított friss tojást szolgált fel. Carlo egy csoport urdu nyelven
beszélő, barátságos halászt hozott magával; szívesen segítettek nekünk jó

302
horgonyzóhelyét keresni az öbölben. Mivel Rashad és Norman tegnap már
látták a falut, őket hagytuk a hajón őrségben, mi pedig partralépési
szabadságot vettünk ki. A csónak kettesével szállított bennünket a sekély
vízbe, onnét kigázoltunk a szép, széles partra. Sok mérföldnyi fehér
homokon – teremtett lelket sem láttunk rajtunk kívül – mezítláb lépegettünk a
kagylók és szivacsok közt, apró rákokat kergettünk nedves üregeikbe, a
száraz homokba érve aztán felhúztuk cipőnket.
Jó volt a hullámok hátán magasan lovagló Tigrist látni, és tudni, hogy
Pakisztán földjén vagyunk. Még mindig azon a helyen tartózkodtunk, amit ma
mekráni partnak neveznek, de a sumerok számára ez átkelőhely lehetett
Magan és Meluhha között, mivel mögöttünk volt az indus-völgyi katonai
berendezések legnyugatibb része.
A homok, ott ahol a hullámok nem érték, tele volt agyagcseréppel. De
ezen az alacsony földnyelven aligha találhattunk nagyon régi maradványokat,
mivel a tenger szintje itt is, akárcsak Mezopotámiában, a sumer időkben
magasabb volt. A víz valószínűleg teljesen ellepte a homokos partot, Ras
Ormára magas szirtjei szigetként emelkedhettek ki belőle. A helyi geológia
nagyon érdekesnek tűnt. Asbjörn a mészkőszirtek közt egy csomó puha,
krétaszerű, tökéletesen kerek, narancs nagyságú kőgömböt talált. Feltörve
őket, szebbnél szebb, különleges, megkövesedett kagylóhéjakra, ehető
kagylókra és féregszerű teremtményekre bukkant bennük. A keményre préselt
homokkéreg, amelyből az alacsony földnyelv összeállt, egészen más volt,
mint a mészkőszirtek: a parttal párhuzamosan boltíves teraszok emelkedtek,
s valahányszor visszahúzódott az óceán, egyre újabb partvonalak képződtek.
G. F. Dales szerint ez azt bizonyítja, hogy az ősi Sutkagen Dor és Sotka-Koh
erődítményeket régebben egyenesen a tengerpartra építették.
Amikor a legmagasabb szintre érvén átvágtunk a homokos föld–:
nyelven, a felszín tele volt agyagcserepekkel: úgy látszott, a lakosság
összetörte köcsögeit, mikor a karachi kereskedők modern fémárukat kínáltak
nekik. S íme, az első dolog, ami a szemünkbe ötlött, egy kis asszonycsoport;
földig érő ruhában, bádogkannával a fejükön menekültek előlünk a homokon
át. A közeli ásott kútból hord ták a vizet a környékbeli nők.
Rashad megjegyezte: a házak, amelyek mellett elhaladtunk, annyira
hasonlítanak a mocsári arabok jellegzetes nádkunyhóira, hogy nehéz volt
magyarázatot találni rá, miért építenek sivatagi és mocsári népek ennyire
azonos házakat, hacsak közös örökségre nem gondolunk. A homokbuckák

303
túlsó oldalán álló Ormára faluba érvén azt láttuk, hogy a gyékényfonat falú
házak négyszögletesek, tetejük oromzatos vagy lapos, mint az újabb
kőházaké. Egyébként a falu* úgy tűnt, egy mélyen gyökerező közösség, amely
kevés külső befolyásnak van kitéve: tenger, sziklaszirtek és sivatag veszi
körül. Hátországa terméketlen vadon, s a vastag hólerakódásként
összetorlódó tiszta, fehér homokbuckák a település széléig húzódnak.
Karachival szárazföldi út nem köti össze, csak teveösvények és ellenkező
irányban, nyugatra egy teherautónyom vezet az ősi Sotka-Koh erőd és Pasni
felé. Míg a pakisztániak többsége a modern Karachi hangzavarának hatása
alá került, Ormára és az őt körülvevő sivatag, akárcsak az Indus deltájának
mocsarai, természetes akadályt képeztek a kulturális forradalommal
szemben. Ormára türelmesen vár a sorára, míg megteheti a nagy ugrást a
huszadik századba. Addig az élet itt jobban hasonlít a képzeletemben
megformált i. e. harmadik évezred független, civilizált közösségei
életformájához, mint bármi, amit eddig láttam, kivéve a csodálatos mocsári
arabokat Irakban és az időtlen város lakóit Ománban. Itt újra azt éreztem,
amit elszigetelt közösségekben oly sokszor már: mennyire ingatagok
napjainkban az egymástól kölcsönösen függő országok olajproblémáikkal és
fegyverkezési hajszáikkal, s ha egyszer összeomlanának, mint a sumerok
meg az indus-völgyiek birodalma, az ormarai tevekaravánok még mindig ott
vonulnának az ösvényeken pálmalevelekkel és náddal megrakodva, hogy az
emberek megépítsék házaikat, és halat, datolyát meg gyümölcsöt
szállítanának, hogy az embereknek legyen mit enniök. A büszke asszonyok
megtalálnák a módját annak, hogy tarka ruhákba öltözzenek, s átvágjanak a
homokbuckákon tejért meg vízért; a férfiak bevontatnák hallal telt hálóikat,
és megművelnék a földeket, a pálmák között.
Ma azonban a kereskedők mindent megtesznek annak érdekében, hogy
pénzgazdálkodássá változtassák az ormarai halászok életmódját. Ormára
termékeinek van piaca: tengeri kereskedők érkeznek daukon a nem messze
fekvő Karachiból meg a távoli Sri Lankaszigeten levő Colombóból. A helyi
ipar a cápahalászat, ami több legyet hoz a szegény falusiak konyhájára, mint
pénzt. Egyikünk sem látott életében ilyen hihetetlen nagy mennyiségű legyet:
először csak félresepertük őket, és élveztük a bájos falut; három kis mecset
állott benne meg egy piac, mintha az Ezeregyéjszakából repült volna ide.
Jókora gyerekcsapattal a sarkunkban átvágtunk a teve-, szamár-, kutya-,
macska- meg csirkesokadalmon. A pakisztáni meg arab arcvonású emberek

304
többnyire turbánt hordtak, de az egyiknek a fején gyönyörű ezüst fez
díszelgett. Néhánynak hatalmas, kampós orra volt, másoké laposabbnak
tetszett: ugyanaz a különös keverék, amit először Ománban láttunk.
Megkérdeztük, beszélnek-e arabul vagy angolul, ők azonban tagadóan rázták
a fejüket, csak urdu nyelven értettek.
Mindannyian mosolyogva, szívélyesen fogadtak bennünket, kivéve egy
bozontos szakállú furcsa szerzetest, aki kihúzta görbe kardját, hegyét a saját
gyomrának irányította, majd meglóbálta a fejünk felett. Ezek után eltűnt a
tömegben, nem sok érdeklődést keltvén a többiekben, akik igyekeztek
megértetni velünk: ez egy vallási fanatikus. Magyarázatul előbb magukra
mutattak, majd a mecsetre, s az „Allah! Allah! Allah! Allah!” szavakat
ismételték, azután arrafelé mutattak, amerre a vad küllemű ember eltűnt, ide-
oda himbálták a testüket, szemüket lehunyták, mintegy transzban, s
megvetően morogtak: „Alli-allo, alli-allo”.
E felvilágosítástól nem lettünk sokkal okosabbak a helyi vallási
gyakorlatot illetően. Végigmentünk a bevásárló utcán, mely nádhajónknál
nem volt sokkal szélesebb; mintegy féltucat kis fülkéből állott, melyek
cölöpökön nyugodtak egy yardnyira a homokos talajtól. Babaház nagyságú
üzlet volt valahány, nyitott elülső fallal, törökülésben ült benne az egy főből
álló személyzet, lába előtt az áru. Leltárt készítettem a legkisebb üzlet
árukészletéről: hét sárgarépa és öt krumpli. A kereskedők előtt zöld, szürke
meg fehér gabonaszemekkel s magokkal telt tálkák és kis szilkék sorakoztak,
csak egy árult süteményt, arab cigarettát, kis darab durva szappant meg
édességet. A hosszú szakállas szabó volt a legelegánsabb, minden öltésnél
szinte átbökte tűjével a fonott falakat meg a tetőt. Majdnem belebotlottunk
egy, az utcán guggoló emberbe, aki nyitott faszéntűzön forralt teát árusított.
Egyetlen asszonyt sem láttunk ebben az egzotikus kavargásban, csak néhány
hat-hét évesnél fiatalabb, szép kislányt meg egy öreg banyát, zöld kő
csillogott orrgyűrűjén.
A legyek mindenütt elképesztő mennyiségben nyüzsögtek, de számuk
szerénynek tűnt azzal összehasonlítva, amit a kis falu tengerparti részén
láttunk. Néhány udvart meg homokos teret pálmalevélből font, ember
magasságú kerítéssel öveztek, de lábujjhegyen állva bekukucskálhattunk a
kerítés fölött, s igencsak barbár látvány tárult elénk. Pontosan az orrom alatt
egy ember állott térdig a talajba ásott sárlyukban, embernyi halakon
taposott, körülötte pedig mindenfelől hatalmas cápafejek tátogtak és

305
bámultak a világba. Egy öregember ácsorgott a fejek között, s vödörből
vizet öntött a lyukba, ahol a fiatalabb szorgosan taposta a lefejezett cápákat
a sáros vízben. Mikor eléggé megtiporta őket, kihúzta a léből a haltesteket,
ledobta a mocskos halszeletekkel, uszonyokkal, cápa- meg óriásrája-
fejekkel teleszórt földre. Egy másik mezítlábas fiú hosszú gereblyével
mesterkedett, kisebb haldarabokat válogatott ki, aztán szép sorjában
halomba rakta őket, mintha szénát gereblyézne. Hosszú lábú teve állt a kép
közepén, két nagy kosárral a hátán, ezeket lassan dugig töltötte két ember,
akik homokkal bevont, száraz haldarabokat válogattak, az egyik szemmel
láthatóan eladta, a másik vásárolta az árut.
Minden tengeri utamon ettünk időnként cápát. Jó étel, ha a halszeleteket
éjszakán át vízbe áztatják, hogy kivonjak az ammóniákot a sejtekből. A cápa
mint primitív szervezetű porcos hal, csak úgy tudja a magas sótartalmú
tengervíz vízszívó hatásával szemben megőrizni a saját maga víztartalmát,
hogy vérében nagy mennyiségű karbamidot tart vissza (ahelyett, hogy
hozzánk hasonlóan mind kiválasztaná a vizeletével). A karbamid viszont az
állat halála után elbomolva rengeteg ammóniát ad. Most értettük meg, mit is
csináltak ezek az emberek: kinyomták és kimosták az ammóniákot a hatalmas
cápaszeletekből, mielőtt megszárították és távoli piacokra exportálták őket.
A tevehajcsár csemegének vásárolta a valahol a mekráni sivatagban vagy a
környékén élő törzse számára. Két dau horgonyzott a falu partjain túl,
szállítmányukra várva. – Colombo – mondták a falusiak, a daukra mutatva.
Sok ember osztozott ezeknek a homokkal borított cápaszeleteknek a hasznán,
mire az Indiától délre fekvő, Sri Lankán elfogyasztották őket. Ez a kis
csónakokon megtett s közvetlenül a távoli Ceylonba vezető tengeri út
nyilván ősi hagyományokon nyugodott, és igencsak elgondolkoztatott.
Sok cápát láttunk az Ormarába vezető utunkon a hajónk sodrában, de
kevés volt köztük olyan nagy, mint ezek. A Ras Ormarán. túl elterülő nyílt
óceánban végtelen mennyiségű emberevő szörnyeteg nyüzsöghet a tátott
szájú fejek groteszk csatamezejéről ítélve, ahol némelyek halomba rakva,
mások meg szanaszét hevertek a kerítésen belül. De nem a lefejezett
ragadozók éles fogától döbbentünk meg leginkább, hanem a félrehajítottak
„álarcától”, ettől a fényes, kékesfekete gyöngyszemekből álló, sűrű
mozaiktól. Sose hittük volna, hogy a házi legyek ilyen mennyiségben és ilyen
sűrűn összeragadhatnak, míg Carlo rá nem hajolt kamerájával az egyik nagy
fejre, amit egy pillanat alatt csontig lemeztelenítettek, Carlo pedig majdnem

306
hátraesett a zümmögő felhőbe. Ahova néztünk, a kerítéseket, a halrakásokat
sűrű légylepel borította, egymás hegyén-hátán mászkáltak s lerágható, üres
helyet kerestek. A több nemzedéknyi régi hal bűze mérföldeken át áradt a
meleg levegőben, s megbizsergette a legyek szaglószervét, azok meg Mekrán
minden szegletéből népvándorlásra keltek Ras Ormára felé.
Lehet, hogy ez az erős bűz megbénította szaglószerveimet, és
érzéketlenné tett gyengébb szagok iránt, mire a nyílt partra értünk, ahol két
halász új deszkakenut épített. A fa fehér volt, de a partra húzott,
használatban levő kenuk színe sötétbarna, és valami sűrű, kemény, vízhatlan
festékkel vonták be őket. A csónaképítők látták, hogy ezt a fedőréteget
vizsgálgatom, és közölték, hogy cápamáj – olajból készítették. Egész
közelről megszagoltam a kenut, de semmi szagot nem éreztem. Eszembe
jutott, hogy az arab halászok Irakban azt mondották nekem, hogy dauik
vízhatlanítására azelőtt cápaolajat használtak, és ezt javasolták nekünk is a
Tigris építésénél. Én nem akartam. Tudtam, milyen szörnyen büdös a romlott
halolaj meleg időben, és attól féltem, hogy elkergetnek a saját hajónkról, ha
bűzleni kezdünk, akár a rothadt hal. Ezeket az ormarai kenukat azonban
cápamájolajjal vízhatlanították, és semmi szaguk nem volt. Újra eszembe
jutott a Gilgames-eposzban szereplő mezopotámiai király, aki Dilmunba
hajózott. Ő aszfalttal kevert olajjal építette nádhajóját. Mi azt tapasztaltuk,
hogy a tiszta aszfalt lepattogzik a nádon. Talán szurokkal és olajjal –
valószínűleg cápamáj olajjal – kellett volna keverni. Az augusztusban vágott
nádunkkal még így is vízen maradhattunk hosszú hónapokig, de ilyen
fedőréteggel hajónk egy csepp vizet sem szívott volna magába. Százados
tapasztalatokkal rendelkező népektől tanultunk, és feltétlenül jobban
csináltuk a dolgunkat, mint első ügyetlen kísérletünk idején a Rán.
Több mint ötven kutyát számláltam meg: halzsigerekkel megtöltekezve,
mint a dögök nyúltak el az apály képezte széles sáv nedves homokján.
A tenger visszahúzódott megint. Jó volt tudni, hogy a Tigris az árapálytól
függetlenül úszik az öböl másik oldalán. A viharban olyan erős volt a
kötelekre nehezedő nyomás, hogy a horgonynyelek meghajlottak, a horgony
azonban megkapaszkodott, talán azért is, mert a hajó tatja megfeneklett. Első
látogatásunk után a faluból visszasiettünk a hajóra, hogy megbizonyosodjunk
róla, rendben van-e minden. Ahogy átmentünk a földnyelven, legnagyobb
meglepetésünkre találkoztunk a pakisztáni parti őrség fiatal hadnagyával, aki
embereivel a sárkány farkának a csúcsán táborozott négy sátorban. Már az

307
első percben is udvariasan kérdezett ki, de majd elolvadt a kedvességtől,
amikor megtudta, hogy kicsiny „daunk” neve Tigris. A karachi parti
parancsnokságról jelentették neki a sátrában levő rádióján, hogy „egy Tigris
nevű nagy hajó” cirkál a mekráni vizeken, ne támasszon semmiféle
nehézséget, hanem legyen a segítségükre mindenben! Személyében volt
felelős karachi feletteseinek a mekráni part pakisztáni szakaszáért.
Mi nem is tudtuk, hogy a mekráni partszakasz le volt zárva idegenek
előtt, azt sem tudtuk meg, hogy miért, mivel ennél barátságosabb
fogadtatásban sehol sem volt részünk. A partőrség hadnagya, a tanító, a
rendőr és a helyi halászatot szervező karachi szakemberek beszéltek
angolul, s jó barátok lettünk. A csak urdu nyelven értő lakosok is
szívélyesen fogadtak, meghívtak bennünket kunyhóikba, s friss homárral
kínáltak. Mások tojást meg kecsketejet ajándékoztak nekünk.
A „nagy hajónk” kikötése körüli zűrzavar aznap nem tisztázódott az
ormarai sátor és a karachi parancsnokság közötti tárgyalások során. A
hadnagy tábori adóján közölte, hogy a Tigris itt van, mi pedig a saját
öblünkbe tértünk vissza, ahol Norman a kabinjának a sarkában ült, és
kétségbeesetten próbált kapcsolatot teremteni a külvilággal. Végül is hallott
egy hangot. A csonka szövegű közlemény szerint egy hajó útban van
Karachiból Dubai felé, és megáll Ormarában, hogy nyolcszáz gallon vizet
adjon át a Tömnek! Norman beleüvöltött a mikrofonba, hogy három hónapra
elegendő vizünk van, és nyolcszáz gallon többlettől elsüllyedne a hajónk, de
mintha senki sem hallotta volna.
Elmondtuk a történetet a Jason kapitányának, Hansennek, ő azonban
közölte, hogy semmiféle vizet nem hozott nekünk, és nincs útban Dubai felé.
Arra utasították, hogy mentse meg a Tigrist, és vigyen el bennünket
Karachiba. Hajlandó is bármikor elvontatni bennünket, ha kívánjuk.
Leültünk, hogy megtárgyaljuk, mitévők legyünk. A Szlavszkkal
kapcsolatos tapasztalataink alapján jobban féltünk a vontatástól, mint a
vihartól. Azt terveztük, hogy az Ormara-öböl nyugati részén horgonyzunk,
amíg megállapodik az idő, azután Karachiba hajózunk, majd szárazföldi úton
megyünk tovább az ország belseje felé, a mohendzso-darói romokhoz. A
légnyomás még nagyon alacsony volt, olyan szélre vártunk, amely nem futtat
bennünket zátonyra Ras Ormarán, és az Indiai-óceánon sem hajt túl az ősi
indus-völgyi város határán. A Pasniba vivő karavánösvényen is
elindulhattunk volna, hogy azután a sotka-kohi régi erődnél az ország belseje

308
felé forduljunk; ebben az esetben azonban hosszú ideig kellene őrizetlenül
hagynunk a Tigrist, Hosszabb időt tölthetünk a romoknál, ha elfogadjuk
Hansen kapitány javaslatát: a part mentén egy nap alatt elvontat bennünket a
karachi kikötőbe. Így azután, amikor a zenészek felszedték a dobokat, és a
tömeg hazaindult a faluba, a két hajó az Ormara-öböl nyugati részén felhúzta
a horgonyt. A széles és erős Jason átvette a vezetést, a Tigris mint egy
madzagon húzott játékszer követte, és amikor megkerültük Ras Ormarát,
mindannyiunkat elnyelt a sötétség.

Az időtlen Ormara falu színes élete még élénken élt emlékezetünkben,

amikor egy héttel később beléptünk az Indus-völgy mélyén fekvő ősi
szellemvárosba, Mohendzso-daróba. Egy bójához kötöttük ki a Tigrist
karachi modern kikötőjében, ahol a pakisztáni kikötői hatóságok nagyon
szívélyesen fogadtak, és a tengerészet parancsnoka felajánlotta, hogy
szárazföldi kirándulásunk alatt a Tengerészeti Akadémia előtt őrizteti a
hajónkat. Sani, a Nemzeti Múzeum fiatal kísérője minibuszon, jó utakon vitt
minket a Karachitól háromszázötven mérföldre fekvő Mohendzso-daro
romjaihoz.
„Mohendzso-daro” azt jelenti, „Halottak dombja”, és senki sem tudja, mi
lehetett a város igazi neve az i. e. 2500-1500-ig terjedő ezer év alatt, amikor
tele volt élettel. Az i. sz. harmadik század elején buddhisták érkeztek ide, és
egy kicsiny templomot emeltek a romok tetején. A terület homok- és
romhalmaz volt még 1922-ben is, amikor az idehívott régészek megkezdték
az ásatást. Addig a föld mélyén rejtőző civilizációnak még a létezéséről sem
tudtak, a tudósok csak akkoriban kezdték sejteni, hogy az Indus völgye egy
nagyon régi civilizációnak adott hajlékot. A munkát az első világháború után
kezdték el R. D. Banerji és a Sir John Marshall expedíció tagjai, majd sokan
folytatták, míg egy kétszáznegyven acre területű, három mérföld kerületű
városi települést tártak fel. Ennek ellenére a valaha nagy jelentőségű
metropolis hatalmas területei még a föld mélyén fekszenek.
A környező síkságok, amelyek valaha öntözött területek voltak, s datolya,
füge, búza, árpa, gyapot, bab, szezám és más növények termettek rajtuk, ma
meddő homoksávok, csupán néhány poros tamariszkuszcserje árválkodik
rajtuk. A széles Indus folyam valaha a város mellett hömpölygött, azóta
visszahúzódott. Még az éghajlat is szárazabb és kedvezőtlenebb lett azóta.
Mohendzso-daro – akárcsak Ur és Babilon elhagyott romjai – ma messze

309
fekszik minden víztől. A régi lakások és üzletek maradványai egy
mérföldnyire találhatók a kiapadt Industól, mely eredetileg a város főütőere,
egyszersmind kiszámíthatatlan fenyegetése volt. Az ásatások feltárták, hogy
árvizek után hét ízben építették újjá a várost, amíg azután végül is ismeretlen
okból elhagyták. Nem tudjuk ugyanis, miért tűnt el hirtelen az egész lakosság
az i. e. tizenötödik században. A romok között talált csontvázak többségén
erőszakos halál jelei láthatók. Sir Mortimer Wheeler és más tekintélyes
tudósok feltételezik, hogy, jóllehet az éghajlati, gazdasági és politikai
helyzet rosszabbodása legyengíthette ezt az eredetileg erős alapokon álló
civilizációt, valószínű azonban, hogy végleges megsemmisülése inkább az
északról betört árják jól előkészített, nagyarányú pusztításának tudható be.
A termékeny síkságokat, melyek ezer éven át ellátták az indus-völgyi
civilizációt, meghódították az árják, akik nem a tenger felől, hanem a
szárazföld belsejéből, a magas hegyek hágóin át érkeztek. A támadók
szanszkritul beszéltek, s a „mleccha”, azaz „nem szanszkrit” jövevényszóval
jelölték a nem árjákat. Bibby, mintegy próbaképpen, Meluhhával
azonosította ezt a kifejezést, és lehetségesnek tartotta, hogy ez volt az indus-
völgyi civilizáció eredeti neve.
Akár Mleccha, ahogyan az árják nevezték, akár Meluhha, ahogyan a
sumerok, akár a „Halottak dombja”, ahogyan mi ismerjük – ennek a
metropolisnak az alapítói olyan emlékeket hagytak hátra, amelyek mély
benyomást gyakorolnak minden látogatóra. Az emberiség ősi egységének
emlékkövei ezek, melyek tanulsága, hogy nem szabad lebecsülni a tőlünk
földrajzilag és időben távol élő népek értelmi képességeit. Tekintsünk el a
sok száz nemzedéknyi felgyülemlett örökségtől, és hasonlítsuk össze
képességeinket az Indus-civilizáció alapítóéival. Mi, akik az emberiség
korát ma évmilliókban számoljuk, kezdünk rájönni arra, hogy az emberi agy
i. e. 3000-re már teljesen kifejlődött. Mohendzso-daro lakói és
civilizálatlan kortársaik éppoly könnyen megtanulnának autót vezetni,
televíziót bekapcsolni vagy nyakkendőt kötni, mint napjainkban bármely
európai vagy afrikai. Ami az ítélőképességet és a leleményességet illeti, az
emberi faj igen keveset nyert vagy veszített az elmúlt ötezer év folyamán.
Mindezek alapján Mohendzso-daro látogatójának az a benyomása támad,
hogy ennek a városnak és a benne talált leleteknek az alkotói vagy rekordidő
alatt túlszárnyalták leleményesség dolgában az összes többi emberi
nemzedéket, vagy pedig a későbbi árjákhoz hasonlóan bevándorlók, akik

310
évszázados kulturális örökséget hoztak magukkal.
A tudósok egyöntetű véleménye szerint Mohendzso-daro városát előre
elkészített tervek szerint építették tapasztalt városépítők egy szigorúan
szervezett társadalomban. Közép- és Nyugat-Ázsiában négyezer éven át
tervezték ily módon a városokat, de sehol sem szárnyalták túl az itteni
módszert. A kisebb városok, még századunk kezdetén is, ritkán értek el ilyen
magas kulturális színvonalat.
A szellemváros felé közeledvén, első benyomásunk nem sokban
különbözik attól, amit egy sumer város esetében tapasztaltunk: a központi
magaslaton templom áll, melyet az alatta fekvő utcák és romok labirintusa
vesz körül. Pedig ez a templom eredetileg nem is tartozott ide; a buddhisták,
sajnos, tizenöt évszázaddal ezelőtt megváltoztatták az eredeti építmény felső
részét: a saját szentélyüket építették a helyére, kerek agyagfal formájában, az
alatta fekvő teraszokon pedig néhány szerzetescellát helyeztek el. Eredetileg
azonban négyzet alakú volt a felső szentély, és az általános benyomás: a
szerzetesek céljainak megfelelően átalakított teraszos piramishalom.
A téglafalak között sétálva, melyek közül jónéhány kétemelet magas
épület maradványa volt, önkéntelenül is lehalkítottuk hangunkat, mintha
szentélyben járnánk. Nem voltak itt nagy templomok, sem látványos helyek,
inkább kiegyensúlyozott életmód jeleit tapasztaltuk, jóllehet a legnagyobb
házak a középen csoportosultak, a jelenleg buddhista romok uralta,
magaslati szentély körüli teraszokon. A város eredeti építőinek pontos
elképzelésük volt arról, hogy mit akarnak: a téglalap alakú központi
magaslat két oldaláról kiinduló, párhuzamos utcákat építettek. Ezek az
észak-déli és kelet-nyugati irányú utcák egyenesek és szélesek voltak, egyik-
másik szabályos, harminc láb széles sugárút. Négyszáz yard hosszú és két-
vagy háromszáz yard széles négyzettömbökre osztották a várost. A falakat
égetett téglából építették tapasztalt kőművesek. A legtöbb ház kapuja és
kevés ablaka a szűk mellékutcákra nézett, ahol csak gyalogosok járhattak,
mintha ki akarták volna küszöbölni a főútvonalak zaját és porát, ahol, a helyi
művészi ábrázolások tanúsága szerint, ökrök és elefántok vontattak
építőanyaggal és árukkal megrakott kerekes taligákat. A fejlett egészségügyi
rendszer mindenütt jelen levő nyomai gyakorolták ránk a legnagyobb hatást.
Jóllehet nem voltak hatalmas paloták vagy egy totalitárius uralkodó nagyzási
hóbortjára utaló egyéb építmények, a közönséges polgárokat tökéletes
szennyvízcsatorna-rendszerrel látták el: az utcákat téglából épített csatornák

311
szegélyezték, és a csatornákat borító, nagy téglalapokon egymástól bizonyos
távolságra búvónyílásokat helyeztek el, ezeken keresztül a csatornatisztító
munkások eltávolíthatták a hulladékot. A régészek az ásatásoknál a nyílások
mellett felhalmozott hulladékot találtak.
Ivóvízvezetékek is voltak a házak közt, meg egy nagy nyilvános fürdő
vagy uszoda, amelyet talán szertartásos tisztálkodás céljára építettek.
Területe harmincnyolcszor huszonkét láb, mélysége nyolc-lábnyi volt.
Vízhatlanságát két sor aszfaltba mártott tégla biztosította meg egy hüvelyk
vastag aszfaltréteg a két téglafal között. A jól tervezett medence mellett,
amely, ha tele volt vízzel, ellepte az embert, egy oszlopos csarnokot láttunk,
nyilván szertartásokat tartottak benne, meg egy másik, különösen vastag falú
épületet, árkádos udvarral, melynek rendeltetését nem ismerjük. De a
városban talált gazdag leletek lelket öntöttek az üres falakba. Korábbi lakói
szerszámokat és dísztárgyakat hagytak hátra, ezek tartós anyagból, bazaltból,
agyagból, bronzból, aranyból és drágakőből készültek. A gondos ásatás
feltárta mindazt, ami nem pusztult el. A leletek közt szerepelnek különböző
fajta feliratos és gyönyörűen díszített pecsétek, amelyek elkerültek az ősi –
kereskedelmi partnerekhez is Mezopotámiába, az öbölbeli szigetekre,
Failakára és Bahreinba. Ha nem is tudjuk elolvasni a feliratokat, a
pecsétekbe vésett istenségeket, ember formájú állatokat és mitológiai
jeleneteket ábrázoló miniatűr vésetei azt a benyomást keltik bennünk, hogy
művészi stílusuk, az istenekről és a világmindenségről való felfogásuk
feltűnően hasonlít a sumerokéhoz, és valamivel kisebb mértékben az ősi
egyiptomiakéhoz is. Számos kicsiny agyagfigura és néhány kitűnő
bronzszobrocska közönséges emberi lények mindennapi életét ábrázolja.
Apró agyagfigurák térdeplő nőket mutatnak, akik lisztet őrölnek a
kenyérsütéshez, a bronzfigurák meg elegáns tartású, ékszerrel díszes
asszonyokat. Találtak férfiakat mintázó agyagfigurákat, kétkerekű taligát
vontató ökörpárral és gyönyörű diadalszekér-miniatúrát bronzból. Egyik-
másik szobrocska, mint például a két keréken mozgó, ceremoniális
agyagmadár, annyira hasonlít a másik két korabeli nagy civilizáció
műtárgyaira, hogy a szakemberek alig tudják megkülönböztetni őket.
A hátrahagyott szerszámok és a romok közt talált hulladék alapján könnyű
elképzelni a nép életét; ott vannak a paraszt ásószerszámai a füge-, gabona-
meg gyapotminták; a halász szép bronzhorgai; a, kereskedő finom
bronzmérlege, tűzkőből készült pontos súlyokkal, a sokfajta, kecses pecsét;

312
a fazekas kerámiaműremekei: színes mintákkal díszített vázák, meg madár,
állat és ember formájú korsók; a festő festékmozsara; az ács vágóeszközei;
az ékszerész nyakláncai, karperecei meg egyéb, aranyból mintázott vagy
drágakőből készült dísztárgyak; és nem utolsósorban a fémmunkások
bámulatra méltó bronztermékei: kis szobrocskák meg kézitükrök, melyeket
az igen fejlett viaszveszejtő eljárással készítettek mesteri módon. Még
hazárdjátékos is szerepel, kockájával, amit meg sem lehet különböztetni a
miénktől, meg játéktáblák, a hozzá való, négyzeteken mozgatható figurákkal.
Feltűnő ellentétben mindezzel a katona jelenlétének a város határain belül
kevés nyoma maradt, s ez békeszerető kereskedő és földműves társadalomra
utal, amely a part mentén, a stratégiailag fontos helyeken álló, előrehelyezett
erődök védelmére támaszkodott.
A harappai temető csontvázmaradványai nem adnak felvilágosítást az
34
indus civilizáció bizonytalan eredetéről. F. A. Khan azt állítja, hogy négy
különböző típust temettek ide. A harappai nép többsége – mondja –
„földközi-tengeri típus”: középmagas, hosszú fejű, keskeny és nagy orrú,
hosszúkás arcú. De volt egy másik típus is, szintén hosszú fejű, de
erőteljesebb testalkatú és magasabb. A harmadik típus rövid fejű volt, a
negyedik pedig jellegzetes mongol alkat.
Függetlenül attól, hogy hány etnikai csoport egyesülése alkotta az indus-
völgyi civilizációt, az a kérdés, hogyan sikerült Mohendzso-daro és
Harappa polgárainak ilyen hirtelen és jelentősen megelőzniük az összes
korabeli népét. Lehet, hogy ezekre a kérdésekre soha nem adnak választ a
mohendzso-darói és harappai ásatások. Lehet, hogy ezeket a városokat már
civilizált telepesek alapították, akik Amriból vagy Kot Dijiből érkeztek, a
másik két, ókori törmelékkel tele dombról, amelyek ugyanannak az Indus-
völgynek a parthoz közelebb fekvő lapályai felett meredeznek. Ellátogattunk
mindkét helyre, de sűrű tömeg vályogon, edénycserépen, hulladékon,
csontokon és datálható faszénen kívül nem sok maradt meg. E szerény
maradványok alapján nyert sovány adatok birtokában a tudósok abban
reménykednek, hogy ezek a halmok fontos utalásokat szolgáltatnak az indus
civilizáció eredetére vonatkozóan. Nagyarányú ásatások egy hasonló
jelentőségű, régebbi kultúra szétszórt maradványait hozták felszínre, amelyet
durván i. e. 3000-től vagy valamivel korábbi időponttól i. e. 2500-ig lehet
időzíteni, arra az időre tehát, amikor Mohendzso-darót alapították. Ha ez
merő véletlen, akkor nagyon figyelemreméltó. Igen fontos dátum volna, és

313
azt jelentené, hogy az indus-völgyi civilizáció egybeesett a sumer meg az
egyiptomi dinasztiák alapításával. Nem meglepő, hogy az egyszerű emberek
a legvadabb elméleteket költik, miszerint a civilizációk ebben az időben az
űrből pottyantak bolygónkra.
Amikor kísérőnk, Sani, Mohendzso-daro ősi falai közé vezetett
bennünket, a széles utcák üresek voltak, a tetőtlen romok meztelenül és
komoran tátogtak az ég felé. Képzeletben azonban az emlékezetünkben még
élénken élő jelenetekkel töltöttük meg az utakat és utcákat. Ha egyáltalán
volt élet Mohendzso-daróban, akkor az még sokkal tarkább, vonzóbb és
kulturáltabb lehetett mint Ormarában. Könnyű volt elképzelni a főutakon
nyüzsgő tömeget, meg másokat, akik az árnyékos mellékutcákban ücsörögtek
dologtalanul, bóbiskoltak, csevegtek vagy játszottak. Szinte hallani lehetett a
zebuk hangját, érezni a szagukat, meg a széna és a fűszerek illatát, amelyek
déltájt betöltötték a levegőt a napégette falak között; napbarnított férfiak és
nők siettek barmaikkal és csomagjaikkal; zsúpfedések való pálmalevelekkel
vagy szövésre előkészített gyapottal meg piacra szállítandó élelmiszerrel
teli szekerek zötyögtek; halászok kosarat vittek a fejükön; pékek meleg
kenyeret; asszonyok tojást, süteményt és trópusi gyümölcsöt, csecsemők
sírtak, madarak énekeltek; a kovácsműhelyben kopácsoltak; bégető barmok
és kiáltozó gyerekek rohangásztak a mellékutcákban, míg mások a házaikban
ültek és papoktól tanulták az írást, amelyet eddig még nem sikerült
megfejtenünk.
A százszorosára kellett felnagyítanunk ormarai benyomásainkat, hogy
felelevenítsük Mohendzso-daro életét, a maga tágabb dimenzióival,
szélesebb útjaival és magasabb színvonalával. Ormatát sohasem tervezték.
Minden kicsiny kunyhót oda épített a halász a családjának, ahol az eszébe
jutott. Mint a legtöbb falu, természetesen, növekedett századokon át, minden
újítás nélkül. Nem létezett szennyvíz levezető rendszer. Az alsó városból
sétáltunk a lépcsőkön felfelé, a középső torony körül csoportosuló épületek
között. Az ötven éve folyó ásatások során feltárt leletekből tudtuk, hogy ez
egy olyan közösség üres váza, amelyet félistennek tekintett papkirály uralt,
akárcsak Mezopotámiát és Egyiptomot. A pontosan a nap felé tájolt utcákban
bölcs emberek – magas rangú papok, írnokok, csillagászok, építészek és
feltalálók – sétáltak az egyszerű nép között. E társadalom elitje, a folyó
partján, ötszáz mérfölddel feljebb fekvő, hasonló nagyságú és nem kevésbé
fontos Harappa város vezetőivel együtt közös birodalmat alapítottak,

314
melynek romjai és emlékművei megtalálhatók szerte az egész Indus-
völgyben. Területe rohamosan növekedett, észak-dél irányban ezer
mérföldre terjedt a folyó mentén és kétszer akkora távolságra az óceán
partján, valahol a mekráni szirtektől egészen a dél-indiai dzsungelekig.
Lehet, hogy ez az egész ország volt a sumerok Meluhhája. Mi indus-völgyi
vagy Harappa-civilizáció néven ismerjük, mivel a ma ezt a nevet viselő
területen találták a korábbi létükre utaló legelső és ez idáig legfontosabb
lelőhelyeket. Az ásatások jelentős azonosságokat és változatlan kultúrát
tártak fel Harappában és Mohendzso-daróban, e két egyidejű város
alapításától kezdve egészen az ezer évvel későbbi pusztulásukig. Fejlődés
helyett határozott visszafejlődés tapasztalható az építkezés részleteiben, amit
néhány tudós a pusztító árvizeket követő gyors újjáépítésnek tulajdonít.
Az Indus-völgy titka nem annyira eltűnésében mint inkább
felbukkanásában rejlik. Egyiptomhoz és Sumerhoz hasonlóan, ennek a
harmadik nagy kortárs korai civilizációnak is hiányoznak a világos helyi
gyökerei még Amriban és Kot Dijiben is; úgy tűnik, hogy egyszerűen egy
hajózható nagy folyó termékeny partvidékét választotta új otthonául
valamely régi, hatalmas dinasztia egyik ága. Mezopotámiában is
telepesekkel kezdődött a civilizáció, akik tudták 308 hogyan kell bronzot
önteni az importált rézből és ónból, és akik négykerekű taliga elé fogott,
felkantározott ökörtrojkát temettek a királyi sírokba; ezek a sírok tele voltak
egy olyan civilizációs színvonal egyéb tanúbizonyságaival, amelyet a
későbbi babilóniaiak és asszírok sem haladtak túl.
Ha azoknak a feltalálóknak a hazáját keressük, akiknek az írást meg a
kereket köszönhetjük, rájövünk, hogy az indus-völgyi civilizáció nemcsak
feltűnően hasonlít a mezopotámiaira meg az egyiptomira, hanem
egyszersmind gyanúsan egyidejű velük. A körülbelül egy évszázadnyi
különbség az emberiség fejlődésének ilyen fontos mérföldkövei esetében
elhanyagolható, ha tekintetbe vesszük, hogy a korábbi megállapításokat felül
kell vizsgálnunk és az emberi teljesítményt egy több mint kétmillió éves
mércén kell mérnünk. Mivel az emberi faj korára vonatkozó eddigi nézetek
teljességgel helyteleneknek bizonyultak, bizony óvatosan kell mozognunk, és
nem szabad vakon hinnünk a civilizáció korára és elterjedésére vonatkozó
feltételezésekben. Túlságosan keveset tudunk. Az új felfedezések pedig
állandóan megváltoztatják a még nem egészen világos képet is. Biztosan
tudjuk azonban azt, hogy az egyiptomi és sumer dinasztiák éppen akkor

315
kezdték hátrahagyni folyóik partján a nyomaikat – és ábrázolni őseik nagy
nádhajóit –, amikor az Indus-völgyben egy harmadik civilizáció telepedett
le. Mindhárom abban a három nagy folyóvölgyben rendezkedett be,
amelynek a középpontjában az Arab-félsziget fekszik.
Az indus-völgyi ásatások, akárcsak a mezopotámiaiak meg az
egyiptomiak, távolról sem merítették ki az azokra váró meglepetéseket, akik,
úgy látszik, még mindig azt hiszik, hogy a történelem Kolumbusszal vagy az
ókori görögökkel és rómaiakkal kezdődött. Jóllehet figyelmüket,
természetesen, először az ország belseje felé fordították, ahol elsőnek
Mohendzso-darót és Harappát találták, lassanként kiderül, az indus-völgyi
35
civilizáció vonzódott a vízhez. L. R. Raikes, amerikai geológus
rekonstruálta a tengerszint és a nagyobb folyók magasságát az ősi indus-
völgyi kultúra idején, és rájött, hogy e civilizáció összes lelőhelye
lényegében tenger vagy folyó partján terül el. A tudósok újabban egyre
nagyobb érdeklődést tanúsítanak a tengerparti lelőhelyek iránt, mióta
nyilvánvaló lett a hajózás meg a tengeri kereskedelem fontossága a korai
36
indus-völgyi nép körében. E tekintetben úttörő munkát végzett S. R. Rao,
neves indiai régész, aki számos indus-völgyi települést tárt fel, és
fokozatosan közeledett a tengerpart felé. Ő azt mondja:
A legújabb időkig azt hitték, hogy az indus civilizáció kontinentális
volt… Az újabb ásatások azonban számos harappai kikötőt hoztak felszínre,
ami az indus civilizáció parti elhelyezését és az indus nép meg a sumerok
között élénk tengeri kereskedelmet tételez fel az i. e. harmadik évezred késői
és a második korai szakaszán… így Kus, Kathiawar és Dél-Gujarat egész
partvonala, egy ezernégyszáz kilométer hosszú terület, harappai típusú
kikötőkkel volt teleszórva az i. e. második évezredben. Egyeseket már a
harmadik ezredben alapították… A Harappa kultúra belföldi állomásai
közül a legrégibb Lothal… A harappaiak által készített legnagyobb égetett
tégla épület Lothalban, a község keleti határán feltárt, hajók kikötésére és
rakomány tárolására szolgáló dokk.
Ez az ősi kikötő, hatalmas tégladokkjával, talán az indus-völgyi
civilizáció leggondolatébresztőbb lelete. I. e. 2300 körül épült s egy
hatalmas kikotort medencéből áll, amelyet vastag, égetett tégla partfal vesz
körül. Az égetett téglafal jó állapotban levő maradványa még tíz láb
magasan áll és hátulról egy negyvenháromszor hatvanhat láb széles
vályogtégladokk támasztja meg. A medence mintegy hétszázkilenc láb

316
hosszú, százhuszonkét láb széles és ötvenkilenchatvanöt láb hosszú;
tizenháromtól majdnem húsz láb széles hajókat fogadhatott, melyek
túlszárnyalják a Tigris méreteit. Rao azt állítja hogy egyszerre két hajó
haladhatott át a partfal negyven láb széles bejárati nyílásán és ezt a
következtetést vonta le:
A lothaliak magas fokú mérnöki tudása kitűnik abból is, hogy milyen
leleményes módon szabályozták a vízfolyást a dokkokba ár, illetőleg apály
esetén. Ha betoltak az árasztó-csatorna oldalfalának függőleges vágatába
egy ajtót, akkor alacsony vízállás esetén is biztosíthatták a hajók úszását a
medencében. Magas vízállás esetén a felesleges vizet úgy eresztették le,
hogy nyitva tartották az árasztócsatornát. A korai vagy késői bronzkor
egyetlen más kikötőjében sem találtak vízelzáró berendezéssel ellátott,
mesterséges dokkot. Ezt a vízügyi gépészeti színvonalat még Indiában sem
szárnyalták túl a Harappa utáni időkben.

Mi volt még az indus birodalombeli Lothalban? Rao beszámol egy

gazdag rizs-, gyapot- és gabonatermesztő hátországgal rendelkező
áruraktárról. A kikötő fontos elefántcsont feldolgozó központ is volt. Vörös
kalcedont az ország belsejéből hoztak, de elefántagyar és – csont leletek azt
mutatják, hogy elefántot a helyszínen tenyésztettek. Lothal legfontosabb
exportcikke, Rao szerint, az elefántcsont, kalcedon- és zsírkőgyöngyök,
kagylóberakások és talán gyapot meg gyapotáru volt. Legnagyobb
kikötőjével, Lothallal az indus civilizáció, akárcsak Meluhha, világosan
jelzi, honnét kerültek az ősi Mezopotámiába egyenesen vagy Bahreinen át a
vörös kalcedon gyöngyök, az elefántcsont és a zsírkő. Rao feltárt egy sumer
jellegű, szakállas férfit ábrázoló terrakotta fejet, ami szerinte nyugati
kapcsolatokra utal és a lothali bazár-utcában levő kereskedőházban kiásott
„nyolc aranyfülbevalót, melyek nagyon hasonlítanak az uri királyi temető
leleteihez”. Mindez aláhúzza – mondja – az Urban talált tizennyolc indiai
eredetű pecsét jelentőségét, ezenkívül a Susában, Kisben, Asmarban,
Hamában, Lagasban és Tepe Gavrában feltártakét. Lothalban még egy kerek
zsírkőpecsétet is talált, mely sem teljesen indiai, sem teljesen sumer
kidolgozású, inkább azokkal azonosítható, amelyeket a dánok ástak ki
Bahreinon, a dilmuni szinten. Rao külön tanulmányban foglalkozott ezekkel a
37
„perzsa-öbölbeli” pecsétekkel és ezt írja:
Indus-völgyi pecsétek és egyéb dísztárgyak nem juthattak volna el Urba,

317
Kisbe, Lagasba, Tell Asmarba, Brakba, Diyalába és még messzebbre,
virágzó kereskedelem nélkül, amelyben indiai meg a Perzsa-öböl partján élő
kereskedők tevékeny részt vettek. A különböző vidékeken használt speciális
pecsétek alkalmazása alapján arra következtethetünk, hogy közvetítő
kereskedők is voltak, akik számlákat vezettek, szerződéseket kötöttek és árut
szállítottak lepecsételt csomagokban. Legfontosabb központjaik: Dél-
Mezopotámia, a Perzsa-öböl, és India nyugati partja egészen az Indus
völgyéig egyik irányban és a Combay-öbölig a másikban.

Néhány hajómodellt is feltártak Lothalnál, égetett agyagból durván

faragott, részben lapos fenekű, részben gerinces típusokat, valószínűleg
fogadalmi felajánlás, vagy szerencsét hozó talizmán mindahány, akárcsak a
mezopotámiai ásatásoknál oly gyakran talált égetett agyag-, aszfalt- és
ezüsthajók. Mivel rendszerint durván faragottak és szimbolikus jellegűek,
ezeken a kicsiny agyagcsónakokon semmi sem utal egy valódi tengerjáró
kereskedelmi hajó méreteire és részleteire. Az igazi hajókat nem agyagból,
hanem romlandó, úszóképes anyagból építették, így hát csak a nagyszerű
kikötői berendezések és a távoli szigetek jellegzetes pecsétleletei alapján
következtethetünk arra, hogy a lothali kereskedő tengerészek hosszú járatú
vízijárművekkel rendelkeztek.
Mivel mi magunk is egy sumer típusú berdihajón érkeztünk arra a
területre, ahol valaha az indus nép élt és útközben Dilmunban és Maganban
is találtunk a régi időkből fennmaradt nádhajókat, természetes, hogy minden
előttünk itt járt látogatónál jobban érdekelt bennünket, vajon milyen
tengerjáró ha jól voltak az indus népnek. Mintha csak nyomra akarta volna
vezetni az utókort, egy mohendzso-darói polgár hátrahagyott egy másfajta
pecsétet, rajta egy kicsiny hajót, véletlenül épp olyat, amilyenre szükségünk
volt. Bár kicsiny volt, hatalmas rést tömött be abban a rejtvényben, amelyet
a Tigris-kísérlettel próbáltunk megfejteni. Ázsia, Amerika és Európa
nagyobb múzeumaiban láttam az indus-völgyi civilizáció számos feltárt
leletét, de a mohendzso-darói romok lábánál berendezett kis szabadtéri
kiállításon várt reám a legnagyobb meglepetés.
– Nini, egy hajó! – kiáltott fel Toru, és a kabátom ujjánál fogva ráncigált,
miközben én egy kagylóberakásos szemű kőábrát csodáltam – épp olyan
volt, mint a mezopotámiaiak. Elcipelt a szomszédos tárlóhoz, ott le kellett
hajolnunk és az üveghez szorítani az orrunkat, hogy jól lássuk a kicsiny,

318
sárgás színű négyszögletű zsírkő-pecsétet, ami nem nagyobb, mint a
hüvelykujjam. A címkén csak ennyi állott: „Lakóhajót ábrázoló pecsét.” A
kis követ kettétörte az, aki rátalált, majd gondosan összeillesztette. Az
eredeti tulajdonos jelképe hajó volt, tengerjáró ma-gur, jellegzetes sarló
formájú vízijármű, amelyet úgy terveztek, hogy meg tudja lovagolni a tenger
hullámait. Világosan láthatók rajta a nádhajóra jellemző keresztkötelek,
hátul dupla kormányevező és egy fedélzeti kabin a két árboc között.
Mindkettő kétlábú terpeszárbocnak tűnt, és az egyiken pontosan láthatók a
létra hágcsói, ugyanaz a fajta, amit egyiptomi ábrákról másolva
alkalmaztunk a Rán és a Tigrisen.
Valószínűleg ritkán gyakoroltak ilyen nagy hatást egy kis kődarabra vésett
ügyetlen karcolások tengerészekre, mint ez a régi tengerésztől vagy
kereskedőtől hátrahagyott ereklye, amely több ezer éven át hevert a
mohendzso-darói hulladékok közt. Régi tulajdonosa nem sejthette, milyen
nagy figyelemmel és izgalommal vizsgálnak majd minden kicsiny barázdát,
amit ebbe a zsírkődarabkába vésett. De nem mi ismertük fel elsőként ennek
a leletnek a jelentőségét. E felfedezésről írott közleményében Ernest J. H.
Mackay kiemelte:
Az ezen a pecséten ábrázolt hajót erőteljesen, de durván vésték,
valószínűleg háromszögletű vésővel, és szemmel láthatóan nem tapasztalt
pecsétvésnök munkája; de éppen ezért érdekes: tapasztalatlansága
következtében ugyanis nem sztereotip motívumot ábrázolt. A hajó orra és
tatja élesen felfelé hajlik, ez a jellegzetesség majdnem minden archaikus
hajóképen fellelhető; például ugyanez a hajótípus jelenik meg a korai
minoszi pecséteken, Egyiptomban a dinasztiák előtti kor fazekasmunkáin és
a sumerok hengeralakú pecsétjein. Az utóbb említett országban ezt a
38
hajótípust egészen az asszír időkig használták.

Mackay felismerte, hogy a párhuzamos vonalkázás hajóköteleket jelez, „e

hajókat nádból építették, akár az egyiptomi primitív hajókat és a Dél-
Babilónia mocsaraiban használt vízijárműveket”. Szerinte ez a pecsét az ősi
Mohendzso-daróban használt hajótípusra utal, és felveti a kérdést, nem
lehetett-e tulajdonosa kapcsolatban a hajózással, oly nagy figyelemmel
ábrázolta a részleteket.
Mackay felfedezését nem méltatták valami nagy figyelemre, ő maga
ezenkívül is csak egyetlen, sokkal durvábban vésett hajót talált egy

319
agyagcserépen, a hajótest erősen ívelt volt, dupla árboccal, egy pár
keresztrúddal, a tatján pedig kormányrudas kormányevezővel. A
felfedezéssel foglalkozó tudósok véleménye megegyezik abban, hogy: „A
39
pecséten ábrázolt hajó kétségkívül papiruszhajó”, és „… ez egy gyönyörű
40
pecsét… a történelem előtti Egyiptom visszhangja…”
Vajon hozzáfért-e egyáltalán az indus-völgyi nép a papiruszhoz? A
papirusz afrikai növény. Az ősi egyiptomi hajók valóban papiruszból
készültek. Abban az időben a papirusz bőségesen termett, végig a Nílus
mentén és Afrika szomszédos területein. Átterjedt Kisázsia földközi-tengeri
partjaira is, ahol egy-két helyen egészen a modern időkig fennmaradt a
papirusznövény; Izraelben nádhajókat véstek az ősi barlangok falaira és
Gaziantepben a hettita pecsétekre, Ézsaiás próféta (18. 2.) pedig egyiptomi
követekkel érkező nádhajókról tett említést. Korfun is ismerniök kellett
valamikor a papiruszt, itt a halászok sáshajókat készítettek egészen a
legújabb időkig és papyrellának nevezték őket. A papirusz az ókor óta
maradt fenn Szicília szigetén, míg a szomszédos Szardínián nádhajókat (nem
papiruszt) használnak mind a mai napig. Az ősi hajósok elvitték a papiruszt
a Gibraltáron túlra, és elültették a Kanári-szigeteken, ahol a rómaiak,
41
legnagyobb meglepetésükre azt látták, hogy papirusz terem a folyókban.
Nem tudjuk, ki vitte ennek az érzékeny, édesvízi növénynek a gyökértörzseit
a távoli atlanti szigetekre, de az biztos, hogy föníciaiak jártak ott.
Gibraltáron túl, a spanyol parton, a régi cádizi kikötő előtt a tenger fenekén
újabban gyönyörű föníciai vázákat találtak, az egyiken nádhajó– de nem
papirusz– ábrák vannak. A régi föníciai kikötő, Lixus közelében, Marokkó
atlanti-óceáni partján a berberek a legutóbbi időkig nádhajókat építettek
alacsonyabb értékű nádból, mivel papiruszt nem találtak a helyszínen. A
Kanári-szigetekről azóta már rég eltűnt a papirusz, és amikor a középkori
portugálok, néhány ezer évvel a föníciaiak után újra felfedezték a szigeteket,
a szigetlakók, a szőke guancsok nem értettek a hajóépítéshez, de
deszkakoporsót készítettek múmiáik számára, értettek a koponyalékeléshez
és egyéb műveletekhez, amiből világosan kitűnik, hogy régebben
kapcsolatban állottak a Földközi-tenger távoli sarkából érkező hajósokkal.
A föníciai eredetű, háromlábú vázatöredékekkel együtt a régészek égetett
agyagpecséteket is találtak, amelyek típus és díszítés szempontjából
semmiben sem különböznek a speciális mezopotámiai pecsétektől; a Gran

320
Canaria Múzeumban vannak kiállítva, egy sereg tipikus mexikói égetett
agyagpecséttel együtt, demonstrálván megdöbbentő hasonlóságukat.
A papirusz, persze, nagyon fontos folyami növény volt az ősi mélytengeri
hajósok számára és valószínűleg változó sikerrel kísérelték meg gumóit
átültetni azokon a területeken is, ahol ma nem nő papirusz. A legrégibb
mexikói piramis, a Mexikói-öböl partján fekvő La Venta környékén, a
mocsarakat nagy területen borítja el egy növény, amelynek a virágja és szára
a laikus szemében minden szempontból azonosnak tűnik a papirusszal. A
botanikusok most beltenyésztéssel termesztik ezt a növényt, mert azt
gyanítják, hogy a papirusz egyik leszármazottja: Cyperus papyrus. Ezt a
fontos kérdést vetette fel egy etnobotanikai szemináriumon a nemrégiben
Donald B. Lawrence professzor, a minnesotai egyetem botanikai
tanszékéről. Ezt írta:
Az óriássás (Cyperus giganteus) „újrafelfedezése” a mexikói Tabasco
államban, az öböl partján, a híres olmék kultúra, „Amerika első
civilizációja” lelőhelyén, és a papiruszhoz való hasonlósága alapján jelen
sorok írója lehetségesnek tartja, hogy az óriássás a papirusznak, ennek az
óvilági növénynek a leszármazottja, lehetségesnek tartja, hogy ember hozta
be az Újvilágba az ősi időkben (háromezer évvel ezelőtt vagy még
régebben), és lehetségesnek tartja, hogy fontos szerepet játszott az olmék
42
kultúra kialakulása és fejlődése szempontjából.

Úgy látszik, hogy nincs semmi feljegyzés vagy nyom a papiruszról

Mezopotámiában. Az első nád ma-gurt ezért nyilván berdiből kötözték
össze, akárcsak mi. És mivel egészen Pakisztánig fennmaradtunk a vízen,
bebizonyosodott, hogy a berdi alkalmas tengerbíró vízijárművek építésére.
A Mohendzso-darót körülvevő, kietlen vidéktől nem messze terült el a
zöld övezet, ahol az Indus kanyarog hosszú útján a mangrove mocsarak és a
tenger felé. Nem vesztegettünk sok időt, míg a romok mellett álló kis
múzeumtól a folyó partjára értünk, amely azelőtt a város falai alatt
kanyargott.
– Nád! Hű, ez berdi! – Norman ért először a mocsarakhoz és letört egy
növényt. Valóban berdi volt! A tipikus ovális keresztmetszetet, mely az
egymás melletti ágak félhold formájú száraiból állt össze, a nagysejtű,
viaszos falú, szivacsos belsőt nem lehetett mással összetéveszteni. Ebből a
növényből építettük a Tigrist. Hogy ember hozta-e be vagy természetes úton

321
került ide, az tisztára botanikai probléma. Nagy területeken termett, és
akármerre jártunk az Indusvölgy síkságain, ahol szabad, nedves helyet
láttunk, ott vadon növő berdit is találtunk. Ez volt tehát, és nem a papirusz az
a nád, amiből az indus-völgyi nép a mezopotámiaiakkal és az
egyiptomiakkal azonos típusú hajóit építette. Az Ur és az Indus között
közlekedő kereskedőknek a történelem előtti időkben bőséges alkalmuk
nyílott, hogy megjavítsák, sőt megújítsák hajóikat, ha látogatásaik a nád
úszóképességénél hosszabb ideig elnyúltak.
Útközben, a karachi kikötőben horgonyzó Tigris felé, időt szakítottunk
arra is, hogy körülnézzünk újra egy olyan világban, ahol egymás mellett
élnek az egymástól ötezer évnyi távolságra levő emberek, és ez a keveredés
mély hatást gyakorolt ránk. Míg a Karachihoz hasonló városokban
beköszöntött a lökhajtásos gépek korszaka, s pénzért minden kapható
gombnyomásra és komputerrel elszámolva, a mellékutakon az utazó nyomon
követheti néhány nagy ugrás fokozatait az indus-völgyi bronzkorszaktól
napjainkig. Nem kétséges, hogy az árja támadók kezdetben nem nyomták el
és nem semmisítették meg egészen az indus-völgyi civilizációt, az tartós,
jótékony hatást gyakorolt az egész területre, amelyet uralt. Találkoztunk a
beludzsisztáni hegyvidékről származó törzsekkel – ezt a vidéket láttuk
először az égbolt előterében, amikor a tenger felől közeledtünk Mekrán felé.
Ezek a törzsek leköltöztek a hegyekből, és a folyó közelében telepedtek le.
Szekereik, amelyeket két ökör húzott a közös kocsirúd két oldalán, a
legkisebb részletekig azonosak voltak a mohendzso-darói
cserépmodellekkel. Mivel ez a hegyi nép sohasem járt múzeumban,
szekereik nyilván olyan hagyományt követtek, amit az árják nem pusztítottak
el. A romlandó fakerekek egyikén-másikán gyönyörű, vésett dombormű
díszítést láttunk, beillettek volna csillárként bármely modern lakásba.
Házaik, akárcsak Ormarában, az iraki arabok házaira emlékeztettek, akik
szintén a sumer pecsétábrákról jól ismert ősi házformák hagyományait
őrizték meg. Ezekben a házakban asszonyok ültek a földön és kőből készült
kézimalmokon lisztet őröltek, épp úgy, mint a Mohendzso-daróban és Urban
talált cserépmodelleken. Az agyagedények helyére pénzért vásárolt fémáru
került; ettől eltekintve Mohendzso-daro tükröződött mindenben, amit a
magukénak mondhattak. Háziállataikat az indus-völgyi civilizáció alapítói
háziasítottak, gyapotruháik abból a növényből készültek, amit azok
termesztettek először, és olyan szövőszéken szőtték, amit ők találtak fel. Még

322
a gabonát is, amelyből kenyerüket készítik, azok az úttörő jótevők vetették el
először, akiknek aligha hallották hírét. Elégedettek voltak ezzel az
örökséggel, és négy évezreden át semmit sem adtak hozzá, egészen
napjainkig, amikor lassan magukévá teszik a huszadik századi életformát.
Egy ember ült fűháza előtt, és patás állatainak trágyájából egyforma
nagyságú darabokat gyúrt, azután kitette a napra száradni – ez lesz a
tüzelője. Megkérdeztem tőle, miért festi ő, meg törzsének sok más férfi tagja
haját meg torzonborz szakállát vörösre. Csak annyit válaszolt, hogy ez a
szokás náluk.
Berdi és khasszabb nőtt minden patak és árok szélén, és láttuk, hogy
mindkét növényt learatják, majd nádkunyhókat építenek belőlük vagy
vályogházak fedésére használják. A legtöbb falusi ház és minden város
napon szárított vályogtéglából épült. Az összes régi, lakott város ősalakja
nyilvánvalóan Mohendzso-daro volt, egészen a téglával fedett, jellegzetes
vízvezetékekig.
A vályogkészítés mestersége olyan régi, mint az indus-völgyi, a
mezopotámiai és az egyiptomi civilizáció. Ahol nem e kultúrák alapítói
vezették be, ott később az arabok terjesztették el.
Megálltunk és végignéztük, hogyan készítik az indus-völgyi emberek a
vályogtéglákat. Ugyanolyan nagyméretű fakeretekben állítják elő, mint
amilyent már Irakban és Mexikóban is láttam. Amikor a speciális földből,
szalmából és vízből álló keverék száradni kezd, kiveszik a keretből és a
napon szárítják. Ilyen egyszerű módszereknek az egymástól független
felfedezése nem volna meglepő az Afrika északi partján, Egyiptomtól
Marokkóig elterülő sivatagi országokban, de meglepő, hogy a mexikói
civilizáció alapítói is ezzel építkeztek az Atlanti-óceán túlsó partján fekvő
dzsungelben. Vályogot használtak az olmékok, az amerikai civilizáció
ismeretlen eredetű alapítói a nap felé forduló templompiramisaik építésénél,
a La Venta melletti parti mocsarakban, ahol bőven volt fa és nád. És a perui
pre-inkák is vályogtéglából építették a part mellett álló és a nap felé forduló
zikkurat formájú piramisaikat, melyek tetejére templomot raktak. A Peru
északi partján emelkedő Cerro Colorado piramis 4800 m? területen fekszik,
az ősi építészek hatmillió vályogtéglát használtak fel építéséhez. A teljesen
ellentétes környezet és éghajlat ellenére, a mexikói őserdők és a perui
sivatag pre-kolumbián civilizációinak az alapítói óvilági stílusban,
vályogtéglából építkeztek.

323
 Az indus-völgyi gyapotot piacra szállító szamarak és tevék láttán, megint
az ősi Mexikóra és Perura kellett gondolnom. A tudomány mai állása szerint
először az indus-völgyi síkságon termesztettek használható gyapotot,
melyből fonásra alkalmas szálat lehetett kitermelni, a növény innét került
Egyiptomba. Amikor azonban a spanyolok Mexikóba és Peruba érkeztek,
mindkét helyen hatalmas megművelt gyapotmezőket találtak. Mind a mai
napig rejtély a tudósok előtt, hogyan lehet a függőleges keretű, dupla
lánchengeres szövőszék, amelyet a spanyolok érkezésekor az inkák
használtak, azonos azzal, amelyet az ősi Egyiptomban és Mezopotámiában
használtak. A különlegesen díszített kerámiakorsókat, amelyeket a
fonalkészítésnél használtak, alig lehet megkülönböztetni az evilágiaktól, és a
tudósok rámutattak arra, hogy a megszövött anyagból olykor az Atlanti-
óceán mindkét partján azonos ruhákat készítettek.
És ez még nem minden. Az utóbbi években a botanikusok is hozzászóltak
a kérdéshez. Egy újabbkeletű kromoszómakutatás szerint az ősi mexikói és
perui nép által termesztett gyapot nagyon különös fajta; nem ugyanaz mint
amely vadon nő Amerikában és amelyből tulajdonképpen nem lehet fonható
szálat kinyerni. Az összes óvilági gyapot kromoszómái különböznek az
amerikai fajtáétól: a Kolumbus előtti Mexikó és Peru gyapottermelői
valamiképpen hozzájutottak az óvilági gyapothoz, azt keresztezték a vadon
növő, helyi fajtával és egy tökéletesen fonható növényt kaptak, mely – egy
dupla kromoszóma számú hibridben – mindkét fajta kromoszómáit
tartalmazta; ez az egyetlen fajta, amelyben mindkét típus kromoszómái
kombinálódtak. A botanikusok most felteszik a kérdést az emberi kultúra
tanulmányozóinak: hogyan került az óvilági, fonható gyapot, az, amelyiknek
a kromoszómái azonosak az indus nép által először termesztett fajtáéval, a
mexikói és perui kultúraalapítókhoz? Ha a magokat a szél vagy madarak
hozták, akkor egy amerikai indiánnak fel kellett ismernie, hogy mire valók és
el kellett ültetnie, még mielőtt vadon megteremhetett volna, mindezt pedig
abban a reményben tette volna, hogy amennyiben ennek a növénynek a szála
hosszabb lesz, mint a vadon termő gyapoté, akkor feltalálja a rokkát, hogy
fonalat fonjon belőle, majd a szövőszéket, hogy a fonalból szövetet szőjön.

324
103. A nagykabinban osztom be az éjjeli őrséget. Carlo a jeleket rátűzi az őrizetére bízott deszkára 104.
Születésnapi vacsora Jurij kaviárjával, a hajóasztal körül. A világítást a filmoperatőr lámpái szolgáltatják

325
 105. Norman Baker navigátor, USA; 106. Jurij Szenkevics orvos, Szovjetunió; 107. Carlo Mauri
alpinista, Olaszország; mindhárom veterán, a két Ra-expedíció resztvevői; 108. Hans Peter Böhm
(alias HP) diák, Norvégia; 109. A szerző; 110. Asbjörn Damhus diák, Dánia

326
 111, Toru Szuzuki búvár, Japán; 112. A Tigris; 113. Rashad Nazir Salim diák, Irak; 114. Detlef Soitzek
tengerészkapitány, NSZK; 115. Gherman Carasco üzletember, Mexikó; 116. Norris Brock filmoperatőr,
USA

327
117-122. Nincs hiány tengeri élelemben. Széles fenekű, csendes nádhajónk vonzza a vízi élőlényeket.
Detlef kipróbálja a tintahal tintáját; Jurij halat szárít; Asbjörn egy kosárra való csemegével; a
repülőhalakat a fedélzetről szedtük össze, a teknősbékát a tengerből fogtuk, a vörös fűrészes sügért
egy arra haladó halászhajó legénységétől kaptuk ajándékba

328
123-124. A vitorla biztosította a sebességet és a kormányzást. Norman a fővitorla szárnyvitorlafáján; a
legénység az elülső kabinra és a fedélzeti asztalra húzza-vonja a vitorlát

329
125. Az evezés növeli a hajó sebességét és a legénység erejét; ebben az esetben Detlefét meg a
szerzőét 126. Hatalmas gályatartó bojtorjánhal tapadt a hajó fenekéhez

330
127. A tiltott partok felé sodródó áramlatban veszedelmes szélcsend tartotta fogva a Tigrist

331
128. Szélre várva. Csendélet a kabinban 129. Norman és Jurij a rádiónál

332
 Van valami nevetséges számos történész és antropológus kétségbeesett
törekvésében, amellyel azt akarják bizonyítani, hogy az Atlanti-óceánt a
spanyolok és vikingek szelték át először. Azaz európaiak, akik kétezer évvel
a föníciaiak után jutottak el a Kanári-szigetekig, míg ez utóbbiak,
Kisázsiából kiindulva, egymást követő felfedező és gyarmatosító utak során
érkeztek oda. Van abban valami vallásos fanatizmus, ahogyan a nyugati világ
ragaszkodik ahhoz az elképzeléséhez, miszerint Amerika európai alkotás,
amelyet tökéletesen megvédett a tenger, egészen addig, amíg a helyi
barbárokat fel nem fedezték a civilizált, keresztény úttörők. Próbáljunk
elfogulatlanabbak lenni! A hajózás és írás tudományát, sőt még a keresztet
meg a vallást is, amit Amerikába vittünk, Ázsiából kaptuk.
A fejünkben nyüzsgő történelmi adatokkal és új benyomásokkal, a
leglátványosabb arab erődítmények halomnyi fényképeivel és Sanival az
oldalunkon, aki fáradhatatlanul igyekezett még több mecsetet és muzulmán
csodát bemutatni nekünk, hirtelen egy újabb történelmi szentélyben tolongó
tömkeleg kellős közepén találtuk magunkat mezítláb és teljesen kimerülten.
Sani hangos dobolás és tömjénillat közepette tört utat a könyökével nekünk,
hogy egy pillantást vethessünk a szent koporsóra; ez a savani Sabaz Qulanda
tizenharmadik századi sírja volt, aki elterjesztette az iszlámot ezen a
területen. Egy feltűnően hosszú karú ember állott ott a magasban és
papírvirágokat szedett össze az emberektől, akik nem fértek a koporsó
közelébe. Felkeltette a kíváncsiságomat, amikor, mintha gólyalábakon járna,
elindult a tömegben; mögéje tolakodtam hát, hogy lássam, hogyan lépked, de
legnagyobb meglepetésemre, a nadrágja a földig ért. Furcsa tréfa egy
sírhelyen – gondoltam magamban –: egy ember egy másiknak a vállán
lovagol, s mindkettőt köpeny borítja. De azután megpillantottam a
legnagyobb emberi lábat, amit valaha is láttam és a legnagyobb kezet; még a
feje is rendkívül nagy volt, hatalmas szemekkel és ajkakkal. A sírhely
félhomályában úgy tűnt, mintha egy mesebeli óriás menetelne lassan a menet
élén; három kört tettem meg a nyomában, míg összeszedtem a bátorságomat,
és megkértem, jöjjön ki velem a napfényre. Amikor kezet fogtunk, úgy
éreztem, hogy egy sonkát markolok. Lehajolt, hogy kiléphessen a templom
kapuján, mi pedig körülvettük őt és megmértük: két méter negyven centi
magas volt mezítláb. Sok rendkívül magas embert láttunk az Indus-völgyben,
de ilyen magasat nem.

333
 Ahhoz képest, hogy csak villámlátogatást tettünk Pakisztánban, elég sokat
láttunk, gondoltam, mikor visszaérkeztünk a karachi Nemzeti Múzeumba, és
a múzeum igazgatója, Tasvir Hamidi megkérdezte tőlem, láttam-e Hasszán
Vahant. Még csak nem is hallottunk erről a helyről.
Hasszán Vahan egy az Indus folyóhoz kapcsolódó tó partján elhelyezkedő
falu, Mohendzso-daro közelében. Lakói mohendzso-darói jellegű kerámiát
készítenek, és életmódjuk nagyon hasonlít az ősi városéhoz. Számos fahajó
is volt a tavon, amelyen egy ősi nép leszármazottai éltek. A csónakok
tulajdonosai halászok. A hajóikon élnek, családjukkal meg minden
ingóságukkal együtt, és sohasem hagyják el úszó otthonukat. A múzeum
igazgatója beszélt egy több mint százéves emberrel, aki még nem volt a
parton.
Boldogan elmentem volna Hasszán Vahanba, de a Tigris egy hihetetlenül
szennyezett kikötőben várt ránk, és az óceán volt a mi elemünk, nem egy tó;
így hát vissza kellett mennünk a hajóra, felvonni a vitorlát és elhagyni
Ázsiát. De a barátságos pakisztáni régész mondott még valamit, ami még a
folyólakók emlékét is elhomályosította. Teljes mértékben egyetértett velem
abban, hogy az indus nép kapcsolatban állott Mezopotámiával; mutatott a
múzeumában néhány tárgyat, ami minden kétséget kizárt. Többek között egy
indusvölgyi pecséten szereplő ábrát, amit ő „Gilgames motívumnak”
nevezett; ezen a bozontos hajú mezopotámiai hős két oroszlán között áll.
Gilgames! A legendás uruki király, aki azért hajózott Dilmunba, hogy
meglátogassa legrégibb ősei földjét. A Gilgames mítosz híre elterjedt
Bahreinon túl s eljutott az Indusig.
Számomra nem volt többé kétséges. Egyetértettem azokkal a tudósokkal,
akik az Indus vidékét Meluhhával azonosították. Meluhha nem lehetett más.
Dilmun, Magan és Meluhha összetartoztak. Magurunkkal ellátogattunk
mindhárom helyre. És új kalandokra készültünk fel.

334
 Ázsiából Afrikába – Meluhhából Puntba

Indulás Ázsiából. Hideg, északi szél fújt a nádfal résein át. Kora
hajnalban felébredtem és megállapítottam, hogy az éjszaka folyamán
mindenki feljött a fedélzetre. Ez a szél jó volt. A fiúk visszatértek már a
valószínűleg hosszú ideig utolsó szárazföldi szabadságról. Senki sem tudta,
mikor lépünk újra partra.
A karachi kikötőben sohasem volt nyugalom. Mindenütt hajók
vesztegeltek és kis csónakok közlekedtek közöttük egész éjszaka. Hajnalban
pakisztáni halászok hajóztak el mellettünk kicsiny dauikban és széles
mosollyal köszöntöttek. Bámulták hajónkat. Nemsokára a kikötői hatóságok
is feljöttek a fedélzetre, hivatalos papírjaikkal.
– A következő kikötő?
– Ismeretlen.
– Fel kell tüntetnünk.
– Akkor írják be, hogy Bombay.
A sah Iránjából emigrált család, a Cowasjee & Sons hajózási ügynökség
tulajdonosai, barátaikkal eljöttek hozzánk kis jachtjukon, és átdobtak egy
kötelet. Felajánlották, hogy kivontatnak a kikötőből. Amikor elindultunk,
záptojásbűz áramlott fel a hajófenék két nyitott vájatán át, ugyanúgy, mint
amikor Masqatból eveztünk ki. A modern kikötők hihetetlenül szennyezettek.
Féltünk, hogy a kötelek és a nád is megkárosodott. Talán néhány külső berdi
is rothadásnak indult. A masqati kihajózásunk tapasztalatai alapján azonban
tudtuk, hogy ez a szörnyű bűz szerencsére elillan, mihelyt a sós óceáni
hullámok lemossák a nádat.
Harmincnyolc hajót számláltunk meg a kikötő bejáratánál, a Jason is
közöttük volt. Hansen kapitány állt a hídján. Hangszórón jó utat kívánt
nekünk, és elmondta, hogy tegnap érkezett vissza az Indus deltájának
mocsaras mangrove labirintusából. Egy, az iszapban megfeneklett görög
hajó megmentésére küldték ki, de azt a kalózok már teljesen
megkopasztották, mire a Jason odaérkezett.
Elhagyván a horgonyzóhelyét, felvontuk a vitorlákat. Segítőkész társaink
kiszedték a vontatókötelet, és visszatértek a kikötőbe. A szakállas kapitány
utoljára még átkiáltott nekünk, hogy használat után szívesen megvenné a
Tigrist. Bármikor és bárhol ér véget utazásunk, ha táviratozunk neki, elküld

335
a Tigrisért egy hajót, amely majd kiállításra viszi.
Vastag szmog burkolta a várost a horgonyzóhely mögött. Az utóbbi
években Karachi lakossága hétszázezer főről több mint öt millióra
növekedett. Még messze, kint a tengeren is fényes olajréteg úszott a víz
felszínén. Két teknősbéka bukott fel alóla. Kisegér jött elő cincogva a
nádkötegek közül, aztán visszaszaladt búvóhelyére. Meglehet, hogy még az
édenkertből hoztuk magunkkal.
Még láttuk a horgonyzó hajók árbocait, elsüllyedt erdőként meredeztek
mögöttünk a láthatár szélén, amikor teljes szélcsend állt be. Nehéz volt
kormányozni. Aztán gyenge lökések formájában visszatért a szél, de dél
felől. A hajó orra visszafordult, Karachi irányába. Eveznünk kellett.
Mostanra legalább megtanultuk, hogyan tartsuk magunkat a szél ellen.
Esteledett már, de messze nyugatra láttuk még a Karachi előtt horgonyzó,
távoli árbocerdőt. Az árapályáramlat kelet felé sodort, az Indus deltája
irányába. Éjszaka még feltündököltek a horgonyzó hajók és mögöttük a
város fényei. Kivetettük a viharhorgonyt, bár nem volt sok értelme.
Megállapítottuk, hogy a hajó orra meg a tatja enyhén megereszkedett, míg
Pakisztánban időztünk. Carlo megfeszítette az árbocmerevítőket meg a
kabintartó köteleket, s a rugalmas nádhajó nyomban visszanyerte tökéletes
alakját. Mindenki jókedvű volt, bár lehettünk volna jobb egészségi
állapotban is. Két fedélzeti ülőkénk állandóan foglalt volt. Asbjörn és
Norris szénája állt a legrosszabbul. Engem váratlan vesefájdalmak vettek
elő, Normanre pedig újra rátörtek titokzatos lázrohamai; Jurij maláriára
gyanakodott, bár Norman állandóan szedett pirulákat. Olyan önuralmat
tanúsított ismétlődő lázas állapotaiban, hogy senki sem tudhatta biztosan, mi
baja lehet, csak az utazás végén, laboratóriumi vizsgálatok derítették ki,
hogy valóban maláriában szenvedett. A hangulat továbbra is vidám és derűs
volt, az ormarai és mohendzso-darói kirándulások serkentőleg hatottak
mindannyiunkra, és ismeretlen kalandokra csábítottak. Alig vártuk már, hogy
a nyílt óceánon hajózzunk, távol a szárazföldtől, pillanatnyi nehézségeink
okozójától. Sohasem jutott volna az eszembe, hogy a szúnyogok egészen az
óceánig elkísérnek bennünket, ha nem találtam volna egyet – virágként
bepréselve – naplóm negyedik kötetében, azon az oldalon, ahol Ázsiából
való távozásunkról írtam.
Éjszaka visszatért a kedvező északi szél. Eltűntek mögöttünk a parti
fények, még a hajókról sugárzók is. Hatalmas hullámok erős áramlásról

336
árulkodtak. Hamarosan zöld lombok illata szállt az óceán felett, mintha
dzsungelben járnánk. Feltűnt a láthatáron az Indus deltájának rovarok
nyomorította vadona, de végül is sikerült elhagyni bal oldalról ezt a
veszélyekkel terhes területet is, amely munkát adott a Jason mentőhajónak.
Igyekeztünk mindinkább eltávolodni tőle, de a delta olyan nagy volt, hogy jó
néhány napig eltartott, míg megszabadultunk hatásától. Sürgősen irányt
vettünk a nyílt óceánra.
Nem nagyon bíztunk az északkeleti monszunban. Tudtuk, hogy már két éve
kimaradt. A karachi kikötői hatóságok azt mondották, ezeken a vizeken az év
legviharosabb és legkiszámíthatatlanabb időszaka január és február első
fele. Hamarosan tapasztaltuk, hogy igazat beszéltek. Február 7-én szedtük
fel a horgonyt.
Második tengeri napunkon felerősödött az északi szél, sistergő hullámok
hátán hajóztunk el Kelet-Pakisztánból és India északnyugati partjairól.
Másnap bevontuk a csúcsvitorlát, mivel a szél majdnem viharrá dagadt. A
fővitorla elrepedt, két evezőt kötöttünk a kormányevezőhöz, hogy tarthassuk
a menetirányt. Cápák eredtek a nyomunkba.
Február 10. Vihar előtti csend. Gyenge keleti szél kerekedett.
Megreparáltuk a fő vitorlát, és felmerült a kérdés: merre tovább. Attól
aligha kell tartanunk, hogy ez a szél partra vet bennünket Indiában.
Mindannyian megnyugtató híreket akartunk küldeni a családunknak, de
Normannek nem sikerült a konzorcium rádióadó-vevőjével kapcsolatot
teremtenie. Saját készülékének adását azonban hamarosan vette egy német és
egy amerikai rádióamatőr. Legnagyobb meglepetésünkre mindkettő közölte,
azt hallották, hogy Karachiból kelet felé hajózunk, majd a Csendes-óceánon
át Dél-Amerikába. Őrültség! Nevetséges! Ez körülbelül az egyetlen dolog,
amit nem tehettünk. Eljuthatunk esetleg a Távol-Keletig, de sohasem
szelhetjük át a Csendes-óceánt a Kon-Tiki útjával ellentétes irányban.
Mindenki csődöt mondott, aki ezt megkísérelte, de aki a Kon-Tiki nyomában
43
haladt, az mind elérte célját, volt aki még Ausztráliába is eljutott.
Mindig is igyekeztem hangsúlyozni: jóllehet bizonyos primitív vízi
járművek teherbírók, még egy nádhajó sem képes végrehajtani azt, ami a
régi spanyol karavelláknak nem sikerült: az egyenlítő mentén kelet felé, a
trópusi Amerikába hajózni. A Csendes-óceán bolygónk felületének a felét
borítja. Ezen a minden védelmet nélkülöző féltekén az óceáni áramlatokat és
a passzátszeleket a Föld forgása hajtja kérlelhetetlenül. A trópusi övezetben

337
a tenger és a levegő szüntelen mozgásban van Perutól és Mexikótól
Indonézia és a Kínai-tenger felé. Ez a mozgás olyan erős, hogy az ősi
tengerészek semmiképpen sem szállhattak szembe vele, nem juthattak
Amerikába a Csendes-óceánon át, legfeljebb a szubarktikus övezetben; a
Csendes-óceán középső részén csak az amerikai oldalról indulhattak el. Az
Indus-völgyből kelet felé tartó utazók végső határa Kína. Feltétlenül
belebuktunk volna, ha megkíséreljük, hogy primitív nádhajónkkal Ázsiából a
közép-csendes-óceáni szigetvilágon áthajózzunk, ahogyan a kínai dzsunkák,
a spanyol és portugál karavellák és később az ősi dzsunkák másolatai is
csődöt mondtak, amelyek a modern korban Kínától kelet felé vettek irányt.
Egy ideig mindenki dühöngött a hajón az állítólagos útirányunkról
keringő álhírek miatt, miközben dél felé tartottunk, váltakozó keleti szélben.
Nem ez volt az első eset, hogy a hírközlő szervek kacsákat terjesztettek
utazásunkról. Talán azért, mert a Londonban székelő televízió
konzorciumnak, amelynek kizárólagos joga volt történeteink terjesztéséhez,
ritkán sikerült venni az ő adó-vevőjükön leadott híreinket, Normannek pedig
megtiltották, hogy bármit is közöljön a rádióamatőrökkel, akik viszont
hallották őt. Amikor mi vidáman gázoltunk partra Ormaránál, a hírközlő
szervek hajótörésünkről tudósítottak. Német újságok rémhíreket terjesztettek
arról, hogy a Tigris legénységének japán tagját felfalta egy cápa, és az
expedíció vezetője ezért kénytelen volt abbahagyni a kísérletet.
Hogy véget vessen a szárazföldi zűrzavarnak és lecsillapítsa az
expedíció tizenegy dühös emberét, a konzorcium békekövetet küldött
hozzánk. A kedves Peter Clark, akit senki sem vádolt a zavaros helyzet
miatt, Londonból Karachiba repült, hogy tisztázza a félreértéseket. Mikor
utoljára láttuk, alig volt ideje felszállni a hajónkra és üdvözölni bennünket,
mert éppen az iraki folyami kikötőn, Basrán hajóztunk át; most meg akkor
érkezett Karachiba, amikor mi már indulásra készen álltunk. Megbízták,
hogy nyugtasson meg bennünket: mostantól csak a valóságnak megfelelő
híreket terjesztenek az utazásunkról. Csodálkozott, hogy a Tigris éppoly
tökéletes és ép, mint amikor a folyón áthajózva látta, aztán búcsút intett, és
egyenest Londonba repült a megnyugtató hírekkel, amiket saját tapasztalatai
alapján közölhetett. Három nappal azután, hogy a Kon-Tikiéval ellentétes
irányú utazásunkról szóló kacsákat vettük, ugyanennek a londoni
konzorciumnak egy másik irodája kétségbeesett kérdést tett fel: „Miért tört
el a Tigris gerince?”

338
 Mindannyian arra kértük Normant, hogy kapcsolja ki a rádióját. Mert
csak tréfának foghattuk fel az egészet. Ha szárazföldi kapcsolataink
képtelenek egy folyosón keresztül érintkezni egymással, hogyan sikerülhetne
ez nekünk óceánokon át?
Ezen a napon pontosan három hónapja úszott a Tigris. A szivar formájú
kettős nádkötegek a víz alatt meg a víz fölött íveltek, és magasabban
feküdtek a vízen, mint a Ra II három hét után. Egyikünk sem félt attól, hogy a
Tigris egyhamar elveszti úszóképességét. A legénység tagjai közül egy sem
akarta abbahagyni a kísérletet Pakisztánban, jóllehet onnét hazarepülhettek
volna, és mi ismeretlen céllal hagytuk el Ázsiát. Mindannyian tudtuk, igen
valószínű, hogy viharba kerülünk, és előfordulhat, hogy ciklonba is. Senki
sem félt attól, hogy a nádkötegtestet szétszaggathatja a szél vagy a víz.
Legfeljebb acél hajótörzs vagy zátony tehetné tönkre a rugalmas, hajlékony
kötegeket.
Az idő ködösre fordult. Napközben felhőszakadás záporozott reánk és
újabb sűrű felhők tornyosultak körülöttünk. Nyomasztóan meleg volt. Ezen a
napon ezt írtam a naplómba:
Délben újra egy órával visszaállítottuk az órát. Matracomon fekve
egyszerre látom a hajó két oldalán táncoló tengert a két ajtónyíláson át.
Amikor így dülöngélünk, az egyik oldalon az ajtó és a kabin fölé tornyosuló
hullámokat látom, a másik oldalon meg eltűnnek a hajó alatt és fordítva.
Nem emlékszem, hogy ennyit dülöngéltünk volna a két Rán, de akkor az
elemek hátán és nem velük szemben hajóztunk. Ezen a mostani úton mindig
határozott cél felé haladtunk vagy megpróbáltuk elkerülni a veszélyes
partokat meg a hajózási útvonalakat. Merre hajózzunk most? Senki sem
tudja. Madagaszkár, a Vörös-tenger vagy bármely afrikai partszakasz tűnik a
legvalószínűbbnek és a legcsábítóbbnak.

A fedélzeti asztal körül kezdtük megvitatni jövendő útvonalunkat.

Norman éppen most olvasott ki egy könyvet egy hajósról, aki nem győzte
sorolni a Vörös-tenger szörnyűségeit, és a leghatározottabban azt javasolta,
hajózzunk a Seychelles-szigetekre, az valóságos modern paradicsom, a
leírás szerint. Jurij leghőbb vágya ezzel szemben egy kenyai túra volt: látni
akarta a nagy állatrezervátumokat. Carlo a Vörös-tenger felé vette volna az
útját; a régi egyiptomiak vizei kapcsolatban kellett hogy álljanak az indus-
völgyiek meg a

339
 mezopotámiaiak folyóival, ha ezek a népek valóban tudtak egymásról az
ősi időkben. Mindannyian láttuk a bagdadi múzeum egyik termét, amely tele
volt gyönyörű egyiptomi elefántcsont műremekekkel, ezeket iraki
lelőhelyeken tárták fel. Gherman beszámolója a Vörös-tenger mesés
állatvilágáról is nagy hatást keltett. Több egyéni javaslat nem merült fel; a
nádhajó utasai előszót élvezték szabadon az életet a hajón, és boldogan
vitorláztak a végtelen kékségben. Nekem kellett dönteni.
Az expedíció némileg más formát öltött, mint amit terveztem. A kísérlet
fő célja kezdetben a megfelelő időben vágott berdiből épült sumer ma-gur
úszóképességének a vizsgálata volt. Úgy képzeltem, hogy előre
meghatározott cél nélkül hajózunk addig, amíg a berdi a víz felszínén marad.
Ha nem süllyed el, áthajózhatunk az Indiai-óceánon, a monszunnal a
hátunkban, és ha még mindig úszik, lehajózhatnánk Afrika partjai mentén, és
talán újra átszelhetjük az Atlanti-óceánt, egészen a trópusi Amerikáig. Ez az
utolsó, Dél-Afrikából kiinduló útszakasz lenne a legkönnyebb, mert végig az
úton a szelek meg az áramlatok sodrában haladnánk, akárcsak a két Ran.
Ehelyett mi a sumer kalmárok kereskedelmi útvonalait követtük. Annyi időt
töltöttünk Bahreinon, Ománban és Pakisztánban, az ősi nyomok
felkeresésével, hogy pénzem erősen megfogyatkozott. Emellett
messzemenően bebizonyosodott, hogy a Tigris úszóképes hosszú távon.
Most már jobban izgatott bennünket egy adott cél felé navigálás próbája,
mint valami hosszú távolság megtétele, mivel ennek lehetőségét már az
előző expedíciók bebizonyították. Eddig a sumer kereskedő tengerészek
legendás Dilmunja, Maganja és Meluhhája között hajóztunk. Az Indiai-óceán
túlsó felén fekszik Afrika szarva, Szomália, a tudósok szerint ez az
egyiptomi utazók legendás Puntja. Ha elérjük ezt a partot – bezárult a kör.
Akkor – közös hajójukon vitorlázva – összekapcsoltuk a három nagy ókori
civilizációt. Afrikát már összekötöttük az Újvilággal, hasonló hajón utazva,
és az is bizonyossá vált, hogy az Újvilágból el lehet jutni a Csendes-óceán
középső részébe, ahol a Húsvét-sziget a legközelebbi szárazföld,
kőszobraival és eddig még megfejthetetlen írásával, amely néhány tudós
szerint erősen hasonlít az indus-völgyi íráshoz.
A fedélzeti asztal mellett folyó beszélgetésünket távoli villámlások
szakították félbe; hirtelen villantak fel az égbolton, vad csattogással
repesztve a fekete felhőket az árboc felett. A szél keletről délre fordult és
felerősödött. Hajózási útvonalaktól távol hajóztunk, egész nap csak egyetlen

340
indiai daut láttunk. Aki éppen nem kormányzott közülünk, az mind bebújt a
kabinba, és lehúzta a vitorlavászon-függönyt. A nehéz felhőkből úgy ömlött
a víz, akár a villám tépte kecskebőr tömlőkből. Jóízű ivóvíz zuhogott a
Tigrisre, s újra elnyelt bennünket a teljes sötétség. Jó volt tudni, hogy
egyedül vagyunk ezeken a vizeken. A kabinban minden szót hallottunk, amit
a két kormányos kiáltott egymásnak, de a hídon álló két társunkat annyira
megsiketítette az óceán meg a szél üvöltése, hogy egy szót sem hallottak
abból, amit mi odabentről kiáltottunk nekik. Így kezdődött az éjszaka,
amelyről ennek a könyvnek az első oldalain írtam, amikor feltettem
magamnak a kérdést, vajon nekiveselkedtem volna ennek a kalandnak, ha
tudom, hogy ilyen perceket kell majd átélnünk. Az Indiai-óceánon
végigsöprő, üvöltő orkán kezdete volt ez, mely az öböl keleti partját elérve
vad homokviharokat kavart Dubaiban és Abu Dhabiban. Kicsiny hajónk
hegységnyi hullámok között hánykolódott fel-le, akár valami játékcsónak,
mikor az alvókat ismerős kiáltás ébresztette: „Mindenki a fedélzetre!”
Norman hangja kétségbeesetten tört át a kinti zűrzavaron.
Az ide-oda himbálódzó petróleumlámpák gyenge fényében az egymásnak
ütköző hullámtarajok tajtékot és habot füstölgő tűzhányókként emelkedtek
körülöttünk. Eltört a vastag árbocsudár és a fővitorla fele – nehéz volt, mint
egy kisebb fajta bálna – s vízzel telt ejtőernyőként ereszkedett a tengerbe; a
legrosszabbtól féltünk: hogy elveszítjük a kötélzetet és sodródnunk kell
majd a csak evezőkkel kormányozható nehézkes tutaj-hajón. A terpeszárboc
esetleg kilazul kötelékeiből, amelyekkel a kötegekhez van erősítve, de azt
most már tudtuk, hogy nádhajónk olyan széles és masszív, hogy nem
fordulhat fel. Mind a két fele túl nehéz ahhoz, hogy a levegőbe emelkedjék
és túl könnyű ahhoz, hogy teljesen a víz alá merüljön; a felborulás veszélye
tehát nem fenyegetett. Mindenki ott állt helyt, ahol a legnagyobb szükség volt
rá. Közös erővel kiürítettük a vitorlát és behúztuk a hajóba. Neptunus
semmit sem kapott a mi hajónkról.
A vihar egész éjszaka tombolt. Az üres kötélzetben és a vitorlavászonnal
fedett kabinokban üvöltött és fütyült a szél. Fedél alatt vártuk a vihar
lecsendesedését, akárcsak Noé. A kormányevezőket lekötöttük, de nem
használtuk. Várakoztunk; nem tehettünk egyebet. Hihetetlenül megnyugtatott
mindannyiunkat, hogy szilárd nádhajón, nem pedig törékeny deszkahajón
tartózkodunk. A mi hajónk nem kap léket; itt sohasem kell meregetni a vizet.
De vitorla nélkül semmire sem használhattuk elegáns ívelésű tatunkat: a

341
kormányozhatatlan jármű oldalra fordult, a szél irányába, s tíztonnányi törő-
hullámok söpörtek végig a padokon, mindenen. A következő pillanatban
azonban eltűnt a kabinok körül tajtékzó víz: egyszerűen lefolyt a szitaszerű
hajófenéken át, a nádhajó pedig felmerült a tengerből, akár egy a felszínre
bukkanó tengeralattjáró. Ragyogott a víztől a lámpafényben, csillogott a
rajta maradt foszforeszkáló plankton. Nem csoda, hogy a primitív hajóépítők
neki mertek vágni a tengernek ilyen egyszerű, vízáteresztő vízi járműveken,
melyek a bonyolultabb és igényesebb tengeri építészet útját egyengették.
Reggelre elállt a vihar. A szél kelet-délkeletre fordult. Szórványos
zivatarok még előfordultak, és a meleg keleti szél újra dzsungelszagot
hozott. Trópusi őserdő fűszeres, növényi illata áradt felénk; messze, a
láthatáron túl fekvő Indiából érkezett. S még furcsább: a szél rovaresőt
hozott a tengeren át. Egy csomó bogár, hangya nagy éjjeli lepkék, szitakötők
és néhány jókora pók szállt le az égből és csatlakozott régi barátainkhoz, a
szöcskékhez, akiket egy időre elhallgattatott a vihar. Hét cápa is követett
bennünket a viharban, és semmi jel nem mutatott arra, hogy el akarnának
hagyni. Vitorla nélkül szörnyen dülöngéltünk a vihar után. Mértem az időt:
két és fél másodpercként követték egymást a durva lökések, úgy éreztük
minden alkalommal, mintha valami vad erő mély árokba hajítana bennünket.
Az üres árbocok közt terpeszkedő létra meztelen csontvázként meredt a
hajnali szürkületben. Nehezen sikerült egyensúlyoznunk a reggelizőasztal
körül. Örültünk az egérnek, mivel az asztalról lehulló ételmorzsákat aligha
tudtuk volna kipiszkálni az ezernyi berdi-szál közül. A potyautas rákok is
gyarapodtak terjedelemben meg számban, fogvájóként működvén a nád
között, ők is segítettek tisztán tartani a hajót.
Úgy látszik, nem sikerült még teljesen megszabadulnunk a szárazföldi
baktériumoktól. Tengervízben áztunk, szélben meg viharban dideregtünk, s
legénységünk közül négyen megfáztak, Jurij szobafogságra ítélte őket, azt
mondta, lázuk van.
A törött árbocsudár lábára felvontuk a fővitorlát, és nagyjából sikerült
tartanunk a déli irányt, bár az északkeleti monszunnak híre-hamva, sem volt.
A szél kelet-délkelet és délnyugat között váltakozott, időnként szél alá kellett
esnünk és meg kellett fordulnunk, hogy a vitorlát az ellenkező oldalról
telítsük, majd folytattuk a megszakított útirányt. Mi határoztuk meg, merre és
hogyan haladunk. Több evezőlapáttal vagy a vízbe eresztett úszólappal talán
többre mentünk volna, de azért nem sodródtunk csupán. Ellenszélben is

342
helytálltunk, és még néhány fokkal szél ellen is sikerült vitorlázni. Norman
megfigyelése szerint a legjobb eredményünk 80 fok volt szél ellen.
Kísérletképpen széles deszkalapokat és evezőlapátokat kötöztünk az oldalsó
kötegekhez uszonylapokként, és kipróbáltuk azt is, hogy hasonló lapokat
uszonyként vagy guaraként a két nádköteg közti nyílásba süllyesztettünk elöl
és hátul. Az ilyesfajta kiegészítések, amelyek erősítették a nagy
kormánylapátok és a két köteg között, a hajó hosszában végigfutó vágat víz
alatti tőkesúlyhatását, csökkentették a sodródást. Az elülső és a hátulsó
guarák összjátéka közvetlenül hatott a menetirányra. De jóllehet ez
kimagasló jelentőségű a dél-amerikai balsafa tutaj ok és talán a dél-
amerikai nádhajók kormányzásánál is, a mi hajónk esetében elegendőnek
bizonyultak a nagy kormányevezők, az uszonylapok pedig ugyanazt a
tőkesúlyhatást fejtették ki, akár a kötegek közé, akár a kötegek külső
oldalára erősítettük őket.
Norman és HP az ide-oda lengő terpeszárboc csúcsához kötözve töltötték
a vihar utáni négy napot. Nem könnyű dolog odafent lógva kivésni a
terpeszárboc két szárát összekötő fatömb mélyébe illeszkedő árbocsudár
eltört alsó részét. A comb vastagságú keményfa terpeszárboc keresztben
eltörött és hosszában elhasadt, egyetlen darabját sem lehetett használni.
Carlo tanácsára Asbjörn ügyesen kifaragta az egyik nagy kőrisfaevezőt és új
árbocsudárként beékelte; így nagyobb sebességre tettünk szert dél felé
vezető utunkon, állandó harcban a váltakozó szelekkel.
A betegek hamarosan felépültek, hangulatunk jobb volt, mint valaha. A
vihar utáni második napon az ég kék, a tenger csendes volt. Ebéd után
Norris, aki egy fejjel magaslott mindannyiunk fölé, felkiáltott
meglepetésében: – Nézzétek csak! Mi lehet az ott? – Jobbra elöl valami
vérszerű dolog úszott az apró hullámok tetején, egészen a kék láthatár
széléig. Felmásztunk az árbocra. Ameddig a szem ellátott, keskeny öv futott
át az óceánon, mint valami festett folyó. Asbjörn és HP felfújták a
gumicsónakot, és előrementek, hogy megállapítsák; mi az, ami felé
nádhajónkon vitorlázunk.
A két felderítő visszajött, és közölte, hogy a színes folyadék sűrű, akár a
festék, és nem tűnik vegyszernek. Egy ideig mellette hajóztunk, azután
megkockáztattuk az áthaladást rajta. Furcsa halszag áradt belőle, még a
kabinban is éreztük. Az öv szélessége nemigen haladta meg az egy-két ölt,
de hosszában a láthatár egyik végétől a másikig nyúlt el észak-északnyugat

343
dél-délkelet irányban. Többször is áthajóztunk ide-oda a narancsvörös
övön, de nem sikerült kideríteni, mi lehet. Hasonló „vörös folyást” láttam
Róma partjai közelében; azt a szennyeződést algák okozták. De itt nem volt
semmiféle part. Hogyan maradhatott fenn ez a környezetétől ilyen
határozottan elütő öv keskeny ösvénye, mely mint valami vörös szőnyeg sok-
sok mérföldön át nyúlt el a nyílt óceánon? Egész délután mellette hajóztunk,
és nem láttuk sem az elejét, sem a végét. Helyenként kicsiny vörös foltok
tűntek fel a szalag két oldalán, de rendszerint élesen elhatárolt, arany vörös
folyóként szelte át a kék tengert. Pohárba öntve sűrű narancslének tartotta
volna bárki, ha eltekint a halszagtól. Alaposabb megfigyelés után
megállapítottuk, hogy a színes övet meg a tengert két oldalán, olyan
mélységben, ameddig csak ellátunk, milliárdnyi apró, foszló gyapotra
emlékeztető, alig észlelhető rost és pamacs szennyezte. Aszfaltszerű
olajrögöket is láttunk, de nem tűntek sűrűbbnek, mint a mindenfelé úszkálok;
kicsik voltak, nem olyan nagy kátránylabdacsok, mint amilyeneket az
Atlanti-óceánon halásztunk ki. A vörös lében rengeteg piciny, vékony,
zöldesszürke halikrafonadék úszkált, meg néhány madártoll! és sok kis
döglött tömlős állat; ilyeneket láttunk a Rán is az olajjal vastagon
szennyezett területeken.
Úgy tűnt, hogy ez a vörös szalag nemcsak a természet műve. Észak-Peru
előtt a tenger néhány évenként vörös színt ölt; ezt az ijesztő jelenséget „a
festő”-nek nevezik; hatalmas mennyiségű hal és madár hirtelen halála
okozza, hullájuk festi meg a vizet. Ez a tengeri katasztrófa olyankor esik
meg, amikor a panamai Nirio-áramlat egyenlítői vize rendkívül messze,
délre jut el, olyan területre, melynek biotípusa a dél-sarki, hideg Humboldt-
áramlathoz alkalmazkodott. De ennek a vörös övnek a hőmérséklete itt, az
Indiai-óceánban mindkét oldalt azonos volt.
Este eltávolodtunk a festett ösvénytől, és többé nem láttuk. Utoljára
hatalmas pörölycápával találkoztunk ezen a vidéken, kétszer akkora volt,
mint bármelyikünk a hajón, ijesztő sebességgel üldözőbe vette a Tigrist,
azután, akár egy rakéta, rávetette magát a hajó farához kötött bójára,
változatlan sebességgel körözött körülöttünk, majd elpucolt a festett öv
mentén, uszonya kilátszott a vízből.
Viharfelhők és villámok cikáztak a láthatáron továbbra is még néhány
napig, különösen India felett, de február második felében eltűntek mind a
viharfelhők, ahogyan azt a pakisztáni kikötői hatóságok megjósolták.

344
Monszun azonban nem kerekedett. Folyamatos távolléte katasztrofális hatású
lehet az esős évszakban Ázsiában és Afrikában. Kék világban hajóztunk,
csupa ég meg csupa víz, egy bolygón, ahol a szárazföld a víz mélyére
rejtőzött. Sehol egy hajó, sehol egy repülőgép. Hosszú napokig, sőt hetekig
mi voltunk az egyedüli emberi lények, de távolról sem az egyedüli
élőlények.
Egyetlen halászcsónakot sem láttunk ebben az óceánban. Állítólag
semmit sem lehetett itt fogni, némely oceanográfusok tengeri sivatagnak is
nevezték. Lehet, hogy ez az elnevezés megfelelt a valóságnak. De, ha ez
sivatag, akkor a mi nádhajónk úszó oázis. Bármi is kószált ebben az
ürességben körülöttünk, látnia kellett az árnyékunkat, ahogy csendesen
sodródtunk a napfényes kékségen, akár a felhő. Napról napra gyarapodott a
körülöttünk úszkáló társaság. Egyik tengeri lény a másik után merült fel,
sokasodtak, és az élettelen tenger élettel telt meg, a végén már úgy éreztük
magunkat, mint valami haltenyészetben.
A dél felé tartó utunkon hozzánk csatlakozó úszó lények előtt, de a saját
szemünkben is, amikor lemerültünk a hajó mellett és felfelé néztünk, a Tigris
kicsiny, úszó szigetnek vagy a feje tetején álló zöld rétnek tetszett, széles,
derűs, hajócsavar nélküli, barátságos völggyel, s ott, ahol a többi hajó éles
uszonylapja helyezkedett el, halványzöld vízinövények lebegtek; döcögtünk
növény ha jónkon a legálmosabb tengeri lények számára is csábító
sebességgel. Kicsiny rákok minden nehézség nélkül megkapaszkodhattak a
nádban, otthonosan érezték magukat a hosszú tengeri fű között, akár a bolhák
Neptunus szakállában. Nincs olyan fű, amely zöldebb, puhább és a szemnek
tetszőbb volna, mint a Tigris fenekéből fejjel lefelé növekvő, nyíratlan
tengeri pázsit; úgy szaporodtak benne a kacsakagylók, akár a gomba,
minirákok meg aprócska halak ugráltak körülöttünk, mint bogarak és
szöcskék a réten. Miért is ne csábítaná magához a kékségben egyedül úszó
kert mind a hazátlan kóbor lényeket?
Sohasem untuk meg az oldalsó kötegek mellett fejjel lefelé lógva vagy a
hajó mellett kötélen sodródva figyelni a váltakozó világot a sárga nádon. Az
Ománban még kicsiny fehér kacsakagylók mostanra lapos galambtojás
nagyságúra növekedtek, mindegyik hosszú, fekete lábon állt, és ritmikusan
pelyhes koszorút bocsátott ki magából, majd sárga szárnyakat lengetve
söpörte be a törött tojásba az oxigént meg az eledelt. Haladásunk állandó
színielőadásra késztette őket: hosszú menetben lengő zászlók, piciny,

345
lábatlan, közönséges kacslábú rákok körében, amelyek minisátorként
rejtőztek a zöldben. Körömnyi rákok cirkáltak közöttük, akár a felfegyverzett
tankok, de mihelyt meglátták az égből alászálló óriási fejünket, nyomban
visszavonultak nádfedezékükbe. Itt-ott mintha gombolyagba tekeredett
aranyfonalon csillogott volna a napfény; kiderült, hogy tengeri gyűrűsférgek,
sohasem tekerődztek le, s lassú növekedésükön kívül látható mozgást nem
végeztek. A legkülönösebbek azonban a tengeri nyulak voltak. Előző
tutajutazásainkon sohasem csatlakoztak hozzánk; most két típus mászkált
lassan a hajón, s tengeri füvünkből táplálkozott. A kisebb banánsárga volt és
hüvelyknyi; a másik valamivel nagyobb, kövérebb, színe pedig zöldesbarna.
A fejükön levő két hosszú kinövéstől eltekintve, amely a nyúl hosszú fülére
emlékeztet, ezek a tengeri puhatestűek nem érdemlik meg a nevüket:
túlságosan esetlenek, lassúak és csúnyák. Szerintünk inkább minivízilovak.
Lusta mozgásuk, esetlen orruk, varacskos bőrük idomtalan testükön olyan
volt, mint a zsebvízilovaké, ahogy föl-le mászkáltak a vízvonal alatt és
fölött, s lassan ingatták a fejüket, hogy eldöntsék, merre induljanak. Ha
felriasztották őket, elvesztették formájukat és személyiségüket, belemásztak
a saját bőrükbe, először zsákban mozgó macskára, azután élettelen fügére
emlékeztettek.
Tenger alatti utasaink közül csak a rákok merészkedtek a nád nedves
része fölé. Meglehet, a repülőhalak csábították ezeket a kis rákokat a
fedélzetre. Reggel néha nem leltük az éjszaka folyamán a hajónkon kikötő
összes repülőhalat, a rákok azonban megtalálták a nádkötegek meg a
rakomány között is. A kicsiny kétkarú és nyolclábú gézengúzok nagy
vidáman helyet foglaltak a hatalmas adag tengeri lakoma tetején,
lepikkelyeztek egy jókora darabot, és mohón falatoztak két „kezükkel”.
Kicsiny konyhakertünk nemcsak a szemet gyönyörködtette. Detlef fedezte
fel, hogyha összeszed egy fazéknyi kacsakagylót és fokhagymával, iraki
fűszerekkel meg szárított zöldséggel főzi meg, a világ legjobb hallevesét
tálalhatja fel, kiváltképp, ha néhány falásnyi repülőhalat is beledob.

A repülőhal áldás minden meleg vizekben hajózó tutajos számára,

ízletesebb reggelire minden heringnél, és csaliként többet ér a drága
mesterséges szerkentyűknél. Az a faj, amellyel az Indiai-óceánon
találkoztunk, nem a legnagyobbak közül való, mintegy hét hüvelyknyi, és ha
mindössze két-három hal szállt le hajónkra, nem volt elegendő reggelire

346
tizenegy embernek. De ha csak egyet akasztottunk horogra, nyomban
felhúzhattunk a hajóra egy három láb hosszú aranymakrélát, amiből
mindannyian jóllaktunk. Amikor pedig elárulták a legbuzgóbb halászok a
repülőhal hajóra csalogatásának ősi titkát; Asbjörn, a hajó lámpáinak
felügyelője, meggyújtotta összes petróleumlámpánkat, és a külső kabinfalra
helyezte őket éjszakára. Erre aztán hullottak ránk a repülőhalak, akár a
lövedékek. Ahogy haladtunk dél felé, reggeli aratásunk napról napra
gyarapodott. Ha lámpafénynél falatoztunk, olykor repülőhalak csaptak le az
asztalra, jobbról és balról egy-egy nyaklevest sóztak a társaságra,
ficánkoltak a fazekakban meg a lábosokban, a halpikkelyek mutatták az
összeütközés helyét, amit aztán lekeféltünk a vászonról meg a kabinfalakról.
Gyakran előfordult, hogy hajnalban hideg hal szállt az ágyunkra, s hosszú
melluszonyával küszködött, de nem sikerült felhajtania az indulási
sebességet, amit a vízben a farkával produkál. Nemegyszer ébredtem arra,
hogy valami nedves lény ficánkolt a nyakam körül, amikor meztelenül
feküdtem hálózsákomban, közvetlenül az ajtó mellett; egy este pedig Carlo,
ágyszomszédom, felült és jót mulatott rajtam, hogy. nem lelem a látogatót,
amely az imént még az ágyamon táncolt. Másnap reggel döglötten találta a
saját hálózsákjában. Volt olyan nap, hogy a reggeli szakács mindenkinek
feltálalhatott három repülőhalat. Idővel negyvenre emelkedett a reggeli
aratás, aztán már abbahagytuk a számlálást, közönséges napi adománynak
tekintettünk mindent, ami a hajónkra repült, német társunk, Detlef pedig
Münchhausen báró történetére utalva azt mondta, hogy a Schlaraffen-
tengerben (az élvezetek tengerében) hajózunk.
Az első hal, amely a friss repülőhal csalira harapott, aranymakréla volt,
a meleg tengerek felszíni vadásza és tutajkísérője. A sokszínű aranymakrélát
(Coryphaena hippuris) – amely dorado és mahimahi, de dolfin néven is
ismeretes – nem szabad összetéveszteni az emlősök Delphinidae családjába
tartozó kistermetű fogascetekkel. Aranymakrélák azelőtt is követtek
bennünket, főleg a Csendes-óceánon. Amikor elhagytuk Pakisztánt, csak
kettő-három jött velünk; sohasem haraptak a csalira, csak Asbjörnnek meg
Detlefnek sikerült szigonyvégre kapni őket. De attól kezdve, hogy
repülőhalat akasztottunk a horogra, aranymakrélát ehettünk vacsorára,
ahányszor csak megéheztünk rá, és bármennyit halásztunk ki a tengerből,
másnapra növekedett a körülöttünk úszkáló aranymakrélák száma.
Február 16-án feljegyeztem, hogy még sohasem láttam ennyi halat a

347
tengerben. 18-án Gherman meg Toru lemerültek a Tigris alá, hogy
lefilmezzék a hozzánk csatlakozó sokféle halat; húsz aranymakréla volt
közöttük, pedig sok akadt horogvégre. Következő éjszakára! számuk
harmincra emelkedett. Zseblámpánk fényénél könnyen megkülönböztettük
őket a társaságunkban levő többi haltól. Folytattuk a horgászást, és időnként
beírtam a naplómba, hogy eddig egyetlen tengerben sem úszott utánunk ennyi
hal, mint itt.
26-án éjfélkor álmosan másztam ki a kabinból kormányőrségemre, és
igencsak megijedtem a kísérteties tenger látványától. Toru volt kint előttem,
végigpásztázta fáklyájával a víz felszínét, és a fénykéve nem a megszokott
fekete óceánra világított. Közvetlenül a felszín alatt kísérteties, élettelen
testek sorakoztak egymás mellett, pontosan a mi sebességünket és a mi
útirányunkat követték, de mozdulatlanul, mintha a fedélzeten levő tárgyak
tükörképei lennének. Aranymakrélák voltak. De sohasem láttuk őket ilyen
nagy számban, és most nem köröztek körülöttünk vidáman, mint szoktak,
hanem fehér síelő hadseregként kísértek bennünket mozdulatlanul, minden
erőfeszítés nélkül, mintha fekete hóhegyről siklanának lefelé. Rendszerint
együtt úszkáltunk a barátságos aranymakrélákkal, de ez a csendes, hívatlan
kíséret olyan szorosan követte hajónkat, és olyan nyomasztó számban, hogy
utáltam volna a vízbe esni.
Reggelre az aranymakrélák szétszéledtek a környező vizekben. De
mihelyt lement a nap, visszatértek. A harmadik éjszakán számuk háromszáz
fölé emelkedett. Nappal szép tarka színűek voltak, éjszaka azonban sápadt
kísértetekké változtak. Profilban szélesek, a hátuk azonban karcsú;
egymástól egyenlő távolságban sorakoztak fel – kiterjesztett melluszonyaik
éppen csak elfértek – mindig a hajó bal oldalán, nem messze a hajó orrától,
úgy, hogy az valamivel megelőzte az ő első sorukat, mintegy biztosítván
számunkra a vezetést. Bármilyen sebességgel haladtunk, ők követtek
bennünket. Nappal élénkek voltak, fürgék és játékosak. Viharos vízben azzal
szórakoztak, hogy a farkukat csóválva a legnagyobb sebességgel robbantak
fel a hullámtaréj csúcsára, majd hullámlovasokként siklottak le meredek
oldaláról. '
A hónap végén ezt írtam a naplómba:
Részeivé váltunk a tengeri környezetnek, s szinte háziállatainknak
tekintettük az aranymakrélák népes raját; valahányszor irányt vagy
sebességet változtattunk, ők idomultak hozzánk, s követtek bennünket. A

348
hajóperem bal oldalán egészen közel úsztak mellettünk, farkuszonyaikkal
felcsaptak a víz felszínére, és ha fáklyával rájuk világítottunk, aprólékosan
megfigyelhettük őket. Nappal általában nyitott fehér szájjal úszkáltak, hogy
összegyűjtsék a planktont; ilyenkor rózsaszínű nyelvüket is láttuk.
Lepkeszárnyszerűen széttárt melluszonyaik élénk világoskék színben
tündököltek, mintha megvilágították volna őket, rendszerint hamarabb láttuk
meg az uszonyokat, mint a halakat. Éjszaka és döglötten sápadt ezüstszínű,
nappal azonban papagáj tarka ez a tengeri kaméleon: a háta majdnem barna,
a feje fűzöld, farkuszonya sárgászöld, testének többi része a zöld különböző
árnyalataiban játszik a nap és az árnyék változása szerint. Olyan szép, hogy
senki sem vonhatja ki magát hatása alól, nem untunk meg gyönyörködni
benne, pedig nap mint nap láthattuk. Úgy éreztük: hűséges és barátságos
tengeri nyáj követ bennünket, ahogyan a kutyák meg a birkák követik a
szárazföldön pásztorukat.

Időnként egy-egy planktonban gazdag mellékáramlat sodrában hajóztunk.

Éjszaka a tenger mikroszkopikus lényektől foszforeszkált, ezek a parányok
halvány fénnyel világítottak meg halat, nádat, mindent, amivel érintkezésbe
kerültek; néhány kisebb számú, de nagyobb terjedelmű plankton tömeg
egyedi szikraként villódzott. Olykor nem lehetett megkülönböztetni az eget a
tengertől. Ilyenkor az aranymakrélák fáklyafény nélkül a szurokfekete
égbolton sodródó sápatag, hosszú felhőknek tűntek, s a foszforeszkáló
mikroplanktonok hatására minden egyes hal gyenge fényt bocsátott ki, még a
nyomdokvizük is csillogott, ami meghosszította a farkukat, mintha óriási
fénylő ebihalak volnának. Aprószemű hálóval fogtuk be a körülöttünk
táncoló, csillagszerű szikrákat, s kiderült, hogy piciny testű, nagy, fekete
szemű, ugráló evezőslábú rákok.
A szél felerősödött, gyorsabban hajóztunk. Az aranymakrélák is növelték
a sebességüket, foszforeszkáló nyomdokvizük éjszaka meghosszabbodott,
már nem annyira ebihalat formáztak, mint inkább villamos angolnát. Olykor
éjjeli őrségünk után még sokáig ott ültünk a bal oldali padon, és néztük ezt a
felejthetetlen éjszakai színjátékot. Valahányszor egy-egy hal helyet
változtatott a menetben, tűztánc tárult elénk, hosszú, hullámzó üstökösfarkuk
gyönyörű mintákban kereszteződött és fonódott egybe.
A felkelő nap első sugara feloszlatta a menetet, néhányan körülöttünk és
alattunk köröztek, mint akik éjszakai álmukból ébredtek. A többiek kissé

349
távolabb, kettesével vagy hármasával ugráltak ki a vízből a szikrázó
repülőhalak nyomában. Az utolsó napokat néhány hosszú röptű szula
társaságában töltöttük; gyakran megfigyeltük, ahogy mélyen alászálltak egy-
egy vadászó aranymakréla után, s lecsaptak a levegőben sikló repülőhalra; a
megzavarodott aranymakréla hiába bukott alá rohanvást a vízbe, a repülőhal
nem tért vissza a levegőből.
Vajon miért térnek vissza hozzánk ezek a szétszóródott vadászok éjszaka,
s sorakoznak fel ebben az alvajáró menetben? – tettük fel magunknak a
kérdést. Carlo szerint azért, mert felfedezték a Tigrisre éjszaka záporozó
repülőhalesőt. Azért úsznak a bal oldalunkon olyan szorosan
összepréselődve, mert ha kinyitják a szájukat, az egyik feltétlenül elkapja azt
a halat, amelynek nem sikerült leszállnia a hajóra. De vajon miért
gyülekeztek mindig a bal oldalunkon? A hold a bal oldalon kelt fel, és erről
az oldalról világította meg az aranyhajót alkonyatkor, mielőtt a menet
elaludt. Találgattuk ezt is, azt is. Tény, hogy az aranymakrélák
összeterelődtek, akár a juhok, mintegy az éjszakai biztonságuk okából. Talán
valami hatalmas, barátságos védelmezőnek tekintették a Tigrist, s mindegyik
abban reménykedett, hogy a nyáj egy másik tagja lesz a zsákmány, amely
váratlan támadás esetén felriasztja az alvajáró társaságot. Voltak ellenségeik
ebben a Schlaraffen-tengerben, amelyek teljes hosszukban lenyelték őket,
éppen úgy, ahogyan ők is bekaptak vagy fél tucat repülőhalat egy harapásra.
Egyik éjszakán, amint szikrázó szellemvendégeink társaságában
hajóztunk, a kormányrúddal a kezemben félálomban a hajóhíd korlátjára
hajoltam. Mellettem, a tengerben hirtelen kavarodás támadt, s ettől nyomban
egészen felébredtem. A foszforeszkáló aranymakrélák összevissza
rohangáltak, mintha torpedó csapott volna közéjük. Meg is érkezett a fénylő
torpedó. A menekülő halak rettentő sebessége meghosszabbította
foszforeszkáló nyomdokukat, végül tekergő tengeri kígyónak látszottak, de a
torpedó szélesebb és hosszabb volt mindegyiknél; közéjük csapott, és
szétrobbantotta a szép fénymintát. A tenger újra fekete lett, az
aranymakrélákkal együtt eltűntek a pislákoló fények, s elúszott a torpedó, a
tíz láb hosszú pörölycápa is, uszonya kiállt a vízből, nyugtalannak tűnt,
mintha még nem lakott volna jól azzal, amit lenyelt.
Egy perccel azután, hogy az óriás ragadozó eliszkolt, az arany-makrélák
visszatértek hozzánk, és folytatták felvonulásukat, ha lehet, még szorosabban
összepréselődtek, mint eddig.

350
 A pörölycápák iszonyú vadászok. Rendszerint éjszaka jelentek meg,
amikor váratlanul támadhattak az aranymakrélákra, de nappal sem maradtak
veszteg. Egy ízben tucatnyi menekülő aranymakrélát láttunk, úgy siklottak a
levegőben, mint a repülőhalak. A sorban az utolsót egy széles ferde pofájú
pörölycápa függőlegesen hajított fel a levegőbe, hogy azután az
magatehetetlenül pottyanjon a reá váró szörny iszonyú állkapcsai kellős
közepébe.
A pörölycápa volt a leghűtlenebb az összes cápa közt, amelyekkel
találkoztunk. A többi cápával ellentétben, a pörölycápa sohasem kísért
bennünket hosszabb ideig. Hirtelen feltűnt, ide-oda cirkált mellettünk, azután
eliramodott. Egy szép reggelen békésen üldögéltem a hajón hátulról kiálló
levegős, bal oldali ülőkén, a nádfüggöny diszkréten eltakart, amikor valaki a
hídról felkiáltott: – Egy hatalmas cápa hátul! – Lenéztem. Egy rettentő nagy
pörölycápa széles, ocsmány feje siklott el pontosan alattam. Sohasem
figyelhettem meg jobban ennek az esetlen fajtának a kegyetlen arckifejezését.
Szemének elhelyezése groteszkebb minden más teremtményénél. Vastagodó,
pöröly alakú feje hihetetlenül széles elöl, kétoldalt szinte pofaszerűen
húzódik ki, széles bajuszt formáz, kivéve a kicsi szemeket a két végén meg a
mellettük elhelyezkedő orrlikakat. A messze hátul és alul levő hatalmas
szájával jóízűen elnyelte a papíromat, félrecsúszott szemeivel felfelé
bámult, mint aki reám, a főfogásra vár. Még a lábamat sem mertem
mozdítani, nehogy felhívjam a figyelmét magamra. A tíz-lábnyi vagy annál is
hosszabb szürke bőrbe húzott hústömeg nagyon lassan siklott el alattam,
megérinthettem volna hát- és farkuszonyát, amint elvonult a fedélzeten túl
kinyúló zárkám alatt, de amíg a magas farkuszony el nem viharzott a toalett
mögött, még a nadrágomat sem mertem felhúzni.
A következő alkalommal a bestia mögöttünk játszadozott a nagy gumi
mentőbójával; a társaság egy nagy horgot készített, s rövid lánccal az erős
vontatókötélhez kötötték. Carlo kicsi cápát tűzött a kötélre csalinak, és
mindannyiunk meglepetésére a nagy pörölycápa ráharapott. Hosszú
küzdelem következett, végül is a kötél végét a hátsó logzsinórhoz kötöztük,
mire a hal 20 foknyira eltérített bennünket az útirányunktól. A foglyul ejtett
cápa felkavarta a vizet, azután mélyen leúszott, és amikor hajónk alá ért, a
kötél beleakadt a hátsó guarába, az pedig billegni kezdett a fedélzet felett.
Felhúztuk a guarát. Az óriás egy ideig a hajó fenekét döngette:
nyomdokvizünkben sok-sok apró náddarabka úszott. Végül minden

351
elcsendesedett alattunk, de egyesült erővel sem sikerült behúznunk a kötelet.
HP egy kis búvárkosarat készített bambuszból meg kötelekből a Kon-Tikin
felfedezett modell alapján. Úszónadrágomban bátrabbnak érezvén magamat,
bemásztam a kosárba, amit azután kivetettek a vízbe. Mindenki bánatára, de
az én megkönnyebbülésemre, üresen találtam a nagy horgot, mélyen beverve
hajónk nádfenekébe. Csak a szokásos kíséretünk úszott körülöttem, kisebb
cápák is akadtak közöttük, egy bizonyos fehér uszonyos fajta, amelytől nem
féltünk. A pörölyös szörny eliszkolt; mintha csak tréfát űzött volna a
nevéből: hatalmas pörölycsapással oly mélyre beverte a horgot a Tigris
fenekébe, hogy alig tudtuk kihúzni. Erőfeszítései jutalmául lenyelte a nagy
csalit.
Mióta a Kon-Tiki tutaj körül és rajta is mindennap együtt éltem a
cápákkal, nem kétséges számomra, hogy a cápák éppoly barátságosak és
éppoly vérengzőek lehetnek, mint az emberek egyenruhában vagy anélkül.
Még egy és ugyanannak a cápának is megváltozhat a hangulata egyik percről
a másikra. A Tigris körül kimondottan bájos cápák úszkáltak. Ez azt jelenti,
hogy jóllehet ugyanahhoz a gyűlölt ragadozó fajtához tartoztak,
magatartásukban és külsejükben egyaránt különböztek a pörölycápától, és
mi határozottan kedveltük őket.
Cápák jöttek és mentek egész utazásunk alatt, de csak Karachi után lett a
kapcsolatunk igazán szoros. Számuk napról napra változott, lényegében nőtt.
Azon a napon, amikor a pörölycápával küszködtünk, tizenhetet számláltunk
össze magunk körül. Méretük három lábnyitól ember nagyságúig, sőt még
annál is nagyobbig változott; eleinte mi voltunk a ragadozók és ők az
áldozatok. Túl könnyűszerrel fogtuk őket, egyáltalán nem volt sportszerű
küzdelem, annyit sem harcoltak az életükért, mint az aranymakrélák. Húsuk
pedig távolról sem volt olyan ízletes, még akkor sem, ha előzőleg beáztattuk,
hogy kivonjuk belőle az ammóniákot. Hamarosan a legügyesebb halászok is
bocsánatot kértek, ha tévedésből kis cápát fogtak. Cápáinkat maradék
halfejjel meg halcsonttal etettük, akár a kutyákat.
Egy napon ellenszél támadt, és haladási sebességünktől nyugodtan
úszkálhattunk. Gherman egyedül volt a vízben, mielőtt mi is beugrottunk,
nyugodtan sodródott a hátán, nem kevesebb mint tíz barátságos cápa
társaságában, egyik sem tűnt rosszindulatúnak. Ettől kezdve a legénység
nagy része már nem tartott mindennapi cápáinktól. Ez a teljes tiszteletlenség
már-már túlzásnak is volt tekinthető, különösen a legfiatalabbak részéről,

352
akik állítólag csak a kékcápák, pörölycápák és tigriscápák láttán másznának
ki a tengerből.
Egy napon a Tigris mögött sodródtam a kis csónakon, fejem a víz alatt
volt, hogy megfigyeljem a két hosszú, csukaszerű barrakudát – nem nagyon
megbízhatók, esetleg emberevők –, amelyek pár napja velünk úsztak, s
előrenyúló alsó állkapcsukból kilátszó brutális fogaikkal vigyorogtak ránk.
Egymás mellett úsztak mélyen alattunk, Levettem a védőszemüvegemet, mert
expedíciós szakállam miatt nem feküdt fel jól, és éppen teleszívtam tüdőmet,
majd fejjel lefelé újra megkerestem a barrakudákat, amikor úgy éreztem,
hogy valami a hajamba kap. Odanéztem, egyenest egy pofába, melynek
kifejezése éppoly meglepetést tükrözött, mint a magamé. Láttam már azelőtt
is egy-egy cápa széles, lapos fejét, de farkasszemet még nem néztem eggyel
sem, és sohasem tapasztaltam, hogy a halaknak arckifejezésük is lehet.
Ennek a cápának azonban határozottan volt, akárcsak nekem, sugárzott
belőle a barátságos kíváncsiság és enyhe meglepetés. Mivel inkább
kutyákhoz szoktam, meglehet, megtévesztett csóváló farka a teste túlsó felén,
meg lefelé konyuló szája; mintha megzavarodott volna az eléje táruló
látványtól. Én cápát láttam, a cápa azonban a csónak fenekét nagy, kerek
teknősbékának vélhette, szakállas emberi fejjel a végében. Ettől a perctől a
halakat eszes lényekké léptettem elő, amelyek nem is állnak olyan messze a
meleg-vérűektől, mint ahogyan eddig gondoltam.
Békés együttélésünk a szelíd cápákkal olykor a katasztrófa szélére sodort
bennünket. Carlo jóval a hajó fara mögött ült, s a keskeny evezőlapáton
egyensúlyozva mosta régi sebét egyik kezével, a másikkal meg egy kötélbe
kapaszkodott. Bebeszélte magának, ha Jurijnak nem is sikerült, hogy ez a
napi sósvízkezelés jót tesz a sebének. Pár perccel azelőtt Gherman a másik
evezőn lógott egy szappanos mosakodás után, most pedig hátul állt és
szárítkozott, amikor hirtelen felkiáltott: – Cápa! – Carlo már régóta
játszadozott az egyik barátságos kicsi cápával, az ide-oda siklott a lábai
között a vízben, és nyugodtan válaszolt: – Tudom.
– Cápa, cápa! Kifelé, gyorsan! – kiáltott Gherman újra. Egy tíz láb
hosszú emberevőt látott, hátuszonyával a víz felett nagy sebességgel úszott
egyenest Carlo felé, aki nyugodtan mosta a sebét. Azután a bestia
szerencsére elkezdett furcsán viselkedni, csóválta a farkát, végigkorbácsolta
a vizet, mint amikor támadásra készül. Carlo odanézett, és meglátta a nagy
ragadozót, amint éppen nekiveselkedik a lábának. Igazi hegymászóhoz méltó

353
nagy testi erejével egyik kezével felhúzta magát, a másikkal pedig
megragadta az oldalsó nádköteget, s fellendült a kormánylapátról a hajóra.
A hátul állók szerint egy cápahossz, azaz egy pillanat híján oda lett volna a
lába.
Már majdnem Afrika partjainál jártunk, amikor Gherman tudtomon kívül
megbocsáthatatlan kockázatot vállalt. Mialatt – a kormányosokat kivéve –
mindannyian a kabin árnyékában szunyókáltunk egy finom aranymakréla-
vacsora után, ő bebújt gumiruhájába, és hosszú kötélen leereszkedett a hajó
tatjánál, hogy lefilmezze a sodrunkban úszkáló tarka társaságot. Ott lógott
védőszemüvegével, s fogadta a kamerája előtt elvonuló fehér uszonyú cápák
meg egyéb halak felvonuló társaságát. Egyik-másik faj mostanra már annyira
megszelídült, hogy Toru apróra vágott haldarabokkal teli csomaggal úszott
ki hozzájuk, és a kezéből etette őket. Egyedül lógva, elég messze hátul,
Gherman észrevett egy valóban nagy emberevőt, mélyen maga alatt. Az is
észrevette már őt, és lassan körözve úszott felfelé. Gherman már filmezett
cápákat otthon, a Karib-tengerben, és bolygónk egyéb, cápáktól nyüzsgő
vizeiben, így hát tudta, mikor közeledik a bestia rossz szándékkal. A lehető
legnyugodtabban igyekezett felhúzódzkodni a hajóra.
Mi többiek, nem láthattuk őt, sokan szundikáltunk is, HP és Rashad pedig
a kormányhídon szórakoztak és nevetgéltek, így hát fogalmuk sem volt, mi
történik a hátuk mögött, a tengerben. A cápa, lassan körözve egyre feljebb
szállt, Gherman pedig lassan fogódzkodva egyre közelebb siklott a
Tigrishez. Senki sem volt ott, hogy felhúzza a hajóra. Egy rossz fogás, egy
ingerlő hang vagy mozdulat, és a cápa támad. Ott volt, közvetlenül alatta,
mikor megragadta a jobb oldali kormányevezőt és felhúzódzkodott a hajóra.
Sápadt volt, néma, zavaros, dühös önmagára, és pár napig mindenkivel
hadilábon állt a megbocsáthatatlan kaland után.
A Tigris alatti nyílt akvárium lakói között ott voltak a szivárványos
makrélák és az íjhalak is; ezzel a két hallal előző tutajútjainkon, más
tengereken még nem találkoztunk. A szivárványos makréla (Elegatis
bipinnulatis), a tüskésmakrélák (Carangidae) családjába tartozó szép
formájú és szép színű hal, karcsú és gyors, mint a lövedék. Nevét a teste
hosszában kétoldalt végigfutó két kék és két sárga csíknak köszönheti, ezek
választják el ezüstös hasát sötétkék hátától, farka színarany. Rendszerint
másfél láb hosszú és nagyon jó ízű, olyan mint a bonitó meg a makrahal
keveréke; a szivárványos makrélák olykor oly nagy számban követtek

354
bennünket, hogy megkértük Asbjörnt, hagyja már abba, amikor néhány perc
alatt tucatnyit fogott.
Többször láttunk szivárványos makrélát cápák társaságában; előfordult,
hogy egy ember nagyságú cápa úszott el a Tigris mellett, egy-egy
szivárványos makrélával a két oldalán. Ezek annyira rátapadtak, mintha a
három halat egymáshoz rögzítették volna.
Az íjhal viszont a tenger komédiása. Esetlen, nevetséges, mintha
üvegtálban érezné igazán otthon magát. A biológusok szerint ez a faj
sekélyvízi hal, és zátonyok között él. De az íjhalak nem igazolták ezt a
megállapítást, mivel a nyílt tengeren, és tízezer lábbal az óceán felett
követtek bennünket. Az elsőből, amellyel találkoztunk, csak a tenger
felszínén céltalanul sodródó fura buborék látszott, aztán kiderült, hogy ez
nem más, mint egy zömök és pettyes kicsi hal kerek, fehér szája. Rövid, de
magas, s kissé komikusan úszik: függönyszerű hát- és melluszonyait jobbra-
balra lengeti, de mindig egyszerre és mindig ugyanazon az oldalon, mint
valami rossz helyre került szárnyakat. Ez a fura teremtmény nehezen követett
bennünket, ha gyorsan haladtunk jó szélben, és néha elvágódott, mint a
részeg ember, abbéli igyekezetében, hogy szem elől ne tévessze a Tigrist.
Az íjhalaknak vagy harminc faját ismerjük, némelyek mérgesek, így hát
nem ízleltük meg azt a kettőt, amelyik most csatlakozott hozzánk. Mire
Afrikába értünk, rengeteg képviselőjük követett minket. Fel-le úszkáltak
körülöttünk, és a tengeri nyulakkal versengve legelték gyepünket. Viharban
néha előfordult, hogy a széllökés feldobta őket, miközben még a szájukban
volt a fű, amit nem szívesen hagytak volna ott, azután visszaestek a hátukra,
majd a másik oldalon jöttek fel ismét újabb jó falatért. A leghosszabb
tizenkét és fél hüvelyknyi volt, a legtöbb nyitott kéz nagyságú. Ha elfogtuk
őket, megváltoztatták színüket, kerek kék pettyek keletkeztek rajtuk, melyek
egyébként alig látszottak. Vastag bőrükkel ellentétben hátuszonyuk puha,
előtte két, néha három hosszú tüske áll. Az elülső a leghosszabb, ki lehet
húzni és függőleges helyzetben rögzíteni úgy, hogy a hal erősen tarthatja
magát a védelmező hasadékokban. Teljes erőnkből sem tudtuk ujjunkkal
behajlítani vagy kioldani ezt a tövist. De ha megérintettük a második,
rövidebb tüske tövénél elhelyezkedő támasztékot, az rögtön kipattant, és a
hosszú első tüske behúzódott. Ezt a zseniális mechanizmust a hal belülről is
tudja működtetni. Az íjhalak nyugodtan keveredtek a cápákkal, mert azok
igencsak undorodtak tőlük.

355
 Néhány zebracsíkos kalauzhal is úszott a hajó orra előtt vagy alattunk, de
a Csendes-óceánban látott sokaságukhoz képest kevesen voltak; talán azért,
mert ritkán húztunk a fedélzetre nagyobb cápákat, amilyeneket ők szoktak
kísérni. Egy ötlábnyi cápa orra előtt hat kalauzhal úszott, de mikor felhúztuk
a fedélzetre, meglepetve láttuk, hogy mintegy húsz darab nyüzsög a farka
körül, és igyekszik követni a gazdát. Carlo a vízbe lógatta a döglött cápa
farkát, és mi ámulva figyeltük két kalauzhal rendkívül gyönyörű táncát a
farkuszony mellett. A két táncos egyenlő nagyságú volt, az egyik
zöldessárga, világosbarna csíkokkal, a másik világoskék, sötétbarna
csíkokkal. Sohasem távolodtak el egy hüvelyknyinél messzebbre egymástól,
azonos ritmusban úsztak és lengedeztek, mintha az egyik a másiknak az
árnyéka volna.
Nem csekélység, ha az ember olyan hangos orrfúvásra ébred, hogy az
még azokat sem hagyja aludni, akik a legzajosabb horkolásnak is fittyet
hánynak. Ha ilyenkor felültünk és kinéztünk a nyitott ajtón át a vízre, azt
láttuk, hogy a hold valami hatalmas dologra ragyog, mely kisuvickolt
cipőként csillog mellettünk, csakhogy nagy ziháló orrnyílása van, s ez nem
hagy kétséget afelől, hogy élő cet úszik az ágyunk mellett. Nem érdekes,
hogy hány bálnát vagy delfint láttunk már valamely tengerparti országban,
mert egészen más dolog az, ha az embert a maga szabad környezetében
úszkáló delfin ébreszti fel álmából. A rendőrségi hajókkal ellentétben,
melyek ajtóstul rohantak a házba, és megrázkódtatták a hajót meg a
kötélzetét, a rettenetes testi erejű cetek sohasem érintették a nádat, sohasem
ütköztek össze velünk, még sötétben sem. De gyakran tűntek fel mellettünk,
szinte érintésnyi távolságban, s úsztak el nádkötegeink alatt. A látogatók
többsége barna delfin volt, kerek hátán hátuszonnyal, de akadtak köztük
egyenes hátúak és hosszabbak is.
Nappal is felmerültek a delfinek, gyors pillantást vetettek ránk, mi meg a
fedélzeten álltunk, és belebámultunk orrlyukaikba. Úgy fújtattak, mint a
tengeri tűzoltóbrigádok, egyik-másik – köztük néhány kardszárnyú delfin –
egész testével és farkával függőlegesen ugrott ki a vízből; hátuk szép fekete,
fehér mintázattal, hátuszonyuk magas. Láttunk barna delfint és kardszárnyú
delfint együtt vadászni kicsiny ezüstös halakra, némelyek olyan magas és
éles uszonnyal szelték a vizet, hogy csak vadászó kardorrú halak lehettek.
Egyik születésnapot a másik után ünnepeltük a hajón. Nem láttam még
tutajon ennyi kiváló és találékony szakácsot. Sohasem hittem volna, hogy a

356
nyers halat ilyen sok és ízletes módon lehet feltálalni, mint Toru japán
konyháján, igaz, hogy ő „civilben” egy kis halvendéglő tulajdonosa volt.
Detlef hallevese, Norman palacsintája, Carlo rizskülönlegességei, Jurij
napon szárított szivárványos makrélái és Gherman csilivel fűszerezett
szárított húsai felejthetetlenek; és kinek jutott volna az eszébe, hogy két
fiatal skandináv diák ennyi nagyszerű süteményt meg pudingot tud készíteni
arab babból, borsóból, lisztből és olaj bevonattal frissen tartott tojásból. De
a legnagyobb dicséret Rashadot, a pácolt repülőhal á la Tigris feltalálóját
illeti. Egyik reggel belopakodtam a hajókonyhába, és leírtam a receptet:
Végy két repülőhalat, tisztítsd meg és vágd kis kockákra, tégy hozzá 3/4
nagykanál ecetet, 1/4 kanál tengervizet, csipetnyi olívaolajat, egy gerezd
fokhagymát, jó sok metélt hagymát, 1 1/2 kanál cukrot, 2 teáskanál sót, 1/2
teáskanál borsot és csipetnyit valamely arab fűszerből.
Jurij születésnapját ezzel a fenséges étvágygerjesztővel kezdtük, majd
sült, főtt, nyers és még fél tucatnyi módon készült aranymakrélával
folytattuk, ezután következett HP és Asbjörn különleges spagetti pudingja. A
két csibész titokban lyukat fúrt faasztalunkba, és a csónak felfújásához
használt gumitömlőt belehelyezték a pudingba. Amikor éppen ki akartuk
merni az első adagot, HP ünnepélyesen kijelentette, hogy Jurij különleges
születésnapi pudingjához kellene néhány csepp vodka, hogy megkeljen, mert
nem volt élesztőjük. Öntött rá, míg Asbjörn titokban a lábával pumpálta a
levegőt, és mindannyiunk ámulatára a puding dagadni kezdett. Egyetlen
tengeri csoda sem hökkentett meg annyira bennünket, mint ez a minden
irányban dagadó puding, melyből azután valami ujjszerű tünemény bújt ki,
és egyre nőtt, növekedett, mígnem hosszú léggömbbé nyúlt el, s oldalából
dőlt a puding. Alig ocsúdtunk fel a meglepetéstől, a hangos nevetéstől, s
kezdtük énekelni a „Boldog születésnapot!”, amikor váratlan látogatók
érkeztek: fekete delfinek merültek fel a mélyből, és felénk hömpölyögtek.
Hármat láttunk csak egymás mellett, de valószínűleg többen voltak, mert egy
ideig itt is, ott is felbukott egy-egy hatalmas emlős. Hetek óta először
előbújt egy kis egér is a nád mélyén rejlő kémlelőlyukából, mintha
pillanatnyilag jobban kedvelte volna az éneklő emberek meg a tücskök
társaságát.
Valószínűleg a hatalmas tengeri emlősökhöz fűződő szoros
kapcsolatunknak köszönhető, hogy megismerkedtünk a legnagyobb gályatartó
hallal. Feketék, ernyedtek és csúfak ezek a halak, ovális szívókorong van a

357
fejük tetején, s elég okosak ahhoz, hogy a saját farkukkal ne ússzanak többet,
mint amennyi az egyik szállítóeszközről a másikra való átszálláshoz
feltétlenül szükséges. Pikkely nélküli kemény bőrű utasokon – cápákon,
bálnákon és teknősbékákon – autóstoppolnak. A fejük tetején levő, ravasz
szerkentyűn lógva, szájuk szabadon vedelheti vendéglátóik maradékát. A mi
nádkötegeinken elhelyezkedő gályatartó halak többsége ujjnyi volt, néhány
azonban nyilván cetről költözött át hozzánk, mert a hajónk fenekén
függeszkedők közt kinyújtott kar nagyságúak is akadtak.
Legnagyobb meglepetésünkre Asbjörn egyszer szabad kézzel emelt be az
óceánból a hajóra egy tengeri teknőst, amelyik úgy tűnt, mindenképpen meg
akart bennünket látogatni. Egy ideig ott hagytuk a fedélzeten és
teknősbékalevesről meg borjúsültről ábrándoztunk, de aztán egyhangúan
arra szavaztunk, hadd ússzon tova boldogan. Az ősi hajósok számára ezen az
óceánon a tengeri teknősök nyilván szívesen látott változatosságul szolgáltak
a halakból és szárított ételekből álló étlap mellett. Mára már majdnem
kipusztultak, jóllehet mi még láttunk néhány periszkópszerű fejet. Asbjörn
diadala után három nappal Rashad úszkált a nyugodt tengerben, és valahogy
sikerült megragadnia egy teknősbéka nagy teknőjét. A teknősbéka meg a fiú
egyformán jó úszóknak bizonyultak, a néző nem tudta eldönteni, vajon a
teknősbéka vagy Rashad tolja az együttest, amikor – inkább a víz alatt, mint
felette – közeledtek a Tigrishez. Végül is az arab fiatalember győzött, és a
víz fölé emelte a küszködő csúszómászó elülső uszonyait. Mindkét
teknősünkön jó néhány gályatartó hal csüggeszkedett, és kicsiny zöld rákok
tapiskoltak teknőjükben, akárcsak a Tigrisen. Ez a második fogoly annyira
begerjedt veresége miatt, hogy miszlikre tépte a bambuszt meg a nádat a
hajón, így hát gyorsan visszadobtuk lételemébe. Alig úszott a teknősbéka
néhány száz yardot, mikor Jurij felkiáltott a kabin tetejéről: – Egy nagy cápa
bekapta! – Valóban, mi is észrevettük, hogy a felkavart vízben uszonyok meg
úszólábak örvénylenek. Aztán már semmit sem láttunk a víz felszínén, és
valaki megjegyezte a bajusza alatt, hogy ezért a pénzért mi is
elfogyaszthattuk volna.
A következő alkalommal Asbjörn próbált megkaparintani valamit puszta
kézzel, ilyesmit még soha azelőtt nem láttunk, de a fiúnak nem volt
szerencséje. A tenger csendesen hullámzott, egy helyen valami felfodrozta a
felszínt, leginkább emberi kéz ujjára hasonlított. Asbjörn a kis csónakon
evezve üldözőbe vette, hamarosan el is érte. – Elkaptam! – kiáltotta

358
diadalmasan, föléje hajolt, és majdnem kiesett a csónakból, amikor
meglátta, mit fogott. – Jujj! – ordított fel fájdalmában, s felemelve kezét,
megpróbálta lerázni a rajta csimpaszkodó piros valamit. Egy nagy rák!
Körülnézve láttuk, hogy öklömnyi vörösbarna rákok rohangásznak
mindenfelé a felszínen, azután lemerülnek és eltűnnek. Még sohasem
találkoztunk ezekkel az indiai-óceáni úszó rákokkal; a tengerbiológusok
Neptunusnak nevezik őket. A rákok véresre csípték Asbjörn ujját. A fiú
visszajött, és elkérte Carlo spagettiszűrőjét. Ezzel aztán, Detlef segítségével
tucatnyi rákot fogott, amelyek dühükben egymás lábát és ollóját csipdesték a
közös tálban. A csónakban evező fiúknak hamarosan versenytársaik akadtak.
A mellettük úszkáló aranymakrélák is ráhajtottak a nagy rákokra,
közvetlenül a csónak előtt magasra felszökve kapták ki őket a vízből. Egy öt
láb hosszú cápát is megfigyeltünk, amint egy rák után vetette magát, az meg
teljes sebességgel evezve menekült előle; de a cápa ügyes fordulattal
felugrott a vízből és elkapta. Soha azelőtt nem láttunk még vízből kiugráló
cápát.
A tengeristen nevét viselő kicsiny gézengúzok nyugodtan megültek a
tenger felszínén, s mindkét ollójukkal tömték a szájukba a planktont, amíg
meg nem zavarták őket. Ezek az emberi vonásokat viselő miniatűr
robotgépek talán a legfurcsább tengeri lények. Ha ide-oda forgó fekete
szemükkel meglátták a spagettiszűrővel közeledő ellenséget, nyomban
védekező birkózóállásba helyezkedtek, karjukat behajlították, és ollójukat
kinyitották. Felmérve azonban a szűrő nagyságát, rögvest rájöttek: okosabb,
ha gyorsan tovaeveznek. A kis rákok hihetetlen sebesen siklottak oldalra öt
pár, ragyogóan együttműködő lábukkal. Két elülső lábuk, a két nagy ollóval
balra fordult, jobb karjukat könyökben behajlították, hogy csökkentsék a
súrlódást, bal karjukat kormányevezőként hátul kinyújtották. A hátsó pár két
utolsó ízülete laposra formálódott, akár az evezőlapátok, hogy minél
gyorsabban evezhessenek a maximális hatást biztosító csuklóízületek
bonyolult rendszerével, a másik három pár karcsú végtag együtt mozgott
velük. E kemény héjú robot egyes részei – a meghajtó antennákkal meg a
vezérművel – valóságos mérnöki mesterműként forogtak és működtek. De ez
csak apróság az óceánban, ahol a delfinek modern radarokhoz hasonló
mélységmérők alapján merülnek a tengerbe, a polipok testébe pedig
lökhajtásos szerkezet van beépítve, s egy rakéta sebességével lövellnek a
vízen át a saját füstfüggönyük mögött, vagy siklanak a hullámok hátán, majd

359
bemásznak a kövek közé. Városban az ember mindenek felett állónak
érezheti magát. De egyedül a végtelen mindenségben, az ember megjelenését
megelőző teremtmények között, amelyekből az emberi faj kialakult, még a
legbuzgóbb ateista is felteszi magának a kérdést: ha Darwin meg is találta a
látható utat, vajon megismerte-e a láthatatlan mechanizmust?
Két napig a vöröses csigáspolipok, a Nautilusok között hajóztunk,
nyugodt tengerben; azután felerősödött a szél, a mi sebességünk is megnőtt, s
tengeri nyájunkkal a nyomunkban egy másik területre hajóztunk, melyet
gyönyörű, égszínkék csigahéjak uraltak. Élő puhatestű állatok laktak bennük,
és fejjel lefelé lebegtek, felül pedig kamrácskákra osztott, plasztikszerű
felcsavarodott ház védte testüket; ide-oda vitorláztak a tengeren, de nem
elég gyorsan ahhoz, hogy észre ne vegye őket egy íjhal, mely addig
fickándozott előre a vízben, és olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudott,
míg be nem kapta a víz színén hányódó kék, gyöngyszerű állatkákat házastul,
vitorlástul.
Számos régi civilizáció filozófusa úgy gondolta, hogy az emberi faj a
tengeranya és a mennyboltatya leszármazottja. A modern tudomány is valami
ehhez hasonló végeredményre jutott. Ugyan miféle más helyről származhatott
az első élőlény? Éjszaka mintha a csillagok is közelebb kerültek volna az
óceán vizéhez, és újra az ember világának részeivé váltak, mint akkor,
amikor az emberek először adtak nevet nekik, és tájékozódási pontként
használták őket szabad térségben utazván. Megint erőt vett rajtunk az az
érzés, amely csak a vadonban lesz úrrá az emberen: elenyészik az idő, múlt
és jelen egybeolvad. Az idő nem korszakokra oszlott, hanem nappalra és
éjszakára.
Ha éjjeli őrségen álltunk a kormányhídon, vagy a kabintetőn feküdtünk és
néztük az egyre ismerősebb csillagképek között lengedező árbocsudárt,
otthon éreztük magunkat abban a rendszerben, melyet az asztronómusokon és
asztronautákon kívül már mindenki elfeledett. A csillagokat már nem a
tengeri planktonhoz hasonló szikrázó káosznak láttuk. Megismertük őket és
pályájuk idejét meg ívét, ahogyan a hajó orra meg vitorlája felett keringtek
minden egyes éjszaka azonos rendben, azonos sebességgel. Nem csoda,
hogy Mezopotámia és Egyiptom széles, nyílt térségeken élő népei az
asztronómia mestereivé fejlődtek: ismerték az összes fontosabb égitest
keringési szakaszait, ennek alapján navigáltak, és világos naptárrendszerrel
ajándékozták meg őseinket.

360
 Éjszakánként a hídon úgy éreztem, a Tigris égi rakéta. A nádkötegek kék
színben villództak, szikrát szórtak, mindkét kormányevező mögött hosszú,
ragyogó fénycsóva követett bennünket, mint az autó fényszórója; mivel
azonban elfordultunk, inkább szikrázó, égő kipufogóra emlékeztettek,
miközben mi az ellenkező irányban haladtunk fekete vitorlánkkal a csillagok
közt.
Március 1-én ezt írtam a naplómba: „Novemberben indultunk útnak, és
még márciusban is hajón vagyunk. Szinte lehetetlen, de tegnap és ma
baloldalt a tenger halszagú! Lehetséges volna, hogy ezek a közvetlenül a
felszín alatt nyüzsgő élőlények, melyeknek szaga áthatol a felszínen, ilyen
bűzt árasztanak, ha elég sokan vannak?”

Néhány nap múlva hirtelen elszakadtunk a halak és az ősi emberek

világától. Normannek sikerült jó rádióösszeköttetést teremtenie a még távoli
modern világgal. Tisztán hallottuk Frankét, és a rádióüzenetek lehangoló
rendszerességgel érkeztek. A Tigris hirtelen összeütközésbe került a
politikai eseményekkel. Négy hónap telt el azóta, hogy Irakban vízre
bocsátottuk nádhajónkat, és négy hét, hogy elindultunk Pakisztánból, amikor
komoly kormányzási problémák merültek fel. Nem mintha a Tigris nem
engedelmeskedett volna a kormányevezőknek, hanem mert az előttünk
elterülő hatalmas térségek tilos területekké váltak.
Meluhhából Puntba, a mai Szomáliába szerettünk volna hajózni, mivel az
egyiptomi feljegyzések szerint hajósaik és kereskedőik felkeresték
Afrikának ezt a termékeny partját. Partraszállási engedélyt kértünk, és Radio
Bahreinon át megkaptuk az első figyelmeztetést Londonból: „Egyetlen
szomáliai telefon sem válaszol tegnap óta, mivel Etiópia elfoglalta a
nagyobb városokat. A leghatározottabban kérjük, ne próbáljon partra szállni
ezen a területen.”
Szomália háborúba keveredett. A szomáliai vizekre tévedt jachtokat
elfogták és legénységüket letartóztatták. Ez azt jelentette, hogy Afrika
partjainak az Adeni-öböltől délre húzódó, ezerötszáz mérföld hosszú
szakaszát elzárták előlünk.
Ki kellett kerülnünk Afrika szarvát a Vörös-tengerbe vezető utunkon.
Kicsit észak felé kellett kormányozni a hajót, hogy távol tartsuk magunkat az
Adeni-öböl afrikai oldalától. Azaz az arab oldalhoz kellett közelítenünk.
Ezután megérkezett a figyelmeztetés Londonból, hogy az Adeni-öböl arab

361
oldala, a Demokratikus Jemen partvonala is tiltott terület.
Nagyon óvatosan kell majd navigálnunk, meg kell kísérelnünk elérni és
azután tartani az Adeni-öböl kilencszáz mérföld hosszú középvonalát,
anélkül hogy érintenők a két oldalon húzódó tiltott területeket. Szándékunk
újabb aggodalmat keltett a biztonságunkat féltő londoni konzorcium tagjai
közt:
Valóban az Adeni-öbölben akarnak hajózni és onnét a Vörös-tengerbe?
Nem tudjuk, képesek lesznek-e ezen az útvonalon haladni és navigálni.
Kérem, vegyék tekintetbe az előzőleg közölt politikai helyzetet ezen a
területen. Nincs kapcsolatunk sem a Demokratikus Jemen, sem pedig
Szomália kormányával. Stop.
Biztosak voltunk benne, hogy sikerül megfelelően navigálnunk. A
keskeny Bab-el-Mandeb szoros felé tartottunk, amely a kritikus Adeni-öböl
túlsó végéből a Vörös-tengerbe vezet. Aztán leállt a szél. Teljesen. Egyik
oldalról sem támadt egyetlen széllökés. Kényre-kedvre ki voltunk
szolgáltatva a láthatatlan tengeri áramlatoknak, és ezernégyszáz
mérföldnyire voltunk a szorostól. A tenger lecsendesedett, ilyen nyugodt
óceánt életemben nem láttam. Egyetlen vízfodor sem látszott, kivéve azt,
amit mi kavartunk fel. A vitorla úgy lógott, mint valami falikárpit, a vajszínű
piramis meg a vörös nap csodálatosan tükröződött a tengerben. Amikor
lemerültünk a vízbe, majd felszálltunk ennek a tengeri tükörnek a felszínére,
egyik irányban sem láttuk a láthatár szélét; szinte elszédültünk ebben a
kékségben lebegve, mint az űrutasok; a Tigris vitorlája és emblémája
megduplázódott, akár a kártyalap figurái. Gyönyörű volt. De a két navigátor
rátájolt a napra meg a csillagokra, és megállapították, hogy Socotra felé
sodródunk.
Socotra nagy sziget Afrika szarvával szemben, egyenlő távolságban
Szomáliától és a Demokratikus Jementől. A Demokratikus Jemenhez
tartozik. Óvatosságból gyorsan engedélyt kértünk a socotrai
partraszálláshoz. A válasz nemleges volt:
A Demokratikus Jemen londoni követségéhez fordultunk, hogy
engedélyezze a Tigris partraszállását Socotrán, ha szükséges. Stop. Tudják,
hogy a Tigris közel van Socotrához, de figyelmeztettek, hogy ne próbáljon
kikötni a szigeten írásbeli engedély nélkül. Stop.
Közelebb sodródtunk. London figyelmeztetett: „Könnyen letartóztathatják
önöket, ha engedély nélkül kikötnek Socotrán. Stop.” „Ne menjenek most

362
Socotrára. Stop.” A Demokratikus Jemen továbbra is csak annyit válaszolt,
hogy a szigetről kapott írásbeli engedély nélkül nem közeledhetünk
partjaihoz. Szél híján azonban magatehetetlenül sodródtunk egyre közelebb,
a jóindulatú figyelmeztetések pedig egyre szaporodtak. Meglehet, hogy lőni
fognak ránk! Hadbíróság elé állíthatnak!
Március 12-én, messze, délnyugati irányban a látóterünkbe került
Socotra hatalmas hegyeinek világoskék sziluettje; éppen arra sodródtunk.
Carlo fedezte fel halvány körvonalait, amikor a vörös nap nyugat felé
leszállt, mi pedig örömmel vegyes aggodalommal kiáltottuk: – Hurrá! Látjuk
Socotrát! Eljutottunk Afrikába!
Óriási! Átszeltük az Indiai-óceánt. A tenger enyhén fodrozódott, de a szél
még nem volt elég ahhoz, hogy mozgásba hozza a vitorlát. És nem
kerülhetünk a sziget közelébe! Vitorlákkal és evezőkkel küszködtünk, hogy
eltávolodjunk tőle. Lement a nap, és mi semmit sem láttunk. Újabb
rádióüzeneteket sugároztunk: akaratunk ellenére közeledünk a tilos
szigethez.
Március 13-án a nap halvány ködben kelt fel, enyhe szellő lengedezett,
de a kormányzáshoz még mindig nem elegendő. Dél felé a köd felszállt, s
baloldalt messze, fényes, napsütötte, bizonytalan alakzatot pillantottam meg.
Leginkább ülő jegesmedve formájú jéghegyre emlékeztetett. Valami nagy
tárgy sötétebb körvonalú részének tűnt. Biztos, hogy közelebb sodródtunk a
szigethez, de a ködben nem tudtuk megállapítani, hogy mit láttunk. Sirály
szállt le a hajónkra. A fiúk lebegő algacsomókat halásztak ki a vízből.
Norman leadta a hírt szerencsétlen helyzetünkről, és azt válaszolták, hogy
a Tigrisen képviselt összes nemzet londoni követsége a Demokratikus
Jemenhez fordult, de tagadó választ kaptak.
A nap lement.
Március 14. Nem sokkal éjfél előtt erős szél kerekedett, és mi
hozzáláttunk a kormányzáshoz. Mihelyt a két vitorla dagadozni kezdett, a
szél nyugatról délnyugatra fordult, azután hirtelen vissza az ellenkező
irányba. Rohangásztunk ide-oda, fordítottuk a vitorlát, eveztünk egész
éjszaka, de csak akkor sikerült a megfelelő útvonalra vinni a Tigrist, amikor
a szél hátulról dagasztotta a vitorlákat. Végül is mindannyian kimerültünk az
ide-oda meg körbe-körbe evezéstől, én meg a sötétben a homlokomat
beleütöttem egy vastag bambuszszarufába, kezem, szakállam csupa vér lett.
Napkeltekor, nem sokkal hat után újra kimásztam az ágyamból, és váratlanul

363
elém tárult Socotra egész csipkézett partvonala. Az ülő jegesmedve is ott
volt; hatalmas fehér homokdűnének bizonyult, a sziget közepe felé vezető
előfokot képezve, hegynek felfelé futott. A tájolásból kiderült, hogy Socotra
egyik végétől a másikig hetven mérföld hosszú északi partját látjuk, és
napfelkeltekor mindössze húsz mérföldnyire voltunk tőle. Napnyugtára
tizennégyre csökkent a távolság.
Közben egész nap megállás nélkül igyekeztünk távolabb kerülni, vagy
legalábbis tartani a távolságot a parttól. A hajó orra céltalanul fordult ide-
oda, s az aranymakrélák zavarodottan úszkáltak körülöttünk. A sziget
csúcsai és ormai magasabbaknak és vadabbaknak tűntek, mint az
utazásunkon látott többi hegyé. Norman állandóan a rádió mellett ült,
megtudta, hogy felhívást intéztek a mi nevünkben a Demokratikus Jemen
ENSZ-követségéhez, sajnos eredménytelenül. Csak a sziget maga adhat
engedélyt. Norman amatőrkészülékén befutott egy Valerij nevű orosz
rádióamatőr válaszhívása; megkértem Jurijt, üzenjen a moszkvaiaknak is,
hogy akaratunk ellenére sodródunk Socotra felé. Nemsokára megkaptuk a
választ Valerijon át, mely szerint a szovjet külügyminisztérium táviratot
küldött a Demokratikus Jemen moszkvai követségére és egy másikat az
adeni szovjet követségre. Eljött az este, a szigetet már nem láttuk, Detlef a
hídról közölte: úgy látszik, tartjuk a távolságot a szárazföldtől, mivel
legalább egy csomóval nyugati irányba hajózunk a sziget mentén, az
áramlással szemben. Ezen az éjszakán különböző irányú, enyhe széllökések
olykor virágillatot hoztak, egyszer meg pörkölt kávé szagát éreztük. A part
irányában egy ízben erős fényt kapcsoltak be néhány pillanatra, azután az
éjszaka újra sűrű és sötét volt, mint annak előtte.
Március 15-én éjfélkor teljesen elállt a szél, és mi ismét ki voltunk
szolgáltatva az áramlatoknak. Hiába kerestünk fényeket hajókon vagy a
parton. Mikor a fekete égbolt először világoszöldre váltott keleten, majd
pedig vörösre, végigpásztáztuk a láthatárt: földet kerestünk. Itt volt újra,
csupán nyolc mérföldnyire tőlünk. Visszafelé sodródtunk, sodra a szigetnek
azon része előtt álltunk, amelyet tegnap éjszaka elhagytunk, csak sokkal
közelebb a parthoz. A jegesmedve most hatalmasan terpeszkedett az orrunk
előtt; csak azon csodálkoztam, hogyan került fel a homok a magas hegy
tetejére. A homokhegy a sziget legnagyobb kikötőjének keleti fokát határolta;
a főváros, Hadibu is ott terül el. Először pillantottunk meg magas fákat és
néhány házat az öböl nyugati oldalán. Életnek semmi jele. Semmi füst.

364
Furcsa: a nagy sziget elhagyatottnak tűnt. Újfajta halak úsztak ki hozzánk, és
legalább száz íjhal vette körül hajónkat. Újra rengeteg Neptunus rák
nyüzsgött körülöttünk. Madarakat is láttunk. Embert azonban nem. Közel s
távolban a tenger foltokban apró, ezüstös halaktól forrongott.
Aranymakréláink elmentek vadászni. Sok barna delfin is felbukkant. A sziget
foka előtt három nagy delfin fújtatott. De egyetlen csónak sem jött elénk a
nagy kikötőből, és senki sem lőtt ránk.
Nagyon lassan elhajóztunk a sziget közeléből, gyenge szélben, másfél
csomónyi sebességgel, továbbra is ár ellen. A tenger felszíne mérföldeken át
szennyezett volt, mintha szappanhab borítaná. Naplómban ez áll:
Délután és este növekedett a szennyeződés; hullámokban jött, mint valami
„vörös ár”, a láthatár egyik végétől a másikig húzódott, helyenként
összetorlódott, akár a hóréteg. Közelebbről megtekintve kiderült, hogy apró,
barna, szét-mállott olajcsomók, mint amilyenekkel az Atlanti-óceánon
találkoztunk. Még napokig láttuk az olajcsomókat, szappanhab nélkül.
Szappanhabbal kevert olaj réteggel is találkoztunk, párhuzamos rostokban
futottak, akár az iszap. Borzasztó! A rákok ebben a piszokban nyüzsögnek, a
tátott szájú aranymakrélák is itt üldözik a milliónyi apró halat. Egész délután
ide-oda navigáltunk, hogy elkerüljünk a szigetről, megpróbáltunk
megfordulni és a keleti fok körül hajózni, de mindhiába. Most, délután hat
órakor a magas nyugati fok felé hajózunk, akárcsak tegnap éjjel; helyzetünk
azonban sokkal rosszabb, mivel a három mérföldes határon belül vagyunk.
Szorongatóan közel van a sziget. A fokon néhány katonai sátor áll, ott ahol
az ösvény felfelé fut, és mintha egy teherautót is látnánk mellettük. Közben
már hatalmas, modern betonépületeket is láttunk, s köztük néhány öreg arab
házat. Három a vízparton sorakozik egymás mellett, ablak nélküli
lakóházakra emlékeztetnek, vagy ultramodern gyárakra, éles ellentétben a
környező vadonnal. Meseszép hegyek. Sose láttam szebb szigetet.
Normannel egyetértünk abban, hogy Tahitira hasonlít, ahol először
találkoztunk, s amelynek a közepén a Diadame csúcsa böködi az eget.
Carlónak eszébe jutott, hogy próbáljunk közvetlen rádiókapcsolatot keresni
a Demokratikus Jemennel vagy Socotrával. Megpróbáltuk, de nem sikerült.
A víz partján álló hatalmas épületek egyre közelednek. Semmi élet. Semmi
mozgás. Semmi szél. Kétségbeejtő helyzet. Nagy a veszély, hogy
megfeneklünk a sziklákon.

365
 Éjszaka közvetlenül a part mellé kerültünk. Meglepve láttuk, hogy több
helyen erős villanyfényt gyújtottak a modern háztömbökben, és másutt is
felvillant néhány elszórt fényforrás. A következő szavakkal fejeztem be a
bejegyzést: „Szorongatóan közel vagyunk, valóban. Utasítást kaptam, hogy
külön petróleumlámpákat égessünk, fordítsuk őket a part felé, hogy
láthassák, hol vagyunk, és közbeléphessenek, ha túl közel sodródunk a
veszélyes parthoz.”
Március 16-án az izgalmas sziget még teljes szépségében állt előttünk.
Újra közvetlenül a főváros, Hadibu öble előtt sodródtunk. Jócskán a
hárommérföldes határon belül voltunk, két bálna fujtatott közvetlenül
mellettünk. Arra kértem a fiúkat, hogy tegyék el a kameráikat. Ha valaki
kijönne, elmondjuk neki nehézségeinket. Ha nem, elég közel vagyunk ahhoz,
hogy kis csónakunkkal odaevezzünk és elnézést kérjünk.
Reggeli idején egy kis motoros dau tűnt fel a láthatár túlsó felén, a
Demokratikus Jemenből érkezett, és a sziget felé tartott. Aztán irányt
változtatott és egyenest felénk jött. Néhány száz yardnyi távolságban
leállították a motort; a négy fekete emberből álló legénység megállt és
bámulta a Tigrist. Nyitott csónakjuk dugig tele volt pörölycápákkal.
Átküldtem hozzájuk Rashadot meg HP-t, hogy érdeklődjenek e titokzatos
sziget felől. Visszatérve Rashad elmondotta, hogy a négy halász nagyon
barátságos volt, arab dialektusban beszéltek. Melegen ajánlották, hogy
hajózzunk az öbölbe, mert csak itt található jó kikötőhely. Semmi probléma
nincs ezen a szigeten. Lakói rendkívül szívélyesek, biztosítottak a halászok,
és még hozzáfűzték: „oroszok meg kínaiak” is vannak a parton. Ezen a
valószínűtlen kombináción jól elszórakoztunk. A halászok folytatták útjukat,
s nagy ívben eltűntek a sziget távoli, keleti foka mögött.
Könnyed magatartásuktól felbátorodva én is partra akartam szállni, mivel
már amúgy is régóta tilos vizekben jártunk. Fontos tanácskozásra hívtam
össze a legénységet. Emlékeztettem őket: megígértem nekik, hogy ezen az
úton a fontosabb határozatok előtt meghallgatom minden egyes résztvevő
véleményét, ha az idő megengedi. Az én határozatom döntő lehet, ha még egy
ember támogatja, ami azt bizonyítja, hogy nem csavarodtam be egészen.
Most azt akartam, hogy szavazzunk a socotrai partraszállást javasló
tervemről. Senki sem lőtt a Tigrisre, így nyilván senki sem fog egy árva kis
csónakra támadni, ha nyíltan közeledünk az Egyesült Nemzetek zászlajával,
és feltárjuk nehéz helyzetünket. Vagy befogadnak bennünket, vagy ki kell

366
vontatniok.
Nem részleteztem javaslatomat, mivel meg voltam győződve róla, hogy
pillanatnyi helyzetünkben ez az egyetlen értelmes cselekedet, és mindenki
egyetért vele, hiszen eddig is ez történt minden esetben. Végül is ez a sziget
hihetetlenül szép; bizonyára szerezhetünk itt friss gyümölcsöt, kókuszdiót,
baromfit, húst, tejet és ivóvizet. S bevallom, sohasem láttam még kutatásra
serkentőbb helyet. Az őskori hajósok bizonyára hagytak nyomokat egy ilyen
helyen fekvő nagy szigeten. Mindezt azonban nem mondtam el. Röviden
vázoltam csupán tervemet, és hozzáfűztem: félórája kedvező szelünk van,
amely egyenest az öbölbe sodor bennünket, ahol partra szállhatunk vagy
lehorgonyozhatunk.
Norman volt az első hozzászóló. Nem is sejtettem, hogy ilyen jó szónok,
s ilyen lelkesen és meggyőzően tud beszélni. Meglepetésemre kijelentette,
hogy ezt az enyhe szelet jobb oldalról is vehetjük, így végighajózhatunk a
sziget mentén, és talán sikerül megkerülni a távoli keleti fokot, akkor pedig
győztünk: megszakítás nélküli, nonstop utat tettünk meg. Feltétlenül érdemes
megpróbálni, mondta. Ne szakítsuk meg az Indiai-óceánon át egy huzamban
megtett hosszú utunkat, hacsak nem feltétlenül szükséges. Itt a lehetőség,
hogy túlszárnyaljuk összes eddigi nádhajózási rekordunkat. Van elegendő
élelmünk, vizünk, és semmire sincs szükségünk. Ha behajózunk ebbe az
öbölbe, újra ki kell vontatni a hajót, vagy néhány embert kell felbérelnünk,
hogy segítsenek kievezni. Emellett a parton valaki mindig megbetegszik
közülünk. Az expedíció vezetőjének és a többieknek nyilvánvaló érdeke,
hogy ne szakítsuk meg az utunkat itt.
Carlo figyelmesen hallgatta. Az imént még sugárzó szemmel csodálta a
magas csúcsok ragyogó láncát a szigeten, most meg egyáltalán nem érdekelte
a hegymászás. Oly régóta vagyunk már a tengeren. Jobb, ha megkíséreljük
megkerülni a nyugati fokot, és egyenesen nekivágunk a Vörös-tengernek,
ahol befejezhetjük az expedíciót.
Jurij biztos volt benne, hogy nem lenne semmi probléma, ha partra
szaunánk, de ha Norman azt mondja, hogy a jelenlegi széljárásnál meg
tudjuk kerülni a nyugati fokot, akkor ő is a nonstop útra szavaz.
Norris hallgatott, de bébije sűrűn csuklott, tehát filmre és hangszalagra
vett minden elhangzott szót. Nem foglalt állást, amikor a sok nemzetiségű
legénység az expedíció legfontosabb kérdésében szavazott. Azután ő is a
partraszállás ellen szólt. – Nem lehet valami érdekes hely – mondta,

367
különben Thor már az elejétől fogva tervbe vette volna a partraszállást. Az
emberek egymás után szavaztak a javaslatom ellen: USA, Szovjetunió,
Olaszország, Nyugat-Németország, Irak, Japán, Mexikó, Dánia. Egyik sem
állt mellém. Csak hazámfia, HP értett egyet velem abban, hogy sohasem
találunk ennél érdekesebb helyet, meg kellene hát próbálni a partraszállást.
Csodálkoztam. Legyőzettem. Talán embereim elkényeztettek azzal, hogy
mindig elfogadták a javaslataimat, kivéve egy esetet: amikor meg akartam
szakítani az első Rác tett utat, ők meg folytatni akarták. Akkor egyedül
döntöttem. Semmi értelme nem volt annak, hogy felesleges kockázatot
vállaljunk egy tudományos kísérletben, különösen, mert akkorra már
mindenképpen megkaptuk a választ. Emellett építhettünk egy másik kísérleti
tutajt. Most legalább megvolt az egy szavazatnyi szükséges támaszom. És
semmi értelmét nem láttam a hosszú távú rekordjavításnak. Ráadásul
körülbelül ötvenszázalékos valószínűsége volt annak, hogy megfeneklünk a
sziklákon, mielőtt sikerülne megkerülni Socotra nyugati fokát. Az Indiai-
óceán hajózási kézikönyvében szereplő rövid leírás szerint Socotra nyugati
fokánál csalóka a tenger, vad áramlatok, viharos hullámok, ádáz
szélrohamok dúlnak ott. Az utóbbi négy nap tapasztalatai is azt mutatták,
hogy a szél bármikor felerősödhet vagy lelanyhulhat, és akkor végünk van.
Nyugatra nem volt más part vagy öböl, ahová egy nádhajó biztonsággal
behajózhat, csak sziklák meredeztek mindenfelé meg korallszirtek által
lezárt, horgonyzásra alkalmatlan helyek. Kilátástalan helyzetbe kerültünk.
Szerintem teljesen értelmetlen volt kockáztatni életünket egy esetleges
tenger felől fújó szélben, mely ezekhez a hatalmas sziklákhoz vágna
bennünket, ha egyenest behajózhatunk ebbe a vonzó öbölbe,
lehorgonyozhatnánk ott, találkozhatnánk emberi lényekkel, akiknek
megmagyarázhatjuk helyzetünket. Minthogy azonban embereim nem
támogattak, a külvilágból pedig óva intettek a kikötéstől, kompromisszumra
szántam el magam.
A tenger felől fúvó szél annyira felerősödött, hogy néhány fehér tarajos
hullámot is lehetett már látni. Azt mondtam, hajlandó vagyok megtenni egy
kétórás próbahajózást, miközben a nyugati fokot a hídról pontosan
betájolják. Amennyiben a tájolás két óra múlva bebizonyítja, hogy a fokot
megkerülve, sodródás nélkül tartani tudjuk irányvonalunkat, akkor folytatjuk
utunkat. Ha nem, még mindig megtehetjük, hogy az ellenkező irányból fogjuk
be a szelet, és visszahajózunk Hadibu kikötőjébe.

368
 Mindenki boldog volt, jómagam azonban cseppet sem örültem. Szerintem
ez túlságosan kockázatos vállalkozás.
Két óra hosszat hajóztunk nyugati irányban, a barátságtalan, fekete szirtek
mentén, a sziklák előtt a hullámokon már fehér tajték mutatkozott, mivel a
szél továbbra is a tenger felől fújt. Ez valóban veszélyes helyzet volt. Két
óra múlva Norman két új rádióüzenettel mászott ki a kabinból, Detlef pedig
a betájolás eredményével ugrott le a hídról. Hátul, a kormányrúdnál álló
Gherman kivételével mindannyian az asztal körül ültünk, amikor Norman
hangosan felolvasta: „A Demokratikus Jemen ENSZ követsége érintkezésbe
lépett kormányával, hogy megmagyarázza a Tigris helyzetét. Stop. Reméljük,
megkapják az engedélyt. Stop.” A másik üzenet így szólt: „A londoni norvég
követség közli, a Demokratikus Jemen engedélyezi a kikötést Socotrán.”
Néhányan hurrát kiáltottak, és azt javasolták, hogy nyomban forduljunk
vissza, a Hadibu-öböl felé. Én Detlef tájolása iránt érdeklődtem. Azt
mondta: két csomóval haladunk az áramlás ellen, és a sodródást is
beleszámítva, tartani tudjuk a 278 fokot, ami a még nagyon messze fekvő
nyugati foktól 18 foknyi távolságot jelent.
Detlef volt az első, aki vissza akart rohanni a hídra, és irányt venni
Hadibura. – Most már biztos, hogy nem lőnek ránk – ragyogott az örömtől.
De most én kötöttem az ebet a karóhoz. – Nem – mondottam. – Egyhangúan
döntöttünk amellett, hogy végrehajtjuk ezt a kétórás kísérletet, azért, hogy
lássuk, meg tudjuk-e kerülni a fokot. Most megkaptuk a választ. Pozitív. Így
hát továbbhajózunk, különben a kockázatos kísérlet hiábavaló lett volna.
Normán egyetértett velem. Menjünk tovább, mivel sem a sumerok, sem
az egyiptomiak nem kötöttek volna ki ezen a szigeten, mert korábbi
látogatásaik alapján tudták, hogy itt nincs arany, sem egyéb érték. A többiek
közben már sajnálták, hogy Hadibuban annyi kaland és megoldatlan titkok
megfejtését szalasztották el. Bámulták az előttünk elvonuló völgyeket,
lélekben mindannyian ott másztunk felfelé a hegyekben, kutattuk a hegyi
völgyeket a vad csúcsok közt.
Carlo és Gherman előszedtek egy-két üveg vörösbort, melyet különleges
alkalmakra tartogattunk, és amikor a nap alábukott néhány fantasztikus
felhőformációban, melyeket egy ideig mindannyian újabb szigeteknek
véltünk, a hajó orrát a lemenő nap aranyfényében kiemelkedő sziget fokától
jobbra fordítottuk. Socotra s szirtjei mindvégig mellettünk vonultak, de az
utolsó fok még jó messze volt. Megpillantottunk néhány primitív kőházból

369
álló települést a sziklák tetején, de hamarosan már csak egymás szakállas
arcát láttuk a petróleumlámpa körül, semmi egyebet. A tücskök még
ciripeltek a nádban, és apró rákok mászkáltak mezítelen lábunk alatt. Végül
is mind a tizenegyen nagyszerű napokat töltöttünk ezen a sumer ma-guron. Én
már lassan megbocsátottam embereimnek, hogy nem támogattak a reggeli
tanácskozáson. Hiszen utazásunk célja ennek a hajónak a kipróbálása volt,
és ennél jobb bizonyítványt nem állíthattunk volna ki róla. Ez az ősi vízi
jármű, amelyet csak Mezopotámia folyóin tartottak biztonságosnak, a
Bahreini-öböltől Ománig vitt el bennünket, Omántól Pakisztánig,
Pakisztánból ehhez az afrikai szigethez, és még mindig olyan tengerbíró volt,
hogy a legénység a megállás nélküli továbbhajózásra szavazott, pedig
tudták, hogy mielőtt kiköthetnénk, újabb ezer mérföldet kell legyűrnünk,
vesszőt futva az öböl két hosszú tilos partvonala közt.

370
 Öt hónap alatt öt évezred

Az újhold mintha utazásunk új szakaszát jelezte volna, mikor elhajóztunk

Socotrától, az első afrikai szigettől. Éjjel viharos volt a tenger és váltakozó
szelek fújtak, egy ízben Norman meg én a magas nyugati fok fekete
körvonalait véltük látni a karcsú ezüsthold halovány fényében. Isten veled,
Socotra! Egy ideig még mindannyian láttuk messze-távol az erős
fényszórókat abban az irányban, amerről jöttünk. Napkeltekor már
mögöttünk meredezett a sziget magas nyugati partja, és délelőtt újra egyedül
voltunk a tengeren, korábbi vízi társaink körében.
Két nap múlva jó sebességgel elhaladtunk Kai Farun, a lakatlan
madársziget mentén; magasan kiemelkedett a vízből, alakja cápafogra
emlékeztetett s ragyogott a guanótól. Megállapítottuk, hogy Kai Farun meg
Jazirat Subuniya térképét tévedésből felcserélték a tengerészeti
44
útmutatóban – nyilván kevés hajó merészkedik el idáig –, mivel ugyanez a
könyv e sziklák közt erős és ellentétes irányokban változó árapály
áramlatokra figyelmeztet. Abban a pillanatban, amikor a nap és az égbolt
alkonyi vörösre váltott, utolért bennünket a két mögöttünk haladó,.s egymás
felé is közeledő hajó. Az egyik kétségtelenül Socotra felől érkezett. Mindkét
hajó irányt változtatott, majd egymás mellett haladva, egyenest felénk
tartottak, és minthogy nyilvánvaló volt, hogy jobbról és balról mellettünk
hajóznak el, felhúztuk az ENSZ lobogót. A két hajó válaszképpen nyomban
felvonta a szovjet zászlót, és most már a nevüket is el tudtuk olvasni:
Anapszkij és Acsujevszkij. Orosz halászhajók voltak és a hiányos festés arra
utalt, hogy már régóta vannak vízen. Jurij felmászott a kabin tetejére,
örömében táncolt, és lengette a sapkáját. Madársereglet körözött felettünk,
újra meg újra lemerültek halért.
A hajók lassítottak és mögöttünk kétoldalt szorosan követtek bennünket.
Az egyik megszólaltatta a hajókürtöt. Asbjörn gyorsan felfújta a
gumicsónakot, Jurijjal együtt beleugrottak a fekete vízen táncoló dingibe és
áteveztek az Acsujevszkijhez. Jurij felmászott a hajóra. Félóra múlva egy
hatalmas, mélyhűtött, vörös fűrészes sügérrel, egy húszfontos csomag
lefejezett, gondosan csomagolt és mélyhűtött garnéla rákkal, egy zsák
krumplival és az előttünk fekvő öbölről rajzolt régi orosz térképekből álló
tekerccsel tért vissza. Két napig finom fűrészes sügért ettünk, nagyobb

371
mennyiségben, mint ahogyan különben mertük volna, attól féltünk ugyanis,
hogy megromlik a melegben. A két halászhajó elindult Aden felé.
Újra egyedül maradtunk és utoljára engedhettük meg magunknak, hogy
nyugalomban kifeküdjünk a tetőre és ábrándozzunk arról az időről, amikor
az ember szabadon kereskedhetett és szabadon terjeszthette a civilizáció
kezdeteit ezeken a vizeken. Az idősebb Plinius, a történész i. sz. az első
45
században feljegyezte, milyen nagyarányú kereskedelmet folytattak az ő
idejében hajón Egyiptom és Ceylon között és távolabbra: Ceylon és „a
kínaiak országa” között. Világosan kifejtette, hogy a korai rómaiak a helyi
hajózási útvonal irányát az ősi egyiptomiaktól tanulták, akik pontosan tudták,
merre lehet hajózni és melyik évszakban kell felhúzni a vitorlát. Hála
Pliniusnak és informátorának, Eratoszthenésznek, az egyiptomi
könyvtárosnak és geográfusnak, tudjuk, hogy nem a Tigris az első nádhajó,
amely megtette ezt az utat. Plinius feljegyezte, hogy régebben az egyiptomiak
„nádból készített és a Níluson használthoz hasonló kötélzetű hajókkal”
nemcsak Ceylonba, hanem az indiai szárazföldre is elhajóztak, s a Gangesz
folyó partján élő párszikkal kereskedtek. Leírja az egész hajózási útvonalat,
amelyet Eratoszthenész az egyiptomi kereskedő tengerészektől tanult, és
megállapítja, hogy a vörös-tengeri kikötőkből nyár közepén indultak útnak a
hajók, amikor felmenőben van a Sirius csillag. Azután „az utazók Indiából
az egyiptomi tibisz hónap elején, azaz a mi decemberünkben indultak
hazafelé, vagy mindenesetre az egyiptomi mechir hónap hatodik napja előtt,
ami január 13. előtti idő a mai naptárunkban…”
A Tigrissel csak február 7-én indultunk el az Indus-völgyből; tudtuk, hogy
ez túl késő, és meg is fizettünk érte egy törött árboc-sudárral. De még így is
eljutottunk az afrikai vizekre. Nehézségeinket nem annyira a késői évszak,
hanem a késői történelmi idő okozta. Néhány évszázaddal később szeltük át
a tengert, ezért nem köthettünk ki Punt országában. Veszedelmesen közel
haladunk el a tilos parthoz és a legnagyobb óvatossággal kell
manővereznünk, hogy ne kerüljünk a Guardafui-fok, Afrika szarva hegyének
a látótávolságába, ahol a keleti part élesen nyugat-délnyugati irányba fordul
az Adeni-öböl felé.
– Azt hiszem, az Adeni-öböl közepétől délre kellene haladnunk – mondta
Norman –, és a legfontosabb, hogy nagyon pontosan navigáljunk…
Mindössze tizenöt mérföldes rés van az ázsiai és afrikai földrész között, és
el kell találnunk a nyílást.

372
 Megtörtént az első politikai áttörés. Dzsibuti, egy kicsiny, új afrikai
köztársaság az Adeni-öböl legbensőbb sarkában, közvetlenül a Vörös-tenger
bejárata előtt, engedélyezte partraszállásunkat. Ez a kis ország, nem nagyobb
egy keskeny sivatagi sávval körülvett jó kikötőnél, semleges maradt.
Punt foka mellett hajóztunk el, messze a látótávolságon túl. Odabent, a
láthatár mögött civilizációnk legfejlettebb nemzetei működésbe helyezték az
embermészárlás legújabb vívmányait. Hatsep-szut királynő egyiptomi
flottája három és fél ezer évvel ezelőtt élő mirtuszfákért jött ide, hogy
Thébában ültesse el őket.
A földrészek közt vitorlázó nádhajón az embernek sok ideje marad a
meditálásra. Az emberi jellemtől eltekintve, földrészeinken sok minden
változott az elmúlt ötezer év alatt. Napjainkban felgyorsulnak a környezeti
változások. Az előttünk álló út éppoly ismeretlen, mint a mögöttünk álló
nagy része, és minél többet tudunk meg múltunkról, annál pontosabban
jósolhatjuk meg jövőnket. Családfánk a legutóbbi kutatások tanúsága szerint
kétmillió évre nyúlik vissza, így hát még sok tanulsággal szolgálhatnak az
eljövendő ásatások. Az újabb idők legnagyobb felfedezése az, hogy milyen
hihetetlenül keveset tudunk az emberiség múltjáról, a kezdetekről. A Darin
felfedezését követő első és az ismeretlen sumer civilizáció felfedezése utáni
évtizedekben azt hittük, már mindenre tudjuk a választ: az ember a
dzsungelben született, a két nagy civilizáció – Egyiptom és Mezopotámia –
pedig a nagy, termékeny folyóvölgyekben. Ez nagyon értelmesnek tűnt.
Senki sem lepődött meg azon, hogy a két bámulatos közép-keleti
civilizáció hirtelen egymás mellett merült fel i. e. 3000 körül. Itt volt az
édenkert, Ádám meg Éva csak néhány évezreddel korábban születtek. Ezután
következtek az indus-völgyi felfedezések. Először a jó karban levő két
város, Mohendzso-daro és Harappa. Azután a helyszínen dolgozó régészek
megtalálták itt az első civilizált városok romjait is, amelyek nagyjából
szintén i. e. 3000-ből származtak. Ez az Arab-félszigetet körülvevő, három
nagy civilizáció hihetetlenül magasan fejlett, jól szervezett dinasztiákként
bukkantak fel és nagyon hasonlítottak egymásra. Az embernek óhatatlanul az
a benyomása, mintha rokon papkirályok érkeztek volna ebben az időben
kíséretükkel más területről, és primitívebb vagy legalábbis kulturálisan
sokkal fejletlenebb törzsek területein telepedtek le.
Mivel magyarázható ez a lenyűgöző és szemmel látható hirtelen
felvirágzás három helyen egyszerre, ha nem volt valami kapcsolat közöttük?

373
Ha ez a kérdés helyénvaló volt régebben, akkor még inkább az most, hogy
tudjuk: az i. e. 3000 év nem valami határkő az emberiség fejlődésében és
elterjedésében; a mezopotámiaiaknak, az egyiptomiaknak és az emberiség
többi képviselőinek legalább kétmillió év állott a rendelkezésükre, amely
alatt egymástól függetlenül fejlődhettek a paleolitikus barbárságból a
bronzkori civilizációba. Hogyan tételezhetjük fel ennek tudatában, hogy
három nádhajóépítő nép ugyanabban az időben kerekedett fel cint és rezet
keresni, azt a két fémet, amelynek a keverékéből bronzot önthettek viasszal
töltött formáikba? Éppúgy nincs természetes kapcsolat á bronzöntés és
mondjuk az írás feltalálása vagy a kerekes kocsik használata közt; de ez a
három civilizáció hirtelen egyszerre részesült az emberiség legnagyobb
találmányaiban és hiedelmeiben, mintha kölcsönösen hatottak volna
egymásra vagy közös forrásból merítettek volna.
Szilárd történelmi talajon állunk, ha azt állítjuk, hogy Egyiptom és Sumer
széles gabonaföldjeiről terjedt el az ókori civilizáció először Közép-
Keleten, azután Krétán, Görögországban, Rómában és végül Európa többi
részén. Tudjuk, hogy az indus-völgyi civilizáció hatása – partjain a fejlett
kikötőkkel – fellelhető India távoli részein. Már Plinius is megírta, hogy
Ceylon Kínával kereskedett az ősi időkben, így hát semmi sem állhatott a
civilizált harappaiak útjában, hogy ugyanezt tegyék és befolyást
gyakoroljanak a nem sokkal ezután virágzó nagy kínai civilizáció
fejlődésére. Ormarában láttuk, hogy a kicsiny, primitív dauk rendszeresen
szállítanak cápahúst Ceylonba. A tenger volt a természetes útvonaluk, nem
az indiai dzsungel. Egyáltalán nem szükségszerű, hogy az indiai civilizáció
ne ismerte volna az Ázsia partján fekvő nagyobb országokat abban az
időben, amikor kezdték bejárni hajóikkal a tengereket; feltehető, hogy
keleten Ceylon volt a közbülső állomás, nyugaton pedig Bahrein.
Az összes eddig ismert nagy ókori civilizáció közvetlenül az i. e. 3000
utáni évszázadokban tűnt fel sorjában, egymás után. Valamennyi a három,
Arábia körüli folyóvölgyi kultúra felbukkanását követte. De bármilyen
fontos ez a felbukkanás, nem jelenti az emberi civilizáció nulla óráját, az
igazi kezdetet. Az elfogadott nézetek megdőltek, amikor ellenőrizték és
radiokarbon időmeghatározással helyesbítették őket; kiderült, hogy a
civilizált ember – mielőtt szétrajzott, hogy megalapítsa az első dinasztiákat a
három nagy folyóvölgyben – feltűnt néhány szigeten, amelyekre senki sem
gondolt volna. A Nagy-Britannia körüli szigeteken, Máltán és Bahreinon

374
jelentős kőépítményeket emeltek, még mielőtt másutt építkeztek volna. A
civilizáció kezdeteire vonatkozó régi nézetek ma már tarthatatlanoknak
bizonyultak.
A tudomány maga forrongásban van. Nem volt idő még átírni a
tankönyveket, s a régi szövegeket nem lehet újakkal felváltani, amiig a
tudósok többsége nem ért egyet a helyesbítés tárgyában. Pillanatnyilag sokan
azt állítják, hogy a civilizáció egyszerűen egymástól függetlenül kezdődött
különböző szigeteken, ezer évvel azelőtt vagy még régebben, hogy
felvirágzott a szárazföldi folyami völgyekben. A fejlődését eszerint talán
inkább az elszigetelődés biztosította, a béke és biztonság, a tömegek
szervezése, és a bőséges gabonatermelés ösztönözte, nem annyira a
kapcsolatok által történt sugalmazások. Mások szerint ez az elmélet
ellentmond az etnológia alapelveinek. A termőföldben és nyersanyagban
szegény kicsiny szigeteken nincsenek meg a civilizáció kifejlődésének
alapvető feltételei. Emellett a civilizáció nem egyik napról a másikra
születik; ha a Britannia körüli szigeteken i. e. 4000-ben már létezett, akkor
vagy éppen abban az időben érkeztek oda civilizált népek, vagy pedig a
barbárok már sokkal korábban telepedtek le ott, hogy addigra civilizált
emberekké fejlődhessenek?

375
130. Szélcsendben a Socotra előtti tiltott vizeken, a kormányzáshoz szükséges sebesség hiányában 131.
A távolban Hadibu kikötője

376
132. Születésnapi fénykép, önkioldóval. A kabintetőn a négy veterán: Norman, Thor, Jurij és Carlo, az
árboclétrán Norris, Toru, Detlef, Gherman, Rashad, Asbjörn és HP

377
133-137. Katonai repülőgépek, helikopterek és hadihajók a dzsibuti partok előtt

378
138. Felvont zászlókkal Djibouti, az utolsó kikötő felé 139. Francia hadihajók üdvözölnek bennünket

379
140. Afrikában elhagyjuk a hajót; Rashad, a legénység legfiatalabb tagja partra száll Djiboutiban 141. A
Vörös-tenger bejáratánál emelkedő afrikai hegyek előterében büszke halálra készítjük fel a Tigrist

380
142. Isten veled, Tigris! Jó hajó voltál, és mi nem hagyjuk, hogy itt elrothadjál. Égő fáklyaként fejezted
be életed, felszólítván minden ipari országot, vessen véget a zabolátlan fegyverszállításnak a földnek
azon részére, amelynek civilizációnkat köszönhetjük

381
 143. A Tigrist halálra ítéltük, de kérdéseinkre megkaptuk a választ. Nádhajónk öt hónap után is
magasan úszott a vízen, tizenegy férfit és felszereléseiket szállította Mezopotámiából (Irak) a sumerok
Dilmunján (Bahrein), Maganján (Oman) és Meluhháján (Indus-völgy) át az Indiai-óceánon keresztül az
egyiptomiak Püntja (Szomália) mentén a Vörös-tenger bejáratánál fekvő Dzsibutiba

382
 Akárhogyan is hangzik a helyes válasz, mi visszatértünk a kezdeteket
jelző hajóhoz. Egész családok – civilizáltak vagy primitívek) – utaztak
együtt a tengereken át. Ezt bizonyítják a szaharai falfestmények és a vörös-
tengeri sziklafaragások: a hajóépítés már régi mesterség volt akkor, amikor
piramisokat kezdtek emelni. A folyók és óceánok nyitottak voltak akkor,
amikor a dzsungelek zártak, j
Szembeötlő rés tátong a tulajdon múltunkról való tudásunkban: az afrikai
hordalékos talajban talált legrégibb emberszabású csontok kétmillió évesek,
míg a Gibraltáron belüli és kívüli tengerészeti tevékenység tanúbizonyságai
mindössze hat-hétezer évesek. Azután egy másik, rövidebb hézag
következik, s i. e. 3000 körül a mezopotámiai folyók torkolatában és a Nílus
meg az Indus partjain hirtelen megjelennek a hatalmas, istenített királyok,
szakképzett kézművesekből, fémmunkásokból, építészekből,
asztronómusokból és írástudókból álló kíséretükkel. Ezek csupán
mérföldkövek, semmi más. Az emberiség múltjának legnagyobb része teljes
ismeretlenségbe merült. Eltemettetett vagy homályba borult. Az emberi
tevékenység kétmillió éve alatt a jég megfagyott és felolvadt. A szárazföld a
felszínre tört és elmerült. Erdei televényföld, sivatagi homok, folyami
lerakódás, tűzhányók kitörése takarja el előlünk a föld korábbi felületének
nagy részét. A tengerszint is megváltozott, bolygónk hetven százalékát víz
borítja, és a vízalatti régészet még csak első lépéseit teszi a parti
szakaszokon.
Gyakorta bukkanunk elsüllyedt hajókra ősi amforákkal és egyéb
rakománnyal a tenger alatt, de más tengerfenéki emberi nyomok feltárásának
a gondolata csak a sci-fi írók fejében fordul meg. Vontatóhálóval halászó
halászok kovakő nyílhegyeket találtak az Északi-tenger fenekén, ami arra
utal, hogy kőkorszaki emberek gyalogosan vadásztak ezen a területen, melyet
megváltozott vízszintje elrejt a régészek elől vagy legalábbis megnehezíti
feltárását. A legújabb időkig mindenki kinevette Wegener elméletét a
kontinensek lassú eltolódásáról; de mára bebizonyosodott, hogy Wegenernek
igaza volt, és elméletét éppen akkor fogadták el a geológusok, amikor a
paleontológusok felfedezték, hogy legalább egy nullát kell hozzátenni az
ember eddig feltételezett korához.
Vajon mélyebb volt-e az Atlanti-óceán medencéje az ember megjelenése
előtt, mint ma? Még mindig nem tudjuk, mikor merült le az Atlanti-óceán

383
közepén levő utolsó hegyhát; ez a dátum éppoly éles határok közt ingadozik,
mint az ősember kora. Annyit azonban tudunk legalább, hogy volt egy nagy
geológiai katasztrófa az Atlanti-óceánban, olyan késői időben, amely
egybeeshetett az összes, ismert korai civilizáció forrongásával. Hatása a
Britannia körüli szigeti kultúrák alapítóit érinthette a legsúlyosabban, mivel
egy máig is fennálló hasadékot alakított ki az Atlanti-óceán talaján, mely
Izland szigetének zöldellő területén is áthúzódik. Egy fa beleesett a
hasadékba, beleágyazódott a felbuggyanó lávába; radiokarbon
kormeghatározás szerint ez i. e. 3000 körül történt.
Ha tekintetbe vesszük a radiokarbon időmeghatározás hibahatárait –
plusz-mínusz száz évet –, ez az i. e. 3000 körül lejátszódott geológiai
katasztrófa az Atlanti-óceánban egybeesik a három fent említett
folyamvölgyi civilizáció hirtelen felvirágzásával. De nemcsak ezekkel. A
régészek feltárták, hogy i. e. 3000 körül Ciprus szigetén is új korszak
kezdődött; a korábbi neolitikus települések megszűntek; feltételezik, hogy
46
ennek oka egy eddig ismeretlen természeti katasztrófa lehet.
Hasonlóképpen i. e. 3000-ben jelölik meg a régészek a neolitikus korszak
47
végét és egy új korszak kezdetét Máltán. Még Kréta területén is széles
körű változások és megrázkódtatások nyomait fedezték fel a régészek i. e.
3000 körül, melynek következtében az emberek barlangokba, magas
48
hegyekbe menekültek, és ott telepedtek le.
Katasztrofális áradások a következő korszakokban is többször sújtották a
civilizált közösségeket. Az utóbbi években sokat foglalkoznak a vad
tengerárakkal, amelyek i. e. 2000-1400 körül pusztítottak a földközi-tengeri
szigeteken és a szárazföld partjain; ekkor tört ki a Szantorin-szigeten levő
tűzhányó, és elborította a sziget felszínét, az emberekkel és épületekkel
együtt. Ezen a Kréta és Görögország között fekvő szigeten egy elfeledett
szigeti civilizációt találtak a vulkanikus hamu alatt, s ennek alapján számos
tudós felélesztette a már régóta hitelét vesztett Atlantisz-történetet. Az ember
már csak azért is elcsodálkozhat az állítólagos egyiptomi hagyomány sokat
vitatott görög verziójának újraéledésén, mivel Szantorin szigete sohasem
süllyedt el, és nem az Atlanti-óceánban fekszik – pedig éppen ez a két
sarkalatos pontja az Atlantisz-mítosznak. Az elveszett Atlantisz azonban
rabul ejti mindannyiunk képzeletét csak azért, mert egy híres görög írt róla
kétezernégyszáz évvel ezelőtt. Biztos, hogy a „kezdetekre” vonatkozó

384
gondolatokat és eszméket tükröz, amelyeket az írott történelem e korai
szakaszában jegyeztek le a múlttal foglalkozó emberek.
Ami engem illet, sok buta tréfát sütöttem el az Atlantisz
újrafelfedezésének lehetőségéről, amikor az Egyiptomban épült Ra
papiruszhajót igyekeztük a felszínen tartani éppen azon a vidéken, ahol
állítólag elsüllyedt az egyiptomiak Atlantisza. Szerencsére – mondottuk –,
mi azt akarjuk tanulmányozni, hogy meddig terjedhetett el az ősi földközi-
tengeri civilizáció és nem azt, hogy hol kezdődött az egyiptomiak szerint.
A Ra-kísérletek után most azért hajózunk a Tigrisen, hogy a sumer írások
alapján nyomozzuk ki a történelem kezdeteit. Így kerültünk Dilmunba, ahol a
sumerok szerint ősapáik telepedtek le egy világkatasztrófa után, amelynek
folyamán az emberiség többsége vízbe fúlt. Ha meghallgatjuk az ősi
embereknek a kezdeteinkről szóló véleményét, a vízözön története sehol sem
marad el. Sok-sok idővel azelőtt, hogy a kereszténység elterjedt Hellaszban,
a görögök három különféle verzióját ismerték ennek a pusztító özönvíznek:
volt egy saját, eredeti vízözönmítoszuk, mely szerint főistenük, Zeusz
büntette vele az emberiséget; azután, közvetlenül a kereszténység előtti
időkben, hellenisztikus zsidóktól értesültek a héber variánsról; és az előző
kettőtől függetlenül az egyiptomi verzió is a tudomásukra jutott, mivel
szoros kapcsolatban álltak a Nílus-parti országgal. Ha egyáltalán érdekel
bennünket annak az ősi népnek a véleménye, amelynek kulturális kezdeteit
kutatjuk, foglalkoznunk kell vízözöntörténeteikkel. Ez alól az egyiptomiak
sem képeznek kivételt, ha hihetünk Platón tekintélyének.
Időszámításunk előtt mintegy négy századdal írta a filozófus Platón a
Timaiosz s folytatása, a befejezetlenül maradt Kritiasz című dialógusát,
amelyben az ő nevében Kritiasz elmondja Szókratésznek Szolón
beszélgetését a Nílus deltájában fekvő egyiptomi város, Szaisz, tudós
papjaival. Állítólag ez egy furcsa történet, „de Szolón, a hét bölcs közül a
legbölcsebbik, kezeskedik igazságáért”. Szolón beszélni kezdett az
egyiptomiaknak a történelem kezdetéről, úgy ahogyan az a görögök
emlékezetében él, arról, hogy hogyan élte túl Deukalión és Pürrha a
vízözönt, és megkísérelte felsorolni utódaikat, hogy kiszámítsa, mikor volt a
vízözön. Ekkor egy nagyon öreg egyiptomi pap félbeszakította, s azt
mondotta, hogy a görögök olyanok, akár a gyerekek, nincs ősi civilizációjuk
és nem emlékeznek a legutóbbi vízözön előtti időkre. A földközi-tengeri
zónát nem is egy vízözön sújtotta, s elpusztította az összes fejlődő

385
civilizációt, Görögország és a környező területek írástudóit és tudósait mind
a tengerbe söpörte. Csak a hegyekben lakó írástudatlan és kulturálatlan
marhapásztorok és juhászok élték túl a katasztrófát. Így az „írások meg a
civilizáció többi kellékei” elpusztultak, és a görögöknek meg
szomszédaiknak „elölről kellett kezdeniök, mint a gyerekeknek”, semmit sem
tudván saját múltjukról és eredményeikről. Egyiptomot azonban nem sújtotta
ugyanolyan módon a pusztító áradat. Így hát az öreg pap szerint a legrégebbi
időkből származó feljegyzéseket megőrizték templomaikban. A legrégibb
írások a pap szerint azokat a fontos eseményeket tartalmazzák, amelyek
Szolón egyiptomi látogatása előtt kilencezer évvel történtek:
Feljegyzéseink arról tudósítanak, hogyan állította meg a ti várostok azt a
dölyfös nagyhatalmat, amely az atlanti-óceáni telephelyéről elindulva
Európa és Ázsia városaira támadt. Abban az időben ugyanis az Atlanti-
óceán hajózható volt. Volt egy sziget azzal a szorossal szemben, amelyet ti
(ahogy mondjátok) Héraklész oszlopainak neveztek, ez a sziget nagyobb
mint Lybia és Ázsia együttesen; innét kiindulva az utazók abban az időben
eljuthattak a többi szigetre, azokról pedig a szemben fekvő kontinensre,
amely körülveszi azt, amit valóban óceánnak nevezhetünk. Mert az imént
említett szoroson belüli tenger olyan, mint egy szűk bejáratú tó; a külső
óceán az igazi óceán, és az őt körülvevő szárazföld, az igazi kontinens. Ezen
az Atlantisz-szigeten hatalmas és jelentős királyok dinasztiája uralkodott,
amely kiterjesztette hatalmát sok más szigetre és a kontinens egy részére is;
ezenkívül a szoroson belül Lybiát is uralta, egészen Egyiptom határáig és
Európát Tyrrheniáig.

Az ebben a történetben említett atlantiszi városok, templomok és csatornák

igencsak hasonlítanak a fáraók legnagyobb építményeire, a légkör tisztára
egyiptomi, de a kikötőről szóló feljegyzés nagyon érdekes: „… a csatorna és
a nagy kikötő tele volt számos, mindenfelől érkező kereskedelmi hajóval,
éjjel-nappal állandó fültépő lárma, kiáltozás és zaj hallatszott innen.”
Az atlanti-óceáni sziget aprólékos leírása, kultúrájának és hatalmának
nagysága érdekelte elsősorban az egyiptomi papokat meg a görög narrátort,
míg elmerülésének drámai részleteit csak mellékesen említették: „Később
rendkívül erős földrengések és áradások következtében egyetlen rettenetes
napon és éjszakán összes harcosaitokat elnyelte a föld, Atlantisz szigetét
meg a tenger; eltűnt. Ezért nem hajózható még napjainkban sem ez a terület,

386
a közvetlenül a felszín alatti iszap – az elmerült sziget maradványai –
49
akadályozzák.”
Az Atlanti-óceán másik oldalán az azték és maja papoknak is voltak
hieroglifákban írott feljegyzéseik, melyek nagy részét elégették a spanyolok;
annyi azonban megmaradt, amennyiből kiderül, hogy ezek a mexikói őslakók
tudtak egy nagy vízözönről és egy, az Atlanti-óceánban elsüllyedt szigetről.
Az aztékok a maguk nemzeti elnevezését erről a szigetről eredeztették, amely
az ő nyelvükön „azlán”-nak hangzott, s azt mondták, hogy ez volt a korábbi
hazájuk. Vallásos hiedelmeik alapján királyi családjaik fehér bőrű, szakállas
és a spanyolokhoz hasonló férfiaktól származnak, akik ebből az elsüllyedt
országból érkeztek, vad őseiket a napkultusz rítusaira és a civilizáció
mesterségeire – írásra, gyapottermesztésre, naptárkészítésre, építészetre –,
ezen belül városok és piramisok építésére – oktatták. A csodálatosan pontos
maja naptárban, mely ötezer évenként egy fél nappal precízebb, mint a
miénk, a nulla év 4 Ahau 2 Cumhu, amely a mi naptárrendszerünk szerint i.
e. 3113. augusztus 12. A maja asztronómiai óra pontosabb, mint a mi,
bizonyos hibahatárok közt mozgó, radiokarbon kormeghatározásunk. Az
emberiség kétmillió éves múltja tudatában újra elcsodálkozhatunk azon,
hogy időben milyen szorosan egybeesett ez azzal a katasztrófával, amely
kettészelte Izlandot, és a krétai, ciprusi, máltai, egyiptomi, mezopotámiai és
indusvölgyi új kultúrák kezdetével. Eddig még nem találtak meggyőző
magyarázatot arra, miért választották a maják az i. e. 3113. augusztus 12.-t
időszámításuk kezdetének. Az összes többi naptárrendszerben a nulla év a
vallásalapító személyiség életének egy eseményéhez fűződött: így volt ez a
buddhistáknál, zsidóknál, keresztényeknél és muzulmánoknál. A maja vallást
Kukulcan alapította, a szent pap, aki az Atlanti-óceánon át érkezett, és azt
50
állította, hogy a naptól származik.
Lehetséges volna, gondoltam, hogy ezeket a napimádókat i. e. 3113.
augusztus 12-én egy általunk eddig nem ismert természeti katasztrófa űzte el
korábbi, ismeretlen tartózkodási helyükről?
– Nézzétek a holdat! – kiáltott fel Gherman a kormányhídról. Letettem
könyveimet, félreraktam jegyzeteimet, és kimásztam, hogy megnézzem, mit
tartott Gherman olyan különösnek. HP egy ugrással ott termett, és előszedte
Norman asztronómiai almanachját. Az ég tiszta volt, de a hold elhalványult;
már nem látszott lapos, fénylő lemeznek: holdszerűvé vált, és sápadttá, mint
egy elvesző léggömb. Azután lassan eltűnt. Félelmetes látvány. – 1978.

387
március 24. teljes holdfogyatkozás Ázsia egy része és az Indiai-óceán felett
– közölte HP. Ez a klasszikus látvány az őskori égboltmegfigyelők szerint
rossz előjel. Mi egyáltalán nem voltunk babonásak, de ezen az éjszakán
ugyanolyan szorongató érzés lett úrrá rajtunk, mint a régi embereken, amint
elhajóztunk Punt partjai mentén jó sebességgel, de a legnagyobb
óvatossággal, hogy ne kerüljünk háborús területre.
Három nappal később egy gyönyörű madár, amely fenséges toll-taréjt
terjeszthetett ki a fején, érkezett Afrikából és leszállt mellső
árbocmerevítőnkre. Upupa, azaz búbos banka volt, az ősi vikingek szerint
„hadi madár” (Hoerfugl), a háború előjelének tekintették. Carlo is ismerte,
az upupát Olaszországban a római hadiisten, Mars után „Mars kakasának”
(gallo-di-Marte) nevezték. Az ősi hajósok számára ez túl sok rossz előjel
lett volna, és mi könnyen elképzelhettük, hogyan hatott volna rájuk, ha
hamarosan rájönnek arra, amit mi már tudtunk, hogy tudniillik a láthatáron
túl valóban háború dúl.
Ugyanezen az éjszakán Toru lekiáltott a hídról: – Hallottátok ezt? –
Hallottuk. A kabinban is hallottuk a távoli ágyúdörgést bal felől. És újra
hallottuk.
Másnap éjszaka még repülőgép berregés is csatlakozott hozzá.
– A mindenit! Egyenest ránk jön! – kiáltott fel Detlef a hídról.
Mindannyian kirohantunk az Adeni-öböl tűző napsütésébe, s valóban: egy
kétmotoros katonai repülőgép majdhogynem az árboccsúcsunkon levő
evezőre bukott le, olyan alacsonyan szállt, hogy szélnyomása következtében
vitorlánk csapkodni kezdett. Detleft, aki az egyik lábát már átvetette a
hídkorláton, hogy leugorjon a hajóról, az utolsó pillanatban állítottam meg.
Felvontuk az ENSZ zászlót. A gép megfordult és nagyon alacsonyan repülve,
visszajött.
– Nézzétek, újra itt van! – üvöltöttem, amikor megláttam, hogy
visszafordul. Rashad azt kiáltotta, hogy nyilván vámellenőrök, azt hiszik
csempészeket szállítunk, ezért fognak lebombázni. Asbjörn úgy vélte, hogy
gyakorlatozási célpontnak használnak bennünket.
– Hurrá! Amerikai tengerészek! – ujjongott Norman, táncolt és integetett
a kabin tetejéről, amikor újra a fejünk felett zúgtak el. Valaki odafent
visszaintett a pilótafülkéből. Mindannyian megkönnyebbültünk.
Norris lefilmezte és magnóra vette az epizódot, és amikor pár perc
múlva visszajátszotta a kabintetőn, mindenki újra kirohant, hallván

388
üvöltésemet: „Nézzétek, újra itt van!”. Nevettünk, de nem sokáig. Norris
magnófelvétele még nem ért véget, amikor visszatért a zúgás, hangosabban,
mint valaha és másfajta volt. Felfelé néztünk, és úgy láttuk, hogy egy katonai
helikopter egyenest a Tigrisre tör. Norman felordított – Ez nem amerikai!
Mindannyian ugrásra készen álltunk, amikor a hatalmas gépmadár olyan
közel körözött az árbocunk felett, hogy láttuk odabent az egyenruhás
embereket: szalutáltak és a zászlójukra mutattak: franciák voltak! Alighogy
eltűntek a kékségben, két másik helikopter tűnt fel a látóhatár két végén.
Ezek is felénk jöttek. Elég rosszul állt a szénánk. Felettünk találkoztak, mi
pedig megmenekültünk, mivel az egyik amerikai volt, a másik francia.
Barátságos pilóták fényképeztek bennünket a levegőből. Barátságosak
irányunkban, de nem mindenkivel szemben körülöttünk. Az öböl felső
végéhez érkeztünk. Baloldalt volt Szomália csücske és a frontvonal,
jobboldalt terült el a Demokratikus Jemen, ahol szintén határvillongások
voltak, és Aden régi, híres kikötője is le volt zárva.
Norman mindenáron ki akarta használni jelenlegi kedvező helyzetünket s
egyenest a keskeny Bab el-Mandeb-szoroson át, a Vörös-tenger felé tartott
volna. Mivel azonban a szoroson belül, a Vörös-tenger partján fekvő két
ország egyike sem válaszolt kikötési kérelmünkre, egyhangúan
megegyeztünk abban, hogy irányt változtatunk, és Dzsibuti felé tartunk; ez a
szoros afrikai oldalán fekvő kis ország szívesen látott bennünket és
engedélyezte a kikötésünket.
Március 28-án megpillantottuk Afrika kék hegyeit, és éjszaka a parti
fényekre vettünk irányt. Jóval napfelkelte előtt elhaladtunk Djibouti kikötő
világítótornyai előtt és lehorgonyoztunk. Hajnalhasadtán valami óriási
hadihajó mellett találtuk magunkat. Mire felkelt a nap, egy kis jacht jött ki a
kikötőből és teljes sebességgel elvezetett bennünket az indiai-óceáni francia
flotta parancsnoki hajója meg más egységei előtt. Az öreg kikötő dugig tele
volt hadihajókkal, azért jöttek, hogy megvédjék a semleges Dzsibutit a
körülötte harcoló nemzetek behatolásától. Ez a miniköztársaság éppen most
nyerte el függetlenségét. A körülöttünk levő hajók legénysége felsorakozott a
békés Tigris üdvözlésére, amikor elkiáltottam magam: „Vitorlákat le!”, és
elfordítottam a kormányrudat a lehorgonyzáshoz. Norman felmászott az
árbocrúdra és mesteri előadást rögtönzött: a szárnyvitorlafát egyedül hozta
le a fedélzetre, míg mi, többiek az evezőlapátokkal, csónaktaszító rudakkal
és horgonyokkal bajlódtunk.

389
 Fogadásunkra és filmjeink hazaszállítására Djiboutiba jött Bruce Norman
és Roy Davies, a BBC munkatársai. Azt a hírt hozták Londonból, hogy
semmiképpen sem köthetünk ki Etiópiában, a Vörös-tenger afrikai oldalán.
Massawában – ahol hajóra raktam a tana-tavi papiruszt a Ra I és Ra II
számára, és további ötnapi hajózás után éppen ott akartam befejezni a Tigris
útját – ostromállapot volt. Roy azonban boldogan átnyújtott nekem két
levelet az észak-jemeni hatóságoktól. Az egyiket Mohamed Abdulla Al-
Iriani, a jemeni arab köztársaság londoni követe írta; a másikat Mohamed
Al-Makhadi, meghatalmazott miniszter. Az első arról biztosított, hogy
Észak-Jemen nagy érdeklődést tanúsít expedíciónk iránt, s hőn óhajtja
sikerünket. A miniszter ezt írta: „Biztosíthatom Önöket mindenkori teljes
együttműködésünkről, mivel dr. T. Heyerdahl expedíciója nagyon jelentős és
dicséretre méltó. Őszinte nagyrabecsüléssel…”
Minden okunk megvolt az ünneplésre. Most néhány napig pihenhetünk,
azután folytatjuk utunkat a szoroson át, és partra szállunk Észak-Jemenben.
Éppen szemben fekszik Massawával, de ez már nem jelent semmit.
Partra ugrottunk a barátságos fekete afrikaiak közt és bejelentkeztünk a
Siesta Hotelba. Sohasem fogom elfelejteni a nagy darab, ízletes borsos
szeletet, amit az orrom elé tálaltak éppen akkor, amikor megszólalt a telefon.
Korábbi rendelkezések visszavonása Londonból! Észak-Jemen „biztonsági
okokból” megtagadta a nemzeti vizeire való behajózási engedélyt. Mivel
egy árva pisztoly sem volt a hajón, senki nem félhetett tőlünk. A barátságos
figyelmeztetés arra utalt, hogy a mi biztonságunk miatt aggódnak. Ez a lassan
haladó sumer ma-gur, a tatjára kitűzött ENSZ zászlóval, keletről meg
nyugatról érkezett férfiakkal a fedélzetén, csábító zsákmány lehet a modern
emberrablók számára. Huszadik századi bolygónk forró pontja volt ez.
Akkor még senki sem tudta, de talán a szorongás a levegőben volt: a
következő évben ugyanis mindkét Jemen elnökét, egymást követő napokon,
meggyilkolták. Egyszerre kiderült, hogy semerre sem hajózhatunk.
Tudományos szempontból egyáltalán nem volt érdekes, hogy nem
engedélyezték az utolsó öt napot ehhez az öt hónapja tartó kísérlethez.
Inkább az szomorított el mindannyiunkat, hogy visszatérve saját világunkba,
kortársainkhoz, újra szemben találtuk magunkat annak a húsz századnyi
fejlődésnek az eredményével, amely Krisztus, e békeszerető moralista
születése, időszámításunk nullpontja óta telt el. És itt, körülöttünk,
szakembereink egymás öldöklésére tanítják ezeket a nagyszerű embereket, az

390
ötezer éves ismert történelem során kitalált legfejlettebb módszerekkel.
Ünneplő társaimmal nem közöltem a rossz hírt. Kisompolyogtam, és
egész éjszaka a Tigrisen feküdtem, a hátamon, bámultam a nádtetőt meg a
barátságos kabinokat, és azon gondolkoztam, hogy most mit tegyünk. Itt kell
elhagynunk a hajót és befejezni az expedíciót – ez nem kétséges. Eddig még
nem gondolkoztunk el azon, hogy mi legyen a Tigrissé.; nagy merészen
megfogadtuk, hogy addig maradunk a hajón, amíg úszik a vízen. És most még
mindig magasan fekszik a tengeren, a fedélzet távolsága a víztől akkora, mint
a Ra I-é és a Ra II-é induláskor volt. A külső gyékényfonatok már
szakadozni kezdtek és elszennyeződtek, de a mocsári arabok készítette
negyvennégy belső nádköteg jobb állapotban van, mint valaha, akárcsak a
pálmaszárral megreparált hajóorr. A Kon-Tikit meg a Ra II-t, az expedíciók
befejezése után, Oslóba vitték és felvont vitorlákkal a Kon-Tiki Múzeumban
állították ki. Miután a Ra II új terembe került, további bővítésre nincs
lehetőség. Ha Djibouti szennyezett kikötőjében hagyjuk a Tigrist, a kötelek
hamarosan elrothadnak, a gyönyörű nádhajó néhány hónap alatt szétesik és
szétmállik. Több üzletember hajlandó lett volna megvásárolni a Tigrist,
utoljára az az ember ajánlkozott, aki kivontatott bennünket Karachiból. De
nagyon ódzkodtam attól a gondolattól, hogy büszke hajónkat valami
spekuláns átépíti és úgy furikázgat vele a tengeren. Ráadásul felháborított a
háború elképesztő lidércnyomása és a menekültek szenvedése. Biztos, hogy
a világ többi részén éppúgy nem volt tudomásuk az embereknek az itteni
eseményekről, mint nekünk azelőtt; számukra, akárcsak a mi számunkra, a
küszöbünktől messze, a távoli földrészeken dúló háború csupán a napi hírek
egy része.
Súlyos döntésre szántam el magam. Ahelyett, hogy hagynám elrothadni a
Tigrist, büszke véget kívántam neki: legyen fáklya, amely az értelmes
embereket a béke megvédésére emlékezteti a világnak abban a csücskében,
ahol kezdetét vette a civilizáció. Felgyújtjuk a nádkötegeket, égő tiltakozásul
a fegyverkezési hajsza és az Afrikában meg Ázsiában dúló háborúk ellen.
A többiek másnap szereztek tudomást elhatározásomról. Először
megdöbbentek, aztán mindenki teljes szívvel támogatta a tervet.
Ezen a napon a Djibouti Palace-ban fogadott Hasszan Gouled Aptidon
elnök, az ifjú nemzet idős vezetője, a fekete Afrika bölcs és emberséges
képviselője. Megkértem, engedélyezze, hogy hazájában oszlassuk fel az
expedíciót és itt hagyjuk el a hajót. – Önök boldogok – felelte csendesen

391
mosolyogva. – Hajójuk elmenekülhetett a háborúból. Az én kis nemzetemnek
azonban itt kell maradnia, a háború kellős közepén, állandó félelemben. –
Hozzátette, hogy szívesen lát bennünket és hajónkat, de tudnunk kell, hogy
országa tele van menekültekkel, a külvilágba vezető utakat lezárták, az
egyetlen, Addis Abebába vezető vasútvonalat felrobbantották. Repülőgépen
szállítanak némi húst Nairobiból, de minden más élelem Párizsból érkezik,
légi úton és magas áron. Népe éhezik, mert a kikötőn kívül semmi bevételi
forrása nincs a Dzsibuti Köztársaságnak. A város körüli szűk terület sivatag.
Ezután rendkívül szívélyes fogadtatásban részesített Darrieus francia
ellentengernagy, majd Walter Clarke ügyvivő, akinek nem volt még ideje
megnyitni az amerikai követséget, oly fiatal volt a köztársaság.
Tervünkről csak egy ember tudhatott: a ki kötő kapitány. Különben a
kikötő tűzoltóbrigádja és a tengerészet helikopterei abban a pillanatban,
hogy felfedeznék a vélt balesetet, kivonulnának. Mi viszont egyedül akartunk
lenni a végső búcsúnál.
A Tigrist kivontattuk a kikötőből, és a világítótornyon túl levő Musha
szigetnél, a kikötőn kívül fekvő kis korállszigetnél, felvont vitorlákkal
lehorgonyoztuk. Mielőtt bevontuk volna az Egyesült Nemzetek zászlaját,
táviratot küldtem annak az embernek, aki engedélyezte, hogy a Tigris
jelképesen e zászló alatt hajózzon.
Kurt Waldheim főtitkárnak
Egyesült Nemzetek Szervezete
A Tigris nádhajó soknemzetiségű legénysége a mai napon befejezte
kísérleti útját. Hálásan köszönjük főtitkár úr hozzájárulását az Egyesült
Nemzetek Szervezetének zászlaja alatt való hajózásunkhoz, és büszkén
jelentjük: az expedíció kettős feladatát, teljes megelégedésünkre,
végrehajtottuk.
Utunk a múltba vezetett, hogy tanulmányozzuk az ősi sumer elvek
alapján épült hajó tulajdonságait. Utunk emellett a jövőbe is vezetett,
hogy bebizonyítsuk, nincs olyan szűk hely, ahol a közös túlélésünkön
fáradozó emberek ne élhetnének békésen egymás mellett. Tizenegyen
vagyunk, s különböző politikai rendszerű országokból érkeztünk. Együtt
hajóztunk egy hajlékony nádból és kötelekből álló kicsiny tutajhajón, s
több mint hatezer kilométernyi utat tettünk meg az Iraki Köztársaságból
a Bahreini Sejkségen, az Ománi Szultánságon és a Pakisztáni
Köztársaságon át az afrikai Dzsibutiig. Közölhetjük, hogy különböző

392
politikai nézeteink ellenére nyugodt és viharos időkben egyaránt – az
Egyesült Nemzetek eszméi szellemében – teljes egyetértésben és
barátságban éltünk együtt szűk szálláshelyünkön, és vállvetve
küzdöttünk fennmaradásunkért.
Amikor tavaly novemberben a Tigris nevű nádhajóra szálltunk,
tudtuk, hogy együtt merülünk el vagy maradunk fenn, és ez a tudat
megerősítette barátságunkat. S most, amikor áprilisban szétválunk és
mindenki visszatér a hazájába, őszintén tiszteljük és becsüljük egymás
szülőföldjét, közös üzenetünket nem egyetlen nemzethez intézzük,
hanem a modern emberhez, bárhol éljen is. Bebizonyítottuk, hogy az ősi
mezopotámiai, indus-völgyi és egyiptomi népek az ötezer évvel ezelőtt
rendelkezésükre álló primitív hajók közvetítette kapcsolatok
segítségével alapíthatták meg az emberiség legkorábbi civilizációit. A
kultúra a gondolatok és termékek értelmes és hasznos cseréje által
fejlődött. A mai napon, tiltakozásul az 1978-as világ embertelensége
ellen, elégetjük büszke hajónkat, amely vitorláival és kötélzetével
együtt még mindig a legjobb állapotban van. Kénytelenek voltunk
megállni a Vörös-tenger bejáratánál. A legcivilizáltabb és legfejlettebb
országok katonai repülőgépei és hadihajói közepette baráti kormányok
biztonsági okokból megtagadták partraszállási kérelmünket – kivéve a
kicsiny és semleges Dzsibuti Köztársaságot –, mivel körülöttünk
mindenütt testvérek és szomszédok gyilkolják egymást olyan
fegyverekkel, amelyeket azok adtak a kezükbe, akik közös utunkon a
harmadik évezredbe vezetik az emberiséget.
Felhívásunkkal tudatosítani kívánjuk napjaink őrült valóságát, mely
mindannyiunk számára csupán kellemetlen hangzású főcímek sokasága
a hírekben. Mindannyian felelőtlenek vagyunk, ha nem követeljük a
felelős döntéshozóktól: ne lássák el modern fegyverekkel azokat,
akiknek a csatabárdját és kardját őseink elátkozták. Bolygónk nagyobb,
mint azok a nádkötegek, amelyek átvittek bennünket a tengereken, de
elég kicsi ahhoz, hogy ugyanazok a veszélyek fenyegessék, ha nem
vesszük tudomásul, milyen sürgetően szükséges az értelmes
együttműködés, hogy megmentsük magunkat és közös civilizációnkat a
süllyedő hajó sorsától.
51
Dzsibuti Köztársaság, 1978. április 3.

393
Mindenki aláírta. Thor, Norman, Jurij, Carlo, Toru, Detlef, Gherman,
Asbjörn, Rashad, HP, Norris. Mind a tizenegyen. Azután elfogyasztottuk
utolsó étkezésünket a két kabin közötti deszkaasztalon: Jurij szárított
szivárványos halait, Rashad pácolt repülő halait, süteményt. Nagyszerű
emlékeink voltak erről az asztalról. Norman megjegyezte, hogy hétezer-
hétszázhetvennyolc kilométert, négyezer-kétszáz mérföldet hajóztunk együtt.
A Tigris száznegyvenhárom napja van vízen, azaz húsz hét és három nap óta,
ez jó öt hónap.
Norris az órájára nézett és a kamerájára mutatott. A nap hanyatlóban volt.
Hamarosan lebukik Afrika kék hegyei mögé, amelyek a Vörös-tenger
bejáratánál fekvő tompa partfokba lejtenek. HP, Asbjörn és jómagam
kivételével mindenkit az alacsony korállpartra szállítottunk a dingin. Egy kis
jachtot béreltünk, hogy visszaszállítson bennünket. HP tartalékos őrmester
volt a norvég hadseregben; az egyik djibouti fotóüzletben ártalmatlan
kronométert vásárolt. A Tigris ideje lejárt. Asbjörn volt a petróleumlámpák
felelőse a hajón, ő tudta, hol az üzemanyag. HP kiöntötte. Én az üres asztalra
pillantottam, amikor a többiek után a dingibe ugrottam. Ma este senki sem
takarította le az asztalt. A tizenegy ember számára egy további hónapra
elegendő élelmet, takarókat és egyéb használható holmit partra szállítottunk,
és a menekülteknek adományoztuk.
Felsorakoztunk a parton, egyikünk sem tudott sokat mondani. – Vegyétek
le a kalapotokat – mondtam végül is, mikor a lángok nyaldosni kezdték a
nagykabin ajtaját. A hasadó bambusz puskaropogásszerű hangjai és a nád
sistersége közepette a vitorlák tüzet fogtak a szikraesőben. Mindenki
hallgatott, jómagam alig hallhatóan morogtam:
– Jó hajó volt.

394
 A kiadásért felel a Gondolat Könyvkiadó igazgatója
Athenaeum Nyomda (82.2809), Budapest, 1962
Íves offsetnyomás. A szöveg monophoto eljárással készült
Felelős vezető: Soproni Béla vezérigazgató
Felelős szerkesztő: Halász Katalin
Műszaki vezető: Gonda Pál
Műszaki szerkesztő: Hodu Pálné
Megjelent 70000 példányban, 24 (A/5) ív + 64 oldal színes melléklet
terjedelemben, azMSZ 5601–59 és 56o2-55 szabvány szerint

395
 Jegyzetek
[←1 ]
Amiet, P., La Glyptique Mesopotamienne Archaique, Paris, 1961.
[←2 ]
Salonen, A., „Die Wasserfahrzeuge in Babylonien”, Ed. K. Tallqvist, Studia
Orientalia edidit Societas Orientalis Fennica, 8. köt. 4, 70. 1939.
[←3 ]
Szent Biblia (Károly Gáspár ford.), Mózes I. könyve 15. 18.
[←4 ]
Tallqvist, K., Gilgames-eposet, p. 92, Stockholm, 1977.
[←5 ]
Szent Biblia (Károly Gáspár ford.), Mózes I. könyve 6. 14.
[←6 ]
Tallqvist, id. mű, 125.
[←7 ]
Glob, P. V., Al-Bahrain, 214., Copenhagen, 1968.
[←8 ]
Bibby, G., Loonking for Dilmun, p. 253., New York, 1969.
[←9 ]
Kramer, S. N., Sumerian Mythology. A study of spiritual and literary
achievements in the third millennium BC, 37-38., 60. Philadelphia, 1944.
[←10 ]
Oppenheim, A. L., 'The Seafaring Merchants of Ur', Journ. Amer. Oriental
Soc, 74. köt. No. 1, 6-17, 1954.
[←11 ]
Gordon, E. I., 'The Sumerian Proverb Collections: A Preliminary Report',
Journ. Amer. Oriental Soc. 74. köt. No. 1, 82-85., 1954.
[←12 ]
Salonen, A., id. mű, 12-14., 49., 66., 70.
[←13 ]
Woolley, C. L., The Sumerians, 7-8., 192-194., New York, 1965. By
permission of Oxford University Press.

396
[←14 ]
Kramer, S. N., id. mű, 60.
[←15 ]
Woolley, C. L., id. mű, 35-45.
[←16 ]
Bibby, G., id. mű, 80.
[←17 ]
Uo.
[←18 ]
Dán régészek ásatásokat végeztek ennél a dilmuni kikötőnél, nem sokkal
azután, hogy a Tigris elhagyta Bahreint. Egy nagy és mély támfalas medencét
fedeztek fel ott a városfalakon belül. Dagálykor sekély merülésű hajók
egyenest a védett dokkba hajózhattak be, amelyet a városfal felszín alatti
kőzetéből vágtak ki a tenger felől, és amely védőgát gyanánt is szolgált a
tengerrel szemben. (Bibby, G., „Gensyn med Bahrain”, Sfinx, No. 4., 99-
103.)
[←19 ]
Bibby, G., id. mű, 186-189.
[←20 ]
Heyerdahl, T., Aku-Aku. A Húsvét-sziget titka. Gondolat, 1960.
[←21 ]
Mallowan, M. E. L., Nimrud and its remains, I, 78-81., 323., New York,
1966.
[←22 ]
Bibby, G., id. mű, 69-77., 160-161.
[←23 ]
Journal of Oman Studies, 1976.
[←24 ]
Bibby, G., id. mű, 191., 219-220.
[←25 ]
Woolley, C. L., id. mű, 45-46.
[←26 ]
Bibby, G., id. mű, 220.
[←27 ]

397
Plinius Gaius Secundus (AD 77), Historia Naturalis, VI. könyv 98, The
Loeb Classical Library.
[←28 ]
Bibby, G., id. mű, 219.
[←29 ]
Kramer, S. N., id. mű, 112.
[←30 ]
Bibby, G., id. mű, 221-222.
[←31 ]
Bibby, G., id. mű, 192.
[←32 ]
Dales, G. F., ’Harappan Outposts on the Makran Coast’, Antiquity 36. köt.,
No. 142. 86-92., (1962).
[←33 ]
Plinius, id. mű, VI. könyv, 97-98.
[←34 ]
Khan, F. A., 'Indus Valley Civilization', Cultural Heritage of Pakistan, u.,
Karachi, 1966.
[←35 ]
Raikes, L. R., 'The End of the Ancient Gues of the Indus', American
Anthropologist, 66. köt. No. 2., 291., 1964.
[←36 ]
Rao, S. R., 'Shipping and Maritime Trade of the Indus People', Expedition,
7. köt. No. 3. 30-37., University of Penn, Philadelphia, 1965.
[←37 ]
Rao, S. R., 'A „Persian Gulf Seal from Lothal', Antiquity, 37. köt. No. 146.,
96-99., 1963.
[←38 ]
Mackay, E. J. H., Further. Excavations at Mohenjo-Daro, New Delhi
Government Press, 1938., I. köt. 340-54V
[←39 ]
Le Baron Bowen, R. Jr., 'Boats of the Indus Civilization', The Mariner's
Mirror, 41-42.. 279-290., 1956.
[←40 ]

398
Fairservis, W. A., The Roots of Ancient India, 277-278., George Allen and
Unwin, London, 1971.
[←41 ]
Plinius, id. mű, VI. könyv, 205.
[←42 ]
MS. 1977. febr. 26.
[←43 ]
Heyerdahl, T., Early Man and the Ocean, Ch. I térképpel, George Allen and
Unwin, London, 1978.
[←44 ]
Red Sea and Gulf of Aden Pilot, 557-559., London, 1967.
[←45 ]
Plinius, id. mű, VI. könyv 398-421.
[←46 ]
Karageorgis, V., The Ancient Civilisation of Cyprus, 57., New York, 1969.
[←47 ]
Evans, J. D., The Prehistoric Antiquities of the Maltese Islands, 212-214.,
London, 1971.
[←48 ]
Hood. S., The Minoans: Crete in the Bromre Age, 29., London, 1971.
[←49 ]
Platón (i. e. kb. 427-547), Timaeus and Critias (Timaiosz és Kritiasz),
Penguin Classics, 33-38., 141., London, 1965.
[←50 ]
Ezt a témát és az Európa előtti időkre vonatkozó, az Atlanti-óceánon
áthaladó kapcsolatokra vonatkozó érveket részletesen tárgyalja Heyerdahl
T., Early Man and the Ocean, London, 1978 c. műve.
[←51 ]
A főtitkár hosszú és nagyon pozitív választ küldött. Melegen gratulált a
sikeres kísérlethez és biztosította, hogy ez a felhívás nem talál süket fülekre
az Egyesült Nemzeteknél. – George Allen & Unwin Kiadó, London jegyzete

399