Henry Hamilton

Támadás Amerika ellen

2001. ÁPRILIS 12. CSÜTÖRTÖK 05 ÓRA 23 PERC

AFGANISZTÁN, A SHAHRAK KÖRÜLI HEGYEKBEN,
VALAHOL
A férfi hajnalban ébredt.
Az éjszaka álom-nehéz bódulata még tartott, amikor kinyitotta a szemét. A pirkadat kósza,
fénynek is alig nevezhető sugarai kezdték beszórni a teret, jutott belőlük abba a helyiségbe is,
ahol már jó ideje élt. Igaz, gyakran változtatta lakóhelyét, és mindig éjszaka. De most már tizen-
valahány napja lakott itt, nem is számolta az időt. Hamarosan innen is tovább kell állnia. Lehet,
még ma.
De az éjszaka most még messze volt. Vagy közel az előző?
A férfi tágra nyílt szemmel nézte a növekvő fényt. Úgy tűnt, nem egyenletesen világosodik
ki a táj. Hanem mintha hullámokban közeledne a reggel. Néha még mintha visszasötétedett vol-
na egy kicsit, hogy aztán ismét világosodjon.
Lehunyta a szemét, majd ismét kinyitotta. Szóval olyan ez, mint a hullámzás. Máris látta a
tengert. Úgy, ahogyan kisfiúként először, és később is nemegyszer. Lakott olyan parti villában,
ahol a nyitott ablakon egész éjjel hallotta a homokpartra ki-kiszaladó hullámok neszét. Kellemes
volt.
Hullámok...
A Terv, amely már hónapok óta formálódott benne, hirtelen összeállt. Úgy örült, mint egy
gyerek. Életében már többször megesett, hogy ha valami fontos dolgot tervezett el, sokáig csak a
részletek jutottak eszébe. Nem az egész. Az mindig sokáig vajúdott és a szó már csak azért is talá-
ló volt, mert ez a fázis valóságos testi fájdalmakat okozott neki. És amíg ki nem alakult a dolog,
forrt az agya, gyakran kapták el dührohamok. De amikor megtalálta a vezérfonalat, amikor rájött,
mi lesz a megoldás, hirtelen nagyon szelíd emberré vált.
Most eszébe jutott, hogy tegnap-tegnapelőtt már ordítozott az embereivel. Pedig azok is
megesküdtek volna rá bárhol bárkinek, hogy a főnök igazából egy nagyon is csöndes, szelíd em-
ber. Általában ilyennek mutatta magát a külvilág felé.
A külvilág... Elmosolyodott. A külvilág semmit sem tud.
Mindig is a másik oldalon érezte magát. Már gyermekként. És nagyon élvezte, ha azt a vi-
lágot meglepheti valamivel. Jóval is meglephette volna – éppen elég pénze volt ehhez –, de a jó
nem igazán érdekelte.
Most viszont az a hullám... Igen! Ahogyan jött a fény, de időnként homály szakította meg,
mintha a fény visszarettent, elhúzódott volna... Hogy ismét jöjjön, teljesedjen... Ez adta az ötletet.
Hát igen! Ez akár az ismertetőjegye is lehetne!
Most fogta fel, hogy ennek a jegynek máris rengeteg előnye van. Különösen, ha ötvözi egy
régebbi szokásával. A Terv most hirtelen átalakult, lázasan kutatta a kapcsolatokat. Az eddigi te-
vékenysége és az új terv között. Régen a többfelé egyszerre történő események adták az ő bélye-
gét. Erről ismerhettek rá – a hozzáértők. Nem akárkik, nem a nép, hanem csak azok, akik ezen,
vagy a másik oldalon figyelik és értik az eseményeket.
De ez a hullám sokkal jobb lesz! Becsukta a szemét. Zöld tengert látott maga előtt, talán ép-
pen az öböl vize volt? Annak idején kedvelte. De később már nem.
A hullámok lassan, fenségesen gördülnek egymás után. Ha csak fúj a szél, de amúgy tiszta
az idő. Szabályos időközökben érkeznek. Ám, ha gyorsabb a szél, borúsabb az ég, a hullámok is
erősebbek és gyorsabban követik egymást. Márpedig vihar az lesz. Nagy vihar. „És én rendezem
majd”, jutott eszébe. De nem érzett örömet, vagy ha mégis, hát nem ezért.
A hullámok... Egyformák és mégsem azok. A hullámok a vakok birodalmában, ez az! Fel-
nevetett, hangosan. Rázta a jókedv. Ez az, megvan! Megtalálta!
Amikor beüt az első hullám, a vakok nem látják a következőt. Nem is láthatják. Nem is
hallják, mert még az első hullám nesze tölti be a fülüket. Csak azzal foglalkoznak, mit is tett az a
hullám...? Egy réges-régi gyermekkori emlék merült fel előtte. Kicsi volt még, ez talán az egyik
legelső emléke az életében...? Hároméves sem volt, biztosan. A tengerparti villa mellett voltak a
parton. Ő valami várat épített, vagy csak egy épület volt. Vagy falakkal körülvett udvar? Szerette
az erődítményeket, már akkor is. Bár gyermek lévén azt hitte, akkor biztonságos, ha minél több
fal veszi körül. Nos, ettől elbúcsúzott, amikor másféle kihívásokkal és akadályokkal találkozott,
és megismerte a világot – a saját világát. Ezen változtatott.
De akkor, ott a parton, nem tudott még a hullámokról. Nem tudta, hogy ha a közelben ha-
lad el egy hajó... És a kikötőből arra jöttek ki a teherhajók. Némelyik olyan nagy volt, hogy kisebb
tolóhajók szaladgáltak körülötte, és hatalmas, gumipárnás orrukkal bökdösték az óriást, terelget-
ték a megfelelő irányba... Hát jöttek a hullámok. Az előbb még csöndes víz hirtelen megelevened-
tet.
Az ő kis homoképülete alig pár ölnyire volt a víz szélétől. A tenger apró hullámokkal cse-
vegett, a part nem válaszolt neki. Azok a hullámok nem is voltak igaziak, még tajtékjuk sem volt.
Szinte belesimultak a felszínbe. Ő meg boldogan játszott és épített. Akkor még szeretett építeni.
De a háta mögött félelmetes zajt hallott. A felnőttek nem figyeltek rá különösebben. Az ap-
ja éppen a pincérrel tárgyalt, vagy a szakáccsal...? Az ebédet rendelte meg? Már túl voltak az az-
napi második imán, és a délelőtt fénye kiteljesedett, vakítóra nőtt. Őt persze mindez nem érdekel-
te még, egész figyelmét és igyekezetét a homokra összpontosította. Már majdnem kész volt a há-
zat körülvevő fal. Amelyet semmiféle rabló nem hághat át, ebben biztos volt. Kidugta a nyelve
hegyét. Még egy kicsi, és odahívhatja a szüleit, nézzék meg, milyen szép lett...!
A háta mögött felmordult a tenger. A tolóhajók a parthoz nagyon közel jöttek el, miután ki-
taszigálták a nagy hajót a nyílt tengerre. A kikötő darusorait eltakarták a homokdűnék, meg a
többi villa. Azok hát nem is léteztek. Olyan jó volt most a napon építeni, a meleg is kellemesen
körülölelte a testét...
A hullámok között az első volt a legnagyobb. Rátört, hidege kijózanította. Közben már or-
dított, ahogyan a torkán kifért, mert látta, hogy a lábai alatt barnás-fekete víz tört rá a várára. A
falakat egy pillanat alatt elmosta, és megroggyant az épület is...
Aztán jött a többi hullám, alattomosak és kegyetlenek voltak, romboltak. Ő meg csak állt,
előbb kis térdéig ért a váratlan hideg áramlat, aztán a derekáig. Ez is megijesztette, de legjobban
az fájt, amit a hullámok végeztek a házával...
Ott állt és kénytelen volt végignézni, hogyan söprik el, teszik semmivé az építményét. Az
apja és a személyzet távolabb álltak, mosolyogtak. Tudták, neki nem eshet baja – gyenge hullá-
mok voltak ezek. Csak az ő szemében nőttek óriássá. Látnia kellett hát, hogyan jön egyik a másik
után, gyorsan, és mindegyik hozzátesz valamit az előző munkájához. Vagy inkább elvesz... A
nedves homok megcsillant, és amikor az utolsó is visszavonult, megszűnt a hullámzás – a tolóha-
jók már messze jártak – maga előtt csak a simára gyalult homokot látta. Mintha nem is építkezett
volna olyan sokáig. Olyan nagy kedvvel és lendülettel. Olyan hatalmas akarattal...
A kiáltás sírásba ment át, és csak állt a parton, szemben a vakító tengerrel. Azt vádolta tel-
jes valójával...
De ez már a múlt volt. Most még fekhelyén hevert és nézte a fényt. Már nem látott hullá-
mokat. De igazából nem is volt rá szüksége. Hiszen az ötlet már megszületett, és abban is bizo-
nyos volt: nem ő találta ki. Ezt sugallták neki, és természetesen Ő sugallta.
– Köszönöm, uram – mondta kiszáradt szájjal. Hullám, hullámok – ismételte, mintha meg
akarná jegyezni. Hogy el ne felejtse...? De hát hogyan is feledkezhetne meg róla? Éppen ellenke-
zőleg. Tisztában volt vele, hogy mostantól kezdve semmi egyébre nem fog gondolni. Hiszen eb-
ben a pillanatban a hullám része lett a Tervnek, rá fogja nyomni a bélyegét. A Terv a hullámokra
épül majd.
És most, kis időre, elfelejtette azt a régi gyermekkori jelenetet. Amikor még építeni szere-
tett, és amikor a rombolás láttán mérhetetlen keserűség fogta el. De ezek az idők elmúltak. Most
másféle idők jönnek! – ígérte-kiáltotta a lelke, amikor felpattant és készülődni kezdett.

2001. ÁPRILIS 25. SZERDA, 21 ÓRA 03 PERC

BOSTON (USA)
– Lefeküdt már? – kérdezte Mark.
Judy a konyha küszöbén állt. Nem sok öröm volt az arcán:
– Sokáig sírt.
– Szegény kislány – suttogta a férfi. Mostanában ez a két szó jutott eszébe a legtöbbször, ha
a lányára gondolt. És nem volt óra, amikor elfeledhette volna őt.
Martina most nyolcéves, de az állapota nem sok örömre ad okot. Judy is erre gondolt. Mió-
ta megszületett a kislány, és olyan volt, amilyen – ők kerten egyre jobban ismerték egymás arcát.
Talán, ha Martina egészséges lenne, az ő életük is másképpen zajlana. Talán olyan lenne az egész,
mint másoké. Akiket ismernek itt a szomszédban, vagy bárhol másutt. Kicsit olyan édeskés talán,
mint azokban a reggeliital-reklámokban. A tévében mindenki mosolyog, az anyuka sminkje is tö-
kéletes, bár állítólag akkor kelt ki az ágyból. Hiszen kora reggeli napfény özönlik be az ablakon,
és a férj akkor lép ki a fürdőszobából. Még szinte pizsama van rajta, vagy valami ilyesmi, de ami-
kor asszonyára mosolyog, fényesen csillan a fogsora. A gyerekek is olyanok, amilyennek reggel
lenniük kellene, legalábbis a reklámfilmesek szerint. Mosolygósak, tiszták, jókedvűek és éberek...
Hát ezek sohasem láttak még álmos, lassan mozgó csemetéket? Akik a kabátjuk ujjába sem talál-
nak bele. Különösen télen olyan hidegek és szomorúak a reggelek...
De most tavasz volt és este. Odakünn sötét, idebent kellemes meleg. Viszont Mark arcán a
feszültség... Igen, nagyon jól ismerik egymást, és a legtöbbször nincs már szükségük szavakra.
Elég összenézniük. Vagy már a másik gondolatait, hangulatát is megérzik. Martina összeková-
csolta őket. Sokkal inkább szülők lettek, mintha a kislány vidáman szaladgálna a pázsiton.
– Felmenjek hozzá?
– Menj. Ha alszik, gyere vissza.
„Ha meg nem, akkor majd beszélgetek vele”, tudta a férfi. Halkan ment fel az emeletre. A
kislány szobája ott volt a fürdőszoba mellett. Mark fáradt volt. Az áruházban ma is meghajtotta
magát, mint mindig. Még hallotta a halk zenét, ami szinte beleivódott az agysejtjeibe. Ahogyan a
fáradtság is. Hiába nevezi magát főnöknek, igazából csak az egyik terem vezetője lehet, és alig
van alárendeltje. Még hosszú az út, míg felverekszi magát az áruház élére. Közben bármikor
tönkremehet a tulajdonos, vagy eladhatja az egészet egy másiknak. Aki hirtelen úgy dönt, hogy
nem élelmiszert fognak árusítani, hanem motorkerékpárokat vagy kertészeti cikkeket, esetleg
építőanyagot vagy szoftvereket... És akkor neki is mennie kell?
A feszültség hát ettől is nőtt benne. De nem tehetett mást, mint igyekezett nem gondolni a
homályos jövőre. Egyelőre fizetik a ház részleteit. Kár, hogy Judy kénytelen volt otthagyni a
munkát, hiszen Martinának egész napos ápolás kell. Nem jár, és nem is járhat dolgozni.
Martina még nem aludt.
A szobában egyetlen aprócska fény égett. Mark látta a tolószéket, krómozott kerék csillant
a félhomályban. A sárgás fényben Martina arca melegebbnek tűnt. A falakon a felfestett csillagok,
a bútorokon a plüssállatkák nevettek. Csak vidám pofácskák vették őt körül.
Most a kislány is mosolygott.
– Szia, apa.
– Szia, kicsim. Hogy vagy?
Kettejük között ez a kérdés nem szokványos volt. Nem olyan semmitmondó, választ-sem-
váró, mint másoknál. Nem hiányzó szavakat vagy érzéseket kitöltő, nem időt húzó.
– Ma nem túl jól. Mondd, mikor megyünk Hollywoodba?
A kérdés nem volt új. Legalább hetente egyszer elhangzott. Mostanában Mark gyakorta
gondolt arra, hogyan valósítsa meg lánya álmát. Leült az ágy szélére, és közelről néztek egymás
szemébe. Martina is megérezte, hogy valami történt.
– Csak nem, apa?
Ezek után Mark nem húzódozhatott. „Végül is, miért ne? A nyáron még annyi minden tör-
ténhet. Annyi jó dolog. Biztosan összegyűjtök annyi pénzt, hogy... Hát igen. Igen!”
Rámosolygott a kislányra:
– Igen, kicsim. Eldöntöttem, hogy amint megtehetjük, elrepülünk veled Hollywoodba.
A kislány felült. Nem ment ez neki könnyen, kicsit segített a kezével. Aztán a négy kar ta-
lálkozott, egy kicsit egymásnak is ütődtek, mielőtt mindegyik megtalálta a maga útját, helyét.
Mark megölelte a kislányt:
– Remélem, minél előbb sikerül. De készülj fel rá, hogy ez... ez még hónapokig eltarthat.
– Tudom én, hogy most nincs elég pénzünk – a kislány hangja mélyebb lett. Örült. – De na-
gyon köszönöm így is. Előre, apa.
Mark csak mosolygott. Jó volt karjaiban tartani ezt a sokat szenvedő, meleg kis testet. Az ő
vére volt, akkor is, ha szegénynek ez lett a sorsa. Az orvosok semmi jóval nem bíztatják őket, és
ezt Martina is érzi. Már akkora gyakorlata lett abban, hogy figyelje az orvosok, az ápolónők arcát!
Havonta egyszer kell menniük a közeli kórházba. Még jó, hogy az nincs messze. De csak az
összecsukható tolókocsi fér be a kocsi csomagtartójába. Martina egymaga egy lépést sem tud ten-
ni. „Lépést...!” – legyintett lelkében a férfi, keserűen. De most nem lázadt, mint annyiszor.
Martina már tud olvasni az orvosok arcán. Biztosan tudja, hogy nincs segítség. Talán azt is,
hogy ez a helyzet már nem változik. Nem változhat.
Judy lassan ment fel a lépcsőn. Tudta, mit fog látni a nyitott ajtón át. És azt is tudta, hogy
be fog nézni, pedig jobb lenne, ha nem. Amikor látta a két embert odabent oly meghitten beszél-
getni, mindig lelkiismeret-furdalása támadt. „Ha nem ilyen gyermeket szülök... Megmondta a ge-
netikus, hogy az én vérvonalamban volt és van a hiba... Az őseim baja volt. Én hoztam be kettőnk
közé. És Martina, szegény, örökölte a hajlamot...” De a szeme most száraz volt. Nem, nem mond-
ta volna ki, hogy Markkal nem lehet több gyerekük. Miért kellene a világra hozni még egy
ugyanilyen gyermeket? Hogy a másik kicsiny gyermekszobában is álljon egy tolószék esténként
az ágy mellett? Hogy nagyobb forgalma legyen annak a lépcsőkorlátra szerelt különleges emelő
szerkezetnek, amellyel a tolószéket, és benne Martinát, fel lehet vinni az emeletre?
Judy megállt a küszöbön. Aztán elfordult a réstől. Látta volna a kislányt meg a férjét, hal-
lotta szavukat is. Behunyta a szemét. Mélyet lélegzett. Martina mindig Hollywoodba vágyik.
Hogy egy kirándulócsoporttal végigjárhassa a híres stúdiókat, meg a nagy színészek villáit. Sze-
gény, ha teheti, ezeket nézi a tévékben, és kivágja a lapokból a fényképeiket. Egy való világ he-
lyett álmokba menekül, legalább részben. Teljesen normális reakció, mondta a gyermek-pszicho-
lógusnő, aki szintén havonta beszélget a gyerekkel. Miért van mégis olyan érzésem – gondolta
Judy –, hogy harmincnaponként letudják ezt a kellemetlen feladatot, aztán Martina eszükbe sem
jut –egészen a következő alkalomig?

2001. ÁPRILIS 29. VASÁRNAP, 20 ÓRA 41 PERC

KARACHI (PAKISZTÁN)
A kocsma illegális volt, de mindenki tudta, hol található.
Neve sem volt. Ilyesmire senki sem pazarolt volna gondolatot, kivilágítható feliratot, ener-
giát. A kikötőtől délre egy kis utcában állt. Ide a rendőrök is ritkán merészkedtek be. De ha jöttek
is, erről mindig előre tudott a tulajdonos. Havi szerény összeggel vesztegette meg az egyik rend-
őrtisztet, aki értesítette, ha razziát terveztek. Ilyenkor mindig akadt elég idő arra, hogy a vendé-
geket kitessékeljék, és a fatáblákat betámasszák. A szomszédok is hasznot húztak a kocsmából,
hát nem beszéltek. Mire az idetévedt rendőrök – jó, ha évente kétszer – kiszálltak kocsijukból az
utca végén és bemerészkedtek a sötét sikátorba, már semmit és senkit sem találhattak itt.
Néha dél felől mocsárszagot hozott a szél. A város és a kikötő nyüzsgése tompa zaj volt
csak. Elsősorban matrózok jártak ide, de a szegények sem kerülték el a helyet. Alkoholt nem árul-
hattak – volna. Itt mégis mindenki megtalálta, amit keresett, amire vágyott. Néhány lány is dol-
gozott errefelé, a környékbeli házakba vitték a pénzes ügyfeleket. Olykor betévedt ide egy-egy
európai vagy amerikai is, bár azok ritkán merészkedtek el ilyen messzire a belvárostól. Különö-
sen éjszaka.
Idebent kopott zenegép szólt. Néhány öreg ült az egyik asztalnál, turbánnal és vízipipával.
Tisztes kereskedőknek látszottak, talán azok is voltak. Már ha létezik „tisztes kereskedő” ott, ahol
nincsenek szabott árak, és minden második pénzérme valamilyen csempész holmiért cserél gaz-
dát. A vízipipázók előtt is volt egy-egy kisebb pohár, benne zavaros folyadékkal. A másik sarok-
ban fiatal legények sugdolóztak, valamit számoltak. Azt egyikük egy kocsi kulcsát pörgette ujjai
között idegesen, türelmetlenül. A lányok olykor odamentek valamelyik asztalhoz, felkínálkoztak,
visszajöttek. Egy jobb külsejű férfi valakire várt, néhányszor mobiltelefonján beszélt, majd megint
kért egy italt. A matrózok ilyenkor még csöndesek voltak – az este éppen hogy elkezdődött. Az
éjszaka pedig még valahol a ködös jövőben sejlett.
Zahed kért még egy italt. Ma szabad volt, és amikor ezt is felhajtotta, még szabadabbnak
érezte magát. Megvető pillantást vetett a másik asztal irányába – ott két narkós ült. Nem sokáig,
tudta. Hamarosan vagy elmennek, vagy kidobják őket – vagy lefordulnak a padlóra. A vendégek
egy ideig kerülgetik, átlépik őket, aztán valakinek majd csak elfogy a türelme, és akkor kívül ke-
rülnek a falakon. A hátsó udvarba, például. Oda, a szemétszagú csöndbe vetik őket, a nyirkos fa-
lak tövébe. Majd tán holnap magukhoz térnek – de minek? Semmi értelme az életüknek.
„Ami azt illeti, az enyémnek sem sok”, jutott eszébe, és belenézett az üres pohárba.
Egy fiatal férfi lépett a helyiségbe. Kutatva körülnézett, aztán határozottan ment Zahed
asztalához. A férfi lustán nézett fel. De nem kellett nagyon magasra emelnie a tekintetét, mert
amaz leült vele szemben. A piszkos asztalra támasztotta két könyökét. Nem látszott veszélyes-
nek, inkább szemtelennek. Az arc kitörölhető az emlékezetből, nincs rajta semmi jellegzetes. Ha-
csak nem a ravasz tekintete. No, és ez az elviselhetetlen magabiztossága – ez elgondolkoztatta
kissé Zahedet. De nem szólt. Ha valakinek van valamilyen ajánlata, megkeresi őt. Így volt ez már
máskor is. És itt, ebben a kocsmában is megesett már. Hát nem volt benne se jó-, se rosszindulat,
amikor szeme az idegen fekete szemébe mélyedt:
– Azt szokták mondani ilyenkor, hogy „Jó estét”.
– Szalam, Zahed – felelte amaz. Volt valami különös a hangjában, és ez rögtön riadóztatta a
férfit. Előrehajolt. Ezt a pasast nem lehet megleckéztetni, de nem azért, mert erős és visszaüthet.
Nem, ez nem verekedni akar, és aligha csempészárut kínál. Vagy valami fuvart...? Talán ez utób-
bi.
Zahed letette a poharat:
– Ki vagy?
– Az nem érdekes. Te ki vagy, ez itt a kérdés – a másik szépen ejtette a szavakat. Zahed
már azt is tudta, hogy akárcsak ő, ez is Afganisztán nyugati részéből származik. Talán ő is emig-
ráns? Herati lehet, vagy shindandi. Igen, Shindand környékén ejtik így a szavakat.
Amaz határozottan folytatta:
– A kérdés tehát az, ki vagy te, Zahed? Még afgán vagy, vagy már elmerültél a kiszököttek
mocsarában?
A „mocsár” szó nem tetszett Zahednek, de valami hatott rá. Talán a férfi szeme, a lappan-
gó ereje? Hát nem mozdult. Tűrte a szavakat. A sértéseket.
– ...Vagy őrzöl még magadban valamit, amit érdemes megmenteni? Mert mit is csinálsz
most, Zahed testvér? Van egy rozoga helikoptered, amelyik bármikor széteshet. Illegális fuvaro-
kat vállalsz gyanús alakoknak. Ezt-azt átviszel a határon, vagy kimész éjszaka a tenger fölé, és
narkót veszel fel hajókról. Néha leadsz belőle valamennyit a rendőröknek, hogy hagyjanak bé-
kén. A többi elmegy üzemanyagra, javításokra meg... meg az ilyen kocsmai estékre. Soha nem
mászol ki ebből, Zahed testvér. Elsüllyedtél.
Zahed keze ökölbe szorult. Mivel mindkét kezét még az asztal fölött tartotta, a másik látta
ezt. De nem ijedt meg. „Valami céllal jött ide”, villant Zahed agyába. Az ital még nem lazította el,
ahogyan máskor. Ez az esemény, ez az ember kizökkentette, megzavarta a szokásos eseménysort.
Két ital után jött a zsibbadás, bár teljesen laza csak a negyedik pohár után szokott lenni. Az ötödi-
ket szinte fölöslegesen rendelte meg, de azért felhajtotta azt is, és csak utána indult haza. Soha-
sem tizenegy óra előtt.
Az idegen tovább beszélt:
– Elzüllöttél, testvér. Még van pár éved. Vagy csak pár heted...? Egyszer, valamelyik csem-
pészbanda veled is leszámol. Mert már túl sokat tudsz róluk. Róluk is, másokról is... Vagy elég,
ha az ócska géped a tenger fölött döglik be. Olyan gyorsan lezuhansz, hogy még egy segélykérőt
sem adhatsz le. Talán nem is tehetned, hiszen az áru, ami a fedélzeten lesz, igencsak kellemetlen
lehet... Még halálra is ítélhetnének, testvér.
Zahed hallgatott. Az idegennek igaza volt. Ezt mindketten tudták. De mivel nem tudta,
amaz hová akart kilyukadni, hát hagyta beszélni. Valami üzletet javasol, és előre letöri az árat,
azért beszél így – hitte. Hát várt. Még várt, de az ökleit már az asztal lapja alá rejtette. Nem ijed
meg az ilyenektől, ha csak sértegetni akarják – ingyen. Ok, és folytatás nélkül.
– Vagyis egy garast sem ér az életed, bár te biztosan hiszed, hogy kimászol még a bajból.
És tulajdonképpen igazad van, testvér. Valaki gondolt rád.
A mondat elhangzott. Ez lehet a megbízó, jutott a pilóta eszébe. Hát most sem szólt. Bármit
is javasolnak, megkéri az árát. Akármennyit mond a fickó, valamivel többet fog kérni. Egyrészt
legyen miből alkudni, meg hogy lássák, azért nincs ő még a veszteséglistán. Ha úgy néz ki, akkor
sem.
– Valaki azt mondta nekem: „Menj, keresd meg azt a pilótát, aki annak idején az afgán légi-
társaságnál Boeingeket is vezetett. Úgy hírlik, valahol Pakisztánban tengődik, és minden nap lej-
jebb csúszik a lejtőn... Mondd meg neki, hogy kap egy esélyt. Olyat, amilyet másoknak nem szok-
tam adni. Mondd meg neki: szükségem van rá. És azt se felejtsd el közölni vele: jól megfizetem.”
– Ki az?
A hangja olyan meglepett és rekedt lett hirtelen, amilyennek saját maga sem ismerte.
Ugyanakkor dühítette, hogy ezzel beismerte izgalmát. Jelét adta, és ezt szégyellte.
De amaz nem lepődött meg. Készült a kérdésre, válasza rögtön kibukott húsos ajkán:
– A legnagyobb úr arrafelé. Nálunk, otthon. Nagyobb, mint hiszed és hiszik.
Zahed óvatosan fogalmazott:
– Ha a talibán kormányra gondolsz, máris elmehetsz innen. Nem azért jöttem el Afganisz-
tánból, hogy azoknak a barmoknak dolgozzam. Kegyetlenek, szószegők és ostobák.
– Ebben egyetértünk. Nem róluk van szó. Én nem több emberről beszéltem, csak egyről,
Zahed testvér...
A testvér szó idegesítette a pilótát. Ugyanakkor érezte, van jelentősége. Halvány gyanú raj-
zolódott ki benne, de ezt nem árulta el szóval, vagy az arcával. Várt.
– Ez az ember mindent megtehet, és meg is tesz, ha akar. Azt mondta, vigyelek téged hoz-
zá. Adott útiköltséget is –kivillantotta belső zsebét. A bankjegyköteg vaskos volt. Zahed azonnal
látta, hogy százdollárosok. Az ott... legalább tízezer dollár!
A másik látta a szemén, hogy felfogta az üzenetet. Átváltott pilóta-zsargonra:
– Vetted az adást, testvér? És ezt csak az első költségekre. Hogy úriember módjára, méltó-
an érkezzél meg. Utána még több üti a markodat.
Zahed mélyet lélegzett. Mindig erről ábrándozott. Hogy egy napon felbukkan egy ilyen
ember, és ajánlatot tesz. Hát tényleg szakíthat az eddigi életével?
– Harminckilenc éves vagy, testvér. Ideje gondolni a jövődre. Most annyit kereshetsz, hogy
utána soha nem lesz gondod.
– Meddig... meddig tart ez... a munka?
– Pár hónapig. Száz napnál nem tovább.
– És mit kell tennem?
– Azt, amihez értesz: pilótákat kell kiképezned.
Nem kérdezett többet. Ennyi elég volt. Várakozása habozásnak tűnt, de ez nem tévesztette
meg a jövevényt. Látta a szemén, hogy már döntött. Hát talán fölöslegesen tette hozzá:
– Életed legjobb döntését hozod most, Zahed testvér.
Zahed lassan, megfontoltan bólintott.

2001. MÁJUS 8. KEDD, 10 ÓRA 22 PERC

NEW YORK, MANHATTAN (USA)
Az ajtó előtt összetorlódtak néhányan. A szálló a jelek szerint tele volt. A hallban mindig
szaladgált néhány vendég, és látszott, hogy a személyzet sem tétlenkedik. Odakünn sütött a nap,
és Laila már előre örült a fénynek. Tegnap estétől csak a szállóban gubbasztott, és még a szobáját
sem hagyhatta el. Várta azt a telefonüzenetet, ami negyedórája érkezett. Még jó, hogy unalmában
már előtte felöltözött, így aztán elég volt magához venni az útikönyvet meg a videokamerát, és
máris mehetett.
Aki őt hívta, már előbb beszélt a Mérnökkel is. Mert amikor Laila kilépett a járdára, akkor
gördült oda egy sárga taxi. Megismerte a Mérnököt, pedig csak egyetlenegyszer látta őt, még ott-
hon. Akkor sem beszéltek.
A férfi is megismerte őt. Kitárta a kocsi ajtaját. Mielőtt Laila a szokásos módon üdvözölte
volna a férfit, az figyelmeztető tekintetet vetett rá, és Laila rögtön tudta, mi a teendő. Nyilván a
sofőr miatt... Hát persze, egy turbános indiai vezette a taxit. Soha nem lehet tudni, értenek-e ara-
bul? Sok indiai ért, azt maga is megtapasztalta arrafelé jártában.
– Hello – mondta legjobb angol kiejtésével. Hiszen éppen elég időt töltött már az Államok-
ban. Nem esett nehezére megjátszani, hogy itt született, különösen egy bevándorolt indiai előtt.
A Mérnök is csak pár szóval üdvözölte, és a kocsi máris indult tovább. Alig pár szót váltot-
tak, de azok is semlegesek voltak. Talán fölöslegesek is. Nem maguknak, hanem a sofőrnek szól-
tak. Csak jóval odébb, mikor a férfi fizetett és kiszálltak – könnyebbültek meg. A széles járdán ha-
talmas tömeg hömpölygött. Körös-körül felhőkarcolók magasodtak, árnyékba borult az utca. Bár
a délelőtti nap azért besütött a hatalmas házak között, és kezdett meleg lenni. Mintha már majd-
nem nyár lenne.
Kedd volt, hétköznap délelőtt. A Mérnök szótlanul ment a lány mellett. Laila huszonhat
éves volt, magas, karcsú, feketehajú. A mérnök elmúlt harminc, és Laila semmit sem tudott róla
azon kívül, hogy így hívták. No, és persze közös akaratnak engedelmeskedtek mindketten.
– Melyikkel kezdjük? – kérdezte a lány, most már arabul.
– Talán ezzel – a férfi félig megfordult és felnézett a hatalmas üvegépítményre. A kolosszus
apróvá tette őket. Milyen kicsik vagyunk! – villant Laila fejébe. Alighanem a Mérnöknek is ez jár-
hatott a fejében, mert bosszúsan folytatta: – Elég nagy ahhoz.
– Aztán elmegyünk az ikrekhez is? – kérdezte a lány.
A férfi még mindig felfelé nézett. Az egyik felhőkarcolóról a másikra járt a tekintete. Nem
volt ezzel egyedül – Laila akkor vette észre, hogy mások is felfelé néznek. Néhánynak mintha ki-
tekeredett volna a nyaka. A Mérnök halkan mondta:
– Mostantól kezdve turisták leszünk. Estig járjuk a szóba jöhető nagyobb épületeket. Csak
a végén, délután megyünk az ikrekhez. Egyelőre szép lassan haladunk a Tizennegyedik utca felé.
Mindenütt lefilmezed azt, amit mutatok.
– Statikai célpontokat választasz? – kérdezte Laila halkan.
A Mérnök nyugtalanul pillantott körül, aztán idegességét leplezve rámosolygott a lányra:
– Hallgass. Ne mondj ilyen szavakat, soha nem tudhatod, nem figyelnek-e bennünket?
Akár véletlenül is hozzánk csapódhat egy arabul tudó ügynök, vagy bárki más. A kívülállók szá-
mára mi egy New Yorkba érkezett pár vagyunk, akik pontosan azt csinálják, amit a többi turista.
A legjobb lenne csatlakozni egy csoporthoz. Nem okvetlenül a mi fajtánkhoz. Inkább japánokhoz
vagy európaiakhoz.
Laila tudta, a Mérnöknek igaza van. És azt is, hogy míg ez a feladatuk, engedelmeskednie
kell neki. Hát barátságosan mosolygott, és a férfival az oldalán elindult a legközelebbi épület irá-
nyába. A Mérnök követte:
– Amikor megkérlek, hogy vegyél fel engem, irányítsd rám a kamerát. Én beállok egy
pontra, minden alkalommal jelzem majd, hogy tőlem balra vagy jobbra van-e a céltárgy. Én csak
a kép szélén legyek, mellékesen, hisz nem én vagyok a fontos.
Laila bólintott. A felhőkarcoló árnyéka rájuk borult.

2001. MÁJUS 11. PÉNTEK 14, ÓRA 44 PERC

SAYLAC (SZOMÁLIA)
A kis utcában valami nem volt rendben.
Frederick Bolsen tulajdonképpen nem látott semmi rendkívülit. Mégis, az ösztöne azt pa-
rancsolta, hogy vigyázzon. Hogy be se forduljon, mert bajba kerülhet. A tekintete egyetlen pillan-
tással befogta a látványt, az agya elemezte is. Már akkor, amikor a férfi még nem vette észre,
hogy mi történik – benne.
Már-már jobbra tekerte volna a terepjáró kormányát, amikor észrevett valamit. Előbb rea-
gált a tudata, csak később a szeme. Az agya befogta a látványt, és a keze máris engedelmeskedett
a parancsnak. A kormányt markolta, ismét visszafordult vele balra, és elhaladt a keskeny utca
torkolata előtt.
Szerencsére nem kellett attól tartania, hogy más is jöhet erre. Hátulról vagy oldalról sem
futhatnak bele a kocsijába. A városban most nagyon kevés az autó. Nem könnyű üzemanyagot
szerezni, hacsak nem csempészetből. Dzsibuti itt van a határ másik oldalán. Szabad szemmel is
látni azt a várost. Saylac hozzá képest aprócska, de az itteniek is élni akarnak. Minden éjjel meg-
járják a határt sokan, és hoznak-visznek árukat. A szomáliaiak élelmesek. Ezt még ő, a külföldi is
észrevette az elmúlt fél évben.
Az a nő... Hát igen. Bolsen szeme átsiklott az alján, ott állt az egyik bolt előtt. Furcsán né-
zett ki, pedig hát első pillantásra nem látszott rajta semmi különös. Mégis... A férfinak volt gya-
korlata az ilyesmiben.
A nő fekete ruhát viselt. Mindenét eltakarta, még az arcát is, ami pedig errefelé nem gyako-
ri. De ami a legfurcsább volt Bolsen számára – a nő csak állt. Várt. Nem csinált semmit.
És ez volt az, ami az agyában azonnal riadót vert. Az itteni nők sohasem tétlenkednek!
Az már csak hab a tortán, villant bele, hogy a fekete ruha alatt, oldalt, a nő könyöke na-
gyon kiáll. Valamiért nem tudja magához simítani a saját karját...? Mintha fegyvert markolna a
kendő alatt...
A férfi tekintete végigsöpört az utcán. Nincs messze a kopott harmadrangú szálloda bejá-
rata, ahol lakik. Látszólag minden ugyanolyan, mint máskor. Ilyenkor délután már a szemben lé-
vő fele van árnyékban. Ott a gyümölcsárus, aki most kászálódik ki a sziesztából. Ott alszik egy
ponyván, amelynek másik fele árnyékot vet az árujára. A járdán általában áll még egy cigaretta-
árus, persze csempészett dohány kapható nála. Ezt az embert Bolsen most nem látta. Viszont az
árnyékban ült helyette egy másik, és mintha ennél is lett volna olyan jellegzetes nyakba akasztha-
tó tálca, mint a másiknak. De ez nem ugyanaz a férfi volt. Kétségtelenül helybeli, de fiatalabb és
erősebb testalkatú. Bolsen csak néhány színes kartont látott azon a tálcán. Márpedig az igazi árus-
nak mindig tele volt a tálcája. És ez a férfi is ült az árnyékban, de úgy, hogy bármikor felugorhas-
son. Maga alá húzta a lábait, és a hátát a falnak támasztotta...
Ez is gyanús volt. Mindehhez társult még egy kirakat. Zárva volt, pedig az öreg Mahmud
kettőkor nyit. És most háromnegyed három felé járt az idő. Mégis, mintha a félig berakott deszka-
táblák mögött állnának többen is...
Ennyi elég volt Bolsen számára. Gázt adott és hitte, csöndesen eloson a környékről. Ám
alig haladt ötven métert, vagyis a másik keskeny utcához ért, amikor látta: abban két autó is vára-
kozik. És nem csak úgy parkolnak magukban, hanem mindegyik volánja mellett szintén ült egy
férfi. Barna bőrűek, de talán nem idevalósiak.
Bolsen megtapogatta a pisztolyát. Rövid ujjú ingébe tette, dehát nehéz a Magnum, és min-
denki láthatta, hogy van fegyvere. Nem is rejtette véka alá. A hatóságokat nem érdekli a dolog.
Szomáliában sok ember hord fegyvert. Mióta egyszer összetűztek a fél világgal, és rémséges dol-
gokat műveltek, általában kedvelik a fegyvereket. Ennek itt hagyománya van. „Afrika szarván”,
ezen a keleten kicsúcsosodó, az Arábiai félszigetet övező kopár földdarabon mindig fegyveres
hordák, majd törzsek éltek. Ma meg fél-katonai közösségek uralnak hatalmas vidékeket. Ahol
ugyan nincs termelés, és alig akad ennivaló, de ettől ez még így van – gondolta néhányszor
Bolsen.
Azt hitte, ez jó rejtekhely. De lám, itt is rátaláltak. Talán műholddal keresték...? Azt talán
nem, annyira nem fontos ember ő. Vagy mégis...? Most már kételkedett ebben is. Lehet, hogy
akadnak Washingtonban olyan alakok, akik még mindig nem felejtették el őt? Hát persze, amire
fájt a foguk, azt nem kaphatták meg. És ez sokáig fájhat egyeseknek. Nemcsak a pénztől estek el,
de az előléptetéstől is. Valakik nagyon megszívták akkoriban az Államokban – de ez Bolsent már
nem érdekelte. Mióta tudta, hogy többé nem mehet haza, azóta nem is érdekelte a dolog. Nem
szeretett hátranézni.
„Pedig néha nem ártana, hiszen ezek még most is a nyomomban vannak”, gondolta, ami-
kor fékezett, és egy másik utcába kanyarodott. Itt semmi gyanúsat nem tapasztalt. Nyugodtan
végighajtott rajta. A szállodába nem mehet vissza, most még nem. Lassan ment végig, aztán dön-
tött. Hirtelen gázt adott és elszáguldott. Nem kellett messzire mennie. Taufik háza ott volt a vá-
roska szélén. A Dzsibutival ellentétes oldalon. Mögötte már csak kopár sárga föld a felhők barna
árnyékaival. Mert a hőséget ugyan nem enyhítették a felhők, de azért ott úsztak az égen szorgal-
masan. Az óceán felől jöttek, keletről.
A fal magas volt, és hófehér. Bolsen sejtette, nem napon szárított téglából van, mint az itte-
ni házak többségénél. Taufik ravasz és óvatos ember. Nem hiába a környék egyik hadura. Akinek
Bolsen tett néhány szívességet az elmúlt hónapokban – és még nem kért értük cserébe semmit.
A testőrök feketék vagy nagyon barnák voltak. Ezer ősüket sütötte a kegyetlen nap, ezer-
nyi nemzedék pigmentsejtjei rögzültek most ezek bőrében is.
– Bolsen Taufikhoz – mondta röviden. Amazok lustán lóbálták a Kalasnyikovot. Látszott,
szinte a testükhöz nőtt. Soha nem távolodtak el tőle karnyújtásnyinál messzebbre. Az árnyék-
székre vagy az ágyba is magukkal vitték. Érződött, hogy csak a fegyverben bíznak. Mindig velük
van, lelkük része lett. Önbizalmat adott. Védelmet. És munkát.
– Bolsen Taufikhoz – ismételte az őr, aztán a kapuhoz ballagott, és lenyomta a belső telefon
gombját. Amit mellesleg éppen Bolsen szerzett Taufiknak, persze Dzsibutiban. Ott mindent kap-
ni, és mindent vámmentesen, ha valaki ismeri a dörgést. Erről eszébe jutott a pénz. Már nem tart
sokáig. Azzal is tisztában volt, hogy akkor kell innen dobbantania, mielőtt az elfogy. Ezek itt csak
addig állnak vele szóba, míg tud fizetni, szerezni, elintézni. Itt és most csak ez számít. Már éppen
elgondolkozott volna – mint mostanában nemegyszer –, hogy innen hová megy majd? Sejtette, az
arab világban marad, már csak a nyelv miatt is.
– Bomba nincs? – kérdezte az egyik őr. Arra célzott, hogy a kocsiban esetleg robbanó rako-
mányt vihet be, és megölheti a hadurat... Bolsen nevetett:
– Nézd meg, ha nem hiszed. Nem szeretem a bombát, én az ellenség szemébe nézek.
Ez a mondat hatott. Büszkék és bátrak ezek, bár ha nagy gáz van, rögtön elfutnak. Ám kis
bajban lehet rájuk számítani. És Bolsen éppen ezért jött most ide. Amikor amazok kinyitották a
kaput, órájára nézett. Mindjárt három óra. Ilyenkor szokott hazajönni, és a merénylők ezt is tud-
ják: ki tudja, meddig fognak ott állni, és mikor döntenek úgy, hogy lefújják az akciót...? Egy pilla-
natra habozott – maga sem tudta, mi lenne jobb. Szembeszállni velük, vagy elhúzni a csíkot a ha-
táron át? De hát a pénze még ott van a szálló széfjében. Azt nem kéne itt hagynia. Ha csak arra
hagyatkozna, ami a zsebében van, felkopna az álla.
Amint behajtott az udvarra, újabb testőrök vették körül. Taufik voltaképpen a városka ura,
és a hatalma kiterjed keletre is. Igaz, innen nem messze, a szomszéd városkában, már egy másik
hadúr szedi a sarcot, felügyeli a csempészetet, az illegális fegyverkereskedelmet.
– Szalam – köszönt Bolsen, és kilépett az autóból.
Nem izgatta, hogy rászegezik a fegyvereket. A géppisztolyokat, meg olykor néhány régeb-
bi típusú fegyvert. Errefelé nem Uzival meg Scorpionnal hadakoznak, az túl drága lenne.
Taufik kicsi volt, barna arcú, fekete szakálla mellig ért. Egy izgatott törpe benyomását kel-
tette Bolsen számára. Sohasem tisztelte ezt az alakot, de mivel általában szükségük volt egymás-
ra, hát jól elvoltak. Látszólag.
– Szalam, Bolsen!
– Szalam, Taufik!
Már bent voltak az árnyékban, a hűs, fehérfalú helyiségben. Nem ültek le, egyikük sem tett
erre utaló mozdulatot, nem ejtett szót. Közelről nézték egymást. Taufik tudta, Bolsen ok nélkül
nem jött volna ide.
– Azt hiszem, fegyvereseket küldtek ellenem. A szálloda előtt várakoznak. Három vagy
négy alak, legalább az egyik nő.
– Hát, muszáj neked bemenni abba a szállodába? Alhatsz itt is, míg megunják és elmennek.
Bolsen készült erre az ellenérvre:
– Megtaláltak. Szerintem amerikaiak. Otthonról küldték őket utánam. Végleg le akarnak
számolni velem. Ezek nem mozdulnak onnan, míg haza nem megyek.
– Valami csúnya dolgot csináltál otthon, Bolsen.
Bolsen csak bólintott. Nézőpont kérdése, vágta volna rá, de nem volt értelme. Itt és most
nem kell magyarázkodnia.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte most Taufik. Bár sejtette a választ. De legalább két alternatí-
va volt, és még nem tudhatta, Bolsen melyiket választotta. De most rögtön ki fog derülni – ezt is
tudhatta a szomáli.
– Adj néhány embert, menjenek oda a szállodához, és végezzenek a fickókkal.
– Amerikaiak?
– Nem, dehogy. De biztosan ők bérelték fel ezeket, hogy kinyírjanak. Nem felejtenek.
Az utolsó mondat egyben égbe harsogott káromkodás és panasz is volt. Taufik figyelme-
sen nézte az amerikai arcát. Mintha egy álarc mögé akarna belesni. De az idegessége hiteles volt.
Bolsen ha nem is félt, de idegesítette a helyzet. Nem szerette a bizonytalanságot, és szüksége volt
a pénzére, amit otthagyott. Hisz nem hordhatta az egészet magánál.
– Rendben van – Taufiknak tulajdonképpen mindegy volt. – Tartozom neked. Küldöm az
embereket. Velük mégy?
– Igen, természetesen. Nem vagyok gyáva – Bolsen már meg is fordult, ment volna az ajtó
felé, de hirtelen eszébe jutott, mi a kötelessége. Hát megfordult, szívére tette egyik kezét: – Kö-
szönettel tartozom neked, jó Taufik.
– Szóra sem érdemes. Járjatok sikerrel. Utána merre visz az utad?
– Aligha találkozunk... egy ideig. Még ma elhagyom Szomáliát és Dzsibutiba megyek. On-
nan meg... Ki tudja?
– Ha valami jó üzletet szimatolsz, ne feledkezz meg rólam.
– Nem, dehogy, Taufik. Allah legyen veled.
– Veled is, Bolsen.
Alig tette ki a lábát, és az udvaron felhördült terepjárója, Taufik már nem is nézett utána. A
telefonhoz ment. Ilyen is keveseknek van errefelé. Akit tárcsázott, valahol másutt volt a térben.
Talán nem is messzire.
– Taufik vagyok. Itt volt, pontosan úgy, ahogy megjósoltad.
– Megkapta a segítséget?
– Természetesen. Utána Dzsibutiba akar menni.
– Nagyon jó, már várom. Köszönjük neked, Taufik, az én uram nem feledkezik meg rólad.
Eközben Bolsen kihajtott a házból, és lefékezett a kapu előtt. Nem kellett sokáig várnia a
kapu előtt. Hét nyitott dzsipbe ugráltak be Taufik emberei, bár a házigazda már nem jött ki az
udvarra. Viszont nem három-négy, hanem nyolc embert adott Bolsen védelmére, így robogtak a
város felé. Két utcával távolabb Bolsen megállította őket, és elmagyarázta rögtönzött tervét:
– Az egyik kocsi mögöttem jön, de amikor bekanyarodtam, elállja az utcát. Két autóban
ketten várakoznak a másik utcán, azokkal végeztek. Csak akkor lőjetek, amikor mi már harcban
állunk... A másik kocsitól elválok, és egyszerre fordulunk be, de ti az utca másik végéről.
Beszélt még a feketeruhás nőről, az ál-cigarettaárusról és a félig zárt boltban lapulókról.
Biztosan ott vannak még, hiszen – pillantott órájára – alig fél órája látta őket. És az effélék türel-
mesek, mert mindenáron rá akarnak szolgálni a vérdíjra.
 Hát haladtak. A másik sarkon elváltak. Bolsen lassított. Kibiztosította a pisztolyát, egy pil-
lanatra az ölébe tette. De amikor már alig pár méterre volt az utcasaroktól, a jobbjába vette. Ballal
kormányzott a kanyarban. Amikor tekintete ismét ráfordult az utcára, olyan érzése támadt, mint-
ha az eltelt fél órában semmi sem történt volna. Az eltakart arcú feketeruhás most is ugyanott
állt, és még mindig mozdulatlan volt. Biztosan a többiek is. Látta, hogy szemben vele jön Taufik
dzsipje, azok gyorsabban jöttek, és máris ideértek...
Bolsen egy pillanatig sem habozott. Akcióban mindig ilyen volt. A habozás elvesztett időt
jelent, amiből egyenesen következik a hátrány. Az elvesztett kezdeményezés, a lehetőség. Vagyis
– a győzelem esélye veszik oda.
Csak a szeme sarkából látta, hogy a nő hirtelen megmozdult. Máris dobta volna le a kendő-
jét, és alóla elővillant egy géppisztoly...
De Bolsen akkor már gyorsabb volt. Hiszen felkészült, és a célpont helyét is tudta. Érezte őt
a térben akkor is, ha nem nézett oda. Keze felemelkedett, átlőtt a kocsi jobb oldali ajtaja fölött,
kétszer egymás után. Közben a lábát nem vette le a gázról, ballal pedig egyenesen tartotta a jár-
művet. Tudta, hogy célba talált, ezért nem is nézett a nőre. A fekete folt elomlott a földön, ennyit
látott még a szeme, de akkor már a következő célpontot kereste.
A levegőt éktelen zaj töltötte meg. Az ő két lövése csak jelzést adott amazoknak. A másik
utcából is hallotta a sorozatokat. Itt a cigarettaárus nyitott tüzet Taufik embereire, de lekaszálták.
Igaz, az egyik szomáli is megsebesült. A boltban lapuló férfiak kitörtek, és teljes tárakat lőttek tá-
madóikra.
Az utca abban a pillanatban kiürült, a boltosok már a padlón hevertek – de nem hagyták el
boltjaikat. Az volt a mindenük. Tengődő létük egyetlen biztosítéka, örökség, vagyon. Üveg sikol-
tott, fém reccsent, autómotor hörgött. Golyók szaggatták fel a vályogfalakat, deszkák hasadtak
szilánkokra. Felhő árnyéka szaladt át az utcán. Egyetlen házban sem moccant senki.
Bolsen is a bolt felé lőtt. Érezte, hogy az egyiket eltalálta. Viszont a kocsiját egy kisebb so-
rozat érte, és nem volt benne biztos, nem robban-e a jármű...? Fékezett és kiugrott. Fedezékbe vo-
nult. Még valahol lőttek – de aztán csönd lett. A fülsiketítő dörrenések hirtelen abbamaradtak.
– Négyen voltak – lihegte Taufik egyik embere.
– Mind meghalt?
Közben Bolsen látta, hogy Taufik emberei sorban a földön heverő testekhez rohannak. Az
egyik támadó férfi – nagydarab, bajuszos, fiatalember – még mozgott, hát az egyik testőr közvet-
len közelről főbe lőtte. A test lehanyatlott.
– Most már igen – mondta a szomáli.
Bolsen fellélegzett. Csakugyan halálos csönd volt már azon az utcán. Sehol egy lélek sem.
Mint egy kalandfilmben – villant az agyába. De azért nem nyugodott meg. Túl sok ilyen filmet lá-
tott mostanában, és általában túl közelről. Hiszen az ő bőrére ment ki a játék. Harmadik éve me-
nekül, és lám, valahogyan mindig utána nyúlnak...
Ám most nem maradt idő a töprengésre.
– Gyere velem. Lehetnek még a szállodában is.
Amaz rekedten kiáltott embereinek. Bolsen már nem félt, de azért nem esett ajtóstól az
épületbe. Fél szemmel látta, hogy egy fegyveres elrohant a hátsó kijárathoz. A többiek vele, mel-
lette futottak. Belökték az ajtót. A légkondicionáló most sem működött – fülledt meleg volt. A kis
hallban, a pult mögött ült a portás, csak éppen nem mozdult. Bolsen körülnézett. Nincsenek tá-
madók. Hátulról a testőrök is megnyugtató kiáltásokat hallattak. Vagyis – ha voltak is itt, már el-
mentek.
Hát itt voltak? – kérdezte benne egy hang. Mintha nem is az ő hangja, az ő tudata lett vol-
na.
De bizony az volt, és baljós. Mert amikor a pulthoz ugrott, hogy megnézze, ott van-e a kis
páncélszekrény – izgalmában meglökte a portás pultra támasztott karját.
A bajuszos, gyermektestű férfi lassan dőlt. Magával sodorta a vendégkönyvet, és ahogyan
dőlt, úgy hagyott egy vérnyomot a pulton. Amikor nagy zajjal elnyúlt a padlón, észrevették,
hogy a szék alatt hatalmas vértócsa van. Már szinte meg is alvadt a sötétvörös folyadék.
– Elvitték a pénzemet – nyögte Bolsen sápadtan.
Ugyanakkor az eszébe villant: „Nem az hatott rám, hogy lelőttünk hat vagy hét embert.
Hanem az, hogy elemelték a pénzemet!” De hát ez most így volt neki természetes.
A falba épített páncélszekrény nyitva volt: nyilván fegyverrel kényszerítették a portást,
nyissa ki. Mindent elvittek.
Bolsen sápadtan állt. Nem igazán tudott örülni annak, hogy az élete megmaradt. Amit saját
éberségének köszönhetett, csak annak. De ha elveszett a pénz, mihez kezd most...? Tétován nyúlt
a zsebébe. Nincs nála száz dollár sem. Dzsibutiban sem szerezhet többet. Nincs kitől.
Csak dühöngött, de némán. Összeomlottak reményei. Amit ebben a páncélszekrényben
tartott, az legalább fél évre volt még elegendő. Ráért volna akkor aggódni, honnan és hogyan sze-
rezzen pénzt, ismét.
– Mit teszel most? – kérdezte a testőr.
– Elmegyek – felelte. A szobájába fel sem szaladt. Minek? Nincsenek tárgyai, amelyekhez
ragaszkodna. Három éve rohan így a világban, rövid pihenőkkel. Vagy amit pihenőnek hisz.
Lám, nem sok híja volt, hogy ez legyen az utolsó pihenőhely. Az utolsó az életében.
De a veszély így sem múlt még el.
Hát gyorsan nekilódult. Csak fél szóval búcsúzott a testőröktől, belendült a kocsija ülésébe.
No, ezért is kapok majd pár dollárt, jutott eszébe. És máris gázt adott. A sorozat, amit kapott,
nem viselte meg a járművet.
Nyugat felé vette az irányt, és nyomta a gázt.

2001. MÁJUS 11. PÉNTEK, 20 ÓRA 54 PERC

DJIBOUTI (DZSIBUTI KÖZTÁRSASÁG)
Frederick Bolsen kilépett a használtautó-kereskedésből. A sötétség már leszállt, és az éjsza-
ka vette át az uralmat a város fölött. Zsebében négyszáz dollárral – hosszú alku után ennyit ka-
pott a régi, erősen használt terepjáróért – éppen azon töprengett, hogyan jusson el olcsón a nem-
zetközi repülőtérre, amikor egy elegáns fekete autó fékezett mellette.
Bolsen körülnézett. Keze a zakója alatt... Ha baj lesz, van még golyó a pisztolyában.
De a kocsiból ismerős arc mosolygott rá:
– Hello, Mister Bolsen! Fred...!
Fred Bolsen megkönnyebbülten ismerte fel a fiatalembert. Igen, ismeri őt! Jól ismerte, bár a
nevét illetően voltak kétségei. A fickó eddig minden alkalommal más néven mutatkozott be,
ahányszor találkoztak. A nemzetisége is bizonytalan. Hol arabnak, hol afgánnak, hol pakisztáni-
nak mondta magát. Pedig arabul keveset tudott, ez kiderült egy alkalommal. És nincs kizárva,
hogy csecsen vagy görög, netán valami egyéb. De hát manapság ennek már nincs jelentősége.
– Hello! Hát magát mi szél hozta erre, Mister...?
Kivárt, hogy hátha a másik bemutatkozik. De az most még ennyi fáradtságot sem vett. Ki-
tárta a kocsi ajtaját. Mielőtt beült, Bolsen körülnézett. Hátra is lesett. De mások, idegenek, fegyve-
resek nem lapultak az autóban, így hát ez az este mentes lesz az árnyékoktól – remélte. Bár homá-
lyos előérzete nem múlt el.
– Nevetni fog, de én éppen magát keresem – mondta amaz.
– Engem? És miért? De főleg, honnan tudta, hogy itt vagyok?
 – Nem tudtam – vágta rá amaz rögtön. – Kaptam egy fülest bizonyos helyről, ahol mind-
kettőnknek vannak ismerősei, hogy Szomáliában látták magát, közel a dzsibuti határhoz. Idere-
pültem és érdeklődtem. Átmentem volna a határon, de a határőrök egy csinos bankó fejében el-
árulták: akit keresek – mutattam a fényképét, ugye, nem haragszik? – pár órával ezelőtt jött át a
határon. Felhívtam néhány ismerősömet odaát. Saylacban volt valami lövöldözés, egy pasas el-
menekült a határ felé... A leírás illett magára. Gondoltam, megint kiürült a zsebe, Fred. És ha ko-
csival jött, mi mást tehetne pénzzé, ha nem az autót...? És ez a kereskedő van a legközelebb a ha-
tárhoz.
Hihető magyarázatnak tetszett. Frednek csak az fájt, hogy ezek szerint ennyire kiszámítha-
tóak a cselekedetei? Ennek nem tudott örülni. Kerek volt a történet, talán túl kerek is. De most
szégyenszemre kénytelen volt bevallani, hogy örül ennek a fickónak is. Talán a sors vetette az út-
jába. De várjunk csak – állt meg gondolataiban –, mit is mondott...?
– Azt mondta, engem keresett?
– Bizony. Valaki, akivel tavaly szoros kapcsolatban állt Ausztrália ügyében, beszélni akar
magával.
A vér lassan hűlt ki benne. Már majdnem kirázta a hideg. A másik lassan, óvatosan veze-
tett. A repülőtér felé haladtak. A fiatalember oldalra pillantott, és csak annyit mondott.
– Tavaly nem jött össze a dolog, de nem panaszkodhat, Bolsen, a pénzét így is megkapta.
– Nagyobb részét legalábbis – lehelte. Még mindig különösen érezte magát.
– Így van. Ne aggódjon, közös munkaadónk belátta, hogy az az akció nem sikerülhetett.
Nem neheztel magára. Most – bizalmasan közelebb hajolt – egy sokkal nagyobb akciót akar ma-
gára bízni. Ez akkora üzlet lesz magának is, hogy ebben az életben nem kell többé semmit csinál-
nia. Otthon ülhet majd, és vághatja a részvények szelvényeit. Vagy tőzsdézhet kedvére, netán ru-
lettezhet, vagy amit csak akar. Vehet belőle egy jachtot, és járhatja az óceánokat.
Bolsen nagyot lélegzett. De a gyanakvása nem múlott el.
– Szépen hangzik. Túl szépen.
Amaz értette. Lassan a járda mellé kormányozta a kocsit. Fényesen kivilágított utcán álltak:
– Kiszállhat, Mister Bolsen. Nem kötelező velem jönni.
Ez győzte meg a férfit. Sejtette, csakugyan kiszállhat. Ez a pasas nem fog utána lőni, nem
úgy néz ki, mint akinek valaha is volt pisztoly a kezében. És az effélék nem kockáztatnák az éle-
tüket. Ezeket nem azért tartják. Tehetős emberek ügyintézői ők. Szervezők, afféle titkárok, bizal-
masok...
Fred már majdnem kinyitotta a kocsi ajtaját. Aztán becsapta:
– Maradok.
– Jól teszi – melegedett meg a másik hangja. – Ez nagy és szép munka lesz. Ilyet még soha-
sem végzett, Fred. Örülni fog a szíve, ha megismeri a részleteket. Amelyekről mellesleg magam
sem értesültem még, csak sejtem az eddigi morzsákból, hogy ekkora dobása még senkinek sem
volt a világon. Mint ez lesz most. A mi segítségünkkel.
Robogtak át a városon.
– Hová megyünk? – kérdezte később Fred.
Akkor kanyarodtak be a repülőtérre. Több kisebb-nagyobb gép állt a betonon. Az egyik ki-
csiny sugárhajtású magángép volt. Fred egyszer már látta, és nem felejtette.
– Afganisztánba. És erről senki sem fog tudni hármunkon kívül – mondta amaz. Akinek
még neve sem volt. Vagy éppenséggel túl sok neve volt.
Frederick Bolsen tudta, ki a harmadik. És bármennyire is bizakodó természetű ember volt,
érezte magában növekedni a félelmet. Még elszaladhatok, még elrohanhatok vissza sem nézve –
dübörgött benne. A félelem.
Ugyanakkor nem tagadhatta már önmaga előtt sem, hogy érdekli az új feladat. Persze
megfordult a fejében az is, hogy ez a titkár hazudik. Hogy a tavalyi sydneyi ügy miatt kerestetik
őt... És hogyha felszáll erre a gépre, csapdába esik? Még az is lehet, hogy régi munkatársai küld-
ték utána ezt az embert. És akkor vége, ez a gép valahol Ázsiában, egy katonai repülőtéren ér
majd földet. De az is lehet, hogy meg sem áll Európáig, és ott tartóztatják őt le...
De aztán megkeményítette a lelkét. A fenébe is, negyvenkét éves vagyok – mondta benne
egy, már jól ismert hang –, eddig is nemegyszer tettem kockára mindent. Legutóbb ma délután
Saylacban. Hát nem mindegy, mikor éri az embert a halál...?
Mégis, amikor beszállásuk után a gép azonnal elindult a betonon, kellemetlen érzések gyö-
törték Fredet. De már semmit sem tehetett, és nem is akart. Nem rohanták le, nem kötözték meg,
nem kábították el. Se étellel, se itallal nem kínálták, és rajtuk meg a két pilótán kívül más nem is
volt a gépben.
Reménykedni kezdett hát, hogy ismét megúszta, aznap már másodszor. Sőt, ha minden
igaz, akkor hamarosan élete legnagyobb és legizgalmasabb feladata előtt fog állni...!

2001. MÁJUS 12. SZOMBAT, 13 ÓRA 32 PERC

PÁRIZS (FRANCIAORSZÁG)
A nagy épület ablakaiból a Szajnára lehetett látni. De a férfi most háttal állt az ablaknak.
Ezerszer láthatta a folyót, és bizony megesett, hogy napjában többször is odaállt. Combjával a
párkányhoz támaszkodott. A távolban látta az Ile de la Cité zöld fáit és fölöttük a Notre-Dame
felmagasodó tornyait.
De most inkább a szobába érkezett jövevényre figyelt. Az alacsony, mozgékony, barna arcú
férfin látszott, hogy valami nagyon felizgatta. Ám a főnök megszokta már, hogy Marcel nagyon
szívére veszi a híreket, a folyamatokat. Ez nem vall a szakmájára, itt sokkal nyugodtabbnak és ke-
ményebbnek kell lenni. Mondták is neki néhányszor, de nem használt. Ám a főnök mégis kedvel-
te a harmincas férfit, hiszen csak úgy sütött róla a szakma szeretete. És ez még jól jöhet egyszer –
gondolta a főnök, amikor az imént bejelentették hozzá Marcelt –, voltak, vannak és lesznek alkal-
mak, amikor éppen egy ilyen önfeláldozó embert vethetünk be egy akár véres akcióba is. Benne
nem fogunk csalódni. Ezt az ösztöne is mondta. Márpedig a főnök a hetvenes évektől kezdve fo-
lyamatosan a cégnél dolgozott. Az „Uszodában”, ahogyan itt mondják.
– Főnök, két évig semmit sem hallottunk róla. Pedig az amerikai kollégák is keresték égen-
földön.
– Lehet, hogy megtalálták, de nekünk nem szóltak róla. Tudja, azok ott az óceánon túl... – a
főnök tett egy leírhatatlan mozdulatot. Ebben minden benne volt – Amerika távolsága, az ameri-
kaiak viselkedési szokásai, és valami ős-európai elegáns lenézés, ami belenyugvással párosult.
Hát igen, az amerikai kollégák már csak ilyenek. Ki tehetne erről? Legfeljebb maguk az amerikai-
ak.
Marcel örült, hogy ő most éppen szombaton ügyeletes, és annak is, hogy a főnök is kifogta
ezt a napot, így legalább beszélhet vele. Tanulhat tőle. Marcel kilenc éve volt már a cégnél, az
egyetem után egyenesen idejött, mert hívták. Először a kódolókhoz küldték, mert matematikasza-
kon végzett – de hamar rájöttek, hogy a hírek elemzésében sokkal jobban használhatják. Félelme-
tes emlékezőtehetsége révén évek múlva is eszébe jutottak olyan apró részletek, amelyek be sem
kerültek a jelentésekbe. Vagy ha mégis, hát porosodó aktákban lapultak. Bár ezek tartalmát job-
bára már áttették számítógépekbe, de a régi munkatársak idegenkedtek a gépektől. Kívülről
ugyan senki sem törhetett be a zárt rendszerbe, de úgy vélték, amit az elektronikára bíztak, az ta-
lán már nem csak az övék. Viszont Marcelt ők is tisztelték, mert remekül kezelte a számítógépet
is.
 – Frederick Bolsen három évvel ezelőtt tűnt el. Miután előtte tizenhárom évig szolgált a
CIA-nél, aztán egy akcióban magára hagyták, megsebesült. Nem mentették ki Kolumbiából. Ezt
nehezményezte, és felépülése után sikerült kilógnia az országból. Hazament, de csak azért, hogy
lecsapjon volt kollégáira... Jól emlékszem, Marcel?
– Igen, uram. De szabad legyen hozzátennem néhány jellemző apróságot: Bolsen jó ügynök
volt, túlélési tanfolyamokat tartott kollégáinak, soknak ő lett a mestere. Kedvelték, és ezért nem is
értették sokan, miért hagyták őt a sza... a bajban, amikor meghiúsult egy akció? Azt beszélték, se-
besülten is el tudott rejtőzni a dzsungelben. Utána valahol a hegyekben, az erdőben rálelt egy
családra, akik nem adták ki őt a vörös partizánoknak, de a kábítószer-termelő maffiának sem.
Igaz, az amerikaiakat sem értesítették arról, hogy náluk van az emberük. Sokféle szóbeszéd járta,
például az, hogy Bolsen és a család tizenéves szép lánya összeszűrte a levet...
– Látom, önnek ez tetszik – mosolygott a főnök. – Ilyennek képzelte el a titkos ügynököket,
amikor húsz évvel ezelőtt a moziba járt James Bond-filmeket nézni?
Marcel kicsit zavarba jött, de hamar feltalálta magát:
– Mindenesetre megnyerő volt ez az... információ. Akkor is, ha nem igaz. Szóval Bolsen
csaknem egy évvel később vergődött vissza az Államokba, senki sem tudja, hogyan. Mivel per-
fekt beszél arabul, lehet, hogy valamilyen arab kapcsolatot használt fel. Mindenesetre elég sok
pénze is volt, mint utánanéztek. Később kiderült, hogy hazaérkezése után nem jelentkezett a
„Cégnél”, hanem egy éjszaka megtámadott egy vidéki CIA-központot. Leütött egy ügynököt és
az ő mágneskártyájával behatolt az épületbe. Két dolgot tett nyolc perc alatt, mert csak ennyi ide-
je volt a riasztásig. Az első: felrobbantotta a páncélszekrényt, és kivette belőle a szigorúan titkos
kódokat, meg az egyik arab terror-szervezetről addig összegyűjtött adatokat. A második: mind-
ezt még akkor, onnan, a Cég számítógépéről e-mailen elküldte az Emirátusokba, egy ottani e-
mail címre. Amely jellemző módon csak abban az egy órában működött, aztán nyoma veszett, és
soha többé nem használták. Bolsen ezt követően felgyújtotta a CIA irodáját.
– Tudom – a főnök kissé elvesztette türelmét. Ám rögtön eszébe jutott, hogy hiszen szom-
bat volt, és semmi más nem történt aznap. Miért ne hallgatta volna végig Marcel „kiegészítéseit”
az ismert történethez? Különben is, ahogyan Marcel ide beesett tíz perccel ezelőtt, azt jelentette:
talált valamit. Majd csak elmondja a végén – a főnök filozofikus beletörődéssel, de csöppet sem
unatkozva várta a folytatást. És Marcel ezzel nem is késlekedett:
– Vagyis nemcsak szembeszállt saját szervezetével, de gyakorlatilag átállt az ellenséghez.
Langleyben azt csak feltételezték, de bizonyítani nem tudták, hogy Bolsen bosszúból felvállalta
egy arab terrorszervezet ügyét. Mindenesetre megszerezte nekik a végzetesen fontos információ-
kat: kiket épített be közéjük a CIA? A spicliket, informátorokat még aznap kivégezték, a CIA már
nem tudta figyelmeztetni őket. Összeomlott az amerikaiak nyomozása abban az irányban.
– Azt meg csak sejteni lehet, hogy Bolsen a szolgálataiért sokat kapott a szervezettől. Ebből
a pénzből bujkált aztán éveken át volt kollégái elől – így a főnök. Marcel kapva kapott rajta:
– Igen, három év alatt négyszer értek a nyomába, és minden alkalommal szinte a csodával
határos módon kerülte el a halált. De megmenekült. Tavaly az olimpia előtt Sydneyben látták, ta-
lán a nagy tömegben akart eltűnni? Vagy ismét tervezett valamit...? Ám semmi sem történt.
– De most felbukkant – jegyezte meg a főnök. Marcel kiesett a lendületből, csodálkozva
hallgatott és pislogott. Csak utána szólt:
– Honnan tudja, főnök? Azt hittem, én fogom elsőnek jelenteni.
– Ez stimmel, Marcel. Nyilván azért jött be hozzám, mert Bolsen valahol felbukkant – és a
főnök mosolygott. Ez doppingolta Marcelt:
– Igen, így történt. Dzsibutiból jelentették ma éjjel. Tudja, uram, sok emberünk van ott...
– Képzelje, Marcel, én is itt dolgozom, hát értesültem róla...
– Bocsánat. Szóval tegnap estefelé Bolsen átlépte a Szomália-Dzsibuti határt. Egyedül volt,
és szemmel láthatóan nagyon megviselt állapotban. Első útja egy autókereskedésbe vezetett, túl-
adott az autóján.
– Vagyis lefordítva, ez azt jelenti: nincs egy vasa sem. És mi történt később?
– Az informátorunk szem elől tévesztette. Később ugyan tűvé tették utána az egész várost,
hiszen tudták, hogy a CIA keresi. Később hallottak valami lövöldözésről a határ túloldalán, de
részletek nem derültek ki. Legalábbis eddig nem.
– Egyszerű a helyzet – vont vállat a főnök. – Bolsenre ötödször is rátaláltak, és a jelek sze-
rint ismét megmenekült. Hihetetlen szerencséje van a fickónak. Mást már az első alkalommal szi-
tává lőttek volna az „ismeretlen tettesek”...
– Engem az aggaszt, hogy eltűnt. Vajon miben sántikál?
– Nekem más kérdésem van – mondta elgondolkozva a főnök. Marcel azonban – talán ösz-
tönösen – ezt is eltalálta:
– Hogy jelentsük-e az amerikai kollégáknak?
– Igen – ismerte be amaz. Most megfordult, és végre ismét a Szajnát nézte. Hamarosan két
óra lesz, a nap már nyugatra fordult. Majdnem nyári meleg van. Ha kinyithatná az ablakokat, be-
özönlene az a kellemes levegő. De hát ebben az épületben egyetlen ablakot sem lehet kinyitni. A
szakértők mindig attól tartanak, hogy így kihallgatnak valamit az ellenségek. Persze a zárt ablak
sem old meg mindent, egy láthatatlan lézersugárral is letapogathatják az ablaküveg rezgéseit,
majd egy elmés berendezés azt is hanghullámokká alakíthatja... nem is szólva a titkos lehallgatás
egyéb módszereiről.
– Ha véleményt nyilváníthatok... – kezdte Marcel bizonytalanul. És mivel a főnök most ne-
ki háttal állt, és nem válaszolt, felbátorodva folytatta a mondatot: – Én még hallgatnék legalább
két-három napig. Ha visszakérdeznek, miért nem jelentettük azonnal, elvégre szövetségesek va-
gyunk, és ennyit igazán elvárhatunk egymástól... akkor azt feleljük: Dzsibutiban még kerestettük
Bolsen nyomait, és csak akkor akartunk nekik szólni, ha már bizonyosan ráleltünk a pasasra...
A főnök felsóhajtott. Egetverő fickó ez a Marcel – szó szerint pontosan azt mondta, amit a
főnök maga is gondolt. Amit tervezett. De ezt most nem árulta el. Lassan fordult meg, a szép vá-
rosi, folyóparti tájkép helyett önnön szobája ismerős bútorai, képei simultak a szemébe. A meg-
szokott látvány. Amit őszintéi, szólva már unt is egy kicsit. Vagy nagyon is.
– Majd gondolkozom rajta, mit tegyünk: innentől kezdve az én felelősségem, Marcel. Most
menjen vissza a helyére, és várja a további jelentéseket.
– Ha befutna valami Bolsenről...
– Akkor soron kívül hívjon fel. Nem szükséges személyesen jönnie.
Marcel az ajtó felé ment. Kicsit habozva. A főnök utána szólt:
– A mi szakmánkban az empátiának igen nagy jelentősége van. De azért ne vigye túlzásba,
Marcel.
– Ezt hogyan érti, uram? – Marcel keze már a párnázott ajtó kilincsén volt.
– Magának imponál Frederick Bolsen bátorsága, ügyessége, és így tovább.
– Ó, uram... – Marcel nagyot lélegzett, mint aki visszagyűjti lelkébe a kitüremkedő izgal-
makat, és ebben a feladatban a teste is segítségére siet. – Való igaz, bámulom mindezért, de végül
is... Bolsen egy áruló. Aki rossz oldalra állt. Így hát egyben a mi ellenségünk is. Még az enyém is,
személy szerint, és ez megbocsáthatatlan.
– Ebben maradunk, Marcel.
– Igen, uram – az ajtó becsukódott a férfi után. A főnök egy ideig még nézte az ajtót, aztán
lassan ismét a Szajna felé fordult.
 2001. MÁJUS 13. VASÁRNAP DÉLELŐTT
WAHRÁN (ALGÉRIA)
A férfiak kiözönlöttek a mecsetből.
Néhányan sokáig keresték cipőiket – az épület előtt, félig az oszlopcsarnok alatt cipők, pa-
pucsok, szandálok egész tengere volt. A későn jövők innen tudhatták mindig, hogy aznap sokan
jöttek-e el, vagy kevesen? Mostanában Wahránban félelem és idegeskedés uralkodott. Ilyenkor
mindig megnőtt a szentélyek látogatóinak száma.
Még fülükben az ima hangjaival jöttek ki. Néhányan elgondolkozva ballagtak, ráérősen –
míg mások leszegett fejjel és sietve tűntek el a kis utcákban. Valahol messze megcsillant a tenger
– a felhős ég alatt ez is szürkének, szinte piszkosnak tetszett.
Itt talán nem vágják el a torkunkat – gondolhatták néhányan. Ez inkább a vidékre, a falvak-
ra jellemző. A nagyvárosokban másféle bajok jelentkeznek, ott más veszélyek leselkednek az em-
berekre.
Mióta fennáll ez az állapot – írta néhány bátrabb újság –, azóta Algériában megnőtt a bot-
csinálta filozófusok száma. Hiszen mindenkinek számot kell vetnie azzal, hogy az élete veszély-
ben van. Az egyik oldalról a kormánykatonák gyilkolják a népet, a másik oldalról a még kegyet-
lenebb, csak éjszaka öldöklő „üdvharcosok”. A szent iszlám és valamilyen homályos dzsihád,
szintén „szentnek” nevezett háború nevében. Igaz persze, hogy az efféle újságíróknak sincs
hosszú életük mostanában. Legalábbis nem Algériában.
Abdel Halima éppen arra gondolt, hogy a tér sarkán beül egy teára és ha hozzájut egy új-
sághoz, akkor azt is átfutja. Mostanában nem volt elég pénze. Mióta elvesztette a munkáját és rá-
adásul az a betegség is érte a lábát, nem is volt esélye állásra. Bicegett, és ha valahol így jelent
meg, azonnal széttárták a karjukat:
– Nincs most munkánk, talán máskor...
Ez a „máskor” sohasem jön el, gondolta a férfi. Szerencsére nem hal éhen. Valaki mindig
gondoskodik róla és a családjáról. Persze az asszony és a gyerekek – már igencsak élénk eszűek,
különösen a fiú, mert ő a legidősebb, maholnap tizenkettő lesz – semmit sem sejtenek. Azt hiszik,
apjuk olykor alkalmi munkát kap valahol. Tán nem jut eszükbe, hogy sántán, ilyen lábbal, ilyen
mozgással aligha fogadnák el kikötői rakodónak? Még annak sem!
Néha olyan érzése volt Abdelnek, hogy a felesége sejti az igazat, de hallgat. Hát hallgasson
is. Az a lényeg, hogy nagy néha mégis pénzt visz haza. No, nem sok az, de általában kitart a kö-
vetkező alkalomig. Csak éppen azt nem lehet tudni, mikor lesz a következő alkalom...
Már ideje lenne – sóhajtotta magában. Elérte a teázó ajtaját, sőt valaki éppen befejezte az
egyik arab nyelvű lap olvasását. Abdel lecsapott rá, kért egy teát, és már előre örült, hogy olvas-
hat. A francia nyelvű lapok már nem jelentek meg, pedig régebben azokból is megtudhatott ezt-
azt.
Már az utca felé néző teraszon, lényegében a járdára kitett asztalka mellett ült, amikor egy
férfi állt meg a háta mögött. Abdel gyomra a torkába ugrott. Ha ez is az „üdvösök” közül való...
Egy pillanat, és elvágja a torkát, de aztán megnyugodott, hiszen fényes nappal van, és egy magá-
nyos orgyilkos nem kockáztat. Bár ezek néha a saját életüket sem sajnálják... De Abdel tudta, túl
kicsi pont ő ebben a városban. Egy senki, egy sánta alkalmi munkás. Azt pedig, hogy kinek szo-
kott dolgozni, csak kevesen tudják.
Az ismeretlen a füléhez hajolt, közben barátságosan megszorította Abdel vállát:
– Szalam. Dzsibril küldött.
Abdel fellélegzett. Nagyon, nagyon lélegzett. Mintha most a világ összes levegőjét a tüdejé-
be préselné, boldogan. Felszabadultan. Megkönnyebbülten.
 Merthogy ez volt a jelszó. Lám, Allah nagy – hiszen egy pillanattal korábban gondolt rá,
ideje már a segítségnek. És ekkor Allah ideküldte ezt az embert.
Aki otthonosan foglalt helyet az asztalnál. Csak intett a pincérnek, ő is teát kért. Aztán egy-
másra néztek.
Fiatalabb volt Abdelnél legalább tíz évvel. Vagyis csak huszonéves, annak is az elején tar-
tott. De Abdel bízott benne, a kornak itt nincs jelentősége. Valaki kedveli a fiatalokat, azt beszélik,
ő sem olyan öreg még. Bár ennek itt biztosan az apja lehetne.
A fiatalember nem mutatkozott be. Furcsa is lett volna. Ő tudta Abdel nevét, tudta, hogy
sántít, milyen korú, tudta azt is, hogy ilyentájt itt találja a mecset vagy a teázó környékén. Mert
Abdel majdnem minden nap itt üti agyon az időt.
Nos, holnap biztosan máshol lesz.
„Dzsibril”, Vagyis Gábriel, a jelszó. Tehát ez az ember csak Tőle érkezett. Persze Őt soha-
sem látta szemből szemben, ő is csak egy láncszem. De hát mindnyájan azok vagyunk, jutott a
férfi eszébe. Meg az is, hogy az újságírók szerint, lám, manapság minden algériai kénytelen egy
kicsit filozófussá lenni. Ez is olyan filozófiai gondolat volt.
„Dzsibril” Isten emberét, Isten hősét jelenti. Ha Ő valóban olyan, mint egy isten – bár ön-
magát sohasem nevezte így, legalábbis Abdel nem hallott erről –, akkor ő maga Dzsibril-Gábriel.
Talán éppenséggel Allah földi helytartója? „Isten hőse”.
A fiatalember és Abdel egymás szemébe néztek. Elég volt egy ilyen pillantás, hogy mind-
kettő tudja: azzal ül szemben, akivel találkoznia kellett. Ezt nem lehet előre megírni, sem megbe-
szélni. Ezt érezni kell. És ők érezték. Összetartoztak.
– Rendben van a hajó? – kérdezte a jövevény.
– Rendben. Most is a barátom vezeti. Bármikor elindulhatnak „halászni”.
– Holnap éjjel kellene kifutniuk. Pontosan este tizenegykor.
– Jól van, akkor „éjszakai halászatot” fognak tartani...
– Előtte tízkor a kikötőnél, a régi torony mellett. Egy zöld mikrobusszal érkezem.
– Hányan lesznek az... utasok?
– Csak hárman. Nem sok, de fontosak. Hajnali négy és fél öt között Almerától keletre vár
rátok egy jacht. Európaiak lesznek, németek. Nem tudnak arabul, de az egyik „utas” ismeri a
nyelvüket, így nem lesz baj.
– Nem lesz baj – ismételte Abdel, és ez most egyben ígéret is volt. Nem kell többet tudnia,
és nem is akarja tudni. Addig jó, amíg az ember csak láncszem egy hosszú, nagy és erős láncban.
Merthogy a „Dzsibril-lánc” nagyon, nagyon erős, abban Abdel Halima egyetlen pillanatig sem
kételkedett.
Nem kérdezte meg, miért mennek azok hárman Európába, és miért nem utazhatnak be
normálisan, hajón, repülőn, mint mások? Talán olyan fontosak lehetnek, akiket még hamis útle-
velekkel sem mer elengedni Ő? De hát ez sem tartozott Abdelre. Ő csak annak örült, hogy a szol-
gálataiért egy kis pénz üti a markát. És talán az sem mellékes, hogy holnap éjjel, elkísérve amazo-
kat ki a tengerre, a spanyol partok közelébe – néhány óráig ő is fontosnak érezheti magát. És ak-
kor az sem számít majd, hogy csupán egyetlen kicsi láncszem – valamiben.
Valamiben, amit igazából nem ismert.

2001. MÁJUS 14. HÉTFŐ, 15 ÓRA 04 PERC

AFGANISZTÁN, SANG-I-MASHA HEGYEI KÖZÖTT, VALAHOL
Frederick Bolsen nem nézhetett körül.
Igaz, nem kötötték be a szemét. De amikor a helikopter tegnap este letette a közelben, már
sejtette: ahol találkozik Vele, az csak egy álcázott és ideiglenes támaszpont lehet. Azon nem cso-
dálkozott, hogy csak éjszaka mozogtak. A felderítő műholdak ugyan ilyenkor is követhetik a gé-
peket. A repülőket, a helikoptereket, az autókat, a tankokat, a hajókat. Hiszen infraképet is vesz-
nek a Földről, és ott a motorok hője szépen kirajzolja a jármű pályáját.
Rögtön egy hegyi kunyhóba vitték, és úgy vigyáztak rá az afgánok, mint a szemük fényére.
Nagyon jól tudta a férfi, kinek a szolgálatában állnak ezek az emberek. Ha kell, megvédik őt min-
den külső támadástól – de ha olyan parancsot kapnak, akkor szó nélkül lelövik, mint egy kutyát.
És talán még annyi fáradtságot sem vesznek maguknak, hogy bekaparják ebbe a sokat szenve-
dett, kopár-köves földbe.
„A CIA még sokáig keresne szerte ezen a nagy bolygón”, gondolta most.
A délelőtt unalmasan telt el. A kunyhót nem hagyhatta el – nehogy műholdról felismerjék
az arcát. Aztán feldübörgött a terepjáró – olyan ösvényen jött, amin még gyalog is nehezen járhat-
tak az emberek. De ez a jármű oda is felkaptatott, és odatolatott a kunyhó mellé. Bolsen kalapját
szemébe húzva bevágódott a hátsó ülésre.
Kicsit türelmetlen volt már. Napok óta ült a hegyek között a marcona fegyveresek között,
akikkel nem értett szót, hiszen ezek arabul sem tudtak, nemhogy angolul. Pastu nyelven pedig
Bolsen volt igen gyenge. A túlélő-tanfolyamokon mindenki más helyi nyelvet sajátított el. Bolsen
még most is örült, hogy annak idején a pszicholingvisztikusok őt az arab csoportba osztották. Eb-
ből eddig sok haszna volt. Igaz, sok baja is. Ha nem tud arabul, sohasem kerül ide.
De most már ennek sem volt jelentősége. Itt volt, és kész. A zötyögő szerkezet egy régi ka-
tonai bunkerhez vitte. Nem látta, de sejtette, hogy valahol a sziklák között több bunker is akad.
Hiszen csak egyet nem építettek volna. Ezen a hágón – amit a ködös távolban a piszkos ablakon
át homályosan látott is – valaha éppen az oroszok próbáltak előrenyomulni Kabulból nyugatra.
Nem sikerült nekik. Az angolok sem tudták igazán uralni ezt az országot. Hát persze, az itteniek
ma sem ismerik az államot, és nem ismernek el semmiféle hatalmat. A tálibok, ezek az elvakult
ortodoxok meg azt hiszik, visszafelé forgathatják a világ kerekét, pedig őket sem támogatják so-
kan. És napról napra szaporodnak az ellenségeik.
De erről jobb nem beszélni itt – jutott eszébe –, hiszen éppenséggel Ő pénzelte ezeket az
ultra-maradiakat. Nélküle sohasem jutottak volna hatalomra. Kabul falai mögé sem jutottak vol-
na be, és most nem csinálhatnának úgy, mintha ők is igazi kormány, igazi állam, igazi hadsereg
lennének. Meddig még...
Bolsen megvárta, míg a kocsi a szürke és keskeny betonbejárathoz állt. Akkor ismét szemé-
be nyomta a kalapot, és kiugrott a kocsiból. Sejtette: ha odafentről figyelik is ezt a vidéket – és mi-
ért ne figyelnék, éppen Ő miatta is, például –, nem állapíthatták meg a kilétét. Az arcát nem lát-
ták. Máris bent volt a bunkerben. Hideg falak, néhány faszénnel rajzolt ábra vagy betű, aztán
máris ment le egy lépcsőn. Kellemetlen volt a dolog, egyre hűvösebb és sötétebb lett. De Ő szereti
az efféle helyeket. Van benne valami a patkányból – gondolta Bolsen. És jól tudta, ez ismét egy
olyan gondolat, amit nem hangsúlyozhat. Soha, sehol. Nem csak most és itt, de másutt sem. Neki
mindenütt vannak emberei, az egész világot behálózzák fülei, szemei.
Úgy sejtette, a föld alatti folyosón átmentek egy másik bunkerbe. Mert aztán az út ismét
felfelé vitt. Tompán dübörögtek a betonlépcsők a bakancsok alatt. Végre egy másik helyiségben
találta magát. Vaskos függöny takarta a hiányzó ajtó helyét. Nem volt ott senki, de Bolsen kísérői
önkéntelen testbeszédéből tudta: már közel vannak. Ahogyan kihúzták magukat, ahogyan fegy-
verüket markolták holmi ál-fegyelemmel, mégis katonás mozdulattal, és főleg ahogyan arra a
függönyre néztek – világos volt, hogy a mögött van Ő.
Egy szemüveges fiatal férfi nézett ki, végigmérte Bolsent, majd eltűnt. Egy perc, és újra el-
húzta a függönyt:
– Erre, Mr. Bolsen.
 Bolsen belépett. Tudta, az ő testbeszédét is figyelik ezek. Vagy tudatosan, tanultan – vagy
legalább ösztönösen, hisz ehhez is értenek. Hát határozott volt, csöppet sem alázatos. És nyugodt.
Csak ő tudta, tudhatta, mennyi benne a félelem. Nem, Frederick Bolsen még nem akart meghalni.
De ezt sem láthatták rajta.
Aztán mindenki eltűnt mellőle. A függöny összecsapódott mögötte. A titkárszerű férfinak
is nyoma veszett.
Egy fekete szakállas, átható tekintetű, fehér turbános férfi állt a sarokban. Hűvös volt itt,
ezért egy takarót borított magára. „A háromszázmillió dollárjából, ami mostanra maradt a vagyo-
nából, igazán vehetne egy kabátot”. De Bolsen azt is tudta: ez is gesztus. Ő mindig gondol arra is,
mi szivárog ki róla. Mit beszélnek az emberei, és rajtuk keresztül mit tud meg a világ. Fontos,
hogy egyszerűnek higgyék. Hiszen Mohamed, Allah egyetlen földi prófétája is egyszerű ember
volt. Nagyon egyszerű, de lelkében hatalmas.
– Szalam, Kaid – Bolsen mellére tett kézzel meghajolt. Mióta utoljára találkoztak, a Kaid
mintha lefogyott volna. Persze óvakodott ezt szóvá tenni. Az iszlámhívők nem tesznek megjegy-
zést azok testi állapotára, akit tisztelnek. És ő minden ellenérzését félretéve, valóban tisztelte a
Kaidot. Hiszen ez az ember nagyban csinálta azt, amit Bolsen kicsiben. Ezen felül az amerikai
tudta azt is, hogy ő sohasem lesz képes ekkora játszmákra. Az ilyesmire születni kell. No, és egy
hatalmas vagyon sem árt.
– Üdvözöllek, Bolsen – a férfi hangja nem volt mély. Néha nagyon szelídnek tűnt. Most is.
Bolsen megállt tőle pár méterre, és lassan emelte fel a tekintetét. Ezt valaha régen is így csinálták.
A keleti uralkodók kényesek az ilyesmire. És a Kaid kétszeresen is uralkodó. Hiszen szaúdi her-
cegi család szülöttje – akkor is fontos ember volt az apja és ő maga is, ha abban az országban több
mint hatezer herceg szaladgál. A másik okkal pedig Bolsen még inkább tisztában volt. Nem vitás,
kinek a kezében van a hatalom. Az erő.
– Utoljára tavaly láttuk egymást. Mielőtt Sydneybe indultál.
– Igen, uram, akkor találkoztunk. Ha sikerült volna a tervünk, ma a világ talán másképpen
nézne ki.
– Ha az embereid nem mondanak csődöt, nem lett volna olimpia. Vérbe és könnyekbe ful-
ladt volna! – a Kaid keze ökölbe szorult. Közben fekete szemét nem vette le Bolsen arcáról. A férfi
azonban merészen visszanézett:
– Én ott voltam uram, és mindent előkészítettem. A te embereid is elindultak, de mivel le-
gálisan nem juthattak be, hát két kis hajóval kísérelték meg a partraszállást. Allah akaratából vi-
har tört ki, és az egyik hajó elsüllyedt az embereinkkel együtt, a másik kénytelen volt visszafor-
dulni... Az emberek életben akartak maradni.
Keménysége valahol tetszett is a Kaidnak. A vezér hát folytatta:
– Való igaz, tudom más embereimtől, hogy te már előkészítetted a dolgot. Már készen volt
az útvonal, ahol bevittétek volna a bombákat az olimpiai faluba meg két stadionba.
– Így van, Kaid. Készen álltak azok az emberek, akiket én szerveztem be.
„Ám a tieid nem érkeztek meg”, volt a mondat másik, ki nem mondott fele. A Kaid jól ér-
tette ezt is. Mert hirtelen összefonta mellén a két karját:
– A gyávák sorsa a dicsőség nélküli halál.
„Vagyis kinyírta azokat, akik visszafordultak az indonéz partokra”, villant Bolsen agyába.
Nem rendült meg – régóta sejtette, hogy ez lett a sorsuk. Akik többre tartották a saját kis életüket,
mint a nagy célt, azoknak nem maradt több esélyük. Bolsen gyomrát is összeszorította most egy
erő. Egy nagy, félelmetes és jéghideg marok.
– Hagyjuk a múltat, akkor is, ha benne gyökerezik a jövő fája – a Kaid a jelek szerint szeret-
te az efféle képletes beszédet. Bár Bolsen egy kicsit tanulmányozta a Koránt, csak sejtette, hogy
ezek az idézetek, ezek a biblikus hangulatú mondatok onnan valók. De ebben nem volt biztos.
 Nem ültek le. Álltak hát a lámpák fényében, egyikük sem mozdult. És közben folyton egy-
más arcát fürkészték. A Kaid beszélt:
– Sydney, mint esély, hát elveszett. De most más tervem van, és ebben neked is részt kell
venned, Bolsen. Annak ellenére, hogy amerikai vagy... Vagy éppen azért. A csapás, amit terve-
zek, hamarosan bekövetkezik. És ezt ott belül, a Sátán országában kell megszervezni. Van-e erre
alkalmasabb ember, mint az, ki maga is a Sátán hazájának szülötte...?

2001. JÚNIUS 1. PÉNTEK, 13 ÓRA 45 PERC

LONDON (EGYESÜLT KIRÁLYSÁG)
– Éppen pénteken kellett jönnie? – csodálkozott Robert Wesley. – Ha hétfőn jött volna, több
időnk marad. A kollégáim már hazamentek. Én is csak az ön kedvéért maradtam még egy kicsit...
Negyvenes évei elején járt, de már szinte teljesen megőszült. A haja egészen fehér volt. Kis-
sé nehezen mozgott, valamilyen reumatikus kór gyötörhette. Ezért nem is szívesen ment a fiatal
nő elé. Aki látta a helyzetet, a főszerkesztő állapotát. Hát sietett, ne kelljen a férfinak nagyon eltá-
volodnia az asztalától. Kedvesen mosolygott és úgy közeledett. Magas volt, karcsú. Tipikus ame-
rikai nő benyomását keltette, talán a bőre volt egy kicsit barnább a szokásosnál. De hát ezek a fia-
tal nők szoláriumoznak, sokat vannak a szabad levegőn. Különleges diétát tartanak folyton, nem
híznak meg, és hajnalban már kocognak, futnak több kilométert. A nőnek égszínkék szeme volt,
és kevés sminket rakott az arcára. Ez kellemesen hangolta fel a férfit. Nem kedvelte azokat a nő-
ket, akik egy hajónak is elég festékkel terhelten közlekedtek.
Rámosolyogott hát, ahogyan az szinte kötelező a jobb társaságban. És Wesley meg volt róla
győződve, hogy ő igenis a jobb körökhöz tartozik. Egész eddigi életével ezt igazolta. Legalábbis
önmagának.
A nő pedig kezét nyújtva mutatkozott be:
– Paula Del Mar vagyok a Los Angeles-i Woman’s Weekly-től. Úgy tudom, a főnököm fel-
hívta önt...
– Igen, beszéltem Robertson úrral. Nagyon kellemes úriember. Az időpontot is vele egyez-
tettem – Wesley önkéntelenül is az asztalán álló naptárra pillantott. Paula Del Mar követte a te-
kintetét, ám közben nem szűnt meg mosolyogni. – Bár nem tudom, egy tipikusan női hetilapot
miért érdekelhetnek a Közel-Kelet, és egyáltalán a világ efféle problémái... Különösen Ameriká-
ban.
Paula értette a szavak élét, és cinkosán rámosolygott a férfira:
– „Vettem az adást”, uram, ahogyan ezt manapság mondják bizonyos körökben... Való
igaz, az amerikaiak általában keveset tudnak a világ dolgairól, inkább a belső ügyekkel foglalkoz-
nak. A mi lányainkat és asszonyainkat pedig még ezen túlmenően se nagyon érdeklik az Egye-
sült Államokon kívüli világ eseményei.
A bonyolult mondat azért csak kikerekedett, és Paula elbűvölően mosolygott. Szép fogso-
ra, akár egy drága gyöngysor csillant a férfira:
– De éppen a Woman’s Weekly szeretne változtatni ezen az állapoton. Ezért vagyok itt. A
főnököm valósággal áttelepített Európába, és később alighanem Ázsiába is el kell mennem. Min-
den olyan problémát sorra veszünk, amely nem egy vagy két országot érint, hanem az egész vilá-
got. Azt, amelyik itt globalizálódik a szemünk láttára.
– Ez a globalizáció már ötszáz éve tart – jegyezte meg a férfi. – Mióta Kolumbusz első ízben
jött vissza Amerikából, és mióta a selyemúton zajlott a kereskedés Ázsia és Európa között. Ami-
kor porcelánt vagy hernyóselymet hoztak Európába, amikor a portugál hajósok Afrikát megke-
rülve eljutottak Indiába, amikor az első angol fegyenceket Ausztráliába, Napóleont pedig Szent
Ilonára vitték... mi egyéb zajlott volna, mint a világ globalizálódásának soron következő fokoza-
tai? És tudja, melyik a leginkább kozmopolita, leginkább globális szervezet a világon immár csak-
nem kétezer éve...? A római katolikus egyház, kedves kisasszony.
A hosszú eszmefuttás kimerítette. Elhallgatott. Alighanem még asztmás is volt, mert kissé
kapkodva szedte a levegőt. Aztán a fiókjából elővett egy orvosságos dobozkát.
Paula szeme körbefutott. A férfi mögött polcokon rengeteg dosszié és doboz sorakozott.
Majd kivette retiküljéből a magnót, bekapcsolta és az asztalra helyezte. Céltudatosan, mint aki
nem akar időt vesztegetni, máris feltette az első kérdést:
– Az önök havi folyóiratát a legjobbnak tartják, ha a Közel-Kelet ügyeiről van szó. Újabban
azonban úgy tűnik, önök kiterjesztették működési területüket, és mind többet foglalkoznak a
nemzetközi terrorizmussal is. Ez is olyan téma, amiről a mi olvasóink nagyon áttételesen, vagy
inkább sehogyan sem szoktak találkozni.
Robert Wesley megfontoltan kezdett válaszolni:
– Márpedig ez a modern világ egyik legnagyobb kihívása. Nincs semmi köze a
globalizációhoz, hiszen – mint említettem már – az egy sokkal régebbi folyamat. Amelynek folya-
matával a legtöbb ember nincs is tisztában. Terrorizmus mindig volt, és még sokáig elkísér ben-
nünket. Ha megfelelőképpen tekintjük át az utóbbi négyezer év történetét, akkor beláthatjuk,
hogy mindig is együtt éltünk vele. Már a Bibliában is számos terrorcselekményről olvashatunk,
az ókorban sem volt ritka, a középkor pedig voltaképpen tele volt az állami és magánterror esete-
ivel. A huszadik században ez hihetetlen méreteket öltött, és manapság, az új évezred küszöbén...
Wesley szeretett beszélni. Paula Del Mar hagyta, hadd mondja. A magnóban nesztelenül
forgott a szalag. Wesley egyszer csak széles mozdulattal a háta mögé mutatott:
– Bizonyára csodálkozik, miért nem számítógépen tároljuk az adatainkat? Mert mi már
csak ilyen konzervatívak vagyunk. Én és a kollégáim sohasem sietünk. A számítógépek azoknak
valók, akik folyton rohannak és sok, túl sok adatot tárolnak... Mi havonta jelenünk meg, és ne-
künk a legjobb szakértők dolgoznak. Itt van a legnagyobb adattár az arab és iszlám világról, leg-
alábbis Londonban. Vagy inkább egész Angliában...? Mi rengeteget tudunk minden közel-keleti
vezetőről. Érdekli, régebben milyen homoszexuális kalandjai voltak Kadhafinak? Érdekli, igazá-
ból milyen volt a viszonya Arafatnak a feleségével? Érdekli, melyik izraeli politikus melyik tit-
kosszolgálatnak dolgozott, mielőtt a kormányba került – vagy azután is? Ha mond egy nevet, mi
negyedóra alatt megválaszoljuk, ki az és milyen hierarchiában foglal helyet. Milyen gazdasági,
kulturális vagy politikai szerepet játszik a világnak azon a folyton forrongó vidékén.
– Vagyis ez azt jelenti – szakította félbe Paula, és a hangja most komolyabb volt, mint eddig
bármikor –, hogy a terroristákról is sok adatot őriznek.
– Mindenkiről, aki valaha is felbukkant, bármit elkövetett, vagy akár csak kapcsolatban
volt egy-egy ismertebb terroristával – bólogatott Wesley elégedetten. – Ez az információs bázis
adja folyóiratunk hitelét. Ezért olvassák azt minden angol nyelvű egyetemen és főiskolán, azért
fizeti elő minden könyvtár, kormányintézmény és számos egyéb hivatal. Mert mértéktartóak va-
gyunk, vagyis – mértékadóak is vagyunk, éppen ezáltal. A legjobb médiahagyományokat követ-
ve minden forrásból tájékozódunk, mielőtt bármit megírunk.
– Szóval ez az a mindentudó archívum – nézett körbe a falakon Paula is. Wesley követte a
tekintetét, és ismét nem titkolta elégedettségét:
– Igen, kisasszony, ez az.
Amikor a tekintete ismét visszatért a nőre, megdöbbent.
Paula Del Mar kezében egy pisztolyt látott. Furcsán hosszú volt a csöve...
Robert Wesley főszerkesztő nem látott többet. Talán már a torkolattűz sem hatolt el tudatá-
ba. Gyors egymásutánban három golyót kapott a mellébe. Már hörögve zuhant le a székről a pad-
lóra, amikor Paula felállt. Az ajtóhoz szaladt és hallgatózott. A kollégák csakugyan hazamentek.
A nagy házban csönd volt. A hangtompítós fegyver még a kezében volt. Visszament az íróasztal-
hoz. Látta, hogy Wesley még mindig nem halt meg, levegőért kapkod, bár a padlót már elöntötte
a vér...
– Nem kockáztatunk – mormolta halkan, és a negyedik golyót egyenesen a férfi fejébe
eresztette. Akkor hirtelen csönd lett.
Nagy táskájába süllyesztette kezét. Az már elnyelte a magnót és Wesley naptárát. Hiszen
ott nyilván be van írva, kit várt ma tizenhárom-negyvenötre. Ez nem maradhat itt. Aztán a táská-
ból kólás palackhoz hasonló tartály került elő. A nő permettel fújta be a dossziékat, hogy biztosan
elégjenek.
A töltetet az íróasztal alá erősítette. Ha közben mégis megjönne egy munkatárs, ne vehesse
észre. Beélesítette, majd indult. Csöndesen hagyta el a kis szerkesztőséget. Ez voltaképpen egy
nagyobb lakás volt a ház harmadik emeletén. Senkivel sem találkozott a szőke nő, hóna alá szorí-
totta retiküljét a pisztollyal, és baj nélkül leért a földszintre. Csak akkor lélegzett fel, amikor végre
a járdán ment.
Nem szállt taxiba, még nem. Előzőleg kétszer járta be a környéket, és tudta már, hogy a ve-
le párhuzamos egyirányú utcán sokkal gyakrabban futnak taxik a Waterloo pályaudvar felé. Hát
hamarosan sikerült egyet leintenie, és a vasútállomásra vitette magát. Többet nem is szólt, ne je-
gyezzék meg a hangját.
Távozása után kilenc perccel bekapcsolt az automata detonátor. Csaknem egyszerre két
robbanás következett be. Az egyik szétvetette a robbanótöltetet, a másik 0,001 másodperces kés-
leltetéssel meggyújtotta a levegőt. Az oxigénkeverék csak egyet villant, és máris lángolt minden,
ami eleve éghető volt a szerkesztőségben. A papírok, a fa bútorok, a szőnyegek, a függönyök, a
kárpit. Minden.
A füst csak később tódult ki az ablakon – amikor odabent már hihetetlen lángok nőttek fel.
Az ablak fája is égett, az üveglapok pedig elrepedtek. A tűz akkor újabb levegő utánpótlást ka-
pott, és még egyszer belobbant...
A nő az állomáson egyenesen a nagy toalettbe ment. Amint sikerült elfoglalnia egy fülkét,
azonnal munkához látott. A szőke haj paróka volt – a retikülbe került. Most dús, természetes és
valódi fekete haj bomlott a vállára. A szeme is fekete lett, miután a nulla dioptriás kék kontakt-
lencséket elnyelte a vécékagyló. Aztán levette és kifordította szoknyáját – ez az oldala zöld volt,
nem is emlékeztetett a másik világoskék oldalára.
Tíz perccel később már ismét odakünn volt. Éppen beérkezett egy szerelvény, kihasználta
hát – a sietve áramló emberek közé keveredett, és hamarosan a pályaudvar másik oldalán volt.
Megvárta az emeletes buszt, amely a szállodája felé vitte őt. Onnan ma reggel pontosan ezzel a
külsővel jött ki, mint amivel most felszállt a buszra.
Öt megállóval távolabb szállt le, és egy nyilvános telefonfülkéből hívott egy számot. A ké-
szülék csak egyet csendült, azonnal felvették. A férfi ismerte az ő hangját, hát nem is szólt bele.
Csak a jelentésre várt, és azt meg is kapta:
– Laila vagyok. Elküldtem a virágot.

2001. JÚNIUS 4. VASÁRNAP, 08 ÓRA 07 PERC

TORUN (LENGYELORSZÁG)
Zygmunt Chojnacki arra ébredt, hogy eső veri az ablakot.
Ez júniusban sem ritka dolog itt az Észak-Lengyel vidéken, tudta jól. Mégis elvárta volna,
hogy most vasárnap, amikor megkezdi az utazását, legalább egy kicsit süssön a nap. De nem volt
kétsége – amikor arrafelé fordult az ágyban, maga is látta, hogy víz csordul az ablaktáblákon. Ez
az ablak nyugatra nézett, és mint mindig, most is onnan jött az „áldás”.
A férfi halkan káromkodott. Nem akarta felébreszteni a feleségét, de Danuta is megmoz-
dult:
– Én sem alszom már egy ideje – vallotta be. – És én sem örülök az esőnek.
Ekkor mindketten a kislányukra gondoltak. Ám a kis Ela még biztosan aludt. Ha nem kell
óvodába mennie, képes délelőtt ébredni. Most ennek is örültek.
A férfi felkönyökölt:
– Meglesztek nélkülem? – kérdezte halkan. És annyi aggodalom volt a hangjában, hogy a
nő azonnal hozzábújt:
– Majd összehúzzuk magunkat. Talán elég lesz a pénz, amíg küldesz.
– Mindjárt az első hónapban – ígérte a férfi. – És utána rendszeresen. Aztán ősszel talán
már el is jöhettek hozzám. New York csodálatos város.
Egyszer már járt ott, igaz, régebben. Akkor még nem volt nős, és Ela sem volt sehol.
Danuta erősen szorította a férjét:
– Délután... ugye, elmegyünk még a temetőbe?
– Persze. Viszünk virágot is.
A szüleire gondolt, ahogyan az asszony is. Zygmunt lassan a hátára fordult. Belehallgatott
a csöndbe. Régebben ilyenkor rágyújtott, és még élvezte is azt a füstöt a torkában. A tüdejében.
De mióta munkanélküli lett, leszokott. Kellett a pénz a családnak.
Lassan felkelt. Danuta utána nézett, nem szólt. A férfi az ablakhoz ment. A panelház hato-
dik emeletéről látta a Visztulát. A víz most is szürke volt, mint mindig. Kiment a fürdőszobába,
és amikor végzett, nekiállt borotválkozni. Ennek ablakát jobban kedvelte – innen látta a régi óvá-
rost. A folyóval párhuzamos hétszáz éves vörös tégla várfalak mindig ismerősen simultak a sze-
mébe. Hiszen itt született, igaz, az északi parton. Éppen az óvárosban. Soha nem felejtette el, mi-
lyen jókat játszottak a társaival a Szent János-templom tövében. Meg a környező keskeny, közép-
kori kis utcákban. Minden nap elmerészkedtek a Kopernikusz-házhoz, ami persze akkor még
nem nézett ki olyan szépen, mint most.
Szerette Torunt. Ami akkor jóval kisebb volt, mint manapság. A széleken azóta panelváro-
sok nőttek ki, jókora megkövesedett dinoszauruszokra emlékeztető tízemeletes házakkal. És itt, a
Visztula déli partján is lett egy új város a régi kicsiny negyed mellett, helyett. Zygmunt még em-
lékezett az egyetemre is. A régi falak között vitt az útja, a kerek börtöntorony és több templom
között. A régi piactér, a városháza mindig megkapó látványt nyújtott – ezt még télen is szerette.
A gerendák közé beépített vörös téglák, a „porosz falak” és a fehér hó, az utcákat hónapokon át
borító jégréteg is beivódott a tudatába. Mindez Torun volt, a kereszteslovagok egykori vára és vá-
rosa, a folyami kikötő, a sportpályák és nagy gyárak városa.
Zygmunt búcsúzott is. Ma délután indul New Yorkba, ahol munkát kapott. Ez olyan nagy
dolog...! Igaz, egy régebben kivándorolt lengyel intézte el neki, hát persze, hogy annál a számító-
gépes cégnél nem tudhatták, hogy él valahol a kelet-európai kietlen vidéken egy ilyen kitűnő
programozó, mint ő... Zygmuntnak most nem volt kedve nevetni. A lényeg, hogy most már me-
het. Rendben vannak az engedélyek, a vízum, és egy kis pénzt is összeszedett. Éppen csak annyit,
hogy egy hétig bírja majd a világvárosi árakat. Olcsó szállás, semmi luxus, és semmi fickándozás.
Még egy mozit is meg kell majd gondolnia. A szálláson van egy tévé, az segít majd a nyelvgya-
korlásban is.
Elállt az eső. Gondolt hát egyet, és kinyitotta az ablakot. A levegőnek különös íze volt. Egy-
szerre nyirkos, mégis már száradó, majdnem meleg. Ha a felhők is hamarosan eloszlanak, és ki-
süt a nap, talán szépen búcsúzik tőle a város. Az ő városa.
 2001. JÚNIUS 6. KEDD, 10 ÓRA 11 PERC
JERUZSÁLEM (IZRAEL)
A Dávid Királyról elnevezett utca egyik impozáns épülete előtt egyenruhások posztoltak.
A második emelet egyik szobájában megszólalt a telefon. Harel unott mozdulattal vette fel. Mint
naponta százszor.
De elég volt belehallgatnia a készülékbe, és azonnal megváltozott a viselkedése. Rekedt
hangon, arabul válaszolt, de csak pár szót. Inkább hallgatta a másik sebesen pergő nyelvét. Aztán
véget ért a beszélgetés. Harel felpattant.
– Ez Haszán-három volt, az egyik informátorom – újságolta–– Mennem kell. Azt mondja,
nagyon fontos. És az a pár célzás, amit elejtett, valóban erre utal.
– Találkoztok? Hol? – kérdezte a társa. Ő is tudta: Harel nem mehet el anélkül, hogy ne kö-
zölné vele, hol lesz és mit fog csinálni a következő órában. Ha valami baja esne, vagy nem jönne
vissza, társainak tudniuk kell, hol keressék.
Harel megmondta, melyik kávéház melletti parkolóban kell lennie húsz perc múlva, aztán
elsietett.
A Moszad egyik épületét megkerülve máris kocsijába szállt. A forgalmas utcát hamar el-
hagyva, most keskenyebbeken haladt. Már jól benne jártak a délelőttben, és a nap mind maga-
sabbra emelkedett. Katonai járművek jöttek szembe, sápadt zöldjükön nem csillant a fény. A matt
felületeken repedések, horpadások, kőnyomok virítottak. Az ablakokra sűrű acélhálót tettek.
Minden katona fegyverét markolta. Az utcákon lépten-nyomon szintén felfegyverzett rendőrök
cirkáltak.
Ez hát Jeruzsálem a huszonegyedik század elején, villant Harel agyába. Nap mint nap rob-
bannak a bombák, öngyilkos merénylők szállnak szembe Izraellel. Itt most mindenki katona, aki
zsidó. Még az is, akinek soha nem volt fegyver a kezében és soha nem lőtt egyetlen arabra sem.
Viszont őt bármikor lelőhetik, bombával megölhetik vagy megsebesíthetik. Felgyújthatják az üz-
letét, de lehet, a kocsija repül majd a levegőbe. Tévedésből, vagy nem tévedésből. Felszállhat egy
buszra, és a mellette álló arab aktatáskájában, vagy akár a testére, a ruha alá erősítve ott lapul a
fémes halál. A Semmi.
Harel nem félt. Bár néha különösen érezte magát. Szerette a várost, ez az ő városa is volt –
ugyanakkor volt valami rettenet az utcákon. Amit egyetlen zsidó sem vallott volna be magának.
De a palesztinok, az izraeli arabok, a külföldi turisták és mindenki más érezte, éreznie kellett a le-
vegőben lebegő feszültséget.
Külföldi persze egyre kevesebb volt. Nem ostobák, és inkább élni, mint halni akarnak. A
szállodák konganak, az éttermek is. Ki merészel bemenni oda, ahol bármikor robbanhat egy bom-
ba? Harel csak annyit tudott, hogy ez így nincs jól. Valamilyen megoldást kellene már találni, és
az aligha a folyamatos öldöklés meghosszabbítása, végtelenítése lehet.
Harel már közel volt céljához. Befordult az utolsó utcába. Leparkolt a megbeszélt helyen,
de nem látta „Haszán-hármat”.
Kiszállt, tétován tett egy kört. A férfit, ezt a vézna, törekvő kis palesztint sehol sem látta.
„Haszán-három” jó informátor volt, a megfelelő körökben mozgott, és már nemegyszer tett
Harelnek jó szolgálatot. Persze a jutalma sem maradt el. Haszánnak nem kellett attól tartania,
hogy éhen hal a családja. Neki mindig volt „munkája”, ha nem is éppen túlságosan legális.
Harel még várt öt percet. Kellemetlen előérzete támadt. Mobiltelefonján beállította a szol-
gálat ügyeletének számát, a telefont markoló kezét a zakója zsebébe süllyesztette, és úgy ment to-
vább. Nem volt nála fegyver.
A kis sikátor nem volt messze. A kávézó teraszán alig néhányan ültek az árnyékban. Köz-
tük nem látta Haszánt. Hát úgy döntött, végigmegy a sikátoron. De előtte sokáig szemlélte a kör-
nyéket. Egyetlen arabot sem látott. Akkor sietve elindult...
Balsejtelme beigazolódott. Az egyik szeméttartály mögül vézna férfiláb állt ki. Aztán Harel
megpillantotta a másik lábát is. A nadrágszár rácsavarodott a lábszárra.
– Haszán!– mondta fojtottan. Közben a környéket figyelte. Sehol senki.
Még tett két lépést. Nem volt kétsége – Haszán volt az. És a „volt” szó most tragikusan
igaznak bizonyult. A férfi melléből egy kés markolata állt ki. Már nem élt.
„Tehát tudták, hogy áruló. De ez mikor derült ki? Már eleve hamis hírt mondtak neki, jut-
tattak el hozzá, hogy minket félrevezessen...? De akkor nem ölték volna meg. Igaz hírt kapott, és
azt akarta most velem közölni. Időközben azonban kileshették, hogy telefonál. Talán még a szá-
mot is le tudták ellenőrizni... Jobb lett volna a mobilszámomat megadni neki, az titkos. Istenem,
ezt kellett volna tenni” – futott át a fején, mikor már hívta is a Szolgálatot.

2001. JÚNIUS 7. SZERDA, 06 ÓRA 02 PERC

A CIA KÖZPONTJA, LANGLEY (USA)
– Itt a váltás – mondta Huntsville, és felállt. Látszott, megkönnyebbült.
Nem volt még idős, de olyan benyomást keltett. Talán azok a ráncok az arcán, amiket a tár-
sai csak a felesége temetése után vettek észre először. A rák kegyetlen dolog, és néha sokáig, so-
káig kínoz valakit. Aki erre egy csöppet sem szolgált rá.
Huntsville negyvenkilenc volt, de hatvannak nézett ki: nemrégen valaki – egy újonc, aki
mostanában került Langleybe, és senkit sem ismert – megkérdezte tőle, hány hete van még a
nyugdíjig? Huntsville akkor elgondolkozott a dolgok állásán. És nyilván a saját külsején is. Úgy
beszélik – hallotta King –, hogy mostanában kocog reggelente. Biztosan most is azt teszi, amint
hazaér.
King fekete volt, nagytestű, általában jókedvű. De azon a reggelen – maga sem tudta, miért
– baljós előérzete lévén, valahogyan nem volt kedve nevetni.
– Történt valami? – kérdezte, de még nem ült a helyére. A szoba egyik fala üvegből volt.
Innen egyenesen leláttak az operációs teremre. Igaz, a nagy kerek térképasztal most nem volt
alulról kivilágítva. Egyáltalán, iratok és nagyméretű fényképek hevertek rajta, de csak néhányan
lézengtek a teremben. Szemmel láthatóan senkinek sem volt komoly munkája. King hát csak le-
nézett, aztán visszajött az íróasztalhoz. Komótosan levette a zakóját. Pedig még nem is volt me-
leg.
– Történt – Huntsville nyugtalan volt. Még küzdött benne a fáradtság és a gond, meg az
öröm, hogy mehet haza. De ő is jól tudta, hogy előbb le kell adnia az ügyeket. Ami az elmúlt hu-
szonnégy órában történt a nekik kijelölt területen, arról Kingnek is tudnia kell. Hát elmondott né-
hány jelentéktelen apróságot, aztán rátért a lényegre. És volt valami ekkor a hangjában, amitől
King is azonnal felfogta, hogy ez, és csak ez az igazán fontos esemény.
– A Moszadtól szóltak ide. Egy informátor fél órával az ellene elkövetett gyilkosság előtt
leadta a drótot. Hogy valaki, aki nagyhatalmú terrorista vezér – a nevét nem tudjuk –, mindenfe-
lől riasztotta embereit. Szudánból egy speciális társaság érkezett Jordániába, most mennek át a
szírekhez. De a céljuk vagy Európa, vagy Amerika. És ígért még további pontosításokat is, szemé-
lyesen... De mire a Moszad embere odaért, a fickó már kihűlt.
– Az is lehet, hogy az egész hír hamis, és éppen az informátor meggyilkolásával adtak neki
egy kis ál-igazi mázt – vélte King.
Huntsville rábámult:
– Gondolod, ezek ilyen ravaszak?
 King még csak harminc volt. Sokkal fiatalabbnak érezte magát, mint a társa. És most vala-
hogyan elkapta az indulat, hát az illemről is megfeledkezett:
– Ti öregek azt hiszitek, aki nem az Államokban született, az mind hülye? Hogy a világ
más részein, csak azért, mert nem tudnak angolul és sohasem látták a Fehér Házat, hát ostobák az
emberek?
Huntsville csak nézett. King persze azonnal lecsillapodott, és tett egy elnézést kérő mozdu-
latot. Ám nem szólt semmit. Huntsville felkapta a zakóját, és csak a küszöbről szólt vissza:
– Ti aztán tudjátok, mitől döglik a légy, „gyerekek”...
És már ott sem volt.
King utána kiáltott a folyosón:
– És mit mond az Obladi-Oblada?
De Huntsville akkor lépett be a liftbe. Biztosan megsértődött, hát úgy tesz, mintha nem
hallaná, morogta King. Aztán leült végre a nagy íróasztalhoz, és kezébe vette a jelentéseket. Az
izraeli eset leírása éppen olyan szűkszavú volt, mint ahogyan Huntsville elmondta. Egy pillana-
tig habozott, felhívja-e Jeruzsálemet, de sejtette: úgysem tudna meg többet. Ha az izraeliek többet
tudnak, mint amennyit elmondtak, akkor nem ok nélkül hallgatják el. Hacsak... Hacsak azóta
nem tudtak meg valamit?
De jobb lesz felhívni a „Cég” izraeli összekötőjét, és nem egyenesen Jeruzsálemet. Melles-
leg a szabályzat is ezt parancsolja – sóhajtotta King, és lassan nyúlt a telefonhoz.

2001. JÚNIUS 12. HÉTFŐ, 15 ÓRA 47 PERC

CLEVELAND (USA)
– A legjobb, ha az ember világos nappal sétál be egy ellenséges országba – jegyezte meg
Bolsen.
– Ellenséges ország...? Ez jó – nevetett fel kísérője. Hiszen tudta – de nem sokkal többet tu-
dott –, hogy Bolsen éppenséggel amerikai. Az Államokban született és élt sokáig. Talán még nem
is olyan régen. De hát ő tudja, mit beszél, ezért a férfi elhallgatott.
Bolsent most az anyja sem ismerte volna meg. És ez nem csak egy nyelvi fordulat, tudta jól.
Május végén egy kisebb plasztikai műtéten esett át, amit a Kaid fizetett. Egyáltalán, mostanában
minden napját, óráját a Kaid fizeti. A vezér látta el annyi pénzzel, hogy megvehette belőle a ha-
mis útlevelet. Bár az végső soron igazi volt. Egy valahol Ázsiában elhunyt amerikaihoz tartozott,
akinek a holtteste soha nem került elő. Talán egy bangkoki bordélyban fordult fel? Vagy
Okinaván evett egy mérgező halat? Vagy Rangoonban fulladt a kikötő vizébe...? „Hát nem mind-
egy önnek?” – kérdezte az, aki ügyesen kicserélte az okmányban a fotókat. Most Bolsen szakállas
arca nézett farkasszemet azzal, aki kinyitotta az útlevelet. Mert sötét szakállat növesztett, a haját
pedig rövidre nyírta, és egy dioptria nélküli, aranykeretes szemüveget viselt. Szabadságát töltő
egyetemi tanárnak látszott.
De nem nyitották ki. Utoljára a kanadai határon mutatta fel, ahová hajón érkezett. És volt
nála egy amerikai jogosítvány is. Ugyanarra a John R. Clarke névre, amelyre útlevele is szólt.
Bolsen komolyan gondolta. Most, amikor a kis vitorlás a clevelandi kikötő előtt siklott el,
és ő kissé mereven figyelte a partot – megint eszébe jutottak előző kalandjai. Az Egyesült Álla-
mok számára ellenséges ország. És a Kaidon kívül senki sem tudta volna rávenni őt arra, hogy
visszatérjen. Ráadásul ilyen gyorsan...?
A CIA kemény ellenfél, efelől nem voltak kétségei. És nem csak a szomáliai akció miatt.
Előtte még veszélyesebb támadásokat élt át. De most erre koncentráljunk – gondolta. Vissza kell
fizetnie a CIA-nek, és fizetni fog Amerikának is. Az egyik keze ökölbe szorult. De hallgatott.
 A másik irányította a vitorlást. Nem volt ez igazi jacht – nem kell feltűnősködni, üzente
Bolsen előre. És amikor a kanadai tóparton beszállt a hajóba, elégedetten állapította meg: hallgat-
tak rá. Még mindig nehéz volt elhinnie, hogy egy hatalmas akciót fog vezényelni, és sok, nagyon
sok ember tartozik neki engedelmességgel. A legtöbben persze úgy, hogy soha nem fogják őt lát-
ni. Nem kerülnek eléje, és ő is csak messziről figyelheti a működésüket. Azok ott mind azt hiszik,
hogy egyenesen a Kaidtól kapják az utasításokat... Hát rendben van. Higgyék csak, így jobb is
lesz.
Miközben a kis hajó szaporán siklott a kékes vízen – már közeledtek a jacht-kikötőhöz –
Bolsen agyában ismét lepergett az a jelenet ott az afgán bunkerben. Még fülében csengtek a Kaid
szavai:
„A Sátánnak bűnhődnie kell. És mi a legjobb büntetés, a nem az, amelyet nem csak ő maga
érez meg? Hanem amit az egész világ lát. És hová kell lecsapni, hogy hatásos legyen? Hogy meg-
érezze az ütést? A lába ujjára, a térdére, a könyökére...? Dehogy! Nem is a fejére, hanem a szívé-
be. Oda, amire a büszkeség, a fennhéjázás miatt még gondolni sem mer. Az egész világ előtt kell
őt megalázni. Méghozzá úgy, hogy azt már soha többé ne felejtse el...”
Bolsen akkor hallgatott. Nem mondta, amit mondania kellett volna. „Uram, én ismerem az
amerikaiakat, hisz magam is az voltam mindig. És valahol a lelkem mélyén most is az vagyok.
Ezt nem könnyen felejti az ember, és más bőrt felölteni is oly nehéz... Bár nem lehetetlen. Mert mi
lesz akkor, uram, ha azok az átkozottak a csapások súlya alatt nem törnek meg? Ha meg is döb-
bennek, mi van, ha napok vagy hetek múlva még közelebb kerülnek egymáshoz, és még maka-
csabbak lesznek? Ha a csapások hullámai éppen az ellenkező hatást érik el, mint amire most szá-
mítasz...?”
De nem, ezt nem mondta ki. Később néhányszor megbánta, még többször viszont örült a
döntésének. Most meg már mindegy. Ha minden jól megy, soha többé nem találkozik a Kaiddal.
A pénz, amit kap tőle, elég lesz a hátralévő életére. Talán a karib-tengeri szigetek egyikén fog él-
ni...? Még nem döntötte el.
A kísérő zökkentette ki gondolataiból:
– Sok munka vár rád, úgy tudom. Hát gyorsan kell eljutnod a célba. Én majd követlek, és
ott találkozunk. Ne feledd hát: a kocsi egy világoskék Nissan, itt vannak a papírjai. A jachtklub
parkolójában vár rád, balra. A rejtekhely közelében, a kereszteződésnél találkozunk ma este tíz-
kor. Onnan már én vezetlek oda. A biztonság kedvéért megyünk külön. Vigyázz magadra. Allah
óvjon – tette hozzá fölöslegesen, de legalább csöndesen.
Aztán Bolsen fogta táskáját. Kiugrott a mólóra, megzizzent piros szélkabátja. Fején ugyan-
olyan színű baseball-sapkával kényelmesen ment át a klub területén. Senki sem figyelt rá. Ő is
csak valamivel később értette meg: íme, amerikai földet tapos a lába.
De ettől nem érzett semmi különöset. És percekkel később, amikor már a dél felé vezető
műúton száguldott, akkor is csönd maradt a lelkében.
Pedig azért jött, hogy háborút hozzon Amerikának.
Most már ő tudta a legjobban, hogy ez a háború rég elkezdődött. Csak a leendő áldozatok
és a közönség nem sejtett még semmit. Pedig a színészek már tanulták a szerepüket.

2001. JÚNIUS 23. SZOMBAT, 19 ÓRA 38 PERC

BÉCS (AUSZTRIA)
A Mexikoplatzon három barna arcú, feketehajú fiatalember küszködött a poggyásszal. Az
imént jöttek ki a Westbahnhofból. A pályaudvar nyüzsgése mögöttük maradt, de a járdákon és a
közeli taxiállomáson is sokan tülekedtek. Pár percre elfogytak a taxik. Sokan türelmetlenkedtek,
mások mobiljukba beszéltek. Néma újságárusok álltak kezükben a Kurier egy-egy példányával.
Akik messziről, vagy külföldről tértek haza, máris vettek egy lapot: mi történt ma itthon?
A tér valóságos díszkivilágításban úszott, a fényár alig hagyott árnyékot vagy sötét sarko-
kat. Közben nem messze tőlük minden irányban autók és buszok robogtak. A pályaudvari han-
gosbemondó szenvtelenül sorolta a városokat.
Egy rendőrautó fékezett a közelben. A zöld-fehér kocsiból két fiatal rendőr nézte amazo-
kat.
– Arabok – mondta az egyik.
– Talán terroristák – vélte a másik.
– A csomagokban fegyver is lehet – így az első.
A három fiatalnak akkor sikerült beraknia a legnagyobb táskát. Megkönnyebbültek, nevet-
tek is egy sort. A második rendőr – ő vezette a járőrkocsit – elhúzta a száját:
– Á, ezek csak turisták. Gyerünk.
– Lehet, nem is arabok – mondta a másik bizonytalanul. – Olyan egyformák azok ott kele-
ten.
– Meg délen.
– Lehetnek irániak, vagy törökök...
– Még tán görögök is – vélte a másik.
Akkor hallották meg az utasok nevetését. Az egyik táska a földre esett, sehogyan sem fért a
bérelt kocsiba. A legalacsonyabb, kicsit kopaszodó fiú jót nevetett, aztán kitárta az egyik hátsó aj-
tót és bevágta a táskát. Aztán ő is mellé dobta magát. A másik kettő amerikai mintára összecsapta
feltartott tenyerét, és megint nevettek. Talán azt a harmadikat nevették ki. A két rendőr egymásra
pillantott.
– No, ezek aligha terroristák.
– Bennünk a hiba, öregem. Aki nem fehér ember, az nekünk már gyanús.
– Nekem egy csomó fehér is gyanús. Az ukránok, az oroszok...
– A lengyelek, magyarok, románok...
– Menjünk innen. Kérdezd meg a központot, nincs valami?
– Mert ha nincs, kiugrunk a szokott büfénél, és harapunk valamit, nem igaz?
Elhajtottak.
A három arab a kocsiban ült. Már berregett a motor. Csak arra vártak, merre hajt el a rend-
őrkocsi. Hogy aztán ők meg a ellenkező irányba induljanak.
– Gyanút fogtak? – kérdezte hátul a kopaszodó.
– Nem hiszem.
– Én sem. Megnéztek bennünket, mert itt megnézik, ha három arabnak túl sok csomagja
van.
– Mi ebben a furcsa, egy vasútállomás előtt. Ráadásul a fővárosukban, ahová minden órá-
ban ezer turista érkezik?
– Már amilyen turisták mi vagyunk – tette hozzá ismét a kopasz. De senki sem válaszolt
neki. Az autó lassan indult el. Először úgy tűnt, szemben halad azt áradattal. De aztán egy piros
lámpa elengedte mögöttük a kocsikat, és hirtelen sok autó termett mellettük. Meg is előzték őket,
amint húztak lefelé a Mariahilfer-Strassén, a Burg irányába. A vezető csak annyit tudott, hogy
mielőtt az utca végére érnek, jobbra kell kanyarodnia. Aztán ismét jobbra, és a csatorna partján
van valahol az a csöppet sem feltűnő kis szálloda, ahol valakik már jó előre szobákat foglaltak ne-
kik Sőt ki is fizették, ne legyen gondjuk ezzel. És másnap reggel minél előbb induljanak Németor-
szág felé. Ahol valakik már várják őket. Nagyon várják.
 2001. JÚNIUS 29. PÉNTEK, 06 ÓRA 55 PERC
LAKATLAN TERÜLET VALAHOL AZ ALLEGHENY-
HEGYSÉGBEN (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Bolsen – alias John R. Clarke – kilépett a lakókocsiból.
Igazán nem panaszkodhatott. A kocsit minden kényelemmel felszerelték. És nyilván elin-
tézték azt is, hogy ezen a földdarabon legálisan parkolhatott. Nyaralhatott. Hogy kié a terület –
sejtette –, sohasem fogja megtudni. De őszintén szólva, mindez nem is érdekelte.
A Kaidnak vannak olyan segítői, akik nem is tudják, hogy neki dolgoznak. Legfeljebb
annyit, hogy valamilyen „arab ügyet”, vagy az iszlám elfogadtatását támogatják, és nekik ez elég
is.
A hegyoldalról remek kilátás nyílott.
A férfi mostanában minden reggel megtorpant, mikor először lépett ki. Egyszerűen nem
tudott betérni a látvánnyal. A tájat a zöld szín uralta, de annak rengeteg változatát láthatta egy-
szerre. A leghalványabbtól az egészen haragos méregzöldig váltakoztak. A völgy széles volt, kis-
sé lapos, közepén egy minihegy emelkedett. Persze nagyobb domb volt csupán. És mögötte, már
kissé kékes árnyalattal emelkedett a másik hegy. És valahol a távolban elszürkülten, kékes párába
burkolózva látszottak a távoli csúcsok és vonulatok.
Az ég napok óta derült. Csak dél felé bukkant fel pár felhő, és talán így lesz ma is. Ám dél-
után azok is eloszlanak, és a napnyugtát is élvezheti. Hát most is állt egy ideig, nézte a tájat. Csak
utána indult el futni. De a mobilját nem hagyta „otthon”.
Futott, míg édes nyál gyűlt a szájába. Olykor felfelé igyekezett, majd az elmúlt napokban
maga taposta ösvényre talált, azon jött hát visszafelé. Lihegett egy sort, de közben is nézte a tájat.
Most valahogy nyugodtan mert nézni az égre is. Nem félt a műholdaktól. Ez itt nem Afganisztán,
de nem is Szomália. A „Bolsen” név ugyan rajta van a titkos belső körözési listákon – de a nyilvá-
nosakon természetesen nem szerepel. Csak az ujjlenyomatait tudnák azonosítani. De ha vigyáz
magára, soha nem lesz gyanús „ezeknek”.
És amint vége lesz az ügynek, már maga gondoskodik a távozásról. Bolsen még gondolat-
ban sem használta a „menekülni” szót. Az olyan megalázó, mint... Nos, igen. Mint csúfos megfu-
tamodása most már nem is egy helyről ezen a Földgolyón. De az a múltkori volt az utolsó. Amint
végeznek, a Kaid megjutalmazza. Sőt ha elég ügyes, akkor most a „műveleti célokra” kapott
pénzből is félretehet. Még akkor is, ha nem garasoskodik, és valóban mindent megtesz azért,
hogy az akció sikerüljön. Hiszen ez neki is érdeke, nagyon is az.
„Amit teszünk, az hatalmas pofon lesz a tőkés világnak. Csodálkozol, Bolsen? Hogy ezt ép-
pen én mondom, akiről azt terjesztik, hogy nagyon gazdag szaúdi hercegi családból származom?
Pedig a családom Jemenből jött, és mostani követőim egy része is onnan való. Meg szaúdiak. De
tudod-e, hány országban vannak követőim?”
Bolsen órájára nézett. Nagyon jól tudta, hogy a Kaid nem beszél a levegőbe. Nagyon sok
országban vannak táborai, ahol az ő embereit más terrorszervezetek tagjaival együtt képezik ki.
Jól tenné a világ, ha komolyan venné őt...
A férfi már visszafelé futott, amikor nagy távolságból halk zaj szűrődött a fülébe. Tudta,
hogy hamarosan indulnia kell. Az, hogy itt lakik, nem jelenti automatikusan, hogy a távolból fog
irányítani mindent. Nemegyszer meg kell jelennie a közeli városokban, a kiképzőhelyeken. Be-
szélnie is kell az emberekkel, de persze nem mindenkivel. És sohasem egyszerre többel. Nyilván
nem ők fognak idejönni – hogy ha valamelyik lebukik, akkor beköpje őt az FBI-nak? Jobb, ha nem
tudják, honnan jön, hová megy.
 A zaj nem erősödött. Bolsen megtorpant, körülnézett. Aztán rájött, mit hall. Felnézett.
Az égen, hihetetlenül magasan, apró ezüstös pont haladt. Odafönt már régen sütött a nap,
és a repülőt rózsaszínű fénnyel vonta be. A nagy utasszállító gép lassan, méltóságteljesen haladt
az égen, mögötte halvány, fehér csíkok csillantak. Majd elfoszlottak nyomtalanul.
Bolsen figyelte, míg eltűnt az ég szélén. Arcán gúnyos mosoly ült. Aztán leszegte fejét, és a
lakókocsiig hátralévő távolságot már futva tette meg.

2001. JÚLIUS 2. HÉTFŐ, 19 ÓRA 23 PERC

TOYAMA (JAPÁN)
Az eső látszólag reménytelenül szakadt.
A kocsi előtt csak egy szürke függöny látszott. Ha időnként nem gyúlnának ki a féklám-
pák, a homály már majdnem tökéletes lenne. Ki tudja, egyáltalán merre tart a kocsisor? Lehet,
hogy valami rosszkedvű óriás felemelte a műutat és elcsavarta másfelé? Az összes autó mind
más irányba tart, mint vezetőik hiszik? És sohasem érnek haza? Pedig mindnyájan azt tervezik.
Ilyen gondolatok jártak Hirosi Macumoto fejében. Közben mereven markolta a kormányt,
és tudta azt is, hogy ostobaságok járnak a fejében. De hát egyszerre örült, meg tartott is egy kicsit
a jövőtől. És most ha hazaér, lesz mit mesélnie.
A kocsisor ismét megtorpant. Mi az ördög lehet ott elől? – kérdezte hangosan. Idegesen be-
kapcsolta a rádiót, de valami rossz zenét adtak, hazai repper próbálta utánozni az amerikai be-
széd pergő ritmusát, a kísérlet eleve kudarcra volt ítélve. Már csak azért is, mert Hirosi azonnal
kikapcsolta a készüléket. Megint hallotta – és inkább ezt hallgatta –, ahogyan az eső veri a kocsi
tetejét.
Szerette ezt az autót. Nem volt olcsó, és parkolóhelyet szerezni majdhogynem még drá-
gább. De Toyama nem annyira zsúfolt, mint a nagy városok. Közben próbált tájékozódni, hol
van? Érezte, hogy az út kicsit lejt. Mivel nap mint nap erre járt haza a munkából, hát pontosan
tudta, hol vannak. Mégis szeretett volna látni valamit. Egy ismerős jelet.
És megkapta. Amint az autók ismét meglódultak, jobbra felbukkant az a bolt, ahová soha-
sem jutott el. Nagyon fényesen ki volt világítva, most is. A feliratok szerint képregényektől kezd-
ve tévéig, háztartási edényektől mobiltelefonokig mindent árultak. Izgalmas lenne egyszer meg-
állni, leparkolni – ha van hol... – és végignézni a boltot szépen, aprólékosan.
Hirosinak néha voltak ilyen vágyai. De maga is kivitelezhetetlennek vélte őket. Hiszen mi-
ért is állna meg itt – és mikor? Félúton hazafelé, vagy munkába menet? Reggel sietnie kell, ha el-
késik, büntetőpontot kap, később levonnak valamennyit a fizetéséből. Hazafelé meg általában
elég későn jön, akkor meg siet hazafelé, így hát paradox módon az útvonalának egyik pontja,
amely mellett naponta kétszer is elhajtott, és elég lett volna a fékre lépnie, indexelnie és kitörnie a
végtelen kocsisorból – mindörökre elérhetetlennek látszott.
De most legalább tudta, hol van és nem gondolt többé a boltra. Vannak ilyenek a belváros-
ban is, sőt jobbak, nagyobbak. Igaz, oda sem gyakran mennek el. Keikónak sincs sok ideje. A ti-
zenöt év alatt, mióta együtt vannak, ő is betölti a szabad perceit. A tizenötből kilenc, az utolsó ki-
lenc egészen más, mint az első hat – értette meg Hirosi. Mióta biztosak abban, hogy nem lehet
gyerekük, azóta Keiko is ezer dologgal foglalkozik. Talán, hogy ne kelljen folyton arra gondolnia,
ami hiányzik neki...?
A lejtő alján váratlanul meglódult a kocsisor, ugyanakkor elállt az eső is. Ez a két tény jobb
kedvre hangolta a férfit. Az ablaktörlők végre megküzdöttek a vízzel, kitisztult a látása. A kocsi
oldalablakai bepárásodtak, matatott hát valamit a szerelvényfalon. Kis zúgással elindult a pára-
mentesítő, meleg levegőt fúvott be. Egy pillanatra felvillant a tenger is. Most a parttal párhuza-
mos úton haladt. Ha jó az idő, balra remekül látni Himi és Nanao fényeit, nappal a szigetet is. De
most csak halványan borongott valami. Júliusban ilyenkor fél nyolc tájban nem kellene ennyire
sötétnek lennie. Hiszen szinte máris este van. De felpillantva az égre rögtön megértette – és elfo-
gadta – a homályt. Nagyon fekete, esőkkel terhes felhőcsapat vonszolta magát, gigantikus állatok
fenyegető csordájára emlékeztettek. Lesz itt még eső, talán egész éjszaka, futott át Hirosi fején a
gondolat.
Negyvenhárom éves vagyok – jutott eszébe, és egy kicsit kutatnia kellett az agyában: ez
most miért jutott eszébe...? Keiko két évvel fiatalabb, csak kettővel. Most már nem is érdemes kí-
sérletezni azzal a gyerekkel. A rokonoknak éppen elég gyerekük van, köztük olyanok is, akik
kedvesek, szépek, okosak, akiket szeretni lehet és kell is. „Majd közülük valaki örökli a vagyono-
mat”, mondta ismét hangosan, és nevetni volt kedve. A vagyonát...?
Azt majd Keiko örökli, ha őt elviszi a szívbaj – nem tudta, miért, de meg volt győződve,
hogy a szíve okozza majd a halálát, persze vagy harminc, negyven évvel később. Pedig még soha
nem volt baj a szívével.
A város lassan mögötte maradt, a kocsisor nem bomlott fel, inkább gyorsult. Ugyanolyan
férfiak ülnek benne, mint én, jutott eszébe – ők is munkából mennek haza. Nekik is van főnökük,
akit nem szeretnek, van családjuk, akikhez sietnek. Vár rájuk egy ház, egy lakás, egy garázs, vagy
csak a ház előtti, szigorúan kimért térség. Hamarosan ők is meleg falak közé lépnek...
A kerekek surrogtak, a motort alig hallotta. Később az út kétsávosra szélesedett, balra pil-
lantva egy kisebb kocsit látott, a volánnál fiatal és csúnya nő ült. Hirosi csak egy pillantást vetett
rá, aztán máris az útra koncentrált inkább.
Negyedórával később a lakásban állt. Keiko éppen a vacsorát tálalta fel. A sarokban hal-
kan, teli színekkel villózott a tévé. Hirosi tudta, tovább nem várhat. Az ablakhoz ment, kinézett.
Tisztult az idő, és ez jobb kedvre derítette. Végül is, örömhírt hozott...! Látta most az öblöt, a fél-
sziget végén Szuzu fényeit: milyen jókat ebédeltek ott néha, mielőtt kisétáltak gyalog a fokra.
Szuzutól akár nyugatra, akár északra néznek, már semmi egyebet nem lehet látni, csak a végte-
lenséget. Az óceánt, amely magába olvasztotta az eget is.
Keiko halkan jött mögéje, megállt a férjétől karnyújtásnyira:
– Mi jár az eszedben, Hirosi?
Akkor a férfi már nem várt tovább. Halkan mondta:
– Elintéztem. Két hónap múlva szabadságot kapok. Hosszú szabadságot. És akkor mehe-
tünk világot látni.
Megfordult, és Keiko máris a karjai között volt. Beszívta az asszony hajának illatát, ölelte
azt a drága testet. És hihetetlenül jó volt érezni, hogy Keiko is öleli őt. Minden, minden jól van.
Tökéletesebb nem is lehetne – gondolta a férfi. Csak egy idő után tudta folytatni álmodozó, szinte
látomásokat idéző hangon:
– Először Los Angelesbe repülünk. Voltam az utazási irodában, és ígérték, mindent meg-
szerveznek. Egy kisebb csoporttal megyünk, és lesz velünk tolmács is, természetesen. Az intézi
az ügyeket... Elugrunk Las Vegasba, megnézzük Kaliforniában azt, amit érdemes. Aztán repü-
lünk New Yorkba, és ott is eltöltünk egy teljes hetet. Majd onnan lassan jövünk visszafelé kisebb
repülőjáratokkal, természeti parkokat és nagyobb városokat is felkeresünk...
Szavai zsongították az asszony lelkét. Keiko Macumoto behunyta a szemét, és próbálta el-
képzelni mindazt a szépet és jót, ami rájuk vár. Ugyanakkor eszébe jutott valami. Valami, ami a
férjét biztosan most is nyugtalanítja. Úgy vélte, most kell szóba hoznia. Hogy aztán később már
soha ne kelljen beszélni róla. Miközben ölelte férjét, már mondta is:
– És ne gondolj a nagyapádra.
Hirosi összerándult. Hát igen, az öreg Teruo... Milyen furcsa őt öregnek nevezni. Harminc
sem volt, amikor már... Keiko mintha egy üvegfal mögül beszélt volna hozzá:
 – Felejtsd el Teruót. Persze, hogy az amerikaiak ölték meg őt. Katona volt, elesett.
– Kamikaze-pilóta volt – emlékeztette a férje. Az apja sokat mesélt neki a nagyapjáról, de a
történetek sohasem ébresztettek lelkesedést Hirosiban. Pedig az apja biztosan ezt várta. Tán még
ma is ezt várja. Sohasem kedvelte az amerikaiakat, és ha meghallja, hogy Hirosi és Keiko oda
igyekeznek, fintorogni fog, mély torokhangon mordul rájuk, és legalább egy egész estén át nem
lehet majd vele beszélni. Pedig hát el kell hozzájuk menni, el kell mondani ezt az Amerikát.
– Az apám árulásnak veszi még azt is, ha beszélünk Amerikáról. Hát még, ha oda is me-
gyünk – mormolta. De persze biztos volt benne, hogy ettől ők még elrepülnek Los Angelesbe,
New Yorkba, Las Vegasba, a Yellowstone-parkba és mindenhová, amit érdemes felkeresni, mert
szép, mert érdekes. Mert része a modern világnak. És a huszonegyedik század emberének mind-
ezt látnia kell – ismételte leendő érveit Hirosi. Görcsösen, de elszántan. Ugyanakkor tudta, hogy
apját nem győzheti meg. Ő már reménytelenül a múlt évezred embere marad.
– Negyvenhárom éves vagy – emlékeztette Keiko anélkül, hogy lázadást akarna ébreszteni
benne. Pedig azt tette. – Önálló akaratod van. Saját családod van, és oda utazol, ahová akarsz. Én
pedig... nagyon örülök, Hirosi.
Megint ölelték egymást. És ez már majdnem olyan volt, mintha örökre így maradtak volna,
így maradhattak volna egymásba fonódva a lakás közepén. Toyama szélén. Japánban. A Földön.
A Kozmoszban.

2001. JÚLIUS 12. CSÜTÖRTÖK, 08 ÓRA 33 PERC

ILLEGÁLIS GYAKORLÓTÉR VALAHOL AZ EGYESÜLT ÁLLA-
MOKBAN
Omar úgy foglalt helyet, hogy háttal legyen az ablaknak.
A többiek kénytelenek voltak vele szemben ülni, vagyis az ő arcukra esett a fény. Nem volt
ebből sok. Az elhagyott bányatelep, amelyet egy nem létező cég nevében bérelt ki hat hétre, távol
volt a várostól. Távol volt mindentől. Valaha szenet termeltek itt, de a bánya kimerült. Vagy már
nem fizetődött ki a további bányászat...? Omart ez nem érdekelte.
A telepen álltak még a régi épületek. Ablaktalan, porral lepett csarnokok, alacsony öltözők.
A tető is lyukas itt-ott, de ennek nem volt jelentősége. Nyár van, és a műholdakról nem látható,
mit művelnek itt ők kilencen.
Mert ennyien voltak már egy hete. És még legalább annyi ideig lesznek itt. Aztán jöhet a
második csoport.
Omar igyekezett mindenki szemébe nézni. Ismerte őket. Kit évek, kit hónapok óta. Egyik-
ben sem bízott teljesen. De nem mutathatta ki, hisz azok meg nagyon bíztak őbenne. Mindent fel-
tettek azért, hogy elvégezzék a feladatot. Amiről csak annyit tudtak, amennyi rájuk tartozott.
Omar sem tudott mindent. Legfeljebb sejtette, hogy itt sokkal többről van szó, mint amennyit ne-
ki elmondtak. De hát így működik a legszentebb gépezet is – kis csavarok adják tovább a nagy
energiát, amely valahonnan jön. És minden csavarnak is kell legyen saját ereje, ez is hajtja a gépe-
zetet. Omar mégsem csavarnak érezte magát. Ő több annál – hitte szent meggyőződéssel.
– Most majd azt gyakoroljuk, hogyan kell viselkedni a géprablás előtt és után. Mert azt bi-
zonyára magatok is tudjátok jól, hogy a két állapot gyökeresen különbözik egymástól. Utaztatok
már repülőn. Mindnyájan utaztatok – ellenőriztem. Közületek senki sem hajóval érkezett az Álla-
mokba. Vannak köztetek, akik már négy éve élnek itt, egyetemre járnak, ismerik a nyelvet és a
szokásokat. Ugye nem feledtétek el, ki tette számotokra lehetővé, hogy itt tanuljatok?
– A Mozgalom – mormolta Tarik. Huszonéves volt, éppen egyike azoknak, akik már régóta
éltek az Államokban. Mellette viszont a mindössze húszéves Nidal ült törökülésben a padlón. Fe-
kete haj, barna arc, fekete szempár, jellegzetes vonások. Ha baj lesz, őt rögtön kiszúrják az egyen-
ruhások már csak a külseje láttán is. De hát azért vagyunk itt – tette hozzá gyorsan, önmagát
megnyugtatandó – hogy a Nidal-félék sohase kerüljenek a hatóságok látókörébe. Az utolsó pilla-
natig rejtekben tartjuk őket. De hogy az utolsó néhány órában ne bukjanak le, arra most neki kell
őket felkészíteni.
– Igen, a Mozgalom. Legyen a neve bármi. Hisz tudjátok, belső használatra másképpen ne-
vezzük mozgalmunkat, mint amilyen néven a világ ismeri, vagy legalább hallott róla... De lás-
sunk munkához. Az alaphelyzet tehát a következő: repülőútra indultok az Egyesült Államok
egyik városából a másikba. Csak ti tudjátok, hogy az a gép hamarosan más irányt fog venni, mint
ami a menetrendben áll, és mint ahová a többi utas szeretett volna eljutni...
Mosolyogtak. Már előre kéjesen. Kicsit magabiztosan is. Különösen Jasszer és Aimal. Omar
komoran pillantott rájuk:
– Ne vigyorogjatok – a vidám fintor azonnal lehervadt az arcokról. – A feladat nem lesz
könnyű. Gondoljatok inkább arra, hogy éltetek eddig húszegynéhány évet. Minden év, minden
hónap, minden nap, minden óra, amit eddig éltetek, csak felkészülést jelentett. Ezért születtetek,
ezért ettetek, ittatok, aludtatok, futottatok, lépkedtetek. Ezért ismertétek meg a világot. Ezért har-
coltak közületek azok, akiknek már volt a kezében fegyver. Ezért találkoztatok másokkal, köztük
azokkal, akik végül is ide vezettek benneteket. Vagyis minden kicsi és nagy dolog, ami egész ed-
digi életetekben történt veletek – csupáncsak azért volt, hogy azon a szent napon majd helytállja-
tok. Allah erre választott ki benneteket, és nektek teljesíteni kell az Ő parancsát.
– Allah akbar – mondták többen is, és fejet hajtottak. Igen, Allah nagy, Ő a leghatalmasabb.
Omar szünetet tartott, nagyon kicsi szünetet, így tanult a Kaidtól. Még mintha hallotta volna a
vezér szavát: „Mélyen kell szántani az agyakat, hogy a magot is mélyre vethessük. Minél mélyeb-
ben van, annál biztosabban kel ki. És akkor, amikor mi akarjuk. Az a mag az engedelmesség és az
akarat forrása. Az akaratot pedig mi öntjük szavakba, mi adunk neki erőt és célt.”
– Nagy erőre és elszánásra lesz szükségünk. Magamat is hozzátok számítom, hiszen vele-
tek leszek én is. Talán nem ugyanazon a gépen, amelyen te – mutatott Jasszerre – vagy amelyiken
éppen te leszel – most Aimalon állapodott meg a tekintete. Ám ez is csak egy villanás volt. A töb-
biek arcát is végigsöpörte a tekintetével, érezzék, ez nekik is szólt, majd komoran folytatta: –
Összpontosítsatok majd arra a napra, arra az órára. Ám amíg oda jutunk, sokat kell tanulnotok.
Kezdjük tehát azzal, hogy előző este azokban a városokban bementek egy szállodába. Ne tartsa-
tok semmitől, hogy ott nyomokat hagytok. Hogy a személyzet emlékezetében ott marad az arco-
tok. Hogy xeroxozzák az útleveleiteket. Hiszen mindnyájan hamis papírokkal utaztok majd.
Szaudi, jemeni, algériai és más útlevelekkel, de akad majd olyan is, akinek francia útlevele lesz.
Hisz olyan arab ő, aki már ott született.
Pillanatnyi szünet után folytatta. Beszélt arról, hogy a szállodában ne vonják magukra a fi-
gyelmet. Ketten vagy hárman lesznek együtt, de az sincs kizárva, hogy egyedül utaznak és száll-
nak meg. A szállodában ne mutatkozzanak a közös helyiségekben, ennivalót kérjenek a szobába,
akkor csak egy pincérrel találkoznak. Meg egy portással. A szobájukat telefonon lefoglalják majd
előre olyan amerikaiak, akik akcentus nélkül beszélik a helyi nyelvet. Semmi sem lesz gyanús
senkinek.
– Ne járjatok a fal mellett, nézzetek mások szemébe és mosolyogjatok. Itt így csinálják, nek-
tek is így kell viselkednetek De ne is tolakodjatok előre sehol. Másnap korán reggel elindultok.
Vagy bérelt kocsikkal, vagy taxival, vagy gyorsvasúttal. Még nem mondom meg, mely városok-
ból indultok – ezt még velem sem közölték. Ha eljön az idő, majd kiválasztják a gépeket.
Nem kellett mondania, kik teszik ezt. Sejtették. De nem is az ő dolguk tudni. Omar mélyet
lélegzett.
– ... Aki taxival megy, ne beszéljen. Itt nem szokás kitárgyalni életünk folyását, rokonaink
sorsát és a világról alkotott véleményünket a barátságos taxisofőrrel, mint otthon, Alexandriában,
Ománban vagy Bejrutban. Világos? Tehát minél kevesebb szó, kevesebb hang, kevesebb arc. Igen,
kevés arcot mutassatok. Napszemüveg nem árt, méghozzá jó nagy. Nem kell másoknak megje-
gyezniük az arcunkat. Amikor a repülőtérhez értek, fizessetek, és ne adjatok túl nagy borravalót.
Az is feltűnő. Aminthogy az is, ha csak pontosan kiszámolt viteldíjat adtok. Itt az sem szokás,
legalábbis a taxisokkal.
Omar kis szünetet tartott. Legyen idejük megemészteni a hallottakat. Közben azért megfor-
dult a fejében: amit sejt csak, de nem tud bizonyosan, nem mondhatja el nekik. A Kaid azonnal
végezne vele. Ezek az emberek, akik csak lazán kapcsolódnak a Kaid mozgalmához, sőt néhá-
nyan közülük kifejezetten az Iszlám Dzsihádnak, a szent háború szervezetének dolgoznak,
higgyék csak azt, hogy visszajönnek. Hogy ez az akció is olyan lesz, mint a harminc, a húsz, a tíz
évvel ezelőtti géprablások.
– ... A repülőtérre érve ne lézengjetek. Előre megmondják nektek, mikor induljatok a szál-
lodából, a szállásotokról. És alaposan ki lesz számítva az idő, higgyetek nekem. Még a forgalmi
dugókra is gondoltak. Tehát nem késhetitek le a gépet. Jóval előbb érkeztek, mint kellene. Szeren-
csére a repülőtereken van egy emberfajta, aki semmiképpen sem tűnhet fel – ez a várakozó utas.
Ebből van ott a legtöbb. Várakoznak induló és érkező gépekre, mászkálnak ott hozzátartozók,
unatkozó bámészkodók, idegen turisták, egyszóval sokan. Nagyon sokan... Itt se viselkedjetek
feltűnően. Üljetek le egy félreeső sarokba. Még akik együtt jöttek, azok is külön-külön várakozza-
nak, érthető? Szemkontaktusban legyetek csupán. Vagyis úgy foglaljatok helyet, hogy lássátok a
társaitokat és azok is titeket. Bármilyen zavaró... hm... esemény jön közbe, nem szabad reagálno-
tok. Ha közületek az egyik gyanús lesz a repülőtéri biztonságiaknak vagy rendőröknek, vagy
más utasnak, és azok közbelépnek – a többiek nem mozdulnak. Nem rántanak fegyvert, és nem
kezdenek lövöldözni. És tudjátok, miért nem...? Mert nem lesz nálatok fegyver.
Meglepett moraj szaladt szét közöttük, de rögtön el is halt. Omar szigorú pillantást vetett
rájuk:
– Nyugalom. Nem kell semmit kommentálnotok, még efféle hangokkal sem. Tudom, mit
beszélek. Nálunk sokkal okosabbak találták ki a tervet, és ők tudják, mit miért tesznek... Tehát
nem lesz nálatok fegyver. Nem olyan, amit egy repülőtéren elő lehet rántani, amivel fenyegetően
hadonászhatnátok. De nem lesztek fegyvertelenek.
Ez szemlátomást megnyugtatta őket.
– Majd később elmondom, miféle eszközeitek lesznek a személyzet és az utasok megfélem-
lítésére. Most menjünk tovább. Még mindig a viselkedésről lesz szó. Vegyetek újságot, de a vilá-
gért sem arab nyelvűt, a mi betűinkkel nyomott lapot, bár a nagyobb reptereken lehet ilyent is
kapni. Csak semmi feltűnés, világos...? Megtörténhet, hogy a hatóság egy-két nappal, vagy akár
csak pár órával korábban kiszagol valamit. Lesz egy homályos gyanújuk. Mindig akad néhány
őrült, aki névtelenül telefonál a rendőrségnek: „El akarják téríteni a philadelphiai járatot...!” Olya-
nok ezek, mint a bombariadók. Százból kilencvenkilenc hamis, de a hatóságnak mind a százra re-
agálnia kell. Ilyenkor kiürítik az épületeket, és tudjátok, miért? Mert senki sem meri magára vál-
lalni a felelősséget, hogy hátha, hátha éppen most mégis van ott egy bomba...? Nos, ezért meges-
het, hogy egy ilyen bolond miatt éppen akkor azon a reptéren is befutott egy ilyen bejelentés, és a
hatóság vizslatja az utasokat, a hozzátartozókat, kísérőket. Még talán a reptér személyzetét is fi-
gyelik. Ne feledjétek el, hogy mindenütt kamerák vannak. A „szabadság földjén” az emberek
csak addig szabadok, míg ki nem lépnek a lakásuk ajtaján. Attól kezdve közterületen mozognak,
és soha nem tudhatják, kik, hogyan és miért figyelik őket.
Omar megint vett egy kis levegőt. Hagyta, hadd emésszék. Nem állt szándékában meg-
ijeszteni őket. De feladatához tartozott, hogy alaposan felkészítse őket. És jobb, ha óvatosak, talán
kicsit jobban is az átlagnál, így nem érheti őket baj, míg a gépre érnek. De arról, amit ott kell majd
csinálniuk, az nem ennek a napnak a tananyaga lesz – ezt is jól tudta Omar.

2001. JÚLIUS 18. SZERDA, 11 ÓRA 09 PERC

LANGLEY, A CIA KÖZPONTJA (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
– Túl puhák vagyunk a terroristákkal.
A mondat a főnök szobájában hangzott el. És ennek volt egy pikáns íze. Talán mert a másik
két férfi is érezte, hogy ha a társuk ezt éppen itt mondta ki, annak van jelentősége. Nem véletlen a
dolog.
William M. Baker nem hirdette túlságosan, hogy a nevében az az „M” voltaképpen
Malcolmot jelent. Meg volt győződve, hogy a Malcolm brit őseire céloz, de ezzel nem akart dicse-
kedni. Viszont ha csak tehette, angolosan viselkedett. Mint most is. Lassan emelte fel a fejét. Hi-
degvér, hidegvér – jutott eszébe. Hát igen, egykor azok a brit földről idevándorolt „Malcolmok”
sem veszítették el nyugalmukat egy ilyen mondat hallatán. No persze, ők nem is dolgozhattak a
„Cégnél”.
– Ezt talán indokolja meg, Huntsville.
King is társa felé fordult. Ilyen mondatot még nem hallott társától. Baker némi feszültséget
érzett magában. Ha ez a Huntsville komolyan gondolja a dolgot, még talán feljebb is jut az ügy.
Pedig jó lenne elintézni itt lent. Ezen a szinten, ahol ők mindnyájan otthonosan mozognak. Minél
feljebb megy az ember, annál rosszabbul sülhet el a dolog. Odafönt másféle játékszabályok sze-
rint játszanak. Sokszor szó szerint „játszanak”. Sorsokkal, életekkel. Politikával. Baker régebben
még arról ábrándozott, hogy ő is felfelé törtet majd. De már bentről és félig alulról látta, mi folyik
a vezetésben. Hát nem kívánkozott oda. Jobban szerette az operatív munkát. Itt már szinte min-
dent tudott, és innen is akart nyugdíjba menni. Van egy kis háza a tóparton, és nem kell több. A
nyugdíj éppen elég ahhoz, hogy remekül leélje a hátralévő húszegynéhány évet. Horgászni fog
tavasztól tavaszig, igen, csak horgászni. És hetekig be sem kapcsolja majd a tévét. Újságot sem
fog olvasni. „Olyan néma és boldog leszek, mint a halak.”
De hát az a nyugdíj még odább volt. Hiszen most csak ötvenkettő. Huntsville mostanában
egy tízessel többnek néz ki még nála is, holott ötven sincs, tudta a személyi aktájából.
Huntsville mélyet lélegzett, mint aki mély vízbe ugrik:
– Tisztában vagyok a kijelentés súlyával, uraim. Ha kell, mások előtt is megismétlem, de
persze fölöslegesen nem fogom hangoztatni. Vegyék úgy, hogy ez is egy belső információ, ami
nem szivároghat ki. Nem mintha olyan nagy fontosságot tulajdonítanék magamnak és a vélemé-
nyemnek... Nos, szerintem a kormány, az igazságszolgáltatás holmi humánus szempontokra hi-
vatkozva már túl sok esetben torpedózta meg azt, hogy igazán keményen lecsaphassunk az ellen-
feleinkre. Bár a látszat nem ezt mutatja. Igen, voltak kemény akciók. Emlékeznek még
Grenadára? Castro kommunista „néptanítóira”, akik baráti, elvtársi segítségként állítólag csak
egy repülőteret akartak építeni a szigetországban, és csupán ásókkal meg lapátokkal voltak fel-
fegyverkezve...? Aztán amikor a mieink partra szálltak, ezek a „munkások” előrántották fegyve-
reiket és a világ legerősebb hadseregével szemben három napig tartották magukat...? No de azok
a reagani idők voltak, uraim. A jó, a szép idők. Akkor Kadhafi emberei Nyugat-Berlinben felrob-
bantottak egy diszkót, ahol kimenős amerikai katonák táncoltak a lányokkal... És elindultak a
bombázók, meg sem álltak Tripoliig, és tönkrebombázták a fattyú házait, ő maga is csak csoda
folytán mentette ki tetves irháját... Folytassam még? De sajnos azok az idők elmúltak. A két Bush
csak ugatja a témát, azt is igen messziről. Közben volt az a nyomorult Clinton, aki semmihez sem
értett, mégis úgy feszített a Fehér Házban, mintha miatta, általa lenne oly nagy az Egyesült Álla-
mok...
 Baker türelmesen kivárt. King még mindig az esemény hatása alatt volt. Nem az izgatta,
amit Huntsville mondott. Sokkal inkább az, hogy itt és most mondta. Kutatva nézett kollégája ar-
cába, nem ügyelve az illemre bámulta a másik vonásait. Huntsville érezte ezt, de a tekintetét csak
a főnökre szegezte:
– Van ugyan egy terrorelhárító osztályunk, nem is rossz felszereléssel és sok emberrel. Eh-
hez képest mit teszünk? Amint valaki gyanúba kerül, nem kapjuk el, dehogy! Mindig az a pa-
rancs jön felülről, hogy figyeljük tovább, derítsük fel kapcsolatait! Mikor fogják fel amazok, hogy
ezek egy része alvó ügynök? Tudok olyanról, aki öt teljes éve él már az Államokban és soha még
csak tilosban sem parkolt! Semmit nem követett el, mert nem is csinál semmit. Ezt önök is jól tud-
ják. Mi idelent sejtjük, hogy a fickó sáros, valamiben sántikál. Vagy ha nem is ő, hát azok, akik
idehozták, ideküldték. Akik vízumot vettek neki, elintézték a rózsaszín kártyáját, a letelepedését,
akik elegendő pénzt adtak neki, hogy egyetemre járjon, beilleszkedjen, még munkát is találjon.
Kihasználják a mi szabadságunkat arra, hogy ezt mint eszközt használják fel ellenünk. Hogy
majd a szabadságunkat korlátozzák a maguk kis aljas céljai érdekében!
Baker még kivárt. Huntsville viszont már csak annyit tett hozzá:
– Egy nagy akcióról álmodom. Készítek egy tervet és benyújtom önnek, uram. Meglátja,
odafönt elvetik majd, és akkor legalább önt is sikerül meggyőznöm, kifélék-mifélék vezetnek ben-
nünket. Hogy nem csak a terroristákkal állunk szemben, nem csak azok a mi ellenfeleink, hanem
a Cég legfelső vezetői is, akik holmi politikai szempontokra hivatkozva nem mernek akcióba lép-
ni.
– Ön szerint milyen politikai indokaik lehetnek?
– Nagyon egyszerű. Mi a Közel-Keleten feltétel nélkül támogatjuk Izraelt. Nem kétséges,
hogy itt nem csupán ideológiáról van szó. Nem csak azért tesszük, mert nem bírjuk elviselni,
hogy arab szélsőségesek le akarják törölni a térképről azt az országot, azt a népet. De vajon
mennyi szerepe van ebben az amerikai zsidó lobbinak? Kisemberek és szupergazdagok egyaránt
arra vesznek rá bennünket, hogy támogassuk azt az ötmilliós népet, azt a kis országot a hatalmas,
több száz milliós arab tömbbel szemben. Ráadásul mivel az arabok iszlámhívők, hát még egy cso-
mó nem arab, de iszlám ország áll melléjük, és fordul szembe Amerikával... Mi lenne, ha egyszer
változtatnánk ezen? Az a pár millió amerikai zsidó miért nem költözik Izraelbe, ha annyira szí-
vén viseli az ottaniak sorsát? Menjen és vigye a vagyonát és erősítse az országot az arabokkal
szemben, csak tessék, tessék! De ne húzzák bele az Államokat ebbe a harcba! Uraim, én nem egy
olyan elnökről álmodom, aki az arabok mellé állna! Hanem olyanról, amelyik otthagyná azt az
egész közel-keleti bagázst. Aki nem akadályozná, hogy Izrael és lakói védjék meg magukat. Leg-
alább azt kellene elérnünk, hogy semlegesek legyünk ebben a dologban, és akkor hihetetlen ener-
giák szabadulnának fel. Olyanok álmának mellénk, akiket eddig csak gazdasági vagy politikai
kényszerrel tudhattunk magunk mellett. Olyan bizonytalan szövetségesek, mint Szaúd-Arábia
vagy Törökország mellett tiszta szívből támogatna minket vagy harminc iszlám ország. És azok
nem akármilyen országok, rögtön megváltozna a világban elfoglalt helyzetünk. Nem a világ
csendőre lennénk a fejlődő országok között és szemében, hanem legfőbb szövetségesük, barátjuk,
támogatójuk!
Egy kis szünetet tartott. Közben elszállt a reménye, hogy álláspontját megértik, vagy netán
elfogadják. Hát már lemondóbb hangon tette hozzá:
– Ahelyett, hogy egyetlen kis ország miatt szemben állnánk a világ egyik felével, váltani
kellene, legfőbb ideje. A kormánynak deklarálnia kell ezt a látványos fordulatot. A zsidók véde-
kezzenek, ahogyan tudnak...
Legyintett. Maga is tudta, hogy nem fogják komolyan venni. Baker és King összenéztek.
Aztán King csupán tehetetlen mozdulattal jelezte: Huntsville most már ilyen, mit tehetünk.
Baker arra gondolt: a kollégát talán a felesége halála viselte meg? Talán kivehetne egy kis
szabadságot.
Ám Huntsville megelőzte. Komolyan szólott:
– Ha úgy látja, uram, hogy ilyen körülmények között nem tudom ellátni a munkámat, in-
tézkedjen. Bár azt hiszem, pár hét szabadság nem alkalmas arra, hogy az ember megváltoztassa
az elveit. Legfeljebb lesz időm gondolkozni, és újabb ötleteim születhetnek.
Baker nem töprengett sokáig. King tekintetét is kerülte, amikor végül megszólalt:
– Nem, nem megy szabadságra. Csak majd, amikor eljön az ideje. Augusztus második felé-
re van beütemezve, ha jól emlékszem. Most tovább végzi a munkáját. De kitalálok valamit, hogy
bebizonyítsuk magának, mennyire nincs igaza, Huntsville. Néhány napon belül hívatni fogom, és
egy kis oktatásban lesz része. Remélem, az majd használ és helyrebillenti a... a lelkét.

2001. JÚLIUS 19. CSÜTÖRTÖK, 22 ÓRA 49 PERC

BAGDAD, TITKOS FÖLDALATTI TÁMASZPONT VALAHOL A
VÁROSBAN
A titkár betette a kazettát a készülékbe, majd eltávozott. Egész lénye alázatot és félelmet
mutatott. Nem titkolta – nem lett volna képes rá. A férfi egyedül maradt a teremben. A mennye-
zeti lámpák sápadt fényt vetettek bajuszos arcára.
A képernyő kivilágosodott. Néhány fehér-fekete vonal cikázott át rajta, majd hirtelen szí-
nes lett a látvány. Máris ott volt az a jól ismert arc. A fehér turbán, a fekete szakáll, a szelíd voná-
sok. Amelyekben nagyon idegenül hatott a szénfekete, kemény tekintet. Bár most az a mosoly
enyhítette a komolyságot.
–Szalam, Szultán!
A férfi kényelmesen elhelyezkedett a fotelben. Megszűntek a zajok. Odafönt biztosan szólt
valaki, hogy ő most nyugalmat akar. És már nem csak a szava, de a ki sem mondott kívánsága is
azonnal megtestesült, paranccsá változott. Ezt szerette. Elvárta. Hiányát büntette.
– Messziről küldöm üdvözlő szavaimat a látvánnyal együtt. Te biztosan megérted, miért
folyamodom ehhez a módszerhez. Arra kérlek, te is így válaszolj. Megbízható embereink hozzák-
viszik a kazettákat, így közös ellenségünk, az amerikai Sátán nem hallgathatja le szavainkat. Mel-
lesleg tudatom veled, hogy ugyanígy levelezem a Beduinnal is...
Jöttek a szavak. A Beduin említése nem okozott csalódást vagy féltékenységet a Szultán-
nak. Tudott erről a kapcsolatról és helyeselte. Mellesleg ő is gyakorta üzent és kapott üzeneteket
a Beduintól.
Most egész lénye a képernyőn volt. Beitta a Kaid szavait Aki ugyan az ő számára nem volt
Vezér, aminek hívatta magát De hát a szavak csak szavak Az igazi férfit a tetteiről ismerni meg.
És a Kaid igazán nem szégyenkezhet. A Sátán már sok tettét volt kénytelen feljegyezni. Mást úgy-
sem tehetett. Kivédhetetlen ütéseket kapott tőle az a hájas pénzember, aki a Szultán szemében
megtestesítette azt a nagy országot. Meg a mindenkori elnök, akinek csak az arcát ismerte. Egyik-
kel sem találkozott soha. De ez nem számított. A csapások számítanak csak, semmi más. És a
Kaid már mért rájuk olyan ütéseket, amelyekkel nem tudtak szembeszállni, mi több, azt meg-
bosszulni sem.
– ... Most újabb nagy csapásra készülök a Sátán ellen. Ilyen ütést még nem kapott, és lehet,
erősen meginog majd. Remélem és hiszem. Ehhez azonban a te segítségedre is szükségünk le-
het...
 2001. JÚLIUS 20. PÉNTEK, 07 ÓRA 24 PERC
NIAGARA VÍZESÉS (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
A vízesés felé induló turistáknak már kiosztották az élénksárga kapucnis esőkabátokat. A
hajó fehér vízpárából bukkant elő. Akik fent álltak, a kilátónál, azokat nem érték el a kicsiny,
szinte mikroszkopikus vízcseppek.
– Hogy mennek a dolgok?
– Remekül.
Bolsen nem nézett társára. Omar sem őrá. Ha valaki messziről figyeli őket, azt hiheti, két
véletlenül egymás mellé sodródott turista csodálja a nagy patkó alakú vízesést. Ilyen robajban ta-
lán a távoli lehallgatóberendezés, a hangpuska is csődöt mondhat...?
– Már a második csoporttal foglalkozom.
– És mikor jön a harmadik? Kifutunk az időből.
Bolsen a levegőbe emelkedő fehér párát figyelte. Milyen furcsa belegondolni, hogy ez már
évezredek óta így van. Itt sohasem száraz a levegő. Minden napon, minden órában lebegnek azok
a cseppek, rárakódnak a kövekre, talán az épületekre, a védművekre is. Hihetetlen mennyiségű
víztömeg zúdul alá – percenként.
– Határidőt nem kaptam – jegyezte meg Omar. – Csak azt, hogy három vagy négy csopor-
tot kell kiképeznem. Most a felénél tartok, illetve azon már túl vagyunk. Augusztus közepére
mindenki tudni fogja a dolgát.
– Rendben van – Bolsen engedett, hiszen a fenti sürgető félmondatot úgyis csak ijesztésül
szánta. Kíváncsi volt, Omar hogyan reagál. Tudta azt is, amit ő nem tudott, hát ezt a tudást nem
osztotta, nem oszthatta meg Omarral. Ezt a Kaid csak bizalmasan közölte vele. Ha lehunyta a
szemét, ismét abban az afganisztáni bunkerben látta magát, és hallotta a vezére hangját is:
– Furcsa, hogy mindketten a CIA révén kezdtük a karrierünket. Lehet, ezért kedvellek té-
ged, Bolsen? De azért ne bízd el magadat. Csak azok maradnak életben, akik híven követnek en-
gem, és minden parancsot teljesítenek. Másoknak azt mondom: „gondolkodás nélkül”. Neked ezt
nem mondhatom. Már csak azért sem, mert te mindig gondolkodsz. Másrészt pedig, mert szük-
ség is lesz arra, hogy gondolkodj. Nem vagyok gyáva ember, de magam nem mehetek a Sátán
földjére. Fölösleges, és ezért túl nagy kockázatot nem érdemes vállalnia annak, akinek nagy kül-
detése van... Nos, neked kell ott lenned. Te leszel a szemem, a fülem és a szavam. Nagyrészt az
akaratom is. Megvallom, ha találtam volna nálad alkalmasabb embert, arra bízom a Tervet. Ám te
jó vagy, Bolsen. A legjobb. Talán az egyetlen, aki képes megszervezni úgy, ahogyan elterveztem.
Ezért bízom benned. És neked is bíznod kell bennem...
– Mi a következő feladat? – kérdezte Omar. Bolsennek egy másodpercnyi időre volt szük-
sége, hogy tudata visszatérjen ide, a jelen időbe. De ezt szokása szerint kicsiny töprengésnek ál-
cázta. Mint aki most fontolja meg a választ...
– Több is van, amit én nem vállalhatok. Te leszel a szemem és a fülem a városokban – gond
nélkül használta fel a Kaid hozzá intézett szavait. Tudta, az ilyesmi nagyon tud hatni az Omar-
félékre. Akit éppenséggel nem vetett meg, de nem is tisztelt. Eszköznek tekintette.
– Örülök neki – hajolt meg Omar, alig észrevehetően.
– A menetrendeket majd én kiválasztom. Két napba kerül, talán, hiszen minden rajta van
az Interneten. És ha tudom már a dátumot, akkor azt is tudom, milyen szempontok szerint vá-
lasszam ki a gépeket. Nemsokára közlöm veled a városok nevét. Akkor olyan szállodákat keresel,
amelyek közel vannak a repülőterekhez. Megszervezed az emberek mozgatását, elszállítását, le-
foglalod a szállásokat.
– Rendben van. Más nincs?
 – Egyelőre nincs.
Omar szótlanul elvált tőle. Előbb ott ténfergett még a többi turista és bámészkodó között,
aztán egyszer csak nyoma veszett. Bolsen majdnem fél óráig nézelődött. Nem annyira a vízesésen
járt a szeme, mint a környéken. Az embereken. Nem viselkedik-e valaki gyanúsan? Nincs-e
olyan, aki őt lesi? A távolabbi épületek ablakában nem áll-e valaki távcsővel, videokamerával, pa-
rabolamikrofonnal a kezében? És a tetőkön sincs mozgás?
Meggyőződött róla, hogy ilyen tekintetben nincs itt mozgás. Senki sincs. Bolsen csak ez-
után indult el a nagy parkoló felé. És már az úton robogva is bedobott minden, egykor még a
Cégnél tanult trükköt, hogy kiszúrhassa, ha valaki követné.
De Amerika nagy ország. Nagy a gyanútlansága, óriási a naivsága is. Persze, nem lesz ez
mindig így. Nem lesz így utána, például. Bolsen már tudta: kedvére utazgathatna át az egész
nagy földrészen, és soha senki nem találná őt gyanúsnak. Hiszen semmit, de semmit sem tudnak
róla, és a Tervről sem.

2001. JÚLIUS 20. PÉNTEK, 13 ÓRA 00 PERC

LANGLEY, A CIA KÖZPONTJA (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Baker az órára nézett. Kedvére valónak találta, hogy Huntsville ilyen pontosan jelentkezett.
A férfi ott állt az ajtóban, és nem szólt semmit. Már a testtartása is jelezte: nem önszántából jött.
Iderendelték.
– Menjünk – Baker most nagyon is „Malcolm” volt. Brit, skót ősök szelleme költözött belé-
je. Másféle testtartással ment el Huntsville mellett, aztán lépkedett előtte. Kicsit merev volt, amit
ő komolynak és ünnepélyesnek hitt. Huntsville nem látta még ilyennek, és aggodalom töltötte el
a tudatát. Csak nem valamiféle fegyelmi tárgyalásra kísérik? Ha így lenne, akkor Baker nagyon
aljas dolgot művelne. Az ilyesmire előre kell figyelmeztetni a munkatársakat, hogy felkészülhes-
senek a védekezésre. Bár ez éppenséggel a Cég volt, és itt minden szabály egyetlen pillanat alatt
az ellenkezőjébe fordulhat. Tapasztalta már, különösen a műveleti csoportnál töltött idők alatt.
Nem mentek a lifthez. Csak arra a hátsó folyosóra kanyarodtak, amelyen Huntsville még
sohasem járt. Nem is mehetett volna be, mert a széles üvegajtó olyan mágneskártyára nyílott, ami
neki nem volt. Az övé más folyosókra szólt. Az archívumba bemehetett vele, de máshová nem.
Ha pedig tesz egy kísérletet, a központi számítógép nem csupán nem engedélyezi a belépést, és
az ajtó zárva marad előtte – de feljegyzi az illetéktelen behatolási kísérlet tényét, helyét, időpont-
ját, és egy ugyanoda beépített másik automata rendszer azonnal értesíti erről az ő főnökét is. Meg
még ki tudja, kiket? Netán a belső elhárítást?
De most vele volt Baker is, tehát ilyen baj nem fenyegetett. Talán valami más?
Huntsville szeme összeszűkült. Miért érzem magamat csapdában? – kérdezte, amikor át-
léptek az ajtón. Pedig talán valóban csak okítani akarják, ahogyan a főnök tegnap mondta.
A folyosón ajtók nyíltak. Kevesen jártak itt, és mivel ennek a részlegnek is Baker volt a fő-
nöke, hát tisztelettel üdvözölték, vagy csak szótlanul félreálltak, amíg ők elmentek. Huntsville
számára ismerős volt némelyik arc, az étkezőben szokta őket látni. Nevek nem tartoztak ezekhez
az arcokhoz, hivatalos kapcsolatuk sohasem volt. Érdekes, pedig ezek is a terrorelhárító osztá-
lyon dolgoznak, jutott eszébe.
De nem volt ideje csodálkozni.
Baker határozott mozdulattal ment be az egyik ajtón. Odabent aztán egy másikon. Ezen
Huntsville csodálkozására csak egy tréfás feliratot láthatott:
OBLADI-OBLADA
Az egykori Beatles-sláger egyszerű, szinte gyerekes dallama azonnal ott zakatolt a fejében.
Nem tudta elképzelni, mit jelenthet ez ott...? Hiszen a Cég ennél azért sokkal komolyabb intéz-
mény. Ki engedélyezte, hogy ilyen felirat jelöljön egy... mit is?
Nem volt ez különálló alosztály, az biztos. Egy nagy szoba volt mindössze, ahol összesen
hárman ültek. Két férfi és egy nő. A nő aligha született az Államokban, ez még a mozgásán is lát-
szott. Messze volt még tőle az a könnyedség és önbizalom, amely az amerikaiakat általában, és a
Cég embereit különösképpen jellemzi.
Huntsville azonban tudta, hogy ez semmit sem jelent. Mindenesetre nem hátrányt, az biz-
tos. A munkaadónak, jelen esetben a Cégnek aranyat érnek az ilyen emberek. Mindenre készek és
készségesek, meg akarnak tapadni ebben az országban. Nincs ennél jobb ugródeszka a Cégnél. A
legtöbben persze örökre itt ragadnak, és mindenki jó hasznukat veszi. Ismernek ritka nyelveket,
valaha a világ egy-egy „sötét sarkában” éltek, ott nőttek fel, még ma is eltalálnának ott sok helyre
akár csukott szemmel is. Olykor egyenesen szemtanúi voltak, lehettek eseményeknek, képesek
azonosítani régóta keresett és végül valahol elkapott vagy megölt alakokat. Az ellenséget.
A másik két férfi közül az egyik biztosan idevalósi volt, nagyon is. Tömzsi amerikai, kö-
zépkorú, töprengő típus. Talán egy elemző, vagy tán ő vezeti ezt a furcsa „alosztályt”? A másik
férfi sem innen származott, bár lehet, már itt született. Túl barna volt a bőre, a vonásai arabra val-
lottak.
Látszott: tudtak tervezett jövetelükről. A testbeszédük is erre utalt, amikor jöttükre feláll-
tak. Huntsville ezen nem csodálkozott. Baker szervezte meg a dolgot, de minek? És mi az a vicces
felirat az ajtón?
– Ismerjék meg egyik ügynökünket, Huntsville urat – Baker nem is figyelt rájuk, körbesza-
ladt. Volt ott mindenféle eszköz, ami az elemzéshez kell. Térképnagyítók, videó lejátszók, és né-
hány olyan gép is, aminek rendeltetését a férfi nem ismerte.
Amazok bemutatkoztak. A két idegen nevét nem is értette, nem volt képes szétválasztani
az összefolyó szavakat. Az arab férfi mosolygott, az a nő – nem volt már nagyon fiatal – csak egy
pillanatra nézett a szemébe, aztán visszaült a helyére és valamit csinált. Talán egy fekete-fehér
műholdas fényképet elemzett.
Baker szemmel láthatóan nem akart belefolyni az eseményekbe. Az osztály vezetője, Nor-
man – nem lehetet tudni, ez a családi vagy a keresztneve, nem viselt kitűzőt – leültette a látoga-
tót:
– Talán csodálkozott az ajtón látható feliraton?
– Hát bizony meglepődtem. Obladi-oblada...
– Csak az első három betűnek van jelentősége.
– O-B-L... – Huntsville így sem értette.
– Oszama bin Laden – segített Norman. Huntsville végre megvilágosodott:
– A szaúdi gazember? Hát neki itt egy... egy... – körülnézett, – külön csoportja van?
– Bizony – mosolygott Norman elégedetten, mintha valamilyen különleges dologról, és
persze az ő találmányáról lenne szó. És talán így is volt, de ez nem derült ki. – Bin Laden fejére
ötmillió dollárt tűztünk ki. Akkor hát nem csoda, hogy különleges figyelemmel kísérjük a tevé-
kenységét.
Huntsville elismeréssel nézte a dossziékat. Százával sorakoztak a polcokon. Abban is biz-
tos lehetett, hogy azok tartalmát már régen belső számítógépekre vitték át, hogy az adatok igen
rövid idő alatt összevethetőek legyenek. Mégis, voltak hagyományos dossziék is. Bennük nyilván
iratmásolatok, fényképek, egyebek. Talán még orvosi jelentések vagy leletek is. Akkor látta, hogy
minden dosszién piros betűkkel áll az a három betű is. OBL. És számok, számok.
– Több tízezer anyagunk van – mondta Norman. – Ezért nem is tudnék hirtelen kiragadni
közülük egyet vagy kettőt. Ám nézzük meg csak az utóbbi két évet. Mondjuk 1999-et. A belső
statisztikánk szerint abban az évben háromezer-négyszázhatvanhét jelentést, adatot, hírt gyűjtöt-
tünk össze OBL-ről.
A rövidítés már-már szinte becenév-szerűen bukott ki a száján. Huntsville hirtelen arra
gondolt: ezek az emberek folyton OBL-lel élnek, minden gondolatuk körülötte forog. Nem túlzás
azt mondani és hinni, hogy vele ébrednek reggel és nyugszanak este. Ha az egész munkájuk, an-
nak minden perce egyetlen ember körül forog, aki ráadásul veszélyes, és ellenség – akkor vajon
milyen lehet a lelkiviláguk?
Normant ez szemlátomást nem izgatta. Majdhogynem derűsen kezdte sorolni, teljesen fej-
ből, emlékezetből:
– Ezerkilencszázkilencvenkilencben is sokat beszéltek arról az emberről. Hiszen maga is el-
ismerte, hogy a két amerikai nagykövetséget Afrikában az ő utasítására robbantották fel. A szaú-
di amerikai katonai laktanya is az ő intésére repült a levegőbe. Oszama bin Laden arról neveze-
tes, hogy időnként –mostanában szinte évente – hamis híreket ereszt ki a világba önmagát, hely-
zetét, szándékait illetően. Kilencvenkilenc elején például felfigyeltünk a kairói Al-Hajat lapban
megjelent anyagra. Ott azt írták, hogy brit kérésre a tálib kormány szigetelte el Oszamát a külvi-
lágtól... Nos, ma már tudható, hogy soha, egyetlen pillanatra sem szigetelték el Oszamát a
tálibok. Ők már csak azért sem tehették ezt, mert nincs fölötte hatalmuk. Oszamának sok ezer
embere van szerte a világban, jelenleg tizennégy vagy tizenöt országban élnek a „katonái”. Afga-
nisztánban is szép számmal.
– Ha jól tudom – szólt közbe a férfi óvatosan –, soha nem győzhetett volna a tálib rezsim
éppen „OBL” segítsége nélkül...
– Így van. Tehát a tálibok kitartanak OBL mellett, mondjanak bármit – Norman becsukta a
szemét és úgy emlékezett –, valami homályos és állítólagos „üzletkötésről” is írtak a lapok, per-
sze mindez hamisnak bizonyult. Ennek ellenére OBL 1999 februárjában megint azt terjesztette,
hogy elhagyja, vagy már el is hagyta Afganisztánt, és... Irakba ment. Akkoriban ezt írta még a
mértéktartónak számító brit The Guardian is. Merthogy Afganisztánban állítólag Oszama találko-
zott Szaddam Huszein egyik nagykövetével, ott egyeztek meg abban, hogy Szaddam menedéket
ad neki, ha nagyon szorulna a hurok... A tálibok február közepén már azt mondták, hogy OBL el
is hagyta az országot. Szokásuk szerint hazudtak. Később, márciusban már a New York Times is
azt írta, hogy a tálibok elvették OBL mobiltelefonját, és korlátozták a mozgását... Lám, még a jól
értesült lapok is átveszik a kacsákat, ha azokat hitelesnek tűnő forrásból kapják. Maga el tudja
képzelni, hogy néhány tetves tálib odamerészkedne OBL-hez, és elvenné a telefonjait? Azonnal
lelőnék őket. OBL-nek nagyon jó és nagy létszámú testőrsége van. Ami nem jelenti azt, hogy oly-
kor nem utazik nélkülük is. Mert nem akar feltűnést kelteni.
– Hallottam valamit a feleségeiről és a gyerekeiről...
– Több felesége és legalább húsz gyermeke van. Ők azonban nem bujkálnak vele, csak
időnként. Sokfelé helyezte el őket. Állítólag a család egy tekintélyes része Szaúd-Arábiában él,
mások, a felnőtt testvérei – ezekből is tucatnyiról tudnak – még Nyugat-Európában is élnek. Üz-
letelnek, de ott figyelik őket. Viszont nekik nincs közük a terrorizmushoz. De maradjunk még
OBL-nél, akiről az év közepére persze ismét kiderült, hogy továbbra is afgán területen él, és a
tálibok mindenre kiterjedő vendégszeretetét élvezi. Ez nem is lehet másképpen, hiszen eleve ő
parancsol nekik!
Huntsville leült, kényelmesen elhelyezkedett. A nő egy furcsa újságcikk másolatát olvasta
és jegyzetelte. Huntsville csak annyit látott, hogy jobbról balra fut a tekintete, betűk helyett pedig
furcsa, kacskaringós jelek vannak a papíron, amiket alul olykor egy-egy vastagabb vonal köt
össze, és pontok is akadnak a „betűk” alatt.
– Kilencvenkilenc júliusa: az AIP iszlám hírügynökség is jelentette, hogy Oszama távozni
készül Afganisztánból. Más hírügynökségek szerint OBL „eltűnt”, nyoma veszett, senki sem tud-
ja, hová távozott. Ezt már évek óta játszotta... Azt hitték, hogy Szomáliába, Szudánba vagy Irakba
ment, mehetett. Ezek mind meddő találgatásoknak bizonyultak. Azt sem tagadhatjuk, hogy ak-
korra már valóságos népi hőssé lett. Tíz- és tízezrek tüntettek mellette, nemcsak fundamentalista,
a Nyugattal eleve szemben álló iszlám országokban, még ott is, ahol kevéssé ismerték őt és tetteit.
– De hát mi semmit sem tettünk? – kérdezte Huntsville kicsit gyámoltalanul. Nagyon egy-
oldalúnak tűnt neki, ahogyan Norman előadta a dolgot. Hiszen ő folyton OBL-re fókuszált.
– Dehogynem. Kilencvenkilenc nyarán a Londonban elfogott két társát kikértük a britektől.
Közben újabb hazugság érkezett: OBL állítólag egy farmot vásárolt Afganisztánban a pakisztáni
határ közelében...
– Majd bolond lett volna éppen ott. Hiszen akkor percek alatt átrepülhetett volna egy kü-
lönleges osztag, de akár egy magán-embervadász csapat is...
– Hát éppen ez az. Jól látja, uram. Nem is dőltünk be neki. A műholdas megfigyelések
összes adatai a rendelkezésünkre álltak, mégsem csaptunk le.
– Ez az, amit nem értek – Huntsville tekintete most Bakert kereste. Szavait inkább a főnö-
kéhez intézte: – Miért nem csaptunk le rá már korábban? Hiszen gyakorta már szinte méterre
pontosan tudták, hol jár a gazember!
Baker megfordult, nem jött közelebb:
– Magasabb politika, de nem olyasmi, amit maga képzel. Nem a zsidókról van itt szó,
messze nem Izrael léte vagy nem léte a tét. A legmagasabb szinten mérlegelték szinte havonta,
hogy elkapják-e a fickót, vagy sem? És mindig oda lyukadtak ki, hogy az idő erre nem alkalmas.
Néhány iszlám vallású országgal éppen javultak a kapcsolatok. Másokkal ugyanolyan szinten
maradtak. Ám ha akkor elkapjuk OBL-t, két dolog menthetetlenül bekövetkezik. Az egyik: min-
den iszlám ország elfordul tőlünk, és több száz millió ember – vagy éppen közel egymilliárd...? –
Amerika-ellenessége nyíltan kirobban.
– És mi a másik? – kérdezte Huntsville komoran.
– Az, hogy bosszúból az összes iszlám terrorista szervezet, de még az addig mérsékelt
mozgalmak is azonnal fegyveres harcot, valóságos háborút indítanak ellenünk. Ez azt jelentené,
hogy legalább ötven fronton folynának a harcok.
Norman az „ötven” szóra felemelte a fejét és magyarázóan tette hozzá:
– A számításaink szerint OBL csaknem ennyi szervezettel áll összeköttetésben. Mindegyik-
nek adott pénzt, kölcsönadott szakértőket, szerzett fegyvereket, hamis papírokat, befolyást... És
ezek így a lekötelezettjei lettek.
Huntsville némán ült. A francba, a francba, ismételgette magában.
– A szövetségeseink is megtettek mindent. A szaúd-arábiai titkosszolgálat titokban tárgyalt
a tálibokkal, és kérték OBL kiadatását. Bár OBL már nem szaúdi állampolgár, hiszen megfosztot-
ták tőle, éppen a cselekedetei miatt.
– És mi nem tárgyaltunk velük? Legalább a külügy, holmi titkos csatornákon?
Norman és Baker összenéztek, egyikük sem felelt. Ennyi elég volt Huntsvillnek. Szóval
igen, de sikertelenül – értette meg. És azt is, hogy ő mint egyszerű CIA-ügynök, az efféle kérdé-
sekre még bizalmas, szinte baráti válaszokat sem kaphat.
– Később, október felé OBL ismét elterjesztette, hogy most már tényleg elhagyja Afganisz-
tánt. Utólag az is kiderült, hogy OBL finanszírozta a Mubarak egyiptomi elnök elleni 1995-ös me-
rényletet is, hiszen Mubarak úgymond „lepaktált” Izraellel és az amerikaiakkal. Az újabb fejle-
mény az volt, hogy novemberben elterjedt a hír: most már tényleg mindenki szeretné, ha OBL el-
menne abból az országból, sőt maga is hajlik rá... Ugyanakkor a kabuli vezetés, amely az ottani
lakosság alig felét tartja hatalmában egy iszonyúan kegyetlen és ostoba rendszer keretében, már
az ENSZ-et és az államokat is megfenyegette: nehogy bármit is tegyenek ellenük, ha ők mégsem
utasítanák ki OBL-t... Világos volt a játszma, a szakértők – vagyis mi, a titkosszolgálatok és a kül-
ügy – tudtuk, hogy igazából nincs is szó OBL kiutasításáról. Persze az ENSZ ettől még elrendelte
az embargót, hisz Kabul nem teljesítette a feltétlelt: OBL kiadatását. Még azt is vállalták, hogy
nem lehet légiközlekedésük, nincs joguk repülni a határokon túlra, és pénzt sem utalhatnak se-
honnan sehová – de nem adták ki OBL-t!
– Akkor végre lehullott a függöny, és mindenki felfogta, miről van szó, nem?
– Nem – vágta rá Norman ugyanolyan gyorsan –, éppen hogy nem. Ellentámadást indítot-
tak. Hat rakétát csempésztek be Pakisztánba, Iszlámábád közelébe, és azokat célba indították,
majd a kocsikat felgyújtották. Az ENSZ és az USA hivatali épületeit támadták volna, de az összes
rakétájuk célt tévesztett. Ezt a támadást is OBL szervezte.
– Tehát voltak kudarcai is – jegyezte meg Huntsville. Már majdnem elégedetten. De Nor-
man nem volt ennyire optimista. Láthatóan igyekezett tárgyilagos maradni:
– Kudarcok és sikerek, talán egyforma számban. Ám értelemszerűen nem ismerjük minden
kudarcát, hisz azokról hallgatni kényszerül. Nem rombolhatja le saját „Amerikaverő” nimbuszát.
Mellesleg kezd már másoknak is elegük lenni belőle. Szorgalmasan lázítja ugyanis a Kanában,
Iránban, Tádzsikisztánban, Üzbegisztánban élő iszlámhívőket, és benne van a keze az algériai vé-
res eseményekben is. És ezeket a folyamatokat nem lehet elválasztani egymástól időben. Évek óta
tartanak, lényegében mióta az oroszok elhagyták Afganisztánt, és OBL új ellenség után nézett. Az
addigi szövetségesben, vagyis bennünk találta meg őket.
– Izrael és a zsidók támogatása miatt? – kérdezte Huntsville élesen. Baker tudta, ez megint
neki szól. Ám Norman csak a fejét ingatta:
– Ez csak egy része a problémának. Ahhoz, hogy OBL fellázíthassa az iszlám fanatikus hí-
veit, folyamatos ellenségképet kell vetítenie eléjük. Maga Izrael léte vagy nem léte aligha izgatná
őt túlságosan. Ez is csak egy ürügy, amellyel ébren tarthatja a gyűlöletet.
– Akkor viszont minden ok jó neki.
– Így van. Kétezer elején Jordániában több mint egy tucat hívét lefogták, ott is van egy
szervezete, és annak hívei akartak bombamerényleteket elkövetni a szent helyeken. Persze, Jordá-
nia is túlságosan „barátkozik” Izraellel.
– Még a Fülöp-szigeteki muzulmán lázadókat is támogatja – szólt közbe Baker. Norman
nem reagált, mondta tovább a magáét:
– Kétezer első felében OBL új trükkel próbálkozott. Hívei elterjesztették, hogy súlyos beteg,
mi több, hogy haldoklik. Állítólag vese-elégtelenségben szenved, és dialízisre van szüksége... A
Reuters hírügynökség is bevette a dolgot, azt állította, hogy Laden már az eszméletét is elvesztet-
te... Ez többféle módon és variációban ismétlődött. Csak mi nem vettük be, a mi szakértőink tud-
ták, hogy semmi baja, és tovább dolgozik, tervezget ellenünk. No, és a szokásos újabb mesék sem
szűntek meg: hogy már Koszovóba költözött, vagy hogy Szudánba menekült. Egyik hír sem volt
igaz, a vesebaj sem, persze. Közben az is kiderült, hogy idestova nyolc éve a sógorával, Mohamed
Dzsamal Halifával együtt egy több tízmillió dolláros segélyalapot állítottak fel a különféle iszlám
terrorszervezetek pénzelésére. Amiből nem csak kifelé megy a pénz, hanem jön befelé is: például
a Fülöp-szigeteki terroristák túszokat, turistákat ejtenek fogságba, és több millió dollárért kiadják.
– Amit aztán Kadhafi, a beduin fizet ki nagylelkű gesztusként. Tudja persze, hogy ez a
pénz OBL-hez kerül. Kadhafi tehát úgy segíti Oszamát – jegyezte meg Baker, és ő is leült.
Huntsville feje zúgott. Túl sok volt ez neki egyszerre. De tudta, most már végighallgatja,
bármi következik még ezután. Hiszen ez afféle próba, aminek Baker akarja őt alávetni, és egyben
az információáradat egy többszörös meggyőzés eszköze is lehet. Baker így bizonyítja be neki,
hogy igenis folyamatosan harcban állnak OBL-lel. És még hány terroristavezér és hány terror-
szervezet lehet a világban...? Most nem is mert erre gondolni.
 2001. JÚLIUS 20. PÉNTEK, 14 ÓRA 54 PERC
NEW YORK, KENNEDY REPÜLŐTÉR (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
A rioi gép utasai kis késéssel jöttek ki. A csomagjaik még úton voltak. Százhatvannégy em-
ber, jobbára amerikaiak és brazilok csoportosultak a csomagszállító szalagoknál. A táblákon pe-
regtek a városnevek, majd feltűnt a RIO DE JANERIO felirat. Most már biztos hát, hogy ide hoz-
zák a poggyászt.
A fiatalember talán huszonhat, huszonhét éves lehetett. Amikor a tisztviselő elé lépett, rá-
mosolygott és letette útlevelét. Amaz gyanakodva szemlélte a férfi vonásait, majd annak brazil
útlevelét.
– Ön brazil állampolgár? – kérdezte váratlanul portugál nyelven. Ám a fiatalember nem
jött zavarba, ő is azon a nyelven válaszolt:
– Már az apám is az volt. Tudja, ő még Szíriából települt be. De az már nagyon régen volt.
Nem mondott többet, nem akart a gyanús bőbeszédűség hibájába esni. Mindenesetre to-
vább mosolygott, és nagyon nyugodt volt. A tisztviselő intett a vámosoknak. Azok egy külön asz-
talra tétették a kis bőröndöt és a kézitáskát.
– Van önnél elvámolni való? Vagy tiltott árucikk? – és sorolták volna, mit tartanak annak.
A férfi most angolul válaszolt, hisz ezen a nyelven kérdezték.
– Itt járok egyetemre, az UCLA-ra. Mindjárt megyek is tovább Los Angelesbe. Gondolja,
kockáztatnám a jövőmet egy kis csempészet kedvéért?
Nem hittek neki, nem is kapott választ a kérdésére. Töviről hegyére átvizsgálták a
poggyászt, sőt még személyi motozást is elrendeltek. Nem találtak semmit. Amikor útjára bocsá-
tották, a férfi még mindig mosolygott, de azért visszaszólt:
– Ha az apám nem lett volna arab, akkor is ilyen szigorúak...?
Nem kapott választ, de nem is várt ilyesmire. Nyugodtan, ráérősen ballagott ki a csarno-
kokba. Hosszan szemlélte az indulási táblákat, majd elment egy pulthoz, ahol a Los Angelesbe
induló járatokra árultak jegyeket. Közben érezte, hogy valaki figyeli, de nem tudta, ki az. Egy biz-
tos: nem a repülőtéri biztonságiak, nem is detektívek. Ezek ők lehetnek, tudta. Már majdnem
megvette a jegyét, amikor egy fiatal nő állt meg mellette. Valamit mutatott a jegyében a pult mö-
gött álló másik lánynak, közben odasúgta a férfinak:
– Laila vagyok. Kövess.
A mondat arabul hangzott el, és előre megbeszélt jelszó volt. „Laila”. A lány visszavette je-
gyét – fiatal volt, mint a férfi, csinos, de nem feltűnő – és elment. A férfi azt mondta, voltaképpen
nem is most kell az a jegy, majd visszajön érte később...
– Ahogyan parancsolja, uram.
Csak kint a nagy épület előtt találkoztak. A lány taxiba szállt, de nagyon lassan. Félszem-
mel azt leste, hogy a férfi jön-e utána? Jött. Amikor becsapta a sárga kocsi ajtaját, a férfi a mögötte
lévő másik kocsiba szállt:
– Kövessük ezt a kocsit, kérem.

2001. JÚLIUS 20. PÉNTEK, 15 ÓRA 02 PERC

LANGLEY, A CIA KÖZPONTJA (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Huntsville meglazította nyakkendőjét.
Hiányzott neki a levegő. Csak Baker arcát látta most, aki egy időre átvette a szót Norman-
tól:
 – Tudja, hogy OBL támadást tervezett a sydneyi olimpia ellen is? Az 1972-es müncheni
mintára, amit mellesleg szintén iszlám terroristák hajtottak végre, és akiket aztán évekkel később
az izraeliek sorban „levadásztak”... Előbb Új-Zélandon kaptak el egy csomó afgánt, ott volt náluk
egy Sydney közelében lévő atomerőmű részletes térképe a hozzá vezető utakkal... De mi azt
hisszük, ez csak félrevezető akció volt. Mert ezenközben, már az olimpia kezdetén OBL emberei,
vagy közülük legalább kettő-három már a városban volt, és robbantásokra készültek. A nagy sta-
diont akarták a levegőbe röpíteni, állítólag. De aztán az emberek egy része és maga a robbanó-
anyag sem érkezett meg időben, ezért lefújták a tervet.
Ez nem rázta meg Huntsvillet. Soha nem rajongott az olimpiákért meg az efféle sportverse-
nyekért. Legfeljebb azt nyugtázta most elégedetten, hogy lám, ez ismét OBL egy kudarca volt.
– Kétezer végén – vette át a szót Norman, – egykori hazájában, Szaúd-Arábiában adott uta-
sítást brit cégek elleni merényletekre. De ha már átjövünk az idei évre, akkor ismét voltak kudar-
cai. Sokfelé kapták el az embereit.
– Merthogy közben mi is rákapcsoltunk – jegyezte meg Baker, nem minden él nélkül. Nor-
man elhallgatott, majd a főnök mondatának elhangzása után úgy folytatta, mintha mi sem történt
volna.
– Eltanulva a japán szekta metró-támadását, OBL emberei Németországban készültek fel
egy tervezett londoni merényletre: ideggázt akartak kiereszteni a metróban. Négy fickót kaptak
el a németek, ugye nem kell mondanom, kinek a sugalmazására? – tette fel a kérdést, és alig ész-
revehetően intett körbe – talán nem is a Cégre, hanem csak erre a szobára gondolt? Baker mozdu-
latlanul ült, súlyos kőszobor lett. A haragos szemrehányás szobra...
– Aztán két hónappal később, ugyancsak a németek, lecsaptak egy ötödikre is. Egy algéria-
ira, aki szintén neki dolgozott. Egyre többet tudtunk meg róla, bár ezek az elfogottak általában
soha nem találkoztak vele személyesen. Még tavasszal arra is fény derült, hogy OBL adott paran-
csot a nagy Buddha-kőszobrok elpusztítására. Ami egy egészen újfajta bűn-kategória, és igazából
nem is illik egy ilyen hírhedett terroristához, mint ő...
– Műemlék-pusztítás – mormolta Baker.
– Jellemző rá – csapott le Norman. – Hiszen ez is a vallási fanatizmus egyik jele, szokása.
Pusztítsuk el a másik, a konkurens vallás, az „eretnekek” tárgyait, jelképeit, hátha akkor ezzel
együtt a hitük is megsemmisül... No, de közben tovább folyt a bújócska. OBL a tálibokon keresz-
tül ismét elterjesztette, hogy összevesztek, hogy el kell onnan mennie, mi több, már azt is, hogy ő
voltaképpen el is hagyta Afganisztánt. Mi persze nem hittünk neki. OBL tovább támogatta a cse-
csen lázadókat is, amiért Moszkva nem zárta a szívébe. De gyakorlatilag minden palesztin szer-
vezet számíthat rá – persze ezért cserébe ő is kér tőlük ezt-azt. A leggyakrabban mindenre kész
merénylőket, akik hajlandók az életüket is feláldozni az iszlámért és a Dzsihádért.
– Szent háború a hitetlenek ellen. Vagyis mindenki ellen, aki nem iszlám-hívő – mormolta
magyarázatként Baker.
Huntsville azért nem volt annyira „sötét”, mint hitték. Különösen az utóbbi hetek esemé-
nyeit illetően. Látszott, hogy mostanában már követte az eseményeket. És Baker jól tudta, miért.
– A múlt hónap vége felé riadókészültségbe helyezték az amerikai erőket sokfelé a világ-
ban – jegyezte meg. Norman szeme elismerően csillant:
– Így volt. Ám ez sem lehetett véletlen. OBL sok arab tévéállomásnak eljuttatott egy-egy vi-
deoszalagot. Mellesleg ez a kedvelt üzenési módja, talán néha afféle levelezésnek is felfogható...
Ebben dicsőítette egy korábbi tettét, amikor is fanatikus emberei öngyilkos merénylettel felrob-
bantották a Colé nevű hadihajónkat. Aztán kijelentette, hogy két héten belül nagy csapást mér az
Államokra.
– Biztos, hogy nem két hónapot mondott? – Huntsville szája kiszáradt.
– Biztos, hogy két hetet mondott – Norman a fejét ingatta. A másik férfi – nyilván ő volt az
arab szakértő – egy bólintással erősítette meg a hírt. Egyike lehetett azoknak, akik nemcsak a
CIA, de a Fehér Ház számára is elvégezték a szalag nyelvi elemzését. Ezek még arra is képesek –
hallotta egyszer Huntsville –, hogy egy halott arab szövetből megállapítsák, a beszélő melyik
arab tájon él. Mert állítólag egészen másképpen beszélnek a Maghreb lakói, mint az egyiptomiak
vagy az omániak, a többiről nem is szólva.
– A tálib kormány megint azt hazudta, hogy a videoszalag hamisítvány, merthogy ők szo-
ros ellenőrzés alatt tartják OBL-t, és az nem adhatott ki a kezéből ilyesmit... – Norman ezen jót de-
rült. Mármint a tálibokon. Huntsville azonban nem találta ilyen mulatságosnak az esetet:
– És ahányszor az a fickó megjelenik egy tévében, és mond pár ilyen „jóslatot”, akkor szer-
te a világban egymillió amerikai katona nem alszik még éjszaka sem, hanem folyton egy táma-
dásra vár?
Harcias és lázadó hangja hirtelen élesen bíráló lett. Ámde Baker most nem vette fel a kesz-
tyűt, csak Normanra nézett. Akinek szemmel láthatóan kifogyott a mondanivalója, de annyit
azért még hozzátett:
– Két héttel ezelőtt a külügy elégé világosan értésükre adta a táliboknak, hogy ha nem
hagynak fel OBL támogatásával és rejtegetésével, akkor számolniuk kell még katonai ellencsapá-
sokkal is. Ugyanakkor az elnök meghosszabbította a gazdasági szankciókat, amelyek azért eléggé
érzékenyen sújtják Kabult.
– De nem Oszamát – szólt közbe váratlanul az arab szakértő –, ő ugyanis az afgán földön
termelt drogok külföldre juttatásából él, sőt a vagyonát hónapról hónapra növeli is.
– Ezért a következő lépés az lesz, hogy a terrorizmus pénzügyi csatornáit fogjuk elduga-
szolni – így Baker, és felállt.
– Vagy legalábbis kísérletet teszünk rá – tette hozzá jóval pesszimistább hanglejtéssel
Huntsville ügynök.
Baker kezet nyújtott Normannak, majd sorban a többieknek:
– Köszönjük a tájékoztatást.
Huntsville is elbúcsúzott. Már csak egy dologra volt kíváncsi: mit mond majd Baker, ha in-
nen kimentek, nekiesik-e nagy hangon „ugye, megmondtam én magának már az elején!”– stílus-
ban, vagy behívja magához, és szelíden próbálja rábeszélni, hagyjon fel nézeteivel?
Sem egyik, sem a másik nem következett be. Amikor visszaértek saját folyosójukra, Baker
csak intett egyet, és szó nélkül bement a helyére. Huntsville egy ideig megkövülten állt a folyo-
són, mígnem felfogta: a főnök rábízta a következtetések levonását.
Ennek örült is, hiszen lám, Baker legalább annyira f elnőttnek nézi, hogy nem mossa meg a
fejét, és nem bizonygat neki semmit. Ugyanakkor ezzel Baker jókora súlyt rakott a vállára. Elő-
ször is, alaposan végig kell gondolnia az Izraellel kapcsolatos állításait, mi több, ötleteit. Be kelle-
ne látnia, hogy ennél sokkal összetettebb a probléma, és itt nyilván nemcsak a zsidókról van szó,
már régen nem csak róluk. Harmadszor pedig... Meddig töprenghet? Bántotta, hogy Baker sem-
milyen módon nem jelezte, mikorra vár tőle valamilyen reakciót.
Mennyi ideig gondolkozhat? Egy napig, egy hétig? Vagy elég, ha a szabadságáról vissza-
térve mond valamit? Vagy... vagy nem is kell adnia semmiféle jelet, ez csak egy lecke volt számá-
ra, a szó jó értelmében vett tananyag, és nem megleckéztetés?
A feje zúgott a sok információtól. Hát éppenséggel lesz min gondolkoznom otthon, értette
meg, mikor végre annyira magához tért, hogy el tudott mozdulni a helyéről.
 2001. AUGUSZTUS 1. SZERDA, 09 ÓRA 24 PERC
ILLEGÁLIS GYAKORLÓTÉR VALAHOL AZ EGYESÜLT ÁLLA-
MOKBAN
Omar már arcról is megismerte őket.
Pedig ez már a harmadik csoport volt. Igaz, a legkisebb létszámú. Csupán hatan ültek vele
szemben, és nagyon figyeltek. Valami azt súgta, tudatosítania kell bennük, hogy ő már megtanul-
ta a nevüket. Hát kettőnek is mondott valamit, közben jól hallhatóan használta a nevüket:
– Ne nézz folyton oldalra, Ijád. Te meg, Bilai, jobban is figyelhetnél.
Már a tanóra közepén voltak, és Omar csak folytatta, amit elkezdett:
– Tehát bent vagytok a gépben. Sok az utas. Le kell ülni. Nem maradhattok állva, hisz egy-
felől útban vagytok az ülések közti átjárókban, másfelől a gép még a földön áll, akcióra nincs kilá-
tás. Tehát leültök. Mohamed, tegyük fel, hogy a te helyed a 8D jelű szék. Ezt hol találod?
– Géptípustól függ – felelte amaz talpraesetten és azonnal. A legkisebb habozás nélkül.
Omar egy bólintással elkönyvelte, hogy a válasz helyes, de rögtön jelezte is, hogy őt ez bizony
nem elégíti ki:
– Mondhatnád azt is, hogy majd megkérdezed a légikísérőtől. Aki nyilván segít, hisz ez a
feladata.
A többiek kicsit mosolyogtak. De arcukról igazából nem tűnt el a komolyság. Különösen
nem a szemükből. És Omar ezt szerette, ez megnyugtató jel volt számára.
– A nyolcas számjegy nyilván a nyolcadik sort jelöli, a számozás elölről kezdődik. Utána az
európai ábécé betűinek sorrendjében helyezkednek el a székek. Nem a ti hibátok, ha ezt a sorren-
det nem ismeritek. A, B, C, D, E, F, G, H, és így tovább... jegyezzétek meg. Nem kell ugyanis fel-
tűnést kelteni azzal, hogy még a helyeteket sem találjátok meg.
„Ha tudnák, hogy ennek már aztán egyáltalán nem lesz jelentősége...!” – szaladt át fején a
gondolat. Minden kajánság nélkül. De közben az arca mozdulatlan maradt, és a tekintete sem
árulta el azt, amit ezek hatan nem is sejthettek.
– Tehát leültetek. Nem kell nagyon nézelődni. Aki a jegyeteket előre megvásárolja, gondos-
kodik arról, hogy a csoport vezetője leghátul üljön, de persze közel a többiekhez, és mindenkit
lásson. Azok is egymást. Ám nem kell tekeregni az ülésen. A legjobb egy lapot olvasni, leszegett
fejjel. Ha a gép felszáll, nézzetek az órátokra. Ugyanis majd előre tudatják veletek, hány perccel
az indulás után kezdődik az akció. No, persze a vezér majd más módon is jelt ad, ha eljön az idő.
– Ki lesz a vezér? Például a mi csapatunkban? – kérdezte Ijád. Fekete szeme Omarra szege-
ződött.
– Ki mondta, hogy egy csapat lesztek?
Úgy tett, mint aki nagyon csodálkozik. Amazok őszintén megdöbbentek:
– Hát nem? Akkor miért gyakorolunk együtt? Nem azért, hogy alaposan megismerjük a
másikat? – kérdezték összevissza, Omar felemelte a kezét:
– Csak semmi összevisszaság. Ti katonák vagytok, a Mozgalom katonái. Egyrészt nem be-
széltek itt össze-vissza, hanem sorban. Másodszor: a katona engedelmeskedik. A katona paran-
csot kap. Majd a vezetők megmondják, kik illenek össze egy csoportba és ki nem.
– Szóval több csoport is lesz – nem is kérdezte. Csak megállapította Bilai. Omar mélyet lé-
legzett. Nem, nem teremtheti le őket folyton, az kedvüket szegi. Nem megijesztett iskolás gyere-
kek csapatára lesz szükségük, hanem kemény harcosokra. Hát megint a szemükbe nézett:
– Így van. Lehet, nem is egy gépet térítünk el ugyanazon a napon, különböző repülőtere-
ken. Ezért hát a vezetők majd alaposan összeválogatják a csapatokat. Mindegyikben kell lennie
ilyen, meg olyan embereknek is.
Nem részletezte, mit ért ez alatt, azok pedig nem mertek már kérdezni. El is állt a szavuk
egy kicsit. Hiszen erre a hírre nem számítottak. Omar látta az arcukon, hogy most egyszerre
büszkék is, meg tartanak attól a jövőtől. A jövőjüktől, amelyben egy hamarosan bekövetkező na-
pon valami ilyesmit fognak átélni...?
„Nem tudjátok, mit fogtok átélni, és meddig”, mondta volna Omar, ha mondhatja. De ha
mondhatná, akkor nem lenne itt. Nem ő lenne itt.
Ezért hát hallgatott.

2001. AUGUSZTUS 9. CSÜTÖRTÖK, 11 ÓRA 24 PERC

FLORIDA (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Az ég hihetetlenül kéken feszült a táj fölött. Rányomta a bélyegét mindenre, még a hangu-
latra is. Hiszen a nap akadálytalanul sütött, bevilágított minden zugot. A repülőtér fölött különö-
sen kiterjedt az ég, dominálta az egész látványt. Még az is világoskéknek tűnt a kristályos levegő-
ben, amit nem arra a színre festettek.
A beton szürkesége is eltűnt, kéken izzott az amúgy hófehér épület is. Az emeleti ablakok
visszaverték a látványt. A kékség mindent betöltött. Valahonnan zene szűrődött ide, a country-
dallamok körbeszaladtak, szétágaztak, majd valahol a távolban egyesültek.
Fiatal férfiak és egy nő jöttek ki az épületből. Vidáman évődtek. Ketten egy harmadik vál-
lát veregették:
– Te aztán megmutattad!
– Remek landolás volt, meg kell hagyni.
– Ilyen szépet még nem is láttam.
A nő is nevetett, szép fogsora megcsillant:
– Egyszer már én is szeretnék így landolni.
– Megteheted, mondjuk... három év tanulás után!
Megint nevettek, most a nő rovásán. Barna haja meglibbent a szélben. Mert apró, jelenték-
telen szellő kapaszkodott elő valahonnan, és amikor a társaság az épület sarkára ért, megtámadta
őket. De csak inget, hajat lobogtatott, azt is csak egy pillanatig. A dallam is elhalt a fülükben.
A parkoló mellett kettévált a csapat. Hárman a távolabb álló buszmegállóhoz igyekeztek.
A többiek beszálltak kocsijaikba. Valaki még a lány után kiáltott – elvigyelek? De ő köszönettel
nemet intett.
Csak később, amikor magukban voltak, támadt rá a lány az alacsony, fekete hajú fiatalem-
berre. Most más nyelven, mély torokhangon szólt, az indulat valósággal forrt a belsejében, és a
szeme is szikrázott:
– Bolond vagy te? Igen, bolond vagy!
A másik férfi, a magas, sovány is segített neki:
– Mi van, ha lebuktattál minket? Ekkora öszvért!
Nála alighanem az „öszvér” volt a sértés csúcsa. Látszott rajta, hogy nagyon megviselte az
eset. Most még a keze is remegett.
A harmadik, akinek mindez szólt, sápadtan válaszolta:
– De hát én csak... tréfáltam.
– Tréfáltál!
– Te öszvér! Miféle vicc ez?
A lány haragja már nagyra nőtt, a szeme is szikrázott:
– Tudod, mióta készülünk már...? És biztosan nem csak mi. Tanuljuk ezt az átkozott szak-
mát azért, hogy egyszer, egyszer a rohadt életben egy kis ideig gyakoroljuk... majd, tudjátok, mi-
kor. És te mondasz pár szót, és vége!
A sovány visszanézett az épületre:
– Ha ezek gyanúsnak találtak téged, akkor véged – majd a lányra pillantott. – Egyáltalán jó
az, ha most együtt látnak minket?
A nő csak maga elé suttogta, dühösen:
– Most már mindegy. Reménykedjünk.
Az épület ablakánál két férfi állt. Az öreg ősz hajú volt, hatvanas, markánsarcú, gondter-
helt. A másik még nem volt negyven, hosszú haját hátul csattal fogta össze.
– Mit gondolsz erről?
– Valami éretlen viccelődés lehet, szerintem. Nem kell komolyan venni.
Az öreg azonban szemmel láthatóan nem osztotta ezt a véleményt:
– Te mit csinálnál, ha te lennél az oktatója? A tizedik órát töltötte a szimulátorban, nem is
volt rossz, de különösebben jó sem. Már előbb észrevettem, hogy amikor a felszállást tanultuk,
már gyengébb volt. Mintha a dolog nem érdekelné annyira. Mintha mellékesnek tartaná, kény-
szeredetten foglalkozott vele... Ma meg a landolással kezdtük – volna. A többiek mind megcsinál-
ták, aránylag jól vagy közepesen. Ahhoz képest, hogy először az életben, no nem...?
– Mit mondott pontosan? És melyik?
– Az a kisebbik barna bőrű. Valahonnan Európából jött, mit tudom én, milyen útlevele
van? Csak a jogosítványával jelentkezett. Belga vagy görög vagy, mit tudom én? Szóval, amikor
az az alacsony kijött a fülkéből, azt mondta, őt nem érdeklik a le- meg felszállások. Tanítsam meg
őt egyenesen vezetni a gépet. És csak azt. Mintha egy Boeinget lehetne úgy vezetni, hogy az em-
ber mindig egyenesen repül, és legfeljebb kanyarog egy kicsit jobbra-balra...!
A másik a fejét ingatta:
– No, és? Furcsák az emberek. Különösen az... idegenek.
– No, de a pilóták is? – hökkent meg az idősebbik. – Te tudod, hogy pár ezer órát töltöttem
odafönn, és ebből nem keveset éppen Boeinggel. Nyolc éve oktatok, de ilyet még nem hallottam.
A fiatalabb szemlátomást nem vette komolyan a dolgot. Még csodálkozott is, hogy a másik
ezt ennyire komolyan veszi:
– Hagyd a fenébe! Mit tehetnél? Az előbb már mondtam, hogy furcsák az idegenek.
A másik nem válaszolt, csak nézett maga elé. Aztán sóhajtott és elment a dolgára. A másik
még nézett ki az ablakon, de már semmit sem látott, és nem is érdekelte a dolog. Fütyörészve lé-
pett el onnan, és máris elfelejtette az egészet.

2001. AUGUSZTUS 11. SZOMBAT, 08 ÓRA 02 PERC

KANDAHAR MELLETT VALAHOL (AFGANISZTÁN)
A Mérnök izgult.
Nem tudta elrejteni, hogy reszket a szája széle. Ha a Kaid haragszik, akkor az nem jó jel.
Nagyon rossz jel is lehet, éppenséggel. A tenyere izzadt, de azt legalább el tudta rejteni.
A Kaid ott ült vele szemben. Szokása szerint egy Kalasnyikov hevert mellette, kartávolság-
ban. Biztosan kész lenne használni is. A tár tele van, és a közelben is akad még egy tár. Persze, ez
már nem az a régi dobtáras fajta, amit a Mérnök gyermekként látott még itt-ott. Ez annál jobb. A
legjobb fegyver, ami elérhető a piacon.
A Kaid szeme hideg volt, hangja csak látszólag szelíd. Nem a Mérnökre haragudott most,
amikor úgy-ahogy elfojtva belső indulatát, azt mondta:
– Tehát a Fehér Ház nem érhető el?
 – Csak akkor, ha a pilóta... szóval, ha elszánta magát mindenre.
– Értem. Van ott saját légvédelem?
– A fővárost külön légi egység őrzi. Vadászgépek állomásoznak a közelben. Bár kérdés,
azokat riasszák-e, vagy egy másik támaszpontot, amelyik több száz kilométerrel távolabb van...?
Volt már ilyen is, olyan is.
– Megtámadták már a Sátán szívét?
– Nem tudok ilyen esetről. De biztosan megpróbálták, legfeljebb kudarcot vallottak, és a
sátánfiak titokban tartották.
A Kaid bólogatott.
– Tehát ezt a célpontot el kell vetnünk?
– Nem okvetlenül – a Mérnök idegessége lassan megszűnt. Sejtette, a vezér nem fog örülni,
ha kiderül, hogy éppen a „sátán szíve” a megközelíthetetlen célpont. Ugyanakkor már hónapok
óta azzal a teherrel élt, hogy a Kaid nagy titkot bízott rá. És ez nem egy életbiztosítás. Viszont
nagy, szinte érthetetlen bizalom jele. Ő, a Mérnök utazgat a világban, kontinensről kontinensre,
bármikor átállhat az ellenséghez, jó pénzért eladhatja a Titkot is... Ám azzal is tisztában volt,
hogy a Kaid keze nagyon hosszú. Megtalálja őt mindenütt, még a Sátán földjén is. – Ha mondjuk
nukleáris rakomány is lenne azon a gépen, és elég közel tud hatolni, mielőtt észreveszik...
A Kaid arca meg sem rezzent. Nukleáris rakomány?
– Hamarosan az is lesz – bólintott. Majd megbánta, hogy elszólta magát, gyorsan másról
kezdett beszélni: – És mi van a felhőkarcolókkal?
– Azt parancsoltad nekem, uram, hogy állapítsam meg a helyszínen, mit bírnak ki, és me-
lyek lehetnek a feltételek a legnagyobb romboláshoz... És figyelmembe ajánlottad azt a két iker-
tornyot is.
A Kaid nem is bólintott. Így volt, gyerünk már! A tekintete nem hagyta el a Mérnök arcát.
Arra várt, hogy végre nyilatkozzon a férfi. A Mérnök már megnyugodott, és nem habozott:
– Nos, ezek a legjobb célpontok, amit csak találhatnánk. Igaz, hogy csupa acél és beton
mindkettő. De száztíz emelet, ahol több száz vállalat működik. A tetőkön kilátótornyok. Renge-
teg lift visz fel. Itt vannak a prospektusok, de szereztem másolatokat a tervrajzokról is – mindet
az asztalra helyezte már régebben. Tudta, az afgánokkal ellentétben a vezér szereti, ha maga elé
terítheti a papírokat. Utál a földön ülni. Bár a legszívesebben törökülésben, a szőnyegen filmezte-
ti magát, ha nagyritkán magához enged egy tévéstábot. Persze, csak arabokat.
– Mikor érdemes támadni?
A Mérnök nem töprengett. Felkészült a válaszra:
– Ha nagyon, nagyon sok áldozatot akarunk, akkor tizenegy és tizenkettő között. Vagy dél-
után, ilyenkor nagyon sok turista is tartózkodik az épületekben. Bármelyikre is gondoltál, uram,
nagy lesz a pusztítás.
A Kaid arcáról nem olvashatta le annak gondolatait. Hát folytatta:
– Reggel kilenckor már eléggé népesek az épületek, majdnem minden vállalat és bolt ki-
nyit. Ha Boeing-típusú gépre gondoltál, az minden szempontból megfelel. Sőt, csak az felel meg.
Kisebb sportgép vagy úgynevezett „jet” nem okozhat nagyobb kárt. Legfeljebb abban az emelet-
ben, amelybe becsapódik. Egy Boeing viszont hatalmas erővel és súllyal repül oda, és ami a leg-
fontosabb: a kerozin.
– Kerozin?
– Az üzemanyag. Ha közvetlenül a felszállás után sikerül egy ilyen gépet megszerezni, ak-
kor annak szárnyaiban még legalább 45 tonna kerozin van. Vagyis egy ilyen gép a szó szoros ér-
telmében fegyver, uram. A legjobb fegyver egy ilyen nagy épület ellen. Maga a gép tömege a be-
csapódáskor lerombol több emeletet.
– Tehát a lehető legalacsonyabban kell eltalálnia?
 – Elvileg igen, de azért ez nem ilyen egyszerű. Ha túl alacsonyan találná el, mondjuk a hu-
szadik vagy huszonötödik szintig, akkor a hatás nem olyan jó. Az acélszerkezet megtartja a fölöt-
te lévő nyolcvan-kilencven emeletet. Mellesleg ilyen alacsonyan nem is repülhet neki egy gép,
mivel a mellette lévő más épületek, szintén elég magasak, körülállják és védelmezik az ikerháza-
kat.
– Vagyis mit tanácsolsz?
– Legalább középmagasan, vagy a felső részében kell eltalálni.
– De ha nem okoz olyan rombolást, mint mondtad...
– Nem maga a gép fogja romba dönteni a toronyházat, uram. Hanem a kerozin... Ez igen
nagy hőmérsékleten ég. Sokkal magasabb a hőmérséklet, mint aminek „kibírására” az épületeket
tervezték. Mert természetesen gondoskodtak róla, hogy elég nagyfokú földrengést kibírjanak
ezek a felhőkarcolók, és egy normális belső tűznek akár órákon át is ellenálljanak. Ám a kerozin
még az acélt is elégeti, ha sokáig éghet ugyanott. Az oxigén-utánpótlással nem lesz gond, abban a
magasságban a vízparton folyamatos a légáramlat, a szél. Amint a kerozin több szinten átégeti a
belső tartóoszlopokat, a felső emeletek súlyát már nem tartják tovább. Attól kezdve azok ráomla-
nak az alattuk lévőkre, és olyan nyomást gyakorolnak rá, hogy az egész összeomlik.
A Kaid ezt elégedetten hallgatta, bár az arca ebből semmit sem árult el. A szeme most is a
Mérnök arcán függött. Tudta, hogy igazat beszél.
– Tehát azt mondod, középmagasságban vagy annál feljebb kell a géppel eltalálni egy ilyen
tornyot?
– Igen, Kaid. Akkor minden bizonnyal sikerül a dolog. Csak tele legyenek az üzemanyag-
tartályok, és ne csupán az egyik szárnyával „bökje meg” az épületet. Az a legjobb, ha egyenesen a
közepébe száguld bele az elérhető legnagyobb sebességgel.
– Biztos vagy benne, hogy akkor leomlik? – szegezte neki az utolsó kérdést.
A Mérnök már nem habozott. És nem azért, mert tudta, hogy a vezér milyen választ vár. A
legjobb, legtisztább tudományos meggyőződését közölte hát:
– Igen, Kaid, akkor leomlik.

2001. AUGUSZTUS 12. VASÁRNAP, 21 ÓRA 10 PERC

VIDÉKI KÁBELTÉVÉ-HÁLÓZAT VALAHOL AZ USA NYUGATI
PARTVIDÉKÉN
A műsorvezető ősz hajú férfi volt. Nagyon komolyan vette önmagát, de szerencsére nem
igyekezett túlságosan az előtérbe kerülni. Elleste a nagy elődöktől, hogy az a legjobb műsorveze-
tő, aki a lehetőségekhez képest a háttérben marad. Ugyanakkor, mint moderátornak is volt szere-
pe és súlya – vagy legalábbis ebben reménykedett.
Bemutatta a vendégeket. A nevekkel ugyan volt egy kis nehézsége, a nyelve megbotlott, de
rutinosan siklott át felette. Tudta, hogy mit sem számít, amit ő mond – az emberek úgyis a képer-
nyőről olvassák majd le a szakértők, hozzászólók nevét. Azok különben hárman voltak. A nem-
zetbiztonsági szakértő egy ötvenes férfi volt, aki ok nélkül is mosolygott, máskor meg ok nélkül
komornak mutatta magát. Az iszlám-szakértő szemlátomást nem itt született, de már évtizedek
óta élhetett az Államokban, mert ha akcentussal is, de kifogástalanul beszélte a nyelvet. Külön-
ben pedig barna bőrű, mozgékony, szakállas, kopaszodó férfi volt.
Harmadikként egy harmincas nő ült a pultszerű asztal magas székén. Az úgynevezett köz-
véleményt képviselte, egy polgárjogi szervezet küldte a műsorba. Meglehetősen vegyesen va-
gyunk, futott át a műsorvezető fején, amikor belevágott. Az első szavakat még a súgógépről ol-
vasta, de mivel azt a képernyőt is a kamerák fölött helyezték el, a közönség csak annyit látott,
hogy a férfi mintha az ő szemükbe nézve beszélne. Sokan még csodálták is, milyen hosszú mon-
datokat képes betanulni előre...?
– ... már egyre többen teszik fel a kérdést, hogy hová fejlődik a világ, ha ez így megy to-
vább? A globalitás ellenzőire az jellemző, hogy minden terrortámadást ennek a folyamatnak a
számlájára írnak. Hölgyem...?
Ezzel máris átdobta a labdát a nőnek. Aki talán éppen egy ilyen szervezetet képviselt, bár
ez nem derült ki egyértelműen. Barna volt, nem túl csinos, de elegáns. És tudta, mit kell monda-
nia, rutinosan viselkedett. Nem először és nem tizedszer volt kamerák előtt:
– Mi csak azt mondjuk, hogy míg a régebbi időkben a terrorizmusnak korlátot jelentettek
az országhatárok, addig mára ezek a korlátok ledőlni látszanak. Példa rá Európa, ahol lassan már
az egész földrész egyetlen országnak számít. Aki egyszer bejut valamelyik határán, az szabadon
mozoghat belül és azt tesz, amit akar, senki sem ellenőrzi többé.
– Pontosan úgy, mint az Államok és Kanada között – szúrta közbe epésen a biztonsági
szakértő. Rögtön látszott, hogy ellenfele lesz ennek a nőnek. Már csak azért is, mert az iszlám-
szakértővel nem merne vitába bocsátkozni.
A műsorvezető látta, kezdenek kirajzolódni az erő- és szimpátia-vonalak. Hát közbeszólt:
– Hölgyem, akkor ön szerint vissza kellene csinálni a globális világot, ismét minden ország
zárkózzon be, mint a távoli múltban?
A biztonsági szakértő rögtön elkapta a mondatott:
– ... A bezárkózott államok bizalmatlanok egymással szemben. Hiszen éppen azért zárkóz-
tak be. Ilyen körülmények között sokfelé szeparatista kormányok kerülnének hatalomra, no és
diktatúrák alakulnának ki a külső fenyegetettségre hivatkozva... Innen már csak egy lépés a há-
borúkig. Egy rövid kis lépés...
A nő nem adta fel:
– Nem arról van szó, hogy szembefordulnánk a globalizmussal. Hiszen mi is hallottuk azt
a mondást, miszerint „aki a globalitással veszi fel a harcot, olyan, mintha a gravitációval harcol-
na”. Vagyis azt sugallják, hogy lehetetlenre vállalkozunk.
A szakértő bólogatott, jelezve: így is van. A nő a szeme sarkából látta ezt is, de a műsorve-
zetőre nézett. Úgy döntött, vele fog vitatkozni, az legalább nem szól vissza. Vagy ezt remélte.
– Viszont azt szeretnénk, hogy fékezzük ezt az iramot. Az, amit sokan globalizációnak ne-
veznek, rengeteg negatív hatással tör előre, nem ismer el semmilyen régi értéket, és majdnem
mindent elpusztít...
– Ez nem igaz – jegyezte meg a műsorvezető, majd észbe kapott. Ez így túl meredek volt.
És miért pont éppen ő szálljon be ebbe a vitába? És egy ilyen brutális mondattal? Gyorsan javí-
tott: – Ezt nem tartja igaznak számos ellentétesen gondolkodó ember, úgy hiszem.
Az iszlámszakértő kicsit fészkelődött a helyén. Mintha mondaná: „miért vagyok itt? Mi kö-
zöm ehhez?” A másik szakértő vette át a szót:
– A globalitásnak, éppen úgy, mint minden eddigi folyamatnak az emberiség életében,
vannak pozitív és negatív hatásai. Reméljük, sokkal több lesz a pozitív, mint a negatív. Igaz az is,
hogy elkerülhetetlen a dolog, hiszen a világ nem szétszakadás felé megy.
– Biztos benne?
– Igen. Azt, hogy számos konfliktus van jelenleg is, és nagy erők feszülnek egymásnak,
nem azt jelenti, hogy ez egy destruktív folyamat lenne. A valóságban ugyanez volt a helyzet min-
dig, sőt sokkal több erő feszült egymásnak akár száz, de akár ötven vagy húsz évvel ezelőtt is.
Ám most a modern és gyakorlatilag azonos idejű hírközlés révén mindezt egyszerre vesszük tu-
domásul, látjuk, halljuk, értesülünk róla. Ezért hisszük, hogy ma több a konfliktus, mint régeb-
ben.
A műsorvezető igyekezett a témára irányítani őket:
 – A terrorizmusról kellene beszélnünk. Ezen belül is annak egyik legnagyobb és legveszé-
lyesebb formájáról, az iszlám terrorcsoportokról.
A barna bőrű szakértő azonnal magához ragadta a szót, mielőtt még több félreértést kell
majd eloszlatnia. Ezt ki is mondta:
– Az amerikai közvélemény nagyon keveset tud az igazi iszlámról. A legtöbb ember képze-
letében – „hála” éppenséggel a médiáknak, elsősorban a nagy tévéhálózatoknak – lassan már
ugyanazt jelenti az „iszlám” és „terror”. Mintha a kettő egy lenne, és a mögöttük álló emberek is
ugyanazt jelentenék, ugyanazt akarnák.
Mind őt hallgatták, és ez önbizalmat adott. Lesz hát ideje végre egyszer elmondani nekik,
mi az igazság? Tudta ugyanakkor, hogy nem „szaladhat meg”, nem szabad feldühödnie, bármit
is mondanak majd. Hiszen azzal éppen az iszlám békés, szelíd voltát hazudtolná meg.
– Az iszlám nem a terror vallása. A középkori Európában az inkvizíció hihetetlenül kegyet-
len dolgokat művelt – de ettől még ma senki sem nevezi a katolikusokat terroristáknak. Igaz, az-
óta négy-ötszáz év telt el, most viszont egyidejű az iszlám létezése és a terrorizmus. De ne felejt-
sék, a terroristák vallása ugyan iszlám, de ez nem jelenti azt, hogy az iszlám maga támogatja az
efféle tetteket.
– Azt állítja tehát – vágott közbe a biztonsági szakértő, biztosra ment –, hogy a terroristák
nem hűséges fiai egyházuknak, hanem ellenkezőleg, afféle hitehagyottak, eretnekek lennének?
– Már itt pontosítanom kell, uram. Iszlám egyház nem is létezik. Nincs szervezeti felépíté-
se. Mellesleg nem egy, hanem legalább négy nagyobb ágra szakadt ez a vallás, de egyik sem épí-
tett ki papi-hivatalnoki-állami hierarchiát, mint a katolikusok és általában a keresztények, sőt bi-
zonyos mértékig a zsidók is. Hadd térjek vissza a kezdetekre. Az iszlám szó az arab
„szalamából”, vagyis békéből ered. Az iszlám világban ma is azzal köszönnek egymásnak az em-
berek, hogy „Szalam”, vagyis „Béke neked”, békességet kívánok nektek és magamnak.
– Mint a zsidó „shalom” – vetette közbe a hölgy, de senki sem figyelt rá. A rendező a másik
monitoron látta, hogy szólni készül, de nem kapcsolta adásba a képét.
– Igen. Nos, az erőszak önmagában ellentétes a hittel, a vallással, még akkor is, ha a régeb-
bi korokban a muzulmánokat erőszakos térítéssel vádolták. És bárhogyan is csodálkoznak majd,
hölgyeim és uraim, ki kell jelentem: az iszlám éppen úgy nem pártolja a bűnt – semmiféle bűnt! –,
ahogyan a többi vallás sem. Mi több, még az öngyilkosságot sem. Tudom, illetve sejtem, hogy itt
hamarosan szó esik majd az öngyilkos palesztin merénylőkről, akik magukkal együtt robbanta-
nak fel izraeli buszokat, kávéházakat. De ne feledjék, ez sem csak ránk jellemző. Sőt, ezek sora
nem is Palesztinában kezdődött, hanem Sri Lankán, a tamiloknál. Az iszlám és istene, Allah kife-
jezetten tiltja az öngyilkosságot.
– Akkor is, ha azt egy magasabb, „szentnek” deklarált cél nevében követik el? – kérdezte a
műsorvezető.
– Akkor is. Ezeket a „szent” célokat már csak az emberek találják ki saját céljaik érdekében
– a szakértő elszánt és komoly volt: ezzel is meg akarta értetni, hogy ez a téma fontos és komoly.
– Allah világosan megmondta, idézem: „Aki bármily eszközzel megöli önmagát, azzal az eszköz-
zel légyen kínozva a pokolban”. Szent könyvünk, a Korán – ami ugyanaz, ami önöknek a Biblia, a
Tóra vagy bármilyen egyéb, Istentől eredeztetett szent iratok, parancsolatok, útmutatások és pél-
dák gyűjteménye – kifejezetten önvédelmi harcot engedélyez csak, és azt is mérsékelt határok kö-
zött. Kimondja, hogy tilos megölni gyermekeket, asszonyokat, öregeket, betegeket, papokat vagy
azokat, akik éppen imádkoznak...
– Izraelben a palesztinok mindezt megszegték – mondta flegmán a biztonsági szakértő. A
másik felvette a kesztyűt:
– Itt azon nézet ellen érvelek, hogy ez vallásos cselekedet lenne. Nem az. Nem Allah köve-
teli ezektől a szélsőségesen elvakult emberektől, hogy ilyesmit tegyenek. Nem része ez a vallás-
nak, sőt mint bizonyítottam az előbb, ezek homlokegyenesen ellenkeznek hitünkkel. „Az igazi
Allah nem szereti a bűnösöket”, aminthogy egyetlen másképpen nevezett Isten sem szereti és
pártolja őket. Ezt bizonyítja az is, hogy vallásunk számos nevezetes papja, például a kairói Al-
Azhar mecset főpapja is keményen elítélte az izraeli palesztin merényleteket. Ez példaként szol-
gálhat az igazhívőknek. Ugyanakkor gondolkozzanak el azon, hogy sok százmillió, egyesek sze-
rint több mint egymilliárd iszlámhitű van a Földön. Ezek között mennyi a terrorista? Hány tagja
van az ilyen vagy olyan terrorszervezeteknek? Legfeljebb pár tízezer, összesen. Ami olyan ele-
nyésző, hogy matematikailag ki sem fejezhető.
– Mi hát a teendő? – kérdezte a műsorvezető.
A hölgy már alig várta, hogy szólhasson, sebesen lecsapott:
– Elvileg igaza van a szakértő úrnak. De mégsem teljesen. Mert nem az érdekel minket,
hogy a globális iszlámhívő populációnak hány tízezreléke fogott fegyvert ellenünk, hanem az a
tét, hogy ezek mekkora csapásokra képesek – szintén ellenünk? Én úgy érzékelem, hogy ez a
nagy vallások, a nagy világszemléletek harca. Ez folyik itt, és nem más. Az iszlám harcol a nyu-
gatinak is nevezett életforma ellen.
A biztonsági szakértő csak a szemével jelezte a műsorvezetőnek, hogy szólni kíván. És
amikor a barna hölgy lélegzetet vett, meg is kapta rá az engedélyt.
– Nem kétséges, hogy valamiképpen szót kell értenünk a terroristákkal. Vagy nem is ve-
lük...? Hiszen ők elvakultak, akik lám, az előbb hallottuk, saját szellemi és egyházi tekintélyeik-
nek sem engedelmeskednek. Az olyan embert, aki fütyül a Bibliára, nem tartjuk megbízhatónak –
arra gyanakodva tekintünk. Nos, észlelhető-e ilyen álláspont az iszlám világában? Maga az isz-
lám – túl a szavakon – kiveti-e magából ezeket az embereket? Mert nem ezt látjuk. Hanem azt,
hogy egyes arab országokban valóságos népünnepélyt rendeznek egy-egy sikeresebb terrorakció
után. És ez így volt az elmúlt húsz-harminc évben is. Csak emlékeztetem önöket, hogy a hetvenes
és nyolcvanas években rengeteg utasszállító repülőgépet térítettek el szélsőséges „latorállamok-
ba”, Algériába, Kubába, Líbiába, Libanonba, és a gépek egy része sohasem tért vissza, mert a ter-
roristák látványosan felrobbantották őket. Nemegyszer az utasokkal, vagy éppen önmagukkal
együtt. Vagyis már egyes államok is melléjük álltak, nemcsak a vérontást ünneplő tömegek.
Az iszlámszakértő nem érezte magát sarokba szorítva:
– Ez is csak azt bizonyítja, hogy a tanokat kiforgatják azok, akiknek ez az érdekük. Nem
véletlen, hogy Líbia vezetője saját „bibliát”‘ írt, és azt próbálja elterjeszteni az arabok között. Mert
nem tetszett neki az, ami a Koránban állt, hisz az béklyókat rakott rá. De ismétlem, ne feledkez-
zünk meg az arányokról. Mindig voltak – bár a globalizációnak köszönhetően nem sokáig lesz-
nek már! – olyan államok, amelyek szembefordulnak a hittel, a világ közös érdekével, sőt olykor
egy kis csoport áll szemben a saját országának közvéleményével, a nagy tömegek érdekeivel is.
Nos, hölgyem, uraim, mindnyájan tudjuk, hogy a tömegek befolyásolhatók. Méghozzá nagyon
könnyen. Tudják önök, hányan olvasták a Koránt az iszlámhitű világban? Hányan ismerik annak
igazi tartalmát? Sokkal kevesebben, mint a keresztények között a Bibliát, és ennek két oka van.
Az egyik: a mi világunkban sokmilliós tömegek nem tudnak írni-olvasni, és olyan nyomorban él-
nek, hogy ez jó ideig nem is változhat meg. A másik ok nálunk nincs olyan kiterjedt papság,
amely intézményesen foglalkozna a tanok megismertetésével, folyamatos ébrentartásával, sőt
számonkérésével, mint a keresztényeknél vagy zsidóknál. De ismétlem, és kérem, jegyezzék meg
végre: az iszlám, mint vallás, nem érdekelt a terrorizmusban, és a nagy tömegek sem.
– Mégis azt látjuk, hogy a tömegek támogatják a terrorista mozgalmakat.
– Persze, mert azok nemegyszer valós társadalmi, politikai problémák mellett állnak, ki és
felhasználják az egyszerű, tudatlan emberekben rejlő idegengyűlöletet és más fóbiákat –mondta a
nő gyorsan. Meg is döbbent, amikor az iszlámszakértő ránézett és bólintott:
– Ez a teljes és pontos igazság, hölgyem.
 Kis ideig akkora csönd lett a stúdióban, mint még soha. Aztán a barna bőrű férfi folytatta:
– Sajnos ez a helyzet. Évezredes utálat létezik az arabok között a zsidók iránt, ami gyaní-
tom, kölcsönös is. Mi kell hát ahhoz, hogy a Korán igaz tanításait nem, vagy csak alig-alig ismerő
tömeget fanatizálják? Elhallgatják hát az iszlám hit értékeit és annak alapvetően békés jellegét. És
éppen a nagy közös nevező, az iszlámhit mellett sikerül aztán egyesíteni a sokféle ember akara-
tát, így aztán, ha Izraelről van szó, akkor az indonéz, a szudáni, a marokkói vagy pakisztáni isz-
lámhívő is egyetért.
A biztonsági szakértő megjegyezte:
– Nem is izgatna bennünket túlságosan ez az egész – már elnézést, ez nem cinizmus, ha-
nem az amerikai átlagember véleménye –, ha mindez megmaradna az Államok területén kívül.
Persze ott is elérnek minket, foglaltak el már követséget, romboltak le katonai laktanyákat és tá-
madtak meg hadihajókat, kormányhivatalokat... De bármilyen szörnyűek is voltak ezek, a lakos-
ságunk mindig csak a tévéből értesült az eseményekről. Ezek mindig valahol másutt történtek, és
sokan nem is fogták fel az összefüggéseket.
A nő mélyet lélegzett, és belevágott:
– Az Egyesült Államok kormánya mindig, és az összes elnök immár ötven éve feltétel nél-
kül támogatja Izrael létezését, és ezzel a szembenállását is az arab világgal.
A műsorvezető érezte, ingoványos talajra tévednek. Most, most kell vigyázni! Hát gyorsan
közbeszólt:
– Ez egy külpolitikai vetület, amit azok tudnak megítélni, akik odafönt vannak. Vagyis,
akik távolabbra látnak...
– Arra céloz, hogy van ebben a feltétel nélküli, sokszor szinte „öngyilkosan makacs” támo-
gatásban valamilyen hosszú távú érdeke az Államoknak? Amiért kifizetődik támogatni ezt az or-
szágot ahelyett, hogy az iszlám világ mellé állnánk?
– Bizonyosan.
Most mindnyájan a biztonsági emberre néztek. Megnedvesítette az ajkát:
– A megoldás csak az lehet, ha a nyugati gondolkodás próbálja megérteni az iszlámot. Ha
megkeressük az érintkezési pontokat. Higgyék el, ezek a vallás területén kétségtelenül léteznek,
hiszen Mohamed próféta, a vallásalapító is elfogadta a korai zsidó és keresztény tanítások egy ré-
szét.
– Ismerjük ezt a szöveget – vágott közbe a hölgy meglehetősen szemtelenül és növekvő in-
dulattal – „összpontosítsunk arra, ami a két világnézetben közös” –, de ez jelenti-e egyben a meg-
oldást is?
A műsorvezető közbeszólt volna, hogy csillapítsa. De a biztonsági szakértőt nem zökkent-
hették ki kerékvágásából:
– Ugyanis ellenkező esetben sehová sem jutunk. Az erőszak fokozódni fog, és egy idő után
már nem lesz nekik elég, hogy Palesztinában, Izraelben vagy másutt követnek el szörnyű tetteket.
Mivel a Nyugat, és annak vezére, az Egyesült Államok, Izraelt támogatja, a terrorszervezetek ve-
zetőinek, a vallási fanatikusoknak nincs nehéz dolguk. Elég a figyelmet és ezzel a gyűlöletet az
Államok felé irányítani, ráadásul nem is alaptalanul, hiszen csakugyan szemben állunk velük, és
vélt vagy valós ellenségeiket támogatjuk, így ezek a vezérek könnyen fanatizálhatják híveiket, és
minden egyes újabb alattomos terrorcsapás után elmondhatják: „látjátok, mégis ez az egyetlen
hatásos módszer, nem az ima vagy a szeretet, a szelídség, az erőszakmentesség...” És ami rettene-
tes: abban a világban igazuk is van. Itt és most úgy tűnik, ők viszik előre a szent ügyet.
Az iszlámszakértő bólogatott:
– A következő célpontok már az Államok területén lesznek, nem kétséges.
Erre is csönd lett a stúdióban. A műsorvezető előre elkészített jegyzeteibe pillantott, de
nem tudta hirtelen, mit rántson elő az előkészített mondatok közül.
 A biztonsági ember mentette meg a helyzetet:
– Akik politikájukat a gyűlöletre alapozzák, az élteti őket, az fogja össze és állítja melléjük a
híveiket – nem is élhetnek gyűlölet nélkül. Ez az ételük, az italuk. Hiszen ha a gyűlölet lángja ki-
alszik a társadalomnak abban a kicsi vagy nagyobb részében, amelyben a feltétlen híveik élnek és
mellettük tevékenykednek, akkor elsorvadnak a mozgalmak, és ez az ő vesztüket is okozza.
– Vagyis a terrorszervezetek vezetőinek nincs más útjuk, mint az erőszak alkalmazása?
– Pontosan. Nézzük csak meg a gyakorlatot, amit mellesleg már nemegyszer láttunk is.
Vagy egy szervezet, nevezzük „X”-nek, végső soron mindegy, milyen előző terroreseményre hi-
vatkozik, mint a Fekete Szeptember, vagy melyik mártírjáról kapja a nevét, vagy egyszerűen ne-
vezheti magát Szent Háborúnak, vagy Fundamentumnak, bárminek... A vezető belső harcok után
foglalja el a parancsnoki státuszt, ott meg is kell tartania magát. Hát így vagy úgy elteszi láb alól
az ellenfeleit. Nagyobb szervezetekben vagy akár országokban sem megy ez másképpen. Castro
külföldre küldte harcolni nagyon népszerű vetélytársát, Che Guevarát, aztán feladta őt az ellen-
ségnek, és hagyta, hogy kinyírják. Jasszer Arafat a Fatah mozgalmon belüli vetélytársait, belső el-
lenfeleit bérgyilkosokkal végeztette ki... Szóval van itt minta bőségesen. Amikor aztán a vezér
megszilárdította hatalmát – bár folyton figyeli a lehetséges vetélytársakat, nehogy „túl nagyra nő-
jenek” –, gondolnia kell a tömeg etetésére is. Szellemi etetésére, fanatizálására, hogy mindig ké-
szen álljanak megvalósítani a mozgalom céljait. Folyamatosan ellenségeket kell kreálnia – hiszen
miféle terrorszervezet az, amelyik csak áll egy helyben, malmozik az ujjaival, és senkit sem tesz el
láb alól? Semmiféle ideológiáért nem harcol...? Nem gyilkol, nem robbant fel, nem rabol el, nem
végez ki, sőt még csak nem is fenyegetőzik? Ha elfogy a támogatás, elfogy a pénz. Ha elfogy a
pénz, elmaradnak onnan az emberek is, hisz nekik is élniük kell valamiből. A vezér pozíciója elol-
vad, és vagy leszámolnak vele a mozgalom elsorvasztása miatt, vagy köznevetségbe fullad, me-
nekülnie, bujdosnia kell... Nos tehát, azt hiszem, érthető a képlet: vagy a folyamatos erők, vagy a
pusztulás vár az ilyen szervezetekre és vezetőikre.
Az iszlámszakértő bólintott.
– Márpedig célokat mindig lehet találni. Lehet itt akármilyen kiterjedt és áldásos
globalizáció, nyilvánvaló, hogy ez egy százéves folyamat. Nem megy egyik napról a másikra, a
társadalmi egyenlőtlenségek, a politikai ellentétek még sokáig megmaradnak. Ezek táplálják a
terrorizmust.
A műsorvezető látva ezt, máris közbeszólt.
– Furcsa látni és hallani, hogy önök ennyire egyetértenek.
– Miért, azt hitte, ellenfelek vagyunk? Mindketten egy probléma megoldásán törjük a fe-
jünket. Egyáltalán nem csoda, ha ugyanúgy vagy majdnem ugyanúgy látjuk a kérdőjeleket, sőt
részben a megoldásokat is.
– Ha lenne egy nagy, nagyon nagy katasztrófa... – kezdte a nő, és maga is meglepődött,
amikor amazok mind ránéztek és elhallgattak. Hát út nyílott előtte. El is indult:
– Ha egy gigantikus terrortámadás történne, az nem ébresztené fel a világot?
– Hol? – kérdezte a biztonsági ember.
– Itt, az Államokban. Valami, ami megrázná az összes amerikait, sőt a világ összes polgá-
rát.
– Akkor két dolog történne. Az egyik biztosan, a másik nem biztosan – az iszlámhívő fel-
mutatta az egyik ujját. – Az első: az Államok kormánya és szövetségesei szerte a világban kímé-
letlen hajtóvadászatot indítanának a terrorista szervezetek ellen. Ez persze újabb akciókat szülne.
– És a másik? – erre főleg a műsorvezető volt kíváncsi.
– Nos, talán megmozdulna végre az az iszlámban rejtőző tömeg, amely mérsékelt. Mert ne
feledjék: az egész világban, minden társadalomban a mérsékeltek, a középen elhelyezkedők van-
nak többségben. Nagy többségben. Azok az emberek, akiket jobban érdekel saját életük, saját vi-
szonyaik, mint a nagy- vagy kispolitika, a vallás, a pénzügyek, az utazások, az internet vagy bár-
mi más. Ezek, ha végre szóhoz jutnak, talán változtathatnak ezen az állapoton. Talán – ismételte a
szót, de ezt már nagyon halkan mondta. Igaz, reménykedő hangsúllyal.

2001. AUGUSZTUS 14. KEDD, 22 ÓRA 35 PERC

KANDAHAR MELLETT VALAHOL (AFGANISZTÁN)
Omar meghajolt.
Ebben a mozdulatban benne volt összes őse, az egész vérvonala. Az ősök, akik századokon
át – mígnem az emlékezet és az idő ködébe vesztek – ugyanezt tették. Az Arábiai-félsziget déli,
folyton napégette tájain éltek, és szenvedtek. Mindig szenvedtek, hisz szegények voltak. Gazda-
gok játékszerei. Az időjárás játékszerei. Tehetősek eszközei. Szolgák folyton újratermelődő népe.
Omar meghajolt.
Minden zsigere és félelme, de feltétlen tisztelete is benne volt ebben a meghajlásban. Moz-
dultak az izmai, de mozdult a tudata is. Az ősök belenyugvása is ott vibrált benne. „Nem tehetsz
mást, Ő a hatalmas, Ő maga az erő. Az egyetlen erő, amely segíthet rajtad. De egy pillanat alatt
végezhet is veled.”
Omar meghajolt.
A Kaid kedvtelve pillantott reá. Most nem volt olyan szigorú hangulatban. Talán éppen
olyan ember benyomását keltette Omarban, aki egy nagy döntést hozott, és most már teljesen
nyugodt. Nagy terhet dobott le vállairól?
A Kaid szólalt meg elsőnek. Ez természetes volt. Ősidők óta, szintén.
– Szalam, Omar. Már az apád és a nagyapád is a családomat szolgálta. Ti is Jemenből szár-
maztok, mint mi.
Omar ennek örült, de még kivárt. Nehezen mert a Kaid szemébe pillantani.
– Nagy szolgálatokat tettél eddig is. Most mondd el, hogy állnak az ügyeink a Sátán biro-
dalmában.
Szótlanul hallgatta végig az eddigi események összefoglalóját. Omar tudta, hogy távirati
stílust kell alkalmaznia, hisz a vezérnek nincs sok ideje. Csak a leglényegesebbet mondta, azt is
célra törően. A Kaid ezt érzékelte. Hallgatott egy pillanatig.
– Vagyis minden készen áll?
– Majdnem minden, uram. Az utolsó lépésekre nem kerülhet sor addig, míg nem kapunk
tőled útmutatást. Elsősorban az akció időpontját, természetesen.
– És ha megkapjátok, mennyi időre van szükségetek?
– Elég egy hét is, uram. Az embereket egyelőre különböző helyeken helyeztem el a biroda-
lom területén. Egyik sincsen a Sátán szemei előtt, ebben biztos vagyok. Nem sejtenek semmit.
Különben sem egy gyanakvó nép az. A legtöbb esetben olyan bizakodóak, akár a gyerekek.
– Ők nem Allah gyermekei – jegyezte meg a Kaid, és megismételte régi, híres mondását: –
A legjobb időtöltés amerikaiakat gyilkolni.
Omar erre nem tudott mit válaszolni, várt hát. A vezér most nem nézett rá:
– És Bolsen?
– Teszi a dolgát lelkiismeretesen, uram. Ő nem a mi hívünk, viszont ha elvállalta, megcsi-
nálja, így értettem, amit mondtam.
– A pénz nagy úr. A nagyon nagy pénz pedig nagyon nagy úr – mormolta a Kaid. Töpren-
gett egy pillanatig: – Szólt valamit, amikor meghallotta, hogy esetleg... több hullám is lesz?
– Nem. Azt hiszem, természetesnek vette. Valami olyasmit mondott csak: „csalódtam vol-
na a Kaidban, ha csak egyetlen kis akcióért küld engem az Államokba”.
 A vezér ezt elégedetten hallotta. Aztán két kis csomagot emelt fel az asztalról:
– Ha visszatérsz hozzá, add át neki ezt a pénzt. Az utolsó előkészületekre biztosan elég
lesz, és még neki is jut belőle... valamennyi. Amikor pedig eljön a Csapás Órája, és az olyan lesz,
ahogyan akarom... És amit rajtam kívül csak te ismersz igazán... Amikor már nem lehet visszacsi-
nálni a dolgokat, add át Bolsennek ezt a videokazettát. Mondd, hogy köszönő szavaimat és üze-
netemet hallhatja, láthatja rajta.
Omar átvette a két csomagot. A Kaid megint ellazult. Mint aki újabb tehertől szabadult
meg. Nagyon baráti hangon szólott most:
– Most akkor mesélj a Sátán Birodalmáról és ottani híveinkről.

2001. AUGUSZTUS 16. CSÜTÖRTÖK, 03 ÓRA 46 PERC

ELHAGYOTT KATONAI REPÜLŐTÉR VALAHOL AFGANISZ-
TÁNBAN
Zahed felébredt.
Maga sem tudta, mitől, és miért? Azt sem sejtette, hány óra lehet. Mióta itt volt, a hónapok
során elszokott a karórától. Elemet sem lehet bele kapni. Különben is, hát nem mindegy ezen az
isten háta mögötti kopár helyen, hogy délelőtt tíz vagy délután kettő, vagy éjfél van?
Különösen most, amikor már befejezte a kiképzést. Olyan embereket adtak a keze alá, akik-
nek csak a lelkesedésük volt nagy, a tudásuk szinte semmi. Az első héten Zahed még dühöngött
is, és megüzente az összekötőnek: „Aki olvasni sem tud, az hogyan ismeri ki magát a műszerek
között...?” Az üzenet, úgy mondják, célba ért, de válasz nem érkezett. A hónap végén megkapta a
bérét, amerikai dollárban. Sokáig vizslatta a bankjegyeket, egyiket a másik után, nem hamisak-e?
Mert a tálib kormánytól minden kitelik. De a dollár igazi volt.
És azóta is minden hónapban elküldték a pénzét. Hát nem panaszkodott. Furcsa volt per-
sze, hogy előbb a betűket kell megtanítania a pilótajelölteknek. Nem voltak sokan, hárman mind-
össze, és kis katonai gépen gyakoroltak. Talán csempészárut, drogot visznek majd Pakisztánba,
éjszakánként? – kérdezte Zahed önmagától. Mert mástól hiába is kérdezte volna. Ezek itt soha
nem válaszolnak semmire.
Volt valahol egy város is, nem messze. Néha jöttek oda is, de csak talibánok. Ezek a fiatal,
nyírott fejű, szakállas alakok a kezükben peckesen hordott bottal. Megnézték, nincs-e tévé a ház-
ban, vagy walkman? Rádió vagy lemezjátszó? Ezeknek a kotta meg a zene a legnagyobb ellensé-
gük, mormolta ilyenkor Zahed dühösen. Afgán volt ő is, meg azok is – mégis, mintha a talibánok
a Holdról jöttek volna ide. Az idegenség áradt belőlük.
Őt persze megvédte a hír, hogy a Kaidnak dolgozik. Nem is mertek hozzányúlni, néhány
rutinszerű és inkább zajos, mint hatásos látogatás után elmaradtak.
A nesz még nem vált zajjá, de a férfit már ez is idegesítette. A félelem csak később terjedt
szét benne, ólmos massza volt... A fegyveréért nyúlt. A pisztoly elkísérte sokfelé. Hát most sem
volt másképpen.
Nesztelenül felkelt. Nem állt egész testtel az ablakhoz, hisz profi volt. Kinézett. Lehet, a
Kaid emberei jöttek, hogy elvigyék őt a határra? Így szólt az egyezség. Ma távozhat és mehet,
amerre lát. Van elég pénze. Még Pakisztánban is maradhat, csak érje el a határt.
Mindig ruhában aludt. Most hát készen állt. Csak a bakancsot kellett felkapnia, és mehe-
tett. Odakünn a sötétség még erős volt, fekete. A pirkadat még csak keleten ha oszt már valami
fényt? Halványat, bizonytalant...? A szeme megszokta a homályt, lassan osont a rozoga épület-
ben. A kőpadlón nem volt könnyű csöndben mennie.
Valahol a ház mögött ismét zaj született. Az ajtó félig nyitva volt, innen látta a gépet. Érde-
kes, azt látta, de akkor még nem tűnt fel neki a dolog. Valami fény mintha terjedne itt és ott...
Előbb a füstöt érezte meg, idegen és átható szag volt. Aztán fellobbantak a lángok...
Az ösztön azt parancsolta, azonnal meneküljön. Hiszen a házat gyújtották fel, alighanem a
széteső tető kapott lángra... Magától itt nem születhet tűz. Nincs forrása.
Kiugrott az ajtón. Még a levegőben volt, amikor belevillant a kérdés: kik tehették? A
talibánok talán? Vagy... a Kaid emberei?
Mire földet ért, megszólaltak a fegyverek. Zahed a földhöz lapult, de hiába.
Az első golyót a vállába kapta, égető lett a fájdalom, és dühítő a haragja is. De mire ismét
mozdult volna, egy sorozat vágott bele. Még ott vergődött egy ideig, szeme a lángoló háztetőre
nyílott. Nem látta a férfiakat, akik körülvették. Azt sem, amikor kizsebelték, és elszedték a pén-
zét.
Tudata még ott lebegett. Mind magasabbra emelkedett. Zahedet végtelen nyugalom szállta
meg. Már semmi sem fájt. Nem volt harag és gyűlölet. Nem volt sajnálat és irigység sem. Hideg
lett a nem létező tekintet, érdeklődve szemlélte a földön fekvő férfi testét. Tudta, hogy az ő – ő
volt –, de nem ébresztett benne érzelmeket. A vidék kitágult és miközben tudatosult benne, hogy
valahol már elkezdődött a pirkadat, vörös fény önti el az ég alját és azt a földet, ami oly idegen
lett már – egy nagy erő repítette őt egy sötét alagútba, amelynek a végén csábító, meleg fény buk-
kant fel. És Zahed alig várta, hogy odaérjen, és egész valójával beleolvadhasson.

2001. AUGUSZTUS 22. SZERDA, 12 ÓRA 33 PERC

QALÁT MELLETT A HEGYEKBEN (AFGANISZTÁN)
Ritka pillanat volt ez. Hiszen a Kaid kapcsolatba lépett valakivel. Közvetlenül és egyidejű-
leg. A műholdas telefont kódoló berendezéshez kapcsolták. Csak a beszélgetőpartner érthette
szavát. Ő azonnal megtárgyalhatott vele mindent – míg azok, akik talán felveszik valahol ezt az
elektronikus zörejt és próbálják dekódolni, több hónapot vagy akár évet is rászánhatnak az éle-
tükből.
– Szalam, barátom.
– Üdvözöllek, testvérem.
– Megszületett az időpont. És mivel a sátán nem alszik, sohasem alszik az átkozott, hát
nem a szokott módon közlöm veled.
–Hallgatlak, testvér.
– Emlékszel arra a napra, amikor először találkoztunk?
– Nem feledhetem, barátom.
– Ne is feledd. Nos, ahhoz a naphoz adj hozzá még négyet. A hónap pedig egyezik.
– Értettelek. Mit gondolsz, a Sátán beleremeg a csapásba?
– Biztos vagyok benne.
– Ennek örülök, már előre.
– Többet is tehetsz. Erről is beszéltünk már.
– A hitetlenek tőzsdéjére gondolsz?
– Igen. Neked ott több lehetőséged van, mint nekem.
– Így igaz, Allah sokféle eszközt adott a kezembe. És sok olyan embert, aki eléggé pénz-
éhes és ráadásul ért is hozzá, hogyan kell ott lefölözni a hasznot.
– Hát készülj fel. Azt a napot megelőzően ott is, és külföldön is vásárolj, vásárolj. A csapás
pillanatában pedig sokfelé a világban még működnek majd a tőzsdék. Ami olcsón kapható, vedd
meg, és ami már szinte értéktelen, azt még inkább. Csak pénz és türelem kell hozzá, és hatalmas
nyereségre számíthatunk.
 – Megosztozunk majd, testvérem. Ahogyan eddig is.
– Ahogyan eddig is, barátom.

2001. AUGUSZTUS 25. SZOMBAT, 19 ÓRA 24 PERC

BOSTON (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
– Szia, apa.
– Szia, kicsim. Hogy vagy?
A kérdés most sem volt szokványos. Olyasmit jelentett, amit titoknak hittek. A kettejük tit-
kának, és erről még a mama sem tudott. A kérdésben benne rejlett az is, hogy „apa, szeretlek”, és
az is, hogy „Szeretlek, kislányom”. Meg az, hogy „mindig együtt leszünk, soha nem hagyunk el,
melletted vagyunk”.
Mark arca kisimult. Ma nem dolgozott, egész nap a szabad levegőn voltak. Igen nagy a hő-
ség, még jó, hogy a tenger felől frissebb, valamivel hűvösebb levegő érkezett olykor.
– Jól, és egyre jobban. Nézd, ezen a térképen már meg is rajzoltam, merre fogunk repülni.
– És honnan tudod, hogy merre mennek a gépek? – csodálkozott az apja. De valódi érdek-
lődéssel nézte a színes térképlapot.
– Az internetről. Nem tudtad, hogy azon minden rajta van?
Ezen mosolyogtak egy kicsit. A sarokban még fénylett a képernyő. Mark odapillantott, az-
tán a lányára. Nézte Martina kócos fejét, és valamilyen mérhetetlen érzés ömlött szét benne. Ez az
ő vére, az ő gyereke. Az utóda. És legyen szegény bármilyen beteg is – a „nyomorék” szótól Mark
ösztönösen irtózott, mióta tudták, hogy Martina is... –, hát az övé. Judyé és Marké, az ő
Martinájuk.
– Én viszont hoztam valamit – Mark már nem a térképet figyelte. Azt a majdnem egyenes,
mégis itt-ott megtört vonalat Boston és Los Angeles között. Bizony nem kis távolság ez, fél napig
lesznek a levegőben. Ettől Mark nem tartott, legfeljebb az izgatta, hogy Martina hogyan viseli
majd az utat. De szerencsére teljesen „bezsongott” a lányom, és végigörüli majd az egészet – fu-
tott át a fején.
Aztán, akár egy varázsló, kivett valamit a belső zsebéből, de egy időre a háta mögé rejtette:
– Hókusz-pókusz, no mi van a kezemben? És melyikben?
– Bal-jobb – mondta gyorsan a kislány. Ahogyan régen, amikor még nagyon kicsi volt.
Amikor éppen hogy megtanult beszélni, és amikor már tudni lehetett, hogy úgy igazán nem fog
járni...
Bal-jobb, vagyis egyszerre akarta mondani mindkettőt, hogy biztosan eltalálja, hogy bizto-
san megkapja az ajándékot. Mark most nevetve vette elő a kezét:
– Három repülőjegy oda-vissza, a Boston-Los Angeles vonalra...
– De jó! Még úgysem láttam ilyent közelről! – Martina belefeledkezett a látványba. Egyik
kezéből a másikba tette a kicsiny, vékony füzetkét. Megszemlélte közelről, majd eltartotta magá-
tól, és úgy nézte az emblémákat, a szavakat. Olyan tisztelettel bánt velük, akárha szent ereklyék
lettek volna. Ez jutott Mark eszébe.
Judy is bejött a konyhából. Mosolygott és most nagyon szép volt. Egy pillanatra mindket-
ten – a gyerek és az apa is –rácsodálkoztak. Belefeledkeztek. Mark meg is jegyezte:
– Szép vagy, kedvesem.
– Csak semmi udvarlás, most nincs idő ilyesmire – mondta Martina mély hangon, felnőtte-
sen. Most már felszabadultan nevettek mind. A kislány hangosan olvasta a jegyre rótt sorokat. Mi
a járat száma, milyen típusú géppel fognak repülni, melyik ülés lesz az övé és melyik Judyé, Mar-
ké... Tényleg az ő neve áll odanyomtatva a vékony, színes papírlapra?
 Odakinn nagy léptekkel jött az éjszaka, hogy rohammal vegye be a várost.

2001. AUGUSZTUS 27. HÉTFŐ, 22 ÓRA 12 PERC

MARSEILLE (FRANCIAORSZÁG)
Jahja Ayyad határozatlanul megtorpant az épület előtt. Nem volt biztos benne, hogy jó he-
lyen jár-e. De örömmel pillantotta meg barátját Mahmudot.
Mahmud Rahman akkor lépett ki egy taxiból. Egészen jó öltönyt viselt. Megölelték egy-
mást. Jahja egyáltalán nem érezte magát rosszabbul, amiért csak egy pólóing volt rajta.
– Hát te? Minek öltöztél ki ennyire... éppen most?
– Már nincs is másik ruhám. Fölösleges lenne annyi holmival repülni... oda.
Körülnéztek önkéntelenül is. De ki hallotta volna őket? Ki figyelt volna fel rájuk? Tíz és tíz-
ezer arab él a városban, és esténként majdnem mindnyájan az utcákon vannak. Ezen a környéken
különösen sokan laktak. Olyan emberek, akik megtanultak hallgatni és nem kérdezni.
– Megvárjuk Hamzát?
– Mindjárt itt lesz. Elszámolok tízig, csak figyeld meg...
Számoltak együtt.
Egy. Mahmud magas volt, keskeny arcú, csinos. Biztosan tetszett a nőknek, de erről sem
beszéltek maguk között. Két éve ismerték egymást, a többieket. És mindnyájan tudták, milyen
sorsot szánt nekik Allah.
Kettő. Jahja Ayyad alacsonyabb volt, gyerekarcú szinte. Talán ezért növesztette meg azt a
kis bajuszt az orra alatt. Ami egyáltalán nem tette őt komolyabbá.
Három.
Mahmud már nem gondolt a szüleire, akiket otthagyott Jemenben. Thamud mellett éltek,
északkeleten, a sivatagban. Mahmud még ma is arcában érezte a szúrós szelet, hátán a forró na-
pot, ha eszébe jutottak az öregek. Elszakadt tőlük, amikor a városban járva találkozott Omarral.
Aki éppen ilyen lelkes, érdeklődő, még éretlen fiatalembereket keresett.
Négy.
Jahja nem gondolt a múltra. Sohasem nézett hátra. A szaúdi falura sem, ahol az apja tevék-
kel kereskedett. Volt egy hercegi barátja, az támogatta őket. Persze ezért a nővérét elvitték a her-
ceghez, nem is egyszer. A lány igazán szép volt, kívánatos... Apjának mind több tevéje és pénze
lett. De Jahja valami másra vágyott. Egy napon két barátja említette neki Omart, és összejöttek.
Öt.
Hamza már messziről látta barátait. Ő is taxival jött, de egy piros lámpa megállította a jár-
művet, közel a célhoz. A testes férfi szuszogva lélegzett. Ő is öltönyben feszített. Hiszen így vagy
úgy, de nagy nap ez a mai. Vagy inkább nagy éjszaka?
Hat.
– Ott van! – mutatta Mahmud.
Hét.
– Látom. Biztos, hogy ez az a ház? – kérdezte Jahja.
Nyolc.
– Hát persze. Omar mondta.
Nos, ha Omar mondta... Már Jahjának sem voltak kétségei.
Kilenc.
A taxi pont mellettük fékezett. Megölelték Hamzát is.
Tíz.
– Ugye, megmondtam? Ideért időben.
 – Kár, hogy nem fogadtunk.
– Hogy vagytok, fiúk?
– Most már remekül. Gyerünk be.
Mahmud volt a legbátrabb. Az ajtó engedett, besorjáztak. Hamza ment a végén, most már
ösztönösen körülnézett az utcán, mielőtt behúzta maga mögött az ajtót. A palesztin táborokban
azt tanították neki, legyen óvatos. A Sátánnak száz füle, ezer szeme van. És sajnos sok besúgó jár-
hat a nyomukban. Talán eltúlozta kissé önmaga fontosságát, amikor konspirált...? Pedig hát tud-
ta, mi a tét. Tisztában volt saját és társai súlyával. Ezért hát figyelmes pillantásokat vetett a forgal-
mas utcára.
Persze semmi gyanúsat sem látott. A világ nem tudott róluk – de ebben Hamza nem hitt.
Odabent egy idősebb francia nő fogadta őket. Sok festék volt az arcán, és el is hízott kissé.
A dekoltázsában két dinnyeméretű kebel feszült, szinte kiszakította a vékony szövetet. Jahja már
alig tudta levenni róla a szemét.
– Bon soir, Messieurs – a nő azonnal tudta, kik ők. És azt is, hogy éppen rájuk vártak. Né-
hány mozdulattal beljebb tessékelte őket. Előkerült egy arab lány is. Fiatal volt, csinos. Karcsú, jó
alakú, hatalmasra festett vörös szájjal. Neki sem voltak éppen kicsiny mellei, és Hamza már előre
örült. Lehetséges volna, amit Omar mondott? Hogy ez a Paradicsom? Allah mennybéli hurijai
várnak rájuk, a gyönyörök hölgyei? Akik csak azért vannak, hogy a férfiak életét megédesítsék?
– Ez lesz maga a mennyország – suttogta Mahmud. Az arab lány hallotta. Közben a francia
asszonyság mondott még valamit sebesen. Ebből Jahja csak a tout services kifejezést értette-hal-
lotta. Az arab lány fordított:
– A szerencse fiai vagytok. Egy ismeretlen, nagy barátotok előre kifizetett mindent. Annyit
esztek, amennyit csak akartok. Csupa luxusételt. És azt isztok, amit akartok. A legdrágább italo-
kat hozattuk nektek. No, és persze... itt vagyunk mi is.
Csak az ujjával pattintott, és máris előfutottak a lányok. Tízen, tizenketten lehettek...? Egy
fekete kivételével mind fehér volt. Vagy barna. Egy thaiföldi is akadt közöttük, kedvesen mosoly-
gott Mahmudra. Jahja már azt sem tudta, merre nézzen. Az egyik lány vörös volt, de fehér, na-
gyon fehér és szeplős bőrrel. A másik hosszú fekete hajához ugyanolyan szénfekete szempár tár-
sult. Igazi huri a Paradicsomból. Ilyenekben talán csak a Prófétának volt része...?
Mahmud alig tért magához:
– Fiúk, tudjátok, miért kapjuk őket. És minden egyebet. Lehet, ez az utolsó alkalom... de
ilyesmiben még sohasem volt részünk. Lehet, többé nem is lesz. Hát lássunk neki.

2001. SZEPTEMBER 1. SZOMBAT, 14 ÓRA 46 PERC

LAKATLAN TERÜLET VALAHOL AZ ALLEGHENY-
HEGYSÉGBEN (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Bolsen óvatosan vezetett.
Nagyon jól tudta, hogy az ellenség most csak a rendkívüli dolgokra figyel fel. Hiszen béke
van, nem háború. Semmilyen értelemben nincs háború. Nem állíthatják meg – csak abban az eset-
ben, ha lebukott.
Gyorsan számba vette – az utóbbi hetekben már nem először – kik tudják, hogy itt van, és
hogy ő – ő? Csak Omar az egyetlen. Elhozta őt ide, előre biztosította a lakókocsit. Ez utóbbival
kapcsolatban kicsiny nyugtalanság is támadt benne. De hát most nem ez a fontos. Minden ka-
nyarban úgy nézett előre, mintha az utat elálló rendőrségi kocsikat akarná megpillantani.
De baj nélkül feljutott a városból. Mindent elrendezett, megrendelt, megkapott. Elintézte a
telefonos helyfoglalásokat a hotelekben, és a repülőjegyek is megérkeznek majd. Nem ugyanabba
az irodába, nem ugyanarra a helyszínre. Végülis az Omartól kapott névsor alapján tizenkilenc je-
gyet rendelt. Ugyanannyi szállodai szobát három nap alatt elosztva, mindig máshonnan telefo-
nálva. Szerzett egy mobilt is – olyat, amiről senki sem tudott, csak ő maga. Erről Omarnak sem
fog beszámolni, ebben is biztos volt.
Mindent másik városkában intézett, sehol sem hagyott nyomot maga után – remélte. A
külsejét ugyan még őrzi majd néhány emlékezet. De a Csapás pillanatában megborotválkozik, és
irány a tópart. Cleveland. Ott várja egy kis motoros jacht, ha igyekszik, már délben ott lehet. Úgy-
sem erre fognak ügyelni azok, akiket attól kezdve ellenfelének mondhat. Sokba kerül itt minden-
ki. Nem jutnak a nyomára, és mire összekapcsolnák a személyét az eseményekkel, már nagyon
messze lesz. Most még ő sem tudta, hol.
Mielőtt lekanyarodott volna az erdei úton a kis völgybe, ahol a lakókocsi állt, megtorpant
az erdő szélén. Átment a fák között, lenézett. Senkit sem látott a környéken. A nagy völgy, köze-
pén a kis dombbal, fenségesen és ártatlanul nyílott ki előtte.
Minden olyan szelíd és kedves volt. A férfi állt egy pillanatig. Elfogta a vágy – így kéne él-
ni. Ehhez hasonló helyen. Az ember lelkét építik a látványok is. Mint a zene, a tenger ölelése, a
naplemente, egy jó film... Mielőtt azonban teljesen ellágyult volna, összekapta önnön képzelt és
valódi marconaságát. Visszaült az autóba, és legurult a lakókocsihoz.
Teljében sütött a délutáni nap. Meleg volt. Nyár. A férfi még egyszer körülnézett, aztán be-
ment a lakókocsiba. Egy perc elég volt ahhoz, hogy meggyőződjön róla: senki sem járt itt. Csak
maga-ismerte apró trükköket alkalmazott, hogy érkezéskor azonnal világos legyen: nem jártak-e
itt idegenek? Nem kutatták-e át a lakóhelyét? Ezer szállodai szobában, bérelt lakásban, más rej-
tekben alkalmazta már őket, és eddig mindig beváltak.
Most is. Nem lenne jó, ha egy elfelejtett ujjlenyomatot leszednének a kollégái. Minden tá-
vozás előtt letörölte a tárgyakat, amiket érintett. Vékony kesztyűt is használt. Majd azon az Utol-
só Napon is gondolnia kell erre, jutott eszébe. Nyugodt volt – nem fogja elfelejteni!
Bevitte a holmit. Az ételt, a fagyasztott pizzákat, amiket majd a mikróban készít el. A do-
bozos tejet, a videokazettákat. Mert, bár van itt antenna, és kétóránként megnézi a híradókat, a
CNN-t, hogy idejében értesüljön az esetleges változásokról –, azért néha játékfilmeket is szeretne
látni.
Frederick Bolsen ezek után kivitt egy széket a lakókocsi mellé. Letette, pontosan a völggyel
szemben. Ledobta az ingét, kiült a napra, és tekintetét sokáig nem vette le a tájról.

2001. SZEPTEMBER 2. VASÁRNAP, 10 ÓRA 21 PERC

LONDON, HEATHROW REPÜLŐTÉR (NAGY-BRITANNIA)
Mahmud csak szédelgett.
Még mindig nem tért magához. Már az is csak késve jutott el hozzá, hogy már Londonban
vannak. A marseille-i gép két órával korábban érkezett, azóta társaival együtt csak kóválygott.
A többiek sem néztek ki jobban.
Jahja arca kifejezetten zöld volt, szemei beestek. Voltak pillanatok, amikor abban sem volt
biztos, hogy most ébren van. Lecsukta a szemét, és szinte rongycsomóként lógott a váróterem
székén.
Hamza szája kiszáradt, a feje zúgott. Minden zaj fárasztotta. A feje jókora harang volt, be-
lül kongott is, néha. Ahányszor megszólalt a hangosbeszélő – pedig igazán diszkréten, szinte a
falakból suttogta az utasok fülébe az információkat –, Hamza összerezzent, és kínos fintor ült az
arcára.
– Fiúk – nyögte Mahmud. Ő még tudott állni, de ez igen nagy erőfeszítésébe került. – Vala-
mit csinálni kéne... magunkkal.
Jahja is egyetértett:
– Szörnyen nézhetünk ki. Így fel sem engednek a gépre.
Szavait csönd követte. A többieknek időre volt szükségük, míg feldolgozták, megértették a
mondatot. Végre Hamza szólt:
– Igaz, Marseille-ben is felengedtek...
– Ott már megszokták. Azt hitték, részegek vagyunk.
– Miért, nem volt igazuk?
Jahja a fejét fogta:
– Csak voltunk. De ez most rettenetes. Széthasad a fejem.
– Majd a gépen magunkhoz térünk. Amerika messze van.
Az „Amerika” szó említése máris kijózanítóan hatott.
Mahmud körülnézett. Egy percig úgy tűnt neki, a többi utas mind őket nézi. De amikor fi-
gyelmesebben pislogott néhányat, és a látása kitisztult, rájött: senki sem foglalkozik velük.
– Szedjétek össze magatokat – közölte Jahja olyan hangon, ahogy a tanító szól a diákjaihoz.
– A kamerák figyelnek bennünket.
– No és? – Hamzát elfogta valami érthetetlen és makacs dac, de szerencsére rájött, ez nem
ide való. Különben is hasogatott a feje, és most már a gyomrában is érzett valamit. Körülnézett.
Hol itt egy mosdó?
Jahja is átvette az ötletet. Mahmud ott maradt a kézipoggyászok mellett. Mélyeket léleg-
zett, és rájött, hogy menni fog a dolog. Amint a faliórán sikerült megkülönböztetnie a számjegye-
ket, látta, hogy még majdnem egy óra van a New York-i gép indulásáig. Ha ő is elmegy a mosdó-
ba, és sok, nagyon sok hideg vizet fröcsköl az arcába, akkor biztosan jobban lesz.
Nem sok mindenre emlékezett az elmúlt napokból. Addig nagyon is tiszta volt a kép, amíg
csak az első estét kellett számba vennie. Omar befizette őket abba a marseille-i luxusbordélyba,
méghozzá úgy, hogy senki más nem volt ott. Csak ők. Az egyedüli férfi vendégek a tíz lányra. Ők
hárman, arabok, addig megvetett páriái a világnak! Ők, akik férfiak között nőttek fel, nőket csak
felöltözve láttak, és ilyenekkel, mint azok ott Marseille-ben... sohasem találkozhattak még.
Olyan volt az egész, mint egy álom. Maga a Paradicsom, bizonyosan. A Próféta égi világa,
az igazhitűekre váró örömök kertje. Aki üdvözül, odajut. És aki feladatot vállal Allahért, az a
mennyekbe jut...
Mahmud szeme előtt hihetetlen látványok kavarogtak. Különösen az első éjszaka, az első
délelőtt idejéből. Mert ami a következő két – vagy három? – napban történt, arra csak halványan
emlékszik. Hiszen akkor már folyamatosan részeg volt. Elsőre a vörös hajú lány kínálkozott fel
neki. A szobában csak ők ketten voltak. De hamarosan olyan vágya támadt, hogy neki két nő kell.
Akkor bejött az egyik balkáni leányzó. Utána egy harmadik, aki spanyolnak mondta magát, de
biztosan nem az volt... A többi kép már erősen összekeveredett benne. Arra emlékezett még,
hogy a nők valósággal lefegyverezték, leteperték. Ők voltak az urak. Mahmud meg boldogan ad-
ta át magát az élvezeteknek. Kimondhatatlan volt, amikor három meztelen nő foglalkozott vele.
Az ő testével, amit addig senki sem érinthetett. És nem is akart érinteni. Kit érdekelt volna ez az
ember, ez az arab – ebben a fehérek, európaiak lakta világban...?
A mosdóban Jahja folyatta tarkójára a vizet. Ez valamelyest segített is neki. De amint fel-
emelte a fejét, elzárta a csapot – a vízcseppek gallérja alá folytak, kellemetlenül iramlottak le a há-
tán is, de aztán felszívta őket a textil, vagy a bőre –, már jobban lett. Igaz, még utoljára akkorát
hasított bele a fájdalom, mintha az agya szétrobbant volna... De aztán jobban lett. Nagyon mélye-
ket kezdett lélegezni, az oxigén beléje hatolt. Nézte magát a tükörben. Idegen volt az arca, fur-
csán fáradt, szinte vergődő. Elgyötört. Csinált néhány fintort, ezektől a kedve is javult. „Azért is
mi győzünk. Ahogyan abban a kupiban is...”
 Bár ami a bordélybeli eseményeket illeti, azokra csak homályosan emlékezett. Nagy evé-
sek, nagy ivások történtek ott, dúskáltak a kaviárban és a pezsgőben. Meg mindenféle finom sül-
teket ettek, aztán a csontokkal célba dobáltak a falon lógó olcsó képekre. No, és a nők... Jahja az-
előtt soha nem érezte még azt a kéjt. Mérhetetlen volt, egyszerűen nem volt határa. Soha nem vá-
logathatott a nőkben, egy sem jutott neki. Legfeljebb egyszerű prostik Európában vagy odaát,
Amerikában.
Az „Amerika” szó őt is a feladatra emlékeztette. Ettől valami megmozdult benne. A gyom-
rában a görcs ismét összeállt. De azért ez az izgalom már nem ugyanazt jelentette, mint addig.
Nem is a félelem uralta őt most. Lassanként átadta a helyét egy másfajta érzésnek. A kielégült kéj
egyben számtalan győzelmet is jelentett – legyőzte félelmét a nőktől, az idegen emberektől. Omar
ötlete nagyon, nagyon jó volt. Ha eszébe jutott, hogy csak teljesíteniük kell a feladatot, és utána
már szinte végig ilyen életük lesz... Azt tehetnek, amit akarnak? Lesz pénzük, és egy-egy akció
után csak nőkkel fognak szórakozni, esznek és isznak, utaznak, lustálkodnak? Tengerparti luxus-
villák képe rémlett fel előtte, filmekből ismert ilyeneket. És kimondhatatlanul büszke lett arra,
hogy hamarosan ők is beléphetnek a gazdagok világába, akik bármit megengedhetnek maguk-
nak.
Ráadásul úgy, hogy ezenközben Allah akaratának engedelmeskednek, feljebbvalóik paran-
csát teljesítik. Tehát meg is érdemlik majd azt a jólétet, ami a hozzájuk hasonló kiválasztottakra
vár...!

2001. SZEPTEMBER 4. KEDD, 16 ÓRA 12 PERC

NEW YORK, CENTRAL PARK (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Olivia szinte repült.
A görkorcsolya sokkal jobb szórakozásnak bizonyult, mint előtte hitte volna. Hamar bele-
jött, hiszen jégen is korcsolyázott már. Most az aszfalton siklott, és néha – különösen a lejtőn lefe-
lé – olyan érzése támadt, hogy még, még egy kicsit gyorsul, és akkor már repül is...?
Szeretett repülni.
Szőke haja nyaka körül repkedett. Meleg volt, hát felül csak egy topot viselt. Néha szinte fi-
zikailag érezte mellén a férfiak vágyakozó-tapogató-fürkésző tekintetét. Hát igen, nem kell szé-
gyenkeznie. Mindenki mondja, hogy szép vagyok – villant bele, de régimódi és kissé szégyenlős
lévén, igyekezett ezt elhessegetni magától. Mégis, valahol belül azért ez nagyon jó dolog volt.
A tó mellett haladt éppen, amikor észrevette azt a fiút.
Huszonéves volt, és egy padon ült. Valahogy már a helyzet, a körülmények, sőt talán a
testbeszéde is azt sugallta, hogy most elvonult a világtól, bezárkózott. Éppen ez fogta meg
Oliviát. A lelke mélyén Ő is gyakran szeretett volna elbújni, begubózni valahol. Ehhez képest már
a foglalkozása is olyan volt, hogy gyakran, és egyszerre sok emberrel kellett találkoznia, ráadásul
gondoskodni róluk.
Az ötlet villámgyorsan jött. Amikor elhaladt a pad közelében, profilból látta a férfi arcát.
Nagyon megnyerő volt. És az is, hogy roppant elmélyülten olvasta a könyvet. Kikapcsolta magát
ebből a világból, megszűnt számára minden. A haja rövid volt, az egész férfi sportos benyomást
keltett ugyan, mégis volt benne valami megkapó esendőség. Nem volt izmos, és talán magas sem.
Olivia sem volt magas. Nem is rajongott a nála sokkal magasabb férfiakért. Amúgy pedig
eddigi kapcsolatai sem töltötték el sok önbizalommal. Mindig vesztett, ha egy férfival került
szembe. Most már hónapok óta nem állt szóba senkivel. Ettől persze elromlottak az álmai, sok-
szor ébredt kialvatlanul. És a munka, bármilyen fárasztó is volt, nem fogyaszthatta el összes ener-
giáját.
 Lassított. A fiú arca tetszett neki. És az aurája is... Mert amikor alig pár méterre tőle haladt
el, úgy érezte, egy pillanatra átsuhant rajta. Pedig az igazi aura nem hat ilyen távolra. De valami
kellemes, valami pozitív sugárzott a fiúból, és ez arra ösztönözte Oliviát, hogy lassítson.
Valamivel távolabb megtorpant, kicsit billegett még ügyetlenül, és éppen ez adta az ötletet.
„A sorsnak néha segíteni kell, mert vak”, mondogatta a nagyanyja. És Olivia most ellenállhatat-
lan vágyat érzett, hogy éppen ezt tegye, habozás nélkül.
Megfordult, és visszafelé siklott. De most már nem volt olyan ügyes, mint eddig, és ez sem
volt véletlen. Lefutott az aszfaltról a fűre, irama azonnal lelassult. Amikor a padhoz ért, két kéz-
zel kapta el azt a fiú háta mögött, és hangosan felnyögött. Mire a fiatalember odakapta a fejét, egy
lihegő, szégyenlősen nevető, mégis kínos érzelmet mutató arccal találta magát szemben.
– Bocsánat... Nem akartalak megzavarni – Olivia kínos fintort vágott, és a bokáját tapogat-
ta. – Tudod, még csak most tanulok, és...
Nem kellett folytatnia. A fiú lassan letette a könyvet, és már el is feledkezett róla. De nem
úgy Olivia, hisz őt is érdekelték a könyvek:
– Mit olvasol?
A fiú elmosolyodott. Oliviának tetszett ez a mosoly. Meg a férfi zöld szeme is. Ismét úgy
érezte, valami nagyon kellemes, testmeleg folyadékba merül. Ez a férfi aurája volt. Nagyon meg-
kapó, kedves, barátságos. Mindez persze ellentétben állt ezzel a kinyilvánított és jól látható elhú-
zódással, de most ez sem számított.
– Nostradamus jóslatait.
– Én is olvastam őket. Tudod, mi nem tetszett bennük? – Olivia a padra telepedett, de meg-
lehetősen elhúzódva a férfitól. Nem akart olyan benyomást kelteni, hogy egyetlen pillanat alatt
rátelepszik az életére, személyiségére. Pedig éppen azt tervezte. Valami jó vonzás működött ben-
ne.
– Gondolom az, hogy nem írt hozzájuk dátumokat – vágta rá a fiú. Oliviát ez valóban meg-
lepte, most nem játszotta meg magát. Öröm fénylett az arcán:
– Honnan tudtad?
Most a fiú jött zavarba:
– Sejtettem... Különben Jeremy a nevem.
– Jeremiás, a próféta? Akkor már értem, miért olvasol efféle próféciákat.
Ezen nevettek egy sort. Jeremyt egyre jobban érdekelte a lány.
– Szociológiára járok, és az egyik téma, ami nagyon érdekel, éppen ez. A jóslatok. A
spontánok, a senkiből ki nem kényszerítettek, és az irányítottak. No, és persze azok befogadása,
társadalmi hatása régen és most. Tudod, hogy csak itt az Államokban jelenleg legalább négyezer
hivatásos jós él? És nem is élnek rosszul.
– Tehát van erre kereslet – mondta a lány.
Közelről nézték egymást. Olivia már nem bánta meg, hogy idejött. A megérzése helyes
volt. Abban is biztos lehetett, hogy Jeremy nem jár senkivel. Ez valahogyan érződött a levegőben.
Hirtelen kezet nyújtott.
– Olivia vagyok, légikísérő. Stewardess. Sokat repülök.
– Gépen ez már jól megy, de görkorcsolyán még nem annyira, mint kiderült – mosolygott
Jeremy. Olivia ugyanígy tett, és arra gondolt: most néhány napig – amíg Jeremy is láthatja őt ko-
rival a lábán – a valósnál ügyetlenebbnek kell majd mutatnia magát. Később aztán mind ügye-
sebb lesz, és már nem fordulhat elő, hogy valósággal az ölébe esik egy idegen embernek...
– Mit szólnál egy kávéhoz? – kérdezte Jeremy. És nagyon örült, amikor Olivia kis habozás
után beleegyezően bólintott.
 2001. SZEPTEMBER 4. KEDD, 17 ÓRA 29 PERC
EGY KISVÁROS MELLETT, CONNECTICUT SZÖVETSÉGI ÁL-
LAMBAN (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Bolsen fékezett. Aztán, amint szabaddá vált az út, ismét gázt adott.
Görcsösen próbált nem gondolni a rakományra. Mégsem irthatta ki magából a félelmet.
Hiszen az ember nem mindennap utazik fél tonna dinamittal a háta mögött.
A furgon a szokásosnál sokkal lassabban gyorsult. Minden piros lámpánál eltartott egy
ideig míg felvette az előbbi ritmust. De most, hogy kiért a városkából, már fellélegezhetett. Tudta
persze, hogy detonátorok nélkül lehet a háta mögött akár ötezer rúd dinamit is, az nem fog rob-
banni. Igaz, hogy volt ott semtex is, és persze detonátorok is, csak külön csomagolva. Egy teljesen
másik fémládában. Hát nem volt oka félelemre.
De azért nem volt nyugodt. Hiszen egy lebukás is bajt okozhat. Méghozzá nagyot szólna a
dolog, és voltaképpen az egész akció dugába dőlhetne. Ha most szaglászni kezd az FBI, és persze
hamar fény derül a külföldi kapcsolatokra is, akkor beszáll a CIA is. Ha ezt a kocsit lefoglalják,
biztosan talárnak benne néhány ujjlenyomatot. Éppenséggel az enyéimet is –gondolta a férfi, de
egyelőre nem tehetett mást. Ha kesztyűben vezet ebben a nyári hőségben, valakinek feltűnik.
Nem lenne jó egy rendőr karjaiba futni.
Kemény napok voltak mögötte. A farmerek jellegzetes öltözetében járta végig az áruháza-
kat a szomszédos államokban, meg itt Connecticutban is. Fehér ember volt, nem latin-amerikai,
nem arab. Nem gyanakodtak rá. Éppen azért tartott ennyi ideig pár száz kiló dinamit megszerzé-
se, mert sehol sem vett sokat. Hol csak öt kilót, hol nyolcat, volt ahol másképpen osztotta be a
mennyiséget. De sohasem volt az feltűnő, és sohasem kilóban, hanem fontban mondta a mennyi-
séget. Megfontoltan, lassan mozgott. A szakálla öregítette, legalább ötvenötnek nézett ki. Melles-
leg a hamis iratai alapján is közelebb volt már az ötvenhez, mint a negyvenhez. Milyen könnyű
látszólag átalakítani a valóságot, gondolta.
Erről a Kaid jutott eszébe. Ő is át akarja alakítani a való világot. Valamilyen fokon a maga
képére formálná, ha tehetné. És teheti? – mondta ki Bolsen a kérdést, hangosan. Önmagának.
Volt benne valami keserűség. Valami csalódás önmaga felé, és félelem is. Ha kiderül, hogy
ebben a nagy játszmában ő is benne volt... Minden amerikai gyűlölni fogja a nevét. Ez persze
most nagyon is távoli eshetőségnek tűnt, nem is foglalkozott vele. Vagy azt hitte – mert a lelke
mélyén bizony csak ott terpeszkedett a kellemetlen gondolat. És rosszabb volt ez annál, amit még
kínosnak nevezhetett.
De nem félt. Frederick Bolsen nem ismerte ezt az érzést. Már kisgyerekként sem gyötörte
ilyesmi. Amennyire lehet, meggondolta a dolgokat, a tetteit, a lépéseit. Aztán meglépte őket. An-
nak idején Kolumbiában is – bár cserbenhagyták, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy ne kerüljön
ki élve a kelepcéből – bizakodva tekintett a jövőbe.
Hát most ugyan félt egy kicsit, a mai naptól is, meg a még hátralévő óráktól. De gyorsan
összeszedte magát, koncentrált. Meleg volt, a kocsi nyitott ablakán át langyos levegő tört be. Már
meglátta azt a parkolót, és benne az ismerős autót. Ő használta ezt azelőtt, és fogja is még. Med-
dig...? Még pontosan egy hétig. Bár, ha minden jól megy, mához egy hétre ő már Kanadában lesz,
vagy onnan is elrepül. Még nem tudta, hová. Csak minél messzebb legyen az Államoktól. És töb-
bé már biztosan nem jön ide vissza. Néha most is arra ébred éjszakánként, hogy nem kellett volna
engednie a Kaid csábításának. A pénz... Igen, az az oka mindennek. Minden jónak és minden
rossznak is, az ördögbe!
Amikor leállt a másik autó mellé, akkor vette észre, hogy a várakozó Omar nincs egyedül.
Egy fiatalember volt vele. Ugyan nem volt szemmel láthatóan arab, de egy gyanakvó rendőrnek
feltűnhetett volna – ez idegen.
Omar pontosan tudta, mi jár Bolsen fejében. Mire a férfi kiszállt a furgonból, az arab már
ott is volt mellette:
– Nyugalom. A fickó be van avatva, jó barátom. Itt született és iszlámhívő.
– És attól megváltozott talán a külseje is? – kérdezte Bolsen dühösen. Napok óta nem látta
Omart, de eszébe sem jutott köszönteni. Ahogyan annak sem. De a józanságát nem veszítette el: –
Csak angolul beszéljünk. Soha nem tudni, ki hall bennünket, legalább az idegen nyelv ne tűnjön
fel... Itt van ötszáz kiló dinamit, meg a semtex, amit régi ismerősöktől szereztem.
– Nem fogtak gyanút?
– Nem. Azt hiszik, még mindig a CIA-nek dolgozom, a kolumbiai esetről meg a folytatásá-
ról nem hallottak. Gondolták, a Cég piszkos munkájához kell az anyag, és szó nélkül adtak.
– Elég volt a pénz?
– Nem sok maradt belőle – Bolsen már nyúlt volna a zsebébe, hogy megmutassa, amikor
eszébe villant: te jó ég, ez olyan, mint egy elszámoltatás! Márpedig ő nem tartozik elszámolni en-
nek az Omarnak. Igaz, az sem neki. Egyenrangú felek, partnerek. Mindketten ugyanannak az em-
bernek dolgoznak, ugyanazt a tervet hajtják végre, és csak ők ketten tudják igazán, mire megy ki
a játék. Ha egyáltalán játéknak lehet ezt nevezni.
„Remélem, én is be vagyok avatva, a francba!”
– A fiú csak annyit tud, hogy egy robbantásos merényletre készülünk valahol az ország-
ban. A kocsit ő viszi el, és ott lesz majd akkor is, amikor be kell vele állni a célpont közelébe.
Erről Omar tudott, ezt ő szervezte, és Bolsent őszintén szólva nem is érdekelte a célpont.
Amit eddig tudott, abból már kirajzolódott előtte a Kaid terve: egymást követő hullámokban fog-
ják támadni Amerikát, és talán nem csak azt. Omar néhány elejtett szavából megtudhatta azt is,
hogy Nyugat-Európa némely nagyvárosában is terveznek akciókat. A japán szektától ellesett gáz-
támadást a metrón, például Londonban, Brüsszelben, Párizsban...? Nem tudhatta, és nem is akar-
ta tudni. Ez nem az ő dolga. A legnagyobb, az első, a sokkoló csapást ő szervezi meg, igaz, Omar
segítségével. Egyikük sem lehet meg a másik nélkül, a Kaid ezt zseniálisan kitalálta. Kellett neki
egy amerikai, aki senkitől sem fél, ismeri a dörgést, jó szervező, és ismeri a védelmi rendszereket.
Azok gyenge pontjait is... És kellett egy arab, aki szintén félig amerikai, de jó kapcsolatban van az
amerikai iszlám körökkel, meg néhány illegális muzulmán bevándorlókat tömörítő csoporttal. Ha
pedig ehhez hozzáteszik azokat a fanatikusokat, akiket a Kaid szerzett egyes mozgalmaktól, és
azokat átjuttatta az Államokba – hát összeállt a „csapat”. Ennél jobb nem kell, de nem is létezik –
mondta magában a férfi.
– Rendben van. Én visszamegyek a helyemre – mondta Bolsen, és átült a személykocsiba.
Omar mosolygott.
– Ha egy kis rendetlenséget tapasztalsz otthon, ne csodálkozz. Átkutattam mindent, nincs-
e lehallgató berendezés.
– Ki a fene tette volna oda? – csodálkozott Bolsen. Omar vállat vont, és már nem mosoly-
gott:
– Ha gyanúsak vagyunk, ha titokban figyelnek minket... Minden megtörténhet.
Ezzel aztán adott gondolkodnivalót a férfinak. De Bolsen nem habozott, elhajtott onnan.
Esteledett. Amikor lefordult erről az útról a hegyek felé, megállt. Lekapcsolta a motort, előbb kör-
bejárta az autót. Aztán nem volt rest, és befeküdt alája, alaposan megszemlélte alulról. Majd a
motorház fedelét is felemelte, alaposan megszemlélte a motort és környékét. Szintúgy a
poggyásztartót, sőt kezét a hátsó ülések kárpitja mellett is bemerítette. Módszeresen kutatta át az
autót, ahogyan tanulta. Bombát keresett. Lehet, ha már elvégezte a feladatát, Omarék majd meg-
szabadulnak tőle...? Nem lepte volna meg egy ilyen lépés. De azért ez nem lehet a történet vége! –
fogadkozott némán.
Egy teherautó fékezett mellette, a sofőr kiszólt:
– Hello, minden rendben van? Mit segíthetek?
Bolsen azonnal mosolygós és barátságos lett:
– Semmi, csak kopogott a motor, de talán rosszul hallottam. Kösz, nem kell segítség!
A sofőr barátságosan intett, és lassan elhajtott. Bolsen utána nézett. Lecsukta a motorház
fedelét, és magában mormolta.
– No, ennek a barátságos hangulatnak is vége lesz... talán örökre.

2001. SZEPTEMBER 5. SZERDA, 11 ÓRA 20 PERC

HOLLYWOOD, LOS ANGELES (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
– Hát hitted volna pár hónappal ezelőtt?
Keiko elrévedve nézett ki a busz ablakán. Annyi benyomás érte egyszerre... De azért
Hirosihoz simult:
– Tudod, hogy még sohasem voltam külföldön. És most... itt... úgy érzem magamat, mint
akit félig elaltattak. Egyszerre tudom is, mi történik körülöttem, meg nem is. Mintha kábulatban
lennék... Egyszer kaptam egy altatást, tudod, amikor az a műtétem volt... Utána éreztem maga-
mat ilyen különösen.
Hirosi teli szájjal, boldogan nevetett. Fél karral magához ölelte a feleségét. Egy pillanatra
mohón összebújtak, mint a fiatal szerelmesek. Nem is szégyellték a többiek előtt.
De senki sem figyelt rájuk. A tolmács éppen azt magyarázta, hogy amit most látnak, az a
világ film-fővárosa. „Itt készül évente a legtöbb film a világon...” Hirosi kijavította volna, hogy
azért ez nem így van, csak Indiában kétszer annyi filmet gyártanak egy évben, mint Hollywood-
ban. De hallgatott. Tudta már, az amerikaiak nagyon el vannak telve önmagukkal, és mindenben
világelsőnek hiszik magukat. Miközben az átlagember, aki már itt született, és nincs kapcsolatban
bevándoroltakkal, nagyon keveset tud a világról. Még Japánról is... Naivak, segítőkészek, anyagi-
asak, és mindez együtt csöppet sem ellentétes, nekik nem okoz konfliktusokat. De mindezzel
együtt olyan szeretni valóak!
Keiko még mindig a férjéhez simult. Talán feledni lehet, legalább erre a pár hétre, hogy az
a gyerek, akire annyira vártak, nem született meg. És most már... Hát igen. Talán a tudomány se-
gíthet. Annyit beszélnek klónozásról, meg ilyesmikről. Még talán pár év, és kitalálják, hogyan le-
het gyermeke egy ilyen nőnek is, mint én?
Az asszony csak félig hallotta a kis megafonokból áradó szöveget. Hogy az a villa ott...
igen, a világhírű színésznő lakott ott... Akinek a neve most hirtelen semmit sem mondott
Keikónak, de ezt sem bánta.
– Holnap elrepülünk Las Vegasba – mondta a férje. Érződött a hangján, hogy ő is boldog.
Most talán az. Életében először felhőtlenül. Nincs az otthoni hajtás, nincs semmi, ami Japánra jel-
lemző. Nincs görcs, hogy megfeleljen valaminek, valakinek. Itt van, és semmi más nem számít.
Itt vannak, együtt.
Megölelték egymást, és tovább robogtak a hihetetlen mesevilágban.

2001. SZEPTEMBER 6. CSÜTÖRTÖK, 12 ÓRA 15 PERC

NEW YORK (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
– Nem unod még? – kérdezte Ibrahim Amin.
 Akihez szólt, az asztalnál ült, és folyton rázta azt. A lábával. Ideges volt, és a lába az asztal
lábát érve, átvette a mozgást. Úgy himbálta, akár egy gyerek. Könnyen tehette, mert nem ért le.
Magas volt a szék, vagy rövid a férfi lába...? Fiatal volt és alacsony. Ezért tele gátlásokkal, aki
igenis, meg akarja mutatni, hogy ő is képes mindarra, amire a magasak.
– Ne idegesíts – vágta rá Anwar Ayash. És tovább rázta az asztalt. Láthatóan nem is na-
gyon tudott róla.
Ibrahim már régóta szólt volna, de még kivárt. De nem ilyen reakcióra számított. A lakás-
ban most csak ketten voltak – harmadik társuk lement pizzáért. Inkább egyikük ment el és vette
meg, mintsem hogy telefonáljanak, és megadják a címüket bárkinek – akár egy semleges boltnak.
Omar tanfolyamán elsajátították a konspiráció szabályait. És annak legfontosabb pontját is: „Ne
vállalj fölösleges kockázatot!” Omar azt mondta, kerüljék el a kapcsolatokat akkor, amikor azokat
el lehet kerülni. De ne kerüljék el, ha az elkerülhetetlen. Nem kell görcsölni. Mindig akad egy
szomszédasszony, egy utastárs, egy járókelő, aki szükségét érzi, hogy segítsen másokon, vagy
csak jóindulatúan kérdez valamit. Attól az illető még nem az ellenség beépített ügynöke, csak
amerikai. Vagyis jóindulatú, aki semmi rosszat nem feltételez, míg erre nincs oka – magyarázta
nekik.
Ezért hát naponta egyszer lement valamelyikük. A bérelt lakásban senki sem zavarta őket.
Volt tévé, fürdőszoba, hoztak arab lapokat. Arab nyelvű csatornákat is nézhettek, meg videofil-
meket. Mégsem volt nekik jó. A feszültség nőtt bennük. Mióta tudták, hogy közeledik az akció
időpontja, nem bírtak magukkal.
Nem mondták meg nekik, mikor lesz pontosan. Ebben meg a bizalmatlanság jeleit szima-
tolták, de Omarnak ezt nem vethették a szemére – hisz vele nem találkoztak. Majd jön valaki,
közli a jelszót, attól kezdve neki engedelmeskedjetek – ennyi volt az utasítás. Omarral már nem is
találkoznak addig a napig – és azután sem. Ez világos utasítás volt. Értették az okát is. Omar nem
vesz részt a támadásban. Neki más dolga lesz. Ennyi.
Ibrahim lassan emelte a kezét Idősebb és erősebb volt Anwarnál. Keze lassan írt le egy kört
– Anwar még mindig nem vette észre a veszélyt. Egy színes magazint nézegetett éppen. Keveset
tudott angolul, a szöveg nagyobb részét nem is értette, így inkább csak a képeket nézte. A majd-
nem meztelen nőket...
A pofon váratlanul érte, belecsendült a füle is. Mert Ibrahim éppen a fülén és tarkóján talál-
ta el. Nem volt erős, hisz ha jól odacsap, Anwart a padlóba döngölheti.
Ezzel amaz is tisztában volt. Dühös, megszégyenített gyerekként meredt most a másikra:
– Mi van? Megbolondultál? Verekedni akarsz? – és felpattant, harciasán. Kihúzta magát, de
így állva sem volt sokkal magasabb, mint Ibrahim ülve. Aki szintén felállt, komótosan. Éppen
magyarázta volna, hogy az asztal rázása hozta ki a sodrából, és Anwar kaphat még egyet, de tízet
is, ha nem hagyja abba...
Mohamed al-Ahali éppen jókor lépett be. Azonnal átlátta a helyzetet. A feszültség szinte
megcsapta, és az egymásnak veselkedő két alak már ismerős látvány volt számára. A pizzás do-
bozokat karjain egyensúlyozta, lábbal csukta be az ajtót, és máris rájuk szólt.
– Hagyjátok abba, hülyék! Az ember tíz percre megy ki, ez a két marha meg máris egymás-
nak ugrik.
Mohamed volt köztük a legidősebb. A kis csoport ideiglenes vezetőjének éppen Omar ne-
vezte ki – „amíg meg nem jön az igazi főnök”. Hogy az ki lesz, nem árulta el. Csak annyit mon-
dott, képzett ember, aki minden helyzetben feltalálja magát, őt kell majd segíteniük.
Letette a dobozokat az asztalra. Anwar éppen jókor kapta fel a szexlapot – Mohamed egy
mozdulattal lesöpörte volna onnan. Ibrahim lassan visszaült, majd azt dünnyögte:
– Szívesebben ennék valami hazait, nem ezt az egyen-abrakot.
– Rosszabbul is járhattál volna egy rakomány fűrészpor ízű hamburgerrel, amit ezek a nyo-
morultak zabálnak – vágta rá a társa.
Anwar elmentette a szexlapot az ágyára, és visszajött. Ő is éhes volt. A kis incidens többé
nem került szóba. De hát még messze volt a nap vége.

2001. SZEPTEMBER 7. PÉNTEK, 15 ÓRA 04 PERC

NEW YORK (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Laila felnézett.
A Wall Street nevéhez illően csakugyan falnak látszott. Házak alkották a falat. Két irányból
sohasem fújhat bele a szél, a másik kettőből viszont néha annál erősebben száguld rajta végig.
Kőfolyosó ez, acélüveg-szakadék. A nap valahonnan belecsillant a szemébe, kissé könnyezett is.
Mintha magába a napba, és nem a tükörképébe nézett volna.
Mióta a Mérnökkel folytattak terepszemlét, csak egyszer járt itt. De az már olyan régen
volt... Laila csak sejtette, mire megy ki a játék. Vele sem közöltek mindent. Most is csak annyit tu-
dott, hogy még ebben a hónapban történni fog „valami”. A Kaid fogja össze a testvéreket, ő irá-
nyítja a távolból. Állítólag küldött ide valaki mást is – de hogy Omaron kívül ki lehet a másik,
vagy kik a többiek, erről Lailának nagyon halvány fogalmai voltak csupán. Igazából nem is érde-
kelte. Kedvelte az apró részleteket is, nemcsak a nagy munkákat. Volt annyira intelligens, hogy
tudja, ő használható, nagyon is használható ember. Nem bánthatják. És nem is akarják. Még sok
éven át, sok akcióban fogja szolgálni a Kaidot. Hiszen a vezér nem utazgathat, helyhez van kötve.
De ha tudná a világ, milyen sok keze, szeme és füle van szerte a világban!
Végre megtalálta azt a boltot, amit keresett. Persze nem a Wall Streeten, hanem egy közeli
másik utcában. Közel a Tizennegyedikhez, ahol... De erre most nem akart gondolni. Mintha még
a gondolatait is kileshetné az ellenség! A Sátán maga... – Nagyot sóhajtott. A boltba lépve a leg-
szebb mosolyát vette elő. Remélte, a személyzet nem ért az ilyesmihez, tehát nem jönnek rá, hogy
szép barna haja csupán paróka, és azt sem veszik észre, hogy ismét színes kontaktlencsét visel a
szemében. Mint nemrégen Londonban.
– Miben segíthetek, hölgyem?
– Műanyag étkészletre lenne szükségem. Tudja, a nagynéném esküdt ellensége a fémek-
nek. A fejébe vette, hogy lecseréli az evőeszközöket – elbűvölően mosolygott. – A születésnapjára
ezért egy szép nagy készletet vennék neki. Mondja, elég élesek a kések...?
– Élesek, hölgyem. Igazából alig lehet észrevenni a különbséget – mondta az eladó –, és tu-
dunk a készlethez adni egyéb, különleges késeket, kanalakat és villákat is, mindenféle méretben.

2001. SZEPTEMBER 8. SZOMBAT, 06 ÓRA 40 PERC

LAKATLAN TERÜLET VALAHOL AZ ALLEGHENY-
HEGYSÉGBEN (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Bolsen nagyon módszeresen dolgozott.
Szándékosan választotta ezt az időpontot. Ugyan nem tudta pontosan, hol van Omar rej-
tekhelye, de sejtette, az arab elég messze lakik tőle. És mivel tegnap késő délután ment el innen,
kicsi az esély, hogy visszatér már korán reggel. A kapcsolatot mobilon tartották, virágnyelven.
Mivel az ördög nem alszik, sohasem beszéltek arabul.
De Bolsen most nem Omarra gondolt. A lakókocsira koncentrált. Emlékezett arra, amit an-
nak idején éppen a „Cégnél” tanult meg. Hogyan kutassunk át egy helyiséget, egy szerkezetet,
egy járművet, és ott elsősorban mire figyeljünk...? A lakókocsi egyszerre tartozott mindhárom ka-
tegóriába. Ez megnehezítette a dolgot.
De Bolsen élvezte a helyzetet. Még félhangon morgott is, ám időben eszébe jutott: talán
mégis van itt lehallgatás. Ne hallja senki, mit morfondírozik itt. Mostanában sokat volt egyedül,
és nemegyszer hangosan vitatkozott – önmagával.
Először kívül vizsgálta át a lakókocsit. Bemászott alája, zseblámpát is vitt. Igaz, valóban
lehallgatóberendezés után kutatott, és volt hozzá eszköze is. Legutolsó útján vásárolt egy elektro-
nikus érzékelőt. Ez megmutatja, ha valahol a közelben ilyen berendezés működik – akkor is, ha
az nem látható.
Alul semmit sem talált, majd átvizsgálta a falakat. Odakünn egyre világosabb lett, aztán ki-
sütött a nap. Az időjárás ugyan nem volt a legjobb, felhősödött az ég. De Bolsent most semmi
más nem érdekelte. A szó szoros értelmében a hasán csúszkált a lakókocsiban – a padló minden
négyzetcentiméterét előbb megszemlélte, bevilágított a kis sarkokba, aminthogy a bútorok alá is.
Aztán az érzékelőt vitte végig a padlón, majd a belső falak mentén.
Amikor nem talált semmit, folytatta. Frederick Bolsen sohasem adja fel! – adta ki magának
a jelszót. Olykor szeretett magáról harmadik személyben, képzelt távolságtartással szólni.
A szekrényekben sem talált semmit. A kis fürdőfülke, majd a konyhasarok következett.
Már nagyon unta, és megfordult a fejében, hogy abbahagyja. De hát éppen az előbb buzdította
magát, hogy nem adja fel...! Amikor izzadtan, lihegve kimászott a mosogató alól, nagyot károm-
kodott. Aztán nekilátott a szórakoztató blokknak. A tévé, a videó, a CD-lejátszó.
Itt az érzékelőt nem használhatta. Félre is tette, és régi módszere szerint a szemére hagyat-
kozott. Előbb a rádiót és a hangfalakat szedte ki helyükből. Olykor azért kipillantott az ablakokon
is – nem közeledik-e valaki? Aztán a CD-lejátszó következett.
Mégis másutt – a videó alatt találta meg. Nem azt, amit keresett. Omar szavainak hatására
még mindig titkos lehallgató berendezésre gyanakodott, azt várta. Ám ez egy... bomba volt.
Ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Nem volt az kicsi, az az ökölnyi szürke massza
bármikor képes lett volna szétdobni a lakókocsit. Ha közel áll a kocsija, akkor az is meggyullad és
elég, biztosan. A semtex félelmetes fegyver – megtanulta annak idején. Nem képezték ki erre, ám
sokszor találkozott efféle szerkezetekkel. Tudta hát, mi a teendő.
Megkereste a detonátort. Rádióval távolról bármikor felrobbanthatják, értette meg. Még ár-
talmatlan volt a szerkezet. Nem élesítették. Tehát még nem jött el az ideje, hogy eltegyék őt láb
alól... Kiszedte a detonátort a masszából, és alaposan megnézte. Hátha van valahol egy másik is,
ez csak az álca...?
Aztán leült a padlóra, és gondolkozni kezdett.

2001. SZEPTEMBER 8. SZOMBAT, 10 ÓRA 03 PERC

LANGLEY, A CIA KÖZPONTJA (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
William Malcolm Baker most nagyon is „Malcolm” volt.
Már ahogyan bevonult a 6-os tanácsterembe, azzal felhívta magára a figyelmet. Büszke
volt, fenséges, akár képzelt skót ősei. Ugyanakkor nem fennhéjázott a tekintetével, de a mozdula-
tai elárulták: többre tartja magát annál, amennyire mások értékelik őt.
– Ki ez az alak? – kérdezte Bennington. Ősz volt, kevéshajú, májfoltos, sovány. Harminc
évébe került, míg a Cégnél ilyen magas posztra jutott. Ezt szerette volna érzékeltetni másokkal.
Jelezni, hogy ő itt olyan régi bútordarab, amilyen talán nincs is több. Hiszen amikor ezek a köly-
kök bejutottak Langley kapui mögé, ő már az egyik osztályt vezette. Hány elnököt és hány igaz-
gatót szolgált ki...! Olyan is akadt köztük, aki előbb ült az igazgató székében itt Langleyben, aztán
az elnöki székben Washingtonban. Az öreg Bush... Bennington nem volt vele elégedett, ahogyan
most a fiával sem. Mindkettőt hóhányónak tartotta. Az öreget azért, mert nem verte ki
Szaddámot Bagdadból, és nem akasztatta fel azt a gazembert. A fia meg olyan... semmilyen, így
vélte, és ha ez valahol szóba került, nem is rejtette véka alá. Bennington, ahogyan öregedett, már
nagyon tapasztaltnak képzelte magát. Mintha ez együtt járna a korral, akár a katonatiszteknél bé-
keidőben az automatikus előléptetés. Amely szintén csak a szolgálati évek függvénye.
– Baker. Ő alá tartozik az „Obladi-Oblada” – magyarázta röviden Goldstein. Sokkal fiata-
labb volt Benningtonnál, de mintha testvérek lettek volna. Goldstein is ősz volt, sovány, sportos
alkat, ám alacsony. Negyven múlott, de törekedett felfelé. A lélektani hadviselés osztályán intézte
az ügyeket. Igaz, nem volt elégedett ezzel a poszttal. Néha maga jelentette ki bizalmas körben:
„Fiúk, a pszichológia egy áltudomány. Ennél nagyobb világcsalás már csak a pszichiátria lehet...
De mindegy. Ha ez kell a nagyfejűeknek, akkor meg fogják kapni. Tőlem és az embereimtől is.”
Néhány más főnök is volt ott. Szótlanul helyet foglaltak az asztal körül. Meglehetősen
unatkoztak is – vagy száz hasonló „előadást” néztek végig az elmúlt években. Most sem számí-
tottak másra, bár a „főszereplő” személye azért izgalmasabbnak ígérkezett az összes eddiginél.
És már el is kezdődött. Mire azok helyet foglaltak, egy szakállas, fekete bőrű pszichológus
lépett a nagy képernyő elé. A szobára homály borult.
– Az Egyesült Államok első számú közellensége – mondta a fekete. – Az FBI listáján ő a
Number One. Az az ember, aki eddig a legtöbb kárt okozta az Államoknak. Még felsorolni is ne-
héz lenne mindazokat a terrortámadásokat és egyéb eseményeket, ahol ő gyanítható a háttérben,
vagy egyenesen be is vallotta, hogy ezek az ő lelkén száradnak.
Baker arca mozdulatlan maradt. Bennington és a többiek még vártak. Nem is volt más dol-
guk.
– Nehogy azt higgyék, uraim, hogy ő csak a mi ellenségünk, vagy hogy rajtunk kívül csak
Izraelt tekinti ellenségnek. Moszkvában is görcsbe rándul néhány gyomor, ha meghallják Oszama
bin Laden nevét. Hiszen annak idején tevékenyen részt vett a csecsenek támogatásában, és min-
den jel szerint máig is ezt teszi. Amikor 1999. szeptember 6-án és 13-án felrobbant két moszkvai
lakóház, a halottak száma együtt meghaladta a kétszázhúszat, és az oroszok éppen a CIA vegyi
szakértőit hívták a helyszínre. Vagyis uram, még Moszkvában is mi állapítottuk meg, hogy azo-
kat is az ő emberei robbantották fel. A fegyveresei ott vannak tizennégy országban, a kémei pe-
dig mindenhol.
Bennington felszusszant. Ezt mindenki tudja, legyintett volna. De inkább nem mozdult. A
fekete monoton hangon folytatta:
– Túl kevés az adatunk ahhoz, hogy igazi pszichológiai profilt rajzoljunk. Ez az ember
másfél évtizede tudatosan távol tartja magát a nyilvánosságtól. A dolog pikantériája, hogy ami-
kor a szovjetek harcoltak Afganisztánban, a CIA nagyon sok embert fegyverzett fel, képezett ki
arra, hogy felvegyék a harcot az oroszokkal. A legtöbb persze afgán volt, de szép számmal jelent-
keztek önkéntesek is. Ezek egyike volt a nagyon gazdag szaúdi, úgymond „hercegi” családból
származó bin Laden is. A nevét sokfelé sokféle módon írják és ejtik, Uszamától Osszamáig... Nos,
miután az oroszok kénytelenek voltak kivonulni Afganisztánból, ő is hazament, de a családja és
az üzleti életben aratott sikerei – főleg az építőiparban tevékenykedett – messze nem elégítették
ki ambícióját. Egyre inkább az igazi iszlám hit felé fordult. Ez végül – némi túlzással – már-már
beteges ideává fejlődött nála. Nevezhetjük mániának is, de nem orvosi értelemben. Oszama bin
Laden teljes valóját betölti az az eszmerendszer, amit mi fundamentalizmusnak, szélsőséges né-
zetek gyűjteményének nevezünk. Vagyis olyan rendet akar teremteni, amelyben az iszlám – rá-
adásul annak is fanatikus, idegengyűlölő változata – a meghatározó.
Baker tekintete lassan vándorolt körbe. De figyelt.
– Oszama szerint a „kafirok”, vagyis a hitetlenek csak fölösleges koloncok. Ő azt szeretné,
ha ezeket likvidálnák, eltüntetnék Természetesen az efféle nézetek képviselőinek szemében nagy
szálka a Nyugat, amely nem elsősorban a közösségi értékeket és célokat hirdeti, hanem bizonyos
értelemben ennek ellenkezőjét. Hogy minden ember önmagában értékhordozó, függetlenül attól,
hogy milyen közegben, kultúrában és eszmerendszerben él. Nem tudják elviselni, hogy nálunk
mindenki autonóm egység – ezt átkos individualizmusnak nevezik tehetetlen dühükben. És per-
sze a megsemmisítésünkre törnek.
Az utolsó mondatot is olyan szenvtelenül ejtette ki, hogy attól Goldstein megremegett. Már
a tartalma és az azt kísérő közöny is ijesztő volt. Hát ennyire elfásultunk? Egy ilyen állítás nem
ugraszt talpra azonnal mindenkit? Mindnyájunkat...?
A fekete szeme éppen rajta állapodott meg. Hiszen valakihez beszélnie kellett, hacsak nem
akart az üres falakhoz szórni. Vagy a benne rejtőző, külső lehallgatást gátló berendezésekhez.
– Öntörvényű ember Oszama. Ez régebbi és jelenlegi életvitelében is megmutatkozik. Ha
üzleti partnerei ellenkeztek vele, szakított velük, néha igen csúnya módon. A családtagjai felett is
feltétlen hatalmat gyakorol. Az ember, aki az „iszlám világforradalmat” készíti elő, és „új rendet”
akar, otthon is rendet tart. Bár igazából nem arisztokrata származású, míg otthon, Szaúd-Arábiá-
ban élt, a királyokat, hercegeket utánozta. Akkor imádta a külsőségeket, mára viszont a dezinfor-
málásban éli ki magát. Akkoriban kisebb háremet alapított, és számtalan gyermeket nemzett.
Imádta a teveversenyeket, amelyeket ott nemzeti sportnak is nevezhetünk, és a nagyok mintájára
sólyommal vadászgatott.
Baker sóhajtott. Bennington még mindig őt nézte, de „Malcolm” ezt nem vette észre.
– ... Míg mi a világ első ellenségének kiáltottuk ki, addig Albániától Csecsenföldig, Szudán-
tól Pakisztánig őt imádják a szélsőséges erők, és millió lakás falán lóg a képe. No persze, azok a
bizonyos kalasnyikovos képek. Mert bár bizalmas információk szerint tudható, hogy igazán jó
fegyvernek ő is az izraeli Uzit tartja, soha nem vesz a kezébe „cionista terméket”. Ami azért fur-
csa, mert hát az orosz vezetést is ellenségének tartja. Pekingben sem rajonganak érte, hiszen a
mohamedán ujgurokat és más törzseket, népeket is ő látja el fegyverrel és ideológiával. Ezek har-
colnak leginkább a kommunista Kína központi hatalma ellen.
A fekete férfi körülnézett és provokált:
– Nem furcsa, uraim, hogy itt van egy ember a maga pár száz milliós vagyonával, és egy-
szerre mer szembeszállni három-négy nagyhatalommal? Ilyesmit azelőtt csak a fantasztikus regé-
nyek, a politikai krimik szerzői találtak ki. Azokban volt egy őrült tudós a világpusztító találmá-
nyával, vagy a rosszindulatú üzletember a milliárdjaival, netán a fanatikus lázadó, akit titokzatos
erők támogatnak a háttérben, és azért mer ujjat húzni bárkivel... Nos, mint minden, amit az írók
megjósoltak, így ez is megvalósult. De egy pillanatra térjünk vissza, ne a hatalmához vagy bátor-
ságához, hanem a személyiségéhez. Oszama bin Laden afganisztáni rejtekhelyein fogadja baráta-
it, vagy olyanokat, akiket valami okból maga elé enged. Természetesen csak azok vallomására,
benyomásaira hivatkozhatunk, akik egy ilyen látogatás után életben maradtak... Nos, mindenki
megegyezik abban, hogy akit kedvel, vagy akire szüksége van az adott pillanatban, azokkal a
„Kaid”, a Vezér – így hívatja magát – roppant barátságos. Teával vagy beduin kávéval kínálja
őket, és persze emellé ott van asztalán az arab lepény, kecskesajt, olajbogyó, édesség. Ahányszor
megjelenik a fotósok vagy tévések előtt, mindig a hagyományos lazán leomló öltözetet viseli, fe-
jén kifiját hord – ilyet látnak Jasszer Arafat fején is – vagy turbánt. Vagy afgán sapkát. Néha te-
repszínű zubbonyt ölt minderre, jelezve harcos elszántságát és tulajdonképpeni katonai voltát.
Oszama bin Laden tudomásunk szerint saját kezűleg soha nem ölt meg senkit. De igen hosszú
névsort tárhatnék önök elé azokról, akiket az ő parancsára végeztek ki, öltek meg, robbantottak
fel, és más módokon küldtek a halálba. Aztán emellé másik listát is tehetnék azok nevével, akik
Oszamáért, az ő nevével ajkukon, önként és dalolva mentek a halálba, mint az öngyilkos oszta-
gok tagjai.
Bennington szívesen rákérdezett volna erre is. A pszichológus látta arcán a néma kérdést.
Valamit visszaintett, megnyugtatóan. „Majd később erről is lesz szó”, értelmezte a főnök.
Goldstein még mindig a képeket nézte. Mert olykor – ha a pszichológusnak eszébe jutott – meg-
nyomta a gombot, és olyankor váltott a kép. Mindegyiken őt látták. A már untig ismerős fehér
turbánt, a rendetlen fekete szakállt, a jobb csuklón a feketeszíjas órát. Azt a látszólag szelíd tekin-
tetet. Olykor a háta mögött a falnak támasztott Kalasnyikovot.
– Ennek az embernek sohasem voltak anyagi gondjai. Az apja hatalmas építőipari birodal-
mat hozott létre, amelynek lehetősége van arra, hogy elvileg bármikor akár ötmilliárd dollárt
mozgasson meg. Elég, ha azt mondom: Mekka és Medina szent épületeinek restaurálását is a
Laden-cégre bízták...? A cégnek jelenleg körülbelül hatvan leányvállalata van három földrészen,
és nagy részvényese sok telekommunikációs-műholdas cégnek is. Ezen felül Oszama a maga há-
romszáz millió dolláros vagyona mellett birtokol több ismert és nagy céget Szudánban, Egyip-
tomban, Jemenben és Kenyában. A gazdasági impériumba tartoznak nyomdák, kerámiagyárak,
könyvkiadók, műszergyárak is.
A fekete megnedvesítette a száját. Ideje Róla mást is mondani, értette meg.

2001. SZEPTEMBER 8. SZOMBAT, 10 ÓRA 45 PERC

NEW YORK (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
A repülőtér nyüzsgése megszédítette Jeremyt.
Világéletében kerülte azokat a helyeket, ahol ennyi ember volt. Most is félénken torpant
meg – annyi idegen jött vele szemben! Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy ez egy csöppet sem
férfias viselkedés. Ráadásul Olivia is vele volt.
De már nem sokáig. Mire áttörtettek a tömegen, éppen annyi idejük maradt csak, hogy egy
szolgálati ajtó előtt búcsút vegyenek. Olivia már formaruháját viselte, és nagyon csinos volt.
– Rettenetesen tetszel nekem – súgta fülébe Jeremy. Ez felért egy vallomással – sőt, az is
volt. Olivia boldogan ránevetett:
– Holnap délelőtt, ne feledd.
– Fura egy munkahely, ahol szombaton is dolgozni kell – így a fiú. Mire a lány körbemuta-
tott:
– Ezt magyarázd meg nekik, jó...? Ha ők mind otthon maradtak volna, most én is moziba
mennék veled.
Csókjuk könnyű volt, ígéretes, csábító. Hiszen még csak ennyire jutottak. Egyikük sem sie-
tett. Mióta a parkban találkoztak, nem jutottak egymáshoz közelebb. Csak lelkileg, de az is na-
gyon izgalmas volt. A tudatukat már égette a szerelem.
– Itt leszek holnap, kedves.
Aztán az ajtó becsukódott. Közben odakünn a betonon éppen mozgásba lendült egy eset-
len, nagy gépmadár. Még nem ért a kifutópálya végére, úgy látszott, nem is szakadt el a talajtól.
Pedig akkor már emelkedett. A következő máris ott gurult, hogy egy perccel az első távozása
után maga is a levegőbe emelkedjen.

2001. SZEPTEMBER 8. SZOMBAT, 10 ÓRA 51 PERC

LANGLEY, A CIA KÖZPONTJA (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Baker elnyomott egy ásítást. Ha valaki, hát ő ismerte az összes adatot, amit a pszichológus
eddig felsorolt. Kit izgat most, hogy Oszama 1957. július 28-án született Dzsiddában? Nyilván ha-
tással volt rá a közeli Mekka. Az iskolában már azzal tűnt ki, hogy utálta a máshitűeket, és azzal
fenyegetőzött, egyszer majd tesz róla,hogy más legyen ez a világ. Hogy tizenhat évesen csatlako-
zott egy fundamentalista szervezethez. Mi több, később még a sarija rendőrségben is szolgált. Ez
a vallási előírások betartását felügyelte. Ezek azok, akik levágják a tolvajok kezét, és a nyilvános
lefejezések vagy megkorbácsolások alkalmával is közreműködnek. Baker becsukta a szemét.
Szombat van, ők mégis itt vannak. Hogy viseli ezt Goldstein, vagy ő aztán minden, csak nem ult-
ra-ortodox zsidó?
– ... lehet, fanatikus voltára a legnagyobb hatást az anyja gyakorolta, aki pontosan ilyen
volt. Mindenesetre a fiatal milliomoscsemete nem csinált karriert a vallási rendőrségnél. Végülis
beiratkozott a dzsiddai királyi egyetemre, amely mindig is fundamentalizmusáról volt híres. Ott
találkozott olyan „tanítókkal”, akik csak megerősítették benne a szélsőséges nézeteket. Sok jel
mutat rá, hogy az ortodox és egyben nagyon harcos, az iszlámot mindenek fölé helyező szervezet
élén álló sejket maga Oszama robbantotta fel fiaival együtt a kocsijában, hogy elfoglalhassa a he-
lyét. Az „arab Macchiavelli” legjobb tanítványa áldozatául esett. Oszama kettős hasznot húzott
az esetből – egyrészt átvehette mestere helyét, másrészt mesterét mártírrá kiáltotta ki, mintegy
zászlajára tűzte, rá hivatkozhatott. Alig fejezte be az egyetemet, már 1980-at írtak és megnyílt az
új csatatér: Afganisztán. Minden iszlámhitű rohant segíteni az afgánoknak, mert ők úgy értelmez-
ték a háborút, hogy itt magát az iszlámot érte meg nem szolgált aljas támadás. Poszuama szent
háborút hirdetett, és pénze révén vagy ezer önkéntest toborzott. Akik bizony semmire sem men-
tek volna némi anyagi segítség nélkül. Ennek egyharmadát maga Laden állta magánvagyonából,
másik harmada az általa irányított kábítószer-kereskedelemnek volt köszönhető, a harmadikat
adtuk mi, uraim.
A csönd nem volt meglepett. Ezek az emberek sokat láttak, tapasztaltak már. Ezt a pszicho-
lógus is tudta, hát szinte rögtön folytatta:
– Oszama alakulatai, mint az afgán szovjetellenes front más osztagai is, a CIA-től kaptak
pénzt, fegyvert, kiképzést. És mondjuk ki: Oszama úr mohón kapott ezen a segítségen. Ahogy el-
fogadta a pakisztáni titkosszolgálat segítségét is. Ez utóbbiról önök is tudják, hogy ők kreálták az
egész tálib mozgalmat, Oszama segítségével hatalomra is juttatták őket, és gyakorlatilag
Iszlámávádból mozgatják a kabuli szálat – mind a mai napig. Tudják, mi minden volt már
Oszama? Bizony egy időben a szaúdi királyság különleges képviselője Afganisztánban, több tit-
kosszolgálat embere egyszerre, vallási vezető, hadvezér, kábítószer-termelő és -kereskedő, straté-
ga és forradalmár, no, és megújulási mozgalmak főnöke. És majd elfelejtettem: egy pénzügyi stró-
man is. A szaúdi királyság kétszer annyit költött az afgán ellenállók segítésére, mint az USA. De
ezt a pénzt Rijádh kizárólag Oszama kezén át folyatta Afganisztánba, aki legális százalékot vett le
magának e szolgálatokért. Mai vagyonát ezzel is növelte. És ne feledjék: mindezt egy akkor alig
huszonegy éves ember csinálta!
„Már nehogy bámulnunk kelljen őt”, morogta Bennington. Goldstein hallgatott. Baker
mozdulatlanul nézte a lassan változó képeket. Szaúdi luxusvillák, luxus terepjárók, szuperlovak,
teveversenyek, sólymok. Afgán hegyekben kiképzőtáborok – műholdas felvételeken.
– ... A szaúdi titkosszolgálat segítségével otthon, meg Szudánban és Pakisztánban iszlám
önkéntesek ezreit képeztette ki a harcra, és vitette őket Afganisztánba. A mudzsaheddinek meg is
tették, ami tőlük telt, és a szovjetek sohasem tudták elfoglalni egész Afganisztánt, a végén már
azzal is megelégedtek, ha Kabult és a Szovjetunióba vezető hágókat meg tudták tartani az év na-
gyobb részében. De eljött a béke ideje, az afgánok magukra maradtak, és folytatták a háború mi-
att félbeszakított törzsi és ideológiai belharcaikat, amelyek mellesleg a mai napig is tartanak.
Oszama visszatért hazájába és ismét üzletemberré lett. Megint megvásárolt tízegynéhány vállala-
tot nemcsak otthon, de Európában is. Aztán alig múlott harminckettő, amikor 1991-ben összeve-
szett a szaúdi uralkodóházzal és addigi gazdájával, az ottani titkosszolgálattal is. Mivelhogy azok
segítették az Öböl-háborúban az amerikaiakat. Végül nyíltan kritizálta a királyi házat ezért a dön-
tésért, mire onnan is visszalőttek rá: kegyvesztett lett, sőt állítólag le is tartóztatták volna, ha nem
menekül el idejében Szudánba.
„Mesélhetnék egyet és mást arról, hogy igazából nem veszett össze a királlyal, és az egész
csak álcázás volt”, jutott Baker eszébe. De persze hallgatott. Hiszen ő is a CIA-nek dolgozott.
– Voltak, akik elhitték akkor, hogy Oszama békés életet folytat. Hiszen nagy farmot vett a
Kék-Nílus partján, sok száz hektáron napraforgót termesztett, és azt Európába exportálta, majd
saját pénzén 800 kilométeres autósztrádát épített a tengerpartig... Ezek nem kis dolgok, uraim.
Persze álca volt ez, hiszen akkor már, és attól kezdve pláne, Oszama és barátai létrehozták az
egész világra kiterjedő terrorista hálózatot. Nem kellett különösebben erőlködniük – mindenfelé
léteznek ilyen szervezetek, sokszor cél nélkül bolyongó kisebb csoportok, vagy erősebb mozgal-
mak is. Némelyiknek komoly támasza van egyik-másik, általában elmaradottabb társadalomban
is. Oszama mindenkit ismert és megismert, aki ezekben a mozgalmakban bármilyen posztra is
vergődött. Mágnesként vonzotta őket magához, hisz volt pénze, és közismert volt ideológiai elkö-
telezettsége. Hát jöttek azok maguktól is, felajánlották szervezeteiket, embereiket. Életüket és vé-
rüket is. No persze, nem a vezetők, hanem a tagok. Aki között tényleg sok öngyilkosjelölt volt.
Tudják, hogyan képezik ki őket...? Mint a japán kamikázékat. Agymosás, ideológiai töltet, fegye-
lem, hűség, megtévesztés. Ennek van egy speciális keveréke, amelynek révén majdnem minden-
kiből – aki arra pszichikailag alkalmas – lehet öngyilkos, önfeláldozó merénylőt csinálni. Oszama
csak a régi mintákat követte. Volt egyszer a középkorban egy arab sejk, úgy is hívták, hogy „Sejk-
al-Dzsebel”, a „Hegyek Ura”. Létrehozta a gyilkosok, az aszasszinok szektáját, egy titkos szerve-
zetet, amelynek tagjai, fiatal férfiak készek voltak az életüket adni érte. Az öreg egyik trükkje az
volt, hogy embereivel elkábította az alkalmasnak látszó jelölteket, elvitette őket a „paradicsom-
ba”, vagyis egy jól felszerelt bordélyba, ahol a lányok az illető minden kívánságát teljesítették, le-
gyen az bármilyen vad szexuális, perverz dolog, bármilyen fajta kéj. E csúcs-érzés közepette meg-
jelent maga a sejk, mint egy isten, megmutatva, hogy ő itt az úr, aztán eltűnt. Pár nap után aztán
az illetőt ismét elkábították, és kihajították a „paradicsomból”. Magához térve a régi nyomorában
találta magát. Elkeseredett, hogy mindez csak álom volt... De lám, váratlanul hírnök jött, a sejk-
hez hívatták az ifjút. Az ott felismerte őt, és a sejk is értésére adta: ott volt, látta, mit művelt az ifjú
ember. Kereken kimondta: ha elmegy, és megöli ezt vagy azt a célszemélyt, akkor ugyan ő is oda-
vesz, de abban a pillanatban a másvilágon az általa már ismert Paradicsomba kerül és az idők vé-
gezetéig élvezheti az ottlétet... Nos, ily módon soha nem hiányoztak neki a mindenre kész öngyil-
kos merénylők, és a sejk egy egész régió politikai viszonyait át- meg átrendezte az orgyilkosok ré-
vén.
A történetet csak Bennington nem ismerte – most tátott szájjal hallgatta, Goldstein megro-
vóan pillantott rá, de a főnök ezt sem vette észre. Baker behunyta a szemét – talán aludt? A többi-
ek is hallgattak.
– ... Szóval valami ilyesmi folyik manapság is, csak modernebb módszerekkel. Ezek a fiata-
lok, általában férfiak már eleve olyan közegben születnek és nőnek fel, ahol nyoma sincs a vallási
türelemnek, sem a tolerancia egyéb fajtáinak. Gyűlölködő a légkör, egyetlen ideológia uralkodik
csak: az iszlám mindenekfölött. Tizenéves kamaszként bekerülnek a mozgalmakba, ezekből van
vagy száz-száztíz. És a száztízből megközelítően ötvennek van szoros vagy nem annyira szoros
kapcsolata Oszamával. A gyerekek táborokba kerülnek, ahol fanatizálják őket. Erőszak, néha a
kínzás határát súroló kiképzés során választják ki közülük azokat, akikben megbízhatnak, akik
nem futamodnak meg az utolsó pillanatban. Nem véletlen, hogy az öngyilkos merénylők kilenc-
venöt százaléka valahol a tizenhét és huszonkettő év között van. De térjünk vissza kedvencünkre,
Oszama úrra. Aki már fiatalon nem kevesebbet határozott el, mint hogy megalapítja az Egyesült
Muzulmán Államokat, méghozzá legalább ötven mai állam területén! Három kontinensen, Afga-
nisztántól Boszniáig, Albániától Kenyáig, Indonéziától Marokkóig. Benne lenne az egész volt
szovjet Közép-Ázsia, sőt Kína egyes elszakítandó vidékei is.
A csönd most nem volt drámai. Az ötlet eleve kivitelezhetetlennek látszott. Mégis, gyűlt
beléjük valami tiszteletszerű halvány érzéshelyettesítés. Nem akárki ez a Laden, futott át a fejü-
kön.
– ... Már az sem mindennapi módszer, ahogyan Laden megszerzi, majd megszervezi az
embereit, és összehozza az akciókat. Tudnunk kell azt is, hogy ritkán dolgoztatja a saját megbíz-
ható embereit, illetve azok csak az előkészítést és a távirányítást, a felügyeletet végzik. Majdnem
mindig csak arabokkal dolgoztat, ritkábban alkalmaz más nemzetiségűeket, mert azokban nem
bízik. Az akcióira az jellemző, hogy alapos helyszíni felderítés előzi meg őket. Ha kell, nem hóna-
pokig, de évekig eltart, míg minden szükséges információt összeszednek. Nyugodtak, mert azt
hiszik, az idő nekik dolgozik. Az Egyesült Államok kormánya sokszor csak évekkel később jön rá
– sajnos –, hogy már régebben is Oszamával került szembe, de ez akkor nem derült ki. Ma már
tudható az is, hogy az ENSZ égisze alatt lefolytatott szomáliai hadműveletben is Oszama emberei
és fegyverei voltak az igazi célpont, ők lőtték le néhány helikopterünket, és ölték meg az embere-
inket... Nem akarom én őt démonizálni, uraim. Megteszi ezt ő maga. Bármilyen furcsán is hang-
zik: az Államoknak sok ellensége van szerte a világon, de mind közül Oszama a legveszélyesebb.
Mert ő összehozza ezeket az ellenfeleket, elég sok pénze és tekintélye is van ahhoz, hogy az ő uta-
sításait kövessék. Az akciókat úgy építik fel, hogy egy-egy kis csoport tagjai csak a saját feladatu-
kat ismerik, és nem tudnak a többiekről, akik esetleg ugyanabban az akcióban fognak részt venni.
A régi kommunista „sejtek” mintájára gyakorlatilag nem bukhatnak le, vagy ha mégis megesik,
hát nem az egész akció kerül veszélybe, hanem annak csak egy része. Mindig a helyszínen vagy a
közelben van a „Kaid”, a vezér egy megbízható alvezére, aki irányít, és kellő időben eltűnik. Ez
mindig Oszama szervezetének, az „Al-Kaidának” – amit fordíthatunk Bázisnak, Fundamentum-
nak, Alapnak is – tagja.
„Furcsa egy pszichológus ez” – vélte Baker. Inkább stratégiai elemzőnek tűnik a mondani-
valója alapján. A fekete bőrű férfi mintha érezte volna ezt a szemrehányást, mert most éppen rá-
nézett. Nem tévesztette meg a férfi félig behunyt szeme. Tudta, hogy figyel.
– Aki Oszamával foglalkozik, annak sok mindenhez kell értenie. Nem könnyű róla pszi-
chológiai képet rajzolni, túl kevés a személyes adat, nincs személyes hozzáférhetőség, közelség.
Ezért inkább a tettein keresztül elemezzük őt...
– És akkor még nem is beszéltünk a rejtélyes barátairól –mormolta Goldstein. Bennington
rásandított. Goldstein, akár az iskolában, nem mert megszólalni a „tanító bácsi” előtt. Hát a jegy-
zetfüzetére írt két szót, és odacsúsztatta a főnök elé. Bennington az első pillanatban nehezen ol-
vasta ki a két nevet:
KADHAFI – SZADDAM

2001. SZEPTEMBER 9. VASÁRNAP, 12 ÓRA 13 PERC

NEW YORK (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
– Az ön neve... Danuta Chojnacka?
A tisztviselő gyanúsan jól ejtette ki az asszony nevét. Olyan... lengyelesen. Vagy azért, mert
naponta sokszor találkozott ezekkel a nehéz nevekkel, vagy... Az asszony nagyon izgult. Nincs
fél órája, hogy a gépe – az a csodálatos, nagy szerkezet, amely átrepítette őt az óceánon! – leszállt.
Ha kinézhetne a betonra, biztosan látná is, ott van valahol... De a teremből, ahol álltak egymással
szemben egy kis pult két oldalán, nem láthatta. Mint ellenfelek, vagy szövetségesek? A tisztviselő
hirtelen lengyelre váltott, és Danuta kezdte sejteni: nem véletlenül terelték őt éppen ehhez a pult-
hoz.
 – Látogatóba jött valakihez, asszonyom?
– Yes. Igen. A férjemhez jöttem látogatóba. Három hónapja dolgozik itt, legálisan, enge-
déllyel.
A férfi bólogatott, nézte a papírokat.
– Van jegye a visszaútra, asszonyom?
– Természetesen. Sajnos csak egy hétig – és mutatta a jegyet is. Ez döntötte el a dolgot. Egy
ilyen jegy meglehetősen sokba kerül. A férfi hirtelen visszaadta az iratokat, egy pillanatig még
nézte a beutazó vízumot, aztán az is gazdát cserélt:
– Kellemes tartózkodást kívánok az Államokban, asszonyom. Do widzenia, viszontlátásra.
– Viszontlátásra... – lihegte boldogan az asszony. Aztán ment, már csak szerény csomagját
kellett vinnie át az ajtókon. Zygmunt ott várta. A tömegből azonnal kiválasztotta azt az arcot, a
szíve úgy dobogott... Szinte rohant. A férfi ölelő karjai találtak rá, és megszűnt már minden
egyéb. A világból is csak az a fél négyzetméter maradt, ami a talpuk alatt volt. A zajok, a látvá-
nyok elhaltak. A férfi egy percnyi némaság után tudta csak a felesége fülébe suttogni:
– Nagyon szeretlek, kicsim.
Danuta nem tudott szólni, csak ölelt, ölelt.

2001. SZEPTEMBER 9. VASÁRNAP, 13 ÓRA 54 PERC

VALAHOL AZ ÉTERBEN, KÉT ISMERETLEN PONT KÖZÖTT
– Üdvözöllek, testvérem.
– Szalam, barátom.
– Minden rendben van?
– Bátran mondhatom. Abban az időben, amiről beszéltünk, a pokolfiak találkozhatnak az
alvilág lángjaival. És te elkészültél?
– Igen, a pénzünk szaporodni fog. Ebben biztos vagyok. És te?
– Én is biztosan tudom, hogy Allah minket választott.
– Ha valami baj történne veled...
– Akkor átveszed a helyemet, barátom.
– Így lesz, testvérem.

2001. SZEPTEMBER 9. VASÁRNAP, 17 ÓRA 07 PERC

WASHINGTON (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
– Szóval ez lesz az. Innen indulunk?
– Innen.
Ibrahim alig tudott betelni a látvánnyal. Anwar úgy tett, mint akit nem különösebben izgat
a dolog. Mohamed szokása szerint előbb alaposan körülnézett, és most hallgatott. A washingtoni
repülőtér egyszerre hasonlított a többi amerikai reptérhez, meg nem is. Volt valami, amiben kü-
lönbözött – vagy csak neki tűnt úgy? Mióta az imént megtudta, hogy ez lesz az akció kiinduló-
pontja, azóta biztosan másképpen nézte és látta azt.
Anwar számára a magas falak magasabbak lettek. Minden olyan fenyegető volt. Egy pilla-
natra elszorult a torka. A modern épület üvegfalai is vészesen csillogtak...
– Most mit bámultok? Ne legyetek olyan feltűnőek – idegeskedett Ibrahim. – Reptér, hát
reptér. Ha Allah úgy döntött, hogy innen indulunk, hát innen indulunk, és kész.
Szerencsére már várták őket. Maga Omar állt a csarnokban.
 – Szalam, testvérek.
– Szalam – sorjáztak oda a többiek. Megölelték egymást. Omar mindegyiknek a fülébe súg-
ta:
– Nagyon bízom benned.
Aztán, amikor mind a hárman ott álltak ismét vele szemben, suttogva tette hozzá:
– Ő is üdvözletét küldi, kinek nevét nem mondhatjuk ki.
Megértőén bólogattak. És boldogan. Az eddigi szorongásuk eltűnt. Hárman is olyan egye-
dül voltak, elveszettnek érezték magukat abban a másik nagyvárosban, ahol eddig lapítottak. De
most minden megváltozott. Ha maga Omar várta őket...! Aki ugyan legalább tíz évvel volt náluk
idősebb, de éppen ezért volt tekintélye előttük. És tudták, ki küldte, ki bízta meg. Omar majdnem
olyan, mint maga a Kaid. Itt és most ő a Kaid.
– Gyertek velem. Hamarosan megismeritek társaitokat.
– Hát nem hárman leszünk?
– Nem bizony. És ez nem a bizalmatlanság jele, testvéreim. A ti biztonságotokról van szó.
Ha többen vagytok, magabiztosabbak és erősebbek lesztek, és a feladatot jobban elvégzitek...
Fél órával később egy jellegtelen városszéli motelben, szűk szobában ültek hatan. Omar a
két új férfira mutatott:
– Tulajdonképpen megmondhatnám az igazi nevüket is. Hiszen bajtársak vagytok. De en-
nek már nincs jelentősége. Hiszen mostantól kezdve titeket sem úgy hívnak, mint eddig. Felejtsé-
tek el a neveteket. Szaúdi és jemeni útleveleket kaptok. Nem kell aggódnotok, ezek igaziak. Sem-
mi hamisítás, semmi lebukás.
Omar nagyon meggyőző volt. Közben folyton figyelte őket. Melyiknek a szemében látja a
csökkent harci kedvet? Ki az, akiben a jogos félelem felülkerekedett a hiten? Ki az, aki biztosan
velük tart, mégis bizonytalan...? Most még dönthet másképpen is. De két óra múlva már úton
lesz másfelé, és magukra hagyja ezt az öt férfit. Most már csak a vezetőjüknek kinevezett legidő-
sebb pilótában bízhat.
– Ketten közületek értenek a repülőgép vezetéséhez. A két új ember... Amikor urai lesztek
a gépnek, ők veszik át a vezetést. A pilótafülke az ő dolguk. Ti az eredeti terv szerint az utasokat
tartjátok sakkban. A fegyvereket is kiadom később. Ne csodálkozzatok, hogy nem lőfegyvert kap-
tok. A fedélzeten az ellenségnek nem lesz fegyvere. Ezekkel is meg lehet majd fenyegetni őket...
Most kiosztom az útleveleket. A repülőjegyetek is ezekre a nevekre szólnak, ezzel szálltok fel hol-
napután reggel a Los Angelesbe induló gépekre.
A kis köteg még az ujjai között volt. Omar kinyitotta az elsőt, aztán a másodikat, harmadi-
kat...
– Szalem Alhamzi... Hani Hanzsur... Kálid Al Midár... Majed Moked... Navak Alhamzi.
Csak amikor Omar már elment, Ibrahim odasúgta Anwarnak:
– Figyeled ezt a kettőt...? Van bennük valami furcsa. Olyan... nagyon nyugodtak.
– Hát nem is izgágák, mint te – így a társa. De az meg sem hallotta, töprengve, és nagyon
halkan folytatta:
– Mintha a halál nézne a szemükből.

2001. SZEPTEMBER 9. VASÁRNAP, 20 ÓRA 32 PERC

NEW YORK (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Omar egy kis kávézóban ült Laila asztalához.
Nem üdvözölték egymást. Aznap korán reggel egyszer már találkoztak. A nő elegáns volt,
akár egy fiatal dáma. Nem keltett olyan benyomást, mint aki útra öltözött. Most saját fekete haját
viselte; eléggé rövidre vágatta az utóbbi napokban. Nyilván azért, hogy egy parókát majd kényel-
mesen ráhúzhasson, ha eljön az ideje.
– Mikor indulsz?
– Egy óra múlva megy a gépem Párizsba.
– És mi van azzal a számítógépes fickóval? Csinálja a vírust?
– Igyekszik. Készül rá, de nem tudja túl korán vállalni.
– Doppingolod, remélem?
Laila elmosolyodott:
– Hát persze. Ebben nincs hiány. Mindenre kész lenne értem, és nem is kérdezi, kinek lesz
az „áru”. És mivel jelenleg ő a legjobb a piacon, hát biztos lehetsz benne. Már majdnem készen
van, legutóbb azt mondta: egy hét múlva készen lesz. Akkor aztán újfajta rombolás kezdődik.
– A Kaid amúgy is szereti, ha az események hullámokban következnek egymás után. Ha az
embered megcsinálja azt a vírust, remek lesz. De mi ettől függetlenül készítjük elő a többi csa-
pást. Pár hónap és hamarosan te is, én is egészen másféle ügyeket szervezünk majd. Amelyek
sokkal nagyobb zavart okoznak majd, mint... szóval, tudod.
Laila bólintott. Szívesen kimondta volna gyanúját, mert azért a mozgalmon belül ő is hal-
lott egyet-mást. De veszélyes volt kiejteni a száján, hát makacsul összezárta ajkait, és hallgatott.

2001. SZEPTEMBER 10. HÉTFŐ, 06 ÓRA 48 PERC

LAKATLAN TERÜLET VALAHOL AZ ALLEGHENY-
HEGYSÉGBEN (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Bolsen főpróbát tartott.
Ha egy kívülálló szemléli őt és viselkedését, alighanem alaposan elcsodálkozik A férfi
ugyanis már előző nap testszélességű rést vágott a lakórész gardróbjában. A ruhásszekrény hátsó
falát vágta át, majd hosszú és fáradtságos munkával rést csinált a lakókocsi külső falán is. Ezt
úgy-ahogy álcázta – egy szörfdeszkát támasztott hozzá, bár ez a völgy és az erdő felé eső oldalon
volt, ahol amúgy sem látta senki. Aztán rácsukta a szekrény ajtaját. Majd ma pirkadatkor utcai
ruhában... futóversenyt rendezett. Egyszemélyes versenyt, hisz az ellenfele az idő volt.
Az óráján beállította a stoppert. Lenyomta a gombot, amikor még látszólag nyugodtan ült
a lakókocsiban. Aztán felugrott, észtveszejtő tempóban rohant a szekrényhez, egy begyakorlott
mozdulattal félresöpörte a ruhákat, az ajtót már nem csukta be maga mögött. Egész testtel bevá-
gódott a résbe, másik keze eltolta a szörfdeszkát, de úgy, hogy az ne dőljön a földre. Aztán rohant
a lakókocsi takarásában. Ha valaki az erőd széléről, fentről, nézte a kocsit, nem vehette őt észre.
Tehát a rejtekhelynek elég közel kellett lennie a kocsihoz. Ajkába harapott. Megnézte az órát – ez
az egész eddig négy és fél, öt másodpercet vett igénybe. Hát ott kezdett ásni. Mint egykor a fron-
ton a katonák. A kis ásóval a lakókocsi felől alakította ki a védősáncot. Csak akkora lett a rés,
amibe a teste belefért. Remélte, nyújt majd elég védelmet a detonáció alatt. Aztán egy kis táskába
pakolta a legszükségesebb holmiját, és mire felkelt a nap, az egészet kivitte a közeli erdőbe. Fel-
akasztotta egy magasabb ágra, a lombok közé, ahol senki sem vehette észre. Különben sem jár er-
re senki. Majd olyan cipőt kell felvennie holnap reggel, amiben sokáig kényelmesen gyalogolhat –
gondolta, aztán hozzátette: „Vagy még ma...?”
Csak utána ment vissza, hogy telefonon át tovább szervezze az ügyeket. Már persze csak
azt a keveset, ami még hátramaradt. Mert hát végül is a pénzt azért kapja a Kaidtól, hogy az a
holnapi „dolog” rendben menjen. És Frederick Bolsen nem szerette a kiegyenlítetlen számlákat.
 2001. SZEPTEMBER 10. HÉTFŐ, 07 ÓRA 55 PERC
BOSTON (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Omar végignézett az arcokon.
Mindegyik őt nézte. Minden szempár őt fürkészte. Volt, aki lelkesen, volt, aki másféle mó-
don nézett vissza rá. És a férfi nagyon is jól tudta, melyik tekintet mit takar. Kié az, amelyik kissé
homályosan is lelkes. Amelyen átüt valamiféle emelkedett hangulat. Igaz, a többiek is ilyenek
voltak, mert hiszen másfélék nem is lehettek.
„Ők mostantól kezdve már nem egyszerű emberek Többek annál”. És a gondolat volt
annyira jó, hogy rögtön ki is mondja nekik. Biztos volt benne, hogy senki nem hallgatja le őket.
Idefelé jövet figyelte a környéket. Senkinek sem tűnt fel, hogy néhány egymáshoz közeli bostoni
szálláshelyen néhány arab külsejű férfi vett ki szobát az elmúlt napokban, és az sem, hogy most
az egyiknél összegyűltek. Hatan voltak. Öt induló, egy maradó. Bár a következő órában ő, Omar
fog elindulni, és ezek maradnak. „De nagy lesz a különbség az ő indulásuk és az enyém között” –
futott át a fején.
– Ti öten mostantól kezdve nem közönséges emberek vagytok. Már akkor sem voltatok
azok, amikor felesküdtetek a Kaidra. Amikor szent esküvéssel fogadtátok, hogy mostantól kezd-
ve csak Allahért cselekedtek, és elfogadjátok az ő szavát, az ő parancsát, amit a Kaid közvetít
nektek. Én csak egy porszem vagyok, egy futár, ki a Kaid szavát szoktam nektek elhozni. Most
utoljára vagyunk itt, utoljára találkozunk. Utoljára nézek a szemetekbe. Ám tudnotok kell, hogy
veletek vagyok az egész akció alatt.
Értették. Hitték. Csak az a kettő, a két pilóta... Az ő szemükben másfajta megértés csillo-
gott. És Omar tudta, igazából külön kellett volna beszélni hozzájuk. De azok hárman nem tudhat-
ják azt, amit ezek ketten már tudtak. Viszont ezek ketten azt is tudják, mit kell titkolniuk a másik
három előtt. Nem volt egyszerű összeválogatni a legénységeket úgy, hogy ne legyenek köztük túl
jó barátok. Akik esetleg az utolsó éjszakán kifecsegnék a másiknak azt is, amit nem kell, amit nem
szabad. Hiszen már előbb össze kellett őket hoznia, nem várhatott ezzel az utolsó pillanatig. Leg-
alább megszokják egymás arcát, személyét, szavajárását, mozgását, jelenlétét. Már amennyire hu-
szonnégy óra elég lehet erre.
Kiosztotta a jegyeket.
– Holnap reggel felszálltok az United Airlines 175-ös járatára. Világos? Az indulási idő itt
van, jó háromnegyed órával korábban egyenként szivárogjatok be a repülőtérre. És nem ismeri-
tek egymást, világos?
... Aztán nem telt bele egy óra, és Omar már a nagyváros egy másik pontján szállt ki a ko-
csiból. Azelőtt gyakran járta be ezeket az útvonalakat, néhány napja ráment a dologra. Meg hát a
leendő szállásokat is ki kellett keresnie. Megtekintette a szállodákat, némelyikben szobát is vett
ki. Tudta hát, melyek a biztonságosak, a félreesők. Különösen a moteleket kedvelte a város széle-
in, ott nagyon gyakran változik a vendégsereg, de még a személyzet sem sokáig tapad meg a he-
lyén.
Azután volt szükség Bolsenre, aki hol személyesen, hol telefonon intézte a szobafoglaláso-
kat. Ő vett minden repülőjegyet, és ő szervezte az emberek mozgatását is. Omar csak sóhajtott
egyet, és a sarkon fékezett. Két férfi ugrott be a kocsiba.
– Szalam.
– Nem beszélünk arabul, most nem – mondta rögtön Omar, üdvözlet helyett. – Ne feledjé-
tek, hogy azok hárman nem ismerik az igazi célt.
Hallgattak. Gondolataik súlyosak voltak. Omar a visszapillantóban látta az arcukat. Mint-
ha ünnepélyesek lennének... Hát rájuk is szólt:
 – Legyetek vidámak, felszabadultak. Nem sejthetik meg, miről is van szó. Értitek?
Bólogattak. Némán ígérték. Akkor értek a motel elé. Omar egyenesen a tizenhatos szobába
ment társaival.
A bent várakozó három fiatalember örömmel ugrott fel. Férfias ölelkezések következtek.
Bár az itt várakozók kicsit meglepetten néztek Omar társaira.
– Ők is veletek mennek. Öt ember kell egy ilyen akcióhoz. Említettem nektek még a kikép-
zés alatt, hogy egy olyan nagy repülőgépet ilyen furcsa fegyverzettel csak akkor vehettek birtok-
ba, ha elegen vagytok. Elsősorban a személyzetet és a pilótafülkét kell megszereznetek minél
előbb.
Leültek. Omar kiosztotta az útleveleket, hangosan olvasva a hamis neveket:
– Wail Alsherhi, huszonhét éves... A te fényképed van benne – mondta az egyik pilótának.
– Mohamed Atta, ez meg te leszel, mert már harminchárom vagy a beírás szerint... – ezen
mosolyogtak egy sort. –Abdulaziz Alomari, huszonkilenc éves... Waleed Alsherhi, te biztosan az
öccse vagy ennek az Alsherhinek – mutatott a másikra. – Legalábbis az adataid szerint egy évvel
vagy nála fiatalabb. Satam Al-Suqami, huszonöt éves... Nos, itt vannak a jegyek is. American
Airlines 11-es járat. Innen indul holnap reggel Los Angelesbe.
– Mi van, ha valami okból késik?
Omart nem lepte meg a kérdés, Bolsennel éppen eleget tanakodtak ezen is.
– Nem egy, és nem két gép indul egyszerre Los Angeles, vagy egyáltalán nyugat felé. Ak-
kor hirtelen mind az öten jelentkeztek a pultnál, és azt kéritek, hogy öten mehessetek együtt egy
gépen minél előbb, mivelhogy egyazon tudományos konferenciára igyekeztek, és már így is ké-
sésben vagytok. Végső soron mindegy, melyik gépre kerültök fel. Megtanultátok nem csak a Boe-
ingek alaprajzát, beosztását, de más típusokét is. Ám – Omar felemelte az ujját, figyelmeztetően –
a legjobb mégis a Boeing lesz.
Csak ketten tudták, miért mondta ezt. Omar aztán közelebb lépett hozzájuk és halkan, ün-
nepélyesen kezdte:
– Ti öten mostantól kezdve nem közönséges emberek vagytok...

2001. SZEPTEMBER 10. HÉTFŐ, 11 ÓRA 23 PERC

BOSTON (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
– Mama, holnap ilyenkor már úton leszünk?
Martina az ablaknál ült. Judynak már fel is tűnt egy ideje, hogy nem hallatszott a lakásban
a tolószék kerekeinek jellegzetes surrogó, halk nesze. Vagyis a kislány a szomszéd szobában van.
Nyilván az ablaknál. Most megint az eget nézi? Mert sokkal többet nem láthat onnan. A fák csú-
csát, és a szomszéd ház tetejének egy kicsi darabját.
Régebben Judy is sokszor ült ott. Különösen akkor, amikor megtudta, hogy Martina... De
hát az régen volt. Most már sajnálta azokat a keserű érzéseket. Hiszen olyan remek kis ember lett
a lányából! Már semmiért sem cserélte volna el. Még egy egészségesre sem, ha az nem ugyanaz a
Martina lett volna.
Hát csak a nyitott ajtón át válaszolt.
– Igen, kislányom. Holnap reggel repülünk Los Angelesbe.
– És mikor megyünk Hollywoodba? Hiszen az is ott van, ugye?
– Meglátjuk, kicsim. Lehet, hogy már holnap délután. De legkésőbb holnapután, biztosan.
Martina ezen még töprengett egy kicsit.
– De ugye, mindenképpen elmegyünk? Úgy szeretném látni azt a nyolc villát!
Judy nem kérdezte, melyik színészek villáira pályázik a gyerek. Ez a kívánságlista külön-
ben szinte napról napra változott, ahogyan közeledett az indulás ideje.
– Így van, kicsim. És a nagy filmstúdiótúrára is befizetünk.
– Ti is velem jöttök, ugye?
– Természetesen, drágám. Ott leszünk veled, ahogy mindig, mindenhol.

2001. SZEPTEMBER 10. HÉTFŐ, 15 ÓRA 30 PERC

NEWARK (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Omar haját borzolta a szél.
Ameddig ellátott, házak, házrengeteg, háztenger. Tetők világa, szabályos formák. Négy-
szögek, téglalapok, háromszögek. A látvány fölött a felhők, a maguk kerekded és szabálytalan
formáival valóságos lázadásnak tűntek.
De nem ez kötötte le a figyelmét. Az egyik kocsiban ültek az emberei. Nagy volt az autó,
pontosan ilyen célokra szokták használni. Kár, hogy egyelőre ettől a luxustól is búcsúznia kell.
Omar szerette a kényelmet. Jól elvolt egy afganisztáni sziklabarlangban vagy bunkerben is – mint
a Kaid, persze tízegynéhány évvel ezelőtt. Vagy lassan húsz éve lesz már annak? Amikor még
maga vitte a fegyverét, és bár már akkor is nagyon sok pénze volt, azért együtt evett és aludt az
embereivel. De az idők változnak.
Egy nagy garázsépület tetején álltak. Kevés autó volt ott rajtuk kívül, ha volt hely a fedett
szinteken, az emberek inkább odaálltak. Majdnem nyári meleg volt itt ilyenkor. Valahol nem
messze ott lüktet New York, valamivel közelebb pedig Jersey City. A másik irányban – ha ellát-
hatna oly messzire – látná Harrisburgot, Readingot, Philadelphiát...
De Omar tekintete visszatért a kocsihoz. Beszállt ő is, helyet szorítottak neki.
– Kiosztom az útleveleket és a repülőjegyeket. Tudjátok, mit kell tennetek...
Ezek csak négyen voltak Nem sikerült szerezni olyan embert, olyan ötödiket, aki alkalmas
lett volna. De hát talán ennyien is elegen voltak. Igaz, itt csak egy pilóta volt. Csak ő ismerte az
igazi célt. A másik három talán sakkban tudja tartani az utasokat, remélte Omar. Valami azt súgta
neki – volt érzéke az efféle dolgokhoz –, hogy ez a leggyengébb legénység. És mivel a másik há-
rom célpont nagyon fontos volt, hát ide osztotta ezeket négyen. Pedig ki tudja, nem ez-e a legfon-
tosabb cél? Már bánta a dolgot, de nem csinálhatta vissza. Amazok hárman kitanulták a feladatu-
kat, nem zavarhatta őket össze.
– A jegyetek a United Airlines 93-as járatára szól. San Franciscóba indul.
Az a cinkos kis mosoly az arcokon... Hát persze. Oda indul. De hová érkezik meg?
– A parancsnok tudja az igazi célt. Ti neki engedelmeskedtek – és most ahhoz fordult. Át-
adta neki a szaúdi útlevelet, és hozzátette, bár fölöslegesen: – Erre a névre állították ki a jegyedet
is.
A nevek olyan idegenül hangzottak itt, ebben a kőrengetegben. Ahmed Al-Nami... Ez a szó
maga volt a melegség, a forró levegő. Ziad Jarrahi... Maga a sivatag. Rőt homok, amelynek egyet-
len nap leforgása alatt is ezer árnyalata lehet, van. A kicsi szélben halkan pergő homokszemek a
dűnék ormán, láthatatlan vándorlás... Ahmed Al-Haznawi. Tevék horkanása, a jellegzetes széles,
kerek patanyomok a köves földön. Száraz kórók billegnek a szélben, és fenyegetően magasodik
az égbolt a kopár föld fölé... Szaid Al-Ghamdi. A tenger a sivatag szélén, örökké nedves kövekre
csap le a forró szél, párát szül még a nap közepén is...
A floridaiak. Akik egyszer majdnem elrontották a dolgot, de szerencsére nem buktak le. És
megtanulták a repülést. Most azt hiszik, ők is vezethetik majd a gépet. Ha már annyit tanultak...
De Omar nem kockáztathatott. A Kaid nem kockáztat. Csak a legjobbé lesz a pilóta széke, senki
másé. A Cél a legfontosabb.
 Omar mélyet lélegzett, és ismét amazok szemébe nézett.

2001. SZEPTEMBER 10. HÉTFŐ, 20 ÓRA 59 PERC

PÁRIZS (FRANCIAORSZÁG)
Marcel lihegve rohant.
Már nem nagyon bírta az iramot. De nem volt egy szemernyi kétsége sem, hogy sietnie
kell. Az utcán kevesen jártak, ez egy kopott, igazából nyomorult külváros volt, ahol főleg észak-
afrikai bevándorlók éltek. Szép számmal volt közöttük, aki már húsz-, harmincéves. Állítólag
akadnak még néhányan, akik a hatvanas évek végén költöztek be. Algéria függetlensége az ő szá-
mukra nem ugyanazt jelentette, mint arab testvéreiknek.
A sötétülő égbolt alatt kevesebb fény gyulladt, mint más negyedekben. Marcel szeme ah-
hoz szokott, hogy a belvárosban ilyenkor kezdődik az élet, feltámad az a jellegzetes morgása a
városnak, amit olyankor lehet hallani. És persze csak ott, nem itt. Mennyire más világ ez!
Egy kicsit félt is, hisz nem volt nála fegyver. De amikor összekötővel, informátorral találko-
zott, nem vitt fegyvert. Ha csapdába csalják is, legalább ne vehessék el a fegyverét. Arra nem
gondolt, hogy pisztollyal védekezzen egy ilyen helyzetben, hiszen akkor lelőnék. Ha pedig meg-
kaparintják a fegyverét, gyilkosságot követnek el vele, és akkor ki mossa le róla, hogy ő volt a tet-
tes...? Minden állami fegyvert belőttek, ellenőriztek, őrzik az abból származó lövedékek fényké-
pét. A huzagolás, a lőnyomok a töltényen rá vallanának. Nem, ezt soha nem kockáztatta.
Végre elérte a kocsiját. Gyorsan bepattant. Meglehetősen sebesen vágtatott át a városon, az
ajkát rágta egy-egy piros lámpánál. Közben hívta az osztály ügyeletesét:
– Marcel vagyok. A főnök odabent van?
– Igen, ma ő kapta ki az éjszakát. Miért kérded?
Marcel megkönnyebbültem fellélegzett. De a dolog így sem látszott könnyűnek:
– Mondjátok meg neki, hogy negyedóra múlva ott leszek egy nagyon fontos információval.
– Éppenséggel megmondhatom neki – Marcel szinte látta, ahogyan az ügyeletes vállat von.
Ő viszont robogott tovább.
Tizennégy perccel később a belső parkolóban szállt ki. Az „Uszoda” épületében csönd volt.
Hát persze, a rádiósok, a kódfejtők meg a többiek ugyan itt vannak, mint éjjel-nappal mindig. De
hát nekik sincs sok dolguk. A világban valahol mindig nappal van, valahol mindig nyüzsögnek
az emberek. Csinálják a jót, a rosszat, meg a semmilyent, a közömböst. A szürke hétköznapok ez-
reit görgetik maguk előtt, nehézkesen. Beletörődve.
Újabb négy perc telt el, és Marcel a főnök szobájában állt. Még mindig lihegett.
Amaz elfordította asztalán a lámpát, hogy ne zavarja a fény. Marcel jól látta, hogy érkezé-
séig egy politikai elemző folyóiratot olvasott. Ez számára sem volt ismeretlen.
– Bon soir, kedves Marcel. Mi olyan sürgős?
– Jó estét, uram... Most jövök egy itteni arab informátoromtól. Nagyon furcsa, és alighanem
fontos történetet mesélt nekem.
–Halljuk.
– A fickó a saját fülével hallotta egy arab lánytól, aki eddig egy marseille-i bordélyban dol-
gozott. Tudja, uram, a bordélytulajdonosok pár havonta cserélgetik a nőket az egyes intézmé-
nyek között, felfrissítik az állományt, hogy a kliensek ne unatkozzanak...
– Az a gyanúm, akik odajárnak, bizony enélkül sem unatkoznának – jegyezte meg szára-
zon a főnök, majd Marcelre sandított, de nem kínálta hellyel: – Úgy látom, önnek szélesebb isme-
retei vannak e tárgyban...
Marcelt idegesítette ez a stílus. És különben is, minél előbb szerette volna elmondani, amit
megtudott:
– Uram, azt mondom, amit hallottam. Most került ide az a lány az egyik külvárosi... hm...
intézménybe. Ott mesélte el az informátoromnak...
– Aki nyilván maga is mint ügyfél került vele kapcsolatba – szúrta közbe a főnök. De
Marcel most már nem hagyta magát kizökkenteni, egy szuszra sorolta, sűrűn ejtve a szavakat, ne-
hogy a főnök beleszólhasson:
– ... hogy nemrégen fura vendégeik voltak ott Marseille-ben. Egy nagyon gazdag pasas jó-
kora összeget hagyott ott készpénzben azzal az utasítással, hogy jön majd három arab fiatalem-
ber, és azokat fürösszék tejben-vajban... Kapjanak meg minden luxust, amit csak kaphatnak.
Pezsgőt, homárt, kaviárt, tucatnyi jó bort, és még több ennivalót, meg italokat... No, és persze a
lányokat. Az egész bordély három nap, három éjjel csak az ő rendelkezésükre állt, senki mást
nem fogadtak.
A főnöknek mégis sikerült egy rést találnia:
– És miért érdekes ez? Valamelyik felvilágosultabb olajsejk vendégelte meg a fiát és annak
barátait...
Marcel most már valósággal kirobbant:
– Azok hárman rengeteget ittak, és az utolsó napon az egyik ebben a kábult állapotában
arabul beszélt. Akkor éppen az az algériai származású lány volt vele. A fiú nem volt több hu-
szonkét évesnél. Valami feladatot emlegetett, meg azt, hogy hamarosan hősként fogják őket ün-
nepelni a világban. Különösen a muszlimok... És hogy Amerika sírni fog. Ezt mondta: „Amerika
sírni fog a fájdalomtól és a dühtől”.
A főnök meglepetten nézett rá. Marcel már azt hitte, hogy végre sikerült betömnie az
„öreg” száját, most már elhiszi, hogy igazán fontos információt hozott. Ám a főnök azt kérdezte:
– Ez minden? Nincs több?
– Nincs, uram. De hát... ennyi is elég ebben a szakaszban, nem?
– Honnan tudja, milyen szakaszban vagyunk? – csapott le amaz. Dühösen talpra ugrott, és
fel-alá járkált a szobában, az íróasztala előtt. A puha szőnyeg elnyelte léptei neszét. – Ezzel álljak
az amerikai kollégák elé? Vagy kihez forduljak, netán az Europolhoz? Az Interpolhoz? A NATO
főtitkárához vagy a köztársasági elnökhöz?
Marcel még nem adta fel:
– A jelek szerint egy olyan arab terrorista összeesküvés nyomára bukkantunk, amelynek
célpontja az Egyesült Államok lehet...
– Ilyen bejelentéseket naponta százával kap az FBI, a CIA, a Secret Service, az NSA, és amit
maga még el tud képzelni hozzá. Meg amit nem is tud elképzelni, mert bizonyosan vannak az
amiknak olyan titkosszolgálati intézményeik, amelyekről nekünk sem meséltek. Ott van a nem-
zetvédelmi szervezetük, az NSA, amelynek több száz kémholdja repül odafent, és éjjel-nappal fi-
gyeli, amit látni lehet optikában, infrában, röntgensugárral és ezer más módon. Lehallgatják az
összes telefonbeszélgetést, az összes faxvonalat, a számítógépes kapcsolatokat és minden mobil-
telefont, minden rádióadást és egyebet... Talán nem járok messze az igazságtól, ha két dolgot téte-
lezek fel. Az egyik: már régen tudnak erről is, és sokkal többet, mint mi. Vagy a másik: nem tud-
nak semmit. Akkor fontos lehetne a mi információnk... De mondja, Marcel, maga szerint mi az,
amit üzenhetünk Langleybe? Mert az fölöttébb furcsa üzenet lesz, hogy „valamikor sok héttel ez-
előtt járt itt három arab, akik közül az egyik valami olyasmit hebegett tökrészegen, hogy...” Gon-
dolja, hogy ezen a nyomon elindulhatnak az amerikai kollégák? Akik ugye csak erre a hiányzó
láncszemre vártak már, és azonnal lecsaphatnak az Iszlám Dzsihádra, a Hezbollahra, a
Hamaszra, a Kaidára vagy a negyvenhat vagy hetvenkilenc vagy kilencvenöt másik szervezet
egyikére...?
Ő is egy szuszra mondta el, mint az imént a másik. Csak indulatosan, sebesen. Aztán lecsil-
lapodott, és már csak annyit mondott:
– Ha többet is megtud, Marcel, örömmel végighallgatom majd, legyen az éjszaka vagy nap-
pal.
Marcel ebből értette meg: vége az audienciának. Mehet. Hát ment is, elszontyolodva. Per-
sze a lelke mélyén igazat kellett adnia a főnöknek. Csak az bántotta, hogy ezért rohant át az éjsza-
ka a városon. Előbb is végiggondolhatta volna a dolgot. Hiszen valóban, ez az információ így na-
gyon kevésnek bizonyult. Olyan kevésnek, hogy gyakorlatilag használhatatlan. Bármilyen nagy
ügyet sejtett is mögötte Marcel.
Amikor az ajtó becsukódott, a főnök folytatta az újságolvasást. De valami nem hagyta nyu-
godni. Öt perc sem telt el, fogta a telefonkagylót, és emlékezetből nyomkodta a gombokat.

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 02 ÓRA 10 PERC

LAKATLAN TERÜLET VALAHOL AZ ALLEGHENY-
HEGYSÉGBEN (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Bolsen felébredt.
Nem érezte, hogy valami rossz közeledne, most nem. Csak nem tudott aludni. Ez a nap
már elkezdődött, értette meg, amikor az órájára nézett.
Ruhástól aludt, most kivételesen. Hűvös volt, de nem bánta. A meleg csak lustává tenné, és
ha mélyen meglepi az álom... Ki tudja, mi történhet?
Sejtette, mi készül. Délután átalakította az elrejtett bombát. Most már ő irányíthatja. Idő-
közben rájött, hogy a bomba akkor lépett volna működésbe, ha betesz egy kazettát és elindítja.
Az időzítő nagyon rövidre volt állítva. De akkor miért nem robbant fel eddig? Hiszen estefelé
unalmában nem egy kazettát nézett végig, mindig szerette a filmeket. Amikor alaposabban szem-
ügyre vette a szerkezetet, rájött, mi a helyzet.
Most éjszaka még egyszer végiggondolta a dolgot. Úgy tűnik, a szerkezet csak akkor lép
majd működésbe, és akkor robban fel a bomba, ha egy elektronikus impulzust kap a detonátor.
De honnan kaphat...? És kis töprengés után rájött: egy kazettától!
Vagyis preparált kazettát tesznek majd be. Vagy ő maga teszi be...? Nagy összeesküvésre
gyanakodott, át is nézte a még le nem játszott kazettáit. De hát azok gyári csomagolásban voltak,
érintetlenek, és különben is ő maga vásárolta azokat a környező kisvárosokban. Amikor dinamit-
ügyben járt, és repülőjegyeket, szállodai szobákat rendelt nekik. Azokat tehát nem manipulálhat-
ták azok.
Bolsen mindig éber volt. Most remélte, az életét köszönheti majd ennek az éberségnek.
Ugyanakkor gyötörte a kíváncsiság – hogyan próbálják majd eltenni őt láb alól? Mivel nem tud-
nak arról, hogy átalakította a bombát – mindent visszatett a helyére, látszólag semmi sem válto-
zott –, és azóta nem hagyta el a lakókocsit sem. Akkor hogyan akarják őt eltenni láb alól? Vajon
maga Omar csinálja majd? Bár a tervek szerint ő már nem lesz itt. „Biztonsági kérdés”, mondta
pár nappal ezelőtt. Nyilván hamarosan elmegy, vagy máris úton van? De nem, meg kell várnia,
míg elindul az akció. Hiszen bármi közbejöhet még az utolsó pillanatban is.
Bolsen szemére sokáig nem jött álom.

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 04 ÓRA 12 PERC

NEW YORK (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Keiko halkan lopózott az ablakhoz. Hirosi egyenletesen lélegzett. Fárasztó volt a tegnapi
nap, gondolta az asszony. Este még ő is a tagjaiban érezte a hosszú repülőút fáradalmait. Azelőtt
valahogyan nem hitte volna, hogy ilyen nagy ez az Amerika. Sokkal, sokkal nagyobb Japánnál.
És mennyi érdekesség, mennyi szépség rejtőzik itt!
Keiko most nem gondolt másra, csak arra, amit látott. Sem a férjére, sem a meg nem szüle-
tett gyermekre. Az ablaknál állt, nem fázott. Kellemesen langyos volt a levegő. A külvilág nesze
ilyenkor is beszűrődött. Hogy is mondta tegnap délután az idegenvezető, amikor a reptérről heli-
kopterrel szálltak a belváros felhőkarcolói között...? „New York sohasem alszik”.
És most sem aludt. A szálloda ablaka sok emelet magasan volt. Keiko furcsállta, hogy oly
sok szint lehet és van alatta. Mindegyikben alszik valaki. Meg mellette és fölötte is. New Yorkban
nagyon sokan élnek. Talán annyian, mint Tokióban?
Látta az utcákat a mélyben. Mintha egy szakadékba nézne le. Tériszonya volt, így gyorsan
feljebb emelte a tekintetét. Most is számos ablakban égett a fény, a felhőkarcolók némelyike úgy
üzemelt, mint nappal. Keiko szeme ezt is csodálattal itta be. Ha valamivel csöndesebben is, de a
város most is élt, mozgott, nyüzsgött, lélegzett.
Az utcákon jártak az autók, a hidakon néha átrobogott a gyorsvasút egy-egy szerelvénye,
kicsiny fénykígyó volt, olykor lassan mászó fémhernyó. Mindenfelé fények villogtak, az égen is
elszállt egy-egy pont – repülők húztak valahonnan valahová.
Keiko sokáig állt az ablaknál, nem tudott betelni a látvánnyal. Már előre örült annak, hogy
a következő héten mennyi csodát látnak majd ebben a hatalmas városban!

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 04 ÓRA 49 PERC

WASHINGTON (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Ibrahim visszajött a fürdőből.
Egyedül volt a szobában. Nem volt ehhez szokva, rövid életében mindig kénytelen volt
megosztani a helyiségeket másokkal, ahol lakott. Akár rövid időre, akár tovább. Most aztán már
ez is örömmel töltötte el.
Ám a lelkiállapotán ez mind nem segített.
Az a tompa nyomás már kiment a gyomrából, de inkább csak felköltözött a szívébe, az
agyába. Jó lett volna beszélni valakivel, aki kívül áll ezen az egészen. Mondjuk, ha felhívhatná az
anyját... De abban a kis jemeni faluban, ahol lakik, nincs telefon. Egy sincsen. A mobilokról meg
nem is nagyon hallottak az emberek. Szegény anyja azt sem tudná, hogyan kell a kezébe venni...
Az anyja feketekendős képe még megjelent előtte, de a fiatalember bármennyire is ragasz-
kodott volna hozzá, az asszony eltűnt. A férfi csak feküdt az ágyon, és nézte a valamivel halvá-
nyabb mennyezetet. A holnapi nap már itt volt. Hirtelen rátört, hogy talán már pirkad is, csak in-
nen nem látja...? Hiszen négy óra múlt, értette meg. Az imént a fürdőszobában, a mosdó mellett
látta az óráját. Este ő maga tette oda... Ilyen könyörtelen az idő! Már csak... mennyi is? Négy vagy
öt óra maradt?
A férfi mélyeket lélegzett. De most ez sem segített. Még maga előtt látta az afganisztáni
gyakorlóteret. Nap mint nap kimentek oda, reggel, délben és este... Nem számított, hogy a
sátánfiak a kémműholdakkal figyelik őket. Tudták, de csak nevettek rajta. És megtettek mindent,
amit elvártak tőlük. Aki nem bírta, lemaradt. Egy idő után hívatták a parancsnokhoz, és mehetett
vissza, ahonnan jött.
Ibrahim olykor még kezében érzi a Kalasnyikov már ismerőssé lett markolatát, ujja a ra-
vaszra simul. Egyes lövés, vagy sorozat? Ennyi, és csak ennyi a kérdés. No, persze nem ártana
célba is találni... Eszébe jutottak a műanyag kések. Ezekkel kell elfoglalni egy repülőgépet? Hát
lehetséges egyáltalán? Igaz, valakik alakítottak azokon a késeken, és borotvaélesek lettek. No
igen, borotva... Van, amelyikük inkább úgy döntött, legyen nála a kés, de nem árt a borotva sem.
Azt talán jobban tudják használni.
Nem vette észre, mikor foszlottak szét a gondolatai. Egy ideig még az álom felszínén lebe-
gett, aztán olyan gyorsan elsüllyedt, hogy nem is érezte.

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 05 ÓRA 31 PERC

NEW YORK (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
– Ébresztő!
A szó kegyetlen volt. A jelentése különösen – legalábbis Jeremy így érezte.
Kéjesen elnyúlt az ágyon. Csak akkor fogta fel – azzal, hogy ennyire szétterpeszthette a
végtagjait, érzékelte: egyedül van az ágyon. Már egyedül.
Olivia rámosolygott:
– Kapsz egy friss reggeli puszit – fogkrémillatú volt ez a mosoly, az a száj. A férfi úgy érez-
te, akárha könnyed pillangó szállt volna az ajkára. Mire kinyitotta volna, hogy ugyanolyan szen-
vedélyesen mélyedjen a lány ajkai közé, mint az éjjel – Olivia nevetve elugrott tőle:
– Nekem mennem kell. Nyolc után indul a gépem Newarkból.
– Szegénykém, neked most oda kell menned? Tudod te, milyen messze van Newark?
– Naná, hogy tudom. Hiszen hetente kétszer onnan indulok Friccóba vagy LA-ba – a lány
dallamosan ejtette mindkét rövidítést. – Nem olyan vészes, csak időben kell indulnom. Innen
mondjuk tíz perc múlva!
– Várj, csinálok legalább egy kávét – Jeremy felugrott volna. Akkor jutott eszébe, hogy
meztelen, amikor kitakarta magát. Olivia kacagott, szeme körül vidám kis nevetőráncok gyűltek
össze.
– Ugyan, hagyd, majd iszom útközben.
Még egyszer kiugrott a fürdőszobába. De nyitva hagyta az ajtót, és Jeremy beszélhetett
hozzá:
– Mikor jössz vissza?
– Estefelé.
– Várjalak a reptéren?
– Nem kell, drágám. Majd a UA-kocsival jövök be a városba.
– UA...?
– United Airlines. Ha még nem tudnád, az ő alkalmazásukban állok – a lány kiperdült, át-
viharzott a szobán. Megkereste a táskáját. Jeremy gyönyörködve figyelte. Éppen nyitotta a száját,
hogy elmondja neki: még soha életében nem volt ilyen csodálatos éjszakája – de a lány megelőzte:
– Nagyon... nagyon jó veled, Jeremy. Jó csapat leszünk mi ketten, azt hiszem.
A fiú szívét elöntötte a lelkesedés. A szerelem. A vágy.
– Csapat...? Annál több is! – mondta halkan.
De Olivia ezt már nem hallotta. Valahol a hosszú folyosón szaladt a lift felé, boldogan és
elégedetten.

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 06 ÓRA 00 PERC

WASHINGTON (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Megindul a város.
Az ébredés hosszú folyamat. A város néha olyan benyomást kelt, mintha kicsiny vidéki
porfészek lenne – bár a belváros lakói ezt nem így érzik. Máskor meg rohanó a tempó, és a
Potomac két partján korán kel a reggel. A Capitolium tornya felmerül a ködös párából, a felkelő
nap vörösen csillan rajta. Itt senki sem gondol arra, hogy valahol másutt, Európában már dél van,
Ázsiában meg már délután. Itt a nap csak most kezdődik.
A zöld pázsitokon megindulnak az öntözőberendezések, mind több kocsi bukkan fel az ut-
cákon, bár az igazi nagy forgalomra még két órát kell várni. A szemetesek is járnak még-már, a
folyón lomha hajó kanyarodik lassan. A hidakon kezd torlódni a forgalom, de most már szinte
akadálytalanul át lehet jutni egyik partról a másikra.
A Fehér Ház kertjét ezer szem őrzi. A helikopter-leszállóhelyen egyenruhás katona áll. Ku-
tyás civil őr ballag a kerítés mentén, belülről. A Pennsylvania Avenue 1600-as számú épületére
sokan ügyelnek, akik láthatatlanok.
A külügyminisztérium innen nincs is olyan messze. Fekete kocsik kanyarodnak be az épü-
let alatti parkolóba. A nap közben feljebb emelkedik, már az alacsonyabb fák lombjait is éri a me-
leg. A parkok madarai megszólalnak, néhol a csicsergés túlharsogja az elhúzó buszok zaját.

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 06 ÓRA 17 PERC

NEW YORK (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
– Indulunk már? – kérdezte az egyik férfi. Borostás arcán megült a korai fény, ám szinte el-
veszett a szőrszálak között.
A másik végigmérte, aztán az égre nézett. Mintha abból szeretné megállapítani a pontos
időt. A társa ekkor az órájára nézett, és közölte:
– Negyed hét múlt.
A másik még habozott. A borostás magában számolt.
– Azt mondták, kilenc után elég, ha a hídon leszünk.
– Csak azt nem tudom, hogyan fogunk ott megállni.
– Hát egyszerűen. Rálépsz a fékre, és úgy teszünk, mintha bedöglött volna a kocsi.
– Kivesszük a kulcsot, nehogy más elvigye...
– Felemeljük a motorház fedelét.
– Azt hiszem, ennyi elég is lesz.
– Még nem. Egyről megfeledkeztél: bekapcsolod a vészvillogót.
– No igen, szabály az szabály... Aztán eltűnünk?
– Át a korláton, és nyomás.
Hallgattak egy sort, majd a borostás szólalt meg:
– És ha azok... akkor robbantják fel, amikor még a közelben leszünk? A híd összeomlik, és
vele együtt nekünk is annyi.
A másik láthatóan már gondolkozott ezen:
– És ha akkor robbantják fel, amikor még benne ülünk?
Ez erős töprengésre késztette őket. Végül a borostás szólt:
– Vállaltuk, csináljuk. Csak akkor teljesítünk, ha megyünk és visszük.
A másik megvakarta a fejét:
– Remélem, nem lesz bajunk. Mert mondjuk, ha éppen jön arra egy rendőrautó, és meglát-
ják, hogy otthagyjuk a kocsit... gyalog nem érhetünk ki a hídról egyik partra sem, mert ezek ad-
digra odacsődítik a járőrkocsikat.
– Mindegy. Megtesszük. Hamarosan indulunk.
A nap már magasra emelkedett, és fénye beborította a várost.
 2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 06 ÓRA 36 PERC
BOSTON (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
– Ez egyszerűen hihetetlen! Ez csodálatos! Bődületesen csodálatos! – lelkendezett a kislány.
Judy rászólt volna, hogy azért ezt talán nem így kellett volna kifejezni. Ám a tekintete
Mark szemével találkozott, és a férfi alig észrevehetően intett: „Hagyd, hadd csinálja...”
Martina boldog volt. Már a kiskocsijában ült, pedig éppen hogy befejezték a reggelit, és
még össze kellett szedniük az utolsó holmikat. Judy egy fogmosópohárral a kezében szaladt le az
emeletről. Mark kiment, és megnézte, jól bezárta-e a garázst.
– A taxi ötven perc múlva jön – jelezte.
– Még ötven perc? – jajdult fel a kislány. – Hiszen az majdnem egy óra!
– Talált, süllyed – mondta Mark. – Addig azért tehetnél valamit. Mondjuk egy kis rendet a
szobádban.
Erre nagy csönd lett arrafelé. Aztán a kislány látványosan szomorkodni kezdett, feje mellé-
re esett. Vékony kis keze a krómozott kerékre csúszott, és engedelmesen megfordította a kocsit.
Mert hát áramtakarékosságra hivatkozva ilyenkor reggel nem kapcsolta be az akkumulátoros
motort. Most lassan elkerekezett a szobája felé.
– Azért boldog ám – súgta a férfi. Judy hálásan rámosolygott. Azon kapta magát, hogy ő is
egyre türelmetlenebbül nézi az órát.

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 07 ÓRA 02 PERC

WASHINGTON (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
– Csak semmi izgalom – mondta az egyik.
– Ki izgul? Én nem.
– Én sem – így a harmadik.
A negyedik csak végignézett rajtuk. Aztán a karjához nyúlt, idegesítően lassú és látványo-
san nyugodt mozdulattal felhúzta zakója ujját. Megnézte az órát.
– Hét múlt. Hamarosan indulunk.
Ettől görcsbe rándult néhány gyomor. De senki sem szólt. Az ötödik társuk akkor jött ki a
fürdőszobából. Ő teljesen nyugodt volt, az arca márvány. Senki sem nevetett; még csak nem is
mosolyogtak. Bátorítóan sem. Egy pillanatra mindenki magába szállt. Aztán eloszlottak. Vissza-
mentek a szobákba, hogy amint megérkeznek a taxik, azzal menjenek. Ketten-ketten szálltak egy-
be. A parancsnok külön ment, neki volt kocsija. Még utoljára belepillantott az arab nyelvű repülé-
si utasításokba. A könyv címlapján egy Boeing-757-es gép fotója látszott. De nem sokáig – a férfi a
hátsó ülésre dobta a könyvet, és gázt adott. Nem látta a taxikat, nem látta a társait sem. De most
nem is hiányoztak neki.
Maga is csodálkozott, mennyire gépszerűek a mozdulatai. Mindent jól csinált. Ezerszer ve-
zetett már ebben az országban is, és most sem történt baj. Nem történhetett. Eszébe sem jutott, mi
lenne, ha ő nem érne oda. Ha baleset érné, vagy elkapnák a rendőrök...? Ha valaki elárulja őket...
De hát az csak Omar lehetne. Vagy maga a Kaid, de róla ilyesmit még feltételezni sem szabad. És
Omarban is nagyon bízott.
Robogott át a városon, a repülőtér felé.
 2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 07 ÓRA 09 PERC
VALAHOL AFGANISZTÁNBAN
A délután már szürkés árnyakat vont a tájra. A hegyek fölött a napnak csak felhőkre vetí-
tett visszfénye látszott. Már hűlt a levegő.
– Hány óra van New Yorkban? – kérdezte a Kaid.
A szolgálatkész titkár – bár nem sokat tudott, de az efféle kérdésekre is felkészült – bonyo-
lult karórájára pillantott, majd csavart egyet annak külső szélén. A NEW YORK felirat sokat segí-
tett.
– Reggel hét óra múlt pár perccel.
A Kaid nem válaszolt. Gondolataiba merült.

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 07 ÓRA 56 PERC

BOSTON (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
A hang nagyon megnyugtató volt a megafonokban:
– Üdvözöljük önöket a fedélzeten! Az American Airlines 11-es járata Bostonból Los Ange-
lesbe három perc múlva elindul...
Az utasok körülnéztek, vagy fészkelődtek. Volt, aki még csak akkor helyezte el csomagjait
a feje fölött. Többen álltak, pedig már kigyulladt az „öveket bekapcsolni”-tábla. Az utasok között
voltak fehérek, feketék, sárgák Amikor Jahja körülnézett, csupa nyugodt, sőt vidám tekintettel ta-
lálkozott. Gyorsan elkapta a pillantását. Egy pillanatra nagyon aljasnak érezte magát. De ez csak
egy pillanat volt, mert rögtön bekapcsoltak belső fékei. Tudta, amit tudott. És mielőtt a gép iga-
zán elindult volna, a férfi ajkának apró mozdulatai árulták el, imádkozik. Allahhoz, a legna-
gyobbhoz. Allahhoz, az egyetlenhez. Aki megbocsátja a vétkeket, és bőségesen megjutalmazza
azokat, akik az ő dicsőségére cselekszenek.

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 07 ÓRA 57 PERC

NEWARK (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
– Hány utasunk lesz?
A kérdés süket fülekre talált. Olivia ezért nem ismételte el. Látta, hogy a többiek megfeszí-
tetten dolgoznak. Talán egy kis késésben vagyunk? – tette fel magának a kérdést. Az ételes szek-
rényeket éppen lezárták. Az egyik fekete lány az italokkal vacakolt még. A steward, Joe, aki vala-
honnan Európából keveredett ide, szokás szerint valamilyen viccet mesélt, de a lányok nem fi-
gyeltek rá.
– Még van huszonöt percünk. Mit kérdeztél? – a nyúlánk szőke Betty fordult most feléje.
Ölében vitte a fejtámaszokat. Olivia segített vinni néhány plédet. Az utastérben még senki sem
volt. A pilótafülkéből kihallatszott a rádió, a torony kérdezett valamit egy pilótától.
– Hogy hány utasunk lesz.
– Szerintem negyven sem.
– Érdemes ennyi emberrel elindulni? – filozofált hangosan Olivia. De volt valami a hangjá-
ban, ami egészen mást juttatott Betty eszébe. Ezért nem a várható utaslétszámról kezdett beszélni.
Megtorpant, közelről nézett Olivia szemébe:
– Te lány, a hangodon is érzem, hogy egy pajzán éjszaka van mögötted. Ugye, nem téve-
dek?
 Olivia szája elé kapta a kezét. Szégyellte magát? Vagy csak széles nevetését akarta elrejte-
ni?
Betty mindenesetre látta a szemeit, és ez elég is volt neki.
– Te lány, elárult a szemed. No, mesélj gyorsan, míg ide nem jönnek a többiek... Milyen a
pasas?

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 08 ÓRA 08 PERC

WASHINGTON, DULLES NEMZETKÖZI REPÜLŐTÉR (EGYESÜLT
ÁLLAMOK)
Ibrahim körülnézett.
Minden pontosan úgy zajlott le, ahogyan annak idején Omar tanította őket. Úgy viselked-
tek a repülőtérre jövet, és bent a csarnokban is. Nem volt semmi fennakadás. A csomagjaikat nem
igazán ellenőrizték. A leadott poggyászukat hiába világították át, semmit sem találhattak benne.
A kis kézitáskában voltak a kések. A borotvák.
Az előbb ült le a helyére, az nagyon közel volt a gép elejéhez. Amikor látta, hogy társai –
akik látszólag tőle függetlenül érkeztek a gépre – szintén azon a környéken ülnek, elismeréssel
adózott a szervezőknek. Ibrahim nem ismerte őket, csak Omart. De sejtette, aligha Omar ment be
egy repülőjegyekkel foglalkozó irodába és vásárolt öt jegyet egyszerre, ráadásul mindet arab név-
re. Azok ennél sokkal okosabbak és óvatosabbak lehetnek. Biztosan minden jegyet más irodában
vettek, vagy foglalták le a helyeket.
Hát kényelmesen hátradőlt. Nos, mi lesz itt egy óra múlva? És két, három, négy óra múl-
va...? Azt hallotta – bár lehet, hogy ezt csak a fiúk beszélték –, hogy az elrabolt gépért és a túszo-
kért majd börtönbe zárt barátaik kiszabadítását kérik. De ez rossz szó – nem kérnek már, attól
kezdve soha többé. Ők majd követelnek.
Még jöttek utasok, pedig már lassan indulniuk kéne. Ibrahim azt is hallotta, hogy az ameri-
kai belső gépek gyakorta késnek, az utasok meglehetősen fegyelmezetlenek. Amennyire azok az
élet más területein, úgy az utazásban elvárnák, hogy minden gép pontosan induljon – de ők ma-
guk sokszor késnek. Mint most is. Ibrahimot először elfogta a harag, amikor ezt tudatosította ma-
gában – aztán elöntötte a nyugalom. Haragja elszállt. Hát nem mindegy? Öt perccel előbb vagy
később? A lényeg az, hogy ezek az emberek itt körülötte mind túszok lesznek hamarosan. „És mi
mondjuk meg, mit tegyenek!” Úgy örült, mint egy gyerek.
Kik lesznek a túszok? – merült fel benne a következő kérdés. Körülnézett.
Egy öreg fekete tolatott be, jókora pocakkal. Úgy viselte a hasát, mint valami királyi kitün-
tetést, nevetségesen forgatta a fejét. Mint aki büszke arra, hogy ilyen nagy. Alig fért el a széksor-
ok között, és amikor végre megtalálta a helyét, még nehezebben nyomakodott be a helyére.
Ragyogó szépségű fiatal lány a partnerével. Barna haját felfogta, valami kontyfélét alkotott
a fején. Ibrahim egyszerre örült, ha ilyet látott, ugyanakkor viszolygott is. Ahol ő felnőtt, nem lá-
tott nőket. Nem jelentek meg az utcán, a kávéházakban csak férfiak ültek és férfiak szolgáltak fel,
a boltokban szintén. Az egyetlen nő, akihez közel került egész addigi élete folyamán, az az anyja
volt. De amikor elmúlott tizenéves, már ő is kikerült a férfiak közé, és attól kezdve mindig
ugyanaz vette körül. Csak itt, amikor a Mozgalom utasítására előbb Európába, aztán nemrégen
Amerikába költözött – kellett megszoknia ezt a másféle világot. Annak idején Franciaországban
sokkolta őt, mennyi nőt láthat. Ott voltak mindenütt. Az utcán, a boltokban, a szórakozóhelye-
ken, a hivatalokban. Az első hetekben elfogta a pánik, néha meg sem tudott szólalni, amikor a
postahivatal kis ablaka mögött egy nő ült. El is menekült onnan, egy másik ablakhoz, aztán a har-
madikhoz, negyedikhez... De hiába. Mindenütt nők voltak. Amikor első ízben szolgálta ki egy
pincérnő a kávéházban, és Ibrahim meglátta a mellén a mély kivágást, a két kívánatos halom
szinte neki kínálta magát... Majdnem elvesztette önuralmát. Hetekbe, hónapokba került, míg
megszokta, hogy a liftekben, a folyosókon, az utcán és mindenütt, ahol bármit intézett, nők és
nők voltak többségben, így volt ez máshol is Európában, no, és itt is.
Most is sok nő került eléje. A gépre többségükben talán azok szálltak. A kínai külsejű fiatal
lány a szüleivel. A vörös hajú férfi a feleségével, két öreg, az egyik bottal járt. És senki sem izgult.
Mindenki olyan normális volt, olyan egyszerű, olyan mindennapos – hogy Ibrahim ott legbelül
megint csodálkozott. Az emberek tehát nem sejtik a veszélyt – állapította meg, és valahol örült is.
Örülnie kellett. Hiszen az egész terv dugába dőlne, ha ma egyetlen utas sem jelentkezett volna re-
pülni. A gép tehát el sem indulna. Vagy őket ötüket is elvinné „Los Angelesbe”?
„Akkor értek ti Kaliforniába, amikor én” – jutott eszébe, és kárörvendően elmosolyodott.
Egy kicsit istennek érezte magát. Hisz olyat tudott, amit azok nem. Hatással lesz a sorsukra, de
ők ezt nem is sejtik... és Ibrahim kihúzta magát az ülésben. Örült is, hogy ilyen sokan gyűltek kö-
réje, ültek le mögötte. Egyszer hátra is nézett, és úgy szemre több mint ötven utast számlált meg.
Körülbelül.
„Ennyi tússzal már sokat kezdhetünk. Vinnyogva fognak engedelmeskedni nemcsak ők itt
a gépen, de odalenn a Sátán kormánya is!”

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 08 ÓRA 09 PERC

VALAHOL MASSACHUSETTS ÁLLAM NYUGATI RÉSZE FÖLÖTT
(EGYESÜLT ÁLLAMOK)
– Torony, itt az American Airlines tizenegyes járata. Tíz perce hagytuk el Bostont, irány
Los Angeles – a pilóta nem fokokat mondott. Tudta, ennek itt, az utazás kezdetén még nincs je-
lentősége. Az útvonalat légifolyosók módosítják. Ez egy rutinjelentés volt csupán.
Érezhetően a földi irányítás is annak vette, mert a légtérre ügyelők odalentről ugyanilyen
szenvtelenül, mondhatni unottan válaszoltak:
– AA-tizenegyes, értettem, köszönöm.
Profik tárgyaltak egymással, röviden, szakszerűen. Aztán csak csönd lett a rádióban.
A gépen utazók odalent felhők összefüggő rétegét látták. Napfény ragyogta be a szárnya-
kat, ezüstösen csillogtak. A baloldalon ülők közül sokan elsötétítették az ablakot, vakította őket a
napfény. A gép méltóságteljesen úszott tizenegyezer méter magasban.
Jahja látta társait. Az egyik éppenséggel ugyanabban a sorban ült, ahol ő. Tudta, ki adja
majd a jelet. Még várniuk kellett. De már nem sokáig. Hiszen csak húszegynéhány perc maradt,
tudta a férfi. Amikor előkapják a késeket. Nála egy borotva volt, és Jahja tudta, kemény lesz. Ha
valaki szembeszáll vele – legyen az bárki, az a férfi légikísérő ott például, az a bajuszos, nagytestű
– vagy egy pilóta, vagy bárki... Belül nevetett, nevetett: „Ti semmit sem tudtok! Miénk lesz a gép,
és azt tesszük vele, veletek, amit akarunk. Mindenki engedelmeskedni fog nekünk. Megmutatjuk
a Sátánnak, hogy a saját birodalmában is urai lehetünk...!”
 2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 08 ÓRA 14 PERC
BOSTON (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
A gép rohanása már-már ijesztő lett. Egyre gyorsabban száguldott, még a földi betoncsí-
kon. Minden autónál gyorsabb volt most. Martina elképzelte, hogy odakünn hogyan süvíthet a
szél a kerek ablakok mellett – de persze ezt sem hallotta. Az erőlködő hajtóművek és a rohanó ke-
rekek zaja mindent elnyomott.
A kislány az ülésbe nyomódott, de nem bánta. Ezt is élvezte. És amikor a gép végre elsza-
kadt a földtől, hirtelen megszűnt a rázkódás. Mintha úsznának...
– Jaj, mama! Jaj, papa! – egyszerre markolta a kezüket, pedig ő ült az ablaknál, mellette
Judy. És bár Mark távolabb volt, a kislány keze őt is megtalálta. – Hát ez... ez csodálatos! Ilyen
szépet még sohasem éreztem!
A szülei mosolyogtak. „Szépet érezni”? Érdekes kifejezés. De nagyon is találó. Hiszen ne-
kik is szép volt ez a nap. Maguk mögött hagyhatták a gondokat, és egy hétig, nap mint nap, órá-
ról órára Martinának szentelhetik magukat. A férfi most nem gondolt az áruházra, arra sem, mi-
lyen nehéz volt előteremteni a pénzt erre az utazásra. De hadd kapja meg a kislány mindazt, ami-
re vágyik. Mark nagyon jól tudta, hogy a következő hónapokban és években nemegyszer változ-
nak majd Martina hobbijai, kedvtelések egész sora követi egymást. Ezt fog gyűjteni, meg azt,
majd más dolgok érdeklik. De hát így van ez jól.
Martina felemelkedett az ülésben, magasról közelítette fejét az ablakhoz. Próbált minél mé-
lyebbre látni:
– Milyen kicsik a házak! És egyre kisebbek lesznek! Már akkorák, mint azok a régi játéka-
im, tudjátok...
Tudták. Aztán a kislány leült, a felhőket nézte – a gép akkor törte át a réteget. Ritkás volt,
szakadozott. Amikor már felülről nézhettek le rájuk, Martina elgondolkozva nézte a hófehér buc-
kákat, és megjegyezte:
– Olyan, mint a hó.
De ez sem kötötte le sokáig a figyelmét.
– Mama, akkor mi most már igazán repülünk?
– Igen, kicsim. Nyugat felé szállunk. Irány Kalifornia!
Martina felemelt kézzel tapsolt egyet, és nagyot rikoltott.
Mark ijedten csitította, bár igazából nevetni támadt kedve. Ki is haragudhatna azért, hogy
egy kislány, aki szemmel láthatóan életében először ül gépen, ennyire lelkesedik?
Ám egy perccel később már nem a repülés öröméről volt szó. Martina elnézett az ülés tám-
lája fölött, aztán lassan lecsúszott az anyjához, és megilletődötten jelentette ki:
– Van itt egy pasas, aki nem tetszik nekem.
– Tessék?
– Egy olyan sötét arcú alak. Nagyon mereven néz.
– Kislányom, ő biztosan ilyen. Ne kritizáld az embereket a külsejük szerint.
– De ez nem külső, hanem viselkedés – okoskodott a kislány, talán tudálékosan. Az apja
most hallgatott. Judy szeretettel megsimogatta a kislány fejét:
– Inkább nézz ki az ablakon. Olyan ez, mint a földrajzóra. Amit eddig tanultál, azt most
fentről megnézheted. Mindjárt meglátod ott elől az Ontario-tavat. Figyeld csak meg, hogyan csil-
log a vize...!
 2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 08 ÓRA 15 PERC
NEW YORK, MANHATTAN (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
– Sohasem hittem volna, hogy ilyen nagy ház is van a világon!
A mondat úgy szakadt ki Danutából, akár egy ima. Mert hát nem is lehetett másképpen
nézni a kettős toronyházra. Afféle ikerházak ezek is – de mennyire másak, mint náluk otthon!
Az asszony életében először látott felhőkarcolókat, és azonnal felfogta – egészen más ez
így, mint a filmeken, a tévéhíradókban. Ott, ha mutatták Manhattan déli végét, vagy a nyugati ol-
dalt a Wall Strettel, a házakkal – mindig elég messzire hátrált a kamera, hogy befogja az egész lát-
ványt. Itt viszont most közöttük álltak a férjével. Hihetetlen volt érezni, mi sugárzik ezekből a
monstrumokból. Egyszerre voltak erősek és szépek, hatalmasok és szeretetteljesek. Igen, Danuta
meg is mondta a férjének:
– Lehet, csak azért látom őket szépnek, mert most turista vagyok itt, és mindent meg kell
csodálnom kötelezően...? De nem, mégsem. Ezek tényleg tetszenek nekem. És nincs bennük az a
rosszindulat, amit a tévében szoktam látni. Nem ridegek, és nem merevek.
Zygmunt csak mosolygott:
– Nyugalom, szívem! Látsz még különbet is. Innen csak azt a párat láthatod, de ha felme-
gyünk a tetejére...!
– Te már jártál fenn – az asszony kicsit irigykedett, de rögtön elfelejtette. Zygmunt rengete-
get dolgozik, és ezt a pár napot nehezen intézte el magának az új helyén. Három hónap után iga-
zán kérhetett néhány nap szabadságot, és az amerikai társai meg is értették a dolgot. Ennyi ideig
élt a felesége nélkül... Néhány vidám hunyorítás, kacsintás után természetesen megmondták neki
hétfőn, hogy egy hétig látni sem akarják... Boldog volt.
Felnézett ő is, aztán maga után húzta az asszonyt:
– Gyere, ott az idegenvezető. Majd fordítom, amit mond... Persze csak ami fontos – magá-
nak sem merte bevallani, mennyi gondja van még a nyelvvel. Messze nincs igazuk azoknak, akik
az angolt könnyű nyelvnek tartják. Tele van bonyolult szabályokkal, és Zygmunt most érezte
csak igazán. De mert világéletében optimista ember volt, hát könnyen túltette magát a gondokon.
Különösen most, amikor felesége kezét fogva sietett a World Trade Center egyik épületének bejá-
rata felé. Útközben, az emberek között sietve-sodródva egy kis japán asszonyba ütközött, elmor-
molta a szokásos „Sorry”–t, és szaladt tovább...

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 08 ÓRA 17 PERC

NEW YORK, MANHATTAN (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
... Keiko is azt mondta, „sorry”, amikor az a férfi meg a nő majdnem legázolták. De nem
történt semmi, alig lökték meg, apróság ilyesmi a nagyvárosban. Az asszony különben is csak bá-
mult. Azt sem tudta, hová kapja a fejét. Szerencsére Hirosi is ott volt, megfogta a kezét. Átvágtak
a téren. Az északi torony előtt várta őket az idegenvezető. Több japán csoport is összejött, közös
volt a vezetőjük. Akinek már a mozgásán, a viselkedésén is látszott, hogy amerikai japán, ráadá-
sul némelyik szót már meglehetősen furcsán, amerikai akcentussal ejtette. Ez mulattatta a csoport
tagjait, ugyanakkor rezzenéstelen arccal hallgatták. Hiszen neveletlenség lett volna kimutatniuk,
mit éreznek iránta.
– A World Trade Center, a Világkereskedelmi Központ mértékadó körök véleménye sze-
rint a kereskedés újkori temploma, szentélye. Ez kétségtelen túlzás, hiszen csak a méreteiben ha-
talmas, de ugyanilyen intézmények szerte a világban működnek. A világ harmadik legmagasabb
épületének tartják a kettőt együtt. Csak látszólag egyformák, azért néhány méter különbség van
közöttük. A globalizmus ellenfelei szerint ez egy elítélendő építmény, a szerepe szerint pedig
szinte jelképe az újkori kapitalizmusnak... Nos, valóban lélegzetelállítóak a méretei. A két torony
egyenként is 110 emeletes, tele irodákkal, vállalatokkal, és számos egyéb intézménnyel a falai kö-
zött. Voltaképpen hatalmas város a kettős ház – összesen körülbelül ötvenezren dolgoznak ben-
nük. Tehát még városnak sem kicsi, legfeljebb amerikai méretekben. Éjjel-nappal mindig él és
nyüzsög, a kapukat sohasem zárják be. Bár az itteni szokások szerint igazából csak reggel kilenc
körül nyitnak ki az intézmények. Most – órájára nézett, csuklóját magasra emelte, mintha rövidlá-
tó lenne, tüntetően, hadd lássák, milyen drága órát visel – még csak nyolc óra tizenkilenc van, de
amúgy sem zavarjuk az itt dolgozókat. Már csak azért sem, mert mi lifttel megyünk fel a magas-
ba – de nem a legfelső szintre, a száztizedikre. Hanem a százhetedikre. Ahonnan négyszázöt mé-
ter magasból remek kilátás nyílik. Onnan éppen csak azt nem fogják látni, ahogyan ez a két to-
ronyház uralja Manhattan sziluettjét, rányomja jellegzetes bélyegét. A manhattani sziklákra épí-
tett iszonyatos súly – több százezer tonna – azonban szilárdan áll. Semmi nem döntheti le... Ké-
rem, kövessenek a liftekhez. És ha már bennük leszünk, kérem, ne türelmetlenkedjenek – a száz-
hét emeletnyi emelkedéshez a szerkezetnek csaknem egy teljes percre, pontosabban ötvennyolc
másodpercre lesz szüksége. Jöjjenek utánam...!
Keiko Hirosira mosolygott. A kezük ösztönösen találkozott, és már mentek is a többiek
után. Hamarosan elnyelte őket az egyik nagy lift, és gyomrukban érezték, hogy megkezdődött a
száguldás – felfelé.

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 08 ÓRA 21 PERC

BAGDAG (IRAK)
A titkár végigrohant a folyosón. Útközben találkozott egyik beosztottjával, és elkapta a
karját:
– Ahmed, gyere velem! Az előbb beszéltem a Szultánnal.
Már ketten loholtak a kietlen folyosón. A földalatti építményben rezzenéstelenül égtek a
lámpák, egymástól egyenlő távolságban, az oldalfalon. Ezért a férfiak arcának egyik fele fényben
úszott, míg a másik árnyékba süllyedt. Odakünn délután volt, tudták. De ennek idelent semmi je-
lét nem észlelhették. A zaj sem hallatszott le – az épület sok emeletnyi mélységben húzódott az
egyik bagdadi katonai kaszárnya épületei alatt.
– És mit akart?
– Diktált egy közleményt. Vagyis, hogy mi legyen benne... Csak nem értem.
– Lehet, hogy történt valami, amiről minket sem értesítettek?
– Fogalmam sincsen. De kiadta a vezérszavakat, minek kell benne lenni... – mire lihegve a
hivatali szobájuk ajtaja elé értek, a férfi máris sorolta Ahmednek: – Valami csapásról van szó, azt
kell kommentálnunk.
– Nehéz, ha nem is tudjuk, mi az...
– Kit érdekel? Ez a Szultán parancsa. Tehát valamilyen gyűlölt jelkép leomlását kell szóvá
tennünk, persze örömmel, írjuk bele, hogy mindez nem ártatlanul érte az Egyesült Államokat,
hanem a Sátán Birodalma igenis rászolgált arra, amivel találkozott. A nemzetközi globalizmusról
és a kapitalista tőkések végtelen mohóságáról sem feledkezhetünk meg. Ne felejtsük el megemlí-
teni, hogy a világ népeinek nagy többsége azért szegény, mert az amerikaiak, és általában a Nyu-
gat, olyan gazdag. Hogy a Nyugat ránk akarja kényszeríteni a saját politikáját és világszemléletét,
amely nem is mérhető össze az iszlám igazságával és szociális szemléletével. Hogy a cionizmust
makacsul támogató amerikaiak mértéktelenül dúskálnak a javakban, de lám, a szegények haragja
kirobbant, és mostantól kezdve más lesz a világ...
– De mi történt? – kérdezte Ahmed elnyújtott hangon, szinte kétségbeesetten. Egyiküknek
sem volt közben kétsége afelől, hogy mindjárt berohannak az íróasztalaikhoz, és egymással ver-
sengve ontják magukból a mondatokat, szövegezik a közleményt, amit aztán valakik valahonnan
beolvasnak egy telefonba, aminek a végén maga a Szultán van, és vagy jóváhagyja, vagy javításo-
kat követel majd, ráadásul gyorsan.
– Mit tudom én? – vont vállat a főnöke. – Hát számít az? Munkára!

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 08 ÓRA 23 PERC

VALAHOL AFGANISZTÁNBAN
Az öt autó az első sorban valósággal szétspriccelt. Mind az öt más és más irányban indult
el. Mögöttük a teherautók, rajtuk az afgán és arab harcosokkal. Csak az egyiken bontották ki a
Próféta zöld lobogóját. Ez is része volt a megtévesztésnek. Emiatt az esetleges műholdas megfi-
gyelők azt hihették „fő-járműnek”.
Minden autóban Oszama bin Laden egy-egy hasonmása ült. Ő is egyike volt valamelyik
kocsi utasainak. Mindegyik ugyanúgy viselte a szakállát, némelyik nagyon hasonlított hozzá. Azt
suttogták a testőrök, hogy a négy hasonmás közül legalább egy valamelyik testvére, de maga a
Kaid sohasem beszélt erről. Mint annyi másról sem.
Nem szólt. Az autók a rettenetesen rossz köves úton robogtak a kietlen tájon. Sehol egy nö-
vény. Még száraz kórók sem nőttek errefelé. Már délutánba hajlott, az árnyékok megnyúltak
Amikor egy laposabb domboldalon robogtak a kocsik – a másik négy jármű idővel eltűnt a dom-
bok mögött, a szakadékokban – már csak magukra maradtak A teherautó mögött egy másik ko-
csin légvédelmi rakéták is voltak Ha váratlanul előbukkanna egy cirkálórakéta, és sasszemű em-
berei felfedeznék... Talán felrobbanthatnák, mielőtt célba ér. Ugyanez lenne a sorsa egy helikop-
ternek is. De a vadászrepülő sem menekülne meg. A sztinger, bár csak huszonötezer dollárba ke-
rült darabja évekkel ezelőtt, egy huszonöt millió dolláros szuperszonikus vadászgépet is elintéz-
het.
És Oszama nagyon jól tudta, hogy emberei egyetlen intésére akár a saját testükkel is meg-
védelmezik őt. Hiszen rajonganak érte...
Most már csak egyetlen gondolat nyugtalanította. A mellette ülő turbános titkárra nézett:
– Mennyi idő van most... ott?

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 08 ÓRA 23 PERC

LAKATLAN TERÜLET VALAHOL AZ ALLEGHENY-
HEGYSÉGBEN (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Bolsen jól hallotta, hogy közeledik egy kocsi. Lelkileg felkészült mindenre. Arra is, hogy az
érkezők szó nélkül golyózáporral árasztják el a lakókocsit. Bár azért ennél jobban tartanak a feltű-
néstől. Ő mindenesetre golyóálló mellényt viselt a zakója alatt. És mindent előkészített a túlélése
érdekében.
Vajon Omar maga jön, vagy mással végezteti el a piszkos melót?
De máris megtudta. Mire kilesett, majd kilépett a ház elé, Omar lépett ki a kocsiból. Kicsiny
csomag volt a kezében.
– Hát eljött ez a nap is, Bolsen.
– Eljött, Omar.
 Ennyi volt az üdvözlés. Meg a búcsúzás is? Omar mosolygott, és az égre mutatott.
– Mindjárt elkezdődik, és már nem lehet megállítani minket.
– Így van – felelte Bolsen, és többet nem akart mondani. Omar szemét kémlelte, az arcát.
De az ugyanolyan pókerjátékos volt, mint ő. Egy szakma az övék, és szerte a világon sokan mű-
velik. Kémek, ügynökök, kommandósok, diverzánsok, bérgyilkosok, zsoldosok. Valahol mind
egyek ők, egyféle akarat mozgatja őket. Akkor is, ha ezt hol ideológiának, hol pénznek, hol meg-
szállottságnak nevezik. És találnak neki ezer más ürügyet-nevet is.
Ahogyan most Omar nem láthatta az ő arcán, hogy mindent tud, vagy legalábbis sejt, és
felkészült a védekezésre – úgy ő sem találta nyomát Omar arcán, hogy az miért jött. Ez még min-
dig csak alapos sejtés volt részéről.
– Itt a pénzed. A Kaid azt üzeni, hogy majd keresni fog, ha ismét akad munka.
Átadta a kis csomagot, és hozzátette:
– Különben pedig személyesen mond neked köszönetet. Arra kérlek, most játszd le a vide-
ót, aztán persze égesd el. Nem maradhat semmi nyom. A lakókocsit hagyd itt, az embereink majd
eltakarítják innen.
– Rendben van. És kösz az együttműködést.
Két kéz talált egymásra, ujjak szorítottak ujjakat. Aztán Bolsen gyanúja megerősödött, lát-
va, hogy Omar milyen sietve ül vissza a kocsiba. Mire a lakókocsi küszöbére emelte a lábát, az
arab már el is száguldott. Bolsen nem sejtette – tudta! –, hogy megáll odafönn, a kis erdő másik
oldalán. A fák között fogja lesni, mi történik...
„Megkapod, amire vársz, disznó!” – fogadkozott röviden. A pénzt zsebre vágta, aztán
irány a szekrény. Gyakorlottan türemkedett át a résen, félretolta a szörfdeszkát, és a lakókocsi ta-
karásában, összehúzott testtel futott. Elérte a jó előre megásott szabályos fedezéket, belebukott és
összegörnyedt. A detonátor távirányítója már a kezében volt. Lenyomta a gombot...
Elfelejtette befogni a fülét, így majdnem megsiketítette a robbanás. Roncsok szálltak a leve-
gőben, egy műanyag lap a lábára, combjára esett, szerencsére lapjával. Néhány égő töredék is le-
esett a gödör mellett, legalább eltakarták a földhányást is. Senki sem láthatta őt a lakókocsi eltű-
nése után sem. Vagy harminc méteres körben mindent roncsdarabok borítottak, sisteregve égtek
és füstöltek. A lakókocsiból semmi sem maradt. A kocsiját szándékosan hagyta túl közel – most
az is égett. Ha Omar fentről nézi az eredményt, meg lehet győződve, hogy Bolsennek vége. Ezt a
robbanást nem élhette túl.
Bolsen nem hallott semmit. De tudta, hogy Omar nem sokáig marad ilyen veszélyes kör-
nyéken. Valahol a közelben járhatnak vadászok, lehetnek esetleg turisták is, vagy bárki, akit oda-
csalhat a robbanás zaja. És ő, a maga arab arcával, kiejtésével mostantól kezdve nagyon is gyanús
lehet majd.
Mostantól kezdve...!
A férfi felpillantott az égre. Az még mindig olyan békés volt, csupa kék, örömteli, mint
nemrégen. Mint ma hajnalban, mint tegnap vagy tavaly... Pedig valami megváltozott, vagy most
változik. Bolsen nem várt már tovább. Hirtelen kiugrott a füstölgő roncsok közül, és cikkcakkban
szaladt a közeli erdő felé. Amint beért a fák közé, fellélegzett, előkapta távcsövét, és pásztázta a
dombokat. A roncsok füstjén keresztül is látta, hogy a kis erdősáv üres, és mögötte sem csillan
autó szélvédője. Omar már régen elment.
„Akkor én sem vesztegetem az időmet”, gondolta és indult. De a düh dolgozott benne. Ha
megállíthatná őket... Kicsit sajnálta ugyan, hogy összeomlik az általa is olyan gondosan felépített
Terv. De az a tény, hogy a Kaid ezt a sorsot szánta neki...
Megtorpant a fák között. Miközben a mobilját vette ki a hátizsák zsebéből, a félhomályos
fák között állva elnézett keletre, úgy suttogta:
– Bárhol is vagy és leszel, Kaid, egyszer elkaplak...!
 2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 08 ÓRA 25 PERC
AZ AMERICAN AIRLINES 11-ES JÁRATA FEDÉLZETÉN - NEW
YORK ÁLLAM FELETT A LÉGTÉRBEN (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Jahja pontosan látta, mikor jött el az a perc. Mohamed, a pilóta az imént már többször is az
órájára nézett. Aztán néhányszor be a széksorok között, melyik stewardess hol tartózkodik ép-
pen. Az idő is sürgette, de nem akart feleslegesen kockáztatni. Olyan pillanatot választott, amikor
csak két lány volt a közelben. Akkor alig észrevehetően bólintott társainak, majd...
Felállt.
Mindnyájan látták őt. A másik négy is követte. És mivel annyiszor gyakorolták is, már tud-
ták, mit kell tenniük. A zakó belső zsebéből egy pillanat alatt előkerültek a borotvák.
– Ez géprablás! Mindenki maradjon a helyén! – kiáltotta Mohamed.
Jahja belseje megremegett. Ő is ott állt, azokkal szemben, akik eddig mellette ültek. A feke-
te lány, talán diák lehetett, az az idősebb házaspár, meg az a szőkére festett nő, aki alighanem
Hollywoodba tartott filmes karriert csinálni... Meg a többiek.
Döbbent szemekkel találkozott sötét szeme. Felemelte a kést, elkapta azt a fehér kisfiút, aki
a legközelebb ült. Az anyja önkéntelenül a gyerek után kapott, de Jahja a késsel villámgyors moz-
dulatot tett. A nő kezén vágott sebet. Majd a kés a gyerek torkára szorult...
– Mindenki maradjon a helyén! – ismételte ő is. Mélyről jött a hang. Nemcsak azért, mert
ősei is így beszéltek. Gyűlölet is volt benne, nagyon sok gyűlölet. Mohamed csak az állával intett
másik három társának. Ketten elterelték onnan a légikísérőket. Az ijedt lányok nem is tudták, mi
történik. Még sohasem találkoztak géprablókkal. Akkor Mohamed negyedik társával már a piló-
tafülke felé rohant.
Feltépték az ajtót. Odabent három férfi ült. A fedélzeti mérnök-rádiós neki háttal foglalt he-
lyet, oda sem nézett az ajtónyitásra – azt hitte, valamelyik légikísérő jött be. Mohamed egyetlen
tarkóra irányzott ütéssel elkábította, a férfi összecsuklott ültében.
A másodpilóta felállt, valamit kiabált, egyikük sem értette, mi az. Mohamed társa borotvát
tartott. Egyeden kaszáló mozdulattal elvágta a férfi torkát. A vér széles sugárban fröccsent a szél-
védőre és a műszerfalra, meg a kapitányra is.
– Mi ez? Mit csináltak? – kiáltozta. Elvakította társa vére, az arcán csorgott alá. Mohamed
látta, hogy be van kapcsolva a robotpilóta, nagyobb baj hát nem lehet. Még egy mozdulat a borot-
vával, és a kapitány nyaki ütőere is szétvált. Még mielőtt amaz hadonászva kijött volna az ülés-
ből, a két terrorista valósággal kirántotta őt onnan. A földre dobták a vérző testeket – a másodpi-
lóta lába még rángott majdnem egy teljes percig, aztán elcsendesedett.
Mohamed lihegett:
– Menj, nézd meg, minden rendben van-e? Bezárkózom, csak a jelszóra nyitok.
– Rendben – felelte a másik, és hátrament.
Mohamed beült a kapitány véres helyébe. Nem undorodott a ragacsos vörös masszától.
Mit számított már az...? A férfi kezébe ismerősen simult a kormány. Egy pillantással ellenőrizte,
hány százalékon van a hajtóművek teljesítménye. Aztán kikapcsolta a rádiót, majd a robotpilótát.
Megkezdte a fordulást balra. A távolban ugyan megcsillant az Ontario-tó, de ennek már nem volt
jelentősége. A gép lassan engedett a kormánynak. Mindinkább balra haladt, és Mohamed hama-
rosan megkezdte az ereszkedést is.
– Allah nagy! – gondolta. – Megengedte, hogy teljesítsem az ő akaratát!
 2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 08 ÓRA 29 PERC
A UNITED AIRLINES 175-ÖS JÁRATA FEDÉLZETÉN - NEW YORK
ÁLLAM FELETT (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Martina hátranézett. Kicsit lopva, az üléstámlák között. Anyja válla mellett is látta, hogy az
a szék most üres.
– Az a rossz fickó elment valahová – súgta az anyjának. Judy először nem is tudta, kire
gondol. Aztán eszébe jutott az előző beszélgetés-foszlányuk:
– Ugyan kicsim, ne gondolj rá. Mi itt mindnyájan utasok vagyunk.
Mark is szólt volna valamit, de erre már nem jutott idő. A hátuk mögött vad kiáltásokat
hallottak, és ugyanakkor elöl is történt valami. Amikor Mark meglepetten felemelkedett, valaki
hátulról a fejére ütött. Félig kábultan zuhant vissza az ülésbe. Judy felsikoltott. Martina ijedten la-
pult az ablak mellett...
– Géprablás! Maradjanak a helyükön! – kiáltotta egy barna arcú férfi. Többen is voltak. Egy
másik akkor rohant előre, és eltűnt a pilótafülkébe vezető folyosón. Az utazás monoton csendjét –
már nem hallották a hajtóművek állandósult zaját – dulakodás váltotta fel. Hátul is szembeszállt
valaki – vagy talán nem is értette meg, mi történik igazán? Aztán padlóra zuhant egy test. A nők
sikoltoztak.
Martina nagyon kicsire húzta össze magát. Az idegen férfiak mind olyan fenyegetőek vol-
tak. Valahol a közelben egy légikísérő is elesett. Vagy ellökték. Egy másikat akkor vittek előre, a
torkának egy kést szegeztek. Az bele is hatolt a bőrébe, vércseppek jelentek meg... Most már Judy
is sikoltott, és magához ölelte a kislányt.
Martina látta, hogy a géprablók egyike az a sötét arcú fiatalember, akit ő „rossznak” érzett.
És most már nagyon biztos volt benne, hogy megérzése igaz volt.

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 08 ÓRA 40 PERC

A KATONAI ÉS POLGÁRI LÉGI IRÁNYÍTÁS KÖZPONTJA A KE-
LETI PARTON (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
– Szerintetek mit csinál az a marha?
A kérdést a kis kopasz irányító tette fel. Már egy órája nézte a radarokat és tudta, hamaro-
san jön a váltótársa. Hogy pihentesse a szemét. De addig még van öt teljes perce. És öt perc nagy
idő, lehet, hogy különösen odafönt, de itt is, ebben a teremben. Ahol rajta kívül még vagy har-
minc irányító ült zöldesen foszforeszkáló kerek képernyője előtt. A számítógépek egyenletesen
duruzsoltak, a klimatizált levegő kellemesen ölelte körül az embereket.
– Melyik? – kérdezte a szomszédja, akinek a légtere szomszédos volt az övével. Egymás-
nak adták át a keleti partról nyugat felé távolodó gépeket.
– Az AA-11-es! Hívom, vagy hat perce, de nem válaszol.
– Talán bedöglött a rádiója. Megesik az ilyesmi. Mi van az automata azonosítóval?
– Működik. Nem kétséges, hogy ő az. Igen, az AA-1l-es. De nem válaszol, és már letért a
pályáról!
A teremfőnök már útban volt feléje, hosszú léptekkel sietett át a helyiségen. Még nem ért a
kolléga székéhez, amikor egy másik irányító is bajt jelzett:
– Főnök, nem tetszik nekem a UA-175-ös. Három perccel ezelőtt New York állam fölött le-
tért balra, nagy szögben. Ugyanakkor süllyedni is kezdett.
 – Mind a kettő Los Angelesbe indult – jegyezte meg hátul egy másik férfihang.
– Egy biztos: most nem arra haladnak – mondta a főnök komoran.

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 08 ÓRA 41 PERC

LANGLEY, A CIA KÖZPONTJA (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
– Operatív osztály – mondta a férfi unottan a telefonba.
– Frederick Bolsen, volt ügynök vagyok – hadarta egy férfi. – Fontos bejelentésem van.
– Mondja!
– Felveszik a hangomat is?
– Természetesen.
– Figyeljen, és azonnal riassza az illetékeseket... Arab terroristák Oszama bin Laden utasí-
tására ma reggel több repülőgépet eltérítenek, és azokkal az Államok fontos célpontjaira repülnek
rá. Két gép New Yorkban, kettő Washingtonban támad majd. Veszélyeztetett célpontok: a Fehér
Ház, a Pentagon, a World Trade Center és talán mások is, amelyekről nem tudok.
– Ön mindezt honnan tudja? – kérdezte amaz nyugodtan. Nem egy ilyennel találkozott
napjában. Ahogyan legalább hetente kétszer jelentették erre a telefonszámra, hogy a marslakók
máris leszálltak, hogy az elnököt elrabolták, vagy éppen fel fogják robbantani, hogy lelőttek egy
vadászgépet, és kőkemény fehér nemzeti erők Arizona erdeiben már egy atombombát szerelnek
össze...
– Tudom, ne kérdezze. Ha megnézik az adataimat, tudni fogja ezt is. Azonnal értesítse az
operatív csoport ügyeletes tisztjét!
A vonal megszakadt. Az üzenetet vevő férfira csak az Oszama név említése hatott. Tudta,
hogy van egy külön csoport, amely ezzel foglalkozik. Előbb őket hívta, de azok nem ismerték
Bolsen nevét. Közben a számítógép előkereste Bolsen adatait. Az utolsó bejegyzés és a képernyő
sarkában virító nagy vörös felkiáltójel máris riadóztatta a férfit. Egy perccel később az egész ope-
ratív csoport a szobában volt és vitatkozott:
– Bolsen egy nagy gazember!
– Mit mondott a hangazonosító?
– Megerősítette, hogy ő az.
– Honnan telefonált?
– Egyelőre csak annyit tudunk, hogy valahonnan az Államokból. Talán egy közeli állam te-
rületéről!
– Tehát itt van, visszajött titokban, és nekünk jelentget? Lehet, hogy nagy baj van, és eltere-
li a figyelmet, hogy egérutat nyerjen? Mint a gyerek, aki nem akar tesztet írni az iskolában, és
bombariadót csinál...
– Ez annál komolyabb lehet.
Valahol ajtó csapódott, ugyanakkor megszólaltak a telefonok is. Az összes készülék, min-
den asztalon. Mielőtt az elsőt felvették volna, az operatív tiszt sápadtan mondta:
– Azt hiszem, már késő, hogy bármit is tegyünk.

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 08 ÓRA 46 PERC

NEW YORK (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Jeremy a Central Parkban ült.
A kedvenc helyén. Azon a padon, nem messze a középső, nagyobb tótól. Itt találkoztak
Oliviával! Ez a pad most afféle kegyhely lett számára. Ha csak visszagondolt az éjszakára, máris
ellepte a tudatát egy fura zsongás. Mi több, ez hatott a testére is!
Még maga előtt látta a lány arcát a félhomályos szobában. Ahonnan ajtóval és ablakok elé
húzott vaskos függönyökkel zárták ki az oda nem tartozó külvilágot. Mindet és mindenkit. Kéje-
sen merültek el nem csupán egymás testében, de abban is, hogy ketten lehetnek. Csak ők ketten.
A csókok, az ölelések, a merész kalandozások és felfedezések a másik testén oly sok örömöt ad-
tak!
De most már nappal volt. Jeremy az estét várta. És mivel most nem volt más dolga – az
egyetemre aznap sehogyan sem akarózott bemenni –, hát kijött a parkba. Várta a pad. És várta az
asztrológiáról szóló könyv, amely most jelent meg és egyszer csak igen érdekes oldalt fedezett fel
benne. A Gonoszról volt szó. Vagyis a Plútóról. Csak a Plútóról? – ébredt benne kétség rögtön
azután, ahogy elolvasta az első sorokat. Most átfutotta szemével ezt a fél oldalt, aztán visszatért
az elejére, és igyekezett nagyon figyelmesen olvasni.
A Plútó az ősi görög mitológiában az alvilág istene volt. Azokhoz az istenekhez tartozott, akiktől a
leginkább féltek az emberek, akiket a legkevésbé szerettek. Az asztrológiában az ember lelkében élő gonosz
megtestesítője...
„Bennem is van?” – tört fel a kíváncsiság. De nem kapott választ. Talán félt attól az „igen”-
től, ami feltüremkedett volna a tudata szélén...? Hát inkább sebesen tovább olvasott:
Hatása mindig tömegméretű, katasztrofális, és általában valamilyen módon kapcsolódik a hatalom-
hoz. Elkapja a kíméletlenség és a pénz. Talán az sem véletlen, hogy a plutokrácia szó – a vagyonokon alapu-
ló politikai hatalom neve – is a Plútóhoz kapcsolódik...

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 08 ÓRA 55 PERC

AZ AMERICAN AIRLINES 77-ES JÁRATA FEDÉLZETÉN – VALA-
HOL PENNSYLVANIA ÁLLAM FÖLÖTT (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Ibrahimot már majdnem szétrobbantotta a feszültség, amikor végre eljött az a perc.
Most hirtelen megfeledkezett mindenről, ami addig történt. Mintha az a húszegynéhány év
sem lett volna. Annyira összpontosított erre a tettre, erre a percre, hogy az agyából tökéletesen ki-
hullott a múlt szinte összes darabja. Csak a jelen maradt ott, ahol az egyetlen biztos támpontot
két dolog adta. Az egyik a barátai, a társai, akik ott voltak mellette. A másik –Allah.
Soha nem tudta Őt elképzelni. Ezért inkább olyannak látta önmagában, a lelkében, aho-
gyan a Kaidot. Fehérturbános, szakállas, szelíd tekintetű embernek. Pedig valami azt súgta ben-
ne, hogy az isten biztosan nem ilyen. Saját gyarlóságát kárhoztatta ilyenkor, és igyekezett nem
gondolni rá. Hisz elég volt érezni őt mindig maga mellett, maga körül, és belül.
Most viszont Allah erőt is adott. Amikor egyik pilótatársuk – a parancsnok felállt és jelt
adott, máris dobogtak Ibrahim lábai. Veszettül ordított, nyakán kidagadt egy ér. Kezében a kés
borotvaéles volt – erről maga gondoskodott jó előre. És amikor az egyik légikísérő lány az útjába
állt, talán inkább csak azért, mert lebénult a félelemtől – Ibrahimban felgyulladt az ősi gyűlölet a
nők iránt. Anyja meghalt, őt rokonok nevelték, nőt közelről csak a fehérek között látott... Mit ke-
resnek ezek itt mindenütt? Folyton a szeme elé tolakodnak! Mindenhol ott vannak, járni sem le-
het tőlük, beléjük botlik lépten-nyomon! Hát nincs rátok szükség, el innen, mind...!
Veszettül kaszabolt maga előtt. A lány az első vágást az arcára kapta, aztán az odakapott
két kezére. Védekezett, amennyire tehette. Egy férfi felállt, és valamit üvöltött a maga utálatos,
ugató nyelvén, mire Ibrahim torkából az ősök hangja tört elő. Arabul üvöltött rá vissza!
– Megöllek, te átkozott kafir!
Nem számított, hogy amaz nem érti őt. Mit várhat el egy kafirtól, egy hitetlentől...?
 Közben két társuk – a parancsnok, meg akit Omar vele együtt hozott – már bent volt a piló-
tafülkében. Ibrahim ismét angolra váltott. Tudta, mit kell mondania. Omarral ezt is eleget gyako-
rolták:
– Mindenki hátra! Hallottátok, kutyák? A gép farába, mozgás, go, go...!
Omar a lelkükre kötötte, távolítsák el az embereket a pilótafülke közeléből. A légikísérőket
is. Ne hagyjanak senkit az első konyhák környékén. És ha van a gépen első osztály fent, a másik
emeleten, akkor ott is legyen egy emberük, mígnem lezavarják az utasokat az alsó, nagyobb tér-
be. Hogy mind szem előtt legyenek.
– Go, go! Hátra, disznók!
Így ordítottak a társai is. „Kálid”, „Szalem” „Kajed”. Milyen jó, hogy hamis papírjaik van-
nak. A Sátán emberei sohasem tudják meg, kik voltak ők!
A rémült emberek hátul zsúfolódtak össze. Csak a székek között törhettek volna előre, de
minden átjáróban állt egy-egy géprabló. Nem titkolták az arcukat, nem viseltek takarást, álarcot,
álcát. Az előbb még maguk is utasok voltak, itták a narancslevet, újságot olvastak, néztek ki az
ablakon...
Ibrahim lassan hátrált a pilótafülke ajtajához. Senkit sem látott. Be akart nyitni, már szólt is,
nehogy baja essen:
– Én vagyok, Ibrahim, minden rendben?
De az ajtó zárva volt. Megverte ököllel, rosszat sejtett – csak nem legyőzték az embereit...?
Akkor szólt ki a parancsnok nyugodtan:
– Elintéztük őket, menj vissza a helyedre.
Ibrahimnak valami nem tetszett. Olyan elszánt volt a másik hangja. Mintha már nem is
ugyanaz az ember lenne, akivel együtt a repülőre szálltak...

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 09 ÓRA 00 PERC

A KATONAI ÉS POLGÁRI LÉGI IRÁNYÍTÁS KÖZPONTJA A KE-
LETI PARTON (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
– Mekkora a matematikai esély arra, hogy két gép egyszerre hibásodik meg? – kérdezte a
főnök homlokát ráncolva. Közben az irányítók látták, hogy az American Airlines 11-es járata,
amely Bostonból tartott nyugat felé, már nyílegyenesen dél felé szállt.
– Magassága? – kérdezte a főnök kiszáradó szájjal.
– Háromezer-ötszáz, és egyre csökken – felelte valaki a háttérből.
Közben valaki azt mondta, hogy pár perce gyanúsan viselkedik egy másik AA-gép is,
amely most valahol szintén nyugaton repül.
– Lehet, hogy a pilóták sztrájkba léptek, csak nem tudunk róla?– kérdezte valaki ostobán.
A főnök tudta már, hogy nincs több idő. Ami így is vészesen fogy:
– Azonnal értesítem a légierő parancsnokságát.
Egy perccel később hallották, hogy utasítást adtak két vadászgépnek. De nem itt a közel-
ben – hanem egy kétszáz kilométerrel távolabbi katonai reptéren! Valaki halkan káromkodott.
– És mekkora az esélye annak, hogy három gép romlik el egyszerre, és mindegyik kény-
szerleszállást akar végezni?
A kérdésre senki sem válaszolt.
 2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 08 ÓRA 45 PERC
WORLD TRADE CENTER 107-IK EMELETE –NEW YORK (EGYE-
SÜLT ÁLLAMOK)
Hirosi és Keiko egészen az üvegfalnál álltak.
Lélegzetelállító volt a kilátás. Az idegenvezető elsodródott mellőlük, nyilván nem ment
oda, hisz ő már ezerszer láthatta mindezt. Az asszony szeme rányílott a toronyházakra. Azok is
mind-mind olyan óriásiak voltak – de alacsonyabbak, mint ez, ahol álltak.
– Négyszáz méter – suttogta Hirosi. Csak nézett, látta a nagy vizet, és látta a házakat. Alat-
ta dübörgött New York, üzleteivel, irodáival, folyton izgő-mozgó lakosságával. Különös látványt
nyújtott némelyik toronyház teteje, itt-ott helikopter-leszálló is volt rajtuk, meg fura építmények,
vagy tartályok, amott meg az egyiken rádió vagy tévéadók antennatornya...
Keiko szorította a férje kezét és most szép volt, nagyon szép. Ők ketten boldogan néztek
egymásra.
Az a repülőgép a semmiből bukkant elő. Füstcsíkot húzott maga után, hajtóműveinek dü-
börgése áthatolt az üvegfalon. Ott jött a házak között. Hihetetlen, hogy milyen alacsonyan repül!
És mit keres itt?
A gép majdnem egyvonalban közeledett, és egyenesen a ház felé repült. Hirosi összehúzta
a szemét. Még mindig fogta Keiko kezét, de nem őt látta. A gépre már majdnem felülről láttak rá,
hiszen alacsonyabban tartott az épület felé...
Hirosi szeme döbbenten meredt a vezetőfülke ablakára. Az az ember ott...
A nagyapja!
A kamikázepilóta... Az a mozdulatlan sötét arc... Ilyennek képzelte őt mindig!
Most a döbbenet kétszeresen is elvette az erejét.
Ám idő sem maradt semmire. Mire Keiko kiszabadult volna révültségéből, és húzta volna
férjét el onnan – iszonyatos dörejt hallottak. Lábuk alatt a padló felugrott, és ők is repültek. Vala-
honnan hatalmas lánghullám csapott ki, a résekből, a falakból. Hirosi csak annyit érzett még,
hogy szorítja Keiko kezét, és a világ megszűnt létezni.

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 08 ÓRA 46 PERC

CENTRAL PARK, NEW YORK (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Jeremy nevéhez híven igazi prófétának érezte magát, amikor félhangon olvasta tovább az
előrejelzést:
A Plútó energiái akkor aktivizálódnak, ha kapcsolatba kerül valamely más bolygóval. Ha pozitív
bolygóval pozitív a kapcsolat, akkor robbanásszerű fejlődés következik be a tudomány, a gazdaság vagy a fi-
lozófiai tanok terén. Ha negatív bolygóval negatív kapcsolatba kerül, akkor következnek be a katasztrófák.
A fiú felnézett az égre. Milyen szép, békés minden. Bár az előbb mintha valamilyen távoli
dörejt hallott volna. De hát egy ekkora városban percenként történik olyasmi, ami fölös zajt szül.
Jó lenne egyszer elköltözni innen.
2001. szeptember l. és szeptember 15. között a Plútó a Nyilasban tartózkodik, és éppen szembekerül
az Ikrekben tartózkodó Szaturnusszal. A két bolygó közötti feszült fényszögkapcsolat előrevetíti egy elké-
pesztő méretű katasztrófa lehetőségét, amelyben tömegek esnek áldozatul, és amelyből a tömegeknek – az
egész emberiségnek – tanulnia, okulnia kell...
 2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 08 ÓRA 46 PERC
AZ AMERICAN AIRLINES 11-ES JÁRAT FEDÉLZETÉN – NEW
YORK FÖLÖTT (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Jahja csak annyit látott, hogy a gép már a város fölött van. Előrerohant, hogy megverje a pi-
lótafülke ajtaját. De valami a padlóhoz szögezte. Sőt hátrébb szorította a testét. A gép gyorsított...
Szörnyű gyanú támadt benne. Ezek a pilóták...! Ezek nem mást akarnak? Allah hát kinek
ad igazat? Allah nem szereti az öngyilkosokat, el is ítéli őket! A pokol tüze vár rájuk?
A pilótafülkében csönd volt. A feszültség agytól agyig terjedt. Nem kellett mondaniuk
semmit – egymásnak. Nem üzentek haza, nem szóltak a rádióba. Nem diadalmaskodtak a Sátán
felett – most nem. Csak a célt látták. Ráfordultak, ráfordultak. A víz fölött közeledtek. Lent meg-
csillant valami, néha a szemükbe tükrözött valamelyik felhőkarcoló, de már észak felől közeled-
tek, az északi toronyhoz...
Nem beszéltek. A hallgatás maga volt az ősi gyűlölet, a hallgatás maga volt a mindenség.
Allah! Allah! – villant még az agyukba, amikor az épület csupa üveg fala már ott volt előt-
tük, és már tudták, hogy nem, nem téveszthetik el a célt...

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 09 ÓRA 01 PERC

WORLD TRADE CENTER, DÉLI TORONY, NEW YORK (EGYE-
SÜLT ÁLLAMOK)
Zygmunt és Danuta nem tudtak betérni a látvánnyal. Nem tudták, hogyan múlik az idő.
Minden megszűnt most számukra. Ha egy kicsit kihajoltak, látták a Szabadság-szobrot. Úgy állt a
talapzatán, mintha élne. Mintha fáradhatatlan karral tartaná azt a fáklyát... És a víz is olyan szép,
ez a Hudson, vagy hogy is hívják. Ha pedig átvágnak a tömegen, hogy a másik oldalra menjenek,
akkor látják azt a sok házat. New Yorkot a maga igazi milyenségében. Bár ez csak Manhattan,
mégis – ez New York. A szigetről kivezető hidakat, a túlsó partokat, sok zöldet, és kikötőt...
– Maradjunk még – kérte az asszony. Bár félt lenézni a mélybe.
– Menjünk – nógatta a férje szelíden. – Tudod, hány helyre akarlak még ma elvinni?
– No jó – mosolygott Danuta. Mentek a liftek felé. – Tudod, arra gondoltam, ha a kicsi is itt
lenne velünk, mennyivel másabb lenne minden.
– Lehet, hogy ideköltözünk mindnyájan – sugallta a férje. Eddig erről nem akart beszélni.
Már bent voltak a liftben, és az lefelé indult, amikor rájuk szabadult a pokol. Valami meg-
rázta az épületet. A liftet. A testüket. Danuta csak annyit érzett, hogy már szabadon zuhannak,
semmi sem tartja őket. Olyan volt, akárha az űrben lenne. Sötét lett, és valami Rossz tört elő a ho-
mályból...
Mielőtt sikított volna Zygmunt nevét kiáltva – lángnyelvek bújtak ki a falakból. Hihetetlen
erő nyomta ki őket a liftaknából. De ezt már nem látták, nem érezték.

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 09 ÓRA 08 PERC

A UNITED AIRLINES 175-ÖS JÁRATA FEDÉLZETÉN – NEW YORK
(EGYESÜLT ÁLLAMOK)
Martina vékony hangon kérdezte:
 – Mama... miért vagyunk a városban?
Judy csak akkor mert az ablak felé pillantani. Elhűlt benne a vér. Megszólalni sem tudott, a
szája kiszáradt, a félelem jéghúrként feszült a gerincében.
– Mark! – sikoltotta. Árnyékba kerültek. A gép fordult, fordult, a hajtóművek elkínzott dü-
börgése betöltötte a gépet, a testüket. Még kiáltottak volna, de csak sejtették, hogy valami végze-
tes következik. Nem láthattak előre. Nem tudhatták, milyen akaratok uralják már a gépet. Az
egyik terrorista is csak akkor fogta fel, hogy becsapták. Azok, akik rávették, hogy gépet raboljon a
társaival, olyanokat ültettek a nyakukra, akik elvezetik a gépet... De hová? Hiszen egy nagy vá-
rosban vannak, és milyen alacsonyan? Hogyan jutnak ki innen...?
Aztán nem gondolkodhattak tovább.
Martina imádkozott. Az utasok sikoltása elhalt a fülében. Elhalt minden zaj. Most anyját,
apját sem érezte maga mellett. Csak halk szárnycsattogást hallott. Mintha madár lenne, úgy száll-
na át a légen. Ezüstös kékség volt körülötte, se nem hideg, se nem meleg. Jó volt szállni.
Valami fényességes melegséghez közeledett. Vékony lett a hangja, amikor szólt, de nem
hallotta saját hangját. Hiszen akihez beszélt, hallja azt is, amit az emberek nem hanggal fejeznek
ki.
Csak a finom, puha szárnyak neszeztek. Martina repült, és nem, nem fájt neki semmi. Fu-
tott is egy virágos mezőn, semmi baja sem volt, akkor már semmi. És csak a szárnyak neszeztek a
néma, néma csöndben.

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 09 ÓRA 15 PERC

A UNITED AIRLINES 93-AS JÁRATA FEDÉLZETÉN – VALAHOL
AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK FÖLÖTT
Olivia odaszólt Bettynek:
– Tudod, ki van a fedélzeten? Csak most ismertem meg.
–Kicsoda?
– Barbara Olson. Tudod, kommentátor a tévéből.
Betty kilesett, és felfedezte a nőt.
– Nem hittem, hogy élőben is ennyire szőke!
– Márpedig ő az. Folyton telefonál, alig evett valamit. Azt hiszem, a férjével beszélt.
Egy barna arcú férfi állt mellettük. Észre sem vették, mikor jött be. Valami volt a kezében,
de ezt Betty csak kis késéssel vette észre. A férfi keze meglendült. Elsuhant a lány melle vagy arca
előtt – Olivia nem látta tisztán. Csak annyit, hogy Betty hirtelen a torkához kapott. És vér, vér lett
mindenütt...
Olivia sikoltott. Nem is érezte a szúrást. Nem látta már a többi férfit. Az utasok felé pa-
rancsszavak süvítettek. Felpattant a pilótafülke ajtaja, és ott is vér, vér... Olivia halkan roskadt
össze. Nem, nem szólhatott. A fájdalom elviselhetetlen volt, mert a támadó megforgatta benne a
kést.
Aztán hirtelen olyan könnyű lett minden. A lány csak annyit vett észre, hogy távolodik ön-
magától. Jeremy sem jutott eszébe. Hirtelen csönd lett, nem hallotta a gépen uralkodó hangzavart
sem. Valami megváltozott, nagyon megváltozott, érzékelte. De akkor már ez sem érdekelte, oly
mindegy volt...!
 2001. SZEPTEMBER 11. KEDD
A KATONAI ÉS POLGÁRI LÉGI IRÁNYÍTÁS KÖZPONTJA A KE-
LETI PARTON (EGYESÜLT ÁLLAMOK)
– Főnök, egy nagy utasszállító gép ütközött New Yorkban a World Trade Center egyik tor-
nyába!
– Lehetetlen...! Milyen gép?
– Nem látni. Eltűnt a házban, és ég minden. Lehet, hogy összeomlik a torony?
– Négy gép nem felel a hívásokra, uram!
– Összesen talán hat vagy hét gép tűnt el.
– Nem igaz! Mi van azzal a hárommal, amelyek olyan gyanúsak?
– A légierő most keresi azt, amelyik Washingtonból indult... De nem találják!
– Hát mi az ördög történik itt?

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 09 ÓRA 39 PERC

AZ AMERICAN AIRLINES 77-ES JÁRATA FEDÉLZETÉN – VALA-
HOL AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK FÖLÖTT
Ibrahim most, csak most fogta fel, mi történik.
De nem haragudott. Senkire. A legkevésbé Omarra, vagy a Kaidra.
Egyetértett velük. Hiszen valaha ő is feltette az életét erre a célra. Hát van-e szebb dolog,
mint porig alázni a Sátánt?
A gép akkor már közel volt Washingtonhoz. A pilótafülkében azok ketten egymásra moso-
lyogtak.
– Tedd meg, testvér.
– Megteszem. Allah nagy, és Mohamed az ő prófétája.
Már előttük volt a város. Egyetlen percnyi út maradt. Vagy valamivel több...? Ehhez nem
nagyon értettek.
– Ott a Fehér Ház!
– A Sátán fészke... Fordulok rá.
– Siess... Még jobban! – türelmetlenkedett a másik. Jobbra elől látták a Capitolium fehér ku-
poláját. Elöl, majdnem középen volt a Fehér Ház egy zöld park közepén. De a gép akkor már na-
gyon is balra tartott. Valami beragadt. Egyre csak fordult, fordult...
– A másodlagos célpont a Pentagon – mondta-kiáltotta az első férfi. – De a Kaid az elsőt
parancsolta nekünk.
– Az is... jó lesz – nyögte a másik. Már nem volt képes célra tartani a gépet. Egyre veszített
a magasságából. Hátul az utastérben csönd volt. A személyzet már biztosan nem tehet ellenük
semmit... Túl nagy ívben fordult még mielőtt elérték volna a várost. Már késő volt javítani, túl
alacsonyan voltak.
– Fordulj rá, fordulj, fordulj!
– Máris... Gyorsan megyünk és alacsonyan...
– Legalább a sátánfiak másik fészkét... ha már az elsőt nem lehet...
Az ötszögű épület a folyó másik partján volt és nagyon váratlanul került eléjük. Már a fo-
lyóra vetette árnyékát a gép, amikor a pilóta lefelé irányította a gépet, és növelte a hajtóművek
teljesítményét... Egy pillanat alatt nőtt a látvány, a szürke falak máris kitöltötték az egész látha-
tárt...
– Allah akbar...!
– Allah a legnagyobb...

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 09 ÓRA 54 PERC

A UNITED AIRLINES 93-AS JÁRATA PENNSYLVANIA ÁLLAM
FÖLÖTT, EGYESÜLT ÁLLAMOK
Az utasok között valaki megszólalt:
– Hallottam a telefonon... egy gép New Yorkban belerepült egy felhőkarcolóba...
Valaki hangosan felsírt. Mindnyájan a gép hátsó részében szorongtak. Az átjárókban egy-
egy terrorista állt éles késsel a kezében. Jó messze tőlük. Az utasok félhangon beszéltek, miköz-
ben a gép ismeretlen célpont felé szállt. Valaki a nap irányából arra következtetett, hogy Wa-
shington lehet a cél.
– Ezek... Velünk együtt rászállnak a Fehér Házra! – mondta valaki rémülten. A csönd csak
az első percben takart ijedtséget. Aztán a sápadt emberek összenéztek. Barna, fekete, fehér, sárga
arcok. Néhány gyerek. Egy ájult asszony, akit az előbb a vér látványa vitt el közülük. A meggyil-
kolt légikísérők még most is ott hevertek. Talán ez történt a pilótákkal is...? Egy sötét egyenruhás
test feküdt ott elöl, de nem tudták, ki lehet az.
– Lezuhanunk – suttogta egy öregasszony. Egy másik szüntelenül imádkozott.
Egy férfi döntött:
– Ha velem jönnek, letámadjuk őket. Hisz nincs fegyverük! Csak kések.
– Pisztolyt nem hozhattak a fedélzetre – tette hozzá egy fekete, katonás külsejű, de idősebb
alak. – Ha le is szúrnak néhányunkat, a többiek győzhetnek. Be kell törni a pilótafülkébe, és el-
venni tőlük a gépet!
– Ha nem akarunk meghalni...
– Nem akarunk!
– ... akkor ezt kell tennünk!
Nem sokáig beszéltek. Azt sem tudták, hányan vannak. De a két átjáróban is egyszerre in-
dultak meg. Egy asszony a férjével beszélt telefonon és végig közvetítette neki, mi történik. Egy
másik csak hazaszólt előtte, és mondta: megpróbálják visszaszerezni a gépet a terroristáktól. Ak-
kor aztán elöl megindult a harc. A két terrorista késekkel, szurkálva védte az átjárót, de egy férfi
az ülések fölött ugrott át, üléssorról üléssorra lépkedve próbált a hátukba kerülni. Akkor futva
menekültek a tömeg elől. A harmadik megverte a pilótafülke ajtaját. Itt csak négy terrorista volt.
Valamit arabul kiabált be.
A gép váratlanul oldalára dőlt. Aztán megfordult a levegőben a tengelye körül... Az utasok
támadása megtört.
Már nem mehettek tovább, tárgyak röpködtek és mindenki az oldalfalakon gördült végig,
majd a mennyezetre került. Az volt most a padló...
A pilótának már csak annyi ideje maradt, hogy felfogja: hibát követett el. Túl alacsonyan
volt, és túl nagy sebességgel ment. Nem tudta, hogyan kell a gépet visszafordítani. Az elmélet, a
szimulátorok... Minden eszébe jutott még. De már csak annyit látott, hogy egy mező fölött száll
rémisztően alacsonyan. Még agyába hatolt, hogy egy erdő fáit is látja, de közelről, nagyon közel-
ről...
Túl közelről. Aztán már semmit sem látott.
 2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 10 ÓRA 14 PERC
VALAHOL AFGANISZTÁNBAN
– Csak annyit közöljetek – mondta a Kaid óvatosan, halkan –, hogy Bin Laden úr hálát
adott a hatalmas Allahnak, és meghajolt előtte, amint meghallotta a hírt. Jókívánságait küldi a
merényletek végrehajtóinak, hisz büszke rájuk. Ámde tegyétek hozzá – folytatta –, hogy nem volt
tudomása a támadásról, mi több, még most sem tud mindent, ami történt.
– Így lesz, Kaid.

2001. SZEPTEMBER 11. KEDD, 10 ÓRA 16 PERC

Jeremy hirtelen nagy ürességet érzett a lelkében. Valami történt – értette meg. De nem fog-
ta fel, mi lehet az. Az utcákon szirénázó autók robogtak, de ide a fák közé ebből kevés zaj szivár-
gott be. Igyekezett nem gondolni arra, ami valahol távol történt. A lelkében mintha hirtelen ki-
nyitottak volna egy ajtót, jeges szél süvített be. Szerette volna gyorsan becsukni, „mielőtt meg-
fagynak lelkem pálmafái”, ki tudja, hogyan jutott eszébe ilyen gondolat?
Aztán tovább olvasta a könyvet:
Nem véletlen, hogy éppen az Egyesült Államok és az arab világ között vibrál ez a feszültség. Mert-
hogy az Egyesült Államok Ikrek jegyű ország, Arábia pedig Nyilas jegyű...
A robbanékony Gonosz (a Plútó) és a rideg, számító Racionalitás (a Szaturnusz) harca ez, amely
nagy véráldozatot követel, milliók tudatalattijából hozza felszínre az ősidők óta elnyomott érzéseket, ébresz-
ti f el a minden emberben ott rejlő Démont.
A bolygóállások arra utalnak, hogy 2004-ig a Démon tombolni fog. De, hogy az ezredfordulóra jó-
solt „ Új Világ” az ő győzelmét jelenti-e, vagy a racionalitásét, az majd csak 2004 után dől el.
Jeremy lassan összecsukta a könyvet.
Nézte a tavat. Madarak húztak el fölötte. A távolban a nagyváros zaja – akárha a világ zaja
lett volna. Oly sokan vagyunk, oly sokan keresik a boldogulás lehetőségét. És oly kevesen talál-
ták, találják meg. Pedig sok úton indulhatnak el. Talán éppen az a baj, hogy túl sok ösvény van...?
Jeremy lassan felállt. Görnyedten lépkedett, de nem sokáig. Amint lelke fokozatosan
visszatért ebbe a világba, úgy egyenesedett ki a gerince, váltak léptei keménnyé, céltudatossá.
Lassan távolodott, míg végül eltűnt a fák között, és már csak a békességet hirdető, boldog szint
ölelte őt körül.
 A könyvet 2001. szeptember 21–én zártuk le.

A Kiadó

Az egész civilizált világot megrázta az a katasztrófa, amit feltehetően iszlám terroristák kö-
vettek el az Egyesült Államok két városa ellen.
A gyorsan reagáló szerző szinte azonnal belenyúlt feneketlen információs tárházába, és a
valós események mentén haladva megírta, mi minden történhetett, nemcsak a katasztrófa idején,
hanem azt megelőzően is. Hogyan készültek fel a terroristák szörnyű tettükre, mi mozgatta őket?
Kik és miféle érdekek állhattak-állhatnak a háttérben – és mire számíthatunk még a jövőben?
Kedves Olvasó!
Mély megrendüléssel fogadtuk az amerikai terrortámadás hírét, és őszinte részvétünket
szeretnénk kifejezni a több, mint 6000 ártatlan áldozat hozzátartozói felé.
Kiadónk e könyv megjelentetésével kíván tiltakozni a terrorizmus, az erőszak ellen.
Ezúton tudatjuk a kedves olvasóközönséggel, hogy a könyv eladásából befolyó bevétel je-
lentős részét a Media Nox Kiadó az erőszak elleni küzdelemre, valamint az áldozatok hozzátarto-
zóinak megsegítésére ajánlja fel.