Professional Documents
Culture Documents
KARR-KHAZAD KAPUI
M.A.G.U.S KLASSZIKUSOK
M.A.G.U.S REGÉNYEK
M.A.G.U.S JÁTÉKKÖNYVEK
Indira Myles: A Viharfaló titka
Karr-Khazad kapui
ANTOLÓGIA
Delta Vision
2010
M.A.G.U.S.
KÖNYVEK
Karr-Khazad kapui
antológia
www.deltavision.hu info@deltavision.hu
El szó
Ynev történetében így vagy úgy, de a kezdetekt l helyet kapott a törpék népe; or-
száguk, h seik számos m ben megjelentek az évek során, és eközben, ahogy a k a
szobrász keze alatt, egyre pontosabb és kidolgozottabb lett alakjuk, egyre több fontos
részletet tudtunk meg világukról, történetükr l és életükr l. Ám a hosszú évek és az
egyébként kiváló szerz k hada nemcsak számtalan eredeti ötlettel ajándékozta meg
az olvasókat, hanem megválaszolatlan kérdésekkel és néhány kínos ellentmondással
is; ezért úgy gondoltuk, hogy eljött az ideje a rendrakásnak.
A forma, nyugodtan mondhatjuk, adott volt – hiszen száraz eszmefuttatások helyett
egy eleven történteket tartalmazó kötettel szerettük volna meglepni az olvasókat; egy
olyan könyvvel, amely nem pusztán bemutatja a k fiakat, de egyben felvillantja a
nyolcadkorba vezet út néhány állomását is. Másfel l azonban igyekeztük összegy j-
teni mindazt, ami Tarin népér l eddig napvilágot látott, és a faj egykori megálmodóival
összefogva megpróbáltuk kigyomlálni, ami a korábban megjelentek közül a további-
akban már nem volt tartható.
Szokatlan feladatra vállalkozik tehát e kötet: egyszerre tartalmaz novellákat és
Ynevr l származó írásokat, miközben úgy igyekszik h képet adni e sokszín világ
egy apró szeletér l, hogy ne feledkezzen meg arról, hogy az id , ahogy nálunk, úgy a
Satralison is egyre folyik tovább. Bízunk abban, hogy a végeredményt örömmel fogad-
ják az olvasók és a játékosok egyaránt, és ha így lesz, nem hiába gazdagítottuk vele a
M.A.G.U.S. kötetek hosszú sorát.
a szerkeszt k
Wayne Chapman
I.
Felszítom a lángot a serpeny alatt, és várom, hogy csendesüljön a lobogás.
Szeretem nézni a tüzet. A t z örök rejtelem; jóles melegség és emészt forróság,
állandóság és változás, élet és halál. Valaha gy löltem, mostanság csodálom hatal-
máért. Mióta a puszta szándék már nem képes megnyitni el ttem az emlékezés ösvé-
nyeit, legtöbb támaszom és szövetségesem. Elemészti azt, ami van, és felidézi azt,
ami volt. Ha megfelel arányban keverem a t zrevalót, életem mindenest l az enyém
– a füst aromája oda is visszavezet, ahová a magam erejéb l már nem juthatok el.
A t zben történetek laknak. Rémséges és csodás történetek, amiknek se eleje, se
vége; az egyik minden rend nélkül folyik át a másikba. Némelyik olyan távoli és álom-
szer , mintha az smítosz része lenne, pedig velem esett meg, a sajátom valameny-
nyi.
Azok is, amiket szívem szerint másnak adnék.
Azok is, amiket nem tudok elégszer újraélni.
A t z eleinte ropogva ég, aztán sziszeg és sustorog, végül parázzsá lesz. Kezdet-
ben tündökl aranykupac, majd fényl vörösréz. Ilyenkor végtelenül mélynek látszik.
Apró lángok táncolnak felette gondtalanul, mintha nem kötnék ket a létezés törvé-
nyei. Mintha nem tudnák, hogy a végzetet csak elodázni lehet, kijátszani nem.
– Dóg?
Felrezzenek. Sejtelmem sincs, mennyi id telt el. Mellemben érzem az élet konok
lüktetését, hallom a morajt, mellyel az er d roppant tüdeje szívja-fújja a leveg t Kabur
kürt in át… de tudom, hogy valami nincs rendjén. Míg távol voltam, valami megválto-
zott.
Nem idebent persze. Az asztalon ott a serpeny , a serpeny alatt ott izzik a parázs.
A kiszakadott – széles hátú, napszítta haját ikerfonatban visel fród – mozdulatlanul
áll korábbi helyén. Képe rezzenetlen, csak a szaga árulkodik aggodalmáról.
A portékáját rejt vasládára pillantok, és elszorul a torkom. Nélkülözésem évtizedek
óta tart, de a végéhez közeledik; múltam elveszett kincsei karnyújtásnyi közelségben
várják, hogy az alku megköttessék.
– Jól vagyok – felelem.
Nem teszem hozzá, hogy a koromhoz képest, hisz a látvány önmagáért beszél: fo-
gadószobám falait padlótól mennyezetig borítja a századok hordaléka.
Színevesztett kelmék, ódon fegyverek és pajzsok, megfakult csontok. Shúr-,
shírem- és tírrakhkoponyák végeláthatatlan sorban – üres szemgödreikb l némán, tü-
relmesen figyel a homály.
Asztalom titkos fiókjából valóezüst szelencét húzok el . A legkisebbet választom az
alján sárgálló három borostyánrög közül: mértékletesség mindenekel tt. Ahogy a ser-
peny be ejtem, ritkás füst száll fel, és én, bár mérföldes mélységben vagyunk a fel-
szín alatt, máris érzem a napvilág, az alkonyi szélben zúgó fenyvesek illatát.
Töltekezem vele egy darabig, majd a közelebbi sarokban álló páncélra sandítok.
Bár hiányzom bel le, nagyon is elevennek látszik. Test rnek, aki a biztonságomra
ügyel. Kalauznak, aki a múltba hív… és lassan, mint valami álomban, felém fordítja
rettent ércfejét.
A sisak kínoktól barázdált férfiarcot formáz: a királyét, akinek lobogójára felesküd-
tem. A minta levételekor Torof Miigan szemei zárva voltak. A kvarclencsék helyét a
sablon készít inek kellett kialakítaniuk két vízszintes bemetszéssel, melyek sajátosan
eltorzították a vonások arányait. A sisak, az élettelen arcban szikrázó fekete szemek-
kel, olyan felkavaró látványt nyújtott, hogy még az új uralkodó beiktatása el tt felhagy-
tak a gyártásával. Alig félezer darab készült bel le, és máig rossz ómennek számít –
de azok közt, akik ebben léptek Satralis partjaira, minden másnál szentebb kötést te-
remtett.
k vitték vállukon uruk testét. Ok helyezték a rögtönzött ravatalra, és moccanás
nélkül vigyázták szélben, es ben, négy napon és éjszakán át, míg a törzsek maradé-
ka meghajtott lobogókkal elvonult el tte. Úgy álltak ott, akár az egy mintába öntött
ércszobrok, csak torkukban rezgett más-más hangon az sök éneke.
A gyász volt a sdír, melyben egyesültek; a veszteségben testvérek, az új hazáért
vívott háborúban bajtársak lettek. Sosem lankadtak, sosem hátráltak, és nem ismertek
lehetetlent. Mire páncéljukat – és vele a koronás mártír halotti maszkját – fakózöld pa-
tinával borította az id , éppúgy legendává váltak, mint .
Nevükre és tetteikre klánfalak sokasága emlékeztet, a faragott beszéd azonban
éppoly keveset mond igaz valójukról, mint a sisak az eleven királyról. Valaha képes
voltam felidézni valamennyiük arcát. Azokét, akik jó halált haltak, és azokét, akik ma-
gányosan, szörny kínok között tértek meg a Visszhangtalanba. Mára csak annyit tu-
dok, hogy voltak, de nincsenek többé. A fród törzs Jerúb nemzetségének bajnoka,
Korsúm Borgo az utolsó közülük. Konkh és a fels gyep bukott kormányzója, akit a
kegyét keres jövevények dógnak, katonái Vén Lunirtök nek, a csupasz állú udvaron-
cok eleven kövületnek neveznek. Az utolsó én vagyok.
***
***
Homálytestvérem repesve várja, hogy számot adjak arról, ami ezután történt.
A kírjúmi sereg vezére fehérhajú volt, és a címerét környez rangjelek tanúsága
szerint nem tegnap óta zte mesterségét. Miután az északi görgeteg elsöpörte cent-
rumát, a déli pedig maga alá temette vagy porába fojtotta mindazt, amit tudóim vará-
zsa utóvédjéb l meghagyott, biztosra vettem, hogy számot vet helyzetével. Hogy be-
látja, nincs oka folytatni, és visszavonul.
Nem tette.
Fogalmam sincs, mi járt a fejében. Talán túl sokáig szolgálta a fekete lobogókat, és
varázsuk kiölte bel le a számvetésre való hajlandóságot. Vagy túl közel került a gy -
zelemhez, és a maga fehérhajú módján képtelen volt beletör dni, hogy kicsúszik a
kezéb l. Esetleg bele se gondolt, hová t ntek a shúrók, és azt remélte, a csatazaj
majd idevonzza ket. Bárhogyan is, ahelyett, hogy serege túlél ivel – lehettek vagy
háromezren – széthányatta volna a déli görgeteg egy darabját, hogy még az éj leszáll-
ta el tt odébbálljon, a por elültével összetrombitálta és rohamra küldte ket ellenünk.
Idáig jutva rendszerint megfogadom, hogy sosem fogok többé borostyánt égetni.
Az északi görgeteg emelte torlasz harminc láb magas volt. Déli oldalán meredek,
az északin szelíd lejtés és olyan szilárd, hogy valamennyiünket megbírt volna a há-
tán. Óvatosságból csak tizennyolc századot vezettem a tetejéig, és minden harmadi-
kat hátrébb vontam, hogy folyamatosan válthassák egymást a taríni gyalogság rette-
gett f részfogas arcvonalában. Ezt a felállást sík terepen is csak távolról lehet meg-
bontani, a betolakodók azonban már nem rendelkeztek mágikus támogatással, löve-
dékeik pedig akkor sem tehettek volna kárt bennünk a torlasz mögött, ha korábban el
nem pazarolják valamennyit.
Nem l ttek hát, csak jöttek; k porral borított hajuk és arcuk messzir l fehérlett a
fáklyák fényében. Egyesek teljes fegyverzetben, mások hajadonf tt, lábbeli nélkül, bo-
tot, követ markolva hágtak fel az omladékon, mi pedig megöltük ket, mire a fehérhajú
tüstént újabbakat küldött. .. és így tovább, órákon át.
Még csak nem is esett nehezünkre. Az lebegett a szemünk el tt, amit k tettek vol-
na, ha elérik a menekültekkel zsúfolt fels gyep t.
Mikor nem jöttek többen, csak az utolsó sor kövön kellett átmásznunk. A tetemek
sz nyegén egyenes út vezetett azokhoz, akik sebeik miatt ezt a kaptatót sem gy zték,
és szedett-vedett pajzsfal mögött várták sorsukat. Megöltük ket is, határvadászaim
és a többiek pedig aláereszkedtek a magaslatokról, hogy ugyanezt tegyék a maguk
oldalán.
A seregvezér nem próbált menekülni. Megvetése jeléül elnézett a fejünk felett; arra
sem vette a fáradtságot, hogy kardot húzzon.
Olyan magas volt, hogy els csapásom deréktájon érte. Térdre zuhant, és valami
olyasmit mondott, hogy a halál kiköszörüli a méltóságán esett csorbát. Homálytestvé-
rem már-már közölte vele, hogy ehhez a történtek után száz halál sem lenne elegen-
– én csak legyintettem, és hagytam, hogy vérteseim a földbe tapossák.
Ha volt esze, ebb l rájöhetett, hogy a veszteseknek mifelénk nincs méltóságuk.
Tarín sosem ismerte el, hogy az összecsapásra sor került. A történtek híre a fels -
gyep n áttelelt menekültek révén talált utat a külvilágba, és a lehet legjobbkor lágyí-
totta meg irántunk az írlavok szívét. A vörös hadurak raveeni diadala után a vérszö-
vetség felmondásáról szó sem esett többé – személyes felel sségemr l annál több.
Az elszigetel déspárt a fejemet követelte, de múr Ogi eszesebb volt annál, hogy en-
gedjen nekik: belátta, mennyivel haszontalanabb egy holt bálvány egy elevennél.
Elmozdított kormányzói posztomról, és Tarín vörös lobogójának háznagyává, az
rizetére kijelölt er dítmény parancsnokává tett.
Semmittevéssel b nh döm engedetlenségemért Kabur-Lah homályában, ahol az
emlékek még a kelménél és a csontnál is gyorsabban fakulnak… és ritka kincsnek
számít a felidézésükhöz szükséges t zrevaló.
Hogy bánom-e?
Nézd, kedvesem: a kékl , tiszta égen,
akárha füst száll, felh k húznak át.
Mint fájdalom az ifjú szív egében,
hogy meg sem érzi könny bánatát.
Ezúttal a kiszakadott mozdulatára rezzenek fel: a láda mellé térdel, és sorra nyitja
fel a zárakat a nyakában hordott vaskulccsal.
– Megvan minden? – tudakolom.
– Hiánytalanul, dóg – A fickó szemei világosak, majdhogynem fehérek; a köréjük
rótt b vjelek nélkül az orráig se látna idelent. A napvilág édes méreg: végtelen térsé-
gei el bb a hallást, majd a k érzéket tompítják el, és oly mértékben károsítják a
kiszakadottak látását, hogy mire feleszmélnek, már csak fogyatékosként térhetnek
meg övéik közé. – Gy dj meg róla magad!
Vezéri pálcámmal emelem meg a láda fedelét, és színlelt közönnyel bámulok a le-
pecsételt tégelyekre. Valahogy sikerül megállnom, hogy ismét dúdolni kezdjek. Túl
sok az emlékeznivaló és túl kevés az id .
– Nem téged vártalak. Hogy került hozzád a listám?
– Kalmárodra útonállók támadtak az írlavok földjén, dóg. Kivérezve találtunk rá, és
magunkkal vittük szekérkaravánunk célállomására, ahol nem sokkal utóbb meg is halt.
Hálája jeléül hagyta ránk a listát, a passzust… és a kötelmet, mely a daggan-hrúmi
gy höz, Kabur-Lah parancsnokához f zte.
Bólintok. Talán igazat beszél, talán nem; a kiszakadottak némelyike ölni is képes a
hazatérés esélyét jelent passzusért.
– Fuvaros létedre ilyen sokra tartod a hagyományt?
– Fuvarosként sem sz ntem meg vanírnak lenni – feleli, és olyan eltökéltséget látok
a szemében, hogy megenyhülök t le.
– A fels gyep l származtál el.
– Konkh városából, dóg. Apám apja, két bátyja és hét unokatestvére szolgált a pál-
cád alatt. – A kiszakadott felszegi állát. – Miután meggy dtem a passzus valódisá-
gáról, felismertem a történtekben a K atya kezét. Rendíthetetlen irgalmában új esélyt
kínált nekem. Választást a két világ között. – Fejet hajt; hogy el ttem vagy Miigan
maszkja el tt, nehéz eldönteni. – Beszereztem a listán szerepl tételeket, és most itt
vagyok.
– Ilyen rossz sorod volt a napvilágon?
– Jó sorom volt, dóg De az vagyok, aki vagyok… és a napvilág is az, ami.
Újonnan támadt érdekl déssel mérem végig. Legyen fuvaros vagy gyilkos, nyilván-
valóan nem ostoba.
– Hol éltél?
– Unorban – feleli. – A f tenger délnyugati peremén, ahonnét derült id ben egé-
szen a Fehérvízig látni. Barlangok híján dombházakat emelnek ott a magunkfélék.
Nincs más a fejünk felett, csak fa és föld. Azon túl meg…
– A felh k és az ég – dünnyögöm. – Ifjabb éveimben magam is megfordultam arra-
felé. Milyen megélhetés akad ott manapság a vaníroknak?
– Aki nem fuvaroz, a gyep k er dítésein dolgozik, vagy az íjászok népének lovait
gondozza. – A kiszakadott hallgat egy sort. – Ültél valaha nyeregben, dóg?
– Nem tudom – közlöm az igazsághoz híven. – Emlékszem az íjászok népére. Az
acélpikkelyes harci köntöseikre, amikr l lesiklottak a shúr pengék. A kopjáikra, amik-
kel a pajzsokat is átdöfték. A zsákforma lobogóikra, amik száguldás közben kürtök-
ként zengtek; arra, hogy seregeiket egy asszony vezette… de a lovaikra nem. Tudom
persze, miféle teremtmények a lovak, de nem látom… nem érzem ket. Legalábbis
nem úgy, mint azel tt.
A fród meghökken.
– Lúl Nan Faltenin… Unor N stény farkasa… a hajnalkor tizenhatodik századában
élt. Ha emlékszel rá…
– .. .nála is korábban kellett a világra jönnöm. – Eljátszom a valóezüst szelencével;
különös örömet találok abban, hogy az áttört fémburokban egymáshoz koccannak a
rögök. – A szóbeszéd nem túloz. Vénebb vagyok minden vanírnál a hegyek alatt, a
tulajdon királyomat is beleértve. Már nem veszi hasznomat, de túl értékesnek vél ah-
hoz, hogy élni vagy meghalni engedjen. Létezem csupán, és a múlt az egyetlen hely,
ahol léteznem érdemes. Nem engedhetem, hogy az emlékezetem cserbenhagyjon.
A világos szemekben a megértés fénye villan.
– Mióta…?
– Nem számít – dünnyögöm, és Lúl Nan Falteninre gondolok közben. A kiszakadott
nem is sejti, mekkora szívességet tett azzal, hogy néven nevezte: Daggan-Hrúm óta
nem éreztem ennyire közelinek és elevennek. – Van nálad bármi, ami lósz rb l ké-
szült?
– Meglehet. Ha kívánod…
– Kés bb. – Félretolom a szelencét, és listám eredeti példányáért nyúlok. Valami
azt súgja, id nk csak a legfontosabb tételek ellen rzésére elegend . – Átokhínárt hoz-
tál?
– Óhajod szerint, dóg. Unor partjairól való, de azért megteszi.
– Árnika?
– Megvan.
– Beléndek?
– Megvan.
Növények neveit sorolom, de nem puszta formákat és színeket látok magam el tt.
Azt látom, amit számomra jelentenek: az emlékezet ösvényeit, amiket illatuk hamaro-
san ismét járhatóvá tesz. Gy lölöm azt az önz és mohó senkit, azt a szimatoló álla-
tot, amivé vénségemre lettem. .. de még inkább az id t, ami, ha nem teszek ellene,
maholnap megfoszt méltóságom maradékától is.
– Dárdat ? – kérdem, és a büszkeségre gondolok közben.
– Megvan.
– Fehér és kék hanga? – suttogom, és ket látom megint: a smaragdszem királyt
és az elveszett bajtársakat.
Az íriszig és a lángolásig jutunk, mikor lábunk alatt megvonaglik a k . A rezgés lát-
ható hullámokban kúszik
végig a falakon, nyomában páncélok és pajzsok kondulnak össze, trófeák reccsen-
nek szét… és mire a moraj visszhangja is elül, Kabur-Lah falai közt klánkürtök bömbö-
lik a harci riadót.
2.
Bórogon születtem; az óhaza utolsó hílar, mások szerint az újhaza els vanír nem-
zedékéhez tartozom. Neveznek minket Kárhozottaknak, Sószagúaknak és Gazdátla-
noknak is. Nem tiltakozhatunk, hisz mindháromban ott rejlik valami az igazságból –
annyi mindenképp, hogy hálás legyek a távolságnak, amiért megszépíti hajógerincek
árnyékában telt kölyökkorom emlékeit.
Apámat csak hírb l ismertem. A lás törzs Súm nemzetségének tagja volt, rokona
azoknak, akik a Harmadik Csapást ránk szabadították.
Mikor Bórog szívében megébredt a homály, felmondta a kötelmet, mely várandós
asszonyához f zte. Haját és szakállát leborotválta, testét a vezeklés képeivel szúratta
tele, majd visszatért övéihez. .. és velük együtt húzódott Korsúm er dített városába,
hogy harccal és halállal fizessen vére b néért.
Anyám, ha gyászolta is, sosem adta jelét. Nekem se hiányzott különösebben. Az
egyetlen kérdés, amire a jóvoltából tudtam meg a választ, így hangzott: „Milyen érzés
egy démonimádó fattyának lenni?”
Akik újra és újra nekem szegezték, jól tudták, hogy pocsék, és apránként felszítot-
ták bennem a vágyat, hogy megmutassam, mennyire az.
Ma is látom, ahogy az öklömbe zárt bazaltröggel egy nálam fejjel magasabb dabbib
arcába vágok. Vérbe borulva zuhant hanyatt – ha a szürke hajú, ezüst erekkel átsz tt
dakhpáncélt visel férfi vissza nem fog, a fejét is szétzúztam volna.
– Mit m velsz?
– A vérét veszem – zihálta homálytestvérem. Ölni akart, de nem volt többé ura tet-
teimnek: markomból kifordult a k .
– Hílar, mint te magad. – A szürke hajú nem kiabált, nem volt dühös. Inkább szo-
morúnak látszott. – Aki rokonvért ont, Tyrrano munkáját végzi el. Ki fia vagy?
– Apámé.
Ezüstfény szemében szánalmat láttam, és azt kívántam, bár törölne képen in-
kább. – Hogy hívnak?
– Korsúm! – rikoltottam, amit addig csak suttogva hallottam emlegetni. A város ne-
vét, amely a lás törzs maradékával együtt szállt lávasírba. A leggy löltebb szót, amit
ismertem. – Korsúm! T z, földindulás és halál!
Nem próbált visszatartani, ahogy eliramodtam, de attól fogva mindig magamon
éreztem a tekintetét. Bárhová mentem, mögöttem, mellettem és el ttem járt; a legna-
gyobb sokadalomban sem tudtam megbújni el le. Kenetes beszéde miatt sokáig tu-
dónak hittem.
Hogy kicsoda-micsoda valójában, csak az építkezés tizenegyedik évében vált vilá-
gossá: mindenki szeme láttára végzett a kishit ekkel, akik a tyrrakh követek bebocsá-
tása mellett érveltek.
Gráim, a Csákány.
A K atya küldötte volt, de gyermeki eszemmel igazi istennek véltem. Aggasztott,
hogy nem adtam meg neki a kell tiszteletet, és gyakran álmodtam, hogy eljön értem
– mentségemre szóljon, harmincesztend s sem voltam még.
Tíz évvel kés bb, mikor a kapukat betörték és a sólyák lángba borultak, már tud-
tam, hogy nem isten, de makacsul hittem a gy zhetetlenségében. Hosszú id kell ah-
hoz, hogy a magamfajtának ben jön a feje lágya.
Gráim nagy harcos volt, küldöttként azonban kudarcot vallott: az egyén érdekét
nézte a sdír java helyett. Ezreket segített meneküléshez az utolsó éjszakán, de elmu-
lasztott gondoskodni a király biztonságáról, aki ekkor kapta a sebet, mely utóbb halá-
lát okozta. Kockára tette népünk jöv jét, hogy az elfogult szemekben istennek t nhes-
sen, és végóráján nyilván annak is érezte magát – nincs más magyarázat a nagyvo-
nalúságra, amivel kegyét osztogatta.
Az utolsók közt voltam, akikre rálelt; akiknek kiutat mutatott a medd küzdelemb l.
Nem azért, mert rászolgáltunk. .. hanem mert ugyanolyan zavartak és elveszettek vol-
tunk, mint .
Számos sebet kapott, de egyszer sem ingott meg. Testével fedezett minket a torla-
szoktól a mólóhoz vezet úton, és behajózásunkra is személyesen felügyelt.
De sok vért vesztett, és ahogy megszabadult a K atya maszkjától, hogy kifújja ma-
gát, a tyrrakh dárdavet k mind s bben hulló lövedékeinek egyike jobb combvasát
átjárva a földhöz szegezte.
Ugrottam, hogy megtámogassam. Mikor baljával a vállamba markolt, valami végig-
cikázott rajtam; olyan forróság öntött el, mintha szívem vére izzó fémmé változott vol-
na.
– Korsúm – suttogta. – Hol a daúgod? – Nem tudom.
– Helytelen. – Arca oly fakó, szorítása annyira kíméletlen volt, hogy megrettentem
le. – Nem a vas számít, amit forgatsz, hanem a k , amin állsz… aminek a hátadat
veted. A tieid nélkül semmi… kötelmek híján senki vagy.
– Én…
– Senki és semmi, Korsúm. – Ezüstfény szeme alig rezdült, ahogy sebzett lábára
nehezedett. Úgy rémlett, er t merít a fájdalomból. – Megértetted?
– Igen, káor.
– Menj hát – mondta, és eleresztett. – Eredj a tieidhez! Szolgálj és élj, míg ki nem
telik az id d.
Szótlanul engedelmeskedtem, és képtelen voltam visszanézni rá. Mondják, mire a
pallókat behúzták, és messze el ttünk megnyíltak a sólyák zsilipjei, a K atya arcát vi-
selte megint: baljával csákányát, jobbjával a lándzsanyelet markolva nézett szembe a
mólón végigzúduló tyrrakh áradattal.
Emlékezni vélek a mellettem szorongók üvöltésére, a partot ver tövisszórók
duhogására… és a döbbent csendre, mely pillanatokkal azel tt szakadt ránk, hogy
túlnan, a miénkkel szomszédos csatorna fekete vizén lángokba öltözött, majd szétre-
pült egy menekül kkel zsúfolt hajó.
A robbanás szele a takaratlan rakodónyílások egyikén át a fedélközbe röpített, és
olyan er vel csapott egy rekeszfalnak, hogy deszkák záporában zuhantam a bálák
közé. Mire felocsúdtam, már a nyílt vízen jártunk.
Bórog partjai belevesztek a messzeség ködébe, a megmaradt hajók kürtjelekkel
szólongatták egymást, a krígek pedig gyászdalaikba sz tték az elesettek – köztük
Gráim, a Csákány – nevét.
Anyámat sose láttam többé.
Nem szerepelt sem az áldozatok, sem a túlél k lajstromában; mintha megrekedt
volna a két világ, a miénk és a Visszhangtalan között. Kezdetben gyakran álmodtam
vele, olykor ébren is beszéltem hozzá… az átkelés szürke éveibe, a háborgó hullámok
és örvényl fellegek ver fényt l fakó poklába azonban nem cipelhettem magammal.
Anélkül engedtem el, hogy hagyományaink szerint meggyászoltam volna, és ahogy
munkába álltam, szégyenkezni se maradt id m emiatt: teljesen lefoglalt a küzdelem a
napvilág vesztünkre tör isteneivel és démonaival.
A hílarok nem születtek hajóácsnak. Isteni sugallatok és hóhajú sírokban lelt fel-
jegyzések alapján, nyersanyagsz kében és kapkodva kellett dolgozniuk, ami a vég-
eredményre is rányomta bélyegét. A túlél ket hordozó monstrumok gerince túlsúlyos,
kormánya nehézkes, vitorlázata hiányos volt. Ha elült a szél, a láncokkal összef zött
járm karavánt roppant taposómalmok alulméretezett lapátkerekei hajtották tovább dél
felé – olyan áramlatok ellenében melyeket a Teremtés hajnala óta táplálnak az egy-
másnak feszül ser k.
Viaskodtunk, míg er vel gy ztük, azután csak sodródtunk, fohászkodtunk és re-
ménykedtünk… utóbb üres szemmel bámultuk az idegen égbolt csillagait, melyek a
holtak örökkévaló közönyével tekintettek le ránk.
Hogy élhessünk, ennünk kellett. Kitanultuk hát a táplálékszerzés fortélyait, és mert
sem az eszközöket, sem a zsákmányt nem válogattuk meg, egyre újabb ellenségeket
szereztünk egy olyan világban, mely sosem volt jó szívvel irántunk. Napja t zként per-
zselte b rünket, szürkévé fakította szemünk sötétjét. Szelei nap mint nap új útveszt t
völtek körénk a hullámok hegy völgyeib l… teremtményei pedig mind nagyobb
számban törtek ellenünk.
A kilátástalanság szürke évei után a küzdelem és az ínség vörös esztendei köszön-
töttek ránk. Megritkították sorainkat, a talpon maradottak izmait és elszánását azon-
ban úgy megacélozták, ahogy magunkfélékét azel tt és azóta sosem. Igazi túlél k
váltak bel lük, a hatékonyságért azonban nagy árat fizettek: homálytestvérüket lelkük
mélységei helyett a b rük alatt, olykor a b rükön hordták, és gyakorta engedték sza-
badjára, hogy szükségleteiknek érvényt szerezzen. Tétovaság és lelkifurdalás nélkül
rontottak bárkire, akit ellenségnek véltek – egymást is beleértve.
Utolsó fajtársamnak, aki lás származásomat felemlegette, az orra helyett a gerin-
cét, a segítségére siet n személynek – aki éppúgy lehetett az anyja, mint a testvére
vagy a szeret je – a karját törtem. A körülállók csak erre vártak: tucatjával rontottak
nekem. Elevenen szétszaggattak volna, ha a fekete rség ki nem szabadít a kezük
közül. Amint fellocsoltak, hogy kérd re vonjanak, a torkuknak estem – úgy kellett le-
bunkózniuk, hogy magukkal vihessenek.
Így lettem a fród törzs zsigerel jéb l a király zászlóshajó rabja, utóbb azon kevesek
egyike, akik a próbákon „tengerállónak és fegyverbírónak” találtattak. Moslék helyett
sós halat, rongyaink helyett viaszosvászon halászgúnyát kaptunk. Kitanítottak a horog
és a szigony használatára, a parancsok és a jelek tiszteletére.
Mire csónakra kerültünk, kérdés nélkül engedelmeskedtünk feljebbvalóinknak, és
nem csak egymás rezdüléseib l tudtunk olvasni, de a szél ízéb l, a víz és a felh k
fodraiból is.
Mikor úgy hittük, eleget tudunk már, nehezék nélküli csónakon küldtek minket egy
sosem volt narválraj nyomába. Tettek róla, hogy felboruljunk… és hagyták, hogy azt
higgyük, magunkra maradtunk odakint.
Akik úszva próbáltak menekülni, becsületükkel együtt kiváltságaikat is elvesztették.
Mi, többiek késsel szabadítottuk meg egymást a nehéz köpenyekt l, sorra kapaszkod-
tunk fel a csónak gerincére, és addig próbálkoztunk, míg valamennyien helyet talál-
tunk rajta. Mikor a hullámzás er södni kezdett, felegyenesedtünk. Összefogódzva,
egy testként mozdulva vigyáztuk a tekn egyensúlyát, és miután ránk esteledett, fel-
váltva köröztünk az egyetlen megmaradt kvarclámpással. Jobb pillanatainkban talán
még hittük is, hogy képes bárkit a nyomunkra vezetni.
Kevés emlékem maradt arról az éjszakáról, de ha sós víz szagát érzem, máig
megborzongat a hidege.
A vasszín hajú dabbibbal, aki mögöttem szorongott a gerinc domborulatán, négy
férfi súlyát tartottuk meg, és hajnalra szó szerint egymáshoz fagytunk. Mire a körénk
völt köd ritkulni kezdett, és a kötélhossznyira várakozó zászlóshajó mellvédje mö-
gött megpillantottuk holtnak hitt társainkat, nemhogy fellélegezni, mozdulni se maradt
er nk: a „kétfej , nyolckarú állatot” a legénység csak csörl vel tudta a fedélzetre
emelni. Jéggé dermedt szakállunkat fejszével vágták szét – középtájon, hogy kinek-
kinek maradjon valami a másikból, aki a próbán átsegítette.
Törköllyel itattak, cetzsírral dörzsöltek át, és cetprém alá, sóg ribancok közé fektet-
tek minket, hogy átmelegedjünk. Mire felriadtam, a dabbib elt nt – színét se láttuk
többé a csónakok körül.
– Úrféle fajzat az – legyintettek a többiek. – Dereglyére való.
Tudtam, hogy igazuk van, de a dabbib gy löletére sem ez, sem homálytestvérem
követel zése nem tudott rászorítani. Valahányszor összefutottunk, intéssel üdvözöltük
egymást, ahogy rokonok közt szokás. A vasszín üstök , ver fényt l patinazöldre fa-
kult szem fickó sok mindennek látszott, csak jeles személynek nem… hatalmának
áramai azonban a próba éjszakája óta örvénylettek körülöttem, és lassan, de biztosan
terelték új irányba sorsomat.
***
***
3.
Hangok.
Felettem és körülöttem szólnak; ismer s mintázatuk emeli ki ket a k ben terjed
rezgések tengeréb l. Érzem, de nem hallom ket – megsüketít, megvakít és megbénít
az égett por szaga.
Tudom, hogy veszély fenyeget, de képtelen vagyok irányt rendelni hozzá: a rám
szakadt homályban vadul örvénylenek a düh és a gy lölet keresztáramai.
– A kiszakadott! Fogjátok le!
Mellettem és felettem nehéz testek nyomán kavarog a leveg . A vakcsizmás lábak
nem mozdulnak: a fródnak van annyi esze, hogy tétlenül t rje a falhoz szorítást.
– Ha ellenáll, törjétek el a karját! – fújtat valaki.
– Eszemben sincs…
– Mindkét karját. – A fújtatás közelít; oldalam mellett fegyvernyél koppan, gyíkb r
és láncszövet csikordul a kövön. – Mit m veltél a generálissal, te átkozott?
– A K atya nevére, semmit! Mikor meghallottuk a kürtszót, felugrott és arra kért,
segítsem a páncéljába. Tudakoltam, mit kell tennem, de nem válaszolt. Csak állt ott,
mintha megdermedt volna. Valamit dúdolt… aztán összeesett.
– Hazudsz!
– Sosem hazudok.
– Err l könnyen meggy dhetünk. – Az új hang forrása olyan közel van, hogy
akár meg is érinthetném. Bár magasabb regiszterben szól a férfiakénál, tekintélye vé-
get vet az érzelmek örvény lésének: a szél csitul el így a tet t-vitorlát szaggató vihar
szemében. – Hallottad, mir l dúdol?
– Felh kr l… fájdalomról. A szerelemr l, azt hiszem.
– Igazat beszél – közli az asszonyi hang. – Az a dal nem ereszti… és mintha ki-
szívná bel le az életet.
A fújtatás halkul. Kérges tenyér közelít a nyakamhoz; a hozzá tartozó kar izmai el-
ernyednek, ahogy gazdájuk elérti az érzékeny ujjvégek üzenetét.
– Ver a szíve. – A láncszövet ismét megcsikordul: visel je ifjonti hévvel fordul a
léghuzat forrása felé. – Halljátok, fényes segg ek? Életben van!
Éktelen csörömpölés és lábdobogás a válasz. A jelek szerint egész sereg szorong
vállvasat vállvasnak vetve a bed lt ajtó el tt.
– Nem érte komolyabb sérülés – er síti meg a tekintély n nem forrása. Niól
Ergrím, az er d rangid s csontkovácsa az. Az utolsó szeret m. – Ezzel együtt vétkes
hanyagság volt kettesben hagyni a kiszakadottal.
– Parancsba adta. – A fújtatás er södik: Zírak Mórn gyalogsági generális, fegyve-
res kíséretem szernagya nem szenvedheti, ha gondosságát megkérd jelezik. – A fic-
kó a tágjából való. Passzussal érkezett, és személyesen gy dtem meg róla, hogy
fegyvertelen, miel tt…
– Vannak eszközök, amiket nem lehet motozással megtalálni.
– Majd elválik. – Szinte látom, ahogy Mórn a kiszakadottat falhoz szorító fegyvere-
sekre sandít. – Vágjátok le róla a ruhát!
Miel tt bárki mozdulhatna, Kabur-Lah alapzatát újabb csapás reszketteti meg. A
forróság mélyb l feltör hulláma elhomályosítja a kémlel rések kristálylencséit, és
mindannyiunkat megborzongat a porló k morajával.
– Megállj!
Mórn katonái engedelmeskednek, de a fródot nem eresztik: válogatásuknak nem
szempontja, hogy továbbgondolják a kapott parancsokat.
A csontkovács talpra segít. Homlokom és felrepedt szám lüktet, fogaim közt f -
részpor csikordul. Fogadószobám masszív ajtaja darabokra szakadt: miután a hor-
dozható faltör vel nem boldogultak, a múr Ogi ábrázatát visel sorgyalogosok utat
engedtek kíséretem egyetlen megmaradt obszidiánvértesének, aki puszta öklével zúz-
ta szét. Bármely vanírnál hatalmasabb alakja második árnyként sötétlik a csontkovács
mögött, és rajtam pihenteti r t fény tekintetét. Sejti, hogy közel az ideje. Akárcsak én.
– Jól vagy, parancsnok? – Mórn páncélja régebbi a többiekénél, és kékes patina
borítja. Nelhac unokája, Bragat idejében rézzel g zöltek mindent, ami nem volt érint-
hetetlen, ehet vagy eleven. Bragat nem szívelt engem, és én sem szíveltem t –
Mórn tudja ezt, és mióta a pálcám alatt szolgál, vész idején sem hordja az arcát for-
mázó sisakot.
– Remekül – hazudom. – Múló gyengeség, semmi több. – A kiszakadottra pillantok,
aki rezzenetlen képpel néz vissza rám. Mondom: megvan a magához való esze. – Mi
folyik odakint?
– Támadás – köpi a szót Mórn. – Er s rengéssel kezd dött. Romba döntötte a rú-
tornyot, megrongálta a hidakat, és elvágott minket a kráterfalban állomásozó f er kt l.
A geomanták szerint egy nagy hatalmú dúmat idézte el .
– Miféle?
– Nem tudni. Túl mélyen van a kaldera süllyedékében.
Fényes segg ek vesznek körül minket, de a lényeget aligha értik; legtájékozottabb
tisztjeik se ismerik úgy az er döt, mint én.
Az építkezés megkezdésekor még únori követ voltam – Nelhac akkortájt rendelt
haza, mikor a kráterfal roppant gy je szilárdulni kezdett. A tervez , a korszakos
lángelmeként tisztelt Karkún Berr, a kivitelezés során nem várt nehézségekbe ütkö-
zött. Gondosan tanulmányozta a terület k zettani sajátságait, az általa mellékesnek
vélt tényez ket – köztük a munkálatok slakókra gyakorolt hatását – azonban figyel-
men kívül hagyta. Az ebb l fakadó feszültség elsimításához az övénél fejlettebb dip-
lomáciai érzékre volt szükség.
Kabur-Lah királyi biztosaként mélyebbre szálltam Satralis kérgébe, mint addig bárki
a fajtámból. Békét kötöttem a t zkutak népével, személyesen felügyeltem a hidak és a
tornyok építését, a dakh bebocsátását a süllyedek és a kráterfal üregeibe. Majd' egy
évszázadot töltöttem itt, és abban a hitben távoztam, hogy bevehetetlen er sséget
hagyok az Ófa gyökereinek stratégiai csomópontjában – hogy Berr zsenialitása és az
eleven fém ébersége örökre távol tartja falainktól az ellenséget.
Napjaink vanírjai számára magától értet ez a biztonság. A dakh jelenléte és a
vörös lobogó b bája annyira magabiztossá tette ket, hogy elfeledték Gráim leckéjét:
fajtánk igazi ereje az összetartozásban rejlik.
A védelmi rendszeren át Kabur-Lah szívéig hatolt dúmát majd segít felfrissíteni az
emlékezetüket.
Noha a rú-torony pusztulása megfosztott tudóimtól, és belátható id n belül er sí-
tésre sem számíthatok, különös nyugalom tölt el. Rádöbbenek, hogy az emlékezetnek
azokat a mélységeit, amelyeket az imént megjártam, nem a borostyán füstje vagy a
rég várt szállítmány közelsége tette elérhet vé. Szaglásom érzékenysége mostanra
odáig fokozódott, hogy beérem a kiszakadott napvilági esszenciákkal terhes kipárol-
gásával is. Megértem, hogy ittléte több puszta véletlennél: a K atya azért vezette visz-
sza Tarínba, hogy segítsen elvégezni azt, amit el kell.
– Eresszétek! – parancsolom, és ahogy a katonák oldalt lépnek, fegyvergy jtemé-
nyemb l dísztelen tövisszórót hajítok a fickónak. – Mellettem maradsz… és ha
vanírnak tartod magad, harcban bizonyítod, hogy valóban az vagy. Megértetted?
– Igen, dóg. – A kiszakadott szakért mozdulatokkal ellen rzi a fegyvert, majd fe-
lém indul. Tekintetéb l olyan eltökéltség sugárzik, hogy a vasba öltözött férfiak némán
utat engednek neki.
– Létszám? – fordulok Mórnhoz, akinek képén csatában szerzett hegek alkotnak
vaskos tölgykéreg mintázatot.
– Hatszáz – dünnyögi. – A java fényes segg ; vért mind szagolt már. A lobogó r-
ség r t szakállúival többre megyünk. .. de neked kell velük szót értened.
– A trónörökös?
– Odakint van a többiekkel.
– Nem esett baja?
– Csak pár foga lazult meg – dünnyögi Mórn. –
Hadnagy létére addig er sködött, hogy átveszi a lobogó rség parancsnokságát,
míg képen nem töröltem. – Vigyorog. – Elfelejti vajon, mire trónra kerül?
A jó öreg Mórn. Még nálam is eredményesebben gy jti az ellenségeket. Mikor a
mélység gyermekei a tizenharmadik zászlóháború alatt megkörnyékezték, hogy ve-
zérkari f nököt csináljanak bel le, azt találta üzenni nekik, hogy nem állhatja a pince-
szagot.
Miel tt válaszolhatnék, a padló harmadszor is megvonaglik, a klánkürtök hadba hí-
vó bömbölését pedig szaggatott vészrikoltások váltják fel: a kürt falon rekedt f er k
tudatják így, hogy ellenséges gyalogságot észlelnek a kaldera centrumában.
Míg két katonája a páncélomba segít, Mórn az ablakok kristályán átdereng fényje-
lekre összpontosít.
– Hígvér ek – közli. – Egy új tyrrakh alfaj, amit még sosem láttunk. A süllyedék re-
pedéseib l jönnek.
Bólintok. Dúmad valóvér i minden zászlóháborúhoz új alfajt tenyésztenek ki – oly-
kor többet is. Ezeket itt gondosan rejtegették, de a kínálkozó alkalomnak nem tudtak
ellenállni.
– A lobogót akarják – folytatja Mórn. – Tudomást se vesznek rólunk; egyenesen a
múr-torony felé tartanak.
– Induljunk mi is. – Vezéri pálcámat az övembe dugom; kétfej csatabárdomra sok-
kal nagyobb szükségem lesz odakint. – Mire rájönnek, hogy rossz helyen keresik,
nem árt hadrendbe állnunk.
Mórn biccent, és övéivel együtt kidübörög.
– Ezzel mi legyen? – Ergrím a kiszakadott portékáját rejt vasláda mellett áll, és éj-
fekete jobb szeme helyett a hidegkék balt villantja rám: nem dühös, csak bizonytalan.
– Rád bízom – felelem rövid t dés után. – Használd a tartalmát, ha tudod, vagy
szabadulj meg t le, ha akarsz. Többé nincs szükségem rá.
Kifelé indulok. A vakcsizmás fród mellettem, az obszidiánvértes pár lépéssel mö-
göttünk halad – árnyékában parányok vagyunk mindketten. Fogadószobám el tt nyo-
ma sincs már a cs dületnek; a dóg-torony falai futó léptek zaját és tisztek parancs-
szavait visszhangozzák.
A kilátóerkélyt már a tervrajzokon is keskenynek találtam, most mégis jó szolgálatot
tesz: majd' száz láb magasságból tekinthetek le a kaldera centrumára. Az ezüst és vö-
rös páncélok formálódó négyszögein túl, a gyakorlótér friss vet désein és a tudók ta-
nyájának düledékén át számolatlanul özönlik a tyrrakh áradat.
– Jó harcot! – kiáltom, és elég id t hagyok enyéimnek, hogy minden részletet az
emlékezetükbe véssenek. Arcomat csak odabent, a dics ségfal mentén lefelé kanyar-
gó lépcs n rejtem a koronás mártír ábrázata mögé… és mikor az aljára érek, kezdetét
veszi utolsó csatám.
4.
A Kabur-Lah védelmét kijátszó dúmat túlereje nyomasztó, az id azonban ellene
dolgozik: hígvér bábjai minden pillanattal veszítenek valamit a meglepetés el nyéb l.
Pajzsfalunk mögül méregetjük, szakért szemmel vizsgáljuk ket, és nem csak mi te-
szünk így – a kráterfal megfigyel inek szemével maga Tarín kutatja testük és had-
rendjük gyenge pontjait.
Mire a valóvér ráébred, hogy a lobogó nincs a helyén, és kiterjeszti hatalmát, hogy
a támadásnak új irányt szabjon, megadom a jelet a múr-torony csapdáinak aktiválásá-
ra.
A bent rekedt hígvér eket az egymásra zuhanó szintek prése zúzza szét, falon raj-
zó társaikat b vjelek hideg tüze emészti el. A hely rség nehéz tövisszórói is m kö-
désbe lépnek: a környéken hullámokban ver végig a gyilkos fémzivatar.
A gyakorlótéren át felénk lóduló tyrrakhok százával hemperednek fel, de az élette-
lenek és halódók torlaszain tüstént újabb hullámok csapnak át – úgy közelednek
négyszögeink felé, mint a bazaltláva lomhán kúszó, gyorsan kérgesed ömlenyei.
Két-két pár lábuk és karjuk van – el bbiek közül egy párat vélhet leg arra szántak,
hogy felegyenesedve is megbírja súlyukat. Látványos meger sítése a vélelemnek,
hogy Dúmad urai a küszöbön álló zászlóháborúban ismét sereget küldenek majd a
napvilágra. A kürt falon tartózkodó szövetségi tanácsadók figyelmét remélhet leg a
rzavar sem tereli el a lényegr l: a közeli siker b völetében az ellenség legtitkosabb
üt kártyáit fedi fel el ttünk. Olyan nyereség ez, mely számos életet, talán még egy vö-
rös lobogót is megér.
A tövisszórók kereszttüzének hatékonysága az arcvonalunktól számított ötvenlé-
pésnyi távolságon belül rohamosan csökken: aki mérföldes távolságból, szemmérték
helyett számításokra hagyatkozva l , ennél kisebb ráhagyással nem dolgozhat. Szá-
zadaimat f részfogas alakzatba rendezem – a lobogó rséget csak páncélzata, a sor-
gyalogságot a dóg-torony is védi az eltévedt sorozatoktól. Pozíciónk szilárd, de na-
gyon sz kös a mozgásterünk. Ha arcvonalunk a nyomás alatt meghajlik vagy megrö-
vidül, az ellenség bármelyik – akár mindkét – irányból átkarolhat, és bekeríthet, vagy a
süllyedék pereméig szoríthat minket. A komolyabb veszteséget csak úgy kerülhetjük
el, ha kitartunk, míg az er sítés utat talál a kaldera centrumába.
A keresztt zön áttör tyrrakhok változatlanul a könnyebb megoldást keresik. Kívül-
l próbálják kerülni a dóg-tornyot, hogy mögénk kerüljenek… és mikor az acélzápor
visszaveti ket, szelvényezett testük elüls harmadát ívben hátrafeszítve, szablyának,
buzogánynak is beill karjaikat magasra emelve rontanak nekünk.
Fakók, már-már áttetsz ek, akár a barlangi tavak vakhalai; jegyeikb l ítélve leg-
alább egy tucat mélységi ragadozófaj sajátságait elegyítik. Nem kell ölni látnom ket,
hogy felismerjem bennük a veszélyt: testük túl alacsonyan, fejük túl magasan van egy
hagyományos fegyverzet vanír számára. Hosszabbak, könnyebbek és vélhet leg
mozgékonyabbak is nálunk, de bárhol teremnek, nem hagytak nekik elég id t, hogy
kifejl djenek. Így nem uralják maradéktalanul képességeiket… és nem válik el nyükre
az sem, hogy valóvér gazdájuk gondolkodik helyettük.
rjöngve zúdulnak pajzsaink falának, konokul keresik a rést ott, ahol az el ttük já-
rók sem leltek mást, csak hideg vasat és halált. Dühödt igyekezetüket, mellyel ártani
vágynak, itt-ott siker koronázza, támadásaik lendülete azonban rendre megtörik arc-
vonalunk f részfogain.
De nem adják fel… és b ven akad még bel lük ott, ahonnan el másztak.
A dóg-torony megfigyel i másodszor fordítják a homokórát, mire a dúmat változtat
a taktikáján.
Mostanra olyan közel jár a felszínhez, hogy b rünkön érezzük rontó hatalmát; a lo-
bogó varázsa nélkül a k be vésett rjelek sokasága és a felszerelésünk fémjéhez ke-
vert dakh sem tudna megóvni t le.
A rejt fajzat nem siet a megmutatkozással – újabb rengést támaszt inkább. A
hajdani bányaudvarokat kitölt süllyedékben dolinák nyílnak, a kaldera centrumának
sziklafalán repedések futnak végig. Az utóbbiakon kitóduló, felfelé igyekv tyrrakhokat
kíméletlenül ritkítja a f er k kereszttüze, de minden ötödik elevenen éri el a peremet –
ket már semmi nem akadályozza abban, hogy a hátunkba kerüljenek.
Az alakzatharc Mak Haroórja., a napvilági szakért k által is elismert Torlasz és
görgeteg ilyen helyzetben azonnali arcvonaligazítást és széles frontú, kétirányú ellen-
csapást ír el . Az els a második nélkül mit sem ér; elodázza csupán az elkerülhetet-
lent. Minden okom megvan büszkének lenni a kezem alatt harcoló századokra – nem
képességeik vagy hajlandóságuk hiánya, hanem létszámuk zárja ki a hatékony ellen-
csapást.
A lobogó rség r t szakállú, vöröslunirral futtatott páncélzatú veteránjainak nem kell
látniuk az arcomat: oly rég ismerjük egymást, hogy nyitott könyvként olvasnak a test-
tartásomból. Parancsra sem várva húzódnak vissza el retolt pozíciójukból, hogy sora-
ikat rendezve hátvéddé változzanak. Csekélyebb tapasztalatú századokra gyakorolt
hatásuk eszembe juttatja, milyen büszkén viseltem színeiket – még azt az ostoba ál-
szakállat is – annak idején. Jó volt közéjük tartozni és velük menetelni, túler vel da-
colni és felülkerekedni, a látszat kedvéért sört vedelni és hangoskodni, a napvilágiak
szemében derék taríninak lenni. Mire idáig jutok, szinte bánom, hogy kigyógyultam a
vörös lobogó mámorából – hogy nem tudok többé hinni abban, amiben k.
– Mi lesz most, dóg? – firtatja a kiszakadott, miközben tövisszóróját újratölti.
Mórnt figyelem, ahogy századtól századig loholva, személyes biztonságával mit
sem tör dve fáradozik az arcvonal összezárásán. Az általa húzott új pajzsfal annyival
hosszabb a r t szakállúakénál, hogy ívbe hajolva az oldalukat is fedezi… egy ideig
még.
– A dúmat fokozza a nyomást – dünnyögöm. – Tudja, hogy fogytán az ideje, de a
zsákmányról képtelen lemondani. Túl sokat áldozott a megszerzéséért, és mindent el-
veszíthet, ha dolgavégezetlenül távozik.
– Számítottál a jövetelére.
Kijelentésnek szánja, nem kérdésnek. Mégsem olyan vaksi hát, amilyennek a sze-
me köré rótt b vjelek mutatják.
– Az a dolgom, hogy mindenre számítsak. – A sorgyalogság lándzsáin verg tes-
teket néztem, és minden izmom megfeszül a dübörgésre, mellyel a hátulról jöv tá-
madás els hulláma a lobogó rség pajzsfalának zúdul. Gyorsan keskenyed folyosó-
ban állunk; az érctorlaszok túloldalán beláthatatlanul hullámzik a tyrrakhok tengere. –
Te viszont nyilván nem erre készültél. Nem neheztelsz a K atyára, amiért ilyen pilla-
natot választott, hogy hazavezessen?
– Nem éltem neki tetsz életet – von vállat a kiszakadott. – A fohászomat legalább
meghallgatta; ez több annál, amit én tettem volna a helyében. Nincs mit egymás sze-
mére hánynunk.
Nem kell a szemébe néznem, hogy tudjam, komolyan beszél: a halál közelsége
szintévé teszi az istenek teremtményeit.
– Bízol bennem? – kérdem.
– Igen, dóg
– Akkor kövess… és tedd, amit parancsolok!
A lobogó rség pajzsfala mentén, összeszorított fogú sebesültek és fakó arcú holtak
mellett visz az utunk. Nem nehéz megtalálni a trónörököst a múr Oggi arcát visel so-
kadalomban: az egyetlen, akin nincs sisak és szakáll. Állkapcsa lilásfeketére duz-
zadt; Mórn pofonja láthatóan nem csak a fogait lazította ki.
– Borgo generális! – fordult felém. Smaragdzöld a szeme, mint minden Miigan-
ivadéké, a tekintetében azonban olyasmi csillant, amit korábban sosem láttam: eltö-
kéltség. Ismeretségünk során el ször érzem úgy, hogy maga, és nem az apja be-
szél. – Megtörténtek az el készületek a lobogó kimentésére?
– A lobogó várhat, múrgh – feleltem. – Itt van rá szükség, hogy fedezze a vissza-
vonulást.
A mögöttem álló obszidiánvértest kivéve mindenki összerezzen a csattanásra: egy
hígvér olyan lendülettel ront a pajzsfalnak, hogy a sokat tapasztalt r t szakállúak is
megtántorodnak. A fakó b fajzat két pár mells végtagjával akaszkodik a résbe.
Miel tt bárki lecsaphatna rá, az íjként feszül féregtestben felgyülemlett feszültség át-
veti arcvonalunkon. Olyan gyors, hogy inkább érzem, semmint látom felénk zuhanni –
obszidiánvértesem a leveg ben ragadja meg, és minden teketória nélkül kétfelé sza-
kítja.
– Visszavonulás? – A trónörökös a csupa karom torzóra bámul, majd hátrapillant: a
sorgyalogság pajzsfalát alig harminc lépés választja el a miénkt l. – Az ellenség körü-
löttünk, a dúmat alattunk van. Hová mehetnénk… és meddig jutnánk a lobogó nélkül?
– Hagyd már azt a lobogót, fiam! – reccsenek rá. – Te nem emlékezhetsz rá, de
volt id , mikor nélküle kellett boldogulnunk. A kezdet kezdetén, miután megvetettük a
lábunkat ezeken a partokon. Városok híján barlangokban éltünk. A páncéljainkat fel-
váltva hordtuk. Nem voltak keresked ink, cifra holmijaink és trükkös szerkezeteink;
nem volt semmink a puszta életünkön és egymáson kívül. Gombát és g tét, ünnep-
napokon vakhalat zabáltunk, a hegyek alatti járatokban tíz shúr jutott mindegyikünk-
re… de nem bántuk, mert a vezéreink még vezérek, a királyaink még királyok voltak,
az utazás pedig megtanított arra, hogy nem bízhatunk senki irgalmában. Te nem em-
lékezhetsz, de itt vagyok én, hogy az eszedbe idézzem: nem azért keltünk át a Fehér-
vízen, nem azért fáradtunk, véreztünk és pusztultunk annyi éven át, hogy Tyrrano
vagy a dumátok szolgái helyett holmiféle eleven selymek bábjai legyünk!
A fiú sápadtan meredt rám. Kabur-Lahba vezénylése el tt vélhet leg senki, még az
apja sem beszélt vele ilyen hangon.
– Szóval igaz – suttogja.
– Igaz micsoda?
– Hogy a mélység gyermekeihez húzol. – A trónörökös körülpillant, mintha számí-
tana, ki hall bennünket a két pajzsfal között. – Jó ideje suttogják, de nem akartam el-
hinni. Amit Daggan-Hrúmnál tettél a Szövetségért…
– A sdír javát szolgálta – vágok közbe. – Éppúgy, mint az, amit most teszek. Ogi
azért küldött hozzánk, hogy fegyelmet és önmérsékletet tanulj; hogy különb király vál-
jon bel led, ha eljön az ideje. Miel tt végeznénk egymással, teszek róla, hogy valóban
az lehess. Olyasmit kapsz t lem, ami a lobogók hajnala óta Tarín egyetlen koronás
jének sem adatott meg: a mérlegelés és a választás szabadságát. Esélyt, hogy
számot vess a múlttal, és eldönthesd, hogyan tovább.
– Mi lesz a lobogóval?
– Megmarad – biztosítom. – Tud vigyázni magára, és nem könny kárt tenni benne.
Az biztonságánál, ezt apád is belátja majd, a tiéd mindenképp el bbre való. – Ma-
gamhoz intem a r t szakállúak rangid sét, akinek vállvasát három zászlóháború kortól
reves rangjelei borítják. – Ki a század legkülönb pajzsharcosa?
A kapitány utánagondol, aztán döntésre jut, és az arcvonal felé fordulva kiereszti a
hangját:
– Galódan Nadag!
Megtermett sóg lép el . A mozgásán látni, milyen fiatal. Mikor felcsapja sisakleme-
zét ráismerek; híre van a hely rség katonái közt. Gúnági iskolába járt, több ember-
nyelven olvas és beszél. Olyan eleven esz , hogy káor válhatott volna bel le, a leg-
utóbbi zászlóháború idején mégis a fegyveres szolgálat mellett döntött. Határvadász-
ként harcolt Daggan-Hrúmnál, húszpróbán szerzett jogot a lobogó rség vörös páncél-
jának viselésére, de tiszti rangot sosem fog kapni: túl sokan gondolják úgy, hogy meg-
rontotta a napvilág.
– Te vagy, Bagg? – pillantok rá komolykodva. – Azt hittem, rég odébbálltak
– Akartam, dóg – feleli, és embermód vigyorog csúfneve hallatán. – De ezek a fic-
kók folyton a rossz irányba fordulnak.
– A trónörököst ismered?
– Látásból. fels ágyon hál, én a padlón.
– Akkor nézd meg magadnak még egyszer – mondom. – Nézd meg jól, mert mos-
tantól az árnyéka leszel. Mellette maradsz, és teszel róla, hogy több baj ne érje. Ha jól
végzed a dolgodat, és sértetlenül eljuttatod a kráterfalig, t lem ötszáz aranyat, az ap-
jától nyílt passzust kapsz, hogy elhagyhasd Tarínt… és bármikor visszatérhess, ha
kedved tartja. Ha kudarcot vallasz, másképp kell kijutnod. Méghozzá miel bb, mert él-
ve vagy holtan, de a nyomodban leszek, és ha beérlek, nyersen falom fel a bagg szí-
vedet. Megértetted?
Nadag a trónörökösre bámul, de nem t, hanem a lehet séget látja… és aligha fog-
ja hagyni, hogy bárki megfossza t le.
– Igen.
– Nem hallom.
–Dóg, igen, dóg! – rikoltja, és olyat dobbant hozzá, hogy az én térdem is belezsib-
bad. – A múrgtósh kitörésre készen áll!
– Kitörés? – Mórn jelenik meg a balomon. Szürke haja csapzott, rézpatinás páncél-
ját tyrrakh vér csíkozza. – Szép lenne, nem mondom… de kétlem, hogy sikerülhet.
– Ez baj – mondom –, mert te fogod vezetni. Mihelyt a rájuk nehezed nyomás
alábbhagy, a lobogó rség két részre oszlik. A húsz leger sebb közelharcos mellettem
marad, a többiek ék alakzatba rendez dnek a trónörökös és a múrgtósh körül. A paj-
zsok és a lándzsák maradnak; fejsze és csákány legyen mindenkinél. Középen tá-
madtok; a sorgyalogság kétfel l biztosít. Ami az utatokba áll, letiporjátok vagy elsöpri-
tek. Nem lassítotok, nem néztek vissza… és csak a mieink között álltok meg.
Mórn tölgykéreg képén megsokasodnak a ráncok.
– Ezt ne kérd t lem – suttogja. – Ha a barátomnak tartod magad…
– Leüthetlek, ha akarod, de ha megteszem, még többen fognak elesni – olyanok,
akiknek a te vezetéseddel még van esélyük. – Mellé lépek, egészen közelr l nézek a
szeme közé. – Tarín ma mindenképpen elveszít egy generálist. Kett ilyen id kben túl
sok lenne, barátom.
– Te élvezed ezt – dünnyögi. – Bal szeme sarkában ütemesen rángatózik egy
izom. – Kadalra mondom, elment a maradék eszed is!
– Akkor nem kár értem, igaz-e? – Felemelem balomat, némi tétovázás után a
jobbjával teszi ugyanezt. Tenyerünk nem ér össze, ujjaink azonban elég közel kerül-
nek ahhoz, hogy b rünkön érezzük a másik szívverését. A tárnák népe így búcsúzik
azoktól, akiket rosszsorsuk az omlás Tyrrana fel li oldalán maraszt.
Ahogy Mórn elfordul t lem, a kiszakadottra pillantok.
– Neked is menned kell.
– Maradok – mondja egykedv en. – A hadd, ami véreimet f zte hozzád, engem is
kötelez. Emellett… nos, a portékámért se fizettél még.
– Arra is sort kerítünk, ne félj. – Az obszidiánvértesnek nyújtom kétél bárdomat, és
az övembe t zött vezéri pálcáért nyúlok. Valaha Kabur-Lah mesterkulcsa volt; Kar-kún
Berr hagyományozta rám közös munkánk emlékére. Tollait lereszeltette, hogy a királyi
el jogok ne csorbuljanak, a csillagforma k l, amit „kárpótlás” gyanánt a gombjába
foglaltatott, csak kormányzóságom idején derült ki, hogy nemzetsége, ha nem az
egész sóg törzs legbecsesebb kincsei közül való. Kahír mindent látó szemének neve-
zik, és nemegyszer törtek az életemre miatta
– ill hát, hogy fénye egyengesse végs bukáshoz vezet utamat.
Ahogy magasra emelem, a fém duhogásán át is hallom a kürt falon összezsúfoló-
dott ezrek moraját. Kahír szemének villanása cselekvésre ösztönzi a dóg-torony meg-
figyel it: Tarín hadúri lobogója, mely fogadószobám hátsó falának fakó kelméi közt
vészelte át a múr-torony lerohanását, a csontkovács ért keze által szabadul méltatlan
helyzetéb l és rendeltetési helyét elérve levedli álruháját, az ódon únori térképtartót is.
A sokaság moraja süvöltésbe csap át, ahogy kibomlik az épület tetején. Hatalma se-
besen táguló körében minden anya szülte lényt eltölt – szemvillanásnyi id re engem is
megszédít – a régi áhítat.
A kiszakadott közelsége, mely eddig er t adott, a lobogó varázsával együtt túl sok
a jóból: szagok, színek és emlékfoszlányok kavalkádjában támolygok a torony felé.
Mire a lépcs kre hágok, a hátsó pajzsfal és a kaldera pereme közt egyetlen eleven
hígvér t sem látni – a dúmat elértette üzenetemet, és összpontosítani igyekszik er it a
végs , mindent eldönt rohamra.
– Hátra arc! – Mórn úgy bömböl, ahogy csak képes bömbölni a hegyek alatt. –
Páros rajok, el re; ékhegy a pajzsfalon! Páratlan rajok: sorban vállhoz, rendben kar-
hoz igazodj!
A támadó ék a szemem láttára ölt formát a generális, a trónörökös és pajzshordo-
zója körül. A sorgyalogságra nehezed nyomás olyan hirtelen hagy alább, hogy az
arcvonalból többen el rebuknak – társaik középütt lándzsanyélen rántják félre ket a
t szakállúak útjából. – Harcba!A vörös ék nekilódul, a fémszürke gátból lett fémszür-
ke oszlopok a szárnyakon fejl dnek fel, és keményen tartják a lépést. Az útjukba es
hígvér eket legázolják, a többi ügyet sem vet rájuk: a tornyot bámulja, a dúmat paran-
csát lesi valamennyi.
Számítottam rá, hogy kiereszti a hangját, ami következik, mégis váratlanul ér: hosz-
szú életem során egyetlenegyszer sem hallottam a fajtáját üvölteni.
A lobogó hatalma megóv minket az pusztulástól, de nem képes elsimítani körülöt-
tünk az id ráncait. Mire a valóság szövedéke ismét kifeszül, a kitörés résztvev i mér-
földnyi messzeségben, a hígvér ek a toronynál járnak. Ott vannak a lépcs n és a fa-
lakon, el ttünk, mögöttünk és körülöttünk – ott vannak mindenütt.
A torony védelmére hátrahagyott vértesek közül csak öten érik el a kaput. A hatodik
az utolsó lépcs fokról hanyatlik vissza. Ösztönösen mozdulok, hogy megragadjam a
karját… aztán megint fordul egyet a világ, és mire kitisztul a tekintetem, csak vére
nyomát látom a kövön ott, ahová az imént zuhant.
Kétfel l árnyak suhannak el, de nincs érkezésem velük foglalkozni: egy tyrrakh a
lépcs l, egy másik a torony oldaláról ugrik nekem. Az els t a kapubolt homályából
el ugró oszidiánvértes ragadja meg és hajítja a kaldera peremén túli mélységbe. A
másodikra kétél bárdom híján vezéri pálcámmal sújtok le, de lendületét nem tudom
megfékezni: elsodor, és velem együtt zuhan a lépcs aljáig.
Bal karom a testem alá szorul, a jobbat támadóm két mells végtagja szegezi a
földhöz. A harmadik a sisakomat tépi le, a negyedik a torkomnak feszül… aztán eler-
nyed, ahogy az árnyak ismét átcikáznak felettünk.
A fakó b test meginog; friss sebeib l páraként gomolyog a vér.
Fátylán át látom, hogy két rackla csapong a torony körül. Az, akinek az életemet
köszönhetem, az oldalán felfelé kúszó tyrrakhóknak ereszti a magáét. Rugalmas hám
tartja a nyeregben, így két szablyát forgathat, és a szárnyak fesztávolságán belül
bármit elér velük. Karmos végtagokat csap le, feszül gerinceket döf át – mire az utol-
só hígvér is aláhull, hátasa fogást talál a kövön, pedig páros diadaljelet metsz a le-
veg be keskeny pengéivel.
Err l a rátartiságról ismerem fel Lútren Agím Krút bárót, az er d szárnyas felderít -
inek szernagyát.
Egész valóm lázad a bizonyosság ellen, hogy a legjobbkor érkezett, és alig várom,
hogy a Visszhangtalanba menekülhessek a neki szóló üdvrivalgás el l. A helyre, ahol
gy ztesek és legy zöttek testvérként osztoznak a csend gyönyörén.
A hátamon fekszem. A szétszabdalt tyrrakh vérének párája ködként szitál rám, holt
súlya a leveg vel együtt préseli ki tüd mb l a vér és az ómágiától felhevült dakh sza-
gát. Ahogy mozdulok, hogy lerázzam, tartását vesztve rám hanyatlik, és…
5.
.. .és ott voltam megint a hílar flotta zászlóshajóján, másfél nappal és kétszázegy-
néhány mérfölddel azután, hogy a tudók utat nyitottak a jégtorlaszon át. A mozgáské-
pes járm vek zöme velünk tartott, a késleked k a veszteséget gyarapították – nem
mind vesztek oda, de évekbe, olykor évtizedekbe telt, hogy partot érjenek.
A kedvez szél az átjutást követ éjjelen végképp elült. A második nap hajnalán
mozgásba lendültek a lapátkerekek – kelletlenül, mintha érezték volna, hogy minden
megtett kötélhossz tovább rövidíti urunk életét.
Nelhac próbált felkészíteni a találkozásra, a király kamrájába lépve mégis szavamat
vette a döbbenet.
A helyiség falait és padlatát puszta k borította: a dakh csak természetes közegé-
l meríthetett annyi er t, hogy az átkelés végéig mindkett jüket életben tartsa. A
Smaragdszem derékalja él fémmel telt mélyedés volt két összehajló szikla h vösé-
ben – másaik vigyázzák napjainkban tómélyi nyughelyét. A közvélekedés szerint a
Torof-ház címerének ikerfejszéit, a Hagyományt és a Rendet jelképezik. A király vég-
óráján elhalt fiait látta bennük, és a körülállókra ügyet sem vetve traktálta ket a múlt
és a jöv csak általa ismert titkaival.
Láttam a fájdalmat Nelhac tekintetében, de ahogy felé mozdultam, egy intéssel
visszaparancsolt. Bár holtáig tagadta, akkor és ott vélhet leg éppúgy nem ismert fel,
ahogy az apja t.
– És most? – suttogtam.
– Várunk – felelte a trónörökös helyett egy éltes káor. – A király lát, hall és beszél,
de nem a régi… nem önmaga többé. – Homlokráncolva méregette bronzfény páncé-
lomat: tapasztalatai arra intették, hogy újszer ségében veszedelem rejlik. – Messze
jár, de szólítani fog, ha visszatér. Jó ideje vár erre az alkalomra.
Bólintottam, aztán csak álltam ott, ahogy a többiek. Bámultam a falakon és a meny-
nyezeten vándorló árnyakat – úgy rémlett, mintázatukból testetlen arcok néznek visz-
sza rám.
A Smaragdszem a lámpagyújtás órájában végre felhagyott a suttogással. Azt hit-
tük, elaludt, és mind összerázkódtunk száraz hangjára, mikor a nevemen szólított, és
közelebb parancsolt. Feszengve engedelmeskedtem: a jégfal áttörése óta senkit, még
tudókat sem t rt meg maga mellett.
– Te vagy, Korsúm? – Fogódzót keresve tapogatta végig a mélyedés peremét. Pó-
rusain verítékként ütközött ki, és lassan pergett alá önnön tavába az eleven fém.
– Igen, múr.
– Jöjj csak – suttogta a vértelen száj. – Hadd lássam… a páncélodat.
Szemei mindvégig zárva maradtak: tapintással gy dött meg róla, hogy a meste-
rek pontosan követték utasításait.
– Tökéletes – lehelte, és megborzongatott vasszürke mosolyával. – Épp olyan, ami-
lyennek lennie kell… amilyennek álmaimban láttam. Azért viseled, mert téged is látta-
lak. .. és azért vagy itt, hogy megtudd, mit láttam még. Hogy mit kell tenned, miután
partot értsz.
Fogalmam se volt, mit mondhatnék, ezért hallgattam inkább. Hallgattunk mindany-
nyian – vártuk, hogy megtérjen az istenek idejéb l, ahová mind gyakrabban és mé-
lyebbre merült alá.
– Gráim beszélt rólad – szólalt meg nagy sokára a király. – A haragodról, a tüzed-
l… mindarról, ami magára emlékeztette benned. Nálad hagyott valamit abból, ami
egykor az övé volt. Hogy az él k közt maradhass… és elvégezhesd mindkét feladatot.
– Mindkett t, múr?
– Nelhac nem említette? – A Smaragdszem mellkasán második szájként mosoly-
gott végzetes sebe. – Majd elfelejtettem: szerinte oktalanság… céltalan id pocsékolás
az egész. Olyan hévvel készül a háborúra, hogy mostanra elkerülhetetlennek hiszi. Be
kell bizonyítanod, hogy téved. Segítened kell neki, hogy megbékéljen sorsával.
Hogy a rombolás helyett az építésben találja meg egykori önmagát. De mindenek-
el tt… – Ahogy közelebb vont, én is lehunytam a szemem: nem akartam látni iszo-
nyattól eltorzult arcomat a mélyedést kitölt dakh tükrében. – .. .az agyaghúsúak feje-
delmét kell hálára kötelezned. Azok, akiket a tengermelléki birtokon találsz, mindennél
drágábbak neki. Ha id ben érkezel, és megóvod az életüket. .. a sdír igaz barátokra
és jó menedékre lel azokon a partokon. Otthonra, ahol nem fenyegeti újabb Csapás…
egészen a lobogók alkonyáig.
Nem firtattam, miféle lobogókról beszél: épp elég végiggondolni- és értelmezniva-
lóm volt enélkül is.
– A lobogók csalárdak – suttogta a király. – si hatalom. .. eleven akarat lakozik
bennük. Viszály és pusztulás jár a nyomukban, de mindig a másoké… sosem a saját-
juk. Ha erre az útra léptek… márpedig rá kell lépnetek. .. nem térhettek le róla egy-
könnyen. Követnetek kell, bármilyen nehéz… mert csak a tizennegyedik lépés után
ágazik el olyan irányba, amit követni érdemes. Minden más kerül pusztulásba vezet.
Olyan biztosan, mint a lások választása… vagy Nelhac háborúja. Aki a lobogók útján
jár… megváltozik. Lesznek, akik meg sem értik, miért kell letérniük róla. Lesznek, akik
értik, de elfogadni nem akarják… és ott leszel te, hogy értsd, elfogadd… és elfogad-
tasd helyettük is. – Bal szeme résnyire nyílt, sarkában apró fémcsepp remegett. –
Holnap a parton gy znöd kell, hogy meggátold a háborút. Ott a messzi jöv ben… ve-
szítened, hogy a tieid biztosan megvívjanak egy másikat. Hogy megtegyék a tizenne-
gyedik lépést az alkony és a zárt kapuk felé. Oda, ahol soha többé nem kell… a lobo-
gókért vérezniük.
– Nem értem.
– Nem is kell értened. – A fémcsepp legördült, a haldokló rám villantotta smaragd-
szín szemét. – Elég, ha észben tartod… és itt is, ott is megteszed, amit kell.
Mormolt még valamit Nelhacról, aztán újra a kövekhez kezdett beszélni, és mire
partközelbe értünk, meghalt anélkül, hogy bárki máshoz szólt volna – ennyit a végs
intelmek hitelességér l, melyet a mélység gyermekei neki tulajdonítanak.
Nelhac gyászában is szilárd maradt: tüstént intézkedett, hogy apja arcáról mintát
vegyenek. A végleges formákba két órával kés bb kezdett d lni az olvadt érc; a fegy-
vertár mesterei egymást váltva csiszoltak-cizelláltak a nyers öntvényeket. Voltak pilla-
natok, mikor úgy t nt, kifutunk az id l, a koronás mártír álma azonban nem enged-
te, hogy fedetlen f vel vágjunk neki.
Századommal a félig leeresztett csónakokban vártuk, hogy Nelhac gépezete úrrá
legyen a nehézségeken, és fohászaink a gyászdalok tompa zengése közepette is utat
találtak a K atya füléig. Mire a keleti horizont világosodni, a víz felett terjeng köd rit-
kulni kezdett, megkaptuk az indulási parancsot… és vele a Miigan ábrázatú sisakokat.
6.
Falak közt eszmélek a morajra, ami lehetne akár gyászdalok távoli visszhangja is.
Torof Miigan bronzpatinás arca lebeg el ttem, akár az elkerülhetetlen végzet hírnöke.
– A sisakod, dóg.
A kiszakadott mellettem kuporog, de fél szemmel a torony bejáratát figyeli. Intek
neki, hogy segítsen talpra, és miután megteszi, kiköpöm a számban meggy lt vért.
Bal karom nem fáj, de nem is mozdul; olyan érzéketlen, mintha másvalaki testének
része volna.
A sisakot jobbomban forgatom, aztán a dics ségfal oltárára, a fogadalmi táblák és
talizmánok mellé helyezem. Azzal, ami rám vár, nem illik kristálylencsék mögül szem-
benézni. – Meddig voltam…?
– Ki tudja? – Krút báró a dics ségfalra néz k padon ül, és szablyáit élezi. Hátasa
a lépcs alatti homályban marcangolja egy tyrrakh tetemét. – A valóvér követ vetett
az id folyamába. Szolgái a hullámgy k közt bújtak meg, és kis híján
mindannyiótokat darabokra szedtek. Egyedül a gólemedet nem zavarta a dolog. Té-
ged is szabadított ki és cipelt idáig… aztán segített befejezni a tisztogatást. – Félol-
dalasra nyírt szakálla párbajhegeket, féloldalas mosolya elismerést leplez. – Nemze-
déked verhetetlen a kapcsolatépítésben, nem vitás.
A mögöttem álló obszidiánvértesre sandítok. Kétél bárdom játékszernek rémlik ha-
talmas kezében.
– A többiek?
– Azt a kett t, akiben még pislákolt az élet, az enyéim-re bíztam, mikor er sítésért
küldtem ket. –A thyrrakkok?
– Elfogytak… vagy olyasmit tudnak, amit mi nem.
A ránk ereszked csendben tisztán halljuk a gyülekez t bömböl klánkürtöket.
– Gyalogság – mondja Krút olyan hangsúllyal, mintha valamiféle ragály volna. – A
zászlóbontás és a kitörés azt a kevés eszüket is elvette, amit Tooma adott nekik. Tu-
dókkal és napvilági tanácsadókkal nyittatnak kapukat a kaldera centrumára, hogy mie-
bb harcba szállhassanak. Komolyabb veszteségeik lesznek az átkeléskor, mint ide-
át, de akik megússzák, klánfalra kerülnek… és holtuk napjáig emlegetik majd, hogy
melletted küzdöttek.
– Téged is ez hozott ide?
– Azért vagyok itt, hogy megmentsem a király lobogóját és az er d parancsnokát…
ebben a sorrendben. Nincs harag, ugye?
– Miért lenne? – Krút önzését zokon venni éppoly felesleges, mint egy rachlának
felróni a dögszagú leheletét. – Hogyhogy idelent vagy, és nem a tet n?
– Valami azt súgta, várjak. – A báró hüvelybe csúsztatja kardját, közelebb lép, és
halkabban folytatja: – Míg megnyitod a kráterfal átereszeit, amiket olyan gondosan le-
zártál az eleven fém el tt.
– Nem értelek.
– Dehogynem. – Krút nyersen beszél, de ábrázata sosem tükrözött szintébb tisz-
teletet. – Zavart okoztál az er d védelmi rendszerében, hogy Dúmad urait támadásra
bírd. A veszedelem jó alkalom arra, hogy megcsillogtasd vezéri képességeidet – hogy
megakadályozd a lobogó elrablását és visszaszerezd múr Ogi kegyét, amit legutóbbi
zászlóháború idején vesztettél el. A terv mesteri, a kivitelezés els rangú. Hibáztam,
mikor alábecsültelek… de hibáztál te is, és ideje belátnod: a valóvér vel, ami a hor-
godra akadt, az eleven fém segítsége nélkül nemigen boldogulunk.
Rábólintok és fellélegzem a fogaskerekek csikorgása hallatán: Niól Ergrím érkezik
a teherfelvonóval, hogy az összecsapás túlél it gondjaiba vegye.
– Senkinek nem kell megtudnia, hogyan történt – biztosít Krút. – Az enyéim már a
leveg ben vannak.
Jóval a gyalogság el tt itt lesznek, és mindannyiunkat kimenekítenek, ha kell. Cse-
rébe csupán a lobogó megóvásának dics ségén kell osztoznod velem. Jutányos ár
azért, hogy életed hátralév részében Kabur-Lah h se lehess.
– Talán.
– Értsem úgy, hogy megalkudtunk?
– Sajnálom.
A báró meghökken.
– Mit sajnálsz?
– Hogy kimaradsz a jóból. Igyekv vagy és merész… oda, ahová tartok, mégsem
jöhetsz velem.
Szólni akar, de nincs rá érkezése: a kiszakadott, aki pillantásomnak engedelmes-
kedve lépett mögé, letaglózza fegyvere tusával. Mire a rachla felneszel és gazdájához
törtet, az aknától vasrács, t lem, a fródtól, az obszidián-vértest l meg a csontkovács-
tól egy teljes szint választja el.
– Mi lesz, ha beszél? – firtatja az utóbbi.
– Több jut neki a koncból, ha tartja a száját. – Gyötör az érzés, hogy az utolsó al-
kalmat szalasztottam el egy báró állon vágására. Vigaszt keresve fordulok a dics ség-
fal felé, melynek színfoltjaiból az emelkedés tempójában bontakoznak ki múltam ké-
pei.
Ott vannak a felderít k, akiket azon a sok száz év el tti hajnalon Gúnág partjára
vezettem: bronzszín páncélos parányok a d néken túli erd ség zöldjében. Az udvar-
házban a helyi múrgh testvérhúga élt gyermekeivel. Bátyja legelkeseredettebb ellen-
sége háromszázadmagával állított be hozzá, hogy utóbbiakat túszul ejtve és shúr
szövetségeseinek hegyvidéki táborába hurcolva trónigényének érvényt szerezzen.
Nem számított ellenállásra… arra pedig végképp nem, hogy maroknyi lovász és erd -
kerül helyett hílar vértesekkel kerül szembe.
Máig emlékszem az els agyaghúsúra, akit megöltem. Gyerekeket keresett, engem
is annak hitt, de az els csapástól észhez tért, és miel tt a másodikkal nyaktól derékig
hasítottam, báhubnak nevezett. Így tudtam meg, hogy nem mi vagyunk ideát az els
bórogiak.
Emlékszem a múrgh lovasságának érkezésére is – a megrendülésre, amit a vasba
öltözött óriásokat hordozó bestiák látványa keltett bennünk. Írlav földön álltunk,
írlavokat öltünk… a ház úrn je azonban nem tágított mell lünk, és míg bátyja el ke-
rült, testével óvott minket az írlav lándzsahegyekt l.
Voltaképp ez volt a pillanat, mikor révbe értünk, a dics ségfal mégsem a kibomlott
hajú, védelmez n fölénk magasodó emberasszonyt, hanem kisebbik lányát ábrázolja.
Félelem nélkül tekint ránk, és írisszel köszönt minket Satralis földjén. Én vagyok az
utolsó, aki tudja, hogy valójában százszorszépek voltak a kezében… és csak napok-
kal kés bb, a koronás mártír ravatalánál volt hajlandó megválni t lük.
A falon közvetlenül mögötte áll múrgh Darwan. Barátainak Emris, a Medve; a feje-
delem, aki testvéreivé fogadott valamennyiünket. Velünk virrasztott a Smaragdszem
ravatalánál, gondoskodott betegeinkr l, megnyitotta el ttünk birtokait és raktárait.
Utóbb hazát adott nekünk, és élete végéig gyakori vendég volt Nelhac asztalánál. Ha
komlót szagolok, máig az kacaját hallom, és sosem mondok vagy teszek olyat, amit
el tte szégyellnem kellene. Ha itt volna, megértené azt is, amire most készülök.
A következ szintek vésetei a jó menedék elnyerésének stációit ábrázolják. Ott van
Nelhac és kísérete, ahogy megszemléli a sdír örökbirtokává nyilvánított hegyeket –
hogy a sok egyforma fémarc közül melyik rejti az enyémet, akkoriban sem tudtam vol-
na megmondani. Ott a shúrokkal vívott háború megannyi ütközete, városaink hívogató
derengése, a Torof-házi királyok Nelhactól Ogiig ível sora… és a háttérben ott va-
gyok én, aki szolgáltam, védelmeztem, és jobbára – nem okvetlenül érdemeik szerint
– kedveltem is ket. Ott vagyok mindenütt, a tárnacsatáktól az únori honfoglalók meg-
segítésére küldött expedíción és thanízuk sátrán át a zászlóháborúk vérzivataráig. Je-
len vagyok, hogy lássak, okuljak és emlékezzek. .. s bár vén vagyok, torkomban friss
vér ízét érzem, bal karom pedig tehetetlenül csüng az oldalam mellett, még itt, még
most is örömöm telik mindebben.
– Megbocsáss, dóg – zökkent vissza a valóságba a kiszakadott. – Nem tartozol
számadással egy magamfélének, de…
– Az érdekel, igazat mondott-e a báró az él fémr l és az átereszekr l?
– Tudom, hogy igazat mondott – ingatja fejét a fród. – Ha nem így lenne, ott hely-
ben kettéhasítod arcátlanságáért. Ebben talán nem, de minden másban téved. Téged
nem a becsvágy hajt. A Visszhangtalanba készülsz, és ha kell, zokszó nélkül követlek
oda.. .de ha a lobogó elvesztését kockáztatod közben, tudnom kell, miért.
– Egyszer – felel helyettem a csontkovács. – A lobogó sokak szemében Tarin
fennmaradásának záloga. A közvélekedés szerint éppúgy függünk t le, ahogy a nap-
világgal folytatott kereskedelemt l… ha nem jobban.
– Nagyjaink – szólok rekedten – végiggondolni sem hajlandók, hogyan boldogulha-
tunk e kett nélkül, míg valamelyik hiányát meg nem tapasztalják. És mert a bágsáb
pusztulása megnyomorítaná Tarínt…
– ... attól fosztod meg, aminek elt néséb l kevesebb kára származik. – A
kiszakadott mély lélegzetet vesz. – K szilárd döntés. Daggan-Hrúm is az volt a maga
idejében… de ezúttal a gy zelemr l is lemondasz a sdír javáért. – A szemembe néz.
– Drúát vagyok, Míneh és Brún fia a fród törzs Kibad nemzetségéb l.
Elvesztettem, de újra megleltem a vanírok útját; hiszem a K hatalmát, a Fegyverek
Élének erejét… és büszkén halok meg az oldaladon.
Némán bólintok: gondolatban már odafent járok. Tapasztalataim arra intenek, hogy
vereség és kudarc között csak póklábnyi a különbség… és erre a póklábra most na-
gyon ügyelnem kell.
– Megnyitottad az átereszeket? – pillantok a csontkovácsra.
– Parancsod szerint. A csatornák egy részét elzárta a rengés, de így is elég fém jut
a süllyedékbe ahhoz, hogy a dúmatnak ne legyen ott maradása… és nem kell
geomantának lenni ahhoz, hogy megjósoljuk, merre fog kitörni.
– A torony személyzete?
– A gyalogság után küldtem a fels rejtekúton. Magukkal vitték a feljegyzéseket és
mindazt, amit gy jteményedb l a királyi trófeatárnak szántál.
– Mellettük lenne a helyed – dünnyögöm. – Számos katonaviselt aggastyán él a
hegyek alatt… bármelyik hasznát látná egy jó csontkovácsnak.
Már-már elfelejtettem, milyen megátalkodottak tudnak lenni a n k: még akkor is a
válaszára várok, mikor a felvonó egy végs csikordulással megállapodik a toronytet -
re nyíló ajtó el tt.
– És most? – tudakolja Drúát, Míneh és Brún fia.
– A test röm velem jön, ti ketten maradtok. Ha a dumát el bb érkezik, a dakh és a
szárnyas felderít k pedig késlekednek, a lépcs kön és a rejtekúton át kell kijutnotok.
A csontkovács hozzám lép. Képtelen vagyok olvasni felemás szín tekintetéb l,
megfeszítem hát nyakizmaimat, hátha csók helyett valami mással akar búcsúzni t -
lem. De nem üt meg, csak páncélomon simít végig, és mikor lepillantok oda, ahol a
keze járt, édes fájdalom, nyomában rég tapasztalt megnyugvás tölt el: mellvértem ré-
sében hangaszál kéklik, az oldás és kötés virága.
***
7.
A dabbib törzs Lút nemzetségéb l való Lútren Agím Krútnak, a mélységi szárnyas
felderít k bárószernagyának tanúságlevele a gúrsáb kancelláriájához Kabur-Lah er d-
jének Ogban 217. évi (Torof Oggi uralkodásának 217. éve; pyarroni id számítás sze-
rint az Égi Fény 3691. esztendeje) veszedelmér l
(részlet)
Racklámat ekkor érte, s pernyeként sodorta tova az aknából kicsapó forróság sze-
le. A torony, mit mostanra csak az eleven fémnek belsejét átszöv indái tartottak ösz-
sze, darabokban vedletté le ódon k burkát, s mire csapongó hátasomat megzaboláz-
tam, a generálissal és a valóvér vel együtt roskadt a feltoluló magmának bíbor tavá-
ba, melyre tüstént hamuszín kérget vont a kürt kön átsüvölt léghuzat.
Így ért véget Kabur-Lah veszedelme, s múlt el a fród törzs Jerúb nemzetségének
bajnoka, Korsúm Borgo, az utolsó a múr Miigan arcát visel rettenthetetlenek közül. A
távoztat kísér csendességhez foghatót sosem tapasztaltam még… s aligha fogok,
élném bár fél tucat vanír életét, ahogyan .
Noha konoksága s érdes modora számos rosszakarót és ellenséget szerzett neki;
bár az újabb nemzedékek olyanféle él kövületnek tekintették, mit tisztelni muszáj,
komolyan venni kevésbé, távozása egész Tarint megrendítette. Véneink némelyike
emlékszik még a lobogó el tti id kre – Borgo nélküli id kre nem emlékezik senki sem.
mindig is volt. Közénk s hozzánk tartozott, és nem is távozik el végképp, míg emlé-
kezete s helytállásának példája eleven.
A dal, mit végs perceiben dúdolt, az elestét követ harmadik napon csendült fel
ismét árvái, a századnégyszögekben virrasztó gyalogharcosok ajkán. Ez fogadta fel-
ségét, ki a harcban h si módon kit nt trónörökös hívó szavára sietett Kabur-Lahba,
hogy övéinek támaszt nyújtson. Ez zúgott a gyakorlótéren az érdemdús Mórn generá-
lis parancsnoki kinevezésekor, s utóbb visszatalált a napvilágra is, ahonnan elszár-
mazott. A r t szakállú vértesek, akiket a zászlók háborújában Dagga ösvényét l Vinali
mezején át Kírjúm határáig kísért, máig emlegetik, milyen képet vágtak az Agyag
Anya gyermekei, mikor indulójukban únori románcra ismertek.
Ne kérdezz semmit. Bocsáss meg, feledj el,
te sorsom útján nem jöhetsz velem.
Vár rád az élet csendes örömökkel,
vár rád az édes, boldog szerelem.
A történtekr l eképp számot adván nem hallgathatok ama széls ségekr l sem, mik
az id k kezdete óta velejárói a legendák születésének. Alantas és magasztos egy-
aránt akad köztük – nem kérdés, hová sorolandók a vádak, miket az er d védm veit
felülvizsgáló szövetségi testület nevében a dúrani Volkúm Názerd fogalmazott meg.
Örömömre szolgál, hogy szóbeli tanúságtételem segített eloszlatni a Borgo generális
elmeállapotával és indítékaival kapcsolatos kételyeket. Názerd indítékai mostanra
szintúgy világosak. Jelentése a Szövetség árulójának elvetélt kísérlete volt h sünk
nevének besározására – e sorok írója számos vanírhoz hasonlón fájlalja, hogy nem
tudta ezért benne kardját megmeríteni.
A másik véglethez tartoznak ama latolgatások, mik a bátrak tetteiben titkos értelmet
keresnek, s az önfeláldozásnak e ragyogó példája örvén az id k változását, az smí-
tosz jövendöléseit és a K atya küldöttének visszatértét emlegetik. Borgót és Gráimot
egyazon kegyelem megnyilvánulásaként tisztelni helyénvaló, fél azonban, hogy akik
így tesznek, maholnap alakjukat is egyetlen torzképpé mossák össze, ily módon ki-
sebbítve mindkett jük érdemeit.
Kegyes uraim a megmondhatói: akadnak pillanatok, mikor mind hinni szeretn k.
Hinni, hogy a bajnok, ki maga volt a múlt, voltaképp nem is halt meg – hogy az eleven
fém burkába zárta; hogy az ilflindek valamely praktikája vagy mindünk teremt jének
irgalma megóvta a pusztulástól. Hogy lelt egy helyet a Visszhangtalanon innen, hol
sebei beforrtak, s ahonnét vigyázó szemmel követi népének sorsát.
Homálytestvérem el-elt dik, merre s mi dologban járhat Drúát, Míneh és Brún fia,
kit a néhai generális végóráján a sdírnek visszanyert, és vezéri pálcája révén mérhe-
tetlen vagyonhoz juttatott. Szintúgy foglalkoztatja, mi késztette Niór Ergrím úrhölgyet,
a jeles csont kovácsot, kit az elhalt h shöz gyengéd szálak f ztek, hogy m ködését
Grómthi Karr-Khazad városából Konkhba tegye át, és a fels gyep egykori kormány-
zójának bizalmasai közül sokakat maga köré gy jtsön.
Meglehet, nagyságtok már ismerik a válaszokat. Ha homálytestvérem tévúton jár –
mi vele gyakran megesik –, válaszok nincsenek. .. vagy ha mégis, bizonnyal nem a
magamféle harcos fülének valók.
Utoljára hagytam a szóbeszédeket, mik közül csak egyet vélek igazán elgondolkod-
tatónak. Azt, mely az érdemdús Mórn generális különítményének dúmadi alászállása
nyomán kapott lábra, s mert az összes résztvev ' – köztük az felsége kegyét élvez
Galódan Nadag – beszámolójában szerepel, teljességgel légb l kapott nem lehet.
Ha az udvar nevezett kalandozó értesüléseit stratégiailag megbízhatónak ítéli – a
rájuk tett gyakori utalások erre vallanak –, nincs okunk kétkedéssel fogadni azon állí-
tását sem, hogy legjobbjainkat k érzék és szerencse helyett Korsúm Borgo árnya ve-
zette a bels csarnokokon át Tarin zászlajának kék hangafürttel megjelölt rejtekéig.
Jan van den Boomen
Alighanem az er s szél lehetett az oka. A hegyeken átbukó, hideg szél. Talán azért
nem vették észre a kutyák, hogy valaki közelít, vagy ha észre is vették, a kintiek már
nem látták hasznát az ugatásuknak. Hór, a határvadászok vezet je megcsóválta a fe-
jét.
Tíz barragos volt pedig, tarini farkasfogó, ahogy a hercegségekben ismerték ket.
Görcsbe rándulva, hab verte szájjal feküdtek a karám durva gerendái mögött. A másik
hármat a Fal tövében találták meg – azoknak késsel vágták el a torkát. Akárki is tette,
ritka er s lehetett. A hó már elolvadt, de a sár estér l estére keményre fagyott, a me-
rényl pedig értette a dolgát: nem hagyott nyomokat.
Pedig semmi jel nem utalt arra, hogy a kintieknek bármi bántódása eshetne. A fel-
derít k szerint az orkok távol portyáztak, erre már vagy három esztendeje nem me-
részkedtek, odalentr l pedig semmiféle rettenet nem érhette el a felszínt. Tényleg az
emberek lettek volna?
Hór gondterhelt arccal támasztotta a deres gerendákat. A dögöket nézegette. A
semmibe mered szemeket. A többiek szótlanul tették a dolgukat mögötte. Az udvar
fagyott sarát vizsgálgatták, a Fal roppant köperemét, hátha valahol találnak egy kis
nyomot. Bármit.
– Alighanem más kutyák kellenek ide, tíznagy.
Hór helyettese, Frám szólalt meg a gondbarázdált arcú törpe mögött. Fiatal harcos
volt, száz telet ha megért, arca, klántetoválásai homályosan derengtek leheletének fel-
lege mögött.
– Hát akkor hozz más kutyákat! – dörmögte Hór, és a Nagykapu felé bökött. Onnan
jöttek k maguk is, amikor hajnalban a kispásztor észrevette a kutyák tetemeit, s
megkongatta a kürt harangot. A Nagykapu masszív k építmény volt. Fekete torok,
amely lépcs fokok ezreit rejtette, durva felület utakat, öblös, tárnamélyi szókkal vála-
szoló visszhangot. Egy a Tarinba vezet lejáratok közül.
Most zárva volt, vaskos tölgygerendáin dér verte vasalások feketélltek. Kétfel l
s-szentek mogorva szobrai vigyázták, felül a dabbib törzs csákánya a k be faragva.
Hór saját szekercéje feketelunir lapját simogatta, az apró véseteket, melyek mono-
ton ismétl dései mindig megnyugtatták: hangtalan támaszt nyújtottak akkor is, ha
szavakra mód nem akadt.
Nem úgy, mint itt. A felszínen.
Tudta már, mi az, ami idegesíti. Ez a rettent sok haszontalan zaj és zörej, akár a
helyek örökkön üvölt üll zenéje. Mert a mélyben csend volt, és tudta, hogy csend
lesz odakint is, ha kimennek a fenyvesek közé, hogy megtalálják a gyilkosokat. Mert
meg fogják keresni ket – nem menekülhetnek el. De most még itt volt, a Fal határolta
roppant udvaron, ahol fehérre meszelt, zömök szélmalmok nyikorogtak szakadatlan.
röltek és követ zúztak és földmélyi szivattyúkat dolgoztattak, és még számtalan dol-
guk volt; Hór el sem bírta mindet sorolni. A hegyeken átbukó szél forgatta ket, ami a
kutyák vesztét is okozta. Hideg áramokat maga el tt terelve söpört végig a fenyvese-
ken, mit sem számított neki, ha közben a szélmalmokat is megdolgoztatta. Azok pedig
nyöszörögtek, nyikorogtak kitartóan.
Hór ismét átvágott az udvaron. Hátha az szeme észrevesz olyasmit is, ami a töb-
biek figyelmét elkerülte.
A karám a túlsó oldalon lapult a sziklához, mögötte k be mélyített árkok sötétlettek.
A birkák a kispásztor által eléjük szórt szénát ropogtatták, szemükben közönyös mé-
labú. Hór elnézte a vastag gyapjúba vesz , piszkosbarna állatokat: szinte biztos volt
benne, hogy sötét szemeikb l kiolvashatná, mi is történt az éjjel. De a birkák egyked-
en rágtak, csak futó pillantásra méltatták a hideg prémekbe burkolózó törpét.
A két gerendaház a karámtól nem messze álldogált. Óriási, mohos gombáknak
rémlettek a reggeli fényben. Ajtajuk tárva-nyitva. Magányt és szomorúságot árasztot-
tak a kéményekb l el bodorodó füst nélkül. Hór belépett az egyikbe, noha tudta jól;
mit fog ott találni.
Garra, Gább felesége, immár nem a felborogatott asztal és székek közé szorítva.
Kiterítve az egyik vaskos ágyon. Az arcát alig lehet felismerni a baltanyomoktól. Vér
és dulakodás szerteszórt emlékei mindenütt az ember módra épült házban. Csakúgy
a szomszédos épületben. Saárb és Ghomm, a pásztorklán másik két tagja vérbe
fagyva. És az emberhulla, fején, nyakán és mellkasán Ghomm szekercéjének harapá-
saival.
Hór lehajolt az ember mellé. Vékony, beesett arcú férfi, kusza, fekete hajjal. Nehe-
zen tudta elképzelni, hogy és a hozzá hasonlók legy rhessék a pásztorklán három
tagját. Hogy el tudják rabolni Gábbot és a gyerekét.
Ha elrabolták egyáltalán. Ha meg nem találják ket is valahol, talán éppen a Fal
túloldalán, az égre mered feny k között. Ha odáig jutottak foglyaikkal, aligha lesz
egyszer elbánni velük. Felállt a holttest mell l, és kisétált az udvarra. Harcosai kis
csoportba gy lve dörmögtek a Fal mellett. A nagy gerendakapu mélykék árnyat vetett
a fagyott sárra, tövében a tél maradéka, néhány kupac hó sötétlett.
– Frám visszament a kutyákért? – kérdezte klántársaitól a tíznagy. Azok bólintottak.
– Rendben. Míg visszaér, mi elindulunk. Ti ketten, megvárjátok itt. El ször úgyis csak
a Fal túlfelén nézünk körül.
– Igenis – mordultak egyszerre a törpék, szakállprémes szájukról fehér
leheletbodor röppent fel.
– Nyissátok meg a kaput! – rendelkezett Hór, és el rébb sétált.
Ketten rugaszkodtak neki a keresztgerendának, s eltartott egy darabig, mire az
odafagyott feny t sikerült leemelniük. A behatolóknak nyilván meg sem fordult a fejük-
ben, hogy így próbálkozzanak, a Falat megmászni negyedennyi id be sem telhetett.
A roppant kapuszárnyak vonakodva nyíltak meg. Utoljára talán két hete mozdították
meg ket, amikor az olvadás kezdetével a pásztorklán többi tagja kihajtotta a birkák jó
részét a hegyre. Csak a beteg állatokat hagyták itthon. No és néhány törpét, vigyáz-
zanak rájuk, a malmokra, meg a gátakra – nagy kárt ne tegyen bennük az olvadás. k
pedig halottak mára. Talán csak Gább és a fia nem – bár Hór nem igazán hitt ebben.
Mi végre rabolták volna el ket? Mit tudhatott egy pásztor és egy harminckét eszten-
s kisfiú, amit csakis bel lük szedhettek ki az emberek? Bárhogy legyen is, körül kell
nézzenek odakint, s figyelmeztetniük kell a hegyekbe kiköltözötteket is. Összevont
szemöldökkel figyelte a lassan moccanó kapuszárnyakat.
Odakint, a fák között Kadal állt, a Tárnákat Zenget . Az istenszobor arcán mérhe-
tetlen nyugalom, vállán hómaradvány és feny tüskék, lába el tt tobozok.
– Miért nem figyeltél, atyám? – suttogta Hór, miközben meghajolt a vörösfeny k
között szürkéll alak felé. Majd gyorsan bocsánatot is kért; amiért az isten képmását
felel sségre merte vonni. – Bizonyára akaratod szerint történt minden – sütötte le a
szemét, és kilépett a kapun.
Fagyott rögök mindenütt, háta mögött a Fal, el tte, ameddig a szem ellát, az erd .
Néhol lankás, másutt hirtelen ereszked hegyoldal, sziklás talajába kétségbeesetten
kapaszkodó fenyvesek. Túlnan Hardd hegyét homályba vonta a völgyben terpeszked
felleg; csupán egy magányos sas körözött a völgy felett.
– Nézzetek körül, gyermekeim! – intett Hór, prémes, páncélos harcosai pedig szét-
széledtek a Fal mentén. – Kadal adja, hogy találjunk valamit!
maga a feny k között álló istenszobor felé indult – de az közönyösen elnézett fö-
lötte, mintha csak a szemközti hegyet, a Fallal határolt er dvárost, Múrt figyelné; a
hegymélyi m helyekb l el szivárgó száz és száz füstkígyót.
Hór is megfordult hát. Magában igazat adott az orkoknak. Az elnevezésük is leg-
alább annyira illett lakhelyükre, mint a törpéké.
Harg Garran. Füstölg Hegyek.
Óvatosan csücsörítve vizsgálgatta a szürke sziklákat, az udvar barna foltját a kapu
torkában, a szekeret, amelyre a kispásztor a kutyák merev dögeit felhajigálta.
– Kadal adja, hogy megtaláljuk ket – morogta.
***
Thár semmit nem látott. A szemét koszos rongyokkal kötötték be, kezeit valami b r-
félével bogozták mozdíthatatlanra. Ha a szeme nyitva, akkor sem láthatott volna töb-
bet – elrablói egy hitvány b rzsákba gyömöszölték, azt hurkolták meg a feje fölött.
Sem meleget, sem biztonságot nem nyújtott, id l id re faágak vertek végig az olda-
lán. Úgy gyanította, a fenyvesben járhatnak – akkor pedig a sarjúerd felé kellett ven-
niük az irányt. A nagy fák ágai aligha súrolhatták a zsákját… hacsak nem óriások ra-
bolták el.
Kénytelen volt hát fülére és orrára hagyatkozni – dermedt kezeire, bekötött szemé-
re aligha számíthatott. Elrablói fürgén, ügyesen haladtak a fák között – már csak ezért
sem lehettek óriások –, pisszegésekb l, mordulásokból is megértették egymást. Thár
ugyan nem látta egyszer sem a határvadászokat fegyverrel kezükben az erd t járni,
de úgy képzelte, alighanem k maguk is ily loppal haladhatnak a hegyvölgyes fenyve-
sekben.
Összeszorult a szíve – csak nem törpék rabolták el? Tyrrano követ i? Hallott róluk
eleget a szüleit l, akik után hiába kiáltozott a zsákbörtönéb l. Választ nem, csak né-
hány durva ütést kapott; kénytelen volt hát elhallgatni.
Már nem vérzett, szaglása mégis megsínylette az ütlegeket. Leveg t szinte csak a
száján keresztül kapott, orrát eltömítette saját alvadt vére. Azt azonban határozottan
érezte, hogy elrablóinak idegen szaga van. A juhokra emlékeztette, de valahogy még-
is más volt, benne a fenyvesek illata, a tábortüzek füstje, a zsíros koncok zamata.
Orkok? Emberek?
Soha nem találkozott egyikkel sem, hiába kutatott volna emlékei között. Ott csak
meleget, az akol illatát, a t ztérben ropogó gyantás faágak durrogását találta. Apját és
anyját.
Mérhetetlen kétségbeesésében sírni kezdett. – Apám… – próbálta kiáltani, de csak
könnymaszatos nyögésre futotta az erejéb l.
***
***
***
Hór csapata mélyen a völgyben járt már. Elöl a klán két idomára haladt a zömök
kutyákkal, mögöttük három sziklaarcú nyomolvasó. Vörös hajukat egyetlen varkocsba
fogták össze, szakállukat – akárcsak a daug többi tagja – rövidre nyesték. Tíz
farkasbekecses törpe zárta a sort, élükön a tíznagy haladt.
Szó nélkül iparkodtak a kutyák nyomában. Azok izgatottan szaglásztak, s nyílegye-
nesen követték a gyilkosok csapáját. Feny k végeláthatatlan oszlopsora vette körül
ket, aljukban még ott fehérlett a havazások maradéka. Egy kisebb vízmosásban
ereszkedtek mind lejjebb, alján tobozokat, ázott feny tüskéket sodort magával a hideg
hólé. Imitt-amott nagyobb tavacskákba gy lt össze, hogy azután a kopott köveken át-
bukva igyekezzen a völgy felé, meger södött testvérei irányába.
Id l id re a vízmosáson keresztbe d lt halott fák alatt kellett átbújniuk; korhatag
törzsükr l mohaszakáll lógott alá, ágaik csonkjai szomorúan döftek a semmibe.
A kutyák megtorpantak. Nem ugattak, nem morogtak, de hátrasunyt fülük; ujjnyi fo-
gaikról hátrahúzódó ínyük egyértelm en mutatta: éreznek valamit a közelben.
Hór szótlanul intett két harcosának, akik óvatosan felkapaszkodtak a vízmosás lej-
s oldalán. A kutyák türelmetlenül toporogtak odalent, a két idomár nem gy zte kéz-
mozdulataival rendre bírni ket.
– Ha csapda, sétáljunk be – morogta Hór, amikor a felderít k jeleztek a vízmosás
peremér l: – Frám! – intett a helyettesének. – Még öten menjetek fel a másik oldalra!
Mi itt maradunk lent, hadd higgyék, hogy sikerült t rbe csalniuk bennünket. Figyeljetek
nagyon!
Az ifjú törpe meghajolt, s maga mellé intette négy társát. A vízmosás másik oldalán
kapaszkodtak fel, immár nem tör dve azzal, hogy minél kevesebb nyomot hagyjanak.
Hór intett a többieknek, s ismét megindultak. Hajítóbárdjaikat meglazították az
övükben, szemük a sziklaperem feny gyökeres éleit fürkészte. A tíznagy a feny k
csúcsát figyelte, merr l billegeti ket a szél. Elhúzta a száját. Ha az ellenfélnek is van-
nak kutyái, bizony egyhamar észrevehetik ket. Bízzuk Kadalra a döntést!
A jobb oldali perem szélén Frám t nt fel. Maga elé tartott kézzel jelezte: hárman
jobbról. Azután a rövid ujjak gyors táncba kezdtek: két ujj az ég felé – fegyveresek.
Hüvelyk a mellkas felé, kisujj el re – lesben állnak. Ököl. Röviden, er sen összeszo-
rítva.
Orkok.
– Menjenek! – sziszegte Hór. Nagyot dobbant a szíve. Az idomárok halkan csettin-
tettek. Talán csak a vízcsepp ver ennyi zajt, ha kövérre hízva végre aláhull.
A két kutya kísérteties csendben rugaszkodott neki. Hór tudta, hogy a vízmosás pe-
remén is támadásra indulnak fegyveresei.
Az egyik kopót a fején érte az elhajított balta, a másik elkerülte a rövid nyel halált.
Kétoldalt farkasvonyítással elevenedett meg az erd , hogy Hór szíve összerezzent.
Nem mintha megijedt volna az összecsapástól – csak attól félt, elszámolta magát.
Hogy támadóik sokszoros túler ben lehetnek.
– Tooma! – üvöltötte, s két kézre ragadta szekercéjét. A bágyadt napfény meghalt
a feketelunir pengén. Felordítottak körülötte a törpék is.
Ha csapdának szánták, elég jól számoltak. A szél a hegy fel l fújt, s a kutyák így
csak kés n vehették észre ket. Ha valami kimaradt a számításukból, akkor a két szé-
len el reküldött felderít k lehettek azok. Frám és társai a Fejszés nevével szájukon
rohantak el a fedezékül szolgáló sziklák mögül, s a túloldalról is hajítóbárdok röpültek
át a hasadék felett.
A kutyákat azonban már nem menthették meg: az els remegve feküdt az oldalán
egy vörösre váló pocsolyában, a másikra két, farkasként vicsorgó ork várt a hegynyi
szirtek között. S újak bukkantak el a horpadásokba gy jtött feny tüskék alól, a kid lt
fatörzsek mögül, a mohlepte, óriás sziklák árnyaiból.
Hór a vízmosás aljából el rontó orkok felé indult. Agyaras szájuk vérszín lyuk,
fegyvereik vasa fekete, akár az éjszaka, hajuk mosómedve bundája. A tíznagy hallot-
ta, amint a vízmosás két oldalán egymásnak esnek a fegyveresek és elmosolyodott.
Ha Frámon és társain múlik, a farkasfattyak aligha keveredhetnek a hátukba.
Elöl az idomárok és a nyomolvasók már acsarogva rontottak a völgyfalakról leugró
orkoknak. A feléjük hajított fejszék java elkerülte ket. Hór elégedett biccentéssel
nyugtázta a látottakat. Még tíz lépés, és maga is odaér. Keze megszorult a szekerce
nyelén.
Nyolc lépés.
Hat.
Négy.
– Tooma!
***
Noha feneketlen sötét várta ket odalent, valójában egyiküknek sem volt szüksége
lámpásra. Nem a végtelenbe akartak elnézni, s a távolság, melyet belátni mindkett -
jüknek megadatott, egyel re elegend volt. Gább zsörtöl dve húzódott távolabb fog-
lyul ejt jét l.
– Mutass, törpe! Merre kell menni?
Ez a hang. Ez a karcos, rekedt hang. Már amikor aznap este el ször meghallotta,
akkor is a hideg karmolta össze t le a hátát.
– Gramm brakbsass!
A kunyhó egyszer reteszének a darabjai még meg sem nyugodtak a padlón; hideg
léghuzat és vaskos b rcsizmák zavarták ket beljebb. Három görnyedt alak rontott az
álmoktól meleg zugba, kezükben éjhideg fegyverek, szemükben könyörtelen szikrák.
És a hang. Talán bortól, úgy lehet, egy fojtóhuroktól karcos – gondolta els re. Amint
azonban megpillantotta a berontó alakokat, mindjárt ráébredt az igazságra.
Orkok.
– Gramm brakbsass!
Talán azt jelentette: ezt az egyet kíméljétek! Valami ilyesmit ugathatott az a magas,
télszagú árny a küszöbön, mert Gábbot szinte azonnal leütötték. Arra sem volt ideje,
hogy a vasalt botot felemelje az ágy mell l.
Amikor magához tért, már mindennel végeztek. Elegend volt egy pillantást vetnie
feldúlt otthonára, hogy tudja: aligha számíthat segítségre. Gyermeke fojtott sírását az
udvarról hallotta, ez pedig kimondatlan szavakkal vágta az arcába, hogy a kutyákra
aligha számíthat.
Saárb és Ghomm alighanem a barragosok sorsára juthatott; túlnan komorló házuk-
ból magányos meleg d lt a fagyos udvarra. Óvatosan körülnézett. Ha Kadal könyörü-
letes, aligha engedi látni azt, amit akkor megpillantott.
Felesége, Garra, gyalázatos módon székek és az asztal roncsai közé szorítva, élet-
telen szemében tompa félhomály.
– Ne! – nyögte volna, de alvadt vérrel teli szájából csak fuldokló hörgés szakadt fel.
– Felébredtél – szólalt meg mellette a hang, majd egy er s kéz talpra rángatta, nem
hagyva id t a gondolkodásra. – Feleséged jól harcolt, de gyenge. Kölyköd még él.
– Garra – köhögte Gább. – Garra…
– Úgy, úgy, Garran – morogta az árnyék. – Ha akarod, hogy kölyököd még él to-
vább, te jössz velem, törpe. Mutatsz nekem utat Harg Garranba. Be a hegyekbe.
– Átkozottak… – hörögte Gább. Fejét majd szétvetette a fájdalom.
– Majd beszél kés bb. – Megint az a rekedt, idegen hang. – Most maradj csend-
ben!
Nagyot és pontosan ütött: a törpe a feneketlen semmibe zuhant.
Most pedig ismét itt volt a semmiben, legalábbis annak a peremén. Az ork t le nem
messze szagolgatta a hideg leveg t. Nem akarta megvédeni magát, nem félt a törpé-
l, sem attól, hogy az csapdába vezeti. Elég világosan az értésére adta, mi vár akkor
Thárra.
Ha hihet egy orknak egyáltalán, a gyerek még életben van. Maga is hallotta két-
ségbeesett hangját, amikor az átokfattyak elhurcolták az erd irányába, pedig egye-
dül maradt a forradásos kép orkkal. A hajnali fény meger södött már annyira, hogy
kivegye a szürke és barna b rök között rejtez lény állatias arcát, gúnyos vigyorba
görbed , agyaras száját.
– Menjünk, törpe! – vicsorgott vissza rá.
S ezt hajtogatta azóta is, mióta az erd szélén ledobta a hátáról. Gább nagyot
nyekkent, tüdejéb l egy pillanatra kiszaladt a leveg . Csak az ork oldalán billeg
csontkürtöt látta, szürkés kezét, amint elégedetten megtörli nyálpettyes száját.
S megfordult most is, jóval a m helyek szintje alatt. Az üll k serény zenéje már
nyomokban sem jutott el hozzájuk, elhagyták jó néhány lépcs fordulóval, huzatos lég-
aknával ezel tt. Az ork már jóval korábban megmondta neki, hogy hová akar eljutni,
és ez egyre növekv aggodalommal töltötte el a törpét. Mégsem merte szabadjára
engedni haragját, a bosszúvágyat, amit felesége halála keltett életre benne. Thár ke-
rek, gyámoltalan arca lebegett a szeme el tt. A gyerek, aki miatt hajlandó lett elárulni
Tarint.
Kadal majd megbocsát. Ha marad egyáltalán elegend becsülete ahhoz, hogy még
érdemes legyen elfogadnia t le ezt a kegyet.
Az ork felmordult.
– Menjünk, törpe!
Gább elfojtott egy szitkot és újra elindult. Bársonykezekkel mosta el lábaik neszét a
sötétség.
***
Hór kézfejével simított végig feldagadt ajkán, miközben lehajolt a hullához. Harco-
sai a többi orktetemet gy jtötték diadalmas arccal együvé. Mindössze tucatnyian vár-
tak rájuk, s egyetlenegy sem menekült. A tíznagy lelke legmélyén becsülte ket ezért.
Szánalmas fegyvereikkel még így is sikerült két harcosát megölniük. Csorba balták,
egy-két hitvány lándzsa és néhány kard. Semmi más.
Frám érkezett mögé. Nem szólt egy szót sem, türelmesen várt, míg a tíznagy meg-
szólítja.
– Megtaláltátok ket? – fordult meg Hór. Frám csak a fejét ingatta. Arcán keser -
ség.
– Nem, tíznagy. Nyoma sincs foglyoknak.
– Gondoltam – morogta Hór.
– Lehetséges lenne, hogy egy egyszer lesvetésbe botlottunk csupán?
Az id s határvadász a kezével intett nemet.
– Ezek nagyon is tudták, mit csinálnak. Mert mások megmondták nekik.
Frám nem kérd jelezte meg a tíznagy igazát – végül is nem volt majd egy évig az
agyarasok fogságában.
– Ez egy pária nemzetség egy része lehetett – morogta Hór. – Nézd csak, milyen
hitványak a fegyvereik! Egy magára valamit is adó harcos, de még egy portyázó sem
engedi meg magának azt a szégyent, hogy ilyen pocsék fegyverekkel szálljon harcba.
– De halálhozók voltak? – kérdezte bátortalanul az ifjú törpe.
Hór bólintott. Lassú ujjakkal mutatta meg Frámnak a törzsi jeleket.
– Befogadták ket, úgy lehet. Nem kegyvesztett nemzetség. Talán azok maradvá-
nyai, akiket Csillagos Hróm a bányaháborúkban felmorzsolt. De mégiscsak páriák,
akik bármit megtesznek, hogy becsületüket visszanyerjék.
– S mit jelentsen mindez, tíznagy? – Frám érdekl dve pillantott a határvadászok
vezet jére. Hór szemében hidegséget talált, mikor az ráemelte a tekintetét.
– Hogy ez messze nem a f er . Azok valahol beljebb tanyáznak, s ránk várnak,
hogy magunkat elbízva közelebb menjünk. Ezeket csak prédának dobták elénk.
Eszükbe sem jutott, hogy akár csak egy is túlélheti.
– S mi továbbmegyünk, uram? – Frám arcán mosolyba rándultak a klántetoválások.
Vigyázz vele, Hór! – dünnyögött a tíznagy fejében egy hang. – Még sok gondod
akadhat vele, míg elég eszes lesz. Ha megéri egyáltalán.
– Tovább. De csak óvatosan. Két harcosunkat már elvesztettük, s te még egyet
fogsz hazaszalajtani, hogy Múr-ból segítséget hozzon. Kérjék meg Kékk Dráfot és a
vadászait. Úgyhogy csak csendesen! Na, eridj!
Frám boldog vigyorral fordult a többi vadászhoz. A tíznagy felkapaszkodott a víz-
mosás oldalán, onnan vizslatta végig a környéket. Valahol ott rejtezhettek azok is, akik
Thárt meg az apját, Gábbot elrabolták: Még mindig nem értette, mi szükség volt mind-
erre, de sejtette, hogy az, aki a páriákat ellenük küldte, nagyobb dolgokat forgat a fe-
jében, mint t rbe csalni néhány múrbéli határvadászt. Ha Kadal úgy gondolja, még
fényt is deríthet minderre.
Intett nyomolvasóinak.
***
***
***
A törpe, aki a halovány fényben üldögélt, aligha számított rá. Nem hallotta, nem
hallhatta, hogy közelít. Valamiféle révületben kuporgott a terem közepén. Akár a törzs
sámánjai. Talán ezért nem vette észre a küzdelmet a folyosón. Ha nincsenek azok az
átokverte szellemlények, Súwrnak könny dolga lehetett volna.
Már messzir l érezte az illatot. Nem lehetett összekeverni semmi mással, bármeny-
nyi id t töltött is az itt a mélyben. Benne voltak a felszíni fenyvesek, a megivott vér és
a harcosok markának nehéz szaga. Graer dwaghul.
Ötfog Rawar csatabárdja, az égi vasból kovácsolt csoda. Nem látta meg azonnal.
Valahol a homályból és fényb l sz tt k padok egyikén fekhetett, a rubinszem szob-
rok lábainál.
Torz, furcsa terembe lépett. Nem lehetett a természet munkája, de vés nek, csá-
kányharapásnak nyomát sem látta a falakon. Kifacsart, festett minták körben, zömök,
haragos szobrok, hasznavehetetlen tárgyak, ékkövek, szikrázó telérminták mindenütt.
Beljebb lépett.
Az alak az egyik szobor el tt térdepelt, sziklaszín köpönyege red kben omlott vállá-
ról a k re. Vörös bozontú szemöldöke kék homályba vonta hunyt szemét; ahol rövidre
vágott szakálla szabadon hagyta az arcát, tetováláskígyók tekeregtek a remeg fény-
ben.
Meleg, zavaró illata volt, körötte láthatatlan hullámok vonaglottak.
Súwr megmarkolta a kardját.
Testvér… vigyázz!
Ez a csatabárd volt, az ork azonnal tudta. Az állott leveg teremben léghullám
kelt, szikrák futottak végig a falakon, s az ork immár érezte, hogy hol hever a graer
dwaghul. A tárt szárnyú törpe szobra el tt.
Gyere, másként nem segíthetek…
A szellemek ekkor akaszkodtak rá. A r t szikrát hányó sziklafalból vonaglottak el ,
zavaros árnyakkal, hullámzó homályfoltokkal terítették be a termet. Megmarkolták a
koponyáját, tágra nyílt orrlyukain, vicsorgó száján másztak belé. Súwr hörögve rogyott
térdre.
A törpe kinyitotta a szemét.
Gyere, testvér! Ments meg, s én is segítek neked… Súwr baltája nyelére támasz-
kodva állt fel, miközben azok odabent tépték, marcangolták. Orrából vérpatak indult
végig az állán, látását t zszín hályog homályosította el. Remeg térddel lépett a falon
bámuló szobor felé.
A törpe is felállt, kezével maga köré gy jtötte a szellemek hatalmát. Súwr látott épp
elég ilyesmit a sámánoktól, hogy tudja, nem sok ideje lehet már hátra. Még egy lépést
tett.
A törpe k hideg szavakat dobott felé, s az ork érezte, mint folyik meg lába alatt a
szikla, miként süllyed lassan egyre lejjebb, akárha hideg zsombékosban vétette volna
el a lépést.
Végy kezedbe, testvér…
Nem látott és nem hallott, a szellemek kiszívták elméjét, s immáron farkaslelke pe-
remét marcangolták, gyorsuló iramban rágva magukat egyre beljebb, akár valami kár-
tékony féreg.
De a szagokat még érezte, a fenyvesek, az acél, a bebörtönzött szél illatát, és ki-
nyúlt felé. Megmarkolta a csatabárdot.
A szellemek sikoltva széledtek el, vérpermetet vetve mindenfelé. Súwr vérét. pe-
dig ott maradt a graer dwaghult markolva. A terem lassan tért vissza. Egyel re csak
vérszín homályfoltok lüktet elegye volt, de Súwr azután látott és hallott, s szájában
saját ízét érezte. Bokáját er s kézzel ragadta magához a formálódó szikla, úgy érezte,
megpattannak az inai, mire derekát elfordítva szembenézhetett végre a törpével.
De immáron ketten voltak ellene. A csatabárd és .
Súwr véresen vigyorodott el, mert magán érezte a Falánk tekintetét, markában
Ötfog Rawar csatabárdjának markolata, fülében a Bögöly zsongása.
Az a törpe sámánféleség pedig elég közel merészkedett.
***
A sziklat rászolgált törpenép adta nevére – valóban úgy mutatott az égre, akárha
Kadal int ujja lenne. Megvolt vagy harminc öl széles, s legalább tizenöt törpényi ma-
gasságba nyúlt fel. Tövénél csenevész feny k bólogattak a völgy fel l érkez fuvalla-
tokban, körben a lábánál mohlepte sziklák kuporogtak.
Hór óvatosan megkerülte.
A kis völgy aljában jártak, a fenyves legszélén. Néhány lépésre t lük, ahol véget ért
az erd , megduzzadt patak csobogott keresztül. Túlnan a hegy ismét megemberelte
magát, és emelked be fogott. A h jét l hideg patak vagy derékig érhetett, harsogva
zubogott a fagyos sziklák között. Hór tudta jól, hogy az Ezüstfejszetóba ömlik néhány
mérfölddel lejjebb, de ez most nem érdekelte, miként az sem, mit m vel majd a völgy
aljában épített gátakkal a malmok vízeséseinél. Intett a két nyomolvasónak.
A busa fej alakok bólintottak, prémszegélyes sisakjaikon megbillent a fény. Míg a
többiek a fák mögé kucorodtak, a két törpe kimerészkedett a vizes sziklákig. Óvatosan
elkerülték a hómaradványokat, s felléptek az elsodort tobozokkal körbeszórt kövek
egyikére. Odaát nem mozdult semmi, de gyorsnak kellett lenniük, ha nem akarták,
hogy bárki is észrevegye ket, amint átóvakodnak a túlsó partra. A patak másik szélén
nem találtak megfelel sziklát, úgyhogy kénytelenek voltak combközépig a jeges vízbe
ereszkedni. Azután felszaladtak a partoldalon egy jókora mohos k darabig. A mögé
kucorodtak le.
Vízszintesen nyújtott tenyér: minden rendben. Görbe kéz, akár a macska háta: me-
gyünk tovább.
Menjetek.
Elt ntek a feny k között. Hór lehuppant a földre, keze révetegen simogatta csata-
bárdját. Legszívesebben pipáját vette volna el , kúmgyökérb l faragott csutorájú
büszkeségét, de biztos volt benne, hogy az orkok kiszimatolnák, legyenek bármilyen
messze is.
Márpedig itt voltak valahol, erre akár mérget mert volna venni.
Közelebb voltak, mint hitte.
– Urshollagh! – harsant a túloldalról. A hideg is kirázta t le. Ismerte jól ezt az üvöl-
tést. Valami olyasmit jelentett; amit bögölymarásként tudott volna csak lefordítani. Föl-
pattant, s felugráltak körülötte a harcosai is.
Frám csatabárdját markolva toppant mellé.
– Adj parancsot az indulásra, tíznagy! Csapdába kerültek!
Hór erre nem tudott mit mondani, csupán az ajkát harapta be.
Kadal, te tudod a legjobban, hogy nem ezt akartam…
– Uram! Nem akarhatod, hogy védtelenül lekaszabolják ket! – sürgette tovább az
ifjú törpe.
– Csendet! – mordult rá Hór, hogy a másik összerándult.
Tudta jól, mi vár rájuk odaát. Mint ahogy azt is tudta, hogy meg kellett volna várnia
az átkeléssel, míg Kékk Dráf vadászai megérkeznek. De mi lesz akkor a foglyokkal?
Ha itt maradnak, az a kett bizonyosan odavész. Ha átmennek, talán mind jüket le-
vágják. Mert ezek nem páriák: így csak a portyázóknak áll jogában üvölteni, s ha egy
sámán vagy egy énekmondó is van velük, akkor a Róinn túlvilági kapuit máris széles-
re tárhatják.
Frám türelmetlenül bámult rá. Hór legszívesebben arcul ütötte volna, de mit sem ért
volna vele: miért is akarna saját hibájáért máson elégtételt venni?
– Visszahozzuk ket. Én megyek elöl.
Tooma nevét ordítva ugrált át a patakon.
Már öten átértek, amikor az egyik nyomolvasót meglátták. Fákat használva fede-
zékként hátrált, körülötte, akár a farkasok, orkok nyüzsögtek.
– Arra! – üvöltötte Hór.
A nyomolvasót akárha maga Tooma segítette volna, s szárnyakat adott neki a háta
mögött felharsanó üvöltés is. Az orkok egy pillanatra talán el is bizonytalanodtak, s
megingásukat kihasználva a törpe egészen a víz széléig jutott.
Hór arra rohant, csatabárdját ütésre készen emelte maga mellett. Egy lándzsa re-
pült el a feje mellett, s elkerülte a mögötte rohanót is.
Orkok léptek elé a fák közül, s ahogy feléjük pillantott, mintha maga az erd mo-
corgott volna a hátuk megett. Nagyon sokan voltak. B rvértjeiken vérrel festett jelek,
kardjaik csuklóikra szíjazva, tar koponyájukon gy zelmi vashorgok.
Hór feléjük vágott, hogy egy kicsit visszah költek, s maga a nyomolvasó mellé
került.
– Vissza a túlpartra! – üvöltötte vadászainak, akik már összeakaszkodtak az erd -
l kiözönl toportyánszülöttekkel. A nyomolvasó balját fedezve visszalépett a patak-
ba. Fél szemmel látta, hogy Frám mellkasát csúnyán beroppantják. Könnybe lábadt a
szeme.
– Aggba? – kérdezte kásás hangon a nyomolvasót.
– Odavan – felelte jobbján a harcos, s szitkozódva próbálta védeni a záporozó üté-
seket.
A farkasfattyak széles vicsorral osztogatták kegyetlen csapásaikat, nem volt kétsé-
ges, hogy hamar felülkerekednek majd.
– Vissza! – üvöltötte Hór torkaszakadtából. – Fel Kadal ujjára, ott megvethetjük a
lábunkat!
A nyomolvasó egy ütést l hanyatt zuhant a vízbe, s mikor felbukkant, kis híján Hórt
is magával sodorta. Az orra szétlapítva vöröslött, a maradványból véres permetezett
a rohanó hólébe. Hór fél kézre fogta a bárdját, megkockáztatva, hogy esetleg kiütik a
kezéb l, jobbjával pedig lenyúlt harcosáért és talpra rángatta.
– Vissza! – zengett újra Hór hangja végig a csatamez n.
Majd mindenkinek sikerült visszaevickélnie az innens partra, s gyors ütemben hú-
zódtak felfelé a hegyoldalba. Az orkok mintha tétováztak volna egy darabig a meg-
duzzadt víz partján, s el bb széles pofájú baltáikat hajigálták a törpék után.
Két szakállas harcos ismét elhenteredett, s a nyomolvasó jobb térdét is csúnyán
megreccsentette az egyik fegyver.
– Kapaszkodj belém – hörögte Hór, és átkarolta a másikat. Az összeszorított foggal
engedelmeskedett, vicsorát vörösre festette kiöml vére. Majdnem elérték az erd
szélét, amikor az orkok nekifogtak, hogy átkeljenek a vízen. Nem siettek, óvatosan
megválogatták a nagyobb, masszív sziklákat, annak a vadásznak a módszerességé-
vel; aki tudja: a sebesült vad már nem menekülhet sokáig.
Hat törpe érte csak el a sziklat alját. A többiek kimeredt szemmel hevertek a patak
partján, egyiket-másikat a megáradt víz cibálta a völgy irányába. Frám arccal lefelé,
két szikla közé szorulva feküdt. Körülötte vöröslött a víz.
Hórnak sírni lett volna kedve.
– Föl! A tetejéig! – harsogta. – Ott kihúzhatjuk, amíg Kékk Dráf megérkezik.
Nem mondta, hogy „hacsak egy sámán nincs velük”. Nem sok értelme lett volna.
Az orkok immár vagy húszan ordítoztak az innens parton. Lassú, kényelmes moz-
dulatokkal kezdték körülkarolni a törpék maradékát.
Azok egyre feljebb kapaszkodtak Kadal ujján. Lábuk összevérezte a mohát.
***
– Gondoltam, maradsz te itt – vigyorgott Súwr a törpére. Gább fájdalmas arccal né-
zett fel rá. Az ork kezében hatalmas csatabárd mosolygott. Még vért l volt meleg.
– Gondolom, örülsz – mondta halkan a törpe. – Most már megölheted a gyerme-
kemet. Rám már nincsen szükséged.
– Mondtam, hogy nem – mordult Súwr. – Neked van eszed, mint egy embernek.
Fölmegyünk, és kapsz kölyök. A Bögölyre fogadtam.
– Hazudsz – köpte Gább, és feltápászkodott.
Az ork nem válaszolt. Hosszasan szimatolt a bányafával aládúcolt folyosó irányába.
– Mi az? – kérdezte Gább.
– Nem tudom – felelte rekedt hangján az ork. – Valami van ott. Valami jön. Men-
jünk.
Két lépést sem tettek, amikor megremegett lábuk alatt a talaj. Fojtott huzat szisze-
gett el , akárha egy óriási kígyó lehelte volna be mögöttük a vágatot.
– Mi ez? – kérdezte az ork, de elegend volt egy pillantást vetnie a törpe arcára,
hogy tudja: még sem hallott soha ehhez fogható zajt. Mégis megkérdezte még egy-
szer. – Mi ez?
Egyetlen pillanatra nem érezte magát biztonságban itt a hegy gyomrában, egy por-
cikája sem vágyott arra, hogy újabb, ismeretlen szörny séggel találkozzon, ráadásul
olyasmivel, amit l még kalauza is láthatóan megrettent.
– Kadal, segíts… – nyöszörögte Gább.
– Menjünk! – sürgette az ork, és megragadta a törpe vászongúnyáját. – Akármi az,
én nem akarok látni azt. – De Gább csak állt, semmibe réved tekintettél, s az ork azt
a szagot érezte körülötte ismét, amit akkor szimatolt meg rajta, amikor kirángatta a
háza elé hajnalban.
A rettegését.
Mintha egy csapásra eszébe jutott volna, mi is az, ami a hátuk mögül közeleg.
Akármi lehetett, az orknak egyetlen porcikája sem kívánta, hogy a szeme közé
nézzen. Még akkor sem, ha a graer dwaghul pihegett a markában. Mert bár legy zte,
a törpe egyáltalán nem volt gyáva, és Súwr bizonyosra vette, hogy ha nem fenyegetné
veszély a gyermekét, inkább meghalt volna, mint hogy az ork föld alatti kalauza le-
gyen.
– A homály testvér – nyögte Gább.
– Ostoba! – ragadta meg ismét az ork, és a szeme közé nézett. – Érzem szagokat;
amik vezetnek vissza. Ha akarsz, maradsz itt. Én nem. – Ellökte magától, hogy Gább
a falnak tántorodott. Talán ett l tért vissza az élet a törpébe.
– Hiába menekülsz, mocskos gyilkos – sziszegte. – Ha most nem segítesz nekem,
a homálytestvér téged is elemészt. Üsd ki azzal a lopott fegyverrel azt a támfát, kü-
lönben utolér!
Az ork megfordult. Fenyeget n emelte magasba a csatabárdot. Az indulat eltorzí-
totta a hangját.
– Kicsi féreg! Ti vagytok tolvajok! Ti raboltátok el fegyverünket! Segítettél, csak
ezért nem öllek most! Mert…
– rült! – vágott közbe Gább. – Azonnal üsd ki azt a támfát, különben itt veszünk!
Azután azt, utána meg azt! – Akár egy eszel s, úgy ugrált körbe, egyre újabb bánya-
fákra mutogatva. – Omlaszd be az egész vágatot, különben kiszabadul, és akkor a
drága fegyvered sem fogja megállítani! Úgy emészt el, akár egy f szálat!
Súwr nem tudta megmagyarázni, miért hagyta életben. Talán a t z a szemében.
Talán a szaga. Ugyanarról beszélt, mint a bilincsbe vert eszel s ott a rabszolgave-
remben, mégsem lengte körül az a rothadt illat. Az rület szaga.
Mégis otthagyta volna, ha a vágat végén fel nem villan a láng.
Perzsel fénnyel lobbant fel, s úgy terjedt végig a hosszú vágaton, akárha olajjal
locsolták volna meg az útját. Keser szagokat tolt maga el tt, sárga lángjai kis híján
megvakították ket. És a mélyén… a mélyén alakok mozogtak, lángokkal övezett tör-
pék, de torz volt mindahány; s nem csak a testük, de – Súwr tudta jól – a lelkük, az az
átkozott lelkük is fekete, mint a wyvernek vére.
– Tyrrano! – sikoltotta Gább, és puszta kézzel esett az egyik bányafának, hogy ki-
ráng helyéb l. Sorra repedtek el a körmei, véresre marta a tenyerét, miközben emész-
forrósággal kapaszkodott feléjük a mélység tüze. Súwr döbbenten állt.
– Légy átkozott, démon, minden fattyaddal! – nyüszítette a törpe. Az er lködést l
könnyek csorogtak az arcán.
Lángoló fényekkel közeledett a halál.
– Eridj! – lökte félre Súwr, és lecsapott a csatabárddal. Megreccsentek a csapolá-
sok, elgörbültek a kapcsok.
Még egyszer.
És még egyszer.
Csak akkor rogyott meg az egész mennyezet, amikor a harmadik gerendát is sike-
rült kiütnie. Fülsért csikorgással rogyott a folyosóra a hegy. Súwr maga sem tudta,
miként sikerült félreugrania a szanaszét pörg szikladarabok el l. Csupán egy marta
meg, magasan a bokája fölött, de akkor nem érezte a sebet, nem érzett fájdalmat,
rült dühvel csapkodta a gerendákat, egyiket a másik után, ahogy a törpe sorra mutat-
ta neki.
Azután a csend. Csak az omlásról lecsorgó kövek száraz kucorgása. A hamuként
szitáló, fullasztó por. És a h ség az omlás túlfelén.
Egy darabig szótlanul botorkáltak a mindent beborító porban. Köhögni is alig volt
erejük. A törpe törte meg el ször a hallgatást.
– Nem szívesen mondok ilyet, de köszönöm…
Súwr nem válaszolt. A k ütötte sebet nyálazta a lábán.
– Segítettél megmenteni Múrt és a m helyeket. Talán még Tarint is.
– Csönd!
– Elég nevetséges, ha meggondoljuk… – Fogd be pofád, különben nem látod kö-
lyök! A törpe ököllel rontott neki.
– Hazug toportyán! Mocskos állat! Miattad lettem áruló, s még mindig gúnyolódsz!
Maradtál volna te is az omlás alatt!
Súwr az arcán ütötte meg. Er sen, kegyetlenül, hogy Gább a szemközti falnak zu-
hant.
– Te hazudtál nekem, törpe! Nem mentettem Tarint, igaz-e? Ezek omlások nem
tartják vissza homálytestvéreteket. Fognak jönni át. Csak id dolga.
Gább vérz orral tápászkodott fel. Nem szólt, csak bólintott.
– Ha pedig jönnek, én megyek. – Az ork vállára vetette a csatabárdot, és elindult.
Néhány lépés után megfordult. – Te itt vársz?
– Átjönnek – motyogta a törpe. – Ha nem itt, hát máshol. Szólnom kell err l. Muszáj
megtudniuk…
– Akkor menj – morgott az ork. – Beszélj Füstölg Hegyeknek.
– De te nem fogod nekem elhozni Thárt…
Súwr a csatabárdot tisztogatta. Nem nézett a törpére. – Halott – nyögte Gább. –
Tudtam, hogy halott. – Nem – felelte az ork. – Mondtam, nem halott. Te tudsz most
csinálni egy dolog. Gábbnak elszorult a szíve.
– Beszélsz Hegyeknek, vagy jössz kölyökért. – Súwr ismét vállára vette a csata-
bárdot. – Te döntesz hamar, törpe!
***
A tábortüzek kellemes meleget adtak, de csak annak, aki közvetlenül mellettük ül-
dögélhetett. Néhány lépéssel távolabb már komoly karmai n ttek a hidegnek, s akiket
a szolgálat távolabb rendelt a lángoktól, összeszorított szájjal fürkészték, szagolgatták
az éjszakát.
Az orkok rtüzei parázs nyakláncként vették körül Kadal ujját. Nyugodtan táplálgat-
ták, nem kellett attól tartaniuk, hogy felfedezik ket. A szél változatlanul a törpe er d-
város fel l fújt, s úgy vélték, hamarabb kiszagolják, ha valamiféle er sítés érkezik,
mint hogy a mélylakók észrevegyék az tüzeiket.
Ott fenn a magasban csíp s id járhatta, a szél szabadon sikoltozott a k szirt kör-
nyékén, s alighanem próbára tette a fent szorult törpék prémes ruházatát. Nekiláttak
ugyan valamiféle tüzet rakni, de kevés hozzávalót találhattak, a portyázok pedig nem
engedték ket lemászni az erd be.
A tömzsi alakok komor; vészjósló pillantásokkal figyelték odafentr l, az orkok mint
szedik össze elesett bajtársaik fegyverzetét. Nem válaszoltak egyetlen ócsárlásukra,
fenyeget zésükre sem. Alighanem volt valaki közöttük odafent, aki ismerte a törzs
szokásait, mert nyugalomra intette ket, amikor az orkok eljátszották, hogy vannak
még él sebesültek.
Máskor ez az ötlet bevált, s a törpék általában megpróbálták kiszabadítani a nem
létez foglyokat, most azonban csendben kushadtak odafent.
Szomorú. Súwr gar Hurrád még nem érkezett meg, de az orkok nem aggódtak mi-
atta. Tapasztalt portyázó volt; valamelyest még a korcsok nyelvét is ismerte, és min-
dent kigondolt jó el re. Persze, ha sikerült volna egy énekmondót is maga mellé állí-
tania, még nyugodtabbak lehetnének, de hát mint minden fejszének, ennek is két ol-
dala van. Ha még így is diadalra viszi a küldetését, az sokkal nagyobb dics ség a Bö-
göly portyázóinak, s a törzs elismerése sem maradhat el. Hála a Falánknak.
A hajnal még messze van, elegend lesz akkor megrohamozni a szirtet. Az is lehet,
hogy nem lesz rá szükség. Ha Súwr gar Hurrád megérkezik, bizonyosan tudni fogja,
mi a teend . Lehet, hogy elég lesz kifüstölni ket onnan, talán maguktól is lejönnek
majd. Hála a Falánknak.
Az ork tábor északi szélén gubbasztó rszem kevéssel holdkelte után érezte meg a
szagot. maga egy nagyobb feny tövében rejt zött el, onnan figyelte, milyen illato-
kat hoznak a szelek. Mohos fatönknek t nt legfeljebb, amint fegyverének acélját kö-
pönyege alá rejtve guggolt az összegy jtött feny tüskéken.
Kisvártatva már hallotta is a közeled t. Szélesen elvigyorodott. Súwr gar Hurrád
szagát már messzir l érezte, s ezúttal egy másik szag is követte: Érdekes, ismer s
illat. Az rszem szélesen elvigyorodott.
Hát elhozta.
***
***
Sorra hunytak ki odalent a tüzek. Már vagy egy fertályóra is elmúlt azóta, hogy elült
a diadalüvöltés, s úgy t nt, végre eldöntötték, mit is akarnak:
Holdfénynél meghalni? Ám legyen.
– Készüljetek, fiaim! – morogta Hór. – Ütött az óra!
Szótlanul kuporodtak fel a sziklaszirt peremére, onnan próbálták kifigyelni, mi is tör-
ténhet odalent. Nagy volt a csend. Túlontúl nagy.
– Ez valami csel?
– Nyugodj meg, fiam! Ha tényleg halni indulnak, ordítanak majd torkuk szakadtából.
Hogy a Farkasszellem büszke legyen rájuk.
A sziklaszirt ezüsttoronyként meredt a csend és sötétség tengere fölé. Csúcsán sö-
téten moccanó árnyak csupán a törpék. Körben a feny k susogása és a fekete éjsza-
ka.
Semmi más. Csak egy hang a mélyb l.
– Elmentek.
Vanírul beszélt, Múr városának kemény akcentusával.
– Hé, elmentek a farkasok… – azt mondták… azt mondták, itt vagytok fent.
– Ez egy rohadt csapda – sziszegte az egyik nyomkeres .
Hór feltartott kezével hallgattatta el. Amennyire csak lehetett, kihajolt a szirt pereme
fölé, úgy próbálta kifürkészni a hangokat. Ezúttal látott odalent valakit, egészen a szik-
la tövében. Kisebb volt az orkoknál, tanácstalanul téblábolt a fák tövében, felfelé pis-
logott Kadal ujjára.
– Apa, ha te vagy ott fent, lejöhetsz. Elmentek már… – Egy törpegyermek hangja.
– Ez Thár… – morogta Hór. – Az istenek nevére, ez a gyerek!
– Kavics! – kiáltott le. – Minden rendben?
– Apa! Te vagy az? – Reménykedve szállt fel a kiáltás.
– Apád nincs itt, kavics – mondta Hór, s egy darabig elakadt, hogy miként is foly-
tassa. – … khm, rá most másutt van Tarinnak szüksége.
– Oh – hallatszott lentr l a szipogás. A kis alak megtörölte kézfejével az orrát.
– Tényleg elmentek, kölyök? – kérdezte Hór.
A gyerek el ször csak bólogatott, majd hangosan is elismételte, amit már eddig is
mondott.
– Igen. Már egy sincs itt, csak… csak halottak…
– Maradj ott, mindjárt lemegyünk – kiáltotta Hór, és intett két harcosának, hogy kö-
vessék.
– Hova is menne a szerencsétlen… – morogta az egyik, de Hór úgy döntött, elen-
gedi a füle mellett a megjegyzést. Óvatosan kell leereszkedniük, s ha mégis csapda
lenne – amit valamiért egyre kevésbé hitt –, megpróbálják felmenekíteni a gyereket a
szirt tetejére. Hangtalan árnyak voltak csak, ahogy lépésr l lépésre alászálltak a mo-
hos sziklaujjról.
Nem várták ket rafinált kelepcével az orkok.
Valóban nem volt ott már más, csak a gyerek és a halottak.
– Gyere, kölyök, most már nem kell félned – ölelte magához Hór a kis, reszket
alakot. Megsimogatta összekócolt, nyirkos haját. – Minden rendben lesz – mondta vé-
gül, de valamiért maga sem hitt benne igazán.
Körben komoran susogtak Tarin fenyvesei, Kadal ujján csendben folyt végig a kék
hold fénye.
John J. Sherwood
tszakáll
1.
Sós permet szitált az arcába, ahogy a hullámok átcsaptak a Ceph fedélzetén. Láb-
középig, derékig elázott, a tenger a csizmájába is utat talált, hiába kötötte be a szárát,
szorította rá a pantallót. Viaszosvászon köpenye elnehezült a vízt l, mert nem leper-
gett róla, hanem összegy lt a vállán meg a nyakszirtje mögött, ahol a köpeny esése
megtörött.
– Hahó! – rikoltotta, mintha hallhatták volna a viharban. – Hahó! – És kiáltotta újra
meg újra, torkaszakadtából üvöltötte a tomboló orkánba, hogy majd' belerekedt, mar-
kolta a korlátot, húzta magát a hajóorr felé, és rikoltott: – Hahó! – De visszavetette a
szél.
Tömpe ujjai fehéren szorították a léceket, remény csillant a tekintetében, ahogy a
távolban imbolygó fényt figyelte, túl a tenger moraján, a háborgó hullámok fölött. Jobb-
ra-balra, balra-jobbra lendült, rláng lehetett. Gyors pillantást vetett maga fölé, a Ceph
árbocára: vakon nyújtózott fölötte, sem a jelz z fényét, sem a messzelátók csillogá-
sát nem látta a csúcsán. A vihar kiolthatta a lángot, kiverhette a matrózokat a kosár-
ból.
Kétségbeesve fordult vissza. Tajtékzott a tenger, örvénylett körülötte, a szél az ar-
cába rohant, és lerántotta fejér l a kámzsát. Teljes erejével végigvert rajta az es .
Tágra nyílt szemmel bámulta a fekete vizet, mint aki még soha nem látta haragosabb-
nak, és rajta a bolygó árnyat, a hasas galleon sziluettjét. Sokkal távolibbnak t nt, mint
egy perccel azel tt, farát mutatta felé, mint egy h tlen szeret .
Ellökte magát a korláttól, a f árboc felé rohant a csúszós fedélzeten, de az kisza-
ladt a lába alól. Átbucskázott a fején, neki a kikötött hordóknak. A dongákba kapasz-
kodva próbált fölegyenesedni. Egy pillanatra abbamaradt a szél, vagy csak a rako-
mány fogta fel el tte: ponyvával letakart bálákban állt a hamedi damaszt, a hordókban
Ilanorba szánt sör, a ládákban ritka quinoa. Két különböz hajóról rabolták ket a
bórogi út el tt, a raktár is tele volt velük odalent.
Megint meglökte a szél, ahogy felhúzta magát, a zsákmány mellett az árbochoz
óvakodott. Kérges marka összezárult a kötélhágcsón – törpe szokás volt, hogy az alsó
vitorla alatt is akad –, ellen rizte, elég feszes-e, aztán fellépett az els fokra, majd a
második és a harmadik következett, de mintha a nyolcadik vagy a tizedik lett volna:
ordított a szél, tépte-rángatta, mindjárt elhajítja, de a kötélbe kulcsolta a kezét, be-
akasztotta a lábát és odatapadt a nedves árbochoz. Körülötte üvöltött a világ.
Fokról fokra küzdötte fölfele magát. A szél belekapott a köpenyébe, tépte-
dagasztotta, akár egy vitorlát; négy taggal kapaszkodott, hogy el ne fújja vele. Ha egy
pillanatra enyhült a vihar, feljebb lépett eggyel. Izmai lázban égtek, görcsösen ropog-
tak, mintha csontokká meszesedtek volna, és széttöredezvén szilánkokként szúrnák
belülr l a testét. Rémülten függött, hogy mindjárt leesik, aztán nekiindult. Megint egy
lépés. Az es is mintha t lövedékekkel szórta volna, megsorozta az arcát, a szélben
alig bírta elfordítani, fújta-köpte a vizet. Megint egy lépés. Már csak karnyújtásnyira
volt a kosár.
Utolsó erejével felhúzta magát, belepottyant, egy pillanatig védve volt az es l és
a szélt l – hullám döntötte meg a hajót –, zihálva nyelte a leveg t. Aztán a Ceph, mint
egy inga, visszalendült, rajta pedig megint végigvágott az es , ösztökl n emlékeztetve
rá, miért is mászott az árbockosárba. Négykézlábra tápászkodott, a kapaszkodókba
fogódzva felállt, és kidugta fejét a viharba. Ki tudja, merre sodorta a Cephet a szél, de
biztosan nem túl messzire korábbi helyét l, így forogva kereste a galleon tüzét, majd a
perembe kapaszkodva körbejárt, tenyerével védte szemét az es l, úgy kutatta min-
denfelé, de sehol sem találta.
Dörgött, villámlott odafent, a feltorlódott fellegek ostromló hadként gy ltek az árboc
fölé.
2.
Meg rjítette a csend. Nyílt víztükör minden irányban, egyetlen hullám, egyetlen fo-
dor sincs a tengeren, mintha a Ceph egy olajosan csillogó serpeny közepén állna, a
horizont a fehér perem, a nap pedig a t zhely lángja, s mi sem jellemz bb erre a fel-
fordult világra, mint hogy felül van, és nem alant.
– Jól megjártuk, mi? – Dabbi kajánul vigyorgott, izzadt üstökén felfelé meredt a né-
hány megmaradt hajszál. Hátával a moccanatlan kormánykeréknek támaszkodott, lá-
bát, ahogy a sivatagi népek szokták, összefonta maga el tt. Szálegyenes derékkal ült.
Bólintott, de nem válaszként; mozdulatát csak a fáradtság hozta. Korábban ponyvát
feszített a kormány fölé, egyik végét a korláthoz, másikat a tatárbochoz kötözve, hogy
ne t zze a nap. A ponyva még csak meg sem rezdült, szárnyaszegetten csüggtek a
vitorlák az árbocrudakon.
Kétszersültet majszolt. Vízbe mártogatta, várta, míg megpuhul, aztán elnyammogta
– soványka betev volt, de más nem maradt a fedélzeten. Ha ez is elfogy, a gabonát
kell rágcsálniuk, ha a víznek érnek a végére, sörbe fojtják a bánatuk. Másnap meg jö-
het a tengerésztemetés, de ahogy h söknek kijár: hajóstul.
– H sök? – kérdezte Dabbi. – Nem tartjuk túl sokra azokat a szárazföldi vakondo-
kat? Majd pont minket üdvözölnek h sként, árulás, rablás és ki tudja még, mi minden
után?
– T lük sosem raboltunk.
– De nem ám! – Dabbi röhögött. – Az a ládányi él fém a tarini kürt vadászokkal ta-
lán a dwoonoktól származott?
– Az véletlen volt.
– Akkor hát azért nem szóltunk róla… Meg a racklalovasok! Gondolta a fene, hogy
egy erigow-i hajón utazzon az egész század. Nem kellett volna felégetni.
– Baleset.
– Legalább a vízb l kimenthettük volna ket!
– Nem volt elég hely.
– Kellett a zsákmánynak! – Dabbi megint röhögött. Klántetoválásai r t táncot jártak
az arcán, csontok és ugráló koponyák. Seszín szakálla, ahogy a nap sugara rásütött,
lehetett akár vörös is, kék szeme tüzes szeszt l csillogott.
Feltápászkodott. Mondhat Dabbi bármit, amit Bórogon találtak, felmenti ket min-
den b n alól.
– Már ha hisznek nekünk. Ha nem l nek szét a partról.
– Dabbi is felállt. – Megérdemlik egyáltalán? – Mit?
– Hogy megmentsük ket. Omoljon rájuk a hegy, görnyedjenek bele…
– Tudod te egyáltalán, mit beszélsz?! – förmedt rá, és már emelte az öklét. Aztán
arra gondolt, hogy itt, a hídon, mindenki el tt… – A homály testvér beszél bel led –
mondta halkabbra fogva.
– Bel lem? – Dabbi meghökkent, aztán meg újra röhögött, ezúttal úgy, mint aki so-
ha nem hagyja abba.
Elfordult t le, fáradtan lebotorkált a hídról a lépcs n. Elhajigált kend k, tépett ruhák
a fedélzeten: ilyen melegben, a száraz pokol közepén a matrózainak sem akaródzott
rendet tartaniuk.
– Lusta banda! – ordította. – Elém! Mossátok fel a padlót! Rend legyen! Ellen rizzé-
tek a kötélzetet!
Dühösen hagyta ott ket, hisz tudta, ezek a parancsok is éppoly hiábavalóak, mint
csöndre utasítania Dabbit. Munkát talán adhat a matrózainak, reményt viszont alig, s
már hallotta is Dabbi kárörvend nevetését a fejében.
Benyitott a kajütökhöz vezet kis folyosóra, ahonnan a kapitányi kabinba, onnan
pedig a Ceph kincstárába juthatott. A levezet csapóajtónál azonban tétovázott. Látta
magát szemben egy állótükörben, elny tt ruházatát, szélcsípte, napégette arcát. R t
szakálla csupa gubanc, homlokán és szeme alatt a tetoválások Dabbiénak pontos
másai. Másfél száz éve hagyta ott Tarint, a rajzok azonban, mintha csak tegnap tör-
tént volna, szemernyit sem fakultak, élénken idézték azt a napot.
– Nem! – kiáltotta a képébe Hilga. – Pusztulj, t nj el, és ne is lássunk többé! –
Rallika elbújt a szoknyája mögött.
– Kérlek, Hilga… – a lányuk pityeregni kezdett – ne el tte…!
– T nj el! – rontott rá a n . – Gondoltál volna erre azel tt! – és kivágta a sz rét.
Rácsapta az ajtót.
Rallika felsírt odabent, pedig ott állt a ház el tt, a gyémánttükör fényében, taplós-
záraz nyelvvel, mely a szájpadlásához tapadt, és kopogni akart, de bénán csüngött a
karja. Szomszédok és rokonok bámulták az ablakból, csak a bátyja fordította el szem-
lesütve a fejét. Megszégyenülten állt. Hilgának igaza volt.
Egyedül a bátyja kísérte el a tarini mezsgyéig. Pénzt kapott t le, hogy ne kelljen
gyalogolnia, és fejmosást, hogy sose felejtse el.
– Hülye voltál. – Mélyen a szemébe nézett: azt a szelíd szigort látta benne, amit ap-
juk tekintetében is gyerekkorukban. – Azért mondom ezt, mert senki más nem fogja.
Neked nem merik. De remélem, hogy használ és okulni fogsz bel le, és egyszer még
visszatérsz. Az istenek kísérjenek, testvér!
A Ceph a kiköt ben várta, a legénységet a kocsmákból kellett összeszedni. Akkor
még nem voltak kitiltva Észak összes ivójából – százötven év sok mindenre elég.
Sóhajtva fölemelte a csapóajtót, leereszkedett a létrán. A kincstár nem volt több
egy sz k kamránál, de minden deszkáját véd rúnák borították, hogy a hajó kapitá-
nyán kívül senki ne férhessen hozzá. Az értékek nagyja pénz volt, a legkülönfélébb
népek érméib l, meg drágakövek és mágikus csecsebecsék, si térképek a falakon –
még Torof Miigan idejéb l –, a legfontosabb azonban, most, hogy Bórogról visszatér-
tek, egy b bájbilinccsel lezárt ládában pihent.
Érintésére a láda halkan kattant, majd felnyílt: sötét fény öntötte el a kamrát, elter-
peszkedett mindenen. Csillogó, mattfekete mázat vont a falakra aggatott térképekre,
kioltotta az ékkövek tüzét, felfalta a színeket. Csak a lesz napsütés lopott vissza
egy keveset a világból. Az uscayhafa láda alján – minden más fa percek alatt szétkor-
hadt, ha hozzáért – fekete töviskorona pihent. Dísztelen, feliratok és berakások nélkü-
li. Üres.
Egy négybilincses lánc feküdt mellette, gondosan köréje rendezve, hisz egyazon
sötét anyagból kovácsolták ket az id k kezdetén. Nem volt se k , se fém, feketén iz-
zott, hidegen, mint az r, forrón, mint a vulkánok tüze. Néha megremegett, s olyankor
reszketés futott végig a ládán. Csak a korona nem mozdult, mintha azt kötné gúzsba a
lánc, h vös nyugalommal.
A láda fölött egy beszürkült, töredezett homokk faragvány függött. Kóchajú, gu-
bancszakállú törpe ült egy trónuson, töviskorona pihent a homlokán. Mellkasán kiduz-
zadtak az erek, karján az izmok pattanásig feszültek, fekete köd borult rá, akár egy
palást. Pányvákkal csimpaszkodott rá, ezer szállal kötötte a láncbilincshez, amely köz-
te és a trónus között feszült.
Az ismeretlen m vész nem tör dött azzal, hogy a nevét is ráfaragja, egyetlen név
mégis virított rajta, vérszínnel a szürke kövön, fekete rubintból a roppant alak fölött:
Sugro. Az satya homálytestvére, akit egyesek szerint a fejszéjébe, mások szerint a
szakállába zárt, hogy megóvja t le a világot.
A homokk faragvány azonban éjszakánként olyan dalt mesélt – és a Ceph ezért
hajózott messze északra –, hogy Sugro, bárhová zárta is Bul Ruurig, újra meg újra
megszökött a fejszéjéb l, a szakállából, az Ég Kövéb l, hogy tárnamélyi tróntermébe
visszatérjen. A f isten végül ott kötözte meg csillagok tüzéb l erjesztett bilinccsel, sa-
ját zsigereib l kovácsolt lánccal, hogy soha többé ne szökhessen el.
A Ceph ezt a láncot találta meg. Ha hazaviszik, nemcsak a becsületüket nyerhetik
vissza a nemzetségek és Torof Oggi el tt, de megfékezhetik Sugro homályhíveit is.
Elkerülhetik a következ Csapást.
3.
Kiáltozva rohant végig a fedélzeten, hó ropogott a talpa alatt. Jégszilánkok zápo-
roztak az arcába. – Vágd! – ordította, és maga is fejszét ragadott, azzal esett a csá-
poknak. A korlátokon vonaglottak: valami lábasfej nyálkás-kocsonyás tapogatói,
olyan vastagok, mint a dereka. A Ceph hasa alól nyúltak fel az árbocokig, faggyútól
csillámlottak, fehér pihe n tt rajtuk. Zöldre festette ket a lény kiöml vére. – Vágd! –
üvöltötte, és újra lecsapott, harmadszorra le is vágta a csáp végét, vér és nyálka frö-
csögött rá.
A Ceph megremegett. Oldalra d lt, árbocain megreccsentek a jégcsapok – valósá-
gos dárdák –, még több tapogató tolakodott a fedélzetre.
– Vissza! – rikoltotta, és hátrált. – A szigonyvet ket! – és rohant is értük, feltépte a
tárolódobozt a tatfelépítmény falán, megragadott egyet: azzal talán könnyebben kárt
okozhatnak. – L jetek! – és elsütötte a magáét.
Becsapódott a szigony, megfeszült a kötél, a csáp kirántotta a fegyvert a kezéb l.
Könnyebben megsérti, de aztán mi haszna? Dabbi kiáltott a fülébe:
– Ezzel semmire sem mész! Hülyeség! Ugorjunk!
Mindig csak a könnyebb út. Megrázta a fejét. Körülöttük a fehér tenger, befagyott,
akár Bórog szigete, hóbuckák mindenfelé, süvített fölöttük a szél, a nap mithrill pénz-
érmévé fakult. A lábasfej oda nem tudná követni ket, de itthagyni a hajót… a ládát!
A csápok közeledtek, kétségbeesve nézett körül. Még a naftavet k is befagytak –
toroni zsákmány –, a tapogatók körbefonták a hajót, feltekeredtek az árbocokra, meg-
szaggatták a kötélzetet. Esélyük sem volt ellenük. A fejét kellene…
A hajó megint egyenesbe állt, a látóhatár emelkedett: a lény lefelé húzta a Cephet.
Lábasfej , lábasfej … a feje, mint egy medúza, a csápjai félig kocsonyásak, csak a
végük er s… azokat hiába vágják. Szúrják. Bármit is. Maga felé húzza velük a hajót,
rászívja magát, f részfogaival pedig ledarálja.
– Vissza! – kiáltotta. – Mindenki vissza, a fedélközbe! – Csak egy kis id kellene,
pár perc elég… – Zárkózzatok be, csuklyátok be a spalettákat, szerezzetek vizet és
élelmet, ha menekülni kéne…!
– Mégis az én ötletem a jó? – Dabbi szeme kárörvend n csillant, tetoválásai való-
sággal lángoltak sápadt arcán. Valamiért egyáltalán nem csípte ki a szél. – De a Ceph
addig sem bírja ki. Meneküljünk!
– Bírja! – torkollta le, és berontott a hajóhíd alatti ajtón, a szél szinte betaszította
rajta, nekifeszülve tudta csak becsukni. Zihált. Szakálláról olvadt a hó. Az ajtó dübö-
gött mögötte, rátolta a reteszt, aztán nekiindult. Szaladva szedte a lépcs fokokat a fo-
lyosó végén, lefelé, a korlátba kapaszkodva fordult, rohant, fordult és rohant, a raktár
szintjére ért.
Nem volt szüksége fényre, a h képek vezették. Recsegett körülötte a hajó, féme-
sen sírt a vasalás.
– Mit keresel?! – ordított rá Dabbi. – Meneküljünk!
Egész testét átjárta a reszketés. A félelem gúzsba szorította, a szíve a torkában
dobogott, az ujjai nem engedelmeskedtek.
– Nyugalom! – ordított magára. – Csönd!
Er t vett a remegésén. Hideg veríték öntötte el, ahogy összpontosított. Ropogtak a
pallók. Nyikorgott a Ceph. Végre lerántotta a ponyvát az ágyúról. Hosszú, vékony
bronzcs volt, mechanomágikus eszköz, amit egy dél-quironeiai kalmárhajóról zsák-
mányoltak: narválok szigonyozására használhatták, olyan er vel röpítette a lándzsát,
hogy fél mérföldre is elszállt.
– És mit teszel bele? Fussunk, amíg nem kés ! – Dabbi a szívéhez nyúlt. – Érzed?
Még dobog, de…
– Kussolj! – A mellkasához kapott, végigtapogatta, mintha nem tudná, hol találja.
Talán Dabbi érintése miatt. Aztán a mellényzsebébe nyúlt, s amikor el húzta a kezét,
apró bíborgyöngy sötétlett az ujjai közt. Kicsinyke volt, ám jó félszáz esztendeje pró-
bából rádobott egy üll t, és még csak karcolás sem esett rajta. Akkoriban szerte a
Quiron-tengeren bármit megadtak az ilyen elpusztíthatatlan gyöngyökért, ám mire is
hozzájutott egyhez, már senkinek sem kellettek. Azért csak megtartotta, hátha egy-
szer megint felszökik az ára.
Most belepottyantottá az ágyú csövébe, tépett az ing-ujjából, azt beletömte a torko-
latba, aztán ordítva megemelte az egész tákolmányt, és vonszolni kezdte a raktér kö-
zepe felé. Látta, ahogy oldalt behorpad a hajótest, szivárogni kezd a víz. Üvöltés sza-
kadt ki bel le, ahogy a f -árbocnak támasztotta a szigonyágyút, úgy, hogy a csöve le-
felé nézzen.
Az a dög pont alatta van. Most szívja rá magát a Ceph hasára, kitátja a száját, de
ha meghúzza a kioldókart, a gyöngy szétloccsantja az agyát.
A Ceph megremegett. Meghúzta a kart.
A dörrenés majd' megsüketítette, a bíborgyöngy átütött két fedélzetet, az ágyú fel-
borult. Öklömnyi lyuk támadt a palánkozáson. Látta, ahogy odalent felbugyog a ten-
gervíz. A Ceph a roppant súlytól megszabadulva feljebb emelkedett, ahogy a csápok
eleresztették. A lábasfej süllyedni kezdett, de korántsem olyan gyorsan, mint a szi-
gonyágyúból kil tt bíborgyöngy. Azt már senki sem halássza ki.
Dabbi felé fordult.
– Kishit – morrant rá. – Szerencsétlen vagy és gyáva, önz és irigy, semmit sem
tudsz megoldani…
– Én? – röhögött Dabbi. – Süllyed a hajó!
Észbe kapva rohant még lejjebb, kalapácsot és éket keresett, az ingjével, parafával
majd deszkával foltozta a lyukat, de újra meg újra visszalökte a víz. Egész testével
nekifeszült, Dabbival ordítozott, hogy hozzon már valamit… aztán valahogy csak sike-
rült.
A vízben, a sötétben ülve pihent, Dabbi a képébe bámult, tisztán látta maga el tt,
még a sötétben is virítottak a tetoválások az arcán. Azután kerültek rá, hogy megszeg-
te a szavát, amit Tarin urának adott.
– De most… – mondta neki – most máshogyan lesz. Most hazatérünk.
Dabbi csak röhögött.
4.
Majd' megölte a szomjúság. Cserepesre tikkadt ajkát csípte a szél, kikezdte a só,
saját maga is kiharapta. Ismert meséket vérszívó b regerekr l, sápadt tárnalakókról,
akik visszajárnak holtuk után és kiszürcsölik az él k vérét, és azt kívánta, bárcsak kö-
zéjük tartozna, akkor nem érezné most ezt a kínt. Gyilkolni tudott volna egyetlen
csepp vízért, elmetszi a hordár torkát, lenyalja a harmatot a f l, könyörög érte, ha
kell, a Cephet adja cserébe. És gyötörte az éhség: a gyomra felmászott a torkába,
szétmarta a sav. Görnyedten járt, nekid lt a korlátnak, hogy összenyomja azt a sajgó
gócot a hasában. Olyankor egy-két percig nem érezte, aztán meg bármi ehet t kere-
sett, csizmatalpat és szénceruzát, de a b rt l csak még szomjasabb lett, üveges te-
kintettel bámulta az eget. Egyetlen felh t, még csak egy foszlányt sem látott sehol.
Most sem jön es .
Kijavították a sérülések nagyját, de mire mennek vele így? Úgy érezte magát, mint-
ha egyedül végezte volna a munka nagyját, álló nap cipelte a deszkát, verte a szöge-
ket a pallókba. Itt-ott még mindig szivárgott be a víz, de az már belefér. Bárcsak köz-
ben kicsapódna bel le a só! Szél dagasztotta a vitorlát, kisebesedett a marka a kötél-
zett l, csomózta-bogozta; rég nem végzett már ilyen munkát. Irányban tartotta a hajót.
De felh t bezzeg nem látott: nem jött a vihar, se egy zátony vagy sziget valahol, leg-
alább egy delfin vagy egy tekn s… az istenek látják a lelkét, de jó lenne most egy kis
forralt vér! Így sosem érik el a partot. A sör is elfogyott napokkal ezel tt.
– Tengerésztemetés! – ordította Dabbi a hajóorrból. Az orrdíszen állt, a kötélzetbe
kapaszkodott. – A világ királya vagyok! – Az rültsége nem ismert határt. A legrosz-
szabb azonban, hogy igaza volt. – Mindig igazam van! – Peckesen állt el tte, kezét a
csíp jére téve, ahogy az asszonyok szokták. – Akkor is igazam volt, nem igaz? Ami-
kor inkább mentünk volna haza Tarinba. Meg most is. Meg amikor megtaláltad azt a
faragványt. Megmondtam, hogy nem kéne Bórogra menni. Maradj ki bel le, azt mond-
tam. Még hogy a homokk énekel! Mondtam én, hogy gonosz praktika.
Túl fáradt, éhes és szomjas volt, de leginkább csak szomjas – nem forgott a nyelve,
hozzátapadt a szájpadlásához, vés kellett volna, hogy lefeszegesse – ahhoz, hogy
vitatkozzon vele. Pedig Dabbi csak azt mondta, hogy nem jár haszonnal: hogy pénzt
úgysem kérhetünk érte, akkor meg minek az egész? Jobb, ha el sem indulunk.
Tarinból már rég eljöttünk, nem a mi ügyünk. Ezt mondtad.
– Hát körülbelül. A lényeg, hogy szóltam. Most meg fúj a szél, de nincs vizünk, a
szárazföld még legalább egy hónap, és ha nem jön es , szomjan veszünk. Azért ezt
te is világosan látod, nem? – Dabbi megkopogtatta a homlokát. – Még ha nem is min-
den tiszta odabent.
– A lényeg – válaszolta neki kimódoltan –, hogy Hilga és Rallika ott vannak
Tarinban. Meg mindenki más is. És én tör döm velük. Ha ez a bilincs segít elkerülni a
következ Csapást…
– Vagy ez viszi oda, blablabla, kit érdekel. Van hasznod bel le? Nincs. Jóllaksz a
becsületeddel? Soha. Még nem volt rá példa a történelemben.
– Nem hiszem el, hogy így beszélsz.
– Te beszélsz így – mutatott rá Dabbi. – De már én is összevissza beszélek –
mondta aztán. – Adjuk el!
– Mit?
– A láncot. Valaki biztos jó pénzt adna érte. Sugro hívei, vagy Tyrrano. A Pókok.
Ughjorbagan. – Felvidult. – Most megemlegetnék, hogy szám ztek, visszatérnél az
ellenfél élén…
– Mir l beszélsz?! – rivallt rá. – Most már tényleg elég! – Felpattant és a képébe
ordított, hogy hallgasson el, és csak az utolsó pillanatban fogta vissza magát.
A korlátot markolta, megszédítette az éhség. Ki tudja, talán h gutát is kapott, éjjel
is t z rájuk a nap, taplószáraz a torka, nyelne, de nincs mit, elapadt a saját vizelete is.
Csodálta, hogy a matrózai lázongás nélkül bírják. Leszámítva Dabbit, aki most is sut-
togott a fülébe:
– Forduljunk vissza! Az is hosszú út, de arra legalább ott a sziget. Könnyebb lenne,
nem? Tudni, hogy biztos odaérünk. Erre csak a remény, arra a biztonság. Menjünk!
Erre Tarin van, és Rallika meg Hilga, arra Bórog, a hideg és a jég. Meg a barlang,
ahonnan a láncot hozták, Sugro homálytestvéréét.
– Úgysem bírod ki – suttogta Dabbi. – Mindannyian ittveszünk, förtelmes kínok
közt, hozzájuk képest a Hat Csapás semmi. Már el is kezd dött, érzed? A gyomrod
átalakul, sötét lyukká válik, belülr l felemészt. Szikrát csiszol a nyelved, vérzik a tor-
kod, savat és epét hánysz a melegt l. Add a kardod! Segítek, kapitány!
Vonzó ötlet volt. Legalább annyira, mint fejest ugrani a vízbe, a habzó tengerbe és
nyelni bolondulásig, míg szét nem reped a hasa, eltelni a hullámokkal, a mélybe me-
rülni, csöndben pihenni, nyugodtan.
Mindig a könnyebb út.
Felszegte fejét, kihúzta magát. Talpa alatt ingott a fedélzet, de a tengerészek ka-
csázó járásával biztonsággal indult le a hídról. Dabbi követte a kabinjába, végig a víz-
l magyarázott, a nyugalomról, sziréndalról, talán akadt is olyan a matrózok közt, aki
engedett neki, ki tudhatja, hisz napok óta nem látta az összesét.
Dabbi a fejébe látott. Minden ötlete megfordult benne, és mindegyik út könnyebb
lett volna, mint Hilga szemébe nézni. Vagy látni Rallikát. És szerette volna azt monda-
ni, hogy megérdemlitek – persze nem nekik, hanem a többieknek –, hogy pusztuljatok
bele – de talán nekik is egy kicsit –, hogy ezt kapjátok, amiért megtagadtatok…
– Te tagadtad meg ket, emlékszel? – Dabbi a fülébe pusmogott. – Megtagadtad a
vén Oggi parancsát, mert a becsületedet el bbre tartottad a politikánál. Hát most
máshogyan lesz. Hagyd a dolgot Tyrranóra! Fáradt vagy?
Pihenj! Majd csak lesz valahogy. Nem a te dolgod, nem igaz?
A csapóajtó mellett guggolt. Dabbinak igaza volt, sajgott a térde, a combja, kisebe-
sedtek az ujjai. El tudta képzelni, hogy néz ki most, hogy hetek óta nem mosdott, csu-
pa kóc a szakálla, ezernyi karcolás az arca. Nem mert az állótükörbe nézni.
De persze nem ez számított. Dabbinak igaza volt, Tarin megtagadta, Hilga elfordult
le, Rallika nem is ismeri. Minek szenvedjen értük?
– Igazam van – ismételte Dabbi. – Álló nap talpon vagy. Elfogyott a víz. Magadra
maradtál.
Nem igaz, gondolta. Ott van Hilga. Rallika. Tarin. Meg kell menteni. Ám ezek he-
lyett csak annyit mondott, hogy ott vannak a matrózai. Dabbi röhögött, és csak nézte,
ahogy felhúzza a csapóajtót és leereszkedik a kincstárba. Felnyitotta a ládát. Dabbi ott
állt mellette.
– Ez az egész nem számít – mondta. – Fölöslegesen küszködsz, úgysem fogadnak
be. Tengerésztemetés! De te még azt sem kapsz…
– Fogd már be! – morrant rá. A bilincs sötétje szétáradt a kamrában.
– Nem érdemlik meg, hogy hazavigyük – darálta Dabbi.
Aztán elhallgatott. Szeme elkerekedett, homlokán megcsillant a nyitott csapóajtón
besz fény, mintha felismerte volna, mi vár rá.
– Mire készülsz? – fakadt ki bel le mégis. A bilincs fémesen csattant a karján.
– Tudom, ki vagy – mondta neki. – De engem nem szedsz rá.
5.
Az erigow-i jár rhajó széles kört leírva, bizalmatlanul közelítette meg a kihaltnak
látszó kalózhajót. Fedélzetén harcra kész legénység, lándzsavet i a bárkát pásztáz-
ták, árbockosarából fürkész tekintetek vizslatták minden porcikáját. Szakadt vitorlák,
törött palánkozás, sirálygané a fedélzeten. Egy lélek sem mozdult.
A jár rhajó kapitánya – vén tengeri medve – mégis nehezen vette rá magát, hogy
megcsáklyázza. Sok mindent látott már, olyat is, amire más gondolni sem mert – pél-
dának okáért azt a yamm-haikant gyerekkorában a Quiron-tengeren –, az emberei
biztonsága pedig jobban aggasztotta, mint amennyire a kalózhajó csábította.
– R tszakáll. – A tarini megfigyel szólalt meg az oldalán. A kapitány meglepve pil-
lantott rá, mert nem emlékezett, hogy az együtt töltött évek alatt a törpe akár egyszer
is megszólalt volna anélkül, hogy kérdezték. Még köszönni sem köszönt el re.
– Hogy? – kérdezte, mintha rosszul hallotta volna, pedig csak nehezen hitt a fülé-
nek. Ez a bárka túl kicsinek t nt ahhoz, hogy a rettegett Ceph legyen, az gyors járá-
sú karvellje is messze fölébe tornyosult. Habár… ha belegondolt, hogy törpe léptékkel
nem is olyan kicsi, és ha legalább olyan keményre építették, mint amilyenek k ma-
guk, akkor akár még igaz is lehetett. Észak egyik legveszedelmesebb ragadozója, ami
nem t nik többnek egy apró teherhajónál. Ez sok mindent megmagyaráz.
– Készüljetek! – adta ki a parancsot, hogy csáklyázzák meg, s ereszkedjenek a fe-
délzetére.
– Velük tartok.
Nem volt ellenvetése. Tarin azóta ragaszkodott, hogy törpe megfigyel k legyenek a
Szövetség északi jár rhajóin, amióta megszaporodtak az ork bárkák a Mer'Daray-ten-
geren – a kivallatott foglyok valami törzsf , Ughorbagam visszatértér l beszéltek –,
pedig azon a véleményen volt, hogy ha már etetnie kell, legalább valami haszna is le-
gyen. Bólintott, a törpét pedig egy kosárban leeresztették a Ceph fedélzetére.
fertályóra is eltelt, mire jelezték neki, hogy is mehet. Kötélhágcsón mászott le
a kalózhajóra. Különös érzés volt, mint amikor egyszer érett fejjel hazalátogatott a
szül i házba, ahonnan kölyökként került el. Valahogy minden a felére zsugorodott.
Hat lépéssel a hajó egyik oldaláról a másikra ért, a f árboc legalsó vitorlarúdja a vállát
súrolta, a hajóhíd pallói pedig épp az orrával egy magasságban húzódtak. Az egész
Ceph nem lehetett szélesebb három és fél lábnál, legfeljebb tizenegy láb hosszú volt,
a tatfelépítmény pedig… hát igen, neki az orráig ért. A korláttal együtt volt csak kicsi-
vel magasabb nála.
– Kapitány! – kiáltott az egyik matróza, mire óvatosan fellépdelt hozzá a hajóhíd-
ra, hármasával szedve a fokokat. – Nézze csak, uram! – mutatott a legény a kormány-
ra, miközben elvágta annak a ponyvának a köteleit, amelyet a korlát és a tatárboc kö-
zé feszítettek. Végre kihúzhatták magukat.
A hajókormánynak d lve egy oszladozó hulla hevert. Két aszott keze a küll ket
markolta, feje el re és oldalra kókadt, lába kissé megroggyant, de azért még támasz-
totta valamelyest. A kapitány hirtelen megérezte a szagát; förtelmes b ze volt. Arcát
megcsipkedték a sirályok, a fülét és az orrát szétmarcangolták.
– R tszakáll. – A törpe megfigyel a lépcs n állt, egyik kezével a korlátba kapasz-
kodva, míg a másikkal egy jókora fóliánst tartott.
– A hajónapló? – kérdezte a kapitány.
A törpe bólintott. Csak néhány sort olvasott el: Bórogon, azaz Beriquelen jártak, de
hogy mit kerestek ott, arról nem talált említést. A legénység odaveszett, egyedül R t-
szakáll élte túl. Egymaga hozta el a hajót, egy darabig elirányította, de persze nem
sok esélye volt. Ha Beriquelen marad, akkor talán. Utána kezd dtek a képzelgései.
Egy bizonyos Dabbiról ír, meg viharokról, harcról egy vízi szörnnyel… er t vett rajta a
homálytestvér. Az utolsó bejegyzés nyolc nappal ezel tti. Elfogyott a víz.
A kapitány hümmögve hallgatta. Bármit tett is ez az apró férfi életében, tiszteletet
ébresztett benne, hogy a végs kig kitartott, nem adta fel, s még utolsó erejével is
azon volt, hogy irányban tartsa a hajót. Bármerre igyekezett is.
– És mib l gondolod, hogy képzelgései voltak? – kérdezte aztán. Mert ha
Beriquelen veszett oda a legénység a fagyban, jégben, vagy bármi más veszélyben,
akkor kiköt be vontathatják a Cephet, ha viszont valami ragályos fantazmagóriák, ne-
talán egy átok végzett velük, akkor jobb, ha nem kockáztatnak, és elpusztítják.
– Abból gondolom, kapitány, hogy miel tt R tszakáll lett a neve, t hívták Dabbinak
– felelte a megfigyel .A kapitány bólintott. Hallott már arról, hogy a magukra maradt
törpék olykor meg rülnek, s egy homálytestvérnek nevezett lényt képzelnek maguk
mellé. Talán ártó szellem, vagy csak az énjük rosszabbik fele, ki tudja. .. jobbnak látta
nem firtatni. Egyvalami azonban szöget ütött a fejébe.
– Nem dabbinak. hívják a királyotok törzsét? – kérdezte a törpét.
– Dabbibnak, kapitány – felelte a tarini. – De jól gondolod. – Az oszló hullára nézett,
sötét szemébe különös csillogás költözött. – Dabbibbéli Dabbi, a Torof nemzetségb l.
satyja Morri, atyja Miigan, atyja Nelhac, atyja Oggi…
– A király fia?!
– Másodszülött. De elvesztette a becsületét, amikor a zászlók tizenharmadik hábo-
rúja el tt nem tért haza az apja szavára.
– Az volt az, amiben Tarin nem vett részt.
– Igen. Dabbi viszont harcolt a Szövetség oldalán, így amikor végül hazatért, örökre
szám zték. Azután…
A kapitány dühösen fújt. Nem akart többet hallani. Azért lett bel le kalóz, mert az
apja parancsai ellenére kitartott a szövetségeseik mellett azok legsötétebb óráján?
Átkozott törpe fafej ség! És miért nem jelentkezett Erigow-ban? H s lehetett volna.
Nem ilyen sorsot érdemelt.
Mégis parancsba adta, hogy süllyesszék el a hajót. Túl sok a furcsa körülmény,
meg belekeveredni sem akart, ki tudja, a vén Oggi mit ki nem találna. Még a hajónap-
lót is a fedélzeten hagyták.
Bárhogy is volt, most már úgysem számít, nem igaz?
6.
Ólmos lassúsággal nyitotta fel a szemét, mintha súlyokat aggattak volna a pilláira,
azok húznák lefelé. Egy gömbhal csipkedte az orrát. A fejét rázva elhessentette, majd
lassan körülnézett. Nehezen forgott a nyaka.
Sötét víztömeg körülötte, a tatvitorla leszakadt, a hajóhíd korlátjára csavarodott, és
szikrázó halraj dongott fölötte. Vele szemben a Ceph törött f fedélzete: a hajóorr le-
vált, és jó száz lépéssel el rébb hevert az oldalán.
Lassan mozdult. Hajókormányba szorult kezénél fogva lebegett a vízben, ezért hát
el bb közelebb húzódott a kormányhoz, hogy kitámaszthassa magát. Beakasztotta
lábát a küll k közé. Kihúzta a kezét. Teste nyomban elindult felfelé, lába megrándult,
megfeszülve tartotta. Csak ki ne csússzon, mert ha a felszínre emelkedik, soha nem
jut vissza.
Addig tapogatózott, míg a zsebében meg nem találta a bicskáját. Kipattintotta a
pengét, és a hasához emelte. Nagyon rövid, gondolta; csúnya munka lesz.
Böfögve törtek el a gyomrába gy lt gázok, ahogy megnyitotta a hasfalát. Minden
mozdulatra új buborékok fakadtak, ahogy kotorászott odabent, felvágta a beleket, tép-
te, szakította. Azt hitte, nem fáj majd, de borzalmasan fájt. Ordított a kíntól, verg dött,
mintha minden egyes buborék távozását érezte volna, a kicsikét és a nagyokét egy-
aránt, perzselték, végighasították. De legalább a tüdejéb l is kiadta a leveg t, zubog-
va tódult helyére a víz.
– Hagyd abba! – Dabbi az arcába bámult. Az orra is hiányzott, az fülét is meg-
tépték, neki is beesett az arca. Kezét és lábát fekete ködbéklyók szorították, homlokán
fekete korona, feltépte a b rét. – Fáj! – ordította. – Ne folytasd! – De nem érdekelte.
Mindig a könnyebb út. A homálytestvér szava, Sugro szava – nem hallgatott rá.
Már nem hatott rá. Túl volt azon a ponton. Legyen áldott a K atya, amiért idejében
engedte, hogy felismerje, és tenni tudott ellene. Most már csak a ködbéklyókra figyelt:
a láda még ott volt valahol. A remeg füstfonalak lefelé nyúltak, a tatfedélzet alá; el-
ntek a homokban. Ez adott neki er t, mert a béklyókon túl látta Hilgát és Rallikát. Ér-
tük kell megtennie. És Tarinért.
Módszeresen kizsigerelte magát. Üvöltött, amikor átdöfte a lépet, kivágta, tépte a
hólyagját, kotorászott magában a késsel, beleütközött a csigolyákba; kicsorbult a pen-
ge, kapart vele tovább. Megpróbált minél több kárt okozni, hogy kieresszen minden
gázt, hogy odabent csak a csont maradjon. A keze és a lába még kell, de a zsigerei
csak rohadnak, felhúzzák a felszínre, elsodorná minden hullám. A csontjai nehezek.
Azok majd lent tartják.
Reszketett a fájdalomtól. Félelem töltötte el, minden egyes mozdulatnál majdnem
megállt, abbahagyja, akkor nem fáj tovább… Dehogynem, de csak belül, ahol a szíve
van. Ott van Hilga. Rallika. És üvöltött megint, de ezúttal már némán, mert csak vizet
préselt ki a torkán.
Csak akkor hagyta abba, amikor már semmit sem talált; a szívét és a tüdejét nem
érte el, de a hasa üres bödön volt csupán. Ez a nyeszlett kés a mellkasához nem
elég.
Eldobta a kést, és az ordító Dabbi mellett a korlátba, a lécekbe kapaszkodva le-
úszott a tengerfenékre. A fantombéklyókat követte, amelyekbe homálytestvérét zárta,
azok vezették el az uscayhafa ládáig, amely kiesett a kincstár szétzúzott falán, s most
a homokban hevert.
Ölbe vette, aztán elindult dél felé. Csontos ujjai görcsösen markolták a ládát, Dabbi
pedig azt suttogta a fülébe, hogy az egésznek semmi értelme sem volt, a láda lehúzta
volna a hullagázok ellenére is, és hogy úgysem jut el hazáig.
De Tarinban várták. Még ha nem is tudnak a jöttér l, számítanak rá, és ez vitte el -
re, hetekig gyalogolt a tengerfenéken. Halak és csigák csipegették, moszat és kúszó-
növény lepte be, gyökeret eresztettek a csontjaiba.
Mire elérte a partot, csak a szíve meg a csontjai maradtak, de azokból is potyogta-
tott maga után. Már csak az elszánás tartotta egyben.
Barlangi folyók medrében jutott fel Tarinba, csónakok úsztak a feje fölött, fürd
törpék, csupa élet meg ragyogás.
Neki addigra már csontjai sem maradtak, Dabbi pedig azt súgta, hogy itt tegye le,
hagyja el, úgyis megtalálják. De akkor talán sosem éri el a célt.
7.
Rallika nyitotta ki az ajtót. Mintha kopogást hallott volna – bár nem volt benne biz-
tos –, kíváncsian nézett körül: nem látott senkit a ház el tt. Még csak a közelben sem.
Talán csak a gyerekek akarták megtréfálni megint.
Csinos lánnyá cseperedett, süld korú, épp csak kerekedik. Haja vörös, akár az ap-
jáé, szeme gleccserkék, máris egyszerre pajkos és komoly. Anyja mögötte állt. Éltes,
tekintélyes, szikár matróna.
– Ki az? – kérdezte Hilga. A hangja pontosan úgy csengett, mint azon a százötven
évvel azel tti napon.
– Nem tudom, anyám. Senki – felelte Rallika, de aztán megakadt a szeme valamin
a küszöb el tt.
Egy vízt l csöpög , hínárral ben tt uscayhafa láda volt, egy fekete szívvel a tete-
jén.
Jámbor Attila
A K atya áldása elkerülte az orkok utáni hajszát. Ogrod Dhúm egysége olyan já-
ratba merészkedett, amelybe el ttük még egyetlen törpe sem. Kürt vadászokkal
megesik az ilyesmi; az volt a kötelességük, hogy a sziklagyep t, a lakatlan vágatok és
tárnák vidékét járva védelmezzék Tarint. Azonban lakatlan és ismeretlen között nagy
a különbség, és az ifjú harcos hibának tartotta, hogy az ellenséget üldözve idegen ös-
vényre tévedtek, ráadásul az orkoknak is nyomuk veszett. A vágat el ttük olyannyira
besz kült, hogy még egy törpének is le kellett hajtania a fejét ahhoz, hogy átjusson a
résen. A csapat a nyílás el tt várakozott, míg egy társuk a sziklarés mögötti területet
derítette fel.
– Vissza kellene fordulnunk – kockáztatta meg Ogrod, nem tör dve a várható el-
utasítással.
– Nem vagyunk mi orkok! – horkant fel Grom tíznagy, a kürt vadászok vezet je.
– Apád, Ulrin sem volt visszavonulások híve, fiam – dörmögte egy másik sokat lá-
tott törpe, Vrinf.
A fiatal kürt vadász hiába kereste a közbeszóló tekintetét; azt sisakjának arcleme-
ze és a járatban terpeszked homály fedte. Apja nevének hallatán egyszerre mart szí-
vébe a szeretet és a keser ség, mégis fékezni próbálta hangja remegését.
– De ellene sem volt soha, ha a szükség úgy hozta, Vrinf.
Nem érkezett válasz az ifjú védekezésére, a törpék egy pillanatra élettelen szob-
roknak t ntek, ahogy némán méregették egymást mithrillmaszkjaik mögül. Az arcukat
fed fémbe dermedt harag az ellenségnek szólt, az ifjú most el ször mégis úgy érez-
te, a lefelé görbül száj és a sarkukban egyetlen ráncba keskenyül szemek homály-
testvérének vonásai. A homálytestvéré, Ogrod és minden törpe lelkének önz feléé,
amely a többi kürt vadász szerint rossz tanácsokat sugdosott fiatal társuk fülébe. Ed-
dig nem akart bajtársai jó szándékú feddésére hallgatni, nem akart a homálytestvér
veszélyével tör dni, azonban ahogy Vrinf maszkját bámulta, elgondolkodott. Vajon
érzi-e a haragot az id sebb harcos iránt vagy a másik! Ki is igazából a homálytestvér?
Valóban a törpe léleknek a sötétben rejt fele? Vajon nem éppen a törpe igazi énje,
akin Ogrod arca csupán a maskara?
– Elég! – Grom hangja bántóan hangosan csattant a sz k helyen. Majd a felderít t
szólította. – Ulvdor, mit látsz odaát?
– Nem erre mentek. – Nyolcadik társuk hangja tompán sz dött át a köveken.
– Vezet arra még út egyáltalán? – Grom hallhatóan csalódott volt.
– Hozzávet leg húsz lépés után az ösvény ismét kitágul, törpének, orknak egyaránt
járható – jött a válasz Ulvdortól.
Grom azonnal döntött.
– Átmegyünk. Ha nincs is nyomuk a sz kületben, ki kell derítenünk, mi van a másik
oldalon.
A csapat többi tagja kevés lelkesedéssel készül dött a keskeny szakaszon való át-
kelésre, azonban csupán Ogrod emelte fel a szavát.
– Grom, az orkok nincsenek el ttünk!
A másik felé fordította maszkját.
– Nocsak, és mire alapozod ezt a megállapítást, Ogrod testvér?
A törpe úgy döntött, nem hallja meg a tíznagy hangjában rejt gúnyt.
– Orkok nem préselik át magukat nyom nélkül ezen a keskeny szakaszon.
– Szóval szerinted mi már elhaladtunk mellettük, és észre sem vettük ket?
– Senki nem járt még errefelé közülünk, nem tudjuk, hogy mit rejt ez a vidék. Bárhol
elbújhattak és most csak a kedvez alkalomra várnak. Vagy valóban azt gondolod,
hogy az orkok gyáván megfutamodtak?
Az ifjú nem akarta megsérteni a nála jóval id sebb vezért, azonban az nyilvánvaló-
an sérelemnek vette a feleletet.
– Azért vagyok tíznagy, mert kiérdemeltem azt vitézséggel és tapasztalattal! Olyan
tettekkel, amelyeknek te egyel re híján vagy, fiatal Ogrod! – Grom szakállának acél-
szürke fonatai megremegtek beszéd közben. – Ha az orkok lesben állnának, akkor
éppen most ütnének rajtunk, mert hátunk mögött a sz külettel bajosan vonulhatnánk
arra vissza.
– Azt nem tudhatod, hogy mit akarnak… – próbált a másik közbevágni.
– De ha mégsem támadnak… – Grom hatásszünetet tartott, miközben mindenki a
környez sötétséget fürkészte ugrásra készen –, akkor jobban tesszük, ha átkelünk a
sz kületen. A túloldalon ismét több terünk lesz.
Vezet jük érvelése megtette a hatását, és a csapat tagjai egyesével átküzdötték
magukat a keskeny hasadékon. Ogrod és a társaság legid sebbje, Dord az innens
oldalon maradtak, hogy a többiek hátát védelmezzék.
Ahogy a léptek zaja egyre távolodott, a vénség köhintett egyet, hogy jelezze, be-
széde van az ifjúval.
– Fiam, ne lógasd az orrod! Elvégre mindenki utóvédként kezdi. – Elgondolkodott
egy pillanatra. – Vagy ott fejezi be. Nézz csak meg engem! Kürt vadászként végig-
harcoltam az életem, és végül egymagam-maradtam. A feleségem, a fiaim, a sok ba-
rát, már mind a Róinnban pihennek. Semmim sem maradt, csak ez. A csatacsákányt
még elbírom, a hátam még hajlik, a derekamon még nem vastagodott meg a háj, be-
férek mindenhová, ahová a többiek. Tudom, nem vagyok már száznyolcvan éves,
ahogy te, de büszke vagyok, hogy a tárnákat járhatom veletek. – Majd még hozzátet-
te: – Akár utóvédként is.
Dord négyszer annyit élt, mint fiatal társa, és ezt a másik is tudta jól. Így akármeny-
nyire is borongós volt a kedve, szavait óvatosan megválogatva, tisztelettel a hangjá-
ban szólalt meg végül.
– Köszönöm, hogy vigasztalni próbálsz, Dord apó! De miért van az, hogy mások
egy id után el rébb lépnek a rangsorban, én pedig még mindig leghátul állok? Tu-
dom, hogy csak az apám miatt!
A másik sóhajtott.
– Ne keverd össze apád emlékét a saját hibáiddal, Ogrod! Ulrin h s volt, ezt min-
denki tudja. Azt, hogy mi történt vele a Kísértetaknában, azt már jóval kevesebben.
Bizonyára h sként is halt meg ott a csatában. Elvégre csupán Wral Azhúg terjesztette
a hírt, hogy Ulrin gyáván elfutott, és aztán elbujdosott örökre. Egyesek hisznek neki,
sokan viszont nem. És az sem bizonyít semmit, hogy a lélekhívók nem találtak rá Ulrin
lelkére a Róinnban. Igaz, hogy Wral részt vett az ütközetben, de néha a törpék között
is el fordul a széthúzás és viszály. Ébernek kell lennünk, fiam, a homálytestvér mind-
nyájunkban ott munkálkodik. Ogrod alig hallotta a választ.
– A többiek szerint az én tetteimet is irányítja egy ideje.
Az id s törpe rosszallóan csóválta meg a fejét.
– Amíg a homály testvér meg nem szólít, amíg csak rejt zik benned, addig nem
uralja a lelked. Sokáig tart, míg a törpe a másik befolyása alá kerül. Azonban legjobb
a legelején legy rni t! Hiába beszél hozzád, hiába lát el tanácsokkal, nem tud rajtad
segíteni. A harcossá válás ösvényén a törpének hátra kell hagynia t, és utána is
ébernek kell maradnia mindig, nehogy a homálytestvér valaha is visszatérjen.
– Grom viszont nem a homálytestvérét, hanem engem hagyott hátra, Dord apó.
Soha nem tett más helyre a csapaton belül. Az utóvédnek utolsóként van joga harcba
szállni, hacsak a támadás nem hátulról ér minket. Így sosem fogok kit nni!
Az öreg somolyogva megsimogatta mellkasára lógó fehér szakállát.
– Igaz, ami igaz, mióta a csapat hátát védem, az én csákányom elé is ritkábban ke-
rülnek orkkoponyák. Ha azonban nem kéne a hátunkat is lesni, akkor, mondd meg
nekem, mit csinálunk mi itt éppen? Az én szívem nyugodt, fiam. Az orkokat ismerve
neked b ven lesz alkalmad, hogy a vitézséged bizonyítsd, nekem pedig arra, hogy
végül büszkén állhassak a K atya színe elé.
Ogrod egyetért en bólogatott, az arca a maszk mögött azonban komoly maradt.
– Mégis, mikor jön el az id ?
Az id s törpe tekintete régi emlékek ködébe révedt. Majd hirtelen megragadta a
másik karját, és felizzó szeme a sisakon keresztül is Ogrod pillantását kereste.
– Fiam, én jós nem vagyok, azt meg nem mondhatom, hogy mikor, de egyszer biz-
tosan. Akkor majd válaszút elé kell, hogy állj.
A másik homlokráncolva felelt:
– Apám is mindig azt mondta: az életben egyszer a törpe választhat, hogy igazi
harcossá váljon. Egyetlenegyszer van ilyen alkalom, soha többé.
– Akkor Ulrin jól beszélt – bólintott aprót az öreg.
– Hiszen már kürt vadász vagyok. Van kardom, vértem, orkokat üldözök. Harcos
vagyok. – Elhallgatott egy pillanatra. – Vagy arra gondolsz, hogy mint mélység rz je.
..?
Dord megrázta a fejét.
– Nem a küls ségekr l beszélek, fiam. Egy élesre köszörült fémdarab a kezedben
még nem tesz harcossá. A harcos útja a lemondás, Tooma ezt tanítja nekünk. Valamit
majd neked is magad mögött kell hagynod az ösvényen. Hogy a K atya t led mit fog
kérni, azt nem tudom. Talán csupán az ifjonti hevességedet, de lehet, hogy az apád
emlékét, s t akár az életedet.
Ahogy id sebb társa beszélt, Ogrod Dhúm tapasztalatlan kölyöknek érezte magát
mellette.
– Dord apó, hidd el, én kész vagyok mindenre, hogy méltóvá váljak az apám nevé-
hez! – hadarta.
Az öreg barátságosan megveregette az ifjú vállát.
– Úgy legyen! Talán kezdhetnéd a méltóvá válást azzal, hogy az rködéssel tö-
dsz ismét. Az én szemem már gyenge, nem veszem sok hasznát a sötétben.
Ogrod buzgón fordult vissza a járat homálya felé, de továbbra is a Dord apóval foly-
tatott beszélgetésre gondolt.
Nem értette, miféle döntésr l volt szó. Illékonynak t nt az egész, hiába próbálta fel-
fogni a beszéd lényegét. Valahol mélyen érezte, mire utalt Dord, azonban miel tt el-
méjével is befogadhatta volna a szavak értelmét, az újra semmivé foszlott.
Vigyázz! Alulról jönnek!
A suttogó, mégis ércesen csendül hang közvetlenül Ogrod elméjében szólt. Meg-
lepetten nézett Dordra, hogy is hallotta-e, azonban az öreg törpe, nyilvánvalóan nem
érzékelt semmit. Gondolkodásra viszont nem maradt id .
Az orkok valóban lentr l támadtak.
Valamivel el ttük az egyik, addig a talajon nyugvó sziklát izmos karok lökték ki a
helyér l. A földszín harci festést visel teremtmények kurjongatva vetették magukat
rejtekükb l a két törpére. Miel tt még Ogrodot elsodorta volna az orkok rohama, hal-
lotta, ahogy Dord sípja felel a farkasfattyak rekedten búgó kürtjére. Az els rátámadó
ork ütését a pajzsával hárította, mire a karja vállig zsibbadt. Viszonzásul mélyen vé-
gigvágott ellensége combján, majd a lendületet kihasználva annak háta mögé pördült.
Az ork, sugárban kiöml vére ellenére, fürgén megfordult, és mire Ogrod észbe ka-
pott, már három acsargó alak fogta t gy be.
Tudta, az egyetlen esélye a farkasfattyak ellen, ha egy pillanatra sem áll meg. A
széls , hozzá legközelebb lév ork irányába lendült, úgy, hogy támadói mind pajzsol-
dalra kerüljenek, jobbról pedig a sziklafal védje t. Az ellenségének ütközést l a járat
falának csapódott, az ork azonban, akit a csíp jén talált Ogrod pajzsa, egyensúlyát
vesztve megperdült, majd társai elé zuhant. A kavarodást kihasználva a törpe az ork
álla alá mélyesztette rövidkardját, aztán a markolatot elengedve elkapta a kezét. Így
éppen csak elkerülte a másik fejszéjét, amely pontosan ott szelte a leveg t, ahol el bb
az csuklója volt. Nagyot kondult Ogrod pajzsa, ahogy válaszképpen azzal ütötte ar-
con újabb támadóját. Az orknak az okozta a vesztét, hogy dühében megragadta a
pajzsot, és fejszéjét magasra lendítve próbálta kettévágni az ifjút. A törpe azonban az
így támadt rést kihasználva el húzta csatacsákányát, és az ork szemüregébe vágta.
Ogrod ellenfele felvonyított, és bárdot tartó keze célzás nélkül lehanyatlott, majd maga
is élettelenül rogyott össze. Az ifjút csupán a bárd foka találta vállon, de némi tompa
sajgásnál többet nem érzett az ütésb l, miközben a combján megvágott, és a vér-
veszteségt l már lelassult farkasfattyal is végzett.
A pillanatnyi szünetet kihasználva, nagy kortyokban nyelte a leveg t és körülnézett.
Mindhárom ellenfele mozdulatlanul feküdt körülötte, azonban a harc a tet pontjára
hágott, immár a többi kürt vadász részvételével. A küzdelem az orkok földalatti rej-
tekhelye körül tombolt. Két törpe a sziklatömböt próbálta visszagördíteni a helyére,
míg a többiek az ellenséget igyekeztek feltartóztatni. Megbabonázta a sz k térben
egymás ellen feszül testek látványa, a páncélon csikorduló fegyverek, a szakadó hús
és a reccsen csontok hangja, valamint a mindent és mindenkit beborító vér szaga, a
rátör légszomjtól pedig hányingere támadt. Még miel tt kiköphette volna a gyomrából
feltör savanyú lét, egy újabb ork fordult ellene. Bénultan, végtelennek t ideig néz-
te, ahogy amaz kardját vágásra készen tartva felé iramodik.
Ez hát a vég, gondolta.
A csákánnyal! A lábát.
Erezte, hogy bénultságának vége szakad. Úgy cselekedett, ahogy a hang javasol-
ta: egy lépést el relépett, így kerülve el a kardcsapást, majd a csákány fokával kirán-
totta az ork alól annak egyik lábát, hogy az hasra bukott. Miközben beszakította a föl-
dön fekv teremtmény tarkóját, rájött, hogy nem csak hallja a titokzatos hangot, ha-
nem részletekbe men en látja is maga el tt, amit javasol, habár arra nem jutott ideje,
és rászánni sem merte magát, hogy tisztázza, ki beszél hozzá.
Amint a kardját szabadította ki a korábban leszúrt ork álla alól, valaki hátulról bele-
ütközött Ogrodba. Grom volt az, a tíznagy. Arcát és szakállát megfeketedett vér borí-
totta.
– Az orkok rejtekhelyéhez! – lihegte, majd ahogy a földön hever farkasfattyakra
esett a tekintete, vigyorra húzta a száját. – Mennyi?
Bajtársának nem maradt ideje válaszolni, mert az ellenség újabb hullámával kellett
szembenézniük, mégsem bánta; új er vel töltötte el a tíznagy kimondatlan dicsérete.
Hátukat egymásnak vetve, egymást egy-egy oldalról védve, lassan haladtak a csata
szíve felé.
Egy összeégett arcú, orrát, ajkait vesztett ork szöges buzogánnyal sújtott le a fiatal
harcosra, amit a feje fölé emelt pajzsával hárított. Miután ágyékon szúrta, a
farkasfattyú nyögve omlott a földre. Következ ellenfele, egy kapkodó orkkölyök, szin-
te átbukott Ogrod el bbi áldozatán, annyira igyekezett a törpék közelébe férk zni.
Ahogy azonban egyensúlyát próbálta karjaival visszanyerni, védtelenül hagyta a fejét,
amelyet az ifjabb kürt vadász azonnal elválasztott a testét l. Fekete orkvér terítette
be Ogrodot, aki vakon vágott oda egy Gromot támadó farkasfattyúra, majd a mozdulat
visszatér ívén hárította egy másik támadójának csapását. Nem habozott; pajzséllel
ellenfele térdére ütött, arra számítva, hogy az elvágódik. Az végül nem esett hanyatt,
de a fájdalom okozta el ny elég volt Ogrodnak ahhoz, hogy elmetssze a torkát.
A küzdelemmel töltött néhány pillanat alatt elsodródott Gromtól. A tíznagy kiáltással
figyelmeztette az ifjút, amikor azonban az a tiszt felé fordult, már kaphatta is el a fejét,
mert a kettejük között támadt résbe egy újabb farkasfattyú küzdötte be magát. Grom a
hátán sebezte meg az Ogrodot támadó orkot, mire az megpördült, azonban a fiatalabb
kürt vadász végzetes vágást mért ellenfelükre.
– A sziklatömbhöz! El kell torlaszolnunk az orkok útját! – kiabálta ismét Grom.
Ogrod egy pillantást vetett a még mindig tomboló csata szívére. Most sem t nt re-
ménytelibbnek az ütközet, pedig már sok ork hevert élettelenül mindenfelé, azonban
ott feküdt köztük három borzasztóan összeszabdalt kürt vadász teteme is, az egyikük
Dord apóé. Úgy t nt, a járat talaján lév hasadék ontotta magából az farkasfattyakat,
és amikor a következ pillanatban egy sámán is kezdett felemelkedni onnan, Ogrodon
eluralkodott a legy zöttség érzése. Öntudatlanul kiáltott fel.
– Merre?
A tíznagy elértette a kérdést, holott az nem neki szólt.
– A sziklatömbhöz!
A válasz azonban, amire az ifjú várt, csak ezután érkezett meg. A küzdelem rült
hangzavarában is élesen csendült elméjében a hang.
A mélybe! A farkasfattyakon át.
***
***
Ogrod Dhúm egyre mélyebbre szállt az ismeretlen járatban, és közben mind mesz-
szebb jutott lélekben is. Tisztázta magával a célját, tudta, hogy nagy harcos akar len-
ni, de ahhoz el ször túl kell élnie ezt az utat. Megbékült az t mindenhová elkísér
hanggal is, akir l majdnem biztosan tudta, hogy a homálytestvér. A törpelélek azon
része, amely kiszakít a közösségb l, de amely segít túlélni a veszélyt is egyben. Vég-
tére is kellett valaki, akihez beszélhetett, és jólesett, hogy szóltak hozzá. Ezel tt so-
sem maradt egyedül hosszabb ideig, nehezen birkózott meg az ismeretlen magány-
nyal.
Mindezek ellenére még nem döntötte el, hogy hányadán áll a homálytestvérrel, hi-
szen az segített neki, viszont ha nincs, akkor valószín leg most már otthon lenne a
többiekkel együtt. Hacsak el nem esett mindegyik a farkasfattyak elleni összecsapás-
ban. Ebben az esetben jó, hogy a homálytestvér közbeavatkozott, gondolta Ogrod, el-
végre még él, még reménykedhet a megmenekülésben. Azonban, sz tte tovább
gondolatait, ha valóban elestek a társai, nem hibázott-e, amikor magukra hagyta ket?
Kadalra bízta az ítéletet. Arra viszont már rájött, hogy óvatosan kell kezelnie a ho-
málytestvér javaslatait. A másik azt akarta, hagyja kiszenvedni azt az orkot, ami végül
is rossz döntésnek bizonyult volna.
Miután Ogrod szíven döfte a teremtményt, átkutatta a tetemét, és rálelt néhány,
törpékt l zsákmányolt tárgyra. Az ifjú sejtette, hogy a sámán ezeket mágikus fókusz-
ként, esetleg talizmánként viselhette magán. A legérdekesebbnek egy törött sisak-
maszkot talált, amelynek az alsó része hiányzott, a szemek és az orr vonala azonban
apja vonásaira emlékeztette a fiatal törpét. Ulrin Dhúm h s volt, kiérdemelte, hogy
arcképét más harcosok is viseljék. Mégis, mióta az apjának nyoma veszett, és azok a
rosszindulatú híresztelések szárnyra kaptak, sokan felhagytak az Ulrint ábrázoló
maszkok viselésével. Ogrod úgy becsülte, egy régi darabot tart a kezében, az apja
fénykorából valót. Erre utaltak a mithrillb l formázott arc szemnyílásaiban a smaragd-
lencsék is, mivel a hétköznapi maszkokon a szemnyílások üresek.
Eszébe jutott az apja, ahogy arról mesél neki, hogy mikor a kürt vadászok a holtak
szellemei ellen küzdenek, elméjük épségét a mágikus smaragdlencsék viselésével
védelmezik, így a lidércek nem képesek a törpék koponyájába beférk zni. Azonban
soha nem látott egyetlen ilyen lencsével díszített maszkot sem. Az apját hiába kérte
rá, hogy mutassa meg neki, minden magyarázat nélkül elutasította Ogrod kérését.
Az ifjú kíváncsian illesztette maga elé a csorba darabot, de csalódottan állapította
meg, hogy valószín leg a maszk elvesztette mágikus erejének nagy részét. Habár
némileg elmosódott kontúrokkal, a lencsék képessé tették visel jüket a teljes sötétben
való látásra, túlvilági jelenéseknek viszont a nyomát sem látta.
Ogrod mégis végigsimított a törött fémen, miközben imát mormolt apja szellemé-
hez, bárhol is legyen az. Úgy hitte, valamilyen rejtélyes módon Ulrin szeret gondos-
kodásának köszönheti, hogy nem kell majd a csillagmécsessel bíbel dnie az el tte ál-
ló nehézségek során. Némi ügyetlen próbálkozás után sikerült felcsatolnia az idegen
maszkot a saját sisakjára, és megújult reményekkel készül dött.
Miel tt felkerekedhetett volna, döntenie kellett, hogy merre induljon el. A járat lej-
tett, és visszafelé, a felszín felé szabad volt az út, azonban az el re, a mélybe vezet
ösvényt omlás zárta el. Ogrod mégis az utóbbi irányt választotta. Jóllehet a homály-
testvér azt sugallta neki, válassza a könnyebb lehet séget, és térjen vissza felfelé, a
törpe ezt elvetette, azt gondolva, hogy az összecsapásban a homálytestvér éppen az
ellenkez jét javasolta neki.
Hosszú órákig tartott, mire megtisztította a vágatot maga el tt. Az ifjú remélte, hogy
ha megtalálja a torlaszon a megfelel pontot és képes azt kilazítani, akkor a nagyobb
szikladarabok lejjebb gördülnek lejt s talajon és nyílik akkora rés, amin átfér majd.
Kezének sok olyan titkot elárultak a sziklák, amelyet más fajok egyedeinek nem tettek
volna meg. Tapintással kiolvasta a kövekb l azok fajtáját, szerkezetét és s ségét.
Nagyobb tömbökben teleteket, áramlatokat is megérzett volna, most azonban a tor-
lasz elmozdításával kellett megbirkóznia. Végül rálelt arra a kisebb szikladarabra,
amelynek eltávolításával a nagyobbakat is tovagördülésre késztethette.
Úgy becsülte, három napja haladhatott lefelé a tárnában szinte megállás nélkül.
Néhol olyan meredek volt a vágat, hogy csak a kürt vadász-felszereléshez tartozó
er s, de könny és vékony mászókötelet használva tudott továbbereszkedni.
Olyankor különleges csomók alkalmazásával oldotta meg, hogy ne kelljen a kötelet
hátrahagynia. Az els nap után, amikor is elfogyasztotta a zsákjában lév maradék
élelmét és vizét, keveset evett és még kevesebbet ivott. Ha szerencséje volt, a mezte-
len csigák és csótányok keser ízét a falakon itt-ott lecsapódó párával vagy a csepp-
kövekr l csepeg , meszes vízzel öblítethette le. A harmadik nap azonban nem bírta
tovább, túlzottan legyengült ahhoz, hogy folytassa.
Leheveredett a kövekre és mély álomba merült. Álmában látta magát ott feküdni a
járatban. Megtört testtel, vért l, sártól mocskosan, összekuporodva szunnyadt sziklák
hideg vánkosán.
***
– Homály testvér!
A halálosan fáradt ifjú nem ébredt azonnal a szóra. – Homály testvér!
A törpe résnyire nyitotta szemét, és felemelte fejét a kemény k párnáról.
– Mit akarsz? Hagyj aludnom! A felette álló alak nem tágított. – Homálytestvér, be-
szélnünk kell, itt az alkalom.
– Nem ismerlek.
– Nézz meg jobban, hasonlítasz rám. – Ogrod?
– Igen, homály testvér.
A törpe újra lehunyta a szemét és visszafeküdt. – Azt hittem, én vagyok Ogrod
Dhúm. A másik leült mellé a földre. – Tévedtél.
Ogrodot ásított egyet, majd ráér sen felült.
– Szóval akkor én nem is létezem.
– Nem jöttél rá, hogy minden, ami Ogroddá tesz, az bennem van? A vágyaid, az
álmaid, még az önzésed és a forrófej séged is, minden, ami megkülönböztet a többi
törpét l, az én vagyok.
– Én pedig a te homály testvéred, ugye?
– Azért tartasz itt, mert te akartál irányítani. Tudom, hogyan juthatnék el a célig, de
te folyton közbeavatkozol. Most magadra vess: félúton jársz a megholtak birodalma
felé, talán örökre ott is ragadsz.
A törpe keser mosolyra húzta a száját.
– A halottakat ott hagytam hátra – bökött ujjával felfelé. – Ugyanazon az ösvényen
nem térhetek vissza, ott csak az elmúlás várna megint. Nem azért tartok lefelé, hogy
meghaljak. A túlélést keresem a mélyben.
– De vajon tudod-e, valójában mire fogsz lelni ott lent? – Gondolom, valami átjáró-
ra, tán mágikus kapura, mely visszavezet Tarinba.
– Hazudsz – szegezte a jelenés mutatóujját Ogrodnak.
– Mi másban bízhatnék?
– Ugye tudod, hogy mi van a mélyben? – A mélység rz i.
– És mi van még ott, homálytestvér?
Az igazi Ogrod, akit a bizonytalan eredet alak homálytestvérnek szólított, fáradt
volt a tiltakozáshoz, belement hát a játékba.
– Tyrrano szolgák, Ogrod.
– De te nem félsz t lük. – Nem.
– Azt sem tudod, miféle fajzatok azok. A törpe nem tudta, mit felelhetne. A mellette
ül alak folytatta.
– És védenéd is t lük Tarint, ugye, homálytestvér?
Legalább annyiban biztos volt, hogy még egyszer igenl válasz, önmaga egyen-
rangúként való beállítása is tiszteletlenség lenne a mélység rz ivel szemben, így hát
hallgatott.
– Mint mélység rz je, igaz-e, homály testvér?
– Nem vagyok rá méltó, Ogrod.
A mellette ül jelenésnek megváltozott a hangja, szavai ismer sen csengtek.
– Földön, t zön, vízen és éteren keresztül vezet az út. Vigyázz, Ogrod, el ne tévedj!
Áldásom kísér, fiam!
A homálytestvérnek nyoma sem volt. A múlt homályából az apját hallotta szólni. Hi-
tetlenkedve kapta fel a fejét. Hátrah költ, amikor meglátta atyja alakját magasodni a
feje fölött.
***
***
Karr-Khazad kapui
***
A tudó csöndben figyelte fekete leplei alól. Még a herceg mozdulatai is gyorsnak,
kapkodónak t ntek, akár az összes többi fentié, s ha egyel re nem is hozakodott el
bagg eszméivel, a törpe vénség pontosan tudta, mivel is próbálkozna ez a hebehur-
gya alak, ha egyszer összeszedné a bátorságát, hogy semmitmondó udvariaskodáson
és ostoba, egyszer kérdéseken kívül mással is el hozakodjon. Pontosan ismerte a
mondandóját, s nem csupán azért, mert Tarin fels rétegeiben él megbízottai körül-
tekint pontossággal újra és újra lejegyezték azokat havi rendszerességgel érkez je-
lentéseikben, de azért is, mert a fentiek teóriái nagyjából egy kaptafára készültek, és
szinte semmi újdonságot nem tartalmaztak évszázadok óta, nem érték el az ublam
unirrig mélységét.
A herceg ugyanakkor fontos szerepl je volt a fenti életnek – s lévén a király test-
véröccse, komoly szava volt a végs döntések meghozatalánál is. Tulajdonképpen
ezért volt itt most is – még ha maga nem is gondolta volna, hogy a mélyvég tudóinak
rejtett akaratát kell sejtenie saját elhatározása mögött. Eszébe nem jutott, hogy azok
rendezték úgy az ügyeit, hogy végül személyesen ereszkedjen Tarin feneketlen kürt -
inek legmélyére.
A lentiek megítélése szerint csupán a király és a vörös lobogó b vkörében élt, a
felszín és az ostoba embernépek vonzásában, s seinek legdics bb tettei között em-
legette, hogy vérszövetséget kötöttek a hamari emberekkel. Olyat, amir l k úgy gon-
dolták, egyként vonatkozik minden törpére, s más feladatuk sem lehet, mint megfelelni
ennek az egyezménynek. Rosszul értelmezett tisztességr l és kötelességr l beszél-
tek, mely szerintük mindenki másra is kötelez érvénnyel él, mivel az emberekt l kap-
ták a vész idején az új hazát, Tarint, minden hegy mélyével és barlangjával együtt.
Ugyan miként is rendelkezhettek az embernépek bármir l is, ami a kútjaiknál mé-
lyebben mart a föld, a sziklák szívébe? Mit tudhattak egyáltalán arról, mi minden van
odalent, s miféle jogon gondolhatták egyáltalán, hogy dönthetnek azokról? Ez is csak
a hirtelenked ostobaságukról szólt, semmi másról. Migdag Odar, a mélyvég egyik
legvénebb teremtménye azonban pontosan tudta, mi minden húzódik az emberek kút-
jai alatt, s t azoknál sokkal mélyebben. Mi több, azt is tudta, hogy az itt lakóknak más
dolga is van, mint a földfelszín esetleges történései miatt szakálltépve kapkodni, má-
sok hadjárataira készül dni, vagy vörös lobogók vonzásában kirajzani a nap, a holdak
vagy a csillagok fényére. Gonosz káprázat az, semmi több.
Az igazi veszedelem mindig is itt a mélyben húzódott. Migdag Odar nem gondolta,
hogy a herceg mit sem tud az idelent folyó küzdelemr l; minden bizonnyal a legtöbb
hadijelentés eljutott hozzá, s feltehet en ismerte a legfontosabb ütközetekr l sz tt év-
százados dalokat is. Nem gondolta, hogy a herceg vak lenne, vagy akár ostoba.
Csak abban volt biztos, hogy a király testvéröccse nem tudja, valójában milyen is
az a háború, melyet Tarin a mélyvégen vív, hogy fogalma sincs, miféle hatalma van
idelent a homálytestvérnek, hogy elképzelni sem tudja, mi az igazi veszedelem, ami
innen alulról fenyegeti minden törpe létét. Éppen ezért kellett idejönnie, hogy szemé-
lyesen is megtapasztalhassa, hogy lásson, hogy érezzen, miel tt bármiféle tanácsko-
záson az embernépek háborújának pártját fogná.
Márpedig küszöbön állt a királyi tanácskozás, a múrgah, talán nem is oly sokára.
Mélyvégnek pedig mindenki szavára szüksége lesz. Azokéra különösen, akik másokat
is megingathatnak elhatározásukban. Torof Gádábnak pedig talán még a bátyjára is
befolyása lehet. Migdag Odar sóhajtott és ismét a gránitasztal túlfelén üldögél her-
cegre pillantott sötét leplei alól.
***
A játszma már második napja tartott, és a herceg nem tudta eldönteni, hogy a tudó
csupán szórakozik-e vele, esetleg úgy gondolja, a k csata jó kikapcsolódás lesz majd
a mélyvég vendégének, vagy valódi összecsapást vívnak a kétarasznyi bazaltkatonák
a harcmez n, amelynek a tétje. .. bele sem mert gondolni, miféle tétje is lehet egy ef-
féle játéknak. Elcsücsörítette a száját, kissé hátrad lt ültében, s a vele szemben ku-
corgó alakra emelte a szemét.
A tudót mintha nem érhette volna a kristálymécs fénye, moccanatlan, egykedv en
ült a sötétség legszélén, akár valamely szikla. Fekete hímzéssel s , koromszín szö-
vetek takarták. Néha valóban k l faragottnak rémlett, megdermedt alaknak, aki egy
gonosz varázslat vagy átok miatt csupán elvétve mozdulhat. Néha azért ez a szobor is
megelevenedett, s ilyenkor el került a vastag, fekete leplek alól sápatag keze, hogy
odébb helyezzen egy türelmesen várakozó, faragott katonát. Torof Gádáb csakis a
jobbját látta megmozdulni. A csontos, ezüstgy kkel ékes ujjak látványa rossz érzé-
seket keltett benne, mintha a herceg éppen meglesné, kifigyelné a vénséges teremt-
ményt, aki csak azért mutatta testét a halovány fénynek, hogy vendége jobban érezze
magát. Lopva mégis minduntalan oda villant a tekintete, a szeme sarkából leste,
ahogy a sápadt, haloványkék körmök fogást keresnek a figurákon, s új mez be helye-
zik azokat a berakásos asztalon.
***
Migdag Ódar valóban vénséges volt, s ha a saját szemével nem is látta Bórogot, az
sök szigetét, kétségtelenül a törpenép legöregebb tagjai közé tartozott. Odafent azt
beszélték róla, hogy ismeri a k nyelvet, az óid k mágiával terhes szavait, s kimondani
is képes azokat, de nemhogy a szertartásos hílt, de a törpenép mindennapi nyelvét is
csak ritkán vette a szájára. Azt azonban aligha lehetett tagadni, hogy hallgatásának
valós ereje volt, s gyakorta többet elért vele akármi fecsegésnél.
Bul Ruurig, a K atya leghatalmasabb papja volt, bölcsnek és igazságosnak tartot-
ták Tarin-szerte, s még ha a róla szóló történetek legtöbbjének sok köze nem is volt a
valósághoz, abban egyik sem tévedett, hogy méltóságos és nagyhatalmú alaknak fes-
tette le a vén tudót. Odar rú – ha hivatalosan nem is parancsolt a lenti seregeknek –
tudta, hogy ha akarná, egyként sorakozna fel mögé mélyvég minden harcos klánja.
Természetesen bölcsebb volt annál, semhogy ilyesmi valaha is komoly formában fel-
ötlött volna benne. Tarint és a királyt szolgálta, de minden körülmények között ebben
a sorrendben.
Az utóbbi századokban lassan szembehelyezkedni lett kénytelen az ország uralko-
dójával, még ha ezt mindig is a legkomolyabb tisztelet megadása mellett tette. Anélkül
vált egy eszme vezet jévé, hogy valaha is jogot formált volna erre akár szóval, akár
tettekkel. A puszta jelenléte és néhanap elejtett szavai elegend ek voltak mindehhez,
s akadtak mások helyette, akik, ha kellett, ékes szavakkal ecsetelték mindazt, amit a
tudó képviselt.
k Tyrranóról és a mélység t zb l életre kelt teremtményeir l beszéltek, a homály-
testvér meger södésér l, s mindazon veszedelmekr l, melyek éppenséggel a föld alól
fenyegetik a törpenépet. Nem szerepeltek érveik között a földfelszín bizonytalan dip-
lomáciai zavarai, nem papoltak átkozott holdról, de még vörös vagy fekete lobogókról
sem, ám szóltak t zzel fényes csatákról, elveszett lelkekr l, lávától eldugult járatokról,
s olyan ellenfelekr l, melyek nem csupán a szövetségi követek és tanácsnokok eltúl-
zott érvelésében léteztek, de valóban öltek, pusztítottak. .. és er södtek.
Legutoljára odáig merészkedtek, hogy nyíltan felvetették a felszíni népekkel való
szakítás lehet ségét is. A karr-khazadi udvar rejtett csarnokaiban egyesek már arról
beszéltek, hogy a mélyvég tudói egyenesen azt szorgalmazzák, fel kell mondani bár-
miféle kötést, ami csak átkokat, rontást és z rzavart hozhat a csillagok fel l az or-
szágba. Éppen elegend a saját bajuk is, minek tetézzék azt a többi faj háborúságai-
val?
Mert a kinti világ szerintük csak vészt, ütközeteket és shúrokat jelentett, fölösleges
szenvedést és áldozatot. És minden rosszat, ami az utóbbi ezredévekben Tarin fenti
városaiban csak történt.
Azt suttogták, a mélyvég legszívesebben bezárná Tarin kapuit, hogy oda kívülr l
ezután semmi be ne szivároghassák. A Szövetség – bármit is mondtak err l a baggok
– messze volt, mindenesetre sokkal távolabb, mint akármelyik mélybe ereszked akna
az országban.
– Eldöntetlen. – Kopott, öreg susogás volt csak.
Amikor a tudó végül megszólalt, Torof Gádáb összerezzent a meglepetést l, de Bul
Ruurig vén szolgája megtette neki azt a szívességet, hogy úgy viselkedett, mint aki
nem látott semmit. Sápatag kezével végigsimított az egyik csatabárdos k katona el-
kopott sisakján.
– Egyel re – mondta még ezután, immáron sokkal er sebben, majd rövidet szusz-
szantott. Egy pillanatra úgy t nt, a herceg szakállának bogait bámulja. Gádáb felállt az
asztalka mell l, meghajolt a tudó felé, majd hogy megropogtassa csontjait, arrébb sé-
tált. – Nézd!
Vagy legalábbis Gádáb ezt vélte hallani, de utólag már korántsem volt annyira biz-
tos benne. A rú hangja inkább torokköszörüléshez hasonlított, rekedt krákogáshoz,
mely ugyan formázhatott szavakat is, ám a herceg nem ismert olyan varázsbeszédet,
amelynek ilyen hatása lehetett volna.
Felkavarodott a lég a forró kötetemben, s hirtelen er s világosság szüremlett ke-
resztül az öles falakon. Torof Gádáb hitetlenkedve fordult a vakító látvány felé, amely
elnyelte, magába olvasztotta a kristálymécs sugarait, s egy pillanatra magát a sötét
leplek alá rejtez tudót is megmutatta: sápadt jobbja lassan mozdult, akárha elsimíta-
na valamit maga el tt az útból, s amint moccant, úgy lett áttetsz vé a sziklafal a
hercegfi háta mögött.
Gádáb térde is megrogyott a döbbenetes látomástól – hirtelen kormos lánggal ég
zfolyam fölött találta magát, magasan a leveg ben, hogy önkéntelenül is hátra kellett
lépnie, ha nem akart a mélybe vesz sziklaperem legszélén egyensúlyozni. Hátrah -
költ, s – mint kés bb magának bevallani volt kénytelen – meg is könnyebbült egyszer-
re, hiszen amíg szájtátva meredt a mélybe, nem kellett megfordulnia, s a tudó sem
láthatta döbbent arcát. Eltartott egy darabig, amíg összeszedte magát. Csizmájától
egy tenyérnyire nyílt most látszólag a mély. Azután, mint aki hozzászokott már, hogy
ne csak a szemének higgyen, óvatosan kinyújtotta kezét és megtapintotta maga el tt
a falat. Ott volt. Varázslat, semmi más.
Odalent fortyogva rángott a magma, sárga és vörös szikrákkal kapott a magasba,
hogy azután ismét összerogyjon, s visszazuhanjon a kavargó t zbe. Torof Gádáb so-
káig figyelte csendben. Amikor végül megszólalt, a hangja akkor sem volt er sebb a
suttogásnál.
– Hát így néz ki a K folyó – mondta mintegy csak magának. – Soha nem tudtam
igazán elképzelni.
– Nehéz is – hagyta rá a tudó. Közvetlenül a karr-khazadi törpe mögött állt. – S
még nem láttál mindent.
Pedig a király testvéröccse már most is úgy érezte, sokkal több mindenr l szerzett
tapasztalatot az utóbbi id kben, mint amire valaha is számított, mid n a mélyvégre in-
dult. A hegy mélyében húzódó tárnák, templomok és járatok voltak a kezdet, s nem
sokat váratott magára a folytatás sem. Migdag Odar a herceg vállára helyezte a kezét
és azt mondta:
– Nem véletlenül kérettelek ide most, király testvére, felszíni Gádáb.
A karr-khazadi egy pillanatra megmerevedett, s hitetlenkedve fordult a tudó felé.
Szívesen mondta volna, hogy t nem kérette senki, saját akaratából és elszánásából
érkezett, de akkor és ott mindez nevetségesnek t nt, így inkább csak megköszörülte
torkát. Immár lehetségesnek tartotta, hogy a vénséges teremtmény akarata rejlik min-
den mögött, s egyáltalán nem t nt elképzelhetetlennek, hogy odafönt mindannyian – a
atya papjai, a szótlan test rök vagy akár Torof Daggar, a trónörökös, a mélylakók
nagy hangú képvisel je a tanácsban – mind-mind a tudó szavának engedelmesked-
nek.
– Látnod kell valamit, herceg. – Ezt egy másik törpe mondta, nem Migdag Odar, s a
herceg megfordult a váratlan hangra.
– Kövess! – mondta az alak, aki eddig valamimód az árnyékok között, vagy talán
magában a sziklában rejtezett, s csak most mutatta meg magát, amikor Migdag jelt
adott rá. Egy másik rú volt az, szürke, ezüstarcú és sápatag – a nevére Gádáb hirte-
len nem emlékezett. Migdag Odarral ellentétben nem burkolózott nehéz, fekete lep-
lekbe, maga a sötétség ölelte körül, halovány h képekb l sz tt köpönyeg a földmély
kísértetfényei között. Ezen kívül – legalábbis Gádáb azt gondolta – semmi mást nem
viselt, testét csupán az árnyékokból sz tt lepel, néhány festett folt, és az arca elé
eresztett ezüstmaszk takarta. Mindazonáltal nem t nt zavartnak vagy megillet döttnek
mezítelensége miatt. Megfordult, úgy mutatta az utat a hercegnek. Álarcán szemrések
nélküli, vak törpe s, varkocsba font sz haja a bokájáig ért.
Torof Gádáb a vénséges tudóra pillantott, hogy mitév is legyen, de Migdag nem
szólt semmit, csupán intett, hogy kövesse a fénytelen járatba a másikat.
Emberi szemnek áthatolhatatlan lett volna az a sötétség, azonban törpék számára
mécsfényként világító fémlapok és faragások váltakoztak a járat falain. Más kövekb l
mart berakások, holdezüstb l és óaranyból kalapált ívek, hangot, h t és illatokat veze-
kovácsmunkák és k vájatok, fekete léghuzatok és irányokat, mélységeket jelz me-
leg fuvallatok.
Azután lassan mind elfogytak ezek is, csupán a sima falak maradtak, az egyre csak
lejjebb ereszked sziklagrádicsok és a melegben izzadni tetsz , alacsony mennyezet.
Azután az sem. A fekete árnyékokba burkolózó, ezüstarcú tudó megállt. Köralakú te-
rembe jutottak, ahonnan nem vezetett tovább út.
– Századévekkel ezel tt építettük ezt a kürt t – mondta az ezüstarcú törpe. Hideg,
halk hangon beszélt, Gádáb önkéntelenül is közelebb lépett, hogy jobban értse. –
Mert már akkor pontosan tudni lehetett, az ég mely pontjára mutasson.
– Az égre? – kérdezte Gádáb herceg, és a meleg ellenére megborzongott, olyan
furcsa volt ezt a szót hallani a földmélyi lény szájából. Kísérteties és fenyeget .
– Igen, az égre – bólintott az ezüstmaszkos alak, és felpillantott. A kürt torkába
fordított, szemrés nélküli álarc felfedte sápadt nyakát. sz varkocsa immár a padlót
seperte. Gádáb is követte a mozdulatát. – A kristályszférák egy pontját mutatja. Min-
dig ugyanazt.
– Mi van ott? – kérdezte Gádáb, és megpróbált valamit kivenni a sötétségb l. A tu-
dó mellette felszusszant, s hirtelen apró, fényes pontok jelentek meg odafent a fekete-
ségben.
– Csillagok – mondta a törpe halkan. – Gonosz csillagok. Ez egy hatalmas égbelá-
tó, herceg. Kristálylencsékkel és az sök tudásával alkottuk meg.
– Tényleg – sóhajtott a király testvéröccse, miután hátrébb vetette a fejét, hogy job-
ban lásson. – Már látom én is.
Odafent – látszatra mégis szinte csak karnyújtásnyira – szikrázó fények villantak,
az égi kárpit egy darabja, gyémántszilánkokkal hímes fekete bársony.
– Gonoszak lennének? Én soha nem tudtam úgy rájuk gondolni… – mondta a her-
ceg. – Olyan… – kereste a szavakat – szépek… és azt hallottam, megmondják a jö-
vend t is.
– Megmondják – szólt halkan az ezüstmaszkos tudó. Már nem fölfelé bámult. A
herceget nézte. – Halálról beszélnek és pusztulásról. A fekete holdról.
– Arról? – fordult felé Gádáb. – Azt hittem, az csak legenda.
– Nos nem, nem legenda, herceg – felelt a tudó. Mintha mulatott volna. – Most is
láthatod. Ez a kürt pontosan t mutatja – egyel re a kristályszférákon túl.
– Hogyan? – pillantott ismét fölfelé a karr-khazadi.
– Pontosabban azt láthatod, ahol kitakarja a többi csillagot. Ahol megöli a fényt,
mert elébük kerül. Ahol már most gyilkol.
A herceg hiába meresztette a szemét.
– Nem látom – mondta.
– Még nem túl nagy. Még nem elég er s. De hamarosan itt lesz. Az a hold a jöv .
Mindenkié.
A herceg sóhajtott, és ismét az ezüstmaszkot próbálta fürkészni.
– A jöv ?
– Igen. Amikor megérkezik, a tengerek kilépnek majd a medrükb l, a felh k és sze-
lek elszakítják égi istrángjaikat, és a lelkek megdermednek. Minden teremtett lény sír-
va fakad majd. Ki örömében, ki a rettegést l. Csak a démonok fognak nevetni.
Gádáb hosszan hallgatott.
– Én nem értek ezekhez a dolgokhoz, de azt hallottam, a planéták folyamatos
mozgásban vannak. Akkor hogyan lehet századévekre el re megtervezni egy efféle
kürt t, amikor az mindig az égboltozat egyetlen pontját mutatja csak? Ez a hold nem
mozog?
– Mozog az, herceg – felelte a tudó. – Csupán a pályája más, mint az összes többi
csillagé vagy holdé odafent. Ez a dolog közeledik. Ezért lehetséges egyetlen kürt vel
mindig megmutatni. Id vel majd nagyobb lesz. Id vel már a kisebb égbelátókon is
megmutatható lesz. Id vel megöl mindent.
A herceg hallgatott. A kürt t fürkészte maga fölött. A jövend t. Megborzongott.
– Már most lehet látni – susogta a tudó. – Hamarost megérkezik és megváltoztat
mindent. Ezért kell bezárni Tarint – hogy elvágjuk magunkat mindent l, amit ez a hold
hoz majd. Hogy ne engedjük be hazánkba a shírt.
– A külvilág nem csupán ez a hold – próbálkozott a herceg. – Vagy amit hozni
fog…
– Bárhogy is – mondta a tudó –, Tarinnak be kell zárnia a kapuit. Id vel be kell
rogyasztani ezt a kürt t is. Hogy ne ronthasson a helyzeten. Hogy semmi be ne jö-
hessen odafentr l…
Torof Gádáb hirtelen nem tudott mit válaszolni. A vénséges Migdag Odar szavai
visszhangoztak egyre a fejében:
Nem véletlenül kérettelek ide most, király testvére, felszíni Gádáb.
Szívesen mondott volna bármit az ezüstmaszkos törpének, de nem bírt a szemrés
nélküli maszkjára pillantani. Inkább a csillaghímes eget nézte maga fölött a sziklakür-
l formált égbelátó kristályain át, és beharapta a száját.
***
Hosszú id óta most el ször nem esett. Felh cafatokkal homályos éjszaka volt, az
öreg mégis felállította az égbelátó háromlábat, nem messze a szekértábortól, egy ki-
sebb, es vízt l csillogó tisztáson. A karr-khazadi út mellett álltak meg éjszakára, ott,
ahol a fejszés Tooma szobra mellett kettéválik a pazarul összecsiszolt kövekb l rakott
alkotás. Mindkét ága Gianag felé futott ezután, csupán két különböz völgybe eresz-
kedtek alá a tölcsérforma fennsíkról.
Gianagba, ahol immár semmi nem várta volna a törpéket, ha valamiért meggondol-
nák magukat, s mégsem ereszkednének alá Tarin hívó szavára a hegymély járataiba.
Az út mentén táborozók a hartingi felszíni kolónia utolsó lakói voltak, utánuk csak
szótlan emberek maradtak a hegyi bányász városkában. Csapatukat Farran Tábri ve-
zette, a Farran kovácsklán legid sebb törpéje, a ghúr, a mester, az öreg. Unokáinak
csak papuska, Tóbnak – aki most az es vizes mez n lábalt át az égbelátóval bíbel
öreghez – apa. A ghúrnak. ki kell használni a kínálkozó lehet séget: két nap múlva
már Gromthi Karr-Khazadban fognak éjszakázni, úgy lehet, sokáig nem vizslathatja
újdonat éjjeli szerelmeit, a csillagokat.
A vándorok a tarini hazatér k utolsó csapataihoz tartoztak, k alkották a hartingi
kolónia maradékát. k zárták be az utolsó ajtókat a törpék gianagi lakásain, ellen riz-
ték mindazt, amit még fontosnak találtak. Elfeledett házikedvenceket, tüzeket, nyitva
maradt ablakokat, régi barátokat.
Farran Tóbnak most is rájuk gondolt, míg apja távcs be pillogó alakjához közelített
a mez n. A régi barátokra.
k, a legutolsó hartingi dabbibok intettek végül búcsút az embereknek. Azok, ha
furcsállották is valaha a döntést, tudomásul vették, hiszen a „kisnép fiai” azt immáron
évekkel ezel tt meghozták, így régóta senki nem ágált vagy érvelt ellene. A
törpeklánok elhagyják Hartingot és kész. Az okokról nem sokat beszéltek még a régi
barátoknak sem. k pedig épp elegend ideig éltek addigra már együtt a tariniakkal,
hogy tudják: semmi nem verheti ki makacs ötleteiket a fejükb l, ha azok egyszer már
bevették oda magukat.
Így csupán csendben álltak az utca kétfélén néhány héttel ezel tt, míg a megrakott,
zömök szekerek lassan kitámolyogtak a kövezett úton északnak, a tarini hegyek felé.
Kovácsklánok mesterei, céhlegények és a városi vezet k álltak ott a hajnali ködben
a városkapunál, morcosan és szótlanul. Kulemani papkovácsok, bányászok, kereske-
k és ércmolnárok, asszonyok és gyerekek. Kend be, batyuba bugyolált búcsúke-
nyerekkel jöttek, szótlanul vagy csendes szavakkal adták fel a lassan poroszkáló ko-
csikra. Farran Tábri a legid sebb céhmesterrel és a bányagróffal ölelkezett össze bú-
csúzásként mind jük helyett.
Ez volt a zömök szekerek harmadik útja Hartingból Karr-Khazadba. Az utolsó.
Farran Tób jól emlékezett még az els alkalomra, amikor a szakállas kocsisok el ször
bukkantak fel a hartingi utcákon.
A járm vek igazán nagyok voltak, némelyik a másfél embernyi magasságot is b -
ven meghaladta. Szürke, er s dwoon lovakat fogtak elébük, némelyik fogatolásába
négyet is, ha különösen nagy teherrel kellett megküzdeniük. A Vittadora
postakocsiszolgálat járm veinek mintájára készítették ket, ezt még a hartingi törpék
is felismerték, jóllehet az erigow-i központból csak negyedévente érkezett sárga-
fekete csíkolású kocsi a félrees bányavárosba. A kocsikaravánt vezet törpe – egy
zömök, fród törzsbéli férfi – hangos kurjantással szállt le a bakról. Fejsze Barsnak ne-
vezték és volt az els , aki valóban ijeszt hírekkel érkezett.
Jóllehet akkor már régóta tudták, hogy Tarin visszavárja a gyermekeit, s azt is el-
döntötték, hogy a Sinog Kul-i és genningeni telepekhez hasonlóan Harting klánjai is
egységesen hazatérnek a sziklák ölére, igazi veszélyr l még szó sem volt. Döntésüket
Tarin, a király és a dabbib törzs iránti tisztelet és h ség követelte, a közelg földindu-
lásról akkor sejtettek meg el ször valamit, amikor Fejsze Bars beszélni kezdett aznap
este a legnagyobb hartingi fogadó alsó termében. Sosem hallott hírek voltak – ha
Gianag mindig is távol esett az események f sodrától, Harting, ha lehet, még ennél is
messzebb.
A furcsa kacsokba és ívekbe font hajú-szakállú, racklatetoválásos fród igazán kiél-
vezte, hogy a középpontba került, s egész este járt a szája, csupán akkor tartott szü-
netet, amikor a gyenge mézsörb l újabb kortyokat küldött a többi után feneketlennek
gyomrába. Méltatta kocsikaravánja erejét, s elmondta, hogy bels acéllemezek-
kel készítették erigow-i és törpemesterek, s miként a postaszolgálat járm veit, ezt is
zt l, bájtól, mágiától óvó pecsétek és pentagrammák ékítik – valahol a súlyos alkot-
mányok kett s fala között. A törpebankokkal kezdte, bizonyos szerz désekr l és tar-
tozásokról beszélt, melyek fejében az erigowiak a törpenépnek számos ehhez hason-
ló alkalmatosságot készítettek, illetve engedtek át. Elmondta a szájtáti sokaságnak,
hogy már évek óta mást sem csinál, mint népe tagjait szállítja Észak minden sarkából
Tarin irányába, els sorban azokat, akik nagyobb távolságra laknak a földmélyi ország-
tól. Tiadlaniakat, és azokat, akik a Quironeia túlfelén rekedtek.
No persze nem mindet – mosolygott, mid n mondandójának ehhez a részéhez ért.
Akadtak éppen elegen, akik semmi szóra nem fordultak vissza Tarin felé – f leg az
ifini és egyéb aszisz vidékeken él k –, akik komolyabban tengelyt akasztottak annak
idején a királysággal és szám zetésbe kerültek, k maguk jöttek el, vagy egyszer en
sokkal több mindent veszítettek volna a visszatéréssel. Tarinban nem várta volna ket
senki és semmi.
A hartingi törpéknek nem akadtak efféle gondjaik – maguktól érkeztek a felszínre
annak idején, az emberek és törpék közötti szívességek és kötelességek rendszeré-
nek, a hrógsdirnak engedelmeskedve, szinte mind jüknek éltek rokonai, ismer sei a
földmélyi országban: vékonyabb, vastagabb ágak a szövevényes törpe családfákon –
Tób évekkel ezel tt egy esküv alkalmával maga is járt Karr-Khazadban.
Fejsze Bars azonban beszélt másról is: megváltozott világról, magukból kifordult
dolgokról, közelg sötétr l és baljós jelekr l. T le hallották el ször, hogy a shúrok fe-
kete zászlaja eljött Reagból, s felbolydult az amúgy is zaklatott világ. Tiadlan keleti ré-
sze ez okból kifejezetten veszedelmessé vált, olyannyira, hogy a határ rvidéken moz-
gósítást is elrendeltek. Másnap mutatott jó néhány „orghharapást” is a kocsikon. Vas-
sal mart sebek voltak azok, t z és acél nyomai.
Fejsze Bars beszélt nekik arról is, hogy el került egy másik fekete lobogó, mit el-
addig holtnak gondoltak, hogy az embernépek démonistenn je, Orwella ragadta ma-
gához, s egy h szolgája kezébe adta. Azután hozzátette, hogy ilyesmit ugyan nem
látott, s meglehet, nem más az egész, mint rémhír és toroni hazudozás, hogy össze-
kavarja az amúgy is zaklatott népeket.
Túlságosan sok mindent összekavarni akkor már nem nagyon lehetett. Addigra a
hartingi élet mindenestül és végérvényesen megváltozott, hiszen a törpék királyának
követei évekkel korábban már ott jártak, s feltették a maguk kérdéseit a helyi klánok-
nak. k pedig igennel válaszoltak.
Ezért táboroztak most a karr-khazadi út mentén, két éjszakára a város felszíni ka-
putorkától. Tób a vacsorához akarta visszahívni az apját, azért kelt át a vízharmatos
füvön. Az öreg minden fényt l a lehet legmesszebb állította fel az égbelátó háromlá-
bát, hogy még a szekértábor fáklyái és csendes tábortüzei se zavarhassák.
A rozsdás holdfényben apró kis batyunak látszott, ahogy távcsövéhez gunnyadva,
moccanatlan vizslatta a lencsén túli világot: a Pörölyt, a Gályát és körbe mind a többi
csillagot.
Tób megállt egy pillanatra. Ne zavarja idejekorán.
Farran Tábri századokkal ezel tt Tarinból érkezett Hartingba, kovácsklánja az el-
k között volt, akik letelepedtek a magas fenyvesekkel ékes bányászvárosban. Most
hazafelé tartott hát – fia megítélése szerint lelkesen és telve várakozással – néhanap
mégis csüggedtnek t nt, vagy legalábbis fáradtnak. Nagyon fáradtnak.
Négy fia kísérte végül a hazaúton – kiválónál kiválóbb kovács mindahány – és négy
menye, akik felesége halála után szépen lassan ismét asszonyi vidámsággal töltötték
meg az öreg napjait: zsivajjal, pereléssel és cseng kacagással. Unokákkal. Most itt
ült mind, néhány száz lépéssel távolabb a füstkígyós tüzek körül.
S rajtuk kívül még vagy hatvanan – a sagadd velük együtt hátramaradt tagjai.
Tób úgy gondolta, nem zavarja meg apját, amíg az a csillagok titkait lesi – ki tudja,
kés bb mennyi ideje lesz rá. Majd megszólítja, ha magától felegyenesedik. Megfordult
hát, és a szekérvárat vette újfent szemügyre, léptei sötét nyomát a vízharmatos f ben.
Mint egy kisebb falu, úgy kucorogtak a zömök szekerek Tooma szobra körül. Mind-
egyik, akár egy házikó, sz k, zsalugáteres, vasalt ablakokkal, miket most a friss, éjjeli
harmattal hintett mez kre nyitottak. Egyik-másik oldalából vízforraló bronzsárkányok
kéményei meredtek az égre, mások tetején sz k szem l réssel a kahrei nyílvet k
tornyocskái.
A vaskos kerekek küll i közül átszüremlettek a tábortüzek, vörössel festették meg a
nevetgél árnyakat maguk körül, szikrákkal szórták tele a fekete éjszakát. Fejsze Bars
hahotája messze harsogott. A tábor fölött roppant erd állt rt a hegyoldalban, sötét
ágai között folytonos susogást keltett a szél, akárha énekelnének. Kétszáz öl magas-
ságig kitakarták a szurokszín eget.
A lovakat nem látta, azokat a dwoon lovászok távolabbra, több csoportba csapták
ki éjszakára, hogy kiszagolják, ha shúrók közelítenek.
– Tób, te vagy az? Gyere csak ide!
A férfi megfordult. Apja már újfent a felh rongyos eget fürkészte, de ezúttal fel-
egyenesedve, szabad szemmel, csak a karjával intett, hogy menjen közelebb.
– Ott van. Most sokáig nem jön felh , nézz bele, mert nem mindig mutatja meg
magát!
– Mi van ott? – kérdezte Tób, miközben közelebb lépett, de valójában már tudta a
választ. Hiszen mi más is lehetne?
– A fekete hold. Most a Miramar halad át mögötte, meg a Szikrák. Pompásan látni.
– Már akinek van szeme hozzá – mondta a fia, de azért engedelmesen a lencsék-
hez guggolt. – Többször mutattad, de még sohasem tudtam, mit is nézzek.
Csillagabroszok rémlettek fel el tte, sárga cseppekkel szórt, fekete pergamenek, és
apja, ahogy mosolyogva magyaráz, de soha nem tudta ugyanazt látni fent az ég
selymén, mint a b rökre rajzolt ábrákban és vonalakban.
– Most látni fogod – paskolta meg vállát az öreg. – Ott, azzal a gy vel a szemed-
hez tudod igazítani. De az irányzékot ne babráld!
Farrah Tób belehunyorított a kristálylencsébe.
A szokásos. Fekete r és néhány fénycsepp. Fekete mély.
Azután… Ezúttal meglátta.
Jégujjakkal kúszott fel hátán a hideg.
Igazából nem látta, de tudta, hogy ott van, seszín kút a koromszín kárpiton, érez-
te, ahogy ránéz odafentr l, és egy pillanatra szinte megbénult. Aztán, hogy végleg
kétsége se maradjon, óvatosan felszikrázott egy apró kis égi láng a végtelen kút pe-
remén, akárha valamely átkozott köpönyeg alól szabadulna. Lassan araszolt egyre tá-
volabb a láthatatlan fekete folttól, s ahogy er re kapott, úgy világlott egyre fényeseb-
ben.
– Nna, eleresztette a Miramart – dünnyögte az apja valahol a messzeségben. Tób
nem volt tudatában, hogy remeg a térde. Jégmarok verte bilincsbe lábát, lélegzete el-
akadt, s megdelejezve bámult az égbelátóba.
Hirtelen tudatára ébredt, hogy tüdeje leveg t követel, lehunyta a szemét, és fölhör-
dült, akár a fuldoklók. Tagjaiból kiszaladt az er , és lehuppant a vizes f be.
– Rá… rám nézett… – susogta.
– Olykor valóban azt hihetnénk. – Apja hangja ezúttal közelebbr l szólt. Tóbot ki-
rázta a hideg, s keser nyál gy lt a szájában. Még kérdezett volna valamit, de nem
maradt rá ideje.
Hirtelen megremegett a világ. Utólag azt mondta, olyan volt, akár az üll dala, va-
lamely nagyon különleges ércekkel ötvözött, varázzsal telt üll és egy pöröly hangja,
az rezegtette meg a mindenséget. Roppant, láthatatlan húr bongott mindenütt, Tób
úgy gondolta, hatalmas és körbeéri az eget.
Hosszan zengett azután, egyre gyengül hullámokban csillapulva, míg ismét meg-
hallották a fenyves végtelen zúgását.
– Mi… ez… ez mi… – dadogta Tób. Ekkor felnyögött és megrázta magát a föld.
***
***
A földcsuszamlás sárral, k vel és szilánkokra zúzott erd vel szórta tele a katlant. A
tarini út gerince ugyan nem tört el, de sebesült kígyónak rémlett, ahogy elt nt a mér-
földszéles omlás k morzsalékos pereme alatt. Akárha valamely óriási er megrántot-
ta, elmozdította volna a századéves köveket.
A földindulás egy kisebb völgyet zúzott tönkre. A kétfel l alázúduló sármocskos
hordalék a legalacsonyabb helyen is harminc öl magasan torlaszolta el az utat, a meg
megújuló es barna csermelyeket, patakokat mosott alá a tört erd vel, sziklamorzsa-
lékkal vegyes újdonat domboldalból. Boka felett ér roppant pocsolyát növesztett az
alacsonyabb részeken – ebben vesztegelt most ötvennél is több, kisebb-nagyobb jár-
, kiskocsik, taligák, málhás szamarak, szekerek elé fogott öszvérek vegyesen –,
mire a hartingi karaván füstködöt lehel vasalt batárjai odaértek. Az es halkan kopo-
gott a tet kön, a b rökkel takart poggyászon.
A hartingi törpék dél körül jutottak a frissen felszakadt hegyoldalhoz, de a történtek
híre már hajnalban elérte a kocsisort. Fejsze Bars az els k között ugrott le a bakról,
csizmás lába barna habot vetett a pocsolyában. Kíváncsi volt, mi igaz mindabból, amit
hallottak. Az els fényekkel érkezett a két gianagi keresked , akik a hegyomlásról el -
ször meséltek nekik. k szerencsésen megmenekültek, éjszakára a völgy alsó szaka-
szán állították fel sátraikat, nem ért el hozzájuk a csapás. Sinog Kulba indultak egy
nappal korábban, miután gabonás zsákjaik elt ntek Tarin torkában, k maguk pedig
pusztán a pénzes zacskóikkal, karr-khazadi áruk nélkül visszafordultak. A törpék or-
szága immár nem árult semmit a saját portékájából.
Fejsze Bars az éjszakai földrengés miatt rosszat sejtve, jóval korábban, nem sokkal
éjközép után megindította a batárokat. A gianagiakkal ekképpen már az úton és nem
Tooma szobránál találkoztak. A kora délel tti borongással érkeztek az emberek, s ap-
róra elmondtak mindent, amit tudtak a karaván vezet jének. Ez pedig nem volt sok.
Csupán abban voltak bizonyosak, hogy egy egész hegy zúdulhatott a völgy fels bb
részeire, ott, ahol meredek szirtfalakkal szorult alig kétszáz öl szélesre.
– Arrafele aligha juttok át ezekkel – intett a magasabbik ember a vasalt batárok fe-
lé. – De azok sem, akik kisebb alkalmatosságokkal érkeznek. Mondtuk mindenkinek,
aki szembejött.
– Nem mintha számított volna – legyintett a másik.
– Nagy a baj? – kérdezte Fejsze Bars.
A gianagi elkapta tekintetét, úgy sóhajtott. Ki akar rossz hírt közölni, még ha isme-
retlennel is?
– El fogtok késni – mondta végül. – Nem juttok el a Kapuig, át kell kelni az omlá-
son. A tariniak azt mondták, hamarosan minden bezárul.
Ez volt szinte minden, amit tudtak, amikor végül megérkeztek a sokadalom szélére.
Fejsze Bars el refutott újdonságokért, a többiek jobb híján a bakról méregették a sár-
mocskos vizet a kerekek alatt, az elöntött mez itt-ott sárlé fölé nyúló füveit. Tób és
fivérei is lemerészkedtek a kocsikról, s válaszok után néztek a megrekedt szekerek és
perleked törpék között.
Az omlás fekete árnyékként magasodott a szemhatáron. Apró hangyák sürgöl dtek
az oldalán, fel egészen az újdonat hágóig a kifordult sziklák és elmorzsolt faóriások
között. Az els ként ideérkezett törpék azóta már lepakolták legfontosabb kincseiket a
nélkülözhetetlenek közül – hiszen már ide is csak a felszíni létük maradványaival ér-
keztek – és vékonyka láncokat alkotva cipelték terhüket az úttalan, omlatag, újdonat
hegyoldalon. Innen-onnan fehér füstkígyók tekeregtek a felh s, alacsony égboltra –
néhány ég áldozat az istenek és a h s-szentek segítségéért. Egészen távolról düny-
nyög dal foszlányait vitte néha a vesztegl kocsikig a szél. A láncként araszolok éne-
ke volt az – a maguk módján így próbálták nyugtatni a hegyet.
– Nagyon nagy varázs ez – mondta Tóbnak fejcsóválva egy r t szakállú vájár, aki
Sinog Kul fel l érkezett. – Megmozgatja a föld áramait. Túlságost is – dünnyögte még,
majd cifrát káromkodott.
Az omlás peremvidékén álltak, kicsit távolabb a nagy nyüzsgést l, egy nemrég
odagördült nagyobbacska szikla mohos arcán.
– Beszéltem Kadal egy papjával még Kulban – mondta merengve a r t szakállú.
Tekintetét nem kapta el a sarat taposó kavargástól. Átázott b rkalap takarta az arcát,
karimáján apró ujjakkal dobolt az es permet, nagy csöppekké gy lt, miel tt aláhullott
volna. – Azt mondta, bármiként készülünk is, sokkalta nagyobb varázs ez mindennél,
amivel évszázadok óta csak kísérleteztünk.
Sóhajtott.
– Azt is mondta, bármi megtörténhet…
Tób döbbenten nézte a forgatagot. Rengeteg katonát látott. k voltak az els k, akik
az omlás után Tarin fel l megérkeztek. Kadal papjai jöttek velük, hogy megnyugtassák
a hegyet és megszilárdítsák az omlásokat. A csendben, néhány pattogó szóval irányí-
tó elöljárók egyhamar szétosztották a harcosokat. Java részük utat próbált kialakítani
az újdonat hágóig, megtalálni a legbiztonságosabb ösvényt, amelyen a fontosabb
holmikat kimenekíthetik, hogy az öregek és a gyerekek is átkelhessenek. Egy másik,
biztonságosnak ítélt omlásvonalat is megszilárdítottak a Tárnákat Renget papjai, oda
napközép tájékán megérkeztek a túloldalról az els öszvérkaravánok. A többiek a be-
vándorlók szekereir l kezdték lerakodni a hasas poggyászokat, hogy a szárazabb he-
lyeken az asszonyok átcsomagolhassák és újrarendezzék ket, miel tt az öszvérek
megindulnának velük Tarin felé. Néhányan takaros halmokba hordták mindazt, amir l
tulajdonosaik – néha könnyek között, de – lemondtak. Tób látott ott mindent: faragott
lábú asztalkát, bronz fáklyatartókat, kristályos óram vet, cserépedényt és könyveket.
Foltozott ponyvákkal próbálták a katonák valahogy védeni az es l.
– És hát bármi meg is történt – mondta a r t szakállú, és újfent elkanyarított egy
komolyabb szitkot, ezúttal az emberek nyelvén. – Nézd az utat! – fogta meg Tób kar-
ját, hogy forduljon a mutatott irányba. – Mindig a földmélyi vonalakat követi, most meg
akárha arrébb ráncigálták volna. Nagyon összekavarják a rendet a tudók ezzel a kör-
bezárással.
Nagyot sóhajtott, és úgy mutatott végig a sziklaomlással szemközti mez n.
– Már nagyjából a szemnek is látható, merre mozdult el a léi. Az út persze minden-
nél jobban mutatja, de körben végig a változások is. Amott, látod, kissé megrogyott az
a domboldal. És amarra is van egy kisebb süppedés. Meg persze ez itt a hátunk mö-
gött.
– Ezt a tudók csinálták… – mélázott Tób. Roppant üll hangjának emléke rezgett a
fejében.
– Nem is a toroni anyaszomorítók, hogy gebednének meg azok is egy szálig – csi-
korogta a r t szakállú.
– Hát nem tudták, hogy ez ilyesmivel járhat? – kérdezte a hartingi törpe.
– Ha engem kérdezel, nagyon is tudták, hogy lehet ilyesmire számítani, és talán va-
lamiféle el készületeket is tettek. A Renget papjai elég hamar megérkeztek, mintha
vártak volna a dologra. Csak hát… – elhallgatott.
– No, elég a bámészkodásból! Abból nem élünk meg – kiáltott fel Tób, s össze-
csapta a tenyerét. A r t szakállú közben egy pipát kapart el valahonnan az övéb l és
komótosan tömni kezdte, mint akinek minden mindegy már.
– Minden jót nektek! – búcsúzott a sinog kuli fickó. – Kadal segítsen mindenben!
Elmosolyodott. Tób meglapogatta a hátát, azután visszaindult a batárokhoz.
Id közben a katonák nekiláttak a kiürült szekerek és furikok eltakarításához. Kicsi-
vel arrébb vitték az immár hasznavehetetlen járm veket, hogy mások is közelebb fér-
zhessenek az omlás lábához. Kifogták az állatokat, s amelyikr l úgy gondolták, te-
herszállítóként is hasznát veszik, azokat visszavezették a halmokba rendezett csoma-
gokhoz.
Tób néhány ismeretlen törpét látott a batárok körül szorgoskodni, mikor visszaérke-
zett. Hajnalban keltek át az omláson, s most erejüket megfeszítve dolgoztak azon,
hogy a hartingiak id ben eljuthassanak Gromthi Karr-Khazadba.
– Honnan költöztök vissza? – kérdezte az egyiket, aki segített neki és feleségének,
Mósának bekormányozni a batárt egy frissen felszabadult helyre, ahol már megkezd-
hették a kipakolást. Tengelyig süllyedtek a sárba.
– Mi nem költözünk vissza – felelte a törpe. Habnak nevezték és valahonnan Konkh
közeléb l vezették ide az istenek. B rig ázott malaclopója alatt, de arcáról, úgy t nt,
semmi nem moshatja le vigyorát.
Tób meghökkent.
– Akkor mit kerestek itt?
– Segíteni jöttünk – mondta nyögve a másik, miközben leemelt egy vasalt ladikot a
batár ajtajából. – Illetve… – folytatta – olyanokat keresünk, akik kint maradnának in-
kább.
– Kint? – kérdezte Tób. – Itt hamarosan háború lesz. Jön a… a fekete hold… már
most is minden összekavarodott.
– Korforduló közeledik – felelte a vigyorgó férfi. – Az már csak ilyen. S kétlem, hogy
más lenne odabent – intett állával a földcsuszamlás, Karr-Khazad irányába. – Nem
hinném, hogy szép napok jönnének.
Tób hallgatott egy sort. Összeszorított szájjal lábalt feljebb, a szárazabb részekre,
ott tette csak le a terhét. A csizmája egyel re még bírta, nem ázott be.
– És mit akartok kezdeni magatokkal idekint?
A másik szusszant egyet, s lehuppant az eddig egyensúlyozott ládára.
– Jó pallérokra, k vesekre, kovácsokra itt fent is szükség lesz. Konkh csak a
Tarinba vezet folyosóit zárja le. Tárt karokkal várnak Sinog Kulban, Masgarban,
Kahréban de még a Riegoy városokban is. Tudják, hogy elkel a tudásunk, mert jön a
vihar.
Az es egy id re most megkegyelmezett nekik, s a szürke felh k anélkül húztak el
fölöttük, hogy terhüket a fejükre zúdították volna.
– Karr-Khazad fölé mennek – mondta a másik, amikor látta, hogy Tób a fellegeken
mereng.
– És mit akarnak t letek Riegoyban? – kérdezte Tób, de szemét nem vette le az
égr l. A kócos cafrangokra szakadt pára szinte végigsimított a hegytet kön zúgó
fenyves csúcsain.
– Er döket, falakat – gondolom – felelte Háb. – Fegyvereket. Azután, ha megjön a
hold… – megvonta a vállát – nem tudom. Talán földmélyi rejtekeket.
Tóbot kirázta a hideg a fekete égitest említésére. A jeges, fenyeget érzetek emlé-
ke oly er vel horgadt fel benne, hogy a szíve a torkába ugrott.
– Mi biztosabb rejteket tudnál Tarin tárnáinál?
A másik elmélázott egy kicsit.
– Így is, úgy is végleg megváltozik minden. Akkor meg szinte mindegy is, merre va-
gyok, amikor beköszönt.
– De hiszen ez h tlenség, nem?
– Tarin nevében és megsegítésére teszem a dolgom ezután is a földeken – vigyor-
gott Háb, és felkászálódott a ládáról. – Hírnevének dics ítésére. Meg azután… – ta-
nácstalan mozdulattal mutatott körbe – szeretek itt az ég alatt.
Mósa érkezett nagy sebbel-lobbal a távolabbi poggyászkupac irányából. Szoknyá-
ját összemocskolta a sár, de most úgy t nt, ez volt a legkisebb gondja.
– Hiányoznának a csillagok, a virágok, a fellegek – mutatott a magasba Háb. – A
borok, a sült csirke meg a verekedés – somolygott.
– Összed l a világ, ti meg itt virágokról és csillagokról ábrándoztok?
– Meg verekedésr l – vetette közbe Háb.
– Bárgyú lelkek, hát mi lesz a munkával? – A n egészen nekipirosodott, ahogy rá-
juk ripakodott, de a szavaiból mosoly hallatszott. Oly er snek, élettel telinek és elpusz-
títhatatlannak látszott, ahogy ott, piszkosan perelt velük, hogy Tóbnak hirtelen kedve
kerekedett megcsókolni.
Meg is tette.
– Csináljuk, kavicsom – mondta.
– Csak már látnám – nevetett a n . – Mit tudtál meg, mikor zárul a kapu?
– Beszélik ezt is, azt is. Még van id nk, azt hiszem.
– Megkérdezted apádat, hogy miként döntött? – Már megyek is.
Mósa lemondón sóhajtott. Háb csak a vállát vonogatta vigyorogva, azután vissza-
indult a batár felé.
Az öreg kicsivel távolabb álldogált. Egy derékban megroppant, hatalmas feny ki-
csavart gyökérzete tartott menedéket a feje fölé.
– Hát tényleg minden megváltozott – mondta csendesen, amikor fia felkapaszko-
dott mellé. Tób nem felelt.
Mit is mondhatott volna? Valami tényleg eltört. Véglegesen. Igazából talán nem is
hitték el, hogy ennyire komoly a helyzet, csak a legutóbbi id kben. Mindig ott bujkált
bennük a remény, hogy egyszer minden megjavul majd.
Nem így történt. Attól a hulló levelekkel foltos szi hajnaltól kezdve, amikor Tarin
követei visszaindultak Karr-Khazadba, semmi nem volt ugyanaz.
– Hogy csináljuk? – nézett Tób az apjára.
Ezúttal a ghúrt. kérdezte, a nagycsalád vezet jét. fogja megmondani, mitév k is
legyenek.
– Sietni kell – mondta Farran Tábri. – Mihelyt elkészülnek az els málhás állatok,
elindulunk. Én vezetem majd a sort, s megpróbálunk minél több mindent
kézibatyukban magunkkal vinni.
– Nem lesz elegend öszvér, apa. Most kér…
– Tudom – felelte az öreg, és fia vállára tette a kezét. – De hamarost újak érkez-
hetnek odaátról, s el bb-utóbb ezek is visszaérnek majd.
– Holtfáradtak lesznek mind. Lassúak.
– Kétségkívül így lesz, Tób, de ezen nem változtathatunk. Azzal f zünk, amink van.
Tób megvakarta a fejét.
– Én az asszonyokkal és a gyerekekkel el remegyek – folytatta Tábri –, és min-
denki mással, akinek nem kell itt maradnia.
– Itt maradni?
Tábri keser n elmosolyodott.
– Fiam, amit itt látsz, az mindenünk, ami maradt nekünk. Amit csak lehetséges,
magunkkal kell vinnünk. Tarinban mindenre szükségünk lesz, amit csak megmenekít-
hettünk, mert… – súlyosat sóhajtott, lemondón, beletör n. – Vannak ott rokonok, de
igazán csak magunkra számíthatunk majd. Én pedig – fordult a fia felé – nem enged-
hetem, hogy a sagaddom jobban meggyengüljön, mint az elkerülhetetlen. Az es új-
fent rákezdett.
– A lányok most szétszedik a holminkat és eldöntik, mi az, amit nélkülözni tudunk.
Utána azonnal indulunk. Végy magad mellé négyet a fivéreid közül! A ti feladatotok
lesz, hogy minél többet megmentsetek abból, amit hátrahagyni kényszerülünk. Legké-
bb holnap hajnalban azonban nektek is indulnotok kell. Tarin kapujánál Fejsze
Barssal bevárlak bennetek.
Tób megköszörülte a torkát.
– Megértetted, amit mondtam? – hunyorított rá az öreg. A fia bólintott. – Azt gondo-
lod, másként kellett volna döntenem?
– Nem – bökte ki Tób.
– Akkor rendben. Bízom benned, fiam. Na, uzsgyi, eredj hát a dolgodra!
A racklalovasok mintegy két órával kés bb érkeztek. Egy kötelék a sagtakarri dan-
dárból, csupa kistermet , keménykötés harcos. Egységüket jelz fekete vásznaik
bágyadtan csüngtek. Hátasaik keményített b rvértezete csillogott az es vízt l, mellré-
szükre ellipszisbe foglalt csillagot billogoztak. Ha ugyan szélfútta sz ke szakálluk, csa-
takos üstökük nem lett volna elég árulkodó, ez a jelvény, Kahir szeme mindennél job-
ban mutatta, hogy a jövevények a sóg törzsb l valók.
Az egyel re hátramaradásra ítélt csomagoktól nem messze ereszkedtek le, egy ki-
sebb szárazulaton. A racklák úgy igazgatták szárnyaikat szerte a köveken, akár a ma-
darak. Els re a kötelék vezet je ugrott le a nyeregb l, a többiek egy darabig zordan
nézel dtek a sokadalmon, csak azután követték a példáját – hadd pihenjenek az álla-
tok. S szövés , ázottbarna köpönyegeik nehéz hullámokban rogytak mögéjük, érc-
sisakjaikon halkan pilinkélt az es .
Farran Tábri és családja ekkor már nekivágott az omlásnak. Az öreg egy jó fertály-
órája elindította a menetet, most mégis szinte mind megálltak, s kíváncsin élvezték a
harcosok érkeztével beállt rövid szünetet. Csak az id sebbek láttak közülük eddig tu-
catnyi racklát együtt ilyen közelr l. Újra megindultak azután, lassan botladozva a mál-
hás öszvérek között. Csupán a szemük sarkából engedélyeztek maguknak egy-egy
pillantást hátra, a völgy felé.
A köteléket vezet sóg harcos fejcsóválva közelített a csomagkupac mellett elárvul-
tan pislogó Tóbék felé. Fakó szakálláról nagy cseppekben hullott alá a víz.
– Ti mit kerestek itt egyáltalán? – dörrent rájuk köszönés helyett.
A hartingi törpék értetlenül néztek össze.
– Ezt hogy érted, uram? – kérdezte Tób, s egy kicsit el lépett, jelezve, hogy be-
szél a többiek nevében.
A racklalovas melléjük ért. Sisakján ezer apró könnycsepp az es , a bal szemét
borzasztó csapás marta el a kese szakáll egy részével együtt. Mind jüknél alacso-
nyabb volt.
– Miért az utolsó pillanatban jöttetek?
Tób egy kicsit felfortyant a kérdésen, de megpróbált uralkodni magán. Honnan is
tudhatta volna a másik, hogy a klán már négy hónapja mást sem csinál, mint a beván-
dorlását intézi, s hogy az azt megel esztend sem az új vájatokról, m helyekr l és
templomállításokról szólt.
– Dolgunk volt, uram – mondta csak végül. – Nem tudtunk hamarabb jönni.
– Mindenki más korábban tudott jönni.
– Mi nem. – Tób hangja továbbra is feszült maradt, benne volt az egész átkozott
nap összes baja és ny gje, a b vös üll mindent lebíró hangja, a hegyomlás, az es ,
Mósa, aki a gyerekekkel most valahol a szakadás felénél botladozhatott. A fáradtság.
A fekete hold.
– Hát ez elég baj – mondta a sóg, és hegyeset köpött. – Ha nem indultok azonnal,
nem juttok be.
– Meg kell várnunk, amíg visszaérnek a málhás állatok.
– Ez itt a tiétek? – intett a kupac felé, és közelebb sétált.
– Igen, ez lenne az – sóhajtott Tób.
A racklalovas intett Hábnak, hogy arrébb állhat, s készségesen lépett oldalt, míg
a harcos megemelte a hadsereg jeleivel sz tt ponyvát.
– Ez rengeteg. Hagyjátok itt, és menjetek, ha oda akartok érni.
Fel kellett emelnie a fejét, ha Tób szemébe akart nézni, arcának szétmart bal fele
most valahogy pajkos hunyorgásnak, s nem szörny sebnek t nt.
– Más is hátrahagyott holmikat – intett körbe –, volt eszük.
– Nos, ezt nem fogjuk itt hagyni – morogta egy hang Tób háta mögött. Taggi is
kezdte elveszíteni a türelmét. – A hadsereg legkiválóbb tanácsai ellenére sem.
– Ejnye, no! – pillantott rá a sóg. – Azután miért, heves ifjú?
Taggi b séggel elmúlt már kett száz esztend s, így akár sértésnek is felfoghatta
volna a szavakat, s talán tényleg csak Tób marka, az a szorítás az alkarján volt, ami
visszatartotta a választól.
– Valóban akad olyasmi, amit akár itt is hagyhatunk – felelte a ghúr fia. – De bízunk
a K atyában, hogy hamar segítséget küld, és azokat sem kell veszni hagynunk.
Atyám magával vitte a klán és a sagadd acélmedvéit, de a családüll itt maradt a fel-
ügyeletünkre. Legalább egy er s ló, ha nem kett kellene. Azokra várunk. A kalapá-
csokat, ha kell, a vállunkon visszük Tarinig.
– Piszok egy ügy – mondta a mart arcú harcos. – Hm…
– Rosszabb lenne, ha még a shúrok is a nyakunkon lennének – Tób nem tudta, sír-
jon vagy nevessen-e.
A racklalovas atyáskodó mozdulattal ütögette meg a férfi vállát. Mintha megenyhült
volna, vagy legalább valamely együtt érz jó szellem simítana rajta végig.
– No, legalább a farkasfattyaktól nem kell tartani, fiam.
– Nagyszer – mondta Tób fakó hangon, de nem t nt különösebben boldognak.
Leginkább magányosnak látszott.
– Többheti járóföldnyire vetettük vissza körben a shúr portyázókat. Elinaltak, amikor
meglátták, hogy Tarin minden torkán, amit csak a felszínre nyit, a hadsereg vonul el .
– Az egész hadsereg…
– Ugyan, fiam, látszik, hogy nem értesz a harchoz! De arra éppen elegen vagyunk
kint, hogy megszalasszuk a mocskokat.
– Nagyszer ! – ismételte Tób, és a racklalovas arcát vizslatta. Büszkeség? Hit? Hi-
úság? Nem tudta eldönteni, mit is lát ott. – Megengedsz egy kérdést, uram? – bökte ki
végül.
– No – biccentett a harcos.
– Ti visszatértek Tarinba? Az a sok katona ugye mind visszatér?
A sóg jól megfontolta, mit is válaszoljon, s jókorát pökött, miel tt felelt volna.
– Mi oda megyünk, ahová a parancsnokaink vezetnek.
Tób féloldalas mosolyra húzta a száját, mintha nem is igazán számított volna más-
ra.
– Ez most mit jelentsen?
A racklalovas összébb vonta magán az átázott köpönyeget, megmaradt szeme
azúr csíknak rémlett, ahogy a másikat fürkészte.
– Ez azt jelenti, hogy iparkodjatok. Határozott léptekkel ment tovább a katonák felé.
– Próbálj nekünk lovakat szerezni, uram… – kérte még Tób, de a másik nem felelt.
Farran Tábri a magasból nézte végig, ahogy a racklák a leveg be rúgják magukat,
széles szárnyaikkal habot vernek a vízen, majd er re kapnak és gyors csapásokkal
feljebb emelkednek. Csoportba rendez dtek, és akár egy furcsa madárraj, elhúztak
északkeletnek.
A vezet jük körbekérdez sködött, beszélt a katonákkal is, de nem segíteni jött.
Nem ez volt a dolga. Egy darabig megakadt a felfelé tartó törpék hegynek szóló dala –
figyelték, ahogy a denevérkutyák elvesznek a szürke fellegek hátterén.
Az öreg ismét nekiindult. Az el tte haladó öszvért nézte, miként keresi meg bámu-
latos ügyességgel az állat lába a megfelel lépést. Leny gözte, ahogy az oktalan lény
megtalálta a hangot a kövekkel, a heggyel. Majdnem olyan biztonsággal, akár a tör-
pék maguk.
Az öszvér hátán két nagyobb batyuba burkolva a klán legfontosabb kalapácsai
utaztak. Gondosan, külön-külön csomagolták ket, ahogy a szent tárgyaknak kijár,
énekkel, simogatással és ételekkel, hogy meg ne éhezzenek a hosszú úton.
ket követte Farran Tábri makacs léptekkel egyre csak feljebb. Háta mögött Mósa
jött, hátára csomózva roppant batyu. Most nem mosolygott, s ha az öreg néha bizta-
tóan visszanézett rá, nem tudta eldönteni, hogy az es l vagy a könnyekt l nedves-e
a n arca. Lábainál a legkisebb gyerek, Matti próbált el rébb jutni összeszorított száj-
jal, ha az öreg csak meglátta, belesajdult a szíve. A kislány gépkutyácskáját szorította
a melléhez, amelyet a kulemaniaktól kapott. A kovácsolt jószág a padlón elboldogult
ugyan, de a hegy már legy zhetetlen nehézséget jelentett neki.
És mind a többiek, egyre lejjebb, végig a sáros hegyoldalon: Mass, Hóbi, Hásp,
Kabbi, Ság… egyik a másik után, hogy az öreg ghúr az arcukat sem látta már. Hátuk
mögött éjszakára készül dött a világ. A halódó nap csak borostyán borongásnak rém-
lett, néha még annak sem. Komor, szürke fellegek futottak a fejük fölött a sötétség fe-
lé, Karr-Khazad irányába.
***
***
Azok a lovak, amelyek elég er sek voltak ahhoz, hogy a család üll jét átcipeljék az
omláson, csak hajnal el tt, a kék hold fényével érkeztek meg. Nem mintha bárki látta
volna az égitestet – a világ kapott köröttük piszkoskék színeket. A málhahordók – lo-
vak, öszvérek, tarpánok, szamarak vegyest – fáradtak, ny gösek és elcsigázottak vol-
tak, akárcsak hajtóik. Három gianagi ember és egy morcos törpe, aki egy árva szót
nem szólt, csak nekilátott megpakolni szerencsétlen állatokat. Eddigre Tób, Háb és
Taggi már valamennyire feljebb ráncigálták a család lelkének számító acélmedvét a
görgetegen, de sokat nem haladtak. Átköltöztették a többi itt maradt holmit is, most ki-
sebb kupacban várták a teherhordó állatokat. Azokat a társait, akikre nem volt szük-
ség, Tób már jó ideje elküldte – a holtfáradt öszvérekkel s a magukra aggatott batyuk-
kal együtt elt ntek Karr-Khazad irányába nem sokkal éjközép után.
A még mindig ott sürgöl katonákon és a többi pórul járt család maradékán kívül
k hárman maradtak csak a görgeteg alján. Mindannyian idegesek, fáradtak és rémül-
tek voltak, a többiek közül egyre többen vélték úgy, soha nem találkoznak már a csa-
ládjukkal, hogy bezárulnak az orruk el tt Tarin kapui. Mindannyian jól tudták, hogy a
hegyek élnek és mozognak, s mindig tiszteletben is tartották a döntésüket, ám titkon
most mindegyikük a pokolba kívánta a hegyomlást.
Farran Tób hosszan mondott köszönetet az istenek kegyelméért, amikor meglátta a
lovakat. Eddigi próbálkozásuk, hogy valamimód átvigyék az üll t az omláson, szánal-
masan végz dött. Félarasznyi feny rönkökön próbálták feljebb rángatni, görgetni, de
alig haladtak valamit.
Az üll t most hevenyészett hámokkal, kötelekkel, néhány deszkával és legallyazott
feny ággal próbálták valahogy rögzíteni, megemelni és elhúzni végül, így azután, ha
lassan is, de a ló erejének engedelmeskedve csak megindult a k görgeteg oldalán fel-
felé. Tób nem gy zött elnézést kérni az istenekt l, amiért ilyen megalázó módon kell
elvontatniuk, de bízott benne, hogy az égiek nem fogják a szemükre vetni a dolgot –
láthatták maguk is, miféle vész kényszerítette ki ezt a megoldást, s mire jutottak ko-
rábban.
A legkisebb kupacot mégiscsak otthagyták, azokat a holmikat, melyekr l az asszo-
nyok úgy gondolták, ezek nélkül majdcsak meglesznek valahogy. Jobbára ruhákat, k
és cserépedényeket, egy díszes rámájú tükröt, és még valamit. Ez egy nagyobb ku-
pacterít alatt pihent, s a törpe szíve belefacsarodott, amikor végül a szöveteket félre-
dobva megpillantotta. Az apja égbelátója volt az.
Sóhajtott. Valóban. Mi szüksége is lehet az öregnek erre, ha már végérvénnyel be-
zárul fölöttük a föld? Megsimította csak a díszes háromlábat, s bízott benne, hogy va-
laki majd megbecsüli, és jó hasznát látja. Talán éppen Háb, ha már egyszer szereti a
csillagokat. Meg is mondta neki.
Hálát rebegett Kadalnak, amiért eddig mellettük állt, s nagy nyögéssel maga is
megindult, át a hegyen. Utoljára, ahogy apja is akarta volna.
Mindenütt sár és mocsok kísérte ket, habosra taposott dágvány, elhullott kincsek,
a régi hétköznapok megfakult, elfeledett dolgai. Egy kis párnácska, egy cip , megro-
gyott, földre hullt ládika, amiért már nem hajolt le senki. Mósa jutott Tób eszébe, ami-
kor el ször pillantotta meg a kivándorlók izgatott-szomorú karavánjait a Harting alatt
északra tartó hegyi úton. Felesége nem szólt akkor egy szót sem, csak nézte a lassan
dülöngél szekerek sorát, a csillogó szem gyerekeket, a tarini szül földre tartó sza-
kállas öregeket, és azokat is, akiknek az si ország csak egy volt a sok legenda közül
– bár kétségkívül a leger sebb és legigazabb mind körül. Mósa nem szólt semmit,
még otthon sem, csak a szeméb l törölte ki a könnyeket.
S lám, most k maguk lettek hontalanok, most k hagytak hátra mindent, hogy
megmaradt életük roncsaival új hazát keressenek, mert az ország ezt kérte t lük.
Szomorú volt mindez, mert valahogyan véglegesnek t nt, olyasfajta rossz álomnak,
amib l nincs felébredés, hiszen már semmi nem lesz ugyan olyan, mint volt. Ha Mósa
most látná a férjét, alighanem újra nekierednek a könnyei. Tób bosszúsan, tehetetle-
nül mordult, összeszorított fogakkal haladt tovább, vállán a család két legfontosabb
kalapácsa finom medveprémbe tekerve, hogy meg ne fázzanak.
A második rengés majdnem a hágónál érte ket. Nem volt oly hatalmas, mint az,
amelyik megomlasztotta a hegyoldalt, ám derekasan megremegtette a mindenséget,
újabb k lavinákat indított el és sárral dobálta meg ket. Hosszan jajgó, cseng -bongó
zúgás el zte meg, hogy megdermedt mindenki a közelben. Rengett nem csupán a
föld, de a leveg is, az állatok kifordult szemekkel, nekivadulva rángatták köt fékjei-
ket, hogy alig lehetett ket megfékezni. Az üll t vonszoló lóval könnyebb dolguk volt, a
roppant súly nem engedte, hogy a riadt állat nagyon megugorjék. Taggi küzdött velük,
próbálta lecsillapítani ket, s Tóbnak bolondmód egy teljesen ide nem ill kép jutott
eszébe.
Ebben a jelenetben is Taggit látta, aki akkor ott egy szamárkordéval bajlódott.
Évekkel ezel tti emlék volt, mégis tiszta és vidám. Akkor történt, hogy Genningenb l
megszöktették Mósát a szül i házból. A lány nevetett és sírt és újfent nevetett, Taggi
pedig, ahogy a jó baráthoz és rokonhoz illik szótlanul tette a dolgát elöl. Harting felé
kormányozta az állatokat, míg az ifjak hátul a kordéban éppen egymáson hencsereg-
tek. Tób elmosolyodott az emlékre, de csakhamar ismét a sötét hegyen találta magát,
felh ket látott, konokul szitáló es t és megriadt világot.
A rengés hirtelen halt el, ahogy érkezett, s a törpék, akik elég jól ismerték a hegye-
ket, megnyugodva sóhajtottak föl. Bár kovácsok voltak, a hartingi aranybányászok
klánjának esküs kovácsai, azért Tóbék ismerték annyira a föld szavát, hogy tudják,
egyel re nem kell több szerencsétlenségre számítaniuk. A Renget papjai elég sokat
tettek azért, hogy lecsillapítsák, megnyugtassák a hegyet, s most, amikor a nagy va-
rázs újfent megmozdította a környéket, beérte egy kisebb borzongással is. Akárha a
hideg rázta volna csak.
Kadal papjainak egyike, egy magas, font szakállú fród a rengés után csatlakozott
hozzájuk egy darab id re. Csupán addig, amíg a hegyoldal szilárdságát biztosítani hi-
vatott nagy sziklától átsétált az omlás túloldalára, egy másik, óvó vesétekkel telirótt
hatalmas k höz. A pap piszkos volt és kialvatlan, Tób úgy vélte, maga sem nézhet
ki különbül.
– Milyen messze van még Karr-Khazad? – kérdezte Kadal szolgáját, amikor mellé
érkeztek. A másik csak ránézett, karikás szeme sötét ékk a kék hold utolsó fényé-
ben, mintha bizony másféle kérdésre számított volna. Vagy talán hálára és dicséretre,
amiért a hegy ezúttal nem omlott tovább, s nem tette egy csapásra fölöslegessé
ezeknek a szerencsétleneknek minden er feszítését.
– Siessetek! – mondta csak végül, mintha nem tudná, vagy éppen nem akarná
megmondani nekik. Hogy ne okozzon fájdalmat.
– És te? – kérdezte Tób. Vállát rettent n elgémberítette immár a két kalapács, lábai
remegtek, de reménykedve lépkedett egyre tovább. – Ha csak kés bb jössz, aligha-
nem elegend id nk van még, nemde?
– Bízzunk az istenekben – mondta csak Kadal papja, és mosolyogni próbált. Nem
lehetett nagy gyakorlata benne, inkább t nt gúnyos vigyornak, úgyhogy hamar fel is
hagyott vele.
– Neked is sietned kell, ha oda akarsz érni… – próbálkozott Tób.
– Rám most itt van szüksége Tarinnak – mondta a pap, és a közeled nagy sziklá-
ra mutatott. – Itt szolgálom a hazám.
Megállt a nagy, kettéhasadt k nél, és végigsimította a felületére vésett írásjeleket,
rajzokat. Tóbnak olyan érzése volt, mintha a pap már most hazaért volna, hogy itt érzi
igazán elemében magát, s büszkén megy, akárhova is küldi istene. Intett a hátrama-
radó, fonott szakállú alaknak, azután megkezdte az ereszkedést. Kadal papja vissza-
intett, de már nem figyelt rájuk. A véseteket nézte egy darabig, akárha a szavakat ke-
resné, amivel kell tisztelet mellett megszólíthatná ket, majd halkan énekelni kezdett.
A reggel els fényeivel érkeztek meg az omlás túlfelére. A karr-khazadi út meggyö-
törve került el a földcsuszamlás alól, két felén mocsárrá gyúrt földnek látszott csak a
mez . Elhagyott szekerek és végtelenségig csigázott málhás állatok várták ket. Ka-
tonák. A konkhi és khazadi ezredek jeleivel hímes zászlókat lengetett a hajnali szél,
amely újból es t szórt végig a völgykatlanon. Szemben elöl újabb dombok és fenyve-
sekkel ékes sziklák. Alacsonyan szálltak a város irányába a fellegek, szürke, palaszín
és barna tornyaik cafrangosra szakadva, spirálkarokba pöndörödve simogatták a he-
gyeket. Itt-ott egészen a földig hajoltak, nyálkás köddel, hideg párával lehelték be a
vidéket.
Tób sóhajtva rogyott a földre, amikor a többiek nyomában végre megérkezett. A
sárba hullottak a kalapácsok és oda huppant maga is, de nem tör dött már vele. Le-
hunyta a szemét. Semmi nem jutott az eszébe. Kicsit pihenni szeretett volna, kicsit
meghalni. Nem sikerült.
– Ti vagytok a hartingiak az üll vel? – kérdezte egy hang a feje fölül.
Tób felemelte tekintetét. Egy vállas dabbib harcos állt el tte. B rsapkát és könny
vértezetet viselt, ronggyá ázott köpönyeg hullott alá a vállairól, alja a sárba lógott. Ta-
lán a földre rogyó törpe klántetoválásait fürkészte. Tób bólintott.
– Igen, mi vagyunk azok, azt hiszem… A harcos intett nekik.
– Akkor keljetek fel! Sáhg kapitány megtiltotta, hogy akárki másnak odaadjam eze-
ket – mondta a harcos. Tób semmit nem értett az egészb l.
– Sáhg kapitány? – kérdezte bizonytalanul. A khazadi harcos kezével eltakarta ar-
cának bal oldalát, s úgy tett, mintha végigmarna rajta. Tób már emlékezett. A
racklalovasok vezére, akinek fél arca elt nt egy girbegurba sebhelyben a szemével
együtt.
– bizony. Azt mondta, szükségetek lesz rá. Erre gyertek!
Tób és Taggi majdnem elsírta magát a megkönnyebbülést l, amikor meglátták, mit
akar nekik mutatni a harcos. Egy nagyobbacska szekér volt az, éppenséggel elég
er s és darabos, hogy az üll t is elbírja. Jókora kese lovakat fogtak elé, most pokró-
cokkal letakarva, türelemmel várakoztak. A bakon borostás ember morcoskodott, de
jöttükre leugrott és elébük sétált.
– Hallottam, hogy bajban vagytok, hartingiak – mondta végül. Meglep en tisztán
beszélte a vanírt, kiejtése alapján hútharadi lehetett. – Na, hozzátok, amitek van!
Itt, az omlás túlfelén minden eddiginél jobban lehetett érezni a változást. Valami
furcsa er remegett a leveg ben, láthatatlan vibrálás, hogy csak a csontjaik legmélyén
érezték. Hideget és szomorúságot kavart.
Az üll t nagy nehezen felemelték a szekér hátuljába, s mellé halmoztak mindent,
amit kézben hoztak idáig. Két gépszolga segített nekik, nélkülük Tób nem is tudta,
menynyi ideig szerencsétlenkedhettek volna. A két acélból kovácsolt alakot is csak
akkor vette jobban szemügyre, amikor már akadt elegend ideje rendesen körbenéz-
ni.
Igen tisztességes munka volt mindkett , aminél szebbet és tartósabbat az ember-
népek mesterei aligha készíthettek. Gilron, a kézm vesek patrónusa vezette azoknak
a kulemani papkovácsoknak a kezét, akik megalkották ket acélból, t zb l és varázs-
latból. Mocsok és víz nem árthatott nekik, lepergett róluk, elkerülte ket, mert olyasféle
egyben tartó és tisztán hagyó varázslatokkal ötvözték azokat, melyeket a törpék ková-
csai is használtak.
Fejük, akár egy lovagi sisak, arcrostélyukon elnagyolt vonások. A kulemaniak
szemmel láthatóan nem tör dtek vele, hogy aprólékosan elbíbel djenek a díszítéssel.
A gépszolgák bordázatát csillanó rézlemezekkel fedték, csak itt-ott látszott legbelül a
fémkerekes óram , a srófra járó acélcsontok. Lábuk nagy és ormótlan fémcsizmában
ért véget, hogy el ne d ljenek hirtelen.
Homlokukba egy khazadi keresked klán címerét ütötték. Dolguk végeztével meg-
álltak a zsúfolásig rakott szekér mellett, és leengedték kezüket. Gilron tüze mozgatta
ket – legalábbis a kulemaniak ezt állították róluk, ha néhanapján megeredt annyira a
szavuk, hogy eláruljanak bármit is a módszereikr l. Újító és teremt er volt beléjük
zárva – mondták ilyenkor –, mindaz, ami az emberek kovácsistenének kedves. Nagy
varázs volt ez a géplélek, nem vitás.
Háb és Tób is látott már efféle teremtményeket, Taggi azonban szájtátva bámulta
ket, mert noha hallott már a lelkes szobrokról, maga még nem találkozott eggyel
sem. Harting soha nem volt a világ közepe, bármennyire is annak t nt számukra most,
hogy oly messze kerültek t le.
– Siessünk! – mondta végül Tób, amikor már eleget nézel dtek. A Hútharad kör-
nyéki ember bólintott, s megindította a szekeret. A három törpe elfészkel dött a sarog-
lyában, s hosszú id óta el ször vigyorogtak egymásra.
– Mondtam nektek, hogy nagyok az istenek – mondta Háb. – Még akkor is, ha most
ilyen cudar id vel simogatnak.
Taggi mosolyogva bólogatott, miközben az es t könnyez fellegeket nézte maguk
fölött. Lassan zötyögtek Karr-Khazad felé. Talán Tób is szívesen mondott volna vala-
mit, de eddigre már mélyen aludt, fejét egy kicsiny, vasalt ládikára hajtotta.
Mire felébredt, már napközép is régen elmúlt, s noha az es egyel re alábbhagyott,
olyan hideg szél kerekedett, hogy egészen beleborzongott. Szájáról elkapta leheletét
a szél. Egy pillanatra nem is tudta mi történt velük és hol vannak, azután szépen las-
san eszébe jutott minden. Harting, a hegyomlás, az apja és Tarin. A fekete hold. A
komor remegés, melyet a hatalmas varázs keltett a mindenségben.
Riadtan föltekintett, de a felh kön és az út két felén magasodó roppant feny k kar-
jain kívül nem látott mást. Háb rázta meg a vállát egy kicsit, miután látta, hogy felriadt.
El remutatott, úgyhogy Tóbnak ki kellett nyújtania elgémberedett tagjait, hogy meg-
fordulhasson.
Két jókora szobor vigyázta az utat kétfel l.
– Közeledünk – szólt Háb. – Talán még oda is érünk.
– Hah – helyeselt Taggi is, aki szintén a hatalmas k szobrokat figyelte. Húsz-
huszonöt embernyi magasságban strázsálták az utat, mely ezúttal nem pont középen
haladt el közöttük. Mintha elrántotta volna egy hatalmas marok, a bal oldali szobor lá-
bához simult, mint egy dörgöl macska. A Gromthi Karr-Khazad kapuját véd há-
rom kolosszuspár els tagja alig egy k hajtásnyira állt, a környez roppant feny k
jobbára elrejtették ugyan ket, de fejük még így is a fák csúcsa fölé ért.
Vitézség. Ez volt a neve a k óriásoknak. Sisakos, bárdos törpék formájára faragták
ket, fegyverüket a földön, kezüket annak nyelén nyugtatták. Több mint ezer eszten-
deje vigyázták a gianagi utat, láttak szinte mindent, ami a f város környékén meg-
esett. Shúrokat, háborúkat, követjárást, mulatságot és vásárokat. Zord teleket és h s
nyarakat. Mindenkit, aki a karr-khazadi nagykapu felé tartott.
Tób egészen felébredt a láttukra. A k katonák azt jelentették, hogy elérték a látha-
tatlan vonalat, amelyet Karr-Khazad rajzolt maga köré – az els határsávot. Már az
sem zavarta, hogy ijeszt en leh lt közben a világ. Soha nem gondolta volna, hogy az
évnek ebben a szakában ilyen hideg szabadulhat rájuk. Úgy lehet, a varázs miatt van
ez is – morfondírozott.
A kis karaván elég gyorsan haladt, hiszen sokat számított, hogy a k omlás alján vi-
szonylag friss hátasokra cserélhették holtfáradt málhás állataikat. Az út is a segítsé-
gükre volt, s ha akadtak is olyan részei, amelyek jobban megviselték az alattuk húzó-
dó er vonalak rángását, mindig akadt annyi ép hely a törések mellett, hogy a szekér
elboldogulhasson. Taggi el rekapaszkodott a hútharadi fogatos mellé a bakra, onnan
vizslatta maguk el tt az utat, meglát-e rajta valaki ismer st, vagy bárkit, aki jó híreket
hozhat. De nem látott senkit, aki szemb l érkezett volna, csupán néhány elkeseredett
törpét, akik velük együtt igyekeztek az oltalomba; eldobált holmikat, elveszített re-
ménnyel szerteszórt tárgyakat látott, hogy végül azon vette észre magát, kénytelen a
könnyeit törölgetni.
Az újabb szobrokat délután közepén pillantották meg. Két hegy ereszkedett itt le
kétfel l, hogy csupán keskeny átjárást hagytak maguk között. Roppant sziklák, k zú-
zalékos hordalék hevert mindenütt. Az út itt egészen leomlott egy helyen, éles száj
nyílt a hegy testén, de mostanra nagyjából biztonságosnak mondható gerendahidat
vertek rajta keresztül. Újfent nekieredt az es .
Rendíthetetlenség. Amióta egy útkanyarulat után megpillantották ket, a három tör-
pe szinte megbabonázva nézte vállas alakjukat, k szakállas arcukat, a facsemetéket
a vállukon. A szobrok a sziklaszoros el tt álltak, térdükig ér alacsony feny k és ku-
sza fenyvesbokrok között. k voltak a határok igazi rei, itt húzták meg azt a vonalat,
ahová a törpenépen kívül csak a megfelel úti passzusokkal érkezhetett bárki.
Most is jókora tömeg várakozott a szorosban, halkan, egyetlen szó nélkül, csupán
érdekl dve pillogtak egyre beljebb, az útjukat álló katonák válla mögé, akárha városi
komédiában lennének. Kivétel nélkül emberek voltak. Tób nem is értette, mit akarhat-
nak itt, ha már egyszer nem engedték ket közelebb. Látni ugyan semmit nem láthat-
tak Karr-Khazadból, de még a szobrok mögötti er db l sem; onnan senki nem közelí-
tett, s aligha volt várható, hogy egyhamar felbukkanjon bármi is. De hát az embernép
már csak ilyen – gondolta Tób. – Képesek szájtátva bámulni a semmit.
Közelebb érve már jobban látszott, mi is ez a kavarodás. Kisebb sátorváros húzó-
dott arrafelé, jobbára egy fenyvesben állították fel. A szövetségi államok egyikének-
másikának hivatalos lobogóját is látni lehetett közöttük – az ereni unikornist, Haonwell
pegazusait, a gianagi enthákat vagy Doran háromkulcsos pentagrammáját. De akad-
tak ott csupán városoknak vagy családoknak a címerei is. Ha komolyabb hadakat is
látott volna, Tób alighanem azt hiszi, valamely csatára várakozva gyülekeznek itt az
emberek. Ám hadseregnek nyoma sem volt, csupán néhány fegyveres ácsorgott az
es ben a sátrak el tt. Vékonyka füstkígyók tekeregtek az égre a fák közül.
– No, innen én sem mehetek tovább – fordult hátra az ember a bakról. – Gondo-
lom, meg tudjátok oldani.
Háb kapva kapott az alkalmon és vigyorogva foglalta el a férfi helyét. Tób és Taggi
csontropogtató öleléssel búcsúztak a hútharaditól, s megígérték, hogy valamimód
visszajuttatják majd a szekerét. Alkalmasint Habbal, ha már végleg megbolondult és
tényleg kint akar maradni a holdak alatt.
Tób összekavarodva kapaszkodott vissza a járm re. Az a furcsa vibrálás, ami ed-
dig is ott rángott a leveg ben, itt még er sebb volt, úgy érezte, kiabálnia kell, hogy a
többiek is megértsék, mintha víz dugaszolta volna el a fülét. Zavaros, szomorú ütem-
ben lüktetett körülöttük a világ. A hullámok szemb l, a város irányából érkeztek, nem
állhatott elébük sem a kis erd , sem az el ttük tornyosuló hegyvonulat. Az út itt óvatos
kanyart vett, s egy keskeny völgybe ereszkedve fordult kés bb egyenesen északnak.
Még néhány emelked , ugyanannyi kisebb völggyel, és néhány óra múlva megpillant-
ják a khazadi kapuhegyet. És a mellette rköd két hatalmas k szobrot.
Intettek a hútharadinak, és lassan nekiindultak megint. Háb mindenkire mosolygott,
aki mellett elhaladtak, Tób az üll höz kucorodott, hátha valamiképpen majd er t ad
neki, Taggi csendesen gubbasztott mellette.
– Kik ezek? – intett az út kétfélén ázó sátrak felé.
Tób megvonta a vállát.
– Alighanem a Szövetség diplomatái. Vagy felderít i. Vagy nem tudom. – Megcsó-
válta a fejét.
– Igen, követek – szólalt meg a bakról Háb. – Néhány hete kezdték elhagyni
Khazadot. Keresked k, komédiások, meg még ezer másik. Akinek volt egy csepp
esze, az elment rég. Hogy k mire várnak, azt tényleg meg nem érthetem. A tudók
senkit nem engednek közelebb. Talán ha már bezárták a kaput, odamehetnek. Nem
tudom.
– Mit akarhatnak? – morgott Tób, és furcsállkodva nézte a bámészkodókat.
Hartingban akadtak az embernép között barátai, nem is egy, de ezek itt mind vala-
hogy teljesen idegennek és érthetetlennek t ntek. Legtöbbjük csak a sátrak leple alól
kipislogva figyelte a jövés-menést az országúton, ám akadtak olyanok is, akik az es -
vel mit sem tör dve, egészen a rendíthetetlenség szoboralakjainak csizmás lábáig
el rementek. Volt ott egy simára borotvált fej alak is, akit mintha nem ért volna az
es . B ujjú, borvörös köpönyegbe burkolózott, amin Tób egy csepp nem sok, annyi
vízfoltot, de még egy pötty sarat sem látott. Embermagas botja és furcsa kiejtése
dorani származásáról árulkodott. Felháborodottan pörölt egy csökönyös törpekapi-
tánnyal, amiért nem engedik közelebb. Mindenféle szabályokat és szövetségi sza-
bályzati pontokat emlegetett kevés sikerrel. A törpe nem felelt, csak id nként fordította
a pillantását felfelé, mintha ellen rizni akarná, hogy a másik valóban neki beszél-e.
Tób megcsóválta a fejét.
Lassan elmaradtak mögöttük a perleked k, k pedig átgurultak a mohos k csizmák
között. A meredek völgybe tartó út két felén kisebb er dítmény húzódott. Ablaktalan
bástyákkal és agyafúrtan elhelyezett tornyokkal várta a szoros túloldaláról érkez ket.
A hartingiak hiába tekergették a fejüket, senkit nem láttak a falakon. Sútak-Khazad vá-
ra elcsendesedett.
Jegeces es kezdett rá váratlanul, hogy egészen behúzták a nyakukat, s megpró-
bálták jobban bebugyolálni magukat átázott köpönyegeikbe. A nap aggasztó gyorsa-
sággal haladt égi pályáján, s ha megpillantaniuk nem is sikerült, mindegyre felbukkant
homályos foltja, ahogy útja során elsápasztották az észak felé rohanó fellegek.
Palaszín hegymorzsalék borított mindent, bár a javát a katonaság már letakarította
az útról. Egyre gyakrabban kellett azonban nagyobb lezuhant szirteket kerülgetni. A
törmelék elhordásánál szemmel láthatóan a hatékonyság számított els ül, hogy járha-
tóvá tegyék valamimód az ösvényt, s nem az volt a fontos, hogy mindent eltüntesse-
nek róla.
A megrángatott tarini k kígyó két völgybe ereszkedett még, miel tt az utolsó emel-
ked t megpillantották volna. S feny erd kapaszkodott el ttük a hegyoldalra, igazi
óriások, a fejük elt nt a fölöttük kavargó alacsony fellegekben. Egy id után jéghideg
ködben, félig vakon kaptattak tovább, bízva a lovakban, hogy úgyis megtalálják a he-
lyes ösvényt. Csak kétszer kellett kicsit visszatolatniuk, amikor hirtelen roppant szikla-
darab bukkant fel el ttük a párából. Az es lassan vékony páncéllá dermedt minde-
nen, hogy csak egészen lassan haladhattak. Háb s n káromkodott a bakon, de ad-
digra már a két másik is állt az emberek szekerén, úgy fürkészte kétfelé az utat. Lehe-
letük szaggatott bodrokban szállt köröttük, hogy aztán egy láthatatlan kéz megragad-
ja, s a kavargó ködökkel együtt magával rángassa Karr-Khazad irányába.
A hágóhoz szelekkel érkeztek, de így sem láttak többet – alacsony fellegek szágul-
dottak mellettük, ködkacsokkal, jeges érintéssel. Tób Kadalhoz fohászkodott, azután –
kissé elszégyellve magát – magához a K atyához is. És Toomához a biztonság ked-
véért. Már régóta nem szóltak egy szót sem egymáshoz, csak figyeltek el re, hogy a
jeges úton nehogy leszánkázzanak. Az istenek kétségkívül velük voltak.
Egyetlen pillanat alatt t ntek el mell lük a felh k, hogy mindannyian felkiáltottak a
meglepetést l. Elcsendesedett a szél is. A szürke páracafatok roppant spirálba teke-
redve ugrottak fel az égre, s hatalmas karokba olvadva álltak össze egy kavargó töl-
csérré, mely egészen a szemhatárig uralta az eget. A rángatózó felh palota Karr-
Khazad nagykapuja fölött tátotta torkát a földre.
A törpék dermedten bámulták a jelenést, a lovak megh költek, és a szekér némi
csúszkálás után megállt. Kicsiny híján beleszaladtak az el ttük érkez kbe. Szemben
velük a khazadi völgy nyújtózott – fagyos perem szirtekkel övezett medence, a köze-
pén majdnem tökéletes kör formájú, égszín gleccsertóval. A tengerszem nevét az égi
pörölyr l kapta, amelyik ezredévekkel ezel tt ide zuhant. Most csak kavargó fellegek
tükröz dtek a felszínén, szembántó konoksággal forgó karok, hogy megfájdult a feje is
annak, aki belefeledkezett a látványba. De nem volt elegend id a bámészkodásra.
Hatalmas lökés rázta meg a világot, akárha egy roppant, láthatatlan mechanika fo-
gaskereke zökkent volna a helyére. Eddig is érezték ezeket a belsejükben bongó hul-
lámokat, a földmélyi szív újabb és újabb dobbanását, de most, hogy megérkeztek a
völgybe, minden eddigi pendülés öregapja fogadta ket. Percekig tartott, mire elült a
csontjaikban daloló rezgés.
Bár a völgy felh k nélkül nyújtózott el ttük, mégsem látták tisztán, mi történik oda-
lent. Karr-Khazad kapuját és k strázsáit tisztán ki lehetett venni ugyan a völgy
túlfelén, de minden mást elmosódott foltokká rázott egy szemnek láthatatlan er . A
vibrálásban apró alakok látszottak csupán a kapu közelében. Úgy rángatózott minden
odalent, akár a meleg a parázs fölött.
Nem látták a remegést l pontosan, de sokan tülekedtek ott. Elkeserít en sokan.
Taggi hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Elkésünk… – Egészen kétségbeesett a hangja.
Nagy pelyhekben kezdett hullani a hó. Minden pihéje szikrázóan kemény és re-
ménytelenül szürke volt.
***
Az eszmélet és önkívület határán Gádáb egy pillanatra szakállas arcot látott. Hom-
lokán és járomcsontjain feketéskék pókrajzok a tetoválásai. Szemében döbbenet. A
szekerce az orránál csapott belé.
Azután csönd.
– Mi történt…
A herceg hangja halk volt és er tlen. Úgy t nt neki, mintha évek óta el ször szólalt
volna meg, ajka száraz volt és érzéketlen, nyelve csupán fölösleges húsdarab a szá-
jában. A hátán feküdt valahol a sötétben. Nem emlékezett. Életben volt. Csupán a feje
fölötti sziklaboltívet kirajzoló kristálymécses gyenge fényét látta, szeme sarkából a
fekhelye melletti sötét alak körvonalait. Ehhez a megfoghatatlan árnyékhoz beszélt,
akinek teste, akárha elnyelte volna a fényeket. Valahogy ismer snek gondolta. Talál-
kozhattak már valahol, de amilyen gyenge emlékképek köt dtek a másikhoz, ez lehe-
tett akár az el életében is. Mégis ezekbe a gyönge érzelmi felvillanásokba próbált
kapaszkodni, mert ez jelentette számára a tudást, akármi homályos volt is.
Az alak az ágya mellett h vös volt, titokzatos és valamimód elérhetetlen. Gádáb
tisztelettel és engedelmességgel tartozott neki egykor, erre biztosan emlékezett. A fá-
tyolos, álomszer érzetekb l lassacskán vékony, gy s ujjak rajzolódtak el tte, hal-
ványkék körm kezek, amint fogást keresnek egy… egy… itt elakadt. Mégis elégedet-
ten ernyedt el, mert eszébe jutott a név. Migdag Odar.
– Figyelmetlen voltam – mondta a tudó.
Gádáb egyel re nem tudott mihez kezdeni az elhangzottakkal, az azonban még így
is világos volt számára, hogy akár még örülhetne is neki, elégtételt érezhetné, amiért
a másik elismerte, hogy nem a herceg a hibás, ám mindezen dolgok most még meg-
foghatatlan távolban remegtek. Nem érzett örömöt vagy elégtételt, csupán bizonyta-
lanságot és z rzavart.
– Fel kellett volna ismernem Tyrranót – hallotta a törpeherceg az ágya mell l. Ön-
vád volt ez is, de Gádábot most nem érdekelte, mert a másik kimondott egy szót, ami
kapaszkodót jelenthetett neki, hogy visszataláljon az emlékeihez, és a herceg meg-
próbálta ezt megragadni.
Tüzet látott, lángszájjal acsargó férgeket, forróságot érzett a b rén, megpörköl -
dött, kormos szagot az orrában. Azután egy pillanatra kitisztult minden. Vagy álom volt
csupán, s megadón hagyta magát elsodorni. Újabb név merült fel a feneketlen kút-
ból.
Sóm-Khazad.
Fekete járatokon haladtak keresztül. A falak mögött légáram duhogott halk, állandó
remegéssel, távoli csarnokok lélegzete zihált a messzeségben. Azután a t z.
Nem. Az kés bb volt.
A mennyezetet nem látta, átlátszatlan, végtelen homállyal takarta magát, de azt
tudta, hogy a terem hatalmas. K kádak vak halakkal kétfel l, földalatti zúgok meleg
párával ködös moraja mindenütt. A falakon halovány h képékkel rajzolták ki magukat
a húsférgek. A férfikarnyi nadályok tétován araszoltak a nyirkos sötétben, komótosan
legelték a sziklán tenyész penészmez t. A mészárszékek vérszaga terjengett az
egész hátterében, édeskésen, émelyít n. Azután a füstöl kamrák keser huzata. Azu-
tán pedig…
Nem. A t z kés bb érkezett.
***
Gádáb felnyögött. Egész testét ragacsos ken cs fedte, azzal maszatolta zsírmocs-
kosra a sekély k kádat, amelyben feküdt. Migdag Odar sóhajtott. A herceg most már
túl fogja élni. A fejsérülése is gyorsabban gyógyult, mint kezdetben remélték, s egé-
szében is a javulás jeleit mutatta. A koponyacsontjába illesztett lunirlemezt elfogadta a
teste, és bár a lélekhívók kétszer szólították vissza a Kárpit mögül, most már nem fe-
nyegetett a veszély, hogy halhatatlan fele elkívánkozzon meggyötört börtönéb l.
A sekély kád mellett, szemben a tudó gránitzsámolyával k csataasztalka állt. En-
nek peremére helyezték a kristálymécsest. A repedésein kiszivárgó fény figurákat hí-
vott el a sötétségb l. Nyolc a talpára állítva vigyázta a játékmez t, néhányuknak
csupán a darabjait helyezték vissza a táblára, a többinek nyoma veszett. A kétarasz-
nyi katonák kifejezéstelen arccal bámultak a vaksötétbe, aprólékos gonddal faragott
testükre fura árnyakat varázsolt a zöldes izzás. Fejükön egyszer sisakot, testükön
pikkelyvértet viseltek, szakálluk mellközépig ért. Kétfej balták, szekercék, kardok si-
multak kezükbe, a generális racklaszárnyas köpönyege a többi fölé magasodott.
Migdag Odar hosszan merengett a k harcosokon. Ha a felszíni herceg ébren van,
alighanem megmondja neki, hogy milyen büszke lehet rájuk.
***
***
Egyedül a vénséges tudó búcsúzott t le, amikor három nappal kés bb Gádáb úgy
ítélte meg, immár elég er s ahhoz, hogy racklaháton megtegye a Karr-Khazadba visz-
szavezet utat. Az er dváros legföls kapujánál álltak, hatalmasra tátott szájjal
komorlott a hátuk mögött. A törpék a kapuszárnyak els vasalásáig sem értek. Fölöt-
tük végenincs, fekete hasadás nyílt a mély végi égbolton. Szótlanul jöttek idáig.
Gádáb felkapaszkodott racklája nyergébe.
– Köszönöm, rú, mindazt, amit megmutattál nekem. Ért módon fogom használni.
A sötét leplekbe burkolózó alak a harcosra emelte tekintetét.
– S vajon tanultál-e bel lük, herceg?
– Úgy hiszem, igen – mondta komoran a karr-khazadi. – Talán többet is, mint re-
mélni mertem volna.
– És mit fogsz mondani Daggar trónörökösnek, ha a döntésedr l kérdez majd?
Egy pillanatra a vízszín szem törpe képe villant fel Gádáb el tt, s a herceg
furcsállkodva vette észre, hogy érzelmei már nem kavarnak olyan vihart, ha eszébe
jut. Alaposan megfontolta már jó el re, mit fog mondani a rúnak, ha felteszi ezt a kér-
dést.
– Megértettem, mi vezényelt benneteket akkor, amikor ide kérettetek. Láttam mind-
azt, amit nekem mutatni akartatok. – Kimérten biccentett. – De változatlanul az a vé-
leményem, hogy tartanunk kell magunkat az adott szavunkhoz és a megkötött szerz -
déseinkhez, mert régebbiek és igazabbak annál, semhogy azokat megszeghessük.
Továbbra is úgy gondolom, Tarin nem hagyhatja magára az embernépeket a fekete
hold eljövend háborújában.
A rackla türelmetlenül fészkel dött alatta, a tudó pedig szótlanul figyelte. H vös,
penészszagú huzat kerülgette ket.
– Találkoztál vele – mondta Migdag Ódat halkan. Nem kérdés volt, ezt Gádáb is
azonnal érezte. Azt is tudta, kir l beszél a vénséges törpe.
– Találkoztam – bólintott lassan, miközben az izgatott denevérkutyát próbálta meg-
zabolázni.
A rú nem szólt egy szót sem, csöndben fürkészte a harcost. Gádáb törte meg végül
a csöndet.
– Mióta újra magamnál vagyok annyira, hogy gondolkodni tudjak, id l id re
eszembe jut egy kérdés, rú. Magad mondtad, hogy új korszak közeleg, s az bármit
hozhat.
Hunyorogva nézett a tudóra.
– Ha olyan helyzetbe kényszerülsz, hogy azon kell gondolkodnod, alkalmasnak
ítélsz-e engem Tarin trónjára, miként döntesz majd?
Migdag Odar nem moccant.
– Az hamarosan úgyis elválik, herceg.
Gádáb nem tudta, ez most jót vagy rosszat jelent-e. Egy darabig még nézte az apró
szobornak réml tudót a hatalmas kaputorok el tt, majd búcsúra emelte kezét, és
hagyta, hátasa hadd rúgja végre fel magát a leveg be. Penészszagú szelet kavart a
szárnyával, ahogy felemelkedett.
Migdag Odar még látta, ahogy a bagg megigazítja a k csata tarisznyáját a vállán,
azután a rackla elt nt a kür-t út sötét magasán.
***
Tizenkét esztend telt el a sóm-khazadi nap óta, amikor Torof Gádáb újra a fels
városok felé vette az útját. Most ismét racklaháton ült, de ezúttal hátasa a felszín szik-
láit tapodta, óriás feny k borultak a fejük fölé, vékony tobozmez recsegett a dene-
vérkutya lábai alatt.
Egy kisebb dombon álltak a khazadi kaputól nem messze, el ttük csalóka fények-
kel vibrált a hideg völgy. Gromthi Karr-Khazad fölött hatalmas, földszín felh paplan
kavargott, roppant tölcsérbe csavarodott ezer öllel a kapuhegy fölött. Szürke, kemény
hó hullott az alacsony égb l.
A bejárat két óriási érc kapuszárnya kelet felé tárta magát. Nem azért, mint az em-
bernépek egyes szentélyei, akik a fényt várták abból az irányból. Tarin kapuja azért
fordult arra, mert a felszínen ott ébredt meg leghamarabb a sötétség – minden törpe
örök társa és támasza.
Odalent a királyságba visszatér k utolsó, rendezetlen hullámai kavarogtak – a ka-
tonák minden er feszítése ellenére óriási káosz uralkodott lent. Hamarosan kemé-
nyebben kell majd fellépni, de egyel re még maradt id . A rendíthetetlenséget jelké-
pez k alakok a kapu két oldalának magasáról vigyázták a tömeget, óriás csákányaik
nyelére támaszkodva óvták az alant nyüzsg parányokat. Hatalmas feny k emelked-
tek az égre mellettük.
Gádáb a felh ket fürkészte, de mást szeretett volna látni, jóllehet tudta, hogy égbe-
látó nélkül még felh tlen id ben sem lenne sok esélye megtalálni. De tudta, érezte,
hogy az az átkozott planéta ott van valahol a küls rben, s hogy hamarosan az igazi
arcát is megmutatja majd. Akkor pedig végleg választ kap majd azokra a kérdésekre,
amelyek azóta gyötörték, hogy tizenkét esztend vel ezel tt megjárta a mélyvidéket.
Amióta az a másik felébredt odabent. Igazi párviadal lesz, tudta jól, még ha a másik-
nak nincsenek is acélból kovácsolt fegyverei. Más módokon fognak egymás szemébe
nézni. Bizonyosan akad majd rá lehet ség a szürke holdfény alatt. Voltak id szakok
az elmúlt években, amikor félelem költözött a szívébe, ha az elkerülhetetlen össze-
csapásra gondolt, de ezek már régóta a múlthoz tartoztak, noha soha nem temette
ket olyan mélyre, hogy ne tudja felidézni, ha kell. Súh mester segített neki ebben.
A Medveöl összeszorított szájjal figyelte a lent nyüzsg tömeget, majd intett
szárnysegédjének, hogy kezdjék meg a kijárat megtisztítását. Miel tt mindennek a
végére érnének, egyvalamit még mindenképpen ki kell engedni Tarinból.
Érdekes volt úgy gondolnia a tizenkét éves emlékre, és mindarra, ami most körülöt-
te zajlott, mint egy út elejére és végére. Hiszen minden, amit akkor tett, szorosan ösz-
szefüggött azzal, ami most a szemük el tt zajlott. Nem gondolta, hogy ennek lenne
az egyedüli oka, oly sokat azért nem tartott magáról, de ha valaki megkérdi, büszkén
vallotta volna, hogy tevékenyen részt vett az események formálásban.
Pontosan emlékezett a legapróbb részletre is abból az id l.
A trónörökös, és titokzatos mélyvégi támogatója, rú Súh egy ablaktalan, ám gazda-
gon díszített helységben fogadták, amikor megérkezett odalentr l. Valahol Karr-
Khazad föls részein lehettek, de Gádáb nem ismerte igazán a környéket. Egészen
elkavarodott, ahogy a küldöncöt követve egyre újabb és újabb kanyargókhoz, lép-
cs khöz és vaksötét folyosókra jutott. Majd egy rövid lépcs után erre a helyre. A fala-
kon k - és fémberakások tündököltek, a zsámolyokat vékony párnákkal borították, és
különleges finomságú, meleg sz nyegekkel takarták nem csupán a k padlatot, de
azokat a falakat is, amelyekre nem jutott elegend faragás. Egy kyr id kb l származó
lámpásba leheltek új életet, az vetette borongós árnyakkal tele a kis termet.
Gádáb gyanakodva méregette a két törpét, miután a kell tiszteletet egymásnak
megadva végül elhelyezkedtek egymással szemben a szobában. Nem ellenségek vol-
tak, nem is ellenfelek. De barátoknak sem lehetett volna nevezni ket. Daggar nem
sokat változott az elmúlt id ben, de az árnyakkal ölelt mestert a herceg most el ször
vehette közelebbr l is szemügyre.
Rú Súh, a sáth-khazadi mélyer d tudója csöndben gunnyasztott rákhoz hasonlatos,
sárból égetett trónszékén. A vénség a földnek, pornak és agyagnak parancsolója volt,
testét cseréppáncélhoz hasonlatos vértféleség borította, melynek illesztéseit oly sötét
homály fedte, hogy bel lük látni mit sem lehetett, csupán amikor mozdult, akkor lehe-
tett hallani, ahogy egymáson elcsikordulnak a páncélféle darabjai.
Akkor bukkant fel Karr-Khazadban, amikor Tarin királyának els szülött fiát elragad-
ták a shúrok az utolsó bányaháború végjátékának idején. Valójában csupán a lelkét
ejtették csapdába azok az orgh bájolók, akikkel csapata összeakaszkodott egy
Sagtakarr alatti járatban. A farkas-fattyak vajákosai kib völték bel le a szellemét, azt
hurcolták magukkal, hogy addig kínozzák valahol, míg el nem árulja a királyság kapui-
nak pontos rendjét. A testét sorvadásnak vetették, s az a mai napig egy vaksötét
khazadi teremben várakozott, hogy a lelke visszaszerzésére szervezett csapatok vég-
re sikerrel járjanak.
Már rég elpusztult volna, ha a sáth-khazadi mélyer d tudója el nem hagyja a király-
ság legalsó járatait, s hatalmával meg nem fékezi a hanyatlásnak zuhant herceg pusz-
tulását. Az els szülött romlását megállította ugyan, de egyel re ez volt minden, amit
tehetett. Önmagában már ez is csodaszámba ment annak idején, a vénséges tudó
ezzel a tettével alapozta meg királyvárosi hírnevét, s megbecsülése azóta sem csök-
kent. volt az, aki Daggar nevét el ször említette a lehetséges trónörökösök között.
gy jtött köré elegend támogatót a klánok öregjei között. Bár Oggi király egy da-
rabig er tlenül tiltakozott ellene, végül még is belátta, hogy kevés esély mutatkozik
gyermeke megmentésére, s nem halogatható tovább a törzsek gy lésének összehí-
vása. Meg kell keresniük, ki a legméltóbb a trón elfoglalására, ha eljön az ideje.
láb Oggi másodszülött fia addigra már régen a szám zöttek keser kenyerét et-
te, R tszakáll Dabbi néven ismerték a part menti jeges vizeken. Szó sem lehetett róla,
hogy vegye át a lelke nélkül senyved bátyja örökét – ha élt még egyáltalán.
Így végül a törzsek nagyjai Daggart kiáltották trónörökössé, s Oggi a fakó hajú
mélyvégi törpét ültette maga mellé, t fogadta fiának Tarin szellemeinek színe el tt. A
sáth-khazadi herceg most kissé hátrébb ült, mintha nem is lenne igazán fontos, szin-
te elrejt zött az öreg rú cserépvértezetbe rejtett teste mögé. A tudó fejét ormótlan si-
sakféleség takarta, szemrés nélküli agyagedény, mely inkább t nt elnagyolt maszk-
nak, semmint valódi fejfed nek. Két vaskosabb agyagkarika mutatta csak rajta a sze-
meket, a szájat még ennyi sem.
Keveset mozdult, akkor is inkább bogárlábakon álló trónusa tette azt helyette. Erre
a fürge alapzatra kucorodott, ha valahová halaszthatatlan ügy szólította, ez surrogott
odébb gazdája kedve szerint. Trónusára ízesült a testét fed cserépruházat is, egyet-
len porcikáját nem hagyta fedetlen, s törött téglák súrlódó hangján csikorgott, ha a tu-
dó nagy néha a fejét vagy kezét is megmozdította.
Azt beszélték róla, a földmély tudóihoz képest szószátyár, mások szerint a beszé-
det csupán szükséges rossznak tartotta, nélkülözhetetlen ny gnek, mely megkönnyíti
a felszín közelében a boldogulást, s ezért nem is idegenkedett t le különösebben.
– Nos? – kérdezte a tudó kongó hangon, amikor Gádáb végre kényelembe helyez-
kedett el tte.
– Mire vagy kíváncsi, rú? – nézett a cserépsisakra a herceg. – Alighanem mindent
tudsz már, ami közöttem és a mélyvégiek között elhangzott.
– Jobb szeretném t led hallani. S talán magyarázattal is szolgálhatsz.
Gádáb nem tudta volna a hangja alapján megmondani, a tudó milyen id s lehet.
t a cserépvért alól el sz torz beszéd alapján akár azt is gondolhatta volna,
hogy a sáth-khazadi mélyer d tudója n .
A herceg pedig újfent elmondta sorra a mélyvégen történteket, sem többet, sem
kevesebbet, mint amir l úgy gondolta, Migdag Odar valami úton-módon már amúgy is
értesítette a másik f papot.
– És belátod-e, hogy ezek után szükséges lenne Tarin kapuit lezárni az eljövend
el l, s minden er nkkel a Tyrrano elleni harcra összpontosítanunk inkább?
Gádáb szárazat nyelt.
– Belátom, hogy szükséges lehet az ország kapuinak bezárása, de nem hiszem,
hogy el kellene menekülnünk a sorsunk el l.
– Sors? Ugyan mit tudsz te a sorsról? – csattant fel a tudó. Halkan csikorogtak cse-
répvértjének ízei.
– Meglehet, nem annyit, mint te, rú – mondta halkan, tisztelettel Gádáb.
– Meglehet – hagyta rá a tudó.
– De mindazok az er k, melyek hamarosan elszabadulnak, semmit nem hagynak
majd érintetlenül.
Daggar szólalt meg most a vénség háta mögül, el ször, mióta helyet foglaltak a
szobában.
– Épp elég ok ez arra, hogy a magunk bajára figyeljünk!
Gádáb megcsóválta a fejét.
– Kétlem, hogy az elegend lenne… – Megvakarta a fejét, ugyan miként is kellene
belevágnia mindabba, amit mondani tervezett.
Daggar végül visszafojtotta készül válaszát, csupán szúrós tekintettel méreget-
te a király testvéröccsét. Nem lett volna méltó Tarin egyik legkiválóbb kapitányának
olyan szavakkal megfelelni, mint amiket tervezett.
– Engedelmetekkel, rú, én is kérdeznék, miel tt végleges döntést hoznék – kezdte
Gádáb.
Súh mester csikorogva bólintott. – Mi szükségeltetik ahhoz, hogy Tarin kapuit biz-
tonsággal el tudjátok reteszelni? A tudó göcögve felnevetett.
– Alig hiszem, hogy mindenre kíváncsi lennél, és bármit meg is értenél mindabból,
amit erre a kérdésre neked válaszként adhatnék. Talán megelégszel annyival is, hogy
akad olyan szertartás, mely a K atya kegyelméb l megfelel módon ki tud rekeszteni
bármit Tarin határain kívülre.
– Kirekeszteni? – kérdezte Gádáb. – Ahogy mondod, herceg. Gádáb a hallottakon
töprengett.
– Mennyi id t emésztene fel egy ilyen hatalmas varázs elkészítése?
A cserépvértezetbe bújt f pap mintha csak erre a kérdésre várt volna.
– Nem keveset, herceg. Éppen ezért már három esztendeje belekezdtünk.
Gádáb felhorkant. Oh, persze, hiszen mit is várhatott volna? Érezte, mint gyengül
magára er ltetett önuralma.
– Nyugodj meg, Medveöl herceg! – susogta Amanthar a feje egy rejtett zugában.
– Feltételezem, királyunk nem tud minderr l. – Gúnyos mosolyra húzta a száját.
– Bármelyik pillanatban felfüggeszthetjük, ha a király úgy dönt, hiszen még csupán
az el készületeket kezdtük meg.
– Oh, persze, gondolom – szisszent Gádáb fejcsóválva. – Istenek, hát tényleg csak
a király szava számít és nem az akarata?
Nem kapott választ.
– K atya, hát mit tehetnék én így?
Aztán kissé el rehajolt, nagyot sóhajtott és belekezdett.
– Azt tanítjátok, hogy a homálytestvér legf bb dolga, hogy szétszedje a közössé-
geket és magányos rülteket istápoljon. Azt mondjátok, hogy a fekete hold a homály
testvér édesfivére és csak er t ad neki, hogy mindent leromboljon, amihez csak hoz-
záér.
Nem várt helyeslést, már jól tudta a leckét.
– Én azt mondom, nem engedhetjük, hogy bármi, légyen az rontás vagy akár vak-
ság, szétszakítson olyan szövetségeket, melyek léte fennmaradásunk egyik záloga.
Legyenek ezek a szövetségek akár a hegyek mélyén, akár az egek, a csillagok alatt.
Az efféle szövetségnek hadd a neve, s nem gondolom, hogy ne tudnátok, ez mit je-
lent. Mert ez az er , ami egyben tart. Mert ez a becsület. A tisztesség. Az igazság.
– Ez mind így igaz, herceg – csikordult a tudó, a póklábak pedig kicsit közelebb
hozták Gádábhoz. – De mindaz, ami a mélyvégen – és hamarosan már jóval följebb is
– közelít, pontosan ilyen egységet kíván. Miel tt országunk mindenestül elveszik.
– Én nem adhatom olyasmire a szavam, amely szétzúzná Észak Szövetségét.
Olyasmire sem jó szívvel, ami Tarinból csinálna magányos rültet. Neki is szüksége
lehet az embernépek segítségére, ha egyszer eljönnek majd a rossz id k.
– Semmiképp nem jöhetnek oly id k, hogy rájuk szorulnánk – mordult Daggar.
Gádáb ezúttal ügyet sem vetett rá.
– Ha pedig mi nem nyújtunk segít jobbot a bajban, aligha várhatjuk, hogy más el-
lenkez leg tegyen velünk.
A vén f pap kihúzta magát ültében. Hangja tompán zengett.
– Tarinnak már nincs szüksége az embernépekre.
Gádáb valahogy megállta, hogy föl ne pattanjon. Nagyot szusszantott csak, úgy
mondta azután:
– Nos, minden tiszteletem mellett, rú, én ezt másként vélem.
– Ellenünkre fordulsz hát, herceg? – Daggar morc képpel emelkedett fel a tudó
mögül.
Gádáb megcsóválta a fejét. – Inkább alkut ajánlanék.
– Miféle alkut? – nevetett keser n a vízszín szem törpe. – Mire jutnál vele?
– Meg rizhetném Tarin becsületét – mondta komoly hangon Gádáb. – Hiszen te
sem kívánhatnád másként.
– Mire gondoltál? – kérdezte rú Súh. Gádáb elmosolyodott.
– Haddot kötnénk.
– Ugyan mire?
A herceg az agyagálarc pillantását kereste. Erre készült, mióta racklája hátán el-
hagyta Sóm-Khazadot.
– Megkapjátok a szavam a tanácsban, mellettetek, a varázsotok mellett teszem le a
kövem, s t még Oggit is meggy zöm, hogy Tarinnak valóban erre van szüksége.
Csupán két feltételem van.
A tudó cseréprecsegve intett.
– Mik lennének azok? Gádáb megköszörülte a torkát.
– El szörre: a varázs, amire készültök, ne kirekeszt körben ölelje az országot.
– Annak mi értelme lenne? – Daggar hangja tiltakozott ugyan, de az arcán Gádáb
ezúttal kíváncsiságot is látott.
– Inkább bezárni kellene ide mindazt, amit mostanában a mély végen láttam. Igaza-
tok van, mindez szörny ség. De már itt vannak velünk, s úgy láttam beljebb is tudják
magukat rágni, ha kell. Tyrranót pedig mi magunk hoztuk Satralisra, bennünket követ-
ve bukkant fel itt. Felel sséggel tartozunk miatta. Nem engedhetjük, hogy valaha is
elérje a felszínt! Meg lesz az ott lakóknak enélkül is a baja.
A tudó töprengeni látszott. Agyagkeze lomhán intett.
– Folytasd!
– Másodjára: támogatni fogjátok majd Oggi kérését a törzsek tanácsában, hogy Ta-
rin küldjön sereget a zászlók tizenötödik háborújába. Annyit persze, hogy maradjon
védelmünk az ország meg rzésére. Ezenfelül… ha nagy lenne a baj… – egy darabig
elhallgatott, ellenfelei pillantását kereste – ha bezáró kört rajzoltok, akármikor kérheti-
tek a felszíni seregek segítségét is. Nem maradtok védtelen.
– Sokat kérsz, herceg – mondta Súh mester t n.
– Ti is sokat akartok. Cserébe megkapjátok a szavam, s úgy hiszem, Oggiét is.
Minden huzavona nélkül. A varázsotok megállítása nélkül. Ez elég tisztességes hadd
lenne, ti sem tagadhatjátok.
Tört téglák hangja, ahogy a rú megszólalt:
– Err l nem dönthetünk most azonnal, herceg.
– Rendben, megértem – bólintott Gádáb. – Értesítsetek, ha megtaláltátok a vála-
szokat! – Azzal meghajolt és elhagyta a termet.
már engedett. Most a mélyvégieken volt a sor. Az igazat megvallva, úgy gondol-
ta, valójában nem sok választása maradt. Lehet ugyan küzdeni a tudók ellen, dacolni
az akaratukkal, de túl sok szomorú történetet ismert ahhoz, semhogy ez komolyan
megfordult volna a fejében.
A haddot három nap gondolkodás után Súh mester végül elfogadta. Gádáb nem
tudta, kivel-mivel beszélte meg, s mi volt az, ami legvégre mégiscsak meggy zte ket
arról, hogy érdemes egyezséget kötniük. Elégedetten hajolt hát meg a tudó el tt a
legközelebbi tanácskozás végén. Az efféle társalgás sosem volt ínyére való, s most
boldog volt, hogy valamimód mégis sikerült. Nem olyan bonyolult, mint egy énekl ház
oszlopzatán játszani, de azért elég nehéz.
A herceg nem is értette, mire ez a nagy huzavona, hiszen a tudók megvalósíthat-
ták, amit akartak. Bezárják Tarint, s nem kell a külvilág bajos dolgaival tör dniük.
Megmarad rendelkezésük alatt az ország seregének jó része, s újabb harcos klánok
érkeznek majd, ha egyszer a királyhívó szavára Észak minden részér l elindulnak ha-
za Bórog fiai és lányai. Ezenkívül, bármi büszkén állították is, hogy Tarinnak immáron
nincs szüksége az embernépekre, mégsem kell felmondaniuk a paktumokat, melyek a
shír népeivel kötötték össze az országot, s bízhattak benne, hogy a hercegségek se-
gít kezet nyújtanak majd a bezárkózott birodalomnak, ha az mégis kérné. S ami a
legf bb, Tarin nem lesz áruló.
Egyszer az egész. Nagyok az istenek.
Gádáb immár csak azt szerette volna, hogy akkor is nagyok maradjanak, ha eljön a
fekete hold.
Tizenkét esztend re volt szükség ezután, hogy felkészüljenek. Tudták, hogy az
összes eshet séget képtelenség el re látni, ám azt hiba lett volna állítani, hogy az or-
szág nem tett volna meg minden t le telhet t.
Változások jöttek, s a herceg utólag büszke volt, amiért id ben megkezdték az el -
készületeket. Az sem zavarta, hogy szinte bizonyos volt benne, a mélyvég tudói id -
vel, amikor a felszínen maradtak már nem szólnak bele az ügyeikbe, megalkotják
majd kirekeszt varázsköreiket is, de ez már kevéssé érdekelte. Az els , a legfonto-
sabb hadd már megszületett, s biztos lehetett benne, hogy a mélyvégiek állják a sza-
vukat.
A királyi hazahívó szó ugyan váratlanul érte a felszín törpeközösségeit, s évekig
tartó huzavonát eredményezett, ám ez az id elegend nek bizonyult, hogy mindenki a
lelkiismeretének megfelel en dönthessen. Az a lassan terjeszked paca, melynek kar-
jait a Tarinból kitelepül törpék rajzolták századéveken keresztül, most megdermedt,
majd lassan elkezdte visszahúzgálni csápjait, s újból elt nt a hósipkás hegyek mé-
lyén.
Nos, majdnem az egész.
Gádáb látott embermód írt tekercseket és fémlapokba kalapált jövendöléseket egy-
aránt, s ezek mindegyike azt latolgatta, a törpenépek milyen percentjei tagadják majd
meg az ország hívó szavát, s ezt vajon milyen okokból cselekszik. A mélyvég f papja-
inak csalatkozniuk kellett, ha úgy gondolták, egyként mindenki hazarohan majd egyet-
len csettintésükre. Mindig is akadtak az országnak árulói, olyanok, kiket becsületük
híján szám zetésre ítéltek, mások maguktól választották az egek alatti világot, gyakor-
ta olyankor is, ha semmiféle összet zésbe nem kerültek az országgal. Megint mások
csak sért döttek és konokak voltak.
Tarin tudói számolhattak azzal, hogy ezek jó része a füle botját sem fogja mozdíta-
ni, s magukra utaltan reszketnek majd a fekete hold alatt. Más kalkulusok arról beszél-
tek, hogy azon törpék jelent s része, akik a felszínen maradnak, továbbra is Tarin di-
cs ségét hirdetik majd, s h ek lesznek erkölcseihez, kötéseihez és isteneihez. Példá-
ul a hadsereg.
Gádáb az elmúlt napokban szinte mást sem látott, mint a tarini kapukon kiáramló
seregtesteket, harcos klánok zászlait, melyek lassan maguk is körbe vonták a biro-
dalmat, s a becsület nevében kint is maradnak majd, hogy a Szövetség oldalán ve-
gyék ki részüket életb l és halálból. Hogy a végs pusztulást megakadályozzák, ha az
istenek is engedik.
Tíz, húsz, vagy ötven esztend múlva, mindegy is. Tudni fogják, ha eljött az id .
Konkh felszíni városát már szinte ki is sajátította a sereg. Számos védm vet alkottak
ez idáig is, most újabbak vékonyka láncolata került a Traidlan vonulataira, hegycsúcs-
okra és völgyekbe egyaránt. Szekérkaravánokat ácsoltak, mozgó er döket, melyeket
az utak mentén helyezhettek el, s könnyed átcsoportosítást engedtek a hadak kapitá-
nyainak.
Végül elbúcsúztak az embernépekt l. Annak idején komoly diplomáciai z rzavart
okozott Tarin bejelentése, mostanra elmúltak a követjárások – a Két Hold országai tu-
domásul vették szövetségesük döntését. Azok az emberek pedig, akik valami okból
Tarinban telepedtek le, mára kiköltöztek a hegyek alól. Legtovább a Szövetség diplo-
matái próbáltak maradni, ám java részüket kitessékelték már a f városból. Csak az
maradt, aki nem volt kíváncsi többé a napfényes égre.
Gádáb elégedetten nézett végig a hideg völgyön. A kapu környékét sikerült meg-
tisztítaniuk odalent a katonáinak. Feszült várakozás remegett mindenütt, Gádáb kür-
tösei harsányan kérdezgették a lentieket, mire várnak még. Végül a zászlók jeleztek
leghamarabb.
– Jön – mondta a herceg szárnysegédje.
– Hm – mordult csak Gádáb.
A szürke hó finoman karistolta az arcukat.
***
***
Sokan talán most sem hiszik, hogy a végs id ket éljük: hiszen az egyik nap évek
óta alig különbözik csak a másiktól, és a mindennapok ricsaja és sürgése közepette
elszoktunk már attól, hogy a távolba nézzük. De pont így van ez az öregséggel is: hi-
ába nézünk tükörbe nap, mint nap, a saját arcunkon sosem vesszük észre az új rán-
cokat. Mintha csak a régi barátok vénülnének meg egyre jobban. Ám ha már így áll a
helyzet, következzék Tarin utolsó korszakának krónikája; összefoglalom nektek az
északi embernépek si szövetségesével történteket, hogy vele tükröt tartsak magunk-
nak, melyb l megjósolhatjuk saját sorsunkat.
Akinek volt hozzá szeme, az már korán, P. sz. 3700 körül láthatta annak els nyo-
mait, hogy Tarin kutat valami iránt. Megsokasodtak a törpe diákok az északi egyete-
meken, akik nagy buzgalommal másolták a régi kódexeket; egyre-másra indultak a
bányászklánok által pénzelt kutatócsapatok Ziadból Beriquelre és a Peratlon-
hegységbe, hogy a k fiak múltját felkutassák, olyan kapitányok keze alatt, mint
Ghurad Bór és Din Darkharan, a fekete. Hogy mit találtak, arról nem sokat tudni, de
mára legalább azt sejthetjük, mit is kerestek tulajdonképpen: az si tudást, amellyel a
törpék népe egykor évszázadokat, vagy talán évezredeket is eltölthetett a hegyek
alatt.
Közben fokozatosan megélénkült a kereskedelem a Selva folyam völgyében: az
ervek legnagyobb örömére Torof Oggi népe évr l évre több gabonát, szövetet, olajat,
zsírt, cserzett b röket, szárított húst és füstölt halat, f szert és sót vásárolt. Nem pa-
naszkodtak azok a külhoni keresked k sem, akik ennél különlegesebb árukkal keres-
ték fel Gromthi Karr-Khazadot; jó áron keltek el a mágikus eszközök, így a b verej
fényforrások és az olyan ritka kincsek, mint az abbitacél. Erigow-ban az egyszer ség
kedvéért több grófság adóbérleti jogát megvásárolták a törpék – azóta sem hallottam
több mesét a kapzsi fajtájukról, mint azon a vidéken –, Sabaorban pedig vételi megbí-
zást adtak minden trópusi fára, ami csak a kiköt be érkezett. Pedig fájuk b ven volt a
hegyeikben, mondhatnátok; ami igaz is, annak ellenére, hogy ezekben az években
egész erd ket döntöttek ki és úsztattak szálfaként a barlangjaikba a hegyek mélyébe
vezet folyókon. Sok csupasz domboldal hirdeti ezt mind a mai napig.
Közben a felszínen él törpék némelyike furcsa változásokon esett keresztül; el -
tört bel lük sötétebbik énjük, amely mohó volt és er szakos, kicsinyes és bosszúálló,
aljas és minden kétséget kizáróan gonosz. A népük homálytestvérnek hívja lelkük fe-
kete oldalát; az emberek pedig többnyire ámokfutóknak nevezik azokat, akiken úrrá
lett, és igyekeznek elpusztítani; így aztán, bár azel tt békésen éltünk egymás mellett,
egyszer csak arra kellett ébrednünk, hogy egyre szaporodnak a gyilkosságok és vér-
bosszúk mindenhol, ahol csak a k fiak klánjai jogot nyertek a letelepedésre.
Akkor azt mondtuk, mindez az hibájuk – ma már, hogy a más fajba tartozók közül
is egyre többen válnak ámokfutóvá, nyugodtan bevallhatjuk hát magunknak: csupán a
fekete hold átka fogant meg rajtuk hamarabb, mint rajtunk, embereken.
A történtekre válaszként néhány erv f nemes kitiltotta földjeir l a törpéket, akiket
egyébként sem kellett biztatni sokat; egyre többen indultak hazafelé, akár zarándokút
vagy rokonlátogatás ürügyével felkerekedve, akár nyíltan hirdetve, hogy immár nem
térnek vissza soha többé. Talán a fekete hold a honvágyat is felébresztette a szívük-
ben, de az is lehet, hogy lelkük megváltását, b nbocsánatot, vagy egyszer en csak
védelmet kerestek otthon; mindenesetre Torof Oggi, a király törvénybe iktatta azt, ami
magától is bekövetkezett, és P. sz. 3722-ben elrendelte minden rend és rangú alatt-
valójának hazatelepülését, egyben amnesztiát hirdetve régi b neikért.
Általános vélekedés szerint ez a lépés tette nyilvánvalóvá a visszavonulást; de
hogy annak els szakasza pontosan mikor ért véget, abban nincs egyetértés a böl-
csek között. Peluchon d'Sechoutse magiszter szerint ennek id pontja P. sz. 3731 – az
az év, amikor az aranykovács klánok az összes, addig be nem hajtott kintlév ségüket
eladták a dzsad bankároknak és az aszisz keresked házaknak; ekkor tudtak végre
fellélegezni kissé a hitelez ik által szorongatott erv f nemesi házak és persze közvet-
ve azok alattvalói is.
Ezzel szemben az aszisz származású Oldon Telrokkar – talán kissé részrehajló
módon – P. sz. 3744-re datálja e korszak végét; ebben az évben került ugyanis sor az
egyik legnagyobb visszhangot kiváltó eseményre: éspedig az Ifinben található törpe
kolónia hazatelepülésére, amelynek Tiadlanig tartó hajóútját máig nem tudni, melyik
hatalom, és legf képp miért cserébe segítette.
E két id pont közt persze folyamatosan áramlottak hazafelé a törpék, még az olyan
távoli vidékekr l is, mint Erion, a Riegoy-öböl melléke és a Pajzsállamok; jöttek ki-
sebb, vagy – különösen a szomszédos Gianagból – meglehet sen nagy csoportok-
ban. Indulás el tt pénzzé tették mindenüket, adtak néhány jó tanácsot emberi nembe
tartozó barátaiknak, vetettek egy utolsó pillantást mindarra, mit maguk mögött hagytak
– annak biztos tudatában, hogy amit k építettek, még legalább ezer évig állni fog –,
majd útnak eredtek, hogy hegyeken, rablókon és orkokon keresztülvágva elérjék ha-
zájukat.
Bár erre vonatkozóan nincsenek pontos adataink, igen valószín nek tartom, hogy
otthon végül nem egészen az fogadta ket, amit vártak: hisz a külvilágban kincset ér
aranyérmék a barlangvárosokban korántsem oly értékesek, és a felszín tágas udvara-
ihoz, ízes ételeihez akkor sem lennének mérhet k a mélység barlanglakásai és gom-
bából-algából f zött kásái, ha nem kellene mindezen egyszeriben nagyon sok mene-
kültnek osztoznia. Ráadásul hiába ad amnesztiát a király, ha a törpék makacs és jó
emlékezet fajta – épp ezért bizonyosan el tört egy-két elfeledettnek hitt sérelem és
felszakadt néhány régi seb odalenn. Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy az
embernépek közt szerzett rangok, címek és kiváltságok éppoly keveset számítanak a
fiak szemében, mint nadrágon a gombok száma.
Nem véletlen hát, hogy a törpék egy része húzta-halasztotta, vagy épp egyenesen
megtagadta a hazatelepülést. A fekete hold erejét azonban k is félték, ezért elhagyott
bányákba, régi kazamatákba és hasonló helyekre húzódtak le szerte Északföldén;
míg egyetlen helyen, a gianagi, kizárólag fajtársaik lakta Khún Debgór városában bér-
varázslókkal igyekeztek megteremteni a szükséges mágikus védelmet.
Tarin mindeközben újabb lépést tett a neki rendelt úton: hozzálátott határai meg-
er sítéséhez. Ne a mélységi er drendszerre gondoljunk – annak kiválóságához
egyébként sem férhetett kétség soha –, hanem a felszínre, amelynek földjeit elhagyott
városaival együtt h béri birtokként adtak oda erv kis- és középnemeseknek, feltéve,
hogy folytatják az orkokkal vívott évszázados háborút. A P. sz. 3730 körül kiújuló har-
cokat nyugodtan tekinthetjük Tarin visszavonulása második szakaszának. A részle-
tekkel nem bíbel dve és az okokat nem firtatva azt hiszem, nyugodtan kimondhatjuk,
hogy e háborút az emberek elvesztették: mert igaz ugyan, hogy egy portyázó nemzet-
ség hajóra szállt, hogy új hazát leljen Beriquelen, és az sem titok, hogy pár leszakadó
pária nemzetség a föld alá szorult, de az orkok az évtizedekig elhúzódó harcok során
összességében nem szenvedtek megsemmisít vereséget, mindössze kicsit nyugatra
vonultak szállásterületükön belül.
A k fiak mindeközben különbféle okokra hivatkozva fokozatosan kiutasítottak min-
den idegent a felszín alatti városokból, így aztán egyre nehezebben követtük nyomon
az odalenn zajló eseményeket. Csak reménykedhetünk abban, hogy hasonló dilem-
mával szembesültek Toron kémei is, bár attól tartok, hogy Tarin számára ekkor már
nem k, hanem a pókok, Zakrul eltorzult test szolgái jelentették a legnagyobb ve-
szélyt. Ennek ellenére nem haboztak sorra megnyitni a semmin át fúrt alagutakat
nemcsak rég elhagyott városaikba, de néhány újonnan nyílt törpe menedékbe is – em-
lékszem, milyen felzúdulást keltett ez a térmágia tanszék magisztereinek körében,
akik már akkor súlyosan összekülönböztek Torof Oggi tanácsnokaival, amikor azok
Doran segít kezét elutasítva Erionból érkezett bérmágusokkal tették még er sebbé
városaik védelmét.
A helyzet azóta, ha nem is javult, de sokat tisztult. Értjük már, mit l féltek egykor a
fiak, és fejet hajthatunk hatalmas tervük el tt, melyet csak most, valóra válásinak
legvégén tudtunk minden részletében megismerni. Kimondhatjuk azt is, hogy tisztes-
ségüket látva helyreállt köztünk a bizalom, ami oly rútul megingott az elmúlt id kben –
Toron ármánya immár nem tud éket verni közénk, és szövetségünk is egyre er sebb
lesz, ahogy Doran minden tudásával segítségére siet a törpék népének. Ezt hirdeti
immár négy éve a Khún Debgór városát véd mágikus sziklakupola, és sok egyéb,
köznapi embernek kevésbé szembet emlék Tarin hetedkor végi történetének utol-
só szakaszából.
Úgy vélem, eleget beszéltem; hogy a tisztelt Nagytanács megérti szavam, és maga
is fontolóra veszi a szükséges lépések megtételét. Készletek felhalmozása; visszavo-
nulás; állások meger sítése – ezt tanítja nekünk szövetségesünk története, és azt kell
mondanom, megfontolandó tanácsok ezek, még ha nekünk, embereknek más utat is
rendelt a sors. Ám az id immár eljött, tennünk, cselekednünk kell, és most még van
lehet ség megszívlelni az elhangzottakat.
A K FIAK
A törpék eredetér l
A törpék történetér l
A törpék társadalmáról
A törpék élettanáról
Úgy ítéltem, hogy e kényes kérdésr l csak olyasvalaki beszélhet, ki eléggé ismeri
mindkét nép természetét, s jól látja az ebb l adódó különbségeket. Így találtam rá
Doran egyik külvárosában Dorf mesterre, ki több mint ötszáz éve él az emberek vilá-
gában, s megbecsüli a magamfajta félelfeket. Nagy tudású törpe hírében áll, ki amel-
lett, hogy folyamatos kapcsolatban van Tarinnal, remekül beszéli az embernépek
nyelveit, s úgy hírlik, tökéletesen kiismeri gondolkodásukat is. Némi habozás után el-
vállalta a feladatot, s ezzel boldog-gondtalanná tett. Szabadkozott ugyan, mid n a
kész m vet kezembe adta, de mint megállapíthattam, szerénységb l tette: munkája
oly beleérz , oly alapos, amilyet híre szerint elvárhattam, a kép pedig, melyet népér l
fest, bízvást állja majd az id k próbáját is. Köszönet illeti t ezért, s igen nagy tisztelet.
„Mit is mondhatnék népünkr l, mely idegen e földön, melynek elméje más srófra
jár, mint az sid kt l ittlakóké, fiait egynémely kérdésben mégis oly „emberi” gondola-
tok kísértik? Ahhoz, hogy észjárásunkat megismerjétek, mindenekel tt történelmünket
kellene átlátnotok – s ugyan mit kezdenétek ennyi veszteséggel, ennyi harccal és bo-
rongással?
Aki az embernépek szemével jár közöttünk, azt hihetné, hogy minden törpef re rá-
húzható egyazon sisak, s nem feltételezné, hogy mi is igen árnyaltan vélekedünk a vi-
lág dolgairól. Hogy bizonyos dolgokról másként gondolkodunk, hogy egyes fogalmak
számunkra mást jelentenek, igaz. A fekete színt az emberek hajlamosak a gyász, a
gonoszság társaként figyelni, míg a mi számunkra teljességgel hétköznapi és igen
kedvelt árnyalat, lévén tárnáink mélyének színe, az éjszakáé, melyb l vétettünk, a
démonvéré, mit dics séggel kiontottunk, a lobogóé, mit királyunk ükatyja magasra
emelt, s Bul Ruurig kövéé, mit Atyánk szíve felett visel.
Amit legel ször szememre vetnek, ha barátaimmal sörözgetve népemr l ejtünk
szót, az a törpék ragaszkodása hagyományaikhoz, mi kizárja, hogy embermód lelke-
sedjenek az újdonságok iránt. Gyanakvók vagyunk valóban – de nem lennétek-e azok
ti is, ha annyi istentelenség szakadt volna rátok ama újból, mint miránk? Ez okból hú-
zódozunk, s ha nem mondták soha isteneink, hogy valamely dolog nem ártalmas,
hogy azzal bízvást foglalkozhatunk, csak a legbotorabbak vetemednek arra, hogy
azokkal tör djenek, hisz merészségükkel magukra is, népükre is szörny vészt zúdít-
hatnak. Mi új, arra csak számunkra látható rúnákkal van vésve a szó: VESZEDELEM.
Kik t lünk megnyugvást várnak, azoknak kell ama rúnákat nagy fáradsággal és ala-
possággal eltörölniük, miképp azt embertestvéreink a lóval, a kerékkel és az éggömb-
bel tették. Vigyázunk a múltunkra, vigyázunk a tudásunkra, de vigyázunk a jelenünkre
is: jelen nélkül nincs jöv , s ha nincs jöv , a ma sem válhat tegnappá; nem tudhatja,
hová is menjen az, ki nem tudja, mely útról érkezett.
Észrevehettetek, hogy köztünk nem szokás szeszélyb l házasodni, indulatból hátat
fordítani, megfutni, a meglév helyett új hitvest, családot keresni. A család számunkra
szentség, fókusza tudásunknak és szeretetünknek; csak akkor lehetünk valakik, ha jól
szorgoskodunk azok érdekében, kik t lünk függenek. Hitvány törpe az, kinek családja
szükséget lát, míg szomszédai mosolyognak, s büszkeség tölti el mindünk szívét, ha
bemutatkozván el sorolhatjuk mindazon söket, kikre egész népünk emlékezik.
Az emberek beérhetik ilyesmivel, s tán még ez is untathatja ket: a nevem Fródbéli
Geinos, sfia Grádi, fia Sakki, fia Farnass, fia Grábi, fia Fars, fia Dún és Anda – pedig
oly bemutatkozás ez, mit számotokra egyszer sítettünk, s csupán a család leghíre-
sebb tagjait említi meg. Tesszük ezt, mert az emberek folyton rohannak, s nemhogy a
családjukra, de még magamagukra sem szánnak elég id t.
Törpetársaim nem értik – s én is csak hosszas t dés után fogtam föl –, mi okoz-
za az emberek hirtelen lelki fordulásait, vagy akár azt, hogy oly gyorsan kanyarítanak
maguk köré új eszmét, mint más egy köpönyeget. Mondják, túl soká élünk és lassúk
vagyunk – de a szarkaláb vajh' nem ugyanígy véli-e a tölgyr l? Igenis vannak érzel-
meink, léptünk következményeit azonban nagyobb gondossággal fontoljuk meg nála-
tok, s ugyanerre törekszünk az eszmék dolgában is. Állandóságra, nyugalomra és fel-
emelkedésre vágyunk – s ez az, amit a család, az otthon és a munka nyújt nekünk.
Tudom, hogy mind több ifjú vág neki a nagyvilágnak, a kalandot s bizonytalan létet vá-
lasztva, de higgyétek el, legbelül bennük is csak az munkál, hogy végül nyugalomban
letelepedhessenek, és tapasztalataikat övéik boldogulására kamatoztathassák. Bé-
kességre vágynak, csupán gyorsabban szeretnék elérni azt – s gyakorta az Örök
Visszhangtalan lesz az osztályrészük. Ez a nyavalya, ez az eszme a felvilágból szü-
remlett le hozzánk, s még ma is fert z; semmi kétségem afel l, hogy el bb-utóbb
nh dnünk kell érte.
Sok gondolat van, mi igen távol áll népünkt l, s minek még az említése is gy löle-
tes. Nem beszélek e helyt olyan törpékr l, kik Ynev más tájain élnek, s régen elfeled-
ték már, amit Bórog-Beriquel adott nekik – megtévelyedettek k, Kadal vezesse vissza
ket hozzánk! Megvetjük az áruló cselekedeteket, a restséget, a tiszteletlenséget, a
forrófej séget és a gyávaságot. Oly dolgok ezek, miket a bens nkben rejtez másik
törpe, a homálytestvér súg lépten-nyomon nekünk. Mert a rest, ki a könnyebb utakat
keresi, s minden törpe legels dolga, hogy a homálytestvérét elhallgattassa. Mert
adja a szánkba a hazug szavakat, vezet tévutakra, s minden korcseszme az szü-
leménye, miket Tyrrano vagy Sugro plántál belé.
Lehet és kell is küzdenünk ellenük. A szorgos munka, a becsület, az állhatatosság,
a hazaszeretet, s a tisztelet mind-mind oly tulajdonságok, melyek megnehezítik a ho-
málytestvér dolgát; a biztonság, a nyugalom és a jólét az, mi irtózattal tölti el. Sokan
zsugorinak, kapzsinak vagy ridegnek tartanak bennünket, pedig csak a biztonságunk
megteremtésén fáradozunk. H ségünk Tariné és a hercegeké – így tartjuk távol a go-
nosz eszméket, melyek a Teremtés hajnala óta nem hagynak nyugtot nekünk. Szá-
mos törpét láttam elbódulni a külvilág varázsától, férfiakat, akik elfelejtették, mivel tar-
toznak a birodalomnak. Útra keltek, s utóbb sírva tértek vissza – akik pedig nem tértek
vissza, nyilván jeltelen sírokban nyugosznak, s szellemük zokog, amiért csontjaik el-
hagyattak és elfeledtettek. Mert büszkék vagyunk s kíváncsiak, vagy kíváncsiak és
büszkék, ízlésed szerint – e két gyarlóság az, minek oltárán akár az életünket is felál-
dozzuk. Ha egy törpén kiütközik a gyarlóság, makacsnál makacsabb, kevélynél kevé-
lyebb lesz: homálytestvére felülkerekedik; és a ti mércétek szerint rövid id alatt rom-
lásba taszítja.
Ennyit ezekr l, hisz nem cél elrontanom a kedvemet. Most felsorolok néhányat az
embernépet foglalkoztató dolgok közül, s mellé teszem, minékünk mindez mit jelent –
így világlik ki a különböz ség, mely minket jellemez.
ség: állandónak és öröknek kell lennie, szerelemben és barátságban egyaránt.
Szépség: a haszontalant nem kedveljük, s nincs is szükségünk ilyesmire. Hogy épüle-
teink templomaink és eszközeink mégis szépek, az csak azért van, mert az örökkéva-
lóságnak készültek, s tökéletesebb az, amit szépsége emel magasra. Az olyan dol-
gok, melyek egyszer ek és megismételhet k, nem kell, hogy szépek legyenek. Pénz:
a birodalmon kívül a család biztonságának alapja, a sziklák alatt csupán megmunká-
lásra váró érc. Élet: legyen hasznos mindenki számára; kincs, mert óvni és vigyázni
kell, hisz kevesen vagyunk. Hatalom: biztonság, míg másokat nem korlátozunk vele.
Dics ség: elismerés mindannak, amit tettünk, kiérdemelt megbecsülés és biztos meg-
élhetés. Félelem: a család, a közösség biztonságát féltjük leginkább, s iszonyodunk
attól, hogy elveszítjük lábunk alól a talajt.
Vannak oly dolgok is, mik számunkra bírnak kiemelked jelent séggel, míg ti nem
fordíttok sok figyelmet rájuk. Ilyenek az ércek, mik számotokra hideg göröngyök csu-
pán – mi a K atyától kaptuk ket, s mindenünket nekik köszönhetjük. A fény számo-
tokra természetes, míg mi megélünk nélküle, s szerencsétlen az a törpe, kinek napo-
kat kell ver fényben töltenie; sötétben látó szemeink gyöngén másolják azokat a szí-
neket, miket a holdak és a nap fénye lop csarnokainkba, de a t z sejtelmes villódzása
is éppily felemel lehet. Ti soha nem szerettétek annyira a mesterségeteket, mint a mi
kézm veseink – talán mert nincs rá elegend id tök, s mert a mi tudásunk isteneinkt l
való; akárhogy rajong munkájáért egy ember, nem érhet fel ebben egy magamfajtá-
hoz. S végül a kövek. Számotokra értéktelen kavicsok, sziklák, amit alkalomadtán fel-
használhattok, vízbe dobhattok vagy halomba rakhattok, egyre megy. Mi köztük élünk,
bel lük lettünk – érezzük és tiszteljük a sziklákat, mert mindent megadtak nekünk,
amire szükségünk volt: hazát, boldogulást, biztonságot.
Szavaimmal nem az emberek érzéseit akartam lekicsinyelni, s bocsássatok meg,
ha mégis bántóak. Csupán lelkemben túlcsorduló érzéseim azok, mik ezt mondatták
velem. Nem állíthatom, hogy minden ember s törpe olyan, amilyennek lefestettem –
ez írás elkészültével, úgy hiszem, magamba szállok, hogy elaltassam feneked ho-
málytestvéremet.”
E gondolatok után következzenek Peluchon d'Sechoutse szavai, aki a Szemelvé-
nyek furcsa népekr l és különös fajokról cím m vében hosszasan értekezik a törpék
homálytestvérér l:
„A homálytestvér minden törpe lelkének szerves része – még az isteneknek is, bár
Tooma, harcostól némileg szokatlan leleményességgel a csatabárdjába kovácsolta a
magáét. Noha a törpék többnyire társként, testvérként emlegetik, valójában saját vi-
selkedésüknek és gondolkodásuknak azt a szeletét hívják így, ami veszély esetén fel-
színre törve igyekszik megóvni az életüket.
A törpék er sen közösségi lények; a föld alatt ez a túlélés záloga a számukra. Ve-
szélyben az embereknél sokkal inkább, ösztönösen összetartanak, és ezt neveléssel
tovább er sítik. Azonban olykor egyedül kell boldogulniuk: például ha bányaomlás mi-
att elszakadnak a társaiktól, vagy egyedül indulnak felderít útra. Ilyenkor lép színre a
homálytestvér. Ha küls szemlél figyelné ilyenkor a magára maradt törpét, feltehet -
en azt látná, hogy szinte átlényegül: figyelme egyedül a feladatra összpontosul, irány-
és veszélyérzéke kiélesedik, jobban hall és lát, ízületei hajlékonyabbá válnak. Ezzel
szemben a lelkében él bajtársi érzés visszaszorul, el tör a túlélésért küzd önz ösz-
tönlény. Miután a törpe visszatért társaihoz, e jelek kés bb apránként elmúlnak; a
hosszabb elzártság és magány azonban állandósíthatja a változásokat, és a magából
lassan teljesen kivetk törpe régi énjének maradékai a homálytestvért valóban rajta
kívül álló személyként érzékelik, aki tanácsokat és sugallatokat ad neki. Kell en hosz-
szú egyedüllét után, netán a különös állapot iránti sosem sz vágy miatt el fordul-
hat, hogy a homálytestvér tartósan mellette marad, és a törpe személyisége megha-
sad. Az ilyen törpék a leggyakrabban remeteként végzik valami elfeledett bányajárat-
ban, de eredend önzésük dacára id nként képesek egymással id leges szövetsége-
ket kötni, leginkább a közeli kolóniák kifosztására vagy más alantas célokra.
Tarin népe természetesen régen megismerte mindezt. Ezért szoktatják már kis-
gyermekkortól kezdve önuralomra és az egyedüllét elviselésére a felnövekv ifjonco-
kat; a feln tté avatásnak egyenesen része egy hosszabb, egyedül megtett föld alatti
vándorút. Ezen túl számos hivatás m vel i, így például a tudók és a kürt vadászok
több évtizedes tanulás után akaratuk igájába vonják a homálytestvérüket; és valami-
lyen fokon képesek erre a kézm veseik is, akik részben ennek, hogy páratlan oda-
adással és figyelemmel képesek munkájukra összpontosítani. Így talán érthet , miért
szerepelnek a mesében kizárólag mogorva, csak maguknak való törpe mesterek.”
Tarinról
Ehelyütt csak vázlatos leírást nyújtok, hisz jó néhány érdemes utazó sokkal színe-
sebb beszámolóval szolgálhat, s a Geoframia vonatkozó részei is jól használhatóak.
Külön kiemelném Saria Fiarad A Szövetség országaiban tett utazásaimról cím mun-
káját, mely – szorgos szerzeteseinknek hála – számos helyen hozzáférhet már.
A Traidlan-hegységet az északi hercegségek ajándékozták a törpenépnek, mely-
ben igaz és h szövetségesre leltek. Az építkezés azonnal megkezd dött a már meg-
lév barlangokban, melyeket tulajdonosaik tárnák és légaknák sokaságával kötöttek
össze – így született Gromthi Karr-Khazad, mely vanírul Mélységvárat jelent. Kezdet-
ben hevenyészett lakhely, a munkálatok középpontja volt, de néhány év alatt varázs-
latos szépség várossá növekedett – nálánál nagyobbat emeltek azóta, fontosabbat
azonban nem. A mai Tarin négy várossal, számos raktárteleppel, kláncsarnokkal;
kézm vesfaluval, felszíni és földmélyi tározóval, gazdaságokkal, kiterjedt kohórend-
szerrel és számtalan üreggel, járattal, tárnával rendelkezik. A különféle csarnokok,
ciszternák, folyosók át- meg átszövik az egész birodalmat, s aki nem ismeri a mély-
ségben való tájékozódás és életben maradás fortélyait, menthetetlenül odavész, ha
kísér nélkül merészkedik a homály világába. A városok: Gromthi Karr-Khazad,
Sagtakarr, azaz Tárnamély, Hútharad, vagyis Tócsarnok – a legcsodásabb hely azok
közt, miket valaha látnom adatott – és Gebgór, másként Zúgóperem.
Annak, aki sosem járt Tarinban, nehéz elképzelnie egy törpevárost. Itt nem utcák
és terek váltogatják egymást, s nincsenek messzir l látható tornyok sem. Mérhetetlen
mennyiség sziklát és követ kellene ehhez eltakarítani, s nem is lenne sok haszna,
hisz csak meggyengítené a földmélyi rétegek szerkezetét. Látnivaló mindazonáltal van
ven – különösképp, ha némi fény is kerül hozzá. A nagyobb települések kizárólag
olyan barlangrendszerekben épültek, ahol jól ki tudták használni a bels terek nyújtot-
ta lehet ségeket: itt a csarnokok stabilitását óvó, végtelenbe nyúló oszlopsorokat fa-
ragtak, melyekhez fecskefészkek módján tapadnak a súlytalannak látszó, statikai
szempontból egymást kiegészít épületcsoportok. Minden társulásokhoz egy-egy lég-
kürt tartozik, melynek átjárhatóságáért a közelben lakók felelnek, a legtöbb oszlop
derekán patakok futnak végig, melyek vizét ötletes szerkezetek terelik a fészekgigá-
szok alatt húzódó ciszternákba. Az otthonok másik típusa a bórogi stílusú barlang-
üreg, melynek nyomasztó voltát számos betorkolló járat, közös csarnok és kristálytisz-
ta viz zúgó feledteti.
Látnivalókról beszéltem, holott a birodalomba természetes körülmények között alig
szüremlik fény – a függ leges kürt k, az oldaljáratokba helyezett fém tükörlapok csu-
pán arra elegend ek, hogy Tarin csodáit állandó alkonyi derengésbe vonják, ámbár
láttam, olyan csarnokokat is, melyek homályba vesz mennyezete az éjszakai égbolt-
tal vetekedve szórta a ragyogást: a törpék inkább tisztelik, semmint szeretik a fényt, s
különb viszonyban vannak a csillagokkal, mint a nappal, mely ez idáig kevés jót tett
velük. Mágikus lánggömbjeik csupán ünnepek idején világítják meg a termeket – ne is
várjuk többet, hisz Tarin lakói kit en tájékozódnak a sötétben, s a legnagyobb biza-
lom jele, ha egy törpe tüzet csihol, hogy vendége láthassa házát.
A városok falait számtalan faragvány borítja – ezek ismeretében az itt lakók ponto-
san tudják, hol tartózkodnak, a veszélyes kanyarokat, nehezen észlelhet benyílókat
pedig rendszeresen mázolják mésszel, hogy a sugárzó h alapján tájékozódhassa-
nak. A városokba való bejárást biztosító óriási kapukat is effajta jelzésekkel látják el,
bár nem ritka, hogy a fontosabb helyeken fáklyák is égnek, hiszen a messzi tárgyakat
még különösen érzékeny szemük sem láthatja tisztán. Káprázatos látványt nyújtanak
központi csarnokaik, ahol számtalan fény hajladozik az állandó szélben – ez utóbbit
részint az aknák, részint azok a szerkezetek keltik, melyek a friss légellátást vannak
hivatva biztosítani. Sokszor tapasztaltam utazásaim során, hogy minden országnak
más szaga van. S ha mondhatom, hogy Haonwell illatai a virágos réteket s a kelt tész-
tát juttatják eszembe, talán elhiszik nekem, hogy Tarinnak az emberi érzékek számára
nem túl kellemes, hideg pince- és füstszaga van: ezzel az aromával nem boldogul a
legrafináltabb szell rendszer sem.
Miután a kiterjedt barlanghálózatok még itt sem gyakoriak, a városok és a kisebb
települések messze esnek egymástól, még racklaháton is. A különböz utakon, mes-
terséges és természetes járatokon vezet nélkül elindulni életveszélyes; kerül utakat
csak a legtapasztaltabbak ismerik, s az emberi elmére rendkívül nyomasztóan hatnak
a végtelen sötétség neszei, s mindaz a visszhangos iszonyat, mely az ilyen láthatatlan
utakon kíséri a vakmer t, aki nem lehet biztos benne, valamely szakadék peremén
egyensúlyozik-e éppen, vagy végeláthatatlan híd- és alagútrendszeren halad keresz-
tül. A legbiztonságosabb a kereskedelmi utakon maradni, bár néhol még ezek is oly
bonyolultak, hogy bárki eltéved rajtuk, arról nem beszélve, hogy fogalma sem lehet, az
elébe kerül város mely tárnaszintjére lyukadt ki, s ki fogja várni a várost rejt kapu
túloldalán. Vannak persze titkos járatok, melyeken át a városok a kapuk megnyitása
nélkül is elérhet k, ezeket azonban csak az adott csarnokszintek rsége ismeri, és
tudtommal még sosem fordult el , hogy titkukat idegenekre bízták volna.
Bármennyire törekedtek is megtisztítani a városok környékét a mélységben él
szörnyekt l, az elhagyott folyosókon, bányatelepeken, kohóvárosokban mindennapo-
sak az összecsapások, melyekben a fegyvertelen utazó törvényszer en, a fegyveres
férfi könnyen pórul jár.
Korábban említettem már a felszíni kalmártelepüléseket. Ezek legfontosabbika a
fród törzs ellen rzése alatt álló Konkh, melyen jól szemrevételezhet k a törpék építé-
szeti technikái. Felszínre vetett mélybeli városhoz hasonlít leginkább, alatta s körötte,
a Vaarig fest i völgyében lenültetvények húzódnak, a feldolgozók termékeit pedig
roppant szélmalmok m ködtette gépezetek segítenek a homály világába lebocsátani.
Míg Konkh egyben kereskedelmi központ is, a többi felszíni telep jobbára csak állatte-
nyésztéssel és növénytermeléssel foglalkozik. A felszín közelében – ahová még nem
kell tükörlapokkal irányítani a fényt –, van néhány csarnok, ahol hatalmas gombatele-
pek húzódnak; noha isteneik számos oly teremtménnyel ajándékozták meg ket, me-
lyeknek sem a szaporodáshoz, sem a növekedéshez nincs szükségük világosságra, a
törpék zöme kevert – növényi és állati – táplálékon él, s a nép vezet i arra töreksze-
nek, hogy szárított eleségb l mindig akadjon elegend . Vendéglátóim nem említették,
én mégis úgy tapasztaltam, hogy képesek különbséget tenni a napfényt látott és a
homályból származó étkek ízei közt – saját bevallásuk szerint az utóbbiakat kedvelik
jobban, s az én számban is csak akkor keseredett meg a falat, mikor alkalmam nyílott
vacsorámat, valamely sápadt és vak halat, természetes közegében viszontlátni.
Mondhatom, azóta sem szomjaztam úgy egy pohár jóféle predocira.
Az eddigiekb l úgy t nhet, a külvilágiak számára egyszer , ha nem is kockázat-
mentes a behatolás Tarin mélységeibe. Nagy tévedés. A birodalomba csak a megfele-
úti passzussal – a felszíni képviseletek gyakran állítanak ki ilyet – vagy kalmárlevél-
lel, esetleg diplomáciai megbízással rendelkez k nyerhetnek bebocsátást: a törpék
úgy tartják egy dolog a barátság, s megint más a bizalmaskodás. Leny gözött a
Konkh-béli nagykapu, mely mohos, ezredéves szájként tátong a hegy oldalában, s kü-
szöbének átlépésekor sem éreztem kellemes izgalomnál egyebet – azoknak azonban,
akik engedély nélkül, szell kürt kön, fényaknákon vagy a bástyákkal meger sített
küls védm veken keresztül kísérelnek meg behatolást, komisz meglepetésekben le-
het részük. Akadnak ugyan elhagyatott légaknák, kihalt küls sáncok, ám a bórogi
eredet csapdák sosem hiányoznak a környékükr l, s ha valaki megmenekedne t lük,
hamarosan fürge határvadászokkal, és a hegymély megszelídített, csak törpéknek
engedelmesked fajzataival találja szemben magát.
A törpék isteneir l
, a Mélységek Ura a törpék els istene; a törzsi hagyomány neki – és csak neki –
tulajdonítja a k fiak teremtését. A Tarinban rzött Mak Haroór, a sajnálatosan töredé-
kes smítosz azonban szót ejt Tyrrano közrem ködésér l is, leírva, hogy Bul Ruurig
egyedül lebegett a semmiben, amikor Tyrrano, a hatalmas égi t zdémon, a kín és fáj-
dalom ura és alkotója párbajra hívta ki. Az isten elfogadta a kihívást, megteremtette a
kristály csatabárdot, melyet a semmi hidegéb l és saját lelkének egy darabjából ková-
csolt. A fegyverrel hosszú küzdelemben legy zte a démont, kinek teste a csapások
alatt, a hideg és forróság égi találkozásakor átalakult. Kiöml véréb l és a csatabárd
fagyos erejéb l születtek a semmiben lebeg világok. A démon halála el tt elmene-
kült, és sebesülten a Küls Hidegbe taszíttatott, Bul Ruurig, Minden Istenek Apja pe-
dig tovább formázta a még kialakulatlan anyagot, majd csatabárdjából megteremtette
a pantheon többi istenségét.
Az smítosz ugyanakkor hivatkozik arra is, hogy Bul Ruurig a nap és a holdak szü-
letése után paktumot kötött a Nagyokkal (az mibenlétüket a forrás nem részletezi),
akik beleegyeztek, hogy az addig mozdulatlan planétát megforgassa, hogy a nappalt
tízóránként éjszaka váltsa fel, némi könnyebbséget hozva a hidegt , homálykedvel
fiaknak. Egyes töredékek szerint az engedmény fejében övéi lelkét ígérte oda, ám
utóbb elállt az egyezségt l, ezért a Nagyok a törpék minden nemzedékét átkukkal súj-
tották – innen ered a Hat Csapás legendája, mely, mint kiderült, nem nélkülözi a való-
ságalapot.
Mindenesetre a legenda szerint a világ végezetén egy újabb párbajra kerül sor Bul
Ruurig és Tyrrano között, mid n minden anyag és istenség megsz nik létezni, csak
Bul Ruurig és a démon csap össze újra – új világot, új lényeket, új istenségeket alkot-
va.
Így vagy úgy, de az összes forrás egyetért abban, hogy Bul Ruurig, a Világteremt
végül, látva gyermekeinek erejét és bölcsességét, nekik adományozta az új világot,
maga pedig visszahúzódott a mélységekbe, a föld és hegyek gyomrába – erre a hittu-
dósok szerint még a sziget elhagyása el tt sor került.
Kultusza máig fennmaradt, noha nem bír oly jelent séggel, mint utódáé. Rendsze-
rint olyan törpék fohászkodnak hozzá, akik segítségével remélik feltárni és uralmuk
alá vonni lelkük sötét aspektusait. Külön kell szólnunk Bul Ruurig papjairól, a rúnak
nevezett legigazibb tudókról, kiket megkülönböztetett tisztelet övez. k az ismer i a
törpéket sújtó Csapásoknak, melyek a hagyomány szerint elkerülhetetlenek – egyes
kitagadott klánok persze másként gondolják –, s az feladatuk mindannyiszor kive-
zetni a veszedelemb l népüket. Számtalan híresztelés szól hatalmukról és cselekede-
teikr l; jobbára a törpenép el tt sem ismert hadjáratokban szállnak szembe a
földmélyi teremtményekkel és egyéb veszedelmekkel – épp ezért sohasem mennek a
földfelszínre, kizárólag a mélyben, titokban tevékenykednek, népük láthatatlan rz i-
ként. Fegyvert, vértet nemigen viselnek – az általuk birtokolt si drágak mágia olyan
hatalommal ruházza fel ket, melyen minden felvilági varázsló elcsodálkozna. Már
csak k emlékeznek arra, miért is hagyta el Beriquel szigetét a négy nemzetség, de a
tudás és titkok birtokosai nem osztják meg ismereteiket senkivel. Szent helyeik is tit-
kosak, Bul Ruurig oltára nem látható az ifjú istenek templomában, és alakját sem áb-
rázolja sehol senki. Beszélik, hogy papjai pusztán a hangjukkal képesek mások befo-
lyásolására, és – a tudók közt egyedülálló módon – képesek a leg sibb mágia „dús
szavainak” használatára is, s még számos hihetetlen praktikával bírnak, mert a föld
elemi síkjához eltéphetetlen kötelék f zi ket. Suttogják, hogy mostanság új, rejtett vá-
rost építenek valahol, s hogy igyekezetük a következ Csapás közeledtére vall – ám
err l, ahogyan az obszidián papjait érint egyéb kérdésekr l, a legbátrabbak sem be-
szélnek nyíltan. Kevesen osztják azon véleményt, hogy a háttérb l e tudók irányítják a
birodalom életét és politikáját – pedig mi tagadás, pontosan ez az igazság.
A jelenlegi f isten Kadal, a Kövek Atyja, ki Bul Ruurigot váltotta fel a hatalom csú-
csán. Drágaköve a rubin, választott nemzetsége a Torof, kiket a bórogi menekülés óta
minden vészt l megoltalmazott. Gyakran jelenítik meg domborm veken, mint töpren-
, bölcs törpét.
Az smítosz szerint Bul Ruurig sarja, aki a megfáradt K atya távoztával került a
törpepanteon f helyére. az egyetlen törpeistenség, aki akaratát id l id re kariz-
matikus, ám halandó küldöttek révén nyilvánítja ki: azonban e küldöttek közül az els
(aki az apokrif változat szerint azért sikerült a szándékoltnál tökéletesebbre, mert Bul
Ruurig a véréhez valóezüstöt kevert) megtagadta a szolgálatot, s csak akkor békélt
meg, mikor Kadal, a Hegyek Láthatatlan rz je örökléttel ajándékozta meg, és isteni
rangra emelte. lett Tooma, a Fejszés, akinek makacsságából a törpék históriájuk
mélypontjain is er t meríthettek. A másodikként teremtett küldött,
Ezüstcsákány Gráim a Harmadik Csapás során esett el Bórog földjén, emlékét azon-
ban szívében rzi a nép, és nem feledkezett el róla a Tárnákat Zenget sem: vala-
hányszor Tarin háborúra készül, lehet vé teszi számára, hogy az Örök Visszhangta-
lanból kiszakadva új testet öltsön. Gráim, aki maga dönthet visszatérésér l, még nem
szalasztott el egyetlen ilyen alkalmat sem – beszélik, vezette azt a különítményt,
mely a tizenegyedik zászlóháború utolsó esztendejében kiragadta az ediomadi Bels
Csarnokokból Kabur-Lah lobogóját.
Kadal, a Hegyek Ura Tarinon kívül is népszer : a tengeri törpék a navigáció és fel-
fedezések patrónusát tisztelik benne, míg a Zakrul lakói – közülük is leginkább a
nekromanciában és rontásokban jártas boszorkánymesterek – a tiltott tudás istene-
ként tisztelik, és vérben fürösztik a neki szentelt drágaköveket.
Kadalnak, a Barlangok Teremt jének oltára áll a templomokban a bejárattal szem-
ben, ezen látható a legtöbb áldozat. Papsága a legnagyobb törperend, a kristályok
rei. k töltik be bírák szerepét, k tesznek igazságot vitás kérdésekben, perekben,
de k felel sek az új barlangok, tárnák, föld alatti építmények tervezéséért és meg-
szenteléséért is. Rangjuktól, beosztásuktól függetlenül tekintélyes személyiségeknek
számítanak, szavuk akkora – ha nem nagyobb – súllyal esik latba, mint egy daug -
nöké. Mindemellett a külvilág bonyodalmainak megoldása során hadvezérként és dip-
lomataként is szolgálnak. Különös vonzalmat éreznek a drágakövek, leginkább pedig
Kadal szent köve, a rubin iránt – felhasználásuknak, a bennük rejl hatalom kinyeré-
sének számtalan módját ismerik. Legendák szerint leghatalmasabb papjainak enge-
delmeskednek a sziklák; utat nyithatnak a hegyek belsejében, akaratukkal formálhat-
ják a köveket. Közülük kerülnek ki a legnagyobb törpeépítészek is.
Tooma, a Fejszés
Sarrag, a Zafírszem
A legendák szerint Bul Ruurig asszonya és az ifjú törpe istenek anyja. Szent ék-
köve a zafír. Sarrag, az sanya ábrázolása többnyire elnagyolt – ha szerepel egyálta-
lán, akkor is csupán egy homályos n alak az ifjú istenek hátterében. A Láng riz je-
ként a családok védelmez jének tekintik: hozzá kapcsolódik a t zhely és a gyermekál-
dás, a gombáktól a sziklaférgekig valamennyi hasznos földmélyi lény, a tiszta víz és a
nyugodt álom és még ezernyi más.
A kultusza ennek ellenére gyenge: a törpék szellemiségét l idegen olyasmiért fo-
hászkodni, amelyek, ha épp nem dúl a háború, saját er l is könnyedén elérhet k
vagy megvalósíthatók.
Templomai nincsenek, papn i sem számosan; pár gyors fohászt szoktak csak in-
tézni hozzá a Tarin lakói. Meglep módon azonban igen nagy tiszteletnek örvend
Zakrulban, ahol, mint a Bul Ruurigot elhagyó H tlenhez, gyakorta címeznek hozzá
imákat, hogy bocsássa áldását a törzsön belüli hadd er sítését és megújítását célzó
orgiasztikus rituálékra.
Ramog, az Üll úr
Zimah, a Szökevény
Az Átkos Fivérek óta a k fiak legtöbbet kárhoztatott h se, a Néma Dobok Ura, so-
kak szemében az állhatatlanság maga. Jó példájával szolgál a törpe istenkép esetle-
gességére: halandónak született, és papi sorból, jórészt a maga akaratából emelke-
dett a próféták közé. Az isteni rendeléssel elégedetlenek utolsó nagy hulláma az ve-
zetésével hagyta el Tarint. Személyét a birodalom nagyjai megvetéssel, a közrend ek
elnéz utálattal emlegetik. Kultusza f leg a renegát törzsekben és a törpediaszpóra
délvidéki kolóniáiban dívik – tiszteletét Tarinban szokásjog és törvény tiltja, s felettébb
ritka az olyan törpe, aki a fennálló rend elleni lázadás e szegényes módját választaná.
Zimah jelenlegi státusza és holléte egyaránt bizonytalan. A rossz nyelvek szerint
aggkori végelgyengülését titkolandó rejt zött el, talán meg is halt már. Mások úgy vé-
lik, azon az áron sikerült örökélet vé válnia, hogy behódolt homálytestvérének, s most
a magára rótt félezer éves penitenciát tölti. A legmerészebb feltételezés szerint válto-
zás iránti igényét az elvándorlás sem elégítette ki, hamarosan elhagyta nyáját, de nem
a kóborló prédikátorok, hanem a kalandozók útjára lépett, valódi nevét és múltját
azonban – érthet okból – titkolni igyekszik.
Zimah papjai a Szökevényhez imádkoznak ugyan, ám nincs bizonyíték rá, hogy ha-
talmukat szakrális forrásból nyernék, vélhet en a profán mágia és a szemfényvesztés
mestereit tisztelhetjük bennük. k csupán annyit árultak el bálványukról, hogy annak
kedves köve az ónix, ám az ércek hercege, az arany sem kedve ellen való.
Tyrrano
A törpék nyelvér l
Számos jól sikerült leírás áll rendelkezésünkre a törpék nyelvér l, nem is igen aka-
rom beleártani magam e komoly témába, mivel magam ugyan jól beszélem a vanírt,
ám sem grammatikus, sem fonetikus nem vagyok – e helyt inkább néhány jellegze-
tességre hívnám fel a figyelmet.
A törpékr l tréfásan azt állítják, hogy csukott szájjal is képesek beszélni. Nos, ha ez
így nem is igaz, tény, hogy nem cserfes népség, s mondandójukat gyakorta csupán
kézjelekre korlátozzák. Jobbára torokhangokon beszélnek, és soha nem ejtenek telje-
sen nyílt hangokat. Számos magánhangzójuk egybeolvad, s gyakorta még a mással-
hangzóikat is elnyelik.
Sokak számára a törpék nyelve csak afféle „köhög hadarás”. Tény, hogy sok g-t,
h-t, d-t és t-t használnak, de emellett a susogó hangok is jelent s szerepet játszanak
beszédükben. El szeretettel használják a hosszú magánhangzókat, és nem egy sza-
vuk kifejezetten dallamos.
Gondot okoz azonban nekik a torlódó vegyes hangrend magánhangzók kiejtése.
Példának okáért Gianagot, a velük els ként szövetségre lépett erv államot kezdetben
– részint szükségb l, részint a tisztelet jeleként – a híl nyelv gróm („szilárd”, „ si”, „be-
cses”) gyökéb l képzett Grómág néven emlegették. A ma használt, góun változaton
alapuló név – Gúnág – a Pyarron szerinti III. évezred hajnalán bukkant fel a hivatalos
iratokban, értékes támponthoz juttatva a vanír nyelvfejl dés más fajú kutatóit.
A k fiak idegenkednek a zöngétlen „h”-tól is. Lehelésnek tartják, nem beszédhang-
nak, és gyakori szavak, nevek elején a legritkább esetben t rik meg: felfogásuk sze-
rint az egész szót elgyengíti (lásd erv Haonwell – vanír Inavel). Az átiratokban gyakor-
ta el forduló zöngés „h”-k a beszélt vanírban olyan kett shangzók részei, melyeket a
leveg kifújása helyett annak visszaszívásával, a garatban képeznek.
Tarin lakói nem boldogulnak az emberi beszéd szóvégi „w” (úv) hangjának kiejté-
sével sem: ajkukon például Erigow gyakorta használt neve a többi erv állam nevének
hasonlatosságára torzul – Irgún.
Noha az erv hercegségek vanír elnevezései kétségtelenné teszik, hogy a k fiak
képesek a szó eleji „i” kiejtésére, hangsúlytalan változatát nem szívelik, és gyakori
szavakban, nevekben ritkán alkalmazzák. Ezért például Ilanor vanír nevében – Únor –
a hangsúlyos „í” hangsúlyos „ú”-val való kiváltásának legvalószín bb oka az a törek-
vés volt, hogy az ilarok országát ezen a módon is megkülönböztessék az erv népes-
ség államoktól.
A törpék szavai rövidek, mondatai lényegre tör ek. Ha tehetik, nem beszélnek fö-
löslegesen, leghosszabb szertartásaik – amilyen az épületek felszentelése, az áldoza-
tok bemutatása – sem kíván meg tíz-tizenöt mondatnál többet.
Ugyan röviden és kell határozottsággal beszélnek, nem áll távol t lük a költészet
sem. Mondandójukat gyakorta hangsúlyozzák költ i hasonlatokkal, ám a dzsadok da-
gályossága nem kenyerük. Nyelvtanuk rendkívül bonyolult, talán csak szövedékes
családi kapcsolataik hasonlíthatók hozzá, ugyanakkor logikus, bár rendszerint ez a lo-
gika csak törpef vel érthet meg. Példaképp álljanak itt a számaik:
1 – lút 10 – pahlút
2-dab 20 – dabkoh
3 – raggá 30 – raggakoh
4 – ibba 40 – ibbakoh
5 – bah 50 – bahpahlút
6 – bahlút 60 – bahlútkoh
7 – dablút 70 – dablútkoh
8 – uddo 80 – uddopahlút
9 – pah 90 – pahkoh
100-dok
Nem szabad megfeledkeznünk az úgynevezett sötétnyelvr l sem, melyet minden
tarini elsajátít, hogy segítségével a fénytelen termekben is szempillantásnyi id alatt
meg tudja értetni magát társaival. Filozofikus gondolatokat természetesen nem közve-
títhet vele, de harci helyzetben tökéletes bizonyossággal tud a többiek hollétér l és
cselekedeteir l, míg ellenfelei „beszédét” csupán füttyögés és torokhangú suttogás
elegyeként érzékelik.
Ezzel zárom a nagytisztelet tanács elé terjesztett munkámat, mely, bár korántsem
teljes, minden lényeges témakört érint. A hiányosságokat részint gyarapodó tudásunk
morzsái, részint hasonló szorgalmú kutatók pótolják majd, kiknek lehet ségük lesz fej-
tegetéseiket kegyelmetek rendelkezésére bocsátani.
A támogatásért hálás
Akroll Sazaddin
A KÖTETBEN EL FORDULÓ YNEVI NEVEK ÉS KIFEJE-
ZÉSEK
(aqu) – aquir
(cra) – eme-chran
(dwn) – dwoon
(dzs) – dzsad
(elf) – elf
(erv) – erv
(gno) – gnóm
(god) – godoni
(hü) – híl [a szakrális törpenyelv}
(kyr) – kyr
(pya) – pyar [a hetedkori közös nyelv}
(sin) – sinemosi
(tia) – tiadlani
(tor) – toroni
(van) – vanír [a köztörpe nyelv}
(?) – ismeretlen
bahúb (híl): az „öt völgyet” jelent szó a törpenép egyik, tán legtöbbet szenvedett
törzsének elnevezése. Az egykor –»Bórog délnyugati részén él bahúbok a közhit
szerint makacsabbak és kevélyebbek a többi törpénél, –* homálytestvérük olykor a ké-
részélet fajok lenézésére sarkallja ket.
brahúd-dib (van): szó szerint „faragott beszéd” – azon vésetek rendszere, ame-
lyeknek óvó, tiltó vagy eligazító rajzolatai a legtöbb alagút falán vagy padlóján megta-
lálhatók. A törpéknek b ven elég, ha ki tudják tapintani a sötétben rejtez faragványo-
kat, de ha ez netán mégis kevés, akkor többnyire fémekkel töltik ki véseteiket, hogy
látásuk segítségével a távolból is elolvashassák ket.
Bul Ruurig (híl): a K atya, a Mélységek Ura, Minden Istenek Apja, –>Tyrrano si
ellensége, a világ és a törpék teremt je. Papjai, a megkülönböztetett tisztelettel öve-
zett legigazibb –*káorók, a mélyvégen él –*rúk a –^Csapások ismer i és az ómágia
birtokosai.
dabbib (híl): a „hegy”, „hegyhát” jelentés szó egyben az egyik törpetörzs megne-
vezése, amely egykor –>Bórog keleti részén tanyázott. A dabbibokat a –*Mak Haroór
a– atya által els ként teremtett öt törpe egyikét l, Morritól származtatja.
dúmat (van): avagy közismerten aquir; azon ómágiát használó, értelmes sfajok
összefoglaló neve, melyeket a –>pyarroni bölcsek konzekvensen „gonosznak” bélye-
geznek. Többségük tisztázatlan körülmények közt került –» Ynevre az id k hajnalán,
ahol is az els korok háborúi a föld vagy a víz alá kényszerítették ket. Elkorcsosult
civilizációik e vidékek némelyikén a mai napig fennmaradtak.
Dúran (van): erv nevén Doran; észak-ynevi városállam, mely varázslóinak és egye-
temének köszönhet en a kontinensfél fontos hatalmi tényez je, az si –>kyr mágia
egyik fellegvára, és az –>Északi Szövetség tagjaként –» Kírjúm (Toron) egyik legve-
szedelmesebb ellenfele.
dwoon (dwn): a Dwyll Unió néven ismert északi birodalom nyelve és államalkotó
népe – utóbbi egy másik síkról érkezett –>Ynev kontinensére a hetedkor elején.
eleven fém (van–>pya): különös létforma, amely elhagyatott tárnák, barlangok mé-
lyén lelhet fel: ott, ahol a fém lágyan lüktet , higany szín cseppjei háborítatlanul él-
hetnek, kitölthetik a sziklák repedéseit, és elheverhetnek a fénytelen tavak mélyén. Az
eleven fém cseppjei beszélni képtelenek ugyan, ám gondolataikat, érzéseiket képesek
mások tudomására hozni; és e tulajdonságukat meg rzik az ötvözetükb l készült tár-
gyak is (f leg fegyverek és vértek), melyeknek a föld mágikus kisugárzásai helyett
immár gazdájuk életerejét megcsapolva kell táplálékhoz jutniuk. Több faja közül talán
a legismertebb a némileg pontatlanul eleven- vagy valóacélnak fordított –*dakh.
Északi Szövetség (pya): katonai szövetség, mely kezdetben a –>tarini törpék biro-
dalmát, Erent (–»írien), Gianagot (–>Gúnág), Haonwellt (–>ínavel), Erigow-t (–>írgún)
és a –>Tiadlan királyságot tömörítette; utóbb csatlakozott Doran (–»Dúran) majd a
Dwyll Unió. A Szövetség f ellenfele mindig is Toron (–»Kírjúm) volt, de meggy lt a
bajuk más, –>Quironeiában fekv államokkal is. Mivel zászlaját a két hold jelképe
ékesíti, tagjait gyakorta a Kett s Hold országaiként emlegetik.
fród (híl): „szurdok” jelentés szó, egyben az egykori –* Bórog északnyugati részén
él törpetörzs neve. A fródokat a –*Mak Haroór a –»K atya által els ként teremtett öt
törpe egyikét l, Góttól származtatja.
ghúr (híl): „férfi”, „rangid s személy”, a törpecsalád (ritkábban klán) feje, aki adott
helyzetben fegyvereseknek is parancsol.
Gragún (van): avagy Gro-Ugon; a hetedkor dereka óta az északföldi –>shúr (ork)
törzsek legjelent sebb összefügg szállásterülete.
gromgorm bul drangthrong (van): szó szerint „törpeseregek hosszú szakállú aty-
ja”; id s és tapasztalt harcos, gyakorta –>Tooma-pap, akire egy törpeezred vezetését
bízzák, és aki épp ezért háború esetén azonnal köteles hazatérni, hogy hadba vezet-
hesse seregét. Ezrede harci jelvényével ékes mellvértjét békében is viseli.
Gúnág (van): eredeti erv nevén Gianag hercegség; nyakas hegyi népek lakta or-
szág Eszak-Yneven, amely az –» Északi Szövetség tagjaként számtalan kiváló talpast
(f leg alabárdosokat) küldött a –»Kírjúm (Toron) elleni háborúkba. Kit a viszonya a
szomszédos –»Tarinnal; sok onnan érkezett törpe telepedett le a területén.
hig (van): barlangi síp, törpe flóta, melynek magasabb hangjait emberi fülek nem,
csupán a helybéliek és egyes homályban él fajzatok érzékelik.
híl (híl): a törpék si nyelve, amely néhány alapvet szó kivételével mára már a
homályba veszett; folyékonyan egyedül –»Bul Ruurig –>rúi (tudói) beszélik.
ínavel (van): erv nevén Haonwell hercegség; a legkisebb erv állam, ahol nagy súlyt
fektetnek a –>kyr hagyományok ápolására (annak ellenére, hogy –>Kírjúm [Toron] si
ellenségük) és a m vészetek támogatására. Lakói felt en jó viszonyt alakítottak ki
az elfekkel.
írgún (van): avagy Erigow erv hercegség, egyben a hercegség f városának neve.
Lovagrendjei világszerte híresek. Erigow a –»pyarroni vallás északi bástyája és az
Északi Szövetség tagjaként Kírjúm (Toron) si ellenfeleinek egyike.
írien (van): erv nevén Eren hercegség; az –»Északi Szövetség alapító tagja,
Észak-Ynev egyik legbefolyásosabb hercegsége. Mélyen gyökerez katonai hagyo-
mányokkal rendelkez állam, hadainak irányítója a –»dúrani (dorani) mágusok által
örökifjúvá tett Eligor herceg.
káor (híl): „bölcs” vagy „tudó”; átvitt értelemben olyan törpe, aki valamely szakmá-
ban, mesterségben a többiekéhez képest kimagasló jártasságot szerzett.
karr'gha raugrím (híl): szó szerint „a mély gyermekei”; az –Hiblam unirrig („ sid k
dics sége”) névvel jelzett eszmerendszer széls ségesen konzervatív tanait valló tör-
pék, akik viszonylag csekély számuk ellenére igen jelent s politikai és kulturális befo-
lyással bírnak –»Tarinban.
karvei (?): húsz-huszonöt láb hosszú, legfeljebb hét láb széles hajó, mely általában
három árboccal épül. F leg kalmárkodásra használják, ritkán hordoz nehézfegyverze-
tet, de fedélzetén rendszerint található egy-két, a tengeri rablók elleni védekezésre
szolgáló dárdavet .
Kírjúm (van): avagy kyr nevén Toron császárság; a –>kyrek egykori birodalmának
egyik tartománya. Urai – a tíz lázadó Hatalmas – a birodalom bukása után, az ezer-
éves anarchia poklát követ en is helyre tudták állítani államuk egységét. Ma országuk
a –>Quironeia vitathatatlan ura, és egész Észak-Ynev egyik vezet hatalma. –>Tarin
lakói keser emlékeket riznek –»bórogi störténetük hóhajú hódítóiról. Erv szövetsé-
geseik esküdt ellenségeit – vélhet en érzelmi okból – velük azonosítják, országukat a
–»kyrek földjének tekintik. Megjegyzend , hogy az –>ynevi tudománynak nincs (és
aligha lesz valaha) egységes álláspontja a hóhajúakat illet en: a –>-hílarok nyomorú-
ságának okozói éppúgy lehettek elar, mint –>-kyr származékok.
lah (van): az embernépek által ismert másik törpe er dítéstípus, melynél a légak-
nák és kijáratok meredek, nehezen megközelíthet falrészekre, szakadékokra nyílnak;
a feltételezések szerint a –>dórnál sibb, –>bórogi eredet . F ként a –>Traidlan-
hegységben, az átvándorolt törzsek hátországának számító területeken elterjedt, hisz
ahhoz, hogy lakható – s ne csak védhet – legyen, kiegészít építmények egész sora
szükséges. A lah minden betolakodó rémálma, igazi halálcsapda.
Lar-Dor (pya): a –>Pyarron által vezetett államközösség tagja, els sorban varázs-
lóiskoláiról ismert. Nevét egy tengernyi tóról kapta, melynek partjain els városai is
emelkedtek.
lass (híl lás–>van): a „síkot”, „magasföldet” jelent szó egyben azt a törpetörzset
jelöli, melynek tárnái a hagyomány szerint –>Bórog északi régiójában sz tték át a he-
gyeket. A lassok a Harmadik –»Csapás idején nagy h siességgel küzdöttek –
»Tyrrano szolgái ellen, vereségük után azonban lelkük is elbukott, –>homálytestvéreik
helyére pedig a közhiedelem szerint démonok költöztek.
lekhír (van): eredetileg lequir vagy új-quironi; embernyelvb l átvett elnevezés a
sinemossai barbár szállásterületr l kirajzott korg nép azon ágára, mely a –>Quironeia
nyugati részén, a –»Dúmad (Ediomad) röghegyeit l –>Kírjúm (Toron) határáig húzódó
partszakaszon vert tanyát.
lunir (cra–>pya): mágikus fém, mely nyers állapotában ma már szinte hozzáférhe-
tetlen –>Ynev kontinensén. A bölcsek a holdak testvérének mondják, azok teremtésé-
vel egyid s.
Mak Haroór (híl): avagy smítosz; a –>K atya által az id k hajnalán ihletett szent
szöveg, a k fiak – sajnálatos módon csak töredékeiben fennmaradt – világteremtés-
legendája és si tudásgy jteménye, mely emellett az újabb korokra vonatkozó jöven-
döléseket is tartalmaz.
múrghtósh (van): „hercegi kíséret”; tagjai leginkább test rök és egyéb különlege-
sen képzett katonák, valamint különféle tanácsadók. Ezenfelül megtalálhatóak köztük
például a hercegi zafírtábla hordozói, a hercegi –>rackla-mester, legalább egy –
>Tooma-pap stb. is.
óarany (pya): saját, aranyszínben dereng fénnyel rendelkez fém; a bölcsek sze-
rint a színarany mágikus párja.
óezüst (pya): csaknem teljesen fehér szín , dereng fényt árasztó fém, amit az –
>ynevi mesterkovácsok inkább a nehezen olvasztható valóezüsthöz, mint a közönsé-
ges ezüsthöz hasonlítanak. Olykor holdezüstnek is hívják.
öntött szikla (van–>pya): mesterségesen el állított –>tarini épít anyag, amely egy
különleges k zet vízzel és a k malmokban rölt törmelékkel kevert, keménnyé szilár-
dult morzsaléka. A törpék az ebb l készült gerendákat leginkább a bányajáratok dúco-
lására használják, így váltva ki az emberi bányákban megszokott szálfákat.
Pyarron [piarron] (pya): a négy évezredes múltra visszatekint állam a Pyarroni Ál-
lamközösség nev teokratikus konföderáció szíve és a délvidéki emberi kultúra bás-
tyája, amely alapítása óta gyürk zik az aquirok –>dúmat és démonok rontó hatalmá-
val. Istencsaládját pyarroni panteonnak is nevezik; f városát ugyancsak Pyarronnak,
vagy – korábbi, lerombolt el djét l megkülönböztetend – Új-Pyarronnak hívják.
rackla (van): –>traidlani denevérkutya (–>híl rachla) Számos alfaja létezik, háziasí-
tása óta a –>vanírok majd' minden feladatkörre külön változatot tenyésztenek ki. A
szárnyas felderít k (a könny lovasság –>tarini megfelel i) vérmérséklet és kitartás
alapján választják hátasaikat, melyek maguk is kiveszik részüket a küzdelemb l:
agyaraik önmagukban is veszedelmes fegyverek, támaszkodó lábaikhoz gyakorta
er sítenek kaszaforma vágópengét. Maguk a harcosok többnyire kis termet ek, b r-
vértnél és szablyánál súlyosabb holmikat csak végszükség esetén használnak. Mivel
egy jól képzett harcos sokkal értékesebb –>Tarin számára hátasánál, a katonai
racklák mindegyikét l elvárják, hogy rövid távon legalább két –>vanírral képes legyen
a leveg ben maradni.
Róinn (híl): a holtak világa, az sök lakhelye, ahol minden törpe lelke halála után
elid z, míg hibáiból tanulva ismét újjá nem születhet.
shúr (van): törpék használta kifejezés a farkasfattyakra, bár az újabb id kben gyak-
rabban alkalmazzák az embernépek beszédéb l meghonosodott „orgh” elnevezést is.
–»Dúrani (dorani) nyelvtudorok a negatív képzettársításokkal terhelt shír, azaz „külvi-
lág” szóból eredeztetik.
Tarin (híl Tarin–>van): szó szerint „Jó menedék”: a törpék észak-ynevi országa,
melynek felszínén havas hegyvonulatok, tengerszemek és feny erd k osztoznak, mé-
lyében pedig természetes és mesterséges barlangok, ciszternák, elhagyott vagy m -
velés alatt álló bányavágatok, légaknák és fényvezet kürt k áttekinthetetlen szöve-
vénye húzódik.
Tyrrano (híl–>van): –>bórogi –> saquir; elnevezése a –>híl nyelv tyr'fraz („magá-
ban álló”) kifejezéséb l ered. Utóbbit a –>vanírok nem használják gy jt névként; azo-
kat az si létformákat, melyek túl ritkák vagy romlottak ahhoz, hogy saját –>sdirt al-
kossanak, ezért alárendelt fajokat gy jtenek maguk köré, lakhelyük után –
>dúmatoknak nevezik, és az emberekt l átvett kategóriákba (valóvér , korcs, szolga)
sorolják. –>Tarini felfogás szerint a –>hílarok érkezésér l–>Tyrrano adott hírt a
satralisi –>dumátoknak, és titkai egy részét is megosztotta velük annak érdekében,
hogy bosszúját beteljesítsék. Ezt az eshet séget a napvilági szakért k többsége nem
bizonyíték hiányában, hanem az sfajok természetének ismeretében veti el: –>Bórog
(Beriquel) leghatalmasabb (talán egyetlen) valóvér jének létérdeke, hogy ne vonja
magára az yneviek figyelmét.
ublam unirrig (híl): avagy „ sid k dics sége”; ókonzervatív eszmerendszer, mely-
nek hívei – a –>karr'gha raugrím („a mély gyermekei”) – jelent s kulturális és politikai
er t képviselnek napjaink –>Tarinjában.
Únor (van): közös nyelven Ilanor, az –>Északi Szövetség tagja; szigetvilági eredet
lovasnépe a –>Pyarron szerinti II. évezred derekán –>tarini segítséggel aratott dönt
gy zelmet a helyi –>shúr (ork) törzsek felett.
vyhet erbed (van): szó szerint „daráló”; a lah fels harmadának néhány kijelölt
szintje. Ha az ellenség bármelyik irányból támadva eléri a határait, a véd k mind mé-
lyebbre csalogatják ket a daráló útveszt jébe, majd egy-egy alsóbb szintre, netán –
>rackláik nyergében a szabadba távoznak. A vyhet erbedet megszálló egységek ek-
kor már menthetetlenek: a precízen elhelyezett súlycsapdák, olaj- és vízzuhatagok,
átszakadó padlatok és válaszfalak vajmi kevés esélyt kínálnak a túlélésre.