R.

GHIRSHMAN

AZ ÓKORI IRÁN
MÉDEK, PERZSÁK, PÁRTHUSOK
Roman Ghirshman
AZ ÓKORI IRÁN
Feleségemnek
Roman Ghirshman

AZ ÓKORI
IRÁN
Médek, perzsák,
párthusok

Gondolat • Budapest, 1985

 A mű eredeti címe
L'IRAN DES ORIGINES A L'ISLAM
Editions Albin Michel, Paris 1976 (2. francia kiadás)

A rajzokat Tania Ghirshman készítette

Fordította
MOLNÁR ÁGNES

A fordítást az eredetivel egybevetette

PUSKÁS ILDIKÓ
(a 161. oldalig)
és
DÉRI BALÁZS
(a 162. oldaltól)

Szakmai szempontból átnézte

és a lapalji jegyzeteket írta
DÉRI BALÁZS

ISBN 963 281 495 9

© Editions Albin Michel, 1976

© Molnár Ágnes, 1985. Hungarian translation
 TARTALOM

ELŐSZÓ 7
BEVEZETÉS. IRÁN FÖLDRAJZI ARCULATA 9
1. fejezet. AZ ŐSTÖRTÉNET 15
A barlangi ember 15
A sík vidék első lakója 16
Irán őskori civilizációja az i. e. 4. évezredben 20
Irán az i. e. 3. évezred kezdetén 32
Irán az i. e. 3. évezredben 37
Irán az i. e. 2. évezredben 46
Elám 49
A kassúk 50
2. fejezet. AZ IRÁNIAK HONFOGLALÁSA 58
A médek és a perzsák bevándorlása 58
A méd egység kialakulása 74
A kimmerek és a szkíták 80
A méd királyság 82
A loresztáni bronzok 83
Küaxarész . . 90
A zivijei kincs 90
Elám és a perzsák. Az akhaimenida korszak kezdete 101
3. fejezet. KELET NYUGAT ELLEN 109
Az akhaimenida birodalom 109
Kürosz 110
Babilón bukása 113
Paszargadai 115
Kambüszész 118
Dareiosz 122

5
 Az akhaimenida birodalom közigazgatása 125
Dareiosz hadjáratai 128
Dareiosz politikája és törvényhozó munkája 134
Az akhaimenida birodalom vallása 136
Az akhaimenida birodalom nyelvei és írásai 144
Az akhaimenida kor művészete 146
Az akhaimenida kor gazdasági és társadalmi élete 162
Dareiosz utódai 168
Xerxész 170
I. Artaxerxész 173
II. Dareiosz 175
II. Artaxerxész 176
III. Artaxerxész 180
4. fejezet. NYUGAT KELET ELLEN ÉS KELET VÁLASZA . . 184
Az akhaimenida birodalom bukása. Nagy Sándor 184
A Szeleukidák 196
A szeleukida kor művészete 207
A szeleukida kor gazdasági és társadalmi élete 213
A párthusok 218
A párthusok és Kelet . 233
A párthus birodalom belső szervezete és közigazgatása 235
A párthusok és a görögök 239
A párthus birodalom vallása 241
A párthus kori városépítés, építészet és művészet 245
A párthus birodalom gazdasági és társadalmi élete 255
5. fejezet. AZ IRÁNI CIVILIZÁCIÓ KITELJESEDÉSE 261
A Szászánidák 261
A szászánida birodalom belső szervezete, közigazgatása,
hadserege 280
A szászánida birodalom vallása 285
A szászánida kor képzőművészete, irodalma és tudományos
élete 289
A szászánida birodalom gazdasági és társadalmi élete 314
ÖSSZEFOGLALÁS 322
BIBLIOGRÁFIAI TÁJÉKOZTATÓ (Összeállította Déri Balázs) . . 330
KÉPEK JEGYZÉKE 332
NÉV- ÉS HELYNÉVMUTATÓ (Összeállította Szamosi Ivánné,
névváltozatokkal kiegészítette Déri Balázs) 336
 ELŐSZÓ

Találni szép,
De keresni nemesebb.
E. Herriot

Kötetünk, mely Irán régészetét, történelmét és kultúráját kívánja bemutatni,

csak néhány kivételes esetben tekint túl nyugat felé az Iráni-felföld földrajzi
határain. A Felföld keleti határának a földrajztudósok az Indust szegélyező
hegyeket tartják, ez a vidék azonban nem mindig tartozott a perzsa biroda­
lomhoz.
Könyvem olvasói a médek és a perzsák múltjával ismerkedhetnek meg.
Ezek a népek, amelyek létrehozták az első világbirodalmat, egykor - sőt
a perzsák egészen napjainkig - az indoeurópai népek iráni ágának legjelentő­
sebb csoportját alkották. A hatalmas indoeurópai nyelvcsalád keleti ágához
tartozó iráni népek az ókorban óriási területen éltek. Elözönlötték Nyugat-
és Közép-Ázsiát az Eufratésztől egészen Kína határáig, Dél-Oroszországtól
az Indus torkolatáig. Perzsák és médek, szkíták és szarmaták, khvárazmiak,
szogdok és baktriaiak, kusánok és szakák, hephthaliták és a kínai-turkesztáni
oázisok lakói: ezek azok az iráni népek, amelyek a történelem egyik vagy
másik korszakában önálló államot alkottak, saját civilizációt teremtettek, és
létrehozták sajátos művészetüket. A részben letelepült, részben nomád és
állandó mozgásban levő iráni népek hatalmas csoportja az ókori világot
három részre osztotta. Középen elhelyezkedve elválasztotta Nyugatot, azaz
a sémi és a görög-római civilizációt Távol-Kelettől, azaz Kínától és Indiától.
Így válik érthetővé, hogy az iráni népek milyen fontos közvetítő szerepet töl­
töttek be a nyugati és a keleti kultúra közötti kapcsolatokban, ezek egymás­
hoz közelítésében és az egész ókori világ civilizációjának fejlődésében.
Kötetünk a szorosan vett Irán és az iráni népek sorában első helyet elfoglaló
perzsa nép múltját öleli fel. A jelenleg is folyó régészeti kutatások egy szép
napon bizonyára lehetővé teszik majd azt is, hogy megírjuk azoknak az iráni
népeknek a történetét, amelyek, az egyik neves orientalista kifejezésével élve,
„külső Iránt" alkották.
Szúsza R. G.
 BEVEZETÉS

IRÁN FÖLDRAJZI ARCULATA

Az Iráni-felföld háromszögét két mélyedés, délen a Perzsa-öböl, északon

pedig a Kaszpi-tenger fogja közre (1. ábra). Kiemelkedő hegyfok ez a föld,
amely mint híd Közép-Ázsia és Elő-Ázsia között, a belső-ázsiai sztyeppeket
Kisázsia fennsíkjával s ezen túl: Európával köti össze. Ezzel a földrajzi hely­
zettel magyarázható az a történelmi szerep, melyet a Felföld az évezredek
folyamán az emberiség történetében játszott.
A háromszög alakú Felföldet a közepén fekvő medencét körülvevő
hegyek határolják. A medence, ez a kiszáradt tengermeder, ma sivatag.
A nyugati oldalon emelkedő hegység, az 1000-1700 méter magas láncot
alkotó Zagrosz több mint 1000 kilométer hosszúságban és 200 kilométer szé­
lességben húzódik északnyugatról délkelet felé, párhuzamos vonulatai
50-100 kilométer hosszú, 10-20 kilométer széles völgyeket rejtenek (2.
ábra). A magasan fekvő hegyoldalakat borító legelők alatt erdők húzódnak,
gyér maradványai a hajdan sűrű, tölgy-, dió-, örökzöld tölgy- és vadmandu­
lafában, valamint pisztáciában gazdag erdőségeknek. Lefelé haladva,
a magasban fekvő völgyekben megterem a szőlő, a füge, a gránátalma, és
a fejlett mezőgazdasági művelés keretében búzát, árpát, mákot, gyapotot és
dohányt termesztenek. Nyáron a hőség elől a mélyebben fekvő völgyekből
az állatokat, a kecskéket, juhokat és lovakat a magas hegyi legelőkre terelik.
E természeti és éghajlati adottságok miatt a lakosság jelentős része nomád
életmódra kényszerül.
A Zagrosz-hegyvonulat középső részén nyugati irányban, a mezopotá­
miai síkság felé hegynyúlvány ágazik el, amely miatt a Tigris-folyó kényte­
len ezen a szakaszon, nagy kanyarulatot leírva, az Eufratészhez közeledni. Ez
a bárd alakú hegység mintegy állandó fenyegetésként emelkedik a síkság fö­
lött. Valóban innen indult hódító útjára az i. e. 2. évezredben az a kassú nép,

9
10

1. Az Iráni-felföld domborzata
 2. Az Iráni-felföld metszete a Perzsa-öböl és a Kaszpi-tenger közötti vonal mentén

amely a mai Loresztán területén élt, és több mint öt évszázadon át uralma

alatt tartotta Babilóniát.
A háromszög északi oldalát, a Kaszpi-tenger déli partvonalát pontosan
követve, az Elburz hegylánca alkotja; legmagasabb csúcsa, a Damávand,
meghaladja az 5600 métert. Ez a magas és keskeny sorompó (3. ábra)
választja el a dús növényzetű parti sávot a középen fekvő sivatagos területek­
től. Az a vidék, ahol az Elburz nyugati széle eléri Iráni-Azerbajdzsánt, és
amelynek közepét a sós Urmia-tó foglalja el, Irán legsűrűbben lakott terü­
lete; gazdag völgyeiben búzát, kölest, gyapotot, rizst, dohányt, ricinust és
dinnyét termesztenek. A „méd földszoros"-nak nevezett Azerbajdzsánba az
északnyugatról, északról és északkeletről idevezető utak révén nagyon köny-

3. Az Iráni-felföld metszete a Bagdad és a Kaszpi-tenger közötti vonal mentén

11
nyen be lehet hatolni. Ez a vidék, az Iránnak hegyek alkotta védőpajzsán fel­
lelhető két „sebezhető pont" egyike, a történelem folyamán tanúja volt
annak, mint érkeztek és mint telepedtek le a tó körül lépcsőzetesen elhelyez­
kedő völgyekben a médek és a perzsák, a kurdok, a mongolok, a török-tatá­
rok. Itt született a méd és a perzsa dinasztia. Itt, Irán bejáratánál állt őrt évszá­
zadokon át a perzsa birodalom, mely még ma is álló erődítéseket emelve
zárta el az utat a délorosz sztyeppekről a Kaukázuson át özönlő néphullámok
előtt. Az emberfajták keveredése, a kemény, de egészséges éghajlat és a ter­
mékeny föld alakította ki azt a dolgos, energiával teli embertípust, amelynek
oly fontos szerepe volt e régi iráni terület fejlődésében és felvirágzásában.
Az Elburz hegylánca keleten a nem túl magas és könnyen megmászható
Khorászáni-hegységben végződik, amelynek rendkívül termékeny völgyei­
ben búza, árpa, rizs, gyapot, szőlő és mák terem. Iránnak ez a magtára föld­
rajzi helyzete folytán a Felföld másik „bejáratát" képezi. Itt törtek be az Iránt
észak, nyugat és kelet felől sok ezer kilométer szélességben körülölelő eurá-
zsiai síkságról érkező hódítók egymást követő hullámai. Azerbajdzsánhoz
hasonlóan Khorászán is a népek „keresztútja", még a 19. század végén is szá­
molni kellett itt türkmén betörésekkel. A Kaszpi-tenger és a hegység között
terül el az Irán felé vándorlóknak természetes oázisokat nyújtó Atrek-völgy
és a gorgáni síkság. Itt emelték a szászánida királyok, védelmi célból, azt
a sok kilométer hosszúságban húzódó téglafalat, amelynek maradványai
még ma is láthatók. Innen, északkeletről származott az arszakida, a szafavida
és a Qádzsár-dinasztia.
A peremhegyek déli lánca, a Makrán-hegység, gerincek sorozata, ame­
lyen két átjáró halad át, az egyik az Ománi-öböl hajdan virágzó kikötője,
Bandar-Abbász felé, a másik keletre, Beludzsisztán és Quetta irányában.
A Felföld középső részén, melyet két belső hegylánc szel át, nagy, sivatagos
medence terül el, a világ egyik legszárazabb területe. Északi része a Dast-e
Kavir, déli része a Dast-e Lut nevet viseli. A Dast-e Kavirt sóteknők borít­
ják, ahol semmi sem él meg, semmi sem terem. Helyenként azonban, ahol
a talaj a mélyedések körül kevesebb sót tartalmaz, lehetséges az élet, és való­
ságos oázisokra bukkanunk. Ezzel szemben a Lut teljesen száraz medence.
Az a néhány kutató, aki bátorságot vett ahhoz, hogy ebbe a barátságtalan
sivatagba bemerészkedjen, azt állítja, hogy a közép-ázsiai nagy sivatagok,
például a Góbi, hozzá képest termékeny vidéknek számítanak.
Élet a Felföldön csak a szegélyét alkotó nagy hegyláncok völgyeiben és az
oázisokban fejlődhetett ki. Jelentős kultúra színhelyei voltak a nagy külső és

12
belső alföldek is. Ezek között az első helyen a délnyugati síkságot, azaz Khu-
zesztánt, az egykori Szúsziánát kell említenünk, mely földrajzi szempontból
tulajdonképpen a mezopotámiai síkság folytatása. A Zagrosz hegyláncába
mélyen benyúlva mintha a loresztáni hegynyúlványt, a Post-e Kuhot akarná
ellensúlyozni. Szúsziána ősi múltra visszatekintő városi civilizációja évszáza­
dokon át nagy hatást gyakorolt a peremvidékein élő nomád és félnomád
hegylakókra. Azokban az időkben, amikor az iráni birodalom politikai hatá­
rai a Zagrosztól messze, jóval nyugatabbra húzódtak, ezen a síkságon állt
Szúsza, a nagy főváros, a közigazgatási központ, ahonnan Mezopotámia és
Kisázsia is könnyen elérhető volt.
Hasonló külső síkság támaszkodik a Kaszpi-tengert szegélyező hegyekre
is. A hegyek alkotta, magasba nyúló sorompó feltartóztatja a felhőket, és
ezek bőségesen öntözik a rendkívül termékeny keskeny földsávot. Ezen az
erdők, mocsarak és dzsungelek borította trópusi vidéken rizs, gyapot, tea,
dohány, cukornád, narancs, citrom, füge és gránátalma terem, ez a terület
látja el Irán lakosságának a harmadát élelemmel.
Mindezek ellenére a Felföldön kívül eső alföldek az iráni civilizáció fejlődé­
sében csak másodlagos szerepet játszottak. Az igazi központok, a legősibb
időktől kezdve, a Felföldet körülvevő hegyek közötti oázisokban alakultak
ki, ott, ahol a hegyek a felhőket megállásra kényszerítik. Ezért az ország bel­
seje eredendően sivatagos, hacsak a folyók által lerakott és általában nagyon
termékeny földet nem keltik mesterséges öntözéssel életre. A télen nagyon
hideg és nyáron nagyon meleg éghajlat ellenére bőséges a termés mindenütt,
ahol az emberek öntözni tudnak. A Felföldön az öntözés minden korban élet­
fontosságú volt. Az őskortól kezdve mesterségesen öntözték a földet, és már
az akhaimenida korban hosszú, föld alatti csatornarendszer (ghanat vagy
kariz) működött. Napjainkban is vannak olyan vidékek, ahol a hegy lábánál
összegyűjtött vizet többször tízméteres mélységben, 30-40 kilométerre
fekvő településre vezetik. Ezrek és ezrek dolgoznak évente a régi csatornák
tisztításán és új csatornák építésén. Az így nyert víznek és a Zagrosz, illetve az
Elburz által kiváltott esőzéseknek köszönhető, hogy a hegyláncok belső sze­
gélyén egymást érik a megművelt területek és az oázistelepülések.
A Médiában létrejött első nagy birodalomtól kezdve Irán minden fővárosa
a sivataggal szembenézve, valahol a két nagy hegylánc belső peremén futó
két fő útvonal mentén feküdt. Az Elburz vonulatát követő hadi és kereske­
delmi út mentén helyezkedik el, nyugatról kelet felé haladva, Ekbatana
(Hamadán), Qazvin, Teherán-Rei, Hekatompülosz (Dámghán), Harát.

13
A déli útvonalon fekszik Eszfahán, Paszargadai, Isztakhr, Perszepolisz, Siráz.
Ez az ország földrajzi helyzetének logikus következménye, ami nemcsak
a történeti Iránra jellemző, hanem a legkorábbi időkre is. A régészeti kutatá­
sok bizonyítják, hogy a hegyekből leereszkedett és a síkságon letelepült
kőkori ember is a Sós-sivatag köré húzható körívben telepedett meg. Kásán
(Szijalk), Qom, Rei, Dámghán azok a telepek, amelyeket eddig azonosítot­
tak. Ez a törvény, amelyet a természet kényszerített a Felföld lakójára, a val­
lási életre is hatással volt. Irán két szent városának egyike (Mashad) a nyugat­
ról kelet felé haladó út, másika (Qom) pedig a déli út mentén fekszik.
Az elsősorban földművelő és állattenyésztő Iránban a föld mélye gazdag és
sokféle kincset rejt. Kőbányáiból már az i. e. 3. évezredben is szállítottak
márványt és alabástromot a sumer uralkodóknak, akik épületfához is innen,
a ma szinte teljesen kopár hegyeket hajdan dúsan borító erdőkből jutottak.
Az őskortól kezdve bányásztak karneolt, türkizt és lazúrkövet. A vas, a réz,
az ón, az ólom felkeltette az asszír hódítók figyelmét. A Zagrosz mindkét,
gipszkő alkotta lejtője, mint azt már Hérodotosz idején is tudták, kőolajréte­
geket rejt. Kitermelésük több mint fél évszázada kezdődött meg. A látszólag
szegény Irán tehát hatalmas tartalékokkal rendelkezik, amelyeket éppen csak
elkezdtek kiaknázni.
A minden oldalról hegyek övezte ország tulajdonképpen mégis nyitott
volt a mezopotámiai és az orosz síkság, valamint India és a Perzsa-öböl felé.
Iránt, Kelet és Nyugat nagy közlekedési útjainak csomópontját, átszelte
a legősibb kereskedelmi út, a Selyemút is, amely egyben a népvándorlások
útvonala is. Mert igaz, hogy Iránt hegyek vették körül, és fellegvárként
emelkedett ki környezetéből, felszíne azonban túlságosan tagolt volt ahhoz,
hogy lakói egységesen és eredményesen védhessék a sűrűn érkező hódítók­
kal szemben. Ez a magyarázata hanyatló korszakainak, de dicsőségének is,
mert mindezek ellenére a művelésre alkalmas keskeny földsávokon és az
oázisokban szétszórtan élő lakosság olyan civilizációt tudott teremteni,
melynek szelleme és szokásai sok népre voltak nagy hatással, úgyszintén val­
lása és művészete számos idegen kultúrán hagyta rajta bélyegét.

14
 1. fejezet

AZ ŐSTÖRTÉNET

A barlangi ember
A legújabb geológiai kutatások kimutatták, hogy abban a korszakban, ami­
kor Európa nagy részét jégmezők borították, az Iráni-felföld a csapadékos
zónába esett, és még a magasan fekvő völgyek is víz alatt voltak. A Felföld
középső részét, amely ma nagy sós sivatag, hatalmas tó, valóságos belső ten­
ger borította, ebbe ömlöttek a magas hegygerinceken eredő patakok.
A megkövesedett halak és kagylók, amelyek nemcsak a sivatagban, hanem
gyakran a magasan fekvő völgyekben is előkerülnek, gazdagon illusztrálják,
hogy milyen volt e vidék földrajzi arculata időszámításunk kezdete előtt sok
ezer évvel.
Időszámításunk kezdete előtt körülbelül 15 000 és 10 000 között lassú idő­
járásváltozás vette kezdetét, a csapadékos időszakot felváltotta az a száraz
korszak, amely napjainkban is tart. Mivel a folyók esése csökkent, a tavak és
a belső tengerek szintje viszont magas volt, lelassult a hegyek vizét szállító
patakok és folyók folyása, vízhozamuk szabályosabbá vált, és torkolatuknál
- a jövendő síkság, illetve völgyek és a tulajdonképpeni hegyek között mint­
egy átmenetet képezve - a lerakott hordalékból hamarosan teraszok épültek.
Ebben a korban az Iráni-felföldön már élt az őskori ember. Vagy a hegyek
erdővel borított oldalaiba vájt, lombokkal fedett üregekben húzódott meg,
vagy - ami még gyakoribb volt - a többnyire egykori folyók föld alatti med­
rét alkotó számos barlang vagy üreg valamelyikét foglalta el. Iránban 1949
tavaszán, Sustartól északkeletre, a Bakhtijári-hegységben, Tang-e Pabdá
egyik barlangjának a feltárása során sikerült első ízben a barlangi ember nyo­
maira bukkannunk. Ez az ember táplálékát vadászattal szerezte, és ravaszsá­
gához gyakrabban folyamodott, mint erejéhez. Ismert minden kezdetleges,
pattintással éppen csak megmunkált eszközt, az ütőkövet, a szakócát és
a behasított fanyélbe kötözött, baltaként használt szerszámot. A csonteszkö­
zök - az állatok legkeményebb csontjából faragott árak - jóval ritkábbak,

15
mint a kőszerszámok. Gyengén égetett, durva agyagedényeket is használt
a barlangi ember. Legkésőbbi telepein erőteljes füstöléstől sötét színű edé­
nyek kerültek elő, ugyanaz a kerámiatípus, amelyik a sík vidék legrégebbi
emberi szálláshelyein is megtalálható. Lényeges láncszemet nyújt ez ahhoz,
hogy a településtörténet e két szakaszát összekapcsolhassuk.
Köztudott, hogy ebben a primitív társadalomban sajátos szerepet játszott
az asszony: ő volt a tűz őrzője, az agyagművesség feltalálója és művelője,
ő kereste, bottal felfegyverkezve, a hegyekben az ehető gyökereket, és gyűj­
tötte a vadgyümölcsöket. A növényekről, termő időszakukról és az össze­
gyűjtött magvakról szerzett ismeretei alapján, hosszú és kitartó megfigyelés
gyümölcseként, megpróbálkozott a növények termesztésével is. A folyó-
hordalékból épült teraszokon megkezdte a földművelést, és míg a férfi,
a neolitikumnak abban a szakaszában, amelyhez az ismert barlangi lakóhe­
lyek tartoznak, az előző korhoz képest alig lépett előre, az asszony kezdetle­
ges földművelő tevékenysége sok újat hozott. Megbomlott a férfi és a nő sze­
repe közötti egyensúly, s ez vezethetett a nőuralmú primitív társadalmak,
más szóval a matriarchátus (vagy talán a „többférjűséget" gyakorló társadal­
mak) kialakulásához. Ezekben a társadalmakban az asszony irányítja a törzs
ügyeit, belőle lehet papnő, és a családban az öröklődést is női ágon számítják,
mert úgy tartják, hogy a törzs vérét a legtisztábban az anya adja tovább. Látni
fogjuk, hogy ilyen matriarchátusban élt az Iráni-felföld őslakossága, és ezt
vették át később a hódító árják.

A sík vidék első lakója

A száraz időszak térhódítása következtében a völgyek fokozatosan kiszárad­

tak, s ezzel lényegesen megváltoztak az ember életkörülményei is. A Felföld
középső részét borító nagy tó egyre kisebb lett, partjait, ahol a hegyi folyók
iszapjából termékeny talaj rakódott le, gazdag növényzetű rétek és ligetes
mezők borították. A hegyekben élő állatok leereszkedtek az új legelőkre, és
az ember, aki vadászott rájuk, követte őket. Hamarosan végleg elhagyta
a hegyek lejtőit és a teraszokat, letelepedett a síkságon. Ez időtől, azaz körül­
belül az i. e. 5. évezredtől kezdve szinte megszakítás nélkül követhetjük az
Iráni-felföldön az emberi civilizáció fejlődését. Igaz, hogy a fejlődés a terület

16
földrajzi arculatától, az éghajlattól, a szomszéd népekkel kialakított kapcsola­
toktól, külső támadásoktól és a bevándorlásoktól függően az egyes vidéke­
ken különbözőképpen alakult, az ezekből adódó különbségeket mégsem
vehetjük figyelembe, hiszen ezeket sok esetben ma még nem is ismerjük,
mivel Iránnak ma is vannak olyan tájegységei, ahol eddig még sohasem folyt
régészeti kutatás.
A sík vidéken élő ember legkorábbi települését Teherántól délre, Kásán
mellett, Szijalkban tártuk fel. A mesterséges domb legalján, közvetlenül
a szűz talaj fölött kerültek elő az első emberi telep emlékei. Ez az ember még
nem tudott házat építeni, lombkunyhóban húzta meg magát. Hamarosan
azonban már egyszerű, vert agyagból készített viskókat emelt az előzők
maradványain. Bár még mindig vadászatból élt, egyre bővítette földművelő
tevékenységét is, és e két elfoglaltsághoz egy harmadik, az állattartás is csatla­
kozott: a síkvidéki ember I. periódusába tartozó telepeken domesztikált
szarvasmarhák és juhok csontjai kerültek elő. A barlangi embernél meg­
ismert, kézzel, korongolás nélkül készített, feketére füstölt agyagedények
mellett feltűnik a piros színű kerámia, az edények felületén azonban a kezdet­
leges kemencében való égetés hibái miatt fekete foltok maradtak.
Itt jelenik meg, az agyagművesség első előrelépéseként, a festés. A legko­
rábbi díszített edények egyelőre bizonytalan állású, elnagyolva formált tál­
kák, tojástartó alakú alsó részüket fehér bevonat fedi, erre vízszintes és füg­
gőleges vonalakat festettek. Alaposabb vizsgálatukból kiderül, hogy ez
a díszítés a kosárfonás utánzata; az az ember, aki nem is olyan régen még
agyaggal bevont és napon szárított vesszőkosarakat használt tárolóedény­
ként, a festéssel a vesszők mintázatát akarta reprodukálni (4. ábra).
Nagy számban kerültek elő primitív terrakotta és kő orsógombok, ez
mutatja, hogy ismerték már a textilművesség alapjait. Szerszámaik, a kova­
kőből készített késpengék, a sarlófogak, a csiszolt balták, a kaparók még
mind kőből készültek. Ám e periódus végén megjelennek a legelső, egyelőre
még csak kalapált apró réztárgyak is. Amint megismerte az ember az első
fémet, amelyet már fel is használt, azonnal rájött arra, hogy kalapálható,
a fémolvasztásról azonban még mit sem tudott. E kor civilizációja a neoliti­
kum legutolsó szakaszának felel meg.
Férfiak és nők egyaránt szívesen ékesítették magukat, kagylókból nyak­
láncot fűztek, nagy kagylók héjából és puha kövekből gyűrűt és karperecet
faragtak. Ismerniük kellett a tetoválást vagy legalább az arcfestéket, amelyet
apró mozsarakban, kis mozsártörőkkel zúztak össze (5. ábra).

17
 4. Szijalk. Festett agyagedények az I. rétegből

Művészi ízlésük elsősorban csontfaragványokban nyert kifejezést. A neo­

litikum művésze, mielőtt még embert vagy állatot festett volna edényeire,
már készített csontfaragványokat, és szerszámainak nyelét gazella- vagy
nyúlfejjel díszítette. Az eddig előkerült faragványok legszebbike a kor embe­
rét ábrázolja, kerek sapkával a fején és övvel megerősített köténykével a dere­
kán. Ezt a késnyelet az egyik legkorábbi elő-ázsiai emberszobrocskának te­
kinthetjük.
A halottakat zsugorítva, a szobák padlószintje alá temették. Az elhunyt
szelleme, a közelben maradva, részt vehetett a családi étkezéseken, ily
módon az élők mentesültek a halotti adományoktól. Már hittek abban, hogy
a halott a túlvilágon ugyanúgy él tovább, mintha a földön élne, mert az egyik

5. Szijalk. Festék összetörésére szolgáló mozsár és mozsártörő

18
sírban, a csontváz „keze ügyében" csiszolt kőbalta, fejénél pedig kétjuhállka
pocs került elő. Az elhunytat a sírban ennivalóval és valószínűleg innivalóval
is ellátták; ott, ahol a tárolóedények nem maradtak meg, arra kell gondol­
nunk, hogy tökedényt vagy kosarat használtak, amelynek anyaga elpusztult.
A csontok pirosas színűek, ez a jelenség más népeknél is ismert. Magyarázata
vagy az, hogy az élők testét pirosra festették, vagy inkább az, hogy a halotta­
kat a temetéskor vasoxidporral hintették be.
Az első állat háziasítása - amire talán az kényszerítette az embert, hogy
mindig legyen keze ügyében áldozati állat - döntő lépés a civilizáció fejlődé­
sében. Hiszen az állat, anélkül, hogy élelmet igényelne az embertől, táplálja
és öltözteti, erejét pedig a munkában és a szállításban lehet felhasználni.
A nyáj őrzéséhez nagy családra van szükség: asszonyokra, gyermekekre, sőt
rabszolgákra. Már ebben a korban kialakultak tehát a gazdaság alapvető ága­
zatai: a vadászatot és a halászatot, a kertművelést és a mezei munkát követte
az állattenyésztés és a föld mélyének feltárása. Az ember kilépett abból az álla­
potból, melyben csupán a napi élelem megszerzésére futotta erejéből; ter­
melt, és a kereskedelem kialakulása felé tett első lépésként, felesleget hozott
létre, amelyet elcserélhetett.
És valóban, már volt kereskedelem. Azok a csigaházak és kagylók, ame­
lyeket az I. periódusban Szijalk lakói ékszerként használtak, a szakértők véle­
ménye szerint olyan fajtákhoz tartoznak, amelyek kizárólag a Perzsa-öböl­
ből, tehát csaknem 1000 kilométer távolságból származhattak. Természete­
sen a csere nem közvetlen kapcsolatok útján jött létre, hanem elsősorban ván­
dorkereskedők bonyolították. Az őskori falu embere már ebben a korban
sem élt úgy, mintha „bezárt toronyban" volna, és a kereskedelmi tevékeny­
ség kezdettől fogva nemcsak az Iráni-felföld lakójának volt a privilégiuma.
Németországi kortársához is eljutott az Indiai-óceán kagylója, franciaországi
és angliai kortársához pedig a Balti-tengerből származó borostyán.
Feltehető, hogy a neolitikum vége az a korszak, amelynek emléke a zsidó-
keresztény hagyományban megfelel a Paradicsomból való kiűzetésnek és
a paraszt-földműves életmódra való áttérésnek. Ez a fordulat egészében véve
az emberi társadalom egyik legnagyobb forradalma volt, s ennek következ­
ményei napjainkban is hatnak.

19
 Irán őskori civilizációja
az i. e. 4. évezredben

Az őskori iráni civilizáció fejlődésének következő lépcsőfoka, amelyet II.

periódusnak nevezünk, csupán fejlettebb fázisa mindannak, amit az imént
láttunk. E kor emlékei a síkságon elsőként letelepedett ember maradványaira
rakódtak rá. Úgy tűnik, hogy ennek az őskori falunak az életét sem háború,
sem más erőszakos esemény nem zavarta meg, egyéb külső hatás nyomait
sem találjuk. Az ember, akit elsősorban még mindig szerszámainak tökélete­
sítése izgatott, lakóhelyét is igyekezett szebbé és kényelmesebbé tenni.
A házak már nagyobbak, és csaplyukak jelzik, hogy az épületet ajtóval is
ellátták. A vert agyagot felváltotta az újonnan feltalált vályogtégla. Ebben
a korban a tégla csupán egy agyaggöröngy, amelyet a két tenyér között kissé
megformáltak, majd a napon kiszárítottak, s a hüvelykujjal mélyített kis lyu­
kakban erősebben tapadt meg az összekötő habarcs, mint korábban (6. ábra).
Ez a tégla jobb építőanyag volt a vert agyagnál, mert szabályosabb falat lehe­
tett belőle emelni, amely nem repedezett meg. A ház belsejét vörös festéssel
díszítették, ezzel fedték a szobák falát; a festék a Felföldön könnyen található
vasoxid és gyümölcslé keveréke. Ez is azt mutatja, hogy az ember kutatásai
során mennyire törekedett a változatosságra, és hogy milyen leleményes
volt. A döngölt föld alatt, amelyben, helyenként, bevájt mélyedés jelzi a csé­
szék és a tálak helyét, mintegy 15-20 centiméter mélységben, a családi tűz­
hely közelében feküdtek, felhúzott lábakkal, a halottak.

6. Szijalk. A legelső vályogtégla

20
 7. Szijalk. Stilizált állatmotívumok

Az ízlés fejlődését, ami kitűnik a lakóhely elrendezéséből, tükrözi az új

kerámia is. A korábbi készítmények mellett új típusú agyagedények is meg­
jelentek. Ezek a kisebb méretű, de gondosabban formált és jobban égetett
edények a korong kezdetleges formájának, az egyszerű, földre helyezett és
külső segítséggel hajtott fakorongnak a feltalálását és a kemence tökéletesíté­
sét jelzik. Az új kerámia igazi vonzereje, újdonsága díszítésében rejlik, sötét­
vörös alapból fekete állatfrízek, madarak, vaddisznók, ugró kőszáli kecskék
rajzolódnak ki. A fazekas egyszerű vonalakkal erőteljesen realista, lendülettel
teli állatokat ábrázok, de ugyanakkor hajlott az egyszerűsítésre is, és a termé­
szetből vett motívumot olyannyira stilizálta, hogy a vázaképen sokszor alig
lehet felismerni az eredeti témát (7. ábra). Ettől a kortól kezdve az őskori Irán
agyagművességében ugyanolyan erős és friss művészi érzék jut kifejezésre,
mint amilyen a kezdeti időkben a csontfaragványokban mutatkozott meg.
Ehhez hasonló mesterségbeli tudásról sehol máshol nincs tudomásunk, és
ebből arra következtethetünk, hogy az Iráni-felföld volt a festett kerámia
szülőhazája. Az iránin kívül nem ismerünk egyetlen más kerámiafajtát sem,
amelyben ennyire korai időkben hasonlóan erőteljes realizmus mutatkozott
meg, és amely ilyen gyorsan jutott el az absztrakt stílushoz. Ezt a fordulatot
elsőként i. e. 4000 körül az őskori Irán fazekasai tették meg.
A fém igen lassan hódított teret, a szerszámkészítésben továbbra is a kőé
maradt a vezető szerep. A fémet még nem olvasztották, csak kalapálták, kis
fúrókat, árakat készítettek belőle. Úgy tűnik, hogy sohasem faragták, mint
ahogy azt Egyiptom egyes őskori lakóinál megfigyelték. Az ékszerek száma

21
 8. Szúsza. Csontból faragott, przewalszki típusú ló

nőtt, és a felhasznált anyagok köre többek között karneollal és türkizzel

bővült, élénk színüket nagyon kedvelték. A már korábban domesztikált álla­
tok csontjai mellett megjelentek az agár típusú kutya és przewalszki típusú ló
csontjai. Ez a sűrű, durva sörényt viselő, kis termetű, zömök, ellenálló
lófajta, amelyet a félszamár (onager) és a mai ló közötti átmenetnek tekinte­
nek (8. ábra), megoldotta a szállítás és a helyváltoztatás problémáját, és meg­
könnyítette a mezei munkát.
A falu gyorsan növekedett. Az ember, aki ekkor már ismerte az ekét, tevé­
kenységi körének bővülésével egyre szívesebben folyamodott a mezőgazda­
ságban a közös munkához, és vette igénybe szomszédai segítségét, akár ház­
építésről, akár a föld feltöréséről vagy öntözéséről volt szó. Az asszony
művelte a kertet, gondoskodott az élelemről, s bár továbbra is készített edé­
nyeket, ez a tevékenység ebben a korban már kézművesek kezébe került,
akik még mindig csupán kézi hajtású korongot alkalmaztak. Azt, hogy
a gyorsan forgó fazekaskorongot csak később találták fel, általában azzal
magyarázzák, hogy igen hosszú időn keresztül az asszonyok készítették kéz­
zel az edényeket otthonukban.
A kereskedelem hatóköre egyre tágult. Fellendült a cserekereskedelem.
Ebben a primitív adásvételben minden termék csereeszköz lehetett: a prém,
a nyílhegy, a kőbalta és főleg az élelmiszerek, a búza, az árpa, a gyümölcs és
az állat. Ez utóbbinak megvan az a nagy előnye, hogy a „tőkét" kamatoztat­
hatja.
Köztudott, hogy abban a korban, amikor az ember éppen csak elkezdte
a fém felhasználását, és néhány kisebb eszköz készítése során, igen bátortala­
nul helyettesítette vele a csontot, a nagy területeket felölelő kereskedelmi

22
tevékenység a növények egyre jobban fellendülő cseréjével ajándékozta meg
az emberiséget. Az iráni eredetű árpa és búza, amely ott vadon is megterem,
és amelyet valószínűleg már a teraszokon is termeltek, eljutott Egyiptomba,
sőt Európába is. Az Indiából származó kölest Itáliában is termesztem kezd­
ték. Az európai zab és mák viszont Ázsiában terjedt el, elérte a távoli Kínát is.
Az ember látóköre, a születőben levő emberi közösség javát szolgálva, egyre
szélesebbre nyílt az i. e. 4. évezred elején, azokban a pillanatokban, amikor
a fejlődés szinte észrevétlenül haladt a fém széles körű felhasználásának kor­
szaka felé.
Az őskori iráni civilizáció fejlődésének következő szakaszát a szijalki III.
periódus képviseli. Az ehhez tartozó rétegek száma önmagában is jelzi, hogy
hosszú időszakot, az i. e. 4. évezred legnagyobb részét foglalja magába. Az
építészetben új elem jelenik meg, az ovális tégla helyett a lapos, négyszögle­
tes, formában készített téglát kezdték alkalmazni, ugyanazt a típust, amely
még napjainkban is használatos. A falu keskeny, kanyargós utcácskákkal
behálózott negyedei az egyes birtokok határát jelezték. A házak külső falát
kiugró és bemélyedő részek váltakozásával díszítették, hogy a fény és az
árnyék játékát kihasználhassák. A házak alapját helyenként kötőanyag nél­
küli kőből rakták. Az ajtó továbbra is alacsony és keskeny maradt, nem
haladta meg a 80-90 centiméteres magasságot; már ismerték az ablakot,
amely általában a kis utcácskára nézett. A házakat a falba illesztett nagy cse­
répdarabok védték a nedvességtől. A házak belsejét továbbra is vörös festék­
kel díszítették, de megjelent a fehér festés is. A halottakat, a hastájra húzott
végtagokkal, még mindig a szobák padlója alá temették, a csontokat, ame­
lyeken okkerfesték nyomai láthatók, egyre gazdagabb sírmelléklet kíséri.
Az agyagművességben döntő fordulat következett be, amiből napjaink
embere is hasznot húz: feltalálták a gyorsan forgó korongot és a rostélyos
kemencét. A kor fazekasa, tökéletesített eszközeinek a birtokában, az edény­
formák gazdag választékát kínálta vevőinek, és edényeit korábban soha nem
látott, változatos ábrázolásokkal díszítette. Nagy poharakat éppúgy készítet­
tek, mint elegáns kelyheket, élelem tárolására szánt edényeket éppúgy, mint
magas talpú „pezsgőspoharakat". Az agyag színe - ez az égetés erősségétől
függött, amit a fazekas tetszése szerint tudott szabályozni - a szürke, a rózsa­
szín, a vörös és a zöld között váltakozott.
Az edények falát díszítő festés gazdagsága és változatossága még az edény­
formák és -színek változatosságát is felülmúlta. Kezdetben a művészek a rea­
lista irányzatot részesítették előnyben; az egymást libasorban követő állatok

23
 9. Szijalk. Tárolóedény a III. rétegből

gondos rajza, vagy a metopéba komponált kígyó, párduc, muflon, hegyi

kecske, gázlómadár, strucc naturalista felfogásról tanúskodik. Ez azonban
alapvetően különbözik a korábbi naturalizmustól. Az állat testét itt már nem­
csak egyszerű vonallal jelezték, figyelembe vették terjedelmét is, és a minta­
képet kiegyensúlyozott arányokkal reprodukálták (9. ábra). Majd ismét
megjelenik a stilizálás, az állat farka megnyúlt, a szarv és a gázlómadár nyaka
aránytalanul hosszú lett (10. ábra), hamarosan jóformán csak az igen kicsi
testre helyezett, csigavonalat leíró szarvat (11. ábra) vagy a párduc három­
szöggel jelzett testét (12. ábra) ábrázolták. A művészet, noha a múlt formái­
hoz tért vissza, új úton járt, kevésbé ösztönös, rendezettebb, átgondoltabb
lett.
Ezután, a változás iránti állandó igény kielégítéseként, ismét realista irány­
zat, pontosabban az élettel és mozgással teli neonaturalizmus került előtérbe.
A vadászjelenetek harcoló állatokkal tarkított tájképekkel váltakoznak, az
egyik vázaképen íját felajzó vadászt látunk, a másikon parasztot, amint ökrét
az állat orrlukaiba fűzött karikánál fogva vezeti, a harmadikon pedig szakrális
táncot járó táncosnők menetét (13. ábra). Az alatt a több mint egy évezred
alatt, amelyet a sík vidéken letelepült őskori ember életének első három pe­
riódusa felölelt, a művészek sohasem zárkóztak be az elődeiktől örökölt for­
mavilágba, és a díszítőelemeket, noha igen erős szálak kötötték hozzájuk,

24
 10. Szúszai I. stílusú csésze

szüntelenül alakították. Élettel teli művészetük, saját forrásaiból táplálkozva,

állandóan megújult és alakult, ereje és töretlen fejlődése tette lehetővé, hogy
az Iráni-felföld természetes határain túl, távoli vidékekre is kisugározzék.
Vajon a művész az edényeken az őt körülvevő világ többé-kevésbé reális
képét kívánta reprodukálni, vagy sok változatos jelével és szimbólumával
netán már gondolatot is ki akart fejezni? Más szóval, ez már írás volna, mint
ahogyan időnként hajlanak erre az értelmezésre? Nem akarjuk most megol-

25
 11. Perszepolisz. Festett agyagcsésze

dani ezt a problémát. De jegyezzük meg, hogy az Iráni-felföldön készült fes­

tett kerámia virágkorának utolsó szakasza egybeesik azzal a pillanattal, ami­
kor a szomszédos mezopotámiai síkságon az ember fejlődésének egyik leg­
nagyszerűbb felfedezéséhez, az íráshoz érkezik el. Nem gondolhatunk-e
arra, hogy az írás feltalálójára, a szeme elé teljesen készen kerülő képekkel és
szimbólumokkal, hatott a Felföldön élő művészet formanyelve? Akárho­
gyan történt is, fogadjuk el, hogy ez a művészet a képírás egyik előkészítő
foka volt.

26
 12. Tepe-Hisszár. Festett kehely

A fazekas egyszersmind agyagszobrász is volt, aki különféle állatszobrocs­

kákat is készített. Ezek gyermekjátékok vagy áldozati tárgyak lehettek, ame­
lyeket annak az istenségnek szántak, akinek védelmeznie kellett a felajánlott
állatképmás által képviselt nyájat. A szaporodás, a termékenység és a bőség
istenségét ábrázoló sok-sok anyaistennő-szobrocska általában fej nélkül
került elő: szándékos csonkítással akarták megakadályozni, hogy a tulajdo­
nos halála után a szobrocskát másvalaki is felhasználhassa.
Fejlődésnek indult a fémművesség, a rezet már olvasztották és öntötték,
a réztárgyak sokfélesége, nagy mennyisége jelentős változás az előző idő­
szakhoz képest. De a kőeszközöket még továbbra is széles körben használ­
ták, és csak fokozatosan szorította ki őket a lapos fejsze és a rézbalta meg az
öntött, nyéllyukkal ellátott kapa. Az ebből a korból származó házakban fém-

13. Festett kerámiatöredékek Szijalkból és Szúszából

27
 14. Szijalk. Pecsétlenyomatok

ből készült késeket és tőröket találtunk. A kézművesek piperecikkeket, pél­

dául tükröket - egyszerű, kissé kiemelkedő peremű korongokat - és nagy,
félkör alakú fejben végződő tűket is készítettek. Az ékszerek egyre változato­
sabbak, anyaguk egyre gazdagabb, a különböző kagylófajták, a karneol és
a türkiz mellett megjelennek a gyöngyök és a hegyikristály függők, a Pamír-
ból hozott lazúrkő és a még távolabbról származó jade-kő.
A kereskedelem körének kiszélesedése szükségessé tette, hogy az áru sér­
tetlenségét a szállítás során is biztosítsák, és hogy a tartóedény vagy a csomag
tartalmának eredetiségét bizonyítani tudják. A tulajdonjog jelzésére az edény
száját lezáró vagy zsineghez rögzített agyagdarabra nyomott pecséthez folya­
modtak. A korai pecsétek formája hosszú időn keresztül változatlan, füg­
gesztőfüllel ellátott domború kőgomb. A pecsétlőkő-vésés kezdetén ural­
kodó geometrikus formák mellett (14. ábra), nyilvánvalóan a festett vázaké­
pek hatására, hamarosan új témák, emberek, állatok, növények és szimbólu-

28
15. Az őskori Irán térképe
mok ábrázolása jelent meg. A vázaképekhez hasonlóan talán ezek is kapcso­
latba hozhatók az írásbeliség kezdeteivel.
A Felföld életének ebben a szakaszában az emberi tevékenység minden ága
nagyot lépett előre, kibontakozott a családi gazdálkodás. Mindez annak
a kornak a küszöbén, amikor a szomszédos, addig primitívebb társadalmak­
ban, az újonnan kialakult településeken és nagy központokban már a városi
gazdálkodás szerveződött. Így történt ez a gazdag mezopotámiai síkságon,
Iránban viszont ennek egyelőre semmi nyoma sem volt. A Felföld kemény
és szigorú földrajzi arculata, a termőföld jellege, a szétszórt oázisok és a gyér
lakosság késleltette a fejlődést, és az őskori társadalmat évszázadokon át a fej­
lett családi gazdálkodás szakaszában tartotta vissza. Irán területén egyedül
Szúsziána délnyugaton fekvő síksága volt kivétel. Ezen a területen, mely
Mezopotámia természetes és annak minden előnyét élvező folytatása, az i. e.
3. évezred elején a városi élet központjai jelentek meg, és létrejött az első szer­
vezett állam, Elám.
Az őskori iráni civilizációnak az előzőkben ismertetett három szakasza
nem mutatható ki a Felföld minden eddig feltárt régészeti lelőhelyén. Az első
két periódus nyomai csak a középső nagy sivatag szegélyén, Szijalkban,
Qomban, Szávában, Dámghánban lelhetők fel, tehát azokon a lelőhelyeken,
amelyek a hajdani tenger nyugati és északi partjának a görbületét követő sáv­
ban helyezkednek el (15. ábra). Azt kell hinnünk, hogy ez a földsáv, amely
a tengerbe ömlő patakok és folyók összegyűlt hordaléka miatt különösen ter­
mékeny volt, a kiszáradási folyamat során gyorsabban vesztette el vizeit,
mint a Zagrosz gyűrődéseiben megbúvó völgyek. Annyi bizonyos, hogy az
olyan lelőhelyeken, mint a Hamadántól délre, Nahávand mellett fekvő
Gijánban, a Perszepolisz melletti Tell-Bakunban, valamint Szúszában, az
emberi település legkorábbi nyomait csak a II. periódusban lehet kimutatni.
Ettől a kortól kezdve a festett kerámiát készítő kultúra az egész Felföldön
virágzásnak indult, és a kerámiaművészetben éppúgy, mint a fémművesség
területén nagyjából mindenütt ugyanazok a stílusirányzatok és ugyanazok
a változások figyelhetők meg.
A festett kerámia azonban távolról sem volt egységes. Éppen ebben rejlik
ennek a primitív és ugyanakkor gazdag művészetnek az egyik vonzereje. Az
edényformák kialakításában és díszítésében minden egyes vidék és minden
egyes műhely a saját elképzeléseit követte. A szúszai fazekas a vékony falú,
magas, nyújtott poharat kedvelte, a perszepoliszi viszont a csonkakúp for­
mához, a Szijalkban és Heszárban dolgozó pedig a kehelyhez ragaszkodott.

30
Egy-egy műhely nehézkesebb, kevésbé elegáns rajztechnikával dolgozott,
megrekedt a realista irányzatnál vagy a stilizálásnál. A művészi lelemények
változatosságában megnyilvánuló egyedi jelleg az azokat létrehozó nép
magas művészi érzékének legfőbb bizonyítéka.
A kerámia formavilága megerősödött, kisugárzott, és hála szívósságának,
egyre távolabbi vidékeken is gyökeret vert. Déli irányban eljutott Szisz­
tánba, majd onnan Beludzsisztánba, és elérte az Indus völgyét. Észak felé
haladva beépült a Marv oázisban kialakult kultúrába, minden valószínűség
szerint eljutott Baktriába is, ahol az őskori lelőhelyek még mindig a kutatók
ásójára és csákányára várnak. Látni fogjuk majd azt is, hogy a nyugati világ
szintén hasznosítani tudta a Felföld eredményeit.
Az antropológiai vizsgálatok szerint - melyek során az oázisok legelső
lakóinak csontjait tanulmányozták - nem mutatható ki egy teljesen egységes
rassz. Ismereteink jelenlegi fokán nem tudunk arra válaszolni, hogy a hosz­
szúfejű embernek az itt talált két típusa egymást követve élt-e itt, vagy éppen
ellenkezőleg, ugyanannak a mediterránnak nevezett fajtának egyedi sajátos­
ságokat mutató tagjai voltak-e, amely az őskorban a Földközi-tengertől Tur­
kesztánig, valamint az Indus völgyéig egész Elő-Ázsiát benépesítette. Ezt
a két embertípust általában elő-ázsiainak nevezik. Az elnevezés tagadásból
ered, jelezve, hogy nem tartoznak sem a sémik, sem az indoeurópaiak család­
jába. A tudósok egy része e rassz pontosabb megjelölésére a kaukázusi,
kaszpi vagy jafetita jelzőt alkalmazza. Ez az elő-ázsiai őslakosság teremtette
meg Elő-Ázsia egész területén az emberi civilizációt, és hozta létre azt
a művészetet, amelyet nyugat-ázsiai művészetként tartunk számon, és
amelynek a formálásában Irán, festett kerámiás kultúrájával, alkotó szerepet
játszott.
Irán legkorábbi lakóinak a vallásáról igen keveset tudunk. A Felföld ősla­
kosságával azonos eredetű mezopotámiai őslakosság hite szerint az élet egy
istennőtől ered, a világmindenség „inkább fogantatásból, mint nemzésből"
származik, vagyis az élet forrása nőnemű, és nem hímnemű. Ez ellenkezője
annak, amit Egyiptomban hittek. Az iráni lelőhelyeken talált mezítelen isten­
nőszobrocskák száma a Felföld őskori emberének hasonló hitére enged
következtetni. Az istennőnek bizonyára volt istenpárja, aki fia és férje volt
egy személyben. Ebben a primitív vallásban kell talán keresnünk a fivérek és
nővérek közötti házasság eredetét éppúgy (ez a szokás gyakori volt Elő-
Ázsiában, az őslakosságtól a perzsák, majd később a nabateusok is átvették),
mint az ismereteink szerint sokkal ritkábban előforduló, fiú és anya közötti

31
házasságét is. Felmerült az a gondolat, hogy esetleg ebből ered az anyaági
leszármazás szokása, melyet az elámiak és az etruszkok is követtek, és külö­
nösen elterjedt Lükiában. Érdemes felidéznünk azt a szokást is, hogy egyes
népeknél asszonyok vezényelték a csapatokat; így volt ez a Kurdisztán völ­
gyeiben lakó hegyi népnél, a gutiknál is.
Politikai rendszerük alapját kétségtelenül a családi csoportosulás, s ezen
belül az öregek tanácsa képezte. Az egyszemélyi hatalom, a királlyá emel­
kedő főnök eszméje a Felföldön csak később kristályosodott ki, hiszen a terü­
let jellege az egymástól távol eső kis központok kialakulásának kedvezett, és
ezek, éppen a helyzetüknél fogva, el tudták kerülni a háborúhoz vezető
nézeteltéréseket.

Irán az i. e. 3. évezred kezdetén

Az i. e. 4. évezred második felétől kezdve vannak jelei annak, hogy az iráni

festett kerámiás kultúrában törés következett be. Szúszában a festett kerámia
készítése hirtelen megszakadt, és a mezopotámiai síkságról ismert egyszínű
piros, füllel és csöves kiöntővel ellátott cserépedények váltották fel. Ez
a kerámia Mezopotámiában az uruki IV. periódusra, a mezopotámiai kultúra
fejlődésének arra az igen jelentős szakaszára jellemző, amelynek a végére
a képírás feltalálása esett. Nem sokkal ezután, a 4. évezred utolsó századaiban
- a mezopotámiai Dzsemdet Naszr-periódussal egy időben - Szúszában is
létrejött az az egyébként erős mezopotámiai hatást mutató civilizáció, amely
kialakította saját, proto-eláminak nevezett írását (16. ábra). Dél-Iránban
nemcsak Szúszával kapcsolatban beszélhetünk nyugati hatásról: a Perzsa-
öböl északkeleti partvidékén folytatott legújabb ásatások azt bizonyítják,
hogy az öböl egész északi partvonala az új befolyás hatása alá került. Ettől
kezdve ez a dél-iráni terület évezredeken át szakadatlan harcot folytatott
a mezopotámiai kultúra állandó erőteljes terjeszkedése ellen.
A Felföld nyugati részén kialakult központokat, a jelek szerint, nem érték
külső hatások. Továbbélt a festett kerámia hagyománya, a régi ízléshez hű
gijáni ember újabb és újabb edényformák és új festett motívumok kialakítá­
sára törekedett. Északkeleten más volt a helyzet. Heszárban, Dámghán
mellett, néhány évszázad alatt lassú, de megállíthatatlan átalakulás követke-

32
 16. Proto-elámi írás

zett be. Ha figyelembe vesszük, hogy telepről telepre csökken a festett kerá­
mia és ezzel egyidejűleg nő a fekete és szürkésfekete kerámia mennyisége,
holott e két utóbbinak színei és formái korábban a Felföldön teljesen ismeret­
lenek voltak, s ha ennek az átalakulásnak az okát keressük, csak arra gondol­
hatunk, hogy az őslakosság közé igen lassan idegen népesség szivárgott be.
Az új kultúra eredetét nem ismerjük, mint ahogy semmi biztosat nem
tudunk arról a népről sem, amely magával hozta. Talán az Óxosz és az Iaxar­
tész menti területekről, a nyugat-turkesztáni síkságról vagy még távolabb­
ról, Közép-Ázsia szívéből érkezett. Lassan nyomult előre a Felföld északke­
leti részén, északon egyre szélesebb sávot foglalt el, és talán a Fekete-tenger
partvidékén haladva érte el Kappadokiát, ahol ez a szürkés kerámia — mely­
nek domború alja északi eredetre mutat - Kül-tepében is előkerült. Az ősi
mezopotámiai kultúrához hasonlóan a csőrös edény volt e kerámia legelter­
jedtebb edényformája.
Az idegen hatások a Felföld középső részét sem kerülték el. Szijalkban a III.
periódus végéről való, elhagyott házak romjait borító vastag hamuréteg
arról tanúskodik, hogy a település tűz martalékává lett. A romokon épült új
településen nincs festett kerámia, csak egyszínű piros és szürke edények,
amelyek formáit a szúszai 4. évezred végi rétegekből ismerjük. A pecsétnyo­
mót a pecséthenger váltotta fel, ez biztos jele annak, hogy általános gyakor­
lattá vált az agyagtáblákra való írás. Valóban, az ásatási leletanyag proto-

33
elámi írású táblákat is tartalmaz. De mennyire különbözik a minden jel sze­
rint erőszakos hódítással kísért proto-elámi írásos kultúra megjelenése
a fekete kerámiát hozó nép lassú, békés betelepülésétől, ami a Felföld észak­
keleti részén figyelhető meg! A Szijalkba érkező civilizáció, amely az őslakos­
ság és Mezopotámia kultúrájának az előző évszázadok folyamán bekövetke­
zett összeolvadásából született, vitathatatlanul magasabb szintű, gazdagabb
és fejlettebb. De a szúszai jellegzetességek jelenléte, valamint a szijalki és
a szúszai civilizáció szinte teljes azonossága arra utal, hogy Szijalkba ez a kul­
túra erőszakos úton érkezett.
A házakat már gondosabban építették, de az ajtót még mindig nagyon ala­
csonyra hagyták. A bejárat mellett állt a kétosztatú kemence, amelynek
egyik része főzésre, a másik pedig, feltehetően, kenyérsütésre szolgált. Mel­
lette, földbe süllyesztett kis korsóban tartották a vizet. Megjelent az egyelőre
még igénytelen, vert agyagból készült berendezés: a lakók használati tár­
gyaik és az élelem tárolására igen egyszerű fali fülkéket és kőrekeszeket alkal­
maztak. A halottakat a helyiségek padlószintje alá, mintegy 25 centiméter
mélységbe, zsugorított testtartásban, a puszta földbe temették. A mellettük
talált mellékletek sokkal gazdagabbak és változatosabbak, mint amilyenek
a korábbi szijalki sírokból előkerültek. A sírmellékletek az új típusú kerámia
mellett, feltehetőleg illatszer tárolására szánt, kis alabástrom edénykéket,
valamint gondosan faragott kőtálacskákat és különféle toalett-tárgyakat, pél­
dául korong alakú, enyhén domború réztükröket tartalmaztak. A halottakat
gazdagon felékszerezték: bitumen segítségével ezüstbe foglalt lazúrkőből,
kagylóból és aranyból, illetve vert ezüstből készített függőkkel, arany- és
lazúrkő elemekből készített fülbevalókkal, ezüst karperecekkel és hosszú
arany-, ezüst-, lazúrkő-, karneol- és fehér kőgyöngyökből fűzött nyaklán­
cokkal (17. ábra).
Nem lehetetlen, hogy a szijalki település kereskedőtelep volt, ahonnan
a Pamír előhegységeiben bányászott lazúrkövet Mezopotámiába szállították
tovább, ahol nagy mennyiségben használták fel. Ezek a Szúszában vagy talán
magában Mezopotámiában készített ékszerek olyan változatos anyagúak és
olyan finom kidolgozásúak, mintha az Ur-i királysírokban talált, az egész
világot csodálatba ejtő ékszerek előzményei lennének.
A Felföld szívéig hatoló szúsziánai kultúra jelentősége a mi szemünkben
elsősorban az írás használatában rejlik. A táblákat (18. ábra) ugyan még nem
tudjuk elolvasni, nyilvánvaló azonban, hogy ez a „félig kész írás" előrelépést
jelent a legelső, tiszta képíráshoz képest. Sikerült rajtuk számokat és össze-

34
 17. Szijalk. Sírmellékletek a proto-elámi írás korából

adásokat felismerni, ezek szerint gazdasági jellegű dokumentumok, számlák

és átvételi elismervények lehetnek. Erre mutat az is, hogy a Szijalkban talált
táblák jelentős részén lyuk van, itt fűzték át azt a zsinórt, amivel a táblát az
áruhoz erősítették. Az írással egy időben kezdték alkalmazni a pecséthenge-

18. Szijalk. Proto-elámi táblák

35
 19. Szijalk. Pecséthengerek a proto-elámi táblák korából

reket; a nyers agyagtáblán a henger lenyomata a tulajdonos aláírásaként sze­

repelt (19. ábra). A pecséthengervésés, motívumkincse alapján, a Felföldön
korábban virágzó festett kerámiával állhatott kapcsolatban.
A Felföld nyugati részén Szijalk az egyetlen telep, ahol az akhaimenida
kort megelőző időkből írásos emlék került elő. Ez azt tanúsítja, hogy Iránban
volt írásbeliség, de azt is, hogy az írás a mezopotámiai kultúrával szoros kap­
csolatban álló síkságokról került ide. Ez az írás, amely az elámi civilizáció ter­
jeszkedésével, politikai hódítás során és bizonyára gazdasági célból jutott
a Felföldre, csupán addig maradt használatban Irán középső részén, amíg ez
a civilizáció létezett. Minden jel arra mutat, hogy amikor a kereskedőtelepet
elhagyták, újabb évszázadokra megszűnt az írásbeliség Iránban.
A fentiekben rövid áttekintést nyújtottunk azokról az iráni központokról,
amelyekben az i. e. 3. évezred kezdetén idegen hatás érvényesült. A Felföld
határain kívül eső területekről, délnyugatról, illetve északkeletről, erőszakkal

36
vagy békésen érkező idegen kultúrák hatása alatt átalakult, módosult az ősi
iráni civilizáció évezredes szerkezete. De az idegen hatások befogadása köz­
ben Irán maga is adakozóként lépett fel: távoli vidékekre juttatta el saját kul­
túráját. Irán, a befogadó, az „adakozással" egyetlen korban sem hagyott fel.
Elég csupán annak a civilizációnak a példáját idéznünk, amely az i. e. 4. évez­
red második felében Mezopotámia északi részén, a majdani Asszíria területén
virágzott. Gazdag kerámiaanyagában a jellegzetes kehelyforma és az edénye­
ket díszítő festés valószínűleg azoknak az iráni központoknak a hatására
vezethető vissza, amelyek közül Szijalk és Heszár a legismertebb.
A nagy útvonalak kereszteződésében fekvő Irán, amelyet sem a keletről,
sem a nyugatról jövő nagy népmozgások, sem a vallási, ideológiai áramla­
tok, sem az anyagi kultúra nagy vívmányai nem kerülhettek el, az őskortól
kezdve ellátta azt a közvetítő szerepet, amely földrajzi helyzete folytán osz­
tályrészéül jutott, és melyet hosszú történelmének évezredei alatt és a későb­
biekben is mindvégig betöltött. Nyugat és Kelet közötti összekötő kapocs­
ként később is mindig képes volt arra, hogy befogadjon, de arról sem mon­
dott le, hogy maga is adjon. Közbülső láncszemként alkotott, illetve befoga­
dott azért, hogy tovább is adja azt, amit létrehozott.

Irán az i. e. 3. évezredben

A 3. évezred kezdetén a gazdag mezopotámiai síkság a történeti korba lépett.

A két folyó közti alföldön élő népeknek saját történelmükre vonatkozó írásos
emlékei vetik az első fénysugarakat a még csaknem két évezredig szinte teljes
sötétségbe burkolózó Irán történetére. E tekintetben Elám kivételt képez,
hiszen hamarosan maga is hozzájárul ahhoz, hogy történelméről a későbbi
korok híradást kapjanak. De a szúszai síkságtól északra fekvő iráni terüle­
tekre vonatkozó néhány adatunk egytől egyig a babilóniai forrásoknak
köszönhető. Irán belsejéről azonban ezek a források sem beszélnek, csupán
arról a Mezopotámiával határos zónáról szólnak, amelynek hegylakóival
a síkság sumer és sémi lakossága állandó kapcsolatban állt. Ezek, délről észak
felé haladva, az elámiak, a kassúk, a lullubik és a gutik (20. ábra). E népek
mindegyike ugyanahhoz az emberfajtához tartozott, amelyről már korábban
szóltunk; talán rokon nyelveket is beszéltek, és a síkság szervezett államala-

37
20. Elő-Ázsia régészeti térképe
kulatainak szüntelen nyomása mindegyiküket egy időben késztette arra,
hogy - ha csak rövid időre is - egységet hozzanak létre.
Kezdetét vette a nomád, félnomád és a letelepült világ párharca. A korabeli
babilóniai írnok számára a civilizált világ a Zagrosz előhegyeinél véget ért.
Ezután két és fél évezrednek kell még eltelnie ahhoz, hogy az iráni népek
megérkeztével és az akhaimenida birodalom megteremtésével a civilizált
világ Közép-Ázsiáig terjeszkedjen, és végleges határait az Iaxartésztól északra
húzzák meg. A síkság mindannyiszor, amikor Babilóniában új, erős dinasz­
tia került uralomra, teljes erejével fellépett a hegyvidékkel szemben, hanyatló
korszakaiban azonban, mintha léghuzat hozná őket, azonnal megjelentek
a hegylakók, hogy feldúlják és hosszabb vagy rövidebb időre birtokukba
vegyék a gazdag síkságot.
Elám azonban kiválik ebből az összképből. A szúsziánai síkságot északon
és keleten kulisszaként övező hegyekből leereszkedő népesség már az i. e. 3.
évezred első negyedében dinasztiát alapított, és hatalmas, alföldeket és hegy­
vidékeket egyaránt magába foglaló, a Perzsa-öböl partvidékének jelentős
részére, többek között Busehr vidékére is kiterjedő birodalom fölött uralko­
dott. Busehr vidékén került elő az egyik elámi király sumer nyelvű felirata,
s ez arra mutat, hogy az elámiak, saját írásuk mellett, már ebben a korban
átvették és alkalmazták szomszédaik írását, sőt nyelvét is.
Az agadei Sarrukín sémi eredetű dinasztiájának trónra kerülésétől kezdve
az elámiak, szabadságuk és függetlenségük védelmében, elkeseredett harcot
folytattak. Egyenlőtlen volt a küzdelem. A nagy hódító kétszer is győzedel­
meskedett, talán még Szúszát is elfoglalta. Utóda, Man-istuszu valószínűleg
még nagyobb sikereket ért el Elámmal szemben, hadai a Perzsa-öblön is
átkeltek, hogy az iráni hegyekből érkező építőanyagok és fémek útját bizto­
sítsák. Sarrukín unokája, Narám-Szín uralkodása idején, Elámtól a Záb-
folyóig terjedő általános felkelés tört ki, de keményen elfojtották. Narám-
Szín Szúsza kormányzásával egyik magas rangú hivatalnokát bízta meg, aki
a városban jelentős épületeket emeltetett. Az elámi nyelv az akkád terjedésé­
vel párhuzamosan visszaszorult, a személynevek között is gyakoribbak
a sémi eredetűek, mint az elámiak. A helyi kultúrát a beolvadás veszélye
fenyegette. Fennmaradása csupán a nehezen megközelíthető hegyeknek kö­
szönhető.
De a legyőzöttek ügyes, békés politikája kisvártatva a helyzet megváltozá­
sához vezetett. Egyikük, Puzur-Insusinak, akit Narám-Szín a korábbi sémi
kormányzó helyére állított, képes volt arra, hogy életre keltse a helyi népi

39
mozgalmat, és Elám hamarosan ellentámadásba lendült. Az akkád szövegek
mellett ismét megjelentek a lineáris elámi írással lejegyzett elámi feliratok.
Ugyanakkor a nagy kormányzó, azon a címen, hogy sémi uralkodójának az
érdekeit kívánja védeni, új terjeszkedő politikába kezdett, és hódításai során
messze északra eljutva, a gutikkal is kapcsolatba került.
Puzur-Insusinak, a nagy városépítő, a gazdag zsákmányokból Szúszában
templomokat és emlékműveket emelt. A szomszédos kis királyságok feje­
delmei sorban eljöttek hozzá, hogy hűségükről biztosítsák. Narám-Szín
halálakor Puzur-Insusinak kikiáltotta a függetlenséget, csapatai élén bevo­
nult Babilóniába, és eljutott egészen Akkádig. Bár nagy nehezen visszaver­
ték, függetlenségét az egyre jobban gyengülő Akkáddal szemben továbbra is
megőrizte. Akkád hanyatlása nem kerülte el a szomszédos, Puzur-Insusinak
sikerei révén felbuzdult hegyi népek figyelmét. A lullubik és a gutik egymás
után ereszkedtek le a magasan fekvő völgyekből, és elözönlötték Babilóniát.
A lullubik azt a területet foglalták el, amely a Bagdadot Kermánsáhon
keresztül Hamadánnal és Teheránnal összekötő, még ma is meglevő ősi út
két oldalán fekszik. Ez az a sok ezer éves út, amelyik a Felföld oly kevés ter­
mészetes bejáratának egyikén halad keresztül. A hegyekben élő lullubikat
elsőként agadei Sarrukín hódította meg, de az igazi csapást Narám-Szín
mérte rájuk. Amikor fellázadtak - erről már fentebb szóltunk -, Narám-Szín
nagy csatában verte szét a lullubik és a gutik szövetséges erejét, ennek állít
emléket a Sahr-e Zur vidékén talált szikladombormű.
A hegylakó népek és a síkság lakói azonban itt is, akárcsak máshol, nem­
csak csaták során kerültek egymással kapcsolatba. A hegyi népek kezében
volt, földrajzi helyzetük folytán, a Nyugat-Irán felé vezető út, ellenőrzésük
alatt tartották tehát a karavánokat és a kereskedelmet. Ellenségei voltak a sík­
ságnak, de egyben szállítói is, és a békés kapcsolatok során elkerülhetetlenül
hatott rájuk a szomszédos civilizáció. Ennek a bizonyítéka az a két dom­
bormű, melyet két királyuk Szar-e pol-e zoháb vidékén sziklába vésetett,
s melyek közül legalábbis az egyikre Narám-Szín domborműve hatott (21.
ábra). A reliefen a fejedelem kezében íjat tart, lábát pedig legyőzött és földre
sújtott ellenségeire helyezi, miközben azok kegyelemért könyörögnek.
A nagyon elmosódott feliraton talán a neve, Tar Lunni olvasható.
A másik, az előzőnél jelentősebb, kétsávos domborművet a mai Szar-e
pol-e zoháb falu szélén magasan fent faragták a sziklába. Anu-banini királyt,
a lullubik fejedelmét ábrázolja, hosszú, szögletes szakállal, fején kerek kis
sapkával, rövid öltözékben, íjjal és görbe karddal felfegyverkezve. Lábát

40
 21. Sztélé Huren-Seikh-Khánból

a földön elterülő ellenségére helyezi. Előtte, fején magas mitrával (süveggel)

és lábfejéig érő rojtos kaunakészbe öltözve, Ninni istennő áll, egyik karját
a király felé emelve, a másikban pedig kötél végét tartva. A kötélre a felső
sávban két, az alsó sávban pedig hat, meztelen és hátrakötött kezű foglyot
fűztek. Az akkád nyelvű felirat több, szinte kivétel nélkül akkád istenség
segítségét kéri az ellenség ellen (22. ábra).
Mivel Irán területéről ebből a korból alig maradt fenn emlék, írott szöveg
pedig - legalábbis napjainkig - egyáltalán nem került elő, igen fontos szerep
jut ennek a két domborműnek a helyi kultúra szintjének meghatározásában.
Minden jel arra mutat, hogy e vidék lakóinak nem volt saját nyelvük lejegy­
zésére szolgáló írásuk, ezért, a babilóniai civilizáció hatása alatt állva, szom­
szédaikkal e civilizáció nyelvén, annak az írását alkalmazva tartottak fenn

41
 22. Anu-banini lullubi király domborműve

kapcsolatokat. Okkal tételezzük fel azt is, hogy a helyi művészet egyébként
nem nagyszámú alkotóját is átitatta - legalábbis nagyobb szabású munkáik
tanúsága szerint - a mezopotámiai művészet. A síkság civilizációja hozzájuk
éppúgy, mint Elámba, részben békés úton, részben fegyverek árnyékában
érkezett. Mindenesetre ez a két dombormű fontos és hosszú ideig tartó szere­
pet töltött be Iránban. Ezekben öltött testet az alapötlet, és ebből, a magasan
a hegy oldalába faragott, a fegyvertényekről a karavánok számára is jól látha­
tóan hírt adó első két domborműből merített ihletett, Irán hosszú történelme

42
folyamán, királyok egész sora, és készíttetett oly sok hasonló domborművet
a Felföld legkülönbözőbb tájain. Vagyis megszületett az iráni sziklarelief.
Az i. e. 3. évezred közepén Babilóniát az Alsó-Zábtól keletre, a Dijála felső
folyása mentén elterülő hegyekből lezúduló gutik támadása rázta meg.
A gutik a síkság lakossága számára évszázadok óta szüntelen fenyegetést
jelentettek. Az Eufrátesz mellékfolyója, a Balikh mentén feltárt lelőhelyeken
folytatott legújabb régészeti kutatások erődített településeket hoztak fel­
színre. A legkorábbiakat agadei Sarrukín emelte, és építésüket utódai is foly­
tatták, hogy így védekezzenek a hegylakók betöréseivel szemben. Ez alka­
lommal támadásukat siker koronázta. Véget vetettek az agadei dinasztia ural­
mának, és úgy tűnik, hogy Elámot sem kímélték. Százhuszonöt éven át ural­
ták ezek a barbárok ezt a területet, feldúlták a városokat és megművelt földe­
ket, királyságokat töröltek el, a pusztítást csupán néhány kis fejedelemség
élte túl. Rendkívül hosszú királylistájuk jelzi, hogy ez az időszak milyen
zavaros volt.
Uralmuk vége felé a babilóniai civilizáció ismét erőre kapott, ezt hamaro­
san követte a guti hatalom lehanyatlása. A fokozatosan növekvő ellenállás az
új Ur-i dinasztia idején megerősödött, a gutikat elűzték. A harcias babilóniai
királyok támadásba lendültek, megsemmisítették a hegylakók uralmát.
Babilónia ismét bekebelezte Szúszát és a körülötte fekvő síkságot. A dinasztia
uralma azonban nem volt hosszú életű. Utolsó uralkodóját, alig egy évszázad
múltán, legyőzték, és fogolyként a hegyekbe hurcolták. A győzelmet egy
addig ismeretlen hatalom, a feltehetően az Eszfahántól nyugatra emelkedő
hegyekben kialakuló Szimas királyság szerezte meg. Ezzel már a Zagrosz
hátországa lépett harcba a babilóniai királyság ellen. Szimas Szúszát és Elá­
mot is elfoglalta. Az ellentámadás a síkságról érkezett. Az iszini dinasztia
visszaszorította Szimast, és megszerezte Elámot. Elám ismét idegen uralom
alá került.
Az i. e. 3. évezred folyamán Irán a nyugat-ázsiai népek között egyre
nagyobb szerephez jutott. A városi gazdálkodást folytató mezopotámiai
birodalmak politikai, társadalmi és gazdasági élete rohamos fejlődésnek
indult. Az építkezésekhez, a közmunkákhoz, a fegyverek és a művészeti
alkotások készítéséhez egyre több nyersanyagra volt szükségük. A királyi
hatalom növekedésével a mezopotámiai központokban nagy mennyiségű
áru halmozódott fel. Annak a gazdaságpolitikának, amelyet királyaik foly­
tattak, az volt az érdeke, hogy minél távolabbi piacokkal is kapcsolatba
kerüljenek. Kiderült, hogy már agadei Sarrukín idején voltak Kisázsiában

43
kereskedőtelepeik, valóságos kereskedelmi központok, ahol a sémi kereske­
dők beszerezték s országukba továbbították a keresett árucikkeket.
Irán is felkeltette az új birodalmak figyelmét (I. tábla). Mivel közel volt, és
már azt is tudták róla, hogy gazdag ásványkincsekben, csábította mindazo­
kat, akik elég erősek voltak ahhoz, hogy Nyugat-Irán bekebelezésére gon­
doljanak. Iránon keresztül érkezett Armeniából az ólom, Badakhsánból
a lazúrkő, az iráni föld méhe rezet és ónt, Médiáé aranyat rejtett. Erdőségei
messze földön híresek voltak, és Babilónia felé vette útját a paloták és temp­
lomok építéséhez elengedhetetlenül szükséges sokféle építőkő is.
Az i. e. 3. évezredben az Iránnal szemben erőszakosan fellépő babilóniai
uralkodóknak kettős céljuk volt. Politikai szempontból érdekük azt diktálta,
hogy minden szervezett államalakulat ellen harcot indítsanak, és minden,
határaikkal szomszédos területet egyszerű tartományként birodalmukhoz
csatoljanak. Ugyanakkor a tartományok élére kinevezett kormányzók révén
a legyőzöttek is élvezhették a babilóniai civilizáció előnyeit. Az első cél el­
érése egyben a második, a gazdasági cél megvalósítását is jelentette, mert ily
módon lehetővé vált, hogy az iráni fold javait a babilóniai központok szerez­
zék meg. Irán azonban, bizonytalan politikai viszonyai ellenére is, győztesen
került ki ebből a küzdelemből, hiszen az iráni hegylakók az i. e. 3. évezred
folyamán két nagy babilóniai dinasztiát is megdöntöttek. Agadei Sarrukín
dinasztiájának a gutik vetettek véget, a III. Ur-i dinasztiának pedig a szimasi
királyok adták meg a kegyelemdöfést.
A Felföld politikai viszonyairól, különösen a már bemutatott vidékektől
keletre eső területekéiről, semmit sem tudunk. Még azt sem ismerjük ponto­
san, hogy meddig terjedhetett egy-egy elámi, lullubi vagy guti király
uralma. A szijalki telepről csaknem kétezer éven át semmilyen adatunk sincs.
A gijáni telep élete viszont lényeges változás nélkül folyt tovább. Agyagmű­
vességére továbbra is a Szúszában II. stílus elnevezéssel megjelölt edényekhez
közel álló festett kerámia (23. ábra) a jellemző. A domború aljú, hombár for­
májú kis edényeknek csak a vállát borítja a fekete színű díszítés. A díszítőmo­
tívumok legjellegzetesebbje az úgynevezett madár-fésű, amely a mezopotá­
miai művészetből jól ismert motívum stilizált változata: zsákmányát éppen
megragadó sas (24. ábra).
A Gijánban feltárt sírokból sokféle bronz- és ezüstékszer, nyakperec és
függőkkel ékesített gyöngynyakék került elő. Sok, ruha összetűzésére szol­
gáló bronztűt is találtak, némelyikük fej nélküli, vannak azonban olyanok is,
amelyeknek a felső része lapos és csavart kiképzésű; ez a típus gyakori az Ur-i

44
 23. Szúszai II. stílusú agyagedény

királysírok anyagában is. Tepe-Hisszárban a szürkésfekete kerámiát teljesen

felváltotta az egyszínű kerámia. A Felföld nyugati részéhez hasonlóan itt is
számos jel mutat arra, hogy fejlődésnek indult a fémművesség. A zömében
kis méretű fémtárgyak nagy része bronzból készült, ebben a korban a bronz
értékesebb volt, mint az arany és az ezüst. Irán a bronzkor küszöbére érke­
zett.

45
 24. Agyagedény a gijáni IV. rétegből

Irán az i. e. 2. évezredben

Nyugat-Ázsia történelmét az i. e. 2. évezredben alapvetően meghatározta az

az esemény, hogy indoeurópai eredetű csoportok tűntek fel az ókori világnak
ezen a részén őslakóknak nevezhető népek között. Ez a népmozgás Iránt sem
kerülte el, bár a Felföldön az újonnan jötteknek egyelőre még csak viszony­
lag kis szerep jutott. Az indoeurópaiakat, minden jel szerint, az általuk lakott
területek hátországában élő népek nyomása késztette arra, hogy elhagyják
hazájukat, a dél-oroszországi sztyeppeket, ahol a nagy vándorlást közvetle­
nül megelőzően éltek, és ahonnan valószínűleg két ágra szakadva keltek útra.
Egyik csoportjuk, a nyugati ág, a Fekete-tenger mentén haladt végig,
majd a Balkánon és a Boszporoszon átkelve behatolt Kisázsiába. Itt az új

46
jövevények, az ezen a területen őslakosnak tartható aziánus népességgel
keveredve, hamarosan megszerezték a vezető szerepet, és létrehozták a het­
tita szövetséget. Birodalmuk a korszak nyugati monarchiáinak sorában
főszerepet játszott. Hódításaikat egyre nagyobb területre kiterjesztve, még
Babilónon is sikerült rajtaütniük, elfoglalták és kifosztották a várost. De győ­
zelmüket nem használták ki, szinte azonnal visszavonultak, és a hódító kor­
szakot hamarosan hanyatlás követte. Az i. e. 2. évezred második felében
azonban a birodalom friss erőre kapva született újjá, bekebelezte a szomszé­
dos királyságok egész sorát, köztük a hurri birodalmat és Mitannit, és szem­
től szemben találta magát a szíriai és palesztinai területeken terjeszkedő
Egyiptommal.
Az indoiráninak nevezhető keleti ág a Kaszpi-tenger partjai mentén indult
kelet felé. Egyik, meglehetősen kis létszámú és valószínűleg elsősorban har­
cosokból álló csoportja keresztülhaladt a Kaukázus hegyláncain, és eljutott az
Eufrátesz nagy kanyarulatáig. Itt rövid idő elteltével összeolvadt az aziánus
eredetű őslakossággal, a hurrikkal, létrehozták a Mitanni királyságot, ural­
mukat kiterjesztették Észak-Mezopotámiára és Asszíriára is, sőt hatalmuk
nagyságának bizonyítékát adva, bekebelezték a Zagrosz északi völgyeit is,
ahol a gutik éltek.
A királyság legfényesebb időszaka i. e. 1450 tájára tehető. Egyiptom szö­
vetségese lett, és a leghatalmasabb fáraók mitanni királyok leányait vették
feleségül. Ám a királyi család belső viszályai és lázadások következtében
meggyengült ország nem tudta a virágzása teljében levő hettita birodalom­
mal szemben függetlenségét megvédeni. Az i. e. 14. század végén Mitanni
végleg eltűnt a történelem színpadáról, de az utókorra hagyta fejlett civilizá­
ciója, erőteljes és sajátos művészete számos emlékét, melynek gyökerei
a sumer művészetből táplálkoztak, és amelyet ugyanakkor egyiptomi és égei
hatások is gazdagítottak.
Valószínűnek tűnik, hogy a Mitanni királyság kialakulása idején a hurri
népesség már teljesen elnyelte az indoeurópai jövevényeket, csupán vallásuk
némely eleme és ősi panteonjuk néhány istenneve emlékeztetett egykori
jelenlétükre. Az egyik hettita király és az egyik mitanni uralkodó között jött
létre az a szerződés, melyben Mitra, Varuna, Indra és a Nászatják neve szere­
pel, ugyanazok az istenek, akiket a mitannik közeli rokonai, az ugyanebben
a korban Indiában letelepülő indoeurópaiak* is ismertek.

* Tulajdonképpen az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó indoiráni ág indoárjáiról van szó.

47
 Ugyanezen istenek egyike-másika a hettitáknál és a kassúknál is kimutat­
ható. Az indoirániak emlékét őrzi néhány lótenyésztésről szóló írott forrás is;
a ló, a jelek szerint, velük érkezett Nyugat-Ázsiába. Ősi indoeurópai vallásuk
kevés fennmaradt emléke arra enged következtetni, hogy istenpárt tiszteltek,
melynek egyike volt a főisten, a természeti elemek, a hegycsúcsok, a vihar,
az eső istene, asszonypárjában pedig helyenként a napot, máshol a földet tisz­
telték.
A lovas harcosok egyik csoportja a Zagrosz középső vonulata mentén
végighaladva behatolt a nagy közlekedési útvonaltól délre elterülő vidékre,
amely a későbbiekben a lótenyésztésről vált híressé, és itt letelepedett. Ez, az
egyébként életerős kisebbség - úgy tűnik - rövidesen szintén beolvadt az
aziánus eredetű kassú népbe.
Ennek a meglehetősen kis létszámú indoeurópai ágnak a bevándorlása, az
összképet tekintve, némi hasonlóságot mutat egy jóval későbbi eseménnyel,
a kimmerek és a szkíták i. e. 8. századi vándorlásával. Az új etnikai elem
Nyugat-Ázsiába érkezését vázoló rövid áttekintésünkből egy lényeges
megállapítás kívánkozik. Valahányszor az ősi dokumentumok két olyany­
nyira különböző eredetű népcsoport összeolvadásáról adnak hírt, mint az
aziánusok és az indoeurópaiak, az utóbbiak jóval kisebb aránya ellenére is
rendkívül meglepő az ezeknél a keverék népeknél mutatkozó, hosszabb-
rövidebb ideig tartó jelentős fellendülés, valamint politikai, diplomáciai,
katonai, gazdasági és kulturális kisugárzásuk olyan vidékeken, amelyeknek
a keveredés előtt úgyszólván történelmük sem volt. Területek, amelyek
korábban egy sereg kis fejedelemségből, város- és templomállamból álltak,
hatalmas szövetségekké váltak, olyan életerővel és lendülettel teli birodal­
makká, hogy egy csapásra koruk legnagyobb hatalmai közé emelkedtek.
Ilyen volt a hettita birodalom, ilyen a Mitanni királyság, és így alakul majd,
mint látni fogjuk, a kassú nép sorsa is.
Az indoeurópaiak mozgalmának keleti ágához tartozó törzsek nagy része
lassan nyomult előre kelet felé. Keresztülhaladtak Transzoxiánán, átkeltek az
Óxoszon, a mai Amu-Darján, rövid időre megtelepedtek a baktriai síksá­
gon, majd a Hindúkus hágóin átkelve India hódítóinak klasszikus útján,
a Pandzssir és a Kabul folyók mentén haladtak dél felé.
Lehetséges, hogy a baktriai síkságról néhány törzs nyugat felé nyomult.
Vajon kapcsolatba hozható-e velük, hogy a heszári lelőhelyen végleg meg­
szűnt az élet, ami az ásatások szerint erőszakos hódításnak tulajdonítható.
Mivel az utolsó település pusztulásának időszakára vonatkozóan megoszla-

48
nak a vélemények, erre a kérdésre pillanatnyilag nem tudunk válaszolni. Ha
a pusztítás az i. e. 2. évezred közepén következett be, akkor az az indoeurópai
(indoárja) csoport is okozhatta, amelyről a fentiekben szó esett. Ha azonban
az i. e. 2. évezred utolsó századaiban történt, akkor talán egy újabb indoeuró­
pai hullámhoz köthető, ahhoz, amellyel az irániak érkeztek a Felföldre.

Elám

Az i. e. 3. évezredben Elámban új helyi dinasztia került uralomra, tagjai „az

isten küldöttének, (Anzan és Szúsza) atyjának és királyának" nevezték magu­
kat. A kor gazdasági feljegyzéseit akkád nyelven fogalmazták, de a szöve­
gekben előforduló sok elámi szó már arra mutat, hogy a helyi hagyomány is
előtérbe került. Ezt bizonyítja az is, hogy a vallási tárgyú szövegekben gyak­
ran fohászkodtak Sala istennőhöz és istenpárjához, Insusinakhoz, akiknek
nagyobb tisztelettel adóztak, mint a babilóniai panteon isteneinek. Az i. e. 2.
évezred kezdetén az elámiak elárasztották Babilóniát, és az egyik elámi feje­
delem Larszában dinasztiát alapított. Nem sokkal ezután megdöntötték az
iszini dinasztiát. Iszin, Uruk és Babilón elámi uralom alá került.
Az elámi terjeszkedésnek a hatalmas babilóni uralkodó, Hammurapi
trónra lépése vetett véget. Az elámiak, néhány, a larszai dinasztia támogatá­
sára tett sikertelen kísérletük után, vereséget szenvedtek, és eltűntek az
évkönyvekből, hogy majd egy évszázaddal később, a királyság rendjét hely­
reállító királyuk, Kutir-Nahhunte uralkodása idején „újjászülessenek". Az
akkád nyelven írott dokumentumok arról tanúskodnak, hogy ez alatt a száz
év alatt a sémi világ újra erőteljesen próbálta hatalmát érvényesíteni. Majd,
néhány évtized múltán, Elám teljesen eltűnik forrásainkból. A kassú nép
nagy hódításainak korszakához érkeztünk.

49
 A kassúk

A források már Hammurapi fiának a trónra lépésétől kezdve beszéltek

a kassú hadsereg támadásainak visszaveréséről. Ezek a hegylakók mintegy
másfél évszázadon át szünet nélkül érkeztek, békés szándékkal, Babilóniába,
ahol különféle munkák elvégzésére, gyakran lovászként alkalmazták őket.
Az i. e. 18. század közepén viszont katonai erővel jelentek meg, és elfoglalták
az országot. Uralmuk 576 éven át tartott, és csak i. e. 1171-ben ért véget. Ez
volt Mezopotámia történetében a leghosszabb ideig tartó idegen uralom.
A kassúk a Zagrosz középső részén éltek, azon a vidéken, amit ma Loresztán-
nak nevezünk, de uralmuk alá tartozott az ettől északra és keletre eső terület
is, és egyes vélemények szerint Hamadán vidéke is. Az aziánus eredetű nép az
i. e. 2. évezred kezdetétől befogadott indoeurópai népcsoportokat. Ezek,
meglehetősen kis létszámú katonai arisztokráciát alkotva, uralkodó osztály­
ként léptek fel, de nyelvüket elég hamar elvesztették.
A kassúkra vonatkozó babilóniai forrásokból az derül ki, hogy meglehető­
sen keverék panteonjukban az aziánus eredetű istenek mellett helyet kaptak
Babilónia istenei, sőt az indoeurópai istenek is, Surias, azaz a hindú Szúrja,
Maruttas, azaz az indiai Marat és Burias, aki azonos a görög Boreasszal.
A kassúknál a ló, amely bizonyára éppúgy az uralkodó réteggel érkezett hoz­
zájuk, mint ahogyan ez a mitannik esetében történt, isteni szimbólummá
vált. Kassú nevű istenük, mint ahogy erre más aziánus eredetű népnél is akad
példa, valószínűleg magának a népnek a nevét viselte.
A kassúkról legelsőként i. e. 23. századi, Puzur-Insusinak korából szár­
mazó szövegek tesznek említést; az i. e. 3. évezredben játszott szerepük meg­
lehetősen homályos. Az asszírok kasszi néven ismerték őket, ezt a nevet vette
át, kosszaioi formában Sztrabón is, aki szerint e nép messze keleten, Teherá­
non túl, a Kaszpi-kapuknál* élt. Az is felmerült, hogy Qazvin városa, sőt
a Kaszpi-tenger neve is e nép emlékét őrzi. Az ón megnevezésére szolgáló
görög szó, kassziteron, esetleg a „kasszik országából származó" fémet,
Hamadán régi, a médeket megelőző időből származó neve, Akesszaia, az
asszír Kar-Kasszi elnevezés pedig a „kassziták városát" jelenthette. A Kasz­
szi vagy Kasz-pi kifejezésnek valóban lehetett etnikai tartalma, de szélesebb,
nem csupán a Zagrosz hegyeit lakó számos nép egyikére, hanem az Iránt

* Kaszpi-kapuk: a legfontosabb átjáró a Kaszpi-tenger és az Elburz között.

50
benépesítő aziánus lakosság egészére vonatkozó jelentéssel. A Sztrabónnál
még olyan késői időkben is szereplő kasszi név bizonyára a területhez kap­
csolódva maradt fenn, s erről kaphatták nevüket - az ősi, már régóta eltűnt
nép örökségeként - az új hódítók is.
A kassú hódítás emléke mély nyomokat hagyott a babilóniaiakban, és
a kassú uralom hosszúságát tekintve, nyilván nem alaptalanul forrott össze
elválaszthatatlanul az idegen hódítók szokatlanul erős kezű uralmáról vallott
elképzeléseikkel. Ebből a korból meglepően kevés írásos emlék maradt fenn.
Ez arra enged következtetni, hogy erre a periódusra egy hosszú stagnálás volt
jellemző. A Babilónia és Elám körüli nagy csendért a kassúk felelősek, de
arról is tudunk, hogy kapcsolatban álltak az Amarna-kori Egyiptommal.
A kassú korban következett be Asszíria újjáéledése; az asszírok szerződéssel
biztosították a Holván vidékén futó határaikat.
A kassúk uralmának nem Babilónia vetett véget. Elsőként Elám tért
magához, ő mérte rájuk a döntő csapást akkor, amikor Babilónt még szilár­
dan kezükben tartották. Elámba az i. e. 13. század elején trónra kerülő új
dinasztia kiemelkedő uralkodóival, Sutruk-Nahhuntével, Kutir-Nahhunté-
vel és Silhak-Insusinakkal az „aranykor" köszöntött be. Elődjük, Untas-
Humban (vagy Untas-Napirisa), az újjászülető birodalom kimagasló épí­
tője, országszerte új városokat emeltetett és szépítette a régieket. A művésze­
tek, elsősorban a fémművesség, amennyire ezt az Untas-Humban feleségét,
Napir-Aszút ábrázoló szobor alapján megítélhetjük, igen magas színvonalat
értek el. A hanyatló kassú dinasztia uralma alatt álló Babilón már nem volt
veszélyes ellenfél, inkább a Babilón felé kacsingató Asszíria jelentett fenyege­
tést. Kitört a harc, és ennek során Elám elérte első sikereit.
Elám virágkora Sutruk-Nahhunte trónra léptével köszöntött be. Uralko­
dása idején (kb. i. e. 1207-1171) a birodalom minden nagyobb városában
templomot emeltek. Sutruk-Nahhunte az asszírokat megelőzve elözönlötte
Babilóniát, megdöntötte a kassú dinasztia utolsó tagjának uralmát, s helyére
fiát, Kutir-Nahhuntét ültette, aki Babilón nemzeti istenének, Marduknak
a szobrát Szúszába szállíttatta. Babilónia tehát csak azért menekült meg az
iráni hegyvidék uralma alól, hogy az iráni síkság igája alá kerüljön. Silhak-
Insusinak uralkodása alatt (i. e. 1165-1151) az elámi hódítók egyre távolabbra
nyomultak. Az egyik győzelmet a másik után aratták északon, Dijála vidé­
kén, elérték Kirkuk környékét, előrenyomultak egészen Assurig, és Babi­
lónt is ostrom alá vették. Elámi uralom alá került a Tigris völgye, teljes hosz­
szúságában, valamint a Perzsa-öböl partvidékének és a Zagrosz hegyeinek
nagy része.
51
 Elérkezett az a pillanat, amikor egész Nyugat-Irán, a hegyektől nyugatra
és délre fekvő területeket is beleértve, egyesült, és elámi uralom alatt létrejött
ezen a tájon az első egységes birodalom. A hódításokkal együtt az elámi
nemzeti érzés is feltámadt. Felirataik szinte kivétel nélkül elámi nyelvűek,
lejegyzésükre az elámi írás fejlettebb változatát alkalmazták. Erősödött az
idegen kultúrával szembeni ellenszenv. Insusinakból nemzeti isten lett,
a királyt és a királyi család tagjait már életükben istenként tisztelték. A művé­
szetek és az építészet területén is jól érezhető a megújulás, ennek előnyeit
elsősorban Szúsza élvezte.
De a hatalom csúcsára jutást, mint annyiszor a régi népek történetében,
gyors hanyatlás követte. Ez a sors várt, az i. e. 2. évezred végén, Elámra is.
Széthullása egybeesett az új babilóni dinasztia uralomra jutásával. Az új
királynak, I. Nabú-kudurri-uszurnak sikerült, néhány elvetélt kísérlet után,
Elámot szétzúznia, elfoglalta Szúszát, és Marduk szobrát diadalmenetben
vitte vissza babilóni templomába. Elám a következő három évszázadra ismét
eltűnt a történelem színpadáról. A két újjászülető királyság, a babilóniai és az
asszír birodalom között hosszú versengés kezdődött a síkság birtoklásáért.
Az Iráni-felföld kissé háttérbe szorult. Nem tűnt el ugyan teljesen a szemünk
elől, de az első sorból hátrább lépve készült azokra az eseményekre, amelyek
néhány száz évvel később az egész ókori világ arculatát megváltoztatták.
Az a nagy csend, amely az i. e. 3. évezredben Szijalkot körülvette, az i. e. 2.
évezred nagy részében is tovább tartott, és az élet ezen a közép-iráni telepen
csak az i. e. 2. évezred vége felé indult meg ismét. Az északkeleten fekvő
Heszár sorsát, ahol az i. e. 2. évezred második felében végleg megszűnt az
élet, már ismerjük. A Felföld nyugati részén viszont a gijáni település pontos
felvilágosításokkal szolgál és képet nyújt az évezred folyamán Iránt átjáró
kulturális hatásokról. A festett kerámiás bennszülött kultúra folytatásának
tűnő III. rétegből (25. ábra) új típusú, korábban ismeretlen formájú agyag­
edények, kernoszok éstripuszok*kerültek elő. Nem valószínű, hogy erede­
tüket az egyelőre még túl távoli Kínában kellene keresnünk.
Az új kerámia megjelenése a kassúk lakta területen egybeesett azzal az ese­
ménnyel, hogy a kassúk közé megérkeztek a fentiekben már említett indoeu­
rópai harcosok, akik közeli rokonaikkal, a mitannikkal mintegy láncot
képezve, lepték el a Zagrosztól, Észak-Szírián keresztül, Kisázsiáig húzódó

* Kemosz: nagyméretű, keverőedényszerű cserépedény. Tripusz (gör. 'háromláb'): három­

lábú edénytartó, illetve háromlábú edényforma.

52
 25. Tripuszok a gijáni III. rétegből

„Termékeny Félholdat". E különös edények eredetét tehát nyugaton, Szíriá­

ban és Kisázsiában kell keresnünk. E két területen mindkét edényforma
ismert volt. A tripuszok használata a Zagrosz egyes vidékein igen sokáig
fennmaradt, különösen Loresztánban, ahol még az i. e. 1. évezredi bronztár­
gyakat tartalmazó sírokból is kerültek elő ilyen edények.
Gijánban a III. réteghez hasonlóan a II. réteget is a proto-iráni kerámia jel-
lemzi. A III. rétegben hiányzó állatmotívum új kompozícióban, metopék-
ban jelent meg ismét, divatja az i. e. 2. évezred közepén, tehát e II. réteg korá­
ban, távoli területekre, egészen Palesztináig eljutott (26. ábra). Ebben a réteg­
ben, az ősi kerámia mellett, új típusú, geometrikus díszítésű edényeket is
találtak. Ez a ma „Hábúr-kerámiának" nevezett edénytípus innen terjedt el

26. Agyagedény a gijáni II. rétegből

53
 27. Agyagedény a gijáni I. rétegből

messze nyugat felé. A réteg egykorú a hükszószok inváziójával és a kassúk

babilóniai hódításával. Ez a két, egymással kapcsolatban levő esemény ismét
hídként köti össze a Mediterráneumot és a Zagrosz vidékét.
Gijánban az i. e. 2. évezred második feléből származó, I. réteghez tartozó
települések a legkülönfélébb hatások bonyolult szövevényét mutatják. Az
agyagművességben bekövetkezett változások vizsgálata során nem hagyhat­
juk figyelmen kívül a Zagrosztól nyugatra és keletre élő népek politikai
viszonyait. A település legrégebbi rétegét elegáns körvonalú, állatalakokkal
és geometrikus motívumokkal díszített kehelyforma képviseli. Itt jelenik
meg a fonatmotívum (27. ábra). E kerámia eredetét jól ismerjük, az úgyne­
vezett „hurri kerámiára" vezethető vissza, mely előfordult a mitanniknál is,
akiknek királysága éppen ebben az időben, az i. e. 15-14. században foglalta
el, kelet felé terjeszkedve, a Zagrosz-hegységnek a gutik által lakott terüle­
teit. Az ennél fiatalabb gijáni réteg sírjaiból az előzőhöz igen hasonló, de
a gijáni telep történetében első ízben díszítetlen edények kerültek elő. Régóta
hangsúlyozzuk, hogy ezek az edények és a velük együtt talált ékszerek
ugyanolyanok, mint amilyeneket a kassú uralom vége felé, az i. e. 13-12.
századi Babilónból ismerünk.
Ezzel azonban vége szakadt a Felföldet évszázadokon át érő nyugati hatá­
soknak. Mintha a Babilónia és Assur között meginduló versengés a Zagrosz
és a nyugati világ közötti kapcsolatokat is elvágta volna. Ugyanakkor, ezzel
egy időben, keleti áramlatok léptek színre. A változás első jeleként Szijalkban

54
és Gijánban is olyan szürkésfekete, illetve fekete színű agyagedényekjelentek
meg, amelyek korábban ezeken a lelőhelyeken ismeretlenek voltak. Magát
a kerámiafajtát jól ismerjük, hiszen azt a népcsoportot kísérte, amelyik az
i. e. 3. évezredtől fokozatosan települt le Heszárban. Ez a kerámia a festett
kerámia helyére lépve lassan egész Észak-Iránban elterjedt. Szijalkba ez a kul­
túra erőszakos úton érkezett, az A temetőből szinte kizárólag ehhez a szür­
késfekete fajtához tartozó edények kerültek elő. Gijánban viszont a szürkés­
fekete kerámia az előző kor edénytípusaival keveredett, de anyagában és for­
máiban megőrizte jellegzetességeit.
Elfogadhatónak tűnik az a feltevés, hogy ezt a kerámiafajtát olyan törzsek
hozták magukkal, amelyeket észak és északkelet felől külső erők késztettek
mozgásra. Ebbe a képbe a heszári pusztítás is beleillik. A népmozgás éppen
a „hegyek alkotta félhold" felől indult, amely eddig védőpajzsként válasz­
totta el a Felföld lakóit az északon és északkeleten állandó mozgásban levő
világtól. Az igazi hódító azonban, akit véleményünk szerint a szijalki
B temető anyagához kapcsolhatunk, még váratott magára.
Valóban, hamarosan új, eredeti és sajátos civilizációjú néphullám lépett
a szürkésfekete kerámiás kultúra helyére. Ezt képviseli, mint majd erre
a későbbiekben még visszatérünk, a szijalki B temető anyaga, amely a gijáni,
úgynevezett „loresztáni típusú" sírok anyagával azonos jellegű. A két kultú­
rát összekötő láncszemre a Teherántól 80 kilométerre nyugatra, az Elburz
déli előhegyeiben fekvő Khorvin falu lakosai bukkantak rá. Az itt feltárt
anyagban meglehetősen keveredve fordulnak elő a szijalki A és B temető jel­
legzetes elemei. A kerámiaanyag azonban - néhány durva kidolgozású,
közönséges agyagedénytől eltekintve - szinte kivétel nélkül szürkésfekete
edényekből áll. A vas használata, bár jobbára csak ékszerekre szorítkozik,
jobban elterjedt, mint az A temető anyagában. Sok kosfej alakú ujjvédő és
hosszú kiöntővel ellátott, talán a temetkezési rítusban alkalmazott edény
került elő.
Ha az egymást követő periódusok mindegyikét külön-külön és kölcsönös
összefüggésüket értelmezni akarjuk, akkor ezeken a településeken három,
azonos okból logikusan következő szakaszt kell megkülönböztetnünk: 1. az
i. e. 12. század körül a Felföld peremén élő törzsek, kívülről jövő nyomás
hatására, nyugati, illetve délnyugati irányú mozgásba lendültek. Hozzájuk
köthető a szijalki A temető anyaga. 2. Khorvinban a szijalki A kultúra azzal
a kultúrával keveredett, amely a mozgást megindította. 3. Végül a szijalki B
temető már annak az új erőnek a leletanyagban való tükröződése, amely az

55
i. e. 2. évezred legvégén ezt a hatalmas népmozgást a Felföldön kiváltotta.
A B temető feltárása során lehetőségünk volt arra, hogy kifejtsük vélemé­
nyünket, amely szerint itt a nyugat-iráni területeket i. e. 1000 körül elsőként
elérő iráni törzsek civilizációját találtuk meg.
Úgy tűnik, hogy Iránban a bronzkor kezdetét, mely i. e. 2000 tájára
tehető, nem kísérték jelentős gazdasági változások. Ha valamelyest fejlődtek
is a neolitikum végétől kezdve létező falusi központok, távolról sem érték el
a nyugati városok jelentőségét, gazdasági életük jóval elmaradt a babilóniai,
kisázsiai és egyiptomi nagy városi központok gazdasági fejlődése mögött.
Elám az egyetlen kivétel. Úgy tűnik, hogy népessége, ha távolról is, de képes
volt a szomszédos Mezopotámia fejlődését követni.
A gazdasági elmaradottság okai között a Felföld földrajzi adottságai, vala­
mint azok a körülmények, amelyek az egyes vidékek között az összeköttetést
nehezítették, bizonyára kisebb szerepet játszottak, mint a vízhiány, amely
a mezőgazdasági termelés bővülését gátolta, valamint az éghajlati és a termé­
szeti feltételek, amelyek miatt a lakosság sok esetben nomád vagy félnomád
életmódra kényszerült. Ennek ellenére Irán az i. e. 2. évezred folyamán köze­
lebb került a korabeli világhoz, mint korábban bármikor. A kor gazdasági
körforgásába bekerülve, az iráni föld mélyében rejlő javak révén tevékenyen
hozzájárult ahhoz a virágzó fejlődéshez, amely a Nyugat városi gazdálkodá­
sátjellemezte.
A kereskedelmi tevékenység viszont továbbra is kezdetleges állapotban
volt. A kereskedők, akik gyakran arra kényszerültek, hogy veszélyes vidéke­
ken utazzanak át, nem merték forgatni tőkéjüket. Inkább fejedelmeknek,
előkelőknek és templomoknak adták kölcsön, ezek viszont lefölözték
a haszon javát. Ugyanakkor a kereskedők a függőségükbe kerültek. Sok
vándorkereskedő vásárolt ócska fémet, s egyszersmind fémöntőként és
kovácsként is működött. Ily módon ezek az óriási területeket bejáró mester­
emberek hasonló tárgyakból álló készleteiket olyan vidékekre is eljuttatták,
amelyek egyáltalán nem álltak egymással közvetlen kapcsolatban.
A bronz feltalálásával, amely magával hozta a fémmegmunkálás techniká­
jának tökéletesedését, egyre nőtt a nyersanyagok iránti igény. Az e javakban
oly gazdag Irán a korabeli világban, réz-, ón-, ólomkincsével, valamint fa- és
kőkészleteivel, a legelső helyek egyikét foglalta el. Vevőköre, amely eleinte
nyugati szomszédaira korlátozódott, kibővült, Indiával is kereskedelmi kap­
csolatba lépett, de legfőbb partnere továbbra is Babilónia maradt. A kereske­
delmi tevékenység egyre szélesebb területekre terjedt ki, nőtt a karavánok

56
száma, az emberek egyre többet utaztak. A Mitanni királyság hódító politi­
kája is hozzájárult ahhoz, hogy a Zagrosz alkotta természetes sorompótól
keletre fekvő vidékeket, ezek lehetőségeit is jobban megismerjék.
A kerámiaanyagban az i. e. 2. évezred folyamán bekövetkezett változások
kitűnően szemléltetik azokat a kapcsolatokat, amelyek Irán és a nyugati világ
között fennálltak, és amelyek révén a Felföld szoros kapcsolatba került a nyu­
gati civilizációval. Elérkezett annak az ideje, hogy Irán bejelentse igényét
a nyugat-ázsiai gazdasági életben őt megillető helyre. A gazdasági életben
kialakult kapcsolatok fejlődését nagymértékben elősegítette az a politikai fö­
lény, amellyel Irán az i. e. 2. évezredben több mint ötszáz éven át uralkodott
egy olyan fejlett civilizációval rendelkező területen, mint Babilónia.

57
 2. fejezet

AZ IRÁNIAK HONFOGLALÁSA

A médek és a perzsák bevándorlása

A nyugat-ázsiai népek történetében az i. e. 1. évezred kezdetén két, jelentős
következményekkel járó, de egymástól független esemény zajlott le. Az
egyik az indoeurópaiak inváziója, a másik a vas felhasználásának az elterje­
dése volt. Bár a két esemény időben egybeesett, mégsem köthetjük a vas
használatának a bevezetését azokhoz a népekhez, amelyek ezzel egy időben
telepedtek le Ázsiának ezen a részén.
Az indoeurópaiak, minden jel szerint, ez alkalommal is ugyanazokról
a vidékekről és a korábbi vándorláshoz hasonló körülmények között keltek
útra. A thrák-fríg törzsek ugyanúgy a Balkánon és a Boszporoszon át érkez­
tek, az illírek elől menekülve, i. e. 1200 körül Kisázsiába, mint ahogy annak
idején, az i. e. 3. évezred vége felé a későbbi hettita birodalom megteremtői.
„Megremegtek a szigetek, és hirtelen kiokádták a nemzeteket." Frígek,
örmények, thrákok, müszök, a Balkán népei mind a hettita birodalomra
vetették magukat, elpusztították, és vele együtt pusztulásba döntötték vazal­
lus államait éppúgy, mint ellenségeit. Ezzel a néphullámmal érkeztek a filisz­
teusok is, akik Palesztinában telepedtek le, e név ma is az ő emléküket őrzi.
A „tengeri népek" hódító seregei, amelyeknek fő ereje a lovasságban és
a harci szekerek használatában rejlett, és amelyeket a tengeren hajóhaduk
kísért, átvonultak Szírián és Palesztinán, majd elérték Egyiptomot. Csak
III. Ramszesz erélyes fellépése mentette meg az országot az összeomlástól.
Miután innen vissza kellett fordulniuk, ezek az ifjú népek elözönlötték Szíriát
és Kisázsiát. Kisázsiában két államot alapítottak, nyugaton Frígiát, keleten
a Muski királyságot. Szíriában pedig egy sereg kis „hieroglifhettita"*város­
királyságot hoztak létre, Aleppóban, Hamában, Karkamisban, Maiatyában.

* „Hieroglif hettita" államok: a hettita birodalom bukása (i. e. 1200) után Szíria és a Taurosz-
hegység területén létrejött kisebb-nagyobb államok, melyek az i. e. 8. században asszír uralom alá
kerültek; felirataikon a luvijai nyelvnek hieroglif írással lejegyzett változatát használták.
 Iránba az i. e. 1. évezred kezdetén behatoló irániak más körülmények
között érkeztek, mint egy évezreddel korábbi elődeik. Nagy tömegben és
egymást követő hullámokban jöttek, s minden jel szerint ugyanazon a két
kapun, a Kaukázuson és Transzoxiánán át, mint korábban. Most azonban
már szó sincs arról, hogy a jövevényeket felszippantaná az aziánus őslakos­
ság, és eredetüket csupán néhány nyelvi és vallási emlék őrizné tovább, mint
ahogy ez a hurri, a mitanni és a kassú nép esetében történt. Az újonnan jöttek
a több évszázadon át tartó lassú behatolás és letelepedés során fokozatosan
uraivá váltak annak a területnek, ahonnan később majd a világ meghódítá­
sára indulnak.
Az iráni törzsek Transzoxiánából jövő keleti ága nem tudott a Hindúkustól
délre fekvő területek felé vonulni, mert Arakhósziát és Pandzsábot már
a korábbi indoiráni bevándorlás óta itt élő árja testvéreik, a későbbi indek tar­
tották kezükben. Kénytelenek voltak nyugat felé, az Iráni-felföld irányában
vonulni, azon a természet alkotta útvonalon, amely Baktriát Irán szívével
kötötte össze, jóllehet Irán Indiánál jóval szegényebb volt, és „nemigen
bővelkedett másban, mint négyzetkilométerekben". Az irániak nem is hagy­
tak fel soha azzal a gondolattal, hogy megszerezzék Arakhósziát. Hosszú és
kitartó harcuk, amelyet a védikus törzsek ellen e terület birtoklásáért folytat­
tak, végül a vitatott vidék teljes iranizálásával ért véget.
Az indoeurópai népek hatalmas, Ázsia jelentős részét érintő mozgása, azaz
a thrák-fríg törzsek Kisázsiába érkezése és az iráni törzsek megjelenése a Fel­
földön, nem választható el teljesen attól a nagyszabású népmozgástól, amely
ugyanabban az időben Dél- és Nyugat-Európában is új hódítók megjelené­
séhez vezetett. Európában mindenfelé, éppúgy, mint ahogy Iránban az indo­
európaiak, rövidfejűek, kelták és italikusok léptek a hosszúfejű őslakosság
helyére. A minószi civilizációt az irániak megjelenése előtt nem sokkal pusz­
tította el a rövidfejűek támadása. Angliát pedig, ahol addig kizárólag hosszú­
fejűek éltek, i. e. 1000 körül szállták meg a rövidfejűek.
A hódítók indoeurópai dialektusokat terjesztettek el, éppúgy, mint ahogy
az irániak is meghonosították saját nyelvüket. És ha az italikus és a kelta nyelv
közötti szoros rokonság alapján talán egy közöttük egykor fennálló etnikai,
sőt esetleg politikai közösség létére következtethetünk, akkor feltétlenül
érdemes azon is elgondolkodnunk, hogy mit jelenthetnek az indoiráni és az
italo-kelta szókészletben meglevő összefüggések. Azt is kimutatták, hogy az
óperzsa nyelv rokonságban áll a balti-szláv nyelvekkel, ami arra utal, hogy az

59
irániak ősei a szlávok közelében élhettek; a szlávokat és a perzsákat összekötő
láncszemet sokan a mai oszétekben vélik felismerni.
Az Európát elárasztó nomádok, éppúgy, mint az irániak, pásztornépek
voltak. Ismerték már a földművelést is, de elsősorban lóidomítással és
-tenyésztéssel foglalkoztak, lovas harcosaiknak és harci szekereiknek nagy
részük volt hadi sikereikben. Sírjaikat, a korai iráni sírokhoz hasonlóan, az
északi típusú házakat utánzó sátortetővel fedték, a szokás eredete valószínű­
leg ugyanabban az elképzelésben rejlik, mint az i. e. 1. évezred kezdetéről
származó etruriai ház alakú urnáké. Ezek az északi népek, éppúgy, mint az
irániak, lassan haladtak előre, s „termékeny ösztönző erejük" hatása alatt
Európa gyökeresen átalakult.
Az iráni törzsek előrenyomulását nem a Zagrosz nehezen megmászható,
szinte védőfalként működő párhuzamos hegyláncai állították meg. Hosszú
történelmi múlttal, évszázadok, sőt évezredek eredményeit hordozó kultú­
rával rendelkező, civilizált, letelepült életmódot folytató államok egész sora
alkotta azt a gátat, amely nyugati irányban útjukban állt. A Zagrosz láncai
mentén délkelet felé leereszkedő iráni törzsek, délről észak felé nézve,
a következő államokkal találták magukat szemben: a Szúsziánát is magába
foglaló Elámmal, melynek hátországa a hegyekre is kiterjedt, a mezopotá­
miai Babilóniával, amelynek Babilóntól északra közös határa volt Asszíriá­
val, még északabbra, illetve északkeletre pedig, a Van-tó környékén, ott,
ahol a Zagrosz a Kaukázusba vész, a fiatal urartui királysággal, amelyből
négyszáz évvel később az armeniai királyság formálódott.
Az irániak, akiket ez a pillanatnyilag áthatolhatatlan fal megállított, jól
kihasználták az ezt követő csaknem négyszáz évet: megerősítették politikai
helyzetüket, beolvasztották a bennszülött népességet, és ami a leglényege­
sebb, létrehozták saját civilizációjukat, melynek gyökerei szükségszerűen
mélyen belenyúltak az útjukban álló, de nem feltétlenül ellenséges népek
civilizációjába. A hódítók a Zagrosz völgyeiben kerültek bele abba az olvasz­
tótégelybe, amelyben kultúrájuk összeötvöződött olyan civilizációk politi­
kai, kulturális, sőt részben vallási hagyományaival, amelyeket később el­
nyeltek.
Az i. e. 1. évezred első fele nagy fordulópontot jelentett az emberiség tör­
ténetében. A „világpolitika" középpontja eltolódott azokból a völgyekből,
ahol a kedvező éghajlat magas kultúrák felvirágzását tette lehetővé, mint
amilyen a Nílus völgye volt Egyiptomban és a Tigris és az Eufratész öntözte
síkság a sumer-sémi világban. A világhatalomért folyó harc színtere észa-

60
kabbra, földrajzi és éghajlati viszonyaikat tekintve kevésbé kedvező terüle­
tekre tevődött át. Három kibékíthetetlen ellenfél állt egymással szemben:
a sémi asszírok, óriási birodalom urai; az aziánus eredetű hatalmas urartui
királyság, az asszírok kemény ellenfele, amelynek sikerült is időnként Asszí­
riát térdre kényszerítenie; végül az árják, az irániak, akiknek hosszú és
kemény harc árán sikerült mindkét ellenfelüket legyőzniük, és holttete­
mükre építve megteremteniük az első világbirodalmat.
Nehéz meghatározni azokat az okokat, amelyek az indoeurópai törzseket
az eurázsiai világ nagy részét felölelő színpadon erre a nagyszabású népmoz­
gásra késztettek. Feltehető, hogy a nyájak számának gyarapodása miatt az
állattartóknak új legelők keresésére kellett indulniuk, és az eurázsiai sztyep­
peken időnként fellépő égető szárazság is arra ösztönözhette őket, hogy ked­
vezőbb éghajlati viszonyokkal rendelkező vidékeket keressenek. Ezek
a lovasok, a letelepült népekellenségei,szinte foglalkozásként űzték a hábo­
rút és ezen a téren óriási tapasztalatokra tettek szert. Civilizációjuk is hadi
tevékenységükre épülve fejlődött. Vándorlásuk évszázadokon át tartott, más
népeket is magukkal sodortak, s így sok-sok nép, törzs és civilizáció kibo­
gozhatatlan szövevénye jött létre.
Az fel sem merült, hogy valamiféle „letelepedési engedélyt" szerezzenek,
mint amilyeneket Róma osztogatott a barbároknak az i. sz. 4. század végén,
hogy letelepítse őket. Az iráni lovasok asszonyostul, gyerekestül és nyájastul
érkeztek, és a vidék nagyfokú tagoltságát kihasználva, lovascsapataikkal álta­
lában a sok helyi fejedelem valamelyikének a szolgálatába léptek. Kardforga­
tókból, zsoldosokból hamarosan testőrökké váltak, és egy szép napon annak
a főnöknek a helyére léptek, akit addig szolgáltak. Így kerültek ezek a kis álla­
mok, amelyek sokszor csupán kertekkel és megművelt földekkel körülvett
kis városok voltak, az újonnan jöttek kezébe. A lassú, több száz éven át tartó
átalakulás különbözőképpen érintette a Felföld egyes részeit. Ez a helyét las­
san változtató sereg fokozatosan kényszerítette a bennszülötteket arra, hogy
birtokaikról javára lemondjanak.
Forrásaink töredékes és hiányos volta miatt egyelőre még távol állunk
attól, hogy pontosan le tudjuk írni történetüket. Az asszír királyok évköny­
vei majdnem az egyedüli dokumentumaink, és az ezekben szereplő király-,
város- és országnevek azonosítása sem tart még azon a szinten, hogy el tudná
hallgattatni az aggályosködókat. Valami olyasminek kellett itt is lejátszódnia,
mint ahogyan a Római Birodalom harcolt a barbárok ellen, azzal a különb­
séggel, hogy a Rajna és a Duna helyett itt hegyek alkotta fal választotta el

61
 28. A szijalki település rekonstrukciós rajza

a civilizált világot a feltartóztathatatlan mozgásba lendült törzsektől. Ott az

egységes Róma állt velük szemben, itt a sokféle civilizáció. Ez egyben annak
is a magyarázata, hogy miért volt olyan összetett a perzsák anyagi kultúrája.
Csak napjainkban kezdünk többet tudni ezeknek a harcosoknak, ponto­
sabban annak a törzsnek a civilizációjáról, amely a Kásán oázist foglalta el. Az
őskori telepek közül már több ízben említett Szijalkban, a mesterséges domb
tetején emelkedett megérkezésüktől fogva egyik vezérük terjedelmes lakhe­
lye. Városukat, az alacsonyabban fekvő lakónegyedekkel együtt, bástyákkal
megerősített fallal vették körül (28. ábra). Alapvetően megváltozott a temet­
kezés módja, ami általában annak a jele, hogy az eredeti lakosságot új népes­
ség váltotta fel. A halottakat nem temették többé a házak padlószintje alá.
A várostól néhány száz méterre terült el a "halottak városa", egy nagy
temető. A halottakat a puszta földbe temették, melléjük minden sírba százá­
val helyeztek mellékleteket. Nemcsak a tárgyak nagy száma, hanem változa­
tossága is meglepő.

62
 A fejre tett bőrsisakot, amely elpusztult, a sisak felső részére erősített vert­
ezüst lemezek díszítettek. A sok-sok ékszer jórészt ezüstből készült, de jócs­
kán akadt bronzékszer is; az állatfejes tűket, ezt a tipikusan északi eredetű
dísztárgyat, a karpereceket, a fülönfüggőket, a hajfonatdíszeket, gyűrűket,
övvereteket nemcsak asszonyok, hanem férfiak is viselték (29. ábra). A láb­
perecek általában bronzból készültek, de akad közöttük vasból való is. Fegy­
vereket: kardokat, tőröket, pajzsokat, nyílhegyeket (30. ábra) bronzból és
vasból egyaránt készítettek. Minden sírban, amelybe lovast temettek, volt
bronz vagy vas lószerszám is, többek között tört vonalú pecekzabla és a ló
fejének vagy szügyének díszítésére szolgáló különféle tárgyak (31. ábra).
A halotti lakoma készítéséhez a szkítáknál jól ismert típusú, nagy, füllel ellá­
tott bronzüstöket használtak, a hús sütéséhez pedig bronzból és vasból való
villákat.
A feltárt sármellékietek legnagyobb részét a kerámiaanyag tette ki. A fes­
tett és egyszínű, szürkésfekete, piros és nyers színű, rituális és mindennapi
használatra szánt edények nagy száma a kerámiaműhelyek tevékenységének
fellendüléséről tanúskodik (II. tábla). Figyelmünket azok a hosszú kiöntővel
ellátott edények kelthetik fel leginkább, amelyek túlságosan törékenynek lát­
szanak a mindennapi használathoz. Valószínű, hogy temetés alkalmából
bemutatott italáldozat eszközéül szolgáltak (32. ábra). Ez a jellegzetes edény­
típus Irán-szerte elterjedt, előkerült Szijalkban, Gijánban, Loresztánban,
Teherántól nyugatra, Karadzs mellett, az Urmia-tótól délre és Szolduzban.
Sőt sikerült a kelet-szisztáni sivatag szélén, a Helmand-folyó partján, Nád-e
Aliban is kimutatnunk.
A szijalki edények festett díszítése különösen gazdag és tanulságos, eredete
minden jel szerint a Felföldre jellemző festett kerámia művészetében gyöke­
rezik, amelynek hagyománya gyakorlatilag sohasem szakadt meg. De a szi­
jalki edények túlságosan gazdag, túlburjánzó festett díszítése új ízlésről,
a „horror vacui"-ról* tanúskodik. A geometrikus minták mellett, melyek
között a napkorongot illeti az első hely, kedvelt motívumuk a kőszáli kecske
is, de ezt, éppúgy, mint a hallstatti művészetben, hamarosan a ló váltotta fel.
A ló és a napkorong, ez a szinte minden indoeurópai népnél feltűnő szimbó­
lumpár, ennek a népnek a művészetében is fokozatosan az első helyre került.
Szárnyas ló díszíti a szijalki festett edényeket és azt a szolduzi domborított
bronzkorongot is, amely talán csataló dísze lehetett.

* Horror vacui (lat.): idegenkedés az ürességtől.

63
 29. Ezüst- és bronzékszerek a szijalki B temetőből

Embert korábban ábrázoltak Szijalkban, mint Görögországban, ahol

a legelső, i. e. 8. századi emberábrázolás már fejlett agyagművességről tanús­
kodó edényeken jelent meg. Szijalkban tűnik fel, edényre festve, a forgós

64
30. Bronz- és vasfegyverek, illetve szerszámok a szijalki B temetőből

65
 31. Kő pecséthenger és bronz, illetve vas lószerszámok a szijalki B temetőből

66
32. Festett agyagedények a szijalki B temetőből

67
 33. Festett edénytöredék a szijalki B temetőből

sisakot és rövid, testhez álló kabátkát viselő gyalagos harcos (33. ábra), vésett
pecséthengeren egy hasonló öltözetben, felkunkorodó orrú cipőben ábrázolt
lovas, amint egy szörny ellen harcol (31. ábra), avagy egy másik, nagyon
ügyetlenül vésett pecséthenger-ábrázoláson, amelyen az emberalak két ló
vonta kocsin állva éppen az elejtendő vad felé röpíti ki nyilát. A kor emberét
a fazekas és a kővésnök harcosként és vadászként ábrázolta. Így és itt alakul­
tak ki azok a klasszikus témák, amelyek az iráni művészet minden korszakát
végigkísérik.
A sír fölé emelt földhalmot nehéz kő- vagy terrakotta lapokkal borították
be oly módon, hogy a sír sátortetős házra emlékeztetett. Ebben a temetkezési
formában ugyanúgy az északi típusú ház felidézésének gondolata rejlett,
mint ahogyan azt az Itáliát meghódító indoeurópaiakkal kapcsolatban felve­
tettük. Annak ellenére, hogy a temetkezési szokásokban kisvártatva változá­
sok következtek be, nem tűnt el máról holnapra az irániakat korábbi lakhe­
lyeikhez fűző kötelék. Ezt Nagy Kürosz sírja is bizonyítja.
A temetőben nagyrészt rövidfejűek koponyái kerültek elő, ez az ember­
fajta a Felföldön korábban ismeretlen volt. Ezzel kapcsolatban ismét emlé­
keztetnünk kell arra, hogy ugyanezeknek a rövidfejűeknek a csoportjai,
a hatalmas indoeurópai család tagjai özönlötték el, nagyjából ugyanabban
a korban, Itáliát és Nyugat-Európát, sőt Angliát is.
Szijalkban az új főnök annak a dombnak a tetején emeltette lakhelyét,
amely a hosszú-hosszú ideje egymást váltó őskori falvak maradványaiból
jött létre. Kissé elegyengették, hogy tágasabb sima felületet nyerjenek. A ház

68
nem maradt fenn, de megmaradt az az alapjául szolgáló hatalmas, tömör,
egy-egy oldalán közel 40 méter hosszú, váltakozva vályogtéglából és puszta
kőből, habarcs nélkül rakott építmény, amely hű képet ad a Felföldön koráb­
ban ismeretlen, új építészeti eljárásokról. Lassú vándorlásuk során talán vala­
hol északabbra fekvő területeken vehették át a hódítók szomszédaiktól eze­
ket a módszereket. Az előkelők palotáinak és lakóházainak alapjául szolgáló
teraszok építésének ez a módja munkáskezek ezreit, hadseregnyi munkást,
téglavetőt, kőművest, segédmunkást és kőfejtőt igényelt.
Az uralkodó szolgák munkáját vette tehát igénybe nemcsak saját maga,
hanem kíséretének és testőrségének tagjai számára is. Máris előttünk áll, vilá­
gosan elkülönülő osztályaival a társadalom. A korabeli temető is erről ad
képet: a gazdagok sírjai, amelyekben a halottat ezüstékszerek borítják, fegy­
verek és különféle használati eszközök veszik körül, világosan elkülönülnek
a szegények sírjaitól, amelyekből csupán néhány egyszerű vasékszer és kevés
edény került elő. A szegények sírjainak némelyikéről hiányoztak az északi
típusú ház formáját utánzó kőlapok. Talán szolgasorba kényszerített őslako­
sokat temettek ide? Nem zárhatjuk ki ezt a feltevést, annál kevésbé, mert az
ezekből a sírokból előkerült eszközök földművesre vagy kézművesre
utalnak.
A lovas hódítók alkotta erős társadalmi osztály uralma alatt az őskori szi­
jalki falu mezővárossá vagy erődített várossá fejlődött: a palotát és a hozzá
tartozó épületeket, köztük talán egy templomot is, valamint a lakónegyede­
ket fogazással és bástyákkal ellátott, ostromnak is ellenállni képes fallal vették
körül. Az új főnökök harcot folytattak a helyi fejedelmekkel és egymással is.
Harcoltak a nagy nyugati birodalmak, elsősorban az asszírok ellen, de az is
gyakran előfordult, hogy zsoldosokként e hatalmak szolgálatába léptek.
A Felföld képe lassanként átalakult; az asszír királyok emlékművei elég
pontos képet nyújtanak az iráni erődített városokról. Kettős vagy hármas
városfal övezte őket, körülöttük vízzel teli árok vagy e célból eltérített folyó.
Láthatjuk a védőkkel teli, kimagasló bástyákat, a kőből rakott alapépítmé­
nyeket és a pártás oromzatú teraszokat. Ez a kor a városépítés kora, és az
Iránban korábban nem tapasztalt tevékenység bizonyára az újonnan letelepe­
dett etnikai elem vállalkozó kedvének volt köszönhető. Előjátéka volt ez
annak, ami a seregnyi fejedelem és főúr birtoka helyén kialakuló egységes
Iránban majd bekövetkezik (34. ábra).
A fejedelmet a kíséretéhez tartozó vazallusok vették körül, és parasztok
fölött uralkodott. Jövedelme birtokaiból származott. Adót vetett ki a vadá-

69
 34. Az északnyugat-iráni Kiseszim város egy asszír dombormű nyomán

szatra, a halászatra és az állattartásra. Magánbirtokait rabszolgák művelték,

a parasztok pedig különféle robot- és közmunkákkal: út-, csatorna-, híd-,
erődépítéssel rótták le kötelezettségüket.
Az udvartartás, a kíséret, a hadsereg magvát alkotó vazallusok ellátása,
a többi fejedelemmel létesített és ajándékokkal megerősített baráti kapcsola­
tok, az alattvalóknak, sőt talán már a papságnak is nyújtott bőkezű adomá­
nyok akkora összeget emésztettek fel, hogy azt az adók és a szolgáltatások
nem mindig tudták fedezni. Ilyenkor fegyveres vállalkozásba fogtak, és győ­
zelem esetén a zsákmány rendbe tette a pénzügyeket.
A társadalomban többcsoportkülönültel:a fejedelem, azután az előkelők,
majd a földdel rendelkező szabadok és végül azok, akiknek semmijük sem
volt, a rabszolgák. Már ebben a korban kirajzolódtak annak a harcnak a kör­
vonalai, amelyet majd a nincstelenek és a parasztok az előkelők ellen indíta­
nak. Az i. e. 1. évezred első századaiban Irán sokban hasonlíthatott a Homé­
rosz megénekelte Hellászra. Feltehető, hogy Iránban az i. e. 9-8. szazadban
a főúri háznép szolgákból és szolgálókból, rabszolgákból és különféle mes­
teremberekből állt, ez utóbbiak állították elő mindazt, amire uruknak szük­
sége volt. Természetesen voltak szabad kézművesek is, de ritkán került sor
arra, hogy velük dolgoztassanak. Az árufölösleget, amelyet ezek a zárt gaz­
daságok termeltek, eladták. A gazdálkodás elsősorban a mezőgazdasági ter­
melésen és az igen jelentős szerepet játszó állattenyésztésen nyugodott.
Ebben a korban indult fejlődésnek a kisgazdaság is. Az általános vélemény

70
szerint a korabeli Iránban a parasztság minden bizonnyal szabadabban élt,
mint Mezopotámiában vagy Egyiptomban. Úgy tűnik, hogy a mezőgazda­
sági termelés a későbbiekben a világ gazdaságtörténetének alapját képező kis­
birtokrendszer és az egyéni gazdálkodás irányában fejlődött. A termelésnek
ez a módja jelentős előrelépés volt a bronzkori keleti földműveléshez viszo­
nyítva.
A mezőgazdasági fejlődés mellett egyre nőtt a termelés a fejedelmek tulaj­
donát képező bányákban is. Irán továbbra is jelentős szerepet töltött be
a nyersanyagszállításban, az asszír királyi évkönyvekben az iráni export élénk
visszhangra talált. Az asszír királyok, a Felföldre időnként be-betörve, zsák­
mányként is komoly mennyiségű rezet, vasat, lazúrkövet vittek magukkal.
A fejedelem nemcsak abból élt, amit a mezőgazdaság, a bányászat és a hadi
zsákmány nyújtott. Pártfogolta az ebben a korban többnyire még idegen
származású kereskedőket is, akiknek tevékenységük során szükségük volt
a főúr támogatására. A főúrnak ugyanakkor szintén érdeke fűződött ahhoz,
hogy a kereskedők minél nagyobb jövedelemre tegyenek szert. A nagyke­
reskedelem elsősorban aranyból, ezüstből és drágakőből készült luxustár­
gyakkal és gazdagon hímzett szövetekkel foglalkozott.
Bár a fejedelem birtokait és parasztjait nem hagyta el, maga is érdekeltté
vált a csereközpontok, az üzletek és a kereskedők forgalmának növelésében,
ez viszont főleg a kis és nagy városokhoz kötődött. Iránban így sajátos, hib­
rid gazdasági élet alakult ki, de a városi fejlődés ellenére a terület továbbra is
elsősorban a mezőgazdaságból és az állattenyésztésből élt. Ez a fajta falusi
gazdálkodás maradt itt fenn évszázadokon át, az Akhaimenidák alatt
éppúgy, mint az őket követő dinasztiák idején. Irán, a földművelésre épülő
arisztokratikus gazdálkodása révén, amely nem kedvezett a nagy városok
kialakulásának, közelebb állt a korabeli Hellászhoz, mint Asszíria, Babilónia
vagy Egyiptom.
A vas használatának elterjedése alapjaiban változtatta meg a tárgyalt kor­
szakban a társadalmi és gazdasági szerkezetet. A vas, melyet a hettiták és
a mitannik már az i. e. 15. századtól, az egyiptomiak pedig az i. e. 12. század­
tól kezdve ismertek, csak az i. e. 9-7. évszázad körül vált általánosan elter­
jedtté. Az új szerszámok alkalmazásával nőtt a termelés, ebből szükségsze­
rűen következett a termékek árának nagymértékű csökkenése. Az egyre
tökéletesebb szerszámok korábban lakatlan és megműveletlen területek bir­
tokbavételét és hasznosítását tették lehetővé, A rézlelőhelyeknél is nagyobb
számú és gazdagabb vastelepek jóvoltából olyan vidékek kerültek az érdek-

71
lődés előterébe, amelyek eddig csak korlátozott szerepet játszottak a gazda­
sági kapcsolatokban. Ez elsősorban Irán északi részére és határvidékeire vo­
natkozott.
A világméretű, Hispániától Kínáig kiterjedő nagy átalakulás lendületet
adott a kereskedelem fejlődésének is. Ebben a fejlődésben Irán is megtalálta
a maga helyét, annak ellenére, hogy tengeri határokkal nem rendelkezett.
Bekapcsolódott az egyik irányban Galliáig és Britanniáig, a másik irányban
pedig Indiáig, Közép-Ázsiáig és Kínáig terjedő cseretevékenységbe.
Amikor a vas használatának az elterjedéséről beszélünk, nem szabad arra
gondolnunk, hogy ebben a korban a vas teljesen kiszorította a rezet és a bron­
zot. Mindkét fémet továbbra is, még hosszú időn át széles körben használták.
A szijalki temető jó képet ad erről az átmeneti korról, az i. e. 1. évezred
legelső századairól. Az uralkodó réteg tagjainak, a lovas harcosoknak a sírjai
arról tanúskodnak, hogy fegyvereik, lószerszámaik, sőt már használati tár­
gyaik is vasból készültek. Ugyanakkor szép számmal voltak még bronztár­
gyaik is. Még mindig kevesebb vasat használtak fel, mint amennyi rezet. Az
asszír katonaság zsákmányáról készített jegyzékekből kiderül, hogy az iráni
városokban zsákmányolt vas sohasem érte el a réz mennyiségét, sőt annak
a felét is alig tette ki. Így érthetővé válik az is, hogy hogyan lehettek Kelet-
Iránban még i. e. 500 körül is olyan népek, például a masszageták, amelyek,
mint Hérodotosztól tudjuk, még nem ismerték a vasat.
Az a tény, hogy Szijalkban még a szegények sírjaiban is találtak vaséksze­
reket, nem bizonyítja ennek az ellenkezőjét, mert ugyanakkor azt is tudjuk,
hogy II. Sarrukín hadmérnökségének katonái (az i. e. 8. század végén) még
mindig bronzcsákánnyal és bronzbárddal voltak felszerelve; hogy a rendkí­
vül gazdag lüd birodalom királyának, Alüattésznak a kincstárában, az i. e. 7.
század elején, nemcsak arany- és ezüst-, hanem vasedényeket is őriztek, és
hogy utóda, Kroiszosz, a delphoi jósdának kovácsoltvas edényeket adomá­
nyozott. Igaz, hogy a szijalki sírokból sok vasból készült nyíl- és hajítódárda­
hegy került elő, ugyanakkor a közelmúltban feltárt, i. e. 7. századi szúszai
településen szép számban találtak bronz nyíl- és dárdahegyeket. Gondoljunk
arra is, hogy a gazdag urartui városokban talált vastárgyak száma meg sem
közelíti a bronztárgyakét.
Szijalkban a B temetővel egykorú település pusztulásakor végleg meg­
szűnt az élet. Gijánban viszont az ezzel egykorú sírokat tartalmazó réteg fö­
lött nagyméretű építmény emelkedik, ajtópánthüvelyei jellegzetesen i. e. 8.
századi asszír típusúak. E megfigyelések arra engednek következtetni, hogy

72
az asszír katonaság pusztította el, valószínűleg részlegesen, ezeket az erődített
városokat az i. e. 8-7. század körül, abban a korban, amikor az asszír biroda­
lom minden erejét a születő Irán ellen fordította.
Említettük már, hogy a vas használatának széles körű elterjedése, ami
a haditechnikát és a mezőgazdaságot egyaránt érintette, az i. e. 1. évezred első
századaiban változásokat okozott a kereskedelemben is, amely a réz és az
ötvözéséhez alkalmazott más fémek adásvételére épült. A vas iránti kereslet
növekedése a többi fém iránti igény csökkenésével járt együtt. Áttevődött
a fémszállító területek súlypontja. Asszíriának, ahol a vasat nagy mennyiség­
ben használták fel, nem voltak vasbányái. A vele szomszédos urartui király­
ság azt is megakadályozta, hogy rátegye a kezét a Fekete-tenger déli partján
fekvő, illetve a Kaukázuson túli területek nagy vastelepeire. Érthető, hogy
Irán felkeltette a figyelmét. Elsősorban nem is azért vonzotta, mert vaskiter­
melő volt, hanem azért, mert olyan területekről is szállított vasat, amelyeket
Asszíria nem tudott elérni. A vason kívül Asszíriát a réz és a lazúrkő is érde­
kelte, hiszen ezekre is nagy volt a kereslet.
Végül, az iráni síkságokon és völgyekben nagy számban nevelték a kitűnő
fajtájú lovakat, amelyekre a hatalmas asszír hadseregnek volt szüksége. De az
Irán északnyugati vidékei ellen irányuló erőszakos asszír politikának más
okai is felderíthetők. Az asszíroknak alapvető érdekük volt, hogy semlegesít­
sék a birodalmuk keleti határai mentén emelkedő védőbástyát, azaz a Zag­
rosz hegyláncát, ahol az urartui királyok intrikái, az asszír birodalom létét
szünet nélkül veszélyeztetve, túlságosan kedvező talajra találtak, és vissza­
szorítsák az ott lakó hegyi népeket, amelyek között egyre nőtt a harcias iráni
népesség aránya. De az asszír királyok törekvései nem mindig jártak ered­
ménnyel, s ha sikerült is ezeket a területeket tartományukká tenni, közigaz­
gatásuk itt mindig ingatag maradt. Az asszír támadásokjelentős része csupán
rablóhadjárat jellegű volt. Rajtaütöttek a városokon, raboltak és gyújtogat­
tak, elvitték a fém- és féldrágakő-készleteket, elhajtották a lovakat és a nyája­
kat. De a katonaság elvonultával a hegyekbe menekült lakosság visszatért, és
az asszír győzelmeket csak ritkán kísérte olyan tartós eredmény, amilyent az
évkönyvek írnokai tulajdonítottak nekik. A legyőzötteknek szinte mindig
maradt annyi erejük, hogy a harcot rövidesen újrakezdjék.
Az évszázadokon át tartó ellenséges viszony nyomot hagyott az asszírok
katonai szervezetében is. Mint ahogyan majd a Han-kori Kína is arra kény­
szerül, hogy a nomád hun lovasok harcmodorához alkalmazkodva átalakítsa
hadseregét, megváltoztassa a harcosok öltözékét és fegyverzetét, ugyanúgy

73
az asszírok is kénytelenek voltak expedíciós hadtestük összetételében változ­
tatásokat végrehajtani.
Assur-nászir-apli uralkodása idején (i. e. 884-860) az asszír seregben még
nem volt lovasság, a támadásban a harci szekér játszotta a döntő szerepet, de
a szekér a kezdetleges fogatolási mód miatt elég gyenge teljesítményre, job­
bára csak morális hatásra volt képes. Az iráni lovassággal szemben, különö­
sen az olyan egyenetlen terepen, mint a Zagrosz hegyvidéke, alulmaradt.
A harci szekérrel a hegyi ösvényeken való előrehaladás vagy azokon a hágó­
kon való átkelés, amelyeken egyébként csak a karavánok tudtak közlekedni,
valóságos hőstettnek számított. Az asszír művészek éppen azért ábrázolták
úgy királyukat, amint harci kocsijával éppen hegyen vagy folyón kel át.
A lovasság elleni harchoz lovasságra volt szükség, és az asszír hadsereg
nem is késlekedett ennek felállításával. Jó néhány évszázaddal az előtt, hogy
az irániak a rómaiakkal harcba szállva arra kényszerítették őket, hogy lovas
hadtesteket hozzanak létre, az asszírok, az irániakkal folytatott hadakozásaik
során, szintén kénytelenek voltak ezt a reformot végrehajtani.
A lovasságnak rövidesen sikerült megváltoztatnia a harcok menetét.
A könnyű asszír lovasság, amely elsősorban talán nem is hódításra, hanem
a kitűnő lovak megszerzésére törekedett, egyre mélyebben hatolt be a Zag­
roszon túli területekre. Az asszír királyok évkönyveikben diadalmasan szá­
moltak be arról, hogy olyan távoli vidékekre jutottak el, ahová elődeik még
sohasem. A Bikni-hegy neve fordul elő a leggyakrabban - ezt a Teherán mel­
letti Damávand-hegycsúccsal sikerült azonosítani -, valamint a „sós siva­
tag", azaz a Teherántól délre elterülő vidék. III. Tukulti-apil-Ésarra évköny­
vében, az i. e. 728. évi hadjáratról szóló beszámolóban egyes tudósok Ara­
khószia (Qandahár) és Helmand (Szisztán) nevét is felismerni vélik, ezt azon­
ban nemigen lehet elfogadni.

A méd egység kialakulása

III. Sulmánu-asarídu évkönyvei említik először azokat az iráni törzseket,

amelyekkel az asszír sereg zagroszi hadjárata során szemben találta magát.
A perzsákkal (Párszua) i. e. 844-ben, a médekkel (Madai) i. e. 836-ban talál­
koztak először, de semmilyen bizonyítékunk sincs arra, hogy a perzsák

74
korábban érkeztek volna erre a vidékre, mint a médek. Ha hihetünk az asszír
írnokok beszámolóinak, ebben az időben a perzsák az Urmia-tótól nyugatra,
és délnyugatra, a médek pedig ettől délkeletre, Hamadán vidékén éltek.
A Párszua és a Madai elnevezésnek aligha tulajdoníthatunk etnikai jelentést;
inkább azokat a területeket jelölhette, ahol ezek a törzsek az i. e. 9. század
közepétől kezdve letelepedtek.
Az iráni törzsek nagyméretű mozgolódása még távolról sem ért véget.
A harmadik és elég nagy lélekszámú iráni hullám, a zikirtu nép, amelyet
a görögök szagartioszok néven neveztek, minden jel szerint még keletebbre,
talán Tabriz vidékéig és az urartui királyság határáig nyomult, és ott telepe­
dett le. A médek egyik ága eljutott Eszfahánig, ahol az elámiak megállásra
késztették őket. Keleti irányban még távolabb, a Kaszpi-kapuk környékén
telepedett le Párthava népe, a jövendő párthusok, Haraiva népe pedig Khorá­
szán déli részén, a Harát oázisban.
Samsi-Adad asszír uralkodó (i. e. 823-810) tesz említést az Urmia-tótól
északra elterülő vidék iráni főnökéről, akit 1200 harcosával együtt megsem­
misített. Ez a szám sok mindent elárul. A Nyugat-Iránt ellepő „feudális"
főnökök erődített városait általában kis létszámú, két-háromezer emberből
álló lovasság védte. Egymás közötti állandó viszálykodásaik és az összefogás
hiánya nagy szerepet játszott az asszír katonai sikerekben. Az évkönyvekből
tudjuk, hogy e „királyok" közül egyelőre még csak kevesen viseltek iráni
nevet. Ez annak a bizonyítéka, hogy a népmozgás még nem fejeződött be,
vagy ha a helyszínre érkeztek is az irániak, a hatalom csak fokozatosan került
a kezükbe. Ekkor tűntek fel iráni nevek az urartui királyok seregében is. Az
Urmia-tótól délre fekvő terület belsejében, a mai Kurdisztán nagy részét
magába foglalva terült el az aziánus népességű mannaj királyság, amely elég
erős volt ahhoz, hogy a médek terjeszkedése elé gátat emeljen.
Minden jel arra mutat azonban, hogy a perzsák nem időztek hosszasan
Irán északnyugati részén. Talán az asszír támadások, talán Urartu (mellyel
északon határosak voltak) vagy más törzs gyakorolt rájuk nyomást. Tény az,
hogy az i. e. 8. században már ismét útra keltek, és lassan nyomultak előre
a Zagrosz hegyvonulatai mentén délkelet felé. I. e. 700 körül érhették el
a Bakhtijári-hegységtől nyugatra, a mai Sustar várostól keletre elterülő vidé­
ket, melyet Parszuasnak vagy Parszumasnak neveztek el. E nevet az asszír
évkönyvekből ismerjük. Általános szokás volt abban a korban, hogy a törzs­
ről nevezték el azt a területet, ahol a törzs letelepedett, sőt ugyanazt a nevet
adták fővárosuknak is.

75
 Az i. e. 9. század végén és a 8. század első felében bekövetkezett az asszír
birodalom hanyatlása, amit a szomszédos urartui királyság nagymértékben
ki is használt. A fiatal urartui birodalom az i. e. 9. század elején jött létre,
ekkor sikerült a nairik országát, amely ellen az asszírok már az i. e. 12. század­
ban is harcoltak, számos fejedelmük egyikének egyesítenie. Az ország az
Eufratész két ágának az összefolyásától keletre, a Van-tavat is magába fog­
lalva, egészen az Araksz völgyéig terjedt, s lakossága az észak-mezopotámiai
hurrik leszármazottja volt. Nyelve, melyet az urartui királyok felirataiból, az
úgynevezett Van-feliratokból ismerünk, a kaukázusi nyelvcsalád ibér vagy
grúz ágához állt közel.
A magas hegyek borította birodalom nagy része termékeny fennsík,
melyet a folyók és a források bőségesen öntöztek. A gazdag állatállománnyal
rendelkező, elsősorban mezőgazdasági vidék jövedelmének jelentős része
a lótenyésztésből származott. És ha ehhez még hozzátesszük azt, hogy gaz­
dag erdőségekkel és különféle ásványkincsekből bőségeskészletekkelrendel­
kezett, és éghajlata egészséges volt, egyáltalán nem meglepő eredeti és meg­
lehetősen fejlett, az ősi babilóniai kultúrák eredményeit is magába olvasztó
civilizációjának a kivirágzása.
Egyfelől az asszír emlékművek és évkönyvek, másfelől az urartui király-
feliratok és az így nyert adatokat kiegészítő régészeti eredmények lehetőséget
adnak arra, hogy rekonstruáljuk ennek az államnak az életét, amelyben erős
dinasztia uralma alatt egy sereg, a völgyekben és a fennsíkokon szétszórva
élő törzs egyesült. A régészeti kutatások során Urartubán feltárt városok erő­
dítményei küklopszi falakkal készültek, ami a mezopotámiai síkság népeinél
egyedülálló jelenség. Építészetük jellegzetessége a sajátos vállkő, mely soha­
sem alakult át szabályos oszlopfővel rendelkező oszloppá (volutapárral díszí­
tették, mintha a proto-ión oszlop fejlődésének egyik szakaszát képviselné).
Épületeiket sátortetővel fedték. Egyszóval, számos olyan építészeti sajátos­
ság fordul itt elő, amellyel a perzsáknál Paszargadaiban és Perszepoliszban
találkozni fogunk, sőt azokon a területeken is, ahol a perzsák - az urartui
határokat elhagyva és mielőtt még Fárszot véglegesen meghódították volna
- egy időre megálltak.
Az Irán területére behatoló perzsák a fiatal, dinamikus, feudális szervezetű
urartui királyság határai mentén települtek le, és bőségesen merítettek civili­
zációjának vívmányaiból. Amikor Asszíria hanyatlásával párhuzamosan
Urartu egyre sikeresebb terjeszkedésbe kezdett, á perzsák, az Északnyugat-
Iránban élő többi néppel együtt, az új hódítók fennhatósága alá kerültek.

76
 35. Az északnyugat-iráni Muszaszir város és temploma egy asszír dombormű nyomán

Ispuini király, aki fiát, Menuát is maga mellé emelte a trónra, az asszíroktól
megszerezte mindazokat a területeket, amelyek a Tigris felső folyása és
a Felső-Záb mentén feküdtek. Birodalmához csatolta az Urmia-tótól délre
fekvő mannaj királyságot is.
E hódításokat követően mindenfelé erődítményeket és új városokat emel­
tek, ezek lettek a várható asszír támadás elleni védekezés központjai. Musza­
szir, ez az Urmia-tó északnyugati csücskében elhelyezkedő jelentős politikai
és vallási központ egészen Sarrukín koráig Urartunak volt alávetve (35.
ábra). Nem tudjuk, hogy a perzsák meddig maradtak urartui fennhatóság
alatt. Az azonban biztos, hogy amikor ezt a vidéket elhagyták, elég jól ismer­
ték az urartui civilizációt ahhoz, hogy számos jellegzetes vonását átvegyék.
Ezek a sajátosságok elsősorban az építészetben jutnak majd kifejezésre,
hiszen ez volt az a terület, amelyet nomád életükben nem ismertek, és ame­
lyet nem nélkülözhettek azon a vidéken, ahol véglegesen letelepedtek.
Ispuini és Menua, dél és észak felé egyaránt terjeszkedve, akkora birodal­
mat hozott létre, amelynek nagysága elérte, sőt meghaladta Asszíriáét,
s amellett sűrűbben lakott volt. Felirataikból kiderül, hogy civilizációs tevé­
kenységük semmivel sem maradt el katonai sikereik mögött. Hatalmas
öntözőrendszereket létesítettek, hosszú csatornákat ásattak, s ezeket részben
kővel burkolták. Egész vidékeket alakítottak át ily módon, és tettek mező­
gazdasági művelésre alkalmassá. A perzsa törzsek, melyek civilizációs tevé­
kenységük szemtanúi voltak, maguk is ennek a beavatottjaivá váltak.
III. Sulmánu-asarídu kortársának, Argistinak az uralkodása alatt kiújult

77
a harc a két birodalom között. Annak ellenére, hogy az asszírok többször is
hadba indultak ellene, Urartu továbbra is megőrizte fölényét. A hadjáratok­
ban ismét feltűnt, más népek említése mellett, a Párszua név. A hódításait
nagy lendülettel folytató Argisti birodalmához csatolta az Urmia-tó körül
fekvő területeket, majd nyugat felé fordult, és engedelmességre kényszerí­
tette Kelet-Kisázsia korábban asszír fennhatóság alá tartozó kis államainak
nagy részét. Asszíria olyan nagy vérveszteséget szenvedett, hogy szinte
elképzelhetetlennek tűnt, hogy ismét nagyhatalommá váljék, és ne adja át
véglegesen a helyét Urartunak. A tehetséges III. Tukulti-apil-Ésarra trónra
lépése azonban ismét megváltoztatta a helyzetet.
Az új asszír uralkodó gyors hadműveletek során visszafoglalta az Eufratész
és a Földközi-tenger között fekvő egész területet, és győzelmet aratott
II. Sarduri urartui király fölött. Aztán, hadait ellenfele birodalmának kellős
közepébe vezetve, ostrom alá vette, igaz, eredménytelenül, az urartui fővá­
rost, ezt a büszke, bevehetetlen fellegvárat, mely a Van-tó partján emelke­
dett. Támadások egész sorát vezette a Zagrosz vidékére, az asszír évkönyvek
ezzel kapcsolatban számos iráni, aziánus és kaukázusi fejedelem nevét sorol­
ják fel. Csapatai hatalmas zsákmányra tettek szert, az elfoglalt városok egyi­
kében egymagában tíz tonna lazúrkövet szereztek (?). A háború elérte Hama­
dántól északnyugatra a médek lakta terület szívét is, a felsorolt országok
közül Pársua sem maradt ki. Az asszír hódító a Bikni-hegyig, azaz a Damá­
vandig haladt előre. A Sós-sivatag peremén elfoglalt kisebb-nagyobb váro­
sok között Sirkaki avagy Silka(ki) is szerepelt, ez lehetett talán Szijalk. Az
évkönyvek a hamadáni nagy úttól délre fekvő Nisai- vagy Nikaiai-síkságot
is említik, amely lovairól volt híres; ez Giján vidéke lehet.
Az asszírok a meghódított országokat tartományokká szervezték, élükre
kormányzót állítottak. A harcok során elpusztult városokat újjáépítették, ez
történhetett Gijánban is, ahol a dombon erődített asszír palota romjai marad­
tak meg. A nagy hódító, III. Tukulti-apil-Ésarra előrelátóan szervezte meg
a közigazgatást is. Ahelyett, hogy saját országának a lélekszámát csökkentve
létesített volna asszír kolóniákat az elfoglalt területeken, uralma biztosítása
érdekében a lakosságot telepítette át. Valósággal összekeveredtek a népek.
A médiai hadjáratából hozott 65 000 foglyot a Dijála mentén, az eredeti asz­
szír határ vonalát követve telepítette le, helyüket a Felföldön arámi népesség
foglalta el. Babilónia sem menekülhetett meg, a nagy uralkodó azt is birodal­
mához csatolta.
Az új urartui király, I. Rusza, a határai mentén élő kis fejedelmeket szövet-

78
ségbe tömörítve készült a visszavágásra. Új politikájával elég jelentős ered­
ményeket ért el, sikerült az ügynek számos méd főnököt megnyernie.
Közöttük tűnik fel először Dajakku neve. Dajakku nem más, mint a Héro­
dotosznál szereplő Déiokész, akit a görög történetíró a méd birodalom alapí­
tójának tartott. Az asszír évkönyvekből elénk táruló valóság sokkal szeré­
nyebb. Dajakku a méd törzsek fölött uralkodó több tucatnyi főnök egyike
volt, és a legelsők között jutott el, a méd törzseket fenyegető súlyos veszélyt
átérezve, az egyesítés gondolatáig.
II. Sarrukín (i. e. 722-705) trónra lépése után elfoglalta Szamariát, és csak­
nem 30 000 izraelitát szórt szét birodalmában. Nem hagyta ki a méd városo­
kat, közöttük a későbbi Eszfahánt sem. A Zagrosz vidékén kialakult keverék
népességhez ily módon, az i. e. 8. század végén, egy újabb elem járult, amely
gyökeret vert és napjainkig fennmaradt ezen a területen. Sarrukín, akinek
birodalma, Babilónia bekebelezése után, határos lett Elámmal, fegyveres
támadást intézett Elám ellen, de nem sikerült eredményt elérnie. Elámtól
Kisázsiáig lázongott az egész birodalom. Sarrukín mindenfelé harcra kény­
szerült, a leghevesebb harcok színhelye azonban mindvégig Média maradt.
Azt a lázadást, amely Rusza intrikái nyomán Mannajban az egyik iráni vezér
vezetésével tört ki, keményen elfojtották. Ám a nyugalom nem volt tartós,
mert Urartu tekintélye változatlanul nagy maradt. Párszuát ismét asszír sere­
gek árasztották el, és huszonnyolc méd vezér kénytelen volt Sarrukín fenn­
hatóságát elismerni.
Az urartui király, a Mannaj nyújtotta támogatásból erőt merítve, i. e. 715-
ben benyomult az asszír birodalomba. Az egyik méd vezér, Dajakku, aki
Urartu szövetségese volt, hűségét bizonyítandó, egyik fiát túszként Rusza
fővárosába küldte, és Rusza érdekeinek megfelelően tevékenykedett.
A válasszal Sarrukín sem késlekedett. Az ellene irányuló szövetséget ismét
szétverte, és Dajakkut családjával együtt Szíriába, Hamába vitette. Vajon
azért kímélte meg Dajakku életét, mert fontos szerepet játszott a méd törzsek
között? Vagy számításból tette, mert az volt az érdeke, hogy rendelkezésére
álljon egy katonai vezető, akit adott esetben felhasználhat, mint ahogyan az
urartui király is felhasználta? Tény az, hogy Ruszának az a kísérlete, hogy
iráni elemekből ütközőállamot hozzon létre, kudarcot vallott. Valószínűnek
látszik, hogy az első Déiokidák tetteit később a legelső Déiokidára, Dajak­
kura vonatkoztatták. Így került be, Hérodotosz révén, ő a történelembe,
holott a méd egységet valójában leszármazottai hozták létre, és ők indították
meg a harcot népük függetlenségéért.

79
 A következő évben Sarrukín ismét Médiában járt, ahol már egyre több
fejedelem viselt iráni nevet. I. e. 713-ban folytatta a harcot. Fennhatóságát
negyvenöt méd fejedelem ismerte el, ezek egyike-másika Hamadán vidékén
túl uralkodott. Az asszír évkönyvekben az uralkodó a méd királyok fölötti
hatalmas győzelemmel dicsekszik, ám a valóság ennél jóval szerényebb.
Csupán szép számú helyi főnökről lehetett szó, akik kíséretükkel egy-egy
médiai kisváros fölött uralkodtak. Ezek egyike volt a deportalt Dajakku is,
akinek haza, Bit-Dajakku, arra volt hivatott, hogy közöttük vezető szerepet
játsszék. Valójában fia uralkodása alatt (akit Hérodotosz Phraortésznek neve­
zett, de igazi neve, mint azt Dareiosz biszotuni feliratából is tudjuk, Khsath­
rita volt) valósult meg a méd törzsek egysége, az a cél, amelyért talán már
Déiokész is küzdött.
II. Sarrukín Média fölött gyakorolt kemény uralmát követően, utóda,
a babilóniai trónkövetelővel, Elámmal, Egyiptommal és Júdával folytatott
harcokkal túlságosan elfoglalt Szín-ahhé-eriba (i. e. 705-681) idején Médiá­
ban némileg enyhült a helyzet. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy az iráni
erők a Déiokész-család köré, pontosabban Déiokész fia köré tömörültek. Az
asszír krónikákban Kastaritu néven szereplő herceg először az egyik város
kormányzójaként, majd pedig hatalmas szövetség vezéreként, rövid időn
belül fontos személlyé válhatott, mert Assur-ah-iddina, Szín-ahhé-eriba
utóda követeket küldött hozzá. Sikerült parancsnoksága alatt egyesítenie
nemcsak a médeket, hanem a mannajokat és a kimmereket is, ezeket az iráni
eredetű törzseket, amelyek a szkítákkal együtt egy újabb hullámban keltek át
a Kaukázuson, és tűntek fel a két kibékíthetetlen ellenfél, Asszíria és Urartu
látóhatárán.

A kimmerek és a szkíták

Ezeknek az iráni törzseknek az inváziója az i. e. 8. század végétől kezdve

súlyos megrázkódtatásokat okozott az Asszíria, Urartu és a médek közötti
háborúskodás miatt már amúgy is nagyon megviselt Északnyugat-Iránban,
sőt súlyosan érintette Kisázsiát, Szíriát és Palesztinát is. Betörésük semmiben
sem hasonlított a perzsák és a médek három-négy évszázaddal korábbi, lassú
beszivárgásához. Ezek a törzsek nem legelő vagy szállás keresésére indultak.

80
Mint félelmetes lovasok és rablók hada zúdultak seregeik a Kaukázus déli lej­
tőin lefelé. Ennek az epizódnak az emlékét Hérodotosz is megőrizte, az asszír
krónikák pedig fontos, történeti értékű részletekkel szolgálnak a kimmer és
szkíta törzsekről: gimirrai és iskuzai néven említik őket, ugyanazon a néven,
amelyen a Bibliában is szerepelnek. Hérodotosz elbeszélését, vagyis hogy
a kimmerek a szkíták elől menekültek, nem fogadhatjuk el teljes egészében.
E két nép egymással közeli rokonságban állt, szinte azonos nyelvet beszéltek,
és egyaránt fosztogatásból éltek.
A kimmerek támadásaitól Urartu szenvedett elsőként, még II. Sarrukín
uralkodása idején. Sikerült ugyan visszaverniük őket, de az országban olyan
nagy pusztítást okoztak, hogy az urartui király, I. Rusza öngyilkos lett. A két
ágra szakadt kimmerek egyik csoportja az Urmia-tó mentén haladt végig,
s hamarosan már Khsathrita szövetségesei között találjuk őket. A másik cso­
port, a lovasok nagyobbik része, az észak-asszíriai határ elleni sikertelen
támadás után pusztítva haladt tovább nyugati irányban, Kisázsia felé. A tré­
rekkel és egyéb aziánus törzsekkel szövetséget alkotva, a Fekete-tenger déli
partvidékén, Szinopé környékén és a Halüsz torkolata körül telepedtek le, és
innen indultak rendszeresen Kisázsia gazdag vidékeinek kifosztására. Ők
döntötték meg a fríg királyságot, Midasz, a fríg király öngyilkosságot köve­
tett el. Lüdiát sem kímélték meg, Gügész királyt, aki pedig a görög ión váro­
sok támogatását élvezte, megölték. Nem sokkal ezután azonban Assur-bán-
aplinak sikerült Kilikia szorosaiban szétvernie őket, szétszórt maradékaik
elmenekültek, és a szkíta csapatokhoz csatlakoztak.
A szkíták más utat választottak. Assur-ah-iddina uralkodásának kezdetén,
miután a kimmer lovasokat a hamadáni úttól délre szorították, az Urmia-
tótól délre és délkeletre, Mannaj országában telepedtek le. Ez a terület nem
tartozott az asszírok ellenőrzése alá. Azok a korabeli asszír jóslatok, amelyek­
nek az Irán belsejébe irányuló - elsősorban nem az asszír fennhatóság erősíté­
sére, hanem a hadsereg számára szükséges lóállomány beszerzésére törő
- asszír hadműveletek kimenetelét kellett megjövendölniük, a szkítákat
a médekkel és a mannajokkal együtt a legfélelmetesebb ellenségeik között
említik.
Az asszír forrásokban Partatua néven szereplő uralkodó idején - akit Héro­
dotosz Prótothüész néven említ - a szkíta királyság annak a vidéknek a nagy
részét foglalta magába, amelyet később az Atropaténé névvel illettek, és
amelyet ma Azerbajdzsánnak nevezünk. E terület központi része a tótól délre
feküdt. A mannajok királya elismerte fennhatóságukat, a médekkel, a jelek

81
szerint, jó kapcsolataik voltak. Az asszír uralkodó, mivel Urartu továbbra is
félelmetes ellenségük volt, szintén a szkíták szövetségének megszerzésére
törekedett. Partatua, előnyös helyzetét kihasználva, megkérte az egyik asszír
hercegnő kezét, s bár erről Hérodotosz nem beszél, valószínűleg el is nyerte
feleségül.

A méd királyság

A méd birodalom felfelé ívelő fejlődésének nem állta útját az, hogy a szkíták
az Urmia-tó környékén telepedtek le. Vezérüknek, Khsathrita-Phraortész-
nek sikerült a Hamadántól a Damávand keleti részéig, déli irányban pedig
a középső nagy iráni sivatag széléig terjedő óriási területen egységes méd
birodalmat létrehoznia. Szövetségre lépett a kimmerekkel és a mannajokkal,
talán a szkíták is támogatásukról biztosították, sőt valószínűleg azt is sikerült
elérnie, hogy a perzsák, akik az i. e. 8. század végétől kezdve délkeleten, Par­
szumas területén éltek, elismerjék fennhatóságát.
Ezután elhatározta, hogy leszámol Ninivével. A merész vállalkozás a méd
sereg tragikus vereségével végződött. Az asszírok pártját fogó Madüész,
Partatua fia, szkíta harcosaival hátba támadta Khsathritát, szétverte csapatait,
és Khsathrita maga is életét vesztette (653). A vereséget kihasználó szkíták
elözönlötték Médiát, s az ország, Hérodotosz szerint, huszonnyolc évig ural­
muk alatt maradt (653-625). A médek fölötti győzelemtől megittasodó szkí­
ták nyugat felé vették útjukat, és kifosztották tegnapi szövetségesüket, Asszí­
riát. Az Assur-bán-aplitól elszenvedett vereség után szétszóródott kimmer
lovasokkal bővült szkíta csapatok kirabolták és feldúlták Kisázsiát, Észak-
Szíriát, Föníciát, Damaszkuszt és Palesztinát. Ennek a rablóhadjáratnak az
emlékét őrzik Jeremiás tragikus szavai:

„... veszedelmet hozok észak felől,

rettenetes pusztulást.
...elindult útjára a nemzetek megrontója,
eljött hazájából,
hogy pusztává tegye országodat.
........................

82
 »Lám, úgy közeleg, mint a felhő,
szekerei olyanok, mint a szélvész,
lovai gyorsabbak a sasoknál.
Jaj nekünk! Elvesztünk!«"

Az egyiptomi fáraónak pénzzel sikerült megvásárolnia, hogy országa hatá­

rairól visszaforduljanak. Innen a Zagrosz irányában vonulva folytatták pusz­
tító útjukat.

A loresztáni bronzok

Európa és Amerika magángyűjteményeit és múzeumait az elmúlt ötven

évben a bronz- és vastárgyak ezreivel gazdagították azok a leletek, amelyekre
Észak-Loresztánban bukkantak - Kermánsáh vidéke és elsősorban Harszin,
Alistar és Khorramábád parasztjai. Ezek szinte kivétel nélkül mind sírleletek.
A feltárt gödörsírok egy részét belülről is kő borította, tetejüket pedig m i n ­
den esetben lapjukra fektetett nagy kőlapok fedték. A sírhalmokat gyakran
kövekkel rakták körül.
Ritkán akadnak a kutatók olyan váratlanul felvirágzó, a terület korábbi fej­
lődési szakaszaival minden szerves kapcsolatot nélkülöző civilizáció nyomai­
ra, mint amilyen a loresztáni bronzoké. Ha az itt előkerült számtalan tárgy­
ról, rendkívül változatos formáikról és díszítő szimbólumaik végtelen gaz­
dagságáról összképet kívánunk alkotni, azonnal megállapítható, hogy e tár­
gyak harcosokból, lóháton vagy szekéren harcoló elit csapatokból álló n é p ­
hez tartozhattak. Az ilyen csapatok nem szívesen telepedtek le hosszabb
időre egy-egy területen, és a könnyen magukkal szállítható javakat kedvel­
ték. Loresztánban kevés olyan tárgy került elő, amelyre nem illik rá ez a j e l ­
lemzés.
Megfigyelésünket az is megerősíti, hogy a feltárt sírok környékén telepü­
lésre mutató nyomokat nem találtak. Viszont fegyverek egész garmadája
került elő: ember- vagy állatfejjel díszített vasmarkolattal ellátott hosszú vas­
kardok (36. ábra), üreges markolatú rövid bronzkardok, bronz-, illetve vas -
tőrök, melyek markolata emberalakot vagy stilizált állatfejet formáz (37.
ábra), valamint igen sok, teljes állatalakkal vagy az állat testének egy részleté­
vel díszített, bronzból vagy vasból készült csatabárd és harci csákány. Külö-

83
 36. Loresztáni vaskard 37. Bronz tőrmarkolat Loresztánból

nősen figyelemre méltóak azok a bárdok, melyek pengéje vagy nyele vadál­
lat nyitott torkából indul ki (VI. tábla és 38. ábra). Nem szabad elfeledkez­
nünk a lándzsa- és hajítódárdahegyekről és az igen nagy számban előkerült,
babérlevél vagy kúp alakú, illetve háromkaréjú bronz és vas nyílhegyekről,

38. Bronz harci csákány Loresztánból

84
továbbá a lószerszámokról és a kocsialkatrészekről, különösen pedig az
egyenes zabiákról és a tört vonalú pecekzablákról, amelyek határtalan lehető­
séget nyújtottak a bronzműveseknek a különféle motívumok: lovak, vad­
kecskék, bikák, mitikus és keverék lények, kocsik megmintázására (V.
tábla).
A ritkább leletek között szólnunk kell arról az orsóval és függesztőkariká­
val ellátott, áttört bronztárgyról, melyet két, oroszlánokkal harcoló alak,
ezek fölött két bika és még feljebb két majom figurája díszített. Ezzel a tárgy­
gyal hímzett leplet rögzíthettek a kocsirúd végéhez és a kocsikashoz oly
módon, ahogyan azt az asszír domborműveken ábrázolt kocsikon láthatjuk.
Ugyanehhez a leletcsoporthoz tartozik az a bronz kocsirúdvég is, amelyet
két stilizált oroszlán s alattuk kiterjesztett szárnyú sas díszít, valamint az
a kantárvezető gyűrű is, amelynek a tetején megmintázott két alak mintha
invesztitúra-jelenet szereplője lenne.
A leletek között sok a toalett-tárgy. A rendkívül változatos tűk állat- vagy
madárfej, vagy teljes állatalak formájában végződnek (39. ábra). A gazdagon
megmunkált öviemezeket finoman kidolgozott vadászjelenetek, illetve
mitológiai témák díszítik. A bronztükrök között megjelenik az a típus,
amelynek kariatida-pózban ábrázolt meztelen nőalak a fogója. A fogadalmi
tárgyak rendeltetését pontosan még nem ismerjük, de figyelemre méltóak
közöttük a heraldikus kompozícióban egymással szemben álló kőszáli kecs­
kék, illetve ragadozók, valamint a két vadállattal harcoló „hőst" ábrázoló,
áttört motívumok. A rituális tárgyak közé sorolható a nagy számban előke­
rült bronzszitula* is, ezeket lakomajelenetek vagy szent fa előtt álló geniu­
sok** díszítik (40. ábra).
Különleges figyelmet érdemelnek azok a korongfejű „tűk", amelyeken,
a korong közepén, egy fej körvonalai emelkednek ki. Ez a szemköztnézetben
megmintázott fej talán annak az anyaistennőnek a feje, akit Kisázsiától Szú­
száig az aziánus népek tiszteltek. E csoport egyik darabján az istennő szülés
közben guggolva látható, amint melleit nyomkodja. Ugyanezt a mozdulatot
ábrázolták azon a sok ezer szobrocskán is, amelyeket Elő-Ázsia különböző
lelőhelyein tártak fel. Különösen szép számban kerültek elő ilyenek Szúszá-

* Szitula: általában díszített vízmerítő, illetve víztartó edény, vödör.

** Genius: az emberi személyiségnek az emberrel együtt születő és meghaló isteni megtestesü­
lése. Az ókori keleti művészetben szárnyas emberalakkal vagy madárfejű keverék lényként ábrá­
zolták.

85
 39. Loresztáni bronztűk

ban, ahol évszázadokon át tisztelték ezt a termékenység-istennőt. Nanája

neve alatt kultusza a párthus korig fennmaradt, sok terrakotta szobrocskája
került elő az ezen a fontos lelőhelyen feltárt párthus temetőben. Felmerül
a kérdés, vajon nem ebből az ősi anyaistennőből, a termékenység és a nemzés
szimbólumából lett-e, a szinkretizmus* folytán, Anáhitá istennő, nem őt
kell-e látnunk az ábrázolások némelyikén. E feltevést erősíti a fogadalmi
korongok egyikének-másikának halakból és gránátalmából formált szegély­
dísze is, hiszen mindkét motívum Anáhitának, a vizek és a termékenység

* Szinkretizmus: szorosabb értelemben: a késő antikvitás valláskeveredése, tágabb értelemben:

különböző vallások isteneinek és kultuszainak kölcsönös átvétele, azonosítása és keveredése.

86
 40. Loresztáni bronzszitula

istennőjének a szimbóluma. Ezeket a korongfejű „tűket", a leletkörülmé­

nyek tanúsága szerint, kőépítmény (templom?) hézagaiba szúrták be. Ez
a szokás azt az ősi római rítust juttatja az eszünkbe, amelynek során a temp­
lomfalba szögeket vertek, hogy elűzzék a pestist. A loresztáni ikonográfia
arra utal, hogy itt a kérés az utódokra vonatkozott.
Csak futólag szólunk arról, hogy az istennőfej szigorú szemköztnézetben
való ábrázolása folytán a tárgy szinte egy szobor kifejezőerejével hat, és olyan
érzést vált ki, mintha a hivő közvetlen kapcsolatba kerülne az istennővel és az
istennő hatalmával. E loresztáni bronzreliefek a „frontalitás törvényének"
a legkorábbi iráni példái közé sorolhatók. Ez a jellegzetes iráni ábrázolásmód
már a szijalki temető festett edényein is megjelent, és széles körben alkalmaz­
zák majd a párthus kor művészei is.

87
 Úgy tudjuk, hogy a korongfejű „tűk" lelőhelyének közelében több sze­
mély csontjait összekeverve tartalmazó közös sírokat tártak fel. Felmerül
a kérdés, vajon nem azzal a kétfázisú temetkezési móddal állunk-e itt szem­
ben, amely a méd mágusok papi testületének temetési rítusa volt: e szerint,
más „északi" és nomád néphez hasonlóan, a halottak tetemét a szabadba tet­
ték ki.
Figyeljük meg azt a széles szarvú vadkecskét is (IV. tábla, 1), amely
a loresztáni állatstílus egyik remekműve. Az állatalakokat ábrázoló mesterek,
miközben az asszír művészektől örökölt magas fokú kifejezőerőt saját ízlé­
sük szerint finomították, már az akhaimenida állatstílus előfutárai voltak.
Ritka az olyan összetett művészettel és anyagi kultúrával rendelkező civili­
záció, mint a loresztáni bronzoké. Az ősi helyi kultúrát csak néhány tripusz
képviseli, az az edénytípus, amely az i. e. 2. évezred elejétől kezdve terjedt el
ezen a vidéken, és amely, a jelek szerint, igen hosszú időn át használatban
maradt. A loresztáni festett kerámia viszont teljes egészében „bennszülött­
nek" tűnik. Ezek a tárgyak azonban, amelyekhez talán még néhány, az i. e.
2. évezred óta ismert típusú fegyvert tehetünk hozzá, ennek a hatalmas lelet­
együttesnek csak kis részét képezik. Sokkal több kapcsolat fűzi a leleteket
a szijalki B temető civilizációjához, amelyben a nem sokkal korábban a Fel­
földre érkező iráni törzsek hagyatékát ismertük fel. Számos jellegzetes loresz­
táni példány képviseli ezeknek a lovas harcosoknak a kultúráját: fegyverek,
lószerszámdíszek, a korábban már említett, jellegzetes kiöntővel ellátott
bronz- és terrakotta edények, bronzszobrocskák és az állatfejes tűkhöz
hasonló jellegű toalett-tárgyak.
Még ennél is jóval több forma és téma utal Irán határvidékeire, illetve
a még távolabb fekvő területekre. A legkülönfélébb állatokkal küzdő „hős"
sok-sok ábrázolása az ősi mezopotámiai művészetet, a heraldikai témák
pedig az asszír ikonográfiát gazdagító kirkuki gliptikát* idézik. Az asszír
művészet hatása az italáldozatra használt rituális szitulákban és a kosfej for­
májú kocsirúdvégekben tükröződik. A pengét „kiköpő" állatfejes csatabár­
dok a hurri művészetre jellemzőek, az övveretek egy része pedig, ha nem
tévedünk, a dél-oroszországi leletekből ismert klasszikus szkíta stílusra utal.
Felbukkannak az i. e. 8-7. századi szír-hettita művészetre mutató témák is,
például a vadász, amint nyilával éppen eltalálja a kőszáli kecskét, amely cso-

* Gliptika:kis méretű művészi tárgy véséssel, metszéssel való kialakítása. Nyersanyaga rend­
szerint drágakő vagy féldrágakő.

88
dálkozva fordítja fejét támadója felé. Tipikus témája ez a Kisázsiát és Észak-
Szíriát ellepő kis „hieroglif hettita államok művészetének. A legújabb kara­
tepei ásatások során tárták fel e jelenet egyik igen szép domborműves ábrázo­
lását. Az összehasonlítást még távolabbi területekre is kiterjeszthetjük, hiszen
egyes vonások Cisz- és Transzkaukázia civilizációira, mások pedig, mint pél­
dául a taotie-maszk, talán éppen Kínára utalnak.
Ez a művészet már az ősi iráni vallás szolgálatában állt. Az egyik ezüstle­
mezen Zurván, a férfi-nő isten ismerhető fel, aki az ikreket, Ohrmazdot
(Ahuramazdát) és Ahrimant a világra hozta, és akinek az emberiség három
korát szimbolizáló hármas személye éppen a barszomot, azaz a vallásos szer­
tartáshoz elengedhetetlenül szükséges vesszőnyalábot veszi át (III. tábla).
Másutt több fejű isten tűnik fel, amint két, hosszú nyakú, nyitott, tépőfo­
gakkal teli pofájú szörnnyel harcol. Ő az „ezerfülű" és „több tízezer szemű"
isten, Szraosa, aki Mithrával és Rasnuval együtt a Csinvat kardélnyi keskeny
hídján áthaladó halottak fölött ítélkezik. Világos, hogy ezek az idolok miért
kerültek a sírokba: a halott így maga mellett őrizte annak az istennek a kép­
mását, akinek a jóindulatát meg akarta szerezni. Szraosa állat-attribútuma
a kakas volt, ezért látható ábrázolásai két oldalán négy vagy két kakasfej (IV.
tábla, 2).
Ha fenti megfigyeléseinket etnikai síkra helyezve keressük annak a magya­
rázatát, hogy hogyan jött létre ez a szövevényes együttes, amelyből a szálak
sok-sok közeli és távoli vidékre vezetnek, az alábbi következtetéshez jutha­
tunk, amellyel egyébként a tudósok jelentős része is egyetért: arra az aziánus
alaprétegre, amelyet az iráni törzsek többé-kevésbé magukba olvasztottak,
lovas harcosokból álló nép települt rá, egy olyan nép, amely vándorlása,
rabló- és pusztító hadjáratai során Nyugat-Ázsia számos vidékét bejárta.
A loresztáni tárgyak nagy részét feltétlenül i. e. 8-7. századinak, sőt még fia­
talabbnak kell tartanunk. Hérodotosz figyelmes olvasója az utolsóként érke­
zetteket a kimmerekkel azonosíthatja, azokkal, akik a médekkel keveredve
telepedtek le ezen a vidéken, ahol a legkiválóbb lófajtákra leltek. Ez a csoport
a terjeszkedése teljében levő fiatal méd állani igen értékes, harcra kész alkotó­
eleme lett.

89
 Küaxarész

Ha hihetünk Hérodotosznak, akkor azok az évek, amelyek alatt Küaxarész,

Phraortész-Khsathrita fia és utóda kénytelen volt a szkíták fennhatóságát elis­
merni, a médek katonai jövője szempontjából nem voltak hiábavalóak. Küa­
xarész újjászervezte hadseregét, önálló lovas, íjász és gyalogos hadtestet
hozott létre. Nyilvánvalóan merített a mozgó harcmodorban olyannyira jár­
tas szkíta lovasság taktikájából is. Lehetséges, hogy ez alatt az időszak alatt
vették át a szkíta művészet néhány vívmányát. Küaxarész az Urmia-tó
körüli vidékek bekebelezésével megszilárdította politikai helyzetét, és végül,
mint Hérodotosztól tudjuk, fényes és döntő győzelmet aratott Madüész
szkítái fölött. Madüész minden valószínűség szerint embereivel együtt
elhagyta Mannaj területét.

A zivijei kincs

Az az új keletű, véletlen lelet, amelyre az Urmia-tótól délre, Szaqqiz város

mellett parasztok bukkantak, véleményünk szerint, az iráni történelemnek
ezt a szkíta epizódját illusztrálja. Minden jel arra mutat, hogy sírból származó
fejedelmi kincsről van szó. Az együttes több, egymástól nagyon eltérő lelet­
csoportból áll. A tárgyak egy része, szellemében és kivitelezésében is, kétség­
telenül asszír, egy másik részük jellegzetes szkíta munka. A harmadik cso­
portba asszír-szkíta keverék stílust mutató, de valószínűleg asszír művészek
alkotásai, a negyedik s egyben utolsó csoportba pedig a helyi, bizonyára
mannaj műhelyek urartui elemeket is tartalmazó munkái sorolhatók.
Az első csoporthoz tartozik az az igen szép nyitott arany karperec, amely
mindkét végén egy-egy kitátott szájú oroszlánfejben végződik. Az egyik
oroszlánfej zárószög segítségével lekapcsolható, hogy a karperecet a csuklóra
lehessen illeszteni. Magát a karperecet, melyet a legszélesebb részén két fél­
domborművű fekvő oroszlánkölyökpár díszít, négy lapos és a középső rész
felé szélesedő sík felület alkotja (VII. tábla, 2).
Azokat a lemezeket, amelyek eredetileg a kincseket tartalmazó bronz kád­
szarkofágot borították, vésett, könnyed vonalakkal mintázott vadkecskék,

90
s két-két kecske között margaréta formájú klasszikus asszír rozetták díszítik.
A szarkofág peremén aprólékos, finom vésnöki munkával készített, hosszú
rojtos ruhába öltözött személyekből álló menet halad, az alakok az asszír
király kíséretének tisztségviselői lehetnek. Őket követik, meztelen lábszár­
ral, a testőrség katonái. Domborművekről, falfestményekről, zománcos
lemezekről és a gliptika alkotásairól is ismerjük ezt a témát.
Mindenesetre, bizonyos jelek arra mutatnak, hogy a leletegyüttes Assur-
ah-iddina (681-668) vagy közvetlen utódai egyikének az idejéből származik.
Ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy legalábbis a kincs egy részében
azokat az ajándékokat lássuk, amelyeket az asszír uralkodó az asszír hercegnő
és Partatua szkíta király házassága alkalmából adományozott. A kincs lelőhe­
lye ugyanis Kurdisztán azon kevés városainak egyike, melyek a mai napig
megőrizték ősi nevüket. A város - Szaqqiz - nevében azt a 'szkíta' vagy
'szakka' elnevezést ismerhetjük fel, amellyel a szkíták saját magukat nevez­
ték, illetve azt az 'iskuzai' nevet, amellyel a Biblia és az asszír írnokok illették
őket. Minden jel arra mutat, hogy Szaqqiz a szkíták fővárosa volt abban az
időben, amikor Mannaj országát meghódítva ezen a területen, az Urmia-
tótól délre letelepedtek. Tudjuk, hogy gyakran a nép nevét viselte a fővá­
ros is.
A második leletcsoportot, a szkíta munkákat képviseli egy szépen kidol­
gozott arany kardhüvely, melyet szembenéző vadkecskefejek folyamatos,
domborművű fríze díszít. A kecskék szarvának hajlított vonala lantmotívu­
mot alkot. A kardhüvely végén levő, tömör aranyból készített fémveret bar­
bár munka. Mindkét oldalán szemköztnézetben ábrázolt, erősen stilizált,
a taotie-maszkhoz hasonló fej látható. Ebbe a csoportba tartoznak azok az
aranylemezek is, melyek egy széles övet díszíthettek (IX. tábla). Dombor­
műves, „kapcsolójel-motívummal" egymáshoz kapcsolt, szembenéző
hiúz(?)-fejek láthatók rajtuk. A szabadon maradt helyeken fekvő kőszáli
kecskék és a legtisztább klasszikus szkíta stílus szerint a hátgerincre simuló
agancsokkal ábrázolt, fekvő szarvasok motívuma váltakozik.
Rendkívül érdekes az a 36 centiméter széles ezüsttál, amelynek kissé befelé
hajló peremén domború fejű arany szegecsfüzér (41. ábra), a tál belsejében
finoman vésett, koncentrikus körökben elhelyezett különféle motívumok
sora, középen pedig, mintegy köldökmotívumként, tizenhat nyújtott rom­
busz formájú virágsziromból álló rozetta látható. A rozettát kétszer hét körív
veszi körül, s mindkét körívcsoporthoz egy-egy lándzsahegy-motívumsor
kapcsolódik. Ezt hiúzhoz hasonló, bal felé fordulva fekvő állatok, majd jobb

91
 41. Ezüsttál a zivijei kincsből

felé futó nyulak sora követi. A két állatfríztjobbra néző ragadozófejekből álló
sáv választja el egymástól. Ugyanezek a fejek - melyekből csak egyetlen van
aranyból - ismétlődnek meg két sávban, egyszer balra, másszor jobb felé
nézve, a nyulak fölött, s közrefogják a páronként egymással szemben ülő,
„kéregető" pózban ábrázolt hiúzokat. Az utóbbihoz hasonló motívum lát­
ható a kelermeszi és a melgunovói lelethez tartozó szkíta kardok fémveretén.
Ezután, aljával az arany szegecsfüzérhez tapadva, középen függőleges vonal­
lal kettészelt lándzsahegy alakú mintasor következik. A vonal mindkét olda-

92
 42. Zivijei kincs. Az ezüsttál hieroglif felirata

lára hieroglifjeleket véstek. Ezek a jelek bizonyosan feliratot alkotnak, az

egyetlen, szkíta tárgyon előkerült feliratot (42. ábra).
A tál kidolgozása és az írás nagyszerűen bizonyítják, hogy a jelenlegi isme­
reteink szerinti legkorábbi szkíta emlékkel állunk szemben. Lehet-e vajon
valamilyen rokonság e között az írás és a „hieroglif hettita" között, amely
nem sokkal a tál készítésének időpontja előtt jelent meg Kisázsiában és
Észak-Szíriában? A leletegyütteshez tartozó, nagyon egyszerű kivitelű kis
aranyfibulák arra mutatnak, hogy a kincslelet az i. e. 8. századot követő idő­
szakból származhat, s mi hajlunk az i. e. 680 és 625 közötti darálásra.
A harmadik csoporthoz aranyból készült üst-rátétdíszek tartoznak. Egyi­
kük, kampós csőrű és kerek szemű griffprotomé,* a szkíta művészet jellegze­
tes motívuma, pontosan olyan, mint ahogyan a dél-oroszországi szkíta
sírokból származó leletekből ismerjük. Az eurázsiai sztyeppek művészetének
szintén kedvelt témája volt ez a motívum. Hasonló rátétdísz az agresszív
szépségű asszír oroszlánoktól távol álló, Jóságos" oroszlán is.
Az ehhez a csoporthoz tartozó tárgyak közül a legjelentősebb egy nagy,

* Protomé: ember vagy állat felső, illetve előrésze. A görög művészeti terminológiában a mell­
kép neve.

93
 43. Zivijei kincs. Aranyöv

félhold alakú arany melldísz (VII. tábla, 1), amelynek, csoda folytán, minden
darabja megvan (a leleteket ugyanis a parasztok könyörtelenül szétvagdalták,
és egymás között elosztották). A melldíszen két széles sávban domborművű
állatokból és keverék lényekből álló két-két menet látható, amint a mindkét
sáv közepén ábrázolt stilizált fa felé haladnak. A fák, a körülöttük ágaskodó
vadkecskék, a szárnyas geniusok, az emberarcú, szárnyas bikák (lamasszu),
a szfinxek, a fenyőtobozszegély - mind annyira jellegzetes, hogy a tárgyat
a tiszta asszír stílusú fémművesség köréhez kapcsolhatnánk, ha a sarkokban
nem jelenne meg egy határozottan szkíta stílusú futó nyúl és egy fekvő állat,
melyek szinte teljesen azonosak az előbb bemutatott tálra vésett állatalakok­
kal. Nincs a kincsleletnek még egy olyan darabja, mely szemléletesebb képet
adna arról az új művészetről, amely a Felföld északnyugati részén, a nyugat
felől és észak felől e területet elárasztó két kultúra, az asszír és a szkíta forrásai­
ból táplálkozva jött létre.
A negyedik és egyben utolsó leletcsoportból emeljük ki azt a vékony, ere­
detileg talán bőrövre varrt aranylemezt, amelyet, két sávban elhelyezve,
kötélre fűzött állatokat vezető adófizetők menetének domborított fríze díszít
(43. ábra). Néhány kisebb részlettől eltekintve, mintha egy loresztáni alkotás
másolatával állnánk szemben. Ugyanazokat az alakokat látjuk, a homlok
vonalát vízszintesen, egyenes vonalban folytató orrot, az áll nélkül mintázott
fejet, a mereven lefelé álló szakállt, a tarkóra helyezett kis kerek sapkát, az
övvel a testhez szorított hosszú ruhát. Az állatok rajza szintén a loresztáni
bronzok mestereinek stílusát követi, a szem rombusz alakú, a szőrzetet pár­
huzamos vonalak sora jelzi, az izomzatot síkokkal hangsúlyozzák, és az állat

94
szigorúan oldalnézetben ábrázolt patáin látszik a patát kettéosztó hasadás,
amelyet rendes körülmények között nem láthatnánk. Az övlemez fontos
támpontot nyújt a helyi művészet megismeréséhez. Természetes és logikus,
hogy ez a művészet kapcsolatban állt a loresztáni művészettel, hiszen egy
időben, egymás szomszédságában fejlődtek. Az adófizetőket felvonultató
menet látható itt, a nagy téma, amelyet az akhaimenida művészet fog a per­
szepoliszi lépcsődomborműveken a maga teljességében kibontakoztatni.
Könnyen érthető, hogy miben rejlik ennek, az asszír és szkíta ékszerműve­
sek művészetét igen gazdagon és jellegzetesen képviselő leletegyüttesnek
a jelentősége. A zivijei kincs soha nem remélt gazdagságban mutatja be azo­
kat a művészeti irányzatokat, amelyekkel a médek, civilizációjuk formálódá­
sának a teljében, állandó kapcsolatban álltak. Ezek - az asszírok művészete
éppúgy, mint a szkítáké - a méd művészetre is rányomták bélyegüket. Ele­
gendő, ha példaként a Dareiosz kíséretéhez tartozó egyik méd nemes kard­
hüvelyére utalunk: a méd fegyver díszítésében világosan felismerhetők
a szkíta művészet továbbélő elemei (70. ábra).
Nem szabad megfeledkeznünk Északnyugat-Irán helyi művészetéről
sem. Ezen talán azoknak a mannajoknak a művészetét kell értenünk, akik
Iránnak ezen a részén a legjelentősebb politikai egységet létrehozták. Túl
keveset tudunk azonban erről a művészetről, melyet csupán néhány tárgy
képvisel, és ezek egyike sem tudományos ásatásból származik.
Miután a szkítákat leverte, a mannajok és a perzsák pedig elismerték fenn­
hatóságát, Küaxarész a Felföld egész nyugati részének az ura lett. Fővárosa
valószínűleg Ekbatana, a mai Hamadán volt; a város neve „gyülekezőhelyet"
jelent. Küaxarész ekkor Asszíria ellen fordult, az ellen a birodalom ellen,
amely ellen tudott állni apja támadásának, akinek ez a merész lépés az életébe
került. Úgy tudjuk, hogy először a Dijála mentén fekvő Harhart, ezt a Zag­
rosz-völgyi asszír közigazgatási központot foglalta el. Ezzel megnyílt előtte
az út Ninive felé. De nem ő volt az egyetlen, aki az asszír főváros elleni táma­
dásra készült. Babilónia kormányzója, Nabú-apla-uszur ügyes politikája
révén és Asszíria gyengülését kihasználva megszerezte a Babilón fölötti telj­
hatalmat, és támadást indított korábbi ura ellen Asszíriát csak az egyiptomi
segítség mentette meg. De az is csak rövid időre, mert i. e. 615-ben Küaxa­
rész megtámadta Ninivét, amely ellenállt az ostromnak; ekkor északabbra
fordulva elfoglalta a régi fővárost, Assurt. Az odasiető Nabú-apla-uszurral
szövetséget kötött, s ezt a babilóni trónörökös, Nabú-kudurri-uszur és Küa­
xarész unokája, Amütisz házasságával pecsételték meg.

95
 A források szerint Küaxarész azért szenvedett vereséget Ninive falai alatt,
mert Asszíria ismét szkíta csapatoktól kapott segítséget. Küaxarész most
ellenük fordult, és szétverte őket. Egy évvel később, i. e. 612-ben a két szö­
vetséges, Küaxarész és Nabú-apla-uszur, Ninivét is elfoglalta. Az utolsó
asszír uralkodó Harránba menekült. Két évvel később a szövetségesek, az
egyiptomi segítség ellenére, döntő győzelmet arattak, és Asszíria végérvé­
nyesen eltűnt a világ nagyhatalmainak sorából.
Az urartui királyság bukása is erre az időre tehető, és Küaxarész távolabbi
nyugati területek, e kor világkereskedelmének virágzó központja, Lüdia
ellen is támadásra indulhatott. A méd és a lüd sereg öt éven át háborúskodott
anélkül, hogy a harc kimenetele eldőlt volna. Végül, mint Hérodotosztól
tudjuk, egy napfogyatkozás és valószínűleg a közben az apja utódaként
a babilóni trónra lépő Nabú-kudurri-uszur közvetítése békekötésre késztette
az ellenfeleket. Ezt a megegyezést is házassággal pecsételték meg, a lüd ki­
rályleányt Küaxarész fia, az az Asztüagész vette feleségül, aki majd i. e. 584-
ben, apja utódaként lép trónra. A két birodalom között a határt a Halüsz­
folyó mentén állapították meg.
Ekkor Lüdia kivételével egész Nyugat-Ázsia a két nagyhatalom, északon
Média, délen pedig a Szíriát, Palesztinát és Elámot is magába foglaló Babiló­
nia kezén volt. A méd nagyhatalommal Babilóniának mindenképpen szá­
molnia kellett. Ezért Nabú-kudurri-uszur, a birodalmát fenyegető veszély
nagyságát felmérve, az északi határon hatalmas erődítéseket emeltetett, hogy
az esetleges méd támadás ellen védekezni tudjon. Babilónia számított a méd
támadásra. Sokatmondóak Ezékiel próféciái, de nem kevésbé azok Jeremiás
jóslatai sem, amelyekben az urartui, a mannaj és a szkíta harcosokkal együtt
érkező méd sereg támadását megjövendölte.
A harc az utolsó babilóni uralkodó, Nabú-naid uralkodása alatt lángolt fel.
Középpontja Harrán volt, melyet Asztüagész el akart ragadni Babilóntól.
Márpedig éppen Harránban volt az a Szín tiszteletére emelt hatalmas temp­
lom, amelynek Nabú-naid volt a patrónusa, s amely tulajdonképpen egy
fontos kereskedelmi és bankközpont volt. A tengeri kijáratok, a földközi­
tengeri kikötők felé utat nyitó Harrán volt az a kereskedelmi gócpont, ahol
Észak és Kelet Nyugattal találkozott. Nabú-naid erőteljesen védekezett.
Ügyes politikai fogással szövetségre lépett a perzsák uralkodójával, II.
Kürosszal, aki a Hamadánt átszelő nagy kereskedelmi út fölötti ellenőrzést
akarta megszerezni, és Asztüagésszal szemben támogatást nyújtott neki.
Ezzel megjelent a színen az új ellenfél, a nagykorúvá érett perzsa birodalom.

96
Ez a fiatal és életerőtől duzzadó nép uralkodójának, az ókor egyik legtündök­
lőbb hadvezérének a vezetése alatt a világ meghódítására indult.
A méd állam szervezetéről jóformán semmit sem tudunk. Már szóltunk
arról, hogy a Dajakku-ház tagjai hosszú, türelmes úton jutottak el addig,
hogy birodalmat hozzanak létre egy sor kis fejedelemségből, amelyek közül
egyesek szabad akaratukból, mások erőszak hatására csatlakoztak. Tény,
hogy az iráni törzsek egysége jóval lassabban alakult ki, mint ahogyan az más
népek, például az egyiptomiak és a sumerek esetében történt, akik amint
átléptek a vadász életmódból a földművelők és az állattenyésztők szervezett
társadalmába, szinte azonnal monarchiát hoztak létre. Az okot éppúgy keres­
hetjük az összetett népesség természetében, mint azokban a természeti, föld­
rajzi és éghajlati viszonyokban, amelyek között az i. e. 1. évezredben itt lakók
társadalma fejlődött. Az iráni hódítóknak időre volt szükségük ahhoz, hogy
meghódítsák, leigázzák és beolvasszák az e területen feltehetően őslakos aziá­
nus népességet. Ez a fejlődés az i. e. 8. század végén még nem ért véget. Az
iráni törzsek letelepedése hosszú és fáradságos folyamat volt.
Iránnak nincsenek olyan folyói, mint a Nílus avagy a mezopotámiai
folyók, amelyek áradásaikkal minden évben megtermékenyítették a földet.
Iránban nincsen olyan évszak, amely évente visszatérő jótékony esőivel ter­
mésre serkentené a földet. Itt a víz, a legkorábbi időktől kezdve, életfontos­
ságú volt, az ember csak ott bírta magát fenntartani, ahol öntözni tudott.
A népesség ezért szétszóródva telepedett le, és a népsűrűség sohasem érte el
az egyiptomit vagy a mezopotámiait. Pontos képet adnak erről a ma szét­
szórtan, egymástól több tíz kilométeres távolságban fellelhető tellek vagy
mesterséges dombok, az ősi emberi települések maradványai. Ez a földrajzi
viszonyokból következő helyzet minden vidéken, sőt szinte minden völgy­
ben bizonyos mértékű elkülönüléshez vezetett, s ennek nyomai a mai napig
fennmaradtak. Ezért volt Iránban és van még ma is annyi, dialektusát, erköl­
cseit és szokásait mereven őrző nomád, félnomád és letelepült törzs. Ezért
függött mindig Irán egysége - politikai szempontból — az éppen uralmon
levő dinasztiától.
A méd egység kialakulásában külső tényezők is szerepet játszottak. Az
urartui királyság és különösen az asszír hódító politika fenyegető közelségé-
ben a médeknek választaniuk kellett, hogy egységben élnek tovább, vagy
idegen iga alatt esetleg végleg eltűnnek. Az első megoldást választották.
Ékesszólóan bizonyítja ezt fővárosuk, Ekbatana neve is, mely „gyülekezőhe­
lyet" jelent. A várost annak az útnak a mentén alapították, amelyen az asszír

97
csapatok behatoltak területükre, bizonyára éppen azt a feladatot szánva neki,
hogy az inváziót megállítsa. Az asszírok ismétlődő hódítási kísérletei őket is
gyarmatosító politika folytatására ösztönözték, erre mutat az is, hogy zsidó
kolónusokat telepítettek le Teherán közelében, Rhagaiban. Ez azonban csak
ideig-óráig enyhítette a helyzetet, és a ninivei birodalom végül elérte Ekba­
tanát.
Ha hihetünk az asszír királyok krónikáinak, nem volt a birodalmukban
egyetlen olyan nép sem, amelyik oly gyakran lázadt volna fel, mint a médek.
Fegyverrel a kezükben védték függetlenségüket, és egyesültek, hogy jobban
szembeszállhassanak az ellenséggel. A méd birodalom első korszaka távolról
sem volt olyan nyugodt, mint ahogyan azt Hérodotosz idealizált hagyomá­
nya elénk festi.
Ha feltételezhetjük is, hogy a méd birodalompolitikaiszervezetem e g l e h e ­
tősen hasonlított az asszíréhoz, a médek szellemi és anyagi kultúrájáról jófor­
mán semmit sem tudunk. Alig mondhatunk többet erről a népről, mely
a parasztok rideg életét élte, és harcolnia kellett azért, hogy meghódítsa azt
a földet, amelyen le akart telepedni, mint amennyit a germánok, a vandálok,
a vizigótok vagy a frankok irodalmi műveltségéről tudnánk mondani. Ami
a képzőművészetet illeti, a médek, a szkítákhoz és a kimmerekhez hasonlóan,
bizonyára elsősorban a gazdagon díszített fegyvereket, a szépen kidolgozott
lószerszámokat, a nemesfémből készült edényeket és a színes, hímzett ruhá­
kat kedvelték.
A köznépről az asszír domborművek ábrázolásai alapján alkothatunk
képet: a bajuszos, szakállas férfiak testhez simuló ruhájukra vetett állatbőrö­
ket, magas szárú, fűzős és felkunkorodó orrú cipőt viselve vezetik az asszír
hódítókhoz a lovakat (44. ábra). Művészetükre a zivijei kincslelet vet némi
fényt. Az így kialakult képet egészíthetik majd ki a jövő leletei, további bizo­
nyítékokat szolgáltatva arról, hogy a győztesek mit vettek át a körülmények­
nek megfelelően a náluk fejlettebb civilizációval rendelkező meghódított
népektől. Monumentális művészetük emlékét csupán néhány sziklasír,
a hegyek oldalába vájt fejedelmi temetkezési hely őrzi. Egyikük a Zagrosz
nyugati előhegyeiben, Szar-e pol-e zoháb közelében (46. ábra), néhány
másik pedig Kurdisztánban (47. ábra) található. A Szar-e pol-e zoháb közelé­
ben levő sírt vallásos témájú dombormű díszíti, az ábrázolt alak a barszomot,
a vallási szertartás során szükséges vesszőnyalábot tartja kezében.

98
44. Méd férfi, asszír dombormű nyomán

45. A hamadáni kőoroszlán

99
 46. Sziklasír Dokkán-e Dáúdban (Szar-e pol-e zoháb közelében)

100
 47. Sziklasír Fakhrikában, az Urmia-tótól délre

Elám és a perzsák.
Az akhaimenida korszak kezdete

Elámról az i. e. 12. és a 8. század közepe között szinte semmit sem tudunk.

Csupán egyetlen rövid utalás szól arról, hogy időről időre fellángolt a harca
Asszíria ellen. Az a csend, amely az elámi birodalmat, elsősorban a források
hiánya következtében, körülveszi, az országot rendkívüli mértékben sújtó
külső és belső eseményekben leli magyarázatát. Az Elám gyengülését előse­
gítő tényezők között szerepet játszhatott az új etnikai elemek letelepedése is,
legyenek ezek akár a perzsa törzsek, akár a már régóta a Tigris bal partján élő
arámiak.

101
 A perzsák már i. e. 700 előtt Sustartól keletre, a Bakhtijári-hegység előhe­
gyeiben, Parszumasban éltek, a Kárun-folyó két oldalán elterülő vidéken,
ott, ahol a folyó nagy kanyarulatot ír le, hogy azután dél felé folytassa útját.
Elám már nem volt elég erős ahhoz, hogy megakadályozza, hogy a perzsák
ezen, az ősi idők óta az elámi birodalomhoz tartozó területen letelepedjenek.
A perzsák, az elámiak fennhatóságát elismerve, valószínűleg itt alapították
meg, Akhaimenész vezetésével, azt a kis, nevüket viselő királyságot,
amelyre oly fényes jövő várt.
Asszíria és Elám között időről időre kiújult a harc, attól függően, hogy az
elámi uralkodók a babilóniai kérdésben melyik fél pártjára álltak. A parszu­
masi perzsákról a babilóniai fejedelem törvényes igényeit az asszírokkal
szemben támogató és e célból nagy sereget felállító Humban-nimena
(692-688) uralkodása idején tesznek először említést. Az öldöklő és végül is
bizonytalan kimenetelű összecsapás Haluléban zajlott le. Szín-ahhé-eriba
asszír uralkodónak nem sokkal ezután sikerült Babilónt visszaszereznie, és
Elámot ismét visszaverték.
Asszíria, miközben folytatta küzdelmét ellenségével szemben, teljes kato­
nai és diplomáciai súlyával a hanyatló Elámra nehezedett. Egyrészt az ország
feldarabolására törekedett, másrészt támogatást biztosított azoknak a fejedel­
meknek, akik hűséget fogadtak az asszír trónnak. Az asszír uralkodó ebben
a zavaros légkörben, amelyet az asszírokat támogató és az asszírellenes elámi
erők közötti belső küzdelmek csak súlyosbítottak, saját kénye-kedve szerint
ültetett királyokat az elámi trónra és taszított le onnan. A kis perzsa királyság
lassan, de megállíthatatlanul erősödött. Akhaimenész fia és utóda, Teiszpész
(675-640) már „Ansan város királyá"-nak a címét viselte, és uralma alá tarto­
zott a Parszumastól északnyugatra elterülő vidék. Megszabadult ugyan az
elámi fennhatóságtól, de, ha hihetünk Hérodotosznak, kénytelen volt elis­
merni (i. e. 670 körül) a médek fennhatóságát, amikor, mint tudjuk, kirá­
lyuk, Phraortész-Khsathrita Asszíria megtámadására hatalmas szövetséget
hozott létre.
A kísérlet bukása, Khsathrita halála (i. e. 653) s az ezt követő szkíta betörés
és Média huszonnyolc éven át tartó vazallussága következtében Teiszpész
a méd birodalomtól függetlenné vált. Hatalma, a feltartóztathatatlanul
hanyatló elámi birodalommal szemben egyre növekedett, és országához csa­
tolta Pársza tartományt, a mai Fárszot. Teiszpész türelmes munkálkodása,
amelynek eredményeként, merész és ugyanakkor óvatos politikájával,
tekintélyes nagyságú területeket szerzett meg, nagy jelentőségű volt a meg-

102
 48. Ariaramnész király óperzsa ékírásos aranytáblája

születőben levő fiatal királyság jövője szempontjából. Ha csak lehetett, elke­

rülte, hogy a nagyhatalmak harcaiban részt vegyen, és Elám felszólítására,
hogy álljon Samas-sum-ukín babilóni király mellé, akit fivére, Assur-bán-
apli taszított le a trónról, Teiszpész merev elutasítással válaszolt.
Halálakor az Ansannal és Párszávai bővült Parszumast hagyta utódaira.
Birodalmát ő is felosztotta, mint ahogyan később a Meroving-királyok tet­
ték, két fia között. A bíborban született Ariaramnész (kb. i. e. 640-590) lett
a „nagykirály, a királyok királya, Pársza királya" és I. Kürosz (kb. i. e.
640-600) lett Parszumas „nagykirálya". Véletlen leletként bukkantak rá
Hamadánban arra az aranytáblára, amelyre ékírásos jelekkel, óperzsa nyel­
ven vésték rá Ariaramnész címeit (48. ábra). „A perzsáknak ezt az országát
- mondja a király -, amely az enyém, amely szép lovakban és jó emberekben
bővelkedik, Ahuramazdá, a nagy isten adta nekem. Én vagyok ennek az
országnak a királya."
Ez a tábla, mely eddigi ismereteink szerint a legrégebbi akhaimenida
emlék, tartalmazza a legkorábbi óperzsa szöveget. Arról az óriási fejlődésről
tanúskodik, amelyet a nomád életmódból a letelepült életmódba éppen csak
átlépett perzsa törzsek az i. e. 7. század kezdete óta megtettek. Ékírásos jelek­
kel leírt ábécéjük nyilvánvaló előrelépést jelentett az asszíroknak és az elámi­
aknak még ebben a korban is alkalmazott ideografikus és szótagírásával
szemben, melyek hatása valószínűleg közrejátszott az óperzsa írás kialakítá­
sában. A perzsák történelmük hajnalán, miközben birodalmuk még javában
formálódott, megvalósították azt, amire a Felföld őslakossága az évszáza­
dok, sőt évezredek folyamán sohasem törekedett: saját írásukkal rögzítették
nyelvüket. Ariaramnész táblája, amely, mint később látni fogjuk, korántsem
az egyetlen ilyen lelet, annyira rendkívülinek tűnt, hogy a tudósok jelentős
része kétségbe vonta hitelességét. Ezzel a perzsák már civilizációjuk kialaku­
lásának a kezdetén alkotó szellemük eredetiségéről tettek tanúbizonyságot,

103
képesek voltak az idegenektől átvett gondolatot saját szellemiségüknek meg­
felelően átalakítani.
Az Elámban bekövetkezett események hatására Asszíria ismét hadba
indult ellene. Tammaritut, azt a királyt, aki Assur-bán-apli iránt hűségesnek
mutatkozott, az egyik elámi hadvezér letaszította a trónról. Tammaritu
elmenekült. Menekülése közben asszír csapatok fogságába esett, amelyek
Ninivébe vitték. Az új elámi uralkodó Asszíriával szembeni gyanús magatar­
tása hamarosan olyan félreérthetetlenné vált, hogy Assur-bán-apli elhatá­
rozta: mielőtt a helyzet még rosszabbra fordul, döntő csapást mér az elá­
miakra.
Az asszír hadaknak két célpontjuk volt, délen Szúsza, északon pedig,
a Karkhe középső folyásának völgyében, Madaktu. Madaktut és több más,
a folyó völgyében fekvő elámi várost sikerült elfoglalniuk. Végül Assur-bán-
apli Szúszában visszaültette Tammaritut a trónra, aki így az asszír uralkodó
kezéből nyerte el a hatalmat. Ez a restauráció azonban nem tartott sokáig, és
az asszírok védence, akit ismét megfosztottak trónjától, pártfogóinál talált
menedéket.
Assur-bán-apli az asszírellenes mozgalom erősödése miatt elhatározta,
hogy leszámol Elámmal. Asszíria, melyet már csak egy negyed évszázad
választott el saját pusztulásától, elsöpörte Elámot, Babilónia legrégebbi el­
lenfelét.
Az asszírok újra elfoglalták Madaktut, majd átkeltek a Karkhe-folyón,
kifosztották Szúszát, és miközben üldözőbe vették az elámi királyt, elfoglal­
tak egy sereg elámi várost, köztük az Untas-Napirisa által alapított elámi
királyi várost, Dúr-Untast, a mai Csogá-Zambilt is. Az asszírok, győzedel­
mes hadjáratukat folytatva, átkeltek az Idide-, azaz a mai Áb-e Diz-folyón, és
eljutottak Hidaluig, amely Sustar vidékén lehetett. Továbbhaladva kelet felé,
az asszír hadvezér elérte a Bakhtijári-hegység előhegyeit, ahol Parszumas
nyugati határa húzódott. Teiszpész fia, I. Kürosz volt ennek az országnak
a királya, nevét az asszírok Kuras formában írták át. Kürosz a győztes hata­
lom iránti hűségének zálogaként beleegyezett abba, hogy idősebb fiát, Aruk­
kut, túszként Asszíriába vigyék.
Ez a kis kitérő, amellyel a perzsák és az asszírok között létrejött első köz­
vetlen kapcsolatot szemléltettük, igen fontos adatot nyújt Parszumas pontos
földrajzi meghatározása szempontjából. Parszumashoz tartozott az a terület
is, ahol ma Maszdzsed-e Szoleimán, a kőolajközpont fekszik. Itt láthatók egy
hatalmas, a hegynek támaszkodó mesterséges terasz nyomai (49. ábra).

104
 49. A Maszdzsed-e Szoleimán-i terasz alaprajza

Egyes tudósok, a völgy mélyében rejlő kőolaj alapján, arra gondoltak, hogy
olyan tűztemplom lehetett ezen a helyen, melynek örökégő tüzét a kiszi­
várgó gáz táplálta.
Ásatásaink során megállapítottuk, hogy a teraszon több szentély állt.
A hatalmas kövekből, kötőanyag nélkül rakott falak nagyon hasonlítanak
ahhoz a faltípushoz, melyet általában küklopikusnak nevezünk. A teraszt
övező fal teljes hosszában kiszögellő és beugró részek váltakoznak. A teraszra
több, közöttük egy mintegy 25 méter széles lépcső vezet. Ez a különös
együttes újdonság a Felföldön, hozzá hasonlót sem az elámiak, sem a babiló-

105
niaiak, sem az asszírok, sem az őslakosok nem építettek korábban. Irán kör­
nyékén az urartui királyság volt az egyetlen, amely széles körben alkalmazta
a falrakásnak ezt a típusát. A perzsák, amikor az Urmia-tótól nyugatra éltek,
Urartu közvetlen szomszédai, sőt egy időn át vazallusai is voltak. A perzsák­
hoz kapcsolhatjuk tehát a Maszdzsed-e Szoleimánban feltárt teraszt. Ők
azok, akik az i. e. 8. században Irán északnyugati részét elhagyva, végül
a Bakhtijári-hegységben telepedtek le. De nemcsak ennek a terasznak
a maradványai kerültek elő.
Innen 25 kilométerre északkelet felé, Bard-e Nesandében, a Kárun bal
partjától mintegy 7-8 kilométerre áll egy hasonló, ugyanezzel a falazásmód­
dal épített terasz. Alaprajza nagyjából megegyezik az előzőével, csak valami­
vel nagyobb területet foglal el, és a nagyméretű ciszterna mellett egy régi
mezőváros romjai fekszenek. Láthatók még azoknak a kőoszlopoknak
a maradványai is, amelyek egy oszlopcsarnok mennyezetét tarthatták.
Lehetséges, hogy az első perzsa királyi városok emelkedtek ezen a két helyen,
és még Akhaimenész vagy Teiszpész kezdett építésükbe. Talán nem téve­
dünk, ha a paszargadai, egyelőre még rejtélyes teraszt is hasonló építmény­
nek tartjuk, és ahhoz az akhaimenida királyi házhoz kötjük, amelynek feje­
delme, Ariaramnész (akinek aranytáblájáról már beszéltünk) Fárszban ural­
kodott. Ezek szerint a Maszdzsed-e Szoleimán-i és a Bard-e Nesande-i
terasz, a Paszargadai terasszal együtt, a perszepoliszi terasz ősének tekinthető.
A perszepoliszi terasz építésénél követett elvek azokra az ősi módszerekre
utalnak, amelyeket a perzsák Délnyugat-Iránba érve kezdtek alkalmazni,
s amelyek - hiszen északi szomszédaiktól vették át - korábban ismeretlenek
voltak ezen a vidéken. Véleményünk szerint hasonló koncepcióba illik bele
a Fárszban, Fahliján közelében, Dá o Dokhtarban található sziklasír is (50.
ábra), amely valószínűleg a legelső Akhaimenidák egyikének a sírja. Ez szol­
gálhatott mintául azokhoz a sziklasírokhoz, amelyek Dareiosz korától
kezdve a Naqs-e Rosztam-i sziklafalat díszítik.
A két kis perzsa királyság Küaxarész idején nem tudott ellenállni a médek
felfelé ívelő hatalmának, és a ninivei győztes fennhatósága alá került. Szúszát
és Szúsziánát pedig, a médek és a babilóniaiak közötti területosztozkodás
következményeként, az utóbbiak birodalmához csatolták. Ariaramnészt
a trónon fia, Arszamész követte. Nem régen került elő egy aranytáblája,
amelyet valószínűleg szintén Hamadánban, apja aranytáblájával egy időben
találtak. Ő is „nagykirály, a királyok királya, Pársza királya, Ariaramnész
fia" címekkel illeti magát. A tábla szövege megegyezik Ariaramnész táblájá-

106
 50. Sziklasír Dá o Dokhtarban, Fárszban

nak a szövegével. Ezt a két kis emléket abban a királyi archívumban őrizhet­
ték, amelyet Nagy Kürosz Ekbatanába szállíttatott át. Ezt a Bibliából tudjuk,
és, úgy látszik, a szúszai és perszepoliszi ásatások is megerősítik. A két ősi
főváros ásatásai során ugyanis, miközben a táblák tízezrei kerültek elő,
egyetlen olyan dokumentumot sem találtunk, amely a királyi archívum
anyagába tartozhatna, vagy birodalmi jelentőségű ügyekre vonatkozna.
Arszamész táblája, úgy látszik, arról tanúskodik, hogy Ariaramnész halá­
lát követően, mielőtt uralkodói hatalmát elvesztette, Perszisz fölött is uralko­
dott. Trónjától valószínűleg I. Kambüszész fosztotta meg, akkor visszavo­
nult. Hérodotosztól tudjuk, hogy fia, Hüsztaszpész, Nagy Kürosz uralkodá­
sának a kezdetén Perszisz kormányzója volt. Tehát Ariaramnész ágát csupán

107
a koronától fosztották meg, az országot továbbra is ők kormányozták, annak
a királyi ágnak a rendelkezései szerint, amelyhez Kürosz tartozott. Dareiosz
egyik, Szúszában napvilágra került feliratából világosan kiderült, hogy a szö­
veg írásakor, azaz Dareiosz uralkodásának első éveiben, apja, Hüsztaszpész
és nagyapja, Arszamész még életben volt.
I. Kambüszész, Parszumas, Ansan és talán Pársza királya, urának, Média
királyának, Asztüagésznak a leányát vette feleségül. Ez a házasság növelte
ennek az akhaimenida ágnak a jelentőségét és az egy korona alatt egyesített
két királyság tekintélyét. Ebből a házasságból született Nagy Kürosz, aki
Paszargadait fővárosává tette, és palotákból meg templomokból álló nagy
épületegyüttest építtetett. A királyi palota oszlopaira vésett feliratok szerint
ő a „nagykirály, az Akhaimenida". Ebben a formulában még nagyapjának,
Asztüagésznak a fennhatóságát ismeri el. Hamarosan hozzálátott, hogy
engedelmességre késztesse az apjától örökölt birodalomtól keletre, délkeletre
és északkeletre élő iráni és aziánus törzseket. A babilóni király, Nabú-naid,
aki felismerte Kürosz ambiciózus természetét, ügyes politikai húzással
a segítségét akarta megnyerni ahhoz, hogy a médektől elterelő hadmozdulat­
tal Harránt megszerezze. Ugyanis ez zárta el előle a Szíriába vezető utat.
Asztüagész tudomást szerzett az ellene irányuló szövetségről, és Küroszt
Ekbatanába rendelte. Kürosz nem engedelmeskedett. A méd királynak nem
volt más választása, mint hogy a lázadást erőszakkal fojtsa el. A harc kemény
volt, és két csatában dőlt el. A második csatát maga Asztüagész vezette, de
a győzelmet így sem tudta megszerezni. Elveszítette a csatát, és maga is
Kürosz kezébe került, aki nemeslelkűen bánt vele. Kürosz az egyesített Irán
fővárosává Ekbatanát tette meg. Az Asztüagész felett aratott győzelemmel
a sors kegye folytán a médekkel egyesült perzsa nép számára új korszak kez­
dődött.

108
 3. fejezet

KELET NYUGAT ELLEN

Az akhaimenida birodalom
Annak a birodalomnak a története, amelyet az Akhaimenidák fegyvereikkel
kivívott győzelmeikből építettek fel, lényegében az i. e. 1. évezred második
harmadát öleli fel. Kétségtelen, hogy a korabeli világban az első helyet mind­
végig az akhaimenida birodalom foglalta el. A történésznek is szinte minden
esetben e birodalom szemszögéből kell az eseményeket bemutatnia. Irán az
állami lét eszméjét és annak megvalósítását az Akhaimenidáknak köszönheti,
ők hagyták utódaikra a szilárd és független iráni államiságot.
Az akhaimenida birodalom belső működésének megszervezése alig
hasonlítható a Római Birodaloméhoz. A rómaiak arra ösztönözték a meghó­
dított és alávetett népeket, hogy velük azonos kulturális szintre emelkedje­
nek, és részt vegyenek a közös gazdasági életben. A különböző eredetű
s eltérő hagyományokkal és adottságokkal rendelkező népek számára a ki­
egyenlítődés általában felemelkedést, fejlődést jelentett. Kürosz és Dareiosz
álláspontja eltért ettől. Birodalmuk, a világtörténelem első óriási kiterjedésű
birodalma, néhány alacsony kultúrfokot képviselő félreeső terület kivételé­
vel, szinte az ókori kultúrák összességét bekebelezte. Koronájukhoz tartozott
Mezopotámia, Szíria, Egyiptom, Kisázsia, számos görög város és sziget,
valamint India egy része.
Ezeket a népeket az iráni műveltség szintjére hozni, egyet jelentett volna
a visszafejlődéssel, hiszen az Akhaimenidáknak, akik a népek együttesében új
jövevények voltak, tudniuk kellett, hogy az ősi, évezredes civilizációk velük
szemben fölényben vannak. Ez a magyarázata a Kürosz által biztosított széles
körű önkormányzatnak és Dareiosz ügyes politikájának, amely — sokszor
talán még az állam szilárdságát veszélyeztetve is - őrizte, sőt támogatta
a különböző civilizációkat. Ugyanakkor az egyensúlynak ily módon történő
eltolódása a birodalom egész történetét lappangó és néha igen súlyosan fel­
lobbanó betegségként kísérte végig. A fiatal és erőtől duzzadó perzsa nép ter-

109
jeszkedő törekvései ellenére ez lett idővel a nagy vereségek és a végső bukás
okainak egyike.
A Római Birodalom évszázadokon át tartó lassú fejlődés eredményeként
jött létre. Hosszan tartó formálódása erőt és szilárdságot biztosított neki. Az
Akhaimenidák gyors felemelkedésük során - a Délnyugat-Irán medencéiben
és völgyeiben megbúvó kicsiny királyságból egyetlen emberöltő alatt lett
hatalmas birodalom - nem tudtak a rómaihoz hasonló egyensúlyt kialakí­
tani. Az első megrázkódtatások már Kürosz fiának a halálakor jelentkeztek,
mégpedig olyan hevesen, hogy csak egy Dareiosz adottságaival rendelkező
férfi lehetett úrrá a helyzeten. Önként adódik az összehasonlítás az akhaime­
nida történelem e csaknem tragikus korszaka és a római polgárháborúk
között. Az erős megrázkódtatás után Rómában Augustus, Iránban pedig
Dareiosz kezdett abba az építő munkába, amely politikai átalakulást,-teljes
újjászervezést, politikai, közigazgatási, erkölcsi és társadalmi megújulást
jelentett. De a legbölcsebb és legelőrelátóbb intézkedések ellenére sem szűn­
hetett meg a birodalmat alkotó kultúrák és népek széthúzó ereje, amely
a végső pusztulásba taszítja majd a birodalmat.

Kürosz (i. e. 559-530)

A méd hatalommal folytatott nyílt küzdelemben Kürosz nem számíthatott

távoli babilóniai szövetségesére, csak a saját haderejére. Ez az erő széles körű,
iráni és nem árja törzseket egyaránt érintő egyesítő tevékenysége eredmé­
nyeképpen, már rendelkezésére is állt. Hérodotosz sorolja fel azokat a népe­
ket, amelyek a Kaszpi-tenger délkeleti csücskétől egészen az Indiai-óceánig
Kürosz birodalmának a magvát alkották. Az egyesítés jórészt békés úton tör­
tént. Valószínűleg ebben a korban alakulhatott ki a perzsa királyi tanács hét
főből álló testülete is, amelyben az első hely az uralkodót illette meg. Így zaj­
lott le a szorosan vett Irán határain belül az egyesülési folyamat, amelyben
a törzsfőnökök, nomád vagy letelepült életmódjuk sajátosságait továbbra is
őrizve, maguk is tevékenyen részt vettek az állam kialakításában.
A médek fölött aratott győzelmet nem követte olyan véres és pusztító dia­
dalmámor, mint amilyennel az asszírok és a babilóniaiak, az elámiak és
a karthágóiak a legyőzött népekkel szemben hatalmukat bizonyították.

110
Ekbatanát nemcsak hogy nem pusztították el, hanem továbbra is főváros
maradt. Itt helyezte el Kürosz a királyi levéltárat, és valószínűleg ide vitette
át, a többi okirattal együtt, Ariaramnész és Arszamész tábláit is. A méd hiva­
talviselők megtartották tisztségüket, de kineveztek néhány perzsa tisztviselőt
is közéjük. A hatalom átvétele olyan diszkréten zajlott le. hogy a nyugati
népek szemében a perzsa királyság továbbra is a méd királyság maradt. A két
királyságot koronája alatt egyesítő Kürosz hatalmas birodalom uralkodója
lett, arnelynek jelentős természetes gazdagsága és földrajzi helyzete folytán
közvetítőként, kapcsolatteremtőként kellett fellépnie a nyugati és a távol­
keleti civilizációk között. Irán ettől a kortól kezdve ezeréves létének egyetlen
szakaszában sem mondott le erről a neki jutott történelmi feladatról.
A ragyogó képességű hadvezér, a kiváló uralkodó előtt két politikai cél
lebegett. Nyugat felé tekintve a Földközi-tenger partvidékét akarta megsze­
rezni, azokat a kikötőket, ahová az Iránt átszelő nagy útvonalak vezettek,
azaz Kisázsiát, ahol a tengeri központokat a gazdag Lüdia mellett a görögök
tartották kezükben.
Ugyanakkor keleten biztonságát kellett megvédenie. A nagy múltú kultú­
rák egy részét is magába foglaló hatalmas iráni állam megszervezésével a civi­
lizált világ határai messze keletre, az Óxosz és az Iaxartész vidékére tolódtak
ki, oda, ahol a „külső Iránt" alkotó népek és törzsek továbbra is állandó moz­
gásban voltak. Kürosz ennek a két célnak szentelte és a másodikért fel is
áldozta életét.
Kürosz, mint a méd királyság örököse, valamint Asszíria, Urartu és Kelet-
Kisázsia ura, szemben találta magát Lüdiával, ahol i. e. 561 óta Kroiszosz
uralkodott. Miután Kilikiával békés úton elismertette fennhatóságát, és így
elvágta annak a támogatásnak az útját, amelyet Lüdia esetleg egyiptomi és
babilóniai szövetségeseitől kaphatott, a lüdk i r á l yközvetlen környezetében
pedig híveket szerzett magának, becsületes játékosként javaslatot tett Kroi­
szosznak, hogy ismerje el a perzsa fennhatóságot. Cserében, rnint ígérte,
megtarthatja trónját és országát. Kroiszosz ezt elutasította. Ekkor Kürosz
Asszíriában összevonta csapatait, átkelt a Tigrisen, és a majdani „Királyi
úton" haladva indult Kappadokia felé. Útközben elfoglalta Harránt, a fontos
kereskedelmi központot, amely Nabú-naid kezében volt. Ezzel a lépéssel
egykori szövetségesét az Egyiptommal és Spártával már eddig is szövetség­
ben levő Lüdia oldalára állította.
Az első csata, a Halüsz mentén, nem hozott döntő eredményt. Kroiszosz
visszavonult, mert azt hitte, hogy Kürosz a tél közeledtével félbeszakítja

111
a hadműveleteket. De a perzsa uralkodó folytatta a küzdelmet, és ezért Kroi­
szosz kénytelen volt híres lovasságát bevetni. A lovakkal szemben Kürosz
a tevéket vonultatta fel. A soha nem látott állatoktól a lüd lovak annyira meg­
rémültek, hogy lovasaik nem tudták őket harcba vinni. A teljes összeomlás
elől Kroiszosz bevehetetlennek tartott fővárosába, Szardeiszba menekült.
Kürosz ostrom alá vette, és elfoglalta a várost. Kroiszosz, saját elhatározásá­
ból, a máglyahalált választotta. Lüdia, perzsa kormányzóval az élén, szatra­
pia lett.
Kürosz ekkor a partvidék gazdag görög városai felé fordult, és teljes meg­
adást követelt. Ezt a görögök visszautasították. Alattvalói voltak ugyan a lüd
királynak is, de a kereskedelem révén meggazdagodott városok a lüd igát
könnyűnek érezték. Válaszuk lázadással volt egyértelmű, Kürosz ennek
megfelelően járt el velük szemben. Milétosz, az egyetlen város kivételével,
amely az első percben behódolt, egymás után foglalta el a görög városokat.
Volt, amelyiket fegyverrel, volt, amelyiket árulással. A perzsa arany ugyan­
olyan erősnek bizonyult, mint a perzsa hadsereg. Kürosz a partvidéket két
szatrapiára osztotta. Az ión partvidéket Szardeiszhez csatolták, a Fekete-
tenger vidéke pedig a "Tengeriek" nevet kapta.
A továbbiakban látjuk majd, hogy az akhaimenida kor folyamán a kis­
ázsiai görög városok helyzete mindvégig a perzsa politika választóvizeként
szerepelt, és nagymértékben közrejátszott Nagy Sándor hadjáratának
a megindításában is. Annak, hogy a perzsák, Kürosztól kezdve, miért
ragaszkodtak olyan nagyon ezekhez a városokhoz, több oka volt. Először is,
a nagy birodalom tekintélye sem bel-, sem külpolitikai szempontból nem
engedhette meg, hogy meghajoljon néhány, a kereskedelemben meggazda­
godott város előtt. Ugyanakkor ezek a városok katonai szempontból is fon­
tosak voltak, hiszen lakosságuk kiváló szakemberekből, kitűnő katonákból
állt. Jól kiépített kikötőik a görög anyaország felé néztek, és biztosították
a kapcsolatot a görög világgal. Végül, gazdag, virágzásuk teljében levő váro­
sok voltak ezek, melyek meghódításával sokat nyert a birodalom kereske­
delmi élete. Ráadásul, ily módon elhárultak azok az akadályok is, amelyeket
azelőtt e városállamok a perzsa birodalmi kereskedelem elé állítottak.
A görög városok gyengesége, amely elsősorban abból eredt, hogy egy­
más között nem tudtak egyetértésre jutni, vonzotta a perzsa haderőt, s egy­
szersmind a perzsa aranyat is. Ez utóbbinak még a delphoi jósda sem tudott
ellenállni. Tény az is, hogy volt ezekben a városokban olyan társadalmi réteg
is, mégpedig nem a legjelentéktelenebb, amelynek érdekében állt, hogy

112
I. Férfiszobrocska (i. e. 3. évezred)
M. Forughi-gyűjtemény. Hadi felvétele
II. Agyagedény a szijalki B temetőből.
Luzern, Kofler-Truniger-gyűjtemény
III. Loresztáni ezüstlemez.
Cincinnati, Múzeum
IV. 1. Loresztán. Istennő kőszáli kecskével. Bronz.
IV. 2. Loresztán. Szraosa isten. Bronz.
M. Forughi-gyűjtemény. Hadi felvétele
M. Forughi-gyűjtemény. Hadi felvétele
V. 1-2. Loresztán. Zabiák. Bronz.
M. Forughi-gyűjtemény. Hadi felvétele
 VI. 1. Loresztán. Bárd. Bronz.
M. Forughi-gyűjtemény. Hadi felvétele

VI. 2. Loresztán. Bárd. Bronz.

Teherán, Múzeum
VII. 1. Zivije. Arany melldísz.
Teherán, Múzeum VII. 2. Zivije. Arany karperec.
Teherán, Múzeum
VIII. Zivije. Aranylemez.
New York, Metropolitan MuseumofArt
a perzsa ügyet támogassa. A kereskedőkről van szó, akiknek a hatalmas biro­
dalom kebelében folytatott kereskedelmi tevékenység jelentős hasznot ígért.
Kürosz,- miután Kisázsia meghódítását befejezte, csapataival a keleti határ­
vidékre vonult. A korábban Médiához tartozó Hürkaniába és Párthiába
Dareiosz apját, Hüsztaszpészt nevezte ki szatrapának, majd továbbhaladt
kelet felé. Drangiané*, Arakhószia, Margiané és Baktria sorban mind a biro­
dalom tartománya lett. Kürosz átkelt az Óxoszon és megérkezett az Iaxar­
tészhez, a birodalom északkeleti határához. Itt megerősített védvárosokat
emeltetett, hogy a határvidéket a közép-ázsiai nomád törzsek támadásaival
szemben megvédhessék.

Babilón bukása

A keleti határvidékről visszatérve, Kürosz a nyugati határvidéken folytatta

a hadműveleteket. Ütött a Babilón elleni támadás órája. A nagy vállalkozás­
hoz minden kedvezőnek tűnt. Nabú-naid gyengesége, hiszen érdeklődését
egyre inkább csak Szín isten kultusza, illetve a „régészeti" kutatások és hely­
reállítások kötötték le, a papi osztály elégedetlensége, mert úgy érezték,
hogy uralkodójuk nem törődik velük, valamint az, hogy Nabú-naid az
ország védelmét teljes egészében a trónörökösre hagyta. A vihar felhői gyü­
lekeztek a nagy város fölött. Az áttelepített zsidók előre látták a perzsa táma­
dást, prófétáik Küroszban a szabadítót köszöntötték. Babilón harc nélkül
esettel,csupána királyi negyedben volt néhány napos ellenállás. A fogságba
esett uralkodóval Kürosz, szokása szerint, nagylelkűen bánt. Amikor
a következő évben (i. e. 538) elhunyt, általános gyászt rendeltek el, amelyben
Kürosz maga is osztozott.
Kürosz a babilóni nép előtt nem hódítóként, hanem szabadítóként, a trón
törvényes örököseként lépett fel. Felvette a „Babilón királya, az ország kirá­
lya" címet, hogy hangsúlyozza, milyen nagy fontosságot tulajdonít biro­
dalma újonnan szerzett területének. A templomokba visszaállíttatta mind­
azokat az istenszobrokat, amelyeket Nabú-naid a fővárosba vitetett, és az

* Drangiané (Drangiána): a Hérodotosz által Szarangai, az óperzsa forrásokban zaranka néven

említett kelet-iráni nép által lakott terület a Helmand alsó folyásánál.

113
 újévi nagy ünnepségen, a babilóni királyok szokása szerint, megérintette Bél
isten kezét. Ezzel a mozdulattal törvényesítette, hogy új királyi ág került
a babilóni trónra. Mint Babilónia uralkodója, a Babilóniához tartozó terüle­
teknek is ura lett, elsősorban Szíriának, ahol szintén jóindulatú politikát foly­
tatott. A föníciai királyok hűségükről biztosították, és rendelkezésére bocsá­
tották flottáikat, melyek hadereje felért az egyesített görög flottáéval.
Kürosz babilóni uralkodásának első évében rendeletet adott ki, melyben
engedélyezte, hogy a zsidók fogságukból hazatérjenek, és ugyanolyan for­
mában újjáépítsék jeruzsálemi templomukat, mint amilyen lerombolása
előtt volt. Ezenkívül megparancsolta, hogy szolgáltassanak nekik vissza
minden arany- és ezüstedényt, amelyet elvettek tőlük és Babilónban őriztek.
I. e. 537-ben több mint negyvenezer zsidó hagyta el, Zerubbábel vezetésével,
Babilóniát, hogy visszatérjen az Ígéret földjére. Magas rangú perzsa hivatal­
nok kísérte őket, az ő feladata volt, hogy a rendelkezések végrehajtását ellen­
őrizze. Ebben is Kürosz nagylelkű jelleme mutatkozik meg, az a szándék,
hogy az embereknek megnyugvást szerezzen. Ugyanakkor jó államférfiként
azt sem tévesztette szem elől, hogy Palesztinán keresztül vezet az út Egyip­
tom felé, amelyet még meg kell hódítania.
Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy ebben a korban a politika szoros
kapcsolatban állt a vallással. Valószínű, hogy Kürosz, és őt követően Darei­
osz is, nemcsak azért tanúsított jóindulatú magatartást a zsidókkal szemben,
mert saját érdeke úgy kívánta, hanem azért is, mert a káld és az egyiptomi
kultuszoknál jóval közelebb érezte magához a zsidók vallási eszményképét,
és a zsidó vallást más vallásoknál magasabb rendűnek tartotta. A hazatérő
zsidók tudatában voltak ennek, és az iráni nép iránti hálájuknak, a fogság
gyászos napjai után, öröménekekben adtak kifejezést. A „választott nép" az
újjászületést a perzsáknak köszönhette.
A birodalom keleti határvidékén bekövetkezett események miatt Kürosz­
nak újra kellett kezdenie a nomádok elleni hadműveleteket. Megbízta fiát,
Kambüszészt, hogy tegyen előkészületeket az Egyiptom elleni hadjáratra,
majd keletre indult, ahol nem sokkal ezután azegyikcsatában életét vesztette.
Testét Paszargadaiba vitték, és a Felföldre érkező irániak sírhalmaihoz
hasonló sírba temették, amely azokra az északi lakóházakra emlékeztetett,
amilyen hajdan őseiké is volt.
Kevés király emlékét övezték olyan dicsfénnyel, mint Küroszét. Nagy
hadvezér, kiváló uralkodó, a sors kegyeltje volt. Nemes lelkű és jóindulatú
jelleméből fakadóan sohasem jutott eszébe, hogy a meghódított országokat

114
mind egyformára gyúrja, igen bölcsen meghagyta a koronájához csatolt
országok saját belső szerkezetét. Bárhol járt is, elismerte a különböző vallá­
sok isteneit, és tisztelettel adózott nekik. Mindenütt a helyi király utódaként
lépett fel. Nem Nagy Sándor volt az első, aki ehhez a politikához folyamo­
dott. Csak Kürosz példáját kellett követnie ahhoz, hogy új alattvalói öröm­
ujjongással fogadják. Új fuvallat járta be a világot, elsöpörte a lemészárolt
áldozatok jajkiáltásait, eloltotta a romba döntött városok lángjait, felszabadí­
totta a rabszolgasorba taszított népeket. Kürosz mindenkinél jobban meg­
érezte, hogy „az antik világ, a civilizált városok és a barbár hordák meglehe­
tősen homályos belső erőknek engedelmeskedve haladnak afelé, hogy egy­
séges emberiséggé olvadjanak össze".
Kürosz sohasem cselekedett úgy, mint ahogyan a rómaiak tettek, akik
egy-egy riválisukkal szövetséget kötve egyenlő partnerként bántak vele,
majd e nép történelmének egyik gyenge pillanatát kihasználva, hirtelen lero­
hanták, meghódították és leigázták. A perzsák „atyának" nevezték, a meg­
hódított hellének „mesternek" és „törvényhozónak", a zsidók pedig „fel­
kentnek". Nem csökkent harci szelleme az évek hosszú során keresztül foly­
tatott háborúkban és hódításokban. A legyőzöttekkel mindvégig nagylel­
kűen bánt, és a kezét nyújtotta feléjük. Az egyik Babilóniából származó tör­
téneti szövegben ő maga mondja: „Marduk végiglátogatta az összes orszá­
got, és meglátta azt, akit azért keresett, hogy igazságos király legyen belőle,
a szíve szerinti király, akit kezével fog vezetni. Kimondta a nevét: az ansani
Kürosz, és nevét a mindenek feletti uralkodásra jelölte meg."

Paszargadai

Az uralkodása nagy részét felemésztő keleti és nyugati hadjáratok közben

Kürosznak kevés ideje maradt arra, hogy más tevékenységgel és különösen,
hogy városépítéssel foglalkozzék. Szúszát akkor választotta fővárosául, ami­
kor talán még csak Ansan királya volt. Majd Ekbatana és Babilón is fővárosa
lett, tartózkodási helye az évszakok szerint változott. Ezek mellett az utó­
korra hagyta Paszargadai királyi városát, amelyet a hagyomány szerint azon
a helyen emeltetett, ahol Asztüagész fölött döntő győzelmet aratott.

115
 51. Kő oroszlánfej Paszargadaiból

A Paszargadai név a Parszagad 'perzsák tábora' kifejezés hibás alakja lehet. Ez

a név, ha helytálló a szómagyarázát,Tgen pontos képet ad a városról.
Valóban, hatalmas, fallal körülvett tábor ez, amelyben kertek, parkok
közepén templomok és paloták emelkedtek. A park bejáratát szárnyas bika
őrizte. Az Északi Terem bejáratánál még ma is áll a két négyszárnyú genius
egyike. A háromnyelvű, óperzsa, babilóni és elámi felirat azt mondja: „Én
vagyok Kürosz, a király, az Akhaimenida." A nagy fogadótermet orthoszta­
tész*-reliefek díszítik, rajtuk áldozati állatokat vezető papok és sasfejű, sas­
karmú geniusok láthatók. Az oszlopokon lovat, bikát, oroszlánt (51. ábra) és
fejükön szarvat viselő oroszlánt ábrázoló fejezetek nyugszanak.
Egy másik palotában a pilaszterekre (52. ábra) szintén háromnyelvű felira­
tot véstek, ezen Kürosz „nagykirálynak" mondja magát. Ezt az épületet
bizonyára Média meghódítása után emelték. A faoszlopokat élénk kékre,
zöldre, pirosra és sárgára festették. Az ajtófélfákon, jogarral a kezében,
a király látható, szemét és öltözékének egyes részleteit aranylemezzel borítot-

* Orthosztatész: lábazati fal.

116
 52. Paszargadai romjai
117
ták. Az egyik szögletes torony formájú, faragott kövekből szépen rakott tűz­
templom, átasgáh, igen hasonlít ahhoz a tűztemplomhoz, amely Naqs-e
Rosztamban Dareiosz sírjával szemben áll. Ettől nem messze két, lépcsős
tűzoltár emelkedik (53. ábra), ezek körül zajlottak, szabad ég alatt, a vallási
szertartások.
Paszargadai szemléletes képet nyújt a perzsa művészetről, amelynek első
lépéseiről egyelőre még semmit sem tudunk. Bármennyire összetett is ez
a kép, az asszír stílusú szárnyas bikákkal, a hettita eredetű orthosztatész-relie­
fekkel, babilóniai ihletettségű sokszínűségével és az egyiptomi szimbólu­
mokkal, lényegét tekintve mégis a magas fokot elért perzsa kultúrát tükrözi.
Ami kívülről jött, azt mind átformálták, átalakították, s az eredmény egysé­
ges és kiegyensúlyozott lett. Új művészet ez, amelyben az építészet domi­
náló jellege tűnik először szemünkbe. A színek, a fény-árnyék játék iránti jó
érzék ihlette a fehér és a fekete kövek váltakozó alkalmazását. Az emberalak
ábrázolásában jelentős haladást értek el a ruharedők megmintázásával.
A részletek mindegyikét, az eredetieket és az idegenből származókat egy­
aránt az iráni szellem hatotta át. Sokan osztják azt a véleményt, hogy
a Paszargadai művészetben még a perszepoliszinál is jelentősebb eredmények
születtek.

Kambüszész (i. e. 530-522)

Kambüszész!:, aki Kürosz és egy akhaimenida hercegnő idősebb fia volt, apja
már nyolc évvel halála előtt maga mellé emelte a trónra. Átadta neki a „Babi­
lón királya" címet és a babilóni királyi széket. Még életében megbízta máso­
dik fiát, Bardiját is, hogy a birodalom keleti tartományainak az ügyeit
intézze. A nagy király halálakor szinte mindenütt zavargások törtek ki. Úgy
tűnik, hogy Bardija is szerepet játszott ezekben az eseményekben. Kambü­
szész, akitapasztalt államférfi, de apjától igen eltérő természetű ember volt,
elhatározta, hogy rövid úton végez mindazokkal a kísérletekkel, amelyek
hatalmát és trónja biztonságát veszélyeztethetik, és titokban megölette Bar­
diját. A jelek szerint az új uralkodó, akit a görögök általában "despotának"
neveztek, arra törekedett, hogy egységes birodalmával kizárólagos királyi

118
 53. A Paszargadai tűzoltárok
119
akaratát elismertesse, hogy a hatalmat, a hódítások folytatása érdekében,
összpontosítsa, és hogy teljes önkényuralommal kormányozzon.
Az Egyiptom elleni hadjárat terve Kürosz fejében fogant, ő bízta az előké­
születeket Kambüszészre. Apja halála után Kambüszész helyreállította a ren­
det a birodalomban, majd, hadai élén megindult a Nílus völgye felé. Ama­
szisz fáraó, akinek már Szardeisz elfoglalása óta sejtenie kellett, hogy a fiatal
perzsa birodalom rövidesen országára is ki akarja terjeszteni uralmát, Polük­
ratésszal, a hatalmas szamoszi türannosszal kötött szövetséget. De amikor
a perzsa sereg Gázában tábort ütött, a türannosz cserbenhagyta szövetsége­
sét. Ugyanakkor a fáraó szolgálatában álló egyik legkiválóbb görög vezér is
átállt az ellenséghez, és elárulta a védelmi terveket.
Kambüszész a beduinok segítségével átkelt a Színai-félszigeten, és megér­
kezett Péluszion falai alá, ahová III. Pszammetik, az időközben elhunyt
Amaszisz fia, görög zsoldosokból álló haderejét összevonta. Véres küzdelem
alakult ki. Az egyiptomi sereg kénytelen volt Memphiszbe visszavonulni, de
a perzsák bevették a várost és a fáraót Szúszába szállították. Kambüszész
Egyiptomban, minden jel szerint, a fáraók utódaként lépett fel. Hódolattal
adózott az egyiptomi isteneknek, az ország ügyeit magas rangú egyiptomi
tisztségviselőre bízta, és az egyiptomi nép érdekében reformokat rendelt el.
Hogy a perzsa hegemóniát az egész világra kiterjeszthessék, három új had­
járatot vettek tervbe. Az egyiket a Földközi-tenger nyugati részeit uraló
Karthágó ellen; egy másikat az Ammon oázis ellen, hogy megnyissák az utat
Kürénaika felé; a harmadikat pedig Etiópia ellen. De mintha Kambüszészt
apja jó csillaga elhagyta volna, egyetlen vállalkozása sem sikerült úgy, aho­
gyan eltervezte. A Karthágó elleni hadműveletekbe bele sem tudott kezdeni,
mert a testvértelepülés ellen a föníciaiak nem bocsátották rendelkezésére flot­
tájukat. Az Ammon oázis ellen útra kelt ötvenezer főből álló sereg, a görög
források szerint, sohasem érkezett el úticéljához, egy szörnyű vihar mind
a homokba temette őket. Ez a vállalkozás azonban, annak ellenére, hogy
elbukott, jelentős eredménnyel járt. Libüé, Küréné és Barké görög lakossága
behódolt, s ezzel a görög világ leggazdagabb része perzsa uralom alá került.
A görög forrásokból, amelyeket bizonyára az egyiptomi hagyományok is
befolyásoltak, úgy tudjuk, hogy kudarcot vallott az Etiópia elleni hadjárat is,
amelyet maga az uralkodó vezetett. Nem volt elegendő élelmük, és a haderő
nagy része visszatérés közben elpusztult. Joggal hihetjük viszont, hogy elér­
ték Napatát, mert ettől kezdve a források nem említik többé ezt a királysá­
got. A hagyomány szerint alapítottak egy várost, amely Kambüszész felesé-

120
gének, Meroénak a nevét kapta, ez is arra mutat, hogy nem volt olyan gyá­
szos kimenetelű a vállalkozás, mint ahogyan azt egyes források el akarják
velünk hitetni. Feltételezhetjük, hogy Kambüszész, aki a hadjárat kellős
közepén Perzsiából rossz híreket kapott, a sivatagon keresztül rövidítő utat
választott, hogy mielőbb visszatérjen Memphiszbe, és ez okozhatta a ka­
tasztrófát. Mindenesetre, azok közül a hódítók közül, akik - akár asszírok,
akár babilóniaiak - őt megelőzve Egyiptom leigázásával próbálkoztak, ő volt
az első, akinek az egész országot sikerült elfoglalnia. Uralmát három helyőr­
ség biztosította, Daphnéban, a deltatorkolat keleti részén, valamint Mem­
phiszben és Elephantinében, ahol zsidó zsoldosokat helyeztek el.
Sok vitára ad okot az a rövid időszak, amelyet Kambüszész etiópiai hadjá­
ratáról visszatérve Memphiszben töltött. Ha a görög forrásoknak hinni
lehet, a király felhagyott apja vallási politikájával, amelyet kezdetben maga is
alkalmazott. Gúnyt űzött az egyiptomi vallásból, templomokat rombolta­
tott le, és tőrdöfésekkel halálra sebezte a memphiszi szent Ápiszt. Ezekkel az
adatokkal kapcsolatban megoszlanak a vélemények. A legújabb kutatások,
a Szerapeion sztéléinek a vizsgálata alapján, arra az eredményre jutottak,
hogy Kambüszész nem sebezhette meg az Ápisz bikát. Ezek az istenek voltak
Egyiptom valódi urai, és ezt az ország minden uralkodója elismerte. Meg­
lepő lenne, ha éppen egy Kambüszész nagyságú államférfiból hiányzott
volna ennyire az éleslátás és a józan ész. Hacsak nem valamilyen súlyos
betegség, epilepszia vagy talán a teljes téboly okozta azt a viselkedést, amit
a görögök igyekeztek neki tulajdonítani. Az is bizonyos, hogy a háború és az
idegen uralom következtében a templomoknak szánt adományok megcsap­
pantak. Talán éppen ebből a tényből eredt az a vélemény, amely a perzsákat
kemény szívű hódítókként tüntette fel.
Mivel Iránból egyre fenyegetőbb hírek érkeztek, Kambüszész elhatározta,
hogy hazatér. Útközben, valószínűleg Észak-Palesztinában, biztos értesülé­
seket kapott Gaumáta mágus (?), az ál-Bardija lázadásáról. A Kambüszész
korábban megöletett fivérére nagyon hasonlító Gaumáta, amikor Bardija
haláláról értesült, Kambüszész testvérének és királynak mondta magát (i. e.
522). A birodalom szinte minden tartománya az új uralkodó mellé állt, aki,
mivel az adókat három évre eltörölte, nagy népszerűségre tett szert, és a val­
lás megreformálására törekedve le akarta romboltatni a kultuszhelyeket.
Sikere, úgy tűnik, igen gyors volt.
Nem tudjuk, hogy Kambüszész, a helyzet alakulásáról értesülve, idegro­
hamában véletlenül sebesítette-e meg magát, vagy szánt szándékkal vetett

121
véget életének. Az azonban bizonyos, hogy a hadsereg, bár Gaumáta ügynö­
kei próbálkoztak megnyerésével, Kambüszész halála után is hű maradt az
Akhaimenidákhoz, és követte a perzsa nemességből kikerült hét fiatal össze­
esküvőt, élükön Dareioszt, akit talán már az első percben jövendő királyuk­
nak tekintették. A legenda szerint a korona azt illette a hét összeesküvő közül,
akinek a lova elsőként nyerít fel. Dareiosz lovásza furfanggal szerezte meg
urának a hatalmat. Hasonló történettel magyarázzák az urartui Rusza trónra
kerülését is, ami szintén arra mutat, hogy a két civilizáció között szoros kap­
csolatok voltak. Dareiosz intézkedéseinek a gyorsasága jellemző képet fest az
uralkodóról: Kambüszész halála után két hónappal Gaumátát kézre kerítet­
ték és kivégezték.

Dareiosz (i. e. 522-486)

Gaumáta kivégzésével azonban nem állt helyre a rend a birodalomban. Még

közel két évre volt az ijfú uralkodónak szüksége ahhoz, hogy fegyverrel
leverje a birodalomnak csaknem egész területén kirobbanó felkeléseket.
Dareiosz győzelmének óriási domborművei állíttatott emléket a Kermán­
sáhból Hamadánba vezető út mentén, Biszotunban. A talajtól mintegy 40
méter magasságban sziklába vésett lapos dombormű az uralkodót ábrázolja,
a szárnyas napkorongból felsőtestével kiemelkedő nagy isten, Ahuramazdá
kegyes védelme alatt, két fegyverhordozója kíséretében, amint lábával elta­
possa a földön fekvő ál-Bardiját, aki mögött, hosszú kötélre fűzve, nyolc
legyőzött „álkirály" sorakozik. A dombormű körül több hasábban van fel­
vésve lázadásuk és a fölöttük aratott győzelmek története. Az óperzsa, babi­
lóni és elámi nyelven írott szöveg Dareioszt a kilencedik akhaimenida király­
nak mondja. Ebbe a számba a dinasztia mindkét ágát beleszámolták, azaz
Akhaimenészt, Teiszpészt, azután egyfelől I. Küroszt, I. Kambüszészt, II.
Küroszt és II. Kambüszészt, másfelől pedig Ariaramnészt és Arszamészt. Ez
egybevág más emlékekből nyert ismereteinkkel. „Ahuramazdá, valamint
a többi isten is segítséget nyújtott nekem" - mondja Dareiosz, és a gyermek­
telenül elhunyt II. Kambüszész törvényes utódjának mondja magát, aki
ilyenformán elnyerte a nagy isten segítségét és támogatását.
Úgy tűnik, hogy a szöveg kisebbíteni igyekszik a lázadások nagyságát.

122
Pedig a valóság egészen más volt. A lázadók szinte az egész birodalmat vérbe
borították. Még Perszisz sem maradt ki ebből, itt az ál-Bardija által eltörölt
adók visszaállítása szült elégedetlenséget. Kürosz liberális politikája, alig
nyolc évvel a halála után, nem bizonyult elég eredményesnek. A birodalom
irányítását új alapokra kellett fektetni.
Ellenfelei számára Dareiosz csupán csaló volt. A széles körű felkelés csak
a tervek összehangoltságának hiányában bukott el. Az „álkirályok" mind­
egyike a saját számlájára tevékenykedett, és így Dareiosznak sikerült mind­
egyiküket, külön-külön, legyőznie és kivégeztetnie.
Az elámi felkelést gyorsan leverték. Nem így történt viszont Babilónban,
ahol a lázadó Nidintu-bél Nabú-naid leszármazottjának mondva magát, III.
Nabú-kudurri-uszur néven királyként lépett fel. A fővárost, melyet a Tigris
nyugati partján erős flotta és komoly hadsereg védett, nem lehetett könnyen
megközelíteni. Dareiosz, miután egy darabig hiába vesztegette idejét, meg­
lepetésszerűen átkelt a folyón, megverte a hadsereget és ostrom alá vette
a várost. Ekkor azonban Szúsziánában újabb lázadás tört ki. Itt a perzsa csa­
lót, Martiját, még Dareiosz megérkezése előtt kivégezték. Északon, Médiá­
ban és Armeniában még súlyosabb volt a helyzet. Ott egy bizonyos Phraor­
tész Küaxarész leszármazottjának és Média királyának mondta magát.
Dareiosz, mivel nem rendelkezett elegendő haderővel, kénytelen volt
a Babilónt ostromló csapatok egy részét, hadvezérei vezetésével, Phraortész
ellen küldeni. A küzdelem azonban sem itt, sem Armeniában nem dőlt el
addig, amíg Dareiosz, Babilón bevétele után, nem állt maga a hadműveletek
élére. Phraortészt leverték és egészen a Teherán közelében fekvő Rhagaiig
üldözték. Elfogatása után megcsonkították, és Ekbatanában felakasztották.
Példája azonban nem vette el egy másik méd kedvét attól, hogy lázadásra
bírja a szagartioszokat, ezt az északi méd törzset. Ő is Phraortész sorsára ju­
tott.
Dareiosz helyzete keleten sem volt könnyebb. Apja, Hüsztaszpész, Párthia
és Hürkania kormányzója, hősiesen küzdött a felkelőkkel, Baktria szatrapája
Margianéban harcolt a lázadók ellen. Persziszben egy bizonyos Vahjazdáta
Bardijának nyilvánította magát, de legyőzték és társaival együtt felakasztot­
ták. Híveinek egy része ezután Arakhósziában szított lázadást. Az ellenük
folytatott harcok elérték a Kabultól északra, a Hindúkus lábánál fekvő Kapisi
várost, a mai Begramot is. Kisvártatva ismét Babilóniában tört ki lázadás,
egy újabb Nabú-kudurri-uszur vezetésével. Ezt Dareiosz egyik hadvezére
verte le.

123
 Dareiosz, uralkodása kezdetén, csaknem két évet töltött el ezekkel a küz­
delmekkel, tizenkilenc csatát vívott és kilenc királyt győzött le. De a birodal­
mat ért megrázkódtatások nyugatabbra eső területeken is éreztették hatásu­
kat. Ariandész, akit Kambüszész Egyiptomban szatrapaként hátrahagyott,
nem lépett ugyan fel nyíltan az uralkodóval szemben, de viselkedéséből kide­
rült, hogy a trón legkisebb megingása esetén kinyilvánítaná a függetlenséget.
Dareiosz személyesen ment Egyiptomba, és a szatrapát halállal büntette.
Majd számos intézkedést hozott a nép megnyugtatására, a szaiszi főpapot
fontos hivatal ellátására nevezte ki. A helyzet Kisázsiában sem volt kedve­
zőbb. Itt Oroitész szatrapa próbálta az uralkodó nehéz helyzetét kihasználni.
Az erősítés pontos időben való távozását megakadályozta, és függetlenné
nyilvánította magát. Őt is megölték.
De még a kis Júda sem maradt mozdulatlan. A legitimisták pártja elérke­
zettnek látta az időt arra, hogy Dávid egyik leszármazottját, talán magát
Zerubbábelt ültesse a trónra, és mozgolódni kezdett. Az ország ellenőrzésé­
vel megbízott magas rangú perzsa hivatalnok félbeszakíttatta a jeruzsálemi
templom újjáépítését. Ekkor küldöttséget menesztettek Dareioszhoz, aki ér­
vényesnek ismerte el a zsidó nép jogát arra, hogy a szent templomot, Kü­
rosz rendeletének megfelelően, újjáépítse. Az ekbatanai királyi archívumban
talált szöveg szerint Dareiosz elrendelte a munka végrehajtását. Ez azonban
nem akadályozta meg abban, hogy komoly intézkedéseket ne foganatosítson
a daviditák pártja ellen. A közösség élére főpapot állított, ezzel teokratikus
államot hozott létre. A templom újjáépítési munkálatait újrakezdték, és i. e.
515-ben be is fejezték. Ily módon biztosítva volt az Egyiptom felé vezető út.
A birodalom újra behódolt. Dareiosz kis serege, mely végig hű maradt
hozzá, Egyiptomtól az Iaxartészig helyreállította az egységet. Amikor Kam­
büszész halálakor Dareioszt, aki Kürosz utolsó hadjáratában ifjú lándzsavivő
tisztként, Kambüszész egyiptomi hadjáratában pedig a királyi testőrség,
a tízezer Halhatatlan parancsnokaként vett részt, királlyá kiáltották ki, öröm­
ujjongva köszöntötték saját fegyvertársai, és hűségesen követték a harcok
során mindenhová. Dareiosz ki is mutatta háláját ez iránt az elit csapat iránt,
amely a hódító vezér hadjárataiban részt vevő kíséretből alakult. Effajta tes­
tület királyi gárdaként némely királyságokban napjainkig fennmaradt.
Dareiosz minden újonnan építtetett palotában, Szúszában éppúgy, mint Per­
szepoliszban, kőből faragtatta ki, vagy színes zománctéglákból rakatta ki,
a palota leglátványosabb helyén, a Halhatatlanokat, akiknek alakja így
örökre megmaradt az utókor emlékezetében.

124
 Az akhaimenida birodalom közigazgatása

A zavargások, melyek sok hónapon keresztül lángba borították majdnem az

egész birodalmat, súlyos figyelmeztetést jelentettek. Kürosz túlságosan libe­
rális kormányzati rendszerének bukása az ifjú uralkodót a korábbi politika
felülvizsgálatára és az állam szilárdabb alapokra helyezésére késztette. Az
egyes népek elszakadási törekvései, melyek az előző két év eseményei során
nyilvánvalóvá váltak, bebizonyították, hogy csak a perzsa nép élvezheti az
uralkodó teljes bizalmát. A perzsa népnek kellett tehát, uralkodó népként,
a birodalmat alkotó többi népet kormányoznia és irányítania. A közigazgatás
ellátására életre hívott új intézmények élére, néhány ritka kivételtől elte­
kintve, perzsákat állítottak. Ezek - éppúgy, mint az iszlám kor kezdetén az
arabok - nagy földbirtokokat kaptak, és csupán ők élveztek mentességet az
adófizetés alól.
Erőszakos politikáról azonban nem beszélhetünk. Nem is lett volna erre
lehetőség, hiszen az uralkodó nép nyilvánvaló kisebbségben volt a meghódí­
tott tömegekkel szemben. Bölcs politikára volt szükség. Minden nép meg­
őrizhette nyelvét, szokásait, intézményeit, vallását, művészetét; része volt az
államnak, és éreznie kellett ennek jótékony támogatását. De magát a népet
csak az a perzsa kormányozhatta, akit a nagykirály állított erre a posztra.
A birodalmat húsz tartományra osztották, ezek élére húsz szatrapát, azaz „a
királyság védnökét" neveztek ki (54. ábra). E magas rangú tisztségviselőket
általában a legnagyobb perzsa családok tagjai, sőt a király rokonai közül
választották, és munkájukért közvetlenül az uralkodónak tartoztak felelős­
séggel.
Bizonyos, hogy már Kürosz és Kambüszész is felállított néhány szatrapiát.
Dareiosz ezeket most a birodalom egész területén megszervezte, mégpedig
új alapokon, hogy az esetleges elpártolásnak elejét vegye. Minden egyes szat­
rapa mellé főparancsnokot nevezett ki a szatrapiában állomásozó csapatok
élére, aki szintén a királynak tartozott felelősséggel. Ezzel a két tisztséggel
párhuzamosan egy harmadikat is létesített, az erre kinevezett magas rangú
tisztviselő az adók behajtásáért volt felelős. Királyi rendeletek alapján ugyan­
is minden tartománynak gazdagságától függően meghatározott összeget kel­
lett évente a királyi kincstárba befizetnie. Az adók teljes összege 14 560 ezüst-
tálentumot tett ki, ennek csaknem egyharmadát az indiai szatrapia fizette.
A nemesfémben történő befizetés mellett a szatrapiák természetbeni szolgál-

125
126

54. Az akhaimenida birodalom szatrapiái Dareiosz uralkodása idején

(A szatrapiák római számmal jelölve)
tatásokat, lovakat, jószágot, élelmet is nyújtottak, részben a több ezer főt
számláló királyi udvar, részben a tartományokban állomásozó vagy hadjára­
ton levő hadsereg ellátására. A hadsereget az év egyharmadában a babilóni
szatrapia élelmezte.
A szatrapa mellé titkárt állítottak, aki a szatrapa munkáját ellenőrizte, és
biztosította a kapcsolatot közte és a központi hatalom között. De nemcsak
ebből állt az ellenőrzés. A „király füleinek" nevezett, teljesen független és
szükség esetén a fegyveres erők támogatását is élvező felügyelők járták
a birodalmat, váratlanul jelentek meg a hivatalnokoknál, és ellenőrizték tevé­
kenységüket. A nagy ókori uralkodók mind nagyra értékelték ezt a Dareiosz
által létesített új intézményt. Nagy Károly is átvette, hogy ily módon bizto­
sítsa birodalma különböző részei között az összetartó erőt. Ő is évente szét­
küldte ezeket a kiemelt tisztviselőket, akiket missi dominici, azaz „királyi kül­
döttek" névvel illettek, hogy az országot bejárva a helyi ügyintézést ellen­
őrizzék.
Igen nehéz feladatot vállalt magára Dareiosz azzal, hogy abból a legkülön­
félébb népek, tartományok és tájak alkotta tömegből, mely csodálatos kato­
nai sikerek folytán a birodalmat alkotta, központosított és erős államot pró­
bált létrehozni. A Kürosz korabeli feudális jellegű uralmat olyan közigazga­
tási és pénzügyi rendszer váltotta fel, amely- mindezek ellenére - tiszteletben
tartotta az egyes etnikai egységeket. Összességében nézve azonban az egysé­
ges Perzsia csak látszat volt. Ugyanezt a rendszert veszik majd át a Szeleuki­
dák is, és egy bizonyos történeti folytonosság jegyében ugyanazokat a hibá­
kat sem kerülték el.
Dareiosz, hogy a birodalom egyes központjai és fővárosai között az össze­
köttetést biztosítsa, olyan úthálózatot teremtett, melynek nagysága és jelen­
tősége jóval túlélte magát a birodalmat is. Ezeket az állandóan ellenőrzött és
védett utakat elsősorban a közigazgatás szolgálatára szánták, de rajtuk halad­
tak a karavánok is. Megkönnyítették és egyre nagyobb mértékben növelték
a birodalomban egyesült népek és államok között mindinkább fellendülő
kereskedelmi kapcsolatokat. Arra a 2683 kilométer hosszú útra, mely Szú­
szából kiindulva Arbéla alatt átszelte a Tigrist, áthaladt Harránon, elérte
Szardeiszt, és innen haladt tovább Epheszoszig, száztizenkét pihenőállomást
telepítettek. Ezeken mindig friss lovak várták a királyi küldötteket. Az ókori
források szerint a karavánok ezt az utat kilencven nap alatt tették meg,
a nagykirály küldöttei viszont egy hét alatt. Rendbe hozták azt az ősi utat,
amelyik Karkamison áthaladva Babilónt Egyiptommal kötötte össze, és

127
összekapcsolták azzal az úttal, amelyik Babilónból Holvánba, Biszotunba és
Hamadánba vezetett. A birodalom keleti határvidékein szerzett új területek
bekapcsolásával ez az út a Kabul felső folyásának a völgyéig, innen pedig,
a víz folyását követve, az Indus völgyéig haladt tovább.
A közigazgatás szempontjából jelentős nagy utak mellett rövidebb, de
fontos útvonalakat is kiépítettek, hogy az állandóan úton levő királyi udvar
helyváltoztatásait megkönnyítsék. Említsük meg közülük a Szúszát Persze­
polisszal összekötő utat, melynek néhány jól kikövezett szakaszát Behbahán
vidékén megtalálták. Fahliján mellett még állnak ezen az úton egy kis királyi
villa romjai, tiszta szúszai, illetve perszepoliszi stílusú kő oszloplábazatokkal.
Fahliján és Bisápur között az út bal felé ágazott el, és a Perzsa-kapukon*
keresztül elérte a Felföldet. Egy másik, Loresztánon áthaladó út Szúszát
kötötte össze Ekbatanával, ahol a királyi udvar a meleg nyári hónapokat töl­
tötte.

Dareiosz hadjáratai

Forrásaink hiányossága miatt nem tudjuk pontosan, hogy meddig terjedtek

Kürosz keleti hódításai. Feltételezik azonban, hogy Gandháráig, illetve Pesá­
var vidékéig, Dareiosz viszont a lázadók elleni hadműveletek során csapatai­
val, úgy tűnik, nem jutott távolabb Kabul vidékénél. Bárhogyan történt is,
Dareiosz az uralkodása kezdetén végrehajtott katonai akciót követően nem­
sokára teljes egészében meghódította a Gandhára-vidéket, sőt egész Nyugat-
Indiát és az Indus völgyét egészen a folyó torkolatáig. Kaszpapürosz város
mellett, ott, ahol a Kabul az Indusba ömlik, Dareiosz flottát építtetett.
Parancsnoka, a karüandai Szkülax, egy kisázsiai görög, azt a feladatot kapta,
hogy hajózzon le az Induson, és derítse fel az Egyiptom felé vezető utat.
A tengeri utak felderítésének nagyszabású terve arra szolgált, hogy összeköt­
tetést létesítsenek a birodalom keleti peremvidékei és a nyugati tartományok
között. A flotta harminc hónapos hajózás után ért célba.
A politikai és közigazgatási jellegű vállalkozásban, mint Dareiosz minden

* Perzsa-kapuk: a Szúsziánából Persziszbe vezető hegyi átjáró, hegyszoros. Nevezik Szúsziá­

nai-kapuknak is.

128
tettében, kereskedelmi érdekek is szerepet játszottak. Ehhez kapcsolódott
a Vörös-tengert és a Nílust összekötő csatorna, vagyis a Szuezi-csatorna
elődjének a terve is. Nem Dareiosz volt az első, aki erre gondolt. Korábban
Nekó fáraó is belekezdett ebbe a munkába. Dareiosz tehát ismét megindí­
totta a vállalkozást, amelynek az volt a célja, hogy összeköttetést teremtsen
a Nílus keleti ága és a Keserű-tavak között, és biztosítsa a hajók áthaladását
a Vörös-tengerről a Földközi-tengerre.
Dareiosznak már a lázadások elfojtása idején is alkalma volt arra, hogy
európai kérdésekkel foglalkozzék. Oroitész szatrapa, akit, mint már említet­
tük, Dareiosz megöletett, kormányzása idején eltette láb alól Polükratészt,
a hatalmas szamoszi türannoszt. Polükratész fivére Dareiosznál próbálta
a sziget feletti uralomra vonatkozó igényét érvényesíttetni. Az uralkodó ezt
jogosnak ismerte el, és megerősítette trónját. Ekkor avatkozott bele Dareiosz
első ízben a görög ügyekbe, és azt tartják, hogy ettől kapott kedvet a későbbi
európai vállalkozásokhoz. Ennek ellenére, amikor az uralkodó hadait először
vezette a Boszporoszon túlra, nem a görög anyaország, hanem a dél-orosz­
országi szkíták ellen indult.
Vajon milyen okok késztették Dareioszt arra, hogy ebbe az óriási vállalko­
zásba belekezdjen? Mégpedig olyan vidéken, amelyről, a jelek szerint, jóval
kevesebb értesülése volt, mint Hérodotosznak, aki ötven évvel később készí­
tette beszámolóját erről a területről. Ebben is ugyanazok az okok játszhattak
szerepet, mint amelyek valamivel később a nagykirály seregeit Hellász meg­
hódítására ösztönözték. Dareiosz hátulról akarta elfoglalni a Balkán-félszige­
tet, meg akarta fosztani a görögséget a flottája számára oly fontos épületfától
- tüdejétől, amely nélkül nem élhetett tovább -, attól az erőtől, amelynek
híján halálra volt ítélve. És ha ehhez még hozzátesszük, hogy a görög anyaor­
szág mindig idegenből, Egyiptomból, Libüéből és főleg a Pontosz vidékéről
kapta a gabonát, tehát olyan területekről, amelyek már perzsa kézen voltak,
világossá válik, hogy a tengerszoros lezárásával, amelyen keresztül a Fekete-
tenger vidékéről a gabonaszállítmányoknak érkezniük kellett, Dareiosz
szinte halálos csapást tudott mérni jövendő ellenségére. '.
A szkíta hadjárat Nagy Sándor taktikájához hasonlítható: a perzsák fölött
aratott első győzelmei után ugyanis Nagy Sándor nem haladt egyenesen Irán
felé, hanem Szíria, Fönícia, Palesztina és Egyiptom elfoglalásával széles beke­
rítő hadműveletet hajtott végre, és elvágta a perzsa birodalmat leggazdagabb
és legtermékenyebb tartományaitól. Dareiosz tervének más célja is volt.
Abban a hiszemben, hogy a dél-oroszországi alföldek elérik a birodalom

129
Iaxartész menti határait, remélte, hogy így hátulról támadhatja meg a Perzsia
keleti határait veszélyeztető nomád világot. Siker esetén azok a területek is
ellenőrzése alá kerülhetnek, amelyeken az Urálban és Szibériában bányászott
arany kereskedelme haladt keresztül. Ez a hatalmas terv méltó volt azokhoz
az intézkedésekhez, amelyeket végrehajtására foganatosítottak.
Az összegyűjtött sereg, melyet Ázsia első Európa elleni vállalkozására
szántak, a görög források szerint közel 700 000 főből állt. A hadsereg felállí­
tását tengeri felderítések előzték meg. Démoszédészt, Dareiosz híres görög
orvosát megbízták, hogy flottával kutassa végig a görög partvonalat. Való­
színűleg el is jutott egészen Tarentumig. Egy másik, harminc hajóból álló
flottának az volt a feladata, hogy vizsgálja át a Fekete-tenger nyugati részeit.
Bizánc városa elismerte a perzsák fennhatóságát, s Kherszonészosz birtoká­
ban Dareiosz megkezdhette a hadjáratot.
A sereg hajóhídon kelt át a tengerszoroson, meghódította Kelet-Thrákiát
és a getákat, majd az ellenség után kutatva átkelt a Dunán, azon a hídon,
melyet az iónok építettek. Az uralkodó arra számított, hogy a szárazföldi
hadműveletek közben állandóan kapcsolatban maradhatnak a flottával,
amely a part mentén követi őket. De a folyók és a mocsarak között a száraz­
föld belsejébe mélyen behatoló sereg olyan távol került a flottától, hogy
megszakadt közöttük az összeköttetés. Miközben szüntelenül ki volt téve
a kezéből folytonosan kicsúszó szkíták zaklatásainak - akik, amilyen váratla­
nul jelentek meg, olyan gyorsan el is tűntek -, ugyanakkor a szkíták által
„felperzselt földeken" nem maradt élelem, a sereg egyre nehezebb helyzetbe
került. Dareiosz elhatározta, hogy visszafordul. Mivel Hérodotosz, aki
a hadjárat történetét leírja, a Dunán való átkelést követően nem tesz újabb híd
építéséről említést, el kell fogadnunk, hogy a perzsa sereg nem kelt át
a Dnyeszteren.
A perzsa birodalom elszenvedte első vereségét, de vajon érzékenyen érin­
tette ez? Mit számított 80 000 ember pusztulása annak a hatalomnak, amely
ennek a tízszeresét tudta csatasorba állítani? A nyereség viszont jelentős volt.
Ázsia, a birodalomba beolvasztott Thrákia és a nagykirály fennhatóságát
elismerő Makedónia révén behatolt Európába. Feliratain Dareiosz népei
között említi a „tenger túlpartján lakó szkítákat", akikben a Dunától délre
fekvő területek lakosságát láthatjuk.
Miután visszafelé ismét átkeltek a Hellészpontoszon, a perzsák kiterjesz­
tették uralmukat a görög partvidékre. A görög városok egymás után mind
a kezükbe kerültek. A szkíta hadjárat részben elérte célját, a perzsák hídfőál-

130
lást hoztak létre, és ennél is többet számított, hogy Dareiosz ellenőrzése alá
kerültek a pontoszi gabonakereskedelem központjai. Mivel így már a görö­
gök lakta világ nagyobbik fele a hatalma alá tartozott, az állam érdekei azt
kívánták, hogy a szorosan vett görög anyaországot is a birodalomhoz csa­
tolja.
A külső fenyegetéssel szemben a görögség távolról sem lépett fel egysége­
sen. Az Athén és Spárta között fennálló ősi ellentét elvakította az Athénban
hatalmon levő fiatal demokrata pártot, politikája elvesztette minden rugal­
masságát. Athén, az erősen perzsaellenes Spártával szemben állva, hajlott
arra, hogy elismerje Dareiosz fennhatóságát, és követséget küldött Szúszába.
De a görög földön váratlanul végbement fordulat következtében a tárgyalá­
sok megszakadtak, elűzték a demokratákat és Hippiasz türannoszt. A nagy­
király diplomáciája ezt még nem tekintette vereségnek. A kisázsiai főváros
szatrapája kísérletet tett arra, hogy a korábbi helyzetet visszaállítsa, és Hippi­
aszt Athén élére visszahelyezze. Első ízben jelent meg a perzsa arany magá­
nak Hellásznak a szívében. Az ügyes ázsiai diplomaták mesterkedései révén
Dareiosz beavatkozhatott a görögség belügyeibe. Athén válasza nem vára­
tott magára. Az eredmény azonban éppen az ellenkezője volt annak, mint
amire a birodalom számított: Athén szakított a perzsákkal, és az ellenfél tábo­
rához csatlakozott.
Látván, hogy a birodalomnak milyen nehézségei támadtak az európai
görögökkel, a kisázsiai iónok is felemelték fejüket. A görögök erejének
ismeretében és abban bízva, hogy a nagykirály ellen szemmel láthatólag egy­
ségesen fellépő görög anyaország nekik is segítséget nyújt majd, elhatároz­
ták, hogy lerázzák a perzsa igát. Kitört az ión felkelés, elűzték a perzsák által
kinevezett türannoszokat, újra felállították az "ión ligát", és ujjongva fogad­
ták annak a hírét, hogy az európai görögség segítséget ígért nekik. Kevesen
voltak azok, akik - mint például a történész Hekataiosz - a perzsa hatalom
nagyságát felmérve, nem hittek a görög politika sikerében. Hangjuk azon­
ban elveszett a remény keltette örömujjongásban.
Spárta segítséget küldött, és a görögök elfoglalták Szardeiszt, bár a város
fellegvára nem adta meg magát. Az első siker azonban rövid életű volt.
A Szardeisz felszabadítására odasiető perzsa hadsereg a felkelőket a főváros
elhagyására és visszavonulásra kényszerítette. Közben háború tört ki Athén
és Aigina között, ezért a szárazföldi görögök mind hazavonultak, és az euró­
pai görög partvidék városaiból és Ciprusról jött férfiak álltak a helyükre.
A két egymást követő csata, a szalamiszi (i. e. 498) és a Marszüasz menti (i. e.

131
497) a szövetségesek számára tragikusan végződött. A lázadást elfojtották,
a görög városokat elfoglalták. Erre a sorsra jutott végül a két évig ellenálló
Milétosz is. Apollón jósdáját felégették, a kincseket Szúszába küldték. Ezek
között volt Apollón Kanakhosz szobra, amely kétszáz éven át Szúszában
maradt, és csak I. Szeleukosz adta vissza i. e. 294-ben a milétosziaknak, vala­
mint egy csont alakú fogadalmi bronzszobrocska, amelyet a francia régészeti
expedíció talált meg Szúszában. A milétosziakat rabszolgaként Szuszába
hurcolták, és végül a Tigris torkolatvidékén telepítették le.
A perzsa flotta tovább aratta könnyű sikereit. Elfoglalták Khioszt, Lesz­
bőszt, s a fiatal férfiakat eunuchokká tették, a fiatal leányokat pedig a háre­
mekbe küldték. Bizáncot és Küzikoszt felégették. Az oly sok előjogot élvező
iónokra is kiterjesztették a szatrapa-szervezetet. A megtorlás olyan szörnyű
volt, hogy a vidék csaknem kétszáz éven át szenvedett következményeitől.
A kifosztott tartománynak, elszegényedése ellenére is, igen súlyos adót kel­
lett fizetnie. Amikor azonban az első indulatok lecsillapodtak, a perzsák fel­
hagytak a terrorral.
Az ión lázadás a szárazföldi görögök körében helyeslésre talált, támogat­
ták, mint ahogyan a későbbiekben is támogatni fogják. Elérkezett tehát
annak az ideje, hogy a perzsák a görögök ellen induljanak. De mivel a görög
demokrata párt mindezek ellenére sem zárkózott el attól a gondolattól, hogy
a nagykirály pártfogását elfogadja, az uralkodó mindenekelőtt megkísérelte
a kezükbe juttatni a hatalmat. Ez volt az a pillanat, amikor a despotikus
monarchiák uralkodóinak egyik leghatalmasabbja kísérletet tett arra, hogy
görög földön visszaállítsa a demokráciát. E célból hatszáz hajóból álló flotta
hagyta el Kisázsiát.
A perzsák abban bíztak, hogy amint kiderül, hogy Athén és Eretria elfog­
lalása a céljuk, a görögök a fenyegető veszélytől megijedve megdöntik a kon­
zervatívok uralmát, és államaikat Dareiosz védelme alá helyezik. De a perzsa
hajóhad fele egy szörnyű viharban Athosz hegyénél megsemmisült, Darei­
osz húszezer emberét is elvesztette.
Majd egy Datisz nevű méd parancsnoksága alatt újrakezdték a vállakozást.
Partra szálltak Görögországban, és ostrom alá vették Eretriát. A város lakos­
sága megoszlott a konzervatívok és a demokraták között. Ellenállásra szán­
ták el magukat, de árulás folytán a város a perzsák kezére jutott. Ekkor a méd
tengernagy igen súlyos hibát követett el. Ahelyett, hogy a lakosság perzsaba­
rát részével kapcsolatot keresett volna, felgyújtatta a templomokat, lerom­
boltatta a várost, és az egész lakosságot rabszolgaként Szúszába küldte.

132
 Hatalmas lélektani baklövés volt ez. Az egész görögség között olyan
magasra csaptak a felháborodás hullámai, hogy megfeledkeztek nézeteltéré­
seikről, s bár tudatában voltak annak, hogy ha legyőzik őket, kegyelemre
egyáltalán nem számíthatnak, elhatározták, hogy egységesen lépnek fel
a hódítóval szemben. És valóban, amikor Dareiosz Marathón mellett partra
szállt, az athéni sereggel találta magát szemben. Az athéniek még a spártai
segítség megérkezése előtt vállalták a harcot, és messzehangzó győzelmet
arattak. A perzsákat megverték, hét hajójukat elfogták. A perzsa flotta, a par­
tok mentén hajózva, hazatért (i. e. 490).
Dareiosz, akit lefoglalt az egyiptomi lázadás, nem is gondolt arra, hogy
a görögök elleni hadműveleteket újrakezdje. Egyiptom ugyanis, ahol nagy
létszámú perzsa helyőrségek állomásoztak, és amelynek magas hadisarcot és
adókat kellett fizetnie, a marathóni csatát követően hamarosan fellázadt.
Dareiosz, aki i. e. 486-ban elhunyt, nem érte meg sem a görögök elleni visz­
szavágást, sem az egyiptomi felkelés leverését.
Az eretriaiak szenvedése volt a görög anyaország szabadságának az ára.
Szúsza környékén, egy Arderikka nevű helyen telepítették le őket, a közel­
ben só-, aszfalt- és kőolaj-lelőhelyek voltak. A khuzesztáni olajkincsről
Hérodotosz adott hírt először. Az eretriaiak itt családot alapítottak, amikor
az i. sz. 1. században tüanai Apollóniosz idelátogatott, utódaik még görögül
beszéltek, és őrizték származásuk emlékét.
Görög szempontból a marathóni győzelem rendkívüli jelentőségű volt.
Bebizonyította, hogy ha egy maroknyi sereg, amely elszánta magát arra,
hogy drágán fizetteti meg saját és hazája szabadságát, ellen tudott állni, és
visszavonulásra tudta kényszeríteni a nagykirálynak még a flotta által is
támogatott hatalmas hadigépezetét, akkor a perzsa sereg nem legyőzhetet­
len, és az egységbe tömörülő görögség talán a jövőben is győzedelmesen tud
majd szembeszállni vele. Perzsa szempontból természetesen ez bukás volt, de
elsősorban erkölcsi és nem anyagi értelemben. Hatalmas emberi és pénzügyi
erőforrásaikat nem érinthette túl érzékenyen. Kárt okozott viszont a biroda­
lom rendjének. Bizonyára nagymértékben befolyásolta az egyiptomiak dön­
tését, akik kedvező jelnek tekintették a perzsák elleni lázadásra. A vereség
tehát egyáltalán nem rendítette meg a perzsa birodalmat. Dareiosz a győzel­
mek sorozata után csupán olyan balesetnek tekintette, amely még a leghatal­
masabb nemzetek és népek életében is elkerülhetetlen.

133
 Dareiosz politikája
és törvényhozó munkája

Nagy Sándor, mivel csodálta Kürosz és Dareiosz művét, elvezettette magát

a perzsa birodalom e két nagy megalkotójának a sírjához. Dareiosz sírján egy
feliratot látván, kérte, hogy fordítsák le neki. Sztrabón elmondja, hogy a szö­
veg a következőképpen szólt: „A barátaim barátja voltam. Én lettem a leg­
jobb lovas, a legügyesebb íjász és a vadászok fejedelme. Mindent meg tud­
tam tenni, képes voltam megtenni." Ha rögtönzött is a fordítás, híven adja
vissza azt, amit a hagyomány Dareioszról megőrzött. Hiszen számára
a „barátaim barátja voltam" jelmondat jelentette az emberekkel való kapcso­
latok alapelvét. Hitvallással is felérő feliratát nemes érzelem hatja át, a sok
hamis király legyőzője itt bizonyságot tesz arról, hogy minden barátjaként
viselkedő vazallus népet nagyra becsült. Ez a szellemi emelkedettségről
tanúskodó, könyörületességgel áthatott birodalmi politika nem nélkülözte
az erőt sem. Lejjebb a feliraton Dareiosz ugyanis azt mondja, hogy a hosszú
listában felsorolt népek mind, éjjel és nappal, az ő parancsainak engedelmes­
kednek, és azokat hajtják végre. Az uralkodó akarata - az emberfajták, a szo­
kások és a vallások közötti különbségek ellenére - Thrákiától az Indusig,
a Kaukázustól az Indiai-óceánig, mindenütt törvény.
Birodalmat nem lehet úgy felépíteni, hogy törvényhozó vázat ne adjanak
neki. Dareiosz ezt a feladatot is teljesítette. Azok a tudósok, akik a Dareiosz­
tól számos helyen: Biszotunban, Perszepoliszban, Szúszában és Naqs-e
Rosztamban ránk hagyott feliratokat tanulmányozták, kimutatták, hogy
a dokumentumok szövege és Hammurapi törvénykönyve között sok
a közös vonás. Az utóbbit évszázadokon át mintának tekintették, Dareiosz
tanácsadóinak is ez szolgált alapul.
A sztélékre, táblákra vagy papiruszokra írt hivatalos szövegeket biroda­
lomszerte minden tartomány központjába elküldték. Így történhetett meg
az, hogy a biszotuni felirat arámi nyelven papiruszra írott töredékeit találták
meg Elephantinében, ahol zsidó zsoldosokat állomásoztattak, Babilónban
pedig babilóni nyelven kerültek elő. Egy Szúszából való tábla, néhány vál­
toztatástól eltekintve, azt a hosszú feliratot tartalmazza, melyet Dareiosz
Naqs-e Rosztamban a sírjára vésetett:

134
„Nagy isten Ahuramazdá, aki a vizeket teremtette, és aki ezt a földet és az
embereket teremtette, aki (áldásos javait) az embereknek adományozta, aki
megteremtette Dareioszt, a királyt, a sok király között is egyedülálló királyt,
aki sokaságoknak parancsol - Én (vagyok) Dareiosz, a nagykirály, a királyok
királya, a soknyelvű világegyetem országainak a királya, aki királya ennek
a messze nyúló és szélesen elterülő vidéknek, Hüsztaszpész fia, az Akhaime­
nida, perzsa, perzsa fia. Dareiosz, a király mondja: Ahuramazdá kegyelmé­
ből ezek azok az országok, amelyeket Perzsián kívül megszereztem, és ame­
lyek fölött uralkodom, és akik adókat hoznak nekem, és akik azt, amit paran­
csolok nekik, figyelembe veszik, és akik döntéseimet (tiszteletben) tartják:
a médek, Elám, Párthia, Areia, a baktriaiak, Szogdia, Khvárazm, Drangi­
ané, Arakhószia, Szattagüdia, Gandhára, Szind, a haoma*-tisztelő szkíták,
a csúcsos süvegű szkíták, Babilónia, Asszíria, Arábia, Egyiptom, Armenia,
Kappadokia, Szardeisz, Iónia, a szkíták, akik a sós víz túlsó partján élnek,
Szkudra, Karsza, Dareiosz, a király mondja... a rosszat, amit cselekedtek,
(jó)ra (változtattam), a vidékek, amelyek egymás közt... és egymást öldö­
költék, ezek... Ahuramazdá kegyelméből egymást már nem öldöklik, és
mindegyiket a saját helyére telepítettem, és döntéseimet ők figyelembe
veszik, hogy a hatalmas ne verje és ne fossza ki a szegényt... Dareiosz király
mondja: Ahuramazdá a többi istennel együtt óvjon engem, engem és háza­
mat, és ezt a táblát, amelyet én írtam!"

Tudjuk, hogy Dareiosz milyen nagy fontosságot tulajdonított az igazságos

törvénykezésnek. Törvényeit Iránban még az általa létrehozott birodalom
bukása után is sokáig megtartották. Hérodotosz tudósít arról, hogy „a kirá­
lyi bírákat a perzsák közül választották, és ezt a tisztséget halálukig töltötték
be, hacsak nem fosztották meg ettől őket valamilyen visszaélés miatt. Ők
ítélkeztek a peres ügyekben, értelmezték az egyes népek törvényeit és dön­
töttek a legkülönfélébb ügyekben." De akárcsak Babilóniában, a többi
legyőzött nép is megőrizte, Dareiosz törvényhozásával párhuzamosan,
a sajátját is.
Dareiosz két nemes jellemvonása és erénye, az igazság és az igazságosság
- ezeket felirataiban sokszor magasztalta - olyan fokú nemzeti érzéssel keve­
redett, amelyhez még hasonlót sem ismertek előtte az ókori keleti birodal­
mak. „Ahuramazdá, a többi istennel együtt, segítséget ad majd nekem, és

* Haoma: a kultuszban használt, valószínűleg eksztatikus állapotot előidéző növény.

135
Ahuramazdá óvja majd az országot az idegen támadástól, a rossz terméstől,
a hazugságtól. Hogy se idegen támadás, se rossz termés, se hazugság ne
pusztítsa ezt az országot! Erre kérem én Ahuramazdát a többi istennel együtt;
Ahuramazdá megteszi ezt nekem a többi istennel együtt."
Ez a nagy uralkodóban ilyen magas fokra fejlődött nemzeti érzés nemcsak
Perzsiára vonatkozott. Hiszen az uralkodónak, aki a birodalom sorsát leg­
főbb istene segítségével és akarata szerint irányítja, az egész birodalomjólété­
vel törődnie kell. Az egész perzsa népet áthatotta a hazához való ragaszkodás.
Erre Hérodotosz is utal, és kiemeli, hogy egyetlen perzsa sem azért imádko­
zott istenéhez, hogy saját magának kérjen előnyöket. „Az egész perzsa nép
boldogulásáért és az uralkodóért imádkozott, és magát is ebbe az általános
kívánságba foglalta bele." Ez a magasrendű erkölcsi vonás is hozzájárult
ahhoz, hogy az uralkodó népre kiszabott feladatok teljesítése során a perzsa
nemzeti öntudat kifejlődjék.

Az akhaimenida birodalom vallása

„Nagy isten Ahuramazdá, ő, aki minden istenek fölött magasodik, ő, aki

a vizeket és a földet teremtette, ő, aki az embereket teremtette, és minden
kegyelmével elárasztotta az embereket, akik rajta (a földön) élnek. Ő, aki
a királyságot Dareiosz királynak juttatta ezen a szélesen elterülő földön, ahol
sok-sok ország, nevezetesen Perzsia, Média és más, különféle nyelvű népek,
hegyek és síkságok találhatók, a tengeren innen és a sivatagon túl."
Ahuramazdá tehát a nagy isten, mindennek a teremtője, minden élőlény
jótevője. Ő irányítja, akaratával, annak a királynak a tetteit, akinek a hatal­
mat juttatta. Az akhaimenida király nem a saját nevében hordozza fegyverét
hazájától olyan messzire. Ahhoz, hogy a király az isteni akaratot teljesíthesse,
cselekedeteinek el kell nyerniük a nagy isten jóváhagyását. Ez igen szoros alá­
rendelést jelent. Az Akhaimenidák Perzsiája nem vallásra épülő állam, mint
amilyen később az abbászida kalifák állama. Ha Dareiosz úgy tartja is, hogy
hatalmát magától istentől kapta, az fel sem merül, hogy egy vallássá váló tan
súlya alatt meghajoljon. Birodalmi kultusz nem volt. Viszont az a hit, hogy
az uralkodó Ahuramazdá akaratából került a trónra, a perzsa világnak bizo­
nyos fokú egységet kölcsönzött.

136
 Ahuramazdá nem egyedül isten, ezt Dareiosz gyakran ismétli. Hérodo­
tosztól tudjuk, hogy a perzsák tisztelték a napot (Mithra), a holdat (Máh),
a földet (Zám), a tüzet (Átar), a vizet (Apam Napát) és a szelet (Váju). Darei­
osznak és két közvetlen utódának a feliratai Ahuramazdán kívül név szerint
egyetlen más istent sem említenek. Lehetséges, hogy az akhaimenida korban
meg kell különböztetnünk a hivatalos vallást és a népi vallásosságot. II. Arta­
xerxész uralkodásától kezdve a hivatalos panteon újabb istenekkel bővült,
akiket a szövegek Ahuramazdá mellett név szerint említenek. Egyikük
Mithra, az ősi iráni isten, a nap, a szerződések, a megváltás istene, a másik
Anáhitá, a vizek, a termékenység és a nemzés istennője.
Ez a primitív árja többistenhit, amelyben minden természeti erőt istenként
tiszteltek, nem függetleníthette magát a Felföldön élő aziánusok isteneinek
a hatásától. Az irániakra éppúgy hatott az őslakosság, mint ahogyan a Gö­
rögország területén letelepedő görögökre is. Az emberfajták összeolvadásá­
nak folyamatában hasonló sors várt a vallásra és a civilizációra is.
A perzsák isteneiknek véres áldozatokat mutattak be. Hérodotosz írta le
ezeket a nagyon egyszerű, nagyon primitív szertartásokat, melyek eredete az
indoiráni népek távoli múltjába vész. Áldozatot csak a mágusok közreműkö­
désével lehetett bemutatni. A valószínűleg méd eredetű papi testület bizo­
nyos politikai és főleg vallási előjogokkal rendelkezett. Ez a nyilvánvalóan
a médektől örökölt papi réteg az Akhaimenidák idején is igen fontos felada­
tokat látott el. A mágusok kísérték a hadsereget, hogy a szertartásokat elvé­
gezzék. Álmot fejtettek, részt vettek az új uralkodó koronázási szertartásán,
amely a Paszargadai templomban zajlott le. Az ő feladatuk volt a fiatalok
nevelése, ők őrizték a királyi sírokat, közöttük Küroszét is. Eredetükről és
vallásukról, amely nem azonos a perzsa vallással, keveset tudunk. Mivel tel­
jesen zárt csoportot alkottak, a vérrokonok egymás között házasodtak.
Világképük két alapelvet ismert el, a Jót és a Rosszat. A halottak kitételének
sajátos szokását követték, a kitett holttestről a vadállatok és a ragadozó
madarak fosztották le a húst. Ezzel szemben a perzsák halottaikat eltemették.
Fennmaradt Kürosz sírja, amelyben Nagy Sándor még látta a nagy ural­
kodó arany fekhelyen nyugvó bebalzsamozott testét. Dareiosztól kezdve
a dinasztia királyainak a sírját a Naqs-e Rosztam-i sziklafalba vágták (55.
ábra). Földbe is temetkeztek. Perszepolisz mellett egy egész temető került
elő, Szúszában pedig a francia régészeti expedíció tárt fel egy földbe ásott feje­
delmi sírt. A halott nőt - mert valószínűleg asszony feküdt a sírban - bronz­
szarkofágba fektették (56. ábra), és arany ékszerekkel ékesítették (57. ábra).

137
55. Tűztemplom és az akhaimenida királyok sziklasírjai Naqs-e Rosztamban
56. Akhaimenida sír Szúszából

139
 57. Szúsza. Arany ékszerek az akhaimenida sírból

Az igen gazdag sírmelléklet többek között egy ezüsttálat (58. ábra) és alabást­
rom edényeket tartalmazott.
A mágusoknak kellett a haomát, a növényből előállított részegítő italt is
elkészíteniük. Fogyasztása a perzsa vallásos rítus részét képezte. A perszepo­
liszi archívumban előkerült írott forrásokban a haomáról is szó esik, pontosan
leírják, hogy mire szolgált.
Hérodotosz úgy tudja, hogy a perzsáknak sem templomaik, sem oltáraik,
sem istenábrázolásaik nem voltak. Biztos, hogy a történésznek görög szem­
szögből nézve igaza volt. A perzsáknak, a görögökkel ellentétben, valóban

140
 58. Szúsza. Ezüsttál az akhaimenida sírból
141
 59. Ahuramazdá képmása

nem voltak oltárokat és istenszobrokat magukba fogadó templomaik, ame­

lyeket megtöltött a hivők nagy tömege. Szertartásaik a szent teraszokon
magasodó emelvényeken, tűzoltár előtt, szabad ég alatt zajlottak. A tüzet
a terasz belsejében kialakított helyiségekben őrizték. Kürosz Paszargadaiban,
Dareiosz pedig Naqs-e Rosztamban emeltetett monumentális, torony for­
májú átesgáhot.
A vallási szertartás valóban a szabad ég alatt zajlott, mert a jelenleg ismert
és általában kettesével elhelyezett oltárok mind a nyílt mezőn, a templomok­
tól kissé távolabb állnak. Xenophóntól maradt ránk annak a királyi menet­
nek a leírása, amely az áldozatra szánt állatokkal és a napistennek szentelt
lovak húzta kocsikkal haladt az oltárok felé, ahol az áldozatot az uralkodó
jelenlétében kívánták bemutatni.
A perzsák nem készítettek istenábrázolásokat. Ahuramazdá szárnyas
korongból derékig kiemelkedő képe (59. ábra) látható viszont mindazoknak
a domborműveknek a legfelső részén, amelyek az akhaimenida királysírok
fölött az uralkodót ábrázolják, amint az oltár előtt, melyen a szent tűz ég,
áldozatot mutat be. Ugyanez az ábrázolás jelenik meg a biszotuni dombor­
műveken és néhány perszepoliszi alkotáson. A motívum az egyiptomi iko­
nográfia ősi rétegéből, a királyság kialakulásának korából származik.
Hórusz, a nagy isten, az ég istene, kiterjesztett szárnyaival az eget jelképezi.
A világ ketté van osztva. Ahuramazdá, a „Bölcs Úr" vagy a „Bölcs" uralko­
dik az égben, „szárnyaival pedig átöleli és védelmezi a földet és az uralkodót";
az akhaimenida uralkodó az ő helyettese, aki a földön uralkodik. Ahura­
mazdá a legfőbb isten, egy fokkal jobban kiemelkedik, mint a többi isten. Az

142
Akhaimenidák vallása még nem egyistenhit, de egy „monolatrikus* áramlat
már behatok Perzsiába".
Az Akhaimenidák korában kezdett a birodalomban a Zoroaszter (vagy
Zarathustra) által megreformált mazda-hit elterjedni. A próféta életének
pontos adatai még vita tárgyát képezik. Talán Médiában született, de el kel­
lett hagynia szülőföldjét, és Kelet-Iránba ment, hogy tanait ott hirdesse.
Tanítása követőkre talált, közéjük tartozott egy bizonyos Hüsztaszpész nevű
fejedelem is, akiben a tudósok egy része Dareiosz apját, Párthia és Hürkania
szatrapáját véli felismerni. Bárhogyan is történt, az új vallás mindenesetre
kelet felől terjedt el lassan Irán egész területén.
Általános vélemény szerint a Kelet-Iránban letelepült és a behatoló nomá­
dok pusztító támadásainak folytonosan kitett népek életkörülményei alakí­
tották ki Zarathustrában azt az elképzelést, hogy a világot két alapelv, a Jó és
a Rossz irányítja. Az első tulajdonképpen Ahuramazdá hüposztaszisza**,
a második pedig a gonosztévő szellem, Ahriman. Ahuramazdát istenijellegű
lények veszik körül, némelyikük mögött bizonyára eredetileg természeti erő
formájában tisztelt ősi isten rejlik. A két szellem közötti harcnak a jó szellem
győzelmével kell végződnie. A dualizmus tehát csupán látszólagos, a zoro­
asztriánus vallás „tökéleden monoteizmus".
Az emberiség nem kerülheti el, hogy részt ne vegyen ebben a küzdelem­
ben, hiszen vannak jó, egyenes, kegyes emberek, és vannak gonoszok és
hitetlenek. A jók Ahuramazdát, a gonoszok pedig Ahrimant követik. Min­
den ember fölött ítélkeznek halála után, a jók a paradicsomba kerülnek,
a gonoszokra viszont hosszú szenvedés vár. Az egyénenkénti ítéleten kívül
általános ítélkezés is lesz, amelynek során tűzpróbát fognak alkalmazni.
Az embernek el kell kerülnie az eretnekséget, sőt harcolnia kell ellene.
Jónak kell lennie az állatokhoz, gondoznia kell őket, és jól kell bánnia velük.
A gonoszok közé tartozik a hamis bíró, az az ember, aki elhagyja a földjét, és
az, aki másokat elnyom. A jó uralkodónak harcolnia kell vallásáért, védenie
kell népét, táplálnia kell a szegényeket, védelmet kell nyújtania a gyengék­
nek. „Helyes gondolkodás, helyes beszéd, helyes cselekedetek, ez a hármas
szabály foglalja össze a zoroasztriánus erkölcsi tanítást."

* Monolatrikus, monolatria: több isten létének elismerése mellett egyetlen isten kizárólagos tisz­
telete.
** Hüposztaszisz: az istenséggel voltaképpen azonosnak tekintett, megszemélyesített isteni tu­
lajdonság.

143
 Kultuszuk pontos előírásokat követett. A véres áldozatokat megszüntet­
ték, mert az állatot, amely táplálja az embert és dolgozik érte, tisztelni kell.
A haomát, a részegítő italt szintén elítélték. A halottakat sem eltemetni, sem
elégetni, sem vízbe tenni nem lehetett, mert ily módon beszennyeződött
volna a három szent elem, a föld, a tűz és a víz. Ezért a holttesteket
a hegyekbe vagy a kizárólag erre a célra emelt tornyokba tették ki, majd
a puszta csontokat csonttartó ládikába (osszuáriumba) zárták és így helyezték
el a sziklába vágott vagy épített sírkamrában.
A zoroasztriánizmus közel egyidős az Indiából származó buddhizmussal.
A két vallás közös vonása, hogy mindkettő tiltakozás a régi árja vallások
kegyetlen szokásai és véres rítusai ellen. További sorsuk azonban nagyon
eltérő. Míg az előbbi az arisztokrácia vallása volt, a buddhizmus a néptöme­
gek törekvéseit fejezte ki. Talán ebben rejlik a buddhizmus széles körű elter­
jedésének a magyarázata, hiszen még napjainkban is emberek százmilliói
vallják hitüknek. Zarathustra vallását viszont ma már csak egy kis közösség
gyakorolja és védi fanatikusan.

Az akhaimenida birodalom nyelvei és írásai

Az óperzsa nyelv lejegyzésére alkalmas ékírás Teiszpész idején születhetett,

hiszen ismerjük fiának, Ariaramnésznek az aranytábláját. A perzsák abban az
időben, amikor uralmuk még csak Fárszra terjedt ki, valószínűleg agyagtáb­
lára írtak. Ezt látszik bizonyítani az a Szúszában előkerült agyagtábla, mely
Dareiosz óperzsa nyelven írott „palotaalapítási okiratát" tartalmazza. Ami­
kor a kis perzsa királyságból birodalom lett, ezt a nyelvet és ezt az írást már
csak az uralkodó osztály kisebbsége értette. A nem perzsa származású, magas
rangú tisztségviselőkről és szatrapákról is azt tartják, hogy nem ismerték az
óperzsa nyelvet.
Mivel a birodalom igen rövid idő alatt szerveződött, nem volt arra lehető­
ség, hogy az óperzsa nyelvet a legkülönbözőbb nyelvekre lefordítani képes
írnokok hadát állítsák fel. Ugyanakkor az arámi nyelv az i. e. 1. évezred kez­
dete óta széles körben elterjedt. A néhány kis királyságot - Damaszkuszt,
Hamát, Szamaalt - alkotó arámi nép, egész Elő-Ázsiában szétszóródva, elju­
tott Nyugat-Iránig. Nyelve és írása már az asszírok idején elterjedt, nemcsak

144
a kereskedelemben, hanem a mindennapi beszédben is. Az asszír dombor­
műveken két írnok látható, egyikük táblát és íróvesszőt tart kezében, hogy
ékírással, a másik pedig papiruszt, hogy arámi nyelven, tintával írjon. Az
akhaimenida korban az arámi nyelvet valóságos linguafrancaként használták,
elsősorban államügyekben, Ázsia-szerte, Egyiptomtól kezdve, ahol előke­
rültek arámi nyelvű dokumentumok, egészen Indiáig. Ez azt jelentette, hogy
Elámban elámi nyelven írtak, Babilónban babilóniai nyelven, de minden
egyes perzsa kancellária az arámi nyelvet alkalmazta.
A perzsáknak természetesen saját nyelvükön is kellett írniuk. Az ékírás
használata csupán az emlékművek kőbe vésett felirataira korlátozódott, és
lassan ki is ment a használatból. Egyre csökkent az ékírást ismerő írnokok
száma, és a tudósok megfigyelték, hogy az utolsó akhaimenida uralkodók
óperzsa ékírásos felirataiban milyen súlyos hibák árulkodnak az írnokok hiá­
nyos tudásáról. Minden jel arra mutat, hogy a perzsák átvették nyelvük
lejegyzésére az arámi írást. Dareiosz — sajnos, túlságosan megrongálódott
- sírfeliratának egyik változatát valószínűleg perzsa nyelven fogalmazták, és
arámi betűkkel írták. Ezen kívül azonban egyeden más dokumentum, papi­
rusz vagy pergamen sem került elő. Az óperzsa ékírásban megőrződött
néhány arámi ideogramma. Ugyanez történhetett akkor is, amikor a perzsát
arámi jelekkel írták át. Ebből alakult ki végül is a pehlevi írás, mely sémi
ideogrammákat is alkalmaz. A perszepoliszi levéltárban talált mintegy har­
mincezer tábla között egyetlen perzsa nyelvű sincs, igen kevés az arámi,
a zöme elámi nyelvű. Ez is azt a nézetet látszik alátámasztani, hogy az óperzsa
nyelv lejegyzésére az arámi ábécét alkalmazták.
Az elámi szövegek elolvasása derített fényt arra, hogy hogyan készültek
ezek a dokumentumok. A palota valamelyik magas rangú tisztségviselője
perzsa nyelven adta ki a parancsot, az írnok arámira fordította, és papiruszra
írta. Azután a szöveg egy második írnokhoz került, aki elámira fordította, és
táblára írta. A tábla ezután fizetési utalványként szerepelt, mert a dokumen­
tumok nagy részét a perszepoliszi paloták építésén dolgozó mesteremberek
és munkások számlája teszi ki.

145
 Az akhaimenida kor művészete

A világnak mind a négy sarkából ömlött az arany a királyi kincstárba. Elmúlt

az az idő, amikor még az akhaimenida uralkodó is a katonák szigorú életét
élte, és lakóhelye alattvalói lakóházától csak nagyobb méreteiben különbö­
zött. Fővárosokra és palotákra volt szüksége, olyanokra, amelyek nagyob­
bak és szebbek mindannál, amit a leghatalmasabb babilóniai és asszír uralko­
dók építtettek. Pompázatos rezidenciája fényével el akarta kápráztatni mind­
azokat, akik közelről vagy távolról ajándékokkal vagy adófizetés céljából fel­
keresték. Az építészetben és a díszítésben mindennek méltónak kellett lennie
az udvar hatalmához, erejéhez és pompájához.
Dareiosz, rövid babilóni tartózkodása után, talán i. e. 521-ben, Szúszát
választotta fővárosául. Hatalmas fellegvárat emeltetett az akropoliszon, ahol
az egykori templomoknak már csak a romjai álltak, Assur-bán-apli pusztítá­
sainak emlékét őrizve. A szomszédos, palotaromokkal borított dombon
pedig palotáját és az apadánát, az oszlopos tróntermet építtette fel. A tulaj­
donképpeni város — az udvari emberek, a hivatalnokok és a kereskedők
házaival, villáival - ettől keletre, a palotától széles úttal elválasztva terült el.
Az egész várost hatalmas vályogtégla fal vette körül, melyet oldalról kiugró
tornyok védtek. Helyük a fal körvonalán még ma is megfigyelhető. A fal
lábánál széles árkot ástak, ezt a Sahurnak eredeti folyásától eltérített vizével
töltötték meg. A vízzel ily módon körülvett város bevehetetlen szigetté vál­
tozott. Szúszának, a világ fővárosának, melyet a tengerrel négy folyó kötött
össze, és ahová egymás után siettek a királyok, a hercegek, a követek, az
orvosok, az íróemberek és a művészek, méltónak kellett lennie ahhoz a fel­
adathoz, amelyre a királyok királya kiválasztotta.
A francia régészeti expedíció a palota romjai között találta meg azt a szöve­
get, melyben Dareiosz elmondja, hogy nagy művét hogyan valósította meg.
Ez az akhaimenida irodalom egyik legértékesebb darabja, ezért bemutatjuk
leglényegesebb részletét.
Dareiosz, miután a nagy istenhez, Ahuramazdához fohászkodott, azt
mondja: „Ez az a palota, amelyet Szúszában építtettem. Messziről hozták azt,
amivel felékesítettem. A földet olyan mélyen ásták ki, hogy elérjem az alta­
lajt. Miután a talajt kiásták, egyes helyeken negyvenkönyöknyi, máshol
húszkönyöknyi magasságban kaviccsal töltötték fel. Erre a kavicsra építették
a palotát. Azt a munkát, amit a föld kiásása, a kaviccsal való feltöltés és

146
a vályogtéglák készítése jelentett, a babilóniai nép végezte el. A cédrusfát
a Libanon-hegységből hozták. Az asszírok népe szállította Babilónig,
a károk és az iónok népe pedig Babilóntól Szúszáig. A szisszú-fát (szézámfát)
Gandhárából (Pesávar vidékéről) és Kermánból hozták. A felhasznált ara­
nyat Szardeiszből és Baktriából hozták. A felhasznált lazúrkövet és a cinóbert
Szogdiából hozták. A felhasznált kék követ (a türkizt) Khoraszmiából* hoz­
ták. A felhasznált ezüstöt és rezet Egyiptomból hozták. A falakat borító
díszítményeket Ióniából hozták. A felhasznált elefántcsontot Etiópiából,
Indiából és Arakhósziából hozták. A felhasznált kőoszlopokat Elám Abira­
dus nevű városából hozták.
A kőfaragó mesterek iónok és szardeisziek voltak. Az aranyat megmun­
káló fémművesek médek és egyiptomiak voltak. Azok, akik a berakásokat
készítették, szardeisziek és egyiptomiak voltak. Azok, akik (az alakokkal
díszített) zománcozott téglákat készítették, babilóniaiak voltak. És azok az
emberek, akik a falakat díszítették, médek és egyiptomiak voltak. Itt, Szú­
szában, csodálatos mű készítésére adtam parancsot. A munkát nagyszerűen
hajtották végre. Védjen engem Ahuramazdá, valamint apámat, Hüsztasz­
pészt és országomat."
A szöveg jelentősége jóval túllép azon a célon, melyet a nagykirály szánt
neki. Hű képet fest arról, hogy milyen volt a birodalom, és mit kívánt népei­
től a hatalmas uralkodó: hogy érte éljenek, hogy érte dolgozzanak, hogy
a legkisebb óhaját is teljesítsék, és hogy az uralkodóért meg is haljanak.
A palota építésénél az éghajlat hatása alatt kialakult elámi elveket követték.
A termek és a lakóhelyiségek belső udvarokra nyíltak. Ezeket hosszú folyo­
sók vették körül, itt őrködtek, a legkisebb mozdulatra is ügyelve, a testőrök.
A vályogtéglából rakott és babilóniai stílusban zománcozott téglával borított
falakat a hűséges Halhatatlanok, valamint oroszlánok, bikák (60. ábra) és fan­
tasztikus lények képmásai díszítették. A trónterem, azaz az apadána, más
elképzelések szerint épült. Szinte erdőként emelkedő oszlopaival az egyip­
tomi templomok hatását keltette.
A Királyok Királyának a trónja az oszlopok mögött magasodott, félho­
mályban, a teremnek azon a részén, ahol a görög templomokban a cella bejá­
rata volt. Így érték el a kívánt hatást: az uralkodót alig-alig lehetett látni. Ez
a törekvés a későbbiekben tovább erősödött, míg majd a szászánida korban
az uralkodót a trónteremben fogadott alattvalóitól hosszú, arany- és ezüst-

* Khoraszmia (Khoraszmié): Khvárazm antik (görög) neve.

147
 60. Szúsza. Szárnyas bika. Zománctégla

szállal gazdagon átszőtt, drágakövekkel ékesített, alig áttetsző függöny

választja el.
A trónterem tetejét hatszor hat, közel húsz méter magas, bikamellkép for­
májú oszlopfőben végződő oszlop tartotta. A termet északon, keleten és
nyugaton a trónterem oszlopaitól eltérő oszloplábazatokkal és oszlopfőkkel
kiképzett, tizenkét oszlopból álló, három csarnok vette körül. Az oszlopfők
egy része, a paszargadaiakhoz hasonlóan, egyszerű fejezet, vannak azonban
olyanok is, ahol a protomét volutára* helyezték.
Alig készült el a szúszai palota, Dareiosz elhatározta, hogy szülőföldjén,
Fárszban, Perszepoliszban is építtet egyet. Elhagyta a korábbi uralkodói ág
emlékét őrző Paszargadait. Az egyetlen szál, mely Paszargadaihoz kötötte,
a szentély maradt; egészen a birodalom bukásáig itt zajlottak minden akhai­
menida uralkodó koronázási ünnepségei.
Perszepoliszban, a szikla elegyengetésével, hegynek támaszkodó nagy

* Voluta: az antik építészetben kedvelt, csigavonalszerűen meghajlított építészeti tagozat, ame­

lyet különösen oszlopfőkön alkalmaztak.

148
teraszt építettek, ólommal rögzített, fecskefarok formájú vaskapcsokkal
összekötött, hatalmas kőtömbökből (61. ábra). Hátulról a terasz szabálytalan
körvonalát követve, a hegyen elég magasan húzódó vályogtégla fal védi.
Széles, kétfordulós lépcső vezet az előtérhez, onnan két másik lépcső az apa­
dánához, amely a szúszai hasonmása. A perszepoliszi levéltár táblái adják
meg erre a magyarázatot. A mestereket és a munkavezetőket, amint felada­
tukat Szúszában befejezték, Perszepoliszba szállították, hogy ott folytassák
a munkát. A cédrusfa mennyezetet Perszepoliszban is hetvenkét, csaknem
húsz méter magas hornyolt oszlop tartotta, fejezetük itt is bika- vagy szarv­
val ellátott oroszlánmellkép (62. ábra).
A lépcsők két oldalát Perszepoliszban is a Halhatatlanok kőbe faragott
hosszú menete díszíti, soraikhoz udvari emberek, médek és perzsák menete
csatlakozik. Mögöttük, két sávban kifaragva vonulnak fel a meghódított
népek, amint adományaikat viszik az uralkodónak. Egyesek ritka, értékes
állatokat vezetnek, mások földjük híres termékeit szállítják, vagy ékszert,
edényt, szövetet visznek. Az akhaimenida művészetet nem vonzották a való
életből vett jelenetek. A perszepoliszi lépcsőkön az adófizetők hosszú menete
ugyan némiképp ezt a törekvést is megvalósítja, de csak közvetve, hiszen
mindenekelőtt az volt a cél, hogy egyrészt az uralkodói hatalomról, másrészt
a birodalom etnikai összetételéről adjon szemléletes képet. Ez az alapvetően
díszítő művészet a hatalom szolgálatában állt. A kor művészei, e cél megva­
lósítása során, elsősorban az állatstílus elsőrendű mestereinek mutatkoztak.
A Dareiosz uralkodása idején létrehozott díszítőművészeti alkotások világos­
ságot, kiegyensúlyozottságot, hatalmat és szigorúságot sugallnak. Kőbe
vésve örökítették meg ily módon e nagy államférfi csodálatos életművének
jellemző mozzanatait.
Az apadána mellett, annál kissé magasabban, emelkedett Dareiosz palotája.
A napjainkban már elpusztult falakat, csakúgy, mint másutt, vályogtéglából
rakták. Sértetlenül megmaradtak a nagy kőtömbökből faragott, fölül egyip­
tomi stílusú szemöldökpárkánnyal lezárt ajtó- és ablakkeretezések. A palota
alaprajza eltér a szúszai palotáétól. Sokkal kisebb, mindössze egyetlen köz­
ponti fekvésű, faoszlopokkal szegélyezett csarnokra nyíló oszlopteremből
állt, melynek a két oldalán, jobbra és balra voltak a lakóhelyiségek. Ez az
északi típusú ház lesz a továbbiakban az irániak sajátos lakóépülete. A palota
mellett állt egy kis méretű épület, atripülon*, melynek oszlopait emberarcú

* Tripülon (gör. 'háromajtós'): a perszepoliszi tanácsterem.

149
61. A perszepoliszi terasz
 62. Perszepoliszi oszlopok

oszlopfők díszítették (63. ábra). A hegynek támaszkodva sorakoztak a kincs­

tár épületei, ahol két domborművön is kifaragták ugyanazt a témát: Darei­
oszt, amint a népek küldötteit fogadja, akik egy magas rangú udvari tisztvi­
selő vezetésével vonulnak be.
Sokan vélekedtek úgy, hogy az akhaimenida monumentális művészet,
amely Dareiosz idején érte el a csúcsot, később már nem tudott újat terem-

151
 63. Perszepolisz. Emberi arccal díszített oszlopfő

152
 64. Perszepolisz. Szárnyas bika Xerxész kapujáról

teni. Ez a megállapítás csak részben igaz, mert Xerxész uralkodása alatt új

változatai alakultak ki. A nagy birodalomszervező fia, Xerxész, akit apja
még életében utódául jelölt ki, kőben örökítette meg hatalmát, melynek lét­
rehozásában nem vett részt, csak birtokosa lett. E törekvése az asszír uralko­
dókhoz tette hasonlatossá. Őket utánozva emeltette a perszepoliszi teraszon
a „minden népnek" állított propülaiont, azaz kapuépületet, ezt a nagy építé­
szeti együttest, amelynek két oldalán emberarcú szárnyas bikák (64. ábra) áll­
tak, azoknak a bikáknak hatalmas másolatai, melyek az asszír paloták bejára­
tait őrizték. Mint ahogyan később, Augustus utódai idején, a kolosszális

153
méretekre való törekvés jellemezte a művészetet, ugyanez a túlzásokra való
törekvés nyert Xerxész idején is kifejezést, talán nem is annyira a technikai
haladás jóvoltából, vagy a hivalkodó gazdagság kedvelése miatt, hanem az
uralkodó zavaros képzeletvilágából eredően.
A „százoszlopos" teremben, amely még a propülaionnál is nagyobb sza­
bású alkotás volt, e törekvés jegyében mintázták meg az ablakmélyedések­
ben a király heroizált alakját, amint szörnyalakok fölött győzelmet arat. Az
impozáns méretű szobor az erő, a hatalom és az uralkodás kifejezésére
törekvő művészet tipikus alkotása.
Az ezt követő korszakból, I. Artaxerxész uralkodásának idejéből kevés
emlék maradt fenn. A nagy termet nem tudták Xerxész életében befejezni,
a délkeleti kaput fia állíttatta fel. Közben leégett Dareiosz szúszai palotája.
Nagyapjához hasonlóan I. Artaxerxész is nagyon szerette ezt a fővárost, és
mivel a lángok martalékává vált hatalmas épületet nem tudta gyorsan újjá­
építtetni, a város déli csücskében kis palotát emeltetett,- melyet a későbbi
nemzedékek többször is átépítettek. A romjai közül előkerült néhány szo­
bortöredék szoros rokonságot mutat perszepoliszi palotája szobraival.
Artaxerxész kora az a kor, amikor Athénban Pheidiasz a Parthenónon dol­
gozik. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy a görög művé­
szet visszhangjai az Iráni-felföldet is elérték, hiszen a perzsák számára már
amúgy sem volt idegen a hellén kultúra. Az i. e. 5. század közepének akhai­
menida művészetéből ismert néhány emléken jól követhető, hogyan fino­
modott, vált emberibbé a művészi alkotás, hogyan jelent meg a háromdi­
menziós ábrázolás a részletek tökéletesedésével. A formák veszítettek ugyan
erejükből, de kifejezőbbekké váltak; mintegy elvetve Xerxész őrült elképze­
léseit, leszálltak a földre, és közelebb kerültek az emberekhez.
I. Artaxerxész kora után az akhaimenida monumentális művészet többé
semmi újat nem alkotott. Pedig a fővárosok szépítésével utódai sem hagytak
fel, a félbeszakadt munkákat befejezték, és miként Xerxész Szúszában tette,
újjáépítették azt, ami közben elpusztult. Sőt új palotákat is emeltek, mint
Perszepoliszban III. Artaxerxész (65. ábra). De a legkisebb jelét sem találjuk
annak, hogy ez a művészet továbbra is él. Az akhaimenida művészet egyet­
len évszázad alatt végérvényesen kimerült.
Az Akhaimenidák nagyra értékelték a görög szobrászatot. Hellászból
Xerxész jó néhány szobrot szállíttatott Iránba. A chicagói Keleti Intézet ása­
tásai során került elő Perszepolisz romjai között az i. e. 5. századi görög
művészet egyik kiemelkedő alkotása, egy Pénelopé-szobor. Plutarkhosz

154
 1 A terasz lépcsője
2 Xerxész kapuja
3 Dareiosz és Xerxész trónterme (apadána)
4 Százoszlopos csarnok
5 Dareiosz fogadóterme (tacsara)
6 III. Artaxerxész palotája
7 Xerxész fogadóterme (hadis)
8 Tripülon (tanácsterem)
9 Hárem (restaurált rész)
10 Kincstár
11 Az erődítés falrészlete (itt találták meg az elámi táblákat)
12 II. (vagy III.?) Artaxerxész sírja

65. A perszepoliszi terasz alaprajza

írja, hogy Perszepoliszban állt egy nagy Xerxész-szobor, melyet Nagy Sán­
dor harcosai döntöttek le. Szúszában került elő Dareiosznak egy fej nélküli
szobra, mely Egyiptomban készülhetett.
A perzsák nem kerülhették el, hogy ne hasson rájuk a görög művészet,
mégpedig az uralmuk alá került Iónia művészete, amely már a méd háború­
kat megelőző időben, magában a görög anyaországban is éreztette hatását.
Az ióniai görög mesterek messze földön nagy tekintélynek örvendtek.
A politikai események kiszakították ezeket, a művészeti hagyományaikat
magukkal hordozó művészeket a hazai földből és messzi földre sodorták
őket. Dareiosz el is ismerte „palotaalapítási okiratában", hogy nem vetette
meg a hatalmának alárendelt görögök tanításait.
A perzsa szobrászatról nagyon keveset tudunk. Az biztos, hogy a görög
szobrászattal nem versenyezhetett, hiszen annak az a vallás volt az alapja,
melyet mindenekelőtt „szép formák és szép történetek teremtőjeként" isme­
rünk. A perzsa vallás túl komor volt ahhoz, hogy az érzéketlenül fenséges
Zeuszhoz, az ünnepélyes Athénéhez és a szép Aphroditéhoz hasonló műve­
ket inspiráljon. Az e korból fennmaradt néhány aranyszobor, illetve a persze­
poliszi romok között a közelmúltban talált, ifjú fejedelmet ábrázoló lazúrkő
fej (X. tábla, 2) alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a perzsa szob­
rászat csupán a nagykirály képmásának és esetleg még néhány birodalmi
nagyságnak a megmintázására szorítkozott (X. tábla, 1).
Abban a formájában, ahogyan mi ismerjük, azaz az udvar foglyaként, az
akhaimenida művészet nem rendelkezhetett a kifejezés szabadságával. De
a változatos formák, valamint a rendkívül gazdag ékszer- és fémművesség
révén ki tudta fejezni a kor pompáját és fényűző életét. A palotákban az ajtó­
kat és az értékes bútorokat valóságos és mitikus lényeket ábrázoló, domborí­
tott aranylemezekkel borították. Bronzból is készítettek lemezeket, ezeket
vésővel cizellálták (66. ábra). E tárgyak mindegyike arról tanúskodik, hogy
az akhaimenida mesterek az állatstílus kiemelkedő művelői voltak (XI. tábla,
1). Ez a megállapítás nemcsak a kőszobrászokra érvényes, hanem a bronz­
művesekre is. Az utóbbiak alkotásai közül példaként idézzük azt a támaszté­
kul szolgáló tárgyat, melyet három ordító oroszlánból formáltak (67. ábra),
vagy azokat a vadkecskét ábrázoló, füllel ellátott edényeket, amelyek a per­
szepoliszi domborműveken is feltűnnek (XI. tábla, 2).
Bámulatra méltó finomságot ért el az ékszerművesség. A mesterek szíve­
sen vették témáikat az állatvilágból. Ilyen például az aranyfüggő, amelyen
- régi mezopotámiai motívumot másolva - két, egymást keresztező oroszlán

156
66. Perszepolisz. Bronz rátétdísz

67. Perszepolisz. Bronz alátét

157
 68. Perszepolisz. Faragott kőtál

látható, vagy az a köszörülő szerszám végét díszítő, páratlan élethűséggel

megmintázott gazella, amelyen a felület egyes részleteit granulációval emel­
ték ki. Gyakran alkalmaztak növénymotívumokat is, mint az egyik, levelek­
ből és virágokból összeállított koronán, vagy keverék lényeket mintáztak,
amilyeneket az egyik arany karperec két végén láthatunk.
A perszepoliszi romok között folytatott ásatások során sok ezer kemény
kőből való edénytöredék került elő. Némelyiket oroszlánok (XII. tábla, 2),
másokat vadkecskék (XII. tábla, 3), kacsa- vagy hattyúfejek (68. ábra) díszí­
tik. A hattyúfejből képzett díszítőmotívumot a szkíta vásárlóközönség is
nagyon kedvelte (XII. tábla, 1).
A gemmákon, a pecséthengereken és a pecsétlőköveken a vésnökök gyak­
ran mintázták meg az állatokkal vagy szörnyekkel küzdő uralkodót. Kedvel­
ték a vadászjeleneteket is. Ilyen jelenet díszíti Dareiosz híres pecséthengerét
(69. ábra). Szólnunk kell a Királyok Királyai által veretett érmékről, melyek
az uralkodót változatlanul íjász alakjában ábrázolták, valamint a nyugati tar­
tományok szatrapái által veretett érmékről, amelyek között valóságos
remekművek is akadnak.
A fegyverek, elsősorban az ünnepi fegyverzet kidolgozása és díszítése fel­
veszi a versenyt a dél-oroszországi királyi sírokból előkerült legékesebb
szkíta fegyverekkel. Ilyen például az a valószínűleg nemesfém anyagú, rövid
kardhoz készített hüvely, melyet Dareiosz domborművén a királyi sereg
egyik méd tisztje visel. A kardhüvely díszítőmotívuma, minden kétséget
kizáróan, a legjobb szkíta hagyományokból táplálkozik, abból a szkíta

158
 69. Dareiosz pecséthengere

művészetből, mely, mint tudjuk, a méd művészet lényeges alkotóeleme volt

(70. ábra). Perszepoliszban csatabárd és vadlovak betörésére szolgáló pecek-
zabla is előkerült, ezek a tárgyak bizonyára a királyi helyőrség felszereléséhez
tartoztak (71. ábra).
A „palotaalapítási okirat" nemcsak Szúszára érvényes. Az ott végzett
munkát bemutató leírás Perszepoliszra és Ekbatanára is ráillik, sőt képet ad
a hivatalos akhaimenida művészet egészéről. A birodalom sorsát híven
követő művészet a hatalmas Királyok Királyainak kozmopolita fővárosaiban
maga is kozmopolitává vált. De a perzsák nem is tehettek másként, hiszen túl
gyorsan jutottak el az egyszerű lakóháztól a palotáig: meríteniük kellett
mindabból, amit a nagy múltú ókori keleti civilizációk megteremtettek.
Csak azt tették, amit már annyi más nép is megtett előttük. Nem támaszkod­
tak-e az urartuiak is az asszír s a többi kisázsiai és mezopotámiai civilizáció­
ra? És vajon az asszírok nem a sumer-akkád, hurri és hettita művészet örökö­
seinek tüntették-e fel magukat? E népek egyike sem jutott el azonban a nagy­
ságnak arra a fokára, mint amelyet az akhaimenida művészet ért el, még
akkor is, ha nem minden tökéletes benne, és ha túl nagy is az aránytalanság az
ókori építészetben egyedülálló magasságú oszlopok és az oszlopok talapzata
mellett felvonuló kicsiny emberalakok között.
A perzsák nem várhattak arra, hogy művészetük saját sorsát követve,
lassú fejlődéssel érje el virágkorát. Lenyűgöző hatást tudtak elérni azokkal az
elemekkel, amelyeket más népek művészetéből, elsősorban az elámiból köl-

159
 70. Méd tiszt kardja perszepoliszi domborművön

csönöztek. Művészetük azonban alapjaiban elhibázott volt, és a pusztulás csí­

ráit hordta magában. Azt a szédítő magasságot, melyet már Kürosz alatt
megközelített, és melynek Dareiosz idején a csúcsára ért fel, hosszú egy hely­
ben topogás követte. Xerxész és Artaxerxész korának irányzatait nem szá­
mítva, mozdulatlanul érte meg a végső pusztulást, mely akkor következett

160
 71. Perszepolisz. Bronz csatabárd és zabla

be, amikor legnagyobb alkotásai a Nagy Sándor hódításakor lángra lobbant

tűz martalékává váltak.

161
 Az akhaimenida kor gazdasági és társadalmi élete

Az Akhaimenidáknak sikerült koronájuk alatt egész Elő-Ázsiát egységbe

tömöríteniük; ezt a hatalmas területet szatrapiákra osztották fel, és megszer­
vezték a központi ellenőrzésnek alávetett közigazgatást; szárazföldi és tengeri
utak segítségével megteremtették az összeköttetést a birodalom egyes részei
között; sikerült tökéletesen kiegyensúlyozott adóbehajtási rendszert bevezet­
niük; a birodalmi kincstárakba ömlött az arany. Ezek azok a jelentős ténye­
zők, melyek korábban soha nem tapasztalt ösztönzést adtak az iráni gazda­
sági életnek. A súlyok és a mértékek és különösen a pénzhasználat biroda­
lomszerte történő bevezetése jótékony hatással volt a külkereskedelemre,
amely a nemzetgazdaság egyéni fejlődése következtében felvirágzott.
Az ezüst fémpénz használata az i. e. 7. században kezdődött meg, de az
igazi, két fémre: aranyra és ezüstre épülő pénzrendszert Kroiszosz vezette be
Lüdiában. Innen terjedt el, gyorsan, Kisázsiában, és birodalmában Dareiosz
is átvette. A perszepoliszi táblák, melyek egy részén a palota építésén dolgozó
munkások számadása volt, élénk képet festenek az Iránban a pénzhasználat
bevezetését követő átmeneti korról. Korábban a béreket természetben: hús­
ban, árpában, búzában, borban és más terményben fizették. Xerxész idejé­
ben még kétharmad részt természetben, egyharmad részt pedig ezüstben
fizettek. Később, de még mindig Xerxész uralkodása alatt már csak egyhar­
mad részt fizettek természetben. Tehát mintegy fél évszázadra volt szükség
ahhoz, hogy a pénz felváltsa a természetbeni fizetést, és hogy az új rendszer
győzedelmeskedjék, bár bizonyos ügyleteket kezdettől fogva teljes egészük­
ben készpénzben bonyolítottak le.
A birodalomban mindenfelé végeztetett közmunkák következtében nőtt
a termelő kapacitás. Az akhaimenida korban építették ki a föld alatti csator­
narendszert (qanát). Ez a Felföldön és más, vízben szegény vidékeken, mint
a szíriai sivatag és a közép-ázsiai területek, életfontosságú volt. Valószínű,
hogy megkezdték a mocsarak kiszárítását is, hiszen a görögök ebben a kor­
ban már foglalkoztak ezzel. Növekedett a mezőgazdasági termelés. A hábo­
rúk idegen országokban is megismertették és elterjesztették Irán hasznos
növényeit, közöttük is a legelső helyen a lucernát, mely bőven termett Média
völgyeiben, és a lovak alapvető takarmánya volt. A lucernát a méd háborúk
alatt, a perzsa lovak táplálékaként ismerte meg Hellász, termesztését a görö-

162
gök is megkezdték. Ugyancsak e háborúk idején került Európába az ázsiai
eredetű tyúk, fehér galamb és páva.
Dareioszt személy szerint is érdekelte a fatermesztés, valamint az új fafélék
meghonosítása. Fennmaradt egyik érdekes levele, amelyet Gadatész szatra­
pának küldött. Ebben arra adott parancsot, hogy Kisázsiában és Szíriában
keleti növényeket és fákat honosítsanak meg: „Dicsérem szándékodat — írja
a király -, hogy országom javát kívánod szolgálni azzal, hogy gyümölcsfákat
telepíttetsz az Eufratészen túl, Ázsia elülső részében..." A szatrapa itt nem
egy uralkodói szeszélyt kívánt kielégíteni. A perzsa közigazgatás által köve­
tett gazdaságpolitikához az is hozzátartozott, hogy a lehető legszélesebb kör­
ben terjesszék el azokat a növényeket, amelyek az alattvalók életkörülmé­
nyeinek a javításához hozzájárulhattak. Tudomásunk van arról, hogy
Damaszkuszban a perzsák kísérleteztek egy bizonyos, a királyi udvarban
nagyon kedvelt szőlőfajta telepítésével. Aleppóban ők honosították meg
a pisztáciát, Hellászban ez idő tájt jelent meg a híres pontoszi mogyoró.
Akhaimenidák vitték a szézámmagot Egyiptomba, a rizst pedig Mezopotá­
miába. A hasonló gyakorlatot széles körben folytató hellénisztikus királyok
tehát a perzsa uralkodókat követték.
A növénytermesztés iránt ilyen élénken érdeklődő perzsáknak az erdőgaz­
dálkodás alapvető kérdéseivel is tisztában kellett lenniük. Tudományos erdő­
gazdálkodásról természetesen nem beszélhetünk, de léteznie kellett valami­
féle szabályozásnak. Láttuk, hogy a libanoni cédrust és a tikfát előszeretettel
használták fel a korona céljaira is. Nemcsak a házépítkezésekhez, hanem
a hajóépítéshez, a harci szekerek, a málhás szekerek, a fegyverek és a hadigé­
pek készítéséhez is sok faanyagra volt szükség. Libanon és India mellett Kis­
ázsiában, Kréta és Ciprus szigetén volt jelentős fakitermelés.
A birodalom nemcsak fában, de fémben is bővelkedett. Ciprusról ezüstöt,
rezet, vasat, Kisázsiából és Palesztinából (Edómból) rezet és ezüstöt szállítot­
tak. Libanonból és a Tigris és az Eufratész menti magasan fekvő völgyekből
réz és vas érkezett. Kermán vidékén aranyat és ezüstöt bányásztak, Szisztán
az ónkincséről volt híres, Dél-Kaukázus az ezüstről és a vasról, amelyet
a Fekete-tenger déli partvidékéről is szállítottak.
A nagyszabású építkezések miatt, amelyeket az uralkodók fővárosaik szé­
pítése érdekében végeztettek, számottevően megnövekedett a kőbányákban
folytatott termelés is. A szúszai „palotaalapítási okiratból" kiderül, hogy az
építőkövet az elámi hegyekből hozták, a felhasznált lazúrkő valószínűleg
Badakhsánból, a türkiz és a karneol pedig Khorászán bányáiból érkezett.

163
 A vadászat és főként a halászat sokkal fontosabb szerepet játszott az ókor­
ban, mint napjainkban. Az antik világ lakosságának jelentős része - gazda­
gok és szegények-kenyéren, halon, egy kevés olajon és boron élt. A Perzsa-
öböl, a Tigris és az Eufratész halászai hombárokban messzire szállították
a sózott, szárított és marinírozott halat. Hérodotosztól tudjuk, hogy Egyip­
tom a birodalmi adó egy részét halászati termékekben fizette.
Az akhaimenida korban a mezőgazdasági termelés alapja továbbra is
a nagybirtok maradt. A földeken afölddelegyütt adott és vett, röghöz kötött
szolganép és a sikeres háborúkban szerzett rabszolgák dolgoztak. Az iráni
birodalom alapvető termelési ága a mezőgazdaság volt, ezt tartották a szabad
emberek természetes elfoglaltságának. Létezett kisbirtok is, de a zárt gazdál­
kodást folytató nagybirtokokhoz képest nem volt számottevő. Elsősorban
az adófizetés alól felmentett uralkodó nép lakta Fárszra volt jellemző az, hogy
a szabad parasztok földdel rendelkeztek. A földeken búzát, árpát, szőlőt ter­
mesztettek, és olajfát neveltek. Tartottak szarvasmarhát, juhot és kecskét,
valamint igavonó állatokat, szamarat, öszvért és lovat. Igen elterjedt volt
a méhészkedés, ebben a korban mézet használtak cukor helyett.
A városokban fejlődésnek indult az ipar, de a nagygazdaságokban a szol­
gák közül kikerült kézművesek űzték mesterségüket. A kézműipar elsősor­
ban ruhaneműt, tunikát, nadrágot, cipőt állított elő. A főrangúak használa­
tára szánták a díszesen kidolgozott bútorokat, nekik készültek az arany-,
ezüst- és bronzedények is. A nemesfém edényeket tartaléktőkének is tekin­
tették. Az asszonyok ékszerekkel ékesítették magukat, és különféle kozmeti­
kumokat használtak. A szegények házaiban agyagedények (72. ábra) helyet-

72. Perszepolisz. Agyagedények az akhaimenida korból

164
tesítették a fémedényeket. Hangsúlyoznunk kell, hogy az akhaimenida kori
Iránban, a világkereskedelem erőteljesebb fejlődésével párhuzamosan, jelen­
tősen emelkedett az életszínvonal. A gazdaságtörténészek szerint magasabb
volt - ez elsősorban Babilóniára vonatkozik -, mint a görög földön.
A birodalom létrehozása óta az ókori világ különösen kedvező gazdasági
fejlődés szakaszába lépett. Korábban sohasem létező kereskedelmi kapcsola­
tokat alakítottak ki és fejlesztettek, például Babilónia és a görögség között.
A termékek iránti kereslet növekedésével magasabb lett a kamatláb, és emel­
kedtek az árak, kivéve azokét az árucikkekét, mint például a szarvasmarha,
amelyeknek a szállítása nehézségekbe ütközött. A föld ára viszont, Iránban
éppúgy, mint a görög földön, csökkent.
Dél-Európa Nyugat-Ázsiával egyre szorosabb gazdasági kapcsolatba
lépett. Az Akhaimenidákat megelőző korszakban a közvetlen kereskedelmi
kapcsolat általában nem lépte túl azt a szintet, amelyet már az i. e. 2. évezred­
ben elért. Uralkodásuk alatt a kereskedelem, elsősorban a pénz használata
következtében, hatalmas területekre terjedt ki, tengeri úton éppúgy, mint
szárazföldön. Ezt a korszakot számos nagy felfedező út fémjelzi. Már szól­
tunk a karüandai Szkülaxról, aki Dareiosz parancsára két és fél év alatt az
Indus torkolatától Egyiptomig hajózott. Egy másik perzsa hajós, Szatasz­
pész, az i. e. 5. században túljutott Héraklész oszlopain (Gibraltáron).
Görög, föníciai és arab tengerészek tartották fenn India, a Perzsa-öböl,
Babilónia, Egyiptom és a mediterrán kikötők között a kapcsolatot. Mind
távolabbi területek kapcsolódtak be a világkereskedelembe, így a Duna és
a Rajna vidéke is. Méreteit a rejtekhelyeken fölfedezett pénzleletek bizonyít­
ják. India és Ceylon már ebben a korban exportált fűszereket, például illatos
fahéj féleségeket és borsot. A nyugat felé irányuló kapcsolatok kiterjedését
a bor, az olaj, a fűszerek és a méz szállítására szolgáló amforák tanúsítják,
amelyek még Irán területén is előkerültek.
A bronztárgyakat, edényeket, háztartási és toalett-tárgyakat és különösen
a fibulákat forgalmazó kereskedelem területén a keleti kézműipar felváltotta
az európai műhelyeket. Nagy volt a kereslet a luxuscikkek, az egyiptomi
üveggyöngyök és üveggyűrűk, az északi borostyán, a korinthoszi, milétoszi
és karthágói textiláru, az attikai pajzsok és a pontoszi kardok iránt. Sok
művészre és mesteremberre volt szükség, és azt is a „palotaalapítási okirat­
ból" tudjuk, hogy a mestereknek hosszú éveken át kellett dolgozniuk ahhoz,
hogy a szúszai és a perszepoliszi palotákhoz mérhető munkákat végezzenek.
Az i. e. 6. és 5. században a kereskedelem volumene mindazt túlszárnyalta,

165
amit az ókori Kelet ezen a téren valaha is elért. Legfőbb sajátossága mégis
abban rejlett, hogy az üzleti forgalom, az előző korok luxuscikkeivel szem­
ben, elsősorban a mindennapi használati eszközökre, a háztartási cikkekre és
az olcsó ruhaneműkre épült. Az éppen csak fejlődésnek indult kézműipar ter­
mékei lassanként a birodalom lakosságának minden rétege számára elérhe­
tővé váltak. Ezzel szemben alig nőtt a nyersfémek iránti kereslet. Ebből
a helyi ipari termelés fokozatos növekedésére következtethetünk.
A pénzforgalom bevezetésének tudható be az is, hogy a belkereskedelem
szinte még gyorsabban fejlődött, mint a külkereskedelem, bár a nagybirto­
kok, az egyes tartományok, sőt a birodalom részét képező államok zárt gaz­
dálkodása komoly akadályt jelentett. A pénzforgalom jótékony hatással volt
a banktevékenységre is. Mezopotámiában már az i. e. 2. évezredben működ­
tek bankok, de a vaskor kezdetén bekövetkező nagy népmozgások, az utak
rossz közbiztonsága és a zavaros helyzet lelassította ezek fejlődését. A bankte­
vékenység, melyet korábban uralkodók vagy templomok irányítottak, és
csak nagyon ritkán volt magánszemélyek kezében, az előző korokban soha
nem tapasztalt lehetőségeket kapott. Az akhaimenida korban valóságos
magánbankok jöttek létre, ezeknek az archívumait is ismerjük. Ilyen volt
Babilonban Egibi utódainak a bankja, melyet az i. e. 7. században alapítottak.
(A név egyes tudósok szerint Jákobra, a deportált zsidó közösség egyik tag­
jára vonatkozik.) A bank zálogkölcsönzéssel, kölcsönök folyósításával és
letétekkel foglalkozott, tőkéjét házakba, földekbe, rabszolgákba, jószágba,
áruszállító hajókba fektette. Ismerték a folyószámla és a csekk alkalmazását.
Murasú és fia nippuri bankja ennél fiatalabb volt. Bérleményeket tartott
fenn, csatornákat ásatott, és vizet adott el a földműveseknek. Monopóliu­
mokkal, többek között sör- és halászati monopóliummal rendelkezett, és ezt
haszonnal bérbe adta. A keleti bankok mintájára görög földön, elsősorban
a déloszi, az olümpiai és a delphoi szentélyben is hasonló intézményeket ala­
pítottak.
Az útépítés és a közbiztonság növekedése meggyorsította az áruszállítást.
Fejlődésnek indult az útépítés technikája, azaz megkezdték a könnyen kátyú­
sodó útszakaszok kikövezését, és a keréken történő szállítás megkönnyíté­
sére a kerekek számára vájatokat vágtak be. Az i. e. 4. században a nehezen
járható utakon papucsszerű alkalmatossággal kezdték védeni a teherhordó
állatok patáját. Ez bőrből, szőrméből vagy lószőrből készült, az igazi vas
lópatkót csak az i. e. 2. vagy 1. században találták fel. Új típusok jelentek meg
a hajóépítésben, köztük olyanok is, amelyek 60-80 tengeri mérföldet tudtak

166
megtenni naponta. Már voltak 200-300 tonnára hitelesített hajók is, de
a nagy folyókon, a Níluson, a Tigrisen, az Eufratészen közlekedő hajók
többsége is már 100-200 tonnát tudott szállítani. A kikötőkben rakpartokat
építettek, a kikötés megkönnyítésére jelzőbójákat helyeztek el, a hajókat
dokumentumokkal látták el, és megkezdték a tengerészek munkájának a sza­
kosítását.
Az akhaimenida korban megtették az első lépéseket a birodalom gazdasági
életének a megszervezésére. Az állam adót vetett ki a magánbirtokokra,
a szántóföldekre, a kertekre, a nyájakra és a bányákra. Volt földadó, és adót
szedtek az ipari tevékenység után. Illetéket kellett fizetni a kikötőkben a rak­
partok használatáért éppúgy, mint az országon belül folytatott kereskedelem
után. A piacokon dézsmát szedtek. Az adót az adószedők gyűjtötték össze és
a szatrapia pénztárába fizették be, hogy innen a kincstárnak küldjék tovább.
Ebből fedezték a királyi udvar, a közigazgatás és a hadsereg kiadásait, de
a gazdasági élet szükségleteivel, a katonai és közigazgatási szempontból egy­
aránt lényeges út- és csatornaépítést kivéve, a tisztségviselők alig törődtek.
A birodalmon belül az egyes államok és a templomok továbbra is gazdasági
központként működtek, de hatalmuk, monopoljellegüktől megfosztva, erő­
sen csökkent.
Az állam a dolgozó tömegek iránt is mutatott bizonyos fokú érdeklődést.
Amennyire ezt a kor szemléletmódja lehetővé tette, szabályozta munkájukat
és a béreket. Természetesen szó sem volt munkajogi szabályozásról, de vol­
tak már, mint a perszepoliszi kincstár tábláiból kiderül, szociális jellegű intéz­
kedések, melyek pontosan meghatározták, hogy az egyes munkásrétegeket
mennyi bér illeti meg, és hogy mennyi a gyermekek, az asszonyok, a segéd­
munkások és a szakmunkások bére. Sőt még ennél is tovább mentek. Hogy
a csalást elkerüljék, pénzben meghatározták minden olyan terméknek az
árát, amely természetbeni fizetésül szolgálhatott. Innen tudjuk, hogy egy
amfora bor egy sékelt (körülbelül egy dollárt), egy juh pedig három sékelt
ért. Megszabták még a vallási szertartásokat végző papok bérét is; a haoma és
az italáldozatok elkészítésével megbízott mágust évente tizenkét amfora bor
illette meg.
Bizonyára voltak munkástoborzó központok is, hiszen a perszepoliszi táb­
lák tanúsága szerint a munkások a birodalom legkülönbözőbb vidékeiről
érkeztek. A szúszai „palotaalapítási okirat" adatait kiegészítő táblákról kide­
rül, hogy volt egy olyan intézmény, amely a birodalomban végzett munkák
szervezésével foglalkozott, és a munkák széles körét tekintve feltehető, hogy

167
a birodalom számos országában voltak ehhez tartozó „fiókintézmények".
A városok építése, az udvar részére végzett munkák és különösen a biro­
dalmi és a világkereskedelem fellendülése birodalomszerte mozgásba hozta
a lakosságot. A helyváltoztatásból az irániak sem maradtak ki. A babilóniai
táblák, amelyeken perzsa nevek i. e. 521 előtt sohasem szerepelnek, egyre
növekvő számban említenek perzsákat Babilóniában, olyannyira, hogy
szinte már az uralkodó nép beözönléséről beszélhetünk. A közigazgatás,
a hadsereg, az igazságszolgáltatás gépezete és a kereskedelem révén a biroda­
lom rákényszerítette az irániakat arra, hogy elszigeteltségükből kilépjenek, és
a Felföldről kiindulva elárasszák egész Nyugat-Ázsiát.

Dareiosz utódai

Dareiosz uralkodása a birodalom hatalmának és az egész akhaimenida civili­

zációnak a csúcsát jelentette. Ezt követően a birodalom mintegy másfél
évszázadon át szinte kizárólag abból élt, amit Kürosz „kifaragott", és Darei­
osz „felépített". Egyelőre még szilárdan állt, de a népek életében a megtorpa­
nás egyet jelent a pusztulással. A fejlődés megállt, s időnként még arra sem
voltak képesek, hogy megvédjék azt, amit a birodalom két alapítója szerzett;
ez csak bukáshoz vezethetett. Lesznek ugyan a birodalom történetében még
ezután is virágzó, sőt hódító korszakok, hála a Dareiosz trónjára lépő néhány
tehetséges uralkodónak s még inkább a birodalmi diplomácia rendkívül
ügyes játékának. De ezek a tiszavirág-életű eredmények csak arra voltak jók,
hogy azután a birodalom még nagyobb mélységbe zuhanjon.
Xerxész görögországi kudarcától kezdve, több mint egy évszázadon át
a Királyok Királyainak egyike sem vezette személyesen hadseregét, mint
ahogy ezt annak idején Kürosz és Dareiosz tette. A rivalizálások, az intrikák,
a trón körüli küzdelmek, valamint az új uralkodók mindegyikének trónra
kerülését kísérő és a királyi család tagjait pusztító gyilkosságok igen nagy
vérveszteséget okoztak az uralkodóháznak. Amikor III. Artaxerxész meg­
halt, már csak úgy tudták ennek, a perzsa népet a világ népei fölé olyan
magasra emelő királyi családnak a folytonosságát biztosítani, hogy egy távoli
rokont, III. Dareiosz Kodomannoszt ültették a trónra.
Nagy Sándor messze hangzó győzelmeit nemcsak hadvezéri tehetségé-

168
nek, a makedón katonák hősiességének és annak az eszmének köszönhette,
amellyel a görögséget a perzsa iga alóli felszabadulásra mozgósította.
A Dareioszt követő akhaimenida uralkodóknak is nagy részük volt abban,
hogy a makedón fejedelem a perzsáktól visszahódíthatta a világot. Pusztulá­
sukat részben maguk készítették elő. Önzésükkel, valamint előrelátás, politi­
kai érzék és nemzeti érzés híján maguk okozták bukásukat. A sors is az iráni
nép ellen játszott. Amikor az ifjabb Kürosz személyében végre szellemi
nagyság és bátorság tekintetében a többiek közül kiemelkedő herceg kerül­
hetett volna a trónra, karrierje szinte a kezdetén derékba tört.
Xerxész uralkodása óta a szuszai trónon ülő uralkodók egyike sem tudott
Kürosz nagyvonalú és Dareiosz határozott, előrelátó politikájából ihletet
meríteni. Meg sem próbálták szorosra fűzni a szálakat az uralkodó nép és
a birodalomba bekebelezett többi nép között. Csak az uralkodással járó hata­
lom érdekelte őket, és a megszerzett aranyat a korrupció és az árulás szolgála­
tába állították. Eltorzították és aláaknázták azokat az alapelveket, amelyekre
a birodalom épült. Látszólag ugyan a birodalom erősebb volt, mint valaha,
de a belsejében bomlasztó erők dolgoztak. Míg kívülről nem fenyegetett
komoly veszély, míg sikerült a nehéz órákban az arany segítségével megvé­
denie magát, élt, és azt a benyomást keltette, mintha ugyanolyan hatalmas
volna, mint a kezdet kezdetén. De a világ nagy csodálkozására, az elszánt
támadó legelső ütései alatt összeomlott.
Az első két vezérét lelkesen követő iráni népben továbbra is változatlanul
megvolt ugyan az ifjú népekre jellemző, nagy tettekre sarkalló erő, de nem
mindig voltak megfelelő vezérei, akik magukkal tudták volna ragadni és új
jövő felé tudták volna vezetni. A birodalom bukása a nép számára heves
megrázkódtatást jelentett, mégis felül tudott ezen emelkedni anélkül, hogy
darabokra hullott volna szét. Lassan talpra állva hamarosan megmutatta,
hogyan arathat diadalt békés úton a legyőzött legyőzője fölött.

169
 Xerxész (i. e. 486-465)

Xerxész, akit apja utódjául jelölt ki, tizenkét évi babilóni alkirályság után
került Perzsia trónjára. Első feladatainak egyike a még apja életében kirob­
bant egyiptomi felkelés leverése volt. A lázadást igen kemény kézzel fojtotta
el, és az egyiptomi nép ettől kezdve csak még nagyobb gyűlölettel készült
a visszavágásra. Ugyanilyen brutálisan lépett fel a lázongó Babilónnal szem­
ben is. A város erődítéseit és a templomokat földig leromboltatta, Bél isten
aranyszobrát beolvasztatta. Ettől kezdve nem neveztette magát „Babilón
királyának", csupán a „perzsák és médek királya" címet viselte. Az uralkodó
bizalma már csak az uralkodó népet illette meg.
A birodalomban helyreállt a nyugalom. Xerxész, akit leginkább a fényűző
udvari élet érdekelt, és paloták építésével, emlékművek állításával foglalko­
zott a legszívesebben, nem törekedett a háborúk folytatására. A sors azonban
másként határozott. A befolyásolható uralkodó a háborús párt és az athéni
száműzöttek nyomásának engedve, szándéka ellenére apja politikájának
a folytatása mellett döntött, és mozgásba hozta a Dareiosz kovácsolta csodá­
latos hadi gépezetet. Seregét negyvenhat nép alkotta, és huszonkilenc vezér
irányította. Mind a huszonkilenc perzsa volt, mert a médek és a babilóniaiak
nem kerülhettek ilyen magas posztra.
Xerxész, hadai élén útra kelt Görögország ellen. Úgy döntött, hogy
a támadást nem tengeren, hanem szárazföldön indítja meg. A sereg
a föníciaiak által épített hajóhídon kelt át a tengerszoroson. Az átkelés hét
napon át tartott, közben a nagykirály, hogy az istenek védelmét elnyerje,
italáldozatokat mutatott be, és a hullámokba vetett egy kupát, egy kardot és
egy íjat. Thesszália és Makedónia egyáltalán nem tanúsított ellenállást, az
északi görögök behódoltak. Az Ázsiában és az Afrikában élő görögökkel
együtt most már a görög világnak több mint a fele a perzsa uralkodó alattva­
lója volt. Az athéni demokraták egyezkedni akartak, de a hazafiak elutasítot­
ták ezt a megoldást. Spártával az élen szövetséget hoztak létre, és elhatároz­
ták, hogy a Thermopülai-szorosban várják az ellenséget.
Közben a hadműveleteket támogató perzsa flotta egy vihar során súlyos
veszteségeket szenvedett. Ugyanakkor a szárazföldi sereg támadásra indult,
és egy maroknyi görög hősies ellenállásával találta magát szemben. A véres
és kétes kimenetelű csata már-már a perzsák vereségével végződött, amikor
árulás folytán sikerült a görögöket legyőzniük. Elözönlötték Attikát, ahon-

170
nan a lakosság elmenekült. Athént elfoglalták. Az Akropoliszt alig néhány
felkelő védte. Az ostrom tűzvésszel ért véget, amelyben az emberek, a temp­
lomok, az épületek mind elpusztultak.
A görögök azonban nem engedtek. Flottájuk, készen arra, hogy az Iszth­
moszt megvédje, Szalamisznál gyülekezett. Itt a görög flotta az egyik magas­
laton a trónján ülő Xerxész szeme láttára verte szét a nagykirály flottáját
- ezzel az uralkodó haderejének a harmadát vesztette el (i. e. 480). Mindazon­
által Perzsia számára a vereség nem lehetett nagyon jelentős. A perzsa sereg
szinte sértetlen maradt, a meghódított területek továbbra is a birodalom
fennhatósága alá tartoztak, és az ellenség, minden harciassága ellenére, szám­
ban jelentéktelen volt. Xerxész azonban, aki a bukásnak szemtanúja volt,
nem tudott könnyen befolyásolható természetén uralkodni, és elveszítette
a fejét. Kivégeztette a föníciai tengernagyot, mire honfitársai, a főníciaiak - és
őket követve az egyiptomiak is - elhagyták a flottát. Xerxész, hadainak
mintegy a harmadát Mardoniosz vezetésével görög földön hagyva, vissza­
tért Ázsiába.
A fővezér elhatározta, hogy taktikát változtat. Tárgyalásokba bocsátko­
zott az athéniakkal, szövetséget és önkormányzatot ígért nekik, valamint azt,
hogy kifizeti a károk helyreállítását. Erőfeszítései azonban hiábavalónak
bizonyultak. Erre ismét támadásba lendült. A perzsa sereg elözönlötte Atti­
kát és Athént, és mindent felégetett, amit az előző évi pusztítás megkímélt,
majd visszavonult. Közben a szövetségeseknek sikerült végre hadsereget fel­
állítaniuk, és ez óvatosan nyomult előre az ellenség felé. A két sereg Plataiai-
nál találkozott (i. e. 479). Mardoniosz itt súlyos hibát követett el, maga is csa­
tába szállt és elesett. A vezérétől megfosztott sereg felhagyott a küzdelem­
mel. A görögök teljes győzelmet arattak. A perzsákat - a szalamiszihoz
hasonlóan - ez a vereség sem érintette túl érzékenyen, hiszen a sereg kéthar­
mada sértetlenül Ázsiában volt. A balsors azonban még azzal is sújtotta őket,
hogy éppen a plataiai csata napján egy újonnan felállított görög flotta megtá­
madta és felégette a Szamosz közelébe, Mükaléhoz visszavonult perzsa hajó­
kat. Ezzel a háború a perzsák számára végleg elveszett.
perzsa vereség hírére az iónok egy része is a hellén szövetséghez csatla­
kozott. A szövetségesek, sikereiket kihasználva, a védekező háborúból
támadó hadműveletekbe mentek át. Athén adélosziliga, élére állt, a liga min­
den tagja meghatározott pénzösszeggel járult hozzá a fegyverkezéshez és
a harc folytatásához. Végül a görögök az Eurümedón partjain újabb győzel­
met arattak (i. e. 470), s ezzel a perzsák elvesztették mindazokat a területeket,

171
 melyeket Dareiosz Kisázsiától nyugatra rájuk hagyott. Xerxész gyengesége
sokba került a birodalomnak: Európának végleg sikerült Ázsiát a tengerszo­
roson túlra visszaszorítania.
A kis görög világnak az óriási perzsa birodalom fölött aratott győzelme az
első pillanatban csodálkozásra késztet. Érthetőbbé válik azonban, ha ponto­
san követjük az eseményeket. Mert igaz, hogy a hellén harcosok harcijártas­
sága vitán felül állt, de vezéreik, kellő szakértelem és határozottság híján,
távol álltak attól, hogy róluk is ugyanezt lehessen elmondani. A perzsákra
mért csapásokat, számos súlyos katonai és diplomáciai melléfogásukkal,
maguk a perzsák okozták. Hadseregük felépítése sok kívánnivalót hagyott
maga után, a sereget alkotó százezreket nem fegyverzet, hanem származásuk
szerint állították fel. Szinte egyáltalán nem szervezték meg az utánpótlást,
mert az uralkodó azokra a vidékekre számított, amelyeken a sereg átvonult.
Csakhogy ennek az óriási embertömegnek az ellátását nem lehetett ilyen
módon biztosítani. Végül, a flotta jelentős részét ión hajók alkották, és
a görög anyaország elleni háborúban az ázsiai görögök szükségszerűen szá­
razföldi testvéreik pártjára álltak. Még ezen túl is meglepő viszont a fővezé­
rek tehetetlensége és a gyenge jellemű király kíséretének mértéktelen maga­
biztossága.
Xerxészt az elszenvedett csapások annyira elkeserítették, hogy letett min­
den visszavágásról, és nem hagyta el többé fővárosait. Perszepoliszban és
Szúszában befejeztette apja félbehagyott építkezéseit, és újakkal ámította
magát, melyeknek gigantikus méreteket kedvelő stílusa mértéktelen despo­
tagőgjének méltó kifejezése.
Napjaink történelemtudománya kísérletet tesz arra, hogy rehabilitálja
Dareiosz fiát. Az biztos, hogy a görög hagyományok, melyek rá vonatko­
zóan egyedüli forrásaink, szükségszerűen torz képet festettek róla, aki
Athént elpusztította. Lehetséges, hogy az őt ért csapásokat az utókor súlyo­
sabbnak tartotta, mint kortársai. De arra is van bizonyítékunk, hogy e hábo­
rúk mélyen sújtották a birodalmat, hiszen a Perszepoliszban és Szúszában
folyó éptíkezéseket a nagy építtető kénytelen volt mintegy tíz évre felfüg­
geszteni.
Ám a közelmúltban Perszepoliszban talált feliratai Xerxészt új megvilágí­
tásba helyezik. Ezek alapján a hivatalos vallás védelmezőjeként, sőt terjesztő­
jeként áll előttünk, aki a daiva-kultuszt száműzte, és templomait Médiában
leromboltatta. Az igazsághoz tartozik az is, hogy diadalt aratott Egyiptom és
Babilón fölött, és szörnyű hatalmának teljes súlyával nehezedett erre a két,

172
nagy múlttal rendelkező népre. Nem értette meg, hogy elérkezett annak az
ideje, amikor a legyőzöttekkel másképpen bánva, az uralkodó népnek fel kell
hagynia azzal a nagyravágyó törekvéssel, hogy mindenhatósága nevében
a többi nép fölött uralkodjék. A gyermekkorból éppen csak kilépő perzsák­
nak, akik ősi civilizációval rendelkező népek fölött uralkodtak, a többi népet
is be kellett volna vonniuk a birodalom kormányzásába. Ebből semmi sem
valósult meg. Az udvaroncokkal és eunuchokkal körülvett Xerxész, akinek
tetteit is egyre inkább ezek befolyásolták, végül tragikus körülmények
között, fényes palotájában gyilkosság áldozataként végezte életét (i. e. 465).

I. Artaxerxész (i. e. 465-424)

Xerxész gyámoltalan fiának a trónra lépését fivérének, a baktriai szatrapának

a lázadása követte. Miután ezt gyorsan elfojtották, az új uralkodó valameny­
nyi fivérét meggyilkoltatta. Ezzel egy időben Egyiptomban is lázadás tört ki,
melyet ez alkalommal Athén támogatott, mert így akart gabonát szerezni,
hiszen a Boszporoszon keresztül csak nehezen jutott hozzá. A lázadás leveré­
sére tett első perzsa próbálkozások sikertelenül végződtek. De a rövidesen
érkező jelentős segítséggel végül is sikerült a felkelést elfojtaniuk. Még
a Níluson megrekedt athéni flottát is felégették. Ugyanakkor sikerült a per­
zsa aranynak Spártát Athénnal szembeállítania. Hatalma teljében Athént ez
igen érzékenyen érintette, de gyors politikai fordulattal hamarosan ellensú­
lyozni tudta a csapást. Kimón segítségével megegyezett Spártával, közösen
indítottak háborút a perzsák ellen, és a szalamiszihoz hasonló győzelmeket
értek el.
A hadműveleteket záró békekötés alapján a nagykirálynak le kellett mon­
dania a ligába tartozó ióniai görög városokról, a perzsa katonák többé nem
léphették át a Halüsz-folyót. A birodalom számára ez újabb, komoly vissza­
kozást jelentett, de nem akadályozta meg abban, hogy a perzsa arannyal újra
ellenségeskedést szítva Spárta és Athén között, ne ragadja hamarosan ismét
a kezébe a helyzet irányítását.
Az i. e. 5. század közepe, Periklész vezetésével, az athéni történelem egyik
legragyogóbb korszaka. Ez a kis állam, a hatalmas déloszi liga megteremtője
és vezetője, melynek gazdagsága a kereskedelemből és a szövetségesek által

173
fizetett adókból származott, a politikai és szociális reformok útjára lépve dia­
dalra vitte a demokratikus eszméket. Hatalmas építkezésekbe: hosszú falak,
fegyverraktárak, templomok, kikötőgátak, dokkok, kikötők építésébe
kezdtek, hogy munkát tudjanak adni a proletariátusnak. Athén és a nagyki­
rály birodalma között igen szembetűnő az ellentét: a perzsa birodalomban
a közigazgatás a leigázott népekre súlyos teherként nehezedett, hajdan
virágzó városok, például Babilón, romokban hevertek, és volt olyan tarto­
mánya, mint Egyiptom, ahol számos város vált a tűz martalékává.
Artaxerxész Babilónban nagy vonalakban apja politikáját követte. Bél-
Marduk papjainak újra engedélyezték ugyan, hogy kultuszukat gyakorolják,
ugyanakkor az országban egyre nőtt az iráni népesség aránya. A király per­
zsáknak adományozott itt földet, a bírák és a hivatalnokok szinte kivétel nél­
kül mind perzsák voltak. A mágusok testülete is jelentős szerephez jutott. Az
adók által tönkretett helyi lakosság csak alkalomra várt, hogy fellázadjon.
A helyzetet tovább bonyolította a szíriai szatrapa lázadása. Amikor elfogták,
az uralkodótól könnyűszerrel kegyelmet és bocsánatot kapott.
A nyugati határvidéken elszenvedett vereségekhez a keleti határokon újab­
bak járultak. A hanyatlás előjelei egyelőre ugyan még nagyon szórványosan,
de figyelmeztetően jelentkeztek. A szövetségesek győzelmei óta a birodalom
a görögök szemében már nem volt hatalmas és félelmetes ellenség. Euripi­
dész korának véleményét fejezi ki, azt mondván, hogy „Ázsia Európa rab­
szolgája". A közhangulat sokat változott egy fél évszázad alatt.
Artaxerxész, Kürosz és Dareiosz politikáját követve, engedélyt adott
Ezsdrásnak arra, hogy a korábbi áttelepítésből származó ezerötszáz zsidó
családdal térjen vissza Jeruzsálembe. De ellentétek robbantak ki közöttük és
azok között a hittestvéreik között, akik sohasem hagyták el Palesztinát, és ez
az uralkodót közbelépésre késztette. A nézeteltérések rendezésére bizalmasát,
Nehémiás pohárnokot küldte oda. A zsidó közösséget barátságáról biztosí­
totta azzal a feltétellel, hogy a felelős zsidó vezetők hűségesen kitartanak az
uralkodói hatalom mellett. Ezsdrás, a judaizmus nagy alapítójaként, tör­
vénykönyvet adott a közösségnek, és a perzsa politikai fennhatóságról
- nagy politikai éleslátással - sohasem mondva le, lehetővé tette, hogy a zsidó
nép ismét egyesüljön. I. e. 445-re a templom és Jeruzsálem falai újjáépültek,
és a főpapot Jeruzsálem és Júda vezetőjének nyilvánították.
Artaxerxész sohasem vezette személyesen hadait. Élete vége felé már
a birodalom tekintélye szempontjából életfontosságú görög ügyek sem érde­
kelték. Dareiosz életműve, ha lassan, szinte észrevétlenül is, repedezett.

174
 Ugyanakkor Perzsia és Hellász Artaxerxész uralkodása idején kulturális
téren közeledett egymáshoz. Ez adja a magyarázatát a kor művészetében
bekövetkezett néhány változásnak is. Görög történészek és tudósok utazáso­
kat tettek Egyiptomban, Babilóniában és Iránban, megismerték és hazájuk­
kal is megismertették Kelet történelmét, a keleti vallásokat és tudományo­
kat. Ekkor írta Hérodotosz „világ körüli utazásának" történetét, és azt tart­
ják, hogy Démokritosz nem alkothatta volna meg atomelméletét, ha nem
lett volna babilóniai tudósokkal kapcsolatban. A két világ egymás kölcsönös
megismerésére törekedett, és az Ázsiával szemben álló Európa merített azok­
ból a javakból, amelyeket Ázsia - a Keletet és Nyugatot megkülönböztetés
nélkül sújtó háborúk, zavaros időszakok és szörnyű járványok ellenére
- évezredek alatt felhalmozott.

II. Dareiosz (i. e. 424-405)

II. Dareiosz uralkodását intrikák és megvesztegetések kísérték végig,

melyekben az arany játszotta a főszerepet. Ezzel sikerült Athént, Spárta ellen
feltüzelve, a peloponnészoszi háború folytatására késztetnie. A birodalom
számára ez bizonyos fokig sikert jelentett, kárpótlást a perzsa háborúkért. Az
Athén által támogatott szardeiszi szatrapa lázadása Spártát a nagykirály olda­
lára állította. Az uralkodó legtehetségesebb és legkevésbé aggályos perzsa
diplomatáját, Tisszaphernészt bízta meg a felkelés elfojtásával. Görög zsol­
dosok segítségével sikerült a lázadást levernie, de a lázadófiatovább folytatta
az apja által megkezdett harcot. A király, miután Spártával szerződést kötött,
háborút indított Athén ellen, és sikerült több görög várost visszafoglalnia.
Ezekben perzsa helyőrséget helyezett el, és adóhátralékuk megfizetésére
kötelezte őket. Nem sokkal ezután az ázsiai görögök egy újabb szerződésben
elismerték a nagykirály fennhatóságát. Spárta elvesztette kiváltságos helyze­
tét, de kárpótolta a perzsa arany.
Médiában felkelés tört ki, majd ezt követően Egyiptomban is, ahol lerom­
bolták a zsidók templomát. A perzsa tisztviselők nem mertek túl kemény
intézkedéseket foganatosítani a felbőszült lakossággal szemben. A pelopon­
nészoszi flottát súlyos veszteségek érték, s bár a perzsa uralkodó új hajókkal
kárpótolta őket, ez nem akadályozta meg Athént sikeres hadműveleteinek

175
folytatásában. De Spártának, perzsa segítséggel, ismét sikerült lezárnia
a Boszporoszt, és a búzautánpótlástól megfosztott Athénnak meg kellett
adnia magát. Az arany újabb győzelmet aratott.
A királyi családot is marcangoló intrikákkal átszőtt királyi palota és udvar
hű mása volt a külpolitikának. Parüszatisz királyné, aki a hivatalos trónörö­
kössel szemben fiát, Küroszt támogatta, elérte, hogy fia legyen Lüdia, Nagy-
Frígia és Kappadokia szatrapája, valamint a kisázsiai birodalmi csapatok
főparancsnoka. A fiatal herceg, ekkora hatalommal felruházva, minden ren­
delkezésére álló erőt felhasználhat adott esetben arra, hogy apja trónjára ül­
hessen.
II. Dareiosz többé nem hagyta el fővárosait azért, hogy seregei élén hadba
szálljon. Csupán élete végén vezetett egy hadjáratot a kaduszioszok* ellen.
Ezután hamarosan meghalt, koronáját idősebb fiára, II. Artaxerxészre
hagyva.

II. Artaxerxész (i. e. 405-359)

II. Artaxerxész trónra lépését merénylet tette emlékezetessé. A Paszargadai

templomban tartott koronázási szertartás alatt alig kerülte el fivére, Kürosz
tőrdöfését. Anyja, Parüszatisz nyomására megbocsátott testvérének, sőt
megengedte, hogy visszatérjen szatrapiájába, ahol egész Kisázsia, összes csa­
patával, a rendelkezésére állt. Nem sokkal ezután Kürosz fellázadt Artaxer­
xész ellen, és erős sereg élén megindult, hogy testvérének a trónját megsze­
rezze. Babilón környékén már-már döntő győzelmet aratott, amikor heves­
sége és esztelen fiatalsága elragadta, és éppen abban a pillanatban ölték meg,
amikor fegyverével királyi testvérét megérintette. Az uralkodó megcsonkít­
tatta a fiatal herceget, akinek a tehetségéről a források mind egybehangzóan
elismerően szólnak. Ő talán, ha sikerül a trónt megszereznie, megállíthatta
volna a dinasztia hanyatlását.
Artaxerxész semmit sem tett az ellen, hogy az a tízezer görög, aki elhunyt
fivérének a seregében harcolt, útra ne keljen. Vezetőiket kivégeztette, de kép­
telen volt megakadályozni — s ezzel mintegy a saját gyengeségét ismerte el -,
hogy a görögök Armenián át hazatérjenek.

* Kaduszioszok: ókori néptörzs a Kaszpi-tenger délnyugati partján.

176
 A perzsa katonák harci képességét, amelyre Kürosz és Dareiosz épített,
már számításba sem vették. Az arany lépett a helyére, és ezt a nagykirály
rendkívül ügyes diplomatái mesteri hozzáértéssel használták fel, folyamato­
san öntve hol az athéniak, hol a spártaiak erszényébe, vagy bárki máséba, aki
képes volt intrikáival az ellenséget gyengíteni vagy a nagykirály oldalára állí­
tani. Artaxerxész trónra lépésével egy időben Egyiptom fellázadt, és függet­
lenné nyilvánította magát. Az uralkodónak nem volt elég ereje ahhoz, hogy
visszahódítsa, holott jól tudta, hogy ha Egyiptom elszakad a birodalomtól,
akkor nyugati szatrapái sem fogják tovább elviselni az alávetettséget.
A meggyöngült és legyőzött Athén veszélytelen volt. Spártára viszont nagy
hatást gyakorolt annak a tízezer harcosnak a hazatérte, akiket a nagykirály
birodalma közepén sem tudott maradásra kényszeríteni. A város a perzsák
elleni fegyverkezésbe kezdett.
A nagy spártai vezér, Agészilaosz rövidesen már Kisázsiában harcolt, és az
egymás között marakodó szatrapák nem tudták megakadályozni a görög
harcosok győzelmeit. Ekkor sikerült Athént ismét az uralkodó oldalára állí­
tani; Agészilaoszt, hadi dicsősége teljében, visszahívták Spártába. Nem min­
den keserűség nélkül mondja majd később, hogy meg kellett hátrálnia tízezer
perzsa íjász előtt. Ezek azonban nem a nagykirály katonái, hanem pénzeire
veretett képmások voltak. Ez a kicsinyes politikai döntés Spártának nem
sokkal ezután súlyos vereségébe és ióniai hegemóniájába került.
Miközben a két nagy görög város, egymás kibékíthetetlen ellensége,
a perzsa arany szította, egymás elleni harcokban teljesen kimerült, a Királyok
Királya Perzsia belsejéből, ahonnan sohasem mozdult ki, kihirdette a „királyi
békét": az ióniai görög városok mindegyike birodalmának részét képezi.
Amelyik szembe merészel szállni vele, azt szárazföldön és tengeren fogja
leverni. A görög követek, akik előtt ezt a döntést felolvasták, lehorgasztották
fejüket. II. Artaxerxész diplomáciája a gátlástalanul felhasznált arany segítsé­
gével elérte mindazt, amit Dareiosz és Xerxész félelmetes hadigépezete nem
tudott elérni.
Az ióniai görögök ismét a nagykirály alattvalói lettek. Ezzel véget ért
Athén hatalma, mely, a liga ürügyén, lehetőséget adott arra, hogy szövetsé­
geseitől valóságos hadisarcot követeljen. Vége szakadt Spárta uralmának is,
melynek védelmező szerepe, a különféle fizetési kötelezettségek miatt, még
szörnyűbbnek bizonyult. És közben mindkét várost az a nemes cél vezérelte,
hogy felszabadítsák ázsiai testvéreiket. A perzsák visszaállították a korábban
kivetett adókat, melyek jóval alacsonyabbak voltak annál, mint amit Athén-

177
nak vagy Spártának kellett fizetniük. A birodalmi kereskedelem körforgá­
sába ismét bekerült ión városok gyorsan visszanyerték korábbi aktivitásukat,
és újra virágzásnak indultak.
A perzsa uralkodónak azonban ez sem volt elég. Szünet nélkül ügyködő
diplomatáinak sikerült feléleszteniük az ősi ellenségeskedést Athén és Spárta
között. A háborúskodás, melyet egy békekötés megszakított, újra folytató­
dott, és mindkét várost teljesen kimerítette. És amikor a két ellenfél végre fel­
hagyott az ellenségeskedéssel, Artaxerxész Thébait bujtotta fel, hogy szálljon
hadba a korábban egymással szemben álló, de most közösen fellépő két város
ellen. Thébai szétverte őket. Az ősi Hellász, az uralkodó akaratának megfele­
lően, szétmarcangolva, haldokolva hevert, mert városai között egy sem
akadt, amelynek elegendő ereje lett volna ahhoz, hogy az ország egységét
helyreállítsa, hogy rendet és békét teremtsen.
Amikor azonban Artaxerxész birodalma már-már újra átlépte a Boszpo­
roszt, és úgy tűnt, hogy az európai görögöknek a szúszai udvar diktálja a tör­
vényt, Perzsia nyugati tartományain hatalmas kelés támadt - kitört a szatra­
pák lázadása. Az utolsó akhaimenida uralkodók idején már csak az emléke élt
annak a szerepnek, melyet Dareiosz korában a szatrapák ellenőrzésével meg­
bízott királyi „szemek és fülek" játszottak. A szatrapaság számos helyen
öröklődő tisztséggé vált, a szatrapák némelyike olyan nagy hatalomra tett
szert, hogy az uralkodó nem volt képes ellenőrzésükre, sem arra, hogy ha
kell, fellépjen ellenük.
A köztársaság kori Rómában jött létre hasonló helyzet, ahol a Senatus
legátusokat bízott meg a hadvezérek ellenőrzésével. De a hosszú időn át gya­
korolt parancsnoki tisztség olyan hatalmat adott a római vezérek kezébe,
hogy ki tudtak bújni az ellenőrzés alól, és végül, a Senatus gyengeségének
fényes bizonyítékaként, már maguk jelölték ki a legátusokat.
A perzsa birodalom belső helyzete szomorú képet nyújtott. Az alávetett
népeket az adók tönkretették, és lázadásra késztették. Egyiptomot, mely
Artaxerxész uralkodásának a kezdete óta független volt, nem sikerült vissza­
szerezniük. A nagyszabású hadműveletek mind siralmasan elbuktak. A biro­
dalom lassan széttöredezett. Egyiptomot követően Ciprus egy része, majd
egymás után Fönícia és Szíria is függetlenné vált. A lázadó szatrapák dúltak és
fosztogattak, ez is a birodalmi közigazgatás hanyatlását bizonyította. Az
éhező proletariátus osztályharca, melyet ugyan kegyetlenül elfojtottak, csak
fokozta a zűrzavart. Ázsia darabokra hullott szét. Bithünia, majd ezt köve­
tően Karia is kinyilvánította a függetlenségét. Példájukat Frígia, Müszia,

178
Lükia, Piszidia, Pamphülia, Kilikia is követte: az Eufratésztől nyugatra min­
den tartomány lázadozott. A birodalom helyzete egyre áttekinthetetlenebbé
vált, minden veszélyben volt, nemcsak az ország egysége, hanem még az
uralkodó élete is.
A fellázadt szatrapák szövetséget kötöttek, és aranypénzt verettek, ami
addig egyedül a nagykirály kiváltsága volt. Az uralkodó a lázongó tartomá­
nyokkal és a felszabadult Egyiptommal jövedelmének a felét elvesztette.
A görög földön oly sok diplomáciai sikert aratott Artaxerxésznek már
a trónja is veszélybe került. Ha nem sokkal korábban úgy tűnt, hogy sikerült
a birodalom egységét ismét helyreállítani, ez csak véletlen közjáték volt.
Összetartó erő híján most már a teljes felbomlás határán állt. A Spártával és
a lázadó szatrapákkal szövetkezett Egyiptom a király ellen indult, csapatai,
Takhósz fáraó vezetésével, Szíria irányába vonultak. A lázadó Damatész
szatrapa pedig átkelt az Eufratészen. Olyan súlyos volt a helyzet, hogy maga
Artaxerxész vette át a sereg főparancsnokságát, mert fia, Ókhosz képtelen
volt a lázadók szolgálatában álló görög zsoldosok előrenyomulását megállí­
tani. Úgy tűnt, hogy a birodalom sorsa meg van pecsételve.
Mindezek ellenére mégis megmenekült. Egyiptom, a Takhósz fáraó elleni
lázadás miatt cserbenhagyta szövetségeseit, és a fáraó megadta magát. Ezt
Aroandrész szatrapa fegyverletétele követte. A király megbocsátott neki, és
meghagyta méltóságát, ezzel is a központi hatalom gyengeségét bizonyítva.
A szatrapák árulásával egyidejűleg növekedett a városokat sarcoló bandák
száma, egyes városokat pedig a gazdagok és a szegények között dúló harc
pusztította. A lázadó Ariobarzanész szatrapát, akit saját fia árult el, keresztre
feszítették. Damatészt a lázongó szatrapák egyik összejövetelén gyilkolták
meg.
Amilyen gyorsan támadt a birodalmat fenyegető veszély, ugyanolyan
gyorsan el is enyészett. De a nagy megrázkódtatás még akkor is éreztette
hatását, amikor meghalt Artaxerxész, ez az egyes vélemények szerint szelíd,
igazságos, nagylelkű, mások szerint viszont bizalmatlan, vérengző és anyja
befolyása alatt álló uralkodó. Csaknem fél évszázadon át tartó uralkodása
alatt az az egyetlen cél vezérelte, hogy a birodalom határait sértetlenül tartsa
fenn. Ez a feladat meghaladta erejét.

179
 III. Artaxerxész (i. e. 359-338)

A sors, a jelek szerint, egy utolsó lehetőséget kínált fel Perzsiának egy
kegyetlen és rendkívül vad, ugyanakkor vasakarattal és államférfiúi eréllyel
rendelkező férfi személyében, aki II. Artaxerxész után a trónra került. Ural­
kodása kezdetét összes, több tucatnyi fivérének és nővérének a vérével
szennyezte be. Ezen a túlságosan drága áron kellett talán megvásárolnia
a birodalom egységét, azét a birodalomét, amely egyik veszély után a másik­
kal szembekerülve, egyre lejjebb került a lejtőn, és a végveszélyt csak véletlen
folytán kerülhette el? Az uralkodó rendkívül keményen fojtotta el a kaduszi­
oszok felkelését, és felszámolta a szatrapák lázadásait. A lázadók egyikét­
másikát támogató Athén szigorú figyelmeztetést kapott, és a háború fenye­
getése miatt visszahívta csapatait. Ezután az uralkodó Egyiptom visszahódí­
tásával próbálkozott, de első kísérlete elbukott. Szidón, Egyiptom szövetsé­
gese fellázadt. Több ezer főt számláló lakosságával együtt a nagykirály fel­
égette, csak romokat hagyott belőle. Majd görög zsoldosokkal felfrissített
seregével újabb hadjáratot indított Egyiptom ellen, amely teljes sikerrel járt.
A fáraó Etiópiába menekült. Az egyiptomi városokat elfoglalták a perzsák,
falaikat földig rombolták, templomaikat kifosztották. A papok csak óriási
pénzösszegekkel válthatták meg életüket. Helyreállt a birodalom egysége.
Erősebbnek tűnt, mint Dareiosz óta valaha.
Hellászt a perzsa birodalom gyors felépülése igen érzékenyen érintette. Az
igazi hazafiúi hévvel fűtött görögök, például Iszokratész, már régóta igye­
keztek a helléneket rávenni arra, hogy a perzsák elleni harcra egyesüljenek.
Szónoklataikban hangot kaptak olyan új gondolatok is, hogy nemcsak az
a hellén, aki görög ősöktől származik, hanem mindazok, akik részesei civili­
zációjuknak. A harc, amelyet hirdettek, nemzeti és birodalmi síkról kultúrák
és civilizációs elvek síkjára lépett. De a hosszú háborúskodásban kimerült
görögségnek nem volt elég ereje ahhoz, hogy az új „keresztes hadjárathoz"
szükséges egységet megteremtse. Az egység azonban, a görögök akarata
ellenére, mégis létrejött, mégpedig Makedónia, a nem hellén származású, de
görög kultúrájú, életerős makedón nép kényszerítő hatása alatt.
Makedónia uralkodója, Philipposz, már i. e. 360 óta arra törekedett, hogy
királyságához csatolja a Közép-Görögországtól északra fekvő területeket:
Thesszáliát és Thrákiát. Neki volt a görögök körében a legnagyobb tekinté­
lye. Benne látták azt a vezért, aki „az Európánál virágzóbb" Ázsia ellen,

180
„ahol a barbárok gazdagabbak, mint a görögök", hadjáratot vezethet. Phi­
lipposz azonban óvatosan járt el. Amikor látta, hogy Artaxerxész visszahó­
dította Egyiptomot, és minden lázadó tartományt, még Ciprust is sikerült
levernie, megtévesztésül tárgyalásokba bocsátkozott a perzsa uralkodóval.
Athénban Démoszthenész szenvedélyesen szállt szembe a makedónpártiak
politikájával, hazája jövőjének zálogát a nagykirállyal kötött szövetségben
látta. Amikor szemére vetették, hogy az ázsiai görögöket elárulja, a keserű
igazságot vágta ellenfelei szemébe: „Valóban az ázsiai görögökről kívánunk
gondoskodni? Nem kötelezi-e őket minden athéni hadvezér »önkéntes« adó­
fizetésre?" Az athéniak követeket küldtek Szúszába, és megkötötték a szö­
vetséget. Miután a perzsa uralkodó Athén oldaláról így biztosította magát,
hadseregét Philipposz ellen küldte, és sikerült őt visszaszorítania Perintho­
szon túlra.
Perzsia és Athén szövetségétől Makedónia semmi jót sem várhatott, s Phi­
lipposz elhatározta, hogy ha kell, akár erőszakkal is, de végez a görög anya­
országgal. Fia, Alexandrosz segítségével döntő győzelmet aratott Athén és
szövetségesei fölött, a görögök elveszítették függetlenségüket (i. e. 338). III.
Artaxerxész ugyanebben az évben méreg áldozata lett. A gyilkosság nem­
csak őt, hanem a perzsa birodalmat is sújtotta, mely csupán néhány évvel élte
túl uralkodóját.

Nem lennénk pontosak és igazságosak, ha az akhaimenida kori perzsákat

olyan hódítóknak tekintenénk, akik a legyőzött népekre rátelepülve, a győz­
tes hatalommal szemben csupán vak engedelmességet követeltek. Tény,
hogy hódító politikájukat alapvetően a hatalomvágy, a más népek elnyomá­
sára, e népek alávetett helyzetének a fenntartására való törekvés jellemezte.
A világ ebben a korban két egymástól nagyon eltérő részre, a perzsa biroda­
lomra és a görög világra oszlott. Mindkét hatalom civilizált és gazdaságilag
kiegyensúlyozott, saját életformával rendelkezett, és mindkettő arra töreke­
dett, hogy életformáját a világ többi részére is kiterjessze. Az egységes Iránt
elsőként az Akhaimenidáknak sikerült létrehozniuk. Nekik köszönhető
a keleti, helyesebben a civilizált világ egységének a megteremtése is. A világ
legkülönbözőbb részei kerültek így egymással, egyetlen politikai hatalom
felügyelete alatt, olyan szoros kapcsolatba, mint még soha. Az etnikai sokfé­
leség ellenére is létező iráni nép győztesen került ki a nyelvek és a civilizációk
zűrzavarából. A perzsák hozták létre az első szervezett államot, és nemcsak

181
világbirodalmat teremtettek, de olyan civilizációt is, amely széles körben
éreztette hatását az egész ókori világban.
A birodalom heterogén felépítését nem tekinthetjük elmaradottsága jelé­
nek. Nem ezt az utat követték-e más hatalmas civilizációk, például a római
civilizáció is? A perzsák sikereket értek el a közigazgatás megszervezésében
éppúgy, mint a gazdasági életben és a kereskedelemben. A legújabb kutatá­
sok bizonyítják, hogy jótékony hatásuk alatt gyökeresen átalakultak azok
a peremvidékeken fekvő területek is, amelyeket az akhaimenida terjeszkedés
elért. Például Khvárazmban, amely három és fél évszázadon át békében élt
a többi keleti tartomány között - ami nagy ritkaságnak számított a keleti
országok történetének ebben a korszakában -, ez alatt az időszak alatt indult
igazán fejlődésnek a városiasodás és a mezőgazdaság, ekkor jelentek meg itt,
éppúgy, mint a dél-egyiptomi oázisokban, a föld alatti öntözőcsatorna-rend­
szerek.
Az akhaimenida művészet az iráni határokon messze túl, Egyiptomban,
Cipruson, a Fekete-tenger partvidékén és különösen a szkítáknál is éreztette
hatását. Az Akhaimenidák kedvező légkört biztosítottak a tudományok
kivirágzásának is. Tudunk arról, hogy Dareiosz korában egy nagy babilóniai
csillagász, Nabú-rimanni, tanulmányozta a nap- és holdfogyatkozást, és
Ptolemaiosznál, illetve Kopernikusznál pontosabb eredményekhez jutott.
Tudunk arról is, hogy a birodalom történetének vége felé egy másik csilla­
gász, a szippari Kidinnu felfedezte a napéjegyenlőségek előrenyomulását, és
pontosan, csupán hét perc tizenhat másodpercet tévedve, meghatározta az év
hosszát.
Az Akhaimenidák, a nacionalizmus szűk látókörű keretein túllépve, a
birodalom érdekében tett engedményként egy nyugati nyelvet, az arámit
tették az állam hivatalos nyelvévé, és átvették e nyelv ábécéjét. Ily módon az
arámi nyelv és írás egészen Indiáig terjedt el, hatása alatt fejlődött ki a kha­
rosthi, India legkorábbi, az arámiból származó írása. Az akhaimenida művé­
szet és építészet is hatott Indiára. A patnái ásatások során kiderült, hogy
a Maurja-dinasztia kori paloták a perszepoliszi paloták mintájára épültek. Az
indiai hagyományok megőrizték a perzsa építészek emlékét, akik a népi kép­
zeletvilágban titánokként jelentek meg. Ez a Maurja és a Gandhára kori
művészetben kimutatható akhaimenida hatásokra is magyarázatot ad.
A vallási tekintetben rendkívül türelmes és ugyanakkor az egyistenhit felé
hajló Akhaimenidák különös jóindulatot tanúsítottak a monoteista zsidóság
iránt. Az, hogy a zsidó vallás, a zsidó közösség, sőt a zsidó állam fenn tudott

182
maradni és később megvethette a kereszténység alapjait, nagy részben az
akhaimenida kori Perzsia kedvező politikájának köszönhető. Ugyanakkor
a perzsa vallás is nagy hatással volt az Iránon kívül élő népekre. Az Akhaime­
nidák vallása északnyugati irányban eljutott Kappadokiába, és innen Kili­
kiába, ahol a kalózok a Mithra-kultuszt befogadták. Ez lett később a római
hadsereg legnépszerűbb, Krisztus-hittel rivalizáló kultusza. Egyébként a per­
zsáknál alakult ki - a halálon túli életről való ősi sémi elképzelésből - a halha­
tatlanságba vetett hit, amely innen került át a zsidó tanokba, s ezen a szálon
a mazda-hit magával a keresztény teológiával érintkezett.
Az Akhaimenidák voltak az elsők, akik - legyen szó akár az anyagi kultú­
ráról, akár a vallásról, akár a szellemi életről - Nyugat és Kelet között az élet­
formák és az eszmék közvetítését megkezdték. Nekik köszönhető e két világ
és civilizációik közeledése, követendő utat mutatva ezzel a jövendő iráni vi­
lágnak.

183
 4. fejezet

NYUGAT KELET ELLEN

ÉS KELET VÁLASZA

Az akhaimenida birodalom bukása

Nagy Sándor
III. Artaxerxész meggyilkolása felborította a világpolitika sakktábláját, ame­
lyen közben új erő, Makedónia is játékba kezdett. Philipposz, az egyesített
Hellászt képviselő liga élén erős, a görög flotta támogatását élvező makedón
sereget állított hadba Perzsia ellen, melynek trónján ifjú uralkodó, a hatalmas
eunuchok játékszere ült. Nem sokkal ezután Philipposzt is összeesküvők tőre
sújtotta halálra, s ebben a gyilkosságban a szúszai udvar nem volt teljesen vét­
len. Fia, Alexandrosz állt a helyére, és a fiatalság lelkesedésével folytatta az
apja által megkezdett munkát. Közben Artaxerxész fia méreg áldozata lett, és
a trónra egyik rokona, III. Dareiosz Kodomannosz került. Talán ez a bátor
férfi megmenthette volna Iránt, ha nem állt volna vele szemben, birodalma
történelmében először, az egész egyesült Görögország. Ez az egység ugyan
erőszakból született, de makedón harcosai élén katonai lángész vezette.
Kodomannosz nagy hibát követett el azzal, hogy hatalmas monarcha-gőgjé­
vel megvetette a fiatal Alexandroszt, és erejének nagyságát alábecsülte.
A közöttük kialakuló harc színtere a perzsa birodalom, a városokra tago­
lódó görög föld és a fiatal makedón királyság alkotta hatalmas háromszög
volt. Perzsia egyelőre még rendelkezett erőforrásaival. De az is igaz, hogy
számos alkalommal az ókori világ elé tárta már gyenge pontjait, például ami­
kor hadvezérei képtelenek voltak megállítani Xenophónt és tízezer görög
katonáját, vagy amikor nem tudták megakadályozni, hogy Agészüaosz
a Halüsz vonaláig vissza ne hódítsa egész Kisázsiát. Az Egyiptom elleni had­
járatokban elszenvedett vereségek, a ciprusi kudarcok nem öregbítették ere­
jének hírnevét ellenségei szemében. Legyen bár hatalmas az uralkodó, mégis
megtörténhet vele, hogy nem tudja a rendelkezésére álló haderőt jól felhasz-

184
nálni, hogy lassan születnek meg döntései, és hogy parancsait nem a kellő
időben hajtják végre. Igaz, hogy a birodalom korábban sokszor aratott sikert
a Hellász elleni harcokban, ezt azonban nagyrészt a görögök közötti nézetel­
téréseknek köszönhette. Hadi sikereiben már hosszú idő óta a hősiesen har­
coló görög zsoldosok és gazdag tapasztalatokkal rendelkező vezéreik játszot­
ták a fő szerepet. De minden görög vezér mellett perzsa nemes viselte a főpa­
rancsnoki tisztséget, még akkor is, ha a hadviseléshez kevésbé értett. A köz­
tük kialakuló viták nem segítették elő a hadműveletek sikerét. A perzsa ura­
lom a birodalom területén csaknem mindenütt elviselhető volt, hiszen ebben
„a rendszerben az erő és a jó szándék" uralkodott. Arra alig volt esély, hogy
Perzsia egy szép napon Hellász visszahódítására gondoljon. Az önvédelem­
hez viszont megvoltak az eszközei. Alexandrosz előtt tehát nem állt könnyű
feladat.
Hellászban két vélemény állt egymással szemben. Az egyik szerint a nagy­
királynak az ázsiai görögök fölött gyakorolt fennhatósága nagy megalázta­
tást jelentett a felsőbb fajtához tartozónak tekintett görögség számára. Ha
tehát a hellének képtelenek arra, hogy az egységet megteremtve testvéreiket
a szolgasors alól felszabadítsák, akkor a hellénizált Makedónia valósítsa meg
ezt a célt. Kisázsiát egészen a Kilikiától Szinopéig húzódó vonalig meg kell
szabadítani a Királyok Királyának az uralmától. A felszabadított területen le
lehetne telepíteni az állandóan mozgásban levő és zavargó zsoldostömeget,
és egy csapással Nyugathoz kapcsolnák a virágzó kereskedelmi központokat
is, melyek a terjeszkedő görög gazdasági élet számára új piacokat biztosítaná­
nak.
Mások korántsem találták olyan szörnyűnek a perzsa igát. A kisázsiai
görög városok virágzóan fejlődtek, és sokkal kevesebbet szenvedtek, mint
a görög seregek hozta „szabadság" rövid időszakaiban. A nagykirály messze
volt, s így az ő uralmát könnyebb volt elviselni, mint a durva makedónok
esetleges hatalmát. Kevésbé irtóztak a perzsa elnyomástól, mint attól, hogy
a perzsák elleni háborúval makedón hegemóniát vásároljanak, és hogy
a görög egység idegen dinasztia égisze alatt jöjjön létre. Perzsia már hosszú
ideje a görögség fölötti döntőbíró tisztjét töltötte be, és még a kor nagy filo­
zófiai iskoláinak a tanaiban is visszhangra talált az a gondolat, hogy egy erős
egyeduralkodó hatalma többet ér, mint a tömegek bizonytalan uralma.
Makedóniának, e tulajdonképpen mezőgazdasági területnek és Iránnak,
különösen a birodalom magvát alkotó, politikai irányítását és „katonai gerin­
cét" nyújtó Perszisznek, sok közös vonása volt. Iránhoz hasonlóan Makedó-

185
 niában is törzsi és nemzetségi szervezetben élt a lakosság. Volt szabad paraszti
rétege, mely a nemesség, a nagy földbirtokosok fennhatósága alá tartozott,
és mindenek fölött állt a király. Az ő kezében összpontosult a vallási, a bírói
és a katonai hatalom. Philipposz újjá tudta szervezni a területet, amely fölött
uralkodott, és népét a trón köré gyűjtve erős birodalmat hozott létre. Külö­
nösen nagy jelentőségű volt a hadsereg átszervezése. A gyalogságot, törzsi
kapcsolataikat ott is megtartva, a szabad makedónok, a híres lovasságot
pedig a nemesek alkották. Háború esetén nem a nemesek vonultak fel tehát
saját csapataikkal, mint korábban, hanem a királyi sereg, a király választotta
parancsnokok irányítása alatt. Amikor Philipposz halála után trónra lépett
a fia, Alexandrosz, aki hamarosan kiérdemelte a Nagy Sándor nevet, a make­
dón nép és elsősorban a hadsereg elit csapatát alkotó előkelők már elég éret­
tek voltak ahhoz, hogy kövessék a fiatal hőst, és vezetésével nagy tetteket
hajtsanak végre.
Nagy Sándornak a perzsa birodalom elleni hadjáratát gyakran keresztes
hadjáratnak nevezik. Valóban vannak hasonlóságok a középkori európai ter­
jeszkedés és a között, ahogyan az Alexandrosz vezette hellének Ázsiába kiraj­
zottak. A kereszteseket a Szentföld felszabadításának nemes célja vezérelte.
Mozgatórugója azonban sokkal földhözragadtabb volt. A francia bárók föld­
szerző vágya párosult ebben az itáliai tengeri köztársaságok kereskedelmi
érdekeivel. A saját korában Nagy Sándor volt talán az egyetlen, aki valóban
a pánhellén eszmét kívánta valóra váltani, hódító vállalkozását a görögség
perzsa iga alóli felszabadításának zászlaja alá helyezte. A makedón nemesség
dicsőséget és zsákmányt biztosító hódításokról álmodott, egyes görög réte­
gek pedig arra számítottak, hogy kereskedelmük előtt gazdag keleti piacok
tárulnak majd fel.
Az ifjú uralkodó tisztában volt azzal, hogy a görögöket nézeteltérések és
belső harcok osztják meg. De apja nyomdokaiba lépve, az általa megkezdett
művet meg kellett valósítania. Fényes tettek vártak rá. A görögök akarata
ellenére szállt harcba, hogy értük bosszút álljon, elsősorban azonban Make­
dónia érdekei vezérelték. Kegyetlen figyelmeztetést kaptak azok a hellének,
akiket a perzsa ügynököknek sikerült megnyerniük. Thébait, ahol a make­
dón helyőrséget meggyilkolták, Alexandrosz felégette, és lakóit rabszolgá­
nak adta el. Így kényszerítette a többi görög várost arra, hogy hűségesek
maradjanak a szövetséghez, amely őt a hadjárat élére helyezte, s ezzel egyben
magát is biztosította hátulról.
A görög anyaországgal kötött „szövetség" Nagy Sándornak összesen

186
hétezer embert és egy gyenge athéni flottát jelentett. Ez utóbbit, pénz hiányá­
ban, hamarosan vissza is küldte. A hellénizmus szent ügyéért síkraszálló hős­
nek a görög világ meglehetősen szűkmarkúan mérte a támogatást. Csaknem
teljesen makedónokból álló kis seregével és vezérkarával, melyben tudósok,
történészek, geográfusok és botanikusok is voltak, Alexandrosz hajókon
kelt át a Dardanellákon, éppen azon a helyen, ahol annak idején Xerxész
katonái egy hajóhídon. A legelsőként elfoglalt városok között volt Trója is.
Nagy Sándor itt áldozatot mutatott be a görög hősök árnyainak, ezzel hiva­
talosan kezdetét vette az Ázsia elleni háború.
Dareiosz nem vette komolyan Alexandrosz vállalkozását, még Philipposz
terveinél is veszélytelenebbnek tartotta. Annyira biztos volt a sikerben, hogy
megparancsolta: fogják el Alexandroszt, és vezessék elébe Szúszába. A Nagy
Sándor ellen küldött, bennszülöttekből, perzsa lovasokból és görög zsoldo­
sokból álló sereg alig volt erősebb a makedónok seregénél. A perzsa ural­
kodó szolgálatában álló görög hadvezetés viszont óvatosabb volt, azt java­
solta, hogy „felperzselt földet" maguk mögött hagyva hátráljanak, minél
mélyebben az ország belsejébe csalogatva ezzel a makedón királyt. Javaslatai­
kat azonban elvetették. A szatrapák, a könnyű győzelem reményében, rög­
tön támadni akartak, és ezzel Alexandrosz terveit segítették. A Granikosznál
került sor az első összecsapásra. A perzsa sereg vereséget szenvedett, de kis
híján múlt, hogy nem győztesen került ki a harcból és az ifjú makedón ural­
kodó nem maradt holtan a csatatéren. A makedónok nem vették üldözőbe
a perzsa lovasság maradékát, a bekerített görög zsoldosokat azonban a hellén
ügy árulóiként büntették meg. Szinte kivétel nélkül mindet lemészárolták.
Nyitva állt előttük az út Kisázsia felé.
A görög városokat sorban elfoglalták, és szabaddá nyilvánították. Volt
azonban közöttük olyan város is, mint Halikarnasszosz, amely a nagykirály
mellett hűségesen ki akart tartani, ezzel is azt bizonyítva, hogy nem érezte túl
súlyosnak a perzsa igát. Halikarnasszoszt az ostrom alatt felégették. Az ural­
kodó flottájának kísérlete, hogy Alexandroszt európai bázisaitól elvágja,
sikertelen maradt. Miután keresztülhaladt Kisázsián, és a perzsák által beve­
zetett hármas beosztást, azaz a szatrapa, a katonai főparancsnok és a főadó­
szedő tisztségét megtartva, újjászervezte a közigazgatást, Nagy Sándor
benyomult Kilikiába, s a part mentén haladva a Kilikiai-kapuknál,* Isszosz­
nál szemben találta magát Dareiosz seregével.

* Kilikiai-kapuk: a Kilikiából Szíriába vezető part menti átjáró Isszosznál.

187
 A Királyok Királya számára az itt elkövetett újabb taktikai hiba végzetes
volt. Ahelyett, hogy megvárta volna, míg Alexandrosz serege odaér - mint
azt egy hozzá átpártolt makedón tanácsolta -, elébe sietett. A perzsa hadak
nem tudtak a makedónok rohamának ellenállni, Dareiosz pedig, hátráló csa­
patai láttán, feladta a harcot, és elmenekült. A makedón hadvezér, Parme­
nión gyors menetben elérte és elfoglalta Damaszkuszt, ahol a királyi udvar és
az utánpótlást biztosító csapatok tartózkodtak. Dareiosz anyja, felesége és
gyermekei Nagy Sándor kezébe kerültek, s ő királyi rangjuknak megfelelően
bánt velük. A makedónok hatalmas zsákmányra is szert tettek. Ezenkívül itt
találták a spártai, athéni és thébai követeket is, akik azért jöttek, hogy a perzsa
uralkodóval tárgyaljanak. Ez is azt mutatja, hogy Hellászban milyen kevesen
tekintették görög ügynek a hadjáratot.
Alexandrosz megvalósította Philipposz célját. Az ifjú hódító felszabadí­
totta a kisázsiai görögöket, és kezébe kerültek a perzsa birodalom nyugati
területei. Útja további dicsőséges tettek felé vezetett. Dareioszt nem vette
rögtön üldözőbe, mert mielőtt még a birodalom keleti felének a meghódítá­
sára indult, először hátulról akarta magát biztosítani. Elfoglalta a sorban
behódolt föníciai városokat. Dareiosz első levele éppen Marathosz ostroma­
kor érkezett. Ebben a perzsa uralkodó barátságát és szövetségét ajánlotta fel,
és nagy pénzösszeget kínált fel családja szabadon bocsátásáért. Nagy Sándor
elutasította ezt a dipomáciai tárgyalásra tett kísérletet, és felszólította az ural­
kodót, hogy ismerje el fennhatóságát. A korinthoszi liga fővezére a hatalmas
uralkodó sorsának ítélőbírája lett.
A föníciai városok közül egyedül Türosz állt makacsul ellen Nagy Sándor
ostromának, hét hónapos késlekedést okozva ezzel neki. Az ostrom alatt
kapta meg Dareiosz második levelét, amelyben fogságban tartott családjáért
mérhetetlen nagy váltságdíjat javasolt: felajánlotta, hogy átengedi a Halüsz­
től nyugatra fekvő területeket, és hozzáadja leányát feleségül. Hetairoszai­
nak* tanácsában voltak olyan hangok is, melyek Alexandroszt az ajánlat elfo­
gadására biztatták. De a hódító szeme előtt már a világbirodalom megterem­
tésének célja lebegett, amelyben nincsen két Királyok Királya számára hely,
ezért Dareiosz üzenetére ismét elutasítással válaszolt.
Türosz végül elesett, ezzel együtt megsemmisült Fönícia tengeri és kereske­
delmi fölénye is. Türoszt a makedón uralkodó újonnan alapított városa, Ale­
xandreia, az ázsiai tengeri hatalmat pedig a görög tengeri hatalom váltotta fel.

* Hetairoszok (gör. 'társak'): a királyuk mellett tanácsadóként álló makedón nemesek.

188
 Miután Alexandrosz újabb két hónapot veszített Gáza falai alatt, ahol meg
is sebesült, a hadsereg Egyiptom földjére lépett. Az egyiptomiak nemcsak
hogy nem tanúsítottak ellenállást, de örömujjongva fogadták, mert az
Ókhosz (III. Artaxerxész) elnyomó politikája óta kialakult perzsaellenes
indulataik a makedónok oldalára állították őket. Nagy Sándor látogatást tett
Amon templomában, ahol a nagy isten tudatta vele, hogy az ő fia, és jóslatá­
ban megjövendölte, hogy a világ ura lesz. Alexandrosz törvényes fáraóként
— a karnaki templomban szentélye volt - újjászervezte az ország közigazgatá­
sát, és ebben az egyiptomiaknak is jelentős szerepet juttatott. A katonai ellen­
őrzést viszont a makedónokra bízta, majd elindult Mezopotámia felé. Átkelt
az Eufratészen és a Tigrisen; Dareiosz, érthetetlen okból, egyik folyót sem
védte.
Irán hegyeivel a háta mögött Dareiosz, a rendelkezésére álló lehető legerő­
sebb sereggel az utolsó kísérletre készült, hogy birodalmát megvédje. De
mielőtt még ellenfele erejével a magáét összemérte volna, harmadszor is
megkísérelte, hogy diplomáciai egyezséggel mentse meg birodalmát. Az
uralkodó, akit igen fájdalmasan érintett feleségének a halála - Alexandrosz
egyébként királyi gyásszal temettette el -, akinek továbbra is nélkülöznie kel­
lett családjának többi, még mindig fogságban levő tagját, akit összetörtek
a katonai sikertelenségek, most azt javasolta, hogy - leánya hozományaként
- a két birodalom között az Eufratész legyen a határ. Elfogadta, hogy fia
túszként Nagy Sándor mellett maradjon, és harmincezer talentumot ajánlott
fel anyjáért és két leányáért. Hatalmát ily módon megosztaná Alexandrosz­
szal, aki, vejeként, az uralkodásban is társa lenne. De a makedón uralkodó
harmadik elutasító válasza mindezeknek a próbálkozásoknak véget vetett.
A két hadsereg az asszíriai hegységek előhegyeiben, Arbéla mellett, Gauga­
melában („Tevelegelő") találkozott.
A perzsa sereget, éppúgy, mint Xerxész idején, szatrapiák szerint állították
fel, mivel a hadvezetés nem vette figyelembe, hogy a hadtudomány, különö­
sen Philipposz uralkodása óta, mekkorát lépett előre. A középen álló, Halha­
tatlanjaival körülvett Dareioszt görög zsoldosok fedezték. A források felso­
rolják a perzsa nemesség legkiválóbb alakjait, akiknek a csatában tanúsított
csodálatra méltó bátorsága semmiben sem maradt el a birodalmat meghó­
dító őseikétől. Viszont semmit sem tudtak az új harcászatról. Harci szekereik
és elefántjaik gyenge ellenfélnek bizonyultak, a perzsa sereg meghátrált,
Dareiosz Ekbatana felé menekült. A perzsák hősies küzdelme azonban,
melyet Kelet-Iránból jött csapatok is támogattak, még nem fejeződött be,

189
a csata késő éjszakáig tartott. A háború gyakorlatilag ezzel véget ért. Nagy
Sándornak ugyan még ezután is évekre volt szüksége ahhoz, hogy a biroda­
lomban békét teremtsen, de ettől kezdve az alattvalók egy része már benne
látta a Királyok Királyát. A csatavesztésért Dareioszt terhelte a felelősség.
Seregét elhagyta, s ezzel tulajdonképpen lemondott a trónról.
Nagy Sándor diadalmenetben vonult be Babilónba, ahol virágokat szór­
tak a lába elé. A városban meghagyta tisztségében a perzsa szatrapát, és elren­
delte, hogy Bél templomát, melyet Xerxész leromboltatott, építsék újjá.
Szúsza harc nélkül adta meg magát. A palotában Alexandrosz kezébe került
a hatalmas kincstár, és itt helyezték el Dareiosz családjának a tagjait, akik
eddig a sereget követték. A szatrapa itt is a helyén maradt, de a fellegvár
parancsnokává és kincstárnokká makedónt neveztek ki. Az ifjú uralkodó
fejében már érlelődött az a gondolat, hogy lehetetlen ezt a részben már meg­
hódított, hatalmas birodalmat egy maroknyi makedónnal kormányozni. Az
irániaknak is meg kell benne találniuk az őket megillető helyet. Ha a külön­
böző népek egymás mellett harcolnak a seregben, ezzel már a birodalmon
belüli összeolvadásukat készítik elő. Alexandrosz parancsot adott tehát arra,
hogy háromezer iráni ifjúból állítsanak fel egy hadtestet, és ezeket az ifjakat
a nyugati hadviselés elvei szerint neveljék és képezzék ki.
Szúszát elhagyva a szorosan vett Irán állt Alexandrosz előtt. Azok
a hegyek, amelyekben az ellenállásra végsőkig képes, kiváltságos nép élt.
Összehangoltság hiányában azonban ellenállásuk nem jelentett igazi
veszélyt. Nagy Sándornak, viselkedésével, magatartásával, személyiségével
és tekintélyével igen hamar sikerült a perzsák többségét megnyernie. Való­
ban, a Felföldre már Dareiosz utódaként érkezett. Az a perzsa sereg, amelyik
az egyik szatrapa vezetésével a Perzsa-kapuknál a makedónok feltartóztatásá­
val próbálkozott, csupán egy kis epizódot jelentett, és Alexandrosz bevonult
Perszepoliszba, ahol újabb kincstár várta.
Keresztes hadjáratról már szó sincs. Perszepoliszban négy hónapot töltött
a makedón uralkodó, és itt-tartózkodását csak a hegylakók ellen vezetett
néhány kis hadművelet szakította meg. Közben ellátogatott Kürosz sírjához,
és megparancsolta, hogy hagyják érintetlenül. Perszepoliszi tartózkodása
végét egy súlyos szerencsétlenség tette emlékezetessé: a királyi palota a lán­
gok martaléka lett. Vajon Alexandrosz szándékosan adott volna parancsot
erre a pusztításra, mint sokan hiszik, hogy bosszút álljon Athénért, melyet
Xerxész leromboltatott? Vagy politikai és szimbolikus tett lett volna, hogy az
Akhaimenidákat övező nimbuszt megsemmisítse? Vagy talán, mint mások

190
vélekednek, gondatlanság miatt csapott fel a láng, a nagy ivászatok egyikén,
melyet az ifjú uralkodó társaival és az őt mindenüvé követő asszonyokkal
rendezett? S egy bizonytalan, talán a bakkhoszi misztérium hatása alatt álló
kézben tartott fáklya okozta volna ezt, melynek lángja nyaldosni kezdte
a pompás kárpitokat? Legalábbis az ókori irodalom szívesen képzelte így el
a perszepoliszi tűzvészt.
Ha politikai bosszú lett volna, nem Perszepoliszt, hanem Szúszát kellett
volna célpontjául választani. Szúsza volt a világ fővárosa. Idejöttek és itt haj­
tottak fejet a nagykirály előtt mindazok, akiket a görögséggel kapcsolatos
politikája engedelmességre kényszerített: követek, trónjukról letaszított
uralkodók, bajba került politikusok. A görögök Perszepoliszról úgyszólván
semmit sem tudtak, a nyugati forrásokban neve korábban egyszer sem szere­
pelt. De miért is akarta volna elpusztítani azt, ami már az övé volt? Hiszen
Perszepoliszba már nem ellenségként, nem hódítóként, hanem Dareiosz
jövendő vejeként érkezett, az utolsó Akhaimenida törvényes utódaként, aki
elődje tragikus halálát a gyilkos kegyetlen megbüntetésével torolja majd
meg. Minden gyanún felül állt a királyi házzal és az iráni néppel szemben
tanúsított magatartása. Hadjárata során sehol sem változtatta pusztasággá
a meghódított területeket, nem fojtotta vérbe a lakosságot, nem tette földdel
egyenlővé a városokat, pedig Irán korábban annyi példát látott erre az idegen
hódítók támadásai során.
Voltaire-nek igaza volt, amikor azt mondta, hogy Alexandrosz több
várost építtetett, mint amennyit Ázsia többi hódítója leromboltatott. Nem
váltotta le a perzsa tisztségviselőket. Maga mellé állította az ország ifjúságát,
amely osztozni fog vele a katonai sikerekben, és a makedónokkal együtt,
egyenjogú félként vesz majd részt a birodalom sorsának irányításában. Nem­
csak hogy soha nem akarta elpusztítani a perzsa civilizációt, ellenkezőleg,
éppen arra törekedett, hogy a két világot, Hellászt és Iránt egyesítse. Azt
a gondolatot valósítva meg ily módon, amely ma is frissen él korunk legfel­
világosultabb eszméiben. Amikor már Perszepoliszban tartózkodott, ami­
kor Dareiosz ellenállása már teljes egészében semmivé vált, és övé lett Irán és
az egész birodalom, semmi szüksége sem volt arra, hogy álmai világát
hamura építse. Ő volt egész Irán ura, az „utolsó Akhaimenida".
Amikor megtudta, hogy Bésszosz, a baktriai alkirály Dareioszt fogságá­
ban tartja, és kelet felé hurcolja, üldözésére indult. A menekülőket Dámghán
mellett érte utol, de itt már csak a szatrapa tőrdöfésétől haldokló Dareioszt
találta. A hagyomány szerint bíborpalástjával takarta le a szerencsétlen

191
 monarcha holttestét. A halott uralkodót Szuszába vitette anyjához, ő pedig
továbbhaladt kelet felé. A veteránok, négy és fél évi hadjárat után úgy gon­
dolván, hogy királyuk célját elérte, arra kérték, hogy forduljanak vissza. De
Nagy Sándor buzdító szónoklata lelkesedést öntött beléjük, és ismét készen
álltak arra, hogy kövessék. Ez időtől kezdte Alexandrosz maga is bevezetni
a keleti udvari pompát, s az akhaimenida uralkodókat utánozva, maga is
bíborba öltözött. Keletnek sikerült meghódítania első hódítóját.
Folytatódott Kelet-Irán elfoglalása. Azt a néhány szatrapát, aki nem
hódolt be, Nagy Sándor megbüntette, a többieket meghagyta hivatalukban.
Amerrejárt, mindenfelé Alexandreia néven új városokat alapított: Harátban,
Drangianéban, Arakhósziában, a Hindúkus déli lejtőjén és a Kaukázusban,
ahol az i. e. 330/329. évi telet töltötte. Hosszú időbe telt, míg sikerült a biro­
dalom északi határvidékén békét teremtenie. A szogd lázadást csak két éven
át tartó harccal sikerült elfojtania. Közben saját társaival is összeütközésbe
került, mert azok féltékenyek voltak a keletiekre, akiknek egyre nőtt a szá­
muk a király kíséretében.
Valószínűleg politikai cél vezérelte, amikor házasságot kötött Rhóxanéval,
annak a nagy fejedelemnek a leányával, akit azután Baktria alkirályának tett
meg. A házasság az e tájon élő legféktelenebb néppel kötött szövetséget
jelentette. Alexandrosz a harcot folytatva, elérte a letelepült iráni világ hatá­
rát, az Iaxartész folyót. Itt egy erődítményvonalat emeltetett, és egy újabb
Alexandreiát alapított, ez a mai Khodzsand.
I. e. 327 tavaszán átkelt a Hindúkus láncain, és benyomult Indiába. Európa
határait, amely Nagy Sándor uralkodását megelőzően a Dardanelláknál
véget ért, az Indusig terjesztette ki. A győzedelmesen vonuló sereg átlépte az
Indust, amely addig az iráni birodalom keleti határa volt, és elérte a Hüpha­
szisz (Biasz) folyót. Itt azonban a makedón katonák megtagadták a hadjárat
folytatását. Ekkor Alexandrosz az Indus mentén lefelé indult, s miközben
továbbra is harcolt, és megfékezte az indiaiakat, flottát építtetett, melynek
Nearkhosz parancsnoksága alatt a Perzsa-öblöt kellett elérnie. Hadseregét
két részre osztotta, és parancsot adott a hazatérésre. A sereg egyik fele Ara­
khószián át indult hazafelé, a másik pedig Alexandrosz vezetésével, a flottá­
val kapcsolatot tartva haladt a tengerparton. A két sereg több hónapos keser­
ves menetelés után, miközben komoly veszteségeket szenvedett, a mai Ban­
dar-Abbász mellett találkozott. Innen folytatták útjukat Paszargadai felé,
s végül i. e. 324 tavaszán elérték Szúszát.
A legelső szúszai tartózkodása óta eltelt öt esztendő alatt Nagy Sándor ama

192
szándéka, hogy a két világot egyesítse, még erősebbé vált. Az indiai hadjárat
során a hadseregben kitört zendülések, legközelebbi fegyvertársainak össze­
esküvései - akik értetlenül álltak szemben zseniális vezérük törekvéseivel
- arra késztették az ifjú uralkodót, hogy meggyorsítsa a maga elé tűzött cél
eléréséhez szükséges politikai tettek menetét. Szemlét tartott az iráni neme­
sekből alakított hadtest fölött, amelynek létszámát az első perctől kezdve
gyarapította. Dareiosz egyik leányát, Sztatirát feleségül vette, másik leányát
pedig barátjához és hadvezéréhez, Héphaisztiónhoz adta feleségül. Ezzel egy
időben, öt napig tartó fényes ünnepség keretében huszonnégy hadvezérét és
tízezer görög katonáját házasította össze iráni leányokkal.
Szúszát elhagyva, az ősi „Királyi úton" Ekbatanába s onnan Babilónba
ment. Az Akhaimenidák utódának ez volt az utolsó uralkodói körútja. Nem
sokkal ezután Kelet fővárosában, éppen akkor, amikor úgy tűnt, hogy min­
den készen áll arra, hogy új hódításra, Karthágó ellen induljanak, elragadta
a halál (i. e. 323).
Életének utolsó hónapjait Nagy Sándor a birodalom megszervezésének
szentelte. Intézkedései jelentős mértékben a nagy akhaimenida uralkodók
elképzeléseire támaszkodtak, de új, szélesebb körű, humánusabb elveket
követtek. Megtartotta a birodalom szatrapia-beosztását, és megerősített
tisztségében sok perzsa szatrapát, például Babilónban, Szúszában, Paraitaké­
nében, Areiában és Médiában. Ez utóbbit Atropatész kormányozta. Tőle
kapta a nevét Média Atropaténé, melyet a mai Azerbajdzsán névben ismer­
hetünk fel.
Alexandrosz tisztában volt a régi központi hatalomnak azzal a hibájával,
hogy sokszor képtelen volt meggátolni a szatrapák önállósodását. Ezen
a hatalom megkettőzésével kívánt segíteni, azzal, hogy a perzsa szatrapa
mellé makedón katonai parancsnokot állított. Felhasználta mindazokat az
eszközöket, amelyeket az Akhaimenidák Ázsia egységének a fenntartására
alkalmaztak. Minél előbbre jutott, annál inkább érezte, hogy a meghódított
népre kell támaszkodnia - az Akhaimenidák ehhez a politikához csak kény­
szerhelyzetben folyamodtak. A görögök és a makedónok nem értették meg,
hogyan helyezheti uralkodójuk őket egy szintre az irániakkal, akiknek hűsé­
ges és bátor magatartása egyre jobban megnyerte Alexandrosz tetszését. Az
az ellenállás, amelyet hetairoszai és katonái részéről tapasztalt, talán még
közelebb vitte új alattvalóihoz. Az ő érdekeiket éppúgy szem előtt akarta tar­
tani, mint a görögökéit és a makedónokéit.
Meghódítván Egyiptomot, ahol a királyságot isteni természetűnek tartot-

193
ták, és Perzsiát, ahol a királyt valamiféle isteni megtestesülésnek tekintették,
Nagy Sándor, akit Zeusz-Amon fiának ismert el, bevezette személyének
istenként való tiszteletét. Ezt politikai megfontolásból tette, és nem azért,
hogy személye hivatalos kultusz tárgya legyen. Ezzel a görög városok előtt is
nőtt a tekintélye. Bevezette a proszkünésziszt, azaz a király előtt való földre
borulás szokását, amit az akhaimenida udvari etikett a Királyok Királyának
a jelenlétében minden alattvalótól megkövetelt. Ez elsősorban keleti alatt­
valóinak szólt.
Amikor hadseregével elérte az Indust, embereinek már csak a negyede volt
makedón, a többiek a perzsa birodalom alattvalóiból kerültek ki. A perzsákra
közigazgatási és katonai szempontból egyaránt szüksége volt. Az együttmű­
ködést Alexandrosz nem a győztes és a legyőzött kapcsolataként képzelte el,
mint ahogyan az Akhaimenidák tették, hanem úgy, hogy mindkét fél
egyenlő legyen. Ez a felfogás magyarázatot ad arra is, ahogyan az irániak új
uralkodójukkal szemben viselkedtek. Nem érezték magukat meghódított
népnek, nem érezték, hogy idegen uralkodik fölöttük, mert földjüknek
továbbra is urai maradtak. Alexandrosz, hogy törekvéseinek őszinteségéről
meggyőzze őket, megnyitotta előttük hetairoszainak a körét, és befogadta
közéjük Dareiosz fivérét és néhány más perzsa előkelőt. A legelőkelőbb csa­
ládokból származó harmincezer ifjú görög tanárok oktatásában részesült,
a görög nyelvet éppúgy elsajátították, mint a görög haditechnikát. A perzsa
katonákat a nehéz fegyverzetű phalanxba sorozták be.
A makedónok már azt sem nézték jó szemmel, hogy Nagy Sándor átvette
a keleti pompát. A keletieknek juttatott kegyek pedig féltékennyé tették
őket, mert úgy vélték, hogy ezzel hátrányos helyzetbe kerülnek a perzsákkal
szemben. Ez ad magyarázatot az i. e. 330-ban Drangianéban, i. e. 328-ban
Marakandában (Szamarkandban), i. e. 327-ben Baktriában, i. e. 324-ben
Opiszban Alexandrosz ellen szőtt összeesküvésekre. A népek és civilizációik
egyesülése csak egy egységes hatalom égisze alatt jöhetett létre. Ezek a moz­
galmak nem befolyásolták az ifjú makedón uralkodót, és hadjáratainak hosz­
szú évei alatt soha, egyeden percig sem veszélyeztették azt a célt, amelyet tán­
toríthatatlanul igyekezett megvalósítani. Kitartott amellett, hogy az iránia­
kat mindaz megilleti, ami a makedónokat és a görögöket. Az új városok és
kolóniák alapítása nemcsak azt a célt szolgálta, hogy helyőrséget hátrahagyva
a zavargó és lázadozó lakosságot féken tartsa, hanem azt is, és elsősorban azt,
hogy keverék civilizációt teremtsen, amelyből mindkét népcsoport kölcsö­
nösen meríthet.

194
 A Balkántól az Indusig terjedő birodalom újjászervezése nem merülhetett
ki pusztán politikai és közigazgatási intézkedésekben. Igen szoros kapcsolat­
ban álltak ezek az etnikai kérdésekkel is, melyek megoldásában az új nagyki­
rály a hatalom alapelveiről vallott régi elképzeléseket forradalmasító nézete­
ket alkalmazott. Nagy Sándor, miközben Nyugatot Kelettel összefűzte, és
megvalósította azt az egységet, melyről az Akhaimenidák is álmodtak, óriási
lendületet adott a korlátoktól megszabadított világ gazdasági fejlődésének.
Nem valószínű, hogy túlságosan rövid uralkodása alatt határozott gazda­
sági irányvonalat tudott volna kidolgozni és megvalósítani. Elődei példája
nyomán azonban, hozzájuk hasonlóan katonai és közigazgatási célokat
követve, nagy figyelmet fordított a közlekedési utakra és különösen a hajó­
zásra, a csatornahálózatra éppúgy, mint a kontinenseket összekötő tengeri
útvonalakra. Ennek jegyében került sor Nearkhosz tengernagy útjára, amely
pontos mása volt az egykor Dareiosz által útjára küldött Szkülax vállalkozá­
sának. Alexandrosz tervbe vette az arábiai partoknak és a Kaszpi-tenger part­
vidékének a felkutatását is; ez utóbbiról azt gondolta, hogy összeköttetésben
van a Fekete-tengerrel. Ő vázolta fel először a napjainkban létrehozott Hab­
bánija-tó tervét, hogy ily módon szabályozzák az Eufratész áradásait, és biz­
tosítsák a csatornák szabályos működését.
Kincseket nem gyűjtött, mint ahogy ezt az akhaimenida királyok tették.
A birodalmi fővárosokban talált kincsekből egységes pénzt veretett, ezzel
véget vetett a többféle, birodalmi, szatrapiai és tartományi pénzverésnek.
Hatalmas birodalmában mindenütt csak az általa veretett pénz volt forga­
lomban, és ez elősegítette, hogy az egyes tartományok között a gazdasági
kapcsolatok szorosabbra fonódjanak. Mivel természetéből adódóan bőkezű
volt, könnyen osztott adományokat és jutalmakat. Gazdaggá tette hadsere­
gét, s ezzel együtt mindazokat a területeket, amelyek fölött uralkodott,
közöttük Görögországot is. De a görögök számára a birodalom más lehető­
séget is nyújtott. A hosszú háborúskodásban elszegényedett Hellász kapott
az alkalmon, hogy munkát kereső lakosságát nemcsak zsoldos katonaként,
hanem más módon is a Királyok Királyának a szolgálatába állítsa.
Számos ősi szír és palesztin város újult meg és indult virágzásnak Nagy
Sándor idején. Az ősi földet elhagyó görögök nagy része, a hadsereg veterán­
jaival és a harcokban megrokkantakkal együtt, az újonnan alapított városok­
ban és kolóniákban telepedett le. Ezek, a főbb stratégiai és gazdasági csomó­
pontokban létesített központok vonzották a görög kereskedőket is, hiszen
a katonákban és a hivatalnokokban ügyfelek széles körére találtak. Ehhez

195
a vevőkörhöz hamarosan irániak is csatlakoztak, akiket meghódított a hellé­
nek és a makedónok életmódja. A forgalom növekedésével átalakultak a régi
típusú kereskedelmi központok is. Az utak, a csatornák, valamint a városok
között kialakult kapcsolatok lehetővé tették, hogy a kereskedők egyre távo­
labbra jussanak el, hogy üzleti forgalmukba a legeldugottabb vidékeket is
bevonják, és ily módon ezeken a területeken átformálják az egész gazdasági
életet.
A magasröptű elvekre épített iráni-görög politikai és gazdasági egység,
melyet béke és biztonság kísért, hosszú életűnek ígérkezett. De annak
a halála, aki ezt az egységet megteremtette, és aki zseniális tehetségével éles
határt húzott a „történelmi események menetében", más jövő felé irányította
a világot. A nagy hódító sokak szerint nem hagyott más emléket Iránban,
mint azt a hamadáni oroszlánt (45. ábra), amelyet Héphaisztión emlékére ál­
líttatott.

A Szeleukidák

Nagy Sándor birodalma nem élte túl megalapítóját. Az egység eszméje

gyorsan szertefoszlott, és a halálát követő negyven évben a világ az egykori
hetairoszok között vívott, véresnél véresebb háborúkba merült alá. A hadve­
zérek és a nagy szatrapák, akik Philipposz és Alexandrosz kemény iskolájá­
ban nevelkedtek, ahol a merészség és a hősiesség a férfiakat dicsőséges tet­
tekre sarkallta, mind arra vágytak, hogy ne csak seregeknek, hanem egész
népeknek parancsoljanak. Nagy Sándor eszméje, hogy az egységbe tömörí­
tett népek nemzeti érzéseikről lemondva egyetlen közösséggé forrjanak
össze, feledésbe merült. A világ politikai helyzete az ipszoszi csata után (i. e.
301) három királyság: az európai makedón, az egyiptomi lagida és az ázsiai
szeleukida monarchia létrejöttével megszilárdult. Alexandrosz utódai közül
a nagy hódító eszméihez Szeleukosz állt a legközelebb. Ő volt a legalkalma­
sabb arra, hogy az iráni világot megismerje, megértse, és szövetségre lépjen
vele. Ő volt Szúsza bevétele óta a perzsa nemesekből álló lovas alakulatok
fővezére, és egy több tízezer harcost számláló, egységes hadtestet teremtett.
Egy Apama nevű nemes perzsa leány volt a felesége, tehát az általa alapított
dinasztiában az iráni és a makedón vér egyenlő arányban keveredett. Babi-

196
lóni szatrapaként végül is az Egyiptomtól és a Palesztina meg Dél-Szíria
alkotta védőpajzstól és a kisázsiai tengerpart egyes vidékeitől megfosztott
akhaimenida birodalmat nyerte el. A keleti határvidéken, Arakhósziában és
Gedrósziában néhány területet maga is átengedett az indiai Csandragupta
királynak. A cserébe kapott elefántokat a nyugati határok védelmére hasz­
nálta fel. Fiára hatalmas kiterjedésű és az általános vélemény szerint harminc­
millió lelket számláló birodalmat hagyott. Halála után azonban birodalma
bomlásnak indult, s ez a folyamat meg sem állt egészen a teljes összeomlásig.
Szeleukosz lerakta birodalma politikai, közigazgatási és gazdasági szerke­
zetének az alapjait. Két fővárost alapított, a Tigris mellett Szeleukeiát,
amelybe beolvadt Babilón, valamint Szíriában, az Orontész mellett, Antio­
kheiát; ebből, a „Királyi úttal" összekötött két új központból történt a két
részre osztott birodalom irányítása. A birodalom mindaddig reménykedhe­
tett a jövőben, amíg a keleti fővárost Szeleukosz utódai meg tudták tartani.
Ám amikor a párthusok, másfél évszázaddal később, elfoglalták Szeleukeiát,
a birodalomból csupán egy kis szír állam maradt, melyet Róma hamarosan
bekebelezett.
A szinte az egész akhaimenida birodalmat öröklő Szeleukidák, akik az
állami élet megszervezésében is nagyrészt az akhaimenida elveket követték,
mindent megtettek, hogy megvalósítsák azt, ami elődeiknek egyszer sem
sikerült: a birodalom népeinek és civilizációinak sokfélesége ellenére egysé­
ges államot akartak teremtem. Ezt azonban nekik sem sikerült elérniük. Ők
is szemben találták magukat mindazokkal a nehézségekkel, amelyek annak
idején az akhaimenida birodalom fokozatos gyengülését előidézték, és végül
tragikus végéhez vezettek. Háborúskodniuk kellett más államokkal, először
Makedóniával és Egyiptommal, majd a párthusokkal és Rómával. Harcot
kellett folytatniuk a birodalomba bekebelezett népek elszakadási törekvései
ellen. A szatrapákat csak komoly erőfeszítéssel tudták engedelmességre szo­
rítani. Nem hiányoztak az udvari intrikák sem, és a trónkövetelők közötti
versengést gyakran kísérték gyilkosságok. Az i. e. 2. századi királyaik még
a megvesztegetést sem vetették meg, római szenátorokat fizettek meg azért,
hogy a római hadak ellenségeik ellen forduljanak. A győztes rómaiak azon­
ban nem hagyták el többé az elfoglalt területeket, és a Szeleukidák csak későn
ébredtek rá arra, hogy Róma előtt ők nyitották meg Keletet.
Az akhaimenida dinasztiához hasonlóan a Szeleukidák között is voltak
olyan uralkodók, akik, mint III. Antiokhosz, sokat fáradoztak, sőt bámu­
latra méltó erőfeszítéseket tettek azért, hogy talpra állítsák a birodalmat. De

197
ők sem tudták megállítani a gyengeségüket kihasználó két erő felfelé ívelő
mozgását, az irániak lassú, de állandóan erősödő eszmélését és Róma
növekvő erejét, mely már az i. e. 2. században gyógyíthatatlanul megsebezte
a birodalmat.
I. Szeleukosz a fiát, I. Antiokhoszt is bevonta a kormányzásba. Megosz­
totta vele birodalmát, és a Tigris menti Szeleukeia székhellyel rábízta a felső
tartományokat, azaz Keletet. De már I. Antiokhosz uralkodása alatt (i. e.
280-261) megmutatkoztak a hanyatlás első jelei, s általános nézet szerint Per­
szisz már ekkor függetlenné vált. II. Szeleukosz idején (i. e. 246-226) jelentős
területeket veszítettek, i. e. 239 körül elszakadt Baktria, majd egy évvel
később Párthia és Hürkania.
Az uralkodó, akit nyugaton folytatott háborúi teljesen lekötöttek, képte­
len volt arra, hogy hatalmának érvényt szerezzen. Baktria szatrapiája bekebe­
lezte a mai Afganisztán északi részén elterülő síkságot, és határait kiterjesz­
tette az Óxosztól, a mai Amu-Darjától északra fekvő területekre. Alexand­
rosz ebben a tartományban, melynek mint határvidéknek az volt a feladata,
hogy a birodalmat a nomád irániak meg-megújuló támadásai ellen meg­
védje, közel húszezer beteg, illetve sebesült katonát telepített le az újonnan
alapított városokban. Ezek Nagy Sándor halálakor fellázadtak, és haza akar­
tak térni. Egy részüket lemészárolták, de még mindig elegendően maradtak
ahhoz, hogy jelentős katonai erőt képezzenek. Diodotosz, a görög szárma­
zású szatrapa, részben a görögökre, részben az irániakra támaszkodva, ha
nem lázadt is fel szeleukida uralkodója ellen, de a birodalom gyengeségét
kihasználva, a helyi lakosság támogatásával olyan államot igyekezett kiépí­
teni, amely elég erős ahhoz, hogy a nomád veszélynek ellenálljon.
Talán a nagy távolság miatt, mely a baktriai görögöket eredeti hazájuktól
elválasztotta - a hellén világ legkeletibb pontja volt ez -, vagy talán a szatrapia
határait Közép-Ázsia felől fenyegető veszély miatt, mindenesetre egyedül itt,
Baktriában jött létre valóban szilárd és tartós kölcsönös megértés a görög és
az iráni etnikum között, annak ellenére, hogy a két népnek eltérő társadalmi
és gazdasági rendszerükből eredő életmódja igen különböző volt. Az első­
sorban mezőgazdasági és állattenyésztő Baktria összekötő láncszemként sze­
repelt egyrészt a nyugati világ és Kína, másrészt az aranyban gazdag Szibéria
és Dél-Oroszország között, s mint ilyen gazdagságát részben az átmenő
kereskedelemnek köszönhette. Piacai és bazárjai jelentős szerepet játszottak
a világkereskedelemben.
Ez a feudális berendezkedésű terület, ahol a nagybirtokos arisztokrácia

198
erődített várakban lakott, és a birtokain folyó gazdálkodást irányította,
a parasztság pedig megerősített falvakban élt, a görögök megjelenése óta
semmiben sem változott. A görög lakosság hadtudományokban való jártas­
sága nagymértékben hozzájárult a határok védelmének biztosításához. Az új
urak nem változtatták meg a terület gazdasági szerkezetét, de városaik és
kolóniáik alapítása, kereskedők és iparosok letelepítése elősegítette a vidék
gazdagodását, s ebből az iráni előkelők is jelentős hasznot húztak. Így történ­
hetett meg, hogy amikor Baktriát a párthus felkelés elszakította a birodalom­
tól, az iráni elemekkel egybeolvadt baktriai görögség még több mint két
évszázadon át folytatta Indiában és Közép-Ázsiában a görög civilizáció ter­
jesztését mindaddig, amíg az i. e. 2. század végén el nem söpörték egy újabb
nomád iráni vándorlás félelmetes hullámai.
A Kaszpi-tengertől délkeletre és keletre fekvő területek, Párthia és Hürka­
nia az alig egy évvel Baktria után kivívott függetlenségüket elsősorban nem
saját félnomád népességük erejének, hanem a szeleukida birodalom alapvető
gyengeségének köszönhették. Ez még nem az iráni világ reakciója a területén
megtelepedett idegen elemmel szemben. Az újjászületés csak később követ­
kezett be, akkor, amikor a római veszéllyel dacoló Irán visszanyerte nemzeti
öntudatát. A jelt a párthusok adják majd meg. De több mint egy évszázadra
lesz szükségük ahhoz, hogy Iránt a görögöktől visszaszerezzék, és nyugati
határaikat az Eufratész mentén megszilárdítsák, ott, ahol határaik az arab
hódításig változatlanul fenn is maradtak.
II. Szeleukosz (i. e. 246-226) megkísérelte, hogy keleten az eredeti helyze­
tet visszaállítsa. Serege elől a párthusok visszavonultak, és II. Szeleukosz
benyomult a keleti tartományokba. Antiokheiában azonban súlyos lázadás
tört ki, ezért az uralkodó kénytelen volt a hadműveleteket félbeszakítani, és
visszatérni Szíriába. A harcban mozgékony és óvatos párthusok újra előre­
nyomultak, és igen könnyű „győzelmet" arattak. II. Szeleukosz halála után
a keleti veszteségeket Kisázsiában újabbak követték. A birodalom, alig ötven
évvel alapítójának a halála után, nyugaton már csak a Tauroszig, keleten
pedig Médiáig terjedt.
Ebben a kritikus pillanatban foglalta el az antiokheiai trónt a rendíthetetlen
energiával és kitűnő politikai érzékkel rendelkező III. Antiokhosz (i. e.
223-187). Trónra lépésekor tört ki a Felföldön a médiai és a persziszi szatrapa
lázadása, a Baktriával szövetséges párthusok Médiát fenyegették. Antio­
khosz leverte a szatrapákat, és fegyveres körútra kelet felé indult. Ez nem
kevesebb, mint nyolc évig tartott. Kappadokián keresztül Armeniába ment,

199
ahol az ország királya, Xerxész elismerte fennhatóságát, és feleségül vette
nővérét. Ezután északról dél felé haladva bejárta egész Iránt, majd egy rövid
szuszai tartózkodás után visszatért Ekbatanába, hogy folytassa a párthusok
elleni hadjáratot. A párthus uralkodó, II. Arszakész visszavonult hadserege
elől, rövidesen behódolt, és adófizetésre kötelezte magát.
Ezután Antiokhosz Baktria felé vette útját. A Diodotosz helyén új dinasz­
tiát alapító Euthüdémosz erélyesen ellenállt, végül egyezséget kötöttek, és
ezt Démétriosznak, Euthüdémosz fiának Antiokhosz leányával kötött házas­
ságával pecsételték meg. Majd a szeleukida király átkelt a Hindúkuson, és
a Kabul völgyében találkozott az indiai Maurja királlyal, akivel felújította
a baráti kapcsolatokat. Ezután Arakhószián, Drangianén és Karmánián
keresztül visszatért Persziszbe, a Perzsa-öböl nyugati partvidékén végigjárta
a tömjénkereskedelem központjait és a gyöngyhalászatról híres szigeteket,
s végül visszatért a Tigris menti Szeleukeiába.
Minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy a szárazföldi és tengeri
úton Kelettel lebonyolított birodalmi kereskedelem érdekeltségei is szerepet
játszottak ebben a hosszú körútban. Antiokhosz, sikereitől megrészegülve,
elhatározta, hogy Makedóniát is a birodalmához csatolja. Átkelt a tengerszo­
roson, Róma azonban gyógyíthatatlan csapást mért rá: Antiokhosz a magné­
sziai csatában vereséget szenvedett. Az apameiai béke (i. e. 188) nemcsak
kisázsiai birtokaitól fosztotta meg, de súlyos adó fizetésére is kötelezte.
IV. Antiokhosz (i. e. 175-164), az utolsó szeleukida uralkodó merész lépé­
sekkel próbálta a birodalmat talpra állítani és a teljes felbomlástól megmen­
teni. Balszerencséjére, egyiptomi katonai sikereivel semmit sem ért el, ered­
ménytelenek maradtak azok a törekvései is, hogy a birodalom népei között
a kapcsolatokat a „mélyben végbemenő" hellénizációs folyamattal fűzze szo­
rosabbra. Halála után a párthusok hamarosan elszakították Mezopotámiát,
s ezt a Szeleukidák gyors politikai hanyatlása követte. A hellénizmus keleten
visszakozásra kényszerült. A szatrapák önálló államokat alakítottak, szinte
mindenfelé kis dinasztiák és türannoszok bukkantak elő. A birodalom, mely
tulajdonképpen már csak Szíriára korlátozódott, és csupán néhány apró,
gyakorlatilag szabad tartományból állt, megérett arra, hogy a keleten szintén
a görög világ megmentőjeként fellépő Róma kezébe hulljon. A helléniszti­
kus királyságok sorban elvesztették függetlenségüket, és Róma vazallusává
váltak. Az akaratát rájuk kényszerítő Róma pedig bevezette hazugságra
épülő, „gyarmatosító, dölyfös, megvesztegethető, kegyetlen és eredmény­
telen" rendszerét.

200
 Az iráni népeket, az ősi Babilónt, aföníciaiés a kisázsiai városokat magába
foglaló szeleukida birodalom ugyanolyan heterogén volt, mint egykor az
akhaimenida birodalom. Az egység megteremtésének elsőrendű feladata
első uralkodóira várt. Az Akhaimenidák a birodalomszerte fokozatosan szét­
rajzó és az Iránon kívül eső területeken is a közigazgatás gerincét alkotó iráni
népre támaszkodtak. Nagy Sándor, rövid uralkodása alatt, makedónjaira
építhetett. A szeleukida uralkodócsalád viszont, eredete folytán, nem lehetett
egyetlen nép „nemzeti" dinasztiája sem. Veszélyes lett volna egy olyan
elemre számítania, amely a többséget alkotta ugyan, de iráni volt. Arra sem
törekedett, hogy a népek egyesítésének Nagy Sándor-i politikáját folytassa.
A szeleukida uralkodók számára egyetlen megoldás kínálkozott: a sokféle
elemből egységes, hozzájuk hű tömeget kellett kovácsolniuk. Kénytelenek
voltak azt tenni, amit az Akhaimenidák elkezdtek, de ellenkező irányban.
Görögökkel és makedónokkal kellett benépesíteniük hatalmas területeiket.
Az új lakosságnak, a cement szerepét betöltve, kötőanyagként kellett
működnie a kormányzat és a bennszülött népesség között. Velük kellett fel­
tölteni a hadsereget és a közigazgatást, a városokba éppúgy be kellett őket
telepíteni, mint a kisebb helységekbe, ott kellett lenniük a kereskedelemben
csakúgy, mint a földművelésben.
Ezt a gigantikus tervet kellőképpen támogatták azok a sajátos körülmé­
nyek is, melyek e korszak túlnépesedett és nagy nyomorba süllyedt Görög­
országát jellemezték. Az i. e. 3. század folyamán szünet nélkül özönlött Dél­
kelet-Európából az emberáradat Szíria, Babilónia és Irán felé, és Kisázsiából,
sőt Szíriából is sokan csatlakoztak hozzájuk. Letelepítésükre hatalmas város­
építő tervet dolgoztak ki és hajtottak végre. Katonai és polgári kolóniákat
alapítottak. A Szeleukidák Nagy Sándor urbanizációs politikáját követték és
fejlesztették tovább, a birodalmat, s elsősorban Iránt, ahol csupán az Akhai­
menidák idején kezdődött a városépítés, sűrű településhálózattal borították
be. A településeknek egyrészt azt a feladatot szánták, hogy- például Baktriá­
ban — a nomádok ellen védjék a területet, másrészt azt, hogy - mint Médiá­
ban is - féken tartsák a zavargó lakosságot. Számos várost alapítottak a biro­
dalom fő ütőere, a Tigris menti Szeleukeiát Kermánsáhon és Hamadánon
keresztül Baktrával összekötő, évezredes nagy hadi út mentén. Ezenkívül
nem kevesebb mint kilenc város létesült a Perzsa-öböl partján, mert első­
rendű fontosságú volt, hogy a tengerhez kijussanak. Közöttük volt a perszi­
szi Antiokheia, a mai Busehr, amely egy ősi elámi város helyén épült.
A Szeleukidák figyelmét a termékeny vidékek is felkeltették, közöttük

201
elsősorban a Kermánsáh, Hamadán és Borudzserd között elterülő csapadé­
kos háromszög. A kermánsáhi síkságon, melyet Alexandrosz katonái Dio­
nüszosz szülőhelyével, Nüszával azonosítottak, sok görög telepedett le
Dinavarban és Kangávarban. Újraalapították Ekbatanát. Ettől kissé délebbre
egy Laodikeia nevű várost, a mai Nahávandot építették fel. Khurhában,
Arák mellett szintén várost emeltek. Teherán jelenlegi külvárosa, az egykori
Rhagai, Európosz lett. Párthiában felépítették Nüsza-Alexandropoliszt,
a párthusok egyik legkorábbi fővárosát; ez mint főváros megelőzte Heka­
tompüloszt, amely szintén görög város volt, s nevét sok kapujáról kapta.
Végül, Irán keleti határvidékén, a Pamír lábánál, az Óxosz partján emelt
város, a mai Ai-Khánum görög nevét egyelőre nem ismerjük.
Az újonnan alapított és az újjáépített városokba egyaránt vegyes eredetű
lakosság költözött. Ez történt a Tigris menti Szeleukeiában is, amely felszívta
Babilón lakosságának jelentős részét. A vegyes eredetű népesség közös életé­
ről alig tudunk valamit. Az azonban biztos, hogy a görög városok mintájára
szervezték meg, volt népgyűlés, tanács és évente választották a felelős tiszt­
ségviselőket. Fennmaradtak a helyi kultuszok és hagyományok, amelyek
a görög vallási szokásokkal keveredtek. A város fölött emelt fellegvárban
elővigyázatosságból helyőrség állomásozott, veszély esetén ide menekülhet­
tek a görögök.
A városok földet kaptak, ezt az ott élő és a városok fennhatósága alá tar­
tozó parasztság művelte meg. A néha széles látókörű elveket valló városi
közösségek adta lehetőségekkel élve a parasztok olykor maguk is előbbre
léptek, és viszonylagos önállósággal rendelkező falvakba tömörültek.
A városok mindaddig virágzóan fejlődtek, amíg új kolónusokra lehetett szá­
mítani. De azonnal hanyatlásnak indultak, amint az új telepesek száma foko­
zatosan csökkenni kezdett, sőt a bevándorlási folyamat az i. e. 2. századköze­
pén meg is állt. A városok végül is elveszítették hellén jellegüket.
A kolóniák nagy része minden valószínűség szerint katonai jellegű volt,
lakosságuk hadi szolgálatra alkalmas, veszély esetén hadba szólítható férfiak­
ból állt. A kolónusokat vagy a bennszülött falvakban telepítették le, vagy
ezek közelében földet adtak nekik, helyenként pedig, katonáskodás kötele­
zettsége mellett, városokba tömörítették őket. Mindegyikük kapott műve­
lésre alkalmas földet, valamint házat, vetőmagot és jószágot. Ezeken a földe­
ken a katonák közös településeket hozhattak létre, sőt városokat (polisz) is
építhettek. Ezekben a városokban vegyes eredetű lakosság élt, de görög pol­
gári szervezet keretei között.

202
 A görögökön és a makedónokon kívül Müsziából, Kappadokiából, sőt
még Thrákiából is jöttek Iránba zsoldosok. Az újonnan Iránba települt réteg,
görög élet- és gondolkodásmódjával és az új lakóhelyéhez, az új városokhoz
való ragaszkodásával támaszt jelentett a szeleukida dinasztiának, amely
viszont jövőt, boldogulást és biztonságot nyújtott nekik.
A keveredés folytán létrejött vegyes lakosság rétegei szükségszerűen nem
nézhették azonos szemmel az uralkodót, aki teljhatalmú úr volt, és akinek az
intézkedései a törvény erejével bírtak. Az irániak az Akhaimenidák, a make­
dónok Alexandrosz utódjának tekintették, a görögök viszont csupán javaik
védelmezőjét látták benne. Már I. Antiokhosz isteni rangra emeltette halott
apját, II. Antiokhosz uralkodásától kezdve pedig bevezették a dinasztia hiva­
talos kultuszát, az uralkodót és feleségét isteni tisztelet illette meg. A kultusz­
nak a szatrapiák jelentősebb városaiban templomai, ezekben főpapjai és
főpapnői voltak. Ennek megfelelően parancsolta meg III. Antiokhosz egyik,
i. e. 193-ban kiadott rendeletében, melyet a nemrégiben Nahávandban (Lao­
dikeiában) talált sztélén olvashatunk, hogy vezessék be hitvesének, Laodiké­
nek a kultuszát.
A Szeleukidák, a birodalomba foglalt népek fennmaradását biztosítva,
Dareiosz politikai elveit akarták követni, de végül is Kürosz politikájához,
a meglehetősen laza uralmi kapcsolatokhoz kellett visszatérniük. Általános
vélemény szerint fennmaradt a birodalom szatrapia-beosztása, a szatrapiá­
kon belüli kettős irányítással. Minden szatrapa a központtól szinte teljesen
függetlenül működő közigazgatást is vezetett. E rendszer gyengeségei biro­
dalmi szinten hamarosan megmutatkoztak. A szatrapák és az egyes országok
elszakadási törekvései, amelyek már az Akhaimenidák idején súlyos veszélyt
jelentettek, a Szelukidák erejét is aláásták. Birodalmuk így vált végül számta­
lan kis állam halmazává. Ezt öröklik majd tőlük a párthusok, akik - erőteljes
központi hatalom híján - szintén kénytelenek lesznek a helyzetet ilyen for­
mában fenntartani. Csupán a görög városok alkotnak majd különálló szige­
teket.
Mindezek ellenére a Szeleukidáknak sikerült eredményesen megszervez­
niük a birodalom közigazgatását. A tapasztalt és jól képzett királyi tisztvise­
lők által tökéletesített adminisztrációs gépezet elsősorban az államkassza
érdekeit szolgálta. A királyi földekre, városokra, templomokra, katonákra,
törzsekre és személyekre kivetett adókat hivatásos adószedők hada szedte be.
A felelős posztokat elsősorban görögök töltötték be, de az irániak elől sem
zárták el ezeket. Nagyon rugalmas pénzügyi rendszerüket alapjaiban az

203
Akhaimenidáktól örökölték, de működése pontosabbá, szabályosabbá vált,
s az uralkodónak hatalmas jövedelmet biztosított.
A hódítás jogán minden föld az uralkodóé volt. Hasonlóképpen a templo­
mok is rendelkeztek földbirtokokkal, és eleve fel kell tételeznünk, bár erről
Iránból nincsenek adataink, hogy az olyan fontos szerepet betöltő szenté­
lyekhez, mint amilyen az ekbatanai, a kangávari és a nahávandi volt, nagy
földbirtokok és falvak tartozhattak, s az itt élő jobbágyok és bizonyára a rab­
szolgák munkája táplálta a papok, papnők, énekesek, énekesnők, zenészek,
templomszolgák és szolgák hadát. A szeleukida királyok is gyakran szemet
vetettek a templomok nagy vagyonára, ha pénzzavarba kerültek. Különösen
III. Antiokhosz és IV. Antiokhosz fosztogatták ezeket ajavakat azon a címen,
hogy a királyság jogán őket illetik meg. Anáhitá vagy Nanája istennő temp­
lomaitól a király mint Zeusz megszemélyesítője és az istennő férje, hozo­
mányt követelt.
A királyi család tagjainak, az udvari embereknek, a tisztségviselőknek,
a városoknak is adományoztak, ezenkívül pénzért is árusítottak földet.
A föld, akárcsak az Akhaimenidák idején, az iráni és a görög feudális nagy­
urak kezében volt, de röghöz kötött szolganépük valamelyes szabadsággal
rendelkezett. E hűbérurak szükség esetén kötelesek voltak a király számára
lovas hadtestet fölállítani. Erre azonban ritkán került sor, mert a reguláris
sereg fő erejét az elefántos egységek alkották. A koronának is voltak földbir­
tokai, ezeken királyi hivatalnokok és pénzügyi tisztviselők irányították a gaz­
dálkodást. A parasztok közül kétségtelenül azok voltak a legelőnyösebb
helyzetben, akik a városokhoz tartozó földeket művelték.
Így formálódott, élt és dolgozott Irán földjén egy új társadalom, melynek
különböző elemekből álló, a városokban, mezővárosokban és falvakban
többé-kevésbé összekeveredve élő lakossága nagyobb részben irániakból,
kisebb részben görögökből tevődött össze. A szeleukida birodalom jövője
közvetlenül attól függött, vajon a görög-makedón népesség letelepítése
sikerrel jár-e. A betelepítés elsősorban politikai és katonai szempontokat
szolgált, de szükségszerűen összefonódott a társadalmi és gazdasági kérdé­
sekkel is. Ennek a politikának, melynek fonalára a birodalom egységét szőt­
ték, nem az irániak hellénizálása volt a célja, és az sem, hogy meghatározott
életmódot és kultúrát kényszerítsenek rájuk.
Igazuk van azoknak, akik azt tartják, hogy a hellénizáció modern kifejezés,
és modern elméletet takar, amely távol állt a görögöktől. Az irániak elgörö­
gösödése ugyanolyan természetes folyamatként ment végbe, mint a görö-

204
gök elirániasodása. Ahol két népcsoport egymás mellett él, ott ez elkerülhe­
tetlen. A Szeleukidák, akiknek az elképzelései között egyébként ilyen társa­
dalmi kérdések nem is kaptak helyet, se nem gyorsították, se nem fékezték
ezt a folyamatot. Távol állt tőlük az a gondolat, hogy honfitársaik Ázsiába
telepítését görög vagy makedón állam létrehozására használják fel.
A Szeleukidák által kiépített településhálózat nagymértékben hozzájárult
a birodalom egységesítéséhez. A társadalmi ranglétrán az irániak fölött álló új
városi réteg biztosította a kapcsolatot az irániak és a királyság között. Ide tar­
toztak a magas rangú tisztségviselők, a király környezetének és a királyi
udvarnak a tagjai éppúgy, mint a király barátai és kliensei. A társadalmi rang­
létra eggyel alacsonyabb fokán álltak a közigazgatásban dolgozók, s még lej­
jebb a kereskedők. Külön réteget alkotott a hadsereg, mely szinte minden
fővárosban és erődített városban helyőrséget állomásoztatott.
Hasonló képet nyújtott a társadalom vidéken is, ahol a nagy iráni földbir­
tokok a görög és a makedón hűbérurak földjeivel váltakoztak, és ahol a koló­
nusok házaikat az iráni parasztok lakta falvak szomszédságában építették fel.
A régi népesség új arisztokráciával és polgársággal, a Görögországból és
Makedóniából érkezett bevándorlókkal, tanárokkal, filozófusokkal és üzleti
kapcsolatokat kiépítő kereskedőkkel bővült. Minden jel arra mutat, hogy
a Szeleukidák igen jó kapcsolatot tartottak fenn az iráni felső osztállyal.
Sokan kaptak közülük, a trón iránti hűségük jutalmaként, fontos hivatalt.
Valószínűleg ez volt az iráni társadalom legerősebben hellénizálódott osz­
tálya.
Iránban a görög nyelv Nagy Sándor idején kezdett elterjedni, akkor, ami­
kor előkelő ifjak ezrei kerültek be a lovasság alakulataiba, iráni közkatonák
pedig a gyalogság soraiba. Az iráni nők és görög, illetve makedón férfiak
között kötött házasságok - e férfiak nagy része Iránban véglegesen letelepe­
dett -, a kolóniák alapítása, a kereskedelem, a közigazgatás, a hadsereg, az
igazságszolgáltatás mind hozzájárult ahhoz, hogy az Akhaimenidák hivata­
los nyelvének, az aráminak a szerepét a görög nyelv vegye át. A görögöt
a görög városokban még a párthus korban is oktatták. A Felföld lakosságá­
nak jelentős része következésképpen kétnyelvű lett, mint ahogyan ma két­
nyelvű Kurdisztán és Azerbajdzsán lakossága, valamint a beludzs és a qásqái
törzsek.
A városok lakossága, sőt a vidékiek egy része is, még évszázadokkal a sze­
leukida birodalom bukása után is beszélt görögül. Ezt bizonyítják a párthus
királyok érmein olvasható görög feliratok és az a kurdisztáni Avromanban

205
 előkerült pergamen, melyen görögül jegyeztek le egy ítéletet iráni peres felek
között. Görög nyelven írták azt a két feliratot is, melyet párthus dombormű­
vekről ismerünk, a legelső szászánida királyok feliratai pedig a párthus és
a középperzsa változat mellett egy harmadik, görög változatot is tartalmaz­
nak. Hellásztól Baktriáig a görög volt a kereskedelmi kapcsolatok nyelve, és
a görögök és az irániak között a peres ügyeket görög bírók rendezték görög
jogszokás szerint. A bennszülött lakosság megismerte a görög törvényho­
zást, és saját ügyeiben is ezt alkalmazta.
A hellénizáció tehát minden kényszer és minden különösebb politikai
intézkedés nélkül zajlott le. Ez elsősorban a városlakó irániak, ezen belül is
különösen a felső és középrétegek életmódjában okozott változásokat, de
hatással volt a városok szabad iparosrétegeire is. Sokkal kevesebb vagy szinte
semmilyen nyomot sem hagyott viszont a falusi lakosság életében. A helléni­
zációt nagymértékben elősegítette, hogy az irániakat is bevonták a birodalmi
politikai életbe és a közigazgatásba. Így keverék társadalom alakult ki, amely
nélkül Irán pusztán görögök lakta ázsiai ország lett volna. Azzal, hogy
a népek közötti határokat megszüntető politika logikus következményeként
az iráni felső és középrétegek is részt kaptak az állam ügyeinek intézésében, az
összetartozás érzését alakították ki mindazokban, akik görögül beszéltek.
Az irániak elgörögösödésével párhuzamosan és elkerülhetetlenül ment
végbe a görögök elirániasodása, amit a gyakori vegyes házasságok is elősegí­
tettek. Ehhez járult még a keleti kultuszok, a vallási szertartások vonzereje,
amelynek hatása alatt a görög szinkretizmus szárnyakat kapott. A görögök
egy része, anélkül, hogy nyelvéről és szokásairól lemondott volna, teljes
passzivitásba süllyedt, ami elgyengítette szellemi és szakmai érdeklődését,
s ezt a vallás befolyásával váltotta fel.
De az iráni nép nagy része, a vidéken, falvakban és tanyákon élők kívül
maradtak a hellénizációs folyamaton. Egyre jobban mélyült a városi és
a falusi társadalom közötti ellentét, kialakult későbbi éles szembenállásuk
forrása. A dinasztiaváltozásokkal a nép pusztán elnyomót cserélt, az elnyo­
mók mindegyike adókat vetett ki, és robotot követelt. Valószínű, hogy
a nagy tömegek szemében nem a királyi tisztségviselők voltak az igazi elnyo­
mók, hanem a hellénizált polgárság. Az idegenek látványához hozzászoktak,
de szembeszegültek ezzel az uralkodó réteggel, amely másként élt, mint ők,
és iráni isteneik helyett idegen isteneket tisztelt.
A hellénizáció földrajzi szempontból nézve sem érintette egységesen Irán
egész területét. Mert míg Médiában sok várost és kolóniát alapítottak, addig

206
 a peremvidékeken jóval kevesebb, sőt egyes helyeken egyetlen görög telepü­
lés sem volt, mint például Persziszben, ahol - akárcsak egy szigeten - a leg­
jobban fennmaradtak az ősi hagyományok. A források, erről a vidékről
szólva, szinte egyetlen újonnan alapított városról sem tesznek említést, és az
eddigi régészeti feltárások is megerősítik ezt. Ez a színtiszta perzsa föld, ame­
lyet a fő stratégiai és gazdasági útvonalak elkerültek, kimaradt a Nagy Sán­
dor óta Irán többi részén zajló nép- és nyelvkeveredés folyamatából, s érintet­
lenül őrizte nyelvét, kultúráját és vallását.
Perszepolisz romjainak a közelében építették fel Isztakhr városát, azaz az
„erődöt", mely idővel majd az iráni eredetű királyi dinasztia által kormány­
zott, újjászülető, igazi Perzsia vallási és politikai központja lesz. A perszepoli­
szi terasz lábánál az iráni szentélyek hagyományos alaprajzát követve emeltek
templomot, ettől nyugatra, Nurábádban pedig annak a templomnak a pon­
tos mását építették fel, melyet az Akhaimenidák Naqs-e Rosztamban, sírja­
ikkal szemben építettek. A velük egy időben, Kangávarban, Khurhában,
Nahávandban, Maszdzsed-e Szoleimánban épült görög templomok mellett
ezek az iráni kultúra maradandóságát hirdetik. „A görögök teremtette egy­
ség nem szívta fel az iráni népet. Társadalmi, vallási és kulturális téren mind­
végig különálló tudott maradni, és meg tudta őrizni jellegzetes vonásait."

A szeleukida kor művészete

Annak a két évszázadnak a művészetéről, mely az akhaimenida dinasztia

bukását és Iránnak a párthusok által történt meghódítását elválasztja, még
alig tudunk valamit. Ebből a korból kevés műtárgy került elő, kevés monu­
mentális műalkotás maradt fenn. A politikai hanyatlás hatása alól a művészet
sem igen vonhatja ki magát. Ez történt e korszak iráni művészetével is, mely­
nek folytonossága szükségszerűen megszakadt. Az az akhaimenida művé­
szet, amelyet mi ismerünk, és amelyet csak az uralkodó és az udvar támoga­
tása éltetett, hanyatlásnak indult. Az a kevés, amit továbbéléséről tudunk,
komoly visszaesésről tanúskodik.
A szeleukida király és udvara éppúgy, mint Irán új lakosainak tömege,
a művészetben nem az iráni vonásokat keresték. A görög közönség igényeit
azok a művészek elégítették ki, akik a görög anyaországból vagy a hellén

207
világ más területeiről jöttek. A görög kultúrával átitatott, hellénizált irániak,
akik az iráni társadalom legfelső és leggazdagabb osztályát alkották, szintén
a görög közösség ízlését tartották követendőnek. A nyugati irányzatok
hatása alá kerültek azok a helyi mesterek is, akik nekik dolgoztak. A kezük­
ből kikerülő művek se nem görög, se nem iráni alkotások. Itt is, mint bárhol
másutt, csak az átdolgozásig, a kompromisszumig jutottak el; a formát
átvették, de hiányzott belőle a tartalom. Így született meg, a makedón hódí­
tás eredményeként, a gréko-szír és a gréko-mezopotámiai művészet nyom­
dokait követve, a gréko-indiai vagy gréko-buddhista művészetet meg­
előzve, a gréko-iráni művészet.
A korszak művészeti terméséből ismert kevés alkotás nem egyetlen,
hanem több művészeti irányzat létezéséről tanúskodik. E művekből éppúgy
hiányzik a belső összetartó erő, mint ahogyan az egész országból. Úgy tűnik,
hogy az iráni civilizációt ért nagy megrázkódtatásnak megfelelően három
csoportot képviselnek: a tulajdonképpeni iráni, a gréko-iráni, valamint a hel­
lénisztikus művészetet.
Az első csoportról a nurábádi templom építészeti megoldása adhat képet.
Ez a templom, mint már említettük, a Paszargadai és a Naqs-e Rosztam-i
akhaimenida kori templom hű mása, méretei azonban kisebbek, és a kultusz­
ban bekövetkezett változásoknak megfelelően némi módosítást is mutat.
A perszepoliszi terasz lábánál emelt négyoszlopos (tetrasztil) homlokzatú
templom szintén a hagyományos iráni alaprajzot követi. Fontosságát a két
domborműből álló díszítés adja: a két ábrázolt személy egyike a szent vessző­
nyalábot (barsomot) tartja a kezében. Primitív munkák ezek, ahol a formákat
csupán a felületre történő bevéséssel és a mélyen kivájt mezővel alakították
ki. A relief lapossága, a fény-árnyék játékra való törekvésnek és a formák
kidolgozásának a teljes hiánya, valamint a vonalas ábrázolás a kezdetek
tapasztalatlanságáról és félénkségéről tanúskodnak. Ennek a művészetnek
a folytonossága nem szakadt meg, nyomai fellelhetők majd a párthus művé­
szetben éppúgy, mint a szászánida művészetben.
A második csoporthoz egyelőre csak három épület romjait sorolhatjuk,
közülük legalábbis kettő templom volt. Az Isztakhrban feltárt hatalmas épü­
let romjai között - eredeti rendeltetéséről semmi biztosat sem tudunk - aba­
cus* nélküli korinthoszi oszlopfőutánzat került elő. Ez az iráni oszlop és
a görög oszlopfő közötti kompromisszumról tanúskodik (73. ábra). A nyu-

* Abacus: az oszlop- és pillérfő fedőlapja, amely a gerendázat felfekvését biztosítja.

208
 73. Kő oszlopfő Isztakhrból

gati minta szerinti alaprajzzal épített kangávari templom (74. ábra) fő vona­
laiban a perszepoliszi teraszról ismert, nagy kőtömböket alkalmazó építészeti
technikát követi, de a dór oszlopfős oszlopokon korinthoszi abacus nyugszik
(75. ábra). Khurhában pedig, ahol a templomot szintén nyugati minta szerint
emelték, a két keskeny plinthosz* fölött vaskos és rajtuk túlnyúló torus**
helyezkedik el. Az oszlopok, a már Perszepoliszban is megfigyelt iráni ízlés­
nek megfelelően, jóval túllépik a magasság és az átmérő közötti klasszikus
arányt, az oszlopfők az ión stílusú oszlopfő rosszul sikerült átformálásából
születtek (76. ábra). Az eredmény minden esetben ugyanaz: az iráni művész
megelégedett a hasonlósággal, de nem érdekelte sem az értelem megraga­
dása, sem az arányok megőrzése.
Talán a véletlen hozta úgy, hogy jelenlegi ismereteink szerint a művészeti
emlékek harmadik csoportja a leggazdagabb, anélkül azonban, hogy ponto­
san meg tudnánk róluk állapítani, vajon Irán területén készültek-e, vagy
import „áruként" érkeztek-e ide. E tárgyak mindegyikére jellemző az az
aprólékos realizmus, mely a hellénisztikus művészet sajátja. A közelmúltban
szórványleletként került elő négy, a nahávandi (laodikeiai) templomból szár-

* Plinthosz: négyzetes kőlap, az oszloplábazat legalsó, a terhet elosztó, illetve közvetítő eleme.
** Torus: az oszloplábazatok félkör keresztmetszetű, gyakran díszített, gyűrűs tagozata.

209
 74. A kangávari templom alaprajza

mazó bronzszobrocska, ugyanazon a helyen, ahol azt a sztélét találták meg,

melyen III. Antiokhosz i. e. 193-ban kiadott rendelete olvasható.
A Bakhtijári-hegységben, Sámiban, Mál-amir közelében álló templomból
való az a nagyon szép, bronzszoborról származó, de sajnos töredékes fej,
amelyben IV. Antiokhoszt vélik felismerni. Azt kell hinnünk, hogy a kor
ízlése a bronztárgyakat részesítette előnyben. Ez a divat, melyben voltakép­
pen régi elámi hagyomány született újjá, tovább élt a párthusok idején is.
Szúszában, ahol a lakótorony akhaimenida kori kis palotáját a szeleukida
korban teljesen átépítették, az ásatások során mintegy tíz, bronzszoborhoz
állított kőtalapzatot találtak. Némelyiken görög felirat van. Ezek egyike,
Püthagorasznak, a szúszai görög helyőrség parancsnokának a felirata - Lof­
tus fedezte fel 1852-ben - teszi lehetővé, hogy a lelőhelyet azonosítsuk.

210
 75. A kangávari templom romjai
211
 76. A khurhai templom oszlopai

A Kermánsáh mellett, Dinavarban feltárt kőmedence töredékeit Szilé­

nosznak és Dionüszosz kísérőinek, a szatíroknak a büsztjei díszítik. Az ókor­
ban a lovairól messze földön híres kermánsáhi síkság a Nüsza nevet kapta, azt
a mitikus földrajzi elnevezést, melyet a görögök, Dionüszosz kultuszához
kapcsolódva, Hellásztól Indiáig oly sok vidékre ráruháztak. Ez a forrásokban
és folyókban gazdag sík vidék, ahol Irán leghosszabb folyója ered, szinte
kínálta magát arra, hogy Nüszával azonosítsák. Dionüszosz szülőhelye
a nedvesség, Nüszeiosz mellékneve „mocsárban született"-et jelent. Minde­
nekelőtt ő a bor istene, és ezen a vidéken közismerten híres szőlőfajták ter­
mettek. Végül pedig a ló Dionüszosz szimbólumainak egyike, mint ahogyan
Poszeidón szimbóluma is; mindkét isten kapcsolatban állt a vízzel és a forrá­
sokkal. Lehetséges, hogy a görögök ezt a tájat kedvenc istenük, a hagyomá­
nyok szerint Indiát elsőként meghódító Dionüszosz szülőhelyével azonosí­
tották, és templomot emeltek itttiszteletére.Ebből származhat a Dinavarban
talált medence.

212
 A szeleukida kor gazdasági
és társadalmi élete

Nagy Sándor birodalmának létrejötte s az ebből kialakult három helléniszti­

kus monarchia gazdasági szempontból valósággal forradalmasította a kora­
beli világot. A világ legtávolabbi részei között első ízben jöttek létre olyan
szoros kapcsolatok, hogy egy-egy terület legcsekélyebb rezdülését más terü­
letek is megérezték. Soha nem hatottak olyan érzékenyen és olyan mélyen
a gazdasági életre a politikai változások, mint ebben a korban. Ezen a hatal­
mas területen uralkodóvá vált a pénz szerepe, és a hódítások következtében
olyan hatalmas mennyiségű kincs árasztotta el a világot, hogy az arany és az
ezüst ára 50 százalékkal csökkent, ami a spanyol konkvisztádorok korától
eltekintve a világtörténelemben egyedülálló.
Az I. Szeleukosznak és közvetlen utódainak uralmát felölelő korszak külö­
nösen virágzó volt. A bérek és az árak között korábban sohasem tapasztalt
egyensúly alakult ki, és ez az életszínvonal emelkedésével járt együtt.
A kamatlábak emelkedése a vállalkozások virágzását és a tőkekereslet növe­
kedését jelzi. Az arany, melyet a hódítók Iránban szereztek, s melynek nagy
része Európa felé kelt útra, visszatért, cserében azokért a termékekért, ame­
lyeket az irániak a világpiacra dobtak.
Az első nehézségek akkor jelentkeztek, amikor a központi hatalom gyen­
gülni kezdett, és olyan tartományokról kellett lemondania, mint Párthia és
Baktria. III. Antiokhosz energikus politikája következtében ugyan rövid
ideig tartó fellendülés következett, de az azt követő újabb válság igazi
katasztrófába torkollott, amikor Róma, erőszakos közbelépésével megvál­
toztatta Keleten a politikai viszonyokat, s ezzel mélyreható gazdasági válsá­
got idézett elő. Amikor majd a párthusoknak sikerül az Eufratész vonalát
elérniük, ahol nyugati határaikat tartósan rögzítik, a világ politikai és gazda­
sági központja, legalábbis négy évszázadra, már a Tigris partjára tevődik át.
A Szeleukidák kezében voltak azok a nagy interkontinentális utak, melyek
Iránon át Kína és India felé vezettek. Ezeket az utakat állandóan javították és
bővítették, s a Vörös-tengertől Indiáig mindenütt katonai őrállomások őriz­
ték. A sivatagokban gondoskodtak a vízutánpótlásról, és a karavánok szá­
mára pihenőállomásokat építettek. A csatornák jelentős részét a kereskede­
lemben érdekelt magántőke ásatta. A közlekedés és a szállítás úgy meggyor­
sult, hogy sebességét csak a gőzgép feltalálása után tudják majd túlszárnyalni.

213
A Szeleukidák a Kaszpi-tenger északi részén Dél-Oroszország felé haladó
utat nem tudták ellenőrizni, kezükben tartották viszont azt az utat, mely
a Kaszpi-tengert átszelve, a Kürosz és a Phaszisz folyását követve, végül
a Fekete-tenger partjait érte el. Védelmi célból felderítő utakat indítottak az
Iaxartésztól északra fekvő vidékekre, és felkutatták a Kaszpi-tenger környé­
két, hogy a már meglevő kereskedelmi útvonalakat lerövidíthessék. A Per­
zsa-öbölben komoly flotta állomásozott, ez biztosította kelet felé Indiával,
nyugat felé pedig a Vörös-tengerrel a kapcsolatot.
A kor kereskedelme új arcot öltött. Csökkent az előző időszakban a keres­
kedelmi ügyletek javát kitevő olcsó áruk mennyisége, és nőtt a luxuscikkeké
és a finom kidolgozású áruké. Az ókori világ kereskedelmében új tényező
jelent meg: Róma. Nagy volt a kereslet a nyersanyagok, így a fa és a fémek
iránt, melyekben Irán és India bővelkedett. Az üzleti forgalom kiterjedt
a drágakövekre és a kámeákra; a drogokra, melyek Indiából egészen Britan­
niáig eljutottak; a növényekre, a kenőcsökre, az olajfélékre, az illatos fűsze­
rekre, a bíborra, a rózsaolajra, az agyag- és üvegtárgyakra, a kelmékre,
a műtárgyakra, a papiruszra és a rabszolgákra. Ez a jellegében megváltozott
kereskedelem az importált árukkal együtt Iránban új gazdasági formákat, új
elképzeléseket és új cserealapokat honosított meg.
Iránból ruhaneműt, dísztárgyakat, drogokat, drágaköveket, szőnyegeket,
vetőgabonát, ólmot és fajkutyákat exportáltak. A bőséges nyersanyagkészlet
kedvező hatással volt az ipar fejlődésére, elsősorban a textil- és szőnyeggyár­
tásra, valamint a fémművességre. Az iráni művészek és mesterek ezekben az
iparágakban megérdemelt hírnévre tettek szert. Arra törekedtek, hogy fel­
szabadítsák némely importált termék piacát. Ezek között volt a papirusz is,
melynek monopóliumát Egyiptom tartotta a kezében. Próbálkoztak azzal,
hogy a papiruszt Iránban honos növényekből készítsék, vagy pergamennel
helyettesítették. A malmokban állatok váltották fel az embereket. Jelentősen
nőtt az agyagművesek, a csontfaragók és a vésnökök termelése. Az építőipar
a gazdasági változásokat követve szintén fellendült.
Nagy fejlődés következett be a szeleukida korban a növénytermesztésben.
Dél-Európában és elsősorban Itáliában ekkor honosítottak meg, Kelet hatá­
sának köszönhetően, számos ázsiai eredetű növényt és háziállatot. A legyő­
zött Kelet meghódította Európát. A gyapot, a citrom, a dinnye, a szezám­
mag, a keleti dió, a datolya, a füge, a kacsa és az ázsiai szarvasmarha valósá­
gos forradalmat idézett elő az itáliai mezőgazdaságban.
A Szeleukidák új területek feltörésével és talajjavítással addig parlagon

214
heverő földeket kezdtek hasznosítani. A piac igényei megkövetelték ésszerű,
tudományos alapokon nyugvó módszerek bevezetését. A mezőgazdasági
technika olyan erőteljesen fejlődött, hogy egészen a középkorig nem sikerült
túlszárnyalni, de még az iszlám idején sem. Új módszerek jelentek meg
a szőlőművelésben, újfajta ekével szántották a földet. Áttértek a hármas
vetésforgó alkalmazására, új eljárásokhoz folyamodtak az öntözésben, az
erdőművelésben, a gyümölcstermesztésben és a kertművelésben.
A Szeleukidák idején megváltoztak az akhaimenida korban Iránrajellemző
mezőgazdasági tulajdonformák. A hatalmas királyi és magánbirtokok, vala­
mint a templomokhoz tartozó földbirtokok jelentős részét feldarabolták és
elajándékozták, illetve a városoknak adományozták, vagy kolónusokat tele­
pítettek le rajtuk. Ezek a változások hatással voltak a parasztság helyzetére is.
Az évszázadokon át a görögök mellett élő és dolgozó parasztok új termelési
módszereket sajátítottak el tőlük.
Egyes nagybirtokokon a szolgasorban élő parasztok egyfajta bérlőkké vál­
tak. De még azokon a nagybirtokokon is, amelyeket nem daraboltak fel, tör­
vények szabályozták a szolgák helyzetét. Ezek a törvények számos könnyí­
tést hoztak életükbe. A városi birtokokon élő parasztok pedig szinte teljes
szabadságot élveztek. Teljes joggal kiemelkedő hely illeti meg a Szeleukidá­
kat az agrárreformok tekintetében: az iráni paraszti osztály felszabadítása
nagy politikai, társadalmi és gazdasági tett volt.
Egyre nagyobb méreteket öltött a fémek, elsősorban a nemesfémek fel­
használása. A Szeleukidák Indiából, valamint északnyugatról, azaz Baktriá­
ból, Armeniából és a Kaukázusból szerezték be az aranyat. Irán pedig vasat,
rezet és ólmot exportált. Az érc- és kőbányákat királyi birtokként monopoli­
zálták, és a kitermelés mértéke, a királyi tisztviselők ellenőrzése mellett,
egyre növekedett.
A társadalmi életben erősödött a lakosság nivellálódásának tendenciája. Ez
elsősorban a városokra volt jellemző, ahol a görög jellegű nevelés és a görög
nyelv ismerete megnyitotta az utat a görögökkel együtt, azonos törvények
szerint élő, hellénizált iráni rétegek előtt. Fokozatosan elmosódott a különb­
ség az irániak és a hellének leszármazottai között.
A szeleukida állam hatalmas pénzügyi rendszerrel rendelkező tőkés szer­
vezet volt. A király a nyersanyagok és az ipari termelés javát monopolizálta,
így gyakorlatilag a birodalom összes erőforrását a kezében tartotta. Egyes
vélemények szerint politikája, 20. századunkat megelőzően, a tervgazdálko­
dás legmagasabb fokát valósította meg. De a népet, a bőség ellenére, adók

215
nyomorították, mert a gazdagságból csak a társadalom szűk rétege húzott
hasznot: a király és családja, az udvar, a tisztségviselők, a kedvezményezettek
és a kiváltságosok, továbbá a külkereskedelemmel foglalkozók és ezeknél
kisebb mértékben a letelepített katonák.
Az adógépezet kegyeden volt, az élet pedig igen kemény. Adókat és illeté­
keket szedtek az egyes személyek, a lakóházak, a jószág, a föld, a kert után,
születés, házasság és halál esetén. Az államnak pénzre volt szüksége, hogy
eltartsa a királyt és udvarát, hogy fenntartsa a hadsereget és a flottát, hogy
biztosítsa a templomok működését, és elláthassa papjaikat, hogy támogassa
a művészeteket és a tudományokat. Központosították az adórendszert,
a közigazgatás bevezette a telekkönyvek vezetését, és megvetették a statisz­
tika alapjait, szabályozták az ipari termelést, a só- és az illatszerforgalmat, az
üzleti tevékenységet és a nagy folyókon a közlekedést. „Az államnak volt
mezőgazdasági politikája, volt ipari politikája, volt kereskedelmi politikája",
de ezek megvalósítása során megfeledkezett a demokratikus törekvésekről,
és nem vett tudomást alattvalói érdekeiről.
Nagy Sándor és utódai idején Európa olyan mértékben gazdagította Irán
anyagi kultúráját, hogy ennek gyümölcseit generációk egész sora élvezhette.
Hatalmas örökség maradt rájuk a közigazgatási szervezetben, valamint a szé­
les körű városépítésben, hiszen Hippodamosz várostervezési alapelveit még
a nagy városépítő szászánida királyok is alkalmazták. A görögök nemcsak
megvetették a városi élet alapjait, de jelentős fejlődést is értek el ezen a téren.
Fejlett ipart, jól működő mezőgazdaságot, virágzó kereskedelmet teremtet­
tek. Utakkal hálózták be az egész birodalmat, támogatták a művészeteket és
a tudományokat, s egy új éra - az úgynevezett szeleukida éra - bevezetésével
új naptárat alkottak. Civilizációs tevékenységük jótéteményeiből még
a távoli Khvárazm is részesült. A legújabb régészeti feltárások bizonyítják,
hogy ebben a korszakban itt is új városokat alapítottak, erődített falvakat épí­
tettek, fejlődött a mezőgazdaság, növekedett az ipari termelés, és a társa­
dalmi élet „tűzházak" körül összpontosult.
Nem sikerült azonban a Szeleukidáknak megoldaniuk a legfőbb problé­
mát: nem sikerült megvalósítaniuk a két népcsoport politikai egységét vagy
legalább széles körű együttműködését, amit Nagy Sándor elengedhetetlenül
fontosnak tartott. Irán új urai nem tudtak igazi hatalomra szert tenni az irá­
niak fölött. Nem tudtak nemzeti államot létrehozni, s nem tudtak sem politi­
kai, sem morális szempontból az iráni lakosságnak eleget tenni. De mint
ahogy nem beszéltünk erőszakos hellénizációs politikáról, éppúgy nem

216
beszélhetünk az irániak részéről nyílt, szervezett, tudatos ellenállásról sem.
Semmi jel sem mutat arra, hogy a bennszülött rétegek forrongtak, lázadoz­
tak vagy ellenállást tanúsítottak volna. Részben ezért is került a párthusoknak
több mint egy évszázadukba, hogy Iránt meghódítsák.
Az irániaktól, akiknek sikerült nemzeti identitásukat, valamint társadalmi
és gazdasági hagyományaik javát megőrizniük, mindvégig távol állt a görög
civilizáció kozmopolitizmusa. A nép széles tömegeit a hellénizmus egyetlen
pillanatra sem hódította meg, és kulturális, társadalmi és vallási törekvéseik­
kel együtt hagyományos életmódjukat is megőrizték. Mindvégig kívül ma­
radtak a görögök és a hellénizált irániak alkotta társadalmi rétegen. „A mun­
ka és a polgárság közötti örökös antagonizmust népek és vallások közötti
ellentétek súlyosbították." Megszületett a városi élet, és ezzel kiújult a város
és a falu között az ősi ellentét is, mely súlyosbította a korabeli Iránban a görö­
gök és a náluk jóval nagyobb számú irániak szembenállását.
Az irániak körében szép számmal voltak olyanok, akik a görögökkel
együtt dolgozva, részt vettek a közigazgatásban, és az iráni földbirtokos
arisztokráciához hasonlóan kiváltságokat élveztek. A városi lakosságot
ugyanazok a törvények védték, mint a görögöket, és a parasztság egy része is
jóval nagyobb szabadságot élvezett, mint később, a párthusok és a Szászáni­
dák idején. Az irániak azonban nem akartak göröggé lenni, ők irániak akar­
tak maradni. Elfogadták azt, amit az idegen civilizáció nyújtott nekik, de
nem akartak egyesülni vele, sem feloldódni benne. Bármilyen széles körűnek
tűnik is Irán hellénizációja, a valóságban csak a felszínt érintette, a gyökerekig
nem hatolt le. Sikereket ért el „az anyagban és a formákban, de a szellemet
nem érte el". „A hódítás során összekeveredett két világ túlságosan különbö­
zött egymástól." A hellénizmus számára az iráni hódítás bukás volt. Irán szá­
mára viszont harc nélküli győzelmet jelentett, mert anyagiakban gazdagodva
és előbbre lépve került ki belőle, s az így szerzett előnyöket kínálta fel az új
párthus dinasztiának, annak a dinasztiának, mely iráni eredetű volt ugyan, de
a nyugat-irániak mégis idegennek tekintették.

217
 A párthusok

Alig két vagy három évvel azután, hogy Diodotosz szatrapa fellázadt, és
Baktria elszakadt a birodalomtól, nyugati szomszédja, Párthia is független­
nek nyilvánította magát. Vajon ez a hellénizmusnak adott iráni válasz első jele
lett volna? Alig hihető. Hiszen a Szeleukidák nem hódították meg, nem csa­
tolták birodalmukhoz sem azt a népet, melyből az új dinasztia származott,
sem azt a földet, melyen ez a nép régóta nomád életét élte. A szeleukida biro­
dalom fokozatos gyengülése mintegy felhívás volt arra, hogy szinte egy idő­
ben és hasonló körülmények között két új királyság, a gréko-baktriai és
a párthus királyság jöjjön létre. A görög és az iráni dinasztia hasonló léptekkel
haladt a függetlenség felé, szétszakítva azokat a már jócskán meglazult köte­
lékeket, melyek a távoli nagy birodalomhoz fűzték őket. De ha azonos volt
is az ok, a körülmények alapvetően különböztek egymástól.
Az a kevés, amit a párthusok eredetéről tudunk, arra enged következtetni,
hogy apárn*törzsből származtak, mely a Kaszpi-tenger és az Aral-tó közötti
sztyeppeken nomád életet folytató szkíta törzsekből álló daha néphez tarto­
zott. Lovas és harcos nép volt, mely az antik források szerint azt tartotta a leg­
nagyobb dicsőségnek, ha a férfi a csatamezőn halt meg, a természetes halált
megvetették. Arszakész i. e. 250 körül öt főnöktársával együtt valószínűleg
elfoglalta a Felső-Tedzsend vidékét. Baktria új királya, Diodotosz, birodal­
mához akarta őket csatolni, a nomádok azonban, a veszély elől menekülve,
behatoltak a szomszédos Párthia tartományba, és szatrapáját megölték.
További harcaik során Arszakész vezetésével elfoglalták azt az egész terüle­
tet, amely napjainkban a Szovjetunió és Irán között a Kaszpi-tengeren túli
határvidéket képezi. Arszakész ott, a hegyekben építtette fel első fővárosát,
azt a bevehetetlen sasfészket, melyet hamarosan újabb, a dinasztia alapítójá­
nak a nevéről Asszaknak vagy Arszaknak nevezett város követett, s Arsza­
készt itt királlyá koronázták.
II. Szeleukosz megkísérelte megállítani és meghátrálásra kényszeríteni
őket. Serege közeledtére a párthusok - úgy látszik, a szkíta lovasok taktikáját
követve - szülőföldjük, a sztyeppek felé menekültek. Ugyanakkor az Antio­
kheiában kitört súlyos zavargások a szeleukida királyt arra kényszerítették,

* Párn: nomád iráni nép, mely az Ókhosz (Tedzsend?) vidékéről kiindulva elfoglalta Párthiát,
s átvette magára a párthus nevet is.

218
hogy hagyjon fel a hadműveletekkel, és sürgősen térjen vissza Szíriába. Az
ezt kihasználó párthusok Arszakész vezetésével ismét elfoglalták a korábban
már meghódított területet, melyhez nem sokkal azután a Kaszpi-tenger dél­
keleti partvidékén fekvő Hürkaniát is hozzácsatolták. Így jött létre a jövendő
párthus királyság bölcsője, s ezzel végérvényesen elvágták a szeleukida biro­
dalmat a baktriai görög királyságtól.
A párthus királyság a két állam közé szorítva is elég erős és életképes volt
ahhoz, hogy fennmaradjon, sőt továbbterjeszkedjék. A közvetlen rokonaik
lakta szomszédos sztyeppek hatalmas embertartalékai bizonyára nagyobb
támaszt nyújtottak nekik, mint a velük szemben barátságosan vagy közöm­
bösen viselkedő bennszülött lakosság, mely valószínűleg kevesebb ellen­
szenvvel fogadta őket, mint a görög szatrapákat. A fiatal királyság ettől
kezdve, több mint egy évszázadon át, a maga hasznára tudta fordítani a sze­
leukida hatalomra mért minden újabb csapást, gyengülésének minden meg­
nyilvánulását.
Nem tudjuk, hogy ők maguk hogyan nevezték magukat. A nyugati forrá­
sokból ismert párthus elnevezés talán a Párthava név szinonimája. Ezzel az
általános megjelöléssel, mely már Kürosz és Dareiosz idején is előfordult,
s melynek az iranisták egy része a „harcos, lovas" értelmet tulajdonítja, jelöl­
ték a letelepedett népek mindazokat a lovas nomád népeket, melyek időről
időre Irán keleti területeit elözönlötték. Ez az elnevezés végül is rajta maradt
az akhaimenida birodalom egyik keleti határtartományán. Az sem elképzel­
hetetlen, hogy a párnok törzsének iráni földre hatolása már mintegy előjele
volt a szkíta népek széles körű mozgásának, amely száz évvel később az egész
iráni államot felkavarja, és eltörli a föld színéről a gréko-baktriai királyságot.
Uralkodásának harminchét éve alatt I. Arszakésznek sikerült megszilárdí­
tania hatalmát. Erős hadsereget szervezett, előrenyomult nyugat felé, és
fővárosát áthelyezte Hekatompüloszba, abba a görög városba, mely a Nyu­
gatot Kelettel összekötő nagy kereskedelmi út mentén feküdt. Arszak,
Hekatompülosz, Ekbatana, Ktésziphón - négy főváros jelzi e nomád dinasz­
tia növekvő hatalmának négy lépcsőfokát, azét a dinasztiáét, mely történel­
mének legdicsőségesebb pillanataiban is megőrizte ősi, primitív jellegét.
I. Arszakész utóda, II. Arszakész még nem volt elég erős ahhoz, hogy ellen­
állhasson III. Antiokhosz seregének, amikor a szeleukida uralkodó keleti
„fegyveres körútja" során helyreállította birodalma tiszavirág-életű egysé­
gét. A legyőzött II. Arszakésznek el kellett ismernie a szeleukida fennhatósá­
got. Utóda, Phriapitész és fia, I. Phraatész viszont, kihasználva azt a veresé-

219
get, melyet III. Antiokhoszra a rómaiak mértek, elfoglalta a Kaszpi-tengertől
délre fekvő területeket.
A szeleukida birodalmat gyengítő és romba döntő római politikából azon­
ban nemcsak a párthusok húztak hasznot. Média Atropaténé is függetlennek
nyilvánította magát. Példáját Elümaisz is követte, miután megkaparintotta
Eszfahán vidékét. Perszisz talán még az előző két tartománynál is hamarabb
vált függetlenné. Dél-Babilóniában Karakéné néven új királyság jött létre.
A szeleukida birodalom keleti fele valósággal szétesett, függetlenségüket fél­
tékenyen őrző, egymástól teljesen elkülönült kis államokra tagolódott. Ezek
könnyű prédaként kínálkoztak annak a friss erőnek, melyet I. Mithridatész
párthus király, a párthus birodalom igazi megalapítója képviselt (kb. i. e.
171-138). Irán széthullott tartományainak a „felszabadítása" csupán annyit
jelentett, hogy a területeket az új korona fennhatósága alatt ismét egyesítet­
ték. Ezt a fordulatot közvetve a rómaiak készítették elő.
I. Mithridatész i. e. 160 és 140 között nagy harcok árán nyugaton megsze­
rezte Médiát, Elümaiszt, Persziszt, Kharakénét, Babilóniát és Asszíriát, kele­
ten pedig Gedrósziát, s talán Harátot és Szisztánt. A párthusok elérték az Euf­
ratészt, de Ázsia ezen részének a legnagyobb városát, a Tigris menti Szeleu­
keiát, ezt a közel hatszázezer lakost számláló, hatalmas kereskedelmi közpon­
tot nem fenyegették. Joggal gyaníthatjuk, hogy ezt a modus vivendit a hódító
párthusok és a kereskedelmi hatalmat birtokló görög-sémi arisztokrácia
között létrejött kiegyezés biztosította. Szeleukeiában nem állomásozott pár­
thus helyőrség. Óriási katonai tábort emeltek viszont a Tigris bal partján,
a várossal szemben, ebből fejlődik majd ki később a párthus főváros, Kté­
sziphón (77. ábra).
Akár a kis királyságok függetlenség iránti vágya, akár függő helyzetük
laza volta volt az oka, tény az, hogy a párthusokat sehol sem fogadták a sze­
leukida „iga" alóli felszabadítókként. A legtisztább iráni tartományok, mint
Média Atropaténé és Perszisz, elkeseredett harcot vívtak ellenük. Mithrida­
tész azonban még tovább ment. Az egykori akhaimenida birodalom vissza­
állítójaként tüntetve fel magát, felvette a nagykirály címet, s hogyjóindulatát
az újonnan szerzett földön szétszórtan élő görög lakosság iránt is kifejezze,
érmein a „görögbarát" melléknevet is feltüntette.
Amikor azonban II. Démétriosz hadserege élén birodalma keleti részének
a visszahódítására indult, azonnal megmutatkozott, hogy milyen laza kötelé­
kek fűzik össze azokat a tartományokat, melyeket I. Mithridatész meghódí­
tott, és milyen erős a lakosság - legyen görög vagy iráni eredetű - ellenállása.

220
221

77. A párthus birodalom térképe

A városok, s közöttük is első helyen a Tigris menti Szeleukeia görög lakos­
sága, valamint Elümaisz, Perszisz, sőt Baktria népe is, új uraival szemben,
sietve Démétriosz mellé állt. A sors azonban a párthusoknak kedvezett.
A szeleukida uralkodó elvesztette a háborút, és a párthus király fogságába
esett. A király nagylelkűen bánt vele, Hürkaniába vitette, és leányát hozzá­
adta feleségül.
Mithridatész nem lépett fel keményen görög alattvalóival szemben, akik
annyi lelkesedéssel nyújtottak segítséget ellenfelének. A már meghódított
területeken viszont erőteljes kézzel állította helyre uralmát. Különösen Elü­
maiszra mért súlyos büntetést, ahol „elődje", III. Antiokhosz példáját
követve, kifosztotta „Athéné és Artemisz" gazdag templomát, és így jelen­
tős zsákmányra tett szert. Amikor i. e. 138-ban meghalt, fiára, II. Phraatészra
hatalmas, az Eufratészig nyúló birodalmat hagyott. A róla szóló kevés forrá­
sunk tehetséges, erényes, merész, igazságos uralkodóként tünteti fel. Az
iráni állam feltámasztásában játszott szerepe folytán Nagy Küroszhoz hason­
lítható, erényei révén is közel áll hozzá (XIII. tábla).
VII. Antiokhosz, Démétriosz fivére, egy utolsó kísérletre szánta el magát.
Erős sereggel behatolt Mezopotámiába, hogy visszaszerezze az elvesztett tar­
tományokat, és kiszabadítsa fogságba esett testvérét. A párthus haderők nem
tudták a jól kiképzett sereggel felvenni a versenyt, és Antiokhosz három csa­
tából is győztesen került ki. Már elérte Ekbatanát, amikor a közeledő tél
miatt félbe kellett szakítania a hadműveleteket. Az egykori fővárosba szállá­
solta be magát, hadseregét pedig a környező városokban és falvakban
helyezte el. Ekkor Phraatész tárgyalásokat javasolt. A görögök feltételei
egyértelműek voltak: a párthusok adják vissza Démétrioszt, Párthia kivételé­
vel ürítsék ki az elfoglalt tartományokat és fizessenek adót.
A súlyos fenyegetéstől afiatalbirodalmat csupán a görögök gondatlansága
és hibái mentették meg. A házaikba szállásolt katonaság okozta kényelmet­
lenségekbe belefáradt lakosság lázadásra készült, és mozgalmuk a párthus
ügynökökben készséges támogatókra talált. Ugyanakkor a párthus király,
ezzel egy időben, váratlanul csapott le Antiokhoszra. A Szeleukidák meg­
semmisítő vereséget szenvedtek. Antiokhoszt megölték, seregének egy
részét pedig, foglyul ejtve, a párthus seregbe sorozták be.
A jelentős szeleukida sikert, mely már-már úgy tűnt, hogy képes helyreál­
lítani a tönk szélére került birodalmat, néhány hónap leforgása alatt a teljes
pusztulás követte. Megsemmisült minden szervezett erő, mely Szíriát az
esetleges párthus támadással szemben védeni tudta volna. Az i. e. 129. esz-

222
tendő végzetes dátum a hellénizmus számára. Ezután már nem tudott többé
talpra állni, a még néhány évtizeden át fennmaradó szeleukida birodalom
kénytelen volt a győzedelmes Irán előtt fejet hajtani. Európa végérvényesen
az Eufratészig szorult vissza.
A párthusok azonban nem özönlötték el Szíriát, mert Irán keleti határain
rettenetes nomád támadással kellett szembenézniük. A Kelet-Turkesztán
távoli vidékeiről érkező szkíta eredetű népek áradata érte el Iránt éppen
akkor, amikor II. Phraatész VII. Antiokhosz felett győzelmet aratott, s ezzel
ragyogó kilátások nyíltak meg egy új párthus terjeszkedés előtt. A nomád
vándorlás első hulláma már Mithridatészt is riadóztatta, aki sikerrel vette fel
velük a harcot. Phraatész, Mezopotámiát egy kormányzóra bízva, kelet felé
indult, hogy a betörő ellenséget megállítsa.
A nomád támadók, minden jel szerint, kétfelé válva haladtak előre. Egyes
csoportjaik egyenesen nyugat felé, Marv, Hekatompülosz és Ekbatana irá­
nyába vették útjukat, a többiek pedig Marvtól déli irányban vonultak Harát
és a gazdag Szisztán tartomány felé. A görög foglyok, akiket Antiokhosz
seregéből soroztak be a párthus hadseregbe, az első összecsapásnál magára
hagyták Phraatészt, aki ennek következtében életét vesztette. Nem sokkal
ezután nagybátyja és utóda, II. Artabanosz is erre a sorsra jutott. A kor­
mányzó, akit Phraatész Babilóniában hagyott, királlyá nyilvánította magát,
és Kharakéné elszakadt a birodalomtól.
Nyugaton lázadás, keleten pedig a beözönlő nomádok - ez a súlyos hely­
zet fogadta a trónra lépő II. Mithridatészt, a párthus dinasztia legkiemelke­
dőbb alakját (i. e. 123 körül). Miután az új uralkodó nyugaton a rendet hely­
reállította, királysága túlsó végébe vonult, visszafoglalta Marvot, Harátot, és
a határokat az Óxoszig visszatolva, megállította a nomádok áradatát, és
Szisztánt is a fennhatósága alá vonta. Győzelme óriási jelentőségű volt, mert
megmentette a nyugati világot a szakák fenyegető veszedelmétől. A tegnap
még nomád szkíták zárták el közeli rokonaik elől az utat, és védelmezték
a nyugat-ázsiai civilizációt, vállalva azt a szerepet, melyet Irán hosszú törté­
nelme során mindig is játszott, és a továbbiakban is játszani fog.
A közép-ázsiai nomádok támadása elsöpörte a gréko-baktriai királyságot,
és az Óxosz középső folyásától északra és délre elterülő síkság két nagy
nomád törzsszövetség, nyugati részei a szakaraukák, keleti részei pedig ajüe­
csik vagy tokhárok kezébe került. E törzsek egy csoportja, mintegy előőrsöt
képezve, lassan haladt egyrészt az északi úton Pandzsáb felé, másrészt a déli
úton Szindh felé. Az i. e. 1. század elején ők hozták létre, az utolsó gréko-

223
baktriai uralkodók után visszamaradt romokon, azokat a királyságokat,
melyeket politikai és kulturális téren egyaránt szoros kötelékek fűztek a pár­
thusokhoz. Annyi bizonyos, hogy az indiai királyságok a párthus hatalomtól
mindvégig függetlenek maradtak. Szisztán és Arakhószia viszont elismerte,
legalábbis az Le. 1, század elejéig, a párthus fennhatóságot, ekkor azonban
a szintén párthus származásúnak tartott Gondopharész fejedelem egyesítette
ezeket a területeket, és létrehozta a Szisztántól az Indusig húzódó birodalmát.
Mithridatész i. e. 115 körül fogadta a kínai császár követeit, és szerződést
kötött velük. A szerződés kikötései nagymértékben megkönnyítették
a nemzetközi kereskedelmet, melyben Irán, mint elsősorban közvetítő
állam, igen fontos szerepet töltött be. Húsz évvel ezután II. Mithridatész
Armenia sorsa felett ítélkezhetett: védencét, Tigranészt tette meg királyukká,
új korszakot nyitva ezzel az ország történetében, melynek további sorsa szo­
rosan Irán sorsához kötődött. Nem sokkal ezután Tigranész a pontoszi
Mithridatész Eupatórral szövetkezett, azzal az uralkodóval, akinek hatalmas
birodalma i. e. 112 és 93 között egész Kisázsiát, sőt még a szárazföldi Görög­
ország egy részét is magába foglalta, és aki hosszú éveken át sikerrel állta el
a római előrenyomulás útját.
Ezzel a szövetséggel és az erősödő Armeniával szemben II. Mithridatész
várakozó álláspontra helyezkedett, és egyensúlyozó hatalmi politikát folyta­
tott. A rómaiak i. e. 92-ben elérték az Eufratészt. Mithridatész követséget
küldött hozzájuk, és szövetség kötésére tett javaslatot. Sulla, aki a párthusok
hatalmát és jelentőségét nem ismerte fel, olyan kevés figyelmet szentelt
a követnek, hogy a megsértett nagykirály a két másik keleti uralkodóhoz
kezdett közeledni. Róma nagy árat fizetett később azért a politikájáért, hogy
lenézte a párthusokat, amikor első ízben került szembe velük.
Ha a párthus birodalom létrehozása során I. Mithridatésznak Kürosz sze­
repét tulajdonítjuk, akkor Dareiosz szerepét II. Mithridatész töltötte be.
Mert míg az előző uralkodónak a birodalom területi felépítése köszönhető,
megerősítése és belső szervezetének kialakítása az utóbbinak érdeme, aki
Iránt igazi világhatalommá tette. Jelentőségét és a korabeli világ politikai és
gazdasági életében betöltött szerepét világosan mutatták a nyugaton Rómá­
val, keleten pedig Kínával létesített kapcsolatai. Ezt kívánta az uralkodó is
hangsúlyozni a „Királyok Királya" cím felvételével.
Halála után Párthia teljes hanyatlásnak indult. Trónján harminc éven át
egymást követték az uralkodók. A belső harcok annyira kimerítették a biro­
dalmat, hogy az armeniai Tigranész, aki a párthusoknak köszönhette koro-

224
IX. Zivije. Arany övlemez.
UniversityMuseum of Philadelphia és Luzern, Kofler-Truniger-gyűjtemény
 X. 1. 'Méd férfi mellképe. Lazúrkő.
Cleveland, Múzeum

X. 2. Perszepolisz. Fiatal akhaimenida herceg feje. Lazúrkő.

Teherán, Múzeum
 XI. 1. Kőszálikecske-fej. Bronz. Akhaimenida művészet.
Párizs, Cécile de Rothschild-gyűjtemény

XI. 2. Ezüstamfora. Akhaimenida művészet.

New York, Pomerance-gyűjtemény
XIV. Sámi. Párthus fejedelem. Bronz.
Teherán, Múzeum. Rosztami felvétele
XV. Ezüstkehely. Szászánida művészet.
Párizs, Bibliothéque Nationale, Cabinet des Médailles
XVI. Szászánida fejedelem
mellképe. Bronz.
Párizs, Louvre
náját, több tartományt elragadott tőlük, és az országot fosztogatva egészen
Ekbatanáig jutott el. Súlyosan megsértette a birodalmat azzal is, hogy fel­
vette a „Királyok Királya" címet. „A megnyirbált, szétesőfélben levő, min­
den ízében ingó párthus monarchia átmenetileg szinte eltűnt Elő-Ázsia térké­
péről", amikor az utolsó szeleukida trónkövetelők közötti harcoktól kifáradt
szíriaiak kérésének eleget téve, Tigranész elfogadta a Szeleukidák koronáját.
A helyzet olyan volt, hogy kérdésessé vált, nem lesz-e maga a párthus ural­
kodó is az ő vazallusa.
Róma azonban Párthia gyengesége ellenére is tárgyalásokba bocsátkozott
vele, s mivel Pontosszal és Armeniával harcban állt, a párthus uralkodót sem­
legessége megőrzésére igyekezett rávenni. A tárgyalások során azonban ez
alkalommal sem tanúsítottak túl nagy tiszteletet iránta. Lucullus egyezmény
megkötését javasolta, sőt talán követelte. Ezt III. Phraatész el is fogadta.
Amikor Pontosszal és Armeniával folytatott harcában Lucullusnak nehéz­
ségei támadtak, Phraatész, adott szavát megtartva, egyeden lépést sem tett
azért, hogy Szíriát elfoglalja. Még később is, amikor Mithridatész Eupatór
vereségeket szenvedett, és lehetőséget keresett arra, hogy Párthiával szövet­
séget kössön, Phraatész Pompeiusszal felújította a régi szerződést, és válto­
zatlanul a rómaiak érdekeit tartotta szem előtt. A gőgös és nemtörődöm
rómaiak azonban továbbra is csak igen kevés figyelmet szenteltek ennek,
a kötelezettségeit lelkiismeretesen teljesítő népnek. Nem sokkal ezután Pom­
peius megszegte a szerződést, elfoglalta a párthus birodalom nyugati tarto­
mányait, intrikákba kezdett Phraatész vazallus királyaival, sőt a tiltakozásaira
küldött válaszában magát Phraatészt is megsértette.
Róma képviselői Phraatész meggyilkolása után sem változtattak magatar­
tásukon. Gabinius jelentős pénzösszeg ellenében vállalta, hogy I. Oródésszel
szemben III. Mithridatészt segíti a párthus trónra. De ígéretét nem váltotta
valóra, mert az egyik, hasonló helyzetben levő egyiptomi trónkövetelő még
magasabb összeget ígért Gabiniusnak, s ő azt elfogadta.
A római vezérek kapzsisága akkor érte el a csúcspontot, amikor Crassus
lett Szíria proconsulja. A Senatus ugyan nem akart a párthusokkal háborút
kezdeni, Crassus azonban katonáival együtt úgy vélte, hogy Irán fölött
könnyű győzelmet arathat, s elszántságukat csak fokozta, hogy a birodalom­
ban felhalmozott kincsek rendkívüli zsákmányt ígértek. De a párthusok
nehéz- és könnyűlovassága, melyet Surena*, Irán legnagyobb arisztokrata

* Surena: a párthus birodalomban a király után a legmagasabb örökölhető tisztség.

225
családjának a feje vezetett, Carrhae mellett szétverte a rómaiakat. Crassus
seregének a háromnegyedét megölték, illetve foglyul ejtették. Maga Crassus
is saját és fia életével fizetett szerencsétlen vállalkozásáért (i. e. 53). A győzel­
met a nehézlovasokból és lovas íjászokból álló párthus lovasság szerezte
meg, mely fölényben volt a lovas hadtestekkel nem rendelkező római hadse­
reggel szemben. A carrhae-i csata után Róma kénytelen volt lovas hadteste­
ket felállítani, éppúgy, mint ahogyan mintegy ezer évvel korábban, a Fel­
földre érkező legelső iráni törzsek hatására, az asszírok is kénytelenek voltak
megtenni ezt.
A hagyomány szerint a hírvivők éppen akkor érkeztek a szerencsétlen tri­
umvir fejével és egyik karjával I. Oródészhez, amikor az udvartartása köré­
ben, Armenia királyának társaságában éppen Euripidész Bakkhánsnők című
darabjának az előadásán vett részt. A váratlan és megdöbbentő párthus győ­
zelem a rómaiakat ráébresztette arra, hogy a valóságban milyen nagy párthus
hatalommal - elsősorban ugyan nem támadó, hanem védekező erővel - kell
számolniuk. A légiók sasmadarai hosszú időn át a párthus templomokban
maradtak. A hadifoglyokat a Marv oázisban telepítették le, közülük sokan
véglegesen ott is maradtak.
Róma végre megértette, hogy államfői és hadvezérei mekkora hibát
követtek el azzal, hogy Iránt félreismerték és megvetéssel kezelték. Ismét
sikerült Iránnak, fegyverrel a kézben, visszaszorítania a határairól a helléniz­
must, melynek örököseiként a rómaiak léptek fel. Ettől kezdve az Eufratész
nyújtotta határt több mint egy évszázadon át nem lépte át ellenség. Sőt,
a rómaiakkal szemben álló nyugati sémi törzsek, a palesztinai zsidók,
a damaszkuszi nabateusok, a sivatagi arabok és a palmüriaiak, mind remény­
kedve fordították tekintetüket Iránra, uralkodójában, Oródészben az Akhai­
menidák méltó utódát látva, valamennyien a párthus lovasoktól remélték
a visszavágást. Talán az ő jövetelükre számított a Jelenések könyvének szer­
zője is, hogy a római fenevadat elpusztítsák. De a római elnyomás alóli fel­
szabadulás, sajnos, túl rövid és múlékony volt, és még súlyosabb elnyomás
követte.
Szíria, Crassus bukását követően - éppúgy, mint annak idején VII. Anti­
okhosz veresége után - szinte teljesen katonai védelem nélkül maradt. Róma,
a polgárháború miatt, képtelen volt arra, hogy helyzetét keleten megerősítse.
A párthusok előtt ismét nyitva állt az út a Földközi-tenger partjai felé. Most
azonban a királyság belső helyzete akadályozta meg, hogy tovább terjesz­
kedjenek. A túlságosan nagy hatalomra szert tevő Surenát a Királyok Királya

226
kivégeztette. Szíriába Oródész fia, a fiatal és tapasztalatokkal alig rendelkező
Pakórosz vonult be, a Surena carrhae-i seregével össze nem mérhető erejű
hadserege élén. Rövid hadjárata kudarccal végződött. A hadműveleteket i. e.
51-ben újrakezdte, és egész Szíriát végigpusztította. A néhány hónapos pár­
thus uralom Nyugat egész gazdasági életét tönkretette. Pakórosznak azon­
ban félbe kellett szakítania a hadjáratot, mert csalárd módon megvádolták,
hogy lázadást szít apja ellen. Oródész ezért magához rendelte, és Pakórosz
csak kis híján kerülte el a halálbüntetést.
Nem tudjuk, hogy az ezt követő tíz évben a párthusok miért halogatták
a hadműveleteket. Talán a keleten bekövetkezett események, vagy a belső
zavargások, vagy esetleg a hadsereg legjavát adó párthus előkelők egy részé­
nek az ellenállása akadályozta meg Szíria elfoglalását. Tény azonban, hogy
Oródész és Pakórosz csak i. e. 40-ben, Brutus hajdani követének, a párthus
szolgálatba lépett Labienusnak a nyomására szánta rá magát erre.
A párthus sereget két részre osztották. Egyik fele Labienus vezetésével
észak felé haladt, és elfoglalta, egészen Ióniáig, Kisázsia nagy részét. Másik
felét Pakórosz vezette dél felé, a helyi lakosság nagy örömére elfoglalta Szíriát
és Palesztinát, Jeruzsálemből elűzte Heródest, és helyére nemzeti királyt ülte­
tett. A nabateusok elfogadták a párthus fennhatóságot. Ezzel a párthusok
visszahódították csaknem az egész római uralom alatt álló Keletet. Labienus
másfél éven át Kisázsia ura maradt.
A szíriai háború csak i. e. 38-ban ért véget, de a megerősített római erőkkel
szemben a párthus sereg nem tudta tartani magát. Labienust megölték,
Pakórosz pedig árulás áldozata lett. Seregével ugyanis megtámadott egy
római tábort, melyről úgy tudta, hogy védtelen, és itt a lovas íjászok nélkül
harcba szálló nehézlovasság súlyos vereséget szenvedett. Pakórosz maga is
elesett. Halála Iránnak nagy veszteséget jelentett, mert személyében bátor,
energikus és vitathatatlanul kitűnő katonai tehetséggel rendelkező uralkodót
veszítettek el. Ebben a csatában kiderült, hogy a nehézlovasság (cataphracta­
riusok) a támadó hadműveletekben nem veheti fel a versenyt a római hadse­
reggel. Maga a hadjárat azonban nem volt teljesen eredménytelen.
A rómaiak keményen bosszút álltak a lakosságon és az uralkodókon, akik
a perzsák érkezésekor túl gyorsan mutatták ki örömüket. Egyesekre súlyos
hadisarcot vetettek ki, másokat, mint a jeruzsálemi királyt is, kivégezték.
Heródes visszakerült a trónra. Az idős Oródészt pedig fiai hamarosan meg­
gyilkolták, és közülük IV. Phraatész szerezte meg a trónt (i. e. 37 körül). Az
ő uralkodásának a kezdetét is belső zavargások kísérték. Harc tört ki az előke-

227
 lők és a köznép, valamint az egyes nemzetségek tagjai között, illetve a pár­
thus seregen belül a nehézlovasság és a lovas íjászok között.
A tragikus belső helyzet hátterében egy újabb római támadás fenyegetése
rajzolódott ki. Antonius, a perzsák ellen valaha is induló legerősebb sereggel
behatolt a Kaukázusba, legyőzte az ibéreket és az alánokat, és Armeniát
vazallusává tette. Miután így hátulról biztosította magát, utánpótlását és
a hadigépeket messze maga mögött hagyva, gyors menetben indult Média
Atropaténé felé, hogy ostrom alá vegye fővárosát. Égett a vágytól, hogy
megvalósítsa azt a tervet, melyet mintegy tíz évvel korábban Caesar tűzött ki
maga elé: meghódítani egész Keletet. De a carrhae-i csata megtette a maga
hatását. Antonius az armeniaiak, a médek és az elümaisziak között már nem
lelt olyan könnyen szövetségesekre, mind húzódoztak attól, hogy a közös
ügyet elárulják.
IV. Phraatész könnyűlovasságával megtámadta az Antonius felszerelését
szállító menetet, szétverte a kíséretét, kifosztotta és felégette az ostromgépe­
ket. A hadigépek és élelem nélkül maradt Antonius tehetetlenül állt az ost­
romlott város előtt, melynek helyőrsége hősiesen ellenállt, majd a közeledő
tél miatt megkezdte a visszavonulást. Ennek során, a párthusok váratlan
támadásai következtében, igen súlyos veszteségeket szenvedett. Phraatész
győzelmet ült, és a saját nevét verette az Antoniustól zsákmányolt érmékre,
amelyeket Antonius és Kleopátra képmása díszített. A következő tavaszon
Antonius ismét elfoglalta Armeniát, melynek királya is fogságába esett. Egy
évvel később Médiáig jutott előre, de a párthusok és az armeniaiak egyesült
támadása minden korábbi sikerétől megfosztotta. Hamarosan vereséget
szenvedett Octavianustól, és megfosztották a hatalomtól. Róma keleti politi­
kája ettől kezdve új arcot öltött.
A római közvéleményben a párthusokkal kapcsolatban fordulat követke­
zett be. Elismerték védekező erejüket. Róma megértette, hogy támadó
törekvései rendkívül korlátozottak, és hogy elhibázott volt mindazoknak
a politikája, akik az Eufratésztől keletre akartak hódításokat elérni. Augus­
tus, akit magát is eleinte megnyert Ázsia meghódításának a gondolata, véle­
ményt változtatott, és megegyezésre törekedett. Róma számára Párthia nem
jelenthetett veszélyt. Társadalmi berendezkedése, gyakori palotaforradal­
mai, a nemzetségek közötti harcok, vazallusainak elszakadási törekvései,
a központi hatalom gyengesége lehetővé tették, hogy barátságosabban köze­
ledjék feléje. A változás meghozta a gyümölcsét. IV Phraatész visszaadta
Augustusnak a Crassus legióitól zsákmányolt sasokat. Később pedig fiait,

228
gyilkosság fenyegető árnyékától féltve őket, Rómába küldte, hogy ott védel­
met találjanak. Mintegy ezzel is a Római Birodalom iránti jóindulatát bizo­
nyította a császárnak.
Róma kezdte megérteni, hogy a két nagyhatalom közötti egyetértés - még
ha csupán a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésében nyilvánul is meg
— mindkét félnek egyaránt hasznos lehet. Róma ugyanakkor biztosítani
akarta védelmét is, és igyekezett ütközőállamokat létrehozni. Ezek egyike,
a keleti határon, Palmüra lett, a másik pedig Armenia volt. Armenia függet­
lenségétől Róma és Párthia egyaránt tartott, hiszen stratégiai jelentősége
mindkettőjük szempontjából elsőrendű volt. Róma, kompromisszum kere­
tében, hellénizált vazallus királyt helyezett az armeniai trónra. Phraatész
ehhez beleegyezését adta. A párthus közvélemény azonban sohasem bocsá­
totta meg neki ezt az engedményt, ami végül I. Mithridatész uralkodói ágá­
nak a trónjába került.
Armeniában, a megegyezés ellenére, egymást követték a királyok,
a rómaiak kegyeltjei a párthusok pártfogoltjaival váltakoztak. Rómát sem
a két birodalom közötti baráti viszony, sem az armeniai lázadások nem aka­
dályozták meg abban, hogy erre az országra igényt támasszon. A párthus
trónra segítette az apját megmérgező V. Phraatészt, vagyis Phraatakészt,
azzal a feltétellel, hogy felhagy az Armeniára vonatkozó tervekkel. Az ifjú
királyt azonban a fellázadt előkelők hamarosan letaszították a trónról, és
Augustushoz fordultak, hogy engedje haza Rómából IV. Phraatész egyik
fiát.
I. Vononész hazatért, de koronáját csak rövid ideig tudta megtartani, mert
nyugati neveltetése nem nyerte meg sem a párthus urak, sem a nép tetszését.
Miután trónjától megfosztották, Szíriába menekült, ahol hamarosan meg­
gyilkolták. Helyére III. Artabanosz, az Arszakidák egyik női ágának a leszár­
mazottja lépett. Családját szoros kapcsolatok fűzték Hürkaniához, és övék
volt Média Atropaténé trónja. Ezzel véget ért a Mithridatész-ág uralma. Az
új királyi ág egy erőteljesebben iráni és nemzeti megújulási mozgalom bélye­
gét nyomta az ország vallási és kulturális életére. Róma számára ez bukás
volt, a romanizált párthus hercegeket Armenia és Irán egyaránt elutasította.
III. Artabanosz, akinek hét évébe került, míg a Tigris menti Szeleukeiában
kitört lázadást sikerült elfojtania, hosszú uralkodása alatt nem tudta megerő­
síteni a központi hatalmat, életének utolsó éveit pedig Róma intrikái keserí­
tették meg.
Halála után, Armeniában és az Arszakidák trónján egyaránt, ismét rivális

229
 78. Párthus írás

királyok hatalmi küzdelmei következtek. A két szemben álló hatalom Arme­

nia körüli hosszú harca végül, I. Vologészész uralkodása idején, egyezséggel
ért véget. Az armeniai trónra Vologészész fivére, Tiridatész lépett, de koro­
náját a római császár kezéből vette át. Egy katonai vereség után a látszatot
menteni kívánó rómaiak Augustus politikájához tértek vissza, és elfogadták
a kompromisszumot.
I. sz. 66-ban az új armeniai király, családja és háromezer előkelő lovas kísé­
retében, Itáliába utazott, és Nero nagy népünnepély keretében megkoro­
názta. Ezzel Armeniában arszakida dinasztia került uralomra. Róma pedig
hajdani terveinek már csak halvány emlékét őrizhette meg. Az ezt követő fél
évszázadot Armenia, ez a két nagy szomszéd versengése folytán olyan hosz­
szú időn át marcangolt ország, a megegyezés következtében békében töl­
tötte. Ez az időszak bizonyította, hogy milyen erősek voltak azok a kapcsola­
tok, melyek Armeniát Párthiához fűzték.
Az iráni újjászületés első jelei I. Vologészész idején jelentkeztek: az ebből
a korból származó pénzek hátoldalán tűzoltár és áldozó pap látható. Az érmé­
ken első ízben jelent meg a párthus írás (78. ábra). A hagyomány szerint az
Aveszta szövegét is az ő uralkodása idején szerkesztették össze. Csökkenteni
akarva a görög Szeleukeia városnak a trónnal szembeni ellenállását, a párthus
uralkodó úgy döntött, hogy Vologészia néven új várost alapít. Ez kereske­
delmi központtá fejlődve átvette a rebellis város szerepét. Amikor az alánok
seregei a Kaukázus hágóin keresztültörve támadásba lendültek, az iráni ural­
kodó első ízben tett Rómának javaslatot arra, hogy közösen harcoljanak az
északi határaikat fenyegető nomádok ellen. Róma ezt visszautasította. Állás-

230
pontját csak később, a Szászánidák idején változtatta meg, amikor a veszély
még nagyobbá, még fenyegetőbbé vált.
Augustus messzetekintő keleti politikája nem tartott sokáig. Már Traianus
idején új, a nagy birodalomszervező elképzeléseit alig-alig figyelembe vevő
magatartás váltotta fel. Ismét előtérbe került Armenia és Irán sorsa, és brutá­
lis döntés született: Armeniát meg kell hódítani, és római provinciává kell
szervezni, Párthiából pedig vazallus király kormányzása alatt álló ütközőál­
lam legyen. Traianusnak, miután fennhatósága alá kényszerítette a kaukázusi
népeket, első sikereit kihasználva, sikerült i. sz. 114-ben a kisázsiai római
provinciákat egymás után a boszporoszi vazallus királysághoz csatolnia.
Ezzel a Fekete-tenger körül a római provinciák köre bezárult. Ezután Traia­
nus betört Armeniába, az ország királya lemondott koronájáról, majd meg­
ölték.
Armeniából római provincia lett. Párthia, ahol évek óta ismét polgárhá­
ború dúlt, egyetlen lépést sem tett. Traianus a következő évben, miután
újabb provinciával, Adiabéné királyságával gyarapította birodalmát, lefelé
indult az Eufratész mentén. Elfoglalta a párthus fővárost, Ktésziphónt, itt
Oszroész király leánya és a királyi trón is a kezébe került. Ezután, a Tigris
folyását követve - és talán már India meghódításának a tervét dédelgetve
magában - elérte a Perzsa-öblöt. Visszafelé megállt Babilónban, és áldozatot
mutatott be a palotának abban a termében, amelyben elődje, Nagy Sándor,
kinek művét folytatni remélte, meghalt.
Sikerei azonban nem voltak hosszú életűek. A Mediterráneum keleti
medencéjének az országain félelmetes felkelés futott végig. A fellázadt küré­
naikai, egyiptomi és ciprusi zsidóktól a felkelés átterjedt Palesztinára, Szíriára
és Észak-Mezopotámiára. Felkelt az egész sémi világ. A rómaiak nehézségeit
kihasználó párthusok partizánháborúba kezdtek, s példájukat követve az
armeniaiak is fellázadtak. Traianus, aki már-már azzal kezdett foglalkozni,
hogy királyokat ültessen az iráni trónra, illetve taszítson le róla, elhatározta,
hogy visszavonul. Visszavonulása során sikertelen kísérletet tett arra, hogy
elfoglalja Mezopotámiában Hatra párthus fellegvárát. Rómáig már nem
jutott el, útközben érte a halál.
A nagy római siker kudarccal végződött. Iránnak, bár szünet nélkül a trón­
örökösök közötti belső harcok szaggatták, ismét sikerült visszaszorítania
a támadót. Ktésziphón bevétele azonban mély hatást gyakorolt az irániakra,
és a népi összetartozás érzésének a feléledéséhez vezetett. Traianus utóda,
Hadrianus nem követte elődje hódító politikáját, fenntartotta a status quót.

231
A két birodalom között továbbra is az Eufratész maradt a határ. De Iránban
még ekkor sem született meg a belső béke, II. Vologészész és Oszroész
között még évekig tartott a küzdelem. A helyzetet az újabb alán vándorlás is
súlyosbította. Az alánok egészen Mezopotámia széléig jutottak el, és a meg­
erősödő párthus ellenállásnak csak nagy nehezen sikerült őket megállítania.
III. Vologészész (i. sz. 148-192) trónra lépését az arszakida újjászületés és
a Rómával kötött fegyverszünet felrúgása jelzi. A párthus király, miután
a Szíria elleni támadást jól előkészítette, az Eufratészen átkelve benyomult
Szíriába, ahol csapatait a lakosság örömujjongva fogadta. Küszöbön állt
Rómával szemben egy újabb általános felkelés. Míg azonban Párthia
a korábbiakban fényes bizonyítékát adta annak, hogy milyen erővel képes
a hódítóval szembeszállni, gyengesége a támadás során azonnal kiderült.
III. Vologészész serege, ahhoz hasonlóan, ahogyan két évszázaddal korábban
Pakórosszal történt, Antoninus Pius hadvezéreinek az ellentámadásai miatt
hátrálni kezdett, és Duránál súlyos vereséget szenvedett. A király fegyver­
szünetet kért, de a rómaiak csakhamar átlépték a Tigrist, Ktésziphónt elfog­
lalták, s a királyi palotát felégették (i. sz. 165).
A főváros, melyet ötven évvel korábban a keleti római provinciák lázadása
szabadított fel, most az Irán határairól érkező szörnyű pestisjárványnak
köszönhette szabadulását. A járvány, talán éppen az Araksz partjáról Mezo­
potámiába nyomuló római hadak közvetítésével, kiterjedt egész Nyugat-
Ázsiára, Egyiptomra, Kisázsiára, és Görögországon keresztül eljutott Itáliá­
ba, sőt még a Rajna vidékére is. A rómaiak kiürítették Babilóniát, de az Euf­
ratész mentén továbbra is megtartottak néhány provinciát, és ellenőrzésük
alatt tartották Armeniát. Az újabb római polgárháború idején megfordult
III. Vologészész fejében a visszavágás gondolata, de tervét nem tudta valóra
váltani.
Ktésziphón Septimius Severus (i. sz. 197) idején ismét a rómaiak kezére
került, a párthus fővárost harmadszor is kifosztották és felégették. De a fel­
dúlt országban a császári sereg olyan nehéz helyzetbe került, hogy el kellett
hagynia a várost. Visszavonulása során a császár, Traianus útján haladva, két­
szer is ostrom alá vette - sikertelenül - Hatrát, majd visszavonult Szíriába.
Caracalla idején, az V Vologészész és IV Artabanosz között dúló polgárhá­
ború során, melyet Róma is bátorított, a rómaiak ismét elözönlötték Mezo­
potámiát. A római császár meggyilkolása azonban megváltoztatta a helyze­
tet. IV Artabanosz két ízben is győzelmet aratott Macrinus császár felett, és
Rómával súlyos hadisarcot fizettetett.

232
 Ismét az Eufratész lett Irán határa, és úgy tűnt, csak idő kérdése, hogy
a párthusok mikor rohanják le Szíriát. Siralmasan végződtek tehát Rómának
azok a két és fél évszázadon át meg-megújuló törekvései, hogy Iránt fennha­
tósága alá kényszerítse. Mintha IV. Artabanosz győzelmei már Irán nyugati
irányú terjeszkedésének a korszakát készítették volna elő. De ezt már nem az
arszakida dinasztia váltotta valóra, az a dinasztia, mely képtelen volt nemzeti
keretek között erős hatalmat kiépíteni. A Szászánidák használták ki ezeket,
a tulajdonképpen a párthusoknak köszönhető kedvező körülményeket, és
a Rómának szánt visszavágás ürügyén egészen a Fekete-tenger partvidékéig
juttatták el az iráni fegyvereket.

A párthusok és Kelet

Az Óxosztól délre elterülő nagy síkságon élő szkíta törzsek életéről a gréko-
baktriai királyság bukását (kb. i. sz. 128) követő időkből zavaros és homályos
ismereteink vannak. Az i. e. 1. század végétől kezdve egyre jobban érezhető
a jüecsi avagy tokhár szövetséghez tartozó kusán nép egységre irányuló
törekvése. Kuzulakadphiszész nevű királyuk vezetésével a kusánok az i. sz.
1. évszázad első felében jelentek meg a történelem színpadán. Kuzulakadphi­
szész egyre nagyobb területeket meghódítva nyomult előre. Miután uralma
alá hajtotta egész Baktriát, átkelt a Hindúkuson, és elfoglalta Kabul vidékét.
Így, ezeket a területeket az utolsó párthus eredetű fejedelmektől, Gondopha­
rész utódaitól megszerezve, birodalma határait az Indus bal partjáig terjesz­
tette ki. Nyugat felé történő előrenyomulása során elkerülhetetlenül kapcso­
latba kellett lépnie a párthusokkal. Pénzei arról tanúskodnak, hogy elragadta
tőlük Marv vidékét; s a két birodalom között a határ talán Hürkania szélén
húzódhatott.
A fiatal kusán királyság terjeszkedése egybeesett azzal az időszakkal, ami­
kor Nerónak és tanácsosainak erőteljes politikája még a Kaszpi-tenger keleti
partjain is éreztette hatását. Róma kapcsolatokat épített ki Hürkaniával, sőt
talán egyezményt is kötött vele. A közeledésben a gazdasági szempontok
igen fontos szerepet játszottak. A rómaiak nyilvánvalóan annak a kereske­
delmi útnak a biztosítására törekedtek, mely a párthus területeket elkerülve,
tette lehetővé Róma és Kína, illetve India között a kereskedelmi kapcsolatok

233
lebonyolítását. A keleti országokból érkező árukkal átkeltek a Kaszpi-tenge­
ren, azután a Kürosz-folyón haladtak felfelé, majd ötnapos szárazföldi szállí­
tás után a Phaszisz-folyón érték el a Fekete-tengert.
Hürkania i. sz. 58-ban elszakadt a párthus birodalomtól, és követeket kül­
dött Rómába. Kuzulakadphiszész, Marv vidékét birodalmába beolvasztva és
Hürkaniával valószínűleg szövetségre lépve, szinte teljes egészében ellenőr­
zése alatt tartotta az Óxosz hajózható szakaszát, és elérte a Kaszpi-kapukat.
Utóda, Vimakadphiszész, apja művét folytatta. Nyugati irányban a párthus
hatalom gyengülését és a párthusoknak Rómával folytatott háborúit hasz­
nálta ki, és elhódította tőlük Harátot, Szisztánt és Arakhósziát. Keleti irány­
ban elfoglalta India egész északnyugati részét, megszerezte az Indus torkolat­
vidékét és India északnyugati kikötőit.
Augustus uralkodásától kezdődően a Vörös-tenger és India között,
a monszun felfedezése következtében, igen élénk tengeri kereskedelem fejlő­
dött ki. Az Egyiptomból és a római Mediterráneum keleti medencéjéből
érkező árukat a Vörös-tenger kikötőiben hajóra rakva juttatták el az Indus
torkolatáig, majd a folyón felfelé haladva elérték a mai Pesávart. Innen az árut
karavánok szállították, a Hindúkuson és a Pamíron átkelve, Kelet-Turkesz­
tánon át Kínába. Tehát a kusánok az i. sz. 2. század elejétől kezdve a kezükben
tartották a nagy „Selyemút" három jelentős szakaszát: a két tengeren (a
Kaszpi- és a Fekete-tengeren) átvezető utat, azután a Marvon át Hekatompü­
losz és Ekbatana irányába vezető utat, mely az Eufratészt átszelve érte el
a földközi-tengeri kikötőket, valamint a tengeri utat, mely Indiát a Vörös-
tengerrel, illetve Indiát, a Perzsa-öblöt, s ezen túl Khark szigetét, az Eufra­
tészt és a Földközi-tengert kötötte össze.
A párthusokat a birodalmuk keleti határvidékén formálódó kusán király­
ság részéről kettős veszély fenyegette: politikai szempontból az volt
a veszély, hogy a párthus Iránt ily módon, az egyedüli nyugati ellenfél
helyett, most már két ellenfél, Róma és a kusánok fogták közre. Gazdasági
szempontból pedig azért jelentettek fenyegetést a kusánok, mert a párthu­
sokhoz hasonlóan átmenő kereskedelmi forgalmat lebonyolító kusán biro­
dalom, a három fő út egy-egy részét ellenőrzése alatt tartva, képes volt arra,
hogy az árut a párthus földet elkerülő utakra terelje.
Róma igen hamar tisztába jött az új királyság jelentőségével, és igyekezett
uralkodóival közvetlen kapcsolatot kiépíteni. Valószínűnek tűnik azonban,
hogy a kusánokat még az i. sz. 2. század közepén uralkodó nagy királyuk,
Kaniska és az ő közvetlen utódai idejében, tehát a birodalom hatalmának

234
a fénykorában sem nagyon vonzotta az a cél, hogy a párthusok rovására terü­
leteket szerezzenek. Az óriási kincsekkel rendelkező India - mely korántsem
volt egységes - sokkal csábítóbbnak látszott, mint a sivatagos Kelet-Irán.
A két állam között a határ, csaknem azt a vonalat követve, ahol ma Irán és
Afganisztán között húzódik, hosszú időn át változatlan maradt. Az a háború
viszont, melyet a buddhista hagyományok szerint Kaniska a párthusok ellen
folytatott, III. Vologészész uralkodása alatt lehetett. Vajon a párthus király
valamelyik, a kusánok által bekebelezett iráni tartományért indult harcba? Az
egyik, IV. Vologészész (i. sz. 191-207) uralkodásáról szóló szír szöveg homá­
lyosan utal arra, hogy „médekből és perzsákból" álló hatalmas sereg özön­
lötte el Irán keleti felét. A bekerített Vologészészt eleinte súlyos veszteségek
érték, de miután csapatai összeszedték magukat, a „tengerig" kergették az el­
lenséget.
Valószínű, hogy a két szomszédos birodalom közötti kapcsolatok nem
mindig voltak békések, de minden okunk megvan annak feltevésére, hogy
a párthusok, akiknek Rómával állandó konfliktusaik voltak, és akiket a belső
viszályok is kimerítettek, igyekeztek a lehető legkisebbre csökkenteni
a feszültséget keleten, ott, ahol a párthus hanyatlással egy időben a kusán
birodalom hatalma csúcsára érkezett. Irán számára a kusánok állandó fenye­
getést jelentettek, és ez tovább fokozódhatott a kereskedelmi út lezárásával.
Tisztában voltak ezzel az első szászánida uralkodók is, ezért szerepelt
I. Sábuhr legelső fegyvertényei között a kusán birodalom meghódítása.

A párthus birodalom belső szervezete

és közigazgatása

Az arszakida dinasztia, mely elsősorban a párn nemesség néhány nagy csa­

ládjára támaszkodva szerezte meg Iránban a legfőbb hatalmat, az északi irá­
niak győzelmét jelentette a déliek felett. A nomád „külső Irán" került ura­
lomra az ősi nyugat-ázsiai civilizációkkal átitatott és Nagy Sándor hódítása
óta a hellénizmus bélyegét is magán viselő, letelepült Irán felett. A két iráni
civilizációt igen mély szakadék választotta el egymástól. Nem is tűnt el ez
a szakadék egyetlen pillanatra sem, annak ellenére, hogy a párthus arszakida
uralkodók évszázadokon át viselték az iráni koronát. Az ország iráni lakos-

235
 sága minden jel szerint végig megőrizte tartózkodását, sőt talán kezdeti ellen­
ségeskedését is uralkodóival és közvetlen környezetükkel szemben.
Tudták ezt a párthus királyok is, és ha nehéz helyzetbe kerültek, elsősorban
nem Perzsiában és Médiában, hanem a sztyeppeken, a Kaszpi-tengertől
keletre élő nomád rokonaiknál kerestek segítséget és menedéket. A nomá­
dok sohasem szakították meg kapcsolataikat az arszakida dinasztiával. Talán
ezért tartották a keleti és főleg az armeniai krónikák a szintén nomád iráni ere­
detű kusán dinasztiát a párthusok rokonának.
A párthusok a hanyatló szeleukida birodalom örökébe léptek, mely képte­
len volt megakadályozni, hogy a királyságok és a fejedelemségek jó része ki
ne váljék a birodalomból, és ezen a helyzeten meg sem próbáltak - s talán
hiába is próbáltak volna - változtatni. A kiskirályokat és a fejedelmeket nem
űzték el trónjukról, megelégedtek annyival, hogy elismertessék velük fenn­
hatóságukat, és hogy új vazallusaikat tiszteletadásra és adófizetésre kötelez­
zék. Vajon a párthusok a dinasztia és a birodalom egyes részei között fennálló
kapcsolatok lazasága mellett talán más, éles ellentétekhez vezető hibákat is
elkövettek? Nem zárhatjuk ki ezt a lehetőséget, hiszen III. Antiokhosz ural­
kodásától kezdve ahányszor csak kísérletet tettek a Szeleukidák arra, hogy
a párthusok által elfoglalt területeket visszaszerezzék, e területek vazallusai
maguk is fellázadtak párthus uralkodójuk ellen.
A helyzet akkor sem változott meg, amikor a Szeleukidák szerepét
a rómaiak vették át. Amint Lucullus vagy Pompeius átlépte az Eufratészt,
mindig akadt néhány vazallus király, aki sietve szövetkezni kívánt vele.
Média nagyon hosszú időn át ellenállást tanúsított a párthusokkal szemben.
Hürkania, melyet még a kezdet kezdetén bekebeleztek, i. sz. 58-ban vissza­
nyerte függetlenségét. Elümaisz, miután támogatást nyújtott II. Démét­
riosznak és VII. Antiokhosznak, az antik források szerint III. Artabanosz ide­
jén elnyerte függetlenségét, sőt az Arszakidák ellen fordult.
A párthusokhoz, az ókori írók szerint, tizennyolc vazallus ország tarto­
zott, közülük tizenegyet „felső", hetet pedig „alsó" tartományként tartottak
nyilván. A második helyen, arszakida eredetű dinasztiája révén, Média állt,
Armenia pedig, melynek trónján, Tiridatésztől kezdve, szintén arszakida
uralkodók ültek, a harmadik helyet foglalta el. E királyságok némelyike, így
Perszisz, Elümaisz és Kharakéné, pénzt verethetett. A birodalom többi részét
szatrapiákra osztották, élükön legtöbbször a nagy feudális párthus családok
fejei álltak. E családokban a szatrapai tisztség általában apáról fiúra szállt, így

236
tulajdonképpen nem volt túl nagy a különbség helyzetük és a kis dinasztiák
helyzete között.
A birodalomba függetlenségüket gyakorlatilag teljesen megőrző nomád
és félnomád népek is tartoztak: délnyugaton a kosszaioszok és az uxioszok,
a nyugati határvidéken pedig arabok éltek. Keleti hagyomány szerint Nagy
Sándor, halála óráján, a perzsák ellentámadásától félve, hogy harcképtelenné
tegye őket, birodalmát kilencven fejedelem között osztotta fel. Ennek volt
a következménye a párthus politika és közigazgatás gyengesége. A vazallus
királyságok közé ékelődve fennmaradt néhány görög város, például a Tigris
menti Szeleukeia és az Eulaiosz menti Szeleukeia (Szúsza) is. Ezek görög
szervezetét a párthusok is meghagyták. Életük, attól eltekintve, hogy
a görög szatrapa helyett az Arszakidák által kinevezett iráni szatrapának kel­
lett engedelmeskedniük, alig-alig változott.
A párthus királyság feudális jellegű rendszere, mely sokban hasonlított
a középkori Európa feudális államaiéra, az akhaimenida hagyományok to­
vábbéléseként hét nagy családon nyugodott. Ezek egyike volt az Arszakidák
családja. A kisnemesek vagy lovagok ezektől a nagybirtokos családoktól
függtek, a parasztok és a szolgák pedig a piramis alján helyezkedtek el.
A főurak és kis vazallusaik között szorosabb volt a kapcsolat, mint a főurak és
az uralkodó között. A párthus trón nem szállt szükségszerűen apáról fiúra.
Az örökösödés kérdésében sokat nyomott a latban az arisztokrácia vélemé­
nye, melyet a királyi hatalmat korlátozó tanács avagy „szenátus" juttatott
kifejezésre. Egy másik gyűlés, a „bölcsek és mágusok" gyűlése csupán a trón
mellett működő tanácsadó szervezet volt.
Végül is a főnemesség, mely kezdetben a párthus uralkodók erejét képezte,
okozta a dinasztia bukását. Az állam feudális jellegű szervezete ugyanis nem
a párthusoktól eredt. Az Akhaimenidáktól örökölték, és a Szászánidákra
hagyták örökül, sőt fejlettebb formában az iszlám idején is ez a rendszer élt
tovább. Mindenesetre, az arszakida uralkodók gyengeségét kihasználó feu­
dális nemesség olyan nagy hatalomra tett szert, hogy a helyzet visszájára for­
dult, és veszélybe került az uralkodó és alattvalói közötti kapcsolat.
Az egész párthus történelem folyamán mindvégig a nemesség ültette
a királyokat a trónra, illetve taszította le róla, hol a saját eszközeire, hol kül­
földi segítségre, a leggyakrabban Rómára támaszkodva. Amint valamelyik
uralkodó hatalmának a megszilárdítására törekedett, „kegyetlenkedéseiért"
megfosztották az uralomtól. Szinte minden trónváltozást polgárháború
követett. Trónkövetelők léptek fel, mindegyikük „királynak" mondta

237
 79. Dura-Európosz. Párthus nehézlovas

magát, s nem lehetett tudni, hogy melyikük a trón igazi örököse. A trónja­
vesztett uralkodók a nomádokhoz vagy a rómaiakhoz menekültek. Ez utób­
biak, adott esetben, legióikkal siettek a segítségükre.
Az iráni társadalom a párthusok alatt is megőrizte évszázados hagyomá­
nyait. A nemesember katona és lovas volt, idejét hadban vagy vadászaton
töltötte. A párthus birodalomnak nem volt reguláris hadserege. A párthus
sereg az ország társadalmi rendszerének volt a tükörképe: minden főúr való­
ságos hadsereggel rendelkezett, és háború esetén vazallusaival, a fennható­
sága alá tartozó szabadokkal és szolgáival jelent meg a hadjáraton. Így tett
a carrhae-i csatában Surena is, a parancsnoksága alá tartozó lovasok nagy
része saját embere volt. A főnemesség alkotta a vassal felvértezett, lándzsával
és pallossal harcoló nehézlovasságot (a cataphractariusokat), akik a közelharc­
ban félelmetes erőt képviseltek (79. ábra). Ezek a harcosok esetenként teve­
háton is harcolhattak, de elefántok valószínűleg sohasem voltak a párthus se­
regben.
A kisnemesség alkotta az íjjal felszerelt, mozgékony hadviselésre kiképzett
könnyűlovasságot (sagittarii), amely nyílfelhővel árasztotta el az ellenséget,

238
és a legkisebb ellentámadás esetén szétszóródott. A carrhae-i csatában ezer,
nyílheggyel megrakott teve kísérte a lovas nyilasok seregét, amelynek az
egész párthus hadsereg hírnevét köszönhette. A gyalogság, amelybe a hegy­
lakókat és a szolgákat sorozták, csak másodlagos szerepet játszott. Összessé­
gében nézve azonban a párthus sereg defenzív jellegű volt, hódító háború
viselésére semmiféle gyakorlattal sem rendelkezett. Alig ismerték az ostrom­
gépeket, és az ellenséges erődök falai alatt a párthus hadak tehetetlennek bizo­
nyultak.

A párthusok és a görögök

Az első párthus uralkodók, I. Mithridatésztől kezdve, pénzeiken „görögba­

rátnak" nevezték magukat. Vajon valóban ennyire átitatta őket az idegen
kultúra?Joggal kételkedünk ebben és hihetjük azt, hogy ez is csak egyike volt
azoknak a politikai lépéseknek, melyeket az iráni helyzet rájuk kényszerített.
Nem tehettek másképpen. Irán fölszabadult a görög iga alól, de a nyugati
kultúra erőteljes hatása alatt állt, és a hellénizmus, mely átengedte ugyan
a párthusoknak a terepet, igen mély nyomokat hagyott az új formát öltő
gréko-iráni civilizációban. Mit nyújthattak neki a sztyeppekről érkező
nomádok? Milyen politikai, társadalmi és gazdasági reformokat vezethettek
be ezek a lovasok, akik csupán harci vitézségüket adhatták cserébe azért az
örökségért, amelyet Irán földjén a hellénizmus két évszázada hagyott?
Az Iránban uralomra jutó párthusok itt szervezett közigazgatást találtak,
a városokban pedig a nagyszámú görög kolónus-lakossággal keveredő új
osztályt, a hellénizálódott iráni polgárságot, mely közöttük és a görögök
között elhelyezkedve közvetítő szerepet játszott. Ez a polgárság a párthusok­
kal és a görögökkel is együttműködött. Ellátta a közigazgatást, vállalta az
adók beszedését, melyek nagy részét éppen ezek, a külkereskedelmet
a kezükben tartó városok szolgáltatták, és biztosította a helyi kormányzati
szervek működését a király képviselőjének felügyelete és ellenőrzése alatt.
A városok és ezek görög és iráni polgársága jelentős szerepet játszott a biro­
dalom politikai életében is, hiszen általában ők alakították a közvéleményt,
melytől nem egy esetben az uralkodók sorsa is függött.
A párthus királyok tudatában voltak ennek. Az, hogy helyőrségük nem

239
 tette be a lábát Szeleukeiába, és hogy a várossal szemben, a Tigris partján
állomásozott, szimbolikus jelentőségű volt. Ezt a magatartásukat, kisebb-
nagyobb ingadozással mindvégig megőrizték a dinasztia uralkodása alatt.
„A rómaiak és a párthusok görög jellegüket kizárólag a görög kolónusok
jelenlétének köszönhették." Az iráni görögök egyfajta előőrsöt képeztek,
megőrizték intézményeiket és nyelvüket. A görög nyelv még évszázadokon
át a diplomácia és a kereskedelem nemzetközi nyelve maradt, ezt a szerepet
a perzsa nyelv csak később vette át. A görög írás pedig, melyet Baktriában
letelepedve a későbbiekben a kusán birodalmat létrehozó nomádok is átvet­
tek, körükben az i. sz. 8. századig használatban maradt.
A párthusok tisztában voltak a görög civilizáció értékével, és akárcsak az
iráni társadalom egyes rétegei, ők is nagyra becsülték. Az államnak nem állt
érdekében, hogy felszámolja a fennálló rendet, és visszatérjen a Nagy Sán­
dort megelőző állapotokhoz, avagy valami újat keressen. Érintetlenül hagy­
ták tehát a görög városokat, melyek „az új urak számára a gazdagság és
a bőség bástyái" lettek. A Tigris menti Szeleukeia, az Eulaiosz menti Sze­
leukeia (Szúsza), Dura-Európosz, Babilónia, Uruk s talán több más hasonló,
eddig még fel nem tárt város is tovább őrizte katonai, mezőgazdasági és
kereskedelmi jellegét. Megmaradtak birtokaik, érintetlenül fennmaradt tár­
sadalmi és gazdasági szerkezetük. Megtarthatták helyőrségeiket is, és a letele­
pített katonák változatlanul művelhették földjeiket, például a szúszaiak is,
mint azt az 1. századból származó feliratok bizonyítják. Fennmaradtak
a görög kultuszok és a görög oktatási intézmények. A király vagy a város
által választott kormányzók, akik a szatrapa ellenőrzése alatt álltak, valamint
a bírák a helyi családokból kerültek ki. Megmaradt a városi népgyűlés intéz­
ménye is.
A két, egymás mellett élő nép között tehát folytatódott a kölcsönös
megértés. De nem mindig volt tökéletes a harmónia. A nagy városokban,
többek között például a Tigris menti Szeleukeiában ki-kirobbanó zavargások
arról árulkodnak, hogy a görög kereskedelmi arisztokrácia és az iráni és sémi
lakosság között időnként heves összecsapásra került sor, amikor nem értet­
tek egyet abban, hogy egy-egy uralkodót támogassanak-e, vagy szembesze­
güljenek vele.
Ellentétek támadtak időnként a városok és a korona között is. Ugyanez
a Szeleukeia például nyíltan fellázadt a párthus uralkodó ellen, és hét teljes
éven át védte magát vele szemben. Összességükben nézve azonban a kapcso­
latok jók maradtak. A párthus kormányzók, a hivatalos személyek, a titká-

240
rok és az egyéb tisztségviselők mind tudtak görögül. A görög nyelvet a pár­
thus uralkodók is ismerték, és a műalkotások egy része, valamint a birodalmi
pénzek bizonyítják, hogy becsülték és szívesen hívták udvarukba a görög
írókat és művészeket, különösen az időszámításunk előtti utolsó két évszázad
folyamán.
Az a jóindulatú magatartás, mellyel a párthusok Iránban a hellén örökséget
kezelték, igen nagy jelentőségű volt az iráni civilizáció további sorsa és fejlő­
dése szempontjából. A birodalom ezzel nagy megrázkódtatásoktól menekült
meg. A lassú fejlődés útjára lépve és az idegen eredetű hagyatékot fokozato­
san beolvasztva, végül is kialakult az az iráni kultúra, mely a szászánida civili­
zációban nyerte el teljes kifejezését.

A párthus birodalom vallása

A vallási hagyományok területén folytatott legújabb kutatások és a régészet

eredményei megcáfolták, hogy a zoroasztriánizmus ebben a korban olyan
alapvető szerepet játszott volna, mint amilyent egyes vélemények neki tulaj­
donítottak. A párthusok semmivel sem voltak nagyobb mértékben zoro­
asztriánusok, mint az Akhaimenidák. Hogy a párthusok mennyire kötődtek
a zoroasztriánizmushoz, annak bizonyítására Tacitust szokták idézni, aki
leírta, hogy Tiridatész, Armenia királya, I. Vologészész fivére, Rómába
indulva, hogy ott a koronát Nero kezéből átvegye, nem volt hajlandó tenge­
ren utazni, mert félt, hogy beszennyezi a szent elemet, a vizet. De a vizet az
irániak mindig is tisztelték. Hérodotosz is megerősíti ezt. Azt is tudjuk, hogy
Anáhitá istennő alakjában személyesítették meg a vizet.
Ritkábban esik viszont szó Tacitus egy másik szövegrészletének a jelentő­
ségéről (XV, 29), amelyben elmondja, hogy ugyanez a Tiridatész, az egyik
„előzetes", még Armeniában tartott szertartás folyamán, koronáját Nero
szobrának a lábához helyezte, s ezt a szimbolikus mozdulatot „a szokásoknak
megfelelően, véres áldozatok bemutatása" előzte meg. Tehát még az i. sz. 1.
században is élt Iránban a véres áldozatok szokása, és részét képezte a királyi
család vallási szertartásainak. E szokás viszont élesen szemben áll a zoroaszt­
riánizmus előírásaival, melyek szigorúan tiltották az állatok feláldozását.
Úgy tűnik, hogy az Akhaimenidák idején tisztelt Ahuramazdá-Mithra-

241
Anáhitá triász a párthusok idején is megőrizte első helyét a népi, sőt a hivata­
los vallásban is. Első ízben emeltek az iráni isteneknek a Felföldön templo­
mokat — kétségtelenül a gréko-makedón örökség hatása alatt —, s Ahuramaz­
dáé kivételével megjelentek az istenábrázolások is. Bard-e Nesandéban nem
régen került elő egy Anáhitának és Mithrának szentelt négyoszlopos temp­
lom, Maszdzsed-e Szoleimánban pedig egy ettől eltérő alaprajzú, de ugyan­
csak e két istennek szentelt templom. Mindkettőt szent teraszon építették,
melyen korábban csak egy emelvény állt. Ezt továbbra is Ahuramazdának
tartották fenn. A párthus korban Anáhitát a bizonyára Athéntól örökölt
lándzsával, kezében pedig a vizek istennőjének a szimbólumával, egy
kehellyel ábrázolták. Harcos jellegét a Szászánidák idején elvesztette, s csu­
pán a kehely vagy korsó maradt meg a kezében. Mithrát szintén lándzsával
felfegyverezve, kezében pajzsot tartva ábrázolták.
Maszdzsed-e Szoleimánban, a triászon kívül, Héraklésznak is emeltek
templomot. A szinkretizmus szeszélye folytán belőle Verethraghna, a győze­
lem istene lett. Így alakult ki a négyarcú Zurván isten négy eltérő aspektusa,
azé a istené, akinek a kultusza, mint már említettük, az akhaimenida biroda­
lom kialakulását megelőző korban is létezhetett.
II. Artaxerxész uralkodásától kezdve a fenti istenek közül Anáhitá kultusza
került az első helyre, és ezt a helyét a párthusok idején is megőrizte. Kultusza,
melyre az akhaimenida király pártfogása ösztönzően hatott, a dinasztia buká­
sát követő évszázadokban egyre szélesebb körben terjedt el. A párthus kor­
ban ennek az istenségnek emelték a történelmi forrásokban említett vala­
mennyi iráni templomot. I. Arszakészt Arszak városában, Anáhitá templo­
mában koronázták meg. A párthus királyok nyári lakhelyén, Ekbatanában
szintén állt egy Anáhitá-templom, ezt fosztotta ki III. Antiokhosz. A kangá­
vari templomot „Artemisznek", azaz Anáhitának szentelték. A szúszai
templomban Nanája istennőt tisztelték. Ez a név tulajdonképpen Anáhitá
sémi elnevezése, mint ahogy Athéné és Artemisz a görög neve. A szászánida
család ősei Isztakhrban Anáhitá-templom őrizői voltak, itt égett az Adur Aná-
híd, azaz „Anáhitá tüze". A tűz és az istennő kultusza, egyes vélemények sze­
rint, igen szoros kapcsolatban állt egymással. Ennek a templomnak a falára
aggatta fel I. Ardakhsír ellenségeinek levágott fejét, és az ardasír-khurrai
templomban tette közszemlére a legyőzött és megölt IV. Artabanosz bőrét.
Az iráni „négyesség" tagjai közül Anáhitá volt Irán nyugati határain túl is
a legnépszerűbb. Kultusza elterjedt Lüdiában, ahol a „Baktriai" melléknevet
kapta, valamint Pontoszban, Kappadokiában és Armeniában. Nagyobb

242
sikereket ért el talán még Mithra kultuszánál is, mely a Pompeius által elfo­
gott kalózok révén eljutott Rómába, innen pedig, a római seregek közvetíté­
sével, a Rajna és a Duna vidékére.
Média Atropaténé nagy vallási központja és egyben Észak-Irán legfonto­
sabb szentélye, Síz, szintén Anáhitá kultuszhelye volt. Ezen a helyen egy ősi
múltra visszatekintő mágusközösség élt. Úgy tűnik, hogy ezek a mágusok
befogadták, bár nem lehet pontosan tudni, hogy mikor, a zoroasztriánizmus
néhány reformelvét. Ugyanakkor megőrizték mélyen gyökerező ősi hagyo­
mányaikat és szokásaikat, melyekről Tacitus idézett részlete is beszél. Ezek
közé tartozott a halottak kitétele. Az Arszakidák nem hódoltak ennek a szo­
kásnak, hiszen Nüszában, a Kaszpi-tengeren túli sztyeppek szélén húzódó
hegyekben, az Akhaimenidákhoz hasonlóan, királysírokba temetkeztek.
Egyébként a párthus korban a halottak kitételének a szokását meglehetősen
szűk körben gyakorolták.
A régészeti ásatások során Nippurban, Kakzéban, Dura-Európoszban fel­
tárt párthus temetőkben a halottakat, sírmelléklettel együtt, terrakotta
szarkofágokba temették. A nagyrészt mázzal bevont szarkofágokat mezte­
len istennőt, feltehetőleg Anáhitát ábrázoló dombormű díszíti. Megfigyelé­
seinket megerősítik a szúszai nagy párthus kori temetőben a közelmúltban
folytatott ásatásaink is. Az itt feltárt sírok jelentős részénél vagy aknán ke­
resztül lehet a boltozatos sírkamrát elérni (ezt a sírtípust Szúszából, az elámi
korból ismerjük), vagy lépcső vezet a több sírkamrából és fülkéből álló,
mélyen a puszta földbe ásott családi sírboltba. A halottak mindegyike terra­
kottából készült, néha mázzal bevont szarkofágban nyugszik. A szarkofág
fedele vázlatosan kidolgozott emberi arcot mintáz: nyilvánvalóan azokat az
emberformájú szarkofágokat utánozza, melyek divatja talán Szíriából vagy
Palesztinából érkezett.
A szuszai lakosság temetkezési szokásaiban az i. sz. 1. század végén, illetve
a 2. század elején jelentős változás figyelhető meg. Az egy-egy halottat rejtő
sírokat és a családi sírboltokat közös sír váltotta fel, lépcsőjét, sírkamráját és
boltozatát szépen rakott égetett téglából építették. A halottat, míg csontjairól
a hús el nem tűnt, a bejárattal szemben elhelyezett padra fektették. Ezután
a csontokat a bejárattól jobbra és balra, két oldalsó kis padra tették. A temet­
kezésnek ez az új módja kétségtelenül rokonságban áll az északi mágusok
szokásával, akik halottaikat a hegyekbe vagy „a hallgatás tornyaiba", a sza­
bad ég alá tették ki. Ezek a közös sírok azonban, véleményünk szerint,
a mágusok szokása és az elföldelés közötti átmenetről tanúskodnak. Joggal

243
vethetjük fel, nem arról van-e itt szó, hogy amikor III. Artabanosszal kezdő­
dően az arszakida dinasztia női ága került uralomra - az az ág, mely Média
Atropaténében uralkodott, ott, ahol Síz szentélye és a mágusok központja
volt -, a mágusok szokásaihoz igazodó gyakorlat a dél-iráni lakosság köré­
ben is éreztetni kezdte hatását. Bizonyos kompromisszum jöhetett létre, leg­
alábbis kezdetben, a kétféle temetkezési szokás között.
A modern tudomány elutasítja azt a legendát, amely szerint az irániaknak
sok ezer állatbőrre aranybetűkkel írott szent könyvét, az Avesztát, Nagy
Sándor pusztította el. Nincs hitele annak a hagyománynak sem, hogy ezt
a könyvet I. Vologészész parancsára állították össze. Egyes vélemények sze­
rint I. Sábuhrnak a Naqs-e Rosztam-i tűztemplom falaira vésett, a közel­
múltban felfedezett hosszú feliratából az derül ki, hogy az Aveszta néven
ismert szent szöveggyűjtemény a felirat születése idején (az i. sz. 3. század
második felében) még nem létezett. A kérdés legnagyobb szaktekintélyei
szerint az Aveszta lejegyzésére szolgáló ábécé a legkorábban az i. sz. 4. század
közepén vagy talán csak a 6. században alakult ki.
Az arszakida dinasztia, akárcsak a párthusokhoz hasonlóan közép-ázsiai
nomád iráni népből származó kusán uralkodócsalád, nagy türelemmel és
tisztelettel kezelte az idegen vallásokat. A meghódított mezopotámiai terüle­
tek kultuszait, némi módosítással, illetve kissé megváltoztatott jelleggel,
befogadta. A birodalmuk részét képező nyugati területek isteneit maguk
iránt jóindulatúnak tartották, és pártfogolták őket, ugyanakkor saját vallásuk
elterjesztése érdekében, a jelek szerint, nem fejtettek ki térítő tevékenységet
a meghódított népek körében. Dura-Európoszban, mely hosszú időn át
a párthus birodalom előretolt állása volt, a nagyszámú kiásott szentély között
egyetlen tűztemplom sem akadt, holott nagy lélekszámú iráni kolónia élt
e kereskedelmi központ falai között.
Az Arszakidák vallási toleranciáját a legvilágosabban a zsidó néppel való
kapcsolataik mutatják. A zsidók a párthus uralkodókban vallásuk igazi
védelmezőit látták. Mivel a Szeleukidák és a rómaiak egyaránt üldözték őket,
úgy gondolták, hogy az irántuk mindig jóindulatú Irán az egyetlen nagyha­
talom, mely - éppen úgy, mint ahogyan az akhaimenida uralkodók idején
történt - képes őket az idegen iga alól felszabadítani. Kitörő lelkesedéssel
köszöntötték Pakórosz lovasait, aki Jeruzsálemben a helyi dinasztiát juttatta
uralomra.
A párthus korban a zsidóság nagymértékben elterjedt Babilóniában. I. e.
20-ban az Eufratész mentén valóságos kis zsidó állam jött létre, és közel húsz

244
éven át fennmaradt. A zsidó nép erre a vidékre, Babilónba és a görög váro­
sokba menekítette és itt virágzó iskoláiban folytatta erkölcsi és szellemi éle­
tét. Ez a közelség nagy szerepet játszott abban, hogy az iráni vallásra is hatot­
tak a zsidó eszmék. Az egész római Keletet megrázó i. sz. 2. századi nagy
zsidó lázadás idején a párthusok a felkelőket támogatták, ez a segítség jut
kifejezésre a következő jól ismert mondatban: „Ha majd párthus lovat látsz
palesztinai sírhoz láncolva, közel lesz a Messiás órája."

A párthus kori városépítés,

építészet és művészet

A párthusok nem voltak nagy városépítők, általuk alapított várost alig isme­
rünk. A Felföld határain kívül mindössze Mezopotámiában Ktésziphón és
Hatra, Iránban pedig Dárábgerd párthus alapítású város. Az arszakida kor­
ban épített városok közé számíthatjuk a Siráztól délre fekvő Gór-Firuzábá­
dot, melyet a párthusok vazallusa, az első Szászánida, Ardakhsír emeltetett
akkor, amikor fellázadt vagy éppen lázadásra készülődött uralkodója ellen.
E városok koncepciója arról az állandó bizonytalanságról, külső veszélyekkel
és belső zavargásokkal teli helyzetről árulkodik, mely a párthus korban Irán­
ban uralkodott. A városoknak általában kör alakú alaprajza a régi nyugat-
ázsiai urbanizációs elvekre vezethető vissza, egyszersmind azonban az ősi
katonai táborok felépítését utánozza, mint ahogy azt az asszír hadsereg tábo­
raiban megismertük.
Néhány város története is igazolja ezt az alaprajz-koncepciót. Ktésziphón
eleinte a Tigris menti Szeleukeiával szemben emelt katonai tábor volt. Fővá­
ros csak II. Oródész idején lett belőle. Hatra erődítmény volt a két birodalom
közti határ közelében, és Irán védelmében gyakran játszott kulcsszerepet
a római hadakkal szemben. Végül, Gór-Firuzábádot Ardakhsír akkor épít­
tette, amikor vakmerő céljának megvalósítása, IV. Artabanosz koronájának
a megszerzése során vereségekre is számítania kellett, sőt arra is, hogy szük­
ség esetén egy erődített városba visszavonulva védekezni tudjon. Dárábgerd
kör alakú alaprajzát vette mintául, azét a városét, ahol korábban tisztséget
töltött be, s amelyet — bizonyára a feudális nagy családok, nemzetségek,
különböző csoportok közötti harcokra számítva - katonai tábor mintájára

245
 80. Az assuri párthus palota

építettek. A párthus kori Irán sok szempontból a középkori Európára hason­

lított.
A Felföldön a párthus világi építészet emlékei egyelőre még nem kerültek
elő. De a birodalom nyugati tartományaiban fennmaradt emlékek alapján
pontos képet alkothatunk róla. Az akhaimenida építészethez hasonlóan két
eltérő alapelv szerint építkeztek. Az első megoldás a mezopotámiai, illetve
elámi alaprajzú épület, amely a központi udvarral ellátott lakóépületből ala­
kult ki. Ilyet ismerünk Dura-Európoszból, és ilyen volt Dareiosz szúszai
palotája. Ezzel szemben Assurban (80. ábra), valamint Hatrában és Firuzá­
bádban a másik megoldást, az eivánnal* ellátott ház klasszikussá vált iráni for­
máját alkalmazták, azt, amely a Szászánidák idején terjedt el széles körben, és
napjainkig fennmaradt az iráni nemzeti építészetben. A párthusok idején ez
a forma hármas teremmé alakult, melynek a középső része általában

* Eiván: egyeden nagy bolthajtásos terem, melyet három oldalról határol fal, s a negyediken
a szabadba nyílik.

246
nagyobb, mint a két szélső. A ktésziphóni palota, kisebb módosításoktól
eltekintve, szintén ezt a megoldást követte.
Változások következtek be az építőanyagok alkalmazásában is. A Hatrából
ismert, faragott kőtömbökből emelt falnál szélesebb körben terjedt el
a habarccsal megkötött terméskőből vagy kavicsból épített, úgynevezett
öntött fal. A kváderfalú épületeket a kőbe belefaragott díszítőelemekkel lát­
ták el. Hatrában a motívumok között maszkok is szerepelnek (81. ábra).
A faragott elemekkel díszített kváderfalak építése, melynek hagyománya az
akhaimenida építészethez kapcsolódik, az első Szászánidák idején is folytató­
dott. A téglafalakat és az öntött kőfalakat stukkó domborművek és freskók
díszítették. Ilyen díszített falak kerültek elő Babilóniában, Asszíriában, vala­
mint Szisztánban, a Hamun-tó közepén fekvő Kuh-e Khádzse szigetén. Ezen
az utóbbi lelőhelyen a stukkódíszek között megjelenik a meander, a fűrész­
fog-motívum és az egymást részben fedő körökből álló sor.
A falfestészet, minden jel szerint, a párthusok idejében terjedt el széles kör­
ben. Lehetséges, hogy ebben a korban a lapos domborművek lapossága
éppen a díszítésükre szolgáló festésnek vagy általában a festészetnek a hatását
tükrözi. Azok az i. sz. 1. századból származó, színekben és témákban gazdag
festett táblák, melyeket Kuh-e Khádzsén tártak fel, pusztán díszítő funkciót
töltöttek be. A motívumok között az asszír falfestészetből már ismert
ívnégyszögek is szerepelnek, amelyekből sárga és ibolyaszínű akantuszleve­
lek indulnak ki. Ezenkívül piros lovon vagy leopárdon lovagló Erószok,
valamint zenészek, istenek és egy művészi szabadsággal és természethűen
ábrázolt királyi pár is látható rajtuk. Mindez azt sugallja, hogy ebben a kor­
ban még éltek a hellénisztikus művészet irányzatai.
Az arszakida kor vallásos építészete nem mutat egységes képet. A Masz­
dzsed-e Szoleimán-i szent terasz templomai az előcsarnokot és a hosszúkás
cellát magába záró ősi mezopotámiai alaprajz szerint épültek. Ez a szentély­
forma, a hellénisztikus korban Assurtól a Pamír lábánál fekvő Ai-Khánumig
egész Elő-Ázsiában elterjedt.
A másik, az előbbitől lényegesen különböző, az akhaimenida építészet
hatása alatt kialakult alaprajz a kamrákkal vagy folyosókkal körülvett, négy­
zet alakú cellából álló négyoszlopos templom. Ezt Szúszából, Perszepolisz­
ból és Bard-e Nesandéből ismerjük. Ugyanezt a megoldást követték Szorkh
Koraiban, Hatrában (82. ábra) és az Indus keleti partján, Taxilában (83. ábra)
feltárt templomok építésénél is. Ez a forma a közép-ázsiai buddhista szenté­
lyekben élt tovább.

247
 81. Hatra. Párthus palota

248
 82. A hatrai templom alaprajza

83. A taxilai párthus templom alaprajza

249
 Nem beszélhetünk a párthus művészetről anélkül, hogy a vele kapcsolat­
ban kialakult, az első pillanatban mereven szemben állónak tűnő két nézetet
meg ne említenénk. Egyesek úgy vélik, hogy a párthus uralom öt évszázada
alatt a művészet színvonala „megdöbbentően mélyre süllyedt", és a korszak
alkotásai a primitív állapot felé való visszacsúszásról, de nem az ifjúság,
hanem az aggkori tehetetlenség kezdetlegességéről tanúskodnak. Mások sze­
rint viszont a párthus művészet, mely végre mindattól megszabadult, amivel
a hellénizmus az iráni művészetet megfertőzte, ismét a perzsa népi művészeti
hagyomány útjára lépett, és „határozott fejlődésnek" indult. Az új lendület
hatása alatt erőteljes neoiráni áramlat bontakozott ki. A görög hatás teljesen
megszűnt, és az iráni hagyományok, melyek folytonossága tulajdonképpen
sohasem szakadt meg, újjászületve, széles körben, a szűken vett Irán határain
messze túl kisugároztak.
Véleményünk szerint, és anélkül, hogy ellentmondásba bonyolódnánk,
a két nézet nem mond ellent egymásnak, hiszen mindegyikük más körben
mozog. Az első vélemény a műveket a kidolgozás szempontjából vizsgálja,
a másodikat pedig főleg a téma, az alapgondolat és a műalkotás tartalma
érdekli. A párthus művészet valóban keservesen megszenvedte a gréko-iráni
irányzatról a neoiránira való áttérést. Vitathatatlan, hogy kezdetleges techni­
kai megoldásokhoz tértek vissza. A párthus művészetet végigkísérte a mes­
terségbeli tudásban bekövetkezett elszegényedés, sőt ez kezdetben még a szá­
szánida művekre is rányomta bélyegét. De bármilyen kezdetleges volt is
a kivitelezés, ez a művészet megkísérelte újjáéleszteni mindazt, amit az iráni
nép idegen hatásoktól mentes öröksége magában foglalt. Vagyis ami Irán
szempontjából nyereség volt, az művészi szempontból veszteségnek fogható
fel.
Jelenlegi ismereteink birtokában nemigen lehet felállítani az emlékek pon­
tos időrendjét, és szilárd időhatárokat is nehezen lehetne meghúzni, amelyek
közé ez a művészet beszorítható. Elfogadhatónak tűnik ugyan az a feltevés,
hogy az említett változások az i. sz. 1. század folyamán zajlottak le, de nem
zárhatjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy már az azt megelőző évszázadok­
ban is voltak neoiráni műalkotások. Ezt a késői időpontot nem kell meglepő­
nek tartanunk. „A lassú kulturális változások mindig késve követik azokat
a tiszavirág-életű politikai rendszereket, melyeknek kialakulásukat köszön­
hetik."
A frontalitás törvényének szigorú alkalmazása a párthus művészet egyik
olyan sajátossága, mely nem jellemző az akhaimenida művészet hivatalos

250
 műalkotásaira. Irán kivételével mindenütt keresték ennek a jelenségnek az
eredetét. Holott a frontalitás a Felföld művészetében a legelső irániakkal
jelent meg (XIII. tábla), a szemköztnézetben ábrázolt emberfejek már a szi­
jalki B temető festett edényein, tehát az i. e. 1. évezred elejétől kezdve feltűn­
tek. Ezt fejlesztette tovább, nem sokkal ezután, a loresztáni művészet, ahol
már az egész testet szemköztnézetben ábrázolták. Jól látható ez a II. táblán
bemutatott fogadalmi tárgyakon és ennek a termékeny művészetnek annyi
más alkotásán. És ha az emberábrázolásnak ez a módja nem tartozott is
a hivatalos akhaimenida művészet jellegzetességei közé, a gréko-perzsa glip­
tika emlékanyaga kellőképpen bizonyítja, hogy az iráni művészetből a fron­
talitás törvénye sohasem tűnt el teljesen. A Szászánidák sem adják fel ezt az
ősi iráni művészeti hagyományt, mely a szír-mezopotámiai művészek alko­
tásainak a közvetítésével továbbterjedve, a bizánci műalkotásokban éri majd
el virágkorát.
A párthus kor legjelentősebb emléke kétségtelenül az a nagy bronzszobor,
mely Sámiban, a hajdani Elümaisz területén, egy Mál-amir közelében álló
templomban került elő (XVI. tábla). Ez a hely már az új-elámi korban is
jelentős központ volt, s ha nem is lett belőle az elümaiszi királyság fővárosa,
mindenesetre egyik legfontosabb települése volt, hiszen a Perzsa-öblöt Esz­
fahán vidékével összekötő nagy kereskedelmi út mentén feküdt. Még ma is
láthatók a részben kikövezett, részben a sziklába vágott úrnak a nyomai,
mely innen a Felföld központja felé vezetett.
Ugyanebben a templomban került elő egy fej nélküli bronzszobrocska,
egy márványból készült diadémos fejedelemfej, valamint két szoborfej töre­
dék, amely a már említett hellénisztikus bronzszoborhoz tartozott. Az ásatá­
sok során előkerült sok-sok tárgy, számos márvány- és bronzszobor-töredék
a szentély gazdagságáról tanúskodik. Ha az említett hellénisztikus bronzfej­
ben valóban IV. Antiokhosz szobrának a töredékét láthatjuk, mint ahogyan
feltételezik, akkor joggal kérdezhetjük, hogy a Sámi területén fekvő temp­
lom nem annak a két templomnak egyike-e, amelyeket II. Démétriosz fölött
aratott győzelme után (i. e. 139), az elümaiszi királyság visszahódításakor,
I. Mithridatész kirabolt. Ha feltevésünk helytálló, akkor a Sámiból származó
művek az i. e. 2. század közepénél nem korábbiak.
A gréko-iráni művészethez kapcsolható az a márványból készült királynő­
fej, mely Szúszában került elő, és véleményünk szerint Muszát, IV. Phraa­
tész feleségét ábrázolja. Eszerint az i. e. 1. század vége felé készülhetett. Talán
a következő évszázadra keltezhető az a teheráni múzeumban őrzött nagymé-

251
retű fej, melyet Hamadánban, a hajdani Ekbatanában, a párthus királyok
nyári lakhelyén találtak. Ez a nem időálló anyagból (mészkőből) faragott, de
az eredeti mintázást még mindig visszaadó, berakással készített szemű szo­
bor nincs híján az eredetiségnek. A párthus kori Irán szobrászati emlékeinek
kronológiai sorát végül egy Szúszából származó, szintén mészkőből készült,
szakállas férfifejjel zárhatjuk. Ezen az utolsóként említett szobron már érez­
hető az a lapos, vonalas mintázás és a részletek véséssel történő kidolgozása,
mely közel áll az új-iráni lapos reliefek stílusához.
A domborműveken a nyugati művészeti hagyományok hatása alig érez­
hető. Az eddig ismert párthus reliefek szinte közvetlenül kapcsolódnak a per­
szepoliszi terasz lábánál emelt templom kapubélletein látható domborművek
stílusához. Közülük a legkorábbiak, I. Mithridatész (XIII. tábla) és II. Mith­
ridatész domborművei, az i. e. 1. század elején Biszotunban készültek.
A kidolgozás merevsége, élettelensége, az emberi test ismeretének hiánya jól
szemlélteti az új-iráni művészeti stílust. Az utóbbi mellett egy másik relief
látható, melyet i. sz. 50 körül II. Gotarzész állíttatott, hogy megörökítse az
ellenfele, Meherdat fölött aratott győzelmét. Ezen a domborművön a királyt
megkoronázó szárnyas Győzelem még magán viseli a hellénisztikus művé­
szet hatását, és a kompozíció „mechanikus" jellege ellenére sem hiányzik
a jelenetből a lendület.
A Behbahán közelében, Tang-e Szarvakban látható domborművek szin­
tén jól szemléltetik ezt a technikai szempontból alacsony színvonalú, de
monumentalitásra törekvő művészeti irányzatot: például az a jelenet, ahol az
uralkodó több, kivétel nélkül szemköztnézetben ábrázolt személy kíséreté­
ben áldozatot mutat be, avagy a lándzsájával éppen rohamra induló nehézlo­
vassági harcos ábrázolása. Az egyik magasan kiemelkedő biszotuni sziklába
vésett lapos domborművön, az előzőhöz hasonló, oltár előtt áldozatot
bemutató fejedelmet(?) ábrázoló jeleneten ugyancsak a szigorú frontalitás, az
élettelenség és a részletek véséssel történő visszaadása figyelhető meg.
A monumentális emlékeket annak a lapos domborműnek az említésével zár­
hatjuk, melyre a közelmúltban Szúszában bukkantunk. IV. Artabanoszt, az
utolsó arszakida királyt ábrázolja, amint egy gyűrűt vagy koronát, a hatalom
szimbólumát nyújtja át a szúszai szatrapának. A párthus lapos dombormű­
vek fent felsorolt jellegzetességei mind megtalálhatók ezen az emléken,
melyet teljes joggal a párthus dinasztia utolsó alkotásának tekinthetünk.
Sajátos hely illeti meg azt a kemény zöld kőből magas domborműként
kifaragott kis királybüsztöt, melyet méretei alapján a nyakékbe vagy koro-

252
nába befoglalt gemmák közé sorolhatunk (magassága: 32 milliméter).
A szemköztnézetben ábrázolt király az Arszakidák jellegzetes fejfedőjét
viseli, mely az alakot mintegy keretbe foglalva, eltakarja a fület és leér a vál­
lig. A fejfedőt, melynek lefelé szélesedő két széle a vállakra hull, elöl négy­
szögletes kövek vízszintes sora díszíti, és a homlok magasságában két sor
lószőrből álló diadém szorítja a fejhez. A széles cimpájú orr, a tömött bajusz
és a hosszú, négyszögletes szakáll arról tanúskodik, hogy pontos és jól sike­
rült portréval állunk szemben. Realizmusa és a kifejezés nemes nyugalma
a párthus művészet legjobb alkotásai közé emeli. A sztélé formájú, felső
részén lekerekített lapocskán, melyből a büszt kiemelkedik, párthus felirat
olvasható: „Arszakész Vologészész, a Királyok Királya". A pénzekkel össze­
vetve úgy tűnik, hogy III. Vologészészről lehet szó. Felismerhető némi
rokonság e között a kis remekmű és a palmürai büsztök között.
A fentiekben bemutatott szikla-, illetve monumentális domborművek
a technikai kivitelezés szegényessége és az ábrázolt témák szempontjából
egyaránt tipikusan iráni alkotások. Tűzoltár előtt végzett vallási szertartás és
fejedelmi beiktatási jelenet, harcoló lovasok és vadászat — ezek a kor iráni
művészetének kedvelt témái, melyek Irán határain messze túl is eljutottak.
Elérte ez az irányzat Irán nyugat felé előretolt állomásait, elsősorban Durát,
valamint a dél-oroszországi sztyeppeket, ahol a szarmata sírok falán is
hasonló festett jelenetek láthatók. Az eurázsiai pusztákon élő nomád irániak
közvetítésével eljutott ez a stílus egészen a kínai határig: a Han kori emlékek
bizonyítják, hogy az iráni hatások alól a kínai művészet sem tudta kivonni
magát.
Miközben más népek művészetére a párthus művészet ösztönzően hatott,
maga is gazdagodott általa. A nomádoktól vették át azoknak a színes, csil­
logó ékszereknek a divatját, melyekhez hasonlókkal a kusánok és a szarma­
ták, majd később a gótok és a germánok ékesítették magukat, s amelyek egé­
szen az Atlanti-óceán partjáig jutottak el, hogy végül a Meroving birodalom­
ban is divatba jöjjenek. A sztyeppekről érkezett Iránba a rendkívül kifejező,
lendülettel teli állatstílus. Ennek a hatása alatt készülhetett az a bronz füstölő­
edény, melynek hajlékony és erős testalkatú pompás vadat formáló fogója
nyilvánvalóan rokonságot mutat a novorosszijszki szarmata kincs egyik ra­
gadozójával.
Szólnunk kell még a fazekasoknak és az agyagszobrászoknak a minden­
napi életben fontos szerepet betöltő tevékenységéről. Mint ahogyan nap­
jainkban is a temetők mellett sorakoznak a síremlékeket és kegytárgyakat

253
 84. Párthus agyagedények Szúszából

kínáló kereskedők üzletei, a fazekasok műhelyei a párthus korban ugyanígy

a temetők mellett, a városfalon kívül álltak. Szuszában sikerült közülük
néhányat azonosítanunk. A fazekasok készítették a szarkofágokat és a halotti
sírládákat, az előbbiekbe a felnőttek, az utóbbiakba a gyermekek holttestét
helyezték. Ezek a mesterek gyártották a kék és szürke mázas cserépedényeket
és kelyheket, részben a háztartások mindennapi használatára, részben pedig,
hogy a sírba helyezzék őket, mint például a „zarándokkulacsokat" (84. ábra).
Ezekben a műhelyekben készültek a meztelen istennőt ábrázoló szobrocs­
kák is - ilyet csontból faragva is ismerünk - és azok a lovas figurák - valószí­
nűleg védőistenek ábrázolásai -, melyek a temető földjéből tízesével kerültek
elő. Már korábban is felhívtuk a figyelmet arra, hogy milyen nagy érdeklő­
désre tarthatnak számot ezek a terrakotta lovasok, amelyek az akhaimenida
Egyiptomtól kezdve egészen a kusán birodalomig mindenfelé napvilágra
kerültek, ahol a hódító irániak megfordultak. Végül említsük meg az egyik
szúszai fazekasműhelyben talált terrakotta emblémát. Meztelen istennőt
ábrázol, amint egyik mellét nyomkodja, és a tejet a bal kezében tartott

254
kehelybe gyűjti. E tárgy kidolgozása nyugati hatást sejtet, de a téma és a keret
keleti koncepcióra vall. A görög istennő vonásai mögött talán Anáhitá
istennő egyik, eddig még nem ismert ábrázolása húzódik meg.

A párthus birodalom gazdasági

és társadalmi élete

Nagy Sándornak a három makedón monarchia között felosztott öröksége,

amelyet nyugaton Róma, keleten pedig a párthusok nyirbáltak, hosszú agó­
nia után összeomlott, és bukásával nagy megrázkódtatást idézett elő szerte
a birodalomban, de különösen az Ázsiába eső részeken. Az i. e. 2. század
közepétől kezdve az antik világot forradalmak és lázadások rázták meg, egy­
formán sújtották a Földközi-tengert övező országokat, Iránt, sőt a dél-orosz­
országi sztyeppeket is. Mindenütt gazdasági válság következett be. Csök­
kent a termelés, a cserekapcsolatok és a szállítás nehézségeit az utakon terjedő
banditizmus, a tengereken pedig a kalózkodás súlyosbította. A háborúk és
rablóhadjáratok tekintetében ez a korszak semmivel sem maradt el a meg­
előző korok legsötétebb időszakai mögött. A karavánok fosztogatása és
különösen a kalózkodás olyan méreteket öltött, hogy Róma kénytelen volt
az utolsó kis szeleukida uralkodók, e bábkirályok uralmának véget vetni, és
hogy a földközi-tengeri kalózok utolsó búvóhelyeit is felszámolja, Pompeius
Szíriát a Római Birodalomhoz csatolta (i. e. 64). Az erkölcsi válságot a római
uralkodó osztály egyre mohóbb gazdagodási vágya jellemezte, ez a mohóság
a társadalom igazi ostorává válva időről időre nemzetközi konfliktusokba
sodorta a köztársaságot. Ennek Crassus volt a tipikus példája.
De az i. e. 1. századtól kezdve a Római Birodalom határvidékein és külö­
nösen Iránban egyre erősebbé vált a béke utáni vágy, mely a világ többi népé­
nek az óhajával is találkozott. A békevágy éppen akkor érte el Rómát, ami­
kor a hatalom Augustus kezébe került.
Az első római császár óriási feladatot hajtott végre: helyreállította az ókori
világ egyensúlyát, hozzájárult a világpolitikai helyzet konszolidálásához,
a gazdasági élet stabilizálásához. Mindennek a következményei a Rómától
legtávolabb eső területeken, közöttük Iránban is éreztették hatásukat. Ez
a helyreállító tevékenység sem volt azonban képes arra, hogy megmentse az

255
antik kultúra alapjait. A klasszikus ókor és a hellénizmus már visszahozhatat­
lanul a múlté. A világ, ha lassan is, de új útra lépett, és ezen az úton új társa­
dalmi és gazdasági alapokon nyugvó megújulás felé haladt.
Az i. e. 2. századtól kezdve Itália a Földközi-tenger medencéjének jelentős
gazdasági tényezőjévé vált. Mivel saját területén nem tudta az igényeit kielé­
gíteni, újabb és újabb hellénisztikus területeken jelentkezett felvásárlóként, és
a római társadalomban és gazdasági életben bekövetkezett változások révén
egyre nőtt az áruk iránti kereslet. A római hódítás pumpaként szivattyúzta az
antik világ gazdagságát, és ez mind Rómába ömlött. Róma lett az országokat
behálózó hatalmas, Galliától Közép-Ázsiáig, Kínáig és Indiáig érő kereske­
delmi hálózat központja, az ide érkező luxuscikkek, a nagyra becsült selyem,
fűszerek, elefántcsont, illatszerek, drágakövek állandóan növelték a kereske­
delmi forgalomba kerülő áruk mennyiségét. Róma cserébe ipari termékeket,
bronz- és üvegtárgyakat, műtárgyakat, bort, olajat s mindenekelőtt aranyat
adott.
A távolsági kereskedelemben Nyugat és Kelet között továbbra is Irán volt
az összekötő kapocs, hiszen a karavánok nagy része a területén haladt keresz­
tül. Szerepe döntő fontosságú volt. Iránban az átmenő kereskedelem szak­
emberei, a közvetítők, a különféle szállítási ügynökök és a karavánvezetők
számára központok alakultak ki, a vízi szállítások lebonyolítására pedig
hajósszervezetek jöttek létre. Amikor az arszakida udvarba Kína követeket
küldött, lehetővé vált, hogy közvetlen kapcsolatok alakuljanak ki a két biro­
dalom között, hogy javítsanak az úthálózat rendszerén, és hogy megszervez­
zék a két állam közötti kereskedelmi kapcsolatokat.
Az i. sz. 1. századtól kezdve az Iránon áthaladó áruk a kusán birodalom
területén folytatták útjukat, egy részük a Pamíron és Nyugat-Turkesztánon
át a kínai határ felé, a többi pedig a Hindúkus hágóin és a Kabul völgye men­
tén India felé. Kelet és Nyugat államai korábban még sohasem voltak ilyen
mértékben egymáshoz fűzve, a mindkét irányban haladó áruözön még soha­
sem öltött ilyen óriási méreteket, mint Augustus korában.
Irán, Babilónia és Szíria-Palesztina az akhaimenida kortól kezdve szoros
gazdasági kapcsolatban állt egymással. Ha Róma terve, hogy Iránt Mezopo­
támiával együtt bekebelezze, nem vált is valóra, a kapcsolatok nem hogy
nem szűntek meg, de egyre erősödtek. Irán fémeket exportált, ezek közül
a kínai, illetve az indiai acél nagy hírnévnek örvendett az egész korabeli világ­
piacon. A középkorban oly népszerű damaszkuszi acél valószínűleg indiai
vagy inkább kínai eredetű lehetett. Plutarkhosz a párthus lovasok fegyvereit

256
marvi fegyvereknek nevezi, maga Marv azonban csupán a kínai acélkereske­
delem jelentős közvetítő központjaként szerepelt.
A kereskedelmi forgalom kiterjedt a bőrökre, a prémekre, a szövetekre,
a fából készült tárgyakra, a szarvasmarhára s egyéb jószágokra, a baromfira,
a rizsre, a sáfrányra, a drogokra, a drágakövekre, a bitumenre és az ásvány­
olajra. Irán papiruszt, bronz- és üvegtárgyakat, kerámiát, bíbort és külön­
féle, fémből készült árucikkeket importált. A nagy- és kiskereskedők meg
a különböző árucikkeket szétválasztva, külön negyedekben árusító piacok
számának a szaporodásával egyre nagyobb méreteket öltött a belkereskede­
lem is. Ebből a fejlődésből csupán a kereskedelmi tevékenység néhány ága
maradt ki, ezek közé tartoztak a bankok.
Javult a közlekedés. Az utakat még sohasem tartották olyan jó karban,
mint a párthusok idején. Az uralkodók nagy gondot fordítottak az utak fel­
ügyeletének a megszervezésére, mivel az áruforgalomra kivetett adók az
állam jelentős jövedelemforrását képezték. A sivatagon át vezető utakat
kutakkal és karavánállomásokkal látták el. A karavánvárosokban, például
Palmürában, Durában, Petrában, a kereskedők számára külön épületeket
emeltek. Durában olyan dokumentumok kerültek elő, melyek a sivatagi
lovasrendőrség létét bizonyítják, és az is kiderült belőlük, hogy a karaváno­
kat védelmező isteneket teve- vagy lóháton képzelték el. A párthusok posta­
szolgálatot is fenntartottak, és a helyváltoztatást az utak menti pihenőállomá­
sok oly mértékben meggyorsították, hogy amikor Vardanész útra kelt, hogy
fivérét, II. Gotarzészt a trónról letaszítsa, két nap alatt 350 mérföldet tett
meg. A saru alakú lópatkót ebben a korban találták fel, bár nem tudjuk, hogy
Keleten-e vagy Nyugaton.
Az ipar és a kézművesség fejlődését elsősorban a minőség javulása, a tex­
til-, a bőr-, a kerámia- és az üvegáruk, valamint a fegyverek jobb kidolgozása
jelezte. Figyelemre méltó, hogy ez a római és az iráni ipar termékeire egy­
aránt érvényes, ami szintén azt bizonyítja, hogy a két ipari központ szoros
kapcsolatban állt egymással.
A mezőgazdasági termelésben is mélyreható változások következtek be.
Rómában a vállalkozó kedvű gazdagok olcsón állami földeket vásároltak,
s ezeken nagybirtokot, latifundiumot létesítettek. Iránban a fokozatosan
eltűnő kisbirtokok helyét szintén a feudális urak nagybirtokai foglalták el.
A parasztok és a kolónusok elveszítették függetlenségüket, és a nagybirtoko­
sok egyre jobban kizsákmányolták őket. Hivatalosan szabadok maradtak, de
szabadságuk viszonylagos volt. Ezzel a földművelés tulajdonképpen nyert,

257
mert a gazdag földbirtokosnak nemcsak arra volt meg minden lehetősége,
hogy a jó hagyományokat fenntartsa, és a földet módszeresen művelje, de
arra is, hogy az új eljárásokkal lépést tartson. A parasztok ezt aligha tudták
volna megtenni. A parasztság ezért az előnyért, ezért a haszonért szabadságá­
nak részleges elvesztésével fizetett. Ezeket a változásokat követően az iráni
társadalomban korábban hasonló formában sohasem tapasztalt differenciáló­
dás következett be. Elkülönült a falu és a város, mindkettő a birodalmi gaz­
dasági élet meghatározott ágát, és ennek megfelelően meghatározott életmó­
dot, az egyik a falusi, a másik a városi életformát képviselte. A föld ára,
a tőkebefektetés biztonságával párhuzamosan emelkedett, és a kisparasztság
olyan helyzetbe került, hogy képtelen volt földjét megtartani és a versenyfu­
tást folytatni. Az iráni föld képe teljesen átalakult, nagyrészt állami és nagy­
birtokok foglalták el.
A hellénisztikus korban magas szintet elért földművelés fejlődésének
üteme kissé lelassult. Nagyot lépett viszont előre az állattenyésztés, elsősor­
ban a külföldi piacokon is keresett háziállatok és baromfi tenyésztése. Az
Iránba küldött legelső kínai követek közvetítésével eljutott a Mennyei Biro­
dalomba a lucerna, a szőlő, majd pedig az uborka, a hagyma, a sáfrány és
a jázmin, és megkezdődött termesztésük. Irán viszont Kínából kapta cserébe
a sárga- meg az őszibarackot és később a selyemhernyót. Az Indiából érke­
zett cukornád meghonosítása is erre a korra tehető.
Az iráni városi társadalomban bekövetkezett változásokról keveset
tudunk, de szinte bizonyosra vehetjük, hogy a hellénizmus idején elhintett
liberális eszmék, melyek Rómában széles körben elterjedtek, Iránt sem hagy­
ták érintetlenül. Itt is erőteljes kiegyenlítődési folyamat indult meg, akárcsak
Rómában, ahol megváltozott a rabszolgákkal szemben a közvélemény
magatartása, ahol a legszebb műalkotások a felszabadított rabszolgák kezé­
ből kerültek ki, és ahol azok, akiket „luxusrabszolgáknak" tartottak, beke­
rültek a legmagasabb állami hivatalokba, sőt a császári trónra is feljutottak.
És íme, Iránban is királynő lett abból a rabszolganőből, akit Róma IV. Phraa­
tésznak adományozott, s aki fia és későbbi férje, V. Phraatész idején igen fon­
tos szerepet játszott az állam életében.
Folytatódott az Irán földjén élő két nép összeolvadásának a folyamata.
A görögök összeházasodtak az irániakkal, és a gréko-iráni családokban
a görög és az iráni nevek egyaránt gyakoriak voltak. Egyre nehezebben lehe­
tett határokat húzni a felsőbb és az alsóbb osztályok között. Az elirániasodott
és elszegényedett görögök gyakran a társadalmi ranglétra alacsonyabb fokán

258
álltak, mint a hellénizálódott irániak. Következésképpen a társadalom, mely­
ben korábban a magasabb hivatalokat a görögöknek tartották fenn, a továb­
biakban a vagyon mértéke szerint oszlott gazdagokra, akik közé irániak is
tartozhattak, és szegényekre, akik görögök is lehettek.
Az iráni társadalom egészében még nagyobb differenciálódás következett
be: a nagy földbirtokosokból, az udvari emberekből, a tisztségviselőkből,
a főnemességhez nem tartozó családokból szinte egy emberöltő alatt új
nemesség alakult ki, melytől élesen elkülönült a velük szemben álló városi és
falusi szabadok osztálya. A római társadalomban, hasonló fejlődés során,
a következő négy nagy csoport különült el: 1. uralkodócsalád, 2. papság, 3.
honestiores, 4. humiliores. Ugyanez a felosztás a szászánida társadalomban is
jelentkezett: 1. nemesek és harcosok, 2. papok, 3. írnokok és tisztségviselők,
4. a dolgozó nép.
Az iráni történelem, vallás, művészet és anyagi kultúra területén végzett
újabb kutatások tükrében lassan előttünk áll a párthus Arszakidák valóságos
arca és annak az Iránnak a képe, amelynek földjén közel ötszáz éven át ural­
kodtak. Országuk kezdetben csupán a szeleukida birodalom egyik kicsiny és
szerény, félreeső tartományát zárta magába, de hódításuk hamarosan olaj­
foltként terjedt tovább, visszaszorítva a haldokló hellénizmus maradványait.
Az Arszakidák nyugati irányú hódító mozgalma szemben találta magát
a szintén a hellénizmustól örökölt területeket bekebelező Róma keleti irányú
hódító politikájával. És elérkezett az a pillanat, amikor Irán és Róma, a két
nép, amely a hellénizmus anyagi és szellemi örökségét felosztotta egymás
között, farkasszemet nézett egymással az Eufratész két oldalán. Az egyikük,
az Akhaimenidák és a Szeleukidák örökösödési jogára hivatkozva, földközi-
tengeri kijárataival együtt a hajdani birodalmat kívánta visszaállítani.
A másik, a császárok akaratából Nagy Sándor örökösének tekintve magát, az
egész Ázsia feletti uralomra tört, Indiát is beleértve.
A védekező politikát folytató Irán közel háromszáz éven át sikerrel szállt
szembe Rómával, és Róma minden kísérlete, néhány futó sikertől eltekintve,
kudarcra volt ítélve. Irán győzelmesen került ki ebből a hosszú harcból,
melyet fegyverrel kellett folytatnia, hogy ellen tudjon állni a félelmetes hata­
lomnak, a Római Birodalomnak. Irán a párharcot más szempontból is nye­
reséggel zárta. Uralkodó dinasztiája ugyanis új lendületet tudott adni az ősi
iráni harci szellemnek, melyet az utolsó Akhaimenidák kissé elhanyagoltak,
és a Szeleukidák is csak féllángon hagytak lobogni.
Az arszakida Iránban a Róma elleni harcnak más pozitív következményei

259
is voltak. Crassus bukása, Pakórosz Szíria elleni támadása, Antonius vere­
sége, Augustus engedményei megértették az irániakkal, hogy elég erősek
ahhoz, hogy a Nyugat támadásaival szembeszálljanak, és fenntartsák orszá­
guk függetlenségét és egységét. Az iráni nép öntudata lassan újjászületett.
Ezt a lassú, de biztos újjáéledést az új uralkodói ág az iráni politika, vallás és
művészet területén egyaránt bátorította és támogatta.
Miközben a párthus Irán Rómával szemben védekezésre kényszerült,
a részben az északkeleti sztyeppekről, részben a Kaukázus hágóin keresztül
érkező nomádok támadásának a teljes súlyát is el kellett viselnie. Irán ezzel
a harccal nagy szolgálatot tett a világnak, hiszen védelmezte és talán a teljes
pusztulástól mentette meg az egész ősi nyugat-ázsiai civilizációt, melynek
ő is egyik örököse volt. Bármennyire kimerítették is az erős központi hata­
lom hiányából fakadó belső harcok, mégis nyereséggel került ki a külső
ellenség ellen három fronton folytatott küzdelemből, mint ahogyan siker
koronázta belpolitikai síkon az iráni szellem újjáébredését is. A párthus
Arszakidák ezzel a kettős sikerrel készítették elő a terepet a Szászánidáknak,
akikjelentős hasznot húznak majd ebből. Részben az Arszakidáknak köszön­
hető, hogy a Szászánidák meg tudják majd teremteni az iráni egységet és azt
a civilizációt, mely talán soha nem tapasztalt módon színtiszta iráni jellegű
lesz. „A Szászánidák alatti váratlan újjászületés csupán mítosz." Közöttük és
az Akhaimenidák között a párthusok biztosították a kapcsolatot.

260
 5. fejezet
AZ IRÁNI CIVILIZÁCIÓ
KITELJESEDÉSE

A Szászánidák
Az új dinasztia művének, az iráni újjászületésnek Fársz tartomány volt a böl­
csője, az a délnyugaton fekvő ősi föld, amelyen mintegy ezer évvel korábban
a legelső perzsa törzsek letelepedtek. A birodalom koronája helyi eredetű
királyi ág kezébe került, amely, miközben az Arszakidáktól megtagadta ezt
a magas kiváltságot, magát az Akhaimenidák leszármazottjának mondta, és
kizárólagos jogot formált a trónra. A nagy harc árán megszerzett birodalom­
ból színtiszta iráni államot teremtettek, amely a perzsa vallásra és a perzsák
hosszú történelme folyamán valaha is létrehozott legiránibb civilizációra
támaszkodott. A zabolátlan feudális arisztokráciát megfékező erős központi
hatalom, a jól kiképzett reguláris hadsereg, az ellenőrzött közigazgatással irá­
nyított, aprólékosan kiépített belső államszervezet lehetővé tette, hogy az új
erőre kapott ország kövesse az utolsó Arszakidák által kijelölt utat, és olyan
nagyhatalom váljék belőle, mely Rómával együtt képes az egész civilizált
világ fölött uralkodni.
Külpolitikai síkon a Szászánidák három fronton folytatták, fáradhatatlanul
és váltakozó sikerrel, a harcot: nyugaton Róma, keleten a kusánok és a heph­
thaliták, északon pedig a nomádok ellen. Erejük egy részét a kényes armeniai
kérdés is felemésztette, ennek végleges rendezését azonban ők sem tudták
elérni. A szomszédos országokkal folytatott hosszú küzdelem, az öldöklő
háborúk négyszáz éven át pusztították az iráni népet, s közben a birodalom
a belső egyensúly helyreállítására sem tudott megoldást találni. A feudaliz­
mus, mely mindig készen állt arra, hogy régi jogait visszaszerezze, a legfőbb
hatalomra áhítozó hadvezérek lázadásai, az önkényuralom és a trón körüli
heves viszályok, melyek végül is az uralkodói tekintély gyengüléséhez vezet­
tek, továbbá a valóságos osztályharc, mely egyfajta ókori kommunista moz­
galom formájában alapjaiban rázta meg az iráni társadalmat és véres összeüt-

261
közésekhez vezetett a városokban meg a falvakban, mindezek a birodalom
bukását okozták abban a pillanatban, amikor a világ szemével nézve látszólag
hatalma tetőfokára ért.
A kegyelemdöfést nem azok az ellenségek adták meg neki, melyek évszá­
zadokon át lassan emésztették erejét, hanem az a fiatal, a nomád és művelet­
len beduin életformát éppen csak levetett arab nép, mely a vallási fanatizmus
mozgatóerejétől fűtve néhány év leforgása alatt a hatalmas iráni birodalom
ura lett, és a szászánida zsákmány számukra kitűnő iskolának bizonyult.
Mert az arab katonai hódítás hosszú, békés küzdelmet váltott ki, melyből
végül is az iráni ügy került ki győztesen.

A hagyományok szerint a szászánida dinasztia őse, Szászán, az isztakhri Aná­

hitá-templom elöljárója volt. Fia és utóda, Pábag, az egyik helyi fejedelem
leányát feleségül véve, államcsínnyel szerezte meg a hatalmat. A későbbiek­
ben őt tekintették a dinasztia valódi megalapítójának, trónra kerülése új kor­
szak kezdetét jelezte (i. sz. 208). Uralmát azonban hűbérura, a párthus király
nem ismerte el törvényesnek, és elutasította Pábag kérését, aki az utódlást fiá­
nak, Sábuhrnak akarta biztosítani. Ezzel bekövetkezett a szakítás a nagyki­
rály és vazallusa között, és ez a szakítás jól szemlélteti, hogy Iránban és külö­
nösen Fárszban milyen zavaros és anarchikus állapotok uralkodtak ebben az
időben.
Pábag másodszülött fia, Ardakhsír katonai tisztséget töltött be Fársz egyik
kis városában, Dárábgerdben. Apja halálakornemismerte el fivérét, Sábuhrt
királynak. Kettejük között küszöbön állt az összeütközés, amikor Sábuhr
baleset következtében meghalt. Így Ardakhsír vágyai előtt nyitva állt az út,
és Perszisz királyává nyilváníttatta magát. A kis fejedelemségeket egymás
után felszámolva megvalósította Perszisz egységét, és uralmát e tartomány
határain túlra, Eszfahánra és Kermánra is kiterjesztette. Az Ardakhsír sikerei
miatt nyugtalankodó IV. Artabanosz felszólította Ahváz királyát, hogy ves­
sen véget Ardakhsír túlzott függetlenségének. Az összecsapásból azonban
Ardakhsír került ki győztesen, sőt hamarosan ellentámadásba lendült.
Három egymást követő csatában megfutamította a párthus nagykirály sere­
gét, és az utolsó csatában, Szúsziánában, magát a nagykirályt is megölte
(i. sz. 224). Szabaddá vált előtte az út Ktésziphón felé. Két évvel később
Ardakhsír ebben a városban királlyá koronáztatta magát. Öt és fél évszázad­
dal az Akhaimenidák bukása után az Irán fölötti hatalom ismét a perzsa nép

262
kezébe került. Az Akhaimenidák törvényes örököseként fellépő új dinasztia
biztosította az iráni civilizáció folytonosságát.
Ahhoz, hogy Irán vitathatatlan ura legyen, a IV. Artabanosz felett aratott
győzelemmel és annak halálával még nem hárult el minden akadály Ardakh­
sír elől. Az arszakida család uralmának a visszaszerzésére erős szövetség jött
létre vele szemben. E szövetségnek Armenia királya, I. Khoszroész volt
a vezéralakja, maga is az arszakida család tagja, aki a Kaukázus kapuit szélesre
tárva a szkítákat hívta segítségül. A rómaiak támogatásukról biztosították, és
a hatalmas kusán király, aki Artabanosz menekülő családját az udvarába
fogadta, szintén a szövetségesek rendelkezésére bocsátotta haderejét. A nagy
párthus családok közül viszont egyedül a Karén család állt Ardakhsír ellenfe­
leinek az oldalára, a többiek sietve biztosították hűségükről az új uralkodót.
Az egymást követő csatákban Ardakhsír szétszórta a szövetségeseket, és
egy részüket megvesztegetéssel sikerült a reménytelen küzdelem feladására
bírni. A rómaiak és a szkíták visszavonultak, majd két éven át tartó ellensé­
geskedés után a kusán király is lemondott a harc folytatásáról. Végül Arme­
nia királya maradt az egyetlen, aki továbbra is szívósan folytatta az ellenállást,
és csupán tíz évig tartó küzdelem után szenvedett végleges vereséget.
Ardakhsír, miután az Eufratésztől a Marv, Harát és Szisztán vonaláig terjedő
birodalom ura lett, és győzelmet aratott belső ellenségei felett is, a határok
megerősítésére törekedett. Végül is elkerülhetetlenné vált a rómaiakkal való
összeütközés, amely néhány vereség után azzal ért véget, hogy a perzsák
visszafoglaltak két fontos erődített várost, Niszibiszt és Carrhae-t (85. ábra).
Ardakhsír közel negyed évszázadon át vakmerően, egyik ellenféltől
a másikig követte azt az utat, melyet sorsa számára kijelölt, s végül sikerült új
iráni birodalmat teremtenie. Munkájának első gyümölcse a hadsereg volt, az
a hatalmas, maga kovácsolta erő, mely terveit sikerre vitte. Még életében
maga mellé emelte a trónra fiát, Sábuhrt, és a hagyomány szerint a királyi
hatalmat ráruházva, már néhány évvel halála előtt visszavonult a hatalom
gyakorlásától.
Sábuhr apjától harcedzett hadsereggel és új alapokon működő közigazga­
tással rendelkező, jól szervezett államot örökölt, melyben, magas fokon
centralizálva és átszervezve, fennmaradtak a párthus intézmények, és maga
a feudális jellegű rendszer is érintetlen maradt. Az uralkodó figyelmét az első
percektől kezdve a külpolitikai kérdések kötötték le. Már szó esett arról,
hogy a birodalommal keleten határos nagy kusán királyság az i. sz. 1. század­
tól kezdve komoly politikai fenyegetést és gazdasági veszélyt jelentett Irán

263
264

85. A szászánida birodalom térképe

számára. A két oldalról a rómaiak és a kusánok közé fogott és az armeniai
kérdés rendezésével is örökösen foglalkozni kényszerülő fiatal szászánida
birodalom, a Kaukázus kapuit szüntelenül döngető nomádok fenyegető
veszélyével a hátában, már-már úgy érezhette, hogy az összes fronton egy­
szerre folyó küzdelem felülmúlja erejét. Az erőteljes külkereskedelemben
meggazdagodott kusán birodalom kettős vonzerőt gyakorolt rá. Ezért
I. Sábuhr ebben az irányban kezdte meg, uralkodása legelején, hódító kísér­
leteit.
Első sikereit a Naqs-e Rosztam-i tűztemplom falára vésett hosszú felirat
beszéli el: győztesen előrenyomuló serege bevette Pesávart, a kusán királyok
téli fővárosát, elfoglalta az Indus völgyét, azután észak felé haladva átkelt
a Hindúkuson, és meghódította Baktriát, majd az Óxoszon átkelve benyo­
mult Szamarkandba és Taskentbe. Elűzték a nagy Kaniska alapította kusán
dinasztiát, és a jelentősen megnyirbált ország trónjára kerülő új dinasztia elis­
merte a perzsák fennhatóságát.
Miután a keleti kérdést megoldotta, Sábuhr nyugat felé fordult. Itt is ked­
vezett neki a szerencse, és Szírián át egészen Antiokheiáig nyomult előre.
Néhány kisebb vereség után fényes győzelmet aratott. Ekkor a megölt Gor­
dianus császár utóda, Philippus Arabs késedelem nélkül békét kötött vele, és
nagy hadisarcot fizetett a perzsáknak, hogy fogságba esett seregét visszavásá­
rolja (i. sz. 244).
Tizenöt évvel később ismét fellángolt Róma ellen a harc, és a perzsák
mesze hangzó győzelmet arattak. Sábuhr Szíria városainak nagy részét,
köztük Antiokheiát is elfoglalta. Az Edessza mellett aratott győzelemben
hetvenezer római legionáriussal együtt Valerianus császár is fogságába esett
(i. sz. 260). A fogoly katonákat útnak indították Irán felé, és azokban a váro­
sokban telepítették le, amelyeket, a római katonai táborok mintájára, maguk
a hadifoglyok építettek. A római foglyok a továbbiakban mint mesterembe­
rek, építeszek, mérnökök, technikusok óriási méretű közmunkákban, első­
sorban hidak, gátak és utak építésében vettek részt. Munkájuk jelentősen
hozzájárult Khuzesztán amúgy is gazdag vidékének a gyarapodásához, és az,
ami ezekből a létesítményekből napjainkig fennmaradt, részben még ma is
használható állapotban van.
A sikereitjól kihasználó Sábuhr végigpusztította Szíriát és Kappadokiát,
visszatértében azonban vereséget szenvedett Palmüra uralkodójától, és zsák­
mányának egy részét is elvesztette. De ez a vereség egy cseppet sem csökken­
tette a perzsák szemében Valerianus elfogatásának dicsőséges tettét. Győzel-

265
 mének Sábuhr öt szikladomborművön állíttatott Fárszban emléket: a reliefen
látható római császárok egyike alázatosan borul Sábuhr lábához, a másodikat
az uralkodó fogolyként tartja a kezében, a harmadik pedig holtan fekszik
lova patái alatt (86. ábra).
Sábuhr, a nagy hadvezér, apja nyomdokain haladva befejezte a birodalom
belső szervezetének felépítését is. Mint széles látókörű és érdeklődő szellemű
ember, lefordíttatott számos, a legkülönfélébb orvosi, csillagászati, filozó­
fiai, illetve egyéb témákkal foglalkozó görög és indiai tudományos munkát.
Mání is felkeltette a nagy birodalomszervező figyelmét, és védelmébe vette
az új „egyetemes" vallás megalapítóját, ezt az új prófétát, aki eszméit részben
a zoroasztriánizmusból és a kereszténységből merítve, Elő-Ázsiában min­
denfelé híveket talált magának az ezeket a nagy vallásokat gyakorló népek
körében. Vajon valamilyen, közelebbi vagy távolabbi politikai cél vezérelte
Sábuhrt abban, hogy Mánít személyéhez közel engedte, és térítő tervékeny­
ségét támogatta? A feltevés helytállónak tűnik. De ha a nagy uralkodó fejé­
ben megfordulhatott is ilyen gondolat, utódai már nem követték ezt az utat.
Mánít, Sábuhr, halálát (i. sz. 272) követően rövidesen elüldözték, és I. Vah­
rám uralkodása idején, nyilvánvalóan a mazda-hitű papság nyomására, kivé­
gezték.
Alig tudunk valamit Sábuhr két fiának, I. Hormizdnak és I. Vahrámnak az
uralkodásáról. II. Vahrám (i. sz. 276-293) idején Róma és Irán között ismét
kitört a háború, és ezzel egy időben súlyos felkelés robbant ki a birodalom
keleti határvidékén. A király fivére, aki a szisztáni alkirály fontos posztját töl­
tötte be, fellázadt, hogy magának szerezze meg a trónt, és támogatásra talált
a kusán uralkodónál, aki a meglehetősen laza vazallusi kapcsolat miatt úgy
vélte, hogy visszaszerezheti hatalmát. II. Vahrámnak tehát két fronton kellett
helytállnia. A fontosabb feladat koronája megmentése volt, s ezért, hogy
fivérével végezhessen, békét kötött a rómaiakkal, és átengedte nekik Észak-
Mezopotámiát, valamint Armeniát.
III. Vahrámot, néhány hónapos uralkodása után, I. Sábuhr fia, Narszé le­
taszította a trónról. Ezzel a korona a szászánida dinasztia fiatalabb ágának
a fejére került. Uralkodása balsikerekkel kezdődött. Róma ellen viselt hábo­
rúja teljes vereséggel ért véget, s akárcsak hajdan III. Dareiosz családja, Nar­
szé családja is az ellenség fogságába került. A békekötés során Iránnak le kel­
lett mondania a Tigristől keletre fekvő tartományok alkotta Kis-Armeniá­
ról. Évszázadok óta, amióta csak ellenségeskedés volt Róma és Irán között,

266
86. Bisápur. I. Sábuhr diadalmenete
Róma még egyszer sem került ennyire fölénybe Iránnal szemben. Hódításai­
val elégedetten nem is szegte meg ezután közel negyven éven át a békét.
A nyugaton ellenállásra késztetett, meggyöngült Irán nem volt képes
fegyverrel szembeszállni az új erőre kapó kusán királysággal; házassággal
kívánta a fenyegető veszélyt elhárítani. Narszé fia és utóda, II. Hormizd
(i. sz. 303-309) kusán hercegnőt vett feleségül, aki mintegy záloga lett annak,
hogy családja a Szászánidák iránt barátságos magatartást tanúsítson.
II. Hormizd halálakor a korona egy gyermekre, II. Sábuhrra szállt, akit
hosszú, hetven éven át tartó uralkodása alapján (i. sz. 309-379) teljes joggal
a dinasztia első két királyához méltó uralkodónak tarthatunk. A még gyer­
mek Sábuhr uralkodása idején a kusán királyság, az Iránban uralkodó zavaros
belső helyzetet és a hatalom gyengülését kihasználva, már-már visszaszerezte
régi hatalmát, sőt terjeszkedett is szomszédja rovására. De amint Sábuhr a fel­
nőttkort elérte, I. Sábuhr példája nyomán azonnal megindult a kusánok ellen.
A kusán birodalmat legázolta, területét, új tartományként, Iránhoz csatolta,
és kormányzását a balkhi szászánida hercegek közül választott királyokra
bízta. Irán politikai terjeszkedését kulturális terjeszkedés követte. A szászá­
nida művészet a katonai sikerek révén szélesre tárt kapukon hamarosan beha­
tolt Keletre, elérte Kínai-Turkesztán távoli városait, sőt még Kínát is.
Mivel keletről ellenség már nem fenyegette, II. Sábuhr nyugaton indította
meg a küzdelmet, hogy lemossa azt a szégyent, melyet II. Vahrámnak és
Narszénak a rómaiakkal kötött két békéje az irániak számára jelentett, s ami­
nek következtében Irán nyugati tartományainak jelentős részét elvesztette.
A hadműveletek azonban elhúzódtak. A szerencse kezdetben a rómaiaknak,
később viszont a perzsáknak kedvezett. Majd kénytelenek voltak a harcokat
egy időre felfüggeszteni, mert Sábuhrnak a keleti határvidéken elért korábbi
sikereit veszély fenyegette. A Királyok Királyát a kis kusánok* és a khioni­
ták-hephthaliták népének támadása kényszerítette arra, hogy keleten ismét
harcba szálljon. Végül engedményeket kellett tennie. A támadókat, miután
megegyezett velük, hogy Róma elleni harcához csapatokat bocsátanak a ren­
delkezésére, a kusánok földjén „szövetségeseiként" telepítette le. Visszautasí­
totta Róma próbálkozásait, hogy a helyzetet békésen rendezzék, és kezdetét

* Kis kusánok: a kusánok azon ága, amely e nép nyugatra vándorlásakor (i. e. 2. sz.) nem
vonult nyugatra a többi törzzsel, hanem Északkelet-Tibet völgyeibe és a Kuku-nor vidékére köl­
tözött. (Más elnevezésük: kis jüecsik; a kínai névenjüecsinek nevezett tokhár nép kusán dinasztiája
később az egész nép elnevezését is adta.)

268
vette az új hadjárat, amelynek során az új keleti szövetségesei támogatását
élvező II. Sábuhr, kiemelkedő haditettként, bevette Amidát.
A még Ktésziphónt is fenyegető római ellentámadás hiábavaló volt, a csá­
szári sereg Julianus császár halálát követően felhagyott a küzdelemmel, és
a békekötésben Sábuhr visszakapta a vitatott tartományokat. Armenia is fel­
szabadult. Róma azonban tovább folytatta intrikáit, hogy trónjára Róma-
barát uralkodót segítsen. Ezért Sábuhr végül radikális döntésre szánta el
magát: a perzsa tartománnyá tett kusán királysághoz hasonlóan, Armeniába
is bevonult csapataival, és kormányzását egy marzbánra, azaz határőrparancs­
nokra bízta.
Az Irán és Róma közötti viszály új, korábban ismeretlen jelleget öltött.
Amióta Nagy Constantinus elismerte a kereszténységet, és Armenia keresz­
ténnyé lett, Armeniát új, egyre erősödő vonzalom fűzte Bizánchoz. Ugyan­
akkor az armeniai nemesség egy része továbbra is fenn akarta tartani régi
kapcsolatait Iránnal, melynek civilizációja az évszázadok folyamán mély
nyomokat hagyott kultúrájukon. Az iráni-római háborúk tűzfészkeként sze­
replő Armenia lakossága két részre, Irán- és Róma-pártiakra szakadt, és az
a megoldás, amelyhez Sábuhr folyamodott, alkalmatlan volt arra, hogy
a szenvedélyeket lecsillapítsa. A Római Birodalom új hivatalos vallása fel­
színre hozta a Királyok Királya birodalmában élő keresztény alattvalók prob­
lémáját, akik az iráni hatóságok szemében politikai szempontból feltétlenül
gyanúsnak számítottak. Üldözésük vérrel szennyezte be II. Sábuhr hosszú
uralmának hátralevő éveit.
II. Sábuhr halálát a trónon ülő gyenge királyok és az erős zoroasztriánus
papsággal szövetkezett feudális jellegű arisztokrácia közötti, több mint egy
évszázadon át dúló viszályok követték. A főnemesek, bár a birodalom alapí­
tói mindent megtettek, hogy hatalmukat korlátozzák, a szokások révén
kiváltságaik egy részét megőrizték, és az öröklődővé váló magas birodalmi
tisztségek következtében befolyásuk egyre növekedett. A nemesség sziszte­
matikus ellenállása folytán az uralkodó tekintélye egyre gyengült, s már azt
sem tehette meg, hogy maga jelölje ki utódját, mint a legelső szászánida ural­
kodók. Ez alatt a hosszú időszak alatt Irán olyan monarchiává alakult át,
amelyben a királyt a szászánida családból választották, és a birodalmat az
egymással szemben álló jelölteket támogató párthívek küzdelme gyakran
válságba sodorta.
A nemesség befolyása már II. Ardakhsír idején erősödni kezdett, és ez
a folyamat III. Sábuhr és IV. Vahrám uralkodása alatt tovább folytatódott,

269
 éppen abban az időben, amikor Irán ismét az armeniai kérdés megoldásával
próbálkozott. Egy Rómával kötött kopromisszum Armeniát felosztotta
a két szemben álló hatalom között (i. sz. 389), és az ország négyötöde Iráné
lett. Armenia ezután már csak rövid ideig tarthatta meg saját uralkodóját,
s akárcsak korábban, amikor Róma provinciája volt, i. sz. 429-től kezdve
ismét egyszerű tartomány lett, melyet a nagykirály tisztségviselői kormá­
nyoztak.
A fent említett három uralkodó a keresztényekkel szemben türelmesebb
politikát folytatott, mint II. Sábuhr, de ebben a kérdésben az iráni politika
álláspontja mindig a külső helyzettől és az uralkodó személyétől függött.
I. Jazdagird idejében például a keresztényekkel való bánásmódban gyökeres
fordulat következett be. Az uralkodó, aki zsidó leányt vett feleségül, olyan
jóindulatot tanúsított a keresztények iránt, hogy azok „keresztény király­
nak" nevezték. Zsinatot hívott össze, Szeleukeiába katholikoszt, öt vidéki
városba pedig metropolitát nevezett ki, s ezenkívül a papságnak engedélyt
adott arra, hogy szabadon mozogjon a birodalomban. De a keresztények,
a jelek szerint, visszaéltek a nekik juttatott szabadsággal. A szentélyekkel és
a zoroasztriánus papsággal szemben tanúsított, időnként erőszakos magatar­
tásuk miatt a király, a zoroasztriánus papság nyomására, kénytelen volt poli­
tikáján változtatni.
Irán és az új keleti hatalom, a hephthalita királyság között feltehetően
I. Jazdagird uralkodása idején kezdődött az ellenségeskedés. A hephthaliták­
nak, akiket, mint említettük, II. Sábuhr telepített le szövetségeseiként a kusá­
nok földjén, sikerült a kis kusánokat félreállítaniuk, és erős birodalmat
teremteniük. Az i. sz. 5. század elején, az iráni központi hatalom gyengülését
kihasználva, a Hindúkus két oldalán terjeszkedni kezdtek, és magát Indiát is
fenyegették.
I. Jazdagird fiai között a trón megszerzéséért heves versengésre került sor.
Végül a trónviszályból V. Vahrám (i. sz. 421-438) került ki győztesen, hála
annak a segítségnek, amelyet Hira arab fejedelem nyújtott neki. Az Eufra­
tésztől nyugatra feküdt a Szászánidáknak ez a kis vazallus állama, ahol Vah­
rám nevelkedett. Jellegzetes példája ez az iráni dinasztikus ügyekbe történő
külföldi beavatkozásnak, ami a későbbiek során többször is előfordult, és
ami, több más okkal együtt, végül a birodalom hanyatlásához vezetett.
V. Vahrámot a szászánida királyok egyike sem közelítette meg népszerű­
ségben. A vitézségéről szóló számtalan legenda tette halhatatlanná a nagy
vadászt, a költőt, a zenészt, a sikeres életművészt, aki a hatalom egy részét

270
a főuraknak átengedve, elejét vette az uralkodó és a nemesség közötti viszá­
lyoknak. Alakja évszázadokon át, még a birodalom bukását követő időkben
is, az iráni művészek kedvelt témája maradt. A hephthaliták ellen szerencsés
kimenetelű háborút viselt, és sikerült hódító törekvéseiket megfékeznie.
Kisebb sikerrel ért véget az a rövid konfliktus, mely a keresztényüldözések
fellángolása miatt tört ki közte és Bizánc között. A konfliktust lezáró egyez­
ményben a keresztények elnyerték vallásuk szabad gyakorlását.
Az események Rómát és Iránt ismét megegyzésre késztették. Már
III. Sábuhr és Iovianus császár között létrejött egy megállapodás arra nézve,
hogy a két hatalom a Kaukázus hágóinak a védelmére közös lépéseket tesz.
A perzsák erődítményeket emeltek, és ezekben perzsa helyőrséget állomá­
soztattak, de a költségek egy részét a római arany fedezte. Ettől kezdve
a nomád hunok egymást érő hullámai szünet nélkül ostromolták ezeket az
erődítményeket, melyeken sikerült is időnként áttörniük. Így történt i. sz.
395-ben is, amikor a hunok nemcsak Armeniát, hanem Kappadokiát és
Észak-Szíriát is elözönlötték, sőt Antiokheia is veszélybe került. Ekkor
Róma ismét a korábbi kölcsönös segítségi egyezmény fenntartása mellett
foglalt állást, és a Kaukázusi-kapuk védelméhez segítséget nyújtott.
V. Vahrám idején megoldást nyert az iráni keresztények problémája.
A király támogatását élvező új katholikosz a belső viták miatt zsinatot hívott
össze, és ezen kimondták az iráni keresztény egyház Bizánctól való elszaka­
dását. Ezzel véget értek azok a gyanúsítgatások, amelyek az iráni kereszté­
nyeket a Rómával való együttműködéssel vádolták.
A keresztényeknek sikerült is elnyerniük II. Jazdagird (i. sz. 438-459) jóin­
dulatát. Ez azonban nem tartott sokáig, mert az uralkodó, aki eleinte nagy
érdeklődést tanúsított a vallások iránt, és az Iránban gyakorolt vallások
mindegyikét tanulmányozta, végül is megmaradt buzgó mazda-hitűnek,
s üldözni kezdte a keresztényeket és a zsidókat. Armeniában azt a döntését,
hogy az országot a mazda-hitre kell téríteni, általános felkeléssel fogadták, és
az iráni csapatok - miközben az uralkodót a hephthaliták elleni háború fog­
lalta le - vereséget szenvedtek. Ekkor Jazdagird a sereg élére állva benyomult
Armeniába, és szétverte a felkelőket, s hogy a népet vezéreitől megfossza,
magával hurcolta Iránba a legnagyobb családok és a papság vezetőit.
A birodalom belső helyzete Péróz uralkodása idején (i. sz. 459-484) még
tovább rosszabbodott. A városokat és a falvakat több egymást követő éven
át éhínség sújtotta, és az uralkodó kénytelen volt elengedni az adókat, sőt
gabonát szétosztani a nép között. A birodalomban vallásháborúk dúltak,

271
folytatódott a zsidóüldözés. A keresztények nesztoriánusokra (akik Krisztus­
ban két természetet, egy istenit és egy emberit láttak) és monofizitákra (akik
szerint a két természet Krisztus személyében összeolvadt) szakadtak. S végül,
Péróznak a hephthaliták elleni hadműveletei a birodalmat egészen a szakadék
szélére sodorták. Az uralkodó vereséget szenvedett, és fogságba esett, s hogy
szabadságát visszanyerje, kénytelen volt súlyos hadisarc fizetésére kötelezni
magát. Fiát, Kavádot túszként a hephthalita udvarban hagyta, míg a kívánt
összeget, újabb adók kivetésével és ismét a rómaiak segítségét kérve, meg
nem szerezte.
Bizánc a perzsákkal kapcsolatban okos politikát folytatott. Érdeke úgy
kívánta, hogy Irán az ütközőállam szerepét töltse be, és mintegy pajzsként
fogja fel a barbárok csapásait. Ellenkező esetben ugyanis a barbár támadások
a birodalom keleti határait veszélyeztethették volna, és Irán egyre fokozódó
gyengülése megnyithatta az utat a bizánci területek felé. Ezért eshetett meg
az, hogy Pérózt, aki veresége után a hephthaliták kezére jutott, ha a nyugati
forrásoknak hihetünk, Zénón császár vásárolta vissza. A római aranynak
Mezopotámia határait kellett védenie, hiszen a gazdag mezopotámiai tarto­
mányok könnyen a perzsák pusztító támadásainak a zsákmányává válhattak.
Ameddig azonban a perzsák erejét a barbárok kötötték le, Mezopotámiát
nem fenyegette veszély. Ezért, bár óvták Perzsiát a túlságosan nagy vereség­
től, ugyanakkor szítaniuk és táplálniuk kellett közötte és a hunok között az
ellentéteket. És valóban, az egyik szír krónikából arról értesülünk, hogy
a rómaiak bujtották fel a hunokat, akik a Kaukázusi-kapukon áttörve - ahol
Péróz csapatai álltak őrt -, megtámadták a perzsa uralkodót, és egészen Irá­
nig jutottak el, úgyhogy a Királyok Királyának haderejét mozgósítania kel­
lett ellenük.
Az ezt követő néhány éves szélcsend, mely elsősorban a hephthalitákra
vonatkozott - a kaukázusi határvidékre sokkal kevésbé -, lehetőséget adott
Péróznak arra, hogy rendbe tegye a birodalom pénzügyeit, és összegyűjtse
csapatait. Ezután úgy döntött, hogy ismét támadást indít ellenségei ellen.
Környezete hiába próbálta döntése megváltoztatására bírni, az uralkodó hajt­
hatatlan maradt. I. sz. 484-ben megtámadta a hephthalitákat, de újra veresé­
get szenvedett, sőt a balszerencsés vállalkozásért életével fizetett.
Péróz halálától kezdve Irán keleti szomszédja már nem az a birodalomhoz
tartozó, illetve neki adót fizető vazallus, ami korábban volt, még csak nem is
egyenrangú szövetségese. Szinte Irán feljebbvalója, és már az a készpénzben
fizetett évenkénti súlyos adó sem elégítette ki, amelyet Péróz négy utódjának

272
több mint fél évszázadon át fizetnie kellett. A hephthalita király megtett min­
dent azért is, hogy az iráni belügyekbe, elsősorban a trónkövetelők viszályai­
ba és az udvari intrikákba beavatkozzék. A Péróz után trónra kerülő Valakhs
uralkodása kezdetétől tudunk erről a törekvésükről. Valakhs trónját, alig
négyéves uralkodás után, az a Kavád foglalta el, aki - ne feledjük! - jó néhány
évet töltött ifjú korában a hephthalitáknál. Bizonyosra vehetjük tehát, hogy
a hephthalita udvar is közreműködött Kavád trónra jutásában (i. sz. 488).
„Minden balszerencsés kimenetelű háborúnak megvan a vallási és a politi­
kai következménye." Kavádnak súlyos örökség jutott, biztos, hogy súlyo­
sabb, mint elődei bármelyikének. A birodalom, az éveken át tartó éhínség,
valamint Péróz háborúi és veresége következtében a gazdasági összeomlás
szélére került. A vazallusok lázongtak, sűrűsödtek a nomád betörések. Az
északi határokat a hunok támadásai ellen kellett védelmezni, a hephthaliták­
nak pedig adót kellett fizetniük. Nagyobb szükség volt az aranyra, mint
valaha, de a kincstár üres volt. Kavád egyik követét a másik után küldte
Konstantinápolyba, eredménytelenül. Belpolitikai téren választania kellett
a még mindig erős nemesség és a nép között, melynek zöme Mazdag moz­
galmát követte, és a kisemmizettek érdekében jelentős reformokat követelt.
Kavád, hogy gyengítse a nemesség hatalmát, merész lépéssel a nép mellé állt.
A mazdagita mozgalom, melynek kozmogóniáját és eszkhatológiáját
Mazdag nagyrészt Mání tanításaira támaszkodva dolgozta ki, híveitől
önmegtartóztatást követelt, és arra szólította fel őket, hogy kerüljék a gyűlöl­
ködést és a háborúságot. Fő vonzereje társadalmi nézeteiben rejlett, melyek
szerint az emberek között a javakat egyenlően kell elosztani, a gazdagok
vagyonát, anyagi javaikat és asszonyaikat egyaránt, fel kell tehát osztani
a szegények között.
A szászánida társadalomban, amelyben az egyes osztályokat fal választotta
el egymástól, amelyben a közrendű nem is álmodhatott arról, hogy maga­
sabb rangra emelkedjék, mint amilyenben született, amelynek társadalmi
rendszere a családon, a vagyonon és az osztályok merev elkülönülésén ala­
pult, Mazdag joggal iráni kommunizmusnak nevezett programja valóságos
forradalmat jelentett. Egyes tudósok véleménye szerint a rabszolgák, a fél
rabszolgává tett parasztok, valamint a városok és a falvak egykor szabad
lakosságának a válasza volt ez a mozgalom a „feudalizmus" és „rabszolga­
tartó" rendszer kihívására. Osztályharc volt ez, melyben a nép tiltakozása
kapott hangot a főurak oly sok asszonyt rejtő háremei ellen.
Kavád a mozgalom hívévé szegődött, és ez számos új törvényében is tük-

273
röződött, közöttük olyanokban is, melyek az asszonyok helyzetével foglal­
koztak. De Kavádot egy összeesküvés következtében rövidesen megfosztot­
ták trónjától, börtönbe vetették és elítélték. Életét azonban megkímélték, és
sikerült hamarosan megszöknie, s a hephthalita udvarban talált menedéket.
I. sz. 499-ben egy hephthalita sereg élén visszatért Iránba, letaszította a trón­
ról fivérét, Zamaszpot, és a helyére ült. Ám politikájában ettől kezdve válto­
zás következett be. Mivel a hephthalitáknak továbbra is adót kellett fizetnie,
és a rendelkezésére álló hephthalita csapatokat neki kellett ellátnia, ellenségei­
vel szemben is az ő segítségükre támaszkodott. Amikor Róma megszegte az
ígéretét, és visszautasította a megállapodás szerint megígért részesedés kifize­
tését, bekövetkezett a szakítás. Kavád betört Mezopotámiába, s elfoglalta
Amidát, ahol gazdag zsákmányra tett szert. S miután Bizánccal egyezséget
kötött, bátran újrakezdte északon a hunok elleni hadműveleteket, melyek,
némi megszakítással, uralkodása végéig tartottak.
A mazdagita mozgalom közben már saját útját járta. Valóságos forrada­
lommá fejlődve, erőszakos cselekményekbe torkolló felkeléseket váltott ki,
hívei a főurak birtokain raboltak, elragadták az asszonyokat, és kisajátították
a földeket. Kavád, mióta trónját visszaszerezte, sokkal kevesebb lelkesedést
tanúsított a mozgalom vezetői iránt, akik között egyébként már áttért neme­
sek is voltak, és amikor szembeszegültek vele, mert fiát, Khoszroészt akarta
örököséül kijelölni, elhatározta, hogy szakít velük. A kirobbant hitviszály­
ban a zoroasztriánus és a keresztény papság állt a mazdagita szektával szem­
ben. A mazdagita mozgalom hívei alulmaradtak, lemészárolták őket, köny­
veiket elégették, javaikat elkobozták.
A mozgalmat elfojtották, nézetei azonban továbbéltek, és titokban terjed­
tek. Fél évszázaddal ezután a nyugati türkök nagy kagánjának a fia állt a sze­
gények és a kisemmizettek élére, elfoglalta a bokharai oázist, menekülésre
késztette a nemeseket és a gazdag kereskedőket. De győzelme rövid életű
volt, a lázadást eltiporták, vezetőjét igen nagy kegyetlenséggel kivégezték.
Valószínűleg a mazdagita elmélet inspirálta azt a felkelést is, amely az i. sz. 8.
század elején a khvárazmi sah fivérének, Khurzádnak a vezetésével robbant
ki. Khurzád, a hatalom megszerzése után, keményen elbánt az ország neme­
seivel, elvette vagyonukat, nyájaikat, leányaikat, asszonyaikat, és felosztotta
a szegények között. Az uralkodónak az arabok segítségéért kellett folyamod­
nia, akik Qutaiba vezetésével elfojtották a Khurzád irányította mozgalmat,
és a királyt visszahelyezték jogaiba.
Kavád, akihez közel álltak a társadalmi igazságosság eszméi, orvosolni

274
kívánta a fennálló helyzetet, és pénzügyi reformokat vett tervbe. Halála
azonban megakadályozta abban, hogy végre is hajtsa ezeket, megvalósításuk
utódjára várt. Említsük még meg, hogy Kavád uralkodása idején lett a nesz­
toriánizmus Iránban a kereszténység egyedüli formája, és az új keresztény
egyház, hogy a papi nőtlenséggel mindig is szemben álló zoroasztriánizmust
ellensúlyozza, szintén eltörölte a cölibátust.
A birodalom I. Khoszroész uralkodása alatt (i. sz. 531-579) győzedelme­
sen került ki az arisztokrácia és a nép között hosszú ideje tartó küzdelemből.
A trón szilárdabbnak tűnt, mint valaha, az uralkodónak sikerült minden osz­
tályt, még a papokat is hatalma alá hajtania. Egyik első döntésével visszaadta
a nagybirtokosoknak mindazt, amitől a mazdagita lázongások során meg­
fosztották őket. Körültekintően rendezte azoknak az asszonyoknak és annak
a számtalan nemesi gyermeknek a sorsát, akiket a zendülések idején elrabol­
tak. Az állam magára vállalta ennek az ifjúságnak a nevelését. Az idővel ezek­
ből az ifjakból kialakuló arisztokráciát egészen más kapcsolat fűzte az uralko­
dóhoz, mint a régi arisztokráciát.
Sürgős intézkedéseket léptettek életbe a vidék megmentésére: újjáépítették
a falvakat, helyreállították az utakat és a hidakat, kitisztították az elhanyagolt
csatornákat, pótolták az elpusztult állatállományt. Új törvényrendszert
vezettek be a birodalom pénzügyi szervezetének a megreformálására. A föl­
det birodalomszerte telekkönyvezték, és az adókat a föld termékenysége,
helye és a termelt növények alapján határozták meg. A fejadó alapja az adófi­
zető kategóriája és osztálya volt. Mindezeket a reformokat új szellemjárta át:
az a törekvés, hogy a birodalom alattvalóival szemben igazságosabb igénye­
ket támasztva, a követelések mégis biztosítani tudják az államháztartás jöve­
delmét, és elegendőek legyenek ahhoz, hogy az állam kezében tudja tartani
a belpolitikát és a külső ellenséggel folytatott harcokat egyaránt.
A reformok a hadsereget sem hagyták érintetlenül. A korábbi egyetlen
fővezér helyett a birodalom négy területi egységének az élére négy fővezért
neveztek ki. A köznépnek katonai szolgálatot kellett teljesítenie, Khoszroész
bevezette a parasztkatonaság intézményét. A határ mentén, hogy védelmét
jobban biztosítsa, meghódított törzseket telepített le. Ezek ugyanazt a felada­
tot töltötték be, mint a rómaiak vagy a kínaiak szövetségesei. Hatalmas erő­
dítményt építettek a Darband-hágón, hogy a nomád hódítók útját elvágják.
A Kaszpi-tenger délkeleti csücske mentén emelt több kilométer hosszú fallal
a gorgáni síkságot, a hegyek alkotta iráni pajzsnak ezt a védtelen pontját tor­
laszolták el.

275
 Khoszroész, a Bizánccal kötött „örökös béke" ellenére, i. sz. 540-ben
betört Szíriába. Elfoglalta és felégette Antiokheiát, lakóit Ktésziphón köze­
lébe, egy új, szülővárosukkal azonos mintára épített városba telepítette át.
A rövidesen megkötött béke, még magasabb adó fizetése ellenében, érintet­
lenül hagyta a birodalom nyugati határait, és ismételten biztosította a keresz­
tényeknek a szabad vallásgyakorlást. Khoszroész, aki elég erősnek érezte
magát, ugyanebben az évben megtagadta, hogy továbbra is adót fizessen
a hephthalitáknak, és a hephthaliták már nem voltak képesek arra, hogy aka­
ratukat Iránra kényszerítsék. Húsz évvel később, a nyugati türkökkel szövet­
kezve, Khoszroész végleg szétzúzta a hephthalita birodalmat, területét a szö­
vetségesek felosztották egymás között, s ezzel helyreállt az Óxosz vonala
mentén a keleti iráni határ. A hunok támadásaival szemben az északi határ
menti katonai erődítések jól megállták a helyüket, délen pedig a birodalom
bekebelezte Jement.
Irán területi terjeszkedése, hatalma, katonai sikerei túlságosan nagy
veszélyt rejtettek magukban, és Bizánc joggal félhetett mindenkori ellensége
újabb támadásától. Ezért nagyszabású diplomáciai tevékenységbe kezdve,
Irán-ellenes koalíció létrehozásával próbálta bekeríteni ellenfelét. Követeket
küldött a nyugati türkökhöz és a többi közép-ázsiai néphez, amelyeknek
a szövetség északkeleti szárnyát kellett volna alkotniuk. A két birodalom
között hosszan húzódó közös határ délnyugati szárnyát Bizánc az abesszi­
nekkel és az arabokkal kívánta biztosítani. Erőfeszítése azonban hiábavaló­
nak bizonyult.
Az újabb konfliktus, amelyet az armeniai zavargások váltottak ki, ismét
Irán katonai fölényét bizonyította. A Királyok Királyának a csapatai elfoglal­
ták és végigpusztították Mezopotámiát. Alig kezdődtek meg azonban
a béketárgyalások, amikor az öreg király, közel fél évszázados uralkodása
után, meghalt. A keleti hagyomány, melyet bűvöletbe ejtett, alakját ideális
királyként, a népek védelmezőjeként, az igazság bajnokaként, szigorú, de
jóságos uralkodóként őrizte meg. Diplomáciai és katonai sikerei, valamint az
iráni civilizációnak a művészetek, a tudományok és az irodalom területén
elért eredményei uralkodását a szászánida kor legkiemelkedőbb szakaszává
tették.
Fia, IV. Hormizd (i. sz. 579-590) - tehetséges, intelligens, képzett ember -,
apjához hasonlóan a nemességet és a papságot is kézben tartva, apja politiká­
ját kívánta folytatni. Nem lévén azonban elég óvatos, hamarosan szembe­
került az iráni társadalom e két hatalmas osztályával. Amikor helyzetét

276
keresztény alattvalóira támaszkodva próbálta megerősíteni, ez a zoroasztriá­
nus papságból még hevesebb ellenállást váltott ki.
Súlyosbodott a külpolitikai helyzet is. A bizánci politika lassan meghozta
a maga gyümölcsét, és a szászánida birodalomnak egyszerre három fronton
kellett ellenségeivel szembenéznie. E korszak egyik legkiemelkedőbb hadve­
zére, Vahrám Csóbín, jelentős sikereket ért el ugyan északon a hunok, kele­
ten pedig a türkök ellen, de Bizánctól vereséget szenvedett. Az elégedetlen
Hormizd megtorlást alkalmazott, mire a harcosai körében rendkívül nép­
szerű hadvezér fellázadt. A nemesség elérkezettnek látta az időt, hogy Hor­
mizddal leszámoljon. Elfogták, megcsonkították, és börtönbe vetették,
a trónra pedig fiát, II. Khoszroészt (i. sz. 590-628) ültették. De Vahrám Csó­
bín még magasabbra tört. Mint az egyik legelőkelőbb arszakida nemesi csa­
lád leszármazottja, egyenesen a trónra vágyott. A hadsereg támogatását
élvezve elfoglalta a fővárost, és királlyá kiáltatta ki magát. Ezzel a felségsértés
bűnét követte el, hiszen nem a szászánida családból származott.
Az államcsíny elől a tehetetlen Khoszroész Maurikiosz császárhoz mene­
kült. A császártól kapott támogatás hatásos volt: a bizánci csapatok segítségé­
vel győzelmet aratott Vahrám fölött, a lázadót megölték, és így Khoszroész
visszakapta a koronát. De a császári segítségért súlyos árat kellett fizetnie.
Perzsia szinte egész Armeniát elvesztette, és Bizánc határa elérte a Van-tavat
és Tifliszt.
Néhány év múlva, Maurikiosz meggyilkolását követően II. Khoszroész,
azzal az ürüggyel, hogy a császárt akarja megbosszulni, felrúgta kötelezettsé­
geit, és támadást indított Bizánc ellen. A perzsa sereg elfoglalta Armeniát,
bevette Edesszát, behatolt Kappadokiába, elfoglalta Kaiszareiát, és Scutari
mellett elérte a Boszporoszt (i. sz. 610). A következő évben elfoglalta Anti­
okheiát, Damaszkuszt és Jeruzsálemet, ez utóbbit három napon át fosztogat­
ták, miközben több mint ötvenezer keresztényt meggyilkoltak, majd a szent
ereklyéket, köztük a szent kereszt egyik töredékét is, Iránba vitték. A perzsa
sereg i. sz. 616-ban bevette Gázát, bevonult Egyiptomba, elfoglalta Babilónt
(Ó-Kairót) és Alexandreiát, majd felhajózott a Níluson, és elérte Etiópia ha­
tárvidékét.
Irán határai ismét olyan messzire nyúltak, mint amire csak az Akhaimeni­
dák idején volt példa. Miután Kisázsiában elfoglalták Ankürát (Ankarát),
Khoszroész hadvezérei Konstantinápolyt vették ostrom alá, ugyanakkor
sikerrel harcoltak keleten is a türkök vazallusai, a hephthaliták ellen. A szá­
szánida birodalom korábban még egyszer sem ért el hasonló sikereket, még

277
 sohasem tűnt olyan erősnek, mint II. Khoszroész idején. A bizánci biroda­
lom viszont még sohasem állt ennyire a szakadék szélén.
Bizánc válasza azonban nem sokáig váratott magára. Az új császár, Hérak­
liosz, erőteljes ellentámadásba kezdett. Néhány év leforgása alatt felszabadí­
totta Kisázsiát, és a Királyok Királyának seregét visszaszorítva, elfoglalta
Armeniát, és behatolt Azerbajdzsánba, ahol birtokába vette a legjelentősebb
iráni szentélyt. Majd, miután kapcsolatot teremtett a Kaukázuson átkelő szö­
vetségeseivel, a kazárokkal, behatolt a Tigris völgyébe és ostrom alá vette
Ktésziphónt. Khoszroész menekülni készült, de saját emberei elfogták és
meggyilkolták.
Meglepő és érthetetlen lenne a birodalom összeomlása és uralkodójának
tragikus halála, ha nem ismernénk az érem másik oldalát, a nagykirály jelle­
mét és az ország belső helyzetét. A kapzsi, mogorva, alattomos és gyáva
Khoszroész adóival se a nagyokat, se a kicsiket nem kímélve nyomorította
a népet. Annyira hatalmába kerítette a gyanakvás, hogy képes volt leghűsé­
gesebb szolgáit is elfogatni és meggyilkoltatni. Valósággal bolondja volt
a pompának, ágyasok, szolgák, zenészek és udvaroncok ezreit számláló
udvarára óriási összegeket költött. Az ország férfilakossága, amelyből a had­
viselés terhét viselő katonaság kikerült, számban erősen megcsappant. Ezek­
kel a súlyos terhekkel vette kezdetét az a fajta, vérveszteségből származó vál­
ság, amely az aránytalanul nagy erőfeszítések után szokta a népeket sújtani.
S ez már akkor a földre teríti őket, amikor még sikereket érnek el, és végül,
elbukva, az ellenség kezébe kerülnek.
Hérakliosz császár sikerei láttán, II. Khoszroész nagy kegyetlenséggel
vette üldözőbe a gyanússá váló keresztényeket. De mintha a természet erői
összefogtak volna ellene: a Tigris áradása virágzó területeket változtatott
mocsárrá, és összeomlott a ktésziphóni királyi palota egy része. A lázongó
hadvezérekkel körülvett, beteg Khoszroész, aki elutasította a Hérakliosz
javasolta békekötést, Mária bizánci hercegnővel kötött házasságából szár­
mazó saját fiától kapta meg a kegyelemdöfést.
A II. Khoszroész halála és a dinasztia utolsó tagjának, II. Jazdagirdnak
a trónra lépése között eltelt tizennégy év alatt Irán trónján nem kevesebb
mint tizenkét uralkodó követte egymást. Az utolsó nagykirály halálával
átszakadt az az erős kézzel és kegyetlenséggel emelt gát, mellyel Khoszroész
a feudális nagyurak és a hadvezérek ambícióit megfékezte. A háborúkban,
a túlzott adók és egyéb kötelezettségek fizetésében kimerült országban a riva­
lizálás és a szenvedélyek vihara tört ki. A trón várományosait az egyes cso-

278
portosulások csupán játékszernek tekintették, koronát téve a fejükre azért,
hogy néhány hónappal később gyilkosság áldozatai legyenek. Ha nem volt
kéznél férfi, asszonyokat ültettek a trónra. Így lett uralkodó Khoszroész két
leányából, Boranból és Ázarmídukhtból is.
A hadsereg támogatását vagy Bizánc segítségét élvező hadvezérek szintén
a trónra áhítoztak, bár erre, mivel nem a szászánida család leszármazottai vol­
tak, semmi jogot nem formálhattak. A királyi család tagjai viszont annyira
megfogyatkoztak - hiszen szinte mindegyiküket meggyilkolták -, hogy
amikor i. sz. 632-ben ismét király kellett a trónra, Isztakhrban kellett az oda­
menekült trónörököst megkeresni, és rejtekéből kicsalogatva, ott azonnal
meg is koronázták. De már túl késő volt: a birodalom, melynek katonai szer­
vezete oly fényesen bizonyította kiválóságát, éppen a hadsereg miatt bomlott
fel, a hadvezérek miatt, akik egy személyben tartományi kormányzók lévén,
a kormányzott területet sajátjukként kezelték.
Az előttünk álló kép meglepően emlékeztet az utolsó Akhaimenidák biro­
dalmára, önálló uralomra törő szatrapáival. A felmorzsolódó birodalom
helyén kis államok egész sora jött létre, melyek nevét az arab történészek
pontosan felsorolják. Nem akadt olyan erő, mely képes lett volna ellensú­
lyozni ezt a folyamatot, az új arisztokrácia pedig, mely létét I. Khoszroésznek
köszönhette, még túl fiatal volt ahhoz, hogy eredményesen támogathassa
a tekintélyét vesztett uralkodócsalád ingadozó trónját. És a primitív bedui­
nok támadása mindent elsöpört.
Rosztam fővezér, kiváló katonai tehetsége és erős hadserege ellenére, teljes
vereséget szenvedett Mezopotámiában, Hira mellett, Qádiszíjában. Maga is
életét vesztette a csatamezőn. Nem sokkal ezután elesett Ktésziphón, és az ott
őrzött hatalmas mennyiségű kincs mind az arabok kezébe került. Az ellenál­
lás a Felföldön folyt tovább, Jazdagird újonnan felállított serege Hamadántól
délre, a nahávandi síkon szállt szembe az arabokkal. De a győzelmet ismét az
arabok szerezték meg. A király udvarával kelet felé menekült, s akárcsak az
utolsó Akhaimenidát, őt is Marv környékén gyilkolták meg (i. sz. 651).
A birodalom elpusztult.

279
 A szászánida birodalom belső szervezete,
közigazgatása, hadserege

A szászánida kor kezdetéről származó közvetlen forrásaink nagy vonalakban

elénk tárják az iráni társadalom szerkezetét. Ez a társadalom szigorú felépí­
tésű piramishoz hasonlítható, amelyben szinte elképzelhetetlen volt, hogy
valaki az egyik osztályból a másikba lépjen át. A piramis csúcsán a birodalom
feje, aKirályokK i r á l y aállt.Alatta, lefelé egyre növekvő számú csoportok­
ban, helyezkedett el az állam tartóoszlopait, feudális alapjait képező, s a köz­
igazgatásban is részt vállaló négy réteg. Az elsőt azok a vazallusok, nagyobb
és kisebb fejedelmek alkották, akik Irán fennhatóságának hűséges elismerésé­
ért cserében koronájukat megtarthatták. Ide tartoztak a királyi család herce­
gei is, akikre a nagy tartományok, például Szisztán és Kermán, valamint
a meghódított és Iránhoz csatolt királyságok, közöttük a kusán birodalom
kormányzását bízták.
A Szászánidák idején a helyi dinasztiák száma, a párthus korhoz viszo­
nyítva, érezhetően csökkent, sőt ezek, elsősorban a birodalom szélső terüle­
tein, jóformán el is tűntek. A végvidékeken - mint már láttuk - olyanforma
szerepet játszottak, mint azok a népek, amelyeket a rómaiak, szövetségeseik­
ként, határaik mentén telepítettek le. Vazallusi kapcsolatuk általában csak
laza volt, de csapataikkal, ha a helyzet úgy kívánta, a birodalom rendelkezé­
sére kellett állniuk és meg kellett védeniük területüket. Egyszóval, a biroda­
lom külső védelmi gyűrűjét kellett biztosítaniuk.
A piramis következő, eggyel alacsonyabb fokán annak a hét nagy család­
nak a fejei álltak, melyek száma az akhaimenida kortól kezdve, tehát évszáza­
dokon át, változatlan maradt. Az általuk megtestesített feudális jellegű rend­
szert a Szászánidák közvetlenül a párthus korból kapták örökül, abból a kor­
ból, amelyben ezek a családok hatalmukkal a királyi hatalom szilárdságát is
veszélybe sodorták. A Szászánidák magát a rendszert átvették ugyan, de
mindent megtettek, hogy a nagy családok erejét csökkentsék. A szászánida
uralom első szakaszában, egészen II. Sábuhr haláláig, hatalmuk valóban
gyengült. Az I. Khoszroészt megelőzően a trónt birtokló királyok uralma
alatt, tehát a mintegy százhuszonöt éven át tartó zavaros és gyenge kézzel irá­
nyított időszakban viszont újra megerősödtek, majd az utolsó két nagykirály
idején ismét visszaszorultak. Többek között ez az évszázados jogai védelmé-

280
 ben a trónnal harcban álló arisztokrácia okozta a szászánida birodalom
hanyatlását és pusztulását.
A nagy családok kiváltságairól keveset, tudunk. Biztos azonban, hogy
hatalmuk egész tartományokra terjedt ki, ahol a parasztokat, a királyi kincs­
tárnak fizetett adókkal párhuzamosan, ők is adófizetésre kötelezték. Cseré­
ben ezek a nagy családok biztosították a birodalom katonai védelmét, és
éppúgy, mint a párthusok idején, szükség esetén kötelesek voltak csapatokat
kiállítani. A nagy családok némelyike öröklődő, a Szászánidák négy évszáza­
dos történelme során esetenként némileg változó polgári vagy katonai hiva­
tallal is rendelkezett.
A „nagyok és nemesek" osztályának nevezett rétegnek tulajdonképpen az
volt a feladata, hogy a nagy családok tagjainak mindent elsöpörni képes
hatalmát ellensúlyozza. Ide tartoztak az állam magas rangú tisztségviselői,
a miniszterek, a közigazgatás vezetői és a királyi hivatalnokok. Ennek az osz­
tálynak az erősítése, számbeli gyarapítása képezte a szászánida hatalom egyik
új vonását, és részben rájuk, részben a hadseregre támaszkodva tudta a szá­
szánida monarchia újjászervezni az államot, és olyan erővel felruházni, ami­
lyenre az Arszakidák idején sohasem volt példa.
A ranglétra alján a „szabadok" helyezkedtek el, azok a földből élő kisbirto­
kos nemesek és "falufőnökök", akik biztosították a kapcsolatot a parasztok
és a tisztségviselők által képviselt központi kormányzat között. Ezek a neme­
sek vagy kis lovagok felelősséggel tartoztak a közigazgatásnak az adókért,
amelyeket a parasztoktól nekik kellett beszedniük. Irán népességének a leg­
nagyobb része parasztokból állt. Dejure szabadok voltak, defacto viszont rög­
höz kötött jobbágyokként éltek, és a földdel, illetve a falvakkal együtt adták
és vették őket.
A szászánida közigazgatás szintén piramisra emlékeztetett, csúcsát
a „nagyvezír" vagy miniszterelnök foglalta el. Gyakorlatilag kezében tartotta
és az uralkodó többé-kevésbé hatásos ellenőrzése mellett gyakorolta is az
állam kormányzását. Ő helyettesítette a távollevő királyt, politikai és diplo­
máciai ügyekkel foglalkozott, ő írta alá az egyezményeket és a szerződéseket,
s esetenként még a hadjáratba induló sereg főparancsnoki tisztét is el kellett
látnia. Neki tartozott felelősséggel az összes „minisztérium" vagy díván,
mélyeket a jelentések, a diplomáciai szerződések, a hivatalos levelezés össze­
állításában, megszövegezésében rendkívül jártas „titkárok" irányítottak.
Ezek a szakképzett férfiak a dívánok irányításán kívül más közigazgatási fel­
adatot is elláthattak a kancelláriai szolgálatban, a levelezések, kinevezések,

281
kitüntetések intézésében, az igazságszolgáltatásban, a katonai és a pénzügyek
területén. E feladatok közül a pénzügyigazgatás volt az egyik legfontosabb;
élén az adóigazgató állt, aki könyvelők adószedők, ügynökök egész hadát
irányította. Hivatala nagy felelősséggel járt, hiszen ez volt hivatva biztosítani
az állam létét és működését.
Az állami jövedelem javát, mint minden, Iránhoz hasonló mezőgazdasági
államban, a földadó szolgáltatta, ehhez járult még a fejadó. Az adószedés itt is
- mint az az ókorban sokszor előfordult - lehetőséget adott a funkcionáriu­
soknak túlkapásokra, és gyakran a parasztok eladósodásához vezetett. A szá­
szánida kori Irán sem volt mentes ettől a sorscsapástól, mely az emberiség
történetében számos esetben, a Ptolemaiosz kori Egyiptomban éppúgy,
mint a 2-3. századi Rómában, súlyos társadalmi zavargásokat idézett elő.
A szászánida királyoknak, hogy a népet lecsendesítsék, sokszor el kellett
engedniük az adótartozásokat, vagy változtatniuk kellett az adóbehajtás
rendszerén.
A király volt a legfőbb bíró. Annak az alattvalónak, aki igazságának nem
tudott érvényt szerezni, joga volt erniatt az uralkodóhoz fordulni. Az iráni
nép a jognak és az igazságnak mindig megszállottja volt, és Iránban a jó bírák
nagy tekintélynek örvendtek. Megvolt ugyan az igazságszolgáltatásnak is
a maga dívánja, de ezt a feladatot általában a papság látta el, mert a jog és az
erkölcsi elvek szoros kapcsolatban álltak a vallással. Míg a vidéki városokban
a papokhoz fordultak igazságért, addig a falvakban a bíró szerepét a falufő­
nök vagy a földbirtokos töltötte be. Nem tudjuk hogy volt-e írott törvény­
könyvük, de a zoroasztriánus szent könyvek egész fejezeteket szenteltek
a jognak, hosszasan felsorolva a király, az állam, a vallás, a felebarátok elleni
és egyéb bűnöket. Általánosan alkalmazták az istenítéletet és a kínvallatást,
módszereik, ha a keresztény mártírokról szóló leírásoknak hinni lehet, külö­
nösen kegyetlenek és rafináltak voltak.
A belső közigazgatást a Szászánidák is tartományok, illetve szatrapiák sze­
rint szervezték meg. Az ezek élére állított nagy méltóságú tisztségviselőt
a királyi család vagy valamelyik nagy család tagjai, illetve a későbbiekben
a hadvezérek közül választották. A tartományokat elválasztó határok nem
mindig voltak szilárdak; az olykor végrehajtott mesterséges szétdarabolás
hátráltatta a közigazgatás működését, melyet aprólékosan megszerveztek
ugyan, de amely gyakran nem volt elég rugalmas ahhoz, hogy kedvezően
befolyásolja a termelőtevékenységet. A tartományokat körzetekre, a körze­
teket járásokra osztották, az előbbiek élén kormányzók, az utóbbiak élén kis-

282
birtokosok álltak. Ezeknek a kisbirtokosoknak voltak alárendelve a falvak
főnökei.
Ez az adminisztrációs gépezet szinte érintetlenül maradt fenn az arab hódí­
tás után is, sőt maradványai még napjainkban is felfedezhetők. Összességé­
ben nézve a rendszer maga az arszakida korból származott, abból a korból,
amikor a feudális arisztokrácia részt kezdett vállalni a közigazgatásból. A Szá­
szánidák nagy eredményt értek el azzal, hogy szilárd, a központtól függő és
a tartományokat a központtal összekötő ügyintézést tudtak kialakítani.
A párthusok sok-sok kis királyságra tagolt államával szemben a szászánida
birodalomnak sikerült megvalósítania a központosítást, és ezzel biztosította
hatalmát.
Hasonlóképpen aprólékosan szervezett rendszer szerint, pontosan kidol­
gozott és szigorúan betartott etikettnek megfelelően élte a királyi udvar is az
életét. Származásuk és hivataluk szerint az udvari embereket három osz­
tályba sorolták. A ranglétra legmagasabb fokán álltak az uralkodó rokonai és
a lovagok, ezután következtek a király kísérete és bizalmasai, végül a komé­
diások, a bűvészek és a szemfényvesztők. Jelentős szerep jutott az udvarban
a zenészeknek is, képességeik, illetve hangszerük szerint őket is három cso­
portba sorolták.
A több ezer embert számláló udvar hatalmas kiadásait és a közigazgatás,
a hadsereg, a közmunkák költségeit a különféle adókon kívül a korona birto­
kainak és az állam tulajdonát képező bányáknak a jövedelméből meg
a vámokból fedezték. A vámok ebben a virágzó kereskedelmet folytató
országban a bevétel jelentős részét képezték. Időnként pedig hadizsákmány­
nyal töltötték fel a nagykirály kiürült kincstárát. E nagy gazdagságnak a fel­
használása az uralkodótól függött. És ha akadt is a szászánida fejedelmek
között olyan felvilágosult uralkodó, aki népén is segíteni kívánt, többségük­
nek, az Akhaimenidákhoz hasonlóan, ugyanúgy az volt a célja, hogy minél
több kincset halmozzon fel. Így kerülhettek a hódító arabok kezébe azok
a gazdag királyi kincstárak, amelyek azután hosszú időn át izgatták a történé­
szek fantáziáját.
A szászánida állam történetének első három évszázada alatt a hadsereg fel­
állítása és vezetése a fővezér feladata volt. Ezt az öröklődő posztot mindig
a királyi család egyik tagja töltötte be. Közveden parancsnoksága alá két
magas rangú katonai tisztségviselő tartozott, egyikük a hadsereg ügyeit
intézte, a másik pedig a lovasságot irányította. Mindkét hivatalt a nagy csalá­
dok tagjai látták el. Khoszroész megváltoztatta ezt a rendszert, és megszün-

283
tette az egyedüli főparancsnoki tisztséget. Az ország északi, déli, keleti és
nyugati részét különválasztva, a hadsereg vezetését négy vezérre bízta, és
mindegyikük mellé helyettest nevezett ki. Ez az intézkedés, mellyel annak
akarta elejét venni, hogy az állam teljes hadereje egyetlen kézben összponto­
suljon, végül még veszélyesebbnek bizonyult. Hiszen láttuk már, milyen
végzetes szerepet játszottak ezek a hadvezérek a birodalom életének utolsó
éveiben.
A párthus hadsereghez hasonlóan a szászánida hadsereg is az iráni nemesek
által kiállított páncélos nehézlovasságra épült. Ezt fedezte a kisnemesek
alkotta, íjjal felfegyverzett könnyűlovasság. A rohamalakulatokat elefántok
követték, de a párthus seregben ezek az állatok sohasem szolgáltak. A hátvé­
det a gyalogság képezte, a rosszul felfegyverzett, rosszul kiképzett parasztok
nagy tömege, amely katonai szempontból nem volt jelentős tényező. Sokkal
többet értek a birodalom határvidékein élő vazallus népek, melyek a legelső
akhaimenida uralkodók korától kezdve küzdőképes és jó harci szellemű
lovas segédcsapatokat állítottak ki. A Szászánidák korában Szisztán lakói, az
alánok, a kusánok és a hephthaliták tartoztak közéjük. Nagyra becsülték az
armeniai lovasságot, melynek a szászánida seregben kiemelkedő szerep ju­
tott.
A hadsereg hadtestekre oszlott, ezek hadosztályokból álltak, a hadosztá­
lyokat pedig még kisebb, nagyjából a mai ezredeknek megfelelő nagyságú
egységek alkották. A párthus korban meglehetősen elmaradott hadviselés
tudománya nagyot lépett előre a Szászánidák idején, haditechnikájuk
a rómaiakéval vetekedett. A határok védelme érdekében - különösen
I. Khoszroész uralkodásától kezdve — katonai kolóniákat szerveztek, ezekbe
az engedelmességre szorított harcias népeket telepítették át. Ily módon
a birodalmat vazallus népekből álló védőgyűrű zárta körül, emögött állomá­
sozott az iráni reguláris hadsereg.
Valószínű, hogy a hadtudománynak igen gazdag irodalma volt, de erről
csak közvetett utalásokból van tudomásunk. Értekezéseket írtak arról, hogy
milyen legyen a hadsereg felépítése békeidőben, milyen háború idején, taná­
csokat adtak a lovasság helyes bevetésére és a lovak gondozására, utasításokat
az íj használatára és a katonai szolgálatot teljesítő közkatonák élelmezésére
vonatkozóan. Külön fejezetek foglalkoztak a taktikával, azzal, hogy hogyan
kell az ellenséggel bánni, hogyan kell a csata helyét és idejét kiválasztani stb.
Összességében nézve megállapíthatjuk, hogy ebben a korban az iráni hadtu­
domány semmivel sem maradt el a rómaiaké mögött.

284
 A szászánida birodalom vallása

A szászánida dinasztia trónra kerülése idején szülőföldjük, Fársz, Ahura­

mazdá kultusza mellett hűségesen őrizte Anáhitá kultuszát is. Anáhitá fő
szentélye Isztakhrban volt. Itt a tűz papjai, azaz a hérbedek végezték a szolgála­
tot. Közöttük, a jelek szerint, kiemelkedő szerepet töltöttek be a szászánida
család ősei. Már korábban is említettük, hogy Szászán, valamint apja fontos
tisztséget viselt ebben a vallási központban, és hogy mielőtt király lett belőle,
Pábag is örökölte apja tisztségét, továbbá Ardakhsír itt helyezte el ellenségei­
nek lenyúzott bőrét. A hagyományt I. Sábuhr is folytatta. Bisápurban alapí­
tott templomában minden csodálatot megérdemelnek azok a gigantikus
méretű berendezések, amelyekkel több száz méteres távolságból szállították
oda a vizet, és azok a szerkezetek, amelyek segítségével állandóan folyt a víz
a központi terem körül. A tűz kultusza itt talán a vízkultusszal párosult,
hiszen Anáhitá a víz megszemélyesítője volt.
Ez a kultusz vajon már a Zoroaszter által megreformált mazda-hit lenne?
Tény, hogy az állam megszilárdulása után Ardakhsír i Pábagán a zoroasztriá­
nus vallást a hivatalos vallás rangjára emelte. Zoroaszter reformja, mely az
i. e. 6. századra nyúlik vissza, az ősi iráni vallás többi istenének a kultuszával
szembeállította Ahuramazdáét, s szerinte egyedül Ahuramazdá avagy
a „Bölcs Úr", valamint kísérete méltó imádásra. Ahuramazdá a teremtője
a világnak, a"JótevőSzellemnek" és magába-foglalás révén a „Pusztító Szel­
lemnek" is. E vallás rítusa számtalan szabály megtartását kívánta meg, a szer­
tartásokat hierarchikus rendet alkotó papság végezte.
Még nincsenek pontos adataink arról, hogy a szászánida kor kezdetén vol­
tak-e a zoroasztriánizmusnak Fárszban hívei. A Maszdzsed-e Szoíeimán-i
szent teraszon folytatott kutatások viszont bebizonyították, hogy a párthus
korban, s ennek megfelelően a Szászánidák uralkodásának a kezdetén is, Irán
délnyugati részének a lakossága, mint már szó is esett róla, a mazda-hit egy
másik változatának, a zervanizmusnak a híve volt.
E hit alapját az ősi iráni isten, Zurván, a „Végtelen Idő" imádása képezte.
A kétnemű Zurván ikreket, Ohrmazdot és Ahrimant, a Jó és a Rossz szelle­
mét hozta a világra. Zurván négyalakú istenség volt, és az Ahuramazdá,
Anáhitá, Mithra és Verethraghna hüposztászisok alkotta négyességbenjutott
kifejezésre. Párthus korból származó szentélyeiket a Maszdzsed-e Szolei­
mán-i szent teraszon tártuk fel.

285
 A szászánida dinasztia uralkodása alatt mindvégig, tehát közel fél évez­
reden át, engesztelhetetlen harc dúlt a mazda-hit két formájának, a hiva­
talos zoroasztriánizmusnak és az ősi hithez hű zervanizmusnak a hívei kö­
zött.
Az i. sz. 3. század végén, II. Vahrám uralkodása idején, majd pedig II.
Sábuhr alatt, tehát az i. sz. 4. század közepén a zervanizmus hívei ádáz üldö­
zésnek voltak kitéve. Az i. sz. 5. században azonban a zervanizmus hosszú
időn át diadalmaskodott, hála Mihr-Narszé, a nagy államférfi heves védel­
mének, aki — míg három egymást követő uralkodó mellett a „nagyvezíri"
hivatalt töltötte be - a zervanizmust hivatalos vallássá tette. Péróz idején
azonban ezt végérvényesen felszámolták.
I. Sábuhr uralkodása idején, amikor a fiatal, szilárd alapokra helyezett
birodalom jelentős sikereket ért el a nemzetközi politikában amikor a Róma
ellen viselt harcbanazállamm i n d e nerőforrásátösszpontosítani kellett, újra
napirendre került a birodalmi vallás kérdese. Bizonyára ebben kereshetjük
annak a magyarázatát, hogy miért tanúsított Sábuhr olyan nagy figyelmet
Mání és vallása iránt, s hogy miért kedvelte meg annyira a prófétát, hogy
kíséretébe is fogadta.
A nemesi származású Mání Zoroaszterhez, Buddhához és Jézushoz hason­
lóan isten küldöttének mondta magát, akinek az a feladata, hogy a korábbi
kinyilatkoztatásokat kiegészítve olyan új általános vallást hirdessen, amely
- akárcsak a kereszténység - mindenfajta és minden társadalmi helyzetű
ember előtt nyitva áll. Vallása alapját a fény és a sötétség, tehát a jó és a rossz
ellentéte képezte, azé a két, egymással öröktől fogva élesen szemben álló
elemé, amely a világot alkotja. Mivel az ember esetében a lélek a fény, és
a test a sötétség, a léleknek a testtől való megszabadítása képezte az egész
manicheus erkölcs központi témáját. Ha majd az anyag rabságában vergődő
minden lélek, szinte az összes fény felszabadul, és eléri a napot, összeomlik és
szétesik az ég és a föld, a fény birodalma viszont örökké létezni fog.
A vallási gyakorlatban a hívek kiválasztottakra és hallgatókra oszlottak.
Az előbbiek alkották a papságot, nőtlenséget fogadtak, nem ehettek húst,
tartózkodniuk kellett a kapzsiságtól és a hazugságtól. A hallgatók ugyanúgy
házasodhattak és dolgozhattak, mint a többi ember, de meg kellett őrizniük
tisztaságukat, és kerülniük kellett a gazdagság hajhászását. Az új vallás nem
ismerte se az áldozatokat, se az istenábrázolásokat, hívei viszont imádkoztak
és böjtöltek.
A judaizmust elutasító, Mózest és a prófétákat ördögöknek, istenüket

286
pedig a sötétségistenének tartó manicheizmus kozmogóniája a gnosztikusok
hatása alatt alakult ki. Mání az evangéliumok egyes részleteit is átvette. Ta­
naiban Jézus jelentős szerepet kapott.
I. Sábuhr, miközben Mánít jóindulatával elhalmozta, lehetővé tette, hogy
térítő tevékenységét szabadon folytassa, és hívei számát gyarapítsa, vajon
gondolt-e arra, hogy egy napon a manicheizmust államvallássá tegye? Gon­
dolt-e arra, hogy az új dinasztiának, mely a birodalmat talpra állította, és
ismét erőssé tette, új szellemi javakkal is fel kell azt ruháznia, és be kell fogad­
nia ezt az iráni földön született vallást, amelynek iráni apostola volt, s amely
türelmes szinkretizmusa révén ki tudta elégíteni a kor igényeit, míg az Isz­
takhrból származó kultusz már arra sem volt képes, hogy megvédje magát
a nagy vallások, elsősorban a kereszténység sikereivel szemben?
Mání vallása talán alkalmas lehetett volna arra, hogy ezeknek az igények­
nek megfeleljen. De a mazda-hitű papság és különösen az északi mágusok
- akiknek a vezetője, Kardér, Sábuhr utódai, főleg II. Vahrám idején az állam
első embere lett - Sábuhr halálát követően heves ellentámadásba kezdtek.
Könnyű magyarázatot adni arra, hogy ez miért következett be. A mazda-hit,
melyet kelet felől a második kusán dinasztia trónra jutása óta egyre jobban
terjedő és a dinasztiaalapító Kaniska uralkodása óta államvallás rangjára
emelt buddhizmus, nyugat felől pedig, Észak-Mezopotámiában egymás
után kialakuló központjaival a kereszténység és a Babilóniában még mindig
erős judaizmus fogott közre, magában Iránban is veszélybe került a maniche­
izmus és papsága miatt, mely létét Mánínak köszönhette.
I. Sábuhr halálát követően, Sábuhr fia, I. Vahrám uralkodása alatt Mánít
bíróság elé állították, elítélték és kivégezték. Híveit üldözni kezdték, akik
ezért elhagyták az országot, egy részük kelet felé, Közép-Ázsiába menekült,
ahol a manicheizmus kedvező fogadtatásra talált, mások pedig Szíria és
Egyiptom felé keltek útra. Fárszban négy, sziklára és emlékműre vésett hosz­
szú feliratban dicsőítette magát Kardér, mert üldözte „a zsidókat, a buddhis­
tákat, a bráhmanákat, a nazoreusokat, a keresztényeket... és a zandíkokat
(manicheusok), és istenszobraikat összetörette".
Kardér eltűnésével és I. Sábuhr fiának, Narszénak a trónra jutásával azon­
ban a helyzet megváltozott. Róma elleni harcában Narszé az Irán nyugati
határain élő arabokra próbált támaszkodni, akik viszont a manicheizmus
hívei voltak. Egyiptomban szintén sokan követték Mání tanait, és kapcsola­
tot tartottak fenn Mání iráni híveivel. Jóindulatú politikájával Narszé Irán
számára megnyerte mindkét népet, amelyek fontos szerepet játszottak az-

287
 után a Diocletianus elleni felkelésekben. Mintha ismét kedvezővé vált volna
a helyzet ahhoz, hogy a manicheizmus és esetleg a kereszténység is újra terü­
letet nyerjen Iránban.
Forrásaink hiányossága miatt nem tudjuk, milyen események következté­
ben került ismét a mazda-hit előtérbe. Annyi azonban bizonyos, hogy Nagy
Constantinus megtérése nagymértékben befolyásolta az iráni valláspolitika
alakulását. Ezt az eseményt, II. Sábuhr uralkodása idején, a gyanússá vált
keresztények üldözése követte. Ugyanakkor a rómaiak a manicheusokat
nézték gyanakvással, perzsa ügynököknek tekintették őket. A mazda-hit
ennek a folyamatnak az eredményeképpen visszanyerte régi helyét, és a zer­
vanizmus szétzúzása után, az anyagiakat a szellemiek fölé helyezve ismét
megerősítette szövetségét a királysággal.
Vajon mennyit őriztek meg a kor mágusai a zoroasztriánizmusból, és
milyen szerepet játszott ez a hivatalos államvallás formálódásában? Megma­
radt az Ahuramazdába vetett hit és az egyedüli isten uralkodó eszméje. Már­
pedig az egyistenhitet hirdető vallások korában ez az eszme komoly fegyvert
jelentett a papok kezében, akik beolvasztották tanaikba a délnyugati hagyo­
mányokat, s ha az ősi isteneket, például Anáhitát és Mithrát nem tudták is fel­
számolni, de a háttérbe száműzték őket. Ugyanakkor, nehogy lemaradjanak
„a Könyv népeinek mediterrán szokása" mögött, nekik is hasonló fegyverre
kellett szert tenniük, és szent hagyományaikat írásban kellett rögzíteniük. Ez
a könyv az Aveszta lett, ebben gyűjtötték össze a részben igen távoli időkre
visszanyúló szájhagyományokat. Egyes vélemények szerint az Avesztát az
i. sz. 4. században állították össze, mások szerint viszont csak a 6. században.
Akárhogyan volt is, ezt a kérdést egyelőre nem tudjuk eldönteni, mint aho­
gyan még arra sem tudunk választ adni, hogy „politikai és rendőri" fel­
adataik teljesítése mellett egyes emelkedett szellemű mágusok vajon nem
igyekeztek-e az új vallást a filozófia és a tudományok segítségével is korsze­
rűbbé tenni.
A politikai egység megteremtése után Iránban vallási egység is létrejött:
a világi hatalom erőteljes támogatását élvező zoroasztriánizmus, miután szét­
zúzta a zervanizmust, és elűzte a manicheizmus híveit, a kereszténységet az
Eufratész mentén, a buddhizmust pedig a Helmand vonalán állította meg.
Ahogyan a hellénizmus idején Irán szembeszállt a görög civilizáció kozmo­
politizmusával, ugyanolyan hévvel fordította most újjáéledő ősi népi öntu­
datát a Róma által képviselt kozmopolita világ és új keresztény vallása ellen.
A mágusok által összekovácsolt és államvallás méreteire fejlesztett zoroaszt-

288
riánizmus maga is hozzájárult ebben a harcban az állam megszilárdításához,
és a nép szellemi erőit Kelet védelmének a szolgálatába állította. Ennek a nyu­
gati hatalommal szemben vívott harcnak Irán volt a bajnoka.
A végleges formáját elnyert és szentesített hivatalos kultusznak szigorú
előírásokat követő építészet felelt meg, melyben két egymástól független, de
ugyanahhoz a rítushoz kapcsolódó és az iráni vallási rítus ősi hagyományait
híven őrző épülettípus alakult ki, a csahártáq és az átasgáh.
Az archaikus iráni emelvényből vagy szentélyből - ahol szabad ég alatt zaj­
lottak a szertartások - a négyoszlopos templom hatására jött létre a csahártáq,
az a négy oldalán nyitott kis épület, melynek négy oszlopra helyezett kupo­
lája a mennyboltot jelképezte.
A szabadban végzett szertartások alatt a tüzet az átasgáhban, ebben a kis
méretű zárt épületben, a csahártáq közelében őrizték. Falait azzal a hagyomá­
nyos, habarcsba öntött kő technikával emelték, amelyet még napjainkban is
alkalmaznak.

A szászánida kor képzőművészete,

irodalma és tudományos élete

A szászánida képzőművészet nem váratlan újjászületés eredménye, mint

ahogyan azt sokan gondolták. Ugyanakkor nem tarthatjuk sem a görög
művészet késői megjelenési formájának, sem a nyugati hatásoktól teljesen
megszabadult ősi keleti hagyományok feléledésének. A négy évezredes
múltra visszatekintő ókori keleti művészet utolsó szakaszát képező szászá­
nida művészet, mely a több mint egy évezrede élő iráni művészet szintézise­
ként lépett fel, továbbra is készen állt arra, hogy befogadja és az őt tápláló föld
hagyományainak megfelelően alakítsa a kívülről érkező hatásokat. Ez az
elsősorban még mindig befogadó művészet, egy világbirodalom művészete­
ként, maga is messzire sugárzott, és adakozó szerepében elérte a világ legtá­
volabbi tájait is. A szászánida művészet legkorábbi alkotásai közvetlenül
kapcsolódnak a párthus művészet alapvetően iráni jellegű utolsó korsza­
kához.
Firuzábád városát, mint már említettük, Ardakhsír még trónra lépése előtt
a párthusok által előszeretettel alkalmazott kör alakú alaprajz szerint építtette.

289
87. Bisápur város alaprajza
I. Sábuhr uralkodásától kezdve az új alapítású városok elrendezésében válto­
zás következett be. Bisápur városát (87. ábra) a nyugati hagyományok hip­
podamoszi alapelveinek megfelelően, téglalap alakú elrendezés szerint, a fel­
szín változatos formáihoz igazodva építették fel, két fő útvonala a város
közepén derékszöget alkotva keresztezte egymást. A Szászánidák nagy vá­
rosépítők voltak, a történeti forrásokból ismerjük azt a széles körű városépítő
politikát, mely a dinasztia csaknem minden fejedelmének az uralkodását jel­
lemezte. Bisápuron kívül semmit sem tudunk a többi szászánida város elren­
dezéséről, ismerjük viszont azokat a városokat, melyekben az iráni uralko­
dók római foglyaikat elhelyezték. Ezek közé tartozott a Dezful és Sustar
között fekvő Gundésábuhr, ahol I. Sábuhr telepítette le foglyait. A város szé­
les téglalap alakban elnyúló, az ekék nyomán szinte teljesen eltűnt romjai
meglepően emlékeztetnek egy római katonai tábor alaprajzára. Ugyanezt
figyelhettük meg Szúsza mellett, Eiván-e Kerkhában is, ahol a hagyomá­
nyok szerint II. Sábuhr helyezte el a nyugatról odahurcolt foglyokat.
A mélyen a népi talajban gyökerező szászánida építészet a párthusok alatt
ismert építészet hagyományait folytatta. Az i. sz. 3. század végéig az épülete­
ket gondosan egymás mellé illesztett, nagy, faragott kőtömbökből emelték.
Így épült az a bisápuri palota is, ahol Sábuhr császári foglyát, Valerianust
elhelyezte. A palota nagy kőtömbjeit történelmi eseményeket - a lován
rohamra induló királyt, valamint álló alakokat - ábrázoló domborművek
borították, arról tanúskodva, hogy a szászánida korban, legalábbis a kezde­
tén, az épületek díszítésére reliefeket alkalmaztak. A hatrai paloták stílusában
építették a Bagdadból Kermánsáhba vezető úton fekvő Táq-e Girre-i eivánt
(88. ábra), valamint a bisápuri templomot és a paikuli tornyot. Különleges
hely illeti meg azt a Bisápur központjában emelt kétoszlopos fogadalmi
emlékművet, amelyen - mint feliratából (89. ábra) tudjuk - I. Sábuhr király
szobra állt. Az együttes az iráni felfogás szerint átformált szír-római stílus
szerint készült. Az előtérben még ma is látható a király szobrának a talapzata
s két oldalán a két kis tűzoltár. A feliratnak az egyik oszlop kellős közepén
történő elhelyezése szintén a keleti hagyományt követte.
Az előbbi építészeti technikánál jóval szélesebb körben alkalmazták
a gipszhabarcsba öntött terméskővel való építkezést. Ezzel a módszerrel
emelték a firuzábádi palotát, amelyet az eivánok dongaboltozata és a négyze­
tes alapon emelt kupola tesz különösen érdekessé (90. és 91. ábra). A palotae­
gyüttesben szerencsésen sikerült megoldani az akhaimenida építészetben
egymástól elkülönülő fogadótermek és magánlakrészek összekapcsolását.

291
292

88. Táq-e Girre

 89. Középperzsa írás

I. Sábuhr bisápuri palotájának az építésekor ugyanezt az öntött kőfal-techni­

kát alkalmazták. A középső részén kupolával fedett nagy trónterem négy
eivánt is magába foglalt, ily módon kereszt alaprajzú együttes alakult ki.
Az égetett téglát továbbra is széles körben alkalmazták, főleg Babilóniá­
ban. Itt még ma is áll, boltozatosan fedett fogadótermével, a ktésziphóni
királyi palota egy része. Hagyományos építőanyag volt a vályogtégla is,
alkalmazásának egyik szép példája az isztakhri városfal, mely valószínűleg
még a szászánida kor előtt készülhetett (92. ábra). Kerek tornyai viszont,
a jelek szerint, a római császárkortól kezdve keleten elterjedt építészeti formát
szemléltetik. Hasonló tornyokat emeltek a bisápuri várban és Taxilában,
abban az északnyugat-indiai városban, melyet az i. sz. 2. században a máso­
dik kusán dinasztia építtetett.
Némi változás következett be a vallási célú építészetben. A négyzetes alap­
rajzú tűztemplom központi termét négy folyosóval vették körül. Az eddig
megismert legnagyobb tűztemplomot (a falak magassága 14 méter) Bisápur­
ban ástuk ki (93. ábra). Firuzábádban a templom mellett torony emelkedett,
amelynek a tetején tűz égett a szabadban végzett szertartások idején (94.
ábra). A szertartásokat általában a négy oldalukon nyitott kis épületek körül
végezték, amelyeknek négy oszlopára központi kupolával koronázott négy
boltív támaszkodott. A templomban őrzött szent tűzzel lobbantották lángra
a serpenyők tüzét, melyet a hívek nagy tömege előtt a kupola alá helyeztek.
A paloták és a lakóházak téglából, illetve kőből rakott falait festett stukkó­
val díszítették, hogy eltakarják a felület egyenetlenségeit. Ardakhsír firuz-

293
294

90. A firuzábádi palota romja

 91. A firuzábádi palota rekonstruált homlokzata

ábádi palotájában - amely e kor palotái közül a legkorábbi - ez a díszítés igen

egyszerű, csupán egyiptomi stílusú szemöldökpárkányból áll (95. ábra),
ugyanolyan motívummal, mint amilyennel a perszepoliszi palotákban az
ajtókat és a fülkéket díszítették. A dinasztia második uralkodójának,
I. Sábuhrnak az uralkodása idején azonban hirtelen változás következett be
a stukkódíszítésben. Nem sokkal Valerianus császár felett aratott győzelme
után építtetett bisápuri palotájában a nagy fogadótermet hatvannégy, stukkó
domborművekkel bélelt fülke díszítette, amelyeknek különböző elemei:
a meander-, az inda- és az akantuszlevél-motívumok a szír-római stílusirány­
zat uralkodó szerepéről tanúskodnak.
A későbbiekben a díszítőelemek állat- és növényábrázolásokkal, vadászje­
lenetekkel, sőt fejedelmi arcképekkel bővültek (XVI. tábla). A szászánida
kor végén a stukkó dombormű a kőfaragók munkájára is hatott. Ezzel
magyarázható a Táq-e Bosztán-i barlang architektonikus díszítésének (96.
ábra), illetve azoknak a kő oszlopfőknek a stílusa, melyek a királyi kerti pavi­
lonokban maradtak fenn (97. ábra).
A történeti források tudósítanak arról, hogy a szászánida palotákat festés­
sel is díszítették, és a ktésziphóni palota egyik freskója Antiokheia bevételét
ábrázolta. A szászánida kori Eiván-e Kerkhában végzett legfrissebb ásatása­
ink is azt bizonyítják, hogy a királyi palota falait freskók fedték.
A bisápuri palotában talált mozaikok, melyek az eiván padlóját borították,
még teljesebbé teszik a képet, hiszen a mozaikok mesterei, mint tudjuk, fes­
tett vázlatok alapján dolgoztak. A mozaiklapok egy része arcképet ábrázol,

295
 92. Vályogtégla városfal Isztakhrban

a huszonkét képmás között két azonos sincsen, ami arra mutat, hogy a kor
művészei az ábrázolt arcban törekedtek visszaadni a modell vonásait. Egy-
két profilban ábrázolt fejtől eltekintve az arcok háromnegyed nézetben látha­
tók. Bizonyára ez volt a szászánida művészetnek szír-római hatásra kialakult,
kedvelt nézete. A férfi- és női portrékkal váltakozó, ezeknél nagyobb méretű
mozaiklapokon legyezőt tartó udvari dáma, hosszú ruhás, virággal koszorú­
zott és kezükben virágcsokrot tartó kurtizánok, valamint húros hangszeren
játszó meztelen zenészleány láthatók. A dura-európoszi festményekhez
hasonlóan a mozaiklapokat hellénisztikus ihletésű architektonikus motívu­
mok keretezik.

296
 93. Bisápur. A tűztemplom alaprajza

A szászánida uralkodók még elődeiknél is jobban ápolták a szikladombor­

művek hagyományát, mely az i. e. 3. évezred óta élt Iránban. E korból a Fel­
földön és különösen a dinasztia szülőföldjén, Fárszban, több mint harminc
dombormű maradt ránk. Egyetlenegy vallási jellegű sincs közöttük. Ural­
kodói beiktatási jelenet, diadalmenet, az ellenfél felett aratott győzelem,
vadászat, a kíséretével vagy családtagjaival körülvett király — ezek a szászá­
nida monumentális művészet négyszáz éves történetének különböző stílus­
irányzatait igen szerencsésen szemléltető témák.
Kezdetben, ahogy az az Ardakhsírnak IV. Artabanosz felett aratott győ­
zelmét ábrázoló firuzábádi domborművön látható, a párthus művészet
hatása érvényesült, ami a relief laposságában és a véséssel jelzett részletekben

297
 94. A firuzábádi tűztorony

jutott kifejezésre. A formák azonban rövidesen, még ugyanannak a király­

nak az uralkodása alatt, mélységükben is kezdtek kirajzolódni és plasztiku­
sabbá válni, különösen azon az ősi keleti heraldikus stílusú beiktatási jelene­
ten, amelyen a király is és az uralkodónak a királyság szimbólumát, a szala­
gokkal díszített gyűrűt átnyújtó Ahuramazdá isten is lóháton ül. Lovuk
patája alatt szétzúzva terül el Ardakhsír ellenfele, a legyőzött párthus ural­
kodó, illetve Ahuramazdá ellenfele, a gonosz szelleme, Ahriman.
I. Sábuhr uralkodásától kezdve nyugati hatásra a viselet ábrázolásának
ismét új módja kezdett kialakulni. A ruházat, mely korábban szinte nem is
vett tudomást az általa fedett test formáiról, ettől kezdve szinte együtt élt

298
 95. Firuzábád. A palota stukkódíszítése

velük. A római történeti domborművek példája nyomán az iráni művészek

is teljes jelenetek ábrázolásával próbálkoztak, a kompozíció középpontjában
álló fejedelem körül mintázva meg a többi szereplőt, mint ahogyan azt
a Valerianus fölötti diadal emlékére emelt bisápuri reliefen láthatjuk (86.
ábra). Az egyes csoportok ábrázolása azonban oly módon történt, hogy egy­
séges hatást sohasem sikerült elérniük. Jó példája ennek egy másik, szintén
bisápuri, kör alakú, ötsávos győzelmi dombormű, amelyen érezhető alkotó­
jának az a törekvése, hogy a római reliefeket, elsősorban a Traianus-oszlop

299
 96. Táq-e Bosztán. Domborműves oszlopfő részlete

domborművét igyekezett utánozni. Míg azonban a császárnak, aki Rómá­

ban az emlékművet állíttatta, az volt a szándéka, hogy az oszlopon szalagsze­
rűen felfelé haladó domborművön, mint egy kibomló könyvtekercsen, sza­
badon, egymáshoz kapcsolódva örökítse meg hadi tetteit, addig I. Sábuhr
kör alakú lapos reliefje nem más, mint egymással és a fő jelenettel kapcsolat­
ban álló sávok sora, s az egész ábrázolás mindössze egyetlen szigorúan meg­
határozott témára szorítkozik.
A szászánida reliefművészet I. Vahrám uralkodása idején érte el csúcspont­
ját. E király bisápuri beiktatási jelenete elevenség és kifejező erő tekintetében
túlszárnyalja, amit az iráni művészek valaha is alkottak. II. Vahrám idején

300
 97. Biszotun. Oszlopfők egy elpusztult épületből

még őrizni tudták a jó színvonalat, de az i. sz. 4. századtól kezdve a színvonal

mindjobban süllyedt, az ábrázolás egyre többet veszített művészi erejéből,
ismét síkszerűvé vált, és a részletek kidolgozásában újra a bekarcoláshoz
folyamodtak. A Táq-e Bosztán-i barlangnak a korszak végéről származó
domborművei (98. ábra), melyek vadászjeleneteket ábrázolnak, már a festé­
szet erőteljes hatásáról tanúskodnak.
Sokszor hangsúlyozták a szászánida dombormű és a római történeti relief
közötti hasonlóságot, amiben van is némi igazság. Ugyanakkor a két eltérő
világból, a két, szinte ellentétes felfogásból fakadóan e két művészeti kifeje­
zési mód között éles különbségek is vannak. Az építészetnek mindig aláren­
delt római reliefen a méretek mindig kisebbek a valóságosnál, míg a szászá­
nida domborműveken szereplő személyek gyakran meghaladják az emberi

301
302

98. Táq-e Bosztán. Királyi vadászatot ábrázoló dombormű

méreteket. A római domborművön a történelmi valóságot, egy-egy politi­
kai eseményt olyan, összefüggő képsorban kívántak ábrázolni, amelyben
szerencsésen ötvöződött a valóság és az allegória. A szászánida reliefek java is
történelmi eseményből született, de az esemény egyetlen kiemelkedő mozza­
natát vette alapul, és egyedül erre korlátozódott. Nyugaton mintha film
peregne a nézők előtt, Keleten viszont a leglényegesebb jelenet fényképét
mutatják be. A képen, amelyre a győzelmet exponálják, az álló vagy lovon
ülő király, illetve isten éppen földön fekvő ellenségét zúzza szét, vagy a szá­
szánida király éppen párharcban teríti le ellenfelét és annak lovát. Sohasem
kétséges a csata kimenetele, hiányzik a drámai pillanat, és rendkívül meglepő
a hasonlóság a domborművek alakjai és a perszepoliszi szörnyeket ölő király­
szobrok között.
A szászánida dombormű megőrizte az akhaimenida kor merev fenségét és
nyugalmát, ugyanakkor példaként követte a párthus kori csata- és vadászje­
lenetek lendületét. Alkotói arra törekedtek, hogy a témát mindig azonos
módon mutassák be, függetlenül attól, hogy ki az az uralkodó, akinek az
emlékművet állították; az eltérés mindössze annyi volt, hogy a király fejére
saját, a többi királyétól eltérő koronáját helyezték.
Nyugat és Kelet között a jelenet beállításában és a technikai kivitelben is
nagy eltérések vannak. A háttér, amelyben a szászánida jelenetet elhelyezik,
soha nem utal arra a helyszínre, ahol az esemény játszódik. A király az ősi
keleti hagyományoknak megfelelően nagyobb, mint az őt körülvevő szemé­
lyek. A jeleneten belül az alakok elhelyezésének egyetlen módja, merev sorba
állításuk volt lehetséges. Ez az oka annak, hogy az alakok, akárcsak az akhai­
menida művészetben, szinte függetlenek egymástól. A perzsa dombormű­
veken nem volt csoportkompozíció. Kétségtelen, hogy átvettek néhány
nyugati művészeti elvet, például a viselet ábrázolásában, a megmintázás
módjában, a magas relief alkalmazásában, a természetesebb kifejezési mód­
ban. A szászánida dombormű azonban, szimmetrikus kompozíciójával,
a szereplők merev szembeállításával, heraldikus stílusával, egész megjelené­
sével és rejtett értelmével — hiszen Iránban a győzelem ábrázolása arra szol­
gált, hogy a fejedelemnek a mágia segítségével hatalmat és dicsőséget nyújt­
son - alapvetően iráni maradt. Mindez ellentétben állt a nyugati dombormű­
vek művészi felfogásával.
Keveset tudunk a szászánida sírművészetről. A halottakat ebben a korban
a „hallgatás tornyaiba" tették ki, majd csontjaikat, amikor a hús már teljesen
lepusztult róluk, szövetbe csavarva osszuáriumba, azaz csonttartó ládába zár-

303
 99. Bisápur. Kő osszárium faragott dísszel

ták, és a hegyek oldalába vájt fülkébe vagy az erre a célra berendezett sírkam­
rába helyezték. Nyugat-Turkesztánban igen sok, a szászánida kor végéről
származó terrakotta osszárium-töredék került elő. Iránban eddig mindössze
két kőből készült osszáriumot találtunk, egyiküket, amely Bisápurból szár­
mazik, reliefek díszítik (99. és 100. ábra). Faragása igen durva, megmintázás­
ról szinte nem is beszélhetünk. Az alakok körvonala lapos tömegként válik ki
a kimélyített alapból. A Közép-Ázsiában előkerült terrakotta osszáriumok
tanúsága szerint ezek a domborművek szárnyas lovak húzta kocsiján Mithra
istent, valamint Ahuramazdát, Verethraghnát és Anáhitá istennőt ábrázol­
ták, tehát minden valószínűség szerint a zervanita panteon istennégyesét
alkotó isteneket.
A több tucatjával előkerült tálak, kelyhek, kancsók és palackok alapján
sokkal könnyebben alkothatunk képet a szászánida nemesfémművességről.

304
 100. Bisápur. Kő osszárium (kiterített rajz)

E tárgyak mindegyike díszített, legkedvesebb témájuk a királyi vadászat.

A lovon ülő, pompás ruhát és fején díszes koronát viselő fejedelmet, amint
éppen kiröpíti nyilát, hogy vágtában megölje az üldözött állatokat, konven­
cionálisan ábrázolták, éppen úgy, mint a többi, tartalmukat tekintve a szikla-
domborművekhez közel álló jelenetet (XV. tábla). Minden ellentmond
annak a feltevésnek, hogy a jelenetben valóságos vadászatot lássunk: a fejede­
lem öltözéke, a lebegő szalagok, a korona, amelyet képtelenség vágtató
lovon viselni, valamint a vadászt körülvevő vadak nagy száma. „Keretkép"
ez, rejtett értelmű ábrázolás, mely arra hivatott, hogy a királynak, a mágia
segítségével, a vadászaton sikert biztosítson, kellő bátorságot adjon neki
ahhoz, hogy szembeszálljon az oroszlánnal, a tigrissel, a vaddisznóval.
Vagyis a „vadász király" ábrázolásával állunk szemben.
A jelenetek között az uralkodó beiktatása és a trónon ülő király (XVI.
tábla), valamint a bizonyára rendkívül népszerű lakomaábrázolás (101. ábra)
is szerepel. Ehhez az utóbbi képtípushoz tartozik az a meglehetősen sok kan­
csó és palack, melyet táncosnők és szolgálóleányok alakja díszít. Néhány
tálon reális (102. ábra), illetve fantasztikus állatalakok láthatók. A kidolgozás
szempontjából a leghatásosabb és legszebb tárgyakat valószínűleg az i. sz.
3-4. században készítették, a későbbi darabok általában csupán másolják
a korábbiakat.
A legkorábbi időktől kezdve mindig nagyra becsült hegyikristály von­
zotta a szászánida művészeket is. Az ebből a nemes anyagból készült tárgyak
közül azonban igen kevés maradt fenn napjainkig. Mivel az üvegipar fokoza­
tosan kiszorította ennek az átlátszó kőnek a faragását, e tárgyak mennyisége
valószínűleg csökkent is a szászánida kor folyamán. A legismertebb szászá­
nida kori hegyikristály tárgyat Párizsban, a Cabinet des Médailles gyűjtemé­
nyében őrzik. A kerek dombormű, mely a saint-denis-i kincstárból szár­
mazó egyik aranyserleg középső részét díszíti, szárnyas lovak tartotta trónján

305
 101. Fejedelemábrázolások szászánida fémmunkákon

ülő szászánida fejedelmet ábrázol (103. ábra). Ezenkívül a velencei San

Marco kincstárában őrzött, a szászánida stukkóornamentikában oly gyakori
fél-palmettákkal díszített tálat és egy növénymotívumokkal mintázott kely­
het tarthatunk e kor iráni műhelyeiben vagy legalábbis iráni hatás alatt álló
műhelyekben készített munkának.
A világ múzeumaiban és magángyűjteményeiben ezerszámra találhatók
a szászánida korból származó vésett drágakövek. Akadnak közöttük olya­
nok, melyeket tulajdonosuk arcképe díszít, s rávésték, középperzsa nyelven,
nevét és rangját is. Nagy részükön azonban az állat- és növényvilágból vett
témák vagy számunkra egyelőre még ismeretlen jelentésű szimbolikus motí­
vumok láthatók.
A selyemtermelés hazája, Kína és ennek az értékes kelmének legnagyobb
vásárlója, Róma közé ékelődve, Irán bonyolította le a nyers- és a megmun­
kált selyem átmenő forgalmát. A textilgyártásnak ezt az ágát fejleszteni
igyekvő nagy szászánida királyok szíriai hódító hadjárataik folyamán teljes
takácsközösségeket telepítettek át az iráni tartományokba, elsősorban Khu­
zesztánba.

306
 102. Szászánida ezüstserleg

Minthogy a selymeken a stukkó- és a nemesfémművesség alkotásairól

ismert motívumokat igyekeztek reprodukálni, a szászánida kori szövetek
díszítéséről a Táq-e Bosztán-i és a többi hasonló sziklarelief alapján alkotha­
tunk némi képet. A korabeli termelésből napjainkig is fennmaradt néhány
szövetdarabon állatok, vadászjelenetek, különösen Vahrám Gór hőstetteit,
illetve szimbolikus témákat ábrázoló kompozíciók láthatók.
Időszámításunk első évezredében virágzott a keletről érkező ereklyék
kereskedelme. Semmi sem volt elég szép, elég fényűző ahhoz, hogy egy-egy
szent maradványát beleburkolják. Így kerülhettek Európa templomaiba és
katedrálisaiba, és ezért őrizhetik ott még ma is a szászánida vagy az azt köz­
vetlenül követő korból származó szövetdarabokat, melyek egyébként az
iráni földben általában elpusztultak. Az iszlám térhódításával nem szűnt meg

307
103. Aranyserleget díszítő kerek hegyikristály dombormű a saint-denis-i kincstárból. Párizs,
Bibliothéque Nationale

sem a halotti lepel használatának szokása, sem az azt készítő iparág. A Szászá­
nidákat követő korból néha, szerencsés véletlen folytán, szövetdarabok is
előkerülnek, amelyek arról tanúskodnak, hogy az ikonográfia, az egymást
követő korszakokon át, szinte változatlan maradt.
Minél erőteljesebb egy kor művészete, annál távolabbra juttatja el gyü­
mölcseit, és fennmaradása, még ha idegen földön is, annál biztosabb. Ez jel­
lemzi a Kínától az Atlanti-óceánig nyúló területen szétsugárzó szászánida
művészetet is. Hatása különösen Nyugaton volt nagy, köztudott, hogy erő­
sen befolyásolta a középkor művészetét. Az Orléans közelében fekvő Ger­
miny-des-Prés temploma, melyet a tűztemplomok alaprajza szerint építettek
és a falait díszítő freskókon a Táq-e Bosztán-i barlang életfája tűnik fel,
e tekintetben nem áll egyedül. Szép példája ennek az a stukkó is, mely a 665-
ben elhunyt és Párizs és Cháteau-Thierry között, Jouarre templomának

308
 104. Dombormű Naqs-e Rosztamban. Ardakhsír Ahuramazdá előtt

a kriptájába temetett Aguilberta apátnő sírját díszíti. Az isten földi megteste­

sülésének tartott uralkodót a szászánida művészet dicsfénnyel övezve, tró­
non ülve, fényes udvartartásával körülvéve ábrázolta. Ez a kép szolgált
a bizánci művészeknek mintául ahhoz, hogy az angyalok, apostolok, prófé­
ták és evangélisták karával körülvett, győzedelmes Krisztus-ábrázolást kiala­
kítsák.
A művészek, talán anélkül, hogy jelentését ismerték volna, a korai francia
templomok szobrain és freskóin a jobb kéz mutatóujját kissé behajlítva min­
tázták meg, ami a szászánida előkelők esetében a tisztelet jele volt (104. és
105. ábra). A közép-európai fémművesek a szászáriida aranyművesek témáit
vették át, bár lehet, hogy ők sem értettek belőle többet, mint amennyit mi.

309
 105. „A három királyok imádása" Bic (Indre) templomában.
Francia művészet, 12. század

Ugyanezeket a példákat követték azok is, akik a 8. vagy a 9. században az

Attila kincsének nevezett csodálatos aranytárgyakat készítették (106. és 107.
ábra). A szászánida művészet hatott a közép-ázsiai buddhista szentélyek fres­
kóit festő művészekre (108. ábra) és az egyiptomi és a bizánci selyemszö­
vőkre is. „A szászánida Irán igazi örököse azonban az iszlám." Ahová csak
eljutott, mindenhová magával vitte a szászánida művészet formáit, azt az ősi
iráni művészetet, mely még lángjának utolsó lobbanásait is messzire vetette.
A „szabad ég alatt" született iráni irodalom, melyet sok-sok generáción át
a szájhagyomány tartott fenn, és amely a népi hiedelmekből és a mindennapi
életből táplálkozott, az udvari embereknek és az arisztokráciának szánt írott
szövegeknek adta át a helyét. Az Avesztának, minden tudomány forrásának
egyes részletei az orvostudománnyal, többek között a hippokratészi tanok­
kal foglalkoznak. Külföldi, görög, latin és indiai műveket I. Sábuhr idején
kezdtek lefordítani, de a fordításirodalom igazi virágzását I. Khoszroész ide­
jén, az iráni reneszánsz kiemelkedő korszakában érte el. Khoszroész „szá­
zada", melynek széles körű vallási toleranciája élesen elütött a bizánci keresz­
tény egyház vallási türelmetlenségétől, Iránba vonzotta a görög földön üldö­
zött, a ktésziphóni udvarban viszont szívesen látott görög filozófusokat. Az
Iránba behatoló és az Indiából érkező eszmékkel keveredő nyugati nézetek
megtermékenyítették a felvilágosult iráni elméket. Közéjük tartozott a király

310
 106. Az ún. Attila-kincsből származó aranykorsó

nagy hírű orvosa, Burzóé, aki írásaiban a társadalommal, az erkölccsel, a val­

lásokkal is foglalkozott.
Az olvasóközönség körében igen népszerűek voltak a szép számban meg­
jelenő, erkölcsi szabályokat tartalmazó könyvek és értekezések, de sajnos,

311
 107. Az ún. Attila-kincsből származó aranykorsó fő jelenete

keveset ismerünk közülük. Témájuk a bölcsesség, a könyörületesség,

a jóság, az, hogy mik a gazdagok kötelességei a szegényekkel szemben, hogy
mi a becsületes szegénység előnye az önző és igazságtalan gazdagsággal
szemben. A széles körű gondolatszabadság megingatta a zoroasztriánus pap­
ság befolyását és visszavágásra késztette őket, de az idegen filozófiák hatása
alatt álló gondolatok és nézetek elleni harc számukra nem volt kedvező. For­
rásaink a papságot eretnekséggel, kapzsisággal, sőt hűtlenséggel vádolják,
mert a magát védeni igyekvő ortodox egyház felélesztette és előtérbe
helyezte a monoteista elveket, melyek a korszak nagy vallásainak a hatása
alatt egyre jobban terjedtek. De a reform bevezetésére már csak a diadalmas­
kodó iszlám idején kerülhetett sor, és akkor már túl késő volt ahhoz, hogy az
iráni nemzeti vallást meg tudják menteni.

312
108. Buddhista freskók Mong Oiból (Kelet-Turkesztán)

313
 A szászánida birodalom gazdasági
és társadalmi élete

A szászánida birodalom gazdasági felépítése továbbra is elsősorban a mező­

gazdaságon és nem a piacgazdálkodáson nyugodott. De az állami közigazga­
tás segítségével, a lakosság vérével és verejtékével ez a kor, amellyel az antik
világ lezárul, olyan kulturális és politikai eredményeket ért el, amelyek még
napjainkban is élnek. A jövedelmek növekedésének és a társadalmi javak
elosztásának módjában messze felülmúlta a megelőző korokat. A Földközi-
tengert övező területeken, tehát a Római Birodalomban éppúgy, mint a szá­
szánida birodalomban, az élet és az emberi tevékenység minden oldalát
érintő kiegyenlítődés következett be. Az antik világnak ez a része ebből
a szempontból bizonyos fokig előnyben volt Dél-, Közép- és Észak-Európá­
val szemben.
A kereskedelmi tevékenység révén az ezüst, a réz, sokkal ritkábban az
arany szászánida pénz hatalmas területen forgott. Ebben a korban jelent meg
az igazi váltó, a váltóforgalomban a babilóniai zsidó bankvilág és a hasonló
perzsa intézmények játszották a főszerepet. A váltó ugyan már az i. e. 2.
évezredtől kezdve ismert, forgalma azonban korlátozott volt, és csupán az
adósság elismerésére és a visszafizetés időpontjának a megjelölésére szolgált.
A szászánida kortól kezdve a tulajdonjog hivatalosan elismert dokumentuma
lett. A birodalom iráni vagy zsidó kézben levő bankjai rendkívül fejlett pénz­
csereforgalmat bonyolítottak le írásban. A mai pénzügyi és bankszakembe­
rek közül csak kevesen tudják, hogy a csekk szó, akárcsak a francia avaliser
(kezeskedni) kifejezés a kora középkori iráni bankvilágnak köszönhető, és
a középperzsa nyelvből származik. A váltó alkalmazását Iránban vették át
a keresztény szír kereskedők, és ők továbbították nyugat felé, ahol használata
a Meroving kortól kezdve vált általánossá.
A pénzforgalom a városokban egyre nagyobb méreteket öltött, erre mutat
az a nagyszámú szászánida ezüstdrachma, mely Iránban és a vele szomszédos
területeken előkerült. Vidéken azonban a parasztokat, a katonákat, a tisztség­
viselőket, sőt még az adókat is természetben fizették, egyes területeken ez
a hagyomány napjainkig tovább élt. A külkereskedelem viszont már teljes
egészében a pénzgazdálkodáson nyugodott. Forgalma az előző évszázadok­
hoz viszonyítva számottevően növekedett, s a drága árukkal és a luxuscik­
kekkel elsősorban a királyi udvar és a gazdag iráni arisztokrácia igényeit elé-

314
gítette ki. A természetben fizetett adók és illetékek lehetővé tették, hogy
a kormányzat nagy készleteket halmozzon fel elsőrendű közszükségleti cik­
kekből, amelyekkel azután ügynökei elárasztották a piacot. Ezeknek a kész­
leteknek köszönhető, hogy éhínség idején az uralkodó élelmiszerosztással
tudott a nép szükségleteiről gondoskodni, és így a nyomort enyhíteni.
A kereskedelem felett gyakorolt felügyelet szigorúbb lett, mint valaha.
Ezért és az egyre növekvő forgalom miatt az állam arra kényszerült, hogy az
utakon, a folyókon és a csatornákon megszervezze a pihenőállomásokat,
a karavánszerájokat és a vízutánpótlást. Külön erre a szolgálatra rendelt hiva­
talnokok ellenőrizték a határállomásokat és a tengeri kikötőket. Az állam
monopóliumokat létesített, közülük a legfontosabb a Kínából jövő nyersse­
lyem monopóliuma volt. A nyersselymet főleg szír-föníciai műhelyekben
dolgozták fel, de azok a műhelyek, amelyeknek mestereit a szászánida kirá­
lyok telepítették le iráni földön, hamarosan vetélytársaik lettek. A szúszai,
gundésábuhri, sustari selyemszövők messze földön híressé váltak.
Iránba külföldről hozták be a luxusedényeket, a szír-palesztinai és az ale­
xandreiai üvegárut, a borostyánt. Jelentős volt a textil- és a ruhanemű-keres­
kedelem. Papiruszból behozatalra szorultak, de fokozatosan pergamennel
helyettesítették. A papír alkalmazását csak az iszlám idején vették át Kínából.
Iránon keresztül szállították a kínai és arábiai fűszereket, innen vitték kül­
földre a médiai nárdust és a borsot.
A nemzetközi kereskedelem fejlődése mindenfelé, Indiában, Turkesztán­
ban, Britanniában, a Fekete-tenger partján- főleg zsidó és szír - kereskedőte­
lepek létesítését hozta magával. Az exportot lebonyolító, eleinte mindennel
foglalkozó nagy kereskedőcégek gabonára, jószágra, ipari termékekre spe­
cializálódtak. Ily módon egyre távolabb kerültek egymástól az exporttal és
a belső piaccal foglalkozó kereskedők, és ez a közvetítők számának a növeke­
déséhez vezetett. Összességében nézve azonban a külkereskedelem, az előző
korhoz viszonyítva, nem lépett túl nagyot előre, s ennek abban láthatjuk az
okát, hogy az állam, a kereskedelmi tevékenységbe beleavatkozva, zavarta
a cserék szabad menetét.
A belkereskedelem területén is bekövetkezett Babilóniában, következés­
képpen Iránban is, az általában a nagy központokban működő kereskedőktől
függő vidéki kereskedők és falusi házalók specializálódása.
A kereskedelemben játszott szerepétől eltekintve a bankforgalom megle­
hetősen korlátozott maradt: tevékenységére csak rossz termés esetén vagy az
adófizetés idején került sor. Ez azonban nem akadályozta meg az államot

315
 abban, hogy ne tanúsítson egyre nagyobb érdeklődést a bankok iránt, és
olyan jól szervezte meg felügyeletüket, hogy a bevezetett rendszer hosszú
időn át nem változott, és egészen a modern időkig fennmaradt.
Az ipari termelés, különösen a selyemmanufaktúra és az üvegipar, minő­
ségileg és mennyiségileg is fejlődött, és nagymértékben specializálódott.
A monopóliumokkal rendelkező állam maga is termelővé vált, és műhelye­
ket tartott fenn. Hatalmát kiterjesztette azokra a magániparágakra is, ame­
lyeknek tevékenységében a királyi udvar, a hadsereg vagy a közigazgatás
közvetlenül érdekelt volt; ezekben az ágakban az állam ellenőrizte a nyers­
anyagok árát, a munkások bérét és munkájuk megszervezését. Így kezdtek
kibontakozni azok az új tendenciák, melyek végül is az iszlám és az egész
középkor folyamán működő céhek létrejöttéhez vezettek.
A nagy földbirtokosok birtokán általában saját iparosaik dolgoztak: aszta­
losok, kovácsok, takácsok, pékek, molnárok, olajütők. A már jóval koráb­
ban feltalált vízimalom az i. sz. 4. századtól kezdve vált általánossá. Szélese­
dett a mezőgazdasági termelés köre, újdonságokkal gazdagodott, ilyen volt
az eperfa meghonosítása és a selyemhernyó-tenyésztés, ez is, az is fontos sze­
repet töltött be ebben az országban, ahol a selyemszövet nagyon kelendő
volt. Az állami és a földesúri birtokokon a termelés a régi módszerek szerint
történt. Ha volt is némi fejlődés, az csak az állami földeket érintette, mert
a mezőgazdaságban a túlságosan is korlátozott gazdasági szabadság nem ked­
vezett a magánvállalkozások fejlesztésének.
Míg összességében a gazdasági élet meglehetősen virágzó képet nyújtott,
a parasztok helyzete egyre rosszabbodott. Az a felvilágosult bánásmód,
amelyben a hellénizmus idején részük volt, már a múlté. Néhány helytől
eltekintve, ahol még őrizték többé-kevésbé múlékony függetlenségüket, az
elnyomott, függő helyzetben élő, tanulatlan parasztok az államhoz vagy
valamelyik főúrhoz tartoztak, és röghöz kötötten éltek az állami, földesúri
vagy templomi birtokon.
A nagy földbirtokosok egyre hatalmasabbá váltak, a kisbirtokosok, hogy
egy-egy gazdasági válságot vagy az állam túlkapásait kivédhessék, kénytele­
nek voltak védelmük alá helyezni magukat. Mivel az állami adókat is
a nagyurak hajtották be, ez is hozzájárult a tőlük függők számának növeke­
déséhez. Bár ez nagymértékben megkönnyítette az adók beszedését, ugyan­
akkor azt eredményezte, hogy maga az állam is bizonyos fokig a feudális fő­
uraktól függő helyzetbe került. Eleve bukásra volt ítélve minden olyan kísér­
let, mely megpróbált volna befolyásuknak véget vetni, s a nagyurak hatalma

316
olyan nagyra nőtt, hogy végül már pénzügyi és katonai szempontból is tőlük
függött az uralkodó.
Az egyensúly azonban nemcsak Iránban bomlott meg. A Római Biroda­
lomban mindenfelé, Itáliában és Galliában, Egyiptomban és Észak-Afriká­
ban egyaránt kialakult a földbirtokos arisztokrácia. I. Khoszroész radikális
reformokkal és a parasztkatona-réteg létrehozásával próbálta a nagyurak
hatalmának növekedését megfékezni. A szászánida intézkedések Bizáncra is
hatottak, ezeket utánozta Hérakliosz császár is a parasztkatonaság bevezeté­
sével. Reformjai azonban túl későn érkeztek ahhoz, hogy a külső ellenség
támadását meg tudják állítani.
A nagybirtok zárt gazdasággá alakult. A föld nagy részét bérbe adták, és
hadseregnyi paraszt termelte meg rajta mindazt, amit a földesúr fogyasztá­
sára szántak, a búzát, az olajat, a bort, a gyümölcsöt, a húst. A béreket és
a föld bérleti díját is természetben fizették. Vidéken a pénzforgalom a mini­
mumra csökkent, hiszen maguk a birtokosok is elhagyták már a várost, és
a birtokukon, erődített lakóépületekben telepedtek le. Innen irányították
racionális és bürokratikusan szervezett módszerekkel a gazdálkodást. Kasté­
lyaikat a koruk nyújtotta lehető legfényűzőbb módon rendezték be, a fenye­
gető lázadásokkal szemben a kastélyt, a földesúri családot, barátaikat és szol­
gáikat magánhadsereg védte. Az ókori világ minden táján ugyanez a mező­
gazdaságon nyugvó, szilárd, de embertelen gazdasági rendszer alakult ki, és
élt tovább egyes helyeken még évszázadokon át.
Ugyanennek a fejlődésnek a keretében született meg és fejlődött, szintén
hosszú évszázadokon át, az az új civilizáció, mely idővel vidékről a váro­
sokba is átterjedt. Az antik örökség alapjairól kiindulva, Rómához hasonlóan
Irán is az előző koroknál produktívabb feudalizmus szakaszába érkezett. „Az
egykor szabad parasztok szolgasorba süllyedésének árán feudális elit alakult
ki..., eljött a feudális forradalom, mely az antik világ összes mezőgazdasági
formáját és intézményét magáévá téve, ezt követően hamarosan Európa és
Ázsia minden országában bekövetkezett." Ez a forradalom hozta létre
a középkorban az arab, a szláv-orosz és a mediterrán típusú feudalizmust,
mely az antik világ magas fokú kultúráját megtartva, a további fejlődést biz­
tosította.
Az állam pénzügyi rendszere könyörtelen volt. A hellénisztikus hagyomá­
nyokat követve, a földet és az egyént a lehetőségeiket meghaladó adókkal
sújtották, és a pénzt, ha kellett, erőszakkal hajtották be. A közvetett adók,
a vámok, a fogyasztási adók, az útpénz még inkább növelték a lakosság ter-

317
heit. A kiváltságosok kivételével mindenkinek kötelezettségeket kellett telje­
sítenie, rájuk várt a királyi palota építése, az anyagszállítás, az iparosmunkák
elvégzése, az út menti állomáshelyek fenntartása, a hadsereg elszállásolása,
a korona jószágainak legeltetése. A parasztnak a postához lovakat, a karaván­
vezetőnek teherhordó állatokat, a kocsisnak kocsit, a révésznek hajót kellett
biztosítania. Az állam a terményeket a piaci árnál alacsonyabb áron vásárolta
meg. A hivatalnokok körében pedig, az uralkodók szigorú intézkedései elle­
nére is, igen nagy volt a korrupció.
Az államnak pénzre volt szüksége. Az udvar és a hadsereg szükségletét az
állami földek és műhelyek fedezték, a fölösleget eladták. Az egyéni szabad­
ságnak, melyet az állam akaratának rendeltek alá, csaknem ezer évre nyoma
veszett. A kincstár telhetetlen volt. Óriási összegeket emésztett fel a közigaz­
gatás és a hadsereg, sokba kerültek a határ mentén emelt erődítmények, szá­
molni kellett a flotta költségeivel és azoknak a külföldi udvarokba küldött
követeknek a költekezésével, akik ott fejedelmi ajándékokat adtak át. Elemi
csapás és éhínség idején az állam gondoskodott a károsultakról és a nélkülö­
zőkről. Nagy összegeket fordítottak kulturális kiadásokra, iskolák építésére.
Szépítették a városokat, csatornákat és vízvezetékeket ásattak.
Bár „szászánida békéről" nem beszélhetünk, birodalomszerte fejlődtek
a városok, és újakat is alapítottak. Számuk egyre nőtt, a távolságok egyre
csökkentek közöttük, főleg azokon a vidékeken, ahol kevés volt a hegy, ter­
mékeny volt a föld, ahol már régóta folyt földművelés, vagy ahol a földet
a nagykirályok felvilágosult politikája következtében fogták művelés alá.
A városfejlesztő hullám jótékony hatását élvező tartományok között elsősor­
ban Khuzesztánt és Szisztánt kell megemlítenünk.
I. Khoszroész pénzügyi reformja nem a nép, hanem a kincstár érdekeit tar­
totta szem előtt. A népet az elnyomás és a tudatlanság, amelyben élt, láza­
dásra késztette. Nem először fordult ez elő az antik világban: Egyiptomot,
Görögországot és Rómát is érték már hasonló megrázkódtatások. De a hellé­
nisztikus világot megrázó többi forradalom rabszolga- vagy adóslázadás
volt. Ezektől alapvetően eltérően, a mazdagita mozgalomnak társadalmi és
gazdasági alapja volt, ezért is nevezik kommunista mozgalomnak. A nyo­
mor, amelyben élt, nem akadályozta meg a népet abban, hogy gondolkoz­
zék, és hogy érezze a társadalmi igazságtalanságot. Szerencsétlen helyzetében
együttérzésre talált a kor nagy szellemeiben, közöttük Burzóéban is, aki azt
írta: „Korunk mindenütt hanyatlik." Miközben civilizációja és gazdagsága
révén az állam még fényesen tündökölt, miközben katonai ereje még min-

318
denhatónak tűnt, társadalmi szerkezete már elkorhadt. Az ellenállásra képte­
len ország ezért hullott a támadó arab hódítók karjába.
Az i. sz. 3. században az egész világot, Hispániától Kínáig, mély válság
rázta meg. Rómában politikai, társadalmi és gazdasági válság tört ki, és hogy
fel tudták számolni, csak Diocletianusnak volt köszönhető. Iránban politikai
és vallási válság következett be, és a közel ötszáz éven át uralkodó arszakida
dinasztia helyére a Szászánidák „nemzeti" dinasztiáját emelték. Politikai vál­
ság alakult ki a kusán birodalomban is, amely - miután Kaniska idején a hata­
lom csúcsára jutott - a Kaniskát követő második király uralkodása alatt,
I. Sábuhr hódításai nyomán összeomlott. A darabokra szakadt és sokféle nép
között felosztott világ bizonyítékát adta annak, hogy az egyes országok gaz­
dasági és társadalmi élete egyre inkább függ egymástól, és a bármelyikükben
bekövetkező legkisebb esemény a többit is mozgásra készteti.
A szászánida civilizáció az iráni nép ezeréves létének eredménye és sikerei­
nek csúcsa. A kusán birodalom letűnése után az akkor ismert világ, a Távol-
Kelettől eltekintve, Róma és Irán között két részre oszlott. De Irán már nem
volt többé az a csupán védekezésre összpontosító ellenfél, mint a párthusok
idején, hanem ugyanolyan, sőt talán még erősebb hatalom lett, mint Róma.
Nemzeti dinasztia uralma alatt nemzeti vallás, nemzeti művészet, nemzeti
kultúra, nemzeti civilizáció élt, és mindez a vérségi kötelékekre és a földre
támaszkodó arisztokratikus társadalmon nyugodott. A királyi ház, a nemes­
ség és a papság alkotta a királyság tartóoszlopait, azét az építményét, amely
az arab történészek csodálatát is kiváltotta, és amelyet követendő politikai
mintának tartottak. A nemesek birtokában volt a föld, öröklődő kiváltsá­
gokkal rendelkeztek, a királyt is ők választották. Életüket a háború, a vadá­
szat, a lakomázás és a hárem örömei töltötték ki. Általános gyakorlattá vált
a többnejűség, anélkül azonban, hogy az asszonyokat minden joguktól meg­
fosztották volna.
Az idő múlásával az erkölcsök fejlődtek, finomodtak, a harcosok és
a vadászok is elsajátították az írást és az olvasást, szerették a sakkot, a labdajá­
tékot és a lovaspólót, szerették és művelték a zenét, az éneklést, a tudomá­
nyokat. A királyi udvar irányította a ruhadivatot, ízlése szerinti ékszereket
csináltatott, előrelépett a konyhaművészetben is. Ez a ragyogó társadalom
a kifinomult, fényűző civilizációt és a művészetet tükrözte. De az előkelők és
az alacsonyabb osztályok között áthatolhatatlan fal emelkedett, a városi pol­
gárság, az iparosok és a kereskedők rétege még gyenge volt, a nép zömét

319
pedig az a parasztság alkotta, melynek jobbágylétéből fakadó életkörülmé­
nyei aligha feleltek meg a zoroasztriánus egyház elveinek.
A szászánida királyok szerepe alig különbözött a római császárétól, aki éle­
tét arra szánta, hogy megóvja az antik világ kulturális örökségét. Rómához
hasonlóan Iránt is primitív kulturális szinten álló népek alkotta gyűrű vette
körül, az uralkodók gátakat emeltek ellenük, ha nem is mindig sikerrel. Az
összképet illetően azonban a Szászánidáknak sikerült a világ legnagyobb
uraiként fennmaradni a népek emlékezetében.
El kell ismernünk, hogy a kormányzás és a közigazgatás megszervezésé­
ben, a hadviselésben, valamint kifinomult művészetével, öltözködési, étke­
zési, viselkedési szokásaival Irán az élen járt. Nemcsak a művészetben,
hanem a vallások területén is magára vállalta az apostol szerepét. Valószínű,
hogy a mazda-hit hatása alatt fogadta be a buddhizmus a dualizmus elvét,
mely a magányos Buddhában testet öltő Jó és a Mára vezette Gonosz serege
között folyó harcban jelentkezik, és a buddhista Makrájában talán jogosan
ismerjük fel a mazda-hit megváltó istene, Mithra vonásait. Tudjuk, milyen
nagy sikereket ért el a manicheizmus Turkesztánban és Kínában, Szírián és
Egyiptomon át Észak-Afrikába is eljutott, ahol Szent Ágoston is hívei közé
tartozott. Miután Keleten üldözni kezdték, Kisázsiában vert gyökeret, elter­
jedt Armeniában, és eljutott Thrákiába is (i. sz. 10-11. század).
Talán a levantei kereskedők révén ismerte meg Dél-Franciaország, s nem
lehetetlen, hogy hatása alatt jött létre a katharok, azaz a tiszták sok-sok hivőt
számláló szektája. A katolikus egyház engesztelhetetlen harcot hirdetett elle­
nük, az inkvizíció húsz éven át dúlta Béziers és Carcassonne vidékét, ezer­
szám gyilkolták és küldték máglyára az embereket (1209-1229). Mintegy
háromszáz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Franciaországnak ez a vidéke
ebből a nagy megrázkódtatásból magához térjen. A Franciaországot és Kínát
is elérő manicheizmus, a Kínáig terjeszkedő nesztoriánizmus - Irán egyetlen
hivatalosan elismert keresztény egyháza -jelzi az iráni földből táplálkozó és
az iráni birodalomból kiinduló vallási nézetek kisugárzásának széles körét.
Az előző korok művészetétől látszólag eltérő szászánida művészet valójá­
ban ősi keleti elemekből épült fel. A korabeli nyugati művészettel össze­
vetve, az eltérés sokkal nagyobb, mint amekkora a hasonlóság, és mindaz,
amit hasonlónak érzünk, csupán külsődleges vonás. A szó legtisztább értel­
mében vett iráni művészet ez, gyökerei a messzi múltba nyúlnak vissza, még
akkor is, ha átalakult a hellénizmus hatása alatt. Ez a művészet, hosszú fejlő­
dés gyümölcse, elég erőteljes volt ahhoz, hogy nyomot hagyjon a szomszéd

320
népek művészetében is. Virágkorában a római építészetre és díszítőművé­
szetre is hatott, és új formákkal gazdagította a bizánci művészetet. Ezt utá­
nozta az erdőket épp csak elhagyó szláv törzsek kialakulóban levő művésze­
te is.
A birodalom keleti határain átlépve a szászánida művészet idegen vallás
szolgálatába állt, és megvetette az iráni-buddhista művészet alapjait, mely
századokon át Afganisztántól Kínáig éreztette hatását. Az iráni formákban
testet öltő szászánida művészet hidat alkotott az ősi ázsiai civilizációk és
a nyugati középkori civilizáció között.
De a szászánida Irán civilizációs szerepét nem korlátozhatjuk csupán
ennyire. Iránt évszázadokon át igen jó kapcsolatok fűzték az indiai Gupta
államhoz, melynek keretében a nemzeti egység megteremtése után Hindusz­
tánban kezdetét vette az újjászületés korszaka. Irán a közvetítő szerepét ját­
szotta mellette, és neki köszönhető, hogy a nyugati értékek a szomszédos
indiai államba eljutottak. Hiszen már korábban is szóltunk arról, hogy civili­
zációjának ebben az aranykorában India, az Irán és közte fennálló baráti, gaz­
dasági és kulturális kapcsolatok révén, nyugati forrásokból is meríthetett, és
olyan orvosi, csillagászati, geometriai, logikai ismeretekhez, azaz értékekhez
juthatott hozzá, melyeket, Iránnak köszönhetően, legalábbis részben, saját
hasznára tudott fordítani.
A szászánida Irán által alkotott csodálatos építmény, ez az annyi külső
ragyogással és olyan pontosan működő hatalmas szervezet azonban alig
néhány év leforgása alatt összeomlott. Az arabok a sikert nem politikai fölé­
nyüknek, nem is hadvezéreik kiváló képességeinek köszönhették. A korabeli
világ maga ment elébe ennek a győzelemnek: Ázsia éppúgy, mint Európa és
Afrika, az egész, háborúktól kimerült és belső társadalmi és vallási küzdel­
mekben megrokkant világ képtelen volt arra, hogy az egységes, feltüzelt,
fanatikus és elszánt ellenségnek ellenálljon.

321
 ÖSSZEFOGLALÁS

Azt a több ezer éves időszakot, amely az iráni törzseknek a Felföldre érkezé­
sét megelőzte, az őskori emberi civilizáció lassú fejlődése töltötte ki, annak az
embernek a fejlődése, aki barlangjából a síkságra és a völgyekbe leereszkedve
ott letelepedett. Ez alatt a több mint harminc évszázad alatt az ember felfe­
dezte és fejlődésnek indította a mezőgazdaságot, állatokat háziasított, és elsa­
játította a fémművesség első fogásait. A festett kerámia művészete, mely két­
ségtelenül a Felföldön született, gyorsan ívelt felfelé, és hatása távoli vidé­
kekre is kisugárzott. Az ember megszervezte saját társadalmi életét: nem
maradt magányos, hanem falvakba települt. Egyre erősödtek és egyre széle­
sebb kört öleltek fel más embercsoportokkal fenntartott kapcsolatai is.
Irán földje, mely földrajzi helyzeténél fogva a népek behatolásának és átvo­
nulásának kedvezett, a legkorábbi időktől kezdve a népvándorlások színtere
volt. De jelenlegi ismereteink, egy-két kiviteltől eltekintve, nem nyújtanak
bizonyítékot letelepedésükre nézve. Irán életében mélyreható változás csu­
pán a vaskor kezdetén következett be, amikor a sztyeppeket elhagyó irániak
ideérkeztek, és az iráni hegyekben letelepedtek. Az utolsóként érkező irá­
niak, a körülmények játéka folytán, megálltak a Felföldön, azon a tájon,
mely hídként köti össze az eurázsiai sztyeppeket az Afrikáig nyúló és gazdag
oázisaiban, Mezopotámiában és a Nílus völgyében magas fejlettségű városi
civilizációknak életet adó hatalmas nyugati sivatagokkal. Ez a földrajzi hely­
zet erőteljesen hatott az iráni civilizáció és az iráni nép sorsának alakulására.
Az irániak egy percig sem szakítottak a sztyeppek örökösen mozgásban levő
világával, ahonnan hajdan elindultak, ugyanakkor szervezett és civilizált tár­
sadalmi létük első pillanatától kezdve a mezopotámiai világ bekebelezésére
törekedtek. Mezopotámia gazdag vidékét több mint tizenkét évszázadon át
hatalmukban tartották, ugyanakkor történelmük folyamán többször sikerült
keleti irányban is átlépniük természetes határaikat, és uralmuk alá hajtani
a keleti nomád világot.

322
 Így fejlődött kultúrájuk, egyszerre kölcsönözve a két, egymástól oly eltérő
világ javaiból. Egyrészt a keleti világból merítettek, abból, amelyből maguk
is jöttek, s amellyel, atavisztikus módon, mindig szoros kapcsolatokat tartot­
tak fenn. Ezt fényesen bizonyítja művészetük: az állatstílus, fémtárgyaik,
például a gazdag és változatos lószerszámok, a különleges díszítésű edények
és az ékszerek. Nyugatról viszont a városépítés és általában az építészet elveit,
az iparművészet fogásait és tudományos ismereteket vettek át. Ez a keverék
civilizáció, részben a két világ közötti helyzetének, részben az irániak tehetsé­
gének és tevékeny alkatának köszönhetően, olyan eredményeket hozott
létre, amelyek az egész világ csodálatát kiváltották.
Az irániak, akiket az ázsiai hatalmak alkotta sorompó megállásra készte­
tett, az ősi civilizációk határán töltött több mint négyszáz év alatt maguk is
megismerkedtek ezeknek a civilizációknak az eredményeivel, és új ismere­
teik birtokában azután ők maguk indultak el az ázsiai világ meghódítására,
amit sikerült is megvalósítaniuk. Kisázsiában és az Égei-tenger mentén azzal
a Nyugattal szálltak szembe, amelyet a polgári szabadságról és a városi életről
alkotott felfogásával a hellén civilizáció képviselt. Az oligarchikus akhaime­
nida birodalom a demokratikus görög városállamokkal szállt harcba, a per­
szepoliszi fellegvár az athéni Akropolisszal állt szemben. Mennyire eltérő két
világ! Az egyikben az isteneit mélyen tisztelő nép, tisztségviselők, papok,
ifjúság, a másikban a királyi gárda felügyelete mellett az uralkodónak adózó
alávetett népek. Istenekről itt szó sincs, a birodalom életének az uralkodó
a központja, személyében összegződik sok millió ember minden törekvése.
A két eltérő felfogás a művészetben is tükröződik, az egyik esetében az iste­
nek tisztelete, a másikéban egyetlen embernek, az isten földi megtestesülésé­
nek dicsőítése kap kifejezést.
Az akhaimenida civilizációnak igen gyakran róják fel, hogy túlságosan
hatottak rá, különösen a művészet területén, idegen népek. De ha igazolják is
a feltárt emlékek ezt a nézetet, csak azt a régi igazságot erősítik, hogy az egy­
mással kapcsolatot fenntartó népek mindenkor és mindenhol egymás köl­
csönös hatása alatt álltak. A zseniális görögség maga is sokat merített Kelet
művészi és szellemi javaiból. A józan és erőszakos Róma is, miután közvet­
len szomszédainak, az övénél kifinomultabb, bonyolultabb és választéko­
sabb művészi ízléssel rendelkező etruszkoknak és campaniaiaknak a kulturá­
lis javait befogadta, a továbbiakban abból táplálkozott, amit a görögség
nyújtott neki.
Már az ókorban is azt tartották, hogy a világ a két civilizáció, a perzsa biro-

323
dalom és a görögség között oszlott meg. E között a két, teljesen eltérő politi­
kai és gazdasági rendszer között, amelyek ugyanakkor szinte kiegészítették
egymást. Mindkét civilizáció az emberi teremtő erő meglehetősen hosszú
fejlődésének a gyümölcseként alakult ki, és mindegyikük arra törekedett,
hogy életformáját az antik világ többi részére is kiterjessze. Az irániak terem­
tették meg, a civilizált világ határait messze keletre, az Iaxartész vonaláig
kiterjesztve, az első világbirodalmat, melyet a türelem és az igazságosság
addig ismeretlen szelleme hatott át. Több mint két évszázadon keresztül
a nagykirály állt a politikai élet középpontjában.
Iránnak jutott osztályrészül az a dicsőséges feladat, hogy őrizze az ősi keleti
civilizációk vívmányait, és hosszú történelme során sokszor került sor arra,
hogy védelmezőjükként lépjen fel. Ezeket a javakat eljuttatta távoli, elmara­
dottabb vidékekre is. A perzsa kancellária írásbeliségének a hatása alatt jött
létre a legelső indiai írás. A Maurja-dinasztia művészete a nagykirályok
művészetét utánozta. Felderítették a Távol-Keletet a Földközi-tengerrel
összekötő tengeri utakat. A városépítésre és az öntözésre vonatkozó alapvető
ismeretek eljutottak az Óxosz és az Iaxartész között elterülő vidékre. Bukásra
volt azonban ítélve minden olyan kísérletük, amellyel a hellének ellenállását
akarták megtörni, de ennek az okát elsősorban nem a görögök erejében,
hanem a perzsák hibáiban kell keresnünk. A perzsák nem tudták megterem­
teni a birodalom politikai és gazdasági egységét, az akhaimenida birodalom
széthullott, a hadi mesterséget a görög zsoldosokra hagyták; ezért jutott Irán
Nagy Sándor kezére, amikor az alig hellénizálódott Makedónia zászlaja alatt
felsorakoztak a görög hazafiak.
Nagy Sándor hódítása új korszak kezdetét jelezte. Az i. e. 4. századi „euró­
pai öntudat" vezetett Alexandrosz hadjáratához, ez árasztotta el a hellén civi­
lizációval egész Elő-Ázsiát, kiterjesztve Európa határait az Indusig és Közép-
Ázsiáig. Forradalom volt ez, elsősorban nem politikai, hanem gazdasági és
különösen társadalmi értelemben. Ezzel Irán bekerült a világ gazdasági kör­
forgásába, külföldi árukat vásárolt, exportált, átmenő forgalmat bonyolított
le mindkét irányban, és elérte ugyanazt a társadalmi szintet, mint Nyugat
legfejlettebb államai. Az isteni jogú monarchia Nagy Sándor révén a hellé­
nizmus egyik intézményévé vált. Dareiosz trónját elérve, a nagy hódító már
csak az Akhaimenidák birodalmának az újjáépítéséről álmodott, és a két nagy
nép, a két civilizáció egyesítésén munkálkodott.
A hellénisztikus korszak mély nyomot hagyott a csaknem két évszázadon
át idegen uralom alatt élő Iránban. A hatás mélységét éppoly nehéz megálla-

324
pítani, mint azt állítani, hogy az iráni görögök gyors és teljes elirániasodása
ment végbe. Ebben a bonyolult kérdésben nyilvánvalóan lényeges szerepet
játszott az irániaknak az a tulajdonsága, hogy az idegen elemeket képesek
voltak könnyen befogadni és sajátjukká átformálni. A civilizáció külsődleges
területein és a gazdasági szférában a hellénizmus valószínűleg széles körű és
gyors sikereket ért el, egészen más volt viszont a helyzet a szellemi és a vallási
életben. Igen tanulságos a korunkkal való összevetés, amiből szintén az derül
ki, hogy a kívülről jövő forma és anyag befogadása sokkal gyorsabb, mint
a szellemé, és hogy a város és a falu között ezen a téren is igen erős az ellentét.
Összességében nézve, a hellénizmus Iránban csatát vesztett, vezetői soha­
sem tudták legyőzni a politikai, a társadalmi és a gazdasági szembenállást.
Egy pillantra sem szűnt meg az ellentét a két civilizált életforma, a keleti és
a nyugati között, a városállam és a keleti monarchia között, a szabadságon és
a magánkezdeményezésen nyugvó gazdasági rendszer és az irányított, ellen­
őrzött keleti gazdálkodás között. A hellénizmusnak sem sikerült megoldást
találnia „az emberi társadalom örök problémájára", az uralkodó és az alatt­
való, a birtokos és a nincstelen, a polgárság és a dolgozó osztály között fenn­
álló ellentétre.
Mintegy az idegen testként Iránra telepedő hellénisztikus hódításra adott
válaszként tűnt fel keleten a párthusok és a kusánok népe, nyugaton pedig
Karthágó és Róma, ezek a határterületeken kialakuló államok, amelyek a hel­
lénizmus többé-kevésbé erős hatása ellenére is meg tudták őrizni sajátos népi
hagyományaikat. Az iráni világ az időszámításunk kezdete előtti utolsó és az
időszámításunk szerinti első évszázadokban érte el a legnagyobb kiterjedését.
A párthus Irán csapatai Egyiptom határaiig nyomultak, a kusán birodalom
szinte egész Indiát, valamint Nyugat-Turkesztánt és Kelet-Turkesztán egy
részét is bekebelezte, az eurázsiai sztyeppeken szétrajzó szarmaták uralták
a Fekete-tenger északi partvidékének jelentős részét, eljutottak a Duna vona­
láig, és behatoltak Közép-Ázsiába is.
Az irániak, két legkeletibb pontján támadva, bosszút álltak a görög vilá­
gon. A gréko-baktriai királyság a jüecsik, a későbbi kusánok csapásai alatt
omlott össze, a Fekete-tenger partján fekvő görög városok pedig „szarma­
tává" váltak. Az Ázsiában fellépő rómaiakra Irán szünet nélkül nyomást gya­
korolt, és tulajdonképpen a pontoszi Mithridatész háborúja is az ázsiaiaknak
Irán vezetésével folyó ellenállása volt. Ebből a hatalmas párviadalból Irán
emelkedett ki győztesen a haldokló szeleukida birodalom romjain.
A párthusok és a kusánok sorsa között van bizonyos hasonlóság; a hellé-

325
 rusztikus örökségre, amelyből mindkettőjüknek jutott, nemzeti újjászületés
épült. De a párthusokra váró feladat jóval nehezebb volt: őket érte az a meg­
tiszteltetés, hogy három fronton védjék az ősi keleti civilizációt. Feladatukat
fáradhatatlanul végezték, vissza-visszavonultak, hogy jobban elháríthassák
a csapásokat, és makacs ellenállásukkal előkészítették a talajt a szászánida hó­
dítóknak.
A többi néppel szemben türelmi politikát folytató Arszakidák idején nem
játszott szerepet a nemzeti összetartozás eszméje. Hosszú uralkodásuk meg­
akadályozta, hogy Irán túl erőszakosan szálljon szembe azzal, ami idegenből
érkezett. Ez az átmeneti időszak tette ugyanakkor lehetővé, hogy megerő­
södjön az, amit az iráni nép ősi hagyományaiból megőrzött, és magába
olvassza azt, amit a hellénizmus ráhagyott. A párthus uralom alatt ragyogó
korszakát élő mazda-hitű vallás fenntartásával politikai szempontból a pár­
thusok nyitották meg a Szászánidák előtt az utat. Megőrizték az iráni művé­
szeti hagyományokat, és ez a művészet, a „külső Iránt" lakó népekkel tartott
szoros kapcsolat révén megerősödve, újjászületett.
Az Akhaimenidák bukását öt és fél évszázad választotta el a szászánida
dinasztia fellépésétől. Az ez alatt eltelt sok-sok év alatt Irán földjén ütközött
össze az a két világ, amelynek a kölcsönös kapcsolatát is Irán biztosította.
A nyugatról érkező görögökkel a keleti sztyeppekről jött párthusok álltak
szemben. Ebben a hatalmas olvasztótégelyben készült, évszázadokon át, az
ellentétes elemek, az alapvetően eltérő elvek ötvözete. Nyugatnak sikerült
bizonyos eredményeket elérve a szellemi élet legfelső rétegében és az iráni-
keleti formavilágban nyomot hagynia. A párthusok sohasem törekedtek
ennek eltüntetésére, és a nyugati hatás időszámításunk kezdetétől fogva
egyre erőteljesebben jelentkezett.
A nemzeti jellegű iráni civilizáció kivirágzásának ebben a különösen ked­
vező pillanatában került trónra a szászánida dinasztia, és kezdetét vette Irán
történetének egyik legfontosabb fejezete. Gyökereit az ősi iráni-keleti kultú­
rába mélyesztve, a szászánida Perzsia, nyugaton a rómaiak, keleten a kusá­
nok ellen elért politikai és katonai sikerei révén, az iráni történelemben nem
először, utat nyitott a szomszédos kultúrák új hullámai előtt, és Róma keleti
provinciáinak kultúrája összefonódott az újjáélesztett iráni elemekkel. A szá­
szánida korszakot csak ennek az újonnan végbement összeötvöződésnek
a szemszögéből érthetjük meg.
A szászánida korban az iráni civilizáció, befogadóképességét továbbra is
őrizve, adakozóbb volt, mint valaha. Művészetének a hatása elérte az

326
Atlanti-óceánt, az új iráni-buddhista áramlat köntösében pedig Kínát. Az
iráni földön született vallások, melyek Európában és Afrikában üldözésnek
voltak kitéve, Közép-Ázsia pusztaságaiba húzódtak vissza. Az állam katonai
szervezete a középkori lovagság előfutára volt, a belső közigazgatás Nagy
Károly udvarára hatott.
A szászánida Irán hatalmas pajzsként védte Elő-Ázsia ősi kultúráját az
északi határait vad rohamokkal ostromló nomád világgal szemben. A keleti
civilizáció ősi javainak védelmében, a Róma ellen az utak, a tengerek, a pia­
cok és a gazdasági erőforrások birtoklásáért folytatott harcban az iráni nép
teljesen kimerült. Szomszédai közül Irán a Gupta-kori Indiával tartott fenn
békés kapcsolatokat, az egyetértés mindkét civilizáció javát, kölcsönös gaz­
dagodását szolgálta. Ha Nyugattal, a görög-római világgal is hasonló kap­
csolatokat tarthatott volna fenn, ha Irán közvetítésével ez a világ is kapcso­
latba került volna Indiával és a még távolabb fekvő Kínával, „Eurázsiajövője
talán szerencsésebben alakulhatott volna".
Hiszen a civilizált világ népei egyre közelebb kerültek egymáshoz, egyre
jobban közeledtek és egyre hasonlóbbak lettek azok a társadalmi, gazdasági
és vallási formák is, amelyek között éltek. Az Industól Egyiptomig, Konsta­
tinápolytól Itáliáig, Hispániáig és Galliáig a kifinomult, fényűző feudális
arisztokrácia mindenfelé erődített palotákat, erős várakat, hatalmas lakóépü­
leteket emelt, és ezekben élt barátaival, szolgáival és harcosaival körülvéve.
Irán és Róma harcot folytatott ellenük, de sikertelenül, és végül a két biroda­
lom belesüllyedt a saját célra termelő feudális gazdálkodás új korszakába. Ez
az arisztokrácia lett az antik világ hagyományainak az őrzője és fenntartója,
de milyen áron! Röghöz, műhelyhez, kerthez, kőbányához kötött ember­
milliók szenvedtek anélkül, hogy a legkisebb reményük lett volna arra, hogy
ebből a nyomorúságos sorból valaha is kikerüljenek. A szikrája sem maradt
meg a világban annak a viszonylagos szabadságnak, amelyet a hellénizmus
igyekezett elterjeszteni.
A nagy monoteista vallások is azért hódítottak meg olyan hatalmas töme­
geket időszámításunk első évszázadaiban, mert a nép zöme, a szászánida
birodalomban éppúgy, mint a rómaiban, teljes elnyomásban élt. A helléniz­
mus társadalmában általános szabadon vállalt és díjazott munka helyét
a kemény szolgasors foglalta el, mely elvette a munkakedv utolsó cseppjét is.
Az emberek nem törekedtek többé javaik gyarapítására, a munka elől elmél­
kedésbe, imába menekültek. A föld semmi szépséget sem tudott többé nyúj­
tani és az itt elszenvedett kínoktól a túlvilágon a lélek békéjének a biztosítását

327
várták. Ez az elnyomott és szenvedő, kínokban égő és elkeseredett világ
nevelte és terjesztette el a kereszténységet.
Ezek a gazdasági és társadalmi körülmények hívták életre a kereszténysé­
get, mely megfelelt a nyomorúságos emberi társadalom vágyainak. A nyu­
gati világ megérett ennek a vallásnak a befogadására, mint ahogy háromszáz
évvel később Kelet is elég érett volt ahhoz, hogy az emberi szenvedésektől
olyan nagyon eltávolodott, merev formákba zárkózó zoroasztriánus vallás
helyett az iszlám hívévé szegődjön.
Az új mezőgazdasági helyzetnek azonban nemcsak árnyoldalai voltak. Az
itt talált körülményeket továbbfejlesztve alakították ki a továbbiakban az
újonnan jött népek, germánok, szlávok, törökök, arabok a városi gazdálko­
dást. E kor államgépezetét, egyházi és nagybirtokszervezetét használták fel
arra, hogy a keresztény és az iszlám kultúra jövőjét felépítsék. Ezzel biztosí­
tották, minden hanyatlása ellenére, az antik kultúra történelmi folytonos­
ságát.
A két hatalom egymás fölötti kölcsönös, messze hangzó, egymást követő
győzelmei mindkettőjüket legyengítették, és megnyitották az utat az arabok
előtt. Keletre és Nyugatra ugyanaz a sors várt, egyaránt vereséget szenved­
tek a világ alapjait felforgató győzedelmes új erőtől. A világ két felén egy­
aránt uralkodó azonos körülmények elkerülhetetlen következményeként
Kelet az iszlámé, Nyugat pedig a kereszténységé lett. Ennek megfelelően
mindaz a rokonság, amely a középkor és az újkor civilizált népeinél Indiától
és Kínától nyugatra a szellemi és a politikai szerkezetben fellelhető, ugyanab­
ban a világtörténelmi méretekben zajló tragikus, de győzedelmes harcban leli
magyarázatát, amelyet a haldokló antik világ öröksége védelmében folyta­
tott.
Másokra vár az a feladat, hogy lefessék a szászánida birodalom bukását
követő korszakot, az iráni újjászületés ragyogó szakaszát, mely fényesen iga­
zolta azt az igazságot, hogy „minden újjászületés új civilizáció útját készíti
elő". Az irániak erkölcsi és politikai hanyatlása ellenére, a kalifák udvarában
fennmaradtak és továbbéltek azok a hagyományok, amelyek a kalifák buká­
sát követően, a Szafavidák idején az iráni szellem új reneszánszához vezettek.
Az iráni nép, mely alkalmazkodni tudott, és sajátjává tudta tenni a két
folyó közti széles síkság nagy városi civilizációit, az iráni nép, mely a make­
dón hódítást követő erőteljes nyugati hatások idején mélyen merített az ide­
gen civilizációból, és ennek ellenére meg tudta őrizni iráni jellegét, az iráni
nép, mely a későbbiekben az arab, török, mongol betörések idején is ele-

328
gendő erőt tudott gyűjteni nemcsak a túléléshez, hanem ahhoz is, hogy az
idegen elemeket magáévá tegye, ez a nép hosszú történelme során különleges
életerőről tett bizonyságot. Alig fél évszázada bekövetkezett ébredését erő­
teljes nemzeti újjászületés jelzi, s úgy tűnik, képes lesz arra, hogy Elő-Ázsia
népei között a régi helyét visszaszerezze. Földrajzi helyzete, gazdag termé­
szeti kincsei, a világ egyik legősibb civilizációjának hagyományain nevelke­
dett dolgos népe múltjához méltó helyet kell hogy biztosítsanak Iránnak
a népek nagy családjában.
 BIBLIOGRÁFIAI TÁJÉKOZTATÓ
Összeállította Déri Balázs

Bibliográfia
A Bibliography of Pre-Islamic Persia. Edited by J. D. Pearson. London 1975.

Földrajz
The Cambridge History of Iran. Volume I. The Land of Iran. Edited by W. B. Fisher. Cam­
bridge 1968.
Historical Atlas of Iran. Tehran 1350 (1971).

Történelem
Debevoise, N. C , A Political History of Parthia. Chicago 1938.
Rostovtzeff, M. L, Social and Economic History of the Hellenistic World. I-III vols. Oxford
1941.
Christensen, A., L'Iran sous les Sassanides. Copenhagen 1944.
Olmstead, A. T., History of the Persian Empire (Achaemenid Period). Chicago 1948.
Hinz, W., Darius und die Perser. Baden-Baden 1976.
The Cambridge History of Iran. Volume 3. The Seleucid, Parthian and Sasanid Periods. Edited
by E. Yarshater. Cambridge-London-New York-New Rochelle-Melbourne-Sydney 1983.
(Az őstörténetet, a méd és az akhaimenida periódust tárgyaló kötet előkészületben.)

Régészet
Vanden Berghe, L., Archéologie de l'Iran Ancien. Leiden 1959.
Huot, I. L., Lukonin, W. G., Persien. I-II. (Archaeologia mundi). München-Genf-Paris 1965-
1967.
Vanden Berghe, L., Bibliographie analytique de l'archéologie de l'Iran Ancien. Leiden 1979.

330
 Művészet
Pope, A. V. (ed.), A Survey of Persian Art from Prehistoric Times to the Present. 1-6. Vol.
London-New York 1938-39.
Ghirshman, R., Iran. Parther und Sasaniden. München 1962.
Godard, A., L'art del'Iran. Paris 1962.
Ghirshman, R., Perse. Proto-iraniens, Médes, Achéménides. Paris 1963.
Porada, E., Ancient Iran: the Art of Pre-Islamic Times. London 1965.
Nylander, C., Ionians in Pasargadae. Uppsala 1970.

Vallás

Nyberg, H. S., Die Religionen des alten Iran. (Deutsch von H. H. Schaeder). Osnabrück 1938.
(Reprint: 1966.)
Puech, H.-Ch., Le manichéisme. Son fondateur — sa doctrine. Paris 1949.
Boyce, M., A History of Zoroastrianism. Leiden-Köln 1975. (Handbuch der Orientalistik.)

Nyelvészet

Hoffman, K., Henning, W. B., Bailey, H. W., Morgenstierne, G., Lentz, W., Linguistik. Lei­
den-Köln 1958. (Handbuch der Orientalistik, 1. Abt., 4. Bd. Iranistik.)

Irodalom

Gershevitch, L, Boyce, M., Hansen, O., Spuler, B., Dresden, M. J., Literatur. Leiden-Köln
1968. (Handbuch der Orientalistik, 1. Abt., 4. Bd. Iranistik.)

Művészeti albumok

Apor Éva, Perszepolisz. Fényképezte Gink Károly. Budapest 1974.

Gink Károly, Rubovszky Éva, A perzsa művészet évezredei. Budapest 1982.

331
 KÉPEK JEGYZÉKE

Műmellékletek
I. Férfiszobrocska (i. e. 3. évezred).
M. Forughi-gyűjtemény. Hadi felvétele
II. Agyagedény a szijalki B temetőből.
Luzern, Kofler-Truniger-gyűjtemény
III. Loresztáni ezüstlemez.
Cincinnatti, Múzeum
IV. 1. Loresztán. Istennő kőszáli kecskével. Bronz.
M. Forughi-gyűjtemény. Hadi felvétele
IV. 2. Loresztán. Szraosa isten. Bronz.
M. Forughi-gyűjtemény. Hadi felvétele
V. 1-2. Loresztán. Zabiák. Bronz.
M. Forughi-gyűjtemény. Hadi felvétele
VI. 1. Loresztán. Bárd. Bronz.
M. Forughi-gyűjtemény. Hadi felvétele
VI. 2. Loresztán. Bárd. Bronz.
Teherán, Múzeum
VII. 1. Zivije. Arany melldísz.
Teherán, Múzeum
VII. 2. Zivije. Arany karperec.
Teherán, Múzeum
VIII. Zivije. Aranylemez.
New York, Metropolitan Museum of Art
IX. Zivije. Arany övlemez.
University Museum of Philadelphia és Luzern, Kofler-Truniger-gyűjtemény
X. 1. Méd férfi mellképe. Lazúrkő.
Cleveland, Múzeum
X. 2. Perszepolisz. Fiatal akhaimenida herceg feje. Lazúrkő.
Teherán, Múzeum
XI. 1. Kőszálikecske-fej. Bronz. Akhaimenida művészet.
Párizs, Cécile de Rothschild-gyűjtemény
XI. 2. Ezüst amfora. Akhaimenida művészet.
New York, L. Pomerance-gyűjtemény

332
XII. 1. Hattyúfejes csésze. Kő. Akhaimenida művészet.
New York, Rabenou-gyűjtemény
XII. 2. Oroszlános medence. Márvány. Akhaimenida művészet.
New York, Rabenou-gyűjtemény
XII. 3. Kőszáli kecskékkel díszített edény. Kő. Akhaimenida művészet.
Irán, Sahbánu Farah-gyűjtemény
XIII. Hung-e Nouruzi, Izea-Mál-arnir közelében. I. Mithridatész domborműve (i. e. 139 körül)
L. Vanden Berghe felvétele
XIV. Sámi. Párthus fejedelem. Bronz.
Teherán, Múzeum. Rosztami felvétele
XV. Ezüstkehely. Szászánida művészet.
Párizs, Bibliothéque Nationale, Cabinet des Médailles
XVI. Szászánida fejedelem mellképe. Bronz.
Párizs, Louvre

Szöveg közti rajzok és térképek

1. Az Iráni-felföld domborzata 10
2. Az Iráni-felföld metszete a Perzsa-öböl és a Kaszpi-tenger közötti vonal mentén 11
3. Az Iráni-felföld metszete a Bagdad és a Kaszpi-tenger közötti vonal mentén 11
4. Szijalk. Festett agyagedények az I. rétegből 18
5. Szijalk. Festék összetörésére szolgáló mozsár és mozsártörő 18
6. Szijalk. A legelső vályogtégla 20
7. Szijalk. Stilizált állatmotívumok 21
8. Szúsza. Csontból faragott, przewalszki típusú ló 22
9. Szijalk. Tárolóedény a III. rétegből 24
10. Szúszai I. stílusú csésze 25
11. Perszepolisz. Festett agyagcsésze 26
12. Tepe-Hisszár. Festett kehely 27
13. Festett kerámiatöredékek Szijalkból és Szúszából 27
14. Szijalk. Pecsétlenyomatok 28
15. Az őskori Irán térképe 29
16. Proto-elámi írás 33
17. Szijalk. Sírmellékletek a proto-elámi írás korából 35
18. Szijalk. Proto-elámi táblák 35
19. Szijalk. Pecséthengerek a proto-elámi táblák korából 36
20. Elő-Ázsia régészeti térképe 38
21. Sztélé Huren-Seikh-Khánból 41
22. Anu-banini lullubi király domborműve 42

333
23. Szúszai II. stílusú agyagedény 45
24. Agyagedény a gijáni IV. rétegből 46
25. Tripuszok a gijáni III. rétegből 53
26. Agyagedény a gijáni II. rétegből 53
27. Agyagedény a gijáni I. rétegből 54
28. A szijalki település rekonstrukciós rajza 62
29. Ezüst- és bronzékszerek a szijalki B temetőből 64
30. Bronz- és vasfegyverek, illetve szerszámok a szijalki B temetőből 65
31. Kő pecséthenger és bronz, illetve vas lószerszámok a szijalki B temetőből 66
32. Festett agyagedények a szijalki B temetőből 67
33. Festett edénytöredék a szijalki B temetőből 68
34. Az északnyugat-iráni Kiseszim város egy asszír dombormű nyomán 70
35. Az északnyugat-iráni Muszaszir város és temploma egy asszír dombormű nyomán 77
36. Loresztáni vaskard 84
37. Bronz tőrmarkolat Loresztánból 84
38. Bronz harci csákány Loresztánból 84
39. Loresztáni bronztűk 86
40. Loresztáni bronzszitula 87
41. Ezüsttál a zivijei kincsből 92
42. Zivijei kincs. Az ezüsttál hieroglif felirata 93
43. Zivijevi kincs. Aranyöv 94
44. Méd férfi, asszír dombormű nyomán 99
45. A hamadáni kőoroszlán 99
46. Sziklasír Dokkán-e Dáúdban (Szar-e pol-e zoháb közelében) 100
47. Sziklasír Fakhrikában, az Urmia-tótól délre 101
48. Ariaramnész király óperzsa ékírásos aranytáblája 103
49. A Maszdzsed-e Szoleimán-i terasz alaprajza 105
50. Sziklasír Dá o Dokhtarban, Fárszban 107
51. Kő oroszlánfej Paszargadaiból 116
52. Paszargadai romjai 117
53. A Paszargadai tűzoltárok 119
54. Az akhaimenida birodalom szatrapiái Dareiosz uralkodása idején 126
55. Tűztemplom és az akhaimenida királyok sziklasírjai Naqs-e Rosztamban 138
56. Akhaimenida sír Szúszából 139
57. Szúsza. Arany ékszerek az akhaimenida sírból 140
58. Szúsza. Ezüsttál az akhaimenida sírból 141
59. Ahuramazdá képmása 142
60. Szúsza. Szárnyas bika. Zománctégla 148
61. A perszepoliszi terasz 150
62. Perszepoliszi oszlopok 151
63. Perszepolisz. Emberi arccal díszített oszlopfő 152
64. Perszepolisz. Szárnyas bika Xerxész kapujáról 153
65. A perszepoliszi terasz alaprajza 155
66. Perszepolisz. Bronz rátétdísz 357
67. Perszepolisz. Bronz alátét 157

334
 68. Perszepolisz. Faragott kőtál 158
69. Dareiosz pecséthengere 159
70. Méd tiszt kardja perszepoliszi domborművön 160
71. Perszepolisz. Bronz csatabárd és zabla 161
72. Perszepolisz. Agyagedények az akhaimenida korból 164
73. Kő oszlopfő Isztakhrból 209
74. A kangávari templom alaprajza 210
75. A kangávari templom romjai 211
76. A khurhai templom oszlopai 212
77. A párthus birodalom térképe 221
78. Párthus írás 230
79. Dura-Európosz. Párthus nehézlovas 238
80. Az assuri párthus palota 246
81. Hatra. Párthus palota 248
82. A hatrai templom alaprajza 249
83. A taxilai párthus templom alaprajza 249
84. Párthus agyagedények Szúszából 254
85. A szászánida birodalom térképe 264
86. Bisápur. I. Sábuhr diadalmenete 267
87. Bisápur város alaprajza 290
88. Táq-e Girre 292
89. Középperzsa írás 293
90. A firuzábádi palota romja 294
91. A firuzábádi palota rekonstruált homlokzata 295
92. Vályogtégla városfal Isztakhrban 296
93. Bisápur. A tűztemplom alaprajza 291
94. A firuzábádi tűztorony 298
95. Firuzábád. A palota stukkódíszítése 299
96. Táq-e Bosztán. Domborműves oszlopfő részlete 300
97. Biszotun. Oszlopfők egy elpusztult épületből 301
98. Táq-e Bosztán. Királyi vadászatot ábrázoló dombormű 302
99. Bisápur. Kő osszárium faragott dísszel 304
100. Bisápur. Kő osszárium (kiterített rajz) 305
101. Fejedelemábrázolások szászánida fémmunkákon 306
102. Szászánida ezüstserleg 301
103. Aranyserleget díszítő kerek hegyikristály dombormű a saint-denis-i kincstárból. Párizs,
Bibliothéque Nationale 308
104. Dombormű Naqs-e Rosztamban. Ardakhsír Ahuramazdá előtt 309
105. „A három királyok imádása" Bic (Indre) templomában. Francia művészet, 12. század 310
106. Az ún. Attila-kincsből származó aranykorsó 311
107. Az ún. Attila-kincsből származó aranykorsó fő jelenete 312
108. Buddhista freskók Mong Oiból (Kelet-Turkesztán) 313

335
 NÉV- ÉS HELYNÉVMUTATÓ

A mutató nem tartalmazza, a tárgyból következő gyakoriságuk miatt, az Ázsia, Perzsia, perzsák,
Irán címszavakat, valamint a térképeken és a fényképmellékletben előforduló neveket. Egyes nevek­
nél a könyvben nem szereplő névváltozatokat isfeltüntettük. A dőlt számok a szöveg közti illusztrá­
ciók aláírására utalnak. Az (ist.) rövidítés az isteneket, illetve istennőketjelöli.

abbászida 136 279-280, 283-284, 291, 303, 323-324,

Áb-e Diz-folyó l. Idide-folyó 326
abesszin(ek) l. Etiópia Akkád, akkád(ok) 39-41, 49, 159
Abiradus 147 alán(ok) 228, 230, 232, 284
Adiabéné 231 Aleppó 58, 163
Afganisztán 198, 235, 321 Alexandreia (Arakhósziában) 192
Afrika 170, 317, 320-322, 327, l. még Alexandreia (Drangianéban) 192
Észak-Afrika Alexandreia (Egyiptomban) 188, 277, 315
Agade 39-40, 43-44 Alexandreia (Harátban) 192
Agészilaosz 177, 184 Alexandreia (a Hindúkusban) 192
Ágoston, Szent 320 Alexandreia (a Kaukázusban) 192
Aguilberta 309 Alexandreia (ma: Khodzsand) 192
Ahriman (ist.) 89, 143, 285, 298 Alexandrosz l. Sándor, Nagy
Ahuramazdá (középperzsa: Ohrmazd) Alistar 83
(ist.) 89, 103, 122, 135-137, 142, 142, Alüattész 72
143, 146-147, 241-242, 285, 288, 298, Amarna 51
304, 309 Amaszisz 120
Ahváz 262 Amida 269, 274
Aigina 131 Ammon (oázis) 120
Ai-Khánum 202, 247 Amon (ist.) 189
Akesszaia 50 Amu-Darja l. Óxosz
Akhaimenész (óperzsa: Hakhámanis) 102, Amütisz 95
106, 122 Anáhitá (ist.) 86, 137, 204, 241-243, 255,
akhaimenida, Akhaimenidák (óperzsa: 262, 285, 288, 304, l. még Nanája
Hakhámanisijá) 13, 36, 39, 71, 88, 95, Anglia 19, 59, 68
101, 103, 106, 108-110, 112, 116, 118, Anküra (ma: Ankara) 277
122, 125, 126, 135-137, 138-141, 142, Ansan (Anzan) 49, 102-103, 108, 115
144-146, 148-149, 154, 156, 159, Antiokheia (az Orontész mentén) 197, 199,
162-164, 164, 165-169, 178, 181-184, 218, 265, 271, 276-277, 295
190-195, 197, 201, 203-205, 207-208, Antiokheia (Persziszben; ma: Busehr) 201,
210, 215, 219-220, 226, 237, 241-244, l. még Busehr
246-247, 251, 254, 256, 259-263, Antiokhosz, I. 198, 203

336
Antiokhosz, II. 203 Arszak (Asszak) 218-219, 242
Antiokhosz, III. 197, 199-200, 203-204, Arszakész (párthus: Arsak), I. 218-219, 242
210, 213, 219-220, 222, 236, 242 Arszakész (párthus: Arsak), II. 200, 219
Antiokhosz, IV. 200, 204, 210, 251 Arszakész Vologészész 253, l. még Volo-
Antiokhosz, VII. 222-223, 226, 236 gészész, III.
Antoninus Pius 232 arszakida, arsakida; Arszakidák, Arsaki-
Antonius 228, 260 dák 12, 229-230, 232-233, 235-237,
Anu-banini 40, 42 243-245, 247, 252-253, 256, 259-261,
Anzan l. Ansan 263, 277, 281, 283, 319, 326
Apama 196 Arszamész (óperzsa: Arsáma) 106-108, 111,
Apameia 200 122
Apam Napát (ist.) 137 Artabanosz, II. 223
Aphrodité (ist.) 156 Artabanosz, III. 229, 236, 244
Ápisz (ist.) 121 Artabanosz, IV. 232-233, 242, 245, 252,
Apollón (ist.) 132 262-263, 297
Apollóniosz 133 Artaxerxész (óperzsa: Artakhsaszá), I. 154,
Apollón Kanakhosz 132, l. még Apollón 160, 173-175
Arábia, arab(ok) 125, 135, 165, 195, 199, Artaxerxész (óperzsa: Artakhsaszá), II. 137,
226, 237, 262, 270, 274, 276, 279, 283, 155, 176-180, 242
287, 315, 317, 319, 321, 328 Artaxerxész (óperzsa: Artakhsaszá;
Arák 202 Ókhosz), III. 154, 155, 168, 179-181,
Arakhószia 59, 74, 113, 123, 135, 147, 192, 184, 189
197, 200, 224, 234, l. még Qandahár Artemisz (ist.) 222, 242
Araksz 76, 232 Arukku 104
Aral-tó 218 Assur 51, 54, 58, 95, 246, 246, 247
arámi(ak) 78, 101, 134, 144-145, 182, 205 Assur-ah-iddina 80-81, 91
Arbéla 127, 189 Assur-bán-apli 81-82, 103-104, 146
Ardakhsír (Ardasír) i Pábagán, I. 242, 245, Assur-nászir-apli 74
262-263, 285, 289, 293, 297-298, 309 Asszak l. Arszak
Ardakhsír (Ardasír), II. 269 Asszíria, asszír(ok) 14, 37, 47, 50-52,
Ardasír-Khurra 242 60-61, 69, 10, 71-77, 77, 78-82, 85, 88,
Arderikka 133 90-91, 93-98, 99, 102-106, 110-111,
Areia 135, 193 118, 121, 135, 144-147, 153, 159, 189,
Argisti 77-78 220, 226, 245, 247
Ariandész 124 Asztüagész 96, 108, 115
Ariaramnész (óperzsa: Arijáramna) 103, Átar (ist.) 137
103, 106-107, 111, 122, 144 Athén 131-133, 154, 170-178, 180-181,
Ariandész 124 188, 190, 242, 323
Ariobarzanész 179 Athéné (ist.) 156, 222, 242
árjá(k) 16, 59, 61, 137, 144 Athosz 132
Armenia, armeniai(ak) 44, 60, 123, 135, Atlanti-óceán 253, 308, 327
176, 199, 215, 224-226, 228-232, 236, Atrek-völgy 12
241-242, 261, 263, 265-266, 269-271, Atropaténé; Média Atropaténé (ma: Azer-
276-278, 284, 320 bajdzsán) 81, 193, 220, 228-229, 243-
Aroandrész 179 244, l. még Azerbajdzsán

337
Atropatész 193 Bél (ist.) 114, 170, 190
Attika 165, 170-171 Bél-Marduk (ist.) 174
Attila 310, 311-312 Beludzsisztán, beludzs(ok) 12, 31, 205
Augustus 110, 153, 228-230, 234, 255-256, Bésszosz 191
260 Béziers 320
Avroman 205 Biasz l. Hüphaszisz
Ázarmídukht 279 Bic 310
Azerbajdzsán 11-12, 94, 193, 205, 278, l. Bikni-hegy 74, 78, l. még Damávand;
még Atropaténé Damávand-hegycsúcs
aziánus(ok) 47-48, 51, 59, 61, 75, 78, 81, Bisápur 128, 267, 285, 290, 291, 293, 295,
85, 89, 97, 108, 137 297, 299-300, 304, 304-305
Biszotun (Behisztun) 80, 122, 128, 134,
Babilón, Babilónia, babilóni(ak), babi- 142, 252, 301
lóniai(ak) 11, 37, 39-41, 43-44, 47, Bit-Dajakku 80
49-52, 54, 56-57, 60, 71, 76, 78-80, Bithünia 178
95-96, 102-106, 108, 110-111, 113-116, Bizánc 130, 132, 251, 269, 271-272, 274,
118, 121-123, 127-128, 134-135, 145- 276-279, 309-310, 317, 321, l. még
147, 165-166, 168, 170, 172, 174-176, Konstantinápoly
182, 190, 193, 196-197, 201-202, 220, Bokhara; Buhara 274
223, 231-232, 240, 244-245, 247, 256, Boran 279
287, 293, 314-315 Boreasz 50, l. még Burias
Babilón (Ó-Kairó) 277 Borudzserd 202
Badakhsán 44, 163 Boszporosz 46, 58, 129, 173, 176, 178, 231,
Bagdad 11, 40, 291 277
Bahrám l. Vahrám Britannia 72, 214, 315
Bakhtijári-hegység 15, 75, 102, 104, 106, Brutus 227
210 Buddha 286, 320
Bakkhosz (ist.) 191 Buhara l. Bokhara
Baktra 201 Burias 50, l. még Boreasz
Baktria, baktriai(ak) 7, 31, 48, 59, 113, 123, Burzóé 311, 318
135, 147, 173, 191-192, 194, 198-200, Busehr 39, 201, l. még Antiokheia
206, 213, 215, 218, 222, 240, 265
Balikh 43 Caesar l. Iulius Caesar
Balkán-félsziget 46, 58, 129, 195 campaniai(ak) 323
Balkh 268 Caracalla 232
balti-szláv(ok) 59 Carcassonne 320
Balti-tenger 19 Carrhae (ma: Harrán) 226-228, 238, 263,
Bandar-Abbász 12, 192 l. még Harrán
Bard-e Nesande 106, 242, 247 Ceylon 165
Bardija 118, 121, 123 Cháteau-Thierry 308
Bardija, ál- l. Gaumáta és Vahjazdáta Ciprus 131, 163, 178, 181-182, 184, 231
Barké 120 Ciszkaukázia 89
Begram l. Kapisi Constantinus, Nagy 269, 288
Behbahán 128, 252 Crassus 225-226, 228, 255, 260
Behisztun l. Biszotun

338
Csandragupta 197 Dionüszosz (Nüszaiosz) (ist.) 202, 212
Csinvat (híd) 89 Dnyeszter 130
Csogá-Zambil l. Dúr-Untas Dokkán-e Dáúd 100
Drangiané (Drangiána) 113, 135, 194, 200
dahá(k) 218 Duna 61, 130, 165, 243, 325
Dajakku (Déiokész) 79-80, 97 Dura-Európosz (Dura) 232, 238, 240,
Damaszkusz 82, 144, 163, 188, 226, 256, 243-244, 246, 253, 257, 296
277 Dúr-Untas (ma: Csogá-Zambil) 104
Damatész 179 Dzsemdet Naszr 32
Damávand; Damávand-hegycsúcs 11, 74,
78, 82, l. még Bikni-hegy Edessza 265, 277
Dámghán (Hekatompülosz) 14, 30, 32, l. Edóm 163
még Hekatompülosz Égei-tenger 47, 323
Dá o Dokhtar 106, 101 Egibi (babilóni) 166
Daphné 121 Egyiptom, egyiptomi(ak) 21, 23, 31, 47,
Dárábgerd 245, 262 51, 56, 58, 60, 71, 80, 83, 95-97, 109,
Darband-hágó 275 111, 114, 118, 120-121, 124, 127-129,
Dardanellák 187, 192 133, 135, 142, 145, 147, 149, 156,
Dareiosz (óperzsa: Dárajavaus), I. 80, 106, 163-165, 170-175, 177-182, 184, 189,
108-110, 113-114, 118, 122-125, 126, 193, 196-197, 200, 214, 225, 231-232,
127-137, 142-146, 148-149, 151, 154, 234, 254, 277, 282, 287, 295, 310,
155, 156, 158, 159, 160, 162-163, 165, 317-318, 320, 325, 327
168-170, 172, 174, 177-178, 180, 182, Eiván-e Kerkhá 291,295
195, 203, 219, 224, 246, 324 Ekbatana (ma: Hamadán) 13, 95, 97-98,
Dareiosz (óperzsa: Dárajavaus), II. 175-176 107-108, 111, 115, 123-124, 128, 159,
Dareiosz (óperzsa: Dárajavaus; Kodo­ 189, 193, 200, 202, 204, 219, 222-223,
mannosz), III. 168, 184, 187-194, 266 225, 234, 242, 252, l. még Hamadán
Dast-e Kavir (Sós-sivatag) 12, 14, 78 Elám (Elümaisz), elámi(ak) 30, 32, 34, 36,
Dast-e Lut 12 36, 37, 39-40, 42-44, 49, 51-52, 56, 60,
Datisz 132 75, 79-80, 96, 101-105, 110, 116, 121,
Dávid 124 123, 135, 145, 147, 155, 159, 163, 201,
Déiokész; Déiokidák 79-80, l. még Da­ 210, 243, 246, 251, l. még Elümaisz
jakku Elburz (helyesen: Alborz) 11-13, 50, 55
Délosz 166, 171, 173 Elephantiné 121, 134
Delphoi 72, 112, 166 Elő-Ázsia 31, 38, 85, 144, 162, 225, 247,
Démétriosz 200, 222 266, 324, 327, 329
Démétriosz, II. 220, 222, 236, 251 Elümaisz (ma: Sámi) 220, 222, 228, 236,
Démokritosz 175 251, l. még Elám és Sámi
Démoszédész 130 Epheszosz 127
Démoszthenész 181 Eretria 132-133
Dezful 291 Eszfahán; Iszfahán 14, 43, 75, 79, 220, 251,
Dijála 43, 51, 78, 95 262
Dinavar 202, 212 Etiópia, abesszin(ek) 120-121, 147, 180,
Diocletianus 288, 319 276-277
Diodotosz 198, 200, 218 Etruria, etruszk(ok) 32, 60, 323

339
Eufratész 7, 9, 43, 47, 60, 76, 78, 163-164, Gáza 120, 189, 277
167, 179, 189, 195, 199, 213, 220, Gedrószia 197, 220
222-224, 226, 228, 231-234, 236, 244, germán(ok) 98, 253, 328
259, 263, 270, 288 Germiny-des-Prés (Orléans mellett) 308
Eulaiosz 237, 240 getá(k) 130
Euripidész 174, 226 Gibraltár (Héraklész oszlopai) 165
Európa 9, 15, 23, 59-61, 68, 83, 129-131, Giján, gijáni(ak) 30, 32, 44, 46, 52-53, 53,
163, 165, 172, 174-175, 178, 180, 54, 54, 55, 63, 72, 78-79
186-187, 192, 196, 201, 213-214, 216, gimirrai 81, l. még kimmer(ek)
223, 237, 246, 307, 309, 314, 317, 321, Góbi 12
324, 327 Gondopharész 224, 233
Európosz l, Rhagai Gordianus 265
Eurümedón 171 Gór-Firuzábád 245, l. még Firuzábád
Euthüdémosz 200 Gorgán 12, 275
Ezékiel 96 gót(ok) 253
Ezsdrás 174 Gotarzész, II. 252, 257
Görögország, görög(ök), Hellász, hel-
Fahliján 106, 128 lén(ek) 7, 50, 64, 70-71, 75, 81, 93, 109,
Fakhrika 101 111-112, 114, 118, 120-121, 128-133,
Fársz (ókori: Pársza) 76, 102, 106, 107, 144, 137, 140, 147, 154, 156, 162-163,
148, 164, 261-262, 266, 285, 287, 297, l. 165-166, 168-181, 184-189, 191,
még Pársza és Perszisz 193-196, 198-207, 210, 212, 215-220,
Fekete-tenger 33, 46, 73, 81, 112, 129-130, 222-224, 230, 232, 237, 240-242, 245,
163, 182, 195, 214, 231, 233-234, 315, 250, 255, 258-259, 266, 288-289, 310,
325 318, 323-327
Felföld l. Iráni-felföld Granikosz 187
filiszteus(ok) 58 gréko-baktriai (királyság) 218-219, 224,
Firuzábád 246, 289, 291, 293, 294, 295, 233,325
295, 297, 298-299, l. még Gór-Firuz- grúz(ok) 76
ábád Gundésábuhr 291, 315
Földközi-tenger 31, 78, 96, 111, 120, 129, Gupta 321, 327
226, 234, 255-256, 259, 314, 324 guti(k) 32, 37, 40, 43-44, 47, 54
Fönícia, föníciai(ak) 82, 114, 120, 129, 165, Gügész 81
170-171, 178, 188, 201, 315
Franciaország, franci(ák) 19, 132, 137, 146, Habbánija-tó 195
186, 309, 310, 320, l. még gall(ok) Hábúr 53
frank(ok) 98 Hadrianus 231
Frígia, fríg(ek) 58-59, 81, 176, 178 Halikarnasszosz 187
Hallstatt 63
Gabinius 225 Halulé 102
Gadatész 163 Halüsz-folyó 81, 96, 111, 173, 184, 188
Gallia 72, 256, 317, 327 Hama 58, 79, 144
Gandhára 128, 135, 147, 182 Hamadán (ókori: Ekbatana) 30, 40, 50, 75,
Gaugamela 189 78, 80-82, 95-96, 99, 103, 106, 122, 128,
Gaumáta (ál-Bardija) 121-122 196, 201-202, 252, 279, l. még Ekbatana

340
Hammurapi 49-50, 134 Hormizd, II. 268
Hamun-tó 247 Hormizd, IV. 276
Han 73, 253 Hórusz 142
Haraiva 75 Humban-nimena 102
Harát; Herát 13, 75, 192, 220, 223, 234, hun(ok) 73, 271-274, 276-277
263 Huren-Seikh-Khán 41
Harhar 95 hurri, hurri(k) 47, 54, 59, 76, 88, 159
Harrán 96, 108, 111, 127, l. még Carrhae hükszósz(ok) 54
Harszin 83 Hüphaszisz (Biasz) 192
Hatra 231-232, 245-247, 248-249, 291 Hürkania 113, 123, 143, 198-199, 219, 222,
Hekataiosz 131 229, 233-234, 236
Hekatompülosz (Dámghán) 13, 202, 219, Hüsztaszpész (óperzsa: Vistászpa) 107-108,
223, 234, l. még Dámghán 113, 123, 135, 143, 147
Hellász, hellén(ek) l. Görögország, gö-
rög(ök) Iaxartész 33, 39, 111, 113, 124, 130, 192,
Hellészpontosz 130 214, 324
Helmand 74 ibér(ek) 76, 228
Helmand-folyó 63, 113, 288 Idide-folyó (ma: Áb-e Diz-folyó) 104
Héphaisztión 193, 196 Ígéret földje l. Palesztina
hephthalitá(k) l. khionitá(k) illír(ek) 58
Héraklész 242 India, indiai(ak), ind(ek) 7, 14, 23, 47-48,
Héraklész oszlopai l. Gibraltár 50, 56, 59, 72, 109, 125, 128, 144-145,
Hérakliosz 278, 317 147, 163, 165, 192-193, 197, 199-200,
Herát l. Harát 208, 212-215, 224, 231, 233-235, 256,
Heródes 227 258-259, 266, 270, 293, 310, 315, 321,
Hérodotosz 14, 72, 79-82, 89-90, 96, 98, 324-325, 327-328, l. még árjá(k)
102, 107, 110, 113, 129-130, 133, Indiai-óceán 19, 110, 134
135-137, 140, 164, 175, 241 indoárjá(k) l. indoiráni(ak)
Herriot, E. 7 indoeurópai(ak) 7, 31, 46-50, 52, 58-59,
Heszár 30, 32, 37, 48, 52, 55, l. még Tepe- 61, 63, 68
Hisszár indoiráni(ak) (indoárják) 47-49, 59, 137
hettita, hettitá(k) 47-48, 58, 71, 88-89, 93, Indra (ist.) 47
118, 159 Indre 310
Hidalu 104 Indus 7, 31, 128, 134, 165, 182, 192,
Hindúkus 48, 59, 123, 192, 200, 233-234, 194-195, 224, 233-234, 247, 265, 324,
256, 265, 270 327
Hindusztán 321 Insusinak (ist.) 49, 52
Hippiasz 131 Iónia, ión(ok) 81, 112, 130-132, 135, 147,
Hippodamosz 216, 291 156, 171-173, 177-178, 209, 227
Hippokratész 310 Iovianus 270
Hira 270, 279 Ipszosz 196
Hispánia 72, 319, 327 Iráni-Azerbajdzsán 11
Holván 51, 128 Iráni-felföld 7, 9, 10-11, 12-16, 19-21,
Homérosz 70 25-26, 30-34, 36, 40, 43-46, 49, 52,
Hormizd, I. 266 54-57, 59, 61, 71, 78, 88, 94-95, 103,

341
 105, 114, 128, 137, 154, 162, 168, 190, Kappadokia 33, 111, 135, 176, 183, 199,
199, 205, 226, 242, 245-246, 251, 297, 203, 242, 265, 271, 277
322 Karadzs 63
iskuzai 81, 91, l. még szaká(k) és szkítá(k) Karatepe 89
Ispuini 77 Kardér 287
Iszfahán l. Eszfahán Karén 263
Iszin, iszini 43, 49 Karia, kár(ok) 147, 178
Iszokratész 180 Karkamis 58, 127
Isszosz 187 Kar-Kasszi 50, l. még Akesszaia
Isztakhr 14, 207-208, 209, 242, 262, 279, Karkhe-folyó 104
285, 287, 293, 296 Karmánia 200, l. még Kermán
Iszthmosz 171 Karnak 189
Itália 23, 68, 186, 214, 230, 232, 256, 317, Károly, Nagy 127, 327
327 Karsza 135
italikus(ok) 59 Karthágó, karthágói(ak) 110, 120, 165, 193,
italo-kelta 59 325
Iulius Caesar 228 Kárun-folyó 102, 106
Karüanda 128, 165
jafetita (kaszpi) 31 Kásán 14, 17, 62, l. még Szijalk
Jákob 166 Kassú (ist.) 50
Jazdagird, I. 270 kassú(k); kasszi(k); kasszitá(k); kosszaioi 9,
Jazdagird, II. 271, 278-279 37, 48-54, 59-60, 237
Jemen 276 Kastaritu 80
Jeremiás 82, 96 Kaszpapürosz 128
Jeruzsálem 114, 124, 174, 227, 244, 277 kaszpi l. jafetita
Jézus (Krisztus) 183, 272, 286-287, 309 Kasz-pi 50
Jouarre 308 Kaszpi-kapuk 50, 75, 234
Júda 80, 124, 174 Kaszpi-tenger 9, 11, 11, 12-13, 47, 50, 110,
Julianus 269 176, 195, 199, 214, 218-219, 233-234,
Julius Caesar l. Iulius Caesar 236, 243, 275
jüecsi(k) (tokhárok) 223, 233, 268, 325 Kasz-szi 50
kasszi(k) l. kassú(k)
Kabul 123, 128, 233 kathar(ok) 320
Kabul-folyó 48, 128, 256 Kaukázus, kaukázusi(ak) 12, 31, 47, 59-60,
kadusziosz(ok) 176, 180 73, 76, 78, 80-81, 134, 163, 192, 215,
Kaiszareia 277 228, 230-231, 260, 263, 265, 271-272,
Kakzé 243 278
káld(ok) 114 Kaukázusi-kapuk 271-272
Kambüszész (óperzsa: Kambúdzsija), I. Kavád 272-275
107-108, 122 kazár(ok) 278
Kambüszész (óperzsa: Kambúdzsija), II. Kelermesz 92
114, 118, 120-122, 124-125 keltá(k) 59
Kangávar 202, 204, 207, 209, 210-211, 242 Kermán 147, 163, 262, 280, l. még Kar-
Kaniska 234-235, 265, 287, 319 mánia
Kapisi (ma: Begram) 123 Kermánsáh 40, 83, 122, 201-202, 212, 291

342
Keserű-tavak 129 176-177, 184-185, 187-188, 199-201,
Kharakéné 220, 223, 236 224, 227, 231-232, 277-278, 320, 323
Khark 234 Kiseszim 10
Kherszonészosz 130 kis jüecsi(k) 268, l. még kis kusán(ok),
khionitá(k) (hephthaliták) 7, 261, 268, 270- jüecsi(k) (tokhárok) és kusán(ok)
274, 276-277, 284 kis kusán(ok) 268, 270, l. még kis jüecsi(k),
Khiosz 132 jüecsi(k) (tokhárok)
Khodzsand 192, l. még Alexandreia Kleopátra 228
(Khodzsand) Kodomannosz l. Dareiosz, III.
Khorászán 12, 75, 163 Konstantinápoly 273, 277, 327, l. még
Khoraszmia (Khoraszmié; később: Khvá­ Bizánc
razm) 147 Kopernikusz 182
Khorezm l. Khvárazm Korinthosz 165
Khorramábád 83 kosszaiosz(ok) (kosszaioi) 50, 237, l. még
Khorvin 55 kassú(k)
Khoszroész I., Armenia királya 263 Közép-Ázsia 9, 72, 113, 162, 198-199, 223,
Khoszroész (középperzsa: Khoszrau), I., 244, 247, 256, 276, 287, 304, 310,
szászánida uraik. 274-276, 279, 283-284, 324-325, 327
310, 317-318 Kréta 163
Khoszroész (középperzsa: Khoszrau), II. Krisztus l. Jézus
277-280 Kroiszosz 72, 111-112, 162
Khsathrita (Phraortész; méd: Fravartis) Ktésziphón 219-220, 231-232, 245, 247,
80-82, 90, 102 262, 269, 276, 278-279, 293, 295, 310
Khurha 202, 207, 209, 212 Kuh-e Khádzse 247
Khurzád 274 Kuku-nor 268
Khuzesztán (ókori: Szúsziána) 12-13, 133, Kuras l. Kürosz
265, 306, 318, l. még Szúsziána Kurdisztán, kurd(ok) 12, 32, 75, 91, 98,
Khvárazm (Khorezm), khvárazmi(ak) 7, 205
135, 147, 182, 216, 274, l. még kusán(ok) 7, 233-236, 240, 244, 253-254,
Khoraszmia 256, 261, 263, 265-266, 268-270, 280,
Kidinnu 182 284, 287, 293, 319, 325-326
Kilikia 81, 111, 179, 183, 185, 187 Kutir-Nahhunte 49, 51
Kilikiai-kapuk 187 Kuzulakadphiszész 233-234
kimmer(ek) 48, 80-82, 89, 98 Küaxarész (méd: Uvakhstra) 90, 95-96,
Kimón 173 106, 123
Kína 7, 23, 52, 72-73, 89, 198, 213, 224, Kül-tepe 33
233-234, 253, 256-258, 268, 275, 306, Kürénaika 120, 231
308, 315, 319-320, 327-328 Küréné 120
Kínai-Turkesztán 7, 268 Kürosz (óperzsa: Kurus; asszír: Kuras), I.
„Királyi út" 111, 127-128 103-104, 122
Kirkuk 51, 88 Kürosz (óperzsa: Kurus), II., Nagy 68, 96,
Kis-Armenia 266, l. még Armenia 104, 107-116, 118, 120, 122-125,
Kisázsia 9, 13, 43, 46, 52-53, 56, 58-59, 127-128, 134, 137, 142, 160, 168-169,
78-82, 85, 89, 93, 109, 111-113, 124, 174, 177, 190, 203, 219, 222, 224
128, 131-132, 159, 162-163, 172,

343
Kürosz (óperzsa: Kurus), Parüszatisz fia Mára (ist.) 320
169, 176-177 Marakanda l. Szamarkand
Kürosz-folyó 214, 234 Marathón 133
Küzikosz 132 Marathosz 188
Mardoniosz 171
Labienus 227 Marduk (ist.) 51-52, 115
lagida 196 Margiané 113, 123, l. még Marv
Laodiké 203 Mária 278
Laodikeia (ma: Nahávand) 202-203, l. még Marszüasz 131
Nahávand Martija 123
Larsza 49 Maruttas (Marut) 50
Leszbosz 132 Marv; Merv 31, 223, 226, 233-234, 257,
Levante 320 263, 279
Libanon 163 Mashad; Meshed 14
Libanon-hegység 147 Maszdzsed-e Szoleimán 104-106, 207, 242,
Libüé 120, 129 247, 285
Loftus 210 masszagetá(k) 72
Loresztán; Lurisztán 9, 13, 50, 53, 55, 63, Maurikiosz 277
83, 84, 86, 87, 87, 88-39, 94-95, 128, Maurja 182, 200, 324
251 Mazdag; Mazdak 273
Lucullus 225, 236 Média (asszír: Madai), méd(ek) 7, 11-13,
lullubi(k) 37, 40, 42, 44 44, 50, 58, 74-75, 78-82, 88-90, 95-98,
Lut l. Dast-e Lut 99, 102, 106, 108, 110-111, 113, 116,
luvijai(ak) 58 123, 132, 136-137, 143, 147, 149, 156,
Lüdia, lüd(ök) 72, 81, 96, 111-112, 162, 158-159, 160, 162, 170, 172, 175, 193,
176, 242 199, 201, 206, 220, 228, 235-236, 315
Lükia 32, 179 Média Atropaténé l. Atropaténé
Mediterráneum 54, 231, 234, 317
Macrinus 232 Meherdat 252
Madai l. Média, méd(ek) Melgunovo 92
Madaktu 104 Memphisz 120-121
Madüész 82, 90 Menua 77
Magnészia 200 Meroé 121
Máh (ist.) 137 Merovingok 103, 253, 314
Maitréja (ist.) 320 Merv l. Marv
Makedónia, makedón(ok) 130, 169-170, Mezopotámia, mezopotámiai(ak) 9, 13-14,
180-181, 184-197, 200-201, 203-205, 26, 30-34, 36-37, 42-44, 47, 50, 56, 60,
208, 242, 255, 324, 328 71, 76, 88, 97, 109, 156, 159, 163, 166,
Makrán-hegység 12 189, 200, 208, 222-223, 231-232,
Mál-amir 210, 251 244-247, 251, 256, 266, 272, 274, 276,
Maiatya 58 279, 287, 322
Mám 266, 273, 286-287 Midasz 81
Man-istuszu 39 Mihr-Narszé 286
Mannaj, mannaj(ok) 75, 79-82, 89-91, 95- Milétosz 112, 132, 165
96 Minósz 59

344
Mitanni, mitanni(k) 47-48, 50, 52, 54, 57, Nero 230, 233, 241
59,71 Nidintu-bél l. Nabú-kudurri-uszur, III.
Mithra (ist.) 89, 137, 183, 241-243, 285, Nílus 60, 97, 120, 129, 167, 173, 277, 322
288, 304, 320, l. még Mitra Ninive 82, 95-96, 98, 104, 106
Mithridatész, I. 220, 222-224, 229, 239, Ninni (ist.) 41
251-252 Nippur 166, 243
Mithridatész, II. 223-224, 252 Nisai-síkság; Nikaiai-síkság 78
Mithridatész, III. 225 Niszibisz 263
Mithridatész-ág 229 nomád(ok) 60, 114, 265
Mithridatész Eupatór 224-225, 325 Novorosszijszk 253
Mitra 47, l. még Mithra Nurábád 207-208
Mong Oi 313 Nüsza 202, 212, 243
mongol(ok) 12, 328 Nüsza-Alexandropolisz (Párthiában) 202
Mózes 286 Nüszeiosz l. Dionüszosz
Murasú és fia 166
Muski 58 Nyugat-Ázsia 31, 89, 165, 168, 223, 232,
Musza 251 235, 245, 260
Muszaszir 77, 77 Nyugat-Turkesztán 33, l. még Turkesztán
Mükalé 171
Müszia, müsz(ök) 58, 179, 203 Octavianus 228
Ohrmazd l. Ahuramazdá
nabateus(ok) 31, 226-227 Ókhosz l. Artaxerxész, III.
Nabú-apla-uszur 95-96 Ókhosz (Tedzsend?) 218
Nabú-kudurri-uszur, I. 52, 95-96 Olümpia 166
Nabú-kudurri-uszur (előbb Nidintu-bél), Ománi-öböl 12
III. 123 óperzsá(k) 59, 103
Nabú-kudurri-uszur (ál-) 123 Opisz 194
Nabú-naid 96, 108, 111, 113, 123 Orléans 308
Nabú-rimanni 182 Oródész, I. 225-227
Nád-e Áli 63 Oródész, II. 245
Nahávand (Laodikeia) 30, 202-204, 207, Oroitész 124, 129
279, l. még Laodikeia Orontész 197
nairi(k) 76 Oroszország 7, 12, 14, 46, 88, 93, 129, 158,
Nanája (ist.) 86, 204, 242, l. még Anáhitá 198, 214, 253, 255, 317, l. még
Napata 120 Szovjetunió
Napir-Aszu 51 oszét(ek) 60
Naqs-e Rosztam 106, 118, 134, 137, 138, Oszroész 231-232
142, 207-208, 244, 265, 309 Óxosz (ma: Amu-Darja) 33, 48, 111, 113,
Narám-Szín 39-40 198, 202, 223, 233-234, 265, 276, 324
Narszé 266, 268, 287
Nászatják (ist.) 47 örmény(ek) 58
Nearkhosz 192, 195
Nehémiás 174 Pábag 262, 285
Nekó 129 Paikul 291
Németország 19 Pakórosz 227, 232, 244, 260

345
Palesztina (Ígéret földje; Szentföld) 47, 53, Perszis 107, 123, 128, 185, 198-201, 207,
58, 80, 82, 96, 114, 121, 129, 163, 174, 220, 222, 236, 262, l. még Fársz és Pársza
186, 195, 197, 226-227, 231, 243, 245, Perzsa-kapuk 128, 190, l. még Szúsziánai-
256, 315 kapuk
Palmüra 226, 229, 253, 257, 265 Perzsa-öböl 9, 11, 14, 19, 32, 39, 51,
Pamír 28, 34, 202, 234, 247, 256 164-165, 192, 200-201, 214, 231, 234,
Pamphülia 179 251
Pandzsáb 59, 223 Pesávar 128, 147, 234, 265
Pandzssir-folyó 48 Petra 257
Paraitakéné 193 Phaszisz-folyó 214, 234
Párizs 305, 308, 308 Pheidiasz 154
Parmenión 188 Philipposz, Makedóniai 180-181, 184, 186-
párn(ok) 218-219, 235, l. még Párthia, 189, 196
párthus(ok) Philippus Arabs 265
Pársza (ma: Fársz) 102-103, 106, 108, l. Phraatakész, V. l. Phraatész, V.
még Fársz, Párszua és Perszisz Phraatész, I. 219
Párszua; Parszuas; Parszumas 74-75, 78-82, Phraatész, II. 222-223
102-104, 108 Phraatész, III. 225
Partatua (görög: Prótothüész) 81-82, 91 Phraatész, IV. 227-229, 251, 258
Párthava 219, l. még Párthia, párthus(ok) Phraatész (Phraatakész), V. 229, 258
Párthia, párthus(ok) 75, 86-87, 113, 123, Phraortész l. Khsathrita
135, 143, 197-200, 202-203, 205-207, Phraortész (méd: Fravartis), ál- 123
210, 213, 217-220, 221, 222-230, 230, Phriapitész 219
231-238, 238, 239-246, 246, 247, Piszidia 179
248-249, 250-254, 254, 255-257, Plataiai 171
259-260, 262-263, 280-281, 283-285, Plutarkhosz 154, 256
289, 291, 297-298, 303, 319, 325-326, Polükratész 120, 129
l. még párn(ok) Pompeius 225, 236, 243, 255
Parüszatisz 176 Pontosz 129, 131, 163, 165, 224-225, 242
Paszargadai 14, 76, 106, 108, 114-116, Post-e Kuh 13
116-117, 118, 119, 137, 142, 148, 176, Poszeidón (ist.) 212
192, 208 Prótothüész l. Partatua
Patná 182 Pszammetik, III. 120
Peloponnészosz 175 Ptolemaiosz, Klaudiosz 182, 282
Péluszion 120 Puzur-Insusinak 39-40, 50
Pénelopé 154 Püthagorasz 210
Periklész 173
Perinthosz 181 Qádiszíja 279
Péróz 271-273, 286 Qádzsár 12
Perszepolisz 14, 26, 30, 76, 95, 107, 118, Qandahár 74, l. még Arakhószia
124, 128, 134, 137, 140, 142, 145, qásqái(ok) 205
148-149, 150-152, 153, 153, 154, 155, Qa-vin 13, 50
156, 151, 158, 158, 159, 160-161, 162, Qom; Qum 14, 30
164, 165, 167, 172, 182, 190-191, Quetta 12
207-209, 247, 252, 295, 303, 323 Qutaiba 274

346
Rajna 61, 165, 232, 243 Sirkaki; Silka(ki) 78
Ramszesz, III. 58 Síz 243-244
Rasnu (ist.) 89 Sós-sivatag l. Dast-e Kavir
Rei; Rai 13-14, l. még Rhagai Spárta 111, 131, 133, 170, 173, 175-179,
Rhagai (óperzsa: Ragá; ma: Rei vagy Rai; 188
Teherán-Rei; Európosz) 13, 98, 123, 202 Sulla 224
Rhóxané 192 Sulmánu-asarídu, III. 74, 77
Róma, római(ak) 7, 61-62, 74, 87, 109- sumer(ek) 14, 37, 39, 47, 60, 97, 159
110, 115, 178, 182-183, 197-200, 213- Surena (párthus: Szúrén) 225-227, 238
214, 220, 224, 238, 240-241, 243-245, Surias (ist.) 50, l. még Szúrja
255-261, 263, 265-266, 268-272, Sustar 15, 75, 102, 104, 291, 315
274-275, 280, 282, 284, 286-288, Sutruk-Nahhunte 51
291-293, 295-296, 299-301, 303, 305-
306, 314, 317-321, 323, 325-327 szafavida, Szafavidák 12, 328
Rosztam; Rusztem 279 szagartiosz(ok) (zikirtuk) 75, 123
Rusza, I. 78-79, 81, 122 Szaisz 124
szaká(k); szakká(k) 7, 91, 223, l. még
Sábuhr (Sápúr), I. 235, 244, 263, 265-266, szkítá(k)
267, 285-287, 291, 293, 295, 298, 300, szakaranká(k) 223
310, 319 Szalamisz 131, 171, 173
Sábuhr (Sápúr), II. 268-270, 280, 286, 288, Szamaal 144
291 Szamaria 79
Sábuhr (Sápúr), III. 269, 271 Szamarkand; Szamarqand (ókori: Mara-
Sábuhr (Pábag fia) 262 kanda) 194, 265
Sahr-e Zur 40 Szamosz 120, 129, 171
Sahur 146 Szaqqiz 90-91
Saint-Denis 305, 308 Szarangai (óperzsa: zaranka) 113
Sala (ist.) 49 Szardeisz 112, 120, 127, 131, 135, 147, 175
Samas-sum-ukín 103 Szar-e pol-e zoháb 40, 98, 100
Sámi 210, 251, l. még Elümaisz szarmatá(k) 7, 253, 325
Samsi-Adad 75 Szászán 262, 285
Sándor, Nagy 112, 115, 129, 134, 137, 156, szászánida, Szászánidák 12, 147, 206, 208,
161, 168, 181, 184-196, 198, 201-203, 216-217, 231, 233, 235, 237, 241-242,
205, 207, 213, 216, 231, 235, 237, 240, 245-247, 250-251, 259-262, 264, 266,
244, 255, 259, 324 268-270, 273, 276-277, 279-286, 289,
Sarrukín, agadei 39-40, 43-44, 77 291, 293, 295-297, 300-301, 303-306,
Sarrukín, II. 72, 78-81 306, 307, 301, 308-310, 314-315,
Scutari 277 317-321, 326-328
Selyemút 14, 234 Szataszpész 165
sémi(ek) 7, 31, 37, 39-40, 44, 49, 60, 145, Szattagüdia 135
183, 220, 226, 240, 242 Száve 30
Septimius Severus 232 Szeleukeia (Szúsza) (az Eulaiosz mentén)
Silhak-Insusinak 51-52 237, 240, l. még Szúsza
Siráz 14, 245 Szeleukeia (a Tigris mentén) 197-198, 200-

347
 202, 220, 222, 229-230, 237, 240, 245, Szúrja (ist.) 50, l. még Surias
270 Szúsza 13, 22, 25, 27, 30, 32-34, 37, 39-40,
szeleukida, Szeleukidák 127, 196-201, 43-44, 45, 49, 51-52, 72, 85, 104,
203-205, 207, 210, 213-216, 218-220, 106-108, 115, 120, 124, 127-128,
222-223, 225, 236, 244, 255, 259, 325 131-134, 137, 139-141, 144, 146-148,
Szeleukosz, I. 132, 196-198, 213 148, 149, 154, 156, 159, 163, 165, 167,
Szeleukosz, II. 199, 218 169, 172, 178, 181, 184, 187, 190-193,
Szentföld l. Palesztina 196, 199-200, 210, 237, 240, 242-243,
Szibéria 130, 198 246-247, 251-252, 254, 254, 291, 315,
Szidón 180 l. még Szeleukeia és Szúsziána
Szijalk 14, 17, 18, 19, 20-21, 23, 24, 27-28, Szúsziána (ma: Khuzesztán) 13, 30, 34,
30, 33-35, 35, 36, 36, 37, 44, 52, 54-55, 39, 60, 106, 123, 128, 262, l. még
62, 62, 63-64, 64-67, 68, 68, 69, 72, 78, Khuzesztán és Szúsza
87, 251, l. még Kásán Szúsziánai-kapuk 128, l. még Perzsa-kapuk
Szilénosz (ist.) 212
Szimas 43-44 Tabriz; Tebriz 75
Szín (ist.) 96, 113 Tacitus 241, 243
Szín-ahhé-eriba 80, 102 Takhósz 179
Színai-félsziget 120 Tammaritu 104
Szind 135, 223 Tang-e Pabdá 15
Szinopé 81, 185 Tang-e Szarvak 252
Szippar 182 Táq-e Bosztán 295, 301, 307-308
Szíria 47, 52-53, 58, 79-80, 82, 89, 93, 96, Táq-e Girre 291, 292, 300, 302
108-109, 114, 129, 162-163, 174, 178- Tarentum 130
179, 187, 195, 197, 200-201, 208, 219, Tar Lunni 40
222-223, 225-227, 229, 231-233, 235, Taskent 265
243, 251, 255-256, 260, 265, 271-272, Taurosz-hegység 58, 199
276, 287, 291, 295-296, 306, 314-315, Taxila 247, 249, 293
320 Tebriz l. Tabriz
Szisztán 31, 63, 74, 163, 220, 223-224, 234, Tedzsend 218
247, 263, 266, 280, 284, 318 Teherán; Tehrán 13, 17, 40, 50, 55, 63, 74,
szkítá(k) 7, 48, 63, 80-82, 88, 90-96, 98, 98, 123, 202, 251
102, 129-130, 135, 158, 182, 218-219, Teherán-Rei l. Rhagai
223, 233, 263, l. még iskuzai és szaká(k) Teiszpész (óperzsa: Csaispis) 102-104, 106,
Szkudra 135 122, 144
Szkülax 128, 165, 195 Teli-Bakun 30
szláv(ok) 60, 317, 321, 328 „tengeri népek" 58
Szogdia, szogd(ok) 7, 135, 147, 192 Tepe-Hisszár 27, 45, l. még Heszár
Szolduz 63 „Termékeny Félhold" 53
Szorkh Kotal 247 Thébai (Görögországban) 178, 186, 188
Szovjetunió 218 Thermopülai-szoros 170
Szraosa (ist.) 89 Thesszália 170, 180
Sztatira 193 thrák-fríg(ek) 58-59
Sztrabón 50-51, 134 Thrákia, thrák(ok) 59, 130, 134, 180, 203,
Szuezi-csatorna 129 320

348
Tibet 268 Vahrám (Bahrám) Csóbín 277
Tiflisz (ma: Tbiliszi) 277 Vahrám (Bahrám) Gór 307
Tigranész 224-225 Váju (ist.) 137
Tigris 9, 51, 60, 77, 101, 111, 123, 127, Valakhs 273
132, 163-164, 167, 189, 197-198, 200- Valerianus 265, 291, 295, 299
202, 213, 220, 222, 229, 231-232, 237, vandál(ok) 98
240, 245, 266, 278 Van-tó 60, 76, 78, 277
Tiridatész, I. 230, 236, 241 Vardanész 257
Tisszaphernész 175 Varuna (ist.) 47
tokhár(ok) 223, 233, 268, l. még jüecsi(k), Velence 306
kis kusán(ok) és kusán(ok) Verethraghna (ist.) 242, 285, 304
török(ök) 328 Vimakadphiszész 234
török-tatár(ok) 12 vizigót(ok) 98
Traianus 231-232, 299 Vologészész (Vologaiszész), I. 230, 241,
Transzkaukázia 89, l. még Kaukázus 244
Transzoxiána 48, 59 Vologészész (Vologaiszész), II. 232
trér(ek) 81 Vologészész (Vologaiszész), III. 232, 235,
Trója 187 253
Tukulti-apil-Ésarra, III. 74, 78 Vologészész (Vologaiszész), IV. 235
Turkesztán 7, 31, 223, 234, 256, 268, 304, Vologészész (Vologaiszész), V. 232
313, 315, 320, 325 Vologészia; Vologaiszia 230
Tüana 133 Voltaire 191
türk(ök) 277 Vononész, I. 229
türk(ök), nyugati 274, 276 Vörös-tenger 129, 213-214, 234
türkmén(ek) 12
Türosz 188 Xenophón 142, 184
Xerxész (óperzsa: Khsajársá) 153, 153, 154,
Untas-Humban (Untas-Napirisa) 51, 104 155, 156, 160, 162, 168-173, 177, 184,
Ur, Ur-i 34, 43-44 187, 189-190, 200
Urál 130
Urartu 60-61, 72-73, 75-82, 90, 96-97, Záb-folyó 39, 43, 77
106, 111, 122, 159 Zagrosz-hegység 9, 13-14, 30, 39, 43,
Urmia-tó; Ormija-tó 11, 63, 75, 77-78, 47-48, 50-54, 57, 60, 73-75, 78-79, 83,
81-82, 90-91, 101, 106 95,98
Uruk 32, 49, 240 Zám (ist.) 137
uxiosz(ok) 237 Zamaszp 274
zaranka l. Szarangai
Vahjazdáta (ál-Bardija) 123 Zarathustra l. Zoroaszter
Vahrám (Bahrám), I. 266, 287, 300 Zénón 272
Vahrám (Bahrám), II. 266, 268, 286-287, Zerubbábel 114, 124
300 Zeusz (ist.) 156, 204
Vahrám (Bahrám), III. 266 Zeusz-Amon (ist.) 194
Vahrám (Bahrám), IV. 269 zikirtu(k) l. szagartiosz(ok)
Vahrám (Bahrám), V. 270-271 Zivije 90, 92-94, 95, 98

349
Zoroaszter; Zóroaszter (óiráni: Zara- zsidó(k) 19, 98, 113-115, 121, 124, 134,
thustra) 143-144, 285-286 166, 174-175, 182-183, 226, 231, 244-
Zurván (ist.) 89, 242 245, 270-272, 287, 314-315
Zurván ikrek 285, l. Ohrmazd és Ahriman
 A borító- és kötésterv Győrffy Sándor munkája

A kiadásért felel a Gondolat Könyvkiadó igazgatója

Kner Nyomda (251), Békéscsaba, 1985

Felelős vezető: Háromszéki Pál vezérigazgató

Felelős szerkesztő: Sellő Edit

Műszaki vezető: Tóbi Attila
Műszaki szerkesztő: Szalay Gábor
Megjelent 22 (A/5) ív + 1 ív melléklet terjedelemben,
az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabvány szerint
75,- Ft