Professional Documents
Culture Documents
A sorozat 2.kötete
Karen Traviss
Coruscant
Szukits 2013
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
STAR WARS: TRIPLE ZERO
by Karen Travis
Del Rey, an imprint of The Random House
Publish ing Group, a division of Random House,
Inc., 2006
Fordította
HABONY GÁBOR
ISBN 978–963–497–300–2
Köszönetnyilvánítás
Omega–osztag:
KK–1309 Niner őrmester
KK–1136 Darman
KK–8015 Fi
KK–3222 Atin
Delta–osztag:
KK–1138 Boss őrmester
KK–1162 Scorch
KK–1140 Fixer
KK–1107 Sev
További szereplők:
KGY–5108/8843 Corr gyalogos
Bardan Jusik tábornok, Jedi lovag (ember férfi)
Jailer Obrim százados a Coruscanti Biztonsági Erők tisztje (ember férfi)
Etáin Tur–Mukan tábornok, Jedi lovag (ember nő)
Arligan Zey tábornok, Jedi mester (ember férfi)
Enacca, Skirata üzlettársa (vuki nő)
Qibbu, vállalkozó (hutt férfi)
Laseema, Qibbu alkalmazottja (twi’lek nő)
Besany Wennen, a Nagy Hadsereg polgári alkalmazottja (ember nő)
Prológus
Találják meg Skiratát! Ő az egyetlen, aki le tudja őket állítani. És nem, nem
fogok megsemmisíttetni egy egész barakkot csak azért, hogy semlegesítsünk
hat felderítőt! Hozzák vissza Skiratát! Még nem mehetett messzire.
Tipocaváros, Kamino,
nyolc évvel a Geonosisi Csata előtt
Kal Skirata ezúttal élete legnagyobb hibáját követte el, pedig korábban is
voltak nagy melléfogásai.
A Kamino igencsak nyirkos helynek bizonyult, és sérült bokájának cseppet
sem esett jól a párás levegő. De ez a bolygó nemcsak nedves volt; inkább tűnt
viharverte tengernek sarktól sarkig. Magában a férfi azt kívánta, bárcsak
gondolt volna erre is, mielőtt elfogadta Jango Fett meglehetősen kedvező
ajánlatát, amelyben a helyszínt a régi bajtárs nem határozta meg pontosan.
Azonban ez érdekelte a legkevésbé.
A levegőben terjengő szag inkább emlékeztetett kórházra, mintsem katonai
bázisra. Skirata barakkokat sem látott sehol. Nekidőlt a fényesre csiszolt
korlátnak és lenézett a negyven méterrel lentebb lévő terembe, amely elég
nagynak tűnt, hogy elnyeljen és örökre eltüntessen egy cirkálót.
Felette jól megvilágított, kupolás mennyezet húzódott ugyanolyan
távolságban, mint a padló odalent. A lezuhanás lehetősége jóval kevésbé
aggasztotta, mint az, hogy fogalma sem volt róla, mi ez az egész.
A műtőtisztaságú csarnok falait simára csiszolt duracél és páncélüveg
borította, a belső teret fraktálszerű építmények töltötték meg. Első pillantásra
oszlopokra akasztott, hatalmas toroidoknak tűntek, de jobban megnézve
kiderült, hogy a toroidok kisebb páncélüveg tartályokból állnak, amelyekben
Skirata még kisebb tartályokat látott, amelyekben...
Nem, ez lehetetlen.
Az átlátszó csövekben folyadékot látott. Folyadékot, amelyben valami
mozgott.
Percekig bámulta a csöveket hunyorogva, mielőtt felismert egy testet a
folyadékban. Egy élő testet. Mi több, minden egyes csőben látott egy testet; a
kis testek sorokban és oszlopokban álltak. Gyermektestek. Kisbabák.
– Fierfek! – szitkozódott félhangosan.
Azt hitte, azért jött ebbe az Erő háta mögötti lyukba, hogy kommandósokat
képezzen ki, de már sejtette, hogy épp rémálmot lát. Határozott lépteket hallott
maga mögött az állványzat kezelőhídján, és gyorsan megfordulva Jangót látta
lassan közeledni – lehajtott fejjel, mint aki szégyenkezik.
– Egyezséget kötöttünk – mondta Jango, és a korlátnak támaszkodva megállt
mellette.
– Azt mondtad...
– Azt mondtam, hogy különleges katonákat képezel majd ki, és úgy is lesz.
Nemrég kezdték felnevelni őket.
– Ezt meg hogy érted?
– Klónok.
– Hogy a fierfekbe keveredtél te ebbe egyáltalán?
– Kaptam ötmilliót és némi egyéb juttatást a génjeimért. Nem kell
meglepődni rajta. Te is megtehetted volna ugyanezt.
A kirakós darabkái hirtelen a helyükre kerültek, Skirata pedig egyszerre
megdöbbent és meglepődött. A háború egy dolog, de a természetellenes
tudomány már egészen más lapra tartozik.
– Én tartom az egyezségünk rám eső részét – mondta Skirata. Óvatosan
megigazította a tizenöt centiméteres, háromélű tőrt, amelyet mindig az ingujj
alá rejtett tokban tartott. Odalent két kaminói technikust látott nyugodtan
elsétálni a toroidok között. Senki sem kutatta át, de megnyugtatta, ha mindig
tarthatott magánál néhány önvédelmi eszközt. Például egy kézifegyvert a
bakancsa szárában.
De azok a kiskölykök a tartályokban...
A két kaminói eltűnt szem elől.
– Egyébként mire kell ezeknek egy egész hadsereg? – kérdezte Skirata.
– Nekik semmire. És neked nem kell rögtön mindent tudnod –válaszolta
Jango. Intett, hogy kövesse. – Ne feledd, hogy te már halott vagy!
– Úgy is érzem magam – válaszolta Skirata. A Cuy’val Dar tagja volt – szó
szerinti fordításban a „nemlétezők” közé tartozott. Száz katonai szakértő
tucatnyi szakterülettel, akik válaszoltak Jango Fett titkos hívó szavára, és ezért
egy rakás kreditet kaptak... Feltéve, hogy készen álltak örökre eltűnni a
Galaxisból.
Követte Jangót az egybefüggő, fehér duraplaszttal borított folyosókon,
elhaladtak egy–egy hosszú nyakú, kígyófejű kaminói mellett. Skirata már négy
standard napja volt a bolygón, de többnyire csak bámult kifelé a szállása
ablakán a végtelen óceánra, figyelte, ahogy egy–egy aiwha szárnyra kap a
hullámok közül, és csapkodva a levegőbe emelkedik. A tökéletes
hangszigetelésen keresztül nem hallotta a mennydörgést, de a villámok
nyugtalanítóan rendszertelen villanásait újra meg újra megpillantotta.
Az első pillanattól kezdve tudta, hogy nem fogja kedvelni a kaminóiakat.
Zavarta a hideg, sárga szemük, és az arroganciájukat sem vette jó néven.
Megbámulták a bicegő járását és megkérdezték, nem zavarja–e, hogy hibásan
működik?
Az ablakokkal telerakott folyosó valószínűleg végigfutott az egész városon.
Odakint viharfelhők borították a horizontot.
Hátrapillantva Jango megbizonyosodott róla, hogy a társa követi.
– Ne aggódj, Kal! Azt mondták, nyáron kitisztul az ég. Legalábbis néhány
napra.
Remek! A legkomorabb bolygó a Galaxisban, és ő nem hagyhatja el. A fájós
bokájával. Tényleg jobb lett volna, ha befizet egy helyreállító műtétre. Arra
gondolt, hogy amikor vége ennek az egésznek – ha vége lesz egyáltalán valaha
–, lesz elég kreditje, hogy akár a legjobb sebészt is megfizesse.
Jango tapintatosan lelassított.
– Szóval... – kezdte – Ilippi kidobott?
– Valahogy úgy – válaszolta Skirata. A felesége nem mandalori volt.
Reménykedett benne, hogy idővel magáévá teszi a kultúrát, de nem így
történt; a nő mindig utálta, ha a férje elment otthonról, megvívni mások
háborúit. Akkor kezdtek el vitatkozni, amikor Skirata magával akarta vinni
egy csatába a két fiát. Nyolcévesek voltak, tehát elég idősek ahhoz, hogy
elkezdjék kitanulni a szakmát – azonban a felesége még az ötletet is
elutasította, és hamarosan már nem várta otthon sem ő, sem a két fiú, sem
pedig a lányuk. Ilippi mando módra vált el tőle, ugyanúgy, ahogy
összeházasodtak; egy rövid, komor, négyszemközt kimondott esküvel. Leírták
vagy sem, az egyezség köti a feleket. – De volt elég dolgom, hogy elterelje a
figyelmem – tette hozzá.
– Mando lányt kellett volna elvenned. Egy aruetii nem értheti meg a
zsoldoséletet – mondta Jango, azután elhallgatott, mintha vitára számított
volna, de Kal nem ellenkezett. – Beszélsz még a fiaiddal?
– Nem túl gyakran – válaszolta Skirata. – Megbuktam, mint apa. –Jobb nem
vakargatni a sebeket, gondolta. – Nagyon úgy tűnik, hogy csak annyira osztják
a mando nézeteket, mint az anyjuk.
– Nos, mostantól egyáltalán nem fogtok beszélni egymással. Amíg itt vagy,
addig semmiképpen.
Egyébként is úgy tűnt, hogy senkit sem érdekelne igazán, ha eltűnne. „Akár
halott is lehetnék” – gondolta. Jango nem mondott semmi mást, így csendben
folytatták az utat, amíg el nem értek egy nagy, körkörös csarnokba, amely
körül egy kerék küllőihez hasonlóan meredeztek a kivezető folyosók.
– Ko Sai szerint valami nem volt rendben az első tesztklónokkal – mondta
Jango, miközben az egyik küllő felé mutatva maga elé tessékelte Skiratát. –
Úgy vélik, hogy ezek az egyedek nem fognak megfelelni a követelményeknek.
Mondtam Orun Wának, hogy megnézzük őket, hátha a katonai tapasztalat
mást mond.
Skirata már hozzászokott, hogy harcosokat kell felmérnie – férfiakat és
nőket egyformán. Tudta, mitől lesz katona valakiből. És jól végezte a dolgát; a
katonáskodás volt az élete, mint minden más mando’adnak, minden mandalori
férfinak és nőnek. „Legalább valami ismerős is lesz ezen a végtelen
óccánbolygón” – gondolta.
Csak távol kellett maradnia a kaminóiaktól, már amennyire ez lehetséges
volt.
– Uraim! – köszönt Orun Wa nyugodt, monoton hangon. Fejének kecses
intésével invitálta be őket az irodájába, és Skirata felfedezte, hogy a koponyája
tetején jellegzetes, csontos uszony fut hátra. Talán azt jelenthette, hogy Orun
Wa idősebb volt a többieknél. Vagy dominánsabb. Vagy valami mást,
mindenesetre nem ugyanúgy nézett ki, mint a többi aiwha–csali, akiket Skirata
eddig látott. – Hiszek abban, hogy őszintének kell lennünk, amikor
akadályokba ütközünk. A Jedi Tanács a legértékesebb ügyfeleink közé tartozik
– mondta a szürke idegen.
– Semmi közöm a Tanácshoz – felelte Jango. – Csak egy katonai tanácsadó
vagyok.
– „Ó – gondolta Skirata szóval a Jedi Tanács! Remek!”
– Ennek ellenére örülnék, ha megerősítené, hogy az első egységek nem
felelnek meg az elfogadható standardoknak.
– Lássuk őket!
Skirata zsebre tette a kezét, és azon tűnődött, vajon mit fog látni? Ügyetlen
lövészetet, gyenge kitartást, esetleg az agresszió hiányát? Ha Jango klónjairól
van szó, akkor ezek nem fordulhatnak elő. Egyre kíváncsibbá tette, hogy a
kaminóiak hogyan ronthatták el a kivételes sablon alapján készült harcosokat.
A vihar dühöngve csapkodta a páncélüveg ablakot, az esőcseppek újra meg
újra megrohamozták az átlátszó anyagot, csak hogy vereséget szenvedve
gyorsan lecsorogjanak rajta. Orun Wa egy táncos kecsességével lépett hátrébb,
és a mögötte lévő ajtó kinyílt.
Hat teljesen egyforma kisfiú lépett be a helyiségbe – négy–, legfeljebb
ötévesek lehettek.
Skirata nem az a fajta fickó volt, aki könnyen áldozatul esik a
szentimentalizmusnak, de ez megtette a hatását.
Gyerekek! Nem katonák, nem droidok vagy egységek. Még csak
kiskölykök! Göndör, fekete hajuk volt, sötétkék ujjast és nadrágot viseltek.
Felnőtt férfiakra számított, és hatalmasat tévedett.
Hallotta, hogy Jango élesen fújja ki a levegőt.
A gyerekek közelebb húzódtak egymáshoz, és a látvány olyan szívet tépőnek
bizonyult, amire Skirata egyáltalán nem volt felkészülve. Két egymásba
kapaszkodó kölyök felpillantott rá nagy, barna szemével, miközben egy
harmadik lassan elébük lépett, mintha meg akarná akadályozni, hogy Orun Wa
megközelítse a többieket.
A tartásából látszott, hogy valóban ezt teszi. A testvéreit védelmezte.
Skiratát egészen felzaklatta a jelenet.
– Az egységek rosszul működnek, és el kell ismernem, hogy talán akkor
hibáztunk, amikor megpróbáltuk módosítani a genetikai sablont – mondta
Orun Wa. A kis lények sebezhetősége egyáltalán nem hatotta meg.
Skirata ekkor jött rá, hogy az intoleráns és arrogáns kaminóiak mindent
lenéznek, ami nem fér bele a tökéletességről alkotott elképzeléseikbe. Az
imént elhangzott szavak alapján úgy vélték, hogy Jango génjei nem elég jók a
tökéletes katonák előállításához. Lehet, hogy a magányos természetét akarták
kivonni a génkészletből. Jango nem volt csapatjátékos; a gyalogságban nagyon
rosszul teljesített volna.
A kaminóiak pedig valószínűleg nem tudták, hogy az embereknek gyakran a
tökéletlenségeik biztosíthatnak előnyt.
A kölykök tekintete Skirata és Jango között ugrált, az ajtóra tévedt, azután
körbejárt a helyiségben, sebesen, mintha egyszerre keresnének menekülési
útvonalat és könyörögnének segítségért.
– Ko Sai tudományos főmunkatárs a bocsánatukat kéri, ahogyan én is –
mondta Orun Wa. – Hat egység nem élte túl az inkubációs időszakot, de ezek
itt normálisan fejlődtek, és úgy tűnt, hogy megfelelnek a specifikációknak,
ezért alávetettük őket a villámoktatásnak és a teszteknek. Sajnálatos módon a
pszichológiai tesztek szerint túl megbízhatatlanok, és nem felelnek meg a
kívánt személyiségi profilnak.
– Azaz? – kérdezte Jango.
– Képtelenek a parancsteljesítésre – felelte Orun Wa sebes pislogás
kíséretében. Úgy tűnt, zavarban van. – Biztosíthatom önöket, hogy a jelenleg
futó Alfa termelési folyamat során ezt a problémát is figyelembe vesszük.
Természetesen, ezeket az egységeket újrakondicionáljuk. Van kérdésük?
– Igen – mondta Skirata. – Mit ért újrakondicionálás alatt?
– Ez esetben a folyamat teljes lezárását.
Nyúlós csend telepedett a tágas, békés, fehér falú helyiségre. Skirata arra
gondolt, hogy a gonoszságnak feketének kellene lennie, mint a tinta – ráadásul
túl udvariasan és készségesen beszél. Azután az agya hirtelen felfogta a
hallottakat, és a teste ösztönösen reagált.
Összeszorított ökle Orun Wa mellkasához ért, és a következő pillanatban a
kegyetlen, érzéketlen alak hátrarántotta a fejét.
– Ha egy ujjal is hozzáérnek a kölykökhöz, élve megnyúzom, és megetetem
magukat az aiwhákkal! – morogta Skirata.
– Nyugalom! – szólt rá Jango, a férfi karjára téve a kezét.
Orun Wa sebesen pislogva nézett rá hátborzongatóan hüllőszerű, sárga
szemével.
– Ez nem helyénvaló. Számunkra az ügyfél elégedettsége a legfontosabb –
mentegetőzött.
Skirata szinte hallotta a saját vére dühödt zúgását, és már nem akart mást,
csak széttépni a szürke kaminóit. Harcban megölni valakit egy dolog, de
ártatlan gyerekeket a halálba küldeni nem érdem. Kirántotta a karját Jango
keze alól, és a gyerekek elé lépett. A kölykök rémült hallgatásba burkolóztak.
Skirata nem mert rájuk nézni, tekintetét inkább Orun Wa kifejezéstelen arcán
tartotta.
Jango vállon ragadta, és úgy megszorította, hogy az már fájt. Figyelmeztető
mozdulat: „Ne! Hagyd ezt rám!” Azonban Skirata már túlságosan feldühödött
ahhoz, hogy hallgasson a bajtársára.
– Belefér néhány kiszámíthatatlan tényező – mondta Jango óvatosan,
miközben Skirata és a kaminói közé lépett. – Nem árt, ha meglepetést tudunk
okozni az ellenségnek. Milyenek ezek a gyerekek valójában? Milyen idősek?
– Közel két standard éve növekednek. Az intelligenciájuk magas, viszont
deviánsok, zavaros elméjűek. Kezelhetetlenek – válaszolta Orun Wa.
– Ideális hírszerzők – mondta Skirata. Színtiszta blöff volt; látta, hogy Jango
állkapcsán megrándul egy izom. Őt is megdöbbentette a helyzet, és egy régi
bajtárs elől nem tudta elrejteni az érzéseit. – Megtartjuk őket.
Kétévesek? A kölykök idősebbnek tűntek ennél. Skirata félig odafordult,
hogy rájuk pillantson, és látta, hogy a fiúk rászegezik a tekintetüket. A
nézésük vádlónak tűnt. A férfi visszafordult az idegen és Jango felé, de
hátrébb lépett, és egyik kezét bátorítóan a testvéreit védelmező gyerek fejére
tette. Keveset érő, de legalább vigasztaló mozdulat.
Egy apró kéz kulcsolódott az ujjaira.
Skirata nagyot nyelt. Kétévesek!
– Ki tudom képezni őket – mondta. – Van nevük?
– Az egységeket számokkal jelöljük. És ki kell hangsúlyoznom, hogy nem
reagálnak a parancsokra – ismételte meg Orun Wa, mintha egy különösen
ostoba weequayhez beszélne. – A minőség–ellenőrzés a Nulla–osztálynak
nevezte el őket, és...
– Nullás? – vágott közbe Skirata. – De nem abban az értelemben, hogy
di’kutlák?
Jango halkan, de azért jól hallhatóan felsóhajtott.
– Hagyd ezt rám, Kal! – szólt rá.
– Nem egységek! – mondta Skirata. A kis kéz úgy kapaszkodott az ujjaiba,
mintha magába az életbe kapaszkodna. A férfi hátranyúlt a másik kezével is,
mire egy kisfiú védelmet keresve a lábának nyomódott. Szánalomra méltó
volt. – És kiképzem őket!
– Ellenjavallt – válaszolta Orun Wa.
A kaminói előrébb lépett – vagy inkább siklott – egy lépést. A szürkék
hihetetlenül kecses lények voltak, de Skirata egyszerűen nem bírta megérteni a
szenvtelenségüket.
A lábát szorongató kiskölyök hirtelen kikapta a kisméretű pisztolyt a
bakancsa szárából. Mielőtt Skirata reagálhatott volna, máris átadta annak a
fiúnak, aki rémülten kapaszkodott a kezébe.
A gyerek elengedte Skirata ujjait, és két kézzel Orun Wa mellkasára
szegezte a fegyvert.
– Fierfek! – szitkozódott Jango, és felsóhajtott. – Tedd azt le, kölyök! – szólt
oda.
Azonban a fiú elég elszánt volt, hogy folytassa. Egy lépéssel Skirata elé
került, minden tagjából nyugalom áradt, ahogy baljával tartotta a jobb kezét, és
a szemével hunyorítva összpontosított.
Skirata leesett állal nézte. Jango is ledermedt egy pillanatra, azután
felkacagott.
– Azt hiszem, ez minket igazol – mondta, de a tekintetét nem vette le az apró
gyilkosról.
A kölyök átkattintotta a biztosítót. Úgy tűnt, ellenőrzi a fegyver állapotát.
– Rendben van, fiam! – szólt rá Skirata, amilyen finoman csak tudott.
Valójában nem nagyon érdekelte volna, ha a kölyök megsüti a kaminóit, de a
következmények miatt inkább elkerülte volna a lövést. Emellett szempillantás
alatt büszke lett a fiúcskákra – mindegyikükre.
– Nem kell lőnöd. Nem hagyom, hogy hozzátok érjenek. Csak add vissza a
fegyveremet!
A gyerek meg sem mozdult; kezében a fegyver rezzenéstelenül meredt a
kaminói mellkasára. Ebben a korban még inkább az alvós játékával kellene
törődnie, nem azzal, hogy minél pontosabb lövést adjon le. Skirata lassan
leguggolt mellé, próbálta nem megijeszteni, nehogy a gyerek elsüsse a
fegyvert.
„Teljesen hátat fordítok... akkor bízik bennem, nem?”
– Gyerünk, fiam, tedd csak le! – Olyan halkan és nyugodtan beszélt,
amennyire csak tudott, pedig legszívesebben ujjongott volna. Sőt még az is
megfordult a fejében, hogy elveszi a fegyvert, és ő fejezi be a melót. –
Biztonságban vagy. Megígérem, hogy nem esik bántódásotok!
Néhány pillanatig a fiú tekintete és a pisztoly továbbra is Orun Wára
szegeződött.
– Igenis, uram! – szólalt meg a gyerek, és leeresztette a fegyvert maga mellé.
Skirata óvatosan a fiú vállára tette a kezét, és visszahúzta magához.
– Jó fiú vagy! – mondta neki. Kivette a veszélyes szerszámot az apró ujjak
közül, azután felkapta a kölyköt. – Jól csináltad! – dicsérte meg suttogva.
A kaminói nem mutatta jelét, hogy feldühödött volna, csak csalódottan
pislogott. Tovább bizonygatta az álláspontját:
– Ha ez nem bizonyítja az ingatag mentális állapotot...
– Velem jönnek!
– Ezt nem maga dönti el.
– Nem. Én döntöm el – szólt közbe Jango. – Véleményem szerint megfelelő
alapanyagot jelentenek. Vidd ki őket, Kal, én elrendezem ezt Orun Wával.
Skirata bicegve elindult az ajtó felé, de továbbra is próbált a kaminói és a
gyerekek között maradni. A szállása felé tartva már félúton járt apró
engedetlenekből álló kíséretével, amikor a karjában tartott fiú fészkelődni
kezdett.
– Tudok járni, uram – mondta.
Határozottan, folyékonyan beszélt – fiatal külseje egy kis katonát rejtett.
– Jól van, fiam.
Skirata leeresztette a padlóra, és a gyerek beállt mögötte a többiek közé;
mindegyikük furcsán csendes és fegyelmezett volt. Egyáltalán nem tűntek
veszélyesnek vagy deviánsnak, legalábbis, ha nem vesszük számításba egy
fegyver ellopását, egy cselt és egy kaminói halálos megfenyegetését. Ezeket
Skirata nem vette számításba.
A kölykök csak próbáltak életben maradni, ahogy az minden katona
kötelessége.
És négy– vagy ötévesnek néztek ki, pedig Orun Wa állítása szerint csupán
két éve születtek. Skirata hirtelen majdnem megkérdezte tőlük, hogy mennyi
időt töltöttek el a páncélüveg tartályokban – azokban a hideg és kemény
tartályokban, amelyekből hiányzott az anyaméh puha, ölelő sötétsége. Talán
fuldokláshoz hasonlíthatott. Vajon látták egymást lebegés közben?
Megértették, mi történik velük?
Elérkeztek Skirata szállásának ajtajához, és a férfi betessékelte a gyerekeket.
Próbált nem tűnődni tovább ezeken a kérdéseken.
A fiúk automatikusan felsorakoztak az egyik fal mellett, és hátratett kézzel
várakoztak.
Felneveltem két fiút. Milyen nehéz lehet hat gyereket gondozni néhány
napig?
Várta, hogy bármit tegyenek, de a kölykök csak néztek rá, mintha parancsra
várnának. Nem tudta, mit parancsolhatna nekik. Az eső egyfolytában
csapkodta az egész falat betöltő panorámaablakot. Lecsapott egy villám, mire
mind a hatan összerezzentek.
Mégis csendben maradtak.
– Megmondom, mi legyen – kezdte a férfi zavartan. A díványra mutatva
folytatta: – Leültök oda, és hozok nektek valamit enni, oké?
A gyerekek meglepetten néztek rá, azután odamentek a díványhoz, és
leültek, szorosan egymás mellé. Skirata annyira lehengerlően aranyosnak látta
őket, hogy inkább gyorsan kiment a konyhába, mielőtt az érzelmei kiültek
volna az arcára. Próbálta összeszedni a gondolatait, miközben uj süteményt tett
egy tányérra, és felszeletelte, nagyjából hat egyenlő részre. Ha ez így fog
menni... évekig...
„Itt ragadtál, haver.”
„Csak magadat okolhatod.”
„És a jövőben előreláthatólag ezen a bolygón laksz majd... talán örökre itt
kell maradnod.”
Az eső sohasem állt el, és ő olyan lényekkel volt összezárva, amelyeknek
már a látványától is megborzongott. És amelyek teljesen rendben lévőnek
tartották, hogy olyan „egységeket” semmisítsenek meg, amelyek valójában
élő, lélegző és beszélő gyerekek. Skirata belefésült sörtehajába az ujjaival és
egy ideig lehunyt szemmel állt. Hirtelen megérezte, hogy valaki őt nézi.
– Uram? – szólalt meg a fiú. A bátor kis lövész volt az. Lehet, hogy
ugyanúgy nézett ki, mint a testvérei, de a viselkedése megkülönböztette tőlük.
Az egyik kezét ökölbe szorítva maga mellett tartotta, míg a másikat nyitva
hagyta. – Használhatjuk a mellékhelyiséget?
Skirata leguggolt, hogy egy magasságban legyenek.
– Persze, hogy használhatjátok – válaszolta. Zavarta, hogy a kölykök
hasonlítottak a saját, féktelen fiaira. – És nem vagyok „uram”. Nem vagyok a
felettesetek. Őrmester vagyok, szóval hívhattok őrmesternek, ha akartok, vagy
hívhattok Kalnak, ahogy mindenki más.
– Igenis... Kal!
– Arra van. Elboldogultok egyedül is?
– Igen, Kal.
– Tudom, hogy nincs nevetek, de azon gondolkodom, hogy kellene lennie.
– Nulla–tizenegyes vagyok. Vagy egy–egyes.
– Tetszene, ha Ordónak neveznélek? Ő egy mandalori harcos volt.
– Mi mandalori harcosok vagyunk?
– Fogadni mernék rá – felelte Skirata. A kölyök született harcos volt. –
Teljesen kitöltitek a szó jelentését.
– Tetszik a név – mondta Kicsi Ordo, és egy ideig tűnődve nézte a fehér
padlót, mintha fel akarná mérni, hogy jelent–e valamilyen veszélyt. – Mi az a
mandalori?
Bizonyos szempontból ez jobban fájt, mint eddig bármi. Ha a kölykök nem
ismerik a saját kultúrájukat és hogy mi tesz valakit mandóvá, akkor az életük
céltalan, és nincs bennük büszkeség vagy bármi más, ami összetartaná őket a
klánjukkal. Amikor nincs egy darab föld, amit otthonnak nevezhetsz, és
nomádként vándorolsz, akkor a szívedben hordozod a nemzeted. És ha nincs
mando szíved, akkor nincs semmid, még lelked sem, ami újabb hódítások felé
vezethet. Ebben a pillanatban Skirata megértette, mit kell tennie. Meg kellett
akadályoznia, hogy a fiúkból dar’manda legyen, Halott Ember, mando lélek
nélküli ember.
– Látom, sok mindent meg kell tanítanom – mondta a férfi, és már tudta,
hogy ez a feladata. – Én is mandalori vagyok. Katonák vagyunk és nomádok.
Tudod, mit jelentenek ezek a szavak?
– Igen.
– Okos fiú vagy. Menjetek, használjátok a mosdót kedvetekre, és tíz percen
belül ismét a díványon akarom látni mindegyikőtöket. Azután találunk nevet
mindenkinek. Értetted?
– Igen, Kal.
Így történt, hogy Kal Skirata – zsoldos, bérgyilkos és bukott apa – azzal
töltött el egy viharos estét a Kamino bolygón, hogy süteménnyel etetett hat
veszélyesen okos kisfiút, akik már értettek a fegyverekhez, és felnőtt módra
beszéltek. Mesélt nekik a harcos hagyományokról, a nyelvükről és a
kultúrájukról, s arról, hogy van mire büszkének lenniük.
Elmagyarázta, hogy a „hős” szó nem létezik a mandalori nyelvben, azonban
az ellentétére használtak egy szót: hut’uun.
Borzasztóan sok hut’uun élt a Galaxisban, és Skirata közéjük sorolta a
kaminóiakat is.
A gyerekek, miközben lassan hozzászoktak, hogy a nevük Ordo, A’den,
Kom’rk, Prudii, Mereel és Jaing, egyszerre próbálták befogadni a ragacsos
édesség újdonságát és az újonnan lelt kulturális örökséget. Tekintetüket
Skiratára szegezték; a férfi egyre csak sorolta nekik a mandalori szavakat, és
ők mindet utána ismételték.
Skirata küszködve vette át velük a leggyakoribb szavakat. Fogalma sem volt,
hogyan tanítson meg egy nyelvet olyan gyerekeknek, akik már folyékonyan
beszélik a galaktikus közöst. Egyszerűen csak felsorolt mindent, ami
emlékezete szerint hasznos lehetett, és a kis nullás felderítők komoran
hallgatták, csak akkor pislogtak, amikor lecsapott egy–egy villám, és akkor is
egyszerre. Egy óra elteltével a férfi úgy érezte, nem tett mást, mint
összezavarta néhány ijedt és magányos gyerek fejét. A kölykök csak bámultak
rá egyfolytában.
– Foglaljuk össze! – mondta kimerültén. Rossz napja volt, és sejtette, hogy
még számlálhatatlan hasonló nap áll előtte. Az orrnyergét masszírozva próbált
összpontosítani. – El tudtok számolni egytől tízig?
Prudii – N–5 – még gyorsan levegőt vett, mielőtt kórusban számolni
kezdtek:
– Solus, t’ad, ehn, cuir, rayshe’a, resol, e’tad, sh’ehn, she’cu, ta’raysh.
Skirata torka elszorult egy pillanatra, miközben döbbenten hallgatta a
gyerekeket. Úgy szívták magukba az információt, mint szivacs a vizet.
„Csak egyszer soroltam fel nekik a számokat! Egyetlenegyszer!”
Tökéletesen, a legapróbb tévesztés nélkül mondták vissza a szavakat. Úgy
döntött, a jövőben inkább vigyáz, hogy mit mond nekik.
– Ügyes! – mondta elismerően. – Nagyon különleges fiúk vagytok, tudjátok?
– Orun Wa azt mondta, hogy nem lehet minket felmérni – válaszolta Mereel
teljesen közömbös hangon. A dívány karfáján ülve majdnem egy hétköznapi
négyéves gyerek módjára lóbálta a lábát. Skirata egyre jobban felismerte az
egyéni jellegzetességeiket, az egyforma külső mögött. Fogalma sem volt,
hogyan, de egyre jobban meg tudta különböztetni az arckifejezéseket, a kis
gesztusokat, a grimaszokat és a hangszíneket. A külső nem minden.
– Úgy érted, túl magas eredményt értetek el ahhoz, hogy besoroljon?
Mereel nagy komolyan bólintott. Mennydörgés robajlott végig a
platformváros felett; a férfi megérezte anélkül, hogy hallotta volna. Mereel
rögtön maga alá húzta a lábát, és közelebb húzódott a mellette ülő testvéréhez.
Skiratának nem volt szüksége holmi hut’uun kaminóiakra, hogy felismerje a
gyerekek különleges mivoltát. Máris képesek voltak kezelni egy fegyvert, első
hallásra megtanulták egy nyelv alapjait, és tökéletesen megértették Orun Wa
virágnyelven kifejezett szándékait. Nem csoda, hogy az az aiwha–csali
megijedt tőlük.
És igenis nagyszerű katonák lesznek belőlük – feltéve, ha képesek parancsot
teljesíteni. Ezen biztosan dolgoznia kell majd.
– Kértek még süteményt? – kérdezte Skirata.
Lelkesen és egyszerre bólintottak. A férfi megkönnyebbült; legalább néhány
percre eltűnhet a fiúk csendes, merev figyelmének fókuszából. Evés közben is
kis felnőtteknek tűntek, nem csevegtek vagy nevetgéltek, mint a hétköznapi
gyerekek.
És még mindig egy–egy összerezzenéssel vagy heves pislantással reagáltak
minden egyes villámra.
– Megijedtetek? – kérdezte Skirata egy nagyobb villámcsapás után.
– Igen – válaszolta Ordo. – Ez rossz?
– Nem, fiam, egyáltalán nem baj – mondta a férfi. Ez is ugyanolyan jó
pillanat volt a tanulásra, mint bármelyik másik. A kölykök azonnal
megértettek minden leckét. – Teljesen rendben van, ha tartotok valamitől. A
testetek így készít fel titeket arra, hogy megvédjétek magatokat. Csak annyit
kell tennetek, hogy használjátok a félelmet, és ne hagyjátok, hogy az
használjon titeket! Értitek?
– Nem – felelte Ordo őszintén.
– Oké, akkor gondoljatok arra, hogy milyen érzés félni?
Ordo egy pillanatra elrévedt, mintha egy nem létező sisakképernyőn nézett
volna valamit, azután válaszolt:
– Hideg.
– Hideg?
– És szúrós – tette hozzá A’den és Kom’rk.
– Jól van, jól van! – nyugtatta őket Skirata. Próbálta elképzelni, mit érthettek
ezalatt. Megvan! Ilyennek érezhették, amikor az adrenalin szétárad az
ereikben. – Nincs ezzel semmi baj, csak tartsátok fejben, hogy ez a belső
riadórendszeretek, és mindig figyeljetek fel rá, ha megérzitek! – mondta. „A
Coruscanton a városi kölykök még épp csak írni tanultak ebben a korban. Én
meg azt magyarázom nekik, hogyan kezeljék a félelmüket harci helyzetben...”
Kalnak hirtelen kiszáradt a szája. Erőt vett magán, és folytatta: – Szóval, csak
mondjátok magatoknak azt, hogy képesek vagytok legyőzni ezt az érzést.
Valójában a testetek készen áll rá, hogy gyorsabban fussatok és jobban
küzdjetek. Csak azt látjátok és halljátok, ami fontos az életben maradáshoz.
A többnyire tágra nyílt szemmel figyelő Ordo ismét elrévedt egy pillanatra,
azután bólintott. Skirata a többiekre pillantott;
mind ugyanúgy összpontosítottak. A tányérjaikat egymásra rakták a dívány
előtt álló, alacsony asztalon. A férfi nem emlékezett rá, hogy mikor tették le a
kezükből az edényeket.
– A következő villámnál próbáljatok így gondolni a félelmetekre! – mondta
Skirata. – Használjátok!
Visszament a konyhába, és áttúrta a szekrényeket valami ennivalóért. Az
imént a kölykök úgy ettek, mint akiket eddig éhez–tettek. Tápszeleteket tett
egy fehér tálcára, de még maga a tálca is étvágygerjesztőbbnek tűnt az
ennivalónál. Épp belépett a nappaliba, amikor valaki csengetett.
A nullások azonnal védekező pozíciót vettek fel. Ordo és Jaing az ajtó két
oldalára állt, háttal a falnak, míg a többiek elrejtőztek a helyiség bútorai
mögött. Skirata egy pillanatra eltűnődött rajta, hogy a kaminóiak miféle
villámoktatásnak vetették alá a fiúkat – legalábbis remélte, hogy ez a reakció a
kiképzés eredménye. Intett nekik, hogy lépjenek el az ajtótól. A kölykök
tétováztak, de Kal elővette a Verpine–t, és a fegyver láttán a gyerekek
nyugtázták, hogy valamennyire uralja a helyzetet.
– Megijesztetek – jegyezte meg a férfi halkan. – Pihenj! Ha bárki is értetek
jött, előbb rajtam kell átjutnia. Nem engedem, hogy bántódásotok essen.
Mindenesetre, a fiúk reakciója őt is arra késztette, hogy elálljon az ajtó elől,
amíg beüti a nyitókódot. Jango Fett állt a folyosón, karján egy álmos
kisgyerekkel. A fiúcska göndör fürtös feje a férfi vállán pihent. Fiatalabb volt,
mint a nullások, de ugyanúgy nézett ki, mint ők. Ugyanolyan kis kéz
szorongatta Jango ujjasának ráncait.
– Még egy? – kérdezte Skirata.
Jango a pisztolyra pillantott.
– Ideges vagy? – kérdezett vissza.
– A kaminóiak jelenléte nem javít a hangulatomon. – Biccentett a kicsi felé.
– Őt is magamhoz vegyem?
Az övébe dugta a Verpine–t, és kinyújtotta a karját, hogy átvegye a kisfiút.
Jango összevonta a szemöldökét.
– Ő a fiam, Boba – mondta. Kicsit hátrébb húzta a fejét, hogy lepillantson a
szundikáló gyerek arcára. Skirata úgy érezte, hogy ezt a Jangót nem ismeri;
ezzel a szülői, gondoskodó Jangóval még nem találkozott. – Csak próbáltam
elaltatni. Ti rendben vagytok? Megmondtam Orun Wának, hogy tartsa magát
távol tőletek.
– Megvagyunk – felelte Skirata. Azon gondolkodott, hogyan tegye fel a
kérdést, és végül úgy döntött, hogy az egyenesség a legcélravezetőbb. – Boba
ugyanúgy néz ki, mint a többiek – jegyezte meg.
– Persze. Őt is belőlem klónozták.
– Ó!
– Őt kértem fizetségnek. Többet ér, mint a kreditek. – Boba fészkelődni
kezdett, mire Jango óvatosan igazított a fogásán.
– Egy hónap múlva visszajövök. Orun Wa szerint addigra lesz néhány
jelöltje, akikre rá kell majd néznünk, illetve az Alfa csoport készen áll majd.
Viszont azt mondta, hogy az újabb klónokat kicsivel... megbízhatóbbra
készítik.
Skiratának több kérdése volt, mint amennyit az adott helyzetben bölcs lett
volna feltenni. Teljesen természetes, hogy egy mando’ad számára mindennél
fontosabb, hogy legyen egy örököse, ráadásul az örökbefogadás nem számított
ritkának, így a klónozás... ez végső soron nem számított. Azonban egyvalamit
meg kellett kérdeznie. Hüvelykujjával maga mögé mutatott.
– Ezek a kölykök idősebbnek látszanak – mondta.
Jango összeszorította a száját, ajka vékony vonallá változott. Komoran
válaszolt:
– Felgyorsították az öregedési folyamatokat.
– Fierfek!
– Száznégy főből álló századot kapsz, és kevesebb gondot okoznak majd,
mint a nullások.
– Jó – nyugtázta Skirata. Vajon lesz segítsége? A kaminóiak esetleg
megpróbálják kikerülni az olyan rutinfeladatokat, mint például a gyerekek
etetése? És hogy bírnának el velük a nem mandalori kiképző őrmesterek?
Összeszorult a gyomra, de erőt vett magán, és nem hagyta, hogy aggodalma
kiíródjon az arcára. – Nem gond.
– Nekem is meglesz a magam dolga. Ki kell képeznem egy másik századot.
– Jango a díványon ülő, éberen figyelő nullásokra pillantott, azután elindult. –
Csak abban reménykedem, hogy nem olyanok, mint amilyen én voltam ennyi
idősen – szólt vissza a válla felett.
Skirata megnyomta a zárógombot, és az ajtó sóhajtva becsukódott.
– Oké, fiúk, fekvés! – mondta megfordulva. Leszedte a párnákat a díványról,
és letette őket a padlóra, azután rájuk terített néhány takarót. A gyerekek olyan
felnőtt céltudatossággal segítettek, amelyről Kal sejtette, hogy egész hátralévő
életében kísérteni fogja. – Holnap találunk nektek saját szállást. Igazi
ágyakkal.
Volt egy olyan érzése, hogy a kölykök akár kint is lefeküdnének aludni az
esőverte dokkban, ha erre kéri őket. Egyáltalán nem tűntek kezelhetetlennek.
Skirata leült egy karosszékbe, és feltette a lábát egy puffra. A kaminóiak
minden tőlük telhetőt megtettek, hogy emberi használatra tervezett bútorokkal
rendezzék be a szállását – ami meglepte, tekintve, hogy a szürkék általánosan
kirekesztő arroganciával tekintettek minden más fajra. Skirata csak
csökkentette a világítást, de bekapcsolva hagyta, hogy enyhítse a gyerekek
félelmeit.
A kölykök lefeküdtek, teljesen a fejükre húzták a takaróikat. Skirata a kis
alakokat nézte, amíg úgy nem tűnt, hogy elaludtak, azután feltette a Verpine–t
egy polcra a karosszéke mellett, és szemét lehunyva hagyta, hogy az álom
leple ráboruljon. Először felriadt néhány erős izomrángásra, ami jól mutatta,
hogy inkább kimerült volt, mintsem fáradt, de azután belezuhant egy
feneketlen, fekete kútba.
Elaludt, legalábbis úgy hitte, hogy alszik.
Meleg súly nehezedett a lábára. Szemhéja felpattant, és először az jutott
eszébe, hogy itt ragadt egy folyamatosan viharoktól dúlt bolygón, amely
mintha valahogy lemaradt volna a csillagtérképekről, és amelynek a lakói úgy
vélték, hogy gyerekeket ölni nem több a selejt kidobásánál.
Ordo nézett rá komor kis arcával.
– Kal...? – szólalt meg a fiú.
– Félsz, fiam?
– Igen.
– Gyere! – mondta a férfi, és fészkelődve elhelyezkedett, hogy a gyerek
mellé bújhasson. Ordo úgy fúrta bele arcát az ingébe, mint akit még soha
életében nem öleltek meg vagy vigasztaltak. Persze, hogy nem.
A vihar egyre csak dühöngött odakint.
– Itt nem érhet el a villámlás – nyugtatgatta Skirata a gyereket.
– Tudom – mondta Ordo, a hangját tompította a ruha anyaga a szája előtt. A
fiúcska nem nézett fel, úgy tette hozzá: – Csak... olyan, mintha bombák
robbannának fel.
Skirata majdnem megkérdezte, hogy ezt hogy értette, de inkább csendben
maradt. Tudta, hogy a válasz feldühítené, és biztosan tenne valami
ostobaságot. Magához ölelte a kisfiút, és érezte, milyen rémülten ver a szíve.
Egy négyéves katonához képest Ordo kiválóan teljesített.
A kölykök megtanulhatnak hősökké válni, de majd csak később. Egyelőre
jobb lett volna, ha gyerekek maradnak, akikkel éreztetni kell, hogy a vihar
nem háború, és nincs mitől félniük.
Újabb villám világította be a helyiséget ragyogó fényével, és Ordo kis izmai
összerándultak egy pillanatra. Skirata a fiú fejére tette a kezét, és
megsimogatta a haját.
– Semmi baj, Ord’ika – mondta halkan. – Itt vagyok veled, fiam...
Igen, tudom, hogy a hajóról kellene irányítanom a csatát. Igen, tudom, hogy
orbitális pályáról kellene olvadt salakká változtatnunk a Dinlo felszínét.
Viszont kirendelhetünk több mint ezer embert, és megéri kirendelni őket.
Önkénteseket kértem, és a hajó teljes legénysége mellett az egész Improcco
század is jelentkezett. És nem azért, mert vakon teljesítik a parancsokat. Hadd
próbáljam meg!
Clanky a felkarjánál fogva tartotta a tábornokot, amíg meg nem érezte, hogy
a hajó lassít, és egy a cipőtalpon is átvibráló dobbanással leszáll a hangárban.
Mire Etain az utastér ajtajához ért, valahogy sokkal jobban aggasztotta a
kiszálláshoz szükséges egyméteres ugrás, mint korábban a tízméteres. Gett
már ott várt rá semleges arckifejezéssel.
– A tábornoknak kedve támadt némi repeszgyártáshoz – jegyezte meg
Clanky a szóhasználat ellenére elismerően. – Igazi droid–gyilkos lett belőle!
Ezután az őrmester levette a sisakját, és a parancsnokhoz hajolva halkan
mondott valamit, amiből a lány csak a „kemény volt” szavakat hallotta.
– Jobb lesz, ha megpróbáljuk rendbe szedni, hölgyem – mondta Gett félig
válaszképpen, félig a tábornokhoz szólva. – Attól tartok, kellemetlen
elbeszélgetésre számíthatunk, amikor visszatérünk a Flottához.
– Nem hinném – szólt oda Vaas Ga. A tábornok és Gree parancsnok a
közelben bicegett el, mindketten kimerültnek tűntek a sár– és koromréteg alatt.
– Jó munkát végeztek – tette hozzá.
– Köszönjük, Fearless!
– Csak egy kis időt kérek, parancsnok – válaszolta Etain, és körülnézett a
hangárban. A csapatszállítók embereket öntöttek a helyiségbe, közöttük
orvoscsapatok siettek minden irányba. A levegőt égett festék és kenőolaj
szagának kellemetlen egyvelege töltötte meg. – Megvannak már a számok? –
kérdezte.
Gett lepillantott a kijelzőre az alkarján.
– Improcco század – olvasta fel az adatokat –, négy halott, tizenöt sebesült,
száznegyvennégy főből száznegyvenen tértek vissza. Sarlacc A és B
zászlóaljak: ezerötvennyolc fő kivonva. Kilencvennégy halott, kétszáztizenöt
sebesült. Az ütközetben eltűntek száma zéró. Húsz Torrentet indítottunk el, és
mind visszatért. Ez összesítve hét és fél százalékos veszteség, amelyet
többnyire a dinlói ütközetben szenvedtünk el. Azt hiszem, tábornok, ezt
nevezhetjük jó eredménynek.
Etainnek úgy tűnt, sokan meghaltak. Mert sokan meghaltak. De a többség
túlélte. Ezzel kellett megelégednie.
– Akkor irány a Tripla Zéró – mondta. Eredetileg Zéró–Zéró–Zérónak
nevezte a központi bolygót, ahogy az utcai szlengből átvette, de a katonák azt
mondták, hogy összezavarhatja őket. Adóvevőn keresztül nem lehet eldönteni,
hogy a központi bolygóra gondol, vagy csak a katonaságnál bevett szokás
szerint háromszor elismétel egy fontos adatot. A tábornoknak egyébként is
jobban tetszett a Tripla Zéró kifejezés, így hát átvette. Bár többnyire még
mindig a Coruscant megnevezést használta, ettől úgy érezte, hogy részesül a
katonái kultúrájából. – De ne siessünk nagyon! – tette hozzá.
– Rendben, tábornok – fogadta Gett az utasításokat. – Csak szóljon, ha
pihenni szeretne, és hívok egy kísérőt!
Etain nem akart egyedül visszatérni a kabinjába, legalábbis még nem. Az
apró mosdókagyló felett egy kis tükör volt a falon, és egyelőre nem érezte úgy,
hogy képes a saját szemébe nézni. Inkább körbejárt a zsúfolt hangárban.
A látottakból leszűrte a következtetést: a bakta–tartályok tele lesznek.
A pihenőhelyet kereső elit Negyvenegyesek egészen másfajta katonáknak
tűntek, mint az a négy majdnem csak serdülő fiú, akik túl gyorsan ismertették
meg vele a parancsnoki szerepet a Qiilurán.
Ezek az emberek hatalmas változáson estek át. Bármilyen naiv és tiszta
céltudatosság – kote: dicsőség – fűtötte őket, amikor utoljára maguk mögött
hagyták a Kaminót, a keserű tapasztalatok felülírták azt. Borzalmakat láttak és
éltek meg, testvéreket veszítettek el, tapasztalatokat gyűjtöttek és cseréltek.
Mindeközben teljesen megváltoztak.
Viccelődtek, pletykáltak, kis szubkultúrákat fejlesztettek ki, és gyászoltak,
mint bárki más a Galaxisban, de soha nem éltek olyan életet, amelyben nincs
háború. És ez nem volt helyénvaló.
Etain a szívében és a bőrén érezte mindezt, amikor körbejárt a hangárban, és
olyan katonák után kutatott, akiknek szüksége lehetett a segítségére. Ezekből a
férfiakból már teljesen hiányzott az a belső, gyermeki lényeg, amely
Darmannel először találkozva annyira félrevezette a Qiilurán. A jelenlétükben
a létezésnek csupán kétféle árnyalata színezte meg az Erőt: beletörődés és
mindent elárasztó, mindenkiben egyformán erőteljes közösségi érzés.
Etain jelentéktelennek érezte magát. A klón katonáknak nem volt szükségük
rá. Bíztak a saját képességeikben, egész lényüket aköré építették fel, amilyen
személyiségük kifejlődött – annak ellenére, hogy a kaminóiak kiszámítható,
standardizált egységeket akartak létrehozni –, és megmásíthatatlanul kötődtek
egymáshoz.
A tábornok belehallgatott a halk beszélgetésekbe. Néha elcsípett egy–egy
mandalori szót, amelyet eredetileg viszonylag kevés katona tanult meg
Skiratától, Vautól vagy hasonló forrásból, mégis gyorsan elterjedt a seregben,
rangokat és fizikai határokat figyelmen kívül hagyva öntötte el a klónok
sokaságát. Ők pedig belekapaszkodtak, és az identitásuk részévé tették ezeket
a szavakat. Végeredményben mind mandaloriak voltak, és amennyit Etain
erről a népről tudott, annak alapján a folyamat logikusnak és
elkerülhetetlennek tűnt.
Mi több, ez volt az egyetlen értelmes dolog, amikor olyan célért küzdöttek,
amihez nem volt semmi közük. Ez egyenlő volt a zsoldos önmaga iránt érzett
tiszteletével; egyenlő egyfajta mélyen gyökerező, támadhatatlan,
bajtársiasságon és egyéni képességeken alapuló tisztelettel.
Annyi különbséggel, hogy a zsoldosok fizetést kapnak és néha hazamennek,
legyen bárhol az otthonuk.
Az egyik katona türelmesen ücsörögve várta, hogy ellássák a sérülését. A
vállvértjén 5–ös állapotkód vöröslött, tehát járóképes volt. Páncélján vérpatak
folyt le egy repesz okozta fejsérülésből, sisakját az ölében tartotta és egy
rongydarabbal tisztogatta. Etain leguggolt mellé, és megpaskolta a férfi karját.
– Tábornok? – kérdezte a klón felnézve.
A lány már annyira nem figyelt a katonák egyformaságára, hogy beletelt
néhány másodpercbe, mire felismerte Darman arcvonásait. Egyformák voltak,
nagy vonalakban, azonban ezernyi apró részlet különböztette meg őket
egymástól.
– Jól van?
– Igen, parancsnok.
– Hogy hívják? Nem a számot kérdem.
– Nye.
– Akkor hát Nye... Tessék! – mondta Etain, és odanyújtott egy
vizespalackot. A két fénykard – az egyik a sajátja, a másik elhunyt mestere
öröksége –, a sokkolókarabély és az adó–vevő mellett ez volt az egyetlen
dolog, amit magánál tartott. – Mást nem tudok adni – folytatta. – Nem tudok
fizetni, nem tudom előléptetni, nem adhatok néhány nap kimenőt, és még
jelvényekkel sem díszíthetem ki a bátorságáért. Őszintén sajnálom, de nem
tehetem. És azt is sajnálom, hogy így kihasználják magukat. Azt kívánom, bár
véget vethetnék ennek az egésznek, és jobbá tehetném az életüket, de nincs rá
lehetőségem. Csak annyit tehetek, hogy a bocsánatukat kérem.
Nye döbbenten nézett rá. Lepillantott a palackra, azután kinyitotta, és
hosszan kortyolt belőle, közömbös arckifejezése helyét megkönnyebbült
mosoly vette át.
– Köszönöm, tábornok! – válaszolta.
A Jedi hirtelen ráébredt, hogy a hangár elcsendesedett körülötte, ami nem kis
teljesítmény volt, tekintve a hatalmas teret és a benne lévő emberek számát.
Mindenki őt hallgatta.
Elvörösödött zavarában, és még inkább zavarba esett, amikor halk,
visszafogott éljenzés futott végig a népes társaságon. Nem tudta eldönteni,
hogy valóban őszintén örülnek–e a szavainak, vagy csak támogatni próbálnak
egy tisztet, aki – már–már zavarba ejtő tisztasággal érzékelte önmagát és
környezetét – úgy nézett ki, mint egy járkáló rémálom, és nyilvánvalóan
nehezen küzdötte le a csata utóhatásait.
– Tábornok! – szólította meg Gett a semmiből előbukkanva.
– Egy bögre caf és egy váltás ruha, ha javasolhatom. Néhány óra alvás után
biztosan jobban érezné magát.
Gett barátságos és jóindulatú parancsnok volt amellett, hogy kiváló
szakértelemmel rendelkezett, mint hajózó tiszt. Ő irányította a hajót. Minden
tekintetben ő volt a főparancsnok, és nem Etain. Ha a Coruscanton, a Korélián
vagy az Alderaanon született volna, ragyogó karriert futott volna be, de mivel
egy tartályban tenyésztették ki a Kaminón, mesterségesen megrövidített élete
egészen máshogy alakult.
Etain elhatározta, hogy amikor visszaérnek a központi bolygóra, megkeresi
Kal Skiratát, és ha kell, könyörögve kéri majd, hogy segítsen neki megérteni
ezt az egészet. Még mielőtt túl késő lenne, megkeresi az Omegásokat, és
személyesen mondja el nekik, mennyire törődik velük. A leginkább
Darmannek akarta elmondani ezt. Róla sohasem feledkezett meg.
– Komolyan gondolta, amit mondott – jegyezte meg Gett, amikor már a
kabinja felé vezette Etaint. Inkább kijelentés volt ez, mintsem kérdés.
– Igen. Komolyan.
– Ennek örülök. Bármilyen tehetetlennek is érzi magát, nekünk az
együttérzés és az összetartás is sokat jelent.
Etain hirtelen vágyakozni kezdett arra, hogy egyszer lássa, amint Gett
hazatér egy családtagokkal és barátokkal telt házba, és egy pillanatra
eltűnődött rajta, hogy valójában a parancsnoknak vagy önmagának kívánja
ezt?
– Egyszer megtanítottak bekötött szemmel is látni – mondta.
– Az a lecke sokkal fontosabb volt, mint gondoltam. Akkoriban úgy hittem,
ezzel azt tanulom meg, hogyan harcoljak fénykarddal, csupán az Erőre
hagyatkozva. Azonban most már tudom, mi az Erő létezésének célja. Már a
tekintetek mögé látok a segítségével.
– Semmi sem változik attól, ha önmagát vádolja.
– Igaza van, parancsnok. De attól sem változik meg semmi, ha úgy teszek,
mintha nem lennék felelős semmiért.
Ezen a ponton Etain teljes bizonyosságot érzett afelől, hogy az Erő kiragadta
magából a létből, körbeforgatta, és egy egészen más ösvényre helyezte vissza.
Rádöbbent, hogy képes megváltoztatni a dolgokat. Lehet, hogy nem azonnal
és nem is azok számára, akik vele vannak ezen a hajón, de valahogy
megváltoztathatja a katonák jövőjét.
– Ha ettől esetleg jobban érzi magát – mondta Gett én sem tudom, mivel
foglalkozhatnánk a háború helyett. Valószínűleg hallani fog egy rakás jó
viccet – tette még hozzá.
Tisztelgett, és otthagyta a tábornokot a kabinja előtt.
A klónok még fájdalommal és halállal körülvéve is találtak olyasmit, amin
lehetett nevetni. Gett azzal az elbagatellizáló, találékony és tiszteletlen
humorral rendelkezett, amely mintha az egyenruhát és páncélt viselő férfiak
közös jellemzője lett volna –és aki nem érti a viccet, az ne szálljon be a
játékba. Etain többször is hallotta Skiratának ezt a mondatát az Omegásoktól,
és azt jelentette, hogy aki nem képes nevetni, azt a könnyei fogják csapdába
csalni.
A ruhájára száradt vért nézte, és amíg az emlékek kínozták, nem tudta
rávenni magát, hogy kimossa a foltot a szövetből. Végül begyűrte az egészet a
matraca alá, lehunyta a szemét, és még csak arra sem emlékezett, hogy mikor
dőlt végig a priccsén.
Riadtan ébredt fel.
Felébredt, és érezte, hogy a hajó elfordult, azután gyorsulni kezdett.
Azonban nem ez ébresztette fel, hanem valamiféle zavar az Erőben.
Darman!
Megérezte azt a finom vibrálást, amely azt jelentette, hogy a Fearless
hajtóművei teljes erőbedobással dolgoznak.
Etain felült, és letette a lábát az ágy mellé, de hirtelen mindkét vádlija
görcsbe rándult. A kabinajtó mögött tiszta öltözék lógott egy fogason –
fogalma sem volt róla, hogy a személyzet honnan szerezhette. Arcot mosott, és
végül mégiscsak belenézett a mosdó feletti, kis tükörbe. Egy idegen sápadt,
sérülésekkel teli és gyorsan öregedő arcát látta.
De legalább képes volt szembenézni önmagával.
Magára húzta a tiszta köpenyt, és eltette mindkét fénykardot. Kast Fulier
mester fegyverét nem csak szentimentalizmusból, de gyakorlatias
óvatosságból is magánál tartotta. Éppen készen állt az indulásra, amikor
lépteket hallott a kabinja előtti folyosóról. Valaki kopogtatott, és Etain az Erő
segítségével nyitott ajtót. Megnyugtatta a tudat, hogy nem veszítette el az
irányítást.
– Tábornok? – kérdezte Gett, és odanyújtott egy bögre cafot. A
mozdulataiból meglepő nyugalom áradt ahhoz képest, hogy a hajó
egyértelműen egy új parancs miatt tartott új irányba. – Bocsásson meg, amiért
ilyen hamar zavarom!
– Nagyon kedves magától, parancsnok! – köszönte meg Etain a
figyelmességet, és elvette a bögrét. A férfiéval ellentétben az ő keze remegett.
– Éreztem valamit. Mi történt?
– Vettem a bátorságot, és remélem, nem tekinti sértésnek, de figyelmen
kívül hagytam az utasításait.
Etain el sem tudta képzelni, hogy ezt valaha is sértésnek tekintse. Egyszer ő
maga adta parancsba Darmannek, hogy akármi történik, a kommandós köteles
beavatkozni, ha ő olyasmit tesz vagy mond, amivel veszélyezteti a küldetést.
Etain úgy vélte, a klónok jobban értettek a dolgukhoz, mint ahogy ő valaha is
remélheti ezt saját magáról.
– Tudja, hogy feltétlenül megbízom a döntéseiben – válaszolta.
A parancsnok mosolya lefegyverző volt. Hasonlított Fi mosolyára, de nem
keltette azt az érzést, hogy a férfi kétségbeesetten próbál mindenkit felvidítani
maga körül. – Eltérítettem a hajót a Tynna–szektor felé – magyarázta Gett. –
Vörös Zéró hívást kaptunk, és szerintem, ha hallotta volna, mindenképpen
válaszol rá. A sérültek túlélése szempontjából nem sokat jelent ez a plusz idő.
Vörös Zéró. Súlyos katasztrófa esetén szétküldött vészhívás minden
környékbeli hajónak. Még az sem számított Vörös Zérónak, hogy ki kellett
vonniuk a Negyvenegyeseket a tarthatatlan harcállásokból.
– Természetesen én is mindig válaszolnék a Vörös Zéróra. Jól tette,
parancsnok!
Gett megvárta, amíg a nő kiissza a cafot és visszaadja a bögrét, csak ezután
tette hozzá:
– Már csak azért is, mert ez a hívás az Omega–osztagtól jött. Úgy tűnik,
hogy igen mély trutyiba kerültek.
„Darman – gondolta. – Az Erő gondoskodott róla, hogy Etain mindig
megkapja a legfontosabb információkat. Dar!”
Negyedik fejezet
Taung–sa–rang–bro–ka!
Je–tii–se–ka–’rta!
Dha– Wer–da–Ver–da–a’den–tratu!
Cor–u–scan–ta–kan–dosii–adu!
Duum–mo–tir–ca–’tra–nau–tracinya!
Gra–’tua–cuun–hett–su–dralshy’a!
Etain úgy érezte, hogy mindent egybevetve egész jól tartotta magát.
Addig visszafogta hányingerét, amíg magára nem csukta a mosdó ajtaját.
Hagyta, hogy az öklendezéstől eleredjenek a könnyei, és lecsorogjanak az
arcán. Megnyitotta a vizet, hogy a zúgás elnyomja a többi zajt, és próbálta
visszafogni a zokogását.
Meg volt győződve róla, hogy ki fogja bírni. Nem bírta ki.
Orjul lelkébe nehezebb volt beletépni, mintha fizikai erőszakot akart volna
alkalmazni. Elvette a férfi meggyőződését, ami önmagában véve nem lett
volna nagyon gonosz dolog, de Etain jól tudta, hogy a férfi hamarosan meg
fog halni, és már nem találhatott vigaszt a hitében sem, mert ő megfosztotta
tőle. A férfi megtörve, egyedül és elhagyatottan végzi.
„Miért csinálom én ezt? – gondolta, de mindig is tudta a választ: Mert az
emberek meghalnak.”
„Mikor nem fogja a cél szentesíteni az eszközt?”
Addig hányt, míg végül már csak görcsösen reszketett és vonaglott. Azután
megtöltötte a mosdókagylót hideg vízzel, és belenyomta a fejét. Mire ismét
felegyenesedett, a látása kitisztult, és egy olyan arc nézett szembe vele,
amelyet felismert. Walon Vau szívós, kemény vonásait látta maga előtt.
„Minden téves, amit tanultam...”
Vau lénye egyenlő volt a kegyetlen célszerűséggel; egy Jedi számára
elképzelni sem lehet jobb példát a sötét oldalra. Ugyanakkor, a tudatos
rosszakarat teljes mértékben hiányzott belőle. Etain először még azt várta,
hogy haragot és gyilkos szándékot fog érzékelni, de Vauban... csak a semmi
volt. Illetve, nem csak a semmi. Valójában a férfi nyugodt volt és még
jóindulatú is. Úgy vélte, a jó cél érdekében cselekszik. Megtestesítette a
feltételezett Jedi–ideált; nem harag vagy félelem vezérelte, hanem az, hogy
helyesnek vélte a cselekedeteit. Vau személye láttán Etain megkérdőjelezett
mindent, amit tanítottak neki.
A sötét és a fény csak a befogadó felfogásától függ. Hogyan lehetne ez igaz?
Hogyan lehetséges, hogy Vau szenvtelen céltudatossága morálisan
magasabb szinten áll, mint Skirata dühe és haragja?
Etain éveken át küszködött a haragjával és neheztelésével. Választhatott,
hogy jó Jedi lesz belőle, vagy bukott Jedi – azzal a hol kimondott, hol
elhallgatott feltételezéssel, hogy a bukás egyenlő a sötét oldal ölelésével.
A harmadik ösvényt csak későn ismerte fel: el is hagyhatja a Rendet.
Miközben döbbenten tűnődött ezen az új felismerésen, megtörölte az arcát
egy törülközővel. Csak azért lett Jedi, mert nem ismert más életet. Nem azért
sajnálta meg Orjult, mert meg kellett kínoznia, hanem mert elvette tőle az
egyetlen dolgot, amely egyben tartotta a férfi világát: a meggyőződését, amely
irányt mutatott neki. Valójában Etain saját magát szánta, mert nem volt semmi
az életében, ami irányt mutasson neki, és ezt az érzést – tagadva önmaga előtt
– vetítette ki az áldozatába.
Amikor cselekedetei nem akörül forogtak, hogy jó, szenvedélytelen és a
világtól eltávolodott Jedi legyen, önzetlensége egyedül abban merült ki, hogy
törődött a klónokkal, és megkérdezte tőlük, hogyan élik meg mindazt, amit
velük tesznek.
Ez mutatott számára irányt.
Hirtelen tisztán látta maga előtt az utat – de belül még mindig tele volt fájó,
nyílt sebekkel. A kinyilatkoztatás nem gyógyította meg. Leült a kád szélére, és
a térdére hajtotta a fejét.
– Mi a baj, asszonyom? – jött Darman hangja az ajtó túloldaláról.
Ugyanolyannak kellett volna lennie, mint minden más klónnak, mégsem volt
ugyanolyan. Mindegyiküknek, még ha néha csak elenyésző mértékben is,
eltért a hangja, a kiejtése, a beszédmódja. Az ajtó előtt Dar állt.
Etain már csillagrendszerek távolságából is megérezte volna a jelenlétét.
Számtalanszor ki akart nyúlni Darman felé az Erőn keresztül, de attól tartott,
hogy elterelné a férfi figyelmét arról, amit éppen csinál, és ezzel az életét
veszélyeztetné. Vagy a másik lehetőség: ha Dar nem örült volna a
kapcsolatfelvételnek, akkor akár magára is haragíthatta volna.
Annak idején ott maradhattak volna a Qiilurán, de a kommandós az osztagát
választotta. Amit a lány érzett iránta, az a különválásuk óta kifejlődött,
folyamatos vágyakozás, talán nem is volt kölcsönös.
Darman ismét bekiáltott:
– Minden rendben?
Etain kinyitotta az ajtót, és a férfi elé állt.
– Most nem akarok „asszonyom” lenni – mondta.
– Elnézést, nem akartam...
– Ne menjen el!
Dar már eltávolodott néhány lépésnyire, de úgy mozgott, mintha a társalgóba
vezető folyosó be lett volna csapdázva. Etain már látta ezt tőle, amikor az
életét kockáztatta, és a férfi tudására kellett hagyatkoznia. Darman akkor
annyira összeszedettnek, mindenre képesnek és rátermettnek tűnt, hogy a
puszta jelenlétével elsöpörte a Jedi kételyeit.
– Még mindig nem könnyebb, ugye? – kérdezte a kommandós. – Mi?
– Megadni magát a haragnak. Tudja: az erőszak.
– Ó, bármelyik Jedi–mester büszke lenne rám! Harag nélkül csináltam
mindent. A harag a sötét oldal felé visz. Ellenben a nyugalom segít elkerülni a
sötét oldalt.
– Tudom, hogy nehéz volt. Tudom, hogy Kal őrmester hogyan reagált,
amikor neki kellett...
– Ez nem ugyanaz. Egy idegennek kellett ártanom. Nincs személyes
dilemma.
– De ettől még nem lett rosszabb ember. Meg kellett tennie. Ez zaklatta így
fel?
– Talán. És a kételyeim.
Etain nem akart egyedül maradni a gondolataival. Meditálhatott volna.
Rendelkezett az akaraterővel és mindazzal az ősi tudással, amely átsegíthette
ezen a nehéz helyzeten, és megtehette volna, amit a Jedik általában tettek:
hogy eltávolodik a pillanattól. Csakhogy nem ezt akarta.
Meg akarta kockáztatni, hogy együtt él ezekkel a szörnyű érzésekkel. Úgy
érezte, a veszély abban rejlik, ha megtagadja őket – azt sem sikerült letagadnia
maga előtt, amit Darman iránt érzett.
– Dar! Kételkedett valaha is? Mindig azt mondta, hogy biztosan tudja, mi a
szerepe. Én is mindig úgy éreztem, hogy ez igaz.
– Tényleg tudni akarja?
– Igen.
– Mindig vannak kételyeim.
– Mifélék?
– Mielőtt magunk mögött hagytuk a Kaminót, biztos voltam benne, hogy
tudom, mit kell tennem. Azóta... nos, minél többet látok a Galaxisból... és
minél többet látok más emberekből, annál inkább felmerül bennem a kérdés,
hogy miért pont én? Hogyan lehet az, hogy kerültem én ide ahelyett, hogy
azoknak a hétköznapi embereknek az egyike lennék, akiket itt látok a
Coruscanton? Mi lesz velem és a testvéreimmel, amikor megnyerjük a
háborút?
A klónok nem voltak ostobák, mi több, magas intelligenciával rendelkeztek.
így tenyésztették ki őket. Márpedig az intelligens, találékony és agresszív
mesterséges lények előbb–utóbb észreveszik, hogy a világ nem igazságos
velük. Adott, hogy ezt nehezményezni is fogják.
– Én is ezt kérdem – mondta Etain.
– Ettől hűtlennek érzem magam.
– Megkérdőjelezni a dolgokat még nem hűtlenség.
– De veszélyes – mondta Darman.
– Mire veszélyes? A kérdések előtti állapotra?
– Nem lehet mindennel vitatkozni. Például a parancsokkal sem lehet. Nem
látod át az egész csatateret, és egy figyelmen kívül hagyott parancs akár pont
az is lehet, amelyik megmentette volna az életed.
– Nos, én örülök, hogy vannak kételyei. És örülök, hogy nekem is vannak.
Darman a falnak támaszkodott a hátával, arcára kiült az aggodalom.
– Nem kér valamit enni? – kérdezte. – Kipróbáljuk Qibbu glockaw–szószos
nerfjét. Scorch szerint lehet, hogy csak egyszerű páncélos patkányból készül.
– Most nem érzem úgy, hogy képes lennék elvegyülni a tömegben.
– Túlbecsüli Qibbu konyhájának népszerűségét – mondta a férfi egy
vállvonás kíséretében. – Talán rá tudom venni a szakácsot, hogy kábítsa el a
dögöt egy DC–vel, és küldje fel szobaszervizzel.
Ez volt Darman: a kérlelhetetlenül pozitív természet megtestesülése. Etain
dolga lett volna ösztönözni az alárendelteket, de annak idején a Qiilurán az
előtte álló kommandós adott neki erőt, hogy újra és újra felálljon és harcoljon.
A férfi örökre megváltoztatta őt. Azon gondolkodott, hogy vajon Darmannek
van–e bármi fogalma arról, mekkora hatással van rá még mindig?
– Rendben – mondta de csak ha mellettem marad.
– Hát igen, páncélos patkányt enni felér egy kihívással a sors ellen. Szükség
lehet az elsősegélycsomagra – válaszolta Darman vigyorogva, és Etain máris
jobban érezte magát.
Niner szólt be a folyosóról:
– Jössz, Dar? Fi és Sev van beosztva.
– Nem, inkább küldjetek fel valamit! Fi és Sev is mehet veletek, majd mi
átvesszük a műszakot – mondta Darman. Oldalra billentette a fejét, mint aki
dorgálást vár.
Skirata válaszolt:
– Két rostonsült?
– Az jó lenne!
– Nem kértek inkább valami biztonságosabbat? Mondjuk, tojást?
– Jöhet a rostonsült. Nem félünk semmitől.
Etain hirtelen kényszert érzett, hogy felnevessen. Fi volt a csapat bohóca, de
Darman valóban felvidította őt. Valószínűleg azért, mert meg sem próbálta
elfojtani a kínjait.
Ráadásul a tábornok nyugtalanítóan jóképűnek találta a férfit. Barátokként
tekintett az omegásokra, de úgy érezte, mintha Darman egészen más lenne, és
másképp is nézne ki. Tudta, hogy soha senki nem lesz ennyire értékes a
számára, mint Dar.
– Nos, mihez kezdjünk magunkkal? – kérdezte Dar.
– Hát, a fénykardvívást most hagyjuk...
– A múltkor komolyan megcsapott azzal az ággal.
– Maga mondta, hogy tegyem meg.
– Szóval, már a klónok parancsait is teljesíti, tábornok?
– Életben tartott.
– Ugyan! Szépen elboldogult volna nélkülem is...
– Valójában nem – ellenkezett Etain. – Valójában maga nélkül sehogy sem
boldogultam volna.
Néhány pillanatig a kommandós szemébe nézett, remélve, hogy az férfiként
fog reagálni, de Darman csak zavart kisfiúként bámult vissza rá.
– Tudta, hogy még soha nem voltam ilyen közel egy ember nőhöz? –
kérdezte.
– Sejtettem.
– Még abban sem voltam biztos, hogy a Jedik... igazi, hús–vér lények.
– Ezen néha én is elcsodálkozom.
– Nem ijesztett meg a lehetőség, hogy meghalhatok – mondta a férfi. Először
csak a nő fejére tette a kezét, azután befejezte a mozdulatot, és ujjaival
belefésült rövid hajába. A gesztust Skiratától vette át. – Csak azért féltem,
mert nem tudtam, mit érzek, és...
A felszolgálódroid csengetett, hogy engedjék be.
– Fierfek! – szűrte át a káromkodást Darman a fogai között, és a válla egy
kicsit megereszkedett. Ellökte magát a faltól, és kiment, hogy elvegye a tálcát
a droidtól, s közben végig bosszúsan összevonta a szemöldökét. Levette a
fedőt, és úgy nézte az ételt, mintha az valamiféle robbanóanyag lenne. Etain
érezte, hogy az iménti pillanat már örökre elveszett.
– Halott? – kérdezte.
– Ha nem, akkor sem fog felkelni egy ideig.
A lány közelebb ment, óvatosan harapott egyet, és próbaképpen hosszan
rágcsálta a falatot.
– Lehetne rosszabb is – jegyezte meg.
– Mint például a tápkocka–fejadag?
– Szép emlékek...
– Legalább tudja, miért vagyunk képesek bármit megenni.
– Még a kenyérre is emlékszem – tette hozzá a nő.
Villával a kézben Darman megbökdösött valamit a tányérján, azután
aggódva pillantott fel.
– Kinyúlt felém az Erővel? Nemcsak képzeltem, ugye?
– Nem képzelte.
– Miért?
– Nem nyilvánvaló?
– Honnan tudhatnám? Nem vagyok biztos benne, hogy ilyen sokat tudnék
magáról.
– Dar! Szerintem eleget tud.
Darman hirtelen kitüntetett figyelemben részesítette a sültje maradékát.
Végül is, tényleg lehetett nerfhús...
– Szerintem arra senki sem gondolt, hogy a nők jelenthetnek majd valamit a
számunkra, főleg ha figyelembe vesszük a várható élettartamunkat – jegyezte
meg a férfi. – A harci képességek szempontjából ez nem volt fontos.
Ez késszúrásként hatott, váratlan kínt okozott. A klónokat megfosztották
minden választási lehetőségtől, és a velük szemben elkövetett
igazságtalanságok közül ez volt a legrosszabb: figyelmen kívül hagyták, hogy
lehet személyes jövőjük, és ezzel megtagadták tőlük a jobb élet reményét. Még
ha túl is élték a csaták sorát, az idő ellen automatikusan háborút veszítettek.
Harminc éven belül Darman biztosan halott lesz, és Etain még csak az élete
felénél sem jár majd.
– Fogadni mernék, hogy Kal fontosnak tartotta.
Darman beharapta az alsó ajkát, és elfordította a tekintetét. A lány nem tudta
eldönteni, hogy zavarban van–e, vagy csak nem tudja, mit szeretne tőle.
– A tábornokokat nem említette – mondta végül a kommandós halkan.
– Az én mesterem sem tért ki külön a klón katonákra.
– Egyébként is úgy hallottam, hogy maga nem mindig teljesíti a kapott
parancsokat.
– Tartottam tőle, hogy soha többé nem találkozunk. De most itt van, Dar, és
csak ez számít.
Etain kinyújtotta a kezét az asztal felett. Darman habozott, azután megfogta.
– Lehet, hogy holnap már mindketten halottak leszünk – mondta a lány. –
Vagy holnapután, vagy a jövő héten. Ilyen a háború.
– A másik Fi jutott eszébe, akinek az élete homokként pergett ki az ujjai
közül. – Nem akarok úgy meghalni, hogy nem mondtam el, mennyire
hiányoztál minden egyes nap, mióta elmentél – folytatta. – Azt is el akarom
mondani, hogy szeretlek, és többé nem hiszek mindabban, amit a
ragaszkodásról tanultam. Neked sem kell elhinned, hogy meg kell halnod a
Köztársaságért...
Megszegett minden szabályt.
De a háború már úgyis megszegte a békefenntartó Jedi–rend és a civilizált
Köztársaság minden szabályát. Nem fog zavart okozni az Ereiben, ha egy
középszerű Jedi és egy klónozott katona megszeg még egy–két szabályt.
– Én sem felejtettelek el soha – válaszolta Darman. – Egyetlen pillanatra
sem.
– Meddig tart, amíg két osztag teleeszi magát a bárban?
– Azt hiszem, elég sokáig – válaszolta Darman.
Tizenegyedik fejezet
Kal Skirata fél szemmel a bár közönségét figyelte, és fél füllel a helyiséget
belengő alapzajt hallgatta. Kellemetlen érzést keltett, hogy ennyire óvatosan
kellett járnia a biztonsági tisztek között; ők is ugyanolyan hálátlan munkát
végeztek, mint a fiai, viszont lehet, hogy pont köztük volt a tégla. Az őrmester
nem hagyhatta, hogy a bajtársiasság befolyásolja az ítélőképességét.
Remélte, hogy Obrimot nem zavarja a torzítómező, amellyel körülvette a
fülkét. A jeladó az asztalon hevert a poharak között, és bár csak egy
összegyűrt papírgalacsinra hasonlított, készen állt megzavarni minden
lehallgató vagy megfigyelő készüléket.
– Ha az enyéim között van, akkor személyesen lövöm keresztül az illetőt –
mondta Obrim.
Skirata nem kételkedett benne, hogy a százados be is váltja az ígéretét.
– Bedobhatnál egy hamis csalit a rendszerbe, hogy megnézzük, ki ugrik rá –
javasolta.
– Ha közöttünk van, akkor is szükség lesz adatokra a seregtől. A
holokamerás felvételek a katonai célpontokról és mozgásokról egy dolog, de
tudni, hogy pontosan hol is lesznek, az már más lapra tartozik.
– Jól van, akkor be kell vinnem valakit a logisztikai központba – válaszolta
Skirata. Az egyetlen lehetőség Ordo volt. – Ha találunk kapcsolatot az
embereidhez, akkor szabad kezet kapsz – tette hozzá.
– Úgy általában véve nem vagyok mindenbe beavatva, ugye?
– Ha megmondom, merre járnak a fiúk, és valami bajba keverednek, akkor
vissza kellene hívnod a kiszálló embereidet, és hirtelen mindenki megtudná,
hogy egy akciócsoport dolgozik a városban.
– Tudom, csak aggódom, hogy néhány túlbuzgó kolléga esetleg felfigyel az
embereidre, és valamelyikük elkezd füstjeleket küldeni a fejeseknek.
– A srácaimnak nincsenek fejesei. Csak én.
– Kal...!
– Nem. Még nem. Ezt most muszáj titokban tartanom – felelte. Kedvelte
Obrimot. Rokon léleknek tartotta, gyakorlatias embernek, aki nem osztogatja a
bizalmat alaptalanul. – Ha úgy látszik, hogy valami kicsúszik a kezünkből,
akkor te leszel az első, akit figyelmeztetek – ígérte Skirata.
Obrim körbelötyögtette az itala maradékát a pohara alján.
– Jól van, úgy legyen! Biztos, hogy nem kérsz egyet? – kérdezte.
– Csak este iszom egyet, hogy könnyebben elaludjak. A Kaminón vettem fel
ezt a szokást. Nehezen alszom el.
– Egy nap majd mindent el kell mesélned. Fogadni mernék, hogy
Tipocavárosban nem nagyon van bűnözés.
– De van – válaszolta Skirata. A legrosszabb fajta, gondolta közben. Már rég
elhatározta, hogy ha még egyszer meglát egy kaminóit, puszta kézzel fogja
darabokra tépni. – Persze, nem olyan, amiért letartóztathatnál valakit – tette
hozzá.
– És Fi mikor ugrik be egy italra? Az ostrom óta tartozunk neki. Bátor
kölyök.
– Az. Ösztönösen ráveti magát egy gránátra, és máris hős lesz belőle. Persze,
ha ösztönösen lövöldözne, és elkapna egy civilt, máris szörnynek neveznék.
– Mintha velünk nem ugyanez lenne, cimbora...
– Mindegy. Fi most épp járőrszolgálatot teljesít – mondta Skirata az
időkijelzőjére pillantva. A Zöld Őrségnek csak két óra múlva kellett leváltania
a Vöröset. – De ne aggódj, egyszer lehozom ide – folytatta. – Most úgyis
biztosan halálra unja magát. A terrorelhárítási műveletek borzasztóan
unalmasak tudnak lenni.
– Ücsörgés, egy kis ücsörgés, és még egy kis ücsörgés. Azután meg jöhet a
küszködés, a pánik és a bumm...
– Jól összefoglaltad – értett egyet Skirata. Felhajtotta a maradék
gyümölcslevét, és hozzátette:
– Remélem, időben eljutunk a bummig!
Egy bűnbanda tíz tagját találták holtan a város egyik alsó szintjén,
feltehetően bandák közti viszályban vesztették életüket. Egy a Coruscanti
Biztonsági Erőkhöz közeli forrás szerint területviták vezettek a bandák közti
háború kirobbanásához.
Műveleti bázis, Qibbu’s Hut, 20.15 óra, 383 nappal a Geonosis után
Ordo a közöny sokat gyakorolt álarca mögé rejtőzve hallgatta a fülébe rejtett
adó–vevőt, miközben forgalmi adatokat táplált be a rendszerbe. A fal minden
egyes négyzetcentiméterét beborító holotérkép folyamatosan lüktetett és
változott, ahogy a szállítmányok jelzői vörösről zöldre váltottak – felpakolták,
ellenőrizték és útnak indították őket. A fuvarozók rakodási kérelmei kék,
vízszintes sávokban halmozódtak egymásra.
A holotérkép nem mutatta a csapatok létszámát, de egy kis józan ésszel bárki
kitalálhatta, aki rászánta az időt és logikusan végiggondolta, hogy a sereg
mennyire meggyengült. Ordo ismerte a számokat: legalább egymillió katona
szóródott szét több mint száz bolygón; némelyiken csak kis csapatok, máshol
több zászlóalj is jelen volt. Ez hosszú, tehát alapvetően sérülékeny
ellátmányvonalakat jelentett. A szeparatista terrorhálózatok mégsem útközben
csaptak le rájuk, hanem meg akarták félemlíteni a galaktikus kormányzatot.
Skirata tanítása szerint a motiváció fontos. Azt mondta, a motiváció
ismeretében képes vagy az ellenség fejével gondolkodni, és rájönni, hogy mit
akar, azután elvenni tőle a lehetőséget, hogy megszerezze.
A klón katonák megölése – főleg a klón katonáké, a civilek legfeljebb
véletlenül útban voltak – azt az érzést kelti, hogy a szeparatisták kedvük
szerint jönnek–mennek a Coruscanton.
Ordo személyesnek tekintette az ügyet. Belekapaszkodott az éles, kemény
félelem és az összpontosuló gyűlölet érzésébe, amelyet a Kaminón tanult meg
még azelőtt, hogy egy idegen megmentette volna az életét.
Senkiben sem bízhattak meg, csak egymásban és Kal’buirban.
Az adó–vevőből Niner elégedett kiáltása jött. A Fi és Scorch által megjelölt
férfiak és nők bejárták a galaktikus várost, közben Niner és Boss megjelölt a
holotérképen minden érintett légicsatornát, kvadránst és épületet a
Coruscanton. Abból ítélve, ahogy néha hosszasan ecsetelték véleményüket, a
Kal’buir mellett töltött idő alatt sok trágár mandalori kifejezést megtanultak
– Skirata szerint ez is fontos részét képezte a nevelésnek.
Ordóra várt, hogy visszatérve kiértékelje a kapott adatokat. A feljegyzett
helyszínek száma már húsz körül járt; az ügy kezdett nagyobbra növekedni,
mint amekkorát egy tizennégy fős csapat felgöngyölíthetett.
A felderítő szívesen mondta volna a többieknek, hogy összpontosítsanak a
csomópontokra, ahol a legsűrűbb a forgalom, de egyelőre nem szólhatott. A
mikrokamera nem vett fel semmi mást azon kívül, hogy a központ
alkalmazásában álló nők láthatóan igen sok időt töltöttek a külsejükkel
foglalkozva a mosdóban. Bárki is gyűjtötte be az adatokat, már valószínűleg
tudott Vinna Jiss eltűnéséről, és kétségtelen, hogy megpróbált kialakítani egy
új útvonalat. Ordo külön szemmel tartotta Wennent, mert úgy tűnt, a
munkavezető az idő múlásával arányosan vált egyre ingerültebbé. Hallatszott a
hangján. Gurist nem kedvelte, ez egyértelműen kiderült. A munkaállomásán
ellenőrzött valamit; Ordo is kiment a mosdóba, és amíg visszatért, a Wennen
előtti képernyőn nem változott semmi. A nő egy készletlistát nézett, fel–le
futtatta a felsorolást.
Sugárvetők szállítmányait ellenőrizte, két–három hónapra visszamenőleg.
Ordo azon gondolkodott, hogy ha Wennen a tégla, akkor mi lehet a
motivációja?
Nem kellett elolvasnia a képernyőre kiírt sorokat, csak rápillantott a nő válla
felett, visszament a munkaállomásához, és lehunyt szemmel felidézte, amit
látott.
Bármilyen hibákat követtek is el a kaminóiak, mialatt továbbfejlesztették
Jango génjeit, az erőfeszítéseik nem vesztek kárba.
Wennen az ajtó felé pillantott. Esztétikailag élvezetes látványt nyújtó, finom
vonásai a düh fagyos álarcává változtak.
– Jiss! – mondta megvetően. – Javaslom, hogy ezúttal jó kifogása legyen!
Ordo leküzdötte a kényszert, hogy azonnal megpördüljön. Próbálta
nyugodtan felemelni a tekintetét, hogy csak egy tőle jobbra fekvő irathalomra
nézzen, és periférikusán meglátta: Vinna Jiss állt az ajtóban.
„De hát halott!”
– Nem éreztem jól magam – felelte a nő.
„Ki ez?”
– Kommunikációs eszközökről hallott már? Még a főbérlője is felhívott.
Panaszt tett, hogy nem fizeti rendesen a lakbért.
„Halott! Több száz métert zuhant egy erkélyről, miután Wa–lon Vau
elbeszélgetett vele!”
– Elnézését kérem, asszonyom!
Wennen mérhetetlenül dühös volt, állkapcsán megfeszültek az izmok.
– Reggel elbeszélgetünk! – vetette oda. – Ma már lejárt a műszakom.
Lezárta a munkaállomását, felkapta a székről a kabátját, és elindult az ajtó
felé. Hirtelen megtorpant, és Ordóra nézve így szólt:
– Már tizenhat–harminc van. Jöjjön, menjünk! Senki sem fogja
megköszönni, ha marad a következő műszakra is. Kitegyem a barakkoknál?
„De kit ölt meg Vau?”
– Köszönöm! – válaszolta Ordo. Kijelentkezett, és felvette a sisakját. Örült a
lehetőségnek, hogy végre elrejtőzhet a névtelen, fehér plasztoid és a szemrés
tükröző üvege mögé, s elborzadva megbámulhatta az imént érkezett nőt, aki
kivételesen jól tartotta magát ahhoz képest, hogy már meghalt. – Találkozóm
van néhány bajtársammal a Negyvenegyesek közül. Ki tudna tenni az első útba
eső taxiplatformnál, kérem?
– Örülök, Corr, hogy néha pihen is egy kicsit – mondta Wennen, és
őszintének tűnt az öröme. – Igazán megérdemli...
Ordo vetett egy utolsó pillantást a Jissnek kinéző másik nőre, memorizálta az
arca minden pórusát és vonalát, azután követte a munkavezetőt a személyzeti
siklóparkolóba. Elhelyezkedett az utasülésen, a fejében száz kérdés kergette
egymást körbe–körbe, és életében először nem talált válaszokat.
Wennen beindította a járművet, de néhány másodpercig csak bámulta a
műszerfalat.
– Őszintén mondom – csattant fel hirtelen, a hangjában tehetetlen harag
izzott –, néha legszívesebben megfojtanám azt a nőt! Soha életemben nem
láttam ennyire megbízhatatlan alkalmazottat!
– Bár ne ettem volna meg azt a csípős szószt! – mondta Sev felsóhajtva.
– Mondtam, hogy ne edd meg – válaszolta Fi, és az infravörös távcsőért
nyúlt. – Én jövök.
A zsákutca végén álló bérház két legfelső emeleti lakása között találtak
olyan rejtekhelyet, ahonnan ráláttak a célépületre: egy hatemeletes
toronyházra, amelynek minden ablakát leengedett redőny takarta. A
légkondicionálás szellőzőnyílása pont megfelelő kilátást biztosított néhány
nagyon csendes lakás közelében, nem túl közel a légicsatornákhoz.
A legfelső emeletek túlnyúló homlokzata olyan hatást keltett, mintha az
épületek barátságosan összehajoltak volna az utca felett, közöttük alig
hatméteres rés maradt. Lévén zsákutca, itt nem létezett áthaladó forgalom; az
iménti kis zöld sikló is csak a tető felől tudott leszállni. Jó terep volt: jól be
lehetett rendezni a védekezéshez, vagy épp ellenkezőleg, jól csapdába lehetett
itt esni. Fi az utóbbi ötletet kedvelte jobban.
A szellőzőnyílásban feküdni olyan érzés volt, mintha egy asztalitokba
csukták volna be őket, annyi különbséggel, hogy ha akartak, bemászhattak
bármelyik lakásba az épületben. A hely szűkösségével együtt járó
kényelmetlenségekből Fi úgy következtetett, hogy valószínűleg nem érezné jól
magát egy harckocsiegységnél.
– Fordulj a hátadra egy kicsit! – kérte a társát.
Sev habozott, azután morgolódva engedett a kérésnek.
– Mennyien vannak? – kérdezte.
Fi jobbról balra pásztázott a távcsővel.
– A szenzorkép alapján tízen lehetnek bent már vagy egy órája, és nem sokat
járkálnak – felelte. – Műveleti bázisnak tűnik. Szerinted?
– Lehet. Állítsunk ide egy holokamerát, és tűnjünk el!
– A hely belső elrendezéséből ítélve nem lesz könnyű mindet leszedni,
amikor bemegyünk.
– Szeretem, ha nem könnyű – mondta Sev.
– Scorch és Fixer bejelentkezett már?
Sev a szeme elé emelte az adatolvasóját.
– Na, ez vicces – jegyezte meg.
– Mi?
– Scorch kisebbfajta kereskedelmi űrkikötőként azonosította a harmadik
csomópontot. CoruFresh zöldség– és gyümölcsszállítás. Mindenféle űrjármű
megfordul ott.
– Hogy halálra ne röhögjem magam!
– Ha rá tudnánk venni őket, hogy mind összejöjjenek egy sétarepülésre...
– Álmodozz csak! Viszont minden bizonnyal meg tudjuk állítani őket, ha
sietősen távoznak a bolygóról.
Fi hátrébb kúszott a szellőzőben, a könyökével tolta magát, miközben a
könyökhajlataiban tartotta a DC–jét. Még több por és rovartetem tapadt a
védőöltözetére. Oldalra fordult egy karbantartóhelyiség felé, bal lábát kidugva
támaszt keresett, azután a nyílás peremébe kapaszkodva leereszkedett a
padlóra. Sev egyszerűen csak kigurult, és tompa dobbantással érkezett le
mellette.
– Hogyan tovább?
Fi megvakargatta a tarkóját.
– Nem akarsz körbesétálni és megnézni közelebbről? – kérdezte. – Mondjuk,
a tetőt. Hátha találunk egy behatolási pontot.
– Úgy látszik, tudod, hogyan lehet felkelteni az érdeklődésem.
Fi előhívta az épület tűzbiztonsági holo–alaprajzát, ami eddig Ordo egyik
leghasznosabb titkos adatszerzeményének bizonyult. Értelmetlen dolog
ilyesmit kérni a tűzoltóságtól; csak kellemetlen kérdésekhez vezetett volna
arról, hogy miért van szüksége a fehér páncélos srácoknak részletes
alaprajzokra a város épületeinek nagy többségéhez.
– Remélem, rendszeresen frissítik ezeket az adatokat – jegyezte meg Fi. –
Menj balra és végig az átjárón! A tetőre vezető ajtó a folyosó végén van.
– Imádom a tűzoltókat!
– Nagyon segítőkészek. És szép az egyenruhájuk.
A légkondicionáló berendezések gépháza mellett végiglopakodtak a lapos
tetőn, azután a vízszigetelés fölé fektetett, gyorsszerelt duracél létrákon
másztak végig, amelyek rövidebb utat biztosítottak a karbantartó helyiségek
felé. Néhány épületen még megtalálhatóak voltak ezek a régi építészeti
megoldások. Útközben még egy grillparti maradványait is megtalálták, mire
végül egy tető szélén hasalva lenézhettek a szemben lévő épület tetejére.
– Ó, egy Flash sikló! – suttogta Fi.
– Eszedbe se jusson!
– Nem akarom elkötni. Csak egy kis meglepetésen gondolkodtam.
– Szerinted a terepszemle szó mit jelent, ner vod?
– Hangzásra hasonlít a tönkreteszemre...
– Kezdesz megijeszteni – mondta Sev. – És az már valami.
– Ilyen lehetőségünk nem lesz még egyszer.
– Ugye, nem akarsz valami ostobaságot művelni?
– Az a te bajod, hogy nincs stílusod – mondta Fi. Nagyon szeretett volna
elrejteni egy hődetonátort a járművön. Távolról is felrobbanthatót, ami plusz
egy lehetőséget adna arra, hogy lecsapjanak a szeparatistákra, ha akcióra
kerülne sor. Emellett szívesen megleckéztette volna egy kicsit Sevet. Társa azt
hitte magáról, hogy ő a Galaxis legnagyobb kalandora. Ha kalandot akart, hát
Fit nem kellett noszogatni, hogy kalandot mutasson neki. Omegás stílusban.
Ráadásul megtalálta a legbiztonságosabb módot a két tető közti hatméteres
rés áthidalására. Mindenképpen biztonságosabbat, mintha megkérdeznék a
szeparatistákat, hogy nem bánják–e, ha két kommandós vet egy pillantást a
tetőjükre?
Elhátrált a tető szélétől, és elkezdte leakasztani, majd egymáshoz illeszteni a
gyorsszerelt létrákat. Tökéletesen illeszkedtek. Visszakúszott a mellvédhez, és
méregetni kezdte a távolságokat.
Átnézett a túloldalra, azután le a hatemeletnyi mélységbe.
– Szerintem eléri – ítélte meg végül.
Sev is kinézett mellette. – Szerintem is – mondta. – Át akarsz mászni?
Fi megfogta a létrát, és elkezdte csúsztatni, de csak óvatosan, hogy ne
csikorogjon hangosan a betonon. Sev segített neki, mígnem sikerült hosszában
kifektetni az eszközt a tető szélére.
– Inkább futnék...
– Te Fi! Mondták már nekem, hogy valaki furcsa dolgokat önthetett a
keltetőtartályomba. Szerintem a tiedbe is került valami.
– Nem mered?
– Di’kut!
– Ha hősiesen a vesztembe rohanok, te átmászhatsz. Megegyeztünk?
– Utálom, amikor azt akarod, hogy megmutassam, hogy kell ezt csinálni.
– Így? – kérdezte Fi.
Csak másodperceik voltak: át kellett jutniuk, mielőtt valaki felfigyel rájuk.
Fi ránehézkedett a létra egyik végére, egyetlen lendülettel kihajtotta a másik
végét a szakadék fölé, majd amennyire óvatosan lehetett, letette a szemben
lévő tető szélére.
Harminc méterrel lentebb a halál várt rájuk. Vagy ha nem a halál, akkor a
maradandó bénulás és fájdalom.
Fi fellépett a tető alacsony peremére, egyik lábával próbaképpen
ránehézkedett az első létrafokra, azután figyelmét a túloldalra összpontosította.
Rohanni kezdett.
Fogalma sem volt róla, hogy a teste hogyan számította ki a létrafokok
közötti távolságokat, de egyszer sem lépett mellé, és hirtelen a túloldalon
találta magát. Hasra vágódott, és intett a társának, hogy kövesse.
Sev is átrohant. Fi figyelte, ahogy leugrik a létra végéről, és elégedetten
nyugtázta, hogy társa összeszorított fogakkal csinálta utána a mutatványt.
– Látod, milyen könnyen ment! – mondta halkan.
Sev egy kézjellel fejezte ki ellenérzéseit. Amit mutatott, azzal általában
durván meg lehet sérteni másokat.
A tetőről néhány lépcsőfok vezetett le az ajtókig, amelyek a térkép szerint a
legfelső emeletre vezettek, és közel voltak a turbólift aknájához. Bár
felújítások után a lakók nem mindig szokták bejelenteni a változásokat, ezúttal
a tűzoltóság adatai helyesnek bizonyultak. Fi felmérte a lehetőségeket: némi
hőszalag segítségével gyorsan bejuthatnak, és ha néhány gránáttal megpuhítják
a bernieket, nem fognak komoly ellenállásba ütközni.
Sev intett, hogy ideje indulni, mire Fi felemelte az egyik hüvelykujját, és
kivett az övtáskájából egy mágneses detonátort. A szerkezet halk koccanással
tapadt fel a sikló légbeszívó nyílásának belső falára.
Fi intett, hogy mehetnek.
Ismét egyensúlyozott a tető peremén néhány pillanatig, azután végigfutott a
létrán. Érezte, ahogy a fém megremeg, meghajlik és visszarúg alatta. Átért, és
hátranézett – Sev máris a létra végénél állt, felkészült a futásra. Fi bátorítóan
intett, mire a társa elindult.
A visszaút kétharmadánál csúszott meg. Kinyúlt, és elkapott egy létrafokot,
így egyik kezével tartva magát, a hatemeletnyi mélység felett függeszkedett. Fi
úgy érezte, mintha a gyomra a torkába ugrott volna.
Ha valaki felnéz...
A többség felsikolt, ha zuhanni kezd. Sev becsületére legyen mondva, ő
csendben maradt, de a szeme elkerekedett, és a tekintetében rémület ült.
Próbált felnyúlni a bal kezével is, de valamely okból képtelen volt rá. Fi hason
fekve kúszott közelebb hozzá a létrán, és lenyúlt, hogy megragadja a társa
karját és felsegítse. Egy ilyen keskeny felületen ez halálos manővernek
számított, de ahogy Sev is próbálta feljebb küzdeni magát, Finek sikerült
elkapnia az övét.
Sev csak a jobbját használta. Fi megfogta a bal vállát, hogy segítsen neki
biztonságosan elhelyezkedni, de a másik kommandós élesen felszisszent. A
balja megsérült.
– Udesii...! – nyugtatta Fi. – Csak nyugi!
Óvatosan, fokonként haladva behúzta Sevet a tetőre, azután a létrát is
visszaigazította. Mire ismét hasra vetette magát, és hátranézett, társa már fél
térdre emelkedett, de görnyedten markolászta a bal vállát.
„Az én hibám, mert rávettem – gondolta Fi. – Fierfek!”
– Tudsz járni? – kérdezte suttogva.
– Persze, hogy tudok, di’kut! A karom sérült meg!
– Hálátlan chakaar! – morogta Fi. – Legközelebb inkább hagylak leesni. –
Segített a társának felállni, és úgy döntött, hogy lefelé megkockáztatják a
turbóliftet. Mire leértek a földszintre, Fi meg tudta nézni annyira a sérült kart,
hogy kiderüljön: Sev válla kiugrott a helyéről. A kommandós csak úgy bírta
enyhíteni a fájdalmat, ha másik kezével tartotta a balját, de még így is könnybe
lábadt tőle a szeme. Fi néha mondott olyat, hogy elbőgi magát a fájdalomtól,
de élőben látva, a kifejezés egyáltalán nem tűnt viccesnek.
– Ha emiatt ki kell hagynom a bevetést, akkor mutatok neked néhány igazán
érdekes vibropengés trükköt!
– Nyugi! – mondta Fi válasz helyett. Mindig magánál tartotta az
elsősegélycsomagját. Előkotorta belőle az egyszer használatos
fájdalomcsillapítót, és belenyomta az adagot Sev tricepszébe.
– Majd a bázison rányomunk egy kis baktát – mondta.
– A fejedet is azzal kell majd visszaragasztani, miután letéptem!
– Baleset volt.
– Ostoba mutatvány volt! A Deltával soha nem ért baleset.
– Mert mind Vau tökéletes kis katonácskái vagytok, mi? Mi viszont
szoktunk hibázni. Azután felállunk, és megyünk tovább.
– Teljesítenem kell a küldetést!
– Ha veszélyezteted a sikert, akkor nem. Nézd, néha megsérül az ember.
Maradj a bázison, és közvetíts, koordinálj!
– Te ezt nem értheted!
– Tényleg? – kérdezte Fi gúnyosan, miközben próbálta feleleveníteni az
elsősegélyről tanultakat. – Ez vicces. Azt hittem, ugyanazt a munkát végezzük.
Inkább menjünk be ide, és hadd nézzem meg a vállad!
Behúzódtak egy irodatömb árkádja alá, és elbújtak egy oszlop mögé. Fi
lecsatolta Sev védőöltözékének az ujját, és a lámpák halvány fényénél
közelebbről is megnézte a sérült testrészt.
A váll vonala természetellenesen szögletes volt, mert az ízületi fej kifordult a
vápából, és kinyomta a deltaizmot.
– Ez fájni fog – mondta Fi. – Négyig számolok... – Jobb kezével megfogta
Sev csuklóját, kinyújtotta a kart, és bal kezével megtámaszkodott a társa
mellkasán. Próbált biztatónak tűnni, amikor afféle „tudom, mit csinálok”
tekintettel a férfi szemébe nézett. – A kiugrott ízülettel azt kell tenni, amit úgy
hívnak, hogy... négy!
Sev felkiáltott. A válla csikorgással vegyes cuppanás kíséretében ugrott
vissza a helyére.
– Bocs, ner vod! – mondta Fi, és visszatette Sev karját a mellkasához, azután
babrálni kezdett a védőöltözet ujjának visszacsatolásával. Szinte hallotta a
megkínzott ínszalagok és izmok sikoltozását. Sev egészen elsápadt, de
összeszorított fogakkal tűrt. – Nem szabad sokáig úgy hagyni – magyarázta.
– Egész jól csináltad, ahhoz képest, hogy mekkora idióta vagy.
– Kal mindig azt mondta, hogy egy test szétszedéséhez valamennyit arról is
meg kell tanulnunk, hogyan lehet összerakni.
– Rendbe kell jönnöm, hogy harcolhassak.
– Jól van, jól van! Bakta és jeges borogatás. Semmi perc alatt újra jó lesz.
– Vau ki fog nyírni.
– Te, figyelj! Mi ez a dolog Vauval? – kérdezte Fi, miközben kiléptek az
árkád alól, és kocogva elindultak a siklójuk felé, amelyet egy háztömbbel
arrébb parkoltak le. – Hallottam róla, hogy kiverte az eredményeket
mindenkiből, akit ő képezett ki, de Atin torkát miért akarod elvágni?
– Atin megesküdött, hogy megöli Vaut.
Fi majdnem megtorpant.
– Atin? – kérdezte. – Az az Atin, akit nem lehet megzavarni, miközben egy
áramkörrel babrál? A mi At’ikánk?
– Ez most komoly?
– Igen, néha még én is komolyan beszélek. Megesik az ilyesmi.
– Rendben. Atin az egyetlen, akinek a testvérei odavesztek.
– A Geonosison. Gondolom, ezzel rontotta Vau szép, tiszta statisztikáját.
– Ez nem ilyen egyszerű. Amikor visszajött, Atin beleélte magát abba az
ostobaságba, hogy a többiek halála az egyetlen túlélő hibája. Vau segített neki
ismét értelmesen gondolkodni.
Skirata nem volt ott, amikor Fi visszatért a Geonosisi Csatából, de a
kommandós úgy döntött, hogy ezzel a gondolattal majd később foglalkozik.
– Ez megmagyarázza azt a sebhelyet az arcán – mondta halkan.
– Akkor már érted.
– Azt nem magyarázza meg, hogy veled miért ilyen ellenséges.
– Erről őt kell megkérdezned.
Sev olyan ijedten beszélt az őrmesteréről, hogy Fi azt el sem tudta volna
képzelni róla. Azt sem tudta elképzelni, hogy bármi miatt félnie kelljen
Skiratától. Ha feldühödött, falakat tört át a szitkaival, de aki vele volt, annak
sohasem kellett félnie tőle. Kal’buir elhalmozta törődésével a kommandósait.
De Seven látszott, hogy fél beismerni Vaunak a gondatlanságát. Bármi volt
is ennek az oka, Fi tartozott a testvérének némi támogatással.
– Nem muszáj megemlítenünk a vállad – mondta. Beültek, és Fi beindította a
siklót. – Elintézzük magunk között. Ha a bakta nem gyógyítja meg, akkor
Bard’ika megpróbálhatja az Erővel. Vaunak nem kell tudnia róla.
Amióta a Delta–osztag megmentette az omegásokat, ez volt az első olyan
pillanat, amikor Sev láthatóan megenyhült.
– Köszönöm, ner vod! – mondta. – Jövök eggyel.
Tizenhetedik fejezet
Szóval, akar egy kést? Egy jó éles kést? Kiélezheti, amennyire csak lehet,
akár a követ is átvághatja vele. A kés megmenti az életét. Aztán meg majd
dühöng, ha véletlenül megvágja magát vele. Mert, tudja, a kések nem szoktak
kikapcsolni. Ahogy az emberek sem, ha egyszer kiélezi őket.
Darman keresztbe tett lábbal ült Jinart mellett, két kezét összekulcsolva az
ölében tartotta, és a gurlanin nőt figyelte. A lény pedig őt nézte, maga alá
húzott lábbal ült, és narancssárga szeme néha lecsukódott.
Etain időnként odanézett, hogy Darman csak gondolkodik, vagy már el is
aludt, mert a férfi kisugárzása az Erőben ezt nem árulta el egyértelműen.
Amikor letérdelt mellé, Dar szeme csukva volt. Etain eltűnődött, hogy vajon
Jinart altatta–e el telepatikusán?
A kommandós kinyitotta a szemét, a lány mögé pillantott, azután
hozzáérintette ajkát az arcához.
– Zey még nem válaszolt? – kérdezte.
Etain megrázta a fejét. Már felesleges volt titkolózniuk. Darman vállára
fektette a fejét, és nem érdekelte, hogy mit gondolnak a körülöttük lévők. A
kommandósok nem csak állandóan egymás társaságában tartózkodtak, de
képesek voltak értelmezni a legapróbb akaratlan gesztusokat is, így a
kapcsolatuk eltitkolása lehetetlenné vált.
– Ezt meg kell tárgyalnia másokkal is. Vannak döntések, amelyeket még Zey
sem hozhat meg egyedül.
– Gyógyítónak kellett volna tanulnod. Jól csinálod, tudod?
– Bizonyos népek sérelmeit nem sikerül olyan jól kezelni – válaszolta Etain.
– Beszélnem kell Kallal.
– Valami gond van?
– Semmi olyasmi, ami miatt aggódnod kellene.
Etain egyetlen mozdulattal előbb térdelésből guggolásba váltott, majd felállt.
Skirata Ordóval és Ninerrel beszélgetett a falra ragasztott műpapír lapok előtt,
miközben nagy gonddal tisztogatta szeretett zúzópisztolyát. Arról beszéltek,
hogy az adatok alapján a város melyik részét látogatják sűrűbben a
szeparatisták.
A Jedi elkapta Skirata tekintetét, és intett neki, hogy kövesse. A férfi
biccentett, és letette a félig szétszedett fegyver darabjait maga mellé, a kis
asztalra. A holotérkép fénye eltorzította az alkatrészek körvonalait, ahogy
körbefogta őket kék vonalaival.
Kimentek a leszállópadra. A strill hason fekve aludt, mind a hat lábát
kinyújtotta oldalra, és ettől úgy nézett ki, mint egy furcsa alakú, szőrmebundás
bogár.
– Csináltam valami ostobaságot – kezdte Etain.
– Megint?
– Ordóról van szó.
Skirata tekintetében előbb döbbenet látszott, azután harag, de visszafogta
magát.
– Ordóról? – kérdezte.
– Nem, semmi olyasmi... Csak használtam egy parancsot, amit magától
hallottam. Feldühítettem vele. Azt hittem, meg akarja ölni Jinartet, és
rákiáltottam, hogy állj. Elmondta, miért ne használjam ezt a parancsot.
Az őrmester hosszan fújta ki a benntartott levegőt.
– És megértette? – kérdezte.
– Igen, és nagyon sajnálom. Ordo... azt mondta, lelő, ha még egyszer
használom ezt a parancsot.
– Meg is teszi. Ebben nem kételkedem.
– Elhiszem.
– Soha nem tanítottam meg a nullásoknak, hogy a Jedik a feljebbvalóik, és
arra sem tanítottam meg őket, hogy engedelmeskedjenek a Köztársaságnak.
Ráadásul a kaminóiaknak nem sikerült együttműködőbbé tenni őket, mint
amilyen Jango. Nekem valamiért engedelmeskednek, de még én is arra
biztatom őket, hogy mindenben kételkedjenek.
– Ordo programozva van?
Skirata arcára undor ült ki, azután figyelmeztetés nélkül előrelépett, és
meglendítette az öklét. Vad ütés volt, egy utcai verekedő ütése. Etain
hátraugrott, és még le sem érkezett, máris előrántotta a fénykardját. Azonban
az ököl elsuhant a füle mellett: kiszámított ütés volt, Skirata nem akarta
bántani. Etain visszatartott lélegzettel várta a következő támadást.
– Maga programozva van? – kérdezte a férfi dühösen.
A kék energiapenge búgva égette a levegőt, ahogy gazdája leeresztette. A
lány kikapcsolta a fegyvert. Ostobának érezte és szégyellte magát.
Emellett megdöbbent azon, hogy Skirata milyen gyors. Ha akarta volna,
könnyedén bevihette volna azt az ütést, és jól láthatóan nem aggódott a
fénykard miatt. Etain rájött, hogy nem szabad a férfit a kora alapján
megítélnie.
– Nem. Sajnálom!
– Mindenki másnál jobban kellene tudnia a választ. Ugyanolyan fiatalon
adtak fegyvert a kezébe, mint azoknak a fiúknak odabent. Nos? Vagy olyan jól
képzett, hogy a teste már magától reagál? így? – Ujjaival csettintve jelezte a
pillanat gyorsaságát.
Igen, Etain így reagált. Az izmai maguktól mozdultak, a fénykardvívás
évtizedes gyakorlatát követték. A mesterei arra tanították, hogy harc közben
hallgasson az ösztöneire és támaszkodjon az Erőre, de ne gondolkodjon.
– Mondtam, hogy sajnálom!
– Jobb is! Ez volt az első parancs, amit megtanítottam nekik, és addig
gyakoroltuk, mígnem megtanultak azonnal és feltétel nélkül engedelmeskedni
neki. Azért van rá szükség, mert néha meg kell őket menteni attól, hogy
ostobaságot tegyenek.
– Esküszöm, hogy nem használom többet!
– Eljátszotta Ordo bizalmát.
– De hát alig egy pillanatra...
– Alig egy pillanatra állította meg. Az pont elég, hogy megöljék
valamelyiküket. Ezzel csak használta, mint egy gépet. Mint ahogy a többi
aruetii teszi.
Skirata dühöngött, Etain még a halvány fényben is látta, ahogy az arca és a
nyaka elvörösödött. Az elmúlt napok során a Jedi néha úgy érezte, hogy az
őrmester a Köztársaság megszemélyesítőjeként tekint rá, aki kedve szerint
használja a kommandósokat, és ezért Kalnak kapóra jött a jelenléte, mert
legalább le tudta rajta vezetni a feszültségét. Jusikhoz egészen másként
viszonyult.
A kizsákmányolás mindig érzékenyen érintette a férfit. Etain kétségbeesetten
szerette volna, ha Skirata megkedveli és ugyanúgy a családtagjának tekinti,
mint a többieket.
– Bocsánatot fogok kérni Ordótól.
– Hát igen, vele nagyon is érdemes békét kötnie.
A nő arra gondolt, hogy kezdhette volna ezzel is. „Egyáltalán emberekként
tekintek rájuk? Valóban sajnálom, hogy feldühítettem Ordót, vagy csak
Skirata kislánya akarok lenni?” Sarkon fordult, és elindult befelé; elhatározta,
hogy szembenéz a problémával.
Ordo épp feszült beszélgetésbe bonyolódott a fülébe rejtett adóvevő–
gyöngyön keresztül. Jusik valami áramkörfélével babrált, közben néha
felpillantott a felderítőre. Amennyit Etain hallott belőle, annak alapján a
beszélgetés arról szólt, hogy Zey segítői közül valaki nem mozgott elég
gyorsan.
Jusik némán formálta a szavakat:
– Maze százados...
A nő várt, míg végül Ordo felmordult:
– Várok! – Azután megrázta a fejét, és Etainhez fordulva azt kérdezte: –
Valami gond van?
– Tartozom egy bocsánatkéréssel. Hibáztam, amikor használtam azt a
parancsot, és jogosan dühös rám.
A felderítő csak bólintott. A lányt még mindig meglepte, hogy az egymásra
megszólalásig hasonlító emberek személyisége ennyire különbözhet.
– Ordo! Rájöttem, hogy nem alakultak jól a dolgai...
– A Kaminón?
– Még itt sem.
Ordo először csak pislogott, mintha a Jedi szavai értelmetlenek lettek volna.
Etain nem is sejtette, mi járhat a fejében, de az Erőn keresztül tisztán érezte,
hogy a százados tudata nagy fordulatszámon dolgozik.
– Nem volt anyám vagy apám, de egy idegen a fiává fogadott – szólalt meg
végül a férfi. – Magának volt anyja és apja, de hagyták, hogy egy idegen
elvigye tőlük. Nem kell sajnálnia, tábornok. Magának rosszabb.
Ez megdöbbentő volt és igaz. A kijelentés kivételes tisztasága mellbevágóan
hatott, Etainnek majdnem elakadt a lélegzete. Tartalmazta mindazt, amit nem
akart tudni magáról, de ez még nem változtatta meg a szándékait. Csak jobban
megismerte a saját motivációit, lehettek azok bármilyen kellemetlenek.
Eszébe jutott, hogy az igazi szülei talán már nem is gondolnak rá.
És hogy ezt már soha nem fogja megtudni.
Tizennyolcadik fejezet
– Úgy nézek ki, mint akit leterített egy olyan pulzus–izé? – kérdezte Besany
Wennen.
– Pulzusenergia–lézer – segítette ki Ordo. Ismét Corr helyett ment be a
logisztikai központba. Hóna alatt vitte a sisakját, és hagyta, hogy a nő előtte
lépjen be az épületbe, ahogy Kal’buir tanította. Ez udvariasságnak számított. –
És nem. Csak fáradtnak tűnik – tette hozzá.
– Nem mondhatnám, hogy tegnap tipikus munkanapom volt.
– Tiszteletre méltó, hogy nem tesz panaszt a feljebbvalóinál.
– Gondolom, az nem lenne jó hatással a küldetésükre.
– Valószínűleg így van.
– Akkor csak csúnyán megütöttem magam, amikor az este érdekesen alakult.
Nem történt semmi több.
Ugyanolyan magas volt, mint Ordo, és a tekintetük találkozott. A nő sötét
szemszíne a szőke hajjal együtt kontrasztos, egészen egzotikus hatást keltett.
Wennen valahogy más volt, mint a többi nő. Különlegesnek tűnt. Ordónak
erőfeszítést kellett tennie, hogy a feladatára összpontosítson.
– Gondoskodom róla, hogy a főnökeinek beadandó jelentése kedvező
legyen, és a nyomozása sikerrel záruljon – mondta.
– Ami a gyanúsítottakat illeti... mondjuk, megtudtam, hogy a katonai
hírszerzés figyelmének középpontjába kerültek, ezért nem avatkoztam bele.
– Nos, garantálom, hogy nem fogják folytatni a tevékenységüket.
Ordo még mindig azt várta, hogy a nő egyszer csak megkérdezi, mit tett Vau
az igazi Vinna Jiss–szel, és ő mit fog tenni az információkat kiszivárogtató
alkalmazottakkal – Jinart kettőt azonosított. És még vagy ezer másik kérdést
feltehetett volna. Wennen helyében ő mindent tudni szeretett volna, de az
ügynök megelégedett annyival, amennyit elmondtak neki, és úgy tűnt, a maga
részéről lezárta az ügyet. A felderítő nem értette ezt a reakciót.
– Mi a következő lépés? – kérdezte.
– Holnap reggel visszamegyek a saját ügyosztályomra, és előveszem a
következő aktát. Valószínűleg egy vállalati adócsalás lesz az – válaszolta
Wennen. Finoman a férfi karjára tette a kezét, hogy megállítsa. Ordo
megborzongott az érintéstől. Még mindig nyugtalanította a nőhöz való
vonzódása, de már kezdett hozzászokni.
– És magával mi lesz? – kérdezte az ügynök.
– Csökkentem a kifizetendő bérek mennyiségét. Fi javasolta, hogy a katonai
nyelvi szépítések szellemében nevezzük személyzeti tőkekivonásnak.
Beletelt néhány másodpercbe, mire Wennen rájött, hogy ez mit jelent.
Tűnődve összehúzta a szemöldökét.
– Akinek jelentenek, az nem fog felfigyelni az eltűnésükre? –kérdezte.
– Jinart szerint csak négy–öt naponta jelentkeznek. Ez ad némi időt.
– Maga sohasem fél?
– Szinte mindig, amikor elkezdődik a lövöldözés – felelte Ordo. Eszébe
jutott, hogy a nő talán nem tartja elfogadhatónak a bűnözők azonnali
kivégzését, de ha így is volt, nem tette szóvá. – Még jobban félnék, ha fegyver
nélkül kellene végeznem a munkám – folytatta a felderítő. – A feljebbvalói
igazán megengedhetnék, hogy hordjon magánál fegyvert.
Ismét elindultak, és elérték a műveleti helyiség ajtaját. A nő megtorpant.
– Tudom, hogy nincs közöm ehhez az egészhez, de megtenne nekem
valamit?
– Persze, ha van rá lehetőségem.
– Szeretném tudni, ha végeztek – kérte Wennen. Úgy tűnt, mintha hirtelen
veszített volna addigi higgadtságából. – Úgy értem, amikor maga és a testvérei
végrehajtották a feladataikat. Amikor az a heves kis őrmesterük szól, hogy
vége. Egészen kedvelhető fickó. Szóval, akkor felhívna? Nem akarom
kikérdezni a részletekről, csak annyit szeretnék tudni, hogy jól ment–e?
– Azt hiszem, ennyit még megtehetek – felelte Ordo.
Ekkor a százados balra fordult, hogy a könyvelés felé vegye az
irányt, és megtalálja Ilela Madiryt, a nyugdíj közeli korú női alkalmazottat,
akinek történetesen távoli rokonai éltek a Jabiimon. Azután még látogatást
kellett tennie a Szállítmányozási Karbantartási Osztályon, ahol egy fiatal férfit
keresett. Az illetőnek nem volt semmiféle családi vagy ideológiai motivációja
a háborút illetően, azonban nagyon tetszett neki, hogy a szeparatisták busásan
megfizették a fáradozásait.
– Legyen óvatos... Corr! – szólt utána Besany.
– Maga is, hölgyem!
Elérkezett az ebédidő.
Ebben az időpontban a logisztikai központban dolgozók többsége számára az
a legfontosabb kérdés, hogy az étkezdébe menjenek vagy keressenek egy
helyet maguknak a közeli téren, ahol a nyílt ég alatt élvezhetik az ebédjüket?
Ordo másféle döntéshelyzetbe került: használhatta a Verpet, vagy
valahogyan beterelhette az áruló Hela Madiryt egy árnyas sarokba, hogy ott
fojtóhurokkal intézze el vagy elvágja a torkát.
Verpine. A legjobb döntés. Gyors és halk. Legalábbis addig, amíg a lövedék
nem lép ki a test túloldalán, és talál el valamit, amivel a kelleténél nagyobb
zajt csap.
Madiry élénksárga bokrok árnyékában ült, kenyérrudat evett és
holomagazint olvasott. Nyilvánvalóan biztos volt benne, hogy még sokáig
eléldegélhet így. Ordo leült egy gondosan ápolt fa árnyékába, ölébe vette az
adatolvasóját, és számolni kezdte a nő hátralévő perceit.
Senki sem volt a nő tízméteres körzetében, de a teret biztonsági holokamera
figyelte.
Egy férfi ült le Ordo mellé a padra.
– Ifjú karbantartó barátunkat sajnálatos baleset érte egy lebegtetőműves
rakodóplatformmal, köszönhetően a biztonsági kódjaidnak – mondta.
– Remélem, nem változott át gurlaninná...
Mereel végtelenül idegennek tűnt a világos hajával és szemével. Még a bőre
is legalább két árnyalattal világosabb volt, mint régen. Ezek a színek
egyáltalán nem illettek hozzá.
– Nem, vod’ika, csak halott emberré változott – felelte a másik felderítő. –
Hidd el, a fejek és a lebegtetőművek nem igazán illenek egymáshoz...
– Csak kérdeztem...
– Ko Sai–t, ugye, még nem említetted meg Kal’buirnak? – kérdezte Mereel.
– Úgy gondoltam, hogy nem érdemes elterelni ezzel a figyelmét, amíg tart a
mostani bevetés.
– Ő egy igazi verd. Kiváló harcos. Amikor a lövöldözés kezdődik, semmi
sem terelheti el a figyelmét.
– Nem sietünk – mondta Ordo.
Mereel vállat vont. A páncél és a kama nélkül egészen meggyőzően civilnek
tűnt.
– Akkor csak ballagjak el? – kérdezte.
Ordo a biztonsági holokamerát figyelte, amelynek látóterében a nő ugyanúgy
benne volt, mint a nyilvános mosdók ajtaja húsz méterrel hátrébb.
– Meg tudnád szakítani annak a kamerának az áramkörét, amikor jelzek? –
kérdezte a százados.
Mereel benyúlt a kabátja alá, és elővett egy karcsú szerkezetet, egy
elektromágneses megszakítót.
– Fel sem kell állnom hozzá, ner vod – válaszolta.
– Rendben, de emlékeztetőül azért majd jelzek, amikor öt méterre leszek a
nőtől.
Mereel megérintette a fülét.
– Adó–vevő bekapcsolva – jelentette.
Ordo vett néhány lassú lélegzetet. Korábban levette a behajtható tust a
Verpine puskáról, így a fegyver elég rövid lett ahhoz, hogy akár egy irattartó
alatt is elférjen. Kívülről a felderítő nem különbözött bármelyik névtelen,
sisakot viselő klóntól, aki a lábadozása ideje alatt hivatalnokot játszik, és
műpapírra nyomtatott iratokat küldenek vele egyik helyről a másikra.
– Megyek – mondta, és felállt a padról.
Elindult a mosdók felé, természetesen Madiry pont útba esett.
– Most!
Alig néhány másodperce lehetett, amíg a biztonsági konzol kiszúrja a
meghibásodást, és megpróbálja megjavítani. Öt gyors lépéssel a padnál
termett, és Madiry fölé hajolt, mintha kérdezni akart volna valamit.
A nő úgy nézett fel, mintha egy régi ismerőse lepte volna meg.
– Üdv, katona! – köszönt.
– Üdv, aruetii! – köszönt vissza Ordo. Előkapta a Verpine–t, és két lövedéket
küldött Hela Madiry homlokába közvetlen közelről, azután egy harmadikat a
szívébe. Az egyik lövedék a pad mögött puffant a bokorágyás alatti talajban. A
századosnak fogalma sem volt, hova mehetett a másik kettő, mindenesetre az
informátor halott volt – a tetem lehajtott fejjel ült a pádon, mintha még mindig
olvasna. Élénkpiros vére apró patakokban csordogált le az arcán a mellkasára.
Ordo visszacsúsztatta a fegyvert az irattartó alá, és elsétált. A jelzéstől a
továbbhaladásig az egész csupán tíz másodpercet vett igénybe.
Az alkalmazottak még csak rá sem néztek, miközben kényelmesen elsétált a
logisztikai központ épülete felé. Nem ment be; továbbhaladt, és a siklóparkoló
túloldalán találkozott Mereellel. Felültek az Aratech robogóra, és pillanatokon
belül beleolvadtak a legközelebbi járműfolyamba, azután hamarosan
elindultak vissza, a bázis felé.
Kal’buir mindig azt mondta a nullásokról, hogy mindegyikük két lábon járó
halál. Ordo mindig megpróbált megfelelni ennek a képnek, de ezúttal valami
elterelte a figyelmét. Miközben elhajtottak, a gondolatai Besany Wennen körül
forogtak, és nagy szerencsének érezte, hogy nem kellett megölnie az
ügynököt.
Etain tudta.
Tudta, hogy egyszer meg fog történni, de az egyszer már el is múlt
valamikor az utóbbi két rövid, csodálatos hét során. Az Erő lassanként
megváltozott körülötte, és egyszer csak megérezte önmagában a
céltudatosságot. Egy idegen lélek céltudatosságát.
Állítólag az Erő–érzékeny nők megérzik a pillanatot, amikor teherbe esnek.
Ez igaznak bizonyult.
Etain kiment a leszállóplatformra, és egy ideig keresgélte magában azt a
félelmet, amiről mindig úgy képzelte, hogy együtt jár majd azzal, hogy a
következmények ismerete nélkül teszi meg ezt a visszavonhatatlan lépést.
Azonban nem talált félelmet, csak a bizonyosság kellemes érzését. Majdnem
olyan volt, mint egy megnyugtató érintés.
Mindehhez színtiszta látomás társult, amely befoglalta az egész
univerzumot, és új ösvényt mutatott a lehetőségek által felrajzolt, színpompás
utak hálózatában. Egyfajta prózai módon a látomás holotérképre emlékeztetett,
de még kevésbé volt szilárd, a fényszálak folyton mozogtak, változtak.
Az új ösvény fakó, ezüst szalagként kötötte át az univerzumot, vékony
gyökereket eresztett a színek kavalkádjába. Etain ebből tudta, hogy az általa
hordozott élet jelentős lesz és sokakat érint majd meg. Az Erő mindig tisztán
üzent, ha valaki elég figyelmesen hallgatta, és ezúttal azt mondta neki, hogy
ami történt vele, az jó.
A Qiilurán irigyelte Jinartet a bizonyosságáért. Emiatt irigyelte Fulier
mestert is. Ám végül ő is megtapasztalhatta ezt az érzést.
Mindez majdnem egyenlő volt a boldogsággal. Néhány másodpercig lehunyt
szemmel élvezte a meleg napsugarak érintését a bőrén, mielőtt visszament a
társalgóba. A helyiség furcsán üresnek tűnt; a kommandósok pihenni tértek,
csukott ajtók mögött próbáltak aludni valamennyit. Ordo és Mereel eltűnt,
Corr pedig elment enni. Addig egy kézi számítógép rögzítette helyette a
gyanúsítottak mozgását.
Vau az egyik karosszékben nyújtózott ki a strillel az ölében, Skirata vele
szemben ült egy másikban, bakancsos lábát feltette az alacsony asztalra,
szemét lehunyta, és a két karját összefonta a mellkasa előtt. Etain azon
gondolkodott, hogy talán előbb neki kellene elmondania, és nem Darmannek.
Lehet, hogy szüksége lesz Skirata segítségére. A kapcsolataira és a
rejtekhelyeire.
Jobb, ha Darman nem is tudott róla, még elterelte volna a figyelmét a
harcról. Ám Skirata nem jött zavarba a világ dolgaitól, megértené, hogy mit ad
ő ezzel Darmannek, és hogy segítségre lesz szüksége.
Bár talán mégsem most kellene...
Miközben a lány Skiratát nézte, Niner lépett ki a szobájából vörös
zubbonyban, mindkét kezével a fejét vakargatva. Kiment a konyhába, és öntött
magának egy pohár vizet, azután visszajött, és elgondolkodó tekintettel
megállt az őrmestere mellett. Ezután visszament a szobájába, kihozott egy
takarót, és óvatosan ráterítette Skiratára. A férfi meg sem rezzent.
Niner még állt felette egy ideig, és töprengve nézte az őrmestert.
– Nincs semmi gond... – súgta oda Etain.
– Csak megnéztem – válaszolta Niner, és visszament a szobájába.
A Jedi befelé figyelve Darmant kereste az Erőben; a férfi még alvás közben
is a nyugalom és a bizonyosság gyűjtőmedencéjének látszott. Újra felnézve
Etain látta, hogy Skirata kinyitotta a szemét.
– Jól van, ad’ika? – kérdezte az őrmester. – Az előbb Niner volt itt?
– Jól vagyok – válaszolta a lány. Skirata ezúttal sokkal jobb hangulatban
volt. Valószínűleg lezártnak tekintette az ügyet közte és Ordo között. – Igen,
Niner.
– Jó fiú, de jobban tenné, ha aludna – mondta Skirata. Ujjaival beletúrt a
hajába, és elnyomott egy ásítást. – A fáradtság kihat az ítélőképességre.
– A tiedre nem – bökte oda Vau halkan.
Skirata azonnal éberebbé vált, és lába egy pillanat alatt lekerült az asztalról a
padlóra. Vau úgy fel tudta húzni, mint egy mechanikus játékot. – Ha nem
mozgok elég gyorsan, amikor lövöldözni kezdünk, az az én bajom lesz. Már
hozzászoktam – válaszolta.
– Persze, tudjuk – mondta a másik őrmester. – Általában ilyenkor kezd el
kioktatni a rettenetes gyerekkoráról, amikor éhező háborús árvaként élt a
lebombázott vadonban. Meg arról, hogy én csak unalmamban álltam
zsoldosnak, mert elegem volt a gazdag családomból.
– Legalább most megspóroltál nekem egy kis időt – vetette oda Skirata
ingerülten.
– Magának családja is van? – kérdezte Etain. Hirtelen kíváncsivá vált azokra
az emberekre, akiknek voltak szülei. – Tartja velük a kapcsolatot?
– Nem. Megtagadtak, amikor nem akartam azt a pályát választani, amit ők
szántak nekem.
– Feleség? Gyerekek?
– Kedves kislány, én is Cuy’val Dar vagyok – válaszolta Vau. –Tudja, akik
legalább nyolc évre eltűnnek, azok nem épp családapa típusok. Kal persze
kivétel. De a maga családja sem vár önre, ugye? Gondolom, túltette magát a
dolgon. Most sokkal több fia van.
Ha Etain semmit sem tudott volna a két férfiról, akkor is érzékelte volna,
hogy ezek a szavak bármikor gyilkossághoz vezethettek. Skirata végtelenül
elsápadt haragjában, a mandaloriak számára a család becsületbeli ügynek
számított. Odament Vauhoz, mire a strill felébredt, és vinnyogva
nyújtózkodott.
A bőrkabát a halálos eszköztárral a karosszék támláján függött.
Skirata lassan megrázta a fejét. Vau magasabb és néhány kilóval nehezebb
volt nála, de Kalt még senki sem látta aggódni az ilyen részletek miatt.
– De ez a jó abban, ha mando az ember – mondta. – Ha nem kaphatod meg
azt a családot, amelyiket akarod, akkor választhatsz magadnak másikat. –
Hirtelen sokkal öregebbnek látszott, mintha az idő meggyötörte volna. így
folytatta: – Elmondod neki? Elmondom én. A fiaim megtagadtak. A mandalori
törvények szerint a gyerekek megtagadhatják a szüleiket, ha szégyenlik őket,
de ez nagyon ritka. A fiaim az anyjukkal maradtak, amikor elváltunk, azután a
Kamino miatt eltűntem, és nem találtak rám. Dar’buirnak nyilvánítottak. Aki
többé nem az apjuk.
– Sajnálom – suttogta Etain. Tudta, hogy ez mit jelenthet egy mandalorinak.
– Akkor tudta meg, amikor eljött a Kaminóról?
– Nem. Jango hozta a hírt, hogy keresnek, amikor már... három éve a
Kaminón voltam. Vagy négy éve? Nem emlékszem. Két fiú és egy lány. Tor,
Ijaat és Ruusaan.
– Miért keresték?
– A volt feleségem meghalt. Csak azt akarták, hogy tudjak róla.
– Ó...
– Igen.
– Megüzenhette volna nekik, hogy hol van. Jango beszélhetett volna velük.
– És?
– Megbékélhetett volna velük.
– És?
– Kal! Valahogy biztosan el tudta volna magyarázni nekik.
– Elmondhattam volna, hogy egy sereget képezünk ki? Veszélyeztethettem
volna a fiúk biztonságát? Ezt nem tehettem meg. És azt sem szeretném, ha a
fiúk tudnának erről. Ezt az egyetlen dolgot titkoltam el előlük.
Etain döbbenten hallgatta. Skirata feláldozta a jó hírét és a szerető család
lehetőségét azokért az emberekért, akiket ki kellett képeznie.
– Maga is a fiaiként tekint azokra, akiket kiképzett? – kérdezte a lány
Vautól.
– Természetesen. Ezért tanítottam meg őket a túlélésre. Ne higgye, hogy
nem szeretem mindannyiukat, csak mert nem kényeztetem őket, mint a
gyerekeket.
– Erről van szó – mondta Skirata megvetően. – Most el fogja mondani, hogy
az apja kiverte belőle az osikot is, és ettől vált igazi férfivá. Nem vált a kárára.
– Az enyéim közül csak hárman vesztek oda. Ez elmond valamit a
módszereimről, Kal.
– Én tizennégyet veszítettem el. Mit akarsz ezzel mondani?
– Azt, hogy puhák lettek. Hiányzik belőlük az igazi keménység.
– Csak nem bánok velük olyan kegyetlenül, mint te, te hut’uun!
A régebben hallott beszélgetések részletei fájdalmas tisztasággal kerültek a
helyükre. Etain feltartott kézzel lépett a két férfi közé. A strill morogni
kezdett, és leugrott Vau elé, hogy megvédje a gazdáját, ha kell.
Még jó, hogy a hálószobák ajtói csukva voltak.
– Hagyják ezt abba! Ugye, nem akarják, hogy a többiek meghallják a
veszekedésüket? Tartsák meg az erejüket az ellenségnek, ahogy Niner szokta
mondani.
Skirata figyelme olyan hirtelen és erőteljesen fordult feléje, hogy hullámot
vetett az Erőben. Azonban nem annak az embernek a dühe áradt felőle, akit a
nem kívánatos hallgatóság szólított meg, hanem őszinte gyötrelem. Úgy nézett
le Mirdre, mintha bele akarna rúgni, azután bicegve elindult a
leszállóplatformra vezető ajtó felé.
– Ne csinálja ezt vele! – szólt oda a lány Vaunak. – Kérem...
A másik őrmester csak vállat vont, és ölébe vette túlméretezett kedvencét. A
strill szeretettel nyalogatni kezdte a férfi arcát. – Az ember harcolhat
jéghidegen vagy tűzforrón – szólt Vau. – Kal tűzforrón harcol. Ez a gyenge
pontja.
– Úgy beszél, mint az egyik öreg mesterem – mondta Etain, és kiment
Skirata után a parkolóba.
A Coruscant felettük és alattuk haladó légicsatornái a végtelenség érzetét
kölcsönözték a városképnek. Skirata a biztonsági korlátra hajolva bámult
lefelé. A lány odament hozzá, kihajolt mellette, és az arcát fürkészte.
– Kal! – szólította meg. – Ha szeretné, hogy tegyek valamit Vauval...
A férfi megrázta a fejét.
– Köszönöm, ad’ika, de az a fickó csak egy halom osik. Megoldom a dolgot.
– Ne menjen bele a játékaiba!
Skirata némán meg–megmozgatta az állkapcsát, majd válaszolt:
– Én vagyok a hibás.
– Miben?
– A halálba küldöm a fiúkat.
– Ne tegye ezt magával!
– Csak vállalom a felelősséget a tetteimért. Jango füttyentett, és én ugrottam.
Kisfiú koruktól kezdve én képeztem őket. Nyolc vagy kilenc éven keresztül
mást sem tettek, mint gyakoroltak és harcoltak. Nincs múltjuk. Nem volt
gyerekkoruk, és jövőjük sincs.
– Kal...
– Nem szórakoznak, nem isznak, nem hajtják a nőket. Kiképezzük,
begyógyszerezzük, és csatatérről csatatérre küldjük őket egyetlen szabadnap
nélkül. Nincs pihenésük, nincs nyugalmuk. Összekaparjuk, ami a csatatéren
marad belőlük, és visszaküldjük a frontra.
– És maga is velük tart. Maga örökséget és családot adott nekik.
– Ugyanolyan rossz vagyok, mint Vau.
– Ha nem vállalja el, akkor olyasvalaki is kerülhetett volna a helyére, mint
Vau. Maga legalább megtanította őket a tiszteletre és a ragaszkodásra.
Skirata hosszan fújta ki a levegőt. Könyökével a korláton támaszkodva
összekulcsolta az ujjait. Valahol alattuk egy sikló dudált.
– Szerintem ezt még nem hallotta – mondta Etainre pillantva.
– Éles gyakorlat. A kiképzés ötödik évében kezdik. Azt jelenti, hogy tízéves
kisfiúkat küldtem a halálba. És tizenegy meg tizenkét éveseket is. És így
tovább egészen addig, amíg fel nem nőttek. Négyet veszítettem el a kiképzés
alatt, és ezek között olyanok is voltak, akiket én magam öltem meg. Az én
fegyveremtől haltak meg. Én végeztem velük. Erre mit mond, tábornok?
– Úgy hallottam, hogy minden hadseregben megtörténik az ilyesmi.
– Akkor tegye fel azt a bizonyos kérdést! Miért nem mondtam soha, hogy
elég? Magukról sem gondoltam szépeket. A maga fajtája miért nem utasította
el egy rabszolgasereg vezetését? Azután az jutott eszembe, hogy hut’uun
vagyok, ha különbnek hiszem magam. Én sem szólaltam fel soha ez ellen az
egész ellen, és maguk sem.
– A katonái szeretik magát.
Skirata lehunyta a szemét, és sokáig szorosan csukva tartotta.
– És ettől jobban kellene éreznem magara? – kérdezte. – Az a büdös strill is
szereti Vaut. Bármilyen őrültségnek tűnik, néha még a szörnyetegek is kapnak
szemetet.
Etain azon tűnődött, hogyan csillapíthatná a férfi kínjait és bűntudatát
elmebefolyásolással. Azonban Skirata nemcsak a maga ura volt, de elég
tapasztalt is ahhoz, hogy észrevegye, ha befolyásolni próbálják. Talán még le
is tudná rázni magáról a hatást. Kérésre talán engedné... de a Jedi tudta jól,
hogy Skirata soha nem választaná a könnyebbik utat önszántából. Etain nem
tudott felajánlani olyan vigaszt, ami nem tette volna rosszabbá a dolgokat.
Ez is része volt az őrmester kivételes jellemének. Első látásra úgy tűnhetett,
hogy a külső megjelenés és a modor csupán színlelt vagányság, amely az
összekuszálódott érzelemvilág leplezésére szolgál – ámde Skirata teljesen
tisztában volt az érzelmeivel. Volt mersze nem rejtegetni őket. Talán az
ölésben is ez tette hatékonyabbá, hogy ugyanolyan erőfeszítést tett a
szeretetért, mint az ellenfél legyőzéséért.
„Erő, nem kell mindig emlékeztetned... Kettősség. Tudom. Sötétség nélkül
nincs fény.”
Etain saját szellemi küzdelmei jelentéktelennek tűntek. Darman gyermekét
hordozta a szíve alatt. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy elmondja, de még
várnia kellett a megfelelő időpontra.
– Szereti őket, és a szeretet sohasem lehet rossz.
– Igen, szeretem őket – válaszolta Skirata. Éles ráncokkal vésett arca maga
volt a szenvedélyes őszinteség szobra. – Mindegyiküket. Száznégy fiúval
kezdtem, plusz a nullásokkal, és már csak kilencvenen maradtak. Azt
mondják, a szülőknek sohasem volna szabad túlélniük a gyerekeiket, de én
mindegyiküket túlélem, és gondolom, ez megfelelő büntetés lesz. Pocsék egy
apa vagyok!
– De...
– Ne! – mondta az őrmester feltartott kézzel, és Etain elhallgatott. Már a férfi
parancsoló fellépése is elég volt, hogy belefojtsa a szót. – Nem fogom ezeket a
fiúkat a lelkiismeretem megnyugtatására használni. Ennél jobbat érdemelnek.
Inkább azzal próbálok boldogulni, amit ők tanítottak nekem.
– Ha szereti őket, akkor számít ez?
– Igen, számít. Azért törődöm velük, mert valakik, és nem csak tárgyakként
tekintek rájuk. Mandaloriak vagyunk, és a mandalori nem csak harcos. Apa és
fiú is egy személyben, akinek számít a családja. Ezek a fiúk megérdemlik,
hogy legyen egy apjuk. Gyermekeket is érdemelnek, de ez nem fog
megtörténni. De azért ők maguk lehetnek fiai valakinek, és egy apa két dolgot
köteles megtanítani a fiainak: az önbizalmat és azt, hogy bármikor az életét
adná értük. – Skirata elhallgatott, és keresztbe tett karral ismét lebámult a
korláton kívüli, ködös mélységbe. Néhány másodperc múlva hozzátette: – Az
életemet adnám értük. Bárcsak akkor is meglett volna ez a meggyőződésem,
amikor a Kaminón belevágtam ebbe az egészbe!
– Kilépett volna? Magukra hagyta volna őket? A klónprogramon ez
árnyalatnyit sem változtatott volna, csak maga érezné úgy, hogy kiállt az
elveiért.
– Maga így érzi, tábornok?
– Ha kilépnék és nem vezetném tovább őket, az inkább az én kényelmemet
szolgálná.
A férfi lehajtotta fejét a karjára, és hosszan hallgatott.
– Ez választ ad minden kérdésemre – mondta végül.
Etainnek ugyanúgy nem volt igazi apja, mint a klónoknak, de ebben a
pillanatban érezte, hogy milyen apát látott volna szívesen maga mellett
gyermekkorában. Odafordult Skiratához, kezét és homlokát a férfi vállára
tette. Kal szemének ráncos sarkába könnycsepp gyűlt, és végigfolyt az arcán.
A lány a ruhája ujjával törölte le. Az őrmester elmosolyodott, de a tekintete
még mindig a beláthatatlan mélységet kutatta.
– Maga jó ember és jó apa, Kal – mondta Etain. – Ebben egy pillanatra sem
kellene kételkednie. A fiai nem kételkednek benne, ahogy én sem.
– Nem voltam jó apa, amíg ők nem tettek azzá.
És jó nagyapa lesz. Etain tudta, hogy Skirata örülni fog a hírnek, és annak,
hogy ő jövőt adott Darmannek. A Jedi lehunyta a szemét, és erőt merített a
benne növekvő élet kivételes csodájából.
Figyelni fogjuk, ezt megígérhetem. Nem fog látni vagy hallani minket, még
azt sem veszi majd észre, ha valamelyikünk maga mellett áll. Ez milyen érzés,
Jedi? Milyen érzés olyan lények könyörületére szorulni, akiknek a hatalma
nagyobb a magáénál? Legalább megtudja, hogy mások hogyan néznek
magára. Tartsa meg az adott szavát, tábornok, különben megtapasztalhatja,
hogyan harcol egy kicsi, de láthatatlan hadsereg!
Amikor már nem tudod, hogy a néped vagy a kormányod mi mellett foglal
állást, vagy egyáltalán van–e néped vagy kormányod, akkor egy hitrendszerre
van szükséged, hogy magaddal hordozd és időnként belekapaszkodj.
Szükséged van egy megváltoztathatatlan magra a szíved mélyén. Azt hiszem,
ezért érzem jobban otthon magam a barakkokban, mint a Jedi templomban.
A CBE tisztjei és közrendőrei nem is tudták, milyen bátrak voltak, amíg nem
hallották a holohírekből.
Fi úgy döntött, hogy inkább szórakoztatónak tekinti a dolgot, mintsem
belegondoljon, hogy ő és a testvérei mennyire nem kapnak elismerést az
erőfeszítéseikért. Skirata szólt előre, hogy akár klónokról van szó, akár sem, a
különleges egységeknél mindig ez lesz. Szóval, nem személyes ügy, gondolta
a kommandós.
Mindegy, nem számít. Fi a bárpultra támaszkodott – ezúttal egy tiszta
bárpultra, amely nem áztatta át gyanús folyadékokkal a ruhát a könyökén –, és
nem bűnözők vették körül. Persze, Kal őrmestert nem számolta bele, mert ő
kivételes eset volt, és az extrém fejvadászat egyébként sem számított bűnnek.
Ráadásul rendőrtisztek hívták meg italokra és rázták meg a kezét. Hálásan
köszöngették, hogy nem lett darált hús a barátaikból, mert ő rávetette magát
egy gránátra az űrkikötő ostromakor. Csodálatos érzés volt, hogy még mindig
emlékeznek rá.
Finek nem volt szíve elmondani, hogy csupán az évekig tartó kiképzés alatt
felszedett gyakorlat mozgatta, és el sem tudná képzelni, hogy bármi mást is
tehetett volna. Inkább csak vigyorgott és élvezte az elismerést. Tetszett neki ez
a bajtársiasság.
Némelyik rendőrtiszt nő volt, és lenyűgözve csodálta a páncélját. Fi szívesen
elmagyarázta nekik az egyes részek funkcióját, és elcsodálkozott rajta, hogy
miért kacagnak, amikor arról beszél, hogy milyen könnyű levenni.
Ordo lépett be Obrimmal, és leültek mellé a bárpulthoz. A rendőr százados
világos színű italt rendelt mindkettejüknek, és egyenruhás testvérré változott,
aki értett a kommandósok dolgaihoz.
– Látom, ismét feljavították a páncélotokat – mondta, miközben a mutatóujja
hegyével megkopogtatta Fi mellvértjét. – Más a kidolgozottsága. Nagyon
csinos!
– Hát, valakin ki kell próbálni az új cuccokat, és mi vagyunk a
legstílusosabbak.
Obrim hirtelen átváltott a revizorok kegyelmére bízott ember cinizmusára:
– Gondolom, már van rá keret, hogy megint kevesebb főnek kell felszerelést
biztosítani. A hullazsákok sokkal olcsóbbak.
– A zsákokat meg sem kell venni.
– Tényleg?
– A mandaloriaknak nem kellenek. De a Köztársaság sem utal ki egyet sem.
– Kriffing zsugori banda! – mondta Obrim egy ingerült sóhaj kíséretében.
Mereelre mutatott, akit hangosan nevető rendőrtisztek és Delta–osztagosok
vettek körül. – Jól hallom, hogy a testvéretek néhány csúnyább mando szóra
tanítja a srácaimat? Ha már itt tartunk, tényleg nincs szavatok a hősre?
– Viszont a szúrásra van vagy egy tucatnyi.
Obrim majdnem felkacagott.
– És mennyi szó van arra, hogy megsütni valakit sugárvetővel? – kérdezte.
– Tonnányi – felelte Fi. – A művészethez ugyan nem értünk, de ez nem
befolyásolja az ízlésünket.
Ordo enyhén összevont szemöldökkel fürkészte a bár közönségét. Fi követte
a tekintetét; talán Etaint és Jusikot kereste, mert a Jedik valahogy nem illettek
a rendőrklub durva légkörébe. Ám Jusik ott volt, és szélesen mosolyogva
beszélgetett két sullusti helyszínelővel. Darman beszélgetésbe merült Corr–ral
és néhány rendőrrel, akikben Fi a bombaszakértőkre ismert rá, még az
űrkikötő ostromakor találkozott velük. Niner és Boss egy különös játékot
játszott néhány helyi zsaru társaságában, és meglehetősen felingerelték a
felszolgálódroidokat azzal, hogy késeket dobáltak a bárpult feletti, kifinomult
fafaragványokba.
Atin mellett ott ült Laseema, és csodálattal nézte a férfit, pedig a
kommandósnak még mindig ott éktelenkedett a szeme körül a monokli, amit
azon a rossz emlékű éjjelen kapott a volt kiképzőtisztjétől.
Csak Etain és Vau hiányzott. Vau elment, mert újabb munkát kapott, de
Darman ott ült az egyik asztal mellett, és ennek azt kellett volna jelentenie,
hogy Etain sem lehet messze.
Ordo egyre többször pillantott az ajtó felé.
– Mi a gond, ner vod?
– Wennen ügynök megígérte, hogy eljön – felelte a felderítő. Rá egyáltalán
nem jellemző módon valahogy esetlennek tűnt, ahogy ezt mondta. Vagy
inkább tétovának, mint aki nem tudja, mihez kezdjen magával. – Azt hiszem,
körülnézek – tette hozzá.
– Nagy ez a helyiség.
Obrim nézte, ahogy a százados otthagyja őket, azután Fihez fordult, és így
szólt:
– Te, Fi! Nem baj, ha lenne egy személyes jellegű kérdésem?
– Mindig próbálok a legjobb tudásom szerint válaszolni a rendőrök
kérdéseire.
– De most komolyan, fiam! Kal sokat beszél rólatok. Azt viszont soha nem
mondta el, hogy ti... szóval, hogy erre tenyésztettek ki titeket. Bocs, de nem
találok jobb szót. Viszont valahogy mintha ti nem nehezményeznétek ezt,
finoman szólva. Azt tudom, hogy engem megőrjítene. Egy kicsit sem vagytok
dühösek emiatt?
Fi azt kívánta, bárcsak Obrim ne gondolkodtatta volna el. Bizonyos
szempontból a Kaminón sokkal, de sokkal egyszerűbb volt az élet. Az is
egyszerűbb volt, amikor az ember egyedül maradt az osztagával valamelyik
osik’la bolygón, ahol droidokat kellett felrobbantania. Az egyértelmű volt. A
Coruscant valóban a legnehezebb hadszíntérnek bizonyult, ahogy Kal őrmester
is figyelmeztette őket. Csakhogy nem annak veszélye miatt, hogy azt sem
tudhatták, ha az ellenség közvetlenül mellettük állt, hanem azért, mert a város
megmutatta, hogy mi az, amit sohasem kaphattak meg.
– Az elmúlt év során nagyon sokat gondolkodtam – válaszolta Fi. – Igen,
sok minden rossz ebben az egészben. Tudom, hogy többet érdemelnék. Én is
szeretnék saját életet, egy szép lányt magam mellé, és nem akarok meghalni.
És azt is tudom, hogy csak tárgyként használnak, köszi, nem kell felhívni rá a
figyelmem. De katona vagyok és mandalori is, és abból merítek erőt, amit
magamban hordozok, akinek látom magam. Még ha a Galaxis el is süllyed a
saját mocskában, én úgy fogok meghalni, hogy tiszta marad a becsületem. –
Kiitta a poharát, és már nyúlt is a következőért, amelyet odatettek neki a
bárpultra. Az ital nem igazán ízlett, de Fi udvarias akart lenni. – Ez visz előre.
Ezért és a testvéreimért érdemes élni. Meg a sörért, amit maguk ígértek.
– Bocsáss meg, de meg kellett kérdeznem – kért elnézést Obrim, azután egy
pillanatra meglepetten nézett, és megkérdezte: –Tényleg érdemes élni ezért a
pohár piáért?
Finek eszébe jutott a behatolási akció a Festen.
– Igen, százados. Néha érdemes.
A kommandós félve várta, hogy hová fog vezetni ez a beszélgetés, de
hirtelen hangos örömrivalgás hallatszott a bárpult másik végéről. Skirata
érkezett meg, és rögtön be is mutatta tudását a késdobáló játékban. Háromélű
pengéje újra meg újra kiütötte a többiek késeit a faburkolatból. A
felszolgálódroid kitartóan ellenkezett.
– Túl jó ebben – jegyezte meg Obrim, csak úgy magának, azután ismét Fihez
fordult, hogy folytassa a beszélgetést: – Szóval...
Azonban a kommandós nem akarta folytatni. Hirtelen támadt egy ötlete,
felállt, és odakiáltott Skiratának:
– Hé, őrmester! Nem mutatjuk meg a helyi erőknek a Dha Werdát?
– Kandosii! – jött az elismerés a két osztag különböző tagjaitól. – Igen,
őrmester, csináljuk! Mutassuk meg nekik!
– Túl öreg vagyok én már ahhoz – válaszolta Kal, és felnyúlva újra magához
vette a kését.
– Ugyan már! – mondta Fi megragadva az alkalmat, hogy sikerült felkeltenie
az őrmester figyelmét. – Magától tanultuk.
Skirata végül mégis elfogadta a meghívást, és bicegve csatlakozott a két
osztaghoz, amelyek gyorsan helyet csináltak a bár közepén. Ordo, Mereel és
Jusik gondolkodás nélkül beállt közéjük, de Corr bizonytalanul hátrébb
húzódott. A gyalogosok ritkán látták a rituálét, és szinte soha nem volt
lehetőségük megtanulni azt.
– Még nem ittam eleget – mondta Skirata –, de azért csináljuk!
A páncélja nélkül még kisebbnek tűnt a termetes kommandósok között, de
ez egyáltalán nem akadályozta a Dha Werda során. Elkezdődött a kántálás:
Taung–sa–rang–bro–ka!
Je–tii–se–ka–’rta!
Dha– Wer–da–Ver–da–a’den–tratu!
Cor–u–scan–ta–kan–dosii–adu!
Duum–mo–tir–ca–’tra–nau–tracinya!
Persze, hogy vannak terveim. Hétéves korom óta zsoldos vagyok. Mindig
kitalálok valamit arra az esetre, ha az aktuális háború véget érne. Ezt kilépési
stratégiának hívják, és én már nagyon–nagyon régóta tervezem az enyémet.
Ugyanolyan műveleti parancs volt, mint sok másik, amit az évek során
kaptak. Niner csak rápillantott az adatolvasóra, és vállat vont.
– Érdekesnek tűnik – mondta. – Még nem dolgoztunk a Galaktikus Flottával.
Skirata az asztalon ült az eligazítóteremben, lógatta a lábát. A Delta–osztag
aznap reggel indult el, hogy előkészítse a csatateret – katonai szépítés arra,
hogy stratégiai célpontokat szabotáltak a fősereg támadása előtt – a Skuumaán.
Az Omega–osztag valamivel hosszabb szalmaszálat húzott, és hasonló
feladatot kellett végeznie a Flottának.
– Mindenki rendben van? – kérdezte az őrmester. A kérdés mindenkinek
szólt, még ha közben Darmanre is nézett. – Van kérdés?
– Nincs, őrmester – válaszolt Fi kissé letörten. Még Atin is vidámabbnak
tűnt nála, ami meglehetősen szokatlan hangulatcserének tűnt. – Jó lesz újra
találkozni Gett parancsnokkal.
– Gett azt üzeni, hogy holnap reggel nulla–hét–nulla–nullára legyetek a
Fearless fedélzetén. Ha van még bármi dolgotok, akkor azt ma kell
elintéznetek – zárta le a beszélgetést Skirata. Benyúlt a zsebébe, elővett négy
nagy címletű kreditlapot, és kiosztotta őket a kommandósok között. –
Menjetek! – mondta. – Már tudjátok, hol találtok érdekességeket a
Coruscanton. Beletelik néhány hónapba, mire visszajöttök.
– Köszönjük, őrmester! – mondta Atin, és felállt, hogy távozzon. – Itt lesz
még, amikor ma visszajövünk?
– Mindig megvárlak, nem?
– De, őrmester. Mindig megvár.
Fi fogta a kreditlapot, és visszaadta Skiratának.
– Köszönöm – mondta de be kell állítanom a sisakom rendszereit. Ma a
barakkunkban maradok.
– Egészen józan lett – jegyezte meg Niner. – Nem tudom, mi jött rá.
– Én vagyok az ismeretlen hős – válaszolta Fi. – Meg kell őriznem az
arculatomat.
Az omegások ugyanúgy rá voltak hangolódva egymás hangulataira, mint
bármelyik másik klón osztag tagjai. Tudták, hogy Skirata el akar beszélgetni
Darmannel. Niner kitessékelte Atint és Fit.
– Később találkozunk, őrmester! – szólt hátra.
Nem volt kérdéses, hogy Darman is csatlakozik majd hozzájuk az utolsó
szabadnapon. Mind tudták, hol töltötte volna el az idejét a legszívesebben.
Skirata megvárta, amíg az ajtó becsukódik a többiek mögött, azután leszállt az
asztalról, és odament Darmanhez.
– Van valami gond, fiam? – kérdezte.
– Nincs, őrmester.
– Etaint a Qiilurára rendelték néhány hónapra, hogy elkezdje leszerelni az
ottani helyőrséget.
Darman elmosolyodott.
– Örülök neki – mondta. – Ez legalább biztonságos, ahhoz képest, amilyen
munkákat az utóbbi időben kapott.
– A barakkoknál vár rád.
A fiú megkönnyebbültnek tűnt. Mély levegőt vett, és mosolya kiszélesedett,
de ez az a fajta mosoly volt, amelyet Skirata sok másik zsoldos arcán is látott
már, mielőtt elindultak egy újabb csatatér felé.
Az őrmester erősen elgondolkodott rajta, hogy megosztja a nagy titkot a
fogadott fiával.
„Elmondjam neki, hogy gyereke lesz? Mi lesz, ha valami történik vele,
mielőtt megtudná?”
Végül hirtelen és minden megfontolás nélkül úgy döntött, hogy mégis
vállalja a kockázatot.
– Ha akarod, elmehetsz vele a Qiilurára – ajánlotta fel. Majd később
elrendezi Zey tábornokkal, akárcsak a terrorelhárítási művelet számláját.
Bocsánatot kérni mindig jobb, mint engedélyt.
Darman lehunyta a szemét. Az arcára kiült a fájdalom.
– Egyszer már el kellett ezt döntenem.
– Szereted, nem?
– De igen.
– Meg tudom oldani – biztosította Kal. Lehet, hogy nem lesz jó, fiam, de
legalább a te döntésed lesz. – Csak szólj, és Corr átveszi a helyed az
osztagban! Már felkészült valamennyire. Zey megengedte, hogy képezzem.
Darman sóhajtott egy nagyot, és megmasszírozta az orrnyergét. A szeme
még mindig csukva volt. Amikor újra kinyitotta, könnyek ültek a sarkában.
– A Qiilura biztonságos. Az osztagom a frontra indul. Hogyan tehetném
meg, hogy nem tartok velük? Maga is elsétálhatott volna a Kaminóról a
vagyonával, és soha többé nem kellett volna gondolnia ránk, de nem tette meg.
– Az más volt. Di’kutla módon sodródtam...
– Nem. Csak hűséges volt.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Skirata. „Persze, hogy biztos vagy benne –
gondolta. – A te hűséged is rendíthetetlen. Ezért tud úgy kihasználni ez a
büdös Köztársaság...” – Nem foglak kevesebbre tartani, ha Etain mellett
döntesz – mondta.
– De én kevesebbre fogom tartani magam.
– Rendben. Neki meg sem kell említened. Az én ötletem volt, nem az övé.
Ordo gondoskodik róla, hogy bármikor fel tudjátok venni a kapcsolatot.
Darman ismét megmasszírozta az orrát, azután hangosan szipogott.
– Mindig csak velünk foglalkozik, őrmester – mondta.
– Mindig is így lesz.
– Tudjuk.
„Igen, és tényleg mindig így lesz” – gondolta Skirata, és magyarázni kezdett:
– Fiam! Háborús időkben kétféleképpen lehet gondolni egy nőre. Ha
hagyod, hogy a szenvedélyeddé váljon és elterelje a figyelmed a munkádról,
abba belehalhatsz. A másik megoldás az, hogy őérte küzdesz, és erőt merítesz
abból, hogy ott lesz neked, amikor visszatérsz a csatatérről. – A tenyerével
megveregette Darman arcát, határozott, mégis atyai módon. – Dar! Ugye, te is
tudod, melyiket választod?
– Igen, őrmester.
– Jó fiú vagy.
Skirata tudta, hogy Darman talán sohasem fog hazatérni, ledobni a
katonazsákját az előszobában, és örömében zokogva a felesége nyakába
borulni, közben megkönnyebbülten esküdözni égre–földre, hogy ez volt az
utolsó útja. Azonban ő olyan közel akarta vinni a fiút ehhez, amennyire csak
lehetett egy klón esetében.
Legalább Etain megértette, min megy keresztül egy katona. Skirata tudta, ő
maga csak annyit tehet, hogy gondoskodik a gyermek biztonságáról és a
megfelelő nevelésről. Biztos volt benne, hogy Jinart tartja a szavát, és
odafigyel Etainre a Qiilurán. Az alakváltó teljes mértékben megértette és
átérezte Skirata szenvedélyességét, amellyel a klánjára vigyázott. Ő is
ugyanezt tette. Mindketten sarokba szorított harcosok voltak, akik nem
kedvelték a Köztársaságot, csak kelletlenül elviselték.
– Menj, fiam! – engedte el Skirata a kommandóst az ajtó felé biccentve. –
Keresd meg Etaint! Töltsétek együtt a napot! Néhány órára váljatok egyszerű
párocskává, és felejtsétek el az egész sereget! Csak annyit kérek, hogy
legyetek óvatosak!
Darman elmosolyodott, a tekintete felragyogott. Rugalmas típus volt.
– De őrmester! – kezdte. – Hogy felejthetném el, hogy katona vagyok? Nem
tudom, hogyan kell másnak lenni!
Skirata nézte, ahogy Dar kimegy, és azon tűnődött, mikor bukik ki belőle a
titok és mondja el egy hirtelen ötlettől vezérelve? Lehet, hogy Etain is túl
nehéznek találja majd a titoktartást. Kár, hogy a hétköznapi emberek
boldogsága ennek a párnak csak újabb veszélyek forrása lehetett.
A háború rohadt dolog, vonta le a következtetést az őrmester. Azután
leszidta magát, amiért még nem tudott hozzászokni mindehhez. Persze,
kétséges, hogy hozzá lehet–e szokni egyáltalán.
Volt mivel elfoglalnia magát az Omega–osztag távollétében. Át kellett
néznie két adatolvasó tartalmát, és persze utána kellett mennie a bennük
foglaltaknak. Sóhajtott egyet, és elővette az adóvevőjét.
– Ordo! Mereel! Vadásszuk le azt a kaminói aiwha–csalit! Tervezgetnünk
kell, fiúk! Oya!
Tapasztalt fejvadász volt, akinek a Galaxis legjobb hírszerzői álltak a
rendelkezésére.
Nem létezett olyan hely a Galaxisban, ahol Ko Sai biztonságban
elrejtőzhetett volna előlük.
Szójegyzék
A
a (a) (mandalori): de
a’den (aden) (mandalori): harag, düh
ad (ad); ade (ade, tsz.) (mandalori): gyermek, fia vagy lánya vkinek
ad’ika (adika); ad’ike (adike, tsz.) (mandalori): gyermek, fia vagy lánya vkinek
(kedveskedve)
adenn (adenn) (mandalori): kegyetlen, könyörtelen
aliit (alít) (mandalori): család, klán
an (an) (mandalori): mind, mindenki, az egész
aruetii (aruetí); aruetiise (aruetísze, tsz.) (mandalori): idegen, kívülálló, áruló
atin (atin) (mandalori): konok, kitartó
B
baatir (bátir) (mandalori): gondoskodni valakiről, aggódni valaki miatt
baay shfat (béj sfat) (hutt): ismeretlen eredetű trágár kifejezés
bal (bal) (mandalori): és
Bal kote, darasuum kote, / Jorso’ran kando a tome. / Sa kyr’am Nau tracyn
kad, Vode an. (Bal kote, daraszum kote, dzsorszo-ran, kando a tome,
szakiram nau traszin kad vode an) (mandalori): Es dicsőség, örök dicsőség,
/ együtt hordozzuk a súlyát. / Akár az egy tűzben edzett szablyák, testvérek
vagyunk mind. (ősi mandalori hadi ének)
BDN (szl.): Bocs, de nem!
buir (buir) (mandalori): apa
buy’ce (bujsze); buy’cese (bujszesze) (mandalori): sisak
buy’ce gal (bujsze gal) (mandalori): egy pint sör (szó szerinti fordításban
annyi, amennyi egy sisakba belefér)
Buy’ce gal, buy’ce tál / Vcbor’ad üres aliit / Mhi draar baat’i meg’parjii’se /
Kote lo’shebs’ul narit (bujsze gal,bujsze tál, ve-borad urísz alít, mi drar
bati megpardzsiszi, kote losebzul narit) (mandalori): Egy pint sör, egy pint
vér / Névteleneket is megvehet / Kit érdekel, ki nyeri a háborút / Amíg
megőrződ a hírneved. (.Mandalori zsoldosok bordala)
C
ca (ka) (mandalori): éjszaka CBE: Coruscanti Biztonsági Erők
chakaar (csakar); chakaarc (csakare, tsz.) (mandalori): tolvaj, sírrabló
(általánosan használt megvető kifejezés)
Coruscanta (Koruszanta) (mandalori): Coruscant
cuir (kuir) (mandalori): négy (szám)
cuun (kún) (mandalori): miénk
Cuy’val Dar (kujval dar) (mandalori): Azok, akik többé nem léteznek (a Jango
Fett által személyesen összeválogatott kiképzőkre használt fogalom)
cuyir (kujir) (mandalori): létezni, lenni
CS
csilli-villi fiú (szl.): köztársasági kommandós
D
dar (dar) (mandalori): többé nem
dar’buir (darbuir) (mandalori): gyermekei által megtagadott apa
dar’manda (darmanda) (mandalori): nem mandalori, aki nem kívülálló, de
elveszítette az örökségét, így az identitását és a lelkét is
darasuum (daraszúm) (mandalori): örök, örökké
dha (da) (mandalori): sötét
di’kut (dikut); di’kute (dikute, tsz.); di’kutla (dikutla, mn.) (mandalori):
ostoba, buta (udvariatlan)
dinuir (dinuir) (mandalori): adni
draar (drár) (mandalori): soha
dralshy’a (dralsija) (mandalori): erősebb, hatalmasabb
drótén (drótén) (mandalori): nép, köz, nyilvánosság
E
e’tad (etad) (mandalori): hét (szám)
ehn (en) (mandalori): három (szám)
EHM: elfogási hadművelet
EM: elektromágneses
EMP: elektromágneses pulzus
eniki (hutt): megértem
F
fehérmelós (szl.): klón katona
Feti: fegyvertiszt
FRSZ: Független Rendszerek Szövetsége
G
gar (gar) (mandalori): te
Gar ru kyramu kaysh, di’kut: tion’meh kaysh ru jehaati? (Gar ru kiramu kajs,
dikut: tion me kajs ru dzsehati) (mandalori): Megölted, te ostoba! Mi van,
ha hazudott?
e’verd (geverd) (mandalori): majdnem-harcos
gihaal (gihal) (mandalori): halliszt
gra’tua (gratua) (mandalori): bosszú
GY
gyurma (szl.): gyúrható plasztoid robbanóanyag
H
HHK: HoloIIálózat Központ
hukaat’kama (hukat kama) (mandalori): fedezz hátulról
húskonzerv (szl.): katona
hut’uun (hutún); hut’uune (hutúne, tsz.); hut’uunla (hutúnla, mn.) (mandalori):
gyáva
I
-ika (ika); -ike (ike, tsz.) (mandalori): becéző toldalék
J
j’hagwa na yoka (dzsagva na joka) (hutt): nem gond
jatne (dzsatne) (mandalori): legjobb
jatne’buir (dzsatne buir) (mandalori): legjobb apa
jetii (dzsetí); jetiise (dzsetísze, tsz.) (mandalori): Jedi
jorso’ran (dzsorszoran) (mandalori): viselni, hordozni (archaikus)
jurkadir (dzsurkadir) (mandalori): megtámadni, megfenyegetni
K
k’uur (kúr) (mandalori): hallgass!, maradj csendben!
kad (kad) (mandalori): szablya, kard
kama (kama); kamas (kamasz, tsz.) vagy kamase (kamaszé, tsz.) (mandalori):
derék- és combvédő ruhadarab
kando (kando) (mandalori): fontos, súllyal bíró
kandosii (kandoszí) (mandalori): szép, nagyszerű, stílusos, kivételes, rendkívüli
(felkiáltás)
kar’tayli ad meg hukaat’kama (kar tajli ad meg hukát kama) (mandalori):
hozzávetőleges fordításban „Tudd, ki vigyáz a hátsódra!”
kar’taylir (kartajlir) (mandalori): tudni, szívben őrizni
kaysh (kajs) (mandalori): őt, övé
ke nu’jurkadir sha mandaloride (ke nu jurkadir sa mandaloride) (mandalori):
Ne szórakozz a mandaloriakkal!
KK: Köztársasági Kommandó
kom’rk (komrok) (mandalori): kesztyű
kote (kote, koté, tsz.) (mandalori): dicsőség
kyr’am (kiram) (mandalori): halál
L
lo (io) (mandalori): be, bele
M
mando (mando); mando’ad (mandoad); mando’ade, (mandoade, tsz.): a
Mandalore fia/lánya, mandalori harcos meg (meg) (mandalori): amely,
ami
meh (me) (mandalori): ha
mhi (mi) (mandalori): mi (személyes névmás)
Mirdala Mird’ika! (mandalori): Okos Mird!
N
nar dralshy’a (nar dralsija) (mandalori): dobd be magad!, próbálkozz
keményebben!
narir (narir) (mandalori): megtenni, cselekedni
naritir (naritir) (mandalori): letenni, elhelyezni
nau’ur (nau’ur) (mandalori): megvilágítani
ner (ner) (mandalori): enyém
ni (ni) (mandalori): én, engem
ni dinui (ni dinui) (mandalori): adok
ni kar’tayl gar darasuum (ni kartajl gar daraszúm) (mandalori): Szeretlek az
örökkévalóságig.
Niktose (niktosze, tsz.) (mandalori): nikto nynir (ninir) (mandalori): eltalálni,
megütni
O
ori (ori) (mandalori): nagyon, kivételesen, rendkívül
osik (oszik) (mandalori): ürülék (udvariatlan)
osik’la (oszikla) (mandalori): nagyon rossz, borzalmas, elrontott, undorító
oya (oja) (mandalori): induljunk/menjünk vadászni!
P
parjir (pardzsir) (mandalori): győzni, diadalmaskodni R
rayshc’a (rajsia) (mandalori): öt (számnév)
resol (reszol) (mandalori): hat (számnév)
S
sa (sza) (mandalori): mint, akárcsak (összehasonlító)
sh’chn (sen) (mandalori): nyolc (számnév)
shabiir (sabír) (mandalori): elrontani (udvariatlan)
shabla (sabla) (mandalori): trágár melléknév
shag (hutt): rabszolga
she’cu (seku) (mandalori): kilenc (számnév)
shebs (sebsz); shebse (sebszc, tsz.) (mandalori): hátsó fertály, fenék
solus (szolusz) (mandalori): egy (számnév)
su’cuy (szukuj) (mandalori): szia (köszönés)
SZ
SZBO: Szervezett Bűnözési Osztály
T
t’ad (tad) (mandalori): kettő (számnév)
ta’raysh (tarajs) (mandalori): tíz (számnév)
Tagwa, lorda (tagva, lorda) (hutt): Igen, uram!
takisir (takiszir) (mandalori): megsérteni
tal (tal) (mandalori): vér
te (te) (mandalori): a, az (névelő, ritkán használatos)
tihaar (tihar) (mandalori): alkoholos ital, gyümölcsökből készült víztiszta szesz
tion (tion) (mandalori): kérdést jelölő előtag
tion’meh (tion me) (mandalori): mi lenne, ha?
tome (tome, tsz.) (mandalori): együtt
tracyn (traszin) (mandalori): tűz
Tripla Zéró (kat.): Coruscant
troch (troh) (mandalori): biztosan
tsad (csad) (mandalori): szövetség, csoport
U
udesii (udészi) (mandalori): Nyugodj meg, vedd könnyedén!
ures (urísz) (mandalori): valami nélkülihiányában
urpghurit: trágár kifejezés egy ismeretlen nyelven
usenye (uszenyje) (mandalori): Tűnj el innen! Takarodj!
V
vaii (vaí) (mandalori): Hol?
vaiigar ru’cuyi (vaigar rukuji) (mandalori): Hol voltál?
verborir (verborir) (mandalori): venni, felbérelni, leszerződtetni
verd (verd); verda (verda, tsz.) (mandalori): harcos (archaikus)
vod (vod); vode (vode, tsz.); vod’ika (vodika, becéző) (mandalori): fivér,
nővér, társ, bajtárs, élettárs
vor’e (vore) (mandalori): Köszönöm!
Vörös Zéró (kat.): azonnali kivonási kérelem
W
werda (verda, tsz.) (mandalori): árnyak (lopakodni értelemben, archaikus)